Sharon Bolton

EGYIKÜNK HAZUDIK
 A mű eredeti címe:
Daisy in Chains

Copyright © Sharon Bolton 2016

Fordította: Herczegh Gabriella, 2017

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában –

elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem
közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borítóterv © Transworld
Borító fotó © Peter Hatter / Trevillion Images

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-45-1 (epub)

ISBN 978-615-5733-46-8 (mobi)
A Kékharisnya Könyvklub hölgytagjainak,
akik kezdettől fogva támogattak
Jelen könyv tisztán a képzelet műve. Irodalmi kellékként
néhány esetben valós napilapok és folyóiratok címei
szerepelnek, de a főcímek, az újságírók neve, valamint a
cikkek tartalma mind kitalált nevek és tartalmak, melyek a
könyvben szereplő többi névhez, karakterhez és eseményhez
hasonlóan a szerző képzeletének szülöttei, és a valós
személyekkel vagy eseményekkel való mindennemű
hasonlóság pusztán a véletlen műve.
 PROLÓGUS

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

Szerelmem!
Életem legszebb emlékeit – amikor meghódítottam egy
megmászhatatlannak tűnő sziklát, amikor karácsony hajnalán a tenger
felett világító hold sarlójában gyönyörködtem, vagy amikor a kutyám
először látott havat – mind elhomályosítja a pillanat, amikor a
szemedből kiolvastam, hogy szeretsz. Szivárványként tűnsz fel ezen
a nyomorúságos helyen. Színeid beragyogják a teret, elűzik a
sötétséget, és elviselhetőbbé teszik e rideg falakat. Jelenléted mindent
megváltoztat.
Amikor először léptem e falak közé, elképzelni sem tudtam, hogy a
sors még ennél is kegyetlenebb lehet. Hogy lehettem ily ostoba! A
rácsok semmit sem jelentenek. A kín, hogy távol vagyok tőled, hogy
napjaim minden pillanatát nélküled kell töltenem, teljességgel felőröl.
 Utánad vágyódom.
Hamish

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

Maggie Rose részére

c/o Ellipszis Irodalmi Ügynökség
Bute Street
London WC3

2015. november 2., hétfő

Kedves Miss Rose!

Nem vagyok gyilkos.
 Tudom, hogy a lelke mélyén lakozó ügyvéd most így kiált fel:
Bizonyítékot, szolgáltasson bizonyítékot! Higgye el, fogok is, nem is
egyet. Egyelőre azonban csak kérem Önt mint az igazság szószólóját,
mert tudom, hogy az, segítsen. Ártatlan vagyok. Kérem, segítsen!

Szívélyes üdvözlettel
Hamish Wolfe

Anne Louise Moorcroft

Ellipszis Irodalmi Ügynökség
Bute Street
London WC3
Hamish Wolfe úr részére
Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

2015. november 18.

Tisztelt Wolfe úr!

Ügyfelem válasza sajnos továbbra is változatlan. Folyamatban
lévő ügyei teljesen lefoglalják, és ez belátható időn belül nem
fog változni. Következésképpen ismételten vissza kell hogy
utasítsa abbéli kérését, hogy az ön ügyével foglalkozzon.
 Ügyfelem további kérése, hogy a jövőben ne továbbítsam felé
az ön leveleit. Kérem tehát, hogy többé ne forduljon hozzánk.

Szívélyes üdvözlettel
Anne Louise Moorcroft
 1. fejezet

A Bristol-csatorna Somerset felőli oldalán húzódik egy

hatalmas vízelvezető csatorna.
Senki sem szereti.
A másfél méter átmérőjű, elfeketedett csővezeték a
szántóföldekről vezeti el a felesleges esővizet, majd úgy száz
méterre a parti védőgáttól a Bristol-csatornába engedi.
Dagálykor a benne áramló tengervíz kísérteties morajlásától és
az elképesztő erővel a betonteknő szélének ütköző kövek és
uszadék fák hangjától hangos.
Az arra járó kirándulók, kutyasétáltatók és horgászok, amint
a szerviznyílás közelébe érnek, megszaporázzák lépteiket.
Négyszögben elhelyezett vasrácsok tartják távol őket, és ez a
ketrecszerű építmény valami föld alatti veszélyforrásra
figyelmeztet. A csőben ráadásul különböző szerves anyagok
indultak rothadásnak. Hiába a hálószerű vaskerítés, az erős
hullámzás miatt a levegőben szétárad a bűz. A csatorna így a
tenger összes sötét és félelmetes elemét magában hordozza.
Maggie Rose mindig is ódzkodott ettől a helytől. Hamarosan
azonban inkább attól tart majd, hogy a halálát leli benne.
A tengerpartra érve általában a szikla felé vezető ösvényt
szokta választani, de ezen a reggelen egy elvesztett
rongybabára lesz figyelmes a védőgáton. Csodálkozva hajol le
érte, mert a partnak erre a szakaszára nem szoktak gyerekek
jönni, hiszen itt nincs homok, mezítláb gyalogolni a nagy
kavicsokon pedig nem túl kellemes élmény. Még sose látott itt
gyereket, és nem is hinné, hogy télvíz idején felbukkanna akár
egy is.
A babával a kezében körülnéz. Alaposan szemügyre veszi a
dühösen hullámzó tengert és az ereszkedő felhők között
keringő sirályokat. A mögötte elterülő mezőn, átfagyott
bundájuk súlya alatt szomorúan vánszorgó birkák keresnek
legelnivalót.
A strand szinte teljesen kihalt. Egyetlen gyermeket se látni.
Csak két felnőttet, akik viszont mintha elvesztettek volna egyet.
Ahol a csatornából kifolyik a víz, egy vékony, szőke, rövid hajú
nő és egy horgászruhába öltözött férfi áll térdig a vízben. A nő
mintha a csatornába próbálna bemászni, de a hullámok és a
férfi visszatartják.
– Mi történt? – kérdezi Maggie, bár nem tudja, hogy hallják-e,
mert épp felerősödik a szél.
Egy újabb hullám éri el a párt, és a férfi elesik.

Maggie belép a jéghideg vízbe. Veszélyes vállalkozásnak tűnik

a csúszós kavicsokon mászkálni, ráadásul a felkavart szürke
iszap miatt nem is látja a tenger alját. Kissé kifullad, mire a
párhoz ér. A férfi épp akkor tápászkodik fel a vízből.
– Bemegyek – mondja a nő. – A fiam nem éli túl, ha csak a
haja szála is görbül.
Kinek? A Maggie kabátzsebébe gyömöszölt rongybabának?
Vagy a nő unokájának? Talán egy kisgyerek, aki csak a
rejtélyes cső kínálta kalandra gondol, eszébe se jut, milyen
veszélyes lehet a visszatérő dagály.
– Mikor látta utoljára? – Maggie kénytelen a nő fülébe
ordítani.
– Egy perce, talán kettő – válaszolja a sok kiabálástól
elgyengült hangon. – A hullámok elől szaladt egyre beljebb.
No, legalább ennyit sikerült megtudni.
– Innen nem mehet be – mondja Maggie. – Pár perc, és
teljesen megtelik vízzel. Akkor aztán mindketten
megfulladnak.
A pár perc optimistán hangzik. A víz már magasan áll, a
hullámok Maggie combját csapkodják. A csatornában lévő víz
szintje egyre csak emelkedni fog, mígnem egy idő után nem
lesz bent hová menekülni.
– Talán kissé távolabb ki tudjuk emelni – fordul Maggie a
halászhoz. – Itt maradna, amíg csak lehet? Hátha kisodorja a
víz. Maga pedig jöjjön velem! – folytatja a nőhöz fordulva. –
Szükségem lesz segítségre.
Kézen fogva gyalogolnak ki a vízből. Mivel Maggie több mint
húsz évvel fiatalabb a nőnél, előreszalad a védőgáton.
Mindennap erre jár. Látta már, ahogy a munkások fentről
bemásznak a csatornába.
– Ez meg mi? – kérdezi a nő, amikor utoléri Maggie-t, és látja,
hogy a szerviznyílást körülvevő fémkerítés felé nyúl.
– Ssss!
Mindketten a lábuk alól feltörő zúgó dübörgést hallgatják.
Egy jókora test hánykolódik odalent.
– A hullámok hangja – mutat Maggie a korláton át. – Amikor
a dagály eléri a tetőfokát, a nyílást fedő rácson át felcsap a víz.
Mivel most nem spriccel fel semmi, a csatorna alja száraz, és
még egy rövid ideig az is marad. Tartson bakot!
A kerítés túloldalán Maggie hasra vetődik, arcát a rácshoz
tapasztja.
– Hahó! Hallasz engem? Erre gyere!
– Daisy – mondja a nő erőteljes, rekedt hangon. – Daisynek
hívják.
Maggie újra kiabálni kezd, miközben a rácsot rángatja.
– Daisy, ha hallasz, erre gyere!
Újra megrángatja a fedelet, de az meg sem moccan.
A halász épp ekkor ér oda, és Maggie felé nyújt egy
szerszámot, aminek az oldalán fogók és kések vannak.
– Ezzel talán könnyebb lesz. Próbálja meg valamelyik fogót.
A nagymama jajveszékelés közepette elveszi a szerszámot, és
megkeresi a megfelelő méretű fogót.
– Nyugalom, Daisy, jövünk! – fordítja el a zárat, és érzi, hogy
enged.
– Gyerünk, kislány! – biztatja a horgász. – Meg tudod
csinálni!
A zár felpattan. A retesz a betonra esik, Maggie pedig lenéz a
sötétségbe. Mielőtt még meggondolná magát, beugrik. Az
alagútban előregörnyedve áll, de az egyre közelebb érő víz
hangján kívül nem lát és nem hall semmit. Hogy megtartsa az
egyensúlyát, kezével a falnak támaszkodik, és szinte kétrét
görnyedve elindul.
– Daisy! Ne félj! Csak gyere felém! – kiabálja, hogy bátorítsa a
gyereket.
Alig tesz meg pár lépést a csatornában, máris bokáig ér a víz,
és minden egyes hullám egyre magasabbra csap. A nagymama
és a horgász is folyamatosan a gyermek után kiabál, ami jó,
mert Maggie, ha lehet, inkább nem nyitja ki újra a száját
idelent. Még egy tucat lépés. A víz már majdnem térdig ér. A
háta sajogni kezd, és a combizmai sem tudják sokáig ebben a
pozícióban tartani.
– Daisy?
Egy hatalmas hullám arcon csapja. A gyermek eltűnt. Semmi
remény. Visszafordul, de abban a pillanatban egy újabb
hullám kibillenti az egyensúlyából. Térdre rogyva valami
kaparó hangot, majd lihegést hall a háta mögül. Egy remegő
test sodródik hozzá. Maggie megfordul, és rémült szempárt lát,
majd kétségbeesett csaholást hall.
Daisy egy kutya.
A butaságát persze ráér később is átkozni. Grabancon
ragadja az állatot. Épp jókor, mielőtt egy újabb hullám
visszarántaná a tengerbe. Amint a hullám visszahúzódik, a
kutya Maggie-be rúg, és a nyílás felé iramodik.
Még egy hullám, jóval nagyobb, mint az előző. Egy pillanatra
Maggie a víz alá kerül, és a csatorna betonozott alján csúszkál.
Nincs semmi a sima vezetékben, amiben megkapaszkodhatna.
Ismét egy hullám, Maggie újra elcsúszik. A hullámok egymást
érik, nincs ideje felkészülni az újabb csapásra. Az ár egyre
mélyebbre sodorja az alagútba.
Néhány méterrel arrébb Daisy egyre csak ugat, mert nem tud
biztonságos helyre ugrani. A nő és a horgász még mindig
üvöltöznek. Maggie hidegtől dermedt tagokkal, levegő után
kapkodva mászik előre.
Egy kutya megmentése közben fog meghalni. Hihetetlenül
nevetséges.
Egyszer csak a kutya ráugrik, éles körmeit a ruhájába ereszti,
és Maggie-t lépcsőnek használva némi kaparászás után már
biztonságban is van.
Maggie kitámasztja a lábát, és erősen megkapaszkodik a
nyílás két oldalán, majd jól elrugaszkodik. Miután biztonságos,
száraz talajra ér, a kimerült Daisy mellé huppan.
– Okos kislány, ügyes kislány, jól van.
Hogy kit illet a nő dicsérete, őt vagy a kutyát, nem tudja
pontosan, mindenesetre megsimogatja a kutya hátát. Nagy,
barna szemek merednek rá cuki pofájáról. Sima fehér testét
fekete pöttyök tarkítják. Daisy egy dalmata.
– Szia, szépségem! – taszítja arrébb finoman a kutyát,
miközben visszahelyezi a nyílás tetejét.
Abban a pillanatban egy hullám – ami mindkettőjüket
megölhette volna – tör fel a vezetéken. Valami fémesen csattan
neki a rácsnak, és Maggie ösztönösen sejti, hogy mi az. Gyorsan
a zsebéhez nyúl, és már biztosan tudja. A kocsikulcsa az
alagútba veszett.
– Sandra vagyok – mondja a nő, és beindítja a motort, majd
búcsút int a horgásznak. – Sec perc alatt hazaviszem.
– Köszönöm – válaszolja Maggie, miközben a külső
visszapillantó tükörben nézi egyre távolodó autóját.
Kénytelen lesz visszabiciklizni érte. Vagy taxit hívni.
– Azt hiszem, van még egy pokróc hátul.
Maggie már így is egy pokrócba bugyolálva ül, a fűtés is
maximumra van állítva, mégis egyfolytában vacog az ülésen.
– Biztos, hogy be tud menni a házába? Mert ha nem, szívesen
elviszem hozzám, és engedek magának egy forró fürdőt.
Egyébként Sandra vagyok.
– Van egy pótkulcs eldugva a kertben.
Maggie jobban szeretné, ha csendben tennék meg a három
kilométeres utat.
– Felhívhatom a férjemet, hogy tekerje fel a fűtést, és
készítsen önnek egy forró csokoládét. Mit szól? Bár a ruháim
valószínűleg óriásiak lennének magára, de legalább szárazak,
és nem fázna bennük.
– Köszönöm, de nálam is megy a fűtés.
– Van kutyája?
 Sandra nem valami szép nő. Az arca túl vékony, ajka szinte
nincs is, az arccsontja viszont túlságosan is kiáll. Valószínűleg
épp annyira fázik, mint Maggie, mert a bőre foltos, orra hegye
pedig élénkpiros. Neki is haza kéne mennie.
– Ha lenne kutyám, nem gondolja, hogy velem lenne? –
fordul Maggie a hátsó ülésen mélyen alvó dalmata felé. A
rongybaba, amit – mielőtt átmásztak volna a kerítésen – a
kutya kihúzott a zsebéből, most alig látszik ki a feje alól. –
Örülök, hogy Daisynek nem esett semmi baja.
Sandra lehúzódik az útról, és elenged néhány autót.
– Azért jöttem, hogy beszéljek magával – mondta. – Nem
akartam az otthonában felkeresni, gondoltam, hogy megvárom
a strandon. Aztán egyszer csak Daisy elszökött, mielőtt maga
megérkezett volna. Majdnem rosszul sült el a dolog.
– Szabad az út – néz Maggie mereven előre.
– Ma reggel is eljöttem – folytatja Sandra anélkül, hogy
sebességet váltana. – És tegnap is. Láttam, amint kiáll az
udvarból a kocsijával. Sejtettem, hogy ide jön. És hogy
dagálykor jön majd.
Ahhoz, hogy ezt kitalálja, már régebb óta figyelnie kellett
Maggie-t. Bizonyára korábban is követte őt ide.
– Miről akart velem beszélni?
Már majdnem a főútnál járnak. Ha szükséges, innen gyalog is
haza tud menni.
– Az összes könyvét olvastam – szuszog Sandra, mintha
roppant mód szedné a lábát, és nem egy autóban ülne éppen
az országúton. – Valaki három könyvét is elküldte nekem,
mintegy hat hónappal ezelőtt. Egy jóakaróm. Sose tudtam
rájönni, hogy kicsoda. A többit pedig megvettem.
– Köszönöm.
Még körülbelül tíz-tizenöt perc innen, hogy hazaérjen.
Valamivel több, ha gyalogolnia kell.
– Nagyon tetszettek. Már ha a tetszett megfelelő kifejezés.
Nem vagyok biztos benne. Érdekesnek találtam őket. Nagyon jó
érveket sorakoztatott fel. És olvasmányosak is. Olyan
könnyedén ír a vérontásról és az erőszakról.
– Az olvasók általában azért olvasnak krimit, mert szeretik
az értelmetlen erőszakot – válaszolja Maggie.
– Most is dolgozik valamin?
– Én mindig dolgozom valamin.
– És, ha jól sejtem, nem mondhatja el, hogy min. Vagyis hogy
miről vagy kiről szól.
– Nem szoktam az éppen folyó munkáimról beszélni.
– Nyilván kíváncsi, hogy miért kérdezek ennyit.
– Igazából inkább az érdekelne, hogy honnan tudta meg, hol
lakom.
Sandra lelassít egy kanyarnál. Amikor visszaáll egyenesbe,
Maggie-re pillant:
– Sandra Wolfe vagyok – mondta.
Egy pillanatig a két nő csak nézi egymást.
– Hamish Wolfe anyja – teszi hozzá teljesen feleslegesen.
Ez itt Hamish kutyája.
 Maggie a mozdulatlanul fekvő kutya felé fordul.
– Hát persze. Emlékszem a kettőjüket ábrázoló fényképre.
Sokszor közölték a lapok, amikor még folyt a per.
Az ügyvédek úgy gondolták, hogy ezzel kiváltják az emberek
szimpátiáját. Hamish és hőn szeretett kutyája. Nem mintha
változtatott volna bármin is.
– És Daisynek hívják?
– A fiam írt magának. Négyszer is. Tudom, hogy elolvasta a
leveleit. Megmutatta a válaszokat.
– Honnan tudta meg a címemet?
Sandra makacs arckifejezéssel néz Maggie-re, mint aki tudja,
hogy rosszban sántikál, mégsem adja meg magát.
– Valaki megtudta helyettem, de megígértem, hogy nem
árulom el, ki. Kérem, ne aggódjon. Nem akartam zaklatni.
Ezért vártam inkább a strandon, hogy beszélhessünk.
– Pedig véleményem szerint ez sokkal inkább számít
tolakodásnak. Otthon legalább magára tudnám csukni az ajtót.
Így azonban csak annyit tehetek, hogy megvárom, amíg
hazavisz.
Közben kiérnek a főútra.
– Miss Rose, a fiam ártatlan. Ő nem gyilkos. Ismerem.
Maggie szorosan maga köré fonja a karját. A hideg már
szinte fáj.
– Biztos vagyok abban, hogy ezt így is gondolja, de el tudja
képzelni, hogy a többi, gyilkosságért elítélt rab anyja másképp
vélekedne? Ilyenkor nagy a forgalom errefelé. Vezessen
óvatosan.
Egy sárga autó elé vágnak.
– Zoe Sykes meggyilkolásának estéjén velem volt – közli
Sandra, nem törődve a mérges dudálással. – Vacsoráztunk,
majd hazavittem. Ő tehát nem ölhette meg azt a lányt.
Következésképpen a többieket sem ő ölte meg. Nem így van?
Mind a négy nőt ugyanaz a férfi ölte meg, tehát ha egyiküket
nem Hamish gyilkolta meg, akkor a többit sem.
Áthajtanak a falu határán. Innen öt perc se kell, hogy
megérkezzenek Maggie házához.
– Attól tartok, nagyon keveset tudok az ügyről.
– A rendőrség nem hitt nekem. Szerintük hazudtam. Az
étterem sem tudott segíteni. Nem volt biztonsági kamerás
felvétel. A személyzet nem emlékezett semmire, de én tudom,
hogy velem volt. Nem ő ölte meg azt a Sykes nevű nőt.
– Az esküdtszék mégis úgy gondolta, hogy ő tette.
– Miss Rose, járt már valaha börtönben?
– Igen, sokszor.
– Akkor pontosan tudja, mi van ott. Tisztességes emberek, az
olyanok, mint Hamish, azt nem élik túl. A bűzt. Az erőszakot és
a sok zajt. Amióta elítélték, egy perc csönd se jutott neki.
– Ebben az esetben a legjobb, ha vesz neki néhány füldugót.
Sandra összerezzen.
– Tegnap verekedés volt a folyosóján. Mindig vele kezdenek
ki. Mindennap retteg az életéért.
– Miért pont én?
 – Tessék?
– Miért olyan fontos a fiának, hogy én vállaljam el az ügyét?
Itt jobbra, legyen szíves, a High Streetre.
– Egy csomó ember támogatja Hamisht. Miss Rose,
szeretném, ha találkozna velük. Van egy honlapjuk is.
Guglizzon rá.
– Mrs. Wolfe…
– Kérem, szólítson Sandrának.
– Mint ahogyan azt már közvetlenül is megírtam a fiának,
belátható időn belül nem lesz szabad időm, annyira be vagyok
táblázva. Az ő ügye egyszerűen nem fér bele az időmbe. Ott,
közvetlenül a kocsma előtt, jobbra. Köszönöm, hogy
hazahozott.
– Vissza is vihetem a kocsijáért. Miután átöltözött.
– Majd fogok egy taxit. Most pedig elnézést, ha udvariatlan
vagyok, de remélem, nem fog többé a strandon várni rám.
– Várjon!
Maggie már félig kiszállt a kocsiból. Ahogy megfordul, látja,
hogy Sandra valamit tart a kezében. Egy kis, négyszög alakú
kartondobozt.
– Hamish arra kért, hogy ezt adjam át önnek. Ő maga készíti
ezeket.
Maggie a fejét rázza. A hátsó ülésen Daisy kinyitja a szemét.
– Kérem, Maggie, mit árthat ez?
Maggie átveszi a piros szalaggal átkötött dobozt, becsukja a
kocsi ajtaját, és elindul a ház felé vezető úton. Csak amikor már
befordult a sarkon és nem látja senki, akkor nyitja ki a
csomagot.
A csomagban egy papírból készített virág fekszik. A szirmai
fehérek, a szára és a levelei élénk smaragdzöldek. Gyönyörű
darab. Egyszerűen tökéletes.
Egy gyilkos rózsát küldött neki.
 2. fejezet

A The Times online kiadása, 2014. szeptember 8., hétfő

BÍRÓSÁGI VITA WOLFE TÁRGYALÁSÁN

Hamish Wolfe vádlott a tárgyalás első napján ismertetett

vádakra nem reagált. A brit jog értelmében tehát a bíróság a
tárgyalást úgy folytatja le, mintha a vádlott ártatlannak vallotta
volna magát.
Hamish Wolfe sötétszürke öltönyben, fehér ingben és kék
nyakkendőben jelent meg a tárgyaláson, melyet szemmel
láthatóan végig élénk figyelemmel követett. Amikor azonban
átadták neki a szót, annak ellenére sem nyilatkozott, hogy a
bíró, dr. Justice Peters háromszor is figyelmeztette, hogy a
hallgatása kedvezőtlenül befolyásolja az ügyét.
Letartóztatása előtt Wolfe elismert sebészként dolgozott,
főleg daganatos betegeket gyógyított. Délnyugat-Anglia egyik
legjobb sebészeként tartották számon. Fiatalkorában aktívan
sportolt, rögbizett és jégkorongozott, valamint igen tapasztalt
és tehetséges sziklamászó volt. Pilótavizsgával is rendelkezett.
Általános vélekedés szerint nagyon jóképű férfi, akit szerető
családdal és széles baráti körrel áldott meg a sors. Nemrég
jelentette be Claire Cole sztármanökennel való eljegyzését. Ma
azonban négyrendbeli emberrablás és gyilkosság vádjával áll a
bíróság előtt. Ha a bíróság bűnösnek találja, nagy
valószínűséggel élete hátralevő részét börtönben tölti.
A 2012. június és 2013. november között eltűnt négy fiatal nő
esete az Avon és Somerset Megyei Rendőr-főkapitányság
történetének legnagyobb bűnténye, amit Peter Weston bűnügyi
nyomozó szerencsés húzásának köszönhetően 2013
decemberében zártak le, amikor is Wolfe-ot letartóztatták.
A vádlottak általában akkor nem szoktak nyilatkozni, ha nem
ismerik el a bíróság illetékességét. Érdekes tény, hogy Wolfe
esetében a Királyi Ügyészség által elrendelt mindhárom
különböző pszichiátriai vélemény hiányos, ezért felmerült az
alapos gyanúja annak, hogy Wolfe nem alkalmas arra, hogy
bíróság előtt feleljen a tetteiért. Amikor azonban az őt
letartóztató nyomozót ezzel a lehetőséggel szembesítették, ő
erélyesen tiltakozott.
– Teljes képtelenség! – nyilatkozta az időközben hadnaggyá
előléptetett Weston. – Wolfe tökéletesen tisztában van azzal,
hogy mi folyik körülötte, és igenis képes a bíróság előtt felelni a
tetteiért. Csak játékot űz velünk. Ennyi az egész.
Hamish Wolfe ügye holnap folytatódik.

(Maggie Rose: Hamish Wolfe 004/TT8914. sz. aktája)

 3. fejezet

– Most már tényleg mennem kell. Miért nem Timmel beszéled

ezt meg?
– Arra semmi esély…
A vonal megszakad. Pete Weston hadnagy számolni kezd.
Egy, kettő, három – nem, nem fogja kétjegyűre emelni a
számot. Most nem.
Tekintete az anyósülésre téved, amelyen egy arany karóra
hever, mint egy darab szemét. Felemeli, és azon tűnődik, hogy
van az, hogy az arany még a maihoz hasonló hideg napokon is
képes megtartani a melegségét. Pár másodpercig gyönyörködik
benne.
Tuti, hogy soha nem fogja hordani.
Kiszáll az autóból, a pipától alig lát, amikor kinyitja a
csomagtartót, és észre sem veszi, ahogy apró jégdarabkák
verődnek fedetlen bőréhez. Az arannyal ellentétben a
csavarkulcs jéghideg. Ledobja az órát a járdára, és rávág egyet
a szerszámmal.
Mit sem törődve az ezernyi széthullott darabkával, felszed
hármat, és behajítja a kesztyűtartóból kiszedett bűnjeltasakba.
Ujjai a hideg miatt egyre dermedtebbek, ennek ellenére
előveszi a telefonját.
„Megvan az órád – pötyögi. – Beakadhatott az ülés tolókájába.
Talán még javítható. Odaadom Timnek.”
Családi ügyek elintézve, most már akár koncentrálhat is a
munkájára.
Kinyitja a vaskaput, és elindul felfelé az úton, egy sor fagyott
babérbokor között. A kert hosszú és keskeny. A György
korabeli plébániát magasra nyúló fák veszik körül és óvják
féltő szülők módjára. A bejárati ajtót mindkét oldalon hatalmas
ablakok szegélyezik, és Weston, noha nem látja, mégis úgy érzi,
pontosan le tudná írni a mögöttük feltáruló elegáns, tágas
szobákat, a faragott mennyezeteket és a fehérre meszelt
falakat.
A bordóra festett ajtón nincs se csengő, se kopogtató, csak
egy ósdi rézharang, ami mélyen, öblösen kong. Vár úgy
harminc másodpercet, talán egy percet is, mire felhangzik a
lánc és a kattanó zár hangja.
Ahogy feltárul az ajtó, meleg levegő árad ki, és egy nő áll vele
szemben. A lépcsőnek köszönhetően feje egy magasságba
került az övével.
– Miss Rose? Maggie Rose?
A meglepetéstől teljesen elveszítette a helyzet fölötti uralmát.
Az ország minden egyes zsaruja hallott már Maggie Rose-ról, a
védőügyvédről, az igaz bűnügyi történetek írójáról, azonban
csak keveseknek adatott meg, hogy szemtől szemben
találkozzanak vele. Mert nem ad interjút, és soha nem hozott
nyilvánosságra magáról egyetlen fényképet sem.
A negyvenen bizonyára innen, ám a harmincon túl,
mindenesetre elég vékony ahhoz, hogy a szinte combig érő,
túlméretezett fehér gyapjúpulóverében is törékenynek
lehessen nevezni. Sápadt arcán éles vonások rajzolódnak. A
szeme kék.
A haja is.
– Segíthetek, nyomozó? – kérdezi.
Nem a kifinomult idős hölgyekre jellemző szürkéskék.
Mármint a haja. És nem is a Glastonbury Fesztivál látogatóinak
néhány hajtincsére jellemző halványkék árnyalat. Ez rikító,
türkizkék haj, ami lágyan omlik az álla alá.
Pete-nek fogalma sincs arról, honnan tudja, hogy a
rendőrségtől jött.
– Pete Weston hadnagy vagyok – mutatja az igazolványát. –
Azt reméltem, hogy elrabolhatok pár percet az idejéből.
– Jöjjön be egy pillanatra.
Pete követi egy halványzöld folyosón keresztül. Gondosan
becsukott kazettás ajtók mellett haladnak el, majd egy tágas
konyhába érnek, melynek falait bézs és sápadt arany színekre
festették.
Miközben körülnéz – nem tehet róla, rendőrből van –, Rose
már el is helyezkedett egy kényelmes fotelben. Papucsként
hatalmas szőrös csizmát visel. Az is kék, mint a haja.
– Foglaljon helyet.
Miközben Weston nyomozó kihúz magának egy széket, a
középen álló asztalon lévő számítógépre pillant, de a
képernyővédő már bekapcsolt, és csak sarkvidéki kietlen
tájakat mutat: masszív hótorlaszokat, jégképződményeket és
kék jeget.
– Megerősítené, kérem, hogy valóban ön Maggie Rose?
– Az vagyok. Sokáig fog ez tartani? És megkívánja az etikett,
hogy kávéval kínáljam?
– Ezt önre bízom, Miss Rose. Én azért jöttem, mert úgy
tudom, hogy Sandra Wolfe tegnap meglátogatta.
– Ha jól értettem, először valóban idejött, de ő nem kopogott
be – bólint Maggie. – Saját elmondása szerint követett a partra,
és ott beszélt velem.
Maggie kimért, minden szót alaposan megfontol, mintha
csak közönséghez intézné a szavait.
– Megkérdezhetem, hogy miről társalogtak?
– Szerintem ki tudja találni.
– Kérem, kíméljen meg ettől.
– Azt akarja, hogy vállaljam el a fia ügyét, és hőn szeretett
fiát – akinek ártatlanságáról szentül meg van győződve –
szabadítsam ki a börtönből.
– És mit válaszolt neki?
Rose hunyorít. Szempillája sötét, de Weston nem veszi észre
a csomósodó szempillafestéket.
– Kérdezhetnék előbb én valamit?
– Csak rajta.
– Honnan tudja, hogy mi ketten találkoztuk?
 – Figyeljük a weboldalt, amit néhány barátjával indított. Ott
írta, mármint Sandra Wolfe, az egyik csoporttagnak, hogy
találkozott önnel.
– Akkor minden bizonnyal azt is tudja, hogy mit válaszoltam
neki.
No, itt megfogta.
– Újra próbálkozni fog – mondta Weston. – Sandra Wolfe-ot
nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja. Legközelebb
talán már nem is a parton várja majd, hanem inkább az ajtaján
kopogtat. És magával hozza néhány barátját is. Miss Rose, ez a
nő kétségbe van esve. Meg van róla győződve, hogy a fiát
bűnbakként használták, és egy ilyen nő nem beszámítható.
Rose fészkelődni kezd a fotelben, majd maga alá húzza a
sarkát.
– Tehát ön csak azért jött, mert aggódik miattam?
– Azért jöttem, mert ez a társaság… most nagyon őszinte
leszek, enyhén szólva eszement. Deviáns alakok gyülekezete,
bár ez elég erős előítélet részemről, és politikailag sem igazán
korrekt megfogalmazás, ezért inkább megtévesztett
egyéneknek nevezem őket. Nos, üres óráikban bármire
képesek, én pedig nem szeretném, ha zaklatnák, ne adj’ isten,
ijesztgetnék a társadalom köztiszteletnek örvendő polgárait.
– Nem ijedtem meg – néz Maggie továbbra is Weston
szemébe.
– Hát persze hogy nem.
– Egyébként meg hazudik.
 – Tessék? – kérdez vissza túljátszott megrökönyödéssel
Weston.
– Nem az irántam érzett aggodalom hajtotta ide. Azért jött,
mert nem akarja, hogy elvállaljam Hamish Wolfe ügyét. Nem
akarja, hogy régi részleteket ássak elő, és megtaláljam a
tévedéseit, melyekért majd felelősségre vonják. Hamish Wolfe
lecsukása a karrierjének legsikeresebb állomása. Merthogy ön
tartóztatta le, nemde? Emlékszem a nevére az újságokból. És
nem viselné el a lelke, ha valaki megdöntené az ítéletet.
Pete szíve hevesebben ver.
– Nem hibáztunk. Hamish Wolfe bűnös.
– Mindenki hibázik. Még Hamish Wolfe is. Ezért kapta el. De
ha tudni akarja, osztom a véleményét. Nem szándékozom
elvállalni az ügyet.
Maggie ismét mocorogni kezd, leteszi a lábát a padlóra.
– Egy dolgot viszont tisztázzunk: ha meggondolnám magam,
és mégis elvállalnám, hiába is próbálna nyomást gyakorolni
rám, nem tudna eltántorítani.
Pete talpra ugrik, mielőtt Maggie észbe kapna.
– Megengedi, hogy használjam a mellékhelyiségét? Hideg
nap van, és attól tartok, sok kávét ittam.
– Ott, a folyosó végén – biccent Maggie a Pete mögötti ajtó
felé. – Egyenesen előre, majd a szemközti ajtó lesz a
mellékhelyiség.
– Köszönöm.
Elhagyja a szobát, de még mindig magán érzi Maggie
tekintetét. Jobbra a ház hátsó bejárata, és az ablakon át egy
kétautós garázst lát. A földszinti vécé kis helyiség, egyszerű, de
a célnak megfelel. Balra egy másik ajtó nyílik.
Halk, de félreérthetetlen hangokat hall a konyhából,
ahonnan épp az imént jött ki.
Amikor visszatér, Maggie Rose az asztal fölé hajolva a
laptopját bújja. Egyedül van. Lehajtja a képernyőt, de előtte
Pete még megpillantja a saját nevét.
– Köszönöm – mondja. – Azt hiszem, eleget raboltam az
idejét.
Maggie nem szól semmit, de visszacsúszik a fotelbe, ezúttal
lábát vastag pulóvere alá rejtve. Ha nem lennének azok az
apró ráncok az arcán, az ember azt hinné, hogy egy tini.
Pete az ajtó felé indul.
– Sajnálom, hogy Sandra Wolfe felkereste. Sajnálom, hogy
maga Wolfe is levelekkel zaklatta. Ezt is a honlapról tudjuk.
Bárcsak fel tudnék valamit ajánlani, amivel enyhíteni tudnám
az okozott kellemetlenséget, de attól tartok, nem tehetek
semmit. Ezek az emberek bármit megtehetnek a törvény adta
kereteken belül.
– Köszönöm, a jogi lehetőségekkel én is tökéletesen tisztában
vagyok.
– Tanácsot azonban adhatok. És azt tanácsolom, hogy kerülje
Sandra Wolfe-ot és a Wolfe-bandát, vagy akárhogy is nevezik
magukat ezen a héten. És természetesen javaslom, hogy
semmi, de semmi dolga ne legyen Hamish Wolfe-fal. Soha.
 – Felügyelő úr, ha tanácsot ad, miért van az, hogy
fenyegetésnek érzem?
Maggie nem mozdul. Még mindig macskaként
összegömbölyödve ül hatalmas foteljében.
Hirtelen meggondolásból Pete az ablakhoz lép. A kert óriási,
és a zúzmarán keresztül alig néhány halvány és unalmas szín
szűrődik át. A hátsó ajtón túl magas téglafalak védik a kertet,
melyek a legnagyobb fák magasságával vetekednek, valamint
sűrű bokrok, mintha együttes erővel tartanák távol a napot.
– Miss Rose, egyedül lakik itt?
Az ablaküvegben látszik, ahogy Maggie feláll Pete mögött.
Bizarr haja és sápadt arca teljes életnagyságban látszik.
– A fenyegetettség érzése nem múlt el – jegyzi meg Maggie.
– Elnézését kérem. Tényleg nem állt szándékomban
megfenyegetni – fordul Maggie felé. – Sandra Wolfe a fia
letartóztatása előtt teljesen normális, középosztálybeli hölgy
volt. Félállásban dolgozott, vacsoravendégeket hívott, és
szombat esténként golfklubba járt. Azonban mindannyian
tudjuk, hogy mire képes egy nőstény, ha a kölykét veszélyben
érzi.
– Én egyszerűen csak szomorúnak láttam, de mindenképpen
eszembe vésem, amit az imént mondott.
Ezzel sarkon fordul, és Pete nem tehet mást, mint hogy
követi kifelé a szobából. Az előszobában Pete körülnéz, hátha
megpillant valamit, ami bizonyítja, hogy más is van a házban,
de az ajtók továbbra is csukva vannak.
 – Az a díszes társaság viszont teljesen más tészta – mondja
Pete. – Szerintem egyikőjük sem volt normális sose. Többüket
elítélték már kisebb vétségek miatt, vagy konkrét pszichiátriai
esetek. Életükben sok az űr, ezért folyamatosan különböző
ürügyeket keresnek, csak hogy kitöltsék valamivel. Ha pedig
találnak valamit, akkor azt fanatikus meggyőződéssel művelik.
Egyenként nem túl veszélyesek, de együtt csak hergelik
egymást.
A bejárati ajtónál Maggie megáll, és visszafordul, hogy Pete
szemébe nézhessen.
– Ismerem ezt. Úgy hívják, csoportos gondolkodásmód.
– Nos, ebben az esetben nagyon is működik. Szóval azt
tanácsolom, hogy gondolja át, milyen biztonságos a háza.
Ellenőrizze, hogy elég erősek-e a zárak, és ha még nincs,
szereljen fel néhány biztonsági lámpát, valamint tartson zárat
az ajtaján. Ezek az emberek tudják, hol lakik.
– Nem felejtem el – lágyul meg az arca egy pillanatra, mire
Weston egy másodpercre azt hiszi, hogy talán el is mosolyodik.
Kihasználja hát az alkalom adta lehetőséget, és felpillant a
lépcsőre. Nincs senki a lépcsőfordulóban.
– Kérem, tegye meg. De ami a legfontosabb, ne engedjen
semmilyen kísértésnek, ami Hamish Wolfe-fal kapcsolatos. Én
már belenéztem az illető szemébe, és higgyen nekem, nincs
abban semmi emberi. Miss Rose, Wolfe nem ember. Ő egy
szörnyeteg.
Maggie elmosolyodik. Ez alkalommal őszintén. Szája
szélesebbre húzódik, mint amilyenre Weston számított.
Szabályos, apró fogakat villant.
– Hallottam, hogy ő a nők bálványa.
– Ezek mind ilyenek. Ezért tudnak annyi nőt megölni.
– Tudja, mit? Pont ez érdekel benne. Nem az a tény, hogy
népszerű volt a letartóztatása előtt. Jóképű férfiról van szó,
nincs ebben semmi különös. Inkább az nyűgöz le, hogy hány
nő írogat neki a börtönbe. Ön szerint miért tesznek ilyet?
– Minden notórius gyilkosnak van rajongótábora – válaszolja
Weston.
– Ez hihetetlen – mosolyog tovább Maggie, miközben a zár
felé nyúl. – Ez igazán jó téma egy újabb érdekes könyvhöz.
Mármint ha lenne időm rá. De nincs.
– Attól tartok, ön nem jönne be neki – véli Pete.
Helyet cserélnek az ajtóban, Pete orrát pedig megcsapja a
Maggie hajából áradó különös vegyszerszag.
– Miből gondolja?
Pete sokatmondóan végigméri Maggie-t.
– Az általa kedvelt testsúlynál ön úgy huszonöt kilóval
kevesebbet nyom. Köszönöm, hogy időt szakított rám.
Még három lépést sem tett a lefelé vezető ösvényen, amikor
az ajtó becsapódik mögötte. Pete nem néz vissza, nem is áll
meg, noha a telefonja csörögni kezd, ahogy a kapuhoz ér.
Beszáll az autójába, kizárja a hideget, és megnézi, ki kereste.
Az egyik nyomozó volt, a harmincnégy éves Liz Nuttall.
Felveszi.
 – Mondd, Nutty.
– Nos, megvolt? – kérdezi. – Hogy ment?
– Hát, nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, az tuti.
Viszont úgy tűnik, hidegen hagyja a Wolfe-ügy. Nem hinném,
hogy szándékában állna a továbbiakban Sandra Wolfe-fal
foglalkozni.
– Lehet, hogy csak tetteti? Egyébként Latimer keresett. Azt
mondtam neki, hogy a városházán vagy egy iskolai
drogprevenciós értekezleten.
– Csúcs.
A főnökük, Latimer bűnügyi főfelügyelő nem kér semmilyen
beszámolót a városházán tartott értekezletekről. Nem titkolja,
hogy untatja a bürokrácia.
– Ide hallgass, Nuts. Megtennél nekem egy szívességet? Végig
tudnál futtatni egy keresést a lakossági nyilvántartásban? – néz
oldalra a nagy házra, amelyet épp elhagyott. – A választói
névjegyzéket, közműszámlákat, tudod, a szokásos dolgokat.
Rose beszélt valakivel, amíg ott voltam, de akárki is volt az,
nagyon ügyesen elrejtette előlem. Mintha egyáltalán nem
akarná, hogy tudjam, hogy nincs egyedül.
– Én ezt az egészet egyáltalán nem értem – szólal meg Liz pár
perc múlva. – Sehol semmi adat nincs arra vonatkozóan, hogy
párkapcsolatban élne vagy lakótársa lenne. Semmi.
Pete még mindig a házat nézi. Az ablakok üresen merednek
rá.
– Pedig van ott valaki – mondta. – A nyakamat teszem rá.
 4. fejezet

www.CommonplaceSexism.com

MITŐL LETT A KÖVÉRSÉG ÉLET ÉS HALÁL KÉRDÉSE

Posztolta 2014. október 5-én Beth Tweedy, rendszeres

kommentelő és bevallottan „az átlagosnál nagyobb
csaj”

Zoe Sykes, Jessie Tout, Chloe Wood és Myrtle Reid a

testsúlyuk miatt lettek gyilkosság áldozatai. Ez tény.
Zoe-t, Jessie-t, Chloe-t és Myrtle-t a ruhájuk mérete
alapján választották ki és ölték meg. Még mindig nem
tudjuk pontosan, hogyan, de elhihetik, nem lehetett
valami kellemes dolog. Testüket úgy dobták ki egy
nyirkos, sötét, föld alatti helyen, hogy lehetőleg sose
bukkanjanak rájuk. Zoe-t nem is találták még meg.
Mindez azért történt, mert olyan társadalomban élünk,
amelyikben a testméret az előítélet utolsó bástyája.
Mert a kövérség megvetendő dolog lett.
Az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt az általunk
felállított testképideálba nem illő személyekkel
szembeni ellenségesség. És igen, tudom, hogy az XL-es
iskolai egyenruhát viselő lányokat mindig cikizik az
utcán. A ducik, pontosabban a dundi nők régóta
komikusok céltáblái, de az utóbbi években ez a fajta
kövérizmus sokkal baljósabb formát öltött.
Találkoztunk már olyan esettel is, amikor nagyobb
méretű hölgyeket kocsmákban vagy a nyílt utcán
támadtak meg. Tracey Kelly, egy 140 kilós fogászati
asszisztens például lelkileg és testileg is összetört,
amikor júniusban vonattal utazott haza, és szóban és
tettlegesen egyaránt bántalmazták. De mi is volt a
bűne? Pusztán annyi, hogy túl sok helyet foglalt el az
ülésen. Sok nő számol be hasonló esetekről. A kövér
nőket nem engedik be az éjszakai bárokba, az orvosi
rendelőben is tiszteletlenül bánnak velük, mert hiszen a
problémáik mind visszavezethetők a súlyukra,
következésképpen az ő hibájuk. A kövér emberek nem
kapnak állást, be sem hívják őket az állásinterjúkra, az
esetek felében még taxi sem áll meg nekik, mintha a
fölösleges testsúlyuk alatt tönkremennének az ülések.
Mindezek felett persze a hatalmon lévők szemet
hunynak.
Manapság teljesen elfogadott, hogy befolyásos
szájhősök, mint például Ron Carter, a The Spectator
egyik aljas újságírója, a Tesco pénztáránál sorban álló
„undorítóan kövér nőről” és „billegően dagi” gyerekeiről
írjon, majd azzal viccelődjön, hogy legszívesebben egy
drasztikus fogyitáborba küldené őket. Ha művelt,
intelligens véleményformáló személyiségek így
nyilatkoznak, mit várhatunk el a Twitteren hablatyolók
tömegétől?
Országként azzal büszkélkedünk, mennyire
sokszínűek vagyunk. A nagy testű embereket viszont
szinte egyáltalán nem fogadjuk el. Egy magamfajta
méretű hölgy például nem tud úgy végigmenni az
utcán, hogy ne érje szóbeli vagy akár fizikai inzultus. Az
általános viselkedési normákat, a tisztelet és a
kölcsönös udvariasság általános szabályait az emberek
velünk szemben nem alkalmazzák.
Most pedig úgy tűnik, már a tízparancsolat
legalapvetőbb törvényei sem vonatkoznak ránk. Hamish
Wolfe egykor arra esküdött fel, hogy ahol lehet, életet
ment. Mégis, annyira elvakította az a képzete, hogy a
túlsúlyos emberek kiszipolyozzák az egészségügyi
ellátórendszert, hogy úgy döntött, kézbe veszi az ügyet.
Még akik kifelé el is ítélik tetteit, titkon azok is
megkönnyebbülve nyugtázzák, hogy valamirevaló
embert azért nem ölt meg. Csak nagydarab,
visszataszító külsejű nőket, annyira tehát nem is súlyos
a bűne. Sőt talán még szívességet is tett azzal, hogy ily
módon csökkentette az egészségügy jövőbeni terheit.
Vagy talán túlzónak találja a gondolataimat? Keressen
rá a „Hamish + kövér emberek”-re a közösségi
médiában, és nézze meg, mit talál.
Cselekedeteivel Wolfe legalizálta a méretesebb
személyekkel szembeni rossz és durva viselkedést.
Évtizedekkel vetette vissza a társadalmi gondolkodást.
Hamish Wolfe nem fog élve kijönni a börtönből. A nők
fenyegetettsége azonban mindennapos az utcákon.

Kommentek:
KerekdedSuzie írja…

Az átlagosnál nagyobb méretű, ám teljesen egészséges

nő vagyok. Neveztek ma már hordónak, Hugó, a
vízilónak és kövér tehénnek is, pedig a nap még
magasan jár. Se szeri, se száma azon eseteknek, amikor
vadidegen emberek meglöktek vagy trágárkodtak
velem az utcán pusztán a kinézetem miatt. Ha sorban
állok egy boltban, mindenki a kosaramat bámulja, és
gúnyosan vigyorog. Egyszer egy pasi még azt is
megkérdezte, hogy mindazt egyedül fogom-e megenni.
Három gyerekem van, fafej! Igazad van, Beth, a
nagyobb méretűek szinte nem is számítanak.

MellSouth írja…

A testi megszégyenítés sötétebb oldala, hogy sokan azt

gondolják, a kövér nők könnyen kaphatók. Hogy
bárkivel lefekszenek, hiszen hálásak a figyelemért. Meg
kell elégedniük azzal, amit kapnak. Fogdosni egy kövér
nőt a bárban, tapizni a mellét vagy a fenekét
humorosnak tűnik. A közvélemény szerint legyen hálás,
hogy valaki egyáltalán megérintette.

GazboGoon írja…

Az ilyen dagadt disznóktól kiráz a hideg. Ha nem

zabálnátok folyton, sec perc alatt megszűnne az összes
problémátok. Hülye picsák!
 Jezzer írja…

Pakoltál már valaha nagy kofferbe? Ne beszélj mellé, a

lényeget mondd! LOL!

– Soha ne olvasd a kommenteket!

– Igazad van – csukja le Maggie a laptopja tetejét.
– Szerinted az emberek beveszik, hogy a gyilkosságok a
kövér nők elleni bosszúból fakadnak?
– Nem. A sajtóban a legtöbb esetben sokkal értelmesebb
dolgokat írnak.
– Hol?
Maggie átlapozza a megjelölt cikkeit.
– Itt van ez. A Telegraphban jelent meg.

A Telegraph online kiadása, 2014. október 15.

A KÖVÉRSÉG SOHA NEM VOLT KÉRDÉS

Hamish Wolfe ítéletéről a múlt hónapban megjelent hisztérikus

kirohanásoktól ledöbbenve Sally Kelsey azt állítja, hogy az
áldozatok mérete mindig is elhanyagolható tényező volt.

Hamish Wolfe börtönbüntetésének kezdete óta alig telt el nap,

hogy ne jelent volna meg a „testszégyenítés” átkos szokásáról
szóló újságcikk. „Igazságot a kövér lányoknak is” címmel egy
ismert blogger közölte írását a múlt héten, mintha nem is
Wolfe-ot ítélték volna életfogytiglani börtönbüntetésre. Nem
tudom, volt-e már valaha példa arra, hogy az
igazságszolgáltatás ennél nagyobb erővel csapott volna le.
A rendőrséget elég sok kritika érte, amiért Hamish Wolfe-ot
oly sokára kapták el, és amiért Zoe Sykes 2012. júniusi
eltűnésekor nem merült fel, hogy egy „kövérmészáros”
mesterkedéseiről van szó. Nem fontos, hogy Zoe Sykes elő sem
került, hogy napokon, heteken, sőt hónapokon át csak az
eltűntek nyilvántartásában szerepelt, a rendőrségnek már akkor
tudnia kellett volna, hogy valami nem stimmel.
Figyelmeztetniük kellett volna a kövér lányokat, hogy
veszélyben vannak.
A médiát azzal vádolják, hogy nem veszik elég komolyan a
sorozatgyilkost, mivel az áldozatok „csak kövér lányok”. Minket
azzal vádolnak, hogy szemet hunyunk a közösségi oldalak
lecsúszott trolljainak magatartása felett, és engedjük, hogy
feltörjék az áldozatok Facebook- és Twitter-oldalait, hogy
gyűlölködő posztokat tegyenek fel.
Ezek a kommentelők pont a lényeget nem látják.
Hamish Wolfe nem indított magánhadjáratot a kövér nők
ellen. Az ilyesfajta butasághoz ő túl intelligens. Ő szimplán csak
gyilkos, és mint a hozzá hasonló gyilkosok, ő is egy bizonyos
típusú áldozatra vadászott. Zoe, Jessie, Chloe és Myrtle
megingatták a lelkét. Hamish mindannyiukat szerette. Pechükre
azonban Hamish nagyon perverz módot választott szeretetének
kimutatására.
Hamish mindig is vonzódott a kerekded idomokhoz. Ennek
alátámasztására számos bizonyíték létezik, melyek közül sokat a
tárgyaláson is megemlítettek. Méretközpontú társadalmunknak
nehéz ezt feldolgoznia, főleg ha tekintetbe vesszük Hamish
adoniszi vonásait. De így van. (Ne tévesszenek meg senkit a
piszkafa külsejű menyasszonyáról megjelent fényképek –
vannak férfiak, akik igen ügyes álcaként használják
partnerüket.) Egyetemi évei alatt Hamishnek több testesebb
hölggyel volt viszonya, és előkerült egy régi videofelvétel is,
melyen állítólag Hamish egy rubensi testalkatú ifjú hölggyel
szeretkezik.
Hamish szörnyű dolgokat tett. Hátborzongatókat. De tette
nem árul el többet társadalmunkról, mint hogy néha torz és
sérült dolgokat produkálunk. Hamish Wolfe-fal valami nagyon
nincs rendben, de egyetlen komoly kommentelő sem állította
soha, hogy bármi gond lenne az áldozatokkal.
Szóval, hölgyek, emésszétek meg. Éppoly biztonságban
vagytok, mint bárki más.

KOMMENTEK…

– Ne. A kommenteket ne. Itt hagyd abba.

– Befejeztem – zárja be Maggie az oldalt.
 – És mire jutottál Weston hadnaggyal kapcsolatban?
– Még nem igazán gondolkodtam rajta – próbálkozik egy
ásítással, de hiába. – Okos fickónak tűnik.
– Szerinted lehetséges, hogy Wolfe rajongói idejönnek, és
zaklatni fognak?
– Kétlem. Miért?
– Hát, csak tudni akartam, meddig nem veszel még tudomást
a léptek alatt csikorgó salakról, a felborított virágcserépről.
Mennyi időre van még szükséged ahhoz, hogy belásd, az elmúlt
fél órában valaki itt szimatolt a házad körül?

Eleinte Maggie nem látott kint semmit. Az éjszaka túl sötét.

Nem is hall semmit, csak a központi fűtés recsegő-kattogó
hangját. Aztán egyszer csak feltűnik egy fényfolt a ház
oldalánál, amint egy magányos alak baktat az út felé.
Maggie tekintetével követi, ahogy éjféli látogatója halad
lefelé az úton, egyszer sem nézve vissza.
 5. fejezet

People of Our Time magazin, 2014. december

ÉHES, MINT A FARKAS?

Silvia Pattinson újságíró bemerészkedett a Parkhurst Büntetés-

végrehajtási Intézetbe, hogy találkozhasson a hírhedt Mr. Wolfe-fal.

Hamish Wolfe száznál is több levelet kap havonta, melyeknek 90

százalékát nők írják. A Parkhurst börtönben történt
találkozásunkkor Hamish elmondja, hogy a legtöbb levélíró úgy
véli, ő az igazságszolgáltatás tévedésének áldozata.
– Néha az igazság egyértelmű – mondja. – Csak azok nem
látják, akiknek érdekük fűződik hozzá.
Amikor megkérdőjelezem az olyan emberek
szavahihetőségét, akikre sokkal inkább hathatott Hamish
jóképűsége, mint az igazságszolgáltatásba vetett hitük és
igazságérzetük, tagadja, hogy a külsejének bármi köze is lenne
a dologhoz.
– Ha az emberek egy csoportja valamit igaznak hisz, az
általában igaz is. Én egy szűk látókörű, költséghatékony
nyomozás áldozata vagyok, amely az egyszerű és egyértelmű
megoldás felé terelődött.
Amikor azt kérdezem, miért nem fellebbezett az ítélet ellen,
azt feleli, hogy szándékában áll.
– Időnként le kell ülepednie a pornak. Alaposan át kell
gondolnom, kivel szeretnék a jövőben együtt dolgozni. A
legjobb ügyvédet szeretném, és ki tudom várni. A szabadságom
fontosabb annál, mintsem hogy egy elsietett fellebbezésre
pazaroljam.
Várakozása alatt persze nem szenved hiányt hölgyekben, akik
túl buzgón igyekeznek segíteni neki ideje eltöltésében. Pénzt
küldenek, támogató leveleket írnak, szökési terveket szőnek, sőt
még házassági ajánlatokat is tesznek. Mindegyikük azt hiszi, ő
lesz az egyetlen, aki felkelti Wolfe érdeklődését, aki magányos,
és áhítozik a leveleire.
Arra a feltevésemre, hogy ez az interjú csak kiugrasztja a
nyulat a bokorból, vállat ránt. Az az érzésem, hidegen hagyja,
hogy rengeteg nő ábrándozik róla. Állítja, keveseknek válaszol,
inkább csak azoknak, akik intelligenseknek és okosaknak
tűnnek. De akkor is általában csak megköszöni a
jókívánságaikat. Sok levelét odaadja a rabtársainak, különösen a
pajzánabbakat.
Amikor kétségbe vonom e tettének erkölcsi alapját, szúrósan
néz rám. Zöld szeme összeszűkül, és most először jut eszembe,
hogy egy szabadságvesztésre ítélt gyilkos társaságában vagyok.
– Ha egyszer egy férfi elküldené önnek a bokszeralsóját –
mondja – és egy üzenetet, mely szerint két napig hordta, majd
abban maszturbált, mit tenne?
– A kukába dobnám – válaszolom. – Kidobnám.
Ennél a pontnál némileg inamba száll a bátorságom.
Kettesben ülünk egy ablaktalan teremben. Wolfe az asztalhoz
van bilincselve, de igencsak erős testalkatú, ráadásul nagyon
közel van hozzám.
– Ezt tettem én is. De a srácok kezdték kihalászni őket a
szemetesből, ezért inkább megkímélem őket a fáradságtól.
Megkérdezem, hogy mindig csak szexuális tartalmú leveleket
kap-e.
– Legtöbbször igen – ismeri el. – Van olyan is, akit az érdekel,
hogy mit tettem az áldozatokkal. Hogy őszinte legyek, ezek a
legmegrázóbb levelek, mert az írójukat egyáltalán nem érdekli,
hogy ártatlan vagyok-e vagy sem. Sőt abban bíznak, hogy bűnös
vagyok, és a szaftos részletekre kíváncsiak. Mások azt kérdezik,
hogy a Parkhurst börtönben van-e lehetőség hitvesi
látogatásra. Egyébként nincs. Leginkább persze magányos nők
írnak. Olyanok is, akik, noha házasságban élnek, mégis
magányosak. Kétségbeesetten kapaszkodnának valakibe, hogy
érezzék azt a bizonyos különleges összetartozást. Könnyű
célpontnak tartanak, hiszen nem megyek sehová – mosolyog.
Hirtelen sokkal jobban félek tőle, mint amikor még csak
szimplán sármos volt.
– Legalábbis nem most rögtön – fejezi be a mondandóját.
(Maggie Rose: Hamish Wolfe 00326/5. sz. aktája)
 6. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

Drága barátnőm!
Az éjjel arra ébredtem, hogy Veled álmodom. Annyira élénken élt
bennem a kép, hogy néhány álomittas pillanatig azt hittem, valóban itt
vagy mellettem. Mielőtt még túl nagy csalódás ért volna, felnyitottam a
szemem, de csak a cellámba áradó halvány, kísérteties fényt láttam.
Felkeltem, és az ablakhoz léptem. Eszembe jutott, amikor néha
esténként a kutyámon különleges izgalom lett úrrá, és lekísértem az
ezüstös fényben úszó házon át ki a kertbe, ahol semmiféle idegen
űrhajó nem várt, csak a telihold. Nem mintha ilyenkor a kutyám égető
szükségét érezte volna, hogy levigyem (és most nem fogok odáig
süllyedni, hogy állatok biológiai szükségleteit taglaljam), inkább csak a
holdfényben akart sütkérezni és a csillagokban gyönyörködni. Így hát
együtt tettük mindezt.
Ahogy ma éjjel az ablakomnál állva a holdat néztem, és szeretett
kutyámra és imádott nőmre gondoltam, éreztem, hogy az idő a
végtelenségig tágul, és hogy jelenlegi poklom halálom után sem szűnik
meg, hogy a fekáliás falak és a teleköpdösött ételek mind
megmaradnak, miközben emléked haldokló csillag fényeként villan fel
előttem, és teszi elviselhetetlenné e sötétséget.

Hamish

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 7. fejezet

A Portisheadi Rendőrkapitányság nyomozó osztályán

szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, hogy hétköznap reggel
van. A nyugalom a tegnap éjjel Bristol központjában történt
fegyveres támadásnak és két rablásnak tulajdonítható. Jelenleg
csak Pete, Liz Nuttall és Sunday Sadik, a lustán, ám mégis
mindig pimaszul jókedvű rendőr tartózkodik az osztályon.
Liz a számítógépe képernyőjét bámulja.
– Shane Ridley a kádba fojtotta a feleségét – mondja –, majd a
testét feldarabolta, hogy megszabadulhasson tőle. Az
esküdtszéknek egy óra se kellett, hogy elítélje. Maggie Rose
viszont talált valami bizonyítékot, hogy Lara Ridley egy vagy
akár több személlyel is szerelmi viszonyt folytatott. Azt állítja,
az egyik szeretője ölte meg.
Közvetlenül Liz széke mögül Pete látja a Ridley feleségéről,
Laráról készült fényképet. Húszas éveinek közepén járó,
gyönyörű, szőke nő.
– Tehát nem elég, hogy megölték, még kurvának is titulálták
ország-világ előtt – folytatja Liz. – Ridley két hónap múlva adja
be a fellebbezését, és minden bizonnyal sikerrel is jár majd.
Lara apja a múlt hónapban szívrohamot kapott a stressztől, az
anyja pedig antidepresszánsokon él.
Sunday, aki lehetőség szerint sose áll fel, most is görgős
székén gurul közelebb, és épphogy elkerülve az ütközést alig
pár centire Pete lábától áll meg.
– Steve Lampton egy internetes társkereső oldalon
megismerkedett három nővel, majd megverte és megfojtotta
őket – Liz közben megnyit egy másik oldalt. – Maggie Rose
szerint viszont nem így történt, és 2007-ben ki is szabadította
Lamptont, aki majdnem félmillió font kártérítést kapott. A
rossznyelvek szerint az összeg negyven százalékát az ügyvédje
zsebelte be.
– A Gwenti Rendőrkapitányság senki mást nem keresett a
gyilkosságokkal kapcsolatban – teszi hozzá Pete.
– Nigel Upton volt a második számú nagy sikere – olvassa a
Maggie Rose-zal kapcsolatos további találatokat Liz. – 2008-ban
szabadult. Kártérítési igényét bíróságon kívül rendezték, de
úgy hírlik, tetemes összegről volt szó – néz hátra a válla fölött.
– Tehát ha bárkiben is felmerült a kérdés, hogy vajon miből
futja neki arra a kibaszott nagy házra, a válasz itt keresendő.
Megcsörren Sunday asztali telefonja. Székével odagurul, és
felveszi.
– Ez a nő egy vámpír – mondja Liz.
– A recepción van – feleli Sunday. – Lemenjek érte?
– Majd én. Csak előbb szólok Latimernek – egyenesedik fel
Pete, ám ahogy ellép Liz asztalától, felrúgja a táskáját, és
minden kiborul a földre.
 Lehajol, de Sunday kiugrik a székéből, és megelőzi.
– Akarsz valamit mondani nekünk, Liz? – mutatja fel a
menyasszonyoknak szóló Brides magazin egyik számát.
– Egy barátomnak vettem – vörösödik el Liz, és nem mer Pete
szemébe nézni. – Nem gondoljátok, hogy még egyszer
ugyanabba a hibába esem?
Pete kinyitja a főnöke ajtaját.
– Maggie Rose van itt. – szól be. – A recepción vár.
Tim Latimer bűnügyi nyomozó becsukja az aktát, amit épp
olvasott, majd beteszi a kihúzott fiókba. Telefonját
üzenetrögzítőre kapcsolja, és megigazítja a maradék két
tárgyat az asztalán. Két fényképet. Feláll, a széke támlájáról
felveszi a zakóját, és megrázza, hogy a nem létező gyűrődések
is kisimuljanak rajta.
– Akkor hozzuk fel minél előbb – szólal meg végül. – Brenda
már a 3-as tárgyalóban van, ha jól sejtem.
– Pontosan. A családi összekötő tiszttel.
Latimer nyomozó pár centivel magasabb, mint Pete, és
megvan az a rossz szokása, hogy túl közel áll az emberhez, és
onnan néz le másokra.
– Ne felejtsd el a zakódat – mondja.
A bűnügyi osztály ajtajának hátoldalán egy négyszögletes
tükör lóg. Nem standard irodai felszerelés, és az előző
főnöknek nem is volt rá szüksége, Latimer viszont nem lép ki
úgy a szobájából, hogy előtte ne vessen rá egy pillantást.
Megelégedve veszi tudomásul, hogy egyetlen ősz hajszála sem
rendezetlen, majd Pete előtt lépdelve halad végig az irodán,
miközben jobbra-balra tekintget. Kifejezetten utasításba adta,
hogy semmiféle halloweeni dekorációt nem akar az irodában
látni, ennek ellenére úgy ütik fel a fejüket a papírgirlandok és
boszorkánylépcsők, mint elhanyagolt kertek sötét szegleteiben
a gaz, pedig még több mint két hét van az ünnepig.
Liz Pete zakójával a kezében áll az ajtóban. Rövid,
sárgásszőkére festett haja – amely délelőtt tíz óra után már
ritkán simul a fejére – inkább hasonlít szalmakazalra, mint
hajkoronára. Megrázza a zakót, mint egy matador a leplet,
miközben Pete grimaszol egyet.
– Ne borítsd ki a bilit – lép Pete mögé, hogy könnyedén a
vállára vesse zakóját. Ahogy testük egy pillanatra összeér, Pete
orrát megcsapja Liz parfümje. És izzadságszaga. – Sok
szerencsét – mondja Liz.
A folyosón a két férfi külön irányban indul el: Latimer a
tárgyalóba, Pete pedig le a recepcióra.
Maggie Rose nevével megegyezően rózsaszín
gyapjúkabátban pont akkor pillant fel, amikor Pete már csak
pár lépésnyire van tőle. Otthonától távol, emberek között
Maggie teljesen másképp fest. A kabátja színével azonos színű
rúzstól ajka teltebbnek tűnik, amit eddig Pete nem vett észre,
és szemhéjfestéke is lágyabb tónusú, de ugyanolyan színű, és
orcáját is enyhe rózsaszín pír borítja. A rózsaszín harsányan
elüt kék hajától, a szemétől és sápadt arcszínétől. Úgy néz ki,
mint a lánya egyik mesekönyvének a szereplője.
 – Jól tette, hogy eljött – nyújt kezet Pete.
– Egyáltalán nem – feleli a nő, és még így, a bőr kesztyűjén
keresztül is érződik, milyen hideg a keze.
– Tessék?
– Egyrészt azért jöttem – húzza vissza Maggie a kezét –, mert
soha nem szerencsés, ha az ember rosszban van a
rendőrséggel. Másrészt pedig azért, mert nem voltam
túlságosan udvarias magával a múltkor, és kicsit furdalt a
lelkiismeret. Harmadrészt pedig azért, mert cserébe én is
szeretnék kapni valamit.
– Ó, igen, említette. Most szeretne beszélni róla?
Maggie körülnéz, és megállapítja, hogy a recepció környéke
elég csendes.
– Oké. Elég világos, hogy mire megy ki a játék, és tudom, hogy
nem fog ez nekem tetszeni, tehát tartozik nekem.
Megegyeztünk?
– Elvileg igen – válaszolja óvatosan Pete.
– Ha legközelebb nyomozóra és információra lesz
szükségem, akkor felveszi a telefonját.
– Oké – színlel gondolkodást Pete –, de csak egyszer. Utána
kvittek vagyunk.
– Azt majd még meglátjuk – húzza fel a kabátja ujját Maggie,
hogy megnézze, hány óra. – Késésben vagyunk. Engem fog
hibáztatni?
Pete a főnökére, Latimerre gondol, miközben sarkon fordul,
és elindul a 3-as tárgyalóba.
 – Higgye el, részemről lesz a szerencse, ha engem
hibáztatnak majd a késésért.

– Miss Rose, Tim Latimer bűnügyi főfelügyelő vagyok. Nagyon

örülök, hogy eljött. Nagy rajongója vagyok.
– Miféle rajongó? – hajtja kissé előre a fejét Maggie, és néz
kíváncsian Latimerre.
Pete az ajtóban marad, onnan figyeli őket. Maggie sokkal
alacsonyabb Latimernél, a főnök testi adottságaiból származó
előny azonban mégis eltörpül Maggie mellett. És ennek nem
csupán a rikító hajszín az oka. Hanem a visszafogottsága. A
nyugalma.
– Az ön rajongója – mondja Latimer.
Maggie-nek erőteljes, politikusi kétkezes kézfogásban lehet
része, melynek során kézfejét kétszer is megveregeti Latimer,
jelezve ezzel: „Örülök, és hálás vagyok, hogy találkozhatom
önnel, de ne feledjük, a főnök itt én vagyok.” Maggie még mindig
nem húzta le kesztyűjét.
– Minden könyvét olvastam – folytatja Latimer. – Kitűnő
munka, egytől egyig.
Pete hat hónapja nem látta, hogy a főnöke akár egyetlen
könyvet is a kezébe vett volna.
– Pete, gyere be! – veszi le végre Latimer a tekintetét Maggie-
ről. – Remélem, velünk tartasz. Megkínálhatjuk egy kávéval?
– Köszönöm, nem kérek. Hová üljek? – fut végig Maggie
tekintete a tárgyalóasztal körül.
Szeme megakad Brenda Sykes alakján, viszont átsiklik a
mellette helyet foglaló családi összekötő tiszten, végül
Latimeren nyugszik meg.
– Üljön, kérem, az asztalfőre – szól Latimer.
Pete hangosan kihúzza a székét, és leül Brendával és a
családi összekötő tiszttel szemben.
– Miss Rose – mondja –, ő itt Mrs. Brenda Sykes, Hamish
Wolfe első áldozatának, Zoe Sykesnak az édesanyja.
– Tudom – mosolyog lágyan Maggie Brendára. – Láttam a
fényképét az újságokban. Őszintén sajnálom, ami a lányával
történt.
Brendának könnybe lábad a szeme. Valami „Köszönöm”-félét
présel ki magából, miközben az összekötő tiszt vigasztalón
megsimogatja a kezét.
– Nem tudom, mennyire ismeri Zoe meggyilkolásának
körülményeit, Maggie – kezdi a mondókáját Latimer –, de…
– Annyit tudok, hogy Zoe testét soha nem találták meg. Mivel
azonban az esete nagyban hasonlított a többi három
áldozatéhoz, a Királyi Ügyészség az ő meggyilkolásával is
Hamish Wolfe-ot vádolta meg. Sikertelenül.
– Miután Wolfe-ot elítélték, Brenda kérte Hamisht, hogy
árulja el, hová rejtette Zoe földi maradványait – magyarázza
Latimer –, mivel az már nem oszt, nem szoroz Hamish ítéletén,
hiszen a bíróság az életfogytiglani börtönbüntetésnél
szigorúbb büntetést nem szabhat ki. Brenda és családja
számára viszont az ügy végre lezárulhatna.
– Talán érdemes megemlíteni, hogy Cheddar Gorge
környékét, amennyire csak lehet, átfésültük – teszi hozzá Pete.
– Úgy gondoljuk, hogy a testét a többi áldozathoz hasonlóan
valahol a barlangrendszerben rejthette el. Somerset megyének
azon a részén azonban több kilométernyi föld alatti alagút- és
barlangrendszer terül el, amelyeket Wolfe éppoly jól ismert,
mint bárki más. Az összes hegymászó- és
barlangászegyesületet értesítettük, és kértük, hogy azonnal
szóljanak, ha bármi szokatlant észlelnének. De a szerencsés
véletlenen kívül semmi reményünk, hogy megtaláljuk, hacsak
Wolfe el nem árulja a rejtekhelyet.
– Ezt értem – veti Pete-re ragyogó kék szemét Maggie. – De én
nem vagyok sem hegymászó, sem barlangász. Mi közöm van
akkor nekem mindehhez?
– Brenda kapott egy levelet Hamish Wolfe-tól – mondja
Latimer.
– Isten hozta a klubban. – Maggie arckifejezése még mindig
barátságos. – Én négyet is kaptam.
– Van itt belőle egy példányunk – simít ki egy A4-es lapot
maga előtt Latimer. – Felolvassam?
Maggie válaszát várja, de az csak nem jön.
Latimer nem vár tovább.

Kedves Mrs. Sykes!

 Szerettem a lányát. Mint ahogyan azt ön is tudja,
beutalóval, további kivizsgálásra érkezett hozzám egy
méhnyakciszta miatt, amiről később kiderült, hogy
ártalmatlan. Hosszasan beszélgettem vele az egészségi
állapotáról. Több dologról is szívesen mesélt, de volt,
amiről inkább hallgatott. Most bizonyára felmerül önben,
hogy nem etikus a lánya kórtörténetét felfednem még ön
előtt sem. Valóban nem kéne ezt tennem, azonban kétlem,
hogy a jelenleginél rosszabb helyzetbe kerülnék az orvosi
kamaránál.
Egyáltalán nem biztos, hogy tudok segíteni a lánya földi
maradványainak megtalálásában, de megígérem, hogy
minden tőlem telhetőt megteszek, ha rá tudja venni Maggie
Rose-t, hogy látogasson meg itt, a Parkhurst börtönben.
Csak egyszer kell eljönnie, viszont fontos, hogy
nyitottsággal érkezzen, és hajlandó legyen figyelni arra,
amit mondok.

Szívélyes üdvözlettel
Hamish Wolfe

– Megnézhetem? – nyúl át Maggie az asztal fölött.

Latimer ad neki pár másodpercet, hogy átfussa a levelet.
– Nyilvánvaló, hogy nekünk az a legfontosabb, hogy
megtaláljuk Zoe-t, és ha Wolfe-nak szándékában áll
együttműködni, akkor ezt teljes mértékig figyelembe kell
vennünk. Más kérdés azonban, hogy ez a levél az első jele
annak, hogy Wolfe megmásítja a védekezését. Vagyis elismeri a
bűnösségét.
– Dehogyis – Maggie le sem veszi a tekintetét a papírról.
– Tessék?
– Nem ismeri el a bűnösségét. „Egyáltalán nem biztos, hogy
tudok segíteni a lánya földi maradványainak megtalálásában, de
megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.” Ez nem
jelent többet, mint hogy fog egy térképet, és korábbi
barlangásztapasztalatát felhasználva javasol néhány helyet,
ahol kereshetik a holttestet.
– Akkor is meg kell próbálnunk.
– Lehet. De nekem nem kell.
Brenda felől éles sóhaj hallatszik, a családi összekötő pedig
idegesen pislog oldalra.
– Megértem, ha…
– Hamish Wolfe-nak esze ágában sincs együttműködni a
rendőrséggel – vág közbe ellentmondást nem tűrően Maggie. –
Csak akkor tud ugyanis együttműködni, ha bevallja, hogy
bűnös. Ezt viszont soha nem fogja megtenni, mivel nem akarja
elveszíteni a lehetőségét annak, hogy a bíróság visszavonja
életfogytiglani börtönbüntetését. Tehát semmi olyat nem fog
tenni, ami veszélybe sodorná a fellebbezését, amit viszont
tudom, hogy meg fog tenni.
– Miss Rose, kérdezhetek valamit? – Brenda Sykes somerseti
tájszólása mindenkit mellbe vág.
 – Persze – válaszolja Maggie, bár az arckifejezése teljesen
mást sugall.
Lehetőség szerint semmit sem akar Brenda Sykestól. Csak be
akarja fejezni a beszélgetést, és minél hamarabb ki akar jutni
innen.
– Van önnek gyereke?
Maggie egy másodpercig szorosabbra préseli az ajkát, mielőtt
válaszolna.
– Nem vagyok anya.
– Akkor nem tudhatja, milyen érzés, amikor valami történik
a gyerekével.
Zoe huszonnégy éves volt, már nem mondhatni gyereknek,
de ez senkit sem érdekel.
Brenda Latimer felé fordul.
– Én önnek? Vannak gyermekei?
Latimer az asztalra szegezi a tekintetét.
– Van az életemben egy kisgyermek – feleli. – Egy négyéves
kislány. Egyre fontosabb része az életemnek, tehát igen…
– Nekem van egy lányom – Pete-nek nem áll szándékában
ilyen hangosan megszólalni. – Négyéves, ha bárkit is érdekelne.
– Folytassa, Brenda – szólal meg az összekötő tiszt. – Mondani
akart valamit. Kérem, mondja ki.
– Tudom, hogy valami történt azon a pénteki napon, amikor
nem jött haza.
– Bizonyára szörnyű pillanatokat élt át – Latimer minden
szót külön hangsúlyoz, de Brenda ügyet sem vet rá, figyelmét
Maggie-re szegezi.
– Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy elképzeltem, mi
történik a gyermekemmel. A szemem előtt láttam, ahogy sír az
anyja után, mert a gyerekek általában így tesznek, ha félnek
vagy ha fájdalmaik vannak. Akkor mindig visszavágynak az
anyjukhoz, de nem tehettem semmit. Nem tudtam neki
segíteni.
Lélegzetvételnyi szünetet tart, közben az összekötő tiszt
ismét megpaskolja a kezét.
– Még most is hallom őt. Minden éjjel. A kiabálására ébredek.
De most, most már abban sem vagyok biztos, hogy kibírok
nélküle még egy karácsonyt.
Maggie gesztusain látszik, hogy már nagyon felállna és
menne.
– Őszintén sajnálom, amin keresztül kell mennie, Brenda, de
nem segíthetek.
– De igen, segíthet. Meglátogathatja. Ráveheti, hogy mondja
el magának, hol van Zoe.
– Csakhogy nem fogja elárulni. Tudom, hogy nagyon nehéz
ezt hallani, de most nem önről van szó. Hamish játékot űz.
Csak épp velem.
– Önnel? Ki a fene maga, hogy ennyire font…
– Igaza lehet, Maggie – vág Brenda szavába Latimer. – De ön
képes kezelni Hamish Wolfe-ot. Nem érne meg egy próbát?
– Hadd mondjam el, hogy mi a legrosszabb a börtönben egy
olyan ember számára, mint Hamish Wolfe – veszi le Brendáról
a tekintetét Maggie, és szegezi Latimerre. – Nem a zsúfoltság
vagy a kosz, és nem is az undorító ételek vagy a folyamatos
erőszak. Hanem az unalom. Nincs számítógép és internet.
Valószínűleg már kétszer kiolvasta a börtön könyvtárának
összes kötetét. Tévét is csak korlátozottan nézhet, és valószínű,
hogy csak olyan csatornákat, amelyeket értelmetlen
zagyvaságnak tart. Valamivel több mint tizennégy hónapot
töltött eddig börtönben. Előtte pár hónapot volt előzetesben,
tehát megöli az unalom. Pusztán a lehetőség, hogy
eljátszadozzon velünk, hogy feltüzeljen bennünket, maga
lenne számára a gyönyör.
Ismét a tőle balra ülő nőhöz fordul.
– Brenda, Zoe-t nem hozhatja már vissza semmi. Tudom,
hogy úgy gondolja, ha megtalálja a testét, és tisztességgel
eltemetheti, akkor le tudná zárni az ügyet. Ez részben így is
van, de a fájdalom és az önben lévő düh megmarad. Ha elég
erős, megtalálja a módját, hogyan viselje el. De ha hagyja, hogy
Hamish játékot űzzön magával, akkor csak a végtelenségig
nyújtja a szenvedéseit. Neki tényleg végtelenül sok az ideje.
Magának nincs. Magának van egy élete, amit rendbe kell
szednie.
– Szívtelen egy szipirtyó maga, ugye tudja?
– Felejtse őt el – áll fel Maggie. – Ne gondoljon rá – körbenéz,
és következő szavait mindenkihez intézi. – Az a legjobb módja,
hogy megbüntessék. Sajnálom, de nem segíthetek.
Pete a lépcsősor tetején éri utol. Maggie hagyja, hogy
mellélépjen.
– Maga nem dühös rám, ugye? – pillant rá oldalvást Maggie. –
A többiek igen, de maga nem. Maga nem akarja, hogy
meglátogassam Wolfe-ot.
– Ez így van.
– Miért? Mert azt hiszi, ki tudom őt szabadítani?
– Wolfe ügye sziklaszilárd alapokon nyugszik – nevet
kényszeredetten Pete. – Azért nem akarom, hogy meglátogassa,
mert egyetértek magával. Wolfe a saját szórakoztatására
játszik magával is, velünk is. És ezt az élvezetet nem akarom
megadni neki.
– Akkor sem, ha van némi esély arra, hogy megtaláljuk Zoe-t?
Valakik jönnek épp felfelé a lépcsőn, így Pete kénytelen
Maggie mögé lépni és a hátának beszélni.
– Nem hinném, hogy elárulná nekünk, hol van Zoe. És,
őszintén szólva, nincs is rá szükségünk. Brenda azt hiszi, neki
szüksége van rá, de nekünk nincs. Zoe meghalt, Wolfe ölte
meg, most pedig bűnhődik miatta. Ha meg is találjuk a
holttestet, sokat nem változtat az ügyön.
Maggie a lépcsősor aljára ér.
– Pontosan így gondolom én is. Szóval, mi is a szívtelen
szipirtyó férfi változata?
– Hát, talán csak simán pasi – vigyorog Pete. – Hallott azóta
felőle?
– Nem.
 – Akkor bízzunk abban, hogy abbahagyja.
Épp meg akarja kérdezni Maggie-től, hogy milyen hangokat
hallott a házában, de még mielőtt kérdésre nyitná a száját,
Maggie megáll a bejárat előtt.
– Miért nem kedvelik egymást Latimer főhadnaggyal?
– Ez ennyire látszik?
– Mennyi ideje is van itt a kapitányságon, tán egy éve?
Semmi köze nincs Hamish Wolfe elfogásához, pedig az Avon és
Somerset Megyei Rendőr-főkapitányság történetében ez az
évtized bűncselekménye. Nyilvánvaló tehát, hogy ha valami
felmerül az üggyel kapcsolatban, mindent megtesz, hogy ő is
rivaldafénybe kerüljön. Ezt pedig maga igencsak fájlalja, mert
ez a maga ügye. A babérokat maga akarja learatni.
– Nos, lehet, hogy így van – tesz egy lépést hátra Pete, majd
még egyet. – Köszönöm, hogy bejött. Nem felejtem el. Tartozom
önnek.
– A négyéves kislány – Maggie nem mozdul egy tapodtat sem,
sőt még a hangját is felemeli –, aki egyre fontosabb Latimer
számára, az ön lánya, ugye? Amiből az következik, hogy…
Ezt a beszélgetést talán nem kéne fennhangon lefolytatni.
– Összejött a volt feleségemmel. A házamban. Egy rendőr-
konferencián találkoztak. Míg én az előadásokon voltam, ők
mással múlatták az időt. Könnyebben kezeltem a dolgot
Latimer előléptetése előtt, mielőtt még idehelyezték volna.
– Sajnálom. Nagyon nehéz lehet elviselni.
– Civilizált emberek vagyunk – von vállat Pete, és próbál
„nem nagy ügy”-képet vágni hozzá.
– Vagyis maga úriemberként viselkedik, ők pedig
ellavíroznak.
Pete nem akarja, hogy Maggie sajnálja őt. Az ajtóhoz lép, és
kinyitja Maggie előtt.
– Kérem, értesítsen, ha Wolfe ismét jelentkezik. Vagy ha ő
nem is, de az őrült rajongói.
– Tényleg ennyire aggasztja, hogy Hamish Wolfe és az én
útjaim esetleg kereszteznék egymást? Ezek szerint mégsem áll
annyira sziklaszilárd alapokon az ügye.
– Az ügy atombiztos. Hogy őszinte legyek, inkább maga miatt
aggódom. Wolfe őrült. Ha kérte volna az elmeorvosi
vizsgálatát, biztos beszámíthatatlannak nyilvánítják. Ehhez
azonban arra lett volna szükség, hogy beismerő vallomást
tegyen, amit viszont nem tett meg. Maggie, sok időt töltöttem a
fickóval, és tudom, hogy miről beszélek.
Maggie hirtelen elmosolyodik. Mintha csak viccet hallott
volna.
– Peter, engedjen meg két gondolatot, bár biztos vagyok
abban, hogy nem telik el sok idő, és újra találkozunk. Az egyik:
mindig is maga lesz számára a legkedvesebb. Ameddig csak
hagyja, hogy így legyen.
– A lányomról beszél?
– Igen. A felesége már bizonyára veszett fejsze. Latimer
főhadnagy nagyon jóképű és igazi sármőr.
– Kösz. És a másik?
 – Ha az ügye valóban annyira bombabiztos, mint amennyire
állítja, akkor valami más oka van, hogy ennyire ideges miatta.
Lehetséges, hogy valamilyen szinten felmerült magában, hogy
Wolfe mégiscsak ártatlan?
 8. fejezet

VÁZLAT

A GONOSZ FEKETE FARKAS?

Megjegyzés: Biztos, hogy túlságosan is elcsépelt kifejezés,

de érdemes munkacímnek megtartani

Írta Maggie Rose

1. FEJEZET: ZOE SYKES ELTŰNÉSE

Zoe Sykes egyike az eltűnteknek. Halála feltételezés,

lehetséges gyilkosát elfogták, bíróság elé állították, és
elítélték. Azt viszont nem tudjuk, és feltehetőleg soha nem
is fogjuk megtudni, hogy pontosan mi is történt azon a
bizonyos három évvel ezelőtti júniusi péntek estén.
Zoe huszonnégy éves hajadon volt, aki az édesanyjával, a
negyvenkilenc éves Brendával és tizenhat éves húgával,
Kimberlyvel élt Keynshamben. A város központjában, egy
szolárium- és szépségszalonban dolgozott. Volt egy barátja,
Kevin, kapcsolatuk négyéves múltra tekintett vissza. Ahogy
azt bizonyára mindenki sejti, Kevin volt az első számú
gyanúsított Zoe meggyilkolásának ügyében. És mint azt később
látni fogjuk, nem ok nélkül.

Megjegyzés: Az igazság az, hogy egyelőre nincs semmi

konkrétum Kevin ellen. Szükség van még némi kutakodásra.

Az ember mindig nagyon óvatos, amikor egy áldozat testi

felépítését kell leírni, különösen akkor, ha a testalkatára
kerül sor. Sorozatgyilkosok esetében azonban az áldozatok
majdnem mindig egy bizonyos típusba sorolhatók, ezért fontos
az egyén „fittségének” a meghatározása. Más szóval Zoe testi
adottságainak leírása fontosabb az érzékenyebb lelkű
személyek sértődésénél.
Zoe Sykes kövér volt. Nem megyek most el a politikai
korrektség vagy a feminista érzékenység irányába, és nem
nevezem nagydarabnak, méretesnek, de még molettnek sem.
Becslésem szerint legalább 82 kiló volt, testtömegindexe 32,
és ezzel be is került az elhízottak kategóriájába.
Életének általunk ismert utolsó napján Zoe négy
barátnőjével találkozott egy lakásban a város központjában.
Fekete bőrkabátot, piros-fekete virágmintás ruhát, fekete
harisnyát és piros westerncsizmát viselt.
Mielőtt szórakozni indultak volna, megittak három üveg
bort. Este fél tíz körül értek a Temple Streeten lévő Trout
fogadóba.
A kocsma hamarosan megtelt, és az öt lány arról
beszélgetett, hogy átmennének a város egyik éjszakai
bárjába. Zoe nem igazán vett részt a szervezkedésben, de
ebben nem volt semmi különös. Gyakran előfordult, hogy Kevin
érte jött a kocsmába, majd együtt hazasétáltak, vagy autóval
hazavitte.
Zoe barátnői egységesen ellenezték a Kevinnel való
kapcsolatát. Kevint uralkodó típusnak tartották, aki
szerette megmondani, hogy Zoe mit vegyen fel, hova menjen,
sőt még azt is, hogyan viselkedjen.
Kevin állítása szerint a kérdéses péntek este, június 8-án
nem találkozott Zoe-val, mert egy másik kocsmában volt, egy
másik városban, egészen éjfélig, amikor is egy barátjával
annak lakására mentek, és ott töltötték az éjszaka hátralévő
részét. Ezen a ponton Kevin alibije ingatag lábakon áll. Ez
a bizonyos barát ugyanis ittas volt, így amint hazaértek,
elaludt. Ezért nem tudja tanúsítani Kevin éjfél utáni
mozgását.
Zoe-ról három különböző utcában kihelyezett biztonsági
kamera készített felvételt azon az éjjelen, így
feltételezhető, hogy 23 és 23 óra 20 perc között hagyta el a
kocsmát, valamivel korábban, mint a barátnői. A rendőrség
nem tudta kideríteni, miért távozott korábban, és miért nem
mondta meg a barátnőinek, hogy hová megy.
Utoljára éjjel 23.45-kor, a vasútállomás felé vezető úton
látták. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy odaért, jegyet
vett vagy hogy egyáltalán felszállt volna egy vonatra.
Feltételezzük, hogy igen.
És itt jön a holt idő. Vagyis az eltűnés időpontja és az
eltűnés észlelése közötti időszak. Zoe nem sokkal éjfél
előtt tűnt el. Brenda, az anyja következő nap délelőtt 10
óra tájban kezdte keresni. Fogalmunk sincs, mi történt Zoe-
val ez alatt a tíz óra alatt.
A rendőrségi változat szerint Hamish Wolfe gyilkos
gondolatoktól űzve rótta az utcákat, amikor összefutott Zoe-
val, aki épp a vasútállomásnál lévő taxidroszt felé
botorkált. Ekkor már nem csupán futólag ismerték egymást.
Wolfe anyja, Sandra gyakran megfordult abban a szalonban,
ahol Zoe dolgozott, ráadásul néhány hónappal korábban Wolfe
lett Zoe kezelőorvosa. A rendőrség szerint ha Wolfe
felajánlja, hogy hazaviszi, Zoe biztos igent mondott volna.
Mindez persze puszta spekuláció. Nincs arra bizonyíték,
hogy Hamish vagy akár az autója a keynshami vasútállomás
közelében lett volna a kérdéses éjszakán. Ellenkezőleg.
Hamish és az anyja is azt állítja, hogy aznap együtt
vacsoráztak, és hogy Sandra vitte haza Hamisht autóval.
Csakhogy az étteremből ezt senki sem tudja tanúsítani
(rendkívül sok vendég volt aznap, és egy évvel az események
után kérdezték meg őket először ezzel kapcsolatban), így hát
az alibit nem igazán lehetett figyelembe venni.
Vagy kellett volna? A brit jog alapelve, hogy egészen
addig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, az
emberekről azt kell feltételezni, hogy igazat mondanak.
A rendőrség és a vád álláspontja szerint Hamish
találkozott a fáradt, ittas és fázó Zoe-val, és felajánlotta
neki, hogy hazaviszi. Csakhogy nem hazavitte, hanem máshová,
ahol megölte. Az időintervallumot egyrészt azért nem lehet
továbbra sem megállapítani, mert Zoe teste nem került elő,
másrészt pedig mert a többi áldozat földi maradványai oly
mértékű oszlásnak indultak, hogy az igazságügyi orvos
szakértői vélemény gyakorlatilag hasznavehetetlen. Még
elképzelés sincs arról, mi történt velük életük utolsó
óráiban.

