Kazinczy Ferenc, a stílus teoretikusa és művésze

2009.12.8.nincs hozzászólás

Kazinczy Ferencet mint a magyar neológia eszmei szigorúságát megtestesítő vezéralakját

nyelvészeknek nem kell bemutatni. Szükségesnek látom viszont születésének 250. évfordulóján
hatalmas szellemi hagyatékából a figyelmet a költői, valamint a stíluseszményt megfogalmazó
tanulmányírói és irodalomszervezői munkásságára irányítani, mert ma is igaznak vélem Halász Gábor
hajdani vélekedését: „Egy század óta akarva-akaratlanul minden magyar író az adósa”. Ugyanis […]

Kazinczy Ferencet mint a magyar neológia eszmei szigorúságát megtestesítő vezéralakját

nyelvészeknek nem kell bemutatni. Szükségesnek látom viszont születésének 250. évfordulóján
hatalmas szellemi hagyatékából a figyelmet a költői, valamint a stíluseszményt megfogalmazó
tanulmányírói és irodalomszervezői munkásságára irányítani, mert ma is igaznak vélem Halász Gábor
hajdani vélekedését: „Egy század óta akarva-akaratlanul minden magyar író az adósa”. Ugyanis a
széphalmi mesterben nem kizárólag nyelvújító szándék munkált, hanem ennél nagyobb ívű céllal: az
irodalmi ízlés alakításának, sőt még tágabb értelemben általában az ízlés formálásának igényével
lépett fel.

Közép-Európa legnagyobb levelezőjeként, vagy ahogy Németh László nevezte: „korának

telefonközpontjaként” ízlésújító elképzeléseinek leveleiben gyakran adott hangot. Ezenkívül
tanulmányaiban az irodalom újjászületését munkálva a költészet megújításának programját vázolta
fel. A Tövisek és virágok című verskötetének epigrammáival pedig az írás mesterségére tanított.
Ezeket a verseit már a kortársai is nagyra becsülték. Berzsenyi Dániel szerint a költő ezekben „nagy
elmét” mutat (1810), Bajza József pedig bennük ennek a műfajnak a legjelentősebb hazai fordulatát
látja elmésségük és „hajlékony” nyelvük miatt (1828. Az epigramma theoriája). Mai megítélésünk
szerint ezek a költemények világosan jelzik a széphalmi mester nyelv-, stílus- és irodalomszemléletét,
valamint neoklasszicista költői alkotásmódját.

Az epigramma feszes szerkezetű forma, amelynek tömörsége nem engedi meg a felesleges elemekkel
terhelt szerkezetet, ugyanakkor kiválóan alkalmas elméleti tételek és bírálatok megfogalmazására.
Ezeknek az „apróságok”-nak (Az olvasóhoz) sajátos és az ókori klasszikusoktól – Martialistól,
Catullustól – és csak kevéssé a német példaképektől – Goethétől, Schillertől – örökölt célja az emberi
hibák ostorozása. Ennek az epigrammaírói magatartásnak a jogalapját a következőkben látja
Kazinczy:

„Bántani mást vadság…” – s más a lélektelen író?

Azt hozzád s hozzám nem köti semmi kötél.
Csipd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! az ilyet
Ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad.
(Epigrammai morál)

Az epigrammaírót illető vád idézésével („Bántani mást vadság…”) Kazinczy szembeállít egy

megállapítás értékű interrogáció típusú kérdésalakzatot, amelynek jelentése: ’A megtámadott más
― lélektelen író’. Ebből adódik a következtetés: a „rossz írót bántani szabad, sőt kötelesség” (Lev.
VIII, 42). Az agresszív támadás válogatott fajtáit, a metaforikusan végrehajtandó beszédtetteket
fokozássá növelő halmozás formájában sorakoztatja fel Kazinczy egyrészt felszólító módú
igékkel (Csipd, döfd, rúgd), másrészt főnévi igenevekkel (Ütni, csigázni s agyonverni): a csípésből a
döfésen át a rúgásig, illetve az ütéstől a csigázáson át az agyonverésig.
Az élesen támadó megfogalmazás okát Kazinczy így adja meg egyik levelében: „Tegye kiki, a’ mit tud;
mint én írok más ellen, úgy írjon más énellenem is, recenseáljon, epigrammázzon […] Így termettek
nálam a’ Tövisek és Virágok… A többi okok köztt én ezt azért is írtam, hogy íróink valaha merjenek
abból az istentelen gravitás tónusából kilépni, melyben eddig jártak” (Lev. VIII, 378–379). A szellemi
pengeváltást Kisfaludy Sándornak címzett levelében pedig így értelmezi: „Te az ellenkezést
jégzápornak nézed, én áldásnak. […] Nem vétett abban a’ természet hogy az embernek epét adott ”
(Lev. XVIII, 34).

