Szepes

Mária

A VÖRÖS OROSZLÁN

AZ ÖRÖK ÉLET ITALA

Copyright © Szepes Mária, 1946, 1984, 1989, 2007

Hungarian edition © Neemtree Corporation AG., 2014
Cover design © Neemtree Corporation AG., 2007

A Vörös Oroszlán

Címoldal
Kedves Olvasó!
A Vörös Oroszlán csodálatos reinkarnációja
Adam Cadmon
Adam Cadmon kézirata
ELSŐ KÖNYV • A PRÍMA MATÉRIA
Sebastian, aki nem érkezett meg sehová
Eduard Anselmus Rochard
A befalazott kripta
A transzmutáció
A mágikus név
A kentaur
Idézés
„A legmélyebb mélység legalsó pontján”
Árnyak völgye
A marburgi professzor
A Magister és az ellensége
A kozmikus oltás
A Nap és a Hold
Visszfény
Homunculus
Az asszonyember
A király barátja
„A ház, amelynek nincsen kapuja”
MÁSODIK KÖNYV • TÉGELY A TŰZBEN
Louis de la Tourzel
Monsieur Bayon
José de Assis szelleme
A „bárányok” követe
Asztrálhullámok
 A fekete Erósz
A zöld ablak
HARMADIK KÖNYV • A FŐNIXMADÁR FÖLREPÜL
A Vízöntő jele
A Hold temploma
A Nagy Szentély
Messiások Előcsarnoka
„A férfi, aki nem hal meg”
A múlt első követe
Párizs, 1780
Az élő kristály
Trianon
Két levél
Gróf Cagliostro árnyéka
Anna Müller
A koporsó
A kísértet
A Kyilkhor
Fordított kép a tükörben
Oroszlánkörmök
Isabelle
A fekete mágus
Bezárult kör
Opus Magnum
A SZERZŐ TOVÁBBI KÖNYVEI
SZEPES MÁRIA ALAPÍTVÁNY
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉDESVÍZ MAGAZIN
 A Vörös Oroszlán
csodálatos reinkarnációja

E bevezetésben szeretném elmondani az olvasóknak, milyen előzményei

voltak e műnek, s hogyan vonzott be témájába, mint mágnes a
vasreszeléket. Külön öröm nekem, hogy olyan valaki adta magyar
kiadásának ezt a gyönyörű formát, aki nem csak kiadóm, hanem
időtlenül régi barátom, akit szintén e könyv irányított először arra az
útra, amelyen ma is halad, s fontos feladatot tölt be.
A Vörös Oroszlánról én legszívesebben egyes szám harmadik
személyben beszélnék, mert teljesen önálló, különös életre kelt. Egyéni
sorsa van már. Nem állítom, hogy születéséhez nem volt szükséges tény,
hogy írónak születtem, nyolcéves korom óta úgyszólván minden
műfajban dolgoztam. Agyalkatom, fantáziám, s különféle, kezem alá
csúszó történelmi, tudományos források is szükségesek voltak hozzá.
Mégis úgy érzem, hogy csak használható eszköze, közvetítője voltam egy
nálam hatalmasabb erőnek, inspirációnak; nem tudom, mi a pontos neve,
de van.
Bizonyos, hogyha előre sejtem, micsoda tűztengerré gyúl ki a tollam
alatt, mikor 1939-ben írni kezdtem, nem mertem volna vállalkozni rá.
1938-ban meghalt a kisfiam. Olyan nagyszerű családba születtem,
színészek, filmesek, zenészek, írók közé, akiknek „bohém” élete nem
züllött szabadságot, hanem nyitottságot, kíváncsiságot jelentett a
művészet, filozófia és tudományok felé. Nem voltunk kispolgárok,
dzsentrik, de valamennyi emberfajtát, irányzatot megismertük,
figyelemmel kísértük országunk és földünk viharos eseményeit is,
tudatosítottuk veszélyeit, de soha nem tartoztunk egyetlen szélsőséghez,
párthoz sem.
Férjem, Szepes Béla olimpikon, grafikusművész, karikaturista,
újságíró, nemcsak a magyar, hanem a nagy világlapoknak is dolgozott. Ő
tette lehetővé, hogy mindazzal foglalkozzam, ami érdekel, s hozzájussak
német, angol forrásmunkákhoz. Mindkét nyelven tökéletesen olvasok.
Az alkímia volt soron nálam éppen. Elhatároztam, hogy valamelyik
érdekes alkimistáról fogok írni egy novellát. Megragadott e kényszerűen
bujkáló kísérletezők tragikus sorsa. Őket pénzre, hatalomra éhes
nagyurak éppúgy félreértették, mint véres történelmünk valamennyi
nagy elméjét. A mentális alkímia igazi beavatottjai sohasem
„aranycsinálásra” törekedtek, hanem arra, hogy „emberólomból
emberarannyá” transzmutálják saját lényüket. Azon fáradoztak, hogy
lelkükben, szellemükben létrejöjjön a Bölcsek Köve, az „iható arany”, az
Örök Élet igazi elixírje. Amikor valamelyik korlátlan hatalmú uralkodó
fogságába esve sem tudták kiszolgálni annak pénzéhes kapzsiságát,
megkínozták, kivégezték őket. Persze közben rengeteg érdekes
felfedezésre bukkantak a természet titkait fürkészve alkimista
műhelyükben. A mai tudomány ezt már sorra bizonyítja. Például, hogy
az elemek egymásba átalakítható energiák: „műanyagkorszakunk” jelzi.
Azt is, hogy lehet aranyat, drágakövet, érrendszert tisztító, életet
meghosszabbító vitaminokat, gyógyszereket és járványokat, fertőzéseket
legyőző antibiotikumokat, szérumokat létrehozni.
A kémia az „alkémia” leszármazottja, csak éppen nagyobb
tévedésekkel s drágábban teremti meg hasznosnak vélt, de gyakran
ártalmassá váló „arkánumait”, mint a természet zseniális biomágiája,
amelyet utánozni próbál.
A Vörös Oroszlán izgalmas cselekménye négy évszázadot fog át,
valójában az alkímia történetét és a keleti filozófia legmélyebb kulcsait
rejti olyan keresők számára, akik, ha többször elolvassák, rájönnek,
milyen sok s mindig új pszichoarcheológiai rétegre találnak benne.
Bizonyos, hogy engem megrendített a lángolás, amely írása közben
váratlanul felgyúlt bennem. Ráébredtem, nem egy novella
lélekvesztőjébe szálltam ezúttal, hanem kozmikus rakéta repít olyan
kiterjedések közé, amelyektől elszédülök. S ezt a csillagutazást nem
tudom abbahagyni. Egyre szélesedik. Tűztenger hullámaira emel. S noha
a cselekmény vázlatát ismerem, meghökkentő mondatok ömlenek a
tollamból, amelyekre másodpercekkel előbb gondolni se mertem volna.
Egyfajta énhasadás volt ez. Énem egyik részét, a képzeletemet olyan
képek, színek, szenvedélyek, bizarrul hiteles karakterek közé merítette,
amelyeket „józan eszem” riasztónak talált, szűkölt tőle. „Úristen, mi ez?
Mit fognak szólni hozzá?” Belső vívódásomra a felelet mindig az volt:
úgysem adják ki soha. Öt évig írtam. Egy szomszédnőnk Leányfalun, a
„Noé bárkáján”, aki gyakorlott gépírónő volt, észrevette, micsoda
kéziratköteg halmozódik előttem kis szobánk íróasztalán. Addig fogalma
sem volt róla, hogy író vagyok. Érdekelte a téma. Felajánlotta, járjak fel
hozzájuk, ő diktálásra harminc oldalt tud gépelni naponta. A háború
utolsó borzalmait éltük. Budapest körül bezárult az ostromgyűrű.
A tőlünk huszonöt kilométerre lévő fővárost szőnyegbombázások
tarolták romhalmazzá.
Esténként piros nyomjelző rakéták sztakkatói rajzolódtak az égre,
nappal tüzek sűrű, fekete füstgomolyai emelkedtek a látóhatárra. Óriási
dördülések rengették meg a mi kis házunkat is. Egy közeli bombatalálat
betörte ablakainkat. Robbanások öklözték bezárt ajtóinkat. Azt sem
tudtuk, ki él, ki halt meg rokonaink, barátaink közül, akik a város
pincéiben rekedtek. S én ebben a repülőtámadások, ágyúk, gépfegyverek
dübörgésétől, kelepelésétől hangos apokalipszisben diktáltam-diktáltam
naponta harminc oldalt e furcsa könyvből, amelyet senki sem ismert,
olvasott addig, amíg gépelése el nem készült teljesen.
Se férjem, bátyám, szüleim, se barátaim. És amit nem hittem, nem is
reméltem háromévnyi lélegzetnyi szabadságban, A Vörös Oroszlán első
kiadása megjelent a Hungária Kiadónál 1946-ban. Bestseller lett. 1947-
ben államosították a kiadókat, és mint valamennyi könyvet a boltokból,
könyvtárakból, amelyek tartalma eltért az egyetlen törvényes
„ideológiától”, A Vörös Oroszlánt is bezúzták, elégették. Nagyon jót tett
neki. A halhatatlanságról szól, tehát nem lehetett megölni. Hamvaiból
felrepült, mint a főnixmadár.
Második kiadását 1984-ben, „fantasyként” hozta ki a Kozmosz Kiadó,
némi rövidítéssel, utószóval. Harmadik, teljes szövegét a Háttér Kiadó.
Az is elfogyott. Münchenben kitűnő német fordításban a „hónap
könyve” lett 1984-ben. S azóta ott a hetedik kiadás fogy. Megjelent
Amerikában magyarul és angolul is, de fontos tárgyalásokat folytat róla e
legszebb magyar kötet gondozója több világnyelv komoly, nagy cégeivel.
Az örök emberi problémákat felvető s azok megoldását kínáló A Vörös
Oroszlán tovább folytatja tehát sorsa által kijelölt saját pályáját, hogy
átadja soha aktualitását nem vesztő üzenetét e nyugtalanító korszak
szellemi támaszt kereső, gondolkodó olvasóinak.
 Adam Cadmon

Adam Cadmon levele sok évvel ezelőtt, 1940 nyarán érkezett el hozzám a
kis házba, amelyről néhány bizalmas barátomon kívül senki sem tudott.
Alacsony parasztház volt, vadszőlővel futtatott verandával, zöld zsalus
ablakokkal és meszelt falakkal. Szelíden lejtő domb oldalába ágyazva
állott, öreg, illatos hársak sátra alatt. Sem vonaton, sem autón nem
lehetett megközelíteni; a legközelebbi vasútállomástól egyórás,
dombokon áthaladó út vezetett hozzá. A posta is csak hetenként egyszer
cserkészett fel „Noé bárkájába”, ahogy tanyámat elneveztem. A ház
szobáit belül kényelmes, modern lakóhelyiségekké alakítottam át, de a
vizet kézzel pumpáltam fel a kútból a tartályba, este pedig
petróleumlámpával és gyertyákkal világítottam, de 1940-ben mi,
érzékenyebb emberek általában már szívesen emigráltunk a „primitív”
múltba a „kultúra” dühöngő áldásai elől.
Ablakaimból s verandámról szőlővel beültetett, széles dombhátakra, s
lábuknál a Duna tükrös felszínére láttam.
Házamat gondos kereséssel, szándékosan választottam ilyen
hozzáférhetetlen helyen. Éreztem, ha nem tépem ki magamat a város
zaklató légköréből, sohasem jutok el munkám befejezéséig.
Foglalkozásom a városhoz köt. Mint egy nagy kórház idegosztályának
vezetője, teljességgel lehetetlennek látszott, hogy függetleníteni tudjam
magamat egy csomó kötelezettség alól. A különféle pályák között talán
az orvos leginkább rabszolgája mesterségének, mert olyan területen áll
poszton, ahol nincsenek szabályozható dolgok; minden esemény sürgető,
ijesztő váratlansággal tör elő, és nem tűr halasztást.
Az irány, amellyel pionírként foglalkozom, súlyos dilemma elé állított.
Mesterségem és könyvem is – amelyhez éveken át gyűlt az anyag – egész
embert kívánt. Bizonyos részletkérdések tisztázásához nagy olvasási
restanciám volt. Megkíséreltem az éjszaka egy részét feláldozni, de
egészségem sínylette meg, s ami még rosszabb, maga a munka is. Olyan
problémákat tárgyaltam, amelyek összpontosított erőkifejtést követeltek,
különben tételei meggyengültek, és kitűnő támadási felületet nyújtottak.
Én pedig nem kockáztathattam azt, hogy félreérthető, silány, rossz
érvekkel védjek egy döntő fontosságú, igaz ügyet. Sok halasztás,
megalkuvás után végül négy hónapnyi betegszabadságot kértem. Úgy
vetettem magamat az ügybe, mint a szakadékba ugró: zavart lélekkel,
hangos lelkiismeret-furdalással, amelyet elnyomott a mindenen
áthangzó, belső sürgetés. Legügyesebb asszisztensemet helyettesül
állítottam a kórházban, és kisétáltam a világból.
A magány és a munka varázslatos békessége nem rögtön fogadott
magába. Az első héten még bennem nyüzsögtek nyugtalanító torzókként
a félbehagyott esetek, de azután kíméletlenül megöltem őket magamban
az egészséges szkepszissel, hogy az emberek általában nem
nélkülözhetetlenek, mert ha azok volnának, nem cserélgetné őket
szüntelenül, forgalomból kivont pénzek gyanánt, a halál.
A folyamatosság görcsös fenntartásánál, néhány ember izolált
kezelésénél sokkal fontosabb, hogy az általam megismert, kikísérletezett
és bevált módszer általánossá váljék, és megfékezze magát a betegséget.
Mivel e könyvben szerepem úgyszólván személytelen, csak annyiban
térek ki munkám természetére, amennyiben az Adam Cadmon alakját és
megjelenését érthetőbbé teszi, s hozzátartozik az ő csodálatos
történetéhez.
Huszonöt éve foglalkozom az idegbajokkal, s körülbelül tíz éve annak,
hogy teljesen új útra tértem a tekintély zsákutcáiból – anélkül hogy
kísérleteimet és eredményeimet eddig nyilvánosságra hoztam volna.
Ismerem és tisztelem a tudomány óvatosságát, sokszor túlhajtott
védekezését az úttörőkkel szemben, s elkészültem rá, hogy munkám
nevetségességbe fullad, támadások pergőtüzébe kerül, vagy egyszerűen
agyonhallgatják, de mindez nem érint. Néhány tehetséges tanítványom,
akiket nem lehet majd kirekeszteni a gyógyászat területéről, alaposan
„fertőzött” már: az én módszereim szerint gyógyít. Statisztikánk
figyelemre méltó számokat mutat, s főleg betegeink, a senki földjén
bolyongó élőhalottak váltak kísértetekből újra emberekké.
Rendszeremet meta-pszichoanalízisnek neveztem el. Psziché alatt én a
halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem,
amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont
azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint
porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle
megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem
között. A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer
alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak
tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az
ideggyógyintézeteket – és a világot. Persze nem sorolom ide az agy alkati
zavarait, amelyek egy egész emberi életet súlyosan determinálnak.
A lélek betegségeiről beszélek, amelyek eleinte láthatatlanok és
felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlő képzelőerő
csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben.
A szellemnek s így a gyógyászatnak is ezt az általános forradalmát
már nem sokáig lehet hosszú latin szavak ráolvasásával palackba
kényszeríteni, mint a mesebeli óriást, mert az idők terhesek vele,
szívhangjai benne lüktetnek a világban, nemsokára meg kell születnie
akkor is, ha a bábákat elégetik érte. Hogy a tudománnyal szemben való
eretnekségem még inkább nyilvánvalóvá legyen, nyíltan bevallom
irányomnak okkult vonatkozásait. Hiszek Hermész Triszmegisztoszban,
az analógiák tanának kinyilatkoztatójában, az ősi hagyományokban,
amelyek gyökerei egy, csak most előderengő, történelem előtti, hatalmas
múlt ködébe vesznek. Az igazság a későbbi idők folyamán is mindig
megjelent, de az emberek gonosz kis törpék voltak hozzá. Gondoljunk
csak Paracelsusra, kollégái gyilkos irigységére, amely végül is bezúzta
koponyáját, egy olyan koponyát, amelyért hiába kínáltak volna fel
néhány ezer fejet a magukéból: sárért akkor sem lehet aranyat venni, ha
tonnaszám mérik.
Adam Cadmon levele csak néhány sort tartalmazott:

Mélyen Tisztelt Tanár Úr!

Remélem, személyes látogatásommal sikerül majd kibékítenem azért,
hogy munkájában megzavarom. Mindössze két napon át kívánom
vendégszeretetét igénybe venni. Érkezésem pontos idejét még nem
tudom, mert néhány ügy elintézésétől függ, de úgy gondolom, még e
héten utazhatok.

A viszontlátásig szívélyesen üdvözli híve:

Adam Cadmon

Így írta alá: Adam Cadmon. A levelet Budapesten adták postára.

Első gondolatom az volt, hogy valamelyik barátom megtréfált.
Címemet hárman ismerték. Az asszisztensem, pesti házvezetőnőm és
szórakozott agglegény kollégám, akivel végtelen sakkcsatákat
hadakoztam végig, s aki kórházban feküdt súlyos epekő-operációval.
Megbízhatóságukban nem kételkedtem. Tudtam, hogy címemet nem
árulták el senkinek – sem ismerősnek, sem idegennek. Akkor hát honnan
szerezte meg mégis ez az „Adam Cadmon”, miért nevezi magát ezen a
kabalisztikus néven, amely a kozmoszt jelenti – és mit akar tőlem?
A zavarástól való bosszús félelmemet elnyomta növekvő
kíváncsiságom. A levélből és a névből mágia szállt fel. Újra és újra
visszatértem hozzá, foglalkoztatott. Vizsgáltam a keskeny, egyenes
dőlésszögű, hasonlíthatatlanul eredeti írást. Volt benne valami
hieroglifaszerű. A borítékon nem csak nevem állt ott világosan, hanem a
többi részletes utasítás mellett a ház elnevezése is, amelyet sehová nem
írtam fel, és csak baráti körben emlegettem: Noé bárkája. Megfejthetetlen
volt. Szinte izgalommal vártam Adam Cadmon megjelenését.
Azon vettem észre magam, hogy reggel, ébredéskor első gondolatom
az, vajon ma megjön-e? Harmadnap már nem bírtam a tétlen
bizonytalanságot; önmagamat áltatva, hogy csak gyufáért, gyertyáért
meg némi élelmiszerért igyekszem a faluba, lesétáltam a vonathoz.
Az állomáson nem szállt le senki. Csalódást éreztem. Otthon megtudtam
azonban, hogy távollétemben megérkezett.

A verandán ült, amikor beléptem. Felállt, hozzám lépett, és a kezét

nyújtotta.
Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny,
finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom
meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább
időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. Vonásai enyhén
mongolosak voltak, arcbőre kreol, bár csak annyira, amennyire
Európában is előfordul. Világítóan zöldeskék, mandulametszésű, nagy
szemétől nehéz volt elvonni a tekintetet. Széles, magas homloka nemes
domborulataival, finoman homorú halántékával a természet
mesterművének tűnt a képzett frenológus előtt. Fekete, simán
hátrafésült, tompa fényű haja mélyen a nyakába simult. Kényelmes, fehér
nyári öltönyt viselt. Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt
megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derűs, átható,
ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy
másodpercig sem volt idegen, anélkül hogy kapcsolatunk keletkezését és
mibenlétét ismertem volna.
Halk, egyenletes hangján legelőször munkám iránt érdeklődött.
Mialatt beszélgetésbe mélyedtünk, nem éreztem meglepődést, mennyire
tájékozott felőle. Készülő könyvemből részleteket idézett, s én ezt
magamban futólagosan elintéztem azzal, hogy biztosan az orvosi
közlönyben írt cikkeimet olvasta – de hirtelen, szó közben rádöbbentem:
éppen ezekről a dolgokról sehol nem tettem említést. Csak a papír tud
róla íróasztalomon, a töltőtoll, meg én. Illetve… rábámultam, s ő
elmosolyodott.
– Nem boszorkányság! Csak egy lépés előre azon a területen, amelyen
ön is munkálkodik. Az egész komplexum készen van a tudatában, és én
leolvastam. Ez a képesség minden emberben benne szunnyad, csak ki
kell fejleszteni.
Ez a magyarázat hirtelen egy olyan síkra zökkentett át, ahol a világkép
néhány dimenzióval gazdagabb.
Beszélgetésünk a háborúra terelődött. Azt mondta, Lublinból érkezett
egyenesen azért, hogy meglátogasson, s holnapután már indul is vissza.
E kijelentése különféle kérdések tömegét kavarta fel bennem. Mit keres
Lublinban, ahol a legkegyetlenebb háború pusztított, s ma is szörnyű
elnyomás uralkodik. Lengyel talán? Tökéletesen beszélt magyarul, bár
egy alig érezhető idegenszerű akcentussal. Budapesten csak egyetlen
napot töltött, nem ismer ott senkit, egyenesen hozzám jött… de hát akkor
ki adta fel Budapestről a levelet négy nappal ezelőtt, honnan tud rólam,
és egyáltalában, hogyan utazhat magánember a háborús zónákon át?!
– Nem vagyok lengyel – felelte gondolatomra. – 1939 júliusában
költöztem Lublinba.
– Német! – ötlött fel bennem a szorongó gyanú árnyékával együtt. –
Csak nem…
– Tibetből jöttem – mondta egyszerűen. – Ezt a látogatást már ott
elhatároztam. Ha eltakarítja lelkében a pillanatéletű tudat
gondolatlepkéit, megtalálja alatta a bizonyosságot, hogy várt rám. Persze
a kijelölt ember nemcsak az értelmével várakozik, hanem a sejtelmeivel,
előérzeteivel, nyugtalanságaival, s a kimeríthetetlen hitével abban, hogy
a kifejezhetetlen, a háromdimenziós élet szigorú törvényeivel
megközelíthetetlen lényeg jelentkezik s megmutatkozik egyszer. Kettőnk
között csak annyi a különbség, hogy ön sejt valamit, én meg emlékezem.
De közös munkánkra nézve ennek nincsen jelentősége. Fontos, hogy tud
a dolgokról, szilárdan véghezviszi azt, amivel megbízták, és
ismertetőjeleit hiánytalanul megőrizte.
– Mi az, amivel megbíztak… kik azok, akik megbíztak és… micsoda
ismertetőjeleket őriztem meg?! – szakadtak ki belőlem a kérdések.
– A szavaknak nagy hibájuk, hogy mindenki mást ért alattuk. Először
egyeztetni kell őket, mint a különféle órákat. Emlékezés alatt én az előző
életekre való emlékezést értem. Ön tudja és hiszi, hogy az újraszületés
valóság, vannak ismeretei és saját sejtelmei róla. Én emlékezem, ön érzi,
hogy nem először találkoztunk ma, én tudom. Ön egy belső parancsra
elvonult ide, Noé bárkájába, hogy befejezze munkáját, amelyre a jövőnek
szüksége van, én tudom, hogy ez a belső parancs megbízás onnan, ahol
az új Eont készítik elő a szellem forradalmárai, a megújult lélek
összeesküvőin át. Ön közéjük tartozik, anélkül hogy ez életében tudna
róla, de biztosíthatom, tudatosan esküdött fel valamikor. Világos, ugye?
Önkéntelenül igent bólintottam, noha ez a „világosság” inkább
elvakított, mint látóvá tett. Furcsa, emelkedett állapot tartott hatalmában,
amíg Adam Cadmon a házamban tartózkodott. Jelenlétében nem tudtam
vitázni, analizálni, ellenszegülni. Egy-egy pillanatra felmerült bennem,
hogy talán szuggesztió áldozatául estem, mert minden szava a
megismerttel, az érvekkel alátámasztható tényekkel szemben olyan
meggyőző erővel zuhan belém, hogy a kétely csíráját is összezúzza.
A szuggesztióval azonban éppen eleget kísérleteztem ahhoz, hogy
tudjam, mennyire más természetű dologgal kerültem most szembe.
Semmiféle áthangolási szándék, erőszakos áram nem indult ki belőle.
Csak önmaga volt, a megismerésnek, uralt szellemi erőknek és
képességeknek a hatalmas töltésével, s megnyilatkozásait nem tétova,
emberi bizonytalansággal, hanem átütő, súlyos bizonyossággal telítette.
Este, vacsora után a kertben üldögéltünk. Sötét, csillagokkal teletűzdelt
égbolt feszült fölöttünk. A csillagképek láthatatlan üvegburára festett
ábrái körülragyogtak bennünket. Sápadt, titokzatos folyamként ömlött át
a horizonton a Tejút. Közel a nagy teleholdhoz két, éles fényű csillag
szolarizált: a Szaturnusz és a Jupiter szoros közelállásban, konjunkcióban
egymással. Szemem e két csillagon kötött ki, s eltűnődtem hatalmukon,
egymásnak ellentmondó s egymást mégis kiegészítő erőiken. Jupiter a
nagy jótevő, tüzes, lendületes, építő – Szaturnusz az akadályemelő,
dermesztő, szenvedést hozó s transzcendens lényegében a szenvedésen
át tanító bolygó. Jupiter a Nap barátja, Szaturnusz a nagy magányos.
Az egyik veszélye a tűz, a másiké a dermedés. Vajon micsoda hatásokkal
telíti a világot e két óriás küzdelme?
– A Messiások konstellációja – mondta mellettem Adam Cadmon
halkan.
Megrezzentem. Egyszerre felzúgott bennem e hasonlíthatatlan éjszaka
varázslata. Adam Cadmon megint a gondolatomra felelt.
– A Jupiter és a Szaturnusz konstellációja előzte meg Krisztus
születését is – folytatta csendesen. – Akkor a Halak jegyében állt a nagy
konjunkció. Most a Bikában áll. Amaz a kereszténységet hozta el a
világnak, ez pedig majd a filozófiai és társadalmi forradalmat, a szellem
megváltását hozza az anyag rabságából. A Messiás, aki most születik, az
új Eon kapunyitója lesz.
– Egy új Messiás születik… Hol? Mikor? – kérdeztem értetlenül.
– Lublinban. 1941 áprilisában. A lublini gettóban, ott, ahol
legsúlyosabb a teher és legnagyobb a sötétség. A megalázottak és
megnyomorítottak között. Árnyéka messze előrenyúlt: a Bűn Embere, a
Törvénytaposó a hazugság minden hatalmával és jelével megjelent már. S
ahol az árnyéka a földre vetődött, ott megjelenik fénylő mása is – a
káprázat mellett a valóság. Az Antikrisztussal szemben a Szabadító. S
hogy az Írás beteljék, s az idő örök hullámverésének visszatérő ritmusa
hallhatóvá váljék, egy zsidó leány törvénytelen fiaként jön a világra; egy
fajtájának bánatával, szenvedéseinek félelmetes okosságával,
üldöztetésének rémült gyöngeségével terhelt zsidó lány fia lesz. Ez a
szelíd leányanya mása annak az ősi anyának, aki ezerkilencszáznegyven
évvel ezelőtt megszülte fiát egy istállóban.
Hangja halkan, egyszerűen csengett, bennem mégis tűz gyúlt tőle.
Lenyűgözött a határtalan, értelmen túli bizonyosság, hogy minden szava
megrázóbban igaz, mint a látható dolgok körülöttem.
– És ön… Miért van ön Lublinban?! – ez volt az első kérdés, amelyet
személyéről nekiszegeztem.
– Ha majd az emberi gyűlölet és esztelenség istállójában megszületik a
Bölcsesség, a csillagot követve felkeresik Őt azok, akiket meghívtak a
keresztelőre. Hozzám már eljutott a hívás. Azért jöttem vissza a
névtelenségből, hogy helyet készítsek Neki, és megjelentsem Őt. Azért
jöttem, hogy az Igazaknak tudtára adjam: ezek azok az idők, amelyekről
a jövendölések szólnak. Olyan napok következnek, amelyek malmai
gyorsan őrölnek, és összezúznak minden emberi támasztékot. Tüzek
támadnak, amelyek fölégetik az anyag utolsó menedékeit is. Nem lesz
talpalatnyi föld, tenyérnyi tető, ahol a menekülő megállhatna, ahol az
üldözött elbújhatna. Utoljára omlik le talapzatáról az annyiszor felállított
aranyborjú. Könnyek áradata nem lágyítja meg a könyörtelenség
démonainak szívét. A vér tengerré dagad és elönti az országokat,
városokat, utcákat, házakat, termőföldeket, kerteket, tavakat és folyókat;
mert a Vízöntő hűvös óceánja előtt mindig vér mossa tisztára a földet.
A szenvtelenül pergetett apokaliptikus szavak értelme hosszú ideig
nem tudott agyamba, idegeimbe törni. Kábultan néztem a
tücsökciripeléstől zúgó táj sötét, szelíd körvonalait. Üde, hűs szagok
simogatták arcomat, akác- és bodzaillat. Egy messze tanyáról
kutyaugatás hangzott. A folyóparton békák rekedt, lágy hangja kérte az
esőt. A vér, halál, aljas durvaság fogalmai meghátráltak az éj tiszta
békessége elől… hirtelen rám tört azonban valahonnan a jövő misztikus
dimenziójából s az Akasából 1 az eljövendő évek borzalmainak sejtelme, a
minden elbírhatót és elképzelhetőt meghaladó pusztítás és pusztulás, a
gyűlölet őrjöngése, védtelen tömegek kiszolgáltatottsága, a démoni
vitustánc félbeszakíthatatlan, öngyilkos rángatódzása – s a csendes táj is
megelevenedett egyszerre. Baljós hangok, félelem, lapuló nyugtalanság
csak idegekkel érezhető, állandó remegése lüktetett benne, s szívszorító,
verejtékes várakozás a hirtelen felvijjogó szörnyűségre – olyan tömény és
annyira valóságos volt ez az érzés, hogy fulladoztam tőle, s szívem
rohanó lüktetésbe kezdett.
– Nem! – törtem ki elhárítón. – Ilyen mélységek nincsenek az
emberben! Ezt nem bírhatja el egyetlen lélek sem!
– A lélek természetében isteni is, démoni is. Aszerint, hogy a Fény
vagy a Sötétség erői jutnak a fogantyúkhoz, amelyekkel mozgatják.
A lélek a lét változó, szubtilis nyersanyaga. Azok a hatások, amelyek
ráömlenek majd, olyan elementárisak, hogy ellenállhatatlanul áttörnek
minden védtelen, gyönge ponton. A gyűlölet ereje ez; s akiben a
legkisebb készség van rá, aki nem küzd ellene szellemének minden
képességével és megismerésével, azt a gyűlölet démonai seregükbe
sorozzák, az elveszett. A gyűlölet a legfélelmetesebb, legmágikusabb
hatalom, amely eddig a földön megjelent. Túlszárnyal és lebír minden
más emberi gyöngeséget; az egyéni önzést, kényelemvágyat,
halálfélelmet. Fehérizzásig korbácsolja a fanatizmust, tömeggé olvasztja
az embert, s az a saját pusztulása árán is csak pusztítani akar.
– És miért kell, hogy ez megtörténjék?! – kérdeztem szinte kiáltva,
hogy hangom végigömlött az alvó fák között. – Ha a látható dolgok
mögött Tervező és terv van, hogyan engedheti útjára a rombolás erőit?!
– Mert a látható dolgok mögött terv van – hangzott a higgadt felelet. –
A föld nagy transzmutációja ez. Lényege átváltozik. A fertőzötteket
kiveti magából, s a kevesek, akik megmaradnak, vele finomulnak
ólomból nemesfémmé. Ami történik majd, az a provokáló injekció
hatása. Csak azokban veti felszínre a kórt, akikben benne lappang.
– Az emberek gyengék, tudatlanok és felelőtlenek. Vezetőik azonban
tudatosak és lelkiismeretlenek. A propaganda fekete varázslatával való
visszaélés az ő bűnük, nem az embereké. A rosszfajta, szűk koponyákat
eszmemérgekkel töltött verzércikk- és rádiószónoklat-bombák
ostromolják – hogyan védekezzenek ellene? Nincsenek önálló fogalmaik,
erkölcsi erővonalaik, csak hiányérzeteik vannak. Gyermekek ők, s a
hammelni patkányfogó fuvolájának hangjára tolonganak megigézetten a
vesztükbe. Miért sújtja őket a büntetés?!
– Helyes a kép. Az emberek gyermekek, s ezek a gyermekek nagyon
kegyetlen játékokat játszanak. Kegyetlenek egymáshoz, minden
élőlényhez és önmagukhoz. A föld azonban ezentúl nem gyermekek
játszótere lesz, hanem gondolkodó felnőttek lakhelye.
Egy ideig hallgattunk. Ezekkel a szavakkal nem lehetett vitába szállni.
Tételei kinyilatkoztatások voltak, mint Henoch, Baruch, Ezra és János
látomásai és a próféták tanításai. Hinni kellett, vagy kereken tagadni
őket.
– Szeretném tudni – mondtam kis idő múlva csendesen –, miért jött el
hozzám… éppen hozzám Tibetből, Lublinon át a Noé bárkájába?
Ahogy kimondtam ezt, az utolsó szavak szeszélyből, ötletből fakadt
játékossága elröppent: Noé bárkája! Micsoda súlyos tartalommal telt meg
hirtelen ez az elnevezés! Különös sejtelmemet Adam Cadmon hangja
erősítette fel:
– Elhoztam valamit, aminek meg kell maradnia… át kell vészelnie az
új… vérözönt. Később már nem jöhettem volna.
Zsibbasztó, esztelen öröm vett erőt rajtam. Nem házamra, hanem
egész Magyarországra vonatkoztattam azt, amit mondott.
– Csak erről a kis házról van szó – mondta feleletképp. – Noé
bárkájáról. S ebben is erősen meg kell majd kapaszkodnia, ha elborul az
ég, és közel rohannak a viharok.
– Úgy gondolja, hogy ezt az országot sem kíméli meg a…
– Igen!
– Nos hát… mindenképpen rendelkezésére állok.
– Tudom – mondta egyszerűen. – Egy kéziratot hoztam. Szeretném, ha
megőrizné addig, amíg utasítást küldhetek, mi történjen vele. Nálam
most és a következő években nem lenne biztos helyen. Persze úgy értem,
ha érdekli, el is olvashatja.

Másnap délután elbúcsúzott.

Így került hozzám Adam Cadmon kézirata. Az ő írásban közölt
utasításai szerint járok el, amikor azok elé tárom, akik a vérözönből
megmaradtak, és támolyogva keresik az élethez visszavezető utat.
Személyesen nem találkoztam vele többé.

1 A hinduk szerint a világéternél sokkal finomab, ősibb anyag, éppen olyan ősi, mint maga a

szelem. Az Akasa tartalmazza a Kozmosz eseményeinek minden ideáját. Nincsen kauzalitásnak

alávetve, csak a beléle alkotot formák tartoznak az okság törvénye alá.
Adam Cadmon kézirata
 ELSŐ KÖNYV •
A PRÍMA MATÉRIA

A titkos tudományok útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha

egyszer elindult rajta, célhoz kell érnie, különben elveszett.
Ezen az úton kételkedni annyi, mint eszelőssé válni, megállni annyi,
mint elbukni, visszahőkölni annyi, mint feneketlen mélységbe zuhanni.
Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted,
uralkodóvá vagy őrültté leszel. Ám tégy vele, amit akarsz – se
megvetni, se elfelejteni nem fogod. Ha tiszta vagy, fáklya lesz előtted,
ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel.
Ha azonban romlott vagy, akkor ez a könyv a pokol tüzévé lesz benned;
éles tőrként hatol át lelkeden, s lelkiismeretedet a megbánás és örök
nyugtalanság súlyával terheli meg.

ELIPHAS LEVY: Rituel de la Haute Magie

 Sebastian, aki nem érkezett meg sehová

Hans Burgner ma már olyan idegen nekem, mint testem elhalt,

kicserélődött sejtjei. Néhány évszázaddal ezelőtt mégis ő volt az, akire
örömök, szorongások, sejtelmek izgatott elfogultságával rámondtam: ez
vagyok én! Hans Burgner hitvány volt, mohó és zavaros fejű, de benne
indult el az erjedés, amely életemet kiemelte a szüntelen ismétlődés
körpályájáról. Ezért kezdem történetemet vele. Az orfikus misztériumok
papjaként felkínálom kezemet a novíciusnak, aki követni akar az éjszaka
sötétségébe, holdtalan erdők mélyébe, születésen, halálon, az alvilág
ösvényein át Hadész kapui felé. Kezemben fáklya van, és ismerem az
utat. Aki velem tart, nem téved el. Hajnalra a felkelő nap templomához
érkezünk.

Swandorfban születtem, 1535-ben. Gyanítom, hogy apámnak nem sok

köze volt ehhez, tagbaszakadt, szemtelen segédének annál inkább. Apám
molnár volt; kövér, lilásfehér húsú, nehéz légzésű, jámbor és szórakozott
ember, akivel anyám annyit sem törődött, mint egy liszteszsákkal. Az ő
tűrhetetlen, szeszélyes, hangos, pillanatonként színét változtató
egyénisége azonban megtöltötte a házat. A legállhatatlanabb asszony
volt, akit ismertem. Sohasem tudhatta senki, hogy egy negyedóra múlva
kihez lesz szerencséje; ábrándosan fuvolázó, gyöngéd várkisasszonyhoz-
e, puritán, éles szentenciákat kilövellő aszkétanőhöz, kinek teste köré
láthatatlan szőrcsuha csavarodik – nedves alsóajakkal, csillogó szemmel
vihogó, részeg kurtizánhoz-e vagy rikácsoló kofához, aki mosdatlan
szájjal káromkodik és agyba-főbe szid mindenkit. Véleményei ugyanegy
dologról percenkint ellentmondtak egymásnak, s mivel erős, tevékeny,
fáradhatatlan és zsarnoki természetű volt, még egy bolha se maradhatott
nyugton tőle. Mindenkit megmozgatott, ellentmondó parancsokkal
összevissza hajszolt, és mikor a dolgok végképpen zűrzavarba fúltak, és
sikerült az embereket és állatokat az őrülethez közel sodornia, izgatottan
és szinte elégedetten tekintgetett maga körül.
– Csupa hülyével vagyok körülvéve! – jelentette ki vércsehangon,
majd váratlanul, inkább a jóleső izgalom hatása alatt sírni kezdett.
Önmagát siratta. Erre mindig készen állott. Rémületében izzadó
apámnak felrótta áldozatait, amelyeket érte hozott, eltemetett ifjúságát,
véka alá rejtett szépségét… s itt mindig beleszőtte egy átutazó
nemesember iránta érzett halálos szerelmét. – Selyemben, bíborban
járhatnék – zokogta hamis, patetikus hangsúllyal –, és elrothadok egy
büdös fészekben, ahol mindenki kihasznál! Még életemben nem kaptam
egyetlen jó szót tőletek! A belemet kidolgozom értetek, s egyiknek sem
jutna eszébe legalább annyit mondani: köszönöm, Theresa!
Saját szépségéről úgy beszélt, mint a természet jelenségeiről, mint a
Napról, Holdról vagy csillagokról, s rögeszméje volt, hogy
ellenállhatatlan. Ha nadrágos ember ráemelte a szemét, az már „rabja”
volt. A nyápic kis inastól kezdve az egykedvű, öreg zsákhordókig,
mindenki érte epekedett. Félszegen topogó parasztasszonyok, akik
lisztjük őrlésére vártak, megrökönyödve, értetlenül meredtek rá, amikor
egy-egy segéd háta mögött kacsintgatással, integetéssel hívta fel
figyelmüket rá, hogy a mit sem sejtő legény milyen pillantással falta őt,
vagy hogyan ért hozzá szándékosan reszkető kívánságában. Magas, két
vastag cölöplábon álló, durva csontú asszony volt. Körte alakban
kiszélesedő, hatalmas csípőjéhez képest válla keskenynek hatott. Arca
szép volt. Bőre tiszta, hamvas, vonásai szabályosak, csak orrában
lappangott valami nyugtalanító hegyesség. Sötét, egymáshoz kissé közel
lévő, domború szemhéjú szeméből hideg keménység nézett ki. Nevetése
bádogcsörgéshez hasonlított. Eszmélésem első pillanatától kezdve
taszítást éreztem iránta. Mindenbe beletúró, minden elkülönülésbe
betolakodó, hangos erőszakossága zárkózottá, hallgataggá, elkülönülővé
tett.
Alkalmazottaink úgy változtak, mint égen a felhőjárás. A legény is,
akivel viharzó, epés, féltékeny viszonyt folytatott, születésem után
hamarosan továbbállt. Apám és én azonban nehezebben szökhettünk
meg előle. Apám már túl kövér, beteges és kényelmes volt, én meg még
gyámoltalan gyermek, akit tehetetlenségem szolgáltatott ki neki.
Ellentmondást nem tűrő szeretetkitörései, vaskos, nedves, harsány
csókjai még elviselhetetlenebbek voltak, mint gyors, csípős, szapora
pofonjai, amelyeket minden előzmény nélkül arcomra kent. Ha
valamilyen okból el kellett mennem mellette a szobában, pofonra vagy
csókra biztosan elkészülhettem. Igyekeztem mindkettőt elkerülni.
Rettentően fukar volt, és mindenkitől sajnálta az ételt. Ő maga csak
titokban torkoskodott; apámnak és nekem nem győzte prédikálni, hogy a
sok evés mennyire ártalmas, és a vallás parancsai is tiltják. A böjtöket
könyörtelenül betartatta velünk. Segédeink és inasaink „poklosbélűek”
voltak neki. Apám reszketett az ételért, én meg gyors növekedésemben
falánk voltam, mint egy fiatal állat, tehát loptam az éléskamrából, és
megettem mindent, ami a kezem ügyébe került. Szánalmas és humoros
élmény volt, valahányszor szegény apámat rajtakaptam saját
éléskamrájában, ahogy bűntudatos tolvajként tömködte magába a
lekvárt. Mikor meglátott, sóhajtva és fuldokolva, a szemérmes cinkostárs
alázatával nyújtott felém egy hosszú szál kolbászt vagy egy darab sült
húst:
– Itt van, Hans… én már az édességnél tartok… csak anyád meg ne
tudja! – mondotta suttogva. – Nagyon fájna szegénynek, hogy megtörtük
a böjtöt. hiába magyaráznám neki, hogy Isten oltotta belém az undort a
vízben főtt hal iránt… vallási kérdésekben ő olyan… dogmatikus.
– Azt hiszi, apám, ő koplal?! – kérdeztem tele szájjal. – Esze ágában
sincs! Gesztenyével töltött kacsát evett az árnyékszéken. Láttam!
– Kilested anyádat az árnyékszéken?! – megbotránkozva nézett rám,
de a megbotránkozáshoz sem volt sokáig ereje. Legyintett. – Nem érted
őt, Hans. Neki fontosabb a mi lelki üdvösségünk. Hagytam neked egy kis
lekvárt. Utána dobd az üveget a patakba.
Apám hamarabb menekült meg, mint én. Ebéd közben megállt a kanál
a kezében, feje előbb piros, majd sötétlila lett – lefordult a székről, és
meghalt.
Anyám meglepő változatokban siratta meg. Először csodálatos,
drámai özveggyé magasztosult. „Szegény, jó drágámnak” nevezte.
Érzelmes jeleneteket költött utolsó óráiról, azokról a szavakról, amelyeket
az elhunyt halálának előérzetében hozzá intézett: „Te voltál a
legnagyszerűbb asszony a világon, Theresa… Ha száz életem volna,
akkor sem tudnám meghálálni, amit értem tettél. Mi lett volna belőlem
nélküled?!” Az igazság az, hogy halála előtt néhány órával rettenetesen
összeszidta a megboldogultat egy vászonnadrág miatt, amely szélesen
felrepedt a fenekén, amikor lehajolt. Később hallottam, hogy epésen azt
mondta valakinek: „Halálra zabálta magát. Tudtam, hogy ez lesz a vége!”
A malom élete egyébként érdekes volt, és változatos. A környező
falvakból parasztok érkeztek szekereken, őrölni való búzát és híreket
hoztak. A malomtól nem messze széles országút húzódott, amelyen a
szekereken kívül néha előkelő hintók is átutaztak. Nem sok időt
töltöttem otthon. Az országúton vándorlegények meneteltek, szabad,
dalos kedvű fickók, akiket Nürnberg nagy mágnese vonzott magához.
Gyakran hozzájuk szegődtem, és addig kísértem őket, míg a fáradtság,
éhség és az alkonyat haza nem kergetett. Hallgattam meséjüket,
magamba szívtam vidám gyökértelenségüket és az ismeretlen, a távoli, a
csodálatos légkört, amely körüllengte őket. Álmomban végtelenné nyúlt
lábam alatt az országút. Álmomban nem fordultam vissza.

Anyámnak volt egy nagybátyja, aki időközönként beállított hozzánk.

Sebastiannak hívták. Anyám mélységesen szégyenlette őt, de
megmagyarázhatatlan módon félt is tőle. Nem merte kiutasítani, és
ellátta mindennel. Sötét arcú, magas, sovány, kopasz ember volt,
keselyűorral és táskás, véreres szemmel. Ha vékony, gúnyos száját
széthúzta, láthatóvá lettek hosszú, sárga fogai. Egyik füle hiányzott.
Meglehetősen piszkos volt, és erősen ivott. Tudott írni, olvasni, és ha
beszélni kezdett, mindenki elnémult körülötte. Anyám azt mondta,
rengeteget hazudik, de ő is odahallgatott, mikor idegen országokról,
sötét bőrű szigetlakókról, óriásokról és törpékről, egyszemű, egylábú
szörnyekről, repülő emberekről mesélt, és úgy tüntette fel, mintha ezeket
személyesen látta volna. Értett az amulettek, szerelmi bájitalok
készítéséhez, jósláshoz, ráolvasáshoz. Szóval „boszorkánymester” volt.
És nekem hallatlanul imponált. Őt tartottam a legkülönb embernek
mindazok között, akiket ismertem.
Lassanként azt is megértettem, anyám miért fél Sebastiantól. Attól
tartott, hogy „megrontja” őt. Magában véve az is, hogy akadt a világon
egy ember, aki anyám borzalmas természetét megfékezte, határtalan
tiszteletet ébresztett bennem. Hozzászegődtem Sebastianhoz, és nem
tágítottam mellőle. Követtem hosszú sétáin, és csodálattal vegyes
borzadással figyeltem, ahogy részegen beszélt és gesztikulált magában.
– Nem! – mondotta. – Aki nem Szaturnusz jelében született, az hiába
töri magát… – hirtelen megtorpant, és gúnyos hangon nyekeregni
kezdett:

Quide virgis fecit aurum

Gemmas de lapidibus…1

Nevetésben tört ki, amely keserves kecskemekegéshez hasonlított,

azután továbbrohant. Rövid gyereklábam alig bírta követni.
– Marhák! Marhák! – tört ki időnként.
Eleinte nem vett tudomást rólam, keresztülnézett rajtam. Azután
lassanként feltűnt neki, hogy mindig körülötte vagyok.
– Mit akarsz… he?! – förmedt rám.
Annyira megijedtem, hogy izzadni kezdtem. Nem tudtam, hogyan
fejezzem ki azt, amit iránta érzek, hiszen magam sem voltam tisztában
vele.
– Én… – nyögtem ki nagy nehezen – olyan akarok lenni… mint… mint
maga…
Kicsit meghökkent:
– Úgy… he...? Aztán miért?!
– Mert… maga… más… Magától félnek. Anya is fél.
Jól megnézett. Arcáról először tűnt el a fanyar, rosszindulatú kifejezés.
Egészen más volt így: öreg, fáradt és reménytelen.
– Eredj csak játszani, kisfiam. Eredj szépen – hangja is másképpen
csengett. Fakó volt, és szomorú. – Ne járj az én nyomomban. Vess
magadra keresztet, és mondd azt: távozz tőlem! Én elátkozott vagyok. Ez
a malom a tiéd lesz majd. Őröld a lisztet, és ne gondolj másra. Azt
mondom, verd ki a fejedből az egészet. Ne higgy nekem. Én csak
beszélek összevissza, különben ordítanom kellene és fejemet a falba
vernem. Semmit se tudok. Semmit! Elindultam az otthonomból, nincs
feleségem, nincsen gyermekem, és nem érkeztem meg sehová.
Megmérgezett az aranylidérc. Három világ fölött akartam úrrá lenni, és
nemsokára megdöglöm az árok szélén.
 Szemébe szenilis könnyek gyűltek, s az én szívem végtelen
szánalommal telt meg iránta.
– Ne mondja ezt… ne… – kértem, és én is elsírtam magamat.
– Miért sírsz? – mondta nyersen. – Jobb dolgokat sirass meg!
Remélem, most már nem akarsz hozzám hasonlítani? – kabátja ujjával
dühösen kitörölte a szemét.
– De… igen – mondtam állhatatosan. – Meg akarom tanulni a
varázslatokat. Varázsolni akarok. Meg hogy féljenek tőlem. És az
emberek azt tegyék, amit parancsolok, meg…
Elnevette magát.
– Makacs egy kölyök vagy! Keményfejű, mint én voltam. – Megfogta
két vállamat: – Ha én nem veszlek kézbe, elbolondít más. Én legalább
vigyázok, hogy egészen el ne menjen az eszed. Attól még nem lesz
semmi bajod, ha írni, olvasni megtanítlak.
Ebben is tévedett szegény.

Így barátkoztunk össze. Sebastian tanítani kezdett. Egyre jobban

ragaszkodott hozzám; annyira, hogy nem tudott elmenni tőlünk. Azelőtt
néhány hónapnál tovább sohasem maradt egyfolytában. Továbbűzte
nyughatatlan természete. Most azonban, anyám nagy bosszúságára, ott
maradt, hogy velem lehessen. Beavatott minden titkába, bánatába. Én is
úgy megszerettem, mintha apám lett volna. Tanítási módszere rendkívül
érdekes és mulattató volt, és ezért játszva tanultam meg írni, olvasni,
számolni, sőt némi latin is rám ragadt, mert beszédét gyakran tűzdelte
meg latin idézetekkel, amelyeket azután lefordított nekem. Volt egypár
könyve az alkímiáról, ezekre rávetettem magamat, és annyiszor
átolvastam, hogy kívülről tudtam őket. A betűk, attól a pillanattól
kezdve, hogy értelmükbe behatoltam, megrészegítettek. Legnagyobb
hatást egy Flamel Miklósról, a híres francia alkimistáról írott könyv tette
rám. Arról szólt, hogyan jutott Flamel a Philosophorum Lapide, a Bölcsek
Köve birtokába. Flamel 1330-ban született Pontois-ban. Párizsban élt igen
szűkös viszonyok között. Azután 1382-ben egyszerre mint dúsgazdag
ember tűnt fel ugyancsak Párizsban. Vagyona kifogyhatatlannak látszott.
Hihetetlen összegű alapítványokat tett, tizennégy kórházat alapított,
három kápolnát építtetett. Gazdagsága a királynak is szemet szúrt, sőt a
parlament is vizsgálat tárgyává tette, de csak annyit tudott kideríteni,
hogy Flamel a Bölcsek Kövének birtokában, a nem nemesfémek arannyá
változtatásával szerezte vagyonát. Flamel, saját leírása szerint, 1357-ben
olcsó áron vett valakitől egy kéziratot, mely fakéregre volt írva.
Huszonegy évig hiába próbálta kibetűzni. Végül is útra kelt, hogy
megfejtesse. Spanyolországban, Santiago de Compostellában ráakadt egy
tudós orvosra, akinek sikerült a kéziratot kibetűznie és lefordítania.
Kiderült, hogy egy Ábrahám nevű zsidó írta testvéreinek. A Bölcsek
Kövének előállításáról szólt. Flamel azt állítja, hogy ez a csodatevő anyag
nemcsak a higanyt változtatja át arannyá, hanem az életet is
meghosszabbítja…
„Az életet is meghosszabbítja.” Az arany maga nem nagyon érdekelt,
de a haláltól való menekülés lehetősége lázba hozott, felkavart lelkem
mélyéig. Sebastian látta, mi megy végbe bennem, és megijedt.
– Hallgass rám, Hans! Hallgass rám, az Istenért! Az én fejemet is az
alkímia csavarta el. Jobb, ha egy szót sem hiszel belőle! Én utánajártam…
és mindent megpróbáltam. Dolgoztam egy ilyen sarlatánnál, aki azt
híresztelte, hogy birtokában van az Aurum Potabilének. Közönséges
szemfényvesztés volt. Egy bárót akart megkopasztani… rájöttek.
Az életével fizetett érte. Nem mentette meg az elixír. Nekem a fél
fülembe került.
– Azért nem biztos, hogy minden alkimista csaló! – tartottam ki
makacsul. – Be tudod nekem bizonyítani, hogy Bölcsek Köve nem
létezik?!
Hallgatott. Félrenézett.
– Azt… nem mondom, hogy nem létezik, Hans. Létezik. De
magunkfajta ember sohasem juthat hozzá. Nekünk csak az életünket
teszi tönkre. Tűzbe repülő bogarak leszünk tőle. Az alkímia fejedelmek
kedvtelése. Koldusokat, akiken rajta ragyog a sárga láng visszfénye,
kínzókamrákba juttat. Elég besúgni valamelyik kóbor szemfényvesztőről,
hogy birtokában van a „Vörös Oroszlán”, s egy király, uralkodóherceg,
tartományi gróf vagy főpap máris foglyul ejti. A szamár azután kövérre
falja a hasát, félelmében inni kezd, mert tudja, mit nem tud, ötöl-hatol,
míg ráunnak, és elválasztják fejét a testétől. Persze, hogy nem mindegyik
csaló. Eszelős némelyik. Azt hiszi, csak egy lépés, egyetlen kísérlet
választja el a sikertől, s magától sétál a hálóba, hogy felszerelt
műhelyhez, fontos anyagokhoz jusson…
– És az igaziak… hol vannak az igaziak?! – kérdeztem mohón.
– Sehol, fiam. Nem látod őket. Bujkálnak. Tudják, hogy miért.
Mindenütt felöltik a környezet formáját és színét. Alámerülnek a
tömegben. Alakoskodnak. Jársz utánuk faluról falura, városról városra,
és mindenütt éppen előtted járt egy. Végrehajtotta vagy valakivel
végrehajtatta a transzmutációt, hogy a misztikus tűz ki ne aludjék, hogy
az emberek szívében el ne üljön a kínzó nyugtalanság… azután
nyomtalanul eltűnt.
– De miért kell alakoskodniuk és eltűnniük?! Hatalmasabbak
lehetnének a királyoknál is és…
– Éppen ezért. Nem szeretik a kínpadot. A király csak szolgákat tűr
meg maga körül. Az Adeptus pedig uralkodó. Legyőzte a
legfélelmetesebb zsarnokot, a halált. Nem azért él, hogy telhetetlen
hódítók és kicsapongó életű fejedelmek üres kincstárát arannyal töltse
meg. Az alkímiának csak a felületét jelenti az aranycsinálás. Az alkímia
mély-mély tenger, Hans, de egyedül a kiválasztottaknak tárja fel igazi
tartalmát. Mi pedig nem tartozunk a kiválasztottak közé. Ezt ma már
biztosan tudom. Az Adeptusok, akik tudnak aranyat csinálni, nem
csinálnak maguknak aranyat, és az életet, amelyet megnyertek, semmire
sem becsülik. Nincsenek vágyaik. Én reszketek, ha az aranyra gondolok,
és azért szeretnék évszázadokig élni, hogy a föld minden nagy
pocsolyájában meghemperegjek. Ezért… tudod… ezért nem jutottam
sehova, és te sem jutnál, Hans! Hozzám hasonlítasz. Ugyanabban a jelben
születtél. Verd ki a fejedből az alkímiát, mert boldogtalan csavargó lesz
belőled, és örökélet helyett ezt az egyetlen életedet is elveszíted.
Beszélhetett nekem. Fertőzött voltam lelkem mélyéig. Semmi mást
nem hallottam Sebastian szavaiból, csak a bizonyosságát annak, hogy az
elixír – valóság! Van. S ha van, én meg fogom szerezni. Mi tarthatna
vissza tőle? Azért, mert Sebastiannak nem sikerült? Nekem sikerülni fog.
Én nem halhatok meg. Élnem kell. Sokáig, örökké! Nem válhatok
püffedt, büdös hullává, mint szegény apám, aki a nyári hőségben órák
alatt rothadni kezdett. Ez a gondolat elviselhetetlen, dühítő és aljas!
Sebastian egyre többet ivott.
 – Most már miattad is iszom, Hans – mondotta, amikor
szemrehányásokkal halmoztam el. – Eddig csak magam miatt ittam.
Látom, hogy véged van. Legalább téged válthattalak volna meg saját
nyomorult sorsommal!
Próbáltam visszatartani. Kérleltem, ne tegye tönkre magát; nélküle egy
pillanatig sem bírnám ki az életet anyám mellett. Sírt – gyakran sírt már
–, fogadkozott, megígérte, hogy rá se néz többé italra. Másnap hajnalban
talicskán toltam haza a kocsmából az inasok gúnyolódása, a segédek
durva röheje közben, szégyentől égő arccal, de összeszorított foggal,
konokul. – Akkor is, ha tökrészeg – gondoltam –, akkor is többet ér a
kisujja körme, mint a ti vastag, kongó fejetek! Hülyék! Barmok!
Egy ilyen részeg önkívületében érte utol a halál. Mikor ott feküdt
mozdulatlanul, szőrös, leesett állal, szürkén és aszottan, mikor nem
remélhettem többé, hogy krákogva, cudar fejfájással előkászálódik
ágyából, véreres, könnyben úszó szemét alázatos kutyapillantással rám
emeli, és fogadkozik: „Ne szólj semmit, kérlek, ne szólj semmit, Hans,
miért is hinnél nekem?! Szemétrevaló, rohadt állat vagyok. De
idehallgass… utoljára történt! Köpj szembe, ha még egyszer leiszom
magam… majd meglátod!”, akkor megértettem, mit jelent a világon
egyedül maradni. Elbújtam a magtárak háta mögé, és keservesen,
dühösen, toporzékolva sirattam Sebastiant. – Miért hagyott itt?! –
Szükségem volt rá, mint a kenyérre és vízre. Az egyetlen szálat tartotta,
amelybe kapaszkodhattam, amely célom felé vezetett. Másodszor láttam
közelről a halált, és tudtam, sohasem fogok beletörődni. Egy pillanattal
előbb még él, mosolyog, érez, a meleg, édes kék tengerek szigeteire
gondol valaki, amelyeken ősrégi, kincsektől roskadozó paloták
emelkednek, azon töpreng, miféle lények élnek a többi csillagon, a Hold
merev arcát kutatja, küklopszokról, szörnyekről mesél… s azután
hirtelen elfekszik holtan. Körmei lilák, teste fakeménységűre merevszik,
arcán idegen mosoly, és néma, mint a kövek. Nem! Ez túl gonosz és
értelmetlen! Sebastiannak annyi mindenért kellett volna még élnie… és
nekem… egyáltalában nem szabad meghalnom!
Anyám, ahogy öregedett, egyre elviselhetetlenebbé vált. Indulatai,
szenvedélyei gáttalanul törtek ki belőle. Segédeink nyíltan gúnyolódtak
mesterkedésein, amelyekkel ágyukba akart bújni, és fehérmájúnak
csúfolták.
Amelyik hajlandó volt viszonyt kezdeni vele, az rögtön a ház urának
képzelte magát, és még nekem is parancsolgatott. Anyám az egyik ilyen
szőrös mellű, lapáttenyerű gorillába halálosan beleszeretett, s noha húsz
évvel idősebb volt nála, feleségül akart menni hozzá. Én persze sehogy
sem egyeztem jövendő mostohaapámmal. Tudtam, hogy anyámat csak a
malom miatt bolondítja, de hiába beszéltem az érzéki hevületektől
megszállott asszonnyal. Kirobbanó ellentéteinknél mindig szeretőjének
adott igazat. Nagy kamasz voltam már, „rossz szájú és kémlelő szemű”,
aki „féltékeny anyja boldogságára”. Irigynek, önzőnek nevezett. Egész
életében nem volt egyetlen jó perce sem, apám mellett csak robotolt,
engem „a szíve vérével táplált”, és most, mikor elérkezett hozzá az
„igazi”, keresztbe fekszem a lába előtt. Elegem volt. A ház, a táj, a zúgó
patak sem tartott vissza, idegenné vált, mintha Sebastian elköltözött lelke
belőlük is kivont volna minden hőt és fényt. Az országút pora pedig
aranyszínűen szállt fel a napsütésben minden szekér, hintó és vándor
után. Lázas türelmetlenség fogott el. Mire várok itt? Úgy éreztem,
minden nappal, minden órával elmulasztok valamit valahol, távol innen,
új vidékeken, új emberek között. Nürnberg forró szívének lüktetése
hozzánk is elhatolt. Jöttek és mentek a vándorlegények; híreket hoztak,
énekeltek, meséltek. Nem volt maradásom többé.
Anyámat és gyermekkorom színhelyét búcsú nélkül hagytam el.
Tarisznyámat megtömtem élelemmel, és magammal vittem Flamel
Miklós történetét.
Tizennyolc éves voltam, amikor elindultam Nürnberg, a szabad város
felé.

1 Aki vesszőből készített aranyat, kövekből gyöngyöket

 Eduard Anselmus Rochard

Fél évbe telt, míg elérkeztem oda, ahová indultam. Pénzt kellett
szereznem előbb. Testi munkával próbálkoztam. Fát vágtam, vizet
hordtam a tanyákon, ástam, kapáltam, de a bér nyomorúságos volt, s este
úgy zuhantam fekhelyemre, mint a fatönk. Nem. Ez állatnak való, nem
embernek; főképpen nekem nem, aki egészen más dolgok felé
törekedtem.
Ambergben hozzászegődtem egy vásári szemfényvesztőhöz. Olasz
származású, hadaró, apró emberke volt; fürge, simulékony, mint a gyík.
Messer Vincenzo Giacomininek nevezte magát. Egyetlen tudományt
ismert, de azt azután alaposan: hogyan kell a butaságot és
hiszékenységet megvámolni. Tenyérből jósolt, különféle csodaszereket
készített terméketlen asszonyok, hanyatló erejű férfiak számára,
szerelmes leveleket, alkalmi verseket gyártott, de ha kellett, fogat is
húzott és eret vágott. Kitűnően értett zárak, lakatok kinyitásához, apró
tárgyak eltüntetéséhez és idegen zsebekből való elővarázsolásához
olyannyira, hogy az olasz hatóságok jobbnak látták, ha működését az
ország határain túlra helyezik át. Önmagát és „művészetét” határtalanul
tisztelte.
– Komoly dolog ez, Hans – mondotta a cinizmusnak és
nagyképűségnek humoros vegyülékével. – Burokban születtél, hogy
találkoztál velem. Figyelj és tanulj. Ez a tudomány aranyat ér. Ha tenyeret
nyújtanak feléd, tégy úgy, mintha elmerülten figyelnéd, de közben nézd
meg az embert, aki előtted áll. Nem nehéz ráismerned, melyik
csoporthoz tartozik. Tizenkét sémát kell megtanulnod; valamelyik
biztosan ráillik. Fontos, hogy sokat beszélj. Keverd, fond, öntsd a
szavakat, áldozatod majd talál bennük szemet magának, amelyet hálásan
lenyakal, és utána szédült kukorékolásba kezd, milyen nagy dolog
történt vele. A csodaszerek alapanyaga pedig a víz, ne felejtsd el!
Varázserő mindig a ráragasztott címkében van. Pontos analógiája ez az
embernek. Belül víz, kívül név és rang. Minél rosszabb íze van az
esszenciának, annál inkább hisznek benne: ezért sózd, borsozd meg
alaposan, tégy bele ecetet, hogy ünnepélyes rémület fogja el azt, akinek
nyelvéhez ér, beleit pedig égesse át, akár a pokol tüze. Érezze, hogy
lenyelt valamit. Sok kiégett kráterből csalogattam így elő bengálitüzet.
Egész légió keresztfiam van. Betegeim mind azt hitték, boldog kínjukban
ők nemzették e fiakat, s az asszonyok szerencsére nem árulkodó
természetűek, ha saját méhük gyömölcséről van szó. Ezért maradhatott
fenn a szeplőtlen fogantatás legendája annyi ideig.
Egy gyógyíthatatlan baja volt Messer Vincenzónak. Nem szeretett
fizetni. Csak a bevétel jogosságát ismerte el. A kiadásokét
szenvedélyesen tagadta.
– Ne légy hálátlan, Hans – mondta sértődötten, mikor a béremet
sürgettem. – Én nem pénzzel fizetek neked. A művészettel, amelynek
titkába beavattalak, vagyont kereshetsz majd. Én már öreg vagyok,
nyugalomba vonulok nemsokára, és átengedem neked a terepet. Légy
türelmes.
Éppen, mert beavatott „művészete titkába”, nem voltam hajlandó
tűrni, hogy engem is becsapjon. Teherhordó állat, csodaszerárus, kikiáltó,
pénzbeszedő, mosónő, szakács, szálláscsináló, famulus voltam egy
személyben, és nem láttam érte egy lyukas garast sem. Néhány hónapi
dicsőség után faképnél hagytam a vén szélhámost, zsebemben pontosan
azzal az összeggel, amelyet előre kialkudtam szolgálatom fejében. Egy
ideig elmélkedhetett rajta, micsoda ügyes tanítványt veszített
személyemben. Párnája alól vettem el a pénzt, és ő még csak fel sem
ébredt rá.

Nürnberg, mióta először hallottam róla, a határtalan lehetőségek

mesevárosa volt képzeletemben, amelynek körvonalai színes ködbe
vesztek, tágultak és változtak szüntelenül. Bármilyen sokat vártam a
sorsának drámai tetőpontján forrongó várostól, mikor megpillantottam,
nem éreztem csalódást. Szépsége elragadott. Varázslatos
ékszerdobozként csillogott a vadregényes, smaragderdős, hegyes táj
ölébe ágyazva. Templomainak, kápolnáinak, vártornyainak gótikus
csúcsai áhítatos és zenei hatást keltettek, mint egy zsoltár égre szárnyaló
hangjai. Lejtős, macskaköves utcáin a derűs mézeskalácsházak között
megtorlódott és tömeggé vált a sok embertöredék, amelyeket
vándorlásaim alatt láttam. A különféle német tartományok tájszólásai
mellett gyakran hallottam cseh, francia és olasz szót is, ahogy szédülten,
tág szemmel és nyitott lélekkel végigsodródtam a városon, a céhek
utcáinak szűk csatornáin, a templomtér, a piactér kiszélesedő öblein át
lármás diákcsoportok, termetes kofák, bársonyzekés vándorlegények,
leszorított mellű szüzek, alvajáró pillantású apácák, barnapiros képű,
nagy hasú, vidám szerzetesek, aszkéta arcú papok, ijesztő sebekkel
borított koldusok, vörös foltos teheneket vezető, trágyaszagú parasztok,
nagy kurjongatással utat követelő lovasok, árut szállító, trágárságokat
kiáltozó, lökdösődő inasok között.
Néhány héten át boldog elveszettséggel ődöngtem a városban, s mikor
utolsó fillérem is elfogyott, munkát vállaltam egy kis vendégfogadóban a
Sebaldus-templom közelében. Fát vágtam, vizet és málhát hordtam a
szobákba. Nem árultam el, hogy tudok írni, olvasni, mert akkor egész
nap a konyha mellett, a sötét irodában gubbaszthattam volna, én pedig
nem akartam kikerülni az események sodrából. Látni, hallani, figyelni
kívántam minden érzékemmel; résen állni, hátha a sors elém dobja ebből
a folyamként hömpölygő tömegből azt az embert vagy lehetőséget,
amely célom felé segít.
A víz- és málhahordás érdekes tapasztalatokhoz juttatott. Rájöttem,
hogy hálószobájukban az előkelő, átutazó dámák vagy tisztes
polgárasszonyok, ha szolgálójukat vagy öreg, álmos kísérőjüket lerázták
valami ürüggyel, teljesen hasonlók a dörgölődző konyhalányokhoz.
Izmos, jóképű fickó voltam, és szerettem mosakodni. A csendes, sötét,
zárt szobák, s a helyzet átmenetisége ellenállhatatlan alkalomként hatott
ezekre a nőkre is. Csodálkoztam, mennyire egyképűvé válnak alig
leplezett gerjedelmükben, arcuk, kis esztelen hangjaik, mozdulataik,
magakelletésük azonosságában. Ha éppen futó étvágyam támadt rá,
belekóstoltam a tudás fájának felkínált gyümölcsébe, de ebben a
formában ez nem sokat jelentett nekem. Túl szenvedélyes, töprengő,
transzcendens nyugtalanságoktól terhelt voltam ahhoz, hogy az életet
Boccaccio szemével nézzem. Minden gondolatomat, egész valómat a
rögeszmévé erősödött idea töltötte be, hogy a halál íze megrontja az
életet. Az élet gyönyörű, de mit ér, ha az ember néhány évig él csak; ha
pár futó öröm után kiégett ronccsá válik, izmai elpetyhüdnek, fogai
kihullanak, és élete ellobban, mint a gyertyaláng?! Nem értettem, az
emberek hogyan tudnak meggyőződéssel tülekedni, cifrálkodni,
nagyképűen címet, rangot viselni, nősülni, gyermeket nemzeni,
mesterséget folytatni, mulatozni, utazni, misékre járni, prédikálni,
könyveket írni, olvasni, gyógyítani, tanulni és tanítani, mikor életük
bármelyik pillanatban véget érhet, de jó esetben néhány évtized múlva
biztosan véget ér. Ha temetésre mennek, és a halott arcában
szembenéznek saját halálos ítéletükkel, miért nem rohannak el a
temetőből, házukból, családjuktól, munkájuktól, hogy megkeressék
valahol az örök életet, az Elixírt; a végtelen gyönyört és végtelen
ifjúságot?! Ez az elixír létezik valahol. Akármilyen nehéz hozzájutni, ha
nehezebb hozzájutni, mint a föld legnagyobb kincseihez és a
legkorlátlanabb hatalomhoz – mégis van! És mit ér mindaz, amit a föld
nyújthat, mit ér az egész föld maga, ha meg kell halni? Néztem az
utcákon hullámzó tömeget, ahogy fecsegve, nevetgélve sütkérezett a
napon; néztem a karomban fekvő asszony kéjtől eltorzult arcát, s
ugyanazt a megrendülést éreztem: hát nem tudják? Nem gondolnak rá?
Azt hiszik, őket elkerüli? Nem néz vissza rájuk a tükörből, amelybe
belemosolyognak, merev, hullafoltos, nyitott szemű, leesett állú arcuk?
Miért foglalkoznak mással? Nem érzik, hogy minden pillanat drága;
hogy a következő pillanatban már késő lehet?!

Egy hűvösödő októberi napon szerény vendég érkezett a fogadóba. Első

pillanatban fel sem figyeltem rá. Olyan alak volt, akiről elsiklott a szem:
sötét ruhás, tömegbe vesző, színtelen, háttérbe húzódó. Kékre festett,
vasfogantyús faládában maga cipelte holmiját. Olcsó, udvari szobát
bérelt. Mikor a fogadóssal beszélni hallottam, futólag megállapítottam,
hogy jól, de idegen akcentussal beszél németül. Mivel néhány franciával
akadt már dolgom, kiejtéséről és nevéről azt gondoltam, francia lehet.
Eduard Anselmus Rochard-nak hívták.
Estefelé meleg vizet vittem a szobájába. Az asztalnál ült, és különös
ábrákat rajzolgatott. Körző hevert mellette, könyökénél nyitott könyv,
előtte tus és papír. A tussal húzott, több átlóval cikkekre osztott körbe
számomra értelmetlen jeleket rajzolt. Ez a furcsa tevékenység rögtön
felkeltette érdeklődésemet. Gyorsan, lopva körülnéztem.
Az éjjeliszekrényen néhány könyv hevert, De Alchymia – olvastam el
hirtelen a legfelső címét, és torkom kiszáradt, szívem őrülten dobogni
kezdett. Felindulásomban megfeledkeztem magamról, és
földbegyökerezett lábbal állva maradtam. Mikor felpillantottam, szemem
Rochard rajtam nyugodó, érdeklődő, de hűvös pillantásával találkozott.
– Vársz valamire? – kérdezte nyugodtan.
Kínos, ostoba zavar öntött el. Talpraesett ravaszságom, hetyke
fellépésem, amelyet az egy év óta tartó, tapasztalatokban gazdag
kóborlásom alatt szereztem, egyszerre félszeg kölyökijedelemmé omlott
össze a reám szegeződő, kékeszöld, átható szem hideg fényében.
– Nem… – dadogtam. – Bocsánat, uram… – és iszkoltam kifelé.
– Mi volt ez?! – kérdeztem magamtól, mikor kamrámban egyedül
maradtam. Egy könyv megpillantása hozott volna ki a sodromból? Más
utasoknál is láttam alkímiáról szóló könyvet. Az akkori időket átitatta ez
a gondolat. Az emberek még elég tudatlanok és mohók voltak hozzá,
hogy divatot csináljanak belőle, és eléggé felületesek, hogy csak
piszkossárga habját halásszák le az alkímia mély óceánjának: az
aranycsinálás lehetőségét. Nem… Eduard Anselmus Rochard légköre…
szeme… szeme és arca, egyéniségének villanásszerű megnyilatkozása
dúlt fel ennyire. Olyan volt, amikor szembenéztünk, mintha egy bűvész a
kalapjából óriási várkastélyt varázsolt volna elő. Csendes, sötét alak,
rejtőző, szerény, jelentéktelen… azután hirtelen kiárad belőle valami…
mi is? Hatalom. Igen. Sok emberrel találkoztam már, ostobákkal és
műveltekkel, hencegőkkel és megalázottakkal, urakkal és pórokkal,
különcökkel és szélhámosokkal, de egyikben sem volt meg ez az erő.
Vajon… s erre a gondolatra tűz ömlött át testemen… vajon ő volna az,
akire várok?!
Az éjszakát álmatlanul töltöttem. Ha percekre nyugtalan alvás
nyűgözött le, szúró ijedségre riadtam, hátha reggelre hűlt helyét találom.
Annyira kínzott ez az érzés, hogy csendben kilopóztam kamrámból,
mezítláb végigsurrantam a mély álomba merült fogadó kőkockás
folyosóján, és Rochard ajtajához lapultam, hogy halljam lélegzésének
neszét.
 Reggel alig vártam, hogy szobájába jussak. Már nem találtam bent.
Fehérneműje a szekrényben volt, de könyvei hiányoztak az
éjjeliszekrényről. Kék ládája az ágy alatt állott lelakatolva.
Később, délelőtt, mikor valamiért át kellett mennem az ivón, ott láttam
Rochard-t egy csomó berúgott diák és vándorlegény között, ahogy széles
kedvvel mesélt nekik. Mulatságos, borsos história lehetett, mert hallgatói
ajkáról vastag, kéjes, zsíros nevetés buffant fel minduntalan. Behúzódtam
a lépcsőfeljárat kacatokkal tömött ürege alá, és onnan figyeltem ezt a
sokarcú, érthetetlen idegent, akiben tegnap a kiválasztottak
rendkívüliségét véltem látni, s aki ma úgy viselkedik, mint egy részeg
kókler, mint. Sebastian. Szíven ütött ez a hasonlóság. Hányszor láttam őt
is a kocsma asztalánál kipirultan a csillogó szemmel, lefittyedt, bamba
szájjal figyelő hallgatói között, akik önfeledten szívták magukba a
szavakkal űzött varázslatot. Szinte hallottam múltból hangzó hangját
egy-egy ilyen „orgia” után. Keserű volt és fanyar. „Láttad a mai
produkciómat?! – kérdezte epés öngúnnyal. – Sikerem volt, mi?!
Ugyanígy egy csomó juhnak is előadást tarthattam volna. Bámultak,
nevettek, szörnyülködtek, s utána legeltek tovább. Gyűlölöm és
mennyire irigylem őket! Sötétfejű állatnyáj… de soha sincsenek egyedül.
Egymás meleg, büdös testéhez bújnak, és egyforma gondolatköd kavarog
tompa agyukban ételről, italról, szeretkezésről. Én rettenetesen egyedül
vagyok közöttük, Hans. A lelkemben belül már elpusztultam az
egyedülléttől. Halott vagyok. Azért beszélek, ágálok, kiáltozom sokszor,
mert félek ettől a hullától a lelkemben… Ha te nem volnál nekem, Hans,
régen felakasztottam volna magamat…”
Talán ez a szikár, sápadt, zöldeskék szemű férfi is menekül valami
elől, mikor a tömegbe, „a nyáj” közé veti magát, és nevetésbe takaródzik?
Talán álruha rajta is, mint Sebastianon volt? Tegnap esti arca és ez a
mai… túl nagy a szakadék… titok van itt.
Rochard mélyebben érdekelt és vonzott, mint egy nappal előbb.
Figyeltem. Nem veszítettem szem elől. Este újra meleg vizet vittem a
szobájába. Megint az asztalnál ült; olvasott. Elmélyedten nézett fel egy
pillanatra, azután újra könyvébe merült. Ez a rám villantott arc más volt,
mint a három, amelyet ismertem. Komoly, de átfűtött, feszült, mégis
határtalanul szelíd, mint egy naptól ragyogó, eget tükröző, sima
víztükör. Lassan matattam a szobájában, néhány csepp vizet töröltem fel
a padlóról, hogy könyve alá lesve elolvashassam a címét. Csak Albertus
Magnus nevét sikerült kibetűznöm. Már éppen menni készültem, mert
feltűnés nélkül nem húzhattam tovább az időt, amikor nyugodt hangja
lecsapott rám:
– Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?!
Hirtelen szembenéztünk. Kérdése annyira váratlanul ért, hogy csak
dadogni tudtam:
– Én… én… én…
– Lesel utánam. Tegnap az ivóban a lépcső alól több mint egy órán át
figyeltél. A könyveimet kémleled. Tudsz olvasni?
– Igen… – mintha meztelenül, de teljesen bénultan álltam volna átható
pillantása előtt.
– Ki tanított? Ki vagy?
Önmagam előtt is váratlanul, hatalmas, belső erő lendített meg. Térdre
roskadtam előtte. Forrón, sóvárgó könyörgéssel, szaggatott
összevisszaságban buktak ki számból a szavak:
– Szolgálni szeretném önt, uram. Fizetés nélkül… Csak azért, hogy
tanulhassak… Azért jöttem el hazulról… Hans Burgner a nevem. Egy
öreg rokonom, az egyetlen barátom… foglalkozott velem. Sebastian
Dornernek hívták... Alkimista volt… meghalt. Neki nem sikerült… de én
tovább fogok jutni… nekem tovább kell jutnom, mert…
– Aranyat akarsz csinálni, ugye? – hangja inkább szomorú volt, mint
gúnyos.
– Nem. Az aranycsinálás nem érdekel! – mondottam hevesen.
– Hanem?
– Az… Elixír – hangom megremegett és elfulladt a szenvedélyes
izgalomtól.
– És… miért akarsz te tovább élni, mint a többi ember? – kérdezte
csendesen. Szeme fürkészőn pihent rajtam. Latolgatott magában.
– Ön bele tud nyugodni abba, hogy meghal? Látott már halottat,
uram?! Látta azokat, akiket szeretett, akiknek szavában gyönyörködött,
akikhez menekült, akiknél melegedett, romlott hússá oszlani? Önnek
nem háta mögött járó, sarkára taposó, gonosz szavakat sugdosó, egyetlen
ellensége a halál?
Félrenézett.
– Furcsa egy fickó vagy – mondta színtelenül. – Állj fel, kérlek, mert
nem szoktam meg, hogy oltárnak nézzenek.
Mikor szégyenkezve felkászálódtam, ő is felállt. Arca megmerevedett.
 – Csak azt nem tudom, miért fordultál éppen hozzám ezzel a
kívánságoddal? Szegény, tanulmányúton lévő orvos vagyok. Gyalogosan
utazom, és nincs szükségem szolgára.
Rábámultam. Törődött, öreg embernek láttam hirtelen. Mit is akarok
tőle? Annyira meggyőző volt így, hogy mindaz, amit előzőleg gondoltam
róla, lázálomnak tűnt. Szégyenkezésem is nőttön-nőtt bolond
viselkedésem miatt. Bocsánatkérést hebegtem, és alig vártam, hogy kívül
kerüljek az ajtón. – Eszelős leszek lassan! – háborogtam magamban
zavarodottan. – Minden jöttmentben Adeptust látok, aki köpenye alatt a
Bölcsek Kövét sétáltatja a világon át.
De különös módon, ahogy távolabb kerültem Rochard-tól, és
visszagondoltam rá, összezsugorodott a hatás, amelyet legutoljára
keltett, és előtérbe tolult a titokzatos ábrákat rajzoló, Albertus Magnus
könyvét olvasó, s az ivóban alakoskodó, sokarcú idegen, aki most is álarc
alá rejtőzött előlem. Mert – egyszerre világosan megéreztem – álarc volt
ez is. De miért alakoskodik annyit? Valami bűnt követett el, és most
menekül a következmények elől? Nem. Rochard nem követhetett el bűnt.
A bűnöző fél… és Rochard-ban nyoma sincsen félelemnek. Miért akar
mégis másnak látszani; az italos, aljas csőcselék előtt velük egyképűnek,
előttem szürkének, jelentéktelennek és… megint Sebastian szavai
csendültek meg bennem. Arra a kérdésemre felelt, hol vannak az igazi
Adeptusok: „Sehol, fiam. Nem látod őket. Bujkálnak. Tudják, miért.
Mindenütt felöltik a környezet színét. Alámerülnek a tömegbe.
Alakoskodnak.”
Miért utazik Rochard gyalogosan, egyedül?
„Szegény orvos vagyok, nincs szükségem szolgára!”
S abban a pillanatban megszületett bennem a bizonyosság, hogy
Eduard Anselmus Rochard nem lehet más, csak egy ilyen bujkáló
Adeptus.

Másnap délelőtt, mikor nem volt a szobájában, Messer Vincenzo

Giacomini avatott keze alatt szerzett ügyességemmel kinyitottam a
ládáját. Könyvek, csillagászati műszerek, írószerek voltak benne, és egy
csomó francia aranypénz. Nem szépítem a dolgot. Betörtem hozzá. Hans
Burgner nem válogatott az eszközökben. Primitív indulatokkal telített
nyersanyag volt belül, s erre a veszedelmes lávaforrongásra még nem
vetődött rá az erkölcsi meggondolások csitító, lehűtő, esti árnyéka.
A ládában megtaláltam Albertus Magnus két munkáját, Arnoldus
Villanovarus Testamentum duobis libris universam artem chymicam
complectensét, három csillagászati szakkönyvet, s alattuk egy vörös
szattyánbőrbe kötött, zárral ellátott jegyzetfüzetet. Mondanom sem kell,
hogy ez a zár sem képezett akadályt előttem, annál is inkább, mivel úgy
éreztem, Rochard titkának kulcsát tartalmazza.
„Secretorum tractatus” – állott az első oldalon kézírással. Tehát nem
tévedtem. Igen ám, de a nagyrészt latin szöveg francia és német
beszúrásoktól hemzsegett, én pedig csak a rövid német szövegeket
értettem meg, a latint igen kevéssé és a franciát egyáltalán nem. Reszkető
kézzel, izgatottan, minden neszre fülelve lapoztam a füzetben. Rochard
útinaplószerűen, dátumokkal vezette feljegyzéseit. Egy német szöveg
hirtelen a szemembe ötlött.
„Az én titkomra hiába lesel. Kikiálthatnám a háztetőkről, akkor is titok
maradna…”
Megrettentem, mintha hangosan rám szóltak volna. Verejtékezve, vad
szívdobogással tovább olvastam:
„Hirdethetném ezt a titkot, mint a Nap, a Hold, a csillagok az égről,
mint a föld az emberek lába alatt, mint a víz, a tűz, a szél, a növények és
állatok – nem értenék.
Miért értenék meg a nagyvilágot, mikor a kisvilág – saját testük és
lelkük – hét pecséttel elzárt titok előttük” – ezután francia szöveg
következett, majd újra egy mondat németül, amely latinul folytatódott:
„Arany és Elixír. Egyikkel hullát ékesítenek, a másikat, ha
hozzájutnának, a rothadás férgeinek szájába tömnék, hogy hízzanak
tőle… Raris haec ut hominibus est ars, ita raro in lucem prodit. Laudetur
Deus in aeternem qui partem sua infinitae potentiae nobis suis
objectissimis creaturis communical.”1
Később megint németül: „Aki sokáig él, változtasson nevet. Flamel
nevét például túl sokan ismerik.”
Nem lehetett kételyem többé. A dátumokat követve, izgatottan a
feljegyzések végére lapoztam, és megtaláltam, amit kerestem.
„1555. október 12. napján… Hans Burgnernek hívják. Vad,
csiszolatlan, veszedelmes és megható… Talán az érdekel benne, hogy
emlékeztet valakire, akinek az arcát tükörben néztem valamikor a Chaos
idején. A láda nehéz, és én eléggé kényelmes vagyok. Vigyáznom kell,
hogy a testemben lévő gyengeségek le ne győzzenek. A szánalom
például. Letérdelt, és az elixírről beszélt. Értelmes, de olyanformán, mint
egy fiatal állat. Ijesztő reflexek szunnyadnak benne. Ő maga sem tudja.
Szeme követ mindenüvé… Sajnos a kutyák mindig meghatottak…”
Kezemben volt a fonál, amelyet követve beosonhattam hozzá a
zárkózottságának jégfalán nyíló titkos kis kapun: sajnált, és érdekeltem
őt.
Nem volt tanácsos tovább a szobában időznöm. Helyrekattintottam a
jegyzőkönyv zárját, mindent visszarendeztem a ládába, lelakatoltam, és
az ágy alá toltam.

Ha rétegekre bontom azt a sok összeszövődő áramlatot, amely Hans

Burgner belsejében kavargott, miután elhagyta Rochard szobáját, még
ma is ámulnom kell a hatalmas ellentmondásokon, a sötétség és fény, tűz
és víz elemeinek egy időben való jelenlétén. Ugyanaz a káosz ez, mint
amely születő naprendszerek és bolygók égő, erjedő, gázokra bomló,
robbanásoktól szaggatott spirálködeiben forrong. A boldogság, hogy
rábukkant a „Magister”-re, együtt lángolt benne a szinte bálványimádó
csodálattal és vággyal, hogy minden erejével, alázatosan szolgálhassa őt.
De a lelkesedésnek ünnepi fehérizzása megfért benne az alattomos
tervezgetéssel, hogyan fogja bekeríteni és arra kényszeríteni a Mestert,
hogy akarata ellenére mégis szolgálatába fogadja őt. Betörése, hazugsága
egy pillanatig nem zavarta, s nem töltötte el bűntudattal. Természetes,
hogy meg kellett győződnie – s az is érthető, hogy Rochard-nak nem
szabad tudnia róla, mert… mert akkor szóba sem állna vele. Szerencsére
nem tud róla. S a tett, amelyről nem tudnak… nem is történt meg.
Este bekopogtam a szobájába. Izgatott voltam, de elszánt.
Pillantása nem volt barátságtalan, ahogy felnézett rám. Jegyzőkönyve
becsukva pihent előtte. Kopogásomra csukhatta össze, mert az asztalra
fektetett, hosszú szárú nádtoll vége még nedvesen csillogott. Szótlanul
megálltam előtte. Az alázatos, tiszteletteljes, félénk sóvárgás, amely
szememben ült, valódi volt, csak éppen töredéke azoknak a másfajta
dolgoknak, amelyekkel még telítve voltam.
– Nos… mi kell, Hans? – kérdezte.
Biztató jelnek vettem, hogy keresztnevemen szólított
– Szeretném megkérni a… Magistert, vállaljon el tanítványának.
Szépen keresek itt a Sebaldusban, fizetnék érte. Esténként venném az
órákat, ha…
– De mire tanítsalak?
– Értek egy keveset latinul, azt szeretném jól megtanulni. Az orvosok
tudománya is érdekelt mindig… nem akarok egész életemben málhát
hordani. Talán… sikerül kiverekednem magamat úrnak… tudósnak.
Könnyen tanulok, nem lesz sok baja velem.
Elgondolkodva nézett rám. Ajka összezárult, szeme elsiklott rólam.
Éreztem, távolodik; újra a megfoghatatlanba tűnik előlem.
– Ne utasítson vissza… kérem… könyörgöm uram! – hangom
megremegett a forró aggodalomtól és kétségbeeséstől.
– Tanulni akarok! Úgy sóvárgok a tudásért, mint más férfi az
asszonyok teste után. Szegény vagyok. Nincs senkim a világon, aki
támogatna. Sebastian, a barátom, az egyetlen, aki foglalkozott velem,
meghalt… Ne taszítson el ön is… Ez az élet elviselhetetlen nekem!
Segítsen rajtam!
Szeme hirtelen visszafordult rám. Pillantása némán, hosszan pihent
rajtam, s úgy éreztem, átjár, átéget, lelkem, legtitkosabb gondolatom
mélyéig.
– Tudom, hogy félig hazudsz, félig igazat mondasz. Tudom, miért
kapaszkodsz belém. Éles, ravasz eszed ellenére éretlen vagy még, mint a
vackor. A tudás fegyverré lenne kezedben vagy tolvajkulccsá. El kellene,
hogy küldjelek… de… nem tudlak elküldeni. Valami köt, amit nem értek,
mert szorosan rám vonatkozik. Talán jobb, ha szem előtt tartlak,
különben a hátam mögött settenkedsz. Felfogadlak, és tanítani foglak. de
ennek a világnak a tudományára… Hiába vársz tőlem egyebet.
Kisegítelek a szolgasorsból. Ha szorgalmas leszel, módot nyújtok rá,
hogy vizsgákat tégy, és diplomát szerezz magadnak. Családot
alapíthatsz, megbecsült polgárrá lehetsz, pénzt, hírnevet szerezhetsz
magadnak, törekvésed szerint… de ismétlem, csak erről a világról és
egyetlen rövid emberi életről van szó, Hans… megértettél?
– Igen, uram.
– Ezek után is hozzám akarsz szegődni? Várj… fizetést nem kapsz.
Néhány hét múlva elindulunk innen Pádua felé. Neked kell a ládámat
vinned, bevásárolnod, az utazás, szállás körül mindent elintézned.
Szállásodat, kosztodat én fizetem, s ha a ruha vagy a cipő leszakad rólad
a szolgálatomban, újat veszek helyette.
– Köszönöm, uram… ez több, mint amit reméltem… boldog vagyok!
Boldog vagyok! Majd meglátja… meglátja, hogyan hálálom meg önnek…
megszolgálom… Isten engem úgy segéljen!
És akkor egész szívemmel hittem is, amit mondtam.

Így lettem szolgája és tanítványa Eduard Anselmus Rochard-nak, az

alkimistának. Azt hittem, saját ravaszságomnak köszönhetem a sikert, s
ő, bár sokat tudott és keresztüllátott rajtam, saját sorsát mégsem látta
meg bennem. Csak érezte. Azért nem tudott elutasítani. Az én mohó
tudásvágyam és elixírrögeszmém, az ő mély emberi jósága, szánalma,
türelme irántam, noha világosan felismerte éretlenségemet – a Nagy
Tervező pontos előkép után egymásba fonódó mintáját szőtték tovább a
hatalmas sorsszövevényben. Kerestük egymást, vártunk egymásra, és
találkoznunk kellett a XVI. század Nürnbergjében, hogy én egy új
tapasztalati szakasz kiindulásáról nekilendüljek egy különös körívnek, ő
pedig befejezhesse földi életének körforgását.
Rochard-nak sok futó ismerőse volt Nürnbergben, akikkel néha összeült
és elbeszélgetett a Sebaldus ivójában, de barátja csak egy: Amadeus Bahr,
a zollerni gróf könyvtárosa. Csaknem naponta meglátogatta őt a
kastélyparkban lévő kis vályogházban, ahova a göthös emberke kiszorult
a vendégekkel zsúfolt zollerni palotából. Úgy látszott, csöppet sem volt
terhére ez az elkülönülés. Rengeteg por, könyv és kézirat vette körül,
mintha betűn aludt, betűvel táplálkozott, betűt lélegzett volna. Nagy,
súlyos könyveket kölcsönzött Rochard-nak, amelyeket nekem kellett
szállásunkra cipelnem, ezért néha elkísérhettem őt Bahrhoz. Egy ilyen
alkalommal – Rochard akarata ellenére – tanúja lehettem izgalmas
vitájuknak, amelyet az alkímiáról folytattak. Miután letettem az
ólomsúlyú könyvet, amelyet visszahoztam, és Rochard kiválasztott
helyette egy másikat, hazaküldött tanulni. Nekem azonban más
szándékaim voltak. Megkerültem a házat, a nagy, sűrű fák között
visszalopództam nyitott hátsó ablakához, és lehasaltam egy csomó
burjánzó gaz, szúrós egresbokor közé. Amadeus Bahr bolondja és zsenije
volt a vitatkozásnak. Rochard csak beszélgetett, de szelíd, mosolygó
nyugalma lenyűgözte lassan a lángoló karddal riposztozó apró kis
Lucifert. Én ösztönösen megéreztem Rochard felsőbbségét, ő, aki sokat
tanult és tudott – felismerte.
Amadeus Bahr világos, analitikus koponya volt, s míg Rochard-ral
össze nem került, heves tagadója, harcos ellenzője az alkímiának. Erős,
kitűnő és mulatságos érvei voltak ellene. Nem tájékozatlanul rontott
neki, hanem alapos tapasztalatok után. Most is Bahr indította el az
ütközetet néhány kategorikus kijelentéssel.
– Az univerzális gyógyszer meséje népbolondítás – mondotta –, és a
nagydobbal hirdetett transzmutációkról később mindig kiderült, hogy
értéktelen fémsárgítás volt a fajsúly megváltoztatása nélkül.
Rochard csendesen azt kérdezte erre, vajon Flamel Miklós esetében is
kiderült-e ilyesmi?
Flamel nevének említése, érthetően, még éberebbé tett, noha a téma,
amelyet megpendítettek, amúgy is részegítő italként hatott rám.
– Nem! – Bahr hangján hallottam, hogy csúfondárosan mosolyog. –
Nem derült ki. A tartós felhőzetről nyilván az emberi ostobaság
gondoskodott. Flamel ügyesebb csirkefogó volt, mint a többi.
– Lehet – mondotta Rochard. – Félek, hogy engem is az ostobák közé
sorol, tehát alig merem bevallani, hogy nemrég, mikor beszéltem vele,
rám határozottan becsületes és szerény ember benyomását tette.
– Kivel beszélt?! – kérdezte Bahr elképedve.
– Flamel Miklóssal.
– Mikor?
– Két év előtt Egyiptomban. Kereskedő karavánnal utaztam, hogy
bizonyosfajta növényt megszerezzek, amelynek főzete a gennyedő
szembetegség ellen kitűnően alkalmazható. Egy dúsgazdag betegem
szívesen vállalta az út költségeit. Kis csoport, mintegy öt ember haladt
előttünk a szikkadtan égő homoktengeren át. A déli hőségben utolértük
őket. Az ősi temetkezőhelyek hűvösébe húzódtak be; egy francia
házaspár három szolgájával, s mi követtük példájukat. Mivel
honfitársaim voltak, hozzájuk léptem, és üdvözöltem őket. Mondhatom,
érdekes találkozás volt.
– Bocsásson meg… ez nagyon homályos! A maga honfitársa azt
állította, hogy ő… Flamel Miklós?!
– Nem. Egyetlen szóval sem állította. Én jöttem rá, hogy az. Flamel
Miklós volt, és a felesége.
– De miből jött rá, hogy…
– Számomra teljesen meggyőző jelekből.
– Tréfál… bolondját járatja velem! Flamel, ha jól emlékszem, 1330-ban
született. Most pedig 1555-öt írunk. Tehát maga, állítása szerint, egy 225
éves emberrel találkozott.
– Igen.
– Remélem, nem kívánja, hogy ezt elhiggyem? Nem vagyok hiszékeny
természet. Láttam már százéves aggastyánt, de az szopta az ujját, és
törölgetni kellett az orrát. 225 éves emberek csak akkor élhetnének, ha
előbb leitták volna magukat a mesebeli elixírrel.
– Igen. Csak akkor.
– De ilyen elixír nincsen!
– Nincsen?
– Biztosítom, Flamelt éppen úgy elrágták a férgek halála után, mint
engem fognak, vagy magát!
– Ki látta Flamelt meghalni? – kérdezte Rochard szelíden. – Gazdag,
tekintélyes, híres ember volt. Rengeteg hálás híve, csodálója, barátja vette
körül. Melyik volt ott a temetésén? Ki tud a sírjáról? Ki ad egyetlen
híradást róla?
– Senki. De ez nem bizonyíték!
– Nem. Csak érdekes. Sok utazó és régi feljegyzés szerint a világnak
hol ezen, hol azon a pontján látták felbukkanni.
– Ez még csak nem is érdekes. Flamel eltűnt Párizsból, és nevet
változtatott, mert hiú volt halálon túli hírnevére, és miután álnéven
bevégezte valahol, legendává lett. Nem szokatlan dolog ez a mi
szánalmas korszakunkban. Nézzen csak körül! Az alkímia elevenebb,
dühöngőbb valóság, mint egy pestisjárvány. Még magát is megfertőzte.
Az a tény, hogy Flamel Miklós halálának történetét senki sem ismeri,
elegendő ok rá, hogy minden francia szélhámosban őt véljék látni.
Ritkán hallottam Rochard-t nevetni, de most nevetett. Szívből.
– Mit nevet? – kérdezte Bahr idegesen.
– Ne haragudjék – mondta Rochard, nevetéssel küzdve. – Nem magát
nevetem ki, hanem a helyzetet. Egy tréfás történetet juttat eszembe.
Megengedi, hogy elmeséljem?
– Tessék! – Bahr csupa gyanakvás volt.
– Huang-ho, a Sárga Folyam mellett, San-si tartományban élt egyszer
egy Hui-sen nevű okos, írástudó kínai. Annyira okos és furfangos volt,
hogy messze földről eljártak gyékénye köré hallgatni végeláthatatlan
szócsatáját egy szelíd, öreg pappal. Évek óta folyt a vita közöttük arról,
hogy vannak-e szellemek. A pap azt állította, hogy vannak, s nem volt
hatásosabb érve rá, mint az, hogy látja őket és beszél velük. Hui-sen
viszont éppen 777 változatban bizonyította, hogy szellemek nincsenek.
Aki látja őket, az beteg vagy mámoros, aki beszél velük, saját magával
motyog esztelen párbeszédet. Üres a levegő, üres az ég, csak a sírok
vannak tele porladó testekkel. A szellem: az ember, s ha meghal,
befejezett mindent. Az öreg pap szelíd érveit tojáshéjként roppantotta
össze, s ha mások álltak elő támogatására, azokat is kivégezte. Nem
hagyott egyetlen rést, egyetlen lehetőséget, amelyen át egy porszemnyi,
apró szellem világra bújhatott volna. Legyőzhetetlen volt. Az öreg pap
megsokallta végre a meddő vitát, és egy napon otthagyta Hui-sent azzal,
hogy ő már nem elég erős és egészséges a vitatkozáshoz, majd küld
valakit, aki jobb érveket tud nála.
Hui-sen pedig egyedül maradt egy csomó kibeszéletlen szóval, mert
ahogy kinyitotta a száját, az emberek meghátráltak, annyira féltek tőle.
Egy este, mikor lefekvéshez készülődött – kielégületlenül és
nyugtalanul, hiszen napok óta nem volt kivel vitatkoznia –, észrevette,
hogy szobájának másik gyékényén ül valaki. Sötét bőrű, sovány, kopasz
ember volt, fehér lepelbe burkolva. Elcsodálkozott. Nem hallotta és nem
látta bejönni. Bosszankodni kezdett az idegen neveletlenségén, de mielőtt
rendreutasíthatta volna, az mély, rekedt hangján megszólalt:
– Én vagyok az, akit várt. Egy barátom küldött, hogy meggyőzzem az
igazáról. Hallom, nem hisz a szellemekben…
– De nem ám! – tört ki Hui-senből felszabadultan, mohó örömmel.
Minden egyebet elfelejtett. Már szerette ezt a fehér köntösű, hórihorgas
lényt a másik gyékényen, és a világ minden kincséért el nem engedte
volna. Beszélni kezdett; elsöprő erővel, megállíthatatlanul,
csúfondárosan, mulatságosan. Cáfolt és állított, bizonyított és leszögezett
anélkül, hogy a másik szóra nyithatta volna a száját. Valahányszor
lélegzetet vett, hogy mondjon valamit, Hui-sen tiltón felemelte a kezét:
„Várjon, tudom mit akar mondani! Ne fáradjon!”, és gyorsan, emelt
hangon elsorolta a másik minden lehetséges érvét, azután ízekre szedte,
és megölte. A jövevény egyre komorabb, nyugtalanabb lett. Egyre
gyakrabban nyitotta ki száját, de Hui-sen mindig legázolta, mielőtt
egyetlen hangot kinyöghetett volna. Így érkezett el a hajnal. Az ablakon
át gyöngéd, ezüstös fények nyúltak be a szobába, s kívül, az udvaron
megszólalt egy kakas. Az idegen türelmét vesztve felugrott, és
félbeszakította Hui-sen szóáradatát:
– Hallgasson el végre, szerencsétlen! – hangja mélyen döngött és
morajlott, hogy Hui-sen apró háza alapjában megreszketett tőle. – Persze,
hogy nem tudom megcáfolni a maga átkozott okoskodását! Amit mond,
az úgy hangzik, mintha igaz volna, mégis hazugság, mert igenis vannak
szellemek, a mindenit neki, hiszen én magam is szellem vagyok! – Azzal
dühösen szétoszlott, és eltűnt Hui-sen sértődött szeme előtt.
Mikor Rochard befejezte a történetet, Bahr önkéntelenül hangosan
felnevetett a csattanón, de azután, ahogy a történet jelképes értelme
eljutott az agyáig – láttam, mert a külső sötétből belestem a gyertya
fénykörében ülő két alakra –, hirtelen elkomolyodott, és rábámult
Rochard-ra.
– Miért akar mindenáron összezavarni?! – tört ki belőle elégedetlenül.
– Valami bosszantó és megfoghatatlan van magában, Anselmus! Pokolba
a célzásaival és sejtetéseivel! Még az ördögűzők kezére juttat!
– Nem értem – mondotta Rochard ártatlanul. – Csak egy kínai mesét
mondtam el, és maga igazán nem hívő természet, Amadeus…
– Nem – dohogott Bahr. – De akárhogy küzdök ellene, hatással van
rám, amit mond. Először életemben. Megcáfolni tudom, de egészen
elvetni nem. Foglalkoztat. Valóban nem tréfált, mikor azt állította, hogy
Flamel Miklós két évvel ezelőtt még életben volt?
– Nem tréfáltam. Ma is él.
– Az elixír tartja életben?
– Igen.
– Megáll az eszem! Ismerem szellemi képességeit, műveltségét,
becsületességét. Hogyan hihet ebben… ebben az őrültségben?!
– Téved, Amadeus. Én nem hiszek. Én sem vagyok hívő természet.
Tudom, hogy így van.
Bahr elvörösödött, felugrott, azután visszaült a helyére. Nagyot fújt.
– Nna! Látja, ez az. Most mit kezdjek magával?! Főképpen, mit kezdjek
önmagammal azután, hogy itthagy ezekkel a levegőben lógó
állításokkal? Már aludni sem tudok tőlük.
– Miért?
– Miért?! Mert van bennem valami, ami szövetségesül szegődött
magához, valami értelmen túli, legyőzhetetlen varázslat… nem tudom,
minek nevezzem. Sokat töprengtem rajta. A legképtelenebb állításaiból
meggyőző erő árad. Nem vagyok tekintélytisztelő... inkább passzionátus
bálványromboló. Az elvont sejtelmek és a transzcendens köd ingerültté
tesznek. Magának megbocsátom. Rejtély előttem, miért. Felszámoltam
mindent, és megnyugodtam benne. A teljes nihil is békességet ad. Maga
azonban megzavarta az én külön vallásom nyugalmát, és arra ösztönöz,
hogy eretnekké legyek. Kételyt támasztott bennem a kétely iránt. És a
legelképesztőbb az, hogy nem érvekkel tette, hanem puszta létével. Nem
azzal, amit mond, hanem azzal, amit elhallgat. Mintha olyan
tapasztalatai, ismeretei lennének, amelyek közlés nélkül bizonyosságot
sugároznának... Mint mondjuk, nem jutna eszembe egy tölgyfa előtt állva
kétségbe vonni, hogy az egy tölgyfa…
– Bevallom, Amadeus, egy csepp megbánást sem érzek afölött, hogy
megzavartam vallása nyugalmát. Sőt. Azon leszek, hogy egészen
elkárhozzék.
– A világ tele van jámbor barmokkal, akik tálcán kínálják vakhitüket.
Miért éppen engem választott ki? Kemény dió vagyok én még
eretnekségemben is. Lázadozó, legyűrhetetlen, visszaeső, vén bűnös.
– Nem fogom most elmondani a tékozló fiú példázatát, mert a
fejemhez vág valamit. Saulra, akiből Pál lett, célozni sem merek.
Maradjunk a tényeknél. A jámbor barmok vakhite langyos, mint a
pocsolyavíz, és olyan formát vesz fel, amilyen meder kínálkozik neki.
Értéktelen. A maga mindent felbontó és összezúzó Skorpió-egyénisége
sokkal jobban vonz engem. Azt mondhatnám: gyöngém. Ugyanazt az
ösvényt járja, amelyet én: az értelem ösvényét. Ezeken a fordulókon én is
átküzdöttem magamat. Miért ne rövidítsem és könnyítsem meg egy
barátom… egy régi-régi társam útját, akinek sokkal tartozom?
– Egyetlen kérdésemre feleljen, Anselmus.
– Többre is felelek.
– Hajlandó velem leülni egyszer, és világosan, réveteg célzások, okkult
utalások nélkül kifejteni, mi a meggyőződése, micsoda tapasztalatok
juttatták ehhez a meggyőződéshez, és mik a bizonyítékai rá?
– Hajlandó vagyok.
– Rendben van. Mikor?
– Hamarosan. Még mielőtt elindulok Páduába…
Ideje volt, hogy eltűnjek az ablaktól. Lélekszakadva futottam haza a
fogadóba. Kamrámban magam elé terítettem könyvemet, füzetemet, és
lihegve, verejtékezve rábámultam az üres papírra. A gondolat, amely
megragadott, annyira lenyűgöző volt, hogy reszkettem tőle.
„Aki sokáig él, változtasson nevet. Flamel nevét például túl sokan
ismerik…” – ezek a szavak, amelyeket naplójában olvastam, most,
Amadeus Bahrral való beszélgetése után nyertek igazi hátteret.
„Ki látta meghalni Flamelt?”
„Valóban nem tréfált, mikor azt állította, hogy Flamel Miklós még két
év előtt életben volt?”
„Nem tréfáltam, ma is él.”
Ma is él!
Flamel francia, és Rochard is francia. „Aki sokáig él, változtasson
nevet.” Flamel… Eduard Anselmus Rochard.
És felesége? A Bölcsek Kövét együtt hozták létre, és az asszony is
részesült az elixír csodatévő hatásában. De miért ne váltak volna széjjel
egy rövid időre? Évszázadok szédítő távlata nyílik mögöttük és előttük…
nem kell görcsösen összekapaszkodniok. Ráérnek. Mindenre van idejük.
 Rochard Bahrral szemben nem tagadott semmit. Nyíltsága valósággal
megrendítette a kis könyvmolyt. Miért olyan közlékeny vele? Miért
pazarolja rá, a tagadóra, bölcsességének kincseit és engem, aki egész
lelkemmel sóvárgok az okkult tudásért, könyörtelenül kirekeszt belőle?
Tanulok, akár egy megszállott, előre elkészülök feladataimmal, s ő úgy
dicsér meg, mint egy jámbor kutyát: „Jól van, Hans! Derék dolog, Hans!”
Ha azonban a beszélgetést óvatosan, bátortalanul az alkímiára terelem,
rögtön elzárkózik, s mikor folytatom, szavamba vág:
„Ez nem a te utad. Verd ki a fejedből. Csak éppen annyit kóstolhattál a
tudásból, amennyi bajba döntene. Az elixírben való hited veszélyes hit.
Mohó, sötét, alacsonyrendű vágyból fakad. Sohasem foglak támogatni
abban, hogy a vesztedbe rohanj!”
Ez este azonban, Bahrral való vitája után, amelynek hatása alatt
megszületett bennem a gondolat, hogy Rochard talán Flamellel azonos,
olyan feszültség támadt bennem, amelyet le kellett vezetnem
valamiképpen. Mikor Rochard szobámba lépett, hogy megkérdezze,
kihallgasson-e valamiből, nem sokat kerteltem. Megmondtam, hogy nem
készültem el, annyira foglalkoztatott a néhány szó, melyet Bahrtól
elmenőben véletlenül meghallottam. Az elixírről és Flamel Miklósról
beszéltek…
– Oh… tehát hallgatóztál. Nos… ez nem lep meg. Gondolhattam
volna... – csodálkozásomra szemében most nem jelent meg a rideg
elutasítás kifejezése. Inkább tűnődő volt, és szánakozó. Leült asztalom
mellé.
– Sajnállak – mondotta csendesen. – Sajnállak, mert megkedveltelek.
Tehetséges, okos gyermek vagy, Hans. De gyermek még. Tele
gyöngédséggel, kiszámíthatatlan indulattal, veszélyes kíváncsisággal. Ne
gondold, hogy lebecsüllek ezért. A magad fokozatában kitűnően
megállod a helyedet. A természetet azonban nem lehet sürgetni. Egy
teljesen fejletlen, gyermeki anyaméhben nem foganhat élet. Ha én távol
tartalak ezektől a dolgoktól, az csak a te védelmedben történik. Értsd
meg és hidd el nekem, hogy a te részedre nincsen elixír. A felnőttek
elixírje a te lelkedben méreggé válnék, és megmérgezné a testedet is.
Szavaiból csak két dologra figyeltem. Az egyik az volt, hogy az
elixírről most végre előttem is mint valóságról beszélt. A másik, hogy
Bahrt, a gúnyos kételkedőt egyenrangú félként kezelte, míg engem
gyermekké alacsonyított. Miért? Kirobbant belőlem az elkeseredés.
Megkérdeztem, miért tartja többre a zollerni gróf savanyú könyvtárosát
nálam, aki rajongó, szorgalmas tanítványa lennék a misztikus ösvényen?!
– Ő felnőtt, Hans – mondotta szelíden. – Öreg már. Belül is. Sok
minden kiégett belőle. Csak fel kell nyitni a szemét.
– De mi történhetik velem, ha megkísérlem?! – kérdeztem hevesen. –
Én nem félek semmitől.
– Pedig… neked még van mitől félned. A félelem a megismerés
bizonyos fokozatán túl valóban fölösleges teher, amelyet le kell vetni,
hogy a lélek fölszárnyalhasson. Addig azonban szükséges nehezék. Aki
súlytalan belül, azt minden ösztönszélroham elsodorhatja. Azt
kérdezted, mi bajod történhetik, ha megkísérled magadhoz
zsákmányolni az okkult erőket… az elixírt… Olyan állapotba kerülhetsz,
amely rosszabb a halálnál. Az elixír titkos hatásáról a könyvek nem írnak
semmit. Én most figyelmeztetlek rá, Hans! Akinek a lelke alacsony
indulatokkal van tele, azt az elixír meg is ölheti. Ha teste mégis legyőzi a
szörnyű megrázkódtatást, olyanná válik, mint a pestises vagy bélpoklos,
akit állandóan gennyedő, fájdalmas fekélyeivel balzsamoztak örök életre.
A halandó ember szemére jótékony fátyol borul, amely elrejti előle az
étert megtöltő démoni lények asztrálbirodalmát. Az elixír azonban áttöri
a fizikai lét védőgátjait. Ez még az Adeptusoknál is így történik. Ők
azonban előkészültek rá; kiölték lelkükből a démoni tulajdonságokat, s
így hatalmat nyertek az asztrállények fölött. De akiben élő lánggal lobog
az indulatok máglyája, arra rárontanak, és foglyul ejtik. Saját félelméből,
gyöngeségéből fonnak hurkot köréje. Az erőszakkal megszerzett elixír
szörnyű kórral oltja be az engedetlen tanítványt, amely krízisből krízisbe
hajszolja. Többé soha nem juthat vissza a fejlődés lassan hömpölygő,
természetes folyamába. Élete hosszú kínlódás lesz; vágyai égőbbek,
szomjúsága kielégíthetetlenebb, magányossága gyógyíthatatlanabb, mint
a halandóké. S gyötrelmei elől hiába remél elmenekülni mindenki
vészkijáratán: az öngyilkosságon át. Ez a kapu zárva van előtte. Halála
csak erőszakos, más kéz által okozott halál lehet. De nincs olyan bárd,
tőr, kard, kötél, tűz vagy víz, amely megfojthatná, eltompíthatná égő
öntudatát és emlékezetét. Ennyi az, amit elmondhattam neked, Hans.
Elégedj meg vele, és ne firtasd tovább a kérdést, különben el kell válnunk
egymástól… megértettél végre?
Megértettem. De egy pillanatig sem hittem a sötét fenyegetésekben, és
nem nyugodtam bele az elutasításba. Szolgájául sem akart felfogadni, s
mégis szolgája, sőt tanítványa lettem. Csak várnom kell; várnom és
figyelnem törhetetlen akarattal, legyűrhetetlen szívóssággal. Eduard
Anselmus Rochard magánál hordja az élet egyetlen értelmét: az Isteni
Anyagot. Nem tágíthatok mellőle. Ki kell tartanom határtalan
türelemmel és határtalan alakoskodással, mindent vállalva, minden mást
feláldozva érte.

A Sebaldus ivójában ültünk. Kora délután volt, de az esős ősz már sötét
estére felhőzte be az eget. Rochard-t nagy társaság vette körül. Sebhelyes
arcú, éjszakázástól duzzadt szemhéjú diákok lármáztak asztalánál.
Elhúzódtam tőlük a tűz közelébe, és a könyvbe mélyedtem, amelyet
mesterem parancsára lehoztam magammal, hogy később majd
visszavigyük Amadeus Bahrnak. Az egyik kormos gerendáról pislogó
olajmécs függött. Csaknem belevakultam az olvasásba, abba kellett
hagynom. Lopva Rochard-t kezdtem figyelni, újra és mindig csak őt,
gondolataim, terveim, rögeszmés vágyam középpontját. A mécs fénye
megcsillant gyérülő, sötétszőke haján, kirajzolta homlokának dudorait,
finom halántékát, amelyen erek rajza lüktetett. A részeg kurjongatások,
bortól savanyú, forró leheletek párájában hűvösen, józanul ült ott… de
ezt csak én láttam így. A diákokban minden szava nevetéssé robbant.
Egy, a városban ismert nőszemélyről tartott előadást, aki csak úgy
engedett magához férfit, ha az előbb minden testrészére aranypénzt
helyezett. Egyszer rongyos, öreg alkimistát csalogatott magához csak
azért, mert arany szagát érezte rajta. Megetette, megitatta, majd
ágyasházába vezette. Anyaszült meztelenre vetkőzött előtte,
végignyújtózott az ágyon, és úgy kínálta magát. Hófehér, puha, meleg
testén nagy ólomdarabokat hengergetett, azokat kellett a hemmegő
öregnek arannyá változtatnia ölelkezés előtt. Szegény öreg el is követett
mindent a siker érdekében, de száradt, ráncos keze reszketett szépségtől
megrészegült izgalmában, és a drága vörös por nem oda hullott, ahová
kellett volna, így ólom helyett a nőszemélynek olyan testrészei változtak
arannyá, amelyek csak vérből és húsból érnek aranyat.
A táskás szemek kidülledtek a nevetésbe menekülő, titkos izgalomtól.
Egy himlőhelyes, torz szájú diák rekedt nótába kezdett. Hangja
megbicsaklott, el-elfulladt a részegségtől.
Most már nem zavart meg Rochard egyéniségének sok, látszólagos
ellentmondása. Megértettem, hogy a bölcsnek elrejtőzni csak a bolondság
bástyája mögött lehet. Ezért öltötte magára a kókler álruháját.
A nyitott tűz fölött himbálódzó vaskondérban buzogva felforrt a víz.
Egy viaszos arcú öregasszony karmos kezével nagy gombócokat
hengergetett, és beledobálta őket a párolgó vízbe.
Rochard felállt, és asztalom felé tartott.
– Menjünk! – mondta röviden.
Felálltam, és követtem.

Sűrű, hideg eső verte a keskeny, lejtős utcát. Siettünk. Hosszú léptekkel
végigloholtunk a piactéren, végig a városfal mentén, és befordultunk a
ruhakészítők utcájába. Csuromvizesre áztunk mindketten, mire a
szabómester házához érkeztünk, ahol most Amadeus Bahr lakott.
A kastélyt vendégsereg töltötte meg, és Bahr nyomorúságos, apró
vályogháza is kellett a szolgáknak, akik uraikat tömegesen elkísérték.
Mikor bekopogtunk, a kis ember vad krákogással szabadította ki
hangját a hosszú hallgatás rekedtségéből:
– Tessék!
Benyitottunk. Az ablaktalan, nyirkos odút, amelyet bérelt, a kora
reggeltől késő éjszakáig égő faggyúgyertya avas szaga és maró
hagymabűz töltötte meg. Nagy, fekete kötésű könyv széttárt lapjai közül
kiemelkedve, Bahr aszott, töprengéstől révült madárarca fordult felénk.
Hosszú koponyájáról szürkészöld haj csapzott a nyakába. Keskeny ajka,
csőrszerű orra fölött, petyhüdt, ráncos szemhéj keretéből villogó, okos,
fekete szem derült felénk.
– Jókor jön, Anselmus! Éppen a maga híres Tabula Smaragdinájával
vesződöm!
– Isteni időtöltés! – mondta Rochard, köpenyéről lerázogatva a vizet,
majd egy csomó könyvet, szamárfüles papírlapot óvatosan félretolva, a
nyikorgó faágy szélére telepedett. – Kutya idő van odakint! Átáztál,
Hans?
– Bőrig! – mondtam dideregve, és a tűz közelébe húzódtam, amely egy
kis vaskályhában parázslott. Rochard nem tudta megtenni, hogy
hazazavarjon a szakadó esőben. Helyet kerestem magamnak egy ládán a
kályha mellett, a gyertya fénykörén kívül. Mint zsákmányára leselkedő
vadállat, a homály fedezékébe húzódtam mindig.
– Őkegyelmessége a Tabula Smaragdina pontos értelmét kívánja
tőlem, hogy vendégeinek feltálalja a tűzdelt vaddisznócomb mellé
csemegének. – A vézna emberkében titkos lázadó háborgott. Szánalmas
teste, elnyomott helyzete és nagy szellemi fölénye szerencsétlenné,
félszeggé és egyben gőgössé tette. Éles, okos szemének fekete tőrére
feltűzött minden visszásságot, kegyetlenséget, ostobaságot, amelyet
gazdája udvarában tapasztalt, és maró pamfleteket írt róla;
ellenállhatatlan humorú jellemzésekkel teletűzdelt, gúnyos
remekműveket, amelyeket verejtékes félelemmel rejtegetett ládájában.
Tudta, ha egyet is megtalálnának nála, közelről ismerné meg a
Pogánytorony kínpadját, mégsem tudott lemondani nyomorúságos élete
egyetlen elégtételéről.
– Ez nem nehéz feladat magának, Amadeus – mosolygott Rochard. –
A Smaragdtábláról éppen elég zavaros fordítás és magyarázat került a
köztudatba, legfeljebb megtoldja számukat eggyel. Fő, hogy izgató
legyen, és elősegítse az urak emésztését.
– Nagyon sok disznóságot kellene összehordanom ahhoz, hogy
izgassam őket, jó emésztésük érdekében pedig egy csomó hazugságot
arról, hogy piszkos, buta életük után miképpen kerülnek mégis a
mennyországba!
Nevettek, ami a kis, vézna ember mellében ugató, hurutos köhögésbe
fulladt. Egész testét összerázta, aszott fejét lilásvörösre gyújtotta, szeme
sarkába könnyeket vert ki a köhögés. Rochard elkomolyodva nézte.
Mikor a roham elcsendesült, és Bahr ottmaradt összelappadva, fáradtan,
szörcsögő lélegzettel, megszólalt:
– És legalább talált már valamit a magas vendégek mulattatására?
– Nem! – felelte Bahr mogorván. – De ami igazán bosszant, magamnak
sem tudok egyetlen értelmes mondatot kihámozni belőle. Gyanítom,
hogy ez a szöveg itt az emberi gondolkodás történetének egyik
legnagyobb csalása, s csak azért zseniális, mert annyi évszázadon át tudja
a sok ostoba között az okos embereket is foglalkoztatni.
– Mindenesetre ez is egy értelmezése a Smaragdtáblának – bólintott
Rochard. Ajkára különös, nyugtalanító mosoly derült, amely úgy tűnt
előttem, Bahrra sem maradt hatástalan. – Azon mégis csodálkozom,
Amadeus, hogy magát ott kell látnom a szellemi erőtlenek, küzdelemtől
visszariadó megalkuvók között, akik, hogy fölényüket megőrizzék,
cáfolják azt, amit nem sikerült megismerniök.
– Téved! – pattant fel Bahr idegesen. Arccsontjára beteg pír ült ki. – De
Krisztusra, csak nem állítja azt, hogy maga megértette ezt a dodonai
zagyvaságot?
– Hogy megértettem? Nem… azt nem állítom. Be kell ismernem, hogy
mindhárom síkra vonatkozó értelmét maradéktalanul nem sikerült
kifürkésznem. De valamit tudok róla teljes bizonyossággal; azt ugyanis,
hogy az ember testi, lelki és szellemi életére nézve magában foglal
minden megoldást.
Bahr hangtalanul, fürkészve nézte egy ideig, azután csöndesen, szinte
alázatosan mondta:
– A kutatónak, aki nem saját személyiségének akar szánalmas öröm-
és nyugalomalamizsnát összeharácsolni, nem lehetnek előítéletei.
A megismerés fontosabb nekem saját beteg testemnél, gyűlölt sorsomnál
és hiúságomnál is. Kérem, beszéljen nekem a Smaragdtábláról!
– Szívesen. Mi az, amit tud róla? Nem akarom, hogy ismétléseket
kelljen hallania.
– Nem sokat. Tudom, hogy Hermész Triszmegisztosz sírját Nagy
Sándor egyik hadjárata alkalmával fedezte fel… írójának görög hangzású
neve körülbelül Krisztus után a IV. században merült fel, de alakját
kétségtelenül már a keresztény időszámítás előtt vallásos tisztelet övezte.
Az egyiptomiak, a rómaiak idejében oszlopokat állítottak tiszteletére,
amelyeket gazdagon televéstek alkimista receptekkel. Vannak, akik Thot
vagy Theut egyiptomi királyt sejtik e név mögött, akiről Platón írt több
helyütt. Thot, szerinte, jó néhány évezreddel Krisztus előtt élt, számos
tudomány megalapítója és művészet kezdeményezője volt. Többek
között az aritmetika, asztronómia, kockajáték is tőle származik, sőt az
egyiptomiak neki tulajdonítják a magán- és mássalhangzók
megkülönböztetését. Sokan úgy hiszik, hogy ez a név nem is élő
személyre vonatkozik, hanem egy fogalom megszemélyesítőjére. A régi
egyiptomiaknak volt egy istenük, aki Thot néven a bölcsességet,
ügyességet és gyorsaságot képviselte, és akit kígyós bottal ábrázoltak,
mint a görögök Hermészt. Körülbelül ennyire jutottam Hermész-Thot
lényegének megismerésében.
– Ez is szép teljesítmény, Amadeus. A Hermész Triszmegisztoszra
vonatkozó dokumentumok legnagyobbrészt titkos értelműek, és csak
beavatottaknak hozzáférhetők. Nem akarom, hogy e meghatározás:
„beavatott” alatt gőgös, szándékosan rejtélyeskedő nagyképűséget
sejtsen. Az igazi beavatott mögött kemény testi erőfeszítések,
akaratpróbák és ernyedetlen szellemi fáradozások vannak. Az ezotéria
korántsem kapzsi rejtegetése a bárki által megkaparintható anyagi
kincseknek. Aki akarja, aki szívós kitartással feltornássza magát a
magasságig, ahol a Tudás Temploma tárt ajtókkal várakozik, az szabadon
besétálhat a szentélybe.
Moccanni sem mertem, nehogy tudomást vegyenek jelenlétemről.
Meggémberedve ültem a ládán, nedvességtől párolgó ruhámban. Friss
agyam följegyezte a szavakat, amelyeket Rochard mondott, de az értelem
magja csak később, sok évvel és szenvedéssel később született meg a
betűk üres héjában.
– Hermész-Thot kétségtelenül egyiptomi pap, orvos és csillagász volt –
folytatta Rochard. – Azt, hogy pontosan mikor élt, még nem sikerült
megállapítani, de valószínű, hogy régebben, mint Platón feltételezi.
Könnyen lehetséges, hogy mint pap egyúttal fáraó is volt. E kettőt az
antik világ nem választotta ketté. Akkor még a fáraó, gyökeresen
különbözvén a későbbi idők és fajták vérszomjas, hódító zsarnokaitól, a
megkoronázott, legmagasabb Intuíció és Intellektus volt. Beavatott. Mert
e törvény alkotói, a bölcsek szerint, csak az lehetett alkalmas uralkodásra,
aki önmaga fölött is uralkodott, és aki szellemében fölszabadult.
Hermész, a név általános, mint Manu vagy Buddha, de háromféle
jelentősége van. Megjelölése egy embernek, egy kasztnak és egy
istenségnek. Mint ember, az első nagy Iniciált, de az egész papi kasztot is
értik alatta. Mint istenség a Merkúr bolygót jelenti, azt a szellemi szférát,
amelybe az isteni beavatottak tartoznak: tehát Merkúr tulajdonképpen
vezetője az isteni beavatás föld feletti régiójának. Magát a személyt,
akitől jórészt az egész egyiptomi vallás ered, a görögök, az egyiptomiak
tanítványai nevezték el Hermész Triszmegisztosznak, „minden
természettudományok háromszor legnagyobb mesterének”. Sok ezer
műve közül, amelyet neki tulajdonítanak, s amelyek legnagyobb részét
tanítványai vagy hatásától átizzott követői írták, legmélyebb és
leghitelesebb a Smaragdtábla. Ha kéznél van, olvassa fel a szövegét,
Amadeus!
Bahr feje a nagy, széttárt könyv fölé bukott újra. Bütykös ujja a
Smaragdtábla bekezdésére bökött:

Valóságos, hazugság nélkül való, biztos és teljességgel igaz,

hogy ami lent van, ugyanolyan, mint ami fent van,
és ami fent van, ugyanolyan, mint ami lent van
az Egyedülálló Dolog csodájának véghezvitelére.

És amint minden dolog Egyből lett

az Egyedülálló közvetítésével: úgy minden dolog
egy dologból születik az alkalmazkodás által.

Szülőatyja a Nap, szülőanyja a Hold;

a szél hordozta méhében; bölcsője a Föld.

Az egész világ minden tökéletességének atyja ez.

Ereje fogyatkozásnélküli azután is, hogy azt a földbe betöltötte.

Válaszd el a földet a tűztől, a finomat a durvától,

gondosan és nagy művészettel.

Felszállt a földről az égbe, és újból aláereszkedik a

földre, és egyesíti így a felső és alsó szférák erejét.

Így juthatsz az egész világ hatalmához.

A sötétség menekülni fog előled.

Ez az erők ereje, mert éppen úgy áthat

minden finom dolgot, mint a durvát.
 Amint a Nagyvilág, úgy születik a Kisvilág.
Ebből csodálatos összefüggések válnak lehetségessé, amelyeknek kulcsa
ez.

Azért neveztek engem Hermész Triszmegisztosznak, háromszorosan

bölcsnek, mert az egész világ
filozófiájának mindhárom értelme birtokomban van.
Amit a nap művéről mondottam, elvégeztetett!

Bahr szikkadt keselyűarca feszült, mozdulatlan figyeléssel fordult újra

Rochard felé. Hajlott orrú arcéle furcsán lobogott a falon, ahogy a gyertya
táncoló lángja odavetítette.
– A Tabula Smaragdina értelme három síkra vonatkozik, mint ahogyan
az egyiptomi hieroglifáknak általában három értelmük van – mondotta
Rochard. – Egy fizikai, egy asztrális és egy mentális értelmük. Hermész
Triszmegisztosz kinyilatkoztatása éppúgy magában foglalja a legmélyebb
teremtéstitkokat, mint a transzcendens világok, úgynevezett
asztrálrégiók formaalkotó erőinek mibenlétét. De jelenti ezenkívül a szó
szoros értelmében vett alkímiát is, az alkímia rejtett mélyét, a nagy Élet-
elixír elkészítésének, az Aurum Potabilének szellemi receptjét, amely
minden betegséget meggyógyít, fiatalít, az ereket megtisztítja a mésztől,
és felfrissíti a nedveket. Közbe kell vetnem, hogy ez az úgynevezett
„iható arany” nem tesz halhatatlanná, mint a fanatikusok és tudatlanok
hiszik, csak meghosszabbítja az életet. Kiküszöböli az öregedés okait. De
vonatkozik egyúttal az alkímia másik, nagy és külsőségesebb céljára, a
fémek átváltoztatására is. Megértheti ezután, miért rejtette
Triszmegisztosz bonyolult szellemi útvesztő mélyére mondanivalójának
valódi értelmét. Az egyiptomi vallás legmélyebb misztériumaira sóvárgó
fiatal papot súlyos próbáknak vetették alá minden újabb tétel felfedése
előtt. Minél mélyebbre hatolt a megismerésben, annál szörnyűbbek lettek
a próbák, s a végső titok felragyogása előtt magát a testi halált kellett
elszenvednie. Triszmegisztosz úgy alkotta meg a Tabula Smaragdinát,
hogy az ne csak tartalmazza, de avatatlan, gyönge és szellemileg
alacsonyrendű emberek elől el is rejtse tanainak magvát, mert ez az
igazság erőt ad az erősnek, de a gyengét megsebzi, mint a vigyázatlanul
kezelt kard éle. A Smaragdtábla ezért nemcsak tartalmában lenyűgöző,
hanem szerkezetében is, mert magában rejti azt a próbát, amelynek
leküzdése a szellemet éretté csiszolja a megfejtés befogadására. Még egy
alapvető törvénye Triszmegisztosz tanának, hogy a Nagy Magisteriumot
egyedül az hozhatja létre, aki nemcsak a fizikai síkon, hanem azzal
párhuzamosan, asztrálisan és mentálisan is végrehajtja magában a
transzmutációt.
– Az értelemről mondjon végre valamit! – tört ki Bahrból. – Felvitt egy
magas hegyre, és eltakarta a szememet!
– Majd legközelebb, Amadeus. Most már késő van, és magának le kell
feküdnie.
Tudtam, hogy miattam nem bocsátkozik a Smaragdtábla értelmének
fejtegetésébe, és keserűség fogott el. Bahr is elégedetlen és éber volt, akár
egy bagoly.
– Nem mehet el most! Nem hagyhat itt! – tiltakozott hevesen. Hangja
újabb köhögési rohamba fúlt. Ijesztő és szánalmas módon dobálta
törékeny testét. Rochard felállt. Arcán nyugtalanság tükröződött.
– Kímélje magát, barátom…
Bahr fuldokolva, rákvörösen rázta a fejét, majd mikor nagy nehezen
megnyugodott, legyintett egyet:
– Előbb kellett volna hozzákezdenem. Most már nincs mit kímélnem
magamon. Akkor érzem jól magam, ha erről a hitvány testkoporsóról
megfeledkezhetem.
– Amit maga koporsónak nevez, értékes burkolat, ha szellemet borít
be. Óvatosságot érdemel.
– Maga mondja ezt?! Előadása idáig az anyagtól való szabadulásról
szólott, csupa szublimáció, csupa elvontság volt…
– Félreértett. Hermész Triszmegisztosz munkásságához, amely
évezredek szellemi életének alapköve lett, erő, egészség kellett. A beteg
test hamis képzeteket termel, indulatokkal, fojtó szorongással torlaszolja
el a szellemi fényt közvetítő szerveket. Akinek mondanivalója van, annak
tisztán kell tartania a Szó edényét.
– De hát van-e mondanivalóm… nekem?! – mondta Bahr keserű
öngúnnyal. – És… kinek kell a Szó, ma?! – Fejét lehajtotta, s töprengve
folytatta: – Talán egymásnak. Nekünk, akik amúgy is betűtől
meggyőzöttek és megszállottak vagyunk. Betegek. Megrövidíttettünk a
húsban, és éhségünket képzelt táplálékkal elégítjük ki.
Hatalomvágyunkat meg elméletekkel, amelyek igazolnak bennünket, és
árnyékkirállyá emelnek egy látszatbirodalomban. Fegyvert faragtunk
hitvány madártollból, és méregbe mártva az erősekre lövöldözünk vele,
akik kézzelfogható javakban dúskálhatnak.
– Ez is alkímia, Amadeus... ami ilyenkor végbemegy a lelkében. Van
egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben
kételynek hívják. Mindaddig szükség van rá, míg a színarany el nem
különül minden más anyagtól. A két királyság között, amelyet említett,
valóban nagy a különbség. Egyik a halál, másik az élet királysága. A hús,
bármilyen pompázó és kívánatos, tehetetlenül omlik a rothadás karjába.
A hús csak a szellem játéka, vagy ha úgy tetszik, izgalmas kísérlete, hogy
általa kifejezzen valamit önmagából. Sivatag homokjába rajzolt ábra.
Csodálatos és mély értelmű kifejezésmód ez is, akár a zene, a szobrok,
képek, könyvek, templomok, amelyekben szintén a szellem alkotókedve
időzik; de mulandó, mint a mozgó időtalajon épült minden anyagi
forma. A szellem azonban örök és változhatatlan. Gondolkozzék, melyik
a kettő közül az árnyékkirályság. – Magára terítette köpenyét. –
Hadakozzék tovább, Amadeus. A megjelöltnek szolgálnia kell minden
képességével; keserűségével, kételyeivel éppúgy, mint meddő
vágyakozásával!
– Sohasem voltam ennyire éber! Maga olyan sejtelmeket oltott belém,
amelyek esztelenek, és elbizakodottá tehetnének. Ahhoz pedig
emberféregnek nincs joga. Majd tükörbe nézek…
– Befelé nézzen. A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak.

Némán baktattam Rochard mellett az álom mély csendjébe merült,

keskeny, alacsony kis házak között. Az eső elállt. Vad szél tépdeste
rongyokká a súlyos felhőzetet. A réseken már a sápadó égbolt derengett.
Rochard útja nem vezetett szállásunk felé.
– Én még sétálok egyet, Hans – mondta. – Te csak eredj haza.
A kíváncsiság a nyomába sarkallt. Miután elváltunk, távolról követni
kezdtem. A városfalon túl nekivágott az erdős hegyoldalnak. Bő, sötét
köpenyét hordószerűvé dagasztotta a szél, azután felkapta, és
denevérszárnyként lobogtatta teste körül. Hirtelen érthetetlen félelem
vett erőt rajtam, amely szinte elbírhatatlan rettegéssé fokozódott. Úgy
éreztem, vad, pánikszerű futással menekülnöm kellene, el – el tőle.
Szörnyű dolgok alaktalan előérzete fojtogatott. Megfordultam, reszkető
térddel visszabotorkáltam szállásunkra, ágyamra vetettem magamat, és
zavaros, nyugtalan álomba merültem.
Másnap estefelé éppen befejeztük leckeóránkat Rochard szobájában,
amikor Amadeus Bahr szállásadójának felesége kopogás nélkül berontott
az ajtón. Feldúlt volt, és futástól lihegett. Hangja sírósan zihált.
Elmondta, hogy Bahr vért hányt, a kastély orvosa szerint halódik, és
mindenáron beszélni akar Rochard-ral.
Azonnal elindultunk. Rochard ezúttal nem törődött vele, követem-e.
Csípős hideg volt kint. Éles, szúró fénnyel ragyogtak a csillagok.
A gyertya az ágy fejénél lobogott, egy háromlábú asztalon. Ez a
bizonytalan fény a párnába süppedt árnyékos, sárga arcra a halál jegyét
rajzolta. Mikor lábujjhegyen besurrantam Rochard után, és pillantásom a
mozdulatlanul fekvő alakra esett, azt hittem, későn érkeztünk.
A sarokban a szabómester felesége hüppögött kíváncsi részvéttel.
Rochard hozzá fordult hirtelen:
– Egy mészárost láttam a szomszéd utcában. Menjen át, kérem, és
hozzon a verméből egy dézsa jeget! Siessen!
Az asszony rábámult, nem értette vagy nem akarta érteni; de a
pénzdarab, amely a lába elé csörrent, már az ő nyelvén beszélt. Mikor
kiment, Rochard a beesett halántékú homlok fölé hajolt, és rátette
tenyerét. Arca, ahogy a gyertyafény körébe hajolt, komoly és feszülten
figyelő volt. Tenyeréből mintha életerő sugárzott volna át a mozdulatlan
testbe. A szemgödör szakadékában eleven fény villant. Bahr felnézett
barátjára, és ráncos, beesett ajkán egy mosoly kísérlete jelent meg.
– Sajnálom… – lihegte alig hallhatóan. – Annyira szerettem volna… a
Tabula Smaragdina…
– Egyetlen szót sem beszélhet most! – mondta halkan, de erélyesen
Rochard. – Anélkül is tudom, mire gondol. Itt vagyok, jókor jöttem, és
maga élni fog! – csöndes hangjából szilárd meggyőződés áradt. Széket
húzott az ágy mellé, és szorosan Bahr fejéhez ült, mindkét kezét föléje
nyújtotta, és amennyire láthattam, különös, simogató mozgásokat
végzett teste fölött fejétől le a gyomorszájáig. A beteg szaggatott, kínos
zihálása nyugodtabb lélegzetvétellé csendesült.
A szabómester felesége becsörömpölt az ajtón a dézsa jéggel. Vaskos
teste a hús durva valóságával tört a szobába, és felriasztotta a halál
rémületét. Bahr szeme tágra meredt.
– Csak hinnék! Hinnék! Új tüdőt maga sem növeszthet nekem! –
nyöszörögte.
– Csendben kell maradnia! – parancsolta Rochard. A jeget törülközőbe
csavarta, azután felfedte a nyomorúságos testet. Mialatt elhelyezte rajta a
jeges borogatást, megenyhült, gyöngéd hangon beszélt a kórtól legyőzött
emberhez:
– Ha a gyík kinövesztheti letépett farkát reggeltől napnyugtáig, miért
ne leshetnénk el mi is a természettől a megújhodás titkát?… Isten
értelmet adott nekünk a kutatásra. Nemcsak azt mondta, higgyünk,
hanem megengedte, hogy hitünket tudássá, meggyőződéssé
transzmutáljuk, nagy erőfeszítések árán. – Hirtelen hátrafordult, oda,
ahol én álltam csendben, a szabómester száját tátó felesége mellett:
– Szeretnék egyedül maradni a beteggel! Ha szükségem lesz valamire,
kiszólok.