Zoe keresése
Szombat reggel 10 órakor Zoe húga, Kimberly megemlítette az
anyjának, hogy Zoe nem jött haza az éjjel. Brenda felhívta
Kevint, aki azt mondta, hogy nem találkozott Zoe-val, és
tudomása szerint a lány nem töltötte az ő lakásában az
éjszakát.
Zoe eltűnésének bejelentése után két órával egy bűnügyi
nyomozó felkereste otthonában a Sykes családot. Zoe magával
vitte a pénztárcáját és a telefonját. Egy okostelefon volt,
nyomkövetővel ellátva, de amikor a rendőrség aktiválta a
rendszert, péntek esti utolsó tartózkodási helyeként a Trout
fogadót jelölte meg. Valamilyen oknál fogva Zoe a kocsmában
kikapcsolta a telefonját.
Megindul a hajtóvadászat
Az elkövetkezendő néhány nap Zoe barátainak, kollégáinak és
ismerőseinek kihallgatásával telt. A szépségszalon vezetője
Zoe-t lelkiismeretes és megbízható alkalmazottként írta le.
Kevin Walkert hosszasan hallgatták ki, ám ő következetesen
fenntartotta vallomását, miszerint Zoe hollétéről nem tud
semmit.
Hétfő reggelre a nyomozást kiterjesztették egész Avon és
Somerset megyére. A helyi tévé röviden beszámolt az
eseményről. Napokon keresztül semmi sem történt.

A piros csizma
Június 14-én, csütörtökön találtak egy fél pár piros csizmát
Somersetben, Cheddar falu szélén, az út mentén, körülbelül
kétszáz méternyire attól a barlangtól, ahol Myrtle Reid
maradványaira leltek két évvel később. A csizmát Zoe anyja
azonosította. A csizma belső oldalán lévő apró vérfoltok
arról tanúskodtak, hogy Zoe-t bántalmazták.
Ezen a ponton a nyomozás országos méreteket öltött. Anglia
és Wales összes rendőri szervének megküldték Zoe fényképét.
Eltűnéséről az összes lap beszámolt, Brenda Sykes pedig
televíziós közvetítésen keresztül kérte a lakosság
segítségét.
Két héttel a csizma megtalálása után, vagyis három héttel
az után, hogy Zoe-t utoljára látták, megállapították, hogy a
csizmán talált vér Zoe-tól származik. Kevin Walkert bevitték
a rendőrségre, hogy újra kihallgassák. Házát, kertjét
átkutatták, mint ahogy átkutatták Zoe családjának otthonát
is.
De semmi. Zoe a létező leghatékonyabb eltűnési mutatványt
hajtotta végre. Egy idő múlva, ahogyan az lenni szokott, a
nyomozás alábbhagyott, és Zoe-t eltűntnek nyilvánították.
Érthető módon az eltűntek között is kéne maradnia. Egy
mákszemnyi bizonyíték sincs ugyanis arra vonatkozóan, hogy
akár Hamish Wolfe, akár más meggyilkolta volna.

Maggie elmenti a vázlatot. Mindössze ennyit talált Zoe

Sykesról. Anélkül, hogy hozzáférne a rendőrségi aktákhoz,
egyelőre ezt tudta összeszedni.
– Nos, eldöntötted?
– Nem – zárja be a mappát, és az e-mailjeire kattint.
– Túl sok energiát feccölsz olyasmibe, amit sose fogsz
elvállalni.
– Csak rendeztem a gondolataimat.
– Ha szerencsejátékos lennék…
– De nem vagy az.
– Akkor minden tétemet feltenném. Tíz az egyhez, hogy
Hamish Wolfe az ügyfeled lesz még az év vége előtt.
 9. fejezet

Háromszáz méterre a tengerszint felett, a somerseti dombok,

folyók, kőfejtők, erdők és mezők fölött magaslik egy kilátó. A
nyolcszögletű torony tetejébe felmerészkedő turisták a
magasból közvetlenül a Mendip-dombság mészkővonulatát
átszelő, kanyargós Cheddar Gorge szakadékba tekinthetnek le.
A vén, roskatag építmény csikorog és nyikorog. De nem a
széltől, hisz ma szélcsend van, hanem a lépcsőit oly gyakran
koptató férfi türelmetlenségétől, akit viszont soha nem a táj
szépsége vonzza ide. Mert ő csak áll, behunyt szemmel,
mozdulatlanul, mint a torony maga.
Pete Weston nyomozó rengetegszer álldogált már itt.
Tavasszal, amikor ébred a természet, és érzi a giliszták által
feltúrt föld mélyén kikelő és csírájukat magasra lövellő magok
édeskés illatát. Nyáron, amikor a szél végigsöpör a tájon, és
magával hozza a tenger kesernyés illatát. Ősszel, amikor a
közeli erdők árasztják magukból pézsmaillatukat, volt felesége
hajának illatára emlékeztetve őt. Ma azonban a levegő
túlságosan is hűvös ahhoz, hogy megmozduljon, és saját
leheletén kívül bármilyen más illatot érezzen.
Ha Pete bölcs lenne, akkor a kilátóhoz vezető téli
zarándoklatára kesztyűt húzott volna és tisztességes kabátot
viselne, de nem úgy tűnik, mintha az itteni időjárásnak
megfelelően öltözködne. Talán úgy véli, némi szenvedés
közelebb hozza Zoe-hoz, és könnyebben megérzi, hogy hol van.
Mert Pete azért jön a toronyhoz, hogy meglelje Zoe-t.
Minden egyes alkalommal behunyt szemmel áll itt, és
fogadkozik magában, hogy amikor kinyitja, meglátja a helyet,
ahol Zoe fekszik.
Kabátzsebében megrezzen a telefonja, és jelzi, hogy üzenete
érkezett. Mintha csak erre a jelre várt volna, kinyitja a szemét.
Semmi. Az északi sziklát nézi, a Rill Cavern környékét, ahol
Myrtle-t találták meg. Azt a területet azonban már alaposan
átkutatták.
Hol vagy, Zoe?
Megfordul, kezét mélyebbre süllyeszti a zsebében, és
északkelet felé tekint, egy másik mészkőszakadék felé, amit
Burrington Combe-nak hívnak, a barlangját pedig Sidcot
Swalletnek, ami Jessie Tout sírhelye lett.
Soha senki nem tudott magyarázatot adni arra, hogyan tudta
Hamish Wolfe Jessie Tout testét a Sidcot Swallet néven ismert
lyukba betuszkolni. Erről még fel kell világosítania a világot,
merthogy odavitte, az biztos, hiszen ott találták meg, majdnem
négy hónappal az eltűnése után.
Nem messze attól a helytől, ahol Jessie feküdt, található a
Goatchurch Cavern, a kezdő barlangászok kedvelt barlangja.
Északkelet-Angliából érkező gimnazista fiúk próbálták
feltérképezni januárban, majdnem öt hónappal Chloe Wood
eltűnése után. Egy kisebb csoportjuk elhagyta a fő
nyomvonalat, hogy felfedezzen egy szűkebb járatot, ahol
viszont sokkal többet találtak, mint amire eredetileg
számítottak.
Rill Cavern, Goatchurch Cavern, Sidcot Swallet. Pete csapata
órákon át böngészte a különböző út-, domborzati és
barlangásztérképeket és bújta a Google Earthöt, csak hogy
találjanak valami összefüggést, és megleljék a negyedik pontot,
ami megmutathatná, hogy hol nyugszik Zoe. Tették ezt már
Chloe megtalálása után, Myrtle megtalálása után, és Latimer
megérkezése után, amikor is azt hitte, hogy az ő fejéből pattant
ki ez az isteni szikra.
Mégse találtak semmi kézzelfogható összefüggést. Semmit,
ami Zoe hollétére utalna. Pedig Pete néha úgy érzi, ha nem
találja meg Zoe-t, akkor lehet, hogy élete hátralevő részét a
keresésével fogja tölteni.
Ezért jön hát folyton ide, és reménykedik, hogy egy szép
napon majd rájön. Hogy toronybéli megfigyelőpontjáról
egyszer majd meglátja egy magányos gyalogos nyomát – mint
azét ott, aki épp most bandukol arra fehér kabátban és kék
sapkában, és mászik felfelé a meredek falon az északi
sziklához. Egyszer talán rájön, hol is van Zoe.
A fehér kabátos hegymászó megáll, hogy szusszanjon egyet,
és leveszi gyapjúsapkáját. Hátrasimítja a haját, majd kontyba
csavarja a tarkóján, mielőtt még visszavenné.
 Pete azonnal nekiiramodik. Nyilván nem tud leszáguldani a
kilátó negyvenhét fémlépcsőjén és a sziklába vájt másik
kétszázon, de le tud ereszkedni a szurdokba, majd onnan a
lehető leggyorsabban vissza fel a másik oldalon, mert az imént
nem akármilyen színű hajat gyömöszöltek a sapka alá, hanem
kéket.
Maggie Rose mászik az északi sziklán, Rill Cavern irányába.
 10. fejezet

VÁZLAT

A GONOSZ FEKETE FARKAS?

Írta Maggie Rose

2. FEJEZET: JESSIE TOUT MEGSZÉGYENÍTÉSE

Első pillantásra Jessica (Jessie) Tout, a kettes számú

áldozat a csendes, mit sem sejtő Zoe tökéletes ellentéte
volt. Olyasvalaki, aki mindig a figyelem középpontjában
kívánt lenni, blogot, időnként cikkeket írt. Kedvenc témája
a testméret volt. Jessie-t, ha hihetünk annak, amit írt,
egyáltalán nem zavarta, hogy kövér.
Rendes állása volt, egy biztosítótársaságnál dolgozott
Bristolban, de arról ábrándozott, hogy egy nap sikeres író
válik belőle, és valamelyik országos lapnál fog
elhelyezkedni. Ezzel párhuzamosan egy helyi lap rovatát
vezette „Egy kövér nő vallomásai” címen. A rovat nagy
népszerűségnek örvendett. Több mint tízezren követték a
Twitteren.
A maga szűk kis világában Jessie egyre nagyobb ismertségre
tett szert. Nem félt nekimenni az általa
„testszégyenítőknek” nevezett embereknek. Ellentmondásos
természetének és harcias stílusának köszönhetően blogjait
rengetegen kommentelték, és nem mindig higgadtan. Tweetjeit
óhatatlanul is gyűlölet és fenyegetés áradata kísérte. Alig
telt el úgy nap, hogy valamin ne zörrenjenek össze az
emberek a fórumán. Mindez persze online történt. Semmi sem
utal arra, hogy Jessie ellenségei a való világba terelték
volna át harci hevüket.
Volt családja (szülők, testvérek) és kiterjedt baráti
köre. Egyedül élt Clifton külvárosában egy régi ház legfelső
emeletén.

Megjegyzés: nem lehet, hogy van itt valami? Egy megszállott,

minden határt átlépő Twitter-troll, akit megcsapott a kövér
nők utáni vadászat és gyilkolás íze?

Jessie kihívóan öltözködött. Haját koromfeketére festette,

mindig elegánsan sminkelt, és stílusos, figyelemfelkeltő
ruhákban járt. Úgy tűnik, hogy a „nagy és szép” volt a
mottója.
Jessie Tout elrablása
2013. július 6-án délelőtt Jessie három barátnőjének küldött
sms-t, amelyben elújságolta, hogy „élete randijára” készül.
Túl sok információval nem kecsegtetett, annyit azonban
elárult, hogy egy ismeretlen férfival fog ebédelni, és hogy
az egész tulajdonképpen egy vakrandi. Egy parkban
találkoznak majd, és egy közeli étterembe mennek. Jessie
biztosította a barátnőit, hogy mindig emberek között lesz,
tökéletes biztonságban. Mindez a férfi javaslata volt, tette
hozzá, és noha addig még soha nem találkozott vele, több
hónapja tartották a kapcsolatot.
Amennyire a barátai tudták, Jessie a tervek szerint
találkozott a férfival, és a randi jól sikerült. Jessie
legjobb barátnője három további üzenetet kapott a nap
folyamán.

15.15: „Épp most fejeztük be az ebédet. Szupercsúcs.

Indulunk a strandra. Minden jól alakul.”

17.47: „Azt hiszem, szerelmes vagyok!”

19.18: „És még főzni is tud!”

Ez volt a legutolsó hír Jessie-ről.

Színre lép Pete Weston bűnügyi nyomozó

Jessie-t egészen hétfőig nem igazán hiányolta senki. Anyja,
Linda Tout hétfőn hívta Jessie-t telefonon a munkahelyén, és
megtudta, hogy aznap nem ment dolgozni. Saját kulcsával
bement Jessie lakásába, ám Jessie-nek hűlt helyét találta.
Ekkor a férjével együtt személyesen mentek a rendőrségre,
hogy bejelentsék lányuk eltűnését. Vallomásukat Peter Weston
bűnügyi nyomozó rögzítette.
Valami beindította Weston hadnagy csápjait. Nem világos,
hogy pontosan mikor kapcsolta össze Jessie és Zoe ügyét,
annyit azonban tudunk: azon igyekezete, hogy meggyőzze
főnökeit a két ügy közötti összefüggésről, eleinte süket
fülekre talált.
Jessie lakásán dulakodásnak semmi nyomát nem fedezték fel.
Sőt arra sem utalt semmi, hogy valaki egyáltalán
tartózkodott volna a lakásban az után, hogy Jessie szombaton
elment ebédelni. A számítógépét lefoglalták, bevitték a
kapitányságra. Amit a nyomozók azon találtak, döntő
bizonyítékként szolgált a nyomozás számára. A rendőrség
Jessie számítógépén keresztül ismerte meg Harry Wilsont.

Ki az a Harry?
Jessie kapcsolata a Harry nevű férfival úgy kezdődött, hogy
Harry a Facebookon magánüzenetben gratulált Jessie legújabb
blogjához. Orvosként, ahogy írta, már régebb óta érezte,
hogy a túlsúlyhoz társított néhány százaléknyi egészségügyi
kockázatot erősen túlbecsülik. Ha a molett emberek
egészségesen táplálkoznak, valamennyit sportolnak és nem
fogyasztanak kábítószereket, beleértve az alkoholt is, írta,
akkor éppoly egészségesek lehetnek, mint bárki más. A
szupersovány nők preferálása nem más, mint társadalmi ízlés,
és ürügy a tömeges zaklatásra.
Pont azt írta, amit Jessie hallani akart!
Harrynek látszólag eltökélt szándéka volt, hogy pozitívan
lépjen fel. Mellékelten elküldte egy kutatás hivatkozását.
Üzenete tiszteletteljes, professzionális volt, egyáltalán
nem tolakodó. A nyelvezete, az általa használt
szakkifejezések mind azt sugallták, hogy valóban az volt,
akinek kiadta magát: orvos. Másrészt viszont bárki, akinek
volt egy cseppnyi esze és ideje arra, hogy némi kutatást
végezzen a témában, valószínűleg képes lett volna ugyanezt
leírni.
Jessie válaszolt neki. Naná hogy válaszolt. Fiatal volt,
kényelmetlenül érezte magát a bőrében, bármennyire is az
ellenkezőjét állította. És most feltűnt egy intelligens
férfi, aki azt vallotta, hogy igaza van, dicsérte a nézeteit
és az íráskészségét.
Beszélgetésüket tovább folytatták a Facebookon
magánüzenetben. Wolfe tárgyalása után az egyik hétvégi lap
teljes terjedelemben közölte a levelezésüket, melynek egy
részletét itt olvashatjuk:
Jessie: „A legjobban az a szemlélet keserít el, miszerint
a hízásnak mindig kell hogy legyen valami oka. Hogy a nőnek
bizonyára nincs elegendő önbizalma, és bizonytalan a
társadalomban betöltött szerepét illetően. Az evést mindig
úgy állítják be, mintha azzal valamit kompenzálni akarnánk,
vagy mintha az egyfajta védekező mechanizmus lenne.
Előfordult már veled, hogy az emberek csak és kizárólag a
kinézeted alapján ítéltek meg?”
(Próbálja kitalálni, hogy is néz ki Harry. A Facebookra
feltett profilképén csak egy irtó cuki husky látható.)
Harry: „Gyerekkoromban voltak súlyproblémáim. Édesanyám
kitűnően főzött, és az étkezések mindig nagy családi
eseménynek számítottak. A gimiben elkezdtem rögbizni, amitől
a fölösleges kilóim izommá alakultak. Emlékszem azonban,
hogy egy csapat, értsd: pár tinédzser korú srác, milyen
gyorsan képes rászállni valakire, aki egy kicsit is eltér az
átlagtól. Sok szerencsét a Bristol Post-i munkához. Majd
mondd el, hogy sikerült-e.”
(Együttérzését fejezi ki, ugyanakkor tudatja azt is, hogy
ő is elég nagydarab. Mint mindig, most is úgy búcsúzik el,
hogy válaszra invitálja Jessie-t. Szépen, óvatosan,
mindenfajta fenyegetés nélkül tartja fenn a beszélgetést.)
Sajnálatos módon a facebookos levelezésből csak annyi
derült ki, hogy Jessie-t alaposan rászedték. Harry Wilson
oldala hamis volt. Olyan IP-címmel rendelkező számítógépet
használtak, amit aztán sose találtak meg. A profil- és
borítóképeket mind az internetről töltötték le. Harrynek
volt néhány „ismerőse”, összvissz huszonnégy, akiket a
nyomozás során mind felkeresett a rendőrség, ám fogalma sem
volt senkinek arról, hogy ki az a Harry. Ahogyan az lenni
szokott a Facebookon, gondolkodás nélkül visszaigazoltak
minden „ismerősnek” jelölést.
 Harry és Jessie több hónapon keresztül csevegett a
Facebookon, mielőtt Jessie javasolta volna, hogy cseréljenek
e-mail-címet. Ezek után Jessie nyitott egy Harry elnevezésű
mappát, és ebbe mentette az összes, Harrytől kapott
üzenetet, melyeket különböző színekkel jelölt meg. A
rendőrség nem tudta megállapítani, hogy mi a jelentősége a
színeknek, de feltételezem, hogy erről nem kérdeztek meg
egyetlen hasonló cipőben járó nőt sem. A különböző zászlók
ugyanis arra utalnak, hogy Jessie mennyire érezte az
üzeneteket bátorítónak, mármint romantikusnak.
Mégis, a levelezésnek megmaradt a hivatalos jellege. Harry
segített Jessie-nek a kutatásaiban (bár az embernek az az
érzése, hogy Jessie mindenféle ürügyet kitalált, csak hogy
kapcsolatba léphessen Harryvel – az összes problémát, amiben
tanácsot kért, megoldhatta volna a Google segítségével).
Harry lektorálta Jessie blogbejegyzéseit és cikkeit, mindig
megtalálva a segítő kritika és a dicséret közötti megfelelő
egyensúlyt. Buzdította, hogy írásait küldje el országos
lapoknak.
Május vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy Jessie
kétségbeesetten szeretné más irányba terelni a
kapcsolatukat. A homoszexuálisokról kezdeményezett
beszélgetést. Meg akarta tudni, hogy Harry meleg-e. Harry
egy korábbi barátnőt emlegetett.
Az utolsó szombati találkozásukat e-mailen dokumentálták.
Piros zászlós üzenetváltás volt.
 Harry: „Nagyon szeretnék veled találkozni. Már régebben is
akartam javasolni, de a) nem akartalak nyugtalanítani, b)
mint orvos, gondosan ügyelnem kell a megítélésemre. Szörnyen
régimódinak tűnhet, hogy a „hírnevem miatt” aggódom, de az
én munkámban a jó hírnév elvesztése katasztrofális
következményekkel járhat.”
Jessie: „Hol találkozzunk?”
Harry: „Még ne add meg a címedet. Nem akarom, hogy
bármiféle szorongást érezz. Mit szólnál a belvároshoz, a
játszótér környékén? Onnan végigsétálhatnánk a Queen’s
Roadon az Al Bacióhoz.”
Jessie: „Jól hangzik. 12.45 előtt nem tudok lelépni. Az
megfelel?”

A randi
Jessie időben érkezett. Élénk, almazöld színű ruhát viselt,
többen is látták a parkban. Hárman arra is emlékeznek, hogy
egy férfival beszélgetett, bár a személyleírások pontatlanok
és ellentmondásosak. Az egyik tanú állítása szerint Jessie a
korlátnak támaszkodva állt a játszótérnél, és egy nővel
beszélgetett.
Az e-mailben említett étteremből senki sem emlékezett
arra, hogy Jessie valakivel ott ebédelt volna. Asztalt pedig
sem Harry Wilson, sem Jessie Tout néven nem foglaltak,
ráadásul egyetlen visszamondásuk sem volt.
A bíróságon az ügyész kifejtette, hogy bárki is csalta el
ezeket az okos hölgyeket, mindenképpen az átlagosnál
sármosabbnak és jóképűbbnek kellett lennie, hiszen kevés nő
szállna be egy Quasimodo kinézetű idegen autójába. Ha
azonban (és itt drámai pillantásokat vetett a vádlottak
padján helyet foglaló Hamishre) egy filmszínész kinézetű
férfival találják magukat szemben, nem bocsátjuk-e meg nekik
e vétket valamennyien?
A szépséget az emberek általában jósággal párosítják
össze. Ez nem is vita tárgya. Egyszerűen így van, és kész.
Jessie keresése tovább folytatódott, bár az eltűnését
ekkor még hivatalosan senki nem kapcsolta össze Zoe
eltűnésével. Egyedül Pete Weston bűnügyi felügyelőben merült
fel ez a gondolat, és szabad idejében is rengeteg órát
töltött azzal, hogy megpróbáljon valami összefüggést találni
a két nő között, és keresni valakit, aki mindkettőjüket
ismeri.
Aztán megtalálták Jessie-t. 2013. október 22-én egy
barlangkutató csoport emberi maradványokat talált tizenöt
méterrel a föld felszíne alatt egy Burrington Gorge közeli
barlangban, úgy hat és fél kilométernyire Cheddar Grove-tól.
A holttestet már jó ideje kikezdték a bogarak, és a vízben
feküdt. Az oszlás előrehaladott állapotában volt. Lehet,
hogy Jessie Somerset nagy méretű hölgyként tért be a
barlangba, de hogy nem úgy jött ki onnan, az biztos.
A teste mezítelen volt, bár szexuális bűncselekményre
utaló jeleket nem találtak rajta. A halál nyilvánvaló okát
sem tudták megállapítani. Néhány csonton, beleértve a
koponyacsontot is, ütés nyomait vélték felfedezni, de nem
lehetett megállapítani, hogy ezeket a sérüléseket a halál
beállta előtt vagy után szerezte.
A rendőrségnek viszont szerencséje volt. Jessie hajába
ragadva találtak egy aprócska celluxdarabot. A feltételezés
szerint a ragasztószalag a gyilkos otthonában a földön
hevert. Jessie-nek pedig hosszú, dús haja volt, és a gyilkos
nem vette észre, hogy a hajába ragadt.
A celluxon szövetdarabkákat és fehér szőrszálakat
találtak, amelyekről később kiderült, hogy egy kutyától
származnak. A szövetszálakat is azonosították, így a
rendőrség már tudta, hogy olyan embert kell keresni, akinek
van egy fehér kutyája és egy 6-os BMW-je.
 11. fejezet

Maggie a Rill Cavern szájánál áll, hallgatja a víz csobogását és a

cseppkövek kialakulásához vezető folyamatos csepegést. Hideg
van a barlang bejáratánál, mert a decemberi nap már
alacsonyan jár. Az árnyékok megnyúltak, és a sápadt, gyenge
fénycsóvák nem érik el az északi sziklát. Belül melegebb lesz.
Furcsának tűnik, de ebben a barlangban van növényi élet.
Szivacsos facsoportok tapadnak a függőleges sziklákhoz,
gombaszerű páfrányok bújnak ki a repedésekből, a nedvesebb
falak pedig zöldellenek az algáktól. Némi fény azért persze
beszűrődik a repedéseken és a fenti világhoz vezető lyukakon
keresztül, melyeknek köszönhetően az itteni idegen,
torzszülött növények képesek létezni.
A következő lépésnél megcsúszik. Bekapcsolja a
zseblámpáját, és a fényét a falakra irányítja. A tőle balra eső
legömbölyített szikla akár egy állat tompora is lehetne. A tőle
jobbra eső alakzatok a száradó bőrhöz hasonlítanak.
Közvetlenül előtte a barlang teteje egyre alacsonyodik, és
egészen le kell hajolnia, hogy eljusson a végén lévő terembe.
Belép a szűk, alacsony járatba. Tisztában van a fölötte
tornyosuló tömör szikla súlyával, de ezen a szűk helyen
megfordulni sokkal rosszabb lenne, mint továbbmenni
egyenesen, ezért rászánja magát az utolsó pár lépésre.
Hirtelen eltűnik az alacsony mennyezet, helyébe tágas
csarnok lép. Maggie körbevilágít a zseblámpájával, de a fénye
nem elég erős ahhoz, hogy elérjen a legmagasabb és a
legtávolabbi ponthoz. A csarnok hatalmas, mintha az egész
szikla üreges volna. Mintha egy óriás cet gyomrában lenne.
Olyan érzése van, hogy ha kinyújtaná a karját, és megérintené
a falakat, azok melegek lennének, engednének az ujjainak, és
érezné, ahogy a vér áramlik bennük.
Messze a feje fölött szárnysuhogást hall, és ösztönösen
leereszti a zseblámpáját, mert a denevéreket megzavarni
törvénybe ütköző cselekedetnek minősül. A folyó felé veszi az
irányt, elhalad egy kiszögellő szikla előtt, melyből cseppkövek
lógnak a mélységbe. A víz alatti sziklák gyémántalakzatokban
és -fényben csillognak.
A föld alatti vízfolyás kelet felé áramlik, és köti össze ezt a
csarnokot a többivel, egész barlangrendszert alkotva. Végül
kijut a Mendip-dombságból, és Somerset fennsíkjain át
belefolyik a Bristol-csatornába.
Egyszer csak hangokat hall a háta mögül. A barlangban
szokásos csöpögő, csordogáló víz hangjánál erősebbet.
Gondolkodás nélkül leoltja a zseblámpáját, és a barlang teljes
sötétségbe borul.
Vár egy kicsit, hallgatja a víz lágy zubogását és az állandó
csöpögés hangját. Ebben a sötét barlangban a végtelenségig
bujkálhat. Akárki is jön, sose fogja megtalálni.
– Maggie?
Fény tűnik fel, mire Maggie hirtelen felpattan, szégyellve,
hogy az imént úrrá lett rajta a félelem. Újra felkapcsolja a
zseblámpáját, lát két, öltönynadrágba bújtatott lábat és egy
rövid, barna hajjal borított fejet. A férfi egy kiugró sziklába
kapaszkodik, és fölegyenesedik. Zseblámpája sokkal
gyengébben világít, mint Maggie-é, hiszen az nem más, mint a
mobiltelefonja.
– Ez nem lehet véletlen – mondja Maggie.
Pete a fejét rázza, mint egy pulikutya, amikor lerázza
magáról a vizet.
– Láttam, amikor bejött. És kíváncsi voltam, hogy miért.
Maggie bűntudatot érez, és nem csak mert tetten érték,
hanem mert ebből Pete rájön, hogy igenis érdekli őt a Wolfe-
nyomozás. Márpedig Pete Weston egyáltalán nem szeretné, ha
Maggie beleavatkozna az ügybe.
– Kíváncsiságból – válaszolja. – Wolfe feltűnt a
radarképernyőmön. Ha ilyen történik, akkor mélyebbre kell
ásnom.
– Talált valamit? – néz körbe Pete a feketeségbe, amit nem
tud bevilágítani.
– Mégis mit gondol, mit kéne találnom? Feltételezem, hogy
már átkutatták ezt a helyet. Ha Zoe itt lenne, azt már tudná.
– De nincs itt – lép el óvatosan Maggie mellett. – Rendőrségi
búvárok és tapasztalt helyi barlangászok minden szegletet
átvizsgáltak. Még a folyót is. Legalábbis amekkora részéhez
hozzáfértek.
Maggie Pete mellé lép, aki a víz partján áll.
– Lehet, hogy elsodorta a víz – világít a szikla alatt tovatűnő
vízre. – Aztán megakadt valamiben.
– Valószínűleg ez történt. Vagy ebben a barlangban, vagy a
környék több tucat barlangjának egyikében. De egészen addig,
amíg Wolfe nem árulja el, hol keressük, semmi reményünk
sincs, hogy megtaláljuk.
– Myrtle hol volt? – kérdezi Maggie.
– Félig a vízben, félig a parton – biccent Pete egy strandszerű,
apró kőtörmelékkel borított sáv felé. – Valószínűleg a partra
sodródott, mert ennek a barlangnak sok a látogatója, és ha
közvetlenül az eltűnése óta itt feküdt volna, akkor sokkal
hamarabb megtalálták volna. Szóval, Maggie, sokáig akar itt
maradni, vagy lenne esetleg kedve meginni velem egy kávét?
Maggie kinyitja a száját, hogy elmondja, haza kell mennie, és
hogy rengeteg a dolga, de ehelyett valahogy mégis inkább csak
körbenéz, még egyszer, utoljára.
– Már végeztem is – feleli. – A kávé jól hangzik.
 12. fejezet

VÁZLAT

A GONOSZ FEKETE FARKAS?

Írta Maggie Rose

3. FEJEZET: CHLOE WOOD MEGTÉVESZTÉSE

Chloe Wood volt a harmadik nagy testű áldozat. 2013.

szeptember 11-én veszett nyoma. Eltűnése új utakra terelte a
nyomozást – egy sorozatgyilkos utáni hajszába.
Chloe harminckét éves ékszertervező volt, aki egy
közepesen sikeres vállalkozást vezetett Glastonbury
külvárosában.
Nyolc éve élt együtt jogász barátjával. A pár minden
tekintetben boldog életet élt, sohasem merült fel komolyan a
gyanú Jeremy ellen.
Chloe nem volt annyira kövér, mint a korábbi áldozatok.
Hosszú, sötétbarna haja volt és nagyon szép bőre. A
rendőrségi nyomozás során leggyakrabban használt fényképen
egy kékeszöld, lezser fazonú ruhában látható. Hobbija a
gyaloglás és a jóga volt. Ezen kívül vegetáriánus volt.
Szinte ő volt az élő példája annak, hogy lehet valaki
egyszerre nagydarab és egészséges.
Eltűnése előtt pár hónappal Chloe „beszélgetni” kezdett
egy Isabelle Warner nevű hölggyel, aki egy ékszer-
nagykereskedő cég, a JustOffMainstreet.com ügyvezető
igazgatójának adta ki magát. Először saját honlapján
keresztül, később e-mailben is kommunikáltak. A cég Chloe
ékszereit akarta forgalmazni a boltjaiban és belvárosi
kiskereskedelmi outletekben. Először az ország délnyugati
részein, majd országszerte is terítették volna az áruját. Ha
mindez igaz lett volna, akkor ez hatalmas lehetőség lett
volna Chloe kisvállalkozása számára.
A két nő megbeszélte, hogy szeptember 11-én a cheddari
városi könyvtárban találkoznak. Különös találkahelynek
tűnhet, de Chloe barátja szerint az volt a terv, hogy onnan
elmennek a cég központi irodájába.
Chloe barátja még aznap este jelentette a lány eltűnését.
Az ügyeletes tiszt tudta, hogy Weston bűnügyi nyomozót
minden, Zoe Sykeshoz és Jessie Touthoz kapcsolható ügy
érdekli, így csápjai működésbe lendültek. Azonnal telefonált
Westonnak, és Chloe keresése egyből a legmagasabb fokozatra
kapcsolva indult.
Ekkor még, emlékezzünk csak vissza, sem Zoe, sem Jessie
holttestét nem találták meg. Még mindkettőjüket mint eltűnt
személyeket tartották nyilván.
Chloe számítógépét lefoglalták, és mindössze percekbe
telt, mire a rendőrség megállapította, hogy az „Isabelle
Warner” néven írt e-maileket ugyanarról a gépről küldték,
mint amelyiken Harry Wilson Facebook-fiókja is található.
Vagyis a két nő ugyanannak a ragadozónak esett áldozatul.
Chloe testét 2014 januárjában találták meg a jól ismert
Goatchurch Cavern nevű barlangban.
 13. fejezet

A kávézóban, ahol helyet találtak, egy folyó csordogál a

megerősített üvegpadló alatt.
– Vajon ez ugyanaz a folyó? – nézi Maggie a köveken táncoló
hullámokat, miközben Pete az asztalra teszi dupla feketéjét és
Maggie lattéját.
– Talán egy másik ága – veszi le a kabátját Pete. – Csak úgy
lehet biztosra megmondani, ha visszamegy a barlangba, és a
vízre tesz egy játék hajót. Én meg majd itt figyelem.
Megvárja, míg Maggie elmosolyodik. Égszínkék szeme elüt
sápatag arcszínétől.
– Ön somerseti? – töri meg a kényszeredett csendet Maggie.
Pete bólint, miközben gyorsan kortyint egyet a kávéjából.
– Itt születtem, és itt is nevelkedtem. Weston-super-Mare-ben
nőttem fel. A maga akcentusa azonban inkább északinak tűnik.
Bár nem mindig. Csak a ritka szavaknál.
– Apám Yorkshire-ből származott, de soha nem laktunk ott. A
katonaságnál szolgált. Gyerekkoromban sokat éltünk
külföldön.
– És mi szél fújta erre?
– Fiatalkoromban lenyűgözött Glastonbury misztikus világa.
A területet behálózó erővonalak, tündérösvények és hasonlók.
– Hát ezt álmomban sem gondoltam volna magáról. Most
inkább tűnik egyszerű földi halandónak.
A jeges vonások mögött apró mosoly húzódik, de Maggie
mesterien titkolja az érzelmeit.
– Tizenhét éves koromban hónapokig nyaggattam a
szüleimet, hogy engedjenek el ide egy koncertre – meséli. –
Végül beadták a derekukat, de soha nem mertem megmondani
nekik, hogy borzalmas volt. A hely viszont tetszett.
– Kapott valami hírt Hamish Wolfe-tól vagy a rajongói
táborától?
– Kaptam pár e-mailt a kis tábortól – nyalja le rózsaszín
nyelve hegyével felső ajkáról a fehér habot Maggie. – Ma este
találkoznak Mineheadben. Szeretnék, ha én is ott lennék.
– Határozottan azt ajánlom, hogy ne tegye. Vagy ha mégis, ne
menjen egyedül.
– Tudja, volt már dolgom hasonszőrű társasággal.
Nyilvánvaló, hogy Pete mindezt tudja, hiszen Maggie
börtönökbe jár, a legveszélyesebb bűnözőkkel találkozgat.
Nincs tehát szüksége arra, hogy a védőszárnyai alá vegye.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezzen, amit csak akar.
– A múltkor azt mondta, egyedül él.
– Nem, ilyet nem mondtam – néz Pete-re a csészéje karimája
fölött.
– Amikor a házában jártam, és Wolfe rajongói köréről
beszélgettünk. Megkérdeztem…
– Én pedig burkolt fenyegetésnek vettem. De a kérdésére
nem válaszoltam.
– Ez igaz. Szóval – kezdi újra –, utánanéztem a dolgoknak.
Kiderült, hogy valóban egyedül él.
Két tökéletes szemöldök kérdőn húzódik fel.
– Amikor kimentem a szobából, hallottam, hogy valakivel
beszélget.
Úgy tűnik, a mosoly nem szerepel ennek a nőnek a
repertoárjában, de a szeme néha ellágyul, ami jelzi, ha el van
ragadtatva.
– Lehet, hogy telefonáltam.
– Nem hallottam, hogy csörgött volna a mobilja – rázza a fejét
Pete.
– Én kezdeményeztem a hívást.
– Miközben egy szaglászó zsaru a lenti mosdójában van? De
tudja, mit? Nem úgy hangzott, mintha telefonálna. A hangszíne
teljesen más volt. Magasabb. Érthetőbb. Mintha azt akarta
volna, hogy megértsék. A szobában beszélgetett valakivel.
– És ha így volt?
– Mindegy is – adja fel Pete. – Semmi jogom kérdezősködni.
Tiltja a munkaköri leírásom.
– Majd elmondom, ha már jobban megismertem. Ez így
rendben?
– Igen.
– Most én jövök. Némileg tanulmányoztam az ügyet. Nem
mintha úgy döntöttem volna, hogy elvállalom – továbbra is
szinte biztos, hogy nem fogom –, de bevallom, érdekel. És
találtam egy hivatkozást. Kétszer is. Magyarázat viszont nem
volt hozzá. Arra gondoltam, talán beavathatna.
– Tegyen egy próbát.
– Mit jelent, hogy „Daisy láncfüzérben”?
Pete azonnal lemerevedik, és csak reméli, hogy Maggie nem
vette észre.
– Hol hallott erről?
– Egy Wolfe-ról szóló könyvben utaltak rá. Mocskos egy
alkotás volt, így fogalmam sincs, hogy mennyire vegyem
komolyan. Mindazonáltal biztos, hogy ön hallott róla. Szóval,
mi is ez?
– Hát, hogy őszinte legyek, mi sem tudjuk. Csak mesélték,
hogy létezik egy bizonyíték. De sose találtuk meg.
– Mégis, mit nem találtak meg?
– Amikor Wolfe előzetesben volt, mi pedig készítettük elő az
ügyet, olyan emberekkel beszéltünk, akik fiatalabb korában is
ismerték őt.
Maggie áthajol az asztal fölött, leveszi a kesztyűjét, és
felvillantja apró, fehér kezén rózsaszínre festett körmeit.
– Próbáltuk megfejteni a jellemét. Erőszakra utaló jeleket
kerestünk. Vagy legalábbis zavart személyiségre.
– Mint például az állatkínzás?
– Pontosan. Vagy barátnőket, akik túl gyakran kérnek
segítséget a baleseti és sürgősségi osztályokon.
 – És találtak valamit?
– Semmi erőszakos jellegű dolgot – rázza a fejét Pete. –
Inkább csak szóbeszéd járta a – hogy is mondjam – szexuális
szokásairól.
– Most arra gondol, hogy vonzódott a nagy testű nőkhöz?
– Állítólag létezett egy társaság, amikor még egyetemre járt.
Kövérek Klubjának nevezték magukat. Négy vagy öt srácból
állt, akik kövér lányokkal randiztak és – itt jön az érdekes pont
– szexvideókat készítettek.
– A nők tudtával? – Maggie fekete szempillái ledermedtek.
– Nem – rázza a fejét Pete. – A légyottokat titokban vették fel.
Az a gond, hogy a srácok, akik ebben benne voltak, mármint a
Kövérek Klubjának a tagjai, azóta is mélyen hallgatnak.
Behívtuk őket, nem is egyszer. De semmi. Néhány kívülállótól
tudunk a dologról. Egy velük egy évfolyamra járó fazon mesélt
erről, meg egy nő, aki állítólag maga is áldozata volt a
dolognak. Csak épp minden megmaradt a pletyka szintjén.
Nincs semmi bizonyíték.
– És mit pletykálnak?
– Hogy ez az öt srác szándékosan nagydarab nőkre hajtott.
Gyakran leitatták őket vagy partidrogot adtak be nekik, hogy
kellően felszabadult állapotba kerüljenek, majd a szexuális
aktusukat videóra vették.
– Mily bájos.
– Ugye? De még nincs vége. Ezeket a felvételeket ugyanis
nem csak zártkörű nézőseregnek szánták. Azt beszélik, hogy
valami terjesztőn keresztül „Dagadt csajok dugnak” címmel
árulták is a felvételeket. Azt is beszélik, hogy rengeteg példányt
adtak el, és zsírosra keresték magukat rajta.
– És minderre nincs bizonyíték?
– Mindez majdnem húsz évvel ezelőtt történt. A videotékák
kora lejárt, rég bezártak. Valami azonban történt. Nem tudjuk
pontosan, hogy mi, de gyanítom, hogy néhány érintett hölgy
rájött a dologra, és panaszt tettek az egyetemen. Lehet, hogy a
szülőket is bevonták. De, ami a lényeg, hogy a játéknak vége
szakadt, és a felvételeket megsemmisítették. Szőrén-szálán
eltűntek. Csak a hírük maradt és a feltételezések.
– És a „Daisy láncfüzérben” az egyik ilyen videó?
– Így van. Egy szaftosabb verzió.
– Hogyhogy?
– Hamish szerepelt benne egy fiatal, igencsak telt idomokkal
rendelkező, Daisy nevű hallgatóval.
– És láncokkal?
– Igen, azokkal is. Állítólag. Azt mondják, igazi szado-mazo
volt, a legkeményebb fajtából, és Daisy meg is sérült. Az egyik
srác tovább ment, és egyenesen arra gondolt, hogy ez egy igazi
„halál egyenes adásban” dolog volt, vagyis hogy Daisy a végén
meghalt. Mindez persze nagyon gyenge lábakon álló
bizonyíték, mert régen történt, és a srácok mindig ittasan
nézték a filmeket. Az sem volt világos, hogy tényleg látták
azokat, vagy csak beszéltek róla olyasvalakivel, aki tényleg
látta őket. Annyit azonban tudunk, hogy a kérdéses Daisy –
bocsánat, de a vezetéknevét nem tudom –, amikor mindez
kiderült, otthagyta az egyetemet, és senki sem tudja, hová lett.
Egyszerűen eltűnt.
Maggie eltöprengett.
– Maga szerint ő lehetett az első áldozat?
– Ki tudja? Ha engem kérdez, akkor szerintem valami balul
ütött ki a „Daisy láncfüzérben” forgatása közben. Lehet, hogy
baleset történt, lehet, hogy Hamish elragadtatta magát. Azt
gondolom, hogy Daisy meghalt, Hamishnek pedig sikerült
elsimítania az ügyet. A barátai segítségével vagy a nélkül.
Szerintem eleinte teljesen kétségbeesett a tette miatt, és
megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet. Megpróbált
lapozni és a csodasebész karrierjét felépíteni.
– De az igazi énjét nem tudta elfojtani?
– El lehet azt bármikor is?
– A kutyáját Daisynek hívják – mondja tágra nyílt szemekkel
Maggie.
– Tudom. És ettől megfagy a vér az ereimben. Merthogy pont
a gyilkosságok előtt szerezte be a kutyáját.
 14. fejezet

VÁZLAT

A GONOSZ FEKETE FARKAS?

Írta Maggie Rose

4. FEJEZET: MYRTLE REID TÜNDÉRMESÉJE RÉMÁLOMMÁ VÁLIK

Myrtle Reid huszonhárom évesen a legfiatalabb és a

legtestesebb áldozat volt. Édesanyjával, négy testvérével és
ötödik mostohaapjával lakott együtt (bár fogalmam sincs,
hogy az anyja hozzáment-e egyáltalán). Mindenesetre
biztonsággal állítható, hogy az élete nem volt sem boldog,
sem teljes.
Az iskolában különösebben nem brillírozott, és mivel nem
volt semmiben sem tehetséges, nem tűnt úgy, mintha nagyon
sokra vinné az életben. Tizenhat évesen otthagyta az
iskolát, és minimálbért fizető munkákat vállalt, ám egyik
állását sem volt képes pár hónapnál tovább megtartani.
Legjobb tulajdonsága minden bizonnyal sűrű barna haja
volt. Hogy ez mennyire kompenzálta csúnya bőrét, fekete
keretes szemüvegét és ferdén nőtt fogait, az már más kérdés.
Mivel egyetlen szerelméről sincs tudomásunk, nagy
valószínűséggel soha nem is volt neki.
Myrtle szenvedélye, már-már rögeszméje a Disney világa
volt. Facebook-oldalán szinte semmi mást nem posztolt.
Blogján naponta írt rövid, helyesírási hibáktól hemzsegő
bejegyzéseket arról, hogy épp milyen filmeket nézett, mi a
hír a különböző tematikus Disney-vidámparkokról, és hogy mit
gondol a különböző Disney-figurák jellemeiről, ruháiról és
kapcsolatairól.
Facebook-oldalára egy pár évvel ezelőtti képet töltött
fel, amin a párizsi Disneylandben, hatalmas Mickey egér-
fülekben virít Mickey és Minnie társaságában. Borítóképén a
hálószobája látható, ami gyakorlatilag felért egy Disney-
múzeummal.
Myrtle minden megtakarított pénzét Disney-figurákra, -
ruhákra, -poszterekre és -képekre költötte. Szenvedélye
azonban a végén az életébe került.
A való világban és a Facebookon is kevés igazi baráttal
dicsekedhetett. Leginkább hasonló érdeklődésű emberekkel
tartotta a kapcsolatot, akikkel a különböző Disney-oldalakon
ismerkedett meg. Az egyik ilyen „barátja” a magát hetvenkét
éves nagymamának kiadó Anita Radcliffe volt. Ha Myrtle
annyira okos lett volna, mint amilyen szenvedélyes Disney-
rajongó, akkor rájöhetett volna, hogy Anita Radcliffe A 101
kiskutya című rajzfilm egyik szereplője.
Anita Radcliffe persze kitalált személy. A rendőrség
nagyon rövid idő alatt rájött, hogy posztjai ugyanarról a
gépről származnak, mint amelyiken Harry Wilson vagy Isabelle
Warner e-mail-fiókja volt. Harry Wilson és Anita Radcliffe
ráadásul még ismerősök is voltak a Facebookon – nem durva?
2013 februárjában Myrtle-nek feltűnt egy bejegyzés az
oldalán, amit Anita Radcliffe posztolt. Anita Myrtle
fényképeit nézegette, és szemet szúrt neki az a kép,
amelyiken Myrtle egy Hófehérke-jelmezben pózol.
– Legidősebb unokám körülbelül a Te méreted, és épp egy
Hófehérke-jelmezt keres egy bulira. Megkérdezhetném, hogy
hol szerezted?
A két nő chatelni kezdett. Utólag láthatjuk, milyen
könnyen félre lehetett vezetni Myrtle-t. Myrtle
születésnapjára Anita egy Disney-témájú képeslapot tett fel
Myrtle oldalára az alábbi szöveggel:
„Legyen ez a nap csodálatos legújabb Disney-barátnőm
számára! Sok boldogságot, drága kis barátnőm!”
Amikor Myrtle egy eléggé egyértelmű kommentet posztolt a
Nemo nyomában című filmben szereplő Pizsi és fia
kapcsolatáról, Anita megdicsérte bölcs rálátásáért.
„Vagy századszorra néztem meg a Nemo nyomábant! LOL! Úgy
be akartam szólni Pizsinek, hogy az isten szerelmére, hagyd
már végre felnőni azt a gyereket!”
„Nagyon helyesen látod a dolgot, Myrtle. Ha az ember
túlságosan rátelepszik a gyerekeire, az olyan mértékű
kölcsönös függéshez vezet, amit aztán később nagyon nehéz
megszüntetni. Erőd és érettséged azt sugallja, hogy nagy
családban nőttél fel, melyben mindenkit arra buzdítottak,
hogy már egészen kicsi korától kezdve a saját lábán álljon.
Igazam van?”
„De még mennyire, éles eszű hölgyem! Öten vagyunk + anya
meg Garry. Egy nyugodt percem sincs.”
Anita elkezdte szőni a hálóját. Időnként posztolt egy
fényképet egy Disney-figuráról, melyet állítólag évekkel
korábban vásárolt az unokáinak. Azt kezdte mondogatni, hogy
ott kallódnak a padláson, és porfogóként is csak a helyet
foglalják. Voltak köztük egyedi darabok is, amikért 100
fontot is elkértek az eBayen. Sikeresen fölkeltette Myrtle-
ben a vágyat.
Tény, hogy Anita érdeklődést mutatott Myrtle iránt, és
Myrtle megnyílt. Ez is azt mutatja, hogy olyan nő
önbecsülésére hatott, akinek kevés dolog adatott meg az
életben.
Az összes áldozat közül talán Myrtle volt a legkönnyebb
préda.
Október 19-én Anita az alábbi üzenetet küldte neki:
„Drága Myrtle, úgy érzem, barátok lettünk, és ha az, amit
mondani szeretnék, elfogadhatatlan is számodra, remélem, és
azon imádkozom, hogy ne sértselek meg, kedves, drága fiatal
barátném. Sok-sok vívódás után úgy döntöttem, hogy egy
kisebb lakásba költözöm.
Azért írok most, hogy megkérdezzem, nem szeretnéd-e
átvenni a Disney-gyűjteményemet? Az unokáimnak már nem kell.
Persze tudom, el is adhatnám, és kereshetnék vele egy halom
pénzt, de nincs szükségem pénzre. És ezzel most nem felvágni
akarok, ezt Te is tudod. Csak az igazat mondom, mert
szeretném, ha megértenéd, hogy azt szeretném, ha a
gyűjtemény olyan emberhez kerülne, aki tudja értékelni.”
Talán fölösleges lejegyezni Myrtle reakcióját. Naná hogy
akarta a Disney-kollekciót. Anita még pár hétig váratta,
majd végül november 4-én megbeszélték, hogy találkoznak.
Anita felajánlotta, hogy a külvárosban felveszi az egyik
buszmegállóban.
Ezzel újabb fiatal hölgy került a süllyesztőbe.
Pár nappal Myrtle eltűnése után megtört a jég, és a
rendőrség végre sikeres napot könyvelhetett el magának.
Történt ugyanis, hogy a Bridgewater Roadon lévő egyik
benzinkútnál, hat kilométernyire Cheddartól, a pénztáros
különös dologra lett figyelmes. Egy fekete BMW állt meg a
töltőállomásnál, hogy tulajdonosa ellenőrizze a gumijában a
levegőnyomást. A pénztáros figyelte, ahogy az illető
kinyitja a csomagtartót, ám amit ez után látott, úgy írta
le, mint valami „pánikrohamot”.
Soha nem tudhatjuk meg, mi történt volna, ha a pénztáros
azonnal megnézi a biztonsági kamera által rögzített
felvételeket és kihívja a rendőrséget. Merthogy nem tette.
Részben mert a kútnál sokan voltak, részben mert nem volt
teljesen biztos abban, hogy pontosan mit látott. Ráadásul
akkor még nem is hallott Myrtle eltűnéséről.
Három nappal később azonban látott egy híradórészletet,
amitől kellőképpen megijedt, és elmondta a dolgot egy rendőr
ismerősének – Pete Weston bűnügyi nyomozónak.
Weston és a pénztáros megnézték a felvételt, amin egy
sötét ruhába öltözött férfit láttak, amint óvatosan
felnyitja a csomagtartóját, majd villámgyorsan lecsukja. A
csomagtér belseje túl sötét volt ahhoz, hogy be lehessen
látni, de ahogy az autó elhajtott, látszott, hogy valami
textíliának tűnő dolog lóg ki a csomagtartóból.
A benzinkút környékének átkutatása során egy eldobott
térdharisnya került elő. Később, az azon talált bőrdarabok
DNS-vizsgálata alapján a harisnyát Myrtle-hez kötötték.
Weston bűnügyi nyomozó azonnal kiderítette, hogy a fekete
BMW tulajdonosa Hamish Wolfe sebész. Wolfe-ot
letartóztatták.
A számítógépét elkobozták. Ha a rendőrök azt remélték,
hogy ismerős IP-címet találnak majd, hát csalatkozniuk
kellett. Wolfe azonban elkövetett egy nagy hibát. Igaz, hogy
csak egyetlenegyszer, de feltöltött egy posztot Jessie Tout
Facebook-oldalára, amihez Harry Wilson fiókját használta. Ez
volt a kettes számú legfontosabb bizonyíték, ami
megpecsételte a sorsát.
 15. fejezet

A minehead karavánpark Somerset megye egyik

legnépszerűbb nyaralóhelye. Legalábbis a honlapja szerint,
melyen hófehér lakóautók, léckerítések és gondozott kertek
láthatók, valamint családok, amelyek a nádas övezte
ösvényeken haladnak a közeli, „több kilométeres homokos
parthoz”.
Egyik kép sem készült azonban decemberben, este fél hétkor,
amikor a tájra már sötétség borul és heves szél tombol.
Maggie vár, autójának motorja a park bejárata előtt zúg. A
sorompó egyszer csak megremeg, majd lassan felemelkedik, és
a kísérteties mozgástól Maggie egy pillanatra megriad. Később
azonban megpillantja a kalyiba tetejére szerelt biztonsági
kamerát. Valaki tudja, hogy itt van. Ez a tudat meg kéne hogy
nyugtassa, de valahogy még sincs így. Továbbgurul, és a
sorompó lecsukódik mögötte.
Az üdülőfalut átszelő út eleinte a partot követi, majd
elkanyarodik a regisztrációs és közösségi épületek felé,
melyektől nem messze egy óriáskerék és egy hullámvasút
hirdeti, hogy itt egy vidámpark van.
Az út szélét homok takarja. Por lepi az ablakpárkányokat, a
háztetőket, és a sarkokban is homok gyűlik össze. Egy-két perc
múlva feltűnik az adminisztrációs épület halvány fénye.
Nyáron a túlpartról is láthatók a „Zene, Tánc, Bár” felirat
neonfényei, de ezen az estén egyik sem világít.
A folyosón áporodott sör, égett zsír és nedves szőnyeg szaga
keveredik. A falak mentén egymásba rakott székek
tornyosulnak. A sarkokban összegyűrt chipses- és
cukorkászacskók hevernek a porban. Mellettük egy széles
partvis éktelenkedik elhagyatottan, feje tele porral és emberi
hajjal.
A táncteremben szinte teljes a sötétség, csak a biztonsági
világítás kölcsönöz némi zöldes fényt a falaknak, melyek
mentén Maggie a távoli hangok felé lépdel. Közvetlenül előtte
van a színpad, melyet vastag bordó bársonyfüggöny takar.
Most már sajnálja, hogy visszautasította Pete ajánlatát, hogy
elkíséri.
De nem fogadnák szívesen, ha Pete itt lenne vele.
A beszédhangok elhalkulnak, és érzi, hogy a bárban az
emberek hallgatják, ahogy közeledik feléjük. Egyre több vállat,
hátat és fejet vesz ki a sötétben. Aztán egyszerre minden fej
feléje fordul.
Mindannyiukat látja. Körülbelül egytucatnyian vannak. A
legtöbbjük ül, néhányan állnak a bárpultnál, ahol minden
italmérce üres. Az egyik széken, egy hosszú, fekete hajú nő
mellett megpillantja Sandra Wolfe-ot.
– Maggie?
 Egy férfi jön elé. Alacsony termetű, sovány ember, nyakát
felhólyagosodott ekcéma és több, borotva által okozott seb
borítja.
– Mike Shiven vagyok – nyújtja Maggie felé apró kezét.
Maggie ösztönösen összerezzen, amikor hideg tenyere a férfi
kezébe simul. Így közelebbről látja a szempilláira száradt
korpás váladékot. Miután elengedte a kezét, Maggie úgy érzi,
néhány bőrcafat a tenyerén maradt.
– Örülök, hogy eljött – mondja a férfi. – Nagyon hálásak
vagyunk önnek.
Senki sem rejti véka alá a kíváncsiságát, mindenki Maggie-t
bámulja. Az egyik nő elég idősnek tűnik, egy pár viszont alig
lehet túl a tizenéves koron. A legtöbbjük nő. Most, hogy
közelebb ért, észreveszi, hogy mindenkinek papírvirág van a
gomblyukába tűzve.
– Ő Andy Bear – mutat Shiven egy tagbaszakadt férfira, aki
mellészegődött a bárból. – Ő az üdülőfalu igazgatója. Neki
köszönhetjük, hogy itt találkozhatunk ma.
Maggie mindenre elszántan nyújtja a kezét Bear felé, akinek
szőrös hasa kilóg a pólója alól. Lógó macinacit visel, melybe
beleszaladt a gumi, és az ülepénél teljesen elvékonyodott az
anyag. Hideg, nedves kezét Maggie gyorsan elengedi.
– Foglaljon helyet – tereli Shiven, egyik kezét Maggie derekán
tartva, néhány szék felé. – Biztos mindenki szeretné üdvözölni
Maggie Rose-t itt ma este – mondja félénk taps kíséretében. –
Maggie, köszönjük, hogy eljött. Segíteni szeretnénk magának.
Szeretne valamit mondani nekünk?
– Nos, javasolhatnám, hogy kezdjük egy bemutatkozással? –
szólal meg Maggie. – Menjünk körbe. Mindenki mondja el,
hogy kicsoda, hogy ismeri-e Wolfe-ot személyesen, és miért
hiszi, hogy ártatlan.
– A neve Hamish – szólal meg a Sandra Wolfe mellett ülő,
hosszú, fekete hajú, fekete szemű, szúrós tekintetű nő,
miközben mereven bámul Maggie-re.
– Akkor kezdje ön – állja Maggie a nő tekintetét.
Szúrósszem motyog valamit.
– Sirocco, kérlek, ne kezdd már megint. Az ilyen butaságok
csak ártanak Hamishnek.
– Megismételné a nevét? – kéri Maggie.
– Sirocco – egyenesedik fel a nő a székén, mint a macska,
amikor a tappancsait készül megnyalni.
Lenge, zsákszerű ruhát visel.
– Mint az autó? – kérdezi Maggie.
– Nem. Mint a szél – rázza meg hosszú haját a nő. – Sirocco
Silverwood. Hamish és én lelki társak vagyunk.
Silverwood meghatározhatatlan korú nő. A ruhája,
hajviselete, sminkje azt sugallja, hogy a húszas évei elején vagy
közepén jár, a bőre azonban már nem annyira hamvas, ami
inkább a harmincas kategóriára jellemző. Vékonynak tűnik, de
mivel nagyon lezser, alaktalan ruhát visel, ezt is nehéz biztosra
venni.
– Ezt ő is tudja? – kérdezi Maggie.
 – Naná – bámul rá összehúzott szemmel Sirocco.
– Soha nem is találkoztak – pattan fel a helyéről Sandra
elkeseredetten. – Sirocco összevissza beszél.
A fekete hajú nő egész testében ledermed, mintha neki
akarna ugrani Hamish anyjának.
– Folyamatosan levelezünk. Csak azért nem találkoztunk
még, mert az összes látogatási alkalmat magadnak foglalod le.
Sandra szemmel láthatóan nem jön zavarba.
– A családjával akar találkozni, nem pedig holmi fellegekben
járó buta libával.
Maggie elfordul a veszekedő nőktől.
– Mike, kezdje, kérem, akkor ön a bemutatkozást. Az
óramutató irányával ellentétesen haladjunk majd.
Újrakezdik tehát, és ez alkalommal megszakítás nélkül érnek
körbe. A társaság kevesebb mint egyharmada találkozott
Wolfe-fal. A nők azt állítják, hogy a fényképe ragadta meg őket,
és úgy érezték, mintha hozzájuk szólna, meg hogy ösztönösen
hisznek az ártatlanságában. Mindannyian állítják, hogy
rendszeresen írnak neki.
Maggie-től közvetlenül jobbra egy bíbor kordbársony zakót
és keménykalapot viselő férfi ül. Mellette, alig láthatóan, egy
kis termetű, gömbölyded nő. Különös ruhájuk, a kabátjukat és
kalapjaikat díszítő különböző jelvények és egyéb kitűzők meg a
csizmájukra ragadt sár alapján, valamint a mosatlan
ruhájukból és mosdatlan testükből áradó szag alapján
egyértelmű, hogy összetartoznak.
 A nőt Odinak hívják.
– Akkor találkoztam Hamishsel, amikor tüdőgyulladásom
volt – mondja oly elhaló hangon Odi, hogy mindenkinek, még
Maggie-nek is közelebb kell hajolnia, hogy egyáltalán halljon
valamit. – A Bristoli Közkórházba szállítottak, és épp ő volt az
ügyeletes. Sose fogom elfelejteni, milyen kedves volt. Tudta,
hogy cigányasszony vagyok, de ez mit sem érdekelte. Ugyanúgy
bánt velem, mint bárki mással. Egyszerűen nem hiszem el,
hogy egy ilyen ember képes lenne nőket gyilkolni.
Miután mondókája végére ért, visszahuppan a székére.
Maggie egyelőre nem lát rajta egyebet, csak színes, elnyűtt
ruházatát.
– Broon vagyok – szólal meg a kordbársony zakós férfi,
miközben szorítja Odi kezét. – Nem ismerem a fickót. Csak a
feleségem miatt vagyok itt.
Egy magát Rowlandnek nevező férfi, akinek alkoholisták
módjára remeg a keze, többet beszél magáról, mint Hamishről.
Bűnügyi regényíró, négy könyve is megjelent már. A következő
könyvéhez gyűjt éppen anyagot, és Hamish ügye felkeltette az
érdeklődését. Persze nem akarja Maggie-t kiütni a ringből, de
úgy véli, a sztori tökéletes dokudráma lehetne, és már a
forgatókönyvön dolgozik.
– Maga szerint bűnös? – kérdezi Maggie.
– Nem – nyúl a széke mellett a földön álló sörösdobozáért
Rowland. – Túl sok az ellentmondásos bizonyíték.
– Miféle ellentmondásokról beszél?
 Rowland feszengve néz végig a társaságon.
– Majd én – ugrik fel Shiven, és Maggie-hez fordul. – Amióta
összejárunk, kialakult bennünk egy közös vélemény.
Megengedi, hogy megosszuk önnel?
– Kérem.
– Ha gondolja, jegyzetelhet.
Mivel Maggie semmi olyan mozdulatot nem tesz, amiből arra
lehetne következtetni, hogy jegyzettömböt vagy tollat készülne
elővenni, Shiven a kialakult kör közepébe lép.
– Az első gondunk a Korona kontra Hamish-üggyel az, hogy a
vád soha nem adott magyarázatot arra, hogyan vitte be
Hamish az áldozatait a barlangba. Nem így van?
Az egész társaság bólogat.
– Hamisht olyan dologgal vádolja az ügyészség, ami még egy,
a föld alatti barlangrendszert tökéletesen ismerő, erős, edzett
barlangász számára is gyakorlatilag kivitelezhetetlen – fordul
meg és mutat ujjával Maggie felé. – A vád azt állítja, hogy
Hamish jól ismerte a barlangokat. Hogy orvosként könnyen
hozzáfért nyugtatókhoz, és azt is tudta, hogyan kell köteleket
és csigákat használni. És ha valaki, akkor Hamish biztos véghez
tudta vinni a trükköt. A kérdés inkább az, hogy valóban
létezik-e olyan ember, aki meg tudja ezt csinálni.
A kérdés megválaszolatlanul lóg a levegőben. Shiven
behunyja a szemét, hátraveti a fejét, mintha valami belső
hangot figyelne.
– A másik dolog, ami számunkra érthetetlen – csillan ismét
fel Shiven szeme –, és amiért hálásak vagyunk Rowlandnek,
amiért erre rámutatott, hogy a testek elhelyezése nem
következetes. Zoe testét nagyon alaposan elrejtették, de Jessie-
ét, Chloe-ét és Myrtle-ét relatíve hamar megtalálták, mert
mindhármat olyan helyeken helyezték el, amelyeket gyakran
keresnek fel barlangászok. Ez nem vall Hamishre. Ha azt
akarta volna, hogy a testeket soha ne találják meg, akkor
súlyokat kötött volna rájuk, és a mocsárba dobta volna őket.
Vagy olyan üregekbe, amelyeket soha nem látogatnak. Igazam
van?
Mindenki úgy gondolja, hogy igen.
– Erre már én is gondoltam – jelenti ki Maggie. – Lehet, hogy
szándékosan helyezte a három későbbi holttestet olyan helyre,
ahol hamar megtalálják, és ami kizárja, hogy a gyilkos és
korábbi áldozata személyesen ismerték volna egymást. Ha ez
így van, akkor ez nem vall inkább Hamishre? Zoe volt az
egyetlen áldozat, akit személyesen is ismert.
– Hamish velem volt, amikor Zoe eltűnt – minden tekintet
Sandrára szegeződik. – Miért nem hisz nekem senki?
– Oké, a következő pont – köszörüli a torkát Shiven. – Hogy a
gyilkos pontosan honnan indította internetes támadásait Jessie,
Chloe és Myrtle felé? És most, ha nem haragszotok, ezt a
gyilkost nem fogom Hamishnek nevezni – tárja szélesre a
karját. – Vagy szeretné bárki is, ha Hamishnek hívnám? Nem?
Köszönöm. A gyilkos tehát képes volt három hamis identitást
kreálni Harry, az orvos, Isabelle, az ékszerguru és Anita, a
Disney-rajongó nagymama személyében – mutatja az ujjain a
kitalált személyeket. – A számítógépet azonban, amelyet ehhez
használt, nem találta meg a rendőrség. Az elmúlt öt év alatt
Hamish Wolfe nem vásárolt olyan számítógépet, amit a
rendőrség ne tudott volna felkutatni. Ergo Hamish nem
zaklatta online ezeket a hölgyeket.
– Pedig Jessie Tout Facebook-oldalán az egyik bejegyzést
határozottan Hamish számítógépéről küldték – mondja Maggie.
– A nyomozás szerint az otthoni gépéről. Egy bejegyzés elég
ahhoz, hogy megállapítsák az összefüggést.
Ismét vitatkozni kezdenek, és Maggie fülét a „hamis” és a
„felültették” szavak ütik meg. Ha most tényleg összeesküvés-
elméletet szőnek, akkor hamarabb otthon lesz, mint ahogyan
azt eredetileg tervezte.
– Rowland egy másik problémás pontra is rámutatott – jegyzi
meg Shiven. – Rowland, átvennéd innen?
Rowland elnyom egy böfögést, és a fejét rázza.
– Oké – Shiven örül, hogy folytathatja a beszédét. – Azt
tudjuk, hogy 2013 februárja és márciusa között a gyilkos
interneten keresztül „puhította” a következő áldozatait. Hála
Rowlandnek és a sorozatgyilkosok viselkedéséről szóló
ismereteinek, azt is tudjuk, hogy ez a párhuzamos
áldozatvadászat egyáltalán nem tipikus viselkedés. Három
személy egyszerre történő becserkészése inkább a „gyermek a
játékboltban” érzetet kelti, ami tökéletesen ellentmond
minden, ilyen típusú gyilkosokról eddig alkotott feltevésnek.
 – Ebben van némi igazság.
– Szóval, Maggie, mit gondol? Sikerült meggyőznünk?
A Maggie-re szegeződő tekintetek mind megrendíthetetlen
igazságukról tanúskodnak.
– Épp ellenkezőleg – válaszolja Maggie. – Egyetlen olyan okot
sem soroltak fel, ami alapján kétségbe kéne vonnom, hogy
Wolfe-ot okkal ítélték el. Az esküdtszék tudott Sandrának a Zoe
eltűnése éjszakájára vonatkozó alibijéről. Ismerték a hölgyek
barlangba való behurcolásának nehézségeit is. Ennek ellenére
azt a következtetést vonták le, megjegyzem, helyesen, hogy
Hamish éppoly alkalmas jelölt lehet, mint bárki más. És noha
elhiszem, hogy mindezek a maguk szemében
ellentmondásosnak tűnnek, mégis egyensúlyban állnak a vád
megdönthetetlen bizonyítékaival, nevezetesen a Jessie testén
talált szőrrel és szőnyegszálakkal, a Hamish számítógépéről
posztolt bejegyzéssel, valamint azzal a ténnyel, hogy Myrtle
Reid eltűnésének éjszakáján Hamish autóját látták egy
benzinkútnál. Semmi újdonsággal nem szolgáltak, pedig ahhoz,
hogy egyáltalán elgondolkozzak azon, hogy vállaljam-e az
ügyet, valami új dologgal kéne előrukkolniuk.
– Van azért itt valami új is – szólal meg Broon olyan halkan,
hogy csak Maggie hallhatta.
– És mi az?
Mintha Broon és Odi szavak nélkül beszélgetnének. Odi
határozottan rázza a fejét, Maggie pedig egy sápadt, kerek
arcot lát, melyet ősz haj szegélyez.
 A társaság többi tagja rejtélyesen pislog.
– Mi az, Broon? – kérdezi Shiven. – Te és Odi tudtok még
valamit, amit eddig nem mondtatok el? Csak mert a teljes
őszinteség volt eddig az alapelvünk.
– Broon? – Sandra majdnem feláll a székéből. – Odi, mi az?
Úgy tűnik, Broon végre elhatározásra jut.
– Hamisht 2013. december 4-én tartóztatták le. Mielőtt Chloe
Wood és Myrtle Reid testét megtalálták volna.
– Broon, ne!
Maggie nem vesz tudomást Odi kirohanásáról.
– Így van. Pár hónappal később találták meg őket. Addigra
már elég rendesen oszlásnak indultak.
– A következő év áprilisában láttunk valakit bemenni a Rill
Cavernbe. Odi meg én. Láttuk, hogy valaki valami nehéz dolgot
cipel.
– Csak én láttam, Broon. Te aludtál.
Maggie-nek akaratlanul is gyorsabban kezd verni a szíve.
Előrehajol, hogy jól megnézze a nőt. Odi idősebb, mint ahogy
azt először gondolta. Rövid, egyenes haja teljesen ősz. Mivel
pufók arcán kisimulnak a ráncok, ezért tűnik fiatalabbnak.
– Látta, ahogy valaki beviszi Myrtle Reid testét a Rill Cavern
barlangba?
– Nem, nem test volt. – Odi nem bírja fölemelni a tekintetét a
padlóról. – Sötét volt, és nagyon messze voltunk. Csak láttam
valakit, akinél volt egy kis lámpa. Tudja, olyan, mint azok a
bányászlámpák. Amit a fejükön viselnek. Igazából semmi mást
nem láttam. Mindössze egy sötét alakot egy lámpával.
– Igen, tudom – mondja Maggie. – Kempingezéshez szoktak
ilyet vásárolni az emberek. Meg futáshoz.
– Szóval, Odi látott valakit, aki ilyet viselt – folytatta Broon –,
és cipelt valamit, és bement a barlangba.
– Hány órakor volt ez? – Maggie nem törődik Broonnal,
tekintetét le sem veszi Odiról.
– Sötétedés után – vonja meg a vállát a nő. – Talán
tizenegykor. De lehet, hogy éjfélkor.
– Nő volt vagy férfi? Fiatal volt vagy öreg?
– Nem tudtam megállapítani. Túl messze voltunk.
– Elmondta ezt a rendőrségnek is?
Csend. Odi még mindig a lábát nézi. Broon a feleségét figyeli.
– Odi! – Sandra nem bírja türtőztetni magát. – Nem hiszem el,
hogy ezt eddig nem mondtad el nekünk! És hogy a
rendőrségnek sem mondtad el. Hamish majdnem két éve
börtönben van.
– Nehogy már csesztetni kezdje a nőmet! Beléptünk ebbe a
csoportba. Amit tudtunk, megtettünk Hamishért.
– Semmit sem tettetek! – őrjöng Sandra. – Rajta ültetek a
bizonyítékon, ami segíthetett volna Hamishen, és még csak el
sem mondtátok nekünk!
Odi félénken Sandrára pillant. Szeme könnyben ázik.
– Elég bajunk van így is a rendőrséggel. Különben is csak azt
mondták volna, hogy túl messze voltunk, és hogy biztos csak
egy barlangkutató volt, aki a szerszámait vitte. Egyáltalán nem
biztos, hogy köze volt Myrtle-hez.
– És még valami – emelte fel a hangját Broon. – Amikor Odi
látta, amit látott, fogalmunk sem volt arról, hogy bármi
jelentősége is lenne. Még abban sem vagyok biztos, hogy akkor
hallottunk-e már az eltűnt hölgyről. Vagy Hamish
letartóztatásáról. Mi nem járatjuk a The Timesot! Ráadásul
mindez hetekkel az előtt történt, hogy Myrtle holttestét
megtalálták.
– És mire rájöttek, hogy ez az egész fontos lehet, még több
idő telt el, és nem is emlékeztek pontosan a történtekre – néz
Maggie Sandrára. – Ne hibáztassa Odit. Egy jó ügyész percek
alatt darabokra szedte volna a tanúkihallgatáson. Mármint ha
az ügyész egyáltalán úgy ítélte volna meg, hogy Odi
szavahihető annyira, hogy érdemes bíróság elé citálni.
– No de…
Maggie elfordul Sandrától, beléfojtva így a szót.
– Hol volt pontosan, Odi? Amikor látta ezt a személyt?
– Magasabban a fennsíkon. A Gossam-barlangnál. Gyakran
alszunk ott, ha nincs túl rossz idő. Nyáron sok cigány használja
a barlangokat. Azt hittem, hogy valaki ott fogja tölteni az
éjszakát.
– Minden bizonnyal így is volt – mosolyog biztatóan Odira
Maggie.
– De… – Sandra alig bír nyugton maradni.
– Másrészt viszont ha Myrtle volt, akit látott, akkor az a
személy, aki cipelte, nem lehetett Hamish, mert akkor ő már
előzetes letartóztatásban volt.
– Pontosan – pattant fel Sandra, a szűkölő Daisy mellé. – Odi,
gyerünk a rendőrségre. Most. Én vezetek.
– Nem! – ugrik fel Odi, Broon pedig pár másodperccel utána,
és követi a feleségét ki a teremből.
– Nos, mit gondol? – kérdezi ismét Shiven. – Elvállalja az
ügyet?
Maggie végignéz a kis társaságon. Az embereken, akik
pusztán a dráma kedvéért jöttek el. Hogy találjanak az
életüknek valami célt – bármilyet. Azokon, akik csak azért
jönnek ide havonta, hogy legyen mit csinálniuk. Hogy
elhitessék magukkal: vannak barátaik.
– Sajnálom – válaszolja. – Nem segíthetek. Ebben az ügyben
nincs semmi, amit használhatnék. Kérem, folytassák a
gyűlésüket.

Maggie lassan, óvatosan farol ki az épülettől, mert sötét van, és

nem emlékszik pontosan, mi van a kocsija mögött. Ahogy
sebességet vált, kinyílik az anyósülés felőli ajtó, és hideg,
nyirkos levegő árad az autóba. A vadóc külsejű, sötét szemű
Sirocco száll be és csukja be az ajtót.
Közelről nézve rémisztően erőszakosak a vonásai, ám durva
bőre és az erős smink ellenére mégis van benne valami
szépség, amit eddig Maggie nem vett észre. Nagy, barna szeme
van, széles arccsontja és sima arcéle. Egyenesen Maggie-re
szegezi a tekintetét.
– Elnézést, hogy úgy kifakadtam magára. Tudom, hogy csak
segíteni akar.
– Ami azt illeti, nem akarok – húzza be a kéziféket Maggie. –
Csak akkor vállaltam volna el, ha lett volna benne valami a
számomra is. Nem kell bocsánatot kérnie.
– Azt mondják, hogy ha valaki, akkor maga ki tudja
szabadítani Hamisht. Meg kell próbálnia. Nem maradhat bent.
Szüksége van a támogatókra.
– Szerintem jó pár támogatója van – pillant hátra Maggie a
vállán keresztül.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy ezt a díszes társaságot izgatja,
hogy Hamish szabadlábon van-e vagy nincs? – legyint Sirocco.
– Sandrát egyáltalán nem érdekli, hány nőt ölt meg, csak ki
akarja szabadítani a gyerekét. A többiek meg magasról tesznek
az egészre. Csupán a hecc kedvéért járnak ide, hogy rongyos
kis életüknek értelmet adjanak. De ha Hamish hirtelen
felbukkanna valamelyik idióta összejövetelen, fejvesztve
menekülnének, mint a gyerekek, akiket a mumussal riogatnak.
Minden idegesítő vonása ellenére van Siroccóban valami,
ami felkelti Maggie érdeklődését.
– Ha a többiek csupán a hecc kedvéért vannak itt, magát mi
hajtotta ide?
– Már mondtam. Szeretem. Ő meg szeret engem. Hamishsel
lelki társak vagyunk. Arra születtünk, hogy együtt legyünk.
– Még akkor is, ha sose találkoztak?
 Ez a nő nem százas. Mivel egyedül vannak, remélhetőleg
nem veszélyes.
– Ezt maga nem tudhatja. Maga csak azt tudja, amit
Sandrától hallott.
– Sirocco, ez mind nagyon szép és jó, de későre jár, és még
egy másik megbeszélésre kell mennem. Szóval ha nincs más
érdemi dolog, amit közölni szeretne velem, akkor meg kell
kérnem, hogy szálljon ki az autómból.
– Vigyen el Minehead városközpontjáig, és az úton
beszélgetünk.
– Eszem ágában sincs. Kérem, szálljon ki.
Sirocco kényelmesen hátradől, karját mellén összefonva
jelzi, hogy ő ugyan nem megy sehová. Maggie a sötét
szélvédőben látja az arcát. Tekintetük a tükörképben
találkozik. Hát legyen! Maggie beindítja a motort.
– Igazából Mineheadtől néhány kilométernyire lakom, csak a
túloldalán. Ön merre megy?
– Mineheadig viszem, és kész. Ha nem száll ki vita nélkül,
hívom a rendőrséget – hajt át a nyitott sorompón Maggie.
Kis ívben kikerüli az előttük bandukoló párt, amelyik kéz a
kézben halad az úton. Mindketten hatalmas hátizsákot
cipelnek. Maggie lassít.
– Ettől a két lököttől csak büdös lesz az autója – néz vissza
rájuk a hátsó ablakon keresztül Sirocco.
A két vándorcigány odébb húzódik, Maggie pedig kinyitja a
hátsó ajtót.
 – Elvihetem magukat Mineheadbe? – kérdezi.
– Ez igazán nagyon ked… – Broont félbeszakítja a karján egy
ütés. Hátat fordít Maggie-nek, halk motyogás hallatszik, majd
az ablakhoz hajol. – Köszönjük, de inkább sétálunk. További
szép estét!
Minehead felé nincs nagy forgalom. Az időjárás miatt szinte
mindenki otthon maradt.
– Sirocco, maga értelmes nőnek tűnik – szólal meg Maggie. –
Miért tölti az idejét ezekkel az emberekkel? Miért akad fenn
egy olyan férfin, aki vélhetően egész életét börtönben fogja
tölteni? És kérem, ne etessen azzal a maszlaggal, hogy maguk
lelki társak. Ismerte egyáltalán Hamisht, mielőtt letartóztatták
volna?
– Nem mi választjuk meg, hogy kit szeretünk, Maggie. Volt ön
már valaha szerelmes?
– Nem szerethet egy olyan embert, akivel még sose
találkozott, és akivel soha nem is fog, mert soha nem fog
kijönni a Parkhurst börtönből.
– Hamish nem lesz ott sokáig. Van egy terve.
– Egy terve? Csak nem ásni fog egy alagutat?
– Még nem mondta el az egészet. Nem mintha nem bízna
bennem, csak az ember nem lehet elég óvatos. Egy dolgot
viszont tudok. Maga szerepel a tervében.
 16. fejezet

Sunday Telegraph, 2014. november 9.

NŐK, AKIK SZÖRNYETEGEKET SZERETNEK

Fiona Vermeer arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért buknak

a nők a létező legszörnyűbb pasikra

Minden második szombaton Helen Rayner hajnali fél ötkor kel.

Sietnie kell, hogy északon lévő otthonából elérje a vonatot, és
eljusson a wandsworthi börtönbe, hogy meglátogathassa férjét,
Stephen Raynert, a stevenage-i fojtogatós rémet, akivel immár
két éve házasok.
1991 és 2001 között Rayner három nőt erőszakolt és fojtott
meg otthonukban Stevenage környékén. Az ügyész
vádbeszédében a bűncselekményeket praxisa legbrutálisabb és
legszadistább gyilkosságainak nevezte. Rayner életfogytiglani
fegyházbüntetését tölti, ami azt jelenti, hogy vajmi kevés a
valószínűsége, hogy valaha is elhagyhatja a börtön falait. Ennek
ellenére házas, és a felesége állítja, hogy nagyon szereti a férjét.
Helen tizennyolc hónappal Rayner letartóztatása után kezdett
el vele levelezni. Első leveléről később azt állította:
– Valamit megváltoztatott bennem. Azonnal tudtam, hogy
vele kell leélnem az életem.
A döntést, gondolom, nehéz volt megmagyarázni előző
férjének – akivel tizenhárom évig élt boldog házasságban – és
kamasz fiainak. De nyilván sikerült, mert nem sokkal az első
levélváltás után látogatni kezdte Raynert a börtönben. 2003-ban
elvált a férjétől, és három hónappal később hozzáment
Raynerhez.
A házasság szerelmi aktussal nem teljesedett be, mert
Wandsworthben nem engedélyezik a hitvesi látogatásokat, és a
pár sohasem volt még kettesben. Látszólag nehéz megérteni,
hogy Helen mit kapott e drasztikus változtatásért cserébe. Két
fia elidegenült tőle, legtöbb rokona és barátja hallani se akar
róla. A házasság próbára teszi Helen életét.
Helen esete azonban egyáltalán nem egyedi. Feltételezhetően
több száz, gyilkosságért elítélt személy kötött már házasságot
olyan nőkkel, akikkel az ítéletük kihirdetése után ismerkedtek
meg. Még nagyobbra tehető azoknak a száma, akik tartós
romantikus kapcsolatban élnek.
Halálos ítéletet viszonylag gyakran szabnak ki az Egyesült
Államokban, és a halál közvetlen fenyegetése még inkább
felkelti bizonyos nők érdeklődését. Richard Ramirez és Ted
Bundy borzalmas mészárlásaik ellenére is cicababák széles
hadát vonzották magukhoz egészen kivégzésük pillanatáig.
Noha könnyű ezeket a hölgyeket egyszerűen csak
műveletlennek vagy könnyen befolyásolhatónak nevezni és egy
legyintéssel elintézni, a valóság azonban egészen más. Az
elítéltek között találunk olyanokat, akik a hozzájuk kirendelt
ügyvéddel, pszichiáterrel, az ügyükkel foglalkozó rendőrrel vagy
épp a börtönőrükkel kötöttek házasságot. Vagyis olyan nőkkel,
akikről azt gondolná az ember, hogy megvan a józan eszük.
Nem nehéz megérteni, hogy egy börtönbüntetését töltő
férfinak mi annyira vonzó egy ilyen kapcsolatban. Egy feleség
vagy egy barátnő az ügye szószólójává válik, és hajtja tovább a
fellebbezést. Egy tartós kapcsolat és az azzal járó állandó lakcím
pedig nagy előnyt jelent, ha felmerül a kimenő lehetősége. A
rendszeres látogató ráadásul pénzt, ételt és egyéb szükségleti
cikkeket visz a börtönbe. A levelek, telefonhívások pedig
megtörik a börtönélet monotonitását. A rab, akinek nője van,
automatikusan magasabb státuszba kerül, ráadásul ott van
még a látogatások alatti titkos légyottok szexuális izgalma.
De vajon mivel magyarázható a nők vonzalma? Miért ígérkezik
el egy nő érzelmileg és jogilag egy olyan férfinak, akivel esélye
sincs arra, hogy közös jövőt építsenek? Miért ígérkezik el egy
olyan férfinak, aki sose fog mellette elaludni, sose lesz vele
karácsonykor és egyéb ünnepeken, és soha nem lesz a gyerekei
apja? Emma Barton, az elismert pszichológus azzal magyarázza
ezt, hogy ez a középkori lovagi szerelem modern változata.
– A lovagi szerelem nem valódi szerelem – mondja. – Egy
romantikus ideál. A tökéletes kérő imádja szíve hölgyét,
feltétlen szerelméről és figyelméről biztosítja, de nem vár érte
cserébe semmit.”
Az elvárás hiánya lehet a dolog nyitja. A nőnek nem kell
főznie, mosnia, de takarítania se a börtönben lévő férfira. A férfi
nem fog az ágyban fingani vagy részegen hazatámolyogni, sőt
még megcsalni sem fogja. Soha nem fog vele rosszul bánni,
mert az őrök nem engedik hozzá túl közel. Szexhez nem jut, de
tele van szexuális töltettel, és sok nő számára a vágy izgalma
sokkal édesebb, mint maga az aktus. A vágy soha nem
helyettesíthető a kötelességszexszel.
A nemrégiben elítélt sorozatgyilkos, Hamish Wolfe esete a
pszichológusnő szerint más szükségleteket elégít ki.
– Wolfe a rosszfiút megtestesítő celeb – mondja. – Tizenéves
lányok és fiatal nők ezrei, akik állítólag szerelmesleveleket és
sokat sejtető fényképeket küldözgetnek neki, a nem megfelelő
baráttal tulajdonképpen csak a jó öreg tinédzserkori lázadás
szükségletének tesznek eleget. Azok a lányok, akik Hamishre
buknak, úgy sokkolhatják szüleiket, hogy közben tudják: amíg
nem jön ki a Parkhurst börtönből, tökéletes biztonságban
vannak. A Hamish bájaitól elalélt idősebb hölgyek viszont a
benne lakozó gonoszt csak gyengeségnek tekintik. Vagyis érzik,
hogy nem tökéletes, de úgy gondolják, hogy majd ők
megjavítják. Egy gonosz férfival való kapcsolat mélyén irreális
önimádat rejlik. Nem számít, hogy hány nővel bánt rosszul, vele
nem fog, mert ő más.
Egy másik pszichológus, Sue Van Morke kétli, hogy az
elvesztett romantikus ideál utáni vágy megmagyarázhatja a
gyilkosok iránti elragadtatást. Szerinte ennél sokkal sötétebb
dolgok motiválják a hölgyeket. A Legsötétebb szerelem című
könyvében azt állítja, hogy az ilyen nők többsége vonzódik az
erőszakhoz. Mint írja:
„…sok börtönmenyasszonynak volt már erőszakos kapcsolata.
Az, hogy egy gyilkossal alakítanak ki kapcsolatot, lehetővé teszi
számukra, hogy úgy elégítsék ki függőségüket, hogy közben
viszonylagos biztonságban maradjanak.
Egy megrögzött gyilkossal való kapcsolat bizarr státuszt nyújt
az alacsony önbecsülésű hölgyek számára. Egy férfi, aki ölni tud,
erős. Ha egy erős férfi a barátjuk, akkor a szóban forgó hölgy
átvesz valamicskét a férfi erejéből.
Ami viszont azonnal felveti a következő kérdést: Mennyire
ártatlanok ezek a nők? Hibrisztofíliásnak nevezzük azokat, akik
erőszakos elkövetőkhöz vonzódnak. Az erőszakos férfiakhoz
vonzódó nők nem biztos, hogy passzív szemlélői a dolgoknak.
Lehet, hogy ők maguk is elkövetők vagy potenciális elkövetők.
Zsák a foltját – véli Van Morke. – Mutasson egy erőszakos
elkövetőhöz vonzódó nőt, én meg mutatok egy erőszakosságra
hajlamos egyént. Az ilyen nőkkel nagyon óvatosan kell bánni.
Lehetőleg kerüljük el őket messziről.”

(Maggie Rose: Hamish Wolfe 00357/4. sz. aktája)

 17. fejezet

Pete nyomozó egy osztott táblás ablak előtt ül, melyen úgy húz
be a hideg, hogy gyorsabban hűti le a szobát, mint egy nyitva
felejtett mélyhűtő. A vastag függöny felfogná ugyan, de
valamilyen oknál fogva Pete most csak bámulni szeretne az
éjszakába. Fél szemét a telefonján tartja, és próbálja
összeszedni minden bátorságát, hogy tárcsázza a számot, amit
egész nap hívni akart. Végre rászánja magát.
– Maggie Rose.
Recseg a vonal.
– Na, hogy ment? – kérdezi.
– Mi hogy ment?
Alig hall valamit.
– Az első randevúd a Wolfe-bandával – szorítja még jobban a
füléhez a kagylót.
Legutóbbi találkozásukon kicsit enyhült köztük a feszültség,
ennek félreérthetetlen jele volt, hogy tegeződésre váltottak.
– Csak nem figyeltetsz?
– Ugyan már! – mondja Pete, pedig pontosan ez a helyzet. Egy
járőrkocsit rendelt a karavánpark elé, és azt az utasítást adta,
hogy tájékoztassa, amint Maggie elhagyja a helyszínt. – Csak
gondoltam, úgysem bírod megállni, hogy ne találkozz velük.
Szóval, hogy ment?
– Ezek nem komplettek – nevet fel könnyedén Maggie. – De
ezt te tudtad, nem?
– Próbáltalak figyelmeztetni.
– Megbirkóztam már ennél rosszabb dolgokkal is. De azért
kiderült ez-az. Van pár perced?
– Bocsi, de elment a vonal. Megismételnéd?
– Kérdezni szeretnék valamit. Felhívhatlak, ha hazaértem?
– Egy szavadat se hallom. Mi a programod? Ettél már?
Egy másodpercnyi szünet.
– Most randevúra hívsz?
– Wellsben lakom, a főtéren, a Crown Hotel fölött. Épp
készülök lemenni vacsorázni. Velem tartasz?
– Úgy tűnik, megjavult a vonal. Észrevetted?
– Biztos a hegy tetején vagy. Nemsokára ismét elmegy a
térerő. Nagyon jó halpástétomot készítenek, de a hamburgerük
is finom. Sőt ha pulykát szeretnél enni így karácsony előtt, azt
is elkészítik, az összes hozzávalóval együtt.
– És mi van, ha vega vagyok?
– Akkor majd összedobnak neked egy babos szendvicset. De
nem vagy az.
– Honnan ismered az étkezési szokásaimat? És képzeld,
tökéletesen hallak.
– A múltkor, amikor nálad jártam, épp csirkét olvasztottál ki
a konyhaasztalodon. Mi? Mondtál valamit? Nagyon rossz most
a vétel.
– Húsz perc, és ott vagyok, felügyelő úr! A halpástétomot
kérem.

