Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a

sötét pincemély és a falak mentén pislákoló ötven éhes

szempár. Belekezd a szabályzatba:
– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról. – Leheletnyi csend. – A harci klub második
szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
Én úgy hat évig ismertem az apámat, de már nem
emlékszem rá. Hatévente új életet kezdett egy új városban,
egy új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt,
mindegyiket csak lízingelte.
A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel.
Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az
éjfél-elmúlt sötétségben fokozatosan testet öltenek a
harcosok. Tovább sorolja a pontokat: a küzdelem párokban
zajlik, egyszerre · egy pár harcol, ing és cipő nélkül, amíg
az egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.
– Végül a hetedik szabály – kiáltja Tyler. – Akinek ez az
első éjszakája, harcolnia kell.
 Chuck Palahniuk
HARCOSOK KLUBJA
InterCom könyvek Budapest 2000
Chuck Palahniuk
Fight Club
W.W. Norton & Company Inc., New York, 1996 Copyright © Chuck Palahniuk,
1996
All Rights Reserved!
Fordította: Varró Attila
ISBN 963 8370 29 7
InterCom
Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Rt. Felelős kiadó az Rt. ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Mentes Endre
Szerkesztette: Pápai Zsolt
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., a 2000. évben
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8937.49.01
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Carol Meadernek,
mert elviselte minden rigolyámat.

Szeretném kifejezni hálámat a következő

személyeknek, akik a sok borzalom ellenére szerettek és
támogattak.
Ina Gebert, Geoff Pleat, Mike Keefe, Michael Vern
Smith, Suzie Vitello, Tom Spenbauer ,Gerald Howard,
Edward Hibbert, Gordon Growden, Dennis Stovall, Linni
Stovall, Ken Foster, Monica Drake, Fred Palahniuk
1.
Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal
később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet
titkát: először meg kell halni. Elég sokáig voltunk barátok.
Közeli barátok. A többiek folyton azt kérdezik, te
személyesen ismered Tyler Durdent?
Pisztolya éppen a torkomat kaparja, miközben fülembe
suttogja:
– A halál csupán az első lépés.
Nyelvem hegyével érzem a hangtompító lyukakat,
amelyeket még együtt fúrtunk a fémbe. A fegyverdörrenés
csupán a kitáguló gázok műve, egy miniatűr hangrobbanás.
A legegyszerűbb zajtalanító néhány furat a pisztolycsövön,
ahol a gáz egy része kiszabadul, így a lövedék nem éri el a
hangsebességet.
Ha a lyukak rossz helyre kerülnek, a pisztoly cafatokra
tépheti az ember kezét.
– A halál csak a kezdet – ígéri halkan Tyler. – Legendát
csinál belőlünk. Örökké fiatalok maradunk.
A nyelvem a csőhöz szorul; Tyler, motyogom, ne gyere
most nekem a vámpírokkal.
Az épület, amelyen állunk, tíz perc múlva kicsúszik a
talpunk alól. Elég hozzá egy rész gőzölgő salétromsav,
három rész kénsav, valamint egy jégágy, ahol
összekeverhetjük a kettőt. Azután szemcseppentővel
glicerinoldatot adagolunk az egészhez – és máris kész a
nitroglicerin.
Tyler tanított – amit ő tud, én is tudom.
Egy csinos kis plasztikbombához nem kell más, csak
nitroglicerin és kevéske fűrészpor. Van, aki vattát használ
és szulfátként sima keserűsót. A végeredmény ugyanaz.
Akad, aki paraffinnal keveri a nitrót. Nálam a paraffin még
sohasem vált be, egyetlen egyszer sem.
A Parker-Morris-toronyház tetején várakozunk, Tyler és
én; a számban pisztolycső, fülemben üvegcsörömpölés.
Egy pillantás a mélybe. Felhős napunk van – idefent éppen
úgy, mint odalent, pedig ez a világ legmagasabb épülete, a
csúcsán állandóan jéghideg a szél. Teljes a csend, úgy
érzem, mintha egy űrbe fellőtt kísérleti majom lennék. Vár
még rád egy kis meló, öreg – csináld szépen végig, amit a
kiképzésen tanultál.
Húzz meg egy kart.
Nyomj meg egy gombot.
Halj meg hülyén.
Százkilencvenegy emelet magasból lenézve az utcán
nyüzsgő kíváncsi embersereg tarka plüss-szőnyegre
hasonlít. A csörömpölés [az imént egy ablak volt, valahol
alattunk. \ Szétrobbanó üvegtáblája utat nyit egy
iratszekrénynek, egy fekete, frizsider nagyságú fiókos
szekrénynek, amely lomhán forogva indul utolsó útjára,
végig a homlokzat mentén, majd gombostűfejnyire
zsugorodik, mielőtt eltűnne az összezsúfolódott tömegben.
Valahol a százkilencvenegy szintes toronyház
bélrendszerében a Nemezis-terv Káosz részlege, egy
csapat űrhajós majom őrjöngve tapossa szét a történelem
cserepeit.
Egy régi közhely szerint mindig elpusztítjuk, amit
szeretünk – nos, akárhogy nézzük, ez fordítva is igaz.
Fegyverrel a szájban, fémcsővel a fogsorok közt a
szavakból csak mássalhangzók maradnak.
Még tíz percünk van hátra.
Egy újabb ablak üvegszilánkjai fröccsennek szét a
levegőben, akár egy megriadt galambraj. Dióbarna
íróasztal bukkan elő a falból, lassan araszol kifelé, majd a
Káosz részleg utolsó lökésétől átbillen a párkányon, és a
rövid életű légicsoda néhány bukfenc után a nézőtéren
végzi.
A Parker-Morris-toronyház kilenc perc múlva
megsemmisül. Nincs olyan épület a világon, amely képes
lenne ellenállni fél tucat, tartóoszlopaihoz rögzített
robbanóanyag-csomag erejének. Csak a pillérekhez kell
tapasztani a bombákat és körülbástyázni őket
homokzsákokkal, nehogy a detonáció az alapszerkezet
helyett a mélygarázsban tegyen kárt.
Ezt sem a történelemkönyvekből tudom.
Három recept napalm előállításához. Egy: keverjünk
össze egy rész gázolajat egy rész fagyasztott narancslé-
sűrítménnyel. Kettő: keverjünk össze egy rész gázolajat egy
rész diétás kólával. Három: oldjunk fel porrá tört
macskaalmot egy kanna gázolajban.
Ideggázkészítés? Gyerekjáték. Na meg azok az eszelős
gyújtóbombák...
Kilenc perc.
Majd a Parker-Morris százkilencvenegy szintje leomlik,
szelíden, ahogy az erdei fák. Dől a fa. Dől a fal. Minden
ledől, csak akarni kell. Fura érzés, hogy a hely, ahol most
állunk, nemsokára egy pont lesz a semmiben.
Tyler és én kettesben várakozunk a tető peremén: Tyler
egy pisztolyt nyom a torkomhoz, én meg azon tűnődöm,
vajon mikor tisztította utoljára.
Néhány pillanatra jelentőségét veszti az egész öngyilkos
bosszúhadjárat. Belefeledkezünk egy újabb kidobott
iratszekrény látványába; zuhanás közben kinyíló fiókjaiból
fehér papírlapok szabadulnak a szélbe.
Nyolc perc.
Füst száll fel a kitört ablakokból. A megsemmisítő osztag
alig nyolc perc múlva aktiválja a gyújtótöltetet; a gyújtótöltet
felrobbantja a bombákat, a bombák pedig szétmorzsolják
valamennyi tartóoszlopot: a Parker-Morrisból csupán egy
fotósorozat marad a történelemkönyvek lapjain.
Öt egymást követő pillanatfelvétel. Az elsőn még
épségben áll a toronyház. A másodikon tíz fokkal megdől, a
harmadikon újabb tízzel. A negyedik képen, ahogy félúton
ég és föld között a vasbeton váz megroppan, az egész
épület ívben meghajlik. Az utolsó fotón százkilencvenegy
emelet omlik a szomszédos Nemzeti Múzeumra,
lerombolva Tyler valódi célpontját.
– Ez a mi világunk, egyedül a miénk – mondogatja Tyler.
– A múlt csak egy nagy rakás halott.
Ha tudnám, mi sül ki ebből az egészből, szívesebben
lennék halott a múltban, mint itt eleven.
Hét perc.
Eleven a Parker-Morris tetején, Tyler pisztolyával a
számban. Mert hiába záporoznak íróasztal- és számítógép-
meteoritok az épületet körülvevő tömegbe, hiába dől sötét
füst az ablakokból, hiába figyeli három tömbbel távolabb a
megsemmisítő osztag a percmutatót, pontosan tudom, mi
áll az egész felhajtás, a pisztoly, a káosz, a pokolgépek,
hátterében: a Marla Singer-ügy.
Hat perc.
A jó öreg szerelmi háromszög történet. Nekem Tyler kell.
Tylernek Marla. Marlának én.
Engem nem érdekel Marla, Tylernek nincs többé
szüksége rám.
És szó sincs szerelemről, más néven törődésről·, csak
birtoklásról, más néven tulajdonról.
Marla nélkül Tyler senki sem lenne.
Öt perc.
Talán legenda születik belőlünk, talán nem. Várjuk ki a
végét.
Hányan ismernék ma Jézust az evangéliumok nélkül?
Négy perc.
Végighúzom a nyelvemet az acélcsövön, és azt
motyogom, ha legendára vágysz, Tyler, tőlem
megkaphatod. Kezdettől fogva melletted voltam.
Mindenre emlékszem.
Három perc.
2.
Bob vaskos karjai csapdába ejtenek, ahogy magához
ölel; beszorulok vadonatúj, izzadó mellei közé, amelyek úgy
hullámzanak fel-alá, mintha a Mindenható óriás keblei
lennének. A templom alagsori helyisége zsúfolásig tele heti
találkozóink állandó résztvevőivel: itt ül Art, Paul és persze
Bob – széles vállai a látóhatárt juttatják eszembe, sűrű,
szőke haja hatásosan reklámozná a haj formáló zselék
legújabb generációját: elképesztően sűrű és szőke, a
választék borotvaéles benne.
Bob karjai körém fonódnak, tenyerével hordónyi
felsőtestéből kicsírázott mellbimbói közé préseli arcomat.
– Nem lesz semmi baj – vigasztal. – Sírd csak ki magad.
Homlokomtól térdkalácsomig érzem a szervezetében
zajló vegyi folyamatokat, a táplálék és az oxigén lassú
égését.
– Talán még korai stádiumnál tart – suttogja. – Talán
jóindulatú, és akkor majdnem száz százalék a túlélési
esélyed.
Bob vállai megemelkednek a beszívott levegőtől, majd a
fel-felcsukló zokogás szaggatott ritmusában
visszasüllyednek rám. Belééégzés. Ki-lég-zés.
Két éve járok ide, heti egy alkalommal, és Bob heti egy
alkalommal magához ölel, én pedig sírva fakadok.
– Sírj csak – zihálja a fülembe Bob egy nagy belégzés és
sok apró ki-lég-zés között. – Ne tartsd vissza.
 Hatalmas, nedves arca a hajamhoz nyomódik, lágyan
beleolvadok ölelésébe. Ilyenkor szoktam elsírni magam.
Könnyeim önkéntelenül törnek fel ebben a koromsötét
menedékben, egy másik ember testébe zárva, ahonnan
tisztán látni, hogyan megy tönkre minden megvalósult
életcél.
Minden eredmény, amelyre büszkék lehetnénk, a
szemétdombon végzi.
Egy hete nem álltam ilyen közel az elalváshoz.
Egy hete láttam meg először Marla Singért.
Bob azért sír, mert hat hónappal korábban mindkét
heréjét eltávolították. A műtétet kiadós hormonkezelés
követte. Bob felfokozott tesztoszteron-termelésének
köszönheti újdonsült melleit. Tornásszuk fel a tesztoszteron-
szintet – a szervezet hamarosan extra adag ösztrogénnel
billenti helyre az egyensúlyt.
Ilyenkor szoktam elsírni magam; amikor úgy érzem, az
életből semmi sem marad -még a semminél is kevesebb,
csak múló emlék, feledés.
Extra adag ösztrogén, és petyhüdt dudáink nőnek.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájöttünk az igazságra:
mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal.
Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a
nullát.
Bob kedvel engem, mert azt hiszi, az én heréimet is
eltávolították.
Körülöttünk, a Szentháromság Episzkopális Templom
alagsorának végkiárusításokon vásárolt tarka kanapéin úgy
húsz férfi és egyetlen nő üldögél, párokba tapadva.
Többnyire sírnak. Néhányuk homloka összeér, egymásnak
dőlnek, mint két birkózó a ringben. A vegyes páros
férfitagja könyökét alkalmi partnere vállgödrébe temeti,
tenyerei közé szorítja halántékát, miközben a nyakába
zokog. A nő elfordítja arcát, és egy szál cigarettát húz elő.
Bob hóna alól figyelem minden mozdulatát.
– Az egész életem... – zokogja Bob. – Fogalmam sincs,
van-e még értelme.
Ő az egyetlen nő a Vállvetve a Rák Ellen
csoportterápiáján. Egy nő a helyi hererákosok között, aki,
vállán egy ismeretlen ember terhével, cigarettára gyújt, és
egyenesen a szemembe néz.
Csaló.
Csaló.
Csaló.
Fénytelen, fekete haja rövidre vágva; tágra nyílt szeme
hatalmas, mint a japán rajzfilm-hősöké; teste kefírkarcsú és
margarinsápadt sötét rózsamintás nyári ruhájában.
Pontosan emlékszem rá a Tuberkulózis Kör múlt pénteki
találkozójáról. Láttam a Melanoma Kerekasztal szerdai
gyűlésén és az Igaz Hit Leukémiásainak hétfői szemléjén.
Hajában a választék hófehér villámként cikázik végig
fejbőrén.
A terápiás csoportokat legegyszerűbben homályos
értelmű, de könnyen megjegyezhető elnevezésükről ismeri
fel az ember. A csütörtök esti vérparazitás klub például a
Tisztán és Szabadon nevet viseli.
Az agyparazitás csoportomat Túlsó Partnak hívják.
A nő mindegyiken felbukkant – akárcsak a vasárnap
délutáni Vállvetve a Rák Ellen összejövetelén, itt a
Szentháromság-templom alagsorában.
Az egyetlen baj az, hogy képtelen vagyok sírni, amíg a
közelemben van, és figyel.
Pedig ez a kedvenc részem, a reménytelen zokogás
Mázsás Bob karjaiban. Keményen megdolgozunk érte,
hétről hétre. Kizárólag ilyenkor tudom igazán elengedni
magam.
Számomra ez az egyetlen kikapcsolódás.
Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg első terápiás
csoportommal, miután ki tudja, hányadik alkalommal
felkerestem egy specialistát kínzó álmatlanságom miatt.
Három hete le sem hunytam a szemem. Három hét
álmatlanság, és az események többé nem jutnak el az
érzékszervekig. A szakorvos szerint „az alvászavar pusztán
egy komolyabb panasz tünete. Találja meg a valódi
problémát – figyelje a testét.”
De én csak aludni akartam. Kicsiny, ovális, ibolyaszín
Amytal-szódium tablettákra vágytam, 200 milligrammos
kiszerelésben. Piros-kék Tuinal kapszulákra, rúzsvörös Se-
conalokra.
A jó doktor macskagyökeret ajánlott, hozzá rendszeres
testmozgást. Majd meglátom, hogy egykettőre elmúlik az
álmatlanság.
Ütődött, ráncos gyümölccsé fonnyadt arcom láttán bárki
halottnak hihetett volna.
Az orvos azt javasolta, ha tudni szeretném, milyen az
igazi szenvedés, nézzek be egy kedd este az Eukaristák
Templomába.
 Esetleg látogassam meg az agyparazitásokat. A
csontvelőritkulásos betegeket. A szervi eredetű
agykárosultakat. A haldokló tüdőrákosokat.
Megfogadtam a javaslatát.
Az első terápiás csoportban, ahol megfordultam,
állandóan bemutatkozással kezdték: Alice, Brenda, Dover.
Széles mosolyuk mögött láthatatlan fegyverek szegeződtek
tarkójukhoz.
Egyetlen csoportterápián sem használom az igazi
nevemet.
Az első alkalommal egy Chloe nevű, aprócska, csontváz-
sovány agyparazitás, fenekén bánatos ráncokat vető
nadrágját maga alá gyűrve elárulta nekem, mi a
legelviselhetetlenebb a betegségében: egy ideje senki
sem hajlandó lefeküdni vele. Ott kuporgott mellettem, olyan
közel a halálhoz, hogy életbiztosítása egyhavi részletéből
lakást vehetett volna, mégis egyetlen vágya egy utolsó,
kiadós orgazmus volt. Nem megértés, emberi melegség.
Csak egy numera.
Mit mondhat erre egy férfi? Mit mondhatnék én?
Chloe haldoklása enyhe fáradtsággal kezdődött, majd
néhány hónap alatt unalomba fulladt. Még a kezelésről is
lemondott; csak a pornófilmek érdekelték, üres lakása
lassan megtelt videokazettákkal.
A francia forradalom idején börtönbe zárt hercegnők,
márkinők, baronesse-ek minden férfival lefeküdtek, aki
csak rájuk nézett, mesélte Chloe a nyakamba szuszogva.
Pattanj rám. Lovagolj meg, egyre megy. Azzal is telik az
idő.
 La petite mort, ahogy a francia mondja.
Ha kedvem támadna hozzá, van néhány oltári
szexkazettája. Amil-nitrátja. Vazelinje.
Normál esetben biztosan produkáltam volna neki egy
merevedést. De megismerkedésünk idején szegény, kicsi
Chloéból már csak egy viaszba mártott csontkollekció
maradt.
Akármilyen szánalmasan néz ki, én még nála is
kevesebb vagyok. Nullánál is kevesebb. Chloe mégis
minden alkalommal hozzám nyomja hegyes kis vállát,
miközben körbeülünk a rongyszőnyegen. Szemünk
lehunyva. Chloén a sor, az irányított meditáción ma ő vezet
minket, egyenesen be a derű és nyugalom virágoskertjébe.
Szavai nyomában felsétálunk egy dombtetőn álló hétajtós
kastélyhoz. Egyenként végigjárjuk a zöld ajtót, a sárga ajtót,
a vörös ajtót; követjük Chloe hangját, át a kék ajtón, a
narancssárga ajtón, a fehér ajtón, hogy felfedezzük a
mögöttük rejlő csodákat.
Szemünk lehunyva. Fájdalmainkat gyógyító hófehér
fénygömbnek képzeljük, amely a bokánknál lebeg, majd
felemelkedik a térdünkig, csípőnkig, mellkasunkig.
Csakráink szélesre nyílnak: a szív-csakra, a fej-csakra.
Chloe hangja elkalauzol bennünket a barlangba, ahol
vezérállatunk él. Az enyém egy pingvin.
Barlangom talaját jég borítja; a pingvin korcsolyázni hív.
Könnyedén, szélsebesen siklunk végig a tágas folyosókon
és csarnokokon.
Ideje megölelni a másikat.
Nyissuk ki a szemünk.
 A fizikai kontaktus gyógyító hatású, hallom Chloe szavait.
Válasszunk párt magunknak. Chloe máris a nyakamba veti
magát, és könnyekben tör ki. Fehérneműs fiókja tele van
tangákkal, és rázza a sírás. A nyakamba zokog
kétségbeesetten, miközben franciaágyánál bilincset és
ajzószereket tart – én pedig rendületlenül figyelem a
másodpercmutatót, ahogy tizenegyszer körbevánszorog a
számlapon.
Két évvel ezelőtt, az első csoportterápián még nem
tudtam sírni. Sem a másodikon, sem a harmadikon. Egy
könnycseppet sem ejtettem a vérparazitásoknál, a
végbélrákosoknál, a szervi eredetű agykárosultaknál.
Közönyöm az álmatlanság velejárója. Minden esemény
olyan messzinek tűnik, mintha egy másolatról készült
másolat másolata lenne. Az álmatlanság elhatárolt az
élettől – kartávolságon kívül reked a valóság.
Azután megismertem Bobot. Mindjárt az első estémen a
hererákosok körében Bob, a nagy zsírhegy, a gusztustalan
hájpacni rám tehénkedett, és elsírta magát. Amint
elkezdődött az össznépi ölelkezés, feltartóztathatatlanul
végighömpölygött a szobán, oldalához szorított karokkal,
behúzott vállal. Tokája szétlapult az álla alatt, vaskos
szemhéjai könnyektől duzzadtak. Térdeit összezárva,
észrevétlen tyúklépésekkel csoszogott keresztül az alagsori
helyiségen kiszemelt célpontja felé.
Beborított, mint a hajnali hóesés.
Vaskos karjai körém fonódtak.
Mázsás Bob saját bevallása szerint a reformkonyha hívei
közé tartozott. Páros napokon salátatál és Dianából,
páratlanokon versenylóerős szteroidok, mint például a
Wistol. Saját edzőterme volt, amely a Bob Edzőterme nevet
viselte. Háromszor nősült. Testépítőknek szánt termékeket
reklámozott a televízióban, fogadjunk, nem jöttem rá,
honnan olyan ismerős nekem. Biztosan láttam már, az a
híres mellkasfejlesztő program tulajdonképpen az ő
találmánya.
Valahányszor egy vadidegen őszinteségi rohamot kap
tőlem, úgy érzem, mindjárt kidobom a taccsot. Szerintem
ezzel nem vagyok egyedül.
Bob semmit sem sejtett. Lehetséges, mondta, hogy az
e g yi k huevój a sohasem ereszkedett le a helyére,
márpedig ez növeli a rák kialakulásának lehetőségét.
Részletesen beszámolt a műtétje utáni hormonkezelésről.
Egyes testépítők annyi tesztoszteront injekcióznak
magukba, hogy a végén női mellük nő. Az ilyen melleket
köcsögdudáknak hívják az edzőtermek öltözőiben.
Kénytelen voltam rákérdezni Bobtól, hogy mit ért huevo
alatt.
A heréket, válaszolt Bob. A golyókat, a mogyorókat, a
tökeidet, a himbi-limbit, a családi ékszereket. Mexikóban,
ahová szteroidokért jár az ember, tojásoknak hívják őket.
Los huevos.
Válás válást követett, mesélte Bob, majd megmutatta
tárcájában őrzött fényképét: jóformán meztelenül tornyosult
egy vörös függöny előtt, valamelyik testépítő verseny
kötelező pózainak egyikébe dermedve. Elég ostoba élet,
ismerte be Bob, de megvannak a maga nagy pillanatai:
mikor az ember kigyúrva és simára borotválva áll a
színpadon, nincs két százalék zsírfelesleg az egész testén,
a vizelethajtótól hűvös és kemény, akár a vasbeton,
elvakítja a reflektorfény, alig hall valamit a hangszórókból
áradó folyamatos dübörgéstől, azután felhangzik a bírói
utasítás: „Nyújtsa ki a jobb karját, majd feszítse meg!”
„Hajlítsa be a bal karját, majd feszítse meg!”
Jobb, mint a valódi világ.
Azután rohamtempóban jött a rák, a kórházak, az anyagi
csőd, mesélte Bob. Két felnőtt fia van, de az utóbbi időben
csak az üzenetrögzítőjükkel beszél.
A köcsögdudák orvosi gyógymódja két párhuzamos
bemetszés a mellizmok alatt, majd rövid zsírleszívás.
Első beszélgetésünkből nem emlékszem többre, mivel
Bob ezen a ponton magához húzott, és elborított.
Nyomtalanul belevesztem a feledésbe, a sötét, néma,
határtalan semmibe, majd amikor felbukkantam a puha
mellek mélyéből, pólóján ott maradt arcom könnyes
lenyomata.
Mindez két éve történt, a Vállvetve a Rák Ellen
hererákosainál tett első látogatásomon.
Azóta szinte minden alkalommal sikerült kisírnom
magam Mázsás Bob ölelésében.
Leszoktam a háziorvosomról. Leszoktam a
macskagyökérről.
Életem maga volt a megtestesült szabadság.
Reménytelenségem teljesen felszabadított. Ha egy szót
sem szóltam a csoport előtt, a legrosszabbat feltételezték,
és még jobban sírtak. Még jobban sírtam. Elég volt
felnéznem a csillagokra, és kész.
Útban hazafelé életerősebbnek éreztem magamat, mint
valaha. Szervezetemben nem lapul rosszindulatú daganat,
nincs vérparazitám – kicsiny, ölmeleg centrum vagyok, a
világegyetem hús-vér középpontja.
És úgy alszom, akár a tej.
Minden éjjel meghalok, és minden reggel újjászületek.
Halleluja.
Azután kétévnyi sikersorozat egyetlen este véget ér, mert
nem tudok sírva fakadni, miközben magamon érzem Marla
Singer tekintetét. Ha nem jutok el a mélypontig, nem is
üdvözülhetek; a feltámadás elmarad. Négy napja nem
aludtam. Sebesre rágcsált számat mintha bolyhos
szövettapéta borítaná belülről.
Marla szemén keresztül hazugnak látom magam. Pedig
ő is csaló és hazug.
A bemutatkozás aznap este sem hiányzott: Bob vagyok,
Paul vagyok, Terry vagyok, David vagyok.
Sohasem használom az igazi nevem.
– Ti is rákosok vagytok, ugye? – kérdezte az ismeretlen
nő, amikor rákerült a sor.
Aztán bemutatkozott:
– Hát, sziasztok, a nevem Marla Singer.
Senki sem tájékoztatta Marlát, miféle rákról van szó. El
voltunk foglalva a bennünk szorongó gyermek dajkálásával.
A férfi még mindig Marla nyakába zokog, ő pedig mélyet
szív cigarettájából.
Bob remegő mellei közül figyelem minden mozdulatát.
Marlának én csak egy kisstílű szélhámos vagyok. Mióta
másodjára láttam, elkerül az álom. Ha nem venné észre, én
voltam itt előbb; különben is, lehet, hogy mindenki csaló, a
véraláfutásaikkal, a köhögésükkel, a daganataikkal, talán
még Mázsás Bob is csaló, a nagy hájpacni, a zsírhegy.
Elég egy pillantást vetni belőtt sérójára.
Marla komótosan kifújja a füstöt, majd elhúzza a száját.
Ebben a másodpercben hazugságát saját hazugságom
tükörképének látom; bárhová nézek, képmutatás vesz
körül, a valódi szenvedések méhébe ágyazódva. A csoport
tagjai hetente egyszer küszködve, bátortalanul próbálják
megosztani egymással rémálmaikat, a feltartóztathatatlan
haláltól való rettegésüket, a torkukba nyomott pisztolycső
iszonyatát.
Marla pedig cigarettára gyújt, és a száját húzgálja,
miközben én elbújok egy hüppögő tornaszőnyeg alatt. A
halál egyik pillanatról a másikra lesüllyed a műanyag
virágok és temetési videofelvételek szintjére –
érdektelenné, hamissá válik.
– Bob – zihálom –, agyonszorítasz. – Suttogni próbálok,
de nem kapok levegőt. -Bob! – Önkéntelenül felkiáltok. –
Engedj már el, az ég szerelmére, vécére kell mennem!
A falitükörbe bámulok egy mosdókagylóra támaszkodva.
Ha jövő héten is folytatódik az eddigi tendencia, Marla
Singer ott lesz a Túlsó Part összejövetelén, az
agyparazitások csoportjában.
Hát persze, hogy ott lesz, a világért sem hagyná ki – én
pedig mellé ülök, majd a bemutatkozás, az irányított
meditáció, a hétajtós kastély, a fehér fény gömb, a megnyílt
csakrák után, amikor a gyógyító fizikai kontaktusra kerül a
sor, elkapom a kis kurvát.
Leszorítom a karját, füléhez hajolok, és halkan
belesuttogom, Marla, te utolsó szélhámos, takarodj innen.
Tönkreteszed az egyetlen valódi élményt az életemben.
Te rohadt kis turista.
Ha legközelebb találkozunk, azt mondom neki:
éjszakánként nem alszom, mióta megjelentél. Szükségem
van ezekre az estékre, Marla. Takarodj a pokolba.
3.
Ébredés az Air Harbour Nemzetközi Légikikötőben.
Minden egyes felszálláskor és landoláskor, ha a gép a
szokásosnál élesebben dől meg, buzgón imádkozom, hogy
lezuhanjunk. Ezek a ritka pillanatok azonnali
narkolepsziával enyhítik álmatlanságomat – elég magam
elé képzelnem a robbanást és az égő törzsbe préselődött
emberi dohány füstfelhőjét.
Így ismerkedtem meg Tyler Durdennel.
Ébredés az O'Harán.
Ébredés a LaGuardián.
Ébredés a Loganon.
Tyler részmunkaidőben mozigépészként dolgozott.
Természetéből fakadóan csak éjjeli munkákat vállalt. Ha
valamelyik gépész beteget jelentett, a szakszervezet Tylert
hívta.
Az emberek egyik része éjjeli típus, a másik nappali. Én
az utóbbiak közé tartozom.
Ébredés a Dulleson.
A biztosítótársaságok háromszor annyit fizetnek, ha
ügyfelük üzleti úton veszíti életét. Levált szárnyvégekért
imádkoztam. A légcsavarba tévedt pelikánokért, elnyíródott
csavarokért és jeges leszállópályákért imádkoztam. Mialatt
a futómű elhagyta az aszfaltcsíkot, és lezáródtak a
fékszárnyak, sóvárogva figyeltem a távolodó kifutót. Minden
ülés függőleges helyzetben, a kisasztalok felhajtva,
kézitáskák a poggyásztartó oltalmában, cigaretták eloltva –
én meg egy kiadós légikatasztrófáért könyörgök
magamban.
Ébredés a Love Fielden.
Az előadás alatt Tylernek kellett cserélnie a
filmtekercseket. A régi mozikban máig két vetítőt
használnak: a gépek felváltva működnek, egyszerre mindig
csak az egyik.
Tyler mesélte – amit ő tud, én is tudom.
A másikra közben felkerül a következő tekercs. Egy
átlagos hosszúságú mozifilm öthat tekercsből áll,
amelyeket meghatározott sorrend szerint kell lejátszani. A
modern multiplexekben már áttértek az egytekercses
rendszerre, így elkerülhető a két gép közti rohangálás,
nincs szükség állandó cserélgetésre: első tekercs elindítva,
második tekercs befűzve, első tekercs leállítva, második
tekercs elindítva, harmadik tekercs az első helyére,
második tekercs leállítva...
Csere.
Ébredés a SeaTac reptéren.
Gondosan végigtanulmányozom a háttámlára szerelt
műanyag táblácska figuráit. Egy nő sodródik a nyílt
tengeren, barna haja szétterül a vízben, üléspárnáját
magához szorítja. Tágra nyílt szemeitől eltekintve
arckifejezése közömbös – mosolynak, gondterhelt ráncnak
nyoma sincs. A másik ábra szereplői egy indiai szent tehén
nyugalmával nyúlnak a falból kilógó oxigénmaszkokért.
Vészhelyzet.
Végre.
Csökken a nyomás az utastérben.
 Végre.
Ébredés a Willow Run leszállópályáján.
Akár régi, akár vadonatúj a mozi, amelyben Tyler aznap
éjjel vetít, az előadások végeztével a film mindig több
tekercsben hagyja el az épületet. Ezt követeli a szállítási
előírás. A tekercsekre hatszögletű fémdobozok várnak,
erős fogantyúval a tetejükön. Nem szabad kapkodni velük,
mert könnyedén kificamodhat az ember válla. Sokkal
nehezebbek, mint amilyennek látszanak.
Tyler nemcsak a mozigépész-szakszervezet tagja – üres
estéin szállodai pincér egy belvárosi hotelben. Fogalmam
sincs, milyen régóta dolgozhat éjjelente, mialatt én
félálomban hánykolódom az ágyamon.
A régi filmszínházakban, ahol még két vetítőt használnak,
a gépésznek éberen kell lesnie a megfelelő pillanatot,
nehogy a közönség észrevegye a tekercscserét. A vászon
jobb felső sarkában megjelenő fehér pont a figyelmeztető.
Kétszer villan fel, és a nézőtérről is észre lehet venni, ha
odafigyel az ember.
A gépészek váltójelnek hívják.
Az első fehér pont a kétperces figyelmeztetés. Ekkor kell
elindítani a második gépet, hogy az orsó idejében elérje a
kellő fordulatszámot.
A második fehér pont az öt másodperces jelzés.
Fokozódik az izgalom. Ott áll az ember tettre készen a két
vetítő között, fojtogató meleget árasztanak a xenonégők,
amelyek köny-nyedén átégethetik a szivárványhártyát; elég
egy hosszabb pillantást vetni vakító fényükbe. Felvillan az
első pont. A nézőteret betölti a vászon mögött elhelyezett
hangszórók dübörgése. A fülke falai hangszigeteltek, hogy
benn tartsák a sok-sok apró fogaskerék folyamatos
gépfegyverropogását, ahogy szünet nélkül pergetik a
filmkockákat a vetítőlencse előtt: másodpercenként két
méterrel, kockánként három centivel számolva, az hatvan
kocka minden egyes másodpercben. Amikor már mindkét
gép egyforma sebességgel forog, jöhet a lencsefedő kar.
Az özönvíz előtti vetítőgépeken ilyenkor megszólal egy
riasztócsengő. 33
A filmszalagra festett fehér pontok ott pislognak a
tévében is. Vagy a repülőgépek vi-deoprojektorain.
Mialatt az első tekercs megtelik a lejátszott filmmel,
fokozatosan lelassul, a hátsó tekercs pedig egyre
gyorsabban pereg. A szalag végére az orsó már olyan
nagy sebességet ér el, hogy a gépészébresztő megszólal,
jelezve a váltást.
A sötétség forró a vetítőgépben izzó villanyégőktől,
berreg a riasztócsengő. A gépész feszült figyelemmel várja
a váltójelet a vászon jobb sarkában, markába beleizzad a
lencsefedő kar. Felvillan a második pont. Visszaszámlálás
öttől. Első lencse zár. Második lencse nyit. Egy pillanat
eltérés sem lehet.
Csere.
A film megy tovább.
A közönség semmit sem vesz észre az egészből.
A hátsó tekercsre szerelt csengőnek köszönhetően a
gépész akár szundimat is két váltás között. Az alkalmi
helyettesítők azonban jobb, ha leszoknak az alvásról – nem
minden vetítőt láttak el gépészébresztővel. Éjjelente
gyakran riadnak fel sötét szobájukban, rémülten a
lencsefedő kar után kapva. A csere elmaradt. A közönség
átkozódik. Visszakérik a jegy árát, oda a Technicolor
álomvilág, és a mozitulajdonos őrjöngve hívja fel a
szakszervezetet.
Ébredés a Krissy Fielden.
Az utazás legnagyobb bája, hogy bármerre járok,
ugyanaz a miniatűr világ fogad. A szállodai szobákban
apró szappanok és samponos tubusok várnak, mini vajak,
egyszer használatos fogkefék, kis adag száj öblítők. Alig
tudok bepréselődni a repülőgépülésekbe – óriásnak érzem
magam. Nem fér a fejembe, hogy lehet ekkora vállam.
Kinyújtott lábam Alice Csodaországban: hirtelen
kilométeresre nő, és bokán rúgja az előttem ülőt. Azután a
stewardessek felszolgálják a vacsorát: a tálcán kicsinyített
csináld magad csirkésszendvics-készlet, egyfogásos
Kinder Surprise menü, összerakása kifinomult
kézügyességet igényel, de azzal is telik az idő.
„Öveket bekapcsolni”, tolmácsolják a vörös fényű lámpák
pilótánk üzenetét. Kérjük, a leszállás alatt ne hagyják el a
helyüket.
Ébredés a Meigs Fielden.
Néhanapján Tyler felriad a fülledt sötétségben, attól
rettegve, hogy elmulasztotta a tekercscserét, lerobbant a
vetítőgép, vagy félrecsúszott a filmszalag, és a
fogaskerekek csinos kis lyukakat ütöttek a hangsávon,
amelyeken percek óta át– meg átvilágítanak a keskeny
fénynyalábok, egy elszabadult helikopter-rotor
dübörgésévé változtatva a párbeszédeket és a
kísérőzenét.
De nemcsak az alvást tiltja a szakszervezeti
tízparancsolat. Tyler saját diagyűjteményt állított össze a
levetített filmek legérdekesebb képkockáiból. Az amerikai
filmtörténet első szemből fényképezett aktfelvétele egy
Angié Dickinson-filmben látható. Mire a kópiák átjutottak
Los Angelesből New Yorkba, a rövidke jelenet
mindegyikből eltűnt. Minden egyes gépész elemelt egy
kockát. Mindenkinek szüksége volt egy képkockára Angie
Dickinson meztelen testéről. Miután a pornó bekerült a
külvárosi mozikba, egyik-másik gépész egész
enciklopédiát gyűjtött össze szexképekből.
Ébredés a Boeing Fielden.
Ébredés a LAX-on.
Ma éjjel szinte teljesen kihalt az utastér, nyugodtan
felhajthatom a karfákat, és elnyúlhatok az üléseken. Testem
a folyosótól az ablakig ér – térdem, csípőm, könyököm
megannyi kanyar egy szerpentinúton. Előreállítom a
karórámat, két órával, három órával, alig tudom nyomon
követni, melyik időzónában járok éppen. Keleti part –
nyugati part. Ma nyerek egy órát, holnap elvesztek.
Vetődjek bárhová, az életem mindenütt ugyanabban a
percben ér majd véget.
Ébredés a Cleveland Hopkinson.
Ébredés a SeaTacon, már megint.
A mozigépészek munkája fárasztó és idegőrlő, de
mindenekelőtt unalmas a végtelenségig. Ezért Tyler
elkezdte kiválogatni a legérdekesebb filmkockákat az
állandó kollégák évek óta rejtegetett pornógyűjteményeiből,
majd egy dagadozó, vörös pénisz vagy egy ásító, nedves
vagina közelképét beillesztette a frissen érkezett filmbe.
Valamennyien ismerjük azokat a kedves családi
mozikat, amelyekben az elveszett kutyus és cicus útban
hazafelé emberi hangon civakodik egymással. Kaland
kalandot követ, majd a harmadik tekercs közepén, mialatt
hőseink hatalmas lakomát csapnak egy szemétkukából,
bevillan egy erekció.
Itt járt Tyler.
A moziban egyetlen kocka a másodperc hatvanad
részéig látható a vásznon. Egy másodperc, osztva
hatvannal – ennyi ideig tart a merevedés. Négyemeletnyi
duzzadt hímtag tornyosul a popcornfaló nézősereg elé a
maga nyálkás és undorító valóságában – de senki sem
veszi észre.
Ébredés a Loganon, már megint.
Nincs ennél embertelenebb módja az utazásnak.
Szüntelenül megbeszélésekre járok, amelyeken a főnököm
nem kívánt részt venni.
Jegyzeteket készítek. Hazarepülök.
Bárhová megyek, csak egy nyomtatványt kell kitöltenem.
A titok rejtve marad.
Elemi számtan az egész.
Egyszerű szöveges feladat.
Ha egy cégem által gyártott új gépjármű elindul
Chicagóból, óránként 110 km/órás sebességgel, majd a
hátsó differenciálmű egyszer csak leblokkol, és a
karambolozó jármű összes utasa szénné ég,
visszafizessük-e a szóban forgó gépkocsi teljes vételárát?
 Szorozzuk be az utasok számát (A) a szokásos
hibaszázalékkal (B), majd a peren kívüli megegyezés
esetén kifizetendő átlagos kártérítési összeggel (C).
AxBxC egyenlő X-szel. Ennyibe kerülne a cégnek, ha
nem térítené meg a kocsi árát. Ha X nagyobb, mint a
vételár, a gépkocsit visszavásároljuk, és mindenki jól járt.
Ha X kisebb, nincs üzlet.
Bárhová megyek, kiégett, oltóhabbal telefújt
karosszériák várnak. Ösztönösen tudom, hol bukkanhatok
újabb roncsokra. Dicséretes szakmai hozzáértés.
Hotelszobák, éttermi koszt. Apró barátságok ismeretlen
emberekkel, akiket repülőjegyük mellém sorsolt.
Egy autógyár kártérítési ügyintézője vagyok, mutatkozom
be a mellettem szorongó egyszer használatos útitársnak.
Ha szorgalmasan végzem a munkám, egy szép nap
előléptetnek kifutófiúvá.
Ébredés az O'Harán, már megint.
Tyler hamar megkedvelte új hobbiját. Felhőkarcoló-
péniszeket ragasztott a gyermekfilmekbe, és tágra nyílt
Grand Canyon-vaginákat, amelyekben visszhangot ver a
felgyorsult pulzus, mialatt Hamupipőke körbetáncolja a
báltermet daliás hercegével. Mindenki látja. Senki sem
panaszkodik. Békésen tovább rágcsálnak és szürcsölnek,
de valamitől elromlik az estéjük. Egyesek elhányják
magukat, mások sírva fakadnak, és fogalmuk sincs, mitől.
Csak egy kolibri érhetné Tylert tetten.
Ébredés a JFK kifutóján.
Reményteljes mámor tölt el, ha a leszállás során oldalra
billen gépünk, és néhány pillanatig bizonytalanul, egy
keréken ingadozik a visszanyert egyensúly és a végzetes
borulás határvonalán. Ilyenkor semmi más nem számít.
Elég felnéznem a csillagokra, és kész. Pokolba a
poggyászommal. Pokolba a szájszagommal. Nem számít.
Az ablakszemek belebámulnak az éjszakába, fülembe
üvöltenek a turbinák. Az utastér meredeken megdől,
felettünk küszködik a hajtómű: nem kell több költségtérítési
igénylőlap (huszonöt dollár felett számla szükségeltetik),
nem kell több hajvágás.
Aztán egy tompa puffanás – a másik kerék is
szerencsésen földet ért. Felharsan a több tucat kipattintott
biztonsági öv staccatója, és az egyszer használatos útitárs,
akivel kis híján szörnyethaltunk az imént, elköszön:
– Remélem, eléri a csatlakozását.
Én nemkülönben.
Mindössze eddig tartott a kéjes pillanat. Az élet megy
tovább.
Aztán egy nap, merő véletlenségből, Tyler és én
összetalálkoztunk.
Épp nagyon rám fért a kikapcsolódás.
Ébredés a LAX-on.
Már megint.
Egy nudistastrandon ismerkedtünk meg. Vége felé járt a
nyár, mélyen aludtam a homokos parton. Tyler csupasz
testéről csörgött a verejték, a homok apró sárrögökbe
tapadt a bőrén, haja csatakosan lógott homlokába.
Nem tudom megérteni, hogy nem akadtunk össze
korábban.
Tyler uszadékfákat vonszolt ki a hullámverésből.
Félkörbe rendezte őket, harminccentis távolságban
egyenként a nedves homokba ásva mindet, úgy, hogy a
végük szemmagasságban legyen. Amikor felébredtem,
éppen az ötödikkel küszködött: mély lyukat kapart neki,
majd enyhén megdöntve beleállította.
Ébredés a tengerparton.
Sehol egy ember rajtunk kívül.
Egy bottal hosszú egyenes vonalat húzott a földre,
néhány méterrel távolabb. Azután visszasétált a ferdén
maradt farönkhöz, és keményre taposta körülötte a talajt.
Egymagámban figyeltem munkáját.
– Nem tudod, hány óra lehet? – kiáltott felém.
Sohasem válok meg a karórámtól.
– Nem tudod, hány óra van? Hol, kérdeztem vissza.
– Mondjuk itt – válaszolta. – És mondjuk most.
Négy óra hat perc volt.
Nem sokkal később Tyler törökülésben elhelyezkedett az
uszadékfák árnyékában. Néhány percig üldögélt, majd
felkászálódott, úszott egyet, pólót és rövidnadrágot húzott,
indulni készült. Meg kellett kérdeznem.
Tudni akartam, mit csinált, amíg én aludtam.
Ha váratlanul idegen helyen és időben ébrednék fel,
elképzelhető, hogy egy idegen ember lenne belőlem?
Te művész vagy, kérdeztem tőle.
Vállat vont, és megmutatta az ég felé meredő rönköket:
alsó végük vastagabb volt, és a homokba húzott vonal
megegyezett az árnyékok hosszával.
Néha, közvetlenül ébredés után az embernek fogalma
sincs arról, hová került.
 Tyler egy hatalmas kéz árnyékát alkotta meg a
tengerpart homokján. Az ujjak Nosferatu-hosszúak voltak, a
hüvelyk alig látszott, de Tyler azt mondta, pontban fél ötkor
műve tökéletes formát ölt. A hatalmas árny arányai egyetlen
percre hibátlanná válnak, és azt a percet a saját kezével
teremtett tökély tenyerén ülve tölti el.
Ébredés a semmi közepén.
Egy percnyi tökély untig elég, mondta Tyler. Igaz, az
embernek keményen meg kell dolgoznia érte, de megéri az
erőfeszítést. Egy percnél többet nem szabad elvárni a
tökéletességtől.
Ébredés az idegösszeomlás szélén.
Tyler Durdennek hívták, a mozigépészek
szakszervezeténél dolgozott, felszolgált egy belvárosi
szálloda éttermében, és megadta a telefonszámát.
Hát így találkoztunk össze.
4.
