A diófa (Hoz) földrajza.

Minden növényfaj jól körülírható természeti feltételek között képes megélni, szaporodni,
állományt alkotni. Ahol a közönséges dió számára a téli hideg, a nyári meleg és a talaj
vízellátottsága elfogadható mértékű, ott mindenhol jelen van. Korlátozó tényező lehet a
virágzáskori rendszeres fagy, mert szaporodását gátolja, ezzel szemben az élőhelyekért
folytatott harcban a diófa számíthat az ember segítségére, mert olyan vidékeken is telepíti,
amelyek már kívül esnek a természeti körülmények által megszabott határokon.
A diófa földrajza Ázsia mellett Európa a diófa jellemző élőhelye. Egy igen hosszan, az
eurázsiai kontinens teljes hosszában elnyúló, nem túl széles sáv, az északi hideg és a déli
száraz, meleg uralta területek között. Nyugattól keletig vagy kelettől nyugatig, attól függően,
honnan nézzük. Nyugat-Európától Kelet-Kínáig.
Ez a francia ábra csak hozzávetőleges. Az északi határ még a helyén van, de a délit kérem
20°-kal északabbra tolni. És ha figyelmen kívül hagyjuk Amerikát, már meg is kaptuk a diófa
természetes élőhelyét.
Ennek a hosszú, keskeny sávnak a középső részét, Kisázsiát, Közép-Ázsiát mondják a dió
őshazájának. Dehát minden relatív, tekintsünk most el a 30 millió évvel ezelőtti globálisan
meleg éghajlattól, amikor a Spitzbergáktól Szibériáig mindenhol kimutatható volt a diófa
jelenléte. Turcanu professzornak igaza van, amikor azt állapítja meg, hogy a földtörténeti
harmadkorban a (közönséges) diófa jóval elterjedtebb volt, mint ma.
Zsukovszkij már 1964-ben leírta, hogy az Eurázsián átnyúló hosszú, keskeny sáv, amit
általában a diófa őshazájának tekintünk, szóval, ez az "őshaza" nem valódi őshaza, hanem a
jégkorszakok eredménye, amikor a diófák az északabbi vidékeken kipusztultak, és csak a
jelzett sávban élték túl a jégkorszakokat.
Az ember feltűnésétől számított néhány tíz vagy százezer évet nézzük, a diófa már uralta a
jelzett eurázsiai élőhelyet. Az ősemberek ezen a területen mindenhol készen kapták értékes
ennivalójukat, a diót. Régészeti feltárások az ősemberi lakóhelyek mellett rendszeresen
találtak diómaradványokat.
Röviden akarnánk összefoglalni a témát, megelégedhetnénk annyival, hogy a diófa az északi
félteke, Eurázsia lakója.
És a világ többi része? Észak- és Délamerikába, Ausztráliába, Délafrikába már az ember vitte.
És ahol a diófát megtelepítették, természetes úton magától is szaporodott. És terjeszkedett
Eurázsiában is, természetes dióligetek, dióerdők nagyon gyakoriak.
A diófa nagykiterjedésű élőhelyén természetes, hogy eltérő típusok alakulnak ki. Egy-egy
nagyobb tájegység fajtajellegeit vizsgálva a diófa esetében az a meglepő, hogy sokkal
nagyobb eltérések, különbségek alakulnak ki egy-egy szűkebb vidéken belül is, és viszonylag
kicsik a különbségek a nagy távolságra levő tájegységek diófái között. A dió magában hordja
a biodiverzitást, egy diófa ezer diójából szó szerint ezerféle új diófa lehet.
A nagyobb tájegységek diótípusait összefoglalóan rasszoknak nevezik, vagyis a rasszokba
tartozó egyedeknek, fajtáknak vannak meghatározható közös vonásaik. De ha csak a
természetes dióállományt nézzük, mindössze két rassz érdemes figyelmünkre, a középázsiai
és a kárpáti.
