1

ÉMILE DURKHEIM

A VALLÁSI ÉLET FORMÁI. A TOTEMISZTIKUS RENDSZER AUSZTRÁLIÁBAN

Vallási jelenség és a vallás meghatározása

Ha azt keressük, hogy milyen megfigyelés révén megismerhető legegyszerűbb vallás, akkor először is
meg kell határoznunk azt, hogy mit értünk valláson. Tehát mindenképp szükséges, hogy fel tudjuk
ismerni a vallási jelenségeket, és most ezt veszi végig.

Először viszont meg kell szabadulni mindenféle prekonceptiótól. Az embereknek már réges-régen
fogalmat kellett alkotniuk arról, hogy mi vallás, viszont ezek az előfogalmak módszertelenül jöttek
létre, így ezeket most félre kell tolni a vizsgálódás során.

A vallásokat a konkrét valóságukban nézzük meg, és nézzük meg mi a közös bennük. Maga módján
minden vallás az embert fejezi ki. Viszont nem jó, ha a legcivilizáltabb népeknél megjelenő formáit
vetjük vizsgálat alá a vallásnak.

Definíciók, amelyeken keresztül éppen az előítéletek fogalmazódtak meg. Van egy olyan fogalom,
amely általánosan elfogadott nézet szerint valamennyi vallási dologra jellemző, ez pedig a
természetfeletti fogalma. Olyan dolgok ezek, amik meghaladják a felfogóképességünket, az
érthetetlenség világa. A vallás eszerint valamiféle spekuláció volna arról, ami elérhetetlen tudomány.
Spencer szerint a vallás lényege egy olyasfajta mindenható dologba vetett hit, ami meghaladja az
értelmet. Max Müller is úgy tartotta, hogy a vallás kísérlet a felfoghatatlan felfogására, a
kifejezhetetlen kifejezésére, törekvés a végtelen felé.

A misztérium csak nagyon későn jelenik meg a vallások történelmében. Úgy gondolják, hogy az
emberek csak azért nem tudtak lemondani a mi modern elménk számára zavarba ejtő képzetekről,
mert nem voltak képesek racionálisabb magyarázatot találni helyettük. Valóójában viszont ezek a
meglepő magyarázatok, a misztikus dolgok, a primitív ember számára környező világ legközvetlenebb
elképzelési és megértési módja. A természeti erők fogalma a vallási erők fogalmából eredezhető,
eszerint nem lehet akkora szakadék a kettő között , mint ami a racionális és az irracionális között
tátong. Még az sem bizonyíték irracionális voltukra, hogy a vallási erőket gyakran spirituális entitások,
tudatos akaratok formájában gondolják el. Amikor Leibniz azzal állt elő, hogy a külvilágot szellemek
hatalmas társadalmaként kell felfogni, akik közt nincs és nem is lehet mást, mint szellemi,
racionálisnak tekintette magát, s egyetemes animizmusában semmi ilyesmit nem látott, ami zavaró
lett volna az értelem számára.

A mai értelemben vett természetfeletti gondolta egyébként újabb keletű: feltételez egy ellentétes
gondolatot is, amelyet tagad, s amelyben nincs semmi primitív. Csak akkor lehetett azt mondani
bizonyos tényekről, hogy természetfelettiek, amikor már megvolt az az érzésünk, hogy a dolgoknak
van egy természetes rendjük, vagyis, hogy a világ jelenségeit szükségszerű kapcsolatok, úgynevezett
törvények kötik egymáshoz. Minden ami áthágta ezt a törvényt, a természeten, értelmen kívül álló
dologként lett elkönyvelve. Amíg azonban ez az elv nem volt meg, addig a legcsodálatosabb
eseményekben sem volt semmi olyasmi, ami ne lett volna teljes mértékben felfogható. Például a
csodás isteni közbeavatkozások az antikvitás emberei számára nem voltak a szó mai értelmében vett
csodák.

Bár a determinizmus elve ma már szilárdan beépült a fizikába és a természettudományokba, a

társadalomtudományokban csak egy évszázada játszik szerepet, és még ma is sokan kétségbe vonják.
Csak kevés szellemet itatott át az a gondolat, hogy a társadalmak is szükségszerű törvényeknek
vannak alávetve, s ezért természeti világot alkotnak. Ennek következtében az emberek még mindig
 2

igazi csodákban hisznek. Az állítják például, hogy a törvényhozó csak úgy a semmiből teremthet új
intézményeket. A társadalmi tényeket illetően még ma is primitív felfogással rendelkezünk, mert a
társadalmi tények a világ legegyszerűbb dolgainak tűnnek számukra, mert még nem ismerték fel,
hogy e homály eloszlatásához a természettudományokhoz kell fordulniuk. Ugyanez a szellemi
beállítottság rejlik számos olyan vallási hiedelem mélyén, amely leegyszerűsítő szemléletével lep meg
bennünket. A tudomány, és nem a vallás tanította meg az emberek, hogy a dolgok bonyolultak és
nehezen érthetőek.