A sűrű levegőjű szabóműhelyben várakoztam Rochard-ra. Hárman

dolgoztak az elképzelhetetlenül szűk helyen. Az asszony nyitott
tűzhelyen káposztát kotyvasztott a sarokban, amely orrfacsaró bűzt
árasztott. Gyomrom émelygett a szörnyű levegőben, de nem mozdultam.
Fülem ideges éberséggel figyelt minden neszre, amely a rozoga ajtó
mögül kihangzott. Tekintetem találkozott néha a mesterné pillantásával,
amelyben éhes, alattomos kíváncsiság égett. Ő is figyelt. Magában
valószínűleg átkozott engem, hogy ottlétem meggátolta a hallgatózásban.
A betegszobából csak Rochard hangjának elmosódó, halk mormogása
hallatszott. Egyszer kinyitotta az ajtót, és az egyik segédet vörösborért
küldte. A bort azután bevette az ajtón, és újra csend lett. A kese bajuszú,
süppedt mellű szabómester suttogva faggatni kezdett, kiféle a gazdám.
Orvos?
– Igen – feleltem.
– A városban egészen mást beszélnek róla! – vágott közbe az asszony.
– Mit? – kérdeztem éledő szorongással.
– Hogy ördöngös… Sokszor külön járnak, ő meg az árnyéka… Eladta
a lelkét a gonosznak az aranycsinálásért… Minden jótét lélek dicséri az
Urat! – vetett egy fürge keresztet kövér mellére.
Rossz érzésem elhatalmasodott a veszedelmes hírtől, de arcomra
mosolyt erőltettem:
– Ha nem volnék haldokló közelében, nevetnék most. Én aztán tudom,
milyen nagy szükségünk lenne néhány aranyra, eléggé szorongatnak
bennünket a pénzért a fogadóban. Micsoda aranycsináló, ördög
cimborája az olyan, aki nyakig úszik az adósságban?!
– Okosságból vezet mindenkit az orránál! – nyelvelt az asszony. – Nem
volna maradása, ha kitudódnék róla. Rögtön akadna ingyenszállása az
ötszögű toronyban. Finom ketrec az egy aranytojó tyúknak!
Összerázkódtam. Sebastian szavaira és a borzasztó történetekre
gondoltam, amelyek a kocsmák ivójának asztalai között keringtek halálra
kínzott vagy szökés közben megölt szerencsétlenekről, akik fogságba
kerültek az aranycsinálás titka miatt.
– Rochard szegény, vándorló orvos – mondtam száraz torokkal. –
Rendesen jár templomba, és nem vét a légynek sem. Mit akarnak tőle?!
– Aranyat… hihi… – vihogott az asszony. – Ilyet ni… szakajtószámra!
– nyitott tenyerét mutatta, amelyben a gyertya egy francia arany sárga
fényét villantotta meg. Úgy meredtem rá, mintha viperát láttam volna.
Ezt dobta oda Rochard, mikor jégért küldte az asszonyt, s én teljesen
megfeledkeztem róla. Hazugságom adósságokról, szegénységről
nyilvánvalóvá lett. Tudtam, ennek a pénzdarabnak a csillogása még a
kelő nap fényénél is hamarabb szétárad a városban, csak az kell hozzá,
hogy Bahr, akiről a kastélyorvos lemondott már, megélje a holnapi napot.
Aggodalmamat nem annyira a Rochard iránti ragaszkodás táplálta. Attól
féltem, fegyveres erőszak sodorja el mellőlem a Nagy Magisterium
letéteményesét, mielőtt titkát kileshetném és megszerezhetném.
Nemcsak én éreztem veszélyt, Rochard is tudta, hogy menekülnie kell –
még napkelte előtt.
Ahogy elhagytuk a szabómester házát, a fogadóba siettünk, holminkat
összecsomagoltuk – én egy szerelmes konyhalány segítségével némi
ennivalót is szereztem –, és a hajnal zordul szép, szürke-vérvörös
színjátéka már az országúton talált bennünket. A völgyből nyirkos
hűvösség szállt fel, és a fák ágai között felhőfoszlányok lógtak. Nem
mentünk messzire. A városon túl gaztól felvert, elhagyott tanya
maradványaira találtunk. Málló vakolatú, roskadozó csűrben húztuk
meg magunkat. A tetőn nagy rések tátongtak, alattuk a földön bűzös
tócsákban meggyűlt az esővíz. Rochard egész idő alatt komoly és szótlan
maradt. Hallgatásában volt valami elutasító és megtörhetetlen, amely
leszerelte izgatott kíváncsiságomat. A ládának száraz helyet kerestem
egy sarokban. Rochard leült rá. Én néhány téglából és szalmából
készítettem magamnak ülőhelyet. A lassan múló percek emésztő
nyugtalansággá forrtak bennem.
– Mire várunk itt? Túl közel vagyunk a veszélyhez, semhogy békésen
üldögélhetnénk. A por fojtogató, és a rothadó szalma között undok
bogarak nyüzsögnek.
– Egyél! – fordult hozzám Rochard, és felém nyújtotta bőrzsákját,
amelybe az ennivalót csomagoltuk. Ő maga nem nyúlt ételhez. Kivette
ládájából csillagászati műszereit, könyveit: a tust, a papírt és a tollat, és
egy térdére támasztott könyvön számításokba merült. Akkor már
tudtam, mi az, amit csinál. Meghúzta a kört, tizenkét részre osztotta,
berajzolta az állatöv tizenkét jelét, és felírt egy dátumot. Bizonyára
útirányunkat és utunk kimenetelét számította ki a bolygók állásából,
amelyeket szintén berajzolt a kör egyes „házaiba”. Hűvös volt. Vékony,
szitáló eső eredt meg, és halk suhogással verni kezdte a tócsák felszínét a
csűr lyukas tetején át. A magasan fekvő ablaknyílás és a tető között huzat
süvített. A komor, borús fényben Rochard arca is komornak,
gondterhesnek tűnt. Alakjáról szorongás sugárzott belém. Úgy éreztem,
nem bírom tovább mozdulatlanul az éber lidércnyomást ebben a nyirkos,
huzatos derengésben: fel kell ugranom, szólnom, kiáltanom, kérdeznem
kell. Egyszerre Rochard pillantását éreztem magamon, valósággal, mint
egy érintést. Talán már régebben is nézett, de csak akkor szólalt meg,
amikor visszanéztem rá.
– Félsz? – kérdezte különös hangon.
 – Mitől félnék? – kérdeztem szívembe szúró rettegéssel, amely
bizonytalanná tette hangomat.
Nem felelt mindjárt, de továbbra is nézett. Szerettem volna eltakarni
magamat pillantása elől; reszketni kezdtem, és kivert a verejték.
– Sajnállak – mondta azután rövid sóhajjal. Igazi részvét zengett meg
ebben a szóban. – Nem segíthetek rajtad.
Rettegésem egy gondolatban öltött testet hirtelen:
– Az én sorsomat nézte meg a csillagokban, Magister? – kérdeztem
elfulladva.
– A tiédet is.
– Meghalok?!
– Egyszer…
– De mikor? Ne kíméljen… most?! Erőszakosan?
– Nem. Most még nem. Előbb félni fogsz. Sokáig félni fogsz, és
megátkozod az életedet. Szabadulni akarsz tőle, és az élet beléd
kapaszkodik majd, mint egy harapógörcsbe merevült szörnyeteg. Hiába
menekülsz előle, hiába akarod megfojtani, eltompítani, lerázni, szívós
lesz, és eleven, égő és végtelen kínig fokozódó. Nem segíthetek rajtad,
szegény fiam… te élni fogsz. – hangja tompán, halkan csengett.
Egész valómban eláradó boldogsággal dőltem hátra. Szavainak sötét
tónusa elsiklott fülem mellett, csak az Életre vonatkozó ígéret csendült ki
abból, amit mondott – az elpusztíthatatlan élet szédítő perspektívája.
Felhagyott sokszor elbírhatatlan megvetésével és zárkózottságával. Azt
mondta: „Élni fogsz!” Mi mást jelenthet ez, mint Triszmegisztosz anyagi
esszenciává sűrített titkát, az Aurum Potabilét?
Térdre borultam előtte, és homlokomat a bogaraktól nyüzsgő, rothadt
szalmára hajtottam lába elé:
– Uram, uram! – tört ki belőlem túláradó szívvel, könnyezve. – Nem
vagyok méltó a kincsre, amellyel megajándékoz, de hozzáemelkedem...
Isten engem úgy segéljen! Hűséges szolgája, tanítványa maradok egy
örökkévalóságon át… kisimítom az utat a lába előtt… magamra veszem
terheit és gondjait. Minden veszély elé, amely fenyegeti, saját testemet
vetem… Apámnak, bátyámnak, Krisztus után élő eszményemnek
tekintem... A bűnnek csíráját is kipusztítom lelkemből, nem hazudok,
nem lopok többé, azért, mert ön él… Azért, mert…
– Hallgass! Szerencsétlen!
Szívembe hidegség futott. Felegyenesedtem görnyedésemből, hogy
arcába kémleljek, és leolvassam róla e változás okát; de arca megint zárt
fal volt előttem. A homály árnyékba vonta, árkokkal rajzolta tele, és
ijesztően öreggé tette. – Miért taszított el megint?! – Olyan kétségbeesés
fogott el, hogy lélegzetem nehéz, belső zokogástól zihált. Rochard hangja
fakón tört elő a félhomályból.
– Érzések… – mondta halkan. – Sötét zűrzavar a szellem napkeltéje
nélkül… Ma emésztő sóvárgás, túláradó hűség, holnap vak indulat,
pusztító gyűlölet… halál…
– Nem értem! – kiáltottam remegve.
– Miért is értenéd?… Elhajított kő vagy. Anyag, amely anyagot rombol.
Adonáj visszaveszi általad a mulandóság kísértetvárát. Hálás vagyok
érte. Ámen.
Felállt, kikémlelt a szűk ablakrésen.
– Nemsokára besötétedik, szerencsére borult az ég. Megtennél nekem
valamit utoljára, fiam? – kérdezte.
– Mindent… amit kíván!
– Visszamégy Amadeus Bahr szállására… ne félj… neked nem lesz
bántódásod… A szabómester és a felesége biztosan a hatodik házban
fecsegnek azóta, ha nem a kastélyba hívatták fel őket. A segédek pedig
nem őrzik a tüzet olyankor, ha nincs, aki hajszolja a munkát. A nyomukat
sem látod majd: észrevétlenül bejuthatsz a betegszobába.
– De hátha Amadeus Bahr már…
– Él – mondta egyszerűen. – Egy levelet kell átadnod neki.
Csodálkoztam, miért állítja ilyen határozottan, mi történik a városban,
mikor velem együtt itt töltötte a napot. Rochard pergamenlapot vett elő,
lassan, gondolkozva sorokat rótt rá, majd megszárította, és vékony
tekerccsé göngyölte össze. Hogy a tekercs szét ne ugorjon, ráhúzta nehéz,
vert ezüstből készült gyűrűjét, amelynek nagy, vörös rubinkövébe zártan
ezüst főnixmadár repült kiterjesztett szárnnyal.

Félelemmel és kíváncsisággal eltelve indultam veszedelmes utamra.

Tudtam, ha elkapnak, nem szabadulok addig, míg Rochard
rejtekhelyéhez el nem vezetem azokat, akik meg akarják találni őt.
Az eszközöket jól ismertem, amelyekkel szóra lehet nyitni a legzártabb
ajkat is. A posztózekém alá rejtett tekercs égette mellemet. Mikor
Rochard átadta nekem, már tudtam, hogy amint lehet, el fogom olvasni.
Ő is tudta, mégis rám bízta. Mindegy volt neki, elolvasom-e vagy sem.
Ismert. Úgy szövegezte a levelet, hogy kíváncsi szemem lezárt szavak
kemény héjába ütközött, amelyek feltöréséhez szellemem puha és gyenge
volt még. Előre gondoltam rá, hogy nem mehetek be lakott helyre, ahol
világosság van, ezért csomagomból előkapartam és magammal vittem
tűzszerszámomat is. Az erdő szuroksötét, sűrű védelmében néhány
gallyat halmoztam száraz levelekre, és a meggyújtott tűz fényénél
elolvastam Rochard üzenetét. Annyiszor olvastam el tagoltan és
erőlködve, hogy minden szavát kívülről megtanultam, mégis úgy hatott
rám, mint valami egzotikus szöveg. Néha egy-egy szó értelme felbukkant
előttem, de a mondattal való összefüggésében megint elveszett. Különös
módon – bár a zord környezet és a szokatlan helyzet is hozzájárult –
belső izgalomtól reszkettem, amely újra és újra arra sarkallt, hogy
elolvassam a makacsul ellenálló szavakat:

Az, aki elmegy, üdvözli a visszaküldöttet, aki barátja és társa volt az

úton. Régen támadt ez a kötés. Most feloldódik. A távozó minden
tartozását kifizette, kivéve egyet, amelyet utoljára behajtanak rajta.
A törvényben alázatosan megnyugodva, az Egyetlen Igazságban való
feltámadás előtt néhány szót szól régi barátjához az, aki emberi
nyelven ezután nem szól többé.
Az Élet Házának három kulcsa van. Ezért a három kulcsért küldték
vissza sírjából a haldoklót. Két keze a kereséshez a Skorpió és a Vízöntő.
A házba be kell jutnia, hogy azok, akik keresik, meglássák ablakában a
Fényt. Az Apokalypsis chemica megtörtént.
A magból, amely koporsóba vettetett, az Élet hármas gyümölcsének
kell megteremnie: egyik a mindenre emlékező, másik a mindent
megismerő, harmadik a mindent feloldó gyógyszert tartalmazza; s a
három együtt az egyetlen nagy Arkánum. Ez a tétel, az út és a
magyarázat.
 E. A. R.

A szabómester házánál mindent úgy találtam, ahogy Rochard előre

megmondta. Még zörgetnem sem kellett, az ajtót gondatlanul nyitva
felejtették. A műhely üresen, sötéten hallgatott. Szívdobogva surrantam
Bahr ajtajához, és félelemmel küzdve, hátha kiterített halottként látom
viszont, benyitottam. Akit láttam, nem volt halott és nem volt kísértet.
Bahr roskadozó asztalánál ült kopott varjúköpenyében, hajlottan, sárgán
– de elevenen! Mikor meglátott, arcán ijedt öröm gyulladt. Elém sietett.
Járásában nyoma sem volt beteges fáradtságnak, melle nem hörgött a
tüdőbetegek szaggatott, nehéz légzésével. Ez a ruganyos, fürge mozgás
rázott meg lelkem mélyéig. Ez hozta tapintható, szédítő közelségbe a
csodát.
Bahr gondosan bereteszelte az ajtót, azután hozzám lépett, és
megragadta mindkét vállamat. Ujjai, amelyeknek izmos szorítását
alaposan megéreztem, tegnap még egy halálra sebzett pók utolsókat
rángó csápjaiként kaparásztak a takarón.
– Hol van Ő?! – tört ki belőle súgva, nagy izgalommal.
– Biztonságban – feleltem halkan.
Keze lehanyatlott.
– Rettenetesen aggódtam érte! – mondta megkönnyebbülten. – Olyan a
város, mint a hangyaboly, amelynek közepébe mézet cseppentettek.
A gróf már kétszer itt járt… személyesen! Azelőtt félholtan sem volt
kíváncsi rám, most meg is tapogatott. – Arcán megjelent gúnyos, okos
mosolya. – Hülyének tettettem magamat. Azt mondtam, ér pattant meg a
torkomban, abból hánytam vért. Pedig a tüdőm volt. Hans… tudod…
darabokban szakadt ki, fekete, sűrű csomókban a piros vér között…
éreztem. – Hangja lázasan remegett, majd lehalkult. – Mondd meg
Rochard-nak, hogy a gróf tőlem nem tudott meg semmit! Ki akart
vallatni, kaptam-e valami orvosságot. Letagadtam. A mendemondák
elülnek majd... addig jobb, ha nem mutatkozik ezen a környéken... – Dőlt
belőle a szó. – Mondd meg neki, Hans, mennyire fáj nekem, hogy meg
kell fosztanom magamat attól, hogy lássam, de még csak keresni sem
merem a találkozást vele... inkább az én új életem vesszen el, mintsem
bajba döntsem őt, akinek köszönhetem... Majd!… Mindenre számot
tartok, amit ígért! Mondd meg neki, hogy nemcsak élővé, hanem más
emberré tett! Vak éji denevérként repdeső lelkem meghalt, és fehér,
szabad, fény felé szálló madárként támadott fel. Mondd meg neki, hogy
gondolkodásom alá olyan fundamentumot adott, amelyre
pusztulhatatlan épületet fogok emelni. Szavai idegen, valószínűtlen
papirostételek voltak eddig, de most élő aranyban nyertek fedezetet
bennem!… Mondd meg Rochardnak, hogy hiszek... és tudni fogok! –
Sovány kis arca könnyekben úszott. Elragadtatásának tüze az én
gyúlékony lelkembe is átcsapott. Vele sírtam, remegtem, ujjongtam a
megélt csoda hatása alatt. Keblemből elővontam a pergament. Bahr mohó
kézzel kapott utána. A gyűrűt, amely összefogta, áhítattal nézte a
gyertyavéghez közel hajolva, azután ujjára húzta. A fény beteg erővel
lobogni kezdett, majd kihunyt. Sötét éj helyett már piszkosszürke, borús
hajnal osont a szobába. Sietnem kellett. Bahr új gyertyát kotort elő
valahonnan az ágya alól. Búcsút vettem tőle. Már alig figyelt rám, a
levélbe mélyedt.

Késő délelőtt érkeztem meg a csűrhöz, teljesen kimerülten. Már csaknem

elértem a város határát, mikor néhány sebaldusbeli részeg diák felismert,
és utánam eredt. Vad futással próbáltam kitérni a veszélyes, hangos
örömrivalgás elől, de a vidám fickók utánam botladoztak, s egy közülük
kis híján utolért. A sűrűsödő erdő egyik gödrében rejtőztem el, míg
elcsörtettek mellettem, és nyomomat vesztették.
Rochard türelmesen várt rám. Hála és boldogság öntött el, mikor
megláttam vékony, szelíd és annyira különleges alakját. Megint öregnek
tűnt előttem; törődöttnek, komolynak, de a kor most földöntúli, ezüstös
békességbe vonta. A felsőbbrendű ember, a bölcs aggsága volt ez. Lehet,
hogy a teljes bizonyosság színezte át látásomat, de ott, abban a mocskos
csűrben lefoszlott róla minden emberi fortély, gyarlóság, hétköznapi
álarc. A Mágus volt ő, az Isteni Tudomány mívelője, a Nagy Magisterium
birtokosa.
Elismételtem előtte Amadeus Bahr szavait, s az emlékezés újra
felidézte belső lázamat, könnyeimet. Az ő arca mozdulatlan, komoly
maradt.
– Sírás, rajongás, láz… ahogy a mérleg felbillen, úgy le is zuhan, és
halált egyensúlyoz… – mondta csendesen.
Agyamat megfeszítve figyeltem rá, és nem értettem.
– Amadeus Bahr is csak akkor értette meg Önt, Magister, mikor
meggyógyította őt… – mondtam ravaszul.
– Amadeus Bahr saját maga orvosa volt. Én csak felébresztettem benne
ezt az orvost.
– Ha bennem is felébresztené… ahogy ígérte... – súgtam remegve.
– Én nem ígértem neked semmit. Te ígértél magadnak, szegény fiam.
– De hiszen azt mondta, élni fogok! – kiáltottam megdöbbenve. – Mi
mást jelenthetett ez, mint...
– Egészen mást jelent – mondta szilárdan.
– Nem! Ne mondja ezt! – rimánkodtam. – Ha ön akarja… önnek
hatalmában áll. Tudom! Láttam! Láttam a holtat megelevenedni! Uram!
Krisztusra kérem… én nem akarok meghalni! Nekem annyi élnivalóm
van! Olyan kevés volt, amit megismertem… olyan kevés ez a pár
esztendő… Az egész földet be kell járnom még… Tanulni szeretnék.
Olvasni és tapasztalni. Követni az elültetett mag fává növekedését.
Követni, mivé lesz az ember… de tudni és érezni közben, hogy én
vagyok… én, Hans Burgner… az ön szolgája… meg nem szűnő
öntudattal. Én! Miért bűn ez a kívánság?! Isten, Krisztus, a szentek és a
próféták, a mágusok és a varázslók nem örökéletűek-e?!
– Te is örökéletű vagy!
– De nem úgy... nem úgy! Az csupa köd, megfoghatatlanság. Álom és
szédület... Vannak az erdőben fák, amelyek öregebbek, mint a legöregebb
ember, ön generációk születését és pusztulását élte át... A csillagok már
akkor lenéztek a földre, mikor a föld puszta és néma volt... Én a fák, a
csillagok szemével akarok nézni… Az ön szemével, Magister! Nincs más
gondolatom, nincs más imádságom: élni! Élni! Könyörüljön rajtam!
Lába elé csúsztam, térdét átkulcsoltam, arcom lángolt, ajkam remegett
az őrjöngő kívánkozástól. Akaratom és erőszakos sóvárgásom olyan
heves volt, hogy magával sodort volna minden tömegembert, de
Rochard-t nem ingatta meg. Hűvös szeme két kékeszöld jégkristályként
nézett le lávaháborgásomra.
– Gyermek vagy, aki a felnőttől csillagot követel az égről. Hogyan
oltsam el az esztelen tüzet benned?!
– Életet adjon!
– Azt egyedül te magad szerezhetsz. Én legfeljebb tetszhalottá
tehetnélek, aki befalazott kriptában ébred életre. Imádkozz, hogy soha
meg ne tudd, mit mondtam ezzel.
– Ezek csak… szavak, Magister! – törtem ki önuralmamat vesztve. –
Amadeus Bahrnak nem szavakat juttatott. Ő vajon mivel érdemelte meg
a szent italt, amely holtból élővé tette egyetlen éjszaka alatt?!
Rochard csüggedt mozdulatot tett:
– Vakkal vitázok színekről. Mit tegyek veled? Életről beszélsz, és a
halált érted alatta. Örökkévalóságot követelsz tőlem, és minden
gondolatod a föld sarában vánszorog. Érts meg, Hans! Az emberek, akik
a mulandóság farsangján összeakadnak egymással, maskarát viselnek, és
az álarc alatt sokszor nem ismernek rá saját testvérükre sem. Aki
azonban tudja, hogy legjobb barátja, rokona, szellemének kedves, régóta
nélkülözött társa az, akivel egy idegen test rövid időre felöltött
jelmezében találkozott, nem törődik a külsőséggel, és csak a lényeget, az
ősi valóságot szolgálja a másikban.
– Úgy érti… hogy Amadeus Bahr önnek ilyen… rokona volt?
– Igen.
– Azért gyógyította meg őt?
– Nem gyógyíthattam volna meg, ha szelleme nincs készen a
gyógyulásra. Ugyanez a gyógyszer másvalakiben méreggé vált volna.
– És ha én kérem rá... az én felelősségemre...
– Ez csak az én felelősségem lehet, Hans.
– Nem akar megérteni! Ön nem lehet ennyire kegyetlen! Nem tudok
így tovább élni! Nem tudok! Halálraítélt vagyok, és minden pillanatban
értem jöhetnek a hóhérok. Időre van szükségem, hosszú, végtelenül
hosszú időre, hogy megtanuljam az életet, és beletörődjem az elmúlásba.
Mit tudja ön, aki évszázadok passzióiba fáradt bele, milyen félelmetes,
lázító és megalázó bűntett ez; értelmes agyú, égő képzeletű embereket
férgektől nyüzsgő sírokba lökni! Ön könnyen beszél és könnyen
megtagad, de én nem tágítok! Az én vágyam, könyörgésem,
követelésem… igen… eszeveszett, őrjöngő követelésem át kell, hogy törje
önző süketségét! Vagy pusztuljak el inkább most. Végezzen velem, mert
nem alkuszom! Nem tengődöm tovább leöletésére váró bárgyú
háziállatként… Mindent akarok, vagy semmit! – Remegtem az indulattól
és kétségbeeséstől. Tehetetlenségem egyre fokozódó dühöt gyújtott
bennem Rochard elém tornyosuló testbarikádja iránt, amely elválasztott
rögeszmés célomtól.
– Csak egy mozdulatába, egy ellágyulásába kerülne, Magister –
súgtam fojtottan, és közelebb nyomultam hozzá. Kezem térdéről a
vállára csúszott görcsös markolással. – Amit megtagad tőlem… itt van a
testén… tudom… Ide kell adnia… csak egy keveset belőle…
Kezemet nyugodt szorítással levette válláról.
– Nincs mit adnom neked – mondta szilárdan. Nyugodt hangja szinte
eszelőssé tett. Hangom rekedt rikácsolássá változott.
– Oh… látom már… látom már, kivel kerültem össze, én szerencsétlen!
Inkább egy kődarabnak rimánkodnék, mint egy lelkehagyott, üres
emberhéjnak! A kő megmozdulna, a kő áttüzesedne, és velem sírna a
szánalomtól, de ön… ön szívtelen ördögmotollája… ön… – Szeme
megállított hirtelen. Két könnycsepp futott le belőle.
– Miért sír?! – jajdultam fel. – Nekem kellene sírnom!
– Téged siratlak – mondta halkan.
Föltérdeltem, arcomat közel emeltem arcához szemtől szembe, mintha
pillantásommal akartam volna kivájni belőle kívánságom teljesítését:
– Ideadja? – kérdeztem súgva, fojtottan, szörnyű belső feszültségtől
kihagyó lélegzettel.
– Soha. Amíg én élek, nem kapod meg! – mondta indulat nélkül, de
fellebbezhetetlen végső ítéletképp.
Összecsuklottam, mintha leütöttek volna. Minden erő és akarat
elhagyott hirtelen. Ott feküdtem a szalmán kiszikkadt aggyal,
mozdulásra képtelenül. Az egyenlőtlen harc Rochard-ral halálosan
kimerített. Elhasználtam minden érvemet, és vesztes maradtam.
Nyugodt, kőszikla lénye rendíthetetlen erődítésként meredt le rám.
Játékfegyvereim törötten hevertek lábánál.
Kábultságom észrevétlenül mély álommá változott, két álmatlan
éjszaka, hosszú gyaloglások és emésztő izgalmak voltak mögöttem,
aludnom kellett. Mikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. A csűr
lyukas tetején át már szürkülő ég nézett be hozzám a piszkos, fojtó
bizonytalanságba. Szemem még álomittasan, tétován kutatta végig a
sivár környezetet, és megpihent egy sötét, mozdulatlan tömegen a
sarokban. Akkor nyilallt testembe és vakított értelmembe mindaz, ami
történt. A sarokban Rochard aludt, sötét köpenyébe burkolódzva.
Gépiesen arra gondoltam, biztosan az éjszakát akarta megvárni, hogy a
bújtató feketeségben továbbmehessünk. Néztem testének mozdulatlan
körvonalait. Néztem ezt a rothadt szalma közt tehetetlenül fekvő testet,
amely nem volt egyéb vérrel töltött, törékeny edénynél; s amely mégis
olyan leküzdhetetlenül tudott akarni ellenem. Nevetségesnek, dühítőnek
tűnt, mennyire hatalmamban volt ez a puha, sebezhető tilalomfa, amelyet
csak láthatatlan erők vagy talán a bennem lévő babona védelmeztek
attól, hogy…
…mert… mert mi akadályozhat meg abban, hogy elvegyem tőle azt,
amit szépszerivel nem akar ideadni?
…nála van… Testére rejtve hordja valahol. Egy percre sem válik meg
tőle. Akkor is nála volt, mikor Bahrnak adott belőle. Tehát...
…itt van… Alig karhossznyira tőlem, és én itt ülök az üdvösség előtt
nyomorultan, fogcsikorgatva, tehetetlenül...
Egy nekilendülés kellene csak...
Rochard... Öreg, kiszikkadt rongycsomó a sarokban... Testéből kihűlt
az életkedv... Semmi ereje nincs... Ha vékony ajka bezárul, eltűnik a
varázslat, amelyet szavakkal űz, és nem marad más belőle, mint egy
sovány, kegyetlen aggastyán...
Közelebb csúsztam hozzá.
…talán az övébe rejti, vagy a mellére... Reszkető kezem már a testén
tapogatódzott rögeszmétől megszállottan. Nem mozdult. Melle fölé
hajoltam, hogy óvatosan szétnyissam az ingét. Hirtelen rémület szúrt
belém. Rochard szeme tágra nyíltan, rebbenés nélkül nézett a szemembe.
Ébren volt egész idő alatt. Csupa verejték lettem. Visszahúzódtam tőle.
Kezem tapogatva támaszt keresett a földön, és kikötött egy nyirkos
tégladarabon. Anélkül, hogy agyam tudatos parancsot adott volna rá,
megmarkoltam a téglát, és teljes erőmből a két tágra nyílt szem közé
sújtottam vele. Arcomba sűrű, meleg nedvesség fröccsent.
Egy perccel előbb még nem sejtettem, mit fogok tenni, és mikor
elkövettem, nem volt világos előttem, hogy ez a szörnyű mozdulat mit
jelent. Csak azt éreztem, el kell oltanom a két merev fénypontot, amely
két démonként őrzi a kaput. Meg kell szüntetnem az ellenállást... Ki kell
tépnem Rochard konok, makacsul ellenszegülő testéből saját életemet.
A mellén találtam meg a szelencét, bőrzacskóba varrva. Magamhoz
vettem. Agyam, a tény kihagyásával, pontosan, ravaszul dolgozott.
Összeszedtem csomagjaimat. Gondosan ügyeltem rá, hogy semmit el ne
vegyek Rochard holmijából. Aranyait is érintetlenül hagytam.
A már teljesen eluralkodó borús sötétség kedvezett menekülésemnek.
Tudtam, ruhát kell váltanom, vizet kell szereznem valahol, még mielőtt
emberszem elé kerülök. Egy csendesen alvó falu kútjánál sikerült
megmosakodnom. Levetett, véres ruháimat elástam útközben egy fa alá.

1 Miként kevés embernek tulajdona a művészet, úgy ritkán kerül napvilágra is. Dicsértessék Isten

mindörökké, aki a maga mérhetetlen hatalmának egy részét velünk, legalacsonyabb

teremtményeivel közli
 A befalazott kripta

Egy gondolat hajszolt erőltetett iramban napokon, heteken át, csak annyi
időt engedve világtól elzárt, bámész népű tanyákon, hogy egyek és igyak
valamit: el kell tűnnöm a környékről! Szalmakazlakban, erdő árkának
avarágyán roskadtam le rövid pihenőre, de amint talpra tudtam állni,
továbbűzött a félelem vak, mégis annyira ravasz ösztöne.
Lerongyolódtam. Arcomat árkossá, koromnál jóval öregebbé nyűtte a
szörnyű élmény, amelyet mint eleven sebet, érinteni sem mertem
bensőmben. Mivel külsőm már semmiben sem különbözött a
koldusokétól, kéregetni kezdtem az országúton és a falvakban. Ha
vásárra vagy lakodalomra érkeztem valahol, verses köszöntőt faragtam,
jövendőt mondtam szerelmes fiataloknak. Pénz gyűlt lassan a mellemre
rejtett zacskóba a szelence mellé, amelyet gyilkossággal, lelki
üdvösségem árán szereztem. Minden lépésnél vad örömmel, rémült
borzadással testemen éreztem érintését. Éjszaka könnyű nyomással
mellemre nehezedett, és kábult, zavaros álmokat okozott. De ahhoz,
hogy erejét kipróbáljam, még nem voltam eléggé biztonságban; ahhoz
négy fal, zárt ajtó védelmét és magányát kellett megszereznem. Ez az
alkalom Regensburgban következett el, ahol fetrengő koldusból újra
emberré születtem.
A város elrejtette átváltozásomat. Senki sem ismert. Rongyaimat
nyugodtan felcserélhettem rendes ruhával. Pénzemből arra is futotta,
hogy külön szobát béreljek magamnak egy fogadóban.
Végre egyedül voltam Vele a csöndes, megvasalt ajtajú, gerendás
szobában, amelynek rozsdás, cirádás fejű kulcsát kétszer is
megfordítottam a csikorgó zárban. Az ablakot köpenyemmel gondosan
elfüggönyöztem.
Az asztalra, amelyet fehér damasztterítővel takartam le, két vastag,
drága gyertyát állítottam. Állapotom leginkább részegséghez hasonlított.
Hangos, beteg vidámság lármázott bennem, s alatta homályos szorongás
lappangott. Idegpályámon érthetetlen remegések utaztak át, és táncot
vertek ki verejtékes, hideg ujjammal az asztal lapján.
A két gyertya között, az asztalon ott fénylett az öklömnyi
aranyszelence. Egy ezüst-, egy arany- és egy vaskorona díszítette, alattuk
spanyol felírás: „Curso completo”. Vigyázva felnyitottam a tetejét.
Jáspisból kirakott oroszlánfej csillant a fényben. Ezt a tökéletes munkát
különös módon a tető alsó részén rejtette el az ötvös. A szelencében
ugyanilyen mélyvörös, drágakőfényű por izzott fel. Ez a szín és ragyogás
olyan elragadtatással tört rám, hogy sírnom kellett, különben nem bírtam
volna el a feszítő egzaltációt. Az odakészített korsó vörösborból
megtöltöttem egy ezüstkelyhet, aztán néhány csipetnyit beleszórtam a
színültig telt szelence tartalmából. A világos, híg bor sötét vérszínűvé s
nekem úgy tűnt, vakítóan fénylővé változott. Gondosan megvártam, míg
a por maradéktalanul feloldódott, fapálcikával felkavartam, aztán
ajkamhoz emeltem a kelyhet. Könnyen, hűvösen siklott le torkomon az
isteni ital. Izgató, kívánatos illata betöltötte orromat, édeskés, balzsamos
íze kielégíthetetlen szomjúságot gyújtott bennem. A kelyhet újra
színültig töltöttem, beleszórtam a porból, felkevertem, és ittam mohón,
lázasan, mámorosan.
Olyan kábultság vett erőt rajtam, hogy a kehely a padlóra esett
elernyedt ujjaim közül. Csörrenését csak egészen messziről hallottam
már, vad zúgáson, zűrzavaron keresztül. A hűs, könnyű ital sűrű, súlyos,
folyékony tűzzé változott testemben; mart, feszített, de a fájdalom még a
kiszakadó hang megkönnyebbülésében sem tudott feloldódni bennem.
Bénán, tehetetlenül, elszörnyedve tűrtem ezt a kibírhatón túljutott
fokozódást, amelynek nyomása alatt törékeny emberi szervezet régen
szétpattant volna, mint egy vékony falú üvegedény. A belső feszültség
folyton szélesedő crescendo-sugarához egyre újabb hangok, áramlások,
színek és formák szegődtek, mintha a legvadabb boszorkányéj közepébe
sodródtam volna. Kín- és vágysikolyok, vészes fémkongás, sírás, trágár,
forró sürgetés hangjai erősödtek fülemben. Szemem előtt csillogó
idomok, fekete foszlányszerű, vonagló mértani ábrák úsztak el
érthetetlen, vészt sejtető jelképekként, aztán fénypontok izzottak fel, vad
forgással felém rohantak, tűzgolyókká növekedtek, és az arcom szoros
közelében pattantak szét dobhártyarepesztő sivítással. Mikor azt hittem,
már nem jöhet újabb változat e pokolfarsang tombolásában, akkor
kígyóztak elő a színörvények, amelyek tébolyult rángásokkal kavarogtak
körül, szörnyarcukat minden villanásban változtatva, aszerint, melyiket
akartam éppen megrögzíteni. Félig állati, félig emberi arcok voltak egy
beteg képzelet torzításában és keresztezésében. Egy hatalmas
elefántbőrrel borított, tojásdad tönkön kisebb és nagyobb szájak nyíltak,
csámcsogtak, vonaglottak, egy másik arcszerű, kocsonyás tömeg tátongó
szemüregeiből kígyók síkos teste lengett elő, fejük helyén lidércfényű,
merev szemek lobogtak. Egy püffedt, fekete nyúl szájából óriási agyarak
meredtek ki, szeme hályogos, véres lében úszott. Kutyák vaskos, hajlott
madárcsőrrel, madarak tekergő elefántormánnyal, denevérfüllel, majom,
amelynek két pofazacskója két súlyos, bimbós, kövér női mellként
csüngött le, ábrándos szemű, ívelt ajkú asszonyarcok, orruk helyén
ágaskodó fallosszal, hájas, széles, halhúsú férfiarc, amely szeme helyett
mindkét nem szerveit viselte, polip, amelynek csápjai rózsás, gödrös
csecsemőkezekben végződtek és e kezek között éhes, gonosz, eszelős
emberarc lesett ki – s ezek az arcok nevettek! Senki, aki nem hallotta,
elképzelni sem tudja, a nevetés milyen aljas, milyen dermesztő és
pusztító lehet. A fülsiketítő zűrzavar fölé hirtelen tomboló erejű vihar
vadállatmormogása emelkedett. Őrjöngő, perzselő szélroham rontott a
dolgokra, és vonagló szörnytesteket, ordító, átkozódó szájakat,
összekapaszkodó végtagokat, egymásba fonódó csápokat, kocsonyás
anyagtöredékeket, színpászmákat, ábrákat, hangokat söpört széjjel,
dobált vagy sodort magával. A forró szélörvény engem is rángatott,
tépett, szívott befelé. E forróság, ez az infernális erő fájdalmat, rémületet
és kéjes vágyódást keltett bennem. Az örvény kavargó, sötét öle csábított.
Önpusztítás, vak beleveszés öngyilkos gyönyöre jajdult fel bennem,
valahányszor átrohant rajtam piszkos tajtékjával a meztelen ösztönvihar.
De újra és újra felbukkantam, kiemelkedtem belőle; karóhoz kötözött
állatként rántott vissza a test súlyos cövekje. Megmaradtam – de láttam
és éreztem: „mint tetszhalott, aki befalazott kriptában ébred életre”.
Rochard figyelmeztetésének akkor üresnek tűnő szavai borzasztó
tartalommal teltek meg. Nem sírban ébredtem-e fel az örök életre?
Mélyen-mélyen, bent a földben nyílt ki látó szemem, a legaljasabb
ösztönök, az elmúlás és rothadás alvilágában, amelyhez fokozatomnál
fogva tartoztam, amelynek tehetetlen alattvalója voltam. Transzcendens
törvények mély tengerébe ugrottam, veszélyes próbatételek közé anélkül,
hogy lényemet kormányozni tudtam volna benne, anélkül hogy
ismertem volna a tévutakat, szörnyű buktatókat jelző ábrák jelentését.
Féltem. Minden elbírható emberi érzésnél féktelenebbül rettegtem, s ezt
az érzést képtelen voltam megszüntetni magamban. Nem volt szervem,
nem volt ismeretem hozzá. „Félj! – mondta Rochard – Neked még van
mitől félned.” Most megértettem ezt is. Megértettem, hogy oda való
vagyok, a kegyelemből megvakított, gyönge pillanatlények közé, akiknek
hitvány állaga anyaméhben óvott embrióhoz hasonlóan tehetetlen és
fejletlen még az önálló életre. Megtagadtam a fejlődést, amely
fokozatosan szellemi szerveket fejleszthetett volna ki bennem a nagy
átváltozáshoz. Kiléptem a Rendből, a szükségszerűség medréből, amely
egyetemes sodrással tereli, csiszolja, szenvedteti, de védi is alattvalóit az
időben – és betörtem egy másik létformába minden felkészültség nélkül.
Testem erőssé, természetellenes módon ellenállóképessé vált, törhetetlen
üvegkoporsóhoz hasonlóvá, amelyben egy elpusztulni, de szabadulni
sem tudó, feleszmélt tetszhalott őrjöngött félelmében. Két világ fekélyes
koldusa lettem egyszerre; mindkettőben boldogtalan és otthontalan.
Mindkettőben üldözött: bűnös megszállott itt és súlytalan, tudatlan
puhány amott.

Életem ettől az időtől kezdve ilyen réveteg lázálomban folytatódott.

A fizikai események csak halvány kísértetei voltak a természetfeletti
világ borzalmas valóságának. Álom nem pihentetett meg, magány,
társaság, menekülő futás nem védett a dolgok megszüntethetetlen
jelenlététől. Különösképpen ez a halandó test teherbírásán túli feszültség
nem tört ki egy emberek előtt is megnyilvánuló téboly tüneteiben.
Agyam képessé vált arra, hogy a félelem legmélyebb poklában is
gondolkozzék, elviseljen, óvatosságra és önuralomra kényszerítsen
mások előtt. Külsőleg megmaradt ugyan a fiatal, izmos, szálfa termetű
fickó, aki egykor telt húsú asszonyokat ölelgetett a Sebaldusban;
arckifejezésem azonban annyira dúlttá vált, szemem oly riadt
tétovasággal kerülte az emberek pillantását, hogy voltak, akik
megérezték lényemben a pokol kénbűzét. Az öregasszonyok felém
nyújtott két ujjukkal védekeztek tekintetem rontása ellen, és a gyerekek
riadtan elfutottak a közelemből.
Nem volt maradásom sehol. Faluról falura, városról városra
vándoroltam, és az emberek jótékonyságából éltem igen szűkösen, mert
sehol sem keltettem rokonszenvet vagy bizalmat. Alamizsnát is csak
azért adtak, hogy minél előbb eltűnjek házuk tájáról. A szorongásban,
nyomasztó rossz érzésekben, amelyeket keltettem, beteges, komor
örömöm telt lassanként. Ez volt egyetlen hatalmam és elégtételem.
Féltem, de másokat rémítgettem, s ezzel, anélkül hogy észrevettem volna,
hasonlóvá lettem a szörnyekhez, amelyek körülrajzottak, s amelyek
éppen olyan tehetetlen nyomorultak voltak, mint én.
Koldultam, éheztem, áztam, sokszor szabadban dideregtem éjszaka,
mellemen a szelencével, amellyel megszerezhettem volna a föld
legnagyobb gazdagságát és minden gyönyörét, de semmi vágyat nem
éreztem rá. Érdektelen, szürke ködkép volt előttem félelmem,
bűntudatom heveny lázrohamain túl az egész világ.
 A transzmutáció

Mit gondolsz, miért él az ember leeresztett idősorompók között, míg ki

nem ég belőle sötét ostobasága? Mert minden gyengéje egy-egy ráleső
orgyilkosa. Az ember vaksága önmagától, egyetlen igazi ellenségétől
védi. Hiába orozta el a Nagy Arkánumot. Tökéletlen jelleme csapdába
ejti, és odavész zsákmányával együtt.

Straubingba éppen a polgármester születésnapi ünnepségére érkeztem.

Házának kertjét megnyitották a város szegényei előtt is, mert a nap
egybeesett hivatalba lépésének tizenötödik évfordulójával. Nyitott
tűzhelyen nyársra húzott egész borjút, gyönge húsú bárányokat sütöttek
a népnek, és hordószámra gurították elő a sört a pincéből. Az ilyen
mámorban úszó, vidám tömeg kitűnő vadászterület volt nekem. Sűrű
embergyűrűben nézegettem a felém nyújtott kezeket; szerelmet,
gyermeket, lakodalmat, bő termést jósoltam a bambán vigyorgó vagy
sikongva kacarászó asszonyoknak, közben hallgattam a polgármesterre
vonatkozó fecsegésüket, amelyben több volt az irigy kíváncsiság, mint a
rosszindulat. Megtudtam, hogy Anton Brüggendorfnak hívják, felesége
halála után nemrég nősült másodszor, s bár felnőtt fiai vannak, egy
szegény, de nagyon szép fiatal özvegyet vett feleségül.
Zsebemben halomra gyűlt az aprópénz, és már éppen azon voltam,
hogy eltűnjek a fullasztó sokadalomból, amikor a sok kérges, fekete rajzú
tenyér után fehér, hájas férfikéz puhult a tenyerembe. Felnéztem.
A félénk tisztelettől meggyérült körben maga a polgármester mosolygott
rám arcának húspárnái közül. S ebben a pillanatban valami egészen
különös dolog történt. Mintha varázsige hangzott volna el, a zűrzavar
lecsendesült. Kikapcsolódott a túlvilági áramkör, s én a másik életre
megvakult, megsiketült boldog ember voltam újra. Csak ember.
A napfény forró arany színe, kihevült testek nehéz illata, a zsírban
sistergő hús gyomoringerlő kéjes párái, a fák, az ég, a virágok, duzzadó
mellű nők, almaarcú gyermekek, derűs, életörömös hangok… a világ
közel tolult hozzám. Felszabadultan, az élet visszanyert ajándékától
ajándékozó kedvvel meghajoltam a polgármester előtt, azután úgy
tettem, mintha tenyere szorgos vizsgálatába merültem volna.
– Érdekes… – mondtam meglepetést színlelve. Néhány szóval
elmondtam a nevét, családi körülményeit, amelyet a nép között
észrevétlenül kihallgattam, megtoldottam néhány biztató jóslással;
vagyona gyarapodását, magasabb helyről jövő elismerést, fiatal nejétől
fiúgyermeket ígértem neki, azután hozzátettem, hogy nem ezek a dolgok
leptek meg.
– Hanem? – kérdezte szorongó mosollyal. – Beszélj, jó ember… vagy
várj! Sötét dolgokat nem akarok hallani ma… de a szerencsémet
megfizetem.
Komoly, mozdulatlan arccal néztem az arcába, szemem meg sem
rebbent, míg átható, jelentős pillantásom feszengően nyugtalanná tette,
és lemosta ajkáról a mosoly árnyékát is. Rögtön megéreztem, miféle
emberrel van dolgom. Tekintetének babonás elsötétedése árulkodott rá:
hiú, gyönge szalmabáb. A félelem és becsvágy nagy harangjának
nyelveként csapódik ide-oda aszerint, ahogy a külső erők rángatják.
Az én emberem, az én nyersanyagom tehát. Ideje, hogy valaki megnyissa
előttem a kapukat.
– Valami egészen másról van itt szó, polgármester uram! – mondtam
halkan, nyomatékkal. Habozva elhallgattam, mintha kényes fontossága
miatt nem akarnám folytatni mondanivalómat.
– Oh... valami igen veszedelmes, baljós dologról, ahogy arcodról
leolvasom – hajolt közelebb tréfás szemhunyorítással kísérletezve, amely
alól kiszűkölt szánalmas belső riadalma.
– Egészen fontos dologról – mondtam nyugodtan. – Itt – mutattam
körül – nem szívesen beszélek róla.
– Nos… ha olyan válogatós vagy… a házba is bemehetünk! – Most
már sápadt és komoly volt ő is.
– Egyedül akarok beszélni önnel – mondtam szilárdan. – A vendégek
jelenléte zavarna. Majd eljövök holnap.
Karon ragadott.
– A világért sem! Nem fognak zavarni bennünket! Jöjjön! –
A vállveregető tegezés észrevétlenül megilletődött magázásba olvadt át.
Első célomat elértem: tartott tőlem, és kíváncsi volt. Bennem még nem
alakult ki teljesen, mivel fogom tovább bolondítani, de gondtalanul
rábíztam magamat ötletességemre, tapasztaltságomra, minden
helyzetben talpra eső macskaravaszságomra.
 Megkerültük a nagy, rózsaszínű terméskövekkel alapozott, zöldre
festett faerkéllyel körülszegélyezett házat. Anton Brüggendorf a hátsó
kertből nyíló pincelejárathoz vezetett. Megvasalt ajtaját derekáról
gonddal és fontoskodással elővont rozsdás kulccsal nyitotta ki előttem.
Azt hittem, borospincéje dohos magányát választotta ki, hogy
dédelgetett, hájas személyét misztikus izgalmak gyönyörébe fürössze; de
tévedtem. Sötét, köves folyosóra jutottunk. A vasrácsos, szűk
ablaknyíláson alig derengett be valami a nyári kert harsány fényeiből.
A falon vaskarikába fűzött fenyőfáklya sötétlett. Fölötte a mennyezetig
csapódó korompászmából látszott, hogy használni szokták. Ösztönöm
ekkor jelzett először veszélyt. Megálltam. Kérdőn nézett rám.
– Tulajdonképpen… semmi olyan eszköz nincs velem, amellyel alapos
számításokat végezhetek – mondtam száraz torokkal. – Az ön tenyere
felébresztette bennem a legszebb tudomány izgalmát… Hiszen
mindketten tudjuk, hogy a tenyérjóslás csak az igazság előszobája... a
beavatottak belső terme, a múlt és jövő királyi csarnoka az asztrológia,
amely fölé a csillaggyémántos ég végtelen mennyezete borul.
Arcáról olyan pontosan olvastam le szomjas kíváncsiságának és
izgalmának fokozódását, ahogy az ember a tűzre helyezett víz fölforrását
észleli.
– Értem – mondta szuszogva, és belém karolt. – Mindjárt láttam, kit
rejtenek kapzsi szemek elől az egyszerű ruhák. Eszközökre ne legyen
gondja. Minden kéznél van itt – habozásomat félreértve egészen a
fülemhez hajolt. – ígérem, hogy sem vendégeim, sem a családom nem
fogja sejteni kilétét. Tudom, van mit titkolnia… Boldog leszek, ha
elfogadja meghívásomat... Egész házam rendelkezésére áll, Magister!
Ijedtség, de az ijedtségnél is erősebb hiú öröm szúrt belém a Magister
szóra, amelyet e gyarló pillanatban jogosnak éreztem. S a lidércek világa
még jobban visszahúzódott, álomszerűen távolinak tűnt most, teljesen
magamra hagyott a szakadék előtt, amelybe vakon beleugrani készültem.
A kövér polgármester hódolata sohasem ízlelt, részegítő ital volt, s e hiú
mámorban hihetőnek tűntek a szánalmas érvek, amelyekkel
óvatosságomat elaltattam: néhány héten át jól élek, megrémítem,
elszédítem a jámbort, azután továbbállok. Nem fogja merni kiszolgáltatni
senkinek, mit tud rólam. Rongyosan, az országúton vagy az erdő
árkában mégsem vehetek lendületet új életemhez. Anton Brüggendorf
barátságával semmit sem kockáztatok, de igen sokat nyerhetek.
 – A csillagok sohasem hazudnak – mondtam jelentősen. – Ennek a
meghívásnak ebben az órában kellett elhangzania. Sorsunkat a Nagy,
Kozmikus Erők irányítják. Elfogadom a meghívást!
Vendéglátóm a homályos folyosón át gazdagon felszerelt alkimista
műhelybe vezetett. Brüggendorf afféle megigézett bolond volt, aki
hatalmas vagyont ölt a sárga lidérc kutatásába, de egy tapodtat sem jutott
előbbre. Sem agya, sem igazi szorgalma nem volt hozzá. Ostobasága,
kapzsisága és hiúsága örök dilettánssá tette. Hiába sorakoztak a műhely
polcain a drága, bőrbe kötött, súlyos kötetek. Ábráik és képletes nyelvük
áttörhetetlen kőfal maradt számára. De a puszta tény, hogy birtokában
voltak, boldoggá és fajankó módjára büszkévé tette. Pukkadásig
önelégült és tetszelgőn arcomba leső pillantásán láttam, hogy az egész
terem minden tartozékával üres díszlet, úgy hordta össze, mint gyermek
az építőjátékát, s mikor készen állt, nem tudta, mit kezdjen vele.
Az ólomkarikás, vastag fa ablaktáblákat erőlködve kinyitotta, hogy
jobban gyönyörködhessem a mennyezetről lelógó, kitömött állatok,
hüllők, sárga szemű baglyok poros tetemében. A műhely közepén ott
terpeszkedett lenyűgöző arányaival az olvasztókemence. Kényszerített,
hogy minden részletét kívül-belül megvizsgáljam, latin kifejezésekkel
dobálódzott, feltárta a „laterát”, a kemence oldalfalát, fejemet csaknem
beletaszította a „kamerába”, vagyis a tűz szítására szolgáló belső üregbe,
és az „osba”, a nyílásba egy bába választékos szakértelmével dugta bele
kövér ujjait. Amikor eredményei iránt érdeklődtem, zavarba jött.
– Hehe… hát… a fémsárgítás még csak menne valahogy, de a lényeg
persze… ahhoz még sok hiányzik nálam. – Megragadta a karomat, vörös,
verejtékes arcára leplezetlen kapzsi sóvárgás ült ki. – Ha tudná, mennyire
epedtem egy ilyen látogatásért! – Ravaszul rám kacsintott. – Mindig a
tömegből vártam az én emberemet… A tömeg olyan, mint a sűrű erdő
éjszakája… Jól elrejti a királyi vadat, amelyre annyian vadásznak.
Egész testem elhidegült. Önkéntelenül hátraléptem. Idegeimben és
szemem előtt felvijjogott a másik világ örök boszorkányéjének ijesztő
forgószele... aztán újra halálos csend lett. Az asztalra helyezett óriási
homokóra sárgán csillogó homokszemei tülekedve omlottak le az alsó
üvegbura idő-sírkamrájába.
– Szállásomra kell mennem a holmimért – nyögtem ki végre.
– Majd én elhozatom – karolta át vállamat. Hatalmas testtömegével
szinte eltorlaszolta előlem a külvilágot. Sarokban álló csontváz elé
vezetett, és úgy nézett rám, mintha ő csinálta volna.
– Fertelmes, mi?! – nevetett rám kedélyesen. Meg kellett bámulnom a
desztilláló fazekat, hordókat, tégelyeket, rostélyokat, fújtatókat, a
keverőkanalat, a cinóberrel, vasporral, sáfránnyal telített edényeket, a
nagy horganydarabokat, amelyeknek arannyá illet volna változniuk.
Rossz érzésem növekedett.
– Sohasem láttam még ilyen tökéletes felszerelést – mondtam
elragadtatást színlelve. – Az én tudományomhoz mégsem találok itt
eszközöket. A horoszkóp elkészítéséhez szükségem van asztrolábiumra
és szeksztánsra.
Arcán nem tükröződött csalódottság, inkább ravasz cinkosság.
– Oh… a horoszkóp… persze! Azokat az eszközöket a toronyszobában
tartom. Mellette lesz az ön szobája, de remélem, ezt a szerény kis
műhelyt sem fogja elhanyagolni, Magister! Én minden szabad időmet
benne töltöm. Nagyon megtisztelne, ha értékes tanácsaival útbaigazítana
egy alázatos és tudásvágyó műkedvelőt…
– Boldogan tenném – mondtam buzgón. – De asztrológiai
tanulmányaim annyira lefoglaltak eddig, hogy a legistenibb művészet
gyakorlására kevés időm maradt. E műhelyben legfeljebb ügyetlen és
tudatlan tanítvány lehetnék… Most már értem a mágikus háromszöget a
tenyerében... Égek a vágytól, hogy kivallassam a csillagokat, mire jelölték
ki önt a misztikus erők.
Sikerült figyelmét elterelnem, ravasz mohóságát más mederbe
öntenem egyelőre. De meddig tart ez? Éreztem, nem győztem meg
alkímiai tudatlanságomról. Tagadásomat természetes védekezésnek
tartotta, amit lassan fel akart őrölni. Szöknöm kellett tehát. Ez az általam
annyira lebecsült, kövér, puha ember kifogott rajtam. Kapzsi ösztöne
érezte bennem az aranymadarat. Meg akart kötözni magának.
Elhatároztam, résen leszek, és az első alkalmas pillanatban kisurranok a
csapdából.
Anton Brüggendorf családjának és vendégeinek kedves, diákkori barátja
fiaként mutatott be, akit titkárául fogadott apja kérésére. Hórihorgas,
kamasz csemetéje ugyancsak gyanakodva nézte a patyolatfehér
lenvászon inggallért és a szilvakék bársonyzekét rajtam, amelyben
tűnődve a magáéra vélt ráismerni. Ami igaz, igaz – vendéglátóm
szívességéből alaposan kiöltöztem. Aggodalmamat a közeli szökés
gondolata csillapította. Miért ne élvezzem hát önfeledten ezt a ritka estét,
a gazdagság színeit, szagát, kényelmét és kínzóimtól való rejtélyes
szabadságomat? A töprengést efölött babonás félelemmel elűztem
magamtól, hátha fölidézem vele őket. Élveztem a nagy tálon
körülhordott, ínyencül elkészített ételek ízét, fűszeres bort, illatos
ruhafelhőkben hajladozó asszonyokat, a gyertyák csillogását – mindazt,
amiből kirekesztve éltem eddig. Ittam. Az olajosan nehéz, aranysárga bor
kábult, megbékélt harmóniába oldotta fel belső disszonanciámat, a
bűntudatot és rémületet, amelyek két éhes sakálként szüntelenül
tudatom küszöbénél lappangtak. Remény éledt bennem. Ami komor
veszélynek tűnt mostanáig, játékosan könnyeddé, súlytalanná vált,
testemmel együtt. Még a legmélyebbre ásott sötét sírkamrán is
átsuhantam lelkemben, ahol Rochard szétzúzott fejű holttestének
emlékét őriztem. Lehet, hogy nem is halt meg. Csak elájult… hiszen…
hiszen nem halhatott meg, mint ahogy én se… engem se lehetne…
azután, hogy... De ha Rochard nem halott... akkor él... akkor szembe jöhet
velem az utcán egyszer valahol és... – rohanva, eszelős rémülettel
menekültem ki az alvilági kriptából, amelyet még a részegség sűrű
vattarétege se tett elviselhetőbbé.
A bor íze üde, hűvös volt, csak bensőmben vált eleven örömtűzzé.
Semmit nem bántam meg. Az Aurum Potabile élővé tett. Hatásának
válságát legyűrtem. Már megjártam miatta a poklot – most a
mennyországnak kell következnie. Szemben velem az asztalnál
smaragdszemű, rézvörös hajú asszony ült ibolyalila ruhában: Charlotte
Brüggendorf, a polgármester fiatal felesége. Szemében a számtalan
gyertya fényénél csillogóbb lámpa égett. Borpárától ködös pillantásom
minden földi szépségnél kívánatosabb szépségbe öltöztette ezt a
kacarászó, vékony derekú polgármesternét, akinek aranypontos, kérdő
tekintete sokszor megpihent rajtam. Tekintete kérdezett, és én feleltem. –
Ki vagy? Honnan jöttél? Mit jelentesz nekem? – faggatott ez a sokat tudó
szem. – Valaki vagyok. Több azoknál, akik körülvesznek. Megéheztem
rád, és elveszlek magamnak. Nem tisztelek más törvényt, csak a
természet törvényét; az erős hím és a szép nőstény összetartozásának
igazságát! – Pillantásomat nem viselte el sokáig. Szemét lesütötte, és én a
vágy szúró nyilallásával láttam, mint borzong össze a derék
selyemburkából meztelenül kiemelkedő válla. Nem nézett rám többé.
Egy megolajozott beszédű, galambszürke ruhás ficsúr előadására figyelt,
aki külföldről érkezhetett, és a messziről jött ember arcátlanságával
hordott össze minden zagyvaságot. Az alkímiáról fecsegett divatos,
hetvenkedő módon. Játszotta a felvilágosultat, a szellemesen hitetlent.
Mulatságos leleplezéseket sorolt fel, pórul járt csalók fűszeres históriáival
bűvészkedett, és a társaság dőlt a nevetéstől. A polgármester hasa csak
úgy zötykölődött, melle hörgött, feje pirosra gyúlt a jókedvtől, és
Charlotte is önfeledt, izgatott, apró kacajokra fakadt. Két meztelen
karjával az asztalra könyökölt, gyöngyfényű vállát előredűtötte,
mellének két fehér dombja kiduzzadt a mély kivágásból. Nem bírtam
elviselni ennek a testnek másfelé nyújtózását, azt, hogy szeme egy
üresfejű, tudatlan fajankóra tágul szomjas érdeklődéssel. Részeg voltam a
bortól és az éhes testi vágyakozástól.
– Ön tehát azt állítja, fiatalember – fordultam a hetvenkedőhöz a
nevetés viharzásának egyik szünetében –, hogy az alkímia minden
eredménye szemfényvesztés és a Nagy Arkánum csak a bolondok
délibábja?!
Csend lett. Az arcok világos foltjai felém fordultak, de én egyedül
Charlotte arcát láttam köztük, mosolygó, nedves száját, szétnyíló, fehér
fogsorát, szimatoló, fitos kis orrát és kérdő, kihívó pillantását.
– Azt állítom, igen! – csattant fel a szürke ruhás. – Valódi
transzmutációt eddig csak a szájukkal hajtottak végre adeptusaink, s ha
néha mégis akadt némi arany a tégelyben, az mindig valakinek az
erszényéből tűnt el, higgye el, barátom!
– Értem… ön bizonyára utánajárt a dolgoknak. Egész irodalmát
elolvasta ennek a tudománynak, és éveken át kísérletezett, míg értékes
megállapításait leszűrte?! – kérdeztem ártatlan arccal.
Nevetés pukkadozott ki a társaságból. Egyesek, akik jól ismerték a
fiút, közbekiáltottak:
– Az ám! A Heinz! Ő aztán kísérletezett! Az Aranykakasban, meg a
vívóteremben… haha!
Heinz úgy érezte, önérzetét fenyegeti sérelem, és elfutotta a
pulykaméreg:
– Hohó! Várjunk csak, hölgyek és urak! Szeretném tudni, hogy ez a
tiszteletre méltó idegen itt valóban olyan nagy tudós-e, mint amilyen
magas lóról beszél! Az én állításom ellenbizonyítékát még senki sem látta
azok közül, akiket ismerek. Még Tóni bátyánk sem, aki ugyancsak régen
kísérletezik, s legfeljebb aranyat sikerült ólommá változtatnia! Ön, ha
nem tévedek, hisz az alkímiában?
– Igen – mondtam nyugodtan.
A válaszomat követő csendben Charlotte melléből kis, szaggatott sóhaj
szakadt fel.
– Hisz a Nagy Arkánum valóságában?
– Igen!
Szembenéztünk.
A sűrű levegőben, visszafojtott lélegzetek mögött forró várakozás
lüktetett.
– Kísérletezett vele és… eredményre jutott?
Nem feleltem, de kihívó, gőgös pillantásom hangosabb válasz volt
minden szónál. Heinz felállt, az asztalon át felém hajolt, és úgy tagolta
arcomba:
– Nos… látom, mire gondol! Én meg azt mondom önnek, ha
eredményei vannak, nyújtson bizonyítékot! Mindnyájan készen vagyunk
rá, hogy a hívei legyünk. de kudarcát sem nézzük el!
Fölém tornyosuló alakja mögött egy pillanatra Anton Brüggendorf
leselkedő elefántfejét láttam, s ködös agyamban újra felvijjogott a
vészharang: – Mi volt ez? Összeesküvés?
Karomon könnyű érintést éreztem. Charlotte állt mellettem. Éreztem
langyos leheletét és a melléből felszálló levendulaillatot, amint fülembe
súgta:
– Csak bosszantani akarják… ne hallgasson rájuk!… Ki fogják
nevetni…
– Engem?!
Szemének két nagy, csillogó tavába néztem, íriszében szikrázó
aranypontok úsztak.
– Engem nem! – mondtam rekedten. Megfogtam karomra fektetett,
könnyű, fehér kezét, s a hüledező, megbotránkozott társaság szeme előtt
ellenkező ujjait széttárva, tenyérrel felfelé tenyerembe fektettem.
– Elfogadom a kihívást! – néztem körül nagyképűen. – Ez a kéz fogja
megszégyeníteni önt, fiatal barátom, egyedül azért, mert bosszant a
tudatlanság üres nevetése! Kedves házigazdánk bizonyára hajlandó lesz
műhelyét rendelkezésünkre bocsátani a kísérlethez…
Anton Brüggendorf vadul fürge és szolgálatkész lett egyszerre. Sietett,
ahogy kurta lába és hordóhasa engedte. Felnéztem. Különös, új
pillantással nézett rám, amely megijesztett. Szemének smaragdlámpása
kialudt. Hideg, vízzöld sötétség hallgatott benne.
Charlotte keze hideggé; nyirkossá vált tenyeremben.
– Fél tőlem? – súgtam aggódva. Keze kisiklott tenyeremből.
– Nem – mondta halkan. – Csak egészen más lett egyszerre…
– Más?
– Igen. Több! – lökte ki acélosan, azután száját szorosan összezárta,
nehogy áruló mondatok toluljanak e tömör szó nyomába.
– Nem jól hallottam a nevét – hajolt hozzám édeskésen egy fehérre
rizsporozott, petyhüdt arcú asszony, Charlotte valamelyik nagynénje.
Bodros parókája alól izzadságpatakok futottak le a nyakába.
– Az én nevem ismeretlen ital címkéje, asszonyom. Még nem árul el
semmit a palack tartalmáról.
Az asszony fogatlan, száraz ajka széthúzódott; sivító nevetése úgy tört
elő, mint dohos huzat egy pinceodúból.
– Milyen szellemes! Hát nem aranyos?!
– Ilyenformán... – mondta mellettem hátrahajtott fejjel Charlotte – ezt
az ismeretlen italt mindjárt meg fogjuk ízlelni... odalent, a műhelyben.
Szemérmetlen, kihívó nevetésétől maradék józanságomat is
elvesztettem.
– Jöjjön – mondtam elfulladva. – Meg kell tanítanom rá, mi lesz a
teendője a kísérletnél.
Nyugodtan felállt, és követett a hátsó kertbe, ott fürgén előresietett, és
egy lugashoz vezetett, amely elrejtett bennünket a kíváncsi szemek elől.
Magamhoz rántottam, és ő hozzám simult. Csókja olyan volt, mint egy
éhes állat marása. Bennem már elindult a kéj növekvő hullámverése, ő
azonban kirántotta magát ölelésemből, és távolabb leült. Megzavarodva,
lihegve néztem kíváncsi pillantással rám tűző, gonosz szemét és
összezárt ajkát.
– Charlotte… most ne… ne menj el tőlem… jaj, Charlotte… –
dadogtam, és feléje nyúltam. Tűrte, hogy görcsös markolással magamhoz
húzzam. Újabb csókokkal, meghökkentő, biztos fogásokkal korbácsolt fel
az önkívületig, azután kisiklott. Izmos, ravasz volt, mint a kígyó. Újra és
újra velem sodródott a beteljesülés küszöbéig, és ott megállt. Arca
hűvösen, zárkózottan bukkant elő a csókok és őrült szavak ködéből.
Reszkettem a tehetetlen dühtől.
– Boszorkány vagy! – löktem el megint hozzám tülekedő testét. Nyelve
hegye kifénylett nevető szájából.
– Boszorkány vagyok… – duruzsolta. – Szeretem a soha ki nem
elégülő ölelést. Csak azt szeretem.
– Szörnyeteg! – Két tenyerem közé szorítottam fájdalomtól lüktető
fejemet. Szédülés, hányinger környékezett.
– Te is az vagy… – forró lehelete nyakamat borzongatta. – Azért
vonzódom hozzád… azért osztom meg veled ezt a legédesebb kínt…
csak veled…
A ház felől Anton Brüggendorf kövér torkából nevünk gurgulázott
elő.
– Menjünk! – egyenesedett fel Charlotte.
– Nem megyek! – mondtam gyűlölködőn. Egy ugrással a lugas
kijáratához lendültem… és egyenesen beleszaladtam a polgármester
karjába.

A mennyezetről lógó olajlámpás fénye sárga és fekete foltokkal szórta

tele a várakozó arcokat. A sajátos környezet ránehezedett e köznapi
lényekre, hangjukat halkabbá, félénkké tette, szemükbe várakozó
szorongást csempészett. A tudatlanok hitetlensége csak megszokott
tárgyaik, vaskos lényük kisugárzásában olyan harsányan biztos. Ott, az
alkimista műhelyben, a kitömött állatok és időtől borostyánfényűvé
csiszolt csontváz közelében hideglelés kerülgette őket. Anton
Brüggendorf elhízott vulkán gyanánt szorgoskodott a tűz körül. Melle
erősebben zihált az óriási fújtatónál, amely pattogó szikrákat zavart fel az
izzó parázsról. A hőség szinte elviselhetetlenné vált a zárt, alacsony
helyiségben. A falak barna faburkolatán ideges tűzárnyak rángatództak
piros köpenyükben.
Mennyire tele volt ez a műhely! A többiek csak érezték – én láttam.
Megint láttam őket! Sóvár, előregörbedt indulatlények hajoltak a
kemence fölé, szőrös, kígyózó végtagok hüllőhideg fürtjei kapaszkodtak
póklábakként a gerendákba. Vártak ők is. Sűrű, förtelmes jelenlétük
betöltötte a teret. Hosszú, mocsárzöld arcok lestek felém a buja feszültség
és kaján rosszindulat változó maszkjaiként. Testemhez a fojtó hőségben
Charlotte gonosz, perverz alakja simult. A kemence tusszínű árnyékában
rejtőzködtem hátul, hogy a viaszgolyót előkészítsem. Charlotte nem
tágított mellőlem, pedig gyűlöltem már. Hátat fordítottam neki.
Vállamon át lesett ingem alatt kotorászó kezemre – s arca mögött
démonarcok sora, egy tükörterem végtelen számúvá sokszorozott
alakjaihoz hasonlóan.
Anton Brüggendorf nagy csörömpöléssel felnyitotta a tégely tetejét.
A szürke horganydarabok már ezüstös lávatömeggé olvadtak a tűzön.
– Készen van, Magister! – szólt felém a sötétben.
– Igen. – Előléptem, mert szabadulni akartam Charlotte forró
közelségétől. Teste a démontestek egyikéhez vált hasonlóvá előttem attól
a pillanattól kezdve, hogy újra megláttam az elementálokat, melyek
méhfürtként vonultak vele, s úgy kormányozták lényének eleven
indulatfogantyúin át, mint egy tehetetlen masinát. A félelem megöli a
vágyat, és én megint csak félni tudtam.
Charlotte is mellettem termett a kemence piros varázskörében, és
felém nyújtotta tenyerét. Ez a hegyes ujjú, apró kéz undorító ragadozó
állatkának tűnt most; gyorsan beleejtettem a viaszgolyót, amelynek
magja az isteni anyag egy csipetje volt – majd újra a kemence mögötti
árnyékba húzódtam.
Charlotte a nyitott tégelyhez lépett, amelyben ezüstösen örvénylett az
olvadt ólom, és beledobta a viaszgolyót. Anton Brüggendorf két fogóval
visszahelyezte a tégely tetejét, azután új tüzelőtömeget rakott a
kemencébe. Az éhesen izzó parázs sercegve ölelte magához a szenet.
Charlotte nagynénje ájuldozni kezdett a hőségben.
– Kimegyek – hápogta. – Ki kell mennem… a szívem…
– Nem lehet kimenni! – mordultak fel anélkül, hogy ránéztek volna.
Az aranyvárás izgalma lehántotta mindenkiről az udvariasság vékony
kérgét. Nem törődtek a szerencsétlennel. Egy ládára zuhant nehéz
testével, parókája leesett, arca elsötétedett a vértolulástól. A hűtődézsa
vizéből arcába loccsantottam egy keveset, és levegőt fújtattam rá. Talán
ez mentette meg a hitvány, üres életnek, amelyet folytatott. Nem tudtam
volna számot adni róla, miért segítettem rajta. Jóságból?
Emberbarátságból? Nem. Nem voltam jó… De rossz sem, noha átestem
egy gyilkosság eszeveszett, vadállati pillanatán. E pillanat előtt és után
nem sokban különböztem az érzelmek útvesztőjében bolyongó többi
embertől. Minden húr megvolt bennem, éppúgy, mint bennük;
sajnálkozást, meghatódást, vágyat és elragadtatást éreztem, pedig
megöltem és kifosztottam egy védtelen, ártatlan öregembert. Anton
Brüggendorf megfordította a homokórát. Az idő letelt. A tégely vasrúdra
fűzve a dézsába merült. A víz sercenve feljajdult a tüzes érintéstől.
Heinz remegő kézzel a tégely fölé húzta az olajlámpát. Szoros,
fullasztó testgyűrű vette körül a dézsát. Lökték, tépték, taszították
egymást, de vak elmerültségükben tudomást sem vettek róla. Charlotte
nagynénje rövid, sípoló lélegzettel lihegett a sarokban. Vedlett, szürke
kóccal borított feje mellére csüggedt. Rosszullétében is azon erőlködött,
hogy lábával szoknyája alá kotorja elgurult parókáját. Hirtelen úgy
éreztem, ez az aranydühtől megszállott társaság legfeljebb abban
különbözik a körülöttem tolongó démoni lényektől, hogy testük állaga
sűrűbb. Undorodtam tőlük.
A tülekedő embergyűrűn rés támadt egy pillanatra, és én beláttam a
nyitott tégelyre, amelyben a közelhúzott lámpa csillogó, sárga felületet
világított meg.
Tehát megtörtént.
Charlotte élesen, értelmetlenül felkacagott. Hangja nyomában remegő,
csukló és ijesztően visszataszító hangok szakadtak fel a többiekből is a
sírás és nevetés határán:
– Nézzétek… sárga!… A próbát… Szent Isten!… Mennyi!… Ha igaz…
Anton Brüggendorf szívósan, izzadtan dolgozott; nem hallott és nem
látott a leghatalmasabb bálvány szolgálata közben. Mikor elkészült,
kiegyenesítette görnyedő hátát; furcsa, sápadt, egészen feldúlt arca ma is
előttem van még, ahogy mély, rekedt hangon áhítattal kinyilatkoztatta:
– Arany!… Valódi, színtiszta arany!
– Még egészen forró… – tört ki Charlotte-ból, mint a kéj
beteljesülésének buja kiáltása. Rólam egészen megfeledkeztek. Az arany
drága testét kifeszítették a tégelyből, mindenki fogni, simogatni,
tapogatni akarta…
 …én meg csendesen a műhely ajtajához osontam, és ki is jutottam
rajta. De az ellenséges erők körülöttem nem akarták, hogy
megmeneküljek. Pusztán azzal, hogy láttam őket, gúzsba kötöttek.
A folyosó szuroksötét volt; az izgalomban úgy látszik, megfeledkeztek a
fáklyagyújtásról. S a tapadó, nyirkos sötétség élessé rajzolta azoknak a
körvonalait, akiknek a homály a megjelenési feltételük. Csillogtak,
színesedtek, teltek a szörnyű idomok. A réveteg ködképek harsányan
közelrohantak, szagok és hüllőérintések nyomakodtak hozzám, hangok
vijjogtak, kongtak, zúgtak, és sűrűvé, beszívhatatlanná mérgezték a
levegőt. Légszomjam, páni rémületem teljesen összezavart. Nem tudtam
tájékozódni. Hiába kapkodtam magamban a folyosókanyarulatok
emlékéért, idegen, kaján biztatások irányítottak először neki a falnak,
majd az ütődéstől elkábulva visszafelé, ahonnan jöttem, végül egy alsó
pincehelyiségbe vezető hosszú lépcsősorhoz, amelyen lezuhantam.
Szörnyű esés volt. Hans Burgner halandó teste, koponyája, gerince
összetört volna tőle; de az elixír hatásának félelmetes szívósságában és
ruganyosságában csak lábam ficamodott ki. S hiába dolgozott
szervezetemben a hüllőerejű regeneráció. Néhány döntő napra tehetetlen
fogollyá váltam. Így gáncsolt el hiú ostobaságom és saját gyöngeségem.

Beteggel talán sohasem bántak gyengédebben, mint velem a

polgármesterék. Charlotte cserélgette borogatásaimat. Mostohafia
verseket olvasott fel ágyamnál, Anton Brüggendorf rakta tálcára
ennivalómat, a nagynéni hordta az éjjeliedényt. Szobámból sohasem
fogytak el a látogatók. Tudtam, ez is a démonok ingerkedése,
lidércnyomás, amelyben farsangi maskarák táncolnak körül, valójában
szívós kört fonnak körém, eltéphetetlen láncgyűrűt. Egyetlen pillanatig
sem volt kétségem felőle, mi történik velem. Már hallottam a közelgő baj
osonását, árnyéka rám vetődött, s éreztem, ahogy felemelte mindent
összezúzó öklét.
 A mágikus név

Harmadnap, estefelé jött értem Brandenburg-Ausbach őrgróf hintója és a

„díszkíséret”: egy egész lovaskülönítmény. Még orvost is küldött a
kocsiban, aki minden tiltakozásom ellenére nyomban eret vágott rajtam.
Anton Brüggendorf vigasztalhatatlannak mutatta magát, noha
ugyancsak drágán mérhetett ki az őrgrófnak. Látszott titkos elégültségén,
amely minduntalan átütközött ügyetlen szemforgatásán. Jóslatom, íme,
saját rovásomra beteljesedett. Pénzhez, kitüntetéshez – és csaknem egy
gyermekhez jutott általam.
Az őrgróf úton volt a Dreisesselbergen lévő nyári pihenőhelyére.
Brüggendorf valószínűleg követet küldött eléje a határra. Megalkudtak
rajtam, és továbbadtak, mintha élettelen tárgy vagy fekete bőrű rabszolga
lettem volna. Tehetetlen voltam. Lábam nem javult, feljajdultam, ha
mozdítanom kellett. Nem is gondolhattam szökésre.
Búcsúzásnál Charlotte apró, láncon függő piros szívet csempészett
tenyerembe. Bosszúból a polgármester kezébe nyomtam bele, mikor
áradozva kezet rázott velem. Az egész piszkos ügyben először éreztem
pillanatnyi örömöt Charlotte ijedt elsápadása és Anton Brüggendorf
mérhetetlenül bamba tekintete láttán. Igaz könnyeket talán csak a
csúnya, vén nagynéni sírt utánam, akibe életet fújtattam lent a
műhelyben.
Úgy vittek a kocsira, mint egy drága ereklyét. Térdemre nehéz
brokáttakaró került, derekam mögé címeres selyempárna. Az őrgróf már
előrelovagolt kíséretével. A kopasz, rókaarcú doktor mindent elkövetett,
hogy ételben, italban ne szenvedjek hiányt, és amennyire lehetett,
csökkentette az utazás kényelmetlenségét. Féltett és félt tőlem.
Csüggesztően nagy felelősség voltam nyomorúságos szolgalényének.
Biztonsága, jóléte neki is hajszálon függött, mint a többi, udvarokban
nyüzsgő élősködőnek. Tökéletlen, ijesztően szeszélyes központi nap
körül keringtek mindnyájan, de ezekkel a koronás égitestekkel
korántsem lehetett úgy számolni, mint a Kozmosz pontos, szorgalmas
vándoraival. A királyok, uralkodóhercegek és tartományi grófok
indulataik, hangulataik, testi állapotaik drótján rángatództak hatalmuk
kisebb-nagyobb boszorkánykörén belül, s a fényudvarukba került
bogarak rémülten kikerülték, leutánozták vagy utánuk csinálták e
vitustánc beteg mozdulatait, míg szárnyuk meg nem perzselődött a
centrum tűzmagján.

A várat, amelybe kerültem, bevehetetlen erődítménynek építették.

A rácsozott ablakok másfél méter vastagságú falak mély kútjából nyíltak,
és a csipkézett oldalú, gyönyörűen ápolt vársétány alatt sötét szakadék
tátongott. Egy hétig utaztunk váltott lovakkal a hegyre kanyargó
szerpentinutakon, és két éjszakát töltöttünk szabad ég alatt.
Ez a zord, sűrű, haragos erdők fölött emelkedő várkastély a különc
természetű őrgróf nyári rezidenciája volt. Szögletesen felmeredő
oldaltorony legfelső szobájában fektettek le. Ágyamból a széles, magas
ablakon át leláttam a völgy piros tetejű játékházaira, derűs, színes
veteménytáblákra, amelyek között csillogó ezüstszalagként kígyózott a
folyó. Reggelenként tejszínű ködből varázsolódott elő a táj, és este mély
árnyékba mosódott, mintha bűvész keze tüntette volna el lassan. Szép és
borzasztó volt ez a tehetetlen rabság a szédítő magasan fekvő
boszorkányvárban, amely úgy őrködött a napsütötte, békés völgy felett,
akár egy gonosz, vén saskeselyű.
Egyelőre nem háborgattak. A szolgákon és az orvoson kívül senkit
sem ismertem a vár lakói közül. Amíg betegnek tudtak, nem kezdhettek
velem semmit, tehát nem is éltem számukra.
Első pillanattól kezdve éreztem és láttam: a várnak rossz aurája van.
Sötét indulatok, félelmek, beteg gerjedelmek laknak benne mohó
démonkíséretükkel. Kiontott vér, vigasztalan bánat, süket
részvétlenségben elhangzott jajszavak kísértetei bolyonganak a
szobákban éjszakánként, s hatalmuk annyira erős, hogy nemcsak az én
látóvá átkozott szemem és túlfeszült idegzetem vesz róluk tudomást.
Bizonyos jelekből észrevettem, hogy a szolgák, akik szobámat rendben
tartották, de még a doktor is – féltek. Öreg, süppedt szemű ember hordta
az ételemet. Homloka lapos volt, mint egy majomé, füléből szőrcsomó
lógott ki. Ha felingerelték, félelmetes lehetett. Vastag, piros ujjai, bunkós,
hátrahajló hüvelykujja gyilkosságig fajuló vak indulatról árulkodott. De
éppúgy bánni lehetett vele is, mint egy állattal. Szerette az italt. Az italtól
pedig az összeszorított száj lazává lesz, és fecsegni kezd. Ez az öreg,
erőszakos szörnyeteg panaszkodó, vinnyogó kölyökké vált a bortól,
amelyet adtam neki. Ő mesélte el nekem a kísértethistóriákat, amelyek a
vár lakóit riasztgatták. Beszélt befalazott grófkisasszonyokról, ölelkező
csontvázakról, a folyosók szúette szekrényeiről, amelyeknek régi,
molyos, kriptaillatú ruhái közül szellemek suhannak elő hideg
ködtestükkel.
Az öreg reszketett az éjszakától. Szobája a padlás alatt volt, s fölötte a
pokol bálját tartották az ördögök minden holdtöltekor. Egy régi
ládájában sokkarú, nyálkás szörnyeteg lakik. Ez az ő ellensége, aki a
pincében van eltemetve a hetedik hordó alatt. Mikor élt – mert nemrégen
élt még, és az őrgróf szolgálatában állott –, a borpincét kezelte itt. Szép,
kövér, hangos ember volt. Csúfondáros. Folyton őrajta nyargalt.
Kérdezgette, hány szeretője volt, mikor néz tükörbe, nem fél-e egy
ágyban önmagával, meg ilyeneket. Egyszer, mikor együtt mentek le
borért, megfojtotta, éppen nevetés közben, hogy a torkában zötyögő
hang egyszeriben hörgéssé változott. Ez nagyon jó volt. Persze megbánta
már, mert azóta abból a ládából mindig hallja a nevetést és egy hüllő
testének gyűrűzését, csattogó, ragadós hangokat.
– És senki sem jött rá, hogy megölted?! – kérdeztem elképedve.
Csúnya, felszívott végű, beteg nevetést hallatott:
– Ő tudja… Ő akarta…
– Kicsoda?
– A mi legkegyelmesebb urunk.
– Az őrgróf?… És… miért? – kérdeztem borzongva.
– Mert a pincemester… hihi… a pincemester kimondta előtte azt a
nevet... Azt...
– Milyen nevet?
Ocsmány arcán sunyi ravaszság villant fel:
– Megtanítlak rá, ha eltünteted ládámból a nevetést! Te
boszorkánymester vagy... tudom!
Meg kellett ismernem ezt a grófi rögeszmét, nehogy a nyakamba
kerüljön.
– Rendben van – mondtam. – Eltüntetem a ládádból a nevetést.
Idehallgass! Vidd le a ládát a pincébe, tedd bele a holttest maradványait,
és gurítsd le a szakadékba a sétány alatt. De azért folyton tiltó szóköveket
kell utána hajigálnod, hogy teljesen megbénuljon. Hajolj a szakadék fölé
minden este, és lassan, tagoltan kiáltsd le: megöltem a nevetést, nem
fogom hallani többé!
– …Megöltem a nevetést, nem fogom hallani többé... Értem. És
meddig kell mondanom?
– Attól függ, mikor hallottad a nevetést a gyilkosság után.
– Először? Múlt évben... ilyenkor.
– Akkor egy teljes évig kell mondanod. Nos… melyik az a név,
amelyért az őrgróf megölette a pincemestert?
Az öreg szorosan hozzám hajolt:
– Trismosin Salamon – tagolta arcomba halkan és mérhetetlen
borzadással.
Igen. Valami felvijjogott ebben a névben. Erő, amely láthatatlan
örvénylést indított el a kastély álló csendjében. De ezt a meglódult
borzalmat nem Trismosinnak, a híres és halhatatlan alkimistának a lénye
sugározta, hanem az őrgróf félelme, amely mágnessé tette a várat a
félelemtápláló démonok légiói számára.
– Ismerted Trismosint? – kérdeztem én is súgva az öregtől.
Bólintott.
– Itt volt… – félősen körülnézett. – Itt, ebben a szobában. Sokáig.
Legkegyelmesebb urunk őriztette. Akart tőle valamit… Aranyat is,
meg… mindenféle mérget, ami távolba hat... Sok ellensége van...
Trismosin megtagadta... A kínzókamrából tűnt el. Egyszerre eltűnt
nyomtalanul... A falra ráírta saját vérével, hogy az ő neve meg fogja
akadályozni a mi urunkat a bűnök elkövetésében... Ha csak rágondol...
igen… ha csak rágondol a nevére, akkor is... Bárhol van... itt, vagy a
városban… mindenütt... Aztán húzott egy kört, és abba külön beleírta a
nevét... Vérrel... Isten oltalmazza azt, aki kiejti ezt a nevet a mi urunk
előtt. Az nem él tovább. A falról a nyomát is lekapartuk. De a hangosan
kimondott név olyan, mint a nyitott ajtó. Beömlik rajta Ő, és uralkodni
kezd. Azért kell befogni a szájat, amely kimondta. Örökre el kell
némítani.
– Mit használ az, ha senki nem ejti ki a nevet, és az őrgróf mégis
rágondol? A falra írt szövegben az állt, hogy elég rágondolnia...
A szolga torz nevetéssel rám kacsintott:
 – Látni fogod, micsoda garabonciáshad követi mindenüvé.
Csepűrágók, zenészek, szajhák, csodadoktorok; még a nyomorékokat is
összevásárolja, hogy szórakozzék rajtuk. Két gazembernek csak azért
fizet bért, hogy minden percére kitaláljanak valami cécót, amelybe
megsiketülhet. Éjszaka sűrű, butító főzetekkel alszik, hogy ne legyen
álma, aztán meg iszik is. Teremtőm, úgy vedeli a bort, mint a gödény.
Tőled is biztosan orvosságot akar majd, ami kimarja az emlékezetéből
azt, amit el akar felejteni...
– Tulajdonképpen mit tesz vele ez a név? Nem mer tőle megtenni
valamit, amit szeretne?
– Megteszi… sok mindent megtett azóta… de ezek a tettek nem
tágítanak mellőle... Egy ilyen hatalmas úr… tudod, hogy van náluk…
félretesz valakit, aki útjában van, aki megsértette vagy fenyegette… ez az
ég által ráruházott joga. Halandónak nem tartozik felelősséggel azért, ha
végrehajt egy ítéletet. Mégis… ez a Trismosin valahogy megbabonázta a
mi urunkat. Mind ott tolonganak körülötte, akikre lesújtott, és élőbbek,
gyalázatosabbak, mint valaha. Rémítik, vádolják, gyötrik büntetlenül.
A név ajtaján jönnek be hozzá. Sokszor nyög, verejtékezik az
erőlködéstől, hogy kiszorítsa őket, torlaszt emel ellenük, de az ajtó újra
meg újra kipattan; még senki sem tudta lezárni eddig. Nincs meg a
kulcsa. Ha szerencsés vagy, te fogod odaadni neki, és akkor nem lesz
többé gondod életedben…
Végre megtudtam, mi lesz a szerepem a dreisesselbergi várban. S
megtudtam azt is, hogy itt egy hozzám hasonló nyomorult sül elevenen a
félelem tüzes olajában, és sorsával szemben épp oly tehetetlen, mint én
magam.
 A kentaur

Brandenburg-Ausbach őrgrófon legfeltűnőbb volt fölfelé szélesedő,

fejtetőn lapos koponyája, amelyet ritkás, szőke pehely takart. Álla
satnyán elkeskenyedett. Egymástól távol fekvő, kidülledő, vízkék szeme
fölé nagy, domború, pilla nélküli szemhéj borult. Orra vékony volt, finom
és érzékeny, mint egy nőé, felső ajka keskeny, lágy ívű. Telt alsó ajka
lefittyedt, s arcát különös, duzzogó kifejezésűvé tette. Bőrét szeplők
borították. Egészben beteges, satnya benyomást keltett; olyan emberét,
aki szeszélyesen, tombolva tud kívánni valamit, de akarni és helytállni
érte nem képes. Szerencsétlenségére kezében hatalom volt, és ezek a
szeszélyes indulatok tetté válhattak szolgái révén, amint kinyilvánította
őket. Gyenge volt a jóhoz és gyenge a rosszhoz is, mert félte, és sokszor
siratta áldozatait, elszörnyedt a beteljesedéstől, és lelkiismeret-furdalás
marcangolta. Minden rossz állapotának bűnbak kellett, akit saját bűnéért
büntetett. A visszavonhatatlan tettek száma nőttön-nőtt így, mint az
eladósodott terhei, aki egyre újabb kölcsönökkel tömi be a szaporodó
réseket. Trismosin Salamon tudta, hová írja a nevét. Ez a viaszpuha
kentaur tehetetlen martaléka volt a nagy harcnak, amelyet az emberen
belül örök idők óta vívnak egymással a sötét és a fénylő erők. Forrt a
purgatórium tüzén, és mindkét táborban vártak a pecsenyére. Az alvilág
óriási kísértő hadával szemben egy néma, vérrel falra írt név küzdött
csak, és én, ahogy megláttam, már tudtam, amit ő kétségbeesetten titkolt,
hogy ez a név hatalmasabb minden sötét zsarnokságnál.

Az őrgróf kegyesen fogadott öltözőtermében, ahol valami állatidomító

éppen egy esküvőt mutatott be előtte. Kutya volt a menyasszony, a
vőlegény és a násznép. Az aranyozott kis hintót, amely elé négy fekete
kutyát fogtak, cifra ruhás, fintorgó kis majom vezette. Az őrgróf olyan
ártatlan gyönyörűséggel nevetett rajtuk, mint egy gyermek.
– Jöjjön, jöjjön… nézze csak, Magister! – nyújtotta felém a karját. –
Milyen aranyosak!
A fátyolos kutyamenyasszony feltakart egy kosarat a hintóban,
amelyben kis fehér kutyakölyök aludt édesen, azután pracliját
szégyenlősen arca elé emelte. A vőlegényt láthatóan megrendítette a
lelet, mert szűkölve körbefutkározott. Az őrgróf kikapta a kosárból az
apró kutyust, és dédelgetve megcsókolta. A menet elvonult. Az őrgróf
kiküldött mindenkit, egyedül maradtunk. A kiskutya álmosan
elhelyezkedett az ölében. Az őrgróf bizonytalanságát abból is
észrevettem, hogy ez a tartományának határai között korlátlan hatalmú
úr milyen kapkodó félszegséggel kezdi a beszélgetést; zavartan kerülgeti
a témát, amely mindennél jobban érdekli. Hogylétem iránt érdeklődik, s
arról, hogy nem szenvedtem-e hiányt valamiben. Rövid hálálkodás után
közepébe markoltam a lényegnek:
– Rossz légköre van ennek a várnak, legkegyelmesebb uram –
mondtam átmenet nélkül. – Ellenséges, sötét erők törnek itt valaki ellen.
Megrezzent, egyik szeme körül a bőr rángatódzni kezdett.
– Hogy… hm… észrevetted?… És miféle… ki ellen törnek? – hebegte
elvörösödve.
Hallgattam.
– Beszélj! – ordította váratlan kitöréssel. Arca most egészen szürke lett,
szeme kék gödrökbe süppedt.
– Az ön legmagasabb élete, lelki üdve, nyugalma ellen – mondtam
nyugodtan.
Előrehajolt.
– Kicsoda?… Kiről beszélsz?… Hol van?!
– Nem fogható, teste nincs, ki nem mondható, láthatatlan, és
mindenütt jelen van. Halált jelent, és halhatatlan.
Sápadtsága ijesztővé vált. Arca az iszonyat lárvája, a szem két
kilobbanás előtt felizzott lámpásával. Azt hittem, elájul. Két válla
előregörnyedt, teste összecsuklott, egészen besüppedt a magas támlájú
székbe. Lila körmű, reszkető ujjai gépiesen markolászták az álmos
kiskutya szőrét. De feszültsége nem eszméletlenségben, hanem sírásban
oldódott fel. Vinnyogva, takaratlan arccal sírni kezdett előttem, és még
mielőtt megakadályozhattam vagy felfoghattam volna, mi történik,
odacsuklott elém félig térdelve, félig guggolva. Hideg, reszkető keze úgy
kapaszkodott ruhámba, akár a vízbe fúlóé. Ajkáról eszelős könyörgés,
őrült ígéretek törtek elő. Borzasztó és szánalmas viselkedése fölötti
megrendülésemben azt sem tudtam, hogyan segítsem talpra, mivel
nyugtassam meg.
– Nem… ne... hagyj csak itt lent! – zihálta. – Földön a helyem, mint a
férgeknek – összegörbült, elvonta magát segítő kezem elől. – Nem tudod,
ki vagyok én! Bélpoklosok kereplője kellene énelém! Hagyj engem…
vagy pusztíts el valami átkozott szerrel úgy, hogy egészen meghaljak…
Por legyek, és hamu! Oh, Irgalom Atyja! Miseracordia! – verte a mellét.
Felnézett rám. Szemgolyója körül szeme fehérje látszott, hangja fulladt és
halk lett, ahogy arcomba súgta legszörnyűbb titkát, mert már én is
mellette térdeltem a földön.
– Félek! Érted?! Félek! Félek élni és… félek meghalni. Ez a
legirtózatosabb. Félek meghalni. Tudom, hogy akkor vége a
boszorkánykörnek, a ráolvasásnak, a részegségnek és a farsangi csürhe
lármájának... Már készítik a helyemet a kárhozottak poklában... Láttam.
Én egyedül, láttam a lefelé fordított kereszt alatt a fekete abbé miséjén.
Ott voltak velem szemben mind, akik… akiket én… és… akik élnek… –
Hangja egészen suttogó lett. – Élnek. Azok, akikről cafatokban tépettem
le a húst… akiknek csontjait péppé zúzta a kerék… – fülemhez hajolt,
hangja lehelethalk volt, szájából erjedt alkoholszag áradt. – És itt vannak.
Mindig… körülöttem… A mozdulataimat leutánozzák… fenyegetnek…
A tükörben eltakarják az arcomat… és szentmise alatt, óh… – ajka
hangtalanul motyogott már.
Felsegítettem a földről. Tehetetlenül tűrte. Ereje kivérzett a nagy
fellobbanásban. Visszaomlott karosszékébe. S én még mindig hallgattam.
Állapota elrémített, és megfertőzte idegeimet. Magam is kiszolgáltatott
őrültje voltam a félelemnek – mit mondhattam volna? Mit tehettem volna
érte, mikor magamon sem tudtam segíteni? Fénytelen, véreres szemét
rám emelte:
– Meg kell idézned őt – mondta halkan, fáradtan. – Ide kell hívnod.
Akárhogy!… Minél mélyebbre temetem a nevét… annál hangosabb lesz
bennem. Ő győzött. Tehetetlen vagyok. Megadom magam... Csak Ő
adhatja vissza a nyugalmamat... A lelkem biztonságát... A zavartalan
imádságot és tetteim bocsánatát... Csak Ő... Egy pap sem… Készülj...
Menj... Ezért hozattalak ide... Számítsd ki az órát, én mindennek
alávetem magam...
 – Kit kell megidéznem? – kérdeztem szorongva, noha tudtam, kire
gondol, de reménykedtem, hátha nem jól értettem, mit kíván tőlem.
– Őt... – elhallgatott, ajka némán mozgott, majd betakarta szemét. –
Majd... megírom... mindent megíratok neked... Ha készen vagy,
jelentkezz!

Megidézni valakit, aki nem halt meg?

Megidézni valakit, aki olyan erők beavatottja, ami úrrá teszi három
világ fölött? Hívni a Mágust, a Hatalom birtokosát egy bűnös, tudatlan,
szerencsétlen rabszolga ajkán keresztül? Pokolból mennybe kiáltozni
dőre parancsszavakat? Micsoda reményem lehetett a sikerre? Mégis meg
kellett kísérelnem az őrgróf parancsára… és saját magamért. Nem
lehetett kétségem felőle, mi vár rám, ha megtagadom a kísérletet. Az én
szívós életem belém kapaszkodik majd a kínzókamrában is, mint véreb
az áldozatába. Szenvedésem nem enyhülhet meg ájulásban és – akkor
úgy hittem – a halálban sem…

Az őrgróf rendelkezésemre bocsátotta könyvtárát. Ebben a poros, sötét,

hideg sarokteremben úgy gyakorolták évszázados uralmukat az
asztrállények, mint lakatlan toronyban a denevérek. Ritka okkult
gyűjtemény: málló, ősrégi kéziratok, tiltott könyvek a fekete mágiáról,
alkímiáról, kabbaláról, vallásos munkák és kiátkozott profán papi írások
halmozódtak a mennyezetig érő állványokon, szekrényekben és
asztalokon.
A rossz huzatú, széles kandallóban nedves, vastag fahasábok
sercegtek, inkább fojtó füstöt, mint meleget árasztva. Tüdőmet
megfeküdte, szememet vörösre marta a füst, fél oldalam merevvé fagyott
a nyitott, hosszú ablakrésen bevágódó, jeges hegyi széltől. Az elmosódó,
rossz kézírással írt sorokat alig tudtam kibetűzni a kovácsoltvas
falikarokba tűzött szurokfáklyák lobogó fényében. Betegnek,
nyomorultnak éreztem magamat, s a körülöttem tolongó túlvilági
dögkeselyűk, amelyeket sötét formulák mágikus lánca kötött a régi
könyvekhez, elviselhetetlenné fokozták rossz idegállapotomat. Abban,
amit kerestem, bőven akadt választékom. Megtaláltam a híres Clavicula
Salomonis vastag pergamenlapokra másolt kéziratát. A latin szöveg
hemzsegett az iniciáléktól és szimbolikus ábráktól. Dr. Carter Raziel
könyve is előkerült Abraham von Worms Az ősi praktikák könyvével együtt.
Békésen megfértek egy aranycsatos, elefántcsont táblájú Ótestamentum
alatt. Grimoir Honorius varázskönyvének borzalmas és hírhedt kötetére
maga a szörnyetegraj hívta fel figyelmemet. Vonagló polipkarjaik,
jéghideg hüllőtestük és begörbült karmaik valóságos fürtökben vették
körül, s mikor érte nyúltam, egy boszorkányszombat lármájával vijjogtak
fel dühükben és félelmükben. Akkor már rájöttem, hogy halálomat nem
okozhatják, csak rémítgetnek, idegeimet tartják örök remegésben,
fenyegetnek és összezavarnak. Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem
látnám őket, és ez néha sikerült is. Rövid, viszonylagos fegyverszünetek
jöttek így létre közöttünk, amelyek veszedelmes tévedésbe ringattak:
lebecsültem erejüket.
Könyveimmel és szörnyű kíséretemmel szobámba vonultam, hogy
jegyzeteim alapján előkészítsem az idézést az őrgróf parancsára. Nem
részletezem félelmeimet, lidérces, őrült éjszakáimat és nappalaimat a
földi és asztrálpokol örvényei közé taszítva, ősi formulák, démonidéző
szavak, iszonyú, élő és hatalmas igék tüzes körébe zárva. Külsőm
annyira elváltozott e semmihez sem hasonlítható megpróbáltatások alatt,
hogy maga az őrgróf is megrettent tőlem, amikor viszontlátott. Testem
csonttá fogyott, szemem üregébe süppedt. Az őrgróf félelmén tisztelet és
a remény sóvár öröme ütközött át, ahogy megragadta karomat:
– Látom, olyan helyeken időztél, Magister, ahol a test elhamvad és a
szellem fölszabadul… Beszélj!… Mire jutottál?!
Közöltem vele, hogy huszonegy napos előkészületnek kell alávetnie
magát velem együtt. Ezenkívül kézmívesekre, szövőasszonyokra lesz
szükségem bizonyos tárgyak elkészítéséhez és a színhely felszereléséhez.
Türelmetlen, őrjöngő parancsok ömlöttek elő szájából, és rögtön
meglódult körülötte minden.
Vak buzgalommal vetette magát a mágikus gyakorlatokba. Hűségesen
böjtölt.
A sokféle előírás pontos betartása nekem is menekülés volt. Nem
akartam az előkészület végére gondolni, magára a kísérletre, amely
ijesztő, ismeretlen kijáratú alagútként meredt elém. De a rossz dátumok,
amelyeket szorongással duzzasztunk elevenné, úgy rohannak felénk,
mint a megvadult paripák.
 Idézés

Elérkezett az idézés napja. Mindennel készen voltunk. A tiszta, már

őszies égbolton nagy, közeli csillagok között az újhold éles fényű karéja
csillogott.
A toronyszoba ablaka, amelyet a kísérlethez kiválasztottunk, keletre
nézett. A négy szembenéző falon négy zöldes fényű, keret nélküli,
homorú tükör függött. A szoba északi falánál állott a nagy, fehér
márványoltár, amelyet magnetikus vaslánc kígyózott körül.
A márványlapon a pentagramma vésett, aranyozott jele világított sápadt,
sárga fénnyel. A friss bárányirhán, amelyet az oltár elé feszítettem ki,
ugyanez a jel villogott különféle színekben. Az oltáron háromlábú kis
rézserpenyő állott, széndarabokkal és száraz babérlevéllel töltve. Egy
háromlábú asztalkára ugyancsak ilyen rézserpenyőt készítettem elő.
Hosszú, bő, patyolatfehér köntösökbe öltöztünk az őrgróffal,
amelynek anyagát külön e célra szőtték a szövőasszonyok. Fejünket
aranylánccal összefogott verbénakoszorúval díszítettük. Az őrgróf testén
meghúztam a magnetikus vonásokat, hogy az éber álom különös
középállapotába ejtsem, amelyben a szem észlelni tudja az asztrálfényt.
A nagy Sabbatorgiák, amelyekről annyi boszorkánymester beszélt az
inkvizíció hivatalos kihallgatásai alatt, szintén ebben a féléber állapotban
zajlottak le. Éreztem, hogy az őrgróf teste félelemtől remeg.
Reménykedtem. Talán megtorpan. Talán az utolsó pillanatban
megfutamodik a nagy próba elől… De nem így történt. Szabadulás utáni
vágya legyőzte gyengeségét.
Kigöngyöltem a pergamenlapot, amelyre az idézés szavait jegyeztem
fel. Az odakészített szerszámokkal megélesztettem mindkét serpenyő
tüzét, és olvasni kezdtem a formulákat először halk, elrekedő, majd egyre
emeltebb hangon.
A tűz izzani kezdett a serpenyőben. Tömény, fűszeres füst emelkedett
belőle, és lomhán szétterjedt a szobában. A parázs élő gyökeréből most
hegyes, ideges lángok lobbantak fel, és vad, gonosz jeleket dobáltak a
falra, majd hirtelen, mintha láthatatlan kéz pokrócot terített volna rájuk, a
tüzes nyelvek fulladtan lehanyatlottak, az izzás elsötétedett, meglapult a
pattanásig feszült várakozásban. Fehér füstfelhő emelkedett lassan a
márványoltár fölé, és én elszörnyedve éreztem, hogy a szoba padozata
megrendül alattam, mintha földrengés rázná. Fülemben belül harang
mély hangja zúgott. Szívem vadul dobolt mellkasomban. A szertartás
belém vésődött törvényei lendítettek tovább, mikor új széntömeget és
füstölőszert dobtam a serpenyőkbe, majd beálltam egy körbe, melyet az
oltár és a háromlábú asztal közé rajzoltam krétával a földre. Lehunyt
szemmel, tagoltan, háromszor elkiáltottam Trismosin Salamon nevét.
Szemem önmagától újra felpattant. Testemben rendkívüli jeges hidegség
áradt el. A serpenyőkről elhúzódott a sötét nyomás, és a lángok újra élni
kezdtek; hosszan, vágyakozva felnyúltak, s nyomasztó álmok vörös
fényével világították be a szobát. Ebben a vészes, apokaliptikus fényben
természetfeletti, hatalmas, öreg férfi alakját pillantottam meg, s a
tükrökben alakjának zöldesen derengő, megnyúlt négyszeresét. Minden
forma megmerevedett. Minden mozgás és erő elernyedt, minden hang
elnémult mellette. A tűznyelvek magasan, mozdulatlanul álltak, a sarkok
árnyékában tolongó asztrálcsürhe összezsugorodott a titáni lény
jelenlétében. Én magam dermedt nyugalmat éreztem. A bizonyosság és
megérkezés nyugalmát. Ilyen nyugalmat csak hosszú menekülés, rémült
és reménytelen hajsza után érezhet a törvényen kívül bujkáló, mikor
foglyul ejtik végre, és ott áll szemben a hűvös, könyörtelen törvénnyel.
Éreztem, mindez előre elhatározott, logikus láncolat volt idáig, s a
körülmények: sorsom terelő vérebei, amelyek belehajszoltak ebbe a
bűvös körbe. Az őrgrófról teljesen megfeledkeztem. Szemem rebbenés
nélkül, megigézett figyelemmel kapcsolódott a jelenség rám függesztett
jégkristályszemébe, és vártam. Ismertem ezt a pillantást. Féltem tőle, és
sohasem értettem. Emléke egy másodpercre sem hagyott el azóta… Ott
élt bennem tágra nyíltan, fürkésző nyugalommal a kétségbeesetten
összehordott torlaszok mögött, és szelíd hűvösségében átsütött minden
anyagrétegen. Az arc lassan változott, alakult e szem körül most, hogy
szembenéztem vele. Nem Rochard arca volt először, csak végtelenül
hasonló hozzá. Az őrgróf tompa felnyögését észleltem ugyan a
közelemben, de nem fűződött bennem hozzá sem gondolat, sem érzelem.
Azután ahogy Rochard alakja élni és uralkodni kezdett emlékezetemben,
arca is felöltötte azt a formát, amelyet téglával véres, pépes hústömeggé
zúztam össze egy perc önkívületében. A megadásnak, a tökéletes
legyőzetésnek ebben a halálos csendjében, magányos szólamként zendült
meg bennem a felismerés: hogyan ölhettem volna meg valakit, aki
örökkévaló? A forma szétzúzásával csak a tükröt törtem össze, amelyben
az tükröződik, aki elpusztíthatatlan. Nem tudom, külső fül előtt
hallhatóan szólt-e hozzám, vagy csak belül ömlött végig a hangja agyam
és idegeim vezetékén valahonnan túlról, ahol a tudás még nincsen az
egymásra következő szavak láncára fűzve. Megértettem: mindegy, hogy
Trismosin Salamon, Flamel Miklós vagy Eduard Anselmus Rochard áll itt
előttem a megdermedt lángok fényében. Ők már egyek a Nagy
Transzmutáció után, amely a sokból, a kifelé ágazó, széteső, mulandó
sátánelemből egyetlen isteni lényeget sűrít.
A hívás elindult. Létrejött a kapcsolat az isteni beavatás föld feletti
szférájával. A szó, amely Mercurius szférájába felhatolt, nem a bűnösé
volt, akit tetteinek kövei és sűrű teste pokolba húznak, hanem a minden
lényben változhatatlan isteni ÉN hívása, amely nem gyilkolhat, és meg
nem ölhető.
Elmúlt és eljövendő életeim dúlt csatatere fölött egy pillanatra kigyúlt
a Szellem napkorongja. A táj nem változott tőle. Az őrültségek,
gonosztettek, esztelen pusztítás nyomai mozdulatlanul üszkösödtek az
éles fényben, és a végtelenbe vesző, szakadékos, jövendő út is ijesztő
vigasztalansággal kanyargott előttem. A fénylő napkorong megmutatta
az alvadt vér gigászi birodalmát, amelyet rombolásommal építettem.
Megmutatta erőmmel táplálkozó áldozataimat, akiket megöltem, akiket
gyűlöltem és féltem, ezért örök kísérőimmé, árnyékommá lettek. Feltárta
a hínárszövevényt, amely a formavilág hullakamráihoz kötődött, a
vonzás bilincseit, amelyek az önzés taszításából teremtődtek…
A Törvény itt volt előttem. Előttem? Nem. Bennem.
A rám függesztett, zöldeskék szem hieroglifája most átizzott,
megvilágosodott a kinyilatkoztatás fenségében, amely így zengett
bennem:
– Én megbocsátok. Én nem büntetlek. Magad vagy a gyilkos és az
áldozat. Benned van a bűn és a megváltás. A föld asztrálóceánba tükröző
sötét árnykép. Ebben a tükörben minden fordított. Tehát a rossz jó és a jó
rossz. A rombolás: anyagépítés. A születés: halál. A szenvedés: törlesztés.
A gyönyör: bukás. A gyűjtés: adósság. A mártírium: megváltás.
A legmélyebb mélység legalsó pontján vehetsz lendületet a
legmagasabb Cél felé. A legsötétebb sötétség méhében benne szunnyad
az Isteni Fény magja. Mikor a fordulat beáll, és egyik irány felváltja a
másikat, a különbség még észrevétlen. De megtörtént, aminek történnie
kellett.
Emlékezz, meg kell fizetned az utolsó fillérig, s a szenvedés: törlesztés.
A legnagyobb kín: a legmélyebb pont… Tehát kiindulás a legmagasabb
Cél felé.
Újra hallottam a nyögést egészen távolról, s csak később eszméltem rá,
hogy én voltam távol tőle, mélyen magamba merülve, a hangra figyelve,
amely beszélt hozzám. Lassan jutottak el tudatomig az őrgróf lázas,
összefüggéstelen szavai:
– A nevedet… vidd el a falról… a fejemből és a lelkemből… Töröld
le… nem akarom… nem bírom így… Jaj… hagyj engem…!
A láng most nyugtalan tánccal lobogni kezdett, és a hatalmas hang
már minden irányban hangzott visszaverődve, félelmetesen:
– A vért csak vér moshatja le. A nevemet vérrel írtam a falra!
Vad szélroham söpört végig a szobán. Az alak eltűnt. Sötétség tört elő
a sarokból, mert a láng megfulladt mindkét serpenyőben, és fojtó, sűrű
füstöt okádott, mintha két óriási kémény lett volna. A nyögést most már
közelről hallottam, aztán egy zuhanást, melyet csörömpölés követett.
Az őrgróf eszméletlenül a földre esett, és magával rántotta a háromlábú
asztalkát a rézserpenyővel.
Szédülten, fél öntudattal kapkodtam tűzszerszám után, de közben
halálos gyengeség lepett meg. Térdem reszketett. Egész testemet hideg,
ragadós verejték borította el a fehér, hosszú lepel alatt. Le kellett ülnöm.
Egyszerűen nem tudtam visszatalálni testi életem valóságai közé;
tudatom minduntalan elmerült, mint egy vihar ostromolta apró sziget a
tág, félelmetes szellemi táj óceánjában. Ezen a szigeten feküdt az őrgróf
valahol ájultan vagy holtan egy füsttel, nehéz illatokkal telített, sötét
toronyszobában, és valaki tőle távolabb egy támlátlan széken ült
előrebukva, testén fehér lepellel, homloka körül fonnyadó
verbénakoszorúval. Az egész képhez hiányzott a kapcsolat. Egyre
távolodott, homályosodott és a viharos, bukolikus belső tájra is sötétség
zuhant hirtelen. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, ebben az
összefüggések, gondolatok és formák nélkül derengő, mégsem
eszméletlen állapotban, amely – mikor már volt tapasztalatom róla,
rájöttem – teljesen a halál és a születés közti állapothoz hasonlított.
Nagyon hideg, borús, piszkosszürke hajnal ömlött be a keskeny
ablaknyíláson. Az ólmos fény nyúlós folyadékként kúszott végig a kihűlt
oltáron, a felfordult, háromlábú asztalkán és az arcra borult, mozdulatlan
testen, amelyre fehér lenvászon csavarodott. A verbénakoszorú
hátracsúszva lebillent a beteg formájú koponyáról, és a sovány ujjú,
bütykös kéz előrenyúlt a padlón.
Kopogtak. Zavaros hangok morajlása hangzott. Lehetetlen volt
megmozdítanom bénult testemet. Sem félni, sem menekülni nem tudtam
a bekövetkezendő események elől.
A lárma erősödött az ajtó előtt. A kopogás erélyes dörömböléssé
fokozódott.
Mikor betörték az ajtót, akkor sem mozdultam.
Az őrgrófot feltámogatták a földről, székre ültették. Az orvos
verejtékes, ijedt képpel szorgoskodott körülötte; eret vágott, ecetet, ánizst
szagoltatott vele. A komor, fekete csuhás pap, fráter Bertholdus,
szenteltvizet szórt arcára és szívére.
Az őrgróf szeme kinyílt. Hályogos, értelmetlen pillantással nézett
körül, de mikor engem meglátott, tekintetében mérhetetlen iszonyat
gyúlt ki. Fráter Bertholdust görcsös kézzel magához hajlította, és a fülébe
sugdosott.
Fráter Bertholdus szeme közben rajtam nyugodott. Sötét, kaján,
elégtételtől parázsló kifejezéséből megéreztem sorsomat.
 „A legmélyebb mélység legalsó pontján”

Kábultan, tehetetlenül engedtem oda magamat az erőszakos, dühös

kezeknek.
Gödrösre taposott lépcsőn vonszoltak le a vár alatti folyosóra. A kövek
rései nyálkás, zöld pépet izzadtak a nedvességtől. Azt hittem, már célhoz
értünk az egyik ablaktalan pincebörtönben, amelynek ajtaja rozsdás
jajdulással nyílt ki a lobogó fáklyafényben – de tévedtem. A cella
közepén vaskarika állt ki a földből. Láncot húztak át rajta, a mennyezet
kampójába akasztották, és hárman ránehezedve rángatni kezdték. Nagy
csattanással vált ki a földből a kör alakú, fél méter vastag kőkorong.
Dohos, rothadó szag csapott ki a nyílásból. Derekamra kötelet hurkoltak,
és beletaszítottak az üregbe. Mikor a talaj elveszett lábam alól, akkor
rohant meg újra a testi életösztön rémült eszmélete. Keskeny, csurgó falú
sziklakútba engedtek lefelé kötélen. Amíg az éles kövekbe ütődve,
véresre horzsolódva aláereszkedtem a mélységbe, azt hiszem, sok
mindent levezekeltem. Tébolyodott félelem sikolyba fúló üvöltése tört fel
a torkomból. Sokáig – nekem úgy tűnt, egy örökkévalóságig – tartott ez a
pokolra szállás, míg lábam belemerült a jeges vízbe, amelynek dermesztő
gyűrűje gyorsan utazott fel térdemen, derekamon, és ott megállt. Talajt
értem. Vizes, csípős fájdalmat okozó csattanással zuhant fejemre az
utánam dobott kötél. Hallottam a súlyos korong zuhanását, ahogy
elzárták fent a nyílást.
Kezem síkos, moszatos köveket tapogatott körül. Az őrgróf biztosabb
helyen akart tudni, mint Trismosin Salamont. Innen senki sem
menekülhetett. Mellemhez kaptam. A szelence ott volt a helyén.
A szelence… Az elixír... „Az örök élet elixírje...”
Reszketni kezdtem. Egy rántással letéptem nyakamról a bőrzacskót, és
a vízbe hajítottam.
– Nem… – dideregtem. – Teremtőm… nem!… Istenem segíts meg…
Istenem bocsáss meg… Csak azt ne…
Álltam és vártam elszörnyedve, mi következik rám. Sötétség és bűz
vett körül. A kút köveiről víz csepegett lassú, egyenletes cseppekben.
Semmi támpontom nem volt az időben. Számoltam a cseppeket, azután
abbahagytam. Lábam egyre ólmosabb fáradtsággal csukladozott, tagjaim
a mélységbe húztak.
Aludni…
Elveszni…
Meghalni…
Istenem… meghalni!
Vak, öntudatlan csend… békesség… szabadság…
Szabadság a félelemtől...
A vízgyűrű lassan kúszott fel a mellemen, nyakamon és összecsapott a
fejem felett. Poshadt víz tolult a számba, orromba. Fülemben zúgva,
ordítva dobolt a vér.
Vártam.
A rémület dobott felszínre. Tüdőm feszülése elviselhetetlen fájdalmat
okozott, fuldokoltam, hörögtem – éltem. Öngyilkossági kísérleteim mind
testem szívósságán torpantak vissza. Meghátráltam a szenvedés elől,
amelyet okoztak. Nem tudtam kivégezni elixírrel életre átkozott testemet.
Úgy kapaszkodott belém az élet, „mint a harapás közben görcsbe
merevült vadállat”.
Élnem kell tehát. Élnem itt is, a befalazott kriptában, fény, étel, pihenés
és remény nélkül évekig, talán évszázadokig, amíg ittfelejtenek.
„A legmélyebb mélység legalsó pontján.”
Beleimet éhség marcangolta. Sírtam. Ordítottam. Átkoztam magamat,
Rochard-t. Átkoztam Istent és az életemet. Aztán kegyelemért
könyörögtem.
Csepegett a víz. Száz… ezer… tízezer… százezer csepp...
A sötétség hatalmaihoz és a démonokhoz imádkoztam.
Öklömet véresre vertem a köveken. Karomról lemarcangoltam a húst
gyötrő éhségemben.
Csepegett a víz. Számoltam.
Reggel van? Dél van? Este van?
Hány napja vagyok itt?… Hány éve?… Hány száz éve sínylődöm itt?!
Száz.. ezer... tízezer... százezer vízcsepp...
A tombolás időszakait ólmos közöny, majd megint őrjöngés követte...
De a fásultság állapotai növekvő gyengeségemmel egyre hosszabbak
lettek.
Gonosz képekkel zsúfolt, mély álomba zuhantam. Lábam már nem
tartotta testemet. Izom, hús, bőr, minden lefoszlott rólam, összecsuklott
csontok között pislákolt az élet erőlködő lángja.
 Testemet ebben a teljes mozdulatlanságban, néma megadásban érte
utol végre a halál.
 Árnyak völgye

Sokáig nem vált tudatossá bennem, hogy kikerültem testemből. A képzet

még fogva tartott, hogy kőlappal elzárt, mély kút alján görnyedek,
szétzúzhatatlan csontok börtönrácsai között.
Azután egyszerre alattam lebegett a málladozó csontváz a rothadás
foszforeszkáló fényében. Vonzott és taszított. Rémített és magához kötött.
Bizonytalan, tanácstalan körvonaltalanság kínzó érzete fogott el. Nem
volt súlypontom. Nem volt irányom.
Sivító, forró, vad erejű asztráláram sodort magával hirtelen. A kút
eltűnt. Tudatom mélyén, valahol távol, ott lebegett még a foszforeszkáló
holttest, de egyre homályosodott. Megpillantottam démonaimat. Velem
sodródtak. Rámtapadtak, hozzám ütődtek, rángattak és löktek a
könyörtelen elementáris erőözönben. Szörnyű embrióként lebegtünk így
hosszú, rejtélyes köldökzsinórokkal összefűzve. A lidércderengésben
hozzám hasonló árnyak között úsztam el, akik tehetetlen, sötét
napokként démonbolygók fürtjeit húzták magukkal, és falevélként
szállongtak a föld indulatorkánjában.
Ki akartam kerülni onnan. Fény, szabadság, nyugalom után
sóvárogtam. Ellenszegültem. Erőlködtem, hogy felbukkanjak egy sejtett
és áhított tiszta felszínre, ritkább légkörbe, derűs, tágas békességbe, ahol
megpihenhetek… de szalmaszálat feszítettem tengerár ellen. A keringés,
sodródás, küszködés és alábukás tovább folytatódott. Ez a mozgás
hirtelen egyre szűkülő spirálalakot öltött. Kéjörvénybe kerültem, melyet
üzekedő embertestek vonaglása kavart az asztrálanyagban. Hosszú
gyönyörsikoly hasította át a káoszt. Az örvény magja kinyílt… és engem
hatalmas rántással magába szívott.
Fennakadtam egy újabb cölöpön – foglyul estem.
Vékony, hosszú, de szívós szál tartott kötve. Ez a szál hónapról
hónapra erősödött és rövidült. Ott keringtem egy tömör anyagtest körül,
amelynek méhében mohó asztrállények formálták, építették szennyes
vérből – az élettrágyából –, millió titokzatos anyagból és saját testeikből a
kis életvárat, az én újabb menedékemet.
 A marburgi professzor

Marburgban születtem meg újra egy szegény, lutheránus fazekasmester

hatodik gyermekeként, 1560. december másodikán.
Heinz Knoteknak hívtak.
Apám az iszákos, megvadult hitvitázók ellenszenves fajtájához
tartozott. Ajkáról ömlött a vád és a malaszt, de családja és felebarátai
nyugodtan felfordulhattak tőle az orra előtt.
Anyámat kisajtolta a baromi munka, nyomor és szülések. Hallgatag,
áldozatos életű asszony volt, de testünk kiszolgálása annyi gondot
okozott neki, hogy megsejteni sem volt ideje, kik azok, akik méhéből
kiszakadtak.
A hatodik gyerek: hatodik ismétlődése valaminek, ami legfeljebb
először kellemes esemény, de hatodszor már nyomasztó, nehezen
elviselhető fölösleg egy olyan családban, ahol kevés a kenyér és hiányzik
a békesség.
Az anya kisajtolt méhéből megszületik egy fonnyadt, vörös arcú,
időtlen vénemberke, és ötszörösen elhordott rongyaiban észrevétlenül
nekiindul az új életnek – de régi terhei és a belé égett borzalmak teljes
emlékezetével.
Míg a csecsemő, majd fejletlen gyermektest ösztönös funkcióit
végezte, nem azonosultam vele teljesen. Heinz Knotek már betöltötte
ötödik évét, mikor furcsa, félig testen kívüli állapotom megszűnt.
A népes család közönyében észrevétlen maradt a két tág, túlvilági
borzalmakra nyitott szem, s a színtelen, örömtelen, koravén arcú
gyermek zárkózott, elmerült hallgatása. Éjszakában felhangzó eszelős,
elnyújtott sikoltása nem keltett kíváncsiságot. Egyik testvér dühös
oldalba bökése rázta „ébrenlétre” a múltba tévedt kárhozottat, akinek
tudatában összezavarodott az idő, és emlékezete visszazökkent a
dreisesselbergi várbörtön kútjának mélyére.
Ötéves koromban, mikor teljesen eggyé lettem Heinz Knotek testével, a
piszokban és marakodásban összefülledt családot elviselhetetlennek
éreztem. Nagy, földes padlójú konyhában telt el egész életünk, szoros
közelségben egymás testi szükségleteivel, munkájával, lármájával,
szagával. A nagy tűzhely öbléből ételek nehéz gőze szállt fel. A sarokban
egy dézsában szennyes ruha ázott állandóan. Nappal még csak
szétszéledtünk, ki erre, ki arra, a nagyobb fiúk már a mesterséget
tanulták a műhelyben, a legidősebb bátyám egy borbély segédje volt, és
ez nevetségesen büszkévé tette. Családjával leereszkedően bánt, előkelő
szavakat használt. Megbolondította, hogy reggeltől estig szemben állt
önmagával egy hosszú, homályos tükör előtt. A tükörkép furcsa módon
önálló életre kelt, s úgy tűnt, a vérből, húsból való alak bábszerűen
majmolni kezdte mását. Idősebb nővérem a patikusnénál szolgált,
fiatalabb nővérem a gazdag Hlavanák molnár teheneit őrizte.
Este összetorlódott mindenki a konyha fullasztó gőzében, még a
tyúkok is belábatlankodtak ostoba pániklépteikkel, és kárálva ugráltak
félre előlünk. Apám a lámpa alatt ült. A fény megvilágította hosszú,
beesett arcát, lelógó, sárga bajuszát, italtól zavaros, dülledt halszemét,
vékony száját, amelynek két szeglete fitymáló kihívással, vitára éhesen
lebiggyedt. Sápadt, beteg színe, horpadt melle volt. Sokat betegeskedett,
szívét, bal karját, kezének ujjait fájlalta, s olyankor nem tudott dolgozni.
Rossz szervezetét leginkább én örököltem, az utolsó, részegen nemzett
gyerek.
Anyámat egyszer sem láttam ülni. Ételét is kapkodva, állva,
mellékesen fogyasztotta el. Mindig tett valamit. Némán robotolt nagy
csontú, nehéz alakjával. Nem magyarázott és nem kérdezett, csak
felnyögött néha, ha a lábában szaggató fájdalom elővette. Erről is csak én
tudtam. Többi gyereke sohasem érdeklődött sorsa iránt. Mikor
megkérdeztem, fáj-e valamije, meglepődve rám bámult, aztán
elmosolyodott. Ez a mosoly csodálatosan megszépítette, értelmes, finom,
alázatos vonásokkal ékesítette fel arcát.
– A lábam szaggat… ne törődj vele, Heinz.
– Le kellene feküdnöd ilyenkor…
– Lefeküdni?… Óh… nincsen nekem időm arra… Szép is volna! Mit
szólna apád?!… Majd a sírban, fiam… ott kipihenhetem magam!
Ez volt az egyetlen bizalmas beszélgetésünk, de ettől kezdve rám
mosolygott néha, és ez mélyebb kapcsolat volt köztünk minden szónál.
Ennek a mosolynak a titkát csak velem osztotta meg. A többiek között
némán, tompa arccal súrolt, mosott, főzött, és összezárt szájjal,
megkövesülten tűrte el részeg, ingerlékeny férje ütlegeit.
Apám viszont folyton beszélt. Élete minden mozzanatához
bombasztikus közhelyek szentenciáit fűzte. Ha ellentmondtak neki,
rögtön pulykaméregbe gurult, és gorombán személyeskedni kezdett.
Mindenkibe belekötött. Amint valami árnyalatnyira eltért az ő
véleményétől, szokásától vagy ízlésétől, nekitámadt, és megkísérelte saját
torzképére átformálni. Annyira érzékeny volt, hogy még egy feltételezett
gondolat sérelmét se tűrte el, de ő maga környezetének leggyöngébb
pontjain taposott. Jaj volt annak, aki álmát megzavarta, ha azonban
felébredt, akár az éjszaka közepén is mindenkit fellármázott. Mikor
berúgott – s ez igen gyakran megtörtént –, bőbeszédűsége félelmetes
arányokat öltött. Célba vett valakit, és azt végeláthatatlan, gyűlölködő
prédikációk áradatával öntötte nyakon; kérdezett, felelt helyette,
megvádolta mind a hét főbűnnel, és egyenesen a pokolba utalta.
Emlékszem a tompa dühre, ami elfogott, mikor egyszer megláttam
anyámat négykézlábra ereszkedve a feljáró széles, sáros kőkockáin,
duzzadt, vörös, reggeli hidegtől felrepedezett kezében felmosóronggyal,
ahogy felbámult apámra, aki szétterpesztett lábbal, borús, szigorú, öntelt
arccal állt előtte, és komoran a vallás parancsaira oktatta. Anyám ezeket
az előírásokat nem ért rá pontosan betartani. Apám tiltón felemelte
bütykös, durva két ujját, és összehúzott szemöldökkel, kimeredt
szemmel, préselt hangon lökte ki magából a szavakat:
– Nem szabad a lelkedet kockára tenni, szerencsétlen! Azt hiszed, a mi
vallásunkban is megvásárolhatod Isten kegyét holmi bűnbocsátó
cédulácskákkal?! Itt cselekedni kell! Az ördög szüntelenül résen áll! Egy
elmulasztott elmélkedés már rést nyit a pokol felé! Ott nem leszek
melletted, hogy vigyázzak rád! Vesd ki a lelkedből a tunyaság gyalázatát,
mert azon az utolsó napon hiába hívod az Urat, azt mondja majd: „Nem
ismerlek téged!”
Előző este két társa hozta el a kocsmából. Vállánál és két lábánál fogva
cipelték, vonszolták a sáros trágyalétócsáktól bűzölgő, köves úton.
Anyám tisztába rakta, meghányatta, lefektette. Mikor reggel felébredt
ólmos részegségéből, a ház tisztán kitakarítva, a reggeli az asztalra
készítve várta. A gyerekek már mind munkába mentek, én egy széles
szekrény tetején hasaltam lélegzet-visszafojtva, nehogy észrevegyen, és
rám öntse kóválygó fejének zavaros váladékát. Nem maradt más senki,
akin kitölthette volna csömörét, csak anyám. Odaállt tehát szegény,
igavonó alakja fölé, és nem átallott cselekedetről prédikálni neki.

Ha tehettem, elkóboroltam hazulról az ezüstzöld csillogással

tovakanyargó Lahm füves, kövecses partjára. A mi házunk a folyó bal
partján roskadozott, de eléggé messze tőle, egy trágyaszagú sikátorban.
A jobb parton erdős, szelíden emelkedő, majd meredeken felrohanó hegy
tetején régi kastély állt. Borzadtam ettől az épülettől, mert fekvése és
égháttérbe rajzolódó kormos esti rajza a dreisesselbergi várra
emlékeztetett. Ahogy rápillantottam, közel nyomult hozzám a várbörtön
kútjának jeges vizében málladozó csontváz. Láttam és éreztem, mintha
még mindig hozzám tartozott volna.
A Szent Erzsébet-templom nemes, szigorú gótikája Nürnberget idézte
elém, amelynek meredek, keskeny utcáin éhes kopóléptekkel
sompolyogtam Rochard nyomában.
Kilencéves lehettem, mikor csatangolásaim közben, az egyetem
utcájában megláttam a zollerni gróf könyvtárosának, Amadeus Bahrnak
sovány varjúalakját. Hóna alatt csomagolatlan fehér cipót szorongatott, ő
volt az, kétségtelenül, Eduard Anselmus Rochard barátja, az életre
támadott halott, akinek csodálatos gyógyulása elindította tragédiámat.
A találkozás meglepetése annyira erőt vett rajtam, hogy
megfeledkeztem minden óvatosságról. Nem gondoltam rá, hogy utolsó
együttlétünk óta külsőleg teljesen megváltoztam, s most egy kilencéves,
szurtos utcagyerek testében menekülök tovább a sarkamba taposó
következmények elől. Személytelenül, elvakultan megörültem neki, mint
az idegenbe szakadt, magányos száműzött honfitársának.
Megszólítottam:
– Magister! Ön… hogy kerül ön ide?!
Szórakozott, örökké spekulációkba vesző pillantással nézett rám.
– Ho… hogy mi?… Mit akarsz kisfiam? Ki vagy te?!
 A szó torkomra forrott. Hirtelen végignéztem magamon, aztán
megzavarodva, riadtan elszaladtam. Hallottam utánam kiáltó, meglepett,
rekedtes hangját:
– Várj!… Állj meg!… Hej! Ne szaladj, na, nem eszlek meg! Honnan…
De én egyre jobban futottam, lihegve, ahogy a lábam bírta, át a Lahm
hosszú fahídján, végig az iszapos, csúszós utcán, és csak a házunk
mögött lévő szerszámviskóban mertem megpihenni, mikor az ajtót
magamra zártam.
„Ki vagy te?!” – hangzott bennem Amadeus Bahr kérdése.
Mit felelhettem volna? Mit kellett volna felelnem erre? – Hans Burgner
vagyok! Egy szelíd, bölcs és védtelen öregember gyilkosa. Megöltem a
Mágust, aki tudta, hogy végzek vele, de nem állt ellen. Szánakozott
rajtam. Az áldozat megsiratta hóhérát. Ó, most már tudtam, miért!
Megértettem, mert egyszer később, sok szenvedéssel később így szólt
hozzám a bűvös krétakörben: „A föld asztrálóceánban tükröző, sötét
árnykép. Ebben a tükörben minden fordított. Tehát a rossz jó és a jó
rossz.”
A tudat, hogy Amadeus Bahr a városban van, nem hagyott nyugodni.
Tele voltam mohó kíváncsisággal. Vajon hogyan hatott rá a félelmetes
Arkánum?! Őt is szerencsétlenné, szörnyű látomások rabjává tette, mint
engem? S ha nem, miért történt ez így? Miért vált méreggé bennem az,
ami valaki másnak életmentő gyógyszer lehetett?! Azután meg –
szorongva és titokban, anélkül hogy szavakba öltöztettem volna – azt
reméltem, hogy ha valamiképpen, gyanúját elaltatva megközelítem, és
szóba áll velem, talán beszélni fog Rochard-ról. Rochard sorsáról és
azokról az eseményekről, amelyek szökésem után történtek.
Félelmem, hogy valami testi bántódás érhet, vagy felismernek,
lecsillapodott. A földi igazságszolgáltatás elől teljes biztonságban voltam
Heinz Knotek testében. Arra még nem gondoltam, hogy a földi
törvények mindig a szellemi törvények végrehajtói, akkor is, ha a
jelenben úgy tűnik, ártatlant sújtanak. Mert ártatlanul bűnhődő ember
nincsen. Az embert mindig saját tettei érik utol, hiába ölti fel egy-egy
újabb test álruháját a tett helyéről való menekülés közben.
Nem volt nehéz kipuhatolnom, hol dolgozik most Amadeus Bahr, hiszen
összesen két hely kínálkozott ilyenfajta foglalkozásnak: az egyetem és a
hesseni grófok kastélya. Meglepődésemre az egyetemen kapott
tanszéket, mint a német irodalom professzora. Más nevet viselt, amin
cseppet sem csodálkoztam. Régi nevét nyilván a szabályos életkor
legvégső határán, óvatosságból levetette. Nagy tekintélyű,
győzhetetlenül éles eszű hitvitázó volt, s ez Marburgban – amely még
mindig az 1529-es Luther-Zwingli-vita forró hullámaiban élt – nagy
elismerést szerzett neki. Ez a vita a várost a szellemi harc mágikus
központjává tette, és negyven év után is állandó erjedésben tartotta.
A legszegényebb iparosnak is életszükségletévé vált egy-egy elvont
hittétel tisztázása, s hajlandó volt vérre menni saját nézetéért, ha
emberére talált, aki ellentmondott neki.
Bahr lénye csak ilyen légkörben virágozhatott ki. Szellemének
gazdagságával, villanó gyorsaságával és parázsló feszültségével nem
mérkőzhetett senki. A gróf megtiszteltetésnek vette, ha asztalánál
üdvözölhette, és okossága iránti hódolattal nézte el a csípős
humorszikrákat, amelyek kimeríthetetlen tűzijátékként pattantak elő
agyából, és nem kíméltek rangot, tekintélyt, szokást és dogmát. Ha az
inkvizíció elérheti, régen halott már; így azonban megtalálta talaját egy
születő, új korszakban, amely megrendült vakhitében, s ha Istenben nem
is, de az ember mindenhatóságában már kételkedni mert.
Rochard barátját felfedezték. A penészes könyvmolyból nagy
tekintélyű professzor lett, akinek szellemes szónyilait szétrepítette a hír.
Jó társaságok mulattatói az ő kitételeivel ékesítették csevegésüket.
Nevettek, szörnyülködtek rajta, és csodálták. Ő maga külsőleg semmit
sem változott. Köpenye, mintha még mindig ugyanaz lett volna, mint
amelyet a nürnbergi szabóműhely melletti odújában viselt. Szürkés haja
most is a nyakába lapult hátul, és egyik cipőjéről hiányzott a vakult
fémcsat. Ruháját pecsétek és pehely borította, de ezt is megbocsátották
neki, mert szavaival eltüntette külsejét.
Addig settenkedtem szállása körül, míg néhány apró szolgálatot
tehettem neki. Egy mézeskalácssütő felső szobáját bérelte. Ablaka az
üzlet homlokzatának félkör alakú mélyedésébe állított Madonna-szobor
fölött nyílott. Jó időben a szemközti ház lépcsősorának tetejéről
beláthattam könyv fölé görnyedő alakjára. Néha felállt, és tétován
körüljárt a szobában, megtorpant, türelmetlen, elhárító mozdulatot tett,
beszélt magában. Ilyenkor azt hittem, őt is indulatok asztrálcsürhéje
ijeszti. Láttam, ahogy széles körben körültolongták, de érthetetlen volt,
miért nem közelítik meg jobban. Tiszta, fénylő tér feszült körülötte,
mintha valami dzsungelben gyújtott tűz lett volna, amelyet tisztes
távolból, morogva kerülgetnek a vadállatok. Később, mikor közelebbről
megismertem, rájöttem, sokkal elvontabb dolgokkal csatázik magányos
ődöngéseiben; belső vitákat folytat, amelyekben az ellenfél is ő maga,
tehát félelmetes érveket használ.
Néha megállt az ablaknál, magába vesző szemmel, hosszan nézte az
utcát anélkül, hogy látta volna. Hiába ugráltam, kurjongattam,
fütyültem, még annyit sem sikerült elérnem, hogy rám kiáltson. Hetek
múltak el, míg végre magamra vontam figyelmét, de akkor is inkább
saját hiányérzete ébresztette fel elmerültségéből. Írt. Hosszú, szürke végű
tollal sűrű sorokat rótt egymás alá. Órák óta dolgozott. Sötétedni kezdett.
Egész nap nem evett egy falatot sem, s gyomra követelni kezdte részét.
Úgy látszott, még sincs semmi kedve elszakadni témájától. Nyugtalan
kereséssel tanácstalanul kihajolt az ablakon, és szeme találkozott az én
pillantásommal. Nagyon megörült nekem, s talán az én feléje áradó
kínálkozásom is sarkallta, mikor lekiáltott, hogy hozzak neki kenyeret és
tejet. A pénzt lehajította az ablakból. Megértettem akkor, hogy az ember
akarattal és türelemmel minden kívánságát kivárhatja.

Izgalomtól dobogó szívvel lépkedtem fel a széles falépcsőkön, hónom

alatt a friss, sárga-piros héjú cipóval, amely kellemesen melegítette
oldalamat és a csupor tejjel, amely még langyos és habos volt; előttem
fejték ki a vörös foltos tehén duzzadó tőgyéből.
Tudtam, most kell megteremtenem a szorosabb kapcsolatot közöttünk.
Tervem már volt rá.
Kopognom kellett, mert a kis ember újra a gondolatok tejútján
cserkészett. Megkérdezte, ki az, mert közben azt is elfelejtette, hogy élek,
és megbízott valamivel. Mikor rájött, miről van szó, a kulcsot nem találta.
Végül is nagy nehezen bejutottam barátságosan és vadul rendetlen
szobájába, ahol a használati tárgyak egészen meglepő helyeken
bukkantak fel a sok fóliáns, irattekercs és rojtos szélű, zöldesfekete
sorokkal telerótt kéziratköteg között. Gyertyát az ágy alól kotort elő,
miközben felváltva zsémbelt, és kedvesen biztatott engem:
– Óh… hogy a… hova gurulhatott a nyomorult!… Rögtön fiacskám…
csak egy kis világosságot gyújtok… (Istenem, Uram… ugyanígy kotorta
elő a gyertyát azon a hajnalon, mikor Rochard levelét vittem el neki)…
mindjárt adok valamit a fáradságodért.
Az esti homályba veszett szoba sötétjét szemem megszokta lassan.
A félhold behulló fényében láttam, amint vaksin és csodálkozva forgat a
kezében egy ágy alól kihalászott barettet, amelyen régi toll csonkja
meredezik. Mikor rájött, mi az, türelmetlenül eldobta, majd nyögve újra
lehajolt, és ezúttal előhúzott egy gyertyát.
– Éjszaka mögéje esett – magyarázta. – Még nem volt időm kivenni.
Pénzt akarsz inkább, vagy édességet?… Az is van nekem itt valahol.
Torkom kiszáradt az izgalomtól: most!
– Sem pénzt, sem édességet nem kérek, Magister... és... ha megengedi,
szívesen hordom ide mindennap a kenyeret meg a tejet. A szobáját is
rendben tartom. Elvégzek minden szolgálatot. Fát vágok, fűtök, vizet
hordok...
A gyertya fénye fellobbant, és fejem fölé emelkedett. A professzor a
gyertyát magasra tartva, csodálkozva nézett arcomba. Mélyen ülő, okos,
éles kis madárszeme fürkészve kutatta végig alakomat, vonásaimat.
Töprengve közelebb hajolt:
– Én már láttalak téged, ugye?
– Igen – mondtam halkan. – Az egyetem utcájában, aztán itt, a ház
előtt.
– Persze! Emlékszem... Nos, ki vele! Mit akarsz?… De el ne szaladj…
Ki fia vagy?
– Apám fazekasmester. Mindig részeg, és mindig prédikál.
A részegsége elviselhetőbb. Stepan Knoteknak hívják. Az én nevem
Heinz Knotek. Kilencéves múltam. Még öt testvérem van. Azt hiszem,
már nélkülem is túl sokan voltak otthon. Bár a körülményeim miatt
nevetségesen hangzik, tanulni szeretnék, öntől szeretnék tanulni,
Magister, azért kerülgetem, mióta meghallottam, hogy a városba
érkezett.
Szándékosan beszéltem ilyen mondatfűzéssel, egy kilencéves
gyermekhez képest megdöbbentően koraéretten.
A kis embert a csodálkozás szótlanná tette. Csak bámult rám,
töprengett magában, és nem tudott hova sorozni. Könyörögve közelebb
hajoltam, mert láttam, hogy a szánalom és érdeklődés küzd benne valami
kis idegenkedéssel:
– Kérem… nagyon kérem, Magister, foglalkozzék velem egy keveset…
írni, olvasni tudok már…
– Hol tanultad?
– Egy… egy régi könyvből. Titokban és…
– Egyedül?
– I… igen. Óh… látom, nem hisz nekem!
– Nem. De meggyőzhetsz.
Lassan, szemét nehezen vonva el arcomról megfordult, asztalához
ment, rátette a gyertyát, és előhúzott egy kötetet.
– Gyere ide! – mondta. Találomra fellapozott egy oldalt. – Ülj le, és
olvass! – Felszólítása komoly és szigorú volt.
Átvettem a könyvet, és közelebb húztam a gyertyát. Ünnepélyesek
voltunk mindketten, mintha misztikus szertartást végeztünk volna.
A helyzet valószínűtlen feszültségében szinte meghökkenve néztem
vékony, soványságtól zöldesfehér, piszkos körmű gyermekkezemet,
agyamban az öreg, fáradt öntudattal. Ujjamat a megjelölt lapok közé
csúsztatva a kötet címére fordítottam. Az Ótestamentum apokrifjeinek és
pszeudepigráfjainak második kötete volt; kézzel másolt, bőrbe kötött,
ritka példány. A megjelölt lap Ezra első látomásának egy részletét
tartalmazta. Lassan, tagoltan olvasni kezdtem a keskeny, díszes, gót
betűket: „Elkövetkeznek majd napok, mikor a föld lakóit hatalmas
rémület rázza meg.