A középázsiai diókon belül feltűnően sok a vékonyhéjú, szó szerint papírhéjú fajta és
természetes dióváltozat, ami egészen odáig is elmegy, hogy a dióhéj kifejlődése sokszor
hiányos. "Kaghazi". Így nevezik a vékonyhéjú, papírhéjú ázsiai diókat. Törökországtól
kiindulva Azerbajdzsánon, Iránon át Pakisztánig, Indiáig. A középázsiai diók a téli hideget is
jól bírják. Feltűnő a fák szaporítószöveteinek aktivitása, ami sokszor görcsös törzsben
mutatkozik, és igen értékes faanyagot eredményez.
A középázsiai rasszhoz tartoznak a Kaukázus vidékének diói. Egy azerbajdzsáni felmérés
során a térség természetes, szelektálatlan diófa-állományának diótermését vizsgálták meg, a
vizsgálat jellemzőnek mondható a Kaukázusra.
Az eredményből a legfeltűnőbb az átlagos héjvékonyság, az összes dió átlagában alig
vastagabb a héj 1 mm-nél, olyan, mint a szelektált magyar vékonyhéjú diófajták héja. Mivel
nem válogatott diókról van szó, a dióméret elmarad a termesztett fajtadiók átlagától, ami
pedig a diók alakját illeti, szép, jellemző alakúak a Kaukázus diói. A többi vizsgálati
eredményben nincs semmi meglepő.
A másik a kárpáti rassz. Bár a diófa őshonossága a Kárpátok vidékén vitatott, szerintem úgy a
Kárpátokon kívül, mint a hegység által ölelt medencében a rengeteg, spontán módon kelt
diófa bizonyítja, hogy Európának ez a vidéke fontos, ha nem a legfontosabb élőhelye a
diófának. Erdély és Románia többi tájegységei elképzelhetetlenek diófák nélkül. Jellemző
erdélyi táj Szászrégen felé.
A rasszok közül a kárpáti rassz diófái bírják a legjobban a téli hideget. A kárpáti rassz
élőhelye nemcsak a Kárpát-medence, hanem az azt északról és keletről övező széles sáv.
Németország, Csehország, leginkább Lengyelország, Ukrajna, Moldova és a Kárpátokon
kívüli román vidékek. A kárpáti rassz diói emellett jó minőségűek, fái betegség-ellenállóbbak,
mint más vidékeké. Lengyel diók voltak egy sor északamerikai diófajta ősei, a kontinensnek a
Sziklás-hegységtől keletre eső középső síkságain és északkeleti részén.
A többi rassz emlegetése a diófa tudósai részéről már sántít.
Francia rasszról is beszélnek, aminek a gyenge fagytűrés mellett a kiváló dióminőség, nagy
diótermés lenne a jellemzője. De ezek a kritériumok csak a termesztett francia diófajtákra
vonatkoznak, a természetes francia diófaállomány ugyanazt a heterogenitást mutatja, mint a
világon máshol, vagy még inkább. A június végén kihajtó Szent János-dió például a
franciáknál gyakoribb, mint máshol. Egyébként a téli nagy fagytűrésre a francia éghajlat nem
szelektálta a helyi dióállományt, így azt nem is lehet tőlük elvárni.
A kaliforniai rassz említése se reális. A kaliforniai diófák kevés kivétellel nemes oltványdiók,
helyi, jól sikerült nemesítések. Dióízük határozottabb, nem oly lágy, mint az európaiak,
ugyanakkor gyönyörű a kinézetük héjasan és dióbélként egyaránt. Jellemzően oldalrügyesek,
bőtermők. Fagytűrésről pedig szinte nem is beszélhetünk. Túlnyomó többségük rokonságban
áll egymással, kezdetben mandzsúriai dió is felhasználásra került nemesítésük során és itt
értünk el a szakírók legnagyobb tévedéséhez, a mandzsúriai rasszhoz. Ilyen egyáltalán nincs,
a mandzsúriai dió elkülönült diófaj, - ami a többi dióféléhez hasonlóan jól hibridizálódik más
diófajokkal, - Mandzsúriában a mandzsúriai dió él, az már kívül esik a mi diónk éghajlat-
tűrésén.