Maggie késik, de Pete számolt ezzel. Ismeri a környék összes

útját, és a közlekedési viszonyokat is. Amikor aztán szélfútta
kék hajjal és a hidegtől kipirosodott arccal Maggie belép, a
bárban hirtelen elhalkul a beszélgetés. A Maggie-nek
kikészített borospohár bepárásodott. Maggie kérdőn néz Pete-
re.
– Úgy gondoltam, a Sauvignon Blanc-t biztosan kedveled.
– Nem iszom, ha vezetek.
– Ez csak egy deci. Ennyitől még a hozzád hasonló
méretekkel rendelkezők is a határ alatti értéket produkálják.
Bízz bennem, régebben közlekedési rendőr voltam.
Maggie leül. Felemeli a poharat. Amikor leteszi, lényegesen
kevesebb bort tartalmaz.
– Köszönöm, nagy szükségem volt rá.
– Gondoltam. A vacsora öt perc múlva kész. De akkor
hagyjuk is a munkát: mit akartál kérdezni tőlem?
– Találkoztál már egy Sirocco Silverwood nevű hölggyel?
Egészen biztos, hogy nem ez a valódi neve.
– Nem hiszem – grimaszol Pete. – De ha valakit
figyelmeztetünk vagy letartóztatunk, akkor a valódi nevét kell
hogy megadja, és nem azt, amivel gyerekzsúrokon lép fel.
 – Nem hinném, hogy ezt a hölgyet szívesen látnák
gyerekzsúrokon. Vagy notórius képzelgő, vagy borderline
szindrómás.
Miközben Pete a sörét kortyolgatja, Maggie beszámol Odiról
és Broonról, és a rövid, de bizarr beszélgetésről, amit azzal a
nővel folytatott, aki Hamish Wolfe igaz szerelmének hiszi
magát.
– Nem ő az egyetlen – mondja Pete, amikor Maggie befejezi a
mondókáját. – Wolfe több levelet kap, mint az egész Parkhurst
börtön együttvéve. Van még valami?
– Igen, lehet, hogy Odiék látták az igazi gyilkost, amint egy
testet vitt be a Rill Cavern barlangba Hamish letartóztatása
után.
Pete leteszi a poharát.
– Szóval mostantól már figyelsz is rám – nézi Maggie
élénkkék szemével Pete arcának minden egyes rezdülését,
hátha elárul valamit.
Pete viszont nem szólal meg, de az iPadjén beüti a Google
Earthöt, és úgy állítja be, hogy az a szóban forgó területet
mutassa Cheddar környékén. Nem kapkodja el a dolgot, fejben
végez néhány számítást, majd megrázza a fejét.
– A Gossam-barlangtól, ahol Odi és Broon táborozott, a Rill
Cavernig, ahol állítólag láttak valakit, aki Myrtle testét cipelte,
ötven méter a távolság.
– Túl sok, nem igaz?
– De igen. És sötét is volt. Ráadásul csak egy tanú van, a
másik aludt. Ismerem a két jómadarat.
– Odit és Broont?
– Igen – nyúl a korsójáért –, néha itt alszanak a téren. Sokat
isznak, hogy melegen tartsák magukat. Nem hibáztatom őket,
de nem valami megbízható tanúk.
– Azért beszélsz majd velük újra?
– Persze – válaszolja Pete. – Igen – teszi hozzá, mert Maggie
tekintetéből azt szűri le, hogy nem igazán hisz neki.
Megérkezik a vacsora, a pincér sürgölődése néhány percre
megzavarja a beszélgetésüket.
– Javaslom, hogy addig együnk, amíg meleg – biccent az
ételre Pete.
Maggie-nek nem kell kétszer mondani, buzgón nekilát.
– Olvasgattam egy-két dolgot a Wolfe-ügyről – mondja.
Pete egész testében megfeszül, és ezt ő maga is észreveszi.
– Miért is nem lep meg?
– Mikor érezted, hogy a markodban van?
Erre a kérdésre már rengetegszer válaszolt.
– Akkor tudtuk azonosítani a gyilkost, amikor Jessie Tout
testén szőrszálakat és szőnyegfoszlányokat találtunk.
Különösen a szőrszálak voltak döntőek. A kutyák DNS-e éppoly
egyedi, mint az embereké. Jessie, valamikor a halála körüli
időben, érintkezett Wolfe dalmatájával, Daisyvel.
– De akkor még nem tudtad, hogy milyen kutyáról van szó,
nem?
– Persze hogy nem. Igazából az buktatta le, amikor látták a
benzinkútnál Wolfe kocsiját. Amikor Achmed, a pénztáros
rájött, hogy miről is van szó, és megnézte a kamerafelvételt,
ott, akkor pontot tettünk az ügy végére.
– Az autóban azonban nem volt Myrtle-nek semmi nyoma.
– Elég ideje volt kitisztíttatni – fejezi be a vacsoráját Pete, és
leteszi a villáját. – Szóval, Te vagy az új ügyvédje? Ezzel
ősellenségekké váltunk?
– Biztos vagyok abban, hogy erre nem lenne szükség. De nem
lettem senki védője. Az a bizarr, de csodálatos társaság nem
tud semmit. Kétlem, hogy újra hallanék felőlük.
 18. fejezet

Mire Maggie hazaér, a levél már az asztalon várja. Ez az első,

amit közvetlenül neki címeztek, és nem az ügynökségnek. Más
is, mint amiket eddig kapott. A bélyegzőn a felirat sem pont
ugyanúgy néz ki, mint a korábbi leveleken. De még a
levélpapír is más. Meg a kézírás is. Két nappal ezelőtt adták
postára.

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2015. december 4., péntek

Kedves Maggie!
Bocsánatkéréssel tartozom. Ez az első levél, amit tőlem kap. A többit
édesanyám írta és adta postára, a tudtomon kívül. Írt még Brenda
Sykesnak is, neki is úgy tüntette fel a dolgot, mintha én írtam volna.
Remélem, meg tud neki bocsátani. Jó ember ő. Lehet, hogy egy kicsit
túlságosan is szerető, de mindig is úgy voltam vele, hogy ez egy
anya esetében jó tulajdonságnak számít. Borzalmasan szenved, mert
szerinte szörnyű igazságtalanság érte a fiát.
Semmit sem ígértem Brenda Sykesnak a lánya holttestével
kapcsolatosan. Fogalmam sincs, hol van Zoe, így hiába is látogatna
meg. Édesanyám kétségbeesetten azon fáradozik, hogy rávegye önt,
hogy meglátogasson. Azt hiszi, elég, ha egyszer beszél velem, és
máris meggyőződik az ártatlanságomról. Attól tartok, mindig is
túlértékelte a vonzerőmet.
Egy dolgot azonban szeretnék megköszönni önnek. Mégpedig azt,
hogy megmentette a kutyámat. Daisy a világot jelenti számomra.
Vérzik a szívem, ha rá gondolok, mert tudom, hogy szomorú, és
hiányzom neki. Nem bírtam volna elviselni, ha elpusztul abban a
szörnyű csatornában. Anyám szerint maga gyorsan és bátran
cselekedett, és szerinte Daisy elpusztult volna maga nélkül.
Ezért örökké hálás leszek önnek.
Kívánok minden jót, és további sikereket jövőbeli vállalkozásaihoz.
Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk megismerkedni.

Szívélyes üdvözlettel
Hamish Wolfe
 19. fejezet

A börtönök mellékhelyiségeiben és az éjjeliedények kiürítésére

szolgáló helyiségekben mindig siralmas állapotok uralkodnak.
Nincs ez másképp a Parkhurst Büntetés-végrehajtási
Intézetben sem. Időnként eldugulnak a mosdók, a piszoárok,
de még a WC-k is, ezért bűzös fekália ömlik a már amúgy is
undorítóan piszkos járólapokra.
A legtöbb elítélt lélegzetét visszatartva, lehetőség szerint a
leggyorsabban végzi a dolgát, ami nem is olyan egyszerű, mert
a többi elítélt is pont ezt akarja tenni.
Ma azonban nem. Ma Hamish Wolfe egyedül van. És fél.
Persze rájöhetett volna, hogy mi készül. De most először
hibázott. A folyosón szolgálatot teljesítő őrök épp az imént
néztek a szemébe. Már ekkor le kellett volna esnie a
tantusznak. Vagy amikor a helyiségből mindenki kiiszkolt.
Azonban már túl késő. Egy tetovált izomkolosszus torlaszolja el
a bejáratot. Ráadásul nincs egyedül. Wolfe másik két
jómadarat pillant meg mögötte. A folyosón síri csend. A
várakozás hangja.
A szexuális bűnözők ritkán maradnak egészségesek a
börtönökben. Először az érzékeny testrészeiktől fosztják meg
őket: a szemüktől, a fülüktől és a nemi szervüktől. Utána
következnek az életfontosságú szervek: a vese, a belek és az
agy. A szerencsésebbek nem élik túl az első komolyabb
támadást, mert ha túlélnék, életük hátralévő részét nagy
valószínűséggel vakon, fogatlanul, egy csőbe pisilve tengetnék.
A szó szoros értelmében véve Wolfe nem szexuális bűnöző.
Ha az volna, máshol helyezték volna el, biztonságosan
elkülönítve a többi rabtól. Semmi bizonyíték nincs arra
vonatkozóan, áldozatai hogyan haltak meg, illetve hogy mi
történt velük a halálukat megelőző órákban. Három vagy négy
nő megölése azonban elegendő ahhoz, hogy valakit szadista
szexuális ragadozónak tituláljanak. Ennyi az egész.
– Nem akarok balhét, srácok – hátrál szemlesütve, kezét
magasra tartva Hamish.
Talán van még némi remény, bár halovány, hogy kimászik a
slamasztikából, de ha mégsem, akkor is van egy terve.

Egy: elhitetni velük, hogy könnyű dolguk lesz

Színleld, hogy kicsi, ijedős, beszari alak vagy. Ne készülj
verekedésre. Hadd higgyék, hogy sétagalopp lesz.
– Te gyilkos geciláda! – kiáltja a szekrényméretű geciláda,
miközben Hamish felé közelít.
Hatalmas és erős, de épp ezért lassú is. Olyan harcos, aki
szeret lecsapni az ellenfeleire. Wolfe egyre csak hátrál. Szemét
még mindig lesüti, semmi mást nem lát, mint három pár
közeledő lábat. És egy negyediket, amint lábfejjel ellentétes
irányban mozdulatlanul áll az ajtóban. Őrködik.

Kettő: maradj nyugodt, és lélegezz

A legnagyobb veszély egy gyakorlatlan harcos számára, ha
eluralkodik rajta a pánik. Első intő jel, ha aggódsz, majd hirtelen
pánikba esel. Ekkor nem gondolkozol, és visszatartod a
lélegzetedet. Így gyorsan veszítesz az energiádból, és percek
alatt meghalsz. Szóval a levegőnek folyamatosan áramolnia kell.

Három: mérd fel a helyzetet

Wolfe ezt már megtette. Ablak nincs. Az ajtót őrzik. Mögötte
három üres WC-fülke. Bizonyára be akarják tuszkolni az
egyikbe, ahol esélye sincs, hogy elkerülje az ütéseket.
Wolfe két lépésnyire van a fülkéktől. Előtte egy sor fém
mosdókagyló, ami még jól is jöhet, és egy fémtükör, amiben
látja, ahogy három férfi közeledik felé. Pörölyosztó elöl,
mögötte egy hasonló méretű pasas, aki a csuklóját tekergeti,
melegíti a verésre. Leghátul egy fiatalabb, nyurga fickó.
Wolfe le sem veszi a szemét a tükörről. Ha nem az ellenfeleit
nézi, nem árul el semmit.

Négy: ne hagyd, hogy a tested eláruljon

A legtöbben azért veszítik el a verekedést, mert a test
akaratlanul is üzenetet küld az ellenfélnek, hogy milyen
mozdulat következik. A szem, a visszatartott lélegzet, a
hátrahúzott váll elárulja, ha valaki ugrásra készül, hogy be
tudjon húzni a másiknak egyet. Ellenfeled látni fogja, hogy rúgni
készülsz, mert a rúgás előtt berogyasztod a térded. Pontosan
tudnod kell, hogy mit csinál a saját tested, és az ellenfeledé is,
mert ő éppúgy küldi az üzeneteket, mint te.
Ebben a pillanatban Pörölyosztó felvette a támadóállást
Wolffal szemben, távolságot tartva, azonban túl messze ahhoz,
hogy üssön, ami jó, mert:

Öt: az öklödet, amennyire csak lehet, kíméld

Annak is megvan az oka, hogy a bokszolók miért viselnek
kesztyűt. Az ököl érzékeny szerkezet. Huszonhét apró, törékeny
csont alkotja, amitől azt várja az utcai harcos, hogy a
legkeményebb emberi csonttal találkozva tegyen kárt az
ellenfélben. Hát ez ritkán fordul elő. A koponya és az ököl
csatájában a mérleg nyelve mindig a koponya felé billen. Ha már
az első ütésnél eltörik az öklöd, a csatának vége.

Hat: maradj talpon

A legtöbb utcai verekedés a földön végződik, és Pörölyosztó
célja is nyilván az, hogy minél előbb leteperje Wolfe-ot, mivel,
ha már egyszer legyűrte a vizelet áztatta kőre, a fejét annyiszor
verheti a földbe, ahányszor csak akarja. Rugdoshatja az arcát,
taposhatja a karját, és teljes súlyával Wolfe bordáinak eshet.
Tesói, Kézfacsaró és Nyakigláb pedig beszállhatnak
csizmáikkal a buliba. Lehet, hogy csak pár perc áll majd a
rendelkezésükre, mert az őröknek közbe kell avatkozniuk, de
az a pár perc is bőven elegendő.

Hét: légy résen

Wolfe hallja, hogy visszatartja a lélegzetét. Pörölyosztónak
enyhe asztmája van. Bármelyik másodpercben lecsaphat.
Pörölyosztó Wolfe-ra veti magát. Wolfe nekiugrik.
Pörölyosztó legalább száztíz kiló, de Wolfe sem pehelysúlyú,
viszont százszor fürgébb. A gyorsaság előnyére válik, és az
ütközéskor Pörölyosztó sodródik hátrébb. A mosdókban
landol. A fájdalmas üvöltés hallatán kiderül, hogy Wolfe jól
kalkulált, és a mosdók fémszéle jelentősen roncsolta
Pörölyosztó veséjét.
Csak semmi öklözés. Ott a könyököd. Egy jól irányzott, felfelé
ívelő ütés pont az állcsúcson találja az ellenfelet. Ha kellő
erővel csapunk oda, a fájdalom a kisagyig hatol, és a delikvens
azonnal eszméletét veszti. Wolfe-nak azonban valahogy nincs
elég lendülete, és noha Pörölyosztó meglepődik, talpon marad.
Ekkor Wolfe bal keze élével Pörölyosztó ádámcsutkáját célozza
meg. A tagbaszakadt férfit olyan fájdalom ér, hogy alig kap
levegőt.
Sípcsontrúgás. Ágyékrúgás.

Hét és fél: soha ne vedd le a csizmád. Soha

Kézfacsaró és Nyakigláb ront be. Wolfe fülön ragadja
Pörölyosztót, és erősen ráncigálni kezdi.

Nyolc: a lágy testrészekre hajts

Az utcai verekedésnek nincsenek szabályai. Wolfe fülénél
fogva húzza körbe a behemót Pörölyosztót és veti a többiek
útjába. Pörölyosztó Kézfacsarónak ütközik, és mindketten
megtántorodnak. Nyakigláb észhez kap, már tudja, kivel áll
szemben. Persze ő fiatalabb, fittebb is, mint a társai. Egy ütés,
még egy és még egy. Wolfe elhajol, egyik lábáról a másikra
ugrál, csak hogy kartávolságon kívül maradjon. Egy perc, és
Nyakigláb kifárad – összevissza csapkodni a levegőbe elég
fárasztó. Pörölyosztó és Kézfacsaró feltápászkodnak. Ez most
itt nem egy film, ahol a rosszfiúk kivárják a sorukat. Na
gyerünk, rajta, nem tudsz megütni, pedig azt kéne – ez az!

Kilenc: a másik rúgjon először

A rúgás nem jó hír. Mármint annak, aki rúgni akar. Rúgáskor a
harcos elveszti az egyensúlyát. A rúgást ráadásul könnyű
észrevenni és elkerülni.
Wolfe elkapja Nyakigláb lábát, és húzni kezdi. Nyakigláb
elveszti az egyensúlyát, és körbe-körbe kezd ugrándozni, hogy
talpon maradjon. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy
ágyékon rúgjunk valakit. Wolfe hatalmasat rúg, amitől
Nyakigláb teljesen harcképtelenné válik.

Tíz: nincs vége, amíg nincs vége

Időközben Pörölyosztó Wolfe mögé lopakodott, és a fejénél
fogva ragadta meg. Kézfacsaró érkezik. Wolfe felugrik, és
mindkét lábával hátrafelé rúg. Ez a második hiba, amit elkövet.
Mindkét férfi előremozdul. Lefelé esnek, és Wolfe kerül majd
alulra. Ha a verekedők a földre kerülnek, a súlyosabb fél
majdnem mindig győz.
A földre éréskor majdnem vége. Pörölyosztó teljes testével
Wolfe-ra nehezedik. Nem kap levegőt, de Pörölyosztónak
helyzetet kell változtatnia, hogy újra üthessen. Felhúzza Wolfe-
ot, hogy az arcához férhessen. Ez az utolsó hibája.
A hegymászók sokkal erősebbek, mint amilyennek tűnnek.
Erősebbnek is kell lenniük, mert egész testsúlyukat meg kell
tudniuk tartani a függőleges sziklákon. Ehhez az erejük a
törzsükben van. Wolfe hasizma harmatgyenge, szinte nincs is.
Wolfe ismét fülön ragadja Pörölyosztót, és húzni kezdi lefelé.
Közben megfeszíti a harántizmait, és felül. Tökéletesen céloz.
Koponyája felső csontja pontosan Pörölyosztó orrnyergét
találja el. Az emberi test egyik legerősebb csontja sújt le a két
leggyengébbre. Pörölyosztó orrcsontja eltörik, vér fröcsög
Wolfe arcára. Most, a küzdelem végén már meg meri
kockáztatni az öklét. Heves csapást mér a Pörölyosztó füle
fölötti pontra, ahol a falcsont és a halántékcsont találkozik. Ez
a koponya egyik leggyengébb pontja, ismert nyomási pont.
Pörölyosztó összecsuklik. Már Wolfe van felül.
Egyik kezével fülön ragadja Pörölyosztót, a másikat ökölbe
szorítva ütésre emeli, és Kézfacsaróra néz.
– Még egy lépés, és a főnököd a saját ürülékéből fogja
kiszedni a fogsorát.
Kézfacsaró megérti az üzenetet. Egyébként sem érdeklik
igazán a dagadt csajok. Kezét magasra emelve hátrál. Ő kész.
Wolfe ismét megragadja Pörölyosztó mindkét fülét, és fejét a
földbe veri.
– Ha csak egyszer is rám nézel, levágom a szerszámodat, és
megzabáltatom veled. Megértetted, te hústorony?
Semmi válasz. Még egy hatalmas ütés. Még több vér fröccsen
a járólapokra.
– Megértetted?
Beleegyező nyüszítés. Wolfe talpra ugrik, és Kézfacsaróról
Nyakiglábra tekintget. A fiatalabb négykézláb áll, szája vérzik.
– És ugyanez vonatkozik rátok is. Megértettétek?
Szemek lesütve. Mérges bólogatások. A legjobb, amiben
reménykedhetett. Visszafordul Kézfacsaróhoz. Ő az egyetlen,
aki viszonylag sértetlenül úszta meg a viszályt.
 – Adj öt percet, aztán hozd be hozzám őket. Gavin ajkát két
öltéssel össze kell varrni, és Terry orrát is helyre tudom tenni.
Gyorsabb lesz, mint ha arra várna, hogy kórházba vigyék. És
tudok adni fájdalomcsillapítót is mindnyájatoknak.
– Kösz, doki – biccent Kézfacsaró. – Viszem majd őket.
– És takarítsátok ki ezt az átkozott koszfészket!
Wolfe kimegy a teremből, vissza a cellájába. Senki sem áll az
útjába.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a kocsmai verekedéseket azok
nyerik, akik le tudják küzdeni a félelmüket, és képesek
mindent beleadni. Mások szerint viszont az erősebb fél nyer.
Wolfe azonban teljesen másképp látja. Szerinte mindig az győz
– különösen a börtön falai között –, aki alapos anatómiai
ismeretekkel rendelkezik.
 20. fejezet

Independent on Sunday, 2008. október 12., vasárnap

LÓVÁ TESZIK A LOVAGOKAT?

Első ránézésre Nigel és Carly Upton semmiben sem

különböznek más ifjú házasoktól. Carly vékony, hosszú, barna
hajú, bájos arcú lány. Nigel valamivel nagyobb darab, erős
testalkatú férfi, bár az utóbbi években nem igazán sportolt.
Szorosan egymás mellett, kéz a kézben ülnek a kanapén, úgy
beszélgetnek velem. Egyértelmű, hogy szeretik egymást.
Szerelmük abban a fázisban van, amikor még fontos a
rendszeres fizikai kontaktus, de már elég érett ahhoz, hogy
értsék, mennyire lehet az érzelmeiket nyíltan és látványosan
kimutatni. Így olyanok, mint bármelyik középkorú pár, akik
újonnan fedezték fel a szerelmet.
De csak addig, amíg nem gondolunk arra, hogy Nigel Upton
életfogytiglani börtönbüntetéséből hét évet töltött rács mögött
két tinédzserkorú fiatal meggyilkolása miatt. És, hogy ők ketten
akkor találkoztak és házasodtak össze, amikor Nigel még
elítéltként tartózkodott a Strangeways börtönben.
 Uptont 2001-ben tartóztatták le, azután, hogy Sam George-ot
és Esther Fletchert holtan találták a kocsijukban a híres
„szerelmesek ösvényén” Derbyshire-ben. A kettős gyilkosság
előtt a rendőrséghez több bejelentés is érkezett egy, a
környéken lófráló, fiatal párokat mustráló férfiról. A nyomozók
azt hitték, hogy Sam és Esther meglepték és felismerték a
kukkolót, de már nem élték meg, hogy feljelentést tegyenek
ellene a rendőrségen.
Carly Upton, született Gleeson, negyvenkét éves, általános
iskolai tanárnő volt, akinek az érdeklődését felkeltette az Upton-
ügy, és levelezni kezdett a férfival, majd kampányt indított a
szabadon bocsátásáért. Erőfeszítései az újságoknak és
parlamenti képviselőknek írt levelekig és kisebb jótékonysági
összejövetelek megrendezéséig terjedtek, mígnem egyszer
mellé szegődött a szerencse. Fel tudta kelteni Maggie Rose
ügyvéd, író és aktivista érdeklődését, és megszerezte a
támogatását. Maggie Rose tavaly került a közérdeklődés
központjába, amikor is elérte, hogy szabadon engedjék a
háromszoros gyilkos Steve Lamptont.
Upton ügyében Rose három fontos ellentmondást fedezett
fel. Az első, hogy az elsődleges tetthelyet, ahol a holttesteket
megtalálták, a kíváncsiskodók és az első kiérkező rendőrök
beszennyezték. A második, hogy az Upton házában tartott
elsődleges házkutatás nem volt teljes. Elrendeltek még egyet,
ami viszont felvetette annak a lehetőségét, hogy valaki a két
esemény között bizonyítékokat helyezzen el a házban. És a
harmadik, hogy az első tárgyaláson a rendőrség elhallgatta a
legfontosabb bizonyítékot, miszerint a kérdéses éjszakán Upton
több kilométerre lehetett a gyilkosság helyszínétől.
– Az, hogy Nigel itthon van, olyan, mint egy álom – mondja
Carly. – Most már csak azt szeretnénk, hogy derüljön ki végre, ki
ölte meg azokat a kamaszokat, és hogy végre nyugtunk legyen.
Nem valószínű, hogy ekkora happy endre a közeljövőben sor
kerül, mert a derbyshire-i rendőrség senki mást nem gyanúsít a
bűncselekménnyel kapcsolatban. Egy, a nyomozócsoporthoz
közel álló forrás szerint „Upton maga a bűn. Maggie Rose-t pedig
nem érdekli az igazságszolgáltatás, ő csak azt akarja bebizonyítani,
milyen okos. Hála neki, a gyilkos ismét az utcákat járja, és ismét ölni
fog.”
Macclesfieldi otthonuk máris vandalizmus áldozatává vált, és
házukat különböző graffitikkel csúfították el. Carly azonban nem
hagyja magát megfenyegetni. Megkérdeztem tőle, mennyi ideig
bírta volna még támogatni Uptont, ha Rose nem siet a
segítségükre.
Ameddig csak szükség lett volna rá – mondja. – Nigel a
szerelmem, a legjobb barátom és a férjem. Ha életem hátralévő
napjait börtönfeleségként kellett volna leélnem, akkor azt
tettem volna.

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 21. fejezet

Hófelhők. Egész nap csak gyűltek nyugatról. Most pont Pete

Weston feje fölött lebegnek, bőségesen, több rétegben megtelve
jeges kristályokkal teli, nedves levegővel. Ahogy múlnak a
percek, úgy kúsznak egyre közelebb és közelebb. Hamarosan
kiszakadnak, vagy ha nem, akkor a világ megfullad a feje fölött
összegyűlt fagyos masszában.
– Pete, a főnök beszélni akar veled.
Pete mélyen letüdőzi a slukkot, majd kitartja a cigijét.
Sunday próbál ellenállni, de a végén mégiscsak elveszi.
– Nem sejted véletlenül, hogy miről? Azt pedig add vissza.
Azt hittem, leszoktál.
Sunday bólint, miközben a második slukkot szívja magába.
– Most tudta meg, hogy Maggie Rose látogatási engedélyért
folyamodott Hamish Wolfe-hoz.
– Tegnap találkoztam vele. Nem említette, hogy erre
készülne. Sőt épp az ellenkezőjét állította – mondja Pete.
Még egy slukkot szív, és azon tűnődik, vajon hogyan érinti a
hír. Ahogy visszamegy az épületbe, meleg, áporodott levegő
csapja meg, és még mindig nem tudja.
– Találkoztál vele tegnap? – lépked Sunday szorosan mögötte.
 – Ez biztos? Latimer honnan tudja? – várja meg Pete, míg
Sunday utoléri.
– Egy parkhursti kapcsolatán keresztül. Minden látogatójáról
beszámol neki. Szóval, tegnap találkoztál vele?
– Együtt vacsoráztunk. Utána sétáltunk a püspöki palota
környékén a holdvilágnál. Ő javasolta – néz Sunday kíváncsi
arcába. – Aztán tizenegykor a saját autóján távozott, és
hazament.
– Jóéjt-puszi?
– Mi az, tizenkét éves kislányok vagyunk, vagy mi?
Nem mintha meg merné csókolni Maggie Rose-t. Ha nem is
pofozná fel, akkor is arcára fagyna a szája. Valami azonban
mégis történt tegnap este, csak nem igazán tudja, hogy mi. A
jég nem tört meg. Talán inkább csak megolvadt. Mint amikor a
hó megpuhul, és nem ropog, ha nap éri.
Latimer az asztalánál ül. Amikor Pete kopogás nélkül kinyitja
az ajtót, felnéz, és összevonja a szemöldökét.
– Pete, gyere be. Csukd be az ajtót.
Pete bocsánatkérőn Sunday-re mosolyog, majd besurran a
főnöke szobájába.
– Cigiztél? – szimatol a levegőbe Latimer.
– Pont olyan vagy, mint Annabelle.
– Hagyd ezt, Pete – sóhajt Latimer. – Nem vagyok valami
jókedvemben. Ezt olvastad?
Pete kihúz egy széket, és leül. Fogja az újságcikket, amit
Latimer épp az imént nyújtott felé. Megnézi a főcímet: Lóvá
teszik a lovagokat?
– Aha – feleli, és visszalöki az asztalon.
– Maggie Rose-t nem érdekli az igazságszolgáltatás – bök
mutatóujjával Latimer a cikkre. – Csak azt akarja
bebizonyítani, milyen kibaszott okos.
– No, hogy az Independent on Sunday nem használta a
„kibaszott” kifejezést, az hótziher.
– A Wolfe-ügy minden egyes kiskapujáról tudni akarok –
mondja Latimer.
– Talán a gyenge pontjairól, a tévedésekről, vagy inkább a
barlangokról?
– Ne okoskodj, Pete, a te lábad alatt inog a talaj!
– Nincs semmi hiba a Wolfe-ügyben. Sziklaszilárd!
– Akkor miért vállalja el Maggie Rose?
– Ki mondta, hogy elvállalja?
– Bemegy hozzá. Mi másért tenné? Találkozott az anyjával,
meg azzal a félnótás társasággal, akik Wolfe-bandának vagy mi
a bánatnak hívják magukat. Mi másért tenné, ha nem azért,
mert az ügyvédje lesz?
– Nekem többször is azt állította, hogy hallani sem akar a
Wolfe-ügyről. Tegnap vele töltöttem az egész estét, és semmi
olyat nem mondott, amiből azt a következtetést kéne
levonnom, hogy meggondolta volna magát.
– Te tegnap találkoztál vele?
Latimer arckifejezése megváltozik, és mint a róka, aki épp
nyúlszagot fogott, úgy tekint Pete-re.
 – Igen. Ez minden? – feláll a székéből, majd a Latimer
asztalán lévő könyves stócra lesz figyelmes.
Négy könyv, mindegyiket Maggie Rose írta.
– Ezeket olvastad már? – mered Latimer Pete-re.
– Nem. Az erőszakos bűncselekmények iránti napi
szükségletemet itt a munkahelyemen elégítem ki.
– Maggie Rose hét könyvet írt – nyúl Latimer a könyvkupac
felé, és veszi le a legfelsőt. Kíváncsian nézegeti. – Két ügyben is,
amiben fellebbezett, a bíróság visszavonta korábbi
elmarasztaló ítéletét. Három további ügy felülvizsgálata
folyamatban van. Ha ezeket is megnyeri, akkor hétből ötöt
megnyert.
– Kösz, de ezt én is ki tudom számolni.
– Hétből öt kurvára legyőzhetetlenné teszi.
– Ha meg nem sértelek, nekünk mi közünk van ehhez?
– Térjünk vissza az első kérdéshez. Melyek az ügy gyenge
pontjai? Ha Maggie Rose ellen kell az ügyedet védenem, akkor
tudnom kell, mire készüljek. Ha elcsesztetek valamit, és nekem
kell tartanom a hátam, akkor tudni akarom, hogy mit.
Kirúgnák az állásából, ha most behúzna egyet Latimernek,
vagy csak simán büntetőügy lenne belőle? Az egyik még meg is
érné. De a másik?
– Nem csesztünk el semmit – közli Pete. – Nincsenek gyenge
pontok, nem tévedtünk. Wolfe a tettes. Tárgyi bizonyítékaink,
technikusi véleményünk és tanúvallomásunk is van. Az
indítékról és a lehetőségről nem is beszélve.
 – Pontosan – áll fel Latimer is. – És a tárgyi bizonyíték csak
egy esetben lehet hamis, ha oda tették.
– Tessék?
– Ne szórakozz már. Nem te lennél az első. A korrupció
nemes ügy. Mindketten ismerünk olyan rendőröket, akik
megmásították a bizonyítékokat, csak hogy elítéljék az általuk
bűnösnek vélt személyt.
Hát, egy rövidke időszak a börtönben talán nem is lenne
annyira rossz. Egy kellemes emlékkép vigasztalná: Latimer,
amint vérző orral előbb a válaszfalnak esik, majd a földre
zuhan.
– Ha tovább folytatjuk ezt a beszélgetést, akkor inkább én
kérek ügyvédet.
– Van valami titkolnivalód, Pete? – szűkül össze Latimer
szeme.
– Basszus, Latimer, használd már a józan eszedet! Mármint
ha a feleségem még nem vette el.
– No várj csak egy…
– Kutyaszőrt és szőnyegszálakat találtunk Jessie-n, még az
előtt, hogy Hamisht gyanúsították volna. Amíg hetekkel később
meg nem látták őt egy biztonsági kamera felvételén, senki még
csak a nevét sem említette az üggyel kapcsolatban.
– Az autóját látták, őt magát nem.
– És pontosan mikor szöktem be a lakásába, törtem fel a
számítógépe kódját, hogy kitegyem Jessie Tout Facebook-
oldalára azt a bizonyos posztot?
 – Csillapodj, Pete – emeli fel a karját Latimer. – Még a végén
nekem esel, és idesereglik a fél osztály, hogy lefogjanak.
Pete hátrafordul, és látja, ahogy néhányan hirtelen elkapják
a tekintetüket.
– Hidd el, nem fognak annyira sietni.
– Lehet – fújja ki hangosan a levegőt Latimer. – De személyes
ellenségeskedéseinket félretéve, ha Maggie Rose elvállalja az
ügyet, ezen az úton fog járni. A bizonyíték erős. Csak akkor
tudja semmisnek nyilváníttatni, ha azt állítja, hogy
szándékosan helyezték el. Hogy Wolfe-ot tőrbe csalják.
– Wolfe-nak nem voltak ellenségei.
– Ha igaz az, amit erről a nőről pletykálnak, akkor majd ő
talál, efelől nyugodt lehetsz. És hogy dolgozik az ügyön, az fix.
Telefonálgat, kérdezősködik. Most pedig itt van ez a látogatási
engedély.
– Ez a munkája. Ezt mondta, amikor tegnap, a csillagos ég
alatt a püspöki palota körül sétáltunk. Az ügyek felcsigázzák az
érdeklődését, és többet akar megtudni róluk. Számos könyvbe
kezdett már bele, de nem jutott tovább az egyharmaduknál.
Biztos vagyok benne, hogy amit Wolfe-ról kezdett írni, ha
egyáltalán elkezdett róla írni bármit is, ugyanígy végzi majd.
– Tudnom kell, hogy van-e olyasmi, amit nem szeretnél, ha
tételesen átvizsgálnának.
– Nincs semmi. És ne feledd, hogy nem történt több
gyilkosság. A korábbiakhoz még csak hasonló módon sem öltek
meg egyetlen nőt sem, amióta Wolfe-ot lecsukták.
 – Ez nem elég. Maggie Rose-nak nem kell megtalálnia az igazi
gyilkost ahhoz, hogy visszavonják az ítéletet. Elég, ha kellően
kétségbe vonja a nyomozás eredményét. És ha kihozza Wolfe-
ot, neked lőttek.
Latimernek igaza van. Ostoba fajankó, de ebben azért igaza
van.
– Nem gondoltál még arra, hogy az ügy iránti érdeklődése
csak egy csel, és semmi mást nem akar, mint hogy közelebb
kerüljön a nyomozáshoz?
– De, ez már nekem is eszembe jutott.
– És?
Kopogtatnak.
– Elnézést, uram, hadnagy úr – hangzik Liz hangja. – Azt
gondoltam, érdekli, hogy valami balhét jelentettek tegnap este
Maggie Rose házánál.
Pete látja, hogy Latimer egy-két másodpercig elgondolkozik,
mielőtt biccent Liznek, hogy elmehet.
– Nem ő jelentette – pontosít Liz. – Egy szomszédja látott egy
fickót a kertjében lófrálni, erre kihívta a rendőrséget. Néhány
egyenruhás kiment, beszéltek Miss Rose-zal, majd elmentek.
– Mit gondolsz? – kérdezi Latimer Pete-től.
Pete még mindig nem fordul meg, hogy Lizre nézzen.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha odamegyek, és megnézem, mi
történt – jelenti ki.
Megvárják, amíg az ajtó becsukódik Liz mögött.
– Ez minden?
 Latimer kurtán biccent. Pete sarkon fordul, hogy
távozhasson.
– Pete – szólal meg Latimer, épp, amikor Pete menne kifelé. –
Már régebben is akartam mondani. Nem gondoltál még arra,
hogy letedd a nyomozói szakvizsgát?
– Nem hiszem, hogy lenne rá időm.
– Ha sikerülne, örömmel javasolnám, hogy léptessenek elő.
Amíg Wolfe odabenn csücsül, nem látom, hogy miért ne
történhetne meg.
Márpedig az előléptetés azt is jelentené, hogy áthelyezik a
Portisheadi Rendőrkapitányságról. És akkor nem kéne nap
mint nap találkozniuk egymással. Megérné gondolkozni az
ügyön.
De lehet ezt burkolt fenyegetésnek is tekinteni. Ha bármi
gond támadna az üggyel kapcsolatban, az előléptetésnek
örökre búcsút inthet.
 22. fejezet

HAMISH WOLFE IGAZSÁGÜGYI PSZICHIÁTRIAI SZAKÉRTŐI

VIZSGÁLATA

KÉSZÍTETTE: SONJA OKONJO

Megjegyzés: Az általános gyakorlatot követve a Hamish Wolfe-

fal készült interjúról hangfelvételt készítettem, majd
megszerkesztettem. Az olvasó ezért biztos lehet abban, hogy
ahol részleteket idézek a beszélgetésből, azok tényleg úgy
hangzottak el, ahogyan leírásra kerültek.

Előzmények
2014 márciusában rövid tájékoztatást kaptam a Hamish Wolfe
ellen indult büntetőügyről. A vizsgálatra majdnem öt héttel
később került sor. Már a Wolfe-fal való találkozás előtt sikerült
elolvasnom a hivatalos vádiratot, a tanúvallomásokat, a
kihallgatási jegyzőkönyveket, a vádlott vallomását, iskolai,
egyetemi és orvosi véleményeket, a Weston hadnagy által
készített nyomozati összefoglalót, valamint megnéztem a
gyilkosságok helyszínéről készült fényképeket. A lehető
legfelkészültebben érkeztem a találkozóra.
Bevezetés
Amikor bekísértek az interjú helyszínéül szolgáló szobába, Wolfe
már várt. Egyedül. Bemutatkoztam, és elmagyaráztam, hogy a
Királyi Bíróság engem rendelt ki a pszichiátriai vizsgálatának
elkészítésére. A cél az, folytattam, hogy segítsen nekem
véleményt alkotni a jelenlegi és az állítólagosan általa elkövetett
bűncselekmények időpontjában fennálló mentális állapotáról,
hogy erről jelentést írjak a bíróságnak, különösen abból a
szempontból, hogy alkalmas-e bíróság előtt felelni a tetteiért.
Ezek után azzal folytattam, hogy úgy fogom szólítani, ahogy ő
szeretné, vagy a keresztnevén, Hamishnek, vagy a hivatalosabb
módon, Mr. Wolfe-nak vagy akár dr. Wolfe-nak. Megkérdeztem,
hogyan szeretné, ha szólítanám. Nem felelt. Megismételtem a
kérdésemet. Újfent semmi válasz.
A biztonság kedvéért azt mondtam, hogy akkor Mr. Wolfe-nak
fogom hívni, és megkérdeztem, hogy megértette-e az interjú
célját. Mr. Wolfe nem válaszolt. (Ezen a ponton éreztem, hogy
nehéz vizsgálatnak nézek elébe.)

A vizsgálat
A fentiek ellenére a szokásos módon kezdtem. Megkérdeztem
Mr. Wolfe-ot, hogy érzi magát, hogy viseli az előzetes
letartóztatás körülményeit, és aggódik-e a tárgyalás miatt.
Megkérdeztem, hogy hiányzik-e a családja, a barátai és a
menyasszonya. Mr. Wolfe semmi jelét nem mutatta annak, hogy
egyáltalán hallotta-e a kérdéseimet.
Ekkor megkíséreltem felvázolni kora gyerekkori képét. A
gyerekkoráról kérdeztem, a szüleihez, testvéreihez és házi
kedvenceihez fűződő kapcsolatáról. A szokásos témák mentén
haladva folytattam az interjút, ahogyan azt a csatolt átirat is
tanúsítja, de Mr. Wolfe egyetlenegyszer sem volt hajlandó
válaszolni.

Hamish Wolfe viselkedése

Az interjú első néhány percében Mr. Wolfe egy, az asztalon lévő,
fekete A4-es lapra szegezte a tekintetét. (Erről többet majd
később.) Amikor zárt kérdéseket tettem fel neki, elvette a
papírlapot, és hajtogatni kezdett. Természetesen
megkérdeztem, hogy mit csinál, de nem válaszolt.
Elmagyaráztam, hogy az érdeke nagyon is azt kívánja, hogy
együttműködjön, mert a bíróságnak szüksége van a mentális
állapotáról szóló szakértői véleményre ahhoz, hogy biztosítani
tudják a tisztességes eljáráshoz való jogát.
Lehet, hogy nem is kellett volna szólnom egy szót sem. Egyre
egyértelműbbé vált, hogy az interjú mindkettőnk számára csak
időpocsékolás.
Ennél a pontnál úgy érzem, hasznos, ha beszúrok egy részt a
csatolt átiratból, mert az minden összefoglalónál jobban
mutatja a kettőnk közötti kommunikáció mibenlétét.

Az átirat kezdete
DR. OKONJO: Mr. Wolfe, ha nem akar együttműködni, akkor
nincs értelme folytatnunk. Kérem, most mondja meg, van-e
kifogása az ellen, hogy befejezzük az interjút.
HAMISH WOLFE: (Semmi válasz.)
DR. OKONJO: Válasz hiányában feltételezem, hogy be szeretné
most fejezni az interjút. Köszönöm szépen, hogy időt
szakított rá, Mr. Wolfe.
HAMISH WOLFE: Ezt önnek készítettem.
(Ekkor már az ajtóban álltam. Megfordultam. Hamish Wolfe
egy fekete papírlapot tartott a kezében, amit egészen eddig
hajtogatott.)
HAMISH WOLFE: A maga súlya kb. 80 kg. Testtömegindexe
pedig nagyjából huszonkilenc. Jól sejtem?
DR. OKONJO: Tessék?
HAMISH WOLFE: A Királyi Bíróság miért egy magafajta
méretekkel rendelkező nőt küld egy olyan férfihoz, akiről
azt feltételezik, hogy négy kövér nőt rabolt el és gyilkolt
meg? Abból a megfontolásból, hogy azonnal beismerő
vallomást teszek?
DR. OKONJO: A személyemet érintő támadásokkal nem megy
semmire, efelől biztosíthatom. Sajnálom, hogy korábban
nem akart velem beszélni, akkor talán eredményes is
lehetett volna. Sok sikert a tárgyaláshoz.
HAMISH WOLFE: Nagyon unalmas már az elméletük, hogy
kövér nőkre hajtottam. Garantálhatom, hogy ez nem igaz.
DR. OKONJO: Rendben. Viszlát.
 HAMISH WOLFE: Sonja, adjon le legalább tizenöt kilót.
Mindenkinél jobban tudja, hogy melyek a cukorbetegség, a
szívproblémák, a stroke és a rák kockázati tényezői. Az,
hogy azok, akik nem tudják kontrollálni, mit tesznek a
szájukba, és ezzel irdatlan terhet rónak az állami
egészségügyi rendszerre, csak másodlagos tényező.
Mutasson jó példát!
DR. OKONJO: Hogy én mutassak példát? Mint ahogyan azt ön
is tette?
HAMISH WOLFE: Itt felejtette az ajándékát.
(Kinyújtott kezében egy hajtogatott forma volt, és ekkor már
tisztán láttam, mi volt az. Egy állat. Egy disznó.)

Következtetés
A fentiek pontos és részletes képet nyújtanak a Hamish Wolfe-
fal való találkozásomról.
A különleges körülmények miatt kénytelen vagyok spekulálni,
amitől általában ódzkodom. Soha nem tartoztam a
fantáziálgató nők körébe. Tényekkel és kimutatható
következtetésekkel dolgozom, nem pedig hasraütésszerű
véleményekkel. Több, különböző bűntény elkövetésével vádolt
személyt volt már szerencsém megvizsgálni, és biztonsággal
állíthatom, hogy találkoztam már mindenféle erkölcsi alapot
nélkülöző személyekkel is. Ugyanakkor soha nem volt dolgom
még olyan emberrel, aki, mint Hamish Wolfe, semmilyen emberi
empátiának ne lenne birtokában. Nem szoktam a „gonosz” szót
könnyelműen használni, de amikor Hamish Wolfe szemébe
néztem, úgy éreztem, hogy abban semmi emberi nincs.
Nem irigylem a kollégát, aki átveszi tőlem az ügyet.

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 23. fejezet

A világ már-már fuldoklik a rá telepedő hófelhők súlya alatt,

amikor Pete leparkol Maggie háza előtt. A magasabb háztetőket
alig látni. A kéményeket és az antennákat pedig már egyáltalán
nem. Az ég színe leginkább a mosatlan lepedőhöz hasonlít.
Két óra telt el azóta, hogy Latimerrel találkozott. Nem akart
készületlenül érkezni, megtalálta az ügyről szóló jelentést.
Maggie szembeszomszédja, Mrs. Hubble látott egy sötét
ruhába öltözött alakot Maggie kertjében. Nem tudta biztosan
megmondani, hogy mikor, de úgy 22.50 táján, vagyis nagyjából
akkor, amikor Maggie-t Wellsben a Market Square-en beültette
a kocsijába, és arra kérte, hogy vezessen óvatosan.
Amikor épp az utolsó cigarettáját szívta (mivel a kocsmában
nem lehetett dohányozni), a sötét alak már teljesen körbejárta
a házat, Mrs. Hubble pedig eleinte azt hitte, hogy biztos csak
Maggie az. Ennek ellentmondott viszont, hogy Maggie autója
húsz perccel később érkezett meg. Azonban ekkor még Mrs.
Hubble nem tett semmit.
Csak éjjel kettőkor, amikor Maggie házában hirtelen
felgyulladtak a lámpák, amitől Mrs. Hubble, mivel elég rosszul
alszik és a szobája ablaka az utcára néz, felébredt, gondolta
úgy, hogy kihívja a rendőrséget. Ekkor jelentette, hogy látott
valakit kisurranni az utcára.
A kiérkező hadnagy a bejárati ajtónál beszélt Maggie-vel, aki
biztosította őt, hogy semmi rendkívüli nem történt, és hogy
minden ajtót kulcsra zárt és beláncolt. A rendőr felajánlotta,
hogy bemegy, és körülnéz, de Maggie ezt elutasította. Inkább
megígérte, hogy még egyszer mindent ellenőriz, mielőtt
lefeküdne. A rendőrtiszt ekkor jó éjszakát kívánt, némileg
körbenézett odakint, majd elhajtott.
Pete elmegy a kapu előtt, és a bejáróhoz lép. A fekete kert
még mindig a fagy fogságában van. Rengeteg magas, vastag
cserje, sövény és tiszafa mellett halad el, amelyek kiváló
búvóhelyül szolgálnak, még nappal is.
Bekopog, és pár másodperccel később Maggie tűnik fel a
hátsó ajtónál. Szűk farmert, nagy, szőrös mamuszt és egy nagy
méretű, fehér kötött pulóvert visel kék hópelyhekkel. Semmi
smink. Haját lófarokba fogva viseli, szeme kékebb, mint
valaha. Talán kicsit nedvesebb és rózsaszínűbb a széleken.
– Már vártam, mikor jössz – szól, ahogy beinvitálja.
Pete leveszi a kabátját, felakasztja a konyhában az első szék
támlájára.
– Azért találkozol velem, hogy a Wolfe-ügyről kérdezősködj?
– teszi fel a kérdést Pete.
Maggie szinte beugrik a megszokott székébe.
– Úgy beszélsz, mintha randiznánk. Együtt vacsoráztunk. A
saját kajámat én fizettem.
 – Ragaszkodtál hozzá.
– Nem járunk.
– Mi történt itt tegnap este?
– Miért aggódsz leginkább: értem, vagy a karrieredért?
Pete az asztalnak támaszkodik. Még nem akar leülni. Nem
akarja, hogy nyugodtnak tűnjön.
– Érted. A karrierem tud magára vigyázni.
– És én nem tudok? – pislog Maggie.
– Mi történt? És én csináljak magamnak kávét? Iszonyú hideg
van.
Maggie lángoló arccal, de azért felkel, átmegy a konyhán,
fogja a teáskannát, és feltesz egy adag vizet.
– A szomszédom, aki előszeretettel szokta fölöslegesen
hívogatni a rendőrséget, rosszat álmodott, és látta, hogy nálam
ég a villany. Így hát mielőtt még teljesen felébredt volna,
kihívta a rendőrséget. El tudom képzelni, mennyire hülyének
érzi most magát. Persze lehet, hogy nem. Az emberek néha
fantasztikus önigazolási készséggel rendelkeznek.
– Éjjel kettőkor még fent voltál?
– Gyakran előfordul. Nem alszom jól.
Pörkölt kávé illata lengi be a szobát.
– Láttál valami rendkívülit?
– Semmit.
– Valami nyugtalanítót? Valami eltűnt?
– Semmi.
– Valami, ami esetleg itt maradt?
 – Mint például mi? – szűkül össze Maggie szeme.
Pete a Maggie széke mögötti könyvespolchoz fordul, amin
szinte kizárólag csak szakácskönyvek és kertészeti könyvek
vannak.
– Mint például az az origami rózsa? – mutat egy
papírrózsára, amit azonnal kiszúrt, ahogy a szobába lépett. –
Szinte árulkodik arról, hogy Wolfe csinálta.
Maggie hátat fordít neki, teljesen megfeledkezve arról, hogy
Pete látja a tükörképét az ablakban.
– Képzelődsz.
– Láttam, hogy ilyeneket hajtogat. Még nekem is készített
egyet. Azt mondta, hogy árvácska.
– Lehet, hogy én csináltam.
– Oké.
Maggie széke mellett egy jegyzetfüzet hever.
– Szabad? – ám válaszra sem vár, mire Maggie megfordul,
Pete kitép egy lapot. – Csinálj nekem egy árvácskát.
Maggie nem mozdul.
– Egy dáliát? Tulipánt? Valami egyszerűt?
Maggie ismét hátat fordít. Amikor megfogja a csészéket,
remeg a keze. Pete nem szól egy szót sem, de a tollával arrébb
löki a papírrózsát, hogy alaposabban szemügyre vehesse.
Rózsaszín. Tökéletes munka. Kicsit viseltes, mintha valaki
begyömöszölte volna a zsebébe. Az egyik szirma enyhén
koszos.
Egy rózsa. Maggie Rose-nak.
 – Az a rózsa ma reggelre a konyhámban volt – mondja
Maggie. – Kaptam már ilyet az anyjától, tehát nyilvánvaló,
hogy rá gondoltam, amikor megláttam.
Pete vár.
– Tegnap, miután hazajöttem, még nekiálltam dolgozni.
Mintha hallottam volna, hogy valaki bejön. Akkor még nem
zártam be a hátsó ajtót.
– Maggie, ha még mindig keresed azoknak az őrülteknek a
társa…
– Tudom, tudom. Átkutattam a házat. Eléggé kikészültem,
nem tagadom, de senki nem volt itt. Bezártam az ajtót, majd
lefeküdtem. Bizonyára elmúlt éjfél, de még nem volt éjjel egy
óra.
– Minden lében kanál asszonyság éjjel kettőkor telefonált a
rendőrségre – közli Pete. – Azt állította, hogy látott valakit
kisétálni a kertedből.
– Lehet, hogy így is volt. Valamire felébredtem akkor, és
észrevettem, hogy felgyulladtak az érzékelős biztonsági
lámpák. A bekopogó rendőrnek elmondtam, hogy köszönöm,
jól vagyok, de csak reggel vettem észre valamit.
– A rózsát?
– Nem – válaszolja Maggie, miközben hirtelen leveszi a
tekintetét a rózsáról. – Azt vettem észre, hogy a székek
nincsenek betolva az asztalhoz. Én mindig rendesen betolom
őket, mielőtt kimegyek a szobából. Tegnap este is így történt,
mielőtt lefeküdtem volna. Reggelre azonban elmozdították
őket. És a hátsó ajtó sem volt bezárva.
Pete az ajtóra néz, majd újra az asztalra, mintha a távolságot
méregetné.
– Szóval, hol volt a rózsa?
Maggie lehajol, jelezve, hogy Pete is tegye ezt. Az asztal alatt
a tekintetük találkozik.
– Ez most nagyon bizarr lesz – figyelmezteti Pete-et Maggie,
mielőtt bepréselné magát az asztal lapja és a székek közé.
Az összetolt székek ülőkéi kis padot képeznek. Erre fekszik
rá, magzatpózba, onnan tekint Pete-re.
– Most akkor el kell fordulnom, és számolnom kell tízig,
ugye? – szólal meg Pete.
– Itt bújt el. Miközben a házban néztem körül, végig itt
rejtőzködött. Lehet, hogy benéztem az asztal alá. De itt nem
kerestem. Bejött, amikor még dolgoztam, és ide bújt. Valamivel
később, talán éjjel 2 körül, amikor Mrs. Hubble azt álltja, hogy
látott valakit, elment.
Maggie hátratolja magát, a földre huppan, és ismét
felegyenesedik. A megerőltetéstől az arca a szokásosnál jobban
kipirult.
– A rózsa az egyik szék alatt volt a földön – fejezi be.
– És ezt miért csak most mondod? – sóhajt idegesen Pete.
– Pete, ez csak egy papírrózsa. Nekem pedig arra van
szükségem, hogy a rendőrség komolyan vegyen. Így is elég
nehéz titeket rávenni, hogy működjetek együtt velem. Biztos
vagyok benne, hogy te is jobban szeretnéd, ha őrültnek
titulálhatnátok.
Ebben azért van némi igazság.
– Van egy mélyhűtőzacskód?
Maggie hoz egy tasakot, aminek segítségével Pete felemeli a
rózsát, és a zacskóba helyezi. Amikor már biztonságban a
zsebében tudja, megkérdezi a nőtől:
– Maggie, mindent elmondtál?
 24. fejezet

E-mail

Feladó: Denise Prince gyakorló pszichiáter

Címzett: Stephen Bachelor, Királyi Főügyészség
Másolatot kap: Pete Weston bűnügyi felügyelő, Avon és
Somerset Megyei Rendőr-főkapitányság
Dátum: 2014. december 6.

Sajnálom, hogy a Hamish Wolfe előzetes fogva

tartásának helyszínéül szolgáló wandsworthi börtönben
tett legutóbbi látogatásom óta nem tudtam előrébb
jutni Wolfe ügyében.
Nem készítettem jelentést. Találkozásunk egész
egyszerűen nem volt alkalmas arra, hogy hivatalos
jelentést készítsek.
Ha szabadna egy javaslattal élnem: amennyiben a
továbbiakban ismételten megkísérelnék Hamish Wolfe
igazságügyi pszichiátriai vizsgálatát, úgy azt lehetőleg
egy férfi végezze el.

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 25. fejezet

Az a39-es úton egy fehér furgon megcsúszott a jégen, és

keresztbe fordult, ezért Pete kénytelen az avaloni
mocsárvidéken át vezető hátsó utat választani. Amióta
elhagyta Maggie házát, besötétedett, a felhők még lejjebb
ereszkedtek, megzavarva ezzel az állatvilágot, mert a sötétedés
a megszokottnál is hamarabb köszöntött be. Ahogy Pete a
seregélyek ezreinek éjjeli menedékéül szolgáló mocsárhoz
közelít, sűrű felhő borul felette a tájra. A hófelhőknél sötétebb,
apró darabkái úgy táncolnak az égen, mintha óriási porvihar
lenne. Az egész egy közelgő veszély gyönyörű hitchcocki
ábrázolásához hasonlít. A seregélyek napi morajlása.
– Szerinted mindent elmondott? – Latimer hangja meglepi a
telefonban, mert hirtelen meg is feledkezett arról, hogy épp
hívta a főnökét.
– Nehéz eldönteni. Nem nagyon akarta, hogy körülnézzek.
Szerintem együtt él valakivel, csak valami miatt nem akarja
bevallani.
A sötét felhő megnyílik fölötte, és Pete azt várja, hogy a
madarak egyszer csak átrepülnek a fellegekbe.
– Mi lesz a tegnapi betolakodóval? – kérdezi Latimer.
 – Nos, az más tészta. Elismerte, hogy nem ez az első alkalom,
hogy valaki éjjel belopózik a kertjébe. Pár nappal ezelőtt is
látott valakit ott kóborolni az éj leple alatt. Feltételezem, hogy
akkor nem jutottak be a házba.
– Hát, elég kétes egyénekkel dolgozik együtt. Ha valaki a
tűzzel játszik…
– Elintéztem, hogy a helyszínelők menjenek ki, de mivel nem
loptak el semmit, nem ez a legfontosabb ügyük. Maggie pedig
megígérte, hogy még ma lecseréli a zárakat, és a jövőben
sokkal óvatosabb lesz.
– Szóval, szerinted be fog menni hozzá? Mármint Wolfe-hoz.
– Igen. Úgy tűnik, azt gondolja, ha egyszer találkoznak, és
nem talál semmit, amibe belekapaszkodhatna, akkor annyi. Ott
és akkor vége is lesz. És így mindent megtett, amit az a kicsi
támogatói kör kért, és talán békén hagyják.
– Csakhogy nem pusztán annyit akarnak, hogy találkozzon
vele – jegyzi meg Latimer. – Azt akarják, hogy hozza is ki
Wolfe-ot a börtönből.
Az út kiegyenesedik, és Pete nagyobb sebességre kapcsol.
– Ahogy Maggie maga mondta, Wolfe még nem kérte fel,
hogy vállalja el az ügyét. Eddig csak egy levelet kapott tőle,
amiben megköszönte, hogy megmentette a kutyáját.
– Mi van?
– Hosszú. Figyelj, egyre halkul a hangod. Rossz a vétel erre.
Majd később beszélünk.
 26. fejezet

HAMISH WOLFE IGAZSÁGÜGYI PSZICHIÁTRIAI SZAKÉRTŐI

VIZSGÁLATA

KÉSZÍTETTE: RICHARD RIDELL

Előzmények
2014 augusztusában, körülbelül három héttel a tárgyalás előtt
kaptam a megbízatást, hogy végezzem el Hamish Wolfe
pszichiátriai vizsgálatát. Enyhe kifejezés azt állítani, hogy nem
igazán éreztem magam felkészültnek az ügyben. Alig volt
alkalmam elolvasni Hamish Wolfe aktáját, mindazonáltal bíztam
abban a képességemben, hogy meg tudom állapítani,
beszámítható-e vagy sem.

Megjelenés és viselkedés
Miután sokat hallottam Hamish Wolfe vonzó külsejéről, kíváncsi
voltam, mennyire felelnek meg a médiában terjedő legendák a
valóságnak. Az első benyomásom alapján elmondhatom, hogy a
több hónapi előzetes fogság nem igazán használt a
kinézetének. Magas férfiról van szó, aki szemmel láthatóan
hirtelen veszített a súlyából. Ha én lettem volna a háziorvosa, a
sápadtsága aggodalmat keltett volna bennem. A szeme véres, a
keze pedig, ha nem ügyelt rá, hogy kontrollálja, remegett. A
jobb szeme alatt és a szája körül felduzzadt a bőr. A mozgása
fájdalmakról árulkodott.
Vizsgálatomat a szokásos módon kezdtem, elmagyarázva az
interjú célját és paramétereit. Nem kaptam szóbeli választ,
helyette azonnal újabb origamialkotáson kezdett dolgozni (erre
fel voltam készülve, miután elolvastam dr. Okonjo jelentését). A
szokásos eljárást folytatva a családi körülményeiről és életének
korai szakaszáról kérdeztem. Meglepetésemre (lelkiekben
ugyanarra a hallgatásra készültem, mint amilyet dr. Okonjóval
szemben tanúsított) azonnal válaszolt, még ha nem is a
legudvariasabban. Elmondta, hogy minden információt, amire
szükségem van, megszerezhetek az aktáiból, és hogy nem áll
szándékában a gyerekkoráról mesélni.
(Ennél a pontnál szeretnék dr. Okonjo módszeréhez
folyamodni, és beszúrni a beszélgetés átiratának egy részletét.)

Az átirat eleje:
HAMISH WOLFE: Szeretném, ha a nevemben bocsánatot kérne
dr. Okonjótól. Megtenné, kérem?
DR. RIDELL: Természetesen. De megkérdezhetem, hogy miért
érzi úgy, hogy bocsánatot kell kérnie dr. Okonjótól?
HAMISH WOLFE: Nagyon udvariatlanul viselkedtem vele. Nem
ezt érdemelte. Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon
 sajnálom.
DR. RIDELL: Miért gondolja, hogy udvariatlan volt vele
szemben?
HAMISH WOLFE: Mérges voltam. És a mérgemet rajta
töltöttem ki. Nem lett volna szabad ezt tennem.
DR. RIDELL: Miért volt mérges?
HAMISH WOLFE: Képzelje magát az én helyzetembe, Dick.
Feltételezem, hogy rájön, miért.
(Emlékeztetőül: nem adtam Hamish Wolfe-nak engedélyt arra,
hogy a keresztnevemen szólítson, arra főleg nem, hogy a
becenevemen, de itt jobbnak láttam, ha annyiban hagyom,
és nem reagálok.)
DR. RIDELL: Gyakran előfordul, hogy így kiakad, amikor
mérges?
HAMISH WOLFE: Hát nem fordul ez elő mindenkivel?
DR. RIDELL: Előfordult valaha, hogy bántott valakit, amikor
mérges volt?
HAMISH WOLFE: (vigyorogva) Miért, ön szerint hogyan
szereztem ezeket a sérüléseket?
DR. RIDELL: Mi az, ami feldühíti?
HAMISH WOLFE: A pöcsfejek. Meg a hülye kérdések.
DR. RIDELL: Most mérges?
HAMISH WOLFE: (felemeli a kezét, hogy megmutassa, az
asztalhoz van láncolva) Ne aggódjon, Dick. Innen nem érek
el odáig. Azok a majmok meg odakint már akkor is ezerrel
rontanának be, ha csak szúrósan néznék magára.
DR. RIDELL: Mit készít? (Ekkor már látszott, hogy valami
alakzat készül, de még nehezen lehetett kivenni, hogy mit is
akar ábrázolni)
HAMISH WOLFE: Egy menyétet.
DR. RIDELL: Bántott valaha olyasvalakit, aki nem érdemelte
meg?
HAMISH WOLFE: Igen.
(Azt hiszem, érdemes itt megjegyezni, hogy ennél a pontnál
Wolfe viselkedése megváltozott. Valós megbánás ült ki az
arcára.)
DR. RIDELL: Akar erről beszélni?
HAMISH WOLFE: Nem.
DR. RIDELL: Mit érez, amikor az emberek az áldozatokról
kérdezik? Ön szerint megérdemelték, ami történt velük?
HAMISH WOLFE: Azon kívül, hogy miattuk vagyok itt, nem
sokat foglalkozom velük. Nem tűnnek fel a radarom
képernyőjén.
DR. RIDELL: Úgy érti, hogy nem úgy gondol rájuk mint
emberekre?
HAMISH WOLFE: Úgy értem, hogy csak úgy gondolok rájuk,
amilyen hatással vannak rám. És igen, rájöttem, hogy ezzel
most pontosan meg is feleltem a pszichopata gyilkos
összes ismérvének.
DR. RIDELL: Ön pszichopatának vallja magát?
HAMISH WOLFE: Nézze, Dick. Akkor most megspórolok
magának némi időt. Nem, sem jelenleg, sem korábban nem
 voltak mentális problémáim. Bizonyára megnézte az összes
orvosi leletemet. Ha nem, akkor szégyellje magát, mert
nem érdemli meg azt a kibaszott nagy honoráriumot, amit
a magához hasonló alakok pszichiátriai elemzésnek
nevezett faszságokért elkérnek. És nem vagyok
pszichopata. Nem hallucinálok. Nincs bennem semmiféle
chip, és soha semmilyen idegenek nem raboltak el.
Gyerekkoromban nem zaklattak szexuálisan, és még csak
állatokat sem kínoztam. Tökéletesen tisztában vagyok a jó
és a rossz fogalmával, és pontosan tudom azt is, hogy ha
nem tartom tiszteletben az ország törvényeit, akkor az
ország törvényei feltámadnak, és jól seggbe rúgnak. Szóval
fogja a cókmókját meg a menyétjét, és húzzon a picsába!

Átirat vége.

Következtetés
Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy elégedett vagyok
a Hamish Wolfe-fal készített interjúval. Véleményem szerint
nem együttműködő, mérges és agresszív ember. Biztonsággal
állíthatom, hogy pontosan tudja, mit jelent a beszámíthatóság,
és saját szavaival is elmondta, hogy beszámítható. Nincs mit
hozzáfűznöm.

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 27. fejezet

Még csak december második hetében járunk, de a Parkhurst

börtön H szárnyában a 2-es folyosó 43-as cellája mégis
leginkább egy karácsonyi kirakathoz hasonlít, az összes
giccsével együtt. Egy Phil James nevű pasas gubbaszt a
sarokban, és hajtogatja, ragasztgatja egymásra a zöld és piros
krepp-papírt.
– Oké, Mr. Sahid – ugrik talpra Wolfe, és néz pakisztáni
rabtársára. – Meg kell néznem a hátsó felét.
Sahid szeme fehérje besárgult, a bőre repedezett. Ötvenes
évei közepén járhat, de lehet tíz évvel idősebb is. Már öt éve
raboskodik itt. Valószínűleg sose hagyja el ezt a helyet.
– Jobb, ha nem próbálkozik semmivel – Sahid meg sem
mozdul.
Két hűséges testőre, akkorák, mint az ajtó, melyet őriznek, le
sem veszi róla a tekintetét.
– Megpróbálom türtőztetni magam.
Wolfe-nak egyetlen lépésre van szüksége, hogy a
mosdókagylóhoz érjen és beszappanozza a kezét. Amikor
visszafordul, Sahid még mindig mozdulatlanul vár.
– Ez teljesen magától függ, Mr. Sahid. Biztos vagyok benne,
hogy kap időpontot dr. Evanhez is a jövő hétre.
– Mit gondol, mi ez?
– Én nem spekulálok, Mr. Sahid. Én diagnózist állítok fel. Ha
esetleg meggondolta magát, mások odakint várakoznak.
Hányan vannak, Phil?
– Legutoljára, amikor kinéztem, Doki, heten voltak – pillant
fel a füzérkészítésből Wolfe cellatársa. – A C folyosón ismét
spanglibunyó volt.
– Adj erőt, uram – csóválja a fejét Wolfe.
A spanglibunyó a börtönökben terjedő legújabb őrület. Fiatal
suhancok filmre veszik, ahogy rituális módon brutálisan
elveretik magukat, csak azért, hogy később jutalmul kapjanak
egy marihuánás cigarettát. Utána meg jönnek Wolfe-hoz, hogy
tegye rendbe a törött orrukat.
– Mr. Sahid, ha nem engedi, hogy megnézzem a fenekét,
akkor akár el is köszönhetünk. Ha találkozik dr. Evansszel,
mondja meg neki, hogy el vagyok ragadtatva a besárgult
szemétől. Ha alkoholista lenne, a máját félteném. De így
epekövet sejtek.
Az ehhez hasonló üzenetek felidegesítik a börtönorvost.
Sahid kicsi, vékony férfi. Ő a legbefolyásosabb elítélt a
börtönben, és tőle félnek a legjobban a bent lakók. Most
mérgesen néz Wolfe-ra.
– Senki nem jöhet be – ugat a smasszerjainak, akik hátat
fordítanak, és betöltik az egész ajtót.
Phil is elfordul – tisztelettel viseltetik Sahid és Muszlim
Srácok nevű csapata iránt –, és inkább kinéz az ablakon.
Wolfe meglepődve ugyanezt teszi, és mint mindig, most is
élesen belémar a pánik, amikor meglátja az eget.
– Vegye le a nadrágot, és hajoljon előre – koncentrál a
betegre, mert ez még itt is normális viselkedés, most legalább
igazi önmaga lehet.
– Ha bármivel is próbálkozik, a halál fia.
– Nem az esetem, Mr. Sahid – igazítja meg Wolfe az asztali
lámpáját, és próbál mélyen lélegezni.
Egy segg, akárkié is az, csak egy segg. A különbség annyi,
hogy a szagok intenzívebbek, ha a mindennapi zuhanyzástól
megfosztják az embert.
– Változtak a székletürítési szokásai azon kívül, hogy, mint
említette, véres a széklete?
Sahid hátsó felén gyakorlatilag alig van hús. A barna bőr
halvány drappá fakult, száraz és hámlik. Ez már több mint
ötévnyi rossz táplálkozás és naphiány.
– Többször jár WC-re? Hígabb a széklete? Fájdalmai vannak
székletürítéskor?
– Nem különösebb… Mi az atyaúristent művel?
– Maradjon nyugodtan, kérem, próbáljon meg ellazulni. A
végbélnyíláson belüli duzzanatot nézem. Oké. Megvagyunk.
Felöltözhet.
Phil megtölti a mosdókagylót forró vízzel, amit a konyhából
kellett hoznia. A csapvíz nem elég meleg reggel nyolckor.
– Köszönöm, nővérke – mondja Wolfe, ahogy szokta néha.
 – Kapd be! – válaszolja Phil, és egy törülközőt nyújt neki.
Wolfe Sahidhoz lép, aki időközben már felöltözött.
– Úgy tűnik, fogyott is.
– A fürdőszobamérlegem sajnos elromlott, így nehéz
megmondani – mosolyog Sahid.
– A nadrágját nem érzi bővebbnek?
– Egy kicsit – bólint zsémbesen.
– Viszketés?
Vállrándítás a válasz. Azt jelenti, hogy kicsit. Ahol ennyire
rosszak a higiénés viszonyok, ott a nemi szervek viszketése
többé-kevésbé normálisnak számít. Vannak olyan elítéltek,
akik sose tudják kivenni a kezüket a nadrágjuk alól.
– És az étvágya?
– Mint mindenki másé, de milyen is lenne, ha azt a szart kell
enni, amit adnak.
Wolfe a zabkására gondol, amit az első héten kapott, amiben
fekáliadarabkák úszkáltak. Egy falatot be is vett a szájába,
mielőtt rájött volna, hogy honnan jön az a bűz.
– Mr. Sahid, ha szerencséje van, akkor ez aranyér. Nem látok
semmit, de nincs is megfelelő műszerem, hogy belső
vizsgálatot végezzek. Nagy a valószínűsége, hogy a
végbélnyílásán belül megduzzadtak az erek. Azok okozzák a
vérzést, és az okozhatja a kellemetlenséget a székelésnél.
– Ti ketten, kifelé – néz ellentmondást nem tűrően az őrökre,
majd Philre, és kurtán odaveti: – Te is!
Mindenki engedelmeskedik. Eszükbe sem jut, hogy ne
tegyék. Az ajtó becsukódik.
– És ha nincs szerencsém?
Nincs értelme a köntörfalazásnak.
– A tünetek utalhatnak végbélrákra is.
Wolfe ad neki egy-két másodpercet. Senki sem akarja ezt a
szót hallani. Ráadásul ha elterjed a híre, hogy Sahid súlyos
beteg, igencsak meggyengül a Muszlim Srácok bandavezéri
szerepe. És noha a Parkhurstben jelenleg ez a legerősebb
banda, mindig van egy másik, amelyik csak a megfelelő
pillanatra vár, hogy lecsaphasson.
– De ez nem diagnózis. El kell mennie dr. Evanshez, és ki kell
vizsgáltatnia magát. Ha nem akarja beutalni szakrendelésre,
akkor emlékeztesse, hogy az elítéltek egészségügyi ellátásáról
szóló törvény értelmében joga van hozzá.
– És addig mit tegyek?
A pasas megijedt. A rák az egyetlen az életben, ami
mindenkit egyenlővé tesz.
– Vegye úgy, hogy aranyér. Mondja mindenkinek azt, hogy
aranyere van. Vigyen be több rostot a szervezetébe, ha
egyáltalán lehetséges, és igyon rengeteg folyadékot, különösen
vizet. Kerülje a koffeintartalmú fájdalomcsillapítókat, mert
azok székrekedést okozhatnak.
– Köszönöm, Doki – áll fel Sahid.
Visszanéz a készletekre, amiket persze nem lenne szabad
Wolfe-nak felhalmoznia, mégis eltűrik, mert ezek a nem
hivatalos orvosi rendelések hozzájárulnak a börtön békéjéhez,
és csökkentik a károkat, ha a béke valamelyest felborul.
– Sajnálom, ami reggel történt – mondja Sahid. – Remélem,
tudja, az én embereimnek semmi közük nem volt hozzá.
– Semmi vész – válaszolja Wolfe, bár még mindig kiveri a víz,
ha csak rágondol.
– Van valamire szüksége?
Sahid és a kapcsolatai Wolfe legfőbb beszállítói. Amikor
kábítószereket, pénzt és telefonokat csempésznek be,
becsusszan némi aszpirin és kötszer is.
Wolfe és Phil már átnézték a készletet.
– Fogytán van a paracetamol, mint mindig. Gézre és
sebtapaszra mindig szükségünk van. Mindenféle adományt
szívesen elfogadunk. Persze csak ha nem valakinek a hátsó
fertályában csempészik be.
– Majd megérdeklődöm, hogy szállít-e ide a Pingvin Patika.
– És mi van azzal a térképpel, amit a múltkor kértem?
– Rajta vagyunk – feleli Sahid.
Kinyílik az ajtó. A folyosóról hangzavar árad be. Valami
készül valahol. A mellettük lévő cellában zene hangzik fel,
teljes hangerőn. A börtönnek ezen a szakaszán Sahid Muszlim
Srácai tettek arról, hogy csak iszlám zenét lehessen hallgatni,
de ha verekedés zaját kell leplezni, elviselnek mást is.
Wolfe az ablakhoz fordul. Persze nem kéne, mert ez sose
végződik jól. Néha azonban a külvilág csábítása
ellenállhatatlan, még ha csak egy szeletkét is lát belőle. A
dohány és a büdös lábszag arról árulkodik, hogy Phil visszajött.
 – Ki a következő?
– Stan a H-Wanker-bandából. Ismét felvagdosta magát
Wolfe behunyja a szemét, és próbálja győzködni magát, hogy
mindez csak egy normális nap, és hogy ott van a Bristol
Kórházban, a sebészeten. A délután is nehéz lesz, a rengeteg
konzultáció és értekezlet, későn fog végezni, de ha hazaér,
elviszi a kutyáját futni az erdőbe.
Felnéz, és látja, ahogy a fény végigfut a fák zöld
lombkoronáján. Hallja, ahogy lába alatt száraz falevelek
ropognak. Mögötte a kutyája tappancsainak lágy hangja
hallatszik.
És Daisy. Próbál nap közben nem gondolni Daisyre, de alakja
időnként akaratlanul is feltűnik, úgy kell elhessegetnie. A
szeme csillogása, mosolyának vonala. Daisy, aki ennyi idő után
sem hagyja nyugodni.
Mély lélegzetet vesz. És még egyet. A pánik lassan elül. Kész
folytatni. Még egy napig. Aztán Phil felé biccent, aki már kezdi
megszokni a rutint.
– Vezesd be.
 28. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

Szerelmem!
A világ szemében szörnyeteg vagyok. Egy borzalmas szörnyszülött.
Akit szenteletlen földbe kell temetni, aki elől a nők eltakarják arcukat,
és félrehúzzák a gyerekeiket, ha a közelébe kerülnek. Maga vagyok
a megátalkodott gonoszság. Már annyiszor hallottam ezt sokaktól, hogy
majdnem el is hittem.
Aztán beléptél az életembe. Rám néztél csillogó szemeddel, melyben
a félelemnek még a csíráját sem láttam. Mosolyodnak nincs párja.
Beszélsz hozzám, megérinted a kezemet, és újra normálisnak érzem
magam. Rájövök, hogy férfi vagyok. Ráeszmélek az egyetlen,
tagadhatatlan igazságra.
Nem lehetek szörnyeteg, ha szeretsz.

Hamish
AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG
TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 29. fejezet

Drága Hamishem!
Aludtam, amikor találkoztunk. Egész életemben csak
aludtam. Te ébresztettél fel. De nem csókkal – ó, bárcsak
azzal tetted volna –, hanem annak tudatával, hogy van
még valaki a világon, aki hozzám hasonló.
Te vagy az árnyék, aki soha el nem hagy. Amikor
teljesen kialszanak a fények, akkor is érzem a jelenléted.
Te vagy a másik felem. Együtt alkotunk egy egészet.
Úgy érzem, évekig vártam, hogy elmondhassam, szeretlek,
és hogy halljam, ahogy Te is ugyanezt mondod nekem.
Megmentelek, szépséges hercegem. Kiszabadítalak
börtönöd fogságából, és utána soha nem engedlek el.
Én is vágyom utánad. De tudom, hogy egyszer egymáséi
leszünk, és az a nap hamarosan eljön.

Mindörökre a tiéd vagyok

 Én

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe

A Parkhurst börtönben, Wolfe cellájában talált levél.

(Megjegyzés: Egyike annak a több száz levélnek, amit Wolfe
kapott a Parkhurst börtönben, és megőrzött. A legtöbbjét
ugyanaz az ismeretlen személy írta.)
 30. fejezet

Ebben a hónapban ez már a harmadik zárlat. Mindenki feszült,

mint a kutyák, ha túl kicsi ketrecbe zárják őket. A legkisebb
fegyelmi vétség is, legyen az valós vagy képzelt, aránytalan
megtorlást vált ki. Ez éppen a zuhanyzóban pattant ki, mint
legtöbbször, ha nem épp az ebédlőben vagy a játékszobában,
az udvaron vagy éppenséggel a kápolnában. Valakinek volt
némi elszámolnivalója, és lecsapott az ökle. Aztán jött egy jól
irányzott fenékbe rúgás. Aztán két test egymásnak feszült, és a
földön végezték. Egy másodperccel később már teljes volt a
felfordulás.
Wolfe a priccsén ül, egyre csak hajtogat egy vékony, téglalap
alakú papírt.
– Úgy néz ki ez a hely, mint a Télapó nyavalyás műhelye –
jegyzi meg Sedge, egy húszas éveiben járó skót srác, akit Phil
vonszol be a cellába.
Ha ugyanis valaki túl sokat időzik a folyosón zárlat idején,
nem marad el a megtorlás. Akár résztvevője a verekedésnek,
akár csak nézője, nem számít, a gumibot ugyanúgy lesújt rá.
– Ez meg mi a faszt csinál? – kérdezi Sedge.
– Ornitológia – feleli Phil, mert sose tudja megjegyezni, hogy
origami, Wolfe pedig már feladta, hogy állandóan kijavítsa.
Az ornitológia sincs nagyon messze az igazságtól, mivel
Wolfe gyakran készít madarakat. Igaz, ma nem. És még
karácsonyi gömböket sem. Ezekből már így is épp elég lóg a
mennyezetről.
– Színes papírokból gyárt mindenfélét. Nézd! – mutat Phil a
szűk ablakpárkány felé, mint egy büszke szülő. – Mintha saját
virágosládánk lenne.
Wolfe leginkább virágokat hajtogat. Egyszerű, szabályos
alakjaik miatt ezeket a legkönnyebb elkészíteni, és még elég
kezdő ezen a téren. Az anyjától kapott színes papírokat
használva rózsákat, tulipánokat, krizantémokat, liliomokat
készít, melyek csak még jobban kiemelik a cella sivárságát,
mindazonáltal gyönyörködtetik Philt. A folyosón lakó többi rab
is elkezdte utánozni karácsonyi díszítéseiket, és saját
girlandokat kezdtek gyártani. Úgy hírlik, a börtönparancsnokot
eléggé aggasztja a tűzveszély, ezért folyton azzal fenyegetőzik,
hogy leszedeti az összes házi készítésű dekorációt. Wolfe-ot és
Philt mindez kellemetlenül érinti, mert roppant mód
ragaszkodnak füzérjeikhez és gömbjeikhez.
– Ezek miről szólnak? – Sedge nem bír nyugton maradni.
Wolfe könyvespolca előtt áll, és nézi a könyveket, melyek közül
hetet ugyanaz az író írt. – Dobd messzire a kulcsot – olvassa
lassan, fennhangon Sedge. – A kemény igazság valós története,
írta Maggie Rose. – húzza ki a polcról a könyvet, megfeledkezve
Wolfe szúrós tekintetéről, majd kinyitja egy sárga post-it
papírral megjelölt résznél, és betűzni kezdi – ikes… ikes –
próbálkozik.
– Ikes igék – Wolf hangjára Phil idegesen vonja fel
szemöldökét. – Az ikes igéket rosszul használja. Azt írja
például, hogy eszek, holott azt kéne, hogy eszem. Sokan
eltévesztik.
– Szóval azért rágtad át magad a könyvön, hogy kiszúrd a
hibákat? – pörgeti át az ujjai között a kilógó post-it lapokat
Sedge.
– Telik vele az idő – válaszolja Wolfe.
A folyosón valaki felnyög a kíntól. Persze nincs akkora
fájdalma, hogy ne tudjon káromkodni és az őt lefogni készülő
őröket megfenyegetni.
– Hát, ez nekem hottentotta. – Sedge megunta a könyveket, és
a Wolfe keskeny asztalán lévő levélkötegre esik a választása.
Átlapozza a legújabb színes, sőt illatosított levélpapírra írt
leveleket és fényképeket. – Ezek a tyúkok normálisak
egyáltalán?
Wolfe szinte biztos abban, hogy Sedge olvasási készsége nem
terjed túl néhány alapvető képregényen. Nem mintha ez
érdekelné, persze. Nem tartja szükségesnek, hogy védje a
számára ismeretlen nők levéltitkait.
– Fogalmazhatnánk úgy is, hogy mentális zavar – mondja. –
Nőknél elég gyakran előfordul a világ minden táján.
– Mi van? – kérdezi Sedge.
– Minden nő vonzódik az alfa hímhez – tér vissza Wolfe a
hajtogatáshoz. – Nem tehetnek róla. Az ügyesebbek, a
feministák persze tagadják, de a bizonyítékok ellenük szólnak
– tekint fel Sedge-re, de nem látja, hogy leesne neki. –
Ösztönösen cselekszenek – próbálkozik ismét. – A nagyobb
darab, erősebb, okosabb férfiak jobban tudják megvédeni őket
és a gyerekeiket. Több ételt tesznek majd az asztalra. Az a férfi,
aki gyilkolni is képes, a legfelső ragadozó.
– Ajaj, de hát… – Sedge-nek formálódik valami gondolat a
fejében, de nehezére esik megfogalmazni. – De te nem tudod
megvédeni egyiket sem. Még egy elvitelre szánt pizzát sem
tudsz hazavinni, mert ide vagy bezárva. Akkor hogyan is
működik ez?
– Sokkal jobban, mint gondolnád. Mert ettől a képzeletük
szülötte leszek. Arról ábrándozhatnak, hogy mennyire sötét és
veszélyes vagyok, és semmi esélye sincs annak, hogy a való élet
közbeszólna. Sose jönnek rá, hogy én is csak egy faszfej vagyok.
Phil felnéz. Erről beszélt már korábban Wolfe-fal. Philt
persze még meg kell győzni.
– Persze, csakhogy az én csajom senkitől sem fogad el
semmit, legfőképpen tőlem nem. Egyszerűen fogalmam sincs,
hogy miért mondod mindig azt, hogy a nők csak arra vágynak,
hogy valaki megmondja nekik, mit csináljanak. A mi
esetünkben pont fordítva működik a dolog.
– Baszki, de jó formája van ennek! – húz ki egy képet a
kötegből Sedge.
Wolfe odapillant. Egy hálószobában készült selfie-t lát,
melyen egy deréktól felfelé meztelen lány látható.
– Lehet vagy tizenöt éves – fogja Wolfe a képet, és bedobja a
szemetesbe. – Ha lenne erőm foglalkozni ezzel,
visszaküldeném a szüleinek. És itt csak a fantáziáról beszélünk,
barátom. Minden erotikus film vagy könyv egy fiatal, ártatlan
lányról szól, akit egy veszélyes férfi irányít. Titokban minden
nő arra vágyik, hogy uralják – vigyorog magában. – Különösen
ha az illető faszkalap még ráadásul erős és vonzó is. Ezért
kapom ezeket a leveleket én, kedves whiskey-szlopáló
barátom, és nem te.
– Aszta picsába! Ezeket a dudákat nézd! – Sedge nem is hall.
Átad egy másik képet Philnek, aki elismerően bólint. – Hamish,
tesó, miért nem kéred meg, hogy látogassanak meg?
– Ezt mondom én is folyton – szólal meg Phil. – Írnia kéne
párszor valamelyiknek, aki tetszik neki, és fel kéne szednie.
Csak jobb lenne, mint hogy folyton egyedül az anyukája
látogatja.
– Pontosan! És miért ne? Nem akarsz magadnak egy nőt?
Hamish elmosolyodik, és felpillant a falán függő naptárra.
– Lehet, hogy az igazit várom.
A virág elkészült. Wolfe a mutató- és hüvelykujja között
pörgeti.
– Szép. – Phil belefáradt, hogy a folyosó eseményeit figyelje,
és újból a virágban gyönyörködik. – Ezt is a párkányra tegyem?
– Nem, kösz, barátom. Ezt megtartom magamnak.
– Milyen virág ez?
 – Egy margaréta{1} – nézi a tucatnyi fehér szirmot és a sárga
közepét, majd az ajkához emeli.
 31. fejezet

– Miért kék a hajad?

Maggie előtt egy hat év körüli gyermek áll.
– Ez a kedvenc színem – válaszolja.
– Az enyém a rózsaszín.
– Kelsey, ne zavard a nénit!
De Kelsey nem törődik az anyjával.
– Én is szeretem a rózsaszínt – mondja Maggie. – Ma is
majdnem rózsaszínt vettem fel.
– És miért nem azt vettél?
– Nem tudom, egyszerűen úgy éreztem, hogy ma olyan fehér
kabátos nap van. Neked is vannak olyan napjaid, amikor csak
egy bizonyos kabátot vagy ruhát akarsz felvenni?
Kelsey mereven bámul.
– Nem sokáig marad majd fehér ezen a helyen – mondja egy
harminc körüli nő néhány sorral arrébb. Frissen festett szőke
haja és sminkje inkább éjszakai mulatóba illik, mint börtönbe.
Ölében egy másfél év körüli babát tart. – Eddig még nem
láttam itt magát. Most van itt először?
Maggie bólint. Ha elvállalja Hamish Wolfe ügyét, akkor
jogában áll gyakrabban jönni, ráadásul kettesben is lehet majd
vele. Addig azonban ő is csak ugyanolyan látogató, mint a
többiek.
– Mi kéthetente jövünk ide. Állati sokba kerül: szállás
Southamptonban, hármunknak jegy a kompra. Nyáron nem
annyira vészes, mert a gyerkőcök legalább lemehetnek a
tengerpartra, de ebben az időben rémálom.
– A férjét látogatják?
– Hát, nem igazán a férjem – ráncolja az orrát a nő. – Még
nem házasodtunk össze. Persze majd össze fogunk, ha
kiszabadul. Az ő gyerekei. Mind a kettő. Egy rendes család
vagyunk.
– Hamar kiszabadul?
– Még öt év. Ha jól viselkedik.
– Nos, ez nekem elég hosszúnak tűnik. Biztos nagyon nehéz.
– Ami igaz, igaz, az ember nem ezt várja az élettől – húzza fel
a szoknyája szélét a nő, és megvakarja a térdét. – Nyilván
hiányzik a pénz, még akkor is, ha sose kaptunk rendszeresen
fizetést, és soha nem is tudtam, hogy miből élünk. De leginkább
a szex hiányzik. Hogy valaki ott legyen mellettem éjjel. Persze
neki is nehéz, ha érti, hogy mire gondolok.
Maggie nyugtalanul tekint a hatéves kislányra. Halványkék
szeme egyik nőről a másikra néz.
– Közelebb húzódnék, de nagyon büdös vagyok.
A szobában tisztítószerek és áporodott füst szaga terjeng.
Maggie parfüm, nescafé és olcsó fehér kenyér szagát érzi. A pár
székkel arrébb ülő nőét nem.
 – Sose fürdök, amikor idejövök. Legalább négy napig nem.
Ötig, ha kibírom. Jason szereti a szagomat. Azt mondja, hogy ez
vagyok én, nem az a sok pacsuli.
Erre Maggie nem tud mit felelni.
– És maga kihez jött?
– Hamish Wolfe-hoz – mondja Maggie.
Csak képzeli, vagy tényleg alábbhagyott a beszélgetés?
Tényleg többen fordulnak felé?
– A barátnője?
– Az ügyvédje.
Kelsey anyja szóra nyitja a száját, de egy recsegő hang
elvonja mindkét nő figyelmét. A börtön főépületének ajtaja
kinyílt, és egy őr befelé invitálja a látogatókat. Itt az idő.