Teljes a létszám az agyparazitások ma esti
összejövetelén. A Túlsó Part messze a legnépesebb
csoport mind közül. Peter vagyok. Aldo vagyok. Marcy
vagyok.
Sziasztok.
A szokásos bemutatkozás, emberek, ismerkedjetek
meg Marla Singerrel, ma van először nálunk.
Szia, Marla.
A találkozók mindig bemelegítő bájcsevelyjel indulnak.
Hangsúly az optimizmuson. Nem véletlenül hívják a
csoportot Túlsó Partnak, Pára Zita Agyparazitásai helyett.
A kór neve feketelistán. Mindenki gyógyulófélben. Hála az
új terápiának. Mindenki túl a mélyponton. A szobára mégis
rátelepszik az ötnapos migrének hangulata, a nőkön
észrevétlenül elkenődik a szemfesték. Mindenki névtáblát
visel; amikor odalépnek a másikhoz kézfogásra készen, az
egyéves ismeretség ellenére szemük az apró betűs
keresztnevekre tapad.
Azt hiszem, még nem találkoztunk.
A parazita szó illegalitásban. Fedőneve: ágens.
A kezelés szó száműzetésben. Fedőneve: gyógykúra.
A csevegés során egyikünk elmeséli, hogyan terjedt
végig az ágens a gerincoszlopán, átvéve az irányítást bal
keze fölött. Az én ágensem, tromfol rá a mellette ülő,
kiszárítja az agybarázdáimat, napról napra növekszik a
nyomás a koponyámban, bármikor megüthet a guta.
Múlt héten a Chloe névtáblát viselő nő megosztotta
velünk az utolsó jó hírt, amellyel még szolgálhatott. A szék
karfájára támaszkodva álló helyzetbe tornászta magát,
majd bejelentette, hogy többé nem fél a haláltól.
Ma este a bemutatkozást és a bájcsevelyt követően egy
ismeretlen lány, blúzán a Glenda névvel, tudatta a
csoporttal, hogy nővére, Chloe múlt kedden, hajnali
kettőkor eltávozott az élők sorából.
Istenkém, most milyen boldog és felszabadult lehetnék.
Chloe két éven át a karjaimba bújva sírta ki magát, és lám,
meghalt, eltemették a földbe, halott, beletették egy urnába,
befalazták egy mauzóleumba, egy kolombáriumba zárták.
íme a bizonyíték: ma még gondolkodó, szenvedő emberi
lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk,
svédasztal a férgeknek. Egyenesen az ölembe hullott a
halál káprázatos csodája, szeretném a tenyerembe zárni,
de itt van ő, ez a bosszantó, ismeretlen nő, és figyel.
Marla.
Le sem veszi rólam a szemét, rögtön kiszúrt magának az
agyparazitások népes gyülekezetéből.
Hazug.
Csaló.
Én csalok, te csalsz, ők csalnak. A vonaglás, a
rángatózás, a nyüszítés a padlón, a sliccek körül megjelenő
sötét foltok, az egész felhajtás csak üres színjáték.
Ma este csődöt mond a meditáció. A kastély valamennyi
ajtaja, a zöld ajtó, a sárga ajtó Marlára nyílik. A kék ajtó, a
vörös ajtó túloldalán Marla áll. Hazug. A barlangomban
Marla fogad. Cigarettára gyújt, és elhúzza a száját az én
vezérállatom. Hazug. Fekete haj, párnás, párizsi száj.
Csaló. Sötétbarna, olasz bőrkanapé-ajkak. Nincs
menekvés.
Chloe egyedi darab volt.
Chloe úgy nézett ki, mint Joni Mitchell csontváza egy
hangulatos garden party lehengerlőén kedves, szüntelenül
mosolygó háziasszonyának bőrében. Ha becsukom a
szemem, magam előtt látom rovar méretűre zsugorodott,
folyton népszerű alakját – saját zsigerei
csatornarendszerében rohangál, miközben feje fölött
dübörgő pulzusa megkezdi a visszaszámlálást: távozásra
felkészülni, tíz, kilenc, nyolc, utolsó lehelet, hét, hat...
Éjjelente szétporladó vénái labirintusában menekül,
gőzölgő nyiroknedveket spriccelő csővezetékeken gázol
keresztül. Idegrostok szögesdrót akadályai bukkannak fel
szöveteiből. Tályogok forró, tej fehér tojásai szorítják
sarokba.
A hangszóró utasításokat osztogat: a belek teljes körű
evakuálásig még tíz másodperc van hátra, kilenc, nyolc,
hét...
A lélek evakuálásáig még tíz másodperc maradt, kilenc,
nyolc...
Bokáig gázol a legyengült veséiből szivárgó vizeletben.
Utolsó lehelet – öt másodperc.
Öt, négy.
Négy.
A paraziták életnedvei befröcskölik megfáradt szívét.
Négy, három.
 Három, kettő.
Négykézláb kapaszkodik fel nyelőcsöve alvadt
nyálkahártyáján.
Kilégzés – három másodperc.
A holdfény bevilágít tátongó szájüregébe.
Indul az utolsó lehelet.
Kilégzés.
Kész.
Kérjük, hagyja el a testét.
Kész.
A halál beáll.
Kész.
Milyen boldog is lennék most, a halott Chloe karjaimba
zárt, meleg zűrzavarának emlékével.
De nem lehetek, mert Marla egyfolytában figyel.
A csoportos meditáció alatt kinyújtom karomat a bennem
rejtőző gyermek után – de a gyermek ezúttal Marla,
gúnyosan arcomba fújja a füstöt. Nem találom a gyógyító,
fehér fénygömböt. Hazug. Csukva minden csakra.
Képzeljük azt, hogy csakráink nyíló virágok, kelyhükben
csodaszép, lassított fényrobbanásokkal.
Hazug.
Virágkelyheim szorosra zárva.
A meditáció végeztével nyújtózkodunk, nyakunkat
tekergetjük, talpra segítjük egymást, felkészülve a
következő gyakorlatra. Eljött a gyógyító fizikai kontaktus
ideje. Az ölelés előtt három gyors lépéssel Máriánál
termek, az arcomba néz, én pedig feszülten várok a
végszóra.
 És most mindnyájan öleljük meg a mellettünk állót,
hangzik a végszó.
Karom Marlára zárul.
Ma este válasszunk egy számunkra különösen fontos
személyt.
Cigarettázó kezeit a csípőjéhez szegezem.
Osszuk meg vele legbensőbb érzéseinket.
Marla nem szenved hererákban. Nem szenved
tuberkulózisban. Nem haldoklik. Na persze, mindannyian
haldoklunk abban a lila, nyakatekert filozófiai értelemben,
de óriási a különbség Chloe és Marla haláltusája között.
Újabb végszó: tárulkozzunk ki.
Marla, hogy tetszik lelkes kis csapatunk?
Tárulkozzunk ki, őszintén és maradéktalanul.
Nos, Marla, húzz el innen. Takarodj. Tűnés.
Ne szégyelljük a könnyeinket.
Marla felnéz rám. Szemei mélybarnák. Fülcimpáin egy-
egy apró lyuk a finom ráncocskák mélyén; a fülbevalók
helye. Cserepes száját elhalt bőrdarabkák jégvirágai
borítják.
Sírjunk csak nyugodtan.
– Te sem vagy beteg – suttogja Marla. Körülöttünk
zokogó párok támaszkodnak egymáshoz.
– Ha elárulsz – folytatja –, én is elárullak téged.
Mi lenne, ha felosztanánk a hetet, javaslom. Te kapod a
csontritkulásosokat, az agyparazitásokat és a tébécéseket.
Enyémek maradnak a hererákosok, a vérparazitások és a
szervi eredetű agykárosultak.
– És mi lesz az előrehaladott tüdőrákosokkal? – kérdi
Marla.
Lenyűgöző felkészültség.
Felezzünk, vágom rá. Tied a hónap első és harmadik
vasárnapja.
– Nem. – Marla nem osztozik. Az egész kell neki. Az
összes tumor, az összes parazita. Szemei lőrés-szűkek.
Álmában sem képzelte volna, hogy egyszer még ilyen
csodálatosan érzi magát. Megtelt életerővel. Bőre kitisztult.
Sohasem látott halottat – az élet megfelelő
összehasonlítások híján felfoghatatlannak tűnt számára.
Most viszont igazi exitus, kínszenvedés, enyészet és bánat
veszi körül. Zokogás és iszony, rémület és bűntudat –
bármerre néz. Végre tisztán látja, hová tart minden ember,
ezért képes átérezni élete valamennyi percét.
Az összes csoportra igényt tart.
– Nem térhetek vissza korábbi életmódomhoz –
magyarázza halkan. – Régebben egy temetkezési
vállalatnál dolgoztam, kizárólag azért, hogy örülni tudjak
minden egyes lélegzetvételemnek. Nem hiszem, hogy
találnék a jelen helyzetemhez illő munkát.
Menj vissza a gyászhuszárokhoz.
– Egy temetést össze sem lehet hasonlítani az itteni
élménnyel. Nem több elvont szertartásnál. Nálatok viszont
olyan kézzelfogható a halál.
A körülöttünk álló párok kezdik felszárítgatni könnyeiket,
szipogva egymás vállát paskolják, és szétválnak.
Együtt nem fog menni, mondom Marlának.
– Akkor ne gyere többet. De kénytelen vagyok.
– Próbáld ki a temetéseket.
 Mindenki elengedi társát, kézen fogva kört alkotnak a
záróima elmondásához. Kettéválunk.
– Mióta jársz ide?
Hálaadás.
Két éve.
A mellettem álló férfi megragadja a kezem. Egy másik
férfi Marláét.
A kör bezárult, az ima kezdetét veszi. Áldj meg, Uram,
áldj meg minket dühünkben és félelmeinkben.
– Két éve? – Marla a fülemhez hajol. Istenem, áldj meg
és tarts meg minket.
A két évvel ezelőtti tagok már meghaltak, vagy elhagyták
a csoportot – nem bukhatok le.
Segíts rajtunk. Oltalmazz minket.
– Na jó – súgja Marla. – Egye fene, tartsd meg a
hererákosokat.
Mázsás Bob, én kedves, zokogó húshegyem.
Köszönöm, Marla.
Nyújts nekünk megnyugvást. Nyújts menedéket.
– Váljék egészségedre.
Hát így találkoztam Marlával.
5.
A repülőtéri rendészet biztonsági embere részletesen
elmagyarázta a helyzetet.
A poggyászrakodók ügyet sem vetnek a ketyegő
bőröndökre. A bombák manapság már nem ketyegnek.
Ugyanakkor a hajigálók, így hívja a reptéri személyzet a
pogy-gyászrakodókat, azonnal értesítik a különleges
rendőri osztagot, amint egy vibráló bőröndre akadnak.
Tylerhez költözésemet a vibráló bőröndökre vonatkozó
biztonsági előírásoknak köszönhetem.
Mielőtt hazaindultam a Dullesról, összes holmimat
egyetlen utazóbőröndbe pakoltam. Soha véget nem érő
kanosszám alatt kialakítottam egy praktikus
alapfelszerelést magamnak. Hat fehér ing. Két sötét
nadrág. Bőröndöm jól átgondolt túlélőcsomag.
Egy ébresztőóra.
Elemes villanyborotva.
Egy fogkefe.
Hat váltás fehérnemű.
Hat pár zokni.
Ahogy a rendész szavaiból utólag kiderült, bőröndöm
vibrálni kezdett valamitől az indulás előtt, ezért a rendőrség
levetette a járatról. Mindenem benne volt. A
kontaklencsekészletem. Egy kékcsíkos vörös és egy
vöröscsíkos kék nyakkendő; hosszanti, nem pedig
harántcsíkozással. Egy tiszta vörös nyakkendő.
 Az alapfelszerelést tartalmazó listát kitűztem otthon a
fürdőszobaajtó belső oldalára.
Az otthont számomra egy panelház tizenötödik emeleti
öröklakása jelentette, saját fiók egy pályakezdő fiatalokat
és középkorú özvegyasszonyokat tároló gigászi
iratszekrényben. Reklámbrosúrája harminc centi vastag
betonfalat, plafont és padlót ígért a szomszédban üvöltő
sztereó berendezések, bekapcsolva felejtett
tévékészülékek ellen. A harminccentis betonfal és a
légkondicionáló azonban megfoszt a nyitható ablakoktól –
de mit ér a juharfa parketta és a sok érintőkapcsoló, ha a
hatszáz méternyi légmentes szigetelés miatt képtelenség
megszabadulni a legutóbbi vacsora vagy az iménti vizelés
szagától.
De volt viszont beépített tömörfa vágólap és süllyesztett
falilámpa.
Azért jól jön a vastag betonréteg, mikor a szomszéd lakó
hallókészülékében lemerül a gombelem, és teljes hangerőn
nézi a tévévetélkedőket. Vagy amikor a konyhában
berobbanó gáztól nappalink törmeléke pusztító tűzcsóvává
olvadva zúzza szét a mennyezetig érő üvegablakot, és
lakásunkból, csak és kizárólag a miénkből, mindössze egy
kiégett üreg marad a toronyház panelfalában.
Előfordul az ilyesmi.
Minden értékem, beleértve a kristályzöld üveg
étkészletet, amelyben a leheletnyi buborékok és
homokszemek, az apró csiszolási hibák megnyugtatóan
bizonyítják, hogy darabjait bizony saját kezűleg készítették
egyszerű, dolgos iparosok valahol Nyasszaföldön, szóval
az égvilágon mindenem megsemmisült egy
gázrobbanásban. A padlót söprő tarka függönyeim
lángnyelvekre szakadtak a forró szélrohamban.
Tizenöt emelet magasságból záporozó lakásfelszerelési
cikkek perzselték fel, lapították szét, törték darabokra az
utcán parkoló kocsikat.
Mialatt, tízezer méterrel a tengerszint felett, 800 km/órás
ideális utazósebességgel, hazafelé tartok, az FBI
bombaszakértői szétszedik bőröndömet a Dulles egyik
kiürített aszfaltsávján. Tízből kilencszer a vibrálás
villanyborotvától származik. Ezúttal is erről volt szó. Jobb,
mintha egy bekapcsolódott vibrátor lett volna.
Mindezt a rendésztől tudtam meg, mialatt a
poggyászomra vártam. Nem sokkal később hazataxiztam,
és a főbejáratnál szembetaláltam magam kedvenc
flanellepedőim kerge-tőző foszlányaival.
Látnia kéne, vigyorgott a rendész, milyen arcot vág a
tisztelt utas, amikor megtudja tőlem, hogy a bőröndje egy
vibrátor miatt maradt a keleti parton. Pláne, ha férfi az illető.
A légitársaság szabályzata szerint az ilyen jellegű
bejelentés során tartózkodni kell a birtokviszony
megjelölésétől. Legjobb határozatlan névelőt használni.
Egy vibrátor.
Nem az ön vibrátora.
Sohasem szabad azt mondani: a vibrátor magától indult
be, uram. Még félreértik.
Az aktiválódott vibrátor sajnálatos módon vészhelyzetet
okozott, amely haladéktalan intézkedéseket követelt.
Zuhogott az eső, mikor a csatlakozásra várva
felébredtem a Stapletonon.
Zuhogott az eső utolsó hivatali utam záróaktusán.
A hangszóróból megkérték az utasokat, kiszállás előtt
győződjenek meg arról, hogy semmi holmijuk sem maradt
a gépen. Aztán az én nevemet mondták. A légitársaság
képviselője beszélni óhajt velem, fáradjak a kijárathoz.
Három órával visszaállítottam a kismutatót, de még így is
elmúlt éjfél.
A légitársaság képviselője a kapunál várt, oldalán egy
reptéri rendésszel, aki vállon veregetett, és közölte velem,
hogy villanyborotvám miatt a poggyászrakodók a Dulleson
tartották bőröndömet. A hajigálók. A rámpa-koptatók. De
ne szívjam mellre, örüljek neki, hogy nem egy vibrátor volt a
ludas. Azután, talán mert mindketten férfiak vagyunk, és
elmúlt már éjfél, megpróbált felvidítani egy bennfentes
viccel. Tudja, hogy hívjuk egymás közt a stewardesseket?
Légpárnáknak. Szárnyas betéteknek. A rendész úgy
öltözött, akár egy pilóta – fehér ing, váll-lapokkal, kék
egyen-nyakkendő. A bőröndömet azóta leellenőrizték,
közölte készségesen, mindent rendben találtak, holnap
utánam küldik.
Feljegyezte a nevem, címem, telefonszámom, majd
megkérdezte, tudom-e, mi a különbség egy koton és egy
stewardess között. Passzoltam.
– A kotonba egyszerre csak egy fasz fér be – árulta el a
megoldást.
Az utolsó tíz dolláromat taxira költöttem.
A rendőrség is tartogatott néhány találós kérdést
számomra.
 Ezalatt villanyborotvám változatlanul három időzónával
mögöttem tartózkodott, pedig egyáltalán nem
robbanásveszélyes.
Annál veszélyesebbet robbant valami más,
szétforgácsolva helyes Njurunda dohányzóasztalom
citromzöld yinjét és narancssárga yangját, amelyek
tökéletes Tao-kört formáltak nappali szobám közepén.
Béke szilánkjaikra.
Narancsszín huzatú Haparanda ülőgarnitúrám – tervezte
Erika Pekkari – felismerhetetlen ronccsá deformálódott.
Környezetemben nem én voltam a megszállott
fészekrakó ösztön egyetlen rabszolgája. Hivatali
ismerőseim, akik régebben pornómagazinokat vittek
magukkal a mellékhelyiségbe, most IKEA-katalógusokat
bújtak a zárt ajtók mögött.
Mindnyájan megvettük saját Johannesov
karosszékünket, egyforma zöld csíkos Strinne kárpittal. Az
enyém éppen egy szökőkútban piheni ki lángoló
halálugrása fáradalmait.
Mindnyájan megvettük saját Rislampa Har lámpánkat,
amely fehérítetlen, környezetbarát rizspapír ívekből és
hajlított drótvázból készült. Az enyém mára konfetti.
Oda a vécéülőkém.
Oda Alle étkészletem. Rozsdamentes és kopásálló volt.
Oda horganyzott fém Vild faliórám, istenem, első látásra
beleszerettem.
Oda Klipak polcrendszerem, mondanom se kell.
Henlig kalaptartóm kipipálva.
A járdát lakberendezési cikkeim maradványai díszítik.
 Oda Mommala ágynemű-garnitúrám. Tervezte Tomas
Harila, és az alábbi színválasztékban kapható:
Orchidea.
Fukszia.
Kobalt.
Ében.
Zsett.
Tojáshéj és hanga.
Egy élet munkájába került megszerezni őket.
Oda Kalix kisasztalkám, munkalapján a könnyen
tisztítható, mintázott politúrréteggel.
Oda összecsukható Steg asztalom.
Egymás után vásároljuk a bútorokat. Azt mondjuk
magunknak, ez a heverő a sírig kitart majd. Csak meg kell
vennünk, és évekig elégedetten dőlhetünk hátra azzal a
gondolattal, hogy adódjon bármilyen probléma, a heverő
miatt már nem fáj a fejünk. De kell még egy étkészlet. Egy
eszményi ágy. Függönyök. Hálószobaszőnyeg.
Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból
tulajdonosok lesznek.
Aztán egy nap hazatérek a repülőtérről. A főbejárat
árnyékából kilépő portás közli velem a rossz hírt. A
rendőrség nemrég ment el, rengeteg kérdést tettek fel.
Valószínűnek tartják, hogy gázrobbanás történt. Kialudt a
bojler őrlángja vagy nyitva maradt a tűzhely egyik rózsája, a
gáz szivárogni kezdett, fokozatosan feltöltötte a lakást,
helyiségről helyiségre. Százhatvan négyzetméter, komoly
belmagasság – napokig tart, amíg mindent eláraszt. Miután
az egész lakás megtelik gázzal, klikk, bekapcsol a
hűtőszekrény kompresszora.
Detonáció.
A mennyezetig érő ablaktáblák kiszakadnak alumínium-
keretükből, a heverők, lámpák, edények, lepedők lángra
lobbannak, akárcsak gimnáziumi évkönyveim, okleveleim,
telefonkészülékem. Szabad szemmel is észlelhető
napkitörés a tizenötödik emeleten.
Kár azért a hűtőgépért. Százféle mustárral töltöttem meg,
volt dijoni, csípős angol. Tizennégy fajta könnyű
salátaöntet, hét fajta kapribogyó sorakozott a polcain.
Tudom, tudom, csupa fűszer és ízesítő, de sehol egy falat
rendes étel.
A portás kifújta hatalmas orrát – mintha egy baseball-
labda csapódott volna nagy lendülettel a zsebkendőjébe.
Felmehetek a tizenötödikre, mondta, de a lakást lezárták.
Rendőrségi pecséttel. Többször is rákérdeztek, nem tud-e
egy bosszúszomjas ex-barátnőről, vagy olyan ellenségről,
aki hozzáférhet dinamithoz.
– Nem éri meg a fáradtságot – tanácsolta. – Csak a
csupasz betonfalak maradtak.
A vizsgálat nem zárta ki az idegenkezűséget. Senki sem
panaszkodott gázszagra. A portás összeráncolta homlokát.
Ez a vén hülye egész nap bejárónőknek és nővérkéknek
udvarolgat, akik a tetőlakásokban dolgoznak
délelőttönként, munka után pedig az előtérben üldögélve
várják, hogy hazafuvarozzák őket. Három éve lakom a
házban, ez meg itt minden éjjel folytatásos krimikbe
mélyed, mialatt én a csomagjaimmal küszködve próbálom
kinyitni a bejárati ajtót.
 A portás homlokát ráncolva megjegyzi, hogy hallott már
emberekről, akik egy hosz-szú-hosszú gyertyát állítottak
egy nagy tócsa gázolajba, azután többhetes utazásra
mentek. Gyors megoldás az anyagi gondokra. A
kölcsönök, hitelek, részletek törlesztésére.
Megkérdeztem, hogy használhatom-e a telefonját.
– A mai fiatalok gazdagabbnak próbálnak látszani a
környezetük előtt, és előbb-utóbb túlköltekeznek – mondta
bólogatva.
Felhívtam Tylert.
A telefon hosszasan csengett Paper Street-i
bérlakásában.
Tyler, kérlek, szabadíts ki innen.
A telefon csak csengett.
A portás vállamhoz hajolva folytatta:
– A mai fiatalok nem tudják, mihez kezdjenek jó
dolgukban.
Tyler, kérlek, ments meg. A telefon csak csengett.
– Azt hiszik, övék a világ.
Szabadíts ki a svéd ülőgarnitúrák szorításából.
Szabadíts ki a formatervezés karmaiból.
A telefon csak csengett és csengett, végül Tyler felvette a
kagylót.
– Ha az ember nem tudja, mit akar – mondta a portás –,
könnyen úgy végzi, ahogyan soha sem akarta.
Ne legyek tökéletes.
Ne legyek elégedett.
Ne legyek teljes.
Tyler, ments meg a teljességtől és a tökéletességtől.
 Úgy döntöttünk, hogy egy bárban találkozunk.
A portás megkérdezte, milyen számot adjon meg a
rendőrségnek. Még mindig zuhogott. Audim a szokott
helyén parkolt, szélvédőjéből egy Dakapo állólámpa állt ki.
Tyler és én leültünk inni, majd néhány sör után Tyler azt
mondta, persze, költözzem csak hozzá, de előtte szeretne
kérni tőlem egy szívességet.
Másnap megjön a bőröndöm, benne a túlélőkészlet. Hat
ing, hat alsónadrág.
A néptelen bár sarokasztalán áthajolva megkérdeztem,
miféle szívességről lenne szó.
– Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.
Felelte Tyler.
6.
A Microsoft demó második diájánál tartok, amikor
váratlanul elered a számban a vér. A főnök alig ismeri ezt a
szoftvert, de biztos nem hagyja, hogy leteszteljem, ha
meglátja a fekete foltot bal szemem körül és a száj
sebemtől feldagadt arcom. Nyelvemmel kitapogatom a
meglazult varratokat: összegubancolódott horgászzsinórok
a tengerparton, kusza, fekete öltések egy elgázolt kutyán.
Lenyelem az ínyemből szivárgó vért. A főnök lassan a
végére ér elemzéseimből összeollózott beszámolójának,
mialatt én az írásvetítőt kezelem, megbújva egy sötét
sarokban, kíváncsi tekintetektől távol.
Ajkam ragad a hemoglobintól. Megpróbálom tisztára
nyalni, de mire felgyulladnak a lámpák, és odalépek
Ellenhez, Walterhez, Lindához, Norberthez, a Microsoft
szaktanácsadóihoz, hogy megköszönjem
közreműködésüket, szájüregem megtöltik a fogaim közül
csordogáló vörös patakok, bármilyen szorgalmasan
nyelem őket.
Fél liter vér után rosszul lesz az ember.
Holnap harci klub van – a világért sem szeretnék
lemaradni róla.
A beszámoló előtt Walter Microsoft rám villantja
acélkeményre edzett, ropogós burgonyaszirom-barna
marketingmosolyát. Miközben pecsétgyűrűvel ékesített,
puha ujjai kezemre zárulnak, könnyedén megjegyzi:
– Nem szívesen látnám, mi maradt a másik fickóból.
 A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról.
Elestem, Walter.
Egyedül magamat okolhatom.
A délelőtti megbeszélésen szemben ülök a főnökkel, és
éppen azt magyarázom neki, melyik szövegrészt
illusztrálom majd diákkal, és hol indítom el a
videobejátszást, amikor hirtelen félbeszakít:
– Kíváncsi lennék rá, mit művel maga mostanában
hétvégenként.
Csak szeretnék néhány sebet magamnak, amíg nem
késő, térek ki a válasz elől. Tudja, a hibátlan, szépen
kidolgozott férfitest lassan kimegy a divatból. Ahogy
elnézem azokat a tükörsima régi járgányokat, amelyek
mintha most gördültek volna ki egy békebeli autószalon
ajtaján, csak arra tudok gondolni: micsoda pazarlás.
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról.
Talán a legközelebbi ebédnél az asztalunkhoz lépő
pincér sötét óriáspanda-monoklikat visel majd, amelyeket
előző hétvégén szerzett a harci klubban, mikor szemünk
láttára térdelt az arcába egy százkilós henteslegény, majd
fejét a betonpadlóhoz szegezve módszeresen szilánkokra
törte orrnyergét; tompán puffanó ökölcsapásai
áthallatszottak a tömeg üvöltözésén, és addig ismétlődtek,
amíg a pincér elég levegőhöz jutott, hogy kipréseljen
magából egy véres „feladom” szócskát.
Mindezt teljesen felesleges lenne megemlíteni neki. A
harci klub mindössze heti néhány órát létezik, befejezése
és kezdete között neve is csupán egy értelmetlen
szókapcsolat.
Vagy ott az a kölyök a fénymásoló szalonból; néhány
hónapja egy rendelést sem tudott normálisan felvenni, és
folyton elfelejtett színes lapot csúsztatni a lemásolt
példányok közé – ugyanez a kölyök a harci klubban tíz
percre félistenné válik, amikor a szart is kiveri egy nála
kétszer nagyobb könyvelőből, beletapossa a betonba, és
félholtra rugdalja, amíg megálljt nem parancsol neki a
hármas számú szabály. Ha az ellenfél feladja vagy
harcképtelenné válik – még akkor is, ha csak színleli –, a
küzdelmet be kell fejezni.
Találkozzunk bár minden nap a kölyökkel, egy szóval
sem említjük neki a harci klubban nyújtott kiváló
teljesítményét.
A küzdelem párokban zajlik. Egyszerre egy pár harcol.
Ing és cipő nélkül. A küzdelem az egyik fél vereségével ér
véget. Ez is a harci klub alapszabályzatához tartozik.
Az emberek mások a harci klubban, mint a hétköznapi
életben. Hiába mondanám a fénymásoló fiúnak, milyen
remekül küzdött a hétvégén – egy teljesen más emberhez
beszélnék.
Én sem vagyok olyan, mint a munkahelyemen. A
főnököm rám sem ismerne.
Néhány, a harci klubban eltöltött éjszaka után a
mindennapok eseményei eltompulnak, veszítenek
jelentőségükből. Az ingerküszöb alá süllyednek. Minden
szavad törvény, és ha a többiek ezeket megszegik vagy
kétségbe vonják, az sem érdekel.
 Hét közben öltöny-nyakkendős kártérítési ügyintéző
vagyok, nyelem a vért egy sötét sarokban lapulva, cserélem
a táblázatok és kördiagramok fóliáit, miközben a főnök
elmagyarázza a Microsoftnak, miért tartja ideális
választásnak a halvány búzavirág színárnyalatot a
programikonok számára.
Az első harci klub csak kettőnkből állt: Tyler és én ütöttük
egymást.
Régebben, ha dühös voltam, és úgy éreztem, kezdek
lemaradni saját, öt évre előirányzott ütemtervemtől,
egyszerűen kitakarítottam a nappalit vagy elvacakoltam a
kocsimmal. Halálom után egy csinos kis lakás és egy
rendszeresen karbantartott autó marad belőlem. Egy ideig
csillognak-villognak, aztán jön a por, a rozsda vagy az új
tulajdonos. Semmi sem állandó. Még a Mona Lisa is
kifakul. Mióta a harci klubba járok, meglazult fogaim felét
mozgatni tudom ínyemben.
Talán az önfejlesztés nem megoldás.
Tyler sohasem ismerte az apját.
Talán az önpusztítás a megoldás.
Tyler és én együtt járunk a harci klubba. Egy bár
pincehelyiségében van a találkozó, szombat esténként,
zárás után. Hétről hétre többen jönnek el.
Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a
sötét pincemély és a falak mentén pislákoló ötven éhes
szempár. Belekezd a szabályzatba:
– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról. – Leheletnyi csend. – A harci klub második
szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról.
 Én úgy hat évig ismertem az apámat, de már nem
emlékszem rá. Hatévente új életet kezdett egy új városban,
egy új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt,
mindegyiket csak lízingelte.
A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel.
Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az
éjfél-elmúlt sötétségben fokozatosan testet öltenek a
harcosok. Tovább sorolja a pontokat: a küzdelem párokban
zajlik, egyszerre egy pár harcol, ing és cipő nélkül, amíg az
egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.
– Végül a hetedik szabály – kiáltja Tyler – Akinek ez az
első éjszakája, harcolnia kell.
A harci klub más, mint a futballközvetítések. Más, mint –
műholdon keresztül, kétperces időeltolódással – egy
csapat ismeretlen idióta csatározását figyelni a világ túlsó
oldaláról, tízpercenként sörreklámokkal és
műsorajánlatokkal megszakítva. Kérjük, maradjon velünk, a
szünet után folytatjuk közvetítésünket. Néhány éjszaka után
a harci klubban olyan érzés futballmeccset nézni, mint
pornófilmre maszturbálni egy oltári numera helyett.
A harci klubtól értelmet nyer a fekvenyomó pad, a
kefefrizura és a körömvágás. Az edzőtermek szerelmesei
azt képzelik, az igazi férfiak klasszikus szobrászok és
formatervezők kezei alól kerülnek ki.
Ránézésre egy habcsók is kőkeménynek látszik, ahogy
Tyler szokta mondani.
Apám nem járt főiskolára, ezért nekem feltétlenül kellett
egy diploma. Kezemben a friss oklevéllel interurbán
felhívtam, és megkérdeztem tőle, most mi legyen?
 Apámnak nem volt ötlete.
Amikor munkát szereztem, és betöltöttem a huszonötöt,
ment az újabb interurbán hívás, hogy megtudjam, most mi
legyen? Apámnak nem volt ötlete, ezért azt tanácsolta,
házasodjam meg.
Jövőre töltöm be a harmincat, és nem hinném, hogy a
kérdéseimre egy feleség lenne a válasz.
A harci klub élményét nem lehet szavakba foglalni.
Néhány tag minden egyes alkalommal ellenfelet keres
magának. Legutóbb Tyler azt mondta, csak az első ötven
ember jöhet be, a többi kint marad. Ennyi a limit.
Múlt héten kiszúrtam egy fickót, és feliratkoztunk a listára.
Pocsék egy hete lehetett: dupla nelzonba szorított, és a
betonpadlóba verte az arcom. Több helyen átharaptam a
számat, a szemem megdagadt és vérezni kezdett – amikor
feladtam, a padlón ott maradt eltorzult vonásaim véres
lenyomata.
Egy ideig szótlanul álltunk, belebámultunk a vörös, üvöltő
ź betű két oldaláról ránk meredő, keskeny
szemkivágásokba, majd Tyler csak annyit mondott:
– Király.
Kezet ráztam az ellenfelemmel; köszönöm, kemény
menet volt. Mire a fickó:
– Visszavágó egy hét múlva.
Az arcomra erőltetett mosoly alig látszott ki zúzódásaim
mögül; nézzen rám, mondtam, visszavágó egy hónap
múlva.
Sehol sem érzem olyan elevennek magam, mint a harci
klubban, farkasszemet nézve egy másik fickóval a
villanykörtefényben, a többiek gyűrűjében. A harci klub nem
győzelemről és vereségről szól. Ezek csupán szavak.
Belép egy friss tag a körbe, és látom löttyedt, hófehér
valagát – fél évvel később mintha tölgyfából faragták volna.
Nincsenek többé kétségei, bízik magában. A harci klubban
is összesúgnak az ember háta mögött, akár az edzőtermek
öltözőiben, de itt nem a külső számít. Eksztázisban
üvöltözünk vagy nyelveken szólunk, mintha baptista
istentiszteleten lennénk, és vasárnap délutánonként
üdvözülten ébredünk ágyainkban.
Legutóbbi párharcom végeztével ellenfelem éppen a
véremet mosta fel a cementpadlóról, miközben
mobiltelefonon felhívtam a biztosítómat kórházi kezelésem
várható költségei ügyében. A baleseti sebészeten Tyler azt
mondta az ügyeletes orvosnak, hogy leestem a lépcsőn.
Néha Tyler beszél helyettem.
Csak magamat okolhatom.
A felkelő nap besüt az ablakon.
Felesleges beszélnünk a harci klubról, mivel léte
mindössze heti öt órára korlátozódik – vasárnap hajnali
kettő és reggeli hét közé.
Mielőtt Tylerrel elindítottuk a klubot, még egyikünk sem
verekedett. A tapasztalatlanság kíváncsivá tett minket.
Milyen érzés lehet megsérülni, meddig tudnánk elmenni. Én
voltam az első, akit Tyler meg mert kérni – alaposan
berúgtunk a bárban, senki sem törődött velünk, ezért
hozzám hajolt és azt mondta:
– Szeretném, ha megütnél. Tiszta erőből.
Eszem ágában sem volt megtenni, amire kért, de Tyler
elmagyarázta az egészet; hogy semmi kedve sebek nélkül
leélni az életét, hogy piszkosul unja már a hivatásos
ökölvívókat nézni, hogy szeretne többet megtudni magáról.
És az önpusztításról.
Akkoriban az életem túl tökéletesnek tűnt, úgy éreztem,
talán valóban mindent le kell rombolni, ha ki akarjuk hozni
magunkból a maximumot.
Körülnéztem, majd igent mondtam. Igen, megteszem, de
menjünk ki a parkolóba.
Odakint megkérdeztem tőle, hova kéri.
– Lepj meg – mondta.
Még sosem ütöttem meg senkit, mondtam.
– Vetkőzz ki magadból – mondta. Előbb csukd be a
szemed, mondtam.
– Dehogy csukom – mondta.
Mély levegőt vettem, majd – akárcsak az összes fickó
első éjszakáján a harci klubban – félkörívben
meglendítettem a karom egy látványos balhoroghoz, ahogy
azokban az ezerszer látott westernfilmekben szokás, de
ütésem lecsúszott a nyakáról.
A francba, szisszentem fel, ez nem számít. Hadd
próbáljam meg újra.
– De számít – mondta Tyler, és visszaütött, puff,
keményen, akár a rajzfilmkenguru a szombati matinén,
egyenesen a mellkasom közepébe talált, és hanyatt lökött
az egyik motorházra. Azután kifújtuk magunkat: Tyler a
nyakát dörzsölgette, én meg bal tenyerem a tüdőmre
szorítva próbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Mindketten
éreztük, hogy új fejezet kezdődött életünkben. Egy Tom és
Jerry-sorozat főszereplői lettünk, élünk-virulunk, és nem
nyugszunk, amíg fel nem fedezzük, meddig tudunk így
életben maradni.
– Király – mondta Tyler. Üss meg újra, kértem.
– Rajtad a sor – mondta.
Úgyhogy megütöttem, erőtlen balegyenesem a fülén
landolt, mire Tyler elgáncsolt, és a gyomromba
mélyesztette cipősarkát. A következő eseményeket nehéz
lenne szavakba önteni, de mire a bár bezárt, az összes
vendég a parkolóba gyűlt, és hangosan biztatott minket.
Végre én is éreztem, amiről Tyler beszélt, hogy képes
vagyok kézben tartani valamennyi problémámat; a
tisztítóból törött gombokkal visszakapott ingeket, a több
száz dolláros hitelkeret-túllépésemet, a főnökömet, aki
összebarmolja a DOS parancsmenüt a számítógépemen.
És Marla Singért, aki ellopja tőlem a terápiás
csoportjaimat.
A párharc végére sem oldódtak meg problémáim, de
nem is számítottak többé.
Az első harci klub-meccset vasárnap éjszaka vívtuk, és
Tyler egész hétvégén nem borotválkozott, hogy kétnapos
borostája kidörzsölje az öklöm. Utána hanyatt fekve
bámultuk az egyetlen csillagot, amelynek fénye áthatolt az
utcai lámpák ragyogásán, és megkérdeztem Tylert, mi
ellen harcol valójában.
Az apám ellen, válaszolta.
Talán nincs szükségünk apára, hogy tökéletesebbé
váljunk. A harci klubban egyébként sem számítanak a
személyes indítékok. A küzdelemért küzdünk. Mélyen
hallgatnunk kellett volna, de nem sikerült: az elkövetkező
hetekben egyre több férfi gyűlt össze a parkolóban záróra
után, és mire elmúlt a nyár, találtunk egy másik bárt
magunknak, ahol az alagsorban folytathattuk találkozóinkat.
Minden összejövetel elején Tyler felsorolja a kettőnk által
megalkotott törvényeket.
– Legtöbben – harsogja Tyler a zsúfolt pincehelyiség
közepén derengő fénytölcsérben -azért lehetnek ma itt,
mert egyesek megszegték a szabályzatunkat. Két pontban
is.
– Vagy megpróbál mindenki vigyázni a szájára, vagy
szükségetek lesz egy új harci klubra, mert jövő héttől
mindenki nevét felírjuk egy listára, és csak az első ötven
jöhet be. Aki bejutott, azonnal iratkozzon fel – ha nem akar
harcolni, jobb, ha otthon marad, mert bőven akadnak
helyette olyanok, akik akarnak.
– Aki most van itt először, annak harcolnia kell – kiáltja
Tyler.
Legtöbben azért jönnek el, mert túlságosan félnek attól,
hogy megküzdjenek az igazi ellenfelükkel. Néhány hétvége
után már sokkal bátrabbak lesznek.
Számtalan barátság kötődik a harci klubban.
Mostanában egyre több ismerős arcot látok különféle
konferenciákon és megbeszéléseken; könyvelők,
részlegvezetők, jogi képviselők üldögélnek a
tárgyalóasztaloknál, törött orrnyergük szétlapul a kötések
alatt, mint egy túlérett padlizsán, fekete öltések feszülnek
járomcsontjukra vagy drótszálak ágaskodnak
állkapcsukból. Némán hallgatják végig a sok
mellébeszélést, és csak akkor szólalnak meg, amikor
döntésre kerül a sor.
Biccentünk egymásnak.
A főnököm később rákérdez, honnan ismerek én
mindenkit.
A főnököm szerint egyre kevesebb úriember marad az
üzleti életben, mindenütt elszaporodnak a gengszterek.
A demó folytatódik.
Walter Microsoft elkapja pillantásomat, íme egy sikeres
fiatalember: fogsora hibátlan, bőre makulátlan, munkája
büszkeséggel tölti el, amikor könnyed hangnemben
beszámol róla az érettségi találkozóján. Egyetlen
háborúban sem kellett részt vennie, szülei elváltak, vagy ha
nem, az apja sohasem volt otthon – most pedig itt ül velem
szemben, tekintete ide-oda siklik arcom simára borotvált
jobb fele és a bal oldalt eltorzító gonosz zúzódás között.
Vértől csillogó számat nézi.
Talán éppen a múlt hétvégi koleszterinszegény és
fájdalommentes baráti vacsorán tűnődik, vagy az
elvékonyodó ózonrétegen, vagy a kozmetikai cégek
kíméletlen állatkísérletein, vagy talán egyiken sem.
7.
Egyik reggel egy használt óvszer medúzateteme lebeg a
vécécsészénkben.
Így ismerkedett meg Tyler Máriával.
Felkelek, kimegyek a fürdőszobába, és ott úszkál egy
koton, háttérben a csésze húgy-sárga vízkő-
barlangrajzaival. Óhatatlanul eltűnődöm, vajon mire
gondolhatnak az ondósejtek.
Ez itt?
Ez lenne az a híres méhszáj?
Mi történik körülöttem?
Álmomban egész éjjel Marlát dugtam. A láncdohányos
Marlát. A száját huzigáló Marlát. Egyedül ébredtem saját
ágyamban, a Tyler szobájába vezető ajtó zárva volt. Tyler
sohasem csukja magára az ajtót. Egész éjjel zuhogott. Az
esővíz átszivárgott a megvetemedett tetőzsindelyeken,
tócsákba gyűlt a plafonon, kövér cseppekben potyogott le a
csillárokról.
Amint elered az eső, azonnal lecsapjuk a biztosítékokat.
Hozzá sem érünk a villanykapcsolókhoz. A ház, amelyet
Tyler bérel, három szintből és egy alagsorból áll.
Gyertyákkal járunk körbe. Van éléskamránk, zsalugáteres
verandánk, színes mozaikablakunk valamennyi
lépcsőfordulóban. Ülőzsámolyok várnak ránk a társalgó
csupa üveg ablakfülkéiben. A lambéria lécei simára
csiszoltak, fényezettek, tenyérnyi szélesek.
 Az esővíz átcsordogál az épületen, az összes faholmi
megduzzad és elgörbül; az összes acélszög a padlóban, a
lambériában, az ablakkeretekben egyenként előbújik, és
rozsdásodni kezd.
Tele az egész ház alattomos szögekkel; talpunkba
fúródnak, felsértik könyökünket. Mindössze egyetlen
fürdőszoba jut a hét hálószobára, és abban is egy használt
óvszer fogad.
Az egész épület csak egy környezetrendezési tervre, egy
hivatalos közjegyzői végzésre vár, ami meghozná végre a
hőn áhított bulldózereket. Megkérdeztem Tylert, mióta él itt;
azt felelte, úgy hat hete. Réges-rég, még az emberiség
hajnalán a háztulajdonos egy életre elég National
Geographicot és Reader's Digestet halmozott fel
magának, amelyek ingatag papírtornyokat alkotnak a falak
mentén, és minden egyes esőzés alkalmával tovább
szaporodnak. Tyler elbeszélése szerint az előző bérlő
ügyes kokainos zacskókat hajtogatott a fényes borítókból.
A bejárati ajtóról hiányzik a zár, mióta a rendőrség vagy
valaki más lábbal tört utat magának az előszobába. Kilenc
réteg tapéta az ebédlő falán, nefelejcsek alatt harántcsíkok
alatt bazsarózsák alatt vörösbegyek alatt levélminták.
Teljes szomszédságunk egy bezárt műszaki üzletre és az
utca túloldalán húzódó raktárépületre korlátozódik. Házunk
csodákat rejt. Két méter széles, falba épített abrosztartó
hengert, amelyen egyetlen ráncot sem vet a kényes
damaszt. Cédrusborítású, hűtött szőrmegardróbot. Nálunk
a virágmintás fürdőszobacsempe finomabban díszített, mint
másoknál az esküvői porcelán, de a vécécsészében
használt óvszer lebeg.
Alig egy hónapja élek Tylernél.
Aznap reggel lilára szívott nyakkal és vállakkal ül le a
reggelihez, én meg ki sem látszom a Reader's Digest
magazinból. Házunk ideális búvóhely lehetne a drogdíle-
reknek. Szomszédok sehol. Az egész Paper Streeten csak
néhány raktár és egy papírmalom található, amelynek
kéményéből bélgáz gőzölög, udvarán pedig hörcsögalom
szagú forgácshalmok narancsszín piramisai rohadnak. Egy
ideális kábítószer-elosztó bázison lakunk, napközben
kismillió teherkocsi fordul meg az utcában, de éjjelente egy
kilométeres körzetben egy lélek sincs kettőnkön kívül.
Az alagsorban Reader's Digest-tornyok magasodnak,
beköltözésem óta lassan ellepik a hálószobákat is.
Otthonunk az Egyesült Államok.
A nevetés a legjobb gyógyír.
Magazinokból áll szinte az egész berendezés.
Gyermekmellékleteik hemzsegnek az olyan
ismeretterjesztő cikkektől, amelyekben a különböző emberi
szervek egyes szám első személyben beszélnek magukról:
hello, én vagyok Anyu Petefészke.
Hello, én vagyok Apu Prosztatája.