Tekintsük hát át a természetes diófaállományt, Európából kiindulva, majd a világ bejárása
után hazatérve Magyarországra és Erdélybe.
Tehát, ismételjük meg, a diófának elsősorban melegre és vízre van szüksége. Hideg éghajlat
alatt és tartós szárazságban nem él meg. Persze, meleg is csak egy határig jó neki, és a tartós
vízborítás kipusztítja. Mivel mérsékelt égövi növény, téli mélynyugalmat is igényel. Ami a
hőmérsékletet illeti, a meleg mérsékelt éghajlat az ideális számára, a mediterrán klíma. A víz
pedig származhat vízfolyásokból, vagy rendszeres csapadékból. Szentiványi professzor úgy
fogalmaz, a diófa természetes körülmények között a felső folyás jellegű vízfolyások
kísérőnövénye. Nálunk. De ahol az éghajlat kiegyenlítetten csapadékos, a mezőkön, a domb-
és hegyoldalakon is természetes a diófa jelenléte, mindenhol, ahol a talaj elég mély a
gyökérzete számára.
A Kárpátok vidéke - medencéje és külső peremvidéke - jó életteret ad a diófának. Elég sok a
hegyekből lefutó patak, és gyakori a hegyekből lehordott, síkvidéken szétterített jó minőségű,
mélyrétegű talaj.
A Kárpátok észak felé nyíló völgyeiben nagyon értékes, hidegtűrő diótípusok alakultak ki.
Jellemzően hideg éghajlatú országok, elsősorban Kanada diótermesztőinek és nemesítőinek a
lengyel Kárpátok észak felé nyitott völgyeinek és az azokhoz kapcsolódó dél-lengyel vidékek
természetes diófái ragadták meg a képzeletét. Az északamerikai kontinens diófajtáinak
nagyobb része - persze, Kaliforniát kivéve, - a lengyel Kárpátokból származik.
Hasonlók a cseh viszonyok is. Mivel a cseh diónemesítés csak néhány évtizedre tekint vissza,
joggal mondhatjuk, hogy a cseh diófák nagyrészt a természetes populáció utódai.
A kárpáti diórassz élőhelyének keleti vidéke főleg Ukrajna. Kiterjedt élőhelyeivel
találkozunk, nemcsak Kárpátalján, a hegyláncon belül, ahol nagyon gyakori, hanem
Bukovinában is. Diófa a Fehér-Tisza partján:
Romániában a Keleti- és a Déli-Kárpátok külső vidékein tömegesek a természetes diófák. De
ide számítható Moldáviának az egyetlen, mezőgazdaságilag viszonylag kevésbé művelt
tájegysége, a szép, erdős-dombos Kodrok is, ahol a diófa ősisége kétségtelen, és ahol a
természetes diófaállománynak ma is megvan az élettere. Ott sok 200 év körüli életkorú, jól
termő diófát látni. A. A. Kocofanra hivatkozva állíthatjuk, hogy ezek a fák évi 100 kg héjas
diótermésre képesek. Moldávia nagyhatalom - dióban, - a nagy dióexport árualapját a
természetes, szelektálatlan dióállomány adja. Az adottságok tehát az ország más részein is
megfelelnek a diófának, az országban mégis nagyon ritkák az eredeti, őshonos, "vad", nem
termesztett diófák. A moldáv diófajták újak, dióültetvényeket csak most kezdenek telepíteni.
A Kárpátok középeurópai nagytájától délre, a Balkán is a diófa őshazájának számít. Hogy
mégsem olyan gyakoriak a diófák, az a hegyes domborzat és a szárazabb klíma
következménye. De a diófa a Balkán minden országában, minden tájegységében jelen van,
eredeti, "vad" formájában is.