Izzadság és az elavult fűtőrendszerben keringő fáradt olaj

szaga lengi be a termet. Az elítéltek a kihelyezett asztaloknál
ülve várják látogatóikat. Maggie szinte utolsónak lép be. A
többiek már mind előrerohantak, és meg is találták a férfit,
akit keresnek. Pár gyerek az apjuk karjába vetette magát, és
sivít a szokatlan fizikai kapcsolat örömétől. Mások
szégyenlősen visszahúzódnak. A legtöbben már ülnek, mélyen
elmerülve a beszélgetésbe. Több pár láthatóan veszekszik.
Maggie megáll az ajtóban, gondosan felméri a terepet, és
megpróbálja megtalálni a férfit, aki miatt idejött.
Valaki figyeli. Maga a tény önmagában nem annyira különös,
egy hozzá hasonló külsővel rendelkező nő nem várhatja el,
hogy ne bámulják meg, de most valami mégis más. Ez a nézés
éles, mintha ragadozó akarna lecsapni rá. Tekintetével a
termet pásztázza, az alapos vizsgálattól minden szőrszála feláll
a hátán, mert tudja, hogy valahonnan Wolfe méricskéli.
Ott van. Pont az ablak alatt, melynek porfelhőben úszó fénye
lágyabb színt kölcsönöz sötét hajának. Ahogy a tekintetük
találkozik, Wolfe mozdulatlan marad, bár Maggie érzi, hogy a
fejében irdatlan mozgás megy végbe. Feldolgozza Maggie-t,
információt gyűjt, készül a beszélgetésükre. Maggie-nek
ugyanezt kell tennie, de mintha valami nem engedné. Mintha
minden szokásos csápja felmondaná a szolgálatot. Csak azt
látja, ami nyilvánvaló.
Azt már tudja, hogy Wolfe magas, de annyira egyenes
derékkal ül a székén, hogy még nyúlánkabbnak tűnik. Azt is
tudta, hogy vonzó férfiról van szó, de arra már nem készült fel,
hogy a puszta látványa milyen érzelmeket vált majd ki belőle.
Valahogy vidámabb, színesebb, testének körvonalai élesebbek,
mint a környezetében ülőké.
Szemkontaktust tartani ebben a zsúfolt, testszagú teremben
olyan, mint egy hatalmas tó egyik partjáról a túlpartot figyelni,
és közben arról ábrándozni, hogy odaérjünk. Úszva, lebegve,
vitorláson, bárhogy. Vagy mint szikla tetejéről lenézni a
legtökéletesebb völgybe – üdítő zöldbe –, és oda vágyni, tudva,
hogy az egyetlen oda vezető út az, ha leugrik az ember.
Maggie elindul Wolfe felé, az asztalok körül szambázva,
kikerülve a kisgyerekeket. Látja szemének minden részletét. A
szeme zöld, talán mogyorószínű. Látja, amint a szemöldökét
felvonja, szája egyik széle óvatos mosolyra húzódik. Már
talpon is terem, rendesen mosolyog, a fogai tökéletesen
fehérek. A bőre sápadt, két éve alig látott napot. Maggie-nek
eszébe jut, hogy a találkozások elején és végén a testi kapcsolat
megengedett. Ha Wolfe előrenyújtja a kezét, kénytelen lesz
elfogadni a kézfogását.
De nem nyújtja. Megvárja, amíg odaér az asztalához, majd
tekintetével végigpásztázza az arcát, a haját és a testét. Az
asztalon egy origamifigura hever.
– Helló!
A hangja mélyebb, mint amire számított, mintha a börtön
megedzette és érdesebbé tette volna. Világos farmert és egy
túlméretezett kék pulóvert visel.
– Helló, Hamish. Hogy van?
Mennyire nyugodt, higgadt a hangja. Egyáltalán nem
hallatszik, hogy ha fel kéne emelnie a kezét, az bizony
remegne.
– Kérem – mutat a székre Wolfe.
Maggie leül. Wolfe is, és most már csak néhány centiméter
választja el őket egymástól. Az origamifigura ezüstös papírból
készült, de Maggie nem akar ránézni. Wolfe széles válla jól
látszik a póló alatt is. Erős testalkatú férfi.
– Hozhatok magának valamit? – kérdezi Maggie. – Teát?
Kávét? Valami ennivalót?
 Még egy ilyen szörnyű helyen is jól beválnak a társasági
normák.
– Köszönöm, nem kérek – válaszolja Wolfe. Nincs
megbilincselve, noha így képzelte el. Jobb csuklóján horzsolás.
– Jól utazott? – kérdezi.
Hajnali sötétségben indult, hóban. A Solent-szoros háborgott,
a komp hideg volt és kényelmetlen.
– Igen, köszönöm – feleli, és arra gondol, milyen udvariasan
beszélget a gyilkos és a… várjunk csak, pontosan mi is ő?
Wolfe hirtelen ismét elmosolyodik, mintha hirtelen öröm
szállta volna meg. Széles mosolya felfedi, hogy szemfoga a
többi fogánál valamivel hosszabb, ami elrontja szájának
szimmetriáját.
– Miért festette ilyen színűre a haját? – kérdezi Maggie-től.
A kérdés, amire Maggie sose ad valós választ, különösen
megnyugtatóan hat rá. Már kész válasszal áll elő.
– Tizenhárom éves koromban az iskolával elmentünk
Stratford-upon-Avonbe, hogy megnézzük a Szentivánéji álmot.
Titániának kék haja volt. Iszonyatosan tetszett, de anyám és
apám természetesen hallani sem akartak arról, hogy kékre
festessem a hajam, így hát várnom kellett.
Wolfe nem szól semmit, de továbbra is tartja a
szemkontaktust, és a mosoly sem tűnik el az ajkáról. Érdekli a
kék haj története.
– Pályakezdő koromban sem igazán illett a
foglalkozásomhoz. Te jó ég, azok az emberek túlságosan is
komolyan veszik a dolgokat. Szóval megint csak várnom
kellett. Aztán egyszer mellém szegődött a szerencse.
Hirtelen különc celeb lett, akinek mindent szabad.
– Túl korán kezdtem őszülni. De nem a szép, hófehér típusú
őszüléssel, hanem a durva, vasszínű szürke. Ezen kellett
változtatnom. Ekkor jött a kék korszakom.
– Azért mégsem hívhatom Titániának.
– A Maggie tökéletes lesz.
– Rátérhetek a tárgyra, Maggie?
– Lekötelezne.
– Maga szerint bűnös vagyok?
– Igen.
Maggie látja, amint Wolfe szeme megremeg, de az lehet az
idegességtől is.
– Akkor minek jött ide? – kérdezi Wolfe.
Maggie az asztalon heverő origamifigurára tekint.
– Azt nekem készítette?
Egy róka az, most már látja. Egy sarki róka.
– Ha szeretné, igen.
– Majd a többihez teszem, amit küldött – húzza végig ujjait a
róka körvonalán.
Wolfe felvonja a szemöldökét, de nem áll fel. Most cukkolja?
Talán még nem. Maggie érzi, hogy körülöttük mindenki
titokban őket figyeli, és a fülét hegyezi, hogy hallhassa, miről
beszélgetnek. Maggie amúgy is halk hangja még inkább
elhalkul, ami miatt közelebb kell hajolnia Wolfe-hoz.
 – Mit akar tőlem? – kérdezi.
– Őszintén? – dől hátra Wolfe, mire valami megszakad
Maggie testében, és hiányolni kezdi a férfi közelségét.
– Természetesen – mondja, pedig nem vár teljes őszinteséget.
Viszont azonnal tudni fogja, ha nem kapja meg.
– Találkozni akartam magával.
Ez legalább őszinte válasznak tűnik.
– Miért?
– Ugyan már – hajtja oldalra a fejét Wolfe. – Maga is látni
akart.
– Négy nőt ölt meg. Miért akarna egy nő találkozni magával?
– Néha úgy érzem, hogy Nagy-Britannia összes nője velem
akar találkozni – sóhajt fel a férfi. – Csak Isten a
megmondhatója, hányan írnak nekem – egyenesedik fel még
jobban, arca felélénkül, mintha hirtelen valami eszébe jutott
volna. – Egyébként is csak három nőről van szó. Zoe-t nem
számíthatja bele. Lehet, hogy meg sem halt.
– Épp Zoe-ról akartam beszélni magával.
– Azt a levelet Zoe anyjának nem én írtam – mondja, némileg
kevesebb önbizalommal a hangjában.
– Tudom. De Zoe anyja nagyon szenved. A maga helyzetén
semmit sem változtatna, az övén viszont igen, ha tisztességben
el tudná temetni a lányát. Megígértem a rendőrségnek, hogy
megkérem magát.
– Mire? – vonja fel Wolfe a szemöldökét.
– Hogy árulja el, hol van.
 Wolfe arcáról ebben a minutumban tűnik el az őszinte
mosoly. Helyébe sima ravaszság lép.
– És ők mit adnak nekem cserébe?
– Nem adtak felhatalmazást, hogy bármilyen ajánlatot
tegyek. Ezt magának kéne megkérdeznie tőlük.
– Átadja nekik a feltételeimet? – cseng halálosan komolyan
Wolfe hangja.
Maggie szíve amúgy is hevesen dobog, ám most még jobban
nekilendül.
– Ha akarja.
– Megmutatom nekik, hol van Zoe, cserébe két óráért a
strandon. Magával.
Egy pillanatra nem bízik magában annyira, hogy
megszólaljon.
– Azt ugye tudja, hogy a rendőrség soha nem egyezne bele?
Maga különben is gyilkos. Miért akarnék én magával tölteni
bármennyi időt is?
– Segítene vele Zoe anyjának, hiszen látszólag törődik vele.
És szép időnek kell lennie. Ha esik az eső, akkor egy másik
napot választunk. És csak mi ketten lehetünk ott. A rendőrség
és az őrök hallótávolságon kívül kell hogy legyenek.
– Szó sem lehet róla. De elismeri, hogy megölte ezeket a
nőket? Tudja, hogy hol van Zoe?
– Naná hogy nem ismerem el – simít végig a tarkóján Wolfe,
miközben hangosan sóhajt. – És fogalmam sincs, hol van Zoe.
De a kék egyenruhás barátaimnak adhatok egy futóleckét
Cheddar barlangjaiban. És még meg is szökhetnék, hiszen úgy
ismerem azokat a barlangokat, mint a tenyeremet.
– Utána meg egész életében űzött vadként élhetne.
– Még mindig jobb, mint itt sínylődni – néz körbe elutasítóan,
mire több szempár is hirtelen más néznivalót talál magának. –
Aztán lehet, hogy bebizonyítom az ártatlanságomat. És újra
szabad ember leszek. Ha így lesz, akkor talán találkozhatunk,
normális körülmények között.
A beszélgetés egyre vadabb irányt vesz. Maggie érzi, hogy le
kell lassítania.
– Hadd foglaljam össze néhány szóban, hogyan is szoktam
dolgozni. Figyelemmel kísérem a nagy port kavaró vagy vitás
gyilkosságot vagy egyéb erőszakos bűncselekményt, melyben a
bíróság ítéletet hozott. Kutatni kezdek, mélyre ások minden
olyan ügyben, ami felkelti az érdeklődésemet. Jegyzeteket
készítek, melyek a könyveim vázát képezik. Jelenleg körülbelül
két tucat folyamatban lévő könyvem van. A legtöbbjük nem
lesz hosszabb, mint két vagy három fejezet, mert nagyon kevés
ügyet vállalok.
– És az én ügyemnek hány fejezetet szentel?
Wolfe közvetlensége, feltételezései zavarják Maggie-t.
– Fél tucatot – vágja rá, holott ennél jóval többet szentelne
neki.
– Igazán biztató. Remélem, a címe nem a nevemre történő
szánalmas utalás lesz.
– Szerintem az elmúlt két év során épp elég farkasos
szóviccet olvastunk már – mondja Maggie, és érzi, hogy arca
egy árnyalattal sötétebben ragyog. – A lényeg, hogy amíg nem
vagyok meggyőződve arról, hogy az igazságszolgáltatás
részéről súlyos tévedés történt, addig nem vállalom el az ügyet.
Sőt számomra még az igazságnál is fontosabb, hogy el tudjam
hinni, hogy megnyerem az ügyet.
– Pont ezért választottam magát.
Van ebben az egyszerű mondatban valami, ami túl
bensőségesen hangzik.
– Nagy butaság lenne rám pazarolnia minden reményét.
– Bizonyára elgondolkozott már azon, hogy miért nem adtam
be a fellebbezésemet. Mások legalábbis gondolkoztak rajta. És
tévesen azt a következtetést vonták le, hogy azért nem, mert
elfogadtam az ítéletet. Semmi sem áll távolabb az igazságtól.
Csak a megfelelő időzítésre vártam.
Előrenyújtja a kezét. Meg fogja érinteni. Maggie vár, hogy
valaki közbelépjen. Testi érintés csak a látogatás elején és
végén engedélyezett. Most nem, most…
Senki nem lép közbe. Maggie keze az asztalon marad, mintha
odaszögezték volna. Wolfe ujjhegye lágyan érinti az övét.
– Magára vártam.
 32. fejezet

Pete a konyhaajtóban áll, Maggie házában, és figyeli, ahogy a

helyszínelőcsoport dolgozik. Az egyik technikus fényképeket
készít. A másik ujjlenyomatokat vesz. A fotós egy pillanatra
megáll.
– Az egész házhoz van bejárásunk, még a garázsba is, kivéve
a pincét. Maggie azt mondta, azt végleg lezárták, és csak
egyetlen oldalról lehet lemenni. Évek óta nem járt ott senki, és
a lépcsők sem biztonságosak.
Pont az ilyen helyek érdeklik Pete-et.
– Nincs hozzá kulcs?
– Mi legalábbis nem találtunk.
– Megnézhetem, mi van odafönn?
– Persze, ott már végeztünk.
A folyosón haladva Pete az órájára néz. A parkhursti
látogatás fél órával ezelőtt kezdődött. Ha Isten is úgy akarja,
akkor Maggie és Wolfe most együtt vannak.
A felső szintre vezető egyenes, magas lépcsősoron egy széles
előtérbe jut. Az előtérben a falak mentén, keskeny asztalokon
fehér, Maggie-hez hasonlóan törékeny orchideák sorakoznak.
Az előtérből öt ajtó nyílik. Megsaccolva, hogy melyik lehet a
hálószobája, balra fordul, és egy, a ház bejárata fölötti szobába
lép, melynek ajtaja tárva-nyitva. Bent egy technikus ül Maggie
íróasztalánál. Fel se néz, amikor Pete belép. Pete kesztyűt húz,
és óvatosan kitárja a következő ajtót.
El sem tudta eddig képzelni, hogy a fehérnek hányféle
árnyalata lehet.
A falak az erdőben földre hullott hó színét idézik. Az
ablakkeretek és ajtótokok ennél élénkebb színűek, mint a
napsütötte hó. A függönyök és az ágytakaró a lehető
legvilágosabb szürkésfehér. Az ágy ezüstszínű, a fabútorzat
pedig hántolt nyírfa színére emlékeztet. Biztos, hogy ez az ő
szobája. A vendégszobák soha sem ennyire előkelőek. Mégis, a
végtelen sok fehér szín ellenére semmi sem emlékeztet Maggie-
re.
Szinte anélkül, hogy észrevenné, mit csinál, lehúzza a cipőjét,
és mezítláb járva a szobában érzi a vastag szőnyeg puhaságát.
Bepillant az éjjeliszekrény és a fésülködőasztal fiókjaiba.
A szekrények az egyik fal mentén állnak. Leginkább a
nadrágokat és a pulóvereket kedveli, de van pár vékony,
testhezálló ruha is. Mind hosszú ujjú és hosszú fazonú. A
mérete harminchatos. Lóg ott még néhány gyapjúkabát, ott
van az állomáson viselt rózsaszín, fekete gombos is. A
szekrényben minden ruhadarab vagy élénk, vagy a fehér és a
krémszín különböző árnyalataiban pompázik. Nincs semmi
zöld, barna vagy bézs.
Semmi, ami egy férfira is jó lenne.
 Egy hirtelen hangra Pete összerezzen, és kinyitja a szobához
tartozó fürdőszoba ajtaját. Bent egy férfi hátsója lóg ki félig a
kád alól.
– Találtál valamit? – kérdezi.
Sunday kikecmereg, és a sarkára ül.
– A vezetékek javításra szorulnak. Ezen kívül egyelőre
semmit.
Ahogy Sunday ismét eltűnik a kád alatt, Pete kinyitja a
fürdőszobaszekrény ajtaját. Sminkszerek, kontaktlencsék, a
szokásos női holmik. A mosdó alatti szekrényben WC-papír-
gurigák, tisztítószerek és ipari mennyiségű hajfesték.
Sarkon fordul, és már a hálószoba közepén jár, amikor
Sunday hangját hallja a fürdőszobából.
– Hoppá!
– Mit találtál? – kérdezi.
– Még nem tudom. Adj egy percet. Majd utolérlek.
Otthagyja Sunday-t, és az előtér felé veszi az útját. Talál még
egy hálószobát, amelyben egy bevetetlen ágy és üres
szekrények állnak, meg egy másik, kisebb szobát, amit bútor-
és dobozraktárnak használnak.
A folyosó végén lévő szobát fapadló borítja, és szinte semmi
bútor nincs benne. Csak egy régi, kényelmes bőrszék és egy
dohányzóasztal, rajta hét keménykötésű könyv. Mindet Maggie
írta. A legsikeresebb, valós bűnügyekkel foglalkozó könyvei,
mindegyik az általa védett bűnözőkről szól. Semmi más nincs a
szobában, kivéve azt, amit a falakra tűzött.
 – Mint egy múzeum, nem igaz?
Liz áll mögötte, és a vállán keresztül nézi a fényképeket,
újságkivágásokat és az ügyekkel kapcsolatos aktákat,
amelyeket a szoba falán helyezett el.
– Csak éppen nem gyerekeknek való – válaszolja Pete, el nem
mozdulva az ajtóból.
A szoba falán hatalmas parafa faliújságok lógnak, mindegyik
Maggie egy-egy ügyfelének szentelve.
– Tisztára, mint egy bűnügyi elemző szobája – mondja Pete. –
Azzal a különbséggel, hogy itt minden olyan, hát, nem is
tudom…
– Diadalittas? – libben a szobába Liz, és megáll a Shane
Ridley-nak szentelt faliújság előtt. Maggie Ridley ügyvédjeként
hozzáfért a rendőrségi aktákhoz, így több kulcsfontosságú
irathoz és tetthelyen készült fényképhez, amelyek még most is
a falon láthatók. Lara Ridley testének csak három darabját
találták meg. Az egyikre, a fejére egy túrázó cserkészcsapat
bukkant rá egy erdőben. Liz a fényképet nézi, amely az őszi
falevelek alól üres szemgödrökkel a kamerába meredő
koponyát ábrázolja.
– Roppant büszke a munkájára, nem? –kérdi Liz.
– Jól is csinálja – lép Pete a Ridley portréját ábrázoló
fényképhez, ami a pár mézeshetein készült.
A haja vizes és szélfútta, arcán homokszemcsék vannak. A
válla csupasz.
A soron következő faliújság Maggie első nagy sikerét
eleveníti fel. A háromrendbeli gyilkosságért elítélt Steve
Lamptont 2007-ben engedték ki, miután öt évet letöltött
életfogytiglanig tartó börtönbüntetéséből. Most ő is a fiatal női
áldozatait ábrázoló hátborzongató fényképek gyűrűjéből tekint
Pete-re.
Utána következik Nigel Upton, aki Derbyshire-ben, egy
ismert szerelmi fészekben ölt meg két kamaszt. Maggie
közbenjárására Uptont is felmentették.
A nagy, függöny nélküli ablak egyik oldalánál Niall Caldell
látható, aki egy bunkósbottal halálra verte az anyját, csak
azért, hogy minél hamarabb megkaparintsa az örökségét. Az
ablak másik oldalánál Russel Mulligan látható, aki egy balul
sikerült fegyveres rablás során agyonlőtte a falusi
postáskisasszonyt. Utána Bill Fryer következik. Vitathatatlanul
ő a legmegátalkodottabb az összes közül. Az egyetlen, aki
gyerekekre hajtott.
– Halott gyerekek képei díszítik a falát – hüledezik Pete.
Sok mindent látott már életében, de…
A szoba utolsó faliújságját Hamish Wolfe-nak szentelte. A
fényképe épp szemmagasságban van.
– Fura egy nő ez, Pete – Liz szorosan mellette áll. – Tudom,
hogy szerinted ellenségesen állok hozzá. Azt is tudom, hogy a
munkáját végzi, de nézz az asztalára.
A szobában lévő összes tárgy közül Pete nem is gondolta
volna, hogy pont a dohányzóasztal kelti majd fel az
érdeklődését. Az asztalon irdatlan rendetlenség van, és több
kávéscsésze és pohár talpnyoma. A könyvkupac mellett egy
pohár áll. Kézbe veszi, és megszagolja. Whiskey.
Itt ül, kávézgat és whiskey-t kortyolgat, miközben ártatlanul
legyilkolt emberek fényképeit nézegeti, és szörnyeteg
gyilkosoknak segít. Miféle nő viselkedik így?
Pete nem talál szavakat. Sarkon fordul, hogy kimenjen. Liz
azonban nem igazán akar még utánamenni.
– Tudod, mi zavar a leginkább? – kérdezi.
– Mi? – áll meg az ajtóban Pete.
– Nézz ezekre a pasikra. Nézd meg Ridley-t, Caldellt, ha
Mulligant nem is annyira, de Fryert mindenképpen. És
különösen Hamisht. Csak vess rájuk egy pillantást.
Pete szemügyre veszi őket, és azonnal megérti, mire céloz
Liz.
– Ha Maggie-t csak és kizárólag az igazság érdekli – folytatja
Liz –, akkor miért van az, hogy csak a jóképű pasasok ügyeit
vállalja?
– Pete! – hangzik fel odalentről. – Ezt látnod kell!
Maggie kupiszobáját hátrahagyva Pete és Liz visszasietnek a
konyhába, ahol Pete majdnem felbotlik egy pár lábban. Az
egyik technikus hanyatt fekszik a földön az asztal alatt, és az
asztal lapját bámulja. Az összes széket félretolták.
– Mi van?
– Gyere ide, és nézd meg magad!
Pete a hideg konyhakőre hasal, majd a hátára gurul. A
helyszínelősrác zseblámpájával felfelé világít.
 – Jesszusom!
– Hát ez az. Szerinted észrevette?
Pete gondolkodik.
– Biztos szólt volna róla. De mi az, csak nem…
– Vér? Nem, nem hisszük. Bár minden bizonnyal azt a
látszatot akarták kelteni. De talán csak egy vastag piros filctoll.
Mintát kell vennünk.
A technikus kibújik az asztal alól, miközben Pete bent marad,
és a Maggie asztala alján lévő feliratot bámulja. Csak két szó az
egész:
ENGEM SZERET
 33. fejezet

A látogatóterem egyre hangosabb, így Maggie-nek és Wolfe-nak

közelebb kell hajolniuk egymáshoz.
Csakis ő lehet az.
Bárcsak ihatna valamit, gondolja Maggie.
– Oké, akkor mondjon valamit, amin el tudok indulni.
Mondja el, ki ölhette meg ezeket a nőket.
– Csak annyi sejtelmem van róla, mint magának – csóválja a
fejét Wolfe.
– Magyarázza meg az anyagmaradványokat. Azt, hogy Myrtle
Reid holttestét az autójában szállították, azt, hogy a
számítógépéről Facebook-üzenetet küldtek.
– Valaki betört a házamba – emeli fel horzsolt kezét az
asztalról. – Ha ezt el tudja fogadni, a többi már gyerekjáték.
Valaki betört a házába. Elvitte a kocsikulcsát, összeszedett
néhány kutyaszőrt. Használta a számítógépét.
– Kinek volt még kulcsa a lakásához?
– Anyámnak, a takarítónőmnek, a menyasszonyomnak.
Egyiküket sem gyanúsítom semmivel, de kérem, ellenőrizze
őket.
– Valamelyikük jelentette valamikor, hogy eltűnt a kulcsa?
Ön elveszítette bármikor is a sajátját?
– Attól tartok, hogy nem. Persze van egy tartalék kulcs a
házban, de nem emlékszem, hogy valaha is eltűnt volna. Igaz,
nem ellenőrzöm nap mint nap.
– Ez a betörő, ha egyáltalán létezik, hozzáfért a
számítógépéhez is. Ami, feltételezem, hogy kódolt.
– Persze hogy az – grimaszol Wolfe. – De soha nem voltam
annyira óvatos, hogy kilépjek, mielőtt reggel munkába
indultam. Gyakran bekapcsolva találtam, amikor délután
hazaértem. Ha valaki bejutott, onnantól kezdve már nem volt
nehéz hozzáférni a számítógépemhez.
– Értem. Elfogadom, hogy ez lehetséges. De kinek állna
szándékában a nyakába varrni néhány gyilkosságot?
Maggie fején találta a szöget.
– Hát ez az. Rólam van szó. Ha a gyilkos csak egy bűnbakot
keresett volna, akkor olyasvalakit kerített volna, aki kevésbé
tud visszavágni. Aki nem okos. Olyasvalakit, aki az átlagosnál
kevésbé művelt. Akinek problémás a háttere.
– Valaki pont magának akart volna ártani? – néz rá Maggie
szkeptikusan.
– Pontosan.
– Vannak ellenségei?
– Ezrével. Látta, hogy miket posztolnak rólam a Twitteren?
– Úgy értem, korábbról. Olyan betegek, akiknek csalódást
okozott. Kirúgott titkárnők vagy ápolónők?
– Soha nem jelentettek fel foglalkozás körében elkövetett
mulasztásért. Soha nem kellett hivatalos megrovásban
részesítenem egyetlen fiatal kollégát sem. Az emberek
általában tudnak együtt dolgozni velem.
– Mond magának valamit az a név, hogy Sirocco Silverwood?
– Csak nem egy ifjúsági regény szereplője? – vonja fel a
szemöldökét Wolfe.
– Nem, ő valós személy. Azt állítja, hogy maguk ketten
összetartoznak.
– Rengeteg nő ír nekem – mondja érdektelen arckifejezéssel.
– Többen úgy is gondolják, hogy kapcsolatban vagyunk. Nem
őrzöm meg a leveleiket – itt megáll egy pillanatra, gondolkozik.
– De édesanyám mintha említette volna ezt a nevet. Ő is a
rajongói csoportom egyik tagja?
– Igen. Találkozott vele?
– Nem – rázza a fejét Wolfe.
– Meséljen a Kövérek Klubjáról.
– Fogalmam sincs, miről beszél – dermed le Wolfe.
– Egy megalázott nőnek hosszú az emlékezete. Azt beszélik,
hogy fiatalabb korában szörnyű tetteket művelt.
– Ha valaki becsal egy nőt egy barlangba – magyarázza Wolfe
a dühtől elhalványuló tekintettel –, és keresztülvágja a torkát,
az szörnyű tett. Ha ezek után hagyja, hogy a vaksötétben, a
hideg kövön elvérezzen, az még szörnyűbb. Én is hallottam
ezeket a vádaskodásokat. De hadd mondjak magának valamit.
Egy egyetemi társsal a beleegyezésével szeretkezni az én etikai
kódexem szerint teljesen rendjén van. Bármekkora méretű
ruhát is visel az illető.
A magabiztossága idegesíti Maggie-t. Nyilván nem azt várta
tőle, hogy kétségbeesetten, sőt szánalmasan tiltakozzon, de a
nyugalma sem helyénvaló.
– Videofelvételeket készített. A lányok tudta nélkül.
Vár egy kicsit, hátha letagadja. A pornóüzletet épp csak
meglebegtették. Wolfe tekintete azonban továbbra is
rendíthetetlen.
– Maga és a barátai csak színlelték, hogy szeretik azokat a
lányokat, talán még le is itatták őket, hogy könnyebben
elvégezhessék a dolgukat. Azt gondolták, mindez vicces. Aztán
kézről kézre jártak a felvételek, csak hogy bámulhassák a nők
testét, és röhögjenek, milyen borzalmasan undorítóak.
Wolfe egyik kezével az asztalra csap. Nem hangosan, de elég
élesen ahhoz, hogy további tekinteteket vonzzon oda. Néhány
szomszédos asztalnál ülő elítélt még a beszélgetését is
abbahagyta.
– Ugyan már, Maggie – csattan fel. – Ne akarja nekem azt
mondani, hogy azért itattam le nőket, hogy utána szeretkezzem
velük. Az egyetemi hallgatók isznak. Isznak és szeretkeznek. És
nemi erőszakról sincs szó. De tudja, mit? Még ha ezek a
szánalmas pletykák igazak is lennének – és most ezzel nem azt
akarom állítani, hogy igazak is –, de egy pöcs orvostanhallgató
viselkedése és egy négyrendbeli gyilkossággal vádolt bűnöző
között ég és föld a különbség.
Maggie vár. Az jó jel, ha Wolfe mérges. Az emberek általában
mérgükben szokták elszólni magukat.
– Hölgyeim és uraim, még tíz perc. Kezdjék el befejezni a
beszélgetést!
Wolfe lankadni látszik.
– Gondolom, eljött az idő, hogy döntsön, Rose ügyvédnő.
Kötünk akkor üzletet vagy nem?
– Nem adott semmi kapaszkodót – tartja fel a kezét Maggie. –
Valaki betört a házába és ellopta az autóját. Önmagában véve
nem lehetetlen, bebizonyítani viszont igen. Valaki megpróbál a
nyakába varrni négy gyilkosságot, de fogalma sincs, hogy ki…
– Nem gondolt még véletlenül arra – hajol közelebb Hamish
–, hogy Weston bűnügyi felügyelő beszélgetése a benzinkútnál
szolgálatot teljesítő kiszolgálóval micsoda fantasztikus egy
véletlen?
– Tessék?
– Gondolja, Maggie, hogy egy olyan férfi, akinek a
csomagtartójában egy nő fekszik összekötözve és halálra
rémülve, ellenőrzi a keréknyomást, mielőtt elindulna
otthonról?
Hát persze. Pontosan ezt gondolta ő is.
– Balesetek mindig vannak. A dolgok elromolhatnak. Talán
áthajtott egy üvegszilánkon azon az estén.
– Vagy az a valaki, aki a kocsimat vezette, azt akarta, hogy
meglássanak. Hogy valahol rögzítsék kamerára, és azért
választotta azt a benzinkutat. Hiszen azt sem tudjuk pontosan,
hogy Myrtle az autóban volt-e egyáltalán. Csak annyit tudunk,
hogy valamivel később a zokniját megtalálták egy közeli
bokorban. Nem tűnik úgy magának, hogy felültettek?
Egy őr az asztalok között kezd járkálni. Felszólítja az ott-
tartózkodókat, hogy fejezzék be a beszélgetést, és hagyják el az
épületet.
– A gyilkosságoknak vége – jegyzi meg Maggie. – Amint
lekapcsolták magát, abbamaradtak a gyilkosságok.
– Mondtam, hogy valaki rajtam akar bosszút állni.
– Nem – rázza a fejét Maggie. – Azt, hogy valaki koncepció
nélkül másra akarja kenni a gyilkosságot, el tudom fogadni. De
hogy valaki csak azért ölt volna meg négy nőt, hogy magát
bajba juttassa? Ez őrültség.
Az őr már nagyon közel jár hozzájuk, így Maggie feláll.
Hamish nem mozdul.
– Maggie, ha ez az ügy egyszerű volna, nem lenne szükségem
magára.
 34. fejezet

– Egy járőrkocsi parkol a házam előtt.

– Ó, otthon vagy. Adj még tíz percet.
– Nem, nem gondolom, hogy… Ó, az isten szerelmére.
Maggie a csendet hallgatja. Tíz percet? Wellsből nem lehet tíz
perc alatt ideérni. Ezek szerint Weston valahol a közelben
bujkál. A francba! Pedig még le akart zuhanyozni, be akart
volna bújni az ágyba, mert szüksége lenne némi időre, hogy
rendbe szedje a gondolatait. A Wolfe-fal töltött idő
kifárasztotta.
– Ezek szerint nincs már szükséged Pete nyomozóra?
– Soha nem is volt.
– Pedig már kezdted megkedvelni.
– Kilenc óra elmúlt – zárja be a hátsó ajtót Maggie. – Fázom.
Éhes vagyok. És tudom, hogy csak azért jön, hogy
megkérdezze, hogy ment a mai nap.
A konyhában betolakodók szaga terjeng. A testük szaga, a
magukkal hozott étel szaga és a hátsó ajtó előtt elszívott
cigarettájuk szaga. A kíváncsiságuk szaga, a szekrényekben és
fiókokban matatásuk szaga. Érződik a róla szóló gonosz
csipkelődések és élces viccelődések szaga.
 Épphogy kilép a zuhany alól, máris csöngetnek. Újra
csöngetnek, amikor a ruháját kapkodja magára. Majd
harmadszor, mire leér a lépcső aljára. Ismét havazni kezdett,
Pete haján és kabátja vállán hópihéket lát.
– Van rá esély, hogy gyorsan végezzünk? – kérdezi Maggie.
– Attól függ, milyen gyorsan tudsz enni.
Pete egyik kezében egy zacskót egyensúlyoz. Maggie a
kiáradó fokhagyma és gyömbér illatát érzi. Neheztelnie kéne
Pete-re, amiért ilyen számító. Viszont nem érez mást, csak
éhséget. Kitárja az ajtót, csöndben engedélyt adva a belépésre.
– Kínai? – kérdezi.
– Thai – lép be Pete, és vele együtt jön a sötét hideg is.
Maggie gyorsan ugyan, de nem elég gyorsan csukja be az
ajtót. Az előszoba sarkaiban még mindig látja a hideg levegőt.
– Evőeszközök a mosogató melletti fiókban – ad
iránymutatást Pete-nek, amikor beérnek a konyha melegébe. –
Lehet, hogy még pálcikám is van. Az elefánt nem eszik velünk,
neki nem kell teríteni.
Pete mosolyog. Inkább a késekhez és a villákhoz nyúl, de
meg sem említi, hogy nincs két egyforma. Maggie elöblít két
tányért, és a hűtőben még egy fél üveg bort is talál.
– No, akkor mesélj – kezdi Pete. – Dűlőre jutottál Wolfe-fal?
– Tőle kéne megkérdezned, hogy dűlőre jutott-e velem. A
magam részéről udvariasnak találtam. Intelligensnek.
Szellemileg és testileg is jó állapotban van.
Pete felhúzza a szemöldökét.
 – Mármint jó egészségben. A börtönkörülmények nem
viselték meg. Egyelőre. A végén persze mindenkit megviselnek.
– Igen nagy tekintélyt szerzett magának. Orvosi tanácsokat
osztogat. A nagymenők vigyáznak rá, biztosítják a védelmét,
meg ilyenek. De ő is elég erős. Tud magára vigyázni.
– Ezen kívül elég nyugodtnak találtam.
– Nyugodtnak?
– Igen. De nem legyógyszerezettnek. Nem szed semmit.
Ebben biztos vagyok. Az idegességnek vagy türelmetlenségnek
semmi olyan jelét nem mutatta, amilyenre az ember számít, ha
valaki az igazságszolgáltatás áldozatának tartja magát. Még
csak nem is volt különösebben mérges. Bármennyire is furcsa,
de nagyon nyugodtan viseli, hogy börtönben van.
– Ez ártatlanságra vall szerinted?
– Nem – fordul a hűtő felé Maggie. – Egyáltalán nem.
Pete megigazítja a késeket és a villákat.
– Gondoltál már valaha arra, hogy Wolfe-ot felültették? – veti
oda a válla fölött, de Pete arcán látja, hogy a kérdés nem érte
váratlanul.
– Naná – válaszolja. – Ez volt az első és egyetlen védekezési
pontja. Ezzel csak az a baj, hogy soha nem állt elő egyetlen
potenciális jelölttel sem. Saját bevallása szerint, amit mi is csak
megerősíteni tudunk, Wolfe-nak nem voltak ellenségei.
– Ti meg készségesen elhittétek, hogy egy ilyen kellemes fickó
képes megölni négy nőt?
– Fel tudnék most sorolni néhány igen vonzó külsejű
tömeggyilkost.
Maggie bort tölt, Pete leveszi az ételek dobozáról a tetőt.
Leülnek, és Maggie érzi, mennyire sajnálja, hogy ő és Pete
Wilson sohasem lehetnek barátok.
– De elismered, hogy lehetséges? – kérdezi Maggie. – Mi van,
ha a takarítónője fülhallgatóval a fülén, zenét hallgatva végzi a
munkáját. Ha fent van az emeleten, és porszívózik, bárki
bemehet az alsó szintre, megtalálhatja a tartalék kulcsot,
lemásoltathatja, majd visszateheti a következő héten.
– De az is lehet, hogy az anyja, aki elég domináns és féltékeny
egyéniség, és állandóan kontroll alatt akar tartani mindent,
úgy döntött, hogy egyszerűbb lenne a fiát úgy féken tartani,
hogy rács mögé juttatja. Lehetséges, de nem valószínű.
– Meséld el, hogyan kezdődött az a beszélgetés közted és a
benzinkutas srác között.
Pete Maggie-re mered egy pillanatra. Azonban ennyi idő is
elég, hogy tudassa Maggie-vel, észrevette a beszélgetés
fonalának irányváltozását, és tudja, hogy Maggie kihallgatja.
– Gyakran tankolok annál a kútnál. És általában váltok
néhány szót Ahmeddel. Megkérdezte, hogy áll a dolog, én meg
elmondtam, hogy több szálon is nyomozunk. Egyszer csak azt
mondta, hogy figyusz, Pete, az a csaj, aki eltűnt, nem kék
kabátot viselt? Mire azt mondtam, lehetséges, de miért? Erre
azt mondta, hogy várjak egy percet, és eltűnt hátul. Marhát
kérsz vagy csirkét? Vagy mindkettőből egy kicsit?
– Azt hiszem, mindkettőből kérek. Köszönöm, ennyi elég lesz.
Folytasd. A kabátnál tartottunk.
– Észrevett egy BMW-t, amelynek a sofőrje furcsán
viselkedett, és amikor a hírekben beszámoltak Myrtle
eltűnéséről, megnézte a kamera felvételeit. Sokáig tanakodott,
hogy így meg úgy, hívja-e a rendőrséget vagy ne, mígnem
egyszer csak felbukkantam a szokásos ólommentes
benzinemért.
– És ez volt az a nyom, ami egyenesen Hamishhez vezetett. A
kutya DNS-e és a szőnyegszálak azonnali kapcsot jelentettek
közte és Jessie között. Az ügyet ezennel le lehetett zárni.
Pete szája még tele van, de egyetértően bólogat.
– Nem gondoltál arra sose, hogy túl sok a szerencsés
véletlen? Úgy értem, az ügyben semmi előrelépés nem
mutatkozott, és – most megbocsáss – egyszer csak hirtelen
derült égből villámcsapásként megjelenik a gyilkos egy
biztonsági kamerán a kedvenc benzinkutadnál.
Pete éhesebb, mint Maggie, egyre tömi az ételt a szájába, és
két falat között szólal csak meg:
– A yorkshire-i gyilkost is a vak szerencse buktatta le.
– Hamish Wolfe háza előtt nincs személyre szóló
parkolóhely. Sem leálló, de még garázs sincs az út mentén.
Mindenki az utcán parkol, és elég nagy a harc az üres
helyekért. Wolfe rendszeresen a házától távolabb volt
kénytelen parkolni.
– Igen, ezt említette.
– Tehát akinek volt kulcsa az autójához, észrevétlenül
kölcsönvehette egyik este, felfújathatta a kerekeit annál a
benzinkútnál, amelyikről korábban már megállapította, hogy
az üggyel megbízott nyomozó gyakran megfordul ott. Arra
nincs bizonyíték, hogy a felvételeken látható kapucnis alak
valóban Hamish Wolfe volt-e.
– Valóban, azon kívül, hogy az illető Hamish autóját vezette,
nincs. De arra sincs, hogy bárki más vezette volna.
– Soha nem találtátok meg a számítógépet, amelyről a
legtöbb Facebook-bejegyzést posztolták, így van?
Pete-nek üres a tányérja. Fogja a marhahúst tartalmazó
papírdobozt.
– Igen. A Facebook nagyon készséges volt, de amikor
felvettük a kapcsolatot az internetszolgáltatóval, hogy
kiderítsük az IP-címhez tartozó helyet, nem jártunk
szerencsével.
– Mert az a valaki, aki használta a gépet, kellő műszaki
tudással rendelkezett.
– Úgy emlékszem, hogy a kutatás során még Kelet-Európa is
felmerült mint lehetséges helyszín. De mindegy is, mert
találtunk egy posztot, amihez Wolfe a saját számítógépét
használta. Ennyi elég is volt.
– Szóval – kotorja odébb az ételt a tányérján Maggie –
találtatok valami érdekeset? – néz körbe a konyhában.
A Pete szemében megcsillanó fényből Maggie azonnal rájön,
hogy igen. Valamit találtak a házában. Villája a tányérján
csörömpöl.
 – Mit találtatok?
Pete felveszi a telefonját, Maggie felé fordítja, hogy
megmutasson egy fényképet. Falapok. Sötétvörös tintával,
mérgesen, csupa nagybetűvel írt szavak.
ENGEM SZERET
Ez nem jelent semmit. Ennek semmi köze nincs hozzá vagy a
házához. Aztán egyszer csak.
– Ó! – tolja hátrébb a székét, és térdre vágódik.
– Feltételezhetem, hogy ez nem a munkáddal kapcsolatos? –
teszi fel a kérdést Pete, miközben ő is leguggol, és az asztal alatt
Maggie szemébe néz.
Maggie felnyúl, és törölni kezd. Az asztal lapja alul érdes,
csiszolatlan, és rengeteg szálka megy a kezébe, de nem törődik
vele, csak az ujjára köp, és újra nekiveselkedik.
– Várj – hajol közelebb Pete.
Körmével le tudja kaparni a sértő szavakat és vele együtt az
asztal farostjait.
– Ne, ne csináld – fogja meg a válla alatt Pete és húzza ki az
asztal alól Maggie-t. – A kabátzsebemben van csiszolópapír.
Éreztem, hogy meg akarsz szabadulni ettől. A
helyszínelősrácoknak minden szükséges felszerelésük megvan,
és én is megcsinálhatom, mielőtt elmegyek.
– Köszönöm – Maggie hagyja, hogy Pete talpra állítsa. –
Köszönöm, már jól vagyok. Elnézést, fejezd be a vacsorádat.
Pete visszaül, és anélkül, hogy levenné a szemét Maggie-ről,
megfogja a villáját.
 – Mit jelent ez? – kérdezi Pete Maggie-től.
– Nem tudom.
– Eléggé felhúztad magad olyasvalamin, aminek semmi
értelme.
– Ha egy csokis muffin receptjét írták volna oda, akkor is
mérges lennék – csattan fel Maggie. – Valaki akkor csinálta ezt,
amikor aludtam. És még hova törtek be?
– Nem lehet megmondani. A házban nem találtunk más
ujjlenyomatot, csak a tiédet. Nagyon alapos a takarítónőd.
– Nincs takarítónőm. Se takarítóm.
– Az igazat mondd: amikor megláttad, ki jutott először az
eszedbe?
– Ez hülyeség – rázza a fejét Maggie.
– Na mondd.
– Sirocco. Tudod, az a nő, akiről meséltem. Folyamatosan
arról magyarázott, hogy Hamish és ő lelki társak. Azt hittem,
teljesen ártalmatlan, csak kissé zakkant. És ahogyan azt már te
is említetted, az a bagázs tudja, hogy hol lakom.
– Másvalaki?
– Nem. Mindenki fura volt, de ő volt az egyetlen, aki azt
állította, hogy Hamish szereti őt. És azt a papírrózsát akár
Sandrától is megszerezhette. Találtatok rajta ujjlenyomatot?
– Semmi perdöntőt. Néhány lenyomatfoszlányt, ami lehet
akár Hamishé is, de a papírról nehéz lenyomatot venni. Meg
egy másikat, ami biztos, hogy nem a tiéd, és nem is Hamishé,
de az meg nem szerepel a nyilvántartásunkban.
 – Említettem neki Siroccót, amikor találkoztunk ma. Talán
erőszakosabbnak kellett volna lennem.
Pete fogja a villáját, és félúton a levegőben megtartja.
– Az igazat mondtad, amikor azt állítottad, hogy egyedül élsz
itt?
– Naná.
– Kellőképpen ismerjük már egymást?
Egy pillanatig Maggie-nek fogalma sincs, hogy Pete mit akar
ezzel. Aztán eszébe jut. Azt akarja tudni, hogy kihez beszél,
amikor azt hiszi, hogy egyedül van.
– Azt fogod gondolni rólam, hogy bolond vagyok – közli.
Kellemes a mosolya, dönti el Maggie. Kedvesebb, kevésbé
bonyolult, mint Hamishé.
– Kék a hajad – mondja Pete. – Már akkor bolondnak hittelek,
amikor először pillantottalak meg.
– Volt egy ikertestvérem. Egy húgom. Aki meghalt.
– Sajnálom – fagy le a mosoly Pete arcáról.
– Nagyon régen történt. Soha nem ismertem őt igazán. Vagyis
hogy igen. Úgy ismerem őt, mint saját magamat, és mindennap
érzem, hogy hiányzik. Vannak napok, amikor úgy érzem, nem
vagyok teljes ember nélküle.
– És beszélsz hozzá? Vele osztod meg azt, amit normális
esetben a társaddal kéne?
– Beszélek hozzá, ő pedig válaszol. – Maggie nem számított
arra, hogy Pete ilyen gyorsan megérti, miről van szó. – Olyan
tisztán hallom a hangját, ahogyan most a tiédet.
 – Hallasz más hangokat is? – vonja fel a szemöldökét Pete.
– Nem – mosolyodik el Maggie. – Csak az övét.
– Gondoltál már arra, hogy legyen valamilyen állatod?
Hirtelen egy kutya képe ötlik fel Maggie-ben. Egy dalmatáé,
aki botok után futkos a tengerbe, és a boldogságtól ittasan
ugatja a hullámokat.
– Te szoktál olyanokkal beszélgetni, akik nincsenek veled? –
kérdezi Maggie.
– Aha. A lányommal. Tudom, milyen az, ha hiányzik valaki.
Maggie valamelyest megnyugszik. Pete kiüríti a poharát.
– Szóval, ha nem vagyok túl indiszkrét, mi a terved Hamish
Wolfe ügyével kapcsolatban?
Maggie-ben hirtelen feltámad a vágy, hogy a férfi kedvében
járjon.
– Semmi – válaszolja. – Wolfe bűnös. Maradhat, ahol van.

Miután Pete elment, Maggie lassan bandukol felfelé a lépcsőn.

Alvásra van most szüksége. Arra, hogy aludjon, és ne
gondolkozzon. Órákon át.
– Ikertestvér? Most komolyan?
– Ez jutott hirtelen az eszembe – néz körül Maggie a köntösét
keresve.
– És mi van, ha utánanéz?
– Nem fog – mosolyog. Röviden, összezárt ajakkal. – Azt
hiszem, belém zúgott.
 Leveszi a ruháját, és belép a fürdőszobába. A
kontaktlencsétől a szeme elfáradt. Megmossa a fogát, és rááll a
mérlegre.
– Valaki a bolondját járatja veled.
Pete betartotta a szavát, és mielőtt elment volna, lecsiszolta
az asztal alját, így a betörő rejtélyes graffitije már nem látható.
– Tudom.
Megint fogyott.
– Az a nő a Wolfe-bandából? Sirocco?
– Ő a legvalószínűbb. A kérdés csak az, hogy miért.
 35. fejezet

Wolfe a verekedők minden egyes ütését érzi. A bunyósklub két

tagja egymásnak feszül, majd a fém öltözőszekrényeknek
csapódik, ő pedig a veséjében érzi az ütést. Azt is, ahogy az
öklök az arccsontnak csapódnak és leválik róluk a bőr.
Becsukja a szemét, próbál a gondolataiba menekülni és
felidézni Maggie-t. Sápadt bőrét, kecses, vékony, rózsaszín
árnyalatban végződő ujjait. Próbál visszaemlékezni a meleg
gyapjú és a hideg vegyszerek keveredéséből születő illatra,
amit Maggie magával hozott a börtönbe. Ám hiába próbál
kitörni az itt és most kegyetlen, rideg valóságából, nem tud.
Már szinte érzi, ahogy a meleg, csiklandozó vér folyik lefelé
az arcán. Talán mert pontosan tudja, hogy az a két jómadár
mekkora kárt tesz egymásban, vagy mert neki kell majd a
végén rendbe tenni őket. A bunyósklubban szerzett
sebesülésekkel ritkán fordulnak a börtönorvoshoz, mert a
sérüléseket jelenteni kell a hatóságoknak. Ha a büntetés-
végrehajtási felügyelet tudomást szerez a bunyósklubról, akkor
meghozzák a szükséges intézkedéseket, és felszámolják azt. Az
őröket ezért lefizetik, a konditeremben elhelyezett biztonsági
kamerákat pedig letakarják.
 Az üvöltés belülről feszíti szét Wolfe fejét. A velejében érzi,
amikor csont ütődik csontnak. Lefelé néz, a kopott padlóra, és
próbál Maggie hangjára emlékezni. Lágy tónusú volt, mégis
mély. Kimérten beszélt, mintha minden egyes szó súlyát
kimérné, mielőtt kimondaná. Próbálja elképzelni, hogy valami
szépet mond. Valami kedveset és abszurdot. E helyett azonban
csak nyögéseket és szitkokat hall.
A konditeremben minden szem a középen verekedő párra
szegeződik. A muszlim fiú áll nyerésre. Kisebb, de gyorsabb,
mint ellenfele, és minden ütését a másik fél bordái alá
irányítja. Egyetlen jól irányzott ütés arra a helyre megállíthatja
az ellenfelét, egy nagydarab, tetkós srácot, aki mindent csinál,
csak épp nem védekezik.
A konditerem sarkában, a teremfoci kapui mögé rejtve egy
Maggie hajával megegyező színű vászontáska lóg.
Kék haj? Erre nem számított.
Arra sem, hogy ilyen szép legyen.
A bunyósok fölött páraszerű cseppek festik vörösre a levegőt.
A muszlim srác megtántorodik. A nézők zsákmányra leselkedő
hiénák módjára vonyítanak, miközben a verekedők beesnek a
kapuba. Wolfe idegesen néz körbe.
A hangzavar egyre nő. A zárkákban, a küzdelemből semmit
sem látó foglyok üvöltve biztatják a verekedőket. Sokan
fogadtak is, hogy ki fog nyerni. A folyosó végén a hétvégén
ügyeletet teljesítő őrök a tévét bámulják, és felhangosítják az
adást. Wolfe az órájára néz. Három perc tizenkét másodperc.
Az átlagosnál hosszabb bunyó. Eltarthat még egy darabig. De
akkor már nem fogja tudni rendbe hozni a sérüléseket.
Maggie az utolsók között hagyta el a látogatási termet. Wolfe
a helyén maradt, és onnan figyelte, ahogy távozik. Vállát
mereven tartotta, tudta, hogy figyeli, ám mégsem nézett vissza.
Aztán eltűnt az ajtón keresztül. Wolfe aggódott, hogy soha nem
látja viszont. Ebben az egyetlen látogatásban kellett bevetnie
az összes fortélyát, hogy felkeltse az érdeklődését.
Ismét a muszlim fiú van fölül. A fehér srácot egyik kezével
hajon ragadja, a másikkal pedig pofozza. A fehér srác rúg
egyet, de célt téveszt. Ahogy egy ütés csattan az arcán, arcbőre
megremeg. Már vörös, ráadásul fel is dagadt, mintha a belső
szervei a bőrén keresztül akarnának kifolyni.
A tömeg érzi, hogy a küzdelem a végéhez közelít. A
fogadásokat szervező rab hunyorog. A fehér srác már a kövön
fekszik. Felemeli a karját. Vége. Ellenfele még egy utolsót rúg
bele, mintha ezzel akarná kifejezni a pénzüket vesztett
emberek mérgét, majd mindenki szépen visszaindul a
cellájába.
A győztes egy sarokba botorkál, ahol szurkolói ellátják a
sebeit. Wolfe a vesztes mellé térdel. A fiú fiatalabb, mint
sejtette. Nincs eszméleténél. Wolfe megnézi, lélegzik-e, és
ellenőrzi a pulzusát.
– Tyler – talál egy érintetlen pontot a fiú arcán, és azt
pofozgatja finoman. – Beszélj, Tyler, hallasz engem?
– Lépj hátrébb, Doki, ki kell vinnünk innen.
 – Nem tudom, mennyire sérült meg. Nem mozdíthatjátok
meg.
Dehogyisnem mozdíthatják meg. És meg is mozdítják. Három
férfi emeli fel és viszi ki. Wolfe és Phil utánuk megy, viszik a
törülközőiket, a vödreiket és a kötszereiket.
Becsukódik mögöttük a konditerem ajtaja. Senki sem néz
vissza, mert nem láthatják a szolgálatban lévő őröket, akik
engedélyezik ezeket a harcokat.
A folyosó üres. Tyler és követői eltűntek az egyik cellában.
Nem lesz nehéz megtalálni őket. Wolfe-nak és Philnek csak a
vérnyomokat kell követniük.
 36. fejezet

Maggie Rose irodája

Somerset, Norton Stown

2015. december 11., péntek

Tisztelt Wolfe úr!

Nem tehetek önért semmit. Az ügye sziklaszilárd alapokon áll, és a
tegnapi beszélgetésünk alkalmával sem tudott semmi olyat mondani,
ami ne lett volna már eddig is a végtelen és eredményre nem vezető
spekulációk tárgya az ön kiszabadításáért küzdők köreiben.
Az erőfeszítéseiket, feltételezem, tudja, hogy csak az ön
karizmatikus személyisége táplálja, és nem az ártatlanságába vetett
hitük. Az emberek hinni akarnak magában, mert ön jóképű, és képes
másokat elbűvölni. És amiben az emberek hisznek, akképpen is
cselekszenek.
Nem gondolnám, hogy mindez meglepetésként éri. Tegnap nem
éreztem, hogy komolyan venné a találkozásunkat. Nyilván csak
rövidke szórakozásnak tekintett. Nem ítélem el ezért, de attól
tartok, hogy se időm, se kedvem nincs önt tovább szórakoztatni.

Szívélyes üdvözlettel
Maggie Rose
 37. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2015. december 12., szombat

Kedves Maggie!
Két évvel ezelőtt minden előzetes figyelmeztetés nélkül megfosztottak
az életemtől. Ami és aki fontos volt számomra, azt mind elveszítettem.
A körülöttem lévők bármikor megölnének, a külvilágban pedig azok,
akik nem tartanak szörnyetegnek, lenéznek, mint egy kutyát.
Ha valaha is gondolkodott már azon, milyen lehet a pokol, akkor
hadd áruljam el. Olyan hely, ahol az ember tudja: egyetlen végső ütés
teljesen tönkreteheti, és élete hátralévő részét azzal tölti, hogy erre
a végső ütésre vár.
Csodálkozik tehát azon, hogy megtanultam elviselni a korlátokat?
Amit csütörtökön látott, az az álarcom, amit azért viselek, hogy
megvédjem magam az utolsó csapástól. Tudom, hogy maga el tudja
hozni azt számomra. Miután megkaptam a levelét, egy ideig azt
hittem, hogy el is hozta.
Sajnálom, ha úgy érzi, csak az idejét vesztegette, és ha úgy
érezte, csak játszom magával.
Látogasson meg még egyszer, és fegyverkezzen fel tíz kérdéssel.
Mindegyikre azonnal és őszintén válaszolok majd. Én is felteszek majd
magának tíz kérdést. Ez így lesz igazságos, nem? Ha az életemet
magára kell bíznom, akkor jobban meg kell ismernem, mint amennyire
most ismerem.
Egy utolsó esélyt, Maggie? Egy igazit?

Üdvözlettel
Hamish
 38. fejezet

– Megint bemegy.
Az ajtókeretben megremeg az üveg, ahogy Latimer beront, és
meg sem áll Pete íróasztaláig. Lehajít egy köteg papírt. Liz, aki
eddig az asztal szélén gubbasztott, most kisurran a szobából.
Pete elveszi a Wight-szigeti börtönigazgatóság egyik tagjának
e-mailjét, amiben tájékoztatja, hogy Hamish Wolfe ismét
küldött egy látogatási engedélyt Maggie Rose számára.
– Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy Maggie el is fogja
fogadni – próbálja Pete elkapni Liz tekintetét.
– Már elfogadta – gyűri össze Latimer a mailt, és dobja a
kukába, de nem talál. – Valaki vegye fel! Amúgy azt mondtad,
egy látogatás. – Latimer Pete-hez intézi szavait, mintha ez az ő
felelőssége lenne. – Azt mondtad, kipipálhatom.
– Most erre mit válaszoljak? – tárja szét a karját Pete. –
Nekem azt mondta, hogy szerinte bűnös. Hogy felőle maradhat
ott, ahol van. És ezt az után mondta, hogy találkoztak.
– Nos, úgy tűnik, Wolfe bevágódott nála. Ami azt jelenti, hogy
fel kell kötnünk a gatyánkat. Mindannyiunknak – néz körbe
Latimer, majd újra Pete-re tekint. – Olvasd át még egyszer azt
az aktát. Gondolkozz Maggie fejével. Találd ki, hogy mi lesz a
következő lépése. Sőt, lendülj te is munkába. Menj, és látogasd
meg.
– Miért pont én? Liz az összekötő tisztje!
– Pontosan tudod, hogy miért pont te. Te ismered a fickót –
fordul sarkon Latimer és indul az ajtó felé. – Szedjétek össze
magatokat! Nem akarok egy biztos ügyet elveszíteni.
A szoba túlsó végében Liz egy icipicit elmosolyodik.
– Uram – kiált Latimer után. – Mikorra is kérte a látogatást?
– Mára. Minden valószínűséggel már ott van vele.
 39. fejezet

Maggie most sokkal jobban izgul. Sokkal gyorsabban vesz

levegőt, a szája is kiszáradt, és a gyomra is próbálja
megemészteni azt, ami nincs is benne, mivel már órák óta nem
evett. Most, ahogy belép a terembe, azonnal meglátja. Wolfe
mosolyog. Maggie nem.
– Hogy van? – kérdezi Wolfe, amikor már csak a faasztal
választja el őket egymástól.
– Jól. És maga? – Látja, hogy Wolfe arcán kiállnak a pórusok,
ami arról tanúskodik, hogy kevesebb mint egy órája
borotválkozott. – Hozhatok magának valamit? – néz a
kiszolgálópultra, ahol olcsó üdítőket és édességeket árulnak. –
Kávét? Valami ennivalót?
– Köszönöm, nem kérek. Hosszú volt az útja, kérem… – mutat
egy székre, hogy üljön le.
Nem fog elfogadni tőle semmit, és egyértelmű, hogy csakis
azért udvariaskodik, hogy pimaszul pont az ellenkezőjét tegye,
mint ami a látogatásokkor megszokott. Eddig ha meglátogatott
egy elítéltet, azok azonnal rávetették magukat a süteményre és
a csokoládéra.
Mielőtt Maggie leülne, megnézi a széket. Most nem fehéret
visel, hanem sötétkék, férfias szabású nadrágkosztümöt. Ma a
kék haját leszámítva rendes ügyvédi külsővel bír, aminek a
tudata segíti összeszedni a gondolatait.
– Megkapta a levelemet? – kérdezi Maggie. – És elfogadja a
feltételeimet? Feltételezem, hogy igen, mivel a látogatási
engedély nagyon hamar megérkezett.
– Elfogadom – ül le Wolfe lassan. – A tíz kérdésből ötnél
megkérhetjük a másik felet, hogy fejtse ki jobban vagy
magyarázza meg a választ.
– Nem azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy tíz darab
egyszavas választ kapjak.
– Én sem – mosolyog újra Wolfe, és Maggie ismét a rejtett
szándékot keresi a mosoly mögött. – Pedig én csak
egyemeletnyi lépcsőn jöttem le.
– Ki kezdi hát?
– Hölgyeké az elsőbbség – tárja szét Wolfe felé kezét.
– Mi történt a testvérével? – kérdezi Maggie, és
megelégedettséggel vegyített bűntudattal konstatálja, hogy
meglepte és megbántotta a férfit.
Wolfe nem készült arra, hogy a testvéréről beszélgessenek.
– Meghalt.
– Magyarázza meg.
Wolfe arca megmerevedik, szemét egy másodpercre
behunyja, de ezt a játékot ő találta ki, ezért hát betartja a
szabályokat.
– A szabadságunkat töltöttük Walesben. Apa, Sophie és én
befizettünk egy hegymászótúrára egy kalandparkban. Sophie
és én együtt másztunk, apa egy másik fickóval ment, de a
közelünkben voltak. Elég könnyen felértünk a csúcsra, nem
volt nehéz túra, és Sophie kezdte meg az ereszkedést.
Itt megáll, levegőt vesz, és nyel egyet.
– Nem lett volna semmi baj. Csak rossz kötelet vett a kezébe.
Könnyen össze lehetett téveszteni, mert nagyon hasonlított az
övére, csakhogy ez hat méterrel rövidebb volt.
Maggie-nek nincs tapasztalata a hegymászásban.
– Ami azt jelenti, hogy?
– Ami azt jelenti, hogy nem ért le a szikla aljára. És nem volt
rajta csomó. Ott lógott a kötél végén. Én meg fent voltam, és
onnan néztem az egészet.
A borzalmas emlék túl élénken villan fel előtte, de már késő
bocsánatot kérni.
– Magasról esett le?
– Kevesebbről mint öt méterről, de szerencsétlenül ért földet.
A nyakát törte.
– Sajnálom. Szegény szülei.
– Mindkét gyermeküket elveszítették. Apám majdnem
feladta, anyám meg… hát anyámat már ismeri, tudja, milyen.
Amikor kicsik voltunk, teljesen más volt – borzong meg. – De
most én jövök. Mitől gondolta meg magát és jött el újra
meglátogatni?
Gondolkodni nem ér. A gondolkodás időt ad, hogy fabrikált
választ adjunk.
 – Amint megkért rá, jöttem – válaszolja Maggie.
– Magyarázza meg – szűkül össze Wolfe szeme.
Maggie elmosolyodik, ahogy felötlik benne a féltucatnyi,
nyilvánvaló levélhamisítvány gondolata, amelyeket az igazi
előtt kapott. Ahogy találkozott Wolfe anyjával, azonnal tudta,
hogy az a gyászoló, kissé zakkant nő volt a szerzőjük.
– Sok levelet kaptam már elítéltektől – mondja. – Meg tudom
állapítani, ha nem eredetiek. Tudtam, hogy azokat nem maga
írta. Igaz ugyan, hogy minőségi hamisítványok voltak, és nem
hinném, hogy egy átlagember észrevette volna a különbséget,
de nekem sikerült.
Na, ez a mosoly már valósnak tűnik.
– Tehát mindössze annyit kellett tennem, hogy megkérjem.
Ez egyébként nem volt kérdés.
– Ahogy maga mondta, találkozni akartam magával. Nők
ezrei akarnak találkozni magával. A karizmatikus gyilkos
lenyűgöz bennünket. Csak ne vigye túlzásba az alkalmazását.
Először a kíváncsiság hajtott ide. Utána a jobbik énemhez szólt.
Harmadik alkalommal sokkal keményebben kell majd
megdolgoznia érte. Most én jövök?
Wolfe bólint.
– Mi hiányzik a legjobban? – kérdezi Maggie.
Wolfe lesüti a szemét. Maggie már majdnem figyelmezteti,
hogy a szabály szerint azonnal kell válaszolni.
– A kutyám – néz fel újra némileg felcsillanó tekintettel. –
Valamilyen szinten majdnem minden mást tudtam pótolni.
Még mindig látom a szüleimet. Van társaságom a magam
módján. Tudok olvasni. Be tudom csukni a szemem, és
gondolatban a világ bármely tájára el tudok repülni.
Álmodhatom arról, hogy hegyet mászom, futok, repülőt
vezetek, de a kutyámat valószínűleg nem láthatom többet.
– Miért hívják Daisynek?
– Mert aranyos, hűséges és gyönyörű – vágja rá habozás
nélkül. – És mert imád engem. De átugrotta a sorát. Hol
szerezte a jogi diplomáját?
Mind ez idáig kegyes volt hozzá.
– Első diplomámat természettudományi tárgyból szereztem.
Utána posztgraduális képzésen tanultam jogot, és utána
végeztem el az ügyvédi kamara képzését a City Universityn.
Szakmai gyakorlatomat a Gray’s Inn-nél töltöttem.
– De soha nem jelenik meg bíróság előtt.
– Ez a harmadik kérdése? – kérdezi Maggie.
– Nem. A harmadik kérdésem, hogy miért nem jelenik meg
bíróságokon? Miért tartja magát távol a rivaldafénytől?
Egy másik elítélt halad el szorosan az asztaluk mellett, és
Maggie-nek fel kell vennie a táskáját, hogy elférjen. Így nyer
néhány másodpercnyi időt.
– A híres írók névtelen celebek – mondja. – Én így szeretem.
A magánéletemet rendkívül fontosnak tartom, és ha rangos
bíróságokon jelenek meg, azzal mindezt veszélybe
sodorhatom.
– Mit akar elrejteni? – hajol közelebb Wolfe.
 – Tényleg azt gondolja – utánozza Maggie Wolfe-ot –, hogy ha
valaki értékeli a magánéletét, akkor valami rejtegetnivalója
van?
– Ez az ötödik kérdése?
– Nem, és még csak nem is a negyedik – pillant le az
összehajtogatott papírlapra, amit magával hozott. Az eredeti
újságkivágást otthon tartja az aktáiban. Az asztalra teszi, és
Wolfe felé fordítja. – A negyedik kérdésem, hogy mit érez, ha
meglátja ezt?
 40. fejezet

A Hello! magazin 2015. szeptemberi száma

CLAIRE ÉS TOM EGYÜTT ÜNNEPLIK A JÓ HÍRT

Claire Cole majd kicsattan az egészségtől és a jókedvtől, amikor

körbevezet Chelsea-ben lévő otthonában, ahol vőlegényével,
Tom Flannigennel él együtt. A Chelsea Embankment
kerületében lévő, csodálatos kilátással rendelkező tetőtéri
lakásukban alig pár nappal azután látják vendégül a Hello!
magazin stábját, hogy bejelentették, Claire anyai örömök elé
néz.
A baba (a pár még mindig titokban tartja a nemét)
márciusban látja majd meg a napvilágot, és a leendő szülők azt
remélik, hogy a szülés minden komplikációtól mentesen zajlik
majd le a paddingtoni St. Mary Kórházban, remélhetőleg nem
egy mérkőzésnapon.
– Március Tom számára a versenyszezon közepét jelenti –
szorítja Claire egyik kezével szorosan magához az imádott férfit,
miközben a másikat alig domborodó hasán tartja. – Szóval csak
abban reménykedünk, hogy a baba nem egy fontos meccs
közben fog megszületni. Nem tudom, hogy José hogyan élné
meg, ha egyik pillanatról a másikra a legjobb csatárát kellene
nélkülöznie.
A szupermodell újdonsült boldogsága szöges ellentétben áll
azzal a zűrzavaros időszakkal, amikor Hamish Wolfe-fal, a híres
sebésszel való eljegyzését bontották fel.
– Hamish hűtlensége teljesen összetörte a szívem – ismerte el
korábban a modell. – Két év együttlét után mellbevágóan hatott
rám, hogy fogalmam sem volt, ki ő valójában.
Azok a sötét napok mindenesetre már elmúltak. Tom szinte
soha nem veszi le a tekintetét szépséges menyasszonyáról. E
fiatal család jövője biztosítottnak látszik.

(Maggie Rose: Hamish Wolfe 062/118. sz. aktája)

 41. fejezet

Maggie becslése szerint Hamishnek hozzávetőleg két percre

lesz szüksége ahhoz, hogy átfussa a cikket. Pár másodperc
múlva azonban Hamish felnéz.
– Tizennégy nő és két pasas is elküldte már ezt a cikket –
közli. – Van egy nő, aki bármit talál Claire-ről, elküldi.
– És hogy érinti ez?
– Örülök, hogy jól van – vonja meg a vállát Wolfe. – Persze
ami a jövőjüket illeti, nem vagyok benne biztos. Találkoztam
már azzal a szerencsétlennel. Legalább egy maréknyi kokó volt
az orrában.
– Magyarázza meg. Ne azt a részt, hogy Tom Flannigan
kokózik. Inkább azt, miként lehet ennyire közönyös, hogy a nő,
akit feleségül akart venni, faképnél hagyta.
– Soha nem gondoltam, hogy kitart mellettem – vonja össze a
szemöldökét. – Egyetlenegyszer látogatott meg, amikor
előzetesben voltam. Úgy jött, mintha egy koncentrációs
táborba küldtek volna.
– Nyilván nehéznek találta, hisz a vőlegénye börtönben volt.
Wolfe felnevet.
– Ó, higgye el, a tévesen elítélt vőlegény esetét még fel tudta
volna dolgozni, ha biztosítottak volna számára egy
magántermet, ahol találkozhatott volna velem. A koszos
pórnép közötti elvegyülés verte ki a biztosítékot.
– És ő volt az a nő, akivel együtt akarta leélni az életét?
– Maggie – Wolfe sóhajt, mintha valami bonyolult dolgot
akarna elmesélni egy gyereknek. – Amikor egy férfi nősülésre
adja a fejét, annak sok oka van. És nem mind pozitív. Claire
erőltette. Anyám pedig odavolt, hogy legyenek unokái.
– Azért jegyezte el, hogy örömet szerezzen az anyjának?
Már nem nevet.
– Igazából mit sem használt, hogy annyian magyarázták,
hogy Sophie nem miattam halt meg. Én ott voltam, amikor
leesett. Fent a szikla tetején. Lehet, hogy úgy éreztem, ezzel
jóvá tudom tenni a dolgot. Hogy az unokák majd helyrehozzák
a dolgot. Egy kis Sophie? Hát igen, az jó lett volna.
Maggie vár egy pillanatig. Öt kérdése maradt. Wolfe-nak
szintén.
– Meg tudna ölni bárkit is? – teszi fel a kérdést Maggie.
Wolfe elkomorodik, mintha egy szörnyű emlék villanna át az
agyán.
– Ha sokáig kell még itt maradnom, akkor lehet, hogy
megölök valakit. Szóval igen.
Ekkor valami nagy sötétség árad a tekintete mögül, de hogy
az egy emlék vagy jóslat, nem lehet tudni.
– Mi a kedvenc színe? – kérdezi Wolfe.
– Fehér – vágja rá Maggie, majd visszakozik. – Nem, a kék.
Persze hogy a kék. Mi más? Nézzen rám – emeli fel a haját.
Wolfe szája széle megremeg.
– A fehér nem is szín.
– Nem, nem az. Hol van Zoe Sykes?
– Fogalmam sincs. A szülei még élnek?
– Édesanyám több mint tíz éve halt meg – válaszolja Maggie.
– Édesapám pedig öt évre rá.
– Közeli rokona? Testvére? Titkos férje?
– Nincs. Mind a három kérdésre vonatkozik. Mi történt Daisy
Baronnal?
Látja, hogy Wolfe egy pillanatra meglepődik, de gyorsan
visszanyeri az önuralmát.
– Nem tudom. Utolsó évesek voltunk az egyetemen, amikor
eltűnt.
– Milyen kapcsolatban álltak?
– Egyetemi évfolyamtársam volt. A barátom. A barátnőm. Az
utolsó év nagy részében.
– Az eltűnésének köze van magához?
– Soha nem volt alkalmam megkérdezni – hunyorít Wolfe.
Körülöttük lassan felállnak az emberek, és búcsúzkodnak.
Maggie vár, hátha mond még valamit Wolfe, de nem.
Már csak Maggie ül. A többiek mind az ajtó felé tartanak.
– Az emberek azt hiszik, hogy Daisy meghalt. Hogy ő volt az
első áldozata. Így van?
– Tíz kérdése volt, Maggie. Több is.
Maggie vár. Wolfe gondolkozik, mielőtt válaszolna.
 – Nem. És remélem, hogy nem halt meg. Ha még a lehetősége
is elszáll annak, hogy újra találkozzam Daisyvel, a világomból
eltűnik a melegség.
– Idő van, kisasszony. Hamish, te ismered a szabályokat.
Nem törődnek az őrökkel.
– Mi az, ami a legjobban bántja? – kérdezi Maggie.
Wolfe elvigyorodik, és feláll.
– Hogy elkaptak – válaszolja.
 42. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2015. december 15., kedd

Kedves Maggie!
Amikor azt mondtam, hogy a legjobban azt bánom, hogy elkaptak, nem
Pete Weston felügyelőről beszéltem. Egyébként is, az a mitugrász
nincs velem egy szinten.
Daisyről beszéltem!
Jó volt ma látni magát. Ha kérvényezi a törvényes látogatást, akkor
jön, amikor csak akar.

Üdvözlettel
Hamish
 43. fejezet

Bristol egyik szegényebb negyedében található a Sykes család

gondozott otthona. A bejárati ajtóhoz vezető, egy sor téglából
kirakott útról eltakarították a havat és egyéb téli latyakot. A
házhoz kicsi, fű fedte előkert tartozik. A szemeteskukák az ajtó
egyik oldalánál sorakoznak. A fehér függöny mögött Maggie
egy sor porcelánfigurát lát: női szobrocskákat korabeli
ruhában. Pontosan hatot. Szépen elrendezve, a szoba
belsejéből nézve ugyanabban a szögben állnak. Kopogásának
hangja alig halkul el, máris nyílik az ajtó. Brenda áll előtte.
– Na, mikor? Mikor fogja végre megmutatni, hogy hol van
Zoe?
– Brenda, én tényleg úgy gondolom, hogy nem kéne ebbe
ennyire belelovalnia magát. Hamish még mindig azt állítja,
hogy nem ő ölte meg Zoe-t.
Maggie követi az idősebb hölgyet a konyhába. Kicsi, elavult,
de makulátlanul tiszta helyiség.
– Pedig megígérte. Azt mondta, hogy ha maga meglátogatja,
akkor meg fogja mutatni. Kimberly, tegyél fel egy csésze teát
Miss Rose-nak.
– Attól tartok, hogy nem ígérte meg. Azt a levelet az anyja
írta.
Brendának megremeg a szája széle.
– Hogy a rosseb egye meg! Kim, nézd meg, hogy tiszták-e a
csészék.
Maggie bekukkant egy sarokba, ahol egy vékony lány ül a
mobilja fölé hajolva. Hosszú, szőke haja eltakarja az arcát.
Maggie visszafordul az anyjához.
– Brenda, maga szerint lehetséges, hogy Zoe-nak volt egy
másik barátja?
Brenda a fejét rázza, miközben egy megrögzött dohányos
vonásai rajzolódnak ki az arcán.
– Arról tudtam volna. Nem voltak titkaink egymás előtt.
Mondott magának valamit Wolfe? Hogy mit tett vele? Hová
vitte? Kim! Nem szeretnék még egyszer szólni!
Kim felkel a székéből. Lassan, hang nélkül, úgy, hogy a
levegő meg se mozdul körülötte, a mosogató felé indul. Még
mindig vékony, szögletes, gyermeki alakja van. A ruhája is
gyerekes: sima farmer és termopulóver.
– Azon az estén Zoe úgy viselkedett, mintha találkozni akart
volna valakivel – mondja Maggie.
– Maga szerint visszakaphatom a csizmáját? Kim, mielőtt
felhasználnád a tejet, szagold meg, hogy friss-e!
– Bocsánat, mit is mondott?
– A csizmáját. A piros westerncsizmáját, amit az elrablásakor
viselt. Soha nem adták vissza.
A westerncsizmát, amit az út mentén találtak, és amin a
vérfoltok megegyeztek Zoe vérével. Az anyja vissza akarja
kapni, mintha a fájdalma nem lenne elég erős a lánya
szenvedéseinek megtestesült emléke nélkül.
– Szerintem bizonyítékként fogják felhasználni. A rendőrség
bizonyára meg szeretné tartani.
– Imádta azt a csizmát. Az volt a kedvence. Mindig abban
járt. Tőlem kapta ajándékba. Egy vagyonba került. Tényleg
nagyon szeretném visszakapni.
Egy egykor drága, mára viszont már elértéktelenedett
holmit. Különös, hogy a gyászolók mire kattannak rá. A
konyhapulton megcsörren egy mobil. Brenda elfordul, és
felveszi.
– Halihó, Mand, minden rendben? – szól bele, mintha meg is
feledkezne Maggie-ről, majd kivonul az előszobába.
Épp akkor, amikor a kamasz lánya két kezében egy-egy
bögrével megfordul. Jobb orcáján egy régi seb nyoma látható,
épp a szeme alatt. Remeg a keze.
– Tettem bele cukrot – bámul Maggie-re hatalmas,
világosszürke szemével.
– Köszönöm.
– Nem mindenki kéri cukorral. Anya és én így isszuk. Ez egy
szokás. Csinálhatok egy másik csészével.
– Jó lesz ez így, köszönöm. Cukorral is és a nélkül is
megiszom.
Kimberly kinyújtja az egyik karját, közben kilöttyint egy kis
teát a kezére. Ügyetlenül teszi le mindkét bögrét és fordul a
mosogatóhoz.
– Engedj rá hideg vizet – mondja Maggie teljesen
fölöslegesen.
A lány már a csap alatt tartja égett kezét.
– Sokat segítene, ha láthatnám Zoe szobáját. Megmutatnád?
A lány lemerevedik.
– Meg akarja nézni Zoe szobáját? – mondja a
konyhaablaknak.
Az előszobában elhalkul a beszélgetés. Ismét kinyílik az ajtó,
és Kimberly összerezzen.
– Kérdezhetek valamit? – Brenda tekintete az asztalra tett
bögrékre téved. – Ó, istenem, miért kell mindig ekkora
rendetlenséget csinálnod?
– Igazából én voltam – szólal meg Maggie. – Nem
számítottam rá, hogy a bögrék ennyire forrók. Hadd
takarítsam fel.
– Majd Kim elintézi – lövell mérges tekintetet a lányra, aki a
mosogatót bámulja.
– Mit akart kérdezni tőlem?
– Tessék?
– Azt mondta az előbb, hogy kérdezni szeretne tőlem
valamit. Az imént, amikor bejött.
Most, hogy eszébe juttatták a dolgot, Brenda letámadja
Maggie-t.
– Minek jött ide? Ha annak az átkozott szörnyetegnek az
ügyvédje lesz, akkor tőlem mit akar?
 – Hamish Wolfe nem az ügyfelem, és talán soha nem is lesz
az. Még mindig úgy gondolom, hogy bűnös. Azért jöttem, mert
van néhány részlet Zoe eltűnése körül, amit nem igazán értek.
Ha segít, ígérem, megpróbálom még egyszer rávenni, hogy
árulja el, hol van Zoe.
– És mi van, ha nem tudja? – szól közbe Kimberly.
– Mi a nyavalyáról beszélsz? – förmed a lányára Brenda.
Kimberly úgy tudja összehúzni magát, a fejét lehorgasztani,
hogy a haja teljesen eltakarja az arcát, válla leereszkedik,
szinte a föld alá süllyed.
Maggie hangosan műköhög.
– Brenda, megnézhetném Zoe szobáját? Még mindig ott
vannak a holmijai? És ha van esetleg néhány családi fotó, az is
sokat segítene. Talán Kimberly megmutathatná?
– Majd én odavezetem – néz Brenda elutasítón a lányára.
A szoba, melyben együtt lakott Zoe a testvérével, egy nagy
hálószoba, benne két ágy. Az egyik nincs beágyazva, de valaki
nemrég aludt benne. A másikon nincs ágynemű, csak a matrac.
– Kim!
Az éles kiáltás hallatán Maggie felugrik ijedtében.
– Azonnal gyere ide, és ágyazz be! Nem megmondtam neked?
Annak ellenére, hogy egy tizenéves kamasz a
huszonvalahány éves testvérével volt egy szobában, a szoba
gyerekes hangulatot áraszt. Fehér pozdorjabútorral van
berendezve, olyan, amelyekre fiatal lányok Hello Kitty-
matricákat vagy One Direction-posztereket ragasztanak. A
rózsaszín függönyök kifakultak a naptól. A fésülködőasztalon
egy fénykép, ami Brendát és három lányt ábrázol. Az egyik
Kimberly, a másik Zoe. Az ünneplőruhákból ítélve egy családi
esküvőn készült. Zoe, a legnagyobb a lányok közül, némileg
hátrébb helyezkedik el a képen. Az ablakpárkányon álló másik
fénykép ugyanezt a három lányt ábrázolja egy parkban.
Kimberly és a legidősebb lány ülnek egy padon, Zoe pedig
mögöttük áll. Kimberly és az idősebb lány nagyon hasonlítanak
egymásra.
A szoba sarkában egy műfenyő áll. Ez az első dísz, amit eddig
Maggie a lakásban látott.
– Mit akart megnézni? – kérdezi Brenda.
– Csak szeretném valahogy megismerni. Megvannak még a
ruhái?
– Természetesen – biccent Brenda a beépített szekrény felé.
– Szabad? – húzza el az ajtót Maggie.
A szekrényből használtruha-boltokra jellemző szag árad, a
ruhák azonban rendben vállfára akasztva lógnak. A rúd bal
szélén néhány újnak tűnő darab. Óvatosan, magán érezve
Brenda neheztelő pillantásait, Maggie maga felé húzza őket.
Többjükön még rajta van az árcédula. Kihúz egy piros ruhát.
42-es méret. Gyorsan a sor közepéhez nyúl. A többi ruha mind
44-es és 46-os méretezésű.
Mögötte Brenda türelmetlenül sóhajt.
– Ezek Kimberly ruhái? – kérdezi Maggie, bár ez nem tűnik
valószínűnek.
 Lehetetlen, hogy Kimberly 42-es ruhákat hordjon.
– Ezek Zoe ruhái voltak. Fogyókúrázott. Mindig úgy
gondoltam, hogy jó az, ha van valami motiváció.
Néhány pár cipő, csizma és edzőcipő sorakozik rendben a
beépített szekrény alján. Maggie leguggol.
– Én vettem neki azt a csizmát. Születésnapi ajándék volt.
Nem magamnak kérem vissza, rám nem lenne jó, sőt
Kimberlyre sem. És különben is, mire mennék egy fél párral.
Szerette azt a csizmát, tényleg. Nem helyes, hogy valahol a
rendőrség egyik szekrényében porosodik.
– Majd megemlítem Weston felügyelőnek. Lehet, hogy
egyszerűen csak megfeledkeztek róla.
Maggie felemel egy lila hasított bőr körömcipőt.
Harminckilences. Megfordít egy edzőcipőt. Harminckilenc és
feles. Feláll, becsukja maga mögött az ajtót, és észreveszi, hogy
Kimberly áll a szoba ajtajában.
– Van egy harmadik lánya is, Brenda? – néz Maggie a
fésülködőasztalon lévő esküvői képre. Egyetlen nyomozati
iratban sem esik szó egy harmadik gyerekről, mégis igen nagy
a hasonlóság. – Egy idősebb nővér?
– Igen, Stacey. Aberdeenben lakik. Egy ottani biztosítási
ügynökségnél dolgozik.
– Köszönöm, nem rabolom tovább az idejét.
Alighogy Maggie beül az autójába a Sykes család otthona
előtt, megcsörren a telefonja. Pete az.
– Kutakodtam egy kicsit Sirocco Silverwood után – mondja,
miközben Maggie elteszi a fényképeket, amelyeket
tanulmányozott. – Az igazi neve Sarah Smith. Okos egy nő,
valamikor a Dundee University hallgatója volt, de másodévben
abbahagyta. Angol irodalmat hallgatott. Ennél lényegesebb,
hogy Wolfe letartóztatása előtt majdnem kilenc hónapig
dolgozott Maglaufban. Annak az esélye, hogy találkoztak volna,
igen csekély.
– Tehát vehetem úgy, hogy ő is pont olyan megszállott
rajongó, mint a többiek?
– Úgy tűnik, igen. És most, mi a terved? A kapitányság
közelében jársz? Nem innál meg egy kávét? Vagy mit szólnál
egy ebédhez?
– Több tíz kilométerre vagyok. Kösz, Pete, majd jelentkezem.
 44. fejezet

Maggie Rose irodája

Somerset, Norton Stown

2015. december 16., szerda

Kedves Hamish!
Rendben, elismerem, fölkeltette az érdeklődésemet. Nem maga –
amit elmondott, az nem más, mint egy bebizonyíthatatlan
összeesküvés-elmélet, de van pár ellentmondás az ügyében. Az egyik
ilyen például Zoe Sykes.
Ma meglátogattam a családját az otthonukban. Érdekes volt.
De öntsünk tiszta vizet a pohárba: nem ígérek semmit. Továbbra
is az a véleményem, hogy maga bűnös. Csak hajt a kíváncsiság, hogy
mélyebbre ássak. Ha ezt el tudja fogadni, akkor megpróbálok helyet
szorítani a naptáramban, hogy meglátogathassam pénteken.

Üdvözlettel
Maggie
 45. fejezet

E-mail

Feladó: Anne Louise Moorcroft, Ellipszis Irodalmi

Ügynökség
Címzett: Maggie Rose
Dátum: 2015.12.17.
Tárgy: Hamish Wolfe
Kedves Maggie!
Legalább egy tucat e-mailt kaptam újságíróktól, és
telefonon is érdeklődtek, hogy Hamish Wolfe az új
ügyfele-e. Mindannyian interjút kértek, vagy legalább
egy rövid nyilatkozatot. A közösségi média is
megbolondult. Van valami, amit ezzel kapcsolatban
meg tud osztani velünk?
Anne Louise

Feladó: Maggie Rose

Címzett: Anne Louise Moorcroft, Ellipszis Irodalmi
Ügynökség
Dátum: 2015.12.17.
Tárgy: Re: Hamish Wolfe
Kedves Anne Louise!
Wolfe nem az ügyfelem, noha holnap harmadjára fogok
vele találkozni, így ez változhat. Ha így lesz, jelzem, és
akkor kiküldheti a szokásos sajtónyilatkozatot.