A gyenge költő önteltségét szavai idézésével, költészete alacsonyabb, parlagias stílusát pedig a
kontextuális rokon értelmű szavak halmozásával (Lőrét, nyírvizet; édes ital) hitelesíti Kazinczy:

„Engemet a sokaság ért s kedvel.” – Pórsereg, erre!

Lőrét árúlok s nyírvizet; édes ital!
(Fentebb stylus)

A Fentebb stylus verscím nyilvánvalóan ironikusan értendő, hiszen metaforikusan és egyben

gúnyosan jelzik az alacsonyabb, műveletlenebb nyelvi szintet az értéktelenséget (lőrét, nyírvizet), a
nem valódiságot (hiszen édesített az ital) kifejező szavak.

A fentebb stílus szellemében Kazinczy ízlésfejlesztő programot hirdetett, és az alacsonyabb és a

fentebb stíl elválasztására törekedett, a fentebb stíllel pedig ideált akart megközelíteni. A különböző
stílusnemekben az írói szabadságot nagyon egyértelműen így körvonalazta tanulmányában. Eszerint
szabad: „A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv
természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés
még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemekben, ahol az író mindenhez szól, az
szabad, amit minden olvasó javalhat ” (Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél. 1819). Az
idézett szöveghelynek az a gondolata, hogy az alkotói ízlésnek döntő szerepe van az írói
nyelvteremtésben, Kazinczy sok írásában visszatér. Van olyan eset is, amikor még ezt az állítását azzal
is megtoldja: „Kell Aesthetica, kell Grammatica: de a’ Nyelv és Mesterség körül inkább kell Izlés mint
tanulás” (Lev. XX, 266).

Nyilván az mer így nyilatkozni, aki magát mértékadó művésznek tekinti, és aki tudatosan vallja: „A’
gondos Stylista’ kötelessége az, hogy magához vonja-fel Olvasójit, nem az hogy az Olvasókhoz
szálljon-le – tudniillik némelly nemeiben a’ Stylisticának, példáúl, mind azokban, a’ mellyek poetaiak
vagy a’ poetaihoz közelítenek” (Lev. XVI, 258). Ezzel a meg nem alkuvó ízlésfejlesztési szándékkal és
újfajta művészetszemlélettel végzi több frontos harcát Kazinczy a költészeten kívül fordításaival,
emlékirataival, leveleivel, cikkeivel és tanulmányaival.

A rossz költő meg nem szűnő korholását sugallja a Lukai című epigrammájában:

Te cifra szókkal élsz, s poeta nem vagy,

Képben bujálkodol, s poeta nem vagy,
Ömölnek rendeid, s poeta nem vagy,
Phoebust kiáltozod, s poeta nem vagy,
Csók és bor éneked, s poeta nem vagy,
Mi híjad? Értem én: poeta nem vagy!
(Lukai)

Ebben az epigrammában a költői technikák felsorolására (cifra szókkal, Képben bujálkodol, Ömölnek

rendeid, Phoebust kiáltozod, Csók és bor éneked) ötször tagadó értelmű epiforák ellentmondást nem
tűrő ítéletekként hangzanak: poeta nem vagy. A tagadó logikai minőségű utóismétlések után a vers
zárlatában a csattanót a raciocináció kérdésalakzata adja. Ezzel a költővé minősíthetetlenség okára
kérdez rá a széphalmi mester, és a felelet erre is a változatlan ítélet: poeta nem vagy. Ebben a
klasszikus zártságú formában a rossz költőket porba sújtó bírálattal egyértelművé teszi: a költői
eszközök használata még senkit nem tesz poétává.

Hogy mi által emelődik művésszé a tollat ragadó ember, ezt Kazinczy egyik csattanós
epigrammájában így láttatja:

Szólj, s ki vagy, elmondom. – – Ne tovább! ismerlek egészen.

Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.
(Írói érdem)

A beszéd, az alkotás önleleplező jellegét ebben az epigrammában olyan sommás ítélettel jelzi
Kazinczy, amely akusztikumával: a zöngétlen affrikáták súrlódást idéző jellegével (cs), a fúvást
imitáló f-ek alliterálásával, a t-k kemény pattogásával, az s-sek sustorgásával és a mássalhangzó-
torlódás együttesével kellemetlen hangzást teremt a Nékem üres fecsegőt fest az üres
fecsegés. sorban. Ennek az értékítéletnek a gyors meghozatalát a szűkszavú, szinte csak igékre
korlátozódó mondatszerkesztés is sugallja (Szólj, s ki vagy, elmondom.). Valamint szemléletesen
domborodik ki a klasszicista esztétika költészeteszményének megfelelő mesteri mű sajátságainak
sorjázása (Íz, csín, tűz) párhuzamba állítva az igazi márka: a tokaji bor jellemzőivel (Íz, szín, tűz) a
deákos klasszicizmus által meghonosított disztichonban.

Maga ez a feszes mondatszerkesztésű, klasszikus „mesteri mívű” epigramma az Íz, csín,

tűz metaforikus értelmű felsorolásában a művészi szép jellemzőit, a nyelvi-művészi sokszínűséget
hangoztatja, egybehangzóan prózai nyilatkozatával: „a nyelv annál tökéletesebb s elkészültebb, minél
több mértékével bír a sokszínűségnek, hogy mindent az annak saját színben adhasson” (Ortológus és
neológus nálunk és más nemzeteknél). Ugyanitt egy másik kitétellel ezt még szemléletesebben
láttatja: „Minél gazdagabb festékekben a mívész csupra, annál tökéletesebb lesz munkája; mert az
igazi mívész az olajfestékhez nem örömest veszen pasztelt”.

A költői „fecsegés” megszüntetését beszédesen adja vissza Dayka Gábornak, a felvilágosodás kora
ismert formaművész költőjének és a Himfy szerzőjének, Kisfaludy Sándornak a beszédét dramatizáló
epigramma:

Dayka: Tűzbe felét! Himfy: Vetem.
Dayka: Újra felét! Himfy: Ím!
Dayka: Harmadikat még!
Himfy: Lángol az is!
Dayka: Jer most, vár az olympusi kar.
(Himfy)

Nyilvánvaló, hogy Himfy megcsipkedése mögött nem sértés, hanem az irodalom fontos
stíluskérdései, jobbító szándékai rejlenek. A versben szavakba öntött értékítélet szerint tehát a
„mesteri mív” mércéje a szigorú szerkesztettség, amely nem tűri az „üres fecsegést”. Jelzi ezt a
szűkszavú, hiányos szerkesztettségű, ellentmondást nem tűrő felszólítások sora és az epigramma
klasszikus szerkezetéhez igazodó, poénra kihegyezett zárlat. Ehhez a versfelépítettséghez szervesen
társul a stílusárnyalat váltása is: a nyers felszólításokat patetikus hangnem követi. Hogy ez mennyire
tudatos, mutatja Kazinczynak az egyik prózai megállapítása, amely a megnyilatkozó lelkiállapotától is
függővé teszi a stílus választását: „De az indúlat nyelve más, mint a’ nyugalomé” (Lev. XIV, 326).
Kazinczy nemcsak a különböző beszédhelyzetekhez rendel eltérő stílust, de nagyon helyesen
eltérőnek ítéli a verses és a prózai megnyilatkozásokhoz illő nyelvi-stiláris eszközöket is:

Természet te vagy a törvény s a mester. Igazgasd

Verseimet, s hagyjad folyni szabásid után!
Így Futaki. És mivel a prózáját szórja, különbség
Nincsen verse között s prózai műve között.
(Prózai s poétai szólás)

A véleményével megidézett alkotó metaforikus azonosítása elárulja alkotási módszerét (Természet te

vagy a törvény s a mester.). Ez a felfogás, nyilván ellentétes Kazinczyéval, hiszen ő egy metaforikus
értelemben vett igével (a prózáját szórja) ironikusan minősíti ezt a tevékenységet, és ehhez
hozzákapcsoltan kategorikus megállapítást szögez le: különbség / Nincsen verse között s prózai műve
között. Nyilvánvaló tehát, hogy az ösztönös alkotási mód helyett a műgond és a stílusformálás
műnemhez, műfajhoz kötődésének elve kap ebben az epigrammában egyértelmű kifejezést.