A Balkán északnyugati végén Szlovénia éghajlata ideális körülményeket biztosít a diófa
számára. Mérsékelt a meleg, és több csapadékkal szolgál az éghajlat. Szlovéniában
megsűrűsödnek a diófák. A lakóházak mellett általánosak, de az Isonzó szlovén szakaszán, a
Szocsa-völgyben természetes dióliget is kialakult. Ősöreg diófa Kocsevska reka falunál:
Horvátország szlavóniai része kedvező élőhely a diófa számára. A csapadék is több, mint
nálunk, és a talaj is mélyrétegű. Egy muraközi diófa:
Szerbiában, a Balkán közepén Velika Plana falunál ilyen gyönyörű, öreg diófát látunk.
A keleti Balkánon természetes a diófák látványa. Bulgária déli részén a hegyek között növő,
vadon kelt diófák termését gyűjtik össze, és exportálják.
A Balkánon a hegyek közti völgyek, az ú.n. poljék a diófa élőhelyei, ahol száraz nyarakon is
összejön a talajban a víz. Dalmáciában a házikertekben jut egy kevés víz a diófának.
Albániában nem véletlenül híres a hagyományos diós csirke (pile me arra), múltja van.
Észre se vettük, Dalmáciában és Albániában már a Földközi-tengernél vagyunk. A
Mediterráneum hőmérsékleti viszonyainál jobbat nehéz elképzelni a diófának. A tél ha van is,
elviselhető, a nyári hőség pedig nem megy át a sivatagi melegbe. A virágzáskori fagy se
jellemző. A víz a korlátozó tényező a mediterrán éghajlaton. Ahol a diófa akár csak kevés
vizet is talál, megél, természetes úton terjed. "Vad" diófa a görög hegyekben:
Görögországban nagy kultúrája, kultusza van. A görög diós sütemények jellegzetesek.
Naxos szigetén pedig Keramotinál. Látjuk, mindkét helyen a völgyben, vízfolyás mellett.
Itália mint diófás vidék önálló fejezetet érdemelne. A rómaiak történelme, élete, a középkori
Itália diós eseményei, valamint az újkori olasz diótermesztés története, mindegyikről hosszan
lehetne beszélni. Itália változatos természeti viszonyai között jól él a diófa.
Olaszország több vidékén természetes úton, a parasztok szelekciós munkájával alakultak ki a
dió helyi tájfajtái. Sorrento, Bleggiana, Motta, stb.
A Földközi-tenger szigetein is mindenhol megtaláljuk a diófákat, zömében ember által
ültetetteket, de Korzikán is, Szicílián is, Krétán is ősi, természetes dióállományról beszélnek.
Ibéria viszonyai egy kicsit mások. A kietlenül száraz éghajlat alatt csak a vízfolyások mente
jelent életteret, valamint Ibéria északnyugati vidékei, Cantabria, Galícia és sok portugál vidék,
főleg Észak-Portugália, Beira, azok a vidékek, ahova az atlanti szél több csapadékot sodor.
Végül a Pirreneusok völgyei. Diótermesztés viszont ezeken a vidékeken túl is, nagy területen
folyik, ahol öntözni lehet. Észak-Spanyolország, Pradanos del Tozo.
Ibériától induljunk észak felé. Franciaország Európa vezető dióhatalma. A múltban is, ma is.
Amióta írásos feljegyzések vannak a gallok földjéről, amióta francia irodalom van, azóta
írnak a francia diófákról. Ideálisnak mondhatók a francia, főleg a délfrancia körülmények a
diófának. A telek elviselhetők, a nyarak úgyszintén. Csapadék is van, amennyi kell.
A Dordogne folyó völgye áprilisban, természetes diófaállománnyal és dióültetvényekkel.
Franciaországban természetes a diófák jelenléte. Nemcsak a dióültetvények, a vadon kelt
diófák is elterjedtek. Könyvemben rendszerint csak Grenoble vidékét és Périgordot
emlegetem. De Elzász, Normandia és sok más francia vidék is komoly dió-hagyományokkal
rendelkezik.