Maggie
 46. fejezet

A nappali fény inkább csak árt a bishopstone-i kocsmának. A

hely igazából egy éjszakai bár, amit élő koncertek rendezésére
és csurig töltött söröskorsók kedvelői számára terveztek. Egy
füstös kocsma, amely állandóan zsúfolásig van tele, és ahol
akkora a hangzavar, hogy állandóan egymás fülébe kell
ordítani. Egy sportpub, ahol hatalmas vásznon vetítik ki a
meccseket, ahol már az ajtóban törött poharak, gyorsan
elfeledett verekedések nyomai fogadják a látogatókat, és ahol a
női mosdó titkos szerelmi légyottok helyszínéül szolgál. Egy
hely, ahol szerencsés esetben drogokat lehet vásárolni, kevésbé
szerencsés esetben pedig belecsempészik az ember italába. Egy
olyan kocsma, ahol az előrelátó nők a koktéljukat magukkal
viszik a WC-be.
Nappali fényben, a kasmírmintás szőnyegen minden egyes
folt látható. Minden felületet vékony koszréteg fed. Karácsony
előtt nyolc nappal még az ünnepi díszítések is viseletesnek
tűnnek.
Steve Lampton előremegy, és odavezeti Maggie-t az
asztalukhoz, miközben a saját és Maggie italát is viszi.
Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, ahogy mindig.
 – Imádom ezt a helyet – mondja Maggie, miközben
chipsmorzsákat söpör le a bőrszékekről, lelkileg készülve egy
újabb ruhatisztító-számlára.
Lampton csak vigyorog, és Maggie látja, hogy a fogai jobb
állapotban vannak, mint amikor utoljára találkoztak.
Szakszerűen letisztíttatta és kifehéríttette őket, mivel már
megengedheti magának, hogy fogorvosi magánrendelésre
járjon.
– Kicsit lebujjellege van – ismeri el Lampton. – De csak egy
óra szabad időm van, és nem engedhetem meg magamnak,
hogy elveszítsem az éves bónuszomat. Az évnek ebben a
szakaszában legalábbis nem.
2007-es szabadulása óta Lampton arra kényszerült, hogy
egyik ideiglenes munkát a másik után vállalja el. Általában
csak addig marad egy munkahelyén, amíg valamelyik
munkatársa ki nem deríti, hogy ki is ő valójában.
– Akkor most az ő ügyvédje vagy? Azé a Wolfe fazoné? – húz
ki egy széket, és leül, mielőtt kihörpintené a dupla whiskey-jét.
Mindig gyorsan iszik, és noha soha nem adta semmi jelét,
Maggie mégis azon tűnődik, hogy vajon az ő személyétől
ideges-e.
– Még nem. Még gondolkozom rajta.
Steve félig mosolyog, félig gúnyosan vigyorog.
– Majd leszel.
– Miből gondolod?
– Nem tudsz ellenállni a kihívásnak. Ráadásul Wolfe még
nálam is vonzóbb.
Maggie nem vitatkozik. Lehet, hogy Lamptont kellemes
külsővel áldotta meg az Úr, különösen most, hogy rendesen
eszik és rendszeresen sportol. Negyvenöt événél fiatalabbnak
látszik, mintha a börtönben töltött évek tartósították volna.
Wolfe azonban külön kategória.
– A hajadat melíroztatod? – kérdezi Maggie, mert nem igazán
akar egy férfival egy másikról beszélgetni.
A börtönben Lampton haja mindig is piszkosszőke volt. Most,
még a gyenge világítás ellenére is lát benne világosabb
csíkokat.
– De jó szemed van! – vágja rá Lampton.
– Mi történt október 30-án, Steve? Ebben a kocsmában, ha
emlékeim nem csalnak.
Lampton arca elkomorul.
– Félreértés – tekintete, ami eddig el nem hagyta volna
Maggie-t, most a zsíros asztalra irányul. – Rosszul értelmeztem
a jeleket – néz fel újra, visszatért önbizalommal. – Ilyen
előfordul. Nem történt semmi.
– Nem értek egyet. Ha ismét letartóztatnak, nem tudok
segíteni. És meg sem fogom próbálni.
Lampton kezén az ujjpercek kifehérednek, ahogy fejét
hátrahajtva felhörpinti az italát. Amikor újra leteszi a poharát,
ismét mosolyog.
– Hoztam neked valamit – mondja Lampton. – Karácsonyi
ajándék.
 – És fog tetszeni?
– Nekem tetszik – hajtja a férfi a fejét oldalra, miközben
Maggie-t nézi elismerően.
Maggie alaposan szétnéz. Lampton nem hozott magával
csomagot a kocsmába.
– Bizonyára nagyon kicsi dolog. És biztos nagyon jól megy
sorod, ha megengedheted magadnak, hogy ékszert vegyél
olyasvalakinek, akire már nincs szükséged, hogy melletted
álljon.
– Nem hoztam magammal. Nem olyan dolog, amit nyilvános
helyen kéne felbontani.
– Steve, nem adom meg a címemet.
– Nos hát – hajol közelebb –, egy dolgot nem értek, Maggie.
Ha azt gondolod, hogy ártatlan vagyok, mi okod félni tőlem?
Maggie felnevet.
– Ugyan, mondd meg, pontosan mikor is állítottam, hogy
szerintem ártatlan vagy?
Lampton is megpróbál nevetni, de nem igazán sikerül.
Képtelen megemészteni, hogy Maggie önszántából sohasem
akarta azt a látszatot kelteni, hogy érte dolgozik.
Feláll, és Maggie félig üres poharára pillant.
– Egy kis utántöltés? – ajánlja fel. – Vagy sietsz vissza?
Maggie átnyújtja a poharát.
– Köszönöm – mondja. – Szívesen iszom még egyet.
 47. fejezet

– Jessie-ről, Chloe-ról és Myrtle-ről akarok beszélni. Honnan

tudja, hogyan haltak meg? – figyeli Wolfe arcának minden
rezzenését Maggie.
Általában azonnal kiszúrja, ha valaki hazudik. Semmi köze
nincs a szemhez, a notórius hazudozók jól tudják kontrollálni a
szemüket, amikor fonják a mese szálait. De az összes
hazudozó, akivel Maggie eddig találkozott, az átlagosnál
hosszabb lélegzetet vett, mielőtt kimondta volna a hazugságot.
– Nem tudom – válaszolja Wolfe. – Honnan is tudhatnám?
Nem én öltem meg őket.
Hazugságnak semmi nyoma, de még csak most kezdte a
kérdezősködést.
– Az első látogatáskor nagyon részletesen beszámolt arról,
hogyan lelték halálukat. Arról beszélt, hogy barlangba csalták
őket, elvágták a torkukat, majd magukra hagyták őket a hideg
kövön, hogy elvérezzenek. Mire a három holttestet
megtalálták, szinte csak a csontjuk maradt. A halottkém sem
tudta megállapítani, hogy miként haltak meg. Szóval térjünk
vissza a kérdésemre. Honnan tudja?
Wolfe elmosolyodik. Óvatos félmosoly ez, ami nem engedi
láttatni a fogait. Csak a ravaszságát. A lélegzetvétele nem
változott.
– Kitaláltam.
– Kitalálta?
– Igen – támaszkodik alkarjára az asztalon. – Ez egyszerű.
Próbáljuk meg újra. Akárki is vitte őket be a barlangba – és
ezzel most nem azt akarom mondani, hogy én voltam az –,
valamilyen sztorival csalta oda őket. Talán valami mesét adott
be nekik fantasztikus kőképződményekről. Én persze inkább a
romantikus végénél fogtam volna meg a dolgot. Lehet, hogy
felajánlotta az áldozatoknak, hogy megmutatja nekik azt a
helyet, ahol Artúr király és Ginevra jegygyűrűje van
beágyazódva a mészkő sziklafalba.
– Artúr és Ginevra?
Wolfe még mindig mosolyog, testbeszédének minden
részlete arról tanúskodik, hogy boldog.
– Teljesen hihető. Úgy tartják, Camelot vára itt volt
Gladstoneburyben. Szerintem ez igen vonzó lehet fiatal nők
számára, különösen az ékszerészlány esetében. Tehát
odavezeti őket a megfelelő helyre, majd azt mondja: „Ott van,
ahová a zseblámpámmal világítok. Van ott egy kis lejtő,
vigyázz, hogy hová lépsz. Hajolj egy kicsit előre”. Látja, hogy
mit csinál, Maggie? Kibillenti őket az egyensúlyukból. Ezután
mögéjük kerül, lehet, hogy egyik kezét a vállukra helyezi,
mintha meg akarná őket támasztani. Nagyon gáláns viselkedés.
Lehet, hogy ezt a kezét a hajukba fúrja. Fokozza a romantikát,
és a nők szeretik ezt, nem? Megbizonyosodik arról, hogy
alaposan fogja a lányokat, és pont amikor azt mondják, hogy
„De Hamish, én nem látok semmit”, odaveri a fejüket a falhoz.
Maggie hátradől a székén. A legközelebbi őrre pillant, aki egy
emelvényen áll úgy tízméternyire tőlük. Ismét Wolfe-ra tekint.
– Így csinálta? – kérdezi Maggie.
– Én csak találgatok, nem vallomást teszek – feleli, majd újra
előrehajol, hogy csökkentse a kettejük közötti távolságot. – Az
első ütés nem valószínű, hogy végez velük, ezért újra kell
próbálkoznia. Ha van némi orvosi ismerete – és ismét
mondom, csak spekulálok –, akkor a gyilkos tudja, hogy ha egy
kemény tárggyal, például egy kővel, többször halántékon üt
valakit, akkor viszonylag gyorsan meg tudja ölni.
Ha elvállalja Wolfe ügyét, akkor készíthet hangfelvételt a
beszélgetéseikről. Most azonban csak az emlékezetére
hagyatkozhat. De felhevült testtel, ha izzadságbuborékokat
érez a bőre alatt, nagyon nehéz bármilyen információt is
elraktározni.
– Az egyik halottkém jelentésében jelentős
koponyasérülésekről írtak – mondja Maggie, miközben arra
gondol, bár levehetné a zakóját, de az csak rossz jeleket
küldene. – Talán Jessie esetében. De ezt maga jobban tudja,
nem? Maga biztosan olvasta a jelentést. A halottkém azonban
nem tudta megállapítani, hogy a sérüléseket a halál beállta
előtt vagy után szenvedte-e el az áldozat. De, mivel Jessie testét
egy viszonylag meredek lejtő alján találták meg, feltételezhető,
hogy a koponyája a zuhanás következtében sérült meg.
– Igaz – bólint Wolfe. – És maga hogyan tette volna?
– Hogy én hogyan öltem volna meg három nőt?
– Aha. Tegyük fel, meg akar ölni három nőt, akik magánál
nagyobbak, és talán erősebbek is. Be akarja csalni őket egy
barlangba, hogy aztán megölje őket. Hogyan tenné?
– Először is, lehetetlen lenne. Másodszor, nem akarnék
megölni senkit. Harmadszor pedig, nem azért vagyok itt, hogy
szórakoztassam.
Erre Wolfe rendesen elmosolyodik, kivillantja fehér fogait.
– Nem gondolja, Maggie, hogy iszonyatos meggyőzőerőre van
szükség ahhoz, hogy egy szinte ismeretlen nőt valaki elcsaljon
egy barlangba? – kérdezi Wolfe. – Még ha mitikus ékszereket is
ígérget.
– Egyetértek. Csakis egy kivételesen meggyőző személy tehet
ilyet. E tekintetben maga ajándékként pottyant a vád ölébe.
– Kösz a bókot – tűnik el a mosoly egy pillanatra Wolfe
arcáról, mielőtt újra megjelenik.
– De az is lehetséges, hogy már halottak voltak, amikor
bevitték őket a barlangba. Ez esetben semmi szükség nem volt
személyes vonzerőre. Csak bivalyerőre.
Maggie a tekintetét Wolfe karjára irányítja. Még a
börtönruházaton keresztül is látszanak a kidomborodó izmok.
– Maggie – rázza a fejét Wolfe. – Amikor maga és az ügyész a
külsőmről és a személyes varázsomról beszélnek, azokat
készséggel elismerem. De amikor arról beszélnek, hogy képes
lennék holttesteket kötelek és csigák segítségével szűkös
lyukakba leereszteni, azt kell hogy mondjam, élénk fantáziával
áldotta meg magukat a Jóisten.
– Hogyhogy?
– A legfiligránabb áldozat is nyolcvanöt kiló volt. Myrtle Reid
még ennél is jóval többet nyomott. Gépkocsival – és nekem
nincs terepjáróm – maximum húsz méterre lehet
megközelíteni a Rill Cavernt. Ez azt jelenti, hogy az
elképzelésük szerint százkilónyi holt súlyt kellett egy
négyszázalékos lejtőn felfelé cipelnem, majd onnan lefelé egy
százméteres alagúton keresztül. Nincs a világon olyan kötél- és
csigarendszer, amivel ezt meg lehetett volna csinálni. Ráadásul
sem talicska, sem kiskocsi sem bírta volna az utat – a
rendőrség kipróbálta. Higgye el, Maggie, ha magányos
gyilkosról beszélünk, akkor azok a nők a saját lábukon mentek
be a barlangba.
– Érdekes gondolat – válaszolja Maggie. – Ezek szerint egy
gyilkos bandát kéne keresni?
– Zsírgyűlölők rítusa?
– Vagy a zsír megszállottjaié. Ami ismét csak maga felé
billenti a mérleg serpenyőjét, ha vezetőről van szó.
– Baromság. Nincs semmi kifogásom a túlsúlyos személyek
ellen, pusztán osztom az általános vélekedést, miszerint az
elhízás nem tesz igazán jót az egészségnek. Maga azonban túl
sovány. Milyen méretű ruhákat hord? Harmincnégyest? Vagy
harminchatost? Nem voltak táplálkozási zavarai régebben?
 – Nem rólam beszélgetünk. Térjünk vissza a gyilkosságok
módjához. A másik két áldozat esetében nem volt kimutatható
hasonlóan súlyos sérülés. Ezek szerint ugyanazzal a
módszerrel nem ölhették meg mind a hármat.
Wolfe az állát dörzsöli. A keze szögletes, ujjai hosszúak. A
körme rövidre nyírt, tiszta. Maggie hallgatja, amit mond, de
nagyon kell koncentrálnia, hogy emlékezzen is az
elhangzottakra. Most éppen arról beszél, hogyan halt meg
Chloe.
– Szerintem az ő esetében a jegygyűrű motívumot kellett
hogy alkalmazza a gyilkos – magyarázza Wolfe. – Annak biztos
nem bírt ellenállni. De neki talán azt mesélte, hogy a gyűrűk az
egyik tavacskában vannak egy kőbe szorulva.
Maggie a kutatásaira gondol. A környék legtöbb
barlangjában van valamilyen föld alatti tó vagy kisebb
vízgyűjtő.
– Megérkeznek a tavacskához. A felszíne úgy
derékmagasságban van, a mélysége kábé százötven centi.
Együtt hajolnak a víz fölé. A gyilkos a lány mögött helyezkedik
el, a hideg barlangban még jól is neki a gyilkos testének
melegsége.
– Chloe nem randevúra ment, hanem egy üzleti
megbeszélésre.
– Igaza van – emeli fel Wolfe a mutatóujját. – Felejtsük el a
föld alatti összebújást. Zseblámpájával a mélybe világít, de a
lány nem lát semmit. „Állj lábujjhegyre, és hajolj egy kicsit
jobban előre”, mondja a gyilkos. Chloe így is tesz. A gyilkos
pedig a fejére teszi a kezét, és a víz alá nyomja.
Maggie mereven tekint vissza Wolfe-ra, eltökélten, hogy
arcizmának egyetlen rezdülése se árulja el, mit érez.
Mivel Wolfe nem kap választ, folytatja:
– A lány nyilván küzdeni kezd, és mivel elég nagydarab, négy
vagy öt percig a víz alatt tartani a fejét biztosan nem volt
könnyű. A gyilkosnak jól megtermett pasasnak vagy igencsak
edzettnek kellett lennie, nem gondolja, Maggie? Olyan
valakinek, aki tisztában van az emberi test működésével, hogy
mekkora nyomást pontosan hol kell alkalmazni. Talán még
küzdősportokban is jártas volt. Hogy áll a dolog Weston
felügyelővel? Amikor megismertem, elég jó kondiban volt.
Pete nevének említése zavarja Maggie-t, mintha neki nem
lenne helye ebben a beszélgetésben.
– Ezt nem fogom válaszra sem méltatni. Viszont ezek szerint
úgy gondolja, hogy a gyilkos minden esetben másként járt el?
– Úgy gondolom, hogy több módszer is volt a tarsolyában.
Nyilván volt egy B terve, sőt, talán még C vagy D terve is.
Elmondjam, hogy szerintem hogyan ölte meg Myrtle-t?
– Persze, lekötelezne.
– Hagyta, hogy saját maga vegye kezébe a sorsát. Szerintem
bevezette a barlangba, jó mélyre, majd amikor valamit nagyon
keresett – talán a mitikus gyűrűket –, csöndben hátrébb
húzódott, kikapcsolta a zseblámpáját, és kiiszkolt.
– Lehetetlen.
 – Miért?
– Hogyan találta volna meg a kijáratot? Ha visszakapcsolta a
zseblámpáját, azt Myrtle meglátta volna.
– Fluoreszkáló kövek.
– Tessék?
– Bizonyos ásványok fluoreszkáló tulajdonsággal
rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy ibolyántúli fényt bocsátanak
ki. Szerintem elszórt néhányat, pont annyit, hogy biztonságban
eljusson a kanyarig, majd onnan ki a barlangból. Talán a
zseblámpáját kétféle módon lehetett használni. Volt egy
normál mód és egy ultraibolya mód. Teljesen láthatatlanul
követte a világító köveket, miközben nem vett tudomást Myrtle
kiabálásáról, vagy épp ellenkezőleg, élvezte azt.
– Túl nagy kockázattal jár. Akár ki is juthatott volna a lány.
Vagy valaki megtalálja.
– Lámpa nélkül Myrtle azt sem tudta, merre van a felfelé.
Annak az esélye, hogy jó irányban kezd el kúszni, gyakorlatilag
a nullával egyenlő. Ha szerencséje volt, akkor megfulladt.
– Attól még, hogy valaki sötétben tapogatózik és
meghorzsolja magát, nem hal meg – veti fel Maggie. – És a
félelemtől sem halt még meg senki.
– De még ha ki is jutott, maximum egy személyleírást
adhatott volna a fickóról. Kétlem, hogy annyira buta lett volna
az illető, hogy a saját nevén mutatkozott be.
– Ezzel Pete Weston le is került a gyanúsítottak listájáról.
Óhatatlan, hogy egy túlélő áldozat kapcsolatba kerüljön az ügy
vezető nyomozójával.
– Nos, igen. De most csak ötletekkel dobálózom. És még
szórakozom is egy kicsit.
Pont ez a baj. Az ő helyzetében nem kéne szórakoznia.
– Hamish, elhoztam a dokumentumokat, amelyekre ahhoz
van szükség, hogy hivatalosan is megbízzon a védelmével. De a
viselkedése megkérdőjelezi ennek értelmét.
Wolfe nem jön zavarba.
– Jaj, Maggie, magát nem lehet ennyire egyszerűen
eltántorítani. Csak azt csinálom, amit bármelyik bűnügyi
nyomozó is bizonyára megtett már vagy százszor.
Megpróbálom kiokoskodni, hogy az emberünk hogyan tette,
amit tett.
– Csakhogy maga szemmel láthatóan élvezi ezt.
– Dehogy – néz pislogás nélkül Maggie szemébe. – Az
élvezetet ebben, higgye el, a maga társasága jelenti. Maga
üdítően más, mint az anyám.
– Más nem látogatja? – kérdezi Maggie.
– Néha az apám – vonja fel a szemöldökét Wolfe. – De ő nincs
igazán jól. És azt maga is tudja, hogy az ügyvédeimen és az
ügyem még feltáratlan részein dolgozó rendőrségi
alkalmazottakon kívül mások csak korlátozva látogathatnak
meg. Weston felügyelő hétfőn jön be hozzám.
Ezt nem tudta Maggie. A gondolat, hogy a két férfi
beszélgetni fog egymással, nyugtalanítja.
– Tudja, hogy miért?
 – Azon kívül, hogy Zoe Sykes hollétéről akar beszélni,
fogalmam sincs. De hogy őszinte legyek, már nagyon várom,
hogy magáról beszélgessünk.
– Rendben. Viszont lassan kifutunk az időből, és van még
néhány dolog, amiről beszélnünk kell – néz fel a jegyzeteiből
Maggie. – Az egyik nő, akivel az anyja támogatói klubjában
találkoztam, és akit Odinak hívnak, azt állítja, hogy 2014
áprilisában egyik éjjel látott valakit bemenni a Rill Cavern
barlangba. Akkor, amikor maga már előzetesben volt.
A hír nem lepte meg Hamisht.
– Anya mesélte. Tajtékzott a dühtől. De nem szabad
elragadtatnom magam. Ez az Odi nem tűnik valami
megbízható tanúnak. Ráadásul sötét is volt, és elég messze állt.
– Beszélek vele még egyszer. A rajongóktól távol.
– Anya elbeszéléséből ítélve az a nő nem teljesen komplett.
– Még tíz percük van – töri meg a beszélgetést az őr hangja. –
Még tíz perc.
Maggie felhúzza a kesztyűjét és vállára teríti a kabátját,
mindvégig magán érezve Wolfe tekintetét. Az utolsó pár
percben kiverte a víz. A sok szöveg és a magabiztos mosoly
ellenére érzi, hogy a férfi aggódik.
– Lejárt az időnk, Maggie – mondja Hamish. – Szóval, az
egymillió fontos kérdés: Hisz nekem?
A létező legnehezebb dolog, hogy a szemébe nézzen.
– Nem – válaszolja Maggie. – De azt hiszem, ki tudom hozni
innen.
 Csend. Wolfe válla a felgyorsult lélegzetvételtől egyre
gyorsabban mozog fel és le, amit már nem tud kontrollálni.
– Nem ezt akarja?
– Dehogyisnem. Csak jobban szerettem volna, ha az
ártatlanságomnak, nem pedig az ügyességének köszönhetően
hoz ki.
– A kettő közül csak az egyik múlik rajtam.
Maggie vár.
Wolfe összeszedi magát.
– Oké. Akkor lássuk, mennyire ügyes nő is maga. Ezt kérem
magától. És ha gondolja, nyugodtan jegyzeteljen.
Egy pillanatig Maggie csak bámulni tud.
– Hogy mit kér tőlem?
– Nos, mostantól az ügyvédem. Vagyis az lesz, ha aláírom
azokat a papírokat. Ami azt jelenti, hogy utasíthatom.
Hát, alapjában véve igaza van, de…
– Hölgyeim és uraim, idő van! Kérem, hogy minden látogató
induljon a kijárathoz.
– Rendben. A gyorsaság kedvéért mondja meg, mit akar, mit
tegyek.
– Nem kéne előbb aláírnom a papírokat?
Körülöttük mindenki kezd felállni. A párok ölelkeznek.
Néhányan már az ajtó felé indulnak. Maggie a táskájában
kutat, és végül megtalálja a keresett szerződés példányát.
– Remélem, tolla is van – jegyzi meg Wolfe.
Maggie újfent a táskájában kotorászik.
 – Csak egy ócska vacak. De nem volt merszem drágábbat
hozni.
Wolfe aláírja a nevét a két példányra, majd visszaadja a
fekete golyóstollat.
– Az első dolgom, hogy ismét beszéljek Odival, a hajléktalan
nővel – mondja, csak hogy érzékeltesse, hogy ő tartja kezében
az ügyet.
– Szerintem rossz helyen tapogatózik – rázza hirtelen és
határozottan a fejét Wolfe. – Inkább azt derítse ki, hogy mi
történt Zoe-val. Találja meg a testét, kapcsolja össze a három
másik áldozattal, és akkor tiszta leszek, mert van alibim arra
az estére, amikor eltűnt.
– A rendőrség nem fogadja el azt az alibit. Pusztán az anyja
szavára nem hagyatkozhatnak.
– Akkor nyomozza ki, hogy kik voltak még ott az étteremben
azon az estén. Valaki csak emlékszik rám.
Talán igaza van.
– Az nem lesz egyszerű.
– Naná hogy nem. Ha egyszerű lenne, a rendőrség rég
megtette volna.
Maggie feláll.
– Nagyobb haszna lesz, ha megtalálom a számítógépet, amit a
gyilkos arra használt, hogy kibertámadásokat intézzen az
érintett hölgyek ellen.
Wolfe felvonja a szemöldökét.
– És hogyan lát hozzá?
 Maggie tesz néhány lépést az ajtó irányába, csak azért, hogy
megmutassa az őrnek, hogy távozni készül, majd sarkon
fordul.
– Már el is kezdtem.
Pár másodperc múlva Wolfe újra megszólítja.
– És még valami.
Maggie megáll.
– Mi az?
Wolfe fölemeli a hangját, hogy átíveljen a távolságon.
– Találja meg Daisyt!
 48. fejezet

Maggie Rose irodája

Somerset, Norton Stown

2015. december 18., péntek

Kedves Hamish!
Köszönöm, hogy időt szánt rám ma. Amint elintézem folyamatban
lévő ügyeimet, energiáimat a) Zoe-ra, b) az ön éttermi alibijére, c) a
számítógépre és d) Odira fogom összpontosítani.
Egyik feladat sem lesz egyszerű, és természetesen jelentkezem,
amint valami kézzelfoghatóra akadok. Addig is, ki kell alakítanunk
egyfajta levelezést, ezen kívül időnként majd meglátogatom. A
munkám szempontjából fontos, hogy megismerjem mint embert.
Hogy teljesen őszinte legyek önnel, semmi értelmét nem látom
annak, hogy megkeressem Daisyt. Rengeteg időt elvenne, ráadásul
az ügy szempontjából irreleváns.
Még valami. Kérem, többé ne szórakozzon azzal, hogy azon
elmélkedik, vajon hogyan csalták azt a három nőt a barlangokba.
Mások még komolyan vehetik. Másoknak nem biztos, hogy feltűnik,
mint nekem, hogy két áldozat úgy tudta, egy nővel kell
találkozniuk, ami miatt az a romantikus feltevés, hogy egy jóképű
férfi ősrégi jegygyűrűk ígéretével csalta őket a barlangba, teljességgel
értelmetlen zagyvaság.
Köszönöm, hogy megbízik bennem. Kérem, keressen, ha bármire
szüksége van.

Üdvözlettel
Maggie
 49. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2015. december 18., péntek

Kedves Maggie!
Örülök, hogy találkoztunk ma.
A számítógép? Most komolyan? Ha valaki egy kicsit is ért a
számítógépekhez, pontosan tudja, hogyan kell az inkrimináló adatokat
letörölni a merevlemezről. Én legalábbis tudom – bár lehet, hogy most
épp nem ezt akarja hallani –, de ez a fickó elég dörzsölt volt ahhoz,
hogy olyan tűzfalat telepítsen, amin még a rendőrség és a British
Telecom sem tudott áthatolni.
De ha nem is bízott a takarítási szakértelmében, akkor is biztosan
kidobta már a gépét valahová. Kérem, ne pazarolja az idejét
fölösleges dolgokra.
Nagy örömömre szolgál majd, ha találkozhatom magával vagy ha
levelet kapok magától, még akkor is, ha tudom, hogy pusztán önös
érdekből fog időt szánni rám, mert rengeteg szaftos részletre van
szüksége rólam a könyvéhez.
Ezzel nincs is problémám, viszont szeretnék kérni valamit cserébe.
Ha ír, meséljen valamit a külvilágról. El sem mondhatom, mekkora
fájdalmat okoz a hiánya.

Őszinte üdvözlettel
Hamish
 50. fejezet

Maggie Rose irodája

Somerset, Norton Stown

2015. december 20., vasárnap

Kedves Hamish!
Meséljek valamit a külvilágról?
Ma reggel a Bristol-csatornánál sétáltam a parton. Ott, ahol
először találkoztam a kutyájával. (És az anyjával!) Korán mentem
ki, nem sokkal napfelkelte után. A nehéz hófelhők alacsonyan
lebegtek a levegőben (északnyugatnak tartottak Wales felé, minket
teljesen elkerülve), és ahogy a nap egyre magasabban járt az égen,
úgy tűnt, mintha az aranyos fény szét akarná őket hasítani,
miközben felettük az ég a lila legsötétebb és legszebb árnyalatában
úszott. A dagály magasan járt, a hullámok gyorsan és hangosan
csapkodták a partot. A strand mentén a hullámok másodpercenként
több száz darabra törtek az apró kavicsokon, miközben a felkelő
nap sugarai egyre jobban beborították a tájat.
Általában a szikláig szoktam sétálni, de ma valami miatt leültem
a parton, és néztem, ahogy fölkel a nap. Gyönyörű volt… És mégis,
azt hiszem, most már tudom, miért van kutyája. És miért hiányzik
magának annyira. Van, amikor egy másik dobogó szív hiányát
nagyon nehezen viseljük.

Maggie

Ui.: Ne tegyen le a számítógépről. A gyilkosok gyűjtik a trófeákat.

Lehet, hogy a mi gyilkosunk még mindig olvasgatja az áldozataival
folytatott beszélgetéseit, és újraéli azokat a perceket, amikor
becserkészte őket.

Ui. 2: Egyáltalán nem örülök annak, hogy nélkülem találkozik

Weston felügyelővel. Remélem, nagyon óvatosan fog beszélni vele.
 51. fejezet

Itt mindig fúj a szél. Még a legforróbb napokon is tengerszagú

fuvallatok áramlanak a mocsár fölött, enyhülést hozva a
kiégett fűnek. Hűvösebb napokon a Mendip-dombság
legmagasabb pontján, a Black Downon a szél dervisként táncol
a sétálók és a futók között.
Wolfe fut. Magányosan, mert még korán van, és hosszú, sötét
árnyékot vet a páfrányokra. Később kirándulók sora keresi fel
a Down legtetején elhelyezkedő bronzkori emlékhelyet, most
azonban még csak ő van itt, meg a bíbicek, a fajdok és a
vadnyulak. Egy feketeszeder-tőre lép, és azonnal megcsapja a
gyümölcs édes illata, mielőtt még továbbhaladna.
Ahogy elérkezik Beacon Beachhez, rég eltemetett halottak
suttogására lesz figyelmes.
„Gyorsabban, Hamish, gyorsabban. Valami jön, és most futnod
kell. Fuss, Hamish, fuss, már a nyomodban jár.”
– Wolfe, látogatója érkezett!
Wolfe kinyitja a szemét. Phil a priccsén fekszik, félig
elmerülve a kék és arany füzér készítésében. Hamarosan ismét
elmerül az álom és ébrenlét határán húzódó világban, ahol oly
sok elítélt tölti az idejét. Mármint ha épp nem sorozatokat néz.
Mivel rég megunta Wolfe erősítőprogramját.
A cella ajtaja kinyílik, és egy tiszt lép be. Arcán
meglepetésnek semmi nyoma. Wolfe az órájára néz. Már
negyven perce fut. Célja, hogy napi egy órát mozogjon. Utána
húsz perc fekvőtámasz, felülés és guggolás.
– Wolfe! Nem szólok többször!
– Ki az, őrmester? – mondja, de csak hogy kötözködjön.
Pontosan tudja, ki jött hozzá látogatóba.
– Nem vagyok a kibaszott titkárnője! Lóduljon már!
– Van még időm, hogy némiképp megmosakodjak, őrmester?
Esetleg átöltözzek?
Persze ez is csak színjáték. Mindketten pontosan tudják, hogy
úgy fog menni, ahogyan van: kipirult arccal és izzadtságtól
foltos ruhában.
– Undorító, ahogy kinéz – csóválja a fejét az őr, amikor Wolfe
elsétál mellette. – Bilincs.
Wolfe előrenyújtja a kezét.
Végigsétálnak a folyosón, majd le az első lépcsősoron, utána
meg a másodikon.
– Jó hírem van a maga számára, Wolfe. Áthelyezik a
könyvtárba.
Wolfe számára ez egyáltalán nem jó hír. Hat hónapja
mindennap a fémművesek műhelyében dolgozik. Az a neki
való munka. Nem áll szándékában a könyvtárban dolgozni.
– És miért, őrmester?
Leérnek a lépcső aljába, és a privát tárgyalók felé indulnak.
 – Az igazgató szerint úgy helyes, ha a könyvtárban dolgozók
olvasni is tudnak – magyarázza az őr, de a hangjából ítélve
nincs vicces kedvében, bár ezt nehéz megállapítani. –
Egyébként meg tiltja a szabályzat, hogy gyilkosságért elítélt
rabok a fémes szekcióban dolgozzanak. Merthogy
hozzáférhetnek mindenféle potenciálisan fegyvernek
használható tárgyhoz. Érti, ugye?
– Ez még nem jutott az eszembe, őrmester. És mikortól
megyek a könyvtárba?
– Néhány héten belül. A jövő év elejétől. Megfelel, uram?
– Igen, tökéletesen – mosolyog magában Wolfe.

– Weston! Mizu, haver?

Pete Weston az egyik látogatóhelyiségben várja. A mobiljával
van épp elfoglalva, amikor Wolfe-ot bevezetik. Nem néz fel,
egyáltalán nem is vesz tudomást Wolfe jelenlétéről. A társa,
egy sötétbarna bőrű, kerekded fiatal férfi Wolfe számára
ismeretlen.
Wolfe leül, és vár. Az ifjú nyomozó kellemetlenül érzi magát,
hol Wolfe-ra, hol Westonra tekintget. Néhány másodperc
múlva Wolfe visszanéz a nyomozóra, és jobb kezével a
nadrágja fölött gitározik. A rendőr úgy tesz, mintha nem venné
észre.
Weston mozdulatlan marad, leszámítva, hogy kipp-kopp-
kopp-kopp, kopog a mutatóujjával. Wolfe a „Lelőttem a
seriffet” című dal első sorát fütyüli, és várja, hogy ki hogyan
reagál, de nem történik semmi.
– Csak nyugodtan, haver. Ma úgysincs sok dolgom.
Weston felnéz, szemét végigfuttatja Wolfe testén. Orrlyukai
kitágulnak, és egy kicsit hátrébb löki a székét.
– Hamish – biccent, mintha valami rejtélyt oldott volna meg.
– Minden rendben? – tekint balra. – Ez itt Sunday Sadik
bűnügyi nyomozó.
Weston megöregedett. Haja a halántékánál elvékonyodott,
több ősz hajszála van, mint a múltkor, a bőre száraz, és sápadt,
ami nem csak a hidegtől van. Wolfe ugyanezt látja az anyjánál
is. A kinti világban az emberek megöregszenek, az idő a
szokásos medrében telik. Itt bent azonban egy helyben áll.
Lelki szemeivel hirtelen megpillantja magát, amint negyven év
múlva kiengedik, még mindig fiatal férfiként, viszont azt
találja, hogy kint minden és mindenki összetöpörödött vagy
meghalt.
A fájdalom meglepi, és hirtelen, idióta módon felnevet, csak
hogy leplezze a fájdalmát.
– Soha jobban, haver. Látom, hogy a fogadalmadat, miszerint
nem fogsz többet bagózni, nem sikerül betartani.
Pusztán találgatás a részéről, de Weston arca elárulja, hogy
fején találta a szöget. Az őrre néz.
– Most már rendben, köszönöm. Ha szükségem lesz
segítségre, szólok.
Az őr válaszul biccent, majd megfordul, és elhagyja a termet.
 – Akkor rendben – szólal meg Weston, amint az ajtó
becsukódik, és kívülről rákattan a zár. – Beszéljünk.
 52. fejezet

Maggie a túlfűtött és félig megvilágított konyhájában ül, és vár.

Nem sokkal múlt hét óra. Az étel kész, a bor és a sör a hűtőben.
Listát is írt, hogy semmit se felejtsen el. Kettőt is, minden
látogatónak jut egy.
Egyikük huszonnégy percet már így is késik, a másiknak
pedig hat perc múlva kell jelentkeznie.
Majdnem megnézi a telefonját, de inkább mégsem.
A megbeszélt idő után huszonhét perccel és negyvenkét
másodperccel megcsörren a telefon. Felveszi, és az ablakhoz
sétál.
– Itt Maggie Rose.
– Úgy hallom, vacsoravendéged lesz.
Maggie önkéntelenül is végignéz a konyhán, a tűzhelyen álló
teáskannán, a vekni kenyéren, amit épp tíz perccel ezelőtt
hozott haza frissen a péktől, meg a két személyre terített
asztalon. Wolfe már két órával ezelőtt vacsorázott, és ette a
börtönben felszolgált íztelen, szagtalan egyenkaját.
– Jártam ma az étteremben, és beszéltem a tulajdonossal –
mondja Maggie. – Megkérdeztem, hogy végig tudná-e
telefonálni a vendégkörét, és meg tudná-e kérdezni tőlük, hogy
ettek-e Zoe eltűnésének napján az étteremben.
– És?
– Megígérte, hogy gondolkozik rajta. Az igazat megvallva és
látva, mennyire elfoglalt, nem hinném, hogy még idén,
karácsony előtt megteszi. De feladhatok egy hirdetést, és
elindíthatok egy kampányt a közösségi médiában is. Rengeteg
választ kell majd átolvasni, és még mindig nem tudom, mi
értelme ennek, hiszen Zoe megölésével nem gyanúsítják, nem
emlékszik?
– Ha már Zoe-ról beszélünk – köszörüli a torkát Hamish –,
Weston hadnagy feltett nekem ma egy kérdést. Válaszolna
helyettem?
– Persze – nincs ínyére, hogy Hamish tudja, Pete átjön hozzá
ma este.
Nem tetszik neki, hogy a két férfi róla beszélgetett, pedig
tudja, hogy ez óhatatlan.
– Mondja meg neki, kérem, hogy a válaszom nem. Fogalmam
sincs, hogy hol van Zoe Sykes holtteste. Teljesen mindegy, hány
térképet nézegetek a somerseti barlangokról, nem tehetek
többet, mint amit a rendőrség eddig már megtett. És ha
valamilyen véletlen folytán Zoe előkerülne, soha senki nem
fogja elhinni, hogy ártatlan vagyok. Apropó, hogy áll ezen a
téren?
Wolfe-nak maximum tíz perce van egy hívásra. Ebből kettő
már eltelt.
– Nekem nem kell elhinnem, hogy ártatlan – válaszolja
Maggie. – Csak másokat kell erről meggyőznöm.
Kint feltámad a szél, és a kertben rengeteg vészjósló mozgás
támad: fák hajladoznak, bokrok remegnek.
– Kár – mondja Wolfe. – Jó lenne, ha az anyámon és a
félnótás társaságán kívül valaki más is hinne nekem. És most
magáért megy? Ha a Crownban foglalt helyet, akkor nemcsak
hogy csóró egy alak, de még a szándékai sem tisztességesek.
Pont a hely fölött lakik, ugye tudja?
– Weston felügyelő áthozza a maga aktáit. Mindent megtesz,
hogy együttműködő legyen. De ha az időt idétlen kamaszos
ugratásokkal akarja tölteni, ám rajta.
Az utcáról behallatszik, ahogy megáll egy autó. Pedig alig
múlt hét. Miért ennyire pontosak a rendőrök?
– Át tudna neki adni még egy üzenetet? – kérdezi Wolfe. –
Mondja meg neki, hogy tizennyolc éves koruk után a férfiak
nem használnak Lynx dezodort.
A sóderes bejáróról lépések zaja hallatszik. Maggie nem
szeretné, ha Pete rajtakapná, hogy Wolfe-fal telefonál.
– Már biztos lejár az ideje. Ha le tudja foglalni ugyanezt az
időpontot holnapra is, akkor majd tájékoztatom, hogy mire
jutottam. Jó éjt, Hamish!

– Hazautazol karácsonyra? – veti a kabátját Pete az egyik szék

támlájára, miközben az asztalon heverő Bristol és környéke
térképet nézi.
 Maggie a tűzhelynél áll. Krémszínű kötényt vett a ruhája fölé,
a haját hátul lófarokba kötötte. Háziassága teljes ellentétben áll
jellemével. Ugyanúgy, mint az a tény, hogy egyértelműen
izgatott.
– Italt? – kérdezi.
– Igazán kedves tőled – mondja Pete.
– A sör könnyebb, mint a kávé – lép Maggie a hűtőhöz, és
megáll egy pillanatra a fényében. Amikor visszafordul, egyik
kezében egy Stella Artois-t, másikban egy poharat tart. – A
vacsora majdnem kész.
– Kösz, remélem, nem volt nagy fáradság.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Igazából nem is reméltem,
hogy ilyen hamar megkapom az aktákat.
– Szóval, hova utazunk? – vet ismét egy pillantást a térképre
Pete.
– Örülök, hogy megkérdezted. Talán dolgozhatnánk ezen
együtt.
– Ha nem tévedek, az ellenkező oldalon állunk. Egyébként,
hogy van közös barátunk?
– Én régebben láttam, mint te. Ami viszont eszembe juttatja,
hogy az ügyvédjeként jogom van jelen lenni minden jövőbeli
találkozásotokon. Kérlek, legközelebb ne felejtsd el.
– Élvezni fogom a társaságodat. De valamit szeretnék
kérdezni. Ha nem vagy meggyőződve az ártatlanságáról, akkor
miért vállaltad el az ügyét?
Maggie gondolkodást színlel. Pete már megtanult
különbséget tenni színlelt és valós tanakodás között. Színlelt
gondolkodás esetén mindig megfigyelhető egy kedves
ajakbiggyesztés vagy egy oldalra nézés. Az igazi gondolkodás
kevésbé bájos. Általában mély szemöldökránc kíséri, a tekintet
pedig egyenesen előre mered, úgy középtávolságig.
– Lehet, hogy bejön nekem – feleli Maggie, és csábos
ajakbiggyesztése macskaszerű mosollyá változik.
– Annál sokkal okosabb vagy.
– Nem ez lenne az első eset, hogy egy gyilkosságért elítélt
gonosztevő és az ügyvédje kapcsolata romantikus fordulatot
vesz.
– Csak nem rád nyomult?
– Miért, te rám nyomulsz?
– Mit keresek itt, Maggie? – néz Pete a kabátjára. – Miért
sörözök itt és rajongok a sütőből áradó báránysültért? És mire
kell a Bristol-térkép?
– Meg fogjuk találni a számítógépet, amit a gyilkos arra
használt, hogy kibertámadásokat intézzen a három nő ellen –
nyúl Maggie hátra egy pohár fehérborért.
– Mi ketten?
– Ha tényleg azt hiszed, hogy Hamish bűnös, akkor
éppannyira a te érdeked is, mint az enyém. Megtalálod a
számítógépet, azon ott lesz a bizonyíték, ami Hamishhez
kapcsolja…
– Mármint a billentyűzeten lévő ujjlenyomatokra gondolsz?
– Pontosan, és akkor minden kétséget ki lehet zárni. Élete
végéig a Parkhurstben marad, te pedig nyugodtan folytathatod
a karriered mint bűnügyi főfelügyelő, sőt még át is helyeznek
Portisheadből. Újrakezdheted az életed, és végleg kihevered,
hogy a főnököd lenyúlta a feleségedet, Annabelle-t.
Miért gondolja mindenki, hogy nem bír felülkerekedni a
tényen, hogy Annabelle elhagyta őt?
– És ha nem tudjuk Hamishhez kötni? Ha valaki máshoz
vezetnek a nyomok?
– Akkor még jobban jársz. Nem csak az az ember leszel, aki
elfogta a gyilkost, hanem az is, aki elismeri, hogy hibázott, és a
helyére tudja tenni a dolgokat.
Ha ez a nő tényleg úgy gondolja, hogy a dolgok így
működnek, akkor nem normális.
– És ha nem is így működnek a dolgok, akkor sem hiszem,
hogy tudnál azzal a tudattal élni, hogy egy ártatlan ember ül
miattad a börtönben.
Maggie közelebb jön, áthajol az asztalon, kezében egy
ceruzával és egy iránytűvel. A ceruza hegyét arra az utcára
helyezi, ahol Hamish lakott, és rajzol köré egy kört.
– Valahol itt kell lennie a körön belül – jelenti ki. – Minden
bizonnyal egy nagy gyárkomplexum kicsi irodájában.
A kör elég nagy területet övez. Magába foglalja Bristol déli
részét és Bath nyugati részét.
– Valahol a Bristol-csatorna alsó szakaszán kell lennie – rázza
a fejét Pete.
– Próbáld a helyébe képzelni magad.
 – Wolfe helyébe?
– A gyilkos helyébe – mutat az ujjával Maggie. – Szükséged
van egy számítógépre, de olyan gépet nem használhatsz, ami
hozzád kapcsolható. Mit teszel?
– Veszek egyet. A lehető legalapabb készüléket. Készpénzzel
fizetek vagy hamis bankkártyával.
– És hová teszed?
– Mindegy.
– Dehogy mindegy. Olyan helyen kell elhelyezned, ahol akkor
sem találják meg, ha valami gebasz van. Sem a hely, sem a
számítógép nem köthető hozzád.
– Hallgatlak.
– Amikor megveszed a gépet, egyből bérelsz egy helyiséget,
ahová elhelyezed. Házat vagy lakást bérelni túl drága
mulatság. Egy szoba egy házban szintén nem jöhet szóba,
mivel a többi lakó észrevenné. De még egy olcsó szállodai
szoba sem felel meg, mert a személyzet rengeteget unatkozik,
ezért az idejét azzal tölti, hogy megfigyelik a vendégeket.
Szerintem az emberünk egy irodát bérelt.
– Irodát?
– Egy kicsi, egyszerű irodát egy nagy, külvárosi ipari park
gyárépületében, ami olcsó, és majdnem teljesen anonim.
– Elég merész gondolatmenet, de elfogadom. Tehát azt
gondolod, hogy valahol ebben a körzetben a gyilkosunk
pusztán azért bérelt egy helyiséget, hogy onnan támadja online
az áldozatait. Maggie, tudod, hogy hány…
 – Kellő nagyságú ipari park, ami szóba jöhet, huszonöt van
ebben a körzetben. Te és a kollégáid pár nap alatt
ellenőrizhetitek őket.
– Nem állíthatok erre a feladatra rendőri erőket – válaszol
Pete, holott tudja, hogy Latimer nagy eséllyel beleegyezne.
– Gondoltam. Akkor csak te meg én?
– Nem – nevet fel majdnem Pete. – Csak te. Az a számítógép
már amúgy is valahol a tenger mélyén rozsdásodik, nekem
pedig nem áll szándékomban erre időt…
– Még egy sört?
Pete pohara üres. Nem is vette észre, milyen gyorsan lehúzta.
– Köszönöm, többet nem iszom, különben taxizhatom haza.
Messzire mentél, Maggie. Még ha Wolfe nem is egy
szénakazalban rejtette el, bárhol lehet. A nagyanyja padlásán,
a régi rendelője raktárában…
– Olyan helyen biztos nincs, ami hozzá köthető. És olyan
helyen sem lehet, ahol véletlenszerűen megtalálhatják. A
gyilkos, aki nem Hamish, fizetett egy biztonságos és védett
helyért. Valamikor 2013-ban indította a bérlést, nagyjából
akkor, amikor először lépett kapcsolatba Jessie-vel, Chloe-val
és Myrtle-lel. Pusztán annyi a dolgunk, hogy felkeressük a
főbérlőket, és olyan egyszerű helyiségek után érdeklődünk,
amelyeket 2013 óta bérelnek. Neked könnyebben menne.
Nekem sok magyarázkodásra lenne szükségem. Persze nem ez
lenne az első eset.
– Mielőtt még egy másodpercet vesztegetnénk erre, kérlek,
győzzél meg arról, hogy ez a számítógép nem épp valahol az
Atlanti-óceán mélyén dekkol.
– Ha Hamish a kibertámadó, akkor esélye sem volt arra, hogy
megszabaduljon tőle, hiszen még az előtt letartóztattad, hogy
egyáltalán tudta volna, hogy gyanúsítod. Azonnal vádat
emeltek ellene, és óvadékot sem ajánlottak fel. Nem rejthette el
és nem semmisíthette meg.
Bosszantó, de ebben van valami.
– Viszont ha nem Hamish volt, akkor az igazi gyilkos már rég
megsemmisítette.
– Hacsak nem akarja folytatni áldásos tevékenységét.
– Két év telt el Myrtle meggyilkolása óta! – nevet fel Pete.
– Kivár. Pontosan tudja, hogy ha túl hamar csap le, vége a
játszmának. És azzal is tisztában van, hogy valamelyest
változtatni kell a játékszabályokon. Talán máshol kell
megszabadulnia a holttestektől.
– Fantáziálsz. Hamish Wolfe a mi gyilkosunk, és annak a
báránynak isteni az illata.
– Összehajtanád a térképet? – áll fel Maggie, és
konyhakesztyűt húz. – Csak óvatosan, még szükségünk lesz rá.
A sütő elé hajol, Pete pedig elteszi a térképet.
– Ezek szerint itt maradsz karácsonyra? – kérdezi. – Jön a
családod?
– Nincs családom – mosolyog Maggie, mintha tudná, hogy
Pete mit akar. – A karácsony meg egyébként is az az időszak,
amikor a legtöbbet dolgozom. Minden valószínűség szerint
még újév előtt megoldom a Hamish-ügyet.
Felteszi a jénai tálat a tűzhelyre, majd tányérokat vesz elő
egy másik sütőből.
– A hátad mögött, a kis asztalon van egy lista – mondja.
Pete megfordul. Egy gépelt listát lát. Ipari parkokról. Minden
név mellett ott áll a főbérlő elérhetősége.
– Nem igazán tudom, hogy mit szeretnél, mit csináljak ezzel –
teszi vissza a listát.
– Pontosan tudod, hogy mit akarok. Hívd fel a
tulajdonosokat. Tegyél fel nekik kérdéseket. Készíts egy listát,
és konzultálj velem.
– Mióta is vagyok a kifutófiúd?
– Csak nem pénzről kezdtünk el beszélni? – kérdezi Maggie.
– Ugyan. Még hogy pénzről. De nem vagyok a csicskásod.
Nem csinálom – teszi hozzá, bár még be sem fejezte, máris
azon jár az esze, hogy holnap délelőtt, miután tájékoztatta
Latimert, már könnyen előfordulhat, hogy épp ezt fogja
csinálni.
– Oké, nem nagy ügy. Akkor majd én hívom fel őket. Szóljak,
amikor már ott tartok, hogy meg is nézem őket? Persze ez
úgyis csak karácsony után lenne esedékes.
– Hát ezért van rám szükséged – mosolyog Pete. – Hiszen ha
találsz is valamit, nem fogsz tudni hozzáférni. Szükséged van
rám a hivatalos házkutatáshoz.
Megszólal a vezetékes telefon. Először Maggie néz fel, és
meghökkenve magyarázza, hogy nem szokták ilyenkor hívni.
Mielőtt azonban felvehetné, bekapcsol az üzenetrögzítő.
Mindketten azonnal felismerik a hangot. Mély, művelt, de
mintha lenne benne egy kis nyugat-angliai beütés.
– Maggie, itt Hamish. Kérlek, azonnal vedd fel.
 53. fejezet

– Maggie, vedd fel! Pete, tudom, hogy ott vagy. Gyerünk már,
ezt mindkettőtöknek hallania kell!
Maggie érzi, hogy elsápad.
– Csak szórakozik velünk. Hagyjuk!
– Pete, kevesebb mint tizennégy percem van erre a hívásra,
legalább egy tucat embert előztem meg a sorban, és nem
szeretném részletezni, hogy mibe is fog ez nekem kerülni. Az
istenért, vegyétek már fel!
Pete feláll, megragadja a telefont, és bekapcsolja a
kihangosítót.
– Mit akarsz, Wolfe?
– A cellatársam – közli Wolfe – épp most jött vissza a
számítógépes tanfolyamáról. Van ott egy Facebook-oldal, amit
meg kell néznetek. Keressetek rá arra, hogy Hamish Wolfe.
Gyerünk már, rajta!
Maggie megfordítja a laptopját, és beírja a jelszót.
– Az a csoport indította, amelyhez anyám is tartozik. Valaki
kiposztolta, hogy Maggie lett az ügyvédem, és egyre csak
gyűlnek a gyűlölködő kommentek.
– Nem ez az első eset – nyitja meg Maggie a Facebookot. –
Mindig ez van, ha új ügyfelet vállalok.
– Nos, rendben, de mikor posztolták ki a címét és a házáról
készült fényképet?
– Baszki – lép Maggie-hez Pete.
Az oldal megjelenik, amin feltűnik a szokásos kép Hamishről,
amin úgy néz ki, mint egy hollywoodi színész, akit épp egy
sorozatgyilkos szerepének az eljátszására kérnek fel. Egy
csomó komment van alatta, és az oldal tetején megjelenik egy
fénykép Maggie-ről az alábbi szöveggel:
„Wolfe a legjobb ügyvédet fogadta fel.”
– Honnan szedték a fotót? Senkinek sincs rólam képe.
Maggie nem tudja beazonosítani, hogy hol készülhetett. Az
arcát félig profilból mutatják, de a haja kétségtelenül az övé:
mind színében, mind hosszában a jelenlegi állapotot tükrözi.
Egyévesnél nem régebbi.
– Én nem láttam – mondja a vonal túlsó végén Wolfe. – De
ahogy hallom, van egy másik csoport is, az „Álljunk bosszút
Myrtle-ért” csoport, amit Myrtle Reid mostohaapja és néhány
testvére indított. Céljuk, hogy kiheréljenek, és közben még
kitalálnak valamit, amitől valóban bűnhődni fogok. Phil
elmondásából ítélve az „Álljunk bosszút Myrtle-ért” csoport
tette közzé Maggie címét ezen az oldalon. Azt állítják, hogy
tudják Maggie telefonszámát is. Egész este különböző
fenyegetéseket posztoltak. Az én csoportom rajtuk van, és
minden trollt blokkolnak, amint megjelenik egy poszt, de azt,
amelyiken Maggie címe volt, már többen is megosztották,
mielőtt bárki észrevette volna. Jól van, tesó, elég legyen már.
Csak húzz arrébb, okés? A kurva…!
Csapkodás és hörgés zaja. Maggie kitépi Pete kezéből a
kagylót.
– Hamish?
A vonal megszakadt.
Valahol a szobában egy telefon pittyegő hangja hallatszik.
Valaki üzenetet kapott.
Pete elveszi Maggie-től a kagylót, és a helyére teszi.
– Tud vigyázni magára. Most menj, és zárd be a hátsó ajtót,
aztán a többit is nézd meg, hogy be van-e rendesen zárva.
Utána pedig jó lenne, ha ehetnénk végre – a laptop képernyője
felé biccent. – Ezt addig átnézem.
Maggie hamar körbejárja a házat. Miután végzett, hozza is a
jénait az asztalhoz. Anélkül, hogy felnézne, Pete elteszi a
laptopot, és felszabadít egy alátétet. Maggie azon tűnődik,
hogyan lehetséges, hogy Pete mindig a megfelelő időben van a
megfelelő helyen, ráadásul kérdezés nélkül is pontosan tudja,
mikor mit kell csinálnia.
El sem tudja képzelni, hogy ez a férfi az útjában állna. Vagy
hogy valaha is irritálná a jelenléte.
– Mindig találkozunk ilyen esetekkel – görgeti le az ujjával a
képernyőt Pete, miközben elolvas néhány kommentet.
Maggie áthajol az asztalon, hogy ő is láthassa őket.
Kenneth Kill Boy azt írja, hogy legszívesebben bedobna
Maggie házának ablakán egy gyújtóbombát. Sten-Man
terveiben az szerepel, hogy összeszedi néhány haverját,
betörnek, és jól seggbe basszák Maggie-t, hogy átérezze, mit is
művelt az az átkozott Wolfe azokkal a nőkkel. Mindkét férfi
tudja a címét. Pár másodperc, és a posztokat törlik. Valaki
szerkeszti az oldalt, a baj azonban már megtörtént. Maggie
nincs biztonságban.
Pete lecsukja a laptopot, de akkor egy sms érkezik Maggie
mobiljára.
– Azt, hogy a címed nyilvánosságra került, komolyan kell
vennünk.
– Gondoltam.
– Elintézhetem, hogy a következő pár napban napközben és
éjjel is gyakrabban jöjjön ide egy egyenruhás rendőr. Sőt mára
is küldhetek valakit. Hosszú távon azonban…
– Kérlek, ne csinálj semmit. Nem félek. Lehet, hogy kapok
néhány kellemetlen csomagot a postaládámba. De ez nem
olyan, amivel ne tudnék megbirkózni.
– Lehet, hogy mégis haza kéne utaznod karácsonyra.
– Ez az otthonom. Nincs másik.
A szavaiban rejlő igazságot évek óta tudja, de csak most fogja
fel, mennyire szomorú dolog is ez.
– A Crown Hotelben biztos, hogy kapsz szobát.
– Inkább együnk – emeli fel a villáját Maggie. – Minden
rendben van. Időnként előfordul, hogy megfenyegetnek. Az én
munkámban ez elkerülhetetlen.
Maggie azonban nem biztos abban, hogy meg tudta győzni
Pete-et. Épp azon tűnődik, hogy még mit mondjon, amikor
harmadjára is megszólal a mobil pittyegő hangja. Felkel, és
megnézi, mielőtt az üzenet elhalványulna.
– Valami olyasmi, ami miatt aggódnunk kellene? – hallja Pete
hangját a távolból.
Megfordul.
– Az ügynököm – hazudja Maggie, mert időre van szüksége,
hogy gondolkozzon. – Rutindolog.
Pete, még mindig megrökönyödve a történtektől, villával a
szájába tesz egy falat bárányt, tép egy darab kenyeret, és a
szószba mártja. Éhes. Maggie viszont nem. Irdatlan nehéz
bármi ételt is a szájába erőltetni, és a fizikai jelenléte is egyre
csökken. Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor teljesen
megszűnik létezni, amikor teljesen elolvad, mint a jégkocka a
pohárban, vagy mint a szivárvány, amikor kissé erősebben süt
rá a nap. Talán nem is lesz az olyan rossz.
– Maggie, Maggie! Minden rendben? Hadd nézzem meg
azokat az sms-eket!
– Magánüzenetek – szúr a villájával valamibe, ami bordó
szaftot fröcsköl szét a tányérján és ki az asztalra.
Leteszi a villát. Nem bírja tovább.
Pete talál egy zsebkendőt, és feltörli vele a szaftot.
– Ki küldözgeti ezeket az üzeneteket? – kérdezi.
– Nem tudom – rázza a fejét Maggie. Semmi értelme erről
beszélgetni. Ez a férfi nem tud neki segíteni. – Nem ismerem a
számot.
 – Wolfe? Ő tudja a számodat?
– Ő nem küldhet sms-t. Nincs mobilja.
– Elvileg nem tarthat magánál. Egy csomó rabnak mégis van.
Pete feláll és Maggie-hez lép. Elveszi a lány mobilját, majd
visszatér a székéhez és a vacsorájához, de a telefont magánál
tartja, messze Maggie-től, hogy ne érje el. Nem tudja megnézni
az sms-eket, a telefon kódolt, de ha újabb üzenet érkezik,
meglátja, mielőtt elhalványul.
Maggie-nek össze kell szednie magát.
– Pete, már régebben is akartam kérdezni azzal a hajléktalan
párral kapcsolatban, tudod, Odival és Broonnal kapcsolatban.
Beszélnem kéne Odival. Össze tudnál hozni valamilyen
jótékonysági szervezettel, akik esetleg tudnának segíteni?
– Talán még azt is tudom, hogy épp hol vannak.
– Csak nem őrizetbe vették őket?
– Bárcsak így lenne. Figyelembe véve a kinti hőmérsékletet,
lehet, hogy ők is szívesebben lennének ott.
– Akkor hol vannak?
– Wellsben, a városháza kapualjában. Az elmúlt napokban
mindketten ott aludtak.
– A téren alszanak? – Maggie visszagondol a wellsi piactérre
és a városháza épületére. – Az a bejárat három oldalról nyitott.
Ez lehetetlen.
– Tisztában vagy azzal, hogy pontosan mit takar az a
fogalom, hogy hajléktalan, ugye?
– Veled megyek, amikor indulsz. Meglátjuk, megtalálom-e
őket.
Ping.
Maggie nem elég gyors, Pete veszi fel a mobilt, de nem tudja
elolvasni a kis méretű szöveget. Maggie látja, hogy felvonja a
szemöldökét, kissé távolabb tartja a készüléket, majd idegesen
bökdösi az ujjával, miközben az elhalványul. A billentyűzetet
nyomkodja, Maggie pedig hitetlenkedve látja, hogy megjelenik
a menü.
– Ezt hogy csináltad?
– Négy. Kilenc. Hét. Hét. A legtöbb ember a születési dátumát
használja. Te viszont óvatos duhaj vagy, Maggie. Soha nem
használnál olyan egyszerű kódot, mint a születésnapod. És
biztos mindig változtatod is. Ha jól sejtem, minden új ügynél
lecseréled a kódot. A négy kilenc hét hét Hamish Wolfe
születési dátuma. Nos, akkor nézzük…
Szemöldökét egyre feljebb vonja. Eltartja magától a telefont,
hogy jobban lásson.
„Engem szeret.”
Felnéz.
– Ez ugyanaz, mint ami az asztalod aljára volt írva. Attól a
személytől kapod az üzeneteket, aki betört hozzád. Mi a
bánatért nem akartad ezt elmondani?
Most elmondja. Vagy inkább Pete harapófogóval húzza ki
belőle. Maggie visszagondol, hogy mi volt az asztal aljára írva,
és nagyon küzd, hogy be ne másszon, hogy megnézze,
valamilyen rejtélyes módon nem jelent-e meg újra.
 – Korábban is kaptál ilyeneket?
– Nem – válaszolja, de látja, hogy Pete nem hisz neki. – Nem.
Pete ismét a telefonra tekint. Olvasószemüvegre van
szüksége, ezt be kell látnia. Habozása egy pillanatnyi
gondolkodási időt ad.
– „Engem szeret” – olvassa Pete az első üzenetet, majd áttér a
következőre. – „Nem szeret.” Majd itt van a „Szeret” megint.
Várjunk csak, hiszen ez…
– Egy játék, amit margarétával szoktak a szerelmesek
játszani. Egyenként számolgatják a szirmokat, és tépkedik ki
azokat.
– Ha páratlan számú, akkor jó, ha páros, akkor nem szereti?
– próbálkozik Pete.
– Pontosan.
– Amikor betörtek hozzád, az illető, bárki is volt az, hozzáfért
a mobilodhoz?
– Van, amikor lent hagyom, de kell hozzá a PIN-kód.
Maggie látja, hogy Pete felvonja a szemöldökét, és elég
lenézőn néz Maggie-re. Pete egy szempillantás alatt kitalálta a
kódot. Másnak is pont ennyi időre lehetett szüksége.
– Hülye voltam – ismeri el Maggie.
Pete nem vitatkozik.
– Kérlek, mondd, hogy lecserélted a zárakat.
– És meg is erősíttettem – bólint Maggie. – Senki nem jön be
ide még egyszer.
– Ettől függetlenül jó lenne bevinni ezt a Sirocco Silverwood
nevű egyént kihallgatni, ha még most is úgy gondolod, hogy ő a
legmegfelelőbb jelölt.
– Ő az egyetlen, akivel találkoztam, és aki azt állította, hogy
végtelen szerelemmel viseltetik Hamish iránt.
– Akkor is különös, hogy a Wolfe-banda egyik tagja
fenyegessen. Ez a bagázs hetet-havat összehord, de ha egy
cseppnyi is igaz abból, amit állítanak, akkor épp az ő érdekük,
hogy az ő oldalukra állj.
– Talán nem mind bolond. Nem szoktak a gyilkosok a
nyomozás közelébe férkőzni? Szeretnek központban lenni,
miközben végig van egy nagy titkuk.
– Gyanakszol bárkire is Siroccón kívül?
– Honnan is tudhatnám? Nagyon kevés időt töltöttem velük.
Mindannyian elég furának tűntek.
– Mondja ezt egy kék hajú nő.
Ping.
Mindketten felugranak. Pete ér oda előbb. Grimaszol, majd
átnyújtja Maggie-nek a mobiltelefont.
– Emlékeztetjük, hogy holnap időpontja van a fogorvosához –
olvassa Pete. – Elnézést.
Maggie-nek elege lett. Feláll.
– Most el kell mennem. Ha gondolod, maradhatsz, és
befejezheted a vacsorádat. Vagy jössz velem. Döntsd el.
 54. fejezet

– Nincsenek ott – kiált át a piactéren Pete, amikor Maggie

kiszáll az autójából. – De a cuccuk mind ott van. Biztosan
bementek valamelyik kocsmába, bár nem hinném, hogy
bármelyikben is szívesen fogadnák őket.
Maggie végignéz a különböző okoskütyüket áruló boltokon, a
középkori épületeken és a templomtorony arany
megvilágításban úszó tornyán.
– Ha feltett szándékod, hogy még ma beszélj velük – mondja
Pete –, akkor menjünk be, és várjunk úgy egy órát. Innék már
egy kávét, de ha gondolod, a bárba is beülhetünk lent.
– Megyek, járok egyet – válaszolja Maggie. – Ha nem találom
őket, visszajövök, és megtalállak. Rendben?
– Veled megyek – ajánlja Pete.
Mennyire gáláns. Mindig helyesen akar cselekedni. Született
rendőr.
– Odi nem fog beszélni, ha egy rendőrrel lát. Ezt te is tudod.
Fél óra múlva felhívlak. Ígérem.
Pete feladja, és bemegy a kocsmába.
Maggie szorosabbra húzza a nyaka körül a kabátja gallérját,
és a város főteréről a templom felé indul. A városban
nincsenek hivatalos hajléktalanszállók, de a templomból ritkán
zavarják ki a szerencsétleneket.
A főhajóban találja meg őket, hátul, a lehető legmesszebb az
ajtótól. Maggie még a templomban is fázik, de minden relatív.
Akiknek nincs otthonuk, bármilyen is a menedék,
mindenképpen áldás. Broon a helynek kijáró tiszteletből
levette a kalapját, de kopott piros kabátja olyan, mint volt. A
haja mákos, és ráférne egy hajmosás is. Odi jelvényekkel
díszített kalapját még mindig a fején viseli. Broonhoz közel áll,
egymást melegítik a testükkel.
A templom tíz perc múlva zár. A személyzet már elkezdte
sajnálkozó hangon kitessékelni a látogatókat.
– Nagyon sajnáljuk, hogy búcsúznunk kell, de csak
átmenetileg. Kérjük, térjenek vissza hamarosan.
Maggie a nyugati bejárat melletti árnyékba húzódik, és vár.
Hallgatja a japán turisták motyogását, ahogy elhagyják a
templomot. Utánuk jön egy amerikai család, majd egy
középkorú házaspár.
Maggie várakozásának megfelelően Broon és Odi utoljára
hagyják el a templomot. A többiekkel ellentétben
mozdulataikban nincs semmi szándékosság. Minden
lépcsőfokon elidőznek egy kicsit, mielőtt lejjebb lépnének, mint
az idős emberek, akik már tudják, hogy a lépcsők nem sok
jóval kecsegtetnek. Egyikőjük sem veszi észre Maggie-t, amikor
kilépnek az épület szélcsendjéből a hideg, süvítő szélbe. Odi
egy szatyrot szorongat a kezében.
 Maggie úgy sejti, a város központja felé veszik majd útjukat,
ahol az utcai világítás némi vidámságot, a szűk utcák pedig
valamelyest védelmet nyújtanak a természet erőivel szemben.
Ehelyett azonban egy sötét árkádsoron haladnak keresztül.
Maggie követi őket. Ismét bekanyarodnak, és egy másik sötét
alagúton keresztül haladnak a püspöki palota irányába.
Maggie szem elől téveszti őket.
A tér már majdnem üres. Senki sem kószál erre szívesen
ilyen időben. A téren álló Crown Hotel ablakain keresztül
embereket lát ülni a melegben, teli gyomorral és barátaik
társaságában. Rámosolyog egy férfira, akiről fogalma sincs,
hogy figyeli, majd követi Broont és Odit.
A hold magasan jár az égen, és lágyan hullámzó fényét
visszaveri a vizesárokban lévő víz.
Hirtelen arra lesz figyelmes, hogy fodrozódik a víz felszíne.
Az árok vízimadarakat vonz ide. Sirályokat a közeli partról és
fajdokat a mezőkről. Ezen kívül van itt egy állandó
hattyúcsalád is.
A hajléktalan pár Odi zacskójából eteti a hattyúkat.
– Szervusz, Odi! Jó estét, Broon!
Lassan megfordulnak, mintha mozdulataikat elzsibbasztotta
volna a hideg. Maggie közelebb lép, és legszívesebben
megkérdezné, honnan van maradék ételük, hogy olyan
állatokat etessenek, amelyek egyáltalán nem éheznek, de tudja,
hogy nem lenne ildomos.
– Hoztam maguknak egy kis élelmet – mutatja kezében a
vászontáskát, amit otthon pakolt tele. – Remélem, nem bánják,
magam készítettem. Báránysült és házi kenyér. Még meleg. Egy
hőálló dobozba tettem.
Egyikük sem válaszol.
– Odi, beszélnem kell magával. Csak pár percet. Lehetséges
volna?
– Miről? – kérdezi Broon, és egy csöppnyit Odi elé lép.
– Javasolni szeretnék valamit. Odi, tudom, hogy azt mondja,
nagyon kevés dologra emlékszik azzal az emberrel
kapcsolatban, akit látott bemenni a barlangba azon az
éjszakán.
Odi még közelebb lép Broonhoz.
– Így van. Nagyon sötét volt. Már abban sem vagyok biztos,
hogy láttam-e egyáltalán valakit.
– Ezt értem – tartja Maggie gondosan a kettejük közötti
távolságot. – De ha tényleg segíteni akar Hamishnek, akkor
tudom, hogy mindent megtesz, hogy visszaemlékezzen, hátha
eszébe jut valami, amivel segítheti az ügyét.
A tiltakozás hiányát kénytelen buzdításként értelmezni, mert
ennél többet nem fog kapni.
– Azt szeretném javasolni, Odi, hogy maga meg én, és Broon
is, ha úgy megnyugtatóbb magának, menjünk el egy
hipnotizőrhöz. Aztán keresünk egy jó szakembert, aki nagyon
megbízható.
– Hipnotizőrhöz? – próbálja kiejteni a szavakat Odi,
elnyújtva a szótagokat, mintha csak azt ízlelgetné, milyen érzés
kiejteni ezt a szót.
– Igen. Nagyon jó szolgálatot tudnak tenni, ha segíteni kell
valakinek visszaemlékezni elfeledett dolgokra. Annyi történne,
hogy transzba ejtené magát. Nem aludna el ténylegesen, csak
egy kicsit eltávolodna a külvilágtól, és a hipnotizőr kérdéseket
tenne fel azzal az éjszakával kapcsolatosan. Lehetséges, hogy
abban a transzszerű állapotban többre emlékezne, mint
amennyit már elmondott nekünk.
– Nem akarom, hogy a barátnőm agyát manipulálja.
– Senki sem akarja ezt, Broon. Gondoljon inkább erre:
mindenkinek a fejében vannak emlékképek. A legtöbbjüket
nagyon alaposan elraktározzuk. Annyira alaposan, hogy
segítség nélkül nem is tudjuk őket előhívni. De ettől még ott
vannak. Odi, lehet, hogy maga az egyetlen, aki látta az igazi
gyilkost. Aki elmondhatja nekünk, hogy ki is ő valójában.
Odi még távolabbra húzódik Maggie-től.
– Már mindent elmondtam magának, és nem megyek
semmiféle hipnotizőrhöz.
– Odi, én…
– Nem! Mondd meg neki, Broon. Mondd meg neki, hogy nem
megyek. Nem tudok semmit.
Broon szinte felfújódik, úgy beszél Maggie-hez.
– Odival elhagyjuk a várost. Amint felkel a nap. Már
elköszöntünk mindenkitől, most indulunk.
– Hová? Broon, ez tényleg nagyon fontos, nem mehetnek el
csak úgy.
 – Senkinek nem mondtuk meg, hová megyünk, és nem is
fogjuk. Nincs több mondanivalónk.

– Pete, ez a nő fél. Többet tud, mint amennyit elárult, de

fogalmam sincs, hogyan szedjem ki belőle. Már a „hipnotizőr”
szó hallatán is teljesen kiborult.
– Nem hibáztatom érte.
– Jaj, ne légy ennyire kishitű! Hogy élhetsz ennyire közel
Gladstoneburyhez úgy, hogy ennyire elzárkózol a másfajta
gondolkozástól?
– Feljössz? Már feltettem a teavizet.
Maggie a visszapillantó tükörbe pillant.
– Nem, figyelnek. Csak arra várnak, hogy elmenjek.
Szerintem mára már így is eléggé kiakasztottam őket.
– Beszéltem egyébként a Crown Hotel tulajával. Van a
másodikon egy jó kis kétágyas szobájuk. Messze az enyémtől,
és a zárak is erősek. Tényleg nem kéne visszamenned abba a
kísérteties házba egy szál magadban. Főleg nem ma este,
amikor annyi zagyvaság jelent meg a Facebookon.
A távolban Odi és Broon eltűnnek a látóhatárról. A
városháza felé haladnak.
– Figyelj, és ne veszítsd szem elől őket. Tényleg nagyon hideg
van.
– Ha most ezzel azt akarod mondani, hogy ajánljam fel nekik
a szobámat éjszakára, és vegyek nekik vacsorát, hát akkor azt
el is felejtheted.
– Ó, minő együttérzés! De már vacsoráztak. A húsból, amit
nem ettél meg, tettem el nekik egy hőtárolós dobozba – vág a
szavába Maggie, bekapcsolja a motort, és hazafelé indul.
Ha valamelyest sajnálja is, hogy maga mögött hagyja egy új
dolog ígéretét, hát gyorsan kiveri a fejéből. A gyengeség ideje
lejárt.
 55. fejezet

– Maggie, nézz rám!

– Nem tehetem. Te már nem létezel.
– Egészen addig létezem, ameddig te is. Nézz végre rám!
– Nem!
Mit sem törődve a hanggal, Maggie visszahúzza a
hálószobafüggönyt. Mivel a fűtés öt órával ezelőtt kikapcsolt, a
ház lehűlt. Leemeli a köntösét az ajtó mögül, és magára teríti,
miközben lemegy a lépcsőn. A lenti ajtón a lánc a helyén.
Innen nem látja az utcát. Nem is kell. Már látta az úttest
szélénél parkoló autót.
Amikor éjjel nem tud aludni, ösztönösen a konyhába megy.
Talán a tűzhely árasztotta utolsó csepp melegség után áhítozik.
Kezét a főzőlapokra helyezi, közben a kapualjban fagyoskodó
Odira és Broonra gondol. Miután a keze egy kissé
megmelegedett, a telefonjáért nyúl.
– Szia, Maggie – hangzik egy sóhaj a vonal túlsó végéből.
– Mondtam, hogy nincs szükségem védelemre – közli Pete-tel.
– Muszáj volt odaküldenem valakit. Egy felügyelőnőt. Csak
ott ül az autójában, de mivel ébren vagy, jó lenne, ha
beengednéd, hogy ellenőrizze az ajtókat és az ablakokat
 – Mi folyik itt?
– Legszívesebben magam mentem volna, de most nem tudok
elszabadulni. Reggel mindent megmagyarázok, okés?
– Nem. Most magyarázd el.
– Maggie, most tényleg mennem…
– Most, vagy én megyek oda. Az viszont, gondolom, nem
lenne valami kellemes.
Maggie hallja, ahogy Pete élesen levegőt vesz.
– Wellsben vagyok, a főtéren, a Crown Hotel előtt. Negyven
perccel ezelőtt hívtak.
Maggie becsukja a szemét, és látja maga előtt, ahogy az utcai
lámpa tompa fényében telefonál.
– Broon és Odi?
– Mindketten meghaltak. Ha jól sejtjük, álmukban ölték meg
őket. Ittas mámorukban, mivel mindketten bűzlenek a piától.
Maggie-nek időre van szüksége, hogy megeméssze a
hallottakat, és hogy a szavak értelmet nyerjenek.
– Így tartották melegen magukat. Mi történt velük?
– Nem árulhatok el részleteket. Majd reggel felmegyek
hozzád. Amint el tudok innen szabadulni.
Az ajtócsengőre ijedten összerezzen. Ha ezzel az volt a célja,
hogy megnyugtassa, hát nem sikerült.
– Azt hiszem, a kollégád van az ajtóban.
– Rendben, figyelj rám. Maradj vonalban, ameddig csak
látod. Egy negyvenes, rövid, barna hajú nő. A neve Janet Owen.
A láncot ne akaszd ki, amikor kinyitod az ajtót. Maggie, hallasz
engem? Ne nyisd ki senkinek, csak a rendőrnőnek.
– Bocs, Pete. Bocsánat, hogy ennyi mindenen kell most
keresztülmenned.
Pete nem felel. Már rég a munkájával törődik.
 56. fejezet

Daily Mail, online kiadás, 2015. december 22.

KETTŐS GYILKOSSÁG WELLSBEN

A két hajléktalan ellen elkövetett kettős gyilkosság

megkérdőjelezi Nagy-Britannia egyik legveszélyesebb
sorozatgyilkosának az ítéletét – állítja az a csoport,
amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy tisztára mossák
Hamish Wolfe nevét.
Mára virradóra két holttestet találtak a Somerset
megyei Wellsben lévő középkori katedrálisnál, és a
felfedezés nyomán újra elő kellett venni a 2014-ben
feltárt bizonyítékokat, melyek alapján Hamish Wolfe-ot
három nő elrablásáért és meggyilkolásáért ítélték el. Az
54 éves Mike Shiven, az úgynevezett Wolfe-banda
elnöke szerint „két tagunkat, akik nagyon is közel álltak
a nyomozáshoz, és friss, értékes információval
szolgálhattak volna, kegyetlenül lemészároltak, ami
csak azt bizonyítja, amit eddig is állítottunk. A
rendőrség azonban a lehető legegyszerűbben akarta
lezárni az ügyet. Az igazi gyilkos még szabadlábon van,
most pedig két ártatlan ember az életével fizetett ezért.”
A rendőrség egyelőre nem akarta kommentálni az
állítólagos hasonlóságokat a két hajléktalan, az Odi és
Broon néven ismert személyek, valamint Jessie Tout,
Chloe Wood és Myrtle Reid 2013-as meggyilkolása
között. Azt azonban nem tagadták, hogy a fej- és
toroksérülést ugyanazzal a módszerrel okozták, mint a
három nő esetében.
Wolfe anyja, Sandra teljesen meg van győződve az
igazáról.
– Odit és Broont azért ölték meg, mert tudtak valamit
– magyarázta egyik riporterünknek somerseti
otthonában. – Ha akkor, amikor mondtam nekik,
elmentek volna a rendőrségre, talán most is élnének. A
dolgok jelenlegi állása szerint azonban még a
legbutább rendőrnek is látnia kell, hogy a szörnyeteg,
aki a gyilkosságot Hamishre akarja kenni, továbbra is
szabadlábon van.
A gyilkosság helyszínére elsőként kiérkező rendőr,
Pete Weston vezette a nyomozást Hamish Wolfe
ügyében. Ma nem értük el, így nem tudott nekünk
nyilatkozni.
 57. fejezet

Broon és Odi egymás mellett fekszenek. A kórbonctani

vizsgálatokat elvégezték, testüket pedig a tisztesség kedvéért
letakarták, csak a fejük és a lábuk látszik.
A teremben egyedül a hordágyak fölötti erős lámpák
világítanak. A boncterem sarkai és szélei sötétségbe vesznek. A
modern berendezéseket leszámítva a terem Pete-et régi,
sebészeket ábrázoló olajfestményekre emlékezteti, amelyeken
sejtelmes alakok egy pont fölé hajolnak, a sebész egyik kezében
lámpást, a másikban kést tart. A patológus, egy negyvenes
éveiben járó ázsiai nő, sötétben szeret dolgozni, hogy a fény
csak a holttestet világítsa meg.
– A páciensek miatt van ez így – magyarázza Pete-nek. – Úgy
érzem, így jobban tudok rájuk koncentrálni.
Valahol a kórboncterem többi részét kitevő félhomályban
zseblámpák segítségével technikusok pakolják el eszközeiket,
mosótálakat és jegyzetfüzeteket. Észrevétlenül, szinte
árnyékként mozognak. Odi és Broon viszont múzeumi
kiállítótárgyakként fekszenek.
– Felgyújthatnánk néhány lámpát? – érkezik meg Latimer,
aki már korábban telefonált, és kérte, hogy a patológus ne
kezdje el a jelentést, amíg oda nem ér.
Pete majdnem egy órája vár. Mukerji doktor ügyet sem vet
Latimerre. Háttal áll, a jegyzeteit tisztázza.
Latimer elsőként bekukkant a hordágyon fekvőket takaró
lepedő alá.
– És mindez a hálószobád ablaka alatt történt?
A teremben Mukerji doktor feléjük fordul.
– Csak nem Latimer főhadnagy érkezett meg végre? – kérdezi
Pete-től.
– Tim Latimer. Jó reggelt. Sajnos nincs sok időm. Mit tud
mondani?
Mukerji visszamegy a jegyzeteihez. Több mint egy perc
múlva, amikor már Pete is úgy gondolja, hogy csak az időt
húzza, visszatér. A két hordágy közé áll, közvetlenül a fénybe,
kezét a háta mögött tartva.
– Fehér női holttest, kora valahol harminc és negyven között
– az életkörülményei miatt elég nehéz ezt megállapítani –,
korához képest rossz egészségi állapotban volt. A helyiek
Odiként ismerték.
Mukerji elfordítja a fejét.
– Társát Broonként ismerték. Valamelyest idősebb, úgy
negyvenöt és ötvenöt között lehet, és csakúgy, mint Odi
esetében, az ő életmódja is károsan hatott az egészségi
állapotára.
Latimer előveszi a telefonját, és babrálni kezd az sms-ek
között. Mukerji elhallgat, amíg fel nem néz.
 – Egyik áldozatnál sem volt semmiféle igazolvány – folytatja.
– Jó ideig eltarthat tehát, amíg a személyazonosságukat
pontosan megállapítjuk.
– Már dolgozunk rajta – szól bele Pete, miközben tekintete
egy rövid ideig találkozik a doktoréval.
A személyazonosság megállapítása, a rokonok felkutatása
nem lesz könnyű. Általában oka van annak, ha valaki
hajléktalanná válik. Minden kapcsolatot megszakítanak
hátrahagyott életükkel.
– Nem voltam a helyszínen – lép előre Mukerji, és az arca
árnyékba kerül. – De a kollégám, aki ott volt, a halál időpontját
az éjfél és nulla óra negyven perc közötti időszakra teszi. A
kinti hőmérséklet, ha jól emlékszem, mínusz négy fok volt, ami
a vérveszteséggel kombinálva mindkét áldozat esetében
meggyorsította a test hőmérsékletének csökkenését.
Pete azon tűnődik, hogy a doki mikor veszi észre, hogy már
nincs reflektorfényben.
– Rina – szólal meg –, a téren tegnap jóval éjfél utánig
rengeteg ember járkált. Ezt leellenőriztem az ottani étterem
tulajdonosával. Éjjel fél egykor feküdt le, és még mindig
hallotta, ahogy emberek beszélgettek odakint vagy szálltak be
az autóikba. Nem tűnik valószínűnek, hogy éjjel egy óránál
sokkal korábban ölték volna meg őket.
Mukerji doktor nem ért egyet vele.
– A tejesember pedig hajnali négy óra után pár perccel
érkezett – mondja Pete. Én pedig húsz perccel később már lent
is voltam. Addigra teljesen kihűltek.
A patológus egy lépést hátrébb lép, és arcát ismét elárasztja a
fény.
– Mindkét áldozat alultáplált volt – mondja.
– Ez most komoly? Odi elég jól tápláltnak tűnik számomra –
néz Latimer Odi letakart gömbölyű vonalaira.
– Lehet, hogy sok kalóriát vitt be a szervezetébe, de az mind
olcsó, csekély tápértékű gyorséttermi ételekből származott.
Sült krumpliból, hamburgerből, tésztákból. Ezek mind
függőséget okozó ételek, amiktől jól érzi magát az ember, ad
egy csomó energiát, de híján van a legalapvetőbb
tápanyagoknak. A belső szervei nem voltak egészségesek. A
társa kevésbé volt kövér, de a tüdeje és a mája rossz állapotban
volt. Egyik sem volt egészséges.
– Úgy érti, nem voltak olyan helyzetben, hogy védekezni
tudjanak?
– Talán nem, noha majdnem mindenki összeszedi magát, és
védekezik, ha az életéről van szó. Ezt csak azért említem, mert
szokatlan módon igen tápláló ételt fogyasztottak a haláluk előtt
pár órával.
– Bárányragut – mondja Pete. – Maggie Rose vitte nekik.
Beszélni akart velük, mert valószínűleg láttak valakit bemenni
a Rill Cavern barlangba áprilisban.
– Mi? – fordul Latimer hirtelen Pete felé. – És erről én miért
nem tudok?
– Csak nemrég derült ki, egy szemtanú vallomásaként, és
maga a sztori nem igazán hihető.
– Szerintem ennek eldöntése rám tartozik, vagy te másképp
gondolod?
– Elég sok alkoholt is fogyasztottak – szólal meg a teremben
Mukerji doktor. – Talán rumot, de ezt majd a vizsgálatok
kiderítik.
– Rum volt – közli Pete. – A holmijuk között találtunk egy
üveget.
– Minden bizonnyal mindet megitták. Elég ittas állapotban
voltak. Nehéz lett volna összeszedniük magukat.
– De könnyű lehetett megölni őket?
Mukerji doktor a száját vonogatja.
– Odi azért halt meg, mert elvérzett, miután a torkát egy
körülbelül tizenöt centiméter hosszú éles pengével kétszer is
megvágták. Az első és egyben legmélyebb vágás a jobb oldali
nyaki ütőeret és a nyaki vénát szelte ketté. A második a bal
oldali nyaki ütőeret és kisebb vénákat érintett.
Ahogy beszél, Mukerji jelzi is, hogyan vágták el Odi torkát. A
test mögött áll, és csak az egyik oldalt mutatja, hogy a két
rendőr lássa, mit csinál. Két nagy, erőteljes mozdulatot hajt
végre Odi bal fülétől jobb felé haladva. Ezután a másik
hordágyhoz pattan.
– Broon viszont a saját vérébe fulladt. Az ő torkát legalább
négy, de inkább öt vágással szelték át, és a légcsövét is
keresztülvágták.
Újabb bemutató. Pete-nek a Pszicho című film zuhanyzós
jelenete ugrik be, az ismételt szúrások a függönyön át.
– Nem vagyok biztos abban, hogy ezt egy személy
véghezvihette-e – mondja Latimer. – Még akkor se, ha
magatehetetlen állapotban voltak.
– Talán így is van. De figyelembe kell vennie a fejsérüléseket
is – indul Mukerji a hordágyak fejrészéhez. – Mindkét áldozatot
fejbe verték, mindkét esetben csak egyszer, de nagyon erősen –
hajtja félre Broon haját, hogy megmutassa a fejére száradt
vérfoltot. – Mindkét áldozat esetében a sérülések egyformán
simák. Azt mondanám, hogy egy kalapáccsal vagy valamilyen
egyéb szerszámmal ütötték meg őket, nem pedig egy kő- vagy
szikladarabbal. Nagy erejű ütést mértek rájuk, ami szintén azt
a feltételezést erősíti, hogy az elkövető kalapácsot használt,
amivel lendületet tudott adni az ütésnek – demonstrálja ezt is,
és karját a magasba lendíti, majd Broon feje fölé ejti. – Mindkét
esetben bekövetkezett ugyan némi vérzés, ám az ütéstől egyik
áldozat sem halt meg. Arra viszont elegendő volt, hogy –
figyelembe véve az elfogyasztott alkohol mennyiségét – kellő
ideig magatehetetlenné tegye őket, hogy legyen idő erősen
megfogni a hajukat és elvágni a torkukat.
– Még így is túl soknak tűnik ez egy ember számára – véli
Latimer. – Olyasvalakit keresünk, aki nagy fizikai erővel van
megáldva?
– Az mindenképpen előnyt jelentene, de engem inkább a
gyilkos ügyessége lepett meg.
Az orvos ismét eljátssza a kalapácsos ütést. Képzeletbeli
fegyverével keményen megüti Broon fejét. Alig hogy eltalálta,
máris továbblép, karját ismét magasba lendíti, és lesújt Odira.
Pete önkéntelenül is összerezzen.
– Most pedig hátralépek, leteszem a kalapácsomat, és
előveszem a késemet. Bal kezemmel megragadom a férfi haját,
egyébként jobbkezes vagyok, és jobb kézzel, mélyen a torkába
vágok. Az első vágás elég mély, minden bizonnyal meg is öli az
áldozatot, ennek ellenére ismét kaszabolni kezdek, mert
biztosra akarok menni. Amikor már megbizonyosodtam arról,
hogy ott hagyhatom, rátérek a következő áldozatra.
A doki lép egyet oldalra, és Odi fejénél helyezkedik el.
– Csak nekem olyan bizarr ez? – motyogja Latimer.
Pete hátrébb lép.
– A nőnemű áldozat ekkor majdnem biztosan eszméleténél
volt. – Mukerji még nem fejezte be. – Szédült, fájdalmai voltak
és gyenge volt, de tudta, hogy veszélyben van. Őt nem ott
találták meg, ahol aludt, igaz?
Pete visszagondol a helyszínre, ahogy kinézett, amikor
odaért. Broon nem mozdult, még mindig a hálózsákjába
bugyolálva feküdt. Odi viszont nem volt mellette.
– Úgy véljük, hogy némileg sikerült arrébb vonszolnia magát,
mielőtt megkapta volna a maga adagját – magyarázza Pete.
– Ez az áldozat aktív. – Mukerji folytatja látványos
bemutatóját. Határozottan, de lassan ellép két lépést a
hordágyaktól, szemét valami, csak általa látható tárgyra
szegezi. – Amíg a partnerét gyilkolják, ő próbálja arrébb
vonszolni magát, de én utánamegyek.
– Hoznom kellett volna pattogatott kukoricát – motyogja
Latimer.
– Utolérem, egyik kezemmel megragadom a hajánál fogva, és
belemélyesztem a késem – játssza el a mozdulatot Mukerji. –
Két nyisszantás, és vége. Elhúzhatok.
Hátrál, otthagyva a képzeletbeli Odit a földön, kikerülve az
igazi Odit a hordágyon. – Védekezésnek semmi nyoma, azon
kívül, hogy próbált megszökni. A körme alatt semmi. A
munkámnak itt vége. Ennél simábban nem is mehetett volna.
Csöndben eltűnök az éjszakában.
– Köszönöm, dr. Mukerji – köszörüli meg a torkát Latimer. –
Igazán sokat…
– …segített – vág közbe Pete.
 58. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

Drágám!
Amikor az ember az orvosi pályát választja, elfogadja, hogy a halál
egész életében nyomorult kiskutyaként kullog a nyomában, de soha
nem jön elég közel.
Az elmúlt néhány évben azonban a halál igencsak
megkörnyékezett. Jessie Tout, Chloe Wood és Myrtle Reid haláláért
okoltak, és talán még Zoe Sykes haláláért is. Pedig nem az én
kezem által haltak meg, és mégis én vagyok a felelős értük.
Odi és Broon halálának a híre letaglóz. Nem én ontottam vért a
piactér hideg kövére, mégis engem terhel a felelősség.
Ők ketten az ártatlanság mintaképei voltak, akik talán túl
gyermetegen éltek a következmények és az erőszak világában, amit
tán soha nem értettek meg. Azon a hideg decemberi éjszakán Odi
és Broon lába alól kicsúszott a talaj, és saját vérükbe fulladtak.
 Nem tudom tovább folytatni. Neked viszont megvan a magadhoz
való eszed, és tenned kell valamit. Itt az ideje, hogy kiderüljön az
igazság.

