Klaus Douglass

Az új reformáció
96 tétel az egyház jövőjéről

Kálvin Kiadó
Az evangélium szerint reformált egyház megújulása iránt elkötele­
zett szerző 96 tétel alapján, kritikai, de konstruktív, analitikus és
közérthető módon vázolja az egyház - szerinte - lehetséges jöven­
dő alakját. Az egyház jelenlegi krízishelyzetéből kiindulva lehetősé­
get lát arra, hogy élő keresztyénség és élő gyülekezetek alkossák a
jövendő egyházát. Az általa felvázolt kép markáns, meggyőző, el­
kötelezett. E felvázolt egyházképhez vezető konkrét lépések és fel­
adatok nem légből kapottak, hanem a gyakorlatban kipróbált és
megméretett gyülekezetépítési megoldások. A tapasztalat és a tu­
dományos-teológiai háttérismeret sikeresen egészítik ki és korrigál­
ják egymást, illetve vezetnek olyan felismerésekhez, miszerint az
egyház megújulásához „csak” reformok kevésnek bizonyulnak. Jól­
lehet a szerző a Németországi Protestáns Egyház jelenlegi helyzeté­
ből és szocioló-giai adottságából indul ki, megállapításai az egyház
kríziséről és e válságban rejlő lehetőségeiről —kevés kivételtől elte­
kintve —mérvadóak Európa valamennyi protestáns (és nem pro­
testáns) történelmi egyházára nézve. A lelkipásztori szerep új defi­
niálása, az istentisztelet és általában véve az egyházi kommunikáció
közérthetőségének átgondolása, munkatársi körök és rétegek meg­
szólítása, szolgálatba állítása, illetve a lelkészcentrikusság mérséklé­
se olyan kihívásokat jelent a Magyarországi Református Egyház
gyülekezetei számára is, amelyekkel való szembesüléshez Klaus
Douglass elemzésének és motiváló megoldásainak ismerete —sze­
rintem - tanulságos lehet.
(Részlet az Ajánlásból)

Dr. Klaus Douglass 1958-ban született Lausenne-ban (Svájc). Teológi­

át és filozófiát tanult, 1989 óta evangélikus gyülekezeti lelkipásztor a
németországi Niederhöchstadtban (Frankfurt/Main). Több könyv szerző­
je („A megalapozott hit" című műve 2001-ben jelent meg a Kálvin Kia­
dónál), valamint élénk előadói tevékenységetfolytat németországi, auszt­
riai, svájci és amerikai szemináriumokon.
 Klaus Douglass

Az áj reformáció
96 tétel
az egyház jövőjéről

Kiadja
a Magyarországi Református Egyház
Kálvin János Kiadója
Budapest, 2002
A mű eredeti címe: Klaus Douglass: Die neue Reformation. 96 Thesen
zűr Zukunft dér Kirche. © Kreuz Verlag GmbH & Co. KG Stuttgart,
2001. © Hungárián translation: Magyarországi Református Egyház
Kálvin János Kiadója, 2002. Minden jog fenntartva.

Fordította: S zabó Csaba

ISBN 963 300 906 5

Kiadja
a Magyarországi Református Egyház
Kálvin János Kiadója, Budapest, 2002
Felelős kiadó: Tarr Kálmán
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 220158
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Tartalom

Ajánlás (Dr. Fazakas Sándor) 7

Prof. Dr. Peter Steinacker egyházelnök bevezető szavai 11
Előszó:
„Szolgáld egyházadat, de ne engedelm eskedj neki” 13
Bevezetés:
Az egyház válsága hatalmas lehetőség 21
Első feladat:
Visszatérni a reformátori középpontba 59
Második feladat:
Felszabadítani a spiritualitást 83
Harmadik feladat:
Újra felism erni a küldetést 105
Negyedik feladat:
Aktivizálni a hívők egyetem es papságát 131
Ötödik
*
feladat:
Újra definiálni a lelkipásztori hivatást 154
Hatodik feladat:
Vállalni az irányítás felelősségét 180
Hetedik feladat:
Kiépíteni a kiscsoportok egészséges struktúráját 201
Nyolcadik feladat:
Kialakítani a szeretet kultúráját 236
Kilencedik feladat:
Megszabadítani az istentiszteletet béklyóitól 269
Tizedik feladat:
Egyszerűsíteni a gyülekezeten belüli struktúrákat 294
Tizenegyedik feladat:
Helyreállítani a gyülekezet primátusát 313

5
Tizenkettedik feladat:
Jövőt álmodni az egyháznak 346

U tószó 372

Irodalomjegyzék 380

96 tétel az egyház jövőjéről 383

6
Ajánlás

„Aki azt akarja, hogy az egyház megmaradjon olyannak, amilyen, az

mm akarja, hogy megmaradjon. ’’ Ez az alapmeggyőződés áll dr. Klaus
Douglass legújabb, immár a magyar olvasóközönség számára is el­
érhető, elkötelezett és inspiráló hangvételű könyve hátterében,
amely 12 konkrét lépésben vázolja fel a jövendő egyházának lehet­
séges képét. Erre a kijózanító figyelmeztetésre van szüksége m a­
gyar református egyházunknak az ezredforduló küszöbén akkor,
amikor tanácstalanul állunk az egyházunkat érintő belső kihívá­
sok, valamint külső elvárások és támadások kereszttüzében. Kör­
nyezetünk már rég nem csupán az egyházak iránti közönyével in-
gerli lelkipásztorainkat, presbitereinket és a gyülekezeti tagokat.
Ennél sokkal ártalmasabb és veszélyesebb játék zajlik a világ szín­
padán. A modern, pluralista társadalom vallási és politikai érdekei
alapján kívánja funkcionalizálni, saját önző érdekeinek kiszolgáló­
jává tenni az egyházakat. E kihívást a Magyarországi Református
Egyház sem kerülheti meg.
„Egyház nélkül is lehet hinni Istenben!” - hangzik egyrészt a „ma­
guk módján vallásos”, de a szülők és nagyszülők hagyományait
buzgón őrző, népszámlálási biztosok kérdéseire „református gyöke­
reikre” eszmélkedő egyháztagok vallomása. Egyházszociológiai fel­
mérések tanúsága szerint társadalmunkban - egyházon belül és
egyházon kívül - jelen van egyfajta „transzcendensre irányuló hit”,
amely nem tud mit kezdeni az egyház dogmatikai istenképével, e
helyett transzcendens hatalomról, energiáról, kozmikus erőről, szel­
lemről vagy sorsról beszél. Ez az állapot nem jelent feltétlenül val­
lás-, illetve egyházellenességet, nem azonosítható valamely útszéli
ateista propagandával, de jelenti egy olyan „vallásnak”, spirituali-
tásnak az igénylését, ahol az ellentétek kibékülnek, ahol a harmóni­
át és a teljességet nem zavarja sem a kereszt, sem az ítélet, sem az

7
Isten haragjáról szóló egyházi prédikáció, és az üdvösségnek ily mó­
don való megelőlegezése nem kötelez el semmilyen felelős erkölcsi
magatartásra - legfeljebb egyfajta cinizmusra a társadalom még
meglévő intézményeivel szemben.
Másrészt több mint tíz évvel a rendszerváltás után, immár hiva­
talosan is jogállaminak nyilvánított keretek között az egyház nem
képes elhárítani magától a társadalmi helykeresés és a politikai sze­
repvállalás gyanúját. A kérdés, hogy miként is kell tekintenünk az
egyház és állam új típusú kapcsolatára, mind ez idáig eldöntetlen
maradt: valóban az egyház küldetéséből fakadó közszolgálatáról
van szó? Vagy talán politikai szerepvállalásról, az egyház polgári
társadalomba való visszaépülésének kísérletéről? Netalán a vallási
szféra ismételt újrapolitizálásáról, immár a polgári (vagy inkább
polgárosuló) társadalom által? E két utóbbi gyanúnak eloszlatása
alig lesz lehetséges akkor, amikor az egyház egészére ugyan nem
jellemző, de a média által felerősített nemzetieskedő szólamokkal
azonosítják az egyház hangját, vagy amikor az egyház megújulásá­
nak feltételét egyesek nem teológiai, hanem külső politikai kritéri­
umokban látják.
Ebben a helyzetben talán nem érdem telen Klaus Douglass ta ­
láló diagnózisára utalni: az egyház mai válsága, a gyülekezetek
tagságának erodálása, az anyagi problémák, a politikai-társadal­
mi szerepvállalás ellentmondásossága csupán külső „szimptómái”
egy mélyebben rejlő problémának, amelyet nem lehet egyszerű­
en reformokkal megszüntetni. Éppen ezért a gyógyulás nem ér­
hető el e külső jelek, illetve szimptómák reformok általi eltávolí­
tásával, m integy a felületi kezelés értelmében. Ennél többre van
szükség: nem jobbításra, hanem alapvető változtatásra, amelyet
csak az „új reformáció” garantálhat. Miért? Azért, m ert a refor­
máció nem elégszik meg - Douglass szerint - egy-egy részterület
korrigálásával, hanem az egész rendszer m egújítását tartja szem
előtt. A reformátori örökség kettős feladatát továbbvinni ezt je­
lenti: egyrészt megőrizni a keresztyén hit lényegét és középpont­
ját, másrészt az egyház külső formáját olyan flexibilissé tenni,
hogy az ne elrejtse, hanem felhívja a figyelmet a belső tartalom ra

8
—vagyis: bizonyságot tenni az egyház külső formájával a hit lé­
nyegéről a mai világban!
Az evangélium szerint reformált egyház megújulása iránt elköte­
lezett szerző 96 tétel alapján, kritikai, de konstruktív, analitikus és
közérthető módon vázolja az egyház - szerinte - lehetséges jövendő
alakját. Az egyház jelenlegi krízishelyzetéből kiindulva lehetőséget
lát arra, hogy élő keresztyénség és élő gyülekezetek alkossák a jö­
vendő egyházát. Az általa felvázolt kép markáns, meggyőző, elkö­
telezett. E felvázolt egyházképhez vezető konkrét lépések és felada­
tok nem légből kapottak, hanem a gyakorlatban kipróbált és
megméretett gyülekezetépítési megoldások. A tapasztalat és a tu ­
dományos-teológiai háttérismeret sikeresen egészítik ki és korrigál­
ják egymást, illetve vezetnek olyan felismerésekhez, miszerint az
egyház megújulásához „csak” reformok kevésnek bizonyulnak. Jól­
lehet a szerző a Németországi Protestáns Egyház jelenlegi helyzeté­
ből és szociológiai adottságából indul ki, megállapításai az egyház
kríziséről és e válságban rejlő lehetőségeiről - kevés kivételtől elte­
kintve - mérvadóak Európa valamennyi protestáns (és nem protes­
táns) történelmi egyházára nézve. A lelkipásztori szerep új definiá­
lása, az istentisztelet és általában véve az egyházi kommunikáció
közérthetőségének átgondolása, munkatársi körök és rétegek meg­
szólítása, szolgálatba állítása, illetve a lelkészcentrikusság mérsék­
lése olyan kihívásokat jelent a Magyarországi Református Egyház
gyülekezetei számára is, amelyekkel való szembesüléshez Klaus
Douglass elemzésének és motiváló megoldásainak ismerete - sze­
rintem - tanulságos lehet. Ezért jó lelkiismerettel ajánlom e köny­
vet abban a reményben, hogy - itt-ott vitatható tételei ellenére is -
nélkülözhetetlen olvasmány lesz egyházunk lelkipásztorai és nem
utolsó sorban presbiterei, munkatársai és tagjai számára.

Debrecen, 2001 december

Dr. Fazakas Sándor

9
Prof. Dr. Peter Steinacker egyházelnök
bevezető szavai

Kedves Olvasó!

Nagy örömmel mondtam igent Klaus Douglass felkérésére, hogy

bevezető szavakat írjak az „új reformációról” írt könyvéhez. Nagy
érdeklődéssel vártam újabb műve megjelenését —és íme, most itt
van. Klaus Douglass korábbi könyveiről tudtam, hogy azokat - kri­
tikát megfogalmazó tartalmuk ellenére —érdemes elolvasni. Gyüle­
kezeti munkájáról, különösen is speciális istentiszteleteiről tudtam,
hogy új utakat keres egy reformációra szoruló egyház számára. És
most itt van a mű: egy új reformáció gondolatai, méghozzá 96 té­
telben. Egy teológustól, aki ráadásul vezető lelkészi egyházelnök,
nyilván senki sem fogja azt várni, hogy azzal az olykor igen éles kri­
tikával, amelyet Klaus Douglass gyakorol napjaink egyháza fölött,
fenntartások nélkül egyetértsen. Ilyesmit kinyilvánítani nincs is
szándékában ennek a bevezetőnek, és ilyesmire gondolni nagyon
nem is volna protestáns dolog. Ami viszont szándékomban áll, az
az, hogy komolyan vegyem és megvitatásra, kritikai vizsgálódásra
ajánljam azt az egyház iránti szeretetet, amely ebben a könyvben,
és a hozzá kapcsolódó gyülekezet- és istentisztelet-formálásban
megnyilvánul. Megerősíthetem, hogy Klaus Douglass abban a ti­
zenkét feladatban, amelyet megfogalmaz, valóban evangéliumi
egyházunk legfontosabb problémáit tárja fel. A reformátori teoló­
gia újrafelfedezése, egy teherbíró kegyesség és spiritualitás kialakí­
tása, a tiszteletbeli hivatalok betöltőinek aktivizálása: mind olyan,
fontos feladat, amelyet az egyháznak a hanyatlás e mostani korsza­
kában a legnagyobb komolysággal és a legnagyobb örömmel kell
vállalnia. Az én véleményem szerint ezen az úton valamivel már
előbbre vagyunk, mint azt Klaus Douglass véli - de éppen ez az,
amit alaposan meg kell vitatnunk.

11
 Mindenesetre kívánok a könyvnek sok figyelmes és kritikus ol­
vasót, akik felismerik azokat a lehetőségeket, amelyek benne rej­
lenek, és engedik, hogy megfertőzze őket a fejtegetések tartalma.
Az ilyen szemléletű olvasásnak, és a vitáknak, amelyeket gerjeszt,
csak egyetlen nyertese lehet: Jézus Krisztus egyháza, amely sok­
sok gyülekezetben és még több érdeklődő és okos emberfőben él.

Prof. Dr. Peter Steinacker egyházelnök

(Hessen-Nassaui Tartományi Egyház,
Németország)

12
Előszó
„Szolgáld egyházadat,
de ne engedelmeskedj neki"
Már régebben történt, hogy ültem az íróasztalomnál, és köszöntő
beszédet fogalmaztam éppen, amelyet egy beiktatási ünnepségen
készültem elmondani. Lelkésszé nevezték ki egy jóbarátomat, és
nem akartam üres blablával etetni, vagy a szokványos jókívánsá­
gokat adni útravalóul, hanem valami fontosat akartam mondani
neki. Ahogy ott ültem, gondolkodtam és imádkoztam, hirtelen
egy mondat jelent meg a szemem előtt, éspedig elképesztő inten­
zitással. Szinte ott láttam magam előtt, betűről betűre.
Általában nem vagyok hajlamos látomásokra. Inkább józan
természetű embernek mondhatom magam. Éppen ezért is voltam
eleinte nagyon óvatos. Ráadásul a mondat, amely ott lebegett a
szemem előtt, meglehetősen lázítóan is hangzott. Biztos, hogy Is­
tentől származik? Mivel azonban azelőtt sohasem gondoltam erre
a mondatra, most viszont sehogy se tudtam tőle szabadulni, to­
vábbadtam a barátomnak: „Vizsgáld meg te magad. A te lelked
elég szilárd, szíved pedig eléggé lágy, hogy megítéld: ez a mondat
valóban Istentől való-e.”
A mondat így hangzott: „Szolgáld egyházadat, de ne engedel­
meskedj neki.” Bizonyára megértik, hogy miért vonakodtam an­
nak idején ezt a mondatot mindenki füle hallatára elmondani.
Először is jelen volt egyházunk egy magas rangú vezetője - az
ugyanis, aki a beiktatást végezte - , és bennem természetesen fel­
vetődött a kérdés, hogy bölcs dolog-e ilyesmivel előállnom éppen
az ő jelenlétében, ahelyett, hogy egyszerűen egy levelet írnék a
barátomnak. Érdemes-e az oroszlán bajuszát megcibálni? Ennél is
súlyosabban esett azonban latba az a megfontolás, hogy milyen
hatást váltana ki a mondat a népes vendégseregben, akik között
voltak egyháztagok és egyházon kívülről érkezettek is. Jól érte­
nék-e, amit mondok?

13
 M indam ellett a m ondat első fele nagyon
Szilárdan meg vagyok is megfelel annak, am it egy beiktatási ünne­
győződve róla, hogy pélyen várnak az emberek. „Szolgáld egy­
az egyház egészének házadat”, ez annyit jelent: „Keresd a javát.
gyógyulása csak a gyüle­ Egy olyan korban, amelyben m indenki az
kezetek gyógyulásából egyházon köszörüli a nyelvét, vesd be m in­
fakadhat. den erődet, hogy ez az egyház ismét felépül­
jön, hogy m egint erőre kapjon, hogy újra a
régi fényében ragyogjon.” Ö nkéntelenül is
Assisi Ferencre kellett gondolnom, aki annak idején, amikor Is­
ten elhívta, ugyancsak egy kicsi, elesett egyházat látott m aga
előtt. Isten azt m ondta neki: „Építsd fel újra ezt az egyházacs-
kát!" És miközben Ferenc hozzákezdett, hogy ezt a kicsiny egy­
házat a szó szoros értelmében a saját kezével újra felépítse, lé­
pésről lépésre alakította át az egyház egészének szerkezetét.
Szolgálta egyházát - éspedig először a kis dolgokra fordítva fi­
gyelmét. Szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy az egyház
egészének gyógyulása ma is a kis egységek gyógyulásától függ,
egészen pontosan: a gyülekezetek gyógyulásával kell kezdődnie.
Ezért annak idején azt tanácsoltam a barátom nak: „Építsd fel a
rád bízott gyülekezetét, és meg fogod tapasztalni, hogy Isten
megáldja a szolgálatodat — éspedig messze saját gyülekezeted
határain túl is! Szolgáld egyházadat!”
„De ne engedelmeskedj neki.” Ez a m ondat veszélyes fele.
Könnyen lehet ugyanis úgy érteni, m int felhívást az egyház elveté­
sére, sőt megvetésére. Ez a fajta lelki magatartás pedig rejtetten ép­
pen eléggé elterjedt mind az egyházon belül, mind azon kívül, és
semmiképpen nem áll szándékomban még tovább erősíteni, azok
malmára hajtva a vizet, akik így gondolkoznak. Másfelől viszont
nem hallgathatunk el igazságokat csak azért, mert fennáll a veszé­
lye, hogy azok tapsolnak, akiknek nem kellene. Éppen ezért még
egyszer nyomatékosan szeretném hangsúlyozni: szívügyem az egy­
ház szolgálata, ez a szolgálat azonban gyakran nem jelent mást,
m int vak engedelmességet. Márpedig egyházunknak van egy
egész sor olyan szabálya és előírása, amely egyszerűen értelmetlen.

14
A puszta engedetlenség az egyházzal szemben
viszont még korántsem erény. Nem hallgathatunk el
Ugyanakkor ugyanilyen mértékben igaz és igazságokat csak azért,
érvényes a dolog másik fele: az egyetlen, aki- mert fennáll a veszélye,
nek valóban és minden körülmények között hogy nem azok tapsolnak,
engedelmességgel tartozunk: Isten. A protes- akiknek kellene.
táns hit alapmeggyőződése, hogy keresztyén
ember számára végső és minden körülmények
között érvényes tekintély nem lehet sem lelkész, sem presbitéri­
um, sem zsinat, sem egyházkormányzat. Egyedül Isten az, akinek
valóban minden körülmények között engedelmeskednünk kell.
H a arra biztatok: „szolgáld egyházadat, de ne engedelmeskedj
neki”, ez nem engedetlenségre, hanem igazi engedelmességre
buzdít, vagyis arra, hogy őrá figyeljünk, akit lojalitásunknak min­
den körülmények között szolgálnia kell.
„Jó”, kérdezheti valaki, „de valóban azt hiszed, hogy egyházad
rendelkezései, szabályai és struktúrái ellenkeznek az Isten iránti
engedelmességgel?” - Nem könnyű erre a kérdésre valamennyire
is differenciált választ adni. Sem az egyszerű „nem”, sem a gyor­
san kimondott „igen” nem talál célba. Hadd részletezzem kissé:
majdnem minden egyházi szabály és struktúra azért alakult ki
egykor, m ert emberek meg voltak győződve róla, hogy ezekkel
tehetnek legjobban eleget az evangélium igényeinek. A lehető
legközelebb akartak férkőzni ahhoz, amit a Bibliában a gyüleke­
zet életéről olvastak, és ennek akartak megfelelni, amennyire egy­
általán lehetséges.
Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A Bibliában sem kidolgozott
gyülekezeti rendtartást nem találunk, sem világosan felépített el­
igazítást arra nézve, hogy miként kell az istentiszteletnek lefolynia.
Véleményem szerint ez nem hátrány, sőt, szándékos akarat van mö­
götte: mind a gyülekezetnek, mind az istentiszteletnek másmilyen­
nek kell lennie, mint kétezer évvel ezelőtt. Sőt, meggyőződésem,
hogy a húsz évvel ezelőttitől is különböznie kell. Amit az Újszövet­
ség kínál, az néhány nagyon világos alapelv, amely meghatározza,
hogy milyen szabályoknak kell érvényesülniük minden gyülekezet

15
 felépítésében. Találunk ezenkívül egy sor pél­
A gyülekezeteknek és az dát arra, hogy miként változtak meg ezek az
istentiszteleti formáknak alapelvek a más-más helyen élő, egymástól kü­
ma másmilyeneknek kell lönböző gyülekezetekben. És a bibliai példák is
lenniük, mint 2000 évvel arról tanúskodnak, hogy ezek az elvek - az
ezelőtt. Sőt, véleményem időtől és a helyzettől függően —már kezdettől
szerint attól is különböz­ fogva nagyon eltérő módon érvényesültek.
niük kell, amilyenek Más volt a keresztyén gyülekezet képe Jeru­
20 éve voltak. zsálemben, mint Korinthusban, Korinthusban
megint más, mint Rómában. És az első nemze­
dék gyülekezetei nagyon sok szempontból kü­
lönböztek a második, ezek pedig a harmadik nemzedék gyüleke­
zeteitől.
Tekintve, hogy már a Biblia is ennyire változatos képet állít
elénk, bármiféle egyházi, gyülekezeti és istentiszteleti rend csak
viszonylagosan tudhatja m agát közel a bibliai adottságokhoz; és
nincs egyetlen olyan sem, amely azzal az igénnyel léphetne fel,
hogy azokkal mindenben megegyezik. Még kevésbé léphet fel
bármely egyházi, gyülekezeti vagy istentiszteleti rend azzal az
igénnyel, hogy mindenkire nézve, m indenütt és mindenkor érvé­
nyes. H a m agában a Bibliában sem találkozunk hasonló elvárás­
sal, akkor ilyennel egyetlen egyházi szervezet sem állhat elő. Az
evangélium, amelyben hiszünk, s amelyért az egyház felelősséggel
tartozik, örök. A külső forma azonban, amelyet az egyház magára
ölt, állandóan változik, időhöz és kultúrához kötött, és annak is
kell lennie, alkalmazkodva az emberekhez, akik rábízzák m agu­
kat. Mindezt fontos szem előtt tartani, m ert idővel az egyházak
egyre inkább meg szoktak feledkezni erről.
A történelem iróniája, hogy egyházunk majd minden rendjé­
nek és hagyományának kialakulása úgy kezdődött, hogy egészen
pontosan m eghatározott időben és helyzetben kísérletet tettek rá,
hogy újra értelmezzék és érvényesítsék a bibliai alapelveket, ehhez
pedig valamilyen addig érvényes tradíció elvetésére volt szükség.
Emellett az újítók mindig hivatkoztak arra, miszerint semmiféle
emberi rendelés nem igényelheti, hogy mindig és mindenhol ér­

ló
vényes. H a azonban az újításnak —gyakran elkeseredett küzdel­
mek árán - sikerült gyökeret eresztenie, akkor igen gyakran már
alig egy kis idő elteltével maga is megszentelt tradícióvá mereve­
dett, amelyet senkinek sem volt szabad megingatnia. Ami egykor
pragmatikus és modern válaszként jött létre egy egészen ponto­
san meghatározható kor problémáira, egy idő m últán merev in­
tézménnyé szilárdult, amelynek tartósítása az eredeti úttörőknek
nem állt szándékában, és amelyet előre nem is láttak.
A hagyományok általában hallatlanul modern és forradalmi
dologként születnek. Abban a pillanatban azonban, amelyben
egy eredetileg forradalmi eszme új egyházi renddé válik, ütni
kezd az órája. Az egyház rendjének egyetlen eleméről sem állíta­
nám, hogy az Isten iránti engedetlenség következménye. Az el­
múlt idők struktúráihoz és rendelkezéseihez való ragaszkodás
azonban egy villámsebesen változó társadalom keretei között,
mint amilyen a miénk, Isten iránti engedetlenséggé válhat. Ilyen
módon ugyanis abszolutizálódik az, aminek nem volna szabad ab-
szolutizálódnia: nem a bibliai őskép, hanem a bibliai őskép időhöz
és kultúrához kötött megváltoztatásának kísérlete, vagyis végső
soron egy véletlenszerű történelmi formáció.
Valaki egyszer azt mondta: „Aki azt akarja,
hogy az egyház megmaradjon olyannak, ami­ „Aki azt akarja, hogy az
lyen, az nem akarja, hogy megmaradjon.” Egy egyház megmaradjon
egyház, amely megmarad olyannak, amilyen, olyannak, amilyen, az
egyre inkább elveszti kapcsolatát az emberek­ nem akarja, hogy meg­
kel, akik rá vannak bízva. Nem csoda, hogy maradjon. ”
olyan sok ember lép ki az egyházból, és hogy a mmmmmmsimwmmm
megmaradóknak is csak egy töredéke él az
egyház kínálta lehetőségekkel, vagy vesz részt az istentisztele­
teken.
A hagyományok őrzői sok esetben egyházunk sírásói. Akkor
ugyanis, ha hagyományaink immár nem a legjobb utat jelentik,
amelyen az emberek hitre juthatnak, a hitben megmaradhatnak és
hitben cselekedhetnek. Semmi kifogásom a tradíciók ellen, ezek­
nek azonban ezt a célt kell szolgálniuk, és ha nem ezt teszik, a le­

17
 hető legsürgősebben meg kell szabadulnunk tőlük. Amit ugyanis
ilyen esetekben - gyakran a legtiszteletreméltóbb érveléssel alá­
támasztva —olyan színben tüntetnek fel, mint az egyház iránti hű­
séges odaadást, nem egyéb, m int növekvő erőtlenség, restség (a
változtatás mindig sok fáradságba kerül!), és voltaképpen szeretet-
lenség azzal a sok-sok emberrel szemben, akik alapjában nyitottak
a hit iránt, csak éppen nem értik, hogy miért kell egy rég m últ idő
kultúrájához és életérzéséhez alkalmazkodniuk ahhoz, hogy Isten­
ben hihessenek. Aki bármilyen hagyományt fontosabbnak tart,
mint ezeket az embereket, nem őrzi, hanem rombolja az egyházat.
És fordítva: ki kell mondani, hogy egyházunk engedetlen gyer­
mekei nagyon sok esetben annak legjobb szolgái, akkor ugyanis,
ha látszólagos engedetlenségük olyan új utak kipróbálását jelenti,
amelyeken emberek hitre jutnak és gyülekeze­
tek virágzanak fel. Szinte megdöbbentő: egy­
Egyházunk virágzó életű házunk virágzó életű gyülekezetei közül azok,
gyülekezetei közül azok, amelyeket ismerek, majdnem mind tartanak
amelyeket ismerek, egy bizonyos belső távolságot a meglévő egy­
majdnem mind tartanak házi struktúráktól. Olykor egészen nagyvona­
egy bizonyos belső távol­ lúan értelmezik a rendelkezéseket, és szinte
ságot a meglévő egyházi azt próbálgatják, hol a határ, ameddig elme­
struktúráktól. hetnek. És mégis: mi sem volna ésszerűtle­
nebb, m int ezeket a „vad ifjakat” ezért az illo-
jalitás gyanújába keverni. Éppen ellenkezőleg:
mindaddig, amíg ezek a gyülekezetek ezt a gyakorlatot nem a lá­
zadás indulatával vagy a felsőbbrendűség érzésével folytatják, vég­
ső soron talán éppen az egyház legjobb és leghűségesebb szolgái.
Azt szeretném, ha könyvemet így értené, aki elolvassa. H a oly­
kor meglehetősen kíméletlenül m utatok is rá egyházunk mai álla­
potának gyenge pontjaira, ezt mindig építő szándékkal teszem.
Könyvemmel egyházunk gyógyulásához szeretnék hozzájárulni.
Mert egyházunk beteg, nagyon beteg. H a azonban csak ennyit
mondanék, az egyházi körökben nagyon hamar a sötéten látás vád­
ját vonná maga után, vagy azt, hogy a saját fészkembe piszkítok.
Én azonban nem ráncolom a homlokomat, és pesszimista sem va-

18
gyök — az egyház jövőjét illetően sem. Annyi azonban bizonyos,
hogy egyházunk nem gyógyulhat meg, ha nem állapítja meg ön­
maga diagnózisát. Akkor csupán ilyen-olyan tüneteket fog kúrálni,
ahelyett, hogy vállalná a mindenre kiterjedő terápia fáradságát.
M egtörténhet, hogy óriási felháborodást fogok kiváltani. Az is
lehet, hogy amit könyvemben elmondok, hatástalanul száll el a
semmibe. Talán rosszkor állok elő vele. De egyszerűen kénytelen
vagyok írni. Nemigen éreztem még magam ennyire kényszer ha­
tása alatt —és mégis: rendkívül nehezemre esik, hogy e könyvet
megírjam. Lehet, hogy egyfajta közepes katasztrófát idézek vele
elő. Csakhogy, aki katasztrófát okoz, ritkán maga a voltaképpeni
oka annak, hogy az megtörténik. Ami pedig végső soron túlm u­
tat az én gondolataimon, az az a tény, hogy Jézus nagyszerű jö­
vendőt ígért gyülekezetének - és ezen az én könyvem sem fog
semmit sem változtatni. De talán hozzásegít, hogy elébe menjünk
e jövendőnek. Kívánok Önöknek érdekfeszítő olvasást!

Klaus Douglass

19
Bevezetés
Az egyház válsága hatalmas lehetőség

Krízisben van-e az egyház?

Napjainkban nem túl jó az egyház közhangulata. Széltében-hosz-
szában hallani a sirámokat, hogy fogy a tagok száma, csökken az
istentiszteletek látogatottsága, hogy kevés a pénz az egyház fenn­
tartására, hogy az emberek egyre kevésbé készek részt vállalni a
gyülekezeti feladatok teljesítésében. Felütötte fejét a pesszimiz­
mus, és rendszeres időközökben kerülnek elő az újabb és újabb
hátborzongató számadatok: ezek szerint az egyházi adóból szár­
mazó bevétel a következő tíz-tizenöt évben állítólag harmadával
csökkenni fog, sőt, 2030-ra akár a felére is visszaeshet. Egy sor
egyházi óvodát és szociális intézményt a bezárás fenyeget, és gyü­
lekezeteket kell összevonni, mert nem képesek önállóan fennma­
radni. Templomokat kell eladni, és a mai 2000-2500-zal szem­
ben 3500—4000 egyháztagra fog jutni egy lelkészi állás. Mindez
nem hangzik valami jól, és vannak, akiknek máris sok gondot
okoz. Voltaképpen aligha tagadható, hogy válságba kerültünk.
Másrészt viszont nem kevés olyan képviselőjét ismerem az
egyháznak, akiknek azonnal habzani kezd a szájuk, ha csak m eg­
hallják a „válság” szót. A borúlátás nem visz előbbre bennünket,
mondják. Ellenkezőleg: ha állandóan csak a számokra mereszt­
jük a szemünket, m int borjú az új kapura, önm agunkat bénítjuk
meg, és mi m agunk gerjesztjük a fásult hangulatot. Azonkívül a
számok egy része egyáltalán nem olyan ijesztő, mint egyesek ál­
lítják. Újra meg újra tapasztalható, hogy itt-o tt megáll vagy
megfordul a csökkenés általános iránya. M intha fénycsík jelenne
meg a látóhatáron: az egyházból kilépők száma némileg vissza­
esett, és manapság is látni virágzó, fejlődő gyülekezeteket. Egyes
tartományi egyházak átfogó átszerveződésen mennek át, aminek

21
 eredményei itt-o tt máris láthatóak. „Az egyház eddig még túlélt
minden válságot. Szorítsuk hát össze a fogunkat, és gyürkőzzünk
neki. H a eléggé bízunk m agunkban és Istenben, sikerülni fog.”
Imigyen e másik álláspont képviselői.
Én m agam nem osztom sem az egyik, sem
a másik vélekedést. Meggyőződésem, hogy a
A hit és a reménytelenség számokat komolyan, sőt nagyon komolyan
nagyon nem fér meg egy­ kell venni. Másrészt viszont mi sem áll tá ­
mással. A hit azonban volabb tőlem , hogy bennük okot lássak a
nem jelentheti azt sem, rezignációra. A hit és a reménytelenség na­
hogy nem megfelelő módon gyon nem fér m eg egymással. A hit azonban
és mértékben veszünk nem jelentheti azt sem, hogy nem megfelelő
tudomást a tényekről. m ódon és m értékben veszünk tudom ást a
mmmmmmmmmmtmm tényekről. Ezért két dolgot állítok: egyfelől,
hogy az egyház válságban van - éspedig
meglehetősen súlyos válságban. Másfelől, hogy ez —ha helyesen
gondolkodunk felőle - jó hír.
Teljes m értékben tudatában vagyok, hogy ez a kettős állítás
masszív ellenkezést fog kiváltani. Lesz, aki a borúlátást veti sze­
memre, mások cinizmussal vádolnak, vagy azzal, hogy ízetlenke-
dem. Én azonban meg vagyok győződve róla: az egyház jelenlegi
válságában hatalmas lehetőség rejlik. Kérem, adjanak egy kis
időt, hogy állításomat részletesen is bizonyíthassam. És higgyék el
nekem: nem látok sötéten, és nincs szándékomban egyházamat se
befeketíteni. Arra se vagyok viszont hajlandó, hogy a nyilvánvaló
válságot, amelyben ez idő szerint leledzünk, rózsaszínűre fessem.
Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy én egyházunk vol­
taképpeni krízisét nem a számokban látom, amelyekre ebben az
összefüggésben általában először szokás felfigyelni - tehát nem
abban, hogy csökken a taglétszám, hogy visszaesett az istentiszte­
letek látogatottsága, vagy hogy egyre vékonyabb a pénztárcánk.
Ezek a számok természetesen elgondolkodtatóak, sőt, talán nyo-
masztóak is. De nem ezek jelentik m agát a válságot. A számok
csupán tünetek, nem azonosak magával a krízissel. Ezt világosan

22
kell látnunk ahhoz, hogy megfelelő módon
tudjuk keresni a választ azokra a kérdésekre, A számok csupán tünetek,
amelyek ez idő szerint egyházunkra terhelőd­ nem azonosak
nek. Nagy a kísértés ugyanis, hogy e tünete­ magával a krízissel.
ket akarjuk gyógyítgatni, ahelyett, hogy a sa rn a
problémák gyökeréig mennénk el.
A tünetek gyógyítgatása nem oldja meg a problémákat. Éppen
ezért inkább szkeptikus vagyok az olyan kísérletekkel szemben,
amelyek embereket mindig ugyanazokkal az érvekkel akarnak visz-
szatartani attól, hogy kilépjenek az egyházból, vagy nagyszabású
toborzó akciókkal akarják őket újra megnyerni az egyháznak. Meg­
győződésem, hogy akkor fog ismét tartósan emelkedni az egyházba
belépők száma, ha hitelesen tudjuk éreztetni, hogy egyáltalán nem
a belépés fontos számunkra, hanem maga az ember. Ezt pedig csak
úgy érhetjük el, ha alapvetően megváltozunk, és sokkal érthetőb­
ben szólítjuk meg korunk emberét, mint eddig tettük. Az előbb
említettekhez hasonló akciókkal viszont csak melléhibázunk. Ahe­
lyett, hogy mi változtatnánk meg az egyházat, az emberektől vár­
juk, hogy megváltozzanak, illetve, hogy változtassanak azon az el­
határozásukon, amellyel hátat fordítottak nekünk. Megszüntetjük
a tünetet, és azt hisszük, hogy megoldottuk a problémát. Holott
ezzel csak magunknak hazudunk. Hasonló módon vagyunk képe­
sek nagy felhajtással és szokatlan akciókkal többletpénzt szerezni
gyülekezeteinknek. Ez azonban legfeljebb enyhíteni képes anyagi
gondjainkon, tartósan azonban nem oldják
meg azokat. És nagy érdeklődést kiváltó is­
tentiszteletekkel - amelyeken mondjuk egy Sokkal többre tartom, ha
gospel-kórus énekel vagy a miniszterelnök pré­ emberek nekigyürkőznek
dikál - a templomainkat is meg tudjuk tölteni és hozzálátnak, hogy
alkalomadtán, folyamatosan azonban erre sem kihúzzák a szekeret a
vagyunk képesek. kátyúból, mintha látszó­
Értsék jól, amit mondok: eleve elismerek lag kegyes megadással
és nagyra értékelek minden olyan igyekeze­ arra várnak, hogy az Úr
tét, amely az egyház jelenlegi válságán akar majd csak segít valahogy.
úrrá lenni. Fenntartás nélkül szimpatizálok

23
 az olyasfajta akciókkal is, amilyeneket az imént em lítettem . Sok­
kal többre tartom , ha emberek nekigyürkőznek és hozzálátnak,
hogy kihúzzák a szekeret a kátyúból, m intha látszólag kegyes
megadással arra várnak, hogy az Ú r majd csak segít valahogy.
Csakhogy vigyáznunk kell, hogy eközben ne csupán külsődleges
tüneteket akarjunk orvosolni, hanem valóban a problém ák gyö­
keréig hatoljunk, hogy így a voltaképpeni válságot tudjuk kiik­
tatni. De mi is ez a „voltaképpeni” válság?

Egyházunk voltaképpeni válsága

Jürgen M oltm ann már a hetvenes évek elején leírta az egyház és a
teológia kettős krízisét: relevanciakrízisnek nevezte az egyiket,
identitáskrízisnek a másikat. Az egyik válság oka, hogy az egyház
nem képes elérni a ma emberét. A másik krízis abból fakad, hogy
végső soron senki előtt sem világos, hogy mi teszi voltaképpen
egyházzá az egyházat. Legalábbis e kérdésben nincs általános köz-
megegyezés.
A két krízis, mondja Moltmann, kölcsönhatásban van egymás­
sal. Minél inkább igyekszünk az egyiken úrrá lenni, annál inkább
kezd szorongatni a másik. Vagyis: minél erő­
teljesebben törekszik az egyház, hogy releváns
A z egyház szemmel módon kezelje a jelen kor problémáit, annál
láthatóan az előtt a sze­ erősebben szorongatja saját keresztyén identi­
rencsétlen választás előtt tásának válsága. És fordítva: minél inkább ra­
áll, hogy vagy eredetével, gaszkodik hagyományos dogmák, rítusok és
vagy a ma emberével erkölcsi fogalmak révén saját identitásához,
veszíti el kontaktusát. annál irrelevánsabbnak és hiteltelenebbnek tű-
t K ' S K a n a H nik a jelen kor adottságai közepette. Az egy­
ház szemmel láthatóan az előtt a szerencsétlen
választás előtt áll, hogy vagy eredetével, vagy a ma emberével ve­
szíti el kontaktusát.
Abból, amit M oltmann annak idején leírt, azóta semmi sem
veszítette érvényét. Ellenkezőleg: a kettős krízis, amelyet leírt, az

24
eltelt idő során még inkább kiéleződött. Míg Moltmann annak
idején arról beszélt, hogy az egyház a kettő közül csak az egyikhez
képes valóban kötődni - vagy az emberekhez, vagy saját identitá­
sához —, ma úgy tűnik, hogy mindkét kötődését elveszítette.

1. A relevanciakrízis:
Az egyház immár nem képes elérni az embereket

Ez kétségtelenül keményen hangzó tétel. És nem is igaz, ha ab­

szolutizáljuk. Természetesen vannak emberek, akiket ma is elér az
egyház. Ezeknek az embereknek a százalékaránya azonban a tár­
sadalom egészéhez viszonyítva az idők folyamán egy számjegyűre
apadt, és továbbra is csökken - ez pedig úgy gondolom, egész
egyszerűen kevés egy népegyház esetében. „Az egyház immár
nem képes elérni az embereket” —ez a gyakorlatban annyit jelent:
mondanivalójának témái nem azok a témák, amelyek a ma embe­
rét valóban izgatják. Válaszai sok esetben nem az emberek valósá­
gos kérdéseire felelnek. Külső formái és az élet kialakításának kér­
déseire adott válaszai pedig nem felelnek meg a mai társadalom
életérzésének.
Az okok sokfélék. Egyik ezek közül a nyelvezet problémája. En­
nek a problémának a gyökerei messzire nyúlnak vissza: m iután az
egyház egy évezreden át a meghatározó hatalm at jelentette társa­
dalmunkban, egyszerűen nem szokott hozzá,
hogy alkalmazkodjék az emberekhez. Éppen
ellenkezőleg: teljes természetességgel elvárta, Mosolyogni való, hogy
hogy az emberek alkalmazkodjanak hozzá: Luther utódai mind
nyelvezetéhez, rituáléihoz, szabályaihoz. 500 a mai napig azon fára­
évvel ezelőtt azután egy fiatal szerzetes, bizo­ doznak, hogy Luther
nyos Luther M árton forradalmat csinált. Jel­ nyelvét beszéljék a nép
szava az volt: „Oda kell figyelni az emberek nyelve helyett,
szájára.” Ezt a tételt voltaképpen bibliafor­ ami pedig Luther
dítására nézve fogalmazta meg, de általában eredeti szándéka volt.
is, m ondhatni programszerűen meghatározta

25
 azt, ahogy felfogása szerint az egyháznak az emberek szemében
meg kell jelennie. Mosolyogni való viszont, ahogy utódai mind a
mai napig azon fáradoznak, hogy Luther nyelvét beszéljék a nép
nyelve helyett, ami pedig Luther eredeti szándéka volt. A pro­
testáns egyház rendre megismételte mindazokat a hibákat, ame­
lyeket a katolikus egyház elkövetett. így aztán mindmáig elbe­
szélünk, elénekelünk és elimádkozunk az emberek nagy részének
füle mellett. Olyan szavakat használunk, amelyek sehol sem for­
dulnak elő a valóságos életben. Az egyház belső ügyei sokkal in­
kább foglalkoztatnak bennünket, m int a mai ember életének kér­
dései. Nem az ő nyelvüket beszéljük, nem az ő zenéjüket játsszuk,
olyan szimbólumokat használunk, amelyek idegenek tőlük, és va­
lótlanul, vagy olykor egyenesen taszítóan hatnak rájuk. Mindez
beletartozik abba, amit a „nyelvezet problémája” címszóba bele­
értek. Olyan probléma ez, amelyet m agunk idéztünk elő, és ame­
lyért mi m agunk vagyunk felelősek.
Másrészt viszont a relevanciakrízis társadalmunk általános in­
dividualizálódásának és általános pluralizmusának következménye.
Olyan korban élünk, amelyben többé semmi nem m agától érte­
tődő. „Anything goes” (minden lehetséges) - ez az általános jel­
szó, és ez érvényes a vallásra, sőt a vallásra különösen is. A mai
ember gondolkodhat ahogy akar, élhet tetszése szerint, hihet
bármiben —a lényeg az, hogy neki jó legyen és mást ne zavarjon.
Mindenki a m aga módján lehet boldog. Az
S® 8**^* életvezetés sokféleségének ilyen korszakában
Majdhogynem a lehetet­ a korábbinál összehasonlíthatatlanul nehe­
lenségek világába zebb általános érvényűén megfogalmazni azt,
tartozik ugyanazzal ami m indenkit érint, vagy éppen kötelezően
a kínálattal - mint pl. előírni, hogy milyen legyen az emberek élete.
egy mindig ugyanolyan És majdhogynem a lehetetlenségek világába
módon végbemenő tartozik ugyanazzal a kínálattal - m int pél­
istentisztelettel —többeket dául egy mindig ugyanolyan módon végbe­
elérni, mint a társadalom menő istentisztelettel —többeket elérni, mint
egy töredékét. a társadalom egy töredékét. Ez annyit jelent:
alig van tém a, amely mindenkit érdekelne,

26
alig van olyan forma, amely mindenkinek megfelelne, és alig van
olyan válasz, amellyel mindenki elégedett lenne.
Ez nem az egyházon belülről fakadó probléma, és ezért nem ter­
hel bennünket felelősség. Amiről viszont tehetünk, az az, hogy
milyen módon közelítjük meg és kezeljük ezt a problémát - és
hogy egyáltalán törődünk-e vele. M ert a valóságban túlságosan
sokszor ignoráljuk, azaz úgy teszünk, m intha semmi sem válto­
zott volna, és ma is minden úgy volna, m int régen. Nem változta­
tunk semmin, vagy legalábbis alig valamin: ugyanúgy tartjuk az
istentiszteleteinket, ugyanazokat a tém ákat tárgyaljuk, m int ed­
dig mindig, és mondanivalónknak a formáján sem változtatunk.
Olykor-olykor odavetünk a népnek egy falat kenyeret egy családi
istentisztelet formájában, és ettől modernnek és világra nyitott­
nak érezzük magunkat. Nem vagyunk azonban hajlandóak kö­
vetkezetesen és folyamatosan a mai ember nyelvét beszélni. Az
eredmény pedig - mint Jürgen M oltmann megállapítja - egy
olyan egyház, amely elveszítette kapcsolatát az emberekkel. Ehe­
lyett az egyház egyre inkább öreg, megfáradt és rezignált embe­
rek gyűjtőedényévé válik, akik már nem értik a világ változásait,
és azt remélik, hogy legalább az egyházban megtalálhatják az ál­
landóság, illetve a régi jó értékek menedékét.
A relevanciakrízis időzített bombaként ketyeg egyházunk bolt­
ívei alatt. Ez idő szerint még profitálunk belőle, hogy van elég idős
ember, aki a régi formák közepette nőtt fel, és aki keresi a meg­
bízható maradandóság menedékét. így azután istentiszteleteink
messzemenően ennek a speciális rétegnek az igényeihez igazodnak,
és a legtöbb egyházközségben ennek megfelelő az istentisztelete­
ken résztvevő gyülekezetek összetétele is. Csakhogy ebben az eset­
ben egy kihalófélben lévő műfajjal van dolgunk. Ezt persze nem
szó szerint értem. Egyre több olyan idősebb embert is ismerek, aki
nem tud m it kezdeni az istentiszteletnek és az egyháznak ezzel a
formájával. A gond tehát nem csak az, hogy egyházként fiatalabb
embereket alig tudunk megszólítani, és jóformán csak idősebbeket
érünk el, hanem hogy időközben a kínálatunk iránt fogékony idő­
sebb emberek csoportja is kisebbséggé vált a saját korosztályán be­

27
 lül. Semmi kifogásom a kisebbségeknek vagy egyáltalán meghatá­
rozott célcsoportoknak szóló istentiszteletek ellen. Ellenkezőleg: az
ilyenfajta, célcsoportokat elérni szándékozó istentiszteleteket egye­
nesen a kor parancsának tartom. Az ellen viszont kifogást emelek,
hogy istentiszteleteink messze túlnyomó többsége ugyanazt a ki­
sebbségi csoportot célozza meg. Az nem járható út, hogy istentisz­
teleteink 95% -a egyháztagjaink alig 5%-ára legyen csak tekintet­
tel. Ez egyrészt ellene mond a népegyházi jellegnek. Másrészt, ha
továbbra is ezt a „stratégiát” követjük, istentiszteleteink célcso­
portjukkal együtt el fognak halni.
Elsősorban nagyvárosokban hallani egyre gyakrabban, hogy az
istentiszteleteken mindössze húszan-harmincan vesznek részt.
Olyan gyülekezetekről van szó, amelyeknek papíron több ezer tag­
juk van. A helyzetet azután az rontja tovább, amikor több gyüle­
kezetét összevonnak. Ez átmenetileg könnyítést jelent, hosszú tá­
von azonban csak még jobban kiélezi a voltaképpeni krízist. Csak
idő kérdése, hogy ezekben az „óriásgyülekezetekben” is maroknyira
zsugorodjék az istentiszteleteken résztvevők száma (ld. ehhez a —>
82. tételt).
Kérem, értsenek jól: nem a számokkal van bajom. A nagy szá­
mok nem automatikusan jók, a kis számok sem automatikusan
rosszak. De minden ilyen szám m ögött emberek vannak, életek,
sorsok. És egyszerűen relevancia-problémáink vannak, ha saját
tagságunk több mint 95%-a úgy vélekedik, hogy egy átlagos va­
sárnap délelőtti istentiszteleten semmi olyasmi nem történik, ami­
ért érdemes volna kibújni az ágyból. És sajnos csak nagyon kevés
jele mutatkozik a láthatáron annak, hogy az egyház elindult volna
azon az úton, amelyen tartósan képes megbir­
kózni relevanciakrízisével. Túl erősen tartja
Nem a számokkal van fogva a struktúrák, rendelkezések és hagyo­
ajom. Azonban minden mányok sűrű bozótja, amely a m últat akarja
ilyen szám mögött megőrizni ahelyett, hogy a jövőt alakítaná, az­
emberek, életek, sorsok az inkább törekszik az egyház intézményrend­
vannak. szerének megőrzésére, mint valódi közelségre
az emberekkel.

28
2. Az identitáskrízis:
Az egyház immár nincs a középpontban

Az egyház másik krízise szorosan összefügg az előzővel. Aligha van

még egy kérdés, amelyet az egyházon belül oly mértékben vitatná­
nak, mint az, hogy mitől egyház az egyház. Az emberekben pedig
ennek megfelelő diffúz kép alakul ki, ami vég­
képp nem segíti elő az egyház relevanciáját.
Sőt, erről a kérdésről manapság már nem is vi- Kérdezzünk meg száz
tatkoznak egyházi körökben (ezek az idők sajá- teológust, hogy mi teszi
tos módon elmúltak), hanem egyszerűen min- egyházzá az egyházat,
denki másként válaszolja meg a kérdést. Kissé és száz különbözőfeleletet
pongyolán fogalmazva: kérdezzünk meg száz fogunk kapni.
teológust, hogy mi teszi egyházzá az egyházat, ■■
és száz különböző feleletet fogunk kapni.
„Az egyház mindazoknak az egyháztagoknak a köteléke, akiket
megkereszteltek, akik konfirmáltak, és a későbbiek során nem lép­
tek ki az egyházból” - ilyenformán hangozhat egy mereven empi­
rikus tétel. „Az egyház mindazoknak a közössége, akik ismerik Jé­
zus Krisztust, és őt akarják követni” — szólhat a gyülekezet
„magjából” származó viszontválasz. „Mindenütt ott az egyház,
ahol Isten igéjét tisztán hirdetik, és a sákramentumokat helyesen
szolgáltatják ki” — ez a szigorúan lutheránus jelszó. „Az egyház
m indenütt jelen van, ahol emberek Jézus nevében szolidaritással
viseltetnek másokkal szemben” - hangzik ezzel szemben a politi­
kai teológia álláspontja. „Az egyház valamilyen módon látható” -
mondja az egyik. „Az igazi egyház láthatatlan” - felel a másik. „Az
egyháznak a társadalmat kell szolgálnia” - mondják egyesek. „Ép­
pen ellenkezőleg: az egyháznak egyfajta kontraszttársadalommá
kell lennie” - állítják mások. Vannak, akik az egyházak sokfélesé­
géről azt tartják, hogy az szégyenfolt, állandóan vérző seb Krisztus
testén. Mások szemében a felekezetek sokszínűségében inkább az
tükröződik, hogy milyen gazdag Krisztus egyháza a földön. „Az
egyháznak elsősorban tagjai üdvösségéért és jólétéért kell fáradoz­
nia.” - „Nem, az egyház csak akkor egyház, ha másokért szolgál.”

29
 Ez csupán néhány idealizáltan tipikus felfo­
Alig van még egy kérdés, gás, amelyeken kívül és amelyek között foko­
amelynek tekintetében zatok és árnyalatok tucatjai léteznek. Megis­
az egyházon belül olyan métlem: alig van még egy kérdés, amelynek
messzemenő nézetkülönb­ tekintetében az egyházon belül olyan messze­
ségek léteznének, mint az, menő nézetkülönbségek léteznének, m int az,
hogy mi teszi végső soron hogy mi teszi végső soron egyházzá az egyhá­
egyházzá az egyházat. zat. Ezt pedig egy ilyen nagy szervezet nem
*■engedheti meg magának. Képzeljenek csak el
egy gyárat, amelynek irányítói és dolgozói
nem tudnak megegyezni, hogy voltaképpen mit is kellene előállí­
taniuk. Vagy egy bankot, amelynek a munkatársai azon vitatkoz­
nak, hogy inkább adniuk kellene valamit az embereknek, vagy
keresni rajtuk. Vagy egy olyan házasságot, amelyben a felek telje­
sen eltérő felfogást vallanak arról, hogy mitől házasság a házas­
ság, és hogy azt miként kell megélni. Ilyesfajta konfúziót, amely a
közös csoportidentitást érinti, semmiféle emberi csoportosulás
nem képes elviselni, ha tartósan fenn akar maradni, így az egyház
sem.
De mi az alternatíva? Ki az, aki kiállhatna a porondra, és meg­
mondhatná, hogy mi teszi egyházzá az egyházat? Nem rég azt
m ondta egy kollégám: „Önöknél az emberek az istentiszteletre
járnak, máshol a különféle felnőtt rendezvényekre. Varrótanfo­
lyam vagy istentisztelet: m indkettő az egyház legitim önkifejezési
módja.” M ármost semmi kétségem afelől, hogy egy varrótanfo­
lyam is lehet az élő gyülekezet önkifejezése. Ugyanakkor szilárd
meggyőződésem, hogy egy varrótanfolyamot és az istentiszteletet
nem lehet egyenértékűnek tekinteni, ha az a kérdés, hogy mi teszi
egyházzá az egyházat. Azt is tudom , hogy amikor ezt állítom,
azonnal heves kritikával kell szembenéznem. Az egyház ugyanis
olyan fogalom, amelyet ma mindenki más tartalomm al tölt meg.
Manapság úgyszólván majdnem m indent lehet egyháznak nevez­
ni, és jaj annak, aki ezt a közömbösséget fel akarja oldani.
A probléma az, hogy ha mindent lehet egyháznak nevezni, ak­
kor végül semmi sem tekinthető egyháznak. Az egyház ebben az

30
esetben teljesen profil és kontúr nélkülivé válik. És éppen ezért
következetes m agatartásnak tekinthető, hogy az emberek m a­
napság - nem úgy, m int harminc-negyven évvel ezelőtt — nem
azért lépnek ki az egyházból, mert annak profilja vagy tanítása ta ­
szítja őket, hanem azért, m ert előbb-utóbb arra a meggyőződésre
jutnak, hogy nincs szükségük az egyházra ahhoz, hogy Istenben
higgyenek. És m ert nem látják be, hogy miért kellene anyagilag
tám ogatniuk egy olyannyira kontúrok és profil nélküli képződ­
ményt, m int az egyház. Ezzel voltaképpen nem tesznek mást,
mint hogy következetesen végiggondolják a „minden lehet egy­
ház” felfogását. H a minden lehet egyház, akkor mire való még egy
külön intézmény, amelyik ezt a nevet viseli?
Én magam az egyház identitáskrízisét súlyosabb gondnak tar­
tom, mint a relevanciakrízist. Az, hogy az egyháznak nincs relevan­
ciája, és nem képes többé az embereket meg­
szólítani, olyan probléma, amely a fokozódó wmameammmmmmmmmmmmimsm
nyomás hatására (azaz, ha egy szép napon Legkésőbb akkor, amikor
tényleg mindenki hátat fordít az egyháznak) az utolsó ember, aki részt
talán önmagától is megoldódik. Legkésőbb ak­ vett az istentiszteleten,
kor, amikor az utolsó ember, aki részt vett az becsukja maga mögött
istentiszteleten, becsukja maga mögött az aj­ az ajtót, az egyház kény­
tót, az egyház kénytelen lesz végiggondolni telen lesz végiggondolni
nyomorúságos helyzetét, és elgondolkodni raj­ nyomorúságos helyzetét,
ta, hogy miként lehetne relevánsabb. Az iden­ és elgondolkodni rajta,
titás kérdése ezzel szemben nem oldódhat meg hogy miként lehetne
magától. Ehhez vagy az kellene, hogy az egy­ relevánsabb.
házon belül széles körű konszenzus alakuljon WKmmmmmmmmmmmmmmmm
ki arról, hogy miben áll ez az identitás, vagy
kellene lennie egy általánosan elismert tekintélynek, aki ezt egysze­
rűen kimondja. Pillanatnyilag egyik lehetőség sem elképzelhető.
Ebben a krízishelyzetben hosszú távon csak három lehetséges
forgatókönyv képzelhető el. Az első: egyházunk kontúrjainak to­
vábbi elmosódása, aminek következtében az egyház egyre inkább
jelentéktelen tényezővé sorvad, mígnem végül mindenki megelé­
gedésére megszűnik. A második lehetőség az egyház szétszakadozá-

31
sa csoportokra és gyülekezetekre, amelyek egyértelműen megha­
tározzák a m aguk számára az egyház mibenlétét, és nem vállalva
többé a pluralizmust, létrehozzák a saját külön egyházukat. Vé­
gül a harmadik lehetőség az, hogy egyházunk különböző ágaza­
tokra szegmentálódik, amelyek ideális esetben hagyják egymást lé­
tezni és érvényesülni, valószínűleg azonban inkább ellenséges
viszonyban lesznek egymással. Ez azonban nem feltétlenül lenne
egy későbbi teljes egyházszakadás előzetes foka. Egyelőre nem
látható, hogy a három forgatókönyv közül melyik fog megvaló­
sulni. Előjelei vannak mindháromnak.
Az egyház kettős krízise tehát abból fakad, hogy: immár nem
éri el az embert, és nem tudja m agát a középpontban. És ha meg­
próbál úrrá lenni valamelyik krízisen, azzal csak erősíti a másikat.
Ezt a dilemmát látva, a nagyszámú kilépés az egyházból és az
egyházi adóból származó anyagi eszközök csökkenése a viszonylag
kisebb jelentőségű probléma. Ezek ugyanis egy sokkal mélyebben
gyökerező dilemma következményei. És mindaddig, amíg kizáró­
lag arra törekszünk, hogy az egyháztagok számát viszonylag
egyenletes szinten tartsuk, csak a tüneteket gyógyítgatjuk. Fel
kell tárnunk a problémák gyökerét. Ehhez azonban e gyökereket
először fel kell ismernünk.

Megoldások,
amelyek semmit sem oldanak meg
Szögezzük le tehát: az egyház krízisben van. Szándékom nem az,
hogy rosszat mondjak egyházamról. Múltbeli és jelenben végzett
szolgálatának értékéhez nem fér kétség, üzenete azonban ma már
egyszerűen nem érvényesül. Szinte döbbenetes: a hittanórák és a
konfirmációi előkészítők ezrei ellenére, és annak ellenére, hogy
számtalan egyéb ponton kerülnek érintkezésbe az egyházzal, N é­
metországban az emberek többségének fogalma sincs róla, hogy
alapjában véve mi is az egyház feladata. Az, amit az emberek N é­
metországban az egyház céljairól gondolnak, notorikus szabály­

32
szerűséggel melléhibázik annak, amit tulaj­
donképpen hiszünk és akarunk. Ennek nem Az, amit az emberek
utolsó sorban az az oka, hogy ezt gyakran mi Németországban az egy­
magunk sem tudjuk igazán, illetve, hogy nem ház céljairól gondolnak,
vagyunk egységesek e tekintetben. És még ha notorikus szabályszerűség­
tudjuk is, láthatóan nem vagyunk abban a gel melléhibázik annak,
helyzetben, hogy amit erről mondunk, az el­ amit tulajdonképpen
érje az embereket. Vagy talán nem is akarjuk hiszünk és akarunk.
mondani, m ert attól tartunk, hogy ezzel vég­
legesen a társadalom peremére szorulunk?
Mindennek az eredménye nem csak a hosszas eróziós folyamat,
és az egyházból kilépettek hatalmas serege, amelynek létszáma
már majdnem akkora, m int a két nagy egyházé együttvéve, ha­
nem mindenekelőtt az, hogy az Egyházközség népegyházként él,
amelynek tagjai az idők folyamán bensőleg rég elszakadtak tőle.
Megvan rá az okuk, hogy megmaradjanak az egyházban, ez azon­
ban a legkevésbé jelenti, hogy helyeslik, vagy éppen aktívan tá­
mogatják is, amit az egyház voltaképpen és végső soron akar. És
én magam ezt a problémát messzemenően súlyosabbnak tartom,
mint a kilépésekét. Ezen a ponton kell m egtalálnunk a megfelelő
megoldást. Előbb azonban azt szeretném elmondani, hogy mi
mindent nem tartok megoldásnak.
Nem megoldás, ha a h áro m közm ondásbeli m ajom módjára
viselkedünk, akik semmit nem látnak, semmit nem hallanak és
semmit nem mondanak. Nem hiszem, hogy sokat segítene raj­
tunk, ha egyszerűen ignoráljuk az egyház jelenlegi krízisét, és
nem beszélünk róla. Én magam nem óhajtok róla hallgatni. Eh­
hez túl sok bennem az aggodalom az egyházat elhagyó emberek
miatt. És majdhogynem felelőtlenségnek tartom a megmaradó 28
millió egyháztag láttán azzal nyugtatni m agunkat, hogy m ind­
össze 300 000 embert veszítünk évente, és úgy tenni, m intha nem
volna semmi gondunk. Lehet, hogy tényleg nem kell aggódnunk
amiatt, hogy egyházunk fennmarad-e, én azonban ezek m iatt
az emberek m iatt aggódom. Nagyon sokat ismerek közülük: sem
nem különösebben pogányok, sem nem kimondottan csökönyö­

33
 sek vagy elvakultak. Többnyire teljesen normális emberek. Jó ­
részük keresztyénnek tartja magát, annak ellenére, hogy kilépett
az egyházból. Csak egész egyszerűen nem értik, hogy az egyház
mit akar, és hogy milyen hatást gyakorol kifelé. Mindez nem érin­
ti meg őket, és éppen ezért nem látják be, hogy miért kellene ezt
az egyházat tagságukkal és pénzükkel támogatniuk. Szembe kel­
lene néznünk ezzel a kérdéssel, és beszélnünk kellene róla. A si­
ránkozás és borúlátás valóban nem segít rajtunk. De a létező
problémák tagadása és szőnyeg alá söprése sem.
Némelyek azt mondják: „Az egyház egészségessé zsugoro­
d ik .” Ez az állítás azonban önámítás. Az „egészségessé zsugoro­
dás” fogalma lehet bármennyire elterjedt - éppen az egyházból
kilépők nagy száma m iatt folytatott vita okán
a természetben alig van megfelelője. N or­
Sok esetben éppen mális esetben ugyanis az egészséges állapot
legjobbjaink hagyják el növekedést és termékenységet jelent. Az
a fedélzetet: a legkiválóbb „egészséges zsugorodás” a természetben rend­
koponyák közül hagynak kívül ritka és kivételes jelenség, és csak ott
itt bennünket sokan, és a fordul elő, ahol korábban beteg fekélyek és
legkegyesebb tagjaink kinövések voltak. De hát valóban úgy gon­
lépnek át a szabadegy­ doljuk, hogy az egyházból ez idő szerint a be­
házakba. Éppen ezért az teg részek távolodnak el? Én teljesen másként
„egészséges zsugorodás” látom a dolgot. Sok esetben éppen legjobbja­
fogalma a cinizmus ink hagyják el a fedélzetet: a legkiválóbb ko­
határát súrolja. ponyák közül hagynak itt bennünket sokan,
és a legkegyesebb tagjaink lépnek át a sza­
badegyházakba. Éppen ezért az „egészséges
zsugorodás” fogalma a cinizmus határát súrolja. A zsugorodás je­
lenlegi folyamata nem a gyógyulási folyamat része, hanem a be­
tegség jele! Hogy az egyház jövőjét nem a zsugorodás oldja meg,
azt jól m utatja az egyházak fejlődése az új szövetségi államokban,
amelyek meglehetősen kicsivé váltak, de egyáltalán nem lettek
életerősebbekké.
Egyre gyakrabban hallani a következő vélekedést: „Ha a szö­
vetségi kormány olasz vagy svéd m intára hozna egy olyan rendel-

34
kezést, amely az egyházi adó helyett az egy­
házból való esetleges kilépés esetén egy­ A valódi okok, amelyek
fajta szociális adót róna ki (ami azt jelente­ miatt ma az emberek
né, hogy ugyanannyit kell fizetni, csak más hátat fordítanak az egy­
kasszába kerül a pénz), az általánosan m eg­ háznak, csak a legrit­
figyelhető negatív trend egészen bizonyosan kább esetben valóban
lelassulna. Ez esetben ugyanis az egyházból financiális természetűek.
való kilépéssel nem lehetne pénzt m egtakarí­ A kilépés rendszerint egy
tani.” Úgy vélem, szólnak érvek e megoldás régóta tartó belső elsza­
mellett, csak az zavar az egészben, hogy az kadási folyamat végső
egyház jövőjét egy jövőbeni adóreform előírá­ konzekvenciája.
saitól teszi függővé. Természetesen sokan mm
vannak, akik, ha megkérdezik őket, hogy mi­
ért léptek ki az egyházból, először a pénzügyi okokat emlegetik.
Csakhogy döntésük hátterében az van, hogy már régóta semmi
közük az egyházhoz. És egyszer csak felteszik m aguknak a kér­
dést, hogy ha így van, miért adjanak ki rá pénzt. A valódi okok,
amelyek m iatt ma az emberek hátat fordítanak az egyháznak,
csak a legritkább esetben valóban financiális természetűek. A ki­
lépés rendszerint egy régóta tartó belső elszakadási folyamat vég­
ső konzekvenciája. És ezt a belső elszakadást és elidegenedést sok­
kal súlyosabb kérdésnek tartom , m int a külsőt. Tegyük szívünkre
a kezünket: mit nyernénk vele, ha —amiből egyébként kiindulok
—egy bármilyen módon véghezvitt adóreform megakadályozná az
egyház teljes anyagi ellehetetlenülését? A voltaképpeni krízist -
az egyház fentebb leírt relevancia- és identitáskrízisét - a kilépé­
sek azonnali és teljes leállítása sem oldaná meg. Ellenkezőleg. A
voltaképpeni krízis a negatív visszajelzések hiánya m iatt akadály­
talanul erősödne tovább.
M egint másoktól azt hallani: „Helytelen az utóbbi harminc
év negatív trendjét m inden további nélkül a jelenre alkal­
m azni.” Ezt a nézetet látszólag indokolja az a körülmény, hogy a
fentebb leírt eróziós folyamat az utóbbi években némileg mérsék­
lődött. Ne áltassuk azonban magunkat: ha a kilépések száma
csökkent is napjainkban, ez még mindig kereken 280 000 embert

35
jelent (a korábbi félmillióval szemben), akiket a két nagy egyház
évről évre elveszít. Ehhez járul, hogy ez idő szerint évente m int­
egy 50 000-rel több temetést regisztrálunk, mint keresztelést. Ez
is olyan trend, amely a népességfa adatait figyelembe véve, a jövő­
ben csak erősödni fog. Nem hiszem, hogy ezek a számok m eg­
nyugtathatnának bennünket. Minden évben elveszítünk egy
egész nagyváros lakosságának megfelelő számú embert. 1989 po­
litikai eseményei pedig bebizonyították, hogy egy lappangó köz­
hangulat és egy éveken át a felszín alatt zajló eróziós folyamat egy
pillanat alatt lavinaszerű fejleményekbe képes átcsapni, amelyek
során rövid idő alatt összeomlik valami, amiről korábban úgy lát­
szott, hogy szilárdan áll. Következzék csak be néhány szerencsét­
len esemény —m int az egyház néhány népszerűtlen intézkedése,
egy nagyszabású pénzügyi botrány, egy alulról induló kritikai fo­
lyamat, vagy ki tudja mi még - , ki jósolhatja meg előre, hogy
ezek hatására az addig csak rejtett elégedetlenség nem tör-e ki
nyíltan, m int annak idején az N D K -ban, és az emberek nem
hagyják-e tömegesen faképnél az egyházat? Értsék jól, amit mon­
dok: én nem állítom, hogy ez egyházunk jövője, csak megfonto­
lásra ajánlom, hogy az eróziós folyamat utóbbi években tapasztal­
ható gyengülése nem feltétlenül folytatódik a jövőben is, sőt, akár
számunkra hátrányosan is értelmezhető. Lehetséges, hogy az eró­
zió továbbra is lassul, de az is, hogy e folyamat hosszú távon nem
csak lappangani fog.
Az utolsó, ötödik álmegoldás az egyház életének arra a „köz­
ponti kom petenciára” összpontosítása, amelyre a társadalom
akarja rászorítani. Ez különösen jól hangzó érvelés, m ert az egy­
ház gyógyulása valóban azzal kezdődhet csak, hogy végiggondol­
ja központi kompetenciájának mibenlétét, és arra összpontosít.
Csak így lehet úrrá identitás- és relevanciakrízisén. A probléma
csak az: ki mondja meg nekünk, hogy miben áll központi kompe­
tenciánk?
A gyakorlat általában az, hogy e tekintetben a társadalmi elvá­
rásokhoz igazodunk. Elsősorban két olyan feladat van, amelyek
esetében a társadalom kifejezetten súlyt helyez rá, hogy az egyház

36
komolyan vegye. Az egyik ilyen feladat az úgynevezett „krízisme­
nedzselés”. H a az emberek nem boldogulnak az életükkel, problé­
máik vannak, szorult helyzetbe kerülnek, végszükségbe jutnak,
akkor jó, hogy van egyház, amely rajtuk tartja a szemét. Az em­
berek persze általában egyedül is boldogulnak, de ha végképp
nem mennek a dolgok, akkor ott az egyház, hogy segítsen, „hely­
rehozza”, ami elromlott, vagy gondjaiba vegye a nyomorúságba
jutott embert. A másik nagy terület, amelyet a modern társada­
lom az egyház számára fenntart, a vallási alapszolgáltatásoké, mint
a keresztelés, temetés, konfirmációi oktatás, karácsonyi ünnepély,
orgonakoncert stb. M indkét esetben valóságos társadalmi igény­
ről van szó, amint azt minden ide vonatkozó közvéleménykutatás
tanúsítja. És úgy tűnik, hogy mindaddig, amíg egyházként igény­
lik tőlünk ezt a kettős szerepet, van hely a számunkra.
Jó hír ez? Attól tartok, hogy nem. El kell döntenünk, hogy kitől
vagyunk hajlandók elfogadni, hogy szerepeket osszon ránk: a tár­
sadalomtól-e, vagy Jézustól? Márpedig a tőle kapott megbízatás
nem korlátozódik sem az irgalmas samaritánus példázatára, és ő
azt sem akarta, hogy egyháza egyfajta „vallási alapszolgáltatás” kí­
nálatával szakítsa ki az embereket a mindennapok folyamatából,
ami viszont szükségszerűen bekövetkezik, ha inkább arra összpon­
tosítunk, hogy vallásilag ellássuk, mint arra, hogy Jézus követésére
hívjuk őket. Márpedig Jézus azt kívánja gyülekezetétől, hogy
megtérésre hívja az embereket egy túlnyomórészt önmagukra
összpontosító életből egy egyre inkább Krisztus akarata szerint
folytatandó életre. Természetesen ennek a Krisztusra összpontosító
életnek is része az embertárs iránti szeretettel­
jes magatartás, csak nem merül ki ennyiben.
Az olyan egyház, amely csak gondoskodni, Jézus sohasem azt akar­
gyámolítani, megnyugtatni, segítséget nyúj­ ta, hogy egyháza egyfajta
tani képes, de megtérésre és követésre hívni „vallási alapszolgálta­
nem, talán betölti a társadalomtól kapott tás” kínálatával szakítsa
megbízatását, de nem Jézusét, aki azzal bízta ki a mindennapok folya­
meg, hogy az embereket az ő követésére hívja. matából az embereket.
A Jézustól kapott megbízatás nem fedi a

37
társadalmi elvárásokat. Éppen ezért ez a javaslat sem megoldás,
amely szerint azokra az úgynevezett központi kompetenciákra
kell az egyháznak összpontosítania, amelyekkel a társadalom,
nem pedig Jézus bízta meg. Az ilyen magatartás erősíti ugyan a
relevanciát, de gyengíti az identitást. Ennek a javaslatnak az elfo­
gadása a társadalom egy elrekesztett oldalhajójába száműzné az
egyházat. Eredeti feladatát azonban, hogy embereket Jézus köve­
tésére hívjon, és a társadalom „sója és világossága” legyen, ezen az
úton nem volna képes teljesíteni.

Hol található mindennek ellenére a jó hír?

Mindaz, amiről eddig szó volt, talán túlságosan is lehangoló. Hogy
az egyház válságban van, abban a m ondottak alapján már bizo­
nyára egyetértünk. Előttünk azonban a kérdés, hogy miként lehet
ebből a válságból valami pozitív nyereségre szert tenni, és miben
ismerhető fel az a bizonyos „esély”, amiről jóval ezelőtt beszéltem?
Vannak-e jó hírek is az egyház számára? Igen. Ámde ezek nem ki­
egészítésként járulnak mindahhoz, amit eleddig az egyház válsá­
gáról elmondtam, hanem maga a válság ténye a jó hír.
Ezt a következőkben hét tételben fogom kifejteni, amelyeket
most előzetesen röviden szeretnék megindokolni.

1. A krízisek nem katasztrófák

A „krízis” szó nyelvileg három különböző gyökre vezethető vissza.

Az első ezek közül a görög „kriszisz” szó, amelynek jelentése:
„döntés, döntő fordulat”. A görögök számára ez semmiképpen
nem jelentette azt, hogy az ilyen fordulatnak negatívnak kell len­
nie. A „kriszisz” szónak ez az eredetileg neutrális jelentése él to­
vább az orvosi szaknyelvben is, amelyben egy betegség csúcs- vagy
fordulópontját jelenti. A „krízis” kifejezés másik gyöke a latin
„cribum” szó, amelynek jelentése „szita”, „rosta”. Hasonló irányba

38
m utat a harmadik nyelvi gyök is, tudniillik a középfelnémet „krét­
án” ige, amely annyit jelent, mint „tisztítani”.
Valamely krízis tehát döntő fordulatot jelent. Kirostálja a fö­
lösleget, elkülöníti a lényegestől, tehát tisztító hatása van. Ez
ugyan fájdalmas, de a dolgokat tisztázó élmény. Aki krízisbe jut,
még nem tudhatja, hogy a dolgok jóra vagy rosszra fordulnak-e
majd. Ez a bizonytalanság nyugtalanná tesz, csak az a baj, hogy a
„krízist” általában azonosítják a „katasztrófával”. A krízisél­
ményt a krízis és a katasztrófa összekeverése teszi azután depri­
máló és negatív érzéssé, am int az manapság gyakran tapasztalha­
tó. Ezzel szemben szükséges hangoztatni, hogy egy krízisnek
lehetnek messzemenően pozitív következményei is. Növekedés
és gyógyulás például nem lehetséges krízisek nélkül. Ezért hang­
súlyozhattuk, hogy a jelenlegi helyzetet teljesen új módon kell
értékelni. (Ez talán abban is segíthet, hogy
könnyebben elviseljük.) Az egyház jelenlegi ■■ wm i * mm ■ mm
krízise nem katasztrófa, hanem szükséges Baj, hogy a „krízist”
megtisztulási folyamat, amely fontos dönté- általában azonosítják
sekre és váltóállításokra kényszeríti az egyhá- a „katasztrófával”.
zat. Éppen ezért elsősorban pozitív jelenség.

2. A krízisek Isten kihívásai velü n k szem ben

Az ember élettörténete a terem tő kihívások és az élet adta m in­

denkori válaszok dinamikájában formálódik. Az ember annak
megfelelően növekszik és érik, ahogy ezeket a kihívásokat fogad­
ja, és ahogy ezekre reagál. A kihívások és a cselekvő válaszok
(„challenge and response”) e dinamikája ahogy az angol történetfilo­
zófus, Arnold J. Toynbee nevezi őket, érvényesül mind az egyes
ember, mind az egyetemes emberiség életében. Ez a tétel eleve
független valamilyen keresztyén világnézettől. A kihívás elvileg
lehet „az élet m aga”, vagy a természet, vagy a sors, amely az em ­
bert gyakran állítja alkotásra késztető provokációs helyzetek elé.
Számunkra, keresztyének számára azonban kétséget kizáróan ma-

39
 ga Isten az, aki az embert, az emberiséget vagy - m int esetünk­
ben —az egyházat egy krízis révén a szükségessé váló előrelépésre
kényszeríti.
A krízisek Istenünk szuverén történeti cselekvései. A hívő embert
ez nagy megnyugvással tölti el: amögött, amit meglehetősen
nyugtalanító módon él át, az az Isten áll, aki­
ss é ben hisz és akiben bízik. Maga Isten az, aki a
Szilárdan meg vagyok megtisztító „rostát” elénk tartja, illetve váltó-
győződve róla: állításra kényszerít bennünket. Nincs rá szük-
az egyház mostani krízise ségünk, hogy m agunk keressük a kríziseket,
Istenünk teremtő erejű azok jönnek „maguktól”, amikor szükség van
provokációja. rájuk. Szilárdan meg vagyok róla győződve: az
tss* egyház mostani krízise Istenünk terem tő erejű
provokációja. Isten azt akarja, hogy egyháza
alapjaiban változzon meg. Isten kétségtelenül nagyon sok mindent
elvesz tőlünk a mostani időkben — de azzal a szándékkal teszi,
hogy sokkal többel ajándékozzon meg.

3. A krízisekre szükség van további fejlődésünkhöz

Isten kihívására, amely minden krízisben ott van, az ember sokfé­

le módon reagálhat: elengedheti a füle mellett, kitérhet előle, el is
bukhat rajta, de komolyan is veheti, szembenézhet vele, kitarthat
benne, alakíthatja, és ilyen módon növekedhet és fejlődhet általa.
Ez alapvetően a szemléletünktől függ: kényszerű sorsként fogjuk-e
fel, amelyet el kell viselnünk, vagy olyan kihívásként, amellyel szem­
benézhetünk: lehet és szabad mássá lennem, nem kell olyannak ma­
radnom, amilyen vagyok.
Pszichoterapeutikus alapelv: amit tagadunk, az nem gyógyít­
ható. Amit kikerülünk és elhárítunk magunktól, az nem visz
előbbre bennünket. Hosszú távon pedig az elfojtott igazságok fel­
színre törnek. A jövőre „felvett” hitelek ezek, amelyekért drága
kam atot kell fizetnünk. Az egyházban - és nem utolsó sorban a
lelkészi karon belül —nagyon nagy a hajlandóság szemet hunyni a

40
jelenlegi krízis fölött, vagy egyszerűen tagadni a létezését. Ezzel
azonban csak eltorlaszoljak az utat, amelyen a fejlődés szükséges
lépéseit megtehetnénk. Isten kihívása velünk szemben úgy hang­
zik: lehet és szabad mássá lennünk, m int amilyenek vagyunk. És
semmiképpen nem az illojalitás jele, hogy ha az egyház egyre
több képviselője azonosul a tétellel: „nem akarunk olyanok m a­
radni, amilyenek vagyunk”. Ez nem az egyház megtagadását je­
lenti, hanem annak a kihívásnak az elfogadását, amellyel szembe­
kerültünk. És ez nem annyira az eddigiek tagadását jelenti,
hanem annak az újnak az igenlését, amelyet Isten elkészített
számunkra. „Jó hírem” harmadik aspektusa tehát így hangzik:
az egyház krízise ez idő szerint olyannyira felerősödött, hogy töb­
bé nem tagadható. Ennek pedig az a követ­
kezménye, hogy egyre több az olyan lelkész
és világi elöljáró, aki nem zárkózik el azoknak Amit tagadunk,
a lépéseknek a megtétele elől, amelyekre Is- az nem gyógyítható.
ten kihívása rákényszerít bennünket.

4. Az elfogadott és kezelt krízis nagy esélyeket rejt magában

Már azzal is sokat nyerünk, ha hajlandóak vagyunk egy krízisben

Isten kihívását felismerni. Szükség van azonban rá, hogy a kihí­
vást el is fogadjuk, és aktívan kezeljük is. A krízis veszélyes állapot.
„Kritikus” fordulópontot jelent, legyen az jó avagy rossz. Még ha
abból indulok is ki, hogy Isten nem akar rosszat nekem, akkor is
nagymértékben függ a saját magatartásomtól és válaszomtól,
hogy végül miként alakulnak a dolgok: elfogadom-e a kihívást,
vagy nem veszek róla tudomást? Úgy fogadom-e el a kialakult
helyzetet, hogy kész vagyok azt magam is aktívan formálni, vagy
passzív és várakozó álláspontot foglalok el vele szemben?
Minden olyan krízis, amelyet Isten kezéből fogadunk el, magá­
ban rejti annak lehetőségét, hogy abból valami új, eddig nem is sej­
tett, pozitív eredmény szülessen. Ez nem mentesít az alól, hogy ez a
folyamat nagyon fájdalmas is lehet. Ámde — akárcsak egy szülés

41
 esetében —minden krízis mögött ott rejlik egy
A krízis elfogadása azt cél, amely kárpótol a fájdalomért. Ez a lehető­
eredményezi, hogy nyu­ ség azonban csak akkor nyílik meg előttem, ha
godt lehetek. A krízis elfogadom és magam is aktívan kezelem a krí­
aktív kezelése pedig azt,zist. A krízis elfogadása azt eredményezi, hogy
hogy ráadásul még nyugodt lehetek felőle: minden mögött, ami ve­
hanyag sem vagyok. lem történik, ott van Isten. Nem eshetem lej-
wmmmmmmmmmmmm jebb, mint az ő kezébe. A krízis aktív kezelése
pedig azt, hogy ráadásul még hanyag sem va­
gyok: törekszem rá, hogy ne mulasszam el a soron következő lé­
pést, amely előre visz, és hogy nyitott legyek azok iránt a lehetősé­
gek iránt, amelyeket Isten minden krízisben elrejtett, eléggé
mélyen ahhoz, hogy megkövetelje aktivitásomat, de nem annyira
mélyen, hogy ne legyek képes rájuk találni. Ez „jó hírem” harmadik
aspektusa: minden olyan krízisben, amelyet aktívan kezelünk, ott
rejlenek az esélyek és lehetőségek, amelyeket Isten készített el - és
ez különösen is érvényes egyházunk jelenlegi krízisére.