Nem tudom, sírjak vagy nevessek rajtuk, miközben Tyler
félmeztelenül, kiszívott nyakkal feszít a konyhaasztalnál, és
be nem áll a szája: bla-bla-bla-bla-bla, tegnap este
megismerkedett egy Marla nevű csajjal, és átkefélték az
éjszakát.
Szavai belecsorognak a fülembe, és máris én vagyok
Apu Epehólyagja. Kizárólag magamat okolhatom. Ha
megcsinálok valamit, biztosan rossz vége lesz. Ha nem
csinálok meg valamit, annak is rossz vége lesz.
Tegnap este felhívtam Marlát. Kidolgoztunk egy
rendszert: ha el szeretnék menni valamelyik
csoportterápiára, felhívom előtte a kisasszonyt, hogy
megtudjam, mit tervez estére. Tegnap tartották heti
összejövetelüket a tüdőrákosok, én meg épp magam alatt
voltam.
Marla a Regent Hotelben él, egy nagy, idomtalan
téglarakásban, amit csak az imádság tart össze, ahol az
ágybetéteket műanyag fólia védi, ahová csak halni jár a
lélek. Ha az ember óvatlanul ül rá az ágyra, a lepedővel és
takaróval együtt könnyedén a padlón találhatja magát.
Felhívtam Marlát, hogy megkérdezzem, elmegy-e a
Melanoma Körbe.
Marla válasza mintha lassított felvételről szólt volna. Nem
akart igazából öngyilkos lenni, mondta, az egész csak
olyan segélykérés-féleségnek indult, de úgy látszik, egy
kicsit több altatót vett be a kelleténél.
Vált a kép: Marla takaros szobácskájának padlójára
hanyatlik, és azt ismételgeti: haldoklóm, meghalok,
haldoklóm, végem, végem, hal-dok-lom, végem...
Órákig eltarthat.
Ezek szerint ma este otthon maradsz, kérdeztem
reménykedve.
Az előadás megkezdődött, mondta Marla. Kapjam össze
magam, ha nem akarok lekésni a fináléról.
Kösz a meghívást, válaszoltam, de már van programom.
Ahogy gondolod, mondta Marla. Nekem mindegy, én
akár tévénézés közben is megdögölhetek. Remélem, nem
brazil szappanopera megy az összes csatornán.
Úgyhogy szépen elballagtam a rákosokhoz. Korán
hazaértem. Lefeküdtem aludni.
Másnap reggel Tyler kiszívott nyakkal keni a vajas
zsömlét, és azt mondja, lökött tyúk ez a Marla Singer, de
bírja érte.
Előző este korán hazaértem a Melanoma Körből,
gyorsan elaludtam, és álmomban csak dugtam és dugtam
és dugtam Marla Singért.
Reggel pedig hallgatom Tyler szövegét, mialatt úgy
teszek, mintha a Reader's Digestet böngészném. Lökött
tyúk, annyi szent. Lapozok. Humor a seregben.
De közben én vagyok Apu Izzó Epevezetéke.
Eszméletlen, micsoda kifejezéseket sikoltozott Marla
egész éjjel a fülébe, újságolja Tyler. Egyetlen csajtól sem
hallott még ilyeneket.
Én vagyok Apu Csikorgó Fogsora.
Én vagyok Apu Tűzokádó Orrlyuka.
A tizedik menet után, folytatja, Marla azt üvöltözte, hogy
teherbe akar esni tőle. Azt kiabálta, akar egy abortuszt
Tylertől.
Én vagyok Apu Tenyérbe Vájt Körme.
Szerencsétlen Tyler, hogyan is kerülhette volna el a
sorsát. Búvóhelye mélyén egész héten vaginákat
illesztgetett a Hófehérkébe.
Hogyan is nyerhetném vissza az érdeklődését?
Én vagyok Apu Frusztrált, Szorulásos Széklete.
Ráadásul csak magamat hibáztathatom. Miután tegnap
álomba merültem, Tyler hazatért az éttermi munkából, pont,
amikor Marla áttelefonált a hotelszobájából. Minden igaz,
motyogta a kagylóba. Saját szemével látta a fényt az alagút
végén. Ez a halálközeli élmény, izé, annyira felemelő;
szeretné részletesen elmesélni nekem, milyen érzés, ahogy
elhagyja a testét és elindul a végtelenbe.
Marla nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja
majd a megkezdett telefonbeszélgetést, de szerette volna,
ha valaki hallja utolsó sóhaját.
Nem, ne tedd, kiáltotta Tyler a kagylóba, mert teljesen
félreértette a helyzetet. Egyszer sem találkoztak még, ezért
azt hitte, Marlának nem szabad meghalnia.
Óriási tévedés.
Bár semmi köze sem volt hozzá, Tyler értesítette a
mentőket, azután átszáguldott a Regent Hotelhez.
Ettől a pillanattól fogva, ahogy ezt a Kung Fu című
tévésorozatból mindnyájan megtanultuk, az ősi kínai
szokások értelmében Tyler örök életére felelős lett
Marláért, mivel megmentette a haláltól.
Ha rászántam volna azt a nyavalyás tíz percet, és
végignézem, ahogy Marla kiszenved, másképp alakultak
volna a dolgok.
Tyler elmondta, hogy Marla a 8G számú szobában lakik,
a legfelső emeleten, nyolc lépcsőfordulónyival a talajszint
felett, egy hosszú folyosó végén, amely visszhangzik az
ajtókon átszűrődő televíziós konzervkacagástól. Öt
másodpercenként felsikolt egy színésznő vagy eldördül egy
gépfegyversorozat. Tyler végigszaladt a folyosón, és még
kopogni sem volt ideje, mivel egy haj szál vékony, vaj sárga
kar kipattant az ajtónyílásból, megragadta a csuklóját, majd
berántotta a 8G-be.
Beletemetkezem a Reader's Digestembe.
Alighogy Marla elkapta, Tyler meghallotta a
fékcsikorgásokat és az egymásnak verődő
szirénahangokat odalentről. Tekintete megakadt egy
műpéniszen, ami az öltözőasztalkán hevert: ugyanabból a
lágy, rózsaszín műanyagból készítették, mint azt a sok millió
Barbie-babát – néhány pillanatra felrémlett előtte egy
tajvani futószalag képe, amelyre hajas babák, Barbie-
görlök és műpéniszek végtelen áradata zúdul a gyári
öntőformákból.
Marla követte Tyler tekintetét, elhúzta a száját és így
szólt: -Ne aggódj, nem jelent számodra konkurenciát.
Azzal visszalökte Tylert a folyosóra, és azt lihegte,
elnézést, de kár volt értesíteni a mentősöket, mert már
valószínűleg az előcsarnokbanjárnak, a rendőrökkel együtt.
Sietősen bezárta a szobaajtót, majd a lépcsőház felé
rángatta Tylert. Két emelet között a falhoz lapulva engedték
el maguk mellett a rendőröket és az oxigénpalackot
szorongató mentőorvost, aki tőlük kérdezte meg, hogy
melyik a 8G.
Az utolsó ajtó a folyosó végén, világosította fel Marla.
Aztán még utánakiáltotta, hogy a 8G-ben lakó lány
régebben elbűvölően kedves teremtés volt, de most már
csak egy idegbeteg kis kurva. Fertőző emberi hulladék, aki
olyan határozatlan és úgy fél a döntéshelyzetektől, hogy
inkább messziről elkerüli őket.
– Az a lány többé nem hisz magában – kiáltotta Marla. –
Attól tart, hogy minél öregebb lesz, annál kevesebb
lehetőség közül választhat.
Végül sok sikert kívánt.
A rendőrök felsorakoztak a 8G előtt, Marla és Tyler
pedig lerohant az előcsarnokba. Mögöttük az egyik járőr
meggyőző hangon harsogta a bezárt ajtónak:
– Engedje, hogy segítsünk magán, Miss Singer. Ne
dobja el az életét. Nyissa ki az ajtót, és meglátja, találunk
megoldást a problémáira.
Ezalatt Marla és Tyler kiértek az utcára, benyomakodtak
egy taxiba, és Tyler a szélvédőn át még látta a nyolcadik
emeleti ablak mögött tanácstalanul imbolygó árnyakat.
Az autópályán száguldva a hat sáv szélességben
semmibe vesző reflektorfények között Marla figyelmeztette
Tylert, hogy ébren kell tartania őt egész éjjel. Ha egyszer
elalszik, soha többé nem kel fel.
Már sokan kívánták a halálát, mondta Tylernek. Azóta
mindnyájan halottak, átkerültek a túloldalra, és éjjelente
gyakran felhívják odaátról. Alvás helyett sorra járja a
bárokat, de a csaposok mindenhol a nevén szólítják, és a
készülékhez küldik, aztán a vonalban csak néma csend
fogadja.
Tyler és Marla ébren töltötték az egész éjszakát, a
szomszéd szobában. Mire Tyler délelőtt felébredt, Marla
már visszament a szállodába.
Marlának nem szerelem kell, hanem egy kiadós
elektrosokk-terápia, mondtam Tylernek. 86
– Ki beszélt itt szerelemről? – vigyorgott Tyler.
Szóval, hogy rövidre fogjam: Marla a legjobb úton jár,
hogy tönkretegye életem egy újabb fejezetét. A középiskola
óta barátokat szerzek magamnak, a barátok megnősülnek,
azután magamra hagynak.
Remek.
Ez fasza, mondom Tylernek.
Ugye nem zavar a dolog, kérdezi.
Én vagyok Apu Görcsbe Rándult Gyomra.
Menj már, válaszolom, miért zavarna.
Szegezz csak pisztolyt a homlokomhoz, és fesd vörösre
agyammal az ebédlő falát.
Részemről a fáklyásmenet, bólintok. De tényleg.
8.
A főnök hazaküld a nadrágomon éktelenkedő alvadt
vérfolt miatt. Eláraszt a felszabadult öröm.
Az arcomon tátongó seb a gyógyulás legapróbb jelét
sem mutatja. Naponta bejárok irodámba, miközben alig
látok ki azon a két keskeny vizeletcsíkon, ami összevert,
fekete rozscipóvá dagadt szemüregeimből maradt.
Nemrég még vérig sértett, hogy senki sem hajlandó
észrevenni, milyen piszkosul kiegyensúlyozott Zen mester
lett belőlem. Pedig ott vannak azok a FAXok. Apró
HAIKUkat írogatok, azután szétFAXolom őket mindenfelé.
Mikor elsétálok a kollégák mellett a folyosón, árad belőlem
a ZEN, egyenesen bele ellenséges, öklömnyi KÉPükbe.
A dolgozó méh,
A here messze szállhat;
Királynőjük rab.
Lemondtam összes földi javamról, a kocsimat is
beleértve, és albérletbe költöztem égy hulladéktemető
kellős közepére, hogy éjjelente hallgathassam Tylert és
Marlát, ahogy a szomszéd szobában emberi seggpapírnak
nevezik egymást.
Nesze, te emberi seggpapír.
Csináld még, seggtörlő.
Nyomd le a torkodon. Nyeld el, bébi.
Ezalatt én a világegyetem higgadt középpontjává
zsugorodom. A kontraszt kedvéért.
Monoklis szemekkel, ruhámon feketére száradt
vérfoltokkal és egy nagy, boldog HELLO-val köszöntök
minden kedves munkatársat. HELLO! Nézz csak rám.
HELLO! Olyan ZEN vagyok. Igen, az VÉR. Igen, de
SEMMISÉG. Minden semmiség, és annyira fantasztikus
érzés ez a MEGVILÁGOSODÁS. Én aztán tudom.
Sóhaj.
Az ablak előtt galambcsapat.
A főnök kíváncsi rá, vajon saját vérem szárad-e a
nadrágomon.
A madarakba belekap a hátszél. Agyamban apró haikuk
fogannak.
Az árva madár
Fészke a tág nagyvilág.
Életed: műved.
Ujjaimon számlálgatom a szótagokat. Az ott az én
vérem? Aha, mondom. Egy része. Rossz válasz.
Nem mintha olyan nagy ügy lenne. Két fekete nadrágom
van. Hat fehér ingem. Hat alsónadrágom. A túlélőkészlet.
Harci klubba járok. Néhány vérfolt megszokott dolog.
– Menjen haza, és öltözzön át – utasít a főnököm.
Néha felmerül bennem a kérdés, vajon Tyler és Marla
nem egyazon személy-e. Eltekintve az éjjeli dugásoktól,
amikor Marla szobájában csinálják.
Csinálják.
És csinálják.
Egyébként Tyler és Marla sohasem tartózkodik
ugyanabban a helyiségben. Sohasem látni kézen fogva
őket.
Persze engem és Gábor Zsazsát sem látták még kéz a
kézben, mégsem vagyunk ugyanaz a személy. Tyler
egyszerűen csak nem bújik elő, ha Marla nálunk van.
Ahhoz, hogy ki tudjam mosni a nadrágjainkat, Tylernek
előbb meg kell mutatnia, hogyan kell szappant főzni.
Valahol az emeleten mászkál, miközben a konyhát megtölti
a szegfűszeg és az égett szőr szaga. Marla a
konyhaasztalnál ül, egy szegfűszeges cigarettával pörköli
alkarját, és emberi seggpapírnak szólítja magát.
– Elfogadom gennyes, rothadó züllöttségemet – mondja
a parázsló cigarettavég kicsiny napkorongjának, majd
selymes, sápadt könyökhajlatához érinti a csikket. – Égj,
banya, égj.
Tyler emeleti hálószobámban motoszkál, a fogsorát
vizsgálgatja tükrömben; állítólag elintézte, hogy felvegyenek
kisegítő pincérnek.
– Esti meló a Pressman Hotelben, remélem, megfelel –
mondja elégedetten. – Ez a munka majd felszítja benned az
osztályöntudatot.
Persze, bólintok, ahogy gondolod.
– Kötelező fekete csokornyakkendőt viselned –
figyelmeztet. – De ezen kívül csak egy fekete nadrágra és
egy fehér ingre lesz szükséged.
Szappan, Tyler. Szappanra lesz szükségem, mondom.
Szappant kellene főznünk, hogy ki tudjam végre mosni a
nadrágokat.
Bokáját a padlóhoz szorítom, miközben a napi kétszáz
felülését végzi.
– A szappanfőzéshez először is zsírt kell olvasztanunk. –
Tyler agya a praktikus információk tárháza.
 Az éjjeli párnacsaták kivételével Tyler és Marla sohasem
tartózkodik ugyanabban a helyiségben. Ha Tyler mégis
felbukkan, Marla átnéz rajta. Hazai terepen járunk. Szüleim
éppen ilyen természetességgel nézték levegőnek egymást
évekig. Azután apám lelépett, hogy megkössön egy újabb
lízingszerződést.
– Nősülj meg, még mielőtt beleunsz a szexbe, különben
sohasem fogsz – tanácsolja minden beszélgetésünk
alkalmával.
Anyám is csak úgy ontja a hasznos tanácsokat:
– Soha ne vegyél műanyag cipzáras holmit.
Szüleim életbölcsességei nem mutatnának túl jól a
konyhai falvédőkön.
Tyler százkilencvennyolc felülésénél jár.
Százkilencvenkilenc. Kétszáz.
Kinyúlt flanel fúrdőköpenyt és boxeralsót visel. Feláll, rám
szól:
– Rúgd ki Marlát. Küld el a boltba egy doboz marólúgért.
De ne a szemcsésből, hanem a pehelyből hozzon.
Szabadulj meg tőle.
Na tessék, hatéves lettem megint, üzeneteket közvetítek
elidegenedett szüleim között. Már hatévesen is utáltam ezt
csinálni.
Tyler hozzálát a lábemelésekhez, lassan leballagok a
lépcsőn, és átadom az üzenetet: lúgpehely, nem szemcsés,
tíz dollár, buszbérlet.
Marla meg sem mozdul, óvatosan kiveszem ujjai közül az
illatos cigarettát. Csak finoman, gyengéden. Egy
konyharuhával megtörölgetem karján a mélyvörös
égésnyomokat, a sebekből szivárgó vér vékony
hegréteggé száradt rajtuk. Azután mindkét lábfejét
bepréselem körömcipőjébe.
Marla figyeli, ahogy eljátszom vele a Hamupipőkét, majd
így szól:
– Ezer bocs, hogy nem kopogtam. Azt hittem, senki
sincs itthon. Nyitva volt a bejárati ajtó.
Szótlanul hallgatom.
– Gondoltál már arra, hogy a gumióvszer korunk
üvegcipellője? Felhúzod, mielőtt megkezdődne a bál.
Egész éjjel táncolsz egy ismeretlennel, aztán elhajítod a
francba. Mármint az óvszert. Nem az ismeretlent.
Egy szót sem szólok hozzá. Befurakodhat a terápiás
csoportjaimba, Tyler házába, de azt ne várja el tőlem, hogy
a barátja leszek.
– Egész éjjel rád vártam.
Tavaszra ősz jön,
Pilléből hópehely lesz:
A kőnek mindegy.
Marla felkel a konyhaasztaltól; ujjatlan, halványkék ruhát
visel, amelyet valamilyen fényes anyagból varrtak. Felhajtja
szegélyét, hogy megmutassa a belül sorakozó, apró
öltéseket. Nincs rajta bugyi. Rám kacsint.
– Azért jöttem, hogy megmutassam az új ruhámat –
mosolyog. – Nyoszolyólány ruha, az utolsó öltésig kézzel
varrták. Hogy tetszik? A turkálóban vettem egy dolcsiért.
Valaki éjjeleken át kínlódott ezzel a sok csinos kis öltéssel
egy ilyen gusztustalan, ocsmány ruhán. Hát nem hihetetlen?
Ferdén áll rajta a szoknya, a csípővonal enyhén lejtve fut
körbe testén.
Marla, mielőtt elindulna lúgért, ujjai közé csippenti
ruhaszegélyét, és esetlenül körbetáncol engem meg az
asztalt; halványkék, fényes feneke szárnyra kel a
konyhában. Leginkább olyasmiket kedvel, meséli közben,
amikbe az emberek néhány óra, néhány nap rajongás után
beleunnak. Mint például a karácsonyfák: az ünnepek alatt a
figyelem középpontjában vannak, de vízkeresztkor már az
autósztrádák mentén hevernek, a rajtuk felejtett
angyalhajjal. A halott karácsonyfákról az embernek eszébe
jutnak az elgázolt macskák vagy a megerőszakolt
gyereklányok – fordítva felráncigált kismackós bugyijukat
fekete szigetelőszalag tartja lehorzsolt csípőjükön.
Takarodj már, üvöltöm némán.
– Imádok sintértelepekre járni – folytatja zavartalanul. –
Végigsétálok a ketrecekben lapuló kutyusok és cicusok
mellett, akiket szerető gazdijuk kilökött egy mellékútra, és
figyelem, hogyan produkálják magukat a látogatóknak.
Még a legöregebbek sem kivételek, mind pontosan tudják,
hogy három nap után jön a nátrium-phenohabital-injekció
és a kisállattemető.
– A Nagy Álom, kutyuskivitelben.
– Még ha meg is tetszenek valakinek, aki megmenti őket
a tepsitől, az ivartalanítást nem kerülhetik el. – Marla
oldalról rám sandít, mintha én dugnám éjjelente. – A mi
párosunk nem túl nyerő, igaz?
Azzal kilibeg az ajtón, mint valami nyavalyás Audrey
Hepburn.
Némán figyelem távozását.
 Egy, két, három szívdobbanásnyi csend, majd Marla
teljesen eltűnik a konyhából.
Megfordulok, és szembe találom magam Tylerrel.
– Sikerült lerázni? – kérdi.
Zajtalanul és szagtalanul bukkan fel a semmiből.
– Először is – mondja, miközben felrántja a fagyasztó
ajtaját, és kotorászni kezd benne ~ olvasztunk magunknak
egy kis zsírt.
Ha zavar a tehetetlen düh, javasolja Tyler, ami a
főnökömtől jön rám, menjek el egy postahivatalba, töltsék ki
a nevében egy lakcímváltozási nyomtatványt, és irányítsam
át valamennyi küldeményét Alaszkába.
Egymás után szedi ki a nejlonzacskókat, tele vannak
valamiféle fagyott, fehér masszával, majd a mosogatóba
pottyantja őket. Hűen követem utasításait: ráteszem
legmélyebb serpenyőnket a tűzre, és majdnem színültig
töltöm csapvízzel. Ha nincs elég folyadék a zsír alatt,
megpörkölődhet az olvasztás során.
– Ez a zsír, amit használunk – magyarázza Tyler –, az
átlagosnál több sót tartalmaz, ezért vízből is több kell.
Tegyük a faggyúdarabot a vízbe, és kezdjük el forralni.
Tyler a zacskókból a serpenyőbe préseli a fehér
masszát, a kiürült nejlonokat pedig gondosan a
szemétvödör aljára gyűri.
– Használd az agyadat – noszogat. – Próbálj
visszaemlékezni arra a sok baromságra, amit a
kiscserkészeknél tanultál. Idézd fel a gimnáziumi
kémiaórákat.
Nehezen tudom elképzelni Tylert cserkészegyenruhában.
 Ha viszont igazán ki akarok szúrni a főnökömmel, ajánlja
Tyler, látogassam meg egy éjjel, keressem meg a kertben
a vízvezeték kifolyócsapját, és csatlakoztassak rá egy
gumicsövet. A cső végét csavarjam be egy kézipumpába
és szivattyúzzak a vezetékbe egy flakon színtartó festéket.
Lehet vörös, sárga, zöld vagy fehér, a lényeg, hogy ott
legyek másnap, mikor a főnök megérkezik az irodába.
Vagy egyszerűen pumpáljak levegőt a vízvezetékbe, amíg a
belső nyomás el nem éri a 12 bárt. Ha ezek után valaki
odabent lehúzza a vécét, a tartály a képébe robban. 15 bar
felett elég megnyitni a zuhanyt, és a szórófej, a csaptelep, a
cső, bumm, gyilkos gránátrepeszekre szakad.
Tyler csak azért mond ilyeneket, hogy felvidítson. Igazság
szerint kedvelem a főnökömet. Egyébként is
megvilágosodtam, nem? Vezérelvem a belenyugvás, egy
merő Zen vagyok. Lótuszülés, Gyémánt Szutra, medi-tációs
kazetták. Hare Krishna, Krishna, Krishna, és a többi, Hare
Rama. Nirvána, miegymás.
– Hiába dugsz tollakat a seggedbe – legyint Tyler –, attól
még nem fogsz tojásokat tojni.
Az olvasztás során a tiszta zsír finom hártyát alkot a víz
felszínén.
Aha, mondom, szóval én csak tollakat dugok a
seggembe.
Mintha Tyler, alkarján égésnyomok kígyózó sormintáival,
maga lenne Mr. Emelkedett Szellem. Emberi Seggpapír Úr
és Becses Neje. Nyugalmat erőltetek vonásaimra,
átalakulok a repülőjáratok biztonsági ábráiról ismerős
hindu jógik egyikévé, higgadt tehénként várom a
hentesbárdom.
Zárjuk el a tűzhelyet.
Megkavarom a forrásban lévő vizet.
Egyre több zsiradék válik ki, a serpenyőt lassan befedi a
szivárványszínekben megmegcsillanó gyöngyházfényű
hártya. Egy hosszú merőkanállal lefölözöm a zsírréteget és
félreteszem egy tálba.
Na, és mi a helyzet Máriával, kérdezek rá.
– Marla legalább megpróbálja elérni a mélypontot – feleli
Tyler.
Megkavarom a fortyogó vizet.
Ezután folytassuk a lefölözést, ameddig meg nem szűnik
a hártyaképződés. A szappankészítéshez csak a tiszta
zsírra lesz szükségünk. A kiváló, tiszta állati zsiradékra.
Tyler szerint én még a közelében sem járok a
mélypontnak. Előbb a szakadék legaljáig kell zuhannom,
hogy esélyem legyen a menekülésre. Jézusnak a kereszt
volt a mélypont. Nem elég lemondani a tulajdonról, pénzről,
tudásról. Az üdvösség többet igényel egy hétvégi
lelkigyakorlatnál. Ki kell szabadulni az önfejlesztés
csapdájából, hogy teljes sebességgel, vakon rohanhassak
a vesztembe. Nincs több biztonsági játék. Ez nem csak egy
szeminárium.
– Ha beijedsz, mielőtt elérnéd a mélypontot – mondja
Tyler –, kudarcot vallasz.
Kínok és csapások nélkül nincs szabadulás.
– Csak miután mindent elveszítesz – mondja Tyler –,
leszel mindenre képes.
Amit jelenleg érzek, csupán korai megvilágosodás.
 – Ne hagyd abba a kevergetést – figyelmeztet.
Amikor a faggyúból már nem lehet több zsírt nyerni,
öntsük ki a forró oldatot. Mossuk el a serpenyőt és töltsük
meg tiszta vízzel.
És én milyen közel járok a mélyponthoz, tudakolom
Tylertől.
– A mostani helyzetedben – mondja – még homályos
elképzelésed sem lehet a mélypontról.
Ismételjük meg az előbbi eljárást a tiszta zsírral. Forraljuk
fel a serpenyőben, kevergessük, és fölözzük le a felszínén
képződött hártyát.
– Ebben a zsírban nagyon sok a só – magyarázza Tyler
–, ezért a szappan nem tud kellőképp megszilárdulni.
Forralni és fölözni. Marla visszaért.
Abban a pillanatban, ahogy kinyitja az ajtót, Tyler
felszívódik, elpárolog, lelép a konyhából, nyoma vész.
Felmegy az emeleti szobákba vagy le az alagsorba.
Sutty.
Marla belép a hátsó ajtón, kezében egy doboz
lúgpehellyel.
– A boltban árultak százszázalékosan újrafeldolgozott
vécépapírt – újságolja lelkesen. – Szerintem a világ
legszarabb melója lehet vécépapírt újrafeldolgozni.
Elveszem a dobozt és az asztalra állítom. Egy szó nélkül.
– Itt maradhatok éjszakára? – kérdezi Marla.
Nem felelek. Gondolatban szótagokat számlálok: öt-hét-
öt.
Mosolygó tigris,
Szerelmet valló kígyó.
 Hazugság – pokol.
– Mi készül? – érdeklődik.
Én vagyok Apu Forráspontja.
Menj már el, mormolom, takarodj, tűnj el innen. Képtelen
vagy felfogni? Nem kanyarintottál már le magadnak elég
nagy szeletet az életemből?
Marla megragadja az ingujjamat, egy másodpercre az
asztalhoz szegez, és kurta csókot nyom az arcomra.
– Hívj fel, kérlek – leheli. – Szépen kérlek. Beszélnünk
kell.
Jó, jó, jó, jó, mondom.
Amint Marla kiteszi a lábát, Tyler felbukkan a
konyhaajtóban.
A Nagy Illuzionista. Akár az apám, életem első hat
évében.
Tovább forralok és fölözök, miközben Tyler helyet csinál
a hűtőszekrényben. Gőz száll a plafonig, majd apró
vízcseppek formájában visszahull ránk. A csemege
uborkás üvegek és majonéztubusok sorfala mögött világító
negyvenwattos villanykörte fénye finoman bearanyozza
Tyler arcélét.
Forralni és fölözni. Forralni és fölözni. Tegyük a tiszta
zsírt levágott tetejű tejesdobozokba.
Tyler a hidegbe húzott sámliról figyeli a kihűlő zsírt. A
konyhai hőségben fagyfehér páragomolyok ömlenek a
hűtőrekeszekből, majd tócsákba gyűlnek Tyler talpa körül.
A megtöltött tejesdobozok felsorakoznak a rácsokon.
Tyler mellé térdelek, megragadja a kezem, és tenyérrel
felfelé fordítja. Az életvonal. A szerelemvonal. A Vénusz-
domb, a Mars-domb. Hűvös ködpára burkol be, a halvány
villanyfény glóriát fon homlokunk köré.
– Még egy szívességet meg kell tenned nekem – mondja
Tyler.
Marláról van szó, ugye?
– Soha ne beszélj neki rólam. Ne tárgyaljatok ki a hátam
mögött. Megígéred? – kérdi.
Megígérem.
– Ha csak egy szóval is említesz előtte, soha többé nem
látsz. Bízhatok benned? Megígérem.
– Megígéred? Megígérem. Tyler hozzám hajol:
– És most vésd az agyadba: háromszor is megígérted.
A hűtőbe tett víztiszta folyadék tetejére sűrű, átlátszó
hártya gyűlik.
Kiválik a zsír, figyelmeztetem Tylert.
– Semmi gond – nyugtat meg. – Az már a glicerin.
Egyszerűen elkeverjük majd, mielőtt hozzálátunk a
szappanfőzéshez. De akár le is merheted a zsírról.
Tyler megnyalja a szája szélét, tenyeremet nyúlós
flanelköpenyéhez húzza.
– A glicerin és a salétromsav keverékéből lesz a
nitroglicerin.
Mély lélegzetet veszek a számon keresztül, nitroglicerin,
sóhajtom. 102
Tyler nedves ajkait a kézfejemre tapasztja.
– A nitroglicerin, a nátrium-nitrát és egy kis fűrészpor
keverékéből lesz a dinamit.
Csókja nedvesen ragyog sápadt bőrömön.
Dinamit, zihálom, és a sarkamra kuporodok.
 Tyler felfeszíti a lúgpelyhes doboz fedelét.
– Hidakat robbanthatsz vele – mondja. – Ha pedig a
nitroglicerinbe még több salétromsavat keversz, és
paraffint adsz hozzá, máris kész a robbanózselatin.
Könnyedén földig rombol egy felhőkarcolót.
Tyler enyhén megdönti a dobozt, néhány centivel a
kézfejemre nyomott csók fölött.
– A kémiai égés jobban fáj bármilyen égési sérülésnél –
suttogja. – Jobban, mint száz cigarettavég.
Csókja csillogó stigma kézfejemen.
– Örökre megmarad a nyoma – súgja. – Ha elég sok
szappant főzöl, az egész világot felrobbanthatod. Ne
felejtsd el az ígéreted.
Azzal rám önti a marólúgot.
9.
Tyler nyála dupla munkát végzett. A kézfejemre nyomott
csókba beleragadtak az apró lúgpelyhek, amikor megindult
a lassú égés. Ez volt az egyik. A reakcióhoz a lúgnak
nedvességgel kell érintkeznie. Például vízzel. Vagy nyállal.
Ez volt a másik.
– A kémiai égés jobban fáj – magyarázza Tyler –
bármilyen égési sérülésnél.
A lúg kiválóan alkalmas eldugult lefolyók tisztítására.
Hunyjuk be a szemünk.
A lúg és víz keveréke pillanatok alatt átmarja az
alumíniumserpenyőt. A fakanalat.
A vízzel reakcióba lépő lúg kétszáz fokra hevül, és izzani
kezd, perzsel, forr a kezem fején, amelyet Tyler
vasmarokkal szorít vérfoltos nadrágomhoz, remegő
combomhoz, és azt mondja, figyeljek jól, mert ez életem
legnagyszerűbb perce.
– Eddigi élettörténeted ezennel a végéhez ért – mondja
–, és kezdetét veszi egy új történet.
Életünk legnagyszerűbb perce.
Tyler csókja vérvörös, napsárga tűzijáték, izzó billogvas,
olvadó atommáglya egy hosz-szú-hosszú út végén, amelyet
lezárt szemhéjam falára vetítek. Tyler próbál visszarángatni
a valóságba. Égő kezem eltávolodik tőlem, egyre kisebb
lesz, majd eléri a horizontot.
Képzeljük perzselő sebünket a látóhatáron túlra.
Képzeljük messzi naplementének.
 – Ne menekülj el a fájdalmad elől – parancsolja Tyler.
Így csináljuk a csoportterápiák irányított meditációin.
Feledkezzünk el a fájdalomról. Maga a szó sem létezik.
Ha a meditáció használ a ráknál, most is beválhat.
– Nézz a kezedre – utasít Tyler.
Ne nézzünk a kezünkre.
Száműzzük szótárunkból a parázs, hús, szövet, izzás
szavakat.
Ne figyeljünk a könnyeinkre.
Irányított meditáció.
Írországban járunk. Szemeket behunyni.
Írországban járunk a főiskola utáni első nyarunkon, együtt
iszogatunk a helybéliekkel egy békés kiskocsmában, nem
messze a híres Blarney-kőtől, amelyhez minden évben
zsúfolt buszokon érkeznek az angol és amerikai turisták,
hogy megcsókolják.
– Add át magad a fájdalmadnak – sürget Tyler. – A
szappan és az emberi áldozat ősidők óta összetartoznak.
Elhagyjuk a kocsmát, csatlakozva a távozó
törzsvendégekhez, az utcán a frissen hullott záportól
nedves kocsisorok csendje fogad. Késő éjszaka van.
Követjük a kis csoportot, végig az autók csillogó
gyöngyszemei mentén, fel egészen a Blarney-követ őrző
kastélyig.
A kegyhely padlója korhadt, óvatosan felkapaszkodunk a
sziklafalba vájt lépcsőkön, minden egyes lépéssel
mélyebbre merülve a feneketlen sötétségbe. Mindenki
hallgat, lefoglalja őket a lépcsőmászás és heti rendszeres
lázadásuk izgalma.
– Figyelj rám – szólongat Tyler. – Nyisd ki a szemed.
– A történelem előtti időkben – meséli – az
emberáldozatokat rendszerint egy folyó melletti dombon
tartották. Emberek ezreiről beszélek, figyelj már rám. A
szertartás végeztével a holttesteket máglyán égették el.
– Kisírhatod magad, a mosdóhoz rohanhatsz leöblíteni a
lúgot, de előbb tudomásul kell venned, hogy milyen
szánalmas, ostoba teremtmény vagy, és nem kerülheted el
a halált. Nézz rám.
– Egy napon meghalsz; amíg ezt nem fogod fel,
használhatatlan vagy számomra.
Írországban járunk.
– Ne tartsd vissza a könnyeidet. De gondolj arra, hogy
minden csepp, ami a lúghoz ér, egy újabb csinos sebet
éget a bőrödbe.
Irányított meditáció. Írországban vagyok, a főiskolát
követő nyáron; talán ez volt az első pillanat, amikor
vonzódni kezdtem az anarchiához. Sok évvel Tyler Durden
előtt, sok évvel a vizelettel felhígított vaníliasodókat
megelőzően, itt kóstoltam bele először a lázadás ízébe.
Írországban.
Egy sziklapárkányon állok, a lépcsősor tetején, a
Blarney-kő kastélyában.
– Egy kanál ecet semlegesíti az égési folyamatot –
mondja Tyler. – De előbb fel kell adnod.
Száz meg száz feláldozott, elégetett ember után, meséli
tovább, sűrű, fehér massza kezdett csordogálni az oltárok
tövéből, végig a domboldalon, le a folyó vizébe.
 Előbb el kell érni a mélypontot.
Egy kőpárkányon állok az ír kastélyban, a peremen túl
feneketlen sötétség, az orrom előtt, alig karnyújtásnyira, a
hideg sziklafal.
– Az esőt, amely évről évre áztatta az elszenesedett
emberi maradványokat, az üszkös fadarabokat, beszívta a
vastag hamuréteg: a vegyi folyamatukból keletkezett lúg
reakcióba lépett az áldozatokból kiolvadt zsírral, és a
szappan hamarosan sűrű, képlékeny patakokban folydogált
le az oltártól a vízpartig.
És az ír őslakók, a rebellis büszke írek a párkány szélére
sorakozva belevizelnek a feneketlen sötétségbe.
Azt mondják, gyerünk, öcsi, ereszd ki azt a jó minőségű,
vitaminokban gazdag amerikai húgyodat. Ki vele.
Permetezd szét vitamindús és aranysárga salakanyagodat.
– Ez itt életed legnagyszerűbb perce – mondja Tyler –,
és te lemaradsz róla.
Éppen Írországban járok.
Én pedig megteszem, naná, még szép, hogy
megteszem. Csatlakozom hozzájuk, orromba kúszik az
ammónia és a napi B-vitamin-adagom csípős szaga.
Évezrednyi emberáldozat és őszi esőzés során, meséli
Tyler, a törzs rájött, hogy ahol a szappan a folyóba jut,
tisztábbra mosható a ruha.
Magasról lehugyozom a Blarney-követ.
– Hoppá... – Tylernek egy pillanatra elakad a szava.
Belehugyozok fekete, vérfoltos nadrágomba, amelyet a
főnököm látni sem bírt.
Egy albérletben vagyok a Paper Streeten. Ismét.
 – Ez lesz az – mered Tyler a sötét foltra. – Az égi jel.
Tyler agya a praktikus információk tárháza. A szappant
nem ismerő kultúrák, magyarázza, saját és kutyáik
vizeletében mosták a ruháikat vagy hajukat, a húgysav és
az ammónia tisztító hatása miatt.
Ecetszagot érzek, és a kézfejemen izzó napkorong
kialszik a hosszú út végén.
Érzem az ereim folyamhálózatába égett lúg, az ecet és
átázott nadrágom kórtermi hányásszagát.
– Nem volt hiábavaló a sok ezer áldozat -mondja Tyler.
Kezemen vörösen, duzzadtan és csábítóan virít Tyler
ajkainak pontos lenyomata. A csók körül könnycseppeim
apró égésnyomai.
– Nyisd ki a szemed – szól Tyler, area könnyektől
maszatos. – Gratulálok. Egy nagy lépéssel közelebb
kerültél a mélyponthoz. Most már érted, hogy az első
szappant áldozatkész mártíroknak köszönhetjük.
Gondoljunk csak a gyógyszerkísérletek tengerimalacaira.
Gondoljunk a világűrbe fellőtt majmokra.
– Haláluk és fájdalmuk nélkül, önfeláldozásuk nélkül –
bólogat Tyler – sehol sem tartanánk.
10.
Két emelet között megállítom a személyzeti liftet, mialatt
Tyler kilazítja a nadrágszíját. Amint a felvonó leáll, a
tálalókon tornyosuló mélytányérok zörgése elhallgat, és a
levesestálról leemelt fedő alól illatos gombafelhő
emelkedik a magasba.
Tyler a sliccével bajlódva odaszól nekem:
– Ha nézed közben, nem fog menni.
A tálban édes paradicsomkrém-leves párolog, kagylóval
és rákkal. A tenger gyümölcseinek zamatos illata bármilyen
szagot képes elnyomni.
Siess már, sürgetem. Vállam fölött hátrapillantva látom,
ahogy Tyler makkja elmerül a gőzölgő lében. Igazán
mókásan fest: mintha egy nyakigláb, csokornyakkendős
elefánt krémlevest szívogatna tömzsi ormányán keresztül.
– Megkértelek rá, hogy ne nézd – figyelmeztet halkan.
A liftajtón, szemmagasságban, egy kis, kerek üvegablak
található, amelyen át látni lehet a konyhai folyosót. A két
emelet közt megakasztott fülkéből izgalmas
csótánypanoráma tárul elém: a zöld linóleumpadló néhány
centire tőlem, a szállodafolyosó falai valahol a végtelenben
találkoznak, résnyire nyílt szobaajtók sorakoznak két oldalt,
mögöttük titánok és hatalmas asszonyaik vedelik
hordószámra a pezsgőt, egymásra bő-dülnek, mázsás
gyémántjaik könnyedén szétlapíthatnának.
A múlt héten, mesélem Tylernek, mikor az Empire State
Ügyvédi Kamara a karácsonyi bankettjét tartotta,
felállítottam a farkam, és tövig nyomtam a
narancsparféjukba.
A múlt héten, meséli Tyler, a megállított felvonó
rejtekében ráfingtam a Junior Liga teadélutánjára sütött
nagy tálca cukrozott habcsókra.
Tyler tudja, mitől döglik a légy: a sült tojáshab
nyomtalanul szívja magába a gázokat.
Csótánykilátómból hallom, ahogy a foglyul ejtett hárfásnő
halk futamokkal kíséri a titánok vacsoráját: vasvillákra szúrt
mázsás báránybordafalatok tűnnek el a menhir méretű,
vérszomjas fogsorok között.
Ne vacakolj már annyit, szólok hátra.
– Nem megy – panaszkodik Tyler.
Ha kihűl a leves, a vendég visszaküldi.
Persze a titánok ok nélkül is visszaküldhetnek bármit.
Szeretik látni, hogy megdolgozol a pénzedért. Az ilyen
csoportos vacsorákon, ünnepi banketteken a számla
magába foglalja a borravalót is, ezzel mindnyájan tisztában
vannak, úgyhogy nem veszik emberszámba a felszolgálót.
Ritkán fordul elő, hogy visszaviszünk egy fogást a
konyhába: még a folyosón átrendezzük a pomme parisi-
enne-t asperges hollandaises-zé, feltálaljuk egy másik
vendégnek, és, csodák csodája, mindenki meg van
elégedve: az étel kitűnő.
Gondolj a Niagarára, javaslom Tylérnek. A Nílus
áradására. Kisiskolás korunkban szentül hittük, hogy ha
egy alvó ember kezét meleg vízbe lógatják, bevizel
álmában.
 – Huh – sóhajt fel mögöttem –, hála az égnek, jön már, ez
az. Igen, igen, ez az. Végre.
A bálterembe vezető ajtók mögött fekete, arany,
bíborvörös szoknyák suhognak: szétnyílnak és
összezárulnak, az égig érnek, akár a békebeli Broadway
Színház csodás brokát-függönyei. Néha felbukkan egy-egy
pár fekete bőrből varrt Cadillac, cipőfűzőkkel a szélvédő
helyén. Az autók fölött élesre vasalt toronyházak
metropolisza magasodik.
Ne túl sokat, figyelmeztetem.
Tyler és én a szolgáltató iparág terroristái lettünk.
Partiszerviz-szabotőrökké váltunk.
Az elegáns hotelekben szervezett banketteken az étel
mellett a bor, a porcelán étkészlet, az ezüstnemű, a
felszolgálók mind egy számlára kerülnek. A vendégnek
csak alá kell írnia, és mivel tisztában van vele, hogy nem
zsarolhat minket a borravalóval, csótányként bánik velünk.
Tyler sokat dolgozott már ilyesféle banketteken. Az elsőn
mindjárt azután, hogy pincérforradalmár lett belőle.
Halételeket szolgált fel egy hófehér üveg fellegvárban,
amelyet erős acélsodronyok láncoltak a domboldalhoz,
nehogy elszabaduljon és végigsuhanjon a város fölött.
Valahol a márna táján, miközben Tyler a
paradicsommártást öblítgette a tányérokról, a háziasszony
berontott a konyhába, remegő kezében egy
csatazászlóként lobogtatott cetlivel. Szeretné megtudni,
szűrte a szavakat összeszorított fogsorán át, nem látott-e
valamelyik pincér egy vendéget a hálószobákhoz vezető
folyosón. Esetleg az egyik hölgyet? Netalán a házigazdát?
 A konyhában Tyler és Albert és Len és Jerry tányérokat
öblít és tornyoz, Leslie kukta fokhagymás vajat ken a rákkal
és éti csigával töltött articsóka-szívecskékre.
– A személyzetnek tilos belépni arra a folyosóra –
válaszol Tyler. – Kizárólag a garázs bejáratát használhatjuk,
úgyhogy mindössze a garázst, a konyhát és az ebédlőt
illetően szolgálhatunk felvilágosítással.
Az ajtóban, felesége mögött, felbukkan a házigazda, és
gyengéden kihúzza az elfehéredett ujjak közé szorult
cédulát.
– Bízd csak rám, majd én elintézem – mondja.
– Képtelen lennék a szemükbe nézni – sziszegi a
madame –, tudnom kell, ki tette ezt.
A férfi nyitott tenyerét a háziasszony hátára simuló fehér
selyemestélyihez érinti, amely pontosan illik a falak
színárnyalatához, mire a madame felegyenesedik, vállai
megfeszülnek, és hirtelen csend telepszik a konyhára.
– A te vendégeidről van szó – mondja a házigazda. – És
ne feledd, ez az este milyen fontos neked.
Olyan mókás az egész, mintha egy hasbeszélő irányítaná
a bábuját. A madame férjére néz, aki belekarol, és kivezeti
a konyhából, vissza a morajló ebédlőbe. A cédula a földre
hullik, és a becsapódó ajtó szárnyai, huss, egyenesen Tyler
bokájához sodorják.
– Mi van rajta? – kérdezi Albert.
Len kimegy, hogy a halfogások után leszedje az asztalt.
Leslie visszalöki az articsóka-szívecskéket a sütőbe.
– Na, olvasd már fel – noszogatják Tylert. Tyler
egyenesen Leslie szemébe néz: – Önnek rengeteg finom
parfümje van.
Szeretném, ha tudná, hogy néhányba vizeletet tettem –
idézi, anélkül, hogy lehajolna a papírdarabkáért.
– Te belehugyoztál a parfümös üvegekbe? – kérdezi
Albert vigyorogva.
Nem, válaszol Tyler, csak közéjük tettem az üzenetet.
Több mint száz üvegcse sorakozik a fürdőszoba tükrös
asztalkáján.
– Egyikbe sem? – Leslie-nek fülig ér a szája. –
Becsszóra?
– Egyetlen egybe sem – mondja Tyler. – De a nő erről
nem tud.