Az, hogy a Nap eltűnik, az eső esik vagy nem, azt régen természetfeletti okokkal magyarázták.
Ilyenformán született volna meg a természetfölötti gondolata, mindjárt a történelem kezdetén, s
eszerint így történt, hogy a vallási gondolkodásnak már ekkor rendelkezésére állt önnön tárgya.

Csakhogy a természetfölötti nem vezethető vissza az előre nem láthatóra. Ahhoz, hogy a
természetfölötti gondolatához jussunk, nem elég váratlan eseményekbe ütköznünk, az is szükséges
hozzá, hogy e váratlan eseményeket mint lehetetlent fogjuk fel, vagyis ne tudjuk összeegyeztetni azzal
a renddel, amely szerintünk a dolgok természetes rendjéből szükségszerűen következik.

A vallásos világképek nem azt akarják kifejezni és megmagyarázni, ami a dolgokban kivételes és
abnormális, hanem azt, ami állandó és szabályszerű bennük. A vallási fogalma tehát nem esik egybe a
különleges és az előreláthatatlan fogalmával. Jevons szerint a vallási erőknek ez a koncepciója nem
primitív. Szerinte először azért képzelték el őket, hogy a rendetelenséget, a véletleneket magyarázzák
velük, s csak aztán használták fel őket a természet egyformaságának igazolására. Az általunk ismert
legegyszerűbb vallásokban elsősorban az a feladatuk, hogy pozitív módon tartsák fönn az élet
normális folyását. Így hát a misztérium gondolata nem eredendő. Nem adatott meg előre az
embereknek, az ember kovácsolta magának. Nem elemezhetjük vele a vallási jelenségeket, mert
akkor kizárnánk a definícióból a definiálandó tények többségét.

1.2. II.

A vallás gyakran próbálták az istenség gondolatával is meghatározni. A. Réville: A vallás az emberi élet
azon érzésétől való meghatározottság, mely szerint az emberi szellemet kapcsolat fűz egy misztikus
szellemhez, amelyről elismeri, hogy uralkodik a világon és őrajta is, és amellyel szereti egyesülve
érezni önmagát. A

A halottak lelkei, a szellemek oly gyakran töltik be a természetet, mindig rítusok, sőt gyakran
szabályos kultusz tárgyai, de mégsem istenek a szó tulajdonképpeni értelmében. Ahhoz hogy a
definíció őket is felölelje, elég, ha az isten szót a tágabb szellemlény kifejezéssel helyettesítjük. Ezt
tette Tylor: szerinte érdemesebb inkább a szellemlényekben való hitet tenni meg a vallás
minimum-definíciójának. Szellemlényeken tudatos alanyokat kell érteni, akik felsőbbrendű
képeségekkel rendelkeznek, mit az átlagemberek. E szellemlények tudatos lények, tehát könyörgéssel,
imádsággal, adományokkal, áldozatokkal hathatunk rájuk. S mivel a vallásnak eszerint az volna
rendeltetése, hogy e speciális lényekkel való kapcsolatunkat szabályozza, nem beszélhetnénk vallásról
ott, ahol nincs ima, áldozat, engesztelő rítusokstb.

Eszerint könnyű lenne a vallás definíciója, nem sok tényre nem alkalmazható.

Először is ugye vannak nagy vallások, amelyből az istenek és szellemek gondolata hiányzik, vagy
halvány szerepük van benne. Ilyen a buddhizmus. Burnouf szerint a buddhizmus a brahmanizmussal
szemben isten nélküli morál és Természet nélküli ateizmus. Oldenberg isten nélküli vallásnak nevezi.
Bart szintén: nem ismer el olyan istent, amelytől az ember függene, a tana teljességgel ateista. A
buddhizmus lényegét négy tétel foglalja össze. Az első értelmében a fájdalom megléte a dolgok
 3

örökös folyásához kötődik, a második szerint a fájdalom oka a vágy, a harmadik értelmében a
fájdalom megszüntetésének egyetlen módszere a vágy kioltása, a negyedik megnevezi azt a három
állomást, amelyeken át eljutunk a fájdalom megszünetetéséhez: egyenesség, meditáció, bölcsesség. E
három állomás után elérkeztünk az utunk végére, a szabaduláshoz, a nirvánában való üdvözöléshez.