5. A krízisek figyelm eztetnek a lehetséges fejletlenségeinkre

és fejlődésünk rendellenességeire

Nem minden krízis a hibás m agatartás következménye. De szá­

mos krízis esetében fontos szerepük van a m últ hibáinak és fej­
lődési rendellenességeinek. És kivétel nélkül majdnem minden
krízis arra kényszerít bennünket, hogy éljünk életünk eleddig ki­
használatlan lehetőségeivel. Ennek azonban az az előfeltétele,
hogy készek és alkalmasak legyünk erről a bennünk szunnyadó
potenciálról lehúzni a kérget. Ez a „kéreg” lehet egy tudatos és a
maga idejében megfelelő döntés, amely mára túlhaladottá vált.
Igen gyakran azt fogjuk azonban tapasztalni, hogy mindenekelőtt
a kishitűség, a téves döntések, az élethazugságok, valamint az ön­
magunkról és a világról alkotott képünk hamissága volt az, ami
eddig akadályozott bennünket abban, hogy azt az életet éljük,
amelyet voltaképpen élhettünk volna, és amelyet élnünk is kellett

42
volna. Ebben az esetben a krízis szerepe a ka-
talizátoré, amely lehetővé teszi, hogy eddig Kivétel nélkül majdnem
nem élt életünket megéljük. minden krízis arra .
Nem kerülhető meg szembenéznünk azzal kényszerít bennünket,
a ténnyel, hogy egyházunk mostani krízisé- hogy éljünk életünk
nek okai nem kis részben a lelki/szellemi fej- eleddig kihasználatlan
letlenségben és a fejlődés rendellenességeiben lehetőségeivel.
keresendőek. Nem jutottunk volna odáig, wmmmmmmmmmmmmMmm
ahol vagyunk, ha mindazt, amit az Újszövet­
ségben olvasunk az egyház lényegéről, legalább nagy vonalakban
gyakoroltuk is volna. És nem jutottunk volna odáig, ahol va­
gyunk, ha Luther M árton reformációjának szempontjait valóban
következetesen érvényesítettük volna. Ez kétségkívül kemény íté­
let, amelyet a későbbiekben még meg fogok indokolni. Az egyház
jelenlegi válsága történetünk és jelenünk jelentős hiányosságaira
figyelmeztet bennünket - és ez rendkívül fontos feltétele annak,
hogy a jövőben másként és jobban csináljuk a dolgokat. Egyértel­
mű diagnózis nélkül nem létezik gyógyító hatású terápia. Krízi­
sek nélkül viszont aligha volnánk képesek felállítani a diagnózist.
A m últ fejlődési rendellenességeinek - kétségkívül fájdalmas -
felismerése rejti magában az alapvető irányváltás és az eddig el­
m ulasztott lehetőségek kihasználásának esélyét.

6. A krízisek kreatív erőket szabadítanak fel bennünk

„A szükség találékonnyá tesz” —hangzik a népi mondás. Aligha

jutott volna sokra az emberiség története, ha az embernek nem
kellett volna állandóan legyőzendő, illetve megoldásra váró prob­
lémákkal, krízisekkel vagy akadályokkal szembenéznie. Jóllehet
az öröm, a szeretet és a lelkesedés is szabadít fel bennünk alkotó
erőket, az is bizonyos, hogy az olyan problémák, amelyeket kihí­
vásként érzékelünk, mindennél nagyobb hatással vannak az em­
beriség fejlődésére és saját személyes életünk alakulására. Minden
krízisben rejlik valamilyen alkotó potenciál. Aki nem csak passzí-

43
 van szenved el egy krízist, hanem elfogadja a
Hozzá kell szoknunk, benne rejlő kihívást, az szükségszerűen a
hogy az egyház jelenlegi megszokottól eltérően kezd gondolkodni, ki­
krízisét ne annyira próbál olyan dolgokat, amelyeket azelőtt so­
problémának, hanem ha nem tett meg, és új tapasztalatokra tesz
sokkal inkább szert. Ezért kell hozzászoknunk, hogy az egy­
kihívásnak tekintsük. ház jelenlegi krízisét ne annyira problémának,
hanem sokkal inkább kihívásnak tekintsük.
Tanúi vagyunk egy fejlődési folyamatnak,
amely egyre inkább érzékelhető az utóbbi években, és a követke­
zőkben tovább fog erősödni: a gyülekezetek találékonnyá lettek.
Teljesen újszerű istentiszteleti m ódokat alakítanak ki. Egyesü­
leteket alapítanak, hogy fontos m unkaköröket tudjanak finan­
szírozni. Időközben megkezdték tevékenységüket a tiszteletbeli
lelkipásztorok. Itt-ott gyülekezeteket vonnak össze, máshol „leány-
egyházakat" hoznak létre, megint máshol egészen pontosan meg­
határozott profilú „célgyülekezeteket” alapítanak. Ez idő szerint
rendkívül élénk kísérletező légkör uralkodik az egyházban. Ma
olyan dolgokra nyílik lehetőség, amelyek húsz évvel ezelőtt teljesen
elképzelhetetlenek lettek volna, és alighanem ma sem volnának le­
hetségesek, ha az egyház nem jutott volna válságba, amely újra
meg újra felszínre hozza az addig szunnyadó alkotó képességet.
Ugyanakkor ma még kisebbségben vannak azok a gyülekezetek,
amelyek megkísérlik, hogy kreatív módon felgyorsítsák az eddigi,
megszokott poroszkálást. A ránk nehezedő nyomás azonban oly
nagy, hogy semmi kétségem afelől, hogy a következő években egy­
házunkban új, alkotó gondolatok és megoldások sora fog lendületet
kapni.

7. Iste n ü n k , az Úr, m in d en krízis felett van

Lehet, hogy az imént m ondottak során valamit félreérthetően fe­

jeztem ki. Egyfelől ugyanis teljes m értékben meg vagyok győ­
ződve afelől, hogy jelenlegi krízisünk Istentől származik, aki így

44
akarja egyházunkat alkalmassá tenni az elkö­
vetkezendő évezredre. Nyomatékosan szeret­ Teljes mértékben meg
ném azonban hangsúlyozni, hogy nem állí­ vagyok győződve afelől,
tom azt, hogy a hívő ember számára minden hogy jelenlegi krízisünk
krízisnek külsődleges értelemben is „jól” kell Istentől származik, aki
végződnie. Nem , egy krízis külső értelemben így akarja egyházunkat
járhat negatív következményekkel is: egy alkalmassá tenni az
válságba jutott kapcsolat végleg felbomolhat, elkövetkezendő évezredre.
egy betegség, amely előrehaladott állapotba
jutott, végződhet a legrosszabbul is stb. Ez
alól a hívő ember sem mentesül. Tételem nem az, hogy ilyesmi
nem fordulhat elő, hanem, hogy Isten az ilyen külsődleges össze­
omlás esetén sem jutott lehetősége végső határáig, és mindig tar­
togat számunkra további lehetőségeket.
És ez az a háló, amely a jelen krízise idején kifeszül az egyház
alá. Isten a bűnt, a kudarcot és az összeomlást is képes valami­
képpen jóra fordítani. Ez nem bátoríthat bennünket arra, hogy
továbbra is kitartsunk hibás m agatartásunkban, és vidáman
evezzünk a szikla felé, amelyhez a hullámok oda akarnak csapni
bennünket. De vigaszunkra szolgálhat, hogy ha külsődlegesen
kudarcot vallunk is azzal az igyekezetünkkel, hogy a fenyegető
katasztrófát elhárítsuk, Isten korántsem ért véget lehetőségei­
nek, hogy egyházát m egtartsa. H a hisszük, hogy a jelenlegi krí­
zis is csak eszköz Istenünk kezében, és hogy az egyház egésze az
ígéretek bizonyosságában él, akkor nyugodtan - de semm ikép­
pen sem tunyán —hozzáfoghatunk, hogy kezdjünk valamit ezzel
a krízissel. Egyelőre nem látni még, hogy az egyház hajója to­
vább siklik-e a vizen, vagy darabokra törik a
sziklán? De m it árthat a hajótörés, ha Isten se-:.-,
maga az óceán? O nem csak válságainknak, M it árthat a hajótörés,
hanem katasztrófáinknak is Ura. És szilár­ ha Isten maga az óceán?
dan meg vagyok győződve róla, hogy —jöj­ 0 nem csak válságaink­
jön bármi is —végül m indent javunkra és az nak, hanem katasztró­
ember javára fordít. Ez a hetedik, és záró as­ fáinknak is Ura.
pektusa „jó hírem nek”.

45
 Reformáció vagy reform?
Még sohasem forgott a világ olyan gyorsan, mint ma. Jézus idejé­
ben 1500 évre volt szükség, hogy az emberi tudás megkétszere­
ződjék. Ma a tudás minden második-harmadik évben megduplá­
zódik. És épp ilyen gyorsan avulnak el tegnapi ismeretek. Valahol
a világon minden negyedórában piacra kerül valamilyen új ter­
mék. Az újonnan vásárolt számítógépet nem vagyunk képesek
olyan gyorsan hazaszállítani, mint amilyen gyorsan képes elavulni.
Ami tegnap még elképzelhetetlen volt, mára természetes, és hol­
napra valószínűleg túlhaladottá is válik. D rá­
mai változásokat élünk át a munka területén
Nem maradhatunk és a családi életben, a társadalmi struktúrák
egyszerűen egy helyben viszonylatában és az emberek életérzését te­
állva, amikor körülöt­ kintve. Az egyetlen, ami korunkban állandó­
tünk minden kavarog. nak tűnik, maga a változás, és sok minden
utal arra, hogy ez a fejlődési folyamat még to­
vább fog gyorsulni.
Ez alól a száguldóan gyors fejlődés alól az egyház sem vonhatja
ki magát, ha nem akarja elveszíteni kapcsolatát az emberekkel.
Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy állan­
dóan változó, ezerféle igénnyel fellépő társadalomnak lényegében
ugyanazt kínáljuk, mint ötven évvel ezelőtt. Nem ragaszkodha­
tunk egy olyan struktúrához, amely egészen más korban és egé­
szen más társadalmi viszonyok között alakult ki, és o tt valóban jó
szolgálatokat is tett, mára azonban alkalmatlanná vált, és csak
akadályoz bennünket, hogy teljesítsük voltaképpeni feladatun­
kat: közel vinni az emberekhez Isten szeretetét. Nem maradha­
tunk egyszerűen egy helyben állva, amikor körülöttünk minden
kavarog.
Vannak, akik megpróbálnak erényt kovácsolni a szükségből, és
azt az álláspontot képviselik, hogy „az egyház szilárdan álló szikla e
rohamosan változó világ zűrzavarában”. Jól oda kell azonban fi­
gyelnünk, mert itt olyan dolgok keverednek egymással, amelyeket

46
 nem szabad összekeverni. Az egyház természe­
tesen a „maradandóság városa” kell hogy le­ Ha egy helyben
gyen. Ez a „maradandóság” azonban az evan­ maradunk, az idő eljár
gélium, az a tartalom , amelyért az egyház felettünk.
létezik, végső soron maga az Úr Jézus Krisz- ■ m mm ■
tus, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”
(Zsid 13,8). Benne nincs változás, és soha, örökké nem is lesz. A
maradandóság azonban sohasem érvényes külső formákra és eljá­
rásmódokra. H a az egyház ott „marad”, ahol van, és nem „halad” a
korral, az annyit jelent, hogy felhagyott Jézus követésével. Ez eset­
ben nem az örökkévalóság képviselője többé, hanem egyszerűen
időszerűtlen és ódivatú alakzat. Az eredmény: ha egy helyben ma­
radunk, az idő eljár felettünk.
Ebben a helyzetben nem tehetjük meg, hogy egyszerűen be­
zárkózunk az elefántcsont-tornyunkba, és arra várunk, hogy a
világ egyszer csak elkezd majd lassabban forogni. N em tehetjük
meg az emberek m iatt, akiknek az oldalán kell m aradnunk. És
nem tehetjük m agunk m iatt sem. Az az egyház ugyanis, amely
nincs abban a helyzetben, hogy elég gyorsan reagáljon a jelen
kor fejlődési folyamataira, elhal. M ásként fogalmazva: aki nem
halad az idővel, az idővel eltűnik. Ez meglehetősen zordan
hangzik, de miért kímélnék meg éppen az egyházat az utóbbi
húsz-harminc év rohamos változásai, amelyek az élet úgyszólván
minden területét érintik? Semmilyen ésszerű magyarázat nincs
rá, hogy m iért kellene az egyháznak kisebb árat fizetnie azért,
hogy képes legyen m egm aradni a jövőben
is, m int bárki másnak. Az utóbbi években
majdnem minden nagy szervezet vagy radi­ Semmilyen ésszerű ma­
kálisan átszerveződött, vagy hajótörést szen­ gyarázat nincs rá, hogy
vedett, m égpedig elsősorban éppen azok, miért kellene az egyház­
amelyek korábban monopolhelyzetben vol­ nak kisebb árat fizetnie
tak. És mi sem takaríthatjuk meg, hogy vál­ azért, hogy képes legyen
laljuk ezt a fáradságot. Ez természetesen ké­ megmaradni a jövőben is,
nyelmetlen dolog, de nincs más választásunk. mint bárki másnak.
Aki ma lassú, az holnap halott. H a az egy­

47
 ház nem hajlandó gyökeresen megváltozni, harminc éven belül
a múzeum ba kerül.
Ez viszont nem többet és nem kevesebbet jelent, m int hogy
egyházunknak alapvetően és teljesen meg kell újulnia. N em elég
az egyház életének és kínálatának egyes részterületeit javítgatni,
hanem mélyreható beavatkozásokra van szükség az egyház egé­
szét tekintve. Ez pedig azt jelenti: pusztán reformokkal nem me­
gyünk semmire. H a valóban azt akarjuk,
hogy megnyerjük a jövőt és az embereket, na­
Ha valóban azt akarjuk, gyot kell dobnunk. Akkor reformációra van
hogy megnyerjük a jövőt szükségünk. Mi a különbség? Nyelvileg a két
és az embereket, szó szorosan összefügg egymással, és az értel­
nagyot kell dobnunk. mező szótár is viszonylag hasonlóan határozza
Akkor reformációra meg őket. Annak az ügynek az érdekében
van szú azonban, amelyről itt szó van, fontos, hogy ne
keverjük össze a kettőt, hanem világosan
megkülönböztessük őket:
A refo rm valamilyen meglévő állapot kisebb vagy nagyobb
mértékű javítását jelenti. A reform általában egy nagyobb, kom p­
lex rendszer valamely részterületét érinti. Lehet csekélyebb vagy
nagyobb mérvű, végső hatása azonban mindenképpen rendszer­
stabilizáló. Általában olyan ember vagy olyan grémium hajtja
végre, akinek vagy amelynek ehhez meg vannak a hatalmi
eszközei. A reformokat, bár ösztönözheti őket a bázis, általában
felülről szokták végrehajtani.
Más a helyzet a reform ációval: ennek esetében nem fokozatos
kiigazítás történik, hanem a fennálló viszonyok alapvető megvál­
toztatása. A reformáció nem valamely részterületet érint - legyen
az bármilyen nagy kiterjedésű —, hanem magát a rendszert. Ép­
pen ezért a reformációt csak nagyon ritkán kezdeményezik a „ha­
talom birtokosai”. E téren vannak ugyan dicséretes kivételek, az
általános mégis az, hogy a reformáció „alulról” szokott kezdődni.
Egy reform úgy viszonylik a reformációhoz, m int egy földren­
gés egy geotektonikus átalakuláshoz, m int egy frissítő, terméke­
nyítő eső egy klímaváltozáshoz, amelynek nyomán teljesen új ál­

48
lat- és növényvilág alakul ki az adott terüle­
ten. És az utóbbi az, amire egyházként szük­ Puszta reformok nem
ségünk van. Puszta reformok nem biztosítják biztosítják tovább élésün­
tovább élésünket, csak elhalásunkat késlelte­ ket, csak elhalásunkat
tik. Nem csupán megújulásra van immár késleltetik.
szükségünk, hanem valami sokkal alapvetőbb
fordulatra, egyfajta meghalásra és újjászüle­
tésre. Ez idő szerint az egyház új formája kialakulásának szülési
fájdalmai közepette élünk. És ezek a fájdalmak csak növekedni
fognak.
Lesznek olyanok, akik fülének mindez ijesztően hangzik. De
szembe kell néznünk vele, hogy ez az egyház nem fogja túlélni a
következő harminc évet, ha nem hajlandó döntő változások vál­
lalására. Az istentiszteleteket látogatók számának visszaesése, a
taglétszám és a pénzügyi eszközök csökkenése már önmagában is
elkerülhetetlenné teszi az egyház alapvető átalakítását. Meg va­
gyok győződve róla, hogy annak az „új reformációnak” a nyo­
mán, amelyet szükségesnek látok, az egyház mostani állapotához
képest kő kövön nem marad. Ö nm agában az, hogy milyen mér­
téket öltött a templomépületek eladása, a személyi állomány re­
dukálása és a gyülekezetek összevonása, m utatja, hogy az egyház
m ár a falig hátrált. Az egyháznak néhány éven belül - így vagy
úgy - teljesen meg fog változni az arculata. Előttünk pedig ott a
választás, hogy ezt a fejlődést aktívan előse­
gítjük, és m egpróbálunk belőle valami értel­
mes dolgot kimunkálni, vagy átadjuk m a­ Ez az egyház nem fogja
gunkat a kiszolgáltatott áldozat szerepének, túlélni a következő
és tétlenül szemléljük, hogy az egyházat „el­ harminc évet, ha nem
nyeli az örvény”. Folytatódó leépítés, vagy hajlandó döntő
totális újraépítés — ez az alternatíva, amely változások vállalására.
előtt ma állunk. Vagy m agunk változunk wmmmmmmmMmmmm
meg, vagy az élet változtat meg bennünket.
Nem kerülhetjük el a radikális változást. Ne ámítsuk m agun­
kat: amit most átélünk, az több, m int egy kisebbfajta krízis. Ez
talán a legnagyobb kihívás, amellyel az egyháznak a reformáció

49
 napjai óta valaha is szembe kellett néznie. Sok jel utal arra, hogy
egy új konstantinuszi fordulat előtt áll az egyház —ha mondjuk
így, éppen ellenkező előjellel is. Annak idején egy életerős, ütő­
képes földalatti egyházból jött létre egy külső tám aszt nyerő, jól
kiépült államegyház. A dolgok m ostani állása szerint viszont
úgy tűnik, hogy hogy sok, az egyháztörténet során elnyert biz­
tosítékot és előjogot fel kell adnunk, és a társadalmi rend egé­
szén belül egy, az eddiginél sokkal szerényebb szereppel kell be­
érnünk.
Előttünk a választás: vagy passzívan szemléljük ezt a fejlődési
folyamatot, és csak reagálunk, reagálunk, reagálunk - azaz egyik
utóvédharcot folytatjuk a másik után, míg a végén semmi sem
marad belőlünk —, vagy aktívan kezeljük az átalakulás folyama­
tát, és megpróbálunk valamilyen konstruktív
eredményt elérni. Lehetséges, hogy az egyház
Ahelyett, hogy harcol­ méretei a jövőben lényegesen kisebbek lesz­
nánk a krízis ellen, nek, mint ma — de ha ennek fejében megnő
a lehetőségeket kell meg­ az életereje és az ütőképessége, akkor megéri
ragadnunk, amelyek ezt az árat megfizetni. Ez azonban csak akkor
henne rejlenek. lehetséges, ha belátjuk, hogy az egyház jelen­
legi krízise pozitív folyamat. Ahelyett, hogy
harcolnánk a krízis ellen, a lehetőségeket kell
megragadnunk, amelyek benne rejlenek.
Az egyház egy hatalmas ígéret jegyében él, amely elsősorban a
lélek nyugalmával ajándékozhat meg bennünket. Jézus azt mond­
ta, hogy ő maga építi fel egyházát, és azon a pokol kapui sem ve­
hetnek erőt (Mt 16,18). H a erre az ígéretre tekintünk, semmiféle
pesszimizmus nem indokolt az egyház jövőjét illetően. Jézus gon­
doskodik egyházáról. És mert ezt teszi, az egyház nem halhat el.
Amit viszont Jézus nem ígért, az az, hogy az egyház külső formája
mindig ugyanolyan marad. Ez a forma a történelem folyamán sok­
szor változott, és ez így lesz a jövőben is. Meggondolásra kell hogy
késztessen bennünket, hogy nem sokkal az imént idézett ígéret
után ez a vers olvasható a Mt 16-ban: „Mert aki meg akarja men­
teni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, m egta­

50
 lálja” (25. v.). Ezt a jézusi mondást gyakran
szoktuk idézni prédikációinkban. H a azonban Jézus gondoskodik
nem vesszük komolyan, hogy az egyházban egyházáról. És mert ezt
valaminek valóban vége kell hogy legyen, és el teszi, az egyház mm hal­
kell halnia, akkor nem értjük Istent, és m ind­ hat el. Am it viszont
azzal, amink van, hozzá rögzítjük m agunkat a Jézus nem. ígért, az az,
régi formákhoz. hogy az egyház külső
Az egyházatyák egy szép szimbólumot hasz­ formája mindig
náltak ebben az összefüggésben: amiként a ugyanolyan marad.
Hold éjjel felveszi magába a Nap fényét, és ki­
sugározza az éjszakába, úgy kell az egyháznak
a világ éjjelében magába szívnia és tovább árasztania Krisztus vilá­
gosságát. A Hold azonban erre csak úgy képes, hogy az idő ritmu­
sának engedve újra meg újra meghal, a telihold állapotából belefo­
gyatkozik a sötétségbe, hogy azután megújulva és ismét sugárzásra
képesen fejtse ki hatását a világban. Ugyanígy kell az idők folya­
mán az egyháznak is újra meg újra elfogyatkoznia és mindenkori
történeti formáját elveszítve meghalnia, hogy a maga idejében nagy
erővel legyen képes Krisztus világosságát a világba árasztani. Itt
Európában talán olyasvalamit élünk át, m int az egyház sokáig
fennállott és sugárzóképes, időközben azonban erejét veszített alak­
jának elhalása. H a pedig így van, akkor nem az a dolgunk, hogy fé­
kezzük az éppen folyamatban lévő átalakulást, hanem hogy aktívan
elősegítsük az új struktúrák létrejöttét, előre is örvendezve azon,
amit Isten a következő évezredre készített elő számunkra. Én az
egyház végéhez közeledő alakját látom magam előtt, látom azon­
ban a reménységre jogosító kezdeményezéseket is, amelyek alkal­
masak rá, hogy kijelöljék egyházunk jövőbeni útját. És ez arra báto­
rít, hogy új reformációra szólítsak. Ez nem utópia, hiszen máris
elkezdődött.
Jézus gondoskodik egyházáról. És m ert ezt teszi, az egyház
nem halhat el. Az egyház külső formája azonban alá van vetve a
történelmi változásoknak.

51
 Mi a szándéka e könyvnek?
Ez a könyv azzal kíván foglalkozni, hogy mi­
Ugyanúgy, ahogy a lyennek kell lennie egy ilyen reformációnak,
légiközlekedést nem lehet és hogy milyen alapvető döntésekre kell jut­
az országúti forgalom elő­ nia egyházunknak, hogy léte igazodjék mind
írásai szerint szabályozni, korunk emberéhez, mind a Szentírás normái­
a megszokott egyházi hoz. Nem az a célom, hogy új egyházat hív­
struktúrák sem alkalma­ jak életre. Azt szeretném, ha evangéliumi
sak rá, hogy a jövő egyházunk ismét valóban evangéliumivá len­
feladatait megoldják. ne. Másként csak m últunk lesz, jövendőnk
azonban nem. Ez nem azt jelenti, hogy az ed­
digit mindenestől rossznak kell kikiáltanunk,
csak azt, hogy az az elkövetkezendő időben m ár sok szempontból
nem életképes. Ugyanúgy, ahogy a légiközlekedést nem lehet az
országúti forgalom előírásai szerint szabályozni, a megszokott egy­
házi struktúrák sem alkalmasak rá, hogy a jövő feladatait megold­
ják. Megvolt a jelentőségük, és m egtették a m agukét, az új idők
azonban új szabályokat és új struktúrákat igényelnek. Em ellett a
régiek tapasztalataiból csak korlátozott mértékben tanulhatunk:
a „jobbra hajts” szabályát talán még átveheti a légiközlekedés.
Ham ar eljutunk azonban addig a pontig, ahol a korábbi tapasz­
talatok m ár nem sokat segítenek, sőt ahol
B w tB S íK * ® ' wsmKmmmsm már akár halálos is lehet a régihez ragaszkod­
Lehet, hogy a „reformáció” ni (pl. hogy 130 km/ó a m egengedett legna­
szó kisséfellengzősen hat, gyobb sebesség).
ámde ez a kifejezés teszi Ugyanez érvényes az egyházra is: a régi
egyértelműen világossá, struktúráknak megvolt a m aguk létjogosult­
hogy az egyház jelenlegi sága és helye, és ezek a m aguk idejében álta­
feszült helyzetében nem lában messzemenően megfelelőek és jók is
elég a toldozgatás- voltak. És van köztük, amely még ma is lehet
foldozgatás, miközben jó és célszerű. Hogy azonban ezt megállapít­
lényegében minden marad suk, időről időre minden követ meg kell moz­
a régiben. dítani, kézbe kell venni, meg kell vizsgálni, és
újra kell értékelni az egyház épületében. E té-

52
ren nem létezhet tabu mindaddig, amíg nem magáról az evangé­
lium magvárói van szó. Egy ilyen alapos szemrevételezés ennek a
könyvnek a szándéka. Lehet, hogy a „reformáció” szó kissé fel­
lengzősen hat, ámde ez a kifejezés teszi egyértelműen világossá,
hogy az egyház jelenlegi feszült helyzetében nem elég a toldozga-
tás-foldozgatás, miközben lényegében minden marad a régiben.
Minden félreértést elkerülendő: én nem tekintem magam vala­
miféle új reformátornak. Abból, amit e könyvben megírok, alig
valami valóban új, minden elhangzott már valamikor, legfeljebb
nem ilyen összeállításban, és nem ilyen kiélezetten. Az eszmék,
amelyeket itt hirdetek, már jó ideje benne vannak a levegőben.
Én csak megpróbálom őket a magam módján és a saját tapaszta­
lataim horizontján kifejezésre juttatni. Az új reformáció —ellen­
tétben az elsővel - nem tulajdonítható majd néhány kimagasló
személyiségnek, hanem sokkal inkább az egyházi bázisból indul
ki. Ez nem kis mértékben összefügg azzal a radikális változással
is, amely az első reformácó óta az autoritás elvét illetően végbe­
ment. A felvilágosodás diadalútja óta többé nincs rá lehetőség,
hogy az egyházban egyszerűen kiálljon valaki, és azt kiáltsa: „Elő­
re, utánam !” - a többi meg kövesse. Ennek megfelelően, ha az
újabb időkben valahol valaki azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő
az „új Luther M árton”, vagy éppen patetikusan valamiféle tétele­
ket szögezett a templomkapura, az általában nevetségesen és kí­
nosan hatott. Ez egyszerűen nem illik az új idők szelleméhez, és ez
így is van jól. H a az egyház egyetlen vezéralakhoz igazodnék, az
végül megint egy új hierarchia és egy jókora, gyermeteg tömeg
kialakulásához vezetne az egyházban. És éppen ezen kell végre
túljutnia az evangéliumi egyháznak.
Az új reformációnak számos szülőatyja és -anyja lesz. Nevük
talán egyetlen történelemkönyvben sem fog
felbukkanni, de illik rájuk az ismert gyermek­
mondóka: „Sok kis ember sok kis helyen sok A z új reformációnak
kis lépést tesz, és a világ arca egészen más számos szülőatyja
lesz.” Én m agam sokakat megismertem ezek és -anyja lesz.
közül az emberek közül, akik Isten iránti bi- mhh ■ i

53
 zalommal, sok fantáziával, bátran és kitartóan m unkálták a válto­
zásokat, ki-ki a maga helyén. Egyelőre ők vannak kisebbségben,
és szinte hihetetlen, hogy a hivatalos egyház képviselői olykor mi­
lyen lekezelően bánnak velük, milyen gyakran mellőzik őket, és
hogy milyen nehézségekkel és előítéletekkel kell megküzdeniük.
Hatásuk azonban egyre szélesebb körre terjed ki, és bizonyos va­
gyok felőle, hogy amit tesznek, az hosszú távon érvényesülni fog.
Az új reformáció m ár meg is kezdődött. A kérdés csak az, hogy
partikuláris folyamat marad-e, amely néhány gyülekezetre korlá­
tozódik, vagy olyan mozgalommá fejlődik, amely fokozatosan ki­
terjed az egyház egészére, és azt alapjaiban megváltoztatja. Kevés
esélyt látok rá, hogy az egyház „felülről lefelé”, az egyház vezető
testületéinek valamiféle rendelkezései folytán újuljon meg. Az
ilyesfajta kísérletek jószándékúak ugyan, a gyakorlat azonban azt
mutatja, hogy a gyülekezetek az ilyen rendszabályoknak csak fog­
csikorgatva engedelmeskednek. Megteszik, amit feltétlenül szük­
séges, de szívüket nem adják bele —ilyen módon pedig sok m in­
den kialakulhat, csak új élet nem egyházunkon belül.
Ezért ismétlem meg azt a tételem et, amelyet már az előszóban
is megfogalmaztam: az egyház gyógyulásának elsősorban a gyüle­
kezetekben kell elkezdődnie. Kisebb szervezetek hamarabb újra-
éleszthetőek és újjászervezhetőek, m int a nagyméretű, komplex
képződmények. Ezért foglalkozik könyvem túlnyomórészt a gyü­
lekezetekkel. Reménykedem benne, hogy lesz bennük elég erő és
akarat, hogy hozzákezdjenek a szükséges változtatásokhoz. Másik
reményem, hogy az egyház vezető testületéi nem fogják útját áll­
ni ezeknek a változtatás irányába te tt lépéseknek, hanem segíteni
fogják a gyülekezeteket az előrehaladásban.
Sok időnk nincs, hogy elkezdjük a reformáci­
Sok időnk nincs, hogy ót. És aki későn érkezik, azt, m int tudjuk,
elkezdjük a reformációt. m egbünteti az élet.
És aki későn érkezik, Könyvem fő része tizenkét feladatnak meg­
azt, mint tudjuk, felelően tagolódik, amelyet az egyháznak, illet­
megbünteti az élet. ve a gyülekezeteknek a legközelebbi években
teljesíteniük kell. Annak, hogy ez éppen 96 té-

54
telben történik, lehet szimbolikus jelentőséget tulajdonítani, végső
soron azonban véletlenszerű, és egész egyszerűen abból a matema­
tikai körülményből ered, hogy a tizenkét feladatot egyenként
nyolc-nyolc tételre tagolva fogalmaztam meg. A tizenkét feladat a
következő:

Első feladat: visszatérni a reformátori

középpontba;
Második feladat: szabad utat engedni
a spiritualitásnak;
Harmadik feladat: újra felismerni a megbízatást;
Negyedik feladat: aktivizálni a hívők egyetemes
papságát;
Ötödik feladat: újra definiálni a lelkészi szolgálatot;
Hatodik feladat: vállalni az irányítás felelősségét;
Hetedik feladat: egészséges kiscsoportos struktúrát
felépíteni;
Nyolcadik feladat: kifejleszteni a szeretet kultúráját;
Kilencedik feladat: megszabadítani az istentiszteletet
bilincseitől;
Tizedik feladat: egyszerűsíteni a gyülekezeten belüli
struktúrákat;
Tizenegyedik feladat: helyreállítani a gyülekezet
primátusát;
Tizenkettedik feladat: megálmodni az egyház jövőjét.

M indamellett majdnem teljesen mindegy, hogy melyik feladattal

kezdjük. Az egyház olyanformán működik, m int egy óramű,
amelyben egyik fogaskerék a másikba kapaszkodik. H a bármelyik
kis keréken fordítunk, az megmozdítja a többit is. Éppen ezért
nem túl lényeges, hogy az általam felsorolt tizenkét feladat közül
—kivéve az elsőt —melyikkel kezdjük. Értelemszerűen ott érde­
mes kezdeni a dolgot, ahol saját gyülekezetünk leggyengébb
pontját felismerjük. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy
bármelyik csavart mozdítjuk is ki a helyéből, azzal erőteljes be­

55
avatkozásra vállalkozunk az egyház szerkezetének egészét illető­
en. És aki ebben a tekintetben „A”-t mond, nem kerülheti el,
hogy előbb-utóbb „B”-t is, aztán „C”-t is mondjon. H a nem teszi,
akkor a „szerkezet” többi része gondoskodik róla, hogy az első­
ként m egm ozdított csavar lassanként visszatérjen kiindulási hely­
zetébe, és ne sokat változzanak a dolgok.
Tudatában vagyok, hogy az általam felsorolt tizenkét reformá-
tori feladat nagy mennyiségű gyúanyagot rejt magában, és sokak
számára nagyon nagy kihívást, sőt, talán provokációt jelent. So­
kan, akik hosszú évek óta hűségesen végzik szolgálatukat az egy­
házban, úgy fogják érezni, hogy m unkájuk annak révén, amit le­
írtam, megkérdőjeleződik. Ezt emberileg sajnálom, egyházunk
jövője érdekében azonban nem kerülhetem el. A kérdések és kihí­
vások, amelyeknek e könyvben hangot adok, nem egy magánsze­
mély gondolatai, aki az egyház számlájára akar elismerést szerezni
magának. Mindez sokkal inkább egyházunk önértelmezéséből
következik, évek óta ott áll a küszöbön, és egyre inkább behatol a
belső térbe is, és tekintettel egyházunk jelenlegi krízisére, egyre
sürgetőbbé is válik.
Szándékom nem a negáció, az elutasítás, vagy a megkérdőjele­
zés, hanem egyházunk jövőjének pozitív kibontakozását elősegí­
teni. Ugyanakkor nem kerülhető el, hogy a jövő egyházának képe
olykor ne legyen élesen ellentétes mai állapotával. És újra meg új­
ra fel kell tennünk a kérdést, hogy mai helyzetünkből m iként jut­
hatunk el ehhez a jövőhöz. Gyakran ez is kényszerűen ki kell
hogy váltsa a jelenlegi állapotok kritikáját. Remélem, hogy sike­
rülni fog szándékomat teljesíteni, és azt érthetővé és világossá
tenni, ami konstruktív, pozitív és reményteljes.
A program, amely előttem lebeg, kétségkívül radikális. E prog­
ram végpontja egy olyan egyház, amely megfelelően fel van vér­
tezve a jövő évezred kihívásaival szemben. Sok köze a mai egyház­
hoz, legalábbis, ami annak külső képét illeti, nem lesz. Az a
tapasztalatom, hogy pusztán ez a gondolat is igen nagy félelmet
gerjeszt sokakban. Én magam sem állítom semmiképpen, hogy az
itt javasolt út mentes a veszélyektől és a kockáztoktól. Közülünk

56
senki sem ismeri a jövőt, de sokat tanulhatunk a tévedésekből és a
kísérletezésekből is. Emellett szükségszerű, hogy hibákat is köves­
sünk el. Ez sajnálatos, de még mindig jobb, m int ha semmit sem
teszünk. Olyan közegyházi légkört kívánok magamnak, amely az
ilyen hibákat nem kritizálja, hanem jutalmazza.
A nyolcvanas években majdnem tönkrem ent a világ annak ide­
jén leghatalmasabb cégóriása, az IBM. Az IBM akkori főnöke
egyetlen m ondatban foglalta össze a kudarc okait: „Nem követ­
tünk el elég hibát.” Az IBM arra összpontosított, amivel a cég
mindig is foglalkozott, és amivel a m últban nagy eredményeket
ért el: tudniillik ipari használatra szánt nagy számítógépek gyár­
tására. Amikor azután a hetvenes években né­
hány fiatal diáknak, akik éjjelente egy garázs­
ban barkácsoltak, az a látomása tám adt, hogy E mozgalmas időkben
egy napon minden íróasztalon állhat egy szá- alig van bizonytalanabb,
mítógép, az IBM maró gúnnyal reagált az mint a tegnapi biztonság.
egészre. Először is képtelenségnek tűnt maga
a gondolat: egy számítógéphez túl kicsi egy
íróasztal. Másfelől ilyesmire akkoriban egyáltalán nem volt keres­
let. És még ha sikerülne is kisebb számítógépeket előállítani —
vélték - , m it kezdenének vele az emberek? így azután az IBM
maradt a megítélése szerint biztonságos pályán, nem vállalta az
újdonság kockázatát, hanem továbbra is kitartott az addig na­
gyon is eredményes eljárásmódok, stratégiák és szervezeti formák
mellett — hogy azután a következő években majdnem térdre
kényszerüljön. A céget csak a nyolcvanas évek radikális irányvál­
tása m entette meg. Piacvezető szerepét azonban át kellett enged­
nie az egykori „garázs-cégeknek”.
Lehetséges, hogy pontosan ez a mi hibánk is, hogy ugyanis túl
kevés hibát követtünk el? Hogy még mindig arra törekszünk,
hogy az általunk biztonságosnak vélt pályán m aradjunk, és a ko­
rábbi idők eredményes receptjeit kövessük, miközben nem vesz-
szük észre, hogy időközben mind az emberek, mind a körül­
mények radikálisan megváltoztak? E mozgalmas időkben alig
van bizonytalanabb, m int a tegnapi biztonság. Az út, amelyet e

57
 könyvben javaslok, kétségkívül veszélyes. A
Lehetséges, legveszélyesebb azonban, amit e mai szituá­
hogy pontosan az a mi cióban el tudok képzelni, ha ölbe te tt kézzel
hibánk is, hogy túl kevés és Istenbe vetett állítólagos bizalommal szem­
hibát követtünk el? léljük, hogy az egyház hatalmas „tartályha­
jója” hogyan közeledik az éles sziklák felé.
Ebben a helyzetben semmit nem tenni, leg­
feljebb a rakom ányt ide-oda tologatni sokkal rosszabb, m int bár­
milyen hibát elkövetni.
Bertolt Brecht mondja: „Aki nem néz szembe a veszéllyel, az el­
pusztul.” Sorskérdése egyházunknak és gyülekezeteinknek, hogy
meddig halogatjuk a szembenézést a veszéllyel. H a nem akarunk
egyházként belepusztulni a saját biztonságunkba, sokkal több
kockázatot kell vállalnunk. Biztos csak a halál.
H a azonban azt akarjuk, hogy gyülekezeteink
A k i új horizontokat akar a jövő évezredben is éljenek, fel kell adnunk
felfedezni, annak el kell minden biztonságunkat. Aki új horizontokat
hagynia a régi kikötőt. akar felfedezni, annak el kell hagynia a régi ki­
kötőt.

58
Első feladat:
Visszatérni a reformátor*! középpontba

„A holnap egyházában
az emberek elsősorban nem követelményekkel,
tantételekkel vagy szabályokkal fognak találkozni,
hanemJézus személyével. ”

Luther Márton szándéka az volt, hogy az egyház üzenetét bibliai A

alapokra helyezze, külső formáját pedig kora színvonalára emelje. I
Az egyház ez idő szerint olyan állapotban van, amely nem felel
meg sem az egyik, sem a másik követelménynek.

A protestantizmus éber magatartást jelent két alapvető veszéllyel szemben,

amely mindenkor és mindenhol fenyegeti az egyházat. A z egyik veszély:
központi üzenetének felhígulása, a másik veszély: külső formáinak meg­
merevedése és önállósulása. Evangéliumi egyházként folyamatosan
kötelesek vagyunk teljesíteni az ebből következő kettős feladatot:
egyfelől őrizni a keresztyén hit lényegi tartalm át, másfelől olyan
rugalmasan tartani az egyház életének külső formáit, hogy azok
mindig képesek legyenek a kor adottságainak legmegfelelőbb
módon utalni erre a középpontra.
Amikor e könyvben kiállók egy új reformáció mellett, akkor
semmiképpen nem gondolom, hogy Luther Márton refomációját
magunk m ögött hagyhatnók. Nem akarok sem új hitet, sem új
egyházat. Azt szeretném, hogy a protestáns egyház ismét protes­
táns legyen. Az „új reformáció” nagyrészt azt fogja jelenteni, hogy
újra felfedezzük Luther és küzdőtársai alapfelismeréseit. Ezeket
ugyanis korántsem ismerik el és érvényesítik általánosan az evan­
géliumi egyházakban. Ellenkezőleg: megdöbbentő, hogy milyen
kevéssé ismerik egyáltalán a protestáns egyházakon belül, hogy
mi volt Luther M árton teológiai célkitűzése a maga idejében. El-

59
 sősorban gyülekezeteink bázisán uralkodik e tekintetben elké­
pesztő tájékozatlanság. Az igaz, hogy szép számmal vannak, akik
bizonyos pátosszal és némi büszkeséggel hangoztatják, hogy ők
„protestánsok”. Ha viszont megkérdezzük tőlük, hogy konkrétan
mit jelent ez a protestánsság, gyakran csak formális válaszokat
kapunk: „nincs pápánk, nincsenek szentjeink, nincs az a sok fe­
csegés, és nem kell gyónnunk”. Ugyanakkor gyanakodva és némi
sajnálkozással tekintünk „szegény katolikusokra”, akiknek még
mindig ilyen „értelmetlenségekkel” kell foglalkozniuk.
H a azután egy kicsit tovább kérdezősködünk arról, hogy m i­
ben hisznek pozitív értelem ben ezek az emberek - hiszen amit
eddig em lítettek, az csupa negáció volt akkor csakham ar ki­
derül, hogy az evangéliumi keresztyénség népi kegyessége olyan
színvonalon áll, amely semmiképpen nem jogosít fel rá, hogy fö­
lényben érezzük m agunkat a katolikusokkal szemben. Az á t­
lagos protestáns hívő felfogása szerint a keresztyén hitben a leg­
fontosabb a felebaráti szeretet. Ebből következőleg annak
mércéjévé, hogy valaki keresztyén-e vagy sem, az vált, hogy
tartja-e m agát a polgári erkölcs normáihoz. Aki többé-kevésbé
tisztességesen viselkedik, az biztosan bejut a mennyországba.
Aki ellenben valami különösen helytelen dolgot cselekszik, az
bűnös. M intha Luther, Pál és teológiájuk soha nem is létezett
volna. N em túlzás azt állítani, hogy abból, ami tartalm i érte­
lemben Luther szándéka volt, az evangéliumi egyházakban m á­
ra jószerével semmi nem m aradt. Ez viszont azt a kérdést veti
fel, hogy mennyiben evangéliumi még egyáltalán a protestáns
egyház. Az új reformáció éppen ezért sok
var'.": 'm m m m a íii szempontból azt kell hogy jelentse: gondol­

Nem túlzás azt állítani, juk újra végig, hogy m it is akart annak ide­
hogy abból, ami tartalmi jén Luther M árton és útitársai.
értelemben Luther szán­ Annak a központi tartalmát, amiért Luther
déka volt, az evangéliumi Márton fáradozott, alig ismeri valaki. Ehelyett
egyházban mára jószeré­ konzerváltuk a reformátori formákat. Olyan
vel semmi nem maradt. külsőségek ezek, amelyek néhány katolikus jel­
legzetesség hiányán túl - mint a pápa, a töm ­

60
jénfüst vagy a rózsafüzér —elsősorban jelentik
sokak számára az „evangéliumi identitást”. Annak a központi
Olyanok, mint a fekete lelkészi talár, a Luther- tartalmát, amiért Ltither
Biblia, az egyszerű istentisztelet, a ritka úrva­ Márton fáradozott, alig
csorázás és hasonlók. Azzal, hogy ragaszko­ ismeri valaki. Ehelyett
dunk ezekhez a külső formákhoz, közben konzerváltuk a reformá-
pedig megfeledkeztünk a lényegi tartalomról, tori formákat.
mindkét tekintetben elhanyagoltuk a protes­
tantizmus központi feladatát. Ez pedig nem
többet és nem kevesebbet jelent, mint hogy újra fel kell fedeznünk
és érvényesítenünk kell egyházunkban Luther alapfelismeréseit.
Magyarán: a reformáció egyházának új reformációra van szüksége.

A reformáció nem a tizenhatodik század eseménye, hanem ránk

váró feladat. 2
Képzeljünk el egy üzemet, amelyben hosszú évek óta rég elavult
módszerekkel dolgoznak. Egy szép napon új főnök veszi át az irányí­
tást, és kiadja a jelszót: „Az üzemet modernizálni kell!” Nekigyür-
kőzik, és elkezd lényegi újításokat bevezetni. Utasításait részben
kelletlenül, részben lelkesen végrehajtják, és azok valóban hatni kez­
denek. A cég fellendül. Kialakul egyfajta corporate identity, közösségi
tudat: „Mi egy modern cég tagjai vagyunk.” Egy idő múltán meg­
hal a főnök. Telnek-múlnak az évtizedek, és az üzemben még min­
dig azt tartják „modernnek”, amit annak idején ez az ember vezetett
be újításként. A cég egyre rosszabbul működik, de mindenféle újí­
tást - olyanokat, hogy az írógépeket ki kellene cserélni számítógép­
re - elvetnek, azzal az indokkal, hogy „modernek” akarnak maradni
és a „főnök szellemében” kívánnak dolgozni. És közben senkiben fel
sem ötlik, hogy az, ami a hajdani főnök idejében modernnek számí­
tott, az mára már teljesen elavult. És hogy sokkal inkább cseleked­
nének ennek a régi főnöknek a szellemében, ha az általa bevezetett
módszereket újabbakkal és korszerűbbekkel váltanák fel.
Egy üzem, amely elvet mindefajta újítást, mert mindenáron
„modern” akar maradni - ez kétségkívül groteszkül hangzik. Nap-

61
 ról napra valami hasonló játszódik le azonban a
A „reformáció egyházá­ szemünk láttára. A „reformáció egyházának”
nak” nevezzük magun­ nevezzük magunkat, vagyis az átalakulás és az
kat, vagyis az átalakulás újjászerveződés egyházának —úgy tűnik azon­
és az újjászerveződésban, hogy semmitől nem tartunk annyira,
egyházának - úgy tűnik mint hogy egyházunk átalakuljon és újjászer­
azonban, hogy semmitől veződjön. Sőt, sokan egyenesen a reformáció
nem tartunk annyira, eredeti elveinek elárulásaként fogják fel, ha ez
mint hogy egyházunk az egyház túlságosan gyakran változik. A re­
átalakuljon és újjá- formáció az ilyenek szemében olyan esemény,
szervezi <n. amely a tizenhatodik században játszódott le,
nem pedig olyan feladat, amelyet nekünk kell
megoldanunk. Küzdenek a szükséges refor­
mok ellen, m ert mindenáron „reformátoriak” akarnak maradni. A
logika, amely e felfogás mögött felismerhető, ugyanaz, m int annak
a bizonyos üzemnek az esetében láttunk, amely ugyancsak feltétle­
nül „modern” akart maradni, és ezért elvet mindenfajta modernizá­
lást. Csakhogy ami ötven évvel ezelőtt modernnek számított, az ma
a már általában nem az. És ugyanígy: a „reformáció egyháza” nem
viselheti magán tovatűnt korok arculatát, hanem állandóan alá kell
hogy vesse magát az átfogó változtatásoknak.
A „reformáció” kifejezésnek, akárcsak a „modern” szónak, van
egy beépített szavatossági ideje. Ahogy az ember nem lehet egy­
szerre modern és nosztalgikus, úgy az egyháznak is el kell dönte­
nie, hogy mi akar lenni: reformátori egyház, vagy a régi struktú­
rák foglya. N em arról van szó, hogy az evangéliumi egyháznak
futnia kellene minden divat után, arról viszont igen, hogy - ami a
külső formákat illeti —szoros kapcsolatban kell maradnia korának
emberével. H a külső formáit illetően az egyház inkább a múlt,
mint a jelen felé orientálódik, olyan képződménnyé válik, amely
ellen neki m agának is protestálnia kell.
Megdöbbentően konzervatív egyházzá váltunk, ami a külső
formákat illeti. Azt a tartalmat ellenben, amelynek tekintetében
valóban szükség lenne bizonyos mérvű konzervatívizmusra, rég
szem elől tévesztettük. Meg vagyok győződve róla, hogy Luther,

62
annak az egyháznak a láttán, amely állandóan őrá hivatkozik,
összecsapná a kezét, és méltatlankodva kérdezné: „Elment a józan
eszetek, hogy folyton rám hivatkoztok? Egyik fő törekvésem ép­
pen az volt, hogy közös nevezőre jussak korom emberével. Komo­
lyan azt gondoljátok, hogy az én szellememben cselekszetek, ha
még mindig az én időmben élt emberekkel akartok közös nevező­
re jutni?”
A protestantizmus megerőltető létforma. A protestáns egyház
felett mindig ott függ a lejáró szavatossági idő Damoklész kardja.
Egy katolikus (= mindent átfogó) egyház önértelmezé.séből faka­
dóan képes rá, hogy külső formáit illetően is történelmet átfogó,
univerzális és egységes maradjon - sőt, kénytelen is erre töreked­
ni. Röviden: a katolikus egyházban csak akkor vezethető be vala­
milyen újítás, ha bebizonyítható róla, hogy egyáltalán nem is új,
hanem ősrégi tradícióban gyökerezik. A protestantizmus ezzel
szemben egészen másként „működik”. Állandóan meg kell újul­
nia. H a közös hullámhosszon akar maradni korának emberével,
alkalmazkodnia kell az éppen adott kor külső formáihoz is. Nem
viselheti magán letűnt korok arculatát. Csak akkor ragaszkodhat
valamely hagyományhoz, ha bizonyos felőle, hogy ez a hagyo­
mány megfelel a jelenben élő ember életérzésének, és azt tovább
erősíti.
A protestantizmus lényege szerint nem eleve hagyományellenes,
de pragmatikusan kezeli a tradíciót. A hagyomány jó eszköze lehet
annak, hogy ne kelljen mindig újra feltalálni a meleg vizet. A ha­
gyomány fontos vezérszavakat tart emlékezetünkben, amelyeket
egyébként talán elfelejtettünk volna, és korrektív hatást gyakorol
saját, korlátozott látásmódunkra. Ezenkívül a
hagyomány sokakban a bizalom és az otthonos­
ság érzetét kelti. Ennyiben a hagyomány fontos A protestantizmus
és hasznos. A hagyomány önmagában azonban lényege szerint nem eleve
nem arra való, hogy a keresztyén ember hódo­ hagyományellenes,
latteljesen hajlongjon előtte. A Biblia sehol sem de pragmatikusan kezeli
kötelez el bennünket a hagyomány ápolására, a tradíciót.
éspedig nagyon egyszerű okból: a hagyomány

63
 önm agában nem értelmes cél. A hagyomány segédeszköz, nem
több és nem kevesebb. És ha bekövetkezik, hogy emberek soka­
ságának többé nem segítséget jelent, sőt, inkább akadályozza
őket abban, hogy kapcsolatba kerüljenek az evangéliummal, ak­
kor el kell szakadnunk tőle. Protestáns identitásunkat ettől füg­
getlenül is meg tudjuk tartani —ha formáiban nem is, tartalm á­
ban igen.

Aki reformálni akarja az egyházat, annak a tartalom kérdéseivel

3 kell kezdenie. Ezen a ponton azonban nem állhat meg.

A reformáció csak a középpontból kiindulva haladhat tovább a

keret felé. Az egyház megújulását nem lehet külsőségeinek puszta
megváltoztatásával elérni - legyenek ezek bármennyire fontosak
is. Ez olyan lenne, m intha az ember úgy akarná megváltoztatni az
egyéniségét, hogy vesz egy új ruhát magának. Kétségtelen, hogy
a külső visszahat a belsőre, de a külső megváltoztatása nem he­
lyettesítheti, csak kiegészítheti és segítheti a belső tekintetében
elvégzendő m unkát. Az egyház történetének legújabb korszaká­
ban sokszor kísérelték meg az egyházat külső reformok segítségé­
vel megújítani. Ezek a kísérletek azonban kudarcot vallottak,
m ert nem jártak együtt tartalmi megújulással.
A reformációnak van egy belső és egy külső oldala. A külső az,
amit első látásra észreveszünk. A reformáció belső oldala ezzel
szemben nem ötlik szembe azonnal. Ez a fon­
tosabb azonban, m ert ez határozza meg a kül­
A z egyház megújulását ső oldalt is. Aki pl. csak annyit tud Luther
nem lehet külsőségeinek Mártonról, hogy m egszüntette a gyónást, a
puszta megváltoztatásá­ kolostorokat és a latin nyelvű misét, az nem
val elérni. Ez olyan len­ érti a reformáció lényegét. Az em lített dolgo­
ne, mintha az ember úgy kat természetesen elvetette Luther M árton és
akarná megváltoztatni a többi reformátor is. A reformáció magva
az egyéniségét, hogy vesz azonban valami más volt: tudniillik a keresz­
egy új ruhát magának. tyén hit lényegének újragondolása. A refor­
mációt csak látszólag indította el a bűnbocsá-

64
tó cédulákkal való kereskedés külsődleges eseménye. Luther szá­
mára a valóban fontos kérdés a bűnbocsátó cédulák mögött rejlő,
alapjában hamis teológia volt. Ugyanez m utatható ki minden
olyan külső változtatás m ögött, amelyet Luther az egyház életé­
ben végrehajtott. Minden külső változtatás célja az volt, hogy ki­
fejezésre juttassa a keresztyén hit általa felismert és pontosan
megfogalmazott lényegét.
Az új reformációt is a tartalmi kérdésekkel kell kezdeni. Amint
azt a bevezető fejezetben is kifejtettem, egyházunk jelenlegi krízi­
se tartalmi jellegű, és külső változtatásokkal nem lehet megolda­
ni. H a a lényeg nem világos, a legjobb formák és struktúrák sem
segítenek. Lássunk egy példát: kialakíthatunk egy újfajta isten-
tiszteleti formát, hogy újabb embereket nyerjünk meg az egyház­
nak: ha azonban a tartalommal baj van, ha a lényeg nem világos,
az egész próbálkozás kudarcra van ítélve. Egy az egyben lemásol­
hatjuk a világ legeredményesebb istentiszteleti koncepcióit. H a
azonban elmulasztjuk ezzel együtt a megfelelő háttérm unkát is
elvégezni gyülekezeteinkben, akkor lehet, hogy képesek leszünk
látványos istentiszteleteket szervezni, de az egész dolog halálra
van ítélve. Az intézmények reformja csak a tartalom reformációjá­
val együtt hajtható végre.
Ugyanakkor nem tekinthető reformációnak az sem, ha m eg­
elégszünk annyival, hogy valamiféle úgyvélt „bibliai üzenetet”
prédikálunk, anélkül azonban, hogy a külső formákon vál­
toztatnánk. Ez a gond azokkal a körökkel, amelyek hangsúlyo­
zottan a „Biblia és a hitvallás” jegyében jönnek létre. Ezek is
reformációt sürgetnek hosszú évek óta, igyekezetük azonban
ereménytelen marad. Messzemenően helyesen fogalmazzák meg
a lényeget, a külső form ák iránt azonban teljesen közömbösek.
A következménye ennek az, hogy régimódi benyomást kelte­
nek, és saját körükön kívül nem képesek hatni. Az a felfogás,
amely szerint az egyház m egújítható kizárólag annak révén,
hogy visszatérünk a tizenhatodik század reformátori felismeré­
seihez, tévhit. A tartalom fontos, m inden ebből indulhat csak
ki. H a azonban ez a tartalom nem mindig új, az adott kornak

65
 megfelelő form ában jut kifejezésre, nem képes megszólítani az
embereket.
Az olyan egyház, amely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a
Szentírástól is. A Szentíráshoz való közelség ugyanis nem konzer­
válható. Azért mindig újra meg kell küzdeni, és mindig újra kell
definiálni. Hiszen magában a Bibliában is mindig egyre újabb for­
mát ölt az Isten szeretetéről szóló üzenet: másként jut kifejezésre
Mózesnél, mint a prófétáknál, másként fogalmazódik meg a zsidó-
és a pogánykeresztyének esetében. Pál nem szűnik meg hangsú­
lyozni, hogy „nincs más evangélium”, csak amit ő hirdet (Gál
1,8-9). Ebből azonban éppen nem a forma kötöttségének, hanem
szabadságának következtetését vonja le (vö.
Gál 5,1)! A formának az adott kor emberéhez
A z olyan egyház, kell igazodnia, nem pedig valamilyen tradíció
amely nem áll a kor adottságaihoz, még akkor sem, ha története-
színvonalán, eltávolodik sen valamilyen bibliai tradícióról van szó.
a Szentírástól is. Ezért nem mondhatja senki: „Lehet, hogy
wkwmmmx&ik nem állunk a kor színvonalán, de a Biblia szín­
vonalán állunk.” Az utóbbi nem lehetséges az
előbbi nélkül. A Biblia ugyanis sem nem régimódi, sem nem mo­
dern: a Biblia örök. Ez viszont azt jelenti, hogy egyformán közel
áll minden korhoz. Nem kell kerülőutat tennünk a m últ irányába,
hogy közel kerüljünk hozzá.

Reformátoriak akkor lehetünk, ha tovább építjük a reformátorok

4 művét, nem pedig, ha konzerváljuk.

A reformátorok egyik legfontosabb gondolata így hangzik:

„Ecclesia semper reformanda.” Lefordítva: „Az egyházat szüntelenül
reformálni kell.” Ennek alapvetően két oka van: az első, hogy az
egyház szüntelenül azon fáradozik, hogy a gyülekezet életének új-
szövetségi eszményét annyira megközelítse, amennyire csak lehet­
séges. Ez az eszmény azonban - m int minden eszmény - csak tö­
redékesen valósítható meg. Sohasem lehetünk képesek elérni vagy
tartósan megvalósítani a tökéletes szeretetet, a teljes értelemben

66
vett spiritualitást, vagy megtalálni az istentisztelet felülmúlhatat­
lan formáját. Az evangéliumi egyház, mivel ilyen rendkívül m a­
gas eszmény felé orientálódik, állandóan rászorul a jobbításra és a
korrekcióra. Mindabban ami az egyház lényege és amit él, lehető­
leg a Szentírás „magaslatán” akar maradni. A másik okot, ami m i­
att az egyháznak állandóan szüksége van a megújulásra, m ár ko­
rábban is megfogalmaztuk: szüntelen belső reformáció nélkül az
egyház nem képes megfelelően reagálni az állandóan változó világ
kihívásaira. És ez vezet oda, hogy az egyház külsőképpen egyre
jobban elszigetelődik, aminek következménye a belső bomlás.
Számos „lutheránus” végzetes tévedése, hogy az új évezred
egyházát a tizenhatodik század módszereivel és eszközeivel akar­
ja építeni. „Lutheránusnak” (illetve „reformátorinak”) szerintük
az számít, aki a legmeggyőzőbben képes bizonyítani, hogy amit
tesz, azt m ár a tizenhatodik század reformátorai is m egtették.
Aki pedig elkezdi ma reformálni az egyházat, az ennek megfele­
lően nem „reformátornak”, hanem zavarkel­
tőnek, vagy éppen a hagyomány leromboló-
jának számít, jóllehet nem tesz semmi mást, Számos „lutheránus”
m int hogy szaván fogja Luther M ártont. végzetes tévedése, hogy az
Ma reformátori csúcsteljesítményként érté­ lij évezred egyházát a
keljük, hogy Luther Márton annak idején a ko­ tizenhatodik század mód­
rabeli rituálét az akkori ember életérzéséhez szereivel és eszközeivel
igazította. így szakított a korszerűtlenné vált akarja építeni.
latin nyelvvel, és kialakította a saját evangéli- icnMBMNBMHBSjaMi
kus liturgiáját. Ami megítélése szerint „hasz­
nálható” volt, azt megtartotta, minden mást elvetett. O is és a töb­
bi reformátor is rövid úton felhagyott a régimódi gregorián énekek
istentiszteleti alkalmazásával, és megírta a saját, német énekeit. Ez
sok esetben úgy történt, hogy elővették a kor táncdalait, „slágere­
it”, az akkori „toplisták” sikerdarabjait, és azokra írtak keresztyén
szövegeket. Luther nem próbálkozott azzal, hogy a népet emelje fel
az egyház magas kulturális színvonalára, hanem az egyház kulturá­
lis nívóját igazította az egyszerű néphez. A nép ezért szerette, sokan
voltak azonban, akik azt mondták: „Ez az ember semmibe veszi a

67
hagyományt? Ezt azért mégsem teheti!” Luther azonban ennél is
tovább ment: lefordította a Bibliát saját korának köznyelvére, egy
olyasféle nyelvezetre, amelyet az utca nyelvének szokás nevezni.
Semmi nyoma valamiféle saját, külön, szakrális nyelvezetnek! „Oda
kell figyelni az emberek szájára” - mondta. És éppen ezt a nyelvet,
amelyet az emberek szájáról lesett el, használta arra, hogy az evan­
gélium tartalmát közel vigye hozzájuk.
Felteszem m agam nak a kérdést: Mi is történt voltaképpen,
amikor azokat az énekeket és azt a nyelvezetet, azokat az isten-
tiszteleti formákat, amelyeket Luther azért használt, mert annak
idején a lehető legkorszerűbbek voltak és megfeleltek a kor színvo­
nalának, évszázadokra befagyasztottuk, m int „a” szakrális nyel­
vet, „a” szakrális énekanyagot, „az” érvényes istentiszteleti refor­
mot, és ráadásul mindezt előszeretettel nevezzük „lutherinek”.
Elértünk ilyen módon az évszázadok folyamán egy magas kultu­
rális színvonalat, amelyhez az embereknek alkalmazkodniuk kel­
lett, ha részt akartak venni istentiszteleteinken. Ez azonban -
bármennyire Luther nyelvezetét, formáit és énekeit használjuk is
— teljesen ellenkezik az evangéliummal. Igazán evangéliumi az
lenne, ha hagyományainkkal kapcsolatban, legyenek azok bármi­
lyen régiek és tiszteletre méltóak is (és ebben az értelemben „lu­
theriek”), állandóan feltennénk a kérdést, hogy még mindig m eg­
felelnek-e az emberek életérzésének, és ha nem, akkor újakkal
váltanánk fel őket.
Valaki egyszer azt mondta: „Ha azt, amit atyáink tettek,
ugyanúgy csinálnánk, m int atyáink, nem azt tennénk, amit
atyáink tette k .” Bizonyos vagyok benne, hogy ha Luther ma for­
dítaná le a Bibliát, az egészen más lenne, m int a mi legutóbb re­
videált Luther-bibliánk. Luther fordításának megvan a haszna és
az értéke, de m ár rég nem alkalmas rá, hogy a nép Bibliája le­
gyen! Ugyanígy meg vagyok győződve arról is, hogy Luther, ha
ma élne, száműzné az orgonát az istentiszteleti alkalmak több­
ségéről, és helyette ütőhangszereket, g itárt és keyboard-ot hasz­
nálna. Az istentiszteletek túlnyom ó többsége m odern formák
közt zajlana. Másmilyen lenne az egyház szervezeti felépítése is,

68
és a középkorból örökölt territoriális felosztásnak nem lenne
benne szerepe. Természetesen nem zárható ki, hogy szándékai­
val Luther ugyanolyan ellenállásba ütközne m a is, m int annak
idején. A reformációhoz ragaszkodó állítólagos „hűség” nem en­
gedné, hogy m űvét folytassa.
Protestánsnak lenni annyit jelent: azt tenni, amit a reformátorok
tettek, nem pedig azt, hogy ugyanúgy csinálni a dolgokat, mint ők.
Amit Luther tett, azt a tizenhatodik századért tette. A kornak,
amelyben élt, az jó és fontos volt. H a viszont mi csinálnánk a dol­
gokat ugyanúgy, mint ő, az nem volna ugyanaz! Ami annak idején
előrelépés volt a jövendő felé, az ma visszalépés lenne egy távoli
múltba. Luther egy-egy éneke, amely annak idején a „toplista” élén
állt, ma már egyszerűen régimódi. Jó okaink
lehetnek énekelni ezeket az énekeket, csak
nem a reformáció iránti hűség jegyében. „Re- Protestánsnak lenni
formátoriak” akkor vagyunk, ha tovább foly­ annyit jelent: azt tenni,
tatjuk a reformátorok művét, nem pedig, ha amit a reformátorok
konzerváljuk. Protestánsok akkor vagyunk, ha tettek, nem pedig azt,
megőrizzük a reformátorok felismerte lénye­ hogy ugyanúgy csinálni
get, egyházunk életének külső formáit pedig a dolgokat, mint ők.
ehhez a középponthoz igazodva újra meg újra
alávetjük a kritikának. Mivel azonban ez a lé­
nyeg napjainkra nagymértékben elhomályosult, mindenekelőtt azt
kell újra alaposan végiggondolnunk, hogy mi az evangéliumi hit
centruma. Innen léphetünk azután tovább a külső formák irányá­
ba.

A keresztyén hit nem normák és szabályok rendszere, és nem is

világnézet vagy tan. A keresztyén hit az ember és Jézus Krisztus |j“
között létrejött bizalmi kapcsolat. J
A keresztyén hittel kapcsolatos leggyakoribb félreértés manapság
a keresztyénség és a morál azonosítása. Az számít keresztyénnek,
aki m eghatározott etikai szabályokhoz és normákhoz igazodik.
Az ugyanakkor meglehetősen homályos, hogy pontosan melyek

69
 ezek a szabályok. Ebből következik azután, hogy emberek telje­
sen ellentétes alapállásból hivatkoznak arra, hogy ők keresztyé­
nek. Nagy általánosságban mégis széles körű konszenzus uralko­
dik a tekintetben, hogy a „keresztyén” valami olyasmit jelent,
hogy „szociális”.
A keresztyén hit fogalmának másik gyakori félreértése, hogy az
valamely Istenről vagy Jézusról szóló megállapítás igaznak tartása.
„Természetesen hiszek Istenben” - ez az egyik leggyakoribb m eg­
nyilvánulás, amelyet családlátogatásaim alkalmával hallok. A
mondat háttere általában mindig ugyanaz: az illető nem jár
ugyan templomba, de siet biztosítani róla a lelkipásztort, hogy
azért ő „jó keresztyén”. Végül is hisz Isten létezésében, sőt, talán
még abban is, hogy Jézus, az Isten Fia feltámadt a halálból. Ez
annyit jelent, hogy valóságnak tartja. Túl sok következménye en­
nek az életében nincs ugyan, de ennyi is épp elég ahhoz, hogy
magát keresztyénnek minősítse.
Meg kell említenünk ebben az összefügésben egy harmadik fél­
reértést is: azt, amikor a hitet az egyháztagsággal azonosítják. En­
nek a felfogásnak a tarthatatlansága voltaképpen kézenfekvő:
ahogy senki sem lesz automatikusan futballista vagy mentőápoló
attól, hogy belép egy labdarúgó egyesületbe vagy a Vöröskereszt­
be, keresztyénné sem tesz az egyháztagság puszta ténye. Ennek
ellenére ez a nézet meglehetősen elterjedt, és meglepően sok teo­
lógus is vallja. Gyakorta szokás a dolgot Luthernek a keresztség-
ről szóló tanításával indokolni: e szerint ke­
resztyénnek tekintendő mindenki, aki meg
Ahogy senki sem lesz van keresztelve. Csakhogy Luthertől mi sem
automatikusan futballista állt távolabb, m int ez a gondolat, ő ugyanis
vagy mentőápoló attól, egyértelműen kimondta: „A világ és a tömeg
hogy belép egy labdarúgó nem keresztyén, és nem is lesz azzá, még ha
egyesületbe vagy a Vörös­ mind meg van keresztelve, és mindet keresz­
keresztbe, keresztyénné sem tyénnek hívják is.” Luther mindig nyomaté­
tesz az egyháztagság kosan hangsúlyozta, hogy a keresztség nem
puszta ténye. mentesít bennünket az alól, hogy életünket
Krisztushoz igazítsuk. A keresztség révén az

70
egyház tagjává leszek ugyan, de távolról sem keresztyén. A ke-
resztség a hithez kötődik, és anélkül m it sem ér.
Felteszem magamnak a kérdést, miként történhetett, hogy
500 év alatt a lutheri reformáció központi fogalma ennyire diffúz­
zá vált Németországban? Kérdezzünk meg száz embert az utcán,
hogy m it jelent a „hit”, alig lesz közülük, aki azt válaszolja: „Ke­
resztyén értelemben a hit az ember és Jézus Krisztus közötti bi­
zalmi kapcsolat”. Márpedig éppen ez volt Luther legfontosabb
felismerése, ez volt az a gondolat, amelyre egész teológiáját épí­
tette, s amelyen áll vagy bukik a reformáció.
Ennek a felismerésnek a jegyében vetette el Luther a szabályok­
nak, előírásoknak és tantételeknek azt az egész zagyvalékát, amely
abban a korban jellemezte az egyházat, és m ondta ki: „A Krisztus­
ban való hit a legfontosabb.” A hit azonosítása az erkölccsel, illetve
az „igaznak tartással”, vagy az a felfogás,
amely szerint a hit azonos azzal, hogy meg va­
gyok keresztelve, korántsem új. Ezeket a né­ Keresztyénné nem egy
zeteket széles körben vallották Luther idejé­ magatartás, hanem egy
ben is, és a reformátorok nagy érdeme, hogy e viszony tesz bennünket:
tekintetben tisztázták a fogalmakat, és így is­ nem egyszerűen az, hogy
mét hozzáférhetővé tették a keresztyén hit igaznak tartunk vala­
centrumát: keresztyénné nem egy magatartás, mit, hanem egy kapcsolat,
hanem egy viszony tesz bennünket: nem egy­ amely a bizalomra épül.
szerűen az, hogy igaznak tartunk valamit, ha­
nem egy kapcsolat, amely a bizalomra épül.
Nikolaus Ludwig G ráf Zinzendorftól (1700-1760), az úgyne­
vezett „pietizmus” egyik atyjától származik a mondás: „Személye­
sen kell ismernünk az Üdvözítőt, különben nem ér semmit az
egész teológia.” Hozzátehetjük e mondáshoz: e nélkül semmiféle
morál és semmiféle egyháztagság sem ér semmit. Erre az alapvető
felismerésre kell ismét eljutnia az evangéliumi egyháznak. Ez a
szempont az elmúlt évszázadok során látókörön kívülre került, és
ez nagyban hozzájárult egyházunk fentebb leírt identitáskrízisé­
hez. Bár mindig voltak olyanok, akik ápolták az evangéliumi teo­
lógiának ezt a középpontját, emellett azonban részben jobbra,

71
részben balra más „centrumok” is létrejöttek, amelyek azután jo­
got formáltak az igazi „középpont” szerepére. így jöhetett létre
mára az a helyzet, hogy elsősorban az élet alakítása tekintetében
olyan messzire kerültünk a középponttól, hogy a legtöbb ember
azt sem tudja, hogy mi tesz voltaképpen keresztyénné. Éppen
ezért az új reformáció mindenekelőtt és elsősorban azt jelenti,
hogy újra magunkévá tesszük a keresztyén üzenet lényegét. A jö­
vő egyházában az emberek elsősorban nem követelményekkel, té­
telekkel és szabályokkal fognak találkozni, hanem Jézussal sze­
mélyesen. O az egyház deklarált középpontja.

Az olyan teológia képes rugalmas kereteket létrehozni, amely­

nek egyértelmű a középpontja. Ha homályos a középpont, a
keretek megmerevednek.

A reformációt nem külsődleges okok váltották ki, m int amilyen

a pápaság, a szerzetesség, a gyónás, a búcsú intézménye, vagy a
szentek tisztelete, hanem a keresztyén hit középpontjának kér­
dése. Maga Luther a „m egigazulástant” tekintette gondolkodása
és hite centrum ának. A problém a az, hogy ma valami egészen
m ást értünk „megigazulás” alatt, m int am it a 16. században ér­
tettek, s ez éppen nem könnyíti meg, hogy m egértsük Luther
felfogását. Ámde ha a fogalmak változtak is, a lényeget tekintve
nem változott semmi. A keresztyén hit lényege evangéliumi fel­
fogás szerint az volt és az m aradt, hogy az ember számára Jézus
Krisztus által lehetővé vált üdvös és gyümölcsöző kapcsolatba
kerülni Istennel. Ezért az evangéliumi egyháznak nincs fonto­
sabb feladata, m int embereket megnyerni a Jézus Krisztussal
való bensőséges, bizalmas viszonynak. Később részletesen visz-
szatérek majd a kérdésre (—» 17-24. tétel). Ezért az egyház m in­
denfajta életmegnyilvánulásában abszolút elsőbbséget kell él­
veznie annak, hogy minden, amit mond és tesz, megfeleljen
ennek az intenzív Krisztus-kapcsolatnak, és abból induljon ki.
M áskülönben megnyilvánulásai m egm aradnak az ideológia
vagy a moralizmus szintjén.

72
 Evangélikus identitásunk ebben a Krisztus­ mwm
központúságban van. H a ez a középpont vilá­ Ma egy lelkész említésre
gos és egyértelmű, akkor a keret kérdéseit vi­ méltó következmények
szonylag rugalmasan kezelhetjük. Ez esetben nélkül tagadhatja Jézus
akkor sem kell aggódnunk, hogy elveszítjük feltámadását, másfelől
identitásunkat, ha a külső kereteket viszonylag viszont nincs meg az a
rugalmassá tesszük. Ez azonban fordítva is szabadsága, hogy az
igaz: ha nem vagyunk egyek a középpontot il­ istentiszteleten úgy öltöz­
letően, akkor előbb vagy utóbb belekerülünk zék, ahogy kedve tartja.
abba az identitáskrízisbe, amelyről fentebb volt
szó. Ha a középpont homályos, akkor kényte­
lenek vagyunk identitásunkat egyre inkább a periférián definiálni.
És ma éppen ez a helyzet. így pl. ma egy lelkész említésre méltó
következmények nélkül tagadhatja Jézus feltámadását, másfelől vi­
szont nincs meg az a szabadsága, hogy az istentiszteleten úgy öltöz­
zék, ahogy kedve tartja. Az átlagos gyülekezeti tag azt hisz és azt
tart helyesnek, amit akar, de ha csak egy euróval kevesebb egyházi
adót fizet az előírtnál, el kell hagynia az egyházat. Jelenlegi identi­
táskrízisünket tekintve szimptomatikusnak tartom, hogy az egyház
külső keretei gyakran szilárdak, mint a beton, a középpont ezzel
szemben lágy és ingatag.
Felszentelésemkor egy idős lelkésztől egy első hallásra együgyű
tanácsot kaptam útravalóul: „Az a lényeg, hogy a lényeg lényeg
maradjon.” Minél hosszabb ideje gyakorlom hivatásomat, annál in­
kább érzem úgy, hogy ez az a követelmény, amelynek egyházunk
meg kell hogy feleljen: azon őrködni, hogy a keresztyén hit közép­
pontja valóban középpontban maradjon. Ebből az előttünk álló
évekre hármas feladat következik: először is tisztáznunk kell, hogy
mi az evangéliumi hit lényege. Saját vélményemet kifejtettem az
—>5. tételben. Másodszor: fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a kö­
zéppont miként kerülhet ismét a közép­
pontba. Egyházunk elméleti középpont­
ja ugyanis nem azonos a ténylegessel. „Az a lényeg, hogy a
Harmadsorban pedig ismét szabaddá kell lényeg lényeg maradjon. ”
tennünk a „kereteket”. Ezek többé nem

73
 játszhatják egyházunkban azt a központi szerepet, amelyet ez idő
szerint betöltenek.
Ilyen keretnek tartom például a sokféle etikai kérdést, amellyel
egyházunk foglalkozik. Mindegy, hogy a békéről, a m enekültkér­
désről vagy a homoszexualitásról van szó, ezeket mind a bal-,
mind a jobbszárnyon olyan vehemenciával vitatják, m intha a ke­
resztyéni lét vagy az örök üdvösség függne tőle, hogy helyes állás­
pontot alakítunk-e ki ezekben a kérdésekben.
Egy másik terep, amelyen ugyancsak a keretek válnak nemkívá­
natos mértékben fontossá, az egyház különböző tantételeinek terüle­
te, mindenekelőtt a „keresztség és az úrvacsora” állandóan ége­
tőnek tűnő kérdése, a Szentírás helyes értelmezésének, a csodák
lehetőségének, a hit és a természettudomány viszonyának problé­
mája stb. E tekintetben is azt kívánom, hogy tágabb legyen az
evangéliumi keresztyének mozgástere. Ezekben a kérdésekben kü­
lönböző felfogások érvényesülhetnek, amelyeket kontroverz módon
meg lehet vitatni. A mennybe azonban nem azért jutunk, mert he­
lyes nézeteket vallunk a keresztségről és az úrvacsoráról, hanem
mert az a Krisztus, akiben hiszünk, meghalt és feltámadott értünk!
Egy harmadik összetevője a „keretnek”, amely mára betonszi­
lárdságúvá lett, a rengeteg egyházjogi rendelkezés és szabály, ame­
lyek pontosan meghatározzák, hogy miként kell a gyülekezetnek
funkcionálnia. Ebből következően gyakran nagyon szűk a gyüle­
kezetek mozgástere. A múltból örökölt előírások gyakran lehetet­
lenné teszik a gyülekezetek számára, hogy megfelelő rugalmas­
sággal és fantáziával nézzenek szembe a jövő kihívásaival. A
protestantizmus azonban éppen a formák lehető legnagyobb sza­
badságáról ismerszik meg. Erre a kérdésre is visszatérek még a
következőkben (—>77—79. tétel).
A negyedik dolog, amit a keretek összefüggésében meg szeret­
nék említeni, az évszázadok során kialakult formák és hagyományok
kérdése, amely formáknak és hagyományoknak a protestantizmu­
son belül mérhetetlen erejük van, úgy, hogy emiatt nagyon sok új
kezdeményezés és sok szükséges reform már csírájában elhalt. Senki
ne állítsa, hogy nekünk az evangélikus egyházban nincsenek szent-

74
jeink: nekünk ott vannak „szent hagyománya­
ink”! Éppen ideje emlékezetünkbe idézni, hogy Senki ne állítsa, hogy
a „szentek tiszteletének” ez a módja is mélysé­ nekünk az evangélikus
gesen ellenkezik az evangéliummal. egyházban nincsenek
Nehogy félreérthető legyen, amit m ond­ szentjeink: nekünk ott
tam: az em lített kérdések nagyon is fonto­ vannak „szent hagyomá­
sak. És nem is kezelhetők tetszés szerint, nyaink”1.
m int arra hamarosan rátérek. A keresztyén
hiten belül azonban nem lehet ugyanolyan
rangjuk, m int a krisztusi középpontnak. Ezzel a középponttal
összehasonlítva valóban másodlagos kérdések. Azt, hogy mi szá­
m ít evangéliuminak vagy éppen keresztyénnek, nem az dönti el,
hogy ezekről m iként vélekedünk. Am it nagyon világosan kell
látnunk, az az, hogy az evangéliumi egyház identitása nem a ke­
reteken, hanem a középpontban dől el. Micsoda felszabadulást
jelentene egyházunk számára, ha ezt újra felismernénk, és köl­
csönösen elismernénk!

Az egyház keretei nem tetszőlegesek. Azokat a középpontnak "7

kell formálniuk, illetve a kereteknek a lehető leghatározottabban /
kell a középpontra mutatniuk.

Az, hogy az etika, a tan, az egyházszervezet és a külső formák kér­

dését a „keretkérdéseinek”, „peremkérdéseknek” neveztem, nem
azt jelenti, hogy ezek közömbös vagy lényegtelen dolgok. Ellenke­
zőleg: ezeket a középpontnak megfelelően kell alakítani, illetve
ezeknek a leghatározottabban a középpontra kell mutatniuk. Ezért
kell az evangélikus egyházban nagyon eltökélten küzdeni ezekért a
keretkérdésekért. Ugyanakkor csak azért, m ert ugyanannak a köz­
ponti üzenetnek az alapján más-más gyakorlati következtetésre ju­
tunk, még nem kell egymás keresztyén mivoltát kétségbe von­
nunk. H a a lényeget illetően egyek vagyunk, mindig erősebb
marad az, ami összeköt, mint ami elválaszt.
Az egyház életének és egyáltalán keresztyén létünknek a közép­
pontja Krisztushoz való viszonyunk. Ez teszi keresztyénné a ke-

75
 resztyén embert, egyházzá az egyházat. Krisz­
Isten kegyelme feltétel tushoz való viszonyunk azonban kihat a kere­
nélküli ugyan, de nem tekre. Ez az a feszültség, amely kezdettől fog­
következmények nélküli. va m eghatározza a protestantizm ust. Isten
».* k ssa r m n i kegyelme feltétel nélküli ugyan, de nem kö­
vetkezmények nélküli. Elfogadja az embert
olyanként, amilyen, de nem hagyja meg olyannak, amilyen. Célja -
amit egyébként a „megigazulás” fogalmának legalábbis mai értel­
mezése meglehetősen problematikus módon elkendőz — az, hogy
az ember élete megváltozzék, és egyre erősebben kötődjék Krisz­
tushoz. Luther e tekintetben egész életében kétfrontos harcot ví­
vott. O tt voltak egyfelől azok, akik - elsősorban katolikus hatásra
— az ember külsődleges cselekedeteihez akarták kötni a hitet.
Ezeknek a szemében csak az volt keresztyén, aki m egtartotta azo­
kat az etikai és kultikus szabályokat, amelyekre az egyház kötelezi
az embert. Másfelől ott voltak az úgynevezett „rajongók”, akik
extrém módon túlozták el Luther kegyelemtanát, mondván, hogy
„egyedül a hit fontos, az etika és a külsődleges dolgok lényegte­
lenek”.
Egy valóban evangéliumi teológia egyszerre tartja szem előtt
m indkettőt: egyfelől, hogy keresztyén mivoltunk nem arra épül,
amit mi teszünk, hanem amit Isten te tt értünk Jézus Krisztus­
ban. Lutherrel szólva: minden, ami keresztyén, a kegyelemre
épül. Másfelől viszont Isten kegyelme nem csupán abban áll,
hogy lehetővé teszi a megújult, m egbékélt viszonyt Istennel. Va­
lóban ezzel kezdődik minden, és ez a középpont. Istenhez való
viszonyunk azonban alapjában változtatja meg egész személyi­
ségünket, és ez egyre inkább kisugárzik éle­
tünk minden területére. Ila az elsőt rejtjük
Keresztyén mivoltunk az emberek elől, akkor teológiánk „kegyel­
nem arra épül, amit mi m et nem ismerő” lesz, ha az utóbbit hallgat­
teszünk, hanem amit juk el, akkor viszont megakadályozzuk, hogy
Isten tett értünk Jézus Isten kegyelme valóban elérje célját, ezért
Krisztusban. következmények nélkül marad. A két szem­
pont együvé tartozik, és gondoskodnunk kell

76
róla, hogy együtt is maradjon, máskülönben teológiánk nem le­
het evangéliumi.
Mit jelent mármost mindez a „keretekhez”, vagyis az etikához,
az egyházi tanításhoz, az egyház szervezetéhez, valamint a hagyo­
mányhoz és egyéb külső formákhoz való viszonyunk tekintetében?
(Rövidség okáért ezeket a továbbiakban összefoglalóan „keretkér­
déseknek” nevezem.) Én elsősorban a következő hét következte­
tést tartom fontosnak:

1. Jó, ha az egyház ezekben a keretkérdésekben is véleményt nyilvánít,

hogy segítséget nyújtson tagjainak az eligazodásban. Egyúttal azon­
ban azt is világossá kell tennie, hogy e kérdéseken sem a keresztyén lét,
sem az evangélikus egyháztagság nem múlik.