A felhők közt rendezett vacsoraesten, a kristálykastély
ebédlőjében Tyler ezek után érintetlenül hagyott articsókát,
hideg borjúszegyet (hiánytalan pomme duchesse-
köret-tel), kihűlt choufleur a la polonaise-t söpört a konyhai
hulladéktárolóba, miközben kitűnő borokat töltögetett a
madame üres poharába. A háziasszony némán figyelte a
jóízűen falatozó hölgyvendégeket, végül a sörbet és az
apricot gateau között hirtelen megürült helye az asztalfőn.
Már végeztek a mosogatással, és éppen a szállodai
furgonba pakoltak be, amikor felbukkant a házigazda, és
megkérte Albertet, hogy segítsen neki, mert van odalent
valami, amit egyedül nem tud felemelni.
Leslie azt mondta, Tyler talán túl messzire ment.
Tyler hangosan hadarni kezdett a bálnavadászatokról,
meg hogy az ámbrából méregdrága illatszerek készülnek.
Az emberek többsége életében nem lát bálnát. Leslie hét
gyereket nevel egy garzonlakásban az autópálya mellett,
miközben a nagyságos asszony parfümkészlete többe
kerül egyévi teljes fizetésénél.
Albert ezalatt visszatér a konyhába, és telefonál a
mentőkért. Tenyerével a kagylón odasúgja Tylernek,
ember, jó nagy zűrt okoztál a céduláddal.
– Köpj csak be az igazgatónak – mondja Tyler. – Rúgass
ki, mit bánom én. Semmi kedvem ebben a tyúkszaros
melóban megrohadni.
Mindannyian a cipőjük orrát bámulják.
– Az elbocsátás a legjobb, ami itt történhet velünk –
folytatja Tyler. – Legalább abbahagyhatjuk a helybenjárást,
és valami értelmeset kezdhetünk az életünkkel.
Albert mentőkocsit kér, és bemondja a címet a telefonba.
A háziasszony teljesen kiborult, súgja a letakart kagyló
fölött. A vécékagyló mellett akadtak rá, Albertnek kellett
felemelnie a csempepadlóról, mert nem engedte, hogy a
férje hozzáérjen, azt sikoltozta, hogy ő vizelt a parfümjeibe,
és meg akarja őrjíteni, viszonyt folytat az egyik vendéggel,
neki pedig elege van már az összes álszent, hazug
barátjából. A házigazda képtelen volt felsegíteni, mivel a
madame behúzódott a sarokba, és hátát a hófehér falnak
vetve egy törött illatszeres üveggel hadonászott. Ha a férje
hozzáér, elvágja a torkát, fenyegetőzött zokogva.
– Király – bólint elégedetten Tyler. Albert messziről
bűzlik.
– Albert, szívecském, te messziről bűzlesz –
panaszkodik Leslie.
Egy vécében óhatatlanul büdös lesz az ember, feleli
Albert. Mindegyik üveg szilánkokra törve hever szerteszét a
padlón, a csésze félig tele van a maradványaikkal. Mintha
jégdarabok lennének, meséli Albert, akár azokon az
elitpartikon a szállodában, amikor tört jéggel töltik fel az
összes klotyót. A fürdőszoba bűzlik, ropognak a
jégszilánkok a talpa alatt, miközben talpra segíti a
háziasszonyt, a nő estélyi ruháján sárgás foltok, hirtelen
férjére támad a markába szorongatott üvegdarabbal,
megcsúszik egy parfümtócsában, és beletenyerel az éles
cserepekbe.
Sírva fakad, csorog a vér a tenyeréből, átöleli a
vécécsészét. A vágásokba került illatszer vörösre csípi a
sebek szélét.
– Walter, annyira fáj – zokogja. – Nem bírom elviselni.
A lemészárolt cetrajok bosszúja.
A házigazda a könyökénél fogva felrántja, a madame
imbolyogva álldogál, mintha magában imádkozna, csak
éppen összekarcolt tenyerei között kétcentis émelyítő
semmi tátong, a vér patakokban csordogál a karján, át a
karkötői alatt, le a könyökéig, ahonnan kövér cseppekben
a krémszínű csempére potyog.
Mire a házigazda azt mondja:
– Minden rendbejön, Nina.
– De a kezem, Walter – sírdogál az asszony.
– Rendbe fog jönni.
– De ki tehette? Ki gyűlöl ennyire? A házigazda
Alberthez fordul:
– Telefonálna a mentőknek, kérem?
így zajlott le Tyler első gerillaakciója a szolgáltatóiparban.
Tyler az Éttermi Terrorista. A rettegett Minimálbér-gyilkos.
Évek teltek el azóta, és Tyler most úgy érzi, meg kell
osztani valakivel az akciók örömét.
Albert beszámolója végén Tyler csak annyit mondott:
– Király.
De térjünk vissza a szállodai liftbe: félúton a konyha és a
fogadóterem között rekedt hangon elmesélem Tylernek,
hogyan fújtam az orrom egy tál aszpikos pisztrángra a Der-
matológiai Kongresszus díszvacsoráján. Három vendég túl
sósnak találta, de akadt olyan, aki el volt ragadtatva az
ízétől.
Tyler egy utolsót csavart a gyíkján, azután azt mondta,
ennyit mára. Sokkal jobban járt volna egy tál hideg
gyümölcslevessel, egres-szósszal vagy egy adag friss
gazpachóval. A hagymalevesbe viszont képtelenség
észrevétlenül belevizelni, a tetejére keményedett sajtréteg
miatt. Ha ebben a hotelben kellene vacsoráznom, sohasem
rendelnék mást.
Kezdünk kifogyni az ötletekből. Belerondítani az ételekbe
egy idő után unalmassá válik, lassan munkaköri
kötelességünknek érezzük. Aztán egy este megüti a
fülemet néhány orvos vagy ügyvéd vagy tudom is én ki
beszélgetése, azt mondják, a hepatitisz kórokozója fél évig
is életben marad egy rozsdamentes acéldarabon.
Eltűnődöm, vajon meddig bírná egy tál máglyarakásban.
Vagy lazacfilén.
Megkérdem a doktort, hol szerezhet az ember
hepatitiszvírust, szerencsére elég részeg már ahhoz, hogy
tréfára vegye a kérdést.
A kórházi hulladéktelepen bármit megtalálhat, mondja
nevetve. Az égvilágon mindent, ismétli, és nevet.
Egy kórházi hulladéktelep akár a mélypont kapuja is
lehet számomra.
Ujjaim a felvonó irányítótábláját babrálják, készen vagy
már, sürgetem Tylert. A kézfejembe égetett seb duzzadt és
érzéki, akár egy bíborszínű rúzsnyom.
– Egy pillanat – mondja Tyler.
A paradicsomkrém-leves elég forró lehet, mivel a Tyler
nadrágjába visszagyömöszölt kókadt kis húscafat vörös,
mint egy főtt rák.
11.
Dél-Amerikában, az ígéret Földjén most iszapos
folyókban gázolnánk, ahol átlátszó halacskák úsznának be
Tyler húgycsövébe. Apró csontkampóikkal a szövetfalhoz
rögzítenék magukat, kényelmesen elhelyezkednének, majd
hozzálátnának lerakni az ikráikat. Ehhez képest
fantasztikusan töltjük a vasárnap estét.
Igazán nem nagy ügy – tűnődik Tyler –, amit Marla
anyjával műveltünk.
Hallgass már el, szólok rá.
Mennyivel rosszabb lenne mondjuk, folytatja
rendületlenül, ha a francia kormány egy titkos földalatti
laboratóriumba hurcolt volna minket, Párizs egyik
külvárosába, és épp gyorstalpaló tanfolyamokon kiképzett
technikai asszisztensek metélnék borotvával a
szemhéjainkat, egy aeroszolos napozóspray toxikológiai
tesztsorozatának részeként.
– Mindennapos eset – bólogat –, benne van a
magazinokban.
Az a legrosszabb az egészben, hogy kezdettől fogva
nyomon követhettem Tyler minden lépését. Tudtam, hogy
készül valamire Marla anyjával, de ismeretségünk során
először végre elegendő pénzzel rendelkeztünk. Tyler nagy
üzletet csinált. A Nordstorm néhány napja kétszáz darabot
rendelt Barnacukor Pipereszappanunkból. Szállítás még
karácsony előtt. Darabját húsz dolláros ajánlott
kiskereskedelmi áron számítva elég pénz jöhet össze
néhány vasárnap esti kiruccanáshoz. Megjavíthatjuk a
szivárgó gázvezetéket. Bulizni mehetünk. Talán még a
munkahelyemet is otthagyhatom, ha nem kell többé a
számlák miatt aggódnunk.
Tyler nevet is adott a vállalkozásnak: Paper Street
Szappantársaság. A vevők szerint első osztályú az árunk.
– Vagy hogy éreznéd akkor magad – mondja Tyler –, ha
véletlenül ettél volna Marla anyjából?
Államon csorog a Nyolc Kincs mártás, fogd már be a
pofád, üvöltöm tele szájjal.
Vasárnap esténkét ezen a héten egy 1969-es Impala
vezetőülésében töltjük egy használtautó-kereskedés
udvarán. Édes kettesben beszélgetünk, dobozos sört
iszunk, és kényelmesen hátradőlünk az Impala ülésén, ami
szélesebb, mint egy átlagos otthoni kanapé. A sugárutat
teljes hosszában lerobbant autókereskedések szegélyezik;
a szakma csak roncstemetőknek hívja az ilyen helyeket,
ahol kétszáz dollár a maximális vételár, és a cigány
tulajdonosok egész munkanapjukat vékony, illatos szivarok
társaságában töltik funérlemezekből összetákolt
irodáikban.
A kínálat nagyrészt a középiskolás srácok kedvenc
verdáiból áll: Gremlinek és Pacerek, Maverickek és
Hornetek, Pintók, International Harvester furgonok,
süllyesztett alvázú Camarók és Dusterek és Impalák.
Nagymenő kocsik, amelyeket hajdan bálványoztak
gazdáik, majd a kamaszkorukkal együtt megszabadultak
tőlük. Kutyák egy sintértelepen. Menyegzői ruhák egy
turkálóban. Horpadásaikkal, galambszürke, tűzvörös vagy
éj fekete műszerfalukkal és kormánykerekükkel, kopott
ajtókilincseikkel, amelyeket senki sem csiszol többé
fényesre. Csupa fa-utánzat, műbőr és krómborítás. A
cigány fickók azzal sem fárasztják magukat, hogy
éjszakára bezárják őket.
Az Impala szélvédő-képernyőjére festett vételár mögött
reflektorfények szelik át a sötét sugárutat. Íme: Amerika.
Mindössze 98 dollár. Belülről nézve 98 centet sem ér. Nulla,
nulla, vessző, nyolc, kilenc. Amerikai a hívásodat várja.
A kocsik többsége száz dollárba sem kerül, és
valamennyi ablakán ott díszeleg a GARANCIA NÉLKÜL
felirat.
Azért választottuk az Impalát, mert ha már egyszer
kocsiban kell töltenünk az éjszakát, legalább kényelmesen
aludjunk.
Azért vacsorázunk dobozos kínai kaját, mert nem
mehetünk haza. Vagy itt éjszakázunk vagy reggelig egy
non-stop diszkóban lézengünk. Ki nem állhatjuk a
diszkókat. Tyler szerint a hangos zene, különösen a mély
basszus elcseszi a bioritmusát. Legutóbb is székrekedést
kapott. Ráadásul egymás szavát sem érteni: néhány pohár
után mindenki a figyelem középpontjában érzi magát,
miközben légmentesen elszigetelődik a többi embertől.
Akár egy hulla valamelyik Agatha Christie-regényben.
Azért alszunk egy autóban ma éjjel, mert Marla váratlanul
megjelent nálunk: kihívja a rendőrséget, és lecsukat
emberevésért, fenyegetőzött, fel-alá rohangált a házban,
kannibál szörnyeteg vagyok, sikoltozta, megfőztem az
anyját, szétrugdosta a Reader's Digest-tornyaimat, én
pedig inkább magára hagytam. Dióhéjban ennyi.
Kis híján valóban sikeres öngyilkossági kísérlete óta
kétlem, hogy Marla szívesen találkozna a rendőrséggel, de
Tyler szerint nem árt házon kívül tölteni az éjszakát. Sose
lehet tudni.
Esetleg Marla felgyújtja a házat. Esetleg Marla szerez
magának egy pisztolyt.
Esetleg Marla egész éjjel nálunk marad.
Sose lehet tudni.
Megpróbálom összeszedni magam:
Sápadt hold-arctól
Békés az összes csillag
Bla-bla-bla, vége.
Elüldögélünk, az Impala hideg, kemény bakelit kormánya
malomkerék széles, a szétrepedt üléshuzatra ráizzad a
seggem, kezemben párás sörösdoboz, autók suhannak a
szélvédőn túl a semmibe, és Tyler azt mondja:
– Még egyszer menjünk végig az egészen, rendben?
Hetekig tudomást sem vettem Tyler előkészületeiről.
Egyszer még a postára is elkísértem, ahol a szemem
láttára adott fel egy táviratot Marla édesanyjának:
RÁNCAIM SZAPORODNAK (stop)
KÉRLEK SEGÍTS (vége)
Marla olvasójegyével igazolta magát, Marla nevét
kaparta a táviratkérő lap aljára, és felháborodva
méltatlankodott, igen, a Marla férfinév is lehet, egyébként
meg senkinek semmi köze hozzá, a kisasszony csak
törődjön a munkájával. Amikor kiléptünk a posta
épületéből, Tyler hozzám fordult, és azt mondta, ha valóban
szeretem, maradéktalanul megbízom benne. Ez a dolog
nem tartozik rám, nyugtatgatott, majd elvitt a Garbonzóba
ebédelni.
Az éttermi ebéd ötlete sokkal jobban megrémített, mint a
távirat. Tyler soha, soha, életében egyszer sem fizetett
semmit a saját pénzéből. Ha ruhára volt szüksége,
felkereste a Talált Tárgyak osztályát egy szállodában vagy
edzőteremben, és választott magának valamit a készletből.
Jobb módszer, mint Marláé, aki önkiszolgáló mosodákba
jár farmert lopni, azután 12 dollárért eladja a turkálókban.
Tyler pontosan annyiszor evett étteremben, ahány ráncot
találni Marla arcán.
Számomra rejtélyes okból egy óriási doboz csokoládét
küldött Marla anyjának.
Az is rosszabb lenne ennél az esténél, bólogat Tyler, ha
beléd csípne egy barna remetepók. A kis dög nemcsak
mérget fecskendez áldozatába, hanem egy savszerű
emésztőenzimet is, ami felolvasztja a húst a seb körül,
szétroncsolva az ember karját, lábszárát vagy akár az
egész ábrázatát.
 Tyler házon kívül volt, amikor a balhé elkezdődött. Marla
megjelent nálunk, kopogtatás nélkül berontott a bejárati
ajtón, és azt kiabálta, kip-kop, szabad?
Éppen Reader's Digestet olvasgattam a konyhában.
Szóhoz jutni sem volt időm.
– Tyler, bemehetek? Itthon vagy? – hallatszott az
előtérből.
Tyler házon kívül van, kiáltottam vissza.
– Ne légy szemét – válaszolt Marla.
Addigra kiértem a folyosóra, szemben velem Marla,
kezében egy expresszcsomag dobozával.
– Valamit be kell tennem a fagyasztóba – mutatja fel
lelkesen.
Kétségbeesetten loholok a sarkában, nem, nem, ki van
zárva, lihegem, útban a konyha felé.
Nem.
Nem.
Nem.
Szó sem lehet róla, hogy telehordja a vackaival a házat.
– De szívecském – mosolyog rám –, nálam nincs
mélyhűtő, különben is te ajánlottad fel.
Én ugyan nem. Még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy
Marla apránként hozzánk költözzön az összes kacatjával.
Marla feltépi a konyhaasztalra ejtett doboz tetejét, és
kiemel belőle egy átlátszó celofánzacskót, amelyet a
szokásos sajtkrém vagy sósmogyoró helyett ezúttal valami
sűrű, fehér massza tölt meg.
– Ez nem vacak – rázza meg az orrom előtt –, ez itt az
anyám, úgyhogy vigyázz a szádra, seggfejkém.
 A csomagból kivett fehér massza pontosan olyan, mint
Tyler faggyúja, amelyből a szappant szokta főzni.
– Képzeld csak el, mi lett volna – vigasztal Tyler –, ha
egyszer véletlenül beleeszel az egyik szendvicses
zacskóba. Felébredsz az éjszaka közepén, félálomban
leballagsz a konyhába, kipasszírozol magadnak egy adag
fehér trutyit, elkevered majonézzel vagy ketchuppel, majd
elfogyasztod egy tányér burgonyaszirom mellé. Vagy
rákened a párolt brokkolira.
A világ minden kincséért sem szerettem volna, hogy
Marla kinyissa a fagyasztót.
Mire kell neked az a fehér kulimász, kérdeztem tőle.
– A számra – válaszolta. – Ahogy öregszik az ember,
ajkai veszítenek feszességükből. Erre valók a kollagén-
injekciók. Több mint 15 kiló kollagént gyűjtöttem már össze
magamnak.
Mihez kezdesz majd egy 15 kilós szájjal, érdeklődtem
tovább.
Csak a beültetéstől félek egy kicsit, felelte Marla.
Abban az expresszcsomagban ugyanolyan massza
úszkált, mesélem Tylernek az Impala ülésén, mint
amilyenből a szappant készítjük. Mióta a szilikonról kiderült,
hogy rákot okozhat, a kollagén vette át a helyét: néhány
injekció helyrevarázsol bármilyen vékony ajkat, petyhüdt
tokát vagy ráncos arcbőrt. Marla magyarázata szerint a
kozmetikai iparban rendszerint szarvasmarhákból nyert,
sterilizált és előkezelt kollagént használnak, amit azonban
előbb-utóbb kivet magából az emberi szervezet. Hat hónap
sem kell hozzá, és az ajkak ismét papírvékonyak.
 A legideálisabb kollagén természetesen a sajátunk,
mesélte Marla, általában a comb belső feléből szívják ki,
megtisztítják, előkezelik, majd beinjekciózzák az ajkakba.
Vagy máshova. A lényeg, hogy saját szövet, és évekig
kitart.
A konyhai mélyhűtőnkben sorakozó fehér zacskók Marla
kollagén aranytartalékát képezték. Amint újabb zsírpárnák
jelennek meg szeretett édesanyja testén, rögtön rohan
leszívatni őket, hogy elküldhesse egyetlen leányának. Marla
ezt előtakarékosságnak nevezi. Az anyjának úgysem kell,
neki viszont jól jön majd. Marlán egyetlen gramm
zsírfelesleget sem találni, és édesanyja úgy vélte, a családi
kollagén még mindig jobb, mint egy vágómarháé.
A fénycsóvák végigsiklanak az Impala üvegén,
GARANCIA NÉLKÜL feliratot vetítve Tyler homlokára.
– A pókok – dünnyögte Tyler – a bőröd alá tojjak
petéiket, és a kibújt lárvák alagutakat fúrnak a húsodba. Az
élet tele van visszataszító élményekkel.
A számat melegítő, lágy mogyorós mártás egy pillanat
alatt olyan ízű lesz, mintha egyenesen Marla anyjának
combjaiból került volna a csirkehúsra.
Ahogy ott hallgattam Marlát a hűtőgép ajtajában, hirtelen
összeállt a kép.
RÁNCAIM SZAPORODNAK
Megértettem, miért kellett csokoládét küldeni Marla
anyjának.
KÉRLEK SEGÍTS
Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam, szerintem
jobban tennéd, ha nem néznél be abba a fagyasztóba.
 – Mi bajod van? – kérdezte Marla.
– Mi sohasem eszünk vörös húst – mondja Tyler, aki nem
szívesen használna csirkezsírt a szappanjaihoz, mivel
nehezebben keményednek meg tőle. – Ez az anyag egy
vagyont hoz a konyhára. A kollagénből fizetjük a
lakbérünket is.
Talán ezt elmondhattad volna Marlának. Most azt hiszi,
én csináltam az egészet.
– A szappanosításhoz nem jó a csirkezsír, mert túl sok
sót tartalmaz – magyarázza lassan. – Gátolja a vegyi
folyamatokat. Értsd már meg. Tele vagyunk
megrendelésekkel. Holnap küldünk egy újabb doboz
bonbont Marla mamájának, sőt kap hozzá fél kiló édes
süteményt is.
Szerintem egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzet.
Elég az hozzá: Marla végül belenézett a hűtőszekrénybe.
Némi dulakodás árán.
Megpróbáltam visszatartani, a zacskó kicsúszott a
kezéből, szétcsattant a linóleumpadlón, és mindketten
elvágódtunk a kiömlött fehér kulimászon.
Összekapaszkodva hemperegtünk, hátulról átkaroltam
Marla derekát, fekete haja a számba lógott, az oldalához
szegeztem karjait, miközben szüntelenül azt ismételgettem,
hogy nem én voltam. Nem én voltam.
Nem én tettem.
– Az anyám, te hülye! Telefröcskölöd vele a konyhát!
A szappanfőzéshez kellett, hörögtem a fülébe, ki kellett
mosni a nadrágokat, fizetni kellett a lakbért, megjavítani a
gázvezetéket. Nem én voltam. Tyler tette. 131
 – Mi a fenéről beszélsz? – sikoltozta Marla, és kibújt a
szoknyájából. Próbáltam feltápászkodni a síkos padlóról,
magamhoz szorítva Marla kockás gyapjúingét, miközben ő
egy szál bugyiban, parasztblúzban és szandálban feltépte a
fagyasztó ajtaját.
A kollagén aranytartalék sehol. Csak két kimerült
zseblámpaelem árválkodik a polcon.
– Hova tűnt az anyám?
Lassan az ajtó felé hátráltam, tenyerem és talpam folyton
kicsúszott alólam, a seggem széles barázdát húzott a
kiömlött, mocskos zsírkupacokban, egyre távolabb
Marlától, a hűtőgéptől. Szoknyáját arcom elé tartottam,
hogy ne lássam, amikor mindent bevallók neki.
A teljes igazságot.
Szappant főztünk belőle. Az utolsó cseppig.
– Szappant?
Szappant. Felforraltuk. Kilúgoztuk. Megkeményítettük.
Amint felhangzott az első sikoly, az arcába vágtam a
szoknyát, és rohanni kezdtem. Megcsúsztam. Tovább
futottam.
Marla szorosan a sarkamban. Körbekergetett a
földszinten, levágtuk a sarkokat, a lambériának vetődve
friss lendületet vettünk, ide-oda csúszkáltunk. Zsíros
tenyérnyomokat hagytunk a virágos tapétán. Felbotlottunk,
talpra álltunk, futottunk tovább.
– Te megfőzted az anyámat! – üvöltötte Marla.
Tyler főzte meg.
Körmei utánam kaptak, a fülembe zihált.
Tyler főzte meg az anyját.
 – Megfőzted a mamát!
A bejárati ajtó tárva-nyitva.
Egy pillanat alatt átjutottam rajta. Marla a küszöbről
sikoltozott utánam. Talpam alatt végre szilárd betonjárda,
újult erővel menekültem tovább. Rohantam, amíg rá nem
akadtam Tylerre, vagy Tyler rám, és elmesélhettem neki, mi
történt otthon.
Egy doboz sörrel kezünkben elnyújtózunk az Impalában.
Marla feltehetőleg még mindig a házban van, képes
újságokat vagdos a falhoz, és azt üvöltözi, micsoda
szemétláda, képmutató, kapitalista, szarfaszú szörnyeteg
vagyok. A köztünk húzódó éj sötét kilométerek rovarok,
daganatok, húsevő baktériumok oltalmát nyújtják. Ahol
most vagyunk, nem érhet semmi baj.
– Ha az emberbe belecsap a villám – újságolja Tyler –, a
feje összepörkölődik, és akkora lesz, mint egy teniszlabda,
a sliccén meg összeolvad a cipzár.
Elértem már a mélypontot, kérdem tőle.
Tyler hátradől, és visszakérdez:
– Ha Marilyn Monroe élne, tudod, mit csinálna éppen?
Jó éjszakát, válaszolom.
A tetőről cafatokban lóg a kárpit, és Tyler mosolyogva
azt mondja:
– A koporsója fedelét kaparászná.
12.
A főnök szorosan az íróasztalom mellé áll, ajkán feszes
kis mosoly, ágyéka pont a könyököm magasságában.
Felpillantok a levélből, amelyben éppen jóvá hagyok egy
kártérítési igényt. Sima formanyomtatvány – elég
kitöltenem az üres helyeket.
A Nemzeti Gépjármű-biztosítási Rendelet előírásaival
összhangban cégünk úgy döntött, hogy az Önt ért kár
valóban...
A héten elvégzett fizetési kötelezettség egyenlet
végeredménye szerint ez egyszer AxBxC bizonyult
nagyobbnak.
A héten az ablaktörlő gumipárnáját rögzítő apró műanyag
pöcök a vétkes. Egy eldobható vacak. Tucatáru, a
postaköltséget sem éri meg.
A múlt heti eset jellemzőbb volt. Az egyik típus
bőrkárpitját olyan oldattal kezelték, amely köztudottan
génmutációkat okozhat: szintetikus Nirrettel vagy valami
hasonló illegális anyaggal, amelyet a harmadik világban
még mindig előszeretettel használnak a cserzőlevekhez.
Méregerős szer, könnyedén születési rendellenességet
okozhat a magzatokban, elég ha csak ránéz egy várandós
nő. A múlt héten mégsem érkezett reklamáció. Nem indult
kártérítési eljárás.
A kárpitok lecseréléséhez szükséges összeg szorozva
az előállítási költségekkel szorozva az adminisztrációs
kiadásokkal: a végeredmény jóval meghaladná az első
negyedévi profitunkat. Ha bárhol észreveszik ezt a kis
malőrt, a gatyánk is rámehet az összes megtört szívű
család kártalanítására, nem beszélve 6500 üléshuzat teljes
cseréjéről.
Ezen a héten bezzeg bánjuk bűneinket.
Ismét gyötör az álmatlanság. Ma csak aludni nem tudok,
holnap már az egész világ a síromra jár szarni.
A főnök a szürke nyakkendőjét viseli, ezek szerint kedd
van. Egy papírlapot szorongatva lép az íróasztalomhoz, és
megkérdezi, nem hiányzik-e valami. Ezt a lapot a
fénymásolóban találta, közli velem, majd hangosan olvasni
kezd.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról.
Tekintete végigfut a következő soron, halkan felcsuklik a
nevetéstől.
A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról.
Nézem, ahogy Tyler szavai kipotyognak a szájából, íme a
Nagy Fehér Főnök, az íróasztalán sorakozó családi
fényképekkel: korai nyugdíjazásról álmodik, békés téli
reggelekről egy lakókocsiparkban az arizonai sivatag
közepén. Kappanháj Főnök, Kemény Gallér Főnök, Ebéd
Után Vár A Fodrász Főnök asztalomra nehezedik, rám
szegezi szigorú tekintetét, és azt sziszegi:
– Remélem, ez nem a magáé.
Apu Vérben Forgó Szempárja vagyok.
Tyler megkért, hogy nyomtassam ki a harci klub
szabályzatát, és készítsek tíz másolatot. Se többet, se
kevesebbet. Pontosan tízet, figyelmeztetett Tyler. Csak a
három napja tartó álmatlanságommal nem számolt.
Tessék, az eredmény. Pontosan tíz példányt másoltam,
aztán az eredetit a gépben felejtettem. A fénymásoló, akár
egy lesifotós vakuja, tízszer az arcomba villant. Pontosan
tízszer. Kartávolságból. A világ csupán egy másolatról
készült másolat másolata. Nem érhetek semmihez, és
semmi sem érhet el hozzám.
A főnököm folytatja:
Harmadik szabály: a küzdelem párokban zajlik.
Szemem se rebben.
A főnököm folytatja:
Egyszerre egy pár harcol.
Három napja le sem hunytam a szemem, de mintha
álmodnám az egészet: a főnök orrom alá tolja a papírlapot,
mi a nyavalya ez, érdeklődik, valami ostoba játék, amivel
munkaidőben szórakozom a feladatom elvégzése helyett,
nem azért kapom a fizetésemet, hogy ostoba katonásdira
pazaroljam az időt. És máskor ne használjam a cég
berendezéseit magáncélokra.
Mégis, mi a nyavalya ez, lobogtatja előttem a papírt.
Szerintem mihez kezdjen egy olyan beosztottal, aki a cég
munkaidejét valami gyerekes álom világban tölti. Mit tennék
én az ő helyében, kérdi.
Mit tennék?
Az arcomat átlyukasztó seb, a kékesfekete foltok a
szemem körül, Tyler csókjának duzzadt, égő vörös
lenyomata a kézfejemen csupán egy másolatról készült
másolat másolata.
 Eltöprengek.
Vajon mire kellhet Tylernek tíz példány a szabályzatból?
Egy szent tehén vagyok.
Az ön helyében, válaszolom halkan, nagyon-nagyon
ügyelnék arra, hogy kinek beszélek erről a papírlapról.
Ez a szöveg úgy hangzik, folytatom, mintha egy
közveszélyes pszichopata írta volna, márpedig egy ilyen
kényszerzubbonyba való, tébolyult vadállat, bármelyik
pillanatban eszét vesztheti, és a munkanap közepén
végigjárhatja az irodákat egy Armalite AR-180-as
félautomata gépkarabéllyal.
A főnöknek elakad a szava.
Ez az őrült, mondom tovább változatlan hangerővel, üres
estéit valószínűleg otthonában tölti, és egy pontreszelővel
csinos kis kereszteket vés minden egyes töltény hegyébe,
így aztán, ha egy reggel kedve szottyan egy egész tárat
beleereszteni kötekedő, hasznavehetetlen, kicsinyes,
seggnyaló, balfasz főnökébe, apró keresztes lövedékei
szétnyílnak a vájat mentén, és akárcsak valami dumdum
golyó, széttrancsírozzák a seggfej belsőségeit, egy kosár
szaros bélmaradványt fröcskölve a hátán keresztül a
hivatali helyiség falára. Képzelje csak maga elé a látványt:
ahogy gyomor-csakrája feltárul, ujjnyi vastagbéldarabkákat
okádva szerteszét a mozdulatlanná dermedt szobában.
A főnök leereszti a papírt.
Tessék csak, mondom, olvassa nyugodtan tovább.
De komolyan, most kezd érdekes lenni. Erezni rajta,
hogy egy háborodott elme szüleménye.
Szélesen rámosolygok. Az arcomba ütött sebhely
pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye. A szemem
körüli daganatokra szorosan ráfeszül bőröm tükörsima
lakkrétege.
A főnök szótlanul bámul rám.
Majd én folytatom, ajánlom fel neki előzékenyen.
A harci klub negyedik szabálya: egyszerre egy pár
harcol.
A főnök a papírlapra mered, majd újra rám.
A harci klub ötödik szabálya: a küzdelem cipő és ing
nélkül folyik.
A főnök újra a papírlapra mered, majd rám.
Előfordulhat, mosolygok kedélyesen, hogy ez a tébolyult
seggfej inkább egy Eagle Apache gépkarabélyt választ az
ámokrutáshoz, mivel az Apache tárába harminc töltény fér,
mégis alig nehezebb négy kilónál. Az Armalite csupán
ötlövetű. Harminc golyóval eszelős hősünk kiirthatja az
összes alelnököt, és még a mahagóni folyosó végén
székelő igazgatótanács tagjainak is jut egy-egy tarkólövés.
Tyler szavai szólnak belőlem. Nemrég még egy jóravaló,
kedves fickó voltam.
Egyenesen a főnököm szemébe nézek. Bele tiszta,
áttetsző, halvány búzavirágkék szempárjába.
A J&R 68 félautomata gépfegyvernek ugyan csak
harminctöltényes a tára, ám mindössze három és fél kiló.
A főnök szótlanul bámul rám.
Elég ijesztő gondolat, folytatom, hogy egy ilyen fickó
mennyi mindent tudhat közvetlen feletteseiről. Lehet, hogy
évek óta ismeri főnöke lakhelyét, az asszony munkahelyét,
a gyerekek iskoláját.
 Kimerít ez a játék: hirtelen annyira, de annyira elmegy
tőle a kedvem.
Vajon mire kellhet Tylernek tíz példány a szabályzatból?
Talán mondanom sem kell, hogy mindent tudok a
születési rendellenességeket okozó bőrkárpitokról.
Mindent tudok a hamisított fékbetétekről, amelyek elég
jónak látszanak ahhoz, hogy átmenjenek a minőség-
ellenőrzésen, de háromezer kilométer után egyszerűen
szétporladnak.
Mindent tudok a légkondicionálók reosztátjáról, ami úgy
átforrósodhat, hogy az autótérképek lángra lobbannak a
kesztyűtartóban. Tudom, hány ember égett el elevenen az
elromlott üzemanyag-szabályozók miatt. Láttam, mire
képes egy felrobbanó kormánymű a zsúfolt utastérben.
Számtalan kiégett roncsot láttam az autópályák szélén,
amelyeknél a baleseti jegyzőkönyvek MEGHIBÁSODÁS
OKA rovatába az „ismeretlen” szócska került.
Ugyan már, mondom, ez a papírlap nem az enyém. Két
ujjam közé csippentem a szélét, és apró mozdulattal
kirántom markából. A széle megvághatta ujjbegyét, mivel
villámgyorsan a szájához kapja, és hevesen szívogatni
kezdi, szemei tágra nyílnak. Galacsinná gyűröm a lapot, és
az íróasztalomnál álló kukába pöccintem.
Talán nem kellene minden egyes útjába kerülő
papírszeméttel azonnal hozzám rohannia, javaslom
nyájasan.
Vasárnap este ellátogatok a Vállvetve a Rák Ellen
csoportba, és a Szentháromság-templom alagsorát
majdnem üresen találom. Egyedül Mázsás Bob és én
vonszoltuk idáig kívül-belül összetört tagjainkat, a szívem
mégis úgy zakatol, mint egy gyorsvonat, gondolataim
szélviharként kavarognak. Az álmatlanság az oka. Egész
éjjel adásban van az agyam.
Egész éjjel azt figyelem: alszom már, aludtam már?
Mázsás Bob fényes karizmain szinte szétreped a póló.
Fülig ér a szája, oda van az örömtől, hogy újra lát.
Már azt hitte, meghaltam.
Én nem különben, mondom fáradtan.
– Nos – ragyog Mázsás Bob, mintha kicserélték volna –,
remek híreim vannak számodra.
Hol vannak a többiek?
– Éppen ez az egyik: a csoport feloszlott, én is csak
azért jöttem el, hogy tájékoztassam azokat, akik még nem
tudnak róla.
Behunyt szemmel lerogyok az egyik agyonhasznált
kockás kanapéra.
– Az egészben az a legjobb – újságolja vidáman Bob –,
hogy van egy új csoport, de az első alapszabálya az, hogy
nem szabad beszélni róla.
Na ne.
– A második szabálya pedig, hogy nem szabad beszélni
róla.
A rohadt életbe. Kipattan a szemem.
Bassza meg.
– A csoportot harci klubnak hívják – meséli Bob. –
Péntek esténként tartják egy lezárt garázsban a
külvárosban. De van egy másik is, csütörtökönként, egy
sokkal közelebbi garázsban.
 Egyik helyről sem hallottam még.
– A harci klub első szabálya – kezdi Bob –, senkinek egy
szót sem a harci klubról.
Szerdától péntekig Tyler minden este vetít. Múlt héten
saját szememmel láttam a fizetési csekkjét.
– A harci klub második szabálya – sorolja Bob –,
senkinek egy szót sem a harci klubról.
Szombat éjjel kettesben megyünk a klubba.
– A küzdelem párokban zajlik.
Vasárnap reggel összeverve vánszorgunk haza, és
átalusszuk a délutánt.
– Egyszerre egy pár harcol.
Vasárnap és hétfő este Tyler szállodai pincér.
– A küzdelem cipő és ing nélkül folyik.
Kedd esténként Tyler szappant főz, selyempapírba
csomagolja és házhoz szállítja az árut. A Paper Street
Szappantársaság.
– A küzdelem addig tart, amíg az egyik fél fel nem adja.
Ezeket a szabályokat állította fel a harci klub alapítója.
Aha.
– Te nem ismered véletlenül? – kérdezi Bob. – Én még
nem találkoztam vele, de tudom, hogy Tyler Durdennek
hívják.
A Paper Street Szappantársaság. Hogy ismerem-e.
Nem is tudom. Talán.
13.
Marla a Regent Hotel előcsarnokában üldögél egy szál
fürdőköpenyben. Felhívott a munkahelyemen, és megkért,
hogy felejtsem el az edzőtermet, a könyvtárat, a mosodát
vagy bármilyen egyéb ma estére tervezett programot, és
inkább nézzek be hozzá.
Marla azért hívott éppen engem, mert szívből utál.
Egy szóval sem említi a mélyhűtőben őrzött kollagén
aranytartalékot.
Ellenben kér tőlem egy szívességet. Marla az egész
délutánt az ágyában töltötte. Kizárólag azt eszi, amit a
szociális segélyszolgálat házhoz szállít az időközben
elhunyt szállóvendégeknek: a folyosón várja az
ételhordókat, és azt mondja, a néni éppen alszik, majd ő
később beviszi hozzá. Rövidre vágva a történetet: Marla
ma délután is hanyatt fekve várta az ingyenebédet, amikor
rábukkant a csomóra. Évek óta nem fizet
társadalombiztosítást, ezért leszokott arról, hogy törődjön
az egészségi állapotával, de mivel nem volt jobb dolga
heverészés közben, talált egy duzzadt szövetcsomót
magán, egyszerre érezte keménynek és porhanyósnak,
fogalma sem volt, kinek mondhatná el, mert a szeretteit
nem akarta megrémíteni, az orvost pedig nem engedheti
meg magának, de mindenképp beszélnie kell valakivel, aki
alaposabban is megvizsgálná, mi lapul a hóna alatt.
Marla szemei olyan barnák, mint egy állatfigura, amit a
forró kemencéből egyenesen a hideg vízbe dobtak.
Műszaki kifejezéssel élve: vulkanizált, galvanizált, hőkezelt
barna.
Marla felajánlja, hogy hajlandó megfeledkezni a kollagén
ügyről, ha megnézem a csomóját.
Valószínűleg azért nem Tylert hívta, mert nem akarta
megijeszteni.
Irántam semmit sem érez, ráadásul az adósa vagyok.
Miközben felkapaszkodunk a nyolcadikra, Marla
elmeséli, hogy a természetben azért olyan ritkák az idős
állatok, mert egy bizonyos kor után szinte azonnal
elpusztulnak. Amint megbetegednek vagy lelassulnak, egy
erősebb példány végez velük. A vadonban nincsenek
szeretetotthonok.
Marla ledől az ágyra, szorongva szétnyitja köpenyét,
miközben arról beszél, hogy a mi kultúránk irtózik a halál
gondolatától. Az Öreg állatok viszont csupán a természet
rút fintorai.
Életképtelen korcsok.
Marláról csorog a hideg verejték, mire elmesélem neki
szemölcsöm történetét. A péniszemen nőtt, de neki pöcsöt
mondok. Főiskolás koromban elmentem az orvosi
egyetemre, hogy eltávolíttassam. Mármint a szemölcsöt.
Utána elmeséltem apámnak. Évekkel utána. Apám
hosszan nevetett, majd kijelentette, hogy ostobaságot
műveltem, mivel a szemölcsös pöcs az erogén zónák
dédelgetett kedvence. A nők megőrülnek érte, isteni
adománynak tartják.
Az ágya mellett térdelek, kihűlt tenyeremet apránként
végigcsúsztatom jeges bőrén, ujjaim között dörzsölgetve
minden egyes négyzetcentijét, egy-egy csipetnyi Marlát, ő
pedig eközben felvilágosít arról, hogy az a huncut kis
szemölcs, Isten ajándéka a női nemnek méhnyakrákot
okoz.
Szóval ott kuporgok a vizsgálóasztal nejlonborításán,
folytatom, mialatt az egyik végzős hallgató cseppfolyós
nitrogént fúj a pöcsömre, nyolc csoporttársa figyelő
tekintetétől kísérve. Így jár, aki nem fizet
társadalombiztosítást. Körülállják a farkam, apró
megjegyzéseikben pénisznek nevezik, ügyelnek
érzékenységemre, és csak fújják rám a nitrogénpermetet,
ami úgy éget, hogy akár kénsav is lehetne.
Marla önfeledten kacag, aztán hirtelen elhallgat, amint
megtorpannak kutató ujjaim. Itt mintha lenne valami.
Lélegzete elakad, a szíve úgy dörömböl, mint egy
üstdobszóló feszes mellhártyáján. De nem, csak azért
álltam meg, hogy összeszedjem gondolataimat; mintha egy
pillanatra eltűnt volna a körülöttünk rothadó hotelszoba. Az
orvosi egyetem kopott vizsgálójában vagyunk, újra a
csúszós nejlonra tapadok, farkamat majdnem leégeti a
cseppfolyós nitrogén, amikor az egyik buzgómócsing
tekintete véletlenül csupasz lábfejemre téved, megfordul,
két lépéssel az ajtónál terem, és eltűnik mögötte. Három
valódi orvossal tér vissza, akik szó nélkül félretolják a
nitrogén-sprayjel ügyködő lelkes medikust.
Az egyik valódi orvos megragadja a jobb bokámat, és
egy mozdulattal a másik két valódi orvos orra alá dugja.
Ide-oda forgatják gyanútlan lábfejem, megbökdösik,
polaroid fotókat készítenek róla, mintha csak félmeztelen
gazdája félkész mirelit makkjával a nejlonborításon nem is
létezne többé. Főszerepben a lábfejem, a hallgatóság köré
tömörül.
– Mióta van ez a szederjes folt magán? – érdeklődik az
egyik doktor, és rábök az anyajegyemre. Jobb lábfejemen
születésem óta körömnyi foltocska virít, apám gyakran
tréfálkozott rajta: olyan, mint egy sötétvörös Ausztrália,
mondogatta, mellette az aprócska Új-Zéland-i
szigetcsoporttal. Elmesélem nekik, lélegzet-visszafojtva
figyelnek. A pöcsöm lassan felenged. A történet végén szó
nélkül távoznak, egyedül a nitrogénsebész marad, aki
érdeklődését vesztve, savanyú arccal ismét szemügyre
veszi szemölcsömet, azután ráfújja a flakon maradékát.
Iszonyúan fáj, behunyom a szemem, és azt képzelem,
hazáig ér a farkam, annyira elviselhetetlen, égető érzés.
Marla a kézfejemre pillant, egyenesen Tyler csókjára.
Elég ritka lehet egy ilyen anyajegy, próbálok szóba
elegyedni a medikussal, aki lélekben már régen máshol jár,
mintha a többiekkel együtt elhagyta volna a szobát.
Nem erről van szó, válaszolja. Az orvosok azt hitték,
rákra bukkantak, egy új fajtájára, amely elsősorban fiatal
férfiakat támad meg. Egy reggel apró, szederjes foltokat
találsz a bokád tájékán. Telnek-múlnak a hetek, egyre több
lesz belőlük, lassan teljesen elborítják a testet, és végeznek
veled.
Az orvosok azért gerjedtek rá a lábfejedre, mondja
gúnyosan, mert abban reménykedtek, hogy te is ebben az
ismeretlen, ritka rákfajtában szenvedsz. Ma még kevés
áldozata akad, de rohamosan terjed.
 Mindez évekkel ezelőtt történt.
Így van ez a rákkal, vigasztalom Marlát. Gyakori a téves
diagnózis, csak az a fontos, hogy ne engedje el magát az
ember. Még akkor sem, ha azt hiszi, valóban komoly baja
lehet.
Én nem csak hiszem, helyesbít Marla.
A nitrogénspray kiürült, és a hallgató azt mondja, a
szemölcs néhány napon belül magától leválik. Néhány
centire csupasz fenekemtől egy polaroid kép ragadt a
nejlonhuzatra, rajta szederjes jobb lábam. Megtarthatom,
kérdezem hanyagul.
Máig is őrzöm azt a képet, a furdőszoba-tükör egyik
sarkába tűzve. Reggelente, fésül-ködés közben némán
elábrándozom néhány percig tartó, de annál borzasztóbb
rákomon.
Elmesélem Marlának, hogy az idei lesz az első hálaadás
az életemben, amikor nagyapám nem visz el korcsolyázni,
pedig a tavon legalább tizenöt centis már a jégréteg.
Nagyanyám sebtapaszokat szokott a homlokára meg a
karjaira tenni, eltakarva a bőrét elcsúfító ezeréves máj
foltokat. A gézdarabok széle egy idő után kirojtosodik, és a
barna naplopók előbújnak alóluk, sötétkékre vagy feketére
érve.
Amikor nagyanyám legutóbb kijött a kórházból,
nagyapám alig bírta hazacipelni ólomnehéz bőröndjeit.
Kilóg a belem, panaszkodott egész úton. Nagyanyám, aki
Francia-Kanadából származott, egész életében olyan
szégyenlős volt, hogy felöltözve napozott a nyilvános
strandokon, és mindig nyitva hagyta a csapot, miközben a
dolgát végezte a vécén. Most azonban, frissen túlesve a
Szeplőtelen Szűz Kórházban elvégzett fájdalmas
aranyérműtétjén, hirtelen nagyapámhoz fordult, és
felcsattant:
– Még te beszélsz?