Az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című írásában is világosan szétválasztja a

verses és prózai alkotások nyelvét, valamint a különböző szövegtípusok stílusát, a szociokulturális
okok miatt adódó eltérő nyelvezetű megnyilatkozásokat: „Más a poézis nyelve, más a prózáé, sőt a
poézisé és poézisé, s a prózáé és prózáé is más, s ami a templomi beszéd nyelvében nem jó, igen jó
lehet a románokéban s a játékszínében, s megfordítva. Így az élet nyelvében is, hol másként szól az
udvarnok, másként a falusi lakos, másként az úr és szolgája, másként a had s az iskolák nagyjai”. Ez a
gondolat több változatban megfogalmazottan is szerepel levelezésében. Az egyik levélbeli véleménye
például így hangzik: „Nekünk az a bajunk, hogy mi nem akarjuk érteni, hogy a magyar nyelv eggy
nyelv, de a poeta, a rhetor, a historicus, a theáter, a piacz, az iskola s a templom nyelve nem eggy
nyelv” (Lev. XI, 173). Saját műveiben ezt az elvet érvényre juttatva Kazinczy példát mutat, és büszkén
hangoztatja: „Ezért van egészen más nyelvben, mindazonáltal mindenike magyarúl, írva
Marmontelem, Gessnerem, Yorickom, Ossiánom, Egmontom, sőt magában Egmontban is Klárika nem
úgy beszéll mint Margit Asszony ’s Machievell, ’s ezek mint a’ czéllövő Flamänderek” (Lev. XIV, 224).

A Dayka élete című művében is a mindennapok „prózai” megnyilatkozásait szembeállítja a szépírói

prózai írások stílusával: „A fentebb nemű próza nem piaci beszéd, s a poezis nem próza” (1813).
Ebből következik, hogy költői szavakat, kifejezéseket és grammatikai formákat különböztet meg: „Vad
állat prózába való; vers csak vad-at kíván” (Lev. XVII, 278); „Babér jó szó, igen is, de csak a’ Konyhába
és a’ Rickl boltjába való” (Lev. IV, 137); „Folyó beszédben (Musa pedestris) nem igen van helye a –
nek-kel való élésnek. Londonnak kőfalai állhat ugyan valamely panegyrica beszédben, de ki szóll úgy
barátja előtt” (Lev. II, 440).

A neológia vezéralakjának heves támadásai összefüggnek programadásával: „A’ nagy czél az, hogy
Nyelvünk alkalmatos légyen arra, a’ mire bírjuk, tudniillik a’ gondolat és érzés festésére – még pedig
1. az Élet, 2. a’ Könyvek nyelvén, 3. mind prózában, mind 4. poezisben. Minden nemnek más meg
más a’ nyelve, ’s a’ mi nem volna jó Imádságos könyvben, jó lehet Sonettóban, és megfordítva” (Lev.
XVII, 351).

A prózaíró és a költő munkáját a nyelvújítási tevékenység alapján is szétválasztja Kazinczy egyik

levelében, mondván: „az újakat folyásba hozni inkább a’ Poetának tiszte, mint a’ Prosaistának” (Lev.
X, 478). Nyelvújító szemlélete a verseiben is tükröződik, mint például a Neologizmus című
epigrammájában:

„Az új miért jobb mint a régi?”

S a régi mért jobb mint az új?
A rosz, bár régi, rosz marad:
Az új, ha új is, jó, ha jó.
Világos, és csudálkozol?

Az ortológus szemléletű méltatlankodó kérdésre („Az új miért jobb mint a régi?”) a szórend

felcseréléséből adódó tükörszimmetrikus válasz (S a régi mért jobb mint az új?) magával a
kérdésfeltevéssel abszurditást jelez. A régiről és az újról a Kazinczy-féle álláspont nyelvileg bravúros
formában az ismétlésekből fakadó retorikussággal (A rosz, bár régi, rosz marad) és ugyanakkor az
élőbeszéd természetességéhez közelítéssel (Az új, ha új is, jó, ha jó.) mutatja, hogy lehetetlenség a
nyelvi jelenségeknek a keletkezési idejüktől függő megítélése. A „vitát” lezáró zárlat (Világos, és
csudálkozol?) tömörsége miatt többértelmű, hiszen egyszerre sugallja: ’Egyértelmű. Tehát miért
csudálkozol?’; ’Egyértelmű. És te csudálkozol mások értetlenségén?’; ’Egyértelműnek érzed? És
ennek ellenére csudálkozol?’.