2. A z egyház legfőbb törekvése minden keretkérdést illetően az kell hogy

legyen, hogy azokat a középpontból kiindulva alakítsa, illetve hogy
megtalálja azt a megoldást, amely a leghatározottabban mutat a kö­
zéppontra. A z egyházban semmi helye az eperemkérdésekre adott olyan
válaszoknak, amelyek nem felelnek meg e kritériumnak.

3. A peremkérdésekre adott evangéliumi válaszoknak ezért mindig vilá­

gossá kell tenniük, hogy ezek a válaszok mennyire gyökereznek az
evangélium üzenetében - azaz a Jézus Krisztusról szóló „jó hír"-ben.
Nem elég egy-egy bibliai parancsolatot idézni, ha nem tudjuk egyúttal
azt is világossá tenni, hogy mi benne a „jó hír”.

4. A z egyház azt, amit a Krisztushoz való viszonya alapján fogalmaz

meg, nem alkalmazhatja olyan emberekre, akik nem részesei ennek a
Krisztus-kötődésnek. Nem valamilyen általános rendről vagy morálról
van szó, hanem olyan konzekvenciákról, amelyeket Krisztushoz fűződő
viszonyunkból vonunk le.

5. A z azonban, amit Krisztushoz fűződő viszonyunk alapján megélünk,

ideális esetben szebb, humánusabb, átláthatóbb és használhatóbb kell
hogy legyen, mint bármely olyan rend vagy morál, amelyet Krisztus

77
 nélkül fogalmaztak meg. Ha ez nem így volna, az jobbításra kötelez
bennünket.

6. A z egyre bonyolultabbá váló világban gyakran immár nem kielégítőek

az egyszerű megoldások. Gyakran kell dönteni különböző jogos érde­
kek, javak, értékek és normák tekintetében valamelyiknek a javára. Ez
többnyire mérlegelés kérdése, és lehetséges, hogy különböző keresztyének
más-más módon válaszolják meg a kérdéseket. Ezért egy evangéliumi
egyházban akceptálni kell az egymásól eltérő vélekedéseket, ha azok
egyébként mind a középpontra mutatnak.

7. Ezért —és ezzel zárul a kör —egy evangéliumi egyház a kereteket ille­
tően nem igényelheti, hogy tagjai minden körülmények között ragasz­
kodjanak azokhoz — még akkor is, ha azok kérdésessé teszik a közép­
pontot. Az, hogy miként kezeljük az eltérő vélekedéseket, hogyan
bánunk azokkal, akik e kérdések tekintetében másként vélekednek, ta­
núsítja, hogy valóban evangéliumiak vagyunk-e, vagy eltértünk az
evangéliumtól.

■ ■ ■ ■ ■ ■ « » ; vsat* Vannak manapság egyházunkban olyanok,

Vannak manapság
egyházunkban olyanok,
akik erőteljesebb
beavatkozást sürgetnek
„felülről”, és akiknek szá­
mos hivatalos egyházi
állásfoglalás túlságosan
is szelíd.
Megértem a szándékot,
amely az ilyen vélekedések
mögött meghúzódik, egyet­
érteni velük, azonban
mélységesen evangélium­
ellenes volna.
akik erőteljesebb beavatkozást sürgetnek „fe­
lülről”, és akiknek számos hivatalos egyházi
állásfoglalás túlságosan is szelíd. M egértem a
szándékot, amely az ilyen vélekedések mö­
gött meghúzódik, egyetérteni velük azonban
mélységesen evangéliumellenes volna. H a he­
lyesen ítéljük meg a dolgokat, egyházunknak
nem gyengéje, hanem erőssége, hogy tagjai­
nak döntéseikhez nyújt ugyan segítséget, de a
döntés felelősségét nem veszi le vállukról. Ez
jelenti annak komolyan vételét, amit Luther
M árton 1520-ban a „keresztyén ember sza­
badságának” nevezett. Ez szabadságot jelent
az egyházzal szemben is, sőt az egyházzal
szemben kifejezetten is. Azoknak a jogoknak,

78
amelyeket Luther a m aga idejében a katolikus egyháztól élete
odaszánásával kicsikart —az önálló döntés joga, a Szentírásra hi­
vatkozás, az egyház iránti engedelmeség elvetése - , egy Lutherre
hivatkozó egyházban mindent megelőző prioritást kell élvezniük.
Ezt a jogunkat alkalomadtán magával Lutherrel szemben is érvé­
nyesítenünk kell. Ezt mondja ki következő tételem.

Az új reformáció sok mindenben igazodhat az első reformáció­

hoz. Néhány kérdésben azonban határozottan túl kell lépnie
rajta.

Az első hét tételben megpróbáltam rám utatni, hogy egy új refor­

máció során mennyire szorosan kell alkalmazkodnunk az első re­
formációhoz. Az új reformáció sok tekintetben nem jelent mást,
m int újra felfedezni, tovább folytatni, és a mai egyházi gyakorlat­
hoz alkalmazni a régi reformáció alapfelismeréseit. Sok minden,
amit Luther 500 évvel ezelőtt leírt, azért annyira lélegzetelállító­
an időszerű ma, m ert az egyházban, amely pedig rá hivatkozik,
azóta sem valósult meg. H a tehát valaki, m iután elolvasta ezt a
könyvet, azt mondja: „Amit ön leírt, egyáltalán nem újdonság.
Sok minden olvasható belőle már Luther M ártonnál és a többi re­
formátornál” - azzal csak egyet tudok érteni. Én magam is így lá­
tom a dolgot. Éppen azért nem lépek át másik egyházba, és nincs
szándékomban újat sem alapítani, m ert azt a programot, amelyet
itt kifejtek, mélységesen evangélikusnak ítélem.
Ugyanakkor azt is állítom, hogy néhány ponton határozottan
túl kell lépnünk a tizenhatodik század reformátorainak művén.
Ezek az emberek végül is 450 éve elhunytak, és nekünk abból
kell kiindulnunk, hogy az azóta eltelt időben egyik vagy másik
felismerésük érvényét vesztette. És nem csak ezt kell m eggon­
dolnunk, hanem azt is, hogy olykor a reformátorok is követtek el
vaskos tévedéseket, sőt, olykor egyenesen igen súlyos hibákat is.
Gondoljunk csak Luther nézeteire a zsidókérdést illetően, vagy
arra, hogy m iként kezelte a reformáció úgynevezett „balszár­
nyát”. Vagy arra az „isteni államra”, amelyet Kálvin János kísé-

79
 relt meg létrehozni Genfben, s ahol egy-egy kivégzésnek se állta
útját. N em volna túl nehéz ezeket az embereket gyenge pontja­
ikra utalva lejáratni. Csakhogy akkor igazságtalanok lennénk
életük teljesítményével szemben. A népi mondás szerint: „Ahol
sok a fény, sok az árny.” H a valakikre igaz ez a mondás, akkor a
reformátorokra igen - éspedig a mondás mindkét felét tekintve.
Ezt nyilván m aga Luther M árton is így látta, hiszen m aradt fenn
néhány kifejezetten önkritikus megnyilvánulása. És éppen ezért
tiltakozott m ár életében az ellen, hogy az általa létrehozott egy­
házat „lutheránusnak” nevezzék.
Mindehhez járul, hogy mint láttuk, a világ a reformáció kora óta
radikálisan megváltozott. Sok mindent, ami a maga idejében talán
jó vagy célszerű volt, ma már nem tehetünk meg. Az új évezred
egyházát nem lehet a tizenhatodik század módszereivel és struktú­
ráival építeni. Teljes mértékben meg vagyok
■ róla győződve, hogy Luther M árton volna az
Luthernek sohasem állt első, aki ezzel ma is egyetértene, sőt, sürgetné
szándékában, hogy saját ennek a szempontnak az érvényesítését. Lu­
korának kérdései mellett thernek sohasem állt szándékában, hogy saját
a 21. század kérdéseit is korának kérdései m ellett a 21. század kérdé­
megoldja. seit is megoldja. Amiről tehát könyvemben
írok, az nem az első reformátorokkal szembe­
ni kritika. Kritika viszont azokkal szemben,
akik úgy gondolják, hogy meg lehet elégednünk azzal, amit az el­
ső reformátorok elértek.
Ennek megfelelően e könyv két irányba nyit frontot: „balfelé”
az ellen az evangélikus egyházban viszonylag gyakran fellépő né­
zet ellen, amely szerint Luther bűnről, kegyelemről és megigazu-
lásról szóló tanítása ma már nem időszerű, s helyette valami más­
ra, társadalmilag relevánsabb dologra van szükség. Nem , ezekhez
az alapvető reformátori tanításokhoz minden körülmények között
ragaszkodnunk kell; ezek teszik egyházunkat evangélikussá,
evangéliumivá. Ezeket újra fel kell fedezni. Közel 500 éves nyelv-
és fogalomrendszerüket itt-ott talán „le kell porolni”, és újra érvé­
nyesíteni kell őket. Ezen a téren semmi okunk rá, hogy magunk

80
 m ögött hagyjuk az első reformációt. „Jobbfelé” viszont védekez­
nünk kell minden olyan törekvés ellen, amely azokat a struktúrá­
kat és formákat akarja bebetonozni, amelyek a tizenhatodik szá­
zadban, az akkori egyház életének megfelelően alakultak ki. Ezek
a formák és struktúrák semmiképpen nem üdvszerző jelentőségű­
ek. Sőt, legtöbb esetben nem is visznek előbbre. Fel kell őket szá­
molni, legkésőbb akkor, amikor bebizonyosodik róluk, hogy nem
segítik, hanem inkább akadályozzák egyházunk voltaképpeni cél­
ját, hogy az emberekhez közel vigye az evangéliumot.
Wilhelm Löhe, egy 19- században élt teológus mondta: „A re­
formáció részben lezárult, részben lezáratlan. Lezárt, ami a taní­
tást illeti, lezáratlan következményeit tekintve.” Én magam nem
értek egyet azzal, hogy a reformáció tanítása „lezárt” lenne. Van­
nak olyan fontos tém ák - m int pl. az evangélizáció, vagy az Isten
iránti szeretet kérdése - , amelyek Luthernél nem játszottak emlí­
tésre méltó szerepet. Másfelől viszont a sákramentumok kérdése
Luther teológiai gondolkodásában olyan súllyal volt jelen, amely
a Szentírás alapján nem indokolt. E tekintetben teljes mértékben
kötődött a középkori teológiai szemléletmódhoz. Nagyjában és
egészében azonban a reformátori teológia szilárd alapot nyújt
egyházunknak. Ezért foglalkoztat engem eb­
ben a könyvben elsődlegesen valóban az, ami
a „tanításból következik”. Nagyon sok olyan A reformátorokhoz viszo­
probléma, amely ma gondot jelent számunk­ nyítva mi olyanok
ra, abból ered, hogy a reformátorok felisme­ vagyunk, mint a törpék,
réseiből nem kielégítően vontuk le a követ­ akik óriások vállán
keztetéseket. A tévutak olykor m aguktól a ülnek. Kisebbek vagyunk,
reformátoroktól indultak ki. Emberek voltak mint ők, de az a tény,
ők is, és nem voltak abban a helyzetben, hogy hogy a vállukon ülünk,
mindazt, amit jól és helyesen ismertek fel, ké­ lehetővé teszi, hogy vala­
pesek legyenek minden esetben alkalmazni is. mivel messzebbre lássunk,
A reformátorokhoz viszonyítva mi olyanok és meglássunk olyan dol­
vagyunk, m int a törpék, akik óriások vállán gokat, amelyeket ők még
ülnek. Kisebbek vagyunk, mint ők, de az a nem láthattak.
tény, hogy a vállukon ülünk, lehetővé teszi,

81
hogy valamivel messzebbre lássunk, és meglássunk olyan dolgo­
kat, amelyeket ők még nem láthattak. Az az új reformáció, amely
mellett érvelek, az első reformációval öszszehasonlítva valójában
nem annyira a tartalom, mint inkább a struktúrák reformációja.
Ami a tartalm at illeti, az első reformációhoz képest nem sok újat
lehet mondani. Sokkal inkább arra van szükség, hogy a régit,
amit annak idején m ár megfogalmaztak, újra felfedezzük, és vég­
re érvényre is juttassuk. A formákat és a struktúrákat tekintve vi­
szont minden kor terra incognita. Ezt pedig csak akkor lehetünk
képesek meghódítani, ha magunk m ögött hagyjuk a m últ minél
több terhét.

82
Második feladat:
Felszabadítani a spiritualitást

„Az egyház legnagyobb

problémája
nem a külsőforma,
hanem a hiányzó szikra. ”

A 2 1. század embere messzemenően nyitott a vallási kérdések Q

előtt. Kérdéseire azonban ma nem az egyházban keresi a vála- J
szokat.

Időről időre felbukkannak olyan fogalmak, szinte a semmiből,

amelyekben egy adott kor tapasztalatai és igényei összegeződ-
nek. Olyan szavak, amelyek gyakran m ár azelőtt is léteztek,
egyszerre azonban egészen új időszerűségre és jelentőségre tesz­
nek szert. Ezek azután egy rövid virágkort követően általában
divatszóvá silányulnak, amelyek tartalm a a gyakori használat és
a többértelműség következtében elsekélyesedik, mígnem az
üressé vált „szóhüvely” a szem étdom bra kerül. Olyan szavak
rémlenek fel előttem ebben az összefüggésben, m int „önmeg­
valósítás”, „teljesség”, vagy akár a „posztmodern”. Hasonló sors
fenyegeti a „spiritualitás” fogalmát is. Kifejezi egyfelől korunk
egy rendkívül súlyos igényét, másfelől viszont fennáll a veszély,
hogy üres szóhüvellyé váljon, amelyet m indenki olyan tartalom ­
mal tölt meg, ami éppen beleillik az elképzeléseibe.
A spiritualitás figyelmes számvetés azzal, hogy
„több dolgok vannak földön és égen”, mint amit ér­
zékelni képesek vagyunk. Sokkal inkább abból Sokkal inkább abból
élünk, amit hiszünk, mint abból, amit látunk, élünk, amit hiszünk,
Olyan lelki, szellemi és egyéb erők hatása alá mint abból, amit látunk.
kerülünk, amelyeket mi m agunk nem is ér- wmmmmMmmMMmmmmmmMmmmn

83
 zékelünk. A spiritualitás ezért olyan hozzáál­
A spiritualitás olyan lás és magatartás, amelynek révén egy ember
hozzáállás és magatartás, a valóságot —mondjuk úgy —mélydimenzió­
amelynek révén egy ember jában fogja fel, és ennek megfelelően kezeli. A
a valóságot mélydimenzi­ spirituális ember mélységesen meg van győ­
ójában fogja fel, és ennek ződve róla, hogy létezik egyfajta „valóság mö­
megfelelően kezeli. götti valóság”, amely átfogja és áthatja a lát­
hatót. Úgy véli, hogy a világot csak e valóság
felől képes helyesen értelmezni. Ebből kell ki­
indulnia, ha nem akarja elhibázni az élet értelmét és dolgait. A
spirituális embert leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy mi
ez a „valóság m ögötti valóság”? Milyen a viszonyom hozzá? Mi­
ként értelmezzem a világot a dolgok „belső oldala” felől? És: mi­
lyen konzekvenciákkal jár mindez az életvezetésemre nézve, és ar­
ra, ahogy a dolgokat kezelem?
Nem véletlen, hogy a spiritualitás fogalma éppen egy olyan kor­
ban vált fontossá, amelyben kultúrkörünk emberét egyre inkább
fenyegeti a veszély, hogy külső és külsődleges dolgok rabjává le­
gyen. Olyan korban, amelyben újra igazolódik a bibliai igazság,
hogy nem csak kenyérrel él az ember. Egyre többen érzik maguktól
idegennek, és szemlélik kritikusan az olyan világnézeti irányokat,
amelyek szerint az anyagi biztonság, a külső státus és a vágyak
gyors kielégítése a legfőbb érték. Éppen ezért kétségbeesve keresik
a dolgok belső értelmét, amelyet szembeállíthatnak a mai kor álta­
lánosan elterjedt technikai-racionális gondolkodásmódjával.
Németország az utóbbi évtizedekben egyre inkább egyfajta spi­
rituális szupermarketté alakult. Azt követően, hogy a 20. század
második felében rövid ideig úgy tűnt, hogy Európában a materialis­
ta és racionalista világnézeti irányok jutottak túlsúlyba, a vallás bi­
rodalma visszavágott. A mindenki számára elérhetővé vált utazási
lehetőségek, mindenekelőtt pedig az új médiumok elterjedése foly­
tán a világ globális faluvá zsugorodott. így azután az utóbbi ötven
évben nem csak a nagy világvallásokat fedezték fel újra az emberek,
hanem szekták és vallási csoportok százai is feltűntek, hogy soha
nem gondolt virágzásnak induljanak. Mindenekelőtt azonban az

84
úgynevezett New Age mozgalom telepedett sűrű ködként a tájra.
Az emberek ma egészen egyéni módon állítják össze saját valláske­
veréküket: egy adag ezoterika, egy kevés Jézus, egy csipetnyi
Buddha —mindenből éppen csak annyi, hogy ne feküdje meg a
gyomrot. Minden lehetséges és minden szabad, ami jólesik. Külö­
nösen a reinkarnáció tana talál sok követőre, de az asztrológia is új
lendületet kapott. Az emberek Indiába zarándokolnak, meditál­
nak, kártyát vetnek, és ki tudja még mi minden praktikákat űznek.
Ha korábban a könyvesboltokban csak eldugott kis sarkokban le­
hetett ezoterikus művekre bukkanni, ma egész falakat töltenek
meg a vallásos és spirituális műveket kínáló polcok.
Alapjában véve gondolhatnánk azt is, hogy az egyházaknak
hasznot kellene húzniuk az általános vallási boom-ból. Nem ez
történik azonban, és ez jellemző arra az elesettségre, amelybe ke­
rültünk. Tény, hogy az egyházak felé csak akkor fordul az érdek­
lődés, ha valamilyen szociális kérdésről van szó (mindenekelőtt, ha
valakik támogatásra számítanak tőlük saját céljaik megvalósításá­
hoz). Spirituális kérdésekben ellenben az emberek túlnyomó
többsége nem tartja kompetensnek az egyházakat. Jóllehet az
emberekben magas fokú spirituális érdeklődés él, kérdéseikre a
választ a hagyományos egyházi intézményeken kívül keresik, még
akkor is, ha továbbra is tagjai maradnak az egyháznak.
Németországban ez idő szerint mintegy 600 szekta és pszicho-
csoport működik, hozzávetőleg 2 millió taggal. És ebben nincs
benne a szervezetlen okkultizmus szürke foltja. Mintegy 40 000
protestáns és katolikus lelkész áll szemben több mint 100 000
adóköteles vállalkozóként regisztrált jóssal.
Nincs napjainkban az a keresztyén könyv, " f i n. h n n iiiij iin h
amely példányszámát tekintve versenyre kel- Mintegy 40 000
hetne azokkal a bestsellerekkel, amelyek a protestáns és katolikus
Hold, sorsunkat állítólag befolyásoló titokza- lelkész áll szemben több
tos sugarairól szólnak. Nevetséges volna, ha mint 100 000 adóköteles
nem volna sírni való: sok ember inkább haj- vállalkozóként regisztrált
landó valamilyen füstölőt lóbáló gurunak hin- jóssal.
ni, vagy esküdni a kísértetekre, mint nálunk,

85
keresztyéneknél keresni a választ vallási kérdéseire. És mindezt jó­
részt írhatjuk a saját számlánkra.

Itt az ideje, hogy az egyháznak minden mást megelőzve az Isten­

kérdést illetően legyen tekintélye.

Az imént leírtam a „szekta” szót, tisztában vagyok azonban vele,

hogy ma nem igazán pontos értelmében használjuk e kifejezést. A
szó eredeti jelentése mindössze annyi, hogy „hasadás”, „szakadás”.
Ebben a - meglehetősen semleges - értelemben zsidó szekta a ke-
resztyénség, és a római egyház szektája az evangélikus egyház.
Számos csoportosulás viszont, amelyet ma „szektának” nevezünk,
valójában nem az, hanem önálló vallási közösség. A gyakorlatban
a „szekta” fogalmához negatív értékítélet kapcsolódik, amely sze­
rint: „a szekta zavaros vallási tanokat hirdet, káros hatással van az
emberekre, és korlátozza szabadságukat”. Ugyanakkor nagyon is
vitatható kérdés, hogy mely vallási tanok minősíthetők „zavaros­
nak”, és melyek nem. Tény azonban, hogy elképesztő: mi min­
denféle badarságot képesek elhinni némelyek, és hogy milyen
mértékben készek feladni elementáris jogaikat annak érdekében,
hogy találjanak egy szilárd gondolati és értékrendet, s hogy biz­
tonságra, védettségre leljenek egy vallási közösségben.
Az egyház állandóan óv az ilyesfajta csoportosulásoktól, de nem
nagyon tud velük mit szembeállítani. Nem csoda: végül is ő maga
idézte elő azt a vákuumot, amelybe ezek a csoportok beáramlottak.
Az egyház hosszú évekkel ezelőtt feladta azt, ami voltaképpeni dol­
ga lenne: hogy választ adjon az embereknek az Isten-kérdésre. Én
magam is nem egyszer átéltem, hogy lelkészek —részben teológiai
arroganciából, részben tanácstalanságból —vallási kérdésekben ille­
téktelennek nyilvánították magukat. És ez nem véletlen: az egyete­
meken hosszú ideje „vallás nélküli keresztyénséget” tanítanak, a
szószékekről pedig olyan teológiát hirdetnek, amelyben Isten nem
egyéb, mint pusztán a felebaráti szeretet körülírása. Ebből követke­
zik, hogy az emberek azt kérdezik maguktól: „Ha végső soron az a
célja az egésznek, hogy derék ember legyek, mi szükség van akkor

86
Istenre?” És számos teológus rábólint: „így van! Nem az a legfonto­
sabb, hogy hiszel-e Istenben! A lényeg az, hogy szeresd felebaráto­
dat!” A gúnyolódok ezt nevezik „felül semmi” teológiának.
Minden szektásságban a keresztyén egyház hiányosságai tükrö­
ződnek. Nyersen fogalmazva: az egyháznak olyan szektái vannak,
amilyeneket megérdemel. Az egyház éveken át olyannyira túl­
hangsúlyozta az etikai szempontokat, hogy ez nem m aradhatott
következmények nélkül. Megszámlálhatatlanul sok embert isme­
rek, akiket vallási útkeresésük során az egyház képviselői morális
szólamokkal fizettek ki. Ahelyett, hogy - amint az egy evangéliu­
mi egyháztól végül is elvárható lenne - az evangéliumot hirdették
volna nekik, felhígították Istent valamiféle általános vagy adott
esetben nagyon is specifikus morálban. Számos gyülekezetben a
mai napig nem lehet anélkül részt venni az istentiszteleten, hogy
az embernek ne támadjon rossz lelkiismerete.
A kár, a veszteség, amit mindez okozott és mmmmmmmmmmmmmsmmM
okoz ma is, felmérhetetlen. így azután nem Minden szektásságban
csodálkozhatunk rajta, hogy vallási útkeresé- a keresztyén egyház
sük során oly sokan hátat fordítanak az egy- hiányosságai tükröződnek.
háznak, és valamilyen obskúrus csoportosulás- • s m mm ~ i < h—
hoz csatlakoznak.
Ma már nem ennyire extrém a helyzet. M indenekelőtt az egy­
ház mondanivalójának egyoldalúan politikai jellege enyhült né­
mileg, és a szószékekről az utóbbi években ismét egyre több val­
lási mondanivalót hallani. Ez reménységet kelt. Úgy gondolom,
itt az ideje, hogy az egyház húzzon egy éles határvonalat, és ön­
m agát ismét az Isten-kérdésben, illetve általában a vallási és spi­
rituális kérdésekben nyilvánítsa illetékesnek. Azt az aggályt,
hogy ezek ma már senkit nem érdekelnek, nyugodtan mellőzhet­
jük. Ez még a hatvanas évekből származik, amikor a vallási kér­
dések kevésbé voltak „divatban”. A vallási csoportosulások nagy
száma és az utóbbi évek spirituális felélénkülése azonban jobbra
tanít bennünket. Ebből kiindulva el kell gondolkodnunk azon,
hogy Németország kevés számú még teli tem plom ában m ajd­
nem kivétel nélkül m indenütt az Isten-kérdés áll az igehirdetés

87
 középpontjában. Ezért vehetjük a bátorságot, hogy ismét jó érte­
lemben „vallásossá” váljunk. De m ég ha egészen más lenne is a
„piaci helyzet” Németországban, és az emberek nem érdeklődné­
nek a vallási kérdések iránt, lenne-e valóban más választásunk?
Egyházként azt kell tennünk, amire a megbízatásunk szól, ez pe­
dig, minden mást megelőzve az, hogy az embereknek Isten ama
szeretetét hirdessük, amelyet Jézus Krisztusban kijelentett.

jézus Krisztus a válasz korunk spirituális éhségére. Ezt azonban

nem elég csupán állítani. Ennek megtapasztalhatóvá kell lennie
gyülekezeteinkben.

Meg vagyok győződve róla, hogy Jézus Krisztus a válasz korunk

spirituális éhségére. Annak, ahogy az utóbbi évszázadban némely
teológusok a „vallás végéről” beszéltek, egy szempontból látom
csak értelmét, hogy ugyanis Jézus Krisztusban valóban választ
kap minden vallási kérdésünk, és nyugvópontra jut minden vallá­
si vágyakozásunk. Ezzel nem minősítem hamisnak az összes többi
vallást, de felállítok egy sorrendet: ők a kérdés, Jézus Krisztus a
válasz. A többi vallásban is vannak igazságok, Jézus Krisztus
azonban az igazság, amely felülmúl minden mást.
Kétségtelenül vitatható igény, amely
m gyakran úgy fogalmazódik meg az egyház-
Nem a keresztyénség bán: „Miénk az igazság!” Nem , az igazság
kizárólagossági igényéről nem a miénk. Mi csak ismerjük az igazságot!
van szó, hanem Krisztus Ez pedig nem ugyanaz. N em mi rendelke-
kizárólagossági igényéről. zünk az igazság felett, hanem az igazság ren-
m delkezik felettünk. Hiszünk Benne, aki azt
m ondta magáról: „Én vagyok az út, az igaz­
ság és az élet; senki sem m ehet az Atyához, csakis énáltalam ” (Jn
14,6). N em a keresztyénség kizárólagossági igényéről van szó,
hanem Krisztus kizárólagossági igényéről. N em tudhatjuk, m i­
lyen m értékben munkálkodik Krisztus más vallásokban. Talál­
koztam moszlimokkal és hindukkal, akiket spiritualitásukat és
életszemléletüket illetően közelebb éreztem magamhoz, m int az

88
olyan keresztyéneket, akik teleszájjal hangoztatták a keresztyén-
ség kizárólagossági igényét.
Nevezetes gyűrűpéldázatában Lessing annak idején arra szólí­
totta fel a három nagy világvallást, hogy kezdjenek nemes versen­
gésbe egymással. Mivel ránézésre nem látszik, hogy melyik „gyű­
rű” a valódi, annak a gyakorlat során kell valódiságát bizonyítania.
Én magam is egyre inkább egyetértek ezzel a javaslattal. Végül is
maga Jézus mondta: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (M t
7,16). Jóllehet én magam meg vagyok győződve róla, hogy Jézus
Krisztus Isten felülmúlhatatlan igazsága, véleményem szerint ezt
nem elég csupán állítani. Az pedig végképp nem megengedhető,
hogy ezt a felfogásunkat valamilyen nyomás gyakorlásával érvé­
nyesítsük. Ennél helyesebb azt egybevetni, hogy kinek meggyő­
zőbbek az érvei. Úgy vélem, jó alapunk van rá, hogy kiálljunk a
keresztyén hit igazsága mellett. Csakhogy az emberek ma többet
igényelnek, m int meggyőző érveket. Érezni és tapasztalni akarják
az igazságot. És ehhez joguk is van.
Egy evangéliumi egyházban végbemenendő új reformáció
nem kerülheti meg, hogy megoldja ezt a kérdést. Éppen ezért
nem szűnhetünk meg az ige egyházaként értelmezni m agunkat.
Isten igéje az egyetlen kritérium a annak, hogy a spiritualitásnak
mely fajtája ígéretes, és m inősíthető valóban keresztyénnek. A
keresztyén spiritualitásnak - legalábbis evangéliumi értelmezés
szerint —az Igén kell alapulnia, azt az Ige táplálja, aláveti m agát
az Ige korrekciójának, és végső soron mindig az Igéhez vezet
vissza. Másrészt viszont ennek az Igének újra meg újra „testté”
kell lennie. Meg kell „testesülnie” a spirituális formák sokféle­
ségében. Luther M árton hibát követett el, amikor úgy fosztotta
meg az em bereket a gyóntatószéktől, a szentek tiszteletétől és
számos más vallási praktikától, hogy helyettük megfelelő al­
ternatívát nyújtott volna, amely kitölthette volna a keletkezett
spirituális vákuum ot. Hasonlóan végzetes irányba m utato tt —
legalábbis ebben a vonatkozásban - a hét katolikus sákram en-
tum kettőre redukálása. így ugyanis az, ami az evangélikus egy­
házban m egm aradt, túlságosan is csak a „fülnek” szól, ez pedig

89
 hosszú távon egyszerűen kevés, hogy kielégítse az emberek spi­
rituális igényeit.
Ezen a ponton térek vissza ismét a szekták kérdésére: ezek egy­
fajta szilárd lelki beállítottságot kölcsönöznek az embereknek,
amely hol jobb, hol kevésbé jó alapokon nyugszik. Ezek a vallási
csoportosulások azonban mindenekelőtt élményt és tapasztalato­
kat nyújtanak. N em csak az értelmet szólítják meg (gyakran ép­
pen azt a legkevésbé), hanem az egész embert. Minden szekta ál­
landó kihívása velünk szemben, hogy m it tudunk alternatívaként
nyújtani az ő kínálatuk ellenében. Tagadni őket nem elég. És bár­
milyen fontos is a felvilágosítás, a döntő kérdés mindig az: való­
ban jobb-e a miénk? Mi természetesen ezt állítjuk, de komolyan
veszik-e állításunkat az emberek? Valóban a mi válaszunk, életfor­
mánk, közösségünk, gondolkodásmódunk és értékrendünk-e a
jobb? Megtapasztalható-e istentiszteleteinken Isten, vagy csak pré­
dikálunk „róla”? Ela valóban Jézus Krisztus az igazság, akkor en­
nek az igazságnak az egyház életében kell bizonyossá válnia, más­
különben az emberek nem fogadják el.

Gyülekezeteinkben a spiritualitást az odaadásnak, a lelkesedés­

nek és a kisugárzó erőnek kell jellemeznie.

H a m egfogalm azhatnék egyházunk számára egy tizenegyedik

parancsolatot, az így hangzanék: „Ne légy unalmas!” Egyszerű­
en m egdöbbentőnek tartom , hogy a leggyakoribb érv, amivel a
ném etek az istentiszteletekről, de az egyháztól és m agától a ke-
resztyénségtől való távolm aradásukat is indokolják, az, hogy
„olyan unalmas az egész”. Arról persze hosz-
szan lehetne vitatkozni, hogy jogos-e ez a
Ha megfogalmazhatnék vélekedés. Tény azonban, hogy az emberek
egyházunk számára egy így érzik — ezt viszont nem lehet elvitatni.
tizenegyedik parancsola­ Aki pedig u n tat m ásokat, az bűnt követ el —
tot, az így hangzanék: különösen, ha az evangéliummal untatja az
„Ne légy unalmas!” embereket. Am ikor untatu nk másokat, elra­
boljuk az idejüket, elfecsérelünk egy kitűnő

90
alkalmat, amelyet felhasználhatnánk figyelmük felkeltésére, és
m indenekelőtt azt a végzetes benyomást erősítjük bennük, hogy
unalmas Istenünk van.
Természetesen a mi gyülekezeteinkben is jelen van a spirituali-
tás. Ki vitathatná el azoktól, akik vasárnapról vasárnapra ott
vannak a templomban, hogy komolyan veszik, amikor imádkoz­
nak és énekelnek? Ki tudja, mi minden rejtőzik amögött, ha em­
berek imádkoznak és a Bibiát olvassák? Valami azonban fájdalma­
san hiányzik mindebből: a lelkesedés, az odaadás és a lendület.
Sok minden valóban unalmasnak hat. A lelkesedésnek számos
német gyülekezetben nincs különösebb értéke. Ellenkezőleg: a
lelkesedést és a rajongást errefelé sok keresztyén nézi ferde szem­
mel. Egy túlságosan lelkes keresztyénség sokak szemében ko­
molytalannak tűnik. Alkalomadtán szívesen veszünk részt egy
gospel-koncerten, és vannak, akik elismeréssel adóznak az afrikai
egyházaknak életteli istentiszteleteikért, az a német gyülekezet
azonban, amelynek tagjai az istentiszteleten egyszerre csak elkez­
denének tapsolni és táncolni, csakhamar magára vonná a szektás-
ság gyanúját.
Gyülekezeteinkben nem annyira a külső formákkal van baj,
mint inkább azzal, hogy hiányzik belőlük a belső tűz. A német is­
tentiszteleteken majdnem minden amerikai barátomnak az ő ér­
zelemviláguktól idegen merevség és formalitás tűnt fel először.
Soha nem tám adt az a benyomásuk, hogy az embereknek errefelé
az, hogy keresztyének, a legcsekélyebb örömöt is jelentené. Ez pe­
dig komoly gondot kellene hogy jelentsen számunkra. Közismert
a filozófus, Friedrich Nietzsche mondása: „Sokkal m egváltottab-
baknak kellene látnom a keresztyéneket, hogy higgyek Megvál­
tójukban.” Én azt szeretném, ha Nietzsche, ellátogatva gyüleke­
zeteinkbe, visszavonhatná ezt a megállapítását. H a sok olyan
embert találhatna, akik szavaikkal és cselekedeteikkel arról győz­
nék meg: „Örülünk, hogy keresztyének vagyunk. Keresztyénnek
lenni olyan valami, ami betölt bennünket, ami odaadásra késztet,
ami az életünknek értelmet ad, amitől erőt, sőt, olykor szárnyakat
kapunk. A keresztyénség lelkesít bennünket.”

91
 Óriási a különbség aközött, hogy emberek azért járnak istentisz­
teletre, vesznek részt a gyülekezet életében, imádkoznak, olvasnak
Bibliát stb., mert ezt kötelességüknek érzik, vagy hogy mindezt
odaadással és lelkesen teszik, úgy, ahogy az első gyülekezet életében
történt! Amikor ezek az emberek imádkoztak, tűz szállt reájuk.
Amikor istentiszteletet tartottak, lelkesedés járta át őket. Amikor a
Bibliát magyarázták, ezrek jutottak hitre! Teljes örömmel és oda­
adással szolgálták az Urat. A kérdés az, hogy miért nem képes ez a
fajta lelkesedés a mi gyülekezeteinkben is fellángolni?
Kétségtelen, hogy a lelkesedést és az entuziazmust nem lehet
sem mesterségesen előállítani, sem rendeletileg előírni. Azt azon­
ban megtehetjük, hogy szisztematikusan kiiktatjuk azokat a té­
nyezőket, amelyek akadályozzák a lelkesedést.
A lelkesedés 1. számú megölője az unalom.
A lelkesedést és az entu- Akár az okozza, hogy az istentiszteleten részt-
ziazmust nem lehet sem vevők úgy érzik: „mindig csak ugyanaz!”, akár
mesterségesen előállítani, az, hogy amit az egyház nyújt, annak kevés
sem rendeletileg előírni. köze van saját kérdéseikhez és életük minden-
H«BWOT<Bsís:«:TC!:?Kf napjaihoz, akár az, hogy egyszerűen nem ér­
tik, ami ott történik: amíg a leghatározottab­
ban nem üzenünk hadat a gyülekezeteinket belengő unalomnak,
nem csodálkozhatunk rajta, hogy miért jár olyan kevés ember az
istentiszteleteinkre és a rendezvényeinkre.
A lelkesedés 2. számú megölője a törvényeskedés. Egyházunk
„bal”- és „jobb”-oldali körei egyaránt tehetnek róla, hogy egyhá­
zunkban olyan morálisan konzervált légkör uralkodik, amely egy­
szerűen nem enged felszínre törni semmiféle örömöt és lelkesedést.
Az Isten szabadító szeretetéről szóló jó hír ebben a légkörben egy­
szerűen képtelen hatni.
A lelkesedés 3. számú megölője a középszer. Kezdődik ez épü­
leteink és berendezéseink célszerűtlenségével, azzal, hogy ezek
kevés teret engednek a szépségnek és a megfelelő légkörnek, s
folytatódik számos rendezvényünk, nyom tatott kiadványunk
alig m inősíthető színvonalával, el egészen némely prédikáció ba­
nalitásáig.

92
 A lelkesedés 4. és 5. számú megélőjére, a negatív gondolko­
dás- és beszédmódra, valamint a szeretetlen m agatartásra még
visszatérek.
Biztos vagyok benne: ha csak hozzákezdünk az izgalmas fel­
adathoz, hogy gyülekezeteinkben az unalmat szépséggel és szel­
lemmel, a törvényeskedést szabadsággal és nyíltsággal, a közép­
szert minőséggel és odaadással váltsuk fel, mi magunk is -
másokkal együtt - érzékelni fogjuk, hogy Is­
tenünk izgalmas és lelkesítő Isten. — irirw e w a M H i m B
Lelkesítő keresztyénekre és lelkesítő gyű- Izgalmas, lelkesítő
lekezetekre van szükségünk sürgősen! H a va- Istenünk van. Miért
laki eljön az istentiszteleteinkre, az legyen a olyan unalmas akkor oly
kérdése: „Máris vége? Mikor lesz a követke- gyakran az egyház?
ző?” Ha emberek szóba elegyednek velünk,
az legyen a kérdésük: „Mije van ezeknek az
embereknek, ami belőlem hiányzik?” A körülöttünk élő emberek­
nek meg kell szomjazniuk Istenre, ha látják, hogy milyen oda­
adással élünk, és milyen lelkesedés járja át az istentiszteleteinket!
Minden egyebet a bibliai normától való eltérésnek tartok.

Az imádkozásnak legalább tizenöt különböző módja lehetséges -

ezekből azonban többnyire alig ismerünk néhányat.

Valaki egyszer azt mondta: „Az imádság a lélek lélegzetvétele.”

Szép ez a mondat. Csak az a kérdés, miért esik mégis nehezünkre
imádkozni? Voltaképpen semmit sem kellene olyan könnyedén ten­
nünk, mint ezt. Végtére is könnyebb levegőt vennünk, mint visz-
szatartani a lélegzetünket. Miért hát, hogy gyakran olyan nagy
fáradságot jelent imádkoznunk? A válasz: azért, mert rosszul imád­
kozunk. Sok keresztyénnek azért vannak problémái az imádsággal,
mert senki sem világosította fel őket, hogy miként kell helyesen
imádkozni. Olyanformán vannak vele, mint aki egy csónakban ül,
előre akar haladni, de fordítva mozgatja az evezőt. Ez nem valami
remek szórakozás, és az ilyen ember egy idő múltán alighanem azt
mondja magában: „Az evező meglehetősen használhatatlan holmi,

93
 ha előre akarok haladni a csónakommal.” Csakhogy ez nem igaz.
Csak ő használja rosszul az eszközt. Nyilván kellene valaki, aki
megmutatja, hogyan kell tartani és mozgatni az evezőt. Pusztán az
a felszólítás: „Rajta, evezz!” nem sokat segít rajta.
Ugyanez érvényes az imádságra. Az imádság a keresztyén spiri-
tualitás központi kifejezésmódja. M inden személyes kapcsolatot a
kommunikáció éltet, Istennel való kapcsolatunkat is. Itt sem ele­
gendő azonban egyszerűen csak annyit mondani az embereknek:
„Rajta, imádkozzatok!”, hanem meg is kell m utatnunk nekik,
hogy ezt m iként tegyék. Evekkel ezelőtt jutottam arra a felisme­
résre, hogy legalább tizenöt különféle módon lehetséges imádkoz­
ni. Hogy ezek közül kinek-kinek melyik felel meg és melyik nem,
az függ az illető személyes beállítottságától, személyiségtípusától,
és attól, hogy életének melyik szakaszában jár. Van, aki szívesen
imádkozik másokkal közösen, van, aki inkább egyedül szeret.
Van, aki szívesen énekel, s van, aki inkább a meditatív imádság­
formákat kedveli stb. A keresztyénségen belül is létezik a spiritu­
ális formák széles skálája. És vélhetőleg jó, ha a keresztyének fele
tud róla, hogy milyen lehetőségei vannak, hogy éljen ezekkel a
spirituális formákkal!
A probléma az, hogy gyülekezetünk tagjai az imádság létező
lehetőségei közül többnyire alig néhányat hoztak magukkal, s
emellett úgy gondolják, hogy imádkozni úgy kell, ahogy ők tu d ­
ják, másként nem lehet. Annak pedig, hogy e lehetőségek között
ott legyen az a mód, amely valakinek éppen megfelelne, viszony­
lag kicsi az esélye. A végeredmény az, hogy a legtöbb keresztyén
Németországban nem szívesen imádkozik. N em szívesen vannak
négyszemközt Istennel, m ert hamis képük
alakult ki arról, hogyan kellene vele kom m u­
A félig-meddig gyakorolt, nikálniuk. Hosszú távon ezért vagy teljesen
unalmas és szenvtelen megszakítják vele a viszonyt, vagy legalábbis
imaélet hosszú távon a nagyon takarékra veszik. Ima- és hitéletük
gyülekezet életének más talán nem áll le teljesen, de unalmassá és ruti­
területeit is károsítja. nossá válik. Véleményem szerint egyházunk­
nak olykor m inden m ást hagynia kellene,

94
csak hogy ezt a nyomorúságos helyzetet megoldja. És nem csak az
egyes emberek, hanem a gyülekezetek érdekében is: a félig-med-
dig gyakorolt, unalmas és szenvtelen imaélet hosszú távon a gyü­
lekezet életének más területeit is károsítja.
Egyik külföldi utam során ismertem meg egy lutheránus gyüle­
kezetét, amely külön lelkipásztort alkalmazott az imaélet irányítá­
sára. Feladata az volt, hogy szemináriumokat tartson, és számtalan
egyéni beszélgetést folytasson, hogy a gyülekezeti tagokkal együtt
keresse meg, melyik az imádkozásnak az a módja, amely valakinek
az adott szituációban a leginkább megfelel. Nem találtam megle­
pőnek, hogy ez volt egyike a legérdekesebb és leginspirálóbb gyü­
lekezeteknek azok közül, amelyeket valaha is ismertem. Azóta szi­
lárd meggyőződésem: aki rátalál az imádkozás neki megfelelő
módjára, annak számára az imádság többé nem egyszerű köteles­
ség többé, hanem igazi gyönyörűség, éppen azért, mert élettelivé
válik, és az ő személyére szabott kifejezése benső világának. Azóta
sokszor elgondoltam: elképzelhető lenne-e Németországban, hogy
egy gyülekezet külön lelkipásztort, vagy más, főállású alkalmazot­
tat állítson be, akinek az volna a feladata, hogy segítsen a gyüleke­
zet tagjainak az imádkozásban. És ha még fel is ötlene e tájon vala­
melyik gyülekezetben ez a gondolat - engednék-e egyáltalán,
hogy megtegyen egy ilyen lépést? Hivatalos anyagi fedezetet egé­
szen bizonyosan nem kapna erre a célra. De bárhogyan is oldjuk
meg e kérdést, szervezetileg vagy egyénileg: minden más tevé­
kenységet megelőzve segítenünk kell gyülekezetünk keresztyénéit,
hogy teljes értékű, színes, és szenvedélyes imaéletet éljenek. Csak
így lehetünk képesek újraéleszteni a tüzet gyülekezeteinkben: ha
hozzásegítjük az embereket, hogy szenvedéllyel és odaadással imád­
kozzanak.

Egyházunknak spirituális fellendülésre van szüksége.

H a a keresztyénségen belül oly sok spirituális forma létezhet, m i­

ért nem ismerjük őket? Miért van, hogy gyülekezeteink életében
ezek alig játszanak szerepet? A válasz ezekre a kérdésekre nyil-

95
vánvalóan többrétű, végső soron azonban mégis összefoglalható
egyetlen szóban: félelem.
Amikor Isten szeretetét ünnepelni (Gottes Liebe feiern) című köny­
vemben közzétettem, hogy mely tizenöt különböző módja lehet­
séges az imádkozásnak, és azt is elmondtam, hogy miként gazda­
gította némelyik forma a saját imaéletemet, elég sok ellenvetésbe
ütköztem. Az imádkozás egyik-másik formáját kritikusaim „kato­
likusnak”, más részüket „karizmatikusnak” minősítették, vagy
éppen a „New Age” gyanújába keverték (nem gondolva ugyanak­
kor arra, hogy ez utóbbi ellen valamit is kellene tenniük). Azt
kérdeztem m agamtól, vajon mi lehet az ilyesfajta címkézés hátte­
rében? Gyakran a rossz tapasztalatok, amelyeket valaki a hit egy
bizonyos árnyalatával kapcsolatban szerzett. Van, aki saját élete
során úgy élte meg a katolicizmust, m int amely korlátozza, vagy
a karizmatikus mozgalmat, mint amely elnyomja, és ezért utasítja
el azt, ami ezekre emlékezteti. Hogy a nyelveken szólás vagy a ró­
zsafüzér gyakorlata mások számára azért lehet vonzó, azt nem tud­
ja elgondolni, és csak a veszélyeket látja bennük.
Olykor nem a saját tapasztalatai tartanak vissza valakit, hogy
kipróbáljon valamilyen újdonságot imaéletében, hanem a félelem,
hogy valamit rosszul csinál. Végül is Istenről van szó, s ha valaki
rosszul közelít hozzá, meg is bosszulhatja. „Ha imádkozásom so­
rán olyasfajta légzéstechnikával élek, m int amilyet a New Age
követői gyakorolnak meditációjuk közben, nem merészkedem-e
túl vékony jégre?” - Ugyanaz, akiben o tt bujkál ez a félelem, ta­
lán nem vonakodik attól, hogy térdre boruljon, és így kérjen vala­
m it Istentől, jóllehet egy hívő moszlim ugyanezt teszi, amikor a
saját istenéhez fordul. Legyen szó térdeplésről, összekulcsolt ke­
zekről, behunyt szemről, felemelt karokról —az ismert imádság­
formák egyikét sem tekinthetjük mi keresztyének (vagy akár pro­
testánsok) kizárólag a sajátunkénak! Ezért nem érv az imádság
szokatlan formáival szemben, hogy más vallások vagy hitbeli
irányzatok képviselői is élnek velük, amikor imádkoznak. A dön­
tő kérdés mindig az, hogy kihez szól az imádság, és merrefelé ve­
zeti a lelkemet.

96
 Egyik-másik hívőben táplálja a félelmet, hogy az egyház igényt
tarthat a kontrollra. Strukturális szempontból ez az igény teljesen
érthető: egy egyháznak őriznie kell saját identitását, és éppen
ezért kötelessége, hogy óvja tagjait a tévtanításoktól. A gyakor­
latban azonban ez oda vezet, hogy egyházunkban a spiritualitást
ma gyakran csak szabályozott formákban lehet megélni. Ilyen
módon viszont takaréklángon tartjuk a Szentlélek tüzét. Tudok
olyan esetekről, hogy lelkészek m egtiltották gyülekezetük tagjai­
nak, hogy bibliakört alakítsanak. Az indok: teológiai szakismere­
tek nélkül a Biblia olvasása hosszú távon csak félreértelmezéshez
vezethet. Ez az utóbbi megállapítás, amelyet nem én találtam ki,
extrém talán, de jól mutatja, hogy miként gondolkodik némely
evangélikus lelkész. Mindenáron ellenőrzésük alatt akarják tarta­
ni gyülekezetüket, hogy tagjaik között ne üsse fel fejét valamilyen
tévtanítás, vagy nehogy túlságosan erőteljes spirituális „vadhaj­
tások” növekedjenek soraik között. Hogy esetleg hallhattak már
olyasmiről is, hogy teológusok is képesek tévtanokat terjeszteni? És
hogy az az igényük, hogy ellenőrzésük alatt tartsák gyülekezetük
spirituális életét, az éppen az a magatartás, amely ellen Luther
fellépett, amikor a Bibliát német nyelvre fordította, és minden hí­
vő egyetemes papságát hangoztatta?
Attól való félelmében, hogy pusztító futótűz támadhat, egyhá­
zunk gyakran széttapos minden kis tábortüzet, amely pedig fényt,
meleget és reményt áraszthatna gyülekezeteink tagjaira. Sok spiri­
tuális kezdeményezés történt és történik — a
mi egyházunkban is: vannak, akik reggelente
egyénileg olvassák a Bibliát, mások meditál­ Attól való félelmében,
nak vagy hallgatási gyakorlatokat folytatnak, hogy pusztító futótűz
megint mások csoportosan jönnek össze, hogy támadhat, egyházunk
együtt imádkozzanak. Létezik egy sajátos férfi gyakran széttapos minden
és női spiritualitás. Vannak a mi egyházunk kis tábortüzet, amely
tagjai között is, akik újra felfedezik a kommu- pedig fényt, meleget és
nitárius életformát. Megint mások a „politikai reményt áraszthatna
spiritualitást” kezdik gyakorolni. A karizmati­ gyülekezeteink tagjaira.
kusok a m aguk áldásformáit, a nyelveken szó-

97
lást, a gyógyulásért való imádságot és az egyéni áldás gyakorlatát
vezetik be. Vannak újfajta liturgikus kezdeményezések, m int a Mi-
hály-testvériség, a taizéi istentiszteletek, vagy a Tamás-mise. Ö rül­
nünk kell ezeknek, és engedni, hogy egymás mellett működjenek,
mert ezekben és számos más spirituális formában van egyházunk
jövője! Ahelyett, hogy szkeptikusan sandítanánk rájuk, és kiten­
nénk őket elhamarkodott teológiai gyanúsításoknak, gondoznunk
és ápolnunk kell ezeket a gyenge palántákat. Egyházunknak „spiri­
tuális fellendülésre” van szüksége: meg kell szabadítanunk a spiri-
tualitást a hamis teológiai és strukturális bilincsektől, amelyek kö­
zött ez idő szerint vergődik.
A félelem, amellyel e ponton gyakran szembetalálom m agam ,
abból a megfontolásból ered, hogy egy ilyen „fellendülés” szabad­
jára eresztené a spiritualitást, amelyet azután nem volnánk képesek
teljesen kézben tartani. Kétségtelenül megtörténhet, hogy egy
ilyen fejlődés során a spiritualitás számos egészséges formája mellett
kialakul néhány kérdéses forma is. Semmi értelme azonban a hi­
báztatható formák miatti félelemből csak egy szabályozott és pon­
tosan körülhatárolt spiritualitásnak teret engedni. Nem egy korlát­
lan (= „mindent szabad”), hanem egy korlátáitól megszabadított
(= „sokkal több mindenre van lehetőség, mint amit eddig gyako­
roltunk”) spiritualitás mellett érvelek az evangélikus egyházon be­
lül. Csak így válhat egyházunk ismét azzá, aminek eredetileg is len­
nie kellett volna. És csak így lehetünk képesek lecsillapítani azt a
spirituális éhséget, amely manapság országunkat jellemzi.

Az isten iránti szeretet a protestáns teológia fehér foltja.

Augustinus egyházatyától származik a híres fohász: „Te önmagad

számára terem tettél bennünket, ó, Urunk, és szívünk mindaddig
nyugtalan, míg benned békességet nem talál.” íme, itt a válasz rá,
hogy miért keressük a dolgok okait, miért teszünk fel mi emberek
új meg új kérdéseket önm agunk felől, miért filozofálunk arról,
hogy honnan jöttünk és hová megyünk, miért vagyunk csak rövid
időszakokra boldogok, hogy azután ismét a többre vágyjunk, mi-

98
ért gondolunk állandóan a halálra, illetve arra, hogy utána mi kö­
vetkezik, miért keressük a dolgok értelmét és a „valóság mögötti
valóságot”: azért, m ert Istenre nézve terem tettünk. M int egy húr,
amely csak akkor találja meg hangját és rendeltetését, ha a meg­
felelő hangszerre feszítik, mi sem találjuk meg önmagunkat
önmagunkban, és sehol e világban. Csak ha Istennel kerülünk
kapcsolatba, találunk megnyugvást, és éri el célját spirituális ú t­
keresésünk.
Ezért van, hogy Isten szeretetének megtapasztalása a legfonto­
sabb tapasztalat, amelyet az ember élete során megszerezhet. És aki
megszerzi ezt a tapasztalatot, annak számára a legtermészetesebb
és legmagátólértetődőbb felelet e tapasztalatra
az Isten iránti szeretet válasza. Isten ember
iránti szeretete és az ember erre válaszoló szere- Isten szeretetének meg­
tete Isten iránt a bibliai üzenet két elliptikus tapasztalása a legfonto­
gyújtópontja. Ezek állnak mind a zsidó, mind sabb tapasztalat, amelyet
a keresztyén hit középpontjában. És megdöb­ az ember élete során
bentő, hogy ennek az úgynevezett keresztyén megszerezhet.
Nyugaton milyen kevesen vannak tudatában.
H a ma megkérdezünk egy érettségiző diá­
kot - aki végtére is kereken 1000 hittanórán vett részt - , hogy mi
a legfontosabb a keresztyén hitben, majdnem bizonyosra vehetően
azt fogja válaszolni: „a felebaráti szeretet”. Országunkban ez szinte
általános konszenzusnak tekinthető, nemcsak az érettségiző diá­
kok körében, hanem általában az emberek, de még a teológusok
között is: „a keresztyén hit középpontjában a felebaráti szeretet
van”. Ez azonban olyan, m intha valakitől azt kérdeznék, hogy mi a
legfontosabb az autóban, s ő erre azt válaszolná: „a kipufogó”. Ha
1000 órát tanult a jogosítványáért, ennél azonban többet kellene
tudnia. Nincs autó (és most az általunk általánosan ismert, benzin­
meghajtású autóról beszélek), amely képes volna kipufogó nélkül
üzemelni. A motor azonnal lefulladna, ha a keletkező égéstermé­
ket nem vezetnék el. A kipufogó elengedhetetlenül szükséges a
haladáshoz. Egy autóban azért mégsem ez a legfontosabb. Ugyan­
ez mondható el a felebaráti szeretet szerepéről a zsidó—keresztyén

99
 hiten belül: ez elengedhetetlen „kifejeződése” ennek a hitnek, de
nem a középpontja.
Amikor egyszer megkérdezték Jézustól, hogy melyik a legna­
gyobb a parancsolatok közül, a zsidó hitvallás szavaival válaszolt
(vö. Mk 12,29—30): „Halljad, Izrael, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és
szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elméd­
ből és teljes erődből." Ezzel a m ondattal m ondta el Jézus, hogy mi az,
amit a legfontosabbnak tart: szeretni Istent, mindenek fölött.
Jézus gyorsan egyetértésre talált hallgatói körében az Isten iránti
szeretet központi jelentőségét illetően. Ugyan­
akkor naponta tapasztalta, hogy kegyes embe­
Isten szeretettel fordul az rek Isten iránti állítólagos szeretetükben gono­
ember felé, és Istent nem szul bánnak embertársaikkal, és nem törődnek
lehet anélkül- szeretni, velük. Ezért egészítette ki az Isten iránti szere­
hogy ne követnénk mi tet parancsát a felebaráti szeretetével: „Ha va­
magunk is ebben az ember laki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét
felé fordulásban. viszont gyűlöli, az hazug” ( lj n 4,20). Isten sze-
retettel fordul az ember felé, és Istent nem le­
het anélkül szeretni, hogy ne követnénk mi
magunk is ebben az ember felé fordulásban. A felebaráti szeretet
ezért természetes következménye és kísérőjelensége az Isten iránti
szeretetnek. Az a keresztyén hiten belül sem elszigetelt, az Isten
iránti szeretettől elválasztható erény.
Nemrég a szeretet isteni parancsáról prédikáltam, és készülé­
sem során fellapoztam az idevágó irodalmat. Az eredmény meg­
döbbentő volt: több ezer kötetre rugó teológiai könyvtáramban
nem találtam 20 oldalt, amely valami pozitívumot m ondott volna
az Isten iránti szeretet témájáról! Rengeteg intelmet igen, amely
attól igyekezett óvni, hogy az Isten iránti szeretet elfeledtesse ve­
lünk a felebarát iránti szeretetet (m intha ma az volna a problé­
mánk, hogy az emberek túlságosan szeretik Istent!). Emellett pe­
dig szembetaláltam magam a nagyfokú tanácstalansággal, hogy
miként lehetne az Isten iránti szeretetet pozitív módon m eghatá­
rozni. Leginkább még katolikus teológusoknál találtam valamit,
úgy, hogy azt kérdeztem magamtól: mi is történt voltaképpen,

100
hogy noha nekünk keresztyéneknek van egy legfőbb parancsola­
tunk, azt a) alig ismeri valaki, és b) amelyről az evangélikus teoló­
gusok se nem írnak, se nem prédikálnak? (Időközben rátaláltam
egy örvendetes kivételre: Stefan Kunz bensheimi lelkész könyvé­
re, amelyet az irodalomjegyzékben is feltüntettem: Ihr seid meine
Freunde. Von dér Freundschaft mit Gott. - Ti az én barátaim vagytok.
Az Istennel való barátságról.)
Az Isten iránti szeretet a protestáns teológia fehér foltja - éspe­
dig évszázadok óta. Luther számára az Isten iránti szeretet egzisz­
tenciális élmény és valóság volt. Kimondottan érzékletesen ábrázol­
ja, hogy mit jelent Krisztust megragadni, karjaiban nyugodni,
nyakába kapaszkodni. Hol a szerető anya, hol a vőlegény és meny­
asszony képét használja, s ezeken kívül még másokat is. Luther
gyakran beszél róla, hogy milyen szoros kapcsolatba került Krisz­
tussal. Ha valaki esetében lehet Isten iránti szeretetről beszélni, ak­
kor Luther esetében igen. Azt azonban mindenáron kerülni akarta,
hogy követőit valamilyen újfajta „cselekedetekből való megigazu-
lás” útjára vezesse. Ezért tartózkodott tőle, hogy az „Isten iránti
szeretet” fogalmát egyáltalán használja, nem is szólva arról, hogy
követőit olyan spiritualitásra késztesse, amelynek az Isten iránti
szeretet integratív része, vagy elérendő célja. És ezt a mulasztást az
evangélikus egyház mind a mai napig nem pótolta.
Néhány protestáns misztikust és a pietizmus mozgalmát leszá­
mítva az Isten iránti szeretet a protestantizmusban soha nem ját­
szott különösebb szerepet. Hogy alakulhatna
ki viszont egy evangéliumi egyházban egész­
séges spiritualitás, ha a keresztyén létformá­ Azzal, hogy az Isten
nak ez a lényege állandóan elkallódik? Itt van iránti szeretet egyáltalán
egyházunk krízisének valódi gyökere. Azzal, nem témája az evangéli­
hogy az Isten iránti szeretet egyáltalán nem kus keresztyénségnek,
témája az evangéliumi keresztyénségnek, hogy ezerszer többet kellene
hitünk e centrumáról úgyszólván nincs is vilá­ foglalkoznunk, mint tag­
gos tudomásunk, ezerszer többet kellene fog­ létszámunk és az egyházi
lalkoznunk, m int taglétszámunk és az egyhá­ adó csökkenésével.
zi adó csökkenésével. Ugyanakkor nem emlék-

101
szem egyetlen olyan zsinatra vagy lelkész! konferenciára, amelyen
e téma egyáltalán szóba került volna. Reménységgel tölt el viszont
a sokféle szelíd spirituális megmozdulás, amelynek egyházunk gyü­
lekezeteinek bázisán lehetünk tanúi. Mivel „odafönt” semmi nem
történik, vagy legalábbis nagyon kevés, itt, a gyülekezetekben kezd
kialakulni egy olyan spiritualitás, amely azon van, hogy újra meg­
találja hitünk elveszett lényegét.

Cselekedeteinknél és fáradozásainknál fontosabb, hogy bele-

merítkezzünk Isten szeretetébe.

Keresztyénnek lenni általános felfogás szerint annyit jelent, mint

meghatározott módon cselekedni, és m eghatározott szabályokat
betartani. Am int azonban láttuk (—>7. tétel), egyáltalán nem ez a
lényeg. A keresztyén hit középpontjában Isten irántunk, emberek
iránti mélységes szeretete áll, amely semmi másra nem vágyako­
zik jobban, m int hogy e szeretetre a magunk szeretetével válaszol­
junk. A döntő kérdés, amelyet Jézus nekünk szegez, nem tettein­
ket vagy mulasztásainkat kéri számon, hanem úgy hangzik:
„Szeretsz-e engem?” (vö. Jn 21,15-17). Gondoljuk csak el: ő, Is­
ten Fia, aki öröktől fogva egy az Atyával, és akinek a menny
összes angyalai szolgálnak, a mi szeretetünkre vágyik, és éppen
ebben a vágyakozásában tökéletes képmása a mennyei Atyának!
Isten végtelen szenvedéllyel szeret bennünket, és arra vár, hogy
mi viszonozzuk szeretetét. Ezért szívverése az Isten iránti szeretet
mindannak, ami keresztyén, és ahol ez hiányzik, ott a fogalom
tisztasága érdekében jobban tesszük, ha kerüljük a „keresztyén”
szó használatát. Isten iránti szeretetünk lehet gyenge és töké­
letlen, ha azonban teljesen hiányzik az életünkből, jobb, ha el­
felejtjük minden szabályunkat, m agatartásm ódunkat, külső for­
máinkat, még spirituális praktikáinkat is. Akkor nem vagyunk
keresztyének.
Szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy egyházunk csak ak­
kor gyógyulhat meg, ha képessé válik tagjainak ismét Isten szerete­
tét közvetíteni. Teljes elismeréssel adózva a beszéd fontosságának:

102
egyedül a prédikáció erre nem képes. Isten sze-
retetének átélhetővé kell lennie az istentisztelet Szilárdan meg vagyok
liturgiájában, és egy olyan spirituális alapat­ győződve róla, hogy
moszférában, amelybe a gyülekezet nem csak egyházunk csak akkor
vasárnaponként merül bele, valamint az embe­ gyógyulhat meg, ha
ri kapcsolatok sajátos módjában, amelyet a ke­ képessé válik tagjainak
resztyének egymás között és másokkal is ápol­ ismét Isten szeretetét
nak. Itt az ideje, hogy gyülekezetünk tagjai közvetíteni.
ismét meghallják és megtapasztalják azt, ami­
ről a protestáns teológia évtizedek óta hallga­
tott: hogy ugyanis Isten személy, aki szenvedélyesen szeret bennün­
ket, és vágyva vágyakozik rá, hogy szeretetét viszonozzuk. Azt kell
az emberek tudomására hozni, hogy m it jelent az Isten iránti sze­
retet mind személyes, mind közösségi spiritualitásunk szempont­
jából.
De hogyan szerethetjük Istent? Az Isten iránti szeretet nem
úgy jön létre, hogy teljes erőből fáradozunk érte. Az Isten iránti
szeretet úgy alakul ki bennünk, hogy mi m agunk megtapasztaljuk
Isten szeretetét. Az l jn 4 ,10-ben ezt olvassuk: „Ez a szeretet, és
nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és
elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” Ez annyit jelent: nem
úgy válunk szeretni tudó emberré, hogy erővel törekszünk és fá­
radozunk érte, hogy azzá legyünk. H a szeretni akarjuk Istent,
„alá kell m erülnünk” abba a szeretetbe, amellyel ő szeret bennün­
ket. Sok m indent változtathatunk életünk külső dolgain anélkül,
hogy az szívünkig érne. H a ellenben elfogadjuk azt, amit Isten Jé ­
zus Krisztusban te tt értünk, és engedjük, hogy ez hasson ben­
nünk, akkor valóban megváltozik az életünk, és egyre inkább sze­
retni tudó emberekké válunk.
Az Isten iránti szeretet elsősorban nem azt jelenti, hogy mi szere­
tünk, hanem hogy engedjük, hogy Isten szeressen bennünket.
Ezért minden keresztyén spiritualitásnak az a célja, hogy megnyíl­
junk Isten jelenvalósága előtt, hogy átérezzük az Istennel való kö­
zösséget, és azt „ápoljuk”, hogy Isten szeretetét magunkba szívjuk
— és arra a magunk szeretetével válaszoljunk: éneklésünkkel és

103
 imádságunkkal, tetteinkkel és ünneplésünk­
Minden keresztyén spiri- kel: egész létünkkel. Mivel pedig mi emberek
tualitásnak az a célja, különbözünk egymástól, a gyülekezeteknek
hogy megnyíljunk Isten törekedniük kell rá, hogy lehetőleg sokféle ú t­
jelenvalósága előtt, hogy ját mutassák meg annak, hogy miként „merül­
átérezziik az Istennel het alá” az ember Isten szeretetébe. Van, akit
való közösséget, és azt az visz előbbre, ha meditálva olvassa a Bibliát,
„ápoljuk”, hogy Isten a másiknak a személyes áldás közvetítheti Is­
szeretetét magunkba szív­ ten szeretetét, a harmadikra különösen a gyü­
juk —és arra a magunk lekezet közös istendicsőítése van hatással, és
szeretetével válaszoljunk. így tovább. Ha sikerül megtalálnunk a megfe­
lelő „közvetítő eszközt”, amelynek révén az
emberek a legkönnyebben képesek m egta­
pasztalni Isten irántuk való szeretetét, az olyan, mint mikor - Lu­
ther hasonlatával élve —egy darab vasat a tűzbe tartunk. A vasda­
rab egy idő m últán vörösen kezd izzani, és valami tűzhöz hasonlóvá
válik. Aki átéli Isten szeretetét, az maga is szeretni tudó emberré
válik. Éppen ezért a spiritualitás az eszköze annak is, hogy gyüleke­
zetként a világgal szembeni megbízatásunkat is teljesítsük. Mert a
világot csak olyanok változtathatják meg pozitív irányban, akiket
magukat is megváltoztatott Isten szeretete.

104
Harmadik feladat:
Újra felismerni a küldetést

„Az olyan egyház, amely nem akar missziói egyház lenni,

mellőzi a Jézustól kapott feladatot -
és ezzel eljátssza létjogosultságát. ”

A legfőbb megbízatás, amit Jézus egyházának adott, nem az, "f

hogy gondot viseljen az emberekre, hanem hogy tanítvánnyá I /
tegye őket.

Jézusnak két olyan parancsolata van, amely összefoglalja mindazt,

amit valaha is szabályként, ajánlásként, utasításként útravalóul
adott az embernek. Az egyik az, amit a szeretet nagy parancsola­
tának nevezünk: „0 pedig így válaszolt: »Szeresd az Urat, a te Istene­
det teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és fele­
barátodat, mint magadat«” (Lk 10,27). Azt lehet mondani, ez
Jézusnak az egész emberiséghez szóló legfőbb parancsa. Másik paran­
csolatát ezzel szemben kifejezetten tanítványaihoz, illetve egyhá­
zához intézte: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet,
megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében, ta­
nítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek ” (Mt
28,19-20). Ezt nevezzük „missziói parancsnak”.
Adódik a kérdés: miért nem elégedett meg Jézus a szeretet pa­
rancsával? M iért egészíti azt ki az egyháznak szóló speciális,
missziói megbízással? A válasz nagyon egyszerű: a missziói pa­
rancs nem a szeretet parancsának kiegészítése, hanem annak magyará­
zata, részletezése. A misszió és az evangélizáció során semmi olyan
nem történik, ami valami többletet jelentene a szeretethez ké­
pest, ellenkezőleg: a misszió úgy, ahogy Jézus érti, nem más,
mint a „szeretet akcióban”. Amikor Jézust megkérdezték, hogy
„mit jelent a felebarátot szeretni”? —m ondhatta volna azt is: „be-

105
 széljetek az embereknek Isten szeretetéről,
Jézus nemcsak azt m ondjátok el nekik, hogy m eghaltam és fel­
akarta, hogy az emberek tám adtam értük. Közöljétek velük ezt a sze-
megtapasztalják az retetet, legyen rá gondotok, hogy ez a szere­
üdvösséget, hanem azt is, tet mássá tegye őket. És ügyeljetek rá, hogy
hogy ezt az üdvösséget ők m aguk is képessé legyenek továbbadni ezt
továbbadják. A zt akarta, a szeretetet másoknak. Tegyétek tanítvánnyá
hogy legyenek Isten kegyel­ őket!” Jézus nemcsak azt akarta, hogy az em­
mének és szeretetének berek megtapasztalják az üdvösséget, hanem
sokszorosítói. azt is, hogy ezt az üdvösséget továbbadják,
ti— '.'go. Azt akarta, hogy legyenek Isten kegyelmé­
nek és szeretetének sokszorosítói. Olyan embe­
reket akart, akik vele életközösségben átélik és tovább terjesztik
az üdvöt és az életet. Ezért nem csak annyit m ondott, hogy „men­
jetek, és mondjátok el az embereknek, hogy Isten szereti őket”,
hanem azt: „közvetítsétek nekik Isten szeretetét oly módon, hogy
ők maguk is készek legyenek ezt az üzenetet másoknak tovább­
adni”. Jézus életével is példát m utatott erre tanítványainak —ez
volt az ő missziója —és így adta nekik a megbízatást: folytassák
misszióját.
Számos feladat van, amelyet az egyház ma magára vállal, és
amelyet vállalnia is kell, ezek közül azonban messze a legfontosabb
a missziói parancs. Az Isten és a másik ember szeretetére szólító ál­
talános parancs ezt nem pótolhatja. Azért mondom ezt, m ert az
egyház a misszió parancsát gyakran a felebaráti szeretet parancsá­
val helyettesítette. Ez pedig meglehetősen problematikus dolog.
Még egyszer szeretném hangsúlyozni: a felebaráti szeretet paran­
csa azt fogalmazza meg, hogy mi az ember általános kötelessége.
Azt mondja meg, hogy m it kell tennünk,
hogy az ember valóban emberré legyen. A
Ha az ember emberlétét missziói parancs ezzel szemben azt mondja
Isten Isten volta kikap­ meg, hogy mit kell tennünk azért, hogy Isten
csolásával akarnánk valóban Isten legyen. Mind a Tízparancsolat,
elérni, zátonyra futnánk. mind a Miatyánk Isten Isten voltáról beszél
először, azután az ember emberségéről. Ehhez

106
a sorrendhez az egyháznak is tartania kell magát. H a az ember
emberlétét Isten Isten volta kikapcsolásával akarnánk elérni, zá­
tonyra futnánk.
Jézus nem csak annyit mond: „Tanítsátok az embereket, hogy
m egtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”, hanem ezt
megelőzően azt is „tegyétek tanítványokká őket”. Ez ugyanis az
előfeltétele amannak. Először az emberek és Krisztus kapcsolatát
kell m egteremteni, és ebből a (tanítványi) kapcsolatból kiindulva
kell azután tovább folytatni Jézus misszióját. Nem létezik külön
„Jézus ügye”, amely elválasztható lenne Jézus személyétől. A fele­
baráti szeretet üzenete valóban elengedhetetlen része a keresz­
tyén hitnek. H a azonban ez elszakad a Krisztussal való személyes
viszonytól, akkor az ember elválasztja Jézus megbízatását szemé­
lyétől, elveszi belőle a voltaképpeni keresztyén jelleget, és azt egy
általános morállal helyettesíti. Ez pedig egyszerűen kevés. A ke-
resztyénségben ennél sokkal többről van szó, nevezetesen az em­
ber és Isten közötti kapcsolat helyreállításától, amelyet szétszakí­
to tt a bűn, s az Isten erejéből táplálkozó új életről. Ez azonban
nem lehetséges Jézus személyének mellőzése és misszió nélkül,
amely az embert kimozdítja egyoldalúan én központú, vagy ha­
mis istenekre hagyatkozó életéből, és Jézus követésére hívja.
Egyházunk rászokott, hogy az embert min­
denekelőtt evilági lénynek tekintse. Ebből kö­
vetkezően az a szeretet, amelyet az emberek- Nem létezik külön ,Jézus
kel szemben gyakorlunk, maga is „evilági”: ügye”, amely elválasztha-
meglátogatjuk őket, enni adunk nekik, gon- tó lenneJézus személyétől.
doskodunk róluk, szállást adunk nekik. M ind­
ez fontos, és semmiképpen sem helyettesít­
hető egyfajta tisztán „túlvilági” jellegű szeretettel. Csakhogy
ugyanezeknek az embereknek szükségük van a bűnbocsánatra is,
és arra, hogy Isten ereje hasson az életükben (vö. Mk 2,5). Isten
azt akarja, hogy ezek az emberek legyenek üdvösségének megsok­
szorozok Mindezért mi vagyunk felelősek. Ezért az olyan egyház,
amely folytatni akarja Jézus misszióját, nem kerülheti meg, hogy
maga is jó értelemben missziói egyház legyen.

107
A Q Jézus Krisztus egyháza nem döntheti el tetszése szerint, hogy
I O akar-e „missziót" folytatni, vagy sem.

Az egyház nem önmagáért van. Létének értelme és célja nem ön­

maga. Jézus azért hozta létre, hogy az Isten szeretetéről szóló üze­
netet közvetítse kora emberének, gyógyítva és megváltoztatva az
embert. O maga is ezt tette, az egyház célja és megbízatása pedig
az, hogy az ő küldetését, „misszióját” folytassa. Az olyan egyház,
amely nem akar missziói egyház lenni, megtagadja a Jézustól ka­
pott küldetését, s ezért léte elveszíti jogosultságát.
Kétségtelen, hogy korábbi időkben a misszió gyakran vált a
hatalomgyakorlás és a hatalom kiterjesztésének eszközévé — ami
nagyban hozzájárult, hogy rossz csengésűvé váljon a fogalom m a­
ga. A misszió e formájának azonban nem sok köze van Jézus
missziójához. Manapság vannak, akik a „missziói” szempont újra-
érvényesítésével kísérlik meg m egtartani az egyház tagjait, vagy
egyenesen növelni létszámát. Ebben az esetben is tudnunk kell
azonban, hogy ez nem felel meg a Jézustól kapott missziói m egbí­
zatás szándékának. Amikor misszióról beszélünk, nem vezethet­
nek bennünket önös érdekek. Amikor Jézus arra szólít fel, hogy
az ő tanítványává tegyünk embereket, azt ezekért az emberekért
és Istenért teszi. Ezért kell embereket megnyernünk a hitnek:
azért, m ert fontosak Isten számára, és m ert nekik is szükségük
van Istenre, nem pedig azért, hogy fenntartsuk az egyházat, és
növeljük befolyását.
Világossá kell tennünk minden ember számára, akivel találko­
zunk, hogy Isten vágyakozik utánuk. Isten élő, teljes kapcsolatra vá­
gyik velük. H a megtalálják Istent, ünnep van a mennyben. Ha
nem találják meg, Isten szíve szakad meg. És igaz a dolog másik
oldala is: ezeknek az embereknek is szükségük van Istenre. Lehet, hogy
nem tudnak róla. Lehet, hogy látszólag Isten nélkül is egészen jól
mennek a dolgaik. Mindaddig azonban, amíg valaki nem ismeri
Istent, hiányzik életéből a végső értelem és a végső beteljesedés,
és nem képes lehetőségeit teljesen kibontakoztatni. Az ember Is­
tenre nézve terem tetett, életének értelme és célja, hogy megis-

108
merje Istent. Kivétel nélkül minden ember É lűin
számára a lét felfokozását jelenti, ha keresz­ Kivétel nélkül minden
tyénné lesz. Ezért kell minden erőnkkel arra ember számára a lét
törekednünk, hogy Krisztust megismertessük felfokozását jelenti,
velük. ha keresztyénné lesz.
„Egyház” és „misszió” két olyan fogalom, Bjezasrasara as
amelyek nem választhatóak el egymástól. J é ­
zus Krisztus egyháza nem döntheti el tetszése szerint, hogy akar-e
„missziót” folytatni, vagy sem. Az egyházat Jézus azért hívta élet­
re, hogy az ő misszióját folytassa. A Bibliában nem a misszió az
egyház funkciója, hanem az egyház Jézus missziójának funkciója
(Klaus Eickhoff). Az egyházat egyes egyedül az legitimálja, hogy
folytatja-e ezt a missziót. Ebből fakadóan az ősegyház önértelme­
zése is missziói volt. Az első keresztyének tovább folytatták Jézus
misszióját, eljuttatták az emberekhez az Isten szeretetéről szóló
üzenetet, gyógyították, és mássá tették őket. Éppen ezért elsőren­
den Jézushoz vezették el őket —aki a „közvetítő” Isten és ember
között. Isten, m int az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben ol­
vassuk, m egáldotta ezt az igyekezetét, és naponta gyarapította a
jeruzsálemi gyülekezetét. Egyre újabb gyülekezetek jöttek létre,
és a keresztyénség terjedt az egész világon.
Az európai egyházakra tekintve azt kérdezem magamtól: hol
maradt ez a dinamika? Valóban megelégedhetünk-e azzal, hogy
ma Németországban m indenütt élnek gyülekezetek, és hogy eb­
ben az országban a legtöbb ember meg van keresztelve, és ezért
keresztyéneknek tekintjük őket? Valóban azt
gondoljuk-e, hogy ezzel m indazt elértük és
teljesítettük, amiért az első keresztyének éle­ A z olyan egyház, amely
tük teljes odaadásával fáradoztak és vágyakoz­ lemond a misszióról és az
tak? - Tudjuk jól, hogy nem így van. Európá­ evangélizációról, nem
ban siralmas állapotban van a keresztyénség. veszi valóban komolyan
Csak nagyon kevés érezhető abból az eredeti sem az üzenetet, sem az
dinamikából és „ragályos” lelkesedésből, amely embert, amely és aki
az első keresztyéneket jellemezte. Ellenkező­ rábízatott.
leg: a fejlődés mai iránya ennek éppen a fordí-

109
 tottja. Az egyház egyre és egyre csak veszít
A legnagyobb gond, „piaci részesedéséből” az egyéb vallási kínála­
amelynek ma foglalkoz­ tok mellett. Ez egyrészt annak köszönhető,
tatnia kellene bennünket, hogy gyülekezeteink a legtöbb ember számára
az, hogy miként válhatna ma semmilyen vonzerőt nem sugároznak ma­
Jézus odaadó követőjévé gukból. Még ha keresnek is életük számára
az a sok ember, aki ma más megoldásokat, az, amit az egyház kínál,
távolságot tart Istentől, legtöbbjük számára nem jelent komoly alter­
a hittől és a gyülekezettől. natívát. A másik ok, hogy ma a legtöbb gyüle­
kezet önértelmezéséből megdöbbentően hi­
ányzik a missziói szemlélet. Az olyan egyház
viszont, amely lemond a misszióról és az evangélizációról, nem veszi
valóban komolyan sem az üzenetet, sem az embert, amely és aki rá­
bízatott. Ezzel viszont végső soron önmagát ítéli halálra.
Ma elég annyi, hogy valaki általánosságban higgyen Istenben,
legyen némi elképzelése a polgári erényekről, és máris keresztyén­
nek számít. Alig valaki fog ez ellen az egyházban szót emelni. Ezzel
azonban az egyház nem csak világos határvonalait veszíti el az álta­
lános vallási szupermarketen belül, hanem megbízatását, meghatá­
rozottságát is. Az olyan egyház, amely nem akarja az embereket
megnyerni a hitnek, olyan, mint az a lámpa, amely nem akar vilá­
gítani, mint az a kürt, amely nem akar hangot kiadni magából. Le­
het, hogy szépen csillog, esetleg még használni is lehet valami más­
ra, de eredeti rendeltetését, eredeti célját immár nem tölti be.
Az YMCA Béke Nobel-díjjal kitüntetett egykori főtitkára,
M ott János (1865-1955) így fogalmazta meg az egyház megha­
tározását:

„A keresztyén egyház legfőbb célja, hogy úgy hirdesseJézus Krisztust

a személyes élet minden területére, testre, lélekre és minden emberi
élethelyzetre tekintve, hogy az emberek megismerjék, bízzanak ben­
ne, engedelmeskedjenek neki és kövessék őt. Ez minden keresztyén
legfőbb feladata. Ez mindent felülmúló, de legtöbbször elhanyagolt
feladata minden keresztyénnek. ”

110
 Másként fogalmazva: A legnagyobb gond, amelynek ma fog­
lalkoztatnia kellene bennünket, az, hogy miként válhatna Jézus
odaadó követőjévé az a sok ember, aki ma távolságot tart Istentől,
a hittől és a gyülekezettől.

Misszió és tolerancia nem mond ellent egymásnak.