Ez a rövidke történet nagyszüleim egész életét
összefoglalja: házasságukat, szenvedéseiket, harcaikat.
Nagyapám könnyesre neveti magát, valahányszor szóba
kerül.
Marla nem nevet. Pedig jobb lenne, mert szeretném, ha
felengedne egy kicsit. Szeretném kiengesztelni a kollagén
miatt, szeretném azt mondani neki, sehol semmi,
csomónak nyoma sincs, csak egy anyajegy lapul a hóna
alatt.
Marla kézfején is ott virít Tyler vérvörös csókja.
Szeretném felvidítani Marlát, ezért inkábbnem mesélem
el neki, milyen volt utoljára átölelni Chloé viaszba mártott
csontvázát, érezni színes selyemsállal átkötött, kopasz
fejecskéje súlyát a vállamon. Szorosan átkaroltam, még
egyszer, utoljára, mielőtt végleg eltűnne, és a fülébe
suttogtam: úgy nézel ki, mint egy kalózkapitány. Halkan
elnevette magát. Amikor lemegyek a partra, jobb lábam
magam alá húzva szoktam üldögélni a homokban.
Ausztrália és Új-Zéland fehér folt, felderítetlen pont testem
térképen. Senki sem láthatja őket: attól tartok, rákos
tünetnek vélik, és élve eltemetnek. A ritka kórból mára
népbetegség lett. Ezt sem említem meg Marlának.
Számtalan dolog van, amit nem szeretünk tudni azokról,
akik közel állnak a szívünkhöz.
 Inkább mesélek neki egy levélről, amelyet az egyik női
magazin szexuális tanácsadó rovatában olvastam. Egy
asszony hozzáment egy jóképű, sikeres temetkezési
vállalkozóhoz, majd a nászéjszakán férje kérésére
kénytelen volt órákig üldögélni egy kád jéghideg vízben,
azután pedig moccanás nélkül kellett hevernie az ágyon,
mialatt a férfi magáévá tette kihűlt, mozdulatlan testét.
A levél csattanója annyi, hogy miután házasságuk tíz
esztendeje alatt kizárólag így szeretkeztek, az asszony
végre szeremé megtudni, nincs-e valami probléma a nemi
életükkel.
14.
Leginkább azt szerettem a terápiás csoportokban, hogy
ha úgy érezték, valakinek már nincs sok hátra, minden
figyelmüket neki szentelték.
Ha úgy érzik, utoljára látnak – csak engem látnak.
Minden egyéb, a számlaegyenlegük, kedvenc slágereik,
összekócolódott frizurájuk a lista végére szorul.
Enyém az első hely.
Rám figyelnek, nem arra, mikor kerülnek sorra.
Ha hozzám szólnak, nem beszélnek félre. Létrejön valami
köztünk, ami örökre megváltoztatja mindkettőnk életét.
Marla akkor kezdett el terápiás csoportokba járni,
amikor megtalálta magán az első csomót.
Egy nappal azután, hogy ráakadtunk a másodikra, korán
reggel beugrándozott a konyhába, mindkét lábával
ugyanabban a harisnyaszárban, és bejelentette:
– Ide nézz, sellővé változtam.
– Sokkal jobb, mint az a játék, amikor a fiúk fordítva
ülnek a klotyóra, és úgy tesznek, mintha motoroznának –
mondta csillogó szemmel. – Ez itt a véletlen műve: egyedi
és hiteles.
Néhány héttel a hererákosoknál történt első
találkozásunk előtt Marla egy csomót talált a mellében,
tegnap pedig egy újabbat a hóna alatt.
Arról persze nem szabad megfeledkezni, hogy Marla
még mindig életben van. Életfilozófiája, saját bevallása
szerint, csupán annyiból áll, hogy a Halál bármelyik nap
lecsaphat rá. Legnagyobb szomorúsága, hogy nincs oka a
szomorúságra.
Az első csomót követően Marla elment a városi
rendelőintézetbe, ahol a várószoba három oldalán
sorakozó kopár műanyag székeken magukba roskadt
madárijesztő-nők kuporognak; kimerült gyermekeik
összegömbölyödve alszanak ölükben vagy a lábaiknál
hevernek. Az apróságok arca beesett, szemeik körül sötét
karikák – egy polcnyi fonnyadozó narancs, amelyekről
megfáradt családanyák kapargatják a fejbőrgyulladástól
elhalt, korpás szőrcsomókat. Sorvadt ínyükből kibukkanó
fogaik hatalmas, kíméletlen csonteszközöknek tűnnek,
amelyek tépésre, aprításra, őrlésre éhesen lapulnak a száj
üregben. 154
Ide jut, aki nem fizeti a társadalombiztosítást.
Mielőtt bárki alaposabban belegondolt volna, egy rakás
meleg fickó gyermeket akart magának, és most itt a sok-
sok beteg kisgyerek, haldokló anyák és halott apák utódai,
tele van velük az összes kórház fertőtlenítő és vizelet– és
hányásszagú folyosója, a nővérek körbejárnak köztük,
oltások, súlyveszteségek, közeli hozzátartozók után
érdeklődve, nem, nem, Marla inkább a távozás mellett dönt.
Ha úgyis meg kell halnia, jobb, ha nem tud róla.
Alig egy saroknyira a klinikától besétált egy önkiszolgáló
mosodába, és kilopta az összes farmernadrágot a
szárítóból, majd felkeresett egy feketézőt, aki 15 dollárt
fizetett darabjáért. Ezután megvette a legjobb minőségű
selyemharisnyát, amelyen sohasem szalad fel a szem.
– Sajnos előbb-utóbb a legtartósabb harisnya is
megereszkedik – panaszolja.
Semmi sem állandó. Semmi sem tart örökké.
Marla azért vonzódik a terápiás csoportokhoz, mert
jobban érzi magát a többi emberi hulladék társaságában.
Mindenkivel van valami komoly probléma. Egy kis időre
megszelídülhet szédült szívgörbéje.
Munkát talált az egyik temetkezési vállalatnál:
naphosszat egy keskeny íróasztal mögött üldögélt az
előcsarnokban, szoros kis konttyal, csúszkáló harisnyában,
a bal mellében egy alattomos csomóval a végzetére várva,
és elnézte, ahogy a kövér férfiak, de még inkább a kövér
nők átnyomakodnak a bemutatóterem ajtaján, kezükben
egy teatojás nagyságú halotti urnával, azután nyájasan
közölte velük, hogy feleslegesen áltatják magukat, még a
fejükből megmaradt hamukupac sem férne el egy ekkorka
edényben, jobban tennék, ha visszamennének, és
keresnének helyette egy tekegolyó méretűt.
Marla szíve olyan aszott lett, akár az arcom. Szép pár
vagyunk: a világ szennye és mocska. Két adag elhasznált
emberi vécépapír, amit már senkinek sincs gusztusa
újrahasznosítani.
A városi klinika és a terápiás csoportok között eltelt
hetekben Marla számtalan emberrel beszélgetett, akik már
meghaltak, mesélte nekem. Holt lelkekkel a túloldalról, akik
éjjelente felhívták telefonon. Marla bárokba menekült előlük,
ahol a csapos egyszer csak a telefonhoz intette, de a
kagylóban minduntalan halotti csend fogadta.
Akkoriban úgy érezte, ennél már nem juthat mélyebbre.
– Huszonnégy éves korban – mondja nekem – még
fogalmad sem lehet arról, milyen a mélypont. De én
gyorsan tanulok.
Amikor először töltött meg egy halotti urnát, fel sem vette
a védőmaszkot: utána valahányszor kifújta az orrát, a
papírzsebkendőben ott feketéllett egy csipetnyi a
megboldogultból.
Amikor a Paper Street-i házban mindössze egyet cseng
a telefon, és senki sem szól a kagylóba, tudom, hogy
Marlát keresik. Nem is hinné az ember, milyen gyakran
előfordul.
A Paper Street-i házban többször is felhívott egy
nyomozó a lakásomban történt robbanás ügyében, és Tyler
minden alkalommal ott állt szorosan mögöttem, válaszokat
suttogott a másik fülembe, amikor a rendőr megkérdezte,
van-e olyan ismerősöm, aki jártas a dinamitkészítésben.
– Az engem ért csapásokat személyiségfejlődésem
természetes velejárójaként fogom fel – súgta Tyler –,
amelynek végállomása a tragikus és totális
megsemmisülés.
Azt motyogtam a nyomozónak, hogy tudtommal a
hűtőgép okozta a robbanást.
– Minden kapcsolatot megszakítottam a hatalomvággyal
és a birtoklási kényszerrel -suttogta Tyler –, mivel
megértettem, hogy 157
csakis az önpusztítás révén fedezhetem fel lényem
spirituális erőforrásait.
A maradványokban, folytatta a nyomozó, szennyező
anyagokat találtak, ammónia-oxa-látot és kálisót, ami
házilag gyártott dinamitra utal. A bejárati ajtómat feltörték.
 Washingtonban tartózkodtam aznap éjjel, mondtam.
A nyomozó a telefonvonalban elmagyarázta nekem, hogy
valaki freont fújt a biztonsági zárba, majd egy hidegvágóval
feltörte a cilindert. Régi trükk biciklizárak hatástalanítására.
– A szabadságharcos, aki elpusztította tulajdonomat,
lelkem megmentéséért küzd -súgta Tyler. – A tanítómester,
aki eltakarította vagyontárgyaim akadályát az útból,
megszabadít korlátaimtól.
A nyomozó azt mondta, bárki helyezte el a
dinamitrudakat lakásomban, feltehetőleg napokkal a
robbanás előtt megnyitotta az összes gázrózsát, és elfújta
az őrlángot. A gáz csak detonátorként szolgált. Lassan
elárasztotta a lakást, megtöltötte valamennyi helyiséget,
végül a hűtőgép-kompresszor és a dinamit segítségével
mindenem a levegőbe repült.
– Mondd meg neki, hogy te tetted. Te robbantottad fel az
egészet. Ezt akarja hallani.
Nem én tettem, üvöltöm a kagylóba, nem én hagytam
nyitva a gázt, mielőtt Washingtonba repültem volna.
Elégedett voltam magammal. Szerettem azt a lakást.
Szerettem minden egyes bútordarabját. Az életemet
jelentették. A lámpák, a székek, a rongyszőnyegek mind én
voltam. Én voltam az összes edény a konyhaszekrényben.
A televízió volt az én húsom. A szobapáfrány volt az én
vérem. Én robbantam apró darabokra azon a délutánon.
Képtelen felfogni ezt?
A nyomozó csak annyit válaszolt, hogy a közeljövőben
lehetőleg ne hagyjam el a várost.
15.
Őfelsége a Nemzeti Egyesült Mozigépész-szakszervezet
és a Független Mozi-üzemvezető Liga méltóságos elnöke,
ura és parancsolója bénultan ült Tylerrel szemben.
Megbízható, unalomig ismert világa mélyén és
belsejében és hátterében valami kimondhatatlan
szörnyűség ütötte fel a fejét.
Semmi sem állandó.
Minden elenyészik.
Tylertől tudom.
Tyler három éven át válogatta és tekercselte a
filmszalagokat több különböző mozihálózat számára.
Minden kópia öt-hat tekercsben, kis fémkazettákba zárva
utazik gépházról gépházra. Tyler feladata elsősorban abból
állt, hogy ezeket a húszperces tekercseket átcsévélte
egyetlen, másfél méter átmérőjű óriástekercsre, amelyet a
modern multiplexekben használnak. Három év, hét
filmszínházban, minimum három teremmel és napi öt
előadással számolva: száz és száz kópia fordult meg a
kezei alatt.
Nagy kár, hogy az újfajta automata vetítőgépek
elterjedésével egyre kisebb szükség van az emberi
munkaerőre. A szakszervezet nem tart igényt többé Tyler
szolgálataira. A méltóságos elnök úr ezért volt kénytelen
személyesen behívatni az irodájába.
A munka egyhangú, a fizetés pocsék, ezért a Nemzeti
Egyesült Mozigépész-szakszervezet és a Független Mozi-
üzemvezető Liga megbízott vezetője úgy véli,
tulajdonképpen szívességet tesz Tylernek azzal, hogy
kiadja az útját.
Ne hívja elbocsátásnak. Nevezzük inkább leépítésnek.
– Nagyra becsüljük értékes hozzájárulását
eredményeinkhez – mondja az elnök úr, mintha maga is
komolyan gondolná.
Szóra sem érdemes, vigyorog Tyler. Amíg folyamatosan
jönnek a csekkek, tartja a száját.
– Mit szólna hozzá, ha inkább korengedményes
nyugdíjnak hívnánk? – javasolja az elnöknek.
Több száz kópia fordult meg a keze alatt.
Kópiák, amelyeket régen visszaküldték már a
forgalmazókhoz. Kópiák, amelyeket azóta újra bemutattak.
Vígjátékok, szerelmi drámák, musicalek, akciófilmek.
Megtűzdelve Tyler egykockás pornópillanataival.
Szodómia. Felláció. Cunnilingus. Szado-mazo.
Tylernek nincs vesztenivalója.
Ő csupán az élet gyalogáldozata, a társadalom selejtje.
A Pressman Hotelben hasonló beszélgetés zajlott le
köztem és az igazgató között. Tyler lépésről-lépésre
elpróbálta velem előtte.
Tylert másik munkahelyén, a Pressman Hotelben sem
vették emberszámba. Mintha nem is létezett volna. Senkit
sem érdekelt, hogy él-e vagy halott, és ez a közöny
kölcsönös volt. Ezt kellett elmondanom az igazgatói
irodában, amelyet biztonsági őrök serege védett minden
irányból.
Tyler és én a tárgyalásokat követő éjszakán hajnalig
ébren voltunk, részletesen megosztva egymással
élményeinket.
Alighogy Tyler végzett a mozigépész szakszervezettel,
átküldött a szállodába, hogy egy füst alatt ott is beolvassunk
egy nagyfőnöknek.
Egyre inkább úgy nézünk ki, mintha egypetéjű ikrek
lennénk. Járomcsontunkat ugyanolyan zúzódások borítják,
bőrünk régen elfelejtette, hogyan regenerálódjon a
sorozatosan ismétlődő sérülések után.
Én a múlt heti harci klubban szereztem legfrissebb
sebeimet, Tyler arcát a szakszervezet elnöke verte
dagadtra. Miután Tyler kitántorgott az irodájából,
meglátogattam a Pressman Hotel igazgatóját.
Türelmesen üldögéltem az előtérben, bebocsátásra
várva.
Én voltam Apu Vérszomjas Vigyora.
Az igazgató azzal fogadott, hogy pontosan három perce
van számomra. Az első harminc másodpercben tömören
összefoglaltam neki, hogyan vizeltem a húslevesekbe,
fingtam a krémpudingokra, tüsszentettem az
endíviasalátákba, majd megkértem rá, hogy mától kezdve
postán küldje a heti béremet, a szokásos borravaló
összegével kiegészítve. Dolgozni ugyan nem jövök be
többet, de nem keresem fel a sajtót vagy a
közegészségügyi hivatalt sem, kezemben töredelmes
beismerő vallomásommal.
Pedig micsoda címlapsztori lenne.
EGY ZAVARODOTT PINCÉR ÉVEKEN ÁT AZ ÉTELBE
PISZKÍTOTT!
 Természetesen tisztában vagyok vele, közöltem
szenvtelenül, hogy börtönbe is kerülhetek. Tudom, hogy
elkaphatnak egy sötét utcasarkon, letéphetik a heréimet,
elevenen megnyúzhatnak vagy lúgot önthetnek az arcomba,
de a Pressman Hotel attól még örök időre úgy marad meg
az emberek emlékezetében, mint A Szálloda, Ahol a Felső
Tízezer Taknyot és Húgyot Fogyaszt.
Tyler szavai szólnak belőlem.
Nemrég még olyan j óravaló fickó voltam.
A szakszervezeti irodában Tyler hangosan felnevetett az
elnök első ökölcsapása után. Az ütés kirepítette a székből:
egyenesen a falhoz vágódott. Nekitámasztotta a hátát, és
nevetni kezdett.
– Gyerünk csak, mindent bele – kacagott –, úgysem
ölhet meg, maga idióta barom. A szart is kiverheti belőlem,
de megölni nincs elég bátorsága.
Túl sok a vesztenivalója.
Nekem semmi.
Magának minden.
Na gyerünk, lépjen a gyomromba. Húzzon be még egyet.
Verje ki a fogaimat, csak ne feledkezzen meg a fizetési
csekkjeimről. Törje szét a bordáimat, de elég, ha egy hetet
kihagy, és másnap a címlapoldalra kerül, a nyavalyás
szakszervezete pedig belerokkan a pereskedésbe: az
ajtaja előtt tolong majd az összes filmszínház és
filmforgalmazó cég, és minden egyes anyuka, akinek a
porontya megesküdne rá, hogy egy hímvesszőt látott a
Bambiban.
 – Selejt vagyok – mondta Tyler. – Szenny és mocsok
vagyok, dögvészt hozok magára, meg erre az egész,
rohadt világra. – Az igazgató némán hallgatta. – Lehet,
hogy nem érdekli, hol lakom, hogy érzem magam, mennyit
eszem, mennyit esznek a gyerekeim, miből fizetem a tébét,
és tudja mit, igaza van, ha ostobának, gyengének és
reménytelen esetnek tart, de akkor is a maga felelőssége
maradok.
A Pressman Hotel bőrkanapéján ültem, ezer darabra tört
arcom sebláztól égett. A szám mellett tátongó gomblyukon
át a szállodaigazgató egyenesen beláthatott feldagadt
ínyemre. Meggyőző látványt nyújtottam.
Többé-kevésbé ugyanazt mondtam neki, mint Tyler a
szakszervezeti igazgatónak.
A szakszervezeti igazgató első balegyenese után rájött,
hogy Tyler nem fog visszaütni. Őfelsége széles Cadillac-
testével, amelyet csak úgy feszítenek a kihasználatlan
lóerők, fölé tornyosult, hegyes cipőorrát nagy ívben
hátralendítette, majd tiszta erőből mellbe rúgta Tylert. Tyler
csak nevetett. Főméltósága Tyler veséjébe taposott, de
Tyler a fájdalomtól összegömbölyödve is tovább kuncogott.
– Adja ki a dühét — tanácsolta. – A többit bízza rám.
Utána jobban érzi majd magát. Újjá fog születni.
A Pressman Hotel irodájában megkérdeztem az
igazgatót, használhatnám-e a telefonját, majd feltárcsáztam
az egyik napilap városi rovatát. Tarkómon érezve az
igazgató figyelő tekintetét azt mondtam a kagylóba:
Hello, szeretném tudatni önökkel, hogy iszonyatos
bűntényt követtem el az emberiség ellen, hogy kifejezzem a
szolgáltató iparágban dolgozó alkalmazottak
kizsákmányolásával szembeni tiltakozásomat.
Ha börtönbe zárnának, már nem csak egy levesbe
pisáló, szánalmas mitugrász lennék. Megpróbáltatásaim
hőst faragnának belőlem.
Robin Hood, a Felszolgálók Fejedelme, a Hidegtálak
Bajnoka.
Már nem csak egy szállodáról és egy nyomorult pincérről
lenne szó.
A Pressman Hotel igazgatója óvatosan kivette a
kezemből a kagylót. Azt mondta, az utóbbi hetekben
látványosan leromlott külső megjelenésem kizárja további
alkalmazásomat.
Az íróasztala szélére támaszkodva azt kérdem tőle,
tessék?
Valami baj lenne a megjelenésemmel?
Azzal szemrebbenés nélkül meglendítem az öklömet, és
félkörívben saját arcomba csapok, szétzúzott
orrnyergemből egy adag friss vért fröccsentve az igazgató
ingére. 166
Fogalmam sincs, miért, de hirtelen eszembe jut az első
párharcunk éjszakája. Szeretném, ha megütnél, kérte Tyler,
tiszta erőből.
Nem valami erős ütés. Megismétlem. Elég meggyőzően
hat, folyik a vérem, meg minden, de azért a biztonság
kedvéért hanyatt vetem magam az üveges szekrénybe,
hogy egy kis zajt csapjak, és leverjek néhány dolgot.
A törött üveg, a földre pottyant csendéletek, a vér
közepén tovább bohóckodom. Hülyét csinálok magamból.
Összekenem a perzsaszőnyeget, tenyerem hatalmas,
bíborszínű lenyomatokat hagy az íróasztal fehér
lakkborításán, segítsen rajtam, próbálok könyörögni, de
kitör belőlem a kuncogás.
Segítsen rajtam, kérem.
Ne üssön meg újra.
Visszacsúszok a padlóra, és szétmaszatolom a
szőnyegen összegyűlt vértócsákat. Úgy döntöttem, az első
szavam a kérem lesz. Összeszorítom duzzadt ajkaimat. A
szörnyeteg átvonszolja magát a keleti virágmintákon és
levélmotívumokon. Mindkét orrlyukamból szivárog a vér,
kívülről és belülről a számba csorog, forrón. A szörnyeteg
átmászik a szőnyegen, lefoszlik róla a gézréteg, a por
beletapad sebeibe. Forró, bemocskolódott testét az
igazgató lábaihoz vonszolja, szorosan megragadja
hajszálcsíkos bokáját, és kimondja: Kérem.
Kimondja.
Kérem, száll ki egy vérbuborék a száján.
Kimondja.
Kérem.
A buborék kipukkan, vércseppeket repítve szerteszét.
Hát így szabadult meg Tyler. így érte el, hogy a harci
klubok minden este megnyithassák kapuikat. Ezután már
hét klub működött, azután tizenöt klub, azután huszonhárom,
de Tyler még többet akart. Pénzben nem szenvedtünk
hiányt.
Kérem, mondom a Pressman Hotel igazgatójának, adja
ide azt a pénzt. Képtelen vagyok visszafojtani a nevetést.
 Kérem.
Ne üssön tovább.
Önnek mindene megvan, nekem semmim sincs. Egyre
feljebb markolom hajszálcsíkos szövetnadrágját, friss
vérnyomokat hagyva mindenütt, az igazgató hátrál, az
ablaknak szorul, erősen megragadja a párkányt, fogai
kivillannak undortól eltorzult arcából.
A szörnyeteg karmai már a nadrágszíja magasságában
járnak, készülnek összegyűrni hófehér, keményített ingét;
véres markom sima csuklója köré szorul.
Kérem. Széles mosolyom körbeszalad a fejemen.
Dulakodni kezdünk, az igazgató sikoltozva próbálja
kitépni magát ujj aim, vérem, törött orrnyergem
szorításából, mocskos foltokat hagyunk mindenen, és
ekkor, kétszemélyes produkciónk tetőpontján a biztonsági
őrök ránk törik az ajtót.
16.
A mai címlapsztori szerint ismeretlen tettesek behatoltak
a Heim-toronyház tizedik és tizenötödik emelete közötti
irodahelyiségekbe és az ablakokon leereszkedve egy
vigyorgó, ötszintes maszkot festettek az épület déli
homlokzatára, majd a két üvegtábla-pupilla mögött
felgyújtották a berendezést, hogy a hatalmas, lángoló
szempárral életre keltsék a hajnali város fölé magasodó
könyörtelen arcot.
A szalagcímeket kísérő szemcsés fotókon egy
vérszomjas töklámpás, egy japán démonálarc ragyog, a
Mohóság Tűzokádó Sárkánya fénylik az éjszakában,
fustfelhői boszorkányszemöldökké, ördögszarvakká
gyűlnek sötét homlokán. Lábainál emberek tolonganak, ki-
tekeredett nyakkal, zokogva bámulják.
Vajon mi lehet mögötte?
Vajon ki lehet mögötte. Hiába oltják el a lángnyelveket,
az arc ott marad, és százszor ijesztőbb, mint előtte. Üres
tekintete mintha az egész környéket szemmel tartaná,
fenyegetően, némán, élettelenül.
Mostanában egyre több ilyen hírt olvasni a lapokban.
Óhatatlanul felmerül az emberben a gyanú. Talán ez is a
Nemezis-terv része.
A cikkek szerint a rendőrség tanácstalan. Lehet, hogy
fiatalkorú bűnözők voltak, vagy az űrlakók, mindenestre az
életüket tették kockára, amikor végigaraszoltak a
párkányokon, egyik kézzel a homlokzat repedéseibe
kapaszkodva, másik kézzel a fekete festékszórós
flakonokat szorongatva.
Vajon a Káosz részleg vagy a Tűzvész részleg hajtotta
végre az akciót? Melyik sejt heti házi feladata volt a lángoló
álarc?
Tyler biztosan tudja a választ, de a Nemezis-terv első
szabálya értelmében tilos kérdéseket feltenni a Nemezis-
tervvel kapcsolatban.
A terv Rajtaütés részlegében Tyler ezen a héten minden
taggal megértette, mit jelent elsütni egy pisztolyt. A
lőfegyver egyetlen feladata, hogy adott irányba
összpontosítsa a robbanás erejét.
A Rajtaütés részleg legutóbbi gyűlésére Tyler elvitt
magával egy pisztolyt és a városi telefonkönyv Arany Oldal-
mellékletét. A megbeszéléseket ugyanabban az
alagsorban tartják, ahol szombat éjszakánként a harci klub
zajlik. Minden este más-más csoport találkozik.
Hétfőn a Tűzvész részleg.
Kedden a Rajtaütés részleg.
Szerdán a Káosz részleg.
Csütörtökön a Propaganda részleg.
Szándékos Pánikkeltés. Az Anarchia Hivatali Kara.
Összeállt a kép.
Nevezzük őket terápiás csoportoknak.
Szóval kedd esténként a Rajtaütés részleg javaslatokat
tesz a következő hétre, Tyler összegzi a felmerült ötleteket,
végül kiosztja a házi feladatokat.
Jövő keddre valamennyi tagnak verekedést kell
provokálnia, amelyből nem kerülhet ki győztesen. Harci
klub kizárva. Odakint az utcán nehezebben megy, mint
sejtenék. A legtöbb szembejövő mindenre hajlandó, csak
verekednie ne kelljen.
A feladat célja, hogy a tagok kiválasszanak egy
átlagembert a tömegből, valakit, aki még életében nem
használta az öklét, és beavassák. Megismertessék vele a
győzelem mámorát. Levezessék a dühét. Megengedjék
neki, hogy büntetlenül büntethessen.
A tagoknak vállalniuk kell a kihívást: ha véletlenül
nyernek, elszúrják a feladatot.
– Küldetésünk lényege – magyarázza Tyler –,
megmutatni ezeknek a fickóknak, mekkora hatalom van a
kezükben.
Így hangzik Tyler rövid lelkesítő beszéde.
Ezután egyenként kinyitja az elé tett kartondobozban
összegyűlt cédulákat. Minden cédulán egy-egy javaslat a
következő hétre. A tagok felírják ötletüket a közös pénzből
vett írólapok egyikére, négyrét hajtják a papírt, majd
beledobják a dobozba. Tyler valamennyit átnézi, és
kiselejtezi az életképteleneket.
Minden egyes hamvába holt ötlet helyére egy üres
cédulát tesz.
Ezt követően a tagok húznak maguknak a dobozból. Ha
jól értettem Tyler szavait, akinek nincs semmi a papírján,
csak a csoportos házi feladatot köteles elvégezni a héten.
Akinek viszont javaslat jut, mondjuk ellátogathat a
hétvégén megrendezésre kerülő bajor sörnapokra, ahol
hanyatt lökheti a legkeményebb vadmotorost a nyilvános
vizeldében. Ha összeverik érte, sikerrel járt. Esetleg
felkeresheti az egyik belvárosi bevásárlóközpont nyilvános
divatbemutatóját, és a félemeletről eperszószt zúdíthat a
kifutóra.
Ha elkapják a zsaruk, kiesik a csapatból. Ha elneveti
magát, kiesik a csapatból.
Senki sem tudja, ki húzott javaslatot. Egyedül Tyler ismeri
az összes ötletet; ő dönti el, melyik cédula marad és melyik
végzi a szemétkosárban. Néhány napra rá a tagok szeme
megakad egy színes kis újsághíren: egy ismeretlen férfi
fényes nappal a nyílt utcán bepattant egy nyitott Jaguárba,
kilökte a tulajdonost, majd egyenesen belehajtott a
városháza szökőkútjába.
A Rajtaütés részleg tagjai ilyenkor arra gondolnak: ezt
akár én is húzhattam volna.
Következő kedden körülnéznek az alagsor egyetlen
villanykörtéjének fénykörében gyülekező társaikon, és azt
találgatják, vajon melyikük kormányozta azt a Jaguárt a
márvány-delfinek közé.
Melyikük ereszkedett le a Szépművészeti Múzeum
tetején át a szoborkertbe, hogy festékbombákat
pottyantson a látogatókra?
Melyikük festette a démonmaszkot a Heim-toronyházra?
Maguk elé képzelik, ahogy a Heim-akció éjszakáján egy
csapat jogi szakértő, könyvvizsgáló vagy hivatali futár
beoson az unalomig ismert irodákba, ahol munkanapjaikat
töltik. Fűti őket az imént felhajtott whisky, amelyet pedig
szigorúan tilt a Nemezis-terv szabályzata, saját
belépőkártyájukat használják, vagy freont fújnak a
zárszerkezetekbe, majd kimásznak az ablakokon, talpukat
a betonfalnak vetve ereszkednek lefelé, megbízva a
köteleket tartó társaik erejében, ide-oda lengenek, a
homlokzatnak csapódnak, farkasszemet nézve a halálos
veszéllyel abban az irodaházban, ahol nap mint nap érzik,
hogyan fogy el óránként az életük.
Másnap reggel ugyanezek a kishivatalnokok és
tisztségviselők ott állnak a tömegben, hátrafésült hajjal és
hátrahajtott fejjel, megviselten, de józanul, frissen vasalt
öltönyben: hallgatják a körülöttük csodálkozó embereket, a
találgatásokat, a rendőrségi hangszórókat, kérjük,
menjenek tovább, nincs itt semmi látnivaló, a víz pedig
mocskos patakokban csordogál rájuk az óriási, kiégett
szempárból.
Tyler bizalmasan elárulta nekem, hogy tízből legfeljebb
négy használható ötlet akad a gyűléseken, tehát alig
negyven százaléknyi esély kínálkozik egy komoly
megbízatásra. A Rajtaütés részleg huszonöt harcosból áll,
Tylert is beleszámítva. Mindenkinek kötelező utcai
verekedést provokálni és veszíteni. Mindenkinek kötelező
húzni egy cédulát a kartondobozból.
Ezen a héten Tyler azt mondta:
– Mindenki vegyen egy pisztolyt magának.
Odaadta a telefonkönyvet a mellette állónak, és
kitépetett vele egy fegyverbolt-hirdetést. Azután a könyv
körbejárt. Egyetlen üzletbe sem mehetnek ketten.
– Íme, emberek – kiáltotta Tyler, miközben kihúzta
kabátzsebéből a pisztolyt –, ez itt egy lőfegyver, és két
héten belül valamennyi harcosnak rendelkeznie kell egy
hasonlóval, különben többé nem jelenhet meg a
gyűléseken.
– Tanácsos kézpénzzel fizetni – ajánlotta. – Ha mindenki
szerzett fegyvert, a következő alkalommal kicseréljük őket
egymás közt, majd a rendőrségen bejelentjük, hogy
ellopták tőlünk.
Nem volt kérdés. Tilos kérdéseket feltenni, mondja ki a
Nemezis-terv első szabálya.
Tyler körbeadta a pisztolyt. Szokatlanul nehéznek tűnt a
méretéhez képest, mintha egy egész ércbánya vagy maga
a Nap zsugorodott, olvadt volna maroknyira. A részleg
tagjai két ujjal maguk előtt tartva nyújtották tovább. Ugyanaz
a kérdés járt a fejükben, vajon töltve van-e, de a Nemezis-
terv második szabálya szerint tilos kérdéseket feltenni.
Lehet, hogy töltve van – lehet, hogy nem. Lehet, hogy
érdemes a legrosszabbat feltételezni.
– Egy lőfegyver – mondta Tyler – pofon-egyszerűen
működik. Csak meg kell húzni a ravaszt.
A Nemezis-terv harmadik szabálya szerint tilos
kifogásokat keresni.
– A ravasz – folytatta – kioldja az ütőszeget, az ütőszeg
berobbantja a lőport.
A negyedik szabály szerint tilos hazudni.
– A robbanás kilöki a fémlövedéket a hüvely nyitott
végén keresztül a csőbe, amely adott irányba koncentrálja
a felszabaduló energiát, a lövedék pedig elhagyja a
fegyvert, akár akrobata a mozsárágyút, rakéta a
kilövőállványt, sperma a húgyvezetéket, nyílegyenesen
követve a számára kijelölt pályát.
 Amikor Tyler kitalálta a Nemezis-tervet, egyáltalán nem
gondolt az emberiség kívülálló részére. Nem érdekelte,
hányan sérülhetnek meg az akciók során. Az elsődleges
cél, hogy a terv részesei megtanulják saját kezűleg
befolyásolni a történelem menetét. Mindannyian elég
erősek vagyunk ahhoz, hogy változtassunk a világon.
A Nemezis-terv ötlete a harci klub egyik estéjén fogant
meg Tyler agyában.
Éppen egy újoncot avattam be. Egy angyali szépségű fiú
bukkant fel közöttünk azon a szombat éjszakán, én pedig
kihívtam egy menetre. Ez a szabály: az első alkalommal
harcolni kell. Boldogan éltem a lehetőséggel, mivel az
álmatlanság ismét gyötörni kezdett, és hirtelenjében
kedvem támadt tönkretenni, elpusztítani valami gyönyörű és
hibátlan dolgot.
Az arcomnak semmi esélye sem maradt már a
gyógyulásra, úgyhogy nem volt mit féltenem rajta. A
szépség múlandó. A főnököm nemrég megkérdezte az
irodában, mi a fenét művelek azzal a véres sebbel a
képemen, hogy hetek óta nem javul. Például amikor kávét
iszom, válaszoltam neki, beledugom a mutatóujjamat,
nehogy az egész az ingemre folyjon.
Halottam egy alvásgátló készülékről, amelyik éppen
annyi levegőt enged át, amennyi az ébrenléthez szükséges:
aznap éjjel a harci klub betonpadlóján egyetlen ütéssel
ártalmatlanná tettem az újoncot, majd kalapálni kezdtem azt
a csinos kis angyalarcát érzéketlen öklöm csontkemény
bokszerével, bütykös ujjperceim őrlőfogakként morzsolták
szilánkokra az orrnyergét, bőrömet felhorzsolták az ínyéből
kiforduló gyökércsonkok. A kölyök félájultan dőlt karjaimba.
Tyler később azt mondta, hogy sohasem látott még ilyen
módszeres pusztítást tőlem. Azon az éjszakán döbbent rá,
hogy a harci klubot tovább kell fejlesztenie, vagy különben
jobb, ha inkább abbahagyja.
Másnap, a reggelinél azt kérdezte tőlem:
– Merre jártál közben, te pszichopata? Úgy néztél ki, mint
egy megszállott.
Egyszerűen szarul éreztem magam, válaszoltam, tele
voltam feszültséggel. Nem tudtam elengedni magam,
mintha valami belső gát visszatartott volna. Lehet, hogy az
ember egy idő után belefásul a rutinverekedésekbe, és
szeretne továbblépni.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Megkérdezte tőlem, mi ellen harcoltam előző este.
Tyler gyakran beszél arról, milyen szánalmas és
kiszolgáltatott rabszolgákként tengődünk a történelem
szennycsatornájában. Pontosan ezt éreztem én is. Le
akartam rombolni minden szépséget, amitől megfosztott az
élet. Szerettem volna porig égetni az amazonasi
esőerdőket. Freongázt fújni az ózonrétegre. Meglékelni a
tankhajókat, lecsapolni az olajfúrótornyok tartályait. Meg
akartam mérgezni az összes egzotikus tengeri halat,
amelyeket sohasem kóstolhattam meg, be akartam
szennyezni az egész Riviérát, ahová sohasem juthattam el.
Azt akartam, hogy az egész bolygó elérje a mélypontot.
Miközben összevertem azt a szerencsétlen kölyköt,
legszívesebben golyót repítettem volna minden egyes
panda szeme közé, amelyik nem hajlandó kefélni a
fajfenntartás érdekében. Megszigonyoztam volna minden
egyes bálnát, amelyik feladja a harcot, és önszántából
partra veti magát.
Ne hívjuk kihalásnak. Nevezzük leépítésnek.
Az emberiség évezredeken keresztül mocskolta és
rombolta szülőbolygóját, most pedig a történelem tőlem
várja el, hogy rendet teremtsek ebben a felfordulásban.
Nekem kell felmosnom és tisztára sikálnom mindent.
Egyetlen fáradtolaj-folt sem maradhat ki.
Nekem kell meglakolnom az összes nukleáris hulladékért
és ólomtartalmú benzinért és mérgező vegyi anyagért,
amelyet elástak a Földön, évtizedekkel a születésem előtt.
A hónom alá szorítottam Angyalarc úrfi helyes
fejecskéjét, akár egy futball-labdát, és addig csépeltem,
amíg át nem harapta a szája szélét. Könyökömet a pofijába
mélyesztettem, miközben térdre rogyva belém
kapaszkodott. Szünet nélkül ütöttem, vonásai felis-
merhetetlenné torzultak, bőre megfeketedett és a
koponyájára feszült.
Szmoggal akartam teleszívni a tüdőmet.
A madarak és őzek a természet ostoba luxuscikkei, a
halak felesleges melléktermékek.
Fel akartam gyújtani a Louvre üvegpiramisát. Le akartam
fejezni a milói Vénuszt, a Mona Lisával akartam kitörölni a
fenekemet. Mostantól ez az én világom.
Csak az enyém, azt csinálok vele, amit akarok: a múlt
csupán egy nagy rakás halott.
Így találta ki Tyler a Nemezis-tervet.
Hogy kirobbantsuk a világot a történelem börtönéből.
 Csendes Paper Street-i otthonunkban reggeliztünk, és
Tyler azt mondta, képzeljem magam elé, ahogy retket
ültetünk és krumplit gyomlálunk egy elvadult golfpálya
szélén, valahol a 15. lyuk közelében.
Ahogy jávorszarvasra vadászunk a Rockefeller Központ
romjai közt burjánzó erdőségben, kagylót gyűjtünk a
Szabadság-szobor féloldalra dőlt acélvázának tövében.
Óriási szellemarcokat és mágikus jeleket festünk a
felhőkarcolók totemoszlopaira, esténként pedig az
emberiség maroknyi túlélőjével együtt visszavonulunk
állatkerti ketreceinkbe, amelyek rácsai megóvnak minket
az éjjeli sötétben portyázó medvéktől, nagymacskáktól és
farkasoktól.
– Az újrahasznosítás meg a sebességkorlátozás
értelmetlen baromság – mondta Tyler. – Annyit ér, mint a
halálos ágyon leszokni a dohányzásról.
A Nemezis-terv azonban megmentheti a Földet.
Kulturális jégkorszakot teremt, mesterséges őskorba
taszítja a világot, hibernálja az emberiséget, hogy a téli
álom évezredei alatt bolygónk visszanyerhesse
egészségét.
– Az anarchia igazán hasznos lehet – bólogatott Tyler. –
Gondold csak végig.
A Nemezis-terv végrehajtása során civilizációnk
szilánkokra morzsolódik, akárcsak a harci klubba járó
nyomorult kisemberek járomcsontja, és a romokból egy
szép új világ épül.
– Képzeld csak el – folytatta lelkesen Tyler – a
bevásárlóutcákon legelésző szarvasokat, amelyekre a
kirakatokban rothadó nagyestélyik és szmokingok
rejtekéből vadászunk; irhájukból egy életre szóló meleg
ruhát varrhatunk magunknak. Megmászhatjuk a Sears-
tornyot behálózó karvastagságú indákat, akár két Babszem
Jankó, és a nedves lombkoronán túl nagyot szippanthatunk
a friss levegőből, ami olyan kristálytiszta lesz, hogy
kilométerekről látszanak majd a kukoricaföldeken dolgozó
férfiak és asszonyaik, akik állatbőröket szárítanak a kihalt
parkolók aszfaltján, a végtelen nyolcsávos autósztrádákat
perzselő augusztusi napsütésben.
Erre kell a Nemezis-terv, mondta Tyler. Célja a civilizáció
teljes és haladéktalan lerombolása.
A terv következő lépését egyedül Tyler ismeri. A
második szabály értelmében tilos kérdéseket feltenni.
– Golyókat ne vásároljatok – utasította Tyler a Rajtaütés
részleg tagjait. – Ja igen, mielőtt feleslegesen aggódni
kezdenétek, elárulom nektek, hogy bizony előbb-utóbb
gyilkolnotok is kell majd.
Gyújtogatás. Rajtaütés. Káosz és Propaganda.
Kérdés nincs. Sem kérdés, sem kifogás, sem hazugság.
A Nemezis-terv ötödik szabálya szerint feltétel nélkül
bízni kell Tyler Durdenben.
17.
A főnököm egy újabb papírlapot helyez az íróasztalomra,
néhány centire elfoglalt könyökömtől. Mostanában már
nyakkendőt sem hordok. A főnökömé mélykék, nahát,
máris csütörtöknél járunk. Gondosan zárva tartja irodája
ajtaját, és két szót sem váltunk egymással, mióta a
fénymásolóban megtalálta a harci klub szabályzatát, én
pedig finoman tudtára adtam, hogy bármikor kibelezhetem
egy géppisztolysorozattal. Javíthatatlan vagyok, folyton
csak a bohóckodáson jár az eszem.
Mondjuk, mi lenne, ha ma például átcsörögnék a
Fogyasztóvédelmi Hivatal panaszirodájába, és
megemlíteném azt a biztonságiöv-rögzítőt, amelyik egyetlen
szakítási próbán sem vett részt, mielőtt megindult volna a
sorozatgyártása.
Mindenhol hullák rejtőznek, csak tudni kell, merrefelé
érdemes ásni.
Napot, mormolom.
– Napot – mormolja.
Az íróasztalom sarkán egy újabb szigorúan titkos,
kizárólag-saját-kezembe dokumentum, amelyet Tyler rám
bízott, gépelésre és sokszorosításra. Egy héttel ezelőtt
lelépte az alagsori helyiség szélességét és hosszúságát
Paper Street-i otthonunkban. Negyven cipőtalp széles és
hatvanöt cipőtalp hosszú volt. Tyler félhangosan
számolgatni kezdett:
– Mennyi hatszor hét? – kérdezte. Negyvenkettő.
 – És háromszor negyvenkettő? Százhuszonhat.
Tyler a kezembe nyomott egy sűrűn teleírt lapot, és
megkért rá, hogy gépeljem be a komputerbe, nyomtassam
ki és készítsek hetvenkét másolatot belőle.
Miért pont hetvenkettőt, kérdeztem.
– Azért – válaszolta –, mert pont ennyi fickó fér el az
alagsorban, háromemeletes katonai priccsekkel számolva.
És hová teszik a cuccaikat, érdeklődtem tovább.
– Kizárólag a listán szereplő holmikat hozhatják
magukkal, azok pedig kényelmesen elférnek a matrac alatt
– mondta Tyler.
A lista, amelyet a főnököm a fénymásolóból kivett,
miközben a Start gomb felett még ott villogott a 72-es
számjegy, a következő utasítással kezdődik:
„Kizárólag az alábbi felszerelési tárgyak birtokában lévő
jelöltek nyerhetnek felvételt a kiképzésre; aki rendelkezik
velük, részt vehet a válogatáson – azonban bármelyik tárgy,
illetve a temetési költségeket fedező 500 dollár hiánya
automatikusan kizárja a jelentkezést.”
Legalább háromszáz dollárba kerül egy alultáplált
férfitest elhamvasztása, magyarázta Tyler, és az árok
folyton emelkednek. Aki nem őriz magánál négy-ötszáz
dollárt, halála után elkerülhetetlenül a kórboncnoktanulók
szikéje alá kerül.
A felvételt nyert jelöltek kötelesek a pénzt állandóan a
cipőjükben tartani, hogy ha bármikor életüket vesztik a
kiképzés során, hullájuk ne jelentsen akadályt a Nemezis-
terv megvalósítása során.
A temetési pénz mellett a jelölteknek a következő
tárgyakat kell magukkal hozniuk a válogatásra:
Két fekete ing.
Két fekete szövetnadrág.
Egy pár fekete bakancs.
Két pár fekete zokni és két darab fehér alsónadrág.
Egy fekete nagykabát.
A lista tartalmazza a jelölt ruházatát is.
Ezenkívül kell egy darab fehér törölköző.
Egy darab összehajtható tábori ágybetét.
Egy darab fehér műanyag tál.
Felemelem az íróasztalomra helyezett eredeti példányt,
és annyit mondok mellettem álldogáló hivatali
felettesemnek: kösz. Némán visszasétál az irodájába, én
pedig folytatom a számítógépen megkezdett
halaszthatatlanul sürgős pasziánszjátszmámat.
Munka után átadom Tylernek a másolatokat, és minden
megy tovább.
Telnek a dolgos hétköznapok.
Hazajövök.
Munkába megyek.