A buddhistát nem érdekli, honnan van e létező világ, amelyben él, s amelyben szenved, ténynek
tekinti, s minden erejével azon van, hogy szabaduljon belőle. Másfelől üdvözölése során csak magára
számíthat. Nem imádkozik a szó szokásos értelmében, hanem meditál. Nem tagadja az Indrának
Agninak vagy Varunának nevezett lények létét, csak úgy gondolja, hogy nem tartozik nekik. Abban az
értelemben ateista, hogy nem érdekli, vannak-e istenek.

Az mondjuk igaz, hogy Buddhát egyfajta istennek tekintették, megvannak a templomai, kultusza lett,
de az semmi más mint az emlékezet ápolása, virágok adományozása, pár relikvia.

Buddhát kezdetben csak az emberek legbölcsebbjének tekintették, tehát emberi jellege volt.

A buddhizmus lényege az üdvözülés, ahhoz pedig az szükséges, hogy az ember ismerje a jó tant és
alkalmazza a gyakorlatban. Buddha kinyilatkoztatta a tant, az ismerté vált, majd ezáltal Buddha
elvégezte a művét. A négy szent igazság gyakorlása akkor is lehetséges lenne, ha a kinyilatkozó
személy emléke eltűnne az emlékezetből. A kereszténységben ugye teljesen más a helyzet.

Az előzőek a dzsainizmusra is érvényesek. Az északi buddhistákhoz hasonlóan a dzsainisták is,

visszatértek egyfajta deizmushoz, Dzsinapatit-ot említik ősteremtőként.

Az isten iránti közöny már megvolt a brahmanizmusban is, amiből az a dzsanizmus és a buddhizmus
származik.

Viszont még a nagy deista vallásokon belül is számos olyan rítust találunk, amely teljesen független
bármiféle isten vagy szellemi lény gondolatától. Van például egy csomó tiltás a Bibliában, elkülönítést
ír elő a nőnek a szülés alatt, lennel kevert ruha hordását is tiltja stb. Jehova meg ugye nem játszik
szerepet ezekben a tiltásokban.

Ezek a rítusok tisztán negatívak, ettől azonban éppúgy vallásiak. Maguktól hatnak, hatékonyságuk
nem függ semmiféle isteni hatalomtól, automatikusan a létjogosultságukat jelentő hatással járnak. A
várt eredményt a rituális cselekedet hozza meg automatikusan. Van egy csomó olyan áldozat,
amelyekben az istenségek semmiféle szerepet nem játszanak.

Minden kultuszban vannak olyan gyakorlatok, amik maguktól hatnak, egy olyan belső erő által, amely
a sajátjuk, s egyetlen istennek sem kell közbe ékelődnie a rítust végrehajtó ember és az elérendő cél
közé. Így hát vannak isten nélküli rítusok, sőt olyan rítusok is, amelyekből az istenek száramaznak. A
vallás tehát túllép az istenek vagy a szellemek körén, s ezért nem határozható meg kizárólag ez
utóbbiak gondolatával.

1.3.III

A vallás részekből formált egész, mítoszok, rítusok, szertartások többé-kevésbé komplex rendszere.
Vannak olyan vallási jelenségek, amelyek egyetlen meghatározott valláshoz sem kapcsolhatóak,
ezekkel foglalkozik a folklór.

A vallási jelenségek két alapkategóriára oszlanak: hiedelmekre és rítusokra. Az előbbiek, melyek

véleményállapotok, képzetekből állnak; az utóbbiak meghatározott cselekvési módok.
 4

A rítusokat csakis tárgyuk speciális természete alapján határozhatjuk és különböztethetjük meg a

többi emberi szokástól, nevezetesen az erkölcsi szokásoktól. A rítus tárgyának természetét a hiedelem
fejezi ki. Vagyis a rítust csak a hiedelem definiálása után határozhatjuk meg.