Tovább északra, Belgiumban még gyakori, Hollandiában ritkább a diófa. Pedig léteznek az
észak-holland vidékek természetes diófaállományából kiválogatott jó holland fajták, amelyek
bizonyítják, hogy Hollandiában is megél a diófa.
Diófák Belgiumban
Belga házikerti diófák szerepelnek a következő két képen. Négyévesek, most kezdenek
teremni. Vallon diónak nevezi őket a gazdájuk.
Vajon csak vallon diófák élnek belgiumban? A kényes egyensúly kedvéért meg kell említeni a
flamandokat is.
Bár Belgiumból csak diójukért ültetett diófákat mutattam, természetes, vad állományai is
vannak. Az erdőkben és az állami tulajdonban lévő területeken.
Hollandiában természetes úton terjed a diófa, vadon kelt példányai a jó vízellátottságú
földeken gyakoriak.
Hollandiában elég ritka a diófa. Pedig a hollandok szeretik a diót. Annyira szeretik, hogy bár
törvénytisztelő polgárok, dióéréskor mégsem állják meg, hogy a más diófája alól a diót
összeszedjék. Pedig táblával jelzetten is tilos.
A diófa földrajzkönyvében Luxemburg is említést érdemel. Bár az Ardennek hegyei nem
kimondott dióvidékek, megmagyarázhatatlanul sok diófával találkozunk Vianden környékén,
valószínűleg mikroklimatikus okokból. Egy viandeni lakóház a diófák között:
Németország, hálistennek, jól elnyúlik észak-déli irányban, így kicsiben Németországban
szemlélhetjük a diófa európai földrajzát.
Bajorországban Freiburg és a Bodeni-tó tájegysége ideális a diófa számára, és a Rajna mentén
is látni természetes diófaállományt. A Rajnamenti diófákról történelmi források is
megemlékeznek. Németországban szemmel látható az ismert megállapítás, hogy a diófa ott él
meg jól, ahol a szőlő is.
Németországban úgy vonják meg termesztésének határát, hogy a német borvidékek fája, de
elsősorban a fája jelent értéket, nem a termése. Egy másik határvonal a tölgyfák elterjedése.
Ahol tölgyfa előfordul, azon az éghajlaton a diófa is megél. Szigorúbban úgy is mondhatjuk,
hogy azokon a vidékeken, ahol észak felé a szőlő és a szelídgesztenye még megél, ott a diófa
is jól terem. Nahát, a szelídgesztenye már nem jellemző Németországra. Rajnamenti diófa
Heidelberg mellett: Szép, egészséges.
Az ország középső és északi harmadában jóformán csak a lakóházak mellé ültetett diófák
fordulnak elő, de ha lenne lehetősége, természetes úton szaporodna.
Amikor a bochumi egyetemen van dolgunk, pihenésként sétáljunk ki a bochumi parkba is.
Magról kelt diócsemetékkel fogunk találkozni.
Igaz, Németország kultúrtáj, spontán növénytársulások kialakulásának kicsi a tere. És
nemcsak kultúrtáj, Wesztfália iparvidék is. Mégis, egy visszatérő állományfelvételezés szerint
az utóbbi bő tíz évben így gyarapodott a wesztfáliai diófa-állomány. A következő térképen
fekete pontok jelzik az 1997 előtt is meglévő állományt, pirosak pedig az 1998 után találtakat.
A fejlődés szemmel látható.
Kivétel a kevés gondozatlan terület, ahol természetes módon megjelenhetnek a diófák. Ilyen
például a volt NDK bezárt vasúti szárnyvonalainak mente, ahol megfigyelhető terjedésük.
Vagy a mezőn is, Alsó-Szászországban.
Wolfenbüttel közelében a házikertekben is ilyen szép fák vannak:
Északabbra elfogynak a diófák. Hamburg táján már csak azt jelzik, hogy néhány hidegtűrő
példány megél.
