Az európai harcsa (Silurus glanis), a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába,

a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.[1]

Európa édesvizeinek (a viza után) második legnagyobbra növő hala, a
magyarországi halfauna „óriása”, hiszen két métert és a száz kilogrammot is meghaladhatják
egyes példányai. Európa közép és keleti területén szinte mindenütt
megtalálható, Magyarországon folyó és állóvizekben is egyaránt
gyakori. Ázsiában Anatóliában és az Aral-tó vízrendszerében őshonos, a faj keleti elterjedési
területe eléri Kínát. Telepítéseinek köszönhetően Nyugat-Európában, a Brit-szigeten és a Bajkál-
tó vízrendszerében is megtalálható. Gazdasági szempontból jelentős és értékes hal, de Nyugat-
Európában inváziós fajnak számít, mert veszélyt jelent az őshonos halfajokra.
Tógazdaságokban is nevelnek, de a kifogott és értékesített európai harcsa jelentős részét a
természetes vizek adják. Magyarországon a halászata és a horgászata is azért népszerű, mert
jelentős zsákmányt ígér nagyra nőtt példányainak köszönhetően. Húsa rendkívül ízletes, zsírban
gazdag és szálkamentes, ezért a magyar konyha által készített halételek egyik fő alapanyaga.

Elnevezései[szerkesztés]
Az európai harcsának, egyszerűbb formában harcsának vagy leső harcsának több triviális neve is
ismert. Említik még az alábbi változatokat: folyami harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa,
sárgaharcsa, tőkésharcsa (tőkék, víz alatti tuskók körül fordul elő, alapszíne világos, de sötéttel
márványozott), kövesharcsa vagy köviharcsa (kövezéseken gyakori, fekete színű), sebes harcsa
(karcsú testű és fekete színű), szürkeharcsa,[2] szürke harcsa vagy szőke harcsa (világos színű),
parasztfaló, kupri, kupak, kuppancs (utóbbi három név a halászok körében az 1–5 kg közötti
kisebb példányokat jelöli, nagyobbakra nem mondják) és az egész kicsi példánya a
harcsapundra.[3][4][5] Egyik élőhelyéről a dunai harcsa nevet kapta, a szaknyelvben pedig korábban
közönséges harcsaként is ismert volt. A marosi harcsa a Marosban előforduló zömökebb, sajátos
helyi fajváltozatot jelöli. A fiatal harcsákat harcsakölyök vagy harcsafi, míg az ivadékokat
harcsapurdé névvel illetik. A moldvai csángó szomn a szláv eredetű román elnevezés átvétele.[2]