Hazajövök, és egy talpig feketébe öltözött fickót találok a
tornácunkon. Az első jelentkező áll a bejáratnál, kezében
barna papírzacskó, benne egy fekete ing és egy fekete
szövetnadrág, lábainál egy ágybetétbe csavart fehér
törölköző és műanyag tál, a lista kiegészítő tárgyai,
gondosan a fakorlátnak támasztva. Az egyik emeleti
ablakból szemügyre vesszük, és Tyler azt mondja, zavarjam
el a francba.
– Túl fiatal – szól az indoklás.
 A tornácon várakozó jelölt Angyalarc úrfi, a zöldfülű, akit
azon az éjjelen csúfítottam el, mikor Tyler kiötlötte a
Nemezis-tervet. Két szénfekete monoklija és pár
milliméteresre borotvált frizurája ellenére is hibátlannak,
már-már bájosnak tűnik komor, mindenre elszánt képe. Ha
ráhúznék egy matrózblúzt és mosolyt csalnék az arcára,
akár holdtündérnek is beillene. Angyalarc úrfi szemben áll
az ajtóval, tekintetét a korhadt deszkatáblára szegezi, karja
oldalához szorítva, fekete inge, szövetnadrágja, katonai
bakancsa makulátlan.
– Szabadulj meg tőle – utasít Tyler. – Túl fiatal.
Honnantól elég öreg, meddig túl fiatal, kérdem.
– Nem erről van szó – oktat ki. – Ha a jelölt fiatal, azt
mondjuk neki, hogy túl fiatal. Ha kövér, azt mondjuk, túl
kövér. Ha sovány, túl sovány. Fehér, túl fehér. Fekete, túl
fekete.
Évszázadok óta így teszik próbára a buddhista
templomok leendő szerzeteseit. Elzavarják a jelölteket, és
aki elég elszánt ahhoz, hogy ennek ellenére három napig
várjon étlen-szomjan a szabad ég alatt, egyetlen szó
bátorítás nélkül, csak az nyerhet bebocsátást a kolostorba.
Így hát tudatom angyalkánkkal, hogy túl fiatal a
kiképzéshez, de vacsora után még mindig az ajtónál
strázsál. Kirontok a tornácra, egy seprűnyéllel végigvágok a
hátán, és lerugdosom a felszerelését az utcára. Tyler az
emeleti ablakból figyeli, ahogy a fiú orra előtt hadonászok.
Angyalarc meg sem moccan, mire üvöltözve beletaposom
ágybetétjét a szennyvízelvezetőbe.
Takarodj innen, kiabálom. Süket vagy, itt nincs szükség
kölykökre. Úgysem bírnád soráig. Próbálkozz meg jövőre.
Húzzál haza. Tűnj el a tornácomról.
Másnap reggel még mindig odakint áll, Tyler lesétál
hozzá, sajnálom, fiú, mondja mélyen a szemébe nézve, kár
volt szólni neked a kiképzésről, tényleg túl fiatal vagy hozzá,
kérlek szépen, gyere vissza egy év múlva.
Jó zsaru – rossz zsaru.
Legközelebb megint rajtam a sor, üvöltözve elküldöm a
pokolba. Hat órával később Tyler megy ki, és sajnálattal
közli, hogy szó sem lehet róla, ha nem távozik önszántából,
kénytelen lesz kihívni a rendőrséget.
A fiú meg sem moccan.
Ruhái a csatornában áznak, a szél cafatokra tépi a barna
papírzacskót.
De ő meg sem moccan.
A harmadik reggel egy újabb jelölt áll a tornácon.
Angyalarc úrfi még mindig várakozik, Tyler lemegy hozzá,
és annyit mond neki:
– Na, gyere. Szedd össze a cuccaidat az utcáról, és
hozd be magaddal.
Az új fickóval közli, hogy félreértés történhetett,
túlságosan öreg már ehhez a kiképzéshez, úgyhogy legyen
szíves távozni.
Minden reggel munkába megyek. Minden este
hazajövök, és egy-két újabb jelentkezőt találok az ajtó előtt.
Egyik sem néz a szemembe. Bezárom az ajtót, és nem
törődöm velük. Ez így megy hétről hétre, néhányan
felhagynak a várakozással, de legtöbbjük ki-böjtöli a
harmadik napot, mígnem szinte valamennyi emeletes ágy
megtelik, amelyeket az alagsorban állítottunk fel a jelöltek
számára.
Egy nap Tyler átnyújt nekem öt darab százdollárost, és
azt mondja, tartsam a cipőmben. A temetési összeg. Ez is
afféle buddhista szerzetesi szokás.
Hazajövök a munkából, és a házban mindenütt idegenek,
akik felvételt nyertek Tyler kiképzésére. Szorgalmasan
dolgoznak. Az egész földszint egyetlen összefüggő és
olajozottan működő szappanüzem. A fürdőszoba egy
percre sem üres. Kis csoportok tűnnek el napokra; amikor
visszatérnek, a hűtőszekrény megtelik vörös műanyag
tasakokba csomagolt finom, víztiszta zsírral.
Egy este Tyler feljön első emeleti búvóhelyemre, és azt
mondja:
– Ne zavard őket. Mindegyik pontosan tudja, mi a dolga.
Ez is a Nemezis-terv része. Egyikük sem látja át a teljes
képet, de a saját feladatát tökéletesen ellátja. Erre vannak
kiképezve.
A Nemezis-terv alapszabálya: bízni kell Tyler Durdenben.
Aztán egy szép nap Tyler eltűnik.
A Nemezis-terv osztagai reggeltől estig szappant főznek.
Nem tudok aludni. Még éjjel is azt hallgatom, hogyan
forralnak vizet, adagolják a lúgot, szeletelik és keményítik a
rózsaszín téglácskákat virágmintás asztalkendőiken,
hogyan csomagolják selyempapírba és pecsételik rájuk a
Paper Street Szappantársaság címkéjét, összehangolt kis
csapatokban. Ebben a házban rajtam kívül mindenki
pontosan tudja, mit csinál.
Tyler napok óta nem jár haza.
 A falhoz tapadva közlekedek, akár egy kisegér a némán
robotoló harcosok fogaskerekei között: az idomított
majmok könyörtelen elszántságával takarítanak és főznek
és alszanak, hatórás váltásban. Húzz meg egy kart. Nyomj
meg egy gombot. Űrhajós majmok csapatai lapátolják
magukba műanyag tálaikból az ételt, amelyet űrhajós
majmok csapatai készítettek a zsúfolásig telt konyhában,
így megy egész álló nap.
Egy reggel munkába menet Mázsás Bobba ütközöm a
tornácon: fekete bakancsban, fekete ingben és
szövetnadrágban várakozik, vigyázzállásba dermedve.
Láttad mostanában Tylert, kérdem tőle, nem ő küldött ide
véletlenül.
– A Nemezis-terv első szabálya szerint – darálja Mázsás
Bob összezárt bokával, szálegyenes hátgerinccel – tilos
kérdéseket feltenni a Nemezis-tervről.
Van fogalmad arról, támadok rá, micsoda pitiáner,
értelmetlen megtiszteltetés vár odabent rád. Egész nap
rizst párolhatsz, tálakat mosogathatsz vagy a klozetet
sikálhatod, akár a többi szerencsétlen hülye. Egész álló
nap. Szerinted ez vezet el a Tyler-féle megvilágosodáshoz?
Pipereszappanok csomagolása látástól vakulásig?
Mázsás Bob egy szót sem szól.
Inkább munkába megyek. Hazajövök, és még mindig az
ajtó előtt strázsál. Egész éjjel félálomban hánykolódom, és
reggel Mázsás Bob már a veteményesben gyomlálgat.
Mielőtt elindulok otthonról, kimegyek hozzá, és
megkérdezem, ki engedte be. Ki adta neki a munkát.
Találkozott-e Tylerrel. Beszélt-e vele az éjszaka.
 – A Nemezis-terv első szabálya... – kezdené, de
belefojtom a szót, igen, igen, igen, igen, igen, igen, tudom.
Mialatt a hivatalban rohadok, Tyler űrhajós majmai
fegyelmezett osztagokban felássák a sáros pázsitot a ház
körül, keserűsót szórnak a földbe, hogy csökkentsék a
savas kémhatást, több kiló háztáji marhatrágyát és
fodrászüzletekből hozott hajhulladékot lapátolnak a
vakondtúrásokba, hogy távol tartsák a rágcsálókat és
proteindússá tegyék a talajt.
Az éjszaka bármelyik percében űrhajós majmok
bukkannak fel a kertben, vállukon vágóhídi tetemek; a véres
hús növeli a termőföld vastartalmát, a csontliszt a
foszforkészleteit.
Precízen beosztott turnusokban bazsalikomot és
kakukkfüvet és salátát és bűbájdiót és eukaliptuszt és olasz
jázmint és illatos mentát ültetnek kaleidoszkóp-szerű
elrendezésben. Kertünk eleven rózsaablak, a zöld
valamennyi színárnyalatában. Van, aki éjjelente hernyókat
és csigákat irt gyertyafénynél. Mások kiválogatják a
legtökéletesebb zsályaleveleket és borókabogyókat, hogy
természetes alapú hajszínezőt főzzenek belőlük. Fekete
nadálytövet gyűjtenek fertőtlenítésre, ibolyát fejfájás ellen,
és szagos mügét, hogy friss szénaillatot adjon a
szappanoknak.
A konyhaszekrényben méregerős vodkák sorakoznak az
átlátszó rózsaszappanok, nádcukorszappanok és
pacsuliszappanok mellett, feltűnés nélkül elveszek egyet,
temetési pénzemet cigarettára költőm. Felbukkan Marla.
Elcsevegünk a veteményesről. A növények kaleidoszkóp-
mintáit kerülgetve végigsétálunk a gondosan
felgereblyézett sóderösvényen, vodkát iszunk és
dohányzunk. A melleiről társalgunk. Megtárgyalunk
mindent, egyedül Tyler Durden nevét nem említjük.
Aztán egy nap újabb cikk a napilapok hasábjain: egy
csapat fekete ruhás férfi megszállt egy autókereskedést
valamelyik jómódú környéken, és addig verték
baseballütőkkel a kiállított modellek ütközőit, amíg a
légzsákok hatalmas porfelhőket szórva szét nem durrantak
a kocsiriasztóktól hangos délutánban.
Ezalatt a Paper Street-i lakban a többiek rózsák,
kökörcsinek, levendulák szirmaival bélelt dobozkákba
zárják a faggyúrudakat, hogy a belőlük főzött szappan
finom virágillatot kapjon.
Marla sokat mesél a növényekről.
Azt mondja, a rózsa természetes vérzéscsillapító.
Néhány virág neve gyászjelentéseket idéz: harangláb,
mécsvirág, árvácska, nefelejcs. Másokat mintha
Shakespeare-mesék tündéreiről kereszteltek volna el:
gyöngyvessző, gólyahír, csillagfüst, cickafark. Az az apró
édes illatú szarvaskerep. Vagy a bűbájdió, egy másik
kitűnő vérzéscsillapító.
Tűzliliom és japán nőszirom.
Éjjelente körbesétálunk a kertben, miközben azt
figyelem, mikor bukkan fel Tyler. Nyomunkban mindig ott
lohol egy űrhajós majom, hogy felkapkodja a letépett
levendula–, citromfű– vagy mentamaradványokat,
amelyeket Marla az orrom alá dugdos. Vagy faz elejtett
cigarettacsikkeket. Simára gereblyézi mögöttünk a
gyöngykavicsot, mintha sohasem jártunk volna erre.
Egy éjszakával később, valahol a belvárosi
zöldövezetben egy másik fekete osztag gázolajat locsol az
akácligetre, fatörzsről fatörzsre jártak, és egész kis
erdőtüzet hoztak össze néhány perc alatt. Benne volt az
újságokban, megírták, hogyan olvadtak szét a közeli
városháza ablakai, hogyan fingtak ki a hivatali limuzinok
leeresztett, nyúlós gumiabroncsaikra rogyva.
Tyler bérelt háza a Paper Streeten olyan már, mint egy
nagy, meleg élőlény, falai nedvesek a sok izzadó, szuszogó
lakótól. Annyi ember mozgolódik benne, hogy úgy tűnik,
mintha maga a ház mozogna.
Újabb éjszaka Tyler nélkül, mialatt a városban valaki
megfúrja a bankautomatákat és nyilvános
telefonkészülékeket, egy gumicsövet csavar a lyukakba,
majd egy kézipumpával gépzsírt vagy vaníliapudingot tölt a
gyomrukba.
Tyler nem jár haza többé, viszont egy hónappal eltűnése
után néhány űrhajós majom kézfején megjelenik csókjának
égésnyoma. Azután ezeknek a harcosoknak is nyoma
vész, és újabb jelöltek lépnek a helyükbe.
Az osztagok minden nap más kocsit használnak.
Sohasem láttam még kétszer ugyanazt a járművet. Egyik
este hallom, amint Marla ingerülten magyaráz a tornácon
őrségben álló űrhajós majomnak:
– Tylerhez jöttem. Tyler Durdenhez. Itt lakik. A barátom.
– Sajnálom, de túl... – a majomharcos egy pillanatra
elakad –, túl fiatal a kiképzéshez.
– Baszódj meg – javasolja Marla.
 – Egyébként – folytatja az őr rendületlenül – sehol sem
látom a szükséges alapfelszerelést. Két fekete ing és két
fekete szövetnadrág...
– Tyler! – sikítja Marla.
– Egy pár fekete katonai bakancs.
– Tyler!
– Két pár fekete zokni és két pár fehér alsónemű.
– Tyleeer!
Aztán egy csattanás, ahogy belerúg a bejárati ajtóba.
Marla nem vár három napot a bebocsátásra.
Munka után rendszerint hazajövök, és kenek magamnak
egy mogyoróvajas szendvicset.
Hazajövök, és a társalgó közepén egy űrhajós majom
felolvas a körülötte kuporgó népes majomseregnek.
– Egyikünk sem egyedi és csodálatos hókristály.
Ugyanolyan romlandó, szervesanyag-massza vagyunk,
akár a többi emberi lény, ugyanahhoz a komposzthalomhoz
tartozunk.
Hatásszünet.
– A kultúra egyformává tett bennünket: senki sem igazán
fekete vagy fehér vagy gazdag többé. Ugyanarra vágyunk.
Egyénenként jelentéktelenek vagyunk.
A litánia megszakad, ahogy átsétálok a szendvicsemért,
körülöttem halotti csend, mintha egymagám lennék az
egész házban.
Folytassátok csak, mondom kedélyesen. Ezt már
olvastam. Én gépeltem.
Talán még a főnököm is olvasta.
Mindannyian egy rakás trágya vagyunk, bólogatok. Ne
hagyjátok abba, gyerünk, szórakozzatok tovább. Mintha itt
sem lennék.
A majomlegénység némán vár, amíg elkészülök a
szendvicsemmel, kiveszek egy újabb üveg vodkát, és
felvonulok a szobámba. Hátam mögött folytatódik a szózat:
– Egyikünk sem egyedi és csodálatos hókristály.
Apu Megszakadt Szíve vagyok, mert Tyler elhagyott. Mert
apám elhagyott. Hadd ne soroljam a többieket.
Munka után olykor ellátogatok néhány harci klubba, egy-
egy garázsba vagy alagsorba, és megkérdezem az
embereket, nem látták-e Tyler Durdent.
Minden egyes harci klubban egy teljesen ismeretlen fickó
feszít a csupasz villanykörte fénykörében, és Tyler
szabályait olvassa az összegyűlt harcosoknak.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról.
Amikor elkezdődnek a párharcok, félrevonom a vezetőt,
és faggatni kezdem Tylerről. Tyler a lakótársam,
magyarázom neki, de hetek óta nem jár haza.
A fickó szemei elkerekednek, és visszakérdez: te
személyesen ismered Tyler Durdent?
Minden alkalommal ugyanez ismétlődik. Igen, mondom,
Tyler a legjobb haverom. Ilyenkor mindenki körém gyűlik, és
szeretné megszorítani a kezem.
Ezek az új harcosok csodálattal bámulják az arcomat
elcsúfító gomblyukat, sárgászöld széleit, a megfeketedett
bőrt. Uramnak szólítanak.
Nem, uram. Távolról sem. Egyetlen ismerősünk sem
találkozott még Tyler Durdennel. A barátaink barátai
állítólag látták már egyszer, mielőtt megalapították ezt a
helyi klubot. Uram.
Aztán cinkosan rám kacsintanak.
Soha az életben nem találkoztunk még Tyler Durdennel.
Uram.
Igaz a szóbeszéd, kérdezik tőlem. Azt beszélik, Tyler
Durden hadsereget szervez. Állítólag csak egy órát alszik
éjjelente. A mendemondák szerint állandóan úton van, harci
klubokat indít az ország minden pontján. Mi lesz a
következő lépés, tudakolják.
A Nemezis-terv gyűlései egy tágasabb alagsorba
költöztek, mivel a részlegek -Gyújtogatás, Rajtaütés, Káosz
és Propaganda – folyamatosan gyarapodnak a harci
klubok végzőseiből. Minden részleg saját vezetővel
rendelkezik, de még ők sem tudják, merre jár Tyler.
Hetente egyszer felhívja őket telefonon.
A Nemezis-terv résztvevői is a következő lépést várják.
Merre tartunk?
Mire számíthatunk?
Éjjelente Marla és én mezítláb sétálgatunk a kiskertben,
lépteink nyomán csöppnyi gombafelhők emelkednek a
magasba: zsályaillat, citromfűillat, kankalinillat. Fekete
ingek, fekete nadrágok suhannak körülöttünk,
gyertyafényeik még a levelek alá is bevilágítanak, csigák
és férgek után kutatva. Mi a bánat folyik itt, kérdezi Marla.
Hajcsomók bukkannak elő a földből. Haj és ürülék.
Húsfoszlányok és csontszilánkok. A növények féktelenül
burjánzanak, már a szorgos majomsereg sem képes
kordában tartani őket.
 – Mire készülsz? – kérdezi Marla.
Mi az ábra?
A humuszban kicsiny aranyrög csillan, letérdelek, hogy
jobban megnézzem magamnak.
Halvány fogalmam sincs, mondom közben Marlának, mi
történik legközelebb.
Földet ránk, bébi.
Szemem sarkából látom az árnyékban ólálkodó
majomharcosokat, pislákoló gyertyáik fölé görnyednek. A
csillogó rögöcske egy záp-fogba ékelt aranytömés. Nem
messze tőle két másik fog bújik elő a földből. Mindkettőben
amalgámpótlás.
Hiszen ez egy állkapocs.
Nem, nem, mondogatom, gőzöm sincs, mi lesz
legközelebb, azzal a nedves talajba és hajba és szarba és
csontba és húsba nyomom a zápfogakat, egy, kettő,
három, még mielőtt Marla észrevenné valamelyiket.
18.
Péntek este van, végre álomba merülök irodai
íróasztalomnál ülve.
Telefoncsörgésre riadok fel a számítógépklaviatúráról,
karom elgémberedve, arcomon billentyűlenyomatok. A
teremben már egy lélek sincs rajtam kívül. A telefon
álmomban is csörgött: képtelen vagyok eldönteni, vajon a
valóság lobbant az álmomba, vagy az álmom loccsant a
valóságra.
Garancia és Kárigények, motyogom a kagylóba.
Garancia és Kárigények. Ez lennék én.
A nap hamarosan eltűnik a horizont mögött,
viharfelhőtornyok közelednek felénk, akkorák, mint fél
Wyoming vagy Japán. Nyugatra néző ablakom egyetlen,
padlótól mennyezetig érő üvegtábla. Bármerre nézek,
minden padlótól mennyezetig érő üvegtábla. Minden csupa
Reluxa. Minden acélszürke padlószőnyeg,
számítógépcsatlakozó-aljzatok apró sírhalmaival tarkítva.
Minden kárpitozott furnérlemez – átláthatatlan irodai
kockalabirintus.
Valahol felzúg egy porszívó.
A főnököm szabadságra ment. E-mailben értesített róla,
és már itt sem volt. Két hét múlva szakmai beszámolót kell
tartanom. Addig foglaltassam le a nagy tárgyalót. Szedjem
össze magam. Frissítsem fel az önéletrajzomat. Tartsam
szárazon a puskaport. Fegyelmi eljárás készül ellenem.
Apu Hidegvére vagyok.
 Viselkedésem egy ideje minősíthetetlen.
Felveszem a telefont, a vonal végén Tyler, és azt mondja:
– Menj le a parkolóba, néhány fickó már vár rád.
Kicsodák, kérdezem.
– Türelmetlenül várnak – feleli Tyler. Kezem benzintől
bűzlik.
– Irány az országút – noszogat Tyler. -Kint vár a járgány.
Vadiúj Cadillac.
Biztosan álmodom.
Hirtelen úgy érzem, Tyler csupán álmomban létezik.
Vagy én létezem csupán az ő álmaiban.
Megszagolom a tenyeremet. Egyedül maradtam.
Felállók az íróasztaltól, és leballagok a parkolóba.
Az egyik harcos a klubból egy szerelőműhelyben
dolgozik, onnan szerezhette ezt a csodaszép Cadillac
Corniche sportkocsit, ott parkol a járda mellett, bámulom
leesett állal koromfekete dukkó, szolíd arany díszítés, akár
egy négyszemélyes cigarettatárca, csak arra vár, hogy
elrepítsen az éjszakába. A fickó kiszáll belőle, azt mondja,
ne aggódjak, rögtön lecserélte a rendszámtáblát egy
repülőtéri parkolóházban.
Gyerekjáték volt beindítani, dicsekszik. Elég
összeérinteni két vezetéket a kormány-rúdban, rövidre
zárni az indító áramkörét, és máris kezdődhet a
sétakocsikázás.
Vagy ha így nem megy, még mindig le lehet másoltatni a
slusszkulcsot.
Három fekete egyenruhás majom sorakozik a hátsó
ülésen. Ne Szólj Szám, Ne Láss Szemem és Ne Hallj
Fülem.
De hol van Tyler, kérdezem.
A szerelő kinyitja előttem az ajtót, akár egy jól nevelt
sofőr. Magas, szikár fickó, széles vállairól az elektromos
távvezetékek jutnak eszembe.
Mikor találkozunk Tylerrel, kérdezem.
Az első ülésen egy születésnapi torta fogad, színes
gyertyácskákkal. Beszállok. Elhajtunk.
Nem kell hozzá egy hét a harci klubban, hogy az ember
megtanulja tiszteletben tartani a sebességhatárokat. Igaz,
hogy napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de
félisteninek érzi magát. Egymás után előznek le az autók.
Ránk dudálnak. Beintenek. Vadidegenek gyűlölnek tiszta
szívből. De fel sem vesszük. A harci klub után mindenki
olyan laza és kiegyensúlyozott lesz, hogy nem törődik többé
az apróságokkal. Még a rádiót sem kapcsoljuk be, a
fájdalom minden egyes lélegzetvételnél végigfut
bordáinkon, az ökölcsapások hajszálrepedései mentén. A
mögöttünk jövő kocsik dühödten villognak. A nap eltűnik az
aranysárga látóhatárról.
A szerelő egykedvűen markolja a kormányt. Kettőnk
között vidám születésnapi torta.
Kurvára ijesztő élmény végignézni, hogyan harcolnak az
ilyen típusú fickók. Csontosak, szikárak, sohasem bénulnak
le. Addig küzdenek, amíg péppé nem verik őket. Tetovált
fehér fickók, akár a viaszba mártott csontvázak, és
kőkemény fekete fickók, akár a szárított hús: folyton együtt
lógnak, mintha a Névtelen Kábítószeresek gyűléseiről
szalajtották volna őket. Sohasem adják fel. Két lábon járó
generátorok, olyan sebesen remegnek, hogy körvonalaik
szinte elmosódnak. Túl vannak már a legrosszabbon,
egyetlen választás maradt számukra, a haláluk módja, és
ők úgy döntöttek, hogy harc közben akarnak elpusztulni.
Ezek a fickók csak egymással küzdenek.
Senki más nem hajlandó kihívni őket, és ők sem
választanak a többiek közül, csak ha felbukkan egy újabb
remegő íncsomó, egy fékezhetetlen csontkollekció, akit
befogadhatnak zárt közösségükbe, amellyel senki nem mer
ujjat húzni.
A többi harcos egyetlen pisszenés nélkül figyel, amikor
az ilyen fickók egymásnak esnek.
Csak azt hallani, ahogy beszívják a levegőt kicsorbult
fogaik között, ahogy tenyerük fogást keresve egymás
oldalához csattan, ahogy az öklük tompa puffanással
lecsap egy mellkasra, hasfalra, pofacsontra. Testük
egyetlen izom- és ín- és ütőérköteg, a bőrük fénylik, izzad,
megfeszül a párás lámpafényben.
Múlik az idő: tíz perc, tizenöt perc. Verejtékük szaga
megtölti az egész alagsort, mintha olajos sült csirke illata
tapadna pórusainkra.
Rendszerint húsz perc is eltelik a harci klub értékes
idejéből, mire az egyikük összeesik.
A párharc után a két kigyógyult drogos
összekapaszkodva kivánszorog a körből, egész éjjel együtt
maradnak, szétvert arcuk ragyog az elégedett mosolytól.
Első párharca óta az autószerelő fickó folyton a házunk
körül ólálkodik. El akarja énekelni a dalt, amit írt. Meg
akarja mutatni a madáretetőt, amit épített. Fényképeket
dugdos az arcomba, és megkérdezi, elég csinosnak
tartom-e a barátnőjét a házassághoz.
A Cadillac kormányánál ülve sem tagadja meg önmagát:
– Látta, milyen tortát sütöttem a születésnapjára? A saját
két kezemmel csináltam.
Nem ma van a születésnapom.
– Volt egy kis gond az olajlehúzó-gyűrűvel– magyarázza
büszkén –, de kicseréltem, és újlégszűrőt is tettem a
motorba. Leellenőriztem az elosztószelepet és az időzítőt.
A meteorológiai előrejelzés szerint esni fog az éjjel,
úgyhogy új ablaktörlőpárnákat tettem fel.
Mit tervez Tyler, kérdeztem.
A szerelő kinyitja a hamutartót és benyomja a
szivargyújtót.
– Ez most valami teszt? Próbára tesz minket?
Hol. Van. Tyler.
– A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a
harci klubról – válaszol a szerelő. – A Nemezis-terv utolsó
szabálya: tilos kérdéseket feltenni.
Ezenkívül akad még valami mondanivalója számomra?
– Meg kell értenünk, hogy mindnyájunk számára apánk
volt az első Isten.
A visszapillantó-tükörben munkahelyem, megszokott
irodám egyre kisebb és kisebb és kisebb lesz, végül
eltűnik a távolban.
Orromat szúrja a kezemre száradt benzin szaga.
– Minden egyes keresztény amerikai férfi az apjáról
mintázza istenképét. És hogyan hihetne egy ember
Istenben, ha gyermekkorában az apja börtönben rohadt,
elpatkolt, vagy sosem járt haza?
Szóról szóra Tyler dogmáit hallom. Gyűrött papírfecnikre
firkantotta le őket, amíg én aludtam, majd másnap reggel
megkért, hogy gépeljem le és sokszorosítsam kétszáz
példányban. Mindet olvastam. Talán még a főnököm is
olvasta mindet.
– A végén azon kapod magad – folytatja a szerelő –,
hogy az életed egyetlen véget nem érő kutatás az apád
után, Isten után.
– De jusson eszedbe: Isten talán nem kedvel téged.
Talán kifejezetten gyűlöl. De rosz-szabb is lehetne a
helyzet.
Tyler álláspontja szerint jobb, ha Isten gonosztetteinkre
figyel fel, mintha egyáltalán nem figyelne ránk. Talán még a
haragja is jobb a közönyénél.
Ha választhatnál Isten legádázabb ellenfele és egy nagy
nulla között, melyik lennél szívesebben?
Mi vagyunk Isten mostohagyermekei, állítja Tyler,
számunkra nem jelölt ki helyet a történelemben, nem
érdemeltük ki a figyelmét.
Ha nem keltünk elég nagy feltűnést, nem is
reménykedhetünk kárhozatban vagy felol-dozásban.
Melyik rosszabb: a pokol vagy a semmi?
Ha nem kapnak rajta és nem büntetnek meg,
feloldozásra sincs esélyünk.
– Égessük le a Louvre üvegpiramisát – kántál a szerelő
–, töröljük ki a Mona Lisával a fenekünket. Így legalább
Isten megjegyzi a nevünket.
Minél mélyebbre zuhan az ember, annál magasabbra
szárnyalhat utána. Minél mesz-szebb menekül, annál
jobban fog hiányozni a Mindenhatónak.
– Ha a tékozló fiú otthon maradt volna – mondja a
szerelő –, a hízott tinó még mindig élne.
Nem elég, ha megszámláltatunk, mint a homokszemek
vagy az égbolt csillagai.
A szerelő kikormányozza a Cadillacet az autópálya
peremére, sehol egy leállósáv, és máris feltorlódik
mögöttünk a kamionsor, robogásukat a sebességhatár alá
szorítjuk. A 209
luxusautó megtelik reflektorfénnyel, ott ülünk méhébe
zárva, kedélyesen eltársalogva szemben a szélvédőn
tükröződő képmásunkkal. Nem lépjük túl a sebességhatárt.
Betartjuk az előírást.
A törvény az törvény, mondaná Tyler. Száguldozni az
autópályán ugyanolyan, mint gyújtogatni, ugyanolyan, mint
pokolgépet robbantani, ugyanolyan, mint embert ölni.
A bűnöző az bűnöző.
– A múlt héten akár négy új harci klubot is indíthattunk
volna – mondja a szerelő. -Talán Mázsás Bob vezethetné a
következőt, már csak helyet kell találnunk neki.
Szóval a jövő héten Tyler átveszi az egész szabályzatot
Mázsás Bobbal, azután rábíz egy saját harci klubot.
Mostantól fogva, amikor elkezdődnek a párharcok, a
vezető kívül marad az egymást buzdító harcosok gyűrűjén,
inkább megállás nélkül sétál körbe-körbe a sötétben, amíg
az összejövetel véget nem ér.
Ki hozta az új szabályokat, kérdezem. Tyler?
– Mindenki pontosan tudja, ki hozza a szabályokat –
vigyorog rám a szerelő.
Az új pontok értelmében senki sem állhat a kör közepén,
folytatja, senki más, csak a két harcoló fél. A vezető
fennhangon olvassa a tanításokat, mialatt lassan körbejárja
a tömeget, kívül maradva a fénykörön. A harcosok csak
egymást láthatják, az üres szorító túloldalán.
Így tesznek majd valamennyi harci klubban.
Nem olyan nehéz ügy új helyszínt, egy garázst vagy egy
éjszakai bárt találni: az a kocsma, amelynek alagsorában a
legelső harci klub indult, ma egyetlen szombat estén több
bevételt hoz, mint a havi bérleti díja.
A szerelő folytatja az új szabályokat: minden harci klub
ingyenes. Nincs belépődíj. Kiüvölt a nyitott ablakon, bele a
szembejövő forgalomba, a karosszériához simuló éjszakai
szélbe:
– Nekünk a lelked kell, nem a pénzed! Amíg a harci klub
tagja vagy, nem számít, hány dollár van a folyószámládon.
Több vagy a pénzednél. Több vagy a munkádnál. Több
vagy a családodnál, és több vagy, mint gondolnád.
Hangja széthasítja a sötétséget.
– Több vagy egy névnél – üvölti.
– Több vagy egy évszámnál – csatlakozik a sofőrhöz a
hátsó ülésen összezsúfolódott majomtrió.
– Több vagy egy évszámnál – ismétli a szerelő.
– Több vagy a gondjaidnál – kiáltják a majomharcosok.
– Több vagy a gondjaidnál – kiáltja a szerelő, aztán egy
hirtelen mozdulattal átkormányoz minket a túloldalra,
fénysugarak szúrják keresztül a szélvédőnket, hűvösek,
akár az injekciós tűk. Kocsik rontanak ránk fülsértő
dudálással, de a szerelő az utolsó pillanatban kikerüli őket.
Újabb reflektorok bukkannak fel előttünk, egyre
közelednek, egyre hangosabbak, és a szerelő belehajol a
ragyogásba, a zajba, a káoszba:
– Több vagy a reményeidnél – üvölti torkaszakadtából.
A többieknek elakad a szava.
Ezúttal csak a másik sofőr reflexein múlt, hogy elkerültük
a frontális ütközést.
Megjelenik a következő kocsi, lámpái kétségbeesett
vészjeleket morzéznak, ti-tá-ti-tá, sikolt a fékje, és a szerelő
visszasikolt neki:
– Nincs menekvés!
Elengedi a kormányt, szerencsére a szembejövőnek
több esze van.
De már itt is a következő, a szerelő tovább üvölt:
– Egy nap úgyis mind meghalunk.
A másik kocsi ezúttal is félrekanyarodik, de a szerelő
ismét célba veszi. Makacsul követi elkerülő manővereit, a
két jármű egymás felé rohan.
Egy pillanat alatt szétolvadok a semmiben. Hirtelen
minden jelentőségét veszti. Felnézek a csillagokra, és
kész. Pokolba a poggyászaimmal. Nem számít semmi, már
itt sem vagyok. Pokolba a szájszagommal. Az ablakokon
túl sötét mélység, a kürtök diadalmasan zengenek
körülöttem. Arcomon érzem a reflektorok ritmusos
villogását, soha többé nem kell munkába mentiem.
Soha többé nem kell fodrászhoz mennem.
– Ha most érne véget az életed... – kezdi a szerelő.
A karambol elkerülhetetlennek látszik.
 – ... mi lenne az utolsó kívánságod? Hiába dudál
eszeveszetten a szembejövő, sofőrünk olyan higgadt, hogy
elfordítja a fejét, és egyenesen rám néz, amikor így szól:
– Tíz másodperc a becsapódásig.
– Kilenc.
– Még nyolc. -Hét. -Hat.
Bárcsak, suttogom, bárcsak felmondhatnék.
A másik kocsi sikoltó abroncsokkal elsuhan mellettünk.
Ezúttal megúszta.
Újabb fényszórók közelednek, a szerelő hátrafordul a
három majomhoz:
– Hé, majomlegénység – vigyorog rájuk –, most már
ismeritek a szabályokat. Mi az utolsó kívánságotok? Ki
vele, mielőtt mind meghalunk.
Jobbról kikerül bennünket egy szedán, ablakán színes
felirat: „Jobban vezetek részegen”. A napilapok szerint több
ezer ehhez hasonló matrica jelent meg egyik napról a
másikra a közutakon. „Hulljon a férgese”, meg ilyenek.
„Ittas vezetéssel a terhes anyák ellen”.
„Engedjétek alám a kisdedeket”.
Azonnal tudtam, hogy a Propaganda részleg keze van a
dologban. Netán a Káosz részlegé.
A mellettem ülő színjózan autószerelőharcos megnyugtat,
igen, jól sejtem, a Részeges-matricák valóban a Nemezis-
terv részét képezik.
A három űrhajós majom szótlanul figyel a hátsó ülésről.
A Káosz részleg új szemléltető táblácskákat szerelt a
légi járatok üléseire, amelyeken kétségbeesett utasok
verekednek az oxigénmaszkokért, mialatt repülőgépük
lángolva zuhan a Sziklás-hegység felé, óránként ezer
kilométeres sebességgel.
A Propaganda és a Káosz részleg egymással versengve
próbál kifejleszteni egy új komputervírust, amelytől
valamennyi bankautomata gyomorrontást kap, és kiokádja
magából az összes tíz-, húsz-, ötven-, százdollárost.
A szivargyújtó kipattan a műszerfalból, és a szerelő
megkér, hogy gyújtsam meg a gyertyákat a születésnapi
tortámon. A cukormázon kicsiny glória fénylik.
– Mi lenne az utolsó kívánságotok? – kérdezi a szerelő,
és megcéloz egy szembejövő kamiont. Felharsan a légkürt,
és a közeledő fényszórók napfelkeltéje elhomályosítja
sofőrünk mosolyát.
– Nyomás, kívánjatok valamit – szól hátra a három
űrhajós majomhoz. – Még öt másodpercünk maradt a
feledésig.
– Egy. – Kettő.
A kamion kitölti látóterünket, elvakít és a fülünkbe
bömböl.
– Három.
– Szeretnék lovagolni.
– Szeretnék házat építeni.
– Kéne egy tetkó – hallatszik szinte egyszerre a hátsó
ülésről.
– Higgyetek bennem, és örökké halni fogtok – mondja a
szerelő, és keresztet vet.
Nem kellett volna. Túl későn rántja félre a kormányt, és a
Cadillac hátulja beleütközik a kamion orrába.
Erről persze fogalmam sincs, csupán azt tudom, hogy a
vontató fényszórói rám vetik magukat, majd hirtelen
eltűnnek. Én pedig nekicsapódom előbb az ajtókárpitnak,
aztán a születésnapi tortával együtt a vezetőülésbe
préselődött szerelőnek.
A szerelő teljes testsúlyával ránehezedik a
kormánykerékre, hogy egyenesben tartsa az autót, a színes
gyertyácskák ellobbannak. Egyetlen tökéletes
másodpercre koromsötét lesz a meleg bőrborítás
ölelésében, halálsikolyaink harmonikusan egymásba
olvadnak, összhangjuk mélyen zeng, akár a kamion
légkürtje, és nincs több esély, nincs több szabály, nincs cél
és nincs menekvés, aztán egy csapásra vége mindennek.
Az utolsó kívánságom az, hogy bárcsak meghalnék.
Tylerhez képest jelentéktelen senki vagyok.
Gyámoltalan vagyok.
Ostoba vagyok, csupán tárgyakra, tulajdonra vágyom.
Az én szánalmas életemre. A szaros kis munkámra. A
svéd bútoraimra. Még senkinek, egy léleknek sem
meséltem korábban erről, de mielőtt találkoztam volna
Tylerrel, úgy terveztem, hogy veszek magamnak egy dogot,
és elnevezem Enteriőrnek.
Hát ilyen mélyre süllyedhet az ember. 216
Halj meg.
Megragadom a kormányt, és visszairányítom kocsinkat a
forgalomba.
Most.
Kérjük, hagyja el a testét.
Most.
A szerelő megpróbálja az árokba rántani a Cadillacet,
de nem engedem, nagyon kell nekem az a kurva karambol.
Most. Szükségem van a halál káprázatos csodájára,
amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá varázsolni
egy hús-vér embert.
Semmi vagyok, a nullánál is kevesebb. Hideg.
Láthatatlan.
Érzem a bőrkárpit szagát. A biztonsági öv
kényszerzubbonyként szorul körém, amikor megpróbálok
felülni, beverem a homlokom a kormánykerékbe. Jobban
fáj a kelleténél. Fejem a szerelő ölében, felnézek, és elém
tárul szélesvásznú mosolya, nyugodtan vezet tovább, a
szélvédőn át ránk ragyognak a csillagok.
Tenyerem és arcom ragacsos. A vértől?
A rózsaszín cukormáztól. – Boldog születésnapot – néz
le a szerelő. Füstszag csapja meg az orromat, és eszembe
jut a tortám.
– Majdnem széttörtem a kormányt azzal a kemény
koponyájával – meséli.
Nem kell más, csak a hűvös éjszakai levegő, a füst
szaga, a csillagok és ez a mosolygó sofőr, ölébe hajtott
fejemmel, hogy úgy erezzem, semmi kedvem
felegyenesedni.
– Hol az a torta?
– Lent a padlón – válaszol. Egyre fojtogatóbb a levegő.
Valóra válik a kívánságom?
Valahol odafent, eltakarva az ablakban fénylő
csillagokat, az arc elmosolyodik.
– Ez a fajta gyertya – hallom a távolból -sohasem alszik
el.
 Amint a szemem hozzászokik a félhomályhoz, meglátom
a padlóborításon gyulladt apró örömtüzekből gomolygó
füstfelhőket.
19.
A szerelő tövig nyomja a gázpedált, magában
vigyorogva markolja a kormányt, maradt még egy kis
elintéznivalónk ma éjszakára. Mielőtt elpusztítjuk az emberi
civilizációt,
Jó lenne megtanulnom, hogyan lehet tájékozódni a
csillagos ég alapján. Minden csendes, ahogy a Cadilleckel
átsuhanunk a világűrön. Rég letértünk az autópályáról.
Három utasunk eszméletlenül vagy álomba merülve hever a
hátsó ülésen.
– Halálközeli élményben volt részed – szólal meg hirtelen
a szerelő.
Egyik kezével engedi a kormányt, és könnyedén
megérinti a homlokomon nőtt hosszúkás púpot. Alig látok a
szemem fölött lüktető daganattól, de érzem, ahogy
végigsimítja jéghideg ujjaival. A Cadillac nagyot ugrik egy
bukkanón, és a fájdalom elhomályosítja a tekintetem,
mintha egy kalap karimája borítaná árnyékba.
Összenyomódott lökhárítónk vinnyog és csikorog minden
göröngynél, megtörve az elhagyatott mellékút éjjeli
csendjét.
A szerelő szerint a hátsó ütközőnket csak az imádság
tartja, a belénk rohanó kamion valószínűleg teljesen kitépte
a rögzítőcsavarok szorításából.
A mai este is része a Nemezis-tervnek, kérdezem.
– Részben – feleli készségesen. – Hoznom kell négy
emberi áldozatot és szereznem egy rakomány zsírt.
 Zsírt?
– Tudja, a szappanhoz.
Mit forgathat Tyler a fejében?
A szerelő beszélni kezd, mintha máris Tyler Durdent
hallanám:
– Látom a történelem legerősebb és legeszesebb
embereit – szónokol, arcéle kirajzolódik a csillagmintás
háttér előtt –, és ezek az emberek benzinkutaknál és
éttermi konyhákban robotolnak.
Homlokcsontja, orrnyerge, szempillái és szemhéjának
íve, szóvirágokat formáló ajkainak plasztikprofilja fekete
árnyékot vet a csillagos égboltra.
– Bárcsak mindnyájukat kiképzőtáborokba
vezényelhetnénk, hogy befejezzük félbemaradt nevelésüket.
– Egy lőfegyver csupán irányt ad a robbanásnak.
– Adva van egy korosztály életerős férfi és nő, akik egy
értelmes célt szeretnének szol-rálni. A reklámok hatására
évek óta felesleges ruhákat és kocsikat hajszolnak. Egész
nemzedékük gyűlölt rutinmunkákat végez, csupán azért,
hogy megvehessek maguknak ezeket a szükségtelen
holmikat.
– A mi korosztályunk nem élt át háborúkat és gazdasági
válságokat, mégis háború ^pusztít szívünkben, és egész
életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a
kultúra ellen. Krízisünk spirituális természetű, és végigkíséri
életünket.
– Az ilyen emberek csak a rabszolgaság révén
ismerhetik meg a szabadságot és a megfélemlítés révén a
bátorságot.
 – Napóleon azzal kérkedett, hogy bárkiből képes
önfeláldozó katonát képezni, aki egy darabka szalagért is
vállalni fogja a halált.
– Képzeljen el egy sztrájkot, ahol senki sem dolgozna az
anyagi javak világméretű újraelosztásáig.
– Képzelje el, ahogy jávorszarvasra vadászik a
Rockefeller Központ romjai közt burjánzó erdőségben.
– Amikor azt mondta, hogy legszívesebben felmondana
– kérdezi a szerelő –, komolyan is gondolta?
Aha, halál komolyan.
– Nos, ezért kell ez a kis autókirándulás ma éjjel –
szögezi le, és elégedetten rám néz.
Kicsiny különítményünk zsírra vadászik ma éjjel.
A kórházi hulladéktelepre tartunk.
A kórházi hulladékégető felé tartunk, ahol a használt
sterilkendők és orvosi kötszerek és tízéves tumorok és
fecskendők és injekciós tűk között egy nagy csomó
gusztustalan és rémes, elképzelhetetlenül rémes dolog,
fertőzött vérminták és amputált végtagdarabkák között több
pénzt keresünk, mint amennyit magunkkal tudnánk vinni,
még akkor is, ha egy egész szemétszállítóval jövünk.
Annyi pénzt keresünk, hogy bele sem fér a Cadillac
medence méretű csomagtartójába.
– Zsír – suttogja a szerelő –, színtiszta emberi zsiradék,
egyenesen Amerika leggazdagabb tájékáról. A világ
legkövérebb, legdúsabb combjaiból.
Jövetelünk célja néhány vörös műanyag zsák, megrakva
műtétileg eltávolított zsírszövettel, amelyet hazafuvarozunk a
Paper Streetre, megfőzünk, kilúgozunk, rózsaszirmokkal
illatosítunk, végül eladunk ugyanazoknak a
családanyáknak, akik nemrég még fizettek azért, hogy
megszabaduljanak tőle. Csak ők engedhetnek meg húsz
dollárt egy szappanért.
– A világ legdúsabb, legbársonyosabb zsírja, hazánk
aranytartaléka – suttogja a fülembe. – Tisztára a sherwoodi
erdőben érzem magam.
A kicsiny lángocskák sercegve beleégnek a
padlókárpitba.
– És ha már itt vagyunk – javasolja a szerelő –,
körülnézhetnénk kicsit, hátha találunk azokból a
hepatitiszvírusokból.
20.
Most aztán istenigazából eleredtek a könnyei, az egyik
kövér csepp végiggördült a pisztoly csövén, egészen a
ravaszra feszülő mutatóujjamig. Raymond Hessel mindkét
szemét szorosra zárta, ezért keményen a homlokához
nyomtam a csövet, hogy érezze a rá szegeződő fegyvert,
hogy közvetlenül előtte állok, hogy szánalmas élete
bármelyik pillanatban véget érhet.