Az északnémet szélességi fokoknak megfelelő magasságban Lengyelországban is vannak
diófák, igaz, nem sűrű a természetes állomány. A kép diói állítólag észak-lengyelek.
Hobbikertészek még Gdanskban is foglalkoznak a diófa ültetésével.
A Baltikumban nem tudok természetes diófaállományról, csak kerti próbálkozásokról. Igen,
az emberek próbálkoznak. Olyan vidékeken is ültetnek diófát, ami már kívül esik a
természetes elterjedés határán. Talán a globális felmelegedésben bíznak, reméljük, igazuk
lesz. Fiatal diófa Észtországban és egy még fiatalabb Litvániában.
Lettországból pedig azt jelentette 1958-ban Ozol és Harkov, hogy a téli hidegek nem
pusztították ki a diófákat. Ezek a diófák elsősorban utcafásítási célúak voltak, a diótermés
nem jöhetett számításba. Például Liepaja városába elég sokat ültettek, ma már alig van
belőlük. Peter Jaunzema mint kertészeti szakember azóta is próbálkozik lett viszonyok között
termést hozó, rövid tenyészidejű diófajta felkutatásával. A kép szerinti fa az első sikeres
példány, szeptember második dekádjában termést érlel Lettországban.
Lengyelországtól keletre Fehéroroszországot röviden úgy jellemezhetjük, hogy léteznek
fehérorosz diófajták, eszerint a klíma még elviselhető ott, bár zordabb. De ismereteim
nincsenek a fehérorosz diófaállományról. Tovább keletre, Oroszország hasonló szélességein
pedig már nem jellemző. Igen, a hidegek kemények arrafelé, gátolják a diófa északi terjedését.
Tisztelt Kollégám, egy Guiness-rekord kísérletet látunk, a világ legészakabbi, diótermő
diófájának címéért. A helyszín Szentpétervár, ahol közel s távol nincs más diófa, természetes
diófaállomány meg pláne nem. Egy kicsit túloztam csak, mert a szentpétervári arborétumban
van még két darab, és van, aki bent, a városban is látott még egyet. Ennek a fának az a
szerencséje, hogy körbe van építve magas házakkal, a szél sem éri. Igaz, napfényt is keveset
kap, látszik a lombozat színén, de él és terem. Más meg mi kell?
Tudomásom szerint Moszkva környékén egyáltalán nincs természetes, magától kelt diófa,
arrafelé a rokon diófajt, a mandzsúriai diót ültetik. Moszkvától délre, Tulában már
kísérleteznek a honosításával, így néhány Moszkva-környéki dácsa és kollektyívnüj szad
területén fel-feltűnik egy-egy fiatal diófa, ami aztán idővel kifagy. Ez a kalinovkai diófa húsz
évet is megélt, de a vele együtt tömegesen ültetett testvérei már mind elpusztultak.
A Volga mentén lefelé egészen az Ural hegység déli végéig túl erősek a téli hidegek.
Szamara, Orenburg már az északi határa a közönséges diónak. Szamarában rendszeres
látvány, hogy a fiatal diófák töve a hótakaró felszínénél fagy el, és évente a sarjak tömegéről
újulnak a fiatal diófák. Oroszország déli területei viszont megfelelnek a diófának.
Asztrahányban, ahol a Volga a sokágú deltára szakad, látható ez a nagyon öreg diófa.
És Ukrajnában délebbre még gyakoribb. Kiev elég északon van, mégis a kievi diókról
középkori okiratok is szólnak, a moszkvai cárok Kievből kapták a diót. Ukrajnában ismerik,
szeretik, kultiválják a diófát. Még sokat fogunk hallani az ukrán diókról, mert újabban
nagybirtokokon telepítik.
Egészen délen, az Azovi-tengernél ősöreg diófákat is őriznek. Nemcsak a korábban mutatott
600 éves, matuzsálemi korú diófa a példa az optimális élőhelyre, hanem az Azovi-tenger
mentén fekvő Oszipenko falu 180 éves diófája is. Ezek a magas életkort elért fák igazolják,
hogy a klimatikus feltételek kedvezők számukra. Igen, a Fekete-tenger és függeléke, az
Azovi-tenger a Földközi-tenger szerepét próbálja eljátszani. Csak a telek hidegebbek, sokkal.