Az Igazság területe rejtve marad,

s a hit országa nem hajt gyümölcsöt.
Az igazságtalanság megsokasodik, még jobban, mint ahogyan ma látod, s
mint amelyről valaha is hallottál. Az ország azonban, amelyet ma
uralkodni látsz, úttalan elhagyott pusztaság lesz akkor. Ha a
Legmagasabb megengedi, hogy élj, látni fogod a hármas idők után a
káoszt.

A nap hirtelen beragyogja az éjszakát.

S a hold a nappalt.
A fákról vér csepeg majd,
s a kövek kiáltoznak.
A népek lázadozni fognak,
s a dolgokból nem látszik kiút.

És uralomra kerül az, akit a föld lakói nem várnak. (Az Antikrisztus.)”
Vékony gyermekhangom úgy viselte a súlyos szavak terhét, mintha
törékeny testemmel ezerkilós súlyokkal dobálództam volna. A professzor
szótlanul elvette a kezemből a könyvet, papírt, tollat, tust helyezett elém,
és diktálni kezdett. Mialatt írtam, éreztem, hogy időnként fölém hajol, és
nézi, mit csinálok.
„A madarak elvándorolnak. Sodom tengere halakat vet ki magából, és
az éjszaka olyan hangon üvölt, amelyet sokan nem értenek, de mindenki
meghall.

Sok helyen feltárulnak a szakadékok,

s hosszú időre előtör a tűz.

A vadállatok elhagyják rejtekeiket. Asszonyok szörnyeket szülnek.

Az édesvízbe sós vegyül. Barátok hirtelen ellenséggé lesznek.

Az értelem elrejtőzik.
A bölcsesség sírjába menekül;
sokan keresik és nem találják Őt.”

Heinz Knotek gyönge, gyakorlatlan keze eleinte nehézkesen, ügyetlenül

közvetítette Hans Burgner írástudását, azután egyre jobban beletört.
A betűk formásabbak lettek, a tempó gyorsult. Rendes sorközökkel,
egyetlen hiba nélkül írtam végig a szöveget. Hirtelen a professzor
rekedtes hangját hallottam:
– Elég, elég!
Felnéztem rá. Arcán megindultság tükröződött:
– Isten legyen hozzád irgalmas, fiam! Kívánom, hogy ez a képesség az
Úrtól lett légyen és nem a gonosztól, mert a sötét tudás rosszabb minden
tudatlanságnál! Akárhogyan is van, utamba akadtál, a sors valamilyen
okból nekem címezett, és én elfogadlak. Holnap beszélek apáddal…

Így kerültem Rochard barátjának szolgálatába mint tanítványa és

szolgája, én, aki Rochard gyilkosa voltam. Borzasztóan hangzik, ugye?
Megosztotta velem ételét, szobája mellett aludtam, s bár idegenkedése
feltámadt néha furcsa, öreges megnyilvánulásaim miatt, sajnált, és
magányos életének egész érzésfeleslegével megszeretett. Pedig e helyzet
különlegessége csupán annyi volt, hogy én tudtam, ki vagyok, és
emlékeztem. Egyébként emberek milliói kerülnek össze tudás és emlékezés
nélkül, új testben, akik előző életükben megkínozták, kifosztották, halálra
hajszolták, elátkozták és megölték egymást. Anyák megszülik
legnagyobb ellenségüket, és közös ágyba fektetik testvérével, aki talán
emennek hóhéra volt. Én már veszélytelenebb útitárs voltam egy-egy
ilyen ámokfutónál, akiben a reváns bosszúja dermedten szunnyad, és
önmaga előtt is váratlanul robban ki, lecsapva arra, aki adósa valamivel.
Én már nem tudtam volna ölni, mert élővé lett bennem az Igazság egy
szörnyű élményen át, hogy a gyilkossággal magamat ítéltem halálra.
Nem tudtam volna rabolni, mert meggyőződtem róla, hogy a lopással
magamat fosztottam ki a fejlődés rendes menetének szelíd ajándékaiból.
Én már csak szabadulni kívántam, rá akartam jönni a formulára, amellyel
megválthatom magamat a pokolból.
 A Magister és az ellensége

Apám nem okozott semmi nehézséget, sőt büszke volt rá, hogy fiát a
neves professzor tanítványául fogadta. Szervezetem annyira rossz,
betegségre hajló és törékeny volt, hogy mesterséget úgysem tanulhattam
volna. Anyám pedig véghezvitte a csodát, amelynek titkát Krisztus az öt
hal és két kenyér misztériumának véghezvitele után a robottól felmart
tenyerű, meggörbült hátú, dagadt lábú anyákra hagyta áldott örökségül.
Ezeknek az asszonyoknak a kezében megnő a kenyér, a karajok száma
megsokasodik, a fiókok mélyére étel- és ruhakincsek varázsolódnak a
semmiből, és a sovány pénzeszacskók hasában megfiadzik a fillér, így
került az én kis faládámba két váltásra való fehérnemű és a vastag, kézzel
kötött harisnyák között némi pénz is, amikor elfoglaltam helyemet a
professzor szobája mellett lévő, ferde ablakos kis kamrában. Az ablak
simára gyalult, behajtható fatábláin szív alakú nyílás engedte be a fényt,
a szelet és hideget, ezért beragasztottam vastag papírral. Sötét,
barátságtalan odú volt, ágyam fölé hajló kormos gerendákkal, hosszú
szálon lengő, kövér pókokkal, arcomra simuló, poros, légy- és
szúnyoghullás pókhálókkal a sarokban, de nekem mégis menedéket,
támaszpontot jelentett célom elérése felé.

A professzor hanyag, szórakozott és rendetlen külső élete mögött volt

egy megingathatatlan belső rendszeresség. Tanulmányai, jegyzetei,
töprengései voltak életének egyedüli valósága. Mindaz, ami az
átlagember éveit kitölti – rang, tekintély, siker, élvezetek, javak –,
fölösleges, terhes mellékkörülményt, szükséges rosszat jelentettek neki.
Később arra is rájöttem, hogy csípős nyelve, éles, száraz humora és
szánakozó, mindenbe beleérző természete között óriási ellentét van. Ez a
furcsa kétféleség szinte két lélekként harcolt benne egymás ellen. Szeme
mindenütt észrevette a torzat, hiányosat, ostobát, elálcázottat. Agyában
rögtön tüzes gondolatlángokká gyúlt a megfigyelés, és alkotóerejének
dús forrása ellenállhatatlan formába öntötte e gondolatot. Ahová
lecsapott tömény szóbombája, ott robbanás történt, s a torz vadhajtás
megsemmisült. Őt azonban már nem tette boldoggá a siker, nevetés, taps,
a tömegember alacsony káröröme. Nyugtalan lett, és elégedetlen.
Valójában megértette és sajnálta ellenfelét. A harc győztes erupciója
csömört okozott neki. Tudta, hogy a butaság szánnivaló betegség, s a
gonoszság csak a vak ostobaság ragálytünete. Tudta, hogy az
elveszettnek látszó ember belsejében is felszabadulásra várakozik az
Isteni Lényeg, s az egész világot nehéz álomban botorkáló
szerencsétlenek népesítik be.
– Árnyakkal hadakoztam megint! – mondta egyszer fáradtan, mikor
hazatért valamelyik ilyen „kicsapongásából”. Kollégáival volt együtt, s a
teológia bigott, gyűlölködő professzorát szellemileg elevenen
feltrancsírozta a társaság leplezetlen élvezete közben. Ott feküdt a nagy
férfiú kiterítve, agyonvert érveinek hullái között, hápogva, szívében
tehetetlen dühvel, és nem akadt ember, aki sajnálta volna. Mindenki
belebotlott már zsarnoki, betegesen érzékeny, hatalmasra dagadt énjébe
és hivalkodó nagyképűségébe. A professzor azonban megsajnálta
hirtelen. A szokott módon, alattomosan rohanta meg a szánalom, fizikai
fájdalomhoz hasonlóan. Kollégájának vörös gőzben úszó, téveteg szeme,
kezének áruló reszketése, nehéz, ziháló légzése egy kiutat kereső,
sarokba szorított patkányt juttatott eszébe, amelyet gyermekkorának
társai halálra köveztek a szeme előtt.
– Olyan volt… egészen olyan volt, hidd el, Heinz! – mondta nekem fel-
alá szaladgálva a szobájában. – Mindegy, hogy ostoba fajankó… az sem
számít, hogy gondolatai, szavai kártékony rovarok... nem érti jobban!
Más nem telik tőle. S én, aki tudom, hogy állapota múló jelenség,
butasága átmeneti kórtünet, megkínoztam, kigúnyoltam, halálra
hajszoltam! Vakot csúfoltam botladozásáért, félelemtől eszelőst
ijesztgettem, torzszülöttet állítottam pellengérre, pfuj! Ha nem tudnám,
mi rejlik a flagelláció mögött, legszívesebben megkorbácsolnám a
testemet, de a nyomorult abból is csak élvezetet zsákmányolna magának!
Krisztusom, miért is nem tudom megállni, hogy ne tegyek ilyet többé!
Kedvesen, félszegen jó volt hozzám. Ha valami nehezebb munkát bízott
rám: egy kevés fát hozatott fel a kályhába, vagy ritka könyvet másoltatott
velem, amelyet az egyetem könyvtárából kapott kölcsön, szemmel
láthatóan lelkiismeret-furdalást érzett, és mindenképpen kárpótolni
akart.
– Eleget eszel, te fiú?! – kérdezte sokszor aggódva. – Szólj, ha kell
valami, tudod, hogy tele van a fejem. Sápadt vagy. A szemed beesett.
Tűzhelyet állíttatok a kamrádba… Eredj csak, hozzál friss mézeslepényt a
házigazdáéktól, jó lesz a csontjaidnak! Itt a pénz… Nem akarsz játszani
menni a többi fiúval? Elengedlek…
– Nem, Magister. Köszönöm a jóságát. Itt akarok maradni ön mellett.
A többi fiú ostoba, vad és unalmas. A könyvek sokkal érdekesebbek és
csendesek, barátságosak.
– Úgy beszélsz, mintha nem tíz-, hanem százéves lennél...
– Lehet, hogy annál is több vagyok, Magister.
Szeme új meghökkenéssel pihent rajtam:
– Persze, hogy több vagy, de honnan tudod ezt gyerekfejjel?! – tört ki
belőle. – Én lepkét kergettem ilyenkor, és fegyverkovács akartam lenni,
mert irigyeltem az izmait meg a vastag hangját. A természet rendje az,
hogy a testépítés ideje alatt homályos tükör a lélek, amelyen elmúlt
árnyak visszfénye vonul át.
– A természet rendje... – mondtam lassan, és felnéztem rá az alacsony
zsámolyról, amelyen az ablak közelében ültem, térdemen egy súlyos
kéziratköteggel. – Ebben igaza van, Magister... De ki állíthatná, hogy nem
élnek köztünk olyan teremtmények, akik kiléptek ebből a rendből, mert
nagyon fölötte vagy nagyon alatta állnak; a látás tiszta fényével áldottak
vagy a sötét tudás terhével átkozottak?
Komoly, tűnődő arccal nézett rám. Láttam, mint uralkodik el rajta
megint az idegenkedő szorongás.
– Heinz, Heinz, nem értelek, és csak félteni tudlak! Kettőnk közül te
tudod jobban, miért jöttél hozzám… nem mondanál többet erről? Ki
vagy? Ki voltál? Mit tudsz valódi önmagadról? Mire emlékezel?
Másképp feleltem, mint ahogy akartam. Többet mondtam eddig is,
mint kellett volna, de forró, fájdalmas hullámokkal ömlött át rajtam a
feloldódás utáni vágy, annak ellenére, hogy tudtam, nem vallhatok be
neki semmit. Kitaszítottságom óta ő volt az első lény, aki gondoskodott
rólam, önzetlenül támogatott és segíteni akart rajtam.
– Sok mindenre emlékezem, amire szeretnék nem emlékezni, és olyan
képeket őrzök, amelyeknek titkát nem oszthatom meg senkivel. Ha
beszélhetnék, önnek beszélnék róla egyedül, Magister, de nem tehetem,
pedig talán már a puszta közlés is enyhítene állapotomon...
A professzor előrehajolt. Szeméből és hangjából mindent megértő
részvét hője sugárzott:
– Könnyíts magadon! Akármit tettél, nem ítéllek el… nincs olyan
mélység, amelyből ne volna kiút...
– Az én poklomból nem vezet út kifelé, Bahr uram!
Szeme hirtelen összeszűkült. Ijedtség hullámzott át rajtam.
– Itt születtél, Marburgban, ugye?
– Igen – feleltem halkan.
– Voltál-e valaha a városon kívül… úgy értem, messzebb… mondjuk…
Nürnbergben?!
Hallgattam. Tanácstalanul.
– Felelj, fiam!
– Nem… nem jártam Nürnbergben, de… híres ember ön, Magister.
Mikor a városba érkezett, mindenki önt emlegette és... – hadartam
meggondolatlan zavarodottsággal.
– Tőlük hallottad, hogy engem Amadeus Bahrnak hívtak
Nürnbergben?
– Igen! – szaladt ki a számon, aztán hirtelen egész testem elzsibbadt a
rémülettől. Mielőtt kimondta volna, tudtam, mi következik:
– Amadeus Bahr, mivel a szent inkvizíció elfogatóparancsot adott ki
ellene, félelmében a folyóba ölte magát. Ez a tény kétségtelenné vált a
parton hátrahagyott ruháiból és irataiból. Testét egy közeli falucska
mellett kivetette a víz. Néhányan, köztük a zollerni gróf orvosa is
felismerni vélte benne a néhai könyvtárost. Egy szabómester felesége
pedig esküt tett rá, hogy a hulla azonos a bűnös öreg eretnekkel, így
tehát holttá nyilvánították, mintegy tíz esztendővel ezelőtt.
– De ön... ön... mégiscsak Amadeus Bahr!
– Kétségtelenül – hátradőlt. – Ezt a tényt azonban rajtam és egy öreg
barátomon kívül, akitől új nevemet, irataimat örököltem, és aki meghalt,
nem tudhatja más. Te mégis a nürnbergi könyvtáros nevén szólítottál:
Heinz... Lássuk csak... Valaki… egy nürnbergi ismerős, aki idekerült
valamiképpen, megláthatott, és beszélt rólam a jelenlétedben… így volt?!
– Így! – kaptam rajta. – A… a Sebaldus fogadó tulajdonosa ismerőse
apáméknak… Átutazott Marburgon örökségi ügyben. Az utcán látta meg
messziről a Magistert és…
– Wilhelm Drumannról beszélsz?
– Igen.
– Tizenkét éve halott.
Szemén át két eleven, szinte fizikai érintésű gondolatcsáp tapogatta
arcomat. Befúródott agyamba, förtelmes titkom fészkébe. Vad belső
riadalom, menekülési vágy vett erőt rajtam. Felálltam, és önkéntelen
mozdulattal hátraléptem.
– Állj meg, fiam – mondta szilárd, csendes hangon. – Tőlem nem kell
félned. Érzem, hogy határozott céllal szegődtél hozzám. Tudom, nem
mérhetlek olyan mértékkel, mint a többi teremtményt. Valamit akarsz
tőlem, amit talán csak én nyújthatok neked... miért nem vagy őszinte
hozzám? Ahhoz, hogy segítsek rajtad, ismernem kell a problémádat.
Honnan tudod, ki vagyok? Mikor voltál Nürnbergben? Hol találkoztunk
ott? Ki voltál te, és hogy hívtak akkor?
Merőn szembenéztem vele. Bensőmet csaknem szétvetette a közlési
vágy, a feloldódás utáni sóvárgás, de néma maradtam. Ajkamat félelem,
bizalmatlanság és tettemtől való irtózás zárta szorosra, mint egy
börtönkaput.
– Valami nagyon nagy bűn terhel?
Lehajtottam a fejemet. Sírás vett erőt rajtam. Rohamszerű, fuldokló,
egyre kétségbeesettebb zokogás. Úgy rázta Heinz Knotek vézna
gyerektestét, akár gyönge porcelánedényt a nagy tűzön felforrt víz. S ezt
a testet már nem tartotta össze az elixír szívós ereje. Finom, terhelt
idegrendszerében rövidzárlatot okozott a hatalmas megrázkódtatás,
amelyet a lelepleztetéstől való rémület és a töredelmes vallomás utáni
vágy elbírhatatlan feszültsége okozott.
Amadeus Bahr félszeg, tehetetlen szánalommal topogott körülöttem.
Sovány, hideg kezével vállamat veregette, csitított, kérlelt, vigasztalt:
– No, no… kisfiam… Az istenért, hagyd abba már a sírást… Ha
akarod, nem kérdezlek többé… Ne sírj hát… Belebetegszel…
Akartam és nem tudtam megállítani a görcsös sírást. Tagjaim reszketni
kezdtek. A zokogás csukló hörgései éles fájdalmat okoztak a mellemben.
Mintha Hans Burgner bűnös, tragikus életének minden megbánása,
reménytelen fájdalma Heinz Knotek törékeny testében oldódott volna
könnyekké. Tehetetlenül, idegroham lázában rángatódzva tűrtem, hogy a
Magister levetkőztessen, ágyba fektessen, és hideg borogatásokat rakjon
a szívemre.
Tudatomban teljesen összezavarodtak az események a láz
eszméletrabló kábulatában. Az idő lidérce a múltba csalogatott. Rochard-
ral voltam együtt a düledező, lyukas tetejű csűrben. Előtte térdeltem, és
erőszakos mohósággal sürgettem, kértem, követeltem az elixírt Heinz
Knotek vékony, didergő gyermekhangján. Aztán mintha démonok
forgatták volna egy ördögi kintorna végtelen tekercsén, verejtékben
úszva, sírva, tiltakozva átéltem a gyilkosságot, újra és újra
megismételtem pontosan úgy, ahogy lejátszódott.
Mikor egyszer saját sikoltásomra visszazökkentem a jelenbe, Amadeus
Bahr sápadt szorongó arcát láttam egészen közelről. Teljes erejével
lefogta két karomat, mert ki akartam ugrani az ágyból... – de a tüzes
lázhullámok megint visszalöktek a pállott levegőjű, nyirkos csűrbe,
Rochard testének sötét tömege mellé. A két tág, zöldesszürke szem rám
nyílott a szelíd, öreg arcból, s én e két fénypont közé sújtottam a téglával:
ütöttem, ütöttem a megtörtént dolgok könyörtelen gépiességével,
arcomba meleg, véres pép fröcskölt… – azután hirtelen újra elölről
kezdődött az egész. Szellemem kétségbeesetten, elszörnyedve, őrjöngve
tiltakozott a tett ellen. Heinz Knotek szegény gyerektorka eszelősen
sikoltozott a marburgi padlásszoba ágyán. A láz piros levegőjén át, a
múlt mély szakadékából hallottam a vékony, elrekedő hangot:
– Nem!… Nem akarom!… Könyörgöm. segítség!… Segítség!…
Hagyják abba!… A kezem… a kezemet le kell fogni… nem szabad ölni!…
Engem üssenek… engem!… Üssenek le, mint egy veszett kutyát… nem
értik?! A szemét csukja be… Rochard a szemét!… Ne nézzen rám többé.
ne nézzen így… Flamel… Flamel nem halhat meg, és nekem… újra és
újra ölnöm kell… Istenem, segíts meg! Istenem, ne engedd!… Istenem,
nem akarok gyilkolni!… Istenem, nem kell az elixír… így nem kell!…
Legyen meg a Te akaratod… legyen meg… Segítség! Segítség!…
Megint…
Mikor a rohamnak vége volt, vége volt Heinz Knotek életerejének is.
De a halál előtti órákban visszatért, és megrögződött az öntudat:
kétségbeesetten kapaszkodott a szakadozó szálba, amelyen át az élet még
lüktetésben tartotta a kihagyó pulzust, hogy magába szívhassa a
Magister utolsó szavait. A bölcs öreg ott virrasztott az ágy mellett, s
virrasztásában meghallotta, megértette a titkot, amelyet Heinz Knotek
száján át kiáltott ki Hans Burgner, Edward Anselmus Rochard gyilkosa.
 A kozmikus oltás

Mikor a lázroham kialudt, és én ott feküdtem az ágyon sötét karikák

közé süppedt, nyitott szemmel, rögtön megéreztem, hogy a Magister
mindent tud. Láttam felindultságán.
– Bocsásson meg… – súgtam halkan, lihegő lélegzettel. Elhallgattatott.
– Ne szólj semmit… szegény fiam! Értelek… Nincs mit
megbocsátanom… Ami él, az elpusztíthatatlan. Rochard él, de nem
tükröződik többé az anyag tükrében. Te azonban szörnyű csapdába
jutottál. Az életet akartad foglyul ejteni, és a halál ingoványába tévedtél.
Tudom, miért jöttél hozzám. Most már tudom. Mindent tudok rólad, és
segíteni akarok rajtad… amennyire egyik ember segíthet a másikon.
Megmutatom az út kezdetét, elindulni azonban neked kell rajta.
Elmondok mindent, amit veszély nélkül elmondhatok...
Mikor látta szememben a hálás öröm felcsillanását, és észrevette
erőlködésemet, hogy szólni akarok, fejemre tette sovány kezét:
– Hallgass! Szükségem van az erődre. Azért nem hívatom ide a
szüleidet sem… minden pillanat drága… vagy akarod, hogy elküldjek
értük?
Hevesen megráztam a fejemet.
– Rendben van. Meg fogod érteni, hogy én csak utalásokat tehetek.
A dolog, amelyet véghez kell vinned, nem lesz ezáltal könnyebb...
A gyilkossággal szerzett elixír rabbá tett az indulatvilág legmélyebb
pontján. Az elixír halálos méreggé lett benned. Ennek a méregnek
egyetlen ellenszere: a transzmutáció. Végre kell hajtanod a
transzmutációt, mindhárom síkon egyszerre. A transzmutáció a te
megváltásod. Addig kell törekedned, tanulnod, kísérletezned, míg
rájössz a három kulcs titkára, amelyek egyszerre nyitnak. Ezt az
operációt senki más nem végezheti el helyetted. Figyelj! Meg kell
találnod a Príma Matériát! Rá kell jönnöd, melyik az az elsődleges anyag,
amely magában foglalja a halált, rothadást és feltámadást. El kell jutnod a
nagy, sötét anyaölig, amelyből előömlik az élet. Ez az anyagi sík
legmélyebb pontja; s a kötést csak ezen a ponton lehet feloldani. Azért
nem sikerülhet a két magasabb, az asztrális vagy mentális síkon, mert
akkor az anyag kötve marad. Az asztrálisban és mentálisban nincs jelen
az anyagi sík, de az anyagi síkon jelen van az asztrális és mentális sík.
Mindez még érthetetlen és zavaros előtted, de beoltalak vele. Keresd az
értelmét! Egész léted, minden tapasztalatod kezes rá, hogy értelem van
mögötte. Csak az anyag lidérces világában lehetséges az egyidejűség.
Egyik szobában imádkoznak, a másikban átkozódnak. Egyikben ölnek, a
másikban nemzenek; azok ketten, akik az evangéliumi mezőn aratnak, s
akik közül az egyik felvétetik, a másik otthagyatik… a mezőn, az anyag
síkján egymás mellett állhatnak a test törvényei szerint. A földön van
meg mindennek a lehetősége: az elkárhozásnak, de a feltámadásnak is.
A Kozmosz szellemi napéjegyenlősége az ember. Benne metszi egymást
mindennek a határvonala.
– A transzmutációnak tehát egy időben kell létrejönnie, egyszerre
mind a három síkon! Az operáció folyamata a létbe törekvéssel ellentétes
mozgás, tehát ellentétes mozgás a vágy, nemzés, születés folyamatával.
A születés: mozgás a matéria felé. A születés ellenpólusa a halál.
A bölcsek és filozófusok mind a halál kapuján kopogtatnak, mert tudják,
érzik, sejtik, hogy mögötte van minden titok megoldása, a szabadság és a
feltámadás. Az alkímia adeptusa szerint ahhoz, hogy valami feltámadjon,
meg kell halnia, el kell rothadnia előbb. A transzmutáció, fizikai síkon,
ellentétes mozgás tehát a nemzéssel és születéssel, de analóg vele, csak
fordított sorrendben. Éppúgy szükséges hozzá a feminin és masculin
princípium közvetítése, az úgynevezett kémiai menyegző.
– A Príma Matéria ősi ölében megtartott kémiai menyegzőn elhangzik
az ellenállhatatlan Szó: az Idézés, amely összehívja a Mágus minden
fizikai és asztrális erejét, a megteremtett anyagi és érzelmi formákat,
azokat is, amelyek gólemként külön bolyonganak, azokat is, amelyek
látensen pihennek.
– A Príma Matéria a palack, amelybe, ha a transzmutáció sikerül, a
teljes erejű Szellemet, az eddig szétszéledt, irány nélkül való
teremtéskomplexumot bezárja a Mágus. És ez a szellem most neki
szolgál. Minden kívánságát teljesíti. Erői visszatértek hozzá, ő uralkodik
rajtuk. Hatalma határtalan. De a kísérlet sikerének előfeltétele volt, hogy
megszüntesse magában a vágyat a hatalomra. Mert a Bölcsek Kövét
egyedül az hozhatja létre, aki valóban bölcsességre használja, s a kulcsot
látja is benne, amely kinyitja előtte a szabadulás három kapuját.
A nagy óceán hulláma újra átcsapott rajtam, és letépett Heinz Knotek
testének gyönge kis cölöpjéről. A padlásszoba, az ágy fölé hajló sovány,
áldott öregember arca elmaradt a három dimenzióban. Piszkos,
feketészöld asztrálsűrűben hányódtam megint, mint kivert, habos szájú
ordasvezér, éhes, rémült és rémítő farkascsordával körülöttem. Akkor
már tudtam, hogy a kíséretem, az apokaliptikus szörnyek és vészes ábrák
– én magam vagyok. Hozzám tartoznak. Az én teremtményeim. Az én
erőim, amelyek uralkodnak rajtam, míg meg nem szerzem a hatalmat
fölöttük. Sodort, dobált a vad félelem- és indulatorkán, ők pedig velem
sodródtak tehetetlenül száz és száz köldökzsinórral hozzám, én pedig
hozzájuk láncolva. Ha az emberek megértenék és megélnék e bizarr,
elképesztő, gonosz és aljas formák keletkezésének, lényegének,
életerejének ijesztő titkát, egyetlen ösztönös, kéjes, indulatos
gondolatképüknek sem engednének utat többé; megfojtanák
szenvedélyeiket, mint ahogyan a kobra tojásait eltapossa az ember.
E halál és élet közötti állapotom annyiban különbözött a Heinz Knotek
születése előttitől, hogy terhessé lettem egy ideával. A transzmutáció
eszméjének apró kis magja megfogant bennem. A szédítő hang és forma
zavarában, a vonzó, erőszakos, beszívó erőörvények között
kétségbeesetten kitartottam célom mellett. Belekapaszkodtam, mint egy
viharban hányódó bójába, amely újra és újra felszínre bukkan a piszkos
tajték alól. Akadtak a párosodó embertestek fölött kavargó piros
kéjörvények között olyanok, amelyek szomjasan magukhoz rántottak, s
én már sodródtam a sötét, szűk kapu felé – az idea azonban, amelyre
minden erőmet és gondolatomat összpontosítottam, sajátos formává vált
bennem, amely nem engedett át ezen a kapun. A transzmutáció mágikus
eszméje specializált. Megváltoztatta összetételemet. Más feltételeket
kívánt.
Egyáltalában nem volt könnyű dolog különös lélekterhességemmel
kikötnöm valahol. Ha olyan anyaméhre találtam, amely ideges, érzékeny,
bizarr rokonrezgésével megteremtette velem a kontaktust, nem bírt
kihordani. Elvetélt, vagy nem tudott annyi életerőt összegyűjteni, hogy
születésem után néhány hónapnál tovább életben maradhattam volna.
Fárasztó, szörnyű kísérletek voltak ezek a fogantatás, embrionális
fejlődés, a születés és halál megpróbáltatásai között, míg végre sikerült
szilárd talajt fognom 1616. december 25-én Milánóban.
 A Nap és a Hold

Apám után, aki már meglehetősen idős volt születésem idején, Giuseppe
Francesco Borrinak neveztek. Borri az alkímia történetében a hírhedt
Burrhus néven szerepel. Életemnek külső világban lejátszódó része
csupán egy rejtvény ábráját jelentette, amelynek megfejtése máshol volt.
A Burrhus nevéhez fűzött jelzők rövidlátáson, korlátolt emberek
szokatlan és érthetetlen dolgok fölött érzett ingerültségén alapultak.
Burrhus korántsem volt „lelkiismeretlen szélhámos, aki minden eszközt
jónak talált célja, a kényelmes megélhetés biztosítására”. Milyen távol
voltam én már a puszta „kényelmes megélhetés” kívánásától! De mit is
árulhattam volna el kortársaimnak valódi célomról? Kinek engedhettem
volna betekintést kataklizmás, hajszolt, benső kozmoszomba? Melyik
embernek beszélhettem volna bizarr kapcsolataimról és tragikus
szövetségemről Homunculusszal?

Apám orvos volt, és műkedvelő alkimista. Szelíd, vitáktól irtózó lénye

visszarettent a szenvedélyes harcoktól, amelyek az alkímia körül dúltak,
s megelégedett szerény részleteredményekkel. Ma bizonyára élettannal
pepecselne valahol egy szürke kis intézetben. Anyám beteges,
túlérzékeny teremtés volt, s jóval fiatalabb a férjénél. Apám szegény,
távoli rokonaként került a házba, hogy átvegye háztartása vezetését.
Szelíd derű költözött vele apám életébe. Végtelenül megszerette a bájos,
törékeny gyermeket, de arra, hogy feleségül vegye, nem is gondolt.
Anyám akarta a házasságot. Szándékát mindenki érthetetlen szeszélynek
tartotta, és lebeszélte őt arról, hogy életét egy huszonöt évvel idősebb
férfihoz kösse; anyám azonban makacsul kitartott, és érveivel zavarba
ejtette, meghatotta, elképesztette választottját, aki először maga is
visszarettent e késői vihar felidézésétől. Már nem számított rá, hogy
sorsában ilyen lehetőség felmerülhet, és nem is kívánta. Szerette a
magány tűnődéseit, az egyedül alvás öreges nyugalmát.
– Végigkereshetnénk a világot – érvelt anyám –, akkor sem találnánk
még egy nőt vagy férfit, akivel ilyen békességben és barátságban
átbeszélgethetnénk az életet! Én gyönge vagyok ahhoz, hogy erős, heves
fickók durva szenvedélyét elviseljem, te pedig már nem vagy elég fiatal
hozzá, hogy olyan társat találj magadnak, aki mindennel ellát, megérti
gondolataidat, munkádat, s amellett nem dúlja fel nyugalmadat ostoba
állhatatlanságával. Egyikünk sem szeret egyedül lenni. Kitűnően érezzük
magunkat egymás társaságában. Miért ne vennél el feleségül? Mert a
világ helyteleníti? Mert nem szabályos dolog? Se te, se én nem vagyunk
szabályos emberek, hála Istennek! Minden attól függ, hogy a fajankók
véleménye ellenére rá merünk-e lépni az egyedül helyes útra… merünk-e
boldogok lenni a magunk módján?!
Nem is annyira a fiatal test mágiája, mint inkább anyám elragadó,
nagyvonalú, eredeti egyénisége győzte le apám vonakodását.
Jelenlétemben is sokszor eltréfáltak egybekelésük körülményein, a
minden másban passzív, engedékeny, fiatal leány erélyén, amellyel
véghezvitte akaratát.
Házasságuk anyámat igazolta. Barátságosak, szenvedély nélkül
végtelenül gyöngédek voltak egymáshoz. Éppen arra volt szükségük,
amit egymástól kaptak. Anyám miszticizmusa, hallucinációi, álmai, halk
hangon előadott, sajátos történetei csodálattal töltötték el apámat.
Tisztelte anyámban a szent dolgoktól megszállottat. Belevonta
munkájába, tanácsát kérte, vakon hitt minden szavában, megérzésében,
alkalmazkodott ideges hangulataihoz, s vele szenvedett, ha fejgörcs,
szédülés vagy női rosszullét nyűgözte le. Anyámat pedig kielégítette a
feltétel nélkül való hit és elragadtatás, amellyel férje körülvette, s a
szellemi vezető szerepe. Jellemük – hibáik és erényeik – úgy illettek
össze, mint egy kettétört cseréptál szeszélyes törési vonala. Külön-külön
furcsák, érthetetlenek, formátlanok voltak, de együtt kerek egészet
alkottak.
Sajátosan alkalmas talaj volt ez nekem. Végre olyan környezetbe
kerültem, amely rendkívüliségében, bizarrságában hasonlított hozzám.
Úgy éreztem magamat, mint bujkáló állat a tökéletes mimikri
védelmében. Nem kellett titkolnom szorongásomat, a másik világ
állandó jelenlétét, mert apám meggyőződéssel hitte, anyám érezte, sőt
néha látta is ezt a világot. Fejletlen kislányteste, a legkisebb hatásra
megzengő idegrendszere csak áttetsző fátyol volt a szellembirodalom felé
nyitott, figyelő, harmadik szeme előtt; esti ablakra akasztott
tüllfüggönyhöz hasonló, amelyen át a holdas kert körvonalai
derengenek.

Ha visszagondolok rájuk, sohasem tudom leküzdeni megrendülésemet:

mennyire szerettek! Szeretetük határtalan volt, és fáradhatatlan.
Hányszor virrasztottak ágyamnál csecsemőkoromtól kezdve halk
lélegzettel, egymás kezét fogva, rám függesztett pillantással, feszült
figyelemmel, mikor lelkem az asztrálvilág útvesztőjében bolyongott,
vagy gyermektestemet az emlékezés verejtékében fürösztötte.
Hánykolódásomból felriadva mindig ezzel a két szelíd és gyöngédségtől
fénylő szempárral találkoztam.
Anyám érezte, mi van velem, és tudta, mit kell tennie. Az első asszony
volt életemben, akinek áldott alakján keresztül megértettem a másik nem
legmélyebb misztériumát. A kicsinyes, kapzsi, önző, szeszélyes, kéjelgő,
felületes nőstény pillanatlények mögött benne láttam meg a hatalmas,
szelíd Anya körvonalait. Mellette fogott el a sejtelem legelőször, hogy a
dolgok megoldása ebben az őrző, virrasztó, mindent értő, gyógyító női
lényben van.
Anyám volt az egyetlen, aki távol tudta tartani kínzóimat. Vékony,
hosszú ujjú, eres és csontos két kezét végighúzta testem fölött háromszor-
négyszer. Ma is előttem van arcának feszült, befelé hallgatódzó kifejezése
ilyenkor: nagy, domború, fényes szemhéja szemére borul, s nekem úgy
tűnik, szemhéján át is látom csillogó, világosbarna, simogató szemét.
Lassan vonja végig a kezét verejtékben úszó, görcsösen összehúzódott
testem fölött. Nem érint meg, látom a távolságot tenyere és bőröm között,
mégis langyos, édes érintés borzongat. A görcs felenged. A fülledt
asztrálközelség elhátrál. A bűzös, sűrű oszlásillat föllebben, és tüdőm
tiszta levegővel telik meg. Tagjaim elpihennek. Fáradt, jó zsibongás
uralkodik el rajtam, mintha hűs szellő legyezne. Álmos vagyok.
Ismétlődő kép siklat át az álomtalan, szelíd álomba: tükörsima, áttetsző
víztükrön nesztelenül úszó csónakban fekszem hanyatt, félig hunyt
szemmel. Valaki tompa színű, hosszú, csuklyás köpenyben háttal áll
felém a csónak orrában, és zajtalan, lassú mozdulatokkal evez. Körös-
körül csendes víz, áttetsző levegő, tiszta ég, amely a vízben tükröződve
körré zárul, így utazunk ketten, ismeretlen céllal a végtelen térben, míg
fel nem szív bennünket a hűs, békés fény kábulata…
Ha rólam volt szó, anyám találékonysága nem ismert határt. Addig
ostromolta belső világát egy-egy segélykérő kívánsággal, míg áttörte a
titkok kapuját. Egyedül, sokakat megelőzve, anélkül hogy ez életében
hallott volna róluk, rájött mély misztériumokra, ősi módszerekre,
amelyek rejtett hagyományok pecsétjei alatt pihentek. Megoldásokat,
válaszokat bányászott elő önmagából ezzel a befelé hallgatódzó
sürgetéssel, amelyek valódi kulcsok voltak. Így mikor látta
üldözöttségemet, szüntelen félelmemet, amelyet mágikus vonásai csak
rövid időre oldottak fel, megszerezte saját lelkének finom műszerén át,
valahonnan az Akasából, a „védőköpeny” titkát. Minden este
koncentrációból szőtt, láthatatlan védőköpenybe burkolt.
– Most betakarlak – mondta halkan, komoly, elmerült arccal az ágyam
mellett. Csodálatos, érthetetlen színjáték játszódott le ezután. Éreztem,
mint kanyarodik testem köré hűs érintéssel valami láthatatlan, puha
gyolcs tizenkétszer széltében és tizenkétszer hosszában. Nyugalmas,
csillapító érintés volt. Tudtam, áthatolhatatlan múmiaborításban
fekszem. Dühös asztrálkarmok nem nyúlhatnak át rajta. Anyám lelkéből
ömlött elő a szemén át; tiszta, sűrű gyolcs, erősebb minden bűnnél és
szenvedélynél, mert lebírhatatlan szeretetből és akaratból szövődött
körém.

Egyszer kihallgattam beszélgetésüket rólam. Tizenegy éves voltam. Bár

sok mindent felfedtem magamról; azt, hogy emlékszem előző életeimre,
nevemre, tetteimre, még nem tudtam elárulni nekik. Koromnál jóval
érettebb gondolkodásomat, sötét kapcsolatomat a másik világgal nem
titkoltam el, de attól rettegtem, ha megismernék bűnömet,
eliszonyodnának tőlem. Egy pillanatra sem szűnt meg bennem a bénító
azonosságtudat. A testet csak álruhának éreztem, s magamat benne a
gyilkos és bűne elől menekülő Hans Burgnernak. Az idő és tér sorompói
között lassan tovasodródó, kíváncsiskodó ember nem foghatja fel teljes
jelentőségében az emlékezés hiányának, a minden új születéssel
ajándékba kapott tabula rasának a kegyelmét. Nem lehet elbírni mindent
egyszerre. Ma az orvosok óvatos, hosszadalmas munkával próbálják
egyetlen élet tudat alá süllyedt sérüléseit, apró bűneit felszínre hozni és
feloldozni. S ezek a víz alá merült, apró kavicsok is micsoda akadályokká
lehetnek, mennyi bajt okozhatnak az idegzetben. Hogyan tudná
elhordozni a félelmekkel terhelt, sebezhető, egyetlen emberöltő vékony,
kifeszített drótján egyensúlyozó, labilis lelkű emberi lény életsorozatok
születéseinek, becsvágyainak és halálkínjainak milliós ólomtömbjeit?!
Anyám és apám a kis tégla alakú belső kertben ültek. Ebben a fekete és
fehér mozaiklapokkal kirakott udvarban különös békesség lakott.
Közepén, apró medencében csillogó víz felszínén könnyű por fátyola
rezgett. Partján vörös foltos macskánk dorombolt, lábait maga alá húzva
az öreg, szürkészöld, pókhálós ciprus alatt, amely egy szabadon hagyott,
földes részből nyúlt fel terjengő, lapos ágaival. E fa alatt ült anyám is
merev hátú karosszékében, és színes pamutszálakból virágokat hímzett
egy darab lakkfényű selyemre. Mindig kék ruhában járt. Sötétkék
bársony, magas nyakú ruhájának derekának puffos, hosszú ujjaiból
világoskék, redős vászonablakok villogtak elő. Hamuszőke, apró
csigákba csavart haját kék selyemháló tartotta össze. Mellén és ujján
furcsa ábrájú régi ezüst ékszert hordott: felfelé fordított háromszögbe
zárt, lapos mellű, sovány, magas nőalak egy kígyó fejét tapossa el. Öreg
apáca nagynénje hagyta rá; még akkor halt meg, mikor ő kisgyermek
volt. Ez a kék zománcruhás, gótikus ezüstszűz és a kígyó sokat
foglalkoztatott engem, de anyám nem akarta elárulni az értelmét. Mikor
kérdeztem, nyugtalan és szomorú lett; csak később értettem meg, hogy
miért. Apám fájós lábát zsámolyon nyugtatta – reumája lehetett –, és
szemétől messze eltartva a pamutszálakat, színeket válogatott a
hímzéshez. Magas, erős ember volt, kék, derűs gyerekszemmel. A nagy
termetű emberek szelídsége sugárzott róla, jóindulat és esetlen készség
arra, hogy másokat gyámolítson.
Könnyű lázam volt aznap, s ebéd után lefeküdtem aludni. Anyám
kitűnő érzékkel üde, savanykás italt készített nekem láz ellen: mézzel és
vízzel kevert citromlevet. Mikor felébredve egyedül találtam magam a
szobában, felkeltem, és posztótalpú házi cipőmben az udvar felé
indultam, ahol szüleimet mindig találni szoktam ilyenkor. Már éppen
félre akartam húzni az ajtófüggönyt, mikor meghallottam apám
nyugtalan hangját:
– Francesco?!
– Igen – felelte anyám. – Francesco egy nagy bűn sebesültje!
– Csak tudnám, honnan veszel ilyeneket, Marietta?!
– Érzem.
– Ez egyszer tévedsz, kislányom! Francesco a légynek sem tudna
véteni. Emlékezz csak, mennyire könyörgött az öreg Lénának, hogy el ne
vágja a csirkének a nyakát!
– Ez is csak amellett bizonyít. A gyermekek általában kegyetlenek és
vérengzők, mert születésükkor ittak a felejtés vizéből. Nem tudják, mi
van a vér és a halálsikoly mögött. Francesco azonban tudja. Francesco
emlékezik. De nem mer beszélni róla. Ha egyetlenegyszer megéreznéd
láthatatlan környezetét, s belekapcsolódnál minden gyermeki ijedezésnél
hatalmasabb félelmeibe, megértenéd, miről beszélek.
– De hát mitől fél? Mire emlékezik?!
– Meg fogja mondani egyszer, mikor rájön, hogy bennünket semmi a
világon el nem tántoríthat tőle.
– Ha úgy gondolod, hogy nem mer bevallani valamit, miért nem
biztatod?
– Mert ugyanúgy egy fa elé is odaállhatnék tavasszal, és fiatal zöld
rügyeit arra biztathatnám, hogy néhány óra alatt váljanak érett, piros
gyümölcsökké. Francescóban érnie kell még a bizalomnak, mert nagyon
magányos, zárkózott és riadt, mint az üldözöttek általában…
– Marietta, Marietta! Egészen megzavarsz és nyugtalanná teszel – tört
ki apámból.
– Már meg is bántam, Giuseppe, de mit tegyek? Egyedül nem tudom
elhordozni szomorúságom és aggodalmam terhét.
– Rémeket látsz, Mariettám! Miért üldöznék a mi szegény, félénk kis
Francescónkat? Alig mozdul ki a kertből… itt növekszik a szemünk előtt.
– Francesco bűne régi bűn, és nem ebben a testében követte el…
 – Oh… hát erre gondolsz?!
– Igen.
– Uram Isten! Hiszen akkor minden kisgyerek angyalarca mögött
gyilkost kellene keresnünk!
Anyám előrehajolt. Láttam a homályosodó szoba függönyrésén
keresztül. Kezét apám kezére tette. Magas, tiszta homlokára súlyos gond
ráncai torlódtak:
– Hallgass ide, és érts meg végre egészen. Francesco szenvedése
nagyobb minden más lény szenvedésénél, mert új testébe is áthozta
tettének emlékét. Olyan ez, mintha egy embernek lemetszenék mindkét
szemhéját, s nyitott, meredt szemmel örökké néznie és látnia kellene.
Francescót így kerüli el a halál álmának, a születés és gyermekkor
öntudatlanságának, s a felnőtt ember felületesen tovaömlő éveinek
pihentető vaksága. Ha tudnád, mennyire fáradt, elgyötört, milyen
végsőkig feszítetten rémült! És én nem segíthetek rajta! Nem tehetek érte
semmit! Néha szeretnék magam is halálba menekülni saját
tehetetlenségem és kétségbeesésem elől! – hangja sírásba fúlt. Arcát két
kezébe temetve, halkan, reménytelenül zokogott. Apám átnyúlt érte, és
ölébe emelte, mint egy gyermeket. A kertet már ezüstös szürkület
burkolta be, és alakjuk egyre elmosódottabbá vált a ciprus tömör árnyéka
alatt. Ebből a gyöngyszínű ködből szűrődött elő apám csendes, vigaszos
mormolása:
– Csillapodj, kedvesem… ne kínozd magadat… Csend… csend…
Tudom, sohasem menekülnél el bűnös módon a szenvedés és felelősség
elől... Isten szent tégelyében forrunk mindnyájan, s boldog az, akit átéget
a szeretet gyötrő és gyönyörű tisztítótüze... Nem jobban szeretjük-e
Francescót, mint saját életünket?... Ki értené, ki védené, ki vigasztalná, ha
mi is megfutamodnánk? Élni fogunk, amíg Isten engedi, és mellette
maradunk!… Ha bűnös, megostromoljuk az Eget bocsánatért, ha fáradt,
ágyat vetünk neki gyöngédségünkből, ha rémült, saját testünkkel és
lelkünkkel vonunk kordont köréje.
– Giuseppe… drágám… – hallottam anyám könnyektől rekedt
hangját. A kertre már az este sötétsége borult. – Gyenge vagyok, olyan,
mint a sápadt, erőtlen Hold. Hol lennék már a te állhatatos, életre
támasztó napenergiád nélkül!
– Így van jól, Mariettám… A Nap és a Hold hatalmas, misztikus
házaspár. Csak ott jöhet létre két lény igazi egyesülése, ahol egyik
lélekben a Hold, másik lélekben a Nap tulajdonságai sugároznak egymás
felé…
Anyám felállt. Feje bekerült így a félhold derengő fényébe. Arcát
végigsimította tenyerével.
– Milyen sokáig alszik ma Francesco.
– A láz okozza.
Mire anyám gyertyával a kezében ágyamhoz érkezett, hanyatt fekve
talált, lehunyt szemmel. Ruháinak zizegéséből éreztem, fölém hajol.
Könnyű ujja nedves arcomhoz ért.
– Sírt… – mondta lélegzethalkan hátrafelé.
– Álmában...

Miért alakoskodtam előttük? Miért nem futottam ki a kertbe? Miért nem

térdeltem eléjük sírva, mellet verve? Mi tartott vissza? A bizalmatlanság?
Nem. Tudtam, jobban bízhatom bennük, mint önmagamban. A félelem,
hogy elveszítem szeretetüket? Tudtam, hogy szeretetük határtalan és
feltétel nélkül való. Miért feküdtem mégis vissza ágyamba, behunyt
szemmel, összeszorított szájjal, némán, alvást hazudva, mikor soha még
egyetlen alkalom nem tárulkozott így elém, nem hívott még az élő és
gyógyító szeretet ekkora vonzásával? Egész bensőm égő felfordulásban
igent kiáltott a hívásra. Minden sötét, borzalmas, megkövesült emlékem
felfakadt, és feszíteni, torlódni kezdett az eszeveszett kívánkozásban,
hogy kiömölhessen végre a szavak csatornáján át, de én néma maradtam.
Egészen új érzés bénított meg: a szánalom. Ha csak magamra gondolok,
mohón, könnyebbülést keresve rájuk gördítem súlyos terhemet; de
emlékezetem óta először megtorpantott egy gyöngéd, lenyűgöző,
fájdalmasan édes kívánság: megkímélni valakit. Amadeus Bahrral
szemben még mindig szégyen, félelem, zárkózott óvatosság tartott vissza
a megnyilatkozástól. Ezúttal azonban én, egyedül én akartam elhordozni
bűnöm súlyát és felelősségét. Éreztem, akármennyire aggódnak is értem
a szüleim, mégis könnyebb elviselniük ezt az állapotot, mintha pontosan
ismernék múltamat és következményeit.
Napokig, hetekig küzdött bennem a közlési vágy a meggondolással.
Anyám, mintha érezte volna belső őrlődésemet és azt, hogy már nincs
sok ideje hátra, kilépett tartózkodásából, és könnyek között sürgetni
kezdett, könnyítsek magamon. Mikor távol voltam tőle, könnyeinek,
szavainak emléke megtörte ellenállásomat, s legszívesebben hozzá
rohantam volna, hogy bevalljak mindent. Mikor azonban szemtől
szemben álltam vele, beteges állapota, szenvedő külseje visszariasztott.
Újra gyermeket várt. Ijesztően lesoványodott. Étel nem maradt meg a
gyomrában, hátát fájlalta, alig volt jártányi ereje, s végül már felkelni sem
tudott. Apám maga is belerokkant az aggodalomba.
Egy éjszaka bekövetkezett, amitől rettegtünk. Nagy vérömléssel
megindult a koraszülés. Embertelen fájdalmak téphették anyám gyenge
testét, mert visszatérő ritmusú, artikulálatlan sikolyok szakadtak ki
belőle fokozódó és lanyhuló erővel, mint egy őrült operaszerző
hátborzongató áriái. Ez a megrendítő hang rémülettel, tehetetlen
kétségbeeséssel töltötte meg a házat. Még most is átremeg rajtam a teljes
érzelmi megzavarodottság, amelyben ide-oda botladoztam a riadt
asszonyokkal, sivító huzattal, halk sustorgással, vízcsobogással, gőzös,
beteg szagokkal teli sötét szobákban. Idegenség, otthontalanság, a teljes
elveszettség pánikja didergett bennem. Távoli helyiségekbe menekültem
a kín tépő sikolyai elől, dadogva, vacogó foggal nyöszörögtem,
összefüggéstelen szavakat kiáltoztam, imádkoztam, szitkozódtam, az
üres cselédágyakra vetettem magamat, befogtam a fülemet, eszelősen
követelőztem:
– Nem! Neem! Nem akarom! Piszkos, gonosz, aljas dolog őt bántani! Ő
jó! Te is tudod! Te is tudod, hogy mindenkinél jobb, és gyenge! Szegény
kis gyenge asszonyt ne kínozd, érted?! Ne kínozd! Őt nem bánthatod!
Isten!! Isten!! Azonnal segítsd meg! Azonnal! – a hang tovább vijjogott,
kiostorozott a kertbe, de az aggodalom újra visszakergetett.
A sikolyok nem szüneteltek. Éles szíjhasogatással csattogtak
testünkön, lelkünkön két napon és két éjszakán keresztül. Láttam, ahogy
Maddalena, a bábaasszony kitámogatta apámat a szülőszobából a
második napon; úgy vezette, mint egy gyereket. Apám takaratlan arccal
sírt és rimánkodott:
– Ugye, nem hagyják őt meghalni, Maddalena? Az Isten szerelmére,
ne hagyja elvérezni az én kislányomat! – Ingujjban volt, amelynek fehér
vásznán vérfoltok sötétlettek. Keze reszketett, és tántorgott, mintha
részeg lett volna. Maddalena egy székhez vezette.
– Bízza csak ránk, Messer Borri. Amit lehet, megteszünk érte. Maga
úgysem segíthet tovább. Leesik a lábáról a fáradtságtól.
– Nem, nem… Vissza kell mennem… vissza kell mennem… –
ismételte a szegény ember gépiesen. Szemhéja ólmosan le-lecsukódott.
Néhány pillanatra álom ájult önkívülete nyűgözte le, aztán hirtelen nagy
rándulással magához tért, felugrott, és tántorgó léptekkel visszasietett a
szobába.
Saját testi szenvedéseim; a félelem, szégyen, bűntudat tömény maró
sava nem égetett bennem olyan tüzes sebet, mint a szánalom apám és
anyám iránt.
Harmadnap elcsendesült minden. Előtte már érezni lehetett az el-
eltöredező, gyermekivé vékonyodó hangon, hogy vége van anyám
erejének. A ránk szakadó csend még borzasztóbb volt a tomboló
sikoltozásnál. Az alkonyat és a halál árnyékaitól bénult, vadul rendetlen
szobákban megdermedt minden élet. A zaklatott, fojtottan tevékeny
lények is némává meredtek a feladott küzdelem komorságában. Aztán
halk, csusszanó mozgás indult. Nagyon öregen, görnyedten hozzám
lépett apám, és kézen fogott. Nyirkos tenyere jéghideg volt. Bevezetett
közös hálószobájukba, amelynek dúlt ágyán anyám feküdt egy gigászi
birkózás leterített áldozataként. Közelebb léptünk. Meglepett a
feltámasztott, csontos, idegen arc különös, örvendezően feszült
kifejezése. Mintha lezárt szeme mögött hallgatódzott, messzire figyelt
volna valahonnan átszűrődő fontos, reményteljes hangokra. Vértelenül
kisimult, áttetsző kezén ott fénylett tompán az ezüstgyűrű a kígyó fejét
eltaposó gótikus szűzzel, s e pillanatban úgy tűnt, anyám szelíd, súgó
hangja szólalt meg bennem:
– Érted már?… Sohasem lett volna szabad ölelnem és szülnöm…
A kígyó fejét el kell taposni a beavatottnak... Így szólt az üzenet Soror
Beatricén, az apácán keresztül… az üzenet a bukott, de esküje alól soha
fel nem oldozott, örök… papnőnek… Ízisz papnői most az apácák…
Oh… Ízisz…
Váratlanul a gondolattalan, üres belső térben önálló szólamként
hangzottak el ezek a mondatok. Összerezzentem, és közelebb hajoltam
anyámhoz, hogy ajkáról lessem a folytatást, de hideg szája örökre
bezárult kapu volt már, s teste rom, amelyből kivonult a lakó. Mégis…
szívem dobogni kezdett. Egyik szemhéja alatt megcsillant valami.
A résnyire kinyílt szem üveges fénye mögül kikémlelt s búcsút intett
nekem a tisztább síkok felé távolodó lélek, szinte derűs, cinkos mosollyal,
mintha biztatott volna: – Francesco… élek!… Mindig is éltem… és örökké
élni fogok! – E testetlen biztatástól felolvadt bennem a jéggé dermedt
rémület. Furcsa, érthetetlen reménnyé változott. És e transzcendens
örömtől elindultak végre a könnyeim is, amelyek a sötétség három napja
alatt nem tudtak előtörni.
 Visszfény

A közlés pillanata tehát elmúlt. Anyám meghalt, s apám sírós, beteg

aggastyán lett e csapástól. Értelme megindítóan összezavarodott.
Minduntalan kiesett belőle anyám halálának ténye. Elszoruló szívvel
láttam, ahogy beteg lábán elővánszorgott időnként a ciprus alól, és
szelíd, fénylő mosollyal beintegetett nekem az ablakon:
– Siess Francesco, drágám, hozd a kulcsot! Anyád mindjárt itt lesz a
templomból.
– Igen, hozom, apa!
Ordítani tudtam volna a kétségbeeséstől, annyira ijesztő és szánalmas
volt ez a lelkendező öröm. Apám türelmetlenkedni kezdett:
– Hozd már, kérlek! Anya nem tud bejönni!
Mikor odanyújtottam neki, amit kért, mohón elkapta, a kapu felé
sántikált, megfordította a kulcsot a zárban, szélesre tárta a kaput, és várt.
Néha feszült, a következő boldog pillanatra készülő mosollyal kitekintett,
majd kilépett az utcára. Szorongva követtem. Biztatón, de már
bizonytalanul rám mosolygott:
– Mindjárt befordul a sarkon… – Reszkető fejjel, értelmetlenül
bólongatott.
Ott álltunk ketten, ő beteg lába és fokozódó csüggedése miatt egyre
súlyosabban rám nehezedve, ólmos, reménytelen várakozásban. Nem
mertem szólni hozzá, nem mertem hívni, mert az ilyen
emlékezetkiesések vége mindig ugyanaz lett. Arcán kialudt az együgyű,
kedves, boldog gyermekmosoly, és sötét, nagyon öreg, értelmes bánat
árnyéka vetődött rá.
– Menjünk be – mondta halkan. – Szegény fiam… – erőtlenül,
nehézkesen rám támaszkodva engedte, hogy betámogassam a kertbe a
ciprus alá, és leültessem.
Maria Dora, egy pedáns, vallásos öreg leány vezette háztartásunkat.
Anyám apai nagynénje volt, igazi mellékszereplője az életnek. Ő ápolta
végig, halálukig a család betegeit, ő dajkálta az újszülötteket, s mikor
felnőttek és szárnyra keltek, nem győzött keseregni hálátlanságuk fölött
azért, mert elzárkóztak tőle, és visszautasították beleavatkozását
aprólékos ügyeikbe. Jó volt, és önfeláldozó, de különös módon
legtöbbször ingerültséget aratott érte, és terhére vált annak, akit
elhalmozott gondoskodásával. Mindig kellett neki valaki, akit
dédelgessen, akit evésre, ivásra, pihenésre unszoljon, amikor annak
legkevésbé sem volt kedve rá. Szerencsétlen érzékkel tudott tapintatlan
lenni anélkül, hogy akarta vagy sejtette volna. Azt hiszem, titkos
szükséglete, kielégülése, szenvedélye volt a keserű-édes, önkínzó
könnyek hullatása különféle méltatlanságok fölött, amelyek
ellentmondást nem tűrő jótetteiért érték.
Mi, apámmal együtt kapóra jöttünk neki, a bajok és gyász hivatalos
gondanyójának. Búgva, repesve, forró buzgalommal szárnya alá vont
bennünket; az eszehagyott, tehetetlen aggot és az anyátlan, vézna
gyermeket. A méltánylás és hála mellett, amelyet éreztem, mérhetetlenül
idegessé tett, nemcsak tapadó, szorgalmas jelenlétével, hanem az elvakult
merevséggel is, ahogyan apámat kezelte. Maria Dora a maga bogaras,
zárt egyéniségében hajlíthatatlan volt, mint a vas. Hogyan is követhette
volna elviselhetetlen bánattól sújtott apámat a komor ráeszmélés és
eszelős reménység két szélső birodalmába? Hogyan érezhetett volna bele
ködös, eszméletlen küszködéseibe? Etette, itatta, öltöztette, fürdette,
borogatta, pakolta, de amikor látta időben való tántorgását, az öröm
rövid, hamis visszfényét az arcán, sóhajtva, az angyali türelem
részvétével leintette:
– Ugyan, Giuseppe! Tudod jól, hogy Marietta halott, meghalt
gyermekágyban, nem fog hazajönni a templomból. Nyugodj meg,
drágám! Soha-soha többé nem fog hazajönni! – érdes kezével fölényesen,
nyugtatóan veregette apám vállát, és fájdalmas meglepődést érzett,
mikor szelíd, tehetetlen betege sírógörcsöt kapott a megnyugtatástól, és
szokatlan indulattal elkergette magától:
– Eredj innen, takarodj! Gyalázatos! Nem engeded hozzám, te zárod ki
a házból!… Kint áll a kapu előtt… Fázik és fáradt!… Elloptad a kulcsait,
az ágyát és a szekrényeit. Segítség! Marietta, Marietta, egyetlenem!
Apám csak egy évvel élte túl anyám halálát.
Kijelölt gyámom, apám féltestvére öreg, munkával agyonterhelt
selyemszövőmester volt, aki örült, hogy teljesen rábízhatott Maria
Dorára. Csak a temetés után láttam egy rövid időre. Üres pillantású,
sárga ujjú, nyugtalan ember volt. Alig bírta kivárni, míg a végrendeletet
felolvasták, szüntelenül izgett-mozgott, és látszott, hogy az esemény és a
ráruházott tisztség mennyire terhére van. Az utolsó szó elhangzása után
felugrott, és hozzánk lépett. Maria Dora a gyász elégedett, győztes
királynőjeként karolta át vállamat. Úgy tartott maga elé, mint egy
pajzsot. Fekete fátylai, vörösre sírt szeme nem rejthette el belső
emelkedettségét, azt a tényt, hogy ugyancsak elemében van. Gyámom
gondterhesen s úgy nézett rám, mintha romlott étel lettem volna, amelyet
neki kell elfogyasztania.
– Így van ez – mondta savanyúan. – Giuseppe mindig könnyelmű volt.
Már gyerekkorában elcserélte a lekváros lepényét egy zöld békára. Minek
kellett neki vén fejjel megnősülni… most itt van ez a fiú…
– Arra magának ne legyen gondja! Ügyeljen, hogy megkapja, ami jár
neki, a többi az én dolgom! – támadt rá Maria Dora pergő nyelvvel és
olyan sértődött lendülettel, hogy gyámom hátratántorodott, és pislogni
kezdett.
– Hát… hm… persze. Nekem igazán mindegy – s ebben maradtak.
Feladatát rendesen ellátta, pénzküldeményeit minden hónapban
megkaptuk, de nem mutatkozott többé.
Szerencsére Maria Dora megszerette kedves, tágas, régi házunkat, s
így ott maradhattunk a boldogtalanul szép, borús emlékek között.
Anyagi gondok nem sürgettek bennünket. A szüleim után maradt kisebb
birtok bérjövedelme fedezte szerény szükségleteinket.
Soha érdekesebb, védettebb ifjúságot nem töltöttem el, mint ott,
Milánóban a Catarana-csatorna mellett emelkedő öreg ház gyöngéd és
tapintatos kísértetei között. Maria Dorát könnyű volt leszerelnem.
Átláttam gyöngéin, és kiszolgáltam őket. Azt hitte, úgy történik minden,
ahogy ő akarja, pedig az én pórázomon táncolt, és életében először
elégedett volt. Ha rágondolok, miket képzelt rólam elfogult szeretetében,
szégyenkeznem kell. Azt hitte – mert elhitettem vele –, hogy roskadozom
az erényektől: szívjóság, hála, vallásos istenfélelem, buzgó szorgalom
tartanak örökké szárnyai alatt bent a házban, elvonult magányosságban.
Úgy nézett rám, mint felsőbbrendű lényre, különösen azóta, hogy
dicséretemet hallotta zengeni Fra Niccolòtól, a San Marco-kolostor egyik
tanító-szerzetesétől, akit nyugalmam érdekében elfogadtam tanítóul.
A korlátolt papocska elkábult persze gyors előmenetelemtől az írás,
olvasás, számolás tudományában. Napi egy-két órával leráztam a
jámbort, a többi idő az enyém volt azután valódi tanulásra, könyvekben
való búvárkodásra, kísérletezésre apám hiányos kis műhelyében.
A tanulmányok megkezdéséhez nem rendelkeztem egyébbel, mint
mohó, kétségbeesett szorgalommal. Lesújtva jöttem rá, mennyire
tájékozatlan vagyok. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, melyik úton
kell elindulnom. Az alkímia lényege olyan összecsomósodott
szálrengetegnek tűnt előttem, amelynek makacsul elrejtőzik
gombolyítható vége. Külső megnyilvánulásairól, világ felé mutatkozó,
rejtélyes pantomimjáról sokat tudtam. Ismertem a Mágust. Ott éltem a
közelében, naponta megfigyelhettem. Csodáltam, és megöltem végül.
Elragadtam tőle a Nagy Eszenciát, és ittam belőle. Szemem látóvá lett.
Két világban éltem egyszerre. Végrehajtottam a transzmutációt egy
dilettáns alkimista műhelyében. A dreisesselbergi kastély
toronyszobájában négy zöld tükör között megidéztem a Beavatottat.
Eleven öntudattal mentem át kétszer a halál és az élet kapuján, de
semmit sem tudtam e dolgok lényegéről. Használtam őket, mint
zárkózott, hatalmas erőket, mint az ember ma a villamosságot.
Egynémely szokásukra rájöttem, de belső szabályaikra, veszélyeikre nem,
éppen ezért minden provokációmra másképpen reagáltak, mint vártam,
ellenem fordultak, összezúztak és elsodortak a bennük rejlő, ismeretlen
törvény szerint.
 Homunculus

Hosszú volna elmondanom, hogyan jutottam el verejtékes munkával

száz téves értelmezésen át az alkímia képes nyelvének részleges
megfejtéséhez. Azért mondom részlegesnek, mert attól ugyancsak távol
álltam, hogy konkrét útmutatást olvassak ki belőle. Mikor úgy véltem,
megoldáshoz jutottam, izgatott, ügyetlen kísérleteimből siralmas fiaskók
lettek. Elképzelhető, hogy mikor egyedül és tanácstalanul nekiültem
Raymundus Lullus a Bölcsek Köve elkészítéséről szóló fejtegetésének,
csüggedten megfogtam a fejemet, mintha lázálom összefüggéstelen képei
táncoltak volna a szemem előtt, s úgy éreztem, percről percre kevesebbet
értek belőle.
„A Kő úgy készül – mondja Raymundus Lullus –, hogy a holdfű
nedvét felfogod, és ennek izzadságát kicsiny, gyenge tűzön kivonod, és
birtokodban lesz a mi higanyaink közül egy, a fehér víz alakjában és
folyadékjában, amely a mi kövünknek és egész természetének lemosása
és tisztítása. Az egyike a legfőbb titkoknak, és az első kapu. Ebben a
folyadékban megtisztíttatik a nagy sárkány is, kivettetik Arábia nagy
sivatagjából, mert fekvése miatt közvetlenül megfulladna és elpusztulna
a halott tengerben. Fordítsd meg tehát, és küldd Aethiopia királyságába,
ahol természetszerűen született, mert azt mondjuk, hogy hacsak nem
fordíttatik és nem helyeztetik el az ő földjében, eltávozik, és más vidékre
megy. Ezért biztosan tudjad, hogy minden más klíma és más vidék
kövünknek halált hoz, elrejtve a tudatlanok és hozzá nem értők előtt.”
Basilius Valentinus a Vörös Oroszlánt háromszor keresztülhajtja a
szürke farkason.
A nehézségeket fokozta, hogy minden nagy alkimista más és más
állatnevekkel és természeti szimbólumokkal takarta el a különféle kémiai
anyagok és folyamatok nevét. A Príma Matériát is százféleképpen
nevezték: „Leo viridis”-nek, „Venenum”-nak, „nutrix”-nak, „chaos”-nak,
„Azoth”-nak, „Draco devorans caudam suam”-nak, sőt sokan „Mercuris
Philosophorum”-nak is hívták. A legvilágosabb utalásokat Cornelius
Agrippa von Nettesheim munkáiban találtam.
Mindenekelőtt szótárt készítettem, s egy-egy szó mellé odajegyeztem a
rengeteg fedőkifejezést, amelyekkel a Mesterek dolgoztak. Eljutottam így
a cineratio, putrefactio, corrupcio, ablificatio, resurrectio folyamatainak
ismeretéhez, de az alapot, amelyre építhettem volna, magát a Príma
Matériát nem tudtam megtalálni.
Hány évig futottam a Príma Matéria lidérce után! Mi mindenben
véltem felfedezni: vérben, tűzben, vízben, spermában, bélsárban,
levegőben – s mikor Homunculus segítségével rájöttem végül a megoldás
félelmetes egyszerűségére, mennyire korainak bizonyult a győzelem
érzetének eszeveszett öröme. „Terra virginea” – írtam be szótáramba a
Príma Matéria többi elnevezése mellé.
Be kell ismernem: Homunculus nélkül sohasem jutottam volna el a
Príma Matériához.
Szinte bátortalanság fog el, mikor beszélnem kell végre róla is, életem
egyik legfurcsább és legőrültebb kalandjáról. Hogyan is írjam körül ezt a
szánalmas, borzasztó fantomot, amely annyi megszállott alkimistát
inspirált esztelen kísérletekre, s annyi érzékeny szervezet álmát terhelte
meg jeges árnyékával?! A mesterséges emberrel való hírhedt, középkori
kísérletek mögött mindig Homunculus démonalakja gubbasztott; belőle
áradt a kiútkereső akarat, hogy testet zsákmányolhasson magának
erőszakosan, mivel a világrend törvényei nem nyitottak kaput neki
törvényes születésre. Ezek az ő médiumai azonban csak a „falon át”
érintkezhettek vele, a mindennapi ember tökéletlen „áthallása” útján,
tétova álmok, zavaros sejtelmek derengésében. Egyik sem látta őt. Egyik
sem beszélt vele, s egyikkel sem kötött szövetséget – csak velem.
Évezredeken át keresett, próbálkozott a szerencsétlen, míg eljutott
hozzám, a másik fogolyhoz, akivel végre közvetlenül érintkezhetett, s
akit felhasználhatott tehetetlen bénaságában. Homunculus helyzete
bizonyos mértékig hasonlított az enyémhez, de sokkal rosszabb volt nála.
Én a fizikai és asztrálbirodalom börtönében lettem rabbá az ösztönök,
indulatok, szenvedélyek, félelmek örvénylő lávakitörései között, de e vad
erupciók spirálmozgásukkal egyre tovább görgettek, magukkal sodortak
az élet és halál váltakozásain, tapasztalatok szenvedésein át a
konzekvenciák hűsebb, szabadabb, csendesebb vizei felé. Homunculus
azonban a terméketlen, bölcsesség nélkül való értelem dermedt
jégvilágában vesztegelt asztrálsíkon túl és mentálsíkon innen, a „külső
sötétség” középbirodalmában. Sehova nem tudott odakapcsolódni.
Szikkadt volt, és érzelem nélkül való, mint egy üres szofizma. Kéj nem
vonzotta, és indulat nem borította el. Az asztrálörvény kilökte magából,
mint más rezgésszámú erőkomplexumot, s a mentálsík napos, fenséges
elvontsága nem fogadhatta be a halott betűtömegtől, amely kuszán és
emésztetlenül halmozódott benne hatalmas jégtorlaszként, a teljes körű
elkülönülés örökké fagypont alatti hőmérsékletében. Ő volt a „nihil” a lét
és a látens dermedés közötti senkiföldjén.
Mikor még ember volt, egy egészen másfajta, ősi, úgynevezett
mágikus kultúra virágzásának idején, mesterművet alkotott egy
megrendítően igazul és cáfolhatatlanul hangzó elmélettel, amelynek
láncszemekként egymásba kulcsolódó okfejtésével tagadásba vette saját
szellemét. A harmadik szem, vagyis a szellemi látás elhomályosulásakor
történt ez, amikor a képlátó, szimbólumolvasó szem helyett kifejlődött a
nagy agyvelő, a vak tapogató ujjaihoz hasonlóan, amellyel az ember már
nem egyszerre és plasztikusan látta át az igazságot, hanem részletenként,
az ok és okozat törvényével tapogatta ki tévetegen, tökéletlenül és
szubjektíven. Homunculus a vakok világának sötét beteljesedését
ünnepelte e labirintusba csavarodó kauzális kísértetvár felépítésével,
amelynek folyosói elvezették végül a betévedt embert a koporsóig,
amelyből nincsen feltámadás. Ez a kultúra lehanyatlott, elsüllyedt,
kataklizmákban elpusztult azóta; s azok a lények, akik benne éltek, más
bolygókon, szubtilisabb vagy sűrűbb anyagi feltételek között ütöttek
tanyát. Homunculus azonban, akinek szellemi csapdájába annyi gyenge
lélekmadár akadt fogva, kivetetten és kárhozottan visszamaradt a halál
fikciójában.
Homunculus meggyőződésbe fagyott rögeszmével tagadta az életet.
Mindent szétboncolt, porrá őrölt, ami hő, fény, mozgás és hit volt,
anélkül hogy támasztékot vagy menedéket szerzett volna magának
helyette. Hallatlan kitartással és zsenialitással így ölte meg magában a
fizikai és asztrális sík erőit. Ha nyoma marad benne a két alsóbb síknak,
bizonyosan a fizikai lét legmélyére süllyed, és tompa, kemény kőzetté
válik; így azonban, e két sík nedvei, feszülő erői, terelő szenvedélyei és
szenvedései nélkül kivetetten vesztegelt, mint egy poros, kusza, rozsdás
értelemdrótváz, amelyről lemállott minden más anyag. Ott kísértett a
szellemi feltámadás bezárt kapuja előtt.
Furcsa, ijesztő együttléteink alatt sikerült kibányásznom belőle,
miképpen jutott el a mesterséges embertest kudarcától a felismerésig,
hogy az ő szabadulásának is csak egy módja van: a mindhárom síkon
egyszerre végrehajtott transzmutáció. Arra is rájött nyilván, hogy ezt a
nagy kísérletet csak ember hajthatja végre. Homunculus, a béna fantom,
soha!
Magányos töprengéseim és a poros alkimista műhely olajlámpásának
sárga fényköre vonzotta hozzám az örökké éber elkárhozottat. Hosszú
időn át figyelt, mielőtt kísérletet tett volna rá, hogy érintkezést találjon
velem.
Első találkozásunk megrendülése ma is elevenen él bennem.
Hónapok munkája után ismét súlyos fiaskóhoz érkeztem el. Vérrel
kísérleteztem, legyőzve iszonyomat, és vállalva rettentő környezetem
fokozott rohamát. Mert ez a szomjas indulatlégió, mint az olajjal
felizzított tűz, erős, mámoros és harsány lett a vér láthatatlan párájától.
A vért szűrtem, hevítettem, sűrítettem, hígítottam, fagyasztottam,
beszárítottam és párologtattam, de csak egyre szorosabb kötés lett belőle
rajtam. Fáradtság nyűgözött le. Sikertelenség üressége kongott bennem.
Már túljutottam a lázadáson és a kétségbeesésen. Letargikus voltam.
A műhelyt előzőleg megtisztítottam a véres lombikoktól, hogy nyugtom
legyen az asztrálordasoktól. S valóban, a sivár éjszakai csendben, ólmos,
rideg környezetben ők is elpihentek rövid időre, mint hamvazószerdán a
részeg farsangolók. Betegnek éreztem magamat. Amíg a munka láza
tartott, nem vettem tudomást fájó keresztcsontomról, virrasztásról,
megerőltetéstől égő, könnyező szememről, de most minden nyomorúság
egyszerre támadt rám. Fáztam. Megzsarolt ereim nem fűtöttek eléggé,
mert a vért legnagyobbrészt saját testemből szereztem. Ez a leromlott,
indulat és érzelem nélkül való, sivár állapot felelt meg leginkább
Homunculusnak; ebben tudta a közénk épülő híd első kötelét átdobni
hozzám.
Éjfél után egy óra lehetett.
Lámpám elsötétedésével kezdődött. Azt hittem, kifogyott belőle az
olaj, vagy a lámpabél lett kormos. Gépiesen megigazítottam. Semmi
értelme nem volt már fennmaradásomnak ezen az éjszakán; de annyi
erőt sem éreztem magamban, hogy ágyamhoz menjek. Görbe, sajgó
háttal ültem szétszórt feljegyzéseim között. Nyitott szemmel, didergő,
kényelmetlen pózban valami félrévületfélébe merültem, melyben a
fizikai érzékek megbénulnak, és a lélek védtelenül tántorog a nagy, sötét
középbirodalomban.
Nyitott szemem újra észlelte a lámpa elsötétedését. Egy-két tétova
gondolatkavics gördült le bennem az észlelet után: – Most töltöttem tele
olajjal… a lámpabelet lecsíptem és kihúztam… Mégis olyan a fénye,
mintha valami hideg, nyirkos tárgy fullasztaná…
Az összeszűkült láng sercegett, füstölt. Lassan tudatára ébredtem,
hogy fényét már nem körbeveti, hanem a fizika minden szabálya ellenére
keskenyen, hosszan elnyúlik a szoba bal sarka felé, kitolja, végtelenné
mossa ott a falat, és a sárga fénysugár végén, szörnyű, süket
messzeségben áll valami… vagy valaki.
Nehéz leírni Homunculus megjelenési formáját. Csaknem lehetetlen.
Léte inkább negatív lét. Kialudt kozmikus ködök, úgynevezett
szeneszsákok színe és állaga lehet ennyire sűrű, halálosan fekete. Olyan
fekete, amelynek tömegében nem fedezhető fel körvonal, mégis
fenyegető szakadékok, pokolba vivő, végtelen alagutak érződnek benne.
Ez a feketeség minden emberszem által felfogható sötétségtől elválnék
még sok árnyalattal, éles elkülönüléssel. Így állt ott az ernyedten szétvált
anyagi és asztrálformákon túl hatalmas, tusszínű árnyékával
Homunculus. Olyan volt, mint egy kínai festő által rajzolt, bizarr, alvilági
barlangkapu, de körvonalai szüntelenül változtak; más és más helyen
tűhegyes csúcsok, görbületek tolultak ki belőle, horgok és kampós,
vonagló csápok. Alakja felnyúlt, elvékonyodott, majd lefelé örvénylő
spirállal, zuhanásszerűen összetömörült. Ezek voltak az ő
gondolatformái, fantomlényének működése, mert benne is, mint minden
élő szervezetben, mozgás volt. Tompán, belső visszhang nélkül
elmerültem alakjának szemléletében. Egy idő múlva valami sürgető,
követelő fokozódás arra ösztökélt, hogy önmagamba figyeljek, egy
idegen, lármás, betolakodó hangra, amely agyamban dörömbölt.
– Látsz engem?! – hallottam olyan visszaverődő, öblös erővel, mintha
hatalmas, üres teremben ordították volna. Belül hangzott, és mégis teljes
bizonyossággal tudtam: a süket messzeségben örvénylő titáni valaki szól
hozzám.
– Igen! – hangom furcsa, rekedt színnel tört a műhely poros csendjébe,
és darabokra zúzta a varázslatot. Felriasztott keselyűrajként vijjogott fel
körülöttem az asztrálszenny. Szívem meglódult, és kihagyó ütemű, vad
dobogásba kezdett. Verejték öntött el, de fáztam közben. Ágyamhoz
vánszorogtam, és ruhástól beástam magamat a takarók alá.
Mi volt ez?!
Reszketésem nem akart csillapodni. Homunculus dermesztő, távoli
árnyéka hevesebben megrázott minden eddigi átélésemnél, mert ő volt
tökéletes ellentéte a Fénynek, amelyből még a legszörnyűbb
asztráldémonban is rejtőzött egy szikra. Homunculus elnyelte és
megfojtotta magában a fényt. Homunculus maga a Sötétség volt: „az
ördög”.

Hetek múltak el, míg újra érintkezésbe tudott lépni velem. Állandóan ott
súlyosodott rajtam figyelő, sürgető, hívó akarata – át- meg átsivított
rajtam, mint tárt ajtajú-ablakú szobán a kísértetes őszi huzat. Ha féltem
vagy fáradt voltam, erősebben éreztem. Szinte hálás lehettem most az
asztrálörvénynek, amely farsangi körtáncként eltakart előle.
December volt. A gyorsan és fakón múló nappalok sietve elkotródtak,
hogy helyet adjanak a hosszú, borús éjszakáknak. Hideg falak ontották a
telet. A faszénserpenyő parazsa alig egy méterre sugárzott. Folyosónkon
csontig ható szél rohant, és belesírt a kéménybe.
Erős hűlés vert le a lábamról. Míg a láz tombolása tartott, nem volt
semmi baj; de hőmérsékletem azután zuhanni kezdett. Izzadástól
legyengült, kihűlt testemben létrejött az az állapot, amelyben
Homunculus újra megjelenhetett. Megint ott állt a lámpa megnyúlt
fényvonalának végén. Mély, súlyos hangja nagy, boltozatos teremben
visszhangzott belül az agyamban.
– Látsz engem?!
– Igen… – a felelet most halk, didergő gondolatként szállt fel bennem.
– Mit… kívánsz…?
– Szövetséget veled!
Minden érzékemből, ösztönömből és érzésemből vad
tiltakozáshullámok ömlöttek agyam felé, de Homunculus parancsoló
hangja eltömte a feltörő áradatot:
– Várj! Ostoba! Azt hiszed, vérrel, bélsárral pepecselve eljuthatsz
valaha a Príma Matériáig?! Egyedül sohasem találod meg... Csak
Homunculusszal!
A híd létrejött közöttünk. Egész lényem fókusza ez a probléma volt.
Minden más háttérbe szorult; eltűnt a félelem, meggondolás, taszítás
vészjelzése, csak a mágikus szó égett közöttünk vakító kristályfénnyel:
– A Príma Matéria!
Az első lépés. Az alap, amelyre a transzmutáció Kozmikus Temploma
felépül. A Nagy Magisterium bölcsője. A szent, ősi anyaméh, amelyben
szabadulásom megfoganhat.
Ezúttal megéledő izgalmam, mohó kívánkozásom mosta el
kapcsolatunkat. Most azonban én futottam kétségbeesett vágyakozással a
hatalmas lény után, akinek látása szélesebb horizontot ölel fel, és aki
tud... én meg csak tapogatódzom, mint a többi emberféreg. Segíteni akar.
Szövetséget ajánlott fel. Kiválasztott magának. Hogy ennek a
szövetségnek ára van? Mindegy. Meg fogom fizetni.
Minél hevesebben akartam, minél szenvedélyesebben vágyakoztam
egy új találkozás után, annál kevésbé sikerült létrehoznom. Sejteni
kezdtem, hogy a Homunculusszal való érintkezéshez sajátos, hűvös
nyugalmi állapot szükséges, melyben az érzelmek, indulatok, fizikai erők
elpihennek, mintegy kikapcsolódnak. Megkíséreltem felidézni első
találkozásunk félrévületét; de zaklatott, dekoncentrált gondolataim,
érzéseim hisztériás kíséretükkel együtt úgy támadtak szándékom ellen,
mint éhes, acsarkodó fenevadak. Nem voltam képes üres teret létrehozni
bensőmben, legfeljebb pillanatokra. Hosszú erőlködés után egyszer
sikerült Homunculust újra megpillantanom, és töredékes szavaiból
összeállítanom azt a tanácsot, amellyel – hónapok nehéz munkája után –
megteremthettem vele az állandó érintkezést.
Egy bizonyos légzést és ülési módot kellett megtanulnom, később
füstölőszert is igénybe vettem, amelyet Homunculus receptje szerint
állítottam össze. Azt gondolom, ő ugyancsak erőfeszítéseket tett és
gyakorolt; legalább feleúton elém jött ezeken a találkozásokon, mert
mikor kapcsolatunk megszakadt, nem tudtam többé létrehozni a
klauzúrát, amely kettőnkön kívülre zárta a fizikai és asztrális világ
nyugtalan áramlását.
Csaknem egy egész esztendő telt el, míg összeköttetésünk állandósult.
Az éjszaka mécsfényű, csendes órái voltak legalkalmasabbak titkos
érintkezésünkre. Ezek az infernális szeánszok különös erjedésbe hozták
gondolatvilágomat, és életemet újra kilódították békés kikötőjéből.
Homunculus úgy hatott gondolkodásomra, mint köszörűkő a késre.
Tőle tanultam meg, sok más részletismeret mellett, az elvont
spekulációnak rétegről rétegre, a dolgok magjáig hatoló módszerét, a
pusztító kérdések bűvöletét, amelyek mindent meghazudtolnak és
megölnek végül anélkül, hogy valahol, valamiben nyugvópontra
jutnának. Homunculus nem tagadta Istent, hanem bebizonyította, hogy
nincsen; éppen úgy, ahogy az örök életről frappáns érvekkel állította,
hogy fikció. Spekulációsora megtámadhatatlan volt, rés nélkül való; csak
éppen ő maga élt test nélkül immár évezredek óta, szüntelen öntudattal
egy tökéletes, mégis egészen hibás elmélet zsákutcájában, amelyre a
valóság misztikus módon rácáfolt. Vitáink mérhetetlenül különösek
voltak, bár nem tartottak hosszú időn keresztül. Érveimet úgy
roppantotta szét hatalmas, üresen őrlő gondolatmechanizmusával, mint
kiéhezett oroszlán a ketrecébe tévedt egeret. Mindig azt hittem, a hiúság
forró érzelem, asztrális szenvedély, amely korbácsol és öl. De
Homunculusban sokkal hihetetlenebb formáját ismertem meg; egy
mágikus hiúságmúmiát, amely vele együtt balzsamozódott évezredes
életre, és ott kísértett száradt, de szívós alakjával e tragikus
intellektusban. Ez a gondolatszörny meg akart nyilatkozni. Mutatkozni
kívánt ijesztő teljesítményeivel, ezért nem maradhatott titokban.
Homunculus nem tűrte, hogy rejtve maradjon, vagy munkássága engem
díszítsen. Kellett beszélnem róla. Követelte, hogy hivatkozzam rá.
Máskülönben soha nem ejtettem volna egyetlen szót sem róla.
Meglepődtem, milyen nagy, komor elégtétellel töltötte el a fajankók
meghökkenése és lenyűgözöttsége.
– Megvetem őket – sugározta belém. – De csodálatuk jár nekem, mint
királynak az adó; noha az uralkodó és az alattvaló viszonya felettébb
törpe valami a közöttünk lévő viszonylathoz képest!
Elmélete szerint a világmindenség egy ostoba, lomha, mulandó test,
amelynek agya éppen úgy nem tud a testében kínlódó, foglyul ejtett
sejtekről, mint bármelyik földi szamáré; csak élete nem az ember
időmértéke szerint telik. Ezt a tudatlan, vak titánt meg kell ölni, hogy
lassan múló életének évtrilliós börtönéből kiszabadulhassanak a
szenvedő parányok, és visszahullhassanak a sötét semmi békéjébe.
A szabadító: Homunculus. Az Örök Halál Megváltója. A gyilkos tőr a
transzmutáció. A fehér mágus a Nagy Magisterium birtokában az életet
szövi tovább, mert a gigászi testben finomabb sejtté vált – agysejtté –, és
önmagán keresztül Istenné emeli a központot, amelyet éltet, és amely
általa nyilatkozik meg. De Homunculus kezében a Hatalom a fő ütőeret
nyitja majd meg, amelyen át elömlik a kegyetlen, ostoba Makrokozmosz
vére. A Titán meghal. A mozgás megáll. Az anyag feloszlik,
megsemmisül, és vele a matéria, a láthatatlan lényeggé finomult matéria
váladéka: a szellem fikciója is.

Senki sem ismerte jobban a dolgok szerkezetét, összetételét nála; olyan

volt, mint a boncoló orvos, csak mérhetetlenül szubtilisabb anyagot
boncolt, a redukciónak szinte határtalan mélységéig. Az emberi test
működéséről, vegykonyhájának titkairól, a mirigyektől a vérkeringésig, a
génektől az asztráltest érzékeny és zseniális rezgésszerkezetéig
levetkőztette az életet, s olyan távlatokat nyitott meg előttem már akkor,
1633-ban, amelyeket mai orvostudományunk még csak meg sem sejtett.
Mikor spekulációjában rájött, hogy a nagy művelet végrehajtásához
mindhárom síkon jelen kell lennie, sziszifuszi kísérletezésbe kezdett
néhány alkimista agyán át a mesterséges emberrel. A kísérletek szerinte
„a mocskos, rosszfajta agyszűrőn” buktak meg: eltorzítva hatoltak
keresztül rajta az utasítások. Ezt az eszmét azután végképpen elvetette,
mert általam könnyebb megoldás kínálkozott számára. Az én
szervezetem készen állott mindhárom síkon a kísérletre, csak bele kellett
költöznie saját zsenijével a nyitott kapun át, amelyet misztikus
bűnömmel kifeszítettem a másik világ felé. Nem volt fal közöttünk.
Láttam őt, és a közös módszer megteremtésével sikerült állandó,
közvetlen összeköttetést fenntartanunk egymással.
A munka megalapozásához az is szükséges volt szerinte, hogy engem
„átcsiszoljon”. Agyamban „rendet” teremtsen. A zavaros, tisztátalan
fogalmakat „kitakarítsa”, és gondolkodóképességemet „élessé”,
kivédhetetlenebbé tegye, mint a legfinomabb pengét. Vitáink erre
szolgáltak. A takarítás alapos volt, és kezdett kihatni nappali életemre is.
A belém oltott romboló szkepszis, amellyel szétverte a tisztázatlan,
gyöngéd és félénk érzésekből kevert metafizikai habarcsot a fejemben,
fennhéjázóvá, türelmetlenül provokálóvá tett. Már szó sem lehetett arról,
hogy eltűrjem Maria Dora jámbor dogmatizmusát. Vitatkoztam vele, és
gúnyra ingerelt. Fra Niccolò, a korlátolt, szelíd papocska egyenesen félni
kezdett tőlem. Kérdéseim Istenre, a teremtésre, bűnre, bukásra, szabad
akaratra vonatkozólag csak árnyékai voltak Homunculus kérdéseinek,
mégis izzadni kezdett tőlük, majd néhány eldadogott, siralmas érv után
rémült kiáltásban tört ki: „Apage Satanas!”1 –, és vetni kezdte magára a
kereszteket. Ezeket a kérdéseket később a XIX. század vallásromboló
materializmusa vetette fel újra, és éppen olyan részeg büszkeséggel hitte,
hogy sikerült „a metafizikai hazugsághidra” minden fejét lemetszenie,
akár én hittem akkor. Kétségkívül nem volt okos dolog így viselkednem,
de erőt vett rajtam meggyőződésem láza. Ez az állapot minden esetben és
minden embernél bekövetkezik, ha egy új hit tüze vet lángcsóvát rá. Ma
már nyilvánvaló, hogy az ateizmus és a materializmus éppen olyan
szenvedélyes, dogmatikus hit, mint az ellenkezője.

Szegény jó Maria Dora csaknem belebetegedett megváltozásomba. Mikor

Fra Niccolò közölte vele, hogy a világ minden aranyáért sem vállalja
tanításomat, sírva kérlelt, térjek eszemre. Viselkedésem nemcsak lelkem
üdvét veszélyezteti, hanem testi épségemet is. A városban máris híre
terjedt, hogy eladtam lelkemet az ördögnek, s a vásárt elhalt anyám
közvetítette, aki boszorkány volt. A szerződés nyilván kikötötte, hogy
minden lehetséges alkalommal szembehelyezkedjem az egyház
tanításaival, a jámborokat megzavarjam, és minél több bárányt térítsek el
az igaz útról. Ezt a szándékot bizonyítják sátáni ravaszsággal feltett
kérdéseim, amelyek csak a pokolban foganhattak, különben tisztességes,
vallásos ember rögtön válaszolni tudna rájuk. Egyedül az ördög fonhat
ilyen hurkot Isten együgyű galambjainak.
Tudtam, hogy ez a sértődött, bárgyú és alattomos érvelés nagyrészt a
San Marco-kolostorból gyűrűzik szét Milánóban, és komoly veszélyeket
rejt. Szívesen továbbálltam volna, de Homunculus maradásra intett
azzal, hogy nemsokára úgyis indulnom kell. Apám műhelye túl hiányos
és szegényes a nagy kísérlet lefolytatásához, tanulmányaim azonban még
nem teljesek. Pénzre, összeköttetésre ne legyen gondom. Homunculus
ismeri a fogantyúkat, amelyek megindítják az emberi ostobaság és
hiszékenység gépezetét.

Az események mégis úgy alakultak, hogy előbb kellett elmennem, mint

Homunculus akarta. A folyamatot Maria Dora indította el szerető
aggodalmában, s ahogy ez már lenni szokott nála, megint csak
kellemetlenségbe döntötte azt, akit meg akart menteni. Bizonyos például,
hogy a jámborságában és még inkább hiúságában sértett Fra Niccolò
mellett ő maga volt az, aki istentelenségemet szétsírta ismerős
öregasszonyok, pattanásos apácák, szörnyülködő papok között. Nem
kellett rá soká várni, a szentencia hamarosan megszületett: ki kell űzni
belőlem az ördögöt!
Az ördögűzés nagy és ünnepélyes szertartás. Szent félelemmel és
kíváncsisággal tolong a nép a menny és pokol fizetett szakembere
nyomában, aki füstölőt lóbál, szenteltvizet fröcsköl, és jámbor szavak
lángpallosával diadalmas harcot vív a gonosszal.
Az én ördögöm azonban makacsnak és elutasítónak bizonyult. Meg se
nyikkant a szenteltvízre, és a füstölőtől mindössze bosszúsan
eltüsszentette magát. A vallásos borzadással egymáshoz préselődő
asszonyok, Fra Niccolò borús, képmutató majomábrázata, Maria Dora
piros daganattá sírt arca, s egy piszkos, mezítlábas gyerek, aki
beszivárgott valahogy, és egész idő alatt hevesen túrta az orrát,
humorosan és egyben felháborítóan hatott rám. Váratlanul törtek be a
békés műhelybe. Trismosin Aureum Vellus2 című könyvét kitépték a
kezemből, gyorsan felfüstölték, és irtózással megöntözték, mint valami
döglött patkányt, aztán engem locsoltak végig, de hiába. Az én ördögöm
nem ment ki. Sőt. Nevetni, gúnyolódni kezdett kielégületlen mérgében és
csiklandó jókedvében; elevenebb, ravaszabb gonoszsággal vitatkozott,
mint valaha, végül kizavarta az egész társaságot.
Még jó, hogy egyszerű száműzetéssel megúsztam a dolgot. Igaz, csak
azért, mert mire elcsíphettek volna, már messze jártam szülővárosomtól.
A kedves, öreg házban eltöltött utolsó órákban derült ki, hogy mégis
több szál köt oda, mint forrongó, hideglázas szellemi állapotomban
hittem. Anyám szelíd, kék ruhás emlékalakja suhant szobáról szobára.
A falak pórusaiba régi susogások ivódtak, s az ebédlő kihűlt fényű
bútorai elmúlt testek hajlatait őrizték. A búcsúzás halál ízű perceiben
minden múlt jelenné váltan tétovázott a küszöb előtt, s úgy éreztem, csak
szólnom kell, máris becsoszog szórakozott tekintetű apám, kéntől
sárgára mart ujjai között erős illatú agyagcsuporral. Az ágyak takarói
feltornyosultak, mintha feküdt volna alattuk valaki. A véres szülés
sikolyai, didergő, ijedt motozás, beteg gőz és sivító huzat, mind ott
kísértettek körülöttem, magánnyal, gyásszal és vágyódó gyöngédséggel
telítve bensőmet. A tárgyak beszéltek hozzám és utánam nyúltak, mert
sok év erős érzéseivel és gondolataival életre keltettem őket. A poros,
tömör ciprus a kis medence vizében visszatükröződve elmondhatatlan
dolgokat közölt velem alázatosan terjengő körvonalaival. A fehér-fekete
kőkockák erezete, lépteim visszaverődő kongása, a virágos függönyök
sápadt, napszítta mintái, az olajosan megbarnult festmények, az ebédlő-
és ruhásszekrényekből kiáradó illat mind külön fájtak, mintha
idegszálakkal átszőtt részeim lettek volna.
1636-ot írtunk.
Alkonyat volt, mikor sietősen elhagytam a házat, sötét köpenyben, kis
csomaggal a kezemben, Maria Dora halk, csukló zokogásától és saját
kietlen érzéseimtől kísérve. Sokáig nem mertem visszanézni. Görcsösen
bámultam a lábam alatt sodródó vizes, hervadt leveleket. Október eleji,
ideges, vénlányos szél fújt, és libabőrössé borzolta a délutáni eső után
maradt tócsákat. A csatorna vize haragos volt, és rothadó szag párolgott
belőle.
Egy pillanatig arra gondoltam, kimegyek szüleim sírjához a temetőbe,
de a szándék rögtön elernyedt bennem: minek? Nincsenek ott. Azok a
sírok üresek. Levetett, málló testruhák porladnak bennük; éppen olyan
romvárak, mint az öreg ház a Catarana-csatorna mellett. Azután
megálltam a Viale dei Collin, a Dombok útján, és visszanéztem a házra.
Borús ég hátterében emelkedett kialudt ablakszemekkel. Öreg volt, és
örökre elhagyott. Felzokogtam. Olyan ijesztő erővel rohant meg a
bizonyosság: anyám nélkül elveszett vagyok, hogy hangosan kiáltottam a
nevét.

Száműzetésem után néhány év meddő vándorlással telt el fél Európán

keresztül. Kalandos, zavaros, mulatságos és szomorú mozaikokkal teli
időszak volt ez, kevés valódi munkával és ismeretgyűjtéssel, noha
Homunculus cinkosságával meglehetősen nagy hírre vergődtem mint
alkimista, boszorkánymester és csodadoktor, anélkül hogy ennek a
nimbusznak keserves következményei utolértek volna. Mikor a talaj
átforrósodott a lábam alatt, Homunculus jelt adott az indulásra, és én
továbbálltam, hol gyalogosan, hol egylovas, de néha négylovas hintón,
drágán szerszámozott lovakkal, aszerint, milyen áldozatra akadtam,
pártfogóm mennyire volt bőkezű. Homunculus valóban értett az
aranycsináláshoz, de ő is csak az emberi butaságból transzmutálta
egyelőre.
A mód, amellyel meggyőztem a legcinikusabb kételkedőt is, nem
egyszerű kóklerkedés volt, hanem az események logikájának pontos
felismerése, rejtett összefüggések s a természet törvényeinek mélyreható
tudása. Ezekkel a képességekkel persze nem én, hanem Homunculus
rendelkezett. Megjósolta, sőt, fenyegetésül felhasználtatta velem az
időjárás változásait a jövőben, az áradásokat, földrengéseket, sőt a
politikai feszültségeket, háborúkat is. De a járványok, állatvészek éppen
úgy bekövetkeztek az általa megjósolt időben, mint különféle betegségek
jobbra vagy rosszabbra fordulása. Diagnózisai csalhatatlanok voltak.
Egyetlen esetben sem tévedett a halál időpontjában. Teljesítményeire,
mint már mondottam, hiú volt a maga száraz, kísérteties módján, de azt
nem tűrte, hogy mítoszt szőjek köré: „Ez csak tudás, következtetés,
szerzett képesség; évezredes megfigyelés által összehordott ismeret.
Sikerült kilesnem az anyag egészen rejtett tulajdonságait is, mégpedig
nem specializálódva, hanem a Makrokozmosznak mint összefüggő
egésznek a szintéziséből kiindulva. Tudom például, hogy ha a napon
foltok mutatkoznak, hogyan reagálnak rá a földparány sejtjei, éppen úgy,
ahogyan egy valamirevaló orvosnak tudnia illenék, hogy a rossz
veseműködéstől megdagad a láb.”

Homunculusnak mindenben igaza volt, ami a fizikai világra vonatkozott,

vagy akár a legszubtilisabb matéria alkotóelemeire és működésére –
mégis súlyosan, alapvetően tévedett a lényeget illetően. Hiába volt
minden számítása pontos és megtámadhatatlan. A matematika igazat
adott neki, a misztikus Élet azonban nem.
De erről később.

1 Távozz tőlem, Sátán!

2 Aranygyapjú
 Az asszonyember

Hosszabb tartózkodásra, alapos, érdekes kísérletekre végre

Hasenburgban nyílott alkalmam, Krisztina svéd királynő pártfogása
alatt.
Erről a furcsa asszonyemberről rengeteget írtak azóta is. Megrajzolták
romantikusnak, tragikusnak, zseniálisnak, őrültnek, betegnek,
romlottnak és szentnek. Valójában egyik sem s egy kevéssé mindegyik
igaz.
Kétségtelenül férfi volt. Mohó, okos és perverz kíváncsisága ejtette
foglyul női testben, amelyet olyan szenvedélyesen imádott, hogy eggyé
kívánt lenni vele; nemcsak a kéj rövid önkívületében, hanem hosszan,
átkutatva idegzetének, agyának, sejtelmeinek, vérének és húsának sajátos
titkát, belülről hallgatódzva szervezetében. Át akarta élni hangulatait,
elhallgatott álmait, komiszságát és egzaltált jóságát úgy, ahogy férfi
sohasem ismerhet meg asszonyt, hiába szakadt ki anyja méhéből, hiába
szívta dajkája mellét, préselte testéhez ágyasát és hatolt be ölébe. A másik
pólus mégis örökre idegen bolygó maradt fényévek távolságában.
E furcsa kettősségből eredt rendkívüli, külső szem előtt érthetetlen
meghasonlottsága. A férfipsziché és a női test sajátos
törvényszerűségéből fakadó ösztönvilág egyszerre volt jelen benne, de
szüntelen harcban egymással és váltakozó beerősödéssel. Mint férfi
mérlegelő, ismeretszomjas, betűvándor és szkeptikus, gyakran önkínzó
aszkéta, máskor enervált költő, gáláns szerelmes, néha bővérű
ivópartner, fűszeres ételek és fülledten dús asszonyi bájak habzsolója
volt. Mint asszony egzaltált és szeszélyes, máskor templomos, csendes,
imádkozó, de legtöbbször kiszámíthatatlan, hisztérikusan tomboló,
tetszelgő, kegyetlen nőstény, aki a testéből, érzékeiből, idegeiből feltörő
minden érzéshullámnak gáttalanul odaengedte magát. Környezetének
hallatlanul nehéz volt a helyzete. Senki sem tudhatta, a következő
pillanat melyik lényt dobja felszínre benne. Amit az egyik épített, a másik
lerombolta. Amit az egyik szeretett, a másik gyűlölte. Amit az egyik
szégyellt, azzal a másik büszkélkedett. Sohasem láttam tragikusabb
kettősséget – és biztosabb bukást – Krisztina királynőénél.
A hatalmat gyöngébbik, ösztönös és asszonyos természetével akarta.
A férfinak húsába vájt a hatalom és felelősség. Fojtogatta. A férfi lázadó
volt, és szabadságért kiáltott. Aranyat is a puha, babonás, élvezetvágyó,
hiú nő akart szerezni a hatalomért.
Krisztinának arany kellett, Homunculusnak és nekem gazdagon
felszerelt műhely, óriási könyvtár, zavartalan munkalehetőség, így
Hasenburg vált hosszú időn keresztül kísérleteink izgalmas színterévé.
A királynő sokat harcolt zavartalan munkánk érdekében. Pozíciót féltő,
irigy és egyes, talán valóban jóakaratú udvaroncai joggal féltették
befolyásomtól. Krisztinán azonban – éppen úgy, mint rajtam – erőt vett a
láz, amelyet jól ismer minden kutató, aki ösvényt vág egy felderítetlen
tudományföldrészen. Őt az arany is csalogatta, bár a kísérlet érdekessége
néha önmagáért gyújtotta fel.
Én a magam megváltásáért és Homunculus rögeszméjéért küzdöttem.
Az arany továbbra sem érdekelt.
Sok-sok délutánt, estét és éjszakát töltöttünk el együtt az óriási, színes
kőkockákkal kirakott csarnokban, amelynek gerendáiról drága
borszeszégők csüngtek alá, erős fényt árasztva az égetett agyagtégelyek,
víztartó üstök, földtárolók, keverők, tűzcsíptetők, savtartó edények,
vasporral, cinóberrel teli fazekak, gőzvezető csövek, fújtatók rendetlen
zűrzavarára a széles, gyalult tetejű asztalon és a körbefutó állványokon.
Egyszerre több, úgynevezett örökégő kemencével dolgoztunk, és nem
erős, hanem szívós, egyenletes tűzzel. Alkalmaztuk a már akkor
(Valentinus óta) elavultnak mondott trágyát is a rothadási folyamat
következtében keletkező hő fejlesztésére. A széles, vasfedeles, vörös
téglából rakott kemencék tégelyében úgy pihent a bonyolult eljárásokkal
áttisztított, szűrt, finomított, szűzföld közé ágyazott konyhasó, kén és
higany, mint anyaméhben a magzat.
A tégelyt állandóan nedvesen tartott tehéntrágya vette körül, s alatta,
lyukacsos téglák válaszfalán át egyenletesen izzó faszénparázs szűrt
melege jutott fel az „embrióhoz”; mint ahogy a nap érlelő heve szűrődik
a föld mélyében nyugvó maghoz.
Minden kemencében és minden tégelyben más és más eljárással
előkészített, különböző összetételű és különféle hőfokon tartott anyag
pihent, és várta, hogy tizenhárom hónap múlva megszülethessék.
A királynő bámulatosan személytelen és fáradhatatlan famulusnak
bizonyult. Mindenből részt akart, még a testi munkából, a kádak
emelgetéséből, a fújtatásból is. Izmai, ereje és ügyessége örömmel töltötte
el, ugyanakkor a kemencéknek, e „terhes anyáknak” a misztériuma
szinte gyöngéd, nőies izgalmat táplált benne, mintha ő maga lett volna
várandós egy királyi gyermekkel. Persze csak annyit tudhatott és
láthatott, amennyit Homunculus szükségesnek tartott: az egészen durva,
fizikai síkon történő operációkat. Semmit sem sejthetett azonban az
időpont fontosságáról, amelyben a „fogantatásnak” történnie kellett a
megfelelő kozmikus hatások, konstellációk között. Nem gyanította, mi az
összefüggés tisztán növényi táplálékra szorítkozott, aszketikus
életmódom és az operáció között, s nem tudott nehéz koncentrációs
gyakorlataimról, amelyeket napkeltekor végeztem szobám magányában,
Homunculus irányítása mellett. Nyugtalan szelleme megérzett valamit
abból, hogy titkolódzóm előtte, mert tele volt kérdésekkel. Feleleteim
sohasem elégítették ki teljesen, de azért fegyelmezetten alávetette magát
a szabályoknak, amelyeket a kísérletekben való részvétel feltételéül
állítottam.

Mennyi remény indult el minden fogantatással! És mennyi várakozó

izgalom hője forrósodott tizenhárom hónapon át a kemencék piros teste
körül! Csak ezerféle apró foglalatosság a műhelyben, motozás a tűzzel,
trágyával, fújtatókkal, a szinte dajkai gondoskodás enyhítette a lassan
vánszorgó hetek, hónapok szúró lámpalázát.
A fogantatás után beáll a csend és az elernyedés…
Kialszanak a méregdrága, nehezen táplálható borszeszégők…
A boltíves, széles ablaknyíláshoz a csillagporos égbolt sötét selyme
tapad. A kemencék felől sugárzó hővel észak búskomor hűvössége
küszködik, s a boltív nyitott színpadtermében megjelenik az újhold. Nőni
kezd. Nedvduzzasztó, idegkorbácsoló teleholddá feszül, majd elfogy
lassan.
Elmúlt egy hónap.
Az első komoly, nagy kísérletek idején Homunculus biztonsága rám is
átragadt. Annyira lehetetlennek tartottam, hogy valamelyik tégelyben ne
szülessék meg az „isteni gyermek”, mint ahogy lehetetlen volt, hogy télre
ne tavasz következzék. Homunculus kiszámította. A kizárás elvének
alapos, lassú hajtóvadászatával körülkerítette és leszűkítette a
lehetőségeket négy változatra, s ez a négy változat ott erjedt, alakult a
négy kemencében. Valamelyik az igazi. Valamelyik a megoldás.

Az első tégely kinyitása nem is okozott csalódást. Miért éppen az elsőben

rejtőzött volna?
Négy hónap és két nap múlva a második tégely meddősége már
halvány szorongást ébresztett bennem. Homunculus rendíthetetlen volt.
– Az egész világmindenségben nincs egyetlen érv, amely
megcáfolhatna – sugározta belém sötét biztonsággal. – Négy vagy nyolc
hónap múlva célnál leszünk!
Nem voltunk célnál.
Az egész világmindenségben nem volt érv, amely Homunculust
megcáfolhatta volna, de a transzmutáció nem jött létre, a tényezők nem
olvadtak össze, és nem alakultak át úgy, ahogy a természet műhelyének
mágikus kemencéjében tették pillanatonként minden erőfeszítés nélkül,
hanem makacsul elkülönültek és elzárkóztak. A világmindenség, úgy
látszik, nem csupán tézisre, antitézisre és szintézisre épül, nem csupán
kauzális tényekre, hanem valami másra is, amivel nem számoltunk.
Egyelőre persze – minden keserű csalódás mellett is – csak
hiányosságról lehetett szó, valamiről, amit még nem tudunk, de tudni
fogunk, mert kikutatjuk az eddiginél is szívósabb, élesebb elemzéssel,
önmegtagadással, türelemmel és kitartással. Egy árnyalat hiányozhat
mindössze, elenyészően kicsi, mégis dühítően fontos hajszálrugója a
konstrukciónak. Elvesztegettünk huszonnégy hónapot. Sebaj! Elölről
fogjuk kezdeni.
És kezdtük elölről.
A kísérletek persze pénzbe kerültek. Rengeteg pénzbe.
A sikertelenséget pedig ritkán kíséri türelem. Krisztina királynő – belső
és külső válságait tekintve – elég sokáig kitartott. Rágalmazó, intrikus,
nyílt és titkos ellenség bőven akadt körülötte, akikkel a férfiénje gőgösen
harcolt, de az asszony megrettent tőlük, és dús, kapkodó ajándékokkal
kenyerezte le a sértődött gyűlölködőket. A kemény és meggondolt
uralkodó sohasem érte utol a szertelen nőt; s noha győztes háborúk
bonyolódtak körülötte, az ország gazdag területekkel gyarapodott,
bőséges hadisarc ömlött a kincstárba, az arany mindig csak átutazóban
volt a királynő ládájában. A bajokra, megszorultságra, felbillenéssel
fenyegető egyensúlytalanságra persze itt volt a bűnbak: a hírhedt
Burrhus az ő fogoly ördögével.
Az államtanács döntő állásfoglalást sürgetett, s gondoskodott róla,
hogy követelése a nép gyúrható nyersanyagán át jusson el a királynőhöz:
„El a boszorkánymesterrel!” – követelte a fellázított tömeg.
Évekig tartott a harc Oxenstierna, a nép és a királynő között. Végül is a
dac, a gyűlölet olyan fullasztóvá és veszedelmessé vált, hogy
Homunculus elérkezettnek látta az időt a távozásra, különben erőszaktól
kellett volna tartanom.
A királynő – bár keserű, tomboló kitöréseiben azzal vádolt, hogy
kifosztottam és cserbenhagytam őt – alapjában örült, hogy véget vethet a
harcnak, amelyből nem látszott kiút. Régen szerette volna abbahagyni,
de nem tudta, hogyan táncoljon vissza hiúsága sérelme nélkül.
Elkedvetlenedett. A tégelyek újra és újra megcsaltak bennünket.
Méhükben nem megváltás, hanem bizalmatlanság fogant. Semmiféle
folyamat nem indult meg bennük, még az első fázisú „caput corvi” fekete
testéhez sem sikerült eljutnunk Hasenburgban.
– Svédország levegője hűt és elernyeszt. Tele van gáttal és
asztrálerőket ölő sugárzással – közölte szuggesztív meggyőződéssel
Homunculus. – Továbbmegyünk. A kör egyre szűkül. Tökéletesebb
körülmények kellenek. Megkíséreljük salétrom és timsó hozzáadásával.
Más szublimációt alkalmazunk. Nem hagyjuk ki a purifikált vékony
aranylemezkéket sem. Ezenkívül olyan pártfogóra van szükségünk, aki
elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy teljes védelmet nyújtson. Tehát
férfitestben férfira. Fontos, hogy megszerezzük feltétel nélkül való,
engedelmes, szívós vakhitét, amelyet nem kezdhet ki türelmetlenség
vagy bizalmatlanság, ha késnek az eredmények.
Mindezeket a feltételeket megtaláltuk III. Frigyes dán királyban.
 A király barátja

A talajt jól előkészítette félig-meddig szökésem a svéd királyi udvarból.

A svédekkel örök és utóbb egyre szerencsétlenebb háborúkba bonyolódó
dánoknál ez már magában véve jogcím volt rá, hogy befogadjanak.
Krisztina svéd királynővel való kapcsolatom régóta beszéd tárgya volt
Európában; alaposan kiszínezték, botrányossá duzzasztották, és sok
piszkos részletet költöttek az egyszerű és gyökeréig személytelen
viszonyhoz, amely hozzá fűzött. A vesztes dánokban – akik a roeskieldei
és koppenhágai békekötésben összes birtokaikat a Sundon túl
kénytelenek voltak átengedni Svédországnak – a tehetetlen
megrövidítettnek minden dekadens indulata benne erjedt. Győzni nem
tudtak, tehát összeesküvéseket szőttek, intrikákat, vádakat kovácsoltak, s
tetterejük terméketlen marakodásokban folyt el. A hanyatlás jellegzetes
tüneteként az ország kisebb-nagyobb, egymás ellen acsarkodó klikkekre
hullott széjjel. Titkos társaságok alakultak a németek ellen Schleswig
elvesztése miatt. A svédek elleni gyűlölet állandó fehérizzásában éltek,
ugyanakkor sajátos perverzióképpen a nemesség, különösen a fiatalabb
nemzedék, majmolta a svéd divatot, kozmopolita eszméket hangoztatott,
és esküdött a nemzetek feletti individuális szabadságra, amely ez esetben
annyit jelentett, hogy a közjó érdekében minden áldozatot megtagadott,
gúnyolta a királyt, de önmagát is; természetellenes mulatozásokban vagy
értelmetlen aszkézisben, szakadár vallási túlzásokban élte ki belső
nyugtalanságát, s kihívta a polgárság és a papság felháborodását. Ez az
egységes felháborodás végre szövetkezést és tettet szült: az 1665.
november 14-i királyi törvény, a „Lex regia” kimondta, hogy a
szerencsétlen kezű, vesztes uralkodó, akinek gyenge ujjai között szétesett
a dán birodalom, tartozik az evangélikus vallást követni, az ország
egységét, a királyi törvényt fenntartani; különben pedig tetteiért csak
Istennek felelős. A birodalmi tanácsot eltörölték. A kormánytól függő
hivatalnoki hierarchia és megbízható katonaság lettek az abszolút
királyság támaszai.
És az abszolút királyság abszolút királya III. Frigyes.
Aki tetteiért csak Istennek tartozott felelősséggel.
Sokszor úgy hatott rám, mint egy csapnivalóan rossz, protekciós színész,
aki mindenki és önmaga megpróbáltatására főszerepet játszik valami
súlyos drámában; lötyögő, dús jelmezben ágál, verejtékezik, nem találja
el a hangot, és nem hisz önmagában. Bizonytalan jellemű köznapi
embernek is szenvedés, ha rögtön és végérvényesen döntést várnak tőle.
III. Frigyesnek szüntelenül döntenie és tennie kellett, pedig nem tudott
dönteni, és nem tudott tenni, mert egy ruha kiválasztásánál ezer
skrupulus kötötte gúzsba. Befolyásolhatósága nem segített rajta.
Tanácsadók, kegyencek, csillagászok, vándorfilozófusok, szélhámosok és
valódi tudósok hemzsegtek körülötte, mindegyiket meghallgatta, de
egyik tanácsában sem tudott megnyugodni. Szerencsétlen, őrlődő jellem
volt, akiben az önmagában és minden dologban való kétkedés határtalan
becsvággyal és beteges érzékenységgel párosult. Kudarcai nélkül is csupa
seb és titkos sérelem volt belül, de sorozatos megaláztatásai szinte
mániákussá tették. Minden szó mögött gúnyt sejtett, minden mosoly
mögött vérig sértő lekicsinylést, s hogy ezt megelőzze, „ő mondta ki
előbb”. Környezetét állandóan kétségbeejtette azzal, hogy helyettük
beszélt. Elmondta feltételezett becsmérlő gondolataikat. Az érintettek
tiltakozása persze érthetően túlzó vagy zavartan dadogó volt, s ez még
gyanakvóbbá, vadabbá tette. Ezer szeme volt, és ezerfelé villant. Apró,
rezzenésszerű jelekből kombinált. Megfigyelései néha félelmetesen élesek
és pontosak voltak, így nyomozott folyton a fegyverek után, amelyek őt
magát sebezték vérig – és ezek a sebek sohasem gyógyultak be. Minden
szemen keresztül saját eltorzított szörnyalakját akarta szemlélni
utálkozva és szenvedve, s ilyenformán állandóan függésben volt, s
ugyanakkor gyűlölködő harcban állt az emberekkel. Környezetében nem
tartózkodott olyan élőlény, akinek ne „tartozott” volna valamivel.
Az összességnek, a ködös tömeggé olvadt titánnak pedig magával a
Csimborasszóval volt adósa, amellyel majd egy csapásra megváltoztat,
áthangol és lehengerel minden lekicsinylő véleményt. Persze, hogy a
leghatalmasabb, leggazdagabb király akart lenni: hódító, híres és hírhedt.
Félelmetes, zord, erős és erőszakos. Történelemformáló óriás, akiről hősi
énekek szólnak. III. Frigyes nemcsak aranyat kívánt, hanem a Mágus
erejét is. A valósággal való összeütközéseiben szerzett sérülések és
kudarcok kiszorították lassan a földről a fantázia síkjára. Érthető, hogy
Homunculus őt választotta áldozatául és pártfogóul, de még inkább
pácienséül; mert e sajátos egyesülésből nemcsak mi profitáltunk.
A királynak is célt adott. Elviselhetővé tette addig tűrhetetlen életét, s
amit sohasem tudott azelőtt: bízott, remélt és hitt egészen a haláláig.

Mindhárman teljes lelkünkkel komolyan vettük azt, amit csináltunk.

Nem akartuk becsapni egymást. A királynak, ennek a saját belsejében
kínpadra vont szegény, boldogtalan őrültnek sok megfizethetetlen órát
szereztünk, amely alatt elfelejtkezett fájdalmas állapotáról. Homunculus
sokkal többet kiszolgáltatott neki titkaiból, mint a szeszélyes
Krisztinának, sőt egy ízben, hosszú előkészület után, lehetővé tette, hogy
lássa őt. A király belebetegedett az élménybe, de a meggyőződés teljes
volt. Vakon bízott bennünk és ügyünk sikerében. Sok évvel később
rájöttem, mi hatott rá olyan erősen Homunculusban. Halványan, puhán
és árnyékszerűen ő is hasonlított hozzá. Legbelül egyképűek voltak.
A király intellektusa ugyanolyan lefelé örvénylő spirál volt, mint
Homunculusé. Benne is szétbontott mindent a terméketlen, nihilbe vesző
kétely, amely csak cáfol, és semmit sem állít, utolsó rétegig lehántja a
dolgokat, míg el nem tűnnek előle véglegesen. Így őrölt fel maga körül a
király barátságot, szerelmet, rokoni köteléket, alattvalói ragaszkodást.
Beléjük cseppentette saját mérgét: a gyanakvó rosszhiszeműséget, s aztán
belevájt a szeptikus masszába: „Ilyen vagy! Ezek vagytok! Ennyit értek!”
Végül valóban „csak az ördög maradt meg neki az egész világból”; tehát
Homunculus – és én.
A legtalálóbb jellemzést egy magát Hyacinthusnak nevező, öreg, beteges
hajlamú csirkefogó adta a királyról. Hyacinthust kitiltották minden
nagyobb európai országból. Egy tucat börtönben ült már lopásért,
kerítésért, különféle nemi kicsapongásokért, pornografikus rajzok
terjesztéséért, rágalmazásért, de III. Frigyes önmaga és mások iránti
gúnyos kárörömmel menedéket adott neki, mert példátlanul mocskos
szájjal hajmeresztő pletykákat adott elő Európa hatalmasságainak
gyengéiről, magánéletéről, hálószobatitkairól, és annyira rothadt volt
kívül-belül, hogy a királynak titkos elégtételül szolgált.
Hyacinthus jósnak és filozófusnak mondta magát. Azt gyanítom, írni
sem tudott rendesen. Műveit „fejében hordta egyetlen példányban”.
Kövérkés testű, olajosan piszkos bőrű, középmagas férfi volt, nőies
kebellel. Magas fejhangon beszélt. Nyomott, ferde koponyáját ritkás haj
röpködte körül. Véreres, sárga szeme alatt a túlhajtott bujálkodás lila
táskái duzzadtak. Kezének vizes nyoma mindenen rajta maradt, amihez
hozzányúlt. Undorító volt, mint egy állott osztriga. Szemtelensége nem
ismert határt; de eredetisége néha meghökkentett.
Hyacinthus ösztönös emberismeretében nyíltan gúnyolta a királyt.
Tudta, hogy ezzel a többi, ijedt, tapintatos udvaronc fölé kerül. Tudta,
hogy merheti. A király a maga szánalmas, ijesztő módján a többi
alattvalóját is erre unszolta szüntelenül, de az emberek nem hitték el
neki, hogy valóban ilyesmit akar hallani tőlük – és igazuk volt. A király
azt kívánta, bárcsak meggyőznék tévedéséről, de úgy tett, mint a
féltékeny őrült, aki imádottjából a szerető nevét őrli, tapossa ki, attól
rettegve, hogy az végül is vallani fog.
Hyacinthus vallott, és a király kétségbeesetten, halálosan gyűlölte érte,
de ott tartotta az udvarnál, és minden pimaszsága után gazdagon
megajándékozta mindenki előtt.
Hyacinthus terjesztette el a királyról, hogy azért nem csókol többé
asszonyt, mert az első lehunyta a szemét csók közben az utálattól, a
másik kinyitotta, hogy lássa, mennyire visszataszító és nevetséges, a
harmadik összehúzta szempilláit az iszonyodástól; de mindhárom
egyformán azt hazudta, hogy a csók jólesett neki. Mindhárom asszony
szerette a királyt, de ő addig vallatta őket éjjel-nappal, míg a fáradtságtól
összeomlottak, és mindent ráhagytak. Akkor sírni, őrjöngeni kezdett,
elkergette őket, és kijelentette: örökre csalódott a nőkben.
Ezt a kis mesét Hyacinthus a király jelenlétében is feltálalta, aki
erőltetett, kongó hangon nevetett rajta, és hamis vidámsággal
hangoskodott:
– Nagyon jó! Kitűnő! Csak tudnám, melyik ártatlan liliom fizetett meg
busásabban a három közül, hogy pártját fogd előttem… vagy
mindháromtól sápot húzol, vén kerítő?!
– Körülbelül így is van, felség! – nézett szembe a királlyal Hyacinthus
arcátlanul.
Feszengő némaság uralkodott el a teremben. A levegő foghatóan
hideggé, nyirkossá vált a kínos hangulattól. Mindenki ismerte a dámákat,
akikről szó lehetett, akik rövidebb-hosszabb ideig uralták a király
érzelmeit, s azután alámerültek az udvari süllyesztőben, amelynek nincs
kijárata a felszínre.
– Távol legyen tőlem, hogy megbotránkoztassak valakit a hölgyek és
urak közül! – fordult az ellenséges és tanácstalan társasághoz, amely még
a halk társalgás látszatához sem folyamodott megdöbbenésében.
– Azt a három hölgyet, akiről beszéltem – folytatta Hyacinthus
zavartalanul – csak a látszat mutatja három ismert személynek. Valójában
csak a mi felséges urunk három változata, három jelmeze… Igen, igen!
Mindjárt megértik, mire gondolok. A mi kegyes és csak Istennek alávetett
királyunk egyetlen hatalmas szellemhez hasonló, amely betölti nemcsak
egész országát, hanem külön-külön minden alattvalóját, hódolóját,
kedvesét, barátját is. Minden ember szemén át önmagát szemléli.
Mindenki agyában önmagát gondolja, s mi, vak férgek, akármit állítunk,
Ő nemcsak a vesénkbe lát, de bennünk van, kiszorítja szellemünket;
különben hogyan volna lehetséges, hogy helyettünk beszél,
dicséretünket, hűségünket, szerelmünket megcáfolja, és kimondja azt,
amit ő gondol, érez és lát a mi testünkkel, szemünkkel és lelkünkkel.
Azok a dámák szerették és kívánták a királyt, de a mi felséges urunk
kedvesei szemén át nézve nem szerette és nem kívánta önmagát, mert a
királynak csak egyetlen ellensége, gyilkos gúnyolója, engesztelhetetlen
vetélytársa, hűtlen szerelmese és áruló barátja van: önmaga. Azt pedig
igazán hiába is tagadnám, hogy nemcsak szellemi, de anyagi jólétem
fényes éltető napkorongja a mi hatalmas, bölcs és jóságos uralkodónk,
Isten tartsa meg őt egy örök életen át mindnyájunk üdvére! – fejezte be
meghökkentő tirádáját kenetteljesen.
Munkánk lassú, alapos és költséges volt, de nem kellett félnünk, hogy
bajunk támadhat miatta. A király bőkezűen fedezett mindent. Mi lettünk
életének középpontja. Homunculus mindig odavetett neki egy-egy
játékszert, csillapító koncot, amellyel áthidalhatta a természetes
folyamatok hosszadalmasságát másoló kísérleteink őrlő várakozását.
Hálóterme, dolgozószobája tele volt aggatva különféle színű festett
táblákkal, amelyekről nagy, erőszakos betűkkel szuggesztív mondatok
kiabáltak:

„Ne kívülről nézz önmagadra,

hanem belülről nézz kifelé!”

„Az emberek véleménye értéktelen!”

„Aki mindenki fölé akar emelkedni,

az egyedül van, és csak önmagához hű.
Mindenkit felhasznál,
de senkiben sem bízik!”

Ilyen és ehhez hasonló varázsigékkel támasztgatta alá és drótozta össze

széteső lényét. Órákat töltött előttük összeráncolt homlokkal, szorosra
zárt szájjal, kezével karosszéke támláját markolva; s oly kimerült volt
utána, mintha követ tört volna. Sokszor elaludt a táblák előtt, és álmokat
látott, amelyeket nekem kellett megfejtenem. Folyton üldözték ezekben
az álmokban; kapuboltozatokba lapult, végtelen csigalépcsőn futott
felfelé, kormos, sötét kandallók belsejébe kapaszkodott, míg alatta tüzet
gyújtottak. Egyetlen kellemes, visszatérő álma volt a bölcső, amelyben
tehetetlen és ernyedten szunnyadó kisgyermekként feküdt. Sötét ruhás,
tejszagú, dúskeblű asszony ringatta; időnként föléje hajolt, és lerugdosott
takaróját felhúzta az álláig.
Csak a sorsirányító, titokzatos erők tudták, miért tették királlyá ezt a
szegény, gyönge, középszerű embert. Feladatai túlhaladták képességeit.
Míg Homunculus és én fel nem bukkantunk környezetében,
leírhatatlanul szenvedett meghasonlottságában. Egyenes úton volt a
megzavarodás és az öngyilkosság felé. Mi levezettük feszültségét,
narkotizáltuk, bizonyos mértékig visszaadtuk önbizalmát, és
hozzájuttattuk a szellemi fensőbbség elégtételének balzsamához.
A boldogságot nőkben, barátokban, rokonokban, gyermekekben
sohasem ízlelte meg. Mindig saját alacsonyrendűségi érzetének
gátlásaival küzdött. Egyedül mi tudtuk percekre, órákra, sőt hetekre is
boldoggá tenni egy-egy rábízott, különleges gyakorlattal, tanulmánnyal
vagy kézműves munkával, amelyet „csak ő” tudott elvégezni, senki más
a világon. S mialatt e tennivalókkal pepecselt, megfeledkezett csupa seb
önmagáról; s alámerült a gyógyító, felszabadító személytelenség
nirvánájába.
Homunculus úgy látta jónak, hogy elég messze a palotától rendezzük
be munkahelyünket egy négy méter magas, fekvő ember szélességű fallal
körülvett, eléggé sivár, kényelmetlen házban. Földszintjét és pincéjét
azonban minden eddiginél tökéletesebben felszerelhettük a király
jóvoltából, aki hatalmas összeget és számtalan munkást bocsátott
rendelkezésünkre. Tapasztalataink alapján az első években lehetőleg nem
mutatkoztam a palotában, csak a király különleges kívánságára, vagy ha
beteg volt. El akartam bújni a kémlelő, gyanúsító, irigy és gyűlölködő
szemek elől. Később ez már sehogy sem sikerült, mert a király nem
tudott meglenni nélkülem, s akaratom ellenére egyre jobban belevont
mindennapi ügyeibe.

Ott-tartózkodásom első három évében kellemes és zárkózott életet éltem

Homunculusszal a palotától és a várostól távol eső kis erődünkben.
Egyedül a királynak volt szabad bejárása hozzánk. Rendszerint alkonyat
felé jött át kocsiján, és kíséretét, minden könyörgés és tiltakozás ellenére,
házon kívül táboroztatta. Saját személyzetéből engedett át szolgálatomra
egy öreg házaspárt, akik közönyös, alvajáró ábrázattal végezték
dolgukat, s annyira sem voltak kíváncsi természetűek, mint a kövek az
udvaron.
Az emelet tátongóan nagy, magas és hideg szobáit rendezték be
nekem lakásul: királyi bútor-, szőnyeg-, ezüst- és képállományból, de ez
a súlyos, sötét tónusú pompa semmit sem enyhített a lakás komorságán.
A kandalló maga is kisebbfajta terem volt. Hiába égett benne hatalmas
farakás eleven, magasra nyúló lánggal, a szél kihúzta a meleget a mohó,
tág torkú kéményen át. Ablakaimból – melyeket a királyi kegy
méregdrága, kovácsoltvas keretes ólomüveggel csináltatott meg –
elhanyagolt parkra láttam. Két öreg szolgám nem értett a
kertészkedéshez, én meg nem akartam más, kíváncsi szemeket a műhely
körül. Sötét olajzölden burjánzott a fű a nedves talajon, és gumós testű,
ráncos, vén fák hajlottak össze a gazzal benőtt ösvények mellett. Akkor
kezdtem meglátni az analógiát a dermedt ábrák és az asztrálvilág mozgó,
áramló erővonalai között. Rádöbbentem, mennyire jelen vannak ezek a
hieroglifák fizikai életünkben is, csak nem tudjuk elolvasni értelmüket.
A fák ágazatában, hajló törzsében ugyanazokat az indulatokat,
szenvedélyeket, néma, könyörgő feljajdulásokat láttam s hallottam belül,
mint tomboló asztrálkörnyezetem vonaglásában, csakhogy amazok itt a
földön titokzatosan megmeredtek; elátkozottan álltak a fizikai lét sűrű
lenyűgözöttségében, az idő és tér varázslatának fogságában, hogy majd
idejük lejárta után tovább folytassák vad örvénylésüket. Azóta vált
hangossá előttem a fizikai sík néma természete is; s azóta értem a fákat.
Vannak köztük fiatal, izmos lázadók, vannak szertelenül örvendezők,
amelyek ódát kiáltanak a nap felé egyetlen, hosszú ujjongásban. Vannak
gyönge, önérzet nélkül való, tétova fák s koldusok, amelyek megtörten
nyújtják ágtenyerüket fényalamizsnáért. Vannak sunyi gáncsvetők,
csavaros, buktató intrikusok; kényurak, amelyek más testén keresztül
terjeszkednek, makacs, gőgös puritánok és szelíd, anyásan gyámkodók.
Vannak remeték, amelyek lehánytak magukról minden díszt; görcsösen,
száradtan vezekelnek. Vannak szerelmes, játékos, költői fák, és vannak
békésen tündöklő bölcsek, amelyek mindent értenek, és mindig
mosolyognak. Vannak terebélyes, dús gyümölcsű polgárasszonyok,
nehézkes idomú, tagbaszakadt parasztok és borús, magányos, filozofáló
férfizsenik. De érteni a virágok millió arcának sokszínű kifejezéseit is.
A vizeket, szakadékokat, a komor, gyűlölködő, szerencsétlen, ezerélű
köveket, amelyek az útszélen hevernek, és az okkult ábrákra hasadó
kristályok kinyilatkoztatásait. Látom vonalaikat, és vonalaikon át
beszélnek hozzám. Elmondják lényegüket, természetüket, állapotukat,
szenvedéseiket, ahogy ma egy grafológusnak szemébe kiáltják titkaikat
az írás néma vonalai.

A pompásan felszerelt műhely megint csak sorozatos kudarcok

színhelyévé vált. Homunculus évezredeken át esszenciává sűrített,
makacs rögeszméje kellett hozzá, hogy életben tartsa az én kitartásomat.
De nem is a kitartásommal volt baj. Kezdett eláradni és felerősödni
bennem a sejtelem, hogy Homunculus zsákutcában vesztegel. Ezen az
úton sohasem érhetünk el semmit. Indokaim, érveim nem voltak
hatalmas, legyőzhetetlenül okos szövetségesem ellen. Mert én csak
„sejtettem” logikán, érvelésen túl. „Éreztem” – ma intuíciónak nevezném
–, tehát csupa olyan dologra hivatkozhattam volna, amelyeket
Homunculus egész száradt, következetes lényével elszántan tagadott.
Tovább dolgoztam utasításai szerint. Pontosan véghezvittem mindent,
egyre fogyó meggyőződéssel és erősödő bizonyossággal: hiábavaló
munkát végzek, az időt fecsérelem, és a király pénzét füstté változtatom,
amely a kéményeken át elszáll. Testem is kezdett fellázadni lakásom
nyirkos, embertelen hidege ellen. Megfáztam. Légcsőhurut és reuma
kínzott. Ötvennégy éves elmúltam. A király sem volt már fiatal.
Rendíthetetlen kitartása meghatott. Barátsága már nem függött az
aranytól, amelyet sehogy sem tudtam létrehozni. Szüksége volt rám,
bízott bennem és hálás volt viszonylagos gyógyulásáért. Tudta, hogy ezt
jórészt Homunculusnak köszönheti, de tőle csak félt; engem szeretett.
Baráti érzéseit őszinte szívvel viszonoztam. Sajnáltam tragikus
elhagyatottságában.
Betegeskedésem megijesztette a királyt. Gyámoltalanul kérlelt,
vigyázzak magamra. Szánalmasan kedves szemhunyorítással tudtomra
adta, ő akar előbb meghalni. Nem mozdult ágyam mellől, és mikor
jéghideg lábbal, kipirosodott orral tüsszögni kezdett a kandallótűz
lobogó fényében, tréfásan menekülésre intettem, nehogy sorsomra jusson
ebben az elátkozott jégkamrában. Akkor kapott észbe. Vádolta magát,
hogy ő az oka betegségemnek, és haladéktalanul intézkedni kezdett.
Híres és hírhedt eset volt. 1670-ben történt. Homunculus csak úgy
egyezett bele elköltözésünkbe, ha a műhely érintetlen és ugyanaz marad.
A király tehát a szó szoros értelmében az egész házat felemeltette
gépezetekkel, és új felállítási helyére vitette közel a palotához, amelyben
kényelmes, jól fűthető lakrészt foglaltam el. Ezeket a szobákat folyosó
kötötte össze a laboratóriummal. Az átszállítás egy csomó építőmestert,
tömérdek munkást foglalkoztatott. Előkészülete hónapokig tartott, és egy
egész vagyont emésztett fel. Elképzelhető, hogyan vélekedett róla Dánia
ellenséges, gyanakvó nemessége, puritán polgársága és megrendült
papsága. Európa fejedelmi udvaraiban is sokat derültek az ügyön, s a
nép között gúnyversek születtek róla. Én akkor már gyűlöltem az egész
komédiát. Szégyelltem magamat a király helyett, és legszívesebben
megszöktem volna, de nem akartam cserbenhagyni azt az embert, aki –
noha a nevetségességtől rettegett legjobban a világon – még ennek a
kockázatát is vállalta, csak hogy mindent kedvünkre tegyen.
A néhány év, amelyet még a kedves és szerencsétlen ember mellett
töltöttem, szánalom sugallta szolgálat volt. Szereplésem Koppenhágában
a király utolsó lélegzetvételével véget ért. Alkonyattájt indultam útnak,
mint akkor, Milánóból; s megint szöknöm kellett. Az idő a visszatérő
dolgok mágiájával az októberi szeles, nyirkos napot idézte fel, mikor
elhagytam szülővárosomat. Lassú eső szemezett; s ott északon
mérhetetlen, idegölő rosszkedv, reménytelenség árad az esős, őszi
napokból. Néhány órával előbb még a király erőtlen, sovány keze
kaparászott karomon, és lázas, nedvességben úszó szeme kegyelemért
esdeklett nekem a szobát fojtóan megtöltő, halálára leső családtagjaitól és
udvari méltóságoktól:
– Ne… ne bántsátok… Nekem ő… mindent… mindennél többet…
Nem akarom… megtiltom, hogy… parancsolom… – zihálta.
Szegény. Mikor egészséges volt, akkor sem vették komolyan.
Rokonsága és az összehívott előkelőségek hűvös kíváncsisággal
figyelték haláltusáját; eltorzult, verejtékező arcát. Latolgatva hallgatták
lélegzésének küszködő, szörcsögő zaját, hogy vajon közel van-e a perc,
mikor az orvos kimondja az e helyen és ilyenkor kötelező szöveget.
A királyt nem szánta és nem szerette senki. Fölösleges volt már.
Átnéztek rajta az új hatalom felé. Tele volt a szoba emberekkel, és ő
tudta, hogy egyedül van velem. Elfordult a konok, könyörtelen, bezárult
arcoktól hozzám, aki sajnáltam, értettem és szerettem. Hangja már alig
suttogott. Erőtlen szájáról olvastam le a nehezen kiformált szöveget:
– Menj… menekülj… én már nem tudlak megvédeni… siess…
Tágra nyílt szemébe félelmetes, idegen kifejezés mélyült; így tartotta
fogva az én pillantásomat egészen közelről. Legbelülre, szakadékos,
ijesztő pokolba figyelt bennem tiszta, látó tekintettel, amelyben már nem
volt semmi emberi. Éles, magas hangon szólalt meg utoljára:
– Hagyd el őt! Hagyd el őt!… Tudd meg a nevét! Az igazit!… Isten
irgalmazzon neked!