A „misszió” kifejezés nem különösebben cseng jól sem az egyhá­

zon belül, sem rajta kívül. Ennek történelmi okai vannak. Sok
minden, ami a m últban e szóhoz kapcsolódott, valóban olyan
szörnyű, hogy az embernek tényleg kedve lenne e kifejezést tö ­
rölni a keresztyénség szótárából. Az egyháztörténet folyamán ki­
m ondhatatlanul sok visszaélés történt a misszió jegyében. Embe­
reket manipuláltak, elnyomtak, erőszakkal krisztianizáltak, és
így tovább. Meg tudom érteni, hogy ma komoly keresztyének is
csak nagyon óvatosan és tartózkodóan beszélnek a „misszió” cím­
szó alá tartozó kérdésekről. Ugyanakkor nem tudom azt sem,
hogy mivel helyettesíthetnénk e szót. A misszió a „missio Dei”
(= Isten küldetése) nagyobb, m int maga az egyház. Ez nem csak
egy az egyház megbízatásai közül, m int amilyen a lelkigondozás,
a diakónia vagy az evangélizáció, hanem minden egyházi m eg­
nyilvánulás gyűjtőfogalma. Ezen a ponton szembetaláljuk m a­
gunkat azzal a ténnyel, hogy manapság az egyházon kívül -
mindenekelőtt a gazdaság területén — ismét felismerték, hogy
m it jelent a jó értelemben vett misszió. Számos nagy cég alakí­
tott ki m agának egy olyan vállalkozói filozófiát, amelyben előke­
lő szerepet kap egy úgynevezett „mission statement”: „ez vagy az a
mi missziónk: pontosan ezt akarjuk, ezért teszünk meg m indent,
ezt akarjuk elérni”. A misszió kifejezés ez esetben - eredeti értel­
mének megfelelően - az illető cég küldetését, szándékait és célja­
it foglalja magában. Miért nem lehet nekünk m int egyháznak is
egy ilyen „mission statem ent”-tünk, hogy szabadon és gátlások
nélkül beszéljünk róla: nekünk is van egyfajta missziónk?
A másik ok, ami miatt olyan nehezünkre esik „missziói jellegű-
eknek” lennünk, mélyebben gyökerezik: kik vagyunk mi, hogy ve-

111
 gyük a bátorságot, saját meggyőződésünket
Miközben Jézus íigy tett másokra kényszeríteni? —Természetesen nem
jót az emberekkel, hogy „rákényszerítésről” van szó. Csakhogy a döntő
közel vitte hozzájuk az kérdés nem az, hogy kik vagyunk mi, hanem,
evangéliumot, és megbí­ hogy ki az az Isten, akit az embereknek hirde­
zott bennünket, hogy mi tünk! Jézus mindent arra tett fel, hogy az em­
is ugyanezt tegyük, mi bereket kapcsolatba hozza ezzel az Istennel.
úgy gondoljuk, hogy Miközben ő úgy tett jót az emberekkel, hogy
akkor teszünk jót velük, közel vitte hozzájuk az evangéliumot, és meg­
ha elhallgatjuk előlük. bízott bennünket, hogy mi is ugyanezt tegyük,
mi úgy gondoljuk, hogy akkor teszünk jót
velük, ha elhallgatjuk előlük. Végül is, tapin­
tatosak akarunk lenni, semmiképp sem erőszakosak! Toleránsak
akarunk lenni. Csakhogy nem szabad, hogy hamis alternatívák ve­
zessenek tévútra bennünket: természetesen figyelmeseknek és ta­
pintatosaknak kell lennünk, és nem szabad semmit „rákényszeríte-
nünk másokra”. Viszont ha van valami, amire az embereknek
szükségük van, az az Isten szeretetéről szóló evangélium. Ezt elhall­
gatni előlük nem a tapintatos szeretet, hanem a szeretetlenség
megnyilvánulása. Ha, ahogy véljük, a „misszió” egyenlő lenne az
„intoleranciával”, akkor Jézus lett volna a legintoleránsabb ember,
aki valaha is élt, hiszen ő a maga „misszióját” élte meg! Meg kellene
talán szabadulnunk a „tolerancia” szó hamis értelmezésétől is. A
tolerancia nem azt jelenti: mindenkit meghagyni a maga hitében,
és nem akarni megnyerni a saját hitünk szá-
i mára, mert magunk sem vagyunk meggyő­
A tolerancia olyan ződve a saját hitünk igazságáról. H a mélysége­
magatartás, amely eleve sen meg vagyok győződve róla, hogy a másik
egyformán jogosnak ítél embernek szüksége van Istenre, és hallatlan
két különböző álláspontot. mértékben emelné az életminőségét, ha megis­
Ez azonban nem jelenti merné és megszeretné ezt az Istent, akkor ezt
azt, hogy mindkét állás­ el is kell tudnom mondani neki. Elhallgatni
pontot egyaránt előle nem tolerancia, hanem teljes szeretetlen­
helyesnek is tartja. ség, sőt bűn. A tolerancia erénye akkor kezd
i szerepet játszani, amikor a másik határozottan

112
 kijelenti, hogy nem tart igényt arra, amit nyújtani akarok neki.
Hagyjam-e ott akkor, vagy gyakoroljak rá nyomást, netalán kezd­
jem kényszeríteni valamilyen módon? A tolerancia olyan magatar­
tás, amely eleve egyformán jogosnak ítél két különböző álláspontot.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindkét álláspontot egyaránt he­
lyesnek is tartja.
A harmadik ok, ami miatt gyülekezeti tagként alig él bennünk
missziói aktivitás, végül és egyszerűen a félelem. Talán szereztünk már
rossz tapasztalatokat, amikor valakinek tovább akartuk adni az Isten
szeretetéről szóló üzenetet. Lehet, hogy mi ma­
gunk sem vagyunk annyira biztosak saját hi­
tünkben, hogy azt másoknak továbbadjuk. Ami Sok keresztyén a maga szá-
pedig lépten-nyomon megtörténik — és ez az, ja íze szerint fogalmazta
ami a legjobban felháborít —, az, hogy vannak, át a tizedik parancsolatot.
akik azért vonakodnak missziói aktivitást kifej- Ez ahelyett, hogy „ne
teni, mert attól tartanak, hogy a saját egyházuk kívánd... ”, úgy hangza-
szektássággal gyanúsítja őket: a lelkész, a presbi- nék: „ne térj meg. ..”
térium, vagy bárki más. Sok gyülekezetben ma >
inkább zavarólag hat, ha valaki teljesíteni akarja
Jézus missziói parancsát —még az ilyeneknek kell mentegetniük ma­
gukat. Olykor az a benyomásom, hogy sok keresztyén a maga szája
íze szerint fogalmazta át a tizedik parancsolatot. Ez ahelyett, hogy
„ne kívánd...”, úgy hangzanék: „ne térj m eg ...” (lefordíthatatlan
szójáték a hegehren és bekehren szavakkal —fordító megjegyzése). Gyü­
lekezeteinknek azonban azokat az embereket, akik félnek a missziói
munkától, bátorítaniuk kell, és segíteni őket, hogy jó, megalapozott
és felelős módon gyakorolják a missziót.
Mindent összevéve csak egyetlen alapos indoka lehet annak, ha
valaki nem engedelmeskedik Jézus missziói parancsának, az, ha őt
magát még nem érintette meg és járta át Isten szeretete. Ez eset­
ben valóban nem igen van mit másoknak továbbadnia. Minden
más esetben azonban meg kell vizsgálnunk, hogy mi motivál ben­
nünket. A félelem, hogy rosszul csináljuk a dolgokat, jogos lehet,
de nem vezethet odáig, hogy megfosszuk az embereket attól a leg­
nagyobb értéktől, amit mi m int keresztyének nyújthatunk nekik.

113
Nincs keresztyénség megtérés nélkül - megtérési élmény nélkül
azonban igen.

Tudatában vagyok annak, hogy most aknamezőn át vezetem ol­

vasóimat. Előbb „misszió” és „evangélizáció”, most pedig „megté­
rés”. Ez a fejezet valóban nem mentes az izgató szavaktól. Abban
reménykedem, hogy olvasóim a nélkül olvassák e szavakat, hogy
azokat eleve valamilyen képzethez társítanák. A „misszió” fogal­
mához hasonlóan a „megtérés” is Hamupipőke sorsra jutott az
egyházban. Történetileg ez érthető is - a megtérés fogalmához a
visszaélések hasonló története kötődik, m int a misszióéhoz. H a az
ügyet tekintjük, ez végzetes dolog. Keresztyénné ugyanis m egté­
rés útján lehet az ember —sehogy másként. Tisztában vagyok ve­
le, hogy bizonyos körök a megtérés fogalmát olyan módon hasz­
nálják, amely sokakban visszatetszést kelt. A probléma viszont az,
hogy a megtérés bibliai fogalom, amelyről nem m ondhatunk le
csak azért, mert egyesek visszaélnek vele.
A megtérés fogalma azt a tényt írja le, hogy egy ember teljes
életfordulatot hajt végre. Elfordul egy messzemenően én központú,
vagy más irányba beállított élettől, és egy teljesen Jézusra irányuló
élettel váltja fel. Ez kétféleképpen történhet: vagy hirtelen élmény­
ként, vagy hosszabb ideig tartó folyamat során. Vannak olyan ese­
tek, mint Pálé Damaszkusz előtt (vö. ApCsel 9). Üldözte Krisztust,
és hirtelen kapott egy krisztusi kijelentést. Vakon roskadt össze a
hatalmas fényben, és megtért. Ettől kezdve az élete egészen mássá
lett, mint azelőtt volt. Drámai fordulat során vált Krisztus üldöző­
jéből a keresztyénség legfontosabb apostolává. íme, egy megtérés,
amelynek drámaisága semmi kívánnivalót nem hagy maga után.
Pál meg tudta nevezni a napot és az órát, amikor hitre jutott. Sok
keresztyént ismerek, akik ugyanilyen pontosan datálható megtérést
éltek át.
Gyakoribb a megtérés eme „damaszkuszi modelljénél” a m eg­
térés egy másik formája (ezt a Lk 24-ből jól ismert történet alap­
ján „emmausi modellnek” nevezem): e modell szerint az ember
nem egyik napról a másikra tér meg, hanem úgy, hogy élete lé-

114
pésről lépésre változik meg, és közelít egyre jobban Krisztushoz.
Hasonlít ez ahhoz, m int amikor egy mérleg serpenyőjébe egyik
kavicsot tesszük a másik után. A mérleg egyre jobban és jobban
inog, és egyszerre csak elérkezik a pillanat, amikor megbillen.
Mennyiségileg talán nem sok történt, az illető talán észre sem ve­
szi, hogy újabb „kavics” került a mérleg serpenyőjébe. Minőségileg
azonban a mérleg a korábbitól teljesen különböző helyzetbe ke­
rült. A keresztyének túlnyomó többsége elmondhatná: „Miként
jutottam hitre? N em tudnám megnevezni megtérésem dátum át.
Azonban egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a »mér-
leg« átbillent. És rájöttem, hogy tulajdonképpen már régóta hi­
szek.” Ezek az emberek ugyan nem éltek át a damaszkuszi mo­
dell szerinti megtérésélményt, de megtértek. Életük új irányt
kapott. Nem „sarkon fordultak” talán, m int Pál, hanem hosz-
szabb vagy rövidebb ívben kerültek vissza. Mindez hosszabb időt
vett igénybe; nem annyira döntés volt, m int inkább folyamat.
De m egtértek. Életük addig nem ismert új irányba fordult,
Krisztus felé.
Óvakodnunk kell attól, hogy az embereket egyik vagy másik
megtérési formára kényszerítsük. Vannak keresztyének, akik azt
mondják: „Térj meg! Most, vagy soha! És ha nem tudsz megtérési
élményt felmutatni, nem vagy keresztyén!” Az ilyenek súlyos ká­
rokat okoznak az egyháznak. Nagyrészt ők a felelősek azért, hogy a
megtérés fogalma ma annyira diszkreditálódott. Olyan útra kény-
szerítenék az em bereket, amelyet valóban
tekintélyes sokaság járt meg, összességében
azonban mégis csak a keresztyénség kisebbsé­ A z egyház senkin sem
ge. Előfordul a fordítottja is: az, hogy emberek kérheti számon, hogy
teljesen kiesnek a szerepükből, ha egy keresz­ miként tért meg. Egy
tyén társaságban szóba kerül a megtérés kérdé­ valamitől azonban nem­
se. Csakhogy a fogalom a Bibliából származik. tekinthet el: nevezetesen
Ezek az emberek, m ondhatni, a m egtérést attól a ténytől, hogy nincs
erőitetők hibájának a „tükörképét” követik el: keresztyénség megtérés
a saját történetüket abszolutizálják. „Én sem nélkül.
egyetlen kézmozdulatra tértem meg, ezért má-

115
 sok sem térhettek meg így. Én másként lettem keresztyén, ezért
másoknak is megtérési élmény nélkül kell azzá lenniük.” Egyik is,
másik is a saját útját írná elő kötelező érvénnyel. Talán, mert nem is
hallottak a másik útról. E magatartás azonban sok esetben nem
más, mint puszta nárcizmus. Hasonlóan viselkednek azok a keresz­
tyének is, akik rossz tapasztalatokat szereztek pietista körökkel
kapcsolatban, ezért aztán a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik,
és azt a szót, hogy megtérés, hallani sem akarják.
Isten mindenkivel a saját útját járja. Az egyház senkin sem kér­
heti számon, hogy miként tért meg. Egy valamitől azonban nem
tekinthet el: nevezetesen attól a ténytől, hogy nincs keresztyénség
megtérés nélkül. így vagy úgy: mindenkinek meg kell térnie.
M unkánk célja szükségszerűen az, hogy az
emberek ilyen vagy olyan módon m egtérje­
A keresztség révén az nek. Ezt azért hangsúlyozom ennyire nyoma­
egyház tagjává leszünk. tékosan, m ert egyházunkban többnyire az a
Keresztyén ezzel szemben gyakorlat, hogy mindenkit, aki meg van ke­
az, aki egy túlnyomóan resztelve, keresztyénnek tekintünk. Hogy a
én-központú, vagy más­ keresztség igénybevételt és kötelezettséget je­
felé irányult létformából lent, arról nem esik szó, illetve nem válik üze­
egy Krisztusra tekintő netté. Az az önmagában helyénvaló megálla­
életre tért meg. pítás, hogy „Isten mindenkit szeret előzetes
teljesítmények nélkül”, azzal válik egyenér­
tékűvé: „megmaradhatsz olyannak, amilyen
vagy!” Ez a felfogás azonban egy Krisztushoz fordulás nélküli
keresztyénséget posztulál, ez pedig elhajlás a Bibliától, és vissza­
térés Luther M árton reformációja előttre. Keresztyénné ugyanis —
mondja Luther is - nem a keresztség tesz. A keresztség révén az
egyház tagjává leszünk. Keresztyén ezzel szemben az, aki egy túl­
nyomóan én központú, vagy másfelé irányult létformából egy
Krisztusra tekintő életre tért meg.

116
A megtérés folyamatához hozzátartozik a betagolódás a gyüle­
kezetbe.

Az Újszövetség a hitre jutás folyamatát leggyakrabban az újjászü­

letéshez hasonlítja (vö. pl. Jn 3,1-16). Egy újszülött nem az „ég­
ből pottyan” alá, hanem a terhesség hosszú folyamata után jön a
világra, amit viszont megelőz a „nemzés”. A lelki „nemzés” pilla­
nata az, amikor Isten igéje először fészkeli be m agát egy ember
szívébe. Talán már ezt megelőzően is sokat hallottunk Istenről,
csak elutasítottuk, vagy más okból m ent el a fülünk mellett. Egy­
szer csak azonban egy ige m egérintett bennünket, és gyökeret
vert bennünk. Ami ezután következett, az egy hosszabb-rövidebb
„terhességhez” hasonlítható, amelynek során ez az ige érni és nö­
vekedni kezdett bennünk, mígnem olyan erőssé és hathatóssá
vált, hogy hitre jutottunk.
Az az ember, aki valaki mást hitre vezet —hasonlatunknál m a­
radva - egyfajta „bábafunkciót” tölt be: gondoskodik róla, hogy
az újszülött egészségesen jöjjön világra. Éppen akkor, amikor va­
laki frissen tért meg, fenyegeti viszonylag erősen, hogy valamit
rosszul csináljon, illetve, hogy újonnan elnyert hite sérüljön, vagy
éppen megtörjön. Kijózanító tapasztalat, hogy nagyon sokan
azok közül, akik határozott megtérési élményről tudnak számot
adni, viszonylag rövid idő m últán ismét elveszítik a hitüket. Ez
nem szól a megtérésélmények ellen, hiszen a „csendben” végbe­
m ent megtérések esetében az arány épp ilyen
magas. Éppen ezért annyira fontos, hogy az
embereknek az egész evangéliumot hirdessük, Kijózanító tapasztalat,
ne pedig csak a felét. Nem elég annyit elmon­ hogy nagyon sokan azok
dani az embereknek, hogy szükségük van közül, akik határozott
Krisztusra, hogy Jézus be akar kérezkedni az megtérési élményről
életükbe és a szívükbe, és hogy megbocsátja tudnak számot adni,
bűneiket. Mindez fontos és igaz. így lesznek viszo77ylag rövid idő
az emberek keresztyénné - így azonban nem múltán ismét elveszítik
maradnak meg annak. Ennek nyilván több a hitüket.
oka van, annak legfőbb oka azonban, hogy az

117
 emberek elfogadják a keresztyén hitet, de azután nem tartják
meg, egészen bizonyosan az, hogy nem m ondtuk meg nekik elég
világosan, hogy milyen fontos szerepe van a keresztyén ember éle­
tében a gyülekezetnek.
Egyetlen bábának vagy szülőorvosnak se jutna eszébe, hogy az
újszülöttet, m iután m eglátta a napvilágot, sorsára hagyja: „Én
világra segítettem, a többi az ő dolga.” Vagy, ami még rosszabb:
„Majd Isten gondoskodik róla!” Ellenkezőleg: m iután levágta a
köldökzsinórt és m egfürdette a gyereket, odahelyezi az apa vagy
az anya karjaiba, vagy valaki máséba, aki szeretettel öleli m agá­
hoz, és gondoskodik róla. A gyermek továbbélése szempontjából
ez épp annyira fontos, m int maga a szakszerűen levezetett szülés.
Azt az embert, aki frissen jutott hitre, ha azt akarjuk, hogy hite
tovább éljen, egy gyülekezet karjaiba kell helyezni, aki őt m agát és
hitét szeretettel öleli magához, és táplálja. Elvezetni valakit
Krisztushoz, és azután nem integrálni a gyülekezetbe olyan,
mint egy éppen m egszületett babát az asztalra tenni, és azt m on­
dani: „Most m ár boldogulj, ahogy tudsz!” Ez lelki gyilkosság
lenne.
A missziói parancs nem csak annyit mond: „menjetek, és tegyé­
tek tanítvánnyá őket”, hanem azzal folytatódik: „kereszteljétek
meg, és tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit én paran­
csoltam nektek”! Sokat gondolkoztam azon, hogy miért hangzik
el ezen a helyen: „kereszteljétek meg őket!”? A keresztség, véli sok
teológus, ebből következőleg szükséges az üd­
vösséghez. A keresztség vize nélkül lehetetlen
A zt az embert, aki bejutni a mennybe. Maga Luther M árton is
frissen jutott hitre, ha azt azon a véleményen volt, hogy a megkereszte-
akarjuk, hogy hite tovább letlen ember a pokolba jut. Számára - és vele
éljen, egy gyülekezet együtt nagyon sok teológus számára — a ke­
karjaiba kell helyezni, resztség legalább olyan fontos, ha nem fonto­
aki őt magát és hitét sabb, mint az evangélizáció. Csakhogy a ke-
szeretettel öleli magához, resztségben egyáltalán nem a víz a lényeg.
és táplálja. A keresztség mindenekelőtt egy ember beta-
golása a gyülekezetbe. Pál azt mondja: „mind-

118
 nyáján egy testté kereszteltettünk” (lK or 12,13). Ilyenformán azzal,
hogy a keresztség révén „Krisztus testébe” kerültünk, a keresztyén
gyülekezet tagjává lettünk. Itt tapasztaljuk meg azt a szeretetet és
kapjuk meg azt a táplálékot, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy
lelkileg növekedésnek induljunk. „Tanítsátok őket, hogy m egtart­
sák mindazt, amit én parancsoltam nektek” - hol máshol történ­
hetne ez, ha nem gyülekezeteinkben?
A különböző egyházak keresztség-értelmezése eltér egymás­
tól. Abban azonban minden egyház felfogása megegyezik, hogy a
keresztség révén saját közösségükbe fogadják az embereket. És
erre gondol Jézus is, amikor azt mondja: „Kereszteljétek meg
őket!” Lefordítva ez annyit jelent: „Fogadjátok be azokat az em ­
bereket, akiket hozzám vezettetek, a m agatok közösségébe. En­
gedjétek, hogy részesei legyenek közösségeteknek.” Jézus azzal,
hogy összekapcsolja a keresztelési és a missziói parancsot, egyér­
telművé teszi, hogy közösséghez kötődés nélkül az ember keresz­
tyénként nem élhet. „Egyedül elsorvad az ember.” Am int egy új­
szülött nem képes tovább élni, ha édesanyja, vagy valaki más
nem gondoskodik róla, ugyanúgy nem élhet a keresztyén ember
sem a többi keresztyén tápláló közössége nélkül. Éppen ezért
nem sok értelme volna embereket hitre vezetnünk, ha egyúttal
nem terem tünk számukra a gyülekezetben is teret, amely befo­
gadja őket.
Szomorú körülmény, hogy alig van gyülekezet, amely erre a
feladatra kellőképpen fel volna vértezve. Megdöbbentően kevés
olyan gyülekezet van, amelynek egyáltalán célja, hogy emberek
hitre jussanak, illetve, hogy személyes kapcsolatba kerüljenek
Krisztussal. Még kevesebb azoknak a gyüle­
kezeteknek a száma, amelyek arra törekedné- wmmnxmmmmmmüx.
nek, hogy újonnan hitre jutott embereket Nem elég csak elmondani
tagjai közé fogadjanak, és integrálják őket. másoknak a Jézus
Hol vannak azok a gyülekezetek, amelyek az Krisztusról szóló jó hírt,
újonnan m egtérteknek nem ugyanazt kínál­ gyülekezeteink életébe is
ják, mint amit mindenki más is kap, akik az be kell vonni őket.
ilyenek számára —képletesen szólva —készen

119
tartanák a pólyát és a bébiételes üvegeket? Hogyan gondoskod­
nak gyülekezeteink arról, hogy az újjászületett keresztyének jól
„startoljanak”, megfelelő táplálékot kapjanak és lelkileg növeked­
jenek? Hol vannak a kiscsoportok, a speciális rendezvények, és
hol van a lelkigondozói segítség ezeknek az embereknek a számá­
ra? H a ezekre a kérdésekre nincs válaszunk, akkor elhagyhatjuk
az evangélizációt. Mert akkor a megtérő emberek egy fél év m úl­
va nem csak hogy otthagynak bennünket, hanem a korábbinál is
jobban „be lesznek oltva” a keresztyénség ellen. Nem elég csak el­
mondani másoknak a Jézus Krisztusról szóló jó hírt, gyülekezete­
ink életébe is be kell vonni őket.

Aki közölni akarja másokkal a jó hírt, annak magának is jó hírré

kell válnia.

Egy nagyszabású felmérés során több ezer embert kérdeztek meg,

hogy miért nem járnak templomba. A válaszok első ránézésre
meglehetősen különböztek egymástól. Amikor azonban az egész
anyagot rendszerezték, feltűnt a tanulmány megbízóinak, hogy
alapjában véve mindig ugyanazok a dolgok kerültek szóba. M in­
denekelőtt a rossz tapasztalatok, amelyeket az emberek keresz­
tyénekkel, illetve az egyház képviselőivel kapcsolatban szereztek,
sérelmek, amelyeket keresztyének számlájára írtak, illetve egy
olyanfajta keresztyénség, amelyet erőszakosnak és fanatikusnak
érzékeltek. Emellett az idők folyamán sokakban olyan kép alakult
ki a keresztyénségről, amely minden másnak mondható, mint
attraktívnak, és követésre érdemesnek: a keresztyéneket gyakran
látták „régimódinak”, „vaskalaposnak”, „zárkózottnak”, „különös­
nek”, „valahogy nem normálisnak” és „önteltnek”. A felmérés ered­
ményét aztán valaki ékelődve így foglalta össze egy mondatban:
„A fő okai annak, hogy olyan sokan nem járnak templomba, azok,
akik járnak a tem plom ba.” Ez a m ondat nem túl barátságosan
hangzik ugyan, de találóan m utat a lényegre: az emberek nem Is­
ten-ellenesek. A vallás ellen sincs kifogásuk. Bajuk van viszont az
egyházzal. Nem önmagában a keresztyén hit zavarja őket, hanem

120
a valóságosan létező keresztyénség. „Isten az égben: vele minden
rendben - a »földi kiszolgáló személyzetiek viszont nem tudok
mit kezdeni.”
Elképesztő, hogy milyen kevés pozitív dol­
got hallunk, ha egy kívülállóval beszélgetve „A fő okai annak, hogy
a keresztyénségre terelődik a szó. Kérdezzünk olyan sokan mm járnak
meg egy szimpatikus embert, aki még nem ke- templomba, azok, akik
resztyén, hogy mit gondol a „keresztyén élet- járnak a templomba. ”
formáról” vagy a „keresztyén gyülekezetről”? süsrsbs*

Nagy az esélye, hogy nem fog tetszeni, amit

válaszol. Lehet, hogy bizonyos részleteket illetően igazságtalan, amit
mond, de egészét tekintve tudomásul kell vennünk: az emberek ma
nem akarnak olyanok lenni, mint amilyenek mi vagyunk! Talán nem elég
tisztességesek, vagy túlságosan is nagy bennük a jóindulat, hogy ezt
kereken a szemünkbe mondják. De ezt gondolják. Nem látják értel­
mét, hogy valóban keresztyén módra éljenek, mert az a viselkedés-
minta, amelyet mi nyújtunk számukra, nem hat vonzónak.
Képzeljenek el egy embert, aki egy újfajta fogkrémet ajánl vala­
kinek, igyekszik megnyerőén mosolyogni hozzá, és közben kivillan
a hiányos fogsora. Abszurd gondolat! Antireklám! „Túl sokat” -
gondolná a megszólított — „nem használhat ez a fogpaszta.” Tu­
dom persze, hogy egy fogkrémhez hasonlítani az evangélizációt bi­
zarr dolog. Másrészt viszont meg vagyok róla győződve, hogy ami­
kor másoknak a Jézus Krisztusról szóló jó hírt hirdetjük, egy kissé
magunknak is „reklámhordozókká” kell válnunk. H a úgy akarjuk
másoknak bemutatni Jézus Krisztust, mint aki válasz legégetőbb
kérdéseikre, nekünk magunknak is valóban megváltozott, pozitív
emberekké kell lennünk, akikből árad a szeretet és az életöröm.
Másként hiteltelenek leszünk a szemükben.
Kevés keresztyén gondol vele, hogy milyen hatást gyakorol
azokra, akik nem keresztyének, és hogy vajon az, ahogy keresztyén-
ségét megéli, annak valóban megfelel-e. Maga a gondolat is szinte
istenkáromlásnak tűnik számukra, hogy a keresztyén létnek kifelé
vonzónak kell lennie. H a erre közvetlenül rákérdezünk, merev el­
utasításba ütközünk, a következő megfontolással: „Nem arra van

121
 szükség, hogy az emberek tetszését elnyerjük!
Isten azt várja tőlünk, Isten tetszését kell elnyernünk!” Vagy más vál­
hogy szabaduljunk meg tozatban: „Mi a keresztről szóló beszédet hir­
személyes és kommunika­ detjük, ez pedig maga sem vonzó!” A prob­
tív hibáinktól, ésjavít­ léma csak az, hogy az embereknek általában
sunk azon, ahogy mások kevés lehetőségük nyílik rá, hogy a kereszt
előtt megjelenünk, mm botránkozásába „beleütközzenek”, mivel már
azért, hogy mi a menny­ az előtérben lefékezik őket a mi vesszőparipá­
országba jussunk, hanem ink, tulajdonságaink, valamint személyes és ál­
azért, hogy mások jussa­ talánosan jellemző hiányosságaink. Annyira
nak a mennyországba. bedugja a fülüket az, hogy milyenek vagyunk,
hogy ettől nem hallják, hogy mit mondunk.
Óvakodnunk kell tőle, hogy ezt a fogyatékos­
ságunkat teológiailag úgy mentegessük, hogy azt mondjuk: nem
embereknek, hanem Istennek tetsző életet akarunk élni. Bármilyen
jól is hangozzék ez, alig hiszem, hogy Istennek tetszenék, ha olyan
módon éljük meg keresztyénségünket, hogy az mások számára
nem vonzó, sőt, egyenesen taszítja őket. Hiszem, hogy Isten sokkal
inkább azt várja tőlünk, hogy szabaduljunk meg személyes és kom ­
munikatív hibáinktól, és javítsunk azon, ahogy mások előtt megje­
lenünk, nem azért, hogy mi a mennyországba jussunk, hanem
azért, hogy mások jussanak a mennyországba.
Az első gyülekezetről megtudjuk, hogy kifejezetten vonzották a
kívülállókat (vö. pl. ApCsel 2,47). Mi szól az ellen, hogy ezt a
szempontot gyülekezeti m unkánk maximájává tegyük, és mindig
szem előtt tartsuk? Hogy azok az emberek, akik bizonyos ideig a
közelünkben élnek, azt mondhassák: „Sohasem gondoltam volna,
hogy a lelki kérdések egyszer ennyire felkeltik az érdeklődésemet;
bárcsak én is olyan tudnék lenni, mint ezek az emberek!” Az angol
különbséget tesz „mission by proclamation” és „mission by attraction”:
az igehirdetés által folytatott misszió és a vonzerő révén gyakorolt
misszió között. Az egyiket nem lehet a másikkal szemben kijátsza­
ni. A hit a prédikációból származik, mondja Pál (Róm 10,17). Bár­
milyen vonzó is legyen egy gyülekezet, egyedül ezért még senki
sem fog hinni Krisztusban. Kell lennie valakinek, aki elmondja az

122
evangéliumot. Másfelől viszont az evangélium puszta proklamáci-
ója nem sok eredménnyel jár, ha gyülekezeteink nem vonzóak.
Ezért arra van szükség, hogy gyülekezeteinkre oly mértékben jel­
lemző legyen a hitelesség és az élő spiritualitás, mindenekelőtt pe­
dig az egyes gyülekezeti tagok megváltozott életstílusa, hogy
azok, akik még nem hisznek Jézusban, vonzódjanak ahhoz, ami
közöttünk végbemegy. Ilyen közegben van értelme egy jó prédiká­
ciónak, egy evangélizációnak, vagy egy hitmélyítő beszélgetésnek.
H a ez a közeg hiányzik, akkor viszont ilyesfajta fáradozásaink igen
gyakran üresjárattá válnak.

Nem várhatjuk el, hogy az emberek Krisztusra hagyatkozzanak

ha mi magunk nem hagyatkozunk rá.

Nemrégen azt javasoltam lelkészek egy csoportjának, hogy ta rt­

sunk rendszeresen istentiszteletet egy moziban. Az ötlet megle­
hetős szkepszist és elutasítást váltott ki legtöbbjükből: az isten-
tisztelet nem való moziba! - De miért nem? H a az emberek nem
jönnek hozzánk, miért nem m együnk mi oda, ahol az emberek
vannak? A templom valamikor a piactéren állt. A piacok időköz­
ben rég eltűntek, a tem plom viszont ma is ott áll, ahova évszá­
zadokkal ezelőtt építették. Az eredmény m ind külsőleg, mind
belsőleg pusztító hatású. Bennünk időközben kialakult a nézet,
hogy a tem plom nak ott kell állnia, ahol áll: némileg elszigetelve
a „kívülálló” emberektől. Elsáncoljuk m agunkat a saját belterjes
egyházi kultúránk gettójába, ápoljuk saját nyelvezetünket, saját
rítusainkat, hallgatjuk a m agunk muzsikáját,
és egyfajta szekértábor mentalitással óvjuk
m agunkat minden kívülről jövő kulturális A templom valamikor
„elidegenítéssel” szemben. a piactéren állt. A piacok
Manapság szívesen beszélünk „egyházide­ időközben rég eltűntek, a
genekről”, ámde a látószög, amellyel tesszük, templom viszont ma is ott
némileg egyoldalú. A probléma ugyanis nem áll, ahova évszázadokkal
annyira az, hogy az emberek elidegenedtek az ezelőtt építették.
egyháztól, hanem az, hogy kultúrájával, nyel-

123
 vezetével és hagyományaival az idők folyaT
A probléma nem annyira mán az egyház idegeneden el egyre jobban az
az, hogy az emberek emberektől. Egy modern ember, ahhoz, hogy
elidegenedtek az egyház­ jól érezhesse m agát az istentiszteleteinken,
tól, hanem az, hogy az először is általában meg kell hogy változtassa
egyház idegeneden el egyre a zenei ízlését, azután meg kell szoknia egy
jobban az emberektől. olyan nyelvezetet és olyan érintkezési formá­
kat, amelyeket a mindennapi életből nem is­
mer, és amelyeket egyáltalán nem is tart von­
zónak és megfelelőnek. Mi attól, aki keresztyénné akar válni,
elvárjuk, hogy illeszkedjék be a mi belterjes egyházi kultúránkba.
Hogy ez az elvárás mennyire eredményes, azt jól m utatja az utób­
bi harminc év. Egy olyan generáció, m int az enyém, amely a Pink
Floyd együttesen nőtt fel, vagy a Jefferson repülőtéren adta körbe
a hasispipát, általában nemigen tud Heinrich Schützzel m it kez­
deni. Nem hiszem, hogy a techno-nemzedék esetében nagyon
másként állna a dolog. Lehet, hogy Jézus Krisztushoz megtérnének,
a mi egyházi kultúránkhoz azonban nem. És erre nem is kötelesek.
Legalábbis én egyetlen olyan helyet sem ismerek a Bibliában,
amely ezt nekünk, illetve nekik előírná. Ez egyébként ellenkeznék
a népegyház gondolatával is (vö. a —> 64. tétellel).
A keresztyénség mindig akkor élte virágkorát, amikor sikerült
saját korának embereit elérni. Akár az ősgyülekezet, akár a refor­
máció korát vesszük alapul: amikor a keresztyénség képes volt va­
lóban tömegeket elérni, az mindig összekapcsolódott a mindenkori
jelen kultúrájának pozitív recepciójával ( — felvételével, átvételé­
vel). Hudson Taylorról, a 19- század nagy Kína-misszionáriusáról
tudjuk, hogy copfot növesztett. Ezzel kettős hatást ért el: a kínai
emberek megkedvelték érte. Végre találkoztak egy olyan misszio­
náriussal, aki nem magas lóról beszél velük, és nem akar nekik egy
új hit mellé egy új kultúrát is nyújtani. Taylor komolyan vette az ő
kultúrájukat, és ezzel a szimbolikus cselekedetével is kifejezésre
juttatta, hogy magasra értékeli azokat, akiket misszionálni akar.
Az európaiak viszont lehetetlennek tartották a magatartását, tola­
kodásnak és szolgalelkűségnek bélyegezték, amit tett. Még azt is

124
szemére vetették, hogy meghamisítja a tiszta bibliai üzenetet! Ma
el sem tudjuk képzelni, hogy annak idején milyen zavart keltett az
egész ügy. Taylor alkalmazkodott egy kultúrához, amelyhez közel
akarta vinni az evangéliumot. Ezzel m egnyitotta a kínai emberek
szívét. Európai keresztyén társai ellenben ezt nem voltak képesek
megtenni. Hogy miként játszódhatott le az egész, arról akkor tá­
madt némi sejtelmem, amikor egy ismerősöm, aki a frankfurti ifjú­
sági napokon folytatott missziói tevékenységet, sakktábla-szerűre
festette a haját, mivel úgynevezett „punkok” között tevékenyke­
dett. Ezek tárt karokkal fogadták, a gyülekezete viszont hátat for­
dított neki, mert azt gondolták, hogy elveszítette a hitét.
Az egyháziatlanná vált emberek elérésének ígéretes útja az egy­
ház „egyháziatlanítása” lehet. Megfosztani az egyházat attól a jelleg­
zetes „istállószagtól”, amely oly sok embert tart tőle távol. H a to­
vább akarjuk adni másoknak a jó hírt, akkor alkalmazkodnunk keli
a kultúrájukhoz. És fel kell hagynunk azzal, hogy tőlük követeljük
meg az alkalmazkodást a mi kultúránkhoz. Ez a szándék, amely pe­
dig széles körben elterjedt, egyszerűen értelmetlen, sőt, szeretetlen.
Le kell szállnunk a magas lóról, amelyre olykor felülünk, hogy on­
nan értékeljük le mások kultúráját. Egy egyházzenész egyszer azt
mondta nekem: „Tudja, a rockzene számomra nívótlan.” Ezt nem
csak megkérdőjelezhető, hanem egyenesen veszélyes felfogásnak
tartom. Először is a meglehetősen előkelősködő és szeretetlen gon­
dolkodás miatt, amely egy ilyen nézet mögött rejlik. Másrészt azért,
mert feje tetejére állítja Jézus, vagy akár Pál apostol magatartását.
Gondoljuk csak el, hogy ha Jézus érvelt volna így, képes lett volna-e
akár csak egyetlen embert is megnyerni, hogy kövessék: egyszerű
halászokat és kézműveseket, egykori farizeusokat és kéjnőket, vám­
szedőket és zélótákat? Vagy mi történt volna, ha Pál arra az állás­
pontra helyezkedik: „Mielőtt az európaiaknak, ezeknek a barbárok­
nak kezdeném hirdetni az evangéliumot, el kell érniük legalább a
zsidók kulturális színvonalát! Legalább a fő parancsolatokat meg
kell tartaniuk! Legalább a körülmetélkedést és a szombat ünneplé­
sét be kell vezetniük!” —Máig várhatnánk az evangéliumra! Pálnak,
a képzett zsidó teológusnak lett volna oka, hogy így gondolkodjék.

125
 Ehelyett így ír: „A zsidóknak olyanná lettem, mint
A z egyháziatlanná aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény
vált emberek elérésének uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt
ígéretes útja az egyház levő—pedig én magam nem vagyok a törvény uralma
„egyháziatlanítása” alatt —, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt le­
lehet. vőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé let­
tem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem
Krisztus törvénye szerint élek — hogy megnyerjem a
tömény nélkülieket’’ (lK or 9,20—21). Nem várhatjuk el, hogy az em­
berek alkalmazkodjanak Krisztushoz, ha mi nem alkalmazkodunk
hozzájuk. A világ megváltoztatásának - amire törekszünk - ben­
nünk magunkban kell elkezdődnie.

Nem missziói rendezvényekre, hanem missziói gyülekezetekre

24 van szükségünk.
Az átlagos német gyülekezet ama törekvése, hogy befolyási öveze­
tében emberek élő Krisztus-hitre jussanak, szűk határok között
mozog. Ez részben abból ered, hogy maguk a felelős emberek se
tudják pontosan, hogy mi az. Legtöbb esetben azonban a változás­
tól való félelem akadályozza, hogy túlságosan komolyan vegyék
Jézus missziói parancsát. Ez a félelem teljesen indokolt: az a gyüle­
kezet, amely a jézusi megbízatásnak megfelelően kezd élni, nem
marad ugyanaz, mint ami volt. A gyülekezetépítés greifswaldi pro­
fesszora, Michael Herbst szerint a gyülekezet szerepe nem lehet
annyi, hogy „egy építőkockából összerakott toronyhoz hozzátegyen
még egy evangelisztikus építőkockát is”. Vál­
lalni Jézus missziói megbízatását azt jelenti,
Vállalni Jézus missziói hogy kiállni középre. Ez viszont megváltoztat­
megbízatását azt jelenti, ja a gyülekezeti munka egész stílusát.
hogy kiállni a középre. Éppen ezért a múltban számos gyülekezet
Ez viszont megváltoztat­ megelégedett annyival, hogy időről időre szer­
ja a gyülekezeti munka vezett valamilyen evangélizációs rendezvényt.
egész stílusát. Azokban az időkben, amelyekben a missziói
tevékenység egyházunkban nem élvezett túlsá-

126
gosan nagy prioritást, már ez is volt valami. Ahhoz azonban kevés,
hogy valóban eleget tegyünk a bennünket sürgető kihívásnak.
Nem olyan gyülekezetekre van szükségünk, amelyek missziói
rendezvényeket tartanak, hanem olyanokra, amelyek maguk misz-
szióiak.
Könyvem nem módszertani kézikönyv. Ezt a keresztyén egyház
megbízatásáról szóló fejezetet mégsem zárhatjuk le anélkül, hogy
legalább röviden át ne tekintsük, hogy milyennek kell lennie a
missziónak a gyakorlatban, a jelenlegi népegyházi viszonyok kö­
zepette. A teljesség igénye nélkül, e pillanatban elsősorban a kö­
vetkező hét lépést látom elengedhetetlennek ahhoz, hogy egy
gyülekezet elinduljon azon az úton, amelyen Jézus missziói paran­
csát teljesíteni tudja:

1. Kapcsolatteremtő evangélizáció: ez azt jelenti, hogy keresztyének

tudatosan építenek ki kapcsolatokat olyan emberekkel, akik (még)
nem keresztyének, éspedig mindenütt, ahol csak lehet: munkahe­
lyen, szomszédok között, a szépségszalonokban, vagy bárhol. így
barátságok jönnek létre, és emberek közel kerülnek egymáshoz.
Az ilyen kapcsolatokban, amelyekben a keresztyén ember nem
úgy tekint a másikra, m int „missziói objektumra”, hanem valódi
adok-kapok viszony jön létre, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb
természetes módon szóba ne kerüljenek az Istennel, hittel, egyház­
zal összefüggő kérdések. A nem keresztyén partner növekvő ér­
deklődése sok esetben egyre közelebb viszi őt a hithez. Ideális eset­
ben a keresztyén fél meg is tudja hívni egy olyan gyülekezetbe,
amely arra törekszik, hogy neki megfelelő kínálatot nyújtson.

2. Hittani kurzusok: egy olyan korban, amelyben rendkívüli kelet­

je van a legkülönbözőbb tanfolyamoknak, szemináriumoknak,
népfőiskoláknak, sokan vannak, akik szívesen megismerkednének
a keresztyén hit alapfogalmaival, amennyiben egy korlátozott
időtartamú, hat-nyolchetes tanfolyamon erre lehetőségük nyílna.
H a jól sikerül a kurzus, bizonyára lennének olyanok, akik szívesen
tovább is folytatnák az ismeretszerzést, és vagy alakítanának egy

127
új házi közösséget, vagy csatlakoznának egy másik csoporthoz. (A
mi gyülekezetünkben az ilyen érdeklődők száma eléri a kurzuso­
kon részt vevők 50%-át.)

3. Istentiszteletek az egyháztól elidegenedettek számára: az ilyenfaj­

ta istentiszteleteket, amelyek elsősorban az úgynevezett Willow
Creek-mozgalom révén váltak népszerűvé Ném etországban a
m últ század kilencvenes éveiben, sokan egyfajta „csodafegyver­
nek” tekintik az egyház iránti közömbösség elleni küzdelemben.
Saját gyülekezetünk tapasztalata alapján, ahol havonta tartunk
„GoSpeciális” istentiszteletet, mintegy 800 résztvevővel, csak meg­
erősíthetjük, hogy az istentisztelet e módjának rendkívül nagy a
megújító hatása. Ugyanakkor az istentiszteletnek ez a formája
alapjaiban változtatja meg a gyülekezetét. Ezzel m ár jó előre szá­
molni kell. (Utalok e ponton Ein Traum von Kirche —Egy álom az
egyházról című könyvemre.) Vannak más, nem a Willow Creek
szerinti modellre épülő istentiszteleti formák is az egyháztól el­
idegenedett emberek számára, m int az úgynevezett „Tamás-mi­
se”, vagy az „istentiszteletet élni” lehetősége.

4. Evangélizációs rendezvények: a klasszikus értelem ben vett

evangélizációs rendezvényeket több szempontból m eg kell vizs­
gálni. A népegyházban folyó evangélizáció gyakran tabukkal
van körülvéve, igen sokszor erősen törvényeskedő irányzatú cso­
portok sajátítják ki m aguknak őket (ami egyházon belül az
evangélizáció további tabuizálásához vezet: valóságos ördögi kör
ez). Azonkívül az evangélizációkat igen gyakran lengi át a m últ
idők szelleme. Ezt bizonyítja az is, hogy többnyire amúgy is ke­
gyes embereket m ozgatnak meg. Azoknak pedig, akik ilyen al­
kalm akkor „térnek m eg”, csak egy töredéke m arad m eg tovább­
ra is hívő embernek. A vizsgálatok 4% -nál is kisebb arányról
számolnak be. Ennek a fő oka többnyire az utóm unka hiánya.
Az újonnan hitre jutottak meglehetősen m agukra m aradnak,
vagy olyan gyülekezetekre szorulnak, amelyek nem képesek
számukra azt nyújtani, amire valóban szükségük van, hogy hi-

128
tűk növekedjék és éretté váljon. Mindez nem érv az evangélizá-
ciós rendezvények tartása ellen. Az azonban nyilvánvaló, hogy
az evangélizációt nem lehet peremcsoportosulásoknak átenged­
nünk, hanem azt ismét a saját ügyünknek kell hogy tekintsük -
és be kell építenünk az eleven gyülekezeti m unkába.

5. Evangélizáció az értékek megbecsülése révén: „Megtérés előtt jár a

tisztelet.” Ez a megfogalmazás, amely tudomásom szerint a Raj-
na-vidéki lelkésztől, Wolfgang Vorlándertől származik, nagyon jól
kifejezi, hogy a misszió a jövőben nem jelentheti azt, hogy felülről
kezeljük az embereket (azzal a jelszóval, hogy „majd most m eg­
m utatjuk, mi keresztyének, nektek pogányoknak, hogy »merre
hány méter«”), hanem a kölcsönös adok-kapok jegyében történ­
het csak. Az evangélizáció egyik leghatásosabb módszere (jóllehet
egyáltalán nem „módszeresen” alkalmazzuk), ha embereket, akik
még nem hívők, meghívunk a m agunk csoportjaiba, m unkakö­
zösségeibe, rendezvényeire, és a segítségüket is igénybe vesszük.
Ezzel jelezzük nekik, amit valóban érzünk is irántuk: „Fontos
vagy nekünk. Örülünk, ha köztünk vagy. Itt szükség van rád.” Az
a körülmény, hogy szoros közelségben élnek és tevékenykednek
velünk, keresztyénekkel, sok esetben eredmé­
nyezi, hogy egy idő m últán ők m aguk is ke­
resztyénné lesznek. Van-e jobb lehetőségünk
embereket a jó hír meg­
6. Evangelisztius diakónia: régen feledésbe me­ hallására megnyernünk,
rült, hogy eredetileg egyházunk majd minden mint ha szükséghelyze­
missziói munkaága diakóniai háttérrel jött lét­ tükben melléjük állunk ?
re. Az idők folyamán a diakónia és a „belmisz- És valóban segítőkészen
szió” elkülönült egymástól - m indkettő kárá­ állunk-e melléjük, ha
ra. Van-e jobb lehetőségünk embereket a jó elhallgatjuk előlük a leg­
hír meghallására megnyernünk, mint ha szük­ jobbat, amit egyházként
séghelyzetükben melléjük állunk? És valóban nyújthatunk nekik:
segítőkészen állunk-e melléjük, ha elhallgat­ a Jézus Krisztusról szóló
juk előlük a legjobbat, amit egyházként nyújt­ jó hírt?
hatunk nekik: a Jézus Krisztusról szóló jó hírt?

129
Evangélizáció és diakónia elválaszthatatlanul összetartozik. Együtt
adják annak az éremnek a két oldalát, amelyet „missziónak” neve­
zünk. A jövő egyházának ismét egybe kell illesztenie a kettőt.

7. Televízió és Internet: Ami a m odern ember lehetőségeit illeti, mi

m int egyház még nagyon gyerekcipőben járunk. Még a saját
egyházi adásainkat és internetes lehetőségeinket sem használjuk
ki tisztességesen (kivétel erősíti a szabályt e téren is), és ezek —a
hesseni rádió fiatalok között végzett felmérése szerint - kevéssé
vonzóak. Ebben a kérdésben a következő években tennünk kell
valamit. Egy pillantás az Egyesült Államokra meggyőzhet ben­
nünket róla, hogy milyen hibákat kell elkerülnünk. Az Egyesült
Államokban látható evangélizációs adások nagy része ízléstelen,
és megkérdőjelezhető teológiát képvisel, ami nyilvánvalóan ne­
hezen szabályozható. Azonkívül a média kínálatának nem az a
célja, hogy „virtuális gyülekezeteket” hozzon létre, amelyek o tt­
hon, a képernyő előtt ülő embereket ellátják Isten igéjével, de
amelyekből hiányzik a valódi közösség a többi keresztyénnel.
Egy tévés vagy internetes istentisztelet szerepe csak az lehet,
hogy kiegészítse, nem pedig az, hogy helyettesítse a gyülekezeti
kínálatot. Ami a modern média és a gyülekezeti m unka kapcso­
latát illeti, itt Ném etországban a „ProChrist” tevékenységét te­
kinthetjük példaszerűnek.

Mindent összevéve: ez a felsorolás csak tovább erősíti azt az alap­

tételt, amely vörös fonálként húzódik végig ezen a fejezeten: a leg­
jobb, amit tehetünk azért, hogy embereket megnyerjünk a keresz­
tyén hitnek az, hogy vonzóvá tesszük gyülekezeteinket. Legyen szó
baráti beszélgetésről vagy nagyszabású rendezvényekről, diakóniá-
ról vagy médiajelenlétről, minden missziói fáradozásunk üresjárat,
ha gyülekezeteinkből nem sugárzik az életerő és a barátságos lelkű­
iét. Éppen ezért, ha teljesíteni akarjuk missziói megbízatásunkat, és
el akarjuk érni a kívülállókat, mindenekelőtt gyülekezetünk belső
állapotáért kell tennünk.

130
Negyedik feladat:
Aktivizálni a hívők egyetemes
papságát
„Sokkal több lelkész
van gyülekezeteinkben,
mintsem gondolnánk. ”

Luther tanítása az egyetemes papságról a legfontosabb tényezó',

ami még ma is megkülönböztet bennünket a katolicizmustól.

A keresztyének nagy részében ma az a kívánság él, hogy szűnjék

meg a különbség protestánsok és katolikusok között. Valóban fel
kell tenni a kérdést, hogy milyen alapja van még ma is az önálló
protestáns egyházak létének a katolikus mellett. A katolikus egy­
ház a reformáció kora óta sok külső jellegű hibáját felszámolta. A
megigazulástan kérdésében a két egyház az idők folyamán olyan
közel került egymáshoz, hogy egy „közös nyilatkozatot” is kiad­
tak a kérdésben, amelyet ugyan nem ismer el minden teológus,
de amelynek minden esélye megvan rá, hogy általánosan elfogad­
ják. Az úrvacsora annak idején oly hevesen vitatott kérdését pedig
- legalábbis a gyülekezet szintjén - az egyháztagok mellékes kér­
désnek tekintik. Mi teológusok is egyre inkább azon a nézeten va­
gyunk, hogy egyik fél épp oly kevéssé tudja, hogy voltaképpen mi
is történik az úrvacsorában, m int a másik.
Mindmáig megm aradt azonban az alapvető különbség a két
nagy egyház között az önértelmezést illetően. Egy olyan egyház,
amely - amint azt Luther leszögezte - „minden hívő egyetemes
papságára” épül, lényegileg különbözik a pápaság és a papi rend
egyházától. Em itt minden tekintélyt a klérus (= lelkészek, papok
és püspökök) birtokol, am ott a hívők gyülekezete. Az egyik „fe­
lülről”, a másik „alulról” szerveződő egyház. Tény, hogy a katoli­
kus egyház az utóbbi években örvendetes lépéseket tett a laikus

131
 hívők aktivizálására, továbbra is megm aradt azonban szigorúan
hierarchikusan szervezett papi egyháznak. A pápaság sokat kriti­
zált intézménye nem a katolikus tan torzulása vagy meghamisítá­
sa. Nem is olyan járulékos dolog, amelyet akár ki is lehetne iktat­
ni, hanem szorosan beleillik a katolikus tanrendszer logikájába. A
pápa egy kardinálisokból, püspökökből és papokból álló hierar­
chia csúcsán áll, amely hierarchiának katolikus felfogás szerint
különleges, szentségi státusa van, amely tagjait a közönséges ha­
landók fölé emeli. Felszentelésük erejénél fogva ők rendelkeznek
az üdvösség fölött, és azt ők közvetítik. H a megszűnnék a hierar­
chia, megszűnnék az üdvösség. (A fordító megjegyzése: a követke­
zőkben a fordításban a „lelkész” szót akkor használjuk, amikor ar­
ról van szó, hogy minden egyháztag betölti ezt a funkciót. Ahol
„hivatásos” lelkészekről van szó, ott a „lelkipásztor” szót alkal­
mazzuk.)
Ezzel a felfogással állította szembe Luther a hívők egyetemes
papságának koncepcióját, amelyet az Újszövetségből m erített (vö.
lP t 2,9; Jel 1,6). E szerint minden hívő közvetlenül áll Isten színe
előtt. Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra beteljesített minden
üdvösségszerző, közbenjáró és papi szolgálatot. Krisztus óta nincs
szükség közbenjáró egyházra, áldozatra és
m mmmmmi i " ’ papságra. Jézus a pap, a szó teljes értelmében!
A lelkipásztor nevi pap, És ő maga az áldozat is, ugyancsak teljes érte-
hanem a papok „edzője”. lemben! Minden, amit az egyház ezek után
megtehet, annyi, hogy az embereket ehhez a
Jézushoz vezeti, és számukra Isten szeretetét
minden lehetséges módon megtapasztalhatóvá teszi. H a Luther
ebben az összefüggésben mégis beszél „papi” szolgálatról, az e
szerint az új, átvitt jelentés szerint értendő. Ez a szolgálat immár
nem csupán néhány kiválasztott tisztségviselő feladata, hanem
minden keresztyéné.
A papi hivatás értelme éppen ezért egy evangéliumi egyház­
ban teljesen más, m int a katolikusban. A protestáns lelkipásztor
nem olyan pap, aki az üdvösség fölött rendelkezik, és azt a hí­
vőknek közvetíti, hanem feladata a hívőket rávezetni, hogy ők

132
m aguk is „papok” legyenek. Feladata olyan helyzetbe segíteni
őket, hogy ők m aguk is képesek legyenek a Bibliát magyarázni,
másokat lelkigondozni, közbenjáró szolgálatot végezni, sebeket
gyógyítani, a hitet tovább plántálni, és más, hasonló feladatokat
betölteni. Kiélezetten fogalmazva, a lelkipásztor feladata e kon­
cepció szerint az, hogy - ami a papi szolgálatot illeti - feles­
legessé tegye m agát a gyülekezetben. A lelkipásztor nem pap,
hanem a papok irányítója. Tevékenységének a gyülekezet nagy­
korúságát és lekipásztorától való függetlenségét kell előmozdí­
tania.
A nagykorú keresztyénség e koncepciója nem csak annak ide­
jén volt forradalmi. H a Luthernek a hívők egyetemes papságáról
szóló tanítását tesszük annak mértékévé, hogy mi az, ami
evangéliuminak számít még ma is, és mi az, ami nem, akkor azt
kell m ondanunk, hogy mi itt, Németországban nagyon messze
vagyunk attól, hogy valóban evangéliumi egyház legyünk. Egy­
részt az evangélikus egyház és lelkészi kara korántsem hagyott
fel vele, hogy közvetítő, sőt, gyakran gyámkodó szerepet játsz-
szon Isten és a keresztyének között. Másrészt korántsem állítha­
tó, hogy 500 évvel Luther M árton reformációja után az evangéli­
kus tömegek nagy része valóban nagykorúvá
vált volna. A hívők egyetemes papságáról
szóló tanítást a reformátori teológia alapér­ Ha Luthernek a hívők
tékeként tartjuk ugyan számon, de alig van egyetemes papságáról szóló
gyülekezet, amelyben ez a szempont akár­ tanítását tesszük annak
csak jelzésértékűén is érvényesülne. Jóllehet mértékévé, hogy mi az,
egyháztanácsainkban és zsinatainkon több­ ami evangéliuminak szá­
ségben vannak a nem teológusok, ezek a gré­ mít még ma is, és mi az,
miumok általában szervezeti és igazgatási kér­ ami nem, akkor azt kell
désekkel foglalkoznak, és a legritkább esetben mondanunk, hogy mi itt,
gyakorolnak valóban papi feladatokat. Ez a Németországban nagyon
feladat a lelkipásztorokra hárul. Ha megkísé­ messze vagyunk attól,
relnék szaván fogni Luther Mártont, és gyüle­ hogy valóban evangéliumi
kezeteiket az egyetemes papság gyakorlására egyház legyünk.
buzdítani, azt kockáztatnák, hogy alkalmat-

133
lannak találják őket szolgálatukra. Az evangélikus egyház —leg­
alábbis, ami papi hivatásának gyakorlását illeti — ez idő szerint
mérföldes távolságra van attól, hogy valóban „alulról építkező”
egyháznak lehetne tekinteni.

Az úgynevezett „lelkészek" és az úgynevezett „laikusok" közötti

különbségtétel nem biblikus és nem protestáns.

H a következetesen ragaszkodni akarunk Luther Márton tanításá­

hoz minden hívő egyetemes papságáról, akkor egyszer s minden­
korra véget kell vetnünk a „lelkészek” és „laikusok” közti különb­
ségtételnek. Lutherben egészen sajátos kép élt a lelkipásztori
hivatásról. Az ő feladata, hogy istentiszteletet tartson, prédikáljon,
és így tovább. A lelkipásztornak tehát egészen sajátos feladata van a
gyülekezeten belül. Nincs azonban olyasfajta „szentségi” többlete,
amely a többi hívő fölé emelné. A lelkipásztor - mondta Luther -
se nem kegyesebb, se nem „lelkibb”, mint a többiek, és legfőkép­
pen nem kizárólagos specialistája a lelki feladatoknak. Ezt minden
keresztyénnek komolyan kell vennie. A lelkipásztor feladata arról
gondoskodni, hogy gyülekezetének tagjai a legmagasabb fokon el­
nyerjék a lelkészi kompetenciát. O k ugyanis a gyülekezet voltakép­
peni „lelkészei”.
Az úgynevezett „lelkészek” és az úgynevezett „laikusok” közöt­
ti különbségtétel nem biblikus és nem evangéliumi. Két legitim
módja van annak, hogy ezt a tényt kezeljük: az egyik, hogy a jö­
vőben teljesen felhagyunk vele, hogy egyházunkban „laikusokról”
beszéljünk. A „laikus” szó manapság sajnos az amatörizmus, a
hozzá nem értés bélyegét hordozza magán („amatőr színjátszók”).
A másik lehetőség, hogy a „laikus” szónak egyházunkban vissza­
adjuk eredeti értelmét. Luther szenvedélyesen küzdött érte, hogy
az egyház „laikus mozgalom” legyen - ma ezt így mondanánk:
„alulról építkező egyház”. A „laikus” szó a görög „nép” (laos) szó­
ból ered. Luther tehát jó értelemben vett népegyházat akart létre­
hozni. Hozzá kell tennünk, hogy amit ma mi értünk „népegyhá­
zon”, annak nem sok köze van ahhoz, amire Luther gondolt. Az ő

134
szándéka az volt, hogy a lelki élet az evangélikus egyházban ne
csupán néhány „profi”, hanem a „nép”, azaz a gyülekezeti tagok
minél szélesebb tömegeinek ügye és feladata legyen.
Mindez még protestáns füleknek is eléggé szokatlanul cseng.
Luther idejében azonban nem csak szokatlanul csengett, hanem for­
radalmat jelentett. Luther tanítása az egyetemes papságról nem
csak harci riadó volt az akkori papi egyház ellen, hanem egyúttal a
gyülekezet és minden egyes gyülekezeti tag hallatlan felértékelését
is jelentette. Képzeljük csak el: abban az időben, amikor az embe­
rek legtöbbje sem írni, sem olvasni nem tudott, a Biblia pedig nem
volt német nyelvre lefordítva, Luther az egyszerű gyülekezeti ta­
got, aki hitt Krisztusban, lelki dolgokban egyenrangúnak nyilvá­
nította a klérussal!
A dolgok ilyen felfogásától messze eltávolodtunk. Az evangéli­
kus egyházban hosszú ideje ismét szokássá vált „lelkészekről” és
„laikusokról” beszélni — mindazzal a következménnyel együtt,
ami ebből az egyik vagy másik félre vonatkozik. Egyfelől a tehe­
tetlenség és lustaság halálos keveréke, másfelől a dolgok kézben­
tartásának és ellenőrzésének igénye révén mi m agunk fosztottuk
meg m agunkat ettől a mérhetetlen kincstől. Prédikálás, lelkigon­
dozás és nevelés —tehát a teológiai alapfeladatok —500 évvel a re­
formáció után is a lelkipásztorok kizárólagos hatáskörébe tartoz­
nak. A lakikusok számára többnyire csak a segédmunka marad.
Alig van még egy területe egyházunk életének, amelyen olyan
erőteljes rekatolizáció m ent volna végbe, m int ez. Tegyünk egy
próbát: kérdezzék meg valakitől, hogy hány lelkész van a gyüle­
kezetében. Válaszul kap egy számot, amely megegyezik a gyüle­
kezetben tevékenykedő hivatásos lelkipásztorok számával. Már a
segédlelkészek esetében is kételyek merülnek fel az emberekben:
„valódi” lelkészek-e egyáltalán? Vagy kérdezzék meg valakitől:
mondhatja-e egy „laikus” úrvacsoraosztáskor a szereztetési igé­
ket? Vagy azt: melyik ér többet: ha egy lelkipásztor áld meg (láto­
gat meg valakit, tart konfirmációi előkészítőt, folytat lelkigondo­
zói beszélgetést stb.), vagy egy „egyszerű” gyülekezeti tag? A
válaszok, amelyeket ezekre a kérdésekre rendszerint kapunk, mu-

135
 tátják, hogy milyen mértékben váltunk ismét
A katolikus egyház ma a papi egyház katolikus rendszerének foglyai­
bizonyos tekintetben vá. Sőt, az is kérdés, hogy maga a katolikus
„evangéliumibb”, mint a egyház nem „evangéliumibb”-e ma bizonyos
protestantizmus: tekintetben, m int a protestantizmus? A lai­
a laikusok ott gyakran kusok ott gyakran sokkal önállóbban vesznek
sokkal önállóbban vesz­ részt az istentisztelet végzésében, az oktatás­
nek részt az istentiszteletban, a gyülekezet vezetésében, m int nálunk.
végzésében, az oktatás­ Sokkal több lelkész van a gyülekezeteink­
ban, a gyülekezet vezeté­ ben, mintsem gondolnánk! Egyházként az
sében, mint nálunk. egyetlen esélyünk a továbbélésre az, ha ezt az
gawiiiiwiiHitíMMirw „alvó óriást” felébresztjük, és szabaddá tesz-
szük a tehetség és képesség gyülekezeteink­
ben szunnyadó hallatlanul nagy potenciálját. Népegyházunk je­
lenlegi helyzete némileg hasonlít az indiai menyegzőről szóló
közismert történetre. Minden vendéget arra kértek, hogy vigyen
egy üveg bort a lakodalomba. Az összes üveg tartalm át beleön-
tötték egy nagy edénybe, hogy puncsot készítsenek belőle. Ami­
kor azután a vendégek belekóstoltak a puncsba, m indenki sa­
vanyú arcot vágott. A hatalmas edény ugyanis tele volt tiszta
vízzel. M indenki azt gondolta ugyanis, hogy száz másik üveg kö­
zött nem fog feltűnni, hogy a borba belekerült egyetlen üveg víz
is. Hasonlóan gondolkodnak ma sokan, s úgy vélik, hogy saját
teljesítményük m inim um át nyújtva is profitálhatnak abból, amit
a népegyház nyújt számukra. Ez a számítás azonban m a már
nem vezethet eredményre. Egy olyan korban, amelyben nem
csak az egyházi adóból befolyó bevétel, hanem az önkéntes tevé­
kenység buzgósága is egyre csökken, nem le­
het rajta csodálkozni, hogy a „puncs” egyre
Egy olyan egyház vízízűbb.
tevékenységében, amelyből Egy olyan egyház tevékenységében, amely­
sokan akarnak profitálni, ből sokan akarnak profitálni, sokaknak kell
sokaknak kell résztvenniük is. Ez azonban csak akkor fog
résztvenniük is. megtörténni, ha az emberek tudatában van­
nak, hogy erre hívattak, hogy erre van felha-

136
talmazásuk, s ha ebben segítséget is kapnak. A nagy kihívás,
amely előtt állunk, hogy az egyház - alighanem először az ősgyü­
lekezet napjai óta - ismét laikus mozgalommá váljon. Mert a nép­
egyház csak ilyen laikus mozgalomként válhat valóban népegy­
házzá.

Az egyetemes papságot csak úgy aktivizálhatjuk gyülekezeteink­

ben, ha az emberekben szeretetet ébresztünk a Szentírás iránt.

A hívők egyetemes papságából eredő legfontosabb következtetés

Luther számára az volt, hogy minden hívőnek joga és kötelessége
olvasni és magyarázni a Bibliát. Hogyan másként lehetne egy ke­
resztyén nagykorúvá, mint oda begyökerezve, ahol maga Isten
szólal meg? Miként lehetne képes az egyház tanításának attól
gyakran eltérő, sőt, olykor szennyezett vizétől megszabadulni, ha
nem megy vissza mindig magához a forráshoz? Luther mindenfajta
egyetemes papság elsődleges forrásának azt tekintette, hogy a Bib­
lia olvasása ne maradjon a lelkipásztorok előjoga, hanem azt min­
denki forgathassa, és rendszeresen értelmezze, magyarázza mind
maga, mind mások számára. Éppen azért fordította le a Bibliát né­
metre, hogy ne csak az úgynevezett lelkipásztorok olvashassák és
magyarázzák. Mindenkinek a kezébe akarta adni, hogy ennek ré­
vén mindenki „lelkésszé” lehessen. Nem lehet eléggé szemlélete­
sen leírni, hogy milyen hatalmas lendülettel mozgatta meg egész
Németországot, amikor az évszázadokon át tudatlanságban tartott
tömeg először vehette kezébe és olvashatta saját anyanyelvén a
Bibliát! Egy ilyen Biblia annak idején meglehetősen sokba került,
de ha valaki mégis szert tudott rá tenni, akkor a drága kincs kézről
kézre járt, az üzenet szájról szájra terjedt.
Manapság mifelénk általában mindenkinek van Bibliája, amely
azonban ott porosodik valamelyik eldugott sarokban. E könyv sok
protestáns ember szemében olyannyira „szent”, hogy hozzá se ér­
nek. Luther híres mondatát: „Megáll az Istennek igéje” sok helyütt
szó szerint veszik, és tényleg „hagyják megállni” —valahol a köny­
vespolcon! De hát lehet-e ezen csodálkoznunk? Hiszen a gyüle-

137
 kezetben semmilyen segítséget nem kapnak
Luther híres mondatát: hozzá, hogy miként olvassák hasznosan a Bib­
„Megáll az Istennek igé­ liát. A lelkipásztorok, ahelyett, hogy ösztö­
je" sok helyütt szó szerint nöznék őket a Biblia önálló olvasására, m egte­
veszik, és tényleg „hagy­ szik ezt helyettük ők maguk. És ezért hálásak
já k megállni’’ —valahol is az emberek. Hiszen nincs kényelmesebb do­
a könyvespolcon! log, mint hogy van valaki, aki veszi a fáradsá-
h h m h h m m h o íh m got, hogy helyettünk olvassa és magyarázza a
Bibliát.
Itt is érvényes azonban a híres kínai közmondás: „Adj valaki­
nek egy halat, jóllakattad egy napra. Tanítsd meg halászni, ellát­
tad egész életére.” Ezt még ki is lehet egészíteni azzal, hogy ha
megtanítod halászni az illetőt, nem csak magáról, hanem másokról
is képes lesz gondoskodni! Tisztában kell lennünk azzal, hogy a
Szentírás rendszeres olvasása nem a kegyes különcök speciális
gyakorlata. A bibliaolvasás épp oly fontos lelki életünk számára,
m int testi életünk számára a táplálkozás: „Nem csak kenyérrel él
az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik”
(Mt 4,4). Istennek ez az igéje az, ami belülről átalakít bennünket,
ami gondolatainkat, érzelmeinket és cselekedeteinket egyre in­
kább Isten akarata szerintivé teszi. H a megfosztjuk lelkünket et­
től az „eledeltől”, keresztyénségünk nagyon erőtlen és következ­
mények nélküli marad.
Felteszem a kérdést, hogy bennünk, lelkipásztorokban mennyi­
re van meg egyáltalán a szándék, hogy gyülekezetünk tagjaiban
szeretetet ébresszünk a Biblia iránt, és hogy bizonyos készséget
alakítsunk ki bennük arra, hogy m iként kezeljék e könyvet —nem
is beszélve arról, hogy ez sikerül-e egyáltalán. Gyakran nem is lát­
juk szükségesnek, hogy gyülekezeti tagjainkat e téren nagykorú­
sághoz segítsük. E helyett megelégszünk annyival, hogy az embe­
rek hetente egyszer eljönnek hozzánk, és elviszik magukkal a
vasárnapi „halat”. És ezzel a feladatmegosztással mindenki meg
van elégedve: ámde ilyen módon m egint csak a „papi rendet” erő­
sítjük egyházunkban a megfelelő függőséggel és hatalmi struktú­
rával együtt, amely a „papi rendet” az átlagkeresztyének kiskorú

138
tömege fölé emeli. Mi vagyunk a vétkesek benne, hogy gyüleke­
zeteink tagjai lelkileg majdhogynem éhen halnak.
Nem egészen indokolatlan arra gondolnunk, hogy az elmúlt
századok során a protestáns egyházak is fontosabbnak tartották a
belső hatalmi struktúrák fenntartását, m int a gyülekezet nagyko­
rúságát. Hány olyan gyülekezetről lehet tudni, amelyben a gyüle­
kezeti tagokat rendszeresen segítik abban, hogy miként forgassák
haszonnal a Bibliát? Amikor kereken háromszáz évvel ezelőtt
magalakultak az első bibliakörök, rendőri segédlettel oszlatták fel
őket. És szégyenszemre evangélikus lelkészek küldték nyakukra a
rendőrséget. Ma már ez, hála Istennek, nem így van. Ma m ár lel­
kipásztorok csak a legritkább esetben küzdenek a házi gyülekeze­
tek és bibliakörök ellen (de azért vannak ilyenek). De nem is segí­
tik elő ilyenek létrejöttét, és ezért sok gyülekezetben ma is csak
amolyan kívülállóknak számítanak. Egyházi
szabályrendszerünkbe pedig mindmáig nem
került be a házi gyülekezetek és bibliakörök Ha azzal, hogy nagy­
ügye. E m ögött a merevség m ögött m ár szin­ korúságra segítjük gyüle­
te szándékosságot lehet sejteni. Annyi m in­ kezeteinket, esetleg zavart
denesetre tény, hogy a hivatalos egyház nem keltünk, és az embereket
túl sok érdeklődést m utat az iránt, hogy gyü­ függetlenítjük magunktól,
lekezeteinkben felnövekedjék egy nagykorú nem kell nyugtalankod­
keresztyénség. Kollégáim m ondták el nekem, nunk. Sőt, ez kell, hogy
hogy nem is áll érdekükben, hogy gyüleke­ munkánk célja legyen.
zeteikben bibliaolvasó kiscsoportok alakul­
janak, m ert attól tartanak, hogy ezek csak
nyugtalanságot keltenek, és aláássák a tekintélyüket. Lehet, hogy
félelmük nem is egészen alaptalan. H a azonban túl nagy teret en­
gedünk ennek az aggodalomnak, csendben és rejtve Luther M ár­
ton egyik fő törekvését hagyjuk figyelmen kívül, méghozzá szinte
anélkül, hogy ez tudatos lenne bennünk.
Gyülekezeteink nagykorúsága, és általában is a keresztyéneké a
Szentírás olvasásából fakad. Éppen ezért nekünk, lelkipásztorok­
nak az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy az embereket arra
ösztönözzük, és tegyük őket képessé rá, hogy m aguk olvassák a

139
Bibliát, és az olvasottakat ültessék át a mindennapi élet, valamint
a gyülekezeti élet gyakorlatába. Hogy ezáltal esetleg zavart kel­
tünk, és az embereket függetlenítjük magunktól, nem kell, hogy
nyugtalanítson bennünket.

Egyetlen emberben sincs meg az összes képesség, amely ahhoz

szükséges, hogy egy gyülekezetnek csak megközelítőleg is nyúj­
tani tudja mindazt, amire szüksége van.

Amikor itt kritikai megállapításokat teszek a lelkipásztori hiva­

tással kapcsolatban, az korántsem azt jelenti, hogy megkérdőjele­
zem kollégáim és kolléganőim kompetenciáját, vagy akár csak in­
tegritását. Ami ellen szót emelek, az magának a lelkipásztori
hivatás struktúrájának az én fogalmaim szerinti torzulása. A lelki-
pásztorok részben hihetetlenül sokat dolgoznak. Hatalmas erőfe­
szítéseket tesznek a gyülekezeteikért. Ezt egy pillanatig sem aka­
rom elvitatni. Csakhogy a gyülekezeti m unka olyan sokrétű, hogy
a legtehetségesebb és legbuzgóbb lelkipásztor is csak egy töredé­
két képes elvégezni a felmerülő feladatoknak. És e feladatok sok­
félesége m iatt ezek közül is csak keveset képes valóban jól is vé­
gezni, m ert nincs ember - a lelkipásztorok között sem - , aki az
élet minden terén egyformán tehetséges. Ez pedig azt jelenti:
mindaddig, amíg egy lelkipásztor m aga akar mindent elvégezni,
nem lehet egyéb, m int „univerzális dilettáns”. Kiélezve: választa­
nunk kell a laikusok egyetemes papsága, vagy lelkipásztoraink
egyetemes laikussága között.
Egyetlen emberben sincs meg az összes képesség, amely ahhoz
szükséges, hogy egy gyülekezetnek csak megközelítőleg is nyújta­
ni tudja mindazt, amire szüksége van. A legkiválóbb szuper
lelkipásztor heti 80 órás munkaidővel sem képes mégcsak meg­
közelítően sem elvégezni mindazt, amit 50 vagy éppen 100 tehet­
séges gyülekezeti tag heti 2-3 órában, különösen, ha képességeik­
nek és erejüknek megfelelően dolgoznak. És erre soha senki nem
gondol! Pedig a gyülekezet fogalmának éppen az a lényege, hogy
összegyűlik sok ember, és mindenki hozza magával a képességeit.

140
H a abból indulunk ki, hogy minden kérész- ■smshmbbmhí
tyén pap, és hogy a papi szolgálat a gyü­ A legkiválóbb szuper
lekezetben nem korlátozódhat néhány „lel­ lelkipásztor heti 80 órás
kipásztorra”, akkor belátjuk, hogy minden munkaidővel sem képes
keresztyénnek joga, de kötelessége is, hogy mégcsak megközelítően
teljesítse „papi” szolgálatát embertársai ja­ sem elvégezni mindazt,
vára: vigye közel hozzájuk Jézus Krisztus amit 50 vagy éppen 100
evangéliumát, imádkozzon értük, és minden tehetséges gyülekezeti tag
lehetséges csatornán közvetítse nekik Isten heti 2-3 órában, különö­
szeretetét. Csak így lehet a gyülekezet ismét sen, ha képességeiknek és
azzá, aminek lennie kell. Csak így lehetünk erejüknek megfelelően
képesek az emberekhez Isten szeretetét kö­ dolgoznak.
zel vinni.
Egyházunk, ahelyett, hogy pozitív értelem­
ben vett laikus mozgalom lenne, lényegében nem más, mint önál-
lótlan „laikusok” mozdulatlan tömege, amelyről néhány „profi”
gondoskodik. Az egyetemes papság „alvó óriás”, akit fel kell éb­
reszteni, ha egyházunk túl akarja élni az elkövetkezendő 50 évet.
Afelől viszont nem lehetnek illúzióink, hogy mi történik akkor,
ha egy óriást felrázunk az álmából. Igen morcosán fog m éltatlan­
kodni, hogy ki merészelte megzavarni a nyugalmát! Az óriás
azonban nem csak morcos, hanem eleve lusta is. Nem elég egy­
szer oldalba bökni, hanem újra meg újra oda kell neki szólni: „Éb­
ren vagy már?” - és nem árt egy kicsit megcsiklandozni sem. Az
alvó óriást felébreszteni meglehetősen nehéz feladat.
Képek nélkül: ha gyülekezeteinket tudatára ébresztjük annak,
hogy minden egyes keresztyén „lelkész”, és ennek megfelelően —
kisebb vagy nagyobb rendszerességgel — megbízzuk őket olyan
feladatokkal, amelyeket eddig általában lelkipásztori feladatként
tartott számon mindenki, azzal kiváltjuk az emberek m éltatlan­
kodását. Miért kell olyasmivel foglalkoznunk, ami véleményünk
szerint a lelkipásztor dolga lenne? H a ma valaki egy gyülekezet­
ben komolyan érvényre akarja juttani azt a gondolatot, hogy
„minden keresztyénnek munkatárssá kell lennie”, hogy fizikai és
lelki adottságait Krisztus szolgálatába kell állítania, az általában

141
erős ellenállásba ütközik. Mi, lelkipásztorok évszázadokon át arra
neveltük a gyülekezeteinket, hogy legyenek tisztában vele: kinek
a birtokában van „ténylegesen” a lelkészi és papi kompetencia, és
kiében nincs.
Úgy gondolom, elsősorban nekünk m int lelkipásztoroknak a
feladatunk, hogy gyülekezeteinket felébresszük. Végül is mi m a­
gunk voltunk (illetve elődeink), akik álomba ringattuk őket
azzal, hogy m indent elvégeztünk helyettük. E feladathoz az is
hozzátartozik, hogy ne riadjunk vissza az ezzel együtt járó bosz-
szúságoktól. Alighanem szemünkre fogják vetni, hogy lusták va­
gyunk, és nem akarjuk elvégezni a dolgunkat. Hogy ez az egész
nem azt a célt szolgálja, hogy a lelkipásztorok dolgát megköny-
nyítsük, hanem hogy visszatérjünk a gyülekezet újszövetségi ős­
képéhez, azt eleinte nemigen fogják nekünk elhinni. Hogy m ek­
kora erőfeszítésbe kerül az alvó óriást felébreszteni, azt csak az
tudja, aki m ár megpróbálkozott vele. Ezt tudva, néhány lelki-
pásztor talán azt fogja gondolni magában: „Inkább m agam csi­
nálom!” Ne tegye! Az első két-három év talán nehéz lesz, de
megéri kitartani! H a egyszer az óriás valóban felébred, m unkája
minőségileg és mennyiségileg növekedésnek indul, és egyre in­
kább „óriási öröm öt” okoz!

Minden keresztyén kapott valamilyen kegyelmi ajándékot Isten­

től - és megkapta a hozzá tartozó feladatot is.

Az úgynevezett „gondoskodó egyházat” az elkövetkezendő évek­

ben egyre inkább a „munkatársak egyháza” fogja felváltani. Rend­
kívül kényelmes dolog mindig csak élvezni, hogy mások kiszol­
gálnak bennünket, valójában azonban nem megnyugtató. Ez a
kötelezettségünk a betegek és az erőtlenek iránt természetesen vál­
tozatlan. De ki az, aki csak gondoskodásra szorul? Társadalmunk
nyilvánvalóan nem csak betegekből és erőtlenekből áll, és ugyan­
ilyen nyilvánvaló az is, hogy ma nagyon sok ember csak akkor tud
azonosulni valamilyen intézménnyel, mint amilyen az egyház is,
ha önálló felelősséget hordozva részt vehet a tevékenységében. És

142
ez megfelel Isten akaratának is. Ő sem passzív
„bárányokból”, hanem aktív, nagykorú keresz­ Nyilvánvaló, hogy ma
tyénekből álló gyülekezetét kíván magának. nagyon sok ember csak
S hogy ilyenek legyünk, arra különleges mó­ akkor tud azonosulni
don képessé is tesz minden egyes embert közü­ valamilyen intézménnyel,
lünk. mint amilyen az egyház
Isten minden embert egyedülálló lénynek is, ha önállófelelősséget
terem tett. H a hópehely sincs két egyforma, hordozva részt vehet
akkor ez ránk, emberekre különösen is érvé­ a tevékenységében.
nyes. Mindenkinek közülünk sajátos személyi- ■■■■■
ség-struktárája van —egyik ember extrovertál­
tabb, a másik introvertáltabb, az egyik a fő, a másik a has embere
stb. Van, akinek személyiségét veleszületett és öröklött képességei
határozzák meg, van, akiét a jó és rossz tapasztalatok, amelyeket
élete során szerzett. Éppen ezért megvannak az életnek azok a sa­
játos területei, amelyek valakiben érdeklődést, sőt szenvedélyt kel­
tenek. A hajlamok, képességek, talentum ok e kombinációja tesz
minden embert különlegessé és egyedivé. Hozzá hasonló másik
nincs a földkerekségen.
Ehhez járul, hogy Isten minden embernek, mihelyt keresztyén­
né lesz, még egy vagy több külön adományt is ad, amelynek ko­
rábban nem volt birtokában. A Biblia ezeket „karizmának” neve­
zi, szó szerint fordítva: kegyelmi ajándéknak. Ezek a kegyelmi
ajándékok részben „természetfeletti” jellegűek - ilyenként említi
Pál például a prófétálás és a gyógyítás ajándékát mások, mint
például a vendégszeretet, a könyörületesség vagy az adakozás
meglehetősen „normálisak”. Ezek, mondhatni, „megszentelt” ter­
mészetes adottságok és képességek. Némelyik adomány azonnal
feltűnik, és rögtön érzékelhető, mint például a vezetés vagy az
evangélizáció karizmája, legtöbbjük azonban nem feltűnő. De ép­
pen a nem feltűnő kegyelmi ajándékoknak, m int a segítőkészség,
a szolgálat, vagy a szüntelen imádkozás képessége, van különle­
ges fontosságuk. Ezek jelentik azt az „olajat”, amely a „gyülekezet
gépezetének” működését biztosítja. Egy-egy karizmában többnyi­
re különleges képesség sűrűsödik össze valamilyen feladat ellátá-

143
sára, amelyet Isten minden keresztyénre rábízott. Mindenesetre, a
karizma különleges képesség, amelyet Isten azért adott az ember­
nek, hogy azt az ő Országának szolgálatába állítsa. Azért kaptuk
őket, hogy Istent dicsőítsük, hogy szeretetét és akaratát láthatóvá
tegyük, hogy az ő gyülekezetét építsük velük. Kizárólag term é­
szetes adottságainkkal erre nem volnánk képesek.
Első hallásra mindez kétségkívül eléggé misztikusan hangzik, és
ehelyütt nem is kívánom tovább részletezni. Aki többet akar tudni
a dologról, az olvassa el a Róm 12,3-8; lK or 12-14; Ef 4,16; lP t
4,10—11-et, és természetesen mindenekelőtt az Apostolok Csele­
kedeteiről írt könyvet. Itt egy további bibliai tanítással találko­
zunk, amely a hivatalos egyházi tanban nem csapódott le. De akár
hiszünk a karizmákban, akár nem, az, amit itt hangsúlyozni aka­
rok, megint más dolog: Isten mindegyikünket egyedülállóan ké­
pessé és alkalmassá tett egy egészen különleges feladat betöltésére.
Gustav Heinemann mondta egy alkalommal: „Isten ajándékai: Is­
ten elhívásai.” Isten ajándékai feladatok! Isten akarata pedig az,
hogy valamilyen megbízást teljesítsünk. Ez a megbízatás mindig
Isten országával függ össze. A kegyelmi ajándékokkal élni nem
mindig kifejezetten azt jelenti, hogy valaki részt vesz a gyülekezet
munkájában, alkalmazásuk azonban valamiképp mindig hatással
van a gyülekezetre, illetve Isten országára, és mindenképpen bele­
ágyazódik a gyülekezet életébe.
Minden ember olyan, m int egy kirakós játék egy darabja,
amely csak az összkép egyetlen helyére illik. Hogy milyen az össz­
kép, az rejtve van előlünk; azt egyedül Isten látja. Első pillantásra
a kirakós játék egyik darabja olyan, m int sok másik. De m ind­
egyik csak egyetlen helyre illeszkedik jól. Kétségkívül vannak hé­
zagok, ahova egyiket-másikat némi nyomással be lehet erőltetni,
de hamar észrevesszük, hogy valami nincs rendben. Az életben
csak egyetlen hely van, ahol valóban önmagunk vagyunk, és ahol
a helyünkön vagyunk. Az élet értelme az, hogy megkeressük ezt a
„lyukat”, és betöltsük azt a helyet, amelyet Isten saját különleges
egyéniségünkre szabott. Valahol létezik az az egyetlen „lyuk”,
ahova pontosan odaillünk, és ahova senki más nem illik úgy, m int

144
mi. Egyetlen ember sem tökéletes, de min­
denki „kész”! Ez azt jelenti: Isten közülünk Egyetlen ember sem töké­
mindenkinek kijelölte az útját, amelyen jár­ letes, de mindenki „kész”!
nunk kell, hogy betölthessük azt a feladatot, Ez azt jelenti: Isten
amelyet be kell töltenünk. Hogy mi ez a fel­ közülünk mindenkinek
adat, az olyan kérdés, amelyre az ember csak kijelölte az útját,
egy spirituális folyamat során kaphat választ. amelyen járnunk kell,
Erről Istent kell megkérdeznünk, és az ő vála­ hogy betölthessiik azt a
sza után kell tapogatóznunk. Az adományok, feladatot, amelyet be kell
amelyeket kaptunk tőle, mindenesetre fontos töltetlünk.
utalást jelentenek arra nézve, hogy hol rejle- .*u
nek feladataink. Isten ugyanis senkit sem bíz
meg nem neki való tennivalókkal.
Mindezzel semmiképpen nem akarom azt a benyomást kelte­
ni, m intha a gyülekezet csak fiatal és dinamikus embereknek va­
ló volna. Mindaz, amit itt elmondtam, természetesen érvényes az
öregekre és a betegekre is. Nekik is vannak kegyelmi ajándékaik,
és ők is tudnak feladatot vállalni a gyülekezet életében. Csupán
egészen kevesen vannak közülük abban a szomorú helyzetben,
hogy csak elfogadni képesek, adni pedig egyáltalán semmit. Aki
az idősek teadélutánján meg tudja enni a süteményt, az többnyi­
re meg is tudja sütni, és hosszú távon rájön, hogy ez mennyivel
kellemesebb, m int hogy mindig csak őt szolgálják ki. Nem m in­
denki, de sokan azok közül, akik arra várnak, hogy a gyülekezet
„meglátogassa” őket, abban a helyzetben vannak, hogy ők m a­
guk is „gyülekezetté” váljanak, és másokat látogassanak. A leg­
több öregnek és betegnek van legalább egy olyan adománya,
aminek sokan híjával vagyunk: ideje. Ezt felhasználhatják arra,
hogy imádkozzanak a gyülekezetért, a munkatársakért, a ren­
dezvényekért és így tovább. Vállalhatnak egyszerű, de időigé­
nyes feladatokat, vagy felvehetik a telefont, és felhívhatnak va­
lakit, aki náluk is magányosabb. H a így nézzük a dolgokat,
elmondhatjuk, hogy az öregség m aga is adomány és feladat,
amelyet be kell tölteni.