A Krim-félsziget éghajlata természetes a diófának, erről többen, több helyen említést tesznek.
Szevasztopoli dió.
A diófa északi elterjedésének a virágzáskori fagyok (májusi fagyok) szabnak határt, mert fája,
vesszői, rügyei elviselik ugyan a téli fagyokat, de ha virágzáskor fagy éri, nem tud termést
hozni, szaporodni, ezért kb. az 50. szélességi foktól északra nem szaporodik. Azt mondják,
Európában az 56. szélességi fokig, Ázsiában az 52.-ig terjed a diófa élettere.
És Skandináviában? Nem tudom, higgyem-e, de Zahov (1943) azt állítja, védett norvég
fjordban a 63. fok 35. percénél még termést érlelő diófát is látott.
Igen, el kell hinnem, amit Zahov a termést hozó norvég diófáról állított. Mert Knut Olav maga
is ültetett diófát Hagenben, ami már tíz éves, és 2010-ben 80 szem diót termett. Igaz, a dió
minősége nem éri el a kereskedelemben kaphatót, de a saját termésnél nincs jobb ízű. Az első
három-négy télen erősen védte a fagytól a csemetét, de most már kinőtt a csemetekorból.
Júniusi képek:
Már el is vehetjük Leningrád városától a Guiness-rekorderi címet. Knut Olavot illeti, a világ
legészakabbi termő diófájáért. Tetszik tudni, hol van ez a Hagen? Megnéztem. Norvégiában,
északabbra, mint a svéd-finn határon a Botteni-öböl felső vége.
Mint írja, a diófa ültetésére az vezetett, hogy volt egy kis szabad helye. Vízszintes, sík. Arra
gondolt, hogy vertikálisan növő fával kellene oldani a síkság egyhangúságát. A diófára esett a
választása. A tenyészidő rövid. Júniusban virágzik a diófa. Rövid a lombos időszaka, a fák
közül elsőnek hullatja a levelét a messzi északon.
Magam Dél-Svédországban is láttam diófát, sőt egy svéd forrás szerint Közép-Svédországban
is van, és a második világháború kemény telei elmúltával, melegebb évek beköszöntével
Gotlandban rendszeresen terem is, - "elég jó termései vannak", mondja a svéd leírás.
Dániában is beszélnek terméshozó diófákról, sőt, helyi, dán diófajták is léteznek, a helyi
állományból válogatva. Hát, nem tudom, esetleg teremhetnek. Persze, Dánia telei, tavaszai
enyhék.
A Brit-szigetek külön figyelmet érdemelnek dió-szempontból. A diót az ősi kelta lakosság is
ismerte, használta, erről római feljegyzések vannak. A középkor és az újkor egyaránt a
megismétlődő dió-népszerűsítési és telepítési hullámokkal telt el. De ma is kevés a brit diófa,
bár láthatók szép, ültetett diófák Anglia déli részén.
250 éves diófa Cherwellben, Oxford közelében.
Suffolk, Dunwich, a Diófás Ház.
Nagybritannia északi részein már gyakorlatilag nics diófa. Észak-Írországban is csak ez az
egy, belfasti botanikus kerti diófa létezik.
Miután Európa túlnyomó részét körbejártuk, észrevehetjük, hogy a közepe kimaradt. Fehér
folt a diófák térképén? Hát, igen, az Alpok, a magashegyek. Ahol nincs helye a diófának, csak
a völgyekben.
Ausztriáról nem sokat lehet mondani. Legnagyobb természetes diófaállománya a történelmi
Magyarország területére, Felsőpulya körzetére esik. Viszont Svájcban nagyobb a dió kultusza.
Nézzük meg ezt a svájci pontosságú felvételezést a svájci diófaállományról.