Ezt a mondatot és ezt a képet vittem magammal az esőtől csúszós,

sötétedő utcán.
A két alázatos öreg szolga tette meg halott urának az utolsó
szolgálatot megmentésemmel. A palota főkapujánál, számtalan
oldalkijáratánál és a laboratórium ajtajánál már vártak rám azok, akik a
halottasszobát mégsem találták megfelelő színhelynek elfogatásomhoz.
Tudtam ezt, és közönyös voltam iránta. A király halála és búcsúszavai
fölött való megrendülésem elnyomott bennem minden érdeklődést
további sorsom iránt. Idős és fáradt voltam. Egész életemet hiábavaló
erőfeszítésekkel pazaroltam el, célomhoz nem jutottam közelebb, sőt,
távolabb voltam tőle, mint valaha. Francesco Borri testét elnyűttnek
éreztem új nekiinduláshoz. Most már tudtam azt is, hogy
Homunculusszal való szövetségem félelmetes tehertétel rajtam. Vele
együtt nem tudok továbbjutni. A király szavai róla szóltak. Biztos voltam
benne. De hogyan hagyhatnám el őt, ha ő nem akarja? Szüksége van rám.
Eszközévé formált. A híd kiépült közöttünk. A szolgája, megszállottja,
foglya vagyok.
„Tudd meg a nevét! Az igazit!” – újra és újra visszatértem a haldokló
utolsó szavaihoz, amelyekből a küszöbön átlépők mindentudásának
villámfénye csapott ki…
 Lépteim idegenül, árulón kongtak utánam a palota visszhangos
folyosóján és széles, árnyékoktól csíkozott lépcsőzetén.
… A kapuban nagyképű fontoskodók várnak rám, hogy börtönbe
vessenek – gondoltam. – Mindegy. Súlyosabb börtön az, amely belül
szorít, ha szabadon járok is…
„Tudd meg a nevét! Az igazit!”
De hiszen tudom a nevét. Mi lehetne más, mint...
Az oszlopsor legelső oszlopától görnyedt, sovány alak vált el és intett.
Követtem. Utunk levezetett a palota alvilágába. A börtönfolyosón
haladtunk át, ott, ahová másképpen akartak lehurcolni ellenségeim.
A penészes levegő, a surrogó nesz a csepegő kövek repedései között,
amelyet elfutó patkányok okoztak, egy másik börtönt idézett
emlékezetembe...
Mikor közel a város végéhez szabad levegőre bukkantam a város alatt
kanyargó, föld alatti folyosóból, egy pillanatra megörültem az esőnek is,
amely arcomba vert.
 „A ház, amelynek nincsen kapuja”

Törökországba akartam jutni – megint csak Homunculus irányítására.

Pénzem volt elég; magammal tudtam menteni egy nagyobb összeget a
király ajándékából. Közben azonban bosszantó kaland ért, amely
megváltoztatta útirányomat. A Nádasdy-Frangepán-összeesküvés
gyanúhulláma ért el Bécs határában. Mindenki gyanús volt akkoriban,
különösen egy „idegen átutazó” – hiszen annyian beleszédültek ebbe a
tragikus ügybe: hívők, lángoló hazafiak, fantaszták és kalandéhes
rajongók. Hírvivő kémet sejtettek bennem, és fegyveres kísérettel Bécsbe
vittek. A motozás, vallatás fanyar bocsánatkéréssel ért véget, sőt,
Homunculus újra mesterfogást csinált. Felhívta figyelmemet Sinzendorf
gróf pénzügyminiszterre, aki titkos hívője volt az alkímiának. Sikerült
nála kihallgatást nyernem, melynek eredményeképpen szolgálatába
fogadott.
Ezzel az új helyzettel Homunculus elégedett volt, én azonban nem.
Irtóztam a műhely berendezésétől, a meddő kísérletek újrakezdésétől,
amelyekhez egy pénzsóvár nagyúr és egy rögeszmés fantom
asszisztálnak. Elegem volt! Türelmetlenség, csüggedt kétségbeesés fogott
el. Hogyan szabaduljak ki ebből a csapdából? Homunculustól a halál sem
válthat meg. Más módot kell találnom a menekülésre.
Homunculus éberen figyelt rám. Látta, mi megy végbe bennem, de
lázongásommal, hitetlenségemmel nem sokat törődött. Nyugodt volt
fölöttem gyakorolt hatalmát illetően.
Munkámat nehézkesen, kedvetlenül végeztem, s mikor sürgetett,
ellenkeztem. Megfenyegetett.
– Mi lesz, ha abbahagyom az egészet?! – törtem ki elkeseredetten.
– Átkerülsz ide, ahol én vagyok – sugározta belém. – Az én erőm
nagyobb, mint az asztrálcsürhéé körülötted. Az én kreatúrám vagy.
Az intellektusod, fogalmaid az én teremtésem. Az enyém. A horog
mélyen akadt beléd. A kötés fennáll, és ha a test lemállik rólad,
megrántom a horgászzsinórt. Fogoly leszel te is, velem együtt… örökre.
Megértettem egész nyomorúságomat.
Homunculus e közlése után visszahúzódott, magamra hagyott
lesújtottságomban, hogy engedelmességem megérjen. Akarta, hogy teljes
mélységben átértsem: nincs visszaút. Ellöktem magamat a parttól, s vagy
átúszom, vagy beleveszek a misztériumok sötét folyamába.

E megzavarodott, csüggedt, boldogtalan lelkiállapotban ért az a változás,

amely megint kívülről nyúlt bele sorsomba, s keresztülhúzta
Homunculus pontos számítását; mint ahogy mindig ez a megtagadott,
láthatatlan, gondolatláncba nem fonható tényező volt az, amely
elgáncsolta érvekkel meg nem cáfolható zsenialitását.

Róma már régóta figyelte működésemet, de mind ez ideig nem kerültem

hatósugarába. Bécsben végre utolértek.
Sinzendorf gróf közel egy évig harcolt értem, de végül is a pápai
nuncius közbelépésére kiadtak a pápának.
Az utat Rómába erős fegyveres kísérettel tettem meg. Nem vártam
semmi jót, de nem féltem. Törődött öregember voltam már, és
mérhetetlenül szerencsétlen. A bebörtönzés, kínzás, kivégeztetés
fenyegetése eltörpült Homunculus rám súlyosodó árnyéka mellett.
Az Angyalvárba zártak. Egyelőre nem hallgattak ki. Hallomásból
ismerve a szokásokat, hozzákészültem a hosszú, egyhangú fogsághoz.
Kényszerű tétlenségem kedvemre való volt; bár a sötét cella magánya
újra egészen közel engedte hozzám a másik világot. Napokat, heteket
töltöttem így egy lidércnyomásos álom nyomasztó örvénylésében,
eltorzult arcok, fenyegető ábrák, apokaliptikus szörnyek, féktelen
indulattestek között. Menekülési vágyam Homunculustól lassanként
kilazította a gátakat, amelyeket szövetségesemmel együtt ellenük
emeltem; de beözönlő szennyes tömegük eltorlaszolta a hidat is
Homunculus és köztem. Csak néha, pillanatokra tört át sötét alakja a
piszkos asztráltajtékon. Szólított, parancsolt, én azonban vonakodtam
elvégezni a gyakorlatokat, amelyek kapcsolatunkat újra
megszilárdíthatták volna. Akkor ő kezdett el közeledni hozzám erőit
megfeszítve, s én éreztem, mint nyomul felém dermesztő lénye
lecsöndesítve, széttépve, messzire taszítva a körülöttem örvénylő, forró
érzelmiséghurkot.
Megadtam magamat. Jó. Folytassuk a kísérleteket. De hol?
Szabadságomtól megfosztottak, s ha perem eldől, talán életemet is
elveszik.
E tekintetben megnyugtatott. S nemsokára észlelhettem: nem maradt
tétlen.
Egyik éjszaka látogatót kaptam. Amint fekete csuklyáját hátravetette,
láttam, hogy előkelő főpap. Nevének hangzása nem volt ismeretlen
előttem. A pápai udvar legügyesebb diplomatájának tartották. Egyike
volt az óvatosan kíváncsi elméknek. Minden irányba tapogatózva,
mindenütt fedezte magát. Szónoklatai elkápráztatták az embereket,
jóllehet utólag rá kellett jönniük, csillogó szódíszek pompája alatt a
semmit közölte velük. Soha senkihez sem kötötte le magát egészen, de a
végletekig alkalmazkodott. Síkos, hajlékony angolna módjára kígyózott a
kiszögellő, sűrű, önmagukban meghatározott dolgok között a politikai
áramlatok veszélyes, mély vizében.
Ez az okos, hidegen önző és alapjában értéktelen ember lett új
pártfogóm; amint titkos gondolataiból lecsapoltam, nem is annyira saját,
mint inkább egy nála sokkal magasabban álló személy érdeklődése
alapján. Nem lett volna lehetséges különben, hogy annyi enyhítést
élvezzek a hírhedt börtönben. Kényelmes ágyat, bőséges kosztot kaptam,
szabadon mozoghattam, és laboratóriumot bocsátottak rendelkezésemre;
alapos ismeretek alapján, fényűzően berendezett, komoly alkimista
műhelyt.
Elindult a szokásos folyamat, amely az utóbbi években egyre
fokozódó közönnyel töltött el. Gépiesen elvégeztem a Homunculus által
rám rótt feladatokat. Más és más variációkban összeállítottam az
anyagot, tápláltam a tüzet az anyaméh fikciója alatt, s előre tudtam,
ebben a méhben ezúttal sem történt fogantatás.
Megváltásom Homunculustól mégis az általa választott pártfogón és
az új műhelyen át jutott el hozzám. Csendesen, alig észrevehetően
közelített meg; mint ahogy a hatalmas dolgok mindig apró, porszemnyi
rezzenésekből emelkednek mindent elborító hullámözönné.

Famulusomnak – aki a fát, szenet hordta, edényeket öblítette, sepert és a

lámpákat kezelte – volt egy tizenhárom éves kislánya. Az emberek
általában nem tartották épelméjűnek a beteges gyermeket, de a sánta
Alessandrónak a szeme fénye volt. A kislány anyja belehalt a szülésbe.
Sokszor megtörtént, hogy kísérleteim a kora alkonyati óráktól késő
éjszakáig is elhúzódtak, s Alessandrónak a közelben kellett maradnia,
hátha szükségem lesz valamire. Ilyenkor a kis Marietta hozta fel a
vacsoráját. Csendesen surrant be, mint egy kisegér. Eleinte nem is tudtam
róla, mert Alessandro a kísérletek alatt nem tartózkodhatott a
műhelyben; a raktárban várta utasításaimat. Egyik este – jóval tíz óra
után lehetett – Marietta bejött hozzám a műhelybe. Először azt hittem,
kíváncsiság vonzotta be. Piros, démonikus tűzfény rángatózott a falakon.
Én a borszeszégőn a tizenkétszer átmosott homokról vizet párologtattam.
Nem vettem rögtön észre, hogy belépett. Némán, tágra nyílt szemmel állt
az ajtóban, és figyelte munkámat. Alessandro elaludt bő vacsorája után,
az ajtót meg nyitva felejtettem; így történhetett, hogy a kislány bejutott a
tiltott helyiségbe. Vékony, szelíd, éneklő hangja rezzentett fel
elmerültségemből:
– Ugye, ez a pokol, messer Burrhus?
Haja két sötét varkocsban vállára omlott. Hosszú, kék ruhájának
derekára simuló felső része leleplezte fejletlen, törpe testének ijesztő
soványságát. Arca beesett és öreges volt; szeme különösen nagy, kék és
megszállottan fénylő. Két sárgás kezét mellén összekulcsolta, úgy várta
válaszomat. A meglepetés elnémított. Volt valami a leányka külsejében,
ami megijesztett és meghatott. Félretettem a tégelyt, és ráirányítottam a
borszeszégő fényét
– Hát te ki vagy… Hogy kerülsz ide?!
– Én vagyok a Marietta… Alessandro Combatti Mariettája, ő a te
szolgád.
– Óh… Alessandro kislánya vagy?
– Igen. Én hordom a vacsoráját. Már régen be akartam jönni ide, mert
beszélnem kell veled, de apám, ha ébren van, nem engedi. Most elaludt.
Közelebb léptem hozzá, leültem, és magam elé vontam őt, hogy a
lámpafény továbbra is bevilágítsa különleges arcát. Nem ellenkezett.
Mosolytalanul, fénylő, nyugtalanító szemmel állt két térdem között, és
felnézett rám.
Marietta...
Szíven ütött ez a név, mely anyám neve volt, s mint egy felszakadt seb,
vérezni kezdett bennem. Ez a kislány semmiben sem hasonlított hozzá,
csak a neve volt ugyanaz; mégis az ő emléke áradt lelkembe, bánatot,
reménytelen vágyakozást keltve tiszta alakja után.
– Igen... – mondtam halkan. – Eltaláltad, kis Marietta. Ez a pokol...
Miről akarsz beszélni velem?
– Itt nem lehet... Az egy üzenet. Most a legerősebb a hangok között,
mióta te itt vagy.
– Milyen hangok között?
– Amiket hallok – mondta komolyan, magától értetődően. – Egy
Madonna a lelkemre kötötte, hogy át kell adnom az üzenetet messer
Francesco Borrinak, akit most Burrhusnak neveznek. De nem a pokol
közelében, mert ott baj érhet téged és engem is egy ördögtől, aki nagyon
erős, és vigyáz, ki ne kerülhess a hatalmából...
Alessandro rémült, bocsánatért esdeklő arca bukkant fel az
ajtónyílásban. Elrántotta mellőlem a kislányt:
– Marietta, Marietta! Nem megtiltottam neked?!… Bocsásson meg,
Messer!… A Szent Szűzre esküszöm, nem fog előfordulni többé…
Szegény Mariettám eszelős… Nem tudja, mit beszél…
– Minden rendben van, Alessandro… ne óbégass annyit! Nem is
tudtam, hogy ilyen okos kislányod van. Nagyon jól megértjük egymást...
Eredj csak ki, és aludj tovább – mondtam tréfálkozó hangon, de belül
remegtem a türelmetlenségtől és aggodalomtól, hátha valami vagy Valaki
megakadályozza, hogy ez az üzenet, amelynek fontossága egész
valómban megrázott, eljusson hozzám. Anyám távoli suttogását
hallottam benne; anyámét, aki nem tudott közvetlenül hozzám férni –
mint ahogy az illanó, hófehér pára sem tud a sűrű, vastag földréteg alá
hatolni –, mégis segíteni akar... menteni a pokol kénbűzös, rettentő
szakadékából, amelybe belezuhantam. A kis Marietta gyönge, áttetsző,
tiszta teste kellett eszközül, hogy szólhasson hozzám... Mennyi szívós
kitartás, milyen égő, áldozatos szeretet kellett hozzá, hogy megtalálja és
kiharcolja az utat idáig...
Alessandro elkotródott, és én kézen fogtam a kislányt:
– Menjünk ki innen, Marietta... most rögtön el kell mondanod az
üzenetet, különben sohasem mondhatod el többé.
A lámpa fénye elsárgult, s a kemencék sugárzó tüze ellenére
dermesztővé hűlt a műhely levegője. Már láttam a sarok felé elnyúló
sugarat; egész testemben és lelkemben éreztem a szörnyeteg erőszakos
közelnyomulását. Marietta vékony keze is megremegett a tenyeremben.
Felrántottam az udvarba vezető ajtót...
Kis, kör alakú, kövezett udvar volt, közepén játszadozó gyermekeket
ábrázoló kőkúttal. Világos, tiszta éjszaka fogadott kint. Árnyékunkat az
éles holdfény lábunk elé vetette. Éreztem, hogy Marietta reszket.
Gyöngéden felemeltem súlytalan testét, hogy ajka fülem magasságáig
érjen:
– Mondd el… ne félj, drágám… A Madonna vigyáz rád…
… És Marietta fülembe súgta anyám üzenetét…

A kislányt Alessandróval együtt hazabocsátottam, és visszatértem a

műhelybe. Anyám síron átzengő, szelíd hangja zúgott bennem fénnyel,
imádsággal telítve; varázslatba vont, erőt adott hozzá, hogy bemenjek a
vörös és fekete árnyakkal zsúfolt, néma helyiségbe, amelyben
Homunculus dermesztő, halálos dühbe merevült szörnyalakja várakozott
a leszámolásra. A levegő tapadóan sűrű, nyirkos volt ellenséges
jelenlététől. Éles karmokkal nyúlt felém a rémület, amelynek szele, ha
nehéz álmokban, szorongásos, beteg sejtelmekben megérinti a halandó
embert, összeroppan tőle.
Homunculus koncentrálta minden hatalmát és erejét, hogy maga alá
gyűrjön, összezúzzon sötét tudásának pörölyével.
 A kemencék villódzó tüze megsötétedett, összeszűkült, és fekete, kén-
szagú füstöt okádott. Az éjszaka langyos volt odakint, de a fűtött
műhelyben kriptaillatú fagy eredt valahonnan egy hullahideg
központból; áradt egyre jegesebben, mint a síkos hüllőtest, spirál alakban
körülkígyózott, arcomra tapadt, ruhám alá bújt, áttört a bőrömön, és
csontjaimat ostromolta. Úgy éreztem, jéggé kell dermednem, mert ez a
bénító hideg egyre mélyebbre nyomult bennem, kioltja a lángot, amelyet
anyám üzenete gyújtott; s ha ez a csillogó hőpont kihuny lelkemben,
teljesen elborít a pánik. Tudtam, ellene kell feszülnöm minden hitemmel
és emlékezetemmel…
Az asztalra támaszkodva előrehajoltam. Sarok felé nyúlt végtelen
fénysáv vonalán ömlött végig a hangom élesen, idegen eréllyel, falakról
visszacsengve:
– Ismerlek! Nem árthatsz nekem, mert nem félek tőled!
Orkán furcsa, vijjogó vészhangja sírt fel a teremben. A borszeszégő
kristálygömbje nagy roppanással megrepedt, és a cserepek vad zajjal a
kőre hulltak. A polcokon meginogtak, koccanva összeütődtek a tégelyek,
ide-oda topogtak egy ideig, mintha el akartak volna futni helyükről.
Egyik kemencéből fülledt dobbanással koromtömeg robbant ki. Kezem,
arcom, ruhám fekete lett, szemem elhomályosult, számban a korom
pépes, undorító ízét éreztem, testi állapotom hajszolt, elcsigázott,
nyomorúságos volt, de mint a halálveszélybe került állat,
szembefordultam támadómmal, és süketen, vakon kitörtem:
– Tudom a nevedet! Te vagy a ház, amelynek nincsen kapuja! Semmi dolgom
veled többé! A kötést elvágtam, a vonzást megszüntettem. Eredj tőlem, Leviatán,
tűnj el örökre, akarom!
Vad erővel, s olyan hangosan kiáltottam ezt előregörbült testtel,
görcsös kézzel az asztalba kapaszkodva, hogy utána zsibbadt gyengeség
fogott el. Verejtékezni kezdtem. Térdem megcsuklott, s reszkető testtel
leereszkedtem az asztal mellé, a földre.
Tagjaim boszorkánytánca csak lassan csillapult. Idegzetemen újra és
újra átömlött a borzalom. Nem tudom, meddig tarthatott ez a zúzott
önkívület. Mikor reszketésem alábbhagyott, s szemem kikönnyezte a
kormot, furcsa változást észleltem a műhelyben. Bőrömet langyos, szelíd
meleg simogatta. A borszeszégő meztelen lángja éles, fehér lobogással
égett; derűs, sietős zümmögéssel lobogott felfelé. A kemencék izzottak.
Az ablakon át a csillagporos éjszakából tücskök álmos altatódala
szárnyalt be, és akkor, egy rövid időre ott, koromtól szennyesen,
gyengeségtől és a kiállott megrázkódtatástól földre sújtva olyan örömöt
ízleltem, amelyet sohasem ismertem addig. Nevetni, kiáltozni szerettem
volna, és sírtam, dadogva imádkoztam. Térdeltem, majd
feltápászkodtam, összefüggéstelen szavakat motyogtam Istenről,
anyámról; hálálkodtam és fogadkoztam, körültántorogtam a teremben,
kihajoltam az ablakon, és megáldottam a tücsköket…
Szabad voltam. De mit jelent ez a szó? Talán a halálraítélt, akinek
utolsó pillanatban megkegyelmeznek, érzi halvány visszfényét annak,
amit én éreztem, mikor a misztikus kárpit lezuhant köztem és
Homunculus között. Egy kivégzés brutális ténye azonban teljesen
eltörpül a megfoghatatlan, végtelen és reménytelen nyomorúság mellett,
amelyet Homunculus megosztott sorsa jelentett volna, mert minden testi
halálból végül feltámadás, megváltás fakad.
Homunculus börtöne megint becsapódott, és ő magára maradt
terméketlen rögeszméjével újabb évezredekre. Annyira borzadtam tőle,
hogy akkor még nem tudtam szánni. Ma már tudom.

Az ilyen fukarul osztott pillanatok azok, amelyek beoltják a

legszerencsétlenebb lényt is kiapadhatatlan reménnyel, el nem mosható
emlékezéssel a teljes, boldog beérkezésre. Ezek az ízek nem múlnak el
soha. Mint kagylóba a porszem, beleágyazódnak a vér és hús belsejébe, a
legkeményebb kéreg alá, s kínban, könnyben igazgyönggyé érnek.
Mindegy, hány élet alatt. Mindegy, milyen nevek, emlékek, átmeneti
címkék alatt. Attól az időtől kezdve, hogy az átélés megtörtént,
megtörtént a fogantatás, s azontúl már minden test és minden körülmény
ennek a parányiságában hatalmas lényegnek a burkolata, őrzője,
fejlesztője: alkimista kemencéje.
Homunculusszal való szakításom után már nem sok időm maradt hátra.
A hírhedt Burrhus halálát siettette ez az utolsó, nagy megrázkódtatás.
Már arra sem volt erőm, hogy megtegyem napi sétámat a bástyán; a
várból nem mehettem ki. Egyébként figyelem és bőség vett körül.
Megkaptam, amit csak kívántam. Látogatókat is fogadhattam. Ezzel a
jogommal nem óhajtottam élni, bár személyem érdekessé, ismertté vált
hosszú, kalandos életem alatt, és ez sok kíváncsit vonzott körém.
Gyakran felkeresett pártfogóm is, aki munkám eredménye iránt
érdeklődött. Nem titkoltam előtte kudarcomat. Sem kedvem, sem
meggyőződésem nem volt már a hazudozáshoz. Szemrehányásokat tett,
elégedetlenkedett, s alighanem rosszul végeztem volna hamarosan, ha
nem sikerül egy jó eredménnyel alkalmazott főzettel és étrenddel a nála
hatalmasabb urat bélbajából kigyógyítanom, így nem háborgattak, s nagy
örömömre, lassanként megfeledkeztek rólam. Csak Alessandro és
Marietta tartottak ki mellettem hűségesen. Mikor ágynak estem, volt
famulusom gondozott, s Marietta kedves, furcsa jelenléte törte át néhány
órára az újra szorosan körém zárult boszorkánykört.
Marietta megható módon ragaszkodott hozzám. Én is nagyon
megszerettem, és örültem látogatásainak, bár soha többé nem hallotta
anyám hangját. Ez a húr megnémult a gazdag hangáradatban, amely
szüntelenül körülzúgta. Marietta nem látott, csak hallott. Átutazó,
tanácstalan lelkek, tűnődve a hús világa felé kérdezők vagy veszélyt látó,
tehetetlen segíteni vágyók kiáltottak át különös hallóterén; messziről és
közelről fülébe súgtak, kértek, üzentek, sírtak, jajgattak, azután fülledt
torlódásban elsodorták egymást. Hangjuk távolodott, elhalkult, ahogy
továbbrohantak sorsuk kiszabott pályáján, és helyet adtak az újonnan
jötteknek.
Milyen reménytelen dolog volt a hús alvajárói közötti egy ilyen kis
nyitott ablakocska a másik világ vastag kőfalán! Senki se állt meg, hogy
átnézzen rajta. Mereven, elfordított fejjel mentek el mellette; süketen és
vakon, míg az ablakon túl zokogó, kérő és figyelmeztető hangok
kiáltoztak utánuk elköltözött kedveseik lelkéből.
Mariettát mindenki eszelősnek tartotta, csak a vele élő Alessandro
sejtette, hogy kiválasztott, de nem mert beszélni róla senkinek. Félt, hogy
boszorkánysággal vádolnák meg, és perbe fognák. Inkább buzgón
terjesztette a kislánya jámbor őrültségéről szóló mesét, és amennyire
lehetett, elzárta a külvilágtól. Tőlem már nem tartott. Boldog volt, hogy
magányos, kigúnyolt gyermeke szerető pártfogót talált, aki megértette és
tisztelte különös képességét.

Szánandó, megdöbbentő, bizarr párbeszédeket hallgattam ki Marietta

száján keresztül. Előfordult, hogy furcsa, egzotikus nyelveket betűzött
nehezen, összeráncolt homlokkal a hangokra figyelve, amelyeket nem
értettem – majd saját környezetem indulatos, vad kiáltásait, vádjait és
sürgetését közvetítette nyugtalanná válva:
– Ezek rosszak és kínoznak téged, messer Burrhus… miért nem
kergeted el őket?
Keserűen ismertem be előtte, hogy tehetetlen vagyok ellenük, és
mohón sürgettem, próbáljon ebben is segíteni nekem. Hátha elfog egy
olyan hangot megint, amely útmutatást adhat. Kérésemre semmi válasz
nem érkezett. Honnan is érkezhetett volna? Kívülről? Amennyit
önmagamon kívül tudnom lehetett, már megtudtam Amadeus Bahrtól.
És én Marietta mellett még mindig abban reménykedtem, hátha készen
kaphatom, úgynevezett „kegyelemképpen” a transzmutáció titkát. Első
csalódásom ebben Homunculus volt, aki a fizikai síkon ostromolta meg a
problémát. Második – minden szeretetem és hálám mellett – Marietta,
bár ő csak hosszú sorát nyitotta meg a nagyszámú kísérletnek, amelyet
később a sejtelmek, megérzések, különös látások, próféciák,
misztifikációk fanatikus, megejtő, zavaros, veszélyes
asztrálbirodalmában végeztem.
Kétségtelenül Marietta volt az, aki beoltott egy új lehetőség izgalmas
reményével és kíváncsiságával. Ezt vittem magammal Giuseppe
Francesco Borri hosszú, küzdelmes, különös életéből, amely néhány heti
ágyban fekvés után befejeződött végre.
 Hetvenkilenc évet töltöttem a már alaposan elrongyolt testben.
Éreztem, mint válik rajtam egyre tompuló, jegesedő holttestté; megváltás
volt kiszabadulni belőle.
Pénzemet és a néhány ékszert, amellyel III. Frigyes megajándékozott,
Alessandróra és Mariettára hagytam. Tudom, keservesen megsirattak.
Félénk, kedves szigetlakók voltak ők, akik társtalanul, kirekesztve éltek a
tömegtengerben azért, mert nagyon különböztek a többi embertől.
Az ilyen megjelöltek, ha sorsuk összehozza őket, felismerik és
testvérként üdvözlik egymást.
Marietta és Alessandro egyképű testvérüket siratták meg bennem.

Mielőtt elszakadtam volna az Angyalvár kísérteties árnyékától, Marietta

kitárt lelkének kis jelzőfénye mellett időztem egy keveset. E nyugodt,
szelíd menedék körül a kétségbeesett testetlenek tülekedtek, akik át
akartak szólni – kiáltozni, könyörögni vagy átkozódni – a másik partra
szeretteiknek és ellenségeiknek.
Ez a fény azonban ma engem hívott, Marietta anyagtalan, gyönge
vágya megidézett: nevemen szólított. Nem azon, amelyet földi életemben
aggattak rám; egy olyan néven, amely egyedül az enyém minden lény
között. Nem tudom, honnan nyerte el a beavatást, de halálommal
birtokába került. Hatalmat nyert egyéniségem belső magja fölött, és
ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rám.
Nem akart sokáig feltartóztatni, csak egy rövid búcsúra, s azután
utamra engedett… Isten e titkokat csak olyanoknak szolgáltatja ki, akik
nem élnek vissza vele…
 MÁSODIK KÖNYV •
TÉGELY A TŰZBEN

Hogyan keringenek a mindenség végtelenségében, hogyan örvénylenek

és keresik egymást azok, akik a nagy Világlélekből ömlöttek elő!
Bolygóról bolygóra hullanak, és sírnak a mélységben az elveszített
otthon után.
Ezek a Te könnyeid, Dionüszosz…
Ó, Nagy Szellem! Ó, isteni szabadító! Emeld vissza lányaidat
fényöledbe!

(Orfikus fragmentum)
 Louis de la Tourzel

Új születésem a XVIII. század küszöbére esett. Mariettával való

találkozásom még szokatlanabb és bonyolultabb kapcsolódások felé
terelt. 1695-ben történt elhalálozásom óta öt esztendőnek kellett eltelnie,
míg életképes testet építhettem magamnak. Kísérletezéseimért az az
asszony kínlódott meg, aki később világra hozott, és néhány évig, míg
elméje teljesen el nem borult, nevelt. Háromszor vetélt el a szerencsétlen,
negyedszer a szülés sokkja közben elszakadt a gyermek kis, véres
testvára meg köztem a kapcsolat, és holtat szült; míg végre meg tudtam
maradni neki súlyos gondjára.
A félelem és ezer baljós előérzet betege volt ez a szegény, terhelt
idegzetű asszony. Minden pillanatát rabul ejtő babonák hálójában
vergődött, s végül mániákussá lett.
Poros, lassan hömpölygő életű francia mezővároskában laktunk, a
később, XVI. Lajos menekülésekor oly tragikusan híressé vált Varennes-
ban.
Nagyapámat, akit sohasem ismertem, David Pétionnak hívták. Egy
nemesembernek s egy városi hivatalnok lányának a törvénytelen fia volt,
amolyan kaszton kívüli, gyökértelen senki, ami akkor, a rendek szigorú
körülhatároltságának idején, teljes kirekesztettséget jelentett. Nem voltak
családi kapcsolatai és összeköttetései. Anyja falun neveltette Varennes
mellett, egy verejtékes életű parasztházban, ahol korán ráébredt zavaros
helyzetére. Éreznie kellett: a parasztok jövevénynek tartják, s az urak
nem fogadják be. Pétion ravasz, önző és találékony fickó volt. Rájött,
választania kell, különben sohasem lesz helye Franciaország ege alatt.
Falusi élete feltámasztotta benne ősi kapcsolatát a földdel. Szerette és
értette ezt a legnehezebb és legáldottabb mesterséget. Anyja időközben
előnyös házasságot kötött, s mikor fia elérte nagykorúságát, tekintélyes
összeget juttatott hozzá. Pétion választott: paraszt lesz. De arról sem
feledkezik meg, hogy apja személye bizonyos kiváltságokat jelent.
Például, ha törvényesíti őt, korlátlanul szerezhet földet. Könyörtelen,
szívós harcot kezdett törvényesítéséért a kényes helyzetű és
házasságában erős függésben lévő apja ellen. Fenyegette és zsarolta, míg
az bele nem egyezett kívánságába, azzal a kikötéssel, hogy a világ előtt
továbbra sem használja nevét és nemesi címét, mivel házasságból
származó törvényes fia éppen abban az időben jegyzett el egy királyi
hercegnőt. Pétion kötelezte magát erre. A név és rang nem érdekelte; csak
a föld. Kisebb birtokot vásárolt Varennes-ban. Kitűnően gazdálkodott, s
vagyona szépen gyarapodni kezdett, bár nem mindig az etika törvényei
szerint. Emberkerülő különc volt, és kapzsi a végletekig. Amint
kiszimatolta, hogy valamelyik adósságok között fuldokló nemes házánál
felborult az anyagi egyensúly, rögtön rátette kezét minden tulajdonára, s
alapos hasznot húzott megszorultságából. Így jutott fűrészmalmának és
fajtehenészetének birtokába is. Okosan kihasználta helyzetének azt az
előnyét, hogy mint nemesember fia, mentesült a különféle közterhek alól,
míg a parasztság, amelynek gyűlölettől égő tömegében már erjedt a
forradalom, százával hagyta el a falukat, házakat, földeket, hogy
törvényen kívül tengesse tovább szánandó életét mint orvvadász,
sócsempész vagy koldus. A harmadik rend menthetetlenül pusztult az
egyedül viselt járom, az állami és hűbéri terhek alatt – de David Pétion
gyarapodott.
Kétszer nősült. Anyám a második feleségétől született, satnya, beteges,
képzelődő gyermek volt. Apja egyáltalában nem törődött vele. Érdekből
nősült másodszor, felesége dús hozományt hozott a házhoz, s olyan is
volt, mint akire sokat ráfizetnek, hogy elvigyék: idős, csúnya és
hisztérikusan sértődött.
Mikor anyám, Sophie Pétion tizennyolc éves lett, akkor érkezett
Varennes-ba Louis de la Tourzel egyenesen Párizsból, és rokonainak
birtokán húzódott meg – jó oka volt rá, hogy miért. Rengeteg adósság és
valami piszkos kártyabotrány miatt kellett elhagynia a várost. Egyesek
tudni vélték, hogy csak azért úszta meg puszta száműzetéssel a dolgot,
mivel távoli rokonságban volt a nagy hatalmú Soubisokkal. Romantikus
bársonyköpenyén, selyemruháján, csipke nyakfodrán és ezüstcsatos
cipőjén kívül nem hozott egyebet magával. Rokonainak éppen úgy
terhére volt ő, mint neki Varennes unalmas egyhangúsága. Veszett hírek
keringtek róla. A szomszéd birtokosok – leányaik és asszonyaik erényét
féltve – mereven elzárkóztak tőle. Saját nénje és nagybátyja kereken
tudtára adták, hogy megtűrik ugyan házukban, ellátják étellel, itallal, de
annál jobban örülnek, minél kevesebbet látják. Így hát a hórihorgas
termetű, kicsapongásoktól sápadt, hajlott orrú aranyifjú a „Jó uralkodó”-
hoz címzett csapszékben töltötte napjának nagy részét. Gyanús
szerencsével kártyázott átutazó állatkereskedőkkel vagy a helybeli
szatóccsal és pékkel.
De la Tourzel maga csak átmeneti balesetnek tekintette varennes-i
tartózkodását. „Ellenségei intrikája” juttatta ebbe a helyzetbe. Bőbeszédű
részletességgel mesélte el mindenkinek a csapszékben, hogyan élt
Párizsban, mennyi pénzt költött, hány párbaja volt, hogy hívták a
szeretőit; csak éppen az ominózus ügyről hallgatott, amely Varennes
csendes vizeire terelte. Nagyhangú volt, fölényes, könnyelmű, könnyed
és érzéki, mint egy szatír. A nők bolondultak érte, a férfiak megvetették.
Kevés parasztasszony vagy parasztlány maradhatott békében tőle, de
még többet megkaphatott volna, ha értük nyúl. Erőszakos, vad
természetének híre lappangva terjedt, és megborzongatta a környék
nőstényeit.
Az anyja halála óta teljesen magára hagyott, érzelgős és ideges Sophie
Pétiont úgy vonzotta a „sápadt, száműzött, nemes lovag”, mint láng a
pillét. Vékony, szőke lány volt akkoriban, karcsú dereka fölött
szokatlanul dús, kiduzzadó mellel. Szív alakú álla kedvesen
elkeskenyedett, míg arccsontja szlávosan előreugrott hosszúkás, ferde
metszésű, sötét szeme alatt. Ebben a szempárban a túlfűtött érzelmesség
nedves, egzaltált fénye ragyogott. Nem sok kellett hozzá, hogy a két
gazdátlan szenvedély összecsapjon, gátat törve, fölégetve minden
konvenciót.
Sophie izzott, mint a fáklya. Megszállottként görnyedt szerelmének
fullasztóan édes igájába. Tourzel csapongó érzékiségét is lekötötte egy
időre a lány feltétlen odaadása, csodálata és gyöngéd megadása, amellyel
vakon követte kicsapongásaiba. Sophie ártatlan, elragadtatott
tudatlansággal és ösztönös tanulékonysággal vetette alá magát
perverzióinak, és kiszolgálta őket.
– Pompás kis nő vagy, Sophie! – nevetett elégedett, buja
szatírnevetéssel Tourzel ölelkezéseik után. – Madame Pérault
műintézetében sem akadna hozzád hasonló szerető!
Mikor Sophie nyugtalanul aziránt érdeklődött, miféle intézete van
Madame Péraultnak, Tourzel mulatva és arcátlanul kijelentette, hogy a
Madame Párizs legcsinosabb és legelőkelőbb lányait gyűjti maga köré
azért, hogy a házasélet művészetére oktassa őket.
Néhány hónap múlva Sophie teherbe esett. Ez a brutális tény
egyszerre megváltoztatott mindent. Sophie-t testi rosszullétei szúró
ijedtséggel ébresztették tettének veszélyeire. Az idegen erő, amely
szenvedélyével testébe költözött, elillant, mint a pára. Gyönge volt, és
félénk. Nevelésének előítéletei, a puritán kisváros erkölcsi dogmái
ítélőszéket tartottak lelkében, és súlyosan elmarasztalták. Lesoványodott.
Arca megnyúlt, bőre foltos, sárgás lett, szeme vörösen bedagadt a titkos,
éjszakai sírásoktól. Tourzelt már nem csókok és kéjes dadogás fogadta
ritka, ezer veszélytől körülvett találkozóikon az erdő öreg, mohás derekú
fái között vagy egy lepénzelt mezőőr kunyhójában, hanem
szemrehányások, követelőzések és szeszélyes, vad kitörések. A férfi
hangja is megváltozott: durva, nyers, kíméletlen lett, s végül már el sem
ment a találkozókra.
Sophie egészen belekábult a felismerésbe: micsoda szerencsétlenségbe
sodródott. Tanácstalan hajszoltságában, kétségbeesésében öngyilkosságot
akart elkövetni. Már mindent előkészített. Úgy tervezte, Tourzel tőrével
fogja szíven szúrni magát; s ebben a szándékában önkínzó kéj és bosszú
egyesült a férfi ellen, akit így gyanúba kever, és – érzelgős önsajnálattal
remélte – szenvedélyes, késő megbánásba dönt. A tőrt egy veszekedés
alkalmával vette el a férfitól, és fenyegetőzve harisnyájába rejtette.
Az erdőbe akart kimenni, találkahelyükre, egy görcsös, bagolyarcú fákkal
körülvett tisztásra, amelynek síkos, puha tűlevél szőnyegén a „bűnt”
megismerte.
Utolsó pillanatban úgy érezte, el kell búcsúznia valakitől. Először
gyóntatójára gondolt, akinek még nem merte bevallani tettét, de ahogy
felidézte a pap szigorú, gúnyos, négyszögletes arcát, visszarettent. Nem.
Ehhez nem volna bátorsága. Csak később jutott eszébe apja, a fösvény,
önző és zárkózott Pétion, akit napokon át alig látott, s aki
vasárnaponként merev arcú alvajáróként vezette karján a misére.
Mindegy. Az apja. A vére. Az egyetlen ember, aki szorosan hozzá
tartozik.
Így történt, hogy sóvárgó, reménytelen szeretettel a szívében benyitott
apja lakrészébe, amely idegen bolygóként különült el a ház másik
oldalán. Nem emlékezett rá, hogy valaha is belépett volna ide. Korán
megtanulta, mennyire nincs ott keresnivalója; nem várják és nem tűrik el.
Míg eseménytelen álomélete kellemes, valótlan ködben hömpölygött
tova, nem érezte szükségét, hogy kapcsolatuk szorosabb legyen. De most,
a rászakadt súlyos problémában nem tudta tovább nélkülözni. Esze
ágában sem volt sejtetni elhatározását. Csak bemegy – gondolta –,
köszön, mond egy pár kedves szót, megkérdezi, nincs-e valamire
szüksége és… megkéri, törődjék vele egy kicsit, mert nagyon egyedül
van. Nem… ez… ez olyan vádféle, hogy eddig nem törődött vele, esetleg
felingerli vele. Inkább ő ígéri meg, hogy ezentúl jó gyermeke lesz, és ha
nem is mutatta, azért nagyon szereti. Elgondolni persze könnyebb, mint
a soha ki nem mondott, alap nélkül repdeső szavakat odakínálni
valakinek, aki egyetlen lépést nem tett feléje egész életében azon kívül,
hogy nemzette... Szeretetről beszélni valakinek, akinek apró, szürke,
ráncredőkbe ágyazott majomszeme, szűk homloka és haragos
elutasítással legörbülő szája széle van csatakos, fehér bajusza alatt.
A köves folyosó áporodott pipaszaga szinte visszalódította.
Gyerekkori nagy félések, csúnya, rideg visszautasítások emléke kavargott
fel benne, de azért továbbment.
Szürkült.
Az öreg még nem gyújtott lámpát, mert úgy érezte, minden csepp olaj,
amelyet megtakaríthat, vérré válik az ereiben.
Szobája nagy, rendetlen lomtár volt, amolyan ezermesterműhely. Maga
javította a bútorokat, szerszámokat, nyergeket, sőt csizmáját is egyedül
talpalta. Szakadt ruhájára nagy művészettel alig észrevehető foltokat
varrt. Egyetlen cérnaszálat, deszka-, bőr-, vas- vagy szövetdarabot el nem
dobott. Ágya alatt, szekrényei tetején, asztalán és körül a padlón ládák,
dobozok, szerszámok, nyergek, lesántult székek, kocsikerekek, lyukas
edények, fadarabok, ragasztóstégelyek zsúfolódtak, amelyekből tömény,
rossz szagok szálltak fel. Itt élt, evett, aludt, dolgozott Pétion a hosszú
télen át, mikor beszorult a házba. Tavasszal és nyáron, amint a földek
nehéz szolgálata megkezdődött, legtöbbször kint éjszakázott a
szabadban.
Ezen a késő őszi napon otthon volt. Mikor Sophie félénken benyitott
hozzá, Pétion a sötét, hideg tűzhely előtt ült egyenes hátú karosszékében.
A szobában nyirkos hűvösség érződött. Az embermagasságban vágott
apró ablak alig engedett be fényt, s míg az ablakon túl alkonyat szelíd
gyöngyszürkéje derengett, odabent csaknem teljes volt a homály.
Sophie közelebb lépett. A néma, mozdulatlan alak az üresen tátongó
tűzhely előtt fokozódó szorongással töltötte el. Többször neki kellett
lendülnie, míg végre meg merte szólítani, de hangja akkor is
félrebicsaklott, mint a bizonytalan léptű láb:
– Jó estét… édesapám…
 A szék felől nem hangzott felelet. Sophie már meg akart fordulni
menekülő megkönnyebbüléssel, hogy alszik, és mégsem kell megvívnia
az ostromot apja jeges közönye ellen, mikor a halál jelenléte izmos,
borzasztó hüllőként hurkolta körül hirtelen.

Lehet, sőt valószínű, hogy az öreg Pétion megkövesült önzése Sophie

utolsó közeledését is eltaszította volna, de most, hogy meghalt, az ideges,
boldogtalan leány hóhérként kínozta magát a gondolattal, hogy
helyrehozhatatlan vétket követett el.
Rettentő ellenség lakott benne; kérlelhetetlen, telhetetlen másik, aki
sohasem lakott jól önváddal, baljós félelemmel, keserűen ömlő
könnyekkel. Apja alakját megszépítette, felmagasztosította halála
pillanatától csak azért, hogy magát mélyebben megalázhassa,
fájdalmasabban ostorozhassa mulasztásáért. Neki kellett volna
közelednie. Az öreg magányos volt, és szeretetre éhes. Úgy élt odújában,
mint állat az istállóban. Mindent megvont magától, hogy neki több
jusson. Ő meg hálátlan, önző, romlott teremtés, a szeretőjével hentergett
az erdőben, míg apját titkos betegsége halálra kínozta. Ki tudja, mennyit
szenvedett, micsoda fájdalmak marcangolták, és egyedül volt. Nem
panaszkodott senkinek. Nem volt, aki egy pohár vizet adjon neki… Nem
volt, aki papot hozzon, mikor rátört a haldoklás gyengesége. Egyedül
volt. Egyedül volt, és miatta jut talán kárhozatra!
Böjtölt, imádkozott, miséket fizetett, penitenciákat rótt ki magára,
csillapíthatatlan önváddal és bűntudattal.

Az öreg Pétion vagyona sokkal nagyobb volt, mint leánya és szomszédai

sejtették. A kövér, hálás földeken, tanyákon, malmon, tehenészeten kívül
rengeteg készpénz került elő szobájának padlója alól, megvasalt,
leleményes szerkezetekkel lezárt ládákból. A gyanakvó, rideg ember nem
bízta bankokra a pénzét, és a papírban sem hitt. Sárga aranyak
tornyosultak tömlöcükben, számozott pergamentekercsekbe göngyölve;
valóságos mesebeli vagyon.
Sophie, az egyetlen örökös körül megváltozott a világ. Még az
adósságoktól szorongatott, környékbeli nemesifjak sem átallották
házassági ajánlatokkal ostromolni a szédülő, félszeg leányt; annál is
inkább, mivel Pétion származásáról különféle legendák keringtek.
Remélték, hogy egy alapos kutatás talán megfelelő patinás hátteret is
adhatna a meztelen, fiatal aranyaknak.
A hír persze Tourzelhez is eljutott, aki rögtön tudta, elérkezett az ő
ideje. Néhány héttel a temetés után megjelent a gyászoló háznál, és
fölényes, minden meghökkent ellenkezést legázoló nyugalommal
elfoglalta az intézkedő erélyes családtag, a vőlegény, illetve jövendőbeli
férj helyét.
Sophie levegő után kapkodott, tiltakozott, sírt, toporzékolt; Tourzel
erős, cinikus faunkarja azonban újra foglyul ejtette, és legyőzte.
– Mit bolondozol?! – mondta ölelés után a zokogó, önmaga előtt
szégyenkező lánynak. – Folyton azért siránkoztál, hogy vegyelek el
feleségül, mert gyereket csináltam neked. Most meg, hogy hajlandó
vagyok téged Madame Louis de la Tourzellé tenni, úgy teszel, mintha
nem tetszenék a dolog!
– Igen. Most már hajlandó vagy feleségül venni. De milyen áron! –
jajdult fel Sophie.
– A magamfajta nemesember nem hallgathat csak a szívére, kedvesem!
Most legalább olyan lányt vehetek el, aki a szívemnek és a helyzetemnek
is megfelel. A gyerek megszületik néhány hónap múlva. Nevet kell adni
neki. Ha egy héten belül megesküszünk, még elfogadják koraszülöttnek.
Nagy hassal igazán csak a pénzedért venne el valami megszorult
pernahajder, és ráadásul egész életedben megvetését éreztetné veled. Én
legalább szeretlek, Sophie és – arcát érzéki, aljas vigyorgás torzította el –
alapos bizonyítékaim vannak róla, hogy első voltam nálad, és a gyerek az
enyém!
Ezek voltak anyám házasságának előzményei. Már félig megbomlott
aggyal mesélte el nekem ijesztő részletességgel, szégyen nélkül,
vezekelve általa.
Összetörten, meghasonlottan, még mindig éhes, felajzott érzékekkel,
vad önutálkozással lett Tourzel felesége. Együttélésük – ha ugyan annak
lehet nevezni – csak gondot, szégyent, keserű megbánást és őrlő
féltékenységet jelentett számára. Balsejtelmei Tourzelt illetően sorra
beteljesedtek. Férje már néhány nappal esküvőjük után felutazott
Párizsba. Az öreg Pétion ládáiból kifizette piszkos adósságait, palotát
bérelt, fogatot vásárolt, azután hazajött egy hétre látogatóba. Egyetlen
szóval sem említette, hogy Sophie-t is magával akarja vinni a fővárosba.
Mikor felesége keserű sértődöttséggel célzást tett erre, állapotára
hivatkozott.
– Éppen azért! – tört ki Sophie-ból. – Maradj mellettem. Nagyon rossz
napokat élek át, és félek egyedül ebben az üres házban.
– Meg kell értened az én helyzetemet is, kedvesem! – mondta Tourzel
nagyképűen. – Büszkeségem nem engedi, hogy csak a te pénzedet
fogyasszam. Most, hogy ügyeimet rendbehoztam odafönt, kifoghatok
magamnak egy fényes hivatalt, amely méltó hozzám. De ahhoz persze
ott kell lebzselnem állandóan a húsosfazék mellett.
„Meg kell értened” – a „kedvesem” később elmaradt. Ez a szöveg tért
vissza később Tourzel rövid látogatásaikor mindig. A látogatások persze
alig letagadhatóan a megalázó ténynek szóltak, hogy egy-egy nagyobb
összeg felvételéhez még mindig szükség volt Sophie beleegyezésére vagy
aláírására… A hivatal szüntelenül kilátásban volt. Tourzelt órák, napok
választották el a kinevezéstől hónapokon, éveken át. Folyton
készenlétben állott az udvarnál, játéktermekben és „előkelő
szalonokban”. Benne áramlott Párizs forró vérkeringésében, együtt
lüktetett szívverésével. Mindenütt jelen kellett lennie!
Sophie házasságának negyedik hónapjában elvetélte gyermekét. Lovas
futár vitte meg a hírt Tourzelnek, aki sajnos nem tudott hazamenni, mert
távollétében elmulasztott volna egy igen fontos, átutazó személyiséget,
akitől egész jövője – s természetesen Sophie jövője is – függött.
 Hat hét múlva mégis hazaérkezett. A szédülő, vérszegény, alig
fellábadt asszonyt ebéd utáni gerjedelmében újra teherbe ejtette, egy
nagyobb összeget csalt ki tőle, és visszautazott a fővárosba. Hogy mi
történt a fontos személyiséggel, aki miatt nem jutott el felesége
betegágyához? Bosszantó módon elkerülték egymást, s mire
találkozhattak, az illető már másvalakit ajánlott a fontos hivatalra, de
sebaj! Igazán falba verné a fejét, ha akkor elhamarkodja a dolgot, mert az,
ami most folyamatban van, felülmúl minden eddig kínálkozó
lehetőséget. Bő részletességgel kiteregette Sophie előtt pártfogóinak
fáradozását, kitűnő véleményét róla; az érdekhálózatot, amelyben
szorgos kezek az ő ügyét szövik, munkálják szüntelenül. Persze ezeket a
kezeket állandóan biztatni, „kenni” kell. Ezért elkerülhetetlen az ő
jelenléte és pénze, amely Sophie-nak kamatostul visszatérül hamarosan.
Amint elnyeri a hivatalt, felesége is Párizsba költözik. Bemutatja az
udvarnál. Nagy házat nyitnak: nem is tudná ott nélkülözni Sophie-t, de
addig semmi értelme, hogy vele utazzék. Reggeltől éjszakáig talpal,
gyakran el is hagyja a fővárost, s némelyik urat, akinek pártfogásától
függ valami, birtokán keresi fel, hogy fehér asztal mellett, jó borok, nagy
étkezések, borsos férfianekdoták baráti légkörében tárgyalja meg vele
ügyeit. Felsorolt egy csomó súlyos nevet és címet, hogy Sophie szegény
feje egészen beleszédült a szóáradatba, végül érzelmes ünnepélyességgel
eldalolta a refrént:
„Meg kell értened…”
… És néhány év múlva Sophie már alaposan megértette.

Tízéves voltam, mikor apám meghalt. Halála méltó volt életéhez. Egy
nyilvánosházban ölték meg verekedés közben. Társaságának több tagja
gyanúba került. A hosszadalmas vizsgálat nemcsak Tourzel haszontalan,
mocskos életét tárta fel a nyilvánosság előtt, hanem azt a tényt is, hogy a
gyilkos személyét nem lehet pontosan megállapítani. Mindnyájan
önkívületig részegek voltak. A sebben maradt késben Tourzeléra
ismertek. Többen késszúrásoktól sebesültek a vad tumultusban, sebeket
kaptak és sebeket osztottak. A verekedés egy Lolette nevű lány miatt
robbant ki. Csak nemrég került a házba, és mint minden friss húst,
Tourzel kisajátította. A jómadarak közül többen szintén jogot formáltak a
„közkincsre”, s ezt Tourzel rossznéven vette tőlük.
A Parlament az egész díszes bandát – voltak vagy nyolcan, egytől
egyig nemesi családok rossz útra sodródott, hereéletű fekete bárányai –
életfogytiglani gályarabságra ítélte. Sötét és borzasztó sors, de az
egyetlen lehetőség volt, amely megmenthette őket saját aljasságuktól.
Testük talán belepusztult, de lelkük elindult az élet felé.

Apámat csak néhány rövid látogatás alkalmával láttam, szervezetét

akkor már alaposan kikezdte egészségtelen, züllött életmódja. Vörös
szemhéja gyulladásos, nedvben úszó, dülledt szempárt vett körül
petyhüdt ráncokban. Nagy, tág orrlyukú, hajlott orrát és arcát lila erek
hálója fonta át. Hangja hurutos, durva és csömörösen gyűlölködő volt.
Hozzánk mindig másnaposan érkezett, és ránk öntötte rossz közérzete
minden utálatát. Nagyon keveset kellett már innia ahhoz, hogy
elérkezzék a nyájas kibékültség bamba jókedvéhez, amely késő éjszakára
átcsapott azután félelmetes, törő-zúzó dührohamokba. Ha nem ölik meg,
akkor is elpusztul hamarosan, mert belei, idegei ijesztő állapotban voltak.
Anyám úgy fogadta mindig, mint megérdemelt istencsapását.
Egyetlen szóval nem zúgolódott és nem panaszkodott. Pénzt azonban
soha nem adott annyit, amennyit kért. Hiába fenyegette, anyám kitartott
álláspontja mellett:
– A pénz a fiadé! Nem fog koldusbotra jutni azért, mert apja részeges,
becstelen léhűtő!
– Nekem mondtad ezt?! Nekem?! – ordítása felverte a házat.
Emlékszem, milyen émelygésszerű rosszullét fogott el, mikor
meghallottam az ajtón át két ütés tompa csattanását. Az ütés után nem
hallatszott több zaj. Anyám ajkát egyetlen szisszenés nem hagyta el.
Néhány pillanat múlva nyugodt, merev arccal kilépett az ajtón, és kézen
fogott:
– Gyere…
Reszkettem. A gyönge kis fiútestet, amelyet viseltem, odacövekeltem
az asztal mellé, és kitörtem:
– Nem akarom, hogy verjen téged! Megvert! Hallottam! Én… én
agyonütöm!
Merev arca ellágyult:
– Te… kis öreg…
– Küldd el! Dobd ki innen! Semmi köze hozzánk!
– Hiszen elküldöm, azt akarom.
Hálószobájába vezetett. Erőlködve elhúzta a faragott, márványlapos
mosdót, amely mögé fülkét csináltatott a pénznek, és a ládából kiszámolt
egy összeget. Tudta, ha fizet, apám azonnal eltűnik a házból.
A pénzkivétel nem ment minden ceremónia nélkül. Tele volt már
mindenféle megkötéssel, babonás feltétellel, mielőtt pénzéhez nyúlt
volna; de így tett minden más napi teendője előtt is. Vigyázott, hogyan
lép le az ágyról, melyik cipőjét húzza fel először, melyik kezével nyúl a
kilincs után. Egész napját elrontotta, ha reggel az ablakon kitekintve
fekete kutyát, létrás embert, terhes asszonyt, vörös hajú gyereket vagy
nyomorékot látott meg. Mielőtt kinyitotta a pénzesládát, aprókat
körülköpdösött a levegőben, s az első aranyat, amelyet kivett, szintén
megköpdöste: „Sokasodj, és gyere vissza!”
– Miért teszed ezt? – kérdeztem tőle kíváncsian.
– Hogy megkössem, és visszahívjam.
Ágyba fektetésem és felkelésem szintén külön szertartás volt. Anyám
este ágyam mellé kétoldalt, két kis asztalra vízzel telt agyagcsuprot
állított, majd vasserpenyőben két szem pirosra izzított szenet hozott be,
és a két csuporba ejtette. Mikor a tüzes szén felszisszenve kihunyt a
vízben, felkiáltott: „Így veszítse erejét a rontás!”
Azután fejemhez állt, és siralmas arccal lamentálásba kezdett:
– Nem is él már, nem látjátok? Meghalt! Meghalt! A lelkét elvitték a
gyors szárnyú angyalok. Üres itt minden! Üres és csöndes! Hess!
Táguljatok innen! – Utána kör alakban felszórta fehér liszttel az ágyam
környékét, de lelkében annyi szorongás és zűrzavar uralkodott mindig,
hogy a körben belül nyüzsögve ott maradtak a félelem táplálta árnyak.
Luca napjának estéjén mindig egy zsáknyi mákot szórt ajtóm elé, mert
hite szerint a boszorkányok addig nem jöhettek be hozzám, míg a mákot
szemenként fel nem szedték. Szegény, nem tudott segíteni rajtam.
Mindaz, amit csinált, valójában öntudatlan fekete mágia volt, amellyel
nemhogy elűzte, de egyre fokozottabban magához vonzotta a sötétség
erőit. Ezek az erők lassanként korlátlan uralmat nyertek fölötte, mert félt
tőlük, és nem tudta igazi nevüket.
Sajnáltam. Szánakozó, tehetetlen ragaszkodást éreztem iránta. Ő
kétségbeesetten, elvakultan szeretett és féltett, de érzéseiben nyoma sem
volt annak az értő, világos, értelmes és építő szeretetnek, amellyel a
milánói Marietta vett körül előző életemben.
Sophie de la Tourzelt felőrölte, megőrjítette túlfeszült és rejtélyesen
bűntudatos anyasága. Nem is gondolhattam rá, hogy valamit eláruljak
neki titkomból; leroskadt volna súlya alatt, hiszen azért a kevésért is,
amit megsejtett bennem, „kis öregnek” nevezett, „betegesen okosnak”
tartott, és nem győzte miatta engesztelni Istent és a pokol minden
ördögét, nehogy elirigyeljenek tőle szokatlan képességeimért.

Nem tudtam lelkéhez férkőzni, hogy kivezessem a babonák lefelé

kanyargó útvesztőiéből. Egyre zsarnokibb belső parancsok
kényszerítették a legesztelenebb cselekedetekre. Értelme túl gyenge volt
hozzá, hogy megküzdjön magában a két ellenséggel: féktelen
ösztöneivel, amelyek bukásba, érzéki kicsapongásokba hajszolták
Tourzellal és keményen ítélkező, puritán katolicizmusával, amely semmit
meg nem értett és meg nem bocsátott.

Apám szégyenteljes halála után „látni” kezdett. Hiába magyaráztam

neki, hogy ő maga keltette életre ezeket a látomásokat koncentrált
félelemből, értelmetlen bűntudatból, saját asztrálerőinek anyagából –
nem értette meg.
Először nagyapám, az öreg Pétion jelent meg neki este, gyertyagyújtás
előtt, hosszú, halotti ingben a konyhába vezető folyosón. Lassú léptekkel
csoszogott a konyha felé; egyik kezével a falat tapogatta, mintha beteg
lett volna. A konyhaajtóban visszafordult, és ránézett anyámra. Arca
szigorú volt, megnyúlt és sárga, mint a sáfrány.
– Imádkozz a bűneidért! – mondta neki rekedt kriptahangon a vén
bűnös, noha, szerintem, neki több oka lett volna a bűneiért imádkozni…
aztán eltűnt. Anyámat a cselédek mosták fel ájulásából a
konyhafolyosón. Mikor magához tért, rögtön elmondta nekem az
élményt.
Bosszús voltam, és elkeseredett. Hogyan világosítsam fel? Mintha
amúgy is nem eleget böjtölt, vezekelt, imádkozott volna. Most életre
keltette magában a kérlelhetetlen dogmát az öreg Pétion alakjában,
kivetítette, hogy fokozhassa vele szenvedését.
Magyarázatom haragot és babonás ijedtséget keltett benne:
– Hallgass! Hallgass! Akármit beszélsz, láttam őt! Szólt hozzám…
tudom, hogy ő is az én bűneimért beteg és nyughatatlan!
– Ugyan, anyám! Éppen eléggé nyughatatlan lehet a saját disznóságai
miatt! Te mesélted, hogyan szerezte a vagyonát, nagyanyámat pedig
korai halálba kergette, olyan rosszul bánt vele!
– Csönd! Az istenért! A halottak meghallják, ha gyalázzák őket, és
bosszút állnak!
Sápadtan köpdösni kezdett maga körül, aztán a szokásos litániába
kezdett:
– Óh, ti fehér és fekete lelkek és holtak, akik visszajártok, eszelős ez a
gyerek, nincs mit hallgatni rajta! Isten szegény együgyűje, nem tudja, mit
beszél, nevessetek rajta, szánakozzatok szegény bolondon, és siessetek el
innen! Majd én, én, az anyja megteszem helyette a ti részeteket. Mindent
megteszek és mindennél többet…
Tehetetlen voltam.
Az öreg Pétion megjelenése után sanyargatni kezdte magát.
Bezárkózott a szobájába, és ütlegelte meztelen testét. Ruhája alatt szöges
övet hordott. Annyit böjtölt, hogy saját árnyékává fogyott. Nem
tisztálkodott. Soha annyi misét nem mondtak a templomban, mint akkor,
Pétionért. De az öreg nem tágított. Egyre gyakrabban kereste fel a házat,
sőt vendéget is hozott magával, mégpedig furcsa következetlenséggel
vejét, bordélyházban leszúrt apámat, akinek tetteiért legalábbis a pokol
tüzén kellett volna rotyognia, eltekintve attól, hogy életükben nem
ismerték egymást.
Pompásan összedolgoztak az öreggel. Szegény anyámat sikerült
maradék eszétől is megfosztaniok. Birtokba vették a szobákat. Már
nappal is ott terpeszkedtek a karosszékekben, szekrénysarkokban,
folyosókon; mindenütt, anyám szeme előtt, nyomában, s ünnepélyes
hangon egyre szigorúbb parancsokat közöltek vele. Tourzelt is heves
erényesség fogta el attól kezdve, hogy Lolette miatt átkéselték a
másvilágra. Soha nem lakott jól imával, vezekléssel, s szerencsétlen
özvegye akárhogy erőlködött, ráadásul a pokol tüzével fenyegette.
Életében is ellenszenves alak volt, de halála után egyike lett a
legundorítóbb kísérteteknek. Ölbe tett kézzel kellett tűrnöm, amint
szegény anyám pusztul, fogy, megzavarodik saját képzeleteinek,
gondolatteremtményeinek üldözésétől. De vajon az én helyzetem nem
volt-e hasonló az övéhez, annak ellenére, hogy én már tudtam, mi az,
ami körülvesz? Nekem sem volt hatalmam saját lázadozó erőim fölött.

A helyzet lassanként tűrhetetlenné vált házunkban, s egy napon

kirobbant a tragédia.
Anyám már szánalmas ronccsá omlott össze. Hangosan beszélt
magában, arcába lógó, zilált haján át egy üldözött állat pillantásával
lesett körül, fejét kapkodta, hadonászott, a bútorokról apró ördögöket
kergetett, akik újabban – nyilván a két házikísértet meghívására –
benépesítették a szobákat. Ahogy nekem panaszolta, ezek a pokolfiókák
enni se hagyták. Belepiszkítottak ételébe, és amikor meztelenül ostorozta
magát, trágár, förtelmes szavakat kiáltoztak imádságába.
Egy hajnali órán felrántotta szobája ajtaját, és ijesztő, sovány
meztelenségében, repdeső, lebomlott hajjal, fültépően kiáltozva kirohant
az utcára. Olyan váratlanul történt, hogy ágyamból kiugorva már nem
tudtam visszatartani. Mikor néhány ruhát magamra kapkodva
utánaeredtem, a hajnali csendben áthasító sikolyaiból, az ablakon kihajló,
felháborodottan, kíváncsian csoportosuló emberek sorfalából rögtön
tudtam, a templomtér felé rohant. Siettem, ahogy lábam bírta.
A templom kapujában kaptam el. Be akart törtetni a hajnali misére.
Embertelenül visszataszító, szánalmas látvány volt sebhelyes, szürke,
petyhüdt testével. Egy ablakon kihajított takaróval be akartam burkolni,
de nem tűrte. Dulakodott velem, karmolt, harapott, rekedten átkozódott,
és rám sújtott a kezében tartott korbáccsal, amellyel „vezekelni” szokott.
Egészen kimerültem, mire néhány embernek a bámészkodók közül
eszébe jutott segítségemre sietni. Nagy nehezen lefogtuk, takaróba
csavartuk, és hárman felemeltük. Úgy vonaglott szorításunkban, mint
egy óriáskígyó. Beteg, démoni erő csavarta tagjait, s közben szünet nélkül
szitkozódott, jajgatott, sikoltozott. Egész körmenet kísért a házunkig,
köztük a pap is, aki a misét éppen befejezte, a jegyző, a szenzációéhes
polgármesterné, a minden lében kanál patikus, s bizonyos Bayon, akiről
még szó lesz később.
Anyám közben elcsendesült; hosszan, kinyúlva tűrte, hogy vigyük, s
mikor ágyba fektettük, merev, szálegyenes testtel, fennakadt szemmel,
viaszsápadtan, mozdulatlanul maradt. Azt hittük, meghalt. Nagy
nehezen előkerítettük az orvost. A bőr nagyfokú érzéketlenségét, a test és
a pupillák teljes merevségét konstatálta, de azt is, hogy a szív gyengén
működik. Anyám élt, szerencsétlensége azonban nyilvánosságra került, s
ezzel megkezdődött kilátástalan küzdelmem az egyház és a hatóságok
ellen. Egyik az egészet az ördögnek tulajdonította és hókuszpókuszaival
még jobban megőrjítette volna; a másik a Salpétrière-be akarta záratni.
A hatóság győzött. Az egyre gyakoribb rohamokban vergődő anyámat
hatósági kényszerrel, megkötözve szállították el a Salpétrière-be 1718-
ban.
 Monsieur Bayon

Mikor a varennes-i házban egyedül maradtam néhány elszemtelenedett,

hanyag cseléddel, tizenhét éves voltam.
Noha a hangzatos Louis de la Tourzel nevet viseltem, a de la Tourzel
rokonság mereven elzárkózott tőlem; legjobban szerették volna, ha
apámnak magva szakad. A város elöljárói persze nem is gondoltak arra,
hogy békén hagyjanak. Kétségbeejtően sokat törődtek velem. Bayon, a
patikus, nagylelkűen elvállalta a gyámságot fölöttem, testi-lelki jólétem
ápolását és vagyonom kezelését nagykorúságomig. A vagyont illetően
eléggé jól jártam vele, mert komikus becsületsznob volt, aki állandó
mámorban úszott saját erkölcsi emelkedettségétől, és minden tettét
képzelt pódiumon vitte véghez láthatatlan, de teljesen elbűvölt közönség
előtt.
A Pétion-házat bezártuk, a cselédséget szélnek eresztettük, és én
egyiket sem bántam. Kellemes emlék nem fűzött ehhez a kényelmetlen,
rideg hodályhoz. Annak nem örültem, hogy Bayonékhoz kellett
költöznöm, egy túlzsúfolt, szentképes, imazsámolyos szobába, amelynek
télen füstölt a kályhája, s ablakai rosszul záródtak; de tudtam, türelmesen
meg kell várnom szabadulásomat. Elég tapasztalat volt mögöttem ahhoz,
hogy értékelni tudjam a szabályos, alkalmazkodó módszereket, amelyek
némileg elleplezhették az én nagyon is szabálytalan, furcsa sorsomat.
Várhatok. Időm van bőven.
Bayonék házában végigélvezhettem egy önelégült, ostoba házizsarnok
családi életének nevetséges komédiáját. Láttam, ha egy ember görcsösen
törekszik rá, hogy tiszteljék és elismerjék, menthetetlenül elvész a
tekintélye, ingerült gúny céltáblájává válik még saját, legszűkebb
környezetében is.
Bayonnak rendkívül csúnya felesége volt, aki látszólag szolgálta és
imádta, mint egy bálványt. Egyetlen fiuk, Étienne megilletődött
figyelemmel, sápadtan leste ajkáról a szót odaköltözésem estéjén, mikor
első, hatalmas öndicséretáriáját eldalolta előttem. Együtt rebegte vele az
imádságot, és más szava nem volt hozzá, mint: „Igen, édesatyám!”,
„Köszönöm, édesatyám!”. Hideg futkosott a hátamon ennyi
tökéletességtől. A cselédek rajongó alázattal szolgálták urukat.
Az asztalon ragyogott az abrosz, és a családfő megáldotta a kenyeret.
Egyáltalában: minden keze ügyébe eső dolgot megáldott szégyentelenül,
hangos, dagályos szavakkal, és hamar könnyezett. Ocsmány, hegyes állú,
fogatlanul hemmegő felesége lebegő orrlyukkal bólogatott hozzá, kezét
kezére tette, s szinte megköszönte neki, hogy él. Étienne is belezengett
egy: „Köszönöm, édesatyám!”-at, mint színpadi szereplő a végszót, és én
felszisszentem belül: jóságos Isten, miért „atyám”?! Hirtelen elfogtam
Étienne-nek egy gyors oldalpillantását, s azt hittem, rosszul látok. Háta
mögött az egész ház Bayonon köszörülte a nyelvét. A cselédek
gusztustalan testi szokásait tárgyalták, a nálam két évvel fiatalabb
Étienne mindjárt másnap elárulta, hogy apját rajtakapta a sötét folyosón,
ahogy a konyhalány szoknyája alatt kotorászott, és vékony hangon
vihogott hozzá. Nem beszéltek róla semmit egymással, de azóta, ha
egyedül vannak, „az öreg nem mer nagyon ugrálni vele”. Madame Bayon
úgy tele volt epével és sérelemmel, hogy egyetlen érintésre felszökött
belőle a gúny- és panaszáradat. Bayon világéletében éhenkórász
semmirekellő volt. Madame Bayon hozta a pénzt, a rendet, a jólétet a
házhoz, férjét mégis már esküvő után harmadnap bizalmas kettesben
találta a szérűskertben egy koszos cigányasszonnyal. Képzeljék csak el a
boldogtalan, durván megalázott fiatalasszony gyötrelmeit! Minden
szoknya kell neki, s itthon nem átall erkölcsről prédikálni. Még az éjjelin
is prédikál. Kíváncsi volna rá, mit sugdos gyóntatója fülébe. Biztosan
hazudik neki, és addig áradozik önmagáról, míg a pap feloldozza összes
elmúlt és eljövendő vétke alól, csak hogy megszabaduljon tőle.
A patikában alig dolgozik, és nem néz semmi után. Ha ő nem törődnék
az üzlettel, felkopna az álluk. Bayon örökösen szomszédol, és vég nélkül
fecseg; az emberek már menekülnek előle, mert belefulladnak a híg lébe,
amely a szájából ömlik… és így zúgolódott tovább, minden apróságot
kiteregetett, kirakatba rakott, gyűlölködő alapossággal.
Madame Bayon hetente egyszer szövődélutánra hívta meg összes
barátnőjét. Rengeteg kalácsot, cukros tejet, mézes lepényt fogyasztottak,
és egyfolytában csepülték Bayont. Felidézték szavait, mozdulatait
leutánozták, és kegyetlenül mulattak rajta. Bayon erről mit sem tudott; de
nem is akart tudni. Ha a csípős, jókedvű gúny előtte lobbant fel
véletlenül, nem vette észre, mert teljesen hiányzott a humorérzéke.
Étienne, mint nekem bevallotta, szemtelenségből nevezte
„édesatyámnak” azóta, hogy a konyhalánnyal meglátta a folyosón. Apja
szemrebbenés nélkül tudomásul vette a „ty” betűt, és később, a vacsora
végeztével szónoki hévvel fejtegette előttük a szó valódi értelmét, és azt,
hogy ő mennyire rászolgál erre a szent csengésű, patriarchális névre.
Hosszú ideig nem értettem, mi késztette Bayon családját arra, hogy
eljárja körülötte a hódolat dervistáncát, mikor a pénzt is az asszony hozta
a házhoz. Azután rájöttem. Bayon félelmetes tudott lenni, ha a személyét
körülvevő szertartások ellanyhultak, a fegyelem meglazult, s ő kénytelen
volt bepillantani a szakadékba, amely a valóságot a komédiától
elválasztotta.
Emlékszem, akkor gazdagodtam azzal az élménnyel, amely
megtanított rá, hogy az emberek cselekvéseinek ne csak két oldalát
figyeljem; ne csak hazug, álarcos, fizikai botladozásukat és indulatéletük
asztrálsűrűjét mögötte, mert így mindössze megvetni tudom őket, hanem
lessek be az átderengő harmadik síkra is, ahol mindennek értelme,
megoldása rejtőzik, s amelynek ismeretében már szánni tanulom a
fajankó Bayont is.
Bayon egyszer akaratlanul tanúja lett néhány csípős megjegyzésnek,
amely felesége asszonydélutánján hangzott el róla. Vissza kellett sietnie a
patikából, mert a pénztárkulcsot otthon felejtette. Ha segédjét küldi maga
helyett, ahogy tenni szokta ilyen esetben, nem történik semmi baj. De
szerencsétlenségére előzőleg összetűzése volt vele, így nem akarta
megkérni rá. Hogy mit hallott Bayon önmagáról a betámasztott
hálószobaajtón át, nem sikerült pontosan megtudnom, de nem nehéz
elképzelni. Én csak utólag értesültem a botrányról. Hirtelen megjelent a
trécselő asszonyok között. Falfehér volt, szája rángatózott. Ordítva
lökdöste, rugdosta, öklözte a sikongó némbereket kifelé. A nyakigláb,
hegyes könyökű Étienne-t úgy képen teremtette, hogy annak fél arca
feldagadt tőle, de legalaposabban felesége kapta meg a magáét.
A cselédek, akik ki akarták szabadítani kezei közül, szintén kaptak
egypár ütleget. S ez a nevetséges hipokrata, aki mindig erényeivel akart
imponálni, végre valóban lenyűgöző és tekintélyt parancsoló volt
hibáival, amelyek elemi erővel törtek elő a rájuk aggatott jámbor
maskarák alól. Házasélete alatt mindössze háromszor volt ilyen kitörése,
de ezekkel a rohamokkal szerezte meg a tiszteletet magának, amely
környezetét legalábbis a látszat fenntartására ösztönözte. Bayon olyannak
tűnt előttük, mint a jóllakott, süket, vak alvásba süllyedt óriáskígyó.
Fecsegő, gúnyolódó majmok módjára tisztes távolban körülugrálták,
ingerkedtek vele, de szemtelenkedésük mögött ott lapult a félelem:
egyszer csak felébred, és akkor jaj lesz nekik.
A nagy esemény után komor csend borult a házra; de meglepődéssel
vettem észre, hogy Madame Bayon kancsal szemében szorongó
gyöngédség és néma csodálat égett, ahogy férjére pillantott. Nyoma sem
volt benne tettetésnek. Étienne őszintén megilletődött arca mögül sem
lesett ki gúnyos szatír, és a cselédek igazi, halk alázattal buzgólkodtak
gazdájuk körül.
Bayon akkor nyert csatát, mikor azt hitte, elvesztett mindent. Mert
utólag szánnivalóan bánkódott tette fölött. Szégyenkezett. Nem szólt
senkihez, megfogyott, belesápadt az önmarcangolásba. Úgy surrant az
utcán, a házak mellett, mint egy megbélyegzett tolvaj. Legkeserűbb
szenvedése az volt, hogy önmaga előtt újra kiesett szerepéből. Ezt az
alakítást saját egyéniségének kívánta hinni; csodálta, dédelgette
magában. Forrón vágyakozott rá, hogy azonosuljon vele. Vágyakozott rá,
hogy nagyszerű, tiszteletet parancsoló és erényes legyen, de egyelőre
csak tökéletlen külső utánzata volt ideáljának. Bizonyos, hogy lelkét már
beoltotta vele. Jövendő születései, sorsa e cél felé terelik majd, és
beláthatatlan szenvedéseken át egyszer elérkezik oda, ahová jutni akar.
Mintaképe a giccses, felszínes, külső maskara bőrén, húsán, vérén,
idegein keresztülmaródva lelkébe ég, és átformálja jellemét. S e lelki
nagyság egyedül hatóképes, mágikus sugárzása megszerzi végül a
tekintélyt is, amely akkor már semmit nem fog jelenteni neki.
 José de Assis szelleme

1724-ben végre Párizsba költözhettem saját házamba. Nagykorúságom

meghozta teljes anyagi függetlenségemet. Bayon legnagyobb
megrökönyödésére pénzzé tettem minden birtokomat; eltéptem a
szálakat, amelyek Varennes földjéhez kötöttek. Anyám már nem élt.
Legsötétebb emlékeim közé tartozik utolsó találkozásom vele, röviddel a
halála előtt.
Sikerült látogatási engedélyt szereznem a Salpétrière-be, amelynek
szerencsétlen betegeiről több mint száz évvel később szedette le Pinel a
bilincseket. Az elmegyógyászat története eléggé részletesen foglalkozik
ezzel a szégyenteljes fejezettel, bár szemtanúként állíthatom, a valóság
túlszárnyalt minden feljegyzést. A Salpétrière-t akkoriban Hospice de la
Vieillesse-nak hívták. Mintegy 40-45 épület sorakozott egy magas
kupolájú templom körül. Óriási udvarai közül a külsők szépen
gondozott fákkal, szabályos fűágyakkal voltak beültetve, de beljebb
kerülve már egyre több visszataszító, tragikomikus gyógyeszköz zavarta
meg a kertek szelíd méltóságát. Mesterséges tavacskákon átívelő, buktató
hidak, középen pagodaszerű kalitkával a negativisztikus apatikus
betegeknek, hogy egy halálos ijedtség emóciója felrázza őket.
Forgatószékek, amelyeken rémült állatokként üvöltő szerencsétleneket
szédítettek, hogy a centrifugális erő kiűzze fejükből a zavaró képzeteket,
de legfeljebb gyomruk tartalmát ürítették körbe a szörnyű kínzástól.
Taposómalmok, forgó kerekek letargikus betegek élénkítése céljából; és
még számtalan torz építmény, amelyet a tehetetlen tanácstalanság hozott
létre. Úgy festett az egész, mint egy nagy vásár kóklernegyede.
Az épületek közös termeiben az úgynevezett „könnyebb betegek”
zsúfolódtak össze. Kóros izgalmuk minden pillanatban vad
rikácsolásban, leírást nem tűrő rohamokban robbant ki. A munkától
agyonterhelt, ragályos izgalmi állapotoktól megfertőzött személyzet nem
győzte a rendcsinálás nehéz munkáját. Legtöbbjük durva, tudatlan,
tompafejű asszony volt, aki fáradtságát és kimerültségéből fakadó dühét
a tehetetlen betegeken töltötte ki, vagy egyszerűen úgy bosszulta meg,
hogy nem lépett közbe idejében. A betegek sokszor súlyosan
bántalmazták, megsebesítették, undorítóan bepiszkolták egymást.
Váratlan szexuális kitöréseik ott játszódtak le egymás előtt, és mindenkit
magukkal sodró, infernális bacchanáliává lángoltak fel; s még ijesztőbbé
fokozta a dolgot, hogy elmebajos gyermekek is sínylődtek közöttük.
Anyámat egy két lépés hosszú, két lépés széles, dögletes levegőjű,
ablaktalan cellában találtam meg. Szétfeszített karját a falhoz, lábát a
padlóhoz, derekát hosszú láncokkal a mennyezethez bilincselték.
Földhöz erősített, támlátlan padon ült. Szájából a hírhedt szájkörte
csúcsos vége állt ki. A fontoskodó, fiatal orvos, aki hozzá vezetett, hamis
részvéttel a fülembe súgta, hogy állapota rossz, igen rossz, egyik roham
követi a másikat, azért kellett ezt a „sajnálatos végső fékezést”
alkalmazni. Szívem összeszorult. Utálkoztam, és legszívesebben
belevertem volna kövér, piros, ostoba fejét a szerencsétlen piszkába,
amely sebesre marta csontvázzá aszalódott testét. Felkiáltottam a
haragtól, kétségbeeséstől és szánalomtól. Könyörögtem, engedjék haza,
én gondoskodom róla, tisztán tartom, és vigyázok rá. Egy gonosztevővel
különbül bánnak, mint ezzel a szegény asszonnyal, akinek csak annyi a
bűne, hogy beteg!
Megsértődtek. Minden kérésem, követelésem, fenyegetésem olaj volt a
tűzre, végül is kereken elutasítottak, és erőszakkal távolítottak el az
épületből.
Évekig betege voltam a képnek, amelyet magammal vittem anyám
cellájából. A széttárt csontvázkarok, foszlánnyá tépett ruha alól
kibukkanó, sebes, penészes bőr, eltorzult, haldokló arc és rémülettel tele,
fennakadt szempár álmatlanná, étvágytalanná üldözött.
Megkönnyebbülést éreztem, mikor haláláról értesültem. Mintha saját
bilincsbe feszített, mocsoktól mart testemet oldották volna le a cella
vaskarikáiról, hogy a hullapadon kinyújtóztassák végre.

1724 Párizsa a kétkedő nyugtalanság állapotában várakozott. Az 1715-

ben elhalálozott Napkirály túl sok robbanóanyaggal telítette az országot,
s XV. Lajos kiskorúsága alatt Fülöp orléans-i herceg régenssége erkölcsi
romlottságával és szerencsétlen pénzügyi rendszabályaival sokkal
mélyebben megingatta már a nép türelmét, semhogy könnyen hihettek
volna a fiatal király sokat ígérő indulásának, noha Fleury bíboros békés,
okos, kiegyezéseket kereső politikája vezette már a zilált államügyeket. Ő
sem tudta azonban a gyökeréig rothadt, elöregedett rendszert
meggyógyítani, mert maga is a régi világhoz tartozott, s legfeljebb
kendőzni próbálta a dolgokat; míg a mélyben ott erjedt az ijesztő
antitoxin: a forradalom, amely nem egyezkedni akart, hanem rombolni,
hogy a pusztulásból új élet fakadhasson. Fleury bíboros időt nyert a
Bourbonoknak. Meghosszabbította a beteg haldoklását, s a rokokó
pirosítójával, rizsporával az egészség illúzióját varázsolta petyhüdt
arcára.
A fiatal király egyénisége még nem nyert határozott körvonalakat.
Tunya, felelőtlen bujasága, érzéketlensége minden sürgető probléma
iránt, vak kényelemszeretete és gőgje, amellyel az abszolút uralkodó
légüres terébe zárkózott, elrejtőzött az ifjúság simulékony, puha viaszába,
Fleury határozott, ügyes alakja mögé. A remény halhatatlan, s míg egy
uralkodóról nem bizonyosodott be, hogy semmivel sem különb zsarnok
elődjénél, a nép megszépítő legendák füzérét szövi köréje önmaga
vigasztalására. Sohasem várták még annyira a reformert; tehát néhányan
a lelkesedők közül felruházták a fiatal XV. Lajost a reformer
elszántságával, a humanista megértésével, s azt remélték, ő lesz az, aki
megváltoztatja és kiegyenlíti majd a francia társadalom sértő és
tarthatatlan egyenlőtlenségeit. A többség azonban gyanakvó
rosszhiszeműséggel figyelte az udvar körül változatlanul folyó
tülekedést, zsíros hivatalok, javadalmak sültgalamb-röptét az „Isten által
kiválasztottak” szájába a születési jog alapján, anélkül hogy tekintetbe
vettek volna érdemet vagy rátermettséget.

Egy José de Assis nevű különc portugál örököseitől vettem meg különös
házamat teljes berendezéssel a Faubourg St. Germain egyik kis
zsákutcájában, amely azóta nyomtalanul feloldódott az időben.
A magas, repkénnyel futtatott kőkerítés és sűrű fák mögé zárkózó,
vörös téglás épület mindjárt, ahogy megpillantottam, barátként
kínálkozott fel nekem; mert nemcsak a múlt rezzent ismerős húrokat a
lélekben, hanem a jövő színhelye is, amely vázlatában készen várakozik,
hogy a szükségszerű történések kulisszája legyen.
Egy öreg szolgát is kaptam a vételárért: a kimért modorú, bogaras
Maurice-t. Úgy odatartozott, mint a sajátos légkörrel körülszőtt tárgyak a
kevés bútorral berendezett, diófa burkolattal borított szobákban. Maurice
féltékenyen vigyázott, nehogy elmozdítsak valamit a helyéről. Ha egy-
egy könyvet szórakozottságból más polcra tettem a falat borító
állványon, másnap újra a régi helyén találtam. Makacs, néma küzdelem
zajlott így közöttünk, amely végül is Maurice győzelmével végződött.
Akkor már hiányzott az erőm és meggyőződésem az ilyenfajta
harcokhoz, amelyeket csak a pillanat emberei vívnak végig olyan
fontoskodó kitartással. Egy szállodai szobát sem kívántam volna
átrendezni, mert tudtam, másnap vagy egy hét múlva továbbutazom.
Tehát barátságos megadással belenyugodtam Maurice kívánságába, és
vigyáztam, nehogy megsértsem benne a de Assis-dogmát. Harminc évig
szolgálta urát, és az átitatta babonás hitével, hogy ő teste pusztulása után
is élni fog teljes öntudattal, visszatér majd, és jelet ad Maurice-nak.
Az öreg szolga sohasem beszélt erről. Maga volt a diszkréció és hűség.
A könyvtár átbúvárkodása alatt állítottam össze elődöm jellemképét a
könyvek margójára írt kusza jegyzeteiből.
Érdekes, különc módon összehordott könyvtára volt okkult
könyvekből, teológiai munkákból. Az erotikus sorozatok mellett
meglepett az inkvizícióról írott kötetek nagy száma. Sencia Fra Giorgia
da Casale, II. Gyula pápa inkvizítoráról írt könyvét csaknem végig
vaskos tusvonalak jelölték, s margóján röpködtek a kérdő- s
felkiáltójelek. Helyenként lázasan odavetett szavak zsúfolódtak a
nyomtatott sorok mellé; rohanó gondolatáradat kiragadott töredékei,
amelyeket a képzelet és intuíció kiegészíthetett, megidézve így egy
torzult, eredeti koponya belső világegyetemét. A könyv első oldalát
Casale ismeretlen festő által készített portréja díszítette. Sápadt, horpadt
arcú, nagy szemhéjú, gonosz szájú aggastyánt ábrázolt, s alatta de Assis
feldúlt betűi tántorogtak: „Igen! Ő az. Így néztünk szembe a tükörben!
Emlékszem, és egyre jobban emlékezni fogok, ha egészen szétfeszítem a
kaput!” Majd később Casale ifjúságának leírásakor: „Ez tévedés! Milyen
kevéssé látnak az emberek a tettek mögé! Giorgio azért tett meg valamit,
mert félt nem megtenni. Gyáva volt, és félelmében vált kegyetlenné.
Istenem. Uram. A tavaszi fák Veronában. Egy asszony jön a sárga úton
tömör, kék fák sorai között. Testére nehéz bársony csavarodik, és keble
kiduzzad a fátyolszövettel elfedett, mély kivágásból. Giorgio! Giorgio! –
hangjának érintése fáj, mintha kést szúrnának a lágyékába és mégis…
jaj… csupa pattanás a torz kamaszarc, és az imádság laza sorai közé vad
ábrák tolulnak… Ez a kép biztos… világos… éles… A kolostorfolyosó
nagy, vörös kőkockái és a cella falán a megfeszített Krisztus szenvedő,
megbarnult arca… igen, biztos, egészen biztos!”
De Assis tehát harcolt az emlékeiért, amelyek csaknem minden ember
eszméletén átsuhannak a pillanat ezredrészében. Módszeresen
ostromolta önmagában a tilos kaput, amely elzárja a múltat. Talán
kivételesen erős átütközések történtek nála, vagy egyszerűen a
magányos, figyelő, gondolkodó ember minden esetben bekövetkező
felfedezései ragadták magukkal; hiszen a dolgok vannak bennünk és
körülöttünk, csak érzékenyen, nyitottan, előítéletek nélkül
összpontosítanunk kell rájuk; kérdeznünk kell, és ők felelnek.
Egy primitív rajzokból összeállított erotikus sorozat tükör előtt
tetszelgő, telt idomú, parázna némberének testén át- meg átírt hullámzó
sorokat: „…A gonosz asszonyok húsa hideg és dércsípte szamóca illatú…
Akik csak álmomban jártak hozzám, és megrabolták férfierőmet... Síkos
bőrű succubusok… a legszebbek és szörnyűek… emlékszem…”
Az Ótestamentum pergamenlapú, elefántcsont kötésű, hatalmas
kötetének utolsó oldalán találtam a következő feljegyzést, szinte
gyermekes szeszéllyel, tükörírással írva:
„Maurice várni fog. Maurice jelet kap majd, ha én már… ha eljön az
idő… Maurice volt Veronában is… Akkor…”

Első ismerősöm Párizsban Péloc doktor volt, akit a nehéz légzésű

Maurice-hoz hívattam el, az öreg heves tiltakozása ellenére. Elhanyagolt
külsejű, középtermetű ember volt. Láthatólag egy cseppet sem zavarta
foszlott, kék bársonyfrakkja, ingfodrának foltos étlapjellege és a
harisnyáján villogó kisebb-nagyobb szakadások. Friss, barátságos légkört
hozott mindenüvé, ahová beperdült szorgalmas, derűs kis alakja.
Szüntelen mosástól, keféléstől vörösre mart, felpattogzott bőrű kezét
olyan izgatott tettvággyal és elszántsággal dörzsölgette össze, hogy a
betegségtől leterített páciens rögtön érezte: ez az apró Dávid biztosan
győzelmet arat majd a kórság bármilyen hatalmas Góliátja fölött.
Maurice-t is rögtön meghódította, nemcsak azzal, hogy különféle
füvekből összeállított füstölőszere valóban nagy könnyítést okozott
légzésében, hanem mert Pélocot egyszerűen szeretni kellett. Tökéletesen
személytelen volt. Csak a mások ügyeiben, bajaiban, örömeiben és
problémáiban élt. Evés, ivás, alvás gyors, szórakozott, elsietett műveletek
voltak nála. Kabátot télen is csak olyankor viselt, ha ráhúzta valaki.
Csodálkoztam, hogyan győzi rengeteg munkáját. Az emberek
megérezték benne az isteni szolgát, terhek elhordozóját, a lelkes
hallgatóságot, és köréje gyűltek panaszaikkal. Igénybe vették éjjel-
nappal, gyakran egy fillér ellenszolgáltatás nélkül. Gazdagabb páciensei
jól megfizették – nálam is bőséges honoráriumban részesült –, de pénz
nem maradt meg a zsebében. Egyik helyen kapta, a másikon, ahol
szükség volt rá, odaadta. Az ilyenfajta ember mindig mágikus központtá
válik, hiszen igen kevés van belőle. Legtöbben annyira elteltek
önmagukkal, hogy más életéből szemernyi sem fér beléjük.
Péloc volt az első szál, amellyel kiemeltem jövőm sötéten hallgató
víztükre alól a dús hínárszövevényt, új életem kísérleti anyagát.
Péloc kopott kis alakja rendíthetetlen, kíváncsi jósággal végigvonult
egy sereg embersors belső termein: nyomortanyákon, polgári lakások
szűk, pállott hétköznapiságán, művészek, fantaszták, szélhámosok,
prostituáltak hevenyészett tanyáin, papok, nemesek és főnemesek szűrt
levegőjű, tükörfalas palotáin. Ő minden viszonylatban egyforma volt;
kutató szeme előtt a keret leolvadt, semmivé vált az ember körül, aki testi
vagy lelki sebeit mutatta. Hiányzott belőle a világboldogító forradalmár
gőgje is; ő a gazdagot, előkelőt éppen úgy szánta, értette és segítette, mint
a piszokba ragadt koldust. Mindegy volt neki a szó legigazabb
értelmében. Talán ez a mértéktelen lekötöttsége és megterheltsége tartott
vissza tőle, hogy valóban mély, értékes barátságunkat a teljes
őszinteségig fejlesszem. Nem akartam még a magam szikláját is
rágördíteni. Annyira fáradt volt, mikor kandallóm tüze mellett
megpihent néha egy fél órára! Álmatlanságtól égő szeme le-leragadt az
áradó melegben, és mikor saját, apró horkantására felriadt néhány perc
múlva, bocsánatkérő mosollyal mentegetődzött:
– Szegény Madame Lacroix, a pékné, tudja, akiről már beszéltem.
Ikreket szült az éjszaka. Este hétkor kezdett vajúdni, és hajnalban ki
kellett operálni mindkét kicsinyét holtan. Pedig mennyit beszélt róluk…
Valamit tennem kell érte, hogy áthidaljuk ezt a nehéz időt, míg újra
gyermeket kaphat. A melle feszül a tejtől, a bölcső meg üres, amelybe
olyan szép atlasztakarót hímzett… Borzasztó ilyenkor az
asszonyoknak… Mit gondol, Monsieur de la Tourzel... ha egy kosár
kismacskát szereznék neki valahonnan?… Igen-igen… azt hiszem, az jó
lesz! – és már csupa eleven gond és részvét volt, anélkül hogy saját
fáradtságát észrevette volna.
De Assis különös, elmúlt alakja erősen érdekelte; csak azt panaszolta,
hogy nincs elég ideje foglalkozni vele. Ennek ellenére sokat olvasott, ha
máskor nem, éjszaka. Tiszta, tágas koponyájában minden területen
szintézis született. Világos áttekintése volt az alkímiáról; biztos kézzel
emelte ki az értékes valóságot a csalás és fantazmagóriák ingoványából.
Ismerte Paracelsus jelentőségét, és ezen a vonalon gyógyított nagy
eredménnyel.
Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol, adott-e már jelet de Assis
Maurice-nak? Én nem akarom firtatni az öregnél, hátha elriad tőlem,
hiszen nem sejti, hogy tudok erről a transzcendens ígéretről.
– Még nem jelentkezett – mondta Péloc.
– Honnan tudja? – csodálkoztam.
– Megmondta nekem.
Halvány neheztelés támadt fel bennem, aztán eloszlott. Persze.
A magamfajta, sötét problématömb erőlködhet éveken át; az öreg,
zárkózott Maurice Pélocnak mondja el titkát, mert Péloc olyan, mint az
univerzális kulcs: minden lelket kinyit.
Maurice úgy táplálta Péloc doktort, mint anya a gyermekét. Egyszer
csak becsoszogott, tele tálcát rakott le eléje, és zsörtölődött, ha
meghagyott valamit:
– Hiszen ez már bele se fért volna a gyomrába a doktor úrnak, annyira
elszokott az evéstől. Csupa erő a zöldségleves, tessék csak meginni!
Szeretném tudni, ki gyógyít meg egy orvost, ha beteg lesz, he…?!
Engem is ellátott minden jóval, és szívelt a maga módján, de a
tiszteletteljes távolságot szigorúan megtartotta közöttünk. Pélocot
imádta. Pélochoz senki sem volt tiszteletteljes. Az ő jelenlétében elillant
minden feszesség, s az emberek álarc nélkül tárták eléje titkolt
gyermeklelküket.
Valamelyik látogatása alkalmával Péloc felmutatott egy képre a vitrin
fölött. Ezt a szép, napos olasz tájat ábrázoló festményt mintha
szándékosan helyezték volna ebbe az előnytelen, árnyékos sarokba.
Egyszer megkíséreltem máshová akasztani, a szalon filigrán, aranyozott,
rokokó nippasztala fölé, ahol balról kaphatta bőven a beömlő fényt, de
másnap újra ott találtam a vitrin fölött féltékeny homállyal fedve.
– Mit ábrázol ez a kép?… Nem látom jól – kérdezte Péloc.
– Egy veronai tájat, Monsieur – felelte Maurice.
– Mindig ez volt a helye? – kérdeztem közbevetve.
– Nem. A másik oldalon függött, a nippasztal fölött.
– Hát akkor miért… – ránéztem hirtelen. Szája zárt, rideg vonallá
keményedett. Elhallgattam. Maurice várt egy ideig, azután nesztelenül
kiment.

Az alkímia a XVIII. század elején már a teljes hanyatlás tüneteit mutatta.

Mindaz, ami homály, tévedés, kapzsi, mohó tudatlanság volt benne,
ellene tanúskodott. Az új „felvilágosodási” áramlat megrészegültjei, akik
soha még csak meg sem sejtették ennek az évezredes tudománynak
titkos, belső lényegét és igazságait, győzelmi tort ültek, hogy
felfedezéseik valóban frappáns részleteredményeivel sikerült
agyonverniük az ősi szó első két betűjét. A fiatal kémia megszületett.
Megindult az egyszerű, tehát újabb alkotórészekre nem bontható testek
sorozatos felfedezése, és ezeknek elemek gyanánt való felismerése.
A kísérleti tények bizonysága előtt „semmivé törpült” mind a régi
arisztotelészi felfogás, amely a földet, vizet, levegőt és tüzet hirdette
minden testek alapanyagául, mind az újabb kori alkimista nézet, amely
szerint minden test a higany, kén és só összetétele. Kiderült, hogy mind a
levegő, mind a víz összetett testek, sőt alkotórészeik viszonylagos
mennyiségét is meghatározták. A kémiai elemzési eljárások
finomságának és megbízhatóságának növelésével sikerült pontosan
megkülönböztetni az aranyat és ezüstöt a hozzájuk hasonló színű
ötvözetektől, s így már nem lehetett a külső tulajdonságok hasonlóságán
alapuló jóhiszemű tévedéseket vagy rosszindulatú csalásokat elkövetni.
De nemcsak a tudományos haladás és kísérleti bizonyítékok szerepeltek
az alkímia sírásói közt. Igen sokan vállalkoztak, hogy végére járnak a
dolog történeti hátterének. Még gyökereit is ki akarták irtani az alkímia
„korhadt fájának”. A gúny és lekicsinylés nyílesője csak úgy záporozott
Hermész Triszmegisztosz, Geber, Basilius Valentinus, Paracelsus és a
többi alkimista múltba merült, titáni alakja körül. A fiatal, győzelemittas
harcosok végül is azt hitték, hogy végérvényesen elintézték a mágikus
fényforrásokat, pedig csak úgy jártak, mint az elkápráztatott ember, aki
tenyerét szeme elé emelte, s azt képzelte, ezzel kioltotta magát a
napkorongot.
Péloc doktor kétkedéssel figyelte a nagy sürgés-forgást; az új vallás
hangos türelmetlenségét, amely semminek sem kegyelmezett, ami régi
volt. Sokat beszélgettünk erről a szellemi forradalomról mi ketten,
passzív szemlélői a hatalmas színpadnak, amelyen egy társadalmi és
lelki átalakulás véres színjátékának előkészületei folytak.
– Nem a munkájukat és felfedezéseiket gáncsolom – mondta Péloc. –
A kémiai kísérletek nagyszerűségét magam is átéltem már, és látom
jelentőségét. Tudom, hogy a kémia kitágítja és átformálja majd az egész
világképet. Mindössze a fiatalok tudálékosságától, mindent letorkoló,
összetákolt elméleteitől érzek némi bosszúságot. A kezdetén vannak
valaminek, és a beérkezettség pózában kérkednek. Azt hiszik, mivel egy
új területen lerakták jövőjük alapköveit, joguk van a múlt klasszikus
remekműveit gyűlölködve lerombolni, noha e remekművek titkába és
bölcsességébe soha bele nem hatoltak. Az egészséges jelen csak a múltból
fakadhat, mint szülője ágyékából a gyermek. A kémia ma azon van, hogy
apagyilkosságot kövessen el. Mindig voltak korszakok, amelyek
valamely forradalmi külső vagy belső tényező hatására megtagadták és
elveszítették múltjukat. Hatalmas, fejlett kultúrákat zúztak össze,
temettek el, süllyesztettek feledésbe fizikai és szellemi kataklizmák.
A megmaradottak és újonnan jöttek azután visszazuhantak a kezdet
primitív sötétségébe. Vajon mit tudunk ma például Kaldea és Egyiptom
fölényes csillagászati tudományáról, matematikájáról, hieroglifákba
rejtett, szimbólumokba zárt misztikus hagyományairól és lenyűgöző
filozófiájáról? A tiszta és szépséggel teljes görög szellemiség csillogó
felszíne elkápráztat bennünket, de hol vagyunk a mélyétől; az eleusziszi
misztériumok, Orpheusz, Pitagorasz valódi átélésétől és megértésétől?
Az alkímia igazi hivatása az ezoterikus hagyományok őrzése; s a
mesterséges homály körülötte nem egyéb, mint szentélyvédő szörnyeteg.
Senki sem vádolhatja érte az Adeptusokat. Elég példa mutatja az emberi
elfogultság történetében, micsoda halálos veszélyek ellen kellett
védekezniök. Az alexandriai könyvtár elégetése és Savonarola fanatikus
vandalizmusa pregnánsan megmutatja, hogy az örök értékű és érvényű
hagyományok legpusztítóbb ellenfele mindig a fanatizmus; mindegy,
vallási fanatizmus-e vagy a tudományé. Valójában a tudomány és a
hagyomány oppozíciója csak időleges lehet, ha mindkettő képviseletében
elfogulatlan, igazi papok kerülnek szembe egymással. A tudomány meg
nem alkuvó szolgája, aki becsületesen végigjárja az utat, legfeljebb
nagyobb kerülőt tesz, míg elérkezik a felismeréshez, hogy minden út a
Teremtő Szellem misztériumához vezet. A hagyományok beavatottja
eleve ebből indul ki. A tudománynak előbb fel kell bontania a sűrű
anyagot szubtilissá, s a szubtilis anyagot addig redukálni, míg szellemi
elvvé válik. A mai kémia megkezdte ezt a folyamatot, s egyelőre
népszerű, közérthető neveket ad az anyag tulajdonságainak, amelyeket
az igazi alkímia éppen úgy, sőt mélyebben ismert, de rejtett képnyelvbe
öltöztette. A kémia a maga lassú, tapogatódzó kísérleti módszerével
küzdi ki eredményeit az okozatok világában. Az alkímia nagy analógiái
az okokat rejtik magukban. Nem kell különösebb jóstehetség előre látni
azt, hogy a kémia valóban jelentős és közérdekű felfedezései mellett még
jó néhány évtizedig, ha nem évszázadig, nem fog gyógyszereivel olyan
sikeresen beteget gyógyítani belső bajaiból, mint Paracelsus, az alkimista
gyógyított. Paracelsus az okokat küszöbölte ki, különös tekintettel az
ember egész szervezetére, lelki és testi struktúrájára. A mi kémiánk még
sokáig specialistákat fog nevelni, s bonyolult összetételű gyógyszereit
egy-egy szervnek címezi majd, nem számolva azzal, hogy a másikat
esetleg megmérgezi vele.
– Szóval maga, Péloc, csak a Doktor Universalisban hisz?
 – Feltétlenül. És abban is hiszek, hogy a kémia és a rátámaszkodó
orvostudomány újra elérkezik majd Paracelsushoz, s rajta keresztül az
évezredes, bölcs hagyományok tiszteletéhez.
 A „bárányok” követe

Péloc doktor hozta el hozzám Jean Lepitre-t. Nem akarta szegény feje;
esze ágában sem volt, de nem tudott nemet mondani neki. Bűnbánattal
telve, dadogva vallotta be, hogy őrülten kíváncsivá tette különös
házamra, könyvtáramra, s azóta Lepitre mindenáron jönni akar. Már
megkísérelte, hogy lebeszélje, de Lepitre nem olyan ember, akit el lehet
ijeszteni valamitől. Kicsikarta tőle az ígéretet, hogy legalábbis szóvá teszi
előttem a dolgot.
– Miféle ember ez a Jean Lepitre? – tértem ki óvatosan a válaszadás
elől.
– Hát… kissé bogaras, de… alapjában véve derék fiú. Talán valamivel
több a rögeszméje, mint az embereknek általában. Kis kegyszerüzlete van
a Rue Saint Honorén. Régi könyveket, kéziratokat is árul. Egy sokkal
idősebb asszonnyal lakik együtt. Úgynevezett lelki egyesülésben élnek,
mert testi kapcsolat nincsen közöttük. Rengeteget imádkoznak.
Alapítottak néhány bibliamagyarázó társaságot, ahol előadásokat
tartanak, reggeltől estig mások ügyes-bajos dolgaiban futkosnak,
testvérnek szólítják egymást, a külsejükkel nem törődnek, húst nem
fogyasztanak, állandóan a mámoros emelkedettség állapotában lebegnek,
és hitük szerint fokozatosan átélik a szentté válás két grádusát.
– Hű… ez igen bonyolultan hangzik!
– Szeretném, ha nem ijedne meg tőle. A valóság mindenesetre
különbözik az eksztatikus világképtől, amelyet képzeletükben
megteremtettek. Lepitre tüdőbaját kezelem. Véleményem szerint e
különös pár valóban szép és tiszteletre méltó törekvéséből hiányzik a
mérlegelés és az őszinteség. Elsősorban önmagukat áltatják, aztán
egymást, végül tanítványaik körét. A szentté válás legmagasabb emberi
fensége másfajta eksztázist kíván. Jean Lepitre és Rosalie Bault
túlságosan szenvedélyesek, de erről nem akarnak tudni. Veszedelmes
dolog az alsótest és az ösztönvilág kétségtelenül élő, erős vadállatait
hátunk mögé engedni azzal, hogy tagadásba vesszük őket. Rosalie Bault
halálosan szerelmes volt a fiatal, hektikás Lepitre-be, s csak később
változott éhező testű asszonyból eszmékhez alkalmazkodó, rajongó
tanítvánnyá. Lepitre-t a tüdőbaj hideglelős lázai forralják. Mindketten
föld alatti tüzekre borítottak erőszakkal fedőt, s én robbanástól tartok.
Nevettem.
– Egyet mindenesetre elért nálam, doktor. Felkeltette érdeklődésemet
irántuk, bár az a gyanúm, meg akarnak téríteni… Mikor jönnek el
hozzám?
– Vasárnap…

Péloc szavai után természetesnek találtam, hogy Lepitre Rosalie-val

együtt állított be hozzám vasárnap délután. Furcsa pár volt, az bizonyos.
Lepitre sovány, magas, hajlott alakján papos, divatjamúlt posztókabát
feszült. Lábának szánalmas vékonyságát leleplezte a szoros térdnadrág
és a harmonikázó, fekete pamutharisnya. Vadul felmeredő, szinte egy
tömbnek ható, kékesfekete, gyapjas haja talán sohasem látott fésűt.
Keskeny, szürkés, zsírosan fénylő arcán a pofacsontoknál kétoldalt láz
eres, vörös foltjai égtek. Nagy, húsos, törött orra, lapos, vastag, formátlan
ajka volt, amelyen állandó, elragadtatott mosoly remegett. Fejét
hátrahajtva, sötét, csillogó, domború szemhéjú szemét mindig félig
lehunyva tartotta, mintegy lelki kéj önkívületének odaadásában. Rosalie
Bault arcán ugyane kifejezés részegült visszfénye ragyogott. Ritkán
láttam elhanyagoltabb külsejű nőt, bár később rájöttem, sokkal
műveltebb Lepitre-nél. Zilált, ősz fürtjeinek, pattanásos, lógó húsú
arcának, beteg fényben úszó szemének, színtelen szájának és fakó,
rongyos ruházatának látványa visszataszító volt az éles nappali fényben.
Talán egy ember nem járta erdő barlangjában tiszteltem volna ezért,
Párizsban azonban gyanakvással töltött el: a külső túlságos bizarrsága
mindig a többi teremtmény fölé való kerekedés vágyából fakad, akár a
fokozott luxus, akár annak ellenkezője felé hajlik.
Lepitre megragadta a kezemet, magához húzta, és hosszasan
szorongatta olyan megdicsőült arckifejezéssel, mintha látásom a
mennybe ragadta volna. Halk, fedett hangon beszélt, inkább sugdosott
felém: rendkívül hevesen vágyott rá, hogy megismerjen, és kiváltságos
örömöt okoz neki, hogy házam fedele alatt tartózkodhat.
Az ilyen modor roppantul meghökkentő és zavarba ejtő. Kissé
szégyelltem magamat helyette, és úgy tettem, mintha semmi szokatlan
nem történnék. Szerettem volna, ha abbahagyja a kézfogást is, mert
tenyere tapadós verejtéket izzadt. Szájából lázas, romlott lehelet csapott
orromba. Egy pillanatra az a rémes gyanú suhant át agyamon, hogy forró
testvéri csókot akar arcomra tapasztani, de szerencsére nem tette.
Mindenesetre kissé felborult lelki egyensúllyal tessékeltem a szalonba
őket, és nehezteléssel gondoltam Pélocra, micsoda embereket engedett
hozzám. Később beláttam, Péloc csak eszköze volt a hozzám irányított
dolgoknak, amelyek nélküle más módon értek volna el.

Lepitre mindjárt az első szavak után közölte velem, hogy mindnyájan

Isten gyermekei vagyunk, s ilyenformán testvérek. Alapjában nem
ellenkezett véleményünk; de édeskés, virágos, erőltetett hasonlatokba
burkolt kinyilatkoztatásai felkeltették bennem az ellentmondás vágyát.
Mindig szégyenkezést és taszítást érzek, ha valaki emelt, érzelmes
hangon „a mi édes, malaszttal teljes Mennyei Atyánkról” és a „jóságtól
illatozó Krisztus drága vére hullatásáról” beszél. Noha Krisztus igen
közel áll hozzám, és tisztelem a magányban elmondott, egyszerű
imádságot, Lepitre és Rosalie olyan izgatott, szenvedélyes élvezettel
görgették szájukban a legémelyítőbb szavakat, mint az ínyencfalatokat.
Rosalie arcán és petyhüdt nyakán szederjes foltok ütköztek ki, ajkát
nedvesre nyalta, szemébe könnyek gyűltek, hangja elcsuklott, Lepitre
percről percre bizalmasabb nyilatkozatokat tett. Bevallotta, hogy Rosalie-
val szüzességben él együtt, csak lelkük érintkezik, sokszor órákon át
tartó önkívületben.
– Érdekes – mondtam csendes undorral. – És… hogyan hozzák létre
ezt az… érintkezést?
Lepitre készséggel részletezte. Ágyaik a szoba két falánál állnak, távol
egymástól, függönnyel elválasztva. Este, mikor lefekszenek, kioltják a
fényt, hanyatt fordulnak, kinyújtóznak, és forró szeretettel, állhatatosan
egymásra gondolnak, míg elömlik rajtuk a mennyei gyönyör borzongása.
Sokszor annyira elviselhetetlenné fokozódik ez a lelki nász, hogy
hangosan kiáltoznak, sírnak, nevetnek és imádkoznak boldogságukban.
Pélocra néztem. Szemét lesütötte, és olyan képet vágott, mintha
néhány hegyes szögön ülne, de nem tartaná illőnek beszélni róla.
Rosalie villámgyorsan előrehajolt, és kezemre tette érdes, hideg
tenyerét:
– El kell jönnie – mondta. – El kell jönnie összejöveteleinkre. Lehet,
hogy közülünk való, csak még nem tud róla. Az Úr összegyűjti az ő
bárányait az örök életnek, s a farkasokat átengedi a pusztulásnak.
Tűzeső, dögvész, kínhalál, vízözön, tengerrengés nyitja meg a pokol
kapuját. A paráznák, az értelmükre gőgösek, az új tudomány művelői, a
hidegek, a gúnyosak, az imádságmulasztók és káromlók, a részegesek és
dúskálók, a tagadó papok, a pogányok, eretnekek és zsidók mind-mind a
nagy kerékbe kerülnek, amely összeőrli bűnös húsukat és lángoló ölüket
egyetlen véres tömeggé. Így köpültetnek az idők végezetéig a sátán
eledelévé, élő, vonagló, gyötrelemtől sikongó, örökké érző és örök
halálba taszított kárhozottakká…
Rosalie hangja megremegett az áruló, utálatos kéjtől. Szájszöglete
lefelé rángatózott, alsó ajka előretolult. Arcán, lebenyes nyakán a foltok
sötéten égtek. Ijesztő volt, és ellenszenves.
– Mi figyelmeztettük… mi megtettük kötelességünket… – vágott
közbe fedett hangon, tapadó mosollyal a duett másik tagja, Lepitre. –
A bárányok várják önt...
Hát így állunk – gondoltam.
Lepitre cédulát csúsztatott az asztalra, pontos címmel.
– Okvetlenül… majd elmegyek… persze… majd… igen…
Szerettem volna már kívül tudni őket az ajtón. Úgy búcsúzkodtak,
mintha tetőtől talpig ragasztóval lettek volna bekenve; minden
testrészüket külön szakították el tőlem.
– Bocsásson meg – súgta oda nekem Péloc boldogtalanul.
– Soha! – feleltem én is súgva, de mosolyogtam.
Abban a pillanatban nem is álmodtam róla, hogy valóban el fogok menni
Danjou márkiné palotájába, a „bárányok” főhadiszállására.
– Hogyan bírja elviselni őket? – kérdeztem Pélocot, aki másnap a
szokott esti időben beállított. – Magát nem akarták akolba terelni?
– Halasztást kértem tőlük, és nekem kivételesen megadták – mondta
sok ráncba futó imposztormosolyával Péloc. – Megígértem, hogy az
utolsó pillanatban biztosan felkapaszkodom lélekmentő bárkájukra, most
azonban nincs időm rá. Azt gondolom, Lepitre és Rosalie hallgatólagosan
elvállalták a közbenjárást értem szigorú, vérszomjas uruknál, s
rengeteget imádkoznak érdekemben. Kérem, higgye el, nem olyan
reménytelen szörnyetegek, mint amilyennek mutatkoztak ön előtt.
Hitükben van valami megrendítő és szánnivaló. Valóban jót akarnak, és
rettegnek a legkisebb botlástól. Olyan uralkodót emeltek maguk fölé, aki
mérhetetlenül kicsinyes és egyáltalában nem megértő. Állandóan
ijesztgeti őket, erényeik fölött szórakozottan elsiklik, és csak hibáikat
tartja számon. Amellett ezer kétség között hagyja őket, s azt a képzetet
kelti népes szektájuk minden apró csoportjában, hogy egyedül ők vannak
az igazság birtokában, míg a másik csoport hanyatt-homlok zuhan a
pokol felé, hamis értesülései miatt. Állandó az ellentét közöttük. Vitáik
megközelítik a zsinatok szenvedélyességét. Lepitre-nek, de még inkább
Rosalie-nak nagy keserűséget okoz, hogy az általuk elindított mozgalom
csoportjai csaknem kivétel nélkül választottak egy-egy önálló véleményű
vezért és prédikátort, aki a Bibliát teljesen önkényesen magyarázza.
Vannak köztük olyanok, akik kétségbe vonják Lepitre elhivatottságát, és
aljas gyanúval szennyezik be együttélését Rosalie-val. Vannak, akik nem
hisznek a szeplőtelen fogantatásban, ismét mások a testben való
feltámadást tagadják. Primitív, de állandóan tevékeny koponyák bábeli
nyelvzavara ez. Egyetlen fogalomban nem tudnak megegyezni
egymással, annál is inkább, mivel konok gyűlölettel gyűlölik az értelmet,
és csak az érzelmekben hisznek. Fellázadtak hajójuk kapitánya, az ész
ellen, vízbe hajították a kormányost, és egyedül a széljárásra bízzák
sorsukat. Izzó áhítatuk trópusi nyarán át- meg átzúg az érzékiség és
indulatok sirokkója. Az odaadó áldozatnyújtás toronymagas
hullámcsúcsáról a másik pillanatban már hullámvölgybe bukfenceznek:
acsarkodva megszólják egymást. Sírásig lelkesednek, és ijesztő
dührohamokat kapnak egy-egy szó miatt. Folyton egymás életét lesik,
vitatják, kifogásolják. Szüntelenül ugrásra, beavatkozásra készen állnak a
prédikációk tüzes ostorával, de a testvér, akin végigvágnak vele, olyan
sértődött ellentámadást indít azonnal, mint egy ágyúkkal telerakott erőd.
Duzzogó prófétákként járkálnak így egymás között, méltatlanul
üldözöttekként, ámde heves dörgedelmekre felajzottan a másik veszendő
lelkének megmentése érdekében…
Nevetésem elfojtotta szavát, és őt is magával ragadta.
– Ha nevetek is, tagadom, hogy ügyük nevetséges volna! – tiltakozott
aztán. – Képzelje csak el, Istennek milyen nehéz dolga van velük. Az ő
esetük talán a legnehezebb dió az egész teremtésben. A hitetlenek
tagadásukkal állítják Istent, a kétkedők szívósságukkal megidézik, az
egyszerűek alázatosságukkal eljutnak Hozzá végül, de egyik sem
határozza meg Őt ilyen Lepitre-féle reménytelenül antropomorf
szörnyetegnek. Régi hitem, hogy a szkeptikusok előbb látják meg a
mennyek országát, mint a fecsegő ügynökök, akik mindenkit
odacsábítanak ugyan, magas jutalék reményében, de azután jó
néhányukról kiderül, hogy titokban az ördög portékáját vásárolják. Ne
higgye, hogy puszta szofizma, amit mondok. A szektariánusok lelke
szűk tér, amely zsibárusboltként telve van tömör és kényelmetlen
bálványokkal. Csak a szellemnek és igazságnak, tehát Istennek nincsen
helye benne.
Figyelmesen néztem rá. Péloc társasága végtelenül lebilincselő és
mulattató volt. Elhatároztam, vallomásra bírom e végső és szemérmes
emberi titokról, amely minél mélyebb és közösebb, annál inkább
magánüggyé válik.
– Isten… ön olyan határozottsággal és hévvel beszél róla, Péloc, hogy
iriggyé tesz. Szegénynek és tapogatózónak érzem magamat célzásainak
ereje előtt.
– Azt hiszem, bármiféle viszonylatról könnyebb beszélni, mint a Vele
való kapcsolatról – mondta Péloc maga elé nézve. – Én talán sohasem
beszéltem róla, annál is inkább, mivel ez a fogalom állandó alakulásban
van bennem. Az én Istenem egy régi gyermekidőben a föld felett függő,
csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson
ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer, ha
meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Azután később,
egy nagyon nehéz kamaszórában közelrohant hozzám; süket, sötét
vádlóvá változott, de semerre sem mutatott kiutat. A válságot
leküzdöttem, és Isten összezsugorodott, egészen mellékessé törpült, mint
egy fakó régiség a padláson. Egy poétikus fellobbanásomban újra
elővettem. Különféle tulajdonságokkal ruháztam fel. Fétist csináltam
belőle. Hízelegtem neki, mert hiú volt, és imádkoztam hozzá, hogy
megvesztegessem, de még mindig rajtam kívül izolált előkelőség volt,
akinél rövid, tisztelgő látogatásokat tettem. Fiatal férfi koromban
egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte. Körültapogattam, megmértem,
arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és
tehetetlen, mint én vagyok. Akkor megöltem. Sokáig halott volt. Most
kísértet. Kívül nincs többé. Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak
nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak
impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több
minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely
körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál.
Több mindennél, amit ismerek és ami megismerhető.
Hallgattunk. Elhalkuló, utolsó szavai visszhangoztak bennem, és
megidézték az én halottamat is, akit Homunculus precíziós műszerei
végeztek ki. Létének különös alakulását lelkemben hasonlónak éreztem
Péloc átéléseihez. Különös volt, hogy saját, valószínűtlen külső
körülményeim között hányódva, belső és egyedül lényeges relációmat
Istennel mennyire ugyanezekkel a szavakkal mondhattam volna el.
Kis, zavart csend időzött közöttünk. Szédülve kerestük az utat
visszafelé a láthatatlanba nyíló pallóról, amelyről már nem vezet emberi
lépés tovább.
– Igaz… miféle hölgy ez a Danjou márkiné, akihez Lepitre meghívott?
– kérdeztem.
– El akar menni hozzá?
– Isten őrizzen tőle… De mindig érdekeltek a csodabogarak.
– Óh… Danjou márkiné egészen más, mint a buzgó pár, amely annyira
elijesztette önt. Ápolt és művelt dáma. Özvegyasszony. Férje halála
terelte a bárányok közé. Élete addig nem különbözött a többi, kasztjabeli
előkelő asszonyétól, legfeljebb annyiban, hogy az udvar felfogása szerint
botrányosan nagy és hű szerelemben élt az urával tíz éven át, annak
korai haláláig. A tragikus esemény után megkísérelte követni
szerelmesét, aki egész életkedvét magával vitte. Öngyilkosságtól csak
mély vallásossága tartotta vissza, bár kísérletei felértek egy-egy
öngyilkossággal. A februári szél jeges hidegét engedte rá fürdéstől
párolgó, meztelen testére. Járványos betegeket látogatott, és titokban
megkereste ajkuk helyét a csészén, amelyből ittak, de a halál még csak
egy könnyű hűlés vagy felületes fertőzés reményével sem kecsegtette.
Egészséges és erős maradt. Végül is egy álom győzte meg terve
helytelenségéről, meg arról, hogy élnie kell két gyermekéért és valami
hivatásért, amelyet még nem ismer, de amely el fog érkezni hozzá. Nem
sokkal ezután a gyermekekkel és azok nevelőnőjével, Jeanne Girard-ral
együtt az eső beterelte őket a Rue Saint Honorén lévő kis boltba. Jeanne
Girard volt egyébként az, aki a jelentős álmot látta. Lepitre, a kegyszerei
között, haladéktalanul hozzálátott a lélekhalászathoz, és sikerült is a
legnagyobb halat kifognia. Igaz, Jeanne Girard, az álomlátó és minden
lében kanál Jeanne közreműködésével. Danjou márkiné a bárányok
gyámolítója és anyagi bázisa lett. Kissé csodálkozva, kissé rezerváltan, de
hálás engedelmességgel szolgálja őket azért, mert úgy hiszi, Istennek
tetsző, fontos célt talált. Penitenciának fogja fel, amely után örökre
egyesülhet majd férjével.
– A márkiné sorsa valóban meghat – mondtam Pélocnak –, de nem
egészen értem, hogy győzhetett meg egy művelt, előkelő dámát élénk
képzeletű szolgálójának jóindulatúan egzaltált vagy befolyásra számító
fecsegése?!
– A márkiné elbeszélése szerint az álomban olyan intim utalások
fordultak elő, amelyek kétségtelenné tették, hogy férje üzent neki Jeanne
álmán keresztül. Ezeket a dolgokat csak férje és ő ismerték.
– Egy szemfüles cseléd sok mindenről tudhat, ha tudni akar!
– No igen, de Jeanne a márki halála után került a házba, öt évvel
ezelőtt. Úrnője férjét személyesen sohasem ismerte. Álmában egy
bizonyos mohazöld frakkban látta Danjou márkit, melyet az Versailles-
ban, a márkinéval való találkozásuk és szerelmük lángba borulásának
színhelyén viselt egy fogadáson. Ez a frakk valamelyik utazása
alkalmával, több más holmival együtt, még házasságuk előtt elveszett.
A láda, amelybe csomagolták, a rázkódástól észrevétlenül leoldódott a
hintóról egy rozoga hídon, és a sebes folyású vízbe gurult. Festmény nem
készült róla. Nem volt jellegzetes ruhadarabja a márkinak; sem színe,
sem szabása nem jellemezte őt, de a márkiné érthetően örökre szívébe
rögzítette emlékét. Jeanne leírta a gombok színét és formáját. A mellény
brokátjának mintáját, a nyakfodor csipkéjének szövését, s magát a frakkot
is teljes pontossággal. A márki egyik kezét kardján nyugtatva, lábát
keresztbe rakva egy szökőkút káváján ült, és lábfejét idegesen rázogatta:
várakozott valakire. A lábrázogatás a márki jellegzetes szokása volt, de
erről sohasem esett szó halála után. Az álom folytatásában Jeanne a
szökőkút vizét látta, amelynek habzó, örvénylő felszínén sárga
papírcsónak táncolt. A márki várakozásában apró kavicsokat szedett fel a
földről, és egyenként belehajigálta a csónakba, míg az lassan el nem
süllyedt. Ez az álomkép a valóság pontos másolata volt. Így történt annak
idején. Akkor azonban a márkiné figyelte egy fa mellől a márki várakozó
alakját, ahogy a kis sárga papírcsónak fölé hajolt, és kavicsokat dobált
bele. Ezen a találkozón, amely csak két nappal követte
megismerkedésüket, vallották be egymásnak hirtelen támadt, minden
illemkódexet elsöprő szerelmüket. Ez a szerelem valóban a síron túl is
tartott. Az álom szerint Jeanne lépett oda a márkihoz, aki érthetően
csalódottnak látszott. Jeanne ugyanis kicsi, kövér, disznószemű nő.
A várakozó türelmetlenül felugrott, majd csüggedt mozdulatot tett:
„Nem jött! Megint nem jött el! Az istenre kérem, mondja meg neki, ne
sírjon annyit! Nem tudok hozzáférni a kétségbeesésétől!” S ugyanakkor
közölte vele mindazt, amit már említettem.
– Mindenesetre… érdekes.
– Igen. Bár, ha ismerné Jeanne-t…
– Nos?
– Egy túlvilági üzenetnek különb postaládát képzelnék el… de az
ember rövidlátó, és Isten útjai kiszámíthatatlanok. Danjou márkiné
persze esküszik az álomlátó nevelőnőre, mindenben tanácsát kéri, lesi az
álmait, és elhalmozza ajándékokkal. Pedig Jeanne, furcsa álmaitól és
megérzéseitől eltekintve, ravasz, önző, bután hiú cseléd, aki alaposan
kihasználja előnyös helyzetét. Annyira igényli közönségének elismerését,
akár egy balerina, s mindannak, amit tesz, egyre inkább produkció
jellege van gyanús mellékzöngékkel.
– Vallja be, Péloc, egyenesen… csalónak tartja?
– Neem… illetve félig. Zavaros terület ez, ahol a határok elmosódnak.
Jeanne-nak vannak érdekes képességei, figyelemre méltó álmai, de... és
mindig ezen bukik el az ilyenfajta jellem... ritkán és váratlanul
nyilvánulnak meg. Rendelni, irányítani nem lehet őket. A buzgó Jeanne
azonban érdekből és hiúságból kitölti a szüneteket bizonyos primitív
emberismeret alapján összetákolt históriákkal, amelyekkel szép sikereket
arat úrnőjénél és a bárányoknál, hiszen tudjuk, hogy a csalók táboránál
csak a hiszékenyek tábora nagyobb. Jeanne álmainak „belső hangja”
valóságos divattá vált; egész udvar rajongja körül. Egy bizonyos Cortey, a
tartományi tanács tagja, életét teszi Jeanne-ra, isteni elhivatottságára.
Izgága félbolond, aki mámoros ebként kullog a primadonna nyomában.
De számtalan embert táncoltat pórázán. Hívei már mozdulni sem tudnak
dodonai tanácsai nélkül. Danjou márkiné féltékenyen őrzi és kényezteti,
mint egy egzotikus csodamajmot.
– És a gyermekekkel ki törődik közben?
– Corinna már tizenöt éves, és ő ügyel fel hatéves öccsére a nagy
kavarodásban.
Nevettem.
– Most akár oda se kell mennem, Péloc. Olyan eleven képet festett
róluk, hogy jellemzőbb vonásokat akkor sem fedezhetnék fel bennük, ha
évekig járnék a házukba.
– Ebben erősen kételkedem. Elfelejti, hogy az asszonyokról festett
képek mindig hiányosak, mert ők annyifélék, ahány emberben
tükröződnek.
– Maga ért az asszonyokhoz is, Péloc? Erről az oldaláról még nem
ismerem!
Sovány, okos, személytelen arcát szelíd gúny mosolya derítette fel:
– Apage Satanas! Annyit tudok róluk, hogy okos dolog távol maradni
tőlük. Barátjuk vagyok, ismerem hálószobájuk nyomorúságos és sokszor
hajmeresztő titkait, sajnálom és gyógyítom őket, de egyébként… vannak
mérgek, amelyeket jobb üvegben tartani ledugaszolva, halálfejes
cédulával az oldalán.
– Ilyen rossz vélemény a nőkről, doktor, legalábbis nagy tapasztalatból
született életbölcsesség!
– Tőlem nem fog pikáns kalandokat hallani, barátom! Nőkről,
férfiakról egyformán vélekedem e tekintetben. Az egész ügy roppantul
szegényes és csúnya a természet kerítő részegsége nélkül, s én valami
tévedés folytán kimaradtam az egyetemes berúgatásból. Józan vagyok.
Kicsit furcsállva nézem a kipirult arcú kurjongatókat, de megértem őket
sajátos állapotukban, és ha elkövetkezik a hányás ideje, tartom a fejüket.
Ennyi az egész.
Maurice csoszogó lépte hangzott fel. Beesett, ráncos arcára kezében
tartott gyertya lángja vetett kísérteties fényt. Sorra gyújtogatta a
dolgozószoba gyertyáit, míg a könyvek háta és a bútorok hajlatai
ragyogni kezdtek. Péloc ásított, és tenyerével megütögette száját.
 – Mégis sajnálom, hogy nem ismeri Danjou márkinét.
– Szép asszony?
– Szép? Nem tudom. Inkább anyás és megnyugtató. A lánya
ellenben…
– Nos?
– Furcsa kis kompozíciója Erósznak. Egyelőre csak izgatóan tehetséges
vázlat, de azt hiszem, csinos kavarodásokat fog okozni később…
Mikor Péloc eltávozott, egy ideig tűnődtem még az özvegy márkinén,
az álomlátó Jeanne-on és Corinnán, aki csinos kavarodásokat fog okozni
később, de arról sejtelmem sem volt, hogy éppen az én életemben kezdi
meg sokat ígérő pályafutását...
 Asztrálhullámok

Ahogy Péloc belépett, rögtön láttam, hogy valamit tartogat magában.

Légköre izgatott, zavart volt, torkát köszörülte, nyugtalanul járkált, és
láthatólag nem tudta, hogyan kezdjen mondókájához. Megsajnáltam.
– Beszéljen, doktor… kezdje el, aztán menni fog!
Megállt, és rám bámult:
– Honnan veszi, hogy…?
– Nem mindegy?
– Nem… illetve… – bűntudattal pislogott. – Igazán nem akartam
belekeverni. Meg is mondtam: én nem közvetítek semmit...
Féloldalt fordított fejjel néztem rá mosolyogva és gyanakodva:
– Lepitre?
– Nem-nem! – hevesen rázta a fejét. – Jeanne. Álmodott valamit önről.
Igazán restellem...
Felnevettem.
– Sohase restellje! Az álmait elvégre nem kormányozhatja az ember?
Grimaszt vágott:
– Nna! Jeanne-nak külön vitorlája van hozzá!
Kis kíváncsiság mozdult meg bennem:
– Nem mondaná el végre, hogy mit álmodott?!
– Higgye el, nem könnyű dolog. Jeanne legtöbb álma olyan, mintha
könyökig egy kád szirupban vájkálna két szem cseresznye után... Nagy
tengeri kikötőt látott, amelyből két hajó készült kifutni. Az egyik
természetesen fehér, a másik fekete. Mindkét hajó fedélzetén élénk volt a
nyüzsgés. A fekete hajó korlátjáról... Jeanne-nak néha határozottan festői
a képzelete… szőrös, fekete ördögök hajoltak ki, csiklandósan vihogó,
anyaszült meztelen némbereket karolva magukhoz, akiknek fehér teste
bűnös bujasággal vakított. A fehér hajón a bárányok csoportja állt, talpig
fehér köntösben. A csoport élén világosan felismerte Danjou márkinét,
mint akit e hely a mennyei társadalmi szabályok szerint is megillet.
Szorongva néztek a part felé, ők is a korláthoz szorulva, és mindkét
hajóról zúgott a kiáltás: „Louis. Louis de la Tourzel!” (hogy tévedés ne
essék), „Louis… ide… ide!” A parton magas, karcsú, sápadt férfi állt
sötét köpenyben, és tanácstalanul tétovázott a két palló között. Ekkor egy
világoskék selyemcsuklyás nőalak siklott mellé. Arcát nem lehetett látni.
Megfogta a férfi karját, és a fehér hajó felé mutatott. Jeanne, mintha a
közelükben állt volna, hallotta a nő szavait: „Miért menekülsz a sorsod
elől?!” „Ah!” – mondta a férfi meglepetten. „Én egy harmadik hajót
vártam, egy kéket, de ha te mondod, égi küldött…”
Péloc rámpislogott, és észrevette, hogy nevetéssel küzdök.
Ellenállhatatlan humorral adta elő a dagályos históriát.
– Várjon, kérem… ez igen megható jelenet, és még nincsen vége.
A magas férfi engedelmes gyermekként hagyta vezetni magát a fehér
hajó felé, amelyről az örömujjongás tiszta zsoltára szárnyalt fel e
pillanatban, a fekete hajóról pedig rekedt káromkodás és átkok özöne.
A fehér hajó, amint a férfi ráérkezett, gyorsan elindult, de csak egy ideig
úszott a víz felszínén, azután levegőbe emelkedett, és szárnyat bontott,
mint egy nagy madár. A fekete hajó lángba-füstbe borulva süllyedni
kezdett, majd sötét örvényt kavarva elnyelte a mélység sírás, jajgatás és
fogcsikorgatás kíséretében.
– Egy mélyen vallásos és boldogságosan együgyű templomfestő
ecsetjére méltó kép! – bólintottam elismeréssel. – Amint látom, Lepitre
alaposan tájékoztatta Jeanne Girard-t testem és lelkem állapota felől.
– Inkább társadalmi helyzetéről és vagyoni viszonyairól mondott
egyet-mást. Jeanne gyengéje a nemesség, különösen ha teljes
aranyfedezettel párosul. Igazi buzgalommal csak őket szolgálja ki, nekik
álmodik legszívesebben, a pórokat és polgárokat eszközül használja fel.
Szerintem titkos reményeket ápol, hogy valamelyik előkelőbb hívét
sikerül majd az elvont területekről kézzelfoghatóbb dolgok felé terelnie, s
egy házassági szerződéssel állandósíthatja így szereplését a felsőbb
régiókban, ahol mindössze vendégjátékot folytat eddig. Az emberek
mindenesetre annyira elvakultak körülötte, hogy szép kilátásai vannak.
Cortey gőznemű állapotban párolog a csodálattól, s legszívesebben
kisajátítaná házi orákulumnak. Kora reggel már ott ül az ágya szélén,
hogy mindenki más előtt hallhassa meg az első kinyilatkoztatást. Nos...
Jeanne elég ügyes ahhoz, hogy az apró távolságot az ágy szélétől az
ágyig áthidalja egyszer, és valódi medrébe irányítsa azt az eksztázist,
amelynek tárgya és kiváltója végeredményben ő; s utána rávezesse
szegény póruljárt Józsefet az egyetlen kibékítő megoldásra. Óh, igaz!
Valamit kifelejtettem az álomból... Mikor a fehér hajó elrepült, és a fekete
elsüllyedt, a világoskék köpenyes nő a parton hátravetette a csuklyát a
fejéről, és Jeanne akkor megismerte benne tanítványát, Danjou márkiné
leányát. Hozzá sietett és megszólította:
– Corinna!… Hogy kerül maga ide, drágám?! Késő van. Jöjjön,
hazakísérem.
Corinna idegenül és csodálkozva nézett rá:
– Nem tudom, kicsoda ön… sohasem láttam. Az én nevem nem
Corinna. Engem Mariettának hívnak – azzal elfordult, és tovasietett a
parton.