Előfordulása[szerkesztés]
Előfordulása Franciaországtól egészen Afganisztánig terjed. Közép- és Kelet-
Európában és Ázsia egyes részein (Anatólia északi része, Aral-tó) őshonos. Telepítéseinek
köszönhetően Európa nyugati részén így például Angliában és a Bajkál-tó vízrendszerében is
megtalálható. Előfordulási területén a folyó és álló vizekben a hegyi patakokon és folyókon kívül
majdnem minden domb- és síkvidéki folyóban, azok mellék- és holtágaiban, tavakban, még
a brakkvizes tengeröblökben is megtalálható.[6][7][8]
Magyarországi előfordulása[szerkesztés]
A Kárpát-medence nagyra növő őshonos ragadozó hala, mely Magyarországon megtalálható
minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák,
kőrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtőzhet. A Duna-Tisza-
csatornából albínó példányai is előkerültek. Fontosabb élőhelyei: a Duna, a Mosoni-Duna,
a Rába, a Rábca, a Marcal, az Ipoly, a Zala, a Zala–Somogyi-határárok, a Sió, a Kapos, a Dráva,
a Mura, a Kerka, a Karasica-patak, a Tisza, az Öreg-Túr, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog,
a Keleti-főcsatorna, a Nyugati-főcsatorna, a Sajó, a Bódva, a Hernád, a Vadász-patak, a Takta,
az Eger-patak, a Csincse-patak, a Zagyva, a Hármas-Körös, a Kettős-Körös, a Fekete-Körös,
a Fehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, a Balaton, a Kis-Balaton, a Fertő,
a Velencei-tó, és a Tisza-tó.[9][10]
Hasonló fajok[szerkesztés]
A harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe tartozó Magyarországon is megtalálható további
harcsafajok egyedei tekinthetőek hasonlatosnak hozzá. Alakját nézve a törpeharcsa és a fekete
törpeharcsa hasonlít rá legjobban, de mindkét faj a hát és farokúszó között zsírúszót visel.
Ezekkel a fajokkal az összetéveszthetőséget a jelentős méretbeli különbségek szinte
lehetetlenné teszik, így csak az európai harcsa növendék példányainál merülhet fel kétely. A
további harcsafajok esetében a pettyes harcsa a zsírúszója és a bemetszett farokúszója miatt,
az afrikai harcsa jelentősen hosszabb hátúszója miatt különböztethető meg. Továbbá alakra
hasonlíthat rá a tőkehalfélék családjába tartozó menyhal, de ez a faj jól megkülönböztethető
arról, hogy az állán csupán egyetlen bajuszszálat visel, és kettő hátúszója van.[9]
Azonosítása határozóképlettel[szerkesztés]

Egy óriás harcsa, melyet Közép-Ázsiában a Szir-darja folyóból

fogtak.
A halak közeli rokon fajainak azonosításához nagy segítséget jelenthet az adott
hal morfológiai tulajdonságainak pontos vizsgálata. Az alábbi táblázat az európai harcsa, a
törpeharcsa, a fekete törpeharcsa, a pettyes harcsa, az afrikai harcsa és a menyhal
határozóképletét tartalmazza.[11]

Megjelenése[szerkesztés]
 Az európai harcsa súlyának változása

növekedésével összhangban. Rekordméretű harcsa

rekonstrukciója (Töröcskei-tó, 2010) a hatvani Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeumban
Teste a többi hazai halunktól meglehetősen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen
lapított. Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat
találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes
ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid,
hengeres, izmos farka hosszú és teste pikkelytelen. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire
fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet. Magyarországon a Magyar Horgászban
közölt eddigi magyar horgászrekord szerint 113 kilogramm és 230 cm a legnagyobb harcsa,
melyet 2010. május 10-én a Töröcskei-tóból fogtak.[12][13] (Egy korábbi adat szerint Bitó János
szegedi öreg halászmester legényei 1929. december 23-án 105 kilogrammos, 247 centiméter
testhosszú, 118 centiméter derékbőségű harcsát fogtak a Tiszából.)[14] Az eddig regisztrált
legnagyobb harcsa Olaszországban a Pó folyóból került elő 2,78 méteres és 144 kg-os mérettel.
[15][16]
(Hermann Ottó szerint a Tiszából a régi századokban 300–400 kilogrammos harcsákat is
fogtak.)[17]
Életmódja[szerkesztés]
Oxigénigénye alacsony és a vizek szennyezését aránylag jól elviseli, ezért előnyben van a
betelepített vizekben, ahonnan az őshonos halakat kiszoríthatja. A harcsa nagyon gyorsan nő,
akár 80 évig is élhet, gyorsan szaporodik. Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős
csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai
főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő
kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Nyugat-Európában megfigyelték, hogy
a – kardszárnyú delfinekhez hasonlóan – partra vetődve kap el galambokat.[18] Rablásai
rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő
forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva
jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.[9]

Szaporodása[szerkesztés]
Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény
hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó
faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket körülbelül 3 hétig, az ivadék
kikeléséig védi.[9]