Ma is helytálló megállapítást tesz a széphalmi vezér a szokott-szokatlan kérdésében, azaz az

ortológus–neológus vitában: „S midőn az ortológus a nyelv elváltozásától retteg, nyilván
öszvetéveszti a nyelv mostani színét és magát a nyelvet. Pedig e kettő éppen nem egy. Egyedül a
kiholt nép nyelve nem változik többé: az élő népek nyelve minden nyomon változik, s örökké fog
változni. […] S mit akar […] az ortológus? Neki az a jó, amit a szokás és a grammatika enged. […] Neki
nem kell új szó s új szólás, mert az író nem ura, hanem őrje, sőt szolgája a nyelvnek” (Ortológus és
neológus nálunk és más nemzeteknél). Az ellentábor céljait pedig ugyanitt így mutatja be: „A
neológus a nyelvet szűknek s céljaira el nem készültnek találván, nem elégszik meg a szokottal,
hanem mindazt, ami a beszédnek erőt s szépséget adhat, keresi s elfogadja.” Az újító törekvéseket a
továbbiakban így részletezi: „Szokásban nem forgó szókkal s szólásokkal él; szókat csinál, a készeket,
de rútakat szebbekké teszi, a kiholtakat sírjaikból előhozza, a nemtelen s nem kedvetlen hangzású
környékieket a nemzetnek visszaadja; a gyökerekkel inkább él, mint a származtakkal; az
összeforrasztottakat partikuláiktól megszabadítja; szavait új szintaxissal, periódusa tagjait
szabadabban, merészebben, gyakorta idegen példányok után szövi fel; az idegen szólásokat magyar
szólásokká változtatja, nem azt nézvén, ha előtte más valaki szólott-e már úgy, s az uralkodó szokás
azt javasolja, vagy engedi-e, hanem ha lehet-e úgy szólani; s az a nem, amelyben szól, az a hely, ahol
szól, szokatlan mondását engedi-e, kivánja-e, s a beszéd így erőt s szépséget nyer-e.”

Az új, a szokatlan vonzó jellege mellett száll síkra Kazinczy a szokottal, a „megavulttal” való

szembeállításban a Szokott és szokatlan című epigrammájában is:

Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan;

S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örűl.
Amit Berki szeret, megavúlttá válhat; az újért
Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom.

Ebben a versben a széphalmi művész tehát a szokás ellenében a szokatlant, a szokatlan szépet
dicséri, a merész újítást teszi nyelvteremtési elvvé és egyben művészi érdemmé, és az új mellett hitet
téve a szembeállítás milyenségével is véleményt közvetít. A Berkiként említett személynek
tulajdonított cselekvés: imád, szeret, míg az újért lelkesedő a szokatlant esztétikai kategóriaként
minősíti: kecses, azaz szép.

Egyik epigrammájának csattanója ezt nemcsak egyetlen személy, a szigorú széphalmi alkotó
ítéleteként hangoztatja kérdés alakjában, hanem mint művészetteremtő célt törvényszerűségként
állítja:
Rontott, mert építeni akart, Palladio; benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
A művész érzette magát, s Neked én fogok, úgy mond,
Törvényt és példát adni, de nem te nekem.
S ím áll a roppant csarnok, s bizonyítja: ki több itt,
A művész-e vagy a szolgai tompa szokás.
(A nyelvrontók)

Azoknak válasz ez a költemény, akik őt, a nyelvi úttörés képviselőjét, a stílusreformert

„nyelvtörőnek”, „nyelvrontónak” titulálják. Ő viszont nemcsak a vers tartalmával, Palladióra, a híres
reneszánsz építész munkásságára utalással, hanem epigrammája csattanóra épített művészi
versszerkezetével is válaszol a vádaskodóknak.

Hasonlót mond prózai írásaiban is, például: „a’ gondosabb, ’s a’ szépet érző, a’ szépet kereső Írónak
merni kell” (TudGyűjt. 1817, XII, 103). Egyik levelében ezt így magyarázza: „Az Aestheticus Írónak
nem azt kell kérdeni: szóllanak-e így és szóllott-e már így más? (Ez a’ kérdés csak a’ kiholt Nyelvekre
való), hanem ezt: lehet-e nekem így szóllani, hogy szóllásom elegáns, energikus, új zengésű szóllás
legyen” (Lev. III, 303–304).