145
Q /'A A gyülekezet vezetésének legfontosabb feladata, hogy hozzáse-
gítse a gyülekezet tagjait adományaik, képességeik felismerésé­
hez, és segítse okét, hogy éljenek velük.

H a igaz az, hogy Isten minden keresztyénnek adott egy karizmát

útravalóul, nem kellene-e gyülekezeteinknek sokkal életerősebb-
nek és ütőképesebbnek lenniük? N em kellene-e sokkal „karizma-
tikusabban” hatniuk a többiekre? De igen, így kellene hogy le­
gyen. A probléma csak az, hogy alig akad keresztyén ebben az
országban, aki tudna róla, hogy egyáltalán vannak karizmák (arról
nem is beszélve, hogy azt tudnák, hogy az ő karizmájuk mi). Ez
ugyanis nem része a hivatalos egyházi tanrendszernek, és voltakép­
pen az első gyülekezet napjai óta nem. Ezt a tant maga Luther is
ignorálta. (Attól tartok, ezenkívül is van még néhány dolog a Bib­
liában, amiről —nagyon nagy kárunkra —évszázadok óta tudomást
sem veszünk.) A gyülekezet karizmái olyanok, mint egy kincs,
amit Isten nekünk ajándékozott, amelyet azonban az egyház félre­
tett, azután az évszázadok során meg is feledkezett róla.
Az olyan adományok viszont, amelyekről nem veszünk tudo­
mást, és amelyeket nem is használunk, elsatnyulnak. G ondol­
junk például azokra, akiknek zenei vagy nyelvi tehetségük van:
ha nem tudnak képességükről, vagy azokat nem megfelelően
használják, az olyan, m intha m eg se volna. Ugyanígy a kariz­
m ák is, amelyeket Isten adott valakinek, elsorvadnak, ha nem
használja őket Isten országának építésére.
Ugyanígy vannak ezzel gyülekezeteink is!
Állítsuk egymás mellé egy N em akarom elvitatni azt a sok szeretetet és
tipikus német gyülekezet hűséget, amellyel keresztyének gyülekeze­
képét, és azt, amelyet az tükhöz ragaszkodnak. De állítsuk egymás
Újszövetség rajzol meg mellé egy tipikus német gyülekezet képét, és
Jézus gyülekezetéről, azt azt, amelyet az Újszövetség rajzol meg Jézus
látjuk, hogy világok gyülekezetéről, azt látjuk, hogy világok vá­
választják el a kettőt lasztják el a kettőt egymástól! A különbség
egymástól! olyan óriási, hogy a teológusoknak m a gyak­
.: ran nem jut jobb az eszükbe, m int hogy azt

146
állítsák, miszerint az Újszövetség szerzői kiszínezték a képet.
Ilyenformán a saját szánalmas valóságunkat teszik annak mércé­
jévé, hogy m iként lehettek a dolgok annak idején, ahelyett,
hogy éppen fordítva: a Bibliát tekintenék olyan mérceként,
amelynek ma is érvényesnek kellene lennie!
Az ősgyülekezet és a gyülekezeteink közötti különbséget
egyetlen fogalommal meg lehet határozni: gyakorolt karizmák!
H a kevésbé harsányan akarunk fogalmazni: adomány-orientált
aktivitás (= aktivitás azon a területen, amelyen valakinek képes­
ségei vannak, s nem ott, ahol éppen a „lyukak” találhatóak). H a
vissza akarunk térni ehhez az állapothoz, akkor informálnunk kell
gyülekezeti tagjainkat arról, hogy Istentől adományokat kaptak,
hogy „karizmájuk” van, és hogy Isten feladatot bízott rájuk, hogy
- a fentebb em lített értelemben - „perfektek”, „készek”, hogy
rajtuk kívül senki más nincs, aki az ő feladatukat ugyanúgy be
tudná tölteni, m int ők. Jól tesszük azért, ha a házi közösségekben
és az istentiszteleteken a gyülekezeti tagokkal együtt felütjük a
Bibliát, és együtt vizsgáljuk meg, hogy milyen képet rajzol a gyü­
lekezetről az Újszövetség, és hogy az összképen belül milyen fon­
tos funkciója van minden egyes gyülekezeti tagnak. Csak ez vált­
hat ki egy aha-effektust gyülekezeteinkben, s mellette talán némi
bizonytalanságot is, mivel ez a kép gyakran csak nagyon kevéssé
fedi a valóságosan élő egyházét. Ez a bizonytalanság nem feltétle­
nül kellemes érzés, de fontos és üdvös. Ez váltja ki azt a kritikai
potenciált, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy gyülekezeteink
megváltozzanak.
Nyilván nem elegendő azonban az embereket a karizmákról
csupán informálni. A karizmákat implementálni is kell a gyülekezet­
be (— bele kell plántálni őket). A gyülekezet vezetésének egyik
legfontosabb feladata, hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy fel­
ismerjék adományaikat, és velük együtt végiggondolni, hogy mi­
ként lehet azokat a lehető legjobban hasznosítani. Ez olyan módon
történhet, hogy rendszeres időközökben szemináriumokat tartunk
e témakörről, amelyeket alapos megbeszélés követ. (Mi pl. a
Willow Creek alapján tartott úgynevezett D.I.E.N.S.T. [Dienst =

147
 szolgálat. Fordító megjegyzése] szemináriumi formát alkalmazzuk.
Christian Schwarz, a Dér Gabentest [Az adományok tesztelése] cí­
mű keresztyén bestseller szerzője ennek német megfelelőjét vezet­
te be.) Egy ilyen szeminárium egyszerre szolgálja az információt és
az adományok felismerését. A kiértékelő beszélgetés ezzel szemben
a nyitva maradt kérdésekre keresi a választ, és a felismert karizmák
gyülekezetbe implementálását szolgálja. Fontos ezen túlmenően,
hogy a munkatársakat szolgálatukban tovább is kísérjük. Bár­
mennyire is a nekik adatott karizmáknak megfelelően kezdenek
tevékenykedni, idővel elveszíthetik motivációjukat. A gyülekezeti
team-munkára és a „Mentorings”-ra még visszatérek (ld. a —> 63.
tételt).
Gyülekezeteinknek egyre inkább olyan hellyé kell válniuk,
ahol az emberek felismerik képességeiket, és
azokat gyakorolhatják, hasznosíthatják. Ahol
Ahol a munkatársak a m unkatársak felismerik a m aguk adomá­
felismerik a maguk ado­ nyait, azokat hasznosítják, és közben kísé­
mányait, azokat haszno­ retet is kapnak, ott azt a rendkívüli követ­
sítják, és közben kíséretet kezményt fogjuk tapasztalni, hogy egészen
is kapnak, azt a rendkí­ mindennapi emberek nagyon nem m inden­
vüli következményt fogjuk napi dolgokat visznek véghez. Ö nm aguk fö­
tapasztalni, hogy egészen lé nőnek. Isten erejével m unkálkodnak Isten
mindennapi emberek ügyén. Teljesen normális emberek, ugyanak­
nagyon nem mindennapi kor azonban „Krisztus testének” tagjai, és
dolgokat visznek véghez m int ilyenek, részesei az ő szeretetének, ere­
jének és dicsőségének.

A gyülekezetben kinek-kinek azt a feladatot kell ellátnia, amelyre

Isten különösképpen alkalmassá tette.

Az lP t 4 ,10-ben ezt olvassuk: „Ki milyen lelki ajándékot kapott (az

eredeti görög szövegben a „charisma” szó szerepel), úgy szolgálja­
tok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai. ” Ezt a
m ondatot kétféleképpen is lehet hangsúlyozni. Vagy a főmonda­
tot emeljük ki, s akkor a gondolatmenet azzal folytatódhat, amit

148
fentebb, a —» 29- tételben tárgyaltunk: a nekünk adatott kariz­
m ákat a gyülekezet, illetve Isten országa szolgálatába kell állíta­
nunk. Ez a megállapítás helyes, Péter azonban itt nem erről akar
beszélni. Az összefüggés akkor válik érthetővé, ha a mellékmon­
datra figyelünk: egymásnak azokkal a karizmákkal kell szolgál­
nunk, amelyeket kaptunk. Péter ezt azzal az érveléssel indokolja
meg, hogy akkor bizonyulunk Isten kegyelme jó sáfárainak, ha
m unkánk során ügyelünk rá, hogy az Istentől kapott ajándékok­
kal rendeltetésüknek megfelelően éljünk, ahelyett, hogy olyan
feladatot töltenénk be, amelyre talán egyáltalán nincsenek meg
az adottságaink.
Olyan alapelv ez, amelyet az egyház és a gyülekezet igen gyak­
ran figyelmen kívül hagy. Körkérdések tanúsága szerint m unka­
társaink 80% -a nem a képességeinek megfelelő m unkát végzi.
Amikor valamilyen feladatra jelentkeztek, senki sem fogalmazta
meg a kérdést, hogy Isten mire tette őket különösen is alkalmas­
sá. Ahelyett, hogy azzal bíznánk meg az embereinket, amit jól el
tudnak végezni, m ert Isten alkalmassá tette rá őket, egyházunk­
ban előszeretettel ott „vetik be” a munkatársakat, ahol éppen sür­
gősen szükség van valakire. „A gyerek-istentiszteletről éppen hi­
ányzik egy szolgálattevő. Beállna a helyére?” - „Nincs elég
jelentkező az egyháztanácsba. Nem lenne szíves ön is pályázni?”
és így tovább. Ahelyett, hogy (a fentebb említett példát alkal­
mazva) a kirakós játék minden egyes darabjának megkeresnénk a
maga helyét, belepréseljük a legközelebbi üres helyre, amely a
szemünkbe ötlik. M egtörténhet, hogy puszta véletlenből éppen
oda illik - ilyet már tapasztaltunk mindnyájan. Ezzel az eljárás­
móddal azonban rendszerint négy probléma is van: a) a „hézagot”
nem töltöttük ki rendesen, b) H a előkerül az odaillő „darab”, a
helye már foglalt, c) Betöltetlen marad egy másik „hézag”, d) A
„hézagkitöltő” nem a saját, speciális feladatát végzi, ezért elége­
detlen.
Ezért mondja Péter: H a így dolgozunk, nem vagyunk jó sáfárok.
Az ilyen módszer segíthet ugyan egy sürgőssé vált kérdést megol­
dani, de gátolja, hogy hosszú távon is jó munkát végezzünk, és

149
 gyülekezetünk előbbre jusson. A feladatot tel­
M i az egyházban gyak­ jesítettük, de csak „úgy, ahogy”, azokkal az
ran abból indulunk ki, erőkkel, amelyek éppen rendelkezésünkre áll­
hogy Isten előre áldásáttak. Mindezt gyakran még igazoljuk is azzal
adja mindenre, amit a „bölcsességgel”, hogy „akinek Isten hivatalt
teszünk. Jobban tennénk ad, eszet is ad hozzá”. Ez ugyan kegyesen
ehelyett, ha arra ügyel­hangzik, de biztos-e, hogy valóban Isten adta-e
nénk, hogy azt tegyük, a hivatalt az illetőnek? Mi az egyházban gyak­
amit Isten megáld. ran abból indulunk ki, hogy Isten előre áldását
adja mindenre, amit teszünk. Jobban tennénk
ehelyett, ha arra ügyelnénk, hogy azt tegyük,
amit Isten megáld (Rick Warrem). Ez pedig a most tárgyalt össze­
függésben azt kell hogy jelentse, hogy mielőtt a gyülekezet valakit
valamilyen szolgálatra elhív, vele együtt imádkozzék, és Istentől
kérdezze meg, hogy mire tette különösen is alkalmassá az illetőt. Ez
a szempont a karizmák esetében gyakorlatilag azt jelenti, hogy

a) szükség esetén fontos és nélkülözhetetlen tisztségeknek is betöl­

tetlenül kell maradnia a gyülekezetben egy ideig, ha senkit nem
találunk, akinek megvannak hozzá a megfelelő adottságai;
b) adott esetben új feladatokat kell szervezni a gyülekezet életé­
ben, amelyek megfelelnek a szolgálat végzésére kész gyüleke­
zeti tagok adottságainak;
uwnmummmmmts c) annak, aki egy ideje betöltött egy feladatot,
Képességek nélküli mun­ egy idő m últán késznek kell lennie rá, hogy
katársak nincsenek azt átadja másvalakinek, aki az adott terü­
gyülekezeteinkben. Sokan leten többre képes, m int ő.
vannak viszont, akik
nem a nekik megfelelő Nemcsak a jövőbeni, lehetséges m unkatár­
helyen tevékenykednek. sakat kell megvizsgálni, hogy mire alkalmasak
Éppen ezért: engedjük, és mire nem, hanem azokat is, akik már hosz-
hogy az emberek azt szabb ideje aktívan tevékenykednek. H a valaki
tegyék, amit jól el tudnak olyan szolgálatot végez, amely nem felel meg a
végezni! képességeinek, annak alkalmat kell kapnia rá,
hogy felhagyjon vele, és olyat vállaljon, amely

150
jobban megfelel az adottságainak. Képességek nélküli m unkatár­
sak nincsenek gyülekezeteinkben. Sokan vannak viszont, akik nem
a nekik megfelelő helyen tevékenykednek. Éppen ezért: engedjük,
hogy az emberek azt tegyék, amitjól el tudnak végezni!

Az olyan munkatársak, akik Istentől kapott képességeik szerint

végzik feladatukat, nemcsak jól végzik a munkájukat, hanem mo­
tiváltán és lelkesen is szolgálnak.

Egy ember adottságainak és karizmáinak megfelelő szolgálatba

állítása azon a felismerésen alapul, hogy mindannyian egészen
m eghatározott módon vagyunk „megkonstruálva”, és m eghatá­
rozott képességekkel vagyunk felvértezve, hogy azok alkalmassá
tegyenek bennünket bizonyos konkrét feladatok elvégzésére.
H a egy m unkatárs a neki való feladatot végzi, két dolog törté­
nik. Először: kiváló m unkát fog végezni. Másrészt: erőteljesen
motivált és lelkes lesz, ami azt jelenti, hogy szolgálata kiteljesíti
egyéniségét. Hogy ez ma egyházunkban így volna, vitatható.
Először is a kiváló munka. Lehet-e ma egy gyülekezetben való­
ban beszélni arról, hogy nem csupán az a cél, hogy csináljunk vala­
mit valahogy, hanem az is, hogy jó munkát végezzünk? Nem kelle-
ne-e nekünk — másként, mint a világi munkahelyeken — sokkal
többet törődnünk munkatársaink belső hozzáállásával, szorgalmá­
val és hűségével? És egyáltalán: egyfajta keresztyén igazságérzetből
nem hajlunk-e rá, hogy minden gyülekezetben végzett munkát
egyformán jónak és fontosnak ítéljünk: amikor valahol elejtek egy
megjegyzést arról, hogy a mi gyülekezetünk­
ben milyen kiváló munkát végeznek a szolga­
társak, azonnal visszakérdeznek: „Gondolja, A z „elég jó” nem elégjó.
hogy a mi munkatársaink nem? Azt akarja
mondani, hogy amit a mieink csinálnak, az
nem elég jó?” Általában nem ismerem annyira az illető gyülekeze­
tét, hogy meg tudjam ítélni: amit az ottani munkatársak végeznek,
az elég jó-e. A probléma csak az: az „elég jó” nem elég jó.
Isten, akiben hiszünk, és akiről m unkánkkal bizonyságot aka-

151
 runk tenni, mindig kizárólag első osztályú m unkát végez. Meg­
elégedhet-e hát gyülekezete az „elég jó”-val? Nem támogatom
ugyanakkor a perfekcionizmust. A perfekcionizmusban van vala­
mi beteges. Amit szeretnék, az az, hogy hadat üzenjünk annak a
langyos középszernek, amely egyházunk nagy részét uralja! Az
újszövetségi gyülekezetektől e tekintetben két dolgot tanulha­
tunk meg. Először, hogy tagjaik amit tettek, teljes odaadással tet­
ték, nem félszívvel és félkézzel. Megfelelően tették a dolgukat. Má­
sodszor - és ez épp olyan fontos - a megfelelő dolgot tették. Azt
tették, amire Isten felkészítette és felvértezte őket. Ennek az össz­
hangnak lett az eredménye az a nagyon hamar érzékelhetővé váló
rendkívüli kisugárzás, amely emberek ezreit vonzotta Krisztus­
hoz. Ez az a mérce, amelyhez m agunkat is mérnünk kell.
A másik, amit a karizma-orientált tevékenység eredményez, és
amit senki nem vitat, a következő: az adott feladatra alkalmas
munkatárs nagyon sok örömöt talál a munkájában. Lelkes, moti­
vált és megelégedett. Miként is lehetne másként? Végül is azt te­
szi, amire Isten teremtette. Nem tesz-e ez boldoggá és megelége­
detté? Valamiféle sajátos filozófia azonban azt igyekszik sugallni,
hogy ami nem jár szenvedéssel és fájdalommal, az nem is lehet iga­
zán keresztyén. Ezért gyanús a kegyelmi ajándékok dolga. H a
kedvvel esik róla szó, gyanakodva halljuk. H a nincs kedvem elvé­
gezni valamilyen m unkát, egyszerűen azt mondom: „erre nincs ke­
gyelmi ajándékom”, és visszavonulok. Ez pedig semmiképpen nem
jó. - Az ellenvetés jogos. Minden m unkának vannak kellemetlen
oldalai. A képességei szerint tevékenykedő embernek is vannak
olyan időszakai, amikor belefárad a dolgokba, amikor kedvetlen,
vagy olyan dolgokat kell elvégeznie, amelyek nem igazán neki va­
lók. És mégis tovább kell folytatnia. Vannak ezenkívül feladatok,
amelyek minden keresztyénre rábízattak, amelyek alól nem von­
hatjuk ki magunkat azzal, hogy nincs meg hozzá a képességünk.
Minden keresztyén köteles könyörületesnek lenni a szükséget
szenvedők iránt, akkor is, ha nem kapta a könyörületesség kegyel­
mi ajándékát. Minden keresztyén köteles megadni a „tizedet”, ak­
kor is, ha nincs meg benne az adakozás kegyelmi ajándéka (ami a

152
tizeden túli áldozathozatalt jelenti). Minden
keresztyénnek kell imádkoznia, ha nem is Amit szeretnék, az az,
kapta a könyörgés kegyelmi ajándékát, ami hogy hadat üzenjünk
képessé tenné, hogy naponta több órát töltsön annak a langyos közép­
fohászkodásai. Az, hogy hiányzik belőlünk az szernek, amely egyházunk
adott kegyelmi ajándék, nem mentesít ezek­ nagy részét uralja!
nek a feladatoknak a végzésétől. Ugyanakkor
nem szabad tevékenységünk súlypontját olyan
területre helyeznünk, amelyre nézve Isten nem adott karizmát. El­
érendő és elérhető célnak tartom, hogy egy keresztyén annak a
80%-át, amit a gyülekezetért tesz, szívesen és lelkesen tegye. Ez
motiválni fogja, hogy adott esetben a fennmaradó 20%-kal is
megbirkózzon.
Pál szerint a gyülekezetben úgy működnek együtt a különféle
kegyelmi ajándékok, m int egy test tagjai. Alapvetően különböz­
nek egymástól, egymásra vannak utalva, és egy központ alá van­
nak rendelve. Ebben van a gyülekezeti tag fo­
galmának teológiai jelentése. H a a keresztyén
gyülekezetben a kéz valóban kézként, a láb Elérendő és elérhető
lábként, a szem pedig szemként működik - célnak tartom, hogy egy
nem pedig úgy, ahogy a gyakorlatban sajnos keresztyén annak a
nagyon sokszor megtörténik, hogy a kéz a 80%-át, amit a gyüleke
száj szerepét, a száj a lábét, a láb a szem funk­ zetért tesz, szívesen
cióját, a szem pedig a kézét akarja átvenni —, és lelkesen tegye.
akkor kialakul egy olyan összjáték, amellyel
mindenki csak nyer.
A m unkatársak ilyen módon minőségileg nagy értékű m unkát
fognak végezni, és ennek révén nagy öröm és személyes m eg­
elégedettség tölti el őket. Azok az emberek, akikkel m unkájuk so­
rán kapcsolatba kerülnek, pozitívan fogadják kompetenciájukat
és örömüket, és az rájuk is hatással lesz. Mindebből rendkívüli
m értékben profitál a gyülekezet, amely egyre növekedni fog. Az
öröm, a pozitivitás, a kompetencia atmoszférája és a virágzó,
életerős gyülekezet szolgálata pedig Istent dicsőíti.

153
 Ötödik feladat:
Újra definiálni a lelkipásztori hivatást

„Azok a lelkipásztorok, akik azt teszik,

amit elvárnak tőlük,
akadályozzák a gyülekezetépítést. ”

Az egyházban - ellentétben önértelmezésével - majdnem min­

den ösvényen lelkipásztorok loholnak.

Egyházunk lelkipásztor-központúsága empirikusan sokszorosan bi­

zonyított tény. Azt a képet, ami az emberek többségében kialakult
az egyházról, egy lelkipásztorral történt találkozás határozza meg:
lehetett a vallástanára, a konfirmáló lelkésze, találkozhatott vele
egy keresztelés, esküvő vagy temetés alkalmával, vagy akkor, ami­
kor meglátogatta a nagymamát a nyolcvanadik születésnapján. A
lelkipásztorral az emberek általában az élet meghatározó pillanatai­
ban találkoznak: amikor elkezdődik az élet egy új szakasza, vagy
amikor véget ér. Ez a m indenütt jelenvalóság azt eredményezi,
hogy az egyházhoz való viszonyát a legtöbb ember nem a gyüleke­
zetre, hanem a lelkipásztor személyére nézve definiálja. Istentiszte­
letre ugyan nem jár, de a lelkipásztort rendes embernek tartja, és ez
elég is ahhoz, hogy egyházhoz való viszonyát
■e mmm pozitívnak tekintse. És megfordítva: az a lel­
Istentiszteletre ugyan nem kész, aki kellemetlenkedett a gyermeke keresz-
jár az ember, de a lelki- telőjekor, mert akit keresztanyának szeretett
pásztort rendes embernek volna felkérni, nem egyháztag, vagy aki meg­
tartja, és ez elég is ahhoz, tiltotta, hogy a temetésen fényképezzenek, sok
hogy egyházhoz való embernek elég okot jelent, hogy kilépjen az
viszonyát pozitívnak egyházból.
tekintse. A mi társadalmunkban a lelkipásztor egé­
wmsmmmmm szen kivételes helyet foglal el. A lelkészekről

154
kialakult általános kép kedvezőtlen — éspedig a középkor óta.
Ugyanakkor a legtöbb ember hajlik rá, hogy a „saját” lelkipászto­
ra esetében kivételt tegyen: „vele teljesen rendben vannak a dol­
gok”. Statisztikai kimutatások bizonyítják, hogy az emberek túl­
nyomó többsége szívesen veszi, ha lelkipásztora meglátogatja.
Csak az emberek elenyészően kis hányada nyilatkozik úgy, hogy
számára nem kívánatos, hogy a lelkipásztor otthonában felkeres­
se. Itt is érvényes: nagyon sokan nem járnak ugyan templomba,
nem keresik az egyházat, de ha az egyház „házhoz megy”, akkor
nyitottak a jelenlétre, különösen a lelkipásztoré iránt. Telefonált
egyszer egy gyülekezeti tagunk, hogy felhívja a figyelmemet va­
lami visszásságra, ami a városban történt, s amelyről úgy gondol­
ta, hogy az „egyháznak” végre tennie kellene valamit az ügyben.
Egészen lelkesen válaszoltam, hogy nagyon derék dolognak tar­
tom, ha foglalkozik a kérdéssel. Hamarosan kiderült aztán, hogy
félreértettük egymást. O ugyanis, amikor arról beszélt, hogy az
„egyháznak” kellene foglalkoznia a problémával, nem saját m agá­
ra gondolt, hanem rám.
M indent összevéve megállapíthatjuk, hogy a gyülekezeti ta­
gok viszonyát egyházukhoz nagymértékben a lelkipásztorral való
kapcsolatuk határozza meg. És megfordítva: az egyház elfoga­
dottsága gyorsan csökken, ha például „csak” az erre szervezett
csoport egy tagja látogatja az időseket, vagy „csak” az egyházta­
nács valamelyik tagja mond köszöntést valamilyen nyilvános
rendezvényen - még akkor is, ha az illető az egyháztanács elnö­
ke, tehát a gyülekezet vezető személyisége. Az olyan istentiszte­
letek látogatottsága, amelyeket nem a lelkipásztor tart, általában
sokkal rosszabb, m int egyébként, még akkor is, ha esetleg a „lai­
kus” igehirdető jobban prédikál, m int ő. A lelkipásztor-közpon­
túságnak nincs határa az egyházban: ha mondjuk több gyüleke­
zet úgy határoz, hogy bizonyos területeken közösen végzik a
m unkát —m int pl. az ifjúsági vagy az idősek között végzett szol­
gálat —, akkor m agától értetődő elvárás, hogy az előkészítő m eg­
beszéléseket az illető lelkipásztorok folytassák le, nem pedig a
gyülekezetek megfelelő szakemberei —még akkor sem, ha neta-

155
 Ián főállású alkalmazottak is ráadásul. Ugyanez vonatkozik a kö­
zösségi munkára: a lelkipásztorok aránya a gyülekezeti tagság­
hoz viszonyítva 0,03% . A lelkipásztorok aránya a különböző
fokozatos egyházi testületekben ennek ezerszerese, vagyis 30 és
40% között mozog.
A lelkipásztornak ez az empirikusan megállapítható fontossága
vezetett sokakat arra, hogy különleges teológiai fontosságot is tu ­
lajdonítsanak neki. Ezt a szerepet maga a lelkipásztorok feladatai­
ról szóló szabályzat is rögzíti: a lelkipásztorok az egyház központi
figurái, és így a gyülekezetéi is. Ok „kezeskednek” az egyházért
általában véve: ott állnak az életút mérföldköveinél, látogatóként,
tanácsadóként és útitársként, őrzik az értékeket és a hagyomá­
nyokat, de ők felelősek egyházunk jövőjéért is. És ki vonná két­
ségbe, hogy a feladat, amely rájuk hárul, rendkívül fontos? Min­
den családlátogatás, minden lelkigondozói beszélgetés, minden
hittanóra, minden ülés és minden prédikáció, amit tartanak, ér­
ték, amelybe érdemes idejüket fektetniük. így lesz a szükségből
erény, a tényekből norma: empirikusan bizonyítható, hogy a lelki-
pásztor az egyház kulcsfigurája, tehát vállalnia kell ezt a szerepet,
ha nem akarja, hogy az egész építmény összeomoljon. Valahogy
meg kell birkóznia a dologgal.
A problém a csupán az: m indaddig, amíg a lelkipásztorok
továbbra is ellenvetés nélkül teljesítik ezeket a feladatokat, bebe­
tonoznak egy olyan állapotot, amely elviselhetetlen egy evangé­
liumi egyház esetében: ilyen módon ugyanis - amint az előző fe­
jezetben kifejtettük —egy új „papi rendet” építenek ki, amely a
gyülekezet többi részét „laikusokká” degradálja. Kiskorúvá teszik
a gyülekezetét, nem szándékosan és tudatosan, hanem egyszerűen
azzal, hogy m agukra öltik és komolyan veszik azt a szerepet,
amelyet elvárnak tőlük. Ironikus, hogy ezt gyakran maga a gyü­
lekezet igényli tőlük, amely kifejezetten bosszúsan reagál, ha a
lelkipásztorok nem teljesítik ezeket az elvárásokat. H a viszont ezt
teszik, azzal rossz szolgálatot tesznek m ind maguknak, mind a
gyülekezetnek.

156
Egyházunk lelkipásztor-központúsága súlyos teher mind lelki-
pásztorainknak, mind a gyülekezeteknek.

Egyházunk lelkipásztor-központúsága az egyes lelkipásztorok szá­

mára abszolút túlterhelést jelent. És elsősorban nem is véges fizikai
és pszichikai teljesítőképességükre gondolok. Ami sokkal jobban
aggaszt, az a lelkipásztorok teológiai túlterheltsége. Anélkül, hogy
egyetlen kollégámat is meg akarnám bántani - legtöbbjük, mint
már említettük, hihetetlenül sokat dolgozik! - , meg kell állapíta­
ni: a lelkipásztor nem alkalmas rá, hogy az egyház szimbolikus fi­
gurája, vagy akár csak „személyes képviselője” legyen. Ez a szerep
bárkit agyonterhelne, a gyülekezetét pedig lényegét illetően „más
bordában szőtték”. A gyülekezet lényege szerint számos ember
összefogása és összjátéka révén működik. A gyülekezet, mint Pál
apostol mondja „Krisztus teste”. Egyetlen testrész sem formálhat
jogot rá, hogy ennek a testnek a szimbolikus alakja vagy reprezen­
tánsa legyen. A lelkipásztor nem képviselheti Krisztust - ez speci­
fikusan katolikus hivatás-értelmezés lenne - , de nem pótolhatja a
testvérek közösségét sem. Kifelé talán reprezentálhatja Krisztus
testét, de az egyes tagok és szervek munkáját nem vállalhatja ma­
gára. Amint Michael Herbst helyesen megállapítja, nem „kezes­
kedhet” az egyházért; azzal, amit tesz és mond,
legfeljebb Krisztusról tehet bizonyságot, saját
magát, korlátozott képességeivel együtt a gyü­ A lelkipásztor nem „kezes­
lekezetre utalva, amely birtokában van annak kedhet” az egyházért;
a sok-sok lelki ajándéknak, amely benne nincs azzal, amit tesz és mond,
meg. legfeljebb Krisztusról tehet
Az említett teológiai túlterhelésből követ­ bizonyságot, saját magát,
kezik, hogy a lelkipásztorok valóban túlzott korlátozott képességeivel
pszichikai és fizikai igénybevételnek is ki van­ együtt a gyülekezetre
nak téve. Egy lelkipásztor hihetetlen követel­ utalva, amely birtokában
ményeknek kell hogy eleget tegyen. Ami a van annak a sok-sok lelki
legrosszabb: ezért senki sem felelős közülünk, ajándéknak, amely benne
ez az állapot évszázadok során alakult ki. A nincs meg.
lelkipásztornak egymagának kell mindent csi-

157
 nálnia: a gyerekeket tanítani, konfirmációra felkészíteni, öregeket
látogatni, betegeket istápolni, keresztelni, esketni, temetni, és ter­
mészetesen mindezzel együtt a szükséges előkészítő és utólagos
beszélgetéseket lefolytatni. Istentiszteleteket és áhítatokat kell tar­
tania, üléseket vezetnie, vagy legalábbis részt vennie rajtuk. Vezeti
az anyakönyveket, végzi az irodai m unkát, rendezvényeket szer­
vez, rendelkezésére áll az embereknek, képviseli az egyházat a nyil­
vánosság előtt. Emellett el kell látnia számos fő- és mellékállású al­
kalmazott munkaadói feladatait, és neki kell szerveznie az
önkéntes m unkát végzők kisebb-nagyobb csoportjait - nem is be­
szélve az egyetemes egyházi feladatokról.
Miként Atlasz, a görög mondavilág óriása tartja hátán az ég­
boltozatot, úgy hordozza hátán a lelkipásztor nagy-nagy hűséggel
az egész gyülekezetét. Statisztikai kimutatások szerint átlagosan
72 órát dolgozik egy héten. Elenyésző a száma közülük azoknak,
akiknek van heti egy szabadnapja —s ha van, gyakran azt is rossz
lelkiismerettel veszi igénybe. Ennek következtében sok lelkipász­
tornak nincs igazi baráti köre, az állandó gyülekezeti igénybevétel
m iatt mindennaposak a súlyos konfliktusok a lelkipásztor-csalá­
dokban, és a lelkészi karon belül rendkívül magas a pszichikai és
szenvedélybetegségek aránya. Hogy mindez végzetes következ­
ményekkel jár a lelkipásztorok lelki életére, azt itt csak melléke­
sen említem. Alig van lelkipásztor, aki rendszeresen tudna időt
fordítani az imádkozásra. Olyannyira igénybe veszi és leterheli az
emberekkel fenntartott kapcsolat, hogy az Istennel való kapcsola­
ta emiatt szükségszerűen súlyos károkat szenved. Erre a kérdésre
a —> 40. tétel tárgyalása során még visszatérek.
Ez a nyomorúság nem csak a lelkipásztorokat terheli. A lelki­
pásztor-központúság m iatt legtöbbet a gyülekezet szenved. A gyü­
lekezet ugyanis ilyenformán kiskorú marad. A gyülekezetépítés
osztrák hivatalának korábbi vezetője, Klaus Eickhoff egyszer
meglehetősen drasztikusan úgy fogalmazott, hogy lelkészközpon­
tú gyülekezeteink „lelki fogyatékosok intézetévé” degenerálód­
tak: a lelkipásztor „szolgálata” az olyan anyáéhoz hasonlítható,
aki azt mondja a gyerekének: „Nem kell m egtanulnod futni. Én

158
egész életedben szaladok majd helyetted.” Azzal, hogy tényleg
mindent magára vállal a gyermeke helyett — és ennek révén az
idők folyamán természetesen meghatározott igényeket és elvárá­
sokat ébreszt benne —, azt éri el, hogy gyermeke egész életében
csenevész lábakkal fekszik az ágyban. Még egyszer mondom:
mindezért egyetlen lelkipásztor sem felelős személyesen. Ez a
rendszer évszázadok folyamán alakult ki. Tény azonban, hogy az
önkéntes munkatársak egyházunkban általában csak kisegítő
m unkát tudnak végezni. „Támogathatják a lelkipásztort.” A
tényleges kompetencia azonban a lelkipásztoré. Még ha egyszerű­
en egy étkezés előtt imádságról van szó, azt is mindenki tőle vár­
ja. Ezért kell ítélete keménysége ellenére is igazat adnunk Klaus
Eickhoffnak, amikor azt mondja: „Sokan azok közül, akiket Isten
arra rendelt, hogy lelki személyiségekké váljanak, lelki fogyatéko­
sokká lesznek.” Gyülekezeteinkben, de na­
gyon sok lelkipásztorunk szívében is nagyon
nagy az ínség. Egyházunk jelenlegi struktúrá­ „Sokan azok közül,
ja pedig, beleértve a lelkipásztorokról kiala­ akiket Isten arra rendelt,
kult képet is, ezt a nyomorúságot még jobban hogy lelki személyiségekké
bebetonozza. váljanak, lelki fogya­
Tény, hogy nem mi vagyunk a felelősek tékosokká lesznek. ”
azért, hogy egykor ezek a struktúrák kialakul- íesasí mmmmwwpmx
tak. Azért viszont igen, ha továbbra is fennma­
radnak. Gyülekezeteink egészsége érdekében és lelkipásztoraink
egészsége érdekében amilyen gyorsan csak lehet, a legkövetkezete­
sebben fel kell számolnunk a lelkipásztor-központúságot.

Az egyházban és a gyülekezetben betöltött központi szerepüket

a lelkipásztoroknak arra kell használniuk, hogy ezt a központi
szerepüket megszüntessék.

A lelkipásztor-központúság a Krisztus testének kórtünete. Szilár­

dan befészkelte magát gyülekezeteink tagjainak fejébe, de a lelki-
pásztorokéba is. Az évszázadok alatt kialakult szerepmegosztás me­
reven beleépült egyházunk struktúrájába. Mindkét fél szenved tőle,

159
 de a gyülekezetek és a lelkipásztorok is meg
A z a tudat egyfelől, hogyvannak győződve róla, hogy ennek így kell len­
meg kell felelnie a gyüle­nie. így aztán a gyülekezet inkább többé, mint
kezet elvárásainak, és kikevésbé belenyugszik, hogy mindig csak ki­
kell szolgálnia őket,
szolgálják, a lelkipásztorban pedig, nem min­
másfelől az a jó érzés,
den alap nélkül, kialakul az a meggyőződés,
hogy hasznos és nélkülöz­ hogy ő a legfontosabb személyiség a gyüleke­
hetetlen, a legtöbb lelki-
zetben, és hogy az nélküle működésképtelen
pásztor esetében végzetes
volna. Az a tudat egyfelől, hogy meg kell felel­
szimbiózisban egyesül. nie a gyülekezet elvárásainak, és ki kell szolgál-
mmmmummmmmmm nia őket, másfelől az a jó érzés, hogy hasznos és
nélkülözhetetlen, a legtöbb lelkipásztor eseté­
ben végzetes szimbiózisban egyesül.
Az, hogy kitartóan érvelek a lelkipásztor-központúság felszá­
molása mellett, nem azt jelenti, hogy célom a lelkipásztori tisztség
megszüntetése volna. A lelkipásztor a jövőben is fontos szerepet
kap. Nem lehet azonban többé az egyház és a gyülekezet mindent
uraló figurája, akinek személyében minden szál összefut, és aki
nélkül minden összedőlne. A nagy kérdés az, hogy miként számol­
ható fel a gyülekezetekben a lelkipásztor-központúság. Három le­
hetséges út:

1. Az első út az, ha m aguk a gyülekezetek vállalnak át önként egyre

több feladatot a lelkipásztortól. Lehet, hogy pesszimizmussal
vádolnak, de nem hiszem, hogy ez egyhamar megtörténnék.
Gyülekezeteink, amelyek évszázadokon át hibás úton jártak,
általában dezolált állapotban vannak. Annak az esélye, hogy
egyszerre csak azt mondják: „most már fel akarunk kelni, vál­
lalni akarjuk a futni tanulás nehéz leckéjét”, meglehetősen cse­
kély. De még ha ez m egtörténnék is: annak esélye, hogy ez a
lelkipásztorok kifejezett akarata nélkül sikerülne, ugyancsak
igen csekély. Utóbbiaknak legalábbis „benne kellene lenniük a
játékban”.
2. A második lehetőség a törvények értelemszerű megváltoztatása
lenne, azaz meg kellene tiltani a lelkipásztoroknak, hogy a jö­

160
 vőben is azt a központi helyet töltsék be a gyülekezetben, ame­
lyet ez idő szerint ténylegesen betöltenek. Ez a javaslat figyel­
men kívül hagyja, hogy egyházunkban a törvényeket nem hol­
mi királyok adják, hanem lelkipásztorok és gyülekezeti tagok
alkotják meg őket, és hogy azt általában megelőzi valamilyen
elképzelés kialakítása, illetve a bázison történő előkészítés. Ez
azt jelenti: H a a lelkipásztorok és a gyülekezeti tagok nem
akarják eleve megszüntetni a lelkipásztor-központúságot, ak­
kor abból nem is lesz törvény.
3. Marad tehát a harmadik út: a lelkipásztor-központúságot m a­
guknak a lelkipásztoroknak kell elkezdeniük megszüntetni. El­
ismerem, hogy ez némiképp paradox állítás: amire gondolok,
az nem több és nem kevesebb, mint hogy a lelkipásztornak kell
az egyházban és a gyülekezetben betöltött központi szerepét
arra használnia, hogy ezt a központi szerepet felszámolja.

A lelkipásztor kettős szorításban él: egyfelől se nem szépítget-

heti, se nem betonozhatja be a lelkipásztor-központú egyházat.
Másfelől az sem segít rajta, ha a hívők fiktív „egyetemes papságá­
ra” hivatkozik, amely gondolat ugyan mélyen gyökerezik az
evangéliumban, a gyakorlatban azonban nem érvényesül. Ebből a
szorításból csak akkor szabadulhat, ha mindenekelőtt tudomásul
veszi és elfogadja, hogy az egyház ténylegesen lelkipásztor-köz­
pontú. Hogy tudomásul kell venni a lelkipásztor-központúságot, az
közhelyként hangzik, tény azonban, hogy sok lelkipásztor nincs is
tisztában hatalmi helyzetével. Gyülekezetük legbuzgóbb szolgá­
jának tartják m agukat - ami szubjektív életérzésüket tekintve
igaz is: végül is valóban feláldozzák m agukat a „gyülekeze­
tü k ért”. H ogy eközben hatalm at és befolyást gyakorolnak, azt
gyakran nem veszik észre. H a nagyon sokáig nézünk valamit egy­
folytában, utóbb m ár nem is látjuk.
H a a lelkipásztor a tényleges lelkipásztor-központúságot végre
tudomásul veszi, akkor a második lépés az, hogy ezt a szerepet
pozitívként el is fogadja. Ez a következmény azok után, amit eddig
elmondtam, különösen hangozhat. Azonban ha fel akarjuk szá­

ló l
 molni egyházunkban a lelkipásztor-központúságot, akkor ebben
kulcsszerepet játszik maga a lelkipásztor. Az a kulcshelyzet, ame­
lyet a lelkipásztor egyházunkban elfoglal, hathat rá negatívan, és
eredményezheti azt, hogy ellenáll a megújulás szükséges folya­
matának, leblokkolva a megfelelő változtatásokat. Lehet azonban
a hatása gyümölcsözően pozitív is. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a
lelkipásztor helyzete a legkedvezőbb ahhoz, hogy a változás folya­
matait elindítsa. Pozíciójánál és lehetőségeinél fogva befolyást
gyakorolhat az egyházra és a gyülekezetre, latba vetheti két­
ségtelen tekintélyét, hogy elkezdődjék valami új. O maga válhat
leginkább annak a folyamatnak a motorjává, amelynek végén
bekövetkezik a lelkipásztor központi helyzetének megszűnése a
gyülekezetben (M. Herbst).
A kérdés az, hogy mekkora a motiváció, hogy pontosan ezt te­
gye. Bár sok lelkész panaszkodik amiatt, hogy milyen sok teher
hárul rá, másfelől viszont remekül érzi magát, amiért olyan fontos
ember. Ezt nem elítélőleg mondom: egyszerűen így van. Azonkí­
vül annyira hozzászoktunk a lelkipásztorokról eddig kialakult
képhez, hogy egyeseknek nagy erőfeszítést jelent a lelkipásztori
hivatást teljesen újonnan definiálni. Abban bízom, hogy ennek el­
lenére sok lelkipásztor fog ennek a folyamatnak az élére állni,
akár teológiai belátásból, akár azért, m ert felismeri, hogy tovább
nem mehetnek a dolgok úgy, m int eddig.
Miként indítsa el a lelkipásztor azt a folyamatot, amelynek a
vége a lelkipásztor-központúság megszűnése? Kizárólag felvilágo­
sító munkával ez nem megy. Ez fontos ugyan, de ahhoz nem elég,
hogy egy évszázadok alatt beidegződött rendszert megváltoztas­
son. A lelkész azt teheti, hogy felelős mértékletességet tanúsítva,
de következetesen elkezdi nem teljesíteni a vele szemben támasz­
tott elvárásokat. Egyre inkább át kell helyeznie a súlypontot úgy,
hogy kivonja m agát, a munka mégis folytatódjék tovább. Ez vi­
szont valóban azt jelenti, hogy - a gyülekezet, a kollégák és az
egyházkormányzat minden kezdeti ellenkezése ellenére —újra kell
definiálnia a lelkészi hivatás mibenlétét. Ezen a ponton érdemes
vetni egy pillantást az Újszövetségre.

162
Az újszövetségi gyülekezeteket nem lelkipásztorok, hanem mun­
kacsoportok vezették.

Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipász­
tor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyál­
talán elő se fordul. Ez aztán kíváncsivá tett, és elkezdtem utánajár­
ni a dolognak. A mai lelkipásztoréhoz leginkább hasonlítható
bibliai foglalkozás az ószövetségi papoké. A pap az a szent ember,
aki a szent napokon egy szent helyen, szent öltözékben szent ritu­
álét celebrál. Ezt a számos vallásban elterjedt és a zsidók által tö­
kélyre vitt rendszert az első keresztyének megszüntették. Olyan
„szent ember”, aki másokat képviselve különleges viszonyban van
Istennel, és a gyülekezet többi tagját a szó szo­
ros értelmében „táplálja”, az Újszövetségben
nincs többé. És nincs az a gyülekezet sem, Akár hiszik, akár nem:
amely igényelné, hogy ilyen módon táplálják, már majdnem tizenöt éve
és megelégednék a viszonylag passzív vallási voltam lelkipásztor,
konzumálással. Az ilyenfajta papi szolgálat új­ amikor rájöttem, hogy
ra bevezetését az egyházban visszaesésnek kell ez a foglalkozási ág
tekintenünk a keresztyénség előtti időkre. a Bibliában egyáltalán
Az újszövetségi gyülekezeteket ezzel szem­ elő sefordul.
ben munkacsoportok vezették. Mindenekelőtt mmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
öt különböző tisztségről gondolhatjuk, hogy
kiemelkedő szerepük volt. Ezekkel egyenként is mindenfelé talál­
kozunk az Újszövetségben, de az Ef 4,11—12 együtt is felsorolja
őket: „0 Jézus) adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét
másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókid, hogy felkészítse a
szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére. ” (Figyeljük
meg, hogy kinek kell a szolgálatot végeznie: a gyülekezetnek. A
pásztoroknak és egyéb vezető tisztségviselőknek az a feladata,
hogy a gyülekezetét felkészítse erre a szolgálatra, és azt megszabja.
A Bibliában tehát éppen fordítva van, mint a mi egyházi gyakorla­
tunkban általában: ott a gyülekezet végzi a szolgálatot, amelyet a
tisztségviselők szabnak meg, az egyházban a lelkipásztorok végzik
a szolgálatot, amelyet a gyülekezet szab meg.) A felsorolt öt tiszt­

163
 ségviselőn kívül találkozunk naég az Újszövetségben a püspökkel,
a vénekkel és a „kormányossal”. Tökéletes rendszerbe foglalni eze­
ket nem lehet. A terminológia arra vall, hogy az egyházi tisztségek
rendje már akkor sem volt egységes. Én mégis megpróbálok né­
hány alapvonást felvázolni.
A „kormányos” („kybernétés”) említésére egyetlen egy helyen
kerül sor a Bibliában: az lK or 12,28-ban. Ez nem is annyira tiszt­
ség, mint inkább kegyelmi ajándék. Erre szükség van a gyülekezet
irányításához, és valószínűleg egybeolvad a többi felsorolt tiszt­
séggel (vö. a —> 46. tétellel).
A püspök - különbözően a mai gyakorlattól - nem gyülekezetek
fölötti méltóság volt, hanem a gyülekezeten belül tevékenyke­
dett. A kifejezést a „vének” és a „pásztorok” fogalmával azonos
értelemben használták (vö. lP t 5 ,lk ; ApCsel 20,17.28; Tit 1,5.7
stb). Anélkül, hogy erőltetnénk a dolgot, gondolnunk lehet arra,
hogy a pásztorokból állt a gyülekezeti vének tanácsa, egyfajta
„felügyelőbizottság”, amelyben esetleg egy „főpásztor”, a pászto­
rok pásztora, egy „püspök” ( = felvigyázó) elnökölt, m int primus
inter pares (első az egyenlők között). Ez utóbbi azonban semmi­
képpen nem biztos. A bibliai szöveg azt a feltételezést is m egen­
gedi, hogy minden pásztort úgy tekintettek, mint a rájuk bízott
csoport püspökét (ld. a —> 81. tételt is). Néhány magyarázó egye­
nesen azt feltételezi, hogy a felügyelő - akinek dolga a tan tiszta­
ságának őrzése volt — inkább alárendelt szerepet játszhatott, és
egy pásztor, illetve vén segítségével látta el feladatát.
Mindez arra enged következtetni, hogy a pásztornak kétségkí­
vül kulcsszerepe volt az újszövetségi gyülekezetben. Az elnevezés
azonossága azonban nem jogosít fel bennünket, hogy ugyanazt
értsük a fogalom alatt, mint ma. A bibliai pásztor közvetlen közel­
ségben élt a „nyájával”. Vezette, gondozta, óvta és kísérte őket. A
bárányok jól érezték m agukat körülötte. A pásztori tisztre nagyon
jellemző a közvetlen, személyes kapcsolat. Éppen ezért az újszövet­
ségi pásztor mindig egy viszonylag kicsi, áttekinthető csoportot
tudott maga körül. Egyetlen egy olyan bibliai hely sincs, ami arra
vallana, hogy a pásztor egy házközösségnél nagyobb csoportot

164
gondozott volna. Még a legnagyobb házkö­
zösségek létszáma sem haladta meg a 30-40 Egyetlen egy olyan bibliai
főt. A pásztorra bízott csoportnak általában hely sincs, ami arra val-
10-20 tagja lehetett. Rossz is lett volna min­ lana, hogy a pásztor egy
den más megoldás, mivel a tagok számának házközösségnél nagyobb
növekedésével csökkent volna az a személyes csoportot gondozott volna.
figyelem, amellyel a pásztor minden egyes ta- i m - mm
got körülvett.
A többi tisztségviselővel valamivel gyorsabban végzek: úgy tű­
nik, hogy - ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni - az apostolok
tisztsége volt annak idején az egyetlen, amely felette állt a gyüleke­
zeteknek. Ok voltak a gyülekezetek alapítói és tanácsadói. Körük
korántsem korlátozódott Jézus egykori tanítványaira, mint gyakran
tévesen gondolják. Az apostoloknak rendkívül nagy volt a tekinté­
lyük, de nem voltak „tisztségviselők” abban az értelemben, hogy a
gyülekezeten belül ők döntöttek volna bizonyos dolgokban. Nem
volt a szó valódi értelmében vett hatalmuk, volt azonban tekintélye
szavuknak és személyiségüknek. Röviden: „hatalmuk” abban állt,
hogy leveleket írtak. A gyülekezetek azonban maguk döntötték el,
hogy teljesítik-e, amit az apostolok ajánlottak, vagy sem.
A próféták - egy, az egyház nagy kárára „kipusztult” csoport -
olyan emberek voltak, akiknek különös érzékük volt ahhoz, hogy
megmondják: m it akar Isten egy konkrét szituációban. „Hatal­
m uk” nekik sem volt a gyülekezet fölött. Ellenkezőleg: a gyüleke­
zet vizsgálta meg, amit mondtak. (Közelebbi olvasható a prófétai
szolgálatról a Gottes Liebe feiern - Isten szeretetét ünnepelni című
könyvem 159—172. oldalán.)
Az evangélisták részben ugyancsak gyülekezetek fölötti m unkát
végeztek. Az evangélistáknak mindmáig egyetlen céljuk van: hoz­
zásegíteni az embereket, hogy odataláljanak Jézushoz. Nem csak
annyit tesznek, hogy Jézusról beszélnek mindenkinek, hanem a
gyülekezetben is ébren tartják a missziói lelkületet, amely a kér­
dések és ügyek sokasága m iatt könnyen háttérbe szorul. Az evan­
gélisták nem csak buzdítanak erre, hanem a lelkesedést is szítják
iránta.

165
 Végül a tanítók —nem pedig a pásztorok! —voltak a gyülekeze­
ti istentisztelet prédikátorai. Ok tárták fel a gyülekezet előtt a
Biblia nagy összefüggéseit és részletes tanításait, oly módon, hogy
a tudás, amelyet közvetítettek, tettekre váltható ismeret volt, Jézus
szavainak megfelelően: „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt,
amit én parancsoltam nektek”.
Mindez elég ahhoz, hogy kitágítsa a látókörünket. Az egész
kérdéskör csattanója az, hogy az öt tisztségviselő egymásra volt
utalva. Tevékenységük kölcsönösen kiegészítette egymást. A lel­
kipásztori tiszt úgy, ahogy azt mi ismerjük, nem helyettesítheti a
különböző tisztségek összjátékát. Ez már csak azért is lehetetlen,
m ert egyetlen emberben sincs meg a kegyelmi ajándékoknak az a
sokfélesége, amely e funkciók gyakorlásához szükséges. És azért
sem, mert mindeme tisztségek gyakorlása „full-time-job”, olyan
elfoglaltság, amely teljesen kitölti egy ember életét, s amely mel­
lett nem marad hely még más funkciók számára is. Harmadszor:
az egyháztörténet során legalább két tisztség egyszerűen eltűnt,
és újra fel kell fedezni őket. Végül a felsorolt öt vezető tisztség
azért sem reprezentálja a szokványos lelkipásztori hivatást, mert
ami közös bennük, annak a lelkipásztori tiszt szolgálati szabályza­
tában alig van szerepe: mindeme tisztségeknek megvolt ugyanis
az a közös tulajdonságuk, hogy képesek voltak önmagukat m eg­
sokszorozni, illetve reprodukálni. Egészen pontosan: ezeknek a
tisztségeknek a betöltői nem csak feladatukat végezték, hanem
gondjuk volt arra is, hogy másokat képessé tegyenek és felhatal­
mazzanak rá, hogy ugyanazt tegyék, amit ők.

A lelkipásztoroknak el kell dönteniük, hogy mindenkiért, vagy az

egészért akarnak-e tevékenykedni.

A lelkipásztori hivatás mai konstrukciója arra kényszeríti e foglal­

kozás gyakorlóit, hogy a felsorolt bibliai vezető tisztségviselők fel­
adatainak mindegyikéből teljesítsenek valamit. Nem csak azt vár­
ják el tőlük, hogy az istentisztelet szent szertartását vezető „szent
emberek” (papok) legyenek, nekik kell hitre is vezetniük az em­

166
bereket (evangélisták), a hitben nevelniük is őket (tanító), és
intenzív érzékük kell hogy legyen az iránt: Isten merre akarja ve­
zetni a gyülekezetét (próféták). Lelkigondozóként és útitársként
magas fokú pásztori tulajdonságokkal kell rendelkezniük (pászto­
rok), és ha nincs meg bennük egy „apostol” stratégiai gondolko­
dásmódjának képessége, akkor a gyülekezet nem halad előre, ha­
nem éveken át egy helyben topog. Erre talán azt mondja valaki:
„Ugyan már! Senki sem igényli, hogy a lelkipásztor mindezt
végezze!” De igen! Ezt kívánja tőlük a gyülekezet és az egyházi
törvény is, amikor feladatukként szabja meg az „istentiszteletek
tartását”, a „lelkigondozást” és a „tanítást”. Ebből esetleg a gyüle­
kezet vezetői vesznek át valamit, erre azonban a gyakorlatban na­
gyon ritkán van példa.
Már önmagukban a felsorolt feladatok olyan széles körű adott­
ságokat kívánnak meg a lelkipásztortól, amelyek aligha vannak
meg egyetlen emberben. Ennek az a következménye, hogy vagy a
felsorolt területek valamelyikére kénytelen specializálni magát - és
ilyen módon súlyosan megsérti szolgálati kötelezettségeit - , vagy
mindegyikből magára vállal egy keveset, amit aztán képtelen jól
csinálni. Vegyük példának a lelkigondozást. Az előtt a lelkipásztor
előtt, aki elsősorban gyülekezete lelkigondozójának tekinti magát,
beláthatatlan munkaterület nyílik: kezdődik tevékenysége az idő­
sek és a betegek látogatásával, folytatódik a sokféle „kazuális kap­
csolattal” ( = kapcsolatfelvétel keresztelések, esküvők, temetések
és a konfirmáció alkalmával), el egészen a gyülekezeti m unkatár­
sakkal folytatott rendszeres beszélgetésekig, és az akut vészhely­
zetek krízismenedzseléséig. M egtörténhet, hogy egy lelkipásztor
csodálatraméltó módon mindeme feladatokba beleveti magát, és
elsőrangú m unkát végez — és mégis: csak a felszínt kapirgálja.
Meglátogatni az újonnan beköltözötteket, a konfirmandusok szü­
leit, a temetés után is vigaszt nyújtani a gyászolóknak, egy év múl­
tán felkeresni ismét a megkeresztelt gyermekek családját, és ha­
sonló, célzott látogatási feladatokat teljesíteni - erre már nem
képes, jóllehet egy lelkigondozói beszélgetés ezekben az esetekben
sem volna fölösleges.

167
 Hasonló dilemma mutatkozik az istentisztelet esetében is. Az
istentiszteleti tevékenység, amelynek meggyőződésem szerint
épp oly széles körűnek és messze hatónak kellene lennie, m int a
lelkigondozásnak, be van préselve egy vasárnap délelőtti egy órás
egyszemélyes show-ba, aminek nem sok köze van ahhoz, am it az
Újszövetség „istentiszteletnek” nevez. Ennek megfelelően alig
vesz is részt rajta valaki, megvan ugyanakkor az az előnye, hogy
ilyen módon némileg átlátható marad, és egy ember tartja kezé­
ben az egészet. Az oktatás, hasonlóan az istentisztelethez, a val­
lásoktatásra éa a konfirmációi előkészítésre korlátozódik. Alig
van lelkipásztor, aki felnőttek számára is szervezne hittani kurzu­
sokat, vagy lelki kérdésekkel foglalkozó szemináriumokat, de az
előjegyzési naptárát látva ki vetné ezt a szemére? Az evangélikus
teológus, Rudolf Bohrén már 40 évvel ezelőtt megfogalmazta azt
az igényt, hogy a főállású teológus által végzett tanítói m unká­
nak az ifjúsági oktatás helyett a felnőttokta­
tásra kell összpontosítania. Mégis az a hely­
A lelkipásztor teszi, amit zet mindmáig, hogy az a lelkipásztor, aki a
elvárnak tőle, ennek konfirmációi oktatást rábízza a megfelelő ön­
következtében a valóban kéntes m unkatársra, hogy ő maga erejét a
szükséges munka 90%-át felnőttoktatásra fordíthassa, fegyelmi eljárást
nem végzi el. Nem az ő kockáztat maga ellen. Itt is ugyanaz a kép: a
hibája. A rendszer lelkipásztor teszi, amit elvárnak tőle, ennek
maga rossz. következtében a valóban szükséges m unka
90% -át nem végzi el. Nem az ő hibája. A
rendszer maga rossz.
A lelkipásztorok nem képesek rá, hogy mindent ők csináljanak.
Ez tény. Én azt teszem hozzá: nem is szabad, hogy m indent ők csi­
náljanak. Mindenekelőtt: nem ő az, akinek gyülekezete minden
tagjának gondját magára kellene vennie. Tudom, hogy ezt várják
tőle. De nem képes rá, és nem is neki kell vállalnia. H a egy főállá­
sú lelkipásztor maga foglalkozik gyülekezete minden gondjával,
az nem csak a gyülekezetépítésben akadályozza, de végső soron
arra is képtelenné teszi, hogy az embereknek azt a pásztori gon­
doskodást és segítséget nyújtsa, amire valóban szükségük volna.

168
 Az emberek úgy vélik, hogy lelkipásztorra van
szükségük. Amire azonban valóban szüksé­ Ha egy főállású lelki-
gük van, az egy ember, aki valóban törődik pásztor maga foglalkozik
velük, és aki nem csak egy „esetet” lát ben­ gyülekezete minden gond­
nük száz másik közül, hanem akinek folyama­ jával, az nem csak a
tosan és rendszeresen van rájuk ideje. gyülekezetépítésben aka­
Nem azt mondom tehát, hogy a lelkipásztor dályozza, de végső soron
ne tekintse magát egész gyülekezete lelkigon­ arra is képtelenné teszi,
dozójának, mintha a lelkigondozás nem volna hogy az embereknek azt a
fontos. Ellenkezőleg: a lelkigondozás ügye sok­ pásztori gondoskodást és
kal fontosabb annál, mintsem hogy csak felüle­ segítséget nyújtsa, amire
tesen végezzük! H a abból indulunk ki, hogy valóban szükségük volna.
egy ember legfeljebb húsz-harminc másik em- wammmmmmmmmmmm
bért képes valóban lelkigondozni, akkor a né­
metországi helyzet, amely szerint egy lelkipásztorra átlagosan 2270
ember jut, akit lelkigondoznia kellene, szomorú vicc. Ugyanez a
helyzet az istentisztelet vagy az oktatás terén: kérem, hogy senki
ne gondolja komolyan, hogy ezeket illetően a gyülekezetét csak fé-
lig-meddig is rendesen el lehet látni, amíg a lelkipásztor mindent
maga csinál!
A lelkipásztornak, ha mégis azt akarja, hogy gyülekezete az is­
tentisztelet, a lelkigondozás és az oktatás terén rendesen el legyen
látva, egyetlen lehetősége marad: úgy döntenie, hogy minderről
nem neki magának kell gondoskodnia. Azzal, hogy állandóan jót
tesz, megakadályozza, hogy gyülekezetében még jobb dolgok tör­
ténjenek. El kell határoznia, hogy a jót a jobbért, ha nem is adja fel
teljesen, de jelentősen csökkenti. Ez viszont azt jelenti, hogy fel kell
adnia szokványos értelemben vett lelkipásztori tevékenységével, il­
letve, hogy azt teljesen új módon kell definiálnia. Végre kell hajta­
nunk a pásztori egyházat a munkatársi egyházzal felváltó koperni­
kuszi fordulatot. Ez annyit jelent, hogy a lelkipásztor úgy dönt:
munkáját többé nem mindenért és mindenkiért, hanem az egészért
végzi. Ez viszont együtt jár önértelmezése fundamentális megvál­
toztatásával: nem azt jelenti ugyanis, hogy a lelkipásztor valakit ki-
küld feladata egy részének elvégzésére. A gondolat, amelyhez hozzá

169
kell szoknunk, ennél sokkal radikálisabb: a gyülekezet pásztori
gondozása ugyanis egyáltalán nem a lelkipásztor, hanem a munka­
társak feladata. A lelkipásztoré sokkal inkább az, hogy az egész
gyülekezetét szem előtt tartva gondoskodjék a munkatársakról.

A jövő formulája így hangzik: „Lelkipásztor a munkatársakért,

munkatársak a gyülekezetért."

Néhány éve személyes krízisen mentem át. Egy egészségügyi prob­

lémám több hónapra megbénított. Amikor némileg erőre kaptam,
azt tapasztaltam, hogy korábbi munkabírásomnak legfeljebb 80%-
a maradt meg. Elkezdtem nagyon kitartóan imádkozni azért, hogy
Isten adja vissza elveszett erőmet. Isten másként hallgatta meg
imámat, mint ahogy én kértem. Erőm nem tért vissza, úgy, hogy
egy idő múltán felkerestem a presbitereimet és a házi gyülekezeti
körök vezetőit, és azt mondtam nekik: „Emberek, nem csinálom
tovább. Vagy azzal a számtalan sürgős dologgal foglalkozom, ami­
nek az elintézését mindenfelől sürgetik —vagy a gyülekezetépítéssel
foglalkozom a továbbiakban. De úgy, mint eddig, nem mehet to­
vább. Másként kell a dolgokat megszerveznünk. Ezt nem azért
mondom, mert ezeket a dolgokat nem tartom fontosnak, hanem
azért, mert az én napom is csak 24 órából áll, családom van, és erő­
im korlátozottak. Kérem, hogy vegyék le rólam a terhet. Végezzék
önök a pásztori szolgálatot. Én gondoskodom róla, hogy megkapják
az ige táplálékát, és építem a gyülekezetét. A jövőre nézve abban
tartom magam illetékesnek, hogy a gyülekezet növekedjék, és
megfelelő lelki táplálékot kapjon.”
Ma úgy vélem, hogy annak idején a legnagyszerűbb dolog tör­
tént velem, ami egy lelkipásztorral és egy gyülekezettel csak tör­
ténhet. Az illetékes lelkipásztor odamegy legfontosabb m unkatár­
saihoz, és azt mondja nekik: „Végezzétek ti a pásztori m unkát!”
Isten pedig hihetetlenül megáldotta ezt a lépést. Elvesztettem erőm
húsz százalékát —a gyülekezetünkben folyó munka mégis sok száz
százalékkal növekedett. Az alapelv, amelynek igazát - inkább szük­
ségből, mint erényből —felismertem, így hangzik: „Egy lelkipásztor

170
darabokra osztani nem tudja magát, de meg- vxKsmmm*
sokszorozni igen” (Klaus Eickhoff). Ma már hi- „Egy lelkipásztor
szem, hogy ez a lelkipásztor voltaképpeni fel- darabokra osztani nem
adata. Sőt, mi több: hiszem, hogy a gyülekezet tudja magát,
■minden főállású munkatársának is ez a feladata, de megsokszorozni igen.
amennyiben valamilyen lelki munkaterületen . ^.rwmmsutm
dolgozik. Legyen az kántor vagy ifjúsági veze­
tő, szociális munkás vagy diakónus: főállású alkalmazottat ma már
csak akkor vagyok hajlandó munkába állítani és fizetni, ha hajlandó
megsokszorozni magát. Felébreszteni azt a sokféle lelki adományt,
amely egy gyülekezetben szunnyad, ösztönözni és segíteni a megfe­
lelő embereket. Mindig hasznos, ha a főállású munkatársak valami­
lyen „bázismunkát” is végeznek. Tudniuk kell, hogy miről beszél­
nek, és a maguk területén nem csak elméletileg, hanem a
gyakorlatban is igazi „profiknak” kell lenniük. Munkájuk legna­
gyobb része —s ez azt jelenti, legalább 5 1%-a —azonban az kell
hogy legyen, hogy új munkatársakat keresnek, akiket felkészítenek
és segítenek. A főállású munkatársakat elsősorban nem azért kell
megfizetnünk, hogy a rájuk bízott m unkát elvégezzék, hanem
azért, hogy gondoskodjanak róla, hogy a rájuk bízott munka nél­
külük is megvalósuljon. Ez érvényes a lelkipásztorra is, és minde­
nekelőtt rá.
Erre a célra kaptuk a vezetés kegyelmi ajándékát: hogy utat
nyissunk más kegyelmi ajándékok előtt! Természetesen jó, ha a lel­
kipásztor lelkigondozást végez. Mindenekelőtt azonban másokat
kell megtanítania rá, hogy hogyan végezzék. A lelkipásztor elsődle­
ges feladata nem az, hogy bibliaórát tartson, hanem az, hogy gyüle­
kezeti tagokat megtanítson arra, miként kell bibliaórát tartani. A
lelkipásztor felelős az istentiszteletért, ez azonban csak azt jelenthe­
ti, hogy kiépít egy nagy munkatársi közösséget, olyan emberekből,
akik azután már nem csak „segédmunkát” végeznek, hanem ma­
guk is „istentisztelet-képesek”. A vallásoktatást és a konfirmációi
oktatást csak akkor végezze ő, ha különleges kegyelmi ajándéka
van az ifjúsággal való bánásmódra — különben több kárt csinál,
mint hasznot. Ehelyett azzal kell törődnie, hogy a gyülekezet meg-

171
 : :: felelő lelkületű és képességű tagjai lássák el ezt
Egyetlen olyan feladatot a feladatot. Egyetlen olyan feladatot sem isme­
sem ismerek, amely a lel­ rek, amely a lelkipásztor kizárólagos előjoga
kipásztor kizárólagos lenne, s amelyet illetően ne lenne meg a fel­
előjoga lenne, s amelyet hatalmazása rá, hogy valamely, lehetőleg ön­
illetően ne lenne meg a kéntes gyülekezeti tagot bízzon meg, hogy vé­
felhatalmazása rá, hogy gezze intenzíven és jól azt, amivel ő maga,
valamely, lehetőleg ön­ feladatokkal túlterhelt helyzete miatt mindig
kéntes gyülekezeti tagot csak felületesen tud foglalkozni, és nem képes
hízzon meg, hogy végezze jól csinálni. Ez érvényes az úgynevezett ka-
intenzíven ésjól azt, zuáliákra is. A kazuáliák szakmai jellegű „lebo­
amivel ő maga, felada­ nyolítása” ugyanis önmagában semmit nem ér
tokkal túlterhelt helyzete —sem az illető gyülekezeti tag, sem a gyüleke­
miatt mindig csak felüle­ zetépítés szempontjából. A kazuáliák járulékos
tesen tud foglalkozni, és feladatai ellenben gyümölcsöző lehetőségeket
nem képes jól csinálni. nyújtanak, erre viszont a lelkipásztornak álta­
lában nincs ideje. A keresztelési oktatás, a há­
zassági előkészítés, a gyászolók csoportjainak
megszervezése és a többi, mindenképpen igényli az önkéntes se­
gítők bevonását. Miért ne képezhetnénk ki és hatalmazhatnánk fel
őket erre a munkára, hogy azután megtegyük az utolsó lépést is,
és a megfelelő „hivatalos aktust" (de csúnya szó!) követően maguk
vegyék át a munkát?
Gyülekezeteink „pasztorális alapellátása” - legyen szó oktatásról,
kazuáliákról, diakóniai munkáról, vagy bármi
wmmam másról - a jövőben nem nyugodhat kizárólag a
Gyülekezeteink „pasz­ lelkipásztor vállán.Ha jól megnézzük a dolgo­
torális alapellátása” - kat, nem is oda való, és ha évszázadokon át eb­
legyen szó oktatásról, ben az illúzióban ringattuk magunkat, az csak
kazuáliákról, diakóniai azért van, mert ez az alapellátás nem volt való­
munkáról, vagy bármi ban pásztori. A jövő formulája így hangzik:
másról —a jövőben nem „Lelkipásztor a munkatársakért, munkatársak
nyugodhat kizárólag a a gyülekezetért” (Fritz Schwarz). A lelkipásztor
lelkipásztor vállán. szerepe a „játékoséról” az „edzőére” változik.
■MM Korábban az egész játékot a lelkipásztor ját-

172
szotta. Ő volt a kapus, a védőjátékos, a szélső és a csatár egysze-
mélyben - a gyülekezet pedig nézte, és véleményt nyilvánított. A
jövőben ez úgy lesz, hogy nem a lelkipásztor játszik. Legalábbis
nem egyedül. Sokan az eddigi nézők közül lemennek a pályára. És
rá fognak jönni, hogy sokkal nagyobb gyönyörűség a futballt ját­
szani, mint nézni. Megtörténhet, hogy a lelkész amolyan „pálya­
edzőként” együtt játszik a csapattal, de ő is csak egy lesz a játéko­
sok közül. A voltaképpeni játékot azonban átengedi a többieknek.
H a nem megy jól a csapatnak, akkor valóban meg kell kérdezni,
hogy a lelkipásztor a maga munkáját jól végzi-e. De a hiba akkor
sem abban keresendő, hogy ő maga nem jól játszott, hanem abban,
hogy edzőként nem volt elég jó.

A jó lelkipásztor elismeri gyülekezete nagykorúságát.

Különböző elképzelések léteznek arról, hogy mitől jó egy lelki-

pásztor. A legelterjedtebb ezek közül bizonyára az a nézet, hogy a
lelkipásztor valóban pásztorként ismeri, ápolja, gondozza nyáját.
Mint láttuk, ez a kép abszurd olyan gyülekezetek esetében, ame­
lyek százszor akkorák, mint amekkorát egy ember valóban kísérni
képes. Ez az elvárás (amelyet a lelkipásztorok is támasztanak ma­
gukkal szemben) gyülekezeteinket mesterségesen kicsivé zsugorí­
taná. Egy másik ilyen elképzelés, hogy a lelkipásztornak jó igehir­
detőnek kell lennie. Erre a tém ára később, a —> 72. tétel tárgyalása
során még visszatérek. Annyit azonban itt is megjegyzek, hogy a
legragyogóbb igehirdető sem feltétlenül képes a gyülekezetei a
letargiából és a passzivitásból felrázni. Ellenkezőleg, elősegítheti a
nézői szerep erősödését. Az utóbbi években került előtérbe az a
gondolat, amely szerint a lelkipásztor a gyülekezet menedzsere. Ez
a felfogás is oda vezethet, hogy csak még jobban bebetonozza az
egyház lelkipásztor-központúságát, ahelyett, hogy megszüntetné.
Jó, ha a lelkipásztornak vannak menedzser tulajdonságai. Még
jobb, ha a menedzsment egy része a gyülekezet soraiból kerül ki.
A jó lelkipásztor elsőrendű jellemzője valami egészen más:
olyan helyzetben van, hogy képes fölöslegessé tenni magát. Képes

173
 másokat naggyá tenni. Nem fogcsikorgatva veszi tudomásul, ha
valaki jobban végzi a m unkát, m int ő. Ellenkezőleg: éppen ez ki­
nyilvánított célja! Ez volna csak az igazi paradigmaváltás egyhá­
zunkban: ha vezető munkatársaink (és nem csak a lelkipászto­
rok!) nem éreznék úgy, hogy leesik a korona a fejükről, ha valakit
kinevelnek, aki egy szép napon jobban végzi a m unkájukat, mint
ők maguk, ellenkezőleg: úgy éreznék, hogy egy ékkővel gazda­
gabb lett a koronájuk. Minden vezető munkatárs vezetési filozó­
fiája ez kellene hogy legyen: „Végezd jól a m unkádat, és nevelj ki
magad helyett valakit, aki feladatodat legalább olyan jól elvégzi,
mint te magad, jó esetben még jobban.” Ez azonban csak akkor
válhat közhangulattá a gyülekezetben, ha a lelkipásztor jár elöl jó
példával. H a az ő magatartása is azt sugallja:
rm in ■ wwia; -wmm. ; „Az utód, akit a rádbízott feladatra kinevcl-
Csak aki nélkülözbetővé tél, nem a konkurenciád, hanem a sikered.”
teszi magát, az nélkülöz- Én magam évek óta ennek az elvnek az alap-
hetetlen igazán. ján dolgozom, és arra törekszem, hogy egy-
■' Táras**, egy m unkaterületet legfeljebb két év eltel­
tével átadjak valaki másnak, akit időközben
felkészítettem a feladatra. Sokan az ilyenek közül azóta már job­
ban végzik az illető m unkát, m int annak idején én magam végez­
tem. Még sincs az az érzésem, hogy ezért feleslegessé váltam vol­
na gyülekezetünkben. Ellenkezőleg! Felfedek itt egy titkot, amely
majdnem olyan, m int valami lelki törvény: csak aki nélkülözhető-
vé teszi magát, az nélkülözhetetlen igazán. Jézus mondja: „Aki
megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az meg­
találja azt” (Mt 10,39).
Amikor szemináriumot tartok a lelkészközpontú egyházból a
munkatársi egyházba történő átváltásról, gyakran előfordul, hogy
feláll egy lelkész, és azt mondja: „Ez a gondolat az egyetemes
papságról valóban szép és jó. Csak illuzórikus. Látni kellene az én
gyülekezetem tagjait! O tt muszáj m indent magamnak csinálnom,
különben nem megy semmi.” Az ilyen lelkipásztoroknak alapve­
tően csak azt lehet válaszolni, még ha testvérietlenül is hangzik:
„Ez esetben - ha több m int öt éve ott van már a gyülekezetében -

174
ön nem végzi jól a m unkáját!” Mert ez a m unka abban áll, hogy
gyülekezetünket elvezessük a nagykorúság és az önállóság egy
magas fokára.
Természetesen időbe telik, míg az egyetemes papság elve való­
ban érvényesülni kezd, és az „alvó óriás” megmozdul. Éppen ezért
nem is érvelek a lelkipásztor „elzárkózása” mellett. Rendezetten
kell kivonulnia azokból a munkaágakból, amelyek korábban az ő
„felségterületének” számítottak. Ideális esetben összeül az egy­
háztanáccsal, és velük beszéli meg, hogy melyek azok a feladatok,
amelyeket azonnal le kell adnia, melyek azok, amelyek hosszabb
átmeneti időt igényelnek, és melyek maradnak elsősorban az övéi.
így szabaddá váló idejét kell arra használnia, hogy megkeresse,
kiképezze és segítse azokat a munkatársakat, akik a helyére lép­
nek. Már maga ez a szempont bizonyítja - amint azt már a —» 28.
tétel kapcsán is kifejtettük - , hogy egyáltalán nem valami „lelki-
pásztor tehermentesítési programról” van szó. Ellenkezőleg, a lel­
kipásztor munkája, legalábbis az első években ilyen módon még
több lesz.
H a az egyháztanács semmiképpen nem hajlandó együttműködni,
akkor a lelkipásztornak meg kell fontolnia, hogy más gyülekezetbe
megy-e, vagy megpróbálja egyedül. Rudolf Bohrén azt mondja:
„sztrájkba” kell lépnie. Ebben az esetben is arról van szó, hogy a lel­
kipásztor felelősen vonul vissza a gyülekezeti munka bizonyos terüle­
teiről, hogy vákuum jöjjön létre, amelybe beáramolhatnak az új em­
berek és az új erők. Ekkor bizonyos munkákat
nem végez senki, és azok leállnak. Ha nem ép­
pen egy temetésről van szó, ez lehetséges, ha Bámulatos, hogy milyen
nem is szép dolog. Az átmeneti időszakokban aktívak tudnak lenni
(amikor a gyülekezetnek éppen nincs lelkipász­ egyes gyülekezetek az
tora) kell valahogy mennie a dolgoknak, és ál­ átmeneti időszakokban,
talában m ennek is. Bámulatos, hogy milyen hogy azután, amikor
aktívak tudnak lenni egyes gyülekezetek az kapnak egy új lelkipász­
ilyen átm eneti időszakokban, hogy azután, tort, megint visszahúzód­
amikor kapnak egy új lelkipásztort, m egint janak a nézőtérre.
visszahúzódjanak a nézőtérre.

175
 A választás, amely előtt állunk, a következő: vagy a lelkész csi­
nál mindent m aga - és ez nem jelenthet mást, m int hogy sem
mindent, sem azt a. sok mindent, amit csinál, nem tudja jól elvégezni
vagy pedig a gyülekezet végiggondolja, hogy miként kellene
történnie a dolgoknak az Újszövetség szerint, tudniillik, hogy sok
különböző, és különböző kegyelmi ajándékokkal felruházott tag
együtt végzi a m unkát, amelyre Krisztus elhívta őket. A jó lelki-
pásztor m unkáját gyülekezete nagykorúsága tanúsítja - egyéb
semmi. Klaus Eickhoff képét alkalmazva (ld. —» 34. tétel): nem
az a jó anya, aki szalad és rohan, és maga csinál m indent (persze
az sem, amelyik ehelyett kiszolgáltatja magát), hanem az, aki rá­
neveli a gyerekét, hogy ő maga fusson, és hogy minél önállóbb le­
gyen. Nem az a jó lelkipásztor, aki heti 80 órában hajtja a mókus­
kereket a gyülekezetéért, hanem, aki ráneveli a gyülekezetét a
lehető legnagyobb önállóságra.

Gyülekezeteink megújulása nagymértékben lelkipásztoraink lelki

megújulásán múlik.