Horgászata[szerkesztés]
Az európai harcsa éjjeli ragadozó hal. Leginkább éjszaka aktív, de az időjárás változása is kihat a
kedvére. Nyáron nagy melegben, zivatarok előtt idegessé válik, és ilyenkor mindent felfal, ami az
útjába kerül.[19]
Magyarországon a horgászok nemes halként tartják számon az európai harcsát. A 100
centiméter alatti példányai horgászati tilalom alá esnek május 2. - június 15. között. Az év további
részében a 60 centiméter feletti példányai foghatók az adott vízre érvényes mennyiségi
korlátozások figyelembevételével.[20]
Horgászatának módszerei[szerkesztés]
Fenekezés[szerkesztés]
A harcsahorgászat legelterjedtebb módszere a fenekezés. Erre a legalkalmasabb a nappali, vagy
hajnali időszak, mivel a harcsa ebben az időszakban a búvóhelyén pihen, illetve épp visszatér
oda. Az éjszakai horgászathoz szükséges kellék a lámpa, hiszen eleget kell tenni
a horgászrendnek. Legjobban bevált csali a kishal, a pióca, valamint a csokorba fűzött giliszta. Ez
a fajta módszer állóvízi horgászat esetén nem lehetséges erős szélben. Állóvízen kapásjelzővel,
míg folyóvízen a botspicc hegyét figyelve észlelhetjük a kapást.
Pergetés[szerkesztés]
A legsportszerűbb horgászati mód. Pergetéshez használjunk jó minőségű, megbízható
felszerelést, ugyanis a harcsapergetésnél nem érdemes kompromisszumokat kötni, nem szabad
lebecsülni az ellenfél erejét. A műcsalik lehetnek támolygó és körforgó kanalak/villantók,
wobblerek és gumihalak. A harcsa a jól mozgatott műcsalira is rávág, nemcsak az eleven vagy
élettelen csalihalra. A műcsaliknak nincs íze, sem szaga. A műcsali a harcsa figyelmét az általa
keltett rezgésekkel vonja magára, és ösztönzi támadásra. Pergetéshez általában az éjszaka vagy
a fényváltás időszaka javasolt.
Kuttyogatás[szerkesztés]
Kereső horgászat. Talán a legősibb halfogó módszereink egyike, a leírások szerint ugyanis
honfoglaló őseink hozták magukkal e tudást a Kárpát-medencébe. Írott formában először Herman
Ottó említi 1887-ben megjelent, A magyar halászat könyve című munkájában. Folyóvizen és
állóvizen is egyaránt használhatjuk ezt a technikát. A kuttyogatás során a horgász a
kuttyogatóval a vizet "üti", s közben a kapást figyeli. Ehhez a horgásztechnikához
elengedhetetlen kellék a csónak, illetve egy, vagy két rugalmas és jó teherbírású bot. A
horgászat történhet úszós szerelékkel, illetve úszó nélkül belógatva. Magyarországon főleg az
utóbbit használják. Jó csali lehet a giliszta, a nadály, illetve a lótetű. A kuttyogató készülhet fából,
fémből és műanyagból. Elsősorban a tradicionális fa változatot használják. Fő részei: a korong, a
szár és a fogantyú. A kuttyogatóval keltett hang nem más, mint a fej víz alá rántása közben
létrehozott vákuumba visszatoluló víz hangja. Az eszköz megfelelő használatához gyakorlás
szükséges, akárcsak egy hangszer esetében. Fontos, hogy hangos, messzire hallatszó
pukkanást kapjunk eredményül, s eközben ne locsogjunk a kuttyogatóval. (Legjobb, ha az ingünk
ujját sem vizezzük össze közben.) Amennyiben egyedül végezzük, igen körülményes módszer,
sok tapasztalatot igényel, különösen folyóvízen, ahol a csónakkal csorogva halad tovább a
horgász.
A vélemények eltérőek, hogy a hang, amit a kuttyogató kibocsát mit is idéz elő igazából. Egyesek
szerint a lakmározó harcsák hangját utánozza, azaz a zsákmány beszippantása során keletkező
vákuum keltette hangot/rezgést, s ezzel kelti föl a harcsák érdeklődését. Mások szerint
idegesíti/kíváncsivá teszi a harcsákat ez a hang, és arra ösztönzi őket, hogy kövessék azt.
Megfigyelések szerint, olyan területen, ahol ezt a módszert többen és gyakran alkalmazzák, ott a
harcsák megszokják a hangot, és a sikeres horgászat esélye jelentősen csökken, valamint a
békésebb halra horgászók sem szeretik, ha a közelükben kuttyogatnak.