Hamish

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 59. fejezet

A kihallgatószobában felállított műfenyő elég megviselt

állapotban van. Valaki kihuzigálta a szálakat belőle, így most,
két nappal karácsony előtt, úgy néz ki, mintha valami komoly
betegség tépázta volna meg.
Pete a kapott utasításnak megfelelően ül, már vagy tizenöt
perce, és folyamatosan azt hajtogatja magában, hogy még két
perc, és ennyi. Rengeteg a dolga. A műfenyőhöz nyúl, és
tépkedni kezdi a nejlontüskéket.
Az ajtó végre feltárul, és Latimer lép be, miután kikísérte
Maggie-t az autójához.
– Nem akarta megmondani, hová megy. Feltételezem, hogy
neked sem említette.
Pete a fejét rázza. Fogalma sincs, Maggie mit akar. Miután
vallomást tett – ő látta utoljára Broont és Odit, ezért elsőként
kellett kihallgatni –, felajánlotta neki, hogy küld mára egy
járőrkocsit a háza elé. Maggie azt felelte, hogy ez csak
időpocsékolás lenne, mert nem lesz otthon.
– Pete, fel kell tennem egy kérdést – dől Latimer az
ajtófélfának. – Te is beszéltél ezzel a két alakkal, Odival és
Broonnal Wolfe ügyéről az elmúlt pár nap során?
 – Ki állítja, hogy beszéltem? – néz Pete az iroda padlóját
borító csempeszőnyegre.
– Maggie Rose. Mindenféle emberekkel beszélt a téren.
Kereskedőkkel, utcaseprőkkel, akik látták, hogy múlt
csütörtökön a két áldozattal beszélgetsz.
Pete felsóhajt.
– Maggie maga számolt be nekem arról, hogy nem sokkal az
utolsó áldozat eltűnése után láttak valakit bemenni a Rill
Cavern barlangba. Odi és Broon voltak az állítólagos tanúk.
Utána kellett járnom.
– És?
– Időpazarlás – néz fel Pete. – Broon részeg volt, Odi pedig
tagadta, hogy bármit is tudna. Öt perc alatt feladtam. De hogy
válaszoljak a következő kérdésedre, nem mondtam el akkor
Maggie-nek. Ellentétben azzal a látszattal, amit szeretne
kelteni, nem dolgozunk együtt, és nem tartozom neki
beszámolni semmiről.
Latimer megértően bólint.
– Pete, arra kérlek, hogy az elkövetkezendő egy-két hétben
messze kerüld el ezt a nőt. Talán tovább is.
– Mi van? – pattan fel Pete, még mindig a fenyőbe
kapaszkodva.
– Tudom, hogy az elmúlt napok során közelebbi viszonyba
kerültél vele, ami nincs igazán ínyemre, főleg amióta elvállalta
a Wolfe-ügyet. Viszont a tegnapi események után tényleg nem
tartom szerencsés ötletnek, hogy egy gyilkossági ügy vezető
nyomozója csapja a szelet egy…
– Pontosan kinek is?
– Maggie szerint összefüggés van a Wolfe-ügy és a tegnapi
események között. Szerinte pontosan az okozta a hajléktalan
pár halálát, hogy érdeklődést mutatott irántuk, és őszintén
szólva szerintem is van ebben valami. Ki másnak állt volna
érdekében megölni őket?
Pete a körmeit nézegeti. Meg kellene már pucolni őket. A fa
egyik tűlevele talán épp megfelel e célra.
– Rendben, ha nincs más – fordul meg Latimer, és kezét a
kilincsre teszi.
– Igazából van. Szerintem a tegnapi gyilkosság nem
kapcsolódik Hamish Wolfe-hoz, de ha neked van igazad, és én
tévedek, akkor egy dologról megfeledkeztek. Ha Odit és Broont
azért ölték meg, mert tudtak valamit, akkor bárki is ölte meg
őket, tudja, hogy pár órával a haláluk előtt beszéltek Maggie-
vel. Tehát lehet, hogy Maggie lesz a következő. Rajta kell
tartanunk a szemünket.
– Meglátom, mit tehetek – bólint Latimer. – De ehhez előbb
meg kell találnunk. Biztos nem mondta, hogy hová megy?
 60. fejezet

Kétséges, hogy a repülőgép fel tud-e szállni, az pedig még

kétségesebb, hogy le tud-e majd szállni. A kemény téli időjárás
Nagy-Britannia északi területein még zordabbra fordul. Maggie
szinte a repülőút teljes nyolcvanöt percét azzal tölti, hogy az
ablakon keresztül a fagyott szürke felhőtengert bámulja.
Többször is azt kívánja, bárcsak soha ne szállna le a gép,
bárcsak továbbrepülhetne északnak, ahol a végeláthatatlan
fehérség a feledés ígéretével kecsegtet. Azonban hamarabb,
mint gondolná, a fülében érzett nyomás jelzi, hogy a gép
megkezdte a süllyedést.
Hamish Wolfe, aki jelenleg abban a helyzetben van, hogy
utasításokat adhat neki, azt akarja, hogy találja meg Daisyt. Azt
akarja, hogy kutasson fel egy évekkel ezelőtt eltűnt nőt, aki
talán már nincs is az élők sorában. Mindezt pedig nem azért
akarja, mert ez különösebben befolyásolná az ügyét. Mert
hiszen nem fogja. Azért akarja megtalálni Daisyt, mert van egy
be nem fejezett ügyük. Valamilyen oknál fogva, még ha élete
egy paraszthajszálon múlik is, egy majdnem húsz éve eltűnt
nőre koncentrál.
Harminc perccel később a gép földet ér a jégtelenítővel
kezelt kifutópályára, majd a kijelölt kapuhoz gurul.
Képes lesz rá. Talán megtette korábban is, nem is egyszer. A
trükkje az egésznek az, hogy a problémát már az elején a
megfelelő módon közelítse meg és a megfelelő kérdéseket
tegye fel. Az első kérdés tehát nem az, hogyan találjunk meg
egy eltűnt személyt, hanem hogy miként lehet eltűnni.
Maggie Rose-féle eltűnési útmutató:
Első lépés: Tűnjünk el fizikailag. Tűnjünk el arról a helyről,
ahol ismernek, ahol minden barátunk, családunk és a múltunk
van. Ötletszerűen keressünk egy új otthont. Ez a legfontosabb.
Egy olyan helyet kell keresnünk, ahol senkinek nem jut eszébe,
hogy keressen. Költözzünk oda, fejet lehajtva, mert soha nem
lehet tudni, hogy ki figyel.
Aberdeent, a legészakabbra fekvő fontos brit várost belepte a
hó, de a repülőtérről a városba vezető utat letakarították. A
városközpont, amikor Maggie megpillantja, úgy néz ki, mint a
gyerekkori álmaiban megjelenő ezüstváros, melynek híres
gránátos csillámpala borítású épületei megvillannak a tiszta
északi fényben. Soha nem volt még Aberdeenben, soha nem
járt ennyire északon. Elérkezik a körúthoz, és halad tovább a
város déli részén fekvő lakónegyed felé. Késő délután felé jár,
és sötétedik.
Második lépés: Válasszunk új nevet egy névváltoztatási
nyilatkozat segítségével. A jó hír, hogy ez sokkal egyszerűbb és
kevésbé hivatalos, mint ahogyan azt sokan elképzelik. A
legtöbben bírósági eljárásra, ügyvédekre, hivatalos
dokumentumok aláírására, hivatalos névjegyzékekbe való
bejegyzésre gondolnak, ahol a régi és az új név egyaránt látható
a kíváncsiskodók számára. Viszont az is igaz, hogy noha a
változást efféle hivatalos úton is el lehet intézni, a legtöbben
mégsem akarnak ennyi utánajárást.
Ráadásul csak minden kétszázadik névváltozást jegyeznek be.
A legtöbben saját névváltoztatási nyilatkozatot írnak, ami
nagyon egyszerű nyomtatványok kitöltéséből áll. Az ember
maga tölti ki, két felnőtt tanú jelenlétében. Ha már elkészült a
nyilatkozat, akkor hivatalos iratainkat, amilyen a jogosítvány
vagy az útlevél, át lehet íratni az új névre. Az Útlevél Hivatal, a
Közúti Jármű és Vezetői Engedélyezési Hatóság és minden más,
hivatalos iratot kiállító intézmény hivatalnokai tudják a régi
nevedet, és bírósági megkeresésre ki is adják ezt az információt.
De laikusoknak ahhoz, hogy a „régi énedet” fel tudják kutatni,
elsősorban az új nevedet kell ismerniük, azt pedig nem fogják
megtudni.
Maggie egy nagy, szürke kőből épült, Edward korabeli ház
előtt áll meg. A 20-as szám két házzal arrébb, a másik oldalon
található, a 6-os számú lakás pedig valószínűleg az első
emeleten lesz. Egyáltalán nem lepi meg, hogy senki nem nyit
ajtót. Visszaszáll az autójába.
Harmadik lépés: Változtasd meg a munkádat, ha tudod. Ez
különösen azok számára fontos, akiknek foglalkozásuk űzéséhez
engedély szükséges, és az engedélyekről jegyzéket vezetnek. A
kamara engedélyezi ugyan a névváltoztatást, de magát a
névváltozás tényét be is jegyzi egy regiszterbe. A kamara által
bárki lenyomozható tehát, ha ugyanannál a foglalkozásnál
marad, még abban az esetben is, ha az illető a tengerentúlon
keres munkát.
Maggie újra beindítja a motort, elindul, és a saroknál
bekanyarodik, majd egy butiksornál ismét leparkol. A
McDonald’sokban mindig van wifi.
Negyedik lépés: Változtasd meg a külsőd. Kicsi a világ,
akárhová is költözöl. A hajviseleted, hajszíned megváltoztatása,
szemüveg helyett kontaktlencse viselése, az öltözködési stílus
átalakítása csökkenti a váratlan felismerés esélyét.
Mire a második kávéját megissza, sikerül befejeznie a
kutatást. Ellenőrzi, hogy a kocsiját ott hagyhatja-e jelenlegi
parkolóhelyén, majd gyalogosan indul tovább.
Először egy zsákutcánál áll meg. Másodszor is és harmadszor
is. A negyedik alkalommal egy nagyobb, szebb, díszesebb,
fehérre festett bútorokkal és selyem lámpaernyőkkel
berendezett épület előtt áll meg. A recepcióspulton Audrey
Hepburn képe látható, amint szépen manikűrözött kezében
elegánsan egy cigarettaszipkát tart. Minden körmén más
díszítés látható. Ez a szalon nagyon előkelő manikűrözéssel
csábítja vevőit.
Ötödik lépés: Ne kelts feltűnést. Különösen az olyan
tevékenységeket kerüld, amelyek vonzzák a média érdeklődését.
A közösségi média kerülése is jó ötlet. Ne feledjük, a világ,
melyben élünk, kicsi.
 – Jó napot, klassz haja van! – mondja a pult mögül egy fiatal,
szép pirosra rúzsozott ajkú, rövidre nyírt, fekete hajú hölgy.
Mellbe vágó külseje szöges ellentétben áll a lágy, nőies
motívumokkal díszített szalonnal. – Miben segíthetek?
– Jövő szombatra szeretnék időpontot foglalni.
A nő megnyit egy oldalt az asztali számítógépén, és Maggie
áthajol a pult fölött, hogy lássa a feltűnő neveket. Becca,
Sophie, Rikki, Ashyn. És még sokan mások. A szalonnak sok
alkalmazottja van. Mindegyik nő. Aztán megpillantja a keresett
nevet. Végre.
– Tizenegy tizenöt megfelel?
– Az tökéletes lesz. Kaphatnék egy névjegykártyát, ha esetleg
valami miatt változtatnom kéne valamit?
Hatodik lépés: Egy gyenge pontod azért van, és erről nem
szabad megfeledkezni. A társadalmi azonosító jeled. Ez két
betűből, hat számból és újabb két betűből áll. Az Egyesült
Királyságban minden újszülött kap egy tajszámot, amit nem
sokkal a tizenhatodik születésnapjukat megelőzően e-mailben
kapnak kézhez.
A tajszámot csak ritka, kivételes esetekben szokták
megváltoztatni, ami azt jelenti, hogy az új neved is minden
esetben a tajszámodhoz kötődik.
Azonban nyugodjunk meg. A kapcsolat léte egy dolog, az
ehhez való hozzáférés pedig egy másik. Senki sem kérheti ki egy
másik személy tajszámát. Ha például egy erőszakos férj elől
bujkál valaki, a Brit Adóhivataltól nem kérheti ki az új
személyazonossága adatait. A rendőrségnek nagyobb lehetősége
van hozzáférni az adatokhoz, de ők is csak kivételes esetekben,
bírósági határozat beszerzése után tehetik ezt meg. Tehát ha
nem köröznek súlyos bűncselekmény elkövetése miatt, igen
csekély a valószínűsége, hogy ilyen bírósági határozatot
kiállítsanak.
A lényeg, ami a lényeg, hogy ha legális keretek között dolgozol,
az Egyesült Királyság területén mindig meg lehet találni, de nem
könnyen, és nem nyomós ok nélkül.
Szóval így kell eltűnni.
És megtalálni az eltűnt személyt?
Hát az mindebből értelemszerűen következik.
Maggie visszaül az autójába, leparkolja a szalon előtt, és vár.
Egy elfelejtett értekezletre hivatkozva telefonon lemondja az
időpontot, amit az imént lefoglalt.
Az eltűnt személy megtalálása attól függ, mennyire
alkalmazták sikeresen a hat lépésből álló tervet. Min bukik el a
legtöbbjük? Természetesen az első akadálynál. Az eltűnt
személy megtalálása attól függ, mennyire tudja magát tartani
az első lépéshez.
Hamarosan öt óra lesz, majd el is múlik, és a szalonból két
alkalmazott lép ki és siet a legközelebbi buszmegállóhoz vagy
parkoló autókhoz. Az óra lassan a fél hatot is elüti, amikor egy
újabb fiatal hölgy lép ki a szalonból. Hat óra. Fél hét. Egy
magas, erős testalkatú, barna, fényes hajú, nagy orrú nő hagyja
el az épületet. A sminkje tökéletes, csak egy kicsit túl erős,
mintha annak is ki kéne bírnia az északi hideget. Magabiztosan
lépked, okosnak és jómódúnak tűnik, de Aberdeen dolgozóit jól
megfizetik.
Hiba az első lépésnél: A legtöbb ember, amikor új lakhelyet
kell választania, egészen egyszerűen nem tud hasraütésszerűen
választani. Próbálja ki maga is. Képzelje el, hogy hirtelen,
minden tervezés nélkül, azonnal el kell hagynia az otthonát.
Gondolja végig, hova menne. Egészen biztosan olyan helyet
választana, ami valamilyen jelentőséggel bír: vagy egy barátja,
vagy rokona lakik ott, vagy ott született az anyja, vagy egy olyan
üdülőhely, ahol gyermekkorában nyaralt. Mindannyian
hazatérő lelkek vagyunk. Vonzódunk az ismerős dolgokhoz, és
majdnem mindenki, aki szándékosan tűnik el, és aki nem vesz
részt hivatalos tanúvédelmi programon, az a tartózkodási helye
alapján lenyomozható. Az persze biztos, hogy van, akit
hamarabb találnak meg, és van, akit később.
A barna hajú nő arca kipirosodik a hidegtől, ahogy halad
végig az utcán. Maggie kiszáll az autóból, és átmegy az
úttesten. A nő felé tart, aki nem ismeri őt, így nem kell tartania
tőle, és csak a legutolsó pillanatban lép ki oldalra, nehogy
összeütközzenek. A nő, aki végig a járdát nézte, most felpillant.
A tekintete nem ellenséges, nem is riadt. Pusztán csak
zavarodott.
– Szia, Zoe – szólal meg Maggie.
Na, most megriadt.
 61. fejezet

– És senki sem ismerte fel? Ez most komoly? Heteken keresztül

minden híradásban mutatták az arcát – Hamish hátratolja a
székét, és feláll.
A kis privát kihallgatószobában magasabbnak tűnik.
– Sokat fogyott – magyarázza Maggie. – Megnövesztette a
haját. Most nagyon hasonlít a nővérére, Stacey-re. De le kell
ülnie, mert ha valaki bepillant az ablakon, ismét
megbilincselik. És örülhetünk, ha nem vetnek véget a
kihallgatásnak.
Hamish hátranéz az ajtóra, és a csuklóját dörzsöli.
– Zoe teljesen más nő lett – folytatja Maggie. – Megkedveltem.
– És ez kölcsönös? – kérdezi Hamish, még mindig állva.
– Zoe és a nővére, Stacey is ellenségesen fogadtak először. Azt
akarták tudni, hogy ki küldött és mit akarok.
– És mit akar tenni? – fonja keresztbe a karját Hamish,
miközben az ajtónak támaszkodik.
– Még gondolkozom rajta – válaszolja Maggie. – Mondtam
nekik, hogy a maga ügyén dolgozom. Hogy maga érdekel, és
nem ők, főleg nem a Zoe utáni rendőrségi hajsza. De, jöjjön,
üljön le, vagy befejezem, és legközelebb a közös
látogatóteremben találkozunk a hivatalos látogatási időben.
Hamish közelebb lép.
– Szóval, mi a történet lényege? Miért menekült el? Volt egy
erőszakos barátja?
– Egy erőszakos anyja. – Maggie visszagondol Brendára, hogy
ugráltatta legfiatalabb lányát. Meg a családon látható
kényszerbetegség jeleire. – Mindhárom lány szenvedett tőle, de
mindig Zoe itta meg a levét.
Hamish áthajol az asztalon.
– Nem gondoltak valami egyszerűbb megoldásra, mit tudom
én, mondjuk miért nem jelentették a hatóságoknak?
Maggie ad neki egy másodpercet.
– Nem akarták börtönben látni. Hiszen az anyjuk.
Wolfe kényszeredetten bólint. Orvosként az erőszak minden
fajtájával találkozott már. Ugyanígy ezerféle kifogással is,
amikkel az áldozatok hozakodnak elő a velük
erőszakoskodókkal szemben. „Anya egy kicsit erős egyéniség.
Anya némiképp hirtelen haragú. Nem gondolja komolyan, amit
mond, csak nem gondolkozik mindig. Nincs tisztában a saját
erejével.”
– És erre maga jött rá, amikor találkoztak? – kérdezi Wolfe.
– Amikor megláttam a piros westerncsizmáról készült
rendőrségi képeket – mutat az ujjával az üres székre Maggie –,
tudtam, hogy valami nem stimmel. A vérfoltok pont azon a
helyen voltak, ahol a nőknek általában vízhólyagjuk van, ha a
cipőjük túl szűk. A vér láttán soha nem gondoltam, hogy az
valami rossznak a jele. Amikor megnéztem Zoe ruhatárát,
rájöttem, hogy körülbelül két számmal nagyobb a lába, mint a
csizma, és hogy bizonyára az anyjától kapta ajándékba.
Wolfe visszaül a helyére, a szék megreccsen a súlya alatt.
– Miért venne Zoe anyja két számmal kisebb csizmát a
lányának? – kérdezi értetlen arckifejezéssel.
– Fogalma sincs arról, hogy a nők, akiknek a rögeszméje a
méret, hogyan képesek sanyargatni magukat. És másokat. Akik
harminckilenc és feles lábukat harmincnyolcas cipőbe préselik
bele. Nyilván nagy fájdalmak árán, de ennek ellenére Zoe
állandóan hordta, mert a domináló és mindent ellenőrzése
alatt tartó anyja sokat fizetett érte. Zoe szekrénye tele volt
olyan ruhadarabokkal, amelyek kicsik voltak rá. Az anyja
mindig nyüstölte, hogy fogyjon már le.
Maggie behunyja a szemét, és néhány másodpercig újra az
aberdeeni kávézóban érzi magát.
„Nem szeretett engem, mert kövér voltam – mondta Zoe, és a
nővére kezébe csimpaszkodik. – Fájdalmat okoztam neki.
Lejárattam a szomszédok előtt. Mindent megpróbált, hogy
lefogyjak, de ha valaki folyamatosan nyaggatja az embert,
valahogy csak ront a helyzeten. Mielőtt buliba mentem, mindig
megmért. Ha nehezebb voltam, mint amennyinek szerinte
lennem kellett volna, akkor nem engedett el. Felhívta Kevint,
és azt mondta neki, hogy beteg vagyok. Voltak olyan napok is,
amikor nem adott enni.”
„Odaültette az asztalhoz, hogy nézze, ahogy eszünk –
kapcsolódik be Stacey. – Kimberlyvel, amilyen gyakran csak
tudtunk, kaját csempésztünk neki, de nem volt mindig
könnyű.”
– Az eltűnése napján Zoe a nővérével találkozott – meséli
Maggie Hamishnek. – Stacey elkérte a barátja kocsiját, azzal
jött érte Aberdeenből. Zoe kidobta az ablakon a csizmát,
amikor Cheddar Gorge-nál jártak. Később rájöttek, hogy
butaságot csináltak, de mire visszamentek, már nem volt ott.
– És két újdonsült barátnője mégis hogy érzi most magát,
amiért engem ültettek le egyikőjük meggyilkolásának
vádjával? – kérdezi Hamish.
– Rosszul. – Maggie gondolkozik még egy kicsit, mert tudja,
hogy őszintének kell lennie hozzá. – De Stacey elég gyorsan
kijelentette, hogy mindenképpen börtönre ítélték volna, akkor
is, ha Zoe továbbra is otthon lakna.
– Ha ezt mind tudta, ha már akkor rájött, mielőtt felszállt
volna a gépre, akkor minek ment oda egyáltalán? Nem azért
fizetem, hogy tök fölöslegesen utazgasson az országban.
– Két okból. Az első, mert biztos akartam lenni benne.
Nagyon kevés dologba kapaszkodhatom, és minden követ meg
kell mozdítanom.
Hamish vár.
– Kettő, mert bíznia kell bennem.
Erre nem készült fel a férfi. Ezt Maggie apró fejmozgásából
és összeszűkölő szeméből tudja.
– Hamish, amit csinálok, abban nagyon jó vagyok. Ez a nő
évekig sikeresen bujkált a rendőrség elől, és én pár nap alatt
megtaláltam. Szükségem volt arra, hogy ezt tudja. Hogy azt
tegye, amit mondok, és ne tartson vissza semmilyen
információt előlem.
Hamish feje meginog, ami lehet akár egy kelletlen bólintás is.
– Csak az a baj, hogy az egyetlen alibim szertefoszlik, ha
megtudják, hogy Zoe eltűnése sehogyan sem kapcsolódik a
másik három nő meggyilkolásához.
Ebben igaza van.
– Sajnálom – mondja Maggie.
– Akkor most mi lesz? Zoe ott marad Aberdeenben, a családja
meg továbbra is azt fogja kérni tőlem, hogy mondjam meg, hol
van a teste?
– Ha eljön az ideje, és az igazság a javát fogja szolgálni, egy
percig sem habozok majd, hogy elmondjam. Addig pedig,
remélem, hogy ők maguk fogják felfedni a titkukat. Azt
tervezik, hogy megvárják, amíg a húguk elég idős lesz ahhoz,
hogy északra költözzön és velük lakjon, mielőtt még
kitálalnának.
– Ez idő alatt pedig Zoe továbbra is halottként van
elkönyvelve.
– Sajnálom, Hamish. Ez hátrány, nem tagadhatom.
– Valójában el vagyok ragadtatva. Igaza van. Lenyűgöző,
hogy ilyen hamar megtalálta Zoe-t. Ez bizakodással tölt el,
hogy…
– Nem keresem meg Daisyt – néz Maggie hirtelen az órájára.
– Most mennem kell. Sajnálom, hogy ennél jobb hírekkel nem
szolgálhattam.
Anélkül, hogy ránézne, feláll, fogja a táskáját, és begombolja
a kabátját. Csak akkor néz vissza, amikor már az ajtón kopog,
hogy kiengedjék. Hamish az asztalnál ülve bámulja. Arcán a
ráncok megerősödtek, idősebbnek és legyőzöttnek néz ki.
Maggie úgy érzi, most először mutatja az igazi arcát.
Hamish egy hajszálnyira fölemeli a fejét, és a tekintetük
találkozik. Fényes tekintetek. Egy könnycsepp legördül. Aztán
még egy. Aztán túl sok ahhoz, hogy meg lehessen állítani.
Maggie megfordul, dörömbölni kezd az ajtón, és elindul a
folyosón. Amint kiér a hideg, sós levegőre, lelassítja a lépteit.
Még mindig patakban folynak a könnyek.
Maggie-é, nem Hamishé.
 62. fejezet

E-mail

Ellenőrzött elektronikus kapcsolattartási

rendszeren keresztül küldve

Feladó: Maggie Rose

Címzett: Hamish Wolfe
Dátum: 2015.12.23.
Tárgy: Daisy

Egyszerűen nem értem, hogy az összes problémáját

tekintetbe véve miért ragaszkodik ahhoz, hogy egy
olyan nőt találjon meg, aki már majdnem húsz éve
eltűnt az életéből.
Hamish, Daisy teljesen irreleváns. Ha ezt nem látja be,
nem vagyok biztos abban, hogy tudok-e segíteni
magának.
Sajnálom, hogy olyan hirtelen távoztam az imént.
Amikor kellemes karácsonyt kívánok, kérem, higgye el,
hogy őszintén beszélek. A hétvége után újra
jelentkezem.

Üdvözlettel
Maggie
 63. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2015. december 23., szerda

Kedves Maggie!
Hadd mondjak el valamit Daisyről.
Imádott táncolni. Ahogy megszólalt a zene, bármilyen, nem bírt
nyugton maradni. A válla, a csípője, a lábujjai és az ujjai azonnal
mozogni, hajladozni kezdtek a zene ütemére. Mindig cukkoltam emiatt,
és próbálta is türtőztetni magát, de nem tudta.
Egyetlen táncstílus sem volt idegen tőle. Modern jive-órákra is
elcipelt. Én majdhogynem reménytelen eset voltam, de megérte látni a
szemében az élvezetet, amikor véletlenül jól kaptuk el a mozdulatot.
Megérte, már csak a szenvedély miatt is, amivel a későbbi
szeretkezésünkbe vetette bele magát, mintha a táncóra egy izzadt,
fárasztó előjáték lett volna. A tánctól Daisy teljesen felizgult. Utána
úgy szexelt, mint a nyulak.
Mindig cukkoltuk egymást az írott munkáink miatt. Kegyetlen volt
velem, minden egyes hibát kiszúrt, legyen az bármily kicsi, mégis
iszonyatosan felkapta a vizet, ha én valami megjegyzést tettem. A
nyelvtan volt a rögeszméje, de nem volt annyira profi, mint amilyennek
képzelte magát.
Ezenkívül neki volt a lehető legviccesebb, legpimaszabb nevetése.
Úgy vihogott, mint egy szamár. Ennek természetesen tudatában volt,
és próbált nem hangosan nevetni, de adódtak olyan helyzetek, amikor
egyszerűen nem tudta türtőztetni magát. Az egyetemen, a csoportban
az számított a legnagyobb dicsőségnek, ha valaki meg tudta nevettetni,
és akinek sikerült, annak aznap nem kellett fizetnie a kocsmában.
Ő volt a legokosabb nő, akit valaha is ismertem, csak nagyon
visszahúzódó volt. Északon, egy leányiskolába járt, és azt hiszem, hogy
Oxfordban kicsit el volt veszve. Ő volt ott is a legjobb, a legokosabb,
mégis az egyetlen, aki ezt nem látta.
Azt kérdezi, miért akarom újra látni Daisyt? El akarom neki
mondani, hogy csodálatos volt. Hogy jobbat érdemelt volna. És hogy
rettenetesen sajnálom.

Hamish
 64. fejezet

Maggie Rose irodája

Somerset, Norton Stown

2015. december 24., csütörtök

Hamish, hadd mondjak valamit én Daisyről.

Tizennyolc éves volt, alig több mint egy gyerek, életében először
került távol az otthonától, ráadásul egy egyetemre, ahol hatalmas
nyomás nehezedik mindenkire, hogy érvényesüljön. Fiatal nő volt,
aki roppant módon tudatában volt a testsúlyának (a kövér nők
mindig ilyenek), egy nő, akit folyamatosan szekáltak, csúfoltak és
lenéztek.
Nem hitt a szerencséjének, hogy egy olyan férfi vonzalmát
érezhette, mint maga. Ugyanakkor nyilván fülig szerelmes lett
magába, de folyton azt mondogatta magában, hogy mindez túl szép,
hogy igaz legyen. Lélekben mindig is készült az elkerülhetetlen
elutasításra. Szoktatta magát a gondolathoz, hogy maga egyszer
majd szebb nők felé fog kacsintgatni. De legmerészebb álmaiban sem
gondolta volna, hogy ilyen borzalmas dolog érje.
Ezt az ártatlan, mindenkiben megbízó, kedves lányt maga porig
alázta.
Sejtelmeim szerint olyat vett fel videóra és mutogatott a
barátainak, aminek örökre magánügynek kellett volna maradnia.
Ezek után szerintem még le is másolta a videót, és mocskos, perverz
alakoknak árulta egész Angliában.
És tudja, mit gondolok még ezen kívül? Azt, hogy hagyta, hogy
Daisy rájöjjön. Még annyi józan paraszti esze sem volt, annyi
jóérzés sem szorult magába, hogy jól elrejtse a videót. Szerintem
ezért tűnt el Daisy. Maga űzte el őt az egyetemről, ahová felvételt
nyert, ahol barátokat szerzett, és ahol gyermekkorától áhítozott
foglalkozásának tanulhatott.
Ez is egy fajta értelmezése annak, hogy mit művelt Daisyvel.
Vannak, akik másként látják, és sokkal negatívabb képet festenek a
történtekről.
Mondja el az igazat, hogy mi is történt azon az éjszakán, és
akkor talán majd megkeresem.

M.
Maggie leragasztja a borítékot. A postaládát december 24-én
10.30-kor ürítik utoljára, ezt pedig már jó pár órával lekéste, de
nem szeretné, ha Hamishnek írt levele az ünnepek alatt itt
porosodna a házában. A végén még arra vetemedne, hogy
elégesse. Kinyitja a bejárati ajtót, pont, amikor kint megáll egy
futárszolgálat autója.
Egy zöld mellényes nő száll ki belőle, kivágja a kertkaput, és
felfelé kezd botorkálni az úton. A keze vörös, piszkos, a körme
repedezett, viszont várakozásteljesen mosolyog. A virágárusok
mindig elvárják, hogy szívesen fogadják őket – az lehetetlen,
hogy valaki, aki virágot kap, nem örül. Ennek a nőnek azonban
lefagy az rcáról a mosoly, amikor elég közel kerül Maggie-hez,
és látja az arckifejezését.
– Karácsonyi csomagja érkezett – mondja, ahogy
hallótávolságba ér, mert még mindig bízik abban, hogy Maggie
arcáról eltűnik a köd, és kimondja végre, amit ilyenkor
mondani szokás: „Virágok, de szép, köszönöm szépen, annyira
sajnálom, hogy miattam kellett ebben a hidegben
kimerészkednie.”
– Nincs hozzá kártya – folytatja a virágos. – De úgy tűnik,
tudja, kitől érkeztek. A feladó azonban nagyon precíz
útmutatást adott az elrendezéshez.
Maggie kénytelen átvenni a celofánba csomagolt
virághalmazt.
– Minden rendben? – kérdezi a virágfutár, bár egyértelmű,
hogy semmi sincs rendben.
 – Igen, köszönöm – feleli Maggie, tudva, hogy semmi értelme
nincs megkérdezni, hogy ki küldte a virágot.
A virágos megfordul, és félig futva halad lefelé a kerti úton,
miközben Maggie a csokrot bámulja, amit valaki karácsonyra
küldött neki.
Egyetlen szál gyönyörű, hatalmas, rózsaszínű rózsa, körben
margarétákkal.
 65. fejezet

Karácsony napján Maggie korán ébred.

„Amikor megismertem, elég jó kondiban volt.”
Mikor is hallotta ezt? Hamish hangja volt, de pontosan
mikor?
Felkapcsolja a lámpát. Igen, egészen bizonyos, hogy az ő
hangja, de talán inkább levélben vagy e-mailen írta.
– „Amikor megismertem, elég jó kondiban volt.”
– És ez csak most jut az eszedbe?
Sose lesz már nyugta?
– Rengeteg dolog járt mostanában a fejemben.
Hamish Pete-ről beszélt. Maggie azt hitte, hogy a
letartóztatása időpontjára gondolt. A két férfi nyilvánvalóan
sokszor találkozott egymással.
– Helyénvalónak tűnik ez neked?
– Nem. Már nem, egyáltalán nem.
„Amikor megismertem, elég jó kondiban volt.”
– Ez közelebbi ismeretséget jelent, nem gondolod?
Közelebbit, mint ami akkor alakul ki, amikor valaki egy
szobában az asztal másik végénél ül.
– Lehetséges.
 – Hogyan lehet valakinek a testi erejét felmérni, ha a másik
csak ül, áll, vagy épp elhagyja a szobát?
Nem lehet. Csak a súlyát és a testtömegének a zsírszázalékát.
– Az orvosok jobban meg tudják állapítani, mit rejt egy
emberi test.
– Akkor is.
Lehetséges, hogy Pete és Hamish ismerték egymást? Mármint
hogy jól ismerték egymást még Hamish letartóztatása előtt?
A szobában nem messze felhangzik egy lágy, mély nevetés.
– Maggie, Maggie, mikre nem gondolsz?
 66. fejezet

Sorozatban a harmadik tűzijáték mondja fel a szolgálatot, és a

hatfős társaság némileg elnehezedik, aminek semmi köze nincs
az elfogyasztott étel mennyiségéhez.
– Olcsó kínai szemét – mondja Liz, akinek a karácsonyi
hajsza okozta fáradság miatt az arca láthatóan megnyúlt, és a
szokásosnál is sápadtabbnak tűnik. Még a haja is veszített
selymességéből. – Tudjátok, mit? Szedjük össze őket, tegyük
egy kupacba az asztalra, és gyújtsuk meg. Akkor majd szikrára
kapnak.
Kisebbik fia felnéz az új tabletjéről.
– Oké, anya, megcsinálhatjuk?
– De ha ez sem sikerül – pillant az asztal túlsó végénél ülő
Pete-re –, akkor dugjuk be az összeset Pete nadrágjába, majd
küldjünk utána egy gyufát. Talán akkor figyelni fog ránk.
Pete összerezzen.
– Ezer bocsánat – szabadkozik. – Nagyon elkalandoztam.
Belapátolja az utolsó falat rágós piskótáját. Az asztal közepén
lévő tálból még mindig nem fogyott el a gyümölcskocsonyának
a fele sem, és az a szörnyű érzése támad, hogy kötelező lesz
repetázni.
 – Mennyei – mondja, csak hogy megelőzze a támadást,
amiért nem kér többet. – Ezennel hivatalosan bejelentem, hogy
nem bírok többet enni egészen újévig.
Liz anyja az övét igazgatja.
– Mindig is mondtam, hogy a karácsonyi puding túl nehéz
egy kiadós vacsora után.
A karácsonyi puding pedig Pete kedvence. Amióta Annabelle
elhagyta, egy falat pudingot sem evett.
Liz apja Pete felé biccent. Sápadt kék szemét lányának az
utolsó percben meghívott vendégéről a vacsora
maradványaira irányítja.
– És ahhoz mit szól, fiatalember?
– Mennyei – ismétli Pete, miközben arra gondol, hogy
akárhány meghívást is kap jövőre, karácsony egyetlen napját
sem fogja vendégségben tölteni.
Viselkedni egész nap nem annyira borzalmas, de hogy
folyamatosan hálásnak is kelljen lenni, az igencsak meg tudja
viselni az embert. Ráadásul mivel haza is kell vezetnie, még be
sem csíphet. Titokban az órájára pillant. Még legalább két óra,
mire exkuzálhatja magát.
– Tudod már, hogy ki ölte meg azokat a hajléktalanokat? –
kérdezi Liz apja.
– Brian, elég legyen – szól közbe Liz anyja. – Nos, gondolom…
– Anya, hagyd – pattan föl Liz. – Te is, apa. Pete meg én majd
elmosogatunk. Srácok, vigyétek át a nagyiékat a másik
szobába, és szórakoztassátok őket.
 A gyerekek halkan felmordulnak.
– És nekik nem szórakozás azt nézni, ahogy az iPadeteket
nyomkodjátok.
Pete fog egy halom tányért, és követi Lizt a konyhába.
Megengedik a csapot, az ételmaradékot kikaparják a
szemetesbe, bepakolnak a mosogatógépbe, és próbálnak
valami civilizált formát adni a karácsonyi káoszban úszó
konyhának. Pete a csukott ajtóra tekint.
– Ez a szoba hangszigetelt?
– Távolról sem – rázza a fejét Liz. – És itt még a falnak is füle
van – teszi hozzá halkabban. – A falon túl lévőkről nem is
beszélve.
– Értettem.
Percekig némán tesznek-vesznek, hallgatják a tévét és az
iPadeket nyomkodó fiúkat.
– Felhívhatnád – töri meg a csendet Liz, a mosogatónál állva,
háttal Pete-nek.
– Veszélyes lenne. Latimer azt mondta, tartsam magam távol
tőle.
Liz értetlenül néz rá.
– Egész pontosan azt mondta, hogy az elkövetkezendő egy-
két hétben messze kerüld el Maggie-t. Lehet, hogy ugyanezt
mondta neki is.
Liz felvonja a szemöldökét, de ugyanakkor el is mosolyodik,
ami sokkal jobban áll neki Pete szerint.
– És szerinted hogy viseli?
 Pete fölemel néhány tányért.
– Ahogy hallom, lefoglalja magát. Nincs túl gyakran otthon.
Amikor meg otthon van, alig jön ki a házból. Nincs semmi
rendkívüli.
– Majd hozzászokik a nyomáshoz. Ő nem ijed meg egyhamar,
nem az a típus.
– Tudom.
Van a hangjában valami, ami miatt Liz hosszasan néz rá. Az
orrát ráncolja, mielőtt visszafordulna a mosogatóhoz.
– Ami Odival és Broonnal történt, az nem a te hibád, Pete –
jegyzi meg.
Pete odalép a mosogatóhoz, és fog egy tiszta konyharuhát.
– Nem volt sem a te hibád, sem az enyém, sem senkié, kivéve
azt az átkozott pszichopatát, akinél a kés volt.
Pete körülnéz.
– Gyakorlatilag az ablakom alatt történt, Liz. Ha csak egy
résnyire is nyitva tartottam volna, hallhattam volna a
horkolásukat.
– Erre nem számíthattál – néz élesen Pete-re. – És senki sem
számíthatott erre.
– Pedig kellett volna.
– Hülyeség – mondja Liz, aztán ismét Pete-re mosolyog. –
Gyerünk, eleget fecsegtünk. Fejezzük ezt be, és igyuk le
magunkat.
 67. fejezet

Maggie kiszáll az autójából, és a hideg úgy mar a testébe,

mintha éles késeket döfnének bele. Amennyire csak tudja,
nyaka köré húzza a kabátja gallérját, és elindul át a téren.
Ahogy megkerüli a hatalmas norvég lucfenyőt, ami inkább
részeg emberek vizeletszagát árasztja magából, mintsem
skandináv erdőkét, felpillant a Crown Hotel egyik ablakára,
amiről azt gondolja, hogy Pete-é. Persze fogalma sincs, hogy
valóban az övé-e, de maga a gondolat, hogy egy barát ablakát
látja, megnyugtatóan hat rá.
Vagy legalábbis egy olyan emberé, aki akár a barátja lehetne,
ha mások lennének a körülmények.
Továbbmegy. A templomból kihallatszó lassú, szomorú
dallam a téren át egyenesen a szívéig hatol. A György korabeli
városháza épülete előtt egy kisebb társaság áll némán.
Néhányan mécsest tartanak a kezükben. A gyertyák hajladozó
lángja jelzi, hogy Odi és Broon itt tértek örök nyugovóra.
Tekintetét a földre szegezi, ahogy Odi és Broon szentélyéhez
ér. Előremegy, és a rózsákat a hideg kőre helyezi.
A kocsifelhajtón közeledő magas alak talán még meg is
ijesztette volna, ha nem ismerte volna fel az autóját.
– Pete, mit csinálsz te itt? – veszi elő a kulcsát és helyezi a
zárba.
Pete elérkezik a kocsibeálló aljához, de tartja a távolságot.
– Hol voltál? Nem kéne egyedül kint mászkálnod a sötétben.
Addig, amíg az a Facebook-csoport lendületben van, nem.
– Elmentem a főtérre. Virágot vittem Odiék emlékére. Még
egyszer kérdem, mit keresel itt?
– Csak megnézem, jól vagy-e – húzódik közelebb.
Maggie kinyitja az ajtót, és megfordul. A lépcsőn állva
majdnem egy magasságban van Pete-tel.
– Jól vagyok. De nem jöhetsz ide csak úgy. Az érdekeink
ellentétesek. Ezt be kell látnod.
Pete tekintete sötétebb, mint amilyenre emlékszik.
– Latimer beszélt veled?
– Az igazság az, hogy igen. Pár órával az után, hogy Odit és
Broont meggyilkolták, de nem lett volna rá szükség. Én azon
dolgozom, hogy kihozzam Hamisht a börtönből, a te érdeked
pedig az, hogy ott tartsd, ahol van. Ha lesz is még egy tárgyalás,
a kettőnk barátsága veszélybe sodorhatja. Nem lehetünk többé
barátok.
– Csak azok voltunk, barátok?
Maggie pontosan tudja, mit kérdez Pete, mint ahogyan azt is,
hogy egy udvarias búcsúnál többet kell mondania.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, de az időzítés nem
volt megfelelő. Sajnálom, Pete – fordul el, mielőtt ellágyulna.
„Ezt még megbánod” – mondja a hang, amelyik üdvözli őt
otthon.
 68. fejezet

– Te egész nap csak írni fogsz?

Phil megint fel-alá sétál. Reggel óta járkál, úgy tízpercenként
megállt, hogy elszívjon egy cigit. A cellában vágni lehet a füstöt,
Wolfe pedig már nem először képzeli, hogy ha valaha is élve
kijut innen, biztos, hogy tüdőrákja lesz.
– Á, már majdnem készen vagyok. – Még van egy fél óra
lámpaoltásig. – Akarsz kártyázni?
Gyakran pókereznek. Wolfe a cellatársától tanulta meg a
játékot, de hamar lekörözte tudásban. Nagyjából az esetek
hatvan százalékában viszont hagyja nyerni.
– Teljesen kikészülök ettől – áll meg Phil az ajtónál, és kinéz.
Wolfe már elég régóta van a Parkhurstben, hogy tudja, az év
háromszázhatvanöt napjából a karácsony az, ami a legjobban
megviseli a bentlakókat.
Karácsony napján mindenki a családjára gondol, hogy vajon
mit csinálnak nélküle. Karácsony napja az, amikor a szeretteik
hiánya és a magány a mérleg nyelvét az elviselhetetlenség
mezsgyéjének a határára tereli.
Ráadásul látogatási tilalom is van. A fogvatartottak nem
küldhetnek és nem is kaphatnak kintről ajándékokat. A
telefonnál sorban állók a szokásosnál is ingerlékenyebbek. A
veszekedések többé-kevésbé állandósultak. A brit börtönökben
az öngyilkossági ráta karácsonykor a legmagasabb.
– Még Sallel sem tudtam beszélni – panaszkodik Phil. –
Egyébként kinek írogatsz? Megint az anyukádnak?
Közelebb lép, mintha Wolfe válla fölött akarna áthajolni, és
meglesni, mit ír. Wolfe a lap alján aláírja a nevét, majd
kettéhajtja a papírlapot.
– Nem akarod tudni – mondja.
 69. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

Szerelmem!
Karácsony első napja van, köszönt és minden jót kíván… egy sóhaj,
ami szomorúságról, vágyakozásról és kitartásról regél.
Karácsony második napja van… egy kéz, mindig épp egy kisujjnyira
az enyémtől.
Karácsony harmadik napja van… egy tündérmese, melyben ő a
toronyba zárt hercegnő, én pedig a lovag, ki megmenti őt.
Karácsony negyedik napja van… egy leheletnyi csipke, oly finom,
mint egy pókháló a téli reggelen.
Karácsony ötödik napja van… első szerelmének története, és az
ígéret, hogy én vagyok az utolsó.
Karácsony hatodik napja van… egy levél, elefántcsontszín papíron,
melyben kiöntötte egész szívét.
Karácsony hetedik napja van… egy sor forró csók, a tarkómtól a
gerincem végéig.
Karácsony nyolcadik napja van… egy szív, mely az enyémmel
egyszerre dobban, ahogy egymás mellett fekszünk a bíbor kikeletben.
Karácsony kilencedik napja van… egy ígéret, hogy enyém leszel, és
mindig szeretsz.
Karácsony tizedik napja van… megbocsátás, mindazért, ami a múltban
történt.
Karácsony tizenegyedik napja van… a düh mindazért, ami távol tart
minket egymástól.
Karácsony tizenkettedik napja van… egy csodálatosan egyszerű terv.
Ez az összes ajándék, mit tőled kérek én, szerelmem. Boldog
karácsonyt!

Hamish
 70. fejezet

Ma reggel, három nappal karácsony után, Wolfe fáradtnak

tűnik. Frissen borotvált, és az enyhe szappanillat, amit
magával hozott a kihallgatószobába, azt sugallja, hogy
megmosakodott, de a bőre sápadt, homlokán a ráncok
mélyebbek, és a szeme csücskéből induló vörös foltok az arca
közepéig nyúlnak. Ahogy bevezetik a kis helyiségbe,
sikertelenül próbálja elnyomni az ásítását.
– Elnézést. Rossz éjszakám volt – nyújtja ki a kezét, hogy
levegyék róla a bilincset. – Jól teltek az ünnepek?
Maggie nem azért jött, hogy bájcsevegjen.
– Ismerte Pete Westont, mielőtt letartóztatta magát?
Az ajtó becsukódik az őr mögött, ők ketten pedig magukra
maradnak. Wolfe a másik székre huppan, és hosszan, lustán
vigyorogni kezd.
– Már vártam, mikor jön rá.
A magabiztossága ma különösen idegesítő. Az ő helyzetében
nem lehet egy ember ennyire önelégült.
– Köszönöm, de a nélkül is elég jól tudom tornáztatni az
agyamat, hogy visszatartana tőlem információkat.
Hamish szájáról eltűnik a mosoly, de a szeméről nem.
 – Honnan? – kérdezi Maggie. – Honnan ismeri?
– Először maga válaszoljon. Megkörnyékezte magát? Úgy
értem mint nőt.
– Ugyanezt kérdezte ő is magával kapcsolatban.
Wolfe körülnéz a kicsi, kopott szobában, amiben az asztalon
és a székeken kívül nincs más.
– Neki azért több esélye van, mint nekem.
– Igen, azt hiszem, mutatott némi érdeklődést. De nemrég
ment keresztül egy nehéz szakításon. Azt hiszem, jelenleg
bármilyen félig tisztességes nőnek a karjaiba omlana, aki szóba
elegyedik vele.
Valahonnan a közelből kiabálás hallatszik. Tekintélyt
parancsoló hangja van, Maggie úgy véli, hogy bizonyára egy őr
az.
– Azért tetteti, hogy tetszik magának, hogy információhoz
jusson? Mert ha igen, részemről rendben van – Hamish
higgadtan faggatja.
– Lehet, hogy nem tettetem. Lehet, hogy tényleg tetszik.
Wolfe fölnevet, és a beszélgetésnek ez az iránya túl messzire
ment.
– Honnan ismeri?
– Teljesen hétköznapi körülmények között találkoztunk –
feleli szinte unottan Wolfe. – Három versenyszezonon
keresztül egy csapatban fociztunk a Keynshami Atlétikai és
Sportegyesületben. Középpályás voltam, ő hátvéd. A
csapattagok általában buliznak meccsek után, így ismertem
meg.
Wolfe és Pete tehát gyakorlatilag haverok voltak. Így már
egészen más a helyzet.
– Ezt el kellett volna mondania.
– Természetesen el kellett volna. Csapattagok voltunk. Egy
öltözőben öltözködtünk. Törülközőinken garmadával hagytunk
bőrdarabkákat és hajszálakat. A lehetőségek tárháza, hogy
DNS-t szerezzen tőlem, végtelen. Pusztán annyit kellett tennie,
hogy keres egy ugyanolyan törülközőt, mint az enyém, és
kicseréli őket.
Lehetséges, hogy Pete kitervelte az egészet. Csak a megfelelő
pillanatra várt.
– Daisy, a dalmata is gyakran velem jött a meccsekre. Sokan
meg szokták simogatni.
Daisy szőrszála az egyik holttesten. Mennyire egyszerű
lehetett simán megsimogatni egy barátságos kutyát, majd
később, amikor egyedül volt, megkeresni a rövid, vékony,
fekete és fehér szőrszálakat a kabátujjon.
– Gyakran fuvaroztuk egymást kocsival a meccsekre. Persze
pontos esetre nem emlékszem, amikor Pete az autómban ült
volna, de nem kizárt.
A szőnyegfoszlányok, amiket Jessie testén találtak.
„Berakhatnám a táskámat a csomagtartódba, Hamish?”
– Várjunk csak, ha barátok, nem dolgozhatott volna az
ügyön. Azonnal elvennék tőle.
– Ami pontosan meg is történt – biccent kurtán Hamish. – A
letartóztatás után a háttérbe húzódott, amíg az összes
bizonyítékot össze nem szedték és nem rendszerezték. Biztos
vagyok persze abban, hogy továbbra is dolgozott az ügyön, de
mi ketten már nem találkoztunk. A letartóztatásom estéje és a
bírósági tárgyalás első napja között nem láttam. Egy Liz Nuttall
nevű nő vette át a kihallgatásokat.
– Lehetséges, hogy bejutott a lakásába? – kérdezi Maggie
gondolkodás nélkül, mert ez nonszensz.
– Valaki megtette. Valaki hozzáfért a számítógépemhez és
kölcsönvette az autómat.
A folyosó végén becsapódik egy nehéz fémajtó. Lépések zaja
hallatszik, ahogy feléjük tartanak.
– Felmerült ez akkoriban? Nem láttam erre vonatkozóan
semmit az aktákban.
– Természetesen megemlítettem. De ugyanaz volt a reakció,
mint amit magától is hamarosan hallani fogok.
– Miért?
– Milyen indítéka lehetett Westonnak, hogy engem börtönbe
juttasson?
Valójában mi sem egyszerűbb ennél.
– Pánikba esett. Az üggyel nem haladtak. Muszáj volt
letartóztatni valakit. És amiatt, amit most itt elmondott nekem,
a focicsapatára koncentrált, és olyan okok miatt, amelyek talán
csak számára világosak, maga beleillett a képbe.
Wolfe bólint, jelezve Maggie-nek, hogy folytassa, mint
amikor a tanár biztatja döcögve felelő diákját.
 – Ennek az elméletnek az a hibája, hogy…
– Túl veszélyes. Ha a gyilkos ismét öl, akkor egyértelmű, hogy
nem a tettest tartóztatta le.
– Hacsak…?
Hacsak nem Pete maga a gyil…
– Ez őrültség. Mi a fenéért…
Wolfe fölemeli a kezét.
– És én miért? Vagy miért tette bárki?
A folyosón a lépések lelassulnak, majd megállnak. Kint az őr
kurtán beszélget az újonnan érkezővel. Majd egy újdonsült
szempár kukucskál be Maggie-ékre.
– A maga múltja tele van kövér nőkkel – jegyzi meg Maggie,
de nem néz fel.
Már hozzászokott, hogy az őrök folyton bámulják.
Wolfe nem fordult meg, megvárja, amíg az ajtón lévő
kémlelőlyuk bezárul.
– A volt menyasszonyom a legsoványabb nő volt, akit valaha
is látott. Kérje meg anyámat, hogy mutasson magának képeket
Nancyről, akivel öt évig tartott a kapcsolatom, mielőtt Claire-
rel megismerkedtem volna. Úgy nézett volna ki a negyvenes
ruhákban, mint valami vietnami árvízkárosult. A vékony nőket
szeretem.
– És Daisy?
Wolfe arcán ismét a visszafogott, kényszerű arckifejezés
jelenik meg, amint Daisy neve előkerült.
– Daisy kivétel volt. A kinézete ellenére szerettem belé, nem
pedig amiatt. Ha a kapcsolatunk tovább tartott volna, biztos
rávettem volna, hogy adjon le valamennyit a súlyából,
legalábbis amilyen szenya alak voltam akkoriban.
– Ezt soha nem mondta neki, ugye?
– Mit, azt, hogy fogyjon le? Jézusom, dehogy! Daisyvel az
ember nem szállt szembe. Sokkal inkább…
– Hogy szerelmes volt belé. Azt soha nem mondta neki.
Ismét az a tekintet. Zárkózott. Szomorú. Titokzatos.
– Nem. Pedig kellett volna. Talán ha elmondtam volna neki,
akkor másképp alakulnak a dolgok.
Még több zaj hallatszik be kívülről.
– Maggie?
– Bocsánat. Ez a hangzavar kicsit elvonja a figyelmemet. Mi
történik odakinn?
– Valami balhé készül. Előfordul. Ne aggódjon. Az elítéltek
nem jöhetnek be kulcs nélkül. Talán várnia kell egy kicsit,
mielőtt az őrök kiengedik.
A fölöttük lévő emeletről is mozgás hallatszik, ami ismét
elvonja Maggie figyelmét.
– Hol is tartottunk?
– Épp a leglehetségesebb gyilkosra hívtam fel a figyelmét,
ami viszont eléggé aggasztó módon hidegen hagyta.
Maggie próbál összpontosítani.
– Oké, azt értem, hogy Pete felültethette magát, és azt is,
miszerint az a tény, hogy épp magát választotta, csak a
körülmények véletlen egybeesése volt. Azt viszont nem árulta
el, mi oka lett volna Pete-nek megölni három kövér nőt.
Különösképp hogy amióta maga börtönben van, mást nem ölt
meg.
– Olyat legalábbis nem, akiről tudnánk.
– Mit jelentsen ez?
– Lehet, hogy azóta sokkal ügyesebb lett. Lehet, hogy olyan
áldozatokat választott, akiket nem hiányolnak annyira hamar.
Bristolban és környékén rengeteg a hajléktalan. De az is lehet,
hogy csak jobban el tudta rejteni az áldozatait.
– És mi lenne az indítéka?
– Ó, köszönöm, hogy végre megemlítette. Elmondta, hogy
mikor ment tönkre a házassága?
Maggie-nek gondolkodásra van szüksége.
– Pontosan nem. Elég régen ahhoz, hogy elköltözzön
otthonról, de nem elég régen ahhoz, hogy a válópere
lezáruljon.
– 2013 januárjában, hat hónappal Jessie eltűnése előtt jött rá,
hogy Annabelle az egyik kollégájával kufircol. Két hónappal az
előtt, hogy az állítólagos Harry elkezdett volna üzengetni a
Facebookon. Az egész rendőrség tudott a dologról, Maggie.
Pete-nek minden a homlokára van írva. Különösen a szerelmi
ügyei.
Ez igaz? Maggie emlékszik, amikor Pete kifakadt a
rendőrségen a lánya miatt. Amikor félig részegen ment hozzá
karácsony napján.
– Rengeteg házasság végződik válással. Különösen
rendőrberkekben.
– Ez igaz, de ez különösen mocskos válás volt. Elvesztette a
feleségét, a lányát, az otthonát. Ráadásul mindennap
találkoznia kell azzal a faszkalappal, aki miatt mindez történt,
és még uramnak is kell őt szólítania. Elég szar helyzet ahhoz,
hogy bárki elméjét összekuszálja.
Nos, igen, ez lehetséges.
– Akkor sem…
– Egyébként arra is van egy elméletem, hogyan vitte be a
holttesteket a barlangba. Érdekli?
– Ó, kérem! – emeli föl Maggie a kezét megjátszott
kétségbeeséssel.
– Abban mindenki többé-kevésbé egyetért, hogy a lányok
szabad akaratukból mentek be a barlangba, amikor még éltek.
Egyetértünk?
– Mivelhogy szinte lehetetlen lenne holttesteket felcipelni
azon a meredek sziklán és be a barlangba.
– Pontosan – emeli föl a mutatóujját Wolfe. – De csak abban
az esetben, ha a holttesteket friss állapotukban vinné az
ember.
Maggie érzi, hogy a teste megfeszül.
– Mit akar ezzel mondani?
– Szerintem a testeket csak jóval a lányok halála után vitték
be a barlangba. Szerintem valahol elraktározták a testeket, és
várták, hogy lebomoljanak.
Itt megáll, vár, hogy Maggie végiggondolja. Maggie bólint,
hogy folytassa.
– A testszövet nagyon gyorsan oszlásnak indul – magyarázza
Wolfe. – Különösen nyáron vagy meleg helyiségben. A rovarok
elkezdik enni a húst, ugyanakkor megindul a belső oszlás is.
Néhány hónap, és már csak a csont és a bőr marad.
– Amit bárki összecsomagolhat egy nagy táskába, és
egyszerűen elviheti a barlangba.
– És ha mindez így történt – dől hátra Hamish, és kinyújtja a
lábát –, akkor tiszta vagyok, mert pár nappal Myrtle eltűnése
után már letartóztattak. Amikor engem kivettek a képből, az ő
teste még mindig igen fajsúlyos volt.
– Ha be tudnánk bizonyítani…
– Ha maga be tudja bizonyítani, Maggie, örökre hálás leszek
érte.
Olyan kifejezést ölt magára, amivel Maggie nem akar sokáig
szembenézni.
– Megnézhetem újra a patológiai jelentéseket. Hátha találok
valamit, ami alátámasztja ezt az elméletet.
– Köszönöm. De most térjünk vissza Pete felügyelőre. Lehet,
hogy Odi felismerte. Lehet, hogy félt bármit is mondani, mert
ki hinne inkább egy hajléktalan nőnek, mint egy… – szünetet
tart, arra vár, hogy Maggie fejezze be a mondatot.
– …bűnügyi felügyelőnek.
– Abban a pillanatban, hogy eljár a szája, ha megvádolja őt,
akkor számára mindennek vége. Egy nyomozó, különösen egy
magas rangú nyomozó, bármit megtehet vele. És élete végéig
rettegésben kéne élnie. Mitől ijedhetne meg Odi jobban, mint
hogy a gyilkos, akit látott, egy rendőrtiszt?
– Ha ez igaz, akkor a halála az én lelkemen szárad. Én voltam
az, aki elmondta Pete Westonnak, hogy Odi feltehetően látott
valakit a Rill Cavernnél.
– Weston alig száz méterre lakik attól a helytől, ahol Odit és
Broont meggyilkolták. Tudta, hogy hol vannak, és azt is tudta,
hogy beszéltek magával. Az ablaka feltehetően a térre néz.
Simán ücsöröghetett a szobájában órákon át, a megfelelő
pillanatra várva.
Maggie-nek fogalma sincs, hogy a Crown Hotelnek melyik
ablaka Pete-é. Könnyen lehetséges, hogy a térre néz.
– És ha hagyott is valamilyen nyomot maga után, nos, ő volt a
helyszínre érkező első nyomozó, tehát történhetett helyszíni
szennyeződés. Maggie, valóban azt hiszi, hogy Odi és Broon
halála csak a véletlen műve volt?
Nem. Dehogy hiszi.
– Hamish, tudom, mennyire elszántan küzd azért, hogy
találjunk egy másik feltételezett gyilkost, és azt hiszem, hogy
valóban lehet abban valami, amit a lebomlással kapcsolatban
az imént mondott, de én ismerem ezt a férfit.
– Akkor amondó vagyok, kérje meg, hogy mutasson magának
egy képet a feleségéről, de ha igazam van, akkor ez veszélyes
vállalkozás. Mindazonáltal próbálja meg diszkréten megnézni
a hölgyet.
Az ajtó kinyílik.
 – Elnézést, hogy megzavarom, Miss Rose. Van egy kis gond az
épületnek ezen a szárnyán. Vissza kell kísérnünk Hamisht a
cellájába.
Hamish feláll, az őrök pedig odalépnek hozzá, és
megbilincselik.
– Szerezzen egy képet Weston feleségéről, Maggie. Megteszi?
– De miért font…
– Látnia kell Annabelle-t.
 71. fejezet

E-mail

Ellenőrzött elektronikus kapcsolattartási

rendszeren keresztül küldve

Feladó: Maggie Rose

Címzett: Hamish Wolfe
Dátum: 2015.12.28.

Oké, láttam Annabelle Westont. Megtaláltam a

Facebookon. A privát fotóihoz nem fértem hozzá, de
van az oldalán egy mindenki által hozzáférhető kép.
Kissé túlsúlyos, ezt biztosan állíthatom, de most
tényleg?
Őszintén szólva nem látom át, mindenesetre
elraktározom. Az elkövetkező néhány napban úton
leszek, felkeresem néhány volt évfolyamtársát.
Természetesen mindenről tájékoztatom. Vigyázzon
magára.

M.
 72. fejezet

E-mail
Feladó: Avon és Somerset Megyei Rendőr-
Főkapitányság, Peter Weston bűnügyi nyomozó
Címzett: Maggie Rose
Dátum: 2015.12.29.

Kedves Maggie!

Elnézést kérek a karácsony napján történtekért. Talán

nem árt, ha most egy kicsit békén hagyjuk egymást.
Addig, amíg fel nem hagysz a Hamish Wolfe nevű
ámokfutásoddal. Utána viszont szeretnélek meghívni
vacsorázni. LOL, ahogy a mai fiatalok mondják!
Pár napra eltűnök a színről. Latimer főfelügyelő rám
parancsolt, hogy a Wolfe-ügy „összes buktatóját
göngyölítsem fel”. A szegény csóka komolyan aggódik
(ezt vedd bóknak). A magam részéről persze nem
osztom az aggodalmát, de valamit tennem kell, hogy a
vérnyomása ne szökjön az egekig.
Szóval – figyeld csak meg – megtalálom Daisy Baront,
Wolfe egyetemista barátnőjét. Gyanítom, hogy nem
hagyott fel teljesen az orvosi karrierjével, így
átböngészem az orvosi egyetemekre 1997-ben és 1998-
ban felvett hallgatók névsorát. Van pár lehetőség, mind
fent északon.
Nyilván mondanom sem kell, hogy nem tartom
valószínűnek, hogy találok egy nagy zsákot, benne egy
csomó régi csonttal, de ha mégis így lenne, akkor az
teljesen új megvilágításba helyezné az ügyet, nem
gondolod?
De ha már az ámokfutás szóba került, Latimer
hozzájárult, hogy megkeressük azt a számítógépet,
amit te is és Wolfe is annyira erőltettek. Ha átküldöd a
listát, amit készítettél, kiegészítve azzal, hogy hol jártál
már, talán tudunk segíteni. Ettől függetlenül még
mindig úgy gondolom, hogy túl merész ötlet, de ki
tudja.
És még néhány dolog. Beszéltem Sara Smithszel, alias
Sirocco Silverwooddal. Ilyen őrültet még nem látott a
világ! Tagadja, hogy a házad közelében járt volna, és
nem volt hajlandó ujjlenyomatot sem adni. Lehetséges,
hogy ő szivárogtatta ki a személyes adataidat a
Facebookon, de megfelelő indok nélkül nem
foglalhatjuk le a számítógépét ellenőrzésre. Nehéz eset,
de rajta tartom a szememet.
Ja, és megtaláltam a virágokat a kukád mellett.
Margaréták? Mi folyik itt, Maggie? Mikor és honnan
érkeztek? Jelenleg a kocsim csomagtartójában
hervadnak és rothadnak, ha esetleg keresnéd őket.
Majd jelentkezem. Merjek boldog új évet kívánni?

Pete
 73. fejezet

Guardian, 2014. szeptember 13., szombat

HAMISH WOLFE PERE: 5. NAP

Drámai fordulatot vett tegnap Hamish Wolfe bírósági

tárgyalása, amikor a bíró az ügy kulcsfontosságú tanújának
vallomását elfogadhatatlannak minősítette, és arra utasította az
esküdtszéket, hogy ne vegyék figyelembe. Jogi szakértők az
esetet a vád szempontjából igen károsnak ítélték meg, mivel a
tanú vallomásával tanúsította volna, hogy Wolfe veszélyes,
ragadozó típusú magatartása már két évtizedre nyúlik vissza.
James Laurence, a lancashire-i Rawtenstall városának 39 éves
körzeti orvosa Wolfe-fal egy időben végezte az egyetemet. A
bíróságon egy órán keresztül folyt a tanú kihallgatása, miután a
bíró, dr. Justice Peters közbevágott, és kétségbe vonta, hogy a
Laurence által elmondottak az ügyhöz tartoznának, valamint
hogy megbízható információnak számítanak-e. A brit törvények
értelmében emlékeztette az esküdtszéket, hogy a
büntetőügyekben szolgáltatott bizonyítékoknak
megbízhatónak, az „ügyre vonatkozónak és előítélettől
mentesnek kell lenniük”.
– Az ön vallomása nem más, mint félig elfeledett történetek és
minden alapot nélkülöző szóbeszéd halmaza – mondta a bíró
Laurence-nek. – Saját bevallása és mások vallomása szerint is a
tényekre csak halványan és felületesen emlékszik. A védelem
jogosan kérdőjelezte meg folyamatosan a vallomását. Amit
elmondott, nem tesz hozzá semmit a vádhoz, így veszélyes
dolog lenne arra hivatkozni. Ezért arra utasítom az
esküdtszéket, hogy ne vegye figyelembe az elmondottakat.
Wolfe-hoz hasonlóan Laurence is Oxfordban tanult, és
orvosnak készült. Wolfe társaságához tartozott, bár nem volt
annak központi alakja. A tárgyalásra a vád tanújaként érkezett,
azért, hogy a bíróságnak bemutassa régebbi barátja, Hamish
Wolfe jellemét, különös tekintettel bizonyos típusú hölgyek iránt
érzett vonzalmát illetően.
Miközben a vád képviseletében dr. Miles Richardson hallgatta
ki a tanút, Laurence egy ötfős, egymással baráti viszonyban álló
szűk klikkről számolt be, melynek tagjai fehér, felsőbb
osztályokból származó férfiak voltak. Wolfe elismert vezetőjük
volt. Az öt férfi, akik közül hármat jogi okokból nem említhetünk
név szerint, együtt tanultak, szórakoztak, és alkottak egy titkos
klubot, ami a rendőrség nyomozói csoportjának véleménye
szerint legalább egy fiatal nő halálához vezetett.
– Tudtam, hogy azon az estén valami történt – mondta
Laurence a tanúk padjánál állva, miközben Ellie Holmes fiatal
oxfordi nő halálára utalt. – A többiek mind befogták a szájukat,
de én tudtam, hogy valami nagyon komoly dolog történt.
Amikor meghallottuk, hogy a lány meghalt, tudtam, hogy
többről volt szó, mint amennyit nekünk elmondtak.
A bíró véleménye szerint noha Ellie Holmes valóban Wolfe
egyik barátjának társaságában halt meg, nem áll fenn semmi
olyan ok, ami alapján kétségbe lehetne vonni a halottkém azon
állítását, hogy a halál oka véletlen balszerencse, valamint nincs
ok azt feltételezni, hogy Hamish Wolfe-nak bármi módon köze
lett volna az esethez.
– Épp ezért – mondta a bíró – nem tartozik a jelen ügyhöz.
Tizennyolc évvel ezelőtt a halottkém az egekig magasztalta
Warwick Hespe orvostanhallgatót, aki „emberfeletti”
erőfeszítéseket tett azért, hogy újraélessze Holmes kisasszonyt,
de sajnálatos módon nem tudta megmenteni az életét. Nincs ok
mást feltételezni, mint hogy egy fiatal nő felelőtlen viselkedése
következtében bekövetkezett sajnálatos haláleset történt. A
legfontosabb, hogy a vád semmi olyan bizonyítékot nem tudott
bemutatni, ami alapján Wolfe úr az esettel összefüggésbe
hozható lenne.
Ezen kívül a bíró nem tulajdonított jelentőséget annak a
csomagküldő szolgálattal kapcsolatos híresztelésnek sem,
amelyet a vád szerint eme öt férfi alapított, hogy a szexuális
kapcsolataikról titokban készített videofelvételeket árusítsanak.
– Nincs arra semmi bizonyíték, hogy ez a vállalkozás valaha is
létezett volna – jegyezte meg a bíró. – Igencsak
valószínűtlennek tűnik az is, hogy ezen fiatalok csoportja tudta
volna, hogyan kell egy ilyen céget alapítani. Még a neve is, amit
most nem áll szándékomban elismételni, mert nem akarom
próbára tenni a bíróság türelmét, azt sugallja, hogy oxfordi
diákok ilyesmire nem vetemednének. A rendőrség többször is
kihallgatta a szóban forgó öt személyt, beleértve Hamish Wolfe-
ot is, és mindegyikük azt vallotta, hogy nem tud a cég
létezéséről. Az állítólagos felvételek pedig nem fellelhetők.
Nincs a birtokunkban olyan vallomás, amit akaratuk ellenére
lefilmezett nők tettek volna, akik mit sem sejtve pornósztárokká
váltak. A vád nem tartotta szükségesnek, hogy több, az ügyben
ön szerint érintett férfit a tárgyalásra megidézzen.
– Az ön bizonyítéka, Mr. Laurence – fejezte be beszédét a bíró
–, szerintem nem más, mint rémhírkeltés és téves
emlékképeken alapuló szószátyárkodás. Tekintettel arra, hogy
majdnem húsz év telt el az ön által említett állítólagos
események és a jelen ügy tárgyát képező gyilkosságok között,
amúgy sem gondolnám, hogy az idetartozna. Továbbá az ön
vallomása Wolfe úrra nézve ellenségeskedő, és mint ilyen,
igazságtalanul elfogultnak tekinthető. Ezért arra utasítom az
esküdtszéket, hogy Laurence úr vallomását teljes egészében
hagyja figyelmen kívül. Elmehet.
Az ügyön dolgozó rendőrök közül senki sem volt kellően
felkészült arra, hogy az eseményeket kommentálja. A tárgyalás
hétfőn folytatódik.
(Maggie Rose: Hamish Wolfe 00326/8. sz. aktája)
 74. fejezet

VÁZLAT

A GONOSZ FEKETE FARKAS?

Írta Maggie Rose

5. FEJEZET: RÁCS MÖGÖTT VAN, VAGY CSAK OKOSABB LETT?

Sorozatgyilkosok esetében az ősi, jól bevált módszer annak

eldöntésére, hogy a megfelelő ember került-e rács mögé, az,
ha megnézzük, hogy a gyilkosságok abbamaradtak-e az
elmarasztaló ítélet után vagy sem. Bárkit, aki azt
merészelné állítani, hogy Hamish Wolfe bírói tévedés
áldozata lett, azonnal szembesíteni lehet a ténnyel, hogy
egyetlen nagy méretű nőt sem találtak a somerseti
barlangokban Wolfe letartóztatása óta.
Ez talán így is van. De vajon az is igaz-e, hogy több nő
nem tűnt el azóta? Elég egy gyors pillantást vetni a Brit
Eltűnt Személyek Hivatalának honlapjára, és máris komoly
aggodalmaink támadnak az ügyben.
 A huszonkét éves Lynsey Osbourne-t 2014. február 12-én
látták utoljára Bristol Filton környéki albérleti lakásában.
Kelsey Benson, egy tizenöt éves lány 2013 májusában tűnt
el a Devon megyei Honitonban lévő állami nevelőintézetből.
(Figyelem: Benson valójában nem volt annyira nagydarab,
így lehet, hogy más alternatíva után kell nézni.)
Janice Robinson, negyvenhat éves stroudi lakos 2014.
szeptember 16-án hagyta el önkormányzati házát, és azóta sem
látták.
Ez csak három személy. De van több is.
Természetesen merész dolog lenne ebből azt a
következtetést levonni, hogy ezek a nők ugyanannak a
gyilkosnak estek áldozatul, mint Jessie Tout, Chloe Wood és
Myrtle Reid, de az eltűnt személyek listájára vetett
legfelületesebb pillantás is komolyan megingatja azt az
állítást, miszerint a nagydarab nőkre hajtó gyilkost már
elfogták.
Lehet, hogy csak óvatosabb lett.

(Frissíteni kell, mielőtt nyomdába megy)

 75. fejezet

A kicsi, fekete homlokzatú épület nem messze áll a lancashire-i

Rawtenstall települését átszelő úttól. Külsejében talán túl
vidám ahhoz, hogy egy tündérmese varázslóboltja legyen, ám
az itt kapható sörök, elixírek és szörpök mégis ilyen hangulatot
keltenek. Van ott mindenféle egzotikus tinktúra, mazsolasör,
szárcsagyökér.
Színes, misztikus nevekkel felcímkézett üvegek sorakoznak a
magas polcokon. A pulton kihelyezett csomagocskákban barna
meglepetések rejtőznek. A tölgypadló fényesre polírozott, de
helyenként az évek alatt kilöttyintett szerektől foltos. A
helyiségben három kis asztal áll, mindegyiken hímzett terítő.
Ez a Fitzpatrick’s, Anglia utolsó alkoholmentes bárja, ahol
megkérdezik Maggie-től, hogy rebarbara-, csipkebogyószörpöt
vagy inkább vasfőzetű tonikot inna.
– Melyiket ajánlja? – kérdezi a jókedvű, ősz hajú pultostól
Maggie.
– Amint látom, eléggé átfázott. Mit szólna egy puncshoz?
Tudva, hogy odakint már sötétedik, és nem akar hazafelé a
mocsárvidéken keresztül éjjel vezetni, Maggie egyetért, és leül
szemben a férfival, akivel találkozni akart.
 – Az alkoholmentes mozgalom Lancashire-ben kezdődött –
mondja északi tájszólással, de vékony termetéhez képest
meglepően mély hangon. – Még a tizenkilencedik században. A
munkásoknak több pénzük lett, és az alkohol eltűnt. 1880-ra
minden északi városban volt egy alkoholmentes bár. Mostanra
azonban már csak ez az egy maradt.
James Laurence arcát és szemét vörös vérerek tarkítják.
Olyan benyomást kelt, mint akit az elmúlt években szélgörcsök
gyötörtek. Negyvenéves, de sokkal idősebbnek látszik.
– James, maga szerint miért nem vette komolyan magát a
bíró?
Laurence keze a fekete folyadékkal teli poháron nyugszik.
Kezét folyamatosan emelgeti, és aprókat kortyol a főzetből.
– A bíróság darabokra szedett. Hülyét csináltak belőlem.
– A védők?
Kényszeredett bólintás.
– Úgy értem, egyetemista korában mindenki csinál
hülyeséget, nem? Rólam is találtak olyan képeket, amelyeken
úgy nézek ki, mintha teljesen be lennék tépve. Mintha az
ember nem szerezhetne diplomát Oxfordban, ha alkoholt
fogyaszt.
Maggie próbál nem a kezére nézni, mivel tudja, hogy az
jobban remeg az átlagosnál.
– Átnéztem a bírósági jegyzőkönyveket – mondja Maggie. –
Nem hinném, hogy arról lett volna szó, hogy magát
beszámíthatatlannak minősítsék. Inkább nem volt az esetet
alátámasztó bizonyíték. Nem volt nyoma sem a maga által
említett pornográf tevékenységnek, sem a szexuális tartalmú
videofelvételeknek.
Laurence megköszörüli a torkát.
– Hát, pedig mindegyiket megnézték, az biztos. Csak épp
senki sem akarta elismerni.
– Hamish Wolfe oxfordi barátai közül maga volt az egyetlen,
akit behívtak, hogy tanúskodjon ellene. Van fogalma arról,
hogy miért?
– A többiek nem tudtak volna úgy beszélni, hogy közben
magukat ne mártsák bele nyakig. Ezért csak az én szavam állt
az övékével szemben. Az ügyvéd, bármit is mondtam,
igyekezett mindenre rácáfolni, és nem tudtam mibe
kapaszkodni. A végén a bíró gyakorlatilag kijelentette, hogy
hazudok.
Forró, fűszeres levegő lepi el a szobát, amikor a pultos egy
ezüstszínű csészét hoz be, benne egy átlátszó, műanyag
kémcsővel. Maggie gyömbér és citrom illatát érzi. A férfi
megvárja, míg egyet kortyint az italból és elismerően bólint,
még akkor is, ha ilyen italt leginkább megfázás ellen inna.
– Maga szerint Hamish bűnös? – kérdezi Laurence-et.
– A bizonyíték ott volt – von vállat Laurence. – És jól bele is
illik abba, amire az egyetemi évekből emlékszem. Kellemetlen
fickók voltak.
A bíróság előtt James Laurence azt állította, hogy ő is tagja
volt a bandának. És közeli barát.
 – Mennyit tud arról, hogy miben sántikáltak? Mármint a
híres Kövérek Klubjára gondolok. Meg a pornóbulikra.
– Elég sokat. Az első évben egy emeleten laktam Chris
Eastonnal. Időnként együtt tanultunk.
– Tényleg sokat segítene, ha mindent elmondana, amit csak
tud.
Laurence vállat von, mintha teljesen mindegy lenne, hogy
így történt-e minden vagy úgy.
– Őszintén szólva szerintem csak egy jó heccként indult az
egész. Hamish szerette azt a lányt. Igazi kis töltött galamb volt,
a többiek folyton cukkolták miatta. Tudja, a szokásos: „Mit
látsz benne? Van még hely mellette az ágyban?” Aztán Oliver
elhatározta, hogy ő is dug egy kövér csajjal. Így alakult ki.
Egyfajta versengés lett belőle. Esténként kijártak a belvárosba,
a helyiek által kedvelt kocsmákba és klubokba, hogy nagyobb
méretű nőket szedjenek fel. Aztán Simon…
– Simon Doggett?
– Igen, ő. Ő és Hamish a mi emeletünkön voltak egyik nap,
bejöttek a konyhába, mert Christ keresték, Simon pedig
bejelentette, hogy videóra vette az előző esti találkáját a nővel,
akit felszedett. Megkérdezte, hogy ki akarja megnézni. Így
aztán hárman átmentek Simon szobájába. Még valami
olyasmit is mondtak, hogy előkerítik Warwickot és Olivert is.
– Maga is velük ment?
– Engem nem hívtak – dermed le az arca. – Csak akkor
voltam fontos, amikor valami hasznomat vehették. Eltartott
egy darabig, mire erre rájöttem. De mindegy is. Néhány nap
múlva Chrisnek segítségre volt szüksége, hogy beszereljen egy
rejtett kamerát a hálószobájába. Összevissza dugdosta a
vezetékeket. Engem hívott, hogy bogozzam ki azokat.
A pultos még mindig a közelükben van. Maggie elfojtott
hangon folytatja:
– Nem mondta, hogy mit csinált a kész felvételekkel?
– Nem. Nagyon szűkszavú volt.
– Hogyan szerzett tudomást az üzletről? Arról, amit a
bíróságon is említett.
Most Laurence fogja halkabbra a mondókáját.
– Egyik nap kölcsön akartam kérni Chris egyik könyvét. De
nem volt a szobájában. Azt hiszem, a fürdőben volt, mert a
ruhája a földön hevert, de a számítógépe be volt kapcsolva.
Maggie bólint, tudva, hogy ha most kifejezi a nemtetszését,
akkor Laurence örökre elhallgat.
– Valami grafikai alkalmazást használt, hogy a videóknak
borítót készítsen. Amint megláttam a Dagadt csajok dugnak
címet, rögtön összeállt a kép. Legközelebb, amikor elhagyta a
szobáját, bementem, és körülnéztem. Az ágya alatt volt egy
kartondoboz, tele videofelvételekkel. Több mint egy tucat
különböző film. Az összes srác ügyelt arra, hogy arccal háttal
legyen a kamerának, de így is felismertem őket a tarkójukról.
Warwick, Oliver, Simon, Hamish. Mind benne voltak.
– Hamish hány filmen szerepelt?
– Csak egyet láttam, de lehetett több is.
 – A lány, akivel a felvételen együtt volt, az volt, akivel egy
évfolyamra jártak?
Egy ideig gondolkozik, majd megrázza a fejét.
– Nem. Ez egy szőke nő volt, még Daisynél is nagyobb darab.
– Daisy?
– Igen, Hamish barátnője.
– Volt olyan felvétel, amin Daisy volt látható?
– Nem mintha láttam volna, de másoktól hallottam egyről,
amin Daisy volt. Úgy beszéltek róla, mint valami
különlegességről.
Az ajtó kinyílik, és hideg levegő árad be, amikor belép egy
középkorú pár. Kint már teljes a sötétség.
– Mi történt Daisyvel? – kérdezi Maggie.
– Eltűnt. Amikor kiborult a bili.
– Milyen bili?
– Hát, ami miatt próbáltam tanúskodni. A második félév
elején történt, egy este.
– Köszönöm, ezt tudom. Folytassa.
– Simon és Oliver egyszer csak dörömbölni kezdtek Chris
ajtaján. Én is kimentem, kérdeztem, hogy mi történt, mire azt
válaszolták: „Semmi, menj vissza aludni.”
– A maga szobája Chrisé mellett volt?
– Pontosan. Sokat nem hallottam a beszélgetésükből, mert
hamar elmentek, csak annyit, hogy elmennek Hamishért. Arra
gondoltam, hogy ismét átmennek Warwickhoz.
– Ekkor mit tett?
 – Visszamentem aludni. Mi mást tehettem volna? De másnap
azt híresztelték, hogy kihívták a rendőrséget Warwickhoz. És
hogy valaki aznap éjjel meghalt. Az egyetem persze hallgatott.
Egy rövidke cikk jelent meg az Oxford Mailben egy meg nem
nevezett lányról, akit holtan találtak a Magdalen College
épületében, de ennél többet a bírósági eljárásig nem lehetett
tudni.
– Megkérdezte tőlük, hogy mi történt?
– Christ megkérdeztem. De azt mondta, nem járt
Warwicknál, és hogy ők semmit sem tudnak arról, hogy ott mi
történt. Azt mondta, hogy Hamishhez ment, mert ő túl sokat
ivott, és aggódott miatta.
– Ezt elhitte neki?
– Nem. Aznap találkoztam Hamishsel. Nekem nem tűnt úgy,
mintha a másnaposságát kúrálta volna. Inkább olyan volt, mint
aki be van szarva.
– Szólt a hatóságoknak?
– Mit mondtam volna nekik? Hogy három srác elment
valahová az éjszakába, és hogy azt feltételeztem, hogy
átmentek Warwickhoz?
– Akkor tehát maga szerint mi történt?
– Szerintem Warwick felvitt magához egy lányt, és azt
tervezte, hogy készít magukról egy videofelvételt. De azt
hiszem, hogy valami hiba csúszhatott a dologba. Talán a
szokásosnál valami merészebbel próbálkozott. Talán nemcsak
ő volt ott, hanem Oliver és Simon is. Valami balul sült el, és a
lány meghalt. A banda összeverődött, és balesetnek tüntették
fel.
– Azért az nem olyan egyszerű.
Laurence megvetően néz Maggie-re.
– Orvostanhallgatók voltak. Ismerték a halált kiváltó okokat,
és hogy a halottkém mi után kutat a holttest vizsgálata során.
Ha mást nem is, de legalább a szobából eltüntették a
felvételhez szükséges eszközöket, és eltávolítottak mindent,
ami bizarr szexuális aktusra utalt. A legrosszabb, ami
történhetett, hogy Warwick megölte a lányt, a többiek meg
segítettek neki eltussolni a dolgot. A legjobb esetben
összebeszéltek, hogy akadályozni fogják az
igazságszolgáltatást. És meg is úszták.
Laurence keze most már szemmel láthatóan remeg.
– Mérges emiatt, ugye? – kérdezi Maggie.
– Ja, az vagyok. Mérges, bizony, mert vannak olyanok, akik
azt hiszik magukról, hogy a többiek fölött állnak. Mérges
vagyok, mert a törvény nem egyformán vonatkozik
mindenkire. És marhára dühít, hogy pár felsőbb osztálybeli,
protekciós kis pöcsfejjel szemben egy fabatkát sem ért a
szavam.
Maggie ad neki pár percet.
– Meséljen Daisyről.
– Mit mondjak róla? Senki sem látta őt azóta.
– Maga szerint Daisyt is megölték?
– Nos, egyáltalán nem lepne meg a dolog.
 76. fejezet

A legnyomasztóbb műszak a rendőrségen kétségkívül

szilvesztereste. A reggel hattól délután kettőig dolgozó
társaság, ahogy véget ér a műszak, máris szambázik a
legközelebbi kocsmába, de a délután kettőtől dolgozóknak meg
kell elégedniük az üdítőkkel és a nasikkal. A műszak felénél a
kóla már meleg, a chips puha, az emberek pedig úgy érzik,
máris kimaradtak a buliból.
Liz jön vissza a vécéről, tesz egy kitérőt az asztalához, majd
áthajol Pete-hez.
– Tizenöt lehetőség van – mondja, és leteszi elé az aktát.
Pete odanyúl, és megpillantja az ipari parkok gépelt listáját.
Liz szó szerint követte Maggie utasításait: csak kisebb méretű
egységeket keressen, amit 2013 januárjában béreltek, és 2018-
ban jár le a szerződés.
– Jövő hétre már át is tudjuk nézni őket – nyugtázza Liz.
– Nyilván Maggie is ezen dolgozik – bólint Pete. – Lehet, hogy
hamarabb megtalálja, mint mi. Ha egyáltalán létezik. Amit,
bizony, erősen kétlek.
Liz mosolyog, elindul, majd visszafordult.
– Ha Hamish kiszabadul, az nem tenne jót neked – jelenti ki.
– Rövid távon nem.
Pete azon tűnődik, kihúzhat-e egy sört az asztala alá rejtett
Lidl-szatyorból. Az esélye, hogy így, szilveszter estéjén
lebukjon, elég csekély, de sosem lehet tudni.
– Gondolom, a végén mindannyiuknak csak az a lehetősége
marad, hogy helyesen cselekedjünk.
Erre Liz olyat tesz, ami teljesen ellentmond a jellemének.
Lehajol, és megpuszilja a halántékát.
– Azért én szeretlek – mondja.
Te jó ég! Nagyon is szüksége van arra a sörre.
– Most tűnj el innen – morogja Liznek.
 77. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2015. december 31., csütörtök

Kedves Maggie!
Az óév lassan véget ér, és ez a harmadik szilveszter, amit a börtön
falai között kell töltenem.
2013. december 31-én álszent dühtől forrva egy egész oldalnyi újévi
fogadalmat tettem. Eldöntöttem, hogy a legjobb ügyvédet fogadom fel,
magánnyomozókat bérelek, hogy átfésüljék az országot újabb
bizonyítékok felkutatására, naplót írok, aminek a kiadásával rongyosra
keresem magam. Edzettebb és erősebb leszek, és megtanulok egy új
nyelvet, hogy valami értelmeset is kezdjek idebent az időmmel. Abban
az első évben annyi energiám volt, annyi reményem. Nyilván
mondanom sem kell, mi lett ezzel a sok fogadalommal.
Tavaly ismét megpróbáltam, de már nehezebb volt, mivel tudtam,
milyen kevés az esély arra, hogy betartsam őket.
Az újévi fogadalmak lényege, hogy kezünkbe vegyük a dolgainkat.
Én viszont nem tudom ellenőrzés alatt tartani az életemet, nem áll
módomban változtatni bármin is. Arra kellett rájönnöm, hogy a
börtönéletben az a legrosszabb, hogy a saját életemre oly csekély
befolyással lehetek. A fogadalmak elérhetetlennek tűnnek. Én maximum
csak kívánhatok.
Közeleg az éjfél. Íme hát itt vannak a kívánságaim:

1. Szeretnék újra szeretkezni egy nővel. Szeretném érezni puha,

meleg bőrét. Szeretném ismét megtapasztalni a szellem és a test e
tökéletes találkozását.

2. Szeretnék futni, és közben érezni, ahogy az eső az arcomba

vág. Szeretném a lábnyomaimat a talajon hagyni. A szélnél is
sebesebben szeretnék száguldani, annak a tudatnak a
bizonyosságában, hogy soha senki nem fog újra elkapni.

3. Szeretnék azon a strandon magával sétálni, ahol megmentette a

kutyámat. Szeretném a vállára teríteni a kabátomat, hogy óvjam a
hidegtől, szeretném megcsókolni, és a fülébe súgni, hogy „Köszönöm”.
Boldog új évet, szépséges, okos ügyvédnőm! Köszönöm, hogy
megmentette Daisyt. Köszönöm, hogy visszaadta a reményt.

Igaz barátsággal
Hamish
 78. fejezet

Maggie háza alatt hatalmas, magas mennyezetű pince húzódik

több, egymásból nyíló helyiséggel. Az első, egyben a
legnagyobb a lépcsősor aljánál terül el. Ennek a helyiségnek
keskeny, vízszintesen elhelyezkedő ablakai vannak, nagyon
magasan a falba építve, melyeken halványan beszűrődik
ugyan a fény, de még így is szükség van világításra.
Éjféltájt, télen, a föld alatti helyiségekben sok az árnyék, de
Maggie pontosan tudja, melyikben mi rejtőzik. Akárhányszor
lejön ide, mindig szellemekre gondol, de eddig még sose látott
egyetlenegyet sem.
– Túl korán van még a tavaszi nagytakarításhoz – mondja a
hang, amelyik sosem bír sokáig csendben maradni, és
amelynek mindig rengeteg mondanivalója akad saját maga
számára a föld alatt.
– Gyakorlatilag inkább késő – cipel Maggie egy dobozt a
lépcsősor aljához. – Még mindig van pár perc 2015-ből.
A dobozt a fa lépcsősor tetején várakozó többi mellé helyezi.
Mielőtt véget érne az éjszaka, Maggie mindegyiket felviszi, és
az autójába teszi. Már talált négy háztartásihulladék-gyűjtőt, jó
messze a lakásától, ahová az elkövetkezendő néhány napban
elszállítja őket.
A dobozok mind tele vannak régi könyvekkel,
ajándéktárgyakkal, amelyektől nehezen vesz búcsút, még sincs
köztük egyetlen sem, melynek emlékét ne tárolta volna el a
fejében. Semmit sem felejtett el. Talán soha nem is fogja.
– Ezek szerint ismét költözünk?
– Lehetséges – válaszolja Maggie, tudva, hogy ez több mint
valószínű.
Másrészről pedig, itt lassacskán lejár az ideje. Azon tűnődik,
hiányozni fog-e neki ez a ház. Nem valószínű. Jó lenne találni
valahol egy kisebbet, amelyben nincsenek ekkora hodálynyi
szobák, és ahol nem huzatosak ennyire a folyosók. Egy kis
kúria, gondolja, vastag kőfalakkal és sűrűn rakott zsúptetővel,
ahol minden szobában kandalló tüze ég. Egy kúria, amelyben
nincsenek folyosók, hallok, de még pince sincs. Egy kúria,
amelyben egyik szoba a másikból nyílik, a kert kicsi, a
szomszédok közel vannak, talán az épületeket össze is
építették.
Jó lenne ismét emberek között lenni. Már el is kezdte
nézegetni az ingatlanokat a Wight-szigeten.
Még egyszer, utoljára körülnéz.
A szobában körben elhelyezett polcok üresek. Soha nem
szokott felhalmozni semmit, ezért nem tartott sokáig teljesen
kiüríteni a helyiséget. A második, kisebb szobában semmi más
nincs, csak azok a bútorok, amelyek a beköltözésekor is itt
voltak. Az mind maradhat, ahol van. És a harmadik szoba. No,
azt még meg kell néznie.
Valahonnan fentről egy óra gongját hallja.
– Boldog új évet, Maggie – mondja a hang, ami már majdnem
húsz éve a társa.
Kétséges, hogy valaha is elhagyja őt.
– Boldog új évet, Daisy – válaszolja.
 79. fejezet

2015. december 31.