Elképzelhető a hirtelen izgalom, öröm, kétely, remény és zavar, amely

áthullámzott rajtam. Nem értettem, hogyan vegyülhetett ilyen
visszataszító és szándékosságoktól rikító szövevénybe annak az
asszonynak a neve, aki anyám és szabadítóm volt, akit minden más
élőlénynél közelebb éreztem magamhoz, s életem megoldásának hittem.
Kék selyemköpenyben látta Jeanne, a szellem tiszta azúrszínébe
burkolva, s ez a szín őt jelentette… de miért éppen ennek a számító,
csalásokba tántorodó lakájléleknek az álmán keresztül adott nekem jelt?!
Mennyiben volt Jeanne alkalmasabb eszköze ennek, mint az én sóvárgó
lelkem? Nem értettem semmit belőle, de ujjongó, nagy harangzúgás
indult el bennem:
Corinna… Marietta…
Marietta… Corinna…

Danjou márkiné pénteken fogadott. Az alig másfél évtizede épült

Danjou-palota korának dús, túldíszített stílusát tükrözte. Pompás volt,
tömör és elragadó; úgy hatott, mint egy királyi megjelenésű, ragyogó
rokokó dáma, aki selymei, ékszerei, parókája alatt mosdatlan maradt.
Aranyozott, brokáttal fedett, csiszolt tükrös, berakott padlójú,
húszméteres termei voltak, álomszerű gobelinekkel, embermagasságú,
hártyavékony kínai vázákkal, piskótaívű, szűk heverőkkel, színezüst
ötvözött asztalkákkal, aeolhárfa derekú székekkel, játékszekreterekkel,
selyempuffokkal, festett porcelánkandallókkal, karcsú, magas
ezüstkandeláberekkel; de az egész palotában nem volt egyetlen
fürdőszoba sem. Mint később megtudtam, egyedül Corinna harcolt ki
magának egy ülőkádat, amely öltözőszobájában szégyenkezett, nehéz
takaróval elfedve, mint a ház legilletlenebb bútordarabja, amelyről aztán
igazán nem való említést tenni. A kecses és díszes ürszéken viszont nem
volt takaró.
A bárányok egy krémszínű damaszttal bevont teremben gyülekeztek.
Mikor Pélockal együtt beléptem, még kevesen jöttek össze, de a
nagyszámú egymás mellé rakott, szaladó lábú, táncosan törékeny szék
arról tanúskodott, hogy sok embert vártak. A már megjelenteket
felmérve, várakozásomnak megfelelően vegyes és furcsa társaságnak
találtam őket. Kis csoportokba tömörülve, halkan vagy hangosabban
társalogtak. Az amorettes ajtó fele fordult szemük fennakadt, mikor
engem, „az új lelket” megpillantottak. A beszélgetés abbamaradt néhány
másodpercre. A csupa idegen kérdőjel szétvált hirtelen, és a puha
szőnyegen Lepitre mámoros alakja lebegett felém. Kezét melle
magasságában paposan összekulcsolta, állát fölszegte, fejét ájtatoson
félrehajtotta. Mögötte, állandó harcra kész segédcsapatként a rongyaiban
felmagasztosult Rosalie ügetett. Menekülésre gondoltam, de már késő
volt.
– Drága testvérünk!… Végre…! Végre!
E felsüvítő, ragadósan édeskés hangért csak némileg kárpótolt az,
hogy Lepitre elbotlott a szőnyeg sarkában, és különféle vad,
egyensúlyozó mozdulatokra kényszerült, kulcsolt kezét szétcsapva, s
arcáról leejtve az ájtatot. Egészen emberi és bosszúsan rákvörös volt egy
rövid villanásra, míg újra össze nem szedte méltóságának felrobbant
tartozékait. Valahogyan túlestem üdvözlésükön, kérdéseiken, bemutató
szavaikon, amelyekkel úgy öntöttek le a gyülekezet előtt, mint sűrű
mártással egy terítékre került nyulat. Megdicsértek, fölmagasztaltak,
meglepő szándékokat tulajdonítottak nekem a jövőben a bárányok
mozgalmával kapcsolatban, majd miután átadták istenük üdvözletét és
meghívását a mennyországba, végre egy ablakmélyedésbe vonulhattam
Pélockal, aki szemérmetlenül mulatott rajtam.
– Én szégyenleném magamat inkább! – súgtam oda neki. – Emiatt
úgyis a pokolba fog jutni!
– Lehet. De az ön arcának látványa szegény jó Lepitre szónoklata alatt
megér majd egy kis sülést a pokolban.
– Hol van a ház úrnője, az álomlátó Jeanne és Mademoiselle Corinna?!
– Ők később jelennek meg, ha teljes a létszám. Illetve Corinna
egyáltalában nem vesz részt ezeken az összejöveteleken. Jeanne és a
márkiné azzal mentegetik érte, hogy gyermek még, de az én tudomásom
szerint unja őket, és egészen másfajta szórakozásokon töri a fejét.
Csalódást éreztem. Azt hittem, rögtön megláthatom Corinnát,
beszélhetek vele és… de ez a pár odavetett szó nemcsak ettől a reménytől
fosztott meg, hanem elmélyítette a zavart bennem. Azt, amit Péloc
sejtetett a kis Corinnáról, sehogyan sem tudtam beleilleszteni a képbe,
amelyet én egy régi, gyöngéd és tiszta Mariettáról őriztem… Mindegy!
Végére kell járnom, mi van a rejtélyes álomlidérc mögött, amely
idecsalogatott.
– Én pedig Corinnát szeretném megismerni… azért vagyok itt! –
mondtam hirtelen.
Péloc szemében meglepődés villant, amely rögtön helyet adott a
semleges tapintatnak:
– Kérem… nincsen akadálya. Ezeknek az eszmecseréknek mindig van
egy forrpontja, amikor észrevétlenül el lehet tűnni a teremből. Sőt.
Tanácsos is menekülni. Corinna örül, ha meglátogatom, és velem együtt
önt is szívesen látja majd...
Vizsgálódó pillantására elnevettem magamat:
– Nem, kedves Pélocom. Nem vagyok liliomtipró kéjenc, sem
szentimentális fajankó! Corinna egyes-egyedül Jeanne álma miatt
érdekel, ön valóban kihalászta nekem a kád szirupból a két szem
cseresznyét. Két olyan mozzanata volt az álomnak, amely felkeltette
kíváncsiságomat a kék köpenyes nő iránt, akiben Jeanne Corinnára
ismert.
Péloc dörmögött:
– Ez a Jeanne mindig összezavar engem. Mikor végre megnyugszom
benne, hogy csaló, egyszerre produkál valami érthetetlen fenomént;
azután újra nyakig a hazugságok mocsarába merül...
 Magas, aszkéta külsejű férfi lépett be az ajtón, lobogó, vállára omló,
zilált fehér sörénnyel.
– Figyeljen csak – súgta oda Péloc. – Az egyik ellenpróféta. Frederic
Boisson, festő. Lepitre és Rosalie egyszerűen az Antikrisztus kémjének
nevezik, és mindent elkövetnek, hogy kidobhassák a bárányok közül, de
Boissonnak igen nagy tábora van. Sokkal szebben tud beszélni, mint
Lepitre, és egyedül él elképzelhetetlenül nagy, puritán nyomorban.
Tehetséges művész, tehát rögeszméjét tehetségesebben fejti ki. Danjou
márkiné és Jeanne kedvelik őt, ezért nem tehetnek ellene semmit.
– És Lepitre miért gyűlöli annyira?
Figyeltem a beesett arcú, ferde homlokú Boissont, amint egy népes
csoporthoz lépett. Hívei közrefogták.
– Boisson könyveket ír a világ teremtéséről, János jelenéseiről, a világ
végéről, s ezeket a dolgokat meglehetősen önkényes, hóbortos
magyarázatokkal látja el, amelyek homlokegyenest ellenkeznek Lepitre
ugyancsak önkényes, hóbortos magyarázataival. Mondhatom, szép kis
jeleneteket rendeznek együtt. Voltaképpen egymásnak élnek, mint a
nagy szerelmesek. Egymásnak tanulnak, dolgoznak, írnak, beszélnek az
ellenkezés vad kéjében remegve.
Újabb csoportok érkeztek.
– Itt jön Georges Duflin a híveivel – folytatta tudósítását Péloc. – Ők a
szeplőtelen fogantatást tagadják, és ezért Lepitre olyan sértődötten
haragszik rájuk, mintha saját erényéről terjesztenének piszkos
pletykákat. Egyébként azt is megteszik.
Kis termetű, vastag nyakú, pocakos emberke lépett be széles lúdtalpán
a terembe. Szőke volt, szinte albínó. Vastag orra, negédes mosolya,
véreres, piros arca paraszti hangossággal ütött el a sok sápadt, beteg
színű arctól. Később láttam, milyen hirtelen gurult méregbe. Sziszegve,
nyálasan beszélt, s két kezét folyton összedörzsölte, mint kereskedő
szerencsés üzletkötés után. Nyomában hatalmas, rozmárszerű felesége
szuszogott, aki tíz gyermeket szült neki. Ő csak tudhatta, hogy áll a
dolog ezzel a szeplőtelen fogantatással. Két nagy, idétlen leány kísérte
őket, legidősebb gyermekeik, akik óriási lábukat és hosszú karjukon
függő lapátkezüket félszeg riadalommal viselték. Duflin jómódú
aranyműves volt, egy a felkelő csillagú harmadik rendből, XV. Lajos
korabeli polgár, aki már egyetemre járt, művészeket pártolt, könyvet
vásárolt, kereskedelmet, ipart űzött, pénzügyi műveletekkel tekintélyes
vagyont gyűjtött. Ő volt a bourgeois gentilhomme, akiről később Molière
Monsieur Jourdain személyében gyilkos humorú torzképet festett. Péloc
szerint Duflint Danjou márkiné szalonjába az arisztokrácia utáni
sóvárgás vezette, s ott azután beteges, tudákos hiúsága kitűnő talajt
fogott a bárányok társaságának dús, szemetes humuszában. Felfedezte
magában a többinél műveltebb prédikátort, született szőrszálhasogatót,
díszes, sekélyes szavak ínyencét. Izgatott, tavaszi örömmel pattantak fel
korlátolt szellemének rügyei, s a gőgös, gátlástalan meggyőződés, hogy a
világ tanítására hivatott. Harcos vérmérséklete olyan heves élvezettel
fogadta az ellenvéleményeket, mint fiatal kutya a verekedést.
A mennyország jó befektetés volt neki, amelynek kamatait itt, a földön
akarta élvezni. El sem lehetett képzelni nagyobb ellentétet, mint Duflint
és Lepitre-t az ő Rosalie-jával. Viaskodtak is eleget; Duflin vérvörös,
gyönyörteljes pulykaméreggel, sokszor megsemmisítő gúnnyal – Lepitre
hektikás színváltozások között, nőiesen sipító hangon, csípős szagú
verejtékben fürödve. Boisson ilyenkor a semleges fölény kárörvendő
önelégültségébe vonult, hogy a következő pillanatban, mikor egy
felsistergő szó személyeskedve megpörkölte, maga is hadonászó, őrjöngő
lángpallossá változzék.
Cigányképű, dülledt szemű, olajos bőrű férfi lépett be az ajtón.
Duzzadt, kékesvörös, felhasadozott ajka fölött az erős szőrzet mélykék
árnya sötétlett. Állán és homlokán csúnya, gennyes pattanások virítottak.
Hegyes ujjú, pirosas, gödrös keze és feltűnően apró lába volt.
– Martin Allais – mondotta Péloc. – Anyja spanyol nő volt. Igen kétes
egzisztencia. Nemrég érkezett Párizsba. Állítólag orvos. Azt beszélik
róla, hogy papnak készült, de felszentelés előtt egy alig eltusolható
szexuális vétség miatt ki kellett ugrania a reverendából. Bizonyos, hogy
képzett teológus. Orvosi diplomáját még senki sem látta. Gyanúsan
hangoztatott cölibátusban él, bár mindig nők veszik körül, akiknek
szánalmát és érdeklődését érzelmes mesével zsarolja ki, mely szerint
szívbajos, napjai meg vannak számlálva, és ő derűs, fölényes
nyugalommal néz szembe a halállal. Egyébként talán az egyetlen
tudatos, gonoszul okos és ravasz koponya a társaságban. Minden
valószínűség szerint sarlatán, aki Danjou márkiné szalonját szabad
vadászterületnek tekinti. Sok híve van, akiket testileg-lelkileg
gyógykezel, valójában teljesen megszédít, és remekül él a hálájukból.
Allais mozgása erősen papos volt.
 – Miért nem füstöli ki innen? – kérdeztem.
– Több okból. Először: magam is orvos vagyok, és azt hinnék, a
kenyeremet féltem tőle. Másodszor: ismerem ezeket az embereket.
Értelmi érvek lepattannak róluk, akár kőfalról a nyílvessző. Ők csak azt
látják, amit látni akarnak, és a szemüknek kevésbé hisznek, mint az
érzéseiknek. És érzésük szerint Allais kiváló ember, gyönyörűen beszél,
eredetien gyógyít, úgy, ahogy kívánják tőle. Az érzelmek talaj és
körvonal nélkül való ingoványában élnek mindnyájan, kénes,
bugyborékoló gázai között kábult gyönyörrel süllyednek egyre
mélyebbre, és sértődötten verik el maguktól a kezet, amely ki akarja
húzni őket. Én pedig hosszú és különös tapasztalatokkal teli életem alatt
megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni.
Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit
tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a
helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá tehetetlenül nézni,
mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés
ellenére… de idővel belejön az ember.
Kialakultak a csoportok. Feltűnt nekem a Lepitre körül tömörülő
asszonyok és férfiak egzaltált, zilált arckifejezése, testtartása. Szinte
teljesen egyforma volt, és ikertestvérekké tette őket. Sötét, komor,
elhanyagolt ruházatuk is hasonlított egymásra, mint egy ismeretlen papi
rend egyenruhái. Figyeltem, ahogy beszéltek, súgtak-búgtak egymással,
tapadós közelnyomulással. Kezük egymásba fonódott, szemük és ajkuk
nedves, túláradó fénnyel villant egymásra, mint pubertásos
kamaszoknak titkos kéjelgés előtt.
Boisson szintén népes csoportja színesebb, groteszkebb volt. Akadt
köztük előkelő egyszerűséggel öltözött, idősebb dáma, akinek arcán az
elhaltak utáni bánat mély könnyárkai sötétlenek; hosszú hajú,
excentrikusan öltözött fiatal művésznövendék a kicsapongás jeleivel
ártatlan gyerekszeme alatt; kendőzött, durva vonású, szobortestű modell,
aki nyilván anyaszült meztelenül tért meg a puritán festő előtt; szelíd,
bámész fiatal leány szigorú anyjával; Krisztus-szakállas, szandálos
különc, szintén Boisson állandó modellje, akit e szerep lassanként
rögeszmébe hajszolt; síró-vihogó öregasszony; reszkető fejű,
agyonéhezett, eszelős szobrász, aki egyetlen szobron dolgozott egész
életében, és sohasem mutatta meg senkinek.
Duflin körül egészen másfajta emberek hangoskodtak. A test és lélek
elégült megalkuvói, akik hájas szuszogással terpeszkedtek el a karzaton,
és nézték az aszkézis versenyfutását a jóleső meggyőződéssel, hogy
valójában ők is részt vesznek benne, mint lóversenyen a ló tulajdonosai, s
a kézzelfogható eredményt tekintve valójában ők futnak be majd elsőnek
a célba, mert az isteni kegyelem nekik juttatja a mennyországi nagydíjat
érte. Kövér, felkapaszkodott, tyúkeszű polgárasszonyok rikító
öltözékeikben, amelyek paródiái voltak a nemes hölgyek ruházatának –
vihogva, rizsporral eltömött pórusaikon át vaskos ételek zsírját izzadva,
körülvették a diadalmas Duflint. Madame Duflin impozáns húshegyként
cövekelt le mellette; üresen mosolygó, mozdulatlan arca kérődző tehénre
emlékeztetett. A férfiak Duflin csoportjában nagyrészt rá hasonlítottak
vagy akartak hasonlítani, részben segédeinek riadt, alázatos nyájából
kerültek ki, akiket mesterük tekintélye és a fényes, tágas környezet szinte
tönkresilányított. A két Duflin leány, két szomorú vízilóhoz hasonlóan,
ellepett egy filigrán, támlás heverőt, amely kínjában nagyokat roppant
alattuk, önkívületig fokozva ezzel zavarukat. Úgy éreztem, le fognak esni
róla, és bevallom, ez a remény feszült, kaján várakozással töltött el,
jóllehet sajnáltam is őket lehetetlen testi-lelki halmazállapotukért,
serdüléses zavaraikért.
Szüntelenül újabb emberek érkeztek. A levegőt moraj, széktologatás,
köhögés, orrfúvás zaja töltötte meg; a tömeg együttes lármája, amelyben
van valami kábító. Szakállas, sötét, keskeny arcú férfi tűnt fel nekem az
újonnan jöttek között. Barna, durva darócöltönyében, spárgával felkötött
szandáljában hindu vezeklőnek hatott. Péloctól megtudtam, hogy
asztalosműhelye van a Pont St. Michel mellett, Charles Banet-nak hívják.
Ő is vezéregyéniség a bárányok között. Híveit koplaltatja, és teljesen
sótlan, hústalan koszttal eteti, mert a só az ördög esszenciája. Ha a
szervezetből kifogy a só, a lélek megszabadul a bűntől, és újra angyallá
lesz. Ellenpólusa a társaságban inkább Duflin volt, mint Lepitre, Banet-ék
dögevőknek, Pilátusoknak, farizeusoknak csúfolták Duflinékat, akik
viszont Banet-t azzal vádolták, hogy otthon titokban borsos kolbásszal
tömi magát, nőket fogdos a sötét utcán, és gyakran berúg.
Már szédültem a sok benyomástól, felém áradó, egymással
összecsapó, harcoló erőáramlástól, indulatrezgéstől. Elszoktam attól,
hogy ennyi ember zavaros, támadó légkörével megbirkózzam.
A terem végében kitárult végre a szárnyas ajtó, amelyen át senki sem
közlekedett eddig. Magas, telt vállú, kissé erős mellű, sötét ruhás dáma
lépett be egy alacsony, köpcös, lapos és durva arcú asszony karjára
támaszkodva: Danjou márkiné és divatos orákuluma: Jeanne Girard.
Jeanne mellett, mintegy védő és kapzsi féltékenységgel rágörbülve, ötven
év körüli, magas, csontos, hátracsúszott parókájú férfi vonult, olyan
arckifejezéssel, mintha sírásig meghatódva, gügyögve, csücsörítve
dédelgetne valakit. Ez csak Cortey lehetett, Jeanne megigézett
báránykája, a rajongástól gőznemű állapotban gomolygó tartományi
tanácstag. Jeanne álmai állítólag kigyógyították egy csúnya betegségből.
Péloc megsúgta, hogy könyvet ír az új Püthiáról, és saját költségén fogja
kinyomatni.
Danjou márkiné még mindig szép, ápolt, barna bőrű volt, szelíd, szív
alakú arccal, kissé vastag, érzékeny és érzéki ajakkal, nagy, kávészínű
őzszemmel és vontatott, színtelen hanggal. Jóindulat, megtörtség, puha
befolyásolhatóság sugárzott róla; az olyan lények gyámoltalansága, akik
alázatosan odakínálkoznak minden erélyes egyéniségnek: jöjj, intézkedj,
akarj helyettem! Jeanne Girard törtető lénye megértette ezt a felszólítást.
A bárányok hódolattal, nyúlós hízelgéssel vették körül a ház
asszonyát, de udvarlásuk legalább annyira szólt Jeanne-nak, a
kegyencnőnek, mint a márkinénak. Cortey féltékeny elutasítással,
duzzogó, gyengeelméjű gyermekként acsarkodott Jeanne körül.
Csökönyösen védte, nehogy hozzáférjenek: „Rossz kisugárzásukkal
megterheljék Jeanne érzékeny lelkét, és heves kívánságaikkal elszívják
drága erejét!” Sokszor kiállhatatlan, házsártos futóbolond volt, de egyben
megható is reménytelen és méltatlanra pazarolt imádatával.
Lepitre figyelmeztette rám a márkinét. A csoport szétvált, és utat
engedett hozzá. Keze fölé hajoltam. Így közelről megláttam arcán a
magányos élet nyomát. Idősebb volt, mint először gondoltam.
Barátságos, anyás mosollyal fogadta udvarias szavaimat. Meghívott,
legyek állandó vendége összejöveteleiknek. Pillantása mögött a
képzeletükben élő, emlékeikben bolyongó nők tétovasága ködlött. Úgy
rezzent fel néha a valóságra, mintha álmából ébrednék.
Jeanne türelmetlenül leste, mikor foglalhat le magának: s bármennyire
visszataszított külseje, egyéniségének kiáradása, én is vártam már a vele
való beszélgetést. Szinte elolvadt, mikor kezet csókoltam neki is, mintha
főrangú hölgy lett volna. Nem tudta elrejteni a heves pirulás, ideges,
idétlen nevetés és egy szükségtelen karrázás reflexét. Azután
felülkerekedett benne szemtelen elszántsága és gyakorlata. Állát
felszegve arcomat kezdte vizsgálni, majd ellentmondást nem tűrő,
egyben fennkölt kifejezést öltött, és emelt hangon kijelentette:
– Igen… igen. Őt láttam! Ő az! Louis de la Tourzel!
Szavait borzongó moraj fogadta. Cortey szeme elködösödött, azután
gyanúsan csillogni kezdett. Zavart undorral láttam, hogy arcán két kövér
könnycsepp gördül le.
Jeanne apró, ravasz állatszeme és az egész gyülekezet hódoló
megtérésem beismerését várta. Éreztem, ha kitérek vagy diplomatikus
mérséklet középalagútjába menekülök, várakozásuk dühvé változik, és
Cortey esetleg kiveri néhány fogamat. Fanatikus embereknél sohasem
lehetünk eléggé óvatosak. Arról sem a szelíd Krisztus tehet, hogy a
zsinatokon annyi fejet törtek össze az Igével. A konc a kezemben volt, és
én odavetettem a mohó nyájnak. Ünnepélyesen újra meghajoltam Jeanne
előtt:
– Bevallom, Mademoiselle, az ön álma mélyen megrendített, és nagy
változást hozott életembe. Remélem, ha Danjou márkiné látogatásával
megtiszteli szerény házamat, önt is vele üdvözölhetem!
Válasza buzgó, gyors és közönséges volt:
– Feltétlenül! Feltétlenül elmegyünk, Monsieur de la Tourzel! Sokat
hallottunk már az ön különös házáról, könyvtáráról meg az inasáról…
haha…
Jellemző volt, ahogy kérdezés nélkül intézkedett a márkiné helyett, aki
a maga ernyedt módján helybenhagyta minden szavát.
A két asszony továbbvonult Cortey testsátra alatt, és helyet foglalt a
dobogón, amelyen már ott várakozott Lepitre. Az első sorban, szemben
vele, Rosalie vörhenyes, lebenyes arca égett zsíros fénnyel. Szemgolyója
alján összegyűlt és kibuggyanni készült a nedvesség. Arca most is tükre
volt Lepitre arcának. Bálványa emelt fejjel, felhúzott szemöldökkel és
félig hunyt szemmel lenézett a gyülekezetre, amely nagy széktologatások
és beszélgetés közben foglalta el helyét. Péloc doktor és én az ajtó
közelében ültünk le. Szorosan Rosalie mellett a rongyos, piszkos, részeg
mosolyú lepitre-isták helyezkedtek el. A mögöttük lévő két sort Frederic
Boisson és tarka nyája foglalta le. Boisson gúnyos és eleve visszautasító
arccal hajolgatott össze híveivel. Egy félhangos megjegyzésére Rosalie
hirtelen hátrafordult, és gonosz karvalyarccal éleset pisszegett. Mire
visszafordult, arcán már újra ott honolt a dicsfény. Boissonék mögött
Duflinék következtek. Kövér, kétoldalt kidudorodó testük alatt rémülten
nyögtek a kecses, apró székek. Martin Allaist nők szoros gyűrűje vette
körül az utánuk következő sorban. Mind feléje hajoltak, és lesték a
duzzadt, kékes ajkáról ömlő szót. Charles Banet üresen hagyta a széket,
és a földre telepedett. Hívei követték példáját. Komor, büszke és
nevetséges arccal ültek ott igen kényelmetlenül.
Lepitre végre megrázott egy ezüstcsengőt. Erre a jeladásra hirtelen
felállt az egész gyülekezet, és néma csend támadt. Lepitre óvatosan maga
elé helyezte a csengőt az asztalra, két kezének ujjbegyeit könnyedén
összeérintette.
– Dicsérjük Istent! – mondta halk, mélyre fojtott hangon, aztán nyakát
kinyújtotta, előregörbítette, mint a kukorékolni készülő kakas, és
meglepő, magas, magányos falzettben énekelni kezdett:

Szentháromság Atyja,
Szerelmetes Atyánk,
Nagyharagú, dicsőséges Isten,
Halleluja!

A gyülekezet csatlakozott az először magányosan cserkésző hanghoz, és

a halleluját olyan félelmetes kitöréssel bömbölte, hogy engem szorongás
fogott el. Úgy hangzott, mint egy fenyegető csataüvöltés. Mintegy tíz
strófa következett az első után behízelgő, édeskés és a bűnösökkel
kapcsolatban igen vérszomjas szöveggel. A teremnyi ember szoros
egységbe olvadt ezalatt, és szinte elázott az áhítattól. Néztem önfeledt,
boldog, ragyogó arckifejezésüket. Volt benne valami meghatóan
együgyű, lángoló naivság. Ezek veszekednének, acsarkodnának
egymással? Alig tudtam elképzelni az égi szenvedéllyel zúgó zsoltár alatt
– s ami utána következett, az felül is múlta minden elképzelésemet.
Lepitre kezdte a beszédet a szokásos havi bevezetővel, amelyből
megtudtam, hogy „immár negyedik esztendeje tereli őket össze az Úr e
kedves és áldott akolba”. Lopva Danjou márkinéra pillantottam, vajon
mit szól az akolhoz, de a márkiné béketűrően mosolygott. Szemén
látszott, hogy valójában nincs is jelen, titkos túlvilági randevún időzik
elhalt szerelmesével. E nyájas csendélet – amely fölé Lepitre halk,
rekedtes, fojtott hangja szürke álomködöt szitált – megdöbbentő
váratlansággal felborult hirtelen, s olyan vijjogó, visító
boszorkányorgiává változott, amelyet csak az asztrálvilágban észleltem
eddig. Közben kicsit elszundíthattam, így hosszú időn át nem sikerült
megtudnom, min háborodhattak fel annyira. Rajtam is erőt vett a pánik,
és felálltam, hogy meneküljek, de pillantásom a rendületlen
nyugalommal mosolygó Pélocra esett. Szemével hunyorított egyet.
Visszaültem.
– Mi történt?! – kérdeztem ordítva, mert az általános üvöltésben,
csapkodásban, lábdobogásban nem értette meg másképp.
– Semmi különös – tagolta. – Lepitre arról beszélt, hogy a Szentlélek
neki Rosalie-n keresztül kinyilatkoztatta a szentté levés hét igazságát.
Duflin erre közbeszólt, hogy legközelebb talán azzal jön majd, hogy
Rosalie nem más, mint Ézsajás próféta. Boisson ettől nagyon
megsértődött, mert szorosabb hívei egy idő óta azt rebesgetik, hogy
mesterük újratestesülése a prófétának és…
Megfogtam a fejemet.
Rosalie szétdúlt gorgófeje emelkedett az ordítozó, kikelt arcok fölé.
Szája mozgott, de nem lehetett hallani, mit mond. Hirtelen eltűnt, mintha
lehúzták volna. Lepitre kitárt karral, vérvörösen kiáltozott, majd
felragadta a csengőt, és rázni kezdte, de csak a zajt növelte vele. Boisson
mély basszusa fúrta át a sűrű lármatengert:
– Ti láttátok őt, és nem ismertétek fel! Jaj nektek, képmutató
farizeusok!
– Kit?!
– Kit láttunk?!
– Kit nem ismertünk fel?!
Boisson szikár alakja felegyenesedett. Arcát eszelős gőg és vad
elragadtatás torzította el:
– Ézsajást! – bömbölte.
Csend támadt egy pillanatra, azután Rosalie hápogása hallatszott:
– Hát… hát ez… hallatlan!
Vastag röhejkórus zúgott fel Duflin csoportjából.
– Elközelgett pedig a ti nehéz órátok, így szólott hozzám az Úr.
Szálljatok magatokba, mert az utolsó ítélet harsonái zúgnak, megnyíltak
az égnek és pokolnak kapui...
– Most aztán… slussz! Slussz!
Banet csoportja toporzékolva dobogott a lábával. Később megtudtam,
hogy Banet Keresztelő Jánosnak sejtette önmagát, és féltékeny volt
minden más prófétára.
 – Antikrisztus! Le vele! Űzzétek ki a farkast a bárányok közül! Nem
szabad megtűrnünk a konkolyt!
Egy sötét ruhás, sápadt öregasszony feltartott kézzel, rémülten
könyörgött:
– Békesség, testvérek! Csak nem támad bárány bárány ellen?!
– Az Úr is korbáccsal űzte ki a templomból a kufárokat – üvöltötte
Duflin.
Péloc hozzám hajolt:
– Bámulatos, hogy minden erőszakos fráter milyen hamar ráakad erre
a példázatra! – intett a fejével. Megértettem. Felálltunk, és kisurrantunk
az ajtón.
 A fekete Erósz

A nagy, tükrös, kanyargó folyosókon még sokáig utánunk ömlött a zaj,

de egyre csendesedett, s mikor a kis almazöld szalonba léptünk, olyan
volt, mint a méhzümmögés.
A nap már eltűnt. Ezüstszürke, némi rózsás emlékfénnyel színezett
alkonyat nézett be a hatalmas ablakon, amelyen túl az ápolt park
gömbölyűre nyírt, még téliesen kopasz fái unatkoztak.
Corinna felhúzott térddel ült a hajló derekú kereveten, rajzfüzettel és
krétával a kezében. A kisfiú, Christian egy nagy fóliáns színes képeit
nézegette hason fekve a szőnyegen.
Corinna kerevete fölött egy élő színű gobelin a meztelen, karcsú,
vadászó Dianát ábrázolta kíséretével.
Belépésünkkor a két gyermek örvendezve felnézett, s csak akkor
villant fel szemükben a fiatal lények félénksége, mikor Péloc mögött
engem is észrevettek.
Nehéz visszaidéznem a pillanatot, mikor először megláttam Corinnát.
Ez a kifejezés: „először” nem is fedi a valóságot. Minden vonása, vékony,
fiús testének kissé szögletes, izgató hajlatai, mozdulatainak félszeg,
mégis kacér és romlott bája a felismerés megrendülésével hatottak rám,
mint mikor egy nem is tudatosított, de hatalmas hiányérzet megtalálja
tárgyát. A szerelem addig, egész tudatos pokoljárásom alatt nem sokat
jelentett nekem. A Charlotte Brüggendorffal történt, kielégülés nélkül is
csömörben végződő epizód csak arról győzött meg, hogy távol kell
tartanom magamat az érzékek asztrálingoványától. Kivert, magányos
farkas voltam mindig. Társtalan. Transzcendens becsvágyammal és
később bűnös titkommal komoran egyedüljáró. Mohó versenyfutásom az
elixírért, s később meddő kiútkeresésem elhasználtak, elégették minden
erőmet; nem jutott belőle asszonnyal való kéjes játékokra. Ez a terület
látensen szunnyadt bennem; fehér folt volt belső térképemen. Nem
ismertem a másik lényben feloldódni kívánó, esztelen önfeláldozást,
gyötrő féltékenységet, önutáló megalázkodást, a szenvedélyt, amely
olyan, mint a gyűlölet, a másik elborult, dühhöz hasonló marcangolását,
a kétségbeesett küzdelmet az eggyéválásra valakivel, aki cudarul és
megfoghatatlanul más, mégis halálosan nélkülözhetetlen. Nem ismertem
a gyöngédség millió arcát, a vágyódás narkotikumának tűzijátékát,
amely köznapi dolgokat megrendítő, lázt gyújtó szépséggé vagy
elbírhatatlan fájdalommá torzít; nem éltem át, míg össze nem
találkoztam Corinnával, gonoszul szép, öntudatlanul rossz, felelőtlen,
hazug, romlott és naiv eszközével a sötét Erósznak.
Mikor felegyenesedett a heverőn és rám mosolygott félénk, mégis
tetszelgő mosolyával, vad izgalom viharzott át rajtam. Ostoba kölyöknek
éreztem magamat előtte, pedig fejletlen volt még, olyan, mint egy
elragadó maláji siheder: hosszú tagú, keskeny csípőjű, széles vállú,
bársonyosan kreolbőrű. Sötét, sűrű, zöld szalaggal átkötött haja dús,
csillogó fürtökben vette körül keskeny, különös bájú arcát. Vékony, keleti
ívű szemöldöke alatt ferde metszésű, zöldes fényű szempár ragyogott a
szempillák selymes árnyékában. Szeme kimondhatatlanul sóvár és
gyöngéd kifejezésű volt, puha fényű, gyönyört kérő, s úgy hatott arra,
akire nézett, mint egy borzongató érintés. Arccsontjai kiálltak kissé. Orra
rövid volt, de merész ívű, cizellált, mint egy ékszer. Telt, duzzadt, piros
szájának vonala legörbült valamelyest, s ez, mikor komoly volt, arcának
fájdalmas, édes kifejezést adott. Ha nevetett, előtűnt hófehér, recés
ragadozófogsora, és kifejezése csúfondárossá, kihívóan szemérmetlenné
változott. E vad perditanevetés és a megindító, legörbült szájú tragikus
álarc között volt egy szelíd és végtelenül vonzó gyerekmosolya, mikor
arcán apró gödröcskék csecsemőárnyéka kísértett… de még rengeteg
arca volt ezenkívül Corinnának, mint magának a csábító, üzekedésre
hajszoló természetnek. És milyen éhes volt. Milyen telhetetlenül éhes a
szerelemre, a sokféle, kimeríthetetlen ölelésre, s az apró játékokra
körülötte! Milyen félelmetesen tanulékony és ötletes volt, milyen
lelkiismeretlen és rettenthetetlen. Nem ismert gátat és nem ismert határt.
A bűntudat árnya sem vetődött lelkére sohasem. Játszott és élvezett.
Mindegy volt, ki az, akit lángba borít, és micsoda tűzvész, gond,
szerencsétlenség támad a nyomában. Ebben az érzéki érzéketlenségében,
minden zűrzavaron átcsengő, gondtalan, csiklandós nevetésében volt
valami ijesztő, valami nem emberi. Az asztrálsík érzéki fantázialigeteiben
vihorászó nimfák ilyenek, a nimfomániás földi nőstények sugalló
démonai, akik mocsokkal szórják be a szelíd, fehér Ízisz-anya alakját és
földi követőit, a küzdő, hűséges asszonyokat, a férfiak örök szülőit,
dajkáit és szenvedést megosztó társait. Ezek teszik hangos győztesekké a
paráznákat, mert szörnyű kulcs van a kezükben: etika, szánalom,
skrupulus nem terheli és nem köti őket. Csak a személytelen kéjt
szolgálják, sohasem az embert. És mégis, akaratukon, szándékukon túl
tanítómesterek ők is, mint minden, ami nagy gyönyört és óriási
szenvedést okoz. Így vált Corinna tanítómesteremmé.
Christianról tudomást sem vettem egy ideig. Általában attól kezdve,
hogy Corinnát megismertem, a dolgok és emberek körülötte csak ködös,
elsikló árnyakként örvénylettek hosszú-hosszú hónapokon át, míg a
durva megrázkódtatások vissza nem adták plasztikus látásomat. Öreges,
komoly arcú kisgyermeknek rögzítettem Christiant utólag, s arra
gondoltam, anyja akkor hordta méhében, mikor férje elvesztésével a
szörnyű csapás érte.
Még kapkodva keresgéltem szavak után kétségbeejtően kiürült
fejemben, mikor Corinnában a félénkség első fellobbanását elmosta már a
férfi megjelenésének örömteljes izgalma. Később bevallotta, rögtön belém
szeretett, s akkor én hiún, ostobán ujjongtam érte. Még nem tudtam,
milyen egészen és őszintén tudja ő érezni ezt a vágyat, csak éppen rövid
ideig, és mindig más iránt. Ha későbbi kalandjaira visszatekintek, azt kell
mondanom, bámulatosan sokáig kitartott mellettem, s eltántorodásai
után is újra meg újra visszatért hozzám. Több voltam neki, mint a férfiak
általában, akiket tönkretett, de ebben persze semmi vigaszt nem találtam.
Corinna szólt hozzám először, kíváncsi, kihívó, mégis félszeg bájjal:
– Louis de la Tourzel, ugye?
Némán meghajoltam, és elfogadtam keskeny, finom kezét. Corinna
felnevetett:
– Sokat kellett dolgoznia szegény Jeanne-nak, míg idevarázsolta
magát! Egészen jól festette le nekem az álma szerint: „magas, sápadt,
romantikus külsejű fiatalember…” – hangja csúfondáros volt, és
kötekedő.
– Mademoiselle hízeleg nekem azzal, hogy már beszéltek rólam!
Corinna cinkos pillantással hunyorított:
– Szörnyen kíváncsi voltam magára! – bökte ki gyerekes
meggondolatlansággal.
A szívdobogás szinte elfojtotta szavamat:
– Miért?
– Péloc doktor annyit áradozott magáról…
– Pardon, a Mademoiselle beszéltetett mindig! – vágott közbe Péloc
zavartan, de én meg tudtam volna ölelni azért, hogy Corinna
érdeklődését felkeltette irántam.
Corinna félrehajtott fejjel, számító magakelletéssel nézett fel rám:
– Ugye, megmutatja nekem azt a szép öreg házat, meg a könyveit, a
szolgáját és mindent – mondta éneklő, kérő hangon. Teste íja hozzám
görbült, mint egy hízelgő macskáé. Dadogva biztosítottam róla, hogy
egész házam rendelkezésére áll, boldog leszek, ha anyjával és Jeanne-nal
együtt meglátogat. Mikor a rajz után nyúltam, amellyel belépésünkkor
foglalkozott, szabadkozva a háta mögé dugta:
– Nem… neem… rossz vacak, és különben is… – aztán hirtelen
elővette, és megmutatta. Meztelen, nagy mellű nő gyerekes rajza volt,
ahogy ágyában fekszik takaratlanul, és egy hosszú lóarcú férfi hajol
föléje.
– Megismeri? – kérdezte. Mikor tűnődve a fejemet ráztam, krétával
nagy, dülöngélő betűkkel ráírta a nevüket: „Jeanne és Cortey”. Aztán
széles, gonoszkodó faunnevetésben tört ki, és körültáncolta az asztalt.

Találkozásom Corinnával bennem is ugyanazokat a hullámköröket

kavarta, mint bármelyik más, szerelmes bolondban. Töprengve, kétellyel
és reménnyel telve néztem szembe a tükörben Louis de la Tourzel
hórihorgas alakjával, sápadt arcával, amelyet apámtól örököltem; de a
fizikai burokban Sophie Pétion érzéki érzelmessége is benne rejtőzött.
Testem évszázadok óta elmosódó, gyorsan átsuhanó, ellenséges árny volt
különféle tükrök csillogó lapján; tudatom teljes intenzitással csak belső
kínzókamrámat szemlélte addig, míg váratlanul felfedeztem de la
Tourzel testét, mint az érzelmes elragadtatás, hiú tetszelgés és fájdalomig
fokozódó gyönyörök eszközét. Divatos ruhákat csináltattam, parókámat
udvari fodrász szállította, új, díszes fogatot, telivér arabs méneket
vásároltam, s lovagolni tanultam. Néhány hét telt el így. Közben Corinna
és közöttem – noha csak futó, rövid találkozások alatt érintkezhettünk –
egyre sűrűbbé vált a vágyakozás mágikus szálszövevénye. Verset és
virágokat küldtem neki titokban, s ő, amikor órákon át bolyongtam
ablaka alatt, az elhúzott függöny mögül leintegetett nekem. Danjou
márkiné, illetve Jeanne Girard végre elszánták magukat egy látogatásra.
Nem volt nehéz elintéznem, hogy Corinnát is magukkal hozzák. Tervem
különben is készen volt már. Tudtam, ha Corinna érzései felém hajolnak,
csak Jeanne segítségét kell elnyernem ajándékokkal, pénzzel, hízelgéssel
– és simán összeálmodja házasságunkat.

Furcsa, április végi nap volt; nyugtalan, erjedő, ideglázas

melódiatöredékekkel teli szerda délután. Az égen bolyhos felhők
rohantak, s elborult, zord árnyék és tavaszi fény szeszélyes fátyoltáncába
vonták a napot. Szél fújt. Port kavart fel, és távoli virágillatot, de valami
jeges érintés is érződött benne.
Feldíszített, dús lakomára előkészített szobáimban is hintázott a nap,
és aranycsillámos nyilakat szórt be a vázákban vörösen égő, hosszú szárú
rózsákra, amelyeket vagyonért szereztem be egy melegházból. Maurice
higgadt pontossággal intézett mindent, s pedáns undorral dirigálta a
kisegítő személyzetet.
Danjou márkiné gyermekeivel és Jeanne Girard-ral hat óra felé
érkezett meg egy nagy, előkelő, sötétkék batáron, amelynek aranycirádás
oldalán a Danjouk címere ragyogott, s belsejét nehéz, rezedaszínű brokát
borította. Danjou márkiné kezénél vezette komoly, öreges arcú kisfiát, s
mentegette magát azért, hogy elhozta; Christian sírt, toporzékolt,
mindenáron el akart jönni. Megnyugtattam, végtelenül örülök, és nem is
képzeltem másként. Igen… végtelenül örültem mindennek, mint a részeg
vagy eszelős, hiszen Corinna cizellált, gyönyörű kis kobrafeje ott
világított a közelemben, bársonyos, sóvárgó mandulaszeme szemembe
mélyedt, és felém villantotta gödrös, halvány mosolyát, amely e
pillanatokban angyali lénnyé varázsolta. Vékony, hajlékony teste
kényesen ringott a nagylányos, antik csipkedíszes, vörös
bársonyruhában. A keblére tűzött aranyliliom kelyhében igazgyöngy
harmat csillogott. Kecses, fél szemére húzott barettjéről vörös toll
kanyarodott a vállára. Olyan szépnek, titokzatosnak és elérhetetlennek
láttam így, s annyira kívántam, hogy belső reszketés rázott meg; alig
tudtam uralkodni ujjaimon, mikor a hölgyek keze fölé hajoltam. Ahogy
tüzelő ajkam rásütött Corinna csuklójára, láttam, amint meztelen karját
könnyű libabőr felhőzte be.
Péloc doktor, a kedves Péloc segített át ügyefogyott állapotomon. Ezer
dolgától eltépte magát, hogy jelen lehessen fogadásomon. Ismerte
érzéseimet Corinna iránt, és komoly szándékomat is, hogy feleségül
akarom venni, amilyen gyorsan csak lehetséges. Szédületemben nem
sokat törődtem hümmögésével, kertelő figyelmeztetéseivel, félénk
célzásaival, amelyekkel aggodalmát próbálta tudtomra adni. A világért
sem óhajt dolgaimba avatkozni – mondta –, csak arra kér, gondoljam át
jobban ezt a fontos lépést, s főleg az általa már jól ismert
megfigyelőképességemmel tanulmányozzam egy kissé érzelmeim
tárgyát. Sohasem árt – kereste a szavakat óvatosan –, ha a szerelmes
házasság előtt megismeri partnerét. Egy-egy ember tulajdonságai
önmagukban kiválóak lehetnek, mégsem képes velük hozzásimulni egy
másik jellemhez. A nemi kívánság semmit sem igazol, legfeljebb ideig-
óráig.
Szavai úgy peregtek le rólam, mint olajos bőrről a víz. Végül már kissé
ingerültté tett szokatlan kitartása, amellyel ha tapintatosan is, de elterelni
igyekezett Corinnától.
– De az Istenért, doktor, mi kifogása van Corinna ellen?! Előkelő, jól
nevelt úrihölgy, s egy csecsemő nem lehet ártatlanabb, tapasztalatlanabb
nála! – törtem ki egyszer.
– Ön mondja ezt, Monsieur? – nézett rám rezignált mosollyal. –
Corinnát, ha másképp is, de előbb szerettem és ismertem, mint önt.
Mondhatnám, ismertem és szántam. S ma is csak félteni tudom…
önmagától. Nos, hogy teljesen nyílt legyek, ahogy barátságunk
megérdemli… önt meg tőle, a ma még ártatlan, tapasztalatlan
gyermektől!
– De miért? Miért?
– Emlékezzék, mit mondtam róla legelőször. Ígérem, utoljára történik,
hogy ilyen irányban beszélünk róla. Nem fogom idegesíteni többé, de
magamnak tartozom vele, hogy teljesen feltárjam a veszélyt és
boldogtalanságot, amelyet Corinna bírása jelentene. Corinna nem
kisajátítható. Corinna maga az izgalmas kaland, a pillanatnyi kéj, a
felelőtlen gyönyör. Csak a perchez lesz hű, és önmagához. Corinna
vágyai tiszavirág-életűek, meghalnak és újraszületnek szüntelenül.
Minden játékszere, gondolata, mozdulata, fellobbanása ezt a szeszélyes
lángot tükrözi, amely mindenkit felgyújt, s azután kilobban, hogy más
irányban lángoljon fel újra. Corinna ma még gyermek, de testének
szokatlanul vonzó burkában valami mágikusan s ősi módon kísértőt,
öntudatlanul romlottat, valami sátáni elemet őriz, amely romlást és
tragédiát kavar maga körül. Aki belekerül a lefelé szívó örvény
szédületébe, az megrokkan vagy elpusztul, míg ő maga, az örökké
éhesen és telhetetlenül sötétlő örvény rendületlenül és felelőtlenül
működik tovább, hacsak egy kataklizma meg nem szünteti.
Különös hatást tettek rám Péloc szavai. Mintha fújtatóval élesztette
volna a tüzet bennem; sötét célzásai édesen nyilalló korbáccsá lettek
érzékeimben…
– Szeretem – ismételtem makacsul –, és ha tudnám, hogy holnap
karóba húznak miatta, akkor is szeretném. Magát költővé tette Corinna;
lángol, mint Jeremiás próféta. Talán az Úr szól a szájából, talán valami
más, amit örökre elnyomott és pokolra száműzött a testéből. Mindegy.
Lehet, hogy már ott keringek az örvény sötét öle körül, s ha magába szív,
belepusztulok. De bele kell merülnöm, át kell égnem rajta, vissza nem
fordulhatok. Mikor Corinnát először megláttam, tudtam: nem
menekülhetek el a sorsom elől.
Meghökkenve néztünk egymásra. Mindketten Jeanne álmára
gondoltunk, amelyben a kék selyemcsuklyás nő ugyanezeket a szavakat
mondotta.
De mi köze az éteri Mariettának Corinnához? Micsoda
szemfényvesztő játék vagy mély misztérium azonosította e két alakot a
jeladásban, amely eljutott hozzám?
Péloc zavartan és búsan félrenézett, aztán kis szünet után, keresgélve a
szavakat, csendesen megszólalt:
– Persze… ez… így… egészen más. És akkor nekem igazán nem lehet
más szerepem, mint hogy… segítsek, ha elfogadja… hogy rendelkezésére
álljak minden erőmmel, feltéve…
Megnyugtattam, hogy számítok rá, kifejeztem hálámat jó tanácsaiért,
és kértem, ne haragudjék, ha nem követem őket.
A nagy, ezüstkandeláberekbe tűzött gyertyák fényét a szalon csiszolt
tükrei verték vissza. Az élő lángok nyugtalan lobogása benne
tükröződött Corinna nehéz bortól ködös szemében. Danjou márkiné és
Jeanne Girard Péloc szavain mulatott, aki, szegény, mindent elkövetett,
hogy szabaddá tegyen Corinna számára. Christian indiai elefántcsont
sakkommal szórakozott.
Corinnával egész idő alatt titkos játék folyt közöttünk. Rajzokat,
rézmetszeteket, könyveket mutogattam neki, hogy föléje hajolhassak és
megérinthessem. Mindenben elém jött, segített nekem. Az asztalnál egész
testemen átfutó remegéssel megéreztem hosszú, karcsú lábszárát, ahogy
szorosan lábamhoz simult. Mikor már átvonultunk a szalonba, hirtelen
felugrott, és szeszélyes, mámoros hangon kijelentette, hogy még egyszer
hallani akarja az ebédlő zenélőórájának menüettjét, mert elfelejtette a
melódiáját. Készségesen, remegő térddel követtem. A sötét folyosón
szomjasan hozzám simult, rám tapadt, mint a folyondár. Átöleltem
testem minden hajlatához szégyentelen elvakultsággal hozzápréselődő,
izmos testét, és megcsókoltam kínálkozó, forró, szétnyíló száját. Tompán
felnyögtem, mert érzéseim fokozódását, érzékeim feszültségét nem
bírtam tovább elviselni, szúró fájdalmat okozott:
– Te… te… – dadogtam – menj… menj el tőlem… bántani foglak…
Corinna… Corinna, te még nem tudod…
Átkulcsolta a nyakamat:
– Csókolj… még… még… még… – hangja suttogó, ziháló és követelő
volt.
Sötétpiros örvénybe buktam elvakultan. Csókoltam egyre mohóbb
száját, nyakát, vállát, amelyről lesiklott a ruha. Ajtó csapódása ugrasztott
szét bennünket. Az ebédlőbe surrantunk be hirtelen. Megindítottam a
zenélőórát. Corinna ügyes kézzel igazgatta helyre ruházatát, haját
lesimította, arca ijesztően hamar változott hűvös álarccá, míg engem
tovább rázott a tüzes áram. Mögéje álltam, és remegő kézzel
végigsimítottam nyakát, vállát, derekát.
– Corinna… Szeretlek…! Szeretlek…!
Fejét hátrahajtotta:
 – Igen – mondta halkan. – Én is… Ahogy megláttalak, azt kívántam,
hogy megcsókolj…
Mikor visszatértünk a szalonba, a ránk szegeződő szemeket Corinna
elfogulatlan mosollyal magára vonta azzal, hogy tiszta, csengő hangon
énekelni kezdte a menüettet.
– Végre megtanultam – mondta közben, aztán tovább énekelt. Én egy
ablakmélyedésbe húzódtam, hogy elrejtsem felindulásomat. Az ablakon
túl már a zorddá vált esti szél süvített, és apró kavicsokat szórt az
üvegre. Becsengettem Maurice-t, hogy húzza össze a függönyöket. Mikor
arca a hétágú gyertyatartók éles fénykörén átvonult, egy pillanatra
feltűnt nekem, milyen viaszosan sápadt és fáradt. – Szegény öreg –
gondoltam szánakozva. – Nagy megterhelés lehetett neki ez az este…
Christian vékony gyerekhangja hallatszott hirtelen a Maurice
bejövetelekor támadt csendben:
– Ugye, nem mindenki hal meg, Maman, csak az, aki akar?
Ezt a meglepő kérdést néhány hosszú másodpercig nem követte
felelet. Maurice, aki az ablaknál állt, háttal a társaságnak, heves
mozdulattal megfordult. Furcsa feszültséggel telt meg a szoba. Úgy
néztem a gyermek hosszú, kreol arcára, tompa fényű, nagy, sötét
szemére, mintha először látnám. Ennek az arcnak nem volt kora. Komoly
volt, szinte komor.
– Honnan veszed ezt, fiacskám?! – tört ki az igézetből Danjou márkiné
riadt hangja.
Jeanne Girard szólt közbe fontoskodó kenetteljességgel:
– Mindenki meghal, Christian, de a tiszta lelkek feltámadnak.
Christian szemébe és ajkára konok kifejezés mélyült.
– Én nem akarok meghalni, Maman, és nem fogok meghalni... –
szemét felvetette, azt hittem, Maurice-ra néz, aki merőn rábámult, aztán
észrevettem, hogy az öreg szolga feje fölé figyel. Követtem pillantásának
irányát, és kikötöttem a vitrin fölé függesztett képnél.
– Én mindig is éltem – dünnyögte Christian csökönyösen.
– Megijeszt ez a gyermek! – állt fel hirtelen Danjou márkiné.
Nyugtató szavakat kerestem, bár engem is lenyűgözött a levegő
kimondhatatlanul baljós feszültsége:
– Ön éppen eleget beszél a halálról, Madame…
– De mit ért abból egy kisfiú, Monsieur de la Tourzel!?
Danjou márkiné kézenfogta Christiant, hogy magával vonja, a kisfiú
azonban odacövekelte testét:
– Emeld fel a gyertyát, Maman, azt a képet akarom látni – mondta
makacs hangon.
– Christian! Azt ígérted, ha elhozlak Monsieur de la Tourzelhez, szép
csendben fogsz játszani egész idő alatt!
Maurice nehéz, csusszanó léptekkel, bútorokra támaszkodó ujjakkal
jött előre, és remegő öreg karjával felemelte az egyik súlyos gyertyatartót.
Christian váratlanul felnevetett, és éles kiáltással a sarokba akasztott
festményre mutatott, amely most a gyertyák hosszúra nyúlt, lobogó
fényében nyugtalanul élőnek látszott:
– Corinna!… Nézd… nézd, a tavasz Veronában… Igen, megismerem…
Ez az, amit…
Zuhanás hallatszott. Maurice arccal előrebukott a szőnyegen. Kezéből
nagy zajjal kiesett a gyertyatartó, és a lángok mohón nyaldosni kezdték a
szőnyeget. Péloc melléje ugrott hirtelen, és hanyatt fordította. Én és a
praktikus Jeanne a tüzet tapostuk el, míg Danjou márkiné és Corinna
dermedten álltak. Aztán Christian szepegő, rémült sírása hangzott fel:
– Maman… Maman…
Péloc felállt a mozdulatlan test mellől.
– Vigyék ki a gyermeket – mondta halkan és nyugodtan.
– Él? – kérdeztem súgva.
Péloc nemet intett.

Corinnától megtudtam, hogy ennek a festménynek színes rajzmásolata

benne volt egy albumban, amelyet Christian gyakran nézegetett. Corinna
fel szokta olvasni neki a képek aláírását. A magyarázat kézenfekvő volt,
mégis… hogy a láncszemek így kapcsolódtak össze, és eljuttatták egy
öreg, fáradt szolgához halott urának üzenetét, a látóknak többet jelentett
véletlennél. Nem tudom bizonyosan, maga de Assis volt-e Christian
testében, aki egy pillanatra áttörte a gyermekkor vak öntudatlanságát,
vagy csak szelleme kapcsolódott hozzá, s kormányozta viaszpuha
egyéniségét, terhelt idegrendszerét… mindegy! Christian aurája okkult
izzással világított a baljós pillanatban, és egy, a gyermeki körvonalakon
túlnövekvő, hatalmas lény alakja árnyékolta be, mint apró palackot a
belőle kiemelkedő rab szellem. Maurice megértette az üzenetet, amelyre
várt, s azután, mivel nem volt mire várnia többé, meghalt.

Meggyászoltam furcsa, bogaras szolgámat, mert a maga különcségében

szívemhez nőtt. A hasonlóság törvényénél fogva mindig szokatlan,
magányos, zárkózott emberekhez vonzódtam. A nyájemberek
idegenebbek voltak nekem a halaknál vagy bogaraknál. Mégis, Maurice
halála egy elég kényes problémától szabadított meg. Házasodni
készültem, és tudtam, Corinna ragyogó luxuslényének fényében Maurice
öreg, molyos szárnyú keselyűnek hatna, és én magam sem tudtam
elképzelni őt a gyors lábú, pikáns arcú komornák seregében
parancsnoknak. Különös volt, hogy éppen a küszöbig kísért, mikor
elhagyni készültem magányosságom celláját.

Jeanne ravasz cselédfeje gyorsan felfogta szándékomat, amely – utólag

egész valószínűnek tűnik előttem – előbb volt az ő szándéka, mint az
enyém. Ajándékaim szemmel láthatólag hevesen inspirálták. Szép, színes
álmok rohanták meg a vég brokáttól, gyűrűktől, amelyeket elküldtem
neki, s mikor egy kétsoros igazgyöngy nyakéket csúsztattam a kezébe,
megálmodta végre Danjou márki beleegyezését is házasságunkba.
Igénybe vettem őt, noha émelyegtem ettől az undorító, hazug
cinkosságtól. Tudtam azt is, amit ő még nem sejtett, hogy olyan erőkkel
játszik, amelyek majd ellene fordulnak, de nem törődtem vele vak
szenvedélyemben. A rövid, lopott találkozások alatt napról napra
növekvő vágyam Corinna után eltompította lelkiismeretem hangját.

Eljegyzésünket, amely kívánságomra csak egy hónappal előzte meg

esküvőnket, Danjou márkiné palotájában ültük meg csendben, a
családtagok és néhány barát jelenlétében, akik között elsősorban említem
Pélocot. Jelen volt természetesen Cortey is. A bárányok közül vagy
valamennyi vezért meg kellett hívni, vagy egyiket se, mert forradalom
tört volna ki közöttük. Jeanne igazította el ügyesen a dolgot azzal, hogy
az esküvőre meghívta az egész gyülekezetet, hogy „megszenteljék és
megáldják az éteri, szent álomból született házasságot”. Ez a
meghatározás hűségesen tükrözte viszonylatukat a valósághoz: épp
olyan óriási szakadék választotta el őket tőle, mint amekkora a mi
házasságunk és az éteri szentség fogalma között tátongott.

Házamat teljesen átalakíttattam. De Assis szelleme – a könyvtárat

leszámítva – kiköltözött belőle, s bevonult helyette a könnyed, kecses,
púderes Párizs; XV. Lajos romlott, beteg, kicsapongó Párizsa. Szobáim
falát a komor faburkolat helyett bő redőjű, csillogó brokát és ezüstfényű
tükrök borították. Corinna kreol szépségéhez csalhatatlanul kiválasztotta
a gyöngéd pasztellzöldet és napsárgát. Fáradhatatlanul vásárolt, és én
boldog voltam, hogy minden szeszélyét teljesíthettem. Megvásárolta egy
száműzött arisztokrata vert ezüst szalonját és fogatait. Gobelineket,
vázákat, drága szőnyegeket, szobrokat, nehéz szöveteket, valódi
csipkéből készült, vagyont érő hetéra-fehérneműket, hegyes, ékköves
cipőket, különféle divatos udvari fodrászoktól emeletes
parókaszörnyetegeket, ékszertartó ládikákat, kenőcsös tégelyeket,
gyertyatartókat, illatszereket, füstölőket küldetett házamba; szeszélyesen,
gyerekesen, terv nélkül dúskált a kínálkozó holmikban, s míg otthon
erényes, szórakozott anyja előkelő, szolid kelengyét készített elő neki,
addig ő, Jeanne leplezése alatt, úgy járta az üzleteket, mint egy
paráznaságtól megszállott az örömházakat. Ez a titkos bujálkodás
elterelte egy időre a szerelmeskedés iránti mohóságtól; alig volt ideje a
számomra.
Nem akartam, hogy elhatalmaskodjék rajtam a rossz előérzet
szorongása; folyton új és új szavakkal torlaszoltam el nyugtalanságomat,
és Péloc figyelmeztetéseinek emlékét.
– Gyerek még – védekeztem. – Teste érett, de szelleme alszik. Rám vár
a feladat, hogy felébresszem. Majd azután, ha az első tűzvész ellobog
közöttünk, majd akkor, ha… de nem tudtam túlgondolni ezen a
tűzvészen, mert a lángok elborítottak. Csak az volt bennem, semmi más.

A hajszás, zaklatott hónap hamarosan eltelt. Mivel Danjou márkiné férje

halála után teljesen visszavonult a társadalmi élettől, nem érintkezett az
osztályabeli arisztokrata családokkal, és az udvartól is távol tartotta
magát, esküvőnkön csak a bárányok vonultak fel teljes számmal.
Megtöltötték a Rue St. Michel-i kis kápolnát, azután fogatokban és
gyalogosan átvonultak Danjou márkiné palotájába, ahol bőséges ebéd
várta a vendégeket. Az egész képet álom és ébrenlét határának ködös
párája mögött őrzöm. Nem tudtam teljesen jelen lenni. A képek
valószínűtlenségbe szédülő lázhullámokba burkolództak, távolodtak és
közel nyomultak, mint az asztrálvilág formái. A bárányok tarka, rikító
vagy ápolatlan nyájából egy-egy arc megvillant a ködben, karomon
éreztem Corinna fehér kesztyűs kezének könnyű érintését, ránéztem,
merész, ingerlő profiljára, amely egy-egy pillanatra dermesztően
távolinak és ismeretlennek tűnt előttem. Azután átvillant rajtam, hogy az
éjszaka meztelenül karomban tarthatom majd, és ez a gondolat az orgona
bús, ünnepélyes zúgásában rettentő bűnösnek, aljasnak, mégis
fullasztóan kívánatosnak tűnt előttem. Danjou márkiné könnyektől
nedves, anyás csókjai érték arcomat, a bárányok közel tülekedtek, s
kezem érdes, puha vagy nedves kezekkel érintkezett. Corinna
megszorította karomat, és hozzám hajolt:
– Rosalie ma erősebben izzad, mint máskor, és sajnos, meg fog
csókolni. Mit gondolsz, szoktak Lepitre-rel csókolódzni?!
Nevetnem kellett volna, de elfojtottam.
– Csak a lelkük csókolódzik – súgtam. Corinna kis fintort vágott:
– Kíváncsi vagyok, ha Rosalie csinosabb volna… – angyali arccal
nyújtotta oda homlokát Rosalie-nak, aki zsíros, szürke gorgófejével
valóban közelviharzott az oltárhoz, és hervadt falevél szájával „felkente”
Corinnát. Lepitre hozzám közeledett aggasztó módon magasztosultan,
de még idejében közénk rántottam Pélocot, akinek így bal arcát érte a
szenvedélyes csók, amellyel engem vett célba. Corinna belevihogott
fátyolzsebkendőjébe; Jeanne részvéttel átölelte:
– Csak sírj, sírj, lelkecském… Síró menyasszony boldog asszonyt
jelent…
Szavaitól Cortey-n csukló zokogás vett erőt. Takaratlan arca eltorzult,
mintha kínosan vigyorgott volna. Szája rángatódzott, szeméből, orrából
patakzott a könny, miközben vinnyogó, vékony hangokat hallatott:
hühühm mham… mham… mham.
Corinna egész teste rázkódott már, rádőlt Jeanne-ra, és fuldokolt a
nevetéstől, s mikor könnyáztatta, piros arcát felemelte, valóban úgy
hatott, mintha sírt volna.
Később, a palotában a bárányok zsoltárokat énekeltek, és tikkadt,
gyors, nagy falatokkal nyeltek a finom ételekből, visszautasító, sértődött
arccal, s miközben kéjesen ettek, mohón figyelték a másikat, mit töm
magába, hogy nemsokára zordul fejére olvashassák, mennyire anyagias.
Jeanne úgy intézte a dolgot, hogy a bárányok egyetlen vezére se mondjon
külön felköszöntőt, mert abból parázs veszekedés támadt volna.
Fáradozása mégis kárba veszett, mivel a vezérek felköszöntő nélkül is
összecsaptak. A pezsgő, amelyet egymás előtt rejtegetve
ablakmélyedésekben és a folyosóra kiugorva nyeltek magukba, jócskán
alájuk gyújtott. Egyedül Duflin, felesége és két leánya ettek-ittak
leplezetlen kitartással; félelmetes adagokat tüntettek el módszeres
összmunkával. A lányokat koszorúslányi díszekbe feszítették. Szemük
kidülledt a szoros fűzőtől. Piros, pattanásos arcukat púderes, rózsákkal
tűzdelt paróka felhőzte körül. Selyemderekuk a lehetőség végső határáig
megfeszült vastag testükön – de ők jóval a lehetőségeken túl ettek, s így
történt, hogy mikor Duflin nejéhez és leányaihoz hajolva valami gúnyos
megjegyzést tett Banet-ra, az egyik leányon a kibuffanó nevetéstől
hangos reccsenéssel felrobbant a ruha. A végigszakadt két rész rögtön
úgy elugrott egymástól, hogy mindenkinek ámulnia kellett azon, hogy
ezek valaha is összehozhatók voltak. A leány szegény, megkínzott teste
lágy elégedettséggel szétterült, szétfolyt és előbuggyant a réseken, mint a
medréből kiszabadult, felduzzadt folyó. A nevetés, sikongás, sírás és
sajnálkozás hangjai vad összevisszaságba vesztek. Madame Duflin vastag
karjával átölelve, minden lépésnél nagyot löttyenő szaladással vitte ki
megszégyenült leányát, miközben kezével hasztalan igyekezett
összeterelni és összefogni a csüngő, dagadó és dudorodó, hatalmas
bájakat. Corinna nevetőrohamának nem akart vége szakadni. Kivezettem
a sárga szalonba. Rám támaszkodott, átölelt, és nevetett, nevetett, én meg
csókolni kezdtem, és csókoltam addig, míg elkomorodva, lihegve,
fulladtan kérlelni kezdett: – Gyere… gyere innen… menjünk haza…
hozzád!

Ami annyira hozzáláncolt Corinnához, megszállottjává, rabszolgájává

tett, egy pillanatig félszeg ügyetlenségbe nem tévedő zsenialitása volt az
ölelésben. Még nem találkoztam olyan szerelmesekkel, akik a bizalom
elmélyülésével be ne vallották volna, hogy nekik a tikkadt szomjúsággal
várt első éjszaka – ha partnernőjüknél valóban elsők voltak – fájdalmat,
ügyetlen próbálkozásokat és lehűlt csalódást hozott. Corinnánál a
fájdalmat legyőzte a gyönyör, rögtön, előszörre is, és találékonysága
órákra nyújtotta el a pillanatokat. A kéj sötét papnője volt ő, egy asztrális,
buja vallás küldötte, aki igéit készen hozta magával. Mikor
nászéjszakánk után másnap rávetette magát de Assis pornografikus
gyűjteményére, úgy olvasta a föld minden fajtájának erotikus szokásait,
mint aki hazatér a rég áhított zsoltárok közé. Mivel én voltam az, aki
feltörtem e veszélytől terhes, gyönyörű test pecsétjét, s ezzel kaput
nyitottam a démonnak, amely rajta keresztül megnyilvánult, én
bűnhődtem legtovább és legsúlyosabban mellette a szenvedély
asztrálsűrűjében. Rajtam élesítette ki fegyvereit, eszköze voltam
gyakorlatainak, tanítómesteremmé lett, s én bábja ennek az egyre
erősödő szexuálmágiának.
A maláji siheder fejletlen kamaszbája eltűnt hamarosan, és helyet adott
az örökké éhes, követelő, gátat nem ismerő asszonynak, akinek teste,
testének minden hajlata szerelemre felajzott íj és buja ígéret volt.
Olyan aggodalmas gonddal és szerelemmel ápolta magát, mint az
egészen nagy hetérák. A személyzet megrökönyödésére mindennap
kétszer fürdött, testét illatszerekbe áztatta, és tiszta, sima, üdeségtől
párolgó bőrét síkos púderrel hintette be. Haja könnyű, jó szagú sátor volt;
parókát csak akkor viselt, ha színházba, bálba, látogatóba mentünk, vagy
később, mikor titkos útjaira osont a csöndes, alvó palotából.
Corinna imádta az álarcokat. Egész gyűjteményt hordott össze
belőlük, és minden alkalmat megragadott, hogy viselhesse őket. Szeretett
ragyogó meztelenségében szobámba osonni este, arcán csipkés, fekete
vagy fehér selyemálarccal. Kezében magasra emelt, égő gyertyát hordott.
Idegen hangon köszönt, mintha nem ismernénk egymást. Úgy jött, mint
egy üldözött asszony, aki menedéket keres nálam.
– Az istenért… Monsieur! Bocsásson meg, hogy betörtem ide, de nem
tehettem mást… Rejtsen el… rejtsen el, könyörgöm... üldöznek… –
lihegte rémült hangon.
– De kicsoda ön, Madame... és hogy kerül ide éjszaka a szobámba egy
szál álarcban... – mentem bele a játékba.
– Ne kérdezzen… nem mondhatok többet… jönnek… hallom… Hová
meneküljek?!
– Ide… az ágyamba… ha tetszik...
– Mindegy! – s egy ugrással már ott termett mellettem az ágyban, s
úgy tett, mintha félénken elhúzódnék, de hátának és csípőjének meztelen
íve felém kínálkozott. S így lett az enyém minden éjszaka más alakban,
más ízű szenvedéllyel, új álarcban és új hazugsággal.
Fiatal, éhes, meddő teste nem fáradt el az ölelésben, én azonban, akit
újra és újra felgyújtott, magával kényszerített, és könyörtelenül kisajtolt,
kezdtem belerokkanni Messalinám szenvedélyességébe. Erősen
lesoványodtam, hátamon szúrásokat éreztem, kivert a verejték,
köhögtem, és járás közben szédülés fogott el. Ha Péloc közbe nem lép,
állapotom hamarosan egészen komolyra fordul.
Először hallani sem akartam arról, hogy elválasszanak Corinnától. Ő
egy ijedt, elkeseredett kislány arcával dörgölődzött hozzám azután, hogy
Péloc beszélt vele, és esengve kérdezte, igaz-e, hogy szerelmével beteggé
tesz engem? Mit felelhettem egy ilyen kérdésre? Letagadtam mindent,
megöleltem, és biztosítottam róla, hogy ő nekem az egészség, a
boldogság és az egész élet. Könnyen, gyorsan megnyugodott, és éppen
úgy kizsarolta belőlem gyönyöradagját, mint addig. Azután, mikor
egyszer elájultam, ő maga kezdte sürgetni elutazásomat a tengerpartra.
Komoly arccal Pélocra hivatkozott, sőt ketten vettek pergőtűz alá; Péloc
minden érvet felvonultatott ellenem: éppen, mert szeretem Corinnát és
még éveken át boldog akarok lenni vele, ki kell gyógyíttatnom magamat
kezdődő tüdőbajomból. Corinnának tartozom ezzel. Corinna hevesen
csatlakozott hozzá. Egy percig sem élné túl esetleges halálomat. Sírt,
könyörgött, bizonygatta, mekkora áldozat neki néhány hónapra elválni
tőlem, mégis kívánatosabb, mintha egész hátralévő életünkre
elszakadnánk egymástól. Szorongva láttam auráján, hogy hazudik, de
azt gondoltam, Péloc alaposan ráijesztett, és el akarja titkolni előttem a
valót. Kisugárzásának zavaros örvénylésén égővörös, érzéki hullámok
vonultak át, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ezeket a hullámokat az
én személyem kavarja fel benne. Hivatkozott anyja keserű sorsára,
kérlelt, ne kárhoztassam korai özvegységre. Meghatott, elragadott,
lenyűgözött és… meggyőzött. Abban a pillanatban nem sejtettem még,
hogy életem meghosszabbítását valójában egy csinos, göndör hajú,
hatalmas termetű lovászfiúnak köszönhetem, akit Corinna nemrég
fogadott szolgálatába, s aki Párizs alvilágából cinikus, durva érzékiséget
és hajmeresztő tapasztalatokat hozott magával. A fiúnak merész sasorra,
duzzadt, nőies ajka volt. Szeméből a még alvó szellem zavaros
bárgyúsága és a későbbi zsaroló alattomos romlottsága lesett ki; de
Corinna más feltételek alapján osztályozta az embereket. Marcel a
gyönyörök új változatát jelentette neki, s e szép hím robusztus egészsége
imponáló erővel bírta a fárasztó szerelmi harcokat.
Corinna lelkiismeretére egy pillanatig sem borult töprengés vagy
megbánás árnyéka. Öntudatlanul, egy fiatal állat természetességével adta
össze magát mindenkivel, akit telhetetlen étvágyában megkívánt, s mikor
hevesen kérdőre vontam, csak azért hazudott nekem elkeserítő, soha meg
nem törhető makacssággal, hogy megnyugtasson és megvigasztaljon,
mint egy gyermeket, akinek lehetetlen kívánságait mesékkel hárítják el.
Tombolásomat eleinte szinte csodálkozással figyelte: mit akarok? Csak
nem képzeltem komolyan, hogy beéri egyedül velem? Szeret és fontos
támasza vagyok, de a szerelmi párharcban alulmaradtam. Az ő testének
kívánságai, ruhán átsütő szépsége, művészete az ölelésben új meg új
eszközöket, közönséget, végtelen változatosságot igényel. Az a tápláléka,
életfeltétele, levegője. Őt bírni, élvezni lehet, de kisajátítani soha.
A megtestesült gyönyör, amelyet az asztrálvilág kéjéhes démonlégiója
materializált magának a kiélés masinájául, nem szorítható erkölcsi
kordon mögé, mert lényege a szabálytalanság, a gáttalanság és az ösztön
diadalmas uralma. Körülbelül ez volt gondolattá sem formálódó, igazi
tartalma belsejének, miközben szemrebbenés nélkül, simán, egyenletesen
hazudott, közhelyeket recitált, hűségéről, ártatlanságáról biztosított, s azt
követelte, bízzam meg benne akkor is, ha a látszat bűnösnek tünteti fel.
Sima volt, mint az angolna, ügyes, erős, megfoghatatlan és
megrendíthetetlen.

Egyévi házasság után először hagytam magára, hogy nyomorult testi és

lelki állapotban Korzikára utazzam. Porto Vecchio környékén béreltem ki
egy primitív parasztházat a naptól szikkadt, sárgára égett sziklás
tengerpart közelében, hogy a tüzes sugarak kiolvasszák testemből a kórt.
Ha nem lettem volna a szenvedély nyársára húzva, szép és boldog
időszakot töltök el ott. Nyitott verandán aludtam, hogy a város bűzös
fülledtsége teljesen kimosódjék tüdőmből, pórusaimból. Homunculus
módszere volt ez is, jól emlékeztem rá.
Soha be nem teltem a tenger és az ég káprázatjátékával; e két
szeszélyes, hatalmas művész mindig új változatban fellobbanó és a
pillanattal elmúló remekműveivel. A gyöngyszürke, párás hajnalok
függönye mögül mindennap más színkísérettel siklott elő a napkorong
királyi bárkája, s szemem előtt változott át vérpiros, óriási lampionból
fehéren izzó, távoli fénygolyóvá, amely bágyasztó kemencévé fűtötte fel
a levegőt. S a tenger tükre tárt, gigászi asszonyszemként tükrözte ezt az
égi misztériumot. Az alkonyat mindig meghűvösödött, ahogy utolsót
lobbant a nap, és a felhők hajából is kihullt az arany, piros és lila tüzű
kölcsöntiara. Hűs szél indult el a tenger felől, amely mogorván,
sötétzölden nyugtalan lett, és éles, sós szagokat ontott magából.
A hőségtől leterített lények éledni kezdtek. A lápisz lazuli színű égen
kigyúltak a csillagok, s a konyhában kint halkan énekelni kezdett Clara, a
szelíd arcú, tehén szemű parasztasszony, aki takarított, főzött, mosott
rám. Jó hallással, biztos melódiavezetéssel énekelt egy ősi, édes ízű
szerelmi dalt, egyikét azoknak, amelyek csak ott, a Földközi-tenger
környékén teremnek meg. Az én testemben a hőemelkedés alattomos,
hideglelős borzongása emelkedett ilyenkor, s elhozta verejtékes ágyamba
Corinna emlékét. E kínzóan kívánt test fantomja olyan volt karomban,
mint egy gonosz kéjt nyújtó succubus. Összetört, kiszívta erőmet. Hiába
váltam el tőle, velem volt. Hosszú, epedő leveleket írtam neki, amelyekre
rövid, gyerekes ákombákommal válaszolt egy iskolás lány engedelmes
stílusában. Leveleinket futár hozta és vitte. Nem sajnáltam a pénzt,
őrjöngtem a türelmetlenségtől az összeköttetés lassúsága miatt.
A futárnak – páviánképű, fontoskodó, buta fráter volt, bizonyos Vernier,
egy párizsi suszter mihaszna fia – külön megbízást adtam rá, hogy
mindent megfigyeljen: jó színben volt-e a Madame, mit beszélt, mit üzent
élőszóval, milyen öltözéket viselt, mit mondanak a cselédek, nem
szomorkodik-e, ha egyedül van? Az ostoba fickó alaposan meg akarta
érdemelni a pénzt, amit adtam neki, s széles mosollyal megnyugtatott:
Corinna kitűnő színben van, sokat jár el hazulról, igen díszes öltözékben,
Jeanne Girard kíséretében délután és este is; ha egyedül van, nem
szomorkodik, hanem énekel. Komornájával, a csinos, kacér kis Josette-tel
könnyekig nevetgél. Akármilyen későn fekszik le, már reggel korán
kilovagol Marcellel, az új lovásszal. Élőszóval csak annyit üzent,
vigyázzak magamra, ne siessem el a kúrát, hogy egészen meggyógyuljak
neki.
A szerelmes, boldogtalan gyötrődés ellenére a szabad levegő és
napfény kioltották lassan tüdőm, vérem beteg lobogását. A tengeri fürdő,
kiadós úszás jólesőn kifárasztott, megjavította étvágyamat, Clara
bőséges, egyszerű, ízletes kosztján telni kezdtek szikár tagjaim. Bőrömet
a nap és a szél bronzossá edzette. Nagy sétákat tettem, s egyre
mélyebben beúsztam a tengerbe; a visszanyert egészség, a testi egyensúly
derűssé, magabiztossá tett. Négy hónapja voltam már távol Corinnától, s
bár szenvedélyesen szerettem, türelmetlenül sóvárogtam utána,
állapotom mégis sokat veszített tűrhetetlen feszültségéből. A jó étvágyú,
jó álmú, pihent ember könnyebben szabadul féltékeny rémlátásaitól,
mint a leromlott, beteg idegzetű. Ezzel a javulással párhuzamosan
különös változást tapasztaltam asztrális környezetem viselkedésében.
Hosszú ideig nem akartam tudomást venni róla, s ha szúró, ijedt
nyugtalanság formájában értelmem küszöbéig ért, sietve
elmenekültem… Hóhéraim visszavonultak, eltávolodtak, vészjósló
várakozással figyeltek, kaján röhej előtti visszafojtott lélegzettel lestek
rám távolról, és velem együtt hallgatták a közelnyomulását valaminek –
éppen úgy, mint Straubingban, mikor hiúságom fajankó módjára foglyul
ejtett Anton Brüggendorf hálójában. Ez a furcsa kettősség tartott vissza
attól, hogy hazasiessek. Tétováztam. Vágytól reszkettem a gondolatra,
hogy megújult erővel ölelni fogom Corinnát, s ugyanakkor féltem is.
Gyávaság fogott el. Megfutamodtam. Nem akartam semmit kockáztatni,
nem akartam biztosat tudni, és előreküldtem Vernier-t a hírrel, mikor
érkezem.
Mégis Vernier előtt érkeztem haza teljesen váratlanul. Vernier-t
útközben leütötték és kirabolták. Eszméletlenül került kórházba; hetekig
élethalál között lebegett, nem tudott életjelt adni magáról.
Ostoba, gyerekes kísérlet volt elhárítani akarni valamit, amit a Sors
felém irányított. Ha Vernier előttem érkezik Párizsba, néhány nappal
később tudom meg azt, ami nem is nagyon leplezte magát. Oh, nem a
Marcellel való kalandot. Marcel addigra már mocskos, veszett ebként
acsarkodott Corinna ellen valamelyik tömegszálláson, fenyegető
leveleket íratott neki, s mikor Corinna nevetve tűzbe dobta őket, hozzám
fordult, először levélben, azután személyesen.
Nemcsak pénzvágy vezette ezt a zsarolót abban, hogy részletesen
feltárja viszonyukat, Corinna kívánságait, telhetetlenségét, perverz
aljasságát, hanem a megbántott, tönkretett, megsebesített hím féltékeny
bosszúja is. Corinna közeléből egyetlen férfi sem szabadult halálos
sérülés nélkül. Egy pillanatig szinte keserű elégtétellel láttam, mi lett a
duzzadó izmú, illatszerektől bűzlő, cinikus, „szép” Marcelből. Táskás
szeme, duzzadt orra, reszkető keze és rekedt hangja átdorbézolt, átivott
éjszakákról tanúskodott. Ő is a primitív ember narkotikumához, az
alkoholhoz folyamodott, hogy megölje, kimarassa testéből, agyából,
érzékeiből Corinna meztelenségének, illatának, kéjes feljajdulásainak és
sürgetéseinek emlékét. Hajlott, lesoványodott alakján szakadt, piszkos
ruha lötyögött; testéből áporodott szagok gőzölögtek. Pedig vele
mindössze néhány héten át játszadozott Corinna. Természetesen
kiutasítottam, s mikor erőszakoskodott, kidobattam. Később még
hallottam róla. Teljesen lezüllötten, rablásból élt, aztán bérgyilkosságot
követett el, és halálra ítélték.
Csodálkoztam rajta, hogy ez a mindenre elszánt, gyökeréig romlott és
féltékeny bosszútól megszállott apache miért nem bántotta soha
Corinnát, romlásának meglódítóját? Pedig hónapokon át leste minden
lépését, körülötte lappangott, mikor gondtalanul kilovagolt, kikocsizott
és sétáját végezte; sőt álarcos éjszakai kiruccanásait is nyomon követte,
de sohasem merte megszólítani. Egyszer már eléje toppant lerongyoltan,
alkoholtól dülöngélve a Bois de Boulogne fái közül, de mikor Corinna
nyugodtan nevetve a szemébe nézett, és megkérdezte, mit akar, egy
hangot se tudott kinyögni, s elkullogott, mint egy megigézett vadállat.

Amikor Korzikáról hazaérkeztem egy szokatlanul meleg, október eleji

éjszakán, nem Marcelt találtam közös hálószobánk széles ágyában,
helyemet bitorolva, hanem egy Alfred le Coeur nevű hatodrangú
színészt, egy sima tagú, rózsás bőrű, hisztérikus kanmajmot, aki csaknem
elájult ijedtében, mikor meglátott, és piros selyemnadrágját maga elé
szorítva fel-alá szaladgált a szobában anélkül, hogy megtalálta volna az
ajtót. Én talán még nála is zavartabb voltam. Egészen kábult és néma:
fejem csaknem az eszméletlenségig üres és tanácstalan. Egyedül Corinna
őrizte meg hidegvérét. Élesen rászólt szűkölő szeretőjére, hogy a kijárat
jobbra van, menjen már a fenébe, míg meg nem ölöm, aztán felkelt – még
pongyolát sem borított meztelen testére –, odalépett hozzám, és nyugodt,
szinte kihívó hangon megkérdezte:
 – Te persze azt hiszed, megcsaltalak?! Azért lopództál haza éjszaka,
váratlanul, lábujjhegyen, hogy gyáván rámless, rámbizonyíts valamit
ahelyett, hogy itt lennél mellettem, ahogy minden szerelmes férj ott van a
felesége mellett, megvédi a kísértésektől, erős karjába öleli, ha ölelésre
éhezik, csókjaival torlaszolja el ajkát, hogy más férfi ne érjen hozzá, nem
hagyja egyedül aludni hideg ágyban, tüzes gondolatokkal, ó, ne szólj!
Már régen hazajöhettél volna – hangja egyre vádlóbb, élesebb lett. – Erős,
egészséges vagy, mégis ottmaradtál heteken, hónapokon át, és én
vágyakoztam utánad… – most már halkan beszélt, és közelebb nyomult
hozzám. – Éhes voltam… Minden pillanatot végigéltem, amelyet a
karodban töltöttem, és nem jöttél, nem jöttél… A férfiak, akik a
nyomomba szegődtek, a fülembe duruzsoltak… nem bírtam tovább! Itt
volt ez a viaszmaskara, ez a puhány… aki nem is férfi, olyan, mintha
herélt volna… elhatároztam, hogy megbolondítom a meztelenségemmel,
a közelségemmel, azzal, hogy nem adom oda magamat neki...
Felolvastam neki azokból a könyvekből… vinnyogott… mellém feküdt…
és… akkor ezzel a kínzással kielégültem anélkül, hogy bűnt követtem
volna el, anélkül hogy megcsaltalak volna és…
Pofon ütöttem. Csak akkor eszméltem rá, mit teszek, mikor kezem
ellendült, mint az ostor. Azután undortól és kétségbeeséstől hajszolva
kirántottam az ajtót, hogy elrohanjak; el ebből a bűnszagú, förtelmes,
meggyalázott hálószobából, el a gúny paroxizmusában felvijjogó,
kielégült asztrálkíséretem elől… de Corinna meztelen karjai rám
fonódtak, mint a mocsár mélyének szívós liánjai, és elgáncsoltak. Karját,
szorító combjait kiáltozva, szitkok és ütlegek közt szaggattam le
magamról, de ő ijesztő erővel kulcsolódott hozzám, nyakamba, vállamba
harapott, és ziháló szavainak bűvöletébe vont:
– Szeretlek... szeretlek... Szeretem a kezedet, amellyel megütöttél...
Csak téged... Milyen erős lettél... A bőröd barna és sima... Még
sohasem… kívántalak így… Nem… nem engedlek… Óh, gyere…
gyere… Te vagy az első… az egyetlen…
Önáltatás nélkül pillantottam egyéniségének reménytelen alvilágába,
tudtam, hogy hazudik, és láttam, mivé leszek általa; erőszakos
szenvedélye mégis túlharsogta önbecsülésemet, utálatomat, erkölcsi
sokkomat, és felgyújtott újra. Az ágyra zuhantunk. Hagytam, hogy a
piros örvény elragadjon, süketítő, vakító zúgással mélyen-mélyen ölébe
szívjon, és elveszítsen.
El kellett volna kergetnem Corinnát. Mindenki, akit nem borított el soha
ez az érzelmi dögvész, csodálkozó felháborodással kérdezte volna, miért
tűröm meg magam mellett, úgy, ahogy kettéhasadt énem jobbik fele is
szabadságért sóvárgott, de a másik fogoly volt. A fogvacogtató,
térdgyengítő szenvedélytől, kéjes szokások és emlékek égő himlőfoltjaitól
borított asztrálén fogollyá lett az asztrálsíkon Corinna boszorkányölének
kötése által, ugyanúgy, ahogy elmúlt életemben Francesco Giuseppe
Borri fogollyá lett a matéria legmélyebb síkján Homunculus sátáni
szövetsége által.

Még az a mentségem sem volt meg önmagam előtt; hogy Corinnának

sikerült elhitetnie velem ártatlanságát, és azért játszom vele végig a
kibékülés fogadkozásokkal, könnyekkel dramatizált majomszínházát.
Nem. Tisztán láttam és értettem őt. Tudtam, mi történik benne és
körülötte. Undorodtam tőle, megvetettem és gyűlöltem. Megrendülésem
nem tudott visszatartani attól, hogy felháborodásomban,
tehetetlenségemben újra és újra kezet ne emeljek rá. Megütöttem, hajánál
fogva végighurcoltam a szobákon, noha azelőtt sohasem tudtam
elképzelni, hogy férfi megüthet egy nőt. De minél durvábban
bántalmaztam, Corinna annál alázatosabban kúszott vissza hozzám, és
annál lebírhatatlanabb erővel zúzott össze testének ellenállhatatlan
kísértésével. Semmi nem okozott nagyobb élvezetet neki, mint ha egy
férfi saját akarata ellenére, átkozódva, gyűlölettől megszállottan tette
magáévá a düh és a kéj elvakult indulatában. Érzékein egyre jobban
eluralkodott a fekete Erósz mágiája. Már nem kereste az egyszerű, erős,
fiatal testeket; a tavasz primitív báját és természetes potenciáját.
A bonyolult, romlott, bizarr, rohadt és perverz gyújtotta fel; a tragikus és
veszélyes.
Láttam, hová sodródik, és nem tudtam megmenteni tőle. Állandó
szörnyülködésben éltem Corinna és magam fölött a verekedés és
kibékülés egyre sűrűbb kataklizmáiban.
Elutaztam tőle, és visszasiettem hozzá. Elrohantam hazulról,
bordélyokat kerestem fel, hogy más nő testével torlaszoljam el testének
emlékét, de a beteljesedés pillanatában az ő nevét kiáltottam. Belém
ivódott illata, hangjának árnyalatai, minden testrészének színe, tapintása,
formája, mozdulatainak rezzenései, nevetésének sokszínű, forró
korbácsa. Érzékeim csak az ő testének és testi emlékének varázsigéjére
tüzesedtek át és vontak a kéjvágy kínpadjára.
Minél többször és minél mélyebben buktam el kicsapongásai, aljassága
teljes ismeretében, démona annál élőbb és elpusztíthatatlanabb lett,
nemcsak vérrel telt, fizikai valóságban, hanem az én
asztrálkörnyezetemben is, amelyben szenvedélyemmel megteremtettem
és a legnagyobb hatalommá növeltem őt. Az a komplexum azonban,
amely ott duzzadt élővé a másik világban, a küszöbön túl, nem
hasonlított ahhoz a szépséggé hazudott álruhához, amelyet Corinna
viselt; zsírosan puha, püffedt húsú, leffegő ajkú, dülledt szemű hüllő volt
az önmagáért való kéjelgés nyálkás sikamlósságával, amelyet csak a nemi
izgalom perverziója bűvöl néhány percre kívánatossá. Az örökké éhes
csápokkal tárgyat kereső szörnyeteg állaga egyre nőtt a sperma és a
romlott vér bűnös omlásától, amelyből test nem épülhetett, élet nem
támadhatott Corinna meddő méhében. Az emberek nem sokat tudnak a
vér és a sperma misztériumáról. Azt hiszik, a terméketlen, hajszoló
szenvedéllyé lett kéjelgés lámpásának ez a szörnyű olaja következmény
nélkül ömlik el két szeretkező ember boszorkánykörén belül. Pedig
minden sötét eksztázisból sötét élet fakad; a fertőzött, aljas ágyékokból
succubusok és incubusok születnek, az asztrálvilág elementáris
vámpírjai, akik magányos ágyakba látogatnak el, pattanásos kamaszok,
didergő szűzlányok, tüzes álmú özvegyek, beteges hajlamú
szégyenkezők erőit szívják magukhoz éjszakánként az álom vagy a
magány kísértő perceiben, és ezek e perverz üzekedéstől reszkető kezű,
üres hátgerincű, süppedt szemű roncsokká változnak… A feketemisék
sátáni papjai ismerték e titkot. Annak idején azt rebesgették, hogy Diana
de Poitiers-nek egy abbé celebrálta a hírhedt „spermamisét”, amelynek
förtelmes, szertartás közben megigézett démona az idézés törvénye
szerint engedelmeskedni tartozott szülőjének és idézőjének. Ez a
szerelmi varázslat volt állítólag titka a fiatal II. Henrik haláláig tartó
szenvedélyének egy asszony iránt, aki kora után az anyja lehetett volna.

Josette, Corinna első komornája férjhez ment. Corinna egy szikár, magas,
szőrös állú, parancsoló modorú asszonyt fogadott szolgálatába. Ezt az
asszonyt, Germaine Régnier-t valami titkos kártyaklubban szedte fel,
amelyet tudtomon kívül, gyakran látogatott.
Germaine Régnier nem a komorna, hanem a bizalmas barátnő és
beavatott cinkos jogait gyakorolta Corinna mellett. Fölényes hangon
homályos célzásokat ejtett el magas származásáról, amelyet „jó okból”
rejtve kellett tartania. Kapcsolatokat emlegetett arisztokrata és főpapi
körökkel, olyan ismeretek birtokában lévőnek mondotta magát,
amelyekkel „kiemelhetné sarkaiból akár a királyi palotát is”. Elszánt,
tudatos szélhámosnő volt, és tehetséges is hozzá. Corinna zavaros,
ösztönös romlottságát valósággal megszervezte.
Germaine valódi hajlamát első pillantásra elárulta külseje, férfias
modora és különcül felemás ruhái, amelyek erősen emlékeztettek engem
Krisztina svéd királynő meghökkentő öltözködésére.
Rabszolgája s egyben uralkodója is lett Corinna hálószobájának,
amelyből különféle agyafúrt ürügyekkel kizártak engem. Dühöngtem,
fenyegetőztem, lelepleztem Germaine valódi kilétét, szándékait;
követeltem, hogy azonnal távolítsa el a házamból, mert nem akarom,
hogy a férfiak sora után asszonyokkal is megalázzon – de Corinna
hajthatatlan maradt. Sírt. Rámvillantotta ártatlan gyermekmosolyát,
panaszkodott, hogy halálra üldözöm olyan dolgokkal, amelyeket meg
sem ért. Germaine szegény, előkelő nő, aki megmentőjét látja benne.
Inkább ő is vele megy a nyomorba és züllésbe, semhogy elkergesse a
házból. Mindenütt és mindenkiben rémeket látok, életét pokollá teszem,
féltékenységembe lelkileg már belebetegedett; amennyire kívánta,
annyira iszonyodik most az együtthálástól. A múltkor apjával álmodott,
aki azt ajánlotta, legyen apáca. Megfogadtatta vele, hogy két hónapig
szűzi életet folytat, és eljár a templomba. Ez az igazi oka annak, hogy
nem enged hálószobájába. Ügyes növendéke volt Jeanne Girard-nak.
Álmodni is megtanult tőle célja érdekében. Egy pillanatra olyan düh
fogott el, hogy azt hittem, bezúzom a koponyáját. Megrémülve saját
indulatomtól, kimenekültem a szobából. Mire visszatértem, az ajtót zárva
találtam, s Corinna esdeklő hangon kiszólt, hagyjam magára, ne
erőszakoskodjam, megőrül a fejfájástól. Tudtam, hogy Germaine mellette
fekszik az ágyban. Belerúgtam az ajtóba, és tehetetlenül otthagytam őket.
Péloc teljes szívvel segíteni akart rajtam. Ő volt az egyetlen, akinek
feltártam sebeimet, önutálatomat, tehetetlenségemet. Meglepően okos
tanácsokat adott, hogyan igyekezzem megszabadulni érzelmi
rabszolgaságomból, hogyan változtassam görcsös, égő állapotomat
hűvös közönnyé az önszuggesztió, a tudatos kiábrándítás sajátos
módszerével. Keressem össze gonddal mindazt, ami Corinnában
ellenszenves, gondoljak szívósan arra, ami az emberi testben általában
visszataszító; gondoljak a hindu tanításra, mely szerint „az asszony nem
egyéb, mint vizelettel és bélsárral töltött edény” – de amikor alkalmazni
akartam ezt a módszert, rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Mindaz, ami
önmagában visszataszított, Corinnával kapcsolatban izgatóan hatott,
vagy az undorító képzetet egyszerűen nem tudtam összekötni vele.

Germaine kiszolgálta telhetetlen úrnőjét minden felhajszolható

gyönyörrel és bűnnel. Corinna asztrálkörnyezete egyre szörnyűbb,
fülledtebb és zsúfoltabb lett. Minden kicsapongásánál újabb démon
csatlakozott a légióhoz; a romlásnak e kiéhezett hadseregéhez. Már a
feketemisék pokoli ízét is megízlelte. Huszonegy éves volt, és öt szörnyű
éve a feleségem, mikor Jeanne-nak sikerült végre Cortey-t a házasság
jármába fognia.
Jeanne esküvőjén láttam viszont Lepitre-t és Rosalie-t. Lepitre még
soványabb, hajlottabb és lobogóbb lett, Rosalie pedig egzaltáltabb,
csúnyább, ápolatlanabb, mint valaha. Ezen az ünnepségen észrevettem,
hogy Corinna sóvár, perverz képzelete a hektikás próféta felé fordult, aki
egy soha ki nem elégülő érzékiség máglyáján emésztődött, és pórusaiból
a reménytelen aszkézis gyilkos éhségét árasztotta. Corinnát és láthatatlan
környezetét megcsapta, fölajzotta ez a gyanútlan zsákmány, ez az
önmarcangolással visszafojtott, penitenciákkal eltorlaszolt és
bebalzsamozott szexuális energia. Azonkívül ott volt Rosalie is, a
szerelmes, öreg fúria; a karvalyujjakkal kapaszkodó, szomjas őrjöngő,
akitől el lehetett orozni egyetlen istenét. Micsoda változatai a mazochista
és szadista kéjnek, veszélynek, tragédiának! Tudtam, Lepitre elveszett.
Nem menekülhet, mert Corinna szexuálmágiája felé irányult. Ha valóban
tiszta és szent lett volna, úgy pattan vissza róla a kísértés, mint falról a
gyermek nyílvesszője. De Lepitre asztrálisan fertőzött volt. Tisztázatlan,
zavaros viszonya Rosalie-val állandó hevületben tartotta érzékeit,
végletek között hányódó lázas érzelmességét.
Jeanne Girard fonák, tragikomikus esküvője felidézte bennem saját
esküvőm emlékét a narancsvirág-koszorús, fátylak dicsfényével övezett
Corinnával. Micsoda csapda volt; hová ragadott el magával ez a
gyermekmosolyú, ördögi szűz, akiben a mennyországot akartam
megölelni!
Jeanne lapos, rizsporos arcát az öröm egzaltációja még durvábbá és
kirívóbbá tette. A fehér, tornyos paróka kiemelte bőrének petyhüdtségét
és vonásainak otrombaságát. A valódi ékszerek, amelyeket „álmaival”
összeharácsolt, olcsó színpadi díszeknek hatottak püffedt, vörös keblén
és húsos ujjain. Hangos, egyensúlytalan modorán, amelybe lakájalázat
vegyült a bizalmaskodó cseléd szemtelen fölényével, máris tükröződni
kezdett a társadalmilag beérkezett nő leereszkedő tartózkodása. Hosszú
versenyfutás, könyöklés, hazudozás, verejtékes és feszült idegmunka
után célhoz ért; most kábult volt kissé, üresen csodálkozó és fáradt, mint
a beérkezés és beteljesülés pillanatában minden ember, aki fizikai
dolgokért tülekedett. Ebbe az érzésbe az öröm és diadal rakétáinak
elpufogása után mindig vegyül valami csalódás és rezignáció; öntudatlan
megérzése annak, hogy betelt, tehát meghalt valami: maga a cél, amellyel
terhesek voltunk, amely tartalmat adott és izzásban tartott hosszú időn
keresztül.
Cortey sírós áhítattól szétpuhult arcán gyengeelméjű gyermekek
együgyűsége fénylett. Cortey boldog volt – és Jeanne is boldog volt.
Ugyane szó a kettőnél micsoda végleteket takart! Soha nem éreztem át
mélyebben a szavak reménytelenségét, azt, hogy csak ellepleznek,
álruhába öltöztetnek valamit, de igen ritkán fedik fel a valóságot.
Anyósom, Danjou márkiné méltóságteljesen, szórakozottan öregedett.
A szakadék a világ és közötte egyre mélyebbé vált. Réveteg mosollyal, a
titkos, rögeszmés tudás tétova kis eszelősségével tekintett át e
szakadékpart túlsó feléről az emberekre, nézte, de már alig látta őket.
Isten szép álmokkal látogatta meg őt magát is, imádságok hosszú
ostroma után. Megsimogatta ezt a szelíd, hűséges gyermekét, aki annyira
gyanútlanul lábalt át Jeanne és a bárányok hitének veszélyes árterületén.
Minden éjszaka férjével találkozott, így kárpótolta őt a sors Jeanne-ért,
akit házassága miatt el kellett veszítenie. Úgy élte nappalait, mint aki
álmodik, s csak éjszaka ízlelte a valóságot férje karjában. E magába
zuhant lényt soha, egyetlen pillanatra meg nem érintette kétely Corinna
jellemét, házasságunkat illetően, s én nem is tudtam, és nem is akartam
betörni hozzá a légüres téren át, amely elválasztotta minden valóságtól.
Corinna pasztellzöld brokátruhát öltött az esküvőre. Mély,
négyszögletes kivágású, szűk dereka feltornyozta hegyes mellének két
alig takart, gyöngyfényű halmát. Merész ívű, ideges orrát, ferde szemét,
sötét, kínai tusvonalhoz hasonló szemöldökét és piros, gúnyos ajkát
valószínűtlen szépségbe burkolta a fehér, selymes paróka és a fülében
ragyogó, kéken szikrázó briliánskövek csillogása. Nehéz, édes, keleti
parfümöt használt, amelyet vagyonért vásárolt egy öreg török herélttől,
aki valami rejtélyes bűn elől szökött Párizsba. Nyugtalanító, erotikus
izgatószerként hatott rám ez a parfüm, ha megéreztem, keserű, féltékeny
düh és szúró vágy fogott el. Kezében hatalmas, fekete velencei
csipkelegyezőt forgatott, amely légáramlatával megsokszorozta és
szétpermetezte ezt az illatot.
Amint beléptem a sárga szalonból nyíló kis olvasószobába, az
ablakmélyedésben Corinnát láttam meg Lepitre társaságában. Lépteim
neszét puha szőnyeg nyelte el. Fejüket sem fordították felém. Transzban
voltam. Corinna arckifejezése, testtartása, a körülöttük izzó piros
örvénylés egy villanással felfedte előttem, mi készül. Lepitre beszélt, félig
hunyt szemmel, két arcdudorán az eres, vörös, hektikás foltokkal,
halkan, fojtottan, szenvedélyesen – és Corinna figyelt rá. Mennyire
ismertem ezt az arcát; szelíd, mohó gyermekmosolyát, amellyel látszólag
a hozzá intézett szavakra hallgatott, valójában azonban mögéjük
hallgatódzott feszülten, saját érzékei echójára. Felmérte a szemben állót,
arcát, hangját szemérmetlenül az aktus pillanatában képzelte el, és a más
irányba csordogáló, szürke mondatok leple alatt meztelenre vetkőzött,
vetkeztetett és felkínálkozott.
Egy magas támlájú karosszékbe telepedtem a félhomályos szobában.
Lepitre térítette Corinnát, ez kétségtelen. Még önmagának sem tűnt
fel, milyen szokatlan, lendületes hévvel és gyönyörrel. A szavak új ízzel
gördültek elő szájából, ereiben vérhullámok kergették egymást; költővé
vált e baljós lángolásban, amelynek visszfényét a mennyországban hitte,
pedig démonok fűtötték lent, mélyen a tudat küszöbe alatt, a tagadott,
lefojtott, éhségtől és indulattól vonagló ösztönszférában. Corinna, mintha
önfeledten, lenyűgözötten csodálkozott volna, felvonta vállát, és
közelebb nyomult Lepitre-hez meztelen keblével, testéből felszálló
illatával. Előrehajolt, hogy egyenesen Lepitre szájából igya fel az igét
nyílt, duzzadt, mohó ajkával. Biztos voltam benne, hogy Lepitre egy
pillanattal előbb nem is álmodott róla, sőt, szent felháborodással
utasította volna el a gondolatot, hogy megcsókolja Corinnát. De
egyszerre, a legmagasztosabb mondat közepén ajka rázuhant az ajkára,
és ott állt vele összefonódva; s míg Corinna teste izmos polipként
hozzátapadt és tovább korbácsolta, tompa nyögést hallatott, mint egy
sebzett állat. Aztán hirtelen szétváltak. Lepitre szeme tág iszonyattal
bámult Corinna hevült arcába, majd néhány értelmetlen szót dadogva
megfordult, és kirohant a szobából. Corinna kéjes hetéramozdulattal
lesimította ruháját, felrántotta vállára a lesiklott derekat, majd
félfordulattal elindult… és észrevett engem a karosszékben, ahogy,
mintegy páholyban, dermedt és feldúlt nézőként ültem vele szemben.
Nem vesztette el lélekjelenlétét. Nyugalmából sohasem láttam
kizökkenni. Felkacagott.
– Láttad?! – mondta, s egyre jobban elhatalmasodott rajta a nevetés.
Úgy intett felém összecsippentett szemmel, vásott gaminként, mintha
egy igen jó tréfa beavatottja lettem volna. – Szép kis próféta, mondhatom!
És a prédikáció kellős közepén… Kár, hogy Rosalie nem látta! – fuldokolt
a nevetéstől. – Azt hittem, leharapja a fejemet!… Ha nem lenne olyan
őrjítően komikus, most botrányt csinálnék… – kezét az oldalára
szorította, kebléből áttetsző zsebkendőt vont elő, és könnyeit törölgette
vele.
Komor némaságom idegesíteni kezdte:
– Miért hallgatsz?! Miért bámulsz úgy rám, mint hóhér az áldozatára
kivégzés előtt?! Talán bizony erről is én tehetek? Gyanútlanul hallgatom
itt a halleluját a szájából, majdnem elalszom az unalomtól, és hirtelen
rámveti magát, mint egy vadállat. Te meg itt ülsz, és nézed – hangja
támadó és vádló lett – Ahelyett, hogy megvédtél volna! Ahelyett, hogy
pofon ütötted volna!… Tőled akár erőszakot is elkövethetnének rajtam a
szemed előtt!… Te… te…
Felálltam, és ő hátrálni kezdett:
– Igen… engem meg tudsz ütni… Engem igen!… Ismerlek! – sziszegte
fojtottan. Az ajtó felé menekült, és hirtelen kisiklott a szobából.

Elképzelhető, hogy Rosalie rögtön észrevette Lepitre-en a változást. De

lehet az is, hogy a megrendült ember saját maga vallotta be bűnét eléje
térdelve, mellét verve, könnyek között könyörögve, hogy segítsen
leküzdeni a sátánnak ezt a legnagyobb kísértését.
Péloc mindvégig bizalmasa maradt e tragikus emberpárnak. Ő mesélte
el válságuk részleteit, mégpedig azért, hogy lelki operációt hajtson végre
rajtam; Corinna mérhetetlen, embertelen, vakon öntudatlan
romlottságának s következményeinek feltárásával kitépje lelkemből az
életemet apasztó szenvedélyszörnyeteget. Szegény Péloc!
Ha Rosalie szavakkal meg is bocsátott, belsejében forradalom tört ki.
Bálványa nem omlott össze ugyan, de visszazuhant az alvilágba, Hadész
föld alatti templomába, és félelmetesen élő, kívánatos, vér és hús lénnyé
lett lebukottságában. Rosalie égivé torzított szerelme szempillantás alatt
követelő, féltékeny, sértődött és őrült testi szenvedéllyé változott. Lepitre
az övé. Nagyságában, megtisztultságában éppúgy, mint testi
gerjedelmében. Senki sem veheti el tőle. Mennyben és pokolban
összetartoznak. Együtt szárnyaltak a menny felé, most égjenek együtt a
pokolban is! Felajánlotta Lepitre-nek, hogy próbáljon általa szabadulni
sötét gerjedelmétől, így mégis sokkal kisebb a bűn, mintha egy más férfi
feleségével követné el. Aztán majd együtt vezekelnek. Csak egyszer...
egyetlenegyszer... Lepitre azonban visszarettent sóvár-beteg vágyától,
amely rásütött és... csúnyaságától, ápolatlan szagától, öreg, petyhüdt,
zsíros bőrétől, zacskószerű taplómellétől, amelyet kéjes, vad
áldozatkészséggel feltárt előtte. Lepitre-t már megmérgezte Corinna
szépsége, illata, ajkának íze, teste ruganyos tapadásának emléke. Rosalie
megértette a sivár valót, és a visszautasítás maró epévé, beteg gyűlöletté
változott benne Corinna, Lepitre... és önmaga iránt. Agya végképp
összezavarodott a rászakadt dolgoktól. Közös lakásuk együvé zárta őket,
nem akarták a bárányok és ellenpróféták előtt nyíltan feltárni életük
csúnya fiaskóját, de ketrecbe zárt két vadállathoz hasonlítottak, amelyek
közül az egyik rejtőzik, menekül, takar, kitér, a másik les, dühöngve fülel,
és apró jelekből sötét rögeszmét növel. Ágyaik, égi gyönyöreik e bölcsői
kínpaddá váltak, mert a mágikus híd, amelyet e lelki feketemiséken
egymáshoz építettek, továbbra is közvetített, de most tehetetlen taszítást,
gyanakvást, szúró gyűlöletet, égető vádakat és a megvetés mérgét.
Egy percig sem kételkedtem benne, hogy Corinna keresni fogja a
találkozást Lepitre-rel. Jeanne egy elszólásából tudtam meg, aki
házassága után férjével együtt lerótta nálunk a kötelező látogatást, hogy
Corinna Lepitre boltjából értékes, régi könyvekkel lepte meg volt
nevelőnőjét. Corinnának szeme sem rebbent. Könnyedén más témára
siklott át. Akkor már nem szóltam neki. Belefáradtam. Mit mondhattam
volna? Egyetlen rés sem nyílt lelkén szánalom és megértés számára. Sima
lap volt. Könyörtelen, tudatlan, testet öltött asztrállény a szenvedés
minden tapasztalatán innen. Úgy éltem mellette, mint az elítélt, aki
büntetését tölti, s szüntelen új bűnbeeséssel hosszabbítja büntetését.
Ha ágyától, testétől távol voltam, gyűlöltem. De nem tudtam sokáig
távol maradni tőle, ha annyira nem is alacsonyodtam le, hogy én
kezdjem az ostromot. Remegve, önmagamtól utálkozva vártam, mikor
kívánja meg újra a velem való infernális nászt, mikor tör be szobámba
szemérmetlen meztelenségében, hogy kihívjon, fehér izzásig feldühítsen,
s végül üzekedő állattá alázzon testének mágiájával. Időről időre
szüksége volt rám, arra, amit csak tőlem kaphatott meg: feltétlen
hatalmának szadisztikus kielégülését egész erkölcsi valóm fölött.
Hajtóvadászata Lepitre és Rosalie ellen szintén e mérges gyökérből
táplálkozott, amelyet a testén túl feszülő démonikus hajtóerők öntöztek
állandóan.
A szerencsétlen Lepitre és Rosalie jámbor, szenvedélyes, önáltató
hazugságaikkal megértek az asztrális pokol tüzére. Közeledett a
robbanás, az összeomlás pillanata. Sajnáltam őket, de ha rövid
villanásokra szabaddá lehettem saját betegségem tudatától, tisztán
láttam: Corinna csak eszköz ebben. Valaminek el kell pusztulni bennük,
ami romlandó, téves és elvakító, hogy a romokon túl valódi önmagukhoz
jussanak. S ilyenkor, távolról, elsüllyedt, boldog álmokból átszűrődő
melódiatöredékként azt is megéreztem, hogy annak, amit gyötrődve
átélek most, értelme, feloldása van valahol. Át kell haladnom rajta, mint
valami novíciusnak a beavatás templomának szuroksötét folyosóján:
botorkálva, bekötött szemmel, az ismeretlentől való jeges szorongással.
Ezek azonban csak elrohanó percek voltak. Napjaim, éjszakáim, a hetek
és hónapok szürke, vigasztalan pókhálóként szövődtek körém,
fojtogattak, gúzsba kötöttek. Úgy éreztem, mocskos a levegő, amelyet
beszívok, és vastag, sáros rétegként tüdőmre rakódik. Verejtéktől,
piszoktól ragadósnak, fülledtnek éreztem testemet, hiába fürdettem meg
a paráznaság előcsarnokául épített, zöld márvány fürdőszobánkban.
Lélegzetem egyre nehezült. Erőm fogyott. Tüdőbajom újra elővett.
Köhögtem. Éjszaka rossz lázak lüktettek bennem. 1736 tavaszán vért
köptem. Szegény, jó Péloc vitte keresztül emberfeletti kitartással, hogy
újra elutazzam.
Ezúttal Svájcba mentem; föl a hósipkás, szűrt levegőjű hegyekbe, ahol
a lefutó hegy patakágyában rezgő meztelen faág csillogó jégkéreg ruhát
ölt hajnalra. A tüzes napfény, amelyet hószagú, zord alkonyat vált fel,
furcsa, intenzív közelségbe hozta a dreisesselbergi keselyűvár emlékét,
amelynek toronyszobájába hasonló táj küldte be hozzám idegen színeit
és páráit. A csillagok ugyanolyan közel, éles briliánsfénnyel ragyogtak a
kis vadászház nyitott ablaknégyszögében. Állapotom akkor is krízis volt;
s azóta se hagytak el a különféle fizikai és asztrálkórok kibomló lázai.
Corinnától nem köszöntem el. Nem jött haza két napon keresztül, és
ezzel könnyebbé tette válásunkat. A felháborodás lendülete magasra
lángolt bennem; ki kellett használnom, mielőtt jelenléte újra siralmas
rongybabává roskaszt össze. Néhány sort hagytam hátra neki. Ez volt a
búcsúnk.

Utazásom tulajdonképpen menekülés volt. Azt reméltem, ha lefoszlik

rólam Louis de la Tourzel elhasznált teste, megszűnik a kötés is, amely
Corinnához láncol.
Egyedül akartam meghalni. A magaslati nap óriási alkimista
kemencéje nem tudta a csodát véghezvinni, hogy újra egészségessé
transzmutáljon, mert hiányzott belőlem egy fontos feltétel: ahhoz az
élethez való akarat, amelyet folytattam.
Ernyedten útjára engedtem magamban a felbomlás erőit. Alázatosan
feküdtem az éjszakák olvasztótégelyében, verejtékké és vérré oldódva.
De Corinna nem tágított mellőlem. A sötét asztrálcsürhe fanatikus
összeesküvő hordaként közvetítette hozzám az emlékek lassan ölő
Borgia-mérgét; orromba varázsolta parfümjének szúróan édes illatát,
fülembe zengette dadogó, kéjes szavait, felkiáltásait, sikolyát, és lehunyt
szemem képterére lángoló színekkel felfestette meztelen testének
káprázatát. Hatalmuk zenitjét ünnepelték ők is, az ordasok, tüdővésztől
szított érzékeim kilobbanás előtti lángja fölött. Tombolva táplálták,
körültáncolták ezt a máglyát, mint a részeg, éji bogarak.

Gyengülő állapotom ellenére megnyugtató leveleket küldtem Pélocnak,

és kértem, tudósítson mindenről, ami Corinna körül történik. Corinna
nem fáradt levélírással. A futárral üzent néhány szeszélyes, hazug szót;
kedveset vagy marót, aszerint, milyen hangulatban volt.
Péloctól tudtam meg, hogy Germaine korlátlan úr a házban. Ő vezeti a
háztartást, dirigálja a cselédeket és rendezi a fogadásokat, amelyeken
nagy tétekben folyik Corinna elhatalmasodó szenvedélye, a kártyajáték.
A résztvevőket társadalmi szempontból nem rostálják. Bárki bejöhet, akit
Germaine valamilyen szempontból érdekesnek vagy szórakoztatónak
ítél. Semmittevő arisztokraták, gyanús jövedelmű léhűtők,
hamisjátékosok, beteges hajlamú nők és férfiak, színészek, félvilági nők
vonultak át éjszakánként a játékszobává átalakított zöld szalonon,
amelyből Corinna hálószobája nyílik. Tolvajlási, csalási, szexuális
botrányok, verekedések váltják egymást, amelyeket csak egy-egy magas
rangú és kegyekben részesített rendőrtisztviselő tusol el nagy nehezen.
Aki betér, eszik-iszik, amennyit akar, az én költségemre. Péloc, mint
mondottam, tudatosan értesített így mindenről. Gyógyszernek szánta, a
kiábrándítás gyógyszerének. Azt hitte, a gyűlölet és megvetés
kigyógyíthat Corinnából. Pedig a gyűlölet csak másik arca a
szenvedélynek. Akkor szabadulhattam volna fel, ha közönyössé tudok
lenni iránta, ha nem törődöm vele, hogyan él, és milyen mocsokban
mártja meg testét.
Távollétem harmadik hónapjában Rosalie megölte Lepitre-t, s azután
önmagával is végzett. A gyilkosság módja figyelemre méltó volt, és
feltárta az eszelős indulatot, amely ebben az öreg, szerelemtől és
féltékeny gyanútól őrült asszonyban tombolt. Valósággal ízekre vagdosta
bálványát, aki már az első szúrásoktól meghalhatott, de a szerencsétlen
megszállott mindenért fizetni akart, s kielégülni a sok visszagyűrt vágy,
híggá vált könny, egzaltált, közös lelki onánia és csúfos, megalázó bukás
után. Tépte és szabdalta Lepitre-t, vérében fürdött, mert imádta és nem
ölelhette, mert hitt benne és minden mértékben az elbírhatón túl
csalódnia kellett. Aztán felvágta két karján, lábán, nyakán az ereket, a
kivérzett, összezúzott holttest mellé feküdt, görcsösen átkulcsolta, és
ebben a szörnyű, utolsó és egyetlen szerelmes ölelésben várta be a halált.
Péloc megrendült sorai juttatták el hozzám a hírt. Ő talált rá a
holttestekre. Corinna a temetés napján házikoncertet adott egy új csillag,
bizonyos René Gillet hárfaművész tiszteletére. Gyakran látni most Martin
Allais, a sarlatán társaságában, aki háziorvosaként szerepel.
E levél után ágynak estem, és testemet nem is kényszerítettem többé
felkelésre. Minek? Tüdőm fullasztó köhögési rohamokban, darabokban
szakadt ki. Csonttá soványodtam. A szenvedély bacilusai erőm
maradékát pusztították.
 Utolsó, rövid levelem Pélocnak szólott. Megköszöntem barátságát, az
egyetlen értéket, amelyet nyomorult életemből magammal viszek…
…de a végső, hörgő lélegzetvétel Corinna nevével együtt szakadt ki
mellemből.
Harminchat évet éltem Louis de la Tourzel boldogtalan, szenvedélyből
épült és túlfűtött érzelmességgel terhelt testében.
 A zöld ablak

Ezután következett el utam legkülönösebb, legkifejezhetetlenebb

szakasza. Megkísérlem szavakkal megközelíteni, noha a szavak szilárd
határai közé nem férnek be a határtalan színek, árnyalatok, s a dolgoknak
az az ijesztő intenzitása, amely lényege az asztrálvilág alacsonyabb
síkjainak, ahol a szenvedélyek, elnyomott ösztönök gyökerei terjengenek.
Az asztrálvilág magasabb síkjairól, ahonnan az értelem hívja elő
gyöngéd, csodálatos duálpárját, s nászukból az intuíció s a művészetek
remekművei születnek, majd később szólok.
Tudatom és egész valóm a halál pillanatában mintha megfeszült lánc
végéről szabadult volna fel, visszapattant Corinna mellé. Foglya voltam
még mindig vágytól fekélyes asztráltestemmel, amelyben az érzéki éhség
emberi fizikum számára elképzelhetetlenné fokozódik, az érzékek
emberi idegzeten túli millióvoltos áramkörökké lesznek. Ez az asztráltest
az anyaggá sűrűsödött, véges és labilis világ morzsáiból táplálkozik
örökké kielégületlenül.

Odaláncolódtam tehát a légióhoz, amely Corinna testének hőt árasztó,

vörösen parázsló kohóját gyűrűzte körül, tüzét a vágy olajával táplálta,
és karmos ujjakkal, gyűlölködve osztozott a rajta át zsákmányolt
gyönyörkoncon.
Láttam Corinna életét. Egyetlen pillanatától sem tágíthattam, akkor
sem, ha szörnyülködve el akartam fordulni tőle. S hozzám kötve velem
járta e pokoli vitustáncot gondolataim, vágyaim, bűneim démonná lett
ordasserege.
Jelen volt már e fekete boszorkányfarsangon a szép Marcel is, akit az
akasztófa kötele szorított ki testéből, és kékesfehér, iszonyú hullaarccal,
mérhetetlen kétségbeeséssel ott keringtek rabbá lett alvilági holdakként
Lepitre és lelkének szerencsétlen társa, Rosalie is.
Corinna sorsa pornografikus rémregényként pergett előttünk, minden
részletében megvilágítva a fizikai lét hatalmas színpadán. Öltözött,
vetkőzött, álarcot öltött, kacagott, sikoltozott, hazudott, pusztított,
szeretkezett, ivott, kártyázott, marakodott, minden pocsolyába
belehemperedett, minden romlásból, minden indulatból kéjt harácsolt
testének; de a fogantyúkat a rá meredő démonok kezelték, mint
marionettfigurák végtagjaihoz kötözött vékony szálakat a bábjátékos.
Az összjáték egyre tökéletesebb lett. Corinna szívós teste jól bírta a
kicsapongást, mert lelke még tetszhalott volt benne. Vagyona, szeretői
bármennyire támogatták, ijesztően leapadt az eszeveszett
kártyacsatákban és a szerelmi vámszedők keze alatt. Méhe teljesen
meddő volt, élet és kapcsolódás elől eltorlaszolt kapu. Évei sorra
lángoltak fel, és ellobogtak, mint a szalmaláng.
Martin Allais szívósan kitartott mellette, és ő is szívesen megtűrte,
mert elszánt, semmitől vissza nem rettenő romlottságában megérezte
rokonát.
Allais sohasem vett részt testileg a szeretkezésben, csak jelen volt.
Dülledt, olajos, vörös párában égő pillantása mindennél jobban
felkorbácsolta Corinnát. Belevonta a legaljasabb bacchanáliákba,
hálószobájába zárkózott vele egyedül, és testével, mocskos szavakkal, de
Assis pornografikus könyveinek mérgező mondataival ingerelte, de
Allais szilárd maradt. Ez a vérmes ínyenc, ez a hamisjátékos, aki külön
romboló elméletet gyártott a bűn szépségéről és egyedül üdvözítő
szükségességéről, aki mindent kigúnyolt és mindenen nevetett,
áttörhetetlen falként állta Corinna ostromát. Addig biztatta, hízelgett
neki, bírálta, tanácsokkal látta el, megzsarolta, nem tágított mellőle; ha
fürdött, minden testrészéről ügyes, cinikus, de gyújtó verseket rögtönzött
– míg Corinnát kezdte őszintén érdekelni, jobban érdekelni mindenki
másnál.
Allais félelmetesen okos csirkefogó volt. Mindent meg akart nyerni, s
ezért nem sajnálta évek kitartó munkáját, fegyelembe törte heves, latin
vérmérsékletét, elfojtotta sóvárgását Corinna iránt, legyőzte bosszúvágyó
féltékenységet és irigységét. Végül elérte, amire törekedett.
Tévedhetetlen módszere és teljesítménye imponáló volt, még akkor is, ha
rossz cél érdekében vitte véghez. Corinna, a kiéheztetett, lenyűgözött,
megbabonázott Corinna, aki Allais oly sokáig megtagadott ölelésében
sohasem ízlelt csemegét sejtett – lépre ment. Alázatosan kihajította
Germaine-t, kevésbé veszélyes rossz szellemét, aki a maga módján
feltétel nélkül hű volt hozzá, és nyilvánosan összeköltözött Martin Allais-
val. Kiszolgáltatta neki hálószobája és kasszája kulcsait.
Allais nem maradt adósa meglepetéssel. Tudta, szép ragadozó
ketrecének kapuját őrzi, amely ha feleszmél, ki akar törni szabadabb
vadászterületekre. Amilyen módszeresen, szívósan bekerítette és leigázta
Corinnát, olyan tervszerűen tartotta rabságban. Pénzét, ruháit elzárta.
Barátait kiutasította. Ha Corinna tombolva lázadozott, majd módját
ejtette egy-egy rövid szökésnek, brutálisan, könyörtelenül megverte,
annyira, hogy Corinna napokig az ágyat őrizte utána, csodálkozva,
megrettenve és – titokban elbájoltan.
Allaisnak nem voltak illúziói. Tisztában volt vele, hogy egyetlen férfi,
ha még olyan szenvedélyes és ötletes is az ölelésben, nem lehet elegendő
Corinnának; tehát a perverzió olyan mélységeibe ragadta magával, hogy
Corinna nyöszörögve, összezúzva kegyelemért könyörgött.
Második és legijesztőbb meglepetése Corinna vérének megfertőzése
volt. Allais csúf pattanásai nem keltették fel a gyanúját annak, aki
sohasem szemével és agyával figyelte az embereket. A betegség azután
rést ütött lelkének érzéketlenségén.
Mikor a kór roncsolása eluralkodott külsején, alig múlt negyven
esztendős. Eszeveszett életmódja amúgy is gyorsabban égette, mint
bármelyik asszonyt, de míg egészséges volt, megvívott az idővel.
Rohamos elöregedése, bomlása a bőrénél kezdődött. Feszessége
meglazult, száraz, vörös foltok, kiütések ütköztek elő rajta. A szeme alatt
sötétlő, kéjes árnyék kék zacskóvá duzzadt. Keblét már nem mutathatta
hivalkodó leplezetlenséggel, mert tartóizmai elpetyhüdtek. Szemében a
tudatos szépség parázsló örömét fakó, zavaros ijedtség váltotta fel.
Gyullatag ínyében megmozdultak, majd sorra kihulltak a fogai. Foghúsa,
mandulái gennyedni kezdtek. Hangja rekedtté kopott, s hollófeketén
fénylő, az élet villamosságától pattogva szikrázó haja szürke, halott kóccá
vedlett. Kikopott vagyonából is… Allais, akit szintén fogatlan, kopasz,
sebes nyakú aggastyánná rombolt a luesz, pénzének és ékszereinek
utolsó roncsaival megszökött tőle, egyedül hagyta nyomorával és
tanácstalan vakrémületével.
De nemcsak ő ejtette el mohó tolvajkezéből a szépségtől, egészségtől,
vagyontól megfosztott, üres hüvelyt. Démonai is elfordultak tőle, mint
egy végképpen kihasznált, szemétdombra hányt géproncstól.
Corinna senkinek se kellett többé. Undorral vegyes borzadással
kerülték el az italtól tántorgó, fekélyes koldusasszonyt, aki rekedt
hangon alamizsnáért könyörgött. Kilencvenéves anyókának látszott,
pedig ötvenedik évét sem töltötte be. Csak a szép Marcel nem tágított
mellőle. Rejtélyes, eltéphetetlen szálak kötözték rothadástól
foszforeszkáló teste mellé. Lepitre-t és Rosalie-t sorsuk külön törvénye
kilendítette valahová a hűlő tűzgóc mellől, hogy új testekben tovább
keressék a vezeklést, egymást, önmagukat és a megváltást. Én pedig…
Megrázó átélés volt, és – szeretném ezt a szót megtisztítani minden
rátapadt salaktól – magasztos. Csak Homunculustól való szabadulásom
élménye hasonlított hozzá, bár ez a folyamat lassúbb volt, emberi
számítás szerint évekig tartott. Corinna szépségének, szexuálmágiával
átitatott testének széthullásával egyidejűleg siklottak le rólam a szálak,
amelyek hozzá s e vak szenvedélyhez kötöttek. Nem csupán azért, mert
elvesztette fizikai varázsát, hanem mert előttem lejátszódó elevenen való
elrothadása egy ógörög beavatási misztérium lápiszvasaként égett a
lelkemben. A mulandóságnak, minden forma szétesésének, a
legdiadalmasabb szépség ronccsá válásának tragédiája felrázott
asztrálkábulatomból. Megértettem a testi gyönyör, az önmagáért való kéj
reménytelenségét és káprázatát. Megértettem az érzelmek, az
érzelmességek izzó tűzijátékának halálos veszélyességét, anyagnemző,
mélybe húzó, sátáni lényegét. Megértettem – de ez csak egy szó, erőtlen
és mindenkinek mást jelent –, úgy értettem meg, hogy ezzel a felismeréssel
lehámlott rólam a kötés, amely csak addig bilincselt gúzsba, amíg hittem benne;
ellenszegülve, megfélemlítve, de hittem, erősebben, mint Istenben. Ez a tévhitem
összeomlott. A hő remegő fata morganáját széttépte a megismerés hűvös,
tiszta szélrohama; mert minden szenvedés, kötés, szerelem, rémület,
nyomor, betegség és halál csak képzet. Addig van ereje, míg hitünkkel,
gondolaterőnkkel anyagot, testet adunk létéhez. Felismertem, megértettem
lényegében és minden konzekvenciájában – s ezzel kimondtam valódi
nevét az asztrális szenvedélynek, mint ahogyan kimondtam egykor
Homunculus valódi nevét, s ezzel úrrá lettem fölötte.
A fizikai és asztrálsík alacsonyrendű kötelékei leszakadtak rólam. E két
világban szabaddá váltam. Corinna testében, amely az asztrálsík
legmélyebb pontja volt, feloldottam a csomót, amelyhez vakon, bekötött
szemmel kell elbotorkálnia mindenkinek. A dolgokat egyedül belülről
lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel,
veszélyükkel magunk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az
alvilágon, az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, egy vékony pallón
átsétálhat fölötte, az mindig belezuhan. A bárányok, Lepitre, Rosalie,
Banet, Boisson és a többiek mind ott egyensúlyoztak szédülve, de
hetvenkedve e lebegő, hajmeresztő hídon, s úgy gondolták, meg sem
állnak a mennyországig. Tévedtek. Lepitre és Rosalie hanyatt-homlok
beleestek a legtüzesebb katlanba. Szánalom fogott el, ha arra gondoltam,
micsoda átéléseken át találják meg majd a kivezető utat.
Varázslatos állapot volt ez. Annak a kegyelemnek a pillanata,
amelyhez annyi téves és nevetséges emberi elképzelés fűződik.
A kegyelem egyetlen értelme; a törvény, amely a rosszat gyógyszerré
változtatja, amely a bűn, a halál, a fájdalom mélypontját kiindulássá teszi
a megvilágosodás felé. Egyetlen lépést sem tehet, egyetlen tartozást sem
takaríthat meg, egyetlen terhet sem vehet le az ember válláról még Isten
sem a többi közül való szeszélyes kivételezéssel, mert akkor a meg nem
járt út szakasza fehér folt marad a lélek térképén, átéléssel ki nem töltött,
veszedelmes rés, amelyen bármikor újra benyomulhat a sötétség.
Két kulcs a kezemben volt. Hermész két kulcsa. S hiányzott a
harmadik.
Az asztrálvilág démonai nem ijesztettek és nem bírtak le többé – mert
nem féltem tőlük. Tudtam, létük tőlem függ. Én vagyok teremtőjük és
uruk. Nem futnom kell előlük, hanem feléjük nyomulnom, s akkor
összezsugorodnak, semmivé válnak, felszívódnak, mint a pára. Az út
hosszú volt, míg idáig értem, de megért minden áldozatot. Belátom,
semmit ki nem hagyhattam belőle azóta, hogy elindultam Rochard
szétzúzott koponyája mellől a Nagy Arkánumot rejtő, lopott
aranyszelencével.
Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára.
Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.
A részvét még Corinna mellett tartott egy ideig. Azután a felismerés,
hogy szenvedése, rémülete, nyomora nem egyéb, mint szülési fájdalom,
amelyben felsőbb világokkal való kapcsolat nélkül tengődő,
szerencsétlen démonból emberré születik, akiben azután a szenvedés
fénnyé lehet – megszabadított ettől a meddő tétovázástól is. Elhagytam
őt, csöndes, teljesen feloldott érzésekkel, mivel még nem tehettem érte
semmi mást.
Egytónusú, szelíd, kívülről észrevétlen, befelé terjeszkedő életre volt
szükségem, hogy kipihenjem a máglyát, amelyről leszálltam végre, és
erőimet összegyűjthessem a legnehezebben meghódítható sík, a mentális
sík ostromára. Csupa hamu és csupa fáradtság voltam. Asztráltestemet
alig hegedő égési sebek borították. E kialudt, szürke, salakos alkimista
kemencét egy másfajta tűzzel kellett most a szellemi katarzis
fehérizzásáig felhevítenem.

Mielőtt továbbnyomulnék az időben, Jeanne Girard-ról kell még néhány

szót szólnom, mert sorsa figyelemre méltó ábrája a sötét erőkkel való
dilettáns kísérletezés veszélyének. További életét, amely átvonult néha
Corinna szemléletén, a túlsó partról figyeltem a Zöld Ablakon át, sokkal
áthatóbban, mint testben tehettem volna, annak ellenére, hogy bűnöm
felfeszítette homlokomon a harmadik szemet, az atlantiszi mágikus
ember szellemi szervét. A test mégis helyhez és időhöz kötött, falakkal
vett körül, ami most, a küszöbön túl nem korlátozott. Ha érdeklődésem
feltámadt Jeanne, Madame Cortey iránt, a gondolaterők terjedésének
gyorsaságával hatoltam el hozzá, s úgy nyilvánult meg előttem külső és
belső folyamataival, mint röntgennel átvilágított akváriumban egy
egzotikus hal.
 Mivel valóban voltak okkult képességei, de hazug, alacsony
önérdekkel átitatott lénye a lét sűrű mélyrétegébe húzta le, ott vált az
asztrálmélyvíz villamos árammal átitatott, hatalmas félszegúszóinak,
halálos hideggel telített szörnyeinek kivilágított átjáróházává. A fény a
mélységben leküzdhetetlenül vonzó, de pusztító hővé alakul át; az isteni
ragyogás bús, távoli visszatükröződésévé. Azért lappang körül minden
tüzet a legelhomályosultabb élet is a vadállatoktól a bogarakig,
félelemmel és sóvárgó, szédült vágyakozással. Ez az ő néma, öntudatlan,
kétségbeesett imádságuk.
Jeanne lelke terhessé vált az elementálszörnyekkel. Egyre több
akaszkodott rá, és hatolt be lelki-testi szervezetének
boszorkánykonyhájába az életműködés hajszálszerkezetei közé. Minden
fogantyút más dilettáns karom rángatott benne, míg a nála mohóbb,
erősebb akarás odébb nem taszította. Jeanne a mai orvostudomány
szerint a skizofréniának egy sajátos, súlyos állapotába került. Számtalan
egyéniséggé robbant széjjel. Különféle hangok, törekvések, ijesztő
indulatok váltakoztak benne. Egymást mindig acsarkodva gyűlölő,
rombolóan ellenséges idegenek rikácsoltak ki szájából. Néha mindkét
kezével különböző szöveget írt, és a szájával egészen más szöveget
mondott. A legkülönfélébb tevékenységekre kényszerítették. Egyszer
arra, hogy órákig a falnak fordulva álljon, ne fogadjon el táplálékot, ne
tisztálkodjék, és szükségleteit a szőnyegre végezze. Máskor minden keze
ügyébe kerülő dolgot eldugdostattak vele lehetetlen helyekre, melyeket
azután nem tudott megtalálni. Legtöbbjük fajtalan, undorító ajánlatokkal
üldöztette a riadozó cselédeket és a siránkozó, zavarodott Cortey-t.
Eleinte, míg társaságba jártak, megszállói hangosan trágár, istenkáromló
szavakat mondattak el vele, vallomást tettek bűntényekről, amelyeket
állítólag elkövetett. Állapota egyre súlyosbodott. Gyújtogatni, törni-
zúzni, rombolni kezdett, majd férjét fojtogatta, aki alig tudott élve
megszabadulni görcsös ujjai közül. Végül ugyanoda került, ahová
szegény anyám: a Salpétrière-be.
Egyszer egy kimerült, rövid, szabad pillanatában, féléber, lázas
álomban meglátott engem. Révetegen, kételkedőn nyújtotta felém a
karját, és kábultan, dünnyögve megszólított:
– … Maga az… Louis… Monsieur de la Tourzel?… Üzen… valamit a
kicsi Corinnának?… Nem fogom megmondani, milyen sebes és szürke…
majd… majd mondok valami szépet… hogy örüljön…
 Hirtelen összerezzent, hangosan, hosszan felsikoltott, mint aki
ráeszmél nagy szerencsétlenségére:
– Segítsen nekem!… Segítsen nekem, Monsieur, az Isten irgalmára
kérem!… Maga nem közülük való… El kell torlaszolni a kapukat!… Míg
nem késő… Ellopják az életemet… Széttépnek… Csukják be… csukják
be!… Oltsák el a lámpát… oltsák el!… – De tudatát már félresodorták és
letaposták más, tülekedő erők, s szájából mély, rekedt röhögés buffant fel.
 HARMADIK KÖNYV •
A FŐNIXMADÁR FÖLREPÜL

Óh, vak lélek! Fegyverkezz fel a Misztériumok fáklyájával, s a föld

éjszakájában megtalálhatod fénylő másodtestedet, isteni lelkedet!
Kövesd ez égi vezetőt!
Legyen Géniuszod! Ő az, aki elmúlt és eljövendő testesülésed kulcsát
őrzi.

(Az Egyiptomi Halottak Könyvének felhívása a beavatottakhoz)

Figyeljetek önmagatokba. Pillantsatok a tér és idő végtelenségébe!

Onnan zeng elő a csillagok éneke, a számok beszéde és a szférák
harmóniája. Minden napkorong Isten gondolata, és minden bolygó
egy-egy kifejezése e gondolatnak.
Az isteni gondolatok megismeréséhez, óh, lelkek, szálljatok fel és alá a
hét bolygó útján, és a hét bolygó hét egén.
Mit zengenek a csillagok? Mit mondanak a számok? Mit
nyilvánítanak ki a szférák? – Óh, ti elveszett vagy megmentett lelkek,
a csillagok, számok és szférák a ti sorsotokat beszélik, éneklik,
nyilatkoztatják ki!

(Fragmentum Hermész után)

 A Vízöntő jele

Az asszony, akinek teste befogadott új célommal együtt, szelíd volt, és

egyenletes, mint az igazi alkimista kemence tüze.
A helyet, ahol egy szürke alkonyatkor megszülettem 1760. február 17-
én, a titkos tudományok misztikus sugárzása hatotta át. Apám, Cornelius
von Grotte, Károly hessen-casseli gróf udvari zenésze, bizalmasa és
rendtársa volt. Ügyesen kezelte az ecsetet és a tollat is, de izzó fantáziáját
és művészi vénáját az életében már csak egyetlen fókuszra irányította: a
Nagy Mű létrehozására, amely minél teljesebbé válik befelé, annál inkább
eltűnik, láthatatlanná válik a külső világban. Festményei, írásai nem e
világnak készültek. A Rend titkos könyvtára őrzi őket, csak olyanoknak
hozzáférhetően, akik értik a szimbológia háromsíkú nyelvét.
Grotte várát a sötéten zúgó, sűrű Ölyvek erdeje ölelte körül. Magas,
szegletes tornyának ablakai a Fulda-folyó csillogó ívére, északi ablakai
Karls Aue parkjának habzó szökőkútjára, az Orangerie-kastély gyengéd
körvonalaira és bizarr szépségű márványfürdőire nyíltak.
A várban csend lakott, és elmélyedés – a meditáció mély hallgatása.
Tiszta, félhomályos termeiben önkéntelenül lábujjhegyre emelkedtek
azok is, akiket nagy ritkán vendégül láttunk. A tárgyakból lenyűgözően
áradt a klauzúra elutasító tilalma, s a látogatónak az az érzése támadt,
hogy feszült munkába merültet vagy szendergőt zavar fel; megtör valami
dermedt varázst, amely szelíd kábulatba vonta e helyet.
A halk beszélgetések, amelyek az esték gyertyafényében lefolytak,
vagy a hangok, melyek a nagy, beépített orgonából hömpölyögtek elő
bús, fenséges zsongással, nem szakították szét e varázslat fátylát, hanem
a művészet szépségének kíséretét szolgáltatták neki.
Anyám – magas, gótikus alak volt, valószínűtlenül keskeny ujjakkal,
átlátszó, finom arccal és magas, nemesen formált homlokkal – a
legszótlanabb nő volt, akivel életutamon találkoztam; de szótlansága
mindenhez hozzásimuló, nyugalmas és kifejező volt. Az, aki beszélt
hozzá, sohasem érzett közönyt vagy elzárkózást benne. Mosolya, szeme,
értő és sürgető hallgatása még azokat is megnyilatkozásra késztette, akik
félénkek, zárkózottak voltak. A hallgatás ereje áradt belőle. Művelt és
végtelenül okos volt; a háttérbe húzódva ugyan, de apámmal együtt járta
meg a Rend fokozatait. Írásainak első olvasójaként és bírálójaként
széljegyzetei elárulták eredeti, minden magasságba felszárnyaló
intuícióját. Talán a legjobb kifejezés, ha azt mondom rá: maga a
koncentrált erő volt, amely már semmit el nem ömleszt mellékes
irányokba. Apám rengeteg erőt kapott ettől a nyugodt, kiegyensúlyozott
asszonytól; mert apám művész volt, égő, csapongó, zseniális, szélsőséges
és gyakran csüggedő. Hogy nekem mit jelentett, arra kevés az emberi
szó.
Készült a fogadásomra. Szüleim mindketten tudták, ki fog náluk
megszületni. Többet tudtak rólam, mint én magam, akinek harmadik
szemét csak a gyilkossággal szerzett elixír nyitotta fel újra, de egy föld
alatti börtönben, amelybe belezuhantam. A Rend azonban régebben
számon tartott – néhány évezred előttről –, és várta érkezésemet a
Vízöntő jelében. Nem kellett semmit titkolnom, és nem kellett semmiről
beszélnem. Míg csecsemő- és néhány évig növekvő gyermektestem nem
tudta szellememet teljességgel közvetíteni, addig ahhoz mérten
érintkeztek velem, de később, alig tíz-tizenegy éves koromban a
legnagyobb természetességgel kezeltek úgy, ahogy a többi Juniorest a
Rendben: felnőttként, de még nem beavatottként.
Ismerték célomat, és tudták, rájuk vár a feladat, hogy feléje
vezessenek. Szerettek és vártak – ők és a társaik. Mélyebben szerettek és
örvendezőbben vártak, mint más szülő a gyermekét és más barátok az
újszülöttet, mert tisztában voltak vele, milyen messziről érkeztem,
micsoda utat jártam meg, s a pokolnak micsoda mélységéből
kapaszkodtam elő. A tékozló fiú tért meg hozzájuk, lerongyoltan,
sebesülten, gyengén – de krízis után.
Aki egyszer beavatott volt és elbukott, az elveszti az ősi Emlékezetet.
Csak emésztő sarkallásként, soha ki nem elégülő hiányérzetként ég
benne a labirintusban való bolyongás közben e legnagyobb veszteség
homályos sejtelme századokon, évezredeken át. Mindig az okkult fény
felé törekszik, kábán és vakon, mint az éji lepke. Megperzselődik, lehull,
hogy új testben újra felszálljon, és megkísérelje a misztikus tétel fikcióját:
„Égesd el testedet gondolataid tüzével.” E meddő kísérletnél teste
mindig elég ugyan, de az asztrális vágy tüzében, amely e tápláléktól erős
és élő marad. E tűzmagból megint csak halandó test növekszik.
A gondolat transzcendens hideg fénye ott lobbant fel bennem Corinna
rothadó, szétbomló teste mellett, amely mintegy fókuszba, magába
gyűjtötte minden asztrális nyugtalanságomat, szenvedélyes
vonzódásomat a formák szépségének káprázatához és beteg, önbecsülés
nélkül való, öncélú kéjelgéssé züllött teremtőerőmet. Magába gyűjtötte,
vérébe, húsába szívta, formáinak láncára fűzte, s mikor testének mágikus
formulája széttört, feloszlott, e kötéssel együtt elpusztult vágyam
nemcsak iránta, de az asztrálmocsarak lidércvilága iránt is. A gondolat
mentális tüzében második, szenvedélyből épült, gúzsba kötött,
sziderikus testem is ellobbant, és előtűnt a harmadik, a még dermedten
szunnyadó, tudatlan, amnéziás és gyakorlatlan Juniores, készen az
indulásra az ébredés, megismerés és megvilágosodás felé.