Harcsatámadások[szerkesztés]
A bulvárlapok rendszeresen beszámolnak különböző harcsák által okozott támadásokról,
amelyek elsősorban állatokat érintettek (gyakran csak vélelmezhető volt a harcsa szerepe). 2009
áprilisában állítólag egy osztrák horgászra is rátámadt a harcsa a Győr közelében
fekvő Pér egyik horgásztavában. A férfinek azonban a hír szerint sikerült kiszabadulni.[21]
Alfred Brehm (1829–1884) német természettudós Az állatok világa című híres, magyar
fordításban is megjelent könyvében azonban határozottan az ember elleni támadások mellett
foglal állást. A mű magyar átdolgozásában a következő olvasható: „Az öreg Gesnernek az az
állítása, hogy a harcsa az embert sem kíméli, éppenséggel nem tartozik a mesék birodalmába,
mivel több esetet ismerünk, amely megerősíti. Így Heckel és Kner említi, hogy Pozsonynál
kifogtak egy harcsát, amelynek a gyomrában egy gyermekhulla maradványait találták meg.
[...] Antipának szavahihető halászok beszélték el, hogy a harcsa gyomrában fürdőző
gyermekeknek kéz- és lábcsontjaikra akadtak. – Közli Vutskits. – Egy román halász csónakjával
a Duna közepéig hatolt, mert meg akart fürödni. Fürdés közben egy harcsa bekapta lábait,
melyeket nem tudott többé kihúzni e nagyszájú szörnyeteg szájából és így a víz fenekére került.
Néhány nap mulva ráakadtak a holt halász tetemére, kinek lábai még mindig a harcsa szájában
voltak, de a falánk rabló sem tudta szabadon bocsátani áldozatának lábait és emiatt
megfulladt.”[14]

Leírás
A legnagyobb ragadozó halunk. Teste csupasz, nyálkás, teljesen pikkelytelen.
Feje nagy és a széles száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú,
alul 4 rövidebb bajusszálat találunk amik a tájékozódást és ízlelést segítik.
Apró tűhegyes fogai vannak (gerebenfogazat) ami reszelőre emlékeztet,
szemei kicsik. Színe a fenékhez alkalmazkodik, többnyire fekete vagy szürke.
Létezik albínó változata is amit pl. a Duna-Tisza-csatornán már fogtak.
Társasan él 5-20 fős csoportokban alámosott mederrészekben, vízbe dőlt fák,
tuskók és tavak nádszegélye mellett. A nappalt nyugalmi állapotban tölti,
főként éjjel táplálkozó, rendkívül falánk ragadozóhal. Nagyon jó szaglással
rendelkezik.

Testhossz és tömeg
A kifejlett példányok 1-1,5 méteresek és 10-15 kg súlyúak. A harcsa az első
életévében 15-20, a második évben 30-40, a harmadik és negyedik évben
elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg-os testtömeget.