Egy másik levelében így bontja ki az epigrammában tömören megfogalmazott véleményét: „… egy
némellyikünk azt tartja jó Magyarságnak, a mit a szokás sanctionált: más némellyikünk nem a szokást
tartja Kánonnak, hanem azt nézi, hogy millyennek kell lenni a nyelvnek, hogy az légyen, a minek
lennie kell, ha bár erőszakkal esnék is. […] a szépírónak szabad a szokást megelőzni s vezetni” (Lev.
VIII, 3). A Báróczy Sándor élete című írásában pedig így érvel: „… a nyelv dolgában nem a szokás a fő
törvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző
magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez.”

Különben a nyelvújítás vezéralakjaként éppúgy kikelt a túlzó neológusok, mint az ortológusok ellen,
mutatja ezt az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című tanulmánya, amelyben ezt
hangoztatja: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben
és ellenkezésben van önmagával”. A Dayka életében részletesebben ki is fejti az ezzel kapcsolatos
álláspontját: „Rettegni az újtól, szokatlantól, idegentől éppen úgy hiba, mint mohón kapni és mind
azon, valami új, szokatlan és idegen. Ízlés kell az íróban […] mely érezze, mi igazán szép és mi
felvehető.”

Az író ízlésnek pedig – a Báróczy Sándor élete című írásának tanúsága szerint – összhangban kell
lennie „a nép” kettős igényével: „Új nyelvet a sokaság teremte: a már készet […] nem a nép, nem a
szokás, hanem a jobb írók viszik azon tökélet felé, ahová az felhághat; s az újonnan teremtett vagy
származtatott szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a nép, ha az
mulhatatlanul szükséges és széphangzású lészen, és ha az író azzal gyakrabban nem él, mint illik, s
stíljével a füleket elbájolni tudja”.

A Berzsenyihez című versében az új használatát Kazinczy egyértelműen az esztétikumnak

megfeleléssel hozza kapcsolatba:

Csak a butát rettenti, ami még új,

Külföld termése volt a rózsa is;
A művelés belföldivé tevé,
S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.
Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd:
Mindég enyém volt-e? Most már enyém.
Ne kérdd: törvénnyel egyez-e, nem-e?
Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.

A Dayka élete című tanulmányában nagyon modern, ma is helytálló módon fogalmazza meg a

széphalmi vezér a stílusérték fogalmát, a képek és az alakzatok keletkezését: „Tudni a nyelv
törvényeit elmúlhatatlanul szükség, szükség azt is tudni, mi van szokásban: de azt is szükség tudni mi
adhat trópicus díszt, s el nem feledni, hogy kevés regula van kifogás nélkül, és hogy a regulától
eltávozni sok helyt trópus vagy figúra, s nem anomalia.”

Hittel vallja Kazinczy: „Az író barátja a nyelvnek, nem pedig ellensége; mívelője, nem pedig pusztítója,
nem rontója, de építője”. Ezért láttatja derűlátóan kora nyelvi állapotát A mi nyelvünk című patetikus
hangvételű epigrammájában a következőképpen:

Isteni bája a szép Hellasnak, római nagyság,

Francia csín, és német erő, s heve Hesperiának,
És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irígyel.
S ti neki semmit nem irígyeltek? Nyelve Homernak
S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin,
Mely szent lantotokat ily híven zengve követné?
Dörg ő s nem csikorog, fut ha kell, mint férfi fut a cél
Nem tört pályáján: de szaladva, szökelve, sikamva.
Lángol keble, ajakán mély bánat leble sohajtoz,
S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. –
Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk.

Az idegen nyelvek dicséretét követően hatásos igazán Kazinczy interrogáció típusú

kérdésalakzata (Nyelve Homernak / S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin, / Mely szent
lantotokat ily híven zengve követné?), amellyel egyenesen azt állítja: ’Nem található Európában más
nyelv a magyaron kívül, amely a görögöt és latint hangzásában hívebben követni tudná’. Ugyanezt a
gondolatot szólaltatja meg az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című írásában is: „A
mi nyelvünk anya, leány s ismert rokon nélkül úgy áll a több nyelvek között, mint a főnix az ég
madarainak számában; s emiatt, s azért is, hogy minden új nyelvek közt maga ez zengheti el egész
tisztaságában a görög és római lant mennyei zengzeteit, valamint azért, hogy ez a görög nyelv bájait,
a rómainak méltóságát, az olasznak hevét, a franciának könnyűségét, az angolnak és németnek erejét
igen nagy mértékben már most utol érheti.”