Kedves Hamish!
Jövő ilyenkor már együtt sétálunk az aranyló tengerparton,
és együtt úszunk a tengerben, melynek ereje elsöpri a
múltat.
Jövő ilyenkor együtt eszünk és borozgatunk a csillagok
alatt, melyek előbb halványulnak el, mint az irántad érzett
szerelmem.
Jövő ilyenkor hajnalban alszunk majd el, miután órákat
töltöttünk a sötétben egymásba gabalyodva, a csillagfényből
eksztázist kovácsolva és a holdfényből várakat építve.
Jövő ilyenkor, szerelmem…

Én
AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG
TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 80. fejezet

Maggie Rose irodája

Somerset, Norton Stown

2016. január 4., hétfő

Kedves Hamish!
Itt küldök valamit a kinti világból.
Minden hónap negyedik szombatján Glastonburyben van egy
termelői piac. Talán ismeri? Ahogy maga is szóvá tette, én nagyon
keveset eszem, de szeretem nézegetni az ízlésesen kipakolt friss
zöldségeket, gyümölcsöket. A piacok lenyűgöznek.
Igyekszem korán kiérni, még a tömeg előtt, és csak sétálgatok, és
csodálom a zöldséges- és gyümölcsösstandok színkavalkádját, a
kézművescukrászok ügyességét, a sajtok illatát, és a befőttek,
savanyúságok készítőinek ötletességét, mellyel a nyár megannyi
finomságát zárják üvegeikbe.
Soha nem veszek semmit, pedig szívesen tenném, ha tudnám, hogy
mindaz, amit megveszek, el is fogy. Hozhatok magának valamit,
amikor legközelebb megyek? Persze utána kell néznem, hogy mi az,
amit bevihetek a Parkhurst börtönbe. Talán néhány mandarint, amin
még rajta van a viaszos levele? Vagy az ízlése inkább a maracuja
vagy a gránátalma felé hajlik? Kér esetleg Cheddar sajtot? Nagyon
gonosz vagyok, ugye? Tényleg utána kell néznem a szabályzatban,
mielőtt tovább kínzom az ízlelőbimbóit. Az ugyanis biztos, hogy
üveget nem vihetek be a börtönbe.
Igen érdekes beszélgetést folytattam James Laurence-szel a múlt
héten, ma pedig Bristolba megyek. Régi barátja, Oliver Pearson
beleegyezett, hogy találkozzunk. Ott maradok este, majd holnap,
amikor meglátogatom, mindenről beszámolok.
Megkaptam legutóbbi levelét. Elérzékenyültem, de egyelőre
semmit sem kell megköszönnie. Pusztán önös érdekből cselekszem.
Emlékszik?

Üdvözlettel
Maggie
 81. fejezet

Clifton magasan helyezkedik el – mármint földrajzi

értelemben, nem erkölcsileg. Hatalmas, György korabeli
stílusban épült sorházait a dohányiparából és a
rabszolgatartásból származó extra haszonból építették fel. A
Goldney Road 12-es szám egy négyemeletes sorház utolsó
épülete, melyben Oliver Pearson lakik a feleségével és két
kiskorú gyermekével.
Lisa Pearson, csakúgy, mint a férje, szakorvosjelölt a Bristoli
Királyi Kórházban. Jelenleg azonban nem dolgozik, mert
nagyobbik gyermeke, a hároméves lánya születése óta otthon
van gyesen. A házaspár nem túl lelkesen, de azért fogadja
Maggie-t a házukban.
– Hamish csak az idejét pazarolja magára – véli Oliver
Pearson. – Egy pohár bort? – a választ meg sem várva már tölt
is egy kisebb akvárium méretű pohárba.
De nem Maggie-nek. Úgy emeli a szájához, mint aki régóta
áhítozik egy italra.
– Köszönöm, de kocsival vagyok.
– Lisa? – tartja az üveget szőke felesége felé, aki leggingsben
és sportmelltartóban érkezik a szobába.
 Karján egy csecsemőt tart, és alig néz a férjére.
– Gyorsabb lenne azonnal a cumisüvegbe tenni, és egyenesen
Ludónak adni.
Lisa a gyerekpohár tartalmának utolsó cseppjeit a
mosogatóba önti.
– Coco várja, hogy jóéjt-puszit adj neki. Ha még emlékszel,
melyik a szobája.
Pearson megdermed. Nem kínálta még Maggie-t ülőhellyel,
sőt még azt sem mondta neki, hogy vegye le a kabátját, ezért
csak ott áll, és feszeng a szoba közepén.
– Hamish volt az esküvői tanúja – mondja Maggie.
– Így van – bólint helyeslően Oliver.
– És ő Coco keresztapja is – teszi hozzá Lisa. – El sem tudom
mondani, milyen a fogadtatás, amikor ez kiderül a mama-baba
tornákon.
– Mr. Pearson, magának nyomós oka lehet, hogy egykori
legjobb barátját háromszoros gyilkosnak tartsa.
– Négyszeresnek – tekint Lisa Maggie-ről a férjére.
– Mr. Pearson?
– Olyan országban élünk, ahol a jog a bűnösök oldalán áll. –
A kezében lévő pohár bort leszámítva Pearson úgy néz ki, mint
a katedráról szónokló tanár. – Sokkal több bűnös ember
rohangál szabadon, mint ahányat tévesen elítélnek. Ha
Hamisht bűnösnek találták, akkor annak alapos oka volt.
– Ha ezt egy vadidegen embertől hallanám, akkor el is
fogadnám. Maga azonban a barátja volt.
 – És?
– Jól ismerte tehát ahhoz, hogy meg tudja állapítani, a barátja
képes volt-e megölni három nőt.
– Négyet – szól közbe ismét Lisa, aki nem igazán folyik bele a
beszélgetésbe, de nem hagyja, hogy teljesen kihagyják belőle. –
Szóval, képes volt rá?
– Mit akar, mit mondjak erre? – horkan fel hangosan Oliver.
– Azt akarom, hogy árulja el, miért gondolja úgy, hogy
Hamish képes lenne megölni három nőt.
A szoba túlsó feléből hangos sóhaj hallatszik.
– Én vagyok az egyetlen ebben a szobában, aki még tud
számolni?
– Előfordult korábban is, hogy erőszakoskodott? Látta, hogy
rosszul bánik a nőkkel? Gyerekkorában bántalmazták?
Mutatkoztak rajta valaha is mentális zavar jelei? Maga orvos,
bizonyára kiszúrta volna ezeket a jeleket, ha azok egy
ismerősén jelentkeznek. Szedett gyógyszert? Járt terápiára?
Mondott-e bármikor valamit vagy viselkedett-e úgy, hogy azzal
megkérdőjelezhetővé váljon a pszichés egyensúlya?
– Hú! – teszi le Pearson a poharát, és tartja fel mindkét kezét
erre a szóáradatra. – Kedvesem, most nem a bíróságon van,
hanem a hazámban. Beszélt már a többiekkel is? Warwickkel?
Chrisszel? Simonnal?
– Nem, maga volt az egyetlen, aki felvette a telefont.
– Ismét egy szerencsétlen húzás – kotyog közbe a felesége. –
Bármit megteszel, csak hogy egy cseppnyi népszerűségre szert
tegyél.
Pearsonnak úgy forog körbe a feje, mintha valaki pofon
vágta volna.
– Nos, legalább szerencsém lett egy bájos hölgyhöz.
Maggie gyorsan megszólal, hogy újra rá figyeljenek.
– Szeretném megpróbálni visszafordítani Hamish ítéletét, és
a legnagyobb eséllyel akkor lesz szerencsém, ha sikerül más
gyanúsítottat találnom. Jelenleg négy szerepel a listámon, és
Mr. Pearson, maga köztük van. Hadd mondjam el, hogy
szerintem mi is történt azon a télen az egyetemen 1996-ban.
Pearson összehúzza magát, mint aki támadásra készül.
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha elhagyja a házamat.
– Szerintem a videofelvételek, amelyeket azért készített, hogy
a sörpénzét kiegészítse, kicsit túl merészre sikeredtek.
Szerintem…
– Videofelvételek? Mi a fenéről beszél ez a nő?
– Hagyja el a házamat! Most!
Maggie szilárdan áll.
– Nem tudom, mennyit tud a DOLOG-ról, Oliver, de soha
semmi nem tűnik el az internetről. Teljesen legalábbis nem. Ha
az elkészített videók bármelyikét valaha is felrakták az
internetre, akkor vannak olyan cégek, amelyek le tudják
nyomozni. Nem lesz olcsó, de engem semmilyen költségvetés
nem köt.
– Kifelé! – indul el a bejárati ajtó felé.
Maggie követi, fejével búcsút int Lisának meg a babának, de
egyikük sem válaszol. A névjegyét az ajtó melletti asztalkán
hagyja.
– A Hotel du Vinben szálltam meg. Holnap délelőtt tizenegyig
itt leszek.
 82. fejezet

Az angol szállodaláncra, a Hotel du Vinre jellemző, hogy régi,

zegzugos épületeket kortárs berendezési tárgyakkal dob fel. A
bristoli szállodájukat egy régi cukorgyár raktárépületében
alakították ki, és három emeleten keresztül rideg
bőrgarnitúrákkal és lábakon álló kádakkal rendezték be. Az
ágyneműt olyan keményre keményítették és annyira
kifehérítették, mintha frissen gyártott papírból lenne.
Mindenhol üres borosüvegek, mintha a szálloda sose tudná
kiheverni az előző napi évszázad buliját.
Maggie több órája ébren van, sétált egyet a városban és evett
egy sós, krémes rántottát, amitől enyhén rosszul lett. Egy óra
múlva indul. Addig pedig… És akkor megcsörren a telefonja.
– Jó reggelt, Miss Rose, itt a recepció. Három úriember keresi.
Arra azért nem számított, hogy ilyen hamar jelentkezzenek.
Mint ahogyan arra sem, hogy mindhárman eljönnek. Az
izgalomtól enyhén remeg a gyomra, jelzi, hogy a terve jobban
halad, mint gondolta. Körülnéz a szobájában, majd a táskáját
leviszi a recepcióhoz. A lobbi egyik sarkában ülnek, és
kávéznak. Egy másodpercnyi ideje van, hogy szemügyre vegye
őket, mielőtt még észrevennék.
 – Jó reggelt, Oliver.
Ahogy közeledik, a három férfi feláll. Nem udvariasságból,
ezt a tekintetük elárulja, inkább megfélemlítési szándékkal.
Egyikük sem nyújtja a kezét kézfogásra.
Sikeres hímek illata lengi be őket: drága borotválkozás utáni
arcszeszek, kávé és tegnapi alkohol egyvelege. Egyikük nagyon
magas, sötét haja a halántékánál deres. A másik valamivel
alacsonyabb, amit kissé nagyobb derékbőségével kompenzál.
Maggie nem vesz tudomást Pearsonról, a többihez fordul:
– Simon, Chris, örvendek. Warwick késik?
– Warwick Skóciában van – tekint le Maggie-re Pearson. –
Nem is vettük a fáradságot, hogy felhívjuk.
Ezek a pasik azt hiszik, hogy pusztán a testi fölényükkel meg
tudják félemlíteni. Azt hiszik, hogy plusz húsz kiló akár
csontban, akár zsírban vagy izomban mérve elég is.
– Magának persze nem kellett messziről jönnie, épp csak
áthajtott a Severn hídon – fordul először Simon Doggetthez.
Látja rajta, hogy még mindig rögbizik, de leginkább csak a
jobb lábán áll. Mivel folyamatosan csatárként játszott, és több,
jól megtermett játékost kellett tolongásos helyzetekben
megtartania, ez igencsak megviselte a bal térdét.
– Chris, maga meg, ha jól tudom, Gloucesterben él, ugye? – A
magas férfi valamivel jobb állapotban van. – Maga jól
választott. Az ortopédia feljövőben lévő szakterület.
Maggie leül a legközelebbi fotelbe, ők pedig követik a
példáját. Úgy néznek ki, mint egy üzleti találkozón. Maggie
lehetne a körmönfont értékesítő, aki próbálja meggyőzni a
három vezető orvost, hogy vegyenek egy új és drága
gyógyszert.
– Fiúk, ne nézzenek ennyire gyanakvóan rám. Az orvosi
kamara nyilvántartásában néztem meg, hogy hol dolgoznak. A
fényképüket pedig az egyetemi évkönyvben találtam meg.
Egyikük sem változott annyit, hogy ne lehessen felismerni.
Nem vagyok boszorkány, csak jó nyomozó. Szóval, ki szeretné
kezdeni?
– Ez az utolsó alkalom, hogy az ügyvédjeink jelenléte nélkül
beszélünk magával – szólal meg Pearson.
– Az ügyvéd jelen van. Személyemben – mosolyodik el
Maggie.
– Pontosan mit akar tőlünk? – kérdezi Doggett.
– Azt szeretném megtudni, hogy hol voltak 2013. július 6-án,
2013. szeptember 11-én és ugyanabban az évben november 4-
én. Ezeken a napokon tűnt el a három nő. Ja, és jobban teszik,
ha azt is megmondják, hogy hol voltak 2012. június 8-án,
amikor Zoe Sykes tűnt el. Csak amíg őt ki nem húzzuk a sorból.
Mindhárman rámerednek. Pearson fogalmazza meg, hogy
mit gondolnak.
– Maga megbolondult?
Lehet, hogy Maggie még élvezi is a helyzetet.
– Amint megtalálom a bizonyítékot a kis vállalkozásukról,
amit oly sok évvel ezelőtt alapítottak, James Laurence
tanúvallomása sokkal hihetőbb lesz. Akkor viszont már nem
csupán egy, hanem máris öt potenciálisan veszélyes, ragadozó
férfival kell számolni. Lehet, hogy némileg túlzás azt gondolni,
hogy együttműködtek Zoe, Jessie, Chloe és Myrtle
meggyilkolásában, de az alibijük vagy annak hiánya
mindenképpen helyes útra terel majd.
Simon Doggett feláll, és az utolsó korty kávéját gyakorlatilag
Oliver szemébe köpi.
– Ez a nő teljesen meghibbant. Nem hiszem el, hogy ezért
rángattál ide Newportból.
– Melyikőjük ölte meg Daisyt? – néz Maggie egyikről a
másikra, és látja, hogy Chris Easton homlokát kiveri a verejték,
a Pearson arcán lévő vörös vérerek pedig még jobban
kipirosodnak. – Mert nem hiszem, hogy Hamish tette volna. Ő
szerette Daisyt. Ráadásul vele is töltötte azt az éjszakát, nem?
Daisy ott volt Hamish szobájában, amikor az éjszaka kellős
közepén maguk odasiettek. Lehet, hogy maguk nem tudták,
Hamish pedig azt hitte, hogy Daisy alszik, pedig Daisy hallotta,
miről beszélgetnek. Ő tudta, hogy mi történt Warwick
szobájában azzal a lánnyal. Szerintem azzal fenyegette meg
magukat, hogy feljelenti a rendőrségen, maguknak pedig el
kellett őt hallgattatniuk.
Úgy bámulnak rá, mintha egy kutyát néznének, amint egy
nyulat tép szét. Mintha épp egy közúti baleset mellett hajtottak
volna el, egyszerre szörnyülködnek a látványtól, ugyanakkor
csodálják is az eseményeket. Maggie ebben a pillanatban eggyé
vált az útszéli gyilkosság fogalmával.
 – Azt viszont tudták, hogy egyazon éjszakán bekövetkezett
két halálesetet már nem úszhatnak meg, ezért Daisynek el
kellett tűnnie. Az egyetlen, amiben nem vagyok biztos, hogy
maguk mind benne voltak-e, vagy csak néhányan. Az tuti, hogy
Hamishnek nincs hozzá köze, mert ő még mindig úgy gondolja,
hogy Daisy életben van. Azt akarja, hogy keressem meg.
Miközben beszél, a négy férfi egyenként áll fel. Bántani
akarják. Nyilván nem fogják, itt legalábbis nem. A civilizáció
köntöse úgy tapad rájuk, mint az odaégett lekvár a lábos
falára.
– Miss Rose, tekintetbe véve, hogy maga ügyvéd, gondolom,
nem kell megmagyaráznom, mi is az a távoltartási végzés –
közli Easton.
Maggie elmosolyodik.
– Én mindenesetre kérvényezni fogok egyet, és a többieknek
is javaslom, hogy ugyanazt tegyék. Egyébként meg panaszt
fogok tenni maga ellen.
– Mr. Easton, nem lenne olyan hírnevem, mint amilyennek
örvendek, ha nem emeltek volna már panaszt és nem adtak
volna ki távoltartási végzést ellenem. Jó utat Gloucesterbe. Még
találkozunk.
Maggie nem néz a három férfi után. Csak az ajtó suhogásából
hallja és a beáramló hideg levegőből érzi, amint bezárul
mögöttük az ajtó.
Mindent figyelembe véve egész jól alakultak a dolgok.
 83. fejezet

Hamish kivételesen nem borotválkozott. Sötét borostája már

szinte szakállként borítja állát és alsó ajkának vonalát. Még
zuhanyozni sem zuhanyozott. Olyan szagot áraszt, mint a
nejlon futóruhába öltözött férfiak. Ez az első alkalom, hogy egy
cseppnyi erőfeszítést sem tett, hogy jó benyomást tegyen
Maggie-re, ő pedig nem igazán tudja, hogyan is értelmezze ezt.
De ha Hamish azt kezdi gondolni, hogy ő adott, talán itt az
ideje emlékeztetni, hogy igenis szüksége van rá. Maggie még az
előtt kezd el beszélni, hogy levennék Hamishről a bilincset,
mielőtt még az őr magukra hagyná őket.
– Nincs több hazugság és nincs több elterelő hadművelet.
Tudni akarom, mi történt azon az éjszakán, amikor Ellie
Holmes meghalt, Daisy pedig eltűnt. És rá fogok jönni, ha nem
az igazat mondja.
– Csak nem hazudtak magának a srácok? – dörzsöli a
csuklóját és hajlítgatja az ujjait Hamish.
Maggie visszagondol, ahogy a három férfi megpróbált erőt
fitogtatni a bristoli szállodában.
– Nem igazán. Inkább nagyon ügyesen megoldották, hogy
szinte semmit se mondjanak. Kikeltek magukból. Haragjukat
ontották egymásra és önmagukra. Viszont az biztos, hogy
valamit titkolnak. Félnek.
Hamish egyik oldalon a nyakát vakargatja, sőt a mutatóujját
még a fülébe is bedugja.
– Mégsem hinném, hogy a nyakamba akarnának varrni
három gyilkosságot. Ismerem a fiúkat. Nem ilyenek.
– Ez igazán érdekes – bámul Maggie. – Merthogy
mindhárman úgy gondolják, hogy maga igenis képes ilyesmire.
Hamish meglepődik, egy kicsit meg is sértődik.
– Tényleg?
– Mindannyian azt hiszik, hogy maga bűnös. Különösen
Oliver Pearson meg a felesége. Eléggé vegyes érzelmekkel
beszéltek magáról.
Hamish gondolkozik egy kicsit.
– Ha azt hiszik, hogy bűnös vagyok, akkor ők nem lehetnek
azok.
– Nem. Ebben igaza van. Nem hinném, hogy bármelyikük
ölte volna meg Jessie-t. Soha nem is állítottam ezt.
Egy pillanatra Hamish elvöröslik az elkeseredettségtől.
– Ebben az esetben viszont egy tapodtat sem jutottunk előre.
Különösen azért, mert még mindig az a szent meggyőződése,
hogy Pete Weston nem lehet a gyilkos.
Hamish dühe megnyugtatóan hat Maggie-re. Úgy veszi, hogy
minden ellenkező irányú energiái ellenére küzd.
– Hamish, a bíróságon nem kell az igazi gyilkost
prezentálnunk. Még egy feltételezett gyilkost sem. Pusztán
annyi a dolgunk, hogy megkérdőjelezzük az ítéletének a
helyességét. Annak a három fickónak pedig biztos, hogy vaj
van a füle mögött. Ami viszont ismét csak eszembe juttatja a
kérdést, amit folyamatosan próbál elkerülni. Mi történt azon
az éjszakán?
– Nem lesz ínyére a dolog – süti le a szemét Hamish.
– Nekem már az egész nyomorúságos történet sincs az
ínyemre, úgyhogy kezdjen el beszélni.
– Imádom, amikor parancsolgat – néz fel a szempillái alól
Hamish.
– Hamish, én nem szórakozni jöttem.
Hamish a fejét vakarja.
– Oké. Mindaz, amit James Laurence a bíróságon elmondott,
igaz. A védőügyvédem kibaszott jó munkát végzett, hogy ne
higgyenek neki, de mindaz, amit elmondott, igaz.
– A Kövérek Klubja tehát létezett?
– Igen. És a Daisyvel való kapcsolatom indította el. Sokat
cikiztek miatta. Nem mindig egyszerű olyan nővel randizni,
akivel tényleg szeretné az ember az idejét eltölteni, de aki pont
az ellentéte annak, mint amilyennek a haverok képzelik, hogy
randiznia kéne. Különösen amikor az ember még fiatal, és
bizonytalan magában.
– Vérzik a szívem.
Hamish hátradől a székén, és mereven bámul Maggie-re.
– Mint az ügyvédem, tényleg nem kéne hangot adnia az
előítéleteinek. Olyan most, mint egy sértődött exbarátnő.
 – Szálljon magába, és inkább folytassa!
Hamish egy másodpercnyi időre elbizonytalanodik – most
szóljon vissza, vagy tegyen úgy, ahogy Maggie parancsolja?
– A többiek elkezdtek kövér csajokra hajtani a bárokban –
mondja végül. – Bementünk a városba, olyan nőket kerestünk,
akik nem kifejezetten társat keresni mentek oda.
– Vagy inkább olyanokat, akik nem várták el, hogy meghívják
őket néhányszor vacsorára, mielőtt széttennék a lábukat.
– Egyetemisták voltunk – pillant lenézően Maggie-re Hamish.
– Nem sokat vacsoráztunk. A csaj jól járt, ha az italát fizettük.
De mindegy. Az egész először csak jó hecc volt.
– Maga is benne volt? Még úgy is, hogy volt barátnője?
– Maggie, tizenkilenc éves voltam. És jóképű. Elnézést, ha
pökkhendien hangzik, de így van. És igen, szerettem Daisyt, de
nem voltam még elég felnőtt ahhoz, hogy hosszú távra
gondolkodjak.
– Tehát az egész csak egy verseny volt? Aki a legtöbb csajt
viszi ágyba, az jutalmat kap?
– Nem volt ennyire formális a dolog. Csak néhány kis pöcs
egyetemista szórakozott.
– Egészen addig, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy
videózzák le a találkákat. Kinek volt ez az ötlete? Magának?
– Nem. Emlékeim szerint Simonnak. Ő készített egy felvételt.
Mindannyian megnéztük. Hogy őszinte legyek, egészen
begerjedtünk tőle. És ez elindította a lavinát. Mindannyian
vettünk kamerát, és felszereltük a szobánkban.
 – Hány film készült?
– A végén már nem is számoltam – vonja meg a vállát. – Pár
tucat. Talán több is.
– Kinek az ötlete volt, hogy eladják őket?
Hamish nem felel. Tekintete kerüli Maggie-ét.
– A magáé?
– A többiek biztosan ezt állítják majd. És igen, elképzelhető,
hogy én mondtam: „Hé, srácok, tudjátok, mit? Kurvára
meggazdagodhatnánk ezekből a csajokból.” De az üzlet
beindításában mindannyian részt vettünk.
– Mennyit kerestek ezzel?
– Eleget. Az egyetemista élet kiadásait könnyebben fedeztük.
– És senki nem vette észre? Senki sem ismerte fel magát a
felvételeken?
– Nők nem szoktak pornót nézni. Mi meg nem igazán
hirdettük ezt az egyetemen. Más városokban lévő boltoknak
adtuk el a filmeket. A legtöbb nézőnknek valószínűleg semmi
kötődése nem volt Oxfordhoz.
– Maga hány filmben szerepelt?
Hamish ismét lesüti a szemét.
– Háromban. Talán négyben.
– Daisy szerepelt valamelyiken?
– Nem. Az magánügy volt.
– Mi történt Ellie Holmesszal?
Hamish a kezébe temeti az arcát. Amikor ismét felnéz, a
halántéka körül Maggie ráncokat fedez fel. Bizonyára így néz
ki reggel, ébredés után. Fáradt és némileg gyűrött.
– Véletlen balszerencse következtében fellépő halál. A
halottkém jól mondta. Többet ivott a kelleténél azon az este.
Warwick persze bátorította, mert mindig könnyebb volt,
amikor már megittak néhány pohárkával, de azt nem tudta,
hogy mást is beszedett a csaj.
– Pontosan mit?
– Extasyt. Nagy adagot. Metil-dietanolaminnal szennyezve.
Amitől hirtelen leállt a szíve. Ha Warwick a klubból azonnal a
sürgősségi osztályra viszi, valószínűleg akkor is meghalt volna.
Maggie olvasta Ellie Holmes halottkémi jelentését. Mindez
igaz. Csak nem a teljes igazság.
– Folytassa – szól rá Hamishre.
Hamish mélyet sóhajt, mintha fejest kéne ugrania a hideg
vízbe.
– Amikor elvesztette az eszméletét, Warwick bepánikolt.
Próbálta újraéleszteni, de nem sikerült. Akkor hívta Olivert.
– Aki felhívta Simont, majd elment először Chrisért, aztán
magáért?
Hamish egy pillanatig a körmeit nézegeti.
– Azt hiszem, James sokkal okosabb volt, mint amilyennek
gondoltuk.
– Maga egyedül volt otthon?
– Három másik sráccal laktam együtt. Mindenki otthon volt,
de nem ébredtek fel. Daisy is ott volt azon az éjszakán. Akkor
láttam őt utoljára.
 – Daisyre majd később visszatérünk. Szóval magukat,
négyüket kirángatták az ágyból. Mi történt azután?
– Átmentünk Warwickhez. A lány halott volt. Már semmit
sem tehettünk érte.
– Tehát mindent megtettek, hogy kimosakodjanak a bajból?
– Mondtam, hogy nem lesz ínyére a dolog.
– Jól mondta. Folytassa.
– Megmosdattuk. Warwick összes nyomát lemostuk a
testéről, és újra felöltöztettük. Befektettük az ágyba, mintha
csak az alkoholtól és az Extasytól ájult volna el. Amíg hárman
ezzel foglalatoskodtunk, a többiek a szobát pucolták ki.
Leszereltük a kamerát, és Warwick számítógépéről is
letöröltünk mindent, ami a Kövérek Klubjával vagy az
üzletünkkel volt kapcsolatos. Tudtuk, hogy a rendőrség
valószínűleg le fogja foglalni. Ezt akkor és ott meg kellett
tennünk.
– Ez azért időbe telt. Az orvos nem jött rá, hogy rég halott
volt a lány?
Hamish a fejét rázza.
– A halál beálltának időpontját valójában nem annyira
egyszerű megállapítani. Általában csak pár órás intervallumot
tudnak megadni. Warwick azt állította, hogy aludt a lány
mellett, és fogalma sem volt arról, hogy mikor halt meg.
– Warwick hívta a mentőket?
– Igen. Miután mi elmentünk.
Maggie nem szól semmit.
 – Tudom, hogy most mit gondol. És nem biztos, hogy nem
értek vele egyet. De nem mi öltük meg. Még Warwick sem
tudta, hogy mit szedett be.
– Orvostanhallgató volt. Láthatta a jeleket.
– Az Extasy szedésének nincs olyan jele, amit ne lehetne
simán ittasságnak hinni.
Ez igaz vagy sem? Utána kell néznie. De nem tűnik úgy,
mintha Hamish hazudna. A lány meghalt, mint oly sokan
mások minden évben, akik nagy mennyiségű Extasyt szednek
be. A társaság pedig mindent megtett, hogy viselkedésükre
nehogy fény derüljön. Ha kiderül, hogy mit sem sejtő
áldozatokról pornográf felvételeket készítenek, mindegyiküket
kicsapják Oxfordból, ami véget vetett volna az orvosi
karrierjüknek, mielőtt még elkezdődhetett volna. Egy beismerő
nyilatkozat még most is a karrierjükbe kerülhetne. Érthető hát,
hogy Pearson, Doggett, Hespe és Easton aggódnak.
Ettől még nem lesznek gyilkosok.
– Rendben. Akkor most mesélje el, mi történt Daisyvel.
– Bárcsak tudnám – mondja Hamish. – Mire visszaértem, már
nem találtam ott. Másnap elmentem a szobájához, de teljesen
kiürítette. Fogta az összes holmiját, és eltűnt. Az egyetem mit
sem tudott az egészről. Megkeresték a családját, de ők is csak
annyit mondtak, hogy nem fog visszatérni.
– Próbálta megkeresni?
– A húsvéti szünetben meglátogattam a szüleit. Soha nem
találkoztam velük korábban, de tudtam, hogy Leedsben hol
laknak. Azt mondták, elutazott. Hogy legalább egy évig nem fog
hazajönni, másik orvosi egyetemre fog beiratkozni. Hogy
melyikre, azt nem akarták elárulni – arca elkomorul az
emlékek hatására. – Nem voltak barátságosak.
– Talán tudták, hogy a lányukból pornósztárt csinált. A
szülőknek általában ez nem szokott tetszeni.
– Daisy nem volt ebben benne. Nem mondtam még ezt elég
világosan? Senki nem látta azt a felvételt, amin én és Daisy
szerepeltünk. Az privát volt.
– Azt beszélik, és most idézem, valami „kibaszott bizarr”
dolog volt. Biztos valami szado-mazo.
– Ezek csak képzelgések – grimaszol Hamish.
– Miért volt a címe „Daisy láncfüzérben”? Tényleg úgy volt?
Mármint leláncolva?
– Én nem szoktam nőket láncra verni – vigyorog Hamish
kényszeredetten. – Csak ha nagyon szépen megkérnek rá.
– Akkor viszont miért tűnt el?
– Csak találgatni tudok. Talán mert hallotta, amiről
beszélgettünk, és rájött, hogy valami komoly dolog történt.
Aztán megtalálta a felvételt, ami róla és rólam készült.
– Otthagyta, elöl?
– Azért nem vagyok teljesen hülye. De tudtam, hogy
megtalálta, mert a videó eltűnt. Nem volt ott, ahol lennie kellett
volna. Aztán megnéztem a böngészési előzményeket a
számítógépemen. Az éjszaka folyamán valaki – és csakis Daisy
lehetett – megtalálta a vállalkozásunk mappáját, és megnézett
néhány oldalt. Arra tippelek, hogy rájött, miben sántikáltunk,
meglátta a felvételeket, amin rajta volt, és összeállt a kép.
– Daisy azt hitte, hogy kihasználta. Hogy csak azért járt vele,
hogy gusztustalan videókat készítsen róla. Azt hitte, hogy a
világ összes perverz alakja azt nézi, ahogy maguk ketten
szeretkeznek.
– Lehet, hogy ezt gondolta. Csakhogy ez nem volt igaz –
csapja össze a tenyerét Hamish, jelezve, hogy elege van ebből a
beszélgetésből. – És ez hová is vezet el minket?
– Mennem kell – néz Maggie az órájára. – Említettem
egyébként, hogy holnap este találkozom az anyjával és a kis
támogatói csoportjával? – kezd pakolni, és nézi, hogy megvan-e
a kulcsa, a telefonja. – És hogy hol tartunk? Nos, van négy
lehetséges gyanúsítottunk, sőt öt, ha James Laurence-et is
beleszámoljuk.
– Hat, ha belevesszük Pete Westont – vigyorog Hamish. –
Adja át üdvözletemet az anyámnak, rendben?
– Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy van egy új kettős
gyilkosságunk, amiről mindenki azt hiszi, hogy köze lehet a
maga ügyéhez.
– És az is pont Pete Weston ablaka alatt történt.
– Jól haladok a számítógép felderítésével is, mert már több,
lehetségesnek vélt helyet is kizártam.
– Ha igazam van Westonnal kapcsolatosan, akkor már rég
elvitte.
– Nincs igaza. És most rohannom kell, hogy elérjem a
kompomat.
Hamish a fejét csóválja, és egyszerre tűnik csalódottnak meg
derűsnek.
– Mindez fantasztikus, Maggie. De igazából nem kértem,
hogy foglalja össze a dolgok állását. Maga érdekelt. Hisz végre
nekem?
 84. fejezet

Néhány órával később Maggie épp nyitja az ajtót, amikor bent

megcsörren a telefon. Átszalad a szobán, hogy felvegye.
– Na, elérte a hajóját?
Hamish az, de valahogy más most a hangja, mintha valami
hálón keresztül beszélne.
– Igen, épphogy, köszönöm – kapkod levegő után, még a
hátsó ajtót sem csukta be maga mögött. – A rámpán már
nagyon kellett futnom.
– Amióta elment, egyfolytában maga jár az eszemben.
Maggie visszamegy az ajtóhoz, de megáll félúton.
– Ó.
– Amikor annak a másik két férfinak megváltoztatta az
ítéletét, hitt az ártatlanságukban? Vagy nem is érdekelte a
dolog? Számít egyáltalán magának, hogy egy férfi ártatlan vagy
bűnös? – már szinte kiabál a telefon másik végén. – Vagy csak
arról szól az egész, hogy ország-világ előtt bebizonyítsa, milyen
okos? Mert ha csak erről van szó, akkor már nem vagyok
annyira biztos a dologban.
Hideg légáram csap be és halad át a házon. Maggie
visszafordul az előszoba felé.
 – Hamish, maga…
– Nem vagyok részeg, bár a becsempészett pálinka most is
körbejár. Csak kíváncsi vagyok.
A háttérzaj ellenére is nagyon hangosan beszél.
– Nos, ebben az esetben át kéne gondolnia, hogy mi is az,
amit kér tőlem – csukja be Maggie az ajtót, ráfordítja a kulcsot,
és az ajtónak támaszkodik. – Tényleg el kell ismételnem
magának a védelem elrendelésének évszázados
hagyományokra visszavezethető okait?
Maggie hagy némi időt, hogy Hamish válaszolhasson. Nem
felel, de Maggie hallja a lélegzetvételét.
– Hamish, maga sajnáltatja magát. Ezért nem hibáztatom, de
attól tartok, erre nincs ideje.
A konyha kihűlt napközben. Maggie-nek be kell majd
kapcsolnia a fűtést.
– Miért, Maggie, magának mire van ideje? Mi mást csinál egy
szál egyedül abban a hodály házában, mint hogy Istenként
viselkedik és mások életével játszik? Most jut eszembe, miért
csinálja ezt? Mi vesz rá egy okos, fiatal nőt arra, hogy egyszer
csak azt mondja magában, hogy én márpedig gyilkosoknak,
hazudozóknak és tolvajoknak fogok segíteni?
Honnan tudja Hamish, hogy egy nagy házban lakik?
– Hamish…
– Miért nem akar normális karriert? Miért nem akar társat,
gyerekeket? Volt már egyáltalán szerelmes, Maggie?
Az anyja, hát persze. Az anyja látta már a házat, biztosan ő
mesélte el neki.
– Sajnálom, Hamish – mondja Maggie. – Ebbe a butaságba én
nem megyek bele. Megértem, ha dühös, de későre jár, és a
dolgok reggel mindig derűsebbnek látszanak. Jó éjszakát.
Leteszi a telefont, mielőtt Hamishnek lehetősége lenne
válaszolni. Egész testében remeg.
 85. fejezet

E-mail

Ellenőrzött elektronikus kapcsolattartási

rendszeren keresztül küldve

Feladó: Maggie Rose

Címzett: Hamish Wolfe
Dátum: 2016.01.05.
Tárgy: Miért?

Önző gyalázkodásainak csak egyetlen kérdését találom

méltónak arra, hogy megválaszoljam. Azért csinálom
ezt, mert megbecsüléssel jár (anyagi és más értelemben
is), és azért, mert szükség van rá. Nekem nem számít,
hogy azok az emberek, akiknek az ítéletét
megváltoztatom, ártatlanok-e vagy bűnösök, csak az,
hogy az ítéletük nem megalapozott. Senkit sem szabad
téves bizonyítékok alapján elítélni. A legjobb,
legerősebb és legértelmesebb igazságszolgáltatási
rendszer is megkérdőjelezhető. Én is csak ezt teszem.
Kivizsgálok és megkérdőjelezek dolgokat.
Másokhoz hasonlóan különös karrieremet én is a
véletlennek köszönhetem. Steve Lampton ügye
felkeltette az érdeklődésemet. Annyira, hogy
találkoztam a feleségével. Láttam, hogy az ítélete
gyenge lábakon áll, és elhatároztam, hogy teszek
valamit érte, ha tudok. Soha nem kedveltem azt a férfit.
Nem is igazán hittem az ártatlanságában. Mindezek
ellenére nem kellett volna őt elítélni.
Még egy gondolat, mielőtt lefekszem. Késő van, és
fáradt vagyok. Ismeri a szólást? Ajándék lónak ne nézd a
fogát.

Maggie
 86. fejezet

Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet

Clissold Road
Newport

2016. január 6., szerda

Kedves Maggie!
Amikor hegyet másztam vagy barlangászkodtam, mindig csapatban
tettem azt. Gyakran kisebb csapatban, amelyben csak én voltam és
egy haverom, de száz százalékig megbíztunk egymásban. Mielőtt
harminc méter magasban egy szál kötélre kilógattam magam, az
életemet a barátomra bíztam. Most magára bíztam az életemet, maga
mégsem bízik meg bennem. Nehéz ezt elviselni. Szinte lehetetlen.
Ennyi az egész.
Köszönöm az e-mailjét. Logikus, de egy kérdésemre még mindig
nem válaszolt.
Volt már maga valaha is szerelmes?
Hamish
 87. fejezet

E-mail

Feladó: Avon és Somerset Megyei Rendőr-

Főkapitányság, Peter Weston hadnagy
Címzett: Maggie Rose
Dátum: 2016.01.06.
Tárgy: Eredmény!

Daisy Baron 1997-ben iratkozott be a Newcastle

Egyetemre, és 2001-ben diplomázott. A szokásos öt év
helyett négy év alatt, mert egy másik orvosi egyetemen
végezte az első évet, és ezt a tanulmányi osztály egyik
kedves alkalmazottja, Mrs. George szerint elfogadták
neki.
Tehát ha meg is halt, nem Hamish gyilkolta meg.
Legalábbis nem Oxfordban.
Szívesen!
P.

– Figyelj csak! Hallod?

Maggie bezárja a levelezőprogramját, és felkel az
íróasztalától. A ház csendes. Az utca is.
 – Mi van? – kérdezi rosszul türtőztetett türelmetlenséggel a
hangjában.
– Vadászkutyák ugatása.
– Jaj, de vicces…
Maggie a másik szobába megy, de mostanra már tudja, hogy
bárhová is megy, mindenhová követik.
– Pete nyomozót nem szabad alábecsülni.
– A nyom nem vezet sehová. Daisy nem hagyta el Newcastle-
t.
– Nem fogja feladni.
– Amit meg lehetett tudni, azt megtudta. Be kell tartania a
törvényes kereteket.
Maggie halk kuncogást hall.
– Ellentétben velünk.
 88. fejezet

Maggie lekanyarodik a főútról.

– Miért? – Pete szinte nyöszörög a vonal végén. – Mi a fenéért
találkozol azzal a bandával már megint? Vagy hadd menjek
veled legalább.
– Annak, hogy „nem találkozhatunk többet”, melyik részét
nem értetted? Jé, hát ez igazán különös – szólal meg Maggie.
A karavánpark hatalmas, dróthálós kapuja zárva, de Bear
már várja. Pufikabátjában még nagyobb darabnak tűnik.
Ott, ahol a téli tájnak vak sötétségbe kéne burkolóznia,
színek, villogó neonfények kavalkádja vibrál, különböző vad
formákat öltve, fénylő szivárványszínű csóvát húzva az égen.
– Most nem találkozunk, hanem telefonon beszélek hozzád.
És mi az, ami annyira különös? Egyébként meg nem válaszoltál
az első kérdésemre.
Maggie behajt a parkba, és megáll a sorompónál. A
visszapillantó tükörben látja, amint Bear becsukja mögötte a
kaput. Utána odabattyog Maggie kocsijához.
– Ma este ünnepség van – néz kajánul Maggie-re, mint egy
rossz arcú vénember, aki azt hiszi, hogy olcsó cukorkákkal
ellensúlyozni tudja kellemetlen kinézetét.
 – Elvigyem a házhoz? – ajánlja fel Maggie.
– Mike-ot várom. Majd ott találkozunk.
Pete még mindig vonalban van.
– Maggie, mi a fene folyik ott? Mit keresel ott, és mi az, ami
olyan különös?
– Működik a vidámpark – hajt a stranddal párhuzamosan
futó úton, ami elviszi a könnyűszerkezetes kunyhókig, az
erősebb építésű lakókocsikig, melyekből most egyet sem lát.
Mindet leárnyékolja a sok tekergőző díszítés. A múltkor
kopár és üres vidámpark most ki van világítva, és nagy benne
a nyüzsgés. Az óriáskerék forog, csakúgy, mint a körhinta. A
lovak úgy mozognak le s fel, mint a nyársra húzott kebabok.
Dodzsemek és hot dogos standok fényei világítják be az eget. A
hullámok zaját zenekarok számainak a hangja töri meg. Ha
vannak is emberek a körhintákon, Maggie nem látja őket.
Mintha minden emberi részvétel nélkül működne.
– Ebben az időben? A sötétben? Most komolyan, Maggie,
minek mentél oda?
– Három dolog miatt is – válaszolja Maggie. – Először is:
sajnálatos módon nem sikerült kiderítened, hogy ki tört be a
házamba karácsony előtt, így van néhány kérdés, amit nekem
kell feltennem.
– Ide figyelj. Nekem még legalább egy óra kell, hogy odaérjek.
Nem tudnál az autódban maradni, amíg oda nem érek?
– Nem fognak szóba állni velem, ha itt vagy. Egyébként meg
évek óta nem ültem körhintán.
 – Majd ha ráérek, sajnállak! És a másik ok?
– Tessék? – Maggie figyelmét teljesen elvonja Sandra Wolfe,
aki a főépület bejáratánál áll, jó alaposan bebugyolálva a hideg
ellen.
– Azt mondtad, három okod van.
– Ja, igen. Nos, lehetséges, hogy Odi elmondta valakinek, mit
is látott azon a bizonyos estén fenn a hegyen. Ezenkívül, azt
gondolom, hogy bárki is ölte meg Odit és Broont, az most itt
lesz. Az a személy pedig nem más, mint aki Hamish nyakába
akarja varrni a gyilkosságokat.
– Ó, uram, adj erőt! Maggie…
– Gondold csak végig. A sorozatgyilkosok mindig is
narcisztikusak. Amíg a hajsza folytatódik, addig az események
központjában vannak. De amint valaki mást kapnak el, az
egész izgalomnak vége. Akárki is ültette fel Hamisht, nem
gyilkolhat addig, amíg le nem lövi a poént. Tehát az egyetlen
módja, hogy folytatódjon a hajsza, ha kapcsolatba lép azzal a
csoporttal, amelyik ki akarja őt szabadítani.
– Nem hiszem el, hogy ezt kell hallgatnom.
– A plusz az egészben az, hogy ezek az emberek figyelemmel
tudják tartani az eseményeket, és kiszúrnak minden
potenciális fenyegetést. Odi többet tudott, mint amennyit
elárult. Ki akarom deríteni, kihez állt közel Broonon kívül.
– Nem, nem és nem! – Pete hangja egyre erősödik. – Ha csak
egy szikrányi esélye is van annak, hogy igazad van, akkor sem
láttam még soha olyan kegyetlenséget, mint ami Odival és
Broonnal történt. Ez a gyilkos nem olyan valaki, akinél
szívesen kihúzza az ember a gyufát. Még negyvenöt perc – az
életemet és a jogosítványomat kockáztatom.
– Ezt még álmomban sem kívánnám. Miért nem találkozunk
inkább a Crownban, ha végeztem? Majd akkor elmesélek
mindent.
– Mesélsz ám a nénikédnek a másvilágon, buta liba!
Hirtelen csend támad. Az a fajta csend, amikor egy férfi érzi,
hogy túl messzire ment, átlépte a barátság határát.
– Meg vagyok hatva – Maggie távolról sem sértődött meg,
inkább különösen meghatónak érzi Pete aggodalmát. – Gyere,
ha szükségét érzed. De ne siess. Időre van szükségem, hogy
beszéljek ezekkel az emberekkel.

– Időnként Bear beindítja – megy előre Sandra, miközben a két

nő a vidámpark felé halad. – Nem kéne, de a tulajok a teleket
külföldön töltik.
A kivilágított, festett árkád alól belépnek a vidámpark kellős
közepébe, és szinte érzik a tavalyi vattacukor meg az
áporodott, égett olaj szagát. A körhinták mindazonáltal nem
üresek. Ülnek rajtuk. Rowland magányosan kuporog egy
dodzsemben, és a többi, üresen álló autó mellett elhaladva
integet, tekintetén látszik, hogy nagyon koncentrál.
– Néhány évvel ezelőtt elvették a jogosítványát – Sandra
szorosan Maggie mellett áll, és magasabb termete valamelyest
felfogja Maggie elől a szelet.
– Sandra, volt valaki a csoportban, aki közel állt Odihoz? Úgy
értem, Broonon kívül. Valaki, akivel látta, hogy beszélget.
Sandra gondolkozik pár másodpercig.
– Nem igazán. Csak Broonnal volt. Ja, talán néha Siroccóval.
Épp ekkor megjelenik Sirocco. Laza fekete ruházatában úgy
néz ki, mint egy szárnyaszegett varjú.
– Már vártam magát – szól oda Maggie-hez. – Jöjjön, üljünk
fel az óriáskerékre.
Maggie a fejét rázza.
– Nem lenne jó. Nem igazán szeretem a magasságot.
Sirocco megfogja a karját.
– Teljes biztonságban lesz. Odiról akarok magával beszélni.
És nem szeretném, ha bárki is hallgatózna.
– Mi? Mi van? – Sandra nem akarja, hogy bármiből is
kihagyják.
– Csak ő – ragadja karon Sirocco Maggie-t, és már húzza is az
éppen álló óriáskerékhez.
– Ki működteti? – Maggie közelről már látja, hogy több lámpa
is kiégett.
A szerkezet sérültnek látszik, mintha alig szabadult volna ki
egy verekedésből.
– Bear. Ez a munkája nyaranta. Minden rendben lesz, jöjjön.
A kerék úgy tízévesnek tűnik. Az ülések is elég gyatrák, sima
kétszemélyes ülőkék lehajtható lábtartóval és egy rúddal, ami
az utasokat az ülésben tartja. Bear a piros szék mellett áll. Az
ülések fölött van egy fémtető, ami eső ellen nyújthat némi
védelmet, de a széltől nem óvja meg őket.
– Hölgyeim!
Maggie épp kérdezni akar valamit a karbantartással
kapcsolatosan, amikor rájön, hogy Bear puszta látványától is
félelemérzete támad. Azt viszont nem akarja, hogy idegesnek
lássák.
– Egy kör elég lesz, azt hiszem – teszi hozzá, mert különben
még úgy tűnne, hogy ő a főnök. – Fent a tetején nagyon hideg
lesz.
Maggie száll be elsőnek. Sirocco utána, az ülések
meginognak. Az egész óriáskeréken csak Maggie és Sirocco ül
ebben a menetben, mert Bear máris kibiztosítja a szerkezetet,
és visszamegy az irányítófülkébe. A kerék megmozdul, és
elindulnak előre, majd felfelé. Szinte ezzel egy időben
felerősödik a szél.
– Odi tudott valamit, igaz? Mit? – fordul Sirocco Maggie-hez,
alig négy méterre a föld felszínétől.
Sirocco nem visel sapkát, és hosszú, fekete haja összevissza
száll a szélben a feje körül. Elég pacsuliszaga van.
– Miért nem én teszem fel a kérdéseket? – Maggie kénytelen
kiabálni az egész beszélgetés során. Már ez is elég
nevetségesnek tűnik. – Néhány héttel ezelőtt valaki az
engedélyem nélkül beosont a házamba. Van fogalma arról,
hogy ki lehetett?
Sirocco nem felel, csak összevonja kék szeme fölött ívesen
szedett sötét szemöldökét.
– Otthagyott egy papírrózsát – folytatja Maggie –, amit
feltételezésem szerint Sandrától loptak, mert annyit azért
tudok, hogy a virág Hamishtől származik. Ezenkívül még egy
üzenetet is írt a konyhaasztalom aljára.
Sirocco arcára mosoly ül ki.
– Beijedt a tudattól, hogy valaki járt magánál, amíg maga
aludt?
– Á, már hozzászoktam, hogy őrültekkel van dolgom. Csak
nem igazán értem, mi volt a dolog célja.
Mostanra magasan a föld fölött járnak. Maggie előre néz,
semmit sem lát a vidámparkból, csak a fekete eget és néhány
sötétebb árnyékot, ahol felhőknek kell lenniük. Kezd
kételkedni abban, hogy ez a nő bármi hasznos információval
tudna szolgálni, és a kiabálástól érzi kikészülni a torkát.
– Sirocco, tudom, hogy ez a csoport némileg furcsa, de
őszintén szólva nem érdekel, egészen addig, amíg nem tesznek
kárt semmiben. De azzal, hogy betörtek az ingatlanomba,
megbántottak, és szeretném tudni, hogy mi történik.
– Ha Odi és Broon voltak azok, akkor már nem ismétlődhet
meg, nem igaz? Halottak.
Ezzel nem megy semmire. Ha Sirocco volt a betolakodó, nem
fogja beismerni.
– Szerintem nem ők voltak. De az nagyon is lehetséges, hogy
Odi és Broon tudtak valamit, vagy hogy valaki azt hitte, hogy
tudnak valamit. Lehet, hogy ez okozta a halálukat.
 A szél egyre erősödik.
– Fogalmam sincs, mi volt az, amit tudhattak. – Maggie azon
tűnődik, vajon ki vezeti a kihallgatást. – Odi nekem nem
mondott semmit.
– Maga találkozott vele, nem sokkal az előtt, hogy megölték.
Lehet, hogy maga volt az utolsó, aki életben látta.
Megszólal egy vészcsengő. De nem az igazi, hanem az,
amelyik a fejében van.
– Ezt honnan tudja? – kérdezi.
– Mondott magának valamit, igaz?
– Nem mondott nekem semmit. Próbáltam meggyőzni arról,
hogy menjen el egy hipnotizőrhöz, de ezt határozottan
elutasította. Úgy éreztem, hogy fél.
– Sirocco, én azt hittem, hogy maga mondani akar nekem
valamit. Most csak az időmet pazarolom, és iszonyatosan hideg
van itt fent.
Maggie megfordul, és látja, hogy már csupán egy ülés van
magasabban az övékénél. Megpillantja a földet, és meglepődve
veszi tudomásul, hogy hányingere van. A korábban Siroccónak
mondottakkal ellentétben még soha nem volt tériszonya, de
most elveszíti az egyensúlyát.
– Beszéltem vele – kiabálja Sirocco –, és próbáltam a
bizalmába férkőzni. Tudtam, hogy van valami, amit nem mond
el nekünk. A végén biztosan elárulta volna, ezt nagyon is jól
tudom.
– Sirocco, maga nem rendőr, és nem is Hamish ügyvédje, de
még csak nem is családtag. Tényleg nem kéne ennyire
beleavatkoznia a dolgokba.
– Mit akar ezzel mondani? Hogy én öltem meg Odit és
Broont?
– Nem, dehogy.
De akkor honnan tudta, hogy Maggie beszélt Odival? Sirocco
Wellsben járt azon az estén?
– Talán maga ölte meg őket? Talán valaki meglátta magát,
ahogy beszélget velük, és úgy gondolta, hogy Odi túl sokat árult
el magának, ezért meg kellett tőlük szabadulnia – találgat
Sirocco.
– Ha ez a helyzet, akkor akárki volt is az, engem is meg kéne
ölnie, de még mindig életben vagyok.
Sirocco tekintete elsötétül, Maggie pedig szinte hallja a
mögötte rejlő gondolatokat. Egyelőre még életben van, de egy
óriáskerék tetején ül a sötét éjszakában. A szél teljes erejéből
nekifeszül a gyenge szerkezetű üléseknek. Vajon mennyire
erős az ülés és az óriáskerék szerkezete? De ostoba is volt,
amikor beleegyezett, hogy felszálljanak rá.
– Lehet, hogy maga ölte meg őket – sziszegi Sirocco. – Lehet,
hogy maga a gyilkos, és rájött, hogy túl sokat tudnak. Maga volt
az utolsó, aki életben látta őket. Tudta, hogy hol vannak. Ételt
adott nekik, amibe talán valami szert tett. Lehet, hogy nem is
ment haza, hanem megvárta, amíg elalszanak, és utána átvágta
a torkukat.
Ez a nő biztos, hogy nem százas. Viszont még aggasztóbb,
hogy az óriáskerék mintha megállt volna. Maggie próbál egy
fix pontot keresni a horizonton, egy rádiótorony fényét. És
igaza van. Nem mozog.
– Otthon voltam, csaknem hetven kilométernyire onnan,
ahol a holttesteket megtalálták. Én hívtam Pete Weston
felügyelőt a vezetékes telefonomról, tehát a hívásnak nyoma
van. Egy rendőrnő kopogtatott be hozzám, miközben Weston
hadnaggyal beszéltem.
– Volt elég ideje arra, hogy visszaérjen. Órákkal a
megtalálásuk előtt ölték meg őket.
Ezt meg honnan tudhatja Sirocco?
– A gyomruk tartalmát megvizsgálta a halottkém – közli
Maggie. – Gyógyszereket, ha lettek volna, kimutattak volna. A
patológus semmit nem talált, csak alkoholt, amit pedig saját
maguk szereztek be. A rendőrség Odi pénztárcájában talált egy
tescós pénztári blokkot.
Az utolsó mondata hazugság. Legutóbbi értesülései szerint a
rendőrségnek fogalma sincs, honnan származott a rum, az
viszont biztos, hogy az óriáskerék megállt, ez a nő pedig egyre
agresszívabb.
– Sirocco, ha tényleg szeretné, hogy Hamish kiszabaduljon,
akkor össze kell dolgoznunk. Ha együttműködünk, sokkal
többre megyünk, mint ha csak vaktában vádaskodik.
Egyébként miért álltunk meg?
Maggie oldalra néz, próbálja kideríteni, mi történt odalent,
amitől megállt az óriáskerék. A beszálló emelvény, úgy tizenöt
méternyire alattuk, üres.
Az ülések, melyeket egészen biztos, hogy nem erős téli
szelekre terveztek, összevissza inognak. Annak is megvan az
oka, hogy a vidámparkok miért zárnak be télen. A szél és a jég
bolondját járatja a biztonsággal. Visszanéz Siroccóra. A nő
arcára újabb őrült mosoly ül ki.
– Bear állította meg – mondja. – És nem is fogja elindítani,
amíg jelt nem adok.
– Bármi legyen is az a jel, adja meg most – szól Maggie. – Nem
fogom még egyszer mondani.
Vár. Három, öt másodpercet. Majd minden erejét
összeszedve próbál megmozdulni, ami ebben a magasságban
nem tűnik túl bölcs gondolatnak. Leveszi egyik kesztyűjét, és
előveszi a telefonját.
Sirocco hirtelen odahajol hozzá. Maggie visszahőköl, és az
ülés meginog. Egy pillanatra szinte lemerevedik, mert rájön,
hogy a földet bámulja. Egy idő után az ülés visszaáll eredeti
helyzetébe, a telefonját pedig kiragadják a kezéből.
– Azonnal adja vissza.
Sirocco kinyújtja a karját, a telefont messzire eltartva
magától. Furcsán kiszedett szemöldöke felemelkedik, ahogy
kinyitja az ujjait.
Maggie megmarkolja az ülést és a földet bámulja. Senki sincs
odalent, aki hallaná a kiáltását, ráadásul ha kiabálni kezd, azt a
látszatot kelti, hogy pánikba esett.
– Minden egyes, idefent eltöltött másodperc csak növeli a
bajt, amibe majd odalent kerül – jegyzi meg. – Azonnal szóljon
Bearnek, hogy indítsa el a kereket.
– Pontosan mi a szándéka Hamishsel?
– Majd megbeszéljük, ha leértünk.
– Hamish szeret engem, ezt nyilván tudja. Ha kiszabadul,
egymáséi leszünk.
– Ennek igazán örülök. Ebben az esetben viszont mindent
meg kéne tennie, hogy együttműködjön Hamish ügyvédjével,
és ne az életét veszélyeztesse, mint ahogyan azt most teszi.
– Az a bolond nő, mármint az anyja semmit sem tud. Én
folyamatosan látogatom. És ír is nekem.
– Ebben az esetben azt is tudnia kell, hogy Hamish csak
akkor jut ki élve a börtönből, ha új bizonyítékot találok. Ezt
pedig nem tudom úgy megtenni, ha itt ragadok egy óriáskerék
tetején. Nagyon bután cselekszik, ha felbosszant.
– Maga azt állítja, hogy az ügyvédje.
– Az vagyok. És most intézze el, hogy lekerüljünk innen.
– Folyton csak ezt hajtogatja, de eddig még nem tett semmit.
Nincs közelebb a szabaduláshoz, mint volt. Maga nem tudja őt
kihozni onnan. Így van? Csak ólálkodik körülötte, és
megpróbálja elcsábítani, hogy saját magának szerezze meg.
– Térjen már észhez! Mindössze pár hete dolgozom az ügyén.
A rendőrségnek hónapok álltak a rendelkezésére.
– Mondja el, hogy mit csinált eddig. Mondja meg, hogy mire
jött rá.
– Ezt sürgősen verje ki a fejéből. Ez bizalmas, és csak az
ügyfelemre meg rám tartozik. De ha annyira közel áll hozzá,
kérdezze meg tőle.
– Meg is fogom. Majd megkérdezem, ha legközelebb
bemegyek hozzá.
– Szuper. Örülök, hogy ezt megoldottuk. Akkor most már
lemehetünk?
Sirocco egyik kezével megragadja a biztonsági rudat, és a
másodperc törtrészéig Maggie azt hiszi, ki akarja nyitni.
Ehelyett azonban hintázni kezd.
Az üléseket eredetileg is úgy tervezték, hogy ide-oda
himbálózzanak. Ez hozzátartozik a mulatsághoz, legalábbis a
meleg nyári napokon. Az éjszaka kellős közepén azonban,
ráadásul irdatlan szélben és egy nem túl biztonságos
szerkezeten már nem annyira szórakoztató.
– Mit mondott magának Odi?
Már megint ezzel jön?
– Semmit. El akartam vinni hipnotizőrhöz, de megijedt, és
elutasította.
Persze távolról sem annyira, amennyire most Maggie.
– Azt hiszem, igaza van – mondja Maggie. – Szerintem is
tudott valamit, de nekem nem árulta el.
– Akkor kinek? Kinek mondta el?
– Talán Broonnak. De ő is halott.
– És még?
– Másnak nem.
A kerék ismét mozgásba lendült. Biztos? Igen. Hála istennek.
Már nem az óriáskerék legtetején vannak, ereszkednek lefelé.
Többen, egy fényvisszaverő mellényt viselő nagydarab férfit is
beleértve, várakoznak a beszálló emelvényen. Ahogy lejjebb
érnek, fényes fehér csíkokat pillant meg egy csúcsos
rendőrsapkán. Egy rendőrtiszt néz fel rájuk.
Sirocco morog Maggie mellett.

– Figyelmeztettelek előre. Az a bagázs nem normális.

Pete megvárja, míg Maggie vallomást tesz, majd karon fogja,
mire Maggie-nek olyan érzése támad, mintha a cselekedeteit
ma mások irányítanák. Sirocco, amikor rávette, hogy józan
belátása ellenére szálljon fel az óriáskerékre. Pete, amikor az
általa küldött őrmester a járőrkocsihoz kísérte. A nyomozó,
amikor kihallgatta. Most pedig ismét Pete, amikor kivezeti a
rendőrség hátsó ajtaján. Ha ez így megy tovább, a végén már
egyáltalán nem fogja tudni irányítani a cselekedeteit.
– És most mi lesz vele?
– Siroccóval, alias Sarah Smithszel? – tartja Pete az ajtót,
miközben Maggie kilép. Autója a közelben parkol. – Hát,
valószínűleg a személyi szabadság korlátozása és esetleg
könnyű testi sértés vádjával letartóztatjuk. Ez azt jelenti, hogy
holnap a városi bíróság elé állítják. Nagy valószínűséggel
óvadék ellenében szabadlábra helyezik, szóval lehet, hogy
gondolnod kéne egy távoltartási végzésre. Oké, pattanj be.
– Meg kell találnom az autómat. Szerintem még mindig a
vidámparknál parkol.
– A házad előtt áll. Elintéztem, hogy valaki odavigye. Mi van,
azt akarod, hogy egész éjjel idekint ácsorogjak?
Maggie beszáll. A sofőrülés nyikorog, amikor Pete
belesüpped, és elindítja a motort.
– És mi van, ha megint beszélnem kell vele?
– Nem kell – figyeli Pete mereven az utat, és rendőrhöz illőn
túl gyorsan hajt. – Egyébként meg vettünk tőle ujjlenyomatot.
Kiderült, hogy az ő ujjlenyomatai voltak azon a papírrózsán,
amit a múltkor nem tudtunk beazonosítani. Úgy tűnik, ő járt a
házadban azon az éjjel, és hagyta ott szerelmes üzenetét az
asztalod alján.
Ez nem jó hír.
– Az, hogy az ujjlenyomata rajta van a rózsán, azt jelenti,
hogy kapcsolatban áll Hamishsel. Mindketten megérintették.
– Lehet, hogy Sandra Wolfe-tól lopta, de az kevésbé tűnik
valószínűnek. Reggel majd felhívom a Parkhurstöt, és
megkérdezem, meglátogatta-e valaha Sirocco Hamisht.
– Szerinted ő ölte meg Odit és Broont, nem?
– Nem lehetetlen. Egyébként honnan tudná, hogy beszéltél
velük, ha azon az éjjelen nem volt Wellsben?
– Tehet egy nő ilyet? Nem is annyira nagydarab, és nem is
erős.
– Lehet, hogy meglepte őket az éjszaka kellős közepén. Kábák
voltak és bágyadtak, még az elfogyasztott rum nélkül is.
Hátulról becserkészte őket, megragadta Broont a hajánál fogva,
Odit meg könnyedén leterítette. Igen, azt hiszem, lehetséges.
– De hát miért? Ha Hamish oldalán áll, miért akarna
megszabadulni az egyetlen olyan személytől, aki az ő oldalán
tanúskodhatna?
– Biztos, hogy Odi nem tanúskodott volna Wolfe mellett.
Teljesen megbízhatatlan tanú volt. Messze állt a történtektől,
ráadásul sötét volt. Wolfe, aki bűnös, nyilván tudja, hogy Odi
tanúvallomása egy fabatkát sem ér, de azt hitte, talán a saját
javára használhatja. Azáltal, hogy megöleti, hirtelen sokkal
fontosabb tanúvá emeli. Mert most mindannyian azt
kérdezzük, hogy vajon mit is tudhatott.
– Kissé elrugaszkodott gondolatmenetnek tűnik – véli
Maggie, de ő is elgondolkodik.
– Nem ő lenne az egyedüli közveszélyes elítélt, aki egy kinti
személyt használ arra, hogy bonyolult védelmet építsen fel
magának, nem.
– Kire gondolsz?
– Keith Belluccira és Vanessa Carltonra.
Bellucci, mielőtt kivégezték volna, egyike volt a woodlandi
fojtogatóknak. A két fivér nőket rabolt el, erőszakolt és gyilkolt
meg a St Louis környéki erdőkben az 1970-es években.
– Frissítsd fel az emlékezetemet.
– Carlton még a halálos ítéletének végrehajtására várva
ismerkedett meg Belluccival. Belluci rávette, hogy öljön meg
még egy nőt, ugyanúgy, ahogy ő tette anno, és locsolja le a
holttestet a spermájával. Mindez még a DNS felfedezése előtt
történt, tehát csak a vérét lehetett azonosítani.
– Vagyis a terve szerint a rendőrség talál majd egy friss
hullát, akit pontosan úgy öltek meg, tehát ugyanaz volt a
gyilkos is, amiből az következik, hogy nem a megfelelő embert
csukták börtönbe. És bejött?
– Szerencsére nem. Carlton elszúrta a dolgot, az áldozat
elmenekült, Carltont pedig elfogták. A szerelmük nem élte túl a
börtönéveket.
Maggie még mindig szédül a tudattól, hogy Sirocco az igazat
mondhatta, amikor azt állította, hogy kapcsolatban áll
Hamishsel. Hamish viszont tagadta, hogy ismerné. Most akkor
melyikük hazudik?
– Ha Wolfe védelmi stábja – szólal meg Pete –, ami,
gondolom, te vagy, megtalálja a kapcsolatot a Wolfe-
gyilkosságok és Odi és Broon esete között, akkor
megkérdőjeleződik Wolfe ítélete. Erre nyilván magadtól is
rájössz, és nyilván Wolfe is.
– Szóval Siroccót fogod a gyilkossággal gyanúsítani?
– Még nincs bizonyíték. Épp most kutatjuk át a lakását. Amint
kitettelek, odamegyek én is.
– Veled mehetek?
– Egyértelmű, hogy nem. Ja, és míg el nem felejtem, Daisy
Baron nem szerepel az orvosi kamara jegyzékében, tehát
jelenleg nem praktizál az Egyesült Királyságban. Ennél tovább
nyomozni utána, úgy tűnik, mégsem olyan könnyű.
– Őszintén szólva nem teljesen értem, miért foglalkoznak
annyit az emberek Daisyvel. Húsz évvel ezelőtti eseményről
beszélünk. Ő teljesen irreleváns.
Néhány másodpercig csöndben utaznak.
– Várj csak – szólal meg újra Maggie. – Ha Sirocco Hamish
felbujtására ölte meg Odit és Broont, akkor mi a fene volt ez a
ma esti történet? Én Hamish oldalán állok. Miért akarna
engem is megtámadni?
– Az ő agya nem működik tökéletesen. Egyáltalán nem biztos,
hogy Hamish szempontjából fontos személynek tart. Az ő
zavarodott elméjében Hamishnek csak rá van szüksége. Rád
nincs. Te csak ellenség vagy a borzalmas kék hajaddal és a
bájos Barbie-baba arcoddal, ráadásul korlátlan bejárásod van
a börtönbe. Te egy szerelmi vetélytárs vagy.
– Ezért firkálta hát művérrel az asztalom aljára, hogy „Engem
szeret”?
– Pontosan.
– Nem hiszem, hogy Hamish rendelte volna meg Odi és
Broon meggyilkolását. Egyszerűen nem hiszem el.
– Jaj, Maggie – csóválja a fejét Pete. – Tényleg mertem
remélni, hogy ennél több eszed van.
 89. fejezet

Másnap reggel Maggie a telefonjára ébred. Tudja, hogy Pete az,

mielőtt még a kijelzőre pillantana.
– Csak hogy ne mondd, hogy sose hozok jó híreket.
– No, mi az?
– Ahogy tudtam, hívtam a Parkhurstöt. Az igazgatóhelyettes
tett nekem egy szívességet. Nincs semmi nyoma annak, hogy
Sirocco Silverwood vagy Sarah Smith valaha is meglátogatta
volna Hamisht a börtönben. Ellenőrizte nekem a
telefonhívások jegyzékét és az elektronikus levelezést is.
Hamish leginkább veled és az anyjával tartja a kapcsolatot.
Smith nevű hölggyel soha nem beszélt. A kapcsolat csak
Sirocco képzeletében létezik. Mindez persze nem jelenti azt,
hogy kevésbé lenne rád veszélyes.
Nagy kő esett le Maggie szívéről.
– Tehát a rózsát nem tőle szerezte.
– Nem tudom, hogyan szerezhette. A másik részleges
ujjlenyomat persze lehet Hamishé, de ez nem bizonyított
egyértelműen. Lehet, hogy az anyjától lopta el. Hacsak nem
kezdett el ő is hajtogatni.
– Kösz, Pete. Találtatok valamit a lakásán?
 – Aha. Megtaláltuk a mobilját. Ő küldözgette neked az sms-
eket akkor este. Tudod, a virágszirmos szeret, nem szeret
zagyvaságot. És időnként kölcsönkéri egy haverja kocsiját,
tehát potenciálisan követhetett minket Wellsbe. Egyelőre nem
találtunk semmit, ami Odi és Broon meggyilkolásához köthetné
őt, de keresünk tovább. Legalább mára bent tarthatjuk.
– Pete, még nem köszöntem meg a tegnap estét. Hogy
odaküldted azt az őrmestert a vidámparkba.
– Többé nem is teszek ilyet.
– Dehogyisnem – mosolyog Maggie.
– Nem, nem fogok.
– Köszönöm – teszi le a telefont. – Fogsz – mondja aztán
magának.
 90. fejezet

– Örülök, hogy jól van – mondja Hamish –, de szeretném, ha

több kockázatot nem vállalna miattam.
– Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy nem fogok
többé télvíz idején rosszul karbantartott óriáskerékre
felszállni. És ki tudja, lehet, hogy kedvenc felügyelője talál
valamit Sarah Smith lakásán, ami Odi és Broon
meggyilkolásával kapcsolatos – Maggie azon tűnődik, hogy
reálisan nézve a dolgokat ugyan mit találhat a rendőrség
Sirocco lakásán. Tényleg lehet-e ő a Wolfe-gyilkosságok
gyanúsítottja. – Talán meg kellene mondani a szüleinek, hogy
kerüljék a társaságát – javasolja Hamishnek. – Legalábbis ha
óvadékot kap.
Wolfe az asztal alá nyúl.
– Van itt valami, ami szerintem érdekelni fogja – Hamish egy
A4-es formátumú, körülbelül egy centi vastag, puha borítású
könyvet tart a kezében. – Anyámat kértem, hogy hozza be. Ez a
Magdalen College-os évkönyvünk. Tessék.
Maggie felé fordítja. Maggie diákok egy csoportját látja, akik
az az évi Megemlékezés báljára gyűltek össze. A kép a kora esti
órákban készülhetett, mert még világos az ég, az ünneplők
pedig üdék és frissek. Ugyanezt a képet használta a sajtó is –
kissé megvágva ugyan –, amikor Hamish tárgyalásáról
tudósítottak. Hamish fehér nyakkendőben, a lehető
legelegánsabb estélyi öltözetben pózol, körülötte hasonlóan jól
öltözött férfiak és csodás fiatal nők. A karján lévő nő azonban
más, mint a többiek.
Dús, sötét haját feltűzve viseli. Ha kiengedné, a vállánál
lejjebb érne. Nagy, barna szeme van. Az orra nagy és görbe,
fogai enyhén egymásra nőttek. Bőre liliomfehér. Feketében
van, ahogy általában a molett nők, de a finom anyag selyem
vízesésként borul a testére. V alakú dekoltázsa a figyelmet
nagy mellére tereli. Ruhája ujja szűk, fekete csipkéből készült.
Egyik füle mögött a hajában nagy, fehér virág.
– Daisy – mondja Maggie, némi szomorúsággal a hangjában.
– Gyönyörű volt.
– Igen, az volt – ért egyet Hamish kissé védekezőn.
– Maga meg bolond – néz Maggie a szemébe.
Hamish nem tiltakozik.
– Annyiszor feltettem magamban a kérdést, hogy nincs-e már
túl késő. Daisynek és nekem. Ha megtalálnám. Mit gondol?
Maggie szólásra nyitja a száját, hogy elmondja, nincs
véleménye ebben, hogy egyáltalán nem érdekli Daisy, de nem
tud szólni. Hamish szeme megbabonázta. Farkasszemet
néznek egymással. Maggie próbál másfelé nézni, csak nem
igazán…
Az ajtó megremeg a tokjában, ahogy valami kemény és nehéz
nekivágódik. Wolfe gyorsabb Maggie-nél, és azonnal talpra
ugrik. Két lépéssel az ajtónál terem, és kikukucskál a
kémlelőnyíláson. Ismét dörömbölnek az ajtón.
– Basszus! – fordul meg Wolfe. – Menjen a sarokba. Most!
Maggie hallja a szavakat, de nem jutnak el agyának abba a
részébe, ami a mozgást irányítja, mert nem mozdul.
Kint verekedés tört ki. Hallja az ütéseket és a nyögéseket. A
távolból, talán egy másik emeletről még több zaj hallatszik.
Wolfe teljesen a kémlelőnyílásnak feszül, mintha épp a kilátást
próbálná megakadályozni. Vagy a belátást.
– Maggie – suttogja Wolfe halkan, de ellentmondást nem
tűrően. – Tűnjön el a látóhatárból – most.
– Mi történik?
Hülye kérdés. Pontosan tudja, hogy mi történik, hiszen hallja.
Az őrt verik odakinn. Hallja, ahogy valaki fájdalmában nyög és
nyüszít, hallja, ahogy a nehéz testek egymásnak esnek.
Fogalma sincs viszont, hogy hányan vannak. De ő és Wolfe be
vannak zárva, vagy nem? Biztonságban vannak?
Még egy utolsó kiáltás odakint, majd minden elcsendesül.
Hamish ismét odaint Maggie-nek, hogy húzódjon arrébb, ez
alkalommal Maggie meg is teszi, és az egyik sarokba rohan.
Három hangos dörömbölés az ajtón, majd egy kiáltás.
– Ki van odabent?
Hamish megszorítja a kilincset. Az ajtó zárva. Maggie
mantraként ismételgeti magában, hogy az ajtó mindig zárva.
Ez standard eljárás. Amikor indulni készül, mindig hallja az
őröket, ahogy elhúzzák a reteszt és elfordítják a kulcsot.
Ugyanazokat a reteszeket, amelyeket most is elhúznak.
Az ajtó még mindig zárva. Az ajtó még mindig zárva.
Azzal a kulccsal, ami annál az őrnél van, aki minden
valószínűség szerint elájult, vagy talán meg is halt.
– Wolfe! Te vagy odabent?
„Menj el onnan – imádkozik Maggie –, máshol töltsd ki a
mérged. Legfőképpen pedig ne kutasd át az ájultan fekvő őr
zsebeit. Ne találd meg a…”
A kulcs elfordul a zárban. Az ajtó résnyire kinyílik.
Wolfe visszanyomja, és nekitámaszkodik. Arcszíne pillanatok
alatt a szinte fehérről élénk rózsaszínűre változik. Rövid,
ideges lélegzetvétellel kapkodja a levegőt. Maggie-nek is
segítenie kéne, nem? Az ő ereje csak több, mint a semmi.
– Maggie, telefonáljon!
Mérgesen, amiért ez nem jutott előbb az eszébe, előveszi a
mobilját. Valaki az ajtót rugdossa.
Egy hang a telefonban azt mondja, hogy a rendőrség már
értesült az eseményről, és kiküldték a készenlétiseket.
– Mennyi idő? Mennyi idő, mire ideérnek?
Nem hallja a választ. Mobilját kiejti a kezéből, amikor
meglátja, hogy Hamish bakancsba bújtatott lába megcsúszik a
földön. Mögötte az ajtó egyre jobban nyílik, és látja, amint egy
térd nyomul befelé.
Hamish hirtelen taktikát vált, és elugrik az ajtóból, mire az
hirtelen feltárul. Maggie azonnal kiugrik a sarokból, és Hamish
mögé bújik.
– Kivel vagy itt, Hamish?
A hang alapján dél-londoni, fehér, a harmincas és negyvenes
évei között járó férfi, gondolja Maggie.
– Valakinek, baszki, itt sokkal jobb illata van, mint neked,
Wolfe.
Midlandi akcentus, valamivel idősebb fószer.
Valaki krákog és köp egyet. Maggie látja a véres köpést a
kőpadlón. Meg három pár lábat.
– Uraim, forduljanak vissza. Menjenek el – Wolfe nem tűnik
ijedtnek, de ő nem is tenne semmit.
Vagy mégis? Hiszen ő is csak közéjük való. Maggie meg az
áldozat.
Wolfe két oldalán feltűnnek a sakálok.
– Helló, kékségem! – vigyorog a londoni pasas beesett
pofával, mely alól szinte minden fog hiányzik.
Kisebb és idősebb Wolfe-nál, egyedül nem is jelentene
veszélyt. A másik kettő azonban, akik oldalról méricskélik,
fiatalabbak és nagyobbak.
– Kifelé, Hamish. Majd mi vigyázunk a látogatódra.
– Srácok, ez nem fog megtörténni.
A szaguk erősebb, a hangjuk pedig hangosabb. Mintha
Maggie felé hajolnának. Egyikük folyamatosan szívja be a
levegőt, hangosan, mintha Maggie illatával táplálkozna.
– Épp a rendőrséggel beszéltem, mielőtt betörtek volna –
Maggie a sok-sok évnyi gyakorlástól tudja uralni a hangját
nehéz helyzetekben is. – Tudják, mi folyik itt. Nem
csodálkoznék, ha már az épületben tartózkodnának.
– Ó, szerintem akkor is van egy kis időnk – a férfi el is kezdi
kigombolni a nadrágja sliccét.
– Várjatok! – hangzik a másiktól. – Ki mondta, hogy te leszel
az első?
– Senki sem lesz az első – szól közbe Wolfe. – Aki csak egy
ujjal is hozzáér az ügyvédemhez, a borotvámmal gyűlik meg a
baja. Felvágom a hasát, és kizsigerelem. Éjjel persze, hogy
senki ne találja meg reggelig, miután órákat töltött agonizálva.
És ezt mindenkivel megteszem, aki veszélybe sodorja a
szabadulásomat. Na, ki gondolja, hogy blöffölök?
Semmi válasz, de Maggie úgy érzi, a társaság némileg
elbizonytalanodott. Hamish kinyújtja a kezét.
– A kulcsokat – lép előre, hogy megverekedjen értük.
– Ugyan már, Wolfe. Csak tíz percet adj! – könyörög a
midlandi fickó. – Lehetsz te az első.
– Adjátok ide a kulcsot, és húzzatok innen a picsába!
Egy ki nem mondott jel van közöttük, majd a vezetőjük
motyog valamit. Megfordulnak. Mennek már, tényleg mennek.
Maggie az ajtót bámulja meredten. Végül a harmadik is
elmegy, de még egy utolsó obszcén gesztust tesz, a csípőjét
Maggie felé lendíti és a nyelvét mutogatja.
A börtön többi részén a verekedés még mindig tart. Egy
emelettel feljebb továbbra is üvöltést és káromkodást hallani.
– Álljon meg, nem megy sehová! – fogja vissza Hamish
Maggie-t, aki megindult az ajtó felé. – Figyeljen ide. Maggie,
figyel rám?
– Ki kell jutnom innen – fordul meg Maggie, és karon ragadja
Hamisht. – Ez a csapat bármikor visszajöhet. Szólnak a
többieknek. Itt nem vagyok biztonságban.
– Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban van. Be fogom ide
zárni magát.
– Ne!
Maggie nem látja ebben a logikát. Hogy ide bezárják őt
ezekkel az állatokkal? Küzdeni fog ellene, ha muszáj.
Megpróbálja elhúzni magát, de Hamish erősen fogja.
– Maggie, amíg vissza nem tér a nyugalom, olyan helyen kell
lennie, ahol senki sem éri el. Bezárom ide, és senki nem fogja
elvenni tőlem a kulcsot. Megígérem.
Maggie a fejét rázza.
– Esküszöm, hogy biztonságban lesz.
Ott hagyja a terem közepén, és az ajtó felé indul.
– Hamish, ne hagyjon itt! – Maggie soha nem gondolta volna,
hogy valaha is ilyen szánalmas dolog fogja elhagyni a száját.
Hamish megfordul, egyik kezét az ajtón tartva.
– Belülről nem tudom bezárni. Itt csak szabad préda leszünk.
Nem tudom őket az örökkévalóságig visszatartani.
– Tudom. Mégsem akarom, hogy elmenjen.
Bizonytalannak látja Hamisht, mint akit kétségek gyötörnek.
Aztán mintha lépne egyet előre. Pedig meg sem mozdul.
Maggie az, aki átlépte a közöttük lévő távolságot.
 – Köszönöm – mondja.
Ajtók csapódnak. Valami kemény és nehéz tárgy fémnek
csapódik. Emberek jönnek.
Érzi, hogy Hamish arca az övéhez közeledik. Azt mondogatja
magának, hogy ki akarja használni, ahogy minden férfi
fogvatartott tenné, ha pár percre egyedül maradna egy nővel,
és hogy ő megengedné, mert lehet, hogy az életét köszönheti
neki. Ezt mondogatja magának, ahogy Hamish átöleli. Noha
Maggie tudja, hogy ő csak egy hamisítvány, mégis ő az, aki
megcsókolja Hamisht.
Lábujjhegyre áll, amikor az ajkuk összeér.
Karjával átöleli Hamish vállát, és imádja a kemény
izomtömeget, amit az inge alatt érez. Ujjai a durva pamuton
játszadoznak, a ruhájába kapaszkodik, mert nem igazán meri
ugyanezt a testével tenni.
Egy másik univerzumban valaki felkiált.
– Ó, istenem! – Wolfe elengedte, hátralépett tőle.
Maggie remeg. Testének a nemi erőszak veszélyére adott
válasza semmi sem volt ehhez képest.
Hamish előrehajol, és még egyszer, utoljára megcsókolja.
– Bújj el. Maradj csöndben. Valaki majd érted jön.
Maggie egyedül marad. Hallja, amint becsukódik az ajtó,
elfordul a kulcs, majd Hamish könnyed léptekkel halad végig a
folyosón. Maggie a szoba sarkába lép, abba, amit nem lehet az
ajtóból látni, és a földre roskad. Vár.
 91. fejezet

Pete belép a bűnügyi osztályra, ahol már néhány nyomozó Liz

számítógépe köré gyűlt.
– Miről maradtam le? – kérdezi az íróasztala felé tartva.
– A Parkhurst börtönben lázadás tört ki – világosítja fel
Sunday.
Pete sietve lecsapja a kávéját, ki is löttyinti.
– Min nézitek? – kiáltja a többiekhez.
Sunday megadja neki, melyik rendőrségi intranetes oldalt
nézik, de beletelik néhány másodpercbe, mire a gépe betölt.
– Valaki felvilágosítana?
– Dél körül kezdődött – szólal meg újra Sunday. – A rendes
látogatási időn kívül. A terület még mindig le van zárva. Senki
sem jöhet ki és senki sem mehet be.
Pete ellenőrzi a dátumot, bár nem igazán van rá szüksége.
Tudja, hogy Maggie ma látogatja meg Wolfe-ot.
Az oldal betölt, és bepötyögi: Parkhurst Büntetés-végrehajtási
Intézet.
– Valaki tudna friss infóval szolgálni a Parkhurstról? – társul
hozzájuk Latimer. – Senki sem veszi fel náluk a telefont.
– Itt az áll, uram, hogy a börtön személyzete visszavette az
irányítást – mondja Sunday. – Az igazgatót idézik, miszerint
nem lehet lázadásról beszélni, csak rendbontásról.
Pete a börtön oldalát nézi. A menüben telefonszámokat,
dokumentumokat talál. A honlap fő része azonban a hírek.

Ma 11 óra 57 perckor a parkhursti barakkok H

szárnyában verekedés tört ki, ami gyorsan fokozódott,
és átterjedt a B és D szárnyakra. A börtönben nincs
elegendő személyzet a karácsonyi szünet óta, és a
szolgálatot teljesítőket a rendes munkahelyi szünetben
érte a zavargás. Szükségállapotot hirdettek ki, és a helyi
rendőrségtől kértek segítséget. 13 óra 23 perckor
helyreállt a rend.
Több fogvatartott és három börtönőr részesült orvosi
ellátásban. Egy tisztet és egy fogvatartottat kórházba
szállítottak. A felbujtókat szigorított magánzárkába
helyezték.
A zavargás kitörésekor több látogató is a helyszínen
tartózkodott. Egyikük sem sérült meg, és azóta
mindenkit kikísértek a börtönből.
A börtön vezetősége szerint a rendbontást előre
eltervezték, és leginkább elterelő hadművelet lehetett.
Ennek ellenére az összes rab megvan.

Pete elküld egy sms-t.

„Jól vagy? A Parkhurstben vagy?”

Maggie négy perc múlva válaszol.

 „Jól vagyok. Épp most engedtek ki. Próbálom elérni a
következő kompot. Nem tudod, voltak sebesültek?”

Liz elhagyja az íróasztalát, átmegy Pete-hez. Pete fölemeli a

mobilját, hogy ő is elolvashassa az üzenetváltást. Liz elolvassa,
majd visszamegy a saját gépéhez. Pete megírja Maggie-nek a
szükséges információt. Maggie nem válaszol.
 92. fejezet

Amikor Maggie kinyitja a háza ajtaját, keze még mindig pont

úgy remeg, mint órákkal ezelőtt. Az elmúlt nap egy sor
kimerevített képben jelenik meg előtte: a kihallgatószoba ajtaja
kinyílik, és fegyveres rendőrök lépnek be; kivezetik a
Parkhurstből, miközben minden egyes sarokba benéz, hátha
megpillant egy arcot. A rendőrségen vallomást tesz; elutasítja
az orvosi ellátást; ragaszkodik ahhoz, hogy minél hamarabb
elhagyhassa a helyszínt; kocsiját a komp felé vezeti.
Amikor Hamish bezárta a kihallgatóhelyiségbe, az ott töltött
órák alatt egyfajta mentális vákuum lett úrrá rajta. Képtelen
felidézni magában, hogy mi is történt. Vagy hogy mi lesz
ezután.
Újabb üzenet érkezik. Pete próbálta elérni egész délután, és
este is folyamatosan kereste. Megírja a választ:
„Lefekszem. Majd hívlak.”

Később csörög a telefonja. Néhány másodpercig csak bámulja a

szobán keresztül. Azt írja ki, hogy ismeretlen szám, mert a
börtönből indított hívások mind titkosítottak.
 – Én vagyok – mondja egy férfihang.
– Tudom – sóhajt Maggie a telefonba.
– Jól vagy?
– Igen.
Pedig nem. Soha nem volt ennyire távol a jól-tól, mint most,
és tudja, hogy ezt Hamish is tudja.
– Jól van. Mikor látlak újra?
– Nem tudom – valami odaillőt szeretne mondani. – Lassan
végzek az ipari parkok felkutatásával. Már csak párat kell
leellenőriznem. Ha találok valamit, azonnal jelentkezem.
– Akkor reménykedem, hogy találsz valamit.
Ismét csönd.
– Maggie, mi történt ma? – kérdezi.
Nem a zendülésről beszél.
– A sokk miatt volt – magyarázza Maggie. – Nem tudtam
normálisan gondolkodni.
– Én egyáltalán nem tudtam gondolkodni. Ilyen hatással vagy
rám.
Maggie-nek elszorul a torka. A legszívesebben lecsapná a
kagylót és befejezné a beszélgetést. Ugyanakkor szeretné, ha
örökké tartana.
– Ez nem fordulhat elő többször – préseli ki végül nagy
erőfeszítések árán. – Én nem az egyik börtönrajongód vagyok.
Nem lehetek egyszerre az ügyvéded is és a szeretőd.
– Akkor legyél az ügyvédem – fogja suttogóra a hangját
Hamish. – Szabadíts ki innen. Utána majd beszélünk.
 Maggie a szájához szorítja a telefont, és visszaemlékszik
Hamish meleg, puha szájára, amit pár órával ezelőtt még az
ajkán érzett. Nagyon szeretné, hogy mondjon még valamit.
Csak egy dolgot. És meg is teszi.
– Nem jár más a fejemben, csak te, Maggie Rose.

Wolfe-nak csak négy perce van. Ma mindenkinek szüksége van

a telefonra. A családok látták a börtönlázadásról szóló híreket,
és aggódnak a szeretteikért. A sor a folyosó végéig ér. Átadja a
kagylót a sorban következőnek, és visszaindul a szobájába.
Crusher már várja, szürke szeme csillog.
Wolfe a szemébe néz.
– Nos, vannak sérültek?
– Néhány horzsolás. Felszakadt ajkak. Néhány srác
magánzárkában lesz pár napig, de életben maradnak. Minden
jól ment?
Wolfe visszagondol a rettegő nőre, akit a karjaiban tartott.
Emlékszik, ahogy a nyaka köré fonta a karját, és ajkát az
övéhez préselte. Fölemeli a jobb kezét, és vigyorogva ad egy
ötöst a haverjának.
– Ja. Szép munka volt, tesó. Jövök neked eggyel.
 93. fejezet

The Sunday Times, 2014. augusztus 17.

EGY NAP, EGY ÉLET

Rebecca Singer ügyvéd, aki 2012-ben ügyfeléhez, a gyilkosságért

elítélt Jonathan Evanshez ment férjhez, az alábbiakban meséli el,
hogyan telik egy átlagos napja.