Míg testem és idegrendszerem kifejlődése tartott, nem vettem részt

semmiféle összejövetelen. Anyám és apám szellemi gyakorlatokra fogott,
és főleg, bármilyen nehezen törtem bele, rendszerre szorított. A napnak
bizonyos óráiban – kivétel és halasztás nélkül mindig ugyanazokban az
órákban – el kellett végeznem a rám bízott feladatokat: írásmunkát,
nehéz szövegek fordítását franciából németre vagy, ami a
legnehezebbnek tűnt, latin betűkkel írt, ismeretlen keleti nyelven
szövegezett könyvrészleteket kellett betanulnom. Később az idegen
írásjelű egyiptomi, héber, arab, szanszkrit, tibeti, kínai nyelveket
tanultam. Nyugtalan, kapkodó, hamar fáradó gondolkodásképességemet
izmosították így, kényszerítették, hogy figyelemmel összpontosítson és
kitartson akkor is türelemmel, szorgalommal, ha nem köti le és nem
érdekli az, amit csinál. Ez még csak a tanulás előszobája volt. E száraz
gyakorlatokért bőségesen kárpótoltak más órák, amelyekkel misztikus
érzékszerveimet ébresztgették, az intuíció finom csápjait tornáztatták,
amelyek a gondolaton – időn és téren – túl tapogatóznak az éteri Akasa-
krónikában.
Az okkult zene és okkult költészet voltak mesélő dajkáim, amelyek
átitattak a misztériumok borzongó, holdas fényével: felgyújtották
képzeletemet, és megtanítottak a szimbólumok értelmére.
 A Hold temploma

Sok-sok nyugalmas, védetten körülpárnázott éven át tértek vissza

ezüstszürke, estébe hajló alkonyatok apám dolgozószobájában, amelyek
mintha ugyanazok lettek volna a megállt idő állandóságában.
A kiduzzadó idomú, hatalmas orgonasípok rézszínű hátán ugyanazok a
fények csillogtak tompán, és az orgona nyitott, nevető hármas fogsora
ugyanúgy terült apám csontos, mozgékony keze alá. Megrendezték
nekem a transzcendens költészet fizikainál magasabb rendű szépségét,
éppúgy, ahogy az eleusziszi éjszakákat teremtette újjá Orpheusz, az isteni
művészet legáldottabb és később legfélreértettebb tolmácsolója.
A történetnek, amelyet elmondani készült, előbb mindig az orgonán
festette meg érzéstartalmát dús, búgó és különös színekkel. Feloldatlan,
igéző, misztikus akkordokat ütögetett le, amelyek a látó szem előtt
csodálatos, világító színörvényeket kavartak a szobában, és élő
szimbólumokként kiformálták a történetet, amelyet apámnak sima, halk,
kellemes hangján a szavak nyelvére kellett csak lefordítania.
Első története így hangzott:
„Úr városában, ahol az emberek az éjszaka szülöttek szelíd holdarcát
viselték, élt Bel-Salti-Nannar hercegnő, Nebunaid lánya. Úrnak,
Ábrahám városának utolsó idejében történt ez, a nagy Nebukadnecár
halála után. Bel-Salti-Nannar hercegnő szemében a magas, tiszta vonalú
Holdtemplom visszfénye tükrözött, és a teleholdas éjszakák hűvös
árnyéka, amely sötétbe vonja a falak egyik sima síkját. Bel-Salti-Nannar
szép volt, és mindenkihez idegen. Társnői elhúzódtak tőle, mert érezték,
fiatal testében mérhetetlenül öregebb náluk, a férfiak kerülték, mert
érzékeikkel tudták, szüzessége mögött nem a vágyakozás éhes tüze
lobog, hanem szörnyű, elmúlt tapasztalatok hamuja hallgat szürke,
könnyű halomként. Így lett Bel-Salti-Nannar a Holdisten és Nin-gal, a
Holdistennő templomáé, a templom és a zikkurat lépcsős tornya fölött
nyitottan kitáruló égbolté s a holdkorongé.
Bel-Salti-Nannar szerette és ismerte a hagyományt. Úr városának
szent, dicsőséges múltjáról fáradhatatlanul vallatta a földet, s mint kutató
értelmű apja, ő is elolvasta a szobrokon, kőtáblákon a régiek titkos
üzenetét. Tűnődő, nyugtalan, kérdező szellem volt – bátor szellem –, a
kérdéseivel nem riadt vissza Nannar, a Holdisten és sugárzó hitvese,
Nin-gal előtt sem. Őket is kérdezte, szüntelenül ostromolta, őket is érteni
akarta, nemcsak hinni és szeretni.
A kilenc öreg pap szelíd, mindent tudó mosollyal nézte keskeny,
magas alakját, amint az esti Hold vonalán könnyű léptekkel haladt a
szent területet keresztülszelő Szent Úton, és befordult a kilenc oszlop
folyosójára.
A kilenc pap azután csendben a kisebb szentélybe vonult, és
meggyújtotta Nin-gal, a fátyolos istenasszony trónja körül a négy
olajmécsest.
Bel-Salti-Nannar felhaladt négyszer hét lépcsőfokon, és a csillagnézők
négyzet alakú tornyában szemben állott a teleholddal. Kék köntösének
puha anyagát éles ezüstderengésbe vonta a fény, és árnyékát tömören
mögéje vetette.
– Itt vagyok – mondta hangtalanul a fénykorongnak –, hívtál, és itt
vagyok, hogy szolgáljalak. Testem és arcom fénylő a Te fényességedtől,
mint ahogy a Te arcod a Naptól sugárzik; de mögöttem sűrű árnyék esik
a földre, mögötted sötét árnyék vetődik az égre, és akármit közvetítesz
hozzám, és akármit közvetítek én Tőled tovább, mindennek égre és
földre vetődő árnyéka van. Ezért, ha továbbszolgálok, mert szolgálnom
kell a Te fényláncaidra fűzve, sírva teszem, mert nem értelek Téged, és
nem értem önmagamat.
Hét éven át beszélt így Bel-Salti-Nannar a teleholdhoz, és a telehold
hét éven át hallgatott, és hallgatva parancsolt a vizek, a vér és a nedvek
néma nyelvén. Bel-Salti-Nannar azonban nem lankadt és nem fáradt el,
figyelmét nem fordította másra, nem kérdezte a kilenc öreg papot, akik a
négy mécsest mindig meggyújtották Nin-gal trónja körül a kis
szentélyben; mert tudta, az ő tudásuk benne csak akkor válhatik az élet
megtartó és megújító varázsitalává, ha maga merít a titkos forrásból,
amelyet a kilenc pap szintén magányosan és egyenként keresett fel.
A hetedik év hetedik hónapjában azután a telehold beszélni kezdett
Bel-Salti-Nannarhoz:
– Aki kitartóan kérdez, az mindig feleletet kap. Az emberek ritkán
várják be, míg kérdésük megtestesül, nyíllá sűrűsödik, amely surranva
berepül céljuk középpontjába, és feltöri a hallgatás mágikus pecsétjét. Te
bevártad. Megkapod a feleletet. Halld, zárd magadba, és csak annak add
tovább, aki hozzád hasonlóan megszolgált érte:
 A határtalanban és végtelenben, amely Ő, az igazságban,
tökéletességben, örökkévalóságban, amely Ő, nem lehetnek korlátok.
Mindennek, ami van, tehát az igazságnak, tökéletességnek,
örökkévalóságnak, végtelenségnek az ellenkezője is lehetséges. Ha nem így
volna, akkor csak fikció lenne az Ő szabadsága.
Így állhatott tehát az örökkévalóból kiáradó szabad lény előtt a Tudás
fája: a nagy analógia, így állhatott előtte a rossz, ellentétes, halálos és
boldogtalan különút, a vágy által létrehívott anyagvilág vonzó, kéjes,
szép és kárhozatos tűzijátéka, amelytől az Örökkévaló intése óvta, de nem
zárta el.
A földi ember sem adhatja át élettapasztalatát a fiatal
tapasztalatlannak. Mint fent, úgy lent. A dolgok újra és a végtelenségig
ismétlődnek, mint a vízbe dobott kőnél a körülötte képződő körök egyre
szélesedő gyűrűi.
A lénynek tapasztalnia kellett a különutat, a rosszat, a halál
formavilágát, hogy ne higgye, elfogadja, hanem teljesen átégve a
megismeréstől tudja, hogy Nála a helyes út. Vele párhuzamos, Benne a
megváltás.
Az isteni dualitás: az Örökkévaló és mindannak az ellenkező
lehetősége, ami Ő, látensen: Nin-gal. A fátyolos Istenasszony, aki már az
elsüllyedt őshazában is uralkodott a kisebbik szentélyben, akit az elmúlt
és eljövendő népek más és más néven imádtak és imádnak majd, aki ura
a föld minden bűnös és áldott asszonyának, aki uralkodik rajtam,
alázatos szolgálóján, titkos nevemen, mely Sin, a közvetítő, aki uralkodik
a bolygókon, naprendszereken, az egész Kozmoszon, akinek fátyla a
Tejút és a hatalmas csillagködök. Ő atyáid istennője s az elsüllyedt
őshaza tündöklő asszonya: Istar – az atlantiszi Ízisz.
Nin-galban szunnyad a vágy. Nin-gal a kísértő. Nin-galban lobbant fel
a tükröződés vágya.
Az örökkévaló, a nemző. Nin-gal a megtermékenyített Nagy
Anyaméh, amelyből a harmadik: a Lény előárad Nin-gal halálos
vágyának terhével és az Örökkévaló halált összezúzó megismerésével.
Nin-gal létbe lépett az Ő igenje által, de Ő maga meg nem nyilvánult
maradt.
Nin-gal magzata, a Lény elindult.
És elindult a nagy törvény: mint lent, úgy fent.
A Lény, mint a nagy Anya és Apa, kettészakadt, a különút vágya és
kíváncsisága miatt. A kettészakadás megszülte a taszítás nyomában
keletkező ikererőt, a vonzást. A kettőből megszületett újra a három, és a
három megint utánozta szülőit. Így ömlött elő Nin-gal méhéből a lények
végtelen sokasága, s külön-külön mindegyik távolodó ismétlődése,
szétáradó vízgyűrűköre a fent lejátszódó, csodálatos istendrámának.
Ő kimondta az Igent. Mert a vágynak orvossága a kielégülés, a
rossznak a szenvedés. És ahol a vágy látensen szunnyad, ott szunnyad a
veszély is, amely csak a létbe lépés, a teljes kiélés mindenségen végigfutó
köreivel hárítható el.
Ő meg nem nyilvánult maradt, de része minden lénynek mint meg
nem nyilvánult, megsemmisíthetetlen belső lényeg.
Ennek az isteni Énnek nincs szüksége tapasztalatra, ezt nem érheti
változás és nem érheti halál.
Nin-gal vágyakozik, ég a megtermékenyülés gyönyörében, szüli
verejtékben magzatát, ujjong az idő káprázattáncában, és a múló, rothadó
anyagból örök szépséget próbál formálni, újra meg újra szörnyű
fiaskóval, mint a szobrász, aki hóból alkotja remekműveit.
Nin-gal tapasztal, csalódik, szenved és pusztul a lét izgalmas
kalandjában – és ő igyekszik vissza türelmes, néma, mindentudó isteni
párjához a fájdalom tüzes kohóján át, hogy Benne feladhassa önmagát.
De ehhez a háromból kettőnek és a kettőből Egynek kell válnia.
A Lény visszatér Nin-galhoz, és Nin-gal Hozzá.
És mivel minden lény belső lényege a mindentudó, türelmesen
várakozó isteni Én, tehát külön-külön minden lényben, a létbe lépés
drámai analógiája mellett Nin-gal keserű csalódásának, belátásának és
isteni párjához való visszatérésének vágya is lejátszódik:
Az Egyetlen, Meg Nem Nyilvánult, Örökkévaló felé emelkedő,
érettebb Nin-gal meditációja, megismerése és kiábrándulása az anyagból.
Nin-gal vágysikolya ma is hangzik a Mindenségben.
Nin-gal keserű megbánásának jajkiáltása ma is hangzik a
Mindenségben.
A gyönyörsikoly lefelé, a Lét sűrűjébe hajszol.
A megbánás jajszava visszahív az örökkévalóhoz. Így folyik a
szüntelen bukás és szüntelen felemelkedés két egymás mellett futó
spirálforgása.
Minden menyasszonyban a fátyolos Nin-gal siet kéjes, boldog
izgalommal a vágy és formateremtés veszélyes kalandja elé.
 Minden papnőben Nin-gal tesz szüzességi fogadalmat és szegül a
szenvedést szülő vágyak és szenvedélyek ellen.
Minden anyaméh Nin-gal új hite és kísérleti műhelye.
És minden koporsó Nin-gal keserű kudarca, amelyből megbánás és
megismerés fakad.
Ahhoz, hogy valami feltámadjon, meg kell halnia, el kell rothadnia
előbb.
Ahhoz, hogy Nin-gal örökre feltámadjon Benne, neki és a belőle
kiszakadt lényeknek át kell haladnia a halál és rothadás kapuján.
Mint fent, úgy lent.
Bel-Salti-Nannar csendesen kinyújtózva állt a csillagnézők négyzet
alakú tornyában, szemben a nagy, lomha vonalú, homokhalmok mögött
lesikló holdkoronggal. Lélegzete lassan, mélyről szakadt fel melléből. Sin
sápadt, titokzatos arca eltűnt, maga után vonta hosszú tejútfátylát, és
helyet adott a szürkületnek.
Bel-Salti-Nannar nem várta be a piros örömök nappali lámpását, a
Napot. Lelépkedett a négyszer hét lépcsőfokon, végigsietett a kilenc
oszlop folyosóján, amelyen hosszan, kérőn utánanyúlt a hajnali Nap
fénycsápja, de ő nem fordult meg. Elhaladt a kilenc öreg pap mellett, akik
a kis szentély ajtaja előtt sorakoztak kétoldalt, s mikor odaérkezett,
elvonták előtte a függönyt.
Bel-Salti-Nannar belépett a szentélybe. A négyzet alakú trónemelvény
négy szegletén négy olajmécses égett, és derengő fénybe burkolta az
Istennő elfátyolozott alakját. Bel-Salti-Nannar lekuporodott a trón elé,
füstölőt szórt a rézserpenyőbe, meggyújtotta az illatos füvet, azután a kék
füstkígyón át felnézett oda, ahol a fátylak mögött az Istennő arcát sejtette.
A szentély eksztázis csendjével telt meg. Csak az őrködő papok
számolták a napokat a kapu előtt.
Hűs és néma omlással hulltak le a fátylak Nin-gal alakjáról. Bel-Salti-
Nannar a negyedik napon, a negyedik próba után már látta térdének,
derekának és karjának lágy körvonalait. Az ötödik napon megpillantotta
kezét s benne az élet kulcsát, a hatodikon, az utolsó fátyol lehullásakor
meglátta végre az Istennő arcát…
…amely saját arca volt, mintha tükörbe pillantott volna.
Ekkor megértette minden dolgok káprázatát, az anyaggá sűrűsödött
tévhitet, amely szétbontja azt, ami Egy. Megértette, felismerte a lények
világának és benne saját magának a tragédiáját, de a feloldódás és
szabadulás mérhetetlen messzeségbe tűnt előtte, valahol a Világnap
felszívódásának legvégén, s ez elgyötört fáradtság, csüggedés
keserűségével telítette belsejét:
– Óh, Nin-gal, szegény, csöndes, csalódott anyag, Nin-gal, boldogtalan
anyja a világnak! Itt kell maradnunk tehát, míg az utolsó vágy elég a
Kozmoszban, míg az utolsó indulat fárosza kilobban, míg az utolsó
kíváncsiság hamvába hull, míg az utolsó halál buborékja elpattan az
Időfolyam tetején… Itt kell várakoznunk a Nagy Spirál táncát járva, a
körtáncot, amelyet fáradhatatlan csontfuvolák kísérnek...
… És arcán könnyek folytak végig, szemben az Istennő meztelen
arcával, amelyen saját könnyeinek visszfénye csillogott.
Hetedszer töltötte fel a négy olajlámpást a trónszék négy oldalán, és a
rézserpenyőbe új füstölőt vetett.
A hetedik nap hajnalán, a lassan múló éjszaka után felszáradtak az
istennő könnyei. Arcán titokzatos mosoly ragyogott; a menyasszony
mindent sejtő mosolya, és mögötte kivilágosodott hirtelen az ajtó, amely
a Nagy Szentélybe, Nannar szentélyébe vezet. A legöregebb pap állt a
küszöbön. Fehér köntösét a Vízöntő halványzöld és aranyszínű jele
díszítette. Kezét némán Bel-Salti-Nannar felé nyújtotta, akinek arcán
most az Istennő mosolyának reménykedése áradt szét. Felállt, és követte
a legöregebb papot a Nagy Szentély bejáratán át…”
 A Nagy Szentély

Egy másik estébe hajló alkonyaton Apám így folytatta elbeszélését:

– A Nagy Szentély belseje sötét volt, mint a legmélyebb kontempláció
bársonyos belső tere. Bel-Salti-Nannar úgy érezte, nyitott szeméhez
odatapad ez a sötétség, mint valami sűrű szövet. Egyenesen előrement, és
kezét tapogatódzva, félénken előrenyújtotta. A szentély hosszú volt,
lefelé lejtett és szűkülni kezdett. Az út síkosan csúszott a lába alatt. Fejét
már meg kellett hajtania, mert homloka a mennyezetbe ütközött.
A levegő fojtóvá lett; nyirkos, elutasító, idegen szag töltötte be töményen.
Bel-Salti-Nannar fülébe tompa, lüktető hang hatolt, alaktalan és
fenyegető, amely szinte elébe állt láthatatlan torlaszként. Térdre
ereszkedve kúszott tovább az ellenszegülő dolgok között. Szorongás
osont mögötte fekete bagolyként, szárnyának suhogása megérintette
bőrét, és a rémület borzongásának apró gyöngyeivel verte ki. Már úgy
érezte, a lehetetlenbe hatol. Teste hosszan elfeküdt a szűk gyűrűben,
körmei kaparászva kerestek támpontot, hogy megkapaszkodva maguk
után húzhassák a súlyos terhet.
Közvetlenül szeme, verejtékes arca előtt két, sötétzöld fénypontot
pillantott meg hirtelen. Megbabonázva meredt e két lidércre, s iszonyat
jeges kígyója kanyarodott szíve köré. A két fénypont látóterét egészen
betöltő arcból nézett rá; két hideg, gúnyos, gyűlölködő szem fókuszából.
– Állj! – parancsolta Bel-Salti-Nannarnak a két szem, amely körül
lassan, zöldes fényben kivilágosodtak a vonások. Bőre pikkelyes,
nyálkás, rothadás fényében foszforeszkáló hüllőbőr volt. Tömpe,
lebenyes orra mélyen benyomódott e puha, szétfolyó, állandóan változó
állagba. Bel-Salti-Nannar borzadva látta, hogy homloka közepén nagy,
beteg szemhéjú, lehunyt, halott szem van; egy harmadik szem, amely alól
véres genny szivárog. Üreges szája sötét odvában sajátos nyüzsgés
rémlett; zöld hátú, feketén gyűrűző testű, vérszínben csillogó férgek
dolgoztak benne falánk tülekedéssel. De e feloszló szörnyetegfejben
gonosz, erős élet parázslott. Bel-Salti-Nannar érezte, mint nyomulnak az
Arc mocsaras, leszívó gondolatai szelleme köré, mint fonják át meg át a
gúny és kétely liánkarjai, hogy magukkal vonják az asztrálhüllőktől
nyüzsgő mélybe, az állati lét szétszakadt tudatának nyomorúságába.
 – Nézz és láss! – sugározta az Arc némán. Minden Bel-Salti-Nannar
agyában szóvá lett közlés mögött elmondhatatlan emlékek, érzések
torlódtak. – Megismersz-e végre, évtízezredek után engem, akit
letagadtál, elvetéltél, megöltél, aki elől az anyag hétszeres fátyla mögé
menekültél, aki miatt az emberhangok forró ólmát öntötted füledbe, aki
miatt szemedet a föld fényeivel megvakítottad? Futottál és kiáltoztál,
lerészegültél és ölelkeztél; idegen templomok istenei elé vetetted
magadat szisztrumok, fuvolák, gongok zúgásában, hogy elűzd az én
arcom emlékét, hogy elodázd ezt a pillanatot, mikor újra szemtől
szemben állunk: gyilkos és áldozat, te meg én. Ha tudtad volna, hogy
felém sietsz a Kis Szentélyen és a Nagy Szentély csapdáján keresztül, ha
tudtad volna, hogy én hívlak, vonlak, csalogatlak, s hogy e szörnyű út
végén nincsen megvilágosodás és megváltás, csak én, egyedül én, akkor
inkább levetetted volna magadat a zikkurat tornyából, hogy agyad, ez a
vaksötét labirintus széttörjön a templom lépcsőjének kövein. De nem
tudtad. A felejtés bűne ellened fordult, és te jöttél; legyengülten, örök
hiányérzettől szomjasan, jöttél, hogy kiszolgáltasd magadat annak, aki a
várakozásban, gyűlöletben és a te határtalan félelmedben erőssé lett, aki
verejtékedből, véredből, könnyeidből táplálkozik, és most megvív veled
saját szabadságáért; a különútért, a hatalomért fölötted és ellened.
Bel-Salti-Nannar megmeredt testében az emlékek gőzei szálltak fel
lassan, és didergő gondolatként lecsapódtak agyának belső falán. Már
tudta, ki ez a háromszemű szörnyeteg: az ő levetett, elárult hite volt, a
pokolra taszított szentség, a fehér mágiából feketére mocskolt erők
koncentrációja az Időben, amelyet iszonyodva, lopva levetett magáról,
mint ahogy az asszony bűne titkos gyümölcsét rakja le valahol idegen
küszöb előtt, hogy nélküle jobban boldoguljon. Régen volt ez, az
őshazában, a nagy pusztulás előtt, a harmadik szem hatalmának idején,
mikor a lények a három világ paradicsomában éltek, és ezért nem félték a
halált. A harmadik szem, a mágikus látás és hatalom kapuja az ember
homlokán, amely az ellenszegülés és bukás pokoltorkává lett, mikor a
Titánok ereje egymás ellen fordult, a bölcsesség kígyója lesiklott a fejből a
hátgerincen át az ágyékba, és szenvedéllyé vált az ösztönök alvilágában.
A szenvedély forró teste alatt kikeltek aztán az önzés, kirekesztés,
ártalom, erőszak és pusztítás kobratojásai. A Titánok látták a
szellemvilágot, de nem tapasztalták a halállal mérgezett, kéjes és kísértő
anyagot; újszülöttek voltak a matéria labirintusában, és eltévedtek.
A harmadik szem készülékével a Kozmoszból levonzott erők egyre
sűrűbbek, rombolóbbak lettek, mert a másik boszorkánykörét kellett vele
megostromolni, a másiktól kellett elragadni velük valamit, amit az irigy
érzékek megkívántak. A fénylő Napok tiszta sugárzása elfordult a
földtől, és kilobbant kísértetbolygók mindent elnyelő és összezúzó
vámpírcsápjai hatoltak le a meghasonlott lények transzcendens szervén,
a homlokszemen át a világba. A felavatott papnőt is elsodorta a mágikus
vihar. Lelkében elsüllyedt a templom, tetejét gaz nőtte be, kulcsa
elveszett, s a szentélyben bent, a föld alatt, a pusztulásra ítélt, elárult
Eszme keserű, rothadó, szörnyű kísértetté vált, hatalmas démonná a
Küszöb előtt. Mikor a Kozmosz bírái elérkezettnek látták az időt a pokoli
színjáték megszüntetésére, a kis Hold lezuhant, tűz és víz törölte sima
táblává a földet. A lázadó Titánt kiűzték a szellem örök paradicsomából.
Homlokszemét elvesztette, csak helye maradt meg homályos sejtelmek
gócaként a homlokcsont szemfedője alatt, kicsiny, rejtélyes miriggyé
zsugorodva. A Titán emberré lett. Megismerte a bűnt és a szenvedést.
Elvesztett szellemlátása, harmadik szeme helyett agytekervényeket
fejlesztett magának; tétován tapogató, kauzális gondolatujjakat,
amelyekkel a természet részlethieroglifáit ügyetlenül körültapogatta, de
semmi fogalmat nem nyerhetett többé az Egészről, a csodálatos
szintézisről.
Az Ég bezárult, és az emberre rázuhant teljes, elbírhatatlan súlyával a
halálfélelem. Gondolatujjai sötét semmibe tapogattak szánalmas
tehetetlenséggel. Félelemből formált istenei halandó kényurak voltak,
akik csak fenyegették, ijesztették, de vigasztalásuk hatástalan maradt az
anyagi lét súlyos csapásai között. Világtalan két szeme nem látott túl a
bölcső és a sír börtönfalain. A fejéből hátgerincén át az ágyékába siklott
kígyó pedig új és új, élő, vérrel telt kéjáldozatot követelt. A világtalan
halálraítélt vak gyermekeket nemzett a halálnak.
Felszárnyalt Gilgames, a hanyatló Titán hatalmas eposza a halál első
megrendüléséről halandóvá lett barátja holtteste mellett:

Enkidu, drága barátom, mezők párduca, te,

Azután, hogy a Mindent elértük,
lábunk alá a Nagy Hegy csúcsa lendült,
legyőztük az Égi Kost, és mélybe vetettük Humbabát
 a cédruserdő lakóját,
micsoda álom ragadott meg téged?
Arcod sötét, és hangomat sem hallod…
Óh, nem emeled fel többé szemedet…

Szívét megérintette, de az nem lüktetett. Megállt.

A hű barát letakarta a mozdulatlant,
mintha menyasszonya feküdne ottan,
és feljajdult, mint az oroszlán,
ordított, mint nőstény oroszlán, amelytől elrabolták a fiát,

s a holtra borulva
kínjában megszaggatta haját.1

Az emlékezés vizei alatt pedig, a tenger iszapos medrébe süllyedve ott

várt, hallgatott az Elfelejtett Templom, amelynek kulcsa elveszett, és
befalazott szentélyében a bukott papok és papnők halott istene kísértett
szörnyeteggé váltan.
Bel-Salti-Nannar már tudta, hogy az Elfelejtett Templomban van újra.
Rábukkant a múltba merült folyosóra, amelyet már megjárt egyszer, és
amelynek emlékét a Bírák keze kitörölte lelkéből. A börtönné lett
szentély ajtaja előtt torpant meg, amelynél őrt áll a megtagadott, kicsúfolt
kultusz; saját mágikus formuláinak, alvadt hitének erőiből testesült
démon.
Bel-Salti-Nannar félt. Kimondhatatlanul. S ahogy félelme rémületté,
majd jeges iszonyattá duzzadt, úgy izzott egyre élőbben a rothadás
foszforeszkáló fényében a Küszöb Őrzője. Ez a minden érzést
meghaladó, vad elszörnyedés már-már pánikban, tébolyban, az őrület
rikácsoló üvöltésében tört ki belőle, mikor mélyből felvetődő
hajóroncsként előbukkant benne hirtelen a templom egyik oszlopára
vésett diagram képe, amely a Küszöb Őrzőjét ábrázolta, és a papot, aki
úrrá lesz rajta azáltal, hogy rávilágít a lámpással, és szívét tőrrel szúrja át.
Ekkor Bel-Salti-Nannar már tudta a formulát. A félelemdagály elült
benne, s a figyelem feszült, sima szintjévé változott. A lámpás derengeni
kezdett… s a szörny arca halványodott. E bús félhomályban szólalt meg
Bel-Salti-Nannar belső hangja, amely felemelt tőrként villant meg a
démon arca előtt:
– Hogyan akarsz legyőzni engem, te szegény árnyék, engem, aki
teremtőd és urad vagyok?! Hogyan győzhetné le a teremtmény az ő
alkotóját, és az alkotó hogyan adhatna szabadságot saját kezének, hogy
az tetszése szerint cselekedjék? Nálam a felelősség, és nálam a megváltás.
Saját lényem egy darabjával találkoztam most benned, amelyet régi
bűnöm lealjasított, de én meg akarom tisztítani. A bennem lévő istenben
akarom szabaddá tenni, nem kívüle és ellene. Megváltalak, Őrző, azzal,
hogy nem gyűlöllek, hanem sajnállak, nem taszítlak, hanem magamhoz
vonlak, nem futok előled, hanem feléd nyomulok, és magamhoz ölellek.
Megérintem és megmosom sebeidet, hogy a sötét, gennyes fekélyek fehér
fénnyé oldódjanak, s a megalvadt Idő végtelenséggé áradjon széjjel. Jöjj…
S az Arc fakóvá hamvadt. Nyálkás, duzzadt pikkelyei száraz hamuvá
lettek, leperegtek a lámpás fényében. A két szem kialudt. A porként
lehulló anyag mögött a csontkoponya szilárd váza rémlett fel egy
pillanatra, azután az is szétesett, semmivé vált, mint a pára. Az Őrző
helyén kis gombostűnyi, fehér fénypont maradt, és Bel-Salti-Nannar
szívében felzúgott az áhítatos öröm: a Nagy Szentély oltárának egyetlen
lángja intett feléje, a soha ki nem alvó „Öröktűz” az
alabástromkehelyben.
Bel-Salti-Nannar kiegyenesedett a széttágult térben. Szeme ámulva
siklott végig a hatalmas oszlopok sima testén, fel a bársonykék égbolt
csillagos kupolájára.
Nyolc terem következett egymásra, mindegyik nagyobb a másiknál.
A nyolcadik terem oltárán állott az alabástromkehely az egyetlen lánggal.
Az oltár mögött a tér határtalanná vált.
Mikor szeme hozzászokott a gyöngéd derengéshez, meglátta az oltár
előtt a koporsót; ott tátongott előtte nyitottan. Bel-Salti-Nannar élettől
forró, fiatal teste borzadva sejtette a kő hideg, halálos érintését. Arcába
kibontott sírkamrák dohos szaga csapott. Testében kis, erőlködő, rémült
kiáltásokat hallott, mintha minden paránya külön életre kelve vészsikolyt
hallatna, mintha vére, húsa, izmai, idegei a halálfélelem pánikjában
elnyújtottan üvöltöző lázadókká változtak volna. Az életösztön e
forrongói húzták, taszították, rángatták el-el a nyitott koporsótól. De Bel-
Salti-Nannar állva maradt. Tiszta szellemi tudatát kitépte az uszítók
közül, s a Szent Cél magaslatáról hallgatást parancsolt mindeneknek.
A lárma elült. Csend támadt. Mély, dermedt, várakozó csend. Bel-
Salti-Nannar lassan beszállt a koporsóba.
Hanyatt feküdt, s hosszan elnyújtózott a kő jeges karjai között.
Teste fokozatosan lehűlt, és merevvé vált.
Szeme néhányszor furcsán, kattanva lehunyódott, majd fennakadt.
Még érezte, amint álla elernyed, szája kinyílik, majd hirtelen, mintha
óriási erő taszította volna meg, zuhanni kezdett befelé, szédítő
irammal…
Eszmélete, amelybe görcsösen kapaszkodott, kihagyott. Sötétség
ömlött át rajta, mint fuldoklón a vízár. Tudta, nem szabad elvesztenie
önmagát, és tájékozódnia, emlékeznie kell… Hol is?… Nem… nem jó…
Jelenben kell gondolkodnia… A fény az oltár előtt… és mögötte a tér
kitágul… Óriási belső tér… mélyül és szűkül, mint a tölcsér… A tölcsér
torka keskeny…
Most érezte, hogy fejjel lefelé zuhan a tölcsér torka felé. Tudata
szűkülni kezdett, mérhetetlen kicsi ponttá vált...
… S átsiklott a szoros gyűrűn.
Hatalmas, gigászi, zengő, zúgó, fénylő, rohanó, örvénylő, keringő
világegyetem véráramába került bele, az alvilági Kozmoszba, melyben a
halál és megújhodás szüntelen táncát járták a bolygók, napok,
naprendszerek, tejútrendszerek és kavargó csillagködök.
Mérhetetlen gyönyör, a hatalom részegítő kéje öntötte el; az Abszolút
önmagában központosított érzete, ahogy tudata nőtt, növekedett, és
áthatotta a Kozmoszt.
Az ő erői voltak ezek! Benne, általa, körülötte és érte keringtek,
örvénylettek, születtek, izzottak, meghaltak és újjászülettek a csillagok,
napok, naprendszerek. Ő volt hatalmas össztudata, szintézise: titánja,
istene ennek a világegyetemnek. A zúgó, zengő, fénylő, égő és izzó
élettől áthatott örvénylés őáltala, benne játszódott, és általa nyert
értelmet.
Minden harmonikus volt, törvényszerű, lenyűgöző szépségű rendbe
fogott; végtelen mozgástól és kimeríthetetlen erőtől áthatott.
Elégedettség és büszkeség fenséges akkordjai kondultak meg benne a
szférák ujjongó összecsengésének kíséretével.
Magasztos, mérhetetlen magasságban trónolt a dolgok felett, és ahogy
lenézett a világra, felszakadt benne a teremtés másnapjának boldog
kinyilatkoztatása: „Minden, ímé, igen jó!”
És így tartott ez végtelen-végtelen időkön át a végtelen forgás,
örvénylés, ismétlődés szüntelen egyenletességével; így zengett, zúgott,
lángolt, izzott körülötte, benne és általa az egész világegyetem...
…Míg lassan – végtelen időkön és végtelen ismétlődéseken át –
megszületett benne az elernyedés, a fáradtság.
Ez a fáradtság fokozatosan fásult közönnyé, fakó unalommá vált,
majd türelmetlen elégedetlenséggé lobbant fel.
Most már nem diadalmas titánnak, a boldog világegyetem boldog
istenének érezte magát, hanem fogolynak. Fogolynak egy érctörvények
láncával átfont, befalazott börtönben. Végső oka és össztudataként egy
egész világegyetemnek, magánya jeges és megoszthatatlan volt. Ekkor
ebben a tűrhetetlen egyedüllétben, ebben a megoldatlan, kietlen
magányban közelhajolt, közelnyomult belső világegyetemének
parányaihoz, hogy lényeket keressen, akikben hiányérzetével
tükröződhet.
Az egységes kép töredékekre robbant széjjel. Sok-sok zárt egyet látott
mindenütt saját képmásaként, ahogy rohantak egymás felé és el
egymástól, ahogy összeütköztek, harcoltak, szeretkeztek, imádkoztak,
átkozódtak, szültek, születtek, betegségekben sínylődtek, elpusztultak, és
pusztult minden forma körülöttük, amelyet létrehoztak. Létükben
meglátta ugyanazt a forgást, örvénylést, amely az ő belső kozmoszában
ismétlődött, és meglátta külön-külön minden zárt egyben a belső
mikrokozmoszt, amelynek parányai szintén magukban viselték ugyanezt
a törvényt végtelen-végtelen ismétlődéssel. És akkor a borzalmaknak,
reménytelenségeknek, halálos bánatnak és tehetetlen kínnak
megrendülése rázta meg, mert felismerte az anyag csapdájának lent és
fent mindent átható és eltorlaszoló, démoni lényegét, és egész tudata
egyetlen kétségbeesett, sóvárgó törekvésben összpontosult: szabadulni!
De van-e kiút abból, ami körbefut? Ki lehet-e kerülni a farkába harapó
kígyó szorításából?
Kívánkozása a szabadulásra mind erősebbé, szilárdabbá, egyre
hatalmasabb erőgóccá koncentrálódott; a tudata egyetlen éles, átható
fénycsáppá szűkülve eggyé vált, azonosult ezzel a törekvéssel. Ez a tőrré
feszült, hajlíthatatlan, törhetetlen varázsvessző találta meg azután az
egyetlen rejtett rést, melyen át a körbefutó spirállabirintusból kijuthatott
Valahová.
Azt az állapotot, amelybe elérkezett, a Messiások Előcsarnokának
nevezik.
1
Töredék
 Messiások Előcsarnoka

Itt már csak a forma nélkül való feszültség volt. Az átmenet derengése.
A szeplőtelen fogantatás jelene, melyben a Meg Nem Nyilvánult a Lét
felé nyomul.
Ez volt az Ige Kapuja. Itt ömlött át minden kinyilatkoztatás lényege,
mielőtt Nin-gal világában a Szó anyagi leplébe öltözött volna.
És itt vált Bel-Salti-Nannar tulajdonává a teljes tudás és a
felszabadulás titka.
Innen kellett visszatérnie utoljára a titkos úton, mint ahogy a
Messiások Előcsarnokából minden lénynek vissza kell térnie utoljára,
mert terhessé vált az Igével.
Mikor Bel-Salti-Nannar a Nagy Szentély oltára előtt feltámadt
koporsójából, már ott állt körülötte a kilenc öreg pap, mögöttük
sorakozott kilencven tanítványuk, majd mindazok, akik lélekben az Igazi
Templomhoz tartoztak. Várták, hogy szóljon hozzájuk, és megjelentse
nekik, amiért visszajött.
A legöregebb pap mélyen meghajolt előtte, és nevén szólította:
– Visszajöttél hát, Bel-Salti-Nannar?
– Visszajöttem – mondta csendesen az isteni néven szólított. –
Visszajöttem, hogy szóljak hozzátok! Figyeljetek! Amit mondok, nem
jegyezheti fel írás, és nem őrizheti kép. Amit mondok, az Út maga, a Tett
maga s a tevékenység megszüntetése. Amit mondok, az a végső lépés.
Amit mondok, azt hallani annyi, mint tenni, annyi, mint távolodni, mint
magányosan és megoszthatatlanul alámerülni az elkülönültbe, melynek
tölcsére az örvényből, a szétszakítottból az Egység felszabadulásába
vezet. Nem hely az, ahonnan jövök, mert minden hely ott ér véget, s a
szó, hogy „vég”, az is megszűnik. Csak küszöbtől küszöbig kísérhet a
beszéd fonala, a küszöbön túl megszakad:
A titok az ember!
Az ember istenképmás.
Tükrözi Nin-galt.
És magában rejti az örökkévalót.
Nin-gal csak a Nagy Világalkony beszívódásában válthatja meg
önmagát, akkor, ha a méhéből támadt utolsó lény is visszatért hozzá.
 De az ember külön útra térhet.
Az ember megválthatja önmagát.
Az emberben megvan a kivezető kapu: Isten. A Nemző. A Meg Nem
Nyilvánult.
Figyeljetek a Messiásra. A Küldöttre, aki újra és újra megjelenik, hogy
lejátssza a misztériumot. Végigjárja az utat, és maga után hív a
szabadulásba.
Végigjárja az utat körbe-körbe… aztán rátér a rejtett ösvényre, amely a
titkos kapuhoz vezet.
Figyeljetek!
Egy asszony méhe megtermékenyül. Mindig és mindenütt, egymástól
messze, egymásról nem tudva, elszigetelt fajok között, évezredek és
óceánok távolságában felröppen a legenda: szeplőtelenül fogant!
Szeplőtelenül fogant, úgy, ahogy a lét szeplőtelenül fogant meg Nin-
gal méhében Istene által.
A pillanat, mikor az Isteni gyermek megjelenik a földön, sötét és
feszült.
A bolygók fülledt, gyilkos közelállásban borzalmakkal telítik a világot.
Állócsillagok nyomasztó kisugárzása árad. Éjszaka fényuszályos üstökös
szántja az eget. Napfoltok, mágneses zivatarok rázzák az idegpályák
hálózatát, a földet és vizeket. Minden válság kirobban. A betegség akuttá
válik, a mánia tébollyá, a harag bosszúvá, a viszály háborúvá és a háború
megállíthatatlan vértengerré.
A mikro- és makrokozmosz feszültségektől rázott, gyászkórussal
ébren tartott, vérrel öntözött három síkja remegve figyel a fontos
szereplőre, aki most színre lépett, és elindult…
A gyermek férfivá növekszik. Egyelőre mások lábnyomába lépked,
emlékezik, készül; de a dolgok körülötte máris fölborzolódva figyelnek,
és ellenszegülnek. Veszélyt éreznek. Mindennél nagyobb és mindennél
rombolóbb veszélyt. Idegenség, a forró, rohanó életárammal ellenséges
princípium dermeszt benne. Csempészárut hordoz: halálos veszélyű
robbanószert, amely felbontja az anyagot.
S az anyag eléje áll. Eléje áll benne a saját testében, saját vérében,
érzékeiben, húsában, idegeiben, és gyötörni kezdi. Gyötri gáncsokkal,
nevetségességgel, leküzdhetetlen akadállyal, rágalommal, éhséggel,
nyomorral, betegséggel, gyötri kétellyel, szépséggel és a gyönyör sokarcú
kísértésével.
 E kísértésekből azonban tisztító, erősítő próbatétel lesz, s a Messiás
továbbhalad.
Léptei gyorsulnak. Már új úton, a maga útján jár. A lábnyomok
elmaradtak. Ő vág ösvényt, Ő rak le nyomot és jeleket.
Színt vallott. Magányos alakja körül gyűlölködő moraj kél.
Felismerték: Ő az!
Magányos alakja körül őrült sóvárgás és vad reménykedés lángol.
Felismerték: Ő az!
Magányos léptei után erőtlen lábak topognak. Felismerték: Ő az!
A körbefutó áram vad erővel örvénylik; magával tépi a pillanatlények
kapaszkodó kezét, elmossa az utakat, feloldja és újraformálja az örökké
áradó anyagot. Forog, forog a lét kereke, kápráztat, szédít, elvakít…
A Messiás előtt azonban szétnyílnak a forgástól tömör árnyékfalak, és
ő átkél a létesülés áradatán. Az örvény fénybe borul egy vakító pillanatra
a figyelő három világ előtt, és megmutatkozik a Kapu. Hiába ront rá az
anyag, hogy letiporja, megcáfolja, elmossa. A Messiás kínhalálából
mártírium lesz, és a mártíriumból kulcs, mely a szabadulás kapuját
nyitja.
A Misztérium lejátszódott a nézők előtt. A kinyilatkoztatás
megtörtént. A Szó elhangzott. Égnek a jelzőtüzek, és derengve utat
mutatnak a lábnyomok: az Út a szenvedésen, halálon át a Megváltáshoz
vezet.
A csarnokban csend támadt az elhangzott szavak után. Bel-Salti-
Nannar karcsú alakja egyre sápadtabban derengett a végtelenné tágult
csarnok holdaskék hátterében.
A pillanat, mikor eltűnt, megfoghatatlan volt.
Először a legöregebb pap követte, azután követte a többi nyolc, majd
kilencven tanítványuk lépkedett nyomukban, és mindazok, akik lélekben
az Igazi Templomhoz tartoztak: a titkos, világi papok, a szent tudomány
művelői, az igazat álmodók és bölcsek. Így történt, hogy amikor Úr sorsa
beteljesedett, a templom, Nannar temploma üres héj volt csupán, melyet
lelke elhagyott.
A templom elnémult. Csarnokaiból nem zengtek elő többé Nannar és
isteni hitvesének himnuszai; oszlopai közül nem kanyarodott elő a
körmenet színes kígyója magasan lengő szent jelvények sátra alatt,
hárfák és lantok pengésében. A vihar, amely régóta készült keleten, a
hatalmas szellemi erők eltávozása után kitört nemsokára. Belzacárt, Bel-
Salti-Nannar fivérét, aki atyja helyetteseként működött, a betörő perzsa
hadsereg legyőzte és megölte. Nabunaid fogságba jutott, Babilon
országai Nagy Kürosz kezére kerültek. A nép, amely tudatlan gyermek
módjára élt a templom körül, furcsán fázni kezdett, elárvult a halott
kultusz teteme mellett. Hiányérzetében továbbvándorolt, elszéledt, hogy
újabb fényforrást keressen, mint a téveteg bogarak raja. Nannar
templomának falai között felállította lassan őrlő malmait az Idő. A perzsa
királyok ekkor már felvették Zoroaster vallását, teljesen új hitükhöz
pártoltak, s így képrombolás is gyorsította Úrban a természetes, lassú
pusztulást. A népes városból csak romhalmaz maradt, még a nevét is
elfelejtették. A zikkurat nyílásaiban baglyok fészkeltek, sakálok
rejtőzködtek. Beduinok ütöttek tanyát a Szurokhalom árnyékában, nem
sejtve, hogy a porladó homok és kőtörmelék alá temetett szentély végső
és legszentebb csillagkikötő volt egykor, amelyből a Felszabadultak
keltek útra a Messiások Csarnoka felé…
 „A férfi, aki nem hal meg”

Tizennyolc éves koromban a teoretikusok csoportjából, vagyis a második

fokozatból átkerültem a harmadikba, a praktikusokhoz. A laboratóriumi
munkát apám vezetésével teljesen újnak és izgalmasan szórakoztatónak
találtam. E csendes, elmélyült órák alatt ismertem meg az anyag valódi
természetét, tulajdonságait és az anyag mögött működő isteni életerő
hatalmas törvényét. Burrhus, a szegény, vak tévelygő csak játszott
ezekkel a jelenségekkel, mint gyermek a robbanószerrel. Homunculus
már sokat tudott, mégis nyomorultul kevesebbet egyetlen működő,
élettitkokkal telített sejtnél, amely egy-egy szervezet parányaként
pillanatonként végrehajtja a transzmutáció csodáját.
A Rend, amelyhez tartozom – tagjait nevezték légyen
Rózsakereszteseknek, Templáriusoknak, Trinosophusoknak –,
lényegében egyenes folytatása volt a hagyományőrző és a legmélyebb
bölcselettel foglalkozó ősi közösségeknek. Püthagorasz iskolája éppúgy
ennek a szent Öröktűznek őrzője volt, mint az Esszénusok Rendje
Júdeában, amelyben Jézus készült krisztusi feladata betöltésére.
A Szabadkőmíves Páholyt szándékosan nem említem e helyütt, noha
hosszú időn keresztül ugyanazt jelentette, mint a felsorolt másik három,
később azonban eltért eredeti céljától, és a világ dolgai felé fordult.
A Rend két központja a XVIII. században Hessei Károly kastélya és a
Schleswigben lévő louisenlundi misztikus iskola volt. Vezetője a tömegek
előtt hírhedt, az előkelő körök által félt, félreértett és csodált s a
választottak által mélységesen tisztelt Saint-Germain gróf, Hessei Károly
barátja volt, „a férfi, aki nem hal meg”. A titokzatos varázsló. Tudós,
művész és mágus. Évezredek szemtanúja, a Titkos Testvériség
legrejtélyesebb küldötte.
A hermetikus, alaptételeiben és szertartásaiban egyiptomi eredetű
Rend Rosenkreutz Keresztély keresztény misztikáját is magában foglalta.
Rosenkreutz Keresztély 1388-ban született. Német nemesember volt.
Kolostorban nevelkedett. Egy szentföldi zarándokútja alkalmával
Damaszkuszban néhány tudós arab beavatta őt a titkos tudományok
misztériumaiba. Három évig maradt Damaszkuszban, azután az afrikai
Fezbe utazott. Ott további ismereteket gyűjtött a mágia és a makro- és
mikrokozmosz összefüggéseinek tudományában. Ezután
Spanyolországon keresztül visszatért Németországba. Alapított egy
kolostorszerű közösséget Sanctus Spiritus néven. Oda vonult vissza, és
folytatta tanulmányait. Később annak a kolostornak, amelyben
nevelkedett, néhány szerzetesét tanítványául fogadta, és megalapította a
Rózsakeresztesek első társaságát. Ezek kutatásaik eredményeit
könyvekben fektették le, amelyek még ma is a Rózsakeresztesek
birtokában vannak.
Rosenkreutz sírját halála után százhúsz évvel fedezték fel. Lépcső
vezetett egy föld alatti sírboltba, melynek ajtaján felírás volt:
„Post annos CXX patebo.”1
A sírboltban fény égett, mely abban a pillanatban kialudt, mikor
beléptek. A sírboltnak hét oldala, hét sarka volt; minden oldala öt láb
hosszú és nyolc láb magas. Felső része az eget, alsó része a földet
szimbolizálta. A tetőzet háromszögekre, az oldalak kvadrátokra
osztódtak.
Közepén oltár állt. A ráerősített rézlemezre az A. C. R. C. betűket és a
„Hoc Universi Compendium vivus mihi Sepulchrum feci”2 szavakat
vésték. Az oltárt négy alak vette körül. Mindegyiken felírás volt:
Nequam Vacuum
Legis Jugum
Libertas Evangelii
Dei Gloria Intacta3
Az oltár alatt megtalálták Rosenkreutz holttestét, amelyen az
enyészetnek nyoma sem látszott. Kezében pergamentekercset tartott, a
tekercs oldaláról arany „T” betű világított.
A Rózsakeresztes Rend tagjai fogadalmat tettek, amelyek között
elsőként a titoktartás kötelezettsége szerepelt.
Rosenkreutz valójában küldetést teljesített, s a távoli Mesterek
utasításait hajtotta végre, akik elérkezettnek látták az időt „szellemi
nagykövetségek” létesítésére. A „Fraternitas roseae crucis”4 külső
története ma már eléggé ismert ahhoz, hogy ehelyütt ne térjek ki rá:
Saint-Germain személye azonban annál zavarosabb találgatások
céltáblája. Nyilvánosság előtt megmutatkozó élete annyira meglepő,
egyénisége oly szokatlan, lenyűgöző és elragadó volt, hogy sem
meghatározni, sem átlagos emberi értelemmel megérteni nem lehetett.
Utazásai, univerzális képességei, ismeretlen eredetű gazdagsága, átható,
minden dolog lényegét azonnal felismerő okossága, szellemessége
szorongást, nyugtalanságot, gyanút keltett. Kalandornak, szélhámosnak
nevezték azok, akiknek mindenre cédulát kell ragasztaniuk ahhoz, hogy
nyugodtan élhessenek tovább szűk dimenzióik között, noha egyetlen
szélhámosságon, egyetlen sarlatán kísérleten nem érte rajta senki, aki
ismerte. Kétségtelen az is, hogy uralkodók, filozófusok, tudósok,
művészek nagyrabecsült tanácsadója és barátja volt.
Húszéves voltam, mikor megismertem. Váratlanul látogatott el Grotte
várába. Akkor már sokat hallottam róla. Engedélyt nyertem arra is, hogy
a titkos könyvtárat látogathassam, amelyben nagyrészt Saint-Germain
híres és bámulatosan teljes okkult könyvtárát, ritka, értékes kéziratait
őrizték. Világi barátai, akik tudtak ezekről a kincsekről, hiába kutattak
utánuk színleges testi halála után. De ismertem festményeit is, amelyeket
olyan ragyogó, saját maga által kevert színekkel festett meg, hogy
elkápráztatták a nézőt. Köztudomású volt, hogy Vanloo, a francia
festőművész könyörögve kérte, árulja el neki színkeverésének titkát, de
Saint-Germain a kérést visszautasította. Versailles-ban
hegedűhangversenyeket adott, szimfonikus hangversenyt vezényelt
partitúra nélkül, dalokat és operát írt.
Nagy Frigyes, Voltaire, Madame de Pompadour, Rousseau, Chathan
és Walpole, mindazok, akik ismerték, kíváncsiságtól hajtva versenyeztek,
hogy származását felfedjék. Általában Rákóczi erdélyi fejedelem fiának
tartották, később a theozófia magának Rákóczi Ferencnek hitte, aki
helyett, a világ előtt való elhalálozásakor, másvalakit temettek el. Voltak,
akik azt állították, hogy különböző országokban más és más nevek alatt
bukkant fel, így Velencében Marquis de Montferrat, Comte Bellamare
vagy Avmar, Pisában Chevalier Schvening, Milánóban és Lipcsében
Chevalier Weldon, Genovában és Leghornban Comte Soltikoff,
Schwalbachban és Triesdorfban graf Trarogy, Drezdában Rákóczi,
Párizsban, Hágában és Szentpétervárott Saint-Germain neve alatt.
A misztikus írók közül néhányan kapcsolatba hozták személyét a
rejtélyes Gabalais gróffal, aki megjelent Villiers abbé előtt, és néhány, a
submundán szellemekről szóló értekezést nyújtott át neki. Mások szerint
azonos volt azzal a nevezetes Signor Gualdival, aki Hargrave Jenningset
arra késztette, hogy A Rózsakeresztesek, azok szertartásai és misztériumai
című könyvében róla írjon. Ugyancsak azonosnak gyanították Count
Hompeschsel, aki a Máltai Lovagrend utolsó nagymestere volt. Életének
ez a szédítő sokfélesége méltán megzavarhatta az emberek ítéletét, noha
bizonyos, hogy nem ő rejtőzött a felsorolt nevek mindegyike mögött.
A világ óriási volt még akkoriban, és a távolságok nagyok. Saint-Germain
gróf híres, ragyogó személye nem egy kalandor képzeletét gyújtotta fel,
aki azután országok távolságában alaposan visszaélt a nagy egyéniség
nimbuszával. Így történt ez a másik beavatott, Cagliostro esetében is,
akinek törekvéseiben tiszteletre méltó alakját a történelem teljesen eggyé
olvasztotta Joseph Balsamónak, a kókler szélhámosnak személyével,
holott magam is meggyőződtem róla, hogy Cagliostro és Balsamo nem
egy, hanem két ember, mégpedig egymástól alaposan különböző
egyéniségek.
Aki azt hitte, hogy Saint-Germain gróf sokféle megjelenési formája
egyetlen köznapi, gyarló célt takar, azt ugyanis, hogy anyagi előnyökhöz
jusson általa, alaposan tévedett. Festmény- és drágakőgyűjteménye
páratlan volt a világon. Pompadour asszony írásos tanúsága szerint a
király kincstárát Velázquez- és Murillo-képekkel gazdagította, a
Marquise-nak legnemesebb és felbecsülhetetlen értékű drágaköveket
ajándékozott. Saint-Germain mindig pártfogó volt, és sohasem
pártfogolt. A legkisebb mértékben sem élt soha vissza a bizalommal,
amellyel kitüntették. Gyümölcstelen maradt minden olyan törekvés,
amely vagyonának eredetét és nagyságát akarta meghatározni. Sem
bankokkal, sem bankárokkal kapcsolata nem volt, mégis olyan légkört
árasztott, mint akinek korlátlan hitele van.
XV. Lajossal baráti viszonyban állt. Kémiai tudása lenyűgözött
mindenkit. XV. Lajos kérésére az udvarnál gyémántok és smaragdok
foltjait távolította el. Meglepő eredményeket ért el drágakövek
színezésében olyan módon, hogy saját találmányú színeit porrá tört
gyöngyházzal keverte össze. A király hálával és csodálattal vette körül.
Az udvar életét egészen felforgatta. Izgalmas, új tónust, misztikus, friss
légáramlatot vitt az arisztokrácia merev formalizmusába. Mindenütt
csodát vártak, alkímiáról, jövendölésekről, Saint-Germain különös
leveleiről és kijelentéseiről tárgyaltak. Saint-Germain sok ezer évre
visszamenőleg tökéletesen ismerte az eseményeket. I. Ferenc udvarának
jeleneteiről úgy beszélt, mint aki személyesen ott volt, leírta a király
külsejét, utánozta hangját, modorát – de Babilonról, Nagy Kürosz
uralkodása idején, éppen ilyen részletes adatokat, bizalmas apróságokat
közölt. Az embereket elképesztette. Voltak, akik beteges hazudozónak,
feltűnést hajszoló sarlatánnak minősítették, noha el kellett ismerniük
előadásainak közvetlen természetességét, adatainak pontosságát, minden
vonatkozásban káprázatos tudását, s azt, hogy szavai meggyőzően
hatottak. Géniuszát nem utolsósorban jellemezte mélyreható
áttekintőképessége, mellyel az európai helyzetet felismerte, és a tökéletes
ügyesség, amellyel politikai ellenfeleinek vágásait kivédte. Mindenkor
olyan ajánlólevelei voltak, amelyek megnyitották előtte a kapukat Európa
legfelsőbb köreibe. Nagy Péter uralkodása idején Oroszországban
tartózkodott, az 1737 és 1742 közötti időben pedig a perzsa sah
udvarának megbecsült vendége volt. De Perzsiától Franciaországig,
Kalkuttától Rómáig ismerték és tisztelték. Nyelvtudása már
természetfeletti volt. Olyan folyékonyan beszélt németül, angolul,
olaszul, portugálul, spanyolul, piemonti kiejtéssel franciául, görögül,
latinul, szanszkritul, arabul és kínaiul, hogy minden országban, amelyet
meglátogatott, valóságos bennszülöttként fogadták. Mind a két kezét
egyforma ügyességgel használta, olyannyira, hogy ugyanazt a szöveget
egy időben mindkét kézzel leírta. Amikor később a két papírlapot
egymásra fektették és átvilágították, a két írás sorai és betűi tökéletesen
fedték egymást. De képes volt két kezével különböző szöveget is írni;
egyikkel szonettet, s a másikkal misztikus verset.
A transzmutációt a nyilvánosság előtt kétszer hajtotta végre. Ifjító,
szépítő elixírjeiért, orvosságaiért valósággal tülekedtek mindenütt, ahol
megjelent.
Engem, őszintén szólva, megzavart az, amit hallottam róla. Nem
abban kételkedtem, hogy képességei rendkívüliek. Ha valódi mágus és
beavatott volt, akkor birtokában kellett, hogy legyen ez a sokféle tudás is.
Azon lepődtem meg, s az keltett bennem ellenérzést, hogy ilyen nyíltan,
szinte hivalkodóan, káprázatos vagyon csillogó keretében ágál vele
csodáló, szörnyülködő vagy gúnyolódó fajankók előtt. Miért kellett egy
Adeptusnak két komornyik, négy, tubákszínű, aranysújtásos
formaruhába bújtatott lakáj? Miért utazott akkora és olyan díszes
ruhatárral, mint valami kurtizán? Miért változtatta hetenként az ékszereit
és évenként a nevét?
Apámnak szóvá is tettem kételyeimet. Mosolygott.
– Saint-Germainnek éppen annyira nem kell ez a keret, mint neked
vagy nekem. Ez életből már nincsen több igénye, mint egy remetelak a
Himalája szívében, ahonnan jött, ahonnan a nála hatalmasabb erők a
világba küldték, hogy egy meghatározott missziót betöltsön; s ahová
feladata elvégzése után visszatér majd. Tudnod kell, hogy a legdúsabb
lakomában sem nyúl soha ételhez, csak a saját receptje szerint készített
sovány, hústalan ételeket fogyasztja. A keleti ezoterizmus alapelvein
épült koncentrációs, meditációs gyakorlatait lankadatlanul elvégzi a kora
hajnali órákban, és asszonnyal nem érintkezik. Mivel a silány kövek
drágakővé változtatásának titka éppúgy birtokában van, mint az
aranycsinálásé, igen egyszerű dolog neki megszerezni azt a tetszetős
álruhát, amelyben a világ inkább elfogadja és figyel rá, mintha sárga
köntösű, borotvált fejű szerzetesként jelennék meg. Sokféle kápráztató
képessége nem egyéb, mint az orvos ügyeskedése, mellyel a beteg
gyermekek képzeletét leköti, mialatt vizsgálja őket; keserű orvosságot
csempész a szájukba, esetleg veszélyes kelést távolít el róluk. Ez a beteg
és szellemi egészsége forrásától teljesen elszakadt, erjedő világ nem
értené meg a Mágust a maga hatalmas egyszerűségében. Finnyásan,
túlbonyolítottan, rögeszmésen sodródik a krízis felé. Saint-Germaint is,
mint minden megbízottat, remegő talajú, zord alkonyatban küldték ki,
hogy felállítsa a lélek mentőállomásait. De micsoda gongot kell vernie,
micsoda harangokat kell zúgatnia, micsoda színeket, soha nem látott
fenoméneket kell mutatnia annak, akire az anyagba vakult és siketült
szerencsétlenek, beteg gyanakvók föléreznek. Királynak kell lennie a
királyok között. Krőzusnak a dúslakodók között, és mágusnak a
filozófusok között. Értenie kell mindenki nyelvén, látnia kell mindenki
szemével, hallania kell a titkos hangokat, melyek a látható események
mögött suttognak, hallania kell a hívást falakon, országokon át, és át kell
hatolnia a falakon is.
– De hát ki ő valójában? Mióta él egyetlen testben?! – kérdeztem
fellobogó kíváncsisággal.
Apám okos, értő szeme szelíden pihent rajtam:
– Ugyanezt kérdeztem én is sok évvel ezelőtt tőle magától. Akkor én is
a praktikusok csoportjába tartoztam, mint most te.
– És mit felelt? – kérdeztem mohón.
– Azt, hogy apja a Titkos Tudomány volt, anyja a Misztériumok.
– És… te beérted ezzel a felelettel? – kérdeztem csalódottan.
– Akkor mindjárt nem. Később beláttam, hogy felelete mindazt
kimerítette, amit egy igazi Adeptus mondhatott önmagáról.
 Esteledett, mikor felmentem a parkból apám dolgozószobájába.
A parkban, egészen addig, míg a szürkület be nem szőtte a látható
formákat és színeket, természetfigyelő és szimbólumfejtő gyakorlataimat
végeztem. Különös alakú, csiszolt kavicsokat szedtem össze az öreg fák
között tovasiető patak medréből, amelyeknek finom, áttetsző testét
erővonalak erezték ősi hieroglifákként, és furcsa üzeneteket közvetítettek
Lilithtől, a természetanyától. Szenvedő, vágyakozó, lázadó sikolyok
bomlottak elő a néma vonalakból, csak olvasni kellett őket. Nyüzsgő
hangyabolyt figyeltem egy hatalmas, görcsös ujjgyökerekkel földbe
kapaszkodó platánfa tövében, törzsén és levelein; egy valóságos
hangyametropoliszt szorgos, lenyűgöző munkájába merülten a közösségi
ösztön rabjaiként. E bolyt figyelve megvilágosodott előttem a tömegesítés
kísérletének örök fiaskója, amely a külső felszabadulás délibábjáért a
legnagyobb rabság körketrecébe zárja magát. Fenntart és szolgál egy
életformát, amely sehová nem vezet, őröl mag nélkül, óriási erőfeszítést
végez tartalom nélkül, mechanizmusát precíziós mesterművé fokozza cél
nélkül, míg csak a millió töredékre szétszilánkolódott démonikus
össztudat ki nem tépi magát e zseniális és szörnyű sejttársadalom
örvénylő poklából, hogy egyetlen, öntudatos individuummá
születhessen.
Esténként beszámoltam apámnak eredményeimről. Ezúttal is – szép,
langyos, szeptemberi nap volt – leraktam zsákmányomat, a kavicsokat
íróasztalára, ahol dolgozott. Láttam, írását befejezte éppen, és várt rám.
Figyelmesen meghallgatott. Előadásomhoz hozzáfűzte csendes
megjegyzéseit, amelyek sokszor egész gondolatkomplexumokat vontak
éles fénybe, bátorítottak és inspiráltak. Mikor beszámolóm véget ért,
elköszöntem tőle, hogy vacsorához készülődjek. Visszatartott.
– Maradj még. Látogatót kapunk.
– Látogatót?!
Csodálkoztam. Tudtommal nem érkezett hozzánk híradás, lovas
küldönc levéllel vagy futár.
– Kit?
A szobában már eluralkodott a homály. Hirtelen megéreztem, hogy
rajtunk kívül jelen van még valaki… aki néhány pillanattal előbb még
nem volt ott. Apám velem egy időben észlelte a jelenséget. Felállt.
Tekintetének irányát követve én is megfordultam. A jövevény az ablak
selymesszürkén derengő négyszögében állt, és most előrébb lépett:
 – Talán lámpát gyújthatnánk már, Cornelius – hangja végtelenül
megnyerő volt, szóejtése csiszolt és kellemes.
– Isten hozott! – szorította meg kezét apám bensőséges örömmel.
Akkor már tudtam, kicsoda, és lámpalázas izgalom hullámzott át
rajtam, amely mozdulatlanná nyűgözött, mialatt apám a borszeszégővel
bajlódott. A szétömlő, kékesfehér fényben Saint-Germain hozzám lépett.
Kezét nyújtotta, és fürkészőn arcomba nézett.
– Ő az hát! – mondta apám felé intve, baráti mosollyal. Erős, száraz, jó
érintésű tenyerének szorítása feloldotta zavaromat.
– Hosszú idő óta végre… de nem először… jó estét! – mondta halkan,
szemével szemembe kapcsolódva.
– Jó estét – köszöntem vissza felszabadultan s egyben önmagamról
megfeledkezve, ahogy belevesztem e rejtélyes férfi arcának szemléletébe.
Én is úgy éreztem, nem először látom. Emléke valahol mélyen-mélyen
szunnyadt bennem. „Hosszú idő óta... végre... de nem először.” Igen. Ő
tudta, hol, a múltnak milyen szédítő távlatában találkoztunk, rajtam csak
az emlékezés árnyéka suhant át. Szeme sötét volt, titkos, szelíd, okos
humortól csillogó, átható, fürkésző s egyben mindent értő. Arca hosszú,
orra finom, vékony, kissé hajlott; szájszögleteiben szemének okos,
megnyerő mosolya bujkált. Ha nevetett, nemcsak tökéletes fogsora
szépítette meg, hanem egy, az egész arcán eluralkodó, végtelenül vonzó,
tiszta, derűs kifejezés. Bőre kissé barnás, haja fekete volt. Középmagas,
arányos termetén egyszerű, sötét, de nagyon finom szövésű ruhát viselt.
Formás, izmos lábszárára feszes selyemharisnya simult. Korát nem
tudtam megállapítani.
Neve nem hangzott el közöttünk. Szokatlan volt az is, hogy
megismerhettem, hiszen a Rend alsóbb fokozatában lévők nem
ismerhették magasabb rangú társaikat, csak azokat, akik egy fokozattal
fölöttük állottak. Az én helyzetem születésemtől fogva kivételes volt.
Apám akkor már a nyolcadik fokozathoz, tehát az utolsó előttihez
tartozott: Magister volt. Utána már csak a Mágus következett. Ő
irányította első gyakorlataimat, és mesteremmé lett. Saint-Germaint, ha
váratlanul meg is jelent a Rend összejövetelein Rotenburgban, senki sem
szólította világi nevén, mint ahogy a Rend minden egyes tagjának más
neve volt a közösségben, mint amelyet a világban viselt. Saint-Germain
neve a Testvériségben „Tempio aperto” (nyílt templom) volt. De amikor a
titkos beavatási szertartásokat vezette, Hierophantnak nevezték.
A Rendnek tehát kilenc fokozata volt. A Junioresek, a Theoretikusok, a
Praktikusok, a Philosophusok, a Minoresek, a Majoresek, az Adeptus
extempusok, a Magisterek, végül a Mágusok csoportja képezte az alsóbb
fokozatokban eléggé népes, feljebb azonban egyre magányosabbá váló
okkult hierarchiát, amelynek végső pólusa a mágikus kilences szám után
Isten volt: a 10-es. Vagyis 1: Isten és a világ: 0 dualitása.
E kivételes lehetőség nem ölembe hullott kegyelem volt.
Megszolgáltam érte valamikor. Fokozatosan, a beavatás mélyülő
csendjében szakadt fel bennem később az emlékezés. Bukásom előtt, sok-
sok évszázadon át a Közösség tagjaként eljutottam egészen a végső
próbák küszöbéig. Tehetséges voltam, értelmes és fegyelmezett, de csak
emberi mértékig. A tudatos halál és újraszületés görcsös krízisében
megtámadtak gyengeségeim: a nem egész ismeretből származó félelem, a
hiányos tapasztalásból eredő kíváncsiság és a ki nem élt érzelmességből
fakadó szenvedélyesség. Pedig ideáljaim magas ideálok voltak, és
elméletben sokat értettem meg a lét titkos szimbólumaiból, igazságaiból.
Visszatérésem mély, bensőséges örömet okozott rendtársaimnak s a
Mágusnak, aki soha nem szűnt meg számon tartani a Rend tagjaként. Ez
időbeli visszaesés valójában – minden egyéni nyomorúság ellenére –
gyakorlati próba volt egy, a misztikus beavatás belső terében elhangzott
tételből, melyet kívül, a szövevényes, egymásnak ütköző, zűrzavaros
anyagi valótlanságok között kellett jól megtanulnom, megértenem és
örökké élővé tennem.
A beavatás misztériuma mindig kétszer történik. Egyszer, mikor a föld
szférájába alámerült lény tapasztalaton innen, de a másik világ még el
nem homályosult tudatával belép a Misztériumok Templomába.
A próbák, amelyeken magányosan, a sűrített időben és összeszűkült tér
csendjében átég, néhány markáns vonallá koncentrált, el nem törölhető
vázlatként a lelkébe maródnak, mert ezek a próbák a lét minden későbbi
kísértésének, lehetőségének, veszélyének és valódi értelmének
szimbólumát rejtik. A vázlatot a lélek őrzi. Vonalai az egyre sűrűbbé váló
testruhán is átderengenek, ha megfejtésüknek kulcsát el is vesztette a
gyengülő emlékezet. Ez az égő-sajgó derengés, amely átszövi a
nyugtalan éber álmokat, és helyről helyre, élményről élményre hajszol a
nappali világ barikádjai között. Ez az örök elégedetlenség, az ájult
előrenyúlás az Időben pillanatcélokért, amelyek mögött mindig ez a
kiméra, ez a szent lidércláng csalogat tovább, szenvedélyen, becsvágyon,
emberi tudáson, halálon, születésen, új és új életformákon túlra, egyre
messzebb és mégis kiszabott pályán a térkép szerint, vissza a
kiinduláshoz. És itt következik el a második beavatás. A végső. Az út
végén. A tüzek kilobbanása után. A megélt tapasztalatok után. Az élővé
lett elmélet megrendülésében. Az első misztérium templomának kapuja
befelé, a második misztérium kapuja kifelé nyílik. Aki azonban belépett
egyszer a kapun, nem találhat a kijáratra addig, míg végig nem járta az út
hatalmas körívét kaputól kapuig.

Saint-Germain megjelenése Grottéban nagy változást hozott életembe.

Apám közölte velem, hogy a gróffal együtt Párizsba utazom. Éreztem
feszült figyelését, hogyan fogadom ezt a lehetőséget. Örömmel? Izgalom
gyanús hullámzásával? Szorongással vagy tisztázatlan nyugtalansággal?
Becsületesen szembenéztem önmagammal, és nem féltem kitárni előtte a
kiégett, behamuzott csendet, amely ezt a területet elborította bennem.
Tudtam, ha küldenek, mennem kell, megtanultam, hogy minden elém
jövő vagy szándékosan elém helyezett esemény sajátos, csak engem
érintő része feladatomnak. Engedelmesen meghajoltam a határozat előtt.
– Mit kell tennem Párizsban? – kérdeztem halkan.
– A gróf titkára, famulusa leszel. Figyelni, tanulni fogsz, és mindenben
követed az ő utasításait.
– Meddig kell távol maradnom?! – lobbant fel bennem a fájdalmas,
gyöngéd sóvárgás szüleim, az öreg park s békés munkába mélyedt
napjaim után.
– Amíg küldetésed véget ér – mondta apám szilárdan, s én
elszégyelltem magam mohóságom, kíváncsi éretlenségem miatt.
Anyám mellette állt. Keskeny, sápadt arca annyi élő biztatástól
sugárzott, hogy átöleltem.
– A távolság nem köti a szellemet – súgta fülembe. – Fontos vizsgák
előtt mindig át kell lapozni az előző tananyagot, nincs-e valahol hézag az
ismeretben. Eredj csak békével, Cornelius…
1 „Százhúsz év múlva megnyílok”
2 Még életemben megalkottam magam számára síromat mint az Univerzum foglalatát
3 „A törvény hiábavaló béklyója üres; az Evangélium szabadsága az Isten érinthetetlen dicsősége”
4 „Rózsakeresztes Testvériség”
 A múlt első követe

Utazásom a szeretetre méltó, szellemes Saint-Germain gróf társaságában

végtelenül szórakoztató volt. Kitűnően épített, párnázott hintónkat,
amelyben különféle elmés szerkezetek szolgálták a kényelmet, a gróf
híres, telivér paripái húzták. Utunkat olyan jól szervezték meg, hogy a
váltásoknál is saját pihent lovai s egy-egy szolgája várták. Saint-Germain
hintójában láttam először lecsapható asztalkát, kicsi, falba süllyesztett,
jéggel hűtött élelmiszerszekrényt, víztartót, melegítő szerkezetet,
amellyel néhány perc alatt teát, feketekávét készíthetett Yidam, az
angolnagyors, néma, tibeti szolga, gombnyomásra működő füstölőket,
amelyek tetszés szerint frissítettek vagy álomba merítettek anélkül, hogy
utóhatásuk káros lett volna.
– Tetszenek az én kis játékaim?! – mosolyogta meg csodálkozásomat.
– Egészen zavarba ejtők – ismertem be.
– XV. Lajos ördöngösségnek tartotta ezeket az ötleteket, és úgy
sóvárgott utánuk, hogy megkísérelte ellopatni tőlem. Pedig ez a
szemfényvesztés nem egyéb, mint egy kis kölcsön a jövőből. Az emberek
meg fogják szerezni maguknak az ilyenfajta kényelmességeket, és
közhellyé teszik anélkül, hogy segítene rajtuk. A fejlődés iránya
kétségtelenül efelé mutat, de ma még alig elképzelhető, milyen
lendülettel s aránylag milyen rövid idő alatt fog kibontakozni. Az élet
külső kerete ijesztően kitágul majd, a kasztok valamennyire
nivellálódnak, s a tömeg közeltolul a kevesekhez elintézetlen
problémáival.
– A forradalomra céloz?
Bólintott:
– Forradalmakra. Évszázadokon át újra és újra kirobbanó, sok külső és
belső forradalomra. – Arca tűnődővé, pillantása elmerültté,
messzenézővé vált. – Az elsőhöz nemsokára elhangzik a végszó –
mormolta halkan.
Mielőtt Párizsba mentünk volna, egy teljes hónapot Gentben töltöttünk,
szigorú visszavonultságban. Saint-Germain ki sem mozdult
szállásunkról. Én voltam az összekötő kapocs a világ és közötte.
A régi város az álló időben, ódon házaival, keskeny ablakaival,
árkádjaival, faragott díszeivel, macskaköves utcáival Nürnberg emlékét
borzolta fel bennem, amikor szintén a Mágus kíséretében jártam a
világot. Ő lényegében egy volt azzal, akit most követtem, ha más testet és
arcot viselt is, én azonban – s ez a felismerés hálát, bensőséges örömöt
keltett bennem – teljesen idegenné váltam ahhoz a hajszolt, szerencsétlen
megszállotthoz, akit akkor Hans Burgnernak hívtak.
Saint-Germain visszavonultsága alatt mindig szigorúbban étkezett,
mint egyébkor, s közben egésznapos böjtöket tartott. Én ügyeltem fel
ételei elkészítésére. E felügyeletre Yidamnak nem volt ugyan semmi
szüksége, mert utasítás nélkül, urának gondolatparancsára hajtott végre
mindent tökéletesen; inkább az én tudásom ez irányú gyarapítását
célozta. Saint-Germain ételeinek fő alkotórésze a zabliszt volt, amelyet
Yidam maga őrölt kis kézi malommal hol durvábbra, hol finomabbra. Sót
keveset használt. Mézet, citromot, tejet annál többet. A zsiradék, amellyel
főzött, tiszta növényi olaj volt. Friss vaj és sok nyers gyümölcs egészítette
ki a menüt, amelynek fogyasztásához én is szívesen csatlakoztam, mivel
szüleim házában megszoktam a hús nélküli, egyszerű étkezést. Azért
térek ki erre részletesebben, hogy rámutassak: a régebbi korok alkimistái
mennyire ismerték a helyes étkezés szabályait, a vitaminok szerepét, és
már akkor állították, hogy a diétának döntő szerepe van csaknem minden
betegség megelőzésénél és gyógyításánál. Rochard, akit 230 évvel ezelőtt
szolgáltam, szintén hústalanul étkezett, nyers gyümölcsöt, tejtermékeket
fogyasztott, és betegeinek diétát rendelt. A gyógyszer, amellyel ezenfelül
ő is éppúgy, mint Paracelsus, Trismosin, Albertus Magnus, Sendivogius
vagy Saint-Germain támogatta, frissítette, küzdőképessé edzette a beteg
szervezetét: a természet gyógyerejének sűrített esszenciája, a
regenerációnak mély tudással és intuícióval ellesett titka volt.
A gróffal én is csak este találkozhattam egy-egy órára. Ilyenkor
komoly volt, és kevés beszédű. A világi gavallér, az elbájoló fezőr vibráló,
tüzes elevensége teljesen lehullott róla, és egy másfajta, elvont légkör
nemes, egyszerű csendje vette körül. Ilyenkor telítődött azokkal az
erőkkel, melyeket a világba kellett ontania, hogy a millió hulló magból
egy-egy megfoganjon valahol a mostoha talajban. Meghallgatta
összefoglalásomat a levelekről, amelyeket kapott, s néhány szóval
közölte a választ, melyet küldenem kellett rájuk. Európának úgyszólván
minden jelentős személyiségével írásos kapcsolatban állott, a hírek első
kézből futottak be hozzá tanácskérés formájában, s így az események
nemcsak születésük előtt mutatkoztak meg előtte, hanem néha ő
határozta meg irányukat; sajnos nem elégszer ahhoz, hogy a világnak
egy pillanatra is értelmesebb képet adjon. Az emberek mindig magukon
szűrik át a tanácsot, amelyet kértek és kaptak, s belekerül a sok
szubjektív elem, mely a lényeget teljesen átváltoztatja.
Gentben Saint-Germain jóvoltából jutottam egy különös és igen
jelentős átéléshez is.
Valamelyik reggel két szolga – az egyik állandó szolgálatunkban, a
másik csak kisegítőként – a telivéreket járatta fel-alá a fogadó előtt. Én
éppen korai sétámról tértem haza, és figyelmes lettem egy férfira, aki
kedvtelve nézegette a lovakat, majd szóba elegyedett a szolgákkal.
Öltözéke különös, feltűnő, hivalkodó volt, és elárulta azt is, hogy idegen.
Barna arcbőre, nagy szemhéjú, sötéten égő szeme, hatalmas sasorra, erős
álla és duzzadt, élveteg ajka latin eredetre vallott. Negyvenöt-ötven
évesnek gondoltam, bár magas alakja izmos és fiatalosan karcsú volt
még. Nem külsejének szokatlansága keltette fel érdeklődésemet, hanem a
villanásszerű bizonyosság, hogy ismerem valahonnan, csak elfelejtettem
a nevét. A fogadó árkádja alá húzódva figyeltem szenvedélyes arcjátékát
és széles mozdulatait. Uruk felől faggatta a szolgákat, érdeklődött,
micsoda előkelőség lehet az, akinek ilyen gyönyörű, ritka állatai vannak!
Állandó lovászunk nem felelt; a másik fontoskodta el nagyképűen, hogy
a telivérek Saint-Germain grófnak, az Adeptusnak a tulajdonában
vannak. A gróf egy hónapja lakik itt, és sohasem hagyja el lakását. Aki
csak keresztülutazik a városon, szeretné látni őt, de Saint-Germain senkit
sem fogad.
Az idegenre szemlátomást hatott a név, mert szenvedélyesen kitört:
– Saint-Germain gróf?! De hiszen én ismerem őt! Engem bizonyosan
fogad… Azonnal jelentsen be nála!
Miközben a szolgák ijedten, szabódva tiltakoztak, és én
bosszankodtam az erőszakos ember tolakodásán, egyre fokozódva
hatalmába ejtett a furcsa és érthetetlen ismerősség bizonyossága, amely
taszító, halványan szorongó érzésekkel párosult.
– Nos! Majd írni fogok neki! – vágta el a vitát büszke, széles, akaratos
mozdulattal, amelyben nagy önhittség és az olyan ember színészkedő
tudatossága tükröződött, aki mindent közönségnek csinál. Ez a mozdulat
meghozta végre a felismerést:
Louis de la Tourzel! A bordélyházban megölt kalandor, az örökké
szerelemre éhes, iszákos szatír, aki elmúlt életemben apám volt.
Néztem távolodó alakját, hiúzmozgását, amelyet változás nélkül
átmentett új életébe; testalkatát, amely még mindig a szenvedély burka
volt, csak valamivel több értelmet és érdeklődést rejtett.
Este Saint-Germain rögtön észrevette töprengő nyugtalanságomat.
Kérdésére elmondtam élményemet. Még elbeszélésem végére sem értem,
mikor szobánk nyitott ablakán át kőre erősített levél repült be.
– Ez rá vall! – mondtam kis szégyenkező bosszúsággal, mintha még
neveletlen hozzátartozóm volna. Felemeltem az írást. Erőszakos és
hatásvadászó!
Nagy, szenvedélyes, vastag vonalú, de durvasága mellett szellemes és
eredeti írás volt:

Kedves Grófom! A hétfejű sárkány sem tarthat vissza attól, hogy

betörjek önhöz a régi barát jogcímén!
Mikor hajlandó fogadni egy másik életművész látogatását, aki ég a
vágytól, hogy kezet szoríthasson Önnel?!
Holnap estefelé személyesen jövök a válaszért:

Casanovája

Mikor az aláírást megpillantottam, fel kellett kiáltanom a meglepetéstől:

– Casanova! Ez haladás!
– Nem – mondta csendesen Saint-Germain –, kiteljesedés. Egy rossz
irányú életvonal végső pontja, amely magában rejti a hanyatlást.
– Azt gondolom, erősen túloz, amikor régi barátként üdvözli önt –
mondtam hitetlenül, mert nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy
kérdezősködjem róla.
– Vannak egyoldalú barátságok, Cornelius… és én valóban
összeakadtam vele néhányszor a közös színpadon, ahol mindketten
szerepet játszunk.
– Ezek a szerepek ugyancsak ellentétesek egymással – mondtam
halkan.
– Igen, de éppen ezért bizonyos mértékig kiegészítik egymást.
– Mint a fény és az árnyék.
– Egyik a másik nélkül nem lehet meg ott, ahol anyag van jelen.
– Különös érzéseket kavar bennem – mondtam tűnődve. – Sajnálom és
taszít. Szeretnék tenni érte valamit, mert iszonyodom tőle. Felelősséget
érzek, mintha még közöm lenne hozzá. Szégyellem és érdekel…
Hajlandó fogadni őt holnap?
Nem felelt mindjárt. Szeme fürkészve pihent rajtam.
– Azt hiszem, fogadnom kell őt… hogy megértsd és őt is feloldd
magadban egészen, Cornelius. Hogy lásd, se te, se én nem tehetünk érte
e pillanatban semmit, s hogy maga Isten sem tesz mást vele, mint hogy
élni hagyja tovább… élni és tapasztalni…

Másnap – be kellett vallanom Saint-Germainnek – régen nem érzett, rossz

izgalommal vártam Casanova megjelenését.
A gróf ez este újra világfi volt. Sötét öltönyének s mellényének
drágaköves gombjai vagyont értek, haja púderes volt, gyűrűjében tiszta
fényű, hatalmas zafírkő csillogott.
– Ma este valami fontosat kell megtanulnod, Cornelius. Senki sem
lehet mesterré, míg meg nem értette a dolgok igazi természetét, a
törvényt, hogy mindenkihez csak a saját módján lehet hozzáférni, és
csakis befogadóképességének mértékéig. Ahol nincs hely, oda hiába
akarod beerőszakolni a világ legnagyobb, legboldogítóbb kincseit; s az
olyan próféta menthetetlenül nevetséges futóbolonddá válik, aki
köveknek prédikálja az Igét.
– Jacques de Casanova de Seingalt – jelentette a szolga.
Saint-Germain felállt, és vendége elé sietett. Én a háttérben maradtam
csendes figyelőként. Külsőm, melyet feltűnést kerülő öltözékem még
jobban elfedett, szerencsés módon színtelen és tömegbe vesző volt.
Ennek előnyét sokszor érezhettem a Saint-Germain mellett töltött évek
alatt.
A szobában, ahová Casanova belépett, sok gyertya égett, de az
elfüggönyözött ablak boltíve mély árnyékba veszett. Oda húzódtam be,
és különös érzések, gondolatok hullámzásával figyeltem közvetlen
közelről a híres és hírhedt embert, akiről olyan keveset tudtak, és olyan
sokat beszéltek; s akinek emlékezete előtt elhomályosult múltjához
megrendítő módon hozzátartoztam. Sokat változott, és idősebb volt,
mint amilyennek az utcán, messziről gondoltam. Megváltozását nem
külsejére értem, hiszen arcvonásai egészen mások voltak, mint Louis de
la Tourzelé, jóllehet átderengtek rajta hasonló alapvonások, melyeket
ezúttal is jelleme alakított ki. Casanova arca sötétebb, szenvedélyesebb,
ravaszabb, tapasztaltabb arc volt; kiélt, de nem tompává ivott kifejezésű.
Szeme gyorsan, éles figyeléssel, bizalmatlanul villant: kalandorszeme
volt, mint aki keresi és alakítja a sorsát. Pillanatokra felmerült benne
valami fanyar, okos humor is, keserű, még nagyon cinikus, teljesen
hitetlen, amely e ponton nem egyéb, mint a fáradtság, csömör és öregség
hamuja – de mégis a szál vége volt, amelynél fogva a szellem bontani
kezdi a sűrűn összeszőtt anyagtömeget. Noha a férfiakban okvetlenül
ellenérzést keltett bizarr, szinte női hiúsággal összeválogatott, színes,
drága ruházata, senki sem vonhatta ki magát egyéniségének és
megjelenésének hatása alól. Annak, akivel beszélt, kereste a pillantását,
egész testével, minden szavával feléje hajolt, és izzó erejű hangjával
szinte megostromolta. Gyengébb férfijellemet vagy a passzív nőket úgy
elsodorhatta, mint a szökőár.
Saint-Germain mosolyogva állta a fogadkozó barátság és csodálat
lávakitörését, aztán hűvös szeretetreméltóságával lecsendesítette, akár a
tenger varázslója a vihart.
– Ön azt írta, barátom, mindketten életművészek vagyunk! Nos, akkor
tegyük félre a tömegnek tartogatott fegyvereinket: a hízelgést, bókot és
áradozást, amely csak a fajankók fejét metszi le egyetlen csapással! Úgy
hiszem, gazdagságunkban megengedhetjük ez estére a teljes őszinteség
fényűzését, hogy egészen önmagunk legyünk!
Casanova elragadtatással helyeselt:
– Istenemre, a legkísértőbb és legizgatóbb ajánlat! Tehát pongyola és
papucs!
Saint-Germain mosolygott:
– Nem, Casanovám! Teljes meztelenség!
 A vendég arcán kis meghökkenés látszott, amely helyet adott a figyelő
óvatosságnak.
– Ahogy parancsolja! Ön vetkőzik előbb?!
Saint-Germain nyugodtan bólintott:
– Én! – mondta ércesen.
A terített asztalhoz invitálta vendégét. A kitárult ajtóban a nesztelen
léptű Yidam jelent meg roskadásig rakott tálcával. Szétrakta a fűszeres
illatú ételt, bort töltött Casanova poharába – Saint-Germain poharát
üresen hagyta –, aztán némán távozott.
– Fogjon hozzá, és gyűjtsön erőt a szokatlan teljesítményhez – mondta
szívélyesen Saint-Germain.
– Az ön étele egészen más, mint az enyém, és a pohara üres – mondta
Casanova vendéglátója mosolyát tükrözve, amely az ő arcán gyanakvó,
rossz mellékszínt kapott. – Honnan tudhatnám, hogy nem akar
megmérgezni Európa legnagyobb varázslója?
Saint-Germain bólintott.
– Helyes. Az első ruhadarabot mégis ön vetette le. Cornelius!
Előléptem az árkád alól. Megjelenésem határozottan váratlanul érte
Casanovát. Összerezzent, és fürkészve bámult arcomba:
– Honnan az ördögből került elő ez a fickó?! – tört ki belőle
önkéntelenül.
– Egész idő alatt jelen voltam, uram – feleltem udvariasan, és
meghajoltam. – Cornelius von Grotte, szolgálatára.
– A famulusom. Az árnyékom, ha úgy tetszik! Tekintse maga is annak.
Velünk marad, és nem számít. Kóstold végig Casanova barátunk ételét,
és igyál a borból! – parancsolta.
Casanova megragadta a poharát, és egy hajtásra kiitta:
– Köszönöm, nem szükséges!
Saint-Germain mindig helyesen számított. Én már megriadtam, mivel
szeszes italt, húst sohasem fogyasztottam, Casanova előtt pedig egy
egész őzgerinc párolgott. De elég volt halálmegvető bátorságát
kétségbevonni, hogy hiúságból elkövesse akár a legnagyobb ostobaságot.
Evés közben nyugtalan pillantása újra meg újra visszatért hozzám. Már
én is az asztalnál ültem.
– Remélem, nem zavarja az én jó Corneliusom jelenléte? – kérdezte
Saint-Germain előzékenyen.
– Nem. Miért zavarna? Csak olyan átkozottul különös…
 – Micsoda?
– Mondja, öcsém – fordult egyenesen hozzám. – Nem találkoztunk mi
már valahol?
Saint-Germainre pillantottam, aki nyugodtan felelt helyettem:
– Megmondhatod! Az ön… kivételesen törvényes… fia volt,
Casanovám. Nem most. Az előbbi életében.
– Így volt, uram! – mondtam csendesen.
Casanován eluralkodott valami leküzdhetetlen, nyugtalanító érzés,
amelyet nem akart elárulni. Lármásan nevetett.
– Az ön fantáziája valóban páratlan, Saint-Germain! De miért
kísérletezik ilyen öreg eretnekkel, mint én vagyok?!
– Téved, barátom. A megegyezésünkhöz tartom magamat. Teljesen
őszinte vagyok.
– Akkor miért tagadjak én?! Hazugság ez az egész összetanult história
– mondta nyersen. – De belemegyek. Vetkőzzék tovább. Lássuk. Hol
szedte a fekete szakácsát?
– Tibetből hoztam magammal.
– Mikor volt Tibetben?
– Nyolcvanöt évvel ezelőtt.
– Eszerint hány éves?!…
– Yidam? Százhúsz.
– Százhú… jó! Én az ön korát kérdeztem.
– Nekem nincsen korom.
– Ez szabálytalan! Kitérés!
– Csak nem elég közeli meghatározás… de, ha óhajtja... a formavilág
létbe lépése óta élek én is.
– És emlékezik?
– És emlékezem.
– Nem mondana valami pikáns érdekességet Kleopátráról?!
– Meglehetősen köznapinak láttam. Zavaros fejű, kéjvágyó asszony
volt, akit egy letűnt hatalom visszfénye megőrjített. Kleopátra kései
varjú, amely tanyát vert a régi királyi sasok elhagyott trónszékében. Nem
volt már semmi köze Egyiptom lelkéhez, az ősi fáraó-papokhoz, a Nagy
Tudás birtokosaihoz. Külső csinossága sem emelkedett valójában egy
fiatal rabszolganő szépsége fölé, csak a pompa, amellyel körülvette
magát s rangja fokozta kívánatosságát. Akarata puszta akaratosság volt, s
nem a céltudatosság teremtő koncentrációja, nem sorsformáló mágia…
ezért kellett elbuknia.
– Elég. Ön érdekesen, de hamisan játszik!
– Ezt visszautasítom!
– Nem akartam megbántani, csak én is… meztelen vagyok.
– Helyes.
– Tehát tovább kérdezhetem a szemfényvesztőt?
– Igen.
– Ha kívánom, mindenre felel, minden titkát feltárja előttem?
– Ismétlem, őszinte leszek!
– Mi mást jelent az őszinteség?
– Ön titkokról beszél, Casanovám, és nekem éppúgy, mint a
természetnek, vannak titkaim. Ezeknek a feltárása nem rajtam áll.
A természet sem titkolódzik. Aki kérdezi, annak felel, de a saját nyelvén.
Ahhoz, hogy megértse, előbb tanulnia kell.
– Értem. Szóval még tökfilkónak tart hozzá.
– Nem. Olyan embernek, aki egyelőre másfajta nyelveket
tanulmányoz.
Casanova arcán buja, önelégült mosoly jelent meg:
– Bizonyos, hogy vannak nyelvek, amelyeken jól beszélek. De azért
ebben ön sem marad el mögöttem. A rejtélyes légkör, amellyel körülveszi
magát, éppúgy hat az asszonyokra, mint az én félelmetes hírem. Néha,
egy-egy makacsul zárva maradó hálószoba előtt irigykedtem
arcfestékeire és kozmetikai szereire, amellyel a gyorsan tovatűnő ifjúság
árnyékát varázsolta hervadástól rettegő szépségek arcára...
– Miért?
– Mert ez az a kulcs, amely minden ajtót nyit.
– Lehet. Én még nem nyitottam be vele sehová.
Casanova szeme gúnyos, cinikus megrökönyödéssel tágra nyílt:
– Csak nem akarja azt állítani, hogy nem érdekli a szerelem?!
– Engem minden érdekel. Még a szerelem is.
– Akkor mire vonatkoztassam az előbb elhangzott kijelentést?! Soha
sem élt a kínálkozó alkalommal?
– Talán másképpen éltem vele, mint ön… de engem tökéletesen
kielégített.
Casanova mosolya aljas nevetéssé szélesedett:
– És a partnernőjét, vajon őt is tökéletesen kielégítette, grófom?
– Azzal hízelgek magamnak, hogy igen. Barátságukkal továbbra is
kitüntettek, sőt hálásak voltak, hogy nem kellett sem csömört, sem
megbánást érezniök.
– Akkor érintetlenül keltek fel az ágyból, barátom!
– Testileg.
– Ha! Szóval lelki nászt ült velük?! Azt hittem, Saint-Germain, a
kifogástalan gavallér sokkal jobban fél a nevetségességtől, semhogy egy
éhes asszonyt ostyával etessen.
– Látja, Casanovám, most megint elérkeztünk egyikéhez a titkoknak,
amelyekről hiába is beszélnék. Ön mindössze annyit ért meg belőle, hogy
a gyönyör elragadtatása csak addig lobog, míg a hátgerinc hosszú
gyertyaszálából ki nem fogy a kanóc. Mellesleg figyelmeztetem, ideje,
hogy takarékoskodjék! Az én eksztázisom nem fogyasztja erőmet. Minél
tovább ég, annál élőbbé válik; s az, akivel megosztom, soha sem érzi a
kilobbanás fáradtságát.
– Oh… a vég nélküli kéj meséje… ismerem. Nem hiszek benne!
Megjártam már minden poklát, minden mellékösvényét a gyönyörnek,
de még nem találkoztam vele. Ölelkeztem sötét bőrű, telhetetlen ázsiai
nősténnyel, aki szent könyvekből tanult paráználkodni, és órákra
nyújtotta ki azt, amit nyugaton pillanatok alatt intéznek el. Ölelkeztem
Szapphó utódaival Görögországban, akik gonosz, szép, halálosan izgató,
hosszú szertartássá avatják a szeretkezést. Öleltem olasz dámákat öreg
férjük hálószobája mellett, akik szomjasak és perzselők voltak, mint a
sivatag homokja. Elcsábítottam spanyol szüzeket, akik tüzes keresztként
viselték szüzességüket. Kóstoltam francia kurtizán ingyencsókját, akinek
hideg és elszánt művészete őrjítőbb volt mindennél, amit ismertem; de
végül mindegyik a kilobbanás fáradtságához vezetett. Test nélkül
nincsen gyönyör, s a gyönyör rövidebb-hosszabb lángolás után kialszik,
mert a test ereje véges.
– A test ereje is végtelen, mint minden erő, csak elillan attól, aki nem
érti fogva tartani és szüntelenül megújítani – mondta Saint-Germain.
– Az ön híres csodaszerére, az Athoéterre céloz?
– Arra is. De az csak szimbóluma az univerzális szellemnek.
– Megmutatná nekem?
– Szívesen.
Csodálkozásomra Saint-Germain felállt, szekrényéből viasszal
gondosan lepecsételt kristályüvegcsét vett elő, és átnyújtotta a mohón
érte nyúló Casanovának. Az üvegcsében a gyertya fényében, amelyhez
Casanova vizsgálódva közel tartotta, fehéres, tejes folyadék csillogott,
amely nem töltötte meg teljesen az üveget, s a dőlési szög irányába ide-
oda tolult.
– Ebben is felderítetlen, sűrített erők vannak, mint az ember testében –
mondta csendesen Saint-Germain. – Láthatja, érezheti a súlyát. Rázza
csak meg, világítsa jól át. Figyelmeztetem azonban, ha ön vagy bárki
hozzá akarna férni a titok ismerete nélkül, elillanna szája elől, mint a
pára. Nem hiszi?
– Nem!
– Itt egy gombostű. Szúrja át a viaszt! Ha egyetlen cseppet le tud
nyelni belőle, évekre megújíthatja vele férfierejét!
Casanova türelmetlenül átvette a gombostűt, belemélyesztette a
viaszba, aztán kihúzta, és az üvegcsét újra közel tartotta a gyertyához.
A kristály áttetsző ragyogással fénylett. A tejes folyadék nyomtalanul
eltűnt egy ezredmásodperc alatt.
– Hová lett?! – tört ki Casanovából.
– Hová lesz a fiatalság ereje? Az álmokban szétszórt magok tüzes
nemzőképessége? Hová lesz a lemetszett fej véres csonkjából az élet egy
pillanat alatt?
– Nem tudom. De kérdezni én is tudnék úgy, mint ön, felelet nélkül.
– A felelet itt áll ön előtt. A felelet a kezében van. De ön nem érti ezt a
nyelvet.
– Másodszor dörgöli az orrom alá. Nekem azonban elegendő az, amit
értek, érzek, tapintok és látok a világból. Sem kedvem, sem időm nincsen
újra iskolapadba ülni. A megifjított férfierő ellenben, bevallom, szíven
talált. Én nem ismerem a titkot, ön, mint állítja, ismeri. Juttasson hát a
szervezetembe az illanó Athoéterből, hosszabbítsa meg életemben azt,
ami nekem a teljességet jelenti, és én örökre hálás szolgája leszek.
– Késleltetném a fejlődését, barátom, nem tehetem. A köszvényét
ellenben szívesen meggyógyítom. Tizenöt általam készített pirula három
nap alatt eltünteti fájdalmait, és visszaadja rugalmasságát.
– Vigye az ördögbe a piruláit! Éppen olyan hazug bűvészkedés lenne
az is, mint a fiatalító szere. Utólag kisütné, hogy azért nem használt, mert
egy sánta szamárra gondoltam közben. Valami pozitívumot mutasson!
Valamit, amit megfoghatok, mint a borosserleget vagy az asszonyok forró
testét! Ami felmelegít és erőt ad, mint a fűszeres étel, amely ott marad a
villámon, mikor enni készülök belőle! – tört ki Casanova durván.
 – Kérem – mondta Saint-Germain simán és halkan. – Van egy nagyobb
ezüstpénze?
– Van. Minek? – kérdezte Casanova, és előhúzta erszényét.
– Kölcsönözze nekem egy rövid időre, ígérem, még mielőtt eltávoznék
innen, kamatot hoz önnek.
Casanova átnyújtott Saint-Germainnek egy tizenkét sous ezüstpénzt.
Kinyílt az ajtó, és Yidam lépett be egy hordozható kis vaskemencével.
Pléhlapot helyezett a padlóra, arra ráállította, aztán fát-szenet hozott be,
meggyújtotta a tüzet a kemencében, és fújtatni kezdett.
– Az összjáték remek! – bólintott elismeréssel Casanova. – Még
végszót sem kell kiáltania: a kellő pillanatban belép a néma szolga, és
teljesíti az előre megbeszélt parancsot!
– Yidamnak az ön jelenlétében adtam parancsot, hogy hozza be a
kemencét, és készítse elő az operációt – mondta Saint-Germain
egyszerűen.
– Az én jelenlétemben? Mikor? Nem hallottam!
– Yidam hallotta. Yidam másként hall, mint ön. Yidam megtanulta.
– Miért hangsúlyozza annyiszor, hogy ostobának tart?
– Semmit sem hangsúlyozok, csak tényeket állapítok meg. Amit nem
tud egy ember, azt még megtanulhatja. Feltéve, ha meg akarja tanulni.
Ha van hozzá érdeklődése és kitartása.
– Nekem nincs. De nem is hiszem, hogy volna mit megtanulnom. Nem
csábít az olyanfajta hiúság, amely önt fűti, az ugyanis, hogy emberfeletti
lénynek higgyenek.
– Persze. Ön nem hiszi, és önt nem csábítja. Rendben van. Talán
megvizsgálná ezt a tégelyt, mielőtt lezárom?! – átnyújtotta Casanovának
a vastégelyt, aki először kifordította, azután gyűrűjével pontról pontra
végigkopogtatta alsó és felső részét. Saint-Germain beleejtette a tizenkét
sous ezüstöt, ráerősítette a fedelét, és a tégelyt a vaskemence izzó
parazsára helyezte.
Yidam megfordította az asztalra helyezett homokórát. Casanova és
Saint-Germain egyetlen szót nem ejtettek. Yidam némán végezte dolgát,
én meg az árnyék szerepét játszottam, mint egész idő alatt.
Csak a fújtató egyenletes sziszegése hallatszott, A szobát mégis
megtöltötte Casanova hangos, nyugtalan ingerültsége, amely a vastégely
lassú átpirosodásával párhuzamosan nőttön-nőtt. Elégedetlenségének,
néma tiltakozásának, ösztönös ellenszegülésének sűrű hullámai ott
gomolyogtak Saint-Germain csendes alakja körül, aki keresztbe font
karral nézte a tüzet.
A homokórán lesiklott az utolsó homokszem. Yidam bólintott.
Félretette a fújtatót. Két fanyelű vasfogóval lecsavarta a tégely tetejét.
Casanova és Saint-Germain egyszerre léptek a kemencéhez.
A tégelyben megcsillant az olvadt ezüst. Saint-Germain kezét a tégely
fölé tartotta, kis viaszgolyót ejtett a tégelybe. Yidam visszacsavarta a
fedelet, megfordította a homokórát, és újra fújtatni kezdett.
A szobában szinte kibírhatatlanná fokozódott a hőség, mint akkor,
Anton Brüggendorf alkimista műhelyében.
Casanova nem mozdult a kemence mellől. A fűszeres étel, tüzes bor és
tisztázatlan indulatai belülről is fűtötték. Parókája alól verejtékcsíkok
futottak le. Vastag brokátselyem kabátja hónaljánál átnedvesedett. Arca
vértolulásosan piros volt, homlokán sötét ér kígyója lüktetett.
Az idő letelt. Yidam kinyitotta a tégelyt, majd hűtővízbe merítette.
A percek alatt lehűlt sárga színaranyat Saint-Germain feszítette ki a
tégelyből, és átnyújtotta Casanovának.
– Vizsgáltassa meg holnap valamelyik aranyművessel… de ne
feledkezzék meg leméretni egy ezüst tizenkét sousnak a súlyát, hogy
ellenőrizhesse az aranyét, amely pontosan ugyanannyi kell, hogy legyen!
Casanova vak indulata kirobbant:
– Csalás! Aljas, közönséges szélhámosság! – hangja fulladt volt, és
gyűlölködő. – Láttam, mikor a tégelybe csempészte az aranyat!
Saint-Germain arca hűvös és nyugodt maradt:
– Azt hiszem, az ön szavai után szükségtelen, hogy tovább is együtt
maradjunk!
Könnyedén meghajolt Casanova előtt. Yidam az ajtóhoz lépett, és
kitárta. Casanova magára kapta köpenyét, az aranyat a földre hajította.
Miközben leviharzott a lépcsőn, hallottuk dühös szitkozódását.
– Piszkos, képmutató banda! Engem akarnak felültetni! Sarlatán!
Nagyképű majom! Tudákos senkiházi… hátulgombolós kölyök volt,
mikor én már…
Hangja, léptei, alakja beleveszett az este sötét csendjébe.
Visszafordultam Saint-Germain felé. Yidam már eltűnt. A Mester az
ablakhoz lépett, és kinyitotta. A sűrű, meleg, ellenséges, fűszeres gőzök
elpárologtak, és helyet adtak a hűs, őszi levegőnek.
A gyertyákat sorra eloltogattam egyetlen kivételével, aztán Saint-
Germain mellé léptem az ablakhoz, és alázatosan megköszöntem neki a
misztériumot, amelyet lejátszott előttem.
 Párizs, 1780

Különös volt visszatérni annyi év után, és látni, érezni, tapintani a kór

előrehaladását, a bomlás egyre leplezetlenebb tüneteit, a kezdődő
szétesés lazaságát, a közeledő kirobbanás feszülő erőit, amelyek
fokozódásán a gyűlölet fújtatójával azok munkálkodtak leghevesebben,
akik szintén a vulkán tetején táncoltak: a nemesség nagy része.
Versailles és Trianon akkor már két ellenséges erődként meredt
egymás felé, s a tunya, megalkuvó király, XVI. Lajos viharrázta, ernyedt
harangnyelvként lengett a két szomszédvár között.
Az utca, a megfizetett gúnyversek és rágalmak terjedése ellenére még
hajlandó volt békét kötni Marie Antoinette-tel, s a polgárságot –
bármennyire mérgezett és elégedetlen volt a közvélemény – igézetében
tartotta a trón felől áradó, személytelen varázs. De az elhagyott, kicsúfolt
és elhanyagolt Versailles könyörtelen volt.
Október végén érkeztünk meg Párizsba. A gróf egyelőre nem
mutatkozott az udvarnál. Palotája a Saint-Roch templom mögött
rejtőzött, óriási park közepén. Kis előépület takarta a tulajdonképpeni
kastélyt, amely így kívülről, a fákon átderengve szürkének,
jelentéktelennek látszott. A ház belsejében ugyanez a kettősség
mutatkozott, s hű tükre volt magának Saint-Germainnek. Aki a főbejárat
felől lépett a palotába, trópusi levegőjű, különös kúszónövényekkel,
ismeretlen, dús virágfürtökkel, mesterséges lótuszos tavakkal és mesteri
szökőkutakkal berendezett melegházon át káprázatos belső termekbe
jutott, amelyek gazdagsága, damaszt és brokát falburkolata,
bútorhuzatai, függönyei, velencei tükrei, porcelánkandallói, szőnyegei,
aranykandeláberei, festményei és vitrinekben felhalmozott ritka
műtárgyai túlszárnyalták Versailles pompáját. A felső emelet szobáiból
azonban – amelyek Saint-Germain valódi lakóhelyiségei: hálófülkéje,
dolgozószobája és laboratóriuma voltak – száműzött minden pompát.
Hálószobája cellához hasonlított. Egyszerű, keskeny vaságya fölött saját
maga által festett Krisztus-portré lenyűgöző, eksztatikus pillantása nézett
szembe a belépővel. Ennek a képnek a színei sötétben derengőn
világítottak. A fülke másik dísze egy falba mélyesztett, ébenfa állványra
helyezett, fél méter magas elefántcsont Buddha-szobor volt, homloka
közepén zöldes fényű drágakővel. A szobor előtt lótuszvirág alakú
kristálykehelyben örökmécs égett. A hálófülkéből két ajtó nyílt. A bal
oldali jól felszerelt fürdőszobába és öltözőterembe vezetett, a jobb oldali
egy kis, tégla alakú, csaknem üres helyiségbe, amelynek ablakát sűrű
függöny takarta. A padlón nem volt szőnyeg, hanem egy gyékény.
A falakon körül 22 felnagyított, színes hieroglifa művészi kivitelű képe
függött. A szoba egyetlen bútorzata keskeny, hosszú asztal volt, amelyen
két hétágú ezüst gyertyatartó között nagy éggömb állt. E csillagtérkép
csillagai éppúgy világítottak, mint a hieroglifák a falon vagy a Krisztus-
portré. E meditálóhelyiségből nyílt azután a laboratórium és a könyvtár.
Én a Saint-Germain gróféhoz mindenben csaknem teljesen hasonló
lakrészt foglaltam el a palotában, ugyancsak az emeleten, kivéve a
könyvtárt és a laboratóriumot, amelyben együtt dolgoztam a gróffal.
Hálócellám falát az ágy fölött nem Krisztus-portré díszítette, hanem
feszület.
Mióta személyesen megismertem Saint-Germaint, könnyű füstként
oszlott el bennem minden kétely és bizonytalanság. Csodáltam őt, és
határtalanul bíztam benne.
Hajnalban keltünk. Fürdés után magunkra öltöttük sötét, hosszú
köpenyeinket, amelyek papi kámzsához hasonlítottak, és külön-külön
üres szobáinkba vonulva elvégeztük meditációs gyakorlatainkat. Én a
hieroglifák életre keltésén kívül gondolatátvevő képességem
fejlesztésével is foglalkoztam olyanformán, hogy egy-egy meghatározott
percben, az alapgyakorlatok után Saint-Germain először ábrákat, majd
betűket, később egész mondatokat küldött nekem a palota másik
szárnyából, amelyeket pontosan le kellett jegyeznem. Ehhez a
gyakorlathoz egyiptomi homlokpántot viseltem, amelynek közepéből, a
két szem között aranykígyó feje emelkedett ki.
Ezután sétáltunk egy órát a parkban, majd együtt fogyasztottuk el
tejben főtt zabkásából és nyers gyümölcsből álló reggelinket. A délelőttöt
rendszerint a laboratóriumban töltöttük. Ebéd után olvastam, jegyzeteket
készítettem. Saint-Germain íróasztalánál tartózkodott. Ebben az időben
írta fő művét, a La Trés Sainte Trinosophie-t, a Legszentebb Háromrétű
Bölcsességet. E páratlan munka jelentősége felbecsülhetetlen. A lélek
nagykorúvá válásának naplója. Lehetséges, hogy valójában nem más,
mint Saint-Germain saját felvételének leírása a Misztikus Testvériségbe,
melynek végül is Nagymestere lett. Célja, hogy utasítást adjon a
tanítványoknak, akik már ismerték a titkos terminológiát. Az egész leírás
allegorikus részleteiben a klasszikus korból kölcsönvett ceremóniákból
indul ki, és nyelve szimbolikus. A szöveg így első olvasásra érthetetlen,
de a mély és gondos boncolgatás fokozatosan meghozza a
megvilágosodást. Egyetlen részlete sincs rejtett jelentőség nélkül.
A mű tizenkét részből áll. Mindegyikhez megfelelő rajz szolgál
megvilágításul. Az első részek a neoegyiptomi, úgynevezett memphiszi
szertartásból származnak, és a jelölt próbatételei a négy elemre – földre,
vízre, tűzre, levegőre – vonatkoznak. Hatalmas mintája a Zodiákus és
tizenkét háza. A Zodiákus a nagy lélekciklus, és a Zodiákus-
szimbólumokon keresztülhaladó nappálya az az eredeti forma, amelyből
az ősi papság a szent körforgás bizonyítékát származtatja. A régiek a
Zodiákus első jelét mint kezdetet, utolsó jelét mint minden mundán-
aktivitás végét fogadták el.
Saint-Germain a Háromrétű Bölcsesség e könyve nagy részében
alkímiai szimbólumokat alkalmaz. Természetesen nem valódi kémiai
folyamatokat ír le, mert nála is – mint a nagy alkimisták mindegyikénél –
a materiális arany előállítása legkisebb része tudományának. E
folyamatok a szellem spirituális haladását indítják meg, s elvezetnek az
Adeptusságig.
A nap délutáni óráiban feldolgoztam a postát, utána két-három órára
elmehettem. Szabadon kószálhattam Párizs utcáin. Ha akartam,
visszatérhettem emlékeimhez, de nem űzött hozzájuk vágy vagy
kíváncsiság; mégis, anyám szavaira gondolva, nem akartam kitérni
útjukból. Essünk hát túl rajta – határoztam el –, lapozzuk át a régi
tételeket, nincs-e valahol hézag az ismeretben!
Először a Rue Saint Honore mellett lévő kis boltba látogattam el. Külső
képe semmiben sem változott. A piszkoszöld bádog pinceajtó előtt
éppúgy zsúfolódtak a gyalulatlan fapolcra helyezett poros kegyszerek,
mint Lepitre idejében. A lejáratból dohos, hideg szag csapott arcomba,
amely szúró és nyugtalan élességgel elém idézte Lepitre és Rosalie
feldúlt, elhanyagolt alakját. Bent ugyanúgy könyveket is árultak. Ez a
dohos, testükbe, ruhájukba ivódott szag lengte körül őket is. A hét
kőlépcső idő vájta mélyedéseiben mocskos víz poshadozott. Az üzletbe
nyíló faajtó rekedt, búskomor csengőt rázott meg, amely újra szíven ütött
régi hangjával. A bolt molyos csendjében kis kopott, csúnya lány
gubbasztott. Színtelen haja, beesett arca, apró, ijedt, értelmetlen szeme
beleért az egyetlen felső ablak alkonyatba hajló, erőtlen fénysugarába,
ahogy fogadásomra felállt:
– Parancsoljon, Monsieur… mindjárt gyertyát gyújtok… Csak tessék
válogatni…
Tűnődve néztem rá, mialatt gyertyát gyújtott, elfogódottan az emlékek
súlyos érintésétől. Szótlanságomat habozásnak gondolta:
– Apám ma már nem jön vissza… de én is oda tudok adni mindent…
bármit kíván, Monsieur!
Ösztönösen felfigyeltem. Hangjából kiéreztem, hogy valami titkos árut
kínál, amelyet sokan keresnek ma…
– Bármit?! – kérdeztem jelentősen. A leány bólintott, eltűnt a
rongyfüggöny árnyékában, és visszatért egy sárga fedelű füzettel.
– A legújabb! – mondta halkan.
A gyertyához hajoltam, és kinyitottam a füzetet:

Chacun se demande tout bas:

Le Roi pent-il? Ne pent-il pas?
La triste Reine en désespére…1

A királyné ellen írott gúnyvers volt. A kis penészbogár ijedten kérlelni

kezdett:
– Ne itt, Monsieur…! Minden pillanatban beléphet valaki!
Hogy megnyugtassam, gyorsan zsebembe süllyesztettem a
veszedelmes portékát, fizettem, és elköszöntem. Koromsötétbe burkolt
utcában siettem hazafelé. Hangok morajlottak elő a feketeségből, nevetés,
szitokfoszlányok, szaladó léptek zaja. A pusmogó kamaszhangok közül
egy élesen, csúfondárosan kivált, és a tilos verset idézte. Az erotikus
részletek minduntalan kuncogásba fúltak.
Este, vacsoránál megmutattam a füzetet Saint-Germainnek, és
elmondtam a körülményeket, hogyan jutottam hozzá, s hogyan hallottam
azután a verset szuroksötétben, a hátam mögött, az utca személytelen
hangján.
– Ez a méreg is a palotából folyt le a csatornába – mondta a gróf a
füzetet átlapozva. – Bolondok! A trón ellen kovácsolt vádak és
támadások az egyetlen mágikus központot ingatják meg, amely saját
helyzetüket, kiváltságaikat szentesíti és fenntartja. S ők még fizetnek a
költőnek saját halálos ítéletükért!
 Megborzongtam a baljós szavaktól, amelyek bennem is kimondatlan
előérzetként feszültek, mióta Párizsba érkeztünk.
– Szörnyű dolgokat beszélnek a királynéról… ön ismeri… Valóban
olyan fekete, mint amilyennek festik?!
– Nem rosszabb és nem jobb, mint a többiek körülötte, csak kevésbé
hajlandó a színlelésre. Nem romlott, csak szertelen. Kíváncsi,
élvezetvágyó és felületes. Vannak szeretetreméltó tulajdonságai, mint egy
öntudatlan gyermeknek, de ez a gyermek veszélyes robbanóanyagokkal
játszik anélkül, hogy hatásukat ismerné.
– Talán, ha ön figyelmeztette volna…
– Meg se kíséreltem. A szavak fárasztják, ha nem a legáttetszőbb
rokokó csipkéből szőtték őket. Szellemének mélysége ma még csak
annyi, mint egy kis halastóé Trianonban. A sors mindig helyesen
választja meg eszközét a törvény betöltésére. Marie Antoinette
jellemének transzmutálásához hatalmas események hője szükséges,
amelyek felégetnek körülötte és benne minden gyúlékony anyagot.
Nemsokára meg fogod ismerni őt, Cornelius.
– Én? Hogyan?
– Szüksége lesz rám – mondta kitérően.

1 „Mindenki azt latolgatja / Lóg-e már a király vagy sem; / A bú nejét ezért marja…”
 Az élő kristály

Elzarándokoltam régi házamhoz is. Helyén kis fabódé düledezett.

A kertet felverte a gaz, s a kerítésnek már csak a csonkjai meredeztek ki a
földből. Mi történhetett vele? Az idő nem porlaszthatta így el néhány
évtized alatt.
Közeledésemre a kunyhóból öreg koldusféle mászott elő, és
bizalmatlan, gyulladásos szemmel méregetni kezdett. Megszólítottam:
– Régebben egy ház állt itt… Vörös téglából épült kastély…
– Lehet – mondta szűkszavúan.
– Most kié a telek?
Bizalmatlansága ellenséges gyanúvá növekedett:
– Nem eladó! A városé – mordult fel, hátat fordított, és visszamászott
piszkos óljába.
Kérdezősködni kezdtem a környező házakban, üzletekben; végre egy
öreg zöldségeskofától megtudtam, hogy a ház 1750-ben porig égett. Belül
ütött ki a tűz a lezárt szobákban, és a kulcsokat nem tudták idejében
előkeríteni.
Méltó sorsa volt a szenvedély házának, amelynek lakóit is belső
tűzvészek pusztították el.

Danjou márkiné palotája, „a bárányok” menedéke szép, ápolt park

közepén állott változatlan külsővel. Már a szertelenül költekező Corinna
életében gazdát cserélt. Anyja halála után ő lett egyedüli örököse a
tekintélyes Danjou-vagyonnak is, mert öccse, a beteges Christian már
nem élt. Az egész pénz – házak, palota, fogatok, ékszerek – alig néhány
év alatt semmivé lettek Germaine és Martin Allais közreműködésével.
1780-ban ez a palota is a Polignacok kezébe került; valamelyik távoli
rokonuk lakta. Saint-Germain segítségével könnyen bejuthattam volna a
régi, pompás termekbe, de nem kívánkoztam utána. Nosztalgiát egyedül
Péloc doktor kedves, baráti alakja után éreztem az ismerős utcákon és
leégett házam előtt.

November 29-én meghalt Mária Terézia, az Osztrák Birodalom

császárnője, Marie Antoinette édesanyja, anélkül hogy megélte volna a
Dauphin születését, amelytől leánya helyzetének teljes megszilárdulását
és jellemének megváltozását remélte. Marie Antoinette egyedül maradt.
Mercy, a császárnő követe – szeme és hangja a francia udvarban –
uralkodónője élő tekintélye nélkül mit sem számított többé.
A távolból gondoskodó, időnként hosszú, kényelmetlen
figyelmeztetéseket, tanácsokat küldözgető, s leányát éretlen gyermekként
dorgáló anya eltűnése megrémítette a könnyelmű asszonyt. Érezte,
egyetlen hátvédjét vesztette el benne, valakit, akire fenntartás nélkül
számíthatott, aki szerette és támogatta őt az egész világ és könnyelmű
önmaga ellen. Szorongás fogta el gyenge, közönyös férje oldalán, a
gyanakvással, ellenszenvvel figyelő, sértődött, ellenséges világgal
szemben, önző, léha barátok között. A kis Lamballe, az egyetlen szelíd,
hűséges barátnő csak az együttsíráshoz értett; Polignac grófnét betegség
tartotta távol az udvartól. A királynét vigasztalan bánat, sötét előérzetek
gyötörték.
December első napjainak egyikén este, sétámból hazaérkezve az alsó
termek kivilágított ablaksora fogadott. A gyertyák nagy számából előkelő
vendég jelenlétére következtethettem. A házat megkerülve, a hátsó
bejáraton át mentem szobámba. Yidam már várt rám, és közölte velem
Saint-Germain üzenetét: öltözzek át esti öltözékbe, mert magas
vendégünk érkezett, a francia királyné.
Kíváncsian és elfogódva léptem a szalonba, ahol két, mély gyászba
öltözött fiatal nőt találtam Saint-Germain társaságában: a bájos, szelíd
Lamballe hercegnőt és a zaklatott, nyugtalan, sírástól vörös szemű Marie
Antoinette-et. Álarcukat félretették. A királyné közvetlenül, türelmetlen
szórakozottsággal fogadta bemutatkozásomat, és sürgette a grófot,
kezdjünk hozzá a kísérlethez.
Saint-Germain átvezette vendégeit a díszes dolgozószobába, amelyben
sohasem dolgozott.
Az íróasztalán kristálygömb fénylett, gyertyák lángjait tükrözve.
Saint-Germain néma parancsára eloltogattam a gyertyákat, csak kettőt
hagytam égve az íróasztal két oldalán.
A hölgyek kényelmes, párnázott székekben foglaltak helyet.
Saint-Germain a kristálygömb elé ült, én meggyújtottam a füstölőt,
amely néhány pillanat alatt bágyasztóan kellemes, zsongító, ünnepi
illattal töltötte meg a szobát.
Lamballe hercegnő szorongva közelebb ült a királynéhoz, és tágra
nyílt szemmel bámulta a kristálygömb nézésébe belemerült grófot, majd
az ő szemét is foglyul ejtette a kristály csillogása.
A hosszú, álmosító csendben lopva megfigyeltem a mozdulatlan
bánattal maga elé meredő asszonyt, aki a legirigyeltebb és leggyűlöltebb
nő volt Franciaországban. Arcának szabályossága, finomsága nem
vetekedhetett Lamballe hercegnő gyermeki szépségével. Marie
Antoinette arcát vibráló nyugtalansága, élénksége tette jelentősebbé.
Lamballe szelíd volt, engedékeny és ártalmatlan; kecsesen simuló
folyondár, amely magában nem önálló, nem indít el eseményeket, és nem
formálja őket. A királyné lényéből könnyelmű akaratosság, büszke
türelmetlenség áradt. Érzékeny és érzéki ajka sok meggondolatlan szó,
visszavonhatatlan sértés, jóvátehetetlen hallgatás kapuja lehetett.
A minden más érdeken átsikló, követelő, mohó kapaszkodása a mindig
más és mindig új, külső szórakozás, élvezet után, orrának, orrcimpáinak
ideges hajlatában, remegésében tükröződött. Világos, rebbenő szemének
nem volt mélysége, belső ragyogása; csak a világra nézett kifelé, onnan
várta és verte vissza a dolgok kölcsönfényét. E szempár most könnyek
nyomát mutatta. Múló bánata egy pillanatra a dermedten alvó erők,
képességek halottasszobájából oldott elő elfeledett és eljövendő ízeket,
onnan, ahol a királyné régmúltja és jövője hallgatott.
Pillantásom elsiklott a megoldott hieroglifáról, és a kristálygömb felé
fordult.
A kristály már befelhősödött. Élni kezdett. Fehéres köd gomolygott
benne el-elsötétedő foltokkal, az asztrálanyag néma, zsúfolt
tülekedésével…
 A kis Lamballe gyöngéd arca bontakozott ki lassan végtelenre állított
szemem előtt… de szeme üreges volt, és kifejezése viaszos, élettelen.
Körülötte felizzott a köd. Egészen vérpirossá vált, s meztelen testének
részei bukkantak ki belőle, mint egy szörnyű fürdőből, de e bemocskolt
tagok húsa oszladozott, és színe halottas volt…
Éles sikolyra riadtam. Lamballe hercegnő kiáltott vadul, reszkető
iszonyattal. Két kezét szemére szorította, és szájából síró, hebegő,
érthetetlen hangok ömlöttek elő:
– Krisztus segíts!… Menjünk innen… Félek! Nem akarom látni
többé… és ne vígy minket a kísértésbe… Oh… ez a kép…
A királyné eléje térdelt, és úgy próbálta nyugtatni; simogatta,
vigasztalta. Saint-Germain borba cseppentett csillapítót erőltetett
reszkető ajkai közé; attól végre megnyugodott, de a királyné hiába kérte,
faggatta, nem akarta elárulni, mitől rémült meg annyira.
– Nem felségedre, egyedül rám vonatkozott… Ha parancsolja, még ma
megölöm magamat, de arról, amit a kristályban láttam, nem tudok
beszélni… Könyörgöm, ne haragudjék… ne kívánja tőlem… Rágondolni
se merek többé… irtózatos… nem… nem – ajka újra reszketni kezdett,
torkában sírás zihált. A királyné megsajnálta, és nem erőltette tovább.
Saint-Germainhez fordult:
– Én ön… ön sem tud mondani semmi vigasztalót?! – hangjában
szemrehányás, az elkényeztetett gyermek követelő, sírós vádja remegett.
– A közeljövő furcsa alkonyat, felség, és távolabb már sötét éjszakát
mutat, amelyben elmosódnak a körvonalak. Ha megelégszik néhány év
derengésével...
– Nos?! – Marie Antoinette hangjában feszültség, titkos félelem
lappangott.
– Mához egy évre megszületik a Dauphin...
Marie Antoinette melléből kis sóhaj rebbent fel, és a sóvárgott
lehetőség anyás, örömös mosolyt öntött szét az arcán.
– A Dauphin.. Uram Istenem... Ha így volna!
– Ez már megvan, felség. A jövőnek ez a része készen vár bennünket,
mint egy fogadó... mondjuk Varennes-ben... csak oda kell utaznunk
hozzá az Idő fogatán...
Marie Antoinette egészen átizzott a gondolattól:
– Ön nem tudja… nem tudja, mit jelentene nekem… mi mindent
oldana meg…
 – Sok mindent meg fog oldani, felség, de akiket el kellene némítania,
hangosabbak lesznek tőle. A Dauphin születése terveket húz keresztül…
– Akkor még kevésbé kell törődnöm velük! – ez a könnyelmű
vállrándítás maga a királyné volt a tragédia előtti években. – Mit
tehetnek ellenem, ha a trónnak törvényes örököse van?!
– Egy alázatos kérésem volna felségedhez – mondta halkan Saint-
Germain.
– Mit kíván tőlem, Magister? – mondta Marie Antoinette tréfásan,
felvillanyozva és nagylelkűen. – Tudja jól, hogy a barátaimért mindent
megteszek!
– Ha a trónörökös megszületik mához egy évre, és ezzel szerény
szavaim fedezetet nyernek felséged előtt, gondolkozzék egy tanács fölött,
amelyet jóslatomhoz hozzáfűzök.
A királyné arcán kis, kelletlen vonás suhant át:
– Beszéljen, Saint-Germain gróf… öntől ma még a tanácsot is
meghallgatom.
– És meg is fogadja felséged, ha…?
– Ha a trónörökös megszületik? Nos, akkor… talán. Feltéve, hogy nem
kíván olyasmit, ami ellenkezik a természetemmel, untat vagy megaláz.
– Talán nem használtam a helyes szót, felség. Amit mondani akarok,
nem pusztán tanács. Figyelmeztetés inkább. Lehet, hogy untatja
felségedet, és meg is alázza, de bizonyos, hogy mai természetével
gyökeresen ellenkezik. Arra kérem, hogy a Dauphin születése után tegye
meg a rövid utat Trianon és Versailles között. Építsen hidat vissza a
nemességhez és a néphez… Mindent eldönt és mindent megment vele.
– Oh… majd… majd meggondolom – mondta ernyedten, s unatkozva
hátradőlt karosszékében. – Előbb teljesedjék a jóslat. – Kis, gonoszkodó
fintort vágott. – Látta már ön a király három nénjét és Madame de
Noaillest, az öreg síremléket Versailles-ban?! Ha rájuk gondolok,
álomkór fog el, vagy dühöngeni és nevetni tudnék. Rajtam akarják
megbosszulni elvetélt életüket! Fiatalságomért, a keservesen kiharcolt
néhány szabad pillanatomért karóba húznának, ha tehetnék! Csak
megérteném, miért bántja őket az, hogy lélegezni és örülni akarok néha,
mint bármelyik egyszerű nő Franciaországban?!
– Felséged sajnos nem született egyszerű nőnek Franciaországban.
Felséged egy olyan időpontban ül Franciaország trónján, mikor az ország
helyzete válságos. Külső és belső veszélyek fenyegetik. Ma a trónnak élő,
harcos jelképnek kell lennie ahhoz, hogy megnyerje történelmének
legnagyobb csatáját népének hitéért, bizalmáért és szeretetéért.
Felségednek ma nemcsak a Dauphint kell megszülnie, hanem a királyság
magasabbrendű eszméjét is, hogy helytállhasson és megmaradhasson a
veszedelmes, új áramlatok között, amelyek a Napkirály uralkodása
idején indultak el, s azóta ijesztően erőssé lettek. Felséged eléggé merész
szembeszállni a régi világ előítéleteivel, vállalja a versailles-i tradíciók
elleni háborúságot, a nemesség gyűlöletét és rágalmait… egy kis
szabadságért, néhány könnyű, ártatlan élvezetért, egy álarcos párizsi
kiruccanásért, ruhákért, bálokért, játékokért, menüettekért; miért ne
vállalná egyszer a nép jólétéért?! Szerezzen bennük szövetségest azzal,
hogy megismerni, megérteni és orvosolni igyekszik égető bajaikat,
tarthatatlan helyzetüket! Két ellenséggel szemben senki se harcolhat
bukás nélkül; egyikkel szövetséget kell kötnie, ha fenn akar maradni.
Önnek nem kell a múlt. Szövetkezzék hát a jövővel egy vértelen
forradalom és a várva várt reformok jegyében, amelyek mindenképpen
elkövetkeznek felségeddel, vagy… s ez borzalmas lenne… felséged
ellenében.
A királyné fokozódó kényelmetlenséggel figyelt Saint-Germain
nyugodt, súlyos szavaira. Arca visszautasítóvá merevedett:
– Nem akarom… inkább nem szeretném érteni azt, amit most beszél
nekem, Saint-Germain gróf – mondta hidegen és vontatottan. – Ha
érteném, azt kellene mondanom, nem figyelmeztet, hanem fenyeget
engem. A királyság, hála Istennek, még eléggé erős Franciaországban
ahhoz, hogy a lázadókat a maguk helyére állítsa. Az uralkodás és a nép
bajaival való bíbelődés a király hivatása. Én abba bele nem avatkozom. Ő
bizonyára megteszi, amit tehet. Kívülről senki sem ítélheti meg, vajon
felelős helyen mulaszt-e valaki, vagy a szükségesség kényszere irányítja.
Ön téved, ha azt hiszi, hogy személyes villongásaim személyes intrikák
ellen a tradíciók, a múlt elleni lázadást jelentik nálam. Én hiszek a király
Istentől való hatalmában. Hiszek a trón ősi és megtámadhatatlan
fensőbbségében. A népre jönnek rossz idők és jó idők. A nép időnként
zúgolódik és gúnydalokat énekel, de ha komoly, nagy órák következnek
el a nemzet életében, odatömörül a trón köré. Én nem félek a néptől… az
én népemtől… és nem kötök szövetséget vele, mert a királynéja vagyok.
A nemesség egy részének ellenségeskedése pedig nem egyéb a mellőzött
szerelmes keserűségénél, aki azonban tudja, hogy bosszúja a trónt
rendíthetné meg, és így saját pusztulását okozná. A nemesség sohasem
válhat veszéllyé a királynéra nézve.
Büszkén, konokul, kihúzott derékkal beszélt, mintha a karosszék
valódi trónszékké vált volna alatta; s e vakságában szánalmas és egyben
fenséges is volt… Majd agyának erőltetésébe belefáradva, sóhajtva
hátradőlt.
– Tévedett, Saint-Germainem, és én úgy tekintem, mintha ezt a témát
nem is érintettük volna. Remélem, a jóslattal több szerencséje lesz!
– Elég rövid határidőt adtam, felség, hogy esetleges hazugságomat
megcáfolhassa. Egyetlen évet…
Eltávozásuk után megemlítettem Saint-Germainnek a kristályban
látott szörnyű képet. A gróf bólintott:
– A kristálygömb valóban vér színű ködben úszott, Cornelius. A jövő
sötét képét vetítette olyan sűrűn és megrázóan, hogy ereje Lamballe
hercegnő ijedt gyermeklelkén is áttört. Az dúlta fel annyira... Szegény kis
hercegnő... Micsoda vég!
 Trianon

A Saint-Germain által előre jósolt időpontban, 1781-ben megszületett a

Dauphin. Az ujjongó ünnepségek alatt mintha valóban eloszlott volna
minden árnyék, gyanú, félreértés a királyné és a nép között. A nemesség
hallgatott. A gúnyos rágalmazó verseket dicsőítő ódák váltották fel, s a
király hitvesét, a trónörökös anyját mindenütt lelkes ünneplés fogadta.
Marie Antoinette győztes, boldog anyaságában nem felejtkezett meg
Saint-Germainről. Polignac grófnő személyesen hozta fel meghívását
Trianonba, sőt szerény személyemet külön megemlítette, mint akit az
első misztikus híradás tanújaként szintén ott akar látni maga mellett.
A meghívás Trianonba szólt, a világtól büszkén, konokul elzárt kis
rokokó palotába.
„Néhány közeli barát lesz jelen mindössze, egypár egészen
szórakoztató, vidám ember, akik között a királyné a sok ünnepség és
feszes kötelezettség fáradtságát akarja kipihenni” – mondta Polignac
grófnő, Marie Antoinette imádott barátnője, akinek sima, tapintatos
irányítását mindenben vakon követte; de ez a nem eléggé okos, kevéssé
nagylelkű és teljesen saját kapzsi családja érdekeinek szekere elé fogott
asszony nem értett hozzá, hogy a könnyelmű, érzelmes, felületes
királynét az egyedül helyes irányba terelje. Talán, ha Polignac grófnő
idejében felismeri a veszélyt, amelyet a művészet játékos varázsába zárt
apró mesepalota jelent szemben Versailles-jal és távol Párizstól,
megváltoztathatta volna, ha nem is a könyörtelen eseményeket, de Marie
Antoinette sorsát benne. Polignac grófnőnek és családjának azonban
fontosabb volt a minden más befolyás elől elorozott, elkülönített, légüres
térben tartott királyné, aki csak azért tört ki néha fellegvárából, hogy a
háborgó, megrökönyödött Versailles-ból új zsákmánnyal térjen meg a
Polignacok vagy a szüntelen hatalmas összegeket emésztő Trianon
számára.
Polignac grófnő talán hatásosabb szépség volt, mint Lamballe
hercegnő. Külseje megtévesztette a királynőt és azokat, akiket elhitet az
ügyes színészkedés. Polignac grófnő finom, törékeny alakja, keskeny
Madonna-arca, nagy, esengő, ártatlan szeme, amelyre alázatosan és
hirtelen borult rá a domború, hosszú pilláktól súlyos szemhéj, egy olyan
lény kiszolgáltatottságát tükrözte, aki állandóan becézésre, védelemre
szorul. Rebegő, csengő, hajlékony üveghangja szüntelenül elhárított,
kérlelt és hízelgett. Mozdulatai végtelenül kecsesek, hajlékonyak voltak;
de esendő, lebegő, áttetsző alakjában hihetetlen szívósság rejtőzött.
Szeme éles villanással ismerte fel a kínálkozó, előnyös lehetőségeket
éppúgy, mint a titkos veszélyeket, a nyelve is könnyedén, de halálos
hatással célbatalált ott, ahol ellenfeleket vagy ellentétes szándékot kellett
kivégeznie.