Nyelvünk stílusárnyalati gazdagságát metaforikus értelmű igék sorával jelzi epigrammájában: dörg,

szökelve fut, lángol, sohajtoz, nyögdell. Ezek ellentétbe (Dörg ő s nem csikorog) és hasonlatba (fut ha
kell, mint férfi fut a cél / Nem tört pályáján: de szaladva, szökelve, sikamva.) ágyazottan jelzik
nyelvünk kiválóságát, költészeti lehetőségeit, és előkészítik a csattanószerű zárlatot: Hull a lánc,
közelít az idő, s mi közöttetek állunk. Az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című
írásában egy másik metaforával így jellemzi nyelvünk hajlékonyságát, sokszínűségét: „A nyelv olyan,
mint az ég íve a maga egymásbafutó színeinek gyönyörű játékával. Elbontja a szép játékot, aki a
színeket a magok nemeire akarja osztani. Hadd játsszák játékokat itt is a törvény, szokás, analógia,
eufónia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétai szállongás, s hagyjuk a
cirkalmat és lineát máshová.”

Egyik levelében nemcsak szembeállítja a magyart más nyelvekkel, hanem a közelmúltban lejátszódott
változásának eredményeként láttatja irigylésre méltó haladását: „Mi volt Nyelvünk, mi volt
Literaturánk, midőn én a’ pályán, Theresiánknak utolsó éveiben, még serdülő gyermek akkor, vezér,
segélő kar, honi nagy példák’ látása nélkül felléptem! És mi most ez a’ szép Nyelv! mi kezd most lenni
Literaturánk! Oh a’ Külföld minket is nem sokára ismerni, irigyelni, csudálni fog” (Lev. XVII, 443).

A magyar nyelv, irodalom és stílus fejlődésébe vetett ilyen erős hit bizonyítéka annak, hogy Kazinczy a
„modern magyar irodalmi tudat megalapozója” (Fried 1996: 84). Ő, aki a szokott-szokatlan
ellentétére épített epigrammaszerkezet csattanójában költői öntudattal és nyelvfejlesztői
törekvésébe vetett hittel vallja: az utókor ítélete az ő kényes és makacs ízlésének, a szokottal
szemben a szebbítés-újítás szándékának ad igazat, leveleiben viszont kétségeinek is hangot ad:
„Végéhez közelítvén útamnak, sanyarú szemekkel tekintem-el menésemet, ’s kérdem, ha megtettem
e a’ mit kelle, a’mit lehete” (Lev. XVII, 443), sőt végtelenül önkritikusan jegyzi meg: „Hogy én sok
vétkeket követtem-el a’ Nyelv ellen, senki sem kiálthatja inkább, mint a’ hogy én vallom” (Lev. XVIII,
35).

Kazinczy Ferenc sokoldalú tevékenységi köréből egyetlen rész bemutatására vállalkoztam: az

epigrammáiban és a prózai írásaiban megfogalmazott elvi megállapításainak összevetésére.
Egyértelmű a következtetés: szépírói tudatossága, az irodalmi és nyelvi vitákban megjelenő harcos
magatartása minden műfajú írásában nyomon követhető. A levél- és tanulmányírónak az ízlésmutató
szerepe, az irodalmi tudat megváltoztatását célzó teoretikus álláspontja egybecseng a verseiben
megfogalmazottakkal, legföljebb gondolatai kifejtettsége prózájában részletezőbb. A széphalmi vezér
stilisztikai tudatosságára, elvszerű ízlésreformjára vall, hogy epigrammáiban a művészi sűrítés
mestere. Ezekben a költészet- és az ízlésújító törekvéseit a klasszikus ízlés mestereként valósítja meg.
Több epigrammája is stílusremeklés művészisége, feltűnő retorizáltsága, nyelvi-költői ereje,
szerkezeti felépítettsége, neoklasszicista stílusának mintaadása miatt.