Meg kell jegyezzem, a térkép mégsem pontos. Például a Genfi-tó keleti végénél sokkal
gyakoribbak a diófák.
Tanyasi diófák Svájcban, a Genfi-tó közelében.
Svájcban általában jól érzi magát a diófa, annak ellenére, hogy Svájc éghajlata nem tökéletes.
Például 1928-ban olyan fagy volt, hogy nemcsak a diótermő, hanem az erdészeti célú diófák
nagy része is kifagyott. Meinier községben él ez a 150 éves, 45 m koronaátmérőjű fa.
Réges-régi diós vidékekről svájci helységnevek is tanúskodnak, például Noréaz, Fribourg
közelében.
Mi maradt hátra Európából? Már csak a délkeleti csücsök, a Kaukázus vidéke. Ami már - akár
a diófákat, akár az embereket nézzük, - majdnem Ázsia.
A Kaukázus vidékén jellemző a diófa. Mint Z. Ibragimov azeri tudós írja, a Nagy- és a Kis-
Kaukázus lejtőin sok, természetes diófaliget található. Azerbajdzsánban Talis (Talysh) vidéke
híres a diófaállományáról, ugyanakkor Nahicseván diói változatosságukról, vékonyhéjú
termésükről nevezetesek. Nahicseván azért is érdekes dió-szempontból, mert területén a
diófaállomány viszonylag izolált más termőhelyektől, ezért az azeri állam ezt a területet
jelölte ki génbanknak. Nahicsevánban a száraz klímától a bő csapadékú területekig több
átmeneti fokozat is megtalálható.
A Kaukázus hegyeiben a diófa 600-800 m magasságtól 1600-1800 m-ig találja meg a számára
optimális klímát, ami a csapadékot és a virágzáskori időjárást illeti. Kisebb, 3-5 hektáros
diófaerdők tisztán is találhatók, de zömében a lombhullató erdők fő erdőalkotó fáját képezi a
diófa, aránya 80-90 % is lehet az erdőben.
A Kaukázusban a diónak egyedi változatai alakultak ki. Legnagyobb jelentőségre a
Kaghazinak nevezett vékonyhéjú típus tett szert, amit nemcsak Iránban, Indiában kereszteztek
tovább, hanem Amerikában is, és egy sor mai diófajta egyik őse. Azerbajdzsánban jellemzően
sok a vékonyhéjú dió, ami odáig is elmegy, hogy a dióhéj nem fedi be teljesen a dióbelet.
A Kaukázus vidéke, mint jellemző dió-őshaza külön figyelmet érdemel, genetikai
szempontból is. Z. Ibragimov és kutatótársai Kaliforniából, Gale Mc Granahantől és
munkatársaitól kaptak segítséget annak kivizsgálására, hogy a Kaukázus hegyeinek
diófaállománya genetikailag mennyiben azonos vagy mennyiben tér el a Talis hegyvidék
diófáinak génkészletétől. Úgy tapasztalták, mindkét tájegységben igen nagy a dió
változatossága. A különböző diótípusokra jellemző helyi neveket alkalmaznak az azeriek.
‘Nazik-Qabiq’, ‘Davrish-Papaq’, ‘Katan Koynak’, stb., amelyek vékonyhéjút, hosszúkás
alakút, stb. jelentenek.
Grúzia és Örményország is jellemzően diófás vidék, a völgyekben. Diófák Grúziában.
Grúzia falvait járva sokszor az az ember érzése, mintha Erdélyben lenne, a kertekben, a falvak
környékén hasonlóan nagy a diófaállomány. A diófa ősiségéről a korai grúz és örmény
keresztény templomok, kolostorok diófa-ajtajai és fatáblái tanúskodnak.
Ősi örmény diófa az 1100-as években épült Haghartsin monostor mellett.
https://www.dioskonyv.hu/06-21/1.htm
https://facebook.com/story.php?story_fbid=485835378533204&id=459998024450273