Egy egészen más asszony sietett felénk a fogadószoba puha szőnyegén,

gyertyák tükörből visszaverődő, szikrázó fényében, pasztellszínű,
csodálatos gobelinek, zenei hajlatú bútorok, virágszirom-porcelánok
között, mint akit Saint-Germain palotájában megismertem.
A gyászruhás, bánattól sújtott, zavart, válságos érzések és
nyugtalanságok között vergődő nő eltűnt. Maga a rokokó közeledett; a
rokokó könnyed, szépséges, rózsás bőrű istennője nyújtotta felénk karcsú
ujjait, hogy hódolatunkat nagylelkű hálával viszonozza:
– Jöjjön, jöjjön, Saint-Germainem… Szeretném az egész világnak
kikiáltani a maga csodálatos tudását és bölcsességét! – S vitt, ragadott
bennünket vidám, kíváncsi vendégei felé.
Járásában volt valami utánozhatatlan ritmus, játékos lebegés, anélkül
hogy keresett vagy tudatos lett volna. Üde, vibráló légkör vette körül: az
öröm és győzelem légköre. Testén a második szülés sem hagyott semmi
nyomot. Dereka karcsún, büszkén emelkedett a hatalmas, kék
brokátkrinolin széles alapzata fölé. Meztelen, rizsporos vállán, karcsú
nyakán, fülében, ujjain és karján drágakövek villództak, és tornyos, fehér
parókájában is briliánsok rejtőztek, más és más helyről szúrva elő
fénytűiket.
A vendégek nagyrészt fiatalok, dúsan öltözöttek és csinosak voltak.
Egyetlen hervadt, madárszerű, agyonfestett női arc tűnt ki csak közülük.
D'Adhemar grófnő élénk, okos és gonoszul szellemes arca. Később
megértettem, miért fogadták be ebbe az annyira elfogult szempontok
szerint válogatott társaságba. Mulatságos volt, mint egy clown,
rossznyelvű, színes és kimeríthetetlen; szüntelenül farsangi tömeget
tükröző torz tükör. De mennyit dolgozott trianoni pozíciójáért! Milyen
verejtékes munkájába került, hogy a kéjes pletykák, fűszeres történetek
és robbanó poénok tüzesen felsistergő füstjével eltüntesse korát és
külsejét. Mennyit kellett gyűjtenie, olvasnia, figyelnie, lázasan termelnie,
hogy kiszolgálhassa a nevetés és szórakozás vámpírját, amely azóta,
hogy vérébe kóstolt, mindenütt rájárt, ahol megjelent. A mulattatást
várták, követelték tőle, és görcsösen igyekezett egész erejével, minden
idejével és tehetségével.
Mindnyájan Saint-Germaint ostromolták jóslatokért, szépítőszerekért,
„elixírért”. Gyermekes kérdéseket szegeztek neki. Hallatlan és sokszor
sértő együgyűségeket mondtak, ő azonban türelmesen, mosolyogva
válaszolt mindenkinek. A királynő mentette ki végre méltatlan
helyzetéből. Lamballe hercegnő és Polignac grófnő kíséretében magával
hívta egy távolabbi terembe, hogy – mint mondotta – orvosi tanácsait
kérje.
Én itt is hasznát vettem szürke külsőmnek. Anélkül, hogy bárkinek
feltűnt volna, félrehúzódtam egy kisebb oldalszalon homályába, és a tárt
ajtón át figyeltem a fényes belső szoba színpadán mozgó, nevetgélő,
beszélgető, színes csoportokat. D'Adhemar grófnő vitte a szót, s persze
Saint-Germain grófról voltak érdekes, izgalmas értesülései. Még a
versailles-i udvarban történt, XV. Lajos idejében. D'Adhemar grófnő
jelenlétében az idős De Gergy grófnő szembetalálkozott Saint-Germain
gróffal. Mikor az idős hölgy megpillantotta a híres Mágust,
meghökkenve hátralépett, és a következő, hiteles párbeszéd folyt le
közöttük:
– Ötven évvel ezelőtt a francia követ felesége voltam Velencében –
mondta De Gergy grófnő. – Jól emlékszem, hogy ott láttam önt. Akkor is
éppen olyan volt, mint ma, de érettebb korúnak tűnt, mert azóta, úgy
látszik, megfiatalodott!
A gróf mélyen meghajolt előtte:
– Megtisztel azzal, hogy felismer, grófnő!
– Akkor ön Baletti márkinak nevezte magát…
Saint-Germain elmosolyodott:
– De Gergy grófnő emlékezőtehetsége változatlanul olyan jó, mint
ötven évvel ezelőtt!
– Nos… azt még kevésbé felejtettem el, hogy friss egészségemet és jó
emlékezőtehetségemet az ön csodaszerének köszönhetem! Rendkívül
örülök, hogy újra találkozhattam a világ egyik legkülönösebb emberével,
akkor is, ha most más nevet visel…
– Remélem, ennek a Baletti márkinak nem volt nagyon rossz híre?!
– Ellenkezőleg! – mondta a grófnő buzgón.
Saint-Germain kedvesen belekarolt De Gergy grófnőbe, és elvezette őt
onnan. Szavait közben mintegy D'Adhemar grófnő felé címezve,
félhangosan kijelentette:
– Ilyenformán készséggel vállalom őt nagyapámnak, grófnő!
Ez a beszélgetés később Pompadour márkiné fülébe jutott, s az
kertelés nélkül nekiszegezte kíváncsiságát Saint-Germain grófnak.
Beszélgetésükről D'Adhemar grófnő Madame du Hausset-tól,
Pompadour márkiné udvarhölgyétől értesült részleteiben. Saint-Germain
a királynak és a márkinénak is bizalmas barátságát élvezte, s
mindkettőjük lakosztályába szabadon beléphetett a napnak bármelyik
órájában. Ezzel a kiváltságával csak igen tapintatosan élt, és sohasem
történt meg, hogy valahol rosszkor jelent volna meg. Ha jött, várták,
jelenlétét óhajtották, hívták, idézték előzőleg, így történt ez De Gergy
grófnővel való találkozása után is. Pompadour márkiné felajzott
képzelettel beszélgetett róla udvarhölgyével, mikor egyszerre ott volt
előttük, anélkül hogy belépni látták volna. Pompadour valósággal
megrettent tőle.
– Óh… hiszen ez… boszorkányság! – tört ki belőle ámulattal. – Hogy
került a szobába éppen akkor, mikor önről beszéltünk?!
– Egészen természetes úton, Madame. Ön hívott, és én megjelentem.
– Nem, nem… hiszen én el sem mozdultam a helyemről, mindössze…
– Mindössze erősen rám gondolt, és szerette volna, ha kérdéseket
intézhet hozzám… így volt?
– Igen!
– Rendelkezésére állok!
Pompadour márkiné ámulva, tehetetlenül csóválta meg a fejét:
– Mit is kezdhetnék önnel? Mikor meg akarom fogni, kisiklik, s
mindig csak arra felel, amire akar. Bele kell törődnöm, hogy
kíváncsiságom éhesen marad, ha saját személyéről kívánok megtudni
valamit. Bevallom, néha azt hiszem, szereti játszani a rejtélyes embert, és
szándékosan hagy dolgokat homályban, máskor meg teljesen meggyőz,
lenyűgöz, és esküdni mernék természetfeletti hatalmára! Egy bizonyos:
barátsága, tanácsai mindenképpen nélkülözhetetlenek nekem!
– Ön most őszinte volt hozzám, Madame. Én is az leszek. Kérdezzen!
– Valóban találkozott ötven évvel ezelőtt De Gergy grófnővel
Velencében?!
– Találkoztam vele.
– De hiszen akkor önnek most többnek kell lennie, mint százévesnek.
– Annyira lehetetlen ez?!
– Istenem… igen. Ön legfeljebb negyvenéves.
– Nem hazudtolhatom meg, Madame. Tehát De Gergy grófnő, akit
rendkívül tisztelek, nyilván badarságokat beszélt.
– Megint kisiklott, de most nem engedem el. De Gergy grófnő
szavaiban nincs okom kételkedni, bármilyen fantasztikus dolgokat állít.
Azt is elárulta nekem, hogy ön meglepő hatású elixírt adott neki,
amelytől hosszú időn át nem látszott többnek huszonnégy évesnél.
– Lehetséges.
– Adott vagy nem adott?!
– Adtam. Bár hatását illetően a grófnő jóakarattal, de erősen túloz.
Rossz emésztését gyógyítottam meg az esszenciával, és bizonyos
hiányzó, természetes anyagokat juttattam szervezetébe, attól frissült fel.
– Miért ne adhatna ilyen szert a királynak is?!
– A királynak nincsen szüksége rá.
– Ezt tagadom! Tudja jól, hogy vannak fáradt, rossz napjai, amikor
szédül, és fejfájás gyötri… Miért ne lehetne mindig friss és sokáig fiatal?!
– A királynak már adtam néhány tanácsot erre nézve…
– És?
– Nem fogadta meg. Ön annyira elragadó teremtés, Madame, és a
fiatal hölgyek, akiket a király szórakoztatására nagylelkűen felvonultat,
szintén ellenállhatatlanok...
– Úgy érti… hogy a király… visszaél az erejével?
– Ön tudja, hogy visszaél vele. S tudja azt is, hogy egyikünk sem képes
megakadályozni kedvteléseiben, legfeljebb tőlünk fordulna el, és mások
szolgálatait venné igénybe.
– Ez igaz – mondta Madame Pompadour. Saint-Germain szavai
mélyen érintették. Arca töprengővé lett, s látszott, nyugtalan érzések,
sötét gondolatok szakadtak fel benne, amelyek gyakran foglalkoztatták.
Hangjában rejtett kis remegéssel, félve fordult a grófhoz:
– Ha merném... most azt kérdezném öntől, Saint-Germain gróf… meg
tudná-e mondani, meddig tarthatom meg a királyt, s ha elveszítem…
amitől Isten mentsen meg… ha mégis elveszítem, mi lesz a sorsom
utána?!… De ne… ne feleljen. Nincs bátorságom firtatni ezt a kérdést,
amely egyre gyakrabban kínoz… – bizonytalanul, könyörögve,
várakozva, de menekülő szorongással nézett Saint-Germainre, aki
tekintetét különös, szelíd pillantással viszonozta. Madame du Hausset
szerint a gróf pillantása szánakozással pihent Pompadour márkiné arcán.
– Ne féljen Madame... Nem fogom megijeszteni. Az ön csillagának
fénye töretlen még. De a csillagok, éppúgy, mint az emberek, meghalnak
és újjászületnek. A legragyogóbb gyermek is halálraítélt születésének
pillanatában, s aki itt meghal, születik valahol. Este lefekszünk, és
felébredünk az álom birodalmában. Életünk egyik szakasza lezárul, s
megszületik egy új, amely fontosabb, hasznosabb a másiknál... A változás
törvény, de törvény az is, hogy az életet semmilyen változás ki nem
olthatja...
A királyné Saint-Germain és két barátnője társaságában visszatért a
terembe. Arcán mosoly, hangja csupa kacagás. D'Adhemar grófnő
kíváncsiságtól égve kísérletezni kezdett:
– A mi csodálatos grófunk megint jó híreket jelentett felségednek a
jövőből!
Marie Antoinette kecses mozdulattal helyet foglalt vendégei között:
– Lehet… – mondta rejtélyesen.
– Titok? – firtatta D'Adhemar grófnő.
– Nem… Még két gyermek! – kacagott fel a királyné. – Kettő
hamarosan… s közeledik a belső egyensúly, a megkomolyodás ideje...
A társaság a királyné kacagásának visszhangjaként vidám morajban
tört ki.
– A két gyermek hihető – mondta D'Adhemar kétértelműen.
– Miért nevettek?! – mondta a királyné csibészes grimasszal. – Elvégre
én is felnőhetek egyszer!
– Szabad kérnünk felségedet, hogy ne tegye?! – mondta Polignac
grófnő. – Saint-Germain gróf! Nem tudna valami elixírt, amelytől a
királyné mindig ilyen maradhat. Ilyen ellenállhatatlan, boldog és
zseniális gyermek?!
Saint-Germain mosolyogva ingatta a fejét:
 – Nem, grófnő... sajnos, nem. Isten úgy döntött, hogy a gyermekeknek
fel kell cseperedniök. Én nem dolgozhatom az Ő akarata ellen.
– Óh. kár! – mondta Polignac grófnő. – A felnőttek annyira unalmasak!
– Ismerik a hölgyek a gyermekek szigetének történetét? – kérdezte
Saint-Germain.
A társaság nem ismerte, és hallani kívánta.
– A Földközi-tengerből sok-sok évezreddel ezelőtt két ikersziget
smaragdzöld szempárja tekintett fel a derűs égboltra. E két sziget két
hatalmas hegy csúcsa volt. A hegyek a vízözönben elsüllyedt
világbirodalom legmagasabb ormaiként büszkélkedtek egykor.
A szörnyű kataklizma elől menekülő milliók közül csak néhányan
jutottak el a csúcsokra: a későbbi boldog szigetekre, s ezek élve maradtak.
Mikor elcsitult a szörnyű háborgás, elpihentek a vizek, s az ólomszínű,
haragos égbolt újra pasztellkékké szelídült, a menekültek
berendezkedtek új életükre az egyik szigeten. Fejlett kultúrájuk
emlékeinek alapján nagy küzdelemmel, sok kudarc után időállóvá
építették házaikat, termővé tették a mostoha földet, az elvadult állatokat
megszelídítették, feljegyzéseket készítettek a természet jelenségeiről, a
csillagok járásáról, az emberek és állatok szokásairól, betegségeiről, és
újra megalkották a békés együttélés törvényeit az ősi kinyilatkoztatás
alapján, hogy gyermekeik majd felhasználhassák az ő tudásukat,
emlékeiket, tapasztalataikat.
Gyermekeik azonban, akik a felnőttek verejtékes munkája alatt
felügyelet nélkül csatangoltak a sziklák között, hozzászoktak közben
felelőtlen, vad szabadságukhoz. Madarak fészkeit rabolták ki a
legmagasabb fák tetején, és a tojásokat nyersen kiitták. Éles kövekkel
apró vadat ejtettek el, és megosztoztak a zsákmányon. Testük
megizmosodott, bőrük barnára égett, kezük eldurvult, és testi erejük
hivalkodóvá, versengővé tette őket. Mint a fiatal állatok, kedvüket lelték
az egymással való verekedésben, s úgy hitték, azzal, hogy a másikat
földre teperték, minden és mindenki fölé kerekedtek. Zabolátlanok
voltak, és türelmetlenek. Mikor a felnőttek nagy munkájuk után
megpihentek, és úgy érezték, eljött az ideje annak, hogy utódaikat saját
helyükre állítsák a közösségben, maguk elé hívatták gyermekeiket, hogy
átadják nekik kötelességeik törvényeit. A szelíd, megfáradt, bölcs öregek
szomorúsága és nyugtalansága igen nagy lett azonban, mikor az elvadult
falka megjelent előttük. Látniok kellett, hogy míg ők a sziklás, vad talajt
megszelídítették, otthonokat emeltek, és a múlt szent tudományát
gyűjtögették, gyermekeik elvadultak, testük izmos, de fejük lomha és
erőtlen lett, indulataik elburjánzottak, mint a szívós, ellenséges gaz a
műveletlen talajon. A felnőttek hiába igyekeztek, hogy a sötétséget
világossággá változtassák az eldurvult agyakban, s az elszabadult
ösztönöket az önuralom s belátás medrébe tereljék. A tompa, minden
erőfeszítéstől dühösen irtózó értelem az erő vak és ostoba dölyfösségére
támaszkodva fellázadt az öregek vezetése ellen. A fiatalok csoportosan
elhagyták a művelt kis szigetet, hogy a szomszédos szűz földön
megalapítsák saját szabad, törvényen kívül álló, játékos
gyermekbirodalmukat.
Legelőször bohókás, mulatságos lakóhelyeket építettek ágakból,
falevelekből, és a hevenyészett tetőket feldíszítették színes virágokkal.
A furcsa kis zöld sátrak vidáman ragyogtak a derűs napfényben. Voltak
nagyobb sátrak, szebbek és formásabbak, ezeket a testileg gyengébb, de
okosabb, ügyesebb gyermekek építették. Az erősek, akik verekedésben,
fára mászásban, vadászatban és halászatban tűntek ki, csúnya, formátlan
torzszülötteket hoztak létre, mert kezük és fejük ügyetlen, ötlettelen volt
az ilyesfajta munkához. Ezek azután a gyengébbeket és ügyesebbeket
ütlegekkel kényszerítették, hogy kivonuljanak szebb sátraikból, és nekik
engedjék át azokat. Mikor látták a megfélemlítettek ijedt alázatát,
egészen megrészegültek saját erejüktől és hatalmuktól. A gyengébbeket
befogták a ház körüli nehezebb munkára, s ők vadászattal, halászattal,
kődobálással, tűz körüli táncolással foglalkoztak; a zsákmány
oroszlánrészéből azonban kirekesztették a tehetetleneket, s csak a silány,
kevés hulladékot vetették oda nekik.
A gyengék a rossz tápláléktól, súlyos munkától, ütlegektől egyre
szikárabbak, töprengőbbek, éhesebbek és elkeseredettebbek lettek.
Agyuk világosodni kezdett a szenvedéstől és elnyomatástól. Az erősek
pedig a mértéktelen táplálkozástól elhíztak, ellustultak.
A zsákmányszerzés csak igen kevés idejüket kötötte le. A nap
legnagyobb részét alvással, evéssel, rabszolgák korbácsolásával és
parancsolgatással töltötték. De a kövér, erős kényurak között is egyre
gyakoribbak lettek a véres háborúságok. A rabszolgák napról napra tanúi
lehettek dühös, irigy kirobbanásaiknak egymás ellen; az aljas rágalmak
özönének, amelyekkel elhalmozták egymást néhány, a másiknak jutott
jobb falatért, csinosabb kavicsért vagy madártojásért. Látták toporzékoló,
őrjöngő verekedéseiket, mikor vadállatokként véresre harapták, rúgták,
marták egymást, látták a legyőzött kövér, puha testét a földön fetrengeni,
fájdalomtól, tehetetlen haragtól nyöszörögve… s a rabszolgák
gondolkodni kezdtek. Vajon annyira erősek-e ezek az erősek, s annyira
sebezhetetlenek? Hiszen számuk egyre fogy, mert szüntelenül pusztítják
egymást. Testük hájasan elpuhult jogtalanul kikényszerített jólétükben.
Mozgásuk lassú, talpuk kényes, lábuk hamar fárad, mert elszokott a
járástól. A déli napot hortyogva töltik. A tavakban halak nyüzsögnek, a
fákon vadon nő a gyümölcs, s a kenyérmagot is áthozta a szél a
szomszédos szigetről. A meleg, gőzös éghajlat alatt magától kínálkozik
étel és ital. Már a zsákmányért is lusták saját kezükkel nyúlni.
A rabszolgáknak kell ezt is elvégezni helyettük, de a természet ingyen
adott ajándékát hiánytalanul haza kell cipelniök árnyékban terpeszkedő
uraikhoz, hogy azok dúskáljanak benne, s nekik csak a szűken mért
maradékot vetik oda. Miért? Mert a kövérek kezében korbács van? Mert
ők megbeszélték, hogy így legyen? Hiszen a testi ügyesség fölényével
sem bírnak már, mert a rabszolgák lettek mozgékonyabbak és
szívósabbak. A rabszolgák megtanultak fára mászni, halászni, vadászni,
fát vágni, tüzet csiholni, súlyokat hordozni, varrni, kenyeret sütni, főzni,
állatbőrt kikészíteni, fáradalmat, fájdalmat tűrni... s a rabszolgák vannak
többen...
Először csak egyesek gondolkoztak így, s magukba zárták ezt a
fullasztó, ijesztő és nagyszerű gondolatot. Egyik-másik megkísérelte,
hogy megváltoztassa a zsákmánytörvényt. Előbb maga lakott jól a saját
munkájával és ügyességével szerzett eleségből, s urának csak a
maradékot szolgáltatta be. Ezeket a lázadókat a kövérek az összeterelt
rabszolgák sötét, konok szeme előtt nagy ünnepség keretében
kivégezték, hogy a többit elijesszék a hasonló jogtalanság elkövetésétől.
Lassan, változatos módon kínozták halálra őket, mert ebben az egyben
találékonyságuk, ötletességük kimeríthetetlen volt. Némelyiket
megnyúzták, és csupasz húsukra sót szórtak. Némelyiket lassan,
szeletenkint feldarabolták, vigyázva, hogy először azokat a részeket
vagdossák le, amelyek nem okoznak rögtöni halált. Másoknak nagy
kövekkel fokozatosan a csontjait törték péppé. Voltak, akiket halálra
korbácsoltak, s megint mások, akiket nyakig vízbe áztattak vérszívó
piócák közé… de ki győzné felsorolni a változatosságot, mellyel
jogszolgáltatásuk e nagy ünnepeit hasonlíthatatlan művészi eseménnyé
avatták. Szinte nem is volt csodálnivaló, hogy minden ilyen ünnepség
után megszaporodott a bűnösök száma. A gyér próbálkozókat elszánt
csoportok váltották fel, akik most már nemcsak maguk cselekedtek,
hanem másokat is kilengésekre csábítottak. A sziget főterén álló, rothadó
vér szagától körülpárázott kivégzőszerszámok szinte naponta üzemben
voltak.
Hőség ülte meg a levegőt, és a közeledő eső előtti nagy feszültség.
A kövérek új ünnepségre készültek. Szökött rabszolgák tömegét
hajszolták elő megint a barlangokból. A többit, aki még bujdosott, majd
kézre kerítik. Ki törődik patkányok föld alatti mozgolódásaival;
barlangok falára vésett ostoba jelekkel és a tűzpiros virágokkal, amellyel
teletűzködték reggelre a sátrakat?!
Meleg volt. A hőség nyugtalan, éhes, türelmetlen vágyakat, tomboló
ingerlékenységet gyújtott a túltáplált testekben. Mohó, reszkető
várakozással várták az ünnepet, hogy saját feszültségüket a halálra
kínozott rabszolgák hörgésén át lusta elpihentségbe oldják újra.
S a rabszolgák is várták az ünnepet. Ők többen voltak. Ezt már tudták.
Egytől egyig. Ezt már kimondták. Már szóvá lett. Súlyosan konduló,
sötéten izzó, mágikus igévé. És mondtak más szavakat is. Beszéltek a
kövérek gyengeségéről. Beszéltek a soványak erejéről. A zsákmányról,
amelyhez annak is egyenlő arányban joga van, aki dolgozik érte.
Ismételték a rágalmakat, ijesztő vádakat, amelyeket a kövérek, irigy
dühükben, egymásról kikiáltottak, és mint napfényre került, megrázó,
sarkalló titkot elsuttogták egymásnak azt is, hogy a kövérek teste éppoly
sebezhető, kiömlő vére ugyanolyan piros, mint a legnyomorultabb
rabszolgáé.
A felnőttek pedig, akik a szomszédos szigeten élték csendes,
elmélkedő életüket, messzenéző szemükkel látták, mi történik a
gyermekek birodalmában, és mélyen elszomorodtak. Szerették volna
megmenteni az elvakultakat egymástól és önmaguktól. Tanácsot tartottak
tehát, és elhatározták, követet küldenek mind a kövérekhez, mind a
soványakhoz még a Nagy Vihar kitörése előtt, hogy a kövéreket
figyelmeztessék és visszatartsák a húr túlfeszítésétől, a soványakat pedig
a végső lépés megtételétől.
A két követ munkája azonban eredménytelen maradt. Az indulatok
lángját már nem lehetett elfojtani. A csoport, mely a hatalmat és a
zsákmányjogot birtokolta, jottányit sem akart engedni addigi
életmódjából, szokásaiból, és a fenyegető jelenségek elől struccként
homokba dugta a fejét. Az elkeseredett, éhező, halálra űzött rabszolgákat
pedig teljesen megszállta az urak iránt érzett fullasztó, halálos gyűlölet.
A rabszolgák már elhajított kő, ütésre emelt ököl, szúrásra emelkedett tőr
voltak, a tettnek, a szolgáló akaratnak fergeteges, vad lendületében.
A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a Nagy Vihar
kitörése előtt, és jelentették a tanácsnak útjuk eredménytelenségét.
A tanács tagjain szánalom és bánat vett erőt. Csak a tanács vezetője, a
legbölcsebb, legöregebb felnőtt maradt derűs és teljesen nyugodt:
– Miért búslakodtok azon, hogy a törvény a gyermekek birodalmában
is éppúgy törvény, mint mindenütt a természetben? – intette a
csüggedőket. – Az erők mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak
okosan, helyesen elosztva hordozható, különben azt zúzza össze a
visszahatás törvényénél fogva, aki magáról átgördítette másra. Hogyan
tanulják meg a serdületlenek ezt a tételt? Néhány szóból? A szavak még
nem élnek; a szavak csak a valóság árnyéka előttük. Magát a valóságot
kell megélniök, hogy e tétel elevenné váljék, és átalakítsa jellemüket.
A mi küldötteink útja csak látszólag eredménytelen. A figyelmeztetés,
melyet eljuttattunk hozzájuk, tetszhalott az események beteljesedése
alatt, az indulatok gátszakadásában, de feltámad az elcsituláskor, mint
élő konzekvencia. A pusztuló hús, a kiömlő vér nem azonos az élettel.
Ezt tudjátok.
S a tanácstagokon a megértés nagy békessége ömlött el. Visszatértek
tűnődéseikhez, az Isteni Tudomány fölött való elmélkedéshez, és várták a
vihar utáni elcsitulás idejét…
Néhány gyertya sercenve kihunyt a trianoni szalonban. Saint-Germain
elhallgatott, s utána senki sem szakította meg a csendet. A hallgatók
némán, ismeretlen érzésektől lenyűgözve ültek helyükön. A könnyed
vidámság madara elröppent. A királyné sápadtan, összeszorított szájjal
nézett maga elé. Polignac grófnő szüntelenül kifelé kémlelő szeme is saját
belseje felé fordult, ahol most baljós sejtelmek zavaros víztükre
kavargott. Lamballe hercegnő egészen összegörnyedt, két kezét ölében
összeszorította, mintha görcsösen imádkoznék. D'Adhemar grófnő okos,
csúnya madárarca végtelenül öregnek és fáradtnak tűnt most.
Két szolga sietett be nesztelenül, és friss gyertyákat tűzdelt a
kandeláberekbe. Jelenlétük egy pillanatra megtörte a varázst.
– És… mi történt a másik szigeten? – kérdezte D'Adhemar grófnő
rekedten.
– A gyermekek birodalmában? – Saint-Germain feléje fordult. – Oh…
az, ami várható volt. Az ünnepség szörnyű véráradatba fúlt.
A rabszolgák megtámadták uraikat, és felkoncolták őket. Mikor már
mind holtan hevertek, akkor a szolgák ellen fordultak, akik hűségesek
maradtak a kövérekhez, majd a közönyösek kerültek sorra, végül azok,
akiket nem találtak eléggé szenvedélyesnek. A sziget vágóhíddá
változott. Senki se lehetett biztos benne, mikor kerül rá a sor a nagy
öldöklésben. – Egészen színtelen, halk hangon beszélt, de a hallgatók
dermedten, megbabonázva figyeltek rá. – Élelemszerzésre senki sem
gondolt. Mindenki a szabadságot ünnepelte, amely a valóságban szörnyű
terrorrá lett. Jobban éheztek, mint valaha, a kövér urak ideje alatt;
ragályok törtek ki közöttük, s végül rájuk szakadt a trópusi eső, amely
összedöntötte gyermekesen épített sátraikat, elmosta a fedelet a fejük
fölül, s elvonta figyelmüket a gyilkolás sötét kéjétől. Fázva, összetörten,
betegen ráébredtek valódi helyzetükre és elhagyatottságukra…
– És akkor… eszükbe jutottak a felnőttek – mondta D'Adhemar grófnő
önfeledten.
– Még nem, Madame. Még sokáig nem. Ez csak amolyan macskajajos
kifáradás volt, de nem elcsitulás… Még sok háborúság következett
ezután. Még nem értették meg az egyensúlytörvényt. Mindig akadtak
kisebb csoportok vagy egyes gyermekek, akik átgördítették a terhet
magukról másokra, és az visszacsapódva összezúzta őket…
– Ez... borzasztó történet volt! – fakadt ki bosszúsan a királyné. – Ha
előre sejtem a tartalmát, nem engedem meg, hogy elmesélje. Hogyan
tehette ezt velem?! Annyira örültem a mai estének... olyan vidám és
nyugodt voltam! – hangja elfulladt a megbántottságtól.
– De hiszen mese volt – mondta Saint-Germain. – Felséged talán
valami komoly értelmet fedezett fel benne?!
– Fölfedeztem benne azt, amit ön belerejtett! – nézett szembe vele a
királyné hidegen. – Jól megértettem, és csak annyit mondhatok, valóban
mese volt. Durva, ostoba dajkamese!
Felállt és hátat fordított Saint-Germainnek.
A társaság kevés ideig maradt együtt. A királyné nem szólt többé
Saint-Germainhez, s nemsokára, fáradtságára hivatkozva, visszavonult.
 Két levél

Két nappal később Saint-Germain levelet kapott D'Adhemar grófnőtől,

mely a gróf levelének másolatával együtt ma is birtokomban van. Saint-
Germain gróf sorait kívülem D'Adhemar grófnő mentette át az
utókornak. Ez a szellemes, kitűnő szemű asszony okos, tehetséges
krónikása volt a maga idejének. Íme a levél:

Kedves Saint-Germain gróf! A különös és önre nézve sajnos

kegyvesztéssel végződő este óta, amelyen én is jelen lehettem
Trianonban, nem bírok növekvő nyugtalanságommal. Öregasszony
vagyok már. Sokat láttam, sokat tapasztaltam, és mondhatom, nyitott
szemmel jártam az életben. A kíváncsi emberfigyelés, az események
összefüggéseinek, hátterének kutatása nemcsak felületes társasági siker
hajszolása nálam – bár nem tagadom, az is –, hanem titkos belső
szenvedély. Minden gyengém mellett az önmagammal szemben
gyakorolt őszinteség igazi terhe és áldása jellememnek; de épp így
szemlélem a világ dolgait is, ha véleményemet megalkuvásból,
érdekből, kényelemszeretetből vagy gyávaságból el is hallgatom mások
előtt. Azért bocsátom előre mindezt, hogy megértse, mi indított e levél
megírására.
Játékos meséjének súlyos, igaz tartalma erősen megragadott és
felrázott, mert olyan problémáknak, végletes veszélyeknek adott
kifejezést, amelyek erjedését magam is aggódással figyelem hosszú idő
óta. A királynét és felelőtlen, kedves gyermektársaságát őszintén
szeretem. Fiatalságuk felvillanyoz és elragad. Szépségük, kultúrájuk
nosztalgiával tölt el, mert tökéletlen, hiú, élvezetvágyó vagyok még
mindig, hiába szaladtak el fölöttem az évek – de azért nem ismerem
félre ennek a kis boldog műbirodalomnak végzetes tévedését,
könnyelműségét, mulasztásait a jelen vajúdó kérdéseivel szemben.
Nem ismerem félre Versailles maradi, egocentrikus boszorkánykörének
megátalkodott hibáit sem és Franciaország szegény királyának
 erélytelenségét egy olyan pillanatban, amely mindennél nagyobb erőt,
merész cselekvést és bátor változásokat követelne. Én magam imádom
ezt a kecses, romlott, ragyogó, botor, elegáns és korhadt, régi világot.
Része vagyok. Benne születtem, csapdái, gyönyörei között voltam
fiatal, és ma hálás vagyok a sorsnak, hogy vele is öregedtem; nem kell
túlélnem végső hanyatlását. De sajnálom a fiatalokat. Összeszorul a
szívem, ha e gondtalan kisdedek jövőjére gondolok, akik úgy
játszadoztak ma, mintha korszakuk boldog hajnalát élnék, pedig fejük
felett egy véres alkony komor színei sötétlenek. Tehetetlennek érzem
magamat, és gyászolok, mint ama öregek – a tanács tagjai – a felnőttek
szigetén. Töprengek, mit is tehetnék? Borzasztó volna, ha ennyi
cizellált finomság, ennyi kecsesség, báj és gyöngéd, művészi tökély
durva megtorlás áldozatául esnék egy olyan bűnért, amelynek elkövetői
régen a kriptákban porladnak. Marie Antoinette vétke nem aktív vétek,
csak mulasztás. És a király is ártalmatlan, jóindulatú ember; de
teljesen világos előttem, micsoda veszélyt jelent az, hogy Franciaország
történelmének legválságosabb pillanatában ilyen puha kezek tartják a
kormányt! Kétségbeesett és tanácstalan vagyok. Ön talán
megmondhatná, mitévő legyek, mire kötelez az én helyzetemben az,
hogy érzem a katasztrófa közeledését. Kérem, segítsen nekem!
Őszinte tisztelője és igaz híve

D'Adhemar grófnő

Saint-Germain gróf D'Adhemar grófnő hátrahagyott írásai között is

fellelhető válasza így hangzik:

Mélyen tisztelt Asszonyom! Az Ön gondjai az én gondjaim is.

Gyermekesen átlátszó allegóriám valóban nem rejteni, hanem feltárni
akarta a veszélyt, melybe a királyi pár, az egész nemesség s velük
együtt az úgynevezett „régi világ” sodródott. Bizony az idő
rohamosan közeledik, mikor a meggondolatlan Franciaország,
balszerencsétől övezve, melytől megvédhette volna magát, olyan
 állapotba kerül, mint amilyen poklot Dante festett. Látni fogjuk a
királyi jogar, a tömjéntartó, a mérleg zuhanását; a tornyokét és a
címerekét s még a fehér zászlóét is. Én nemcsak érzem, hanem láttam a
jövendőt, grófnő. S e látomások szörnyűsége fogva tart. Minden
városban vérfolyamok hömpölyögtek; minden oldalról a nép
hangzavara bömbölt, feltört a sikoly, és elszállt a bátorság. A tanács
szavaiból Halál emelkedett – s nagy Isten! Ki válaszolhatna a gyilkos
bíráknak?! Ha tudná, milyen megfélemlítő látvány, mikor a bárd
lehull!… De ki hallgat ma arra, aki vétót kiált?! Amint látja, nem
tartott vissza az sem, hogy a királynét megharagítottam, és így
Trianon kapuját bezártam magam mögött. Többet is vállaltam volna
érte. S ne higgye, hogy először kísérletezem. A szemek vakok és a fülek
süketek, asszonyom, mert az időknek be kell telniök. Mi semmit sem
tehetünk. Nyugodjék meg. Önt nem éri el a vihar. Megmenekül. Csak
ennyi az, amit vigasztalásul mondhatok.
Az ön

Saint-Germainje

E levél után D'Adhemar grófnő még egy személyes találkozóra hívta

Saint-Germaint. Ez az utolsó és igen jelentős összejövetel a Recollets-
templomban folyt le a nyolcórai misén. Kettőjük párbeszédét kérésemre
Saint-Germain gróf részletesen elmondta nekem.
A grófnő izgatott és összetört volt. Kérlelte Saint-Germaint, beszéljen
még egyszer a királynéval. Lamballe hercegnőn keresztül, akit szintén
nyugtalanság gyötör a jövő miatt, kieszközölné, hogy a királyné fogadja
őt. Saint-Germain a kérést visszautasította azzal, hogy már úgyis elkésett
a figyelmeztetéssel.
– Miért? – kérdezte D'Adhemar grófnő ijedten. – Ön talán értesült
valami összeesküvésről, amely…
– Nem, Madame. A királyné már elmulasztotta a pillanatot, amelyben
saját sorsát megfordíthatta volna. Ez a pillanat a Dauphin születése után
fellángolt hit, lelkesedés és vágyakozva feléje nyúló bizalom volt.
A királyné azonban hátat fordított a népnek, és visszatért Trianonba.
Hiába volt ez az utolsó tűzijáték, s hiába következik utána a sokszoros
anyaság megkomolyodása… Nem hisznek neki többé! Ki szelet vet,
vihart arat. Az erők elindultak, és ítélkeztek fölötte.
– Mire ítélték?
– Halálra.
A grófnő törődött alakja megingott, Saint-Germainnek kellett
felfognia.
– Iszonyú – súgta. – Szeretném tagadni, meghazudtolni, kinevetni a
szavait, de nem tudom. Látom, amit mond. Látom… Szavai mögött
igazság van… Tulajdonképpen mit akarnak a királynétól, mivel
vádolják?
– A vádak, Madame?… Minden játékos apróság, minden ártatlan
kedvtelés ellene fordul majd, és csúf, undorító szörnyeteggé dagad.
A gúnyversekből vádpontok lesznek, a rágalmakból lemoshatatlan
szégyenbélyegek… s hogy mit akarnak? A Bourbonok teljes
tönkretevését. Elűzik őket minden trónról, melyen addig ültek, s nem
telik el száz esztendő sem, és a család megmaradt leszármazottai
egyszerű polgárokként térnek vissza hazájukba. Franciaországot a
királyság, a köztársaság s a császárság vegyes kormánya fogja
meggyötörni, megrendíteni, szétszaggatni. A felsőbb osztályok
tirannusai helyett a hatalom becsvágyók és érdemtelenek kezébe kerül.
D'Adhemar grófnő két öreg kezébe hajtott fejjel hosszan imádkozott
Saint-Germain mellett, s mikor újra felnézett, ráncos arcán könnycseppek
peregtek végig.
– Ha tudná, mennyire szeretek élni… mégis békesség tölt el arra a
gondolatra, hogy én meghalok, mielőtt kirobban a forradalom – suttogta.
Saint-Germain tiltakozni akart, de D'Adhemar grófnő egy intéssel
elhallgattatta:
– Tudom, mire vonatkozott levelének utolsó sora… Ön meddig marad
Párizsban?
– Talán még egy évig.
– Értem. „A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére még a
Nagy Vihar kitörése előtt…”
Saint-Germain hallgatott.
 Gróf Cagliostro árnyéka

Saint-Germain szavaiból megtudtam tehát azt is, hogy még egy teljes
évig eltart párizsi számkivetettségem. Nem Saint-Germaintől kívántam
elszakadni. Ellenkezőleg: minden pillanatért hálás voltam, amelyet vele
tölthettem. Rengeteget tanultam tőle, sok fontos élményhez jutottam
általa – de Párizs, ez a nyugtalan, idegenné lett város taszított. Beteg,
boldogtalan légköre volt, gonosz, ingerült közérzete, mint az olyan
embernek, akiben súlyos nyavalya lappang.
Saint-Germaint, bár Versailles-tól éppúgy távol maradt, mint
Trianontól, sokan keresték fel a nemesség köréből. De voltak látogatói
között művészek, tudósok, egyszerű emberek, sőt kétes és bizarr
egyéniségek is. Giuseppe Balsamóval, a szélhámossal való találkozásom
Saint-Germain házában örökre emlékezetes marad számomra. Ez az
elszánt, ravasz, de mégis erősen korlátolt sarlatán nem átallotta felkeresni
otthonában Saint-Germaint, a valódi Mágust, Cagliostro rendtársát és
barátját. Balsamo hitetlen volt, mint minden csaló, s azt remélte, a
grófban ügyetlenebb, de szerencsésebb kollégájára akad.
Saint-Germain fogadta, sőt megkérte, hozza el feleségét is, aki
médiuma volt. Így kerültem megint össze Martin Allais-val, új
testálruhájában a régi, sima csirkefogóval, aki most csiszoltabb,
romlottabb, veszedelmesebb volt, mint valaha. Sötét átélései,
tapasztalatai emlékképek nélkül is a kígyó szuggesztív erejévé lettek
benne minden prédául odakínálkozó gyengeséggel szemben. Testalkata s
arcvonásai meglepően emlékeztettek régi önmagára, de kiélesedtek,
némileg megfinomodtak. Olajos fényű, fekete, kemény tekintetű szeme
fölé összenőtt, fekete szemöldök sűrű bozontja csapzott. Ajka most is
duzzadt volt, és kékespiros, de sokkal zárkózottabb vonalú. Ujjai
megkeskenyedtek és hosszúra nyúltak. Hangja lágyabb, moduláltabb
lett, beszéde még gördülőbb, színesebb, szédítőbb. Ezúttal magas
termetet épített magának nagyra törő, mohó vágyában a hatáskeltés
iránt, de Martin Allais érzéki, élvező kövérsége most is körülpárnázta
tagjait. Ijesztő aura gőzölögte körül, taszító, támadó hatások karmai
nyúltak ki belőle. Megrendülésemre feleségében és médiumában Jeanne
Girard-t éreztem meg egy felületes szépség és fiatalság fikciója alatt.
Most Lorenza Felicianinak hívták. Külseje durva, ügyetlenül másolt
tükröződése volt a régi Corinnának, a ragyogónak és ellenállhatatlannak.
Mennyire átitatódott ez a zavaros fejű, kapzsi teremtés a vággyal, hogy
hasonlóvá váljék Corinna romboló, csodálatos szépségéhez! Mennyire
irigyelhette, milyen nagyon bámulhatta, s micsoda tüzes akarással égette
lelkébe ezt az ideát, hogy a halálon és egy testépítés szédítő örvényén is
átmentette új életébe. Nagyrészt úgy járt vele, mint a karcsú, nemes
tündéralakon megáhított ruhakölteménnyel egy kis kövér polgárasszony.
Magára húzta, erőszakkal magára feszítette, de az rajta egészen mást
mutatott. Fekete, csillogó, ferde metszésű szeméből nem az éhes,
követelő kéjvágy, a sötét Erósz zsaroló, lenyűgöző hatalma nézett ki,
hanem leselkedő, megfélemlített ravaszság. Homloka nyomott volt, haja
dús, fénylő, de vastag szálú és merev. Vörös szája kissé nagyra, durvára
sikerült, orra bután fitos lett, és teste Corinna kéjes, hosszú ívei helyett
zömök vastagodásokat sejtetett. Szép nő volt kétségtelenül,
alacsonyrendű, perverz, érzéki étvágynak talán kívánatos is, de a
finomabb ízlést elriasztotta közönséges egyénisége, amely minden
szavában, pillantásában, mozdulatában kiütközött. Szerepe inkább az
áldozaté volt Balsamo mellett, aki vak eszközzé formálta – elképzelhető,
micsoda módszerekkel. Ez az ember, aki egykor Corinna démoni erejét is
megtörte és megláncolta, puha viaszt kapott a kezébe a hisztériás,
megszállott nőben, akinek idegzetét szörnyű ösztönemlékek terhelték.
A megszállók elkotródtak mellőle, mihelyt egy náluk koncentráltabb
hatalom fogta kezébe a gyeplőt. Balsamo szuggerálta Lorenzát; megvolt
ez a képessége, anélkül hogy értette volna önmagában. Élt és visszaélt
vele mindenütt, ahol tehette. A tétova asztráldémonok helyett, amelyeket
indulat-szélrohamok sodortak szüntelenül, egy másik, egy testben élő
démon szállta meg a szerencsétlent, és lenyűgözte teljesen. Sok erő,
hatalmas, gátlás nélküli akarat áradt Balsamóból. Fekete mágiát
gyakorolt anélkül, hogy hitt volna benne.
Különös, hogy bár most Lorenza-Jeanne az olasz félszigeten született,
Balsamo pedig Szicíliában, Palermo mellett látta meg a napvilágot,
mindketten visszasodródtak régi életük színhelyére. Tétován, ösztönösen
vonzódtak oda, mintha félbehagytak volna valamit. Mohó
nyugtalanságukat persze más néven nevezték, s szándékaik telve voltak
kétes, elszánt, tudatos tervekkel, ezeket azonban véghezvihették volna
szűzebb területeken; mint ahogy sok helyen kísérleteztek is, de végül
újra és újra visszacsapódtak mágikus központjukhoz, Párizshoz.
Saint-Germain földszinti dolgozószobájában fogadta két vendégét.
Biztonságuk, gyakorlatuk valóban bámulatra méltó volt. Megjelenésük
mögött szinte tapintani lehetett, hányféle ajtón léphettek már be így,
először, mindenre felkészülve, mindenre elszántan. Az alkalmazkodás
ösztöne olyan fejlett volt Balsamóban és rajta keresztül Lorenzában is,
mint a vadászó és védekező állatokban. Rögtön hozzásimultak a
környezethez, amelybe kerültek; felvették tónusát, magukra öltötték
színeit, lehalkultak vagy hangossá váltak. Nálunk is rögtön
alkalmazkodtak – a terem pompájához, a virágszirom vékonyságú kínai
porcelánfigurákhoz a sarokállványon, a falat borító könyvszekrényekhez,
faragott íróasztalhoz, puha, keleti szőnyegekhez, súlyos színarany
kandeláberekhez, értékes festményekhez, földig érő, nehéz
brokátfüggönnyel takart ablakokhoz –, csak éppen Saint-Germain
grófhoz nem tudtak hozzáhasonulni, mert annak valódi lénye ismeretlen,
érthetetlen és láthatatlan maradt előttük.
A tónus halk volt, és előkelő. A mozdulatok kiszámítottan hanyagok
és bágyadtak. Balsamo kezdte a beszélgetést azzal, hogy hízelgésekkel
halmozta el a mosolyogva figyelő Saint-Germaint. Mosolya Lorenzát is
felbátorította, aki fekete csipkekendőjének könnyed meglebbentése után
csodálatának adott kifejezést a gróf zafírköves gyűrűjének szépsége
fölött. Saint-Germain azonnal lehúzta a gyűrűt, és átnyújtotta
Lorenzának közelebbi megtekintésre:
– …Ön megszégyenít engem, Madame! Monsieur Balsamo bizonyára
különb köveket állít elő felesége szépségének emelésére, mint amilyen
szerénységemnek e kontármunkája!
Lorenza arca egy pillanatra áruló bambaságot fejezett ki:
– Hát nem valódi?!
– Miért ne volna? Egy ékszerész vagyont kínált érte, miután
megvizsgálta. Madame még mindig úgy tesz, mintha nem értené, miről
beszélek. De hiszen most magunk között vagyunk. Ki tudná a
transzmutált aranyat a természetestől megkülönböztetni?! Senki, mert
teljesen azonos vele. Nemde, Balsamo mester?
A kérdezett szemét összehunyorította, mint aki gyors oldalvágásra
reagál. A gróf helyett Lorenzának felelt:
– Itt nem kell színlelned, Lorenza! A gróf úr ismeri a titkot. – Aztán
hangja, szeme Saint-Germain felé siklott. – Feleségem különben nem
annyira tudatos, mint inkább eksztatikus munkatársam.
– Óh, értem. Nagyon érdekes képesség ez… Ha Madame nem
utasítaná vissza, arra kérném, tartsa meg a gyűrűt, amely egy pillanatra
felkeltette érdeklődését… e kivételes és ritka látogatás emlékére!
Lorenza mohón, habozva Balsamóra nézett.
– Nem sértheted meg a gróf urat azzal, hogy visszautasítod – mondta
Balsamo kissé gyorsabban, mint illett volna.
– Megtisztelnek vele.
Lorenza reszkető, izgatott örömmel húzta ujjára a gyűrűt; annyira
feldúlta a drága ajándék, hogy nem tudta elrejteni érzéseit. Balsamo
észrevette az én figyelő pillantásomat Lorenzán, s a szerencsétlen nő
bizonytalan, mámoros pillantását rögtön foglyul ejtette. Félelmetes
villanás volt, egy másodperc ezredrészéig sem tartott, de Lorenza rögtön
megfagyott tőle, szeme kialudt, és jobb kezével szorongva, védekezőn
betakarta bal kezét, melyen a gyűrű csillogott. Így folyt a kölcsönös
udvariaskodás egy ideig. Balsamo óvatosan tapogatódzott, és ügyesen,
gyakorlottan provokált. Finom csapdáit azonban nem sűrű, téveteg
anyagi testek botorkálták körül ezúttal, hanem valaki, aki eggyel több
szemmel látott, mint ő, s teste ennek a látó szellemnek hajlékony,
engedelmes szolgája volt. Saint-Germain elsiklón, megfoghatatlanul felelt
mindenre, látszólag pontosan, mégis többféleképpen értelmezhetően.
Balsamo egyik pillanatban úgy érezhette, gyanútlan, elbizakodott
gavallérral ül szemközt, akinek jámbor hiúsága gazdag kincslelő
helyként kínálkozik számára, a másik pillanatban rejtett gúnyt, ijesztő
fölényt vélt kiolvasni a rajta pihenő szemekből. Beszélgetésük szédítő
játéka között voltak villanásai, mikor veszélyt szimatoló, finom
gonosztevőösztöne visszavonulásra intette, de kapzsisága, hazárd
kíváncsisága nagyobb volt, és mégis tovább játszott.
Saint-Germain kérte, mutasson be néhány kísérletet Lorenzával.
Balsamo szívesen kitért volna a kérés elől, de mégsem akarta
határozottan visszautasítani.
– Boldogan állok rendelkezésére, Saint-Germain gróf, de ez nem
egészen tőlem függ – udvariaskodott. – Lorenza nincs mindig a
megfelelő állapotban, s ma úgy hiszem, zaklatott kissé… – várakozón
feleségéhez fordult, hogy szájából saját akaratát hallja kicsendülni; de
Lorenza gyűrűjének szemléletében volt elmerülve, s nem figyelt rá.
Pillantásának éles tőre sem rebbentette fel. Rejtélyesen, mélyen
elvonatkozott a társaságtól, s Balsamo parancsoló hangjára, mellyel
nevén szólította, nem a tetten ért, megfélemlített gyermek rezzenő
igenlésével ijedt fel, hanem lassan, álmatagon, végtelenre állított
szemmel:
– Tessék… – mondta halkan.
– Azt mondtam, ma nem vagy a kísérlethez megfelelő állapotban,
éjszaka fejfájás kínozott! – Balsamo hangjában sürgetés és fenyegetés volt.
– Tévedsz, Giuseppe… – mondta a halk, gépies hang. – Már teljesen jól
vagyok. – Kezét újra felemelte, ránézett, a gyűrűt megcsillogtatta a
fényben, és mindenről elfeledkezve, hangjában a furcsa, álmatag
vontatottsággal tovább beszélt: – Milyen érdekes, hosszú szálon függ ez a
zöld köves gyűrű… Nézd csak, Giuseppe… Hogyan adhatta nekem a
gróf úr, mikor nem lehet eltépni tőle… Hozzánőtt…
– Azt hiszem, a Madame állapota éppen megfelelő a kísérlethez...
Talán el is kezdhetnénk, Monsieur Balsamo – mondta csendesen Saint-
Germain.
Balsamo vonakodva felállt. Tétova mozdulata, amellyel mellényét
igazgatta, elárulta töprengő bizonytalanságát.
– Ha segítségre van szüksége, Cornelius rendelkezésére áll... – mondta
Saint-Germain, és komoly várakozással hátradőlt székében.
– Semmire nincsen szükségem! – mondta Balsamo érdesen, és felesége
elé lépett.
– Lorenza! – szólította halkan és parancsolón. – Nézz rám!… Lorenza!
Az asszony nem emelte fel a fejét. Megbűvölten meredt a gyűrű
zölden csillogó kövére, amely élni látszott a rávetődő gyertyafényben,
mint egy kígyó szeme. Arca hirtelen elváltozott. Ámulat ömlött el rajta,
majd ijedtség, amely elmondhatatlan iszonyattá vált fokozatosan. Dereka
kiegyenesedett, két karját testéhez rántotta, szorosan hozzápréselte, fejét
magasan, védekezőn feltartotta, fölmeredő nyakán erek duzzadtak ki.
– Giuseppe… – súgta fojtottan, szörnyű erőfeszítéssel. – Segíts…
Megfojt ez a zöld kígyó… Egészen rámcsavarodott… Parancsold vissza a
gyűrűbe… Rögtön! – zihálva, nehezen lélegzett.
Balsamo Lorenzához hajolt, görcsösen begörbült ujjáról lerángatta a
gyűrűt, és durván odavetette Saint-Germain ölébe.
– Itt van a gyűrűje! Most pedig ébressze fel... azonnal! – mondta
dühtől rekedten. Saint-Germain nem mozdult:
– Fel fogom ébreszteni… nemsokára… Balsamo mester. Bevallom,
eloroztam öntől egy rövid időre ezt a remek eszközt. Szegény kis
Lorenza Feliciani valóban kitűnő médium…
– Mit akar tőle?! – kérdezte Balsamo. Arca eltorzult az indulattól.
– Csillapodjék, barátom! Sokkal kevesebb veszélyt hozok rá, mint ön a
kísérleteivel. Fel fog ébredni egy idő múlva, és frissebb, csinosabb lesz,
mint valaha. Szeretném, ha az ő szájából hallana egyet-mást, amelyet
meg kell szívlelnie...
Lorenza sápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a széken. Arcáról nem
tűnt el az iszonyat kifejezése. Saint-Germain felállt, és eléje lépett, míg
Balsamo önkéntelenül hátrált egy lépést.
– Hall engem, Madame? – kérdezte Saint-Germain szelíden.
– Igen – hangzott a gépies felelet.
– Ki vagyok én?
– Gróf… Cagliostro… barátja és… rendtársa… a titkos… a titkos…
testvériségben…
Balsamo arcából kifutott a vér.
– És kicsoda Giuseppe Balsamo?!
Lorenza hallgatott. Száját és szemét görcsösen összeszorította.
Balsamóra néztem. Előrehajolt Lorenza felé, teste meggörbült,
homlokerei kidagadtak, szája tagadó, parancsoló, néma szavakat formált.
Saint-Germain hangja zendült meg újra – de micsoda hang volt ez!
Halk, mégis kemény, mint a gyémánt:
– Felelnie kell, Madame! Semmitől sem fél, és semmi másra nem
emlékszik, csak arra, amire én akarom. Most nincsenek kapcsolatai.
Szabad. Teljesen szabad és nyugodt!
Lorenza arca kisimult.
– Ön hallatlanul viselkedik, gróf! Ezt nem tűrhetem tovább!
Balsamo a feleségéhez lépett, föléje hajolt, és megkísérelte, hogy két
karjába emelje. De az asszony teste, mintha mázsás kövekkel lett volna
odacövekelve, meg sem mozdult. Balsamo torkából nyögés szakadt fel,
feje sötétpirosra gyúlt. Elvakult dühvel újra nekirugaszkodott,
megragadta a merev testhez préselt két kart, és rángatni kezdte, míg
Saint-Germain rászólt:
– Ha folytatja ezt a hiábavaló erőlködést, kárt tesz a médium testében.
Üljön le, Balsamo, és maradjon csendben. Higgye el, semmi mást nem
tehet most.
Balsamo lihegve, verejtékes homlokkal felegyenesedett. Arcán a
vértolulás vörösségét ijesztő sápadtság váltotta fel. Elszédült, és le kellett
ülnie.
Saint-Germain újra Lorenzához fordult:
– Nos, Madame… Hallotta, amit kérdeztem. Kicsoda Giuseppe
Balsamo?
A hang most simán, gépiesen felelt:
– Gróf Cagliostro árnyéka. Mindig mögötte jár egy lépéssel. Ha
hátrafordul, eltűnik. Egy nevük van, és egy jelük: az Iker jele. Egy
hónapban születtek, testük hasonló, vérük rokon, de lelkük különbözik,
mint az igazság és a hazugság. Az árnyék a földön kúszik nesztelenül, az
árnyék a földre vetődik, és a falakon táncol… nincs súlya és nincsen igazi
léte, mert rémkép és a fény rabszolgája. Giuseppe Balsamo csaló, de
önmagát csalja meg. Nem tudja, hogy a lopott név Nessus-ing a bitorlón.
Nem tudja, hogy a lopott név nemcsak csillogó pajzs, hanem a benne
rejlő sors is. Az árnyék sorsa a sötétség. Balsamo él, élvez és harácsol
Cagliostro helyett. És Cagliostro földi karmája rajta teljesedik be
Cagliostro helyett, aki félreállt. Az elmúlt tettek kioldódtak benne, és
alatta futnak el a karma vérebei. De a földön ott nyújtózik a sötét árnyék,
a név foglya. Cagliostro-Balsamo. Egyik fent a fényben, elérhetetlenül; a
másik lent a következmények célpontjaként. Balsamo-Cagliostro.
Szerencsétlen Balsamo!
– Köszönöm, Madame… – Saint-Germain föléje hajolt, tenyerét egy
pillanatra Lorenza homlokán nyugtatta, majd hátralépett, és leült.
Lorenza kinyitotta a szemét. Álomittas, csodálkozó pillantással nézett
körül, majd tekintete félénken kikötött Balsamo feldúlt, különös arcán:
– Te… elaltattál, Giuseppe?… Nem is vettem észre…
Balsamo nem felelt. Igyekezett úrrá lenni belső zavarodottságán.
Akaratereje és gátlástalan cinizmusa hamarosan letörölte arcáról a
sarokba szorítottság gyűlölködő kifejezését, és helyet adott a gúnyos
fölénynek. Saint-Germainhez fordult:
– Másképpen is tudtomra adhatta volna, kedves Saint-Germain, hogy
ismeri ezt a kis… ügyemet. Ne feledje el, céhbeli vagyok. Engem nehéz
elkápráztatni valakinek, aki az én szakmámban dolgozik. Én használom,
de megvetem a pózokat, és örömmel vetem le ott, ahol nincs rá szükség.
Tudom, hogy filozófiánk közös. A festőnek fizetnek a képeiért,
muzsikusnak a zenéjéért, írónak a hazugságaiért... miért ne lehetne díja a
szélhámos művészetének is, mikor az néha több illúziót és boldogságot
juttat az embereknek, mint a többi művész együttvéve?! Az emberek azt
akarják, hogy becsapják őket, mert hitványak és ostobák ahhoz, hogy
szembenézzenek az igazsággal; azzal ugyanis, hogy a jó és a rossz, a bűn
és az erény, Isten és ördög csak egy kiváló szélhámos klikk saját javára és
a buták vigasztalására kitalált hazugsága, melyet a beavatáson túl mindig
lelepleznek a bátraknak és erőseknek. Miért ágálnánk egymás előtt?!
Vagy azt várja tőlem, hogy elhiggyem, ezt a rengeteg értéket itt az
alkimista tégelyben hozta létre?! Nekem is van dupla fenekű tégelyem és
ügyes keverőkanalam. Mindketten a butaságot transzmutáljuk arannyá,
kedves grófom… nyugodtan leszállhat az Olümposzról ide mellém, és
kibökheti, hová akart kilyukadni ezzel a komédiával, amelyet itt
rögtönzött előttem?!
Saint-Germain derűsen hátradőlt karosszékében:
– A filozófiája igen figyelemreméltó, Balsamóm… és minek tagadjam,
mulattató is!
Balsamo nem tudta elrejteni hiú és győztes mosolyát. Elégedetten,
tokájába süllyedt arccal, széles vigyorral kacsintott Saint-Germainre:
– No látja! Így már szépen megértjük egymást. Én tiszteletben tartom a
maga vadászterületét, maga az enyémet. Jut is, marad is... Ami pedig
Cagliostro nevét illeti; egy olyan okból, amelyet sem ön, sem más előtt
nem tárok fel, talán több jogom van hozzá, mint gondolja... Különben
kényelmes, kipróbált, átjátszott név ez. Szeretem. Illik rám. Jól érzem
magamat benne. Higgye el, sokkal többet dolgoztam az érdekében, és
inkább megérdemlem, mint törvényes eredetije. Rengeteg erőm,
munkám fekszik benne. Komoly tőkét ér nekem… Miért kívánja, hogy
levessem?!…
– Nem… nem kívánom, Balsamo. És az eredetije sem törődik vele
különösebben. Én csak tanácsolom, hogy ne viselje Cagliostro nevét.
Szabaduljon meg tőle, amíg nem késő. Saját érdekében…
– Ne játsszunk dodonai jósdát! Ön érthetően nagyon rászokott erre…
én azonban világos beszédet kérek! Miért tanácsol nekem ilyet, ha sem
maga, sem Cagliostro nem törődik vele?!
– Figyelmeztetni akarom a veszélyre, amelynek kiteszi magát. Aki
Cagliostro helyett él a világban, annak esetleg Cagliostro helyett kell
meghalnia is.
Balsamo hátravetette magát, és szélesen, hangosan felnevetett.
– Jobb emberismerőnek gondoltam Saint-Germain grófot! – mondta a
nevetés után nehezen csillapodva. – Már régen nem vagyok pelenkás
gyerek. Élni mindenképpen veszélyes dolog. Mikor utat választottam,
tisztában voltam vele, mit teszek, de tudtam azt is, hogy csak a
tökfilkóknak kell szükségképpen elpusztulniuk egy-egy nehéz
helyzetben. Nincsen olyan befalazott ház, amelyen rés ne nyílnék, ha az
ember ismeri a varázsszót hozzá. Én pedig ismerem. Már a pokolból is
feljöttem a saját abrakadabrámmal. Az pedig igazán nem érdekel, hogy
Cagliostróként vagy Balsamóként temetnek-e el, ha egyszer, remélem
igen magas korban, végelgyengülésben meghalok... Az aggkori
végelgyengüléshez persze ragaszkodom...
– Nem hallgathatom el – folytatta Saint-Germain zavartalanul és
szelíden –, hogy Cagliostro neve éppen az aggkori végelgyengülést teszi
lehetetlenné. Cagliostro neve kínhalált jelent Rómában, az inkvizíció
börtönében.
– Az ördögbe is, mit akar ezzel a baljós huhogással?! – tört ki
bosszúsan Balsamo. – Csak nem hiszi, hogy ezzel elijeszt valamitől?!
Jelentse ki kereken: azt kívánja, hogy ne használjam Cagliostro nevét?!
Mert akkor egyenesen felelek: ennek a kívánságnak soha és semmi áron
nem teszek eleget!
– Mondtam már, hogy nem kívánok ilyet, Balsamo. Nem kérem, nem
fenyegetem, és nem kényszerítem – ismételte türelmesen Saint-Germain.
– Csak tanácsolok valamit, amit szabadságában áll elfogadni vagy
visszautasítani. Pontosabban: felvilágosítom, mit vesz magára azzal,
hogy Cagliostro nevét használja. Ha ezek után is ragaszkodik hozzá, saját
felelősségére teszi. Nem az én és nem gróf Cagliostro felelősségére, aki
helyett borzasztó körülmények között meg kell halnia. Egy nagyon közeli
időponton túl lehetetlenné válik szabadulnia ettől a névtől. Senkinek
nem lesz módjában bebizonyítani, hogy Balsamo és Cagliostro két
különálló személy. A kettő a veszélyben, a szenvedésben és a halálban
teljesen eggyé olvad majd. Akkor már távol leszek én, és távol lesz
Cagliostro is. Cagliostro Balsamo halálával leveti a nevét örökre.
– Őrültség! – robbant bele a szavába Balsamo, de Saint-Germain
elnémította:
– Várjon… még nem fejeztem be! Lefordítom magának Madame
Lorenza transzban mondott szavait: Cagliostro neve olyan erők útjában
fekszik, amelyek őt nem érik el többé, mert egy síkkal az út fölé került.
Maga azonban nem térhet ki a pusztító erők elől, ha Cagliostro nevének
börtönébe zárkózik!
– Nem tudom, mit akart elérni ezzel a kerteléssel, Saint-Germain, csak
arról tudok, amit elért vele… Soha kívánatosabbnak, érdekesebbnek,
izgalmasabbnak nem éreztem ezt a nevet, pedig éveken át sóvárogtam
utána, gyűlöltem és küzdöttem érte. De most vált számomra teljesen
nélkülözhetetlenné! Most már ragaszkodom hozzá, mint az életemhez!
– Még a kínhalál árán is?
– Nem hiszek az ilyenfajta fecsegésben!
– Feleljen, kérem!
– Ne legyen már ilyen ünnepélyes, mert nevetnem kell!
– Nevessen, Balsamo… de feleljen!
– Jó… még a kínhalál árán is! Feltéve, ha elég ostoba leszek, és hagyom
magamat nyakon csípni!
Különös, nyöszörgő, rémült hang hallatszott. Mindhárman Lorenzára
néztünk – az izgalmas párbeszéd alatt teljesen megfeledkeztünk róla.
Szeméből könnyek ömlöttek, arca furcsán elváltozott, mintha valahol, a
szobán és rajtunk túl egy szörnyű képet szemlélt volna.
– Giuseppe… – vacogta sírva –, most kimondtad… Most kimondtad,
amit akart… Bezárult a kör, és elhangzott az ítélet. Nincs kés, amely
megszabadítana a kötéstől… Nincs szó, amely feloldana…. Elvégeztetett!
– Hallgass! – kiáltott rá durván Balsamo. – Ostoba tyúk!
Lorenza a kiáltástól nagyot rándulva magához tért, de egész testében
reszketett, és sírása nem akart csillapodni.
– Ne sírj! Azonnal hagyd abba! Tudod, hogy nem tűröm a könnyeket!
– Balsamo arccsontján megfeszültek az izmok, ahogy fogát
összecsikorította.
– Mindjárt… egy kicsit légy türelemmel… még nem bírom… még…
nem… bírom… elállítani – zihált Lorenza, s engem szánalom fogott el
iránta, olyan gyenge, tehetetlen és kiszolgáltatott volt.
– Nyugodjék meg, Madame, nyugodjék meg, kérem – törtek ki
belőlem a csillapító szavak önkéntelenül. – Ha ön megkéri rá, Monsieur
Balsamo bizonyára nem használja többé Cagliostro nevét, egyszerűen
leveti és…
– Eszem ágában sincs! – csattant fel Balsamo. – Ez a név az enyém!
Megillet engem. Több jogom van hozzá, mint az elpuhult fattyúnak,
akinek véletlenül az ölébe hullott.
– Persze, hogy nem veti le, Cornelius. Balsamo többé nem vetheti le
Cagliostro nevét. Ha akarja, ha nem… most már hozzánőtt… és haláláig
viselnie kell! – mondta csendesen Saint-Germain, s e csendes szavaktól
baljós, súlyos feszültséggel telt meg a szoba. Olyan erős, mindenen
átható és ellenállhatatlan volt ez a feszültség, hogy a csaló és tagadó
Giuseppe Balsamót is megrázta.
– Hogy érti ezt… ha akarom, ha nem?! – kérdezte fojtottan.
– Ez a név életre kelt, és követi mindenüvé. Uralkodik, meghatároz és
formál. Ha leveti, felkel és testére tapad. Ha megtagadja, az emberek
esküt tesznek rá. Ha elhajítja, visszarepül, mint a bumeráng. Ha
elkergeti, visszaoldalog, mint a makacs eb. Szívós, tántoríthatatlan őr és
könyörtelen végrehajtó. Ez a név: mágikus ruha.
– Menjünk, Lorenza – mondta Balsamo rekedten. Menekülni akart
fokozódó nyugtalansága elől, és gorombasággal védekezett ellene. –
A gróf úr nem tud lemondani a koturnusról, és engem untat a
nagyképűség. Bevallom, csalódtam ebben a látogatásban!
– Én nem, Balsamo – mondta Saint-Germain barátságosan, és felállt,
hogy kikísérje vendégeit.
 Anna Müller

1784 tavaszán indultunk vissza Casselba. Megkönnyebbülést és örömöt

éreztem, mikor elhagytuk Franciaország határát. Mintha sűrű gőzzel telt
kamrából kerültem volna ki, szabadabban vettem lélegzetet.
Saint-Germain csendes volt, és magába merült. Nem akartam
kérdésekkel zaklatni, pedig szerettem volna megtudni, meddig marad
Casselban. Jó volt hozzám, és elnéző. Fájdalommal gondoltam a válás
pillanatára, melyért még az sem kárpótolt teljesen, hogy szüleimet
viszontláthatom. Sokáig időztem a feltevés körül, hátha csak látogatásra
térünk haza, s azután továbbutazunk valahová, ahová hivatása szólítja.
Saint-Germain sohasem beszélt a közeljövő terveiről, s nekem
gyakorlataimhoz tartozott, hogy megfékezzem kíváncsiságomat.
Mindazonáltal a kapcsolat, amely kialakult közöttünk, mialatt
megtanultam gondolatparancsait végrehajtani, eljuttatta hozzá a bennem
hullámzó problémákat, és felelt anélkül, hogy kérdéseim szóvá lettek
volna:
– Ne nyugtalanítson a jövő, Cornelius. Hasznos és termékeny idő
következik el rád… néhány hónapig még veled leszek, és előkészítelek a
vizsgákra, amelyeket neked is, mint mindnyájunknak, egyedül kell
kiállnod.
Cassel tartomány határán túl heves tavaszi vihar ért utol bennünket.
A hirtelen támadt orkánszerű szél súlyos felhőket hajszolt fölénk,
amelyekből hatalmas víztömeg zúdult a nyakunkba. Hintónk remekül
állta az esőt, de lovaink és szolgáink miatt be kellett térnünk a
legközelebbi falusi fogadóba.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is takarodott, és éles
napfény söpörte rá fényuszályát a víztől tisztára fürdetett, cseppek
gyémántjaitól ragyogó, zöld és rózsaszínű tájra. A földön hatalmas
víztócsák csillogtak; felszínükön a virágban álló fákról levert szirmok
rezegtek.
Mikor kiléptünk a fogadó kapuján, egy szolgáló közeledett felénk
vállán rúddal, amelyről kétoldalt két esővízzel telt favödör lógott le.
Szoknyáját magasra feltűrte, cölöpszerűen vastag, meztelen lábát térdig
sár borította, haja vizesen összetapadva nyakába lógott. Idomtalan testén
látszott, hogy teherben van. Közönyös, széles, csontos arcából két tompa,
sötét szem nézett vissza rám. Köszönést mormolt, és a fogadót
megkerülve a cselédlakás felé tartott, amely mellett egymáshoz
ragasztott, bűzös ólak zsúfolódtak. Hosszan utánanéztem, ahogy lomha,
vaskos alakja meghajolt a súly alatt, majd eltűnt előlem egy alacsony
faajtó nyílásában. Néztem az ólak alól kiszivárgó barna trágyalét,
amelyben rohadt szalma ázott, a falécek között éhesen szimatoló, fekete
disznóorrokat, a libák, kacsák és csirkék mocskosra ázott tollát, és nem
tudtam elválni a sivár képtől. A szolgáló újra megjelent a vízhordó rúd
nélkül, egy etetőtállal. Közönyös pillantása megint végigsiklott arcomon,
majd visszatért hozzám. Megállt. Bizonytalanná válva néhány lépést tett
felém, és erősen parasztos kiejtéssel megkérdezte, akarok-e valamit?
– Nem – mondtam. – Nem. Köszönöm, semmit. – Aztán mégis
megkérdeztem, hogy hívják.
– Anna Müller – felelte csodálkozva. Pénzt nyomtam a markába, és
Saint-Germain után indultam, aki már bent ült a hintóban.
– Ő volt? – kérdezte halkan, mikor kocsink már elindult.
Bólintottam:
– Corinna…
Milyen különös, hogy amint megpillantottam ebben a torz testben,
rögtön és erősebben azonosítottam vele, mint régi, hazug alakjával. Ez
Corinna. A másik démonok segítségével épített díszlet volt; lopott jelmez
és mulandó, megtévesztő álarc. Most itt állt meztelenül és leplezetlenül,
anyagtól vaskosan, csúnyán, eltompultan; erős, primitív ingereivel,
melyeket állati módon kielégített. Környezete a trágyaszagú istállók,
disznó- és baromfiólak, munkaköre a szellemi fokozatának megfelelő,
legdurvább robot. Kecsessége, cizellált szépsége, komplikált nemi
perverziói mind lehulltak róla a paraszti anyaméhben, amely foglyul
ejtette még céltalan s csak homályos, vad vágyódásokban hányódó lelkét.
Lehullt, leégett, lerothadt róla mindaz, ami nem volt sajátja; megszűnt a
démoni, sötéten zseniális lélekterhesség; Corinna önmaga lett. Koldusan,
tudatlanul, éretlenül eljutott saját útjának kiindulásához.
Ennek a találkozásnak megrázó élményével érkeztem haza Grotte
várának csendjébe és állandóságába. Anyám és apám nem jöttek elém a
lépcsőn, fent várakoztak rám, ahogy helyes volt. A közöttünk lévő
bensőséges kapcsolat már nem kívánt viharos érzelmi kitöréseket. Nem
ölelkeztünk, és nem csókoltuk meg egymást. De mikor megláttam apám
dolgozószobájának tompa fényű, sötét hátterében a két magas, keskeny
alakot, arcukon a már egyformává lett szelíd, gyöngéd mosollyal, mély
békesség és hála belső hőpontja izzott fel bennem, mint kiégett alkimista
kemencében az új, igazi, élő szikra.
 A koporsó

Apám távollétemben átlépett a Rend végső fokozatába.

A csaknem négy év alatt, melyet Saint-Germain mellett töltöttem,
magam is szépen előrejutottam Mesterem segítségével, átestem a
negyedik, ötödik és hatodik fokozat vizsgáin, és megkezdtem az
„Adeptus exemptus” tanulmányait. Különféle mágiákkal, kabbalákkal
ismerkedtem, végigkísérleteztem az indiai és tibeti jógagyakorlatokat,
feltárultak előttem a titkos szútrák, melyek akkor még a fehér fajta
számára felfedezetlen és hozzáférhetetlen szellemi kincsek voltak.
1784 novemberében, a rendes havi összejövetelek időpontjától
eltérőleg, meghívást kaptunk Rotenburgba. Saint-Germain akkor már
egy hét óta nem jelentkezett házunkban. Utolsó találkozásunk és minden
addiginál mélyebb, bensőségesebb beszélgetésünk erős, különös
előérzettel átitatva maradt meg bennem. Hosszú munkaprogramot
jegyeztem le, s olyan utasításokat, amelyek évekre előre elláttak
munkával.
Szavaiban a búcsút éreztem, de tilalmat is, amely megakadályozott
benne, hogy ezt szóvá tegyem. Tudtam, érzelmi felindulás és vak
ragaszkodás nem kötheti őt, aki már szabaddá lett, és a tanítványhoz sem
méltó. Nekünk a válás, változás, térbeli eltávolodás csak káprázat lehet,
amely az anyagnak s az anyaghoz kötött személyiségnek szól, azt
nyűgözi le fájdalmas próbával. Saint-Germain – akárhová tűnik előlem
testileg – a Rend feje s az én mesterem marad.

Hessei Károlyt nemcsak fáradhatatlan, szomjas okkult érdeklődése tette a

Rend egyik oszlopává, s kastélyát mágikus központtá, hanem valóban
nagy szellemi képességei és erkölcsi emelkedettsége is. Korának egyik
legműveltebb férfija volt, s elég okos hozzá, hogy felismerje saját
helyzetének előnyeit. Sohasem kívánt előtérbe kerülni. Szerényen,
elégedetten félreállt a hatalmas, elágazó rokonság uralkodói jogainak
útjából. Örült, hogy nem került semmiféle családi és politikai érdek
gyújtópontjába; hálás volt kiváltságos sorsának, amely megengedte, hogy
az uralkodóherceg és saját kívánsága tökéletesen egyezzék az ő csendes,
elvonult, befelé fordult életmódját illetően. 1779-ben született fiát, Viktor
Amadeust is úgy nevelhette, ahogy helyesnek látta; tehát nem egy
kiváltságos kaszt világi javak, kitüntetések után törekvő tagjaként,
hanem a szellem alázatos noviciusának.

Mikor késő délután kocsink befordult Rotenburg széles, kőkockás

előudvarára, meglepetten láttam, hogy a nagy főkapuról hosszú, fekete
zászló leng. Felnéztem. A torony zászlóját félárbocra eresztették.
Az inasok, akik elénk siettek, szintén gyászruhában voltak.
Barátságtalan, súlyos érzés tolult föl bennem. Odafordultam az egyik
szolgához, hogy kérdést intézzek hozzá, mikor apám kezét éreztem
vállamon. Arca nyugodt volt. Intett, hogy hallgassak.
Fölhaladtunk a hosszú lépcsősoron. A máskor ezüstös ragyogású,
magas tükrök fényét most gyászfátyol oltotta ki. A hatalmas keleti vázák
dús virágcsokrait is ez a sötét fátyol burkolta körül.
Áthaladtunk az emeletes könyvtárszoba kongó, ünnepélyes csendjén,
és beléptünk a Rend csarnokába.
Az első tárgy, amely magához rántotta pillantásomat, a terem közepén
álló, gyászlepellel letakart koporsó volt. A sima, nehéz, sötét takarón
egyetlen, finom ötvözetű, csodaszép aranyrózsa derengett a koporsó
körül viaszt könnyező, négy, karvastagságú, embermagasságú gyertya
fényében.
A koporsó emelvényen állott. Hét lépcsőfok vezetett fel hozzá.
A katafalk négy gyertyáján kívül a csarnokban még a hét nagy freskó
alatt, falikarokba tűzve, hét gyertya világított. A hét freskót Saint-
Germain festette élő, mély színeivel. E színek áttetszőek voltak, s
belsejükből, mint egy rejtett fényforrásból, ragyogás áradt. A vörös olyan
volt, mint a kristálypalackban tűz fölé tartott burgundi bor, s a zöld a
gyönge, üde tavaszi faleveleken átsütő májusi nap sugárzásához
hasonlított.
Az első freskó zárt, lelakatolt kaput ábrázolt, amelyet egy angyal
megkísérelt kinyitni. A kép aljáról aranybetűkkel világított a felírás:
„Signatur ne perdatur”1

A másodikon zöld sziget mosolygott elő a tengerből a napkelte kábult

fényjátékában. A hajnal jáspisvörös színe már kigyúlt, de még ott időztek
az égen a hűvös, tiszta, sápadó csillagok. Felírása:
„Aurora ab lacrymis”2

A harmadikon az állatégöv művészien cizellált tizenkét jele ragyogott.

A Nap éppen áthaladt a Szűz csillagképén. Felírása:
„Jam mitius ardet”3

A negyediken oroszlánok, bárányok, sasok és denevérek melegedtek

együtt a napfényben. Felírása:
„Non possentibus offert”4

Az ötödik két húros hangszert ábrázolt. Az egyik hangszer húrjaihoz

finom, átszellemült kéz ujjai értek. Felírása:
„Unam tetigis se sat est”5

A hatodikon Noé galambja repült az áttetsző ég hátterében, víztömegek

szédítő távlata felett, csőrében olajággal. Felírása:
„Emergere nuntiat orbem”6

A hetedik freskón madár röppent ki felszabadult ujjongással egy

hálócsapdából. Felírása:
„Ad sidera sursum”7

A katafalk mögött lévő emelvényen hárman várakoztak. Középen Saint-

Germain hosszú, fehér halotti ingben, egyik oldalán Hessei Károly, a
másik oldalán valaki, akit még nem ismertem, bár ismerősnek tűnt.
Magas, erőteljes alak volt, olaszosan kreol arcbőrrel, boltozatos homloka
alatt komoly, okos, barna szempárral, vékony, finom sasorral és keskeny,
kissé rezignált kifejezésű ajakkal. Egy pillanat múlva már rájöttem
Giuseppe Balsamóhoz való meglepő hasonlóságából, hogy csak ő lehet:
gróf Cagliostro. Ugyanabban a jelben – az Iker jelében – néhány évszázad
volt közöttük fejlődésben. Cagliostro szűrt, finomult, szellemtől áthatott
lénye utópisztikus, késői mása volt a még sötét erők birtokában sínylődő,
szenvedélyektől dúlt és tudatlan Giuseppe Balsamónak. De ez életükben
is, valamiképpen rokonok kellett hogy legyenek, vérrokonok. Nemcsak
közös szülőföldjük s testi hasonlóságuk utalt erre, hanem földi sorsuk
izgató és megrendítő összeszövődése is. Később megtudtam, hogy
Balsamo Cagliostro nagybátyjának természetes fia volt; egy szicíliai
parasztlánnyal való viszonyából született. E vérbő és kicsapongó hajlamú
férfinak rengeteg törvénytelen gyermeke nyüzsgött a
parasztkunyhókban. Annyira nem tudott róluk és nem törődött velük,
mint a tavaszi nemződühtől megszállott kandúr, amelynek szerelmes
portyázása nyomán sorra megtermékenyülnek a környékbeli
nősténymacskák. Balsamo nem remélhetett tőle nevet, nevelést,
támogatást; saját magának kellett kiöklözni paraszti környezetéből égető,
elkeserítő, nyílt titkával a kastély gőgös szomszédságában. Elképzelhető,
micsoda hajtóerővé lett a lázongó, irigy gyűlölet Balsamo erős,
szenvedélyes egyéniségében. Érthető az is, miért vette magára éppen
Cagliostro nevét és nimbuszát. Semmit sem vágyott, semmit sem gyűlölt
és sóvárgott annyira, mint éppen ezt a nevet, amely szerinte megillette
volna, s amely által a legtöbb megaláztatást szenvedte el. Miatta lett
felemás, kaszton kívüli; sem paraszt, sem úr, gyökértelen világcsavargó.
Most már értettem, miért morajlott fel benne annyi zavar, mardosó
szégyen és gőgös hetvenkedés e név nyomán Saint-Germainnel való
beszélgetése közben.
Hessei Károly magas, hajlott alakja, szakállas arca komoly és
ünnepélyes volt. Saint-Germain tűnődő Hierophant-arcát viselte, melyet
a világ sohasem ismert. Apám egy földszinti oldalpáholy sötét függönyét
félrehúzva a székekre mutatott. A páholy hátterében orgona három
fogsora derengett. Beléptünk, és helyet foglaltunk.
A terem egyik oldalán emeletesen egymás fölött páholyok félrehúzott
függönyei hullámzottak. Mindegyik páholyt lények néma jelenléte
töltötte be.
Saint-Germain fellépkedett a hét lépcsőfokon, és a koporsó fejéhez
állott. A gyertyák bágyadt arany ködbe vonták halotti köntösbe burkolt
alakját, elmélyüléstől, tapasztalástól, megismeréstől átsugározott,
komoly arcát.
– Barátaim… társaim a Titkos Testvériségben! – Csendes, egyenletes
hangja betöltötte a mélységes várakozásban hallgató, nagy termet. –
Küldetésem végéhez érkeztem. Megkaptam a hívást. Ideje, hogy a világ
hírül vigye halálomat.
A művet elindítottam. A kiszáradt, titkos kutakból felfakadt a víz.
Vigyázzatok a forrásra. A Rend látható fejéül kijelöltem utódomat.
Halálom aktusa nem jelenti még végső távozásomat Nyugat
szerencsétlen földjéről. Ez csak bizonyos események bekövetkezése után
történik majd meg. Felbukkanásaimról hallani fogtok… és végső
távozásom előtt elér benneteket utolsó üdvözletem is. Külön-külön
eljövök azokhoz, akiknek mondanivalóm van.
Mielőtt az Útra térnék Kelet felé, hátrahagyom nektek a Rend tizenegy
szabályát.
A Rend tagjainak hat kötelességét.
És a Rend tagjainak tizenhat titkos ismertetőjelét.
Ez a harminchárom formula a fundamentum, amelyen épületünk
megdönthetetlenné válik a legnagyobb viharokban is.
A tizenegy szabály:
Szeresd Istent mindenekfelett.
Áldozd idődet szellemi fejlődésednek.
Légy tökéletesen önzetlen.
Légy higgadt, alázatos, tevékeny és hallgatag.
Ismerd meg a benned lévő „fémek” eredetét.
Őrizkedj a kuruzslóktól és hazugoktól.
Élj a legmagasabb Jó állandó tiszteletében.
Mielőtt a praxist megkísérelnéd, tanuld meg először a teóriát.
Gyakorolj jótékonyságot minden lénnyel szemben.
Olvasd a bölcsesség ősi könyveit.
Próbáld megérteni titkos értelmüket.
A hat kötelesség:
Csökkentsd a szenvedést, gyógyítsd a betegeket ellenszolgáltatás
nélkül.
Alkalmazkodj az ország szokásaihoz, amelyben élsz.
Jöjj össze társaiddal a Titkos Testvériségben egy meghatározott helyen
évente egyszer.
Válassz utódot magadnak.
Az R. C. betűk a Testvériség jelképe.
A Testvériség létét megalakulásától száz évig titokban kell tartanod.
A tizenhat titkos ismertetőjel:
A Rend tagja türelmes.
Jószívű.
Nem ismer irigységet.
Nem dicsekszik.
Nem hiú.
Nem kicsapongó.
Nem becsvágyó.
Nem ingerlékeny.
Nem gondol másokról rosszat.
Szereti az igazságosságot.
Szereti az Igazságot.
Tud hallgatni.
Hisz abban, amit tud.
Reménye erős.
Szenvedés által nem kényszeríthető.
Mindig tagja marad a Társaságnak.
Elhangzott szavai után nagy, láthatatlan csendleplek hulltak le.
A gyertyák lassan gördülő viaszcseppeket izzadtak. Azután halk léptek
zaja hangzott fel. Hessei Károly és Cagliostro siettek elő páholyuk
mélyéről. Fellépkedtek a koporsóhoz, leemelték a fedelét. Láthatóvá lett a
szemfödél hófehér csipkéje.
Saint-Germain beszállt a koporsóba. Hanyatt feküdt. Kezét a mellén
összekulcsolta.
Szeme még nyitva volt, de arcán már elömlött a holtak békés,
megfejthetetlen mosolya.
Cagliostro ráhúzta a halotti leplet. A koporsó fedelét visszahelyezték,
és szögezni kezdték. A kopácsolás zaja erőszakosan, nyugtalanítóan tört
a terem dermedt hallgatásába.
Egyszerre több, sötét ruhás alak tűnt fel a koporsó körüli gyertyák
fénykörében. Vállukra emelték a koporsót.
– Eredj, Cornelius – súgta halkan apám. – Vedd az egyik gyertyát, és
kövesd a menetet.
 Ő maga az orgonához ült.
Mikor a gyertyát kezembe vettem, felhangzott az orgona búgó, mély
hangja, és utánunk ömlött a tárt ajtókon át; kísért bennünket, mint a Hold
ezüstös fénye, de ezek a hangok nem a gyász hangjai voltak, hanem a
feltámadásé, a megismerés titkos, mély öröméé.
Éreztem, egyre többen csatlakoztak mögém. Léptek halk, csosszanó
neszei hangzottak; sok-sok láb óvatos, ünnepélyes, könnyű siklása.
Arcokat nem láttam, hátra nem pillantottam, de az összetartozásnak,
erős, eggyé olvadt közösségnek hatalmas árama rázott meg.
Hosszú folyosón haladtunk át, majd bejutottunk a kápolnába.
Az orgona hangja már csak távoli visszfényként zengett, majd
elhallgatott, de a kriptaajtó felnyitása után újult erővel hangzott fel a
kápolna karzatáról. Apám ezt a művét erre az egyetlen alkalomra írta, és
nem is játszotta többé.
A koporsó megpihent a kripta mély kőágyában.
A menet csendben kihömpölygött a kriptából.
Saint-Germain egyedül maradt koporsójában.
A kripta megvasalt faajtaja zajtalanul helyére gördült. Hessei Károly
visszaerősítette rá a címeres pecsétet, amely fölött az R. C. betűk
világítottak.
Visszatértünk a homályos, nagy csarnokba.
A néma, sötét ruhás alakok sorra eltűntek a páholyok lebbenő
függönyei mögött.
Én is páholyunkba léptem. Apám már felöltözve várt rám. A páholy
keskeny kis oldalajtaján távoztunk. Mikor kocsink újra kigördült
Rotenburg várából, három futár nyargalt előttünk a hírrel:
– Saint-Germain gróf, a Mágus, Európa legnagyobb varázslója,
császárok, királyok, költők és tudósok barátja halott. Meghalt Casselban,
Hessei Károly Emánuel kastélyában, Rotenburgban, s ott is helyezték
örök nyugalomra 1784. szeptember hetedikén.

1 „Jelöltessék, hogy el ne pusztuljon”

2 „Könnyekből Hajnal”
3 „Már lágyabban hevül”
4 „Nem a tehetőseknek ad (valamit)”
5 „Elég, hogy magadat bántottad egyedül”
6 „Hírül adja, hogy a világ kiemelkedik”
7 „A csillagokig emelkedem”
 A kísértet

Saint-Germain első felbukkanásáról halála után orosz krónikás ad hírt.

Saint-Germain 1785-86-ban fontos, bizalmas tanácskozást folytatott az
orosz cárnővel.
A második hírt 1788-ban Chalons grófja hozta róla. Chalons gróf
velencei követi megbízásából visszatérve elmondta barátainak, hogy a
Szent Márk téren az elutazását megelőző estén Saint-Germain gróffal
beszélgetett. A gróf ezúttal is friss volt, fiatal és szellemes. Saját
halálhírén nevetve átsiklott:
– Akit sokszor eltemetnek, az örökké él – mondta mosolyogva, majd
Chalons gróf családjáról, távollevő rokonairól közölt bizalmas
értesüléseket, amelyekkel nagyon meglepte a követet.
– Igazat megvallva, erősen kételkedtem szavaiban – mondta Chalons
gróf –, s azt gondoltam, szenvedélyesen hiú, és ilyen eszközöket használ
arra, hogy rendkívüli hatást érjen el. Hazaérkezve azonban mindent úgy
találtam, ahogy állította, pedig időközben előre fel sem tételezhető, de
olyan természetű változások történtek családomban, amelyekről egy
kívülálló aligha szerezhet tudomást. A legérdekesebb az volt, hogy Saint-
Germain gróffal senki sem beszélt közülük, s nem is látta őt évek óta.
Harmadik felbukkanásáról 1789-ben, tehát öt évvel a halála után újra
D'Adhemar grófnő tudósít feljegyzéseiben; de érdekes beszélgetésükből
csak néhány részletet közöl: Párizsban, ugyancsak a Recollets-
templomban, a reggeli mise közben vette észre maga mellett Saint-
Germain sötét ruhás alakját. A gróf barátságosan feléje bólintott.
„Jelenléte olyan természetes és valóságos, olyan derűs és biztonságos volt
ott mellettem”, írja D'Adhemar grófnő, „hogy semmi ijedtséget nem
éreztem. Mintha csak régi párbeszédünket szőttük volna tovább, amelyet
egy perccel ezelőtt hagytunk abba; szólt hozzám, és én feleltem,
egyszerre mintha álmodnék és mintha intenzívebben ébren lennék
legéberebb nappali állapotomnál.
»Az ön halálhíre téves volt, gróf… ezt mindjárt gondolhattam volna«,
mondtam neki nagy örömmel.
»A hír igaz volt a világ számára, Madame… de akik nem hisznek a
halálban, azok tudják, hogy minden halálhír alapjában téves…«
 »A remény édessége, amelyet egy sír felé hanyatló öregasszonyban
ébreszt, csodálatosabb minden földi érzésnél… Hálás vagyok Istennek,
hogy újra összetalálkoztunk. Tudnia kell, az én hitem olyan, mint a
jellemem, gyönge és sokszor öngyilkosan kétkedő. Félek a haláltól, és
kívánom a bizonyosságot, de vallásom és agyam érveit mindig feloldom,
semmivé teszem a kétely maró lúgjával. Gyűlölöm a megsemmisülés, a
hideg, dermedt sötétség gondolatát, mert elemem a hő, a fény, a mozgás.
Testem ronccsá lett, kiégett, engedetlen kolonc már, de lelkem tele van
erővel és kíváncsisággal.«
»Ön élni fog, Madame… sokszor… mert élni akar. Lelke fiatal,
erőteljes fa még. Testének elöregedése, pusztulása csak az őszi
lombkorona hullása. De ki állíthatja, hogy a fa meghalt, mert eljött a
vetkőztető, dermedt álomba ringató tél? Sok-sok tavasz új rügyeket,
kibomlott virágszirmokat hoz majd, és sok-sok nyár dús leveleket és
gyümölcsöt...«
Azt kívántam, bár sohasem érne véget ez a beszélgetés. Kértem, a mise
befejeztével kísérjen el kocsimhoz. Szívesen megtette. Karon fogott és
támogatott, mert öreg lábaim már nehezen vonszolják terhüket.
A napfényben láttam, milyen friss és egészséges. Karja, mellyel
alátámasztott, acélos erőt árult el. Léptei ruganyosak voltak. Mikor látta,
mennyire ragaszkodom hozzá, beszállt kocsimba, és hazáig kísért.
Lépésben haladtunk, sőt Octave-ot, a kocsisomat utasítottam, hogy
kerülőt tegyünk, csakhogy kitoljam a válás pillanatát. Sok mindenről
beszéltünk. Megemlítettem, hogy a királynéról közölt jóslata sajnos
napról napra ijesztőbben igazolódni kezd. Marie Antoinette teljesen
elhagyatott, ellenségei jeges kordonnal veszik körül, pedig jelleme ma
már érettebb és komolyabb; valóban leszűrődött a négy gyermek
születése után. Jó anya és jó királyné lehetne, ha az események időt
adnának neki. Most már igyekszik kapcsolatokat teremteni, látja a
veszélyeket, és kapkod... de senki sem hisz neki. Azután beszéltünk más,
különös, rám nézve nagyon jelentős és izgalmasan érdekes dolgokról,
amelyek meggyőztek és elragadtak, de Saint-Germainnek tett ígéretem
szerint ezekről semmit sem mondhatok. Mély sajnálkozással, de
felüdülve, megbékélve, kicserélt lélekkel váltam el ettől a ragyogó
embertől, akit mindenki halottnak hitt, s aki mellett minden élő ember
inkább halottnak, tétován bolyongó kísértetnek tűnt előttem…”
Negyedízben Lamballe hercegnő előtt jelent meg kínhalálának
pillanatában, sőt Jeanne Dubarry kivégzésénél is ott állt a guillotine
mellett nyugodtan, komolyan a tomboló, rikácsoló tömeg között, előkelő,
hallgatag zárkózottsággal. Erről s a börtönből való eltűnéséről Grosley
értesít. Grosley azt állítja, hogy a rémuralom napjaiban elfogták a
kivégzéseknél jelenlévő és szemmel láthatólag az áldozatokkal együtt
érző idegent. Saint-Germain ellenkezés nélkül vonult a börtönbe, ahol a
fogoly arisztokraták között rengeteg ismerősére és barátjára talált. Derűs,
bizakodó, biztató nyugalmával sok erőt öntött a szerencsétlenekbe, „s
szavai közben úgy eltűnt a halál borzalma, félelmessége, mint hó a
tavaszi napon”. Neve már rajta volt a kivégzendők listáján, sőt fel is
sorakozott a halálraítéltekkel együtt, de mikor a kordéra szálltak, már
nem volt közöttük. Eltűnését az őrök nem vették rögtön észre, csak a
kivégzés végén, mikor eggyel kevesebb fejet választottak el testétől.
Káromkodás, futkosás, kiabálás kezdődött, de nem tudtak nyomára
akadni. „Pedig egész idő alatt ott állt a guillotine mellett – mondja
Grosley –, nyugodtan, komolyan, a tomboló tömeg között hallgatag
zárkózottsággal. Az elítéltek utolsó pillantása rajta nyugodott, s az ő
mosolyának visszfénye volt arcukon: a titokzatos, boldog mosoly, mely
ott időzött még felmutatott, véres fejükön is.”
 A Kyilkhor

1793-ban Hessei Károly rám bízta fiának, Viktor Amadeusnak a

nevelését. A rendkívül szeretetre méltó, éles eszű és nagy tehetségű
gyermek éppen betöltötte 14. életévét. Fiatal testében érett, sokszor élt és
nagy okkult érdeklődéssel áthatott szellem lakott. Szomjasan,
engedelmesen követett a tudás minden ösvényére, s az első érintésre úgy
nyíltak fel benne az ismeretek, mint rugóra járó, színültig telt
aranyszelencék. Szinte csak eszébe kellett juttatnom kis időre elmosódott
emlékeket. A világ dolgai iránt az érdeklődés csökevénye sem volt meg
benne, s szenvedélyei is kiégtek mind, mert erőlködés, önáltatás, beteges
elfojtás nélkül élte egy aszkéta életét, s a hús kísértéseit hűvös közönnyel
utasította el magától. Munkám mellette szép és könnyű feladat volt, mert
nemcsak engedelmesen velem lépkedett, hanem könnyedén repült, sőt
sokszor csaknem megelőzött szárnyaló intuíciójával. Hamarosan
felismertem benne a jövendő nagy misszionáriusát, s erre a hivatásra
készítettem elő.
Lassanként átvettem a Rend kiterjedt szervezetének egyik fontos
munkakörét is: a levelezést. Megismertem a tagok titkos névsorát, és
írásos összeköttetésben álltam úgyszólván valamennyi országgal,
amelybe elérhetett a posta.
Egyéni kísérleteim és tanulmányaim is kielégítően haladtak.
Szimbólumok életre keltésével foglalkoztam. Ahogyan az alkimistáknál,
úgy a keleti misztikusoknál is vannak mágikus írások, amelyek a
teremtés folyamatának megértésére és átélésére bizonyos szimbolikus
lények teremtését tanítják. Ez a misztérium megismétlése a Nagy
Teremtésnek, s ellentétben a nemzés, fogantatás vak
kiszolgáltatottságával, a szellem tudatos, szeplőtelen fogantatása, az
Ideáé, amely a szellemi elv és akarat segítségével karmát teremt, anyagot
sűrít maga köré. Ezt az operációt a keleti misztikusok nem projekcióval,
transzmutációval hajtják végre, hanem gondolaterőkkel teremtenek,
bizonyos támaszpontok, diagramok: Isten-festmények, démonfigurák
segítségével. Ez az ő Príma Matériájuk. Ilyen diagram az, melyet a
tibetiek Kyilkhornak neveznek.
Saint-Germain egy ilyen tibeti Kyilkhor életre keltését adta
feladatomul, hogy erőimet e téren is megismerjem, felszabadítsam és
legyőzzem.
A Kyilkhornál minden színárnyalatnak, formának, térelosztásnak,
tárgy elhelyezésének fontossága volt. A diagram közepén ül vagy áll a
misztikus teremtmény ideája, és körülötte az egyéniségét kifejező
szimbólumok. Ismétlem: ez a tibeti Príma Matéria. Folytatva az alkimista
analógiát: a diagram életre keltése megfelel az alkímia kémiai
operációinak, végül az életre keltett Kyilkhor próbatétele a harmadik
fázisnak, a transzmutációnak. A tibeti misztikusok ugyanis az életre
keltett Kyilkhort valamiféle mágikus feladattal bízzák meg, és a feladat
teljesítéséből, a teljesítés mennyiségéből és milyenségéből ellenőrzik,
ítélik meg, hogy a Kyilkhorba ültetett idea megfogamzott-e, és milyen
mértékben. A helyesen végrehajtott művelet következtében a Kyilkhor
szelleme vagy démona valóságos életre ébred, és a rábízott feladatokat
maradéktalanul végrehajtja.
Az én Kyilkhorom Saint-Germain grófnak egy tibeti varázslóról
mintázott, életnagyságú, festett agyagszobra volt. A tökéletes élethűségű
szobor jógaülésben ábrázolta a kiálló pofacsontú, keskeny ajkú, sötét,
ferde hasadékszemű tibetit. Arcán sajátos, nyugtalanító, zárkózott
mosoly ömlött el.
Mindenekelőtt a taszítást kellett legyőznöm, melyet a szobor iránt
éreztem. Minél tovább néztem, minél erősebben összpontosítottam rá
figyelmemet, kifejezése annál ellenszenvesebbé, rosszindulatúbbá vált.
Szeme gonosz, tompa leselkedéssel pihent rajtam. Fokról fokra
bizonyossággá lett bennem, hogy ez a varázsló csak fekete mágus lehetett
Tibetben: a romlás erőit koncentrálta magában. Nem értettem, mi volt
Mesterem szándéka vele, de nem térhettem ki a feladat elől.
A taszítást megszüntettem.
Tizenhárom hónapig tartott, míg a merev agyag felszíne átolvadt
lassan a hús élő puhaságába; míg pórusok nyíltak rajta, amelyeken át
megfeszített gondolaterőim beljebb tapogatózhattak a holt anyagba, hogy
átitassák és életre keltsék.
Tizenhárom hét múlva mellkasa emelkedni kezdett lassan az élet
leheletétől; de újabb kilenc hét telt el, míg lélegzése szabályossá,
kihagyásmentessé vált.
Ott ült velem szemben a gyékényen a meditáció pózában. Testét az én
testem sugárzó hője langyosította át, ereiben az én erőim lüktettek; de
még néma volt, és mozdulatlan.
E helyütt nem térek ki ennek a hatalmas, minden erőt, képességet
magába koncentráló kísérletnek a bizarr, lélegzetelállító részleteire;
csüggesztő ellanyhulásokra a halálos feszültség végső fokozódásai
közben, mikor az egyetlen fókuszba gyűjtött életerő el akar osonni
tárgyából: titkos, érthetetlen rövidzárlatok állnak be, s az élettelen anyag,
mely a teremtés misztikus izgalmában, a szellemi nemzés elvont
eksztázisában megfogant és élni kezdett már, egyszerre halódni kezd.
Nem térek ki bővebben az életláng állandó őrzésének fárasztó, izgalmas,
szüntelen éberségére, mert ezek a dolgok csak hosszas tanulmányok,
kísérletek élménye által válnak felfoghatókká. Mint állomást jegyzem ide
a végső, legnagyobb és legveszélyesebb próbatételek egyikét.
A Kyilkhorról egyébként ma már szép számú, európai nyelvre lefordított
tibeti munka áll rendelkezésére azoknak, akiket közelebbről érdekel a
kérdés.
Két év telt el, míg a Kyilkhor szeme fénnyel és tudattal telt meg, de
teste, karja, lába, csak a harmadik év végén mozdult meg.
Fejtartása megváltozott.
Szeme kísért, mikor fel-alá jártam a szobában.
Hívtam. Felállt, és lassú, ődöngő, bizonytalan léptekkel követni
kezdett.
Nesztelen talpa nyomomban tapogatódzott végig a kastély szobáin,
azután engedelmesen, gépiesen követett vissza a meditálószobába, és
helyére ült.
Mindennap erősebb és mozgékonyabb lett.
Eljött az ideje, hogy megismerje a nevét.
– Lu-gyat-khan! (Nyolc kígyó) – ismételtem figyelő szeme előtt
számtalanszor. – Lu-gyat-khan, a Piros Szekta lámája, aki a Mithong-gat-
kán, a láthatatlan hegycsúcson lakik…
– Lu-gyat-khan!
Szája megmozdult. Reszkető, rángó mozgással próbálta formálni a
nevet. Hang még nem szakadt fel a torkából. Némán, de egyre
határozottabban ismételgette:
– Lu-gyat-khan.
Azután a néma szó alatt leheletszerű, halk, sziszegő hang tört elő
torkából, amely fojtott, erőtlen súgássá fokozódott:
– Lu-gyat-khan…
 A szó életre kelt hangszálakat zengetett meg. A Kyilkhor szájából
rekedt, mozdulatlan dünnyögés szakadt fel:
– Lu-gyat-khan!
Azután erősödött, fokozódott, ahogy hívtam, szítottam, idéztem újra
és újra:
– Lu-gyat-khan! Te vagy… te vagy… te vagy Lu-gyat-khan!
– Te… te vagy Lu-gyat-khan – mondta utánam gépiesen...
… De egy napon kimondta végre azt, amit vártam:
– Én. Én Lu-gyat-khan.
Nem ismételt. Benne, életre kelt személyiségében született meg a szó.
A diadalmas öröm, ujjongás vihara rázott meg.
Azt hittem, a teremtő hatalom teljességéhez érkeztem el.
Azt hittem, megszereztem az Élet Kulcsát, melyet Ízisz, a Nagy Anya
tart bal kezében.
Tévedtem.
Az út idáig csak a kísérlet fele volt.
Saint-Germain tudta, miért jelölte ki hozzá éppen ezt a szobrot.

Az idő tavaszba hajlott. Duzzadó életerő telítette a környező tájat. A fák

törzse, ágai még meztelenek voltak, de kérgük kifényesedett,
megszínesedett az éledő nedvek feszítésétől. A szürke és látszólag halott
humusz nyugtalan illatokat kezdett ontani; gőzös, erjedt szagokat,
amelyek megzavarták a fiatal, állati testek álmát.
Kyilkhorom akkor már nélkülem járkált szobáról szobára, elvégzett
feladatokat, amelyekkel megbíztam. Éjszaka szobámban üldögélt, és tág
szemmel őrizte könnyű álmomat.
Egy ilyen éjszakán – szokatlanul meleg március volt, és a horizonton a
telehold nagy, fénylő korongja utazott át szivárványos felhőfoszlányok
között bujkálva – hirtelen felriadtam féléber álmomból. Úgy hallottam,
mintha nevemen szólítottak volna:
– Cornelius… – majd erősebben: – Cornelius!
 Felültem.
A telehold derengésében a Kyilkhor állt ágyam mellett, és különös,
idegen kifejezésű arccal közel hajolt hozzám.
Nem engedtem, hogy a feltoluló szorongás – a praxisnak e
legszörnyűbb akadálya és veszélye – úrrá legyen rajtam.
Ráparancsoltam, hogy távozzék, de nem mozdult.
– Cornelius… – mondta dünnyögve, és még közelebb nyomult, majd
hangját felemelve furcsa, gonoszul éles, kaján és szinte ujjongó örömmel
kérdezte: – Félsz… Cornelius?!
Jobb kezét felemelte, mellemen éreztem hideg, hüllőszerű érintését ott,
ahol hálóköntösöm szétnyílt, és szabadon hagyta bőrömet. Görcsös ujjai
fölfelé tapogatóztak, majd lassan nyakam köré fonódtak. Nem
mozdultam. Nem kezdtem birkózni vele az életösztön pánikos,
kétségbeesett erőfeszítésével, és nem kiáltottam segítségért.
Szembenéztem vele. A félelem ott szűkölt bennem a küszöb előtt, de
óriási erővel kirekesztettem, nem engedtem, hogy bukásba döntsön.
A hideg ujjak szorítani kezdtek, s ez eleven hurok szorításában éreztem
pattanásig feszült ereim lüktetését és szívem nagy dobbanásait; de
szembenéztem vele.
– Engedj szabadon – mondta most egészen közelről az arcomba.
Nem feleltem. Szorítása engedett kissé, és hangja alig észrevehetően
kérlelővé vált:
– Engedj szabadon… Ki a kertbe… Ki a holdfénybe, ahol állatok
üzekednek, jajgatnak a kéjes kíntól, és rügyek szúrják ki az ágak vastag
kérgét… Engedj ki a kapun, végig az országúton… végig a falukon... el a
városba… a városba, házak, emberek, meleg testek, szagok és színek
közé… Vágd el a köldökzsinórt! Engedj külön ízlelni, tapasztalni,
alámerülni… Eltűnök az utadból, nem hallasz többé rólam… Engedj
szabadon, és te is élni fogsz…
Nem feleltem. Ujjainak szorítása elernyedt. Keze lesiklott rólam.
Kiegyenesedett. Hangja újra halk lett, dünnyögő és súlyos szomorúságtól
terhes:
– Törvénytelen nemző! Gonosz teremtő… légy átkozott! – lassan
távolodott az ágytól, de megzavaró vádaskodása és szánandó panasza
egyre hangzott: – Hol van az én örömöm?! Jaj, hol van az én életem? Hol
van a forróság, amely felmelegítene?! Hol van a fény, amely elűzné
félelmemet?! Ki felel énértem?! Ki szabadít meg engem?!… Ki ad nekem
imádságot?! Ki ad nekem erőt?! Ki véd meg engem a zsarnoktól?! Ki töri
szét börtönömet?! Óh, jaj nekem, élve elvetéltnek!
Ez a siránkozó, tompa hang, a benne remegő fájdalom és sóvárgó
vágyakozás annyira megrendítő volt, hogy ostromolni kezdte belső
szilárdságomat. Szúró, alig elviselhető szánalom szivárgott át lassan a
gátakon, amelyeket magamban minden zavaró érzés ellen emeltem.
Sajnálni kezdtem saját materializált gondolaterőimet, melyeket egy lény
fikciójában rögzítettem, aki egyénné válva lázadni kezdett ellenem, és
külön utakra törekedett. Agyammal, megismerésemmel tudtam ennek az
állapotnak képtelenségét, a kísértő, felkavaró érzések veszélyét, mégis
megtántorodtam. Sajnáltam énemnek kivetített részét, amely e gyengeség
által csaknem uralmat nyert fölöttem. Ahogy belső szilárdságom engedni
kezdett, kétely és lelkiismeret-furdalás hullámzott át rajtam, a Kyilkhor
megállt, és felém fordult. Arcán a derengésben újra láttam a megéledő
gonosz, sóvár kifejezést. Testét hatalmas erő árama öntötte el – az én
fogyó erőmé –, s egyetlen ugrással megint ágyamnál termett
– Ide… ide az egészet nekem! – bugyborékolt fel a torkából mélyen,
rekedten, remegő bujasággal. – Az erek mind kinyíltak… ömlenek a
nedvek… ömlik a vér… vér és élet és hő és fény… belém... Zuhog… Ott
ürül és itt telik… A hatalom!… A hatalom! – Mámoros, összefüggéstelen
szavak buktak ki belőle. Éjjeliszekrényemről hirtelen felragadta a súlyos
márványlámpát, és a feje fölé emelte.
Számot vetettem bukásommal, és nyugodtan vártam a lámpa
zuhanását. Már nem féltem, és nem szánakoztam. Lehűlt, leszűrődött
bennem az érzések zűrzavara. A lámpa tompa dobbanással leesett arcom
mellé a párnára, és felsebezte homlokomat. Nem erőteljes kéz sújtott vele,
hanem gyenge, reszkető, tétova ujjak ejtették el, mert erőim, visszatért
belső egyensúlyommal együtt, újra hozzám kerültek. Az olaj végigfolyt
ágyamon. A Kyilkhor tántorogni kezdett, térdre esett, majd
mozdulatlanul végignyúlt a földön. Gyertyát gyújtottam. Arcra borulva
feküdt. Megfordítottam, és a szíve fölé hajoltam. Egészen gyöngén
lüktetett. Felemeltem, és az ágyra fektettem. Homloksebemből egy csepp
vér csöppent arcára. Megrázkódott, és felnyitotta a szemét:
– Köszönöm – mondta halkan, alázatosan. – Köszönöm…
Szeme újra lehunyódott.
A szörnyű birkózástól teljesen kimerültem. Le kellett ülnöm, mert
térdem remegett.
 Olajtól összemocskolt ágyamon a felidézett és rövid időre legyőzött
fantom feküdt.
Átmentem a laboratórium melletti szobámba, hogy gyékényén
megpihenjek.
A gyékénnyel szemben ott volt az üres állvány, melyről a Kyilkhor
leszállt. Néhány takaróból ágyat vetettem, és mély álomba merültem.
A hajnal derengése és a határozott érzés ébresztett fel, hogy néz valaki.
Az állvány már nem volt üres. Álomittas szemem úgy látta, a Kyilkhor
újra a helyén ül mozdulatlanul, de az életteljes meditáció pózában.
– Kezdődik – gondoltam fáradtan. – Újrakezdődik, és ki tudja,
hányszor kell még megvívnom ezt a küzdelmet, amíg felőrli erőmet. –
Bensőmben Saint-Germain, a Mágus után kiáltottam, aki olyan
próbatételt mért rám, amely talán meghaladja képességeimet.
Szemem kitisztult, s csaknem felkiáltottam:
A Kyilkhor helyén Yidam ült.
Mikor látta, hogy ébren vagyok, felállt, meghajolt előttem, átnyújtott
egy levelet, és anélkül hogy válaszra várt volna, kiment az ajtón. Ez a
levél annyi reményt és mohó kíváncsiságot gyújtott bennem, hogy nem
tartottam vissza. Azt hittem, később, mielőtt útnak indul, láthatom még.
De nem találkoztam vele többé. Felnyitottam a levelet.

„Öld meg őt, Cornelius!” – ez a mondat ugrott a szemembe

megszólítás nélkül. – „Egy démont életre kelteni anélkül, hogy újra
le tudnánk bontani, halálnál mélyebb, bonyolultabb veszélyt jelent!
A Kyilkhor, amelyet élettel telítettél, s amelynek nevet adtál, sötét erők
jegyeit körülzáró kámea. Egy emlékezeted előtti fekete kultusz
múmiáját idézte elő, amelyet tápláltál valamikor. Ő a te szentélykapud
küszöbének igazi őrzője: a legősibb kötés. Fel kell oldanod.
A Kyilkhort mindig meg kell ölni, különben zsarnokká válik. Ennek az
építő és lebontó folyamatnak mélységes értelme az Isteni Igazság; a
világ a te teremtményed. Te hoztad létre. Tanuld meg lebontani,
feloldani, hogy megszabadulj uralmától! A Kyilkhort még akkor is le
kell bontani, meg kell ölni, ha egy szentet, egy Messiást, egy Istent
keltettél életre! Mert anyagba kényszerítetted. Halálból és káprázatból
szőttél testet köréje.
 Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt
nem más, mint öntudatlanul felépített Kyilkhor. Kulcsát a lények
elvesztették, ezért alulkerültek. A Kyilkhor erősebb lett náluk, és gyötri
őket. Bujaságuk, mohóságuk aljas képeket termel, és ezeket a képeket
irányítás nélküli képzelőerejük megtölti életelixírrel. A démon élni
kezd, önállósul, és teremtőjét rabszolgává alázza. A Kyilkhort szolgálni
kell a test végső romlásáig, és szolgálni kell a halál átmenete után új
meg új testben is, mert a szenvedély e molochja kielégíthetetlen.
A gyengeség és tudatlanság megteremti a félelem, a betegségek és a
halál Kyilkhorját, amely a legértékesebb alkotóerők őrzés nélkül hagyott
nyersanyagát szívja fel és fordítja fegyverként a csapdába került ember
ellen.
Ha elnyered a Kyilkhor megteremtésének és lebontásának kulcsát,
megnyerted vele saját szabadulásod és a világ legyőzésének kulcsát is.
Most újra magadra hagylak. Egyedül leszel. Egyedül tértél külön útra.
Egyedül teremtettél. Egyedül kell visszatérned. Minden krízis és
minden végső megoldás egyedül találja a tanítványt.
Vigyázz. Légy erős és bátor. Légy kitartó. Gondolj arra, hogy már nem
fordulhatsz vissza. A misztériumok tengerének közepén vagy. Át kell
jutnod a másik partra. Tőled függ, hogy ezt az útszakaszt évszázadok,
évek vagy hónapok alatt teszed-e meg. De nehogy vérét ontsd a
Kylkhornak! A démon legszörnyűbb akkor, ha láthatatlanná válik.
Olyan tőrrel kell kioltanod életét, amely mindhárom testét átdöfi.
Olyan tűzzel kell elégetned, amely mindhárom világban felemészti.
Ha megsemmisítetted, hatalmasabb erők térnek vissza hozzád, mint
amelyekkel valaha is rendelkeztél földi utad alatt, s ezek az erők
engedelmes szolgáid lesznek.
Ha gyengének bizonyulsz a feladatra, hosszú ideig nem találkozunk.
Semmi mással nem idézhetsz meg, csak a megoldott problémával.
Akkor eljövök, hogy a Magistert felavassam.”

Ődöngő, tétova léptek közeledése hatolt a fülembe. Az ajtó felé

fordultam, amely lassan feltárult. A Kyilkhor tapogatózott be szürke
arccal, félig hunyt szemmel, mint az alvajáró. Homlokán vér száradt; az
én vérem. A helyére ült. Nehezen lélegzett. Tagjain néha reszketés vonult
át.
– Adj ennem… adj valami meleget… fázom… – dünnyögte, s engem
nyomorúságos állapota láttán ostoba öröm, korai reménység töltött el.
Megfeledkeztem róla, hogy rajtam át, az én erőmből, érzéseimből,
gondolataimból táplálkozik, s az ilyenfajta öröm hője édes ital neki, a
reménység pedig gyógyító orvosság.
Arcának ólmos szürkesége egészséges rózsaszínbe olvadt. Nehéz
szemhéja kipattant. Légzése könnyűvé, szabaddá lett. Mélyet, nagyot
sóhajtott:
– Így… igen… így jó…
A harc megkezdődött közöttünk.
Súlyos, ijesztő hetek következtek. Hiába igyekeztem elzárni erőim
forrásától; nem tudtam az operációt végrehajtani. Mindazt, amit napokon
át óriási erőfeszítéssel romboltam rajta, néhány óra alatt újra felépítette
hozzáömlő erőimből. Ha kezdődő hanyatlásán bizakodni kezdtem, attól
éledt fel; ha elevenségén elcsüggedtem, attól lett még erősebbé.
Sziszifuszi munka volt. Hónapok teltek el, míg állapotának váltakozása
közönyösen hagyott. Akkor hosszú ideig egy szinten maradtunk. Nem
hanyatlott, és nem gyarapodott. Gépies tükörképként élt, mozgott
mellettem, de koncentrált parancsaim nem rombolták életerejét.
Szívóssága kétségbeejtett, s így kétfelé kellett hadakoznom: saját
pesszimizmusom és konok, ellenséges teremtményem ellen. Azt már
tudtam, ha bármelyikkel szemben alulmaradok, elvesztem.
Egészségem is hanyatlani kezdett. A szüntelen feszültség, amelyben
éltem, kikezdte idegeimet. Étvágytalan, álmatlan lettem. Lesoványodtam.
A külvilág megszűnt számomra. Tudatom fókuszába a Kyilkhor
költözött egyre parancsolóbb, gyűlöltebb és elevenebb rögeszmeként.
Semmi más nem volt valóság már, csak ő. A táj, a kastély, apám és anyám
csendes alakja siket és ködös távolba tolódott. Ők ketten tudták, micsoda
sötét hullámok között fuldoklom, és nem tehettek értem semmit.
Mennyi mindennel megpróbálkoztam, hogy eltorlaszoljam a kaput a
Kyilkhor és közöttem; hogy ne legyek kivérzettje a folytonos, erőszakos
szellemi vérátömlesztésnek! Semmi se használt, s a keservesen
helyreállított egyensúly, a közöny egyensúlya felborulással fenyegetett.
Ingerültség, tompa, veszedelmes düh feszegette a torlaszokat bennem.
Éreztem, már nem sokáig gyűrhetem vissza, egyszerre elborít majd a
gyilkos gyűlölet, és megölöm őt. Kést szúrok meleg, lélegző, életerős
testébe, elfolyatom a vérét még akkor is, ha ez saját halálomat jelenti.
Lesoványodott testembe rossz idegzetem zengő, remegő hálózatán át
őrült, sóvárgó vágyként vijjogott bele újra és újra az esztelen, kísértő
unszolás: végezzek vele! Szorítsam meg a torkát, vagy puszta kézzel
verjem agyon. Pánik, teljes összeomlás kerülgetett, s e nyomorult
állapotom persze őt táplálta, őt duzzasztotta erősebbé, magabiztossá,
kihívóan fölényessé. Láttam, fel kell adnom a harcot. A kulcsot nem
tudtam megtalálni, amellyel elkülöníthettem volna magamtól. Akármit
halmoztam közénk, a titkos kapcsolat megmaradt, amelyen át korlátlanul
cirkulált közöttünk az életerőáram.
Jól tudtam, mit veszítek. Szégyen, mélységes bánat fogott el, ha eddigi
küzdelmeimre és a jövőre gondoltam. Apám, anyám, Saint-Germain…
mindnyájuknak csalatkozniok kell bennem. A nagy próba elbuktatott, és
sorsom újra a szentély bukott noviciusának sötét, keserves sorsa lesz.
A Kyilkhor fölém kerekedett. Gyilkos indulatai, bűnös vágya a külön út
felé beteljesült. Meg fog ölni, hogy ő élhessen, s én ezzel a testemmel
együtt elveszítem a grottei kastély termékenyítő körülményeit, szüleimet
– és emlékezetemet az eddig megtett útról. Elölről kezdhetek mindent
vakon, tapogatózva, lelkemben égető nyugtalansággal; s a Kyilkhor
minden tette az én felelősségemmé lesz. Felidéztem és rábocsátok a
világra egy szörnyeteget. Anyagot, személyiséget, nevet adtam egy vak
erőkomplexumnak, amely minden tapasztalaton innen csupán a nyers
kiéléseket keresi, mert értelme nálam maradt. Teste van csak; egy vérrel,
élettel teleöntött, matériává sűrűsödött elementáltársadalom, démoni
közösség mohó, központi akarattal az érzelmi és indulati sík lehetőségei
felé. Ha azonban nem várom be, hogy megöljön, és én végzem ki őt,
annál rosszabb, mert megszállómmá lesz. Arra kényszerít, amire akar;
vagyis testemet használja kiélései eszközéül, s végül öngyilkosságba
vagy őrületbe kerget anélkül, hogy ez valamit is lazíthatna
kapcsolatunkon. Homunculusszal való szövetségem óta nem voltam
ilyen félelmetes csapdában.
A felismeréssel, hogy alulmaradtam, kihunyt a rossz ingerültség
bennem. Elhatároztam, történjék bármi, nem emelek kezet rá. Azt az
egyet többé nem! Inkább legyek magam az áldozat.
Nem akartam végtelenné nyújtani a várakozás feszültségét. Azt
gondoltam, elébe megyek annak, aminek történnie kell.
Szüleimtől nem vettem búcsút, úgy éreztem, elvesztettem jogomat rá.
Bezárkóztam a Kyilkhorral együtt a meditálószobába.
Elhelyezkedtem a gyékényen. Nem éreztem félelmet, csak nagy
fáradtságot. Ő az állványon ült velem szemben. Pillantása arcomat
sütötte, de én nem néztem rá. Nem érdekelt. Magamba figyeltem.
Kívülről már nem várhattam segítséget.
A belső tér derengésében szürke, fénytelen, mozdulatlan víztükör
hallgatott. Tömege zárt volt, és visszautasító. A tudatos belehatoláshoz
erőfeszítés kellett, és én nem tudtam, nem akartam erőt kifejteni.
Az álmosság ellen sem küzdöttem, amely egyre jobban lenyűgözött.
A belső táj sötétedett, körvonalai elmosódtak növekvő kábultságommal,
s tudatom észrevétlenül, mint súlyos, tehetetlen holttest belesiklott a
néma vízbe.
Ebben a sűrű, ólmos alvásban furcsa álom látogatott meg.
A meditációs szobát láttam megkettőzve, mintha tükörben tükröződött
volna. A szoba maga árnyékba borult, de tükörképe átható fényben
ragyogott. Az árnyékos szobában ott ültem a gyékényen ernyedten,
mellemre csuklott fejjel; a tükörképszoba fényében azonban derekam
egyenes volt, és arcomról a meditáció eksztázisa sugárzott. Az árnyékos
szoba állványán duzzadó egészségben trónolt a Kyilkhor. Szeme tágra
nyílt, égő tigrispillantással figyelte kiszolgáltatott alakomat.
A tükörképszoba állványán azonban nem ült senki. A Kyilkhor állványa
üres volt. Ez a hiány meghökkentett.
Az árnyékos szoba Kyilkhorja felállt, és közeledett a gyékényen
álomba merült testhez. Alsó ajka előretolult, ujjai begörbültek. Szorongás
fogott el. Kiáltani akartam, hogy felébresszem az áldozatot, de a
tükörképszoba meditálója hirtelen megmozdult, rám nézett, és ajkára
tette ujját.
– De hiszen megöli… álmában legyilkolja! – akartam kiáltani, de
tehetetlen bénultságomon nem tört át a hang.
A meditáló lassan megrázta a fejét, aztán az üres állványra mutatott.
Lélegzetem elszorult. A Kyilkhor ujjai az árnyékos szoba gyékényén
alvó test nyakára kulcsolódtak.
– Hogyan ölhetne valaki, aki nincsen?! – hallottam élesen, tisztán a
fényes, tükröződő szoba meditálójának, hasonmásomnak hangját. – Miért
állítod és hiszed azt, hogy ő van? Miért ragaszkodsz egy téveszméhez?!
Már elfelejtetted, hogy a hited az, amely legyőzhetetlenné teszi?! A te
hited az ő elixírje… Vond meg tőle, és újra holt anyaggá válik. Tagadd!
Erő, megkönnyebbülés, fény áradt el bennem, és határtalan hála.
Légzésem szabaddá vált. Tekintetemet a Kyilkhorra szegeztem, akinek
szorító, könyörtelen ujjai között ott vergődött kiszolgáltatott testem.
– Micsoda nevetséges képzet fojtogat engem? Micsoda rémkép üldöz,
micsoda árnyék futamít meg?! – csaptam le rá a gondolattal. – Életed
csak füst, köd és felhő, amelyet az én képzeletem formál értelmes
alakzattá. De most elég a magammal folytatott árnyjátékból! Oszoljatok
elementálélősdik! Visszaveszem az erőt, a hőt, és feloldom a
kötőanyagot, amelyen megragadtatok. Megszüntetem a mozgást
önmagamon kívül. Magamba szívom a kibocsátott szálakat. Nincsen
különvalóságod. Nincsen lélegzeted, mert az én leheletem lüktet benned.
Nincsen véred, mert az én vérem éltet. Nincsen akaratod arra sem, hogy
kezedet felemeld, mert egyedül az én akaratom hat benned. Mindezeket
pedig elvontam tőled. Mi vagy hát még? Élettelen anyag.
Kölcsönvettelek, és visszaadlak. Eredj az állványodhoz, és meredj meg a
mozdulatban, melyet alkotód rád parancsolt!
A Kyilkhor, akinek fojtogató kezei lehanyatlottak e gondolatörvény
közben, lassú léptekkel az állványhoz csoszogott. Mikor elfoglalta helyét,
arca felém fordult. Düh, halálos rémület, kapaszkodó, görcsös könyörgés
ült ki tágra feszített szemébe, tátott szájára és arcán megfeszült izmaira,
miközben felöltötte eredeti pózát. Mielőtt pillantása kialudt, arca
mozdulatlanná dermedt volna, ajkát borzasztó kiáltás hagyta el. Egyre
artikulálatlanabb, erőszakos, fájdalmas, ellenszegülő hang volt ez;
fülhasogató, elviselhetetlen, tomboló üvöltéssé fokozódott, és
visszarántott az ébrenlétbe. Felriadtam. Megdöbbenve éreztem, hogy ez
az ocsmány, állati hang az én számból tör elő, s e felismeréssel rögtön el
is halt. Torkom szárazon, gyulladtan égett az erőfeszítéstől.
A Kyilkhor a helyén ült mozdulatlanul, a meditáció pózában. Festett
színei tompán ragyogtak.
Felálltam, és hozzá léptem. Ujjaim hideg, kemény anyagot tapintottak.
Arcáról egyik helyen lepattogzott a festék, s alatta sárga agyag porlott.
Újra láttam és hallottam a Mestert. Megjelent, hogy átadja nekem
osztályrészemet: a dolgok és eljárások összes ismeretét.
Elérkeztem egy olyan állomásra, amely felé évszázadokon át
törekedtem, amelyért öltem, szenvedtem, démonokkal küzdöttem,
égtem, elhamvadtam és felizzottam: Magister lettem.
A Mesterek maguk közé fogadtak. Bejutottam a belső szentélybe. De
az a lény, akit felavattak, semmi közösséget nem érzett már az örök élet
káprázata után loholó, kapzsi, indulatos, zavaros fejű Hans Burgnerral,
akinek lelkében meglódult és elindult e misztikus folyamat.
Hans Burgner volt a tégelybe vetett ólom, amelyet századok tüze
hevített, tapasztalatok és konzekvenciák formulái transzmutáltak át
Cornelius von Grotte, a Magister alakjává. Ennek már nem voltak vágyai
a világ felé, és mire megszerezte a hatalmat, nem kívánt többé élni vele…
De volt még egy tartozása, amely itt, ezen a metszőponton lépett eléje.
A Magister ott áll az utolsó lépcsőfok előtt; ez az utolsó előtti
lépcsőfok azonban hosszú, nagy kitartást, türelmet igénylő feladatokat
állít, amelyeknél sohasem kérdezheti, mikor jut a végére. Bizonyos
dolgokat pontosan véghez kell vinnie személytelen szolgálattal. Az út a
végső fokozatig évtizedekig, de néha több mint egy évszázadig is
eltarthat. A Magister és a Mágus között körülbelül annyi a különbség,
mint az okos, művelt, szorgalmas tehetség – és a zseni között.

Napjaim csöndesen teltek szüleimmel való meghitt együttélésben és

szorgalmas munkában.
Hajnalban elvégeztem gyakorlataimat. Reggel laboratóriumban
dolgoztam, a délelőtti órákat Victor Amadeusszal töltöttem, akinek
tanítása több élvezetet, mint erőfeszítést okozott. Szüleimmel ebédeltem.
Ebéd után sétáltam egyet a parkban; köveket, növényeket, bogarakat
tanulmányoztam, utána átnéztem a Rend postáját, válaszokat írtam,
majd lejegyeztem aznapi eredményeimet.
Az este az olvasásé, zenéé és szüléimé volt megint.
 Ezeknek a napoknak, heteknek, hónapoknak kristályos tökéletessége
minden pillanatban tudatos volt bennem. Szándékosan kizártam belőle a
múltat és a jövőt; csak jelenné tettem, a legintenzívebb jelenné. Tudtam,
hogy ez az idő átmeneti pihenés, erőgyűjtés az új események előtt; éppen
ezért gyökeréig átéltem, és kihasználtam.
A francia forradalom egész művelt világra kiható hullámverése alig
érkezett el hozzánk, noha eseményeiről pontosan értesültünk, és
kapcsolatot tartottunk fenn egy sereg olyan ügyes, befolyásos emberrel,
akik minden tőlük telhetőt megtettek a szerencsétlen áldozatok
érdekében. Persze a tömeges és egyéni karma beteljesedését nem
akadályozhatták meg, s fáradozásaik csak ott jártak sikerrel, ahol az a
Felsőbb Törvény engedelmével találkozott.
 Fordított kép a tükörben

1797-ben tizenöt év körüli, fiatal suhanc kért munkát a kastélyban.

Pattanásos arcú, nagy csontú, bizalmatlan pillantású fickó volt. Szeme
kerülte az emberek tekintetét. Üreges, árnyékos szemgödre fölött erősen
kiugró homlokcsontja ravasz, éles megfigyelőre vallott; de homloka
azután ellaposodott, hátrahajlott, nem adott teret a magasrendű
spekulációnak. Vastag, érzéki, sóvár ajkáról félszegen, darabosan
szakadtak le a szavak, pedig gödrös, akaratos álla képességet és
szenvedélyt árult el a beszédre. Lényéből emésztő nyugtalanság áradt.
A tavaszi munkálatok idején minden munkáskézre szükség volt a
kastélyban. A fiatal vándorlegényt felvették földmunkára és favágásra.
Ernst Müllernek hívták.
Anna Müller, a korcsmai szolgáló törvénytelen fia tért be Grottéba,
hogy nyugtalanító alakjával emlékeket tépjen fel, és életem egyik
legnagyobb problémájába taszítson.
Tükröt tartott elém a sors, és meg sem kísérelte, hogy a múlt képei
helyett új cselekményt szőjön. Csak a figurák cserélődtek ki. A régi
szerepet új szereplő vette át a tükör másik oldalán, s én a Magister alakját
öltöttem magamra.
Az első időben észre sem vettem Ernst Müller jelenlétét. Lassanként
vált tudatossá bennem, hogy kerti sétáimon, dolgozószobámban, ahol
nyitott ablaknál dolgoztam, leselkedő, mohó szempár követ, így lettem
figyelmessé a kertész mellett kapáló fiúra. Szemünk mindig találkozott,
ha felnéztem, ő azonban rögtön elkapta tekintetét, és tovább dolgozott.
Egy alkalommal váratlanul hozzá léptem, és megkérdeztem a nevét.
Elpirult, izzadt zavarában. Nemcsak neve rendített meg, és a felismerés,
hogy kicsoda, hanem pillantásának mélysége is, amelybe egy villanásnyi
időre beletekintettem. Szeméből töprengés, veszedelmes éhség,
fanatizmus és egzaltáció perzselt ki; ismerős, vonzó-taszító pokol: Hans
Burgner szeme volt ez. Éreztem, hogyan markol belém a szánalom és a
leküzdhetetlen érdeklődés.
Eljött tehát. Itt van… Itt áll előttem, szemben velem: fordított kép a
tükörben.
Vajon azért jött-e Grottéba, hogy visszaadjon egy régi látogatást, s
behajtson rajtam egy adósságot, amelyet – úgy véltem – leróttam már
évszázadok szenvedéseivel, vérrel és könnyel?! A múltat kérdezhettem.
A jelen hallgatott, és a jövő nem adott választ, mert rólam volt szó. Saját
jövőmhöz csak úgy közeledhettem, mint más ember. Egyéni sorsom tabu
volt. Sejtelmek felvillanásai derengtek benne: hívtak és taszítottak. Ernst
Müller körülményei és egyénisége azonban annyi világos utalást
tartalmazott… Lehetett-e félreérteni, másra magyarázni?
Figyeltem és vártam.
Néhány nap múlva észrevettem, hogy könyvtáramat idegen kéz
bolygatja. Az egyik magas állvány meglazult könyvsorán láttam, hogy
hiányzik onnan egy könyv. Egy pillanatig sem volt kétségem, ki lehet a
tettes. Csak vissza kellett emlékeznem Ernst Müller szemére. Csak fel
kellett idéznem Hans Burgner belső állapotát. A nyitott, alacsony
ablakon át kiléptem a parkba, és elindultam a szálon, amely láthatatlanul
már ott feszült közöttünk.
A tehénistállóknál találtam rá egymásra rakott, trágyás talicskák
barikádja mögött elrejtőzve. Egy fatönkön ült meggörnyedten, két
tenyerét fülére szorította, és olvasott. Arca piros volt, homlokán erek
duzzadtak ki; feszült, görcsös figyelem tükröződött rajta. Ez az
elmerültség szinte érinthető klauzúrát vont köréje, annyira, hogy
tétováztam, megzavarjam- e. A könyvet rögtön megismertem. Glauber
János karlstadti születésű alkimista A Titkos Tüzek Hármas Köveiről írott
munkája volt.
Megérintettem a vállát. Vad, zavaros pillantással kapta fel a fejét. Kába
volt, mintha sűrű álomból téptem volna ki. Felugrott. Annyira
megrémült, hogy tanácstalanul állva maradt, s a könyvet se rejtette el a
háta mögé.
– Hol tanultál meg olvasni? – kérdeztem barátságosan.
Időbe telt, míg megértette a kérdést. Szemébe visszatért a kémlelő,
leselkedő pillantás.
– A… a kocsmában… egy idegentől – mondta rekedten. – Visszatettem
volna – emelte a könyvet felém. – Most elküld?
Nem vettem el a könyvet.
– Még nem tudom – mondtam.
– Ne küldjön el – nyögte félszegen. – Én... mindig láttam azt a sok
könyvet ott... és...
– Arra nem gondoltál, hogy kérni is lehet?
 Szeme bizalmatlan tűnődéssel söpört végig.
– Nem – ismerte be halkan. – Azt gondoltam… úgyse adna.
– Miért?
– Mert… egy ilyennek, mint én…
– Tudod, hogy ez lopás?
– Visszatettem volna! – hangja dacos volt.
– Miért éppen ezt a könyvet vetted el?
Felsandított:
– Nem akartam lopni – dünnyögte.
Nem engedtem, hogy kitérjen a kérdés elől:
– Miért éppen egy alkimista könyvet vettél el?!
– Mert… szeretnék… szeretnék tanulni belőle… A… a Gerber… aki
írni, olvasni tanított, mondta, hogy ezeknek van egy titkuk…
– Az aranycsinálás?
– Az is… de még más is…
– Micsoda?
– Az öröklét itala… meg a varázspálca… Vihart lehet vele csinálni,
jégesőt… Parancsolni a szellemeknek… Ijesztgetni és legyőzni mindenkit
– ömlött ki belőle tikkadtan és hevesen, aztán megbánta. Bizalmatlan
szeme újra lesiklott rólam. – Maga tudja…
– Mit tudok?
– Az egészet. Ott fönt, az emeleten...
– Mi van az emeleten?
– Egy... műhely.
Szemét most nem kapta el. Tekintete önfeledten, sürgetőn, mérhetetlen
sóvárgással sütötte arcomat.
Tehát a laboratóriumba is belesett. Felmászott valamelyik öreg fára, és
éhes hiúzszemével végigkutatta azt, amit megláthatott. A grottei kastély
körül mindenféle mendemonda szálldosott. Jó- és rosszindulatú fecsegés
szőtt köréje legendákat… ő is hallott róla, s az vezette ide hozzám.
Egy szavamba került volna, és a környékről is kitiltják Ernst Müllert.
De elküldhettem-e? Azért jött, hogy megpróbáljon. Azért jött, hogy
megmérje türelmemet, éleslátásomat, teherbírásomat. Talán azért jött,
hogy megöljön. De lehet, hogy ennek csak káprázatát idézi fel, hogy
visszarettenek-e, vagy szembenézek vele. Az utalások túl világosak és
határozottak, az ismétlődés szinte misztériumszerű. Résen kell lennem.
Nem szabad tévednem.
 A könyvet elvettem tőle azzal, hogy majd gondolkodom további sorsa
felől.
Néhány napon keresztül szeme leselkedő, könyörgő aggodalommal
követett mindenüvé. Tanítanom kellene? Nyers és zavaros még, mint
Hans Burgner volt. Rengeteg átélnivalója van. De Rochard sem tért ki
Hans Burgner elől, pedig…
Egy baleset azután eldöntötte a dolgot.
Ernst Müller, mialatt én Rotenburgban voltam, lezuhant egy magas
tölgyfáról, amely a laboratóriummal szemben őrködött. Karján, combján
súlyos, nyílt töréseket szenvedett. Mikor hazaérkeztem, már szegényes
vackán feküdt a kertészlak fáskamrájában. Apám megtisztogatta,
bekötözte sebeit, sínbe rakta a töréseket, csillapítót adott neki, úgyhogy
nekem nem sok dolgom maradt körülötte. Kimerült, rémült arccal feküdt
a félhomályban. Nehezen lélegzett.
– Megint leselkedtél? – kérdeztem csendesen. Sokáig nem adott
választ.
– Felelj!
Szalmazsákja felől keserű, mélyről felszakadó zokogás hallatszott. Ez
a váratlan sírás teljesen lefegyvezett.
– Hát… hogyan… jussak én másképpen oda… – zihálta. – A könyvet
is… visszavette… pedig még… nem olvastam el… Nekem… nincs
jussom… ehhez… pedig – hangosan, szaggatottan, gyerekes panasszal
sírt – én is szeretnék tanulni… olvasni… és ott a műhelyben…
dolgozni… mint az urak…
Szomjúságában, vak törekvésében ijesztő erő volt. Tudtam, hogy ez a
titkos korbács benne is a bukott, elhomályosult emlékezetű novicius
kapaszkodása a Fény felé.
– Tudod te, mit jelent az… tanulni?! – kérdeztem óvatosan.
– Tanultam én…
– De nem úgy ám… néha… játék és más munkák közben. Hanem
valamit elkezdeni és végigvinni hosszú éveken át. Tanulni azt is, ami
nehéz, száraz és unalmas. Nem varázslatról, trükkökről, mesékről,
öröklétről és a szellemekről ábrándozni felelőtlenül... Aztán a tudásért
szolgálni is kell! Magadat mindenben alárendelni. Megfékezni a
kíváncsiságodat. Türelemmel kivárni az osztályrészedet. Önmagad
alávetése nélkül nincsen tudás és nincsen hatalom. És ez a hatalom
egészen másra vonatkozik, mint amire most gondolsz. Addig nem lehet a
tiéd, míg az embereken akarsz uralkodni vele.
– Hát… mire való akkor?! – hangzott a homályból.
– Önmagad ellen. Ugye, megtorpantál?
– Nem! – csattant fel. – A betűket is szerettem tanulni, meg a
számokat… Mindig azt csináltam volna… Semmi más nem kell nekem,
és szívesen szolgálok akármeddig, csak a betevő falatom legyen meg!
Megteszek mindent… mindent megteszek! Bér nem kell… csak a
könyvek… a könyvek, meg a műhely ott fenn… – hangja szenvedélyesen
emelkedett. Kaparászva megmozdult az ágyon, majd fájdalmas
nyögéssel visszahanyatlott.
– Maradj nyugton. Nem szabad mozognod! – figyelmeztettem, s
kitámasztottam a fáskamra ablaktábláját, hogy lássam, mi van vele.
A fény rávetődött. Arca eltorzult a fájdalomtól.
– Mindjárt csillapodni fog – hajoltam föléje, és tenyeremet ráhelyeztem
a kötésre. Hirtelen hátrahőköltem. Összegyűrt takaróján szakadt kötésű
könyv hevert. Piszkos ujjnyomok, szamárfülek tarkították. Szétterülve,
nyitottan feküdt ott, agyonolvasottan.
Flamel Miklós története volt.
Akkor elhatároztam, hogy tanítani fogom.

Ernst gyógyulása lassan haladt előre. Csontszilánkos, zúzott sebei nagy

fájdalmat okoztak.
Néma könyörgését elértve, könyveket adtam neki, amelyekről
gondoltam, hogy nem hevíteni, hanem rendezni fogják benső világát.
Szeméből végtelen hála és alázatos kutyahűség villant rám, ha a kamrába
léptem. Éreztem, egyre szorosabban hozzám tapad, görcsös
ragaszkodással rám támaszkodik egész lelkével. Én vagyok előtte a
mennyország kapujának őrzője, tőlem függ élete, jövője, esztelen
vágyakozásának, erőszakos, tisztázatlan hátterű tudásszomjának,
zavaros terveinek beteljesedése.
Napról napra világosabban láttam, milyen durva nyersanyag még, és
nem sokat remélhetek előrehaladásától. Olyan dolgokat kellett
megtanulnia, amelyekre nem én, hanem csak az idő és tapasztalás
taníthatta, s ugyanígy ösztöneit, indulatait nem ismeretek, hanem
kiélések kellett, hogy lecsiszolják. Tudtam, hogy minden Mester
töprengés nélkül elutasítaná. Homályos érzések, szenvedélyes
könyörgés, sírás, erőszakos akarás nem lehettek érvek az okkult
tanítvány mellett. Egyedül előhaladásának, lelki és szellemi készségének
foka dönthetett ügyében. Én mégis elvállaltam tanítványomnak.

Megismertem nyomorúságos gyermekkorát, amely csak abban

különbözött a mocskos ólak barmainak életétől, hogy még
elhanyagoltabb és rosszabb volt, mert az állatok legalább pontosan
megkapták ételadagjukat, és vigyáztak rá, hogy meg ne betegedjenek.
Ernst első eszmélésével megértette, hogy nem számíthat senkire.
A külső világ gonosz és ellenséges, ő pedig kicsi és gyenge. Anyja nem
törődött vele. Ha útjába került, megverte. Nagyanyja vetett neki oda néha
élelmet. Közönyös, tompa agyú, beteg öregasszony volt. Már alig
vánszorgott visszeres, dagadt lábán. Egész nap nyögött és siránkozott.
A tehetetlen függés és kiszolgáltatottság utalta őket egymásra, de ebbe az
egymásrautaltságba szorongó féltékenység, önző gyanú vegyült; a
fölösleges, mások terhére élő emberek félelme attól, hogy a másik miatt
hátrányba kerülnek, vagy vele megtetézve felborul saját helyzetük is.
Ernst már korábban is igen gyakran hallotta, hogy mennyivel könnyebb
lenne anyja élete, ha ő holtan születik vagy meghal. Nagyanyja is
hajtogatta szüntelen sirámai közben, hogy mindkettőjüket elvehetné az
Isten. Leányával nagy, gonosz harcban állt. Öreg, éles nyelve még eleven
volt, és azzal bosszulta a sok nélkülözést, amelyet elszenvedett tőle.
Összeütközéseik után sohasem kapott enni, pedig az evés volt életének
egyetlen öröme. Anna Müller így vágott vissza. Olyankor a gyermek járt
jobban, mert hogy anyját bosszantsa, őt etette, babusgatta, ami Ernstnek
rosszabb volt, mintha verte volna.
 Másrészt ott volt a kocsma az országút mellett; furcsa, sokféle ember
átmeneti kikötőhelye. Ügynökök, vándorlegények, állatkereskedők,
kóklerek, parasztok és urak vonultak át a kisfiú látóterén, felkeltették
kíváncsiságát; idegen szokásaik, szavaik, hetvenkedő meséik lelkébe
oltották a messzeség, a kaland, a szokatlan, a fantasztikus és csodálatos
utáni vágyat. Ezt a hatást betetőzte egy Gerber nevű vándorló borbély
megjelenése a kocsmában. Megbízhatatlan, könnyelmű fickó volt, s a
hatóságokkal is meggyűlt a baja sokszor, de úgy látszik, valamiféle
zavaros műveltséggel rendelkezett, amelyet kritikátlanul összeolvasott
könyvekből és viharos életének tapasztalataiból szedett össze.
Megsajnálta a gazdátlan, mostoha életű gyermeket; felfedezte, hogy
fogékony, éles esze van, és tanítani kezdte. Időnként eltűnt a környékről,
közben megfeledkezett Ernstről, aki úgy várt rá, mint a melegítő
napkorong megjelenésére hideg és félelmetes éjszaka után. Mikor
visszatért, újra és újra meghatotta a gyermek határtalan öröme,
ragaszkodása és jó emlékezete. Ernst sohasem felejtett el semmit. Tudását
úgy őrizte, mint valami ereklyét, egyetlen kincsét, életének tartalmát. S ez
a furcsa tudás Gerber minden visszatérésével gyarapodott. Megtanult
írni és olvasni; de magába szívta Gerber nagyképű tájékozatlanságát,
komikus félértesüléseit, elképesztő elméleteit is.
Ernst sok verekedést látott a kocsmában, látott késelést és patakzó
vért, de életének megemészthetetlen, legszörnyűbb élménye az volt,
mikor Gerber gyomorvérzésben elpusztult a szeme előtt. Senki sem akart
és nem is tudott segíteni rajta. Azon tanakodtak, hogy kiteszik a mezőre,
mert mindent összemocskol, és a csendőrség is kellemetlenkedik majd,
ha ott hal meg náluk. A véres habot hörgő, tehetetlen embert a csapos
meg a tulajdonos megfogták a vállánál, lábfejénél, kicipelték egy csalános
vizesárokba, és otthagyták. Ernst sírva, egész testében reszketve követte
őket, és mikor elmentek, odaült a haldokló mellé. A falsápadt emberből
utolsó vércseppjei ömlöttek el. Szeme üveges volt. Ernst olyan
elszörnyedést érzett az emberi gonoszság és könyörtelenség fölött, hogy
azt hitte, soha többé nem fog felkelni onnan, mert megszakadt benne
valami. Néha Gerber szavai tántorogtak át eszméletén, amelyeket vidám
és részeg fontoskodással mondott neki, mikor még egészséges volt:
– Ne csak a közönséges tudást szerezd meg, fiam, hanem a varázslatok
ismeretét is, hogy az emberek nyomorult farkascsordája fölé kerekedj
vele, különben előbb-utóbb ők tépnek szét téged. Meg kell félemlítened
őket, hogy hétrét görnyedjenek előtted… Én is ott hibáztam el az
életemet, mikor nem szegődtem egy ilyen mágus mellé. Fiatal legény
koromban találkoztam vele, és rögtön tudtam, kivel van dolgom…
Rablók támadtak rá egyszer, és én megvédtem… igaz, hogy nem tudták
volna megölni, mert az Elixír halhatatlanná tette, és olyan ereje volt, hogy
csak felemelte a kezét, és földre sújtotta vele a legvadabb fickót is; de
tetszett neki a bátorságom. Bizalmába fogadott. Felajánlotta, legyek a
famulusa… Előbb-utóbb adott volna az Elixírből is. Ma tudnék aranyat
csinálni, és fütyülnék a halálra!
– És… miért nem maradt vele?! – kérdezte akkor Ernst elszorult
torokkal, dobogó szívvel. Gerber legyintett:
– Ezt te még nem érted, barátocskám… Egy asszonyért veszkődtem…
Nagy, szőke nő volt, gonosz, hideg dög… A Mágus elment, és én
ottmaradtam… Az asszony nemsokára megcsalt egy koporsókészítővel…
Hiába adtam oda érte az öröklétemet és az aranyat. A Mágust nem
tudtam többé megtalálni. Kerestem éveken át… és most is őt keresem…
Ernst nézte a haldoklót, azután reménytelen reménnyel, vad
csodavárással az országút hajlatát kémlelte. Hátha most jön… most jön a
Mágus… Nála van az Elixír… Egyenesen idetart, és Gerbert
meggyógyítja… Nem lehet, hogy Gerber ilyen ocsmány módon
pusztuljon el! Gerber az egyetlen ember a világon, akihez tartozik, aki
törődik vele…
A Mágus azonban nem érkezett meg, és szegény Gerber utolsót rúgott
a vizesárokban. Halála után Ernstnek nem volt maradása többé otthon.
Megszökött. Magával vitte a kuruzslótól örökölt könyvet Flamel
Miklósról, Gerber tanítását és rögeszméjét: elindult megkeresni a
Mágust...