Egész kis vagyonba került ez a pisztoly, reméltem nem
teszi tönkre a só.
Az egész olyan simán ment, tűnődtem. Mindent a szerelő
utasításai szerint csináltam. Ezért kellett a fegyver is. A házi
feladatomhoz tartozott.
Fejenként tizenkét jogosítványt kell letennünk Tyler
asztalára. Ez bizonyítja, hogy mindannyian meghoztuk az
előírt tizenkét áldozatot.
Leparkoltam egy saroknyira a hipermar-kettől, és
vártam, hogy Raymond Hessel esti műszakja végén éjfél
körül lecövekeljen a buszmegállóban az utolsó járatot lesve.
Ekkor odasétáltam hozzá és ráköszöntem, hello.
Raymond fiú, Raymond a Hesselek közül egy szót sem
szólt. Biztosan azt hitte, kéregető vagyok, a
minimumbérére fáj a fogam, a tárcájában lapuló tetves
tizennégy dollárra. Raymond, Raymond, hátad mögött 23
életévvel, előtted egy homlokodnak szegezett automatával,
ezúttal alaposan melléfogtál, nem kell a pénzed. Nem
mindenki a pénzedet akarja.
 Legalább köszönhettél volna.
Több vagy nyomorult, soványka tárcádnál.
Szép esténk van, mondtam, szinte harapni lehet a
levegőt.
Legalább bólinthattál volna.
Ne próbálj elrohanni, folytattam, még véletlenül hátba
lőnélek. Előhúztam a vadonatúj pisztolyt, kezem
gumikesztyű óvta a lőpornyomoktól, ha esetleg első számú
bizonyíték lenne a fegyveremből, a szakértők egyetlen
ujjlenyomatot sem találnának rajta, csupán a huszonhárom
esztendős, fehér bőrű, átlagos testalkatú Raymond š.
Hessel száradt könnyeit.
Ezzel végre felhívtam a figyelmedet szerény
személyemre. Szemeid olyan hatalmasra tágultak, hogy
még az utcai lámpák fényében is észrevettem fagyállózöld
szivárványhártyádat.
Apró lépésekkel hátrálni kezdtél, valahányszor a cső
arcodhoz közelített, mintha tűzforró vagy jéghideg lett volna,
pedig dehogy. Figyelmeztettelek, maradj egy helyben, és
akkor hagytad, hogy hozzád érjen, de a nyakadat tovább
tekergetted, minél messzebb próbáltál kerülni a
fegyveremtől.
Az első szóra átadtad a tárcád.
A jogosítvány szerint neved Raymond K. Hessel.
Lakcímed Benning sugárút 1320, — ajtó. Ugye földszinti
lakás, azokat jelzik betűkkel számozás helyett.
Raymond š. š. š. š. š. š. Hessel, hozzád beszélek.
Fejed elfordítottad a fegyver csövétől, igen, motyogtad.
Igen, a földszinten laksz.
 Fényképeket is találtam a műanyag tokban. Az
édesanyád.
Ez aztán keményen próbára tett, rá kellett nézned a fotón
mosolygó Apura és Anyura, de a pisztolyom is belelógott a
képbe, mégis helytálltai, végigcsináltad, bólintottal, és újra
behunytad a szemed. Akkor kezdtél el sírni.
Hamarosan túl leszel mindenen, átélheted a Halál
Káprázatos Csodáját. Egyik percben még élő emberi lény
vagy, a következőben élettelen tárgy; szegény Anyu
kénytelen lesz felhívni a család öreg doktor bácsiját, hogy
elkérje a fogászati leleteidet, mivel az arcodból alig marad
valami, pedig a szüleid olyan sokat vártak tőled, és tessék,
micsoda igazságtalanság ez a sorstól, nem lehet, hogy
csak ennyit ér egy fiatal élet.
Tizennégy dollár.
Szóval így néz ki az anyu, kérdeztem.
Igen, ziháltad, szipogtad, ziháltad. Nagyot nyeltél. Igen,
így.
Egy könyvtári jegy. Egy videotéka tagságija. Tébé-
kártya. Tizennégy dollár készpénzben. Én beértem volna a
buszbérleteddel [is, de az utasítás szerint kizárólag a
jogosítvány felel meg. Egy lejárt diákigazolvány.
Szóval főiskolára is jártál.
Eddig bírtad. Kitört belőled a hangos zokogás, kénytelen
voltam keményen a képedbe nyomni a pisztolyt, megint
hátrálni kezdtél, ne mocorogj, szóltam rád, különben golyót
repítek a szemeid közé. Szóval, mit tanultál?
Hol?
A főiskolán, feleltem türelmesen. Ahol a diákigazolványt
kaptad.
Hát nem is tudom, hüppögted, ezt-azt, hüpp-hüpp,
leginkább biológiát.
Figyelj rám, Raymond š. š. š. Hessel, te ma éjjel
meghalsz. Kizárólag rajtad múlik, hogy egy perced vagy
egy órád maradt még hátra. Tarts szóval. Hazudj, mondd ki
az első gondolatot, ami eszedbe jut, engedd szabadjára a
képzeleted. Nekem tökmindegy. Nálam van a stukker.
Végre megértettél, és rám koncentráltál, nem a fejedben
zajló kicsinyes tragédiára.
Töltsük ki az üres helyeket. Mit szeretne csinálni
Raymond Hessel, ha felnő?
Hazamenni, válaszoltad, csak haza szeretnék menni,
kérem.
Még szép, mondtam, de azután hogyan tovább? Mivel
szeretnéd eltölteni életed hátralévő részét, ha szabadon
választhatnál?
Találj ki valamit.
Fogalmad sincs.
Erről ennyit, mondtam, hajtsd előre a fejed.
Kilövés indul, tíz, kilenc, nyolc.
Állatorvos, szóltál közbe, állatorvos szeretnék lenni.
Szóval állatokat gyógyítanál. Hát, ahhoz sokat kell tanulni.
Túl sokat, mondtad.
Válassz, Raymond Hessel: vagy félholtra tanulod magad
a főiskolán, vagy most rögtön kinyírlak.
Visszagyömöszöltem a tárcádat farmered farzsebébe.
Szóval állatgyógyász szeretnél lenni. Elvettem a sós lében
pácolt acélcsövet a homlokodtól, és a szádba nyomtam.
Valóban ez lenne életed álma, Dr. Raymond š. š. š. Hessel,
kutyákban turkálni?
Igen, bólintottad.
Nem szívatsz?
Nem, nem, azazhogy igen, nem szívatsz. Szaporán
bólogatni kezdtél.
Rendben, mondtam, és az állad alá nyomtam a nedves
csőtorkolatot, amerre csak járt, szabályos könnyköröket
hagyott hamuszürke bőrödön.
Menj vissza a főiskolára, sziszegtem az arcodba, holnap
reggel az legyen az első dolgod, hogy kitaláld, milyen
módon folytathatod a tanulmányaidat.
Hozzáérintettem a csövet az arcodhoz, jobbról és balról,
majd az álladhoz, aztán ismét a homlokodhoz, és ott
hagytam egy kicsit.
Hajszálon múlott az életed, mondtam.
Nálam van a jogosítványod.
Benne a neved és lakcímed. Magamnál tartom, és egy
nap meglátogatlak, Raymond K. Hessel, azután
háromhavonta leellenőrzöm, hogy a legjobb úton haladsz-e
az állatorvosi diploma felé. Ha nem, szétlövöm a fejed.
Egy szót sem szóltál.
Na hord el magad, folytasd a tyúkszaros életedet, de ne
feledd, figyellek, Raymond Hessel, és inkább a tulajdon két
kezemmel végzek veled, mintsem hogy lássalak éhbérért
gályázni valami ócska bevásárlóközpontban.
Most magadra hagylak, javasoltam, ne fordulj hátra egy
ideig.
Ezt várja tőlem Tyler.
 Az ő szavai szólnak belőlem.
Tyler szája vagyok.
Tyler karja vagyok.
A Nemezis-terv minden tagja Tyler egy testrésze és
fordítva.
Raymond š. Hessel, a vacsorád ma jobban fog esni
valamennyi falatnál, ami valaha lecsúszott a torkodon, és a
holnap lesz életed legcsodálatosabb napja.
21.
Ébredés a Sky Harbor Nemzetközi Légikikötőben.
Állítsuk vissza óráinkat két órával.
A reptéri busz Phoenix szívében tesz le, és akármelyik
bárba térek be, szembetalálom magam néhány monoklis
fickóval, duzzadt szemhéjuk körül fekete öltések tartják
össze a könyörtelen ökölcsapásoktól szétrepedt bőrt.
Néhányuk orrcsontja szétzúzva, csak rápillantanak az
arcomat átlyukasztó sebre, és máris a családba tartozom.
Tyler hónapok óta nem jár haza. Folytatom megszokott
munkámat. Városról városra repülök, hogy megtekintsem a
karambolokban meghalt emberek autóit. Az utazás
varázsa. Apró élet, apró örömökkel: miniszappanok,
gyerekülések.
Bármerre járok, Tyler után kérdezősködök.
Zsebemben lapul a tizenkét áldozati jogosítvány, hátha
összefutunk valahol.
Minden bár, minden egyes rohadék bár hemzseg az
összevert fickóktól. Minden alkalommal átkarolják a
vállamat, és meghívnak egy sörre. Mintha szándékosan
harci klub támaszpontokra vadásznék.
Nem láttak errefelé egy Tyler Durden nevű fickót,
érdeklődöm.
Felesleges lenne a harci klubról kérdezni őket.
Az első szabály: egy szót sem a harci klubról.
Nem láttak egy Tyler Durden nevű férfit?
A nevét sem hallottuk még, válaszolják, majd
hozzáteszik, uram.
Talán Chicagóban kellene körülnéznie, uram.
Valószínűleg ocsmány arcsérülésemmel vívtam ki
tiszteletüket.
Rám kacsintanak.
Ébredés az O'Hare repülőtéren, majd irány Chicago
belvárosa.
Állítsuk az óráinkat egy órával előre.
Ha váratlanul idegen helyen ébrednék fel.
Ha váratlanul idegen időben ébrednék fel.
Miért ne ébredhetnék fel idegen bőrben?
Bármelyik bárba térek be, monoklis férfiak vesznek
körül, sört rendelnek nekem.
És nem, uram, mondják, sohasem láttuk azt a Tyler
Durdent.
Aztán rám kacsintanak.
Még a nevét sem hallottuk. Uram.
Másképp próbálok szerencsét. Ismernek harci klubot a
közelben?
Nem, uram.
A harci klub második szabálya: egy szót sem a harci
klubról.
A monoklis fickók szinte vezényszóra rázzák meg a
fejüket.
Sohasem hallottunk ilyesmiről, uram. Talán Seattle-ben
talál egy ilyen, hogyishívják, harci klubot. Uram.
Ébredés a Meigs Fielden. Felhívom Marlát, hogy
megtudjam, mi a helyzet a Paper Streeten. Marla elmeséli,
hogy ma reggelre az összes űrhajós majom kopaszra nyírta
a fejét. Villanyborotváik felmelegítették a házat, minden
helyiség égett haj szagától bűzlik. A majomharcosok
jelenleg lúggal roncsolják felismerhetetlenné ujjbegyük
mintázatát.
Ébredés a SeaTacen.
Állítsuk vissza az óráinkat két órával.
A reptéri busz Seattle szívében tesz le, és az első
utamba akadó bár pultja mögött egy nyakmerevítős fickó
fogad, állat olyan magasra feszíti az acélbetét, hogy
kénytelen brokkoli méretűre dagadt, liláskék orra fölött
átsandítani a vendégekre. Rám.
A bár üres. Örülök, hogy újra látom, üdvözöl széles
mosollyal. 233
Soha nem jártam még ezen a helyen, soha az
életemben.
Hallott már Tyler Durdenről, kérdezem tőle.
A csapos vigyorog, álla felém mered a hófehér
nyakmerevítő fölött.
– Most próbára tesz, uram? – kérdezi. Naná, mi mást
tennék. Szóval találkozott már Tyler Durdennel?
– Múlt héten benézett, Mr. Durden -válaszol. – Nem
emlékszik?
Szóval itt járt Tyler.
– Beszéltem is Önnel, uram.
Ma este vagyok először ebben a bárban.
– Bizonyára igaza van, uram – bólint a csapos. – Múlt
csütörtökön mégis bejött ide, és megkérdezte, mikor
akarja a rendőrség bezáratni a bárunkat.
Múlt hét csütörtökjén álmatlanul hánykolódtam egész
éjjel, azon tépelődve, ébren vagyok éppen vagy alszom.
Péntek délben másztam ki az ágyból, holtfáradtan és
kialvatlanul.
– Igen, uram – folytatja a csapos –, csütörtök éjjel
pontosan ott állt, ahol most, a rendőrségi rajtaütésről
kérdezgetett, és arra volt kíváncsi, hány embert érint majd a
szerda esti harci klub megszűnése.
A csapos kitekeredett derékkal és nyak-234
merevítővel körülnéz az üres helyiségben, majd így szól:
– Senki sem hall minket, uram. Huszonhét harcost kellett
elküldenünk múlt éjjel. A harci klub másnapján sohasem
járnak ide, Mr. Durden.
Valamennyi bárban, ahol a héten megfordultam,
uramnak szólítottak.
Valamennyi bárban, ahol a héten megfordultam, az
összevert fickók egyre jobban hasonlítottak egymásra.
Honnan tudná egy idegen, hogy ki vagyok?
– Van egy anyajegye, Mr. Durden – válaszolja a csapos.
– A lábfején. Úgy néz ki, mint egy sötétvörös Ausztrália,
mellette az Új-Zéland-i szigetcsoporttal.
Erről egyedül Marla tud. Marla és az apám. Még Tylernek
sem mondtam. Amikor kiülök a partra, mindig magam alá
húzom a jobb lábamat.
A rák, amely elkerült, manapság divatba jött.
– A Nemezis-terv összes résztvevője tud róla, Mr.
Durden. – A csapos felemeli kezét, tenyérrel maga felé,
bőrén ott virít az égett csóknyom.
A csókom?
Tyler csókja.
 – Mindenki tud az anyajegyről – folytatja, keze a
levegőben. – Része a legendájának, uram. El sem hinné,
micsoda kibaszott hős lett magából, ember.
Seattle-i motelszobámból felhívom Marlát, hogy
megtudjam, csináltuk-e. Azt.
– Micsodát? – kérdi Marla a világ másik végéből.
Hát az ágyban.
– Micsoda?
Lefeküdtünk valaha, izé, egymással?
– Jézusom! Nos?
– Nos? – ismétli. Lefeküdtünk?
– Te mekkora szarzsák vagy! Lefeküdtünk?
– Meg tudnálak fojtani! Szóval: igen vagy nem?
– Tudtam, hogy ez lesz belőle – üvölti a kagylóba. –
Kiszámíthatatlan vagy. Hol imádsz, hol meg sem ismersz.
Előbb megmented az életemet, azután szappant főzöl az
anyámból.
A karomba csípek.
Hogy ismerkedtünk meg, kérdezem Marlát.
– Találkoztunk abban a hererák körben – feleli –, azután
megmentetted az életemet.
Én a te életedet?
– Te az én életemet. Az Tyler volt.
– Te voltál.
Ujjamat tövig dugom az arcomon tátongó sebbe, és
alaposan megforgatom benne. Ha ettől az elviselhetetlen
fájdalomtól sem ébredek fel, akkor biztosan nem alszom.
– Megmentetted az életemet – mondja Marla. – A
Regent Hotelben, amikor véletlenül majdnem megöltem
magam. Nem emlékszel?
Vagy úgy.
– Aznap éjjel azt mondtam neked, hogy akarok egy
abortuszt tőled. Csökken a nyomás, uram. Hogy hívnak,
kérdezem Máriától. Süllyed a gép, uram.
– Tyler Durden – feleli Marla. – A neved Tyler Húgyagyú
Durden. Lakcímed Paper Street 5123, egy bérelt ház,
amelyben szorgos kis tanítványaid éppen kopaszra
borotválják a hülye fejüket és lúgot locsolnak a tenyerükre.
Sürgősen aludnom kell néhány órát.
– Sürgősen haza kell húznod a beled -sikítja Marla a
telefonba –, még mielőtt a koboldjaid szappant főznek
belőlem.
Meg kell találnom Tylert. Honnan szerezted azt a sebet a
kézfejeden, kérdezem Marlát. 237
– Tőled kaptam – válaszol. – A kézcsókod.
Meg kell találnom Tylert.
Aludnom kell néhány órát.
Aludni akarok.
Aludni.
Jó éjt, mondom Marlának, dühös sikítása egyre
messzebb és messzebb és messzebb szól, azután
elhallgat, ahogy leteszem a kagylót.
22.
Egész éjjel adásban van az agyam. Alszom már?
Aludtam már? Ilyen az álmatlanság.
Lélegzetvételről lélegzetvételre próbálok megnyugodni,
de egyre hevesebben ver a szívem, a gondolatok
tornádóként kavarognak agyamban.
Semmi sem hat. Csődöt mond az irányított meditáció.
Írország nem fogad.
Hiába számolok bárányokat. Számba veszek minden
egyes ébren töltött napot, órát, percet. Az orvos hülyének
néz. Senki sem halt még bele az álmatlanságba. Ütődött,
ráncos gyümölccsé fonnyadt arcom láttán bárki halottnak
hihetne.
Hajnali háromkor egy seattle-i motelszoba cellájában
nem könnyű terápiás csoportot találni. Nem könnyű
ibolyaszín Amytal-szódium tablettákat, rúzsvörös
Seconalokat keríteni, nem könnyű átkerülni a szivárványon
túlra. Hajnali háromkor már minden harci klub zárva.
Találkoznom kell Tylerrel. Aludnom kell néhány órát.
Kinyitom a szemem, és ott áll az ágy lábánál a
félhomályban. Ébredés. Alighogy álomba merülök, Tyler
felriaszt:
– Ébresztő, ébredj már, megvan a megoldás a seattle-i
problémára. Ébredj.
A helyi rendőrfőnök szeretné hivatalosan bezáratni a
harci klubokat, amelyek saját szavaival élve a szervezett
bűnözés melegágyaivá válhatnak.
– Cseppet se aggódj – nyugtat meg Tyler –, a
méltóságos rendőrfőnök úr nem jelenthet gondot nekünk.
Elkaptuk a tökét.
Követtél, kérdezem tőle.
– Érdekes – feleli –, én is éppen ezt akartam
megkérdezni. Beszéltél rólam másoknak, te kis seggfej.
Megszegted a szavad.
Tyler kíváncsi rá, mióta tudok a magánakcióiról.
– Tudod, amint elalszol, már rohanok is, hogy elkövessek
valami oltári nagy őrültséget.
Tyler az ágyam mellé térdel.
– Amikor múlt csütörtökön elaludtál suttogja –, azonnal
repülőre ültem, és ellátogattam Seattle-be, hogy
körülnézzek a helyi harci klubokban. Létszámellenőrzés,
tehetségkutatás, ahogy szoktam. Tudod, már itt is beindult
a Nemezis-terv.
Ujjai gyengéden megérintik a szemöldököm fölött
húzódó duzzadást.
– A Nemezis-terv ott van Los Angelesben és Detroitban,
minden várakozást felülmúl Washingtonban, New Yorkban,
nem is képzelnéd, milyen hatalmasra nőtt Chicagóban.
Megrázza a fejét:
– Képtelen vagyok elhinni, hogy megszegted a szavadat.
A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci
klubról.
Szóval Seattle-ben járt a múlt héten, vele beszélt a
nyakmerevítős fickó a készülő hatósági rajtaütésről. A
rendőrfőnök személyesen adott rá parancsot.
 – Az a helyzet – meséli büszkén –, hogy számtalan
rendőr tagja a harci klubnak, és nagyon élvezik. Vannak
köztünk újságírók, törvényszéki tisztviselők, ügyvédek,
ezért mindenről idejében értesülünk.
Be akarnak tiltani minket.
– Legalábbis Seattle-ben – bólint. És mit léptél?
– Talán inkább: mit léptünk – javít ki. Összehívtuk a helyi
Rajtaütés részleget egy röpgyűlésre.
– Nincs többé te meg én – mondja Tyler, és megcsavarja
az orrom. – Azt hittem, rájöttél már.
Ugyanazt a testet használjuk, csak eltérő időben.
– Különleges házi feladatot adtunk ki – folytatja. – Azt
parancsoltuk az összegyűlt harcosoknak, hogy
„szerezzétek meg a mélyen tisztelt Hogyishívják
rendőrfőnök úr testmeleg heréit”.
Nem álmodom.
– Dehogynem.
Szerveztünk egy tizennégy fős akciócsoportot, öten
közülük rendőrök voltak, és ma éjjel minden fa mögött mi
lapultunk abban a parkban, ahol a méltóságos úr a kutyáját
szokta sétáltatni.
– Ne aggódj – nyugtat meg Tyler –, a kutyának nem esett
bántódása.
Az egész akció három perccel gyorsabban zajlott le, mint
a gyakorlatok során mért legjobb szintidő. Tizenkét percre
terveztük, kilenc perc volt a rekord.
Öt űrhajós majom szorította a földhöz.
Mintha előre tudnám, mit fog mondani.
Három űrhajós majom őrt állt.
 Egy űrhajós majom kezelte a kloroformot.
Egy űrhajós majom rángatta le a méltóságos
alsónadrágját.
A kutya egy fekete spániel, be nem állt a szája.
Ugatott és ugatott és ugatott és ugatott.
Egy űrhajós majom szorította a befőttesgumit a nagyra
becsült herezacskóra, háromszor csavarta köré, hogy
pattanásig feszüljön a bőr.
– Egy űrhajós majom a lábai közé térdelt egy
vadászkéssel... – Tyler zúzódásokkal tarkított arca
majdnem a fülemhez ér. – Én pedig halkan és tagoltan
elmagyaráztam őméltóságának, hogy ha nem állítja le a
harci klubok elleni akciót, az egész világ tudomást szerez
üresen lötyögő zacskójáról.
– Mit gondol, meddig tartana a karrierje? – kérdezte tőle.
A gumi elszorítja az ereket, a rendőrfőnök lassan semmit
sem érez a combjai között.
– Mit gondol, hányan szavaznának egy töketlen
polgármesterjelöltre?
Az izzadó, fehér combok között a nagy semmi tátong.
Golyói akár a jégkockák.
Ha csupán egyetlen harci klubot is bezárat, másnapra a
heréit egy egész kontinens választja majd el egymástól.
Kap egyet a New York Times és egyet a Los Angeles
Times. Még lapzárta előtt.
Az egyik harcos kirángatta a rendőrfőnök szájába
gyömöszölt rongyot, ne, szakadt ki nyomában a sóhaj.
– Nekünk nincs vesztenivalónk – mondta Tyler –, egyedül
a klubunk.
 A rendőrfőnök annál többet veszíthet.
Nekünk már csak a világ szennye és mocska maradt.
Tyler odabólintott a vaskos, fehér combok közt térdelő
űrhajós majomnak.
– Gondoljon bele, milyen érzés lesz a hátralévő életét
üres zacskóval leélni.
Ne, zihálta a rendőrfőnök.
Kérem.
Ne.
Bántson.
Jézus.
Segíts.
Kérem.
Ne.
Segíts.
Rajtam.
Állítsd.
Meg.
Őket.
Ne.
Ekkor az űrhajós majom kése lecsapott, de csak a
befőttesgumit nyisszantotta át. Hat perc alatt végeztünk.
– Vésse jól az eszébe – mondta Tyler a szűkölő férfinak
–, az emberek, akiken megpróbált átgázolni, mindenütt
jelen vannak. Rajtunk múlik az egész élete. Mi mossuk
tisztára a szennyesét, mi készítünk ételt magának, mi
tálaljuk fel a vacsoráját. Mi vetjük meg az ágyát. Mi
vigyázzuk az álmát. Mi vezetjük a mentőautókat, mi
kapcsoljuk a segélykérő hívásokat. Ott vagyunk a
konyhájában, a városi taxikban, és mindent tudunk
magáról. Mi továbbítjuk a biztosítási kérelmeit és mi
kezeljük a bankszámláját. Mi irányítjuk minden percét.
– A történelem mostohagyermekei vagyunk, a televízió
belénk nevelte, hogy egy nap multimilliomosok és
filmcsillagok és rocksztárok leszünk. De nem így történt.
Most jöttünk rá erre a szomorú igazságra, úgyhogy jobban
teszi, ha nem szórakozik velünk.
Az egyik űrhajós majom egészen a rendőrfőnök torkáig
nyomta a kloroformos kendőt, hogy belefojtsa a feltörő
zokogást. A test néhány pillanat múlva elernyedt.
Egy csapat harcos felöltöztette és hazavitte, a kutyájával
együtt. Innentől kezdve megvolt a saját kis titka, nekünk
pedig többé nem kell aggódnunk a harci klubjaink miatt.
Mélyen tisztelt rendőrfőnök úr halálra rémült, de
sértetlenül megúszta.
– Végsőkig elszánt harcosaink – magyarázza Tyler –
minden egyes házi feladat végrehajtásával egyre nagyobb
részt vállalnak a Nemezis-tervből.
Az ágyamra hajol:
– Hunyd be a szemed – suttogja –, és add a kezed.
Becsukott szemmel, engedelmesen kinyújtom karomat,
érzem, ahogy megragadja a kézfejem. Hűvös csókja
rásimul a bőrömbe égett ajkakra.
– Megegyeztünk, hogy ha beszélsz rólam másoknak,
sohasem látsz többet. Mostantól osztoznunk kell a
testeden. Amikor ébren vagy, te rendelkezel fölötte, úgy
hívod, ahogy akarod, de abban a másodpercben, amint
elalszol, én vagyok az úr, és a neved olyankor Tyler Durden.
 De hiszen verekedtünk egymással. Azon az első
éjszakán a parkolóban.
– Valójában nem velem harcoltál – leheli arcomba –,
magad mondtad: az életed gyűlölt felével szálltál szembe.
De hiszen a saját szememmel látlak.
– Álmodban.
De hát házat bérelsz. Munkád van. Egyszerre kettő is.
– Nézz utána a számlaegyenlegednek. A te neveden
bérlik a Paper Street-i házat. A csekkszelvényeken
ugyanaz a kézírás olvasható, mint a jegyzeteken, amelyeket
legépeltél nekem.
Szóval Tyler az én pénzemből él. Nem csoda, hogy
folyton mínuszban vagyok.
– Ami pedig a munkáimat illeti, mit gondolsz, miért vagy
állandóan holtfáradt. Szó sincs álmatlanságról. Amint
elalszol, átveszem a helyedet, dolgozni megyek, harci
kubba járok, kirúgok a hámból. Adj hálát a szerencsédnek,
hogy nem egy kígyófarmon helyezkedtem el.
És mi a helyzet Máriával, kérdem.
– Marla szerelmes beléd. Marla beléd szerelmes.
– Fogalma sincs kettőnkről. Amikor megismerkedtetek,
álnevet használtál. Nem emlékszel, kitalált neveket viseltél
a terápiás csoportokon, te sunyi kis féreg. Mióta
megmentetted az életét, Marla azt hiszi, Tyler Durdennek
hívnak.
Szóval most, hogy már tudok rólad, egyszerűen eltűnsz?
– Ugyan már – feleli Tyler. – Ma éjjel sem találkoztunk
volna, ha nem keresel olyan kétségbeesetten. Élem tovább
a magam életét, mialatt te alszol, de ha megpróbálsz
kicseszni velem, ha az ágyhoz bilincseled magad, vagy
beveszel egy halom altatót, esküdt ellenségek leszünk. És
lecsapok rád, könyörtelenül.
Süket duma. Hiszen az egész csak egy álom. Tyler nem
létezik, csupán egy projekció. Tudathasadásos
személyiségzavar. Életnagyságú skizofrénia. Két lábon
járó tévképzet. 247
– Mész a picsába – mondja Tyler. – Mi van, ha te vagy az
én skizofrén tévképzetem?
Én voltam az első.
– Ki nem szarja le, az a lényeg, hogy ki lesz az utolsó...
Ez nem lehet igaz. Csak álmodom. Most szépen
felébredek, és kész.
– Ébredj csak fel.
Megszólal a telefon, és Tyler már el is tűnt a semmiben.
A napfény átszűrődik a sötétítő-függönyön.
Reggel hét óra van, ekkorra kértem ébresztést, fülemhez
szorítom a kagylót, de a vonalban halotti csend fogad.
23.
Gyorsított felvétel. Hazarepülök Marlához a Paper Street-
i házba.
Minden darabokra hullik.
Otthon már félek benézni a hűtőbe. Magam előtt látom a
több tucat csinos műanyag zacskót, címkéiken Las Vegas
és Chicago és Milwaukee és más városok nevével, ahol
Tyler megfordult, hogy a harci klubok védelme érdekében
beváltson néhány korábbi fenyegetést. Attól tartok, a
zacskókban néhány keményre fagyott, véres huevo lapul.
A konyha sarkában, a repedezett linóleumon guggolva
egy űrhajós majom tanulmányozza magát egy kézitükörben.
– Az Emberiség Zenés-Táncos Talpbetétje vagyok –
ismételgeti képmásának –, a Teremtés Szennyező
Mellékterméke vagyok.
A többi űrhajós majom a kertben téblábol, gyűjtögetnek,
gyilkolgatnak.
Megmarkolom a hűtőgép fogantyúját, és mély lélegzetet
veszek, próbálok megvilágosodott spirituális lényemre
koncentrálni.
Cseppek egy rózsán:
Vidám Disney-figurák.
Minden tagom fáj.
Már résnyire nyílt az ajtó, amikor Marla hirtelen
átkukucskál a vállam felett, és azt kérdi:
– Mi lesz a vacsi?
 A sarokban kuporgó majomharcos le sem veszi magáról
a szemét:
– A Világ Fertőzött Végbélkúpja vagyok. A kör bezárult.
Alig egy hónapja még nem mertem megengedni
Marlának, hogy belenézzen a hűtőbe. Ma pedig magamnak
nem merem.
Istenem. Tyler.
Marla szerelmes belém. Fogalma sincs kettőnkről.
– Örülök, hogy visszajöttél – mosolyog rám. –
Beszélnünk kell.
Szerintem is, felelem. De még mennyire.
Képtelen vagyok kinyitni a hűtőgépet.
Apu Borsónyi Heregolyója vagyok.
Ne nyúlj semmihez a hűtőben, kérem Marlát, még az
ajtaját se nyisd ki. Ha valami magától kipottyanna belőle,
eszedbe ne jusson megenni vagy odaadni a macskának.
Az űrhajós majom figyelni kezd bennünket kézitükréből,
ezért azt javaslom Marlának, sétáljunk egyet. Folytassuk
valahol máshol ezt a ą beszélgetést.
Az alagsor lépcsőin ismeretterjesztő előadás.
– Három recept napalm előállításához – olvassa
hangosan az egyik űrhajós majom a többieknek. – Egy:
keverjünk össze egy rész gázolajat egy rész fagyasztott
narancslé-sűrítménnyel. Kettő: keverjünk össze egy rész
gázolajat egy rész diétás kólával. Három: oldjunk fel porrá
őrölt macskaalmot egy kanna gázolajban.
Máriával átsugározzuk magunkat a Paper Street
Szappantársaság székházából a belvárosi Planet
Hollywood egyik elszigetelt sarokasztalának planétájára.
 Tyler gyakran mesélt arról, hogy annak idején Anglia volt
a legnagyobb gyarmatosító birodalom, és élen járt a
földrajzi felfedezésekben, ezért hemzsegnek az atlaszok
újrahasznosított angol helységnevektől. Az angoloknak
mindent magukról kellett elnevezniük. Azaz majdnem
mindent.
Ott van például Írország.
New London, Ausztrália.
New London, India.
New London, Idaho.
New York, New York.
Gyorsított felvétel a jövőbe. 251
A kozmikus kizsákmányolások korában valószínűleg a
mamutcégek fedezik majd fel az új naprendszereket, és ők
térképezik fel először a bolygókat.
IBM Csillagköd.
Philip Morris Galaxis.
Hollywood Planéta.
Minden bolygó annak a cégnek a nevét kapja, amelyik
először megerőszakolta.
Budweiser Világ.
A pincérnek hatalmas lila púp duzzad a homlokán, és
nyársat nyelve, összezárt sarokkal feszít az asztalunknál.
– Üdvözlöm, uram! – harsogja – Mivel szolgálhatok,
uram? Ön a ház vendége, kérem, válasszon kedvére!
Uram.
Mintha enyhe vizeletszag áradna a feltálalt levesek felől.
Csak két kávét kérünk.
– Nekünk miért van ingyen a kaja? – kérdezi Marla.
 Mert a felszolgáló azt hiszi, én vagyok Tyler Durden.
Ha így áll a dolog, Marla rendel magának egy adag
rákkoktélt és tőkehalat és rántott csirkét sült krumplival,
majonézzel, desszertnek pedig két szelet csokoládétortát.
Az ételkiadó ablakán keresztül látom, ahogy a három
mesterszakács, egyikük felső ajkát sötét varratok díszítik,
megilletődve figyel minket, és néha összesúg egymás közt.
Szeretném, ha tiszta ételt hozna, figyelmeztetem a pincért,
ne tegyenek bele olyasmit, amit nem rendeltünk.
– Ebben az esetben, uram – hajol közelebb bizalmasan
–, határozottan lebeszélném a hölgyet a rákkoktélról.
Köszönjük. Rákkoktél törölve. Marla értetlenül néz, bízz
bennem, súgom a fülébe.
A pincér sarkon fordul, és távozik a konyhába.
Csak így tovább, mutatja a három mesterszakács a
tálalóablakon át.
– Úgy látom, nem utolsó dolog Tyler Durdennek lenni –
mondja Marla.
Mostantól fogva, suttogom Marlának, éjjelente
mindenhová követned kell, készíts feljegyzést minden
lépésemről. Kivel találkozom. Hány befolyásos embert
hereiek ki. írj le mindent.
Előveszem a levéltárcámat, és megmutatom a
jogosítványomba írt valódi nevemet.
Nem Tyler Durden.
– De hát mindenki Tyler Durdenként ismer – mondja
Marla.
Kivéve engem.
A munkahelyemen sem Tylernek hívnak. A főnököm is a
rendes nevemen szólít.
A szüleim tudják, ki vagyok valójában.
– Akkor miért vagy mások számára Tyler Durden? –
kérdezi Marla.
Amikor megismerkedtem Tylerrel, éppen aludtam.
Kimerült voltam és zavarodott, azt sem tudtam, hol áll a
fejem, valahányszor felültem egy repülőgépre, arra
vágytam, bárcsak felrobbanna. Irigyeltem a rákban
haldokló betegeket. Gyűlöltem az életemet. Elegem volt az
állásomból, a bútoraimból, és egyetlen kiutat sem láttam.
Csupán a halált.
Csapdába szorultam.
Úgy éreztem, túl teljes vagyok.
Túl tökéletes.
Szerettem volna kiszabadulni miniatűr
mindennapjaimból. A minivajak és másodosztályú
miniülések lidércnyomásából.
Svéd bútorkatalógusomból.
Formatervezett börtönömből.
Szabadságot vettem ki. A tengerparton álomba
merültem, és amint kinyitottam a szemem, ott állt Tyler
Durden, meztelen testéről csörgött a verejték, a homok
apró sárrögökbe tapadt a bőrén, haja csatakosan lógott a
homlokába.
Uszadékfákat vonszolt ki a vízből, és a földbe ásta őket.
Hatalmas árnyékemlékművet emelt a parton, és a saját
kezével teremtett tökély tenyerére ült.
Egy percnél többet nem lehet elvárni a tökéletességtől.
Talán csak álmodtam az egészet.
 Talán az egész akkor kezdődött, amikor levizeltem a
Blarney-követ.
Talán amikor álomba merülök, sohasem alszom igazán.
Az étteremben egy, kettő, három, négy, öt fickót
számoltam meg, akik feldagadt arcuk és törött orrnyergük
alól vidáman mosolyogtak felém.
– Nem – mondta Marla –, sohasem szoktál aludni.
Tyler Durden egy általam teremtett önálló személyiség,
aki most azzal fenyeget, hogy átveszi a hatalmat fölöttem.
– Akárcsak Tony Perkins anyja a Psychó-ban – bólogat
Marla. – Oltári klassz. Mindenkinek megvan a saját dilije.
Egyszer randiztam egy pasival, aki nem tudott betelni a
testékszerekkel.
Az a lényeg, magyarázom türelmesen, hogy amint
elalszom, Tyler elszabadul bennem, és összetört arcom
mögé rejtőzve válogatott bűntetteket követ el. Másnap
holtfáradtan és kikészülve ébredek, mint aki egy percet
sem aludt.
A következő este korábban bújok ágyba.
A következő este Tyler tovább használhatja ki a testem.
Egyre korábban fekszem le, és Tylernek egyre több ideje
jut az akcióira.
– De hiszen te vagy Tyler – mondja Marla.
Nem.
Nem én.
Szeretem Tylert, rajongok bátorságáért és
ravaszságáért. Csodálom nyugalmát. Tyler humoros és
elbűvölő és energikus és független, a férfiak felnéznek rá,
elvárják tőle, hogy megváltoztassa a világot. Tyler rátermett
és szabad, pont az ellentétem.
Nem vagyok Tyler Durden.
– Dehogynem – erősködik Marla.
Ugyanazon a testen osztozunk, de mostanáig ezt nem is
sejtettem. Valahányszor Tyler lefeküdt Marlával, én mélyen
aludtam. Otthonosan mozgott a bőrömben, mialatt én az
igazak álmát aludtam.
A harci klubok, Nemezis-tervek összes tagja Tyler
Durdenként ismer.
Ha minden egyes nap korábban fekszem le és később
kelek fel, egy idő után örökre eltűnök a saját életemből.
Egyszerűen elalszom, és soha többé nem ébredek fel.
– Akárcsak a kiskedvencek a sintértelepen– mondja
Marla.
Álom kutyuskivitelben. Még ha sikerül is megúsznunk az
injekciót, ha akad valaki, akinek megtetszünk, és hazavisz
magával, az ivartalanítást akkor sem kerülhetjük el.
Sohasem ébrednék fel, és Tyler átvenné a hatalmat.
A pincér kihozza a kávét, összecsapja a bokáját, majd
távozik.
Beleszagolok a csészékbe, csak a biztonság kedvéért.
– Rendben – mondja Marla –, tegyük fel, I hogy hiszek
neked. De mit tehetnék én?
Ha nem akarom, hogy Tyler legyűrjön, szükségem van
valakire, aki ébren tart. Éjjel-| nappal.
A kör bezárult.
Aznap este, amikor Tyler megmentette Marla életét,
ébren kellett tartania egészen reggelig.
Abban a másodpercben, ahogy elalszom, felbukkan
Tyler, és valami szörnyűséget művel.
Ha mégis elnyomna az álom, valakinek követnie kell
Tylert. Bármerre megy. Bármit csinál. így talán van rá esély,
hogy napközben helyrehozzam a károkat, amelyeket
éjszaka okoztam.
24.
A neve Robert Paulson, és negyvennyolc éves. A neve
Robert Paulson, és mostantól örökké negyvennyolc éves
marad.
Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a
nullát.
Mázsás Bob.
A nagy zsírhegy, a tohonya hájpacni éppen egy
rutinküldetésen járt, hengerzártöréses házi feladatát
végezte. Ezzel a módszerrel jutott be Tyler a lakásomba,
hogy aztán a levegőbe repítse saját készítésű
dinamitrúdjaival. Kell hozzá egy flakon hűtőfolyadék, R-12-
es spray is megteszi, ha árulják még, ha meg nem, ott az
R-134a, az legalább nem árt az ózonrétegnek, addig kell
fújni a cilinderbe, amíg szét nem fagy a zárszerkezet.
A módszer kiválóan alkalmas utcai telefonkészülékek,
parkolóórák és újságautomaták esetében is. A fagyasztás
után jöhet a kalapács, a hidegvágó és néhány gyors
mozdulat a zárfeltöréshez.
Nem mintha a Nemezis-tervnek olyan égető szüksége
lenne egy maroknyi aprópénzre.
Paper Street Szappantársaság alig győzi teljesíteni a
megrendeléseket. Isten irgalmazzon nekünk az ünnepek
előtt. A házi feladatok higgadtságra nevelnek. Kitanítanak a
fortélyokra. A Nemezis-terv részévé tesznek.
Hidegvágó helyett használhatunk villanyfúrót is: legalább
olyan hatásos, és kevesebb zajt csap.
 A rendőrök egy elemes villanyfúrót néztek revolvernek,
amikor szétlőtték Mázsás Bobot.
Halála semmilyen módon nem köthető a Nemezis-
tervhez, a harci klubokhoz vagy a szappanokhoz.
A zsebében csupán egy fényképet találtak hatalmas,
csupasz testéről, egy húsparádé valamelyik előírásos
pózába dermedve. Elég ostoba élet, mesélte Bob: elvakít a
reflektorfény, alig hallasz valamit a hangszórókból áradó
folyamatos dübörgéstől, azután felhangzik a bírói utasítás,
nyújtsa ki a jobb karját, majd feszítse meg.
Emelje fel mindkét kezét, jól láthatóan.
Nyújtsa ki a bal karját, majd feszítse meg.
Ne mozduljon.
Dobja el a fegyvert.
Jobb, mint a valódi világ.
A kézfején ott virított a csókom sebhelye. Tyler csókjának
sebhelye. Leborotválta csinos frizuráját, mind a tíz
ujjbegyéről leégette az árulkodó bőrmintákat. És
megkockáztatta a menekülést, mert még mindig jobb
megsérülni, mint lebukni: ha letartóztat a rendőrség,
kizárnak a Nemezis-tervből, nem lesz több házi feladat.
Robert Paulson egyik pillanatban még a nyüzsgő
világegyetem ölmeleg középpontja volt, a következőben
csupán egy élettelen tárgy. Rövid sortűz, és felragyog a
halál káprázatos csodája.
Ma éjjel a vezető, mialatt lassan körbejárja a tömeget a
sötét alagsorok mélyén, kívül a fénykörön, a harcosok
szorítóján, minden harci klubban fennhangon a
következőket mondja:
 – A neve Robert Paulson.
És a tömeg megismétli szavait:
– A neve Robert Paulson.
– A kora negyvennyolc év.
– A kora negyvennyolc év. Negyvennyolc esztendős, és a
harci klub
tagja.
Negyvennyolc esztendős, és a Nemezis-terv része.
Csak halálunkkal szerezhetünk nevet magunknak,
onnantól kezdve nem vagyunk többé az apokalipszis-
gépezet névtelen csavarjai. A halál hőssé avat bennünket.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
– Robert Paulson – ismétli üvöltve a tömeg.
Azért mentem el ma éjjel a harci klubba, hogy
felszámoljam. Belépek a csupasz villanykörte fénykörébe,
és a harcosok üdvrivalgásban törnek ki. Számukra Tyler
Durden vagyok. Ravasz. Erélyes. Vakmerő. Felemelt
kézzel csendet teremtek, és azt javaslom, hagyjuk a
francba az egészet. Mindenki menjen haza, felejtse el a
harci klubot.
Úgy érzem, beteljesítettük a küldetésünk, remélem,
egyetértetek velem.
A Nemezis-terv lefújva.
Állítólag jó kis focimeccs megy a tévében...
Száz kifejezéstelen szempár tapad rám.
Meghalt egy ember, mondom. Vége a játéknak. Kezd
vérre menni.
Ekkor felharsan a klubvezető arctalan hangja a tömeg
háta mögül:
– A harci klub első szabálya: egy szót sem a harci
klubról.
Tűnés haza, kiáltom.
– A harci klub második szabálya: egy szót sem a harci
klubról.
Harci klub lefújva. Nemezis-terv lefújva.
– A küzdelem párokban zajlik.
Én vagyok Tyler Durden, üvöltöm, és azt parancsolom,
hogy azonnal takarodjatok.
De rám se néznek. Társaikat figyelik a kör túlsó oldalán.
A vezető hangja lassan megkerüli az eleven szorítót.
Egyszerre két ember. Ing nélkül. Cipő nélkül.
A küzdelem addig tart, szünet nélkül, megállás nélkül,
ameddig tartania kell.
Még belegondolni is szörnyű, hány városban, hány
nyelven hangzik el ugyanez a nóta.
A vezető az alapszabályok végére ér, én pedig még
mindig ott állok a fénykör közepén.
– Az első számú pár foglalja el a helyét! – harsan a
sötétből. – Mindenki hagyja el a küzdőteret!
Nem mozdulok.
– Hagyja el a küzdőteret! Meg sem moccanok.
A villanykörte fénye visszatükröződik a sötétből rám
meredő szempárokban, rezzenéstelen tekintettel figyelnek.
Próbálom Tyler szemével nézni őket. Vajon kik lennének a
legalkalmasabbak a Nemezis-terv számára. Melyiküket
hívná meg a Paper Street-i Szappantársaság soraiba.
– Azonnal hagyja el a küzdőteret! – A vezető pontosan
követi az előírt működési szabályzatot. Három felszólítás
után kizárnak a harci klubból.