Szaporodás
Májustól júliusig ívik, ha a víz hőmérséklete tartósan elérte a 22 fokot. Az ívó
helyen a hím készíti a fészket. Gyakran parti növényzet alá maga ásva gödröt,
majd a környéken várja az ívásra hajlandó ikrást. Körülfonja a nőstény has
tájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít.
Az ikrák a növényzet vízbelógó gyökérzetére tapadnak. Ivadékgondozó faj,
az ikrák lerakása után a hím a fészket és a kikelt ivadékot is őrzi még pár
napig. Ez összesen két-három hétig tart. A nőstény 60.000 ikrát rak le,
amelyből 2,5-3 nap múlva bújnak ki az ivadékok. Meleg környezetben
gyorsan növekszik.

Horgászati szabályozás (általános, tavunkra a Szücsi Bányász Horgász

Egyesület Horgász rendje vonatkozik!)
Horgászati tilalmi ideje: május 2 – június 15: a 80 cm alatti példányokat tilos
kifogni
Legkisebb kifogható méret: 50 cm
Táplálkozás
Mindenevő, hallal, rákokkal, piócákkal, békákkal, puhatestűekkel
táplálkoznak, a nagyobb példányok vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket,
vízimadarakat is zsákmányolnak. Egész éjjel keresi-kutatja táplálékát. Ahhoz,
hogy 1-1 kilóval gyarapítsa súlyát, legalább 9-11 kilónyi táplálékot kell
elfogyasztania. Rablásai rendszerint nem láthatóak, de sokszor vízörvényeket
kelt forgásaival szürkületkor. Mindig a mély víz felől a sekély víz felé rabol.
Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája
ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót szereti a legjobban. Zavaros,
áradó vízben is táplálékot vesz magához.

Harcsahorgászat
A harcsa éjjeli ragadozó és a kapási idők is kitolódnak erre a napszakra.
Kivétel az időjárás változása: a nyári fülledt melegben kirobbanó zivatarok
előtt idegessé ingerlékennyé válik és szinte mindennek odavág ami elékerül.
Ilyenkor érdemes pergető horgászattal próbálkozni. A vihar elcsitulása után
már nem mozog. Sötétedés után már érdemes bevetni a harcsára felcsalizott
horgot de ha éjfélig nincs kapásunk, kár tovább próbálkozni. A napfelkelte
előtti órákban is érdemes próbálkozni. A vizszintingadozásra is reagál a
harcsa, ilyenkor kihúzódik egészen a partmenti vizekre is. Áradás előtt jobb a
kapókedve, áradáskor étvágyát megtartja, az ár levonulása után visszahúzódik
a fenékre. Áradás idején a víz elönti az árteret és onnan számos bogarat,
férget, pockot hoz a víz magával, és a harcsa ilyenkor halat is ritkán fogyaszt.

A Dunántúlon fekvő Pécsi-tóban olymértékben elszaporodtak a harcsák, hogy

gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak aki 20 kg feletti
testsúlyú harcsát fogott ki a következő évre szóló területi jegyet kapott.

Magyarországon a leggyakoribb előfordulási helyek a Balaton, Dráva, Duna,

Maros, Tisza, Körösök, Mura, Duna-Tisza-csatorna, Sajó, Zagyva, Fonyódi
árok, Velencei tó, Fertő tó. Sok magyar horgász keresi fel Olaszországban a
Pó folyó deltáját harcsahorgászatra.

Harcsa horgászmódszerek:
Fenekezés, úszózás, kuttyogatás, felszíni harcsázás, mélyvízi csúszóólmos.

Rekordok
Hazánkban fogott, hitelesen lejegyzett, eddigi legnagyobb példánya 113 kg,
230 cm. 2010 május 10-én fogta Kovács Gábor a Töröcskei tavon.

A Dnyeperben 330 kg-os kb. 80 éves példányt is jegyeztek de sok történet

kering kapitális harcsákról.

Magyar nevek
folyami harcsa, szürkeharcsa, leső harcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa,
pozsárharcsa

100 gram ehető harcsahús tartalmaz:

Víz: 71,9 gramm,
Protein: 15,3 gramm,
Zsíradék: 11,3 gramm,
Energia: 163 kcal.