Gyakran elhangzik: egyházunk krízise belső, lelki krízis. Éppen

ezért ezen csak akkor juthatnánk túl, ha egyházunkban lelki meg­
újulás menne végbe. Pillanatnyilag viszont egyházunk középpont­
jában a lelkipásztorok vannak. Éppen ezért gyülekezeteink meg­
újulása nagymértékben függ lelkésztársadalmunk megújulásától.
Az átlagos lelkipásztor lelki élete siralmas állapotban leledzik.
Nem vádként mondom ezt, hanem azért, m ert ez tényleges nyo­
morúságunk. Amikor elkezdtem hivatásomat gyakorolni, egyik
tanárom azt mondta: „Lelkipásztorként olyan vagy, m int egy
gyümölcsfa. A legfontosabb, hogy a gyökereid mélyen a talajba
nyúljanak, oda, ahol a víz van. M indenki arra fog várni, azt fogja
lesni és azt követeli majd tőled, hogy gyümölcsöt teremj. Ne a
gyümölcsre összpontosíts mégsem. Azok m aguktól m egterem ­
nek. Arra összpontosíts, hogy mélyen gyökerezz Istenben.” Kife­
jezetten bölcs tanács. Elhatároztam, hogy még inkább, m int ko­
rábban, „belemerülök” Istenbe, az ő szeretetébe, hogy a vele való

176
kapcsolatból merítsek erőt, és ő mutassa meg az utat, amelyen
mint lelkipásztornak járnom kell.
Az ezután következő esztendők életem lelkileg legaszályosabb
évei voltak. A feladatok nagysága és az emberek elvárásai túlter­
heltek. Valahogy megbirkóztam a munkámmal, de csak „vala­
hogy”. Kiadós imádkozásra alig találtam időt magamnak. A Bib­
liába, amelyet életem megelőző tizenöt évében naponta olvastam,
már csak „szolgálati okokból” pillantottam bele. H a szabadságra
mehettem, boldog voltam, hogy nem kell Bibliát olvasnom és
imádkoznom. Egy házi gyülekezetét látogattam ugyan, de csak
mint vezető. Egyszer egy évben megengedtem magamnak egyhe­
tes kolostori életet, hogy feltöltsem a belső „akkumulátoraimat”.
Mindent összevéve, a múlt tartalékaiból éltem. Képzetten és ruti­
nosan prédikáltam, a „belső tűz” azonban évről évre lohadt ben­
nem. Lelki mentorom tanácsa, hogy ne a gyümölcsre, hanem a
gyökérre figyeljek, a lelkipásztori mindennapok hajszájában egyre
inkább feledésbe merült. Eleinte azzal az olcsó kifogással m ente­
gettem magam: „Oly sokat olvasom a Bibliát szolgálati feladatok
okán, és olyan sokat kell imádkoznom, hogy egyénileg nincs is rá
külön szükségem, hogy ezt tegyem.” Azután később: „A napon­
kénti bibliaolvasás olyan törvényeskedő szokás!” És miközben
éveken át becsaptam magam, a belső „tankom” egyre üresebbé és
üresebbé vált.
Tudom, hogy számos kollégám él ugyanebben a helyzetben.
Erre nézve is érvényes: elsősorban nem ők a hibásak benne, ha­
nem a rendszer, amely emberfeletti elvárásokat támaszt velük
szemben. Kérdezzünk csak meg egy átlagos német egyházközségi
tanácsot, mi a fontosabb nekik: hogy a lelkipásztor egy óra hosz-
szat imádkozzék, vagy hogy ezt az időt is családlátogatásra fordít­
sa. Kétség nem lehet felőle, hogy a családlátogatás mellett fognak
dönteni, tehát olyasmi mellett, aminek kézzelfogható és gyakor­
lati „tápértéke” van a gyülekezet szempontjából. Képzeljük csak
el, mi történnék, ha a lelkipásztor visszautasítana valamilyen ter­
minust, mondván, hogy azt a napot arra szánta, hogy kényelmes
sétát tegyen, s közben megbeszélje Istennel a következő heti ten-

177
 nivalókat! Emlékszem, mekkora szemeket me­
Azoknak a gyümölcsök­ resztettem, amikor barátom, Walt Kallestadt,
nek a minősége, amelyeket az arizonai Phoenixben működő lutheránus
egy lelkipásztor a gyüle­ Community Church of Joy lelkipásztora el­
kezete számára „terem”, mondta, hogy a rendes szabadnapja mellett
közvetlenül összefügg hetente van még egy „Dreamday”-ra is lehető­
Istenben gyökerezésének sége, amely egyszerűen arra szolgál, hogy le­
a mélységével. gyen ideje gyökereit mélyebben Istenbe ásni.
Kérdésemre, hogy mit szól ehhez a gyülekezet
vezetősége, azt válaszolta, hogy ezt az egyház­
tanács kifejezett kérésére vezette be! Eíiszen mindenki előtt világos,
hogy azoknak a gyümölcsöknek a minősége, amelyeket lelkipász­
torként a gyülekezete számára „terem”, közvetlenül összefügg Is­
tenben gyökerezésének a mélységével.
Az átlagos német lelkipásztor lelki élete siralmas állapotban le­
ledzik. Sokan közülük az évek folyamán majdhogynem elveszítet­
ték a hitüket. Valahogy még „funkcionálnak”, de belül m ár nem
ég semmi tűz. Ami pedig a legelszomorítóbb: nincs hely, ahova a
nyomorúságukkal fordulhatnának. Nem állhatnak oda a gyüleke­
zetük elé, hogy azt mondják: „Figyeljetek ide, én tulajdonképpen
évek óta nem imádkozom!” Majd húsz év alatt egyetlen egy eset­
re sem emlékszem, hogy ez a kérdés akárcsak egyszer is szóba ke­
rült volna valamelyik lelkész! konferencián. Általában nem for­
dulhat a lelkipásztor az elöljárójához sem, m ert vele a legtöbb
esetben ugyanez a helyzet. De m it tehet az a lelkipásztor, aki nem
csak átmenetileg állt „takaréklángra”, hanem végleg kiégett? Vol­
taképpen nem volna szabad a hivatását tovább gyakorolnia. Mi
más lehetne így, m int —Jézus szavaival —„vak gyülekezetének vi­
lágtalan vezetője” (Lk 6,39).
M iként lehet ezt a problém át megoldani? M indenekelőtt úgy,
ha tudatossá válik. Annak nem sok értelm ét látom, hogy „felül­
ről” elrendelve rendezzenek bármiféle lelkigyakorlatot vagy ren­
dezvényt lelkipásztorok számára. Ez csak balul sikerülhet. Mint
m ár korábban em lítettem , az imádkozásnak 15 különféle módja
van (ld. a —> 13. tételt), és a lelkipásztornak is meg kell tudni ta-

178
lálnia a neki megfelelőt. Tudatosulnia kell benne azonban ismét a
lelki felelősségnek. Az ő spiritualitásán nem csak a saját személyes
lelki élete múlik, hanem az egész gyülekezeté. Ezért kell m egta­
lálnia azokat az alkalmakat, amikor nem csak az egyházért és a
gyülekezetéért él, hanem amikor Istennel van négyszemközt.
Egy órára naponta, egy napra hetente, egy hétre évente szüksége
van ahhoz, hogy - bármilyen módon is - belegyökerezzék Istenbe.
Nagy segítség lenne, ha ezt a lehetőséget nem magának kellene
kiharcolnia, hanem általános elvárássá lenne a lelkipásztori tiszt
betöltőivel szemben. Ugyancsak sokat segí­
tene, ha a sok szakmai továbbképzés mellett
(„hogyan vezessem a számadási könyveket”, — A lelkipásztor spintuali-
„hogyan prédikáljak H úsvétkor”) több sze- tásán nem csak a saját
minárium foglalkoznék azzal, hogy m iként személyes lelki élete
egyeztesse össze a lelkipásztor hivatali min- múlik, hanem az egész
dennapjait és lelki életét, mert ebben a kérdés- gyülekezeté.
ben a lelkipásztorok gyakran magukra m arad­
nak.
Augustinus egyházatya mondta: „Csak azt vagy képes másban
lángra lobbantam, ami benned magadban is ég.” H a lelkipásztora­
inkban sem ég többé a tűz, mi lehet akkor a gyülekezetekkel? N é­
hány gyülekezetben tapasztaltam meg, hogy milyen sokat jelent,
ha néhány önkéntes munkatárs visz „tüzet” újra a gyülekezetbe.
Valamilyen konferenciáról, workshop-ról, áldás-istentiszteletről,
vagy más hasonló rendezvényről tértek vissza, amely inspirálta
őket, és ezt az inspirációt adták tovább. Mindenütt, ahol erre sor
került, a gyülekezet élete hamarosan fellendült. Ahol azonban a lel­
kipásztor ellenállt a dolognak, ott ezek az emberek a maguk lelki
töltésével a peremre szorultak, a „tűz” pedig nem terjedt át a gyüle­
kezetre. A lecke, amit ebből megtanultam, az, hogy nem a lelki-
pásztornak kell elkezdenie a dolgot. Ám ha a gyülekezet, mint
egész, meg akar újulni, ahhoz szüksége van a megújult lelkipászto­
rokra.

179
Hatodik feladat:
Vállalni az irányítás felelősségét

„Számos gyülekezet messze

a saját voltaképpeni potenciálja
és megbízatásának szintje alatt
működik, mert nem (vagy nem jól)
vezetik. ”

Gyülekezeteink vezetése megoldatlan kérdés, amelyet ballaszt­

ként cipelünk át az új évezredbe.

Számos olyan strukturális kérdés van, amely egyházunkban ez idő

szerint nem kielégítően van megoldva. Gyülekezeteink vezetésének
ügye ezzel szemben teljesen megoldatlan. Kezdődik ez magával a
szóhasználattal: míg az „irányítás” kifejezés általánosan — ha
ugyan nem kizárólagosan — elterjedt, a „vezetést” általában kerü­
li mindenki. Ez a Harmadik Birodalom kései öröksége. Ennek
uralma ugyan egy félévszázada elmúlt, traumája azonban annak
idején olyannyira beleégette m agát népünk leikébe, hogy máig
nem tudtunk tőle megszabadulni, és ez vélhetőleg el is tart még
egy jó darabig. Németország lakói — joggal! — viszolyognak az
irányítástól és a vezetéstől. H a valami olyasmit hallunk, ami vala­
miképp ezzel függ össze, belső jelzőrendszerünk azonnal pirosra
vált. Itt Németországban nem tudjuk a „vezetés” szót anélkül
használni, hogy ne gondolnánk azonnal visszaélésre vagy m anipu­
lációra.
Ezért helyettesítjük a kínosan hangzó „vezetés” szót előszeretet­
tel az „irányítás” kifejezéssel. (Szokássá lett ezenkívül az utóbbi
években evangélikus körökben „irányításmódról” {„Leiterschaft”]
beszélni. Ez a szó ugyan nem található egyetlen értelmező szótár­
ban sem, de újabban ott díszeleg számos könyv és cikk címében. Ez

180
nem más, mint az angol „leadership” rossz
fordítása, és egyszerűen „vezetést” jelent. Amit A z irányítás a ma prob-
mi „irányításnak” mondunk, az ott „direktor- lémáinak megoldása.
ship” vagy „m anagem ent”.) V itathatatlanul A vezetés ezzel szemben
úgy tűnik, hogy gyülekezeteinket nem vezet- a holnap céljait tartja
jük, legfeljebb irányítjuk. Közben figyelmen szem előtt.
kívül hagyjuk, hogy vezetés és irányítás két
teljesen különböző dolog. A határ a kettő kö­
zött ugyan elmosódott, feladataik azonban élesen elhatárolhatóak
egymástól. Az irányítás - vagy menedzselés - a ma problémáinak
megoldása. A vezetés ezzel szemben a holnap céljait tartja szem
előtt (Siegfried Buchholz). Az irányítás a realitásokkal törődik, az­
zal, hogy „működjön a gépezet”. A vezetés ezzel szemben látomá-
sos feladat. Annyit jelent, mint előre tekinteni, tervezni, kommuni­
kálni, lelkesíteni, meggyőzni, segíteni, lehetőségeket feltárni, előre
lépni és akadályokat legyőzni.
Másként fogalmazva: folyamatokat irányítunk, de embereket
vezetünk. És azon túl, hogy a „vezetés” kellemetlenül hangzik, ez
az, amitől kényessé válik a dolog. Az „irányítás” fogalmát még
úgy-ahogy elviseljük. Hogy szervezeteket, munkaágakat, feladat­
köröket valahogy irányítani kell, ha azt akarjuk, hogy működje­
nek, azzal lényegében egyetértünk, ha olykor fogcsikorgatva is. A
„vezetés” szótól azonban visszariadunk. Abban a pillanatban,
hogy egyházunkban valakik elkezdenek másokat vezetni, azonnal
ott a kérdés: „Milyen alapon? Kinek van joga hozzá, hogy m eg­
mondja a másik embernek, hogy mit tehet és m it nem?”
Csakhogy itt nem arról van szó, hogy az egyik ember előírja a
másiknak, hogy mit tehet és mit nem. Ez nagyon szimpla értelme­
zése lenne a vezetés fogalmának. Vezetni több ennél. Célja sokkal
inkább az, hogy embereket megnyerjen, mintsem hogy parancso­
kat osztogasson nekik. Aki külsődleges kényszerítő eszközöket
használ, hogy embereket valamire megmozgasson, az nem jó veze­
tő. Röviden összefoglalva: a vezetés meg akarja nyerni az embere­
ket, hogy fogjanak össze egy közös cél érdekében, ösztönözni és
késztetni akarja őket, hogy egy pontosan meghatározott cél felé tö-

181
 rekedjenek. Szilárdan meg vagyok győződve
A vezetés célja sokkal róla, hogy gyülekezeteinknek olyan vezetőkre
inkább az, hogy embere­ van szükségük, akik éppen erre képesek: egy
ket megnyerjen, mintsem látomást közvetíteni, az embereket e látomás
hogy parancsokat jegyében összefogni, megbízatást adni nekik,
osztogasson nekik. és mozgásba lendíteni őket. Ezek mind olyan
dolgok, amelyekre senki sem képes egymaga.
A vezetés nélkül maradó gyülekezeteknek ál­
talában nincsenek látomásaik, nincs belső összetartó erejük, és
nincs energiájuk előre haladni: hiszen azt sem tudják, merre kellene
menniük. Ezért van, hogy nagyon sok gyülekezet mélyen a benne
rejlő képességek és a számukra adatott megbízatás szintje alatt tel­
jesít: azért tehát, mert nem (vagy nem jól) vezetik őket. Ezért tehát
nem csak szakszerű irányításra van szükségünk —arra is! —, hanem
vezető személyiségekre és átlátható vezetési struktúrákra.

A gyülekezeteket az egyháztanácsoknak (presbitériumoknak) kel­

lene vezetniük. Ezek azonban túlnyomórészt igazgatási és szerve­
zési kérdésekkel foglalkoznak.

Lehet, hogy van, aki a „vezetés felelősségéről” folytatott egész vitát

fülemüle-pernek tartja. Talán azt mondja: „Van egyháztanácsunk.
Ez a mi vezető testületünk. Mit akar még egyebet?” És valóban: az
egyháztanács a legtöbb német egyházi törvény rendelkezései szerint
mind lelki, mind szervezeti kérdésekben együttműködik a lelki-
pásztorral. És ha valóban ezt teszi, akkor jó. H a ellenben közelebb­
ről is megvizsgáljuk ezeknek a törvényeknek a részletes előírásait,
rájövünk, hogy korántsem vezetési feladatokról van szó. Az egyház­
tanács feladata azon őrködni, hogy rendben folyjék a gyülekezet
megszokott „programja”: istentiszteletek, ifjúsági munka, misszió,
ökumené, családlátogatás, diakónia, gyülekezeti rendezvények stb.;
ezenkívül felelős a jogi ügyletekért, képviseli a gyülekezetei külső
tényezők előtt, felelősségi körébe tartozik a tagnyilvántartás, az
épületek karbantartása, valamint az adakozás és a pénzügyi gazdál­
kodás tervezése és ellenőrzése. Személyi kérdésekben —ami valóban

182
vezetési feladat lenne —cselekvési szabadsága meglehetősen korlá­
tozott.
Röviden: az egyháztanács feladata az, hogy ellenőrzése alatt
tartsa a gyülekezetét és őrködjék a rend fölött. Ez kétségkívül irá­
nyítási feladat. A gyakorlat azonban általában az, hogy az egy­
háztanács éjjel 11 óráig vitatkozik azon, hogy az ifjúsági term et
kékre vagy zöldre kell-e festeni, és hogy mennyi virslit kell ren­
delni a soron következő gyülekezeti ünnepségre. H a a gyülekezet
valamennyire is eleven és aktív, hihetetlenül sok szervezni és sza­
bályozni való dolog akad. Voltaképpeni irányítási kérdésekre alig
marad idő. Vezetési feladatokról nem is szólva. Azokon a pontokon,
ahol —vezetési feladatokat illetően —érdekessé kezdenek válni a
dolgok, m int például új m unkatársak felvétele, nagyobb beruhá­
zások, átalakítási vagy éppen átköltözési kérdések, vagy a pénz­
ügyi gazdálkodás nagyobb ívű tervezése, az egyháztanácsok igen
szűk határok között tevékenykedhetnek. (Az istentiszteletet illető
kompetenciája például lényegében arra korlátozódik, hogy ügyel­
jen rá: nehogy sor kerüljön „önkényes változtatásokra”.)
Sajátos helyzet: az egyháztanácsnak nincs kompetenciája rá,
hogy valóban vezesse a gyülekezetét, az egyházi előírások szerint
neki jutó irányító szerepet viszont alig tudja betölteni, mert agyon
van terhelve igazgatási és szervezési feladatokkal, illetve a napi
kérdések megoldásával. Ennek megfelelően éppen azok az elöljá­
rók frusztáltak, akikben megvannak az irányítás és a vezetés ké­
pességei, m ert túlságosén elégedettek nem lehetnek a helyzettel.
Kénytelenek aktivitásukat visszafogni, illetve napi kérdésekkel
foglalkozni, ahelyett, hogy amit tesznek, azzal a jövőt építenék.
Gazdaságkutatók, akik vállalatok és szervezetek sikereit és ku­
darcait vizsgálják, arra a megállapításra jutnak: „végső soron
minden probléma vezetési probléma”. Amikor egy céget csupán
menedzselnek —ami azt jelenti, hogy kizárólag a folyamatokat sza­
bályozzák és a napi ügyeket oldják meg - és nem vezetnek, az az il­
lető cég hanyatlásának kezdetét jelenti. Kétségtelen, hogy az egy­
ház nem gazdasági vállalkozás, mégis úgy gondolom, hogy az
analógia ebben az esetben nyilvánvaló: ha gyülekezeteinkben

183
iw»?**BB!«»a",3.írs nincs senki, aki szem előtt tartja és személyes
„Végsősoron minden ügyének tartja a jövőt, és aki másokat meg
probléma vezetési akar nyerni a szükséges változtatásoknak, sőt,
probléma.” ha erre a egyházunkban még megfelelő tiszt­
ség sincs, ha erre a feladatra senki nem kom ­
petens, akkor nem csodálkozhatunk azokon a
problémákon, amelyekkel jelenleg küszködünk. Ezek a vezetés
problémái. És ha nem vesszük végre komolyan a vezetés felelőssé­
gét, akkor nem ringathatjuk m agunkat ábrándokban afelől, hogy
hova vezet ez az egész. Persze mindenekelőtt arra van szükség,
hogy legyen lehetőség vállalni a vezetés felelősségét. Ezen a ponton
a helyzet radikális átgondolására van szükség, máskülönben a ha­
talom önmagában ésszerű kontrolligénye megakadályoz minden
lehetőséget gyülekezeteinket a jövő felé vezetni.

Ahol hiányzik a vezetés, ott nem szabadság uralkodik, hanem

az erősebb joga.

Az olyan gyülekezetek, amelyeket nem, vagy nem megfelelően

vezetnek, nagymértékben ki vannak szolgáltatva külső és belső
erők kénye-kedvének. Kívülről különböző érdekek és elvárások
szorongatják a gyülekezetét. Hogy ezek közül melyek válnak va­
lóra, az többnyire attól függ, hogy melyik igényt képviselik a leg­
masszívabban. Erre a témára a —> 44. tétel kapcsán még visszaté­
rek. A gyülekezeten belül érdekes jelenségre figyelhetünk fel.
Ahol hiányzik a hivatalos, csakhamar kialakul egy informális veze­
tés. Mivel pedig gyülekezeteinkben hivatalos vezetés nincs, legfel­
jebb irányítás (amelyre szintén szükségünk van), általában az a
helyzet áll elő, hogy emberek egy maroknyi csoportja viszi a szót.
Ezek az emberek lehetnek az egyháztanács tagjai is, de nem fel­
tétlenül azok. Olykor a lelkész is beletartozik ebbe a szűkebb cso­
portba, olykor nem —s ha nem, azt alaposan megszenvedi.
Vezetés nélküli folyamatok nem léteznek, s gyülekezetek sincse­
nek, amelyeket ne vezetne valaki. És biztos vagyok benne, hogy
miközben e sorokat olvassák, pontosan meg tudnák nevezi, hogy

184
az önök gyülekezetében ki az az öt vagy nyolc
ember, akire ráillik, amit mondok. Az élet és Mivel erős a félelem attól,
az együttélés törvényszerűségeit nem kerül­ hogy a hivatalosan
hetjük meg. H a nem gondoskodunk formális létrehozott vezetőség
vezetésről, kialakul az informális. Az élet nem visszaél hatalmával,
hagyja magát. A gyülekezeteknek, m int akár­ gyülekezeteinket gyakorta
melyik nagyobb embercsoportnak szüksége olyan erők és személyiségek
van vezető személyiségekre, különben széthul­ kormányozzák, akik
lanak. Ezért nem is kárhoztatom, hogy gyüle­ senkitől sem kaptak erre
kezeteinkben létezik ez a fajta informális ve­ felhatalmazást —és akiket
zetés. Nem is lehet másként, ha egyszer a éppen ezért nem is
formális vezetés intézménye nem létezik egy­ válthat le senki.
házunkban. Ami viszont igen nagy gond az mmmmmmmmmmmmm
ilyen „informális vezetéssel”, az az, hogy mivel
vezető szerepét senki nem deklarálta, nem is tartozik senkinek fe­
lelősséggel. És ezt sokkal rosszabbnak tartom, mint ha van egy hi­
vatalos vezetőség, amelyet szükség esetén le is lehet váltani. Azok­
ban a gyülekezetekben, amelyekben nincs hivatalos vezetés,
gyakorlatilag az erősebb joga érvényesül. Mivel erős a félelem at­
tól, hogy a hivatalosan létrehozott vezetőség visszaél hatalmával,
gyülekezeteinket gyakorta olyan erők és személyiségek kormá­
nyozzák, amelyek és akik senkitől sem kaptak erre felhatalmazást
—és akiket éppen ezért nem is válthat le senki.
A demokrácia nem a vezetés hiányát, hanem a felelősségteljes ve­
zetést jelenti. A demokrácia csodálatos lehetőség arra, hogy emberek
egy csoportja megkeresse és kiválassza azokat, akik egy körülhatárolt
ideig meghatározzák a csoport irányvonalát. H a ezek az emberek fel­
adatukat nem, vagy nem jól teljesítik, akkor bizonyos idő múltán le­
váltják őket. (Ez egyébként az alapja annak a
véleményemnek, hogy bizonyos idő elteltével
a lelkipásztorokat is újra kell választani. Akár A demokrácia nem a
megfelel a jelenlegi egyházi törvénynek, akár vezetés hiányát, hanem
nem: a gyülekezeten belül vezető szerepük van, a felelősségteljes vezetést
és e szerepkörből leválthatóknak kell lenniük. jelenti.
És őket is bizonyára örömmel tölti el, ha meg-

185
*’k*8*gbswmmmmmmmmam erősítik őket abban, hogy jól végzik a munká­
éi lelkipásztorok vezető jukat. Ld. ehhez a —» 84. tételt.)
szerepet töltenek be Hamis demokrácia-értelmezés, ha azt gon-
a gyülekezetben, ezért dőljük, hogy nincs szükség többé vezetésre, és
szükséges, hogy le ismegszüntetünk minden hatalmi jellegű ténye-
lehessen váltani őket. zőt. Nem: szükségünk van a hivatalos veze-
lUdiin— ■iii'i'iii'r,mmmmmmmm,
tőkre a gyülekezetben. De - és ezen a ponton
nem gondolkozhatunk eléggé demokratiku­
san - a vezetésnek átláthatónak kell lennie. Szükség van a világos
autorizációs eljárásokra és ellenőrzési lehetőségekre, és arra, hogy
legyen mód egy idő m últán a vezetést megerősíteni hivatalában,
ha jól végzi a dolgát, illetve leváltani, ha nem. Azt azonban nem
tehetjük meg, hogy lemondunk a vezetésről, mert a vezetés nélküli
gyülekezet olyan, mint egy hajó, népes legénységgel, akik közül
azonban a kormánykeréknél nem áll senki: az ilyen hajó ki van
szolgáltatva a hullámok és a szél szeszélyének, és minden más el­
lenerőnek, akár kívülről, akár belülről támad. Kétségtelenül fenn­
áll a veszélye, hogy valaki, akit odaengednek a kormányhoz, rossz
irányba vezeti a hajót. H a azonban senki sem kormányoz, biztos,
hogy semmiképp nem jut célba.

A gyülekezeteknek szükségük van valamilyen vezéreszmére,

amelyhez igazodhatnak.

Egy gyülekezet mindennapi életére sokféle külső és belső tényező

hat: ott vannak egyfelől a naponta megoldandó halaszthatatlan
tennivalók: esketések és temetések vannak előj egy zeve, meg kell
válaszolni a postát, és intézkedni, hogy megjavítsák a villanyboj­
lert, kinyomtatni a gyülekezeti értesítőt és így tovább. Ehhez já­
rul a százféle feladat, amely a lakosság elvárásai szerint az egyház
dolga: születésnapi látogatások, M árton-napi felvonulás, részvétel
a körzeti munkaügyi hivatal vagy az akciócsoportok munkájában
stb. A tennivalók harmadik csoportját a közegyházi kötelezettsé­
gek jelentik: a betartandó szabályok és előírások, a kitöltendő
kérdőívek, azonkívül olyan teendők, amelyekből a gyülekezetnek

186
is ki kell vennie részét: egy óvoda vagy egy második prédikálóál­
lomás létesítése, és végül persze együttműködés a környék többi
gyülekezetével, ami gyakran jár együtt hosszú órákon át tartó
ülésezésekkel. Mindeme hatások közepette a gyülekezetnek vala­
hogy meg kell próbálnia teljesítenie megszokott feladatait is: kap­
csolatot tartani a hivatalos intézményekkel, folytatni az iskolai
oktatást és a konfirmációi előkészítést, m egtartani az istentiszte­
leteket, segíteni a bajba jutottakon stb.
Egy olyan gyülekezet, amelynek nincs világos vezéreszméje, ál­
dozatául esik e külső és belső hatások áradatának. Aki a leghan­
gosabban jajgat, vagy a legerősebb nyomást tudja gyakorolni, az
megkapja, amit akar - vagy legalábbis odavetnek neki valamit.
Egy indulatos levél, vagy a lelkipásztor hivatali kötelességeinek,
netán szociális érzékenységének felemlegetése — és a megakadt
gépezet máris működik tovább: úgy-ahogy, de csak mennek a
dolgok! És közben a gyülekezetben és a lelkipásztorban is állan­
dóan ott a rájuk nehezedő nyomás érzése, és hogy a velük szem­
ben tám asztott elvárásoknak nem tudnak kellőképpen megfelel­
ni. Az emberek pedig úgy érzik, hogy a gyülekezettel szemben
tám asztott igényeikkel nem törődnek, és hogy a gyülekezet veze­
tői közömbösek jogos elvárásaik iránt.
Mindezzel a probléma a következő: a legtöbb követelmény,
amelyet külső tényezők támasztanak egy gyülekezettel szemben,
teljes mértékben fontos és ésszerű. Mennyiségük azonban egysze­
rűen lehetetlenné teszi mindnek eleget tenni. A gyülekezet veze­
tésének pedig nem marad ideje, hogy azon gondolkodjék: miként
kezdhetne valami újat, valami mást. A kívülről a gyülekezetre há­
ramló elvárások annyira sürgetőek és fontosak, hogy az a kérdés
fel sem vetődik, hogy mi volna az, ami igazán lényeges. így aztán a
gyülekezet irányítói megpróbálnak eleget tenni az emberek elvá­
rásainak, abban a hallgatólagos meggyőződésben, hogy azok azo­
nosak azzal, amit Isten vár el tőlük. És így tévesztik egyre inkább
szem elől, hogy voltaképpen mire is való ez az egész, miért kell
mindezt csinálni, és hogy egyáltalán miért is van az egyház.
Miként lehet eredményesen küzdeni azért, hogy egy gyüleke-

187
 smmm zetben háttérbe szoruljon a sürgős és a fontos
A vezéreszme meghatá­ a lényeges kedvéért? Itt csak egy megoldás lé­
rozza a cselekvés módját, tezik: kell találnia a gyülekezetnek egy szilárd
és hozzásegíti a gyüleke­ pontot, amelyen állva rendszerezi a vele szem­
zet vezető testületen, hogyben támasztott különféle követelményeket,
prioritásokat állítsanak és amely ponton állva eldönti, hogy azoknak
fel, megfelelő döntéseket
a továbbiakban eleget tesz-e vagy sem. Ezt
hozzanak, egyúttal meg­ a szilárd pontot nevezem egy gyülekezet ve­
óvja a munkatársakat a zéreszméjének (vannak, akik víziónak, látomás­
sürgetés zsarnokságától. nak mondják). A gyülekezetek elsőrendű fel­
adatának tartom, hogy a következő években
kialakítsanak a m aguk számára egy ilyen ve­
zéreszmét. Hogy megfogalmazzák maguknak: „Miért van a gyüle­
kezetünk? Milyen általános és milyen különleges feladatokat bí­
zott Isten a mi gyülekezetünkre? És mi az a legfőbb cél, amelyet
munkánkkal el akarunk érni?” Egy ilyen eszményképet röviden és
velősen — lehetőleg egyetlen mondatban! - kell megfogalmazni.
Ezt a vezéreszmét a gyülekezet minden aktív tagjának ismernie
kell. Ez nem csak a közös identitás tudatát teremti meg (ez az úgy­
nevezett „corporate identity”), hanem azt is világossá teszi, hogy
mi a dolga az illető gyülekezetnek, és mi nem. Meghatározza a
cselekvés módját, és hozzásegíti a gyülekezet vezető testületéit,
hogy prioritásokat állítsanak fel, megfelelő döntéseket hozzanak,
egyúttal megóvja a munkatársakat a sürgetés zsarnokságától.
Azt a tételt, amely szerint az egyházi törvényben máris előttünk
van egy ilyen követendő vezéreszme, nem tudom elfogadni. Véle­
ményem szerint az egyházi törvény nem is támaszt ilyen igényt
önmagával szemben. Ehhez - már a preambuluma is - túlságosan
hosszú, és nem specifikus. Megpróbálja közös nevezőre hozni azt,
ami minden gyülekezet számára érvényes, és ezt viszonylag széles
területen meg is teszi. Azt azonban, hogy mi egy helyi gyülekezet
specifikus megbízatása, csak ő maga fogalmazthatja meg. H a ezt
„felülről” rendelnék el, az nem csak a helyi gyülekezet konkrét
adottságait hagyná figyelmen kívül, de maguknak a gyülekezeti
tagoknak is nehezére esnék azonosulni vele.

188
 Éppen ezért egy ilyen vezéreszme nem lehet azonos egyszerűen
néhány lelkipásztor és egyházi elöljáró személyes eszményeivel és
kedvenc elgondolásaival, hanem lehetőleg széles bázison kell nyu­
godnia. Olyan vezéreszmét sohasem lehet megfogalmazni, amely-
lyel a gyülekezet tagságának 100%-a egyetért, de tapasztalataim
szerint van rá lehetőség, hogy egy átfogó kommunikatív folya­
mat, amely minden aktív gyülekezeti tagot bevon az eszmecseré­
be, lehetővé tegye egy év alatt olyan vezéreszme megfogalmazá­
sát, amelyet az aktív gyülekezeti tagok 80% -a elfogad. Ehelyütt
nem kívánok mélyebben belebocsátkozni a kérdésbe, hogy m i­
ként lehet egy ilyen vezéreszmét kialakítani. Utalok viszont Walt
Kallestad, Jens Butterkereit és Steve Schey szerzőknek az iroda­
lomjegyzékben feltüntetett Kirche mit Qualitat (Minőségi egyház)
című könyvére.

A Szentlélek munkája nem szükségtelenné, hanem értelmessé te­

szi a tervszerű működést.

Az egyik leggyakoribb megjegyzés, amelyet olyankor hallok, ha

gyülekezeti koncepciómat ismertetem valahol, az az, hogy az a
jelleg és mód, ahogy gyülekezeteinket kezeljük, nem eléggé „stra­
tégiai” jellegű. A gyülekezetépítést végül is nem lehet „csinálni”.
Ezekből a megjegyzésekből azt a nagy aggodalmat hallom ki,
hogy ha túlságosan gyorsan cselekszünk mi magunk, azzal m eg­
bénítjuk a Szentlélek munkáját. Én hiszem azt, hogy ennek éppen
az ellenkezője igaz. Amivel valóban m egbénítjuk a Szentlélek
munkáját, az az, ha mi m agunk nem teszünk semmit. A Szentlé­
lek ugyanis nem bennünket mellőzve m un­
kálkodik, hanem bennünket eszközül hasz­
nálva. Ez viszont nem kizárja, hanem igényli Amivel valóban
a tervszerű tevékenységet. megbénítjuk a Szentlélek
Mit is értek „tervszerű előrenyomulásnak”, munkáját, az az, ha mi
végiggondolt cselekvésmódnak? (Jobban sze­ magunk nem teszünk
retem ezt a kifejezést, mint a „stratégiát”.) Az semmit.
a vezéreszme, amelyről a —> 44. tételben volt

189
szó, olyan, m int egy iránytű: meghatározza a főirányt, amerre ha­
ladni kell. A hajóskapitány nem nélkülözheti az iránytűt. Az segí­
ti, hogy sohase tévessze szem elől: hova akar eljutni, akkor is, ha
közben olykor kerülőt is kell tennie. Ugyanakkor az iránytű ön­
magában csak holt eszköz, ha nem visszük magunkkal az útra.
Lehet, hogy nagyon szépen m utat a vitrinben, csak így nem iga­
zán hasznos. Ugyanez érvényes a gyülekezet vezéreszméjére. Nem
sokat ér, ha üveg alatt lóg a falon valahol a gyülekezeti központ­
ban. Az útra kell magunkkal vinnünk.
Ez az a pillanat, amikor a „tervszerű cselekvés” szerepe elkez­
dődik. A vezéreszmét fel kell osztani konkrét, végrehajtható,
köztes célokra. Az, hogy „Isten szeretetét akarjuk közvetíteni az
embereknek”, nem cél. Ez vezéreszme. Cél olyan elhatározás le­
het, m int hogy „az elkövetkezendő öt évben minden olyan bete­
get legalább hetente m eglátogatunk a gyülekezetben, aki ezt
igényli”. —„Arra törekszünk, hogy a lehető legtöbb ember m eg­
hallja az evangéliumot” - ez ugyancsak nem cél, hanem vezéresz­
me. Célkitűzés az lenne, ha ehelyett azt mondanánk: „A jövőben
legalább egyszer egy évben szervezünk hitismereti tanfolyam ot.”
Ezeknek a céloknak a rögzítéséhez nem csak vezéreszmére (A),
hanem a tényleges állapotok elemézésére (B) is szükség van: hol va­
gyunk most? H a erről kialakítunk egy lehetőség szerint pontos
képet, akkor húzhatunk egy vonalat a tényleges állapotoktól az
elérni kívánt ideális állapotig, és ezen a vonalon meghatározzuk a
konkrét (köztes) célokat (C). Ezek egy-egy „hitbeli lépést” jelentenek
(azaz megvalósításukban nem csak a magunk, hanem a Szentlélek
erejére is számítunk). Ezek azonban nem lehetnek teljes m érték­
ben utópisztikusak. A tervszerű cselekvés magában foglalja végül
a konkrét lépések megtervezését (D), és azt, hogy miként lehet e cé­
lokat elérni.
Szívesen hasonlítom a gyülekezet tervszerű m űködését egy
földműveséhez, aki elhatározza, hogy egy darab parlagot bőven
term ő szántóvá fejleszt (vezéreszme). M indenekelőtt elemzi a
föld minőségét és a külső viszonyokat (a tényleges helyzet elem­
zése), és azután eldönti, hogy m it lehet a szóban forgó földda-

190
 rabbal elérni, és m it nem: azt mondja például: „Ebbe a földbe
egyelőre nem vetek búzát, hanem először krum plit fogok ter­
melni benne” (célok meghatározása). Azután nekilát a földet fel­
szántani, a vetőkrum plit kiválogatni stb. (konkrét lépések).
„Technokratának” fogja-e tartani valaki is ezt a em bert, aki a sa­
ját képességei bűvöletébe esett? Vagy mondja-e neki valaki is
azt, hogy inkább bízza az egészet a Szentlélekre? A növekedést
természetesen Isten adja! A földműves egyetlen szem krum plit
sem képes saját m aga előállítani. H a azonban figyelembe veszi
az évszakok változásának törvényeit és más
földművesek tapasztalatait, akkor képes el­ Nem „megcsinálható” a
érni, hogy a földjén krum pli teremjen, ne pe­ gyülekezet felépítése sem.
dig gaz, vagy itt-o tt néhány tő paradicsom, Annak érdekében azon­
ami véletlenül került a talajba. Ehhez hason­ ban, hogy a gyülekezet
lóan nem „megcsinálható” a gyülekezet fel­ növekedjék, virágozzék és
építése sem. Annak érdekében azonban, hogy fejlődjék, nagyon sok
a gyülekezet növekedjék, virágozzék és fejlőd­ mindent lehet tenni —
jék, nagyon sok mindent lehet tenni - és kell és kell is tennil
is tenni!

191
A f~ A jövő egyháztanácsának (presbitériumának) feladata a követ­
é rt) kezó': „víziókat kialakítani, víziókat továbbadni, víziókat meggyö­
kereztetni". - Minden egyéb munkával másokat kell megbízni.

Azok a feladatok, amelyeket az imént felsoroltam —rögzíteni egy

vezéreszmét, elemezni a tényleges helyzetet, meghatározni a köz­
tes célokat, és konkrét lépéseket tenni e célok érdekében - körül­
írják azt a vezetői felelősséget, amelyet valakinek vállalnia kell a
gyülekezetben, ha az ésszerűen akar előre haladni. Véleményem
szerint ez az egyháztanács voltaképpeni feladata. H a továbbá fen­
tebb (a —» 42. tétel kapcsán) azt írtam, hogy erre viszont nincs
ideje, azzal azt akartam mondani, hogy tehát akkor nem is lehet
képes teljesíteni, hanem azt, hogy az erre fordítandó időt szabad­
dá kell tennie. A kérdés az, hogy miként. Az alapvető problémát
abban látom, hogy az irányítási és vezetési kérdések egyfelől, az
igazgatási és szervezési feladatok másfelől kettős terhet jelente­
nek. E tekintetben négy megoldási lehetőség képzelhető el:

1. Kétszer annyi ülést kell tartani, m int eddig, azaz minden hó­
napban össze kell hívni egyet a vezetés, illetve irányítás, egyet
pedig az igazgatás és a szervezés kérdéseinek megtárgyalására.
Nyitva hagyom a kérdést, hogy hányán lesznek az elöljárók kö­
zül, akik ezt hajlandóak vállalni.
2. A második lehetőség, hogy két részre osztjuk az egyháztaná­
csot, az egyik fele a feladatok egyik, a másik fele a másik felével
foglalkozik, és csak a végén tartanak együttes ülést a döntések
meghozatalára. Én magam nem tartom szerencsésnek ezt a
megoldást, de elméletileg elképzelhető.
3. A harmadik megoldás, ha a vezetési és irányítási feladatokat
emberek egy m eghatározott csoportja között osztjuk szét. Ez
ma a gyakorlatban úgy működik, hogy „intézze m ár el, tiszte-
letes ú r”!
4. Végül: lehet a szervezési kérdéseket túlnyomó többségükben
nem tanácstagokra hárítani. Személyes véleményem szerint ez
a jó megoldás.

192
 Az Egyesült Államokban két különböző modelljét ismertem
meg annak, hogy m iként lehet szervezési kérdéseket egyháztaná­
cson kívüli tagokra hárítani. Vagy be kell állítani olyan „terület­
felelősöket”, akik a gyülekezeti m unka egy-egy ágát gondozzák
(a mi gyülekezetünk jelenleg ezt a megoldást gyakorolja, és jó
tapasztalataink vannak róla). A másik megoldás az, hogy külön
munkacsoportot kell létrehozni, amely elsősorban ezekkel a kér­
désekkel foglalkozik. (Az Egyesült Államokban ezek elnevezése
„Board of Directors”.) Az egyháztanáccsal kialakuló súrlódásokat
m indkét modell esetében el lehet kerülni, ha őket minden lénye­
ges döntésről tájékoztatják, és a szálak az ő kezükben futnak ösz-
sze. Az egyháztanács azonban lényegében arra szorítkozik, hogy
meghatározza a tennivalók fő irányát, személyi kérdésekben
dönt, és biztosítja a pénzügyi feltételeket. Ez azzal a nem lekicsi­
nyelhető előnnyel jár, hogy ott születnek a döntések, ahol a tény­
leges munka folyik, és ahol a szakemberek ülnek.
Az egyháztanács feladata azonban mindenekelőtt az, hogy
kilakítson egy víziót, ezt a víziót továbbadja, és szorgalmazza en­
nek a víziónak a megvalósulását. Az a „tervszerű cselekvésmód”,
amelyről a —» 45. tétellel összefüggésben beszéltem, nem lehet
néhány elöljáró ügye. Úgy gondolom, az ő dolguk az, hogy alap­
vető gondolatokat fogalmazzanak meg, és nagy vonalakban lehet,
hogy sematikusan felvázolják a jövő képét, azzal összefüggésben
néhány elemző szempontot munkáljanak ki, és néhány célt jelöl­
jenek meg. Ez az, amit a „fejlesztés víziójának” nevezek. Ez elsőd­
legesen spirituális feladat. Egy gyülekezet vezető testületének azt
kell felismernie, hogy hogyan képzeli ennek a gyülekezetnek a jö­
vőjét Isten. A jó intuíció, és érzék az iránt, hogy mi van a levegő­
ben, bizonyára sokat segít, de egy vízió átadá­
sa a gyülekezetnek lelki kérdés. Ez nem megy zm
imádság, intenzív biblia-tanulmányozás stb. A döntéseknek ott kell
nélkül. Azoknak, akik egy gyülekezetei ve- születniük, ahol a tényle-
zetnek, lelki embereknek kell lenniük. ges munka folyik, és ahol
Miután ez a folyamat nagyjából lezárult, a szakemberek ülnek.
következik az első szúrópróba. A feladat: ezt

193
a víziót közvetíteni a gyülekezet többi tagjához —ez pedig első­
sorban kommunikációs folyamat. Senkin sem segít, hogy „valahol
ott fenn” ülnek valamilyen emberek, akik valamit kigondolnak,
amit azután a gyülekezet többi részének egyszerűen „le kell nyel­
nie”. Nem, a gyülekezetnek meg kell adni a lehetőséget, hogy er­
re reagáljon, vagy éppen elutasítsa az egészet azzal, hogy „ez nem
a mi víziónk”! Vagy lángot lobbant a szikra, és az emberekre átra­
gad a lelkesedés, vagy halva született az egész. Olyan vízió term é­
szetesen nincs, amellyel az emberek 100%-a egyetértene. De
többségüknek el kell fogadnia, különben a kezdeti lelkesedés elle­
nére is kudarcot vall a dolog.
A víziót meggyökereztetni végül annyit jelent, mint őrködni
azon, hogy a lépéseket, amelyeket közösen terveztek, meg is te­
gyék, hogy a sokféle napi tennivaló közepette a célt ne tévesszék
szem elől, és így tovább. Adott esetben pedig jelenti azt is, hogy
kiigazításokat és módosításokat kell végrehajtani, ha kiderül, hogy
a célok túl magasra vagy túl alacsonyra sikerültek. Ez elsősorban
kibernetikai feladat. A „kybernétés” görög szó, amelynek jelentése:
„kormányos”. A hajó nem haladhat mindig nyílegyenesen előre,
olykor kerülőket kell tennie, hogy célját elérje, csak közben nem
szabad ezt a célt szem elől tévesztenie. És milyen véletlen: a
„kybernésis”-t, a (kormányzás művészetét) Pál az lK or 12,28-ban
valóban a gyülekezeti tisztségek feladatai között említi (a „vezetés”
kegyelmi ajándéka - vö. —> 36. tétel). Úgy gondolom, helyesen ér­
telmezné feladatát az az elöljáró, aki azt tudná mondani: „egyike
vagyok a gyülekezet kormányosainak”. (Meggyőzően fejti ki a ki­
bernetikus gyülekezetépítés módszerét Christian Schwarz: Die
natürliche Gemeindeentwicklung {A gyülekezet természetes fejlődése]
című könyvében.)

Az Újszövetség tanítása szerint csak olyanok vezethetik a gyüle­

kezetét, akik képesek azt lelkileg táplálni.

Tudom, hogy egy ilyen tétel fájdalmas. Ki az, aki egy német egy­
háztanácsban hűségesen végzi a munkáját, és ezt elmondhatja ma-

194
gáról? És főleg: milyen következtetést kellene
ebből levonni? Vissza kellene lépnie minden A Biblia nem lesújtani
egyháztanácsnak alkalmatlanság címén? Nem! akar bennünket,
N e úgy tekintsünk erre a bibliai igényre, mint hamm fel akar rázni.
olyan követelményre, amely agyon akarna ütni Isten „követelményei"
bennünket. A Biblia nem lesújtani akar ben­ „kihívást”jelentenek
nünket, hanem fel akar rázni. Isten „követel­ számunkra.
ményei” „kihívást” jelentenek számunkra. A mtmm
bibliai ősképpel való összehasonlításnak segíte­
nie kell bennünket, hogy meglássuk saját szolgálatunk következő
lépcsőfokát, és fel is lépjünk rá. Ehhez természetesen mindenek­
előtt az szükséges, hogy felmérjük: mennyire kerültünk messze a
bibliai előképtől —és attól a gyülekezeti rendtől is, amelyből az kö­
vetkezik, hogy egy egyháztanács legfontosabb feladata lelkileg ve­
zetni a gyülekezetét. Valószínűleg nincs még egy olyan megállapí­
tás, amely annyira meglepően hatna egy-egy egyházi elöljáróra,
mint ez. Ez kissé élesen hangzik, de ez a tapasztalat. Meg volnánk
lepve, hogy milyen sok egyházi elöljáró van, aki nem is tudja, hogy
a gyülekezet lelki vezetése is a feladatai közé tartozik, arról nem is
szólva, hogy azt gyakorolná. A gyakorlatban ez többnyire a lelki-
pásztor kizárólagos dolga.
Ha vetünk egy pillantást az Újszövetségre, akkor azt látjuk,
hogy minden, a —> 36. tételben felsorolt vezető tisztség feladatai
közé odatartozik valamilyen formában, hogy Isten Igéjével táplálja
a gyülekezetei. Ismerek olyan gyülekezeteket - ugyancsak az
Egyesült Államokban - , amelyek úgy határoztak, hogy csak a lel­
kipásztorok tartozzanak a „vének tanácsába”, a „presbitériumba”.
Ezt a megoldást látszólag alátámasztja az a már említett körül­
mény, hogy az Újszövetség a „pásztor”, a „vén” (presbiter), sőt a
„püspök” fogalmát is szinonim módon használja, így azok felcse­
rélhetek egymással. Ebből mégsem arra a következtetésre jutnék,
hogy csak a „pásztorok” lehetnek egyúttal „vének” is, hanem for­
dítva: arra, hogy a véneknek pásztori feladatot is el kell látniuk! A
vének feladatai közé tartozik az Újszövetség szerint pl. a betege­
kért, illetve a betegekkel együtt való való könyörgés (vö. Jak

195
 5,14). Ez beleillik a képbe: a pásztor, aki beteg bárányát az ölébe
veszi, bekötözi és ápolja. Mindenképpen figyelemre méltó kiegé­
szítése lenne egy átlagos német egyháztanács feladatkörének: leg­
alább havonta egyszer imádkozni a betegekért. Egy lépés volna ez
a pásztori szolgálat felé.
Az Újszövetség különböző' gyülekezeti vezető tisztségeket is­
mer, és nem egységes ezek terminológiájában (elnevezésében),
egységes alapelvként érvényesül viszont minden szövegben és tu­
dósításban, hogy „vezetés és táplálás összetartozik”. (Az amerikai­
ak ezt úgy mondják: „Those who feed, lead.”) Számomra ebből,
mint már említettem is, nem az következik, hogy mondjon le min­
den egyházi elöljáró. Sokkal inkább az, hogy tisztét az eddiginél
fokozottabban tekintse lelki hivatásnak, és törekedjék rá, hogy azt
a lelki kompetenciát, ami eddig talán nem volt meg benne, egyre
jobban elsajátítsa. A hiányzó lelki kompetenciát nem „veleszü­
letett fogyatékosságnak” tartom, inkább a lel­
ki érdeklődés hiányának tulajdonítom . így
Képtelenségnek tartom, például képtelenségnek tartom, hogy olyano­
hogy olyanokat válassza­ kat válasszanak az egyháztanács tagjai sorába,
nak az egyháztanács akik nem vesznek részt rendszeresen az isten­
tagjai sorába, akik mm tiszteleten. Az egyháztanács a törvény előírá­
vesznek részt rendszeresen sai szerint is felelős a gyülekezet lelki életéért
az istentiszteleten. - ezért is saját magukon kell kezdeniük. Alap-
■ • jában véve az lenne a jó, ha mindenki, aki tag­
ja az egyháztanácsnak, tagja lenne egy házi
gyülekezetszerű kis csoportnak is. Az Újszövetség mércéje szerint
voltaképpen ilyen csoportokat kellene irányítaniuk, hogy elhívást
nyerjenek a gyülekezet vezetésére.
Táplálás és vezetés összetartozik. A kérdés az: ki döntse el, hogy
kik végezzék ezt a feladatot? E tekintetben is hasznunkra válik, ha
felütjük az Újszövetséget: ott a véneket nem választották, hanem
egyszerűen „ott voltak” —azon az alapon, hogy emberek egy cso­
portját lelkileg táplálták. Ez automatikusan kvalifikálta őket arra,
hogy részt vegyenek a gyülekezet vezetésében. Ezért még nem
szüntetném meg a választás gyakorlatát. Ezt a gyakorlatot jónak

196
tartom, és úgy gondolom, hogy a gyülekezetnek van érzéke hozzá,
hogy eldöntse: ki az, akitől kap lelki táplálékot, és ki az, akitől
nem. Ugyanakkor világossá kell tenni, hogy a cél: olyan embereket
választani, akiktől elvárható, hogy a következő években a legjobb
lelki táplálékot fogják nyújtani a gyülekezetnek! A probléma nem
az, hogy a gyülekezet túlságosan kiskorú lenne hozzá, hogy ezt a
döntést meg tudja hozni, hanem az, hogy nincs vele tisztában: mi
az egyháztanács választásának igazi célja. Általában úgy vélik, hogy
a cél: minél több szakembert és érdekképviselőt megválasztani egy
grémiumba, amelynek azután el kell döntenie, hogy az istentiszte­
leti helyiséget energiatakarékos vagy normál villanykörtékkel kell-e
megvilágítani.
Lehet, hogy valakiben megfogalmazódik a kérdés: honnan ve­
gyünk megfelelő számú jelöltet, ha ilyen magasak a követelmé­
nyek? Ma többnyire nagyítóval kell keresni az olyan embereket,
akik egyáltalán hajlandók ilyen tisztséget elvállalni. Ügy gondo­
lom azonban, hogy egyrészt sokkal több jelöltet találnánk, mint
véljük, ha az egyháztanács valóban inkább a lelki vezetés, mint
az igazgatás grémiuma lenne. Van egy sereg ember, aki szívesen
vállalná, és alkalmas is lenne a lelki vezetés feladatát vállalni a
gyülekezetben, a sokféle igazgatási ügy azonban nem kenyere.
Másrészt pedig az a szempont, hogy a lelki vezetésre alkalmas (és
a feladatot vállalni is kész!) jelöltek száma alatta marad a jelöltek
előírt számának, nem érv. A választás elveinek
megfelelően ésszerű előírás, amely megszabja
a jelöltek számát, nem vezethet oda, hogy a Ha az élet ellentmond
külső forma kedvéért alkalmatlan embereket a törvényeknek,
jelöljünk. H a az élet ellentmond a törvények­ akkor a törvényeket kell
nek, akkor a törvényeket kell megváltoztatni, megváltoztatni,
nem az életet. Erről majd még bővebben a —> nem az életet.
77—80. tételek során.

197
 Jézus példát mutatott, hogy miként kell a gyülekezetét vezetni.
Nem uralkodotttanítványain, hanem szolgálta őket.

Semmi kétség: Jézus zseniális vezető volt. Összegyűjtött egy kis

csoportot a társadalom minden lehetséges rétegéből, és egység­
be kovácsolta őket. Fellelkesítette őket egy vezéreszmével, moz­
gásba lendítette őket - és ez a mozgalom m egváltoztatta a vilá­
got! H a valakitől, tőle m egtanulhatjuk, m it jelent embereket
vezetni. Em ellett kialakította a m aga teljesen új vezetési stílusát
is. Nem lelkesítő szónoklatokkal és nem erőszakkal, és nem is a
vezetés más, általában m egszokott eszközeivel vezette tanítvá­
nyait, hanem úgy, hogy szolgálta őket. És elvárta, hogy tanítvá­
nyai is átvegyék ezt a vezetési stílust. Azt mondta: „Tudjátok,
hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számíta­
nak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmas-
Ez a mércéje minden kodnak rajtuk. De nem így van közöttetek, ha­
vezetői tevékenységnek nem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen
az egyházban: sikerül-e szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az
a vezetőknek kibontakoz­ legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia
tatniuk a rájuk sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem
bízottakat. hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul soka­
kért” (Mk 10,42-45).
Ez kétségtelenül új, szokatlan tónus. A
keresztyén vezetési kultúra lényegét tekintve különbözik a vilá­
gitól: teljhatalm ú, de hatalom nélküli. Nincs más hatalom a ke­
zében, m int az ige —és Isten, aki e m ögött az ige m ögött áll. Ezt
értem teljhatalom alatt. Egy ember beszél, de szavaiban Isten
szólal meg. Az ember m unkálkodik, de cselekedeteiben Isten
működik. Aki pedig tudja, hogy teljhatalm a van, hogy tettei
m ögött m agának Istennek a tettei rejlenek, annak nem kell
nyomást gyakorolnia, nem kell uralkodnia, sőt, kezdheti szol­
gálni azokat, akiket vezet. így vezette Jézus tanítványait, és így
akarta, hogy tanítványai vezessenek másokat.
Ezért nem egyeztethető össze semmiféle hierarchia a Jézus m ér­
céje szerinti vezetéssel. Csak a szolgálatnak van hierarchiája, és aki

198
 a piramis csúcsán áll, az egyúttal a legalsó a sorban. Szolgálva ve­
zetni annyit jelent, hogy egy ember - eltérően a vezetés világi gya­
korlatától — azoknak az érdekeit, akiket vezet, előbbrevalónak
tartja, mint a sajátját. A szolgáló vezetés nem ismeri a „fentről
lefelé” stílust, nem törekszik hatalomra és elismerésre, sem előjo­
gokra. (Legalábbis én nem tudok róla, hogy Jézus bármi olyan elő­
jogot igényelt volna magának, amelyet ne adott volna meg tanít­
ványainak is.)
Jézus azonban ennek ellenére valóban vezette tanítványait.
Önértelmezése szerint ő a jó pásztor, aki vezeti, legelteti és ol­
talmazza nyáját (vö. Jn 10,11—14). Megszabja az irányt, ame­
lyen együtt halad velük. Segít, int, helyreigazít. És m indenek­
előtt azzal az erővel vezeti tanítványait, amelyet Isten ruházott
rá. Ez a mércéje m inden vezetői tevékenységnek az egyházban,
ettől függ, hogy sikerül-e a vezetőknek kibontakoztatniuk a rá­
juk bízottakat. És nem mindegy, hogy a vezetők ezt csak állítják
m agukról (a legvadabb inkvizítorok meg voltak róla győződve,
hogy csak szolgálják az embereket), vagy hogy az emberek ezt
át is élik.
Egy gyülekezetnek - akárcsak magának az
egyház egészének - szüksége van rá, hogy ve­ A vezetők személyiségén
zessék. Ez a „vezetés” azonban nem uralkodást múlik, hogy egy gyüleke­
jelent, mint a világban, hanem olyan szolgála­ zet potenciálja mennyire
tot, amely a leginkább hozzásegíti őket, hogy marad kihasználatlanul,
kibontakozzanak: a gyülekezet építésére, az illetve milyen mértékben
emberek üdvére és javára, Isten dicsőségére és bontakozik ki.
saját életük kiteljesedésére. Meggyőződésem, Egy gyülekezet nem
hogy a vezetők személyiségén múlik, hogy növekedhet az őt vezető
egy gyülekezet potenciálja mennyire marad erőknél feljebb.
kihasználatlanul, illetve milyen mértékben ammmm mmm mtamm
bontakozik ki. Egy gyülekezet nem növeked­
het az őt vezető erőknél feljebb. Ezért fel kell hagynunk vele, hogy
magát a vezetés intézményét kárhoztassuk. A vezetés olyan, mint
egy kés: eszköz. Egy kés önmagában se nem jó, se nem rossz. A
kérdés az, hogy mire használjuk. H a arra használjuk vezető tisztsé-

199
günket, hogy a saját érdekeinket érvényesítsük, akkor a vezetés
korrupt és káros. H a azonban Jézus szellemében fáradozunk az
emberekért, ha szolgáljuk azokat, akiket vezetünk, akkor a veze­
tés fontos megbízatás az egyházban. Akkor nem lehet elég jó a
véleményünk a vezetés intézményéről. A vezetésben rejlik az éló'
gyülekezet titka.

200
Hetedik feladat:
Kiépíteni a kiscsoportok egészséges
struktúráját
„Nagy gyülekezetek csak kisebb,
élő sejtek hálózataként működhetnek. ”

Gyülekezeteink túlságosan nagyok ahhoz, hogy légkörük szemé­

lyes és elkötelező erejű legyen, és túlságosan kicsik, hogy a
diakónia, az evangélizáció vagy a spiritualitás terén kielégítő telje­
sítményt nyújtsanak.

A több ezer lelket számláló átlagos németországi gyülekezet

nagysága nem tekinthető szerencsésnek. Hogy is lehetne ennyi
embert valóban elérni, igényeit kielégíteni, gondozni őket, és azt
nyújtani nekik, amire személyes életük tekintetében, és a gyüle­
kezet spirituális növekedésének és előbbre jutásának érdekében
szükségük volna? M iként is válhatna egységessé egy ilyen m ére­
tű gyülekezet, amelynek tagjait - azon kívül, hogy mindnyájan
meg vannak keresztelve —kizárólag a földrajzi adottságok kötik
össze? M iként lehetne olyan rendezvényeket és istentiszteleteket
tartani, amelyek ezeknek az embereknek mindegyikét megszólí­
tanák? Milyen szolgáltatásokat kellene nyújtania az egyháznak,
hogy ennyi ember szükségleteit kielégítse? Hogyan lehetne ezek­
nek az embereknek a hitét, amelynek legalábbis a maradéka túl­
nyomó többségükben még ott szunnyad, aktivizálni? M iként
lehetne őket szembesíteni az evangélium kihívásaival, és hozzáse­
gíteni ahhoz, hogy lelki „utazásuk” ne ide-oda sodródó céltalan
hányódás legyen? Minek kellene történnie ahhoz, hogy a két-há-
romezer emberből álló gyülekezet több legyen, m int elméleti
képződmény?
A válasz így hangzik: mindez —gyülekezeteink jelenlegi felépí­
tése mellett —teljesen lehetetlen. Gyülekezeteink túlságosan na-

201
 gyök ahhoz, hogy az embereknek sokoldalúan és igényeik külön­
bözőségét figyelembe véve akár csak megközelítően is teljes érté­
kűen képesek legyenek azt nyújtani, amire szükségük volna. Eny-
nyi emberrel aligha lehet személyes kapcsolatot kiépíteni, még
akkor sem, ha a lelkipásztor nagyszámú önkéntes segítőre tá­
maszkodhat, arról nem is beszélve, hogy miként lehetne ezt a
kapcsolatot rendszeresen ápolni, és az embereket a Krisztus köve­
tésének közös útjára terelgetni. Gyülekezeteink ehhez egyszerűen
tiílságosan nagyok és személytelenek.
Az a gyülekezet, amelybe beleszámítunk egy helység lakosai
közül mindenkit, aki meg van keresztelve, konfirmált, és nem lé­
pett ki az egyházból, teljesen elméleti alakzat. „Közössége” csak
papíron létezik, és csak nagyon ritkán konkretizálódik élő kapcso­
latokban, vagy akár azonos életformában. Mivel ez a kizárólag
számszerű adatokkal jellemezhető „gyülekezet” pontosan körülha­
tárolható ugyan, gyakorlatilag azonban megfoghatatlan, kialakult
a gyülekezet egy másfajta fogalma, amelynek ismertetőjegyei ép­
pen ellenkező előjelűek: ez a gyülekezeti mag. A gyülekezeti mag
nem határolható körül pontosan. Eltérően a névleges (számszerűen
meghatározott nagyságú) gyülekezettől, arra nézve nincsenek egy­
értelmű és világos kritériumok, hogy ki tartozik a gyülekezeti
maghoz és ki nem. A gyülekezeti magnak viszont a névleges gyü­
lekezettel szemben van egy felbecsülhetetlen előnye: nem csak pa­
píron létezik. Nagyon is látható, konkrét és kifejezetten valóságos.
A gyülekezeti mag lényegében azokból áll, akik rendszeresen
részt vesznek az istentiszteleten, valamint az aktív m unkatársak­
ból. A határok itt elmosódnak: kit tekinthetünk úgy, m int aki
rendszeresen látogatja az istentiszteletet? Számíthatjuk-e az ön­
kéntes m unkatársak közé azt, aki évente kétszer-háromszor ki­
kézbesít néhány gyülekezeti értesítőt? És mégis: a gyülekezeti
mag valóságosan létezik. Abból kiindulva, hogy vannak m unka­
társak, akik nem járnak templomba, és olyan tem plom ba járók,
akik nem vesznek részt a gyülekezeti m unkában, a gyülekezeti
mag létszáma egy átlagos német gyülekezetben kb. 60-80 em­
ber. A gyülekezeti maghoz tartozókban sok a közös vonás, és él-

202
 ményeik is eléggé hasonlóak ahhoz, hogy
esetükben valódi „közösségről” beszélhes­ Az, hogy valaki buzgón
sünk. (Amivel még nem m ondtunk semmit e részt vesz a gyülekezeti
közösség minőségéről: ez lehet kiváló, de le­ munkában, vagy rendsze­
het konfliktusokkal terhes is.) Ezek az embe­ resen látogatja az isten­
rek hitüket több-kevesebb rendszerességgel tiszteletet, még semmit
gyakorolják — ez olyan körülmény, amely nem mond arról, hogy
olykor őket m agukat és másokat is arra a té­ milyen viszonyban van
ves következtetésre indít, hogy a gyülekezeti Krisztussal.
magot tartsák a „voltaképpeni” gyülekezet- mm
nek, és vannak lelkipásztorok is, akik belees­
nek a kísértésbe, hogy elsősorban erre a csoportra összpontosít­
sák figyelmüket.
Eltekintve attól, hogy nem felel meg a népegyházi szemlélet­
nek, annak, ha a gyülekezeti magra összpontosítunk, van három
súlyos hátránya. Először is, a gyülekezeti mag fogalma teológiai­
lag kevéssé minősíthető. Nem kellene-e a templomlátogatás és a
m unkában való részvétel említett külsődleges kritériumai mellett
sokkal inkább azt vizsgálnunk, hogy mit hisznek ezek az embe­
rek, s hogy hitüket miként élik meg? Az, hogy valaki buzgón részt
vesz a gyülekezeti munkában, vagy rendszeresen látogatja az isten­
tiszteletet, még semmit nem mond arról, hogy milyen viszonyban
van Krisztussal. Márpedig ezt a kérdést fel kell tennünk, ha el akar­
juk kerülni, hogy gyülekezeteink már „magvukban” betegek legye­
nek. A gyülekezeti mag mint olyan, teológiailag még egyáltalán
nem meghatározott jelenség. A fontos az, hogy
gyülekezeteink magvukban is egészségesek le­
gyenek! A gyülekezeti mag mint
A második probléma a gyülekezeti maggal olyan, teológiailag még
az, hogy olykor túlságosan önelégültek. A gyüle­ egyáltalán nem meghatá­
kezeti mag tagjai gyakran teljesen belkörű rozott jelenség. A fontos
életet élnek. Annyira el vannak foglalva ön­ az, hogy gyülekezeteink
magukkal, és annyira csak saját belső kérdé­ magvukban is egészsége­
seikkel törődnek, hogy eszükbe se jut az a fe­ sek legyenek!
lelősség, amellyel a rajtuk kívül állók iránt

203
 tartoznak. Ez a felelősség egyrészt abban áll, hogy azokat, akikről
szó van, Jézus missziói parancsának engedelmeskedve, Jézus ta­
nítványaivá tegyék (—» 17. tétel). Másrészt abban, hogy készek
legyenek odaállni ezek mellé az emberek mellé, és lehetőség sze­
rint segíteni őket, ha erre szükségük van és igénylik. Az, hogy va­
laki a gyülekezeti maghoz tartozik, nem felsőbbrendűséget jelent,
hanem megbízatást a gyülekezet többi tagja iránt. A gyülekezeti
mag megbízatása több, mint a névleges gyülekezeté. Ahelyett,
hogy „saját levükben főnének”, arra kell törekedniük, hogy a
„keret” egyre jobban megteljen tartalomm al, és akiket közrefog,
m aguk is „maggá” legyenek. H a egy gyülekezet „magva” m eg­
elégszik önmagával, egyre inkább romlásnak indul, és a fertőzés
átterjed másokra is.
Gyülekezeteink e magvának harm adik nagy fogyatékossága,
hogy általában túlságosan kicsik. Azok a gyülekezetek, amelyek­
ben száznál többen vesznek részt rendszeresen az istentiszteleten,
vagy amelyekben ötvennél több önkéntes m unkatárs tevékeny­
kedik, a tagok aktivitását tekintve egyházunk felső 5%-ához tar­
toznak. Az „átlagos” német gyülekezet messze elmarad ezek
m ögött az arányok m ögött. Ezért viszont nem képes rá, hogy ki­
elégítő teljesítményt nyújtson, akár az evangélizációban, akár a
diakóniában, akár bármilyen más, kreatív, spirituális vagy egyéb
feladat terén. Az aktív m unkatársak száma soha nem lesz elegen­
dő, és körükben rendszerint lényeges kegyelmi ajándékok hiá­
nyoznak ahhoz, hogy akárcsak félig-meddig is teljesíteni tudják
azt, amire szükség volna, vagy hogy legalább saját ábrándjaiknak
és elképzeléseiknek képesek legyenek megfelelni. Nagy előszere­
tettel hangoztatják, hogy „a minőségre tesz-
szük a hangsúlyt, nem a mennyiségre”. Sok
Sok minden, amit „minő­ m inden azonban, am it „minőségnek” neve­
ségnek” nevezünk, csak zünk, csak akkor jöhet létre egyáltalán, ha mö­
akkor jöhet létre egyálta­ götte ott a megfelelő mennyiség. Az a tény,
lán, ha mögötte ott a hogy gyülekezeteink magva kifejezetten kicsi,
megfelelő mennyiség. nem elősegíti, hanem akadályozza a minőség lét­
mim m ü rejöttét.

204
 Gyülekezeteink túlságosan nagyok ahhoz, hogy légkörük sze­
mélyes és elkötelező erejű legyen, és túlságosan kicsik, hogy a
diakónia, az evangélizáció vagy a spiritualitás terén kielégítő telje­
sítményt nyújtsanak. Ezzel a dilemmával csak úgy boldogulha­
tunk, ha megvizsgáljuk, hogy milyen volt a gyülekezet újszövet­
ségi alapstruktúrája.

Az újszövetségi gyülekezetnek két egyenértékű középpontja volt:

az istentiszteleti összejövetel és a házközösség.

Az Apostolok Cselekedeteit olvasva azonnal feltűnik, hogy milyen

lélegzetelállító gyorsasággal növekedett a jeruzsálemi gyülekezet.
Az ősgyülekezet élete mintegy 120 emberrel kezdődött (ApCsel
1,15). A Szentlélek kitöltetésének napján 3000 ember keresztelke-
dett meg (ApCsel 2,41), majd azt olvassuk, hogy az Úr napról
napra növelte a gyülekezetét (ApCsel 2,47). Alig két résszel ké­
sőbb arról értesülünk, hogy a férfiak száma 5000-re emelkedett
(ApCsel 4,4). Az ApCsel 21 szerint végül a jeruzsálemi vének arról
tájékoztatják Pált, hogy Jeruzsálemben „sok ezren” váltak hívőkké
azalatt, míg ő harmadik missziói útján volt távol.
Bámulatra méltó ez a növekedés, és az emberben felvetődik a
kérdés: hogyan volt ez lehetséges —kiképzett lelkészi kar, számí­
tógép, adatfeldolgozás, fénymásoló és mindenekelőtt: hatalmas
épületek nélkül? Hol tudott ennyi ember összegyűlni? Milyen
volt a szervezeti felépítésük? Hogy tudták elérni, hogy mindenki
megfelelő gondozásban részesüljön, és növekedhessék a hitben?
Miként volt lehetséges, hogy az egyén ne tűnjön el ebben a tö­
megben, hanem szükségleteinek megfelelően kezeljék, és érett,
hitét megsokszorozni képes keresztyénné váljon? Akkor kapunk
választ e kérdésekre, ha figyelmünket arra a sajátos kettős struktú­
rára fordítjuk, amely az első gyülekezetei jellemezte. Az ApCsel
arról tudósít, hogy az első keresztyének két jellegzetes helyen
gyűltek össze: a templomban és magánházaknál (ApCsel 2,46).
A templomban tartották istentiszteleteiket. Pontosabban: a
templom előcsarnokában, ahol emberek ezrei gyűltek össze. Már

205
a jelenlévők e nagy száma hallatlan dinamikát kölcsönzött az is­
tentiszteleteknek. Nem egyszerűen mennyiségi, hanem minőségi kü­
lönbség is van aközött, hogy háromezer vagy harminc ember áld­
ja és magasztalja együtt az Istent. Egy hatalmas embercsoport
tagjának lenni: ebben van valami felemelő, lelkesítő, ez magával
sodorja az embert. Azonkívül, ahol sokan gyűlnek össze az isten-
tiszteletre, ott a kegyelmi ajándékok is bőségesen érvényesülhet­
nek. Ennek is rendkívüli hatása van az istentiszteletre. És itt ismét
megmutatkozik, hogy a gyülekezet mennyiségi és minőségi növe­
kedése nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Ezért gyűltek ösz-
sze az első keresztyének a templom tornácában: Isten szeretetét
átélni egy nagyszabású „happening”, egy inspiráló, lelkesítő, szár­
nyakat adó rendezvény keretében. Isten szeretetének ezt a sokak­
kal együtt átélt ünneplését semmi nem pótolhatja, és ezért a leg­
fontosabb és központi alkalma az istentisztelet mindmáig egy
gyülekezet életének.
Ugyanakkor az olyan nagyszabású istentiszteletnek, m int ami­
lyet az ApCsel leír, mindig elkerülhetetlenül m egm utatkozik az a
két gyenge pontja, amit már említettünk: a személytelenség és az
elkötelező erő hiánya. Minél nagyobb az istentiszteleten résztve­
vők száma, annál könnyebben tűnik el a tömegben az egyén, an­
nál kevésbé talál kapcsolatot másokkal, és annál egyszerűbben
tud kitérni azok elől a kihívások elől, amelyeket az istentisztelet
támaszt vele szemben. A személytelenség és az elkötelező erő hiá­
nya az a két erő, amely az istentiszteleti gyülekezet növekedésével
együtt jár, egyúttal gátat is vet neki. E két erő „természetes mó­
don” gondoskodik róla, hogy a növekedés ne legyen túlságosan
nagy. H a ugyanis az ember az istentiszteleten senkivel sem kerül
közösségbe, és mindig „eredményesen” ki tudja m agát vonni az
evangélium tám asztotta követelmények alól, akkor előbb vagy
utóbb el fog maradni róla. Ez az egyik oka annak, hogy miért áll
meg az istentiszteletet látogatók számának növekedése sok gyüle­
kezetben a 80-as, 100-as „hangsebességi határnál”: ez az a szám,
amelytől kezdve személytelenné válik az együttlét. Személyes kö­
tődés nélkül pedig nem alakul ki elkötelezettség sem.

206
 Az alternatíva természetesen nem az, hogy elégedjünk meg az
istentiszteletet látogatók kis számával, vagy éppen leértékeljük az
istentisztelet teológiai fontosságát. Ellenkezőleg: a gyülekezetnek
ki kell építenie azokat a mechanizmusokat, amelyek a fenyegető
személytelenség és elkötelezettség nélküliség ellen hatnak. Az a
struktúra, amelyet erre a célra az Újszövetség ajánl, a házi közös­
ség. Az első keresztyének nem csak a templomban gyűltek össze,
hanem „házanként” is. Nem csak a nagyszabású rendezvényeken
találkoztak egymással, hanem kis csoportokban is. A dolog lénye­
ge az, hogy a kettő kiegészíti és erősíti egymást. A népes istentisz­
telet sok embert arra ösztönöz, hogy csatlakozzon egy kisebb cso­
porthoz is. A kis csoportok viszont nagymértékben hozzájárulnak
ahhoz, hogy az istentisztelet életteli legyen, és azon sokan vegye­
nek részt.
Kiélezetten fogalmazva: egy gyülekezet csak akkor lehet nagy-
gyá, ha egyúttal kicsivé is válik. H a „nagyban” (= az istentiszte­
let látogatottságát tekintve) növekedni akar, akkor növekednie
kell „kicsiben” ( = kis csoportjaiban) is. Az egyház nagyszabású
rendezvényei, az istentiszteletek, evangélizációk, ünnepélyek stb.
révén nagyobbá lesz. Kicsiben viszont az életteli, bensőséges ház­
közösségekhez hasonló kis csoportok segítik elő gyarapodását.
Az első nemzedékek gyülekezetei számára ez a kettős struktúra
még természetes volt. Az egyház történetének
során azonban ennek a „kettős stratégiának”
az egyik aspektusa egyre inkább eltűnt. A há- Egy gyülekezet csak
zi gyülekezetek helyét átvették a „gyülekezeti akkor lehet naggyá, ha
házak”: a templomépületek. Ma azt mondjuk: egyúttal kicsivé is válik.
„az istentisztelet a gyülekezet életének közép­
pontja”. Az Újszövetségben ellenben a házan-
kénti összejövetelek az istentisztelettel együtt jelentették a közép­
pontot - éspedig nem csak az ApCsel (ApCsel 2,46; 8,3; 16,40;
20,20), hanem a levelek szerint is (Róm 16,5; lK or 16,19; Kol
4,15 stb.).
Ismerek lelkészeket, akik attól tartanak, hogy ha házi köröket
szerveznek a gyülekezetükben, az veszélyezteti az istentiszteletek

207
 látogatottságát. Úgy vélik, hogy azok, akik a
Nem ismerek egyetlen kis csoportokhoz csatlakoznak, távol m arad­
olyan német egyházi sza­ nak az istentiszteletekről. Én úgy gondolom,
bályzatot sem, amelyben ennek éppen az ellenkezője az igaz: a házi
egyáltalán említés történ­ gyülekezetek, és más, hasonló jellegű kis cso­
nék a házi gyülekezetek­ portok léte elengedhetetlen feltétele a gyü­
ről, arról nem is szólva, lekezet „nagybani” növekedésének. Az ilyen
hogy azokat úgy tekintené, kisebb csoportok általános hiánya az egyik
mint amelyek konstitutív fő oka annak, hogy miért nem növekszik szá­
részei a gyülekezet életé­mos istentiszteletünk látogatottsága 60-80 fö­
nek. Ennek az árát azok­ lé. Nem tartom véletlennek, hogy majdnem
nak a gyülekezeteknek a minden általam ismert nagy gyülekezetben,
nagy számávalfizetjük ahol jó az istentiszteletek látogatottsága, m ű­
meg, amelyek messze lehe­ ködik egy többé-kevésbé élénk házi gyüleke­
tőségeik alatt teljesítenek.zeti rendszer. Statisztikailag bizonyítható sza­
bályszerűség: ha legalább az istentiszteleten
résztvevők fele nem tartozik valamilyen házi
vagy más, hasonló jellegű hasonló kis csoporthoz, megszűnik a
gyülekezet növekedése. A gyülekezeti mag elkezd főni a saját levé­
ben, elveszíti dinamikáját, szeretetét és missziói hatóerejét. A házi
gyülekezetek, m int azt még látni fogjuk, nem jelentenek egyedüli
orvosságot e rossz irányú fejlődés ellen, de az élő, összetartozó, spi­
rituális kiscsoportok hálózata nélkül nem lehetséges a gyülekeze­
tek nagybani növekedése.
Ezen a ponton alaposan át kell gondolnunk a dolgokat. Nem
ismerek ugyanis egyetlen olyan német egyházi szabályzatot sem,
amelyben egyáltalán említés történnék a házi gyülekezetekről, ar­
ról nem is szólva, hogy azokat úgy tekintené, mint amelyek kons­
titutív részei a gyülekezet életének. Ennek az árát azoknak a gyü­
lekezeteknek a nagy számával fizetjük meg, amelyek messze
lehetőségeik alatt teljesítenek. Ez annyit jelent: nem növeksze­
nek, istentiszteleteik sterilek és unalmasak, nem alakulnak ki tag­
jaik között szeretetteljes kapcsolatok, és nagyítóval kell keresni
soraikban az olyan embereket, akik Jézusért égnek. Ezzel a prob­
lémával csak úgy birkózhatunk meg, ha visszatérünk a gyülekeze-

208
ti élet újszövetségi ősformájához. Miközben a mi gyülekezeteink
egyedül és kizárólag az istentisztelet körül forognak, az újszövet­
ségi gyülekezetek két elliptikus középpont körül keringtek. Ezek:
az istentisztelet és a házközösség. E két középpontot nekünk is új­
ra fel kell fedeznünk, és minden erőnket arra kell fordítanunk,
hogy érvényesüljenek.

Isten nem egy külön, saját épületben lakik, hanem ott, ahol az
emberek laknak.

Az egyház emberekből áll, nem pedig kövekből. Lehet, hogy ez

a tétel nagyon szimplának hat, de a ném et átlagember az „egy­
ház” szóhoz elsősorban egy épület képét köti. [A német nyelv­
ben a „die Kirche” szó egyaránt jelenti az egyházat m int intéz­
m ényt és a tem plom épületét. — Fordító megjegyzése.] Az
egyháznak és a tem plom épületnek ez az azonosítása mélyen
gyökerezik gyülekezeti m agvainkban is: kevés dolog van, ami
olyan konfliktusok forrása lenne egy gyülekezetben, m int ha a
tem plom épülete körül történik valamilyen változtatás. Egy
olyan javaslat, hogy a gyülekezet költözzék át valamilyen másik
épületbe, igen ritkán talál egyetértésre a gyülekezet tagjai so­
rában, és csak hébe-hóba nyeri el az egyházi felsőbbség jóváha­
gyását. Végtére is, úgymond, „a tem plom azért maradjon meg a
faluban”. Az Egyesült Államokban gyülekezetek egész sorát is­
merem, amelyek az utóbbi években többször is elköltöztek: N é­
m etországban ilyesmi ez idő szerint elképzelhetetlen volna, m i­
vel errefelé az emberek gyülekezeti identitásukat nagyon
erőteljesen a tem plom épületéhez kötik.
Az egyház azonosítását egy épülettel teo­
lógiailag nézve katasztrófának kell m inősíte­
nünk. És fontos, hogy lássuk: a dolgok ilyetén A z Újszövetség szerint az
alakulása nem csak hogy nem felel meg az új- emberek nem járnak a
szövetségi helyzetnek, hanem azzal kifejezetten templomba, hanem ők
ellentétes. Sehol az Újszövetségben nem nevez- maguk a templom.
nek valamely épületet egyháznak. Az Újszövet-

209
ség szerint az emberek nem járnak a templomba, hanem ők m a­
guk a templom. Isten nem kézzel csinált templomokban lakik. El­
lenkezőleg: az egyház „élő kövekből” illeszkedik egybe (vö. lP t
2,5 és Ef 2,21-22): ők alkotják Isten népét. Éppen ezért Isten ott
van otthon, ahol ez a nép otthon van: tudniillik lakóházaiban.
Ennek megfelelően a keresztyének egészen a harmadik száza­
dig nem is építettek külön templomokat, hanem vagy nyilvános
helyeken gyűltek össze (illetve a katakombákban), vagy m agán­
házaknál. Ezzel Jézus gyakorlatát folytatták, akinek munkásságá­
ban nyilvános fellépései mellett rendkívül fontos szerepet játszott
az a közösség, amelyet magánházaknál ápolt az emberekkel. A
lateráni bazilika csak Konstantin császár alatt épült föl, Kr. u.
314-ben. Addig nem létezett semmilyen monumentális keresz­
tyén építmény. Ezt követően azonban rövid idő alatt a szakrális
épület vált a keresztyének megszokott összejöveteli helyévé. En­
nek elsősorban gyakorlati okai voltak: mivel a keresztyénség 313-
ban államvallássá lett, óriási gyülekezetek jöttek létre, amelyek
magánházaknál már nem fértek volna el. Szükség volt a nagyobb
épületekre. Ez ellen önmagában nem lehetne kifogást emelni,
csakhogy ezzel együtt a házi közösségek jogai és lehetőségei egyre
inkább szűkültek. A magánházak ilyen szempontból rövid idő
alatt elveszítették jelentőségüket. Végül a Laodiceai Zsinat (Kr. u.
360 és 370) végleg m egtiltotta a magánházaknál történő úrva­
csorázást. Ezzel a klérus elnyerte fölényét a „laikusokkal” szem­
ben, az „Isten háza” pedig a „házakkal” szemben. Megszűnt a ke­
resztyén gyülekezet ősi formája —és ez így is maradt, mind a mai
napig.
Az ár, amit ezért fizettünk, óriási:

• Teljesen eltűnt a mindennapok és az istentisztelet kapcsolata,

ami a magánházaknál teljesen természetes volt.
• Az egyes keresztyén ember életében a hangsúly a személyes kö­
vetésről átkerült a vasárnapi kultusz helyes abszolválására.
• Mostantól kezdve ki-ki viszonylag kötetlenül élhette saját keresz­
tyén életét, hitének dolgait senkivel sem kellett megbeszélnie.

210
• Eltűnt az áttekinthető, családias tér, s ezzel együtt a kis csoport
intimitása és védelme, amely a legjobban kedvezett a hit fejlő­
désének.
• A magánházakra és kis csoportokra jellemző rugalmasságot fel­
váltotta a többé vagy kevésbé szigorú rend és fegyelem.
• Az egyház ezentúl elsősorban nem az embereket jelentette, ha­
nem egy épületet, illetve szervezetet.
• Azzal, hogy létrejöttek „Isten házának” új épületei, vált külön
véglegesen a keresztyénségen belül a klérus és a laikusok cso­
portja.

Mindez teológiailag erősen megkérdőjelezhető, és alapvető for­

dulatot tesz szükségessé. Ehhez járul számos gyakorlati szempont,
amely teljesen új felfogást igényel meglévő templomépületeink
alkalmasságát vagy alkalmatlanságát illetően: csak nagyon kevés
olyan van közöttük, amely valóban elősegíti a valódi közösség ki­
alakulását. Az esetek többségében ezek az épületek túlságosan
nagyok, ennek megfelelően drága a karbantartásuk és a fenntar­
tásuk, építészetileg kevéssé illeszkednek a környezetbe, felszerelé­
sük többnyire elavult, nem alkalmasak a mai kor életérzésének
kifejezésére. Azonkívül sok közülük sötét és hideg, amivel rácáfol­
nak az evangélium üzenetére. Nietzsche már több mint száz évvel
ezelőtt „Isten kriptáinak és síremlékeinek” nevezte templomain­
kat. Mindeme tényekre tekintettel teljesen újra kell gondolnunk
templomépületeink ügyét.
Először is, fel kell hagynunk vele, hogy épületeket a továbbiak­
ban is „egyháznak” (Kirche) nevezzünk. Ez több puszta külsőség­
nél. Isten nem holt, hanem élő kövekből egybeilleszkedő házakban
lakik, azaz ott, ahol emberek összegyűlnek, hogy tiszteletet adjanak
neki, hogy szeressék és szolgálják. Honnan tudhatnák azonban ezt
az emberek, ha m aguk a keresztyének is épületeket neveznek „egy­
háznak” —az Újszövetség minden tanítása ellenére. Már az is sokat
segítene, ha e helyett „egyházi épületről”, „templomépületről” be­
szélnénk. Ugyanígy megfelelne a „gyülekezeti terem”, az „istentisz­
teleti helyiség”, vagy a „gyülekezeti központ” kifejezés is.