Valamennyi ismert vallási hiedelem közös jegye az, hogy valóságos vagy ideális dolgokról alkotott
képzetek olyan felosztását tételezi fel, amely e képzetet két osztályba, két egymással szemben álló
fajtára csoportosítja, s e két osztály általában világos megnevezéssel illeti, amit a profán és a szent szó
elég jól visszaad. A világ két területre oszlik, az egyikben van minden, ami szent, a másikban minden,
ami profán – ez a vallásos gondolkodás megkülönböztető jele; a hiedelmek; a mítoszok; a gnómák, a
legendák olyan képzetek vagy képzetrendszerek, amelyek a szent dolgok természetét, a nekik
tulajdonított erényeket és képességeket, történelmüket, egymással illetve a profán dolgokkal való
kapcsolatukat fejezik ki. Szent dolgon pedig bármit érhetünk, fa, kő stb. A rítusnak is van szakrális
jellege. Bizonyos szavakat, mondásokat csak megszentelt lény mondhat ki stb. A szent dolgok körét
nem lehet teljesen meghatározni, vallásonként változó. Így lehetséges, hogy a buddhizmus is vallás;
ugyanis isten hiányában is feltételez szent dolgokat, nevezetesen a négy szent igazságot és az abból
eredő gyakorlatot.

Az ember a szent dolgokhoz viszonyítva alacsonyabban áll. Ha azt mondjuk egy emberről, hogy
vallásosan tisztek lényeket vagy dolgokat, s ily módon kimagasló értéket tulajdonít nekik és elismeri
nálánál feljebbvaló voltukat, akkor minden esetben nyilvánvaló, hogy a szót metaforikus értelemben
használjuk, s hogy e kapcsolatok voltaképpen egyáltalán nem vallásiak.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a dolgok szentségének különböző fokozatai vannak. Egy
amulettnek szent jellege van, mégsem kelt különös tiszteletet. Ha igaz, hogy az ember az istenektől
függ, akkor a függés kölcsönös. Az isteneknek szükségük van az emberre; az adományok, áldozatok
nélkül elpusztulnának.

Ha azonban a tisztán hierachia alapon való különbségtétel túl altalános kritérium, akkor a szentet a
profánhoz viszonyítva már csakis különneműségek alapján határozhatjuk meg. A szentet és a profánt
mindig és mindenhol két különálló nemként fogta fel az emberi szellem, olyan két világként, amiben
nincsen semmi közös.

Viszont a világ a dualitását alátámassza, hogy a lények átmehetnek az egyik világból a másikba, ezt
bizonyítják a beavatási rítusok is egyes népeknél. A beavatás egy olyan, hosszú szertartássor,
amelynek célja a fiatalemberek vallási életbe való bevezetése: első ízben lépnek ki kisgyermekkort
jelentő profán világból, s lépnek be a szent dolgok körébe. Ilyenkor azt mondják, hogy a fiatalember
meghal, az a bizonyos személy, aki volt, megszűnik létezni, s egy másik lép az előző helyébe. Új
formában születik újjá.

A két világot nemcsak különállónak, hanem egymással ellenségesnek és egymásra kölcsönösen

féltékenynek képzelik el. Mivel csak akkor tartozhatunk teljes mértékben az egyik, ha a másikból
teljesen kilépünk. Az ember ösztönzést érez arra, hogy teljes mértékben visszavonuljon a profán
világból és tejes vallási életet éljen. Innen a szerzetesség. A misztikus aszketizmus pedig az, amely
gyökeresen ki akar írtani az emberből mindent, ami még a profán világhoz köti. S innen a vallási
öngyilkosság is, hiszen egy módon szabadulhat ki az ember a profán világból, ha teljességgel
elmenekül az életből.

Szent dolgoknak par excellence azt nevezzük, amit a pforánnak nem szabad, büntetlenül nem lehet
megérintenie. Ez nem tiltja mega világok közötti járkálást, viszont a két nem nem tud úgy közeled ni
egymáshoz, hogy egyszersmind meg is őrizze a saját természetét.
 5

A vallási jelenségre az jellemző, hogy mindig kettős osztást feltételez: az ismert és megismerhető világ
két olyan nemre oszlik, amely magába foglalja minden létezőt, de egymást a leghatározottabban
kizárja. A szent dolgok azok, amelyeket tiltások védenek és választanak külön; a profán dolgok azok ,
amelyekre e tiltások vonatkoznak, s amelyeknek távol kell tartaniuk magukat az előbbiektől. A vallási
hiedelmek olyan képzetek, amelyek a szent dolgok természetét, valamint egymáshoz illetve a profán
dolgokhoz fűződő kapcsolatukat fejezik ki. Végül a rítusok olyan magatartásszabályok, amelyek
előírják, miként kell viselkednünk az embereknek a szent dolgokkal szemben.