Ernst felgyógyult, és én tanítani kezdtem. Egyelőre az alapokat raktam le

nála. Rendre, tisztaságra szoktattam, asztalnál enni, mosakodni,
udvariasan viselkedni. Elláttam ruhával, fehérneművel, könyvekkel,
írószerekkel, füzetekkel. A park fűthető pavilonjában kapott egy kis
szobát. Bámulatosan tanulékony volt. Szobája ragyogott. Könyvespolcán
nem lehetett porszemet találni, íróasztalának minden tárgyáról sugárzott
az áhítatos szeretet, amellyel körülvette. Haja jól fésült, ruhája ránctalan,
körmei tiszták voltak. Fogai fehéren, ápoltan ragyogtak elől húsos
szájából. Szerény volt, és szolgálatkész. Reszketett a vágytól, hogy
mindent kedvemre tegyen. Leste gondolataimat. Minden feladatot
kevesellt és könnyűnek talált. Meglepő gyorsasággal habzsolta fel az
alapismereteket. Minden érdekelte: a számtan éppen úgy, mint a földrajz,
a nyelvtan éppen úgy, mint a történelem és a természettudomány. Két év
alatt végezte el azt a tananyagot, amelyhez közönséges tanulónak nyolc
év kevés volt. Mohó figyelemmel, izgatott érdeklődéssel vetette rá magát
a nyelvekre. Rendkívüli emlékezőtehetségével, friss felfogásával játszva
tanult meg franciául, angolul és latinul. Lázas szorgalma, eredményei
engem is elkápráztattak volna, ha ugyanakkor nem riasztanak meg titkos
indulatkisülései, vad érzékisége, hazugságai, színlelései és
alattomossága. A cselédséggel hadilábon állt. Gyűlölték, s ez az
ellenszenv nemcsak a közülük való szerencséje fölött érzett irigykedés
volt, mint először gondoltam. Éreztette velük kivételes helyzetét.
A kertésszel különösen, akinek keze alatt dolgozott azelőtt, aki
megszánta, befogadta, ételt és fedelet adott neki. A kertész egyszer
panaszt tett ellene, hogy lopkodja a félig nyílt vörös rózsákat. Vandál
módra letépi őket, és megsérti a töveket. Kérdőre vontam. Elpirult,
zavartan hallgatott, és nem nézett a szemembe.
– Szeretem a rózsákat… – mondta hosszú hallgatás után.
– A tövön is szeretheted őket, és tovább gyönyörködhetsz bennük,
mert élve maradnak.
– Ha a kertész ott van, nem tudok gyönyörködni a rózsákban, mert
érzem, megfojtana egy kanál vízben – mondta hevesen, és rám nézett.
Szeméből olyan nyílt őszinteség villant rám, hogy megrettentem.
Tudtam, hogy hazudik.
– Miért fojtana meg a kertész egy kanál vízben, mikor azelőtt szeretett
téged?! – kérdeztem, hogy továbbkényszerítsem, és felmérjem hibájának
mélységét.
– Mert ön jó hozzám. Egyik se tudja megbocsátani nekem.
Kiemelkedtem közülük, tehát maguk alá taposnának. Szeretnék, ha ön
megharagudnék rám, és elkergetne…
 – Szóval megváltoztak irányodban?
– Igen.
– Az nem lehet, hogy te is megváltoztál?
– Nem. Kerülöm őket.
– Ha kerülöd őket, akkor mégis megváltoztál.
– Nincs velük mit beszélnem!
– Éppen ezzel bántod meg őket. Ne felejtsd el, nincs mire büszkének
lenned. Nem föléjük kerültél, csak más útra tértél, amely nem különb
annál. Sőt! Ők teljesen betöltik feladatukat, jó szolgák, hasznosak és
becsületesek. Te is szolga vagy. Az, hogy tanulni kezdtél, korántsem
jelenti még magát a tudást. A kezdet kezdetén állsz, az elemi ismeretek
küszöbénél, s még az sem dőlt el, hogy méltó vagy-e a magasabb dolgok
megismerésére. Jó felfogás, ravasz, éles ész csak a föld tudományának
befogadására elegendő, az okkult igazságokba való behatoláshoz más
képességek is kellenek: erkölcsi erő, az igazság szeretete és szolgálata,
tántoríthatatlan bátorság, alázat, önmegtagadás és a személytelen
eksztázis adománya. Ezekből nem sokat látok benned. Minden
törekvésed kifelé irányul. Azért gyűjtesz, harácsolsz szenvedélyesen,
hogy kincseidet majd egyszer kirakatba tedd, magadra aggasd, mint az
érdemrendeket, hogy a fajankók csodáljanak érte. Ez nem az a cél, amely
felé igazi okkult tanítvány törekszik. Ez az út még lefelé visz. Mit
csináltál a letépett rózsákkal?!
A váratlan kérdés meghökkentette. Dadogott:
– A… a szobámba vittem…
– És?
– És?… Vázába tettem… az asztalra… illetve az íróasztalomra…
– Mindennap ott voltam a szobádban, és nem láttam a rózsákat.
– Féltem, hogy…
– Eldugtad, mikor jöttem?
– I… igen.
– Miből gondolod, hogy nem mondhatod meg nekem az igazat?
– Az igazat? Én…
– Vagy azt hiszed, elleplezheted előttem, amit gondolsz vagy teszel?
Ha nem szégyellsz megtenni valamit, ne szégyelld megmondani nekem.
Ne félj. Én nem haragszom, és nem vetlek meg érte… csak tanítlak.
Sohase hazudj nekem. Ez a feltételem. És nincs is értelme, mert
keresztüllátok minden hazugságodon. Elisa nagyon fiatal és végtelenül
könnyelmű.
Veszedelembe döntöd a hetvenkedéseddel, meséiddel és… a lopott
rózsákkal…
Lesújtva bámult rám:
– Ön… honnan tudja?!
– Tudom. Ennyi elég. Tudok más viszonyaidról is, de azokkal nem
törődöm. Ismerem a természetedet, és megértem, hogy addig, amíg
érzéki erőidet át nem alakítod alkotóerőkké, jobb, ha így vezeted le,
különben akadályoz a munkában. Tehát megértettük egymást? Elisát
békén hagyod… és a rózsákat is!
Mindent megígért – de már másnap megszegte ígéretét.
Elisa a szakácsnő tizenhat éves, vörös hajú, tejfehér bőrű leánya,
hegyes mellű, szeszélyes, buja teremtés volt. A helybeli molnár feleségül
akarta venni, ő hajlott is a legényhez, míg Ernst közbe nem lépett. Ernst
akkor már betöltötte tizennyolcadik évét. Jó növésű, magas, ápolt külsejű
fiatalember volt, aki koránál idősebbnek látszott. Értelmesen, könnyedén,
színesen tudott beszélni. Foga fehéren villant elő duzzadt ajkai közül,
szemében mohóság, intelligencia, határtalan önbizalom csillogott, s ez a
villamos életerő szikrázott dús, sötét hajából is. Elisa vakon beleszeretett.
A leány szép volt, mindenre kapható. Ernst pedig érzéki és kéjvágyában
teljesen felelőtlen. Esze ágában sem volt visszautasítani az ölébe pottyant,
érett gyümölcsöt. Viszonyuk egy ideig titokban folyt. A leány éjszaka
szökött Ernsthez a pavilonba, és vele maradt derengésig.
Mikor Elisa teherbe esett, a falu piszkos, vén javasasszonyához fordult
segítségért. A banya pénzt kért, s a pénzt Ernst szerezte meg. Néhány
ruhadarabját eladta egy házalónak.
Egy este szakácsnőnk rémült arccal, sírva rontott be a dolgozóba,
ahová szüleimmel vacsora után visszavonultunk. Könyörgött, jöjjünk le a
személyzeti házba, Elisa nagyon beteg, görcsök közt fekszik, ordít a
fájdalomtól, és nem enged senkit magához nyúlni. Mindnyájan
lementünk hozzá, de egyedül anyámnak volt hajlandó megmutatni
magát. Míg vizsgálta, kívül várakoztunk.
Mikor anyám kijött Elisától, a szakácsnőt elküldte, és csak velünk
közölte, mi történt. Az ostoba, durva kezű vénasszony valósággal
összemarcangolta a szerencsétlen lány belsejét, s félő, hogy mérgezést
kapott. Csupa vér és gyulladás, nem lehet hozzáérni. Ellenkezésével nem
törődhettünk tovább. Bementünk hozzá, közös erővel megtisztítottuk a
fertőzött részeket, csillapító és olyan esszenciákat adtunk be neki,
amelyek meggátolták a mérgezés eluralkodását. Kiáltozása, csúnya,
rekedt sikolyai felverték az éjszakát, s nyitva felejtett ablakához
vonzották a falfehér, egész testében reszkető Ernstet is. Mialatt a szegény
teremtés véres, feltakart alsóteste ott vonaglott kezeink között, egy
pillanatra felnéztem, és tekintetem találkozott Ernst pillantásával.
Kétségbeesés, elszörnyedt szánalom és önvád sugárzott belőle. Bennem
egy másodpercre felvillant a remény, hátha ez a lecke kigyógyítja majd
felelőtlen nemi indulatából…
Mikor Elisa végre elcsendesült, anyja őrizetére bíztuk azzal, hogy ha
állapota rosszabbodnék, a fájdalmak kiújulnának, vagy láz lépne fel,
azonnal keltsen fel engem.
Már vetkőzni kezdtem hálószobámban, mikor hirtelen megéreztem,
hogy kívül Ernst áll az ajtó előtt, és nem mer kopogni. Felindulása,
kétségbeesett zavarodottsága szinte átsütött az ajtón.
– Bejöhetsz, Ernst. Vártalak! – szóltam ki halkan.
Egy pillanat múlva már előttem állt, támolygott inkább. Rettenetes
állapotban volt. Mielőtt megakadályozhattam volna, térdre zuhant
előttem.
– Istenem, Istenem… Istenem… Istenem – hajtogatta értelmetlenül,
dideregve. – Soha többé!… Soha többé… Istenem, Istenem…
Egy székbe ültettem. Karikás szeme borzadva kimeredt egy kérdéstől,
amelyet nem mert eldadogni.
– Élni fog – feleltem néma kérdésére. – De ha egy negyedórával
későbben érkezünk, már nem segíthetünk rajta. Miért engedted, hogy
ahhoz a boszorkányhoz forduljon?
– Mert… szégyelltem… és ő is…
– Megtenni nem szégyellted?!
– Az egy… olyan őrület… Az ember észre sem veszi, és beleesik…
– Elisa emberi számítás szerint halott volna már… azért, mert te nem
tudtál uralkodni egy őrületeden. Ha nem keresztezed az útját, nem
szédíted meg ostobaságokkal, rendes asszony és anya lehetett volna, így
el fog zülleni, mert itt nem maradhat. Nem én küldöm el, hanem a falu
közvéleménye, amely ellen nem tehetek semmit. S megérteném, ha
eszeveszetten beleszerettél volna. De másra nem kellett neked, mint hogy
éjszaka titokban az ágyadba bújjon. Kétségbeesetten tiltakoznál, ha
feleségül kínálkoznék. Lenézed őt, és az ölelkezésen kívül terhedre van.
Mégis megrontottad. Pedig gerjedelmedet az özvegy péknével is
kielégíthetted. Érted már, mire vonatkozik a hatalom… önmagunk fölött?
Az ilyen gyenge pillanatok fölött kell úrrá lenni, amelyek
következmények lavináját zúdítják a fejedre.
Mindent elismert, megalázkodott és vádolta magát. Végül
megkérdezte, hogy neki is el kell-e mennie.
– Az a további viselkedésedtől függ – mondtam. – Lehetőséget akarok
nyújtani neked arra, hogy megváltozz. De ha bebizonyosodik, hogy nem
tudsz szabadulni gyengeségeidtől, megvonok tőled minden támogatást.
Láthatólag megnyugodott. Bízott magában, de főleg bízott
elnézésemben.
Ahogy személyes ügye szépen elintéződött, s ő szerencsésen
mentesült a következményektől, nyugtalan szelleme újra visszatért
egyetlen rögeszméjéhez.
– Elisát… az Elixír mentette meg?! – kérdezte hirtelen.
– Szeretném tudni, hogyan jutottál erre a gondolatra? – tértem ki a
kérdés elől.
– Ön azt mondta, Elisa emberi számítás szerint halott volna már…
Tehát ha mégis él, nem emberi számítás segített rajta, hanem…
– Hanem az Elixír. Persze. Okosabb volna, ha megvárnád; míg a
legendák, csodák és mesék szorgalmad, becsületes, szívós törekvésed
eredményeképpen természetes jelenségekké válnának előtted!
– Miért? Ön szerint… Elixír nincs?! – hangjában nyers kihívás volt.
– Neked még óriási kásahegyen kell átrágnod magadat ahhoz, hogy
rájöjj, van-e, vagy nincs.
– Ön nem mondhatja meg?
– Mindent megmondok, aminek befogadására elég érett vagy.
– De hiszen a könyvek írnak róla! Miért írnak róla nyíltan akkor, ha
nekem még azt sem szabad tudnom, hogy a világon van?!
– Az Elixír, amelyért te sóvárogsz, nagyon veszedelmes esszencia...
mert nem a valóságban található, hanem a fanatikus megigézettek
agyában erjed. Én csak gyógyszerekről tudok.
– Hiszen ez csak elnevezés… nem?! – éreztem izgalmát, ahogy a
kérdés hője felhevítette.
– Nem. Te az Elixír alatt az öröklét italát érted, amely testedet,
ifjúságodat, szenvedélyeidet, élvezőképességedet, vonzerődet
halhatatlanná teszi. Olyan csodaszert hiszel benne, amely minden
kicsapongást megenged, és nem üt vissza betegséggel, halállal. Élni
akarsz az idők végéig, mert életéhségedet egy örökkévalóság alatt sem
érzed kielégíthetőnek. Ebből a súlyos tévedésedből ki kell, hogy
ábrándítsalak! A testet lehet gyógyítani, életkorát meg lehet
hosszabbítani bizonyos gyógyszerekkel, de főleg olyanfajta életmóddal,
amely az egészséget megőrzi és alátámasztja. Ám halhatatlanság a
testnek sohasem juthat osztályrészül, mert a test a mulandóság
birodalma, a halál kísérleti műhelye, zsákmánya: a test maga a halál.
Az örökkévalóság a szellemé; de ezért az örökkévalóságért meg kell
vívnia a halállal: saját testével. A kettő nem fér meg együtt, mint ahogy
nem öntheted össze a tüzet a vízzel, mert egyik a másikat okvetlenül
felemészti. Az ember ennek a kettős harcnak a borzalmas csatatere. A test
fegyverei a szenvedélyek, vad hiányérzetek, kéjes ingerek, a formák
szépsége fölött érzett gyönyör és a sóvárgás utánuk. A szellem fegyverei
a kielégülés és a különféle reakciók következtében beálló csömör,
kiábrándulás, szenvedés, öregség, betegség, halál. Test és szellem a lélek
ösztönhídján vívják meg ütközetüket. Újra és újra összecsapnak. Néha a
test foglyul ejti, étlen-szomjan befalazza a szellemet, s azt hiszi, megölte.
A szellemnek azonban soha el nem vehető, egyetlen, utolsó és végül
mindig diadalmaskodó fegyvere: a halhatatlansága. Ha a test legyőzi a
szellemet, időleges győzelmet arat; ha azonban a szellem egyszer lebírta
a testet, a test örökre megsemmisül. Az alkimisták igazi elixírje fegyver a
test ellen. Gyógyszerei a test életének meghosszabbítására csak kísérlet
az ellenséges területen való huzamosabb tartózkodásra, hogy ott a
szellem egy finomultabb, öregebb agyműszeren át kikémleljen mindent,
tapasztalatokat gyűjtsön, s jobban felkészülhessen a végső összecsapásra.
Az Elixírhez egyedül a felébredt szellem juthat hozzá, és csak akkor,
amikor már nem használja árulásra.
– És ez az Elixír… illetve gyógyszer… por vagy folyadék?! – kérdezte
mohó kíváncsisággal.
Tehát füle süket maradt szavaim igazi értelmére. Félelmetes volt még
egyszer átélni ugyanazt a reménytelen vitát egy megrendítő, különös
helycserében, tudatos emlékezéssel az évszázadok előttire, mikor én
ültem szemben a Magisterrel, Hans Burgner éretlen, szenvedélyektől és
mágikus kíváncsiságtól korbácsolt testében. Éreztem a szomjúságot és
tehetetlenséget, amelyet Rochard érezhetett akkor, mikor megértette:
semmit sem adhat át tapasztalataiból; szavai, melyek mögött átélt, mély
igazságok magva rejtőzik, Hans Burgner lelkében terméketlen kősziklára
hullnak.
S ebben a baljós emlékezésben hirtelen világossá lett előttem, hiába
vesződöm Ernst Müllerrel tovább. Olyan nyersanyag, amellyel ebben az
állapotában nem kezdhetek semmit. Amit nyújtani tudnék, az nem
érdekli. Az okkult erők fukar birtokosát látja bennem. Azt hiszi,
beavathatnám, örökéletűvé, boldoggá tehetném – ha akarnám. És nincsen
szó, amely megértethetné vele, hogy miért nem szolgáltatom ki neki a
magasabb rendű tudást. Hiába önteném a fehér mágia legfénylőbb italát
salakos jellemének serlegébe; azonnal a fekete mágia sűrű mérgévé
keverődnék benne, mert minden erejét és ismeretét saját
szenvedélyeinek, gáttalan önzésének, érdekeinek szolgálatába állítaná.
Megértettem, hogy nem kell tovább tanítanom. Találkozásunk értelme
az volt, hogy elindítottam. Beoltottam. Azt is tudtam, hogy
haladéktalanul meg kell kísérelnem eltávolítani Grottéból, mert ez a
következő lépés. Persze felelősséget éreztem további sorsáért, nem
akartam magára hagyni.
Egyet előreléptem tehát a misztériumok templomának vaksötét
folyosóján. Nem tudhattam, lépcsőbe botlom-e, amely felfelé vezet, vagy
mély kútba zuhanok, de mennem kellett. Megállnom nem lehetett.
 Oroszlánkörmök

Tervem végrehajtására kitűnő lehetőség kínálkozott. Régóta levelezésben

állottam Jean Maria Ragonnal, a kiváló belga misztikussal, akivel együtt
egy brüsszeli páholy felállítását készítettük elő. Ragonnal még Saint-
Germain gróf ismertetett össze. A gróf igen nagyra becsülte okkult
képességeit és műveltségét. A páholy ügyében személyesen kellett
Brüsszelbe utaznom, s elhatároztam, magammal viszem Ernstet, és
elhelyezem valami jó titkári állásba. Bíztam a város felkavaró hatásában;
tudtam, hogy magához rántja nyugtalanító tanítványomat, mint mágnes
a vasat. Minél előbb merül alá az asztrálóceánba, annál hamarabb
bukkan majd elő.
Egyelőre csak utazási szándékomat közöltem vele, s azt, hogy
magammal viszem. Másik tervemről nem beszéltem. Azt akartam, benne
szülessék meg a vágy, ő kívánja elfogadni a kínálkozó lehetőséget.
Ernst öröme határtalan volt. Izgalmas készülődése elterelte figyelmét
minden mástól, még a tanulástól is. Minduntalan hálálkodásban tört ki,
bizonygatta, hogy sohasem szolgálhatja le azt a sok jót, amit tettem vele.
1801 márciusában indultunk útnak. Útközben kocsink elhaladt a
kocsma mellett, ahol Ernst anyja szolgált. Figyeltem, vajon kérni fogja-e,
hogy megálljunk, s ő bemehessen, ha másért nem, előkelő, úri külsejével,
s a hintóval tüntetni előtte – de nem szólt. A kocsi mélyébe húzódott, és
ki se tekintett. Hallgatagsága feltűnő volt azután, hogy odáig vidáman
fecsegett, kérdezgetett egész idő alatt.
– Valami bajod van? – kérdeztem, hogy szóra bírjam.
– Gyűlölöm ezt a tájat! – tört ki belőle.
– Azt hittem, látni kívánod anyádat…
– Azt kívánom, soha még emlékeznem se kelljen erre a helyre!
– Értem – mondtam, s Hans Burgnerra gondoltam, aki ugyanilyen
gyökértelen volt.
Számításom bevált. Mialatt én időm legnagyobb részét Ragonnal
töltöttem Brüsszelben, Ernstet zsákmányul ejtette a város. Gondom volt
rá, hogy elegendő pénz és szabadság álljon rendelkezésére. Mikor a
látnivalókkal és megfizethető szórakozásokkal betelt, magammal vittem
néhány előkelő családhoz. A zárt paloták hallatlan szívélyességgel,
testvéri barátsággal nyíltak meg előttem a Rend varázsigéjére. Tündöklő
estélyeken vettünk részt – amelyekre önmagamért sohasem mentem
volna el –, s Ernst érzékei megteltek ragyogással, a szűrt levegő, halk
tónus, korlátlan gazdagság, a kiválasztott kaszt légkörének varázsával.
Grotte elvont, csendes, kolostorian egyszerű életmódjában nyoma sem
volt ilyesminek. Zene, virágszirombőrű, illatos, ékszerektől csillogó,
gyönyörű nők zsongták körül. Finom, szellemes, hajlékony szavak,
sohasem hallott játékos, izgató beszélgetések szédítették, ínyét válogatott
italok, szokatlan fűszerek, sohasem kóstolt ételek bűvölték el, de ez a
nagy fény, súlyos, patinás pompa, amely egy nála töprengőbb s
érzékenyebb jellem önérzetét tönkresilányította volna, őt inspirálta.
Érzékisége lángolt, önbizalma, becsvágya hatalmasan fellobogott, mintha
végre hazatalált volna igazi otthonába. Könnyed, biztos, fölényes
fellépése valósággal meglepett. A nőkkel valami ösztönös, parázsló
biztonsággal bánt. Mohó szeme kihívta és rögtön vetkőztette őket úgy,
hogy nem ő, hanem a tapasztalt, szerelmi csatákban edzett dámák kapták
el tekintetüket, ha szembenéztek vele, de pillantásuk újra és újra
visszatért hozzá, mosolygó, felborzolt kíváncsisággal. Szegény ördög
volt, egy cseléd törvénytelen fia, osztályon kívüli senki, ő azonban nem
érezte maga körül a légüres teret. Nem vált komorrá, félszeggé,
elkeseredetté zavaros társadalmi helyzete miatt, hanem egy zsonglőr
ügyességével hidalta át a szakadékot, amely a felsőbb kaszttól
elválasztotta. Jó megfigyelő volt, mindenre emlékezett, amit hallott, s
összeharácsolt töredékszerzeményeit ravasz, ügyes, gördülékeny
mondatokba vetette be ott és akkor, mikor az a leghatásosabban
érvényesült. Felfigyeltek rá. Eredetinek, szokatlanul intelligensnek,
zavarba ejtően rokonszenvesnek találták. S valóban az is volt, mint egy
oroszlánkölyök; dorombolt, játszott, de már elővillantak félelmetes fogai,
körmei, s kiütközött vérengző természete.
Ragonnal megbeszéltem Ernstre vonatkozó terveimet. Mindketten
egyetértettünk abban, hogy nagyon gondosan és óvatosan kell
megválasztanunk Ernst jövendő alkalmazóját, s a házat, ahova
bejuttatjuk. Mindenekelőtt arról kell meggyőződnünk, nincs-e a közelben
szép, fiatal fehércseléd: feleség, leány vagy szobalány. Választásunk
végre Charles de Blancourt-ra, egy rokonszenves, öreg, dúsgazdag
agglegényre esett, aki szenvedélyes könyvgyűjtő volt, és szívesen
alkalmazott egy megbízható, művelt fiatalembert ritkaságok felhajtására
s a könyvtár kezelésére. Az öreg szerelme a könyvek iránt s nagylelkű,
elnéző természete kiválóan megfelelt tervünknek. Blancourt nem volt
kifejezetten okkultista, csak érdeklődött iránta műkedvelő módon,
kényelmesen, és távol állt minden praxistól. Ragon sokszorosan
lekötelezte azzal, hogy hozzájuttatta másnak egyáltalán nem
megszerezhető könyvritkaságokhoz, de ezenkívül a nagy műveltségű,
lebilincselő egyéniségű férfi barátsága még sokkal nagyobb szívességeket
is megért volna Blancourt-nak, s így könnyű dolgunk volt vele.
Fényes estélyt rendezett fejedelmi házában, és ott megtette ajánlatát
Ernstnek. Olyan javadalmazást, luxust s annyi szabadságot kínált cserébe
az igen kellemes, szórakoztató, kényelmes munkáért, hogy egy szegény,
kezdő fiatalember legmerészebb álmában sem gondolhatott hasonlóra.
Mindazonáltal Ernst – bár az ajánlat meglepte és elszédítette –
gondolkodási időt kért.
Mikor éjszaka hazatértünk vendégfogadónkba, kérte, hogy szobámba
jöhessen, mert fontos beszélnivalója van velem.
Töprengő, sápadt arccal jelent meg. Csendes volt, és alázatos. Szavai
már előre elhangzottak bennem, és tudtam, mit kell felelnem rájuk.
Elmondta Blancourt ajánlatát. Mikor gratuláltam nagy személyi
sikeréhez és szerencséjéhez, sötét, mosolytalan szemmel nézett rám:
– Ön jól tudja, uram, hogy tisztában vagyok ennek a lehetőségnek
minden előnyével. Mindazt, amit kínál, szenvedélyesen szeretem,
élvezem és kívánom… de gondolkodás nélkül lemondok róla, egyetlen
ruhában járok évtizedekig és száraz kenyéren élek Grotte valamelyik
fáskamrájában, ha ön hajlandó tovább tanítani engem, és reményt nyújt
arra, hogy valamikor beavat azokba a titkokba, amelyek egyedül
fontosak nekem az életben.
– Örülök, hogy egyenesen felelhetek neked, Ernst. Ha egy szikráját
nyújthatnám a reménynek, hogy ebben az életedben, bármilyen későn,
beavathatlak, azt mondanám, maradj velem. De sajnos nem így áll a
helyzet. Csak a kiindulásnál segíthettelek… a te megérkezésed nagyon
messze van még; sok életen és halálon túl. Én lennék a legboldogabb, ha
mást mondhatnék, mert megszerettelek, és nélkülözni foglak. De így
nem ajánlhatok egyebet: foglald el az állást Blancourt házában! Grotta
már nem nyújthat neked semmit.
Felállt. Lázadó harag, mélyen megsebzett önérzet küzdött benne a
tehetetlen kétségbeeséssel:
– De hát mit kellene tennem, milyenné kellene lennem, hogy ön
elfogadjon, és érettnek találjon az Opus Magnum végrehajtására?! Nem
vagyok-e eléggé értelmes, szorgalmas, szívós és kitartó?! Jó! Belátom,
érzékeim még sokszor legyőznek, de csak egy szavába kerül, és
érzékeimet is járomba töröm a nagy cél érdekében! Vajon meggondolta-e,
mit dob el magától és mibe taszít ezzel?! Én sohasem fogok felhagyni az
okkult titkok kutatásával, sohasem rettenek vissza semmitől! Miért nem
akar vigyázni rám? Miért nem vezet tovább az egyenes úton?!
– Mert helyesebb, ha kerülőkön, keserves és sterillé égető
tapasztalatokon át jutsz el az egyenes útra, mint hogy az egyenes útról
térj le, és az ott szerzett tudást rossz irányban használd fel.
Szorgalmadban, élelmességedben nem kételkedem, és abban sem, hogy
soha nem hagysz fel az okkult titkok kutatásával. Tudom, hogyha majd
egyszer elérkezel odáig, hogy elnyerheted az ismeretek három kapujának
kulcsát, kiváló tehetséggel fogod felhasználni őket. Addig azonban más
elintéznivalóid vannak. Értsd meg, Ernst… elutasításomban nincsen
semmi lekicsinylő. Egyszerűen nem adhatok szenvedélyes kiéléseidhez
eszközül és társul olyan erőket, amelyek csak a szenvedélyek kísértő és
buktató csapdáin túljutott Adeptusok kezében válnak hasznos, építő
erőkké. Most bizonyára tele vagy keserűséggel, és úgy érzed, rosszul
ítéllek meg; de gondolj arra, hogy én szívesen ismerem be tévedésemet.
Tévedésem legsúlyosabb bizonyítéka az volna, ha tőlem távol is
kitartanál, és a hiányérzet fokozná szorgalmadat. Ha elismerés,
határozott ígéret nélkül előre dolgoznál, és legyőznéd gyengeségeidet.
A nagy cél felé nélkülem is közelebb juthatsz. Érettségedet az mutatná
meg, ha magadra hagyottan sem térnél le az egyenes útról. Fogd fel
próbatételnek ezt az időt! Cáfolj meg, és én fenntartás nélkül megosztom
veled minden ismeretemet!
Felállt.
– Rendben van – mondta komolyan, szilárd benső meggyőződéssel és
ünnepélyesen. – Én jelentkezzem majd, vagy ön fog hívni, ha
meggyőződik arról, hogy tévedett?!
 – Hívni foglak, Ernst! Biztos lehetsz benne!

Ernst tehát Brüsszelben maradt Charles de Blancourt házában.

Az első hónapokban hosszú leveleket kaptam tőle Grottéba. Minden
gondolatáról, megfigyeléséről hűségesen beszámolt. Eredeti, színes
stílusa volt. Az emberekről meglepő, mulatságos portrékat festett; a
környezet, amelyet leírt, élettől ragyogott. Rajongott Blancourt-ért, és
egyelőre nem érdekelte semmi más.
Ragon is kedvező dolgokat írt róla: alig mozdul ki a házból,
szabadidejét olvasással, jegyzeteléssel tölti szobájába zárkózva.
Szenvedélyesen tanul. Blancourt nagyon szereti. Elismeréssel beszél róla
mindenütt, s igen hálás azért, hogy ajánlottuk neki. Ernst fáradhatatlan
munkás. Fele idő alatt dolgozta fel a hatalmas anyagot, mint ahogy
előirányozták, s máris két olyan ritka könyvvel gyarapította gazdájának
könyvtárát, melyek után az évek óta sóvárgott.
A levelek az év vége felé ritkábbak lettek, de Ragon még mindig
megnyugtató híreket közölt róla. Életmódja nem változott, sőt úgy
látszott, túlerőltette magát. Blancourt-t aggasztani kezdte egészségi
állapota. Étvágya megromlott, lesoványodott, szeme alatt álmatlan
karikák sötétlettek. Blancourt kérte, hogy pihenjen, ne feszítse túl erejét,
de Ernst éppúgy végezte a dolgát, mint addig, és hallani sem akart
szabadságról. Rövid, sebtiben írt, gyérülő levelei elárulták, hogy erősen
foglalkoztatja valami, amit gondosan titkol előttem. Azelőtt annyira
nyitott, szenvedélyes, hangos betűi összeszűkültek, begubóztak;
dőlésszögük megváltozott, hátrahőköltek, bal oldali térbe rejtőztek.
A közösségtől eltávolodó, bal sodrású íráskép megfeszített akaratot,
koncentrációt tükrözött.
Már akkor tudtam, hogy Ernst letért az útról.
 Isabelle

Brüsszeli tartózkodásának harmadik évében történt az a tragikus

esemény, amely végre fényt vetett Ernst titkos tevékenységére s a
veszedelmes irányra, amelybe belesodródott.
Charles de Blancourt-t meglátogatta húga, aki Angliában volt férjnél.
A Ladyt elkísérte leánya is, Isabelle.
Ragon hűvös modorú, magas, karcsú, sötétszőke leánynak írta le
Isabelle-t, akinek gyönyörű szürke szeme és élénkpiros, telt ajka
ellentmondott látszólagos hidegségének. Rendkívül szép volt, művelt és
gonoszul szellemes. Úgy látszik, megismerkedésük első pillanatától
kezdve rossz, izgalmas feszültség állt be Ernst és közötte. Az ünnepelt,
gazdag, elkényeztetett leány nem titkolta ellenszenvét Ernst iránt, és ezt
minden alkalommal éreztette vele. Gúnyos megjegyzéseinek céltáblájává
tette az asztalnál, és azon igyekezett, hogy mulassanak a rovására. Ernst
– Ragon szerint – bámulatos önuralommal tűrte el a megaláztatásokat, és
nagyon sokszor a leány fölé kerekedett ügyes visszavágásaival.
Isabelle menyasszony volt. Vőlegénye Lord B., az egyik legrégibb
angol család elsőszülöttje, örököse volt a G. hercegi címnek, s így Isabelle
férje révén közeli kapcsolatba került volna a királyi házzal.
Kétségtelen, hogy Isabelle-t érdekelte az alacsony sorból származó,
képtelen társadalmi helyzetű, mégis rendkívüli fiatalember, s ezt az
elfojtott érdeklődést vezette le gúnyos kitöréseivel. Önmaga előtt akarta
lehetetlenné tenni, önmagát kívánta meggyőzni róla, hogy nyugtalanító
érzéseit Ernst iránt a nevetségesség váltja ki, nem pedig a férfi vonzó
tulajdonságai. Ernst udvarias, tartózkodó maradt irányában, s ha tehette,
elkerülte. Így állt a helyzet közöttük, mikor elindult a tragédia.
Az eseményekről először csak külső tünetek beszéltek. A fiatalok
éppoly keveset voltak együtt napközben, mint addig, de ha mégis
együvé kerültek, Isabelle már nem tett gúnyos megjegyzéseket. Általában
csendes volt, töprengő és fénytelen. Ha szóltak hozzá, mély
elmerültségből rezzent fel. Ajka cserepes, vértelen volt, arca árnyékos,
beesett, mintha súlyos bánat vagy betegség kínozná. Anyja azt hitte,
vőlegénye után vágyódik, s elhatározta, előbb utaznak haza, mint ahogy
tervezték. Isabelle azonban kétségbeesetten tiltakozott az elutazás ellen.
Nem! Itt akar maradni. Ha lehet, még tovább is… Édesanyja csak utazzék
haza nyugodtan, ő annyira megszerette Brüsszelt, hogy nem tudná
elhagyni. Azután Lord B. egy leveléből, amelyet Isabelle anyjának írt, és
amelyben nyugtalanul érdeklődött, mi történt Isabelle-lel, megtudták,
hogy vőlegénye leveleit hetek óta válasz nélkül hagyja. Tehát semmi
kétség: beteg. Az orvosi vizsgálat azonban megint csak görcsös
tiltakozást váltott ki nála: hagyják békében! Nincs semmi baja. Mikor
akarata ellenére mégis elhívatták az orvost, szobájába zárkózott előle.
Édesanyja és Blancourt tehetetlen, tanácstalan aggodalommal állottak
érthetetlen állapota előtt. Valami lelki bajra gyanakodtak; talán egy titkos
szerelemre, amelynek tárgyát azonban sehogy sem tudták megtalálni
Isabelle brüsszeli ismerősei között. Soha senki iránt nem érdeklődött
feltűnőbben, s az utóbbi hetekben felületes társasági kapcsolatait is
teljesen megszüntette.
Állapotának igazi okát a megrendítő búcsúlevél tárta fel, amelyet
öngyilkossága után szobájában találtak. Isabelle ismeretlen mérget vett
be, és mire rátaláltak, halott volt. Levelét Blancourt-nak címezte.
A családon kívül Ragon volt az egyetlen, akit beavattak a szégyenteljes és
lesújtó ügybe. Ragon, Blancourt engedelmével, lemásolta nekem Isabelle
levelét.
Mindenekelőtt könyörgött Blancourt-nak, álljon édesanyja mellé,
támogassa a rászakadt súlyos bánatban, amelyet kénytelen okozni neki.
Arra is megkérte, hogy vőlegénye, vőlegényének családja s általában a
nyilvánosság előtt tussolja el tettének valódi hátterét, ha lehet,
öngyilkosságát is. Az ő befolyásával nem lesz nehéz olyan orvost találnia,
aki bizonyítványt ad valamely hirtelen támadt betegségről, amely
megölte.
Azután rátért öngyilkosságának okára: „Két hónap előtt történt,
szeptember másodikán. Borús, meleg este volt, s én gyönge fejfájást
éreztem. Két meghívás közül is választhattam, de nem tudtam rászánni
magamat, hogy elmenjek. Ólmos, fáradt tehetetlenség nyűgözött le,
nyomasztó, szorongást keltő előérzet. Vacsora alatt szokás szerint
szemben ültem az asztalnál Ernst Müllerrel. Pillantása, amellyel pár nap
óta mindig találkoztam, ha feltekintettem, mérhetetlenül ingerültté tett, s
egyben különösen meg is bénította agyamat, amely máskor ontotta az
ötleteket arra, hogyan bosszantsam fel ezt a kifejezhetetlenül
ellenszenves, álszerénységében kihívó jöttment senkit, akit éppen azért
kell megvetnem, mert annyira nem fair, ravasz és képmutató módon
kívánja magát Valakinek feltüntetni. Tekintete nagyon furcsa volt.
Roppant eleven, lenyűgöző; gúny és gyűlölet égett benne, de valami más
is, ami – bevallom, hiszen most már mindegy, s azt akarom, tisztán álljon
előttetek az a gaztett, amelyet ez a szörnyeteg elkövetett, s tudjátok, nem
saját akaratomból, hanem meggyőződésem, ízlésem ellenére történt –
ijesztő módon felkavart, mintha ereimbe eleven tüzet öntöttek volna. Ez
az érzés szégyennel, nyugtalansággal töltött el, de nem tudtam
védekezni gonosz édessége ellen. Vad, szúró sóvárgás öntött el, térdem
remegett, lélegzetem elszorult tőle. Közben gyűlöltem őt, taszított,
felháborított, s higgyétek el, ha gondolkodási képességem, öntudatom
birtokában maradok, sohase győzi le erkölcsi ellenállásomat.
Hamarosan álmosság vett erőt rajtam. Szobámba mentem, és
lefeküdtem. Nem tudom, mennyi ideig alhattam. Egyszerre felébredtem
– de ez nem helyes kifejezés, mert lényemnek csak egyik része lett éber,
agyam üres maradt. Testemben égett, tombolt, sürgetett az a tüzes
sóvárgás, amely szinte fájdalom volt. Hirtelen a nevemet hallottam
szólítani halkan, forrón, parancsolón:
– Isabelle… jöjj… Isabelle…
Ez a hang elbírhatatlanná fokozta fel az idegen, borzalmas érzést
bennem; rázott, hogy remegtem tőle, s feljajdultam, olyan vad kínt
okozott. A belső vihar, úgy látszik, elmosta a tétova kontrollt is, amelyet
agyam és öntudatom gyakorolt, mert ezen a ponton emlékezetemben
kihagyás van. Ébredésem, teljes feleszmélésem azután olyan szörnyű,
lesújtó, annyira kétségbeejtő volt, hogy leírásához nincsen elég erőm.
Ernst Müller ágyában feküdtem meggyalázva, vérezve, szédülő fejjel.
Testemet karmolások borították. Vállamon harapás nyoma. Ajkam
kirepedt, s az összedőlt ágy mellett a lobogó gyertya fényében ott állt ő,
aki… óh, erről nem tudok írni. Hidegen felszólított, hogy most már
menjek óvatosan a szobámba, mert nemsokára ébredezik a cselédség.
Hangjában parancs volt. Figyelmeztetett, hogy nappal okosan
viselkedjek. Modoromon ne változtassak, nehogy észrevegyenek valamit,
az éjszakáról pedig hallgassak. Sírásban törtem ki. Ajkamra borzasztó
szavak tolultak. Felugrottam. Ököllel vertem a mellét, ő azonban
megfogta a vállamat, nagy erővel eltolt magától, megrázott, és az ágyra
hajított:
– Kettőnk közül önnek nagyobb érdeke, hogy éjszakának idején ne
találja szobámban a fellármázott cselédség! Micsoda kis vadmacska!
Szerelmében a fogát és körmét használja, gyűlöletében meg az öklét! –
Gúnyos mosollyal félrehúzta mellén a hálóköntöst, és nyakán, vállán
harapások, karmolások nyomát mutatta. – Most menjen szépen. Majd
újra hívni fogom!
Ettől az utolsó és mindennél szörnyűbb megaláztatástól csaknem
eszméletemet vesztettem. Egyetlen szó sem jött többé ajkamra, nyögve,
sírástól zihálva kitámolyogtam a szobájából azzal az egyetlen, hangos,
ordító gondolattal, hogy felöltözöm, elszököm hazulról, és a vízbe ölöm
magamat. De ahogy szobámba értem, olyan fáradtság fogott el, hogy
ágyamra roskadtam, és elaludtam.
Anyám ébresztett fel délben. Azt mondtam, beteg vagyok, és így
feküdni hagyott, de nem mozdult mellőlem. Este végre elköszönt tőlem.
Szégyent, kétségbeesett bánatot éreztem, amikor fölém hajolt, és
megcsókolt. Szerettem volna belekapaszkodni, visszatartani, s vele
együtt mindazt, ami ragyogó, napfényes, ígéretteljes volt fiatal
életemben, s ami egyetlen éjszaka alatt összeomlott, elveszett örökre.
Mikor anyám kiment, hosszan imádkoztam, aztán öltözni kezdtem.
Öltözködés közben rohant meg hirtelen és ellenállhatatlanul a
parancsoló, aljas, gyötrően édes vágyakozás, amely lebírta, elhallgattatta
rémült ellenállásomat. Újra hallottam a hangot:
– Isabelle… jöjj… Isabelle…
Minden más elmosódott, semmivé vált. Csak ez a hang volt, és a
testemben tomboló éhség.
Derengés előtt újra Ernst Müller ágyában eszméltem fel. Így történt.
Mindennap meghalni indultam, és mindennap újra bemocskolódtam.
Már eljutottam a víz partjáig, és onnan rántott vissza a szörnyű
bábjátékos a sötét szenvedély szálán. Mérget szereztem, és az első
alkalommal, mikor kiharcolom vele és önmagammal szemben a
lehetőséget, be fogom venni, hogy megszabaduljak, mert más
menekvésem nincsen, óráról órára mélyebbre süllyedek. Ellenállásom
gyengül. Erkölcsi erőm megtörik. Átitatódtam a pestissel, amellyel
beoltott. Már nappal, ébren is sóvárgok utána. Hideg, démoni arca, izmos
teste gonosz, kívánatos szépségbe öltözik előttem, hangjára megremegek.
Ha nincs a szemem előtt, féltékeny sóvárgással gondolok rá, és titkos,
iszonyú epedéssel várom az éjszakát. Most már arról is
megbizonyosodtam, hogy gyermekem lesz tőle. Ezzel betelt a mérték.
Nincs többé helyem a világon. Nem maradhatok életben, hogy szüleimre
és vőlegényemre, akik határtalanul bíztak bennem, botrányos
körülmények között elviselhetetlen szégyent hozzak. Nem adhatok életet
Ernst Müller gyermekének leányfejjel, kitaszítva, világ csúfjára én:
Isabelle Welles de Blancourt.”

Ernst az eset kirobbanása után nyomtalanul eltűnt Blancourt házából és

minden valószínűség szerint Brüsszelből is.
Ragon előtt és előttem is világos volt, mi történt. Ernst Blancourt
gyűjteményében gazdag sorozatot talált a szexuálmágiáról szóló
legritkább könyvekből.
Találkozása ezekkel a könyvekkel végzetszerű volt, s úgy hatott
szenvedélyes érzékiségére, határtalan becsvágyára, mint az örvény az
áramába került falevélre. A fekete erők öle mohón beszívta, magába
süllyesztette. Kétségtelen, hogy hónapok óta gyakorolt. Leveleiből,
írásának megváltozásából kiszámíthattam az időt, mikor kezdett hozzá.
Kísérleteinek szomorú sikerét a szerencsétlen, elkényeztetett, gőgös
Isabelle öngyilkossága bizonyította. Veszedelmesen nagy képességei
voltak e terület meghódításához: óriási szexuális energia, kitartás,
szorgalom, intelligencia. Csak éppen nem tudta, vagy nem hitte – ha a
figyelmeztetéseket el is olvasta –, hogy a mágia sötét erői végül mindig a
fekete mágus ellen fordulnak, s egyszerre zúdítják vissza rá mindazt a
rosszat, amelyet mások ellen kitermelt. De addig… addig még sok
tragédiát okozhatott, mert olyan fegyverekkel szabadult ki a világba,
amelyek minden látható fegyvernél félelmetesebbek. Igaz, csak azokat
sebezheti meg velük, akik erkölcsileg gyengék, szenvedélyesek, puhák,
szellemileg védtelenek… de hány nő mondhatja el magáról, hogy teljesen
vértezett?! Ernst Müller gonosz gyönyörökhöz, kegyetlen
szenvedésekhez, keserves tapasztalatokhoz juttatja majd őket, azonban
fel is ébreszti ellenállásukat egy következő életre. Az úton, amelyen
elindult, nincsen megállás, mert lefelé tart. Ahhoz, hogy visszajusson a jó
irányba, neki is el kell érnie előbb a legmélyebb pontot – mint Hans
Burgnernek. Isabelle halála után talán megrendült egy pillanatra, és
átértette elutasításom okát, noha később esetleg rám hárította a
felelősséget.
Az bizonyos, hogy idáig nem akarta juttatni a leányt, aki hiúságát
halálosan megsebezte, nyilvánosan megalázta és kigúnyolta. Csak éppen
meg akarta táncoltatni, szerelmes, alázatos némberré kívánta silányítani
bosszúból, de az elérhetetlent sóvárgó, gyűlölködő, perverz érzékiséggel.
A fekete mágia erői azonban mindig túlnőnek a bűvészinason, aki
felidézi őket. Tovább rombolnak, dúlnak, önálló életre kelnek, egy ideig
még úgy tűnik, idézőjüket szolgálják, de valójában ők irányítják minden
lépését, s összezúzzák végül.
 A fekete mágus

Párizsban 1805-ben megalakult a Les Trinosophist Szabadkőmíves

Testvériség, „azoknak a páholya, akik három tudományt kutatnak”.
Az avatásra Ragon hívására én is odautaztam.
Egy ízben, mikor Ragon lakása előtt kiszálltam a kocsimból, néhány
pillanatra láttam Ernst Müllert. A ház felől közeledett. Igen rossz bőrben
volt. Ruhája, cipője poros, rongyos, álla borostás, arca sápadt, beesett.
Amint észrevett, megtorpant, szeméből nagy megdöbbenés tükröződött,
majd sarkon fordult, és elrohant.

Párizsból hamarosan hazatértem, hogy szüleimtől búcsút vegyek, akik

hosszú utazásra készültek. Keletre indultak, s mindent úgy rendeztek el,
hogy Grottéba már nem térnek vissza többé. Nekem még maradnom
kellett. A határig kísértem el a két csendes, bölccsé lett embert. Lélekben
teljesen eggyé forrtam velük. Testi eltűnésük életemből, bármennyire
fájdalmasan érintett, nem rázott úgy meg, mint régebben, mert a
bizonyosság kitárt kapuja, ha távolabbról is, de már felderengett előttem.
Tudtam, hogy nem veszítem el őket.
Békés, munkától átfűtött évek következtek Casselban. Amadeus már
szorgalmas, kiváló munkatársammá serdült, és szépen felküzdötte magát
a Rend magasabb fokozataiba.
1818-ban Ragon a Les Trinosophist páholyban előadás-sorozatot
tartott az ősi és a modern beavatásokról. A Rend néhány ügye amúgy is
Párizsba szólított, ottlétemet szívesen kötöttem össze az élvezettel, hogy
kiváló barátom előadásait meghallgassam, de főleg, hogy Victor
Amadeusszal személyesen megismertessem őt.
Ez utam alkalmával hallottam másodszor Ernst Müllerről.
Egyik rendtársam családjának nőtagjai nagy rajongással beszéltek
nekem egy csodálatos emberről, aki Madame X. és Mademoiselle Y.
súlyos betegségét puszta kézrátevéssel, ráfújással teljesen
meggyógyította. Megkérdeztem, miben állt a hölgyek betegsége.
Madame X. húsz éve özvegy, mélyen vallásos, még eléggé fiatal asszony
volt, akit olyan gyötrő fejfájások kínoztak, hogy napokra elsötétített
szobába zárkózott, és sikoltozott fájdalmában. Életét teljesen
megkeserítette a fokozódó baj. Barátnőjének elárulta, hogy a rohamot
mindig csúnya, szégyenteljes álmok előzik meg, amelyek tartalmát
jólnevelt, istenfélő nő létére nem mondhatja el. Mademoiselle Y. már
öregedő leány volt, aki vőlegénye halálakor megfogadta, hogy nem megy
férjhez, s bár sokan ostromolták, mert szép és gazdag volt, fogadalmához
hű maradt. Őt légszomj, nyelési görcs fogta el igen gyakran, és magas
helyeken szédülés. Végül már alig mert kimozdulni hazulról, mert
beteges állapota különösen társaságban vett erőt rajta. Amint valaki
erősen ránézett, vagy mély férfihangot hallott, fuldokolni kezdett, s ha
közös asztalnál étkezett idegenekkel, az ételt nem tudta lenyelni, torka
összeszorult. Nos, ez a csodálatos ember, akit barátaik hosszas
rábeszélésére felkerestek, néhány kezelés után megszabadította őket
kellemetlenségeiktől. Azóta persze hálás, boldog hívei; de tisztelőinek
köre egyre tágul, mert eredményei valóban tüneményesek. Megmondták
a nevét is: José Maria de Chassinnak hívták.
Később, mikor egyedül maradtunk, megkérdeztem rendtársam
véleményét e hangzatos nevű férfiról.
– Nem tudom… – mondta töprengve –, de valami nincsen rendben
nála. Csupa nő veszi körül. Férfibetegei véletlenül sincsenek. Harmincas,
tagbaszakadt, jóképű fickó, és úgy ápolja magát, mint egy kokott. Okos,
nagyon művelt és dúsgazdag lehet, mert gyönyörű palotát, fogatokat,
óriási cselédséget tart, lakását azonban egészen gyanús módon rendezte
be. Tele van rejtett fényekkel, keleti szobrokkal, nehéz drapériákkal,
amelyek mögül ismeretlen forrású zene hangjai szűrődnek elő, széles
heverőkkel és üvegketrecekkel, amelyekben kígyókat tart. Minden tárgy
megigézésre, elképesztésre, meghökkentésre készült. Vagyonának
eredete persze kétes vagy talán nagyon is átlátszó. A nők, akiket kezel…
csaknem mind túl vannak első fiatalságukon, egyedülállók, ideges
bántalmakban szenvednek, s igen gazdagok. Kezelési módja is felette
gyanús. A kezelés céljára berendezett szobát alvadt vér színű drapériák
borítják, s a bútorok huzata is mélyvörös brokát. A szoba közepét
emelvényen álló, puha kerevet foglalja el. A kezelést magát minden beteg
egyformán mondja el… vagy hallgatja el részben. A szoba mennyezete
tükör. A beteg, akinek meztelen testére bizonyos illatos fürdők után
hosszú, puha, sötétvörös selyemköntöst kell felöltenie, hanyatt fekszik a
kereveten, és szembenéz saját kinyújtózott másával a fölötte lévő
tükörben. Édes, keleti füstölő nehéz párái töltik meg lassan a vörös
homályba merülő szobát. Valamelyik drapéria mögül halk, gyöngéd zene
szólal meg; a beteg érzékei bágyasztó, zsongító, végtelenül jóleső
álmossággal telnek meg. Most előlép a csodálatos ember. Magas, izmos
termetén szintén vörös selyemköpeny hullámzik, és a már amúgy is
féleksztázisba ringatott beteg fölé hajol. Szeméből erő árad. Langyos
lehelete a bágyadtan nyitva tartott szemet éri, amely ettől lehunyódik.
Aztán következnek a simogatások, kézrátevések, amelyeknek „tömény
gyógyerőt árasztó” borzongásában elvész az öntudat. A Mademoiselle
úgy jellemezte az elalvás előtti állapotot, hogy az „földöntúli gyönyört
okoz, mintha ereibe nektár és ambrózia ömölnék hatalmas tömegben”.
Madame X. a felébredésről a következőképp vallott barátnőjének, aki
cseppet sem diszkrét természetű: „Nagy, de végtelenül kellemes
fáradtsággal ébred az ember, mintha hatalmas erőfeszítések, gyötrő
harcok után győztesen, betelten pihenne babérjain. Minden feszültség
feloldódott. Minden elégedetlenség megszűnt. A bőr lélegzik. A vér
fiatalosan áramlik az erekben. A lelket harmonikus, napfényes, derűs
remények, egészséges életvágy tölti be. A kellemes elbágyadásnak a test
vidám, heves, követelő éhségérzete vet véget…”
A világos ábra, amelyet e kitűnő leírásból nyertem, nyugtalanító
módon az én bukott tanítványom körvonalait mutatta. Egy találkozás
azután Madame X. szalonjában, ahová Ragonnal váratlanul
ellátogattunk, igazolta rossz sejtelmeimet.
„José Maria de Chassin” pasaként trónolt az érzékisége lángjánál
kéjesen pörkölődő öreg, pár nélküli nőstények körében. Külsejére úgy
rajzolódtak megtett útjának éles térképvonalai, mintha vésővel vésték
volna rá. Árnyékolt, beteg izzású szeme megvékonyodott, nyerges,
táguló cimpájú orr fölött lesett nemi zsákmányára. Alsó ajka enyhén
lebiggyedt, s ezáltal duzzadtabbnak tűnt; húsos vonalát középen
faunvonal osztotta ketté. Ez a vonal megismétlődött és elmélyült
erőszakos, erős álla közepén. Haja művészien elrendezve, fényes fekete
csigákban nyakába omlott. Szenvedélyének vak szobrásza hatalmas
munkát végzett rajta: alig néhány év alatt a szexuális düh démonát
formálta ki testének engedelmes nyersanyagából. Amint engem
meglátott, vége szakadt nagyképű biztonságának. Sürgősen ajánlotta
magát, és megszökött feltételezett kérdéseim elől. Pedig ez idő szerint
egyetlen kérdésem sem volt hozzá.
Tudtam, hogy megigézett híveit úgysem tudom eltántorítani tőle. Vad
kielégülésekkel, hatalmas nemi emóciókkal kötötte magához
ösztönvilágukat, s ezt a kötést csak a szellem benső szabadságharcával
szüntethették volna meg maguk az áldozatok. Szellemük azonban
dermedten aludt még a test tüzes tégelyében. Hiába kísérleteztem.
Hűvös, figyelmeztető szavaimat elmosta a vérükben szétáradó gyönyör
valósága, amelyhez méghozzá úgy juttatta „betegeit” az ügyes varázsló,
hogy morális énjüket elaltatta, és megszabadította őket erkölcsi
felelősségüktől.

Ragon később megírta, micsoda botránysorozat robbant ki „Chassin”

körül, amely véget vetett azután párizsi üzelmeinek. Először egy, majd
több feljelentés érkezett ellene a rendőrséghez híveinek aggódó s
megbotránkozott családtagjai részéről. Az üggyel kapcsolatban néhány
öngyilkosság is történt, illetve napfényre került, így kipattant
Mademoiselle Y. korai halálának titka is, aki a kezelés néhány hónapja
után rémülten eszmélt rá, hogy a „kézrátevésektől és ráfújásoktól”
másállapotban van. Egy előkelő hölgy azért dobta el magától az életet,
mert Chassin, miután vagyonából kiforgatta, nem akart tudni róla többé.
Ezek az akaratuktól megfosztott szerencsétlenek csaknem egytől egyig
meghökkentő összegeket áldoztak érte, váltókat írtak alá vakon, amelyek
vagyoni romlásba döntötték őket. Chassin, mint egy telhetetlen moloch,
felszívta minden anyagi erejüket. Elképzelhetetlen volt, mire kellett neki
a rengeteg pénz. Bármennyire fényűzően élt, ilyen összegekre nem
lehetett szüksége. Mikor a lavina elindult, a szégyen, a botránytól való
félelem és a rémült kiábrándulás pusztított még el néhányat a „vörös
szoba betegei” közül. Chassint elfogták, s néhány izgalmas tárgyalás
után halálra ítélték. A halálos ítéletet azonban egy még mindig működő
titkos befolyás életfogytiglani gályarabságra változtatta.

Azt kellett hinnem, a misztérium befejeződött. Ernst Müller eltűnt

előlem. A pár nyomorúságos év, melyet a gályán kell majd eltöltenie,
bizonyára lecsendesíti kissé, a lelkében veszélyt jelez majd válságok
idején a névtelen, visszahőkölő eliszonyodás; ez az élő tilalomfa, amely
ott áll minden felkutatott pokolösvény bejáratánál, s amelyet úgy hívnak:
a lélek emlékezete.
Gondolataim azonban újra meg újra visszatértek hozzá. Neve
felcsendült bennem, mint egy befejezetlen akkord, s lassanként úrrá lett
rajtam a megmagyarázhatatlan érzés, hogy szerepe még nem ért véget
nálam; el fog jönni hozzám, el kell jönnie minden akadályon, halálos
szenvedésen át… és ezzel a bizonyossággal vártam Ernst Müllerre.
1830-ban érkezett meg Grottéba.
 Bezárult kör

Senki se ismert rá, csak én tudtam, kicsoda a szörnyű emberroncs, aki

szállást kért a kastélyban. Valóban, semmi sem maradt meg Ernst
Müllerből. Hangja rekedtté, mozdulatlanná durvult. Jobb kezének három
ujja hiányzott. Ritka, őszülő haján átderengett sebhelyes fejbőre. Szeme
fénytelen volt, megtört, bizonytalan tekintetű. Orrán a hús pirosra
maródott és áruló módon megvékonyodott a belső kór rombolásától.
Süppedt szájában egyetlen, hosszúra nyúlt, szürke fog riasztott. Alakja
meghajolt, összegörnyedt. Lábát keservesen vonszolta maga után.
Mikor látta, hogy felismertem, remegni kezdett, és ha le nem ültetem,
elájult volna.
– Bocsásson meg, kérem – mondta fülsértő, szánalmas hangján. –
Olyan régen készülök erre a találkozásra… évek óta… évek óta… ide
törekszem… Ha nem él bennem ez a cél, már sokszor meghaltam
volna… Annyival könnyebb lett volna feladni mindent. – Kifulladt.
Rosszullét fogta el. Kértem, hogy pihenjen mindenekelőtt, de őt a halálos
beteg emberek türelmetlensége fűtötte, akiknek lelke tele van sürgető,
elintézetlen ügyekkel.
– Nem-nem… Most kell elmondanom… Most kell megértenie,
különben elkésünk… elkésünk attól, amit… mindjárt erősebb leszek…
Igen… ez csak… az izgalom… Nem adhatna valamit innom?! Nem…
nem vagyok iszákos… azt az egyet még nem… Bár azzal vagy anélkül,
már igazán mindegy… Nálam…
Enyhén alkoholos, erősítő italt kevertem neki, amelyet mohón
megivott. Szemét lehunyta, nagyot sóhajtott, és hátradőlt a széken.
– Úgy… – mondta halkan. S azután ezen az egyenletes, halk hangon
beszélni kezdett. Hangsúlytalanul, letargikusan. Úgy mondta el az
eseményeket, mintha nem is vele, hanem egy rég halott idegennel
történtek volna. Isabelle Welles de Blancourt-nál kezdte. A fekete
mágiával való találkozását, s az ellenállhatatlan hatást, amelyet gyakorolt
rá, első gyakorlatait és ijesztő, mámorító sikereit így mondta el
körülbelül, ahogyan én rekonstruáltam magamban. De Isabelle iránti
érzései, tettének indoka csak részben egyezett meg saját feltevésemmel.
Azt nem tudtam, hogy Isabelle előtt már voltak sikeres kísérletei egy
ismert, társaságbeli hölggyel, ez azonban nem végződött tragikusan.
– Kivert a verejték, mikor parancsomra a gyönyörű asszony megjelent
éjszaka a szobámban. Csodálkoztam, ujjongtam és rettegtem – mesélte. –
Meztelen testén nem viselt mást, csak egy földig érő cobolybundát és a
bunda burkában csupa tűz, illat, eleven láng volt… Azóta már
megtanultam, micsoda telhetetlen, pusztító hetéra szabadul fel ezekben
az erényes nőkben pusztán azzal, hogy kikapcsolom felszínes akaratuk s
erkölcsi ellenállásuk vékony huzalját. Mert hiszen a szenvedélyt,
amellyel odaadták magukat, s egyre több, egyre bonyolultabb kéjt
követeltek, nem én parancsoltam rájuk, az a sajátjuk volt...
Rátért a válságra, amelybe Isabelle öngyilkossága döntötte.
– Nem akartam megölni. Hiszen valójában szerelmes voltam belé.
Imponált nekem. Tiszteltem és csodáltam. Az a fajta nő volt, aki a
legjobban hatott rám, és le tudott kötni. Tökéletes dáma és tökéletes
szerető. Éles, okos, hajlékony eszű, igazi cinkos minden területen… s
milyen kimeríthetetlenül sokszínűen, káprázatosan szép! Csak a
hamvasszőke, szürke szemű nők tudnak ilyen megdöbbentően,
provokálóan szépek lenni. Bőrének árnyalatai, profilja, szájának vonala,
nyakának, állának íve, szempillájának selymes árnyéka, merész és hegyes
melle, karcsú testének kulturált, mégis szépségesen állati mozgása a
legkívánatosabb drágakővé tette előttem. Tudtam, hogy csak én tudom
mohó érzékeit kiszolgálni, csak én vagyok méltó ellenfele, hímje… ura és
párja. S biztos voltam benne, hogy ő is érzi ezt minden csepp vérével, ha
küzd is ellene, ha le is tagadja önmaga előtt.. Mikor már láttam, hogy
teljesen áttüzesíti a szenvedély, lebírja minden ellenállását, és parancsom
nélkül is éhesen, alázatosan ágyamba siet, azt hittem, beismerésre
kényszerült, megadta magát, és én győztem. Tudtam, hogy gyermeket
vár. El akartam szökni vele, hogy feleségemmé tegyem… de kisiklott.
Az utolsó pillanatban. Érthetetlenül... váratlanul... Előtte még úgy simult
hozzám, mint egy megszállott nőstényállat… pedig nem hívtam… nem
kábítottam el… Nem kapcsoltam ki az öntudatát. Nappal osont a
szobámba, mellemre vetette magát… sürgetett, kínálkozott… aztán…
bevette a mérget. Egyszerre összeomlott bennem minden. Halálosan
megrettentem. Az ön szavaira gondoltam, és a figyelmeztetésekre...
Először éreztem bűnnek, ijesztő, következményektől terhes
transzcendens gaztettnek azt, amit tettem. Visszaemlékeztem
fogadkozásomra, amellyel megkérdeztem: én jelentkezzem majd, vagy
ön fog hívni, ha meggyőződik arról, hogy tévedett?! Mélységes bánat
fogott el bukásom miatt, és forró vágy, hogy jóvátegyek mindent. Isabelle
azonban halott volt, a botrány a családon belül kipattant, és nekem
menekülnöm kellett. Párizsba utaztam. Tele voltam bűntudattal és jó
szándékkal. Úgy hittem, nem jöhet elém olyan kísértés, amely arra
kényszeríthetne, hogy a fekete mágia bűnös fegyveréhez nyúljak újra…
Megtakarított pénzem hamarosan elfogyott. S a sötét hatalmak,
amelyeket megtagadtam, eltorlaszoltak előttem minden
munkalehetőséget. Éheztem. Lerongyolódtam. Szállásomról kitettek.
Sétálva, kapuk aljába húzódva vagy a Bois de Boulogne bokrai közé
rejtőzve töltöttem az éjszakákat. Szemétkosarakból előkotort hulladékból
táplálkoztam, s a balszerencse tovább üldözött. A legegyszerűbb munkát,
amelyet odaadtak volna bármelyik durva félkegyelműnek, nem merték
rám bízni. Gyanakvást, bizalmatlanságot ébresztettem… vagy
egyszerűen bizonytalanságot. Faggatni kezdtek, ki vagyok, hogy
kerültem ide, és látszott rajtuk, nem tudják, hová soroljanak, de érzik,
hogy máshová tartozom, s valami bűn juttatott idáig.
Az éhezés, piszok, otthontalanság megkeseredett bennem lassan.
Beláttam, hiába küzdök. Hiába akarok becsületesen kiemelkedni a
mélységből, ahová lesüllyedtem. A jó szándék a kutyának sem kell.
A tiszta törekvés még csak szánalmat sem ébreszt senkiben… de azért
még mindig kapaszkodtam, még mindig tovább harcoltam. Egy ponton
azonban úgy tűnt, nem bírom tovább. Négy napja egy falatot sem ettem.
Az éhség már nem is marta a gyomromat, csak ólmosan fáradttá,
gyengévé tett. Szédültem. S akkor egyszerre eszembe jutott Ragon.
Értesültem róla, hogy Párizsban van, s addig messze elkerültem az utcát,
ahol lakott. Hirtelen nagy megkönnyebbüléssel született meg bennem az
elhatározás, hogy felkeresem; elmondok neki mindent, és segítséget
kérek tőle. Nem fogja megtagadni, biztos voltam benne. Kapuja előtt
aztán önnel találkoztam. Hogy miképpen érintett engem ez a találkozás,
és mit kavart fel bennem, azt nehéz kifejezni. Furcsa módon a
keserűséget dobta felszínre, amelyet hiábavaló törekvésem, nyomorom
termelt ki, és ez a keserűség esztelenül ön ellen fordult, mintha
mindazért, ami velem történt, önt terhelné a felelősség. A szégyent és
félelmet, melyet megpillantása keltett, egyre elvakultabb vádak mosták el
bennem, ön volt az, aki megízleltette velem a tudás fájának gyümölcsét, s
azután ezzel a féltudással gyengén, készületlenül kitette a szűrömet. Ha
Grottéban maradhatok, sohasem jutok idáig. Ön cinikusan s előre
számítva bukásomra olyan kísértésekbe hajszolt, amelyeknek nem
állhattam ellent, s most, mikor a menny és pokol egyaránt kivetett
magából, megvetően, közönyösen elfordul tőlem. Lázadó,
kobraméreggel telített szavak fakadtak fel a keserűség lávájából: az
igazság az, hogy tartozni kell valahová. Egészen odatartozni. Csak az
válik szerencsétlen kitaszítottá, aki gyáva és erőtlen, aki a középúton
topog, ahelyett hogy irányt választana, s a másik utat felégetné maga
mögött. Jaj a langyosaknak! Jaj a töprengőknek, a vérteleneknek, a fal
mellett osonóknak! Az uralkodók, az élet győztesei mindig a két főút
valamelyikén lovagolnak, nyíltan, öntudatosan, tétovázás nélkül! Feketék
vagy fehérek, forrók vagy hidegek, s annak, amit tesznek, teljességét élik
át, minden ízét felisszák és minden következményét vállalják. Az egyik
irány elzárkózott előlem. A másik nyitva áll, de küszöbéről rémülten
visszafutottam. Miért? Miért szűkölködöm, miért alázkodom meg, mikor
ez a közönyös, zárkózott, bizalmatlan város minden titkos bujaságát
elém öntené, ha akarnám…
Ha akarnám…
Nos… a Bois de Boulogne egyik padján már nem fiatal, de még
nagyon szép dáma ült. Fogata távolabb várakozott rá. Drága ruháján,
nagy, tollas kalapján s a fülében villogó drágaköveken láttam, hogy igen
gazdag lehet. Legyezőjével közönyösen legyezgette magát. Tekintete
üresen, unottan elsiklott rólam, mikor először ránéztem. Ez a pillantás
felizgatott állapotomban úgy hatott rám, mint az égető korbácsütés.
Minden nyomorúságom, éhségem, megalázottságom összpontosult a
keserű akaratban, hogy megváltoztassam ezt az unott, becsmérlő
közönyt, megváltoztassam az ő pillantásában, s rajta keresztül
mindazokéban, akik fölött hatalmat nyerhetek. Akartam, hogy
másképpen nézzen rám, s ebben a gáttörő akaratban elégett, semmivé
lett a másik út. Újra és egészen választottam. Tudatosan, minden
felelősséget magamra idézve, nyitott szemmel, elszántan ráléptem a
fekete mágia ösvényére... Hogy micsoda eredménnyel, arról már tud...
részben... Ahogyan a halálról szóló mesét hallgató gyermek hisz abban,
hogy ő, egyedül ő sohasem fog meghalni, úgy hittem én is, hogy nekem
sikerül majd elszöknöm a tettek következményeinek vérebei elől.
Egészen ügyes megfigyeléseket tettem, és sikeresnek látszó elméletekkel
torlaszoltam el a réseket, amelyeken át hozzám férhettek volna. Tudtam,
hogy annak, aki az érzelmek kígyómérgeivel operál, immúnissá kell
válnia a mérgekkel szemben. Sohasem engedtem, hogy egy érzés:
szerelem vagy szánalom elborítson. Sohasem a másikért, mindig
önmagamért szálltam alá a legbonyolultabb gyönyörök alvilágába,
gondosan kezemben őrizve a hideg számítás Ariadné-fonalát. Senkihez
se tartoztam, csak önmagamhoz. Nem voltak ragaszkodásaim, és nem
voltak kötéseim. Önmagam szolgálatában, minden kínálkozó lehetőséget
megadóztatva és gátlás nélkül kizsákmányolva, mindenki számára
megközelíthetetlenül, az önzés bevehetetlen erődjeként éltem az élet
teljességét. Ez az állapot néhány éven keresztül a biztonság hiú igézetébe
ringatott.
Azután egy napon ráébredtem, hogy erőm minden torlasz ellenére,
mint az illanó olaj, eltűnik, elpárolog lassan. A tűz, amelyet szüntelenül
tápláltam, amellyel odacsaltam és megperzseltem áldozataimat, engem is
emészteni kezdett. Megrettenve elhatároztam, hogy a hatalmas
vagyonnal, amelyet szereztem, visszavonulok, eltűnök
vadászterületemről, és hosszú absztinenciával pótolom az elveszetteket.
Egy pillanatig se gondoltam arra, hogy életmódomat nem tudom majd
abbahagyni. Testem pihenést kívánt, nyugodt, magányos álmokat,
kikapcsolódást; egy visszavonult lovastiszt szolid időtöltéseit: halászatot,
vadászatot, kertészkedést… de akárhová mentem, akaratom, parancsom
nélkül utánam ömlött mindaz, ami elől menekültem. Lányok, asszonyok
jöttek hozzám kábán, dadogva, önkívületben éjszaka, és tüzes testükkel
ágyamba bújtak. Hiába kergettem őket, hiába zártam el az ajtót,
megtalálták a módját, hogy elérjenek, féktelen szenvedélyükkel
megzengessék beteg képzeletemet, felgyújtsanak, és újra meg újra
elszívják fogyatkozó erőmet. Nem tudtam megsemmisíteni a varázst,
amelyet felidéztem. Ott zengett, zúgott körülöttem, hívta, bűvölte,
csábította rám az éhes nőstényrajt, a mohókat, magányosokat,
kielégületleneket, telhetetleneket, s reszkető, tiltakozó, gyengülő
húsomból csillapította felkorbácsolt étvágyukat.
Visszamenekültem Párizsba. Nem tudtam, hogy csapdába futok.
Az ügyek távollétemben bomlani, kavarogni, bűzleni kezdtek, és még
mielőtt megneszeltem volna, teljes erővel kirobbantak. Akkor már
tudtam, hogy valamelyik szörnyű éjszakai succubus vérbajjal fertőzött
meg. Rom, rothadás, összeomlás, zűrzavar volt minden bennem, és nem
sokat törődtem vele, mi történik körülöttem. Halálra ítéltek. Egy volt
betegem, igen befolyásos, nagylelkű asszony, akivel gyalázatosan
bántam, azonban megrendítő módon ragaszkodott hozzám, elintézte,
hogy a halálos ítéletet gályarabságra változtassák. Az embertelen
körülmények, amelyek közé a gályán kerültem, néhány hónap alatt
összetörtek. Csontvázzá aszalódva, teljesen legyengülten gubbasztottam
a padon, amelyhez hozzáláncoltak, és semmiféle kínzás, semmilyen
erőszak nem kényszeríthetett rá, hogy felemeljem az evezőt. Álmos, tűnő
öntudattal hallgattam saját hörgő lélegzetemet, és vártam a megváltó
sötétbe zuhanást... Ezen a ponton következett el azután az a szörnyű, alig
kifejezhető élmény, amely visszahajszolt az életbe... Mintha nyálkás,
mérges hüllőktől nyüzsgő szakadékba pillantottam volna… de nem…
amit ember képzelete utolérhet, azt mind meghaladja ezeknek a
transzcendens szörnyeknek az ocsmány félelmetessége, amelyek éhesen
várakoztak rám a küszöbön túl… A sóvár, démoni szemek… a torz
állatpofák gonoszul emberi, kaján és könyörtelen kifejezése… s a bosszú,
rémület, szenvedés mértéke és ígérete, amely felém áradt belőlük, és
névtelenül is hatalmasabb, visszarettentőbb volt a testi kínzás és halál
minden borzalmánál…
Úgy kapaszkodtam vissza testembe, mint a vízbe fúló, aki lábát cápák
és polipok elől kapkodja. Küzdeni kezdtem a korhadt szál deszkáért,
amely a látható világban fenntartott. Görcsösen, kétségbeesetten,
feltámadt emberfeletti akarattal akartam tovább élni. Ernst Müller
felbomló testében, egyetlen menedékemben, amely elválasztott a
túlvilági végrehajtóktól, akik elállták a halálon túli kijáratot… Tudtam,
ezen a kijáraton nem mehetek ki, nem szabad kimennem, mert ami azon
túl várakozik, az nemcsak a pokol maga, értelme mélyebb és lesújtóbb,
mert valami olyannak a pusztulását idézné elő Eónnyi
örökkévalóságokra, amely a szellem fényét, az értelmet jelenti: a
személyiség, az öntudat szétbomlását az állati lét töredékeire… Meg kell
maradnom Ernst Müller testében, hogy egy magasabb sík kapujáig
dolgozzam fel magamat, amely olyan ösvényre nyílik, ahonnan
visszatérhetek vezeklő emberként...
És hát… ma élek. Még élek. A természet minden törvénye ellenére.
Szökési kísérletekért kétszer megcsonkítottak. Félholtra vertek.
Kikötöttek a forró napra, és azt hitték, már halott vagyok. Most mégis itt
ülök ön előtt. Célhoz értem. Tudja, miért jöttem, ön volt az életforrás
távolról is, amely tiszta emlékeivel megtartott, és átsegített minden
poklon. S az, hogy ideérhettem, bizonyítja, megszolgáltam, a sorstól már
elnyertem a segítséget, amelyet öntől kérek. Tegyen újra egészséges
emberré! Adjon néhány évtizedet, és én felküzdöm magamat a
mélységből, ahová lezuhantam. Juttasson időhöz, hogy visszanyerjem az
öntudatos Egóhoz való jogomat. Tovább nem akarok élni. Nem
örökkévalóságot kérek, csak egyetlen emberöltőt!
Fáradtan elhallgatott. Szája széle reszketett; sebes, szürke homlokát
verejték lepte el. Mennyire szántam! És milyen tanácstalan voltam.
Hogyan tagadjak meg valamit egy haldokló, fanatikus kétségbeesettől,
akinek hite és kérése óriási tévedésen alapul?! Olyan állapotban volt,
hogy nem vitázhattam vele, s nem taglózhattam le kerek elutasítással.
Úgy határoztam, mindent megteszek érte, amit tehetek. Megvizsgálom,
és a rendelkezésemre álló eszközökkel gyógyítani fogom. Felerősítem,
amennyire lehet; talán sikerül újra egészségessé tennem, s így elnyeri az
annyira sóvárgott néhány évet – ha nem is egy egész emberöltőt.
A vizsgálat azonban alaposan lehervasztotta reményeimet. Nem volt
már egyetlen ép szerve sem. Vérének bomlása túljutott azon a fokon,
amelyen még megállíthattam s visszafordíthattam volna a folyamatot.
Feloszló roncsként vonszolt teste akaratának láncára fűzve sírba való
hulla volt, amelybe egy kárhozott lélek járt vissza kísérteni. Bűz, genny,
rothadás… nem tudtam, hogyan nyúljak hozzá. Lesújtottságomon látta,
mit tartok állapotáról.
– Semmit sem számít! – mondta szilárdan. – Az, hogy élek, csoda.
Akaratom csodája, ön azonban nagyobb csodákat tehet. Ne játsszuk el
újra a természetes magyarázatok professzorosdiját. Ez csak bújócska.
Már nincs időm és erőm rá. Elixírt adjon! Ha így tetszik: AZ ELIXIRT!
Más nem segít rajtam. És ön nem engedhet meghalni. Nem engedhet
állattá aljasulni, mikor egész lelkemmel, szellememmel, minden
képességemmel, vezeklési vágyammal, megbánásommal és jó
szándékommal a kezébe kapaszkodom, segítségért könyörgöm! –
Csonka kezével valóban megragadta karomat, és görcsös, valószínűtlen
erővel szorította, rángatta, húzta magához. Borzalmas volt.
– De miből gondolod, hogy én, éppen én adhatok neked ilyen elixírt?!
– tört ki belőlem tehetetlenül.
Karomat eltaszította. Keserűen, hideg haraggal lökte ki a szavakat:
– Nézzen tükörbe!
S én önkéntelenül az orvosi laboratórium mosdója fölött lévő tükörbe
pillantottam.
– Ön most közel hetvenesztendős. Tudom. Ne tiltakozzék! Próbálja
nekem természetes magyarázattal megvilágítani, miért nem hat többnek
harmincévesnél?!
A vágás meghökkentett. Mit feleljek rá? A módszert, amellyel testi
kondíciómat felépítettem és megőriztem, nem szolgáltathattam ki neki,
mert éretlen volt rá, és nem tudta volna követni. S a gyógyszer, az
esszencia, amelyhez én lassan hozzáedződtem, s amelyet sajátos
alkatomnak megfelelően készítettem el, egy gyengébb, méghozzá
súlyosan beteg szervezetet azonnal elpusztított volna. Valamit mégis
mondanom kellett. Óvatosan beismertem, hogy fiatalos külsőmet
valóban okkult gyakorlatokkal és egy bizonyos esszencia segítségével
őriztem meg. Azonban magában ez az esszencia az évtizedes, lassan
felépített gyakorlatok és más, avatatlanok előtt fel nem tárható dolgok
összesítése nélkül nem gyógyszer, hanem gyorsan ölő méreg. Elégeti az
életerőt. Ha beadnám neki, meggyilkolnám vele.
Elvakultságában nem hitte el, amit mondtam, csak a beismerésre
csapott le, hogy van ilyen elixírem. Kérte, követelte, hogy adjak belőle…
az ő felelősségére. Őt nem fogja megsemmisíteni. Láthattam, akarata nem
mérhető emberi mértékkel. Ami pedig a gyakorlatokat illeti, sok
átgyakorolt év van mögötte. Ha az irány rossz is volt, mégis hatalmas
erőket tartalékolt vele. Kérését természetesen meg kellett tagadnom.
Borzasztó jelenetet rendezett. Sírt. Elém vetette magát. Átkulcsolta a
térdemet. Mellét verte, fogadkozott, végül átkozni kezdett olyan gyötrő
gyűlölettel, hogy a szája habzott tőle. Mély ájulásba esett utána. Ágyba
fektettem. Szervezetébe erősítőszereket juttattam, és mikor eszmélni
kezdett, magára hagytam.

Baljós, tisztázatlan problématömeget vittem magammal

dolgozószobámba. Késő este volt, én azonban nem akartam lefeküdni.
Meg kellett fejtenem a nehéz hieroglifát, amelyet a sors újra és újra
feladatul adott, s most végső sürgetéssel elém állított. Nem térhettem ki
előle. Három szobával arrébb kínlódott egy ember, aki legnagyobb
szerencsétlenségében, létének végveszélyében görcsösen hozzám
kapcsolódott, tőlem várta megváltását. Átgázolt minden szavamon,
érvemen, mint Rabbi Löw Gólemje, s csak a belé rejtett varázsformulára
hallgatott. Elixírt kért tőlem, és nekem nem volt számára elixírem.
A Gólem pihent, és erőt gyűjtött odaát. Új meg új órákat zsarolt a
haláltól, hogy kiharcolja tőlem saját rögeszméjét.
Én pedig feladtam a kérdést a csillagoknak, mert önmagamból nem
hangzott rá felelet.
Ahogy a lámpa csöndes fényében asztrológiai számításaimba
merültem, s kint a tárt ablakon túl sötéten zúgott a holdtalan park,
hirtelen belém markolt az emlékezés. Ugyanez megtörtént már velem
egyszer. A pillanatok, érzések, a sötétség súlya, a csend hangja hajszálra
fedték egymást – akkor és most. A két kép egymásra tolódott. Sötét
pajtában ültem egy kékre festett ládán, és a térdemre támasztott könyvön
felvázoltam a csillagok állását: ugyanazt a csillagállást, amelyet kezem
most rajzolt bele az állatégöv egy-egy körének tizenkét házába. Egyik kör
az én sorsom, a másik Hans Burgneré… vagy Ernst Mülleré?
Ernst Mülleré, aki távol valahol meglapulva figyel, és hallgat… Igen.
Most én ültem Rochard helyén. Azonos voltam vele.
Milyen zsúfolt a halál háza az én horoszkópomban ma éjszaka: a
nyolcadik ház. Ugyanazok a sötét bírák tolonganak benne, mint akkor…
nem… nincsen akkor… ez az a pillanat! S a másik kör, Hans Burgneré…
vagy Ernst Mülleré… úgy fedi az én körömet, hogy a szörnyű
közelállásban a bírákból hóhérok lesznek: Mars a Merkúrral az Iker
jelében… Mars a Szaturnusszal fülledt konjunkcióban. Pusztító erőiket a
Hold gyűjti kelyhébe, koncentrálja, és hatalmas, parancsoló erővel
közvetíti hozzám és hozzá… aki meglapulva figyel, és hallgat…
Hans... Ernst...
Egyszerre tudtam, falakon át láttam, mi történik vele most. Láttam
tétován csusszanó lábát a laboratórium kövén, görnyedt, ösztövér alakját,
ahogy feketén elválik a fehér fal hátterétől… Gyertya fénye villan fel…
Ernst csonka, reszkető keze végigkutatja az állványokat, a szekrényeket,
fiókokat… Ládákat nyit fel… Tégelyek, üvegcsék, dobozok fedelét
rángatja le mohó türelmetlenséggel… A folyadékok, porok
szétömlenek… szerencse, hogy mindegyiket latin felirattal láttam el, s
Ernst ért latinul, különben megmérgezné magát valamelyikkel… Nem
találja, amit keres… Érzem fokozódó, beteges, túlfeszült dühét,
megzavarodását, kapkodó gondolatait… Érzem, amint a rögeszme
elhatalmasodik benne, s föléget minden kontrollt: – Meg kell szerezni a
fukarul őrzött arkánumot, az irigyen, gonoszul elzárt egészséget, új
életet, levegőt, fényt!… S ha imádságok és a legfőbb szakramentumok
pecsételik le, akkor is fel kell törnie a pecsétet, s ha vér és hús torlaszolja
el, akkor át kell gázolnia rajta, mert nincs más út, és nincsen más
választás… Az asszonyok holtteste mellé, akik miatta haltak meg, újabb
holttest kerül majd. Mindegy, nem számít. Semmi más nem számít, csak
a Nagy Arkánum!… Mélyebbre már úgysem bukhat. Többet már nem
kockáztathat. Meg kell kapnia… Vér és hús… Mi őrizheti más, és mi
védheti a legnagyobb titkot?!
Vér és hús…
A park fölött vörösen felkelt a késői Hold.
A megoldott probléma kristályos tisztaságban tárult fel előttem.
Egyetlen árnyék nem vetődött rá. Nyugodt voltam… íróasztalomon
levelet hagytam hátra Victor Amadeusnak. Megírtam benne a Rendre
vonatkozó utasításaimat, és azt, hogy néhány fontos írásomat hol, milyen
jelszóra helyezze letétbe. Más elrendezni valóm nem volt. A kastély és
birtok a Rend tulajdonába ment át, ezt régebben így határoztuk el
apámmal.
Hálószobám ablakai nyitva álltak. Lefeküdtem, és vártam.
Az éles holdfény hosszú ezüstoszlopokat rajzolt a padlóra.
A kis léghuzatból, amely arcomat érte, tudtam, hogy kinyílt, majd
becsukódott az ajtó. A fehér, áttetsző függöny felduzzadt, azután
visszaomlott az ablak elé.
Reszkető, fojtott, nehéz légzés zöreje hangzott a szobában.
Nem mozdultam. S a felém közeledő, gyötrődőn óvatos léptek lassú
vánszorgása alatt mélységes szánalom öntött el a szerencsétlen iránt, aki
elvakultan, zsarnoki rögeszméjének megszállottjaként közeledett
hozzám, hogy megtegyen valamit, amiről még nem sejti, hogy meg fogja
tenni, s amit én is így tettem meg valamikor. Azért sajnáltam annyira,
olyan igaz, nagy szánalommal, mert megtettem.
Mikor ágyam mellé ért, mereven megállt, és feszülten figyelt egy ideig.
Légzésem ritmusát leste. Érezhetően megnyugodott, és óvatosan fölém
hajolt. Keze a párnám alatt tapogatódzott; végigfutott éjjeliszekrényem
lapján, a pohár, a lámpa körvonalain, kihúzta a fiókot, ott motozott, majd
könnyű érintéssel mellemet simította végig. Hirtelen megérezte a lapos
kis szelencét, melyet aranyláncon viseltem. Keze megtorpant. Testén
rándulás futott át.
Arcomra e pillanatban rásiklott a holdfény, s neki látnia kellett, hogy
szemem tágra nyíltan nézi minden mozdulatát.
Rám meredt. Arcán rémület áradt el; olyan iszonyat, mintha szúrásra
ajzott kobrát látott volna meg közvetlenül maga előtt. Visszahúzódott
tőlem. Keze tapogatódzva támaszt keresett az éjjeliszekrényen, és
kikötött a lámpa karcsú, hideg bronzoszlopán.
Agyam az első ütés után szétroncsolódott, nem éreztem fájdalmat…
Ernst már csak az üres, összezúzott testhüvelyt ütötte eszelősen, hogy
eloltsa a szem két merev fénypontját, amelyek démonokként őrizték a
kaput… Nem hallott és nem látott mást, csak azt, hogy meg kell
szüntetnie az ellenállást, ki kell tépnie konok, makacsul ellenszegülő
testemből saját életét...
 Opus Magnum

Szűk, meredeken lejtő barlangfolyosón botorkáltam lefelé. A folyosó

végén tompa fényű pentagramma derengett. Közel érve hozzá láttam,
hogy csillag alakban vágott nyílás, amely lépcsőkben folytatódik.
Zsongító, elemezhetetlen illat szállt a levegőben; könnyű, kékes gőz,
amely lassú nyomulásomban különös félkábulatba ringatott anélkül,
hogy tudatom elveszett volna. Ígéretteljes, ünnepi, eksztázist ígérő
misztikum volt ebben az illatban, megzengette, kiélesítette a lélek
érzékeit, s ember számára hallhatatlan hangokat, ámulatos, bukolikus
színeket közvetített hozzá. Úgy figyeltem a halk zenei tónusokra, mintha
csak tudatosítottam volna egy állandóan körülöttem zengő melódiát.
Az egymásba átolvadó pasztellszínek gyöngéd játékát is ezzel az
átütköző, hálás emlékezéssel ismertem fel.
A folyosó kis sziklafülkébe vezetett, amelynek közepén sima,
embertest hosszúságú kőpad állott. A kőpadon testem sűrű asztrálmása
feküdt lehunyt szemmel, mély tudatlanságban. A kékes füst egy
oltárszerű állványra elhelyezett serpenyőből szállt fel, s nemcsak illatot,
hanem átható fényt is árasztott.
– Cornelius! – hallottam a Mester hangját halkan és közelről. Alakja
még láthatatlan volt. – Ébredj!
A kábulat eloszlott. Sohasem érzett súlytalanság, szabadság ujjongó
érzete járt át. A sziklafülke szűk falai hatalmasan széttágultak, szédítően
magas, oszlopos termet öleltek körül. Visszanéztem a kőpadra.
A sziderikus test ottmaradt mozdulatlanul, s mögötte, elmosódó
távolban, apróra összeszűkült képtér közepén anyagi testem véres
csonkja feküdt a bemocskolódott ágyon. Tudatomat eltéptem a
látványtól.
A falakon körös-körül páholyok pasztellfüggönyei lebegtek, arcok
néztek rám csendes mosollyal, amelyeket sohasem láttam, mégis
ismertem, mintha végtelen időket együtt éltünk volna át. Számlálhatatlan
sorokban köröztek egymás fölött a páholyok a magasság felé, egyre
ködszerűbben s megfoghatatlanul. Ámulva láttam, hogy az oszlopok
fejei a szabad, csillagos horizontba nyúlnak, s közöttük havas hegyek
csúcsai néznek rám fehér, égbe szúró nyilakként. Lenyűgözött e kép
megrázó szépsége. Figyelmemet a magasságra és elmosódó távlatra
összpontosítottam, s lassan kifejtettem a ködből a csúcsok közötti védett
lapályokon épült kolostorvárosok szögletes vonalait; hallottam a tibeti
szertartások hosszú csontkürtjének bús, rekedtes hangját s a szisztrumok
ünnepi csengését. A terem, amelyben állottam, a Rend avatótermének
szellemi ideája volt, s a csúcsok, amelyeket láttam, Tibet szellemi
tartalmát fejezték ki; a valódi bölcsességet, amely láthatatlan, havas
fenségben magasodott a primitív, szektariánus tömegek feje fölött.
A Mester hangja újra szólított, s most már láttam őt. Hosszú, napsárga
köntösben, borotvált fejjel, nap égette, sötét aszkétaarccal állt a kőpadon
fekvő alak fejénél, és intett, hogy közeledjek. A formák, amelyek kísérték,
nyilvánvalóvá tették előttem, hogy testben van még, s e testnek finomult
mását viseli magán. Jobb karját a dermedten nyugvó asztrálalak fölé
nyújtva, megcsendült ajkán az ősi misztériumok örökké ismétlődő
formulája:
„Égesd el testedet gondolataid tüzével!”
Az asztráltest már pirosan izzó rostélyon feküdt, és világítóan
áttüzesedett lassan. A mélyvörös izzás fehér ragyogássá vált, és vakító
kristályszikrázássá fokozódott. „Azok, akik elvesznek, a gőzhöz
hasonlóak, a tűzhöz hasonlóak, a füsthöz hasonlóak – idézte az Úr szavát
Ezra könyvéből –, égtek, izzottak és elhamvadtak.
Te azonban, aki égtél, izzottál… tűzben edzett ékkővé lettél, amelynek
neve:
Lapide Rubro!
Nem választottak méltatlant maguk közé a Beavatottak. Az elhívott,
az Igazak közül egy újra visszatért!”
Harangok ezüstös, mély és magas, búgó és csengő hangja, kürtök,
transzcendens ünnepet hirdető harsonák zúgása hömpölygött elő a
ködbe vesző magasságból, de a Mágus ujjongó szózata mind e hangok
fölé emelkedett tiszta zengéssel:
„A mulandóság hamuvá lett. Az árnyék fénnyé változott. A tűzből élő
arany született. Létrejött a Mű. A Nagy Arkánum itt nyugszik előtted,
Uram! A munka tökéletes. Csatlakozzatok hát, világosság fiai, táruljatok
fel, halhatatlanság kapui, tűnjék el a felhő, amely a halandók szemét
beborítja. A Mágus, akit az elemeken uralkodó szellemek mesterüknek
ismernek el – a Mágus megérkezett!
Áldott legyen az Úr és a Hozzá visszatérő Egyetlen Élet!”
 Ott álltam a boldog beteljesülés fehér izzásában, személytelenül,
zengő, áradó akkorddá oldódva az Isteni Remekműben. Arcok, helyek,
hangok, színek, ábrák nyomultak néha közelebb hozzám, megmutatták
lényegüket, azután eltávolodtak. Láttam a Rend Mestereit, egyeseket a
föld különböző búvóhelyein; befalazott tibeti remetekunyhókban, ahol
minden látszatcsillogást és formát kirekesztettek életükből, hogy elöntse
őket a belső végtelenség hatalmas fényessége. Mások meg már test
nélkül, titáni erőforrásokként ostromolták az emberlét dermedt
homályát, időtlen türelemmel munkálták, készítették elő a jövőt, amely
egy hosszú, gyötrelmes korszak pusztulása után új, boldogabb Eónt hoz
majd el a keveseknek: az Aranykort. Láttam az Őrzőket és a Nevelőket.
Láttam az Isteni Erők eszközeit, a súlyosan szép életű lélekterheseket, az
eksztatikus Látókat, Hallókat és a Szó igazi hirdetőit. Láttam az Isteni
Terv szétszórt összeesküvőit, a vakul és kínzottan kitartókat, a
gyöngeségükben erőseket, akik sohasem adták fel az Utat, s láttam a Föld
urát, Adonájt, amint féltő szeretettel hajolt a Tűzbe helyezett Föld lángoló
tégelye fölé; a szenvedés és borzalom jajszavai, a föltornyosuló gyűlölet,
gátat szakító vér- és könnyözön fölé, s szította a tüzet, ki ne aludjék…
csak égjen, lángoljon még-még, forraljon, lázas krízisekbe korbácsoljon,
hogy az Idők Végén, ha az óra betelt, létrejöjjön e bolygó transzmutációja
is, amely fémjelét egy fokkal finomabbra jelzi majd a Kozmoszban…
De láttam a magam életrádiuszának sötét és fénylő alakjait is; hogy
eloszlassák az Idő bizonytalanságának minden homályát bennem, és
sorsuk maradéktalanul feloldódjék a megismerés ragyogásában. Láttam
Amadeus Bahrt a Rend tagjainak ismertetőjeleivel, mint tanítót, sárga
köntösében a sziklás, kopár fennsík zord körvonalainak hátterében,
ahogy körülülték tanítványai, akik évezredek szenvedésein, kerülőin át
cserkésztek el a Világ Tetejére, hogy végre lábához kuporodhassanak. S
felismertem e tanítványok között egy vézna, okos szemű fiú testében azt
az asszonyt, aki megszült egyszer, és a legtöbbet tette értem halálában is:
a milánói Mariettát, Francesco Borri édesanyját. Vele volt lelkének társa
is, akkori apám. A nemek vonzása és kötöttsége eltűnt közülük.
Testvérek voltak, és társak a szellemi igazságok szomjas hallgatásában, a
gyakorlásban és törekvésben.
A szegény, érzelmes Sophie Pétiont apácakolostor árkádos
folyosóinak, néma celláinak, homályos kápolnájának menedékébe
húzódva láttam viszont. Élete gyertyák lobogó fényében, tömjénszagú
árnyékok, didergő penitenciák, transzcendens félelmek és a hús szúró,
követelő lázadozásának váltakozásában pergett. Sírt, imádkozott,
sanyargatta magát, de sanyargatott teste újra meg újra legyőzte. Álmában
incubusok látogatták. Babonái, rémképei kitartottak mellette, noha
együgyű hitének megható derengése sem hagyta el, és kifelé terelte az
alvilági zűrzavarból. A fénylő bizonyosságban, amelyben a dolgokat
szemléltem, nem kapott helyet a mulandó, sötét felhőjárás fölötti
szánalom vagy szorongás. Tudtam, hogy Sophie Pétion élete is meg fog
oldódni, ahogy az enyém megoldódott, s minél mélyebbre sújtja a
szenvedés, annál több erőt nyer a fellendüléshez.
Péloc doktor útja már sima és világos volt, mint az olyan lényeké, akik
nem várnak, nem remélnek, nem követelnek maguknak semmit, s
akiknek tettei áldozások. Mindegy, hol folytatta azt, amit Párizsban
elkezdett; Angliában-e vagy Németországban, Olaszországban-e vagy
Dániában. Gyógyított, szolgált és tanult előítélet, gátlás nélkül, tiszta
fejjel, az éles megfigyelés, kitűnő emlékezet és intuíció ragyogó
szintézisével. Gyűjtött, hogy adhasson, s közben anélkül hogy önmagáért
egyetlen lépést tett volna, a karma kötései lehulltak róla,
megvilágosodott, szabad volt: egy az Igazak közül.
Lepitre és Rosalie bűntől, szenvedélytől terhes duálalakja is felbukkant
előttem. Emberi képzelet sohasem álmodhat meg ilyen tragikus
viszonylatot, mint amely a nyomorult mosónő és beteg, ideggyenge fia
között volt. Sokáig nem tudtak megszületni. Sokáig keringtek szédülten a
hínáros asztrálóceán örvényei között. Először Rosalie előtt nyílt meg az
anyagi lét, s ő azután utat engedett hozzáláncolt párjának; megszülte,
életet adott imádott áldozatának. Elámultam a karma nagyvonalúságán,
lenyűgöző igazságszolgáltatásán. Vérük összevegyült a gyilkosságban és
öngyilkosságban. Lepitre elfolyatott vére helyett most Rosalie vérét
kapta, s betegségével, névtelen bűntudatával, üldözéses szorongásaival
jobban kínozta anyját, mintha naponta megölte volna. S milyen rejtélyes,
a karma fényében milyen csodálatos betegség volt ez a Lepitre-é: vészes
vérszegénység. Óh, az anyja a saját vérét folyatta volna ereibe utolsó
cseppig, ha ezzel segíthet rajta. Imádata Lepitre iránt a vérközösség
mágikus kötésével is súlyosbodott. Életének nem volt napja, nem volt
célja, robotos, örömtelen éveinek nem volt más tartalma, csak ez a satnya,
ványadt bőrű, vastag ajkú, csúnya és boldogtalan fiú, akit törvénytelenül,
nyomorban és megvetetten szült a világra. S ez a halálos félelemmel,
gyötrelmes szerelemmel oltárra emelt bálvány napról napra halódott.
Ágya rossz szagú izzadságban úszott éjszaka. Meggörbült hátán
hegyesen kiütköztek a csontok. Bőre egyre szürkébb, viaszosabb lett.
Csendesen, feltarthatatlanul folyt el belőle az élet, mint akkor, a
gyilkosság szörnyű éjszakáján megnyitott ereiből a vér. De hát
közönséges gyilkos volt-e Rosalie? Tettének gyümölcsei csak így
térhettek vissza hozzá. Saját gáttalan szenvedélye kellett, hogy
visszaüsse. Szenvedését fokozta a fiú ingerlékenysége. Alig tűrte meg
maga mellett. Kérdéseire vonakodva, gorombán vagy egyáltalán nem
válaszolt, pedig ő egész nap faggatta volna: – Fáj valamije?… nem?…
biztosan nem?! Akkor most mit érez? Szédül?! Persze, hogy szédül,
hiszen megtántorodott… mert nem eszik… semmit sem eszik! Tejet és
húst kell ennie! – A fiú utálta a faggatást. Fájt a feje. Szédült. Hányinger
gyötörte. A beszéd is fárasztotta. Anyja aggódva leselkedő pillantása,
körülötte matató, hozzányúlkáló vörös, érdes keze szorongással, tompa
ellenszenvvel töltötte el: – Olyan, mint a halálmadár – gondolta. – Még
élek, de már úgy néz rám, úgy szipog és suttog, mintha kiterítettek
volna!
A kamaszodó fiú szűk, rossz tüdeje szabad, nyers levegőre, lázak közt
vergődő teste a szőrösödő suhancokkal együtt való harsány, vad
kiruccanásokra vágyott. Nagy mellű, ringó csípőjű, rossz szájú lányok
vérbő, trágár ölelésének elképzelése fullasztotta el lélegzetét és sodorta
magányos bűnbe. Máskor meg finom, halk, romantikus környezet, szűrt
hangok, légies, gyöngéd leányokkal való társalgás édes ködképe bukkant
fel benne. Ezek a lányok hasonlítottak kissé a paloták úri kisasszonyaihoz
– anyja mosni járt ezekbe az előkelő házakba –, de hiányzott belőlük a
szórakozott gőg. Nem néztek úgy rá, mint egy levelibékára, hanem
gyöngéd, mély pillantással, amelyet lámpaként világított át az
eltitkolhatatlan szerelem.
De leggyakrabban vallásos elragadtatás fogta el. Terveket dolgozott ki,
hogyan szerez majd pénzt, megszökik hazulról, és felvéteti magát egy
kolostorba. Ott azután éjt nappallá téve vezekel titkos bűneiért, parázna
gondolataiért, s olyan hévvel, bensőséggel imádkozik hónapokon,
éveken át, hogy egy éjszaka cellájának magányában megjelenik előtte az
Úr Jézus, kezét fejére helyezi, és meggyógyítja. Erőssé, bizakodóvá,
széppé változtatja. Daliás, pirospozsgás, dagadó izmú, zengő hangú
férfivá lesz, de persze azután sem hagyja el a kolostort. Az évek folyamán
híressé válik jámbor életével és csodálatos prédikációival. Híre megy az
Úr látogatásának, az éjszakai csodatételnek is. A rend főnökének halála
után egyhangúlag őt választják utódául. Gazdag arisztokrata lányok
rajonganak érte égi szerelemmel. Telt húsú, illatos, felékszerezett
asszonyok gyónják meg neki vétkeiket s legtitkosabb gondolataikat. Ő
azonban szilárd marad. „Meztelen lábbal kél át a leggyönyörűbb nők
szenvedélyének parazsán anélkül, hogy megperzselődnék.” Egy asszony
– fekete hajú, magas, sötét szemű – besurran cellájába egyszer, és ruháit
letépve meztelenül kínálja fel hófehér testét, majd amikor eltaszítja
magától, lábához veti magát, térdét átkulcsolja, és sírva könyörög, űzze
ki az ördögöt belőle, aki éjszakáról éjszakára az ő szent alakjában kísérti
meg ágyában. Ő a feszület alatt áll, és közönnyel nézi a vonagló testet,
kerek melleket, gyöngyfényű vállat, gödrös csípőt, hosszú, feszes két
combot, pelyhes, sötét ölet, majd a bűnnek e hajlékát meghintve
szenteltvízzel, előveszi a vezeklő korbácsot. A gyöngéd bőrön véres
csíkot hasít az első ütés. Az asszony feljajdul, és vad önkínzással sürgeti:
Még! Még!
Ezek a képek felajzották, azután ájulásig kimerítették, de nem tudott
lemondani róluk. S anyja alakja mind e boldogító elképzelésekkel
összeférhetetlen volt. Ellenséges. Anyja a gőzös borogatásokat,
oldalnyilallást, szájában megsavanyodó, undorító tejízt, szellőzetlen,
túlfűtött szobát s a haláltól való szorongást jelentette. Anyja volt a
sötétség és betegség. Az önfertőzés utáni csömör és bűntudat. A nyomor
és erőtlenség. Anyja volt minden, ami durva, rossz szagú és közönséges;
anyja volt maga a reménytelen, szürke valóság. Szolgai alázata, ahogy
gorombaságait eltűrte, szívóssága, amellyel mindig újra visszatért hozzá,
kérdésekkel ostromolta, babusgatta, s gondoskodásával fülledten
rátapadt, felbőszítette, dührohamot váltott ki belőle. A borogatásokat
letépte magáról, meleg kabátját a földre dobta, az ételeket kiborította, és
borzasztó szavakat kiáltozott, de anyja nem hallotta. Csak fiának sápadt
arcát, zöld karikás szemét, fehér, rángatódzó száját látta, rövid, sípoló
lélegzetét figyelte, és szíve elnehezült a tehetetlen szánalomtól. – Beteg
szegénykém! – gondolta. – Beteg! Most megint soványabb, azért olyan
ingerült. Istenem, Istenem! Mennyire árt neki, ha felizgatja magát, és én
szerencsétlen őrült mindig teszek valami olyat, ami kiváltja belőle a
rohamot! Vigyáznom kell. Jobban kell vigyáznom, különben… – s ott
megtorpant. Ezt nem merte végiggondolni. – Nem! Élni fog! Élnie kell!
 Láttam Charlotte Brüggendorfot a szenvedély útvesztőjében kétnemű
gnómnak, a gátlástalan nemi kíváncsiság tragikomikus nyomorékjának
mindkét nem kitaszítottjaként; s láttam férjét, a straubingi kövér
polgármestert ügyetlen sarlatánnak, vásárok szemfényvesztőjének, üres
zsebű, hencegő kóklernek. Ő volt az örök dilettáns. A dolgok felszínén
úszó hólyag; visszfényben melegedő, csonka visszhangra fülelő
kirekesztett.
Brandenburg-Ausbach őrgróf testébe is sorra fúródtak bele saját
bűneinek kilőtt nyilai. Néhány rövid életen át, amelyeket különféle
trónok, kisebb-nagyobb zsarnokságok árnyékában töltött el túlérzékeny,
szorongó udvaroncként, meggyűlölte és súlyosan elítélte elmúlt
önmagát. Akárhogyan igyekezett, vigyázott, alkalmazkodott, mindig
magára idézte a trónon ülő, vérengző, felelőtlen Szeszély haragját.
Háromszor végezték ki. Egyszer egy vigyázatlan szó miatt, amelyet rossz
helyen ejtett ki, másodszor azért, mert önkéntelenül tanúja volt egy
bűntettnek, amelyet nem kellett volna látnia, harmadszor pedig, mert –
tévesen – valami olyan értékes titok birtokában hitték, amelyet
mindenáron ki akartak venni belőle. Ez az utolsó kivégzése rendítette
meg a legerősebben. Szakadék fölé nyúló, hosszú, keskeny toronyba
falazták be fokozatosan. Napról napra szűkítettek a nyíláson, amelyen
vizet és élelmet nyújtottak be neki, s amelyen át bekiáltották a kérdést,
amire nem adhatott feleletet. Hiába könyörgött, hiába bizonygatta, hogy
nem tud semmiről, a nyílás bezárult végül. Körmével véresre kaparta a
köveket. Vérző ujjhegyével felírta a falra nevét és utolsó vallomását, hogy
ártatlanul halt meg. A befalazott torony pontosan olyan volt, mint egy
égbe fúrt, lepecsételt kút; annak a kútnak a fordított mása, amelyben
Hans Burgner eljutott útjának legmélyebb pontjára.
Ezután szürke kisembernek született meg; gyáva, elégedetlen, bő
szavakkal panaszkodó gyászvitéznek. Szüntelenül embertársai
szánalmát, megértését koldulta, de mindenkiben megmagyarázhatatlan
ellenszenvet ébresztett. Hangosan, acsarkodva, lázadozva szenvedett, s
noha helyzetét valóban átérezte, még nem sejtette, hogy az igazi
szánalmat csak a félénken, csendesen vagy hősiesen viselt szenvedés
kelti fel.
– Vajon megérthetitek-e, barátaim, az ég mostoha rendelkezéseit?! –
ömlött ajkáról a keserű szemrehányás. – Lelkem nyitott könyv előttetek.
Tudjátok és bizonyíthatjátok, hogy egész életemben jámbor, hű,
becsületes voltam. Nem csaltam, nem loptam, senkit soha meg nem
károsítottam. A koldus mindig nyitott ajtóra, terített asztalra talált
házamban. Gyermeket, állatot nem bántalmaztam. Nem
paráználkodtam, s álmomban sem követtem el istenkáromlást. Mégis,
láthatjátok, miképpen sanyargat, fenyeget engem az Úr. Büntet és
megaláz, anélkül hogy rászolgáltam volna. Első feleségem, akit
végtelenül szerettem, meghalt gyermekágyban. Egyetlen fiamat a pestis
ragadta el tőlem. Második feleségem maga az ördög. Abban telik kedve,
hogy mások előtt gúnyol, szokásaimat kifecsegi még az utcai árusoknak,
a halaskofáknak, a szabónak és borbélynak is. Ha végigmegyek a
piactéren, hallom, ahogy összesúgnak és nevetnek a hátam mögött. S ez a
meddő némber minden szavamat letorkolja, ételemet félnyersen dobja
elém. Üzletemet elkerüli a szerencse. Ellenségeim támadnak, akiket nem
ismerek. Feljelentésekkel zaklatnak, és borzasztó rágalmakat súgnak be
rólam a városi tanácsnak. A gondok már álmatlanná tettek, s ha
elalszom, álmomban folytatódik az üldözés. Rémtettekért hajszolnak,
amelyeket soha el nem követtem. A bíróság előtt ijesztő bűnökkel
vádolnak, és én nem tudok védekezni. Börtönben ülök penészes szakállal
egy kőtömbhöz láncolva… miért? Csak azt tudnám, miért jut éppen
nekem ez a sors osztályrészemül, mikor csalók, tolvaj, parázna bitangok
dúslakodnak, és gondtalanul élvezik életüket?!
Láttam az asszonyokat, akiknek teste egy-egy születésem eleven
alkimista tégelye volt: Hans Burgner és Heinz Knotek édesanyját, amint
az akkor még primitív lényükben rejtőző csírák a tapasztalatok és változó
körülmények hőjében kikeltek, és furcsa, hihetetlen életformákat
teremtettek köréjük. Hans Burgner parázna, szeszélyes, képmutató anyja
néhány születésen, a cirkuszon és színpadon át végül egy uralkodó
herceg ágyában kötött ki kétszázharminc év múlva. Megfinomodott.
Csendesebb, műveltebb, de elszántabb lett, színlelését művészetté
emelte, önimádata, korlátlan önzése azonban betegesen hájassá növelte
lassan. Akármilyen előnyös, hódító formát épített új testének, hamarosan
eltorzította az önbecézés óriási hájtömege; elnehezítette, szuszogó,
nevetséges, visszataszító fogollyá tette. Ez a háj volt a torlasz
egyszersmind, hogy tovább ne sodródjék a sötétség irányába. A háj volt
őrzője, kínzója, nevelője. Hiába küzdött ellene, sohasem tanult
önuralmat. A nagy éhezések, reszkető koplalások bűntudatos, fulladt
falások orgiáiba fúltak, s hogy ezt elfelejtse és súlyos állapotának tudatát
eltompítsa, inni kezdett. Minden korty ital, minden falat étel úgyszólván
salak nélkül csak hájat termelt benne. Mirigyei könyörtelenül dolgoztak.
Már kocsiba sem tudott felszállni egyedül mellének, csípőjének,
combjának ólomsúlya miatt. Ketten-hárman gyömöszölték hintójába az
eleven hájbálványt. A herceg kegyét elvesztette. Szerény járadékból élt
letakart tükrök között, önmagát siratva, örökké részegen, egyre torlódva,
dagadozva, hápogva, egyre nagyobb mozdulatlanságra kárhoztatva a
rossz cselédek prédájaként.
Heinz Knotek édesanyja, a részeges prédikátor hallgatag asszonya
meg csodálatosan kivirágzott. Ennek a robotos, egyszerű, jó teremtésnek
agya világos, tiszta gondolatokat termelt; saját gondolatokat, amelyeket
sokáig nem közölt senkivel. A csendes emberek mindig figyelő emberek.
A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól
mámorosak. Tisztán látta kelekótya férjét, a szakadékot beszéde és élete
között; okult belőle, de nem ítélte el. Hallgatta a heves, szőrszálhasogató
vallási vitákat, gyilkos veszekedéseket a szelídségről, gyűlölködő
szócsatákat a szeretetről, gőgös, hivalkodó oktatást az alázatról, a
türelmetlen erőszakoskodást a türelemről, és okult belőle, de az
embereket nem ítélte el tökéletlenségükért, és nem azonosította őket a
tökéletes Krisztussal. Tudott megkülönböztetni, és nem volt benne
semmi indulat. Szelleme előkelő, tiszta volt, s új születései köréje szőtték
e szellem valódi burkait, Angliában, Svédországban, majd
Franciaországban született meg; mindenütt alkalmas környezetben, ahol
jó nevelésben részesülhetett, s képességei megnyilvánulhattak. Bárhová
került, szellemi központtá lett, termékenyített és melegített. Sohasem
kereste a feltűnést, és feltűnt. Szerény volt, és akarata ellenére első lett.
Francia nyelven írt szonettjeit még ma is a világirodalom ékköveiként
tartják számon, újra és újra előkutatják, leporolják, számtalan nyelvre
átültetik, mert szellemük és formaszépségük halhatatlan.
Knotek, a prédikátor végigvándorolta a vallásokat, mindegyiket
kitöltötte saját gyűlölködő türelmetlenségével. Mikor 1570-ben rossz
szíve kioltotta életét, fanatizmusa Oroszországba vonzotta. Egy
görögkeleti pap fiaként, apja hivatását követve szintén pap lett – de
harcos, kellemetlen okvetetlenkedő, akitől féltek, és akit gyűlöltek.
Krisztusnak e legrosszabb tolmácsolója és szolgája nemcsak életével
botránkoztatta meg híveit, mert kicsapongó volt és ivott, hanem
kegyetlenségével is, amellyel a zsidókat üldözte, pogromokra uszított, és
maga is részt vett bennük. Csúnya betegségben halt meg aránylag
fiatalon: vérbaj mérgezte meg lobogó vérét. Utána mohamedán lett. Úgy
ragadta fel a próféta zászlaját, mint a dárdát, és ölt vele. Keresztényeket.
Azelőtt a Bibliát, most a Koránt forgatta veszedelmes buzogányként, s
ezek a szent könyvek tehetetlenek és türelmesek voltak az ő markában is,
mint annyi más elvakult ostoba kezében a történelem folyamán. Most a
mohamedán előírásokat, dogmákat tartotta be olyan hivalkodó
pontossággal, másokat vigyázó akadékoskodással, mint azelőtt a
keresztény vallás parancsait. Szavakon acsarkodott, betűket elemzett, és
egész lelkével, testével, minden szavával és mozdulatával vétkezett e
betűk szelleme ellen. Háborúban esett el, „hódító és szent háborúban a
hitetlenek ellen”. Azután újra Oroszországban született meg – de a
gettóban, ahol annyi pogromot nézett végig könyörtelen elégtétellel,
amelyre annyi gyűlölet-, rágalom- és hazugságcsóvát vetett szenvedélyes
prédikációival. És most át- és átömlöttek rajta e különös, nagy és
borzasztó sorssal terhelt nép szenvedései. Most is a templom közelébe
törtetett, a betűk megszállottja lett: talmudista és tóramásoló. Megismerte
az üldözők elleni halálos gyűlöletet, az idegen vallás fanatizmusával
szemben való kiszolgáltatottságot, a verejtékes félelmet, a gyilkosságok
napjának ólmos, véres, őrjítő borzalmait, az áldozatoknak, hitsorsosainak
hasztalan rimánkodását, s a könyörtelen, süket kegyetlenséget, amellyel
gyermekek, asszonyok, öregek halálsikolyait hallgatták a hóhérok.
Megismerte a bujkálás, lappangás, őrlő bizonytalanság, a szüntelenül
sarkában osonó veszély tébolyító, Istenhez hajszoló korbácsát, és ez a
tapasztalás keserű, vad lázongássá, még tüzesebb bosszúvággyá lett
benne. Pogromban vesztette életét rettenetes kínzások között, s nem
tudta, hogy ezek a kínzások ugyanazok, amelyekkel ő maga oltotta ki
egy rimánkodó, gyötrelmében üvöltő, tehetetlen és fegyvertelen zsidó
férfi életét több mint száz évvel azelőtt. Ezt a sötét feszítő erőt, ezt a
hatalmas robbantókészséget az események logikája ott vetette be azután,
ahol szükség volt rá: Franciaországban, a nagy forradalom kitörése előtt,
a forradalom előkészítője- s a lázadás tüzének fújtatójaként. Itt is új
vallást talált magának, amelyben kiteljesedhetett minden gyűlölete.
Nevét a kirobbant forradalom később hírhedtté, félelmetessé tette.
A felidézett erők azután őt is elsöpörték. Nem tudott olyan iramban
öletni, hogy utol ne érte volna a guillotine lezuhanó kése.
Giuseppe Balsamo az Angyalvárban halt meg 1795-ben. Mint
szabadkőmíves és eretnek került oda a Santo Ufficio ítélete alapján.
Csődöt mondott minden praktikája, kétségbeesett kísérlete, hogy
Cagliostro nevének fogságából szabaduljon. Annyit hazudott, csalt, s
olyan megbízhatatlan volt, hogy élete egyetlen igazságát senki se hitte el
neki. Hiába bizonygatta, hogy semmi köze Cagliostróhoz, csak felvette a
nevét, mert hatást akart kelteni vele; őt Balsamónak hívják és egy szicíliai
parasztasszony törvénytelen fia… kinevették. Állítását a legbutább,
legügyetlenebb, legképtelenebb hazugságnak tartották. Tanúk állították,
festmények igazolták, a születési év és hely azonossága bizonyította,
hogy érvelése nem egyéb szánalmas fecsegésnél. Láttam azt is, hová
indult halálának szörnyű kikötőjéből. Ezt az utat Saint-Germainnel, az
igazi Mágussal való találkozása határozta meg. A fogság kényszerű
klauzúrája, az embertelen fájdalmak közötti töprengés és a hirtelen
megrendítő bizonyossággá lett mágikus figyelmeztetés beoltották
valamivel, ami addig teljességgel hiányzott belőle: hittel és félelemmel.
Hittel a természetfölötti erőkben, képességekben s félelemmel a tettek
következményeitől. Óriási lépés volt ez előre, mert elhelyezte benne, aki
gátlástalan volt, az első erkölcsi gátlásokat. Felébresztette babonás
tiszteletét egy kigúnyolt iránnyal szemben, s becsvágyát is, hiszen voltak
ilyenfajta képességei, amelyeket azelőtt tagadott, s az emberi butaság
rovására írt. Tehát a Saint-Germainnel való találkozás átlendítette őt a
mélyponton, és Cagliostro neve elindította a fekete mágiától a fehér
mágia felé.
Jeanette Girard-Lorenza Feliciani, aki a látható kapcsolatoknál sokkal
mélyebb és tartósabb módon volt Balsamóhoz kötve, szintén kolostorban
tengette napjait, eksztatikus imák bűvöletében, mert akaratát teljesen
elveszítve, mindig a nála erősebb egyéniségekhez és környezethez
alakult. Miután meggyónta bűneit az erélyes, vakbuzgó
apácafőnöknőnek, az kézbe vette puhán elömlő jellemét, és saját képére
formálta. Lorenza lángoló imamalommá válva, szüntelenül őrölte
Balsamo és saját vétkeit, vádolta magát, és megváltásért könyörgött.
Férjére borzalommal, mégis sóvárgó szerelemmel gondolt addig, míg
álmában egyszer meg nem pillantotta a kínpadon. Az erőszakos,
magabiztos, jó külsejű ember süppedt arcú, riadt, vérző, nyöszörgő
csonkká változott. Annyira éles kép volt, hogy Lorenza nem tudott
szabadulni hatása alól. Egész lelkével érezte, hogy rejtélyes módon a
valóságot látta meg. Attól kezdve már nem félt Balsamótól, csak szerette,
mérhetetlenül sajnálta, és kiapadhatatlan könnyekkel siratta. Nem
lehettek meg egymás nélkül. Csak együtt haladhattak tovább.
Lorenzának szüksége volt Balsamo akaratára, erejére, s Balsamónak
Lorenza fogékonyságára, érzékenységére, intuíciójára. Lorenza szolgáló
és közvetítő volt; de mindig onnan közvetített, ahonnan lelkének pozitív
fele idézett. Lorenza Balsamo szellemi szeme és füle volt, de Balsamo
addig csak a pokol felé nézett és hallgatódzott vele, s most, testi-lelki
csődjében először emelte tekintetét a magasabb világok felé…
Ernst Müllert a borban feloldott Vörös Oroszlán, amelyet még a
gyilkosság éjszakáján mohón megivott, azonnal megölte. A beteg,
feloszló testbe toluló hatalmas erő elégette. Akaratában, amellyel az
eleven hullához kapcsolódott, rövidzárlatot okozott az Elixír.
Személyiségét most már nem téphették töredékekre a démonok. Egész
maradt. Látó, élő, emlékező tudatként, minden felkészültség nélkül
zuhant a legmélyebb asztrálpokolba – éppen úgy, mint Hans Burgner
annak idején.
Jöttek és áradtak a sorsok, kitárultak, megmutatták rugójukat,
értelmüket, kibékítő igazságukat. Ennek a lenyűgöző, ünnepi
megismerésnek a ragyogásában megértettem, mint nőnek ki a torz, beteg
jellemekből torz tettek s a tetteknek fájdalmas gyümölcsei, amelyek
magukban rejtik a sajátos kór antitoxinját. Láttam, hogy minden bűn
maga és csak maga termeli ki ellenszerét, s a szenvedés operációja egy
pillanattal sem tart soha tovább, mint amennyi idő a gyógyuláshoz
szükséges.
Azután egy Hang csendült meg. Uriel ősi hangja, aki az Igét közvetíti s
árasztja szét a Kozmoszt betöltő lények között. Uriel az Isteni Fényt
fókuszba gyűjti, s oda tűz vele, ahol az Élő Lángnak elő kell törnie:
Messiások, Próféták, Látók, Megvilágosodottak, az Őrök és Szolgák
lelkébe. S micsoda hang volt ez, micsoda felmorajlása minden
szentségnek, kibomlása titkos, örök valóságoknak!
„Köszöntelek, Küszöbön Túlra Érkezett! Köszöntelek, Mágus, aki úrrá
lettél három világ fölött! A magad kötéseit feloldottad végre. Erőidet
visszavontad a durva és szubtilis matériából. Most nálad vannak.
Rendelkezel velük. Determináció nem köt többé. Ismered a titkos
kapukat, s kezedben vannak a kulcsok. Választhatsz. Szabadon. A test
törvényei nem kötnek. Amerre szellemed indul, oda térhetsz. Amit
szellemed akar, megvalósíthatod. Elhagyhatod testedet, amelynek pora
sem marad vissza a földön, mert salak nélkül elég, s ez az átszellemült
erő is hozzád csatlakozik. Választhatsz a Világok között. Világokat
teremthetsz. Ha akarod, Titánja lehetsz naprendszereknek és
tejútrendszereknek. Megépítheted saját paradicsomodat a gáttalan
alkotóerő izzó művészetével; egy paradicsomot, amelynek virágai csak
az idők végén hervadnak el. Bejárhatod a legcsodálatosabb bolygók
számtalan formavilágát, mint az utazó, saját gyönyörűségedre.
Alászállhatsz Hadész titkos birodalmába. Behatolhatsz a végtelen nagy
és végtelen kicsi határtalanságába, és fenséges, lenyűgöző kísérletekkel
töltheted el az Eónokat, míg a megnyilvánult világ vissza nem tér
Istenhez… De el is távozhatsz előbb magányosan, a Nyílegyenes
Ösvényen, amelyet ismersz. Elhagyhatod a mulandóság minden
káprázatát, még a paradicsom káprázatát is. Elhagyhatod a szenvedés és
tapasztalás kozmikus olvasztótégelyét – hiszen szabad vagy.
De éppen, mert szabad vagy még, egy választás elé állítalak, amely
megpróbáltatást, nehéz feladatot kínál: missziót. Nem kell elfogadnod.
Semmi nem változik meg, ha kitérsz előle. Ha elfogadod, szolga leszel.
Visszatérsz a Messiások Csarnokából, hogy átélj egy messianisztikus
korszakot, a látható világ legborzasztóbb és legnagyszerűbb időszakát, a
kiválasztás óriási, véres színjátékát, amelyben meghal a régi Eón, és létbe
lép az új. A halál kataklizmája összevegyül a születés kínjával és a
Feltámadás misztériumával. Erre a feladatra sok földi évig kell
várakoznod a Nevezetes Névtelenségben. Ezalatt nem lesz történeted, és
a világ nem láthatja arcodat. Azután elkövetkezik a Csillag
Megjelenésének Ideje, mikor a Szaturnusz a Jupiterrel konjukcióba lép a
Bika jelében, s feltárul a kozmikus kapu, amely csak Azt engedi
küszöbén át, aki elküldetett. Hermész Triszmegisztosz, Ráma, Krisna,
Buddha, Mózes, Lao-ce, Zoroaszter, Mohamed, Krisztus léptek át eddig
ezen a kapun, és most Valaki követi őket. Őt kell megjelentened. Egy
leszel az Igazság feljegyzői közül. Te szövöd össze a múltat a jelenen át a
jövővel. Te mented át a hagyományt új kezekbe. Feljegyzel mindent saját
utadról, amely összeszövődött más utakkal, és amelyet átitatott a
transzcendens nyugtalanság, az ősi okkult erő transzmutáló tüze. A te
életed lesz az ablak az anyagon abban az időben, mikor az emberek
halálos, reménytelen sötétségben az örökkévalóság fényessége után
kiáltanak.
Ezt az időt megjövendöltem Ezrának, a Látónak Bábelben sok
évezreddel ezelőtt, és feltártam előtte az Úr jeleit, amelyek megelőzik. Te,
ha maradsz, látni fogsz, s veled mind a meghívottak, akik kezdetben itt
voltak, s a befejezéshez eljönnek majd, hogy az Igazak száma beteljék a
kör törvénye szerint Ábrahámtól Ábrahámig. Ők azok a férfiak, akik
egykor erőt gyűjtöttek, akik a halált nem kóstolták születésük óta. Látni
fogod a legmélyebb poklot, a legtüzesebb szenvedést, a legnagyobb
hazugságot és a legszörnyűbb gonosztettet. Látni fogod az ég
elsötétülését, a lelkek megzavarodását, a testvérárulást és a barátok
könyörtelen harcát egymás ellen. Látni fogod ártatlanok üldözését,
gyermekek, asszonyok, aggok tömeges legyilkolását, a jog és igazság
pusztulását, a szellem, tudás és hit minden értékének sárba tiprását, a
pokol teljes diadalát a földön – és ki kell tartanod. Ki kell tartanod a
vigasztalanságban, kétségbeesésben, a gyűlölet mérgezett mocsarában,
csapdák, veszélyek, fenyegetések között, és írnod kell Istenről, a Szellem
új Messiásáról és a Nagy Eónról, amely a gonosz halálának és
rothadásának trágyájából születik, írnod kell az Apokalipszis
harsonáinak üvöltése közben, írnod kell, mikor az ég meghasad, a föld
megnyílik, és mindenünnen tűz és halál tör elő. Dolgoznod kell, hogy
készen légy a meghatározott órára. Dolgoznod kell, mert az Életnek ez a
Könyve csak a halál zúgó zenekarának kíséretével teljesedhet ki, mert a
feltámadás igaz éneke mindig a pusztulásból szárnyal fel. Válassz tehát!”
Csend zuhant le az elhangzott szavak után; súlyos, tökéletes csend.
Nem zúgtak többé a hallhatatlan hangok, és nem áramlott a színek néma
pasztellorgonája. Állt, várt, dermedten figyelt minden, lent és fent.
Dermedten álltak nyitott perspektívával a végtelen távlatok. Minden
éteri forma, teremtő lehetőség egyszerre kínálkozott, és sehol sem lapult
csapda vagy megtorlás. Tiszta, szabad síkok vezettek minden irányban.
Fénylő, hatalmas csillagkikötők várakoztak az életnek soha nem kóstolt
változataival. Ősi erők tömörültek Lilith méhében, hogy az Alkotó
Szellem parancsára káprázatos mennyországgá alakuljanak. A mélyben
Hadész sejtelmes kapui derengtek. E derengésben transzcendens
eksztázist gyújtó titkok ígérték a misztériumok beteljesülését.
Csillagködök hatalmas napjai izzottak fel, mint égi tűzszemek.
A makrokozmosz örvénylő széttárulása, a mikrokozmosz magába szívó
szűkülése mágneses erővel vonzott öle felé.
S a Föld, a nyomorult, krízis felé sodródó Föld is várakozott arra, hogy
az Igazak száma beteljék.
 Várakozott a Messiásra…

A Nevezetes Névtelenség évei után, amelyeknek nincsen történetük,

visszatértem, hogy megjelentsem Őt.
Örvendezzetek, mert felragyogott a csillag!
Szabadító született ott, ahol legsűrűbb a sötétség!
Eljött, hogy meghirdesse a Szellem uralmát és a Láthatatlan
Birodalmat!
Eljött, hogy Élettel győzze le a halált!
A kör bezárul nemsokára. Figyeljetek!
A kör: Ábrahámtól Ábrahámig.
Siessetek a keskeny ösvényen át, amely még nyitva áll az új Eón felé,
nehogy kint rekedjetek a Külső Sötétségben!
Siessetek, mert az Igazak száma hamarosan betelik a Földön!
A jelek, amelyekről az Úr korábban szólott, megjelentek.

Megjelent a kínok szakadéka

s fölötte a feltámadás helye!

Siessetek, mert kevesen vannak azok, akik megmaradnak; akik az Úr

nevét és számát hordozzák, és a többiek, akik elvesznek:

„a gőzhöz hasonlóak,
a tűzhöz hasonlóak,
a füsthöz hasonlóak;
égtek, izzottak és elhamvadnak.”
 Szepes Mária

TOVÁBBI KÖNYVEI
 SZEPES MÁRIA

A VÖRÖS OROSZLÁN
AZ ÖRÖK ÉLET ITALA

420 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban is kapható!

Már a megjelenése idején is nagy vihart kavart: minden példányát
bezúzták, és negyven évig szerepelt a tiltott kötetek listáján. Mindmáig a
legnagyobb hatású Szepes Mária-regény, elborzaszt és megihlet.
Az alkímia követői mi mindenre voltak képesek azért, hogy megtalálják a
folyékony aranyat, az örök élet italát?
A négy évszázadot átfogó, izgalmas történet beavatássá alakul át, amely
valójában az alkímia történetét és a keleti filozófia legmélyebb kulcsait
rejti.
 SZEPES MÁRIA

RAGUEL HÉT TANÍTVÁNYA

HÉT ARCHETÍPUS, HÉT ÚT – A VÉGSŐ CÉLIG

692 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban is kapható!
Raguel, az időtlen, évszázadokon át újjászületett Mester magához hívja
tanítványait, a zodiákuskör hét bolygójának egy-egy képviselőjét, amúgy
közönséges földi halandókat, hogy együtt vészeljék át a közelgő
Világalkonyt, és megalapozzák a jövendő emberiség létét. Minden
szereplő életét nyomon követhetjük születésétől fogva, s részesei
lehetünk lelki-szellemi fejlődésüknek egészen Mythenburg váráig s a
végkifejletig.
„Ezt a regényt életem főművének és utolsó nagy opuszának tartom” – írta
Szepes Mária.
 SZEPES MÁRIA

VARÁZSTÜKÖR
NÉZZ A VARÁZSTÜKÖRBE, ÉS ISMERD MEG TITKAIT!

316 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban is kapható!
Kornét Gábor újságíró barbár idők tanúja. Berlinből tudósít, majd
kiutasítják Németországból. Hazatérve örököl egy nevezetes
varázstükröt, amely egykor egy középkori kabbalista, mágus és alkimista
tulajdonában volt. „Semmi el nem rejtőzhet előle, amit látni akar... Mert mi
maradhat titokban a Szellem előtt?” Gábor azonban nem csupán látni akar,
hanem jótékonyan beleavatkozni a zajló eseményekbe.
Meditációs CD-melléklettel! Szepes Mária saját elmondásában: Kirándulás
az Élet Vizéhez c. meditáció.
 SZEPES MÁRIA

MÁGIÁK KÖNYVE I–II.

12 MÁGIKUS KULCS EGY SZEBB ÉLETÉRT

752 oldal (a két kötet)

Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban is kapható!
Szepes Mária emlékének tiszteletére összegyűjtve adjuk át a
kimeríthetetlen tudást rejtő sorozatot. Így válhat mindennapjaink részévé
a tizenkét mágikus kulcs, amelyek mindegyike abban segít, hogy
megoldhatatlannak látszó gondjainkra gyógyírt találjunk.
I. kötet: A mindennapi élet és a fény mágiája, Az öröm és a mítoszok mágiája,
Az áldozat mágiája, A szó mágiája
II. kötet: Az álom mágiája, A szerelem és a hűség mágiája, A sors és a csoda
mágiája, A nevek mágiája
 SZEPES MÁRIA

DIMENZIÓTAROT
A SORSALAKÍTÁS MŰVÉSZETE

296 oldal, 22 lap

Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
A tarot szimbólumrendszer, kulcs az emberi önismerethez, rejtett
bölcsességének hordozója, üzenet a távoli múltból. A 22 tarot-kártyát
tartalmazó könyv a szerző korábbi könyvének, A tarot bölcsességének
felújított és kibővített változata.
Akit érdekel mindaz az ősi bölcsesség, távoli, rejtélyes üzenet, amelyet a
tarot szimbolikája hordoz, aki változtatni akar önmagán és az életén, a
Nagy Arkánum lépcsőfokain eljuthat a beavatáshoz.
 SZEPES MÁRIA

SMARAGDTÁBLA
AZ ANALÓGIÁK TANA

296 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban is kapható!
A Smaragdtábla címéhez hűen arra törekszik, hogy egységbe foglalja az
ember és a világegyetem jelenségeit. Ezt nevezte Szepes Mária az
összefüggések tudományának, amely tulajdonképpen a
természettudomány, a művészet és a filozófia szintézise. A könyvet
olvasva olyan rálátást kaphatunk a világ dolgaira, amellyel számunkra is
kézzelfoghatóvá válik, hogy valóban minden mindennel kapcsolatban
van, és nyilvánvaló igazságként fogadhatjuk el az „amint fent, úgy lent”
ősi elvét.
 SZEPES MÁRIA

FÜVESKÖNYV
GYÓGYÍTÓ GONDOLATOK, BÖLCSESSÉGEK, INTELMEK

280 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv
formátumban is kapható!
Szepes Mária Füveskönyvében egyszerű, könnyen érthető élethelyzetek,
bölcsességek, látszatok mögé leső, gondolatébresztő megállapítások és
olyan közvetlen tanácsok sorjáznak, amelyeket úgy érezhet magáénak
mindenki, mintha csak neki szólna.
Ezen túl pedig kérdések, látszólagos ellentmondások, továbbgondolásra,
kiegészítésre, az olvasó élethelyzetéhez való igazításra, azaz az agysejtek
alapos megdolgoztatására szolgáló felismerések ezek, amelyek képesek
arra is, hogy felkeltsék a saját lélekbe lemerülő őszinteséghez szükséges
bátorságot és kitartást.
 SZEPES MÁRIA

FELHŐSZOBRÁSZ (ARANYKOR)
FANTASZTIKUS NOVELLÁK

320 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban is kapható!
Szepes Mária magas művészi nívón, szépprózában megírt fantasztikus
novellái az irodalom időtlen csemegéinek számítanak. A Felhőszobrász
bizarr s a legkülönfélébb témák dimenzióiban cserkésző, néha
meghökkentő kirándulások gyűjteménye.
„Mindig is örök emberi értékek, hiteles, sodró erejű történések és azok rejtélyes
összefüggései izgattak. Remélem, e történetekben olvasóim találnak néhány olyan
gondolatot, amelyek fel nem tett kérdéseikre jelentenek reményt keltő választ.”
 SZEPES MÁRIA

LÁNGOLÓ IDŐFOLYÓ
LÉPJ BE AZ ÉRZÉKEKEN TÚLI VÍZIÓK VILÁGÁBA!

228 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban kapható!
A Lángoló időfolyó kék bolygónk életnemző, létfenntartó érrendszere. E
könyv azokkal a varázslatos időkategóriákkal foglalkozik, amelyekben
percnyi álmainkban évezredeket tölthetünk el. Visszapergethetjük a
múltat. Felkereshetjük ősi kultúrák virágzó fényességét, beléphetünk
belső kozmoszunkba, előző életeink intenzív élményei közé. Szepes
Mária közli e visszahatoló meditáció módszertanát. Sikerrel próbálta ki
önmagán, mégsem ajánlja akárkinek.
 SZEPES MÁRIA

A LÉLEK ANATÓMIÁJA
BETEGSÉGEK JELBESZÉDE * ÖRÖK SZÉRUMOK

164 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban kapható!
„Az ember felépítése nem végződik a fizikai testnél, fölötte magasabb áramok
működnek.”
Valamennyi betegség a lélekben gyökerezik. A tudattalan mélyrétegeibe
gyűrve névtelen sérülések gubbasztanak eltakart arccal. A testben csak
tünetekben mutatkoznak meg, sajátos gén- és jellemalkat szerint, mindig
egyedi módon. Szimbolikus jajdulások ezek.
E könyv a lélek bonyolult betegséggócainak diagnózisait és e kórokból
kivont örök szérumait tartalmazza.
 SZEPES MÁRIA

SZIBILLA
JEGYZETEK A SZERZŐ ÉLETÉHEZ

264 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban kapható!
A kötet Szepes Mária személyes naplója (1929–2004), ezért nagyon intim
hangvételű. Különleges ajándék, hogy bepillanthatunk abba a szellemi
folyamatba, amelyen keresztül az ezotéria nagyasszonya azzá vált, akit
mind ismerünk. Néha úgy érez, úgy viselkedik, mint egy hétköznapi
háziasszony, máskor pedig egy sokat tapasztalt, mindentudó Mester.
„Mindenekfölött valami kollektív jóságot szeretnék megvalósítani magamban.
Minden élő felé egyformán áradó, végtelen gyöngédséget és megbocsátást.”
 SZEPES MÁRIA

A MENNYORSZÁG ÁLKULCSA
ISMERD MEG A BENNED SZUNNYADÓ HATALMAT!

200 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu
eKönyv formátumban kapható!
A mai rohanó világ veszélyei mellett szédítő távlatokat kínáló
kibontakozási lehetőségeink is felgyorsultak. Egyre több ismeret áll
rendelkezésünkre, amellyel megteremthetnénk új, élhető világunkat. De
vajon tudunk-e élni az elénk táruló lehetőségekkel?
E kérdéseket feszegeti Szepes Mária, s a mai kor emberének időszerű
problémáit érinti. Közös töprengésre hív bennünket. Kérdez. Olykor
provokál. Fel akarja rázni az embert kábult tétlenségéből, hogy minden
vészhelyzetből van kiút!
 SZEPES MÁRIA ALAPÍTVÁNY

Célja az író teljes életművének gondozása, még kiadatlan írásainak

megjelentetése, szellemi értékeinek ébrentartása, módszertanának
átadása és az Egyetemes Megismerés sokszínű áramlatainak támogatása.
Az Alapítvány vezérfonala:
Kutassuk együtt a feledés fátylait eloszlató öröklét üzeneteit.

www.szepesmariaalapitvany.hu
 ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK
csomagkuldo@edesviz.hu
00-36-1-320-3642
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!

ÉDESVÍZ KIADÓ

 ÉDESVÍZ MAGAZIN
EZOTÉRIA • SPIRITUALITÁS • ÉLETMÓD
Interjúk a szerzőkkel, érdekességek a könyvtémákról csak nálunk!
www.edesviz.hu