211
 Másodszor gátlások nélkül végig kellene gon­
Sokkal fontosabb ennél — dolnunk, hogy mi legyen nagyméretű templo­
és nem csak országunk maink sorsa, különösen ott, ahol már nem le­
keleti felén - hogy embe­ het őket fenntartani. Nem amellett érvelek,
rekbe „fektessünk be”, hogy intakt és tele templomainkat meg kelle­
mintsem hogy épületekbe. ne szüntetni, de teljesen érthetetlen számom-
ra, hogy miért kell pl. az új szövetségi álla­
mokban számos templomot súlyos milliókért
rendbe hozatni, amikor mindenki tudja, hogy belátható időn belül
félig-meddig se lehet megtölteni őket. Ezek közül a templomok
közül sokban megfordultam: hidegek és sötétek, a gyülekezetek
pedig, amelyeknek tulajdonában vannak, koldusszegények. Mégis,
minden áron meg akarják tartani ezeket az épületeket, elvégre
„ott lakik Isten”. Nem, Isten nem ott lakik! Isten ott lakik, ahol az
emberek laknak. O tt lakik, ahova az emberek beengedik - akkor
is, ha csak egy istállóról és egy jászolról van is szó! Azzal is fel kell
hagynunk, hogy ezt a problémát elsősorban mint kulturális kér­
dést kezeljük. Sokkal fontosabb ennél - és nem csak országunk ke­
leti felén - , hogy emberekbe „fektessünk be”, mintsem hogy épü­
letekbe. Nincs szükségünk feltétlenül hatalmas templomokra,
többnyire megteszi egy barátságos, világos (gyakran sokkalta ol­
csóbb) gyülekezeti helyiség is. H a azután megfelelő számú ember
válik keresztyénné, akkor is ráérünk nagyobb helyiségekben gon­
dolkodni. Sőt, akkor meg is kell tennünk. Előbb azonban el kell
jutnunk odáig.
Harmadszor a keresztyének lakóházait a templomépületekkel azo­
nos jelentőségűnek kell hogy tartsuk. H a ezekben emberek hitre
jutnak, a hitben növekednek, közösséget gya­
korolnak egymással, megtanulják Istent szeret­
Arra van szükség, hogy ni, és engednek a szolgálatra hívó szónak, ak­
célzatosan áthelyezzük kor ezek a hajlékok semmivel sem kevésbé
a súlypontot az „Isten „szentek”, m int istentiszteleti helyiségeink.
házáról” az emberek Természetesen annak is ki kell alakítani a stra­
házára. tégiáját, hogy minderre miként nyílhat lehető­
ség a keresztyének lakásaiban. Magától ez nem

212
megy. Az egyházi és gyülekezeti vezetést rá kell bírni az újszövetségi
házközösségekhez való tudatos visszatérésre. Arra van szükség, hogy
célzatosan áthelyezzük a súlypontot az „Isten házáról” az emberek
házára. Ez viszont legjobban a házi gyülekezeti körök szervezése ré­
vén történhet meg.

Napjaink házi gyülekezetei nem azonosak az Újszövetség házkö­

zösségeivel, de fontos lépést jelentenek ebbe az irányba.

Nem kisebb valaki, m int maga Luther Márton élte magát bele a
gondolatba, hogy a keresztyén gyülekezetnek többször kellene
magánházaknál összejönnie, és ott tartania az istentiszteleteket.
Előszó a német miséhez (Vorrede zűr Deutschen Messe) című írásá­
ban (1526) az istentisztelet három formáját különbözteti meg: a
latin misét, amelyet elsősorban a m űvek rétegek kedvéért nem
akart megszüntetni, azután az ebből kialakított német misét, amely
az „együgyű népet” célozza meg: „közöttük sokan vannak, akik
még nem hívők vagy keresztyének”. Az istentisztelet általa elgon­
dolt harmadik formájáról sajnos nem túl részletesen ír, de amit
papírra vetett, az rendkívül érdekfeszítő:
Az istentiszteletnek ezt a harmadik formáját nem a nagy nyilvá­
nosság számára tartják, hanem „azoknak, akik valóban komolyan
keresztyének akarnak lenni, és az evangéliumot szóval és tettel is
megvallják”. Luther azt javasolja, hogy ezek a keresztyének magán­
házaknál gyűljenek össze imádkozni, a Szentírást olvasni, keresztel­
ni, úrvacsorázni, és így tovább. Néhány mondatban felvázolja az
ilyen istentisztelet körvonalait, amelynek meglepően kevés feltételt
támaszt: „Itt nincs szükség sok és hangzatos éneklésre. Itt a keresz­
telést és a sákramentumok kiszolgáltatását is egyszerűre és rövidre
lehet fogni, és mindent az igének és a szeretetért való könyörgésnek
kell alárendelni. Rövid tanításnak kell elhangzania a hitvallásról, a
Tízparancsolatról és a Miatyánkról. Röviden: ha vannak olyan férfi­
ak és nők, akik elhatározták, hogy igazán keresztyének akarnak
lenni, a formák és a szabályok hamarosan kialakulnak.” Ugyanak­
kor rezignáltan hozzáfűzi: „Én magam nem tudok egy ilyen gyüle-

213
kezetet sem megszervezni, sem irányítani. Egyelőre ugyanis nincse­
nek meg hozzá az embereim, és olyanokat se sokat látok, akik erre
törekednének.” Úgy látja, hogy a keresztyénség még mindig na­
gyon kötődik a középkori katolicizmushoz és a vele járó kiskorú­
sághoz. H a azonban bekövetkezik, írja, hogy egy ilyen irányú moz­
gás és nyomás indul meg alulról, „akkor én is szívesen megtenném
a magamét, és segítenék legjobb tudásom szerint. Mindaddig meg­
maradok azonban (az istentisztelet) két, részletezett módja mel­
lett ..., míg azok a keresztyének, akik komolyan veszik az igét,
maguk úgy nem találják, hogy szükség van a változtatásra” (WA
19,75).
Luther elmulasztotta ezt a gondolatsort később tovább folytat­
ni. Hamarosan észlelte, hogy a tudatos keresztyének ilyen kis cso­
portjai, amelyek magánházaknál gyűltek össze, és amelyeket az
úgynevezett újrakeresztelők kifejezetten támogattak, meglehető­
sen veszélyessé válhatnak mind rá, m int mozgalmára nézve. így
aztán a szokásos egyházi struktúrát használta fel arra, hogy a dol­
gokat ellenőrzése alatt tartsa. Az egyháztörténet végzetes követ­
kezményekkel járó fejleményei közé tartozik, hogy az evangélikus
egyház ezt a gyakorlatot folytatta, ahelyett, hogy Luthernek az
Előszó a német miséhez című írásában kifejtett szempontjait érvénye­
sítette volna a továbbiakban. Ezért aztán ma, mintegy ötszáz évvel
Luther Márton után, még mindig nem sokkal tartunk előbbre,
m int annak idején. Széltében-hosszában hallani lelkipásztorok szá­
jából a lamentálást: szívesen kialakítanánk gyülekezetünkben a
kiscsoportos struktúrát, „csak még mindig nincsenek meg hozzá a
megfelelő embereink”.
Meggyőződésem, hogy Előszó a német miséhez című írásában Lu­
ther Márton hallatlanul fontos dolgokat fogalmazott meg. A nyil­
vános istentisztelet —amelynek feladata Luther szerint „hitre buz­
dítani” - és a hit elmélyítésére szolgáló lelki sejt közötti kapcsolat
nemcsak hogy bibliailag megalapozott, hanem a dolgok belső lo­
gikájából következően egyetlen más gyülekezeti modellel nem is
érhető el. Éppen ezért nem lehet rajta csodálkozni, hogy egyhá­
zunkban majd minden lelki fellendülés és tartós megújulás együtt

214
járt a közös imádság, bibliaolvasás és eszmecse­
re céljából összegyülekező lelki kisközösségek Nem lehet rajta csodál­
életének felélénkülésével. A legjobb példa erre kozni, hogy egyházunk­
a pietizmus mozgalma, amely a 17. századtól ban majd minden lelki
kezdve az egész országban mindenfelé „biblia­ fellendülés és tartós
köröket” hívott életre. A hivatalos egyház ezeket megújulás együtt járt a
sok helyütt keményen üldözte vagy megvetés­ lelki kisközösségek
sel sújtotta, ám e körök az évek során felbecsül­ felélénkülésével.
hetetlen mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy
egyházunkban érvényre jusson a hívők egyete­
mes papsága. Körülbelül 1975 óta tűnt fel Németországban a házi
körök mozgalma. A házi körök mozgalma továbblépést jelent a bib­
liakörökhöz képest, mivel a hangsúlyt nem annyira a tanítás to­
vábbadására helyezi, mint inkább a hit megélésére a mindennapok
során. Eltérően a bibliaköröktől, a házi köröket nem annyira egy
tanító vagy egy vezető dominanciája tartja össze, mint inkább a
csoport egészének tevékenysége.
Aki közelebbről ismeri a házi körök tevékenységét, az felismeri
hasonlóságukat az újszövetségi házi gyülekezetekkel: hogy a cso­
portok létszáma kicsi és áttekinthető, hogy nincs szükségük nagy­
méretű épületekre, a személyes légkört, a közös bibliaolvasás és
imádság gyakorlatát, az egymással megosztott életet, a missziói
lehetőségeket, a kölcsönös felelősségvállalást.
Ugyanakkor óvakodnunk kell attól, hogy egy­
szerűen egyenlőségjelet tegyünk a kettő közé. A házi körök gyakor­
Napjaink házi körei nem azonosak az Újszövet­ latát illetően számos
ség házközösségeivel. Fontos lépést jelentenek gyülekezetben vannak
annak irányába, nem kevesebbet, de nem is hiányosságok: van, ahol
többet. A valóság ugyanis az, hogy a házi körök az emberek évszámra ösz-
gyakorlatát illetően számos gyülekezetben van­ szejárnak, és beszélnek a
nak hiányosságok: Bibliáról - ez azonban
az életükön, a minden­
Van, ahol az emberek évszámra összejárnak, és napjaikon mit sem
beszélnek a Bibliáról —ez azonban az életü­ változtat.
kön, a mindennapjaikon mit sem változtat.

215
• Van, ahol a házi körök, hogy megőrizzék bensőséges légkörü­
ket, nem engednek maguk közé új tagokat - és egyre inkább
kegyes emberek gittegyletévé degenerálódnak.
• Van, ahol meghívják ugyan a barátokat és a szomszédokat, akik
azonban az első alkalom után rémülten menekülnek, m ert egy
szigorú, törvényeskedő keresztyénséggel találták szembe m a­
gukat.
• Van, ahol m űködnek ugyan a házi körök, de alig vannak pozitív
hatással a gyülekezetre. Végső soron gyülekezeten kívül élnek.
• Némely házi, és bibliakörökről minden elmondható, csak az
nem, hogy életteliek és mozgékonyak lennének a missziói gyü­
lekezetépítés terén, és inkább az állandóság erőihez számítha­
tók.
• Más házi körök a vezetőjükhöz kötődnek, és így éppenséggel
nem az egyetemes papság gyakorlatát élik.
• Végül némely házi körök a gyülekezetvezetés ellenzékének
gyűjtőedényévé váltak, ami kölcsönös bizalmatlansághoz, vala­
mint a házi körök és a gyülekezet többi részének ellentétéhez
vezet.

Mindezek a hibák (és ezenkívül még néhány) arra int bennün­

ket, hogy óvakodjunk napjaink házi köreit rózsaszínű szemüve­
gen át az újszövetségi házi gyülekezetek újjászületésének látni.
Addig még hosszú az út. Az irány azonban, amelyet a házi körök
jeleznek, visszafordíthatatlanul helyes: ez az út vezet a kiszolgáló
egyháztól a cselekvő részvétel egyháza felé, a rendezvényeken va­
ló puszta részvételtől a felelősség egyre növekvő vállalása felé, a
pásztori egyháztól a hívők egyetemes papságának megélése felé.
Éppen ezért a felsorolt hibákat nem a házi körök működésével
szembeni érveknek szántuk, hanem kihívásnak, hogy a már létező
csoportosulások még jobban igyekezzenek megközelíteni az új-
szövetségi házi gyülekezetek életformáját.

216
Nincs még egy médium, amely alkalmasabb lenne rá, hogy em­
bereket hozzásegítsen ahhoz, hogy hitre jussanak, a hitben növe­
kedjenek, és hitüket másokkal is megosszák, mint a keresztyé­
nek otthonai.

Egyes magyarázók utalnak rá, hogy az újszövetségi házközösség

történetileg véletlenszerűen létrejött alakzat, amelynek mai kor­
ra alkalmazása nem volna biblikus. Ez annyiban igaz, hogy a
„ház” az antik világban m ind gazdasági, m ind szociális tekintet­
ben kulcsszerepet játszott, és olyan funkciókat töltött be, ame­
lyekre ma már nem alkalmas. A „ház” a m aga sokrétű kapcso­
latrendszerével sokkal többet jelentett a szűkebb értelemben
vett család körénél, és ezért válhatott a legtermészetesebb m ó­
don a gyülekezet kezdeti életének színterévé. Ez ma m ár nem
így van. Ugyanakkor annak, ha keresztyének rendszeresen m a­
gánházaknál gyűlnek össze, olyan sok előnye van, hogy érdemes
ezt a struktúrát a mi gyülekezeteinkben is meghonosítani.

1. A házi gyülekezet ideális lehetőséget nyújt a személyiség megválto­

zására. Vizsgálatok kim utatták, hogy a hagyományos gyüle-
kezetmodell messzemenően alkalm atlan alapértékek és m eg­
győződések —és ezzel együtt emberek — m egváltoztatására.
Nagyon sok keresztyén ugyanúgy él, m int a környezetében
élő emberek, m inden különbözőség nélkül illeszkednek a
társadalomba, és ilyenformán nem tölti be a Krisztus által
neki szánt funkciót, hogy a világ „sója és világossága” legyen
(vö. M t 5,13-16). A házi gyülekezet ezzel
szemben lehetőséget nyújt rá, hogy valaki­
nek az értékrendszere egy zártabb közös­ A hagyományos gyüleke-
ségen belül radikális és hatékony m ódon zetmodell messzemenően
megváltozzon: itt alapjaiban újjáalakít­ alkalmatlan alapértékek
hatja az életét, gyakorlati segítséget kap es mes es
ahhoz, hogy hitét a m indennapokban is ezzel együtt emberek -
megélje, és m indezt egy nagyobb család megváltoztatására.
közösségének védelmében.

217
wmaammmmmmammzkmnmmmm 2. A házi gyülekezetekben igazi közösség jöhet létre,
Miközben és bizalmas kapcsolatok alakulhatnak ki. Egy
vasárnap délelőttönként házi gyülekezet tagjai megosztják egymás­
lehetőségünk van rá, sal örömeiket és bánataikat is. Miközben
hogy egy átmeneti időre vasárnap délelőttönként lehetőségünk van
magunkra öltsiik rá, hogy egy átmeneti időre magunkra ölt-
a kegyesség álarcát, sük a kegyesség álarcát, egy rendszeresen
egy rendszeresen össze összegyűlő, bensőséges kis csoport tagjai­
gyűlő, bensőséges kis ként ezt tartósan nem tehetjük meg. Míg az
csoport tagjaiként istentiszteleten emberek tucatjai, vagy akár
ezt tartósan százai között is magányosak maradhatunk,
nem tehetjük meg. a házi gyülekezet lehetőséget nyújt a bizal­
mas és valódi kapcsolatok kialakítására.

3. A házi gyülekezetek alakítása gazdaságilag is előnyös. Ezzel azt aka­

rom mondani, hogy nincs szükségük külön épületre. Társadal­
m unkban az emberek 99% -ának van lakása, és ezek túlnyomó
többsége abban a helyzetben van, hogy képes egy tíz-tizenkét
fős csoportot befogadni. Éppen ezért egy olyan gyülekezetnek,
amely házi körökre oszlik - elméletileg —, korlátlanok a növe­
kedési lehetőségei. Nincsenek olyan térbeli korlátok, amelyek
ennek határt szabnának.

4. A házi gyülekezetek személyes kereteket nyújtanak. A legszebb és leg­

vonzóbb gyülekezeti helyiség sem helyettesítheti azt a személyes
és intim légkört, amelyet egy magánlakás képes nyújtani. Egy la­
kás légköre az embereket nyíltabbá, szívélyesebbé, feszélyezetle-
nebbé teszi. Inkább hajlandók rá, hogy megosszák másokkal, ami
foglalkoztatja őket. Egy ilyen környezetben könnyebb megszaba­
dulni a belső gátlásoktól, személyes ügyeket nyíltan elmondani,
és másokkal megosztani. A tapasztalat ezenkívül azt mutatja,
hogy azok, akik erre a célra lakásukat rendelkezésre bocsátják (és
akiknek semmiképpen nem kell szükségszerűen a csoportok irá­
nyítóinak lenniük), a vendéglátás funkciója révén igen gyakran
új, pozitív szerepre tesznek szert a csoporton belül.

218
5. A házi gyülekezetekben ott rejlik a lehetőség, hogy a gyülekezeti magon
kívülre is hatást gyakoroljanak. Kétségtelen, hogy egy gyülekezet
nagyszabású és attraktív rendezvényekkel, vagy érdekes szemi­
náriumok szervezésével is képes a gyülekezeti mag körén kívülál­
lókra hatást gyakorolni. A probléma csak az, hogy az ilyesfajta
rendezvények általában nem alkalmasak rá, hogy az embereket
tartósan a gyülekezethez kössék, illetve elindítsák a Jézus köve­
tésének útján. A házi gyülekezetek viszont kiválóan megfelelnek
ennek a feladatnak. Ideális lehetőséget nyújtanak a gyülekezeti
mag folyamatos bővítésére oly módon, hogy integrálják az el-el-
maradozókat és a kívülállókat.

6. A házi gyülekezet segít, hogy mindenkit be lehessen tagolni a gyülekezet­

be. Egy kis csoporton belül sokkal nagyobb figyelmet lehet fordí­
tani minden egyes ember egyéni kérdéseire és igényeire, mint
egy nagy gyülekezetben. Itt mindenki élhet kegyelmi ajándékai­
val és képességeivel, és ehhez bátorítást is kap. Másfelől viszont
egy ilyen közösség képes elhordozni az erőtlent, komolyan venni
az újonnan érkezők útkeresését és kérdéseit, és számításba venni
minden egyes tag egyéni tulajdonságait, úgy, hogy azt érezhesse:
valóban „oda tartozik”, és nem csak jelentéktelen kerekecske egy
nagy gépezetben.

7. Csak a házi gyülekezetek képesek megoldani azt apasztorális-lelkigon-

dozói dilemmát, amely gyülekezeteinket ez idő sze­
rint szorongatja. A klasszikus gyülekezet életé­
nek dilemmáját fentebb már leírtuk: minél Egyedül a lelki kiscsopor­
nagyobb egy gyülekezet, illetve minél na­ tok egészséges struktúrája
gyobbra növekszik a gyülekezeti mag, annál teszi lehetővé, hogy a
kevesebb ideje marad a lelkipásztornak, hogy gyülekezeti mag anélkül
egyéni lelkigondozást folytasson. A házi gyü­ növekedjék mennyiségileg,
lekezet ideális színtere a lelkigondozói kap­ hogy azt a gyülekezeti
csolatoknak. Egyedül a lelki kiscsoportok munka minősége
egészséges struktúrája teszi lehetővé, hogy a megszenvedje.
gyülekezeti mag a nélkül növekedjék meny-

219
 nyiségileg, hogy azt a gyülekezeti m unka minősége megszenved­
je. Erre a kérdésre hamarosan részletesen is visszatérek.

8. A házi gyülekezetekben egybeesnek az érdekek és a szükségletek. A

házi gyülekezet ideális esetben különböző alkatú és különböző
élethelyzetű embereket gyűjt egybe: öreget és fiatalt, házast és
magányosat, szegényt és gazdagot, okosat és kevésbé okosat.
Ezek mindannyian benne élnek Krisztus testében. Ugyanakkor
egy házi gyülekezetnek kialakulhatnak a súlypontjai. Létrejö­
hetnek házi gyülekezetek kifejezetten sajátos élethelyzetű em­
berek számára (pl. gyermeküket egyedül nevelő anyák, üzlet­
emberek közösségei, vagy önsegélyező csoportok). Némelyik
csoport kifejezetten a gyülekezet „újoncaira” összpontosíthat,
mások helyezhetik a súlypontot a gyülekezeten belül végzendő
szolgálatra, vagy az imádkozásra. Egy egyházközség házi gyü­
lekezetei ideális esetben nem egy sablon szerint formálódnak,
hanem tarka képet nyújtanak.

9. A házi gyülekezetek ideális feltételt nyújtanak a közös szolgálathoz.

A legtöbb gyülekezetben az a helyzet alakult ki, hogy a m un­
katársak egy kis csoportja erején felül túl van terhelve, míg a
gyülekezet nagyobbik része - beleértve a gyülekezeti magot
is! —passzív marad. A házi gyülekezetek kimozdítják az em­
bereket konzumáló m agatartásukból, és kialakítják az „adok-
kapok” egészséges egyensúlyát. A legjobb az, ha egy házi
gyülekezet elhatározza, hogy csoportként vállal m agára vala­
milyen közös feladatot: sehogy m ásként nem nyújthat ugyan­
is a gyülekezeti m unka olyan sok örömet, m int akkor, ha
azokkal közösen végezzük, akikkel együtt olvassuk a Bibliát,
együtt imádkozunk, és akikkel m egosztjuk az életünk kérdé­
seit.

10. A házi gyülekezet eltünteti a klérus és a laikusok közötti különbsége­

ket. Vannak gyülekezetek, amelyekben a lelkipásztor vezeti a
meglévő házi gyülekezetét. Kezdeti megoldásnak ez megfelel,

220
 és célszerű is, legkésőbb azonban a harm a­ IIWWIIHiWIIIIIII'l i il III

dik házi gyülekezet megalakulása után erre A házi gyülekezetek

tovább m ár lehetőség sincs. H a előbb nem, hiánya többnyire félreért­
ekkor bekövetkezik, hogy a teológus sze­ hetetlen jele annak, hogy
repe nivellálódik a gyülekezetben, illetve, az illető gyülekezet nem
hogy az úgynevezett laikusoké felértékelő­ veszi túlságosan
dik. Sehol máshol nem képes az egyetemes komolyan az egyetemes
papság, amelyről az előzőekben már szó papság elvét.
volt, érvényesülni, mint a házi gyülekezet­
ben. És megfordítva: a házi gyülekezetek
(vagy más, hasonló jellegű csoportok) hiánya többnyire félre­
érthetetlen jele annak, hogy az illető gyülekezet nem veszi túl­
ságosan komolyan az egyetemes papság elvét.

Összefoglalásként elmondható: Nem egyszerűen csak bibliciz-

mus, ha ma újra felfedezzük és felelevenítjük az Újszövetség ház­
közösségeit. H a a Bibliában nem volna szó a m unkának erről a
formájáról, akkor ki kellene találni. Nincs még egy médium,
amely alkalmasabb lenne rá, hogy embereket hozzásegítsen
ahhoz, hogy hitre jussanak, a hitben növekedjenek, és hitüket
másokkal is megosszák, m int a keresztyének otthonai. A házi
gyülekezetek rendszerének olyan sok előnye van, hogy nem
m ondhatunk le róla. Azért, hogy a házi közösségek egyházunk­
ban évszázadokon át árnyéklétet éltek, keserű
árat kell fizetnünk: nemcsak a személyes, el­
kötelezett hit látta kárát sokszor, hanem az fontos része
egyetemes papság elve és a keresztyének egy­ gyülekezeteink megújulá­
más közt való közössége is. Ezért fontos része sának a házi gyülekeze­
gyülekezeteink megújulásának a házi gyüle­ tek és hasonló kiscsoportok
kezetek és hasonló kiscsoportok kialakítása - kialakítása.
ha ugyan nem a legfontosabb.

221
[“ A Különböző körök és csoportok nagy számban vannak gyülekeze-
teinkben. Mindenekelőtt azonban teljes értékű kiscsoportokra
van szükségünk.

Alighanem feltűnt az olvasónak egy nyelvi következetlenség,

amely végighúzódik ezen a fejezeten: az ugyanis, hogy párhuza­
mosan és egymással felcserélhetően használom a „házi kör”, a „kis­
csoport”, a „házi gyülekezet” kifejezéseket. Ennek oka az, amiről
az —> 52. tétel kifejtése során már szó volt, s ami m iatt vonakodom
a mai házi gyülekezeteket egyszerűen azonosítani az Újszövetség
házközösségeivel. Vannak másfajta kiscsoport-modellek is, ame­
lyek meglehetősen különböznek a házi gyülekezetektől, és mégis
sok tekintetben megfelelnek az újszövetségi házközösségeknek.
Nem a kiscsoportok külső formája ugyanis a lényeges, hanem az,
amit én „teljes értékűségnek” nevezek. Felfogásom szerint akkor
teljes értékű egy kiscsoport, ha betölt öt, a keresztyén létforma
szempontjából lényeges funkciót. Ennek az öt feladatkörnek a te­
kintetében is közvetlenül támaszkodhatunk az Újszövetség tudósí­
tásaira. Az ApCsel világos képet nyújt róla, hogy miként funkcio­
náltak ezek a házaknál összegyűlő csoportok. (A következőkhöz
ld. elsősorban az ApCsel 2,41—47-et.)
Az első dolog, amit meg kell említeni, a közös törekvés a h it­
ben való növekedésre. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg,
hogy az első gyülekezet intenzíven foglalkozott a Szentírással. Az
Újszövetség egésze tanúskodik róla, hogy milyen fontos volt az el­
ső keresztyének számára, hogy behatóan tanulmányozzák a héber
Bibliát és az apostolok tanítását (vö. ApCsel 17,11; 2Tim
3,15-17; 2Pt 1,19-21 és máshol). Az ősgyülekezetről is ezt olvas­
suk: „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban". Itt ügyelnünk kell
arra, hogy ne értsük rosszul a „tanítás” szót. Egy teljes értékű kis­
csoport esetében nem az a cél, hogy a tagok minél több tudásra te­
gyenek szert. Sok keresztyén esetében nem az a probléma, hogy
nem tudnak eleget, hanem hogy tudásukat nem használják. Hajla­
mosak rá, hogy a hitről szerzett ismereteiket azonosítsák magával
a hittel. Bibliaköreink és prédikációink pedig gyakran elősegítik

222
 ennek a tévhitnek a kialakulását. Márpedig
missziói parancsában Jézus nem annyit mond Sok keresztyén esetében
csupán: „tanítsátok őket”, hanem azt: „tanítsá­ nem az a probléma, hogy
tok őket, hogy megtartsák mindazt, amit én pa­ nem tudnak eleget, ha­
rancsoltam nektek” (Mt 28,20). Éppen ezért nem hogy tudásukat nem
egy kiscsoportban a hangsúlyt nem a hitről sze­ használják. Hajlamosak
rezhető tudásra kell helyezni, hanem arra, hogy rá, hogy a hitről szerzett
miként kell Isten igéjének alkalmazásával a ismereteiket azonosítsák
mindennapokat élni, alakítani és megváltoztat­ ma, a hittel.
ni. A tanítványság begyakorlása a cél, a tagok . jssasmm >,
lelki növekedése, a követés realizálása.
Az újszövetségi házi gyülekezetek másik ismertetőjegye az in ­
tenzív közösség: az első gyülekezet tagjai nem csak az apostoli
tanításban vettek rész kitartóan, hanem „a közösségben” is. Ez azt
jelenti: a kapcsolatok, amelyeket kiépítettek, megbízhatóak vol­
tak. Különböző rendezvényeken az ember — ha kedve tartja —
részt vesz, ha nem, nem. Az élő közösség ezzel szemben feltételezi
az állandóság és a megbízhatóság egy bizonyos mértékét. Az első
keresztyének közösségét számos közös cselekmény jellemezte:
„Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templom­
ban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel
részesültek az ételben.” Ezek az emberek szívesen voltak együtt, és­
pedig nem csak vallási jellegű alkalmakon. Közös vacsorákat, tea­
délutánokat, grillpartikat rendeztek, együtt kirándultak, közösen
töltötték a hétvégét, jól érezték m agukat egymás között, kulturá­
lis alkalmakat szerveztek maguknak, és így tovább. Azonkívül az
első keresztyének imádkoztak egymásért, aminek következtében,
mint itt is olvassuk, sok csoda és jel történt közöttük. (Mi minden
történhetne a mi gyülekezeteinkben is, ha elkezdenénk követke­
zetesen imádkozni egymásért!) És nem érték be annyival, hogy
csak imádkoznak egymásért: meg is osztották egymással, amijük
volt. H a valaki szükséget szenvedett közülük, a többiek a segítsé­
gére siettek. Mennyivel jobban hangzik ez, és mennyivel hatéko­
nyabb, m int a központilag szervezett segélyszervezetek működé­
se! Az újszövetségi vagyonközösség, amely olyannyira távolinak

223
 tűnik a mi mai életformánktól, legalábbis részben megvalósulhat
a mai házi gyülekezetek erősebb csoportjaiban is.
Harmadikként kell említenünk ezeknek a házi közösségeknek a
szenvedélyes spiritualitását. Imádság, Isten dicsőítése, bibliata­
nulmányozás, a kenyér megtörése —mindezek a fogalmak arról ta­
núskodnak, hogy milyen mély lelki atmoszféra uralta ezeket az
összejöveteleket. „Dicsérték az Istent” olvassuk a tömör összefogla­
lást. Az istendicsőítés, úgy, ahogy azt az Újszövetség érti: életstílus,
amely a keresztyének életének minden területét jellemzi: a szemé­
lyes spiritualitástól a kiscsoportok közösségén át a gyülekezeti is­
tentiszteletig. Kétszer is említi szövegünk ezenkívül a kenyér megtö­
rését. Az úrvacsorával tehát nem a templomban éltek, hanem
házaknál. Nem kellene-e ezen nekünk is elgondolkodnunk? Az Új­
szövetségben egyetlen egy olyan esetről sem olvasunk, hogy az úrva­
csorázásra házi gyülekezeten kívül került volna sor. Hiszen végtére
is így is kezdődött az egész: egy magánháznál! Éppen ezért feltétle­
nül meg kell fontolnunk nekünk is, hogy nem
volna-e helyesebb ismét inkább magánházak-
A z Újszövetségben nál tartanunk úrvacsorái alkalmainkat, beépít-
egyetlen egy olyan esetről ve egy valóságos étkezésbe, ahogy az az újszö-
sem olvasunk, hogy az vetségi időkben is történt. Úgy gondolom, ez
úrvacsorázásra házi lehetőséget nyújtana arra is, hogy gyakrabban
gyülekezeten kívül került részesüljünk ebben az élményben, amelyre a
volna sor. gyülekezeti istentiszteleten csak ritkábban van
i módunk. (Ld. ide vonatkozólag Gottes Liebe
feiem című könyvem 188—206. oldalait.) Ha
ezt valaki túlságosan eretnek gondolatnak tartja, gondoljon arra,
hogy Vorrede zűr deutschen Messe című írása szerint Luther is a ma­
gánházakat tartotta az úrvacsorázás megfelelő helyszínének.
Negyedikként említjük a kívülállók felé forduló szolgálatot.
A házi gyülekezet létének, ha csak önmagáért él, nincs értelme.
Éppen ezért a házi közösségek nem zárkózhatnak önmagukba,
m it sem törődve másokkal, mondván, hogy „mi olyan jól érezzük
m agunkat egymás közt”. A leghatározottabban mondom, hogy
egy házi gyülekezet tagjainak jól kell érezniük m agukat egymás

224
 közt, ez azonban csak „melléktermék”, és nem lehet a közösség
létének önmagában vett értelme és célja. Az ApCsel 2,45-ben azt
olvassuk, hogy a házi közösségek azt, amijük volt, szétosztották a
rászorulók közt. Úgy vélem, hogy ez elsősorban a gyülekezet töb­
bi tagjára vonatkozik, de nem csak órájuk. Komolyan vették az
egész társadalom iránti diakóniai felelősségüket is, és ennek lett
következménye, hogy „kedvelte őket az egész nép” (47. vers).
Azok a jelek és csodák sem korlátozódtak a gyülekezet belső kö­
rére, amelyekről a 43. versben olvasunk (vö. pl. ApCsel 3,1-9). A
házi gyülekezetek aktív missziót folytattak (erre még visszatérek),
és természetes módon szolgálták és tám ogatták a gyülekezet egé­
szét imádságukkal, vagyonukkal és munkájukkal. Olyan feladat
ez, amelynek a mi házi gyülekezeteinkben is tudatosabbá kell len­
niük: ők sem csak önm agukért és a saját lelki növekedésükért
vannak. Feladatuk az is, hogy ilyen vagy olyan módon szolgálatot
végezzenek az egész gyülekezetért is, illetve általában az embere­
kért.
Az utolsó, amit említeni kell, a házi gyülekezetek m issziói te ­
vékenysége. „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetét az üdvö-
zülökkel. ” A házi gyülekezetek ennek a folyamatnak a során fontos
szerepet töltöttek be, integrálva azokat, akik az istentiszteleten
vagy máshol jutottak hitre. Ezek az emberek a házi gyülekezetben
találták meg azokat, akik melléjük álltak, akik segítették őket az
első lépések megtételében, akikkel kicserélhették gondolataikat, és
akikkel együtt hitüket megélhették. A házi gyülekezetek azonban
nem csak integratív hatást fejtettek ki. O k m aguk is gyakorolták a
missziót. Az ApCsel 5,42-ben ez olvasható: „(Az apostolok) nem
hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a KrisztusJézust a temp­
lomban és házanként (azaz magánházaknál is).” Rendkívül fontos,
hogy a házi gyülekezetek, és más hasonló körök ne főjenek a saját
levükben! A tapasztalat azt mutatja, hogy azoknak a kereken
80%-a, akik egy-egy házi gyülekezethez csatlakoznak, előbb vagy
utóbb hitre jut. Nincs hatásosabb eszköz valakit lassan és kíméle­
tesen a hit útjára vezetni, mint ha egy lelki kiscsoportba integrál­
juk. Ezért vannak olyan házi gyülekezetek, amelyek összejövete-

225
 lein figyelmeztető jelként mindig üresen hagynak egy széket, hogy
állandóan eszükben tartsa: „Nyitottak akarunk lenni. Szeretnénk
tudni, hogy legközelebb ki ül erre a székre.” Egy egészséges házi
gyülekezet összetétele nem marad évek hosszú során azonos. Min­
dig új tagok csatlakoznak hozzá, úgy, hogy a gyarapodás követ­
keztében újabb csoportok nőnek ki belőle. (Minderről bővebben
Klaus Eickhoffnak a házi gyülekezetekről szóló kis könyvecskéjé­
ben, amely szerepel az irodalomjegyzékben.)
Ez tehát a teljes értékű kiscsoport öt ismer­
tetőjegye: benne emberek jutnak hitre, tagjai­
A teljes értékű kiscsoport nak intenzív és megbízható közösséget nyújt,
öt ismertetőjegye: elősegíti lelki növekedésüket, szolgálatra ösz­
evangélizáció, közösség, tönzi őket, és gondoskodik róla, hogy Isten
tanítványság, szolgálat iránti szeretetük egyre inkább növekedjék. Ve­
és spiritualitás. zérszavakban összefoglalva: evangélizáció, kö­
zösség, tanítványság, szolgálat és spiritualitás.
Mindebből látható, hogy azok a körök és
csoportok, amelyek a mi gyülekezeteinkben m űködnek, miért
nem felelnek meg a teljes értékűség kritériumának: ezek többnyi­
re vagy diakóniai feladatot látnak el, vagy imakörök, vagy a közös­
séget ápoló csoportok stb. Ez ellen semmi ellenvetésünk nem le­
het, csakhogy e csoportok a hangsúlyt a felsorolt ismertetőjegyek
egyikére vagy másikára helyezik, nem pedig mindegyikre. Ez vi­
szont azt jelenti, hogy ha valaki ezek közül csak egynek a tevé­
kenységében vesz részt, az idővel „lelki vitam inhiányban” fog
szenvedni. Rá fog jönni, hogy a hiányzó elemekre valahol máshol
kell szert tennie. A felsorolt öt elem ugyanis létfontosságú szük­
séglete keresztyén létünknek, s ha valamelyik teljesen kimarad
közülük, akkor lelki növekedésünk megreked. A teljes értékű
kiscsoportok ezzel szemben szerveződhetnek ugyan formájukat,
céljukat, tem atikus súlypontjaikat tekintve egymástól lényege­
sen különböző módon, mégis úgy, hogy az em lített elemek közül
egyik sem szorul háttérbe teljesen. Éppen ezért az egészséges lel­
ki növekedés legjobb módja: részt venni egy ilyen csoport életé­
ben.

226
A jövő gyülekezetének nem házi gyülekezetei és hasonló cso­
portjai lesznek. A jövő gyülekezete kiscsoportokból fogállni.

Jóllehet az ősgyülekezet idejében Jeruzsálemben házi közösségek

százainak kellett létezniük, mindig csak egy gyülekezetről esik
szó. A házközösség ugyan sok helyütt azonos magával a gyüleke­
zettel (vö. Róm 16,5; lK or 16,19; Kol 4,15; Filem 2), nincs azon­
ban egyetlen olyan helye sem az Újszövetségnek, amelyből az
tűnnék ki, hogy ugyanabban a helységben több gyülekezet léte­
zett volna. Egy helység házi gyülekezetei - már amennyiben több
is volt belőlük - egyetlen egység tagjának tudták magukat. A há­
zi gyülekezeteket tehát két dolog jellemezte: autarkia és összefo­
nódás. A feladatmegosztás e kettősségét kell a mi mai kiscsoport­
jaink esetében is alkalmazni.
Ami az elsőt illeti: minden olyan, teljes értékű kiscsoport,
amely nem nélkülözi az —> 54. tételben felsorolt öt ismertetője­
gyet (evangélizáció, közösség, tanítványság, szolgálat és spiritua-
litás), önmagában is önálló gyülekezetnek tekinthető. Amiként az
emberi szervezet minden egyes sejtjében ott van a teljes génkész­
let, amelyből elméletileg akár egy új ember is „előállítható”, úgy
hordozza magában egy teljes értékű kiscsoport
mindazt az „információt”, amely egy új gyüle­
kezet létrejöttéhez szükséges. Ennek megfele­ Amiként az emberi
lően kell az ilyen csoportokat magasra értékel­ szervezet minden egyes
ni, és kell nagykorúságukat elismerni. sejtjében ott van a teljes
A dolog másik oldalát tekintve: az egyazon génkészlet, amelyből elmé­
helyen működő kiscsoportok nem szigetelőd- letileg akár egy új ember
hetnek el egymástól, hanem összetartozónak is „előállítható”, úgy
kell hogy tekintsék egymást, és együtt kell hordozza magában egy
működniük. Jóllehet mindegyikükben megvan teljes értékű kiscsoport
egy önálló gyülekezet potenciálja, az erős gyü­ mindazt az „informáci­
lekezet titka mégis az, hogy sok ilyen csoport ót”, amely egy új
egyesül egyetlen nagy gyülekezetté. Röviden: gyülekezet létrejöttéhez
az újszövetségi gyülekezetek ereje hálózatjelle­ szükséges.
gükből fakadt. A jeruzsálemi és bárhol máshol

227
 . • mmaMMumaem élő gyülekezetnek nem egy vagy több kiscso-
A z újszövetségi
portja volt, hanem ilyen kiscsoportokból állt. Ezek
gyülekezetek erejemindegyike erős és életképes volt. Együtt
hálózatjellegükbőlfakadt. azonban nem csak Jeruzsálemet változtatták
meg, hanem az egész világot.
A kérdés, amelyet fel kell tennünk az, hogy
miként vihető át ez a gyakorlat a mi mai gyülekezeteink életére?
H a be is látjuk, hogy egy olyan kiscsoport-rendszer, amely szoro­
san követi a jeruzsálemi gyülekezet modelljét, fontos kulcsa lehet
gyülekezeteink jövőjének, akkor is tudnunk kell: milyennek kelle­
ne e rendszernek lennie, és hol kellene felépítéséhez hozzákezdeni?
Hogyan lehetne elérni, hogy közben ne rendüljön meg alapjaiban
a népegyház? Miként lehetne egy teljesen szokványos gyülekezet­
ből létrehozni a kiscsoportoknak azt a hálózatát, amelyben ott rej­
lik annak lehetősége, hogy megváltoztassa a világot? Azoknak a
gyülekezeteknek, amelyek rá akarnak lépni erre az útra, öt konk­
rét lépést javaslok:

1. Bátorítsák a gyülekezetükben már működő kiscsoportokat, hogy töre­

kedjenek a teljes értékűségre. Gondolják végig közösen, hogy a
teljesértékűség öt ismertetőjegye (evangélizáció, közösség, ta-
nítványság, szolgálat és spiritualitás) közül melyek azok, ame­
lyek már is m egvannak bennük, és hogy miként tudnák a még
hiányzó elemeket integrálni? Már működő bibliakörök hatá­
rozhatnának például úgy, hogy ezentúl házi gyülekezetként
fognak működni. Vagy egy szolgáló közösség tagjai megálla­
podhatnának egy m eghatározott időpontban, amikor is rend­
szeresen összegyűlnek imádkozni és gondolataikat kicserélni.
Ezzel e csoportoknak nem kellene teljesen feladniuk eredeti
jellegüket. Teljes értékű kiscsoportok is helyezhetik a hang­
súlyt különböző feladatokra, csak vigyázniuk kell rá, hogy a
felsorolt jellegzetességek mindegyike érvényesüljön a csoport
életében, m ert ezek minden keresztyén számára létfontos­
ságúak.

228
2. Fordítsanak különös figyelmet az útkeresőkre és az újonnan belépőkre.
Gyülekezetükben talán nincsenek is meg azok az alapok, ame­
lyekre egy teljes értékű kiscsoport-rendszert fel lehetne építe­
ni. Vagy ez a már meglévő csoportokkal egyszerűen nem hajt­
ható végre. Ez esetben segítséget jelenthet, ha évről évre
rendeznek egy hittani kurzust, amelyből azután kinőhet egy
újabb házi gyülekezet. (A hittani kurzusok tém akörét ld. bő­
vebben a —> 24. tétel kifejtésénél.) Ami bizonyos: ha azt akar­
juk, hogy gyülekezetünk magva növekedjék, akkor meg kell
ism ertetnünk Krisztust az emberekkel - és valamilyen módon
be kell őket tagolnunk a gyülekezetbe. Biztosítsanak ezért az
útkeresőknek és az újonnan belépőknek bizonyos időre egy
védett teret, ahol hozzájuk hasonló embe­
rekkel lehetnek együtt, és ahol éppen ezért
jól érzik m agukat, és egyre inkább nö­ Minden gyülekezetben
vekedhetnek mindaddig, amíg meg nem kell állandóan lennie
érnek rá, hogy egy „normális” házi gyüle­ legalább egy olyan
kezet tagjaivá váljanak. Minden gyüleke­ körnek, amely a keresők
zetben kell állandóan lennie legalább egy és újonnan belépők
olyan körnek, amely a keresők és újonnan csoportjáért felelős.
belépők csoportjáért felelős.

3. Gondoskodjanak a kiscsoportok vezetőinek kiképzéséről és továbbkíséré-

séről. Mindenkinek, aki egy kiscsoportot akar vezetni, jól kép­
zettnek kell lennie. Végtére is kereken egy tucat ember lelki
növekedéséért felelős. Én magam a képzést a lelkipásztor ge-
nuin feladatának tartom. Lehet, hogy vannak gyülekezetek,
amelyekben erre mások is alkalmasak. De lehet kívülről is
meghívni valakit. Használják ki erre a célra a lehető legjobb le­
hetőségeket! A kiképzéstől kezdve azután azt, aki másokat kí­
sér a hit útján, m agát is kísérni kell tovább. A mi gyülekeze­
tünkben ezt a célt nem csak a Coaching-rendszer szolgálja (vö.
a —> 63. tétellel), hanem a „körvezetők körének” havonkénti
összejövetele is. A körvezetők körének gyülekezetünkben há­
rom lényeges funkciója van: 1. kialakítani és megfogalmazni

229
 vezéreszméinket, 2. kis alcsoportokban együtt imádkozni és
gondolatokat cserélni, 3. gyakorlati tanácsokat adni egymás­
nak a végzendő m unkára nézve.

4. Minden vezetővel képeztessenek ki e

A mi gyülekezetünkben zetőt. E szempont mögött két meggondolás
minden kiscsoport-vezető húzódik: először is, így ők ketten kölcsönö­
feladatköréhez hozzátar­ sen tudják egymást segíteni és támogatni.
tozik, hogy lehetőleg minél Ezért küldte ki Jézus is kettesével tanítvá­
hamarabb szemeljen ki nyait: hogy ketten kiegészítsék, segítsék és
egy vagy két embert, aki­ kisegítsék egymást. A másik szempontja a
ket azután vezetőkké helyettes vezetők kiképzésének az új, önálló
képez ki. Ennek a vezetők munkába állítása. H a a gyülekezet
feladatnak ugyanolyan egyre közelebb kerülve Istenhez, növekedés­
fontosságot tulajdonítunk, nek indul, előbb-utóbb hiány keletkezik
mint magának a csoport megfelelő kiscsoport-vezetőkben. Éppen
vezetésének. ezért tartozik a mi gyülekezetünkben min­
den kiscsoport-vezető feladatköréhez, hogy
lehetőleg minél hamarabb szemeljen ki egy
vagy két embert, akiket azután vezetőkké képez ki. Ennek a fel­
adatnak ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk, mint magának a
csoport vezetésének.

5. Két-három évenként keverjék össze a csoportokat, vagy nyújtsanak lehető­

séget a szétválásra. A kiscsoportok hajlamosak rá, hogy egy idő
múltán elzárkózzanak a külvilágtól. Egyre kevesebb új tagjuk
lesz, a gyülekezeti aspektus kezd önállósulni, a többi szempont
pedig (szolgálat, tanítványság, imádság, evangélizáció) háttérbe
szorul. A csoport fokozatosan elveszíti frissességét és dinamikáját,
és halódni kezd, anélkül, hogy észrevenné. Egyik módja ezt meg­
előzni, ha a kör kettéválik, amint tagjainak száma eléri a tizenné­
gyet. A másik lehetőség az, hogy minden házi gyülekezetét eleve
egy vagy két évre szervezünk meg, azután összekeverjük a tago­
kat új csoportokba. Mi a magunk gyülekezetében nagyon jó ta­
pasztalatokat szereztünk ennek a módszernek az alkalmazásával.

230
 Ennyi gyakorlati tanács egyelőre elég. Utalok azonban ezeken
túlmenően Bili Donahue és Steve Sheely gyakorlati kézikönyvei­
re, amelyek címei m egtalálhatóak az irodalomjegyzékben. Fontos,
hogy az egyes lépések megtétele során mindig tartsuk szem előtt,
hogy a cél nem az, hogy a gyülekezetben egymástól független kö­
rök sokaságát hozzuk létre. Ezeket hálózattá kell kiépíteni. Ez
azonban csak akkor fog sikerülni, ha egyfelől a vezetők szoros
kapcsolatban állnak egymással, és közös eszme vezérli őket, vala­
m int, ha másfelől a csoportok nem zárkóznak be, hanem ápolják
egymással a kapcsolatot, kölcsönösen látogatják egymást, és
egyik-másik m unkaterületen együtt is dolgoznak, ebből követke­
zőleg pedig nyitottak maradnak az új tagok előtt, részekre oszla­
nak, vagy tagságuk keveredik.

Az egyén csak egy teljes értékű kiscsoportban kaphatja meg azt j

a gondoskodást, amelyre szüksége van. A kiscsoportok vezetői
ezért a jövő' pásztorai.

Alaposan félreértené a dolgokat, aki az eddig elmondottakból ar­

ra következtetne, hogy szándékom: ismét a gyülekezeti magra
összpontosítani erőinket. Tény, hogy gyülekezeteink megújulásá­
nak folyamata a középpontból kiindulva juthat el a peremig.
Ezért erősítenünk kell a középpontot, hogy minél inkább elér­
hessük a peremet. A házi gyülekezetek, amelyekről álmodom,
éppen ezért nem a hívők menedékei, ahol jól érezhetik m agukat
saját elzárkózó kegyességük istállómelegében. Ellenkezőleg: a
keresztyének „háza” az a hely, ahol a hit és a
mindennapok kölcsönösen áthatják egymást.
Olyan hely, ahová ki-be járnak a barátok, A házi gyülekezetek
szomszédok, m unkatársak. Ezért mondja Ru­ létrehozása nem az egy­
dolf Bohrén: „A házi gyülekezet... egyáltalán ház kivonulását jelenti
nem a gyülekezeti m agba történő visszavonu­ a világból, hanem az
lást és annak ápolgatását jelenti. Ellenkező­ egyház bevonulását
leg: azt az egységet fejezi ki, amelyben az egy­ a ;
háznak a világért élő egyházként kell élnie.

231
 Amikor az egyház kitör az »egyházi térből«, és egyházzá lesz »itt
is-ott is, egy-egy háznál«, akkor oda költözik, ahol az egyháznak
a világért lennie kell.” Nem visszavonulásról van szó tehát, ha­
nem az egyház előrenyomulásáról az emberek házaiba. Nem az
egyház kivonulásáról van szó a világból, hanem az egyház bevonu­
lásáról a világba.
Lehet, hogy az olvasó felteszi a kérdést: „Hol marad mind e
közben a népegyház?” De hiszen egész idő alatt erről beszélek!
Egy olyan átfogó kiscsoport-rendszer, amelyet felvázoltam, nép­
egyházunkban eleddig ismeretlen. Ez azonban nem azt jelenti,
hogy ellentmondana a népegyház gondolatának. Ellenkezőleg: A
népegyház tartós továbbélésének meggyőződésem szerint az
egyetlen esélye, ha visszatérünk a gyülekezeti lét ősformájához.
H a továbbra is népegyház akarunk maradni, akkor népegyházi
teljesítményt is kell nyújtanunk. Ez pedig azt jelenti: komolyan
kell vennünk azokat az embereket, akik gyülekezetünkhöz tartoz­
nak, és gondoskodnunk kell szükségleteikről. Ezek az emberek ke­
resnek valamilyen tájékozódási pontot, keresik életük értelmét, de
keresik a támogatást is életük nehéz helyzeteiben. Nem egy szer­
vezetet keresnek, hanem olyan embereket, akik melléjük állnak.
Nem tanokat akarnak szajkózni, és csak akkor fogadják el a ke­
resztyén létformát, ha autentikus keresztyénekre találnak, akik az­
zal, amit mondanak és tesznek, meggyőzik őket. Ez azonban még
kezdetlegesen se valósulhat meg mindaddig, míg egyetlen ember,
vagy legfeljebb egy maroknyi csoport érzi magát felelősnek több
száz gyülekezeti tagért. Már a —> 37. tétel kapcsán utaltam rá: ha
valóban azt akarjuk, hogy gyülekezeteinkben az embereket komo­
lyan vegyék, segítséget és támogatást kapja-
nak, akkor a „pásztori m unka” nem lehet csak
Ha továbbra is a pásztorok feladata! Akkor újra fel kell fedez-
népegyház akarunk nünk és újra kell élesztenünk a hívők egyete-
maradni, akkor népegy- mes papságát. Olykor megkérdezik tőlem:
házi teljesítményt is kell honnan vegyünk ennyi „papot”? A válasz rop-
nyújtanunk. pánt egyszerű: a házi gyülekezetekből! A házi
gyülekezet az a természetes hely, ahol az em­

232
berek azzal együtt, hogy lelkileg növekednek,
fokozatosan felkészülhetnek a munkatársi fel­ A lelkipásztorok egyik
adatokra is, ezt a munkát elkezdhetik, és segít­ legfőbb feladatának én
séget is kaphatnak hozzá. Éppen ezért a házi azt tekintem, hogy az
gyülekezetek jelentik számomra egy olyan nép­ érdeklődő gyülekezeti
egyház kiindulópontjait, amely valóban megér­ tagokat gyűjtsék kis, élő
demli ezt a nevet. sejtekbe, amelyekben ezek
Az Egyesült Államokban számos olyan gyü­ az emberek képesek
lekezetét ismertem meg, amely szigorúan a kis­ lelkileg növekedni.
csoport-rendszer szerint szerveződött. Ezeknek
—legyenek kicsik vagy nagyok —kivétel nélkül
van egy közös vonásuk: a növekedés. Növekednek, mert ezekben a
gyülekezetekben a minőség képes lépést tartani a mennyiséggel.
Vegyük Willow Creek példáját. Ez a gyülekezet a maga 20 000
rendszeres istentiszteleti résztvevőjével csak oly módon képes ön­
magát kielégítő módon „kiszolgálni”, hogy hétről hétre kiscsopor­
tok ezrei gyűlnek össze, amelyek végzik a gyülekezetben adódó
rengeteg m unkát - és sok-sok emberrel tartják fenn és ápolják a
kapcsolatot. Willow Creek és a többi gyülekezet, melyeket meglá­
togattam , csak azért lehet egyáltalán ilyen nagy, m ert a szolgálatot
és a pásztori teendőket szinte kizárólag a kiscsoportok végzik.
Éppen ezért ezekben a gyülekezetekben a („társadalmi”) kiscso­
port-vezetők következetes m ódon a voltaképpeni „pásztorai”,
lelkigondozói is a gyülekezetnek. Működik segítő szolgálat olya­
nok számára is, akik nem tartoznak a gyülekezethez: beteglátoga­
tó szolgálat például, vagy étkeztetési program szegények számára.
De ezekért is a kiscsoportok felelősek, nem pedig a lelkipásztor. A
főállású lelkipásztorok inkább ezeknek a pásztoroknak az irányítói,
trénerei és segítői. Mindebből bízvást leszűrhetjük a következő
gyakorlati javaslatokat:
Először is: a lelkipásztorok egyik legfőbb feladatának én azt te­
kintem, hogy az érdeklődő gyülekezeti tagokat gyűjtsék kis, élő
sejtekbe, amelyekben ezek az emberek képesek lelkileg növeked­
ni. Lépéseket kell tenniük azért, hogy a gyülekezeti tagok kísérői­
ből a kísérők kísérőivé váljanak. És ha ilyenek még nincsenek, ak-

233
 kor gondoskodniuk kell potenciális kísérőkről. Ideálisnak az te­
kinthető, ha egy ember mintegy tíz másikat kísér. Ez olyan szám,
amely a munka és a család mellett még vállalható. H a ezt a szá­
mot túllépik, az a kísérő szolgálat minőségének rovására megy. Ez
tehát azt jelenti, hogy ha valóban komolyan vesszük gyülekeze­
tünk tagjait, és törődni akarunk szükségleteikkel és érdekeikkel,
akkor egy olyan csoportra van szükségünk, amelynek létszáma a
gyülekezet egészének mintegy 10%-át teszi ki. H a tehát sikerül
egy feltételezetten 2000 fős gyülekezetből 200 embert arra ösztö­
nözni, hogy mindegyikük 10 másikat kísérjen (ez átlagosan négy­
hat családot jelent), akkor sokkal nagyobb mértékben népegyház
lehetünk, mint jelenleg. Amire tehát szükségünk volna, az 20 há­
zi gyülekezet, vagy hasonló csoport, amely kész vállalni ezt a szol­
gálatot. Ez kétségtelenül nagy szám, de nem utópia, hanem elér­
hető cél.
Másodszor: gyülekezeteinkben ki kell szélesíteni a „pásztori”
szolgálat értelmezését. A lelkipásztor fogalma, ahogy mi ismer­
jük, nem azonos az újszövetségi „pásztoréval”. Sokkal inkább
azok az emberek töltik be ezt a funkciót, akik emberek egy-egy
kis csoportjáért felelősek, törődnek testi és lelki szükségleteikkel,
kísérik őket és így tovább. H a viszont ezek az emberek valóban
betöltik a pásztor funkcióját, akkor ezt el is kell ismernünk.
Harmadszor: a házi gyülekezeteknek felhatalmazást kell kap­
niuk egyházi cselekmények (keresztelés, esketés, temetés) vég­
zésére. Az úrvacsoráról m ár ejtettem szót. Az én javaslatom
azonban széles körben kiterjed az úgynevezett „kazuáliákra” is.
Rudolf Bohrén m ár 1960-ban javasolta, hogy a „házi egyházak”
(ahogy ő nevezte) ne csak a fiatalok és felnőttek oktatását és a
családlátogatást végezzék, hanem a keresztelést, esketést és te­
m etést is. Ennek célja nem a lelkipásztorok tehermentesítése,
hanem az egyetemes papság komolyan vétele, valam int az, hogy
a gyülekezetnek valóban kielégítő kínálatot nyújtsunk ahelyett
a minimális szolgáltatás helyett, amelyre akkor vagyunk képe­
sek, ha egyvalakinek kell teljesítenie a pásztori m unka teljes
program ját.

234
 Hadd zárjam ezt a fejezetet azzal, hogy elmondjam: az a döntés,
hogy radikálisan a házi körökre támaszkodom, eddigi lelkipásztori
tevékenységem egyik legfontosabb váltóállítása volt. Ez az egyik
legfontosabb kulcsa a gyülekezetépítésnek Niederhöchstadtban.
Munkánk nem néhány hihetetlenül sokat teljesítő „szuper-lelki­
pásztor” tevékenységére épül. „Titkunk” sokkal inkább az, hogy a
lelkipásztorok munkája a házi gyülekezetekben
megsokszorozódik. Más gyülekezetekben, ame- i
lyek ugyanígy, gyorsan növekednek, hasonló A z a döntés, hogy radiká-
megfigyelésre tehetünk szert, úgy, hogy a Hsán a házi körökre tá-
niederhöchstadti gyülekezet növekedését nem maszkodon, eddigi
tekinthetjük véletlennek. Ez a növekedés a gyű- lelkipásztori tevékenységem
lekezet bibliai alapstruktúrájának komolyan vé- egyik legfontosabb
telén alapul, ami nélkül állandóan a mennyiség váltóállítása volt.
és a minőség közötti dilemma foglyai volnánk. i

235
Nyolcadik feladat:
Kialakítani a szeretet kultúráját

„A gyülekezetnek olyan hellyé kell válnia,

ahol az emberek szárnyakat adnak egymásnak,
ahelyett, hogy azokat megnyirbálnák. ”

A keresztyén szeretet lényege szerint különbözik minden más

szeretettől.

Arra a fogalomra, amelyet mi „szeretetnek” nevezünk, a régi gö­

rögöknek nem egy, hanem jó tucatnyi szavuk volt. E m ögött mély
bölcsesség rejtőzött. M ert valóban fel lehet tenni a kérdést, hogy
ki lehet-e fejezni ugyanazzal a szóval azt, hogy szeretjük a partne­
rünket, a gyermekünket, embertársunkat, akivel együtt érzünk -
de egy forró fürdőt, egy jó könyvet, egy finom sültet is; szeretjük
Istent, a tengert, az igazságot, az életet és így tovább. Mi minder­
re ugyanazt a kifejezést használjuk. De nem valami másról van-e
szó minden esetben? És nem eredményez-e meglehetősen nagy
zavart az a körülmény, hogy arra a sokféle magatartásra, ami
mindezt kíséri, ugyanazt a szót alkalmazzuk —akkor is, sőt, akkor
még nyomatékosabban, amikor a keresztyén szeretet felől gondol­
kodunk?
A görögök e tekintetben bölcsebbek voltak nálunk. Ok tud­
ták, hogy „szeretet” és „szeretet” között különbség van. És mégis,
különös módon az Újszövetség maga sem használja az akkoriban
közkeletű kifejezések egyikét sem, amikor a szeretetről beszél. A
görög nyelvben a szeretetre leggyakrabban használt philia (feleba­
ráti szeretet) szó csak ritkán fordul elő, az erős pedig, amit a görö­
gök ugyancsak nagy előszeretettel használtak, egyáltalán nem. Ez
utóbbi egyébként eredetileg nem a nemi értelemben vett szerel­
m et jelentette, m int gyakran vélik, hanem az igaz, a jó és a szép

236
iránti vonzódást. Ezek helyett az Újszövetség szerzői, amikor a
szeretetről beszélnek, egy másik, a görögök által csak ritkán hasz­
nált kifejezést alkalmaznak, és ennek új színezetet is adnak. Ez a
szó az agapé. Ezzel a szóval azt akarták kifejezésre juttatni, hogy a
keresztyén szeretet lényegileg különbözik a szeretetnek minden
más, általunk ismert formájától.
A mi szeretetünk általában arra összpontosul, aminek értéke van szá­
munkra. Mi az igaz, a szép és a jó iránt érzünk vonzalmat. Azt sze­
retjük, amit megkívánunk, ami után vágyakozunk, ami kiváltja
csodálatunkat. A szeretetnek ez a fajtája semmiképpen nem rossz.
Jó és természetes, hogy valaki szereti a barátját, vagy a férj a fele­
ségét, hiszen olyasvalamit jelentenek számára, aminek értéke van.
A keresztyén szeretet is figyel az értékekre —talán még nagyobb
intenzitással is, m int az erosz. De nem attól függ, hogy talál-e a
maga számára fontos értékeket a másikban.
A mi szeretetünk az adni és kapni körforgására épül. Eleinte mesz-
szemenően egyoldalúan is meghatározhat egy kapcsolatot. Hosz-
szú távon azonban a mi szeretetünk valamilyen viszonzásra vár,
arra, hogy az, amit nyújtok és amit nyerek, az legalább valami­
lyen mértékben kiegyenlítse egymást. Ez sem feltétlenül rossz és
egoista szemlélet. Az olyan kapcsolatok, amelyekben az egyik fél
mindig csak ad, a másik mindig csak kap, ritkán egészségesek. A
„szeretet körforgásának” azok az esetei, amelyekben mindenki ad
is és nyer is valamit, természetesek és jók. Ebben a viszonylatban
azonban könnyen bekövetkezhet, hogy amit adok, számításból
adom. Azért adok, hogy kapjak valamit. És ha keveslem, amit ka­
pok, meghal bennem a szeretet.
A mi szeretetünk ezenkívül függ az érzelmektől. Legyen az csodálat,
szimpátia, együttérzés, vagy egyéb: mi általában olyan embereket
vagy dolgokat szeretünk, akikhez és amelyekhez erős érzelmi szá­
lak fűznek bennünket, és ezek az érzelmek késztetnek a szeretet
cselekedeteire. Ez sem kifogásolható. Végül is éppen ezek az ér­
zelmek teszik számunkra oly csodaszéppé a szeretetet. A prob­
léma akkor kezdődik, amikor az érzelmek alábbhagynak. Egy
magas fokú érzelmet nemigen lehet hosszú időre konzerválni. A

237
 kérdés az, hogy mi történik azzal a szeretettel, amely ezektől az
érzelmektől függ.
A keresztyén szeretet mindezzel szemben lényegileg teljesen más:
ez a szeretet is figyel az értékekre, az adok-kapok körforgására, és
erős érzelmek jellemzik. De nem ezekre épül. Tudja szeretni azt is,
aminek nyilvánvalóan semmi értéke nincs, vagy csak nagyon ke­
vés, és tud szeretni ott is, ahol az érzelmek egyoldalúak maradnak.
(Különleges módon érvényesül ez az ellenség
szeretete esetében. Ez, mondhatni, mintegy
A keresztyén szeretetet összfoglalata annak a fajta szeretetnek, amely
nem tárgya váltja ki, nem vár viszonzást.) Az agapé egy másik em-
hanem Isten irántunk berhez való viszonyban azért lehet egyoldalú
való szeretete. is, m ert Isten irántunk való szeretete is egyol-
t dalú. A keresztyén szeretetet nem tárgya vált­
ja ki, hanem Isten irántunk való szeretete. „Ez
a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő
szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűnein­
kért” - mondja János ( ljn 4,10; vö. —> 16. tétel). Ez az a forrás,
amelyből motivációja és ereje fakad. És ezért átfogóbb, m int ami­
lyen a mi természetes szeretetünk lehet. A keresztyén szeretet
indítéka nem bennünk van, nem is abban a személyben, akit szere­
tünk, hanem abban, hogy megtapasztaltuk: Isten szeret bennün­
ket. Az ő irántunk való szeretete lobbantja fel a mi szeretetünket
mások iránt. Az agapé nem „keresztyéni kötelességből”, hanem
örömből és hálaadásból ered.
Természetesen előnyben részesítjük, ha mások a szeretetükkel
ajándékoznak meg bennünket, mert értéket jelentünk a számukra.
Tény azonban: közülünk mindenkinek szüksége van az agapéra.
Mindegyikünkben van valami, ami keresztül-kasul töredezett, és
éppen ezek életünknek azok a területei, amelyeken a leginkább
szükségünk van a szeretette, és arra, hogy elfogadjanak bennün­
ket. Életünknek ezeken a pontjain azonban a csupán értékeket
kereső szeretet nem érvényesülhet. Ezért van szükségünk arra a
fajta szeretetre, amely felette van az erosz-nak, a philia-nak, és a
szeretet többi, természetes módjának. Isten szeretetére van szük-

238
ségünk —és olyan emberekre, akik képesek Istennek ezt a szerete-
tét —az agapét —számunkra közvetíteni.
Lehet, hogy miközben e sorokat olvassák, azt gondolják ma­
gukban: „ilyen szeretet ezen a világon nem létezik”. Annyit leg­
alábbis le kell szögezni, hogy kifejezetten ritka. Éppen ezért kell
tartózkodóbban bánnunk a „keresztyéni szeretet” fogalmával,
mint az általában szokásos. A szeretetnek azok közül a megnyil­
vánulásai közül, amelyekre a „keresztyén” jelzőt használni szok­
tuk, csak kevés érdemli meg valóban ezt a jelzőt —maguk között
a keresztyének között is. Mégis tévedés lenne azt állítani, hogy
emberek között ilyen szeretet egyáltalán nem létezik. Ritkán
ugyan, de van rá példa. Pál utólérhetetlenül írja le ennek a fajta
szeretetnek a jellegzetességeit az lK or 13-ban: ez a szeretet türel­
mes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem hivalkodik fel,
nem rója fel a gonoszt, m indent elvisel, mindent hisz, mindent re­
mél, m indent eltűr. - M indent összevéve: Isten irántunk való sze-
retetének tükörképe. És éppen ezért csak az lehet képes rá, aki ezt
a szeretetet a saját életében tudatosan megtapasztalta. Az agapé
nem természetes erőforrásként áll rendelkezésünkre. Ez egy vallá­
sos élményen alapuló szeretet. Ez az oka annak is, hogy miért
nem lehet egyszerűen megkövetelni minden embertől a keresz­
tyén felebaráti szeretetet.

Ha azt akarjuk, hogy az emberek jobbak legyenek, hozzáférhe­

tővé kell tennünk számukra Isten szeretetét.

Németországban évről évre több mint egy millió istentiszteletet

tartanak. Nincsenek megbízható adataim róla, hogy az ezeken el­
m ondott prédikációknak mekkora hányada foglalkozik társadal­
mi problémákkal vagy a helyes morális magatartás kérdéseivel, de
becslésem szerint a túlnyomó többségük (vö. a —> 10. tétellel). És
ha korábbi időkből származó prédikációkat olvasok, azt látom,
hogy akkoriban sem volt másként. Az egyház évszázadokon át
„erkölcsi intézménynek” tekintette magát, illetve a társadalom
ezt a szerepet ruházta rá. Ügy gondolom, itt az ideje, hogy lassan

239
 elbúcsúzzunk ettől a szereptől. Ez ugyanis
A több százezer morális nem felel meg az evangéliumnak, és nem is
prédikáció ellenére, amely jutunk vele sokra. A több százezer morális
évente elhangzik, se látni, prédikáció ellenére, amely évente elhangzik,
hogy az emberek jobbak se látni, hogy az emberek jobbak lettek volna.
lettek volna. Az emberek nem lesznek jobbak attól, ha
mmmmm „ szeretetet követelünk tőlük. Szeretni képessé
kizárólag az tesz egy embert, ha ő maga is
megtapasztalja a szeretetet. Ez a megállapítás a vallási összefüg­
géseken túl is igaz. H a egy ember képtelen szeretni, az mindig ar­
ra utal, hogy ő maga is kevés szeretetet kapott. Éppen ezért kevés
értelme van ilyen emberektől azt követelni, hogy ők maguk több
szeretetet adjanak másoknak. Itt van számos keresztyén és nem
keresztyén moralista nagy tévedése. N em az ugyanis a baj, hogy
az emberek nem akarnak szeretni, hanem,
hogy nem képesek rá! Nincs rá szükség, hogy az
A z emberek nem lesznek embereket győzködjük afelől, hogy voltakép­
jobbak attól, ha szeretetet pen jobbaknak kellene lenniük. Ezt m aguktól
követelünk tőlük. is tudják. Én alig ismerek valakit is, aki nem
akar szeretetben élni. Csakhogy mindegyi­
künk tudja jól, hogy milyen hamar beleütkö­
zünk saját korlátáinkba. Saját erőforrásaink igen szűkösek. M ár­
pedig a szeretet erő kérdése. És amíg ez a kérdés meg nem
oldódik, addig épp oly kevéssé segítenek a morális követelőzések,
m intha hangos kiabálással akarnánk rávenni embereket, hogy
toljanak fel egy teherautót valamelyik hegyre.
Itt az ideje, hogy ezentúl elhárítsuk m a­
Itt az ideje, hogy ezentúl gunktól a morális intézmény szerepét. Az
elhárítsuk magunktól a evangélium ugyanis egészen m ásként „mű­
morális intézmény ködik”, m int a morál általában: itt az „adok”
szerepét. A z evangélium előtt jár a „kapok”, követelmény előtt az en­
ugyanis egészen másként gedmény; először szeretnek s azután kell ne­
„működik’’, mint a morál kem is szeretnem. H a azt akarjuk, hogy az
általában. emberek jobbak legyenek, nem elég csak,
hogy mi szeressük őket (erre is szükség van!),

240
hanem mindenekelőtt ahhoz kell őket hozzásegítenünk, hogy
kapcsolatba kerüljenek Isten szeretetének kimeríthetetlen forrá­
sával.
Talán ismerik Conrad Ferdinand Meyernek a római kútról írt
versét. Számomra ez a költemény gyönyörűen kifejezi, hogy az
embernek előbb kapnia kell ahhoz, hogy adni tudjon:

A római kút

Felszökken a víz, s átfolyik

a márványcsésze öblibe,
túlcsordul most a második,

a vizét zuhogva önti le;

megtölti ez a másikat

s már víz pezseg a mélyiben,

mindegyik vesz, mindegyik ad,
árad, s pihen.
(Kosztolányi Dezső
fordítása)

Úgy tűnik, hasonló kép lebegett Péter apostol szeme előtt is,
amikor azt írja, hogy „a kegyességben testvéri szeretet, a testvéri
szeretetben pedig minden ember iránti szeretet” nyilvánul meg
(2Pt 1,7). Amit itt az ige „kegyességnek” nevez, az a keresztyén
szeretet első medencéje: Isten szeretetének megtapasztalása. Ahol
erre a tapasztalatra nem tesznek szert, ott a szeretet sem csordul­
hat tovább. Az ember nem képes rá, hogy az első medencét tartó­
san megtöltse. Aki emberektől kap szeretetet, az tovább tudja
ugyan adni a szeretetet, de erőforrásai korlátozottak. E szeretet
egyetlen olyan forrása, amely sohasem apad ki, s ezért nem kell
újra meg újra feltölteni, Isten szeretete. Éppen ezért az az egyház
legfőbb feladata, hogy minél több emberrel megismertesse Istent,
hogy „első kézből” kaphassák szeretetét, és azt viszonozhassák.

241
 A második medence a keresztyének testvéri szeretete egymás
iránt. Ez a medence fogja fel Isten túlcsorduló szeretetét. A gyüle­
kezet nem csak az a tér, ahol Isten szeretete az emberek életében
konkretizálódik, ahol saját szeretetüket lángra lobbantja Isten
szeretete, hanem annak is a helye, ahol ez a szeretet növekedhet,
és védett körülmények között fejlődhet. Végül a gyülekezet nyújt
lehetőséget a szeretet begyakorlására és állandósítására is. Itt is
érvényes: csak ha ez a medence megtelik, válik lehetővé, hogy
tartalm a a harmadik medencébe csorduljon.
A harmadik medence a „világ iránti szeretet”. Ez a szeretet két­
ségkívül az egész folyamat betetőzése. A Szentírás félreérthetet­
lenné teszi, hogy Isten az egész világ üdvét és javát akarja, és ben­
nünket, keresztyéneket akar eszközként használni e cél elérésére.
Ez azt jelenti: annak a szeretetnek, amelynek folyamata Isten és
az ember között kezdődik, és a keresztyének egymással szembeni
szeretetteljes kapcsolatában folytatódik, ki kell sugároznia a vi­
lágra. Éppen ezért az „Isten családján” belüli szeretet olyan, mint
a kovász, amely m indent átjár és egyre messzebbre hatóan fejti ki
hatását: házasságunkra és családi életünkre, magánéletünkre és
munkahelyünkre, és természetesen társadalmunk szociális és poli­
tikai viszonyaira is.
Akárcsak a római kút, a keresztyén szeretet is egy egység. Ami­
ként a római kút egyetlen medencéjét sem lehet elkülöníteni a
többitől, ugyanúgy nem lehet az agapé folyamatából sem kiragad­
ni valamelyik elemet, és a voltaképpeni szeretetté minősíteni. Isten
szeret bennünket, és nekünk szeretnünk kell Istent mindenekfö-
lött —ez az első parancsolat, egyúttal az első „medence” (vö. M t
22,37—38). Ugyanakkor: aki Isten szeretetét Jézus Krisztusban
megtapasztalta, annak szeretnie kell testvéreit is (vö. Jn 13,34) —
ez a „második medence”. Végül a gyülekezet megbízatása az, hogy
megtöltse a „harmadik medencét”, és Isten szeretetével elérje az
egész világot. M ert Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvö­
zöljön, és eljusson az igazság megismerésére” (lTim 2,4).
A keresztyén szeretet átfogja ezt az egész folyamatot. Ezt azért
hangsúlyozom, m ert sok keresztyén hajlik arra, hogy a három

242
„medence” valamelyikének szerepét túlhang­
súlyozza, és csak az Isten iránti szeretetet, vagy A k i Isten szeretetét
csak a gyülekezeten belüli szeretetet, vagy csak tovább akarja adni az
a világ iránti szeretetet tekintse „keresztyéni embereknek, az nem
szeretetnek”. Ez azonban megengedhetetlen. hagyhatja ki a gyüleke­
És nincs közvetlen út az első és a harmadik zeten át vezető „kerülő
„medence” között sem, mint sokan szeretnék. utat”, különben
Aki Isten szeretetét tovább akarja adni az em­ kudarcot vall.
bereknek, az nem hagyhatja ki a gyülekezeten
át vezető „kerülő u tat”, különben kudarcot
vall. Ez talán egyike a legnehezebb leckéknek , amelyet ma meg
kell tanulnunk: hogy ugyanis mi, keresztyének rá vagyunk utalva
a többi keresztyénnel való közösségre.

Nincs élő keresztyénség közösség nélkül.

Olyan korban élünk, amely az egyéni hitet, az egyén hitét tekinti

a hit alapvető megjelenési formájának. Az individualizálódás tár­
sadalmunkban általánosan terjedő tendenciája alól a vallás sem
kivétel. Ma általánosan hangoztatott jelszó: „Kell a hit - de nem
kell az egyház.” Az emberek úgy vélik, hogy a keresztyénséget
egyedül is meg lehet élni. Olyannyira, hogy házasságkötések vagy
temetések előtti beszélgetésekből az derül ki, hogy gyakran még
azok is alig tudnak valamit partnerük vallási meggyőződéséről,
akik a legközelebbi társai egymásnak. A hit magánüggyé vált,
majdhogynem az intimszféra részévé. Mindenki a maga módján
lehet kegyes, és úgymond, nem látható be, hogy „miért kell erről
annyit beszélni”, vagy éppen „állandóan az egyház körül sündö­
rögni”.
Higgadtan, de határozottan meg kell állapítanunk, hogy ez a
magatartás nem egyeztethető össze a keresztyénséggel. Minden­
kinek jogában áll azt hinni, amit akar, ha azonban keresztyénnek
tekinti magát, akkor nem m ondhat le a közösségről a többi ke­
resztyénnel. Az a felfogás, hogy az ember keresztyénségét egye­
dül, vagy egészen szűk személyes keretek között is megélheti, feje

243
 WMMiMi tetejére állítja mindazt, amit az Újszövetség
Jézus nem azért jött, hogy tanít a keresztyén életformáról.
új erkölcsi rendet vezessen Jézus nem azért jött, hogy új erkölcsi ren­
be, sem nem azért, hogy det vezessen be, se nem azért, hogy vallásos
vallásos gondolatainkat gondolatainkat és érzelmeinket gazdagabbá
és érzelmeinket gazda­ tegye, hanem azért, hogy egy közösséget hív­
gabbá tegye, hanem jon életre. Nyilvános működésének első nap­
azért, hogy egy közösséget jától kezdve azon fáradozott, hogy kialakítsa
hívjon életre.
azt a közösséget, amely későbbi gyülekezeté-
nek alapjává lett. Olyan embereket gyűjtött
maga köré, akiknek eredetileg nem sok kö­
zük volt egymáshoz, és őket formálta azzá a közösséggé, amely
később m egváltoztatta a világot. Minden, de valóban minden,
amit tanított, a közösség kialakítását célozta. Amikor tanítványa­
it valamilyen feladattal bízta meg, mindig legalább kettesével
küldte ki őket (vö. Mk 6,7; Lk 19,29). Parancsolatainak többsége
nem általában az embereknek szóló életszabály, hanem specifikus
eligazítás a tanítványok közösségén belüli életre. Ugyanígy, nagy
ígéretei sem az egyes embernek, hanem a közösségnek szólnak
(vö. Mt 16,18; 18,19—20; ApCsel 1,8 stb.). Sőt, a tanítványainak
tanított imádság is így kezdődik: „Mi Atyánk”, nem pedig úgy:
„Én Atyám ”. Keresztyénként nem közelíthetünk „mennyei
Atyánkhoz” ama meggyőződés nélkül, hogy életünk azokéhoz
kapcsolódik, akik ugyanúgy az ő gyermekei, m int mi, s ezért ne­
künk testvéreink.
A keresztyénség közösségi vallás. Szükségünk van a többi ke­
resztyénnel való közösségre ahhoz, hogy egyáltalán hitre juthas­
sunk, és különösképpen is szükségünk van rá, hogy hitünk növe­
kedni tudjon és érettebbé válhasson. Szükségünk van a többi
keresztyénre, akik serkentenek, bátorítanak és helyreigazítanak
bennünket. Szükségünk van emberekre, akikkel néha súrlódása­
ink vannak. Szükségünk van ezekre az emberekre — ugyanúgy,
ahogy önm agunkra szükségünk van.
Hogyan is lehetnénk képesek egyedül megszabadulni megkö-
tözöttségeinktől, m egváltoztatni életstílusunkat, külsőleg és bel-

244
sőleg egészségesek maradni, hitet, reményt és
szeretetet továbbadni? Ki óvja meg hitünket Egy keresztyén nem
az egyoldalúságoktól, és attól, hogy meginog- keresztyén.
jón? Ki töltheti fel „emocionális tartályun­
kat”, ha tudnánk ugyan Isten szeretetéről, de
nem éreznénk is? Ki segíthet bennünket „jókedvű keresztyénség-
re”, amely az imádkozásban örömét leli, s nem csak kényszerű
kötelességnek tekinti. Hol találhatóak a modelljei annak, hogy
mit jelent ma a követés a gyakorlatban? Ki segíthet bennünket,
hogy felismerjük és betöltsük életünk rendeltetését (vö. —> 29- té­
tel)? Ki segíthet bennünket hozzá, hogy felismerjük saját kegyelmi
ajándékainkat, és éljünk is velük? És ki fog vissza bennünket, ha
visszaesünk? - Minderre nincs lehetőség légüres térben, anélkül,
hogy mások támogatnának, segítenének, kiigazítanának bennün­
ket. Már a —> 21. tétel kifejtése során megfogalmaztam: egyedül
nem megy!
Ezért jogos Zinzendorf megállapítása: „Nem tudok közösség
nélküli keresztyénséget elképzelni.” Ma újra tudatossá kell válnia
bennünk: Egy keresztyén nem keresztyén. (És készséggel megvá­
laszoljuk azt a kérdést is, amelyet e megállapítás hallatán általá­
ban fel szokás tenni, hogy tudniillik mi a helyzet akkor a keresz­
tyén remetékkel, ha valaki erre az életformára kívánja elszánni
magát.) Nincs keresztyénség közösség nélkül. Szükségünk van a
közösségre másokkal, ha keresztyénként növekedni akarunk és
érettebbé akarunk válni - és ennek a közösségnek is szüksége
van ránk. Éppen ezért a hit keresztyén értelmezés szerint mindig
személyes, de sohasem magánügy. Aki megpróbálkozik vele,
hogy csak önm agának élje keresztyén életét, az előbb-utóbb ku­
darcot vall.
Hogy a keresztyénség a „szeretet vallása”,
abban mindenki egyetért. Azzal kapcsolatban A hit keresztyén
azonban, hogy a szeretet nem egy általános értelmezés szerint mindig
érzés: „átölellek, emberiség”, és nem is korláto- személyes, de sohasem
zódik csupán a felebaráti szeretet általános kő- magánügy.
telezettségére, hanem egy konkrét közösségben

245
lobban fel, marad meg és erősödik, a modern kori protestantizmus­
nak nyilvánvaló értelmezési nehézségei vannak. Jézus azonban nem
annyit akart csupán, hogy Istent és a felebarátunkat szeressük. Azt
is akarta, hogy ezt annak a közösségnek a tagjaként tegyük, ame­
lyet családjának tekintett.

A keresztyén gyülekezet a keresztyén ember életének legfon­

tosabb színtere. Ez az ő „új családja".