Ha bizonyos számú szent dolog oly módon áll egymással mellé-vagy alárendeltségi viszonyban, hogy
összességébe bizonyos egységet képez, ám ez az egység a maga részéről semmi más hasonnemű
rendszerbe nem tartozik bele, akkor a hiedelmek és az ezeknek megfelelő rítusok összessége vallást
alkot. Tehát egy-egy vallás nem merül ki feltétlenül egy és ugyanazon ideában, nem vezethető vissza
valamiféle kizárólagos elvre. A vallás általában nem korlátozódik egyetlen kizárólagos kultuszra,
hanem bizonyos önállóságot élvező kultuszok rendszeréből áll. Néha a kultuszok hierarchikus rendet
alkotnak, és az uralkodó kultusz alá vannak rendelve, de az is előfordul, hogy egyszerűen egymás
mellé vannak rendelve és szövetséges rendszert alkotnak.

1.4.IV

E definíció azonban még nem teljes, mert a tények két rendjére is egyaránt érvényes, melyek ugyan
rokonságban állnak egymással, de megkülönböztetésre szorulnának: a mágiára és a vallásra.

A mágia is hiedelmekből és rítusokból áll. A valláshoz hasonlóan vannak mítoszai meg dogmái, illetve
a mágia technikai jellegű, utilitárius célokat követ, s ezért nem vesztegeti ideját spekulációkra. Szintén
megvannak a szertartásai, áldozatai, imádságai, énekei és a táncai. A halottak lelkei a mágiában is
fontosak. A halottak lelke, csontja, haja az amiket közvetítőül használnak. A démonok is a mágikus
aktus szokásos kellékei.

A vallás viszolyog a mágiától, a mágia pedig ellenségesen viseltetik a vallás iránt. A mágia
előszeretettel profanizálja a szent dolgokat, rítusaiban a vallási szertartásokat a visszájukra fordítja. A
vallás pedig rossz szemel nézi a mágikus rítusokat.

A mágia és a vallás között a következőképpen lehet meghúzni a vonalat.

A kimondottan vallási hiedelmek mindig közösek egy adott embercsoporton belül, amely közösen
gyakorolja az azokhoz kapcsolódó rítusokat. Ezek a hiedelmek a csoport egységét képezik. Amikor egy
társadalom tagjait az egyesíti, hogy a szent világot, valamint annak kapcsolatát a profán világgal
azonos módon képzelik el, s hogy e közös képzetet azonos gyakorlatba ültetik át, egyháznak hívjuk. A
vallás nincs egyház nélkül.

Egészen más a helyzet a mágiánál. Ezek többnyire szintén a népesség széles rétegeikben terjednek el,
sőt vannak népek, amelyek közt több hívük van, mint a tulajdonképpeni vallásnak. De ezek az egyazon
hiedelmeket valló embereket nem kapcsolják egymáshoz, nem egyesítik őket azonos életet élő
csoportba. Nincs mágikus egyház. A varázslónak kliensei, nem padig egyháza van. A társulások tehát
egyáltalán nem nélkülözhetetlenek a mágia működéséhez. Ezzel szemben a vallás elválaszthatatlan az
egyház gondolatától. A mágiában a varázsló ugyanaz mint a pap. Az egyház nem egyszerűen papi
társaság, hanem az egy hitet valló valamennyi hívő morális közössége. A mágiában az effajta közösség
hiányzik.

Ha jelen-és múltbéli valójukban tekintjük a vallásokat, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az egynéni
kultuszok nem különálló, autonóm vallási rendszerek, hanem pusztán a bármilyen egyházban
meglévő közös vallás megjelenési formái. Az egyház tanítja meg tagjainak, hogy melyek a személyes
 6

istenek; mi a szerepük; hogyan kell kapcsolatba lépni velük; hogyan kell tisztelni őket. Nincs tehát két
eltérő típusú, ellenkező irányba forduló vallás; mindkettőben ugyanazok a gondolatok és ugyanazok
az elvek vannak, csak egyikben a közösséget összességében érintő körülménykere, a másikban pedig
az egyén életére alkalmazzák azokat.

Az meghatározhatjuk, hogy milyen voltak vagy milyenek ma a vallások, azt azonban nem, hogy a
jövőre nézve milyen homályos tendenciákat mutatnak.

A vallás szent, vagyis elkülönített és tiltott dolgokra vonatkozó hiedelmek és gyakorlatok

összefüggő rendszere, amely a híveket az egyháznak nevezett morális közösségbe egyesíti…