Korán kelek, és mielőtt még a fiam reggel 6 körül felébredne,

elmegyek futni. Úgy érzem, erre a rendszerességre szükségem
van most, hogy az életemben annyi minden tőlem függetlenül
történik. Amikor hazaérek, még van annyi időm, hogy készítsek
magamnak egy friss gyümölcslevet, mielőtt a kétéves Jack
felébred. Utána már pörögnek az események, amíg el nem
viszem a bölcsibe.
Jonathan próbál reggelenként hívni. Sok fogvatartott későn
ébred, szóval a reggeli időpontban sokkal nagyobb eséllyel jut
telefonhoz. Tíz-tizenöt percig beszélgetünk, miközben mindig
ügyelek arra, hogy Jackkel is beszéljen legalább egy-két szót.
Jacknek szüksége van arra, hogy hallja az apja hangját.
 A telefon mellett, egy kis táblán tartok egy listát. Ezek
lehetnek tévéműsorok, amelyeket láttam, könyvek, amelyeket
olvastam, különböző politikai események, amelyek felkeltették
az érdeklődésemet, vagy hogy épp min kaptam össze egy nővel
a sarki zöldségesnél. Ha az ember tudja, hogy csak tíz perce
van, akkor iszonyatosan nagy a nyomás, hogy miről is akarunk
beszélgetni – szerintem az én életem sokkal változatosabb, mint
az övé –, de persze érdeklődöm az ő életének apró részleteiről
is.
Jacket kilencre viszem bölcsibe, onnan pár perc alatt beérek
az irodámba. A bűntetőjog szinte minden területével
foglalkozom – vádemelés, tanúvallomások felvétele,
kapcsolattartás a bíróságokkal stb. De a legtöbb időmet
fellebbezések intézésével töltöm, ami rengeteg papírmunkával
és utánjárással jár. Időnként ellátogatok börtönökbe is, de a
Wandsworthi Büntetés-végrehajtási Intézetbe soha, ahol
Jonathan tartózkodik. Az összeférhetetlen lenne. Ügyfeleim
nagy része semmit sem tud a magánéletemről, és szeretném,
ha ez így is maradna.
Jackkel este hat óra körül érünk haza. Ilyenkor már fáradt,
ezért fürdés és lefekvés előtt már csak egy kis tévénézésre jut
energiánk. A kiságya mellett tartok egy esküvői képet. Az egyik
barátomat megkértem, hogy photoshoppolja, ne látszódjon,
hogy börtönben készült. Minden este ott ülök Jack mellett, amíg
el nem alszik. A barátaim azt mondják, ezzel csak magamnak
teszek rosszat, de Jonathan is pont ilyenkor nézi a képünket. Ez
az egyetlen időpont, amikor együtt vagyunk mint család.
Az emberek gyakran úgy gondolják, hogy Jack még Jonathan
elítélése előtt fogant, pedig úgy kötöttünk házasságot, hogy
nem is gondoltunk családalapításra. A Wandsworth börtön nem
engedélyezi a hitvesi együttléteket, de Jonathan ügyvédjeként
van arra lehetőségem, hogy kettesben maradjak vele.
Igyekszünk nem kihasználni a rendszert, de mégiscsak két
egymást szerető ember vagyunk.
Esténként szoktam Jonathan ügyén dolgozni. Kezelem a
honlapját, megválaszolom helyette az e-mailjeit, posztolok a
Facebookon. Na és persze folyamatosan dolgozom a
fellebbezésén. Leveleket is írok neki, amelyekben megosztom
vele a gondolataimat, az álmaimat, legyenek azok jók vagy
rosszak. Rájöttem, hogy az érzelmek milyen sokszínű
kavalkádjával lehet megtölteni egy jól megírt levelet. Számomra
nagyon fontos, hogy megtaláljam a módját, hogyan lehet
szokatlan kapcsolatunkat úgy alakítani, hogy az jól működjön.
Leveleken keresztül a kommunikáció szerintem intenzívebbé
teszi a kapcsolatunkat. Vannak párok, akik naponta több órát
együtt töltenek, de a kapcsolatuk mégsem olyan intim, mint a
miénk.
Az emberek gyakran kérdezik, meddig bírom még ezt a
féléletet. De Jonathannel más lehetőségünk nincs. Néhány
hetente látom őt. És igen, nincs mellettem, ha ki kell vinni a
szemetet, vagy ha le kell csavarni a lekvárosüveg tetejét. De
tudom, hogy minden órában rám gondol. Nem más nőkről
fantáziál, csak rám gondol. Biztosan tudom, hogy szeret.
Annyira biztosan, amennyire ezt egy nő csak tudhatja.
Az emberek azt is kérdezik, hogy szerintem rendben van-e az
életem. Megértem, ha azt gondolják, hogy nem. Lehet, hogy az
életem nem hétköznapi, a családom sem az, de bízom abban,
hogy a jövőben mindez másképp lesz. Jelenleg azonban nem
cserélnék senkivel.

(Maggie Rose: Hamish Wolfe 64/701. sz. aktája)

 94. fejezet

Pete éppen a vécéről jön vissza, és megáll a kávéautomatánál,

amikor szólítják.
– Pete, Maggie Rose keres telefonon.
A parkhursti börtönlázadás óta nem beszélt Maggie-vel,
pedig annak már két napja.
– Szia, Maggie.
– Azt hiszem, megtaláltam az irodát, amit a gyilkos használt.
A számítógép még mindig benne van. Én is itt vagyok.
Kell egy másodperc, hogy Pete felfogja, milyen hírt is közölt
vele a lány épp most. Körülnéz, hogy lássa, ki van még az
irodában.
– Hol? Hol vagy?
Maggie egy kicsi ipari parkot nevez meg Bristol déli
külvárosában.
– Maggie, én nem tudok most… különben is, miből gondolod,
hogy ez az a hely?
– Egy egyszobás iroda saját mosdóval és konyhával. Egy nem
létező, PCG Ltd. nevű cég bérli. Leellenőriztem. A bérleti díjat
jövő év közepéig kifizették, de hónapok óta nem járt itt senki.
Ezt onnan tudjuk, hogy egy csomó reklámanyag halmozódott
fel a bejárati ajtó mögött. Itt vagyok a gondnokkal a helyszínen.
Neki van tartalék kulcsa, de még nem mentünk be.
Pete próbál gondolkodni. És Liz figyelmét magára vonni.
– Oké, megpróbálok valakit odaküldeni a következő néhány
napban.
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. A biztonsági őrzés itt
abból áll, hogy van egy ember a kapuban, aki írja, hogy ki
megy be és ki. Ha ne adj’ isten vész esetén ki kéne üríteni a
létesítményt. Tudniuk kell, hogy mely részlegek foglaltak, és
hogy melyikben ki tartózkodik.
– És?
– A biztonsági kamerák felvételeit nem őrzik három
hónapnál tovább, és nem regisztrálják az autókat sem, de a
kézzel írt könyveket három évig megőrzik. Az irodát egészen
2013 novemberéig rendszeresen használták. Vagyis két héttel
Wolfe letartóztatása előttig. Azóta senki sem járt itt.
Pete kissé fölegyenesedik az asztalánál. Az izgalmát leleplező
jelek mutatkoznak rajta. Szaporább pulzus? Ellenőrizd. Izzadt
hónalj? Ellenőrizd. Mellkasi szorító érzés? Mindegyik jelen
van.
– Ha ez igaz, akkor minden jel arra mutat, hogy Wolfe a
bérlő.
– Nem – keményedik meg Maggie hangja. – Arra mutat, hogy
valaki úgy akarja feltüntetni, mintha Hamish lenne a bérlő.
Nos, idejössz?
– Azt hiszem, kénytelen leszek – mondja Pete színlelt
sóhajtással.

Majdnem két órába telik, mire összeáll a csapat, de Maggie a

kocsijában vár, amíg Pete megérkezik a Wynchwood Ipari Park
14-es épülete elé. Két óra egy hideg autóban nem múlik el
nyomtalanul. Arcát kicsípte a hideg, szinte visszaveri a haja
kékségét. Kiszáll, megáll a kocsi mellett, és vár, hogy Pete
közelebb jöjjön. De nem jön. Az épületet szemléli. Mindent,
amit néz, Maggie már ellenőrzött. Nem fordulhat elő, hogy
valamit ne vegyen észre.
A 14-es szám egy vörös téglás épülettömbben van, melybe
csak egyetlen bejárat vezet. A 14a a földszinten található, és
egy pont ugyanilyen irodahelyiség, a 14b, egy emelettel följebb.
A földszinti ablakokat redőny takarja.
– Ő itt Hector. Ő a terület gondnoka.
Pete kézfogásra nyújtja a kezét, a másikkal a házkutatási
engedélyét mutatja.
– Üdvözlöm, Hector. Van önnek irodája, ahol
beszélgethetnénk? – fordul meg, és látja, hogy megérkeztek a
helyszínelők, pakolják ki a felszerelésüket a furgonból. –
Maggie, te maradj, kérlek, az autódban. Srácok, rajtatok kívül
nem mehet be senki.
Hátat fordítva Maggie-nek Pete egy közeli épületbe követi
Hectort, ahol a főnök egy kis, ablaktalan szobát rendezett be
irodának. Megvizsgálja a látogatók listáját, és ellenőrzi, amit
Maggie már elmondott a biztonsági kamerák által készített
felvételekről.
– És mi a helyzet a számlákkal? Villanyszámlák?
Internetszámlák?
Hector külföldi akcentussal beszél, de az angoltudásából
ítélve magasabb képzettséggel rendelkezik, mint amilyenre a
munkájához szüksége van.
– A villanyszámla benne van a bérleti díjban. A
telefonszámla, az internet és az ehhez hasonlók a bérlőt
terhelik.
Ezek szerint létezhetnek számlák. Papír alapú nyomok. Bár
ha valaki ennyi mindenre gondolt, akkor nyilván gondolt erre
is.
– Látott bármikor valakit is bemenni oda?
Hector gondolkodik egy ideig.
– Itt rengeteg ember jön és megy. Megkérdezheti a
biztonságiakat, de a hölgy már megtette, és az őr tavaly
ilyenkor még nem dolgozott nálunk.
– Járt a kérdéses szobában? Mostanában?
Hector a fejét rázza.
– Soha nem voltam bent. Felajánlottam a hölgynek, hogy
megmutatom, de ő azt mondta, hogy várjuk meg magát. Ön
szerint mi van benne?
A gondnok arcáról lerí, hogy abban reménykedik, egy hulla,
vagy legalábbis egy csomó lopott holmi.
– Feltehetőleg semmi. – Megszólal a rádiója. – Weston.
 – Pete, ide kell jönnöd – hallja a nyomozócsoport vezetőjének
hangját. – Azt hiszem, a kis színes barátnőd talált valamit.
Hectornak kagylóznak a fülei. Pete máris kint terem.
– Mi?
– Először is, nincs egyetlen ujjlenyomat sem a helyiségben.
Egyetlenegyet sem találtunk eddig, ami már önmagában is
gyanús. Ezenkívül bekapcsoltunk egy számítógépet. Maggie azt
tanácsolta, hogy használjuk a Daisy jelszót.
Pete magában káromkodik.
– Ott van veletek? Miért van ott?
– Nincs. Kint ácsorog az ajtóban. Egyébként meg működött.
Ez az, Pete. Ez az a számítógép, amit arra használtak, hogy
azokat a nőket zaklassák. Van itt egy Facebook-fiók, e-mail,
minden. Össze is csomagoljuk.

Pete az autójában ül, szemben az épülettel, ahol az

egyhelyiséges irodából bűnügyi helyszín lett. A telefonján lóg.
Most viszik ki a számítógépet. Nézi, ahogy az épület előtt
várakozó autóhoz viszik, amellyel aztán elszállítják egy
intézménybe, ahol majd tinédzser külsejű zsenik darabokra
szedik. Az irodaépületben a nyomozócsoport tovább folytatja a
kis helyiség és a még kisebb konyha és mosdó átfésülését.
Pár méterrel lejjebb az úton Maggie az autójában ül.
Fényképez, és időnként jegyzetel a laptopján.
– Meg kell mondanunk Latimernek – szólal meg Liz.
 – Amint bármi biztosat megtudunk. – Még csak az hiányzik,
hogy Latimer mint egy sértett királynő megjelenjen, és olyan
válaszokat követeljen, amiket senki nem tud megadni neki. –
Még mindig Wolfe ellen szól minden, Liz. A megfelelő helyen
van. A jelszó. És ha másé lenne, már rég lezárta volna.
Liz nem vitatkozik.
Pete átnéz Maggie autójához. Egy pillanatra úgy tűnik,
mintha szemkontaktust teremtettek volna. Ezután a nyomozók
ismét megjelennek a kapuban, ez alkalommal az íróasztalt
hozzák, védőcsomagolásba bugyolálva. Beteszik a furgonba a
székkel együtt. Ezután jön a szőnyeg, valamint minden
mozdítható a konyhából és a WC-ből, még a lámpabúrák és a
redőnyök is.
– Muszáj beszélnünk Latimerrel – sürgeti ismét Liz. – Amint
visszaérünk.
– Tudom. Fogunk is.
Pete figyelmét jelenleg a szürke szőnyeg köti le, amit épp
visznek ki az épületből. Aztán a nyomozócsoport vezetője
odalép hozzá, Pete pedig letekeri az ablakot, mire hideg
fuvallat áramlik a kocsiba. A technikus egy átlátszó műanyag
tasakot tart a kezében.
– Egy kis bónuszmeglepetés, Pete.
A tasakban egy toll van. Olcsó, műanyag golyóstoll kupak
nélkül. Kék tintával fog. A technikus behajol az ablakon,
mintha csak a kocsi meleg levegőjét akarná beszippantani.
– A szőnyeg és a szegélyléc közé volt beszorulva –
magyarázza. – Természetesen lehet, hogy semmi köze sincs az
utolsó bérlőhöz. Lehet, hogy évek óta ott hever. De a tollakon
általában szokott lenni ujjlenyomat. Különösen azokon,
amelyekről megfeledkeztek.
 95. fejezet

Latimer bólint, szemét az előtte lévő papírlapra írt feljegyzésre

szegezi. Egy ceruzával Pete felé mutat.
– Tehát ha jól értelmezem, akkor van egy Bristol nagyságú
városunk, és most akkor nem is számítjuk bele Batht és a
különböző külvárosokat, kisvárosokat és falvakat, és ez a nő
csak úgy, ukk-mukk-fukk rábukkan egy ilyen bombabiztos
bizonyítékra? Wolfe mondta meg neki, hogy hol keresse?
– Hát, akárki is bérelte és bútorozta be az irodát legelőször,
nyilvánvalóan helyzeti előnyben van, ha ismét meg kell
találnia – mondja Pete.
– És semmi ujjlenyomat vagy hajszál nincs a szőnyegen?
Bármi, ami Wolfe-hoz kapcsolhatná?
– Nem, uram, semmi – válaszolja Liz. – De a srácok még
mindig dolgoznak rajta.
Latimer felsóhajt, majd a számítógépét úgy fordítja, hogy
Pete és Liz is lássa.
– Figyeljetek. Nem gondoltatok még arra, hogy valami nem
stimmel ezzel a Maggie Rose-zal?
Pete Lizre pillant, és közelebb húzza a székét. Latimer
Maggie honlapját nézegeti.
 – Mire gondolsz? – kérdezi Pete.
– Egyrészt ez az egész kék haj história. Úgy értem, ki a fene
festeti kékre a haját?
– Hát, amit a nők a hajukkal művelnek, az számomra mindig
rejtély – válaszolja Pete. – De, hogy őszinte legyek, szerintem ez
a legtöbb pasi számára rejtély.
– Pontosan. Tehát nem azokat a kérdéseket teszed fel, amiket
kéne. Liz, tőled viszont többet vártam volna.
Liz nagyobbra mereszti a szemét.
– Okés – feleli. – És mit kellene kérdeznünk?
– Ha az emberek nem természetes színűre festik a hajukat,
annak általában oka van. Például az, hogy észrevegyék őket.
Úgy értem, mindenkinek feltűnik egy türkiz hajú nő, nem igaz?
– Gondolom, igen – Pete nem bír többet Lizre nézni.
– Maggie Rose mégis visszavonultan él. Nem ad interjút, soha
nem jelenik meg a bíróságon. A honlapján sincsenek képek.
Szinte soha nem találkozik vele senki, csak ha közvetlenül vele
dolgoznak. Ha valakinek ennyire fontos, hogy kerülje a
feltűnést, akkor miért festi ennyire feltűnő színűre a haját?
– Én itt feladom, uram – mondja Liz. – Miért?
Válaszul Latimer feláll, és az ablakhoz lép.
– Gyerekkoromban teljesen lenyűgöztek a bűvészek – meséli.
– Még az olcsó, gyenge trükkök is, amivel a szülinapi zsúrokon
szórakoztatták a gyerekeket. Mindenképpen meg akartam
tudni, hogyan csinálják a trükköket, de soha nem jöttem rá.
Aztán amikor idősebb lettem, egy csomó könyvet olvastam a
bűvészekről. Egyetlen bűvész sem árulja el a trükkjét, egyetlen
dologhoz azonban egyformán értenek. Ez pedig nem más, mint
a figyelem elterelése.
Rövid csend.
– Az elterelő műveletekkel a bűvész elvonja a közönség
figyelmét arról, amit nem akar, hogy észrevegyenek – foglalja
össze Liz.
Latimer visszafordul hozzájuk.
– Így van. Tehát felteszem a kérdést: Ha az az idétlen haj és a
zafírszínű szem meg az élénk színű ruházat mind
figyelemelterelés, akkor mi az, amit nem akar, hogy lássunk?
Liz és Pete összenéznek. Liz szinte észrevétlenül Pete felé
biccent, mire az a főnöke felé fordul:
– Uram, van valami, amit szeretnénk elmondani.
 96. fejezet

Drága Hamish!
Néha úgy érzem, hogy az idei tél örökké fog tartani. Hogy
soha nem fogom látni a kék eget, és hogy a világra örökre
hófelhő borul.
Néha úgy érzem, örökre tél marad. A combom a
hidegtől fog reszketni, bőröm a fagyos levegőtől
összehúzódik, a hajam fénytelenül lóg majd merev
nyakamba. A csontjaim sajognak. A szívem ezer és ezer
jéghideg tu˝szúrástól vérzik. A halál, ami egyszer értem is
eljön, már a sarkamban topog, kőkeményen csattogtatja
felém éles fogait, pedig még nincs itt az ideje.
Lassan halok itt meg. Csak te. Csak a te bőröd, tested,
csókod hozhat vissza az életbe.
Szükségem van rád, Hamish. És lassan kifutok az
időből.
 Én

AZ AVON ÉS SOMERSET MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG

TULAJDONA
Ikt. sz.: 544/45.2
Hamish Wolfe
 97. fejezet

Wolfe relaxál. Lassítja a szívdobogását, rendbe teszi a

lélegzését. Pontosan úgy, ahogy régebben a műtétek, egy
hosszabb futás vagy repülés előtt. A nyaka köré egy törülközőt
tekert, hogy ha bárki meglátja, higgye azt, hogy épp most
fejezte be az edzést. Az órájára pillant, pedig számtalanszor
figyelmeztette magát, hogy nem szabad, és most is fogadkozik,
hogy többé nem teszi. Pontosan tudja, hogy hány óra van.
Jelenleg nyugalomra van szüksége.
Egy árnyék jelenik meg az ajtónál. Egy őr kukkant be.
– Őrmester – biccent Wolfe, de csak egyszer.
Ennyi pont elég az udvariaskodásból.
– No, csak nem szétszeditek a kuckót, srácok?
A papírgirlandok egy kupacban mint szeretkező kígyók
tekeregnek Phil priccsén.
– Vízkereszt van, őrmester – feleli Wolfe. – Ha tovább tartjuk,
nem lesz szerencsénk.
– Mikereszt van?
– Január hatodika – visít fel Phil. – Ezen a napon kell leszedni
a karácsonyi dekorációt, különben jönnek a rézfülű baglyok, és
elvisznek. Vagy valami ilyesmi.
 Wolfe nem mer mosolyogni. Az őrök nem szeretik a
mosolygó rabokat. Attól azt hiszik, hogy valamit nem értenek.
Ami persze általában így is van.
– Nos, rendben. Csak legyen gondotok rá, hogy a
szemetesben kössenek ki. Átkozottul tűzveszélyesek!
Az őr elmegy, léptei elhalkulnak. Wolfe felkel, egyik kezével
a nadrágzsebét tapogatja, hogy megvan-e az a darabka fém,
majd kinyitja vele a cella ajtaját.
A folyosó túlsó végén Sahid Wolfe-ot figyeli, majd az órájára
pillant. Összevonja a szemöldökét. Wolfe szemkontaktust
tartva lehajtja a fejét, majd újra felemeli.
Sahid hátravágja a fejét, és elkezd valamit arabul kiabálni.
Egy másodperc múlva két férfi tűnik fel a közeli cellából.
Ügyesen, egyszerre, mintha világéletükben ezt gyakorolták
volna, átszaltóznak a korláton, majd lebuknak. Abban a
másodpercben mindenhonnan fütty és kiabálás hallatszik. Egy
őr érkezik vágtatva. A foglyok kitörnek a cellájukból.
Wolfe a közvetlenül mögötte álló Philhez fordul. Lehajtja a
fejét, hogy cellatársa több papírgirlandot is a nyakába tudjon
akasztani.
– Sok szerencsét, haver – mondja Phil.
A két erős, fiatal férfi, akik tizenhat éves koruk óta egy
muszlim férfiaknak fenntartott speciális edzőteremben
edzettek, nem ugrottak messzire. Az emeleti kerengők alatt
kifeszített hálókon landoltak, amelyek eredetileg az
öngyilkosjelöltek halálugrását voltak hivatottak
megakadályozni, most azonban egy rögtönzött cirkuszi
mutatvány kellékeivé váltak.
Wolfe, még mindig papírfüzérekbe bugyolálva, elindul a
folyosón, kikukkant a korláton, mintha csak azt akarná, hogy a
lentiek jól lássák, és szórakozzanak. A rabok kiabálásaikkal
buzdítják, az őrök pedig folyamatosan arra szólítják fel őket,
hogy térjenek vissza celláikba, de azonnal. A rabok azonban
rájuk se hederítenek. Jó hecc ez, megér egy-két botütést.
A két férfi egymás kezét fogva magasra a levegőbe szökken.
Egyikük átszaltózik a másikon. Érkezéskor egyik lába átnyúlik
a hálón, mire a tömeg tapsolni kezd, mintha csak egy
világraszóló cirkuszi mutatványt láttak volna.
Wolfe az ajtóhoz ér. Egy csomó rab tódul be a következő
folyosóról, így hamarosan bezárják majd az ajtókat. Már fel is
hangzik a „Bezárni” kiáltás, ami egyben a verekedés
kezdetének a jele is. Wolfe megválasztja a sebességét. Mire a
második folyosó végére ér, már fut. Ez az ajtó zárva, de Wolfe
nem szórakozni járt a fémműhelybe. A több héten keresztül
eszkábált kulcs biztos nem nyerne egyetlen iparművészeti díjat
sem, de kipróbálták, működik, és most sem hagyja cserben.
Amikor megérkezik az edzőteremhez, a törülközőjét a
biztonsági kamerára hajítja, pont úgy, mint amikor a
bunyósklubban verekedés tör ki. Ha az őrök a napnak ebben a
szakaszában egy elsötétülő kamerát látnak, azt hiszik, hogy
nem működik. Nyilván ki akarják vizsgálni, de nem akkor,
amikor az egyik blokkban teljes a zűrzavar. Wolfe-nak a saját
számításai szerint körülbelül öt perce van. Annyinak elégnek
kell lennie.
Elég is ahhoz, hogy elvágja az ötoldalú kapufa fémvázát
összetartó fekete szigetelőszalagot, hogy az darabokra essen
ott, ahol Wolfe előzőleg, szintén a fémműhelyben,
szétfűrészelte. Most már hat darab száznyolcvan centis csöve
és három darab valamelyest rövidebb, úgy ötvencentis csöve
van. A hosszabb csövekre előrelátóan negyvenöt centinként
fekete fűzőlyukat csavarozott. Senki sem vette észre, és azzal,
hogy odaszerelte őket, most értékes időt takarít meg. Ha majd
kijut, a hosszú botokat négy, összehajtogatott alumínium
sörösdobozból készített kampó segítségével egymásba
csúsztatja. Ezeket eddig a vászontáskában őrizte, ami az
edzőterem halovány megvilágításában pont olyan kék, mint
Maggie haja.
A táskában vannak még csavarok és anyák, amelyek a három
rövidebb csövet tartják majd a két, egymásba szerelt hosszabb
csövön.
A létra fokait megerősített dróthálóból készítette, amihez a
hálót a vászontáskában talált focikapuból vette. Éjszakánként,
amikor Phillel egyedül volt a cellájában, a hálót szépen
szétdarabolták, és addig csavargatták, míg tíz darab közepesen
hosszú drótkötelet nem készítettek belőle. Ezeket most a
fűzőlyukakba fűzi, hogy kialakítsa a létra fokait. Az elmúlt két
hét alatt a „fokok” a cellájukat díszítő papírfüzérekben
rejtőztek. A konditeremben szétdobált papírtól a terem úgy néz
ki, mint amikor hallucinogén szerek hatására valaki hóvihart
lát.
Phil és a többi fogvatartott segítségével Wolfe olyan létrát
eszkábált össze, amivel el tud jutni a külső kerítés tetejére,
majd onnan le a másik oldalra. A szíve észveszejtően kalapál.
Ez gyakran előfordul az olyan emberrel, aki csúcsformában
van, és csak az adrenalin okozta izgalmi állapotra vár, amiről
viszont tudja, hogy hamarosan bekövetkezik.
Kiszalad a konditeremből.
 98. fejezet

Latimer közelebb hajol Sunday laptopjához.

– Mi ez, valami filmelőzetes?
Liz lehúzza az ablakon a rolókat, hogy jobban lássák a
képernyőn megjelenő képet.
– Házi videó?
Van valami a felvételben, amitől az egésznek elég amatőr
jellege van. Talán hogy nincs elég fény, vagy hogy a bútorok
olyan furán helyezkednek el.
– Ezt a videokazettát a Maggie Rose hálószobájából nyíló
fürdőszobában találtuk, a kád alatt – közli Sunday. – Mivel egy
behatolás miatt az ő hívására voltunk a házban, gondoltuk,
megengedett, hogy körbenézzünk. Még ott helyben
lemásoltam, ami nem volt könnyű, de sikerült odahozatnom a
szükséges eszközöket. A borító is másolat, de egész jól hasonlít
az eredetire. Ahogy visszaértem a kapitányságra, áttettem a mi
merevlemezünkre.
Latimer felemeli a Sunday készítette hamis videotokot.
Egyszerű darab, olyan, amit gyűjtőcsomagolásban lehet kapni
a házi készítésű videofilmek tárolására. 1996. január 15-i
dátum szerepel rajta. A cím pedig kézírással:
 Daisy láncfüzérben.
– És hol van az eredeti? – kérdezi Latimer.
– A helyén, a kád alatt – válaszolja Pete.
– De hogyan szerezte meg Maggie? – kérdezi Latimer.
– Pont ezt kérdeztük mi is – feleli Pete. – Az egyik lehetőség,
hogy Wolfe mondta el, hol keresse.
– Ezzel csak az a gond, hogy Hamish Wolfe folyamatosan azt
állította, hogy összesen csak egy példány készült ebből a
filmből – veti ellene Liz –, és hogy azt Daisy magával vitte,
amikor elhagyta Oxfordot.
– Hamish egy notórius hazudozó, ezt már tudjuk – jegyzi meg
Latimer, de az arckifejezéséből ítélve maga sem biztos ebben. –
Játszd le – adja ki az utasítást.
Sunday a Play ikonra kattint, és Latimer, Pete, Sunday és Liz
előtt egy kicsi, egyszerűen berendezett szoba jelenik meg. Az
íróasztal, a számítógép, a polcon lévő könyvek, az
egyszemélyes ágy mind arra utalnak, hogy egy kollégiumi
szobáról van szó. A lámpákat leoltották, de legalább egy tucat,
ha nem több gyertya ég szerte a szobában. Az ágyon sötétpiros
takaró, rajta szétszórva valami fehér cucc. Szirmok. A szoba
tele van virágokkal. Több vázában, mindegyikben ugyanaz a
virág.
A kép közepén egy férfi és egy nő áll, csókolóznak. A nő keze
a férfi vállán, majd lecsúsztatja a derekára. A férfi
farmernadrágot visel, és háttal áll a kamerának. Magasnak
tűnik, széles vállúnak, sötét haja a nyakszirtjét takarja. A nő
fejét fogja, keze elveszik a hosszú, barna hajfürtökben. A nő
meztelen.
– Ez Wolfe – súgja Latimer.
Wolfe, egy, a mostaninál sokkal fiatalabb Wolfe, a nő mögé
áll. Jó egy fejjel magasabb nála, orrával a hajába túr, miközben
a kezét végigsimítja egész testén, nagy mellén, párnás hasán.
– És Daisy Baron – egészíti ki Pete. – Megtaláltuk a fényképét
Hamish egyetemi évkönyveiben.
– A kamera felé fordítja – mondja Latimer.
Pete bólint. A nő, Daisy, valójában nem is nő, csak egy lány,
alig több mint tizennyolc éves, nem tud a kameráról. Nincs
semmi tudatosság abban, ahogy a barátjához simul, szétteszi a
combját, és hagyja, hogy a férfi megérintse.
– Mi van a fején? – kérdezi Latimer.
– Virágok – szól Liz elpirulva. – Egy margarétakoszorút
készített neki.
Pete el tudja képzelni, mi játszódik le Latimer fejében.
Ugyanaz, ami az ő fejében is lejátszódott, amikor először látta a
felvételt. Daisy láncfüzérben. Virágfüzérben.
– Bassza meg! – tör ki Latimerből. Az órájára néz. – Erre
nincs időnk. Tekerjétek előre.
Ahogy előretekerik, egy szexjelenet fura, gyorsított változatát
látják, ami Pete-et a gyerekkorában látott mutoszkópokra
emlékezteti. Egy kör alakú keretre különböző ábrákkal ellátott
kártyalapokat helyeztek, amelyek, ha gyorsan mozgatták őket,
úgy tűnt, mintha mozognának, mozgó képpé álltak össze. Most
pedig nézik, ahogyan Wolfe egy virágkoszorút helyez a lány
fejére, majd még egy margarétafüzért akaszt a nyakába, és az
ágyhoz vezeti, ráhajol, és ráfekszik. Látják, amint a lány puha
combját Wolfe dereka köré kulcsolja.
Normál sebességgel játszva a felvétel körülbelül huszonöt-
harminc perces lehet. Nincs benne semmi heves
ügyetlenkedés. Wolfe szemmel láthatóan a kamerának
dolgozik. A kis csapat percek alatt végignézi a filmet.
Vége. Wolfe hanyatt fekszik a keskeny ágyon, Daisy mellette,
a szerelméhez bújva. A virágok elnyűtten, szakadtan Wolfe
fején. Ő meg vigyorog, egyik karját a párnán, a másikat a
barátnője köré fonva tartja.
– Hát nem az, amit hittünk – jelenti ki Latimer.
– Hát nem – ismeri el Pete. – Semmi lánc, semmi szado-mazo.
És nem hal meg senki. Csak egy fiatal pár szeretkezik.
– Azért irtóra kiborulna mindenki – veti fel Liz –, ha azt
hinné, hogy a barátja mindenkivel megosztotta a felvételt. Ha
azt hinné, hogy csak kihasználták.
Latimer bólint.
– Oké, mi van még?
 99. fejezet

Maggie sorra végigjárja a szobákat, ellenőrzi, hogy az ajtók,

ablakok be vannak-e zárva. Az óriási vihart megelőző jelekre
gondol. A dagály egyre magasabb, a hullámok egyre
gyorsabban követik egymást. Ugyanakkor a felhők eltűnnek az
égről, a barométer állása nem változik, a szél elül.
Semmi sem történt az elmúlt pár órában. Ez most a vihar
előtti csend.
A ház üres. Még a fejében lévő hang is elhallgatott.
Ugyanakkor érzi a másik jelenlétét, tudja, hogy a közelében
van, csak épp nem látja. Egyszerre megszólal a csengő. A
hangtól megijed, ha várta is.
Pete nem jött egyedül. Talán már soha többé nem lehetnek
kettesben. Tiszavirág-életű barátságuk üde színt varázsolt
szürke kis életükbe, de elhalt, mire a nap újra felkelt. Mellette
ugyanaz a fiatal őrmester, akit már korábban is látott. Ha jól
emlékszik, Sunnynak hívják vagy Sydney-nek. De mindegy is,
nem fogja megkérdezni. A tettetés időszaka lejárt.
A rendőrök követik a dolgozószobájába. Már odakészített két
széket az asztala elé.
A fiatalabb rendőr izgatott. Kissé fél Maggie-től. Pete
szomorúnak tűnik. Maggie azt kívánja, bárcsak elmondhatná
neki, bizonyos mértékig osztja a szomorúságát.
– Meg akartuk veled osztani a hírt, amilyen gyorsan csak
lehet – közli Pete. – Egyetértettünk, hogy semmi
veszítenivalónk nincs, ha ugyanakkor jut el hozzád az
információ, mint hozzánk.
Találtak valamit az elhagyatott irodában.
– Köszönöm – mondja Maggie.
– Annyi már egészen biztos, hogy ezt a számítógépet
használták, hogy kapcsolatba lépjenek a három áldozattal.
Ritkán hallotta Pete-et ilyen hivatalos stílusban, az esti
híradásokból ismert rendőrszóvivők módjára beszélni.
– Nyomozóink megtalálták Hamish Wolfe Jessie Touttal,
Chloe Wooddal és Myrtle Reiddel folytatott beszélgetéseit.
Éppen most ellenőrzik az időpontokat, az IP-címeket meg az
egyéb technikai dolgokat, de nem sok kétség fér a dologhoz.
– Tényleg nagyon szeretnénk tudni, miként sikerült ilyen
gyorsan megtalálnia, amikor nekünk nem sikerült – az
őrmesternek van egy folt az inge gallérján; fáradtnak látszik.
– Én kerestem – Maggie állja a fiatal férfi tekintetét. – Maguk
meg nem. Legalábbis nem igazán.
Az őrmester arcáról lerí, hogy vette Maggie agresszióját, és
készen áll a csatára – bizonyos mértékig.
– Arra gondoltam, esetleg kapott az ügyfelétől néhány ötletet,
hogy hol keresse – jegyzi meg.
– És ugyan miért tenne ekkora butaságot? Hiszen nem
találtam mást, csak egy számítógépet, amit arra használtak,
hogy kapcsolatba lépjenek a három nővel. Semmi olyat nem
találtak, ami Hamishhez kötné.
– Éppenséggel találtunk – kezd bele az őrmester, de Pete a
tekintetével elhallgattatja.
– Volt ott egy toll – folytatja Pete. – Egy golyóstoll, a szőnyeg
alá rejtve. Hamish ujjlenyomata van rajta.
Maggie egy pillanatig csak néz.
– Ez semmit sem bizonyít – jelenti ki, noha tudja, hogy a világ
szemében ez igenis sokat jelent. – Ha valaki betört Hamish
házába, hogy bizonyítékot lopjon, akkor könnyen találhatott
ott egy tollat is.
Az őrmester gúnyosan elmosolyodik. Maggie keze egy
papírnehezékért nyúl, és szorosan megmarkolja. A mosoly
elhalványul.
– Csak három nő? – kérdezi Maggie.
Pete felvonja a szemöldökét.
– Úgy érted, hogy rábukkantunk-e Zoe nyomára?
– Igen, így értem.
– Semmi – mondja az őrmester. – Az az igazság, hogy az első
aktivitás, amit találtunk, Zoe eltűnése utánra datálható.
– Gondoltam. Szerintem Zoe eltűnésének semmi köze a
három gyilkossághoz – véli Maggie. – Azon kívül, hogy a
gyilkos ötletet merített belőle, semmi más összefüggés nincs
közöttük. Egy kövér lány eltűnt. Hamishnek feltételezhetően
voltak afférjai kövér nőkkel. Az igazi gyilkos elhatározta hát,
tesz arról, hogy kövér nők tűnjenek el, és különböző
bizonyítékokat szórt szét, amivel Hamishre terelte a gyanút.
– Maggie – sóhajt fel Pete –, ennek az összeesküvés-
elméletnek semmi értelme.
– Miért nem árultad el, hogy Hamish letartóztatása előtt ti
barátok voltatok?
– Nem voltunk barátok – pirul el Pete.
– Miért nem mondtad el, hogy a volt feleséged, aki alig hat
hónappal Jessie meggyilkolása előtt a főnöködért hagyott el
téged, igencsak hasonlított alkatra Hamish állítólagos
áldozataihoz?
– Most komolyan beszélsz? – néz rá Pete különös, bizarr
mosollyal.
Maggie az őrmesterhez fordul.
– Őrmester úr, ha bármi történne velem, ha hirtelen
eltűnnék vagy egy csúnya baleset áldozata lennék, akkor,
kérem, emlékezzen erre a beszélgetésre.
A férfi fölnevet, de oldalvást a hadnagyra pillant. Pete a
kabátja zsebébe nyúl. Elővesz egy műanyag tokot, melyben
több, különálló jegyzetlap van, és Maggie elé teszi az asztalra.
– Ezek csak másolatok – mondja. – Az eredetiek a
kapitányságon vannak.
– Mik ezek? – Maggie látja a levélpapír fejlécét, és egész
testében megfeszül.
Parkhurst Büntetés-végrehajtási Intézet.
– Kérlek, olvasd el ezeket. Időrendi sorrendben vannak.
Megvárjuk.
Maggie tiltakozni akar, azt akarja kérni, hogy hagyják ott a
leveleket, majd megnézi őket, amikor olyan állapotban lesz.
Azonban tudja, hogy nem egyeznének bele.
Tudomásul véve, hogy nincs más választása, kinyitja az első
levelet.

Szerelmem!
Életem legszebb emlékeit – amikor meghódítottam egy
megmászhatatlannak tűnő sziklát, amikor karácsony hajnalán a tenger
felett világító hold sarlójában gyönyörködtem…

Hamish kézírása. Elolvassa elejétől a végéig. A második

levélben arról van szó, hogy a világ szörnyetegként tekint rá,
és hogy csak a nő, akit szeret, tudja feloldozni. A harmadik
nagyon különleges, mondhatni költői levél, melynek
szomorúsága mélyen meghatja az embert. A karácsonyi levél
nyers erotikája Maggie-t övön alul éri. Kétség nem fér hozzá,
miszerint ezeket a leveleket Hamish írta. Összesen ötöt, a
legutóbbit alig egy hete. Hamish szerelmes leveleket írt. Csak
éppen nem neki.
Úgy érzi, hatalmas súly lebeg a feje fölött, ami hamarosan
leesik, és teljesen összetöri.
– Ki a címzett? – kérdezi, és a saját hangját öregnek és
fakónak hallja.
 Hamisht senki nem látogatja az anyján és rajta kívül. Ezt
mondta legalábbis. Ő pedig hitt neki.
– Javaslom, hogy olvasd el a válaszokat – feleli Pete.
Még több levél. A következő kötegben más kézírással írt
levelek vannak, ezeket nehezebb elolvasni. Cím sehol nincs
feltüntetve.

Drága Hamishem!
Aludtam, amikor találkoztunk. Egész életemben csak aludtam. Te
ébresztettél fel. De nem csókkal – ó, bárcsak azzal tetted volna –,
hanem annak tudatával, hogy van még valaki a világon, aki hozzám
hasonló.

Képtelen tovább olvasni ezt az ömlengést. A végére ugrik.

Mindörökre a tiéd vagyok

Én

Van több is. De egy elég.

– Ezek eredetiek? – kérdezi, pedig tudja, hogy annak kell
lenniük. – Ki küldte őket?
– Minden, a Parkhurstbe érkező és onnan kiküldött levelet
lemásolnak – magyarázza Pete. – Engedélyt kértünk, hogy
megvizsgálhassuk Wolfe levelezését. Miután megtaláltuk az
általa írt levelek eredetijét Sarah Smith lakásán. Emlékszel még
Sarah Smithre? Te úgy ismered, Sirocco.
– Ezeket a leveleket Siroccónak küldte? – tartja magát
Maggie. – Neki és tőle jöttek a válaszok?
– Így van.
Sirocco? Az az őrült, szánalmas, tapadós nő? Hamish
szerelmes Siroccóba?
– Miss Rose, jól van? – kérdezi az őrmester. – Hozhatok
magának egy pohár vizet?
Ha ez a pasas még egyszer hozzászól, isten bizony leüti.
– Azt mondtad, soha nem látogatta meg. Hogy ellenőrizted.
Ez a nő hazudott.
– Igazából nem – válaszolja Pete. – Csak nem a saját nevét
adta meg. Sophie Wolfe néven látogatta, mintha Hamish
testvére lenne.
– Az lehetetlen. Személyire van szüksége.
– Volt neki – közli Pete. – Sophie régi útlevelét használta, és
csináltatott egy újat a saját fényképével. Eléggé hasonlított rá
ahhoz, hogy átverje az Útlevélosztály dolgozóit. Ahogy
átnéztük a látogatók listáját, rögtön kiszúrtuk. Természetesen
majd hozzáírjuk a többi vádponthoz.
– Ehhez persze szüksége volt Hamish segítségére – teszi
hozzá az őrmester. – Valószínűleg elmondta neki, hol találja az
útlevelet, hogyan tud beosonni a szülei házába. Ezek ketten
összejátszottak.
Maggie majdnem feláll, hogy öklét valami kemény dologba
verje. Egyik kezével a széket szorongatja.
 – Sirocco ölte meg Odit és Broont. És engem is megpróbált
megölni.
– Igen, az meg egy másik dolog – magyarázza Pete. – Semmi
bizonyítékunk nincs ugyanis, ami őt a wellsi piactéren történt
gyilkossághoz kapcsolná. Ami viszont azt jelenti, hogy nem
tudunk vádat emelni ellene. Jelenleg az egyetlen vád, hogy
fenyegetően lépett fel veled szemben. Attól tartok, hogy ma
délután óvadék ellenében elengedték.
– Most viccelsz?
A rendőrök felállnak.
– Felszólították, hogy tartsa magát távol tőled – teszi hozzá
Pete. – De mint tudjuk, az a nő elég labilis. Az ajtódat zárva
kéne tartanod. És nyilván ha bármi miatt aggódni kezdenél,
hívd a 999-et.
Pete visszatekint, ahogy elhagyja a szobát, és a tekintete a
levélkupacon áll meg.
– Azokat megtarthatod.
 100. fejezet

– Nem szereti őt.

– Ha ezt mondod.
– Nem szeretheti. Láttad te azt a nőt? Csak kihasználta.
– Szóval téged szeret, őt pedig kihasználja. Így van? De mégis
neki írta azokat a leveleket.
Maggie kiszáll a kádból, és azonnal fázni kezd. Köpenyt vesz
és papucsot húz. Reszket, annyira fázik. Kilép a párás
fürdőszobából, és a hőmérséklet egy egész fokkal lejjebb
csökken vagy még többel.
– Engem szeret. Ezt mondta.
– Valójában nem pont ezt mondta. Azt mondta, hogy szeretett
– vedd figyelembe az igeidőket.
– Elég!
– Nézz rám.
– Nem akarok.
– Itt az ideje. Nézz rám!
Maggie a lábát maga után húzva, mint egy duzzogó gyerek,
átvonszolja magát a szőnyegen a sarokban álló tükörhöz. A
hálószobájában mindig félhomály van, és a fürdőszobából
kiáramló pára lecsapódott a tükör felszínére. Nem lát semmit
az alakjából, csak egy elmosódott pacát.
A hideg ellenére a szőnyegre dobja a köntösét. Épphogy
kiveszi apró sziluettjét a párás tükörben. Évek óta stabilan
tartja az 57 kilót, de az utóbbi hetekben fogyott. Ma reggel már
csupán 54 volt. Napközben magára szedett úgy egy kilót.
Mindig pontosan tudja, szinte dekára, hogy mennyi a súlya.
Kibontja a haját, és megrázza a fejét. Megpillantja a
halványkék fürtöket és a még halványabb arcát.
Vékony termet, tökéletes ovális arc, rikító kék haj. Ez a kép
bujkál most előle.
– Még itt vagyok.
– Tudom.
– Mindig is itt leszek.
– Tudom.
Ahogy kitisztul a tükör, Maggie tükörképe is láthatóvá válik.
Látja hosszú, vékony combján a sápadt, nagyon sápadt bőrt.
Látja a lötyögő, ványadt bőrt, mely oly mértékig undorító a sok
ránc és gyűrődés miatt, hogy soha nem fedheti fel napvilágnál,
hiába az a rengeteg műtét. Látja a hosszú, méregvörös
sebhelyeket a karja és lába belső oldalán. Egy hosszú ujjú
felsővel vagy egy nadrággal vagy halvány harisnyával mindig
takarnia kell alakjukat vesztett végtagjait, amelyeket a
szerelmes férfi sose simogatott és sose borított forró csókjaival.
Ahogy a pára teljesen elszáll, úgy tűnnek el Maggie sebei is,
és a teste egyre duzzadni kezd. Egyre csak nő, növekszik és
puffad. Az összes kiló, amitől a végtelen napi gyaloglással és az
éhhalál közeli élelmiszeradagokkal sikerült egykor
megszabadulnia, most mind visszajön. Egyre kerekebb,
érettebb lesz, és visszaszerzi egykori alakját. Érzi a melle
súlyát, a combja selymes érintését, ahogy összedörzsölődnek
minden egyes lépésnél, fenekének rengését, amikor
megmozdul.
Az utolsó csepp pára is elszáll, és Maggie ismét látja az arcát.
Ugyanaz az arc, mégis annyira más a műtét előtti, sok rátapadt
hústól, orrának ívétől. A drága fogászati műtéteket megelőző
ferde fogaitól. A haja sem kék többé. Hosszabb, dúsabb,
göndörebb és sötét, mint a polírozott fekete borostyánkő. A
szeme gesztenyebarna. Ismét az a nő, aki volt, mielőtt
szilánkokra tört a szíve és a nyilvános megszégyenítés el nem
űzte, hogy teljesen megváltozzon. Ismét az a nő, aki legbelül
mindig is volt és lesz. S a hang a fejében hosszan, elégedetten,
végre boldogan sóhajt.
Ő Daisy.
 101. fejezet

A BBC NEWS honlapja, 2016. január 12., kedd, 20.00

GYILKOS SZÖKÖTT MEG A PARKHURSTI BÖRTÖNBŐL

Egy háromszoros gyilkos, Hamish Wolfe (képünkön) megszökött

a Parkhurst börtönből. A büntetés-végrehajtási intézménytől
még nem érkezett hivatalos tájékoztatás az ügyben, és az
igazgatót továbbra sem sikerült elérnünk, hogy nyilatkozzon, a
gyanú szerint azonban Wolfe már elhagyta a szigetet, amelyen
a börtön áll.
A titokban a börtönbe csempészett mobiltelefonokról
kijuttatott meg nem erősített hírforrások szerint a harmincnyolc
esztendős Wolfe, akit 2014-ben ítéltek el háromrendbeli
emberrablásért és gyilkosságért, ma késő délután kérvényezte
szabadlábra helyezését, majd eltűnt a kirobbanó
zavargásokban. Egy házi készítésű létra segítségével (lásd
lentebb) átkapaszkodott a külső kerítésre. Tudósítónk nem
tudta megerősíteni, hogy a térséget tizenöt kilométeres
körzetben rendőrkutyák segítségével pásztázzák egészen a
sandowni repülőtérig (képünk), fokozott rendőri jelenlétről
azonban beszámolt.
A repülőtéri személyzet megerősítette, hogy a repülőtérről
egy kétszemélyes, Cessna típusú repülőgép eltűnését
jelentették. Értesüléseink szerint a gép tulajdonosa jelenleg
nem lakik a szigeten, és a repülőtéri forgalomirányítók szerint
nem jelentettek tervezett repülési szándékot.
Wolfe képzett és tapasztalt pilóta. A hatóságok arra a
következtetésre jutottak, hogy repülővel szökött meg.
Az Avon és Somerset Megyei Rendőr-főkapitányság nem
tagadta, hogy a rendőrségi feltételezések szerint Wolfe az
otthonába tér vissza, ezért listát készítenek mindazokról, akikkel
potenciálisan találkozni akar majd.
Noha a rendőrség még nem adott ki semmilyen különleges
figyelmeztetést, Wolfe nagyon veszélyes bűnöző, és nem
ajánlatos a közelébe kerülni.

Az Avon és Somerset Megyei Rendőr-főkapitányság honlapján

megjelent fájl
 102. fejezet

Maggie Rose, aki Margaret Rose Baron néven látta meg a

napvilágot, és akit a szülei Daisynek becéztek, újra és újra
elolvassa a BBC honlapján megjelent hírt Hamish szökéséről.
Amikor már szinte kívülről fújja, fellapozza a Twitteren a
börtönbe illegálisan becsempészett mobiltelefonokról küldött,
helyesírási hibáktól hemzsegő tweeteket, amelyeket ezrével
osztottak már meg.
Semmi mást nem talál az interneten, ami megerősítené a
szökési históriát, de tudja, hogy Pete már majdnem egy órája
próbálja hívni telefonon. Eddig ügyet sem vetett a hívásaira,
sem az üzeneteire, a Pete kollégájától jött e-mailre azonban
felfigyelt. Az üzenet egy hivatkozást tartalmaz a BBC
honlapjához.
Maggie próbálta hívni a Parkhurst börtönt, de nem vették fel.
Próbált kapcsolatba lépni az ottani rendőrkapitánysággal is, de
mindig csak az üzenetrögzítő jelentkezik. Fogalma sincs, miért,
de valahogy mégis erőt vett magán, hogy felöltözzön.
Megpróbálja kideríteni, mennyi időbe telhet, mire egy edzett
férfi lefut tizenöt kilométert. Mennyi idő alatt ér egy könnyű
kisgép a szigetről Somersetbe?
 Vajon hozzá jön majd?
Visszaemlékszik, mit is mondott Sirocco azon az estén,
amikor találkoztak. „Van egy terve. És maga szerepel benne.” Ha
szerepel is a terveiben, neki nem úgy tűnik. Mindaz, amit
Hamish arról mondott neki, hogy számít rá, hogy bízik benne,
hazugság volt. Végig az orránál fogva vezette, miközben a
szökését tervezte.
Talán most is Siroccóval van? Együtt szöknek?
Képtelen nyugton ülni. Arra is képtelen, hogy a szobában
maradjon. Fölkel, lemegy két emelettel lejjebb a pincébe, és
felkapcsolja a halovány lámpákat.
Az első és legnagyobb helyiség padlóján döglött legyek
hevernek, a léptei alatt recsegnek. Akárhányat is söpör ki,
mindig újabbak jönnek. A legtöbbjük sima házilégy, de vannak
más jószágok is. Éjjeli lepkék, döglegyek. Fogalma sincs,
honnan jönnek így télvíz idején, de aggasztó rendszerességgel
megjelennek. Mintha lenne valami idelenn, ami vonzza őket.
Csakhogy ez lehetetlen. Gyakran takarít itt. Ez Nyugat-Anglia
legtöbbet sepert, legtöbbet leporolt, fertőtlenített és suvickolt
pincéje.
És mégis itt vannak a legyek.
Körülnéz, hogy hol van a seprű, mert nem biztos abban, hogy
a múltkor itt hagyta-e, vagy visszatette a konyhai
takarítószekrénybe. Ahogy megpillantja a sötét falakat, a
kiürített polcokat, a járólapokkal burkolt padlót, olyan érzése
támad, mintha most jött volna le utoljára.
 Még egyszer körbe kell néznie, hogy biztos nem felejtett el
semmit.
A fal mellett három hordozható fűtőtest sorakozik. A
negyedik a magas, keskeny ablak alatt áll. Ez a szoba, csakúgy,
mint a többi a házban, soha nem hideg, amikor benne
tartózkodik. Éveken keresztül nagyon magas volt a
fűtésszámlája. Most vastag porréteg borítja a radiátorokat, és
nem kell aggódnia. Többé már nem.
A magas, szűk, vízszintesen elhelyezett ablakok az
egyetlenek, amelyeket soha nem pucol meg. Több mint
koszosak. Szó szerint mocskosak, mintha valaki sárral kente
volna be őket, hogy senki se lásson be kívülről. Ennek a háznak
az egyetlen hátrányai az ablakok, pedig szükség van rájuk. Az
ablakokon jönnek be a legyek.
Ahogy Maggie elhalad mellettük, és a pince hátsó részébe
tart, megcsapja az esti levegő csípős illata. A legkisebb
pinceszoba egy fürdőszobának tűnik, de a vízvezetékeket már
évekkel ezelőtt kikapcsolták. Ha valaki megnyitná a csapot,
semmi más nem jönne belőlük, csak hideg, köhécselő levegő.
Ha bármilyen folyadék belekerülne a viktoriánus stílusú
kádba, az nem a vezetékekbe folyna, hanem a lefolyó alatti
nagy, sekély tálcába. A kád egyik oldalánál több nagy vödör áll.
A fürdőszoba makulátlan. A kád alatti tálca is. És a vödrök is.
A kád mellett egy nagy edény háztartási fertőtlenítő. Maggie
kinyitja, és a kád szélére löttyint belőle. A hipó sűrű, időbe
telik, mire végigcsorog a kádon, hogy a végén lefolyjon a
tálcába, ami lassan megtelik. Majd holnap kiüríti a kert végébe.
Ha ezt a mennyiségű fertőtlenítőszert a lefolyóba öntené, azt
észrevennék.
Hirtelen dörömbölésre lesz figyelmes, ijedten összerezzen.
Valaki van odafenn, és a hátsó ajtaját üti. Tudva, hogy nincs
más választása, mint hogy haladjon az eseményekkel, felmegy,
abban a hitben, hogy Pete az. Bizonyára azért jött, mert tudni
akarja, hogy Maggie értesült-e a szökésről, és hogy óvatosságra
intse. Pete azt hiszi, hogy Maggie-nek tartania kell Wolfe-tól.
Régebben valami új, aggasztó ridegséget érzett benne, pedig
Pete alapjában véve jó ember. Kétségtelen, hogy ismét fel fogja
ajánlani, hogy keres neki egy szobát a Crown Hotelben,
Wellsben.
A levegő mintha összesűrűsödne körülötte, és egyre
nehezebben mozog. Minden egyes, felfelé vezető lépéssel egyre
nő a nyomás a mellkasában. Valóban elképzelhető, hogy soha
nem látja viszont Hamisht?
Halkan kinyitja a hátsó előszobába nyíló ajtót. A háznak
ebben a részében korábban már kikapcsolta a biztonsági
lámpákat, így csupán egy sötét körvonalat lát az ajtó ablakán
keresztül. Akárki is áll odakint, nem annyira magas, hogy Pete
legyen az. A szíve hirtelen megugrik, de mivel nem annyira
magas, mint Pete, annyira sem lehet magas, mint Hamish, így
visszaáll a normális ritmusra. Kireteszeli és kinyitja az ajtót.
Sirocco az.
– Kint van – lép előre Sirocco, mintha Maggie beinvitálná,
elvenné a kabátját, és feltenne egy kanna teavizet. –
Megszökött. Hallotta?
Sirocco még a szokásosnál is lezserebb, lengébb ruházatot
visel. Rakoncátlan fekete haját szoros sísapka szorítja le. Az
öltözete olyan, mintha utazna valahová, és puszta látványa
újabb tüskét lövell Maggie szívébe.
A jelenléte azonban némi reményt is kelt. Még nincs
Hamishsel.
– Láttam a híreket – feleli Maggie, azon tűnődve, hogyan is
folytassa innen.
Amikor legutóbb Siroccóval találkozott, az életét féltette.
Persze most nem az óriáskerék tetején ül, hazai terepen van.
– Olvassa el ezt – nyúl Sirocco a kabátzsebébe, majd előhúz
egy darab halványkék papírt. – Olvassa el, és mondja meg,
hogy mit jelent.
Maggie lepillant, és látja a kézírást, amit azonnal felismer.
Hirtelen sokkal jobban tudja kezelni azt a nehéz érzést. Szíve,
ami eddig küzdött, hogy egyáltalán dobogjon, most megtalálta
a ritmusát.
– Jöjjön be – invitálja, és hátralép az ajtóból.
A konyhában lesz helye manőverezni. A konyhában lesz elég
fény. Ott majd jobban látja, hogy mi jön ezután.
– Nincs időnk. Úton van. Most kell elolvasnia – sürgeti
Sirocco láthatóan zaklatottan, bár különös módon ódzkodva
attól, hogy közelebb menjen Maggie-hez.
Úgy tűnik, most ő az, aki fél.
 Úton van.
Maggie a fülében érzi a szíve dobogását, ahogy a konyhába
hátrál.
– Miért kellene nekem jobban értenem? – kérdezi. – Ha maga
nem érti, miből gondolja, hogy én megértem?
Sirocco óvatosan közelít. A levél – Hamish utolsó szerelmes
levele? – kettejük között lebeg a levegőben. Aztán Maggie
kezébe kerül. Nedves. Maggie lepillant, majd ismét felemeli a
tekintetét.
– Sajnálom, de nem látom. Kell az olvasószemüvegem.
– Majd én felolvasom. Adja vissza.
Még mindig magánál tartva a levelet, Maggie elmegy Sirocco
mellett, ki a szobából, ismét a pince felé véve az irányt.
– Épp az imént hagytam lent. Egy perc, és jövök.
– Jöjjön vissza!
A lépcső pár másodpercnyire van tőle, Sirocco követi hát
Maggie-t.
– Hová megy? – kérdezi fennhangon. – Az a pince? Most
lemegy?
– Várjon meg idefönt – nyitja ki Maggie a pince ajtaját. –
Hogy értette, hogy „úton van”? Miért jönne Hamish ide? A
rendőrség itt keresné először.
A lépcső felénél visszanéz. Sirocco még fönt van, habozik.
– Értem jön – válaszolja Sirocco. – Már évek óta tervezgeti. Én
meg segítettem neki. Megírta, hogy hol találkozzunk – mutatja
a levelet Maggie-nek.
 – És hogy kerülök én a képbe? – kérdezi Maggie.
– Azt mondta, kérdezzem meg magától. Azt mondta, kódoltan
kell írnia, hogy a börtönőrök ne tudják meg, hogy mit ír. És ha
bármi olyat írna, amit nem értenék, kérdezzem meg magától.
Kérem, hadd olvassam fel magának. Nem kell lemennünk.
Most kell vele találkoznom.
Maggie szíve egy ideje egyre szaporábban ver, most azonban
már fájdalmasan kalapál. Visszamegy néhány lépcsőfokot.
– Jobban szeretném én is látni – mondja –, de rendben.
Sirocco kihajtja a levelet, kissé hátradől, hogy a feje fölött
lévő lámpa fényét jobban elkapja.

„Drágám!” – kezdi Sirocco, majd szinte győzelemittasan néz fel

Maggie-re. Maggie biccent, hogy folytassa.

„Egyre csak a régi híres szerelmekre gondolok. A hús-vér

emberekére, és azokra, amelyek csak a szerelmesek történetét
ismerők szívében gyúltak. Dido és Aeneas, Antonius és Kleopátra, VIII.
Henrik és Boleyn Anna, Artúr és Ginevra.”

Sirocco kissé akadozva olvassa a neveket, mintha nem

lennének ismerősek a számára. Maggie buzdítani akarja, hogy
csak folytassa.
 „»Ritkán végződtek boldogan« – szinte hallom, ahogyan ezt
kimondod, drága, kedves »félig üres pohár« barátném!”

Sirocco arcán megjelenik egy aprócska, idegesítő mosoly.

„De mi van azokkal, akiknek a szerelméről sose hallunk? Azokkal a

párokkal, akik huszonévesen szerelmesek lesznek egymásba,
felnevelik a gyerekeiket, a bolondulásig rajonganak a gyerekeik
gyerekeiért, az élet győzelmeit és tragédiáit együtt élik át, aztán
hosszú és többnyire boldog, áldott anonim életük végén azt mondják
egymásnak, hogy »drágám, sosem tettem volna másképp«. Hát nem
ők a szerelem igaz hősei?”

Sirocco hangja elcsuklik. Maggie tesz felfelé pár lépést, csak

hogy el ne mulasszon akár egyetlen szót is.

„Az áldott anonimitás persze nekünk nem adatik meg. Ha

egybekelnénk, osztoznod kéne a hírnevemben. Mi lennénk az új
Bonnie és Clyde, az oly sokat emlegetett Fred és Rose West, az oly
gyűlölt Hindley és Brady. Folt esne a becsületeden, drága, édes
kedvesem, szörnyeteggé válnál a házasságunkban.
Ezt nem kérhetem tőled. Mégis, tudom, hogy ha fordítva lenne, a
szíved dobogásáért én feladnám a jó híremet és a szabadságomat.
Hidd el, drágám, még ha eddig soha nem is feltételeztél semmi jót
rólam. Én feladnám a szabadulásom reményét, hogy életemet veled
tölthessem.
Ginevrám, tudod, hol találsz. Artúr várni fog.

Igaz szerelemmel
Hamish”

Sirocco újfent Maggie-re tekint.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezi. – Fogalmam sincs, hogy
hol keressem. És eddig még soha nem hívott Ginevrának.
Maggie rájön, hogy a világ egyetlen másodperc alatt
megváltozhat. Ahogyan most is. Elfordul, hogy Sirocco ne
vegye észre, amint mosolyog, és ne lássa, hogy iszonyatosan
kalapál a szíve és zúg a feje.
– Mi az? – kérdezi Sirocco hirtelen összezavarodva. – Mi van?
Maga érti ezt? Hova megy? Azonnal jöjjön ide vissza!
– Naná hogy értem – siet le az utolsó lépcsőfokon is Maggie.
Befordul a sarkon, de megelégedésére hallja a másik nő
lépteit.
– Tudja, hogy mit akar? – kiabál Sirocco, ahogy követi lefelé.
– Tudja, hogy hol van?
– Hát persze.
Maggie puhább lépteket hall, amiből tudja, hogy Sirocco leért
a lépcső aljánál a kő borította padlóhoz.
Az egész ügyben az a legmeglepőbb – gondolja Maggie –,
hogy mennyire könnyű a nőket a legbutább dolgokra rávenni.
Mint például arra, hogy menjenek le egy ismeretlen személy
pincéjébe.
Jessie esetében elég volt sérülést színlelnie. Jessie volt persze
a legnehezebb eset, mivel ő abban a hiszemben indult el
otthonról azon a szép napsütéses szombaton, hogy egy jóképű
orvossal találkozik. Alig akart elmenni az elegánsan öltözött
hölggyel, aki azt állította, hogy ő Harry személyi asszisztense,
és hogy a doktor úr sajnálatos módon késik egy színházi
előadás miatt, de majd később találkoznak a házában.
Chloe viszont könnyű eset volt. Chloe-nak eszébe se jutott
megkérdőjelezni, hogy annak a ravasz ékszerkereskedőnek a
műhelye és az irodája a pincében van. Myrtle sem kételkedett
egy percig sem abban, hogy a föld alá kell ereszkednie, hogy
megnézhesse a Disney-gyűjteményt, vagy abban, hogy a
vékony, kék hajú nő, aki odavezeti, Anita Radcliffe lánya. Most
pedig ez a megvezetett nő viselkedik éppoly bután, mint a
többiek.
Sirocco libbenő fekete alakja megjelenik az ajtóban, és
idegesen néz körbe. A pince üres, eltekintve a legyektől. Az
ajándékokkal teli dobozokat – női ruhákat és egyéb tárgyakat –
régen kidobták. Maggie nagyon óvatos duhaj. Nemrég
szabadult meg régi orvosi tankönyveitől, gyerekkori játékaitól.
Semmit sem hagy hátra, ami régebbi életéhez kapcsolná. Vagy
ahhoz, amit ebben az életében tett.
A pincében nincs semmi, amitől Siroccónak meg kellene
ijednie. Onnan, ahol áll, nem látja a vízvezetékből kikapcsolt
kádat, amelyben három nagy testű nő hullája ázott, amíg
annyira el nem bomlott, hogy földi maradványuk gyakorlatilag
súlytalanná vált. Hamish erre ráhibázott.
A két nő egymással szemben áll. Siroccónak majdhogynem
könnybe lábad a szeme.
– Hogyan? Hogy lehetséges, hogy maga tudja, hová megy
Hamish, én pedig nem?
Ahogy Maggie közelebb lép, egy pillanatig átérzi, hogy mit is
veszített ez a nő. Kinyújtja a bal kezét, mintha csupán a levelet
akarná elkérni, de valójában figyelemelterelésként teszi, hogy
Sirocco ne vegye észre, csak amikor már késő, hogy mit is tart
a jobb kezében.
A kalapács – ugyanolyan, mint amivel Odit és Broont ölte
meg – lesújt, és halántékon találja Siroccót. A kemény csont
ellenállása nagyobb, mint amekkorára Maggie számított, és a
karjába fájdalom nyilall, ahogy Sirocco megtántorodik.
Maggie újra ütésre emeli a karját, de Sirocco a földre zuhan,
fekete ruhája állott pocsolyaként terül el mellette. Nem
valószínű, hogy meghalt, egy ütés nem elegendő ehhez, de
Maggie nem vesztegetheti az idejét. Már máshol kellene lennie.
– Hogy honnan tudom, hova megy Hamish? – kérdezi a pince
földjén fekvő mozdulatlan alaktól. – Onnan, hogy ezeket a
leveleket, attól tartok, nem neked szánta. Te csak a postás
voltál.
 103. fejezet

Wolfe nyomot hagyott maga után, amit Maggie követhet. A

fluoreszkáló kövek a barlang szájánál kezdődnek, és
morzsaszerűen vezetik a mélybe. Neki persze nincs rá
szüksége. Annyiszor járt már itt, hogy még sötétben sem téved
el. Belép a barlangba, maga mögött hagyva a fényt – bár lehet,
hogy ezt réges-rég megtette. Akárhogyan is van, az ösvény
készen áll.
Néhány méter után megérzi a szagát. Nem az emlékeiben élő
borotválkozás utáni arcszesz, tusfürdő és a Hamishre jellemző,
kimondottan férfias illat elegyét, hanem egy börtön, erőszak és
frusztráció szülte szagot.
Mindkettőt szereti.
A sziklákon csordogáló víz hangja szinte muzsika füleinek.
Amikor Hamish először hozta ide, valóban zeneként élte meg.
Volt egy elemmel működő CD-lejátszó a hátizsákjában, egy
piknikszőnyeg, egy takaró, hideg pezsgő, poharak és rengeteg
gyertya.
– Nem szeretem a barlangokat. Klausztrofóbiás leszek tőlük –
panaszkodott akkor Daisy, pedig valójában arra gondolt, hogy
nem szeret meredek lejtőkön felfelé mászni, hogy elérjen a
barlangig.
És nem szerette nagy testét falakon lévő apró nyílásokba
bepréselni.
– De ez tetszeni fog – ígérte Hamish. – Van ott egy tó, amelybe
Artúr és Ginevra jegygyűrűjét dobták több száz évvel ezelőtt. A
szikla köréjük nőtt, és ma már csak két apró aranykarika
látszik a sziklatömbben.
Ezután már örömmel ment, hiszen ki tudna ellenállni az
örök szerelemről szóló mesének. Vagy a szívtelen
megcsalásnak. A legendát kétféleképpen lehet értelmezni.
Húsz évvel ezelőtt Hamish a barlangot tündérkertté
változtatta, melyben több tucat apró, lobogó fény világított.
Maggie a szőnyegen ült, és ámulva nézte, hogy az a gyönyörű
férfi ennyit fáradozott miatta. Abban a pillanatban tudta, hogy
jóban-rosszban, élete végéig szeretni fogja.
Akkor még nem sejtette persze, hogy mennyire rosszra
fordul a dolog.
A szűk sziklahasadék egyre ereszkedik lejjebb, neki pedig
követnie kell, de tudja, hogy a másik oldalon ott várja majd.
A nagy kupolás csarnok sokkal sötétebb, mint amilyenre
emlékezett. Hamishnek most nem volt sem ideje, sem
lehetősége, hogy mécseseket gyújtson. Csak egy kis
zseblámpája van és egy utazószőnyege, mindkettőt a
repülőgépről szerezte.
Ott ül, háttal a folyónak, és nézi, ahogy közeledik.
– Szia, szépségem – köszönti.
 Maggie közelebb lép, lehuppan mellé. Még a sötétben is
látszik, hogy Hamish mennyire sápadt. Sokkal idősebb, mint a
fiú, akibe beleszeretett, mégis pontosan az a férfi, akinek a
képét emlékeiben őrizte két évtizeden át. Csak a szomorúsága
más. A szomorúság, amiért Maggie azzá lett, ami.
– Mióta tudod? – teszi fel a kérdést Maggie, pedig tudja a
választ, mielőtt még Hamish kimondaná.
– Szinte az elejétől – feleli a férfi. – Valaki odatette a
bizonyítékot. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, csak te lehetsz
ennyire okos.
Persze. Hamish már az előtt tudta, hogy Maggie Rose és Daisy
Baron egy és ugyanazon személy, hogy meglátogatta őt a
börtönben. Maggie-nek észre kellett volna vennie, hogy
felcsillan a szeme, amikor felismeri, és hirtelen élesen felvillan
előtte az igazság. De Hamish is éppannyi ideje játszotta a
játékot, mint Maggie. Csak ő jobban.
Hamish próbál mosolyogni, de nem sok sikerrel. Nagyon
sokba fog neki kerülni a tudat, hogy mivé is tette Maggie-t.
– És az egyetlen, aki eléggé utált – teszi hozzá Maggie.
Hamish roppant szomorú.
– Még mindig? – kérdezi.
– Nem – rázza a fejét Maggie.
– Hát, gondolom, az is valami.
Sok évvel ezelőtt, ezen a helyen alig tudta visszafogni magát,
hogy ne érjen Maggie-hez. Most elhúzódik. Maggie kinyújtja a
kezét, Hamish kézfejét simogatja. Hamish nézi.
 – Komolyan? – kérdezi Maggie. – Én voltam az első, aki az
eszedbe jutott? Ennyi idő elteltével?
Hamish megfordítja a kezét, és egy pillanatnyi habozás után
megfogja.
– Ez az egész barlanghistória többé-kevésbé meggyőzött –
néz körül. – Különösen miután Myrtle-t itt találták meg. Utána
meg anyámnak elküldted azokat a könyveket. Azt hitted,
elfelejtettem, hogy Margaretnek hívnak? Hogy soha nem
tudtam, mi a középső neved? A könyvek aztán bebizonyították.
Soha nem értetted az ikes igéket. És hogy nem azt mondjuk,
hogy „fiatal éveiben”, hanem hogy „fiatalkorában”. Pedig
hányszor magyaráztam neked?
Maggie közelebb húzódik.
– Ne mondd, hogy még mindig nyelvtanmániákus vagy.
– Mi történt Siroccóval? – kérdezi Hamish.
Maggie nem válaszol, Hamish pedig rájön, hogy mi történt
vele.
– Tudtad – hadarja Maggie. – Már akkor tudtad, amikor
bevontad őt a játékba. Amikor elküldted hozzám azzal a
levéllel.
Hamish nem vitatkozik. A sok-sok év alatt Maggie-be ivódott
sötétség megtalálta a Hamishbe vezető utat is.
– A rendőrség hamarosan kiszáll a házamhoz. Meg fogják
találni. Rá fognak jönni, hogy én öltem meg a másik hármat is.
Tudni fogják, hogy ártatlan vagy.
– Jessie, Chloe és Myrtle – sorolja Hamish, mintha állandóan
csak az ő nevüket ismételgetné. – Muszáj volt háromnak
lennie?
– Kettő még lehet véletlen egybeesés – válaszolja Maggie. –
Háromnál már sorozatgyilkosról van szó.
Hamish lassan bólint, Maggie pedig azt gondolja, hogy sokat
kell még dolgoznia azon, hogy elmúljon a szomorúsága. De az
is rendben van. Rengeteg az idejük.
– Odi és Broon? Odi látott téged bejönni ide? Ezért?
Maggie kezdi unni, hogy halottakról beszélnek. Nem ezért
jött.
– Ki tudja? Odi félt tőlem, de hát ő mindentől félt. Viszont
nem szeretem az elvarratlan szálakat.
– Úgy tűnik, akkor most szabad ember lettem – derül fel
Hamish arca, de a megkönnyebbülés erőltetettnek és
mesterkéltnek tűnik. – Bár egy repülő elrablásáért még mindig
elítélhetnek.
Maggie is mosolyog.
– Attól tartok, ezen nem segíthetek.
– De mi volt a terv? Hogy bent hagysz elrohadni? Amikor a
rendőrség megtalálta azt az irodát, amit béreltél, a
számítógéppel és azzal az átkozott tollal, amin az
ujjlenyomataim voltak – különben is hogy csináltad? –, azt
hittem, hogy vége. Hogy lesz még egy utolsó látogatás, rám
mosolyogsz azzal a macskamosolyoddal, és sose látlak többé.
Tekintete erősen magához láncolja Maggie-ét, egy
másodpercre sem engedi el.
 – Azzal a tollal írtad alá a szerződésemet – feleli Maggie. –
Csak kicseréltem benne a betétet és levettem róla a kupakot.
De nem, soha nem hagytalak volna a börtönben elrohadni.
Talán azt hittem, hogy egymásba szeretünk, és börtönfeleség
lesz belőlem. Aki odaadó, hűséges, és fáradhatatlanul azon
dolgozik, hogy kiszabadítson, de valahogy mégsem sikerül
neki.
– És közben pontosan ott tartasz, ahol szeretnél tartani. A
hatalmadban.
– Valami olyasmi. De persze elegendő elrejtett bizonyítékom
van ahhoz, hogy bármikor kiengedjenek, ha esetleg
meggondolnám magam.
– Mi, az áldozat haja? Ruhái? Valahol egy
páncélszekrényben? Csak arra várva, hogy felbukkanjon egy
ártatlan balek, akinek a nyakába lehet varrni a dolgokat?
Maggie mosolyog.
– És most mi lesz?
Maggie nemtörődömséget színlelve megvonja a vállát, pedig
a szíve soha nem kalapált ennyire gyorsan.
– Te szabad vagy. Erre a házamban fekvő halott nő a
garancia. Én leszek hat ember gyilkosa, te meg az ártatlan férfi,
akit tévesen ítéltek el. Nemzeti hős lesz belőled. Visszatérhetsz
a munkádhoz, degeszre keresheted magad nyilvános
fellépésekkel, családot alapíthatsz, és élheted azt az életet,
amiről mindig is álmodtál.
– Te meg közben rács mögött leszel?
 – Hát ezt nem mondtam.
Hamish hosszan néz a szemébe, és Maggie rájön, hogy tudja,
mi a szándéka. Ha Hamish ma este elfordul tőle, fel fog mászni
a Gorge legmagasabb pontjára. Nem ő lesz az első megrontott
nő, aki a hideg, meredek fal tetején keres vigaszt a bánatára.
Maggie látványosan az órájára néz, bár amióta belépett a
barlangba, pontosan tudja, hogy hány óra van.
– Hamarosan a nyomunkban lesznek, drága rég elvesztett
szerelmem. Melyik megoldást választod?
Hamish hatalmasat sóhajt, akkorát és oly fájdalmasat, hogy
Maggie azt hiszi, az összes levegőjét kiengedi magából. Aztán
ügyetlenül, mintha csak túl sokáig ült volna, feláll. Kinyújtja a
kezét, megfogja Maggie-ét, és felhúzza. Egy szívszorító
pillanatig Maggie azt hiszi, meg fogja csókolni. Ehelyett
azonban Hamish nagyot lép hátra.
– Igazán nagyon sajnálom, amit Oxfordban veled tettem –
emeli fel a tekintetét, és elnéz a válla fölött, a háta mögé. – De
már túl kellett volna tenned magad rajta.
Maggie megfordul, és halvány fényeket lát közvetlenül az
egyik kiszögelés előtt. Két alakot ismer fel.
Pete-et.
És Siroccót.
 104. fejezet

– Maggie Rose, letartóztatom Jessie Tout, Chloe Wood, Myrtle

Reid, Odi Smith és Broon Richards meggyilkolásáért – mondja
Pete. Gondolatai közben szélsebesen cikáznak a fejében, és
méricskéli a távolságot a barlangban lévő négy ember között,
figyelmeztetve magát a veszélyes helyekre, mert Maggie
tekintetéből látja és tudja, hogy még nagyon sok minden
fordulhat rosszra. Egészen biztos, hogy Maggie-nél fegyver
van, és nagyon közel áll Hamishhez. – Maga nem…
– Fogd be azonnal a szád! – Igazából Pete-tel kiabál, bár
tekintetét a mellette álló nőre szegezi. – Ki a fene maga? – egy
pillanatra nem vesz tudomást sem Hamishről, sem Pete-ről, de
ez nem tart sokáig.
Nemsokára egész mérgét a szeretőjén fogja kitölteni, aki
eldobta őt. Immár másodszor.
A nő, akit Maggie Sirocco Silverwoodként ismer, épp szólásra
nyitja a száját, de Pete megfogja a karját, és félbeszakítja.
– Ez itt Liz Nuttall bűnügyi nyomozó – közli. – Hamish
összekötő tisztje. Az imént nem ártott neki, ezt, gondolom,
megkönnyebbülve veszi tudomásul, de végig
lehallgatókészülék volt rajta, így mindent hallottunk, ami a
házában történt. Hamishen is volt lehallgatókészülék
egyébként.
A szeme sarkából Pete látja, hogy Liz széthúzza hatalmas
kabátját, hogy Maggie is lássa a testpáncélját, ami elvileg a
késszúrásoktól védte volna. Ugyanakkor soha többé nem küld
egy őrmestert még egyszer ilyen helyzetbe. Az a tizenöt perc,
amit Liz Maggie házában töltött, élete leghosszabb tizenöt
perce volt. Különösen amikor Liz lement a pincébe, és
megszakadt a vonal.
Maggie sarkon perdül, és Hamishre néz.
– Te tudtad? Te is benne voltál?
Hamish egyszer bólint a fejével. Tekintetét leveszi Maggie-
ről, és Lizen állapodik meg.
– Eltartott egy darabig, hogy meggyőzzem Lizt, de a végén
mégiscsak sikerült.
– Liz pedig meggyőzött engem – teszi hozzá Pete. – Maggie, a
játéknak vége. Szeretném, ha velem jönne.
Ismét előrelép, próbálja Lizt Maggie elől eltakarni, mert
tényleg nem tetszik neki, ahogy ez a két nő egymást méricskéli.
Lizt persze nem fogja megfélemlíteni az a nő, akit hónapok óta
rács mögé akar dugni. Mindkét kezét fölemeli, és leveszi előbb
a sísapkáját, majd hosszú, fekete parókáját.
– Ez egy zselés sapka – mondja Maggie-nek. – Gördeszkások
viselnek ilyet a veszélyesebb mutatványaikhoz. Tudom, hogy
szét akarta loccsantani az agyvelőmet, de csak erős fejfájást
okozott.
 Hamish mozdulni látszik.
– Hamish, maradjon, kérem, ott, ahol van – szólal meg Pete. –
Maggie, térdeljen le, kezét emelje magasra. A tőlem telhető
leggyorsabban és legkényelmesebben fogom csinálni, de ki kell
innen vinnünk.
Válasz helyett Maggie hátrálni kezd.
– Megőrültél? Tényleg azt hitted egy percre is, hogy el fogtok
ítélni? Gondold végig, mit tettetek. Jogtalanul kutattátok át a
házamat, betörtetek, behatoltatok, az óriáskeréken
megfenyegettetek. Nem beszélve arról, hogy megszöktettetek
egy gyilkosságért elítélt bűnözőt a börtönből. A vallomásomat,
amit magnóra vettetek, kényszer alatt tettem, amikor az
életemet féltettem. Sokkal nagyobb az esélye, hogy ti kerültök
börtönbe, mintsem hogy én. – Hamishhez fordul. – Ami pedig
téged illet, te ott fogsz megrohadni.
– Hivatalosan csak a te engedélyeddel voltunk a házadban –
feleli Pete. – A betörés – vagy a szó szoros értelmében
behatolás, mivel az ajtód nem volt bezárva – örökre
megoldatlan rejtély marad. Semmi sem sugallja, hogy bármi
közünk is lenne az origamirózsához, az asztal aljára írt
szöveghez és a karácsonyra küldött margarétákhoz.
– Pedig én tudom, hogy közötök volt – köp gyakorlatilag Pete-
re Maggie. – Te rendezted meg azt a betörést, hogy megszerezd
a hozzájárulásomat ahhoz, hogy a helyszínelők bejöjjenek a
lakásomba. Te tetted fel a személyes adataimat a Facebookra.
Te próbáltál megijeszteni, hogy félelmemben hamis
tanúvallomást tegyek.
– Bizonyítsd be – jegyzi meg Pete. – Bizonyítsd be, hogy
hármunk közül bárkinek is köze lett volna mindehhez.
– Ami az óriáskerekes incidenst illeti – szól közbe Liz –, én
egészen másképp emlékszem rá. A maga ötlete volt. Maga
ijesztett rám, amikor legfelül jártunk. Egyébként Sandra és
Bear is ezt fogja megerősíteni.
Ahogy telnek a másodpercek, Maggie egyre mérgesebb, és
Pete tudja, hogy most kell véget vetni a dolognak. Maggie
azonban Hamishhez fordul.
– Megszöktél a börtönből és elloptál egy repülőt. Az komoly
bűntény, és ha ez a két alak segített neked, akkor az
önmagában is elég, hogy…
– Valójában nem szökött meg – hangzik a barlang végéből
egy újabb hang.
Pete-nek tudnia kellett volna, hogy Latimer nem lesz képes
sokáig kimaradni a dolgokból. Minden bizonnyal felelni fog
még azért, amiért sokáig eltitkolták előle, hogy ő és Liz titkos
küldetésen vannak. Különös módon azonban
megkönnyebbülést érez a főnöke láttán. Főleg mert nem
egyedül jött. Legalább két rendőr kísérte a barlang bejáratáig.
És Sunday is vele van.
Latimer körbenéz, és Maggie-hez intézi a szavait.
– Nem történt semmiféle tizenöt kilométeres menekülés, sem
pedig James Bond-szerű kisrepülős szökés – magyarázza. – A
létrára és a házi készítésű kulcsokra csak azért volt szükség,
hogy legyen néhány fénykép, amit Sunday felhasználhat egy
igen meggyőző, ám hamis BBC-honlaphoz. És hogy némi zajt
keltsünk a Twitteren. Hamish rendőrautóban hagyta el a
Parkhurstöt, és kompon, valamint autópályán érkezett ide.
Gyakorlatilag még mindig rendőri őrizetben van, és a
csapatom egyetlen bűntényt sem követett el. – Pete-re pillant,
és halkabban folytatja: – Bár Isten a megmondhatója, hogy
igencsak közel jártak hozzá.
– Maggie – szólal meg Hamish –, most Pete-tel kell menned.
Maggie visszafordul Hamishhez, és a fejét rázza. Tekintete
nem hagyja el Hamishét, pedig biztosan érzi, ha nem is látja,
hogy Pete, Latimer, Sunday és Liz felé tartanak. Csak isten
tudja, hogy fogják őt sértetlenül kivinni innen, ha küzdeni
kezd, de mindenképpen le kell zárniuk az ügyet. Mögöttük még
több egyenruhás rendőr érkezik.
– Engem szeretsz – mondja Maggie Hamishnek. – Tudom,
hogy így van.
– Nem – vágja rá Liz, és hangját visszhangozza a barlang. – Ő
engem szeret. Ez a rész igaz volt.
Hamish egy utolsót lép, hogy Maggie-hez közel kerüljön.
– És a kutyát nem is Daisynek hívják – kiáltja Liz. –
Szörnyella a neve.
Maggie meginog, de még mindig Hamisht nézi. Pete szerint
egyikük sem pislogott legalább egy perce. Hamish kinyújtja a
karját, és Maggie vállára teszi, lehajol, arcon csókolja, majd súg
valamit a fülébe. Maggie mintha ráborulna. Hamish átnéz a
válla fölött, és Pete felé biccent.
Hirtelen fájdalmas sikítással Maggie kiszakítja magát Hamish
karjaiból, és nekiesik. A meglepetéstől Hamish elveszti az
egyensúlyát. Liz előreugrik. Maggie elszalad. A barlangot nem
hagyhatja el, túl sok rendőr állja el az utat, de nem is a bejárat
felé igyekszik. A nedves mészkő utolsó szakaszán át a folyó felé
botorkál.
– Daisy! – kiáltja Hamish, amikor Maggie leveti magát a
vízbe.
Az ár eléri és magával ragadja. A barlangban tartózkodó
összes rendőr a folyó széléhez fut, és zseblámpájával a vízbe
világít. Latimer fénysugarában látni vélnek egy sápadt kezet,
ott, ahol a víz szalad tovább a föld alá. Utána semmi.
 105. fejezet

A The Times online kiadása, 2016. január 14.

FOLYAMATBAN LÉVŐ FELLEBBEZÉSE ALATT ENGEDTÉK

SZABADLÁBRA A GYILKOST

A legfelsőbb bíróság döntése alapján Hamish Wolfe-ot tegnap a

folyamatban lévő fellebbezési eljárásban szabadlábra helyezték.
– Ma reggeli értesüléseim alapján – mondja Lord Justice
Robinson – úgy tűnik, újabb bizonyítékok kerültek elő.
Amennyiben kellően bizonyító erejű bizonyítékokról van szó,
idővel megváltoztathatják Mr. Wolfe ítéletét. Addig viszont nem
látom értelmét, hogy Hamish Wolfe ne térhessen vissza a
családjához.
A rendőrség ma reggel a Jessie Tout-, Chloe Wood- és Myrtle
Reid-gyilkosságok fő gyanúsítottjaként a harmincnyolc éves
Maggie Rose ügyvédet és valós bűncselekményekről szóló
könyvek szerzőjét nevezte meg. Rose egy letartóztatási kísérlet
során megszökött a rendőri őrizet alól, és feltételezések szerint
meghalt. Holttestét jelenleg nagy erőkkel keresi a rendőrség.
A harmincnyolc éves Hamish Wolfe-ot 2014-ben
életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és ebből tizenöt
hónapot töltött börtönben. Miközben a családja és barátai nagy
energiával küzdöttek a szabadlábra helyezéséért, ügye akkor ért
fordulóponthoz, amikor megnyerte összekötő tisztjének, a
harmincnégy éves Elizabeth Nuttall rendőrnyomozónak a
bizalmát és támogatását.
Az elvált, kétgyermekes családanya ma reggel arról
tájékoztatta az újságírókat, hogy Wolfe és közte romantikus
kapcsolat alakult ki, és nem sokkal Wolfe szabadlábra
helyezésének hivatalos elintézése után egybekelnek.
Nuttall nem az egyetlen nő, akit elvarázsolt a jóképű egykori
sebész (állítólag hetente több száz levelet kapott a börtönben),
de Nuttall esetében ez a gyengéd érzelem még sokba kerülhet.
Az Avon és Somerset Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője
megerősítette ma reggel, hogy Nuttallt felfüggesztették
nyomozói tisztségéből, és minden bizonnyal fegyelmi bizottság
elé kerül az ügye, amiért egy elítélttel romantikus kapcsolatot
alakított ki, és arról feletteseit nem tájékoztatta. Ha kiderül,
hogy helytelenül járt el, elbocsáthatják a rendőrség
állományából.
Egy reggeli sajtótájékoztatón Tim Latimer bűnügyi főfelügyelő
nem kívánta elítélni Nuttall rendőrnyomozó tettét. Mint
mondta:
– Természetesen teljes körű vizsgálatra van szükség, de a
jelen állás szerint büszke vagyok a beosztottjaimra, különösen
Pete Weston bűnügyi nyomozóra és Liz Nuttall bűnügyi
nyomozóra, akik az igazságszolgáltatást a magánéletük elé
tudták helyezni.
Hamish Wolfe-ot nem értük el, hogy nyilatkozzon, de úgy
tudjuk, a szüleinél van egy nem publikus helyen. Nuttall
kisasszony viszont elárulta, ennél boldogabb már nem is
lehetne, hiszen bebizonyosodott vőlegénye ártatlansága, és
nagyon várják, hogy normális életet élhessenek együtt.
– Nem sokkal az után kezdtem hinni Hamishnek, hogy én
lettem az összekötő tisztje – nyilatkozta nekünk. – Aztán már
csupán az volt a kérdés, hogyan szerezzünk bizonyítékot, és
hogyan győzzük meg a kollégáinkat arról, hogy az
igazságszolgáltatásban tévedés történt.
A pár még nem döntötte el, mikor fog egybekelni.
– Hamarosan – jelenti ki Nuttall kisasszony. – Nagyon hamar.
Hamishnek nyilván szüksége van rám, hogy újra beilleszkedjen
a kinti világba. Nekem meg türelmesnek és megértőnek kell
lennem vele szemben, de igen, hamarosan összeházasodunk.
Nem, pár napig most nem beszéltem vele, de ez így rendben is
van. Szüksége van egy kis élettérre.
Amikor megkérdezem, hogy mi történt volna, ha nem találnak
bizonyítékot, ha továbbra is azt hiszi, hogy Hamish bűnös, nem
tud azonnal válaszolni. Elhatározom, hogy tovább feszegetem a
kérdést, és megkérdezem, mi volt előbb: az ártatlanságába
vetett hit vagy a veszélyesen ellenállhatatlan vonzódás.
– Beleszerettem – közli. – Nyilván sokkal boldogabb vagyok,
hogy egy ártatlan embert szeretek, de ha mégis bűnös lett
volna? – Itt megáll pár másodpercre, mielőtt válaszolna: – Akkor
is ugyanúgy szeretném.
{1}
A margaréta angolul: Daisy
 TARTALOM
PROLÓGUS
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
49. fejezet
50. fejezet
51. fejezet
52. fejezet
53. fejezet
54. fejezet
55. fejezet
56. fejezet
57. fejezet
58. fejezet
59. fejezet
60. fejezet
61. fejezet
62. fejezet
63. fejezet
64. fejezet
65. fejezet
66. fejezet
67. fejezet
68. fejezet
69. fejezet
70. fejezet
71. fejezet
72. fejezet
73. fejezet
74. fejezet
75. fejezet
76. fejezet
77. fejezet
78. fejezet
79. fejezet
80. fejezet
81. fejezet
82. fejezet
83. fejezet
84. fejezet
85. fejezet
86. fejezet
87. fejezet
88. fejezet
89. fejezet
90. fejezet
91. fejezet
92. fejezet
93. fejezet
94. fejezet
95. fejezet
96. fejezet
97. fejezet
98. fejezet
99. fejezet
100. fejezet
101. fejezet
102. fejezet
103. fejezet
104. fejezet
105. fejezet