De hiszen én vagyok Tyler Durden. Én indítottam az
egészet. Én írtam a szabályokat. A harci klub az enyém,
nélkülem senki sem lehetne itt. Most pedig azt mondom,
vége!
– Tagot eltávolítani, három, kettő, egy.
Az emberkör rám zárul, kétszáz kéz ragadja meg
végtagjaim minden egyes pontját, kitárt karokkal
emelkedek egyre feljebb, a fény felé.
Kérjük, hagyja el a testét.
Öt, négy, három, kettő, egy.
Kézről kézre adnak a fejük fölött, végigsiklom a tömegen,
egyenesen a kijárat felé. Lebegek. Szállok.
Üvöltök.
A harci klub az enyém. A Nemezis-terv tőlem ered. Nem
dobhattok ki. Én vagyok a főnök. Menjetek haza.
– Az egyes számú pár haladéktalanul foglalja el a helyét!
– harsán a klubvezető parancsa.
Maradnom kell. Nem adhatom fel. Ura vagyok a
helyzetnek. Én vagyok a vezér.
– Tagot eltávolítani!
Kérjük, hagyja el a testét.
Zéró.
Lassan átsuhanok a kijáraton, bele a csillagfényes,
jéghideg éjszakába, majd hirtelen földet érek a parkoló
betonján. A karok eltűnnek a döngve becsapódó vasajtó
mögött, hallom a retesz csattanását. A világ harci klubjai
mostantól nélkülem működnek tovább.
25.
Évmilliók óta szeretnék elaludni. Álomtalan, alaktalan
öntudatlanságra vágyom a teremtés első napjától. Most
viszont aludni szeretnék a legkevésbé. Marla szobájában
ülök a Regent Hotelben. A haldokló nyugdíjasok és
kábszeresek között kimért kétségbeesésem valahogy
normálisnak és magától értetődőnek látszik.
– Tessék – mondja Marla, miközben keskeny ágyán
törökülésben ülve kiráz egy féltucatnyi altatót a gyógyszeres
üvegből. – Képzeld, egyszer jártam egy pasival, aki
folyton a rémálmairól panaszkodott. Ő is utált aludni.
És mi történt vele?
– Ja, meghalt. Szívinfarktust kapott a túladagolástól.
Megártott neki az amphetamin. Tizenkilenc múlt néhány
héttel.
Kösz a biztatást.
Amikor besétáltunk a szállodába, a recepciós fickó
tisztelgett nekem. Bal oldalt az összes haja hiányzott,
gyökerestül téphették ki, csupasz fejbőrén varcsomók
dudorodtak. A társalgóban tévéző vén idióták mind
megfordultak, hogy lássák, kit szólít „uram”-nak a
személyzet.
– Jó estét, uram.
Ebben a percben valószínűleg a Nemezis-terv
parancsnokságát hívja, hogy jelentse tartózkodási
helyemet. A főhadiszállás falára tűzött hatalmas
várostérképen színes gombostűkkel jelölik minden
lépésemet. Úgy érzem, mintha meggyűrűztek volna, akár a
természetfilmekben a vadludakat.
Minden harcos utánam kémkedik, nyomon követ.
– Hat tablettától még nem leszel rosszul – mondja Marla
–, de sajnos a fenekedbe kell nyomnod őket.
Pont erre vágytam.
– Nem hülyéskedek – erősködik –, ha minden jól megy,
később kaphatsz valami húzósabbat is. Valami komoly
drogot, speedy gonzalest vagy extasyt, majd meglátjuk.
Én aztán fel nem dugom ezeket a bogyókat.
– Akkor vegyél be kettőt. Hová megyünk?
– Tekézni. Egész éjjel nyitva tart a pálya, és nem
hagyják, hogy elaludjon az ember.
Bárhová megyünk, felismernek az utcán, azt hiszik, én
vagyok Tyler.
– Szóval ezért nem kellett buszjegyet váltanunk?
Pontosan. És ezért adta át nekünk a helyét az a két
sebhelyes fickó.
– Akkor most mi a terved?
Nem hiszem, hogy a bujkálás segítene rajtunk. Tennünk
kell valamit, hogy megszabaduljunk Tylertől.
– Randiztam egyszer egy fickóval, aki imádott a
cuccaimban járni – csillan fel Marla szeme. – Megőrült a
női ruhákért. Kalapok, fátylak, satöbbi. Felpróbálhatnál
néhányat, talán ki tudnálak csempészni innen.
Nem vagyok buzi, és nem dugdosok tablettákat a
valagamba.
– De volt rosszabb is – mélázik el. – Ismertem egy
pasast, aki folyton azt akarta, hogy feküdjek le a
guminőjével, és nyaljam ki.
Látom már, ki lesz Marla legfrissebb szerelmi
történetének főhőse.
Jártam egyszer egy pasival, akinek tudathasadása volt.
-Egy másik meg pénisznövelő protézist hordott.
Hány óra, kérdezem.
– Hajnali négy.
Három óra múlva a munkahelyemen kell lennem.
– Kapj be két szemet – javasolja Marla –, ha a
tekepályán is felismernek, legalább nem kell fizetnünk.
Apropó, mielőtt leszámolsz Tylerrel, nem vinnél el
bevásárolni? Vehetnénk egy sportkocsit. Néhány ruhát,
meg CD-t. Használjuk ki az előnyöket.
Marla.
– Jó, jó, nem szóltam.
26.
A régi közhely, miszerint mindig elpusztítjuk, amit
szeretünk, nos, akárhogy nézzük, fordítva is igaz.
De még mennyire igaz.
Ma reggel az irodaház előtt rendőrségi kordon fogadott,
a bejárati ajtóknál egyenként kérdezték ki munkába tartó
kollégáimat. Tömegnyomor, fejetlenség.
Le sem szálltam a buszról.
Apu Hideg Verítéke vagyok.
A busz ablakából látni lehet harmadik emeleti irodánk
szétrobbant üvegfalát, mögötte egy mocskos, sárga
köpenybe bújt tűzoltó üszkös mennyezetlapokkal
küszködik. Két társa füstölgő íróasztalt taszigál keresztül a
kitört ablakon, az asztal megbillen, csúszni kezd, majd
háromemeletnyi magasságból egy másodperc alatt a
betonjárdára zuhan. Gyomromban érzem, ahogy
hangtalanul földet ér.
Kettétört farostlemeze felparázslik.
Apu Elszoruló Torka vagyok.
Az én asztalom.
Tudom, hogy a főnököm meghalt.
Három recept napalm előállításához. Tudom, hogy Tyler
a főnökömet akarta. Amint felismertem a tenyeremre
száradt benzin szagát, amint kimondtam a Cadillacben,
hogy bárcsak otthagyhatnám a munkámat, felhatalmaztam
Tylert a gyilkolásra. Erezd magad otthon nálam. Mintha itt
sem lennék.
 Nyírd ki a főnökömet.
Istenem, Tyler.
Még azt is tudom, hogy egy számítógép végzett vele.
Amit Tyler tud, én is tudom.
Bár sejtelmem sem lenne róla, hogyan kell bombát
csinálni egy számítógép-monitorból. De ezt még a
legutolsó újonc majom is tudja. Magam gépeltem és
sokszorosítottam az útmutatót. Lényegét tekintve a
villanyégő-módszer továbbfejlesztett változata: fúrjunk
aprócska lyukat egy izzóba, töltsük meg benzinnel, zárjuk le
a nyílást viasszal vagy szilikonnal, csavarjuk vissza az égőt
a foglalatba, és lehetőleg ne tartózkodjunk a helyiségben,
amikor felkapcsolják a villanyt.
Egy 14-colos monitorba sokkal több benzin fér, mint egy
százas égőbe.
Pofonegyszerűen eltávolítható a katódsugárcsövet borító
műanyag burkolat, de a szellőzőréseken keresztül is
megoldható a dolog.
Első lépésben áramtalanítsuk a berendezést, és húzzuk
ki a számítógép-csatlakozót.
A módszer televízióknál is alkalmazható.
Ne feledjük, elég egy szikra, elég egy lehúzott pulóverből
kipattanó statikus elektromosság, és a levegőbe repülünk.
Eleven fáklyaként pusztulunk el.
A katódcső 300 volt passzív feszültséget tárolhat, ezért
alaposan figyeljünk oda, milyen csavarhúzót használunk a
főkondenzátor közelében. Ha nem szigetelt a nyele, máris
búcsút mondhatunk az életünknek.
A csőben vákuum uralkodik: amikor átfúrjuk üvegburáját,
halk sivítással magába szívja a levegőt, mintha csak mély
lélegzetet venne.
Tágítsuk ki a furatot, majd illesszünk bele egy tölcsért.
Válasszunk magunknak tetszés szerint robbanóanyagot, és
töltsük a katódcsőbe. Házilag készült napalm kiválóan
megfelel. Gázolaj vagy fagyasztott narancslé-sűrítménnyel
kevert gázolaj vagy macskaalommal sűrített gázolaj.
Érdekes eredményt kapunk, ha kálium-permanganátot
elegyítünk porcukorral. Csak az a fontos, hogy a keverék
egyik összetevője hevesen égjen, a másik pedig elegendő
mennyiségű oxigént biztosítson az égési folyamathoz. A
különösen heves égést hívjuk robbanásnak.
Bárium-peroxid és cinkpor.
Ammónium-nitrát és alumínium-reszelék.
Az anarchia mesterkonyhája.
Csipetnyi bárium-nitrát, kénszósszal és kőszén
körítéssel, és már tálalhatjuk is a puskaport.
Bon appétit.
Töltsük fel a monitort közülük bármelyikkel, és amint
bekapcsolja valaki a számítógépet, kétkilónyi
robbanóanyag tépi cafatokra.
Csak az a baj, hogy alapjában véve kedveltem a
főnökömet.
Minden egyes keresztény amerikai férfi az apjáról
mintázza istenképét. Egyesek számára hivatali felettesük
helyettesíti az apát.
Tyler gyűlölte a főnökömet.
A rendőrség nyomozni fog utánam. Múlt hét péntekjén én
hagytam el utoljára az irodát. Késő este ébredtem fel az
íróasztalomnál, a számítógép monitorja bepárásodott
leheletemtől, a vonal végén Tyler azt mondta, menj le a
parkolóba, egy kocsi vár rád.
Egy Cadillac vár.
Kezem benzinszagú.
A szerelő azt kérdezte, mi lenne az utolsó kívánságom.
Fel akartam mondani. Tyler megkapta az engedélyt.
Erezd magad otthon. Nyírd ki a főnökömet.
Szétrobbant irodámat magam mögött hagyva egészen a
végállomás kavicsos fordulójáig buszoztam. A telkeket
errefelé már felváltják a szemétlerakó helyek és
szántóföldek. A sofőr előveszi uzsonnás zacskóját és
termoszát, miközben folyamatosan szemmel tart a
visszapillantó-tükörből.
Végiggondolom, hol rejtőzhetnék el a rendőrség elől. A
leghátsó ülésen kuporgok, körülbelül húsz utas választ el a
vezetőüléstől. Húsz mozdulatlan fejet számolok össze.
Húsz kopaszra borotvált fejet.
A sofőr hátrafordul, és odaszól nekem:
– Mr. Durden, őszintén csodálom az elszántságát, uram.
Életemben nem láttam még.
– Bizonyára megbocsát nekünk – folytatja –, de a
részlegvezető szerint az egész az ön ötlete volt.
A bőrfejek egymás után fordulnak felém. Egyenként
felállnak. Az egyikük összegyűrt rongyot szorongat
markában, az orromat megcsapja a kloroform szaga. A
legközelebbi fickó előhúz egy vadászkést, ráismerek az
autószerelő klubtagra.
 – Ön bátor ember – mondja a buszsofőr –, képes
önmagát is feláldozni a Nemezis-terv érdekében.
– Fogd be a szád – figyelmezteti a szerelő. – Az
őrszemnek hallgass a neve.
Meg sem lepődöm, amikor az egyik űrhajós majom
kezében észreveszem a befőttes-gumit. A többiek a busz
elejébe tömörülnek.
– Ismeri az előírásokat, Mr. Durden – mondja a szerelő. –
Személyesen hirdette ki őket. Bárki próbálja felszámolni a
harci klubokat, le kell vágnunk a golyóit, még akkor is, ha
ön az illető.
Herék.
Mogyorók.
Tojások.
Családi ékszerek.
Elképzelem legdrágább testrészemet csinosan
csomagolt mirelitáruként a Paper Street-i ház
mélyhűtőjében.
– Gondolom, tudja, hogy az ellenállás reménytelen.
A buszsofőr nagyot harap a szalámis zsemléből, és a
visszapillantóból figyel minket.
A távolban felhangzik egy közeledő rendőrségi sziréna.
Piros traktor zötyög keresztül a felszántott földeken.
Madárdal. Ablakom félig nyitva. Felhők suhannak. Gyomok
burjánzanak a kavicsos útpadka szélén, poszméhek és
legyek döngik körül apró virágjaikat.
– Biztosítékra van szükségünk – mondja a szerelő. –
Ezúttal nem csak fenyegetőzünk, Mr. Durden. Le kell
vágnunk őket.
 – Itt vannak a zsaruk – szól hátra a buszsofőr.
A sziréna buszunk elejéhez ér.
Hogyan szállhatnék szembe velük?
Egy rendőrautó fékez le mellettünk, a szélvédőn vörös-
kék reflektorfények villognak.
– Senki se mozduljon! – kiáltják kintről. Megmenekültem.
Nagyjából.
Mindent elmondok a rendőrségnek Tyler-ről. Mindent
bevallók a harci klubokról, talán börtönbe kerülök, de attól
kezdve hatósági ügy lesz a Nemezis-tervből, és nem kell
vadászkésekkel farkasszemet néznem.
Két egyenruhás rendőr kapaszkodik fel a buszra:
– Nem késtünk el? – kérdezi az egyik. -Ne tököljetek
annyit – mondja a társa –, már kiadták ellene az
elfogatóparancsot.
Amaz leveszi tányérsapkáját, és megvakarja a homlokát:
– A körülmények ellenére örülök, hogy végre
megismerhetem Önt, Mr. Durden.
Óriási hibát követnek el, suttogom kétségbeesetten.
– Előre megjósolta nekünk, hogy ezt fogja mondani,
uram – bólint a szerelő.
Nem én vagyok Tyler Durden.
– Akárcsak ezt a bejelentést. Szabálymódosítás: a harci
klubok tovább folytatódnak, de többé nem herélünk ki
senkit.
– Igen, igen – vág közbe türelmetlenül a szerelő, már
félúton jár, vadászkését maga előtt tartja. – Ebben a
mondatban pedig tökéletesen biztos volt.
Rendben, én vagyok Tyler Durden. Én bizony.
Személyesen én vagyok Tyler Durden, tehát én diktálom a
szabályokat is, úgyhogy azonnal tegye le azt a kést.
– Fiúk, mennyi volt eddig a legjobb időnk
hereleszerelésben? – kiált hátra a válla fölött.
– Négy perc – hangzik a válasz.
– Méri valaki a mostanit?
A két rendőr felkapaszkodik az üléstámlákra, egyikük
karórájára néz, és azt mondja:
– Várj még, a nagymutató mindjárt a tizenkettesre ér.
Visszaszámlálás.
– Kilenc.
– Nyolc. -Hét.
A nyitott ablak felé vetem magam.
Hasfalamat végighorzsolja a keskeny fémkeret,
mögöttem felkiált a szerelő:
– Mr. Durden, így elrontja a rekordkísérletünket!
Félig kilógok az ablakon, próbálom elkapni a hátsó
kerék fekete gumiabroncsát. Sikerül megragadnom a
sárhányó szélét, és húzni kezdem magamat kifelé. Valaki
belekapaszkodik a bokámba, és visszatart. Hahóóó,
üvöltöm az aprócska traktor felé, héééé, de mindhiába.
Halántékom tűzforrón lüktet, arcomba tódul a vér, fejjel
lefelé tapadok a busz oldalához. Nyerek néhány centit, de
máris újabb kezek markolnak meg, és visszahúznak. A
számba lóg a nyakkendőm. Övcsatom beleakad az
ablakkeretbe. Alig egy méterre tőlem méhek és legyek és
gyomnövények, erőtlenül feléjük kiáltok, héé.
Mohó ujjak akaszkodnak nadrágszáramba,
farzsebemnél fogva vonszolnak befelé, mindjárt lecibálják
rólam a ruhát.
– Egy percnél tartunk! – kiáltja hátra valaki.
Bőrcipőm lecsúszik lábamról.
Övcsatornát leszakítja a fémkeret.
Karok szorítják össze a combomat. Az ablak
felforrósodott pereme lyukat éget a hasfalamba. Hófehér
ingem felgyűrődik, a fejemre borul, eltakarja előlem a
napfényt, görcsösen szorítom a sárhányót, és segítségért
kiabálok, héééééééé.
Lábaim egyenesre feszítve és egymáshoz szorítva, a
nadrágom valahol a bokámnál jár, a sugarak gyengéden
simogatják csupasz kis seggemet.
A vér lüktet fejemben, majd kiugranak a szemeim,
semmit sem látok az arcomba lógó ingtől. A traktor
elpöfögött a messzeségbe. A méhek elzümmögtek.
Messzire. Minden több millió kilométerre került tőlem.
Valahol a hátam mögött, több millió kilométerrel messzebb
valaki azt kiáltja:
– Két percnél tartunk!
Egy tenyér csúszik a combom közé, és belém markol.
– Nehogy megsérüljön – csattan egy figyelmeztetés.
A bokámra kulcsolódó kezek több millió kilométerre
vannak. Képzeljük őket egy végtelenül hosszú alagút
végére. Irányított meditáció.
Ne gondoljunk az ablakkeret hasfalunknak szegeződő
tompa és tűzforró késpengéjére.
Ne gondoljunk a combjainkat szétfeszítő könyörtelen
harcosokra.
Egymillió, százmillió kilométerrel mögöttem egy érdes,
meleg kéz az ágyékomba markol, lefognak, majd valami
rám szorul, szorosabban, még szorosabban.
Egy befőttesgumi.
Írországban vagyok.
A harci klubban vagyok.
Munkában vagyok.
A bőrömben vagyok, itt és most.
– Három percnél tartunk!
Valaki nagyon messziről a fülembe üvölti:
– Ismeri a szokásos szónoklatot, Mr. Durden. Egy
mondatban összefoglalva: hagyja békén a harci klubot,
különben ráfázik.
A meleg tenyér alám nyúl. A kés hideg hegye bőrömhöz
ér.
Átkarolják a mellkasom.
Gyógyító célú testi kontaktus.
Ideje megölelni egymást.
A kloroformos kendő keményen orromba, számba
nyomódik.
Azután semmi, a semminél is kevesebb. Feledés.
27.
Kormos lakásom szétroncsolt kagylóhéja világűrfekete
és kihalt, körülötte ezernyi fénypont pislákol a nagyvárosi
éjszakában. Az üvegfal helyén tizenöt emeletnyi mélység
tátong, a szél ide-oda lengeti a helyszíni szemle húgysárga
műanyag szalagjait.
Csupasz betonpadlón ébredek. Itt valaha juharfa parkett
volt, a falakat reprodukciók díszítették a robbanás előtt.
Valaha svéd bútoraim voltak. Tyler előtt.
Fel vagyok öltöztetve. A nadrágzsebembe nyúlok, hogy
leellenőrizzem.
Semmi sem hibázik.
Teljes vagyok. Rémült, de sértetlen.
Sétáljunk a tizenöt emeletnyi mélység peremére, nézzünk
körül a fényeken, a csillagokon, és már itt sem vagyunk.
Mindez a múlté.
Idefent, félúton a Föld és a csillagok között, úgy érzem,
mintha egyike lennék a világűrbe fellőtt kísérleti állatoknak.
Kutyáknak.
Majmoknak.
Embereknek.
Vár rád egy kis meló. Húzz meg egy kart. Nyomj meg
egy gombot. Halj meg hülyén.
A világ megörült. Főnököm meghalt. Otthonom
megsemmisült. Munkám megszűnt. Mindenről én tehetek.
Semmim sem maradt.
Hitelkeretem túllépve.
 A mélység hívogat.
Csak egy rendőrségi műanyag szalag választ el a
feledéstől.
A mélység hívogat.
Mi tarthat vissza?
A mélység hívogat.
Ott van még Marla.
Ugrásra csábít.
Ott van Marla, nyakig a szarban, és még csak nem is
sejti.
És szerelmes belém.
Tylerbe szerelmes.
Fogalma sincs a különbségről.
Valakinek fel kell világosítania. Gyerünk. Gyerünk.
Gyerünk.
Mentsd meg magad.
Berontok a gyorsliftbe, és leszáguldok a földszintre, a
portás rég nem utál, szélesen rám mosolyog, metszőfogai
helyén vérző íny sebek:
– Jó estét, Mr. Durden! – üdvözöl. – Parancsol egy taxit?
Jól érzi magát, uram? Nem kívánja használni a telefont?
Felhívom Marlát a Regent Hotelben.
– Máris kapcsolom, Mr. Durden – mondja a recepciós a
vonal másik végén.
Aztán meghallom Marla hangját.
A portás a hátam mögött fülel. Valószínűleg a Regentben
is hallgatóznak. Marla, hadarom, beszélnünk kell.
– Nyalj be csontig – sziszegi Marla.
Veszélyben az életed, próbálom meggyőzni, jogod van
tudni, mi folyik körülötted. Találkoznunk kell. Beszélnünk
kell.
– Hol?
Ahol legelőször megláttuk egymást. Gondolj vissza.
Emlékezz.
A fehér fénygömb. A hétajtós kastély.
– Leesett – mondja. – Húsz percen belül ott vagyok.
Ne verj át.
Leteszem a kagylót, a portás azonnal hozzám fordul:
– Fogok önnek egy taxit, uram. Ingyen elviszi, ahová
csak kívánja.
A harcosok nem tévesztenek szem elől. Nem, köszönöm,
utasítom vissza a kecsegtető ajánlatot, olyan szép esténk
van, inkább sétálok egyet.
Szombat este végbélrákos gyűlés van a metodista
templom alagsorában, Marla már ott ül, amikor belépek.
Marla Singer az elmaradhatatlan cigarettájával. Marla
Singer az elhúzott szájával. Marla Singer egy óriási sötét
monoklival.
Szemben ülök vele a meditációs kör szivárványszínű
rongyszőnyegén, és megpróbálok a vezérállatomra
koncentrálni, miközben feldagadt, fekete szemhéja alól
figyel. Szorosra zárt szemmel magam elé képzelem a
meditációs kastélyt, a hét ajtó mindegyikét, de képtelen
vagyok szabadulni vádló tekintetétől. Átkarolom a bennem
rejtőző gyermeket.
Marla figyel.
Ideje megölelni egymást.
Nyissuk ki a szemünket.
 Válasszunk párt magunknak.
Marla három gyors lépéssel átszeli a kört, és keményen
pofon vág.
Tárulkozzunk fel a másiknak.
– Te rohadék, szarfaszú, gennyláda görény! – tárul fel
Marla.
Az egész csoport ránk mered.
Marla eszeveszetten csépelni kezd, záporoznak az
ökölcsapásai.
– Megöltél egy embert – visítja –, már szóltam a
zsaruknak, bármelyik percben itt lehetnek!
Megragadom mindkét csuklóját, talán itt lesznek, üvöltöm
az arcába, de sokkal valószínűbb, hogy nem.
Kicsavarja magát a szorításomból, és azt kiabálja, a
rendőrök szirénázva száguldanak ide, hogy elkapjanak,
beszíjazzanak egy villamosszékbe, szétégessék az
agyamat vagy legalábbis a seggembe nyomjanak egy
halálos injekciót.
Olyan lesz, mint egy méhcsípés.
Egy fecskendőnyi phenobarbitál, aztán a nagy álom.
Kutyuskivitelben.
Marla a saját szemével látta, ahogy ma megöltem egy
embert.
Ha a főnökömre gondolsz, bólogatok szaporán, tisztában
vagyok vele, a zsaruk is tudják, mindenki engem keres a
kezében egy halálos injekcióval, lejárt lemez, hányszor
mondjam, hogy Tyler követte el a gyilkosságot.
Történetesen megegyeznek az ujjlenyomataink, hát senki
sem képes felfogni végre.
 – Nyald ki a seggem – feleli Marla, fekete monoklija
vádlón mered arcomba. – Lehet, hogy te meg a hülye
tanítványaid imádtok verekedni, de érj hozzám még
egyszer, akár csak egy ujjal, és kitépem a szíved.
– Láttam, ahogy ma este agyonlőttél egy embert.
Nem, nem, ismétlem fáradtan, felrobbantottam, és még
reggel. Tyler lyukat fúrt a számítógép monitorjába, és
megtöltötte benzinnel és mélyhűtött narancslé-sűrítménnyel.
A valódi végbélrákosok kíváncsian hallgatják minden
szavunkat.
– Tévedés – helyesbít Marla –, követtelek a Pressman
Hotelig, ahol felszolgáltál egy olyan Ki-lehet-a-gyilkos
partin.
A Ki-lehet-a-gyilkos partikat unatkozó milliomosoknak
szervezik a szállodában, ahol összegyűlnek egy elegáns
vacsorára és megoldnak egy gyilkossági rejtélyt.
Valamikor a füstölt lazac és a vaddisznósült között egy
percre kialszanak a kristálycsillárok, és az egyik vendég
úgy tesz, mintha megölték volna. Eljátssza a saját halálát,
csupán a buli kedvéért.
A vacsora hátralévő részében a vendégek leisszák
magukat, és még a desszert előtt megpróbálnak rájönni,
melyikük a pszichopata gyilkos.
– Hidegvérrel lelőtted a polgármester környezetvédelmi
szakreferensét! – sikoltja Marla.
Tyler lőtte le hidegvérrel a polgármester
környezetvédelmi hogyishívjákját.
– És ráadásul rákod sincs! – folytatja Marla.
Csak ennyi volt.
 Egy szempillantás alatt történt.
Minden tekintet rám szegeződik. Te sem vagy rákos,
kiáltom arcába.
– Két éve jár ide – folytatja Marla –, pedig kutya baja!
Az életedet próbálom megmenteni!
– Tessék? Miért kellene megmenteni az életem?
Mert követtél. Mert ma este a szállodáig követtél, és
láttad a gyilkosságot, Tyler pedig könyörtelenül leszámol
bárkivel, aki a Ne-mezis-terv útjába áll.
A gyűlés tagjai kizökkennek mindennapi tragédiájukból.
Megfeledkeznek a végbélrákról. Még a
fájdalomcsillapítóktól kábult élőhalottak is tágra nyílt
szemmel figyelnek.
Bocsássatok meg, kérem a csoportot. Nem akartam
rosszat. Most távoznánk. Jobb lenne odakint folytatni ezt a
kis társalgást.
– Ne! Maradjatok! – kiáltja egyszerre a csoport. – Ne
zavartassátok magatokat.
Senkit sem öltem meg, mondom. Nem vagyok Tyler
Durden, ő csak a másik énem. Tudjátok, mint a
Psychóban.
– Szóval, ki akar megölni engem? – kérdezi Marla.
Tyler. Te?
Tyler, ismétlem, de őt bízd csak rám. Viszont óvakodj a
Nemezis-terv harcosaitól. 286
Lehet, hogy megkapták már a parancsot az
elrablásodra, likvidálásodra vagy valami még rosszabbra.
– Miért hinnék neked?
Egy szempillantás alatt történt. Mert azt hiszem,
kedvellek téged.
– Csak kedvelsz? – kérdezi Marla.
Elég szirupos így is a helyzet, feszengek, ne erőltessük a
témát.
Meleg mosolyok ömlenek ránk.
Mennem kell. Ki kell jutnom innen. Kerüld el a kopaszra
borotvált fickókat, vetem még oda Marlának, ügyelj az
összevert arcú fickókra. Monoklik, hiányzó fogak, ilyesmik.
– Most hová rohansz? – kiált utánam Marla.
El kell intéznem Tyler Durdent.
28.
A neve Patrick Madden, és a polgármester
környezetvédelmi szakreferense volt. A neve Patrick
Madden, és a Nemezis-terv ellensége volt.
Amint kilépek a metodista templom kapuján, hirtelen
minden beugrik.
Tyler valamennyi emléke hirtelen feltör bennem.
Patrick Madden egy listát állított össze a harci kluboknak
helyet adó bárokról.
Egy csapásra tudok mozigépet kezelni. Tudok zárakat
feltörni, és eszembe jut, hogyan bérelte ki Tyler a Paper
Street-i házat, nem sokkal tengerparti felbukkanása előtt.
Megértem, miért kellett Tylernek megszületnie. Tyler
szerelmes Marlába. Amikor először megláttam a terápiás
gyűlésen, lényem egy eldugott része azonnal megkívánta,
így hát megteremtettem Tylert, hogy Marlával lehessek.
Nem mintha ez most sokat számítana. Más dolgom van.
De az emlékek megállíthatatlanul áradnak agyamba,
miközben a legközelebbi harci klub felé tartok.
Szombat esténként harci klubot tartanak az Armory bár
alagsorában. Valószínűleg ez a kocsma is szerepel Patrick
Madden listáján, szegény halott Patrick, jól ráfázott.
Lemegyek az Armory pincéjébe, és a tömeg szétnyílik
előttem, akár a Vörös-tenger, akár egy sliccen a cipzár.
Számukra én vagyok a Mindenható, a nagy és hatalmas
Tyler Durden. Isten és apa egy személyben.
– Jó estét, uram – hallatszik mindenfelől.
 – Üdvözöljük a harci klubban. -Köszönjük, hogy
megtisztel minket,
uram.
Formátlan zombiarcom kezd rendbe jönni. A képemen
tátongó lyuk derűsen mosolyog a harcosokra, valódi szám
szigorúan összeszorítva.
Tekintve, hogy én vagyok Tyler Durden, és mindenki
megcsókolhatja a seggemet, az összes tagot kihívom ma
éjszakára. Ötven harc. Egyszerre egy ellenfél. Cipő nélkül.
Ing nélkül.
A küzdelem az egyik fél vereségével ér véget.
Talán Tyler szereti Marlát.
Én szeretem Marlát.
Elegem van az üres szavakból. Be akarom szennyezni
az egész Riviérát, ha már úgysem láthatom. Elképzelem,
milyen lehet jávorszarvasra vadászni a Rockefeller Központ
romjai közt burjánzó erdőségben.
Az első ellenfelem dupla nelzonba szorít, és beleveri az
arcomat, a számat, tátongó sebemet a kemény
betonpadlóba, fogaim egyenként törnek ki ínyemből, és
átszúrják feldagadt nyelvemet.
Eszembe jut Patrick Madden vérző holtteste a
szőnyegen, mellette törékeny felesége, egy finom
porcelánszobor, feje búbján feszes kis konttyal. Csilingelve
kacagott, miközben megpróbált leönteni egy pohár pezsgőt
a halott férfi torkán.
Túl sötét ez a művér, mondta nevetve, azután Mrs.
Patrick Madden két ujjal belenyúlt a bíborvörös tócsába,
majd lenyalta a ráragadt cseppeket.
 Érzem az átharapott nyelvemből szivárgó vér ízét.
Mrs. Madden érezte férje vérének ízét.
Mindenre emlékszem; ahogy ott állok a parti szélén,
körülöttem majompincérek őrködnek. Marla, ruháján
bíborszín rózsák tapétamintái, a díszterem másik végéből
figyel.
A második ellenfelem beletérdel lapockáim közé,
hátrafeszíti karjaimat, és teljes súly-lyával rám nehezedik.
Arccal a padlóra zuhanok, hallom, ahogy, reccs, megreped
kulcscsontom.
Legszívesebben lefejezném a milói Vénuszt és a Mona
Lisával törölném ki a seggemet.
Mrs. Patrick Madden szemügyre veszi ujjait, a vér fogai
közé tapadt, lecsorog csuklójára, át a gyémántkarkötőn,
egészen a könyökéig, ahonnan a szőnyegre csöppen.
Hármas számú küzdelem, felkelek, és máris vár
harmadik ellenfelem. A harci klubban nincsenek nevek.
Több vagy egy névnél.
Több vagy a családodnál.
A hármas számú ellenfél, úgy látszik, tisztában van azzal,
mi kell nekem, fejemet mélyen belenyomja a sötétbe és a
bűzbe. Akár egy alvásgátló készülék, csak annyi levegőt
enged át, amennyi az ébrenléthez szükséges. Megragadja
koponyámat, mint egy futball-labdát, és összeszorított
öklének pörölyével csépelni kezdi sötét és büdös hónaljába
ékelt arcomat.
Aztán fogaim újra átharapják a szám belsejét.
Aztán a pofámon tátongó lyuk és feldagadt ajkaim
egyszer csak összetalálkoznak, egyetlen széles, eltorzult
vigyorrá szakadnak, amelyik orromtól egészen bal fülemig
ér. 291
A harmadik ellenfelem véresre horzsolja
csontszilánkjaimon az öklét.
Aztán a fájdalomtól sírva fakadok.
Mindenki, aki számít nekem, előbb-utóbb elhagy vagy
meghal.
Minden, amit teremtünk, nyomtalanul elpusztul.
Minden, amire büszkék lehetnénk, a szemétdombon
végzi.
Ozymandias vagyok, a királyok királya.
A következő ütéstől elharapom a nyelvem, véres csücske
a padlóra pottyan, rátaposunk a küzdelem hevében.
Patrick Madden törékeny porcelánasszonykája letérdel
férje holtteste mellé, mialatt a vendégek, a gazdag és
befolyásos emberek, akiket a barátaiknak neveznek,
részegen röhögve tornyosulnak fölé.
– Patrick? – szólongatja.
A vértócsa egyre nő, lassan terjed selyemszoknyája felé.
– Patrick, hagyd abba, kérlek, ne csináld tovább...
A vér a szoknya szegélyéhez ér, felszivárog a
selyemszálakon, tucatnyi hajszálcsőjelenség, fokozatosan
átitatja a finom kelmét.
A Nemezis-terv harcosai felsikoltanak mellettem.
Mrs. Patrick Madden csatlakozik hozzájuk. 292
Az Armory bár alagsorának mélyén Tyler Durden meleg
húshalomként csuklik össze. Tyler Durden, a
legyőzhetetlen, aki azt mondta, beéri egyetlen
másodpercnyi tökéletességgel.
 De a küzdelmek folytatódnak, mert nem akarok tovább
élni. Mert csak a halálommal szerezhetek nevet
magamnak. Csak a halálom szabadíthat meg a Nemezis-
tervtől.
29.
Ott áll Tyler, elbűvölően jóképű, akár egy földre szállt
angyal a maga színes-szélesvállú módján. Élni akarásom
engem is meglep.
Tylerrel szemben én csupán egy véres szövetminta
vagyok szobám mocskos ágybetétjére tapadva a Paper
Street Szappantársaság székházában.
A szoba eltűnt körülöttem.
A falitükörben imént még láttam a lábfejem, rajta az apró
szuvenírrel egyetemi éveimből, amikor tíz percre azt
hihettem, rákos vagyok. Rosszabb, mint rákos. A tükröm
most sehol. A szekrényajtó tárva-nyitva, hat fehér ingem,
fekete nadrágom, alsóneműm, zoknim sehol.
– Kelj fel – utasít Tyler.
Megbízható, ismerős világom mélyén és belsejében és
hátterében valami kimondhatatlan szörnyűség ütötte fel a
fejét.
Minden széthullott.
Az űrhajós majmok eltakarodtak. Mindent magukkal
vittek, a kollagénkészletet, az emeletes ágyakat, a pénzt,
elsősorban a pénzt. Csak a kert maradt itt és a csupasz
falak.
– Már csak a vértanúhalál van hátra – mondja Tyler. – A
nagy finálé.
Szó sincs lehangoló, szánalmas végről, inkább egy olyan
boldog, magával ragadó befejezésre gondolt.
Minden tagom fáj, Tyler. Ölj meg itt helyben.
 – Felkelni.
Ölj már meg. Ölj meg. Ölj meg. Ölj meg. Ölj meg.
– Kell az a nagyjelenet – bólogat Tyler. -Mit szólnál
ahhoz, ha a világ legmagasabb irodaházának tetején
álldogálhatnál, mialatt a Nemezis-terv harcosai megszállják
az egész épületet. Füst gomolyogna az ablakokból,
íróasztalok hullanának a felbolydult tömegbe. Kijár neked
egy igazán látványos halálszám.
Nem, tiltakozom, eleget használtál már. -Ha megtagadod
az együttműködést, elkapjuk Marlát.
Mutasd az utat, sóhajtok.
– Először is pattanj ki abból a kurva ágyból – parancsolja
–, és vonszold le magad a kocsihoz.
Hát így kerültem a Parker-Morris-torony-ház tetejére, egy
pisztoly csövével a számban. Tíz percünk maradt még
hátra. 295
A Parker-Morris tíz perc múlva megsemmisül. Tylertől
tudom.
Pisztolya a torkomat kaparja, Tyler a fülembe suttog:
– A halál csupán a kezdet.
A nyelvem a pisztolycsőhöz szorul arcom épen maradt
felében, és azt motyogom, ne gyere most nekem a
vámpírokkal, Tyler.
Nyolc percünk maradt még hátra.
A pisztoly óvintézkedés csupán, ha a rendőrségi
helikopterek a vártnál hamarabb érkeznének.
Istennek odafentről úgy tűnhet, egyetlen ember áll a tetőn,
és egy pisztolycsövet nyom saját szájába, de én tudom,
hogy Tyler markolja a fegyvert, és az én életem forog
kockán.
Vegyünk egy adag 98 százalékos töménységű
salétromsavat és adjuk háromszor annyi kénsavhoz.
Nitroglicerint kapunk.
Hét perc.
Keverjük el a nitrót fűrészporral, és máris kiváló
minőségű robbanóanyag áll rendelkezésünkre. A
majomharcosok többsége vattát használ és sima
keserűsót szulfátként. A végeredmény ugyanaz. Egyesek
paraffinnal keverik a nitroglicerint, de a paraffin nálam még
soha, egyetlen esetben sem vált be.
Négy perc.
Tyler és én kettesben várakozunk a tető peremén: Tyler
egy pisztolyt nyom a torkomra, én meg azon tűnődöm,
vajon mikor tisztította utoljára.
Három perc.
A hátam mögött valaki felsikolt.
– Várj! – Marla rohan felénk a tetőn keresztül.
Azaz csak felém, mivel Tyler azonnal elpárolog, puff, már
itt sincs. Elvégre pusztán az én hallucinációm. Egy pillanat
alatt nyoma vész, mintha elvarázsolták volna. Egyedül
maradtam, egy fegyverrel a számban.
– Követtünk a templomtól – kiáltja Marla. – Eljött az
egész terápiás csoport. Ne csinálj ostobaságot, kérlek.
Tedd le azt a pisztolyt.
Háta mögött ott sorakozik az összes végbélrákos,
agytumoros, vérparazitás, tébécés, ott botladoznak,
támolyognak, lökdösik tolókocsijuk kerekét a perem felé,
felém.
 – Várj! -kiáltják.
Hangfoszlányaikat felkapja a hideg szél, és arcomba
fújja.
– Állj.
És:
– Segítünk rajtad. És:
– Találunk megoldást.
A távolban feldübörög egy helikopter rotorja.
Tűnés innen, üvöltöm. Takarodjatok. Az egész épület
mindjárt felrobban.
– Tudjuk – feleli Marla. Üdvözítő pillanat.
Nem én halok meg, kiáltom, Tyler pusztul el.
Apu Vasakarata vagyok. Mindenre emlékszem.
– Nem állítom, hogy beléd szerettem – harsogja túl Marla
a helikoptereket –, de azt hiszem, megkedveltelek.
Egy perc. Marlának Tyler kell.
– Nem, nekem te kellesz – rázza a fejét. -Pontosan
tudom a különbséget.
Aztán semmi.
A robbanás elmarad.
Feldagadt szám ép oldalához szorítom a pisztolyt, Tyler,
te idióta, motyogom, mondtam, hogy ne használj paraffint.
A paraffin sohasem válik be.
Nincs más hátra.
Felbukkan előttem az első helikopter.
Meghúzom a ravaszt.
30.
Apám házában számtalan szoba van. Mondanom sem
kell, ahogy elsült a fegyver, szörnyethaltam.
Hazug.
Tyler halott.
Orrom előtt a rendőrségi helikopterrel, hátam mögött
Marlával és a terápiás csoportok tehetetlen tagjaival, akik
megpróbáltak segíteni rajtam, ha már magukon nem
tudnak, kénytelen voltam meghúzni a ravaszt.
Jobb, mint a valódi élet.
Másodpercnyi tökélyem nem tarthat örökké.
A mennyországban minden fehér alapon fehér.
Csaló.
A mennyországban minden hangtalan gumitalpakon jár.
Nyugodtan álhatók.
Leveleket kapok a mennyországban, és mindegyik
halványkék lapon azt olvasom, sohasem felejtenek el.
Hősként tisztelnek. Hamarosan meggyógyulok.
Az itteni angyalok mintha az Ótestamentumból léptek
volna elő, szigorú a hierarchia, mennyei seregeik
műszakokban váltják egymást, éjjel-nappal. Halálpontosan.
Tálcán hozzák a meleg levest, az előírt gyógyszerek
papírpohárkái hófehéren fénylenek. Álom ku-tyuskivitelben.
Találkoztam az Úristennel is, mahagóni íróasztala mögött
fogadott, a falakon bekeretezett diplomák, csupán egyetlen
kérdése volt:
– Miért?
 Miért okoztam ilyen sok szenvedést?
Hát nem fogtam még fel, hogy szent és különleges
hókristály vagyok, egyedi, sajátos, megismételhetetlen
csoda?
Nem értem, hogy valamennyien a szeretet
megnyilvánulásai vagyunk?
Nézem, ahogy az Úristen egy bőrnoteszba jegyzetel, és
azt mondom, óriási tévedés.
Nem vagyunk különlegesek.
De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem.
Egyszerűen vagyunk.
Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.
– Higgye el, nincs igaza.
Na persze. Jó. Mindegy. Isten mindent jobban tud.
Megkérdi tőlem, mire emlékszem.
Mindenre.
A Tyler pisztolyából kilőtt golyó belülről átlyukasztja
arcomat, a szám fültől fülig szakad, végre megvan a teljes
mosoly. Akár dühös töklámpásnak, japán démonálarcnak
is beillenék, vagy a Mohóság Tűzokádó Sárkányának.
Marla a Földön maradt, de rendszeresen ír nekem. Egy
szép nap, írja, visszatérhetek hozzá.
Ha lenne nyilvános telefon a mennyország folyosóin,
felhívhatnám Marlát a Mennyei Királyságból, és mikor
beleszólna:
– Halló? – nem tenném le a kagylót, azt mondanám:
– Szia, mi van veled? Mesélj el minden részletesen.
De nem kívánkozom vissza a Földre. Még nem.
Hogy miért?
 Mert néhanapján valaki behozza a vacsorám, a
gyógyszereimet, a szeme körül fekete monokli virít,
homloka csúnyán feldagadt, állkapcsán varratok.
– Hiányoljuk, Mr. Durden – suttog a fülembe.
Vagy valaki törött orrsövénnyel elsétál mellettem,
kezében felmosóvödör, és azt súgja:
– Minden a terv szerint halad. Azt súgja:
– Szétzúzzuk az emberi civilizációt, és egy új világot
építünk a romjain.
Azt súgja:
– Alig várjuk, hogy újra köztünk legyen.
A fordító utószava
Az első harci klubot egy harmincesztendős oregoni
autószerelő találta ki 1996-ban, miután a portlandi
gyorsforgalmi út szélén egy vadidegen fegyvert szegezett a
homlokához. Chuck Palahniuk első regénye néhány hét
alatt meghódította a minimalizmus lázában égő
irodalombarátokat, elnyert több helyi és országos
könyvdíjat, a műhöz Bret Easton Ellis írt rajongó ajánlást,
miközben a kritika hol az amerikai Ballard-nak, hol az
ezredvég Burroughsának nevezte szerzőjét. A Harcosok
K l ubj a egyéni, öntörvényű alkotás, szinte lehetetlen
egyetlen irányzathoz vagy alkotóhoz kapcsolni: csupán
lázálomszerű víziói emlékeztetnek a Karambolra., a
Meztelen ebédre vagy Ellis tavaly kiadott Glamoramájára.
Szenvtelen, dermesztőén precíz képeit szándékos tárgyi
tévedések patologizálják; mintha az Amerikai psychót
olvasnánk egy kokainos éjszakán: lehetetlen feladat
eldönteni, hogy a narrátor főhős agyában zajló történet
milyen szoros szálakkal fűződik a valódi világhoz.
Palahniuk egyszemélyes univerzumában a vetítőgépek
másodpercenként hatvankockás sebességgel peregnek a
szokásos huszonnégy helyett, és a legártalmatlanabb
háztartási anyagokból is pusztító napalm keverhető. Ebben
a könyvben semmi sem az, aminek látszik, és semmit sem
szabad komolyan venni. „Nem hiszek a valóságban –
vallotta az író egyik interjújában –, ezért gúnyt űzök a
halálból és a szenvedésből, hogy megfosszam attól a
félelmetes hatalomtól, amellyel az emberiség felruházta
őket.”
 Tartalom
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
A fordító utószava
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
A fordító utószava