Egy nap, amikor Jézus éppen prédikált, emberek m entek oda

hozzá, és ezt m ondták: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint
keresnek téged! De ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én
testvéreim ? És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: íme, az én
anyám és az én testvéreim. A k i az Isten akaratát cselekszi, az az én f i ­
vérein, nővérem és az én anyám." (Mk 3,32-35). Mi, 21. századi eu­
rópaiak talán nem is vagyunk képesek felfogni, hogy mekkora
provokáció volt, amit Jézus m ondott. Atya, anya, fivér, nővér -
ezek alkották annak idején, abban a kultúrkörben, amelyben Jé ­
zus élt, a „klánt”, vagyis a vérrokonságnak azt a körét, amelynek
az ember feltétel nélküli engedelmességgel tartozott. Jézus sza­
vai a patriarchális családmodell ősi, szent rendjét kérdőjelezik
meg és relativizálják. A keleti ember életének legfontosabb szín­
tere az Újszövetség korában a család: az a kötelék, amely oly
mértékben határozza meg egyéniségét, és tart rá igényt, m int
semmi és senki más. A családi kötődés határozza meg identitá­
sát, ebből meríti értékeit, és általában ez dönti el, hogy m iként
alakítja életét.
Jézus feloldja ezt az ősi rendet, és azoknak a családi közösségével
váltja fel, akik ott ülnek a lábánál, hallgatják szavait, és követik
akaratát. Azoknak az elsődleges élettere, akik magukat keresz­
tyénnek tekintik, többé nem a család, hanem azoknak a közös­
sége, akik „Isten akaratát cselekszik”. Isten akaratát cselekedni
pedig ebben a szövegösszefüggésben nem annyit jelent, m int bizo­
nyos morális követelményeknek, m int amilyen például a Tízpa­
rancsolat, eleget tenni. (És most tekintsünk el attól, hogy ez egyál-

246
talán lehetséges-e!) Ki vitatná el Jézus vér sze-
rinti családjától, hogy alapjában véve erkölcsös A keresztyének közössége,
emberek voltak, akik m egtartották a parancso- mint egyfajta „új család”,
latokat? Isten akaratát cselekedni azonban a keresztyének legfontosabb
mást jelent: odaülni Jézus lábához, hallgatni őt, élettereként a régi család
kapcsolatba kerülni vele, azután engedelmes- helyére lép.
kedni a hallottaknak. Azok az emberek pedig,
akik ezt teszik, nem csak Jézushoz tartoznak,
hanem egymáshoz is. És ez a közösség, mint egyfajta „új család”, a
keresztyének legfontosabb élettereként a régi család helyére lép.
Ennek megfelelően használja az Újszövetség több százszor a ke­
resztyének egymáshoz való viszonyának jelölésére az olyan kifeje­
zéseket, mint „testvér”, „nővér”, „testvéri szeretet”, „testvériség”,
és hasonlók.
H a a mi társadalmunkban a család nem is ugyanazt a szerepet
tölti be, m int az ókori Keleten, Jézus szavai azért bizonyos m érté­
kig ránk is sokkoló hatással vannak. A jó családi életet általában
kiemelkedő keresztyén erénynek tartjuk. Márpedig nem az. Jézus
nem volt feltétlenül családellenes, azonban akkor is és ma is elvi­
tatja a család annak idején kétségbe vonhatatlan, de ma is mesz-
szemenően érvényesülő rendelkezési jogát annak tagjai fölött. „Is­
tennek kell inkább engedelmeskedni, mintsem embereknek.”
Éppen ezért kell a keresztyéneknek nem annyira saját családjuk­
hoz igazodniuk, m int inkább azokhoz, akik „Isten akaratát cse­
lekszik”.
Nem szemrehányásként mondom, de ma az egyház legtöbb
tagjából hiányzik az a meggyőződés, hogy Jézus egy „új családba”
helyezett bennünket. Lehet, hogy ma az emberek nem igazodnak
oly mértékben a családjukhoz, m int egykor - „új családjukhoz”
azonban még ennyire sem. Egyházhoz tartozásukat úgy fogják
fel, m int valami egyesületi tagságot, amivel együtt jár, hogy
rendszeresen megfizetik a tagdíjat, egyébként pedig megelégsze­
nek a „pártoló tag” szerepével. Éppen ez az, ami egy olyan gyüle­
kezetben, amelyet Jézus hívott létre, nem lehetséges. Csak hát:
honnan tudhatnák ezt az emberek? Alig van manapság gyüleke-

247
 zet, amely tagjainak igazi otthont nyújtana,
Egy gyülekezet többé vagy és valódi családi közösséget kínálna. Azt vi­
kevésbé szeretetteljesszont, hogy az egyház legyen valakinek az el­
légköre általában megle­ sődleges élettere, nem elég megkövetelni,
hetősen pontos tükörképe meg kell adni rá a lehetőséget is.
a gyülekezet vezetőségén És ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez,
belül uralkodó, többé hogy milyen gyakorlati következtetéseket kell
vagy kevésbé szeretetteljes levonnunk a tényből, hogy a keresztyén gyüle­
légkörnek. Egy gyülekezet kezetnek lényege és meghatározottsága szerint
ebben az értelemben sem olyannak kell lennie, mint egy családnak.
képes vezetése fölé Először is, a gyülekezet vezetésének minden
növekedni. mást megelőző feladata, hogy ezt az életfor-
wmmmmmmmmmmmmm - mát a gyülekezet „elé élje”. Az egyházi elöljá­
róság elsőrendű feladata éppen ezért, hogy
testvéri viszonyt alakítson ki tagjai sorában. El tudják ezt képzelni:
az egyháztanács tagjainak egymáshoz való viszonya, m int modell,
a gyülekezet többi tagja számára? Elárulok egy titkot: általában
máris így van - akár jó, akár rossz értelemben. Egy gyülekezet
többé vagy kevésbé szeretetteljes légköre általában meglehetősen
pontos tükörképe a gyülekezet vezetőségén belül uralkodó, többé
vagy kevésbé szeretetteljes légkörnek. Egy gyülekezet ebben az ér­
telemben sem képes vezetése fölé növekedni.
Másodszor, azoknak a társadalmi korlátoknak és státuskülönbsé­
geknek, amelyek társadalmunkban oly nagy szerepet játszanak, a
gyülekezeten belül egyre inkább meg kell szűnniük. El tudják önök
képzelni, hogy a jeruzsálemi gyülekezetben az emberek „doktor úr­
nak” vagy „nagytiszteletű úrnak” szólították volna egymást? Ab­
ban is bizonyos vagyok, hogy - ha ez a meg­
szólítási forma annak idején egyáltalán létezett
Határozottan kiállók volna - a gyülekezet tagjai akkor se magázták,
amellett, hogy a gyüleke­ hanem családiasán tegezték volna egymást.
zetben kezdődjék offenzív Határozottan kiállók amellett, hogy a gyüle­
tegeződés - természetesen kezetben kezdődjék offenzív tegeződés - ter­
minden kényszer nélkül. mészetesen minden kényszer nélkül. A mi
gyülekezetünk nagyon jó tapasztalatokat szer-

248
zett e téren. Nem mindenki, de aktív gyülekezeti tagjaink többsége
tegezi egymást. Kis lépés ez, de megváltoztatja a légkört!
Harmadszor radikálisan száműzni kell az egymással való kapcso­
latból minden merevséget, távolságtartást, mesterséges ünnepé­
lyességet, és helyette teret kell engedni a nyílt, szívélyes, természe­
tes, humorral fűszerezett atmoszférának, egyszóval a családias
érintkezési formáknak - el egészen az istentiszteletig. A kölcsönös
ebédmeghívásoknak és egymás baráti átölelésének gyülekezeti kul­
túránk szerves részévé kell lenniük. Természetesen tartani lehet at­
tól, hogy lesznek, akiket az érintkezési módok ilyen új formái za­
varni fognak. Nem látok azonban legitim okot rá, hogy ezzel miért
kellene túlzottan törődni.
Negyedszer utalok arra, amit az előző fejezetben írtam a házi
gyülekezetekről. Bizonyos vagyok benne, hogy a házi gyülekezet
az a genuin helyszín, ahol az „új család” konkretizálódhat. Csak
egy intakt házi gyülekezetrendszer teszi lehetővé egy nagy gyüle­
kezetben is megélni a családias létformát.
Ötödször: legalább egyszer azt is meg kell
említeni, hogy bár egy családban pontos szabá­ Minél jobb a családtagok
lyok uralkodnak, alapjában véve azonban egy viszonya, annál kevesebb
család élete nem rendelkezésekre és szabályok­ szabályra van szükség,
ra, hanem a tagok egymáshoz való viszonyára és minél több a szabály,
épül. Minél jobb ez a viszony, annál kevesebb annál ridegebb lesz előbb-
szabályra van szükség, és minél több a szabály, utóbb a családtagok
annál ridegebb lesz előbb-utóbb a családtagok viszonya egymáshoz.
viszonya egymáshoz. A kapcsolatok egyre in­ -'.rí .■■■■■■■■i
kább „intézményessé” válnak - ez pedig a
tapasztalatok szerint egyre jobban kioltja a szeretetet. Egy intakt
család ezzel szemben minimális mennyiségű szabállyal is boldogul.
Ennek a gyülekezetben és az egyetemes egyházban is így kellene
lennie. Erre a kérdésre később még (elsősorban a —> 79- tétel kap­
csán) visszatérek.

249
/ ' /| A keresztyén közösség nem annyira eszmény, amelynek elfo-
v J I gadását megkövetelhetjük, mint inkább feladat, amely elé Isten
állított bennünket.

Mindannak ellenére, amit az előző tétel összefüggésében kifejtet­

tem, óvakodnunk kell attól, hogy egyfajta család-romanticizmus
csábításának engedjünk a gyülekezet életét illetően. Vannak talán
köztünk olyanok, akik rossz tapasztalatokat szereztek saját családi
életükben, és ezért problematikusnak tartják, hogy a gyülekezetben
találjanak „új családra” - hiszen talán éppen most sikerült megsza­
badulniuk az előzőtől! Bár, ha jól meggondoljuk, ez nem az új család
ellen, hanem éppen hogy mellette szóló érv. Éppen arra kell hogy ösz­
tönözzön: az új család életét másként és jobban kell megszervezni,
mint a régiét. Tudatában vagyok annak, hogy ez idő szerint nagyon
kevés az olyan gyülekezet, amely megfelel ennek a kritériumnak.
Ezzel adva is van a feladat, amelyet a legközelebbi években meg kell
valósítanunk: hogy ugyanis olyan „családdá” formáljuk gyülekezete­
inket, amilyeneknek Jézus akarata szerint lenniük kell.
Mielőtt azonban hozzákezdenénk e feladat megvalósításához,
tisztáznunk kell, hogy Isten családja is minden egyéb, csak nem a
„szentek birodalma”. Úgyszólván minden gyülekezetben szembeta­
láljuk magunkat olyan dolgokkal, amelyek nem felelnek meg a sze­
retette épülő közösség eszményének. Az „új család” elsősorban reali­
tás, nem pedig ideál. Joggal remélhetjük, hogy ezt a realitást sok
tekintetben jobbá tudjuk tenni, ha azonban ezt követelőzéssel és
nyomásgyakorlással akarjuk elérni, eleve tönkretesszük az egészet.
Ezért mondja Dietrich Bonhoeffer: „Aki jobban szereti azt az álmot,
amelyet a keresztyén közösség felől táplál, mint magát a keresztyén
közösséget, az rombolja ezt a keresztyén közösséget —akkor is, ha
szándéka egyébként nagyon tiszteletreméltó, komoly és odaadó.”
Vizsgáljuk meg éppen ezért, hogy mire épül ez a közösség:

1. A keresztyén közösség egészséges realizmusra épül. Nem arról van szó

természetesen, hogy beletörődjünk a szeretetlen állapotokba,
de ha a keresztyén közösségről gondolkodunk, tisztában kell

250
 lennünk vele: abban nem tökéletes emberek
vannak együtt nem tökéletes emberekkel. A más keresztyénekkel
Bűnösök kerülnek kapcsolatba bűnösökkel. együtt folytatott élet nem
A keresztyén közösségben is bűnös emberek- feltétlenül könnyebb,
kel van dolgunk, vagyis olyanokkal, akik de élettelibb.
egoisták, indulatosak, közömbösek, érzé­
ketlenek, túlérzékenyek, szemellenzősek, és
így tovább. Ez az a nyersanyag, ezek azok a faragatlan kövek,
amelyekből Jézus felépíti gyülekezetének épületét. Nincs köz­
tük egyetlen egy sem - m agunkat is beleértve - , akinek ne lenné­
nek meg a kiálló csücskei, lefaragni való élei, kitölteni szüksé­
ges üregei. Egyetlen egy olyan hely nincs a Bibliában, amely
azt ígérné, hogy könnyű együtt élni a többi keresztyénnel,
vagy hogy ezt valaki megkönnyítené számunkra. Tudom, hogy
sokunkban él ez a vágy, ez azonban illúzió! A más keresztyé­
nekkel együtt folytatott élet nem feltétlenül könnyebb, de élet­
telibb. Ez pedig határt is szab annak a törekvésünknek, hogy a
keresztyének közösségét szeretetteljes kapcsolatrendszerré te­
gyük: gyülekezeteinkben kialakulhat a korábbinál szeretettel]é-
sebb légkör, de tökéletessé nem lesznek soha.

2. A keresztyén közösség Isten elhívására épül. Az emberi közösségek

általában a kölcsönös szimpátián vagy a közös érdeken alapul­
nak. A keresztyének közössége ezzel szemben egy elhívásra
épül. A szimpátia és az érdekazonosság feltétlenül szerepet kap­
hat, de nem ezek jelentik a közösség alapját. Hitvallásunkban
azt valljuk: „hiszem a szentek egyességét (közösségét)”. A prob­
léma az, hogy amikor „szentekről” beszélünk, meglehetősen
tökéletes emberekre gondolunk. Csakhogy a szentség bibliai fo­
galma nem ezt jelenti. Pál „szenteknek” nevezi a korinthusi-
akat, akiket nem sokkal később igen keményen dorgál rendet­
len életfolytatásukért. A „szent” szó szerint annyit jelent, mint
„Isten számára elkülönített”. Hitvallásunk pedig egyszerűen
csak annyit akar mondani: ezek a „szentek” - vagyis azok, aki­
ket Isten arra választott ki, hogy keresztyénként másokért élje-

251
 nek —ezt nem magánosán, hanem egymással közösségben kell
hogy tegyék. A hangsúly nem a „szent” szón, hanem ezeknek az
olykor eléggé sajátos szenteknek a közösségén van. Nem vagyunk
„szentek” valamilyen morális minőségi követelmény szerint.
Mivel azonban ezt a kifejezést ma általában így értik, helyesebb
volna talán valahogy úgy mondanunk a hitvallásunkat: „hiszek
abban, hogy mi, kegyelemben részesült bűnösök, egymásra va­
gyunk utalva”. Ez hatalmas nyomás alól szabadítaná fel gyüle­
kezeten belüli viszonyainkat. Megakadályozná, hogy túlzott el­
várásokat vagy éppen követelményeket támasszunk egymás
iránt.

3. A keresztyének közössége a könyörületességre épül. Éspedig nem csak

Isten könyörületességére, hanem a keresztyének egymás iránti
könyörületességére is. Türelem a másik ember tulajdonságai
iránt, a másság elfogadása, saját vágyaink és elképzeléseink
visszafogása, elmenni arra a bizonyos „második mérföldre” a
másikkal (vö. M t 5,41), érintkezés azokkal, akik „érinthetet­
lennek” számítanak, elővigyázatosság a kritika gyakorlásában,
szolgálatkészség valamint udvariasság, tapintat és respektus az
egymással való érintkezésben —ezeknek kell jellemeznie a ke­
resztyének egymás iránti viselkedését. A „könyörületességnek”
ez a „kultúrája” olyan, mint egy háló, amely kifeszül minden
gyülekezeten belüli tevékenység és kontaktus alá, s amely ké­
pes rá, hogy felfogjon bennünket, ha a gyülekezetben megint
zűrzavar keletkezik. A többieknek szükségük van rá, hogy kö­
nyörületesek legyünk irántuk, és nekünk is arra, hogy ők azok
legyenek velünk. És ha ez olykor nehezünkre is esik, tudatában
kell lennünk, hogy az emberi könyörületesség mindig csak
gyarló tükörképe lehet annak, ahogy Isten megkönyörült raj­
tunk (vö. Mt 18,21—35).

4. A keresztyén közösség a lehető legtöbb ember odaadására épül. John F.

Kennedy m ondta: „Ne azt keressétek, hogy m it tehet a hazá­
tok értetek, hanem hogy m it tehettek ti a hazátokért.” Ezt a

252
 m ondatot egy az egyben alkalmazni lehet a . mm
keresztyének közösségére is. Ez a közösség Vagy részesei vagyunk a
abból él, hogy emberek odaadják m agukat problémák megoldásának
érte - amiként Jézus adta oda m agát a gyű- - vagy mi magunk
lekezetért. Az a felfogás, hogy az „egyház- vagyunk a probléma.
nak ezt meg ezt kellene tennie”, ha sokan ¥ f n r « a ^ —
vallják, az egyház halálát jelenti, ha egyúttal
nem vallják épp ilyen sokan, hogy az „egyház” nem más, mint
mi magunk. H a azt látjuk, hogy a gyülekezetnek valamilyen
gondja van, neki kell látnunk, hogy megoldjuk, ahelyett, hogy
arra várnánk: mások oldják meg. Azt sem várhatjuk el, hogy
másoknak ugyanazok legyenek a prioritásai, m int nekünk. Is­
ten nem csak arra tett képessé bennünket, hogy egy problémát
felismerjünk, hanem arra is, hogy azt megoldjuk. Nem lehet
szívügyünk olyasmi, aminek a megoldását másoktól várjuk el.
Mi vagyunk a megoldás kulcsai! Vagy részesei vagyunk a prob­
lémák megoldásának - vagy mi m agunk vagyunk a probléma.

5. A keresztyének közössége egy látomásra épül. Mindazok után, amit

eddig elm ondtunk a keresztyén közösségről, és ami inkább
óvatosságra int, ki kell mondani azt is: jóllehet eszményi ke­
resztyén közösség nem létezik, egyet-mást azért megtehetünk,
hogy az a valóságos közösség, amelyben benne élünk, abban az
irányban mozduljon el, amelyet Jézus jelölt meg követői szá­
mára. Az, hogy a mi keresztyéni közösségünk nem eszményi,
nem az utolsó, hanem az első szó, amit ki kell mondani erről a té­
máról. Ez azonban nem tehet bennünket sem bátortalanná,
sem restté vagy önelégültté. A keresztyén közösség szeme előtt
egy hatalmas látomásnak kell lebegnie. E közösség arra válasz­
tatott ki, hogy Isten országának „előőrse” legyen. Kicsinysége
és minden tökéletlensége ellenére azt kell már ma kiábrázolnia,
ami a világ egészének jövendője, ha Istenre hagyatkozik. Ezt
kell tennie - és erre Isten kegyelme folytán képes is lehet. Az
Isten szeretetéből táplálkozó élet valódi közösség Isten gyerme­
kei között, olyan szeretet, amely egybefog embereket, hogy

253
 azután egyre inkább áthassa az egész világot, és azt megváltoz­
tassa —mindez nem puszta utópia. Ez az a látomás, amely sze­
m ünk előtt lebeg, és amelyhez igazodhatunk. Ezért van értel­
me minden csepp verejtéknek, és minden igyekezetnek,
amelyet annak szentelünk, hogy gyülekezeteinkben szeretet-
teljesebb közösség alakuljon ki.

A szeretetteljes légkörű gyülekezetek vonzóvá lesznek.

62 Olyan korban élünk, amelyben sok emberi kapcsolat széttörede­
zett, és egyre több ember első számú problémájává lett a magány.
Családok és házasságok bomlanak fel, mert nincs bennük elég
összetartó erő. Az egymást követő nemzedékeknek alig van mon­
danivalójuk egymás számára —vagy egyáltalán nem is találkoznak
egymással. Azt a felelősséget, amelyet valaha a család hordozott,
egyéb intézményekre ruházta a társadalom, vagy egyenesen az ál­
lamra hagyta. Egyre ritkábbak az igazi barátságok. A kapcsolatok,
amelyekben élünk, egyre felszínesebbek. Alig valaki tudja rólunk,
hogy mi játszódik le bennünk. - A legtöbb emberben mindez szo­
rongást okoz, a kapcsolatok atomizálódásának és az elmagányoso­
dásnak az össztársadalmi trendjét azonban
minden miatta elhangzó jajszó ellenére sem
Sehol annyit nem beszél­ igen lehet megállítani. Ez a fonákja társadal­
nek a szeretetről, mint a m unk egyébként kívánatos individualizálódá­
keresztyén gyülekezetben. sának. Éppen ezért teljesen hiábavaló e tekin­
A fennkölt szavakkal tetben valamiféle „morális bunkót” lóbálni a
azonban az emberek tor­ kezünkben. H a keresztyénként tenni akarunk
kig vannak. Ha ellenben valamit e rossz irányú fejlődés ellen, akkor hi­
azon igyekszünk, hogy teles módon meg kell élnünk, hogy másként is
közöttünk gyakorlattá is lehet: úgy ugyanis, hogy a magas fokú indivi­
váljon a szeretet, aligha dualitás és a közösség megférjen egymással.
vethetünk gátat a gyüle­ Sehol annyit nem beszélnek a szeretetről,
kezet növekedésének. m int a keresztyén gyülekezetben. A fennkölt
szavakkal azonban az emberek torkig vannak.

254
H a ellenben azon igyekszünk, hogy közöttünk gyakorlattá is vál­
jon a szeretet, aligha vethetünk gátat a gyülekezet növekedé­
sének. Kétségkívül vannak emberek, akik jól érzik magukat úgy,
hogy magányosak és névtelenek maradnak a tömegben. Meg va­
gyok azonban győződve róla, hogy társadalmunkban hatalmas az
igény az olyan gyülekezetek iránt, amelyeket a szeretetteljes kap­
csolatok jellemeznek. Az a gyülekezet, amelyben az egymással
való érintkezés egy intakt család bensőséges atmoszféráját sugá­
rozza, olyan, m int az oázis egy egyre terjeszkedő kapcsolatsiva­
tagban.
Nagyobb, élő gyülekezeteket vizsgálva fontos megfigyelésre
tehettem szert: az emberek általában azétt jönnek el a templomba,
hogy egy érdekes, jól szervezett rendezvényen vegyenek részt. El­
lenben akkor maradnak is meg a gyülekezetben, ha ott szívélyes és
szeretetteljes kapcsolatokra lelnek, amelyekben jól érzik m agu­
kat. Saját gyülekezetünkben hasonló a helyzet. A messze legtöbb­
ször említett oka viszont annak, hogy miért maradnak is meg
ezek közül az emberek közül sokan közöttünk, az a barátságos,
meleg légkör, amely körülveszi őket. Megjegyzem viszont: ha
gyülekezetünk egy idő után megáll a növekedésben, az gyakran
annak köszönhető, hogy a szívélyesség alábbhagyott, hogy túlsá­
gosan önm agunkba fordultunk, és alig va­
gyunk nyitottak kifelé. Az olyan gyülekezet, WMM
amelyben szívélyes légkör uralkodik, általá­ A z emberek általában
ban vonzó. Az a gyülekezet ellenben, amely­ azért jönnek el a temp­
ből hiányzik a szeretet, kevés embert képes lomba, hogy egy érdekes,
megszólítani. jól szervezett rendezvé­
Lehet, hogy vannak, akik azt fogják m on­ nyen vegyenek részt.
dani: nem fair dolog azt állítanom, hogy gyü­ Ellenben akkor marad­
lekezeteink azért oly kicsik, mert nem eléggé nak is meg a gyülekezet­
szeretetteljes a légkörük. Mi azonban valóban ben, ha ott szívélyes és
elmondhatjuk: szeretetteljes kapcsolatok­
ra lelnek, amelyekben jól
„Gyülekezetünkben valóságosan él az Isten érzik mag
iránti szeretet. Megérzik rajtunk, hogy sza-

255
 bályosan »beleszerettünk« Istenünkbe.” (Márpedig a szerelme­
seknek rendkívül pozitív a kisugárzásuk.)
• „Gyülekezetünk magvában szeretetteljes kapcsolatok uralkod­
nak. Az egyházi elöljárók jól megférnek egymással. Azok, akik
részt vesznek az istentiszteleteken, egymást is rendszeresen lá­
togatják. Eleven kultúrája alakult ki a gyülekezetben a vendég-
barátságnak.”
• „Nyitottak vagyunk azok iránt, akik újonnan jönnek gyüleke­
zetünkbe. Komolyan vesszük őket, adunk a szavukra, és köte­
lezettség nélkül, de őszinte szívvel hívjuk őket, hogy legyenek
tagjai családunknak. Készek vagyunk a kedvükért megváltoz­
ni, és nem gondoljuk, hogy nekik kellene m iattunk megváltoz­
niuk.”
• „Számon tartjuk a körülöttünk élők gondjait. Nem csak egy bi­
zottságot alakítottunk, és nem csak egy néhány embert bíz­
tunk meg ezzel, hanem közülünk mindenki vállalta legalább
egyvalakiért a felelősséget e világ szenvedői közül.”

Jézus azt akarta, hogy a szeretet legyen övéinek az ismertetője­

gye. Azt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítvá­
nyaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35). Az első keresztyének
körében valóban így is volt. Az, ahogy az első
évszázadokban az árvákkal és az özvegyekkel
Egy pogány szemtanú így törődtek, ahogy a közülük való, de a saját
ír a második század ke­ körükön kívüli betegeknek, erőtleneknek,
resztyénségéről: „Nézzé­ szegényeknek és munkaképteleneknek gond­
tek, mennyire szeretik ját viselték, amit fogságban vagy rabszolga-
egymást!” Felteszem a sorban sínylődő testvéreikért tettek, mindenki­
kérdést: írhatná-e ezt ma vel szemben megnyilvánuló vendégszeretetük,
rólunk egy elfogulatlan a szegény vagy veszélyeztetett gyülekezetek
külső szemlélő? Ha pedig iránti szolidaritásuk az első két évszázadban
nem, miről ismerszik meg, igen nagy tekintélyt szerzett számukra, és azt
hogy valóban eredményezte, hogy —a rómaiak üldözése elle­
keresztyének vagyunk? nére - egyre többen lettek. Egy pogány szem­
tanú így ír a második század keresztyénségéről:

25 6
„Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Felteszem a kérdést: írhat­
ná-e ezt ma rólunk egy elfogulatlan külső szemlélő? Ha pedig nem,
miről ismerszik meg, hogy valóban keresztyének vagyunk?
Az emberek természetesen tudják, hogy az egyház a „felebaráti
szeretet helye”, ahol gondoskodnak a szegényekről és a betegekről.
Ennek a gondoskodásnak azonban meglehetősen intézményes
mellékíze van. Más az, hogy a gyülekezet alkalmaz egy kitűnő
ápolónővért, és megint más, hogy magából a közösségből árad a me­
legség és az együttérzés. Az első esetben az egyház segíteni tud
olyan embereken, akik nyilvánvalóan rászorultak. A második eset­
ben ellenben ezenkívül még számos embert meg is tud szólítani.
Kérem, értsék jól: Semmi kifogásom az ellen, hogy a gyülekezet
„profikat” állítson a felebaráti szeretet szolgálatába. Ez azonban
nem pótolhatja azt, hogy maga a gyülekezet, amely arra hívatott,
hogy önmagán belül megélje a szíves szeretetet, azt másoknak is
továbbadja. A felebaráti szeretet általános érvényű parancsa nem
helyettesítheti azt, hogy mi keresztyének, Krisztus parancsát kö­
vetve, önmagunk körén belül is gyakoroljuk a szíves szeretetet.
Még ha politikailag nem is tűnik korrekt dolognak, tudomásul
kell vennünk, hogy az Újszövetség sokkal többet foglalkozik a ke­
resztyének egymás iránti testvéri szeretetével, mint az általános
felebaráti szeretettel. Pál azt írja: „Ezért tehát, míg időnk van, te­
gyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azok­
kal, akik testvéreink a hitben” (Gál 6,10). Ez .
sem Pálnál, sem az Újszövetség más szerzőinél Még ha politikailag nem
nem valamiféle „gyülekezeti egoizmust" jelent. is tűnik korrekt dolog­
Az ilyen és ehhez hasonló mondatok mögött nak, tudomásul kell
sokkal inkább az a gondolat húzódik meg, hogy vennünk, hogy az Újszö­
felebarátainkkal hosszú és rövid távon nem te­ vetség sokkal többet
hetünk jobbat, mint ha azon fáradozunk, hogy foglalkozik a keresztyé­
gyülekezeteink intakt, családszerű közösségek­ nek egymás iránti testvén
ké váljanak. Az embereknek ugyanis nem csak szeretetével, mint az
akut gyorssegélyre van szükségük. Szükségük általános felebaráti
van egy olyan helyre is, ahol Isten feltétel nél­ szeretettel.
küli szeretetét megtapasztalhatják, s ahol átél-

257
 hetik, hogy befogadja őket egy olyan közösség, amely építi, bátorít­
ja, ösztönzi, korrigálja, hordozza és kíséri őket. Egyszóval: szüksé­
gük van egy olyan közösségre, amely jótékonyan különbözik a rajta
kívüli társadalomtól.

Gyülekezeteinknek jótékony kontrasztban kell állniuk a társada­

lom egészével.

Kétségtelen, hogy gyülekezeteink m a kontrasztban állnak a tár­

sadalommal. Ez a kontraszt azonban elsődlegesen kulturális ter­
mészetű. Abban nyilvánul meg, ahogyan az emberek viselkednek,
öltözködnek, abban, hogy milyen zenét hallgatnak, milyen ren­
dezvényeket szerveznek, mit tartanak szépnek és érdekesnek, min
nevetnek, és így tovább. Ez azonban nem az a kontraszt, amelyet
Jézus akart, amikor arra szólította tanítványait, hogy legyenek a
világ sója és világossága. O maga, akárcsak tanítványai, teljes
mértékben benne élt kora kultúrájában. Az
egyház és a társadalom kontrasztjának nem
A z egyház és a társada­ kulturális tekintetben kell megnyilvánulnia,
lom kontrasztjának nem hanem a szeretet terén. H a gyülekezeteink tö­
kulturális tekintetben kell kéletesek nem is lehetnek soha, Jézus akara­
megnyilvánulnia, hanem tát követve mégis azzá a hellyé kell lenniük,
a szeretet terén. ahol az emberek több szeretetet és megértést
kaphatnak, m int bárhol máshol.

1. A gyülekezetnek Jézus akarata szerint olyan helynek kell lennie, ahol

az emberek nyitottságot és megértést tapasztalnak. A nyitottság
olyan erény, amely egyre kevésbé jellemző társadalmunkra.
Hajiunk rá, hogy bezárkózzunk, és visszahúzódjunk magánéle­
tünk szigetére. Közösség iránti igényünket hozzánk hasonlók
között igyekszünk kielégíteni, és tartózkodóak vagyunk azok­
kal szemben, akiket idegennek érzünk, és akikkel újonnan ta­
lálkozunk (ha ugyan eleve nem zárkózunk el előlük). M egdöb­
bentő, hogy gyülekezeteink mennyire alkalmazkodtak maguk
is ehhez az össztársadalmi trendhez. Túlságosan gyakori, hogy

258
 egyfajta „zárt társadalomként” élnek. A gyülekezetnek azon­
ban azzá a hellyé kell válnia, ahol feltétlen és szívélyes nyitott­
ság uralkodik másokkal szemben. Éspedig nem csak akkor, ha
olyanok, m int mi, és nem is csak akkor, ha a „krémes felükkel”
közelítenek hozzánk. A gyülekezetnek olyan hellyé kell lennie,
ahol az emberek hamarabb leveszik az álarcukat, mint máshol,
mert valamit megéreznek abból a feltétel nélküli szeretetből,
amellyel Isten hordoz el bennünket. A gyülekezet Jézus akara­
ta szerint az a hely, ahol Isten kedvessége „megtestesül”: meg-
foghatóvá, valóságossá, megtapasztalhatóvá és konkréttá válik
az emberek számára. Úgy gondolom, hogy ennek nagyon ke­
vés gyülekezet van tudatában, és még kevesebb az olyan gyüle­
kezet, amelyben tényleges útm utatást is kapnak a tagok ah­
hoz, hogy miként közelítsék meg ezt a célt. Feltétlenül szükség
van ezen a téren a gyülekezetek tudatának felébresztésére, és a
gyakorlati útm utatásra is.

2. A gyülekezetJézus akarata szerint az a hely, ahol az emberek épülnek,

és ahol bátorítást kapnak. Egy, az amerikai Harvard Egyetemen
végzett vizsgálat kim utatta, hogy mire tizennyolcadik életévün­
ket elérjük, 150 000-szer halljuk azt a szót, hogy „nem”! „Ezt
ne tedd, azt nem szabad, ehhez még túl kicsi vagy” és így to­
vább. Ez pedig nyomot hagy az emberben. Amikor felnőtté vá­
lunk, hinni kezdünk a határokban, amelyeket mások vonnak
körénk. Nem csoda, ha az emberek nagyrésze jókora önbiza­
lomhiányban szenved! A gyülekezetnek viszont olyan hellyé
kell lennie, ahol az emberek szárnyakat kap­
nak, ahelyett, hogy szárnyaikat megnyirbál­
nák. Természetesen minden embernek meg­ A gyülekezetnek olyan
vannak a korlátái és a gyengéi — nekünk hellyé kell lennie, ahol
azonban az emberek pozitív oldalát kell az emberek szárnyakat
szem előtt tartanunk, ahelyett, hogy folyton kapnak, ahelyett, hogy
a negatívumokat emlegetnénk. Szemrehá­ szárnyaikat
nyást, lekicsinylést, lenézést kapnak eleget a megnyirbálnák.
társadalomtól. Ezért kell arra törekednünk,

259
 hogy építsük és bátorítsuk őket. Hogy komolyan vegyük képes­
ségeiket és adottságaikat, és segítsük őket, hogy éljenek is
velük. Osztogassuk „az elismerést leveseskanállal, a szemrehá­
nyást teáskanállal”. A mi gyülekezetünkben erre nézve bevezet­
tünk néhány apró szabályt: arra kértük gyülekezetünk magvá-
nak tagjait, hogy ha eljönnek a gyülekezeti házba, addig nem
menjenek el, míg legalább egy embert nem bátorítottak vagy
erősítettek. Azt m ondtuk nekik: „Nem kell erőltetned a dicsér-
getést. De ha valakiről valami pozitív gondolatod támad, mondd
meg neki1 N e tartsd magadban.” Megkértük őket arra is, hogy
ha valakit kritikával illetnek - hiszen olykor erre is szükség van
- , azt legalább négy dicsérő és bátorító szó is kövesse, valamint,
hogy semmi szín alatt ne mondjanak rosszat harmadik személy­
ről. Már ez a néhány egyszerű szabály is kifejezetten pozitív kö­
vetkezményekkel járt.

3. A gyülekezetnek Jézus szándéka szerint olyan helynek kell lennie, ahol

az emberek korrigálni tudják egymást. Építeni és növekedéshez se­
gíteni egymást tartósan csak úgy lehet, ha olykor kritikát is
gyakorolunk egymás felett. A probléma ezzel az, hogy nincs
ember, aki a kritikát szívesen hallaná. Éppen azért, m ert közü­
lünk sokaknak oly kicsi az önbizalma, kiépítünk egy sor véde­
kező mechanizmust, amelyek hozzásegítenek, hogy a kritika
leperegjen rólunk. Csakhogy időnként szükségünk van a kiigazí­
tásra. H a valóban eltökéltük m agunkban, hogy megváltozunk,
és rászántuk m agunkat a „lelki utazásra”, akkor ki kell alakíta­
nunk m agunkban a készséget, hogy konstruktív módon fogad­
juk a kritikát. Amilyen határozottan érvelek amellett, hogy
gyülekezeteinkben ki kell alakulnia a szeretetteljes légkörnek,
ugyanolyan határozottan állítom azt is, hogy a szeretethez az
is hozzátartozik, hogy egymást kíméletesen megkritizáljuk. Sze-
retetünknek e tekintetben is Isten agapéjit kell tükröznie: Is­
ten szeretete elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk,
de nem engedi, hogy olyanok is maradjunk. Isten szeretete po­
zitív irányban akar megváltoztatni bennünket. Meg vagyok

260
 győződve róla, hogy egy olyan gyülekezeti légkörben, amely­
ben - mint arról éppen az imént volt szó - sok dicséret és báto­
rító szó hangzik el, és ahol az emberek szívélyesen, szeretettel­
jesen és egymás értékeit becsülve tekintenek egymásra, az is
lehetővé válik, hogy kritikát mondjanak egymás fölött. H a
egyáltalán hajlandók vagyunk rá, kritikát csak olyanoktól fo­
gadunk el, akikről tudjuk, hogy szeretnek bennünket. Éppen
ezért m utatja érzékeny műszerként, hogy egy gyülekezetben
milyen m értékű szeretet uralkodik, az, hogy mennyire képesek
tagjai hálásan fogadni a kritikát, hogy az segítse őket a növeke­
désben és a gyarapodásban.

4. A gyülekezetnek Jézus szándéka szerint a gyógyulás és a szabadulás he­

lyévé kell lennie. Sem Jézus munkásságából, sem az első gyüleke­
zet életéből nem hiányoztak a gyógyulási csodák, és jól tesszük,
ha elgondolkozunk rajta, hogy közöttünk miért nem történnek
gyógyulások. Egy gyülekezet sokat beszélhet a szabadságról. A
gyakorlatban ennek az a próbaköve, hogy képes-e szabadító ha­
tást is gyakorolni az emberekre. Az olyan légkör, amelyet áthat
a szeretet, az erő, a hit, a lelkesedés és a pozitivitás, pozitív ha­
tást gyakorol a lelkünkre is. És ennek egy olyan korban, amely­
ben a betegségek közel kétharmadának legalábbis részben lelki
okai vannak, rendkívüli hatással kellene lennie testi-lelki egész­
ségünkre. Sajnos azonban a gyakorlat mást m utat. Gyülekeze­
teink gyakran ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint a társa­
dalom egésze. Ezenkívül van egy sor olyan ekkléziológiai tényező
is, amely inkább beteggé, mint egészségessé tesz. Pszichológusok a
megmondhatói, hogy milyen áldatlan szerepet játszanak az egy­
házak és az Istenről kialakult hamis képzetek
a kényszerneurózis, a halálfélelem, a beteges t
mértékű bűntudat és számos szexuális prob- Jól tesszük, ha elgondol-
léma terjedésében. Ezen a ponton nem ma- kozunk rajta, hogy
rád más számunkra, mint hogy egész kegyes- közöttünk miért nem
ségi gyakorlatunkat, valam int egymáshoz történnek gyógyulások.
való viszonyunkat alapos vizsgálat alá vessük, i

261
 abból a szempontból, hogy milyen hatással vannak az emberek
lelki egészségére. A gyülekezetnek számos lehetősége van gyó­
gyító erő kifejtésére: az egymásért való imádság, az áldás, a gyó­
nás, az úrvacsora stb. Ezek azonban nem sokat használnak, amíg
egymástól függetlenül gyakoroljuk őket. Egy egészséges kegyes-
ségű gyülekezeti légkörben azonban ezeknek megvan a maguk
helye, és bámulatra méltó eredményekhez vezetnek.

5. A gyülekezeteknek Jézus akarata szerint olyan hellyé kell lenniük, ahol

az emberek útitársakat, támogatást kapnak. Bizonyos vagyok benne,
hogy az egyháznak e tekintetben az elkövetkezendő időkben
kulcsszerepet kell betöltenie, éspedig három területen. Az első a
klasszikus értelemben vett lelkigondozás. Azok az esetek tartoz­
nak ide, amikor az emberek élete valamilyen válságba jut: halál­
esetek, házassági problémák, szenvedélybetegségek, munkanél­
küliség, betegség, és egyéb okok miatt. A segítségnyújtásnak
erre a fajtájára egyre nagyobb az igény, és nem kerülhetjük meg,
hogy felmérjük: mit tehetünk ezeknek az embereknek az érde­
kében (akiknek a gondjaival időközben számos egyházon kívüli
szervezet is foglalkozni kezdett). Az egyházi segítségnyújtás má­
sik területe az úgynevezett coaching, a munkatársak támogatását
jelenti szolgálatukban. Ha valóban komolyan vesszük az egyete­
mes papság elvét, akkor nem elégedhetünk meg annyival, hogy
szolgálatba állítunk embereket, és gondoskodunk kiképzésükről.
Akkor a gyülekezetnek ezeket az embereket, akik értük dolgoz­
nak, támogatniuk is kell: figyelemmel kísérni, hogy mennyire
akadálytalanul tudják munkájukat végezni, milyen a közérzet­
ük, van-e szükségük segítségre stb. Ez a gondoskodás történhet
egyéni beszélgetések vagy szupervíziós csoportok keretében. A
segítségnyújtás harmadik területe az úgynevezett mentoring. A
mentoring azt jelenti, hogy egy embert lelki gyarapodásában,
kegyesebben fogalmazva tanítványsága útján kísérünk. Szilárdan
meg vagyok győződve róla, hogy Jézus követésének útján nem
lehetünk képesek említésreméltó előrehaladásra, ha nincs mellet­
tünk valaki, aki ezen az úton vezet és kísér bennünket. Nem

262
 csak azokban van meg a rendkívüli igény az
őket lelki útjukon segíteni képes „lelki atyák Meg vagyok győződve
és anyák” iránt, akik újonnan jutottak hitre róla, hogyJézus követésé­
és/vagy most váltak gyülekezetünk tagjává, nek útján nem lehetünk
hanem a „tapasztalt” keresztyénekben is. - képesek említésre méltó
Lelkigondozás, coaching, mentoring - e há­ előrehaladásra, ha nincs
rom száraz kifejezés a legnagyobb kihívást mellettünk valaki, aki
rejti magában, amellyel gyülekezeteinknek a ezen az úton vezet és kísér
jövőben szembe kell nézniük. Napnál világo­
sabb, hogy a segítségnyújtásnak akárcsak fé- ■ e m M K a iB M i
lig-meddig is kielégítő rendszerét kiépíteni
egy gyülekezetben olyan feladat, amely éveket vesz igénybe. A
kulcsszerepet az egészben a coaching játssza. Munkatársaink segí­
tése a mindent megelőző feladat, amelyre a következő években
összpontosítanunk kell. Ennek nyomán a mentoring gyakorlata
szinte magától kialakul. (Az átmenet ezen a téren folyamatos.)
Célunk az, hogy megsokszorozzuk azoknak a munkatársaknak a
számát, akik képesek rá, hogy kielégítsék gyülekezeti tagjaink­
nak a lelkigondozás iránti hallatlan igényét.

Az egyház csak akkor egyház, ha másokért él.

Dietrich Bonhoeffernek ez a tétele számos olyan gyülekezet egyfaj­

ta vezérgondolatává lett, amely az utóbbi években amellett dön­
tött, hogy változtat eddigi életén. Az egyház sohasem lehet képes
elérni teljesítőképessége csúcsát, ha csak önmagáért él. Jézus gyüle­
kezetének lényege a proegzisztencia (= a másokért való lét). Az
olyan egyház, amely önmagának él, meg is hal
önmagának. Éppen ezért annak a gyülekezet- i i wmmm
nek, amely rá akar lépni a változás útjára, min- Jézus gyülekezetének
denekelőtt arra van szüksége, hogy legyen vala- lényege a proegzisztencia.
milyen látomása „az emberekről odakünn”. Az A z olyan egyház, amely
egyháznak kell hogy legyen látomása azokról, önmagának él, meg is
akikért van. (Istenen kívül természetesen.) hal önmagának.
Ezen a ponton m érhetetlen távlatok nyíl­

263
nak: kik azok a „mások”, „többiek”, akikért az egyháznak lennie
kell? Az öregek és betegek, akik a mi társadalmunkban oly gyakran
szociális otthonokhoz vannak kötve, szomorú, a gyülekezettől is
elszigetelt életformára ítélve? A menekültek és menedékért folyamo­
dók ők, akik városaink peremén élnek, gyakran embertelen kö­
rülmények között barakkokban, és akiknek egyre jobban retteg­
niük kell a jobboldali radikális csoportok terrorjától? Vagy az
úgynevezett „harmadik világban” élő emberek, akik gyakran a mi
gazdagságunk számlájára szegények, és akiknek legalábbis erköl­
csi alapjuk van rá, hogy tisztességes kereskedelmet folytassunk
velük, és hogy tevékenyen támogassuk őket? Nem kell-e ten­
nünk a hajléktalanokért, elítéltekért, fogyatékosokért, a gyermeküket
egyedül nevelő szülőkért, a lelki betegekért, a munkanélküliekért, akik
közöttünk élnek?
E kérdésekre csak egyféleképpen válaszolhatunk: „Igen, igen,
és még egyszer: igen.” Ok, és még sokan azok a „többiek”, aki­
kért egyházként vagyunk, és akikért tennünk kell. Ugyanazzal a
lélegzetvétellel ki kell m ondanunk azonban azt is, hogy ez telje­
sen lehetetlen. H a egy gyülekezet mind a 2000 tagja teljes erővel
munkálkodna azon, hogy tegyen a világ nyomorúságai ellen, az is
annyi volna csak, m intha vödörrel akarná kimerni a tengert. Gya­
korlatilag azonban még ez a vödör sincs a kezünkben, mindössze
egy gyűszű. Ez azonban nem gátolhat bennünket abban, hogy fe­
lelősséget vállaljunk embertársaink üdvéért és jólétéért. És m in­
denkor tudatában kell lennünk, hogy amit mi teszünk, annak
csak helyettesítő jellege lehet. Helyettesítő módon teszünk vala­
mit egy bizonyos ponton, vagy esetleg néhány területen az embe­
riség nyomorúságának enyhítéséért, abban a reménységben, hogy
amit teszünk, az tovább gyűrűzik. Abban reménykedünk, hogy
megismétlődhet a csoda, amelynek során Jézus öt kenyérrel és két
hallal, amelyet egy gyermek teljes bizalommal nyújtott át neki,
5000 embert elégített meg. Az egész világ azonban akkor sem la­
kott jól. És mégis, úgy gondolom, hogy volt értelme annak, amit
az a gyermek tett.
Gyülekezeteink nem képesek rá, hogy megoldják a világ vagy

264
akár csak közvetlen környezetük minden gondját, de erre nincs is
szükség. Valamilyen ponton azonban jellé kell válniuk e tekintet­
ben. Minden keresztyénnek felelősséget kell hordoznia legalább
egy emberért, vagy tevékeny részt kell vállalnia valamely olyan
szolgálatban, amely azokért dolgozik, akik a világban „megfárad­
tak és m egterheltettek”, és arra kell törekednie, hogy ezek az em ­
berek megtapasztalják Isten szeretetét. Minden gyülekezetnek ki
kell választania legalább egy olyan embercsoportot, amelyre különös
gondot fordít, akiknek nyomorúságát és érdekeit a sajátjának te­
kinti. Természetesen ez kiváltja azt az ellenvetést, hogy a gyüleke­
zet „csak” ezzel a néhány emberrel törődik, a többieket pedig lát­
szólag figyelmen kívül hagyja. Másként azonban aligha lehetne
csinálni a dolgot. Az alternatíva az lehetne, hogy minden szüksé­
get szenvedő embercsoportért teszünk egy keveset, amivel viszont
aligha segítenénk bárkin is igazán. Az egy körzethez (egyházme­
gyéhez) tartozó gyülekezetek ellenben jól teszik, ha egymással
megegyezve gondoskodnak egyfajta sokszínűségről, ahelyett,
hogy szemrehányásokat tennének egymásnak azért, ha a másik
gyülekezet nem ugyanazzal a problémával foglalkozik, m int ők.
H a A gyülekezet a menekültekért fáradozik, B gyülekezet a haj­
léktalanokért, C gyülekezet a szenvedélybetegekért kezd tevé­
kenykedni, és e célból esetleg m unkatársaikat is kicserélik, akkor
kialakul egyfajta szinergizmus effektus, amely sok nyomorúságot
képes megoldani. Ez pedig messzeható bizony­
ságtétel lenne nem csak az egyház proegzisz-
tenciájáról, hanem egységéről is. Gyülekezeteink nem
Nem volna teljes az, amit a „másokért élő képesek rá, hogy megold­
egyház” tematikájáról elmondunk, ha nem ej­ ják a világ vagy akár
tenénk szót egy olyan embercsoportról, amely csak közvetlen környeze­
látszólag kívül esik az eddig felvázolt kereteken. tük minden gondját, de
Az úgynevezett „egyházidegenekről”, vagy az erre nincs is szükség.
egyház iránt közömbösekről van szó. Lehet, Valamilyen ponton azon­
hogy ezeknek a nyomorúsága nem olyan feltű­ ban jellé kell válniuk
nő, mint a fentebb említetteké, de nem becsül­ e tekintetben.
hetjük le, hogy milyen üres ezeknek az embe-

265
reknek az élete, akkor is, ha külsőleg jól megy a soruk. Nem kevés
olyan van közöttük, akiken csendes kétségbeesés lett úrrá, és vá­
gyakozik, ha nem is tud róla, a Jézus Krisztusról szóló jó hír után.
Hiszem, hogy népegyházként különös felelősséggel tartozunk ezek
iránt az emberek iránt, annyival is inkább, hiszen sokan közülük
formailag továbbra is tagjai az egyháznak.
Tudatában kell lennünk: „egyházidegenek” „úgy általában”
nincsenek. Számos oka lehet, hogy valaki miért távolodott el az
egyháztól, illetve, hogy miért alakult ki benne idegenkedés (vö. a
—> 23. tétellel). Egy svájci eredetű szociológiai tanulmány szerint
legalább hat nagy „kulturális” csoportot különböztethetünk meg
egyházunk tagsága körében, amelyeket én itt csak vázlatosan so­
rolok fel. Az egyes csoportokat a görög ábécé egy-egy betűjével
jelölöm (Wolfgang Simson nyomán):

• Alfa: 30-40 közötti, progresszív, karrierépítő, jól szituált.

• Béta: többnyire 50 fölött, kedveli a társaságot, a sörözéseket, a
népzenét stb.
• G am m a: kritikus minden hagyománnyal szemben, alternatív
nézeteket vall, szociális tudata erős.
• K appa: többnyire 50 fölött, konzervatív, a tanult polgári réteg
klasszikus képviselője.
• Szigma: 30 alatti, gondtalan, optimista, elsődleges célja: élvez­
ni az életet.
0 Om ega: „áldozat- és vesztes típus”, problémákkal terhelt, haj­
lamos az erőszakra, a szenvedélyproblémákra stb.

Amire ki akarok lyukadni: egyházunk lényegében kappa-egy-

ház. Istentiszteleteink és egyéb tevékenységünk elsősorban a
képzett polgári réteg korosabb tagjainak igényeit elégíti ki. Bi­
zonyos m értékig - éspedig elsősorban a lelkészek hatására —léte­
zik egy kifejtett gam m a-kultúra is egyházunkban. A béta-típus
legfeljebb vidéken található még meg, ahol a lelkész részt vesz a
társasági életben, és a gyülekezet is erre a csoportra jellemző ösz-
szejöveteleket rendez. Az istentiszteletek azonban ezeken a he-

266
lyeken is szigorúan a kappa-típus igényei szerint alakulnak. Az
ómega-típus számára legfeljebb mellékesen létezik valamiféle se­
gítségnyújtási kínálat. Az alfa és a szigma számára nincs semmi.
Ugyanakkor az alfa és szigma típusú népesség növekszik a leg­
gyorsabban (megelőzve még az ómegát is). A kappa-típusú réteg
ezzel szemben erősen zsugorodik.
Eltekintve attól, hogy berendezkedésünk erőteljesen a kappa-
típusú csoport igényeinek felel meg, adódik a kérdés, hogy nem
az-e a szeretet parancsa számunkra, hogy törődni kezdjünk az al­
fa, béta és szigma csoportokkal is. Kétségtelen, hogy ezek nem
jellegzetesen problematikus csoportok, m int amilyen az ómega.
Kívülről nézve ezeknek a csoportoknak, mint mondani szokás,
„jól m egy” (egyébként a kappának is). Ámde ezeknek is megvan
a rájuk jellemzően sajátos életproblematikájuk, bennük is ott a
vallási űr, nekik is szükségük van Jézus Krisztus evangéliumára.
Hozzájuk azonban ezt másként kell közel vinni, mint a kappa,
ómega vagy gamm a csoporthoz. Úgy érzékelem, hogy az egyház­
ban nagyfokú tartózkodás van ezekkel a csoportokkal szemben:
az alfa és a szigma csoport, a maga karrier, pénz és társadalmi stá­
tus iránti törekvésével éppen azt látszik megtestesíteni, amit az
evangélium üzenete elvet. A béta csoportot pedig (amelynek a
szemében egy istentisztelet akkor jó, ha olyan jól van megrendez­
ve, m int egy tévéműsor), a maga kulturális igényeivel az egyház
számos képviselője „túl nívótlannak” tekinti. Olykor megfeledke­
zünk róla, hogy Jézus nem csak szegényekkel és betegekkel lépett
kapcsolatba, hanem gazdag vámszedőkkel, és
kora társadalmi előkelőségeivel is. És arról is,
hogy tanítványait egyszerű emberek közül válo­ Olykor megfeledkezünk
gatta, akiknek nem sok fogalmuk volt a „magas róla, hogyJézus nem csak
kultúráról”. Számos gyülekezet úgy kezdhetne szegényekkel és betegekkel
valóban „mindenki egyházává” válni, ha kitörne lépett kapcsolatba, hanem
a maga őseredeti gamma- vagy kappa-kultúrá- gazdag vámszedőkkel,
jából, és erőteljesebben fordulna a körülötte élő és kora társadalmi
alfa, béta, szigma és ómega típusú emberek cso­ is.
portjai felé.

267
 Hogy vevő-, partner- vagy tagság-orien­
A „másokért élő egyház” táltságnak nevezzük-e: egy népegyház nem
mindkettőt jelenti: engedheti meg magának, hogy a proegzisz-
a diakóniai és a missziói tencia Krisztus szeretetéből fakadó kötele­
egyházat egyaránt. zettségét csak a kappa csoporttal, és más,
A z egyiket nem lehet kislétszámú rétegekkel szemben gyakorolja.
a másik ellen kijátszani. Tagsága minden rétege számára ugyanazt kell
wmm : /n»iT - kínálnia. Ezért olyan stratégiára van szüksé­
günk, amelynek segítségével a m últban szé­
gyenletesen elhanyagolt alfa, szigma és béta csoportokat is meg
tudjuk szólítani, és az evangéliumot közelebb tudjuk vinni hoz­
zájuk. H a igaz az, amit korábban állítottam (vö. —> 17. tétel),
hogy ugyanis nem tehetünk az emberekkel annál nagyobb jót, és
nem adhatunk számukra nagyobb szeretetet, mint hogy szemé­
lyes kapcsolathoz segítjük őket Jézus Krisztussal, akkor ezért a
felelősséget is vállalnunk kell, és ennek a feladatnak messzeme­
nően prioritást kell adnunk. A „másokért élő egyház” m indket­
tőt jelenti: a diakóniai és a missziói egyházat egyaránt. Az egyi­
ket nem lehet a másik ellen kijátszani.

268
Kilencedik feladat:
Megszabadítani az istentiszteletet
béklyóitól
„Az a kijelentés, hogy
istentiszteleteink mindenkihez szólnak!«
nem egyéb,
mint kegyes öncsalás. ”

Istentiszteleteink, amelyek valaha mindenkihez szóltak, mára

belköru rendezvénnyé váltak.

Henry Ford tói származik a mondás: „Autómat mindenki a kívánt

színben vásárolhatja meg, amennyiben a kívánt szín a fekete.” A
20. század elején elterjedt „T-modell” ennek ellenére „nyerő” volt:
egyrészt azért, m ert nem volt konkurenciája, másrészt, mert ak­
koriban az emberek még nem voltak annyira individualisták,
mint manapság. Ma Németországban körülbelül 40 különböző
autómárka közül válogathatunk. Mindegyik tucatnyi modellt kí­
nál, amelyek változatosan vannak kiállítva és felszerelve, és ter­
mészetesen a legkülönbözőbb színekben és színárnyalatokban vá­
sárolhatók meg. Rég elmúltak a Henry Ford-féle idők. Az „autó”
gyűjtőfogalmának ma Németországban legalább 10-20 000 va­
riánsa van! Hasonló differenciálódási folyamat figyelhető meg
az élet majd minden területén. így például a berlini „Nyugat
Áruházban” többszáz különböző kenyérfajta és 1500 féle sajt
között válogathatunk. Csak az egyház tart ki még mindig Henry
Ford mellett: „Nálunk az istentisztelet bármilyen változatát
megtalálja, ha ez a »bármilyen« a régi, jó, megszokott rítust je­
lenti.”
Kétségkívül vannak kivételek, de istentiszteleteink 95% -a ma
is messzemenően ugyanúgy, részben az évszázadokkal ezelőtt ki­
alakított m inták szerint folyik. Az istentiszteletnek ezzel a for-

269
 májával azonban, amely egykor valóban „mindenkinek szólt”
(amint hogy valóban „mindenki autója” volt Henry Ford T-mo-
dellje is), ma egyre kevesebb ember tud m it kezdeni. így azután
a nagyobb városokban tagságunk 98% -a, az össznépesség 99% -a
távol marad az istentiszteletekről. Ennél kedvezőbb arányokkal
csak olyan vidékeken találkozhatunk, ahol az emberek erősebben
kötődnek a hagyományokhoz, tehát falusiasabb környezetben,
vagy olyan területeken, amelyek m arkánsabban konfesszionális
jellegűek. Az istentiszteletek látogatottsága azonban ezeken a vi­
dékeken is csökken. A korábbi idők egységes istentisztelete egy­
re inkább népességünk egy egészen kicsi részének belkörű ren­
dezvényévé válik.
Az az állítás, hogy istentiszteleteink „mindenkinek szólnak”,
anakronizmus ( = túlhaladott kijelentés). Ezzel szemben tény,
hogy istentiszteleti helyiségeink kialakításának módjával, azzal,
ahogy beszélünk, amilyen zenét játszunk, a
wmmmmmmmmMMMmmsimK-i tém ákkal, amelyekkel foglalkozunk, az öl-
Gyülekezeti istentisztele- tözékkel, amelyet viselünk, akarva-akaratla-
leink közelebbről nul kialakítunk egy bizonyos közönséget.
megvizsgálva célcsoport Természetesen nem akarunk mi kirekeszteni
rendezvények. senkit, de ahogy istentiszteleteink formája,
ugyanúgy m ondanivalónk is egy bizonyos
em bercsoportot szólít meg, m ásokat nem.
Sőt, vannak olyanok, akiket mindez egyenesen taszít. G yüleke­
zeti istentiszteleteink többnyire hom ogén jellegűek, s ha köze­
lebbről megvizsgáljuk őket, azt kell m ondanunk, hogy volta­
képpen célcsoport rendezvények.
Amit elmondtam, egyszerű megállapítás, nem értékelés. Ami­
kor például istentiszteleteinken az orgonát alkalmazzuk, az an­
nyit jelent, hogy olyan zenét játszunk, amelyet az 50 alatti embe­
rek túlnyomó többsége ma nem hallgat és nem kedvel. H a
ehelyett zenekart állítanánk be, azzal elérnénk a népesség egy bi­
zonyos rétegét, de biztosak lehetünk benne, hogy az idősebb
nemzedék tagjai hevesen tiltakoznának az ilyenfajta zene ellen.
Ugyanez érvényes más területeken is. így például semmi kétsé-

270
günk nem lehet afelől, hogy megszokott formájú istentisztelete­
ink egyáltalán nem felelnek meg a kisgyermekeket nevelő fiatal
családok igényeinek. H a viszont tudatosan úgy alakítanánk a dol­
gokat, hogy ők is jól érezzék m agukat, akkor egészen biztos, hogy
a megszokott gyülekezet kifogásolná a gyerek­
zsivajt.
A lelkipásztor ilyen körülm ények között Arról a kijelentésről:
nincs irigylésre m éltó helyzetben: teljesen „istentiszteleteink min­
mindegy, hogy m it akarna megváltoztatni az denkinek szólnak”, végre
istentisztelet eddigi gyakorlatán azért, hogy ki kell mondanunk, hogy
újabb rétegeket érjen el - valakik mindig úgy valójában nem. egyéb,
éreznék, hogy megzavarták őket. H a ellenben mint kegyes öncsalás.
semmit sem változtat, akkor azokon az eddig is ■ ■
hűséges keveseken kívül, akik jól érzik m agu­
kat a szokványos istentiszteleten, nem képes újabb rétegeket elér­
ni. Aki viszont nem szívesen kockáztatja, hogy ezt a „hűséges ma­
radékot” is elriassza, az általában inkább nem változtat semmin.
Tanulmányai alapján egyébként is számos teológiai érvet is fel tud
hozni amellett, hogy miért jó, értékes és m egtartásra méltó az is­
tentisztelet hagyományos módja. Hogy ezzel a népességnek csak
egy bizonyos rétegét képes elérni, azt hallgatólagosan számításba
veszi. Csak azt teszi, amit előírtak neki - és amit a gyülekezet
magva elvár tőle. „Ezen túl pedig” —nyugtatja m agát —„nem zár­
kózunk el senki elől. Hozzánk jöhet m indenki.”
Arról a kijelentésről: „istentiszteleteink mindenkinek szólnak”,
végre ki kell mondanunk, hogy valójában nem egyéb, mint ke­
gyes öncsalás. Épp annyit ér, m intha egy hentes azzal népszerűsí­
tené magát, hogy nála vegetáriánusok is nyugodtan vásárolhat­
nak. Természetesen igaza van. A kijelentés mégis naiv: melyik
vegetáriánus fog a hentesnél vásárolni? Lehet, hogy időnként re­
mek savanyúkáposztát kap nála, de folyamatosan ellátni nem on­
nan fogja magát.
Szembe kell néznünk vele: a megszokott, vasárnap délelőtti 10
órás istentisztelet Németországban idősebb emberek belkörű ren­
dezvényévé vált! Ez önmagában véve nem rossz, de végre azt is

271
 meg kell fontolnunk és el kell döntenünk,
Ha egyre kevesebben hogy m it akarunk a többi embernek nyújtani!
jönnek, akkor nem Az idősebb nemzedék tagjai között is egyre
kevesebb, hanem több növekszik ugyanis azoknak a száma, akik az
istentiszteletre van
istentisztelet jelenlegi formájával nem tudnak
szükségünk!m it kezdeni. N em csoda, hogy a nagyváro-
sokban egyre több gyülekezet és istentisztelet
összevonására kerül sor. A megoldás azonban
nem ez: nem kevesebb, hanem több istentiszteletre van szükségünk!
Erre később még visszatérek.

Istentiszteletünk az egyházi zene és a liturgikus hagyomány ket­

tős béklyójában vergődik. Ha nem sikerül megszabadítanunk
tőle, hamarosan meg is fog szűnni.

Tudatában vagyok annak, hogy állításom robbanásveszélyes. Ké­

rem, mégis tételezzék fel rólam, hogy nem azt akarom elérni,
hogy mindenestől vessük el az egyházi zenét vagy a liturgiát.
Nem is kezelhetjük azonban ezeket „szent tehenekként”, amelye­
ket sem megkérdőjelezni, sem megváltoztatni nem szabad, akkor
se, ha a gyülekezet építését akadályozzák. Tény, hogy mind az
egyházzene, mind a liturgikus hagyomány olyan súlyt kapott is­
tentiszteleteinken, amelynek egy evangéliumi egyházban egysze­
rűen nincs helye.
Kezdjük az egyházzenével: már m aga a kifejezés is félrevezető.
H a van külön „egyházi zene”, az annyit jelent, hogy az különbö­
zik minden más zenétől, amelyet a tem plom on kívül játszanak
és hallgatnak. Olyan sajátos „kulturális formáról” van tehát szó,
amely közönséges halandók számára nem minden további nélkül
hozzáférhető. Már önmagában ez a körülmény sem egyeztethető
össze a népegyházi szemlélettel, legalábbis akkor nem, ha az egy­
házi zenének ezt a fajtáját kizárólagossá tesszük istentisztele­
teinken. Nem kétséges, igen sokan vannak, akik élvezik az egy­
házzenét. H a azonban közelebbről megnézzük, kik ők, hamar
rájövünk, hogy a népességnek csupán egy kis szeletéről van szó:

272
 általában a tanultabb polgári réteg tagjairól. Nagyon fontos,
hogy ezek az emberek olyan istentiszteleteken és rendezvénye­
ken vehessenek részt, amely megfelel az ízlésüknek. H a azonban
zenei ízlésüket minden istentisztelet kizáróla­
gos normájává tesszük, akkor elbúcsúzhatunk
attól a szándéktól, hogy valóban népegyház A z „egyházzene” sajátos
legyünk. fogalma nem egyeztethető
Az olyan istentisztelet, amely zenei részeit il­ össze a népegyház gondo­
letően elsősorban az orgonára hagyatkozik, latával.
olyan nyelvet beszél, amelyet ma alig ért vala- ■ i.y-
ki. A Németországban vásárolt összes CD-le­
meznek mindössze 7,8%-a klasszikus zene (1998-as adat). Ebben
a számban benne vannak az úgynevezett „szórakoztató klasszi­
kusok” (Pavarotti stb.) is. A „tiszta klasszikusok” aránya 5% alatt
van. Önmagában ez a tény azt a félelmet keltheti bennünk, hogy
ha továbbra is nyakasan kitartunk a klasszikus egyházzene mellett,
az egyre inkább a gyülekezetépítés gátjává magasodik. Egy ki­
sebbség zenéjét játsszuk. Manapság még a népzenével is sokkal
szélesebb rétegeket érhetnénk el —különösen vidéken. (Némelyek,
akik erre a fejüket csóválják, elcsodálkoznának, ha felvilágosíta­
nánk őket, hogy egyházi énekeink között mennyi egykori népdal
található!) Van azonban még tovább is: a klasszikus CD-k említett
7,8%-ának csupán egy töredéke (összesen mintegy 0,2%) orgona­
muzsika. Ez pedig azt jelenti: istentiszteletein­
ken elsősorban olyan zenét művelünk, amilyet
azoknak az embereknek a 99,8%-a, akiknek Ha továbbra is nyakasan
van CD lejátszójuk, otthon nem hallgat. Ezzel kitartunk a klasszikus
szemben a popzene (amelynek részesedése az el­ egyházzene mellett, az
adott lemezek 50—80% -a között van, attól füg­ egyre inkább a gyüleke­
gően, hogy mit számítunk ebbe a kategóriába), zetépítés gátjává
napjaink „népzenéjévé” vált. H a valóban nép- ma;
egyház akarunk lenni, el kell kezdenünk alkal
mazkodni ehhez az ízléshez.
A másik béklyó, amely istentiszteletünket fogva tartja, a litur­
gikus hagyomány. H a valaki egy olyan nagyvárosban, m int Frank-

273
fúrt, amelynek közelében én is lakom, vasárnap reggel autóba ül,
15-20 perc alatt elérhető távolságon belül kereken 30 evangéli­
kus templomot találhat. Ez olyan távolság, amelyet a jelenlegi
vizsgálatok szerint az emberek még „közelinek” minősítenek. Eb­
ben a harminc templomban majdnem ugyanabban az időben
ugyanaz a „program” zajlik: heti ének, bevezető zsoltár, közének,
lekció, alapige, és így tovább. Ami a legelképesztőbb: minden,
amiben az egyes istentiszteletek mégis különböznek egymástól, az
illető gyülekezet történetéből ered. Az istentisztelet lefolyásán és
a liturgián történt minden tartósabb változtatás célja az egységes
forma kialakítása. Ez a folyamat lényegében az ötvenes években
lezárult. Az istentiszteletnek ilyen módon ma két változata van:
hagyományos és még hagyományosabb (Henry Ford azt m onda­
ná: fekete és sötétfekete).
Közülünk a legtöbben ezek között a formák között nőttünk
fel, és kialakult bennünk az a felfogás, hogy az istentiszteletnek
„ilyennek kell lennie”. Csakhogy ez korántsem így van. Az isten-
tisztelet általunk ismert formája nem az első, amely az evangéliu­
mi keresztyénségen belül kialakult, és nem is az utolsó. Nem is
vezethető vissza a Bibliára. A Bibliában az istentiszteleti formák
meglepő változatosságával találkozunk, és ezek közül az Újszö­
vetség nem is rögzít véglegesként egyet sem. Néhány elemet
egyenesen éppen az Újszövetség alapján lehet megkérdőjelezni:
valóban van-e helye oltárnak egy keresztyén istentiszteleten?
Kell-e valóban a lelkipásztornak talárt —méghozzá feketét! —vi­
selnie? Tényleg olyan egyszemélyes show-ként kell-e a keresztyén
istentiszteletet celebrálni, mint ahogy az ma gyakorlatilag majd­
nem m indenütt történik? (Ezzel és más kérdésekkel is részletesen
foglalkoztam egyébként Gottes Liebe feiern című könyvemben.)
Az emberek m ár régóta a „lábukkal szavazva” nyilvánítottak
véleményt arról, hogy m it tartanak ezekről a hagyományokról.
Lehet, hogy ezek különleges alkalmakkor különös ünnepélyesség­
gel hatnak, a mindennapi élethez azonban vajmi kevés közük van.
Már az —» 5. tétel kapcsán kifejtettem, hogy valamiféle erőltetett
anti-tradicionalizmus ezt a kérdést épp úgy nem viszi előbbre

274
semmivel, m int az a megrögzött tradicionalizmus, amely egyhá­
zunkat és istentiszteletünket ma jellemzi. A hagyomány fontos és
jó. Az olyan istentiszteletnek azonban, amelyet elsősorban a hagyo­
mány szem előtt tartásával formálnak, muzeális jellege van. Az
ilyen istentiszteletet a m últ idők levegője lengi be. Nem mozdítja
ki az embereket a helyükből, és nem képes
őket tartósan megváltoztatni. Éppen ezért két­
szeresen is megbotránkoztató, hogy a gyüle­ A z olyan istentisztelet­
kezeteknek a legtöbb tartományi egyházban nek, amelyet elsősorban
meg van tiltva, hogy önállóan vezessenek be a hagyomány szem előtt
újításokat a liturgiában: ez egyszerre jelenti a tartásávalformálnak,
gyülekezetek kiskorúságban tartását, és a hoz­ muzeális jellege van.
zánk hűséges emberek semmibevételét. A z ilyen istentiszteletet a
Az olyan istentisztelet, amely az egyházzene múlt idők levegője lengi
és a liturgia kettős béklyójában vergődik, „ki­ be. Nem mozdítja ki az
futó modell”. Harminc év múlva nem fog em­ embereket a helyükből,
lítésre méltó szerepet játszani egyházunkban. és nem képes őket tartósan
Társadalmunk egészét tekintve már ma sem megváltoztatni.
játszik. Hogy harminc év múlva mennyiben
lehet majd még egyáltalán evangélikus isten-
tiszteletről beszélni, az lényegében attól függ, hogy mikor szaba­
dítjuk meg végre istentiszteletünket azoktól a formáktól és ha­
gyományoktól, amelyek nem a Biblia alapján állnak, és amelyek
teljes mértékben ellentmondanak a népegyházi jellegnek.

Az istentisztelet formái nem alakíthatóak tetszőlegesen, de rugal­

masnak kell lenniük.

Mindazzal, amit elmondtam, nem állítom azt, mintha az istentisz­

telet formáit tetszőlegesen alakíthatnánk. Van két olyan kritérium
amelynek minden istentiszteleti forma meg kell hogy feleljen:

1. Először is: meg kell felelnie annak a tartalomnak, amelyet to­

vábbítani akar. Nem állíthatunk keresztyén istentiszteleten
Buddha-szobrot az oltárra, és nem rendezhetünk bevezető

275
 show-t fedetlen keblű táncosnőkkel, csak azért, m ert ez esetleg
tetszik a közönségnek. Ez ellentmondana a közvetíteni akart
üzenetnek. Éppen ezért az istentisztelet minden elemét meg
kell vizsgálnunk abból a szempontból, hogy konform-e az
evangéliummal, hogy közelebb visz-e hozzá, vagy eltávolít tő­
le. Ez nem csak az újonnan bevezetendő, hanem a régóta gya­
korlattá vált istentiszteleti elemekre is vonatkozik. (Ha ezt
megtennénk, néhány igen meglepő felismerésre jutnánk.) A
közvetítő eszközök, amelyeket az istentiszteleten alkalmazunk,
maguk is az üzenet részei. Tartalomnak és formának egységben
kell lennie egymással, máskülönben a forma meghamisítja a
tartalmat.

2. Az istentiszteleti formáknak azonban alkalmazkodniuk kell az

üzenet címzettjeihez is. Az ő nyelvükön kell megszólalnom, az ő
szükségleteiket kell szem előtt tartanom , és az ő életérzéseikre
kell tekintettel lennem, ha nem akarok a fejük fölött elbeszélni.
(Ez akkor is így van, sőt akkor igazán, ha ellent akarok mondani
nekik.) Az istentisztelet már jóval azelőtt megszólítja a jelenlé­
vőket, hogy az istentisztelet megkezdődnék. H a az a benyomás
alakul ki bennük: „ez nem az én világom, itt nem az én nyelve­
men beszélnek, itt én nyilvánvalóan nem vagyok fontos”, ak­
kor egy mégoly jó prédikációval se fogjuk tudni megnyerni
őket. Krisztus teste „testbeszédének” a verbális megszólításnál
is „hangosabban” kell kifejezésre juttatnia: „Isten szeret téged,
és mi is.”

A tartalm at illetően szilárdan rögzített normákhoz kell tartanunk

magunkat. És ezek annál szilárdabbá válnak, minél inkább köze­
lítünk ahhoz a „krisztusi középponthoz”, amelyet az —> 5- tétel­
ben megfogalmaztam. Ami ellenben a nyelvet illeti, amelyen
az istentiszteleteinken részt vevő embereket megszólítjuk, mesz-
szemenően alkalmazkodónak kell lennünk. Istentiszteletünknek
Krisztus-szerűnek kell lennie mondanivalójában, és korszerűnek
stílusában.

276
 Éppen ezért nem tudom elfogadni azt az ér­
velést, miszerint az „istentisztelet a korszellem Istentiszteletünknek
kontrasztprogramja kell hogy legyen”. Ellenke­ Krisztus-szerűnek kell
zőleg, azt kell tudomásul vennünk, hogy a ma lennie mondanivalójá­
hagyományosnak számító istentiszteleti formák ban, és korszerűnek
a maguk idejében kivétel nélkül modernek, sőt, stílusában.
mi több: forradalmian újak voltak, és ellenzőik ss a rc « m b
ugyanazokkal az érvekkel küzdöttek ellenük,
mint potenciális utódaik ma: hogy azok kisebb értékűek, nívót-
lanok és kultúrálatlanok, túl érzékiek, túl világiak, sőt, egyenesen
sátániak. így például sokáig azért ellenezték az orgona használatát
a templomban, mert az úgymond, az utca hangszere, hiszen ősfor­
mái valóban a hetivásárokban jelentek meg először. A hegedűszó
sokáig az ördög muzsikájának számított. Ma „szakrális zeneként”
számontartott énekeink jórészét keletkezésük idején azért kritizál­
ták, mert „túl világiasnak” tartották őket. Kezdődött ez Luther
énekeivel, hogy folytatódjék Hándellel, akinek „Messiását” az egy­
házi emberek „vulgáris színházként” ítélték el, mondván, hogy túl
sok benne az ismétlés (majdnem száz Halleluja!), és kevés a monda­
nivaló. Miért tudták ezek a formák mégis legyőzni az ellenállást?
Nem azért, mert szentebbek lettek volna, mint az addigiak, hanem
egyszerűen azért, m ert népszerűbbek voltak. Olyan nyelven szólaltak
meg, amelyet az emberek értettek, és amely ké­
pes volt kifejezni saját belső érzéseiket. Nem hi­
szem, hogy az egyház megengedhetné magá­ A ma hagyományosnak
nak, hogy tartósan más nyelvet beszéljen, mint számító istentiszteleti
korának embere. formák a maguk idejében
Ez az oka annak is, hogy az Újszövetség nem kivétel nélkül modernek,
hagyott ránk pontos előírásokat az istentisztele­ sőt, mi több: forradalmi­
ti rendre nézve: A bibliai szerzők egészen nyil­ an újak voltak, és ellen­
vánvalóan azon a véleményen voltak, hogy en­ zőik ugyanazokkal az
nek formáit a történeti, földrajzi és kulturális érvekkel küzdöttek elle­
adottságok határozzák meg. N em létezik az nük, mint potenciális
„az” istentisztelet, amely m inden embernek, utódaik ma.
minden korban, minden körülmények között

277
 megfelelne. Állítom, hogy egyházi rendtartá­
Nem létezik az „az” sunk ezen a ponton olyasmit rögzít kötelező
istentisztelet, amely min­ érvénnyel, amit a Biblia jó okkal szabaddá tesz
den embernek, minden számunkra. Az istentiszteletnek másmilyen­
korban, minden körülmé­ nek kell lennie egy felső-bajorországi faluban,
nyek között megfelelne. mint Frankfurtban, s itt megint másmilyen­
Állítom, hogy egyházi nek, mint egy keletnémet kisvárosban. Egy
rendtartásunk ezen a nagyvárosban egyébként is az istentiszteletek
ponton olyasmit rögzít tarka sokszínűségét kell kínálni! Különböző
kötelező érvénnyel, amit a embereknek különböző formájú istentisztele­
Biblia jó okkal szabaddá tekre van szükségük, és az egyházi rendtartás­
tesz számunkra. nak ezt lehetővé kell tennie! És ha azt kérdezi
■ m is ü l valaki: „de akkor miről ismerünk rá, hogy va­
lóban evangélikus istentiszteleten vagyunk?”,
akkor csak azt válaszolhatom: „éppen a sokszínűségről —és remél­
hetőleg a prédikációról!”

Az olyan istentiszteletnek, amely inspirálni akarja az embereket,

az o életérzésüket kell kifejeznie.

H a beléptem egy templomba, évek hosszú során át autom atiku­

san bekapcsoltam „vallásos program om at”: a bizonytalanság, a
szorongás és a távolságtartás egy sajátos keverékét. M int keresz­
tyén, azt m ondtam magamnak, hogy „jó nekem” istentiszteletre
járnom, de nem éreztem jól magam. Ennek a rendezvénynek
semmi köze nem volt a mindennapi életemhez. Még nehezebbé
vált a dolgom, amikor nem keresztyén barátaim at akartam hívo­
gatni az istentiszteletre. Őszintén megvallva, ezt többnyire el is
mulasztottam megtenni, m ert kínosnak éreztem. Két évig vezet­
tem egy ifjúsági kört, amelyben „lelki fegyelmet” tartottunk, és a
hozzám ragaszkodó fiatalokkal együtt minden vasárnap ott vol­
tunk a templomban. Jöttek ők is velem, de olyanformán éreztük
magunkat, m int a kegyes hindu, aki ráfekszik a szöges ágyra:
megteszi, hogy a maga sajátos módján „szentté” legyen, de nem
azért, m ert ezt valami pompás dolognak tartja (legalábbis úgy

278
gondolom). Emellett - még lelkipásztori szolgálatom első éveiben
is —azt hittem, hogy bennem van a hiba. Az istentiszteletnek, gon­
doltam, olyannak kell lennie, amilyen, és ha nem érzem rajta jól
magam, akkor én csinálok valamit rosszul.
Hosszú évekig eltartott, míg ráébredtem, hogy nem én vagyok
a hibás, és nem is a fiatalok, abban, hogy áthidalhatatlan nehézsé­
gekbe ütközik érzelmi világunkat az istentisztelet eseményeihez
igazítani. Sokkal inkább az a baj, hogy istentiszteleteink oly ke­
véssé igazodnak a mai ember életérzéséhez. Az istentisztelet ide­
genszerűségének nem az az oka, hogy az szent, én pedig nem va­
gyok az. Az idegenszerűség érzését az váltotta ki bennem, hogy
ami az istentiszteleten történt, az egy másik generáció életérzését
juttatta kifejezésre. Ennek pedig nem a „szentség” fogalmához
van köze, hanem egyszerűen a kulturális szokásokhoz.
Ez a felismerés alapvetően megváltoztatta az istentiszteletről
vallott felfogásomat. Korábban azt hittem: az „istentisztelet” {né­
metül: Gottesdienst, szó szerint: „istenszolgálat” — fordító m eg­
jegyzése} azt jelenti: „mi szolgáljuk Istent”. Ezért vasárnapról va­
sárnapra kibújtam az ágyból, jóval korábban, mint kedvem lett
volna, egy homályos templomban leültem egy kényelmetlen pád­
ra, és tanúja voltam egy rítusnak, amelyet nem értettem, m eg­
hallgattam a zenét, amelyet nem szerettem,
és egy prédikációt, ami nem m ondott szá­
momra semmit —mindezt azért, m ert Istent A z istentisztelet azt
akartam szolgálni! Csak később ismertem fel, jelenti, hogy Isten akar
hogy az istentisztelet azt jelenti: Isten akar bennünket, embereket
szolgálni nekünk, embereknek! H a viszont ez így szolgálni. Ennek eredmé­
van, akkor - legalábbis többnyire - az isten- nye pedig nem lehet más,
tisztelet után jobban kell érezzem magam, mint inspiráció, lelkese­
mint előtte. dés, sőt „rajongás”. Isten-
Meg vagyok győződve róla, hogy az isten- tisztelet után - legalábbis
tiszteletnek kell a leginspirálóbb alkalomnak többnyire —jobban kell
lennie, ami csak létezik. Sőt, mi több: Az az érezzem magam,
istentisztelet, amely nem ilyen, saját lehető­ mint előtte.
ségei alatt marad, és nem az, aminek Isten

279
szándékai szerint lennie kellene. Isten szolgálni akar bennünket,
ennek eredménye pedig nem lehet más, m int inspiráció, lelkese­
dés, sőt „rajongás”. Istentisztelet után több kell hogy legyen
bennem a hit, a remény, a szeretet, m int előtte volt! Ez azonban
csak akkor következhet be, ha életérzésemet az istentisztelet
legalább bizonyos m értékig m egérintette, és alkalmat nyújtott
rá, hogy Isten ebben a legsajátosabb életérzésemben szólítson
meg.
Az átlagos német a mi istentiszteleti nyelvünk és szimbolikánk
környezetében nem érzi otthonosan magát. Nem érti, és ha meg­
magyarázzák neki, akkor is idegen nyelvként hat rá. Legbensőbb
gondolatait és érzéseit ezen a nyelven nem képes kifejezni. Ilyen
körülmények között viszont nem az embereknek kell m agukat
hozzáigazítaniuk istentiszteleteinkhez, hanem istentiszteleti for­
máinkat kell az emberekhez igazítanunk. Egy inspiráló istentiszte­
letnek, amely az embereket erősíteni akarja hitükben, reménysé­
gükben és szeretetükben, az ő nyelvüket kell beszélnie. „Beszéd”
alatt itt nem csak a kimondott szavakat értem, hanem az istentisz­
telet szimbolikáját is, mindenekelőtt az ott elhangzó zenét. Szá­
momra érthetetlen, hogy miért tanulnak a teológus diákok görö­
göt, hébert és latint, koruk emberének nyelvét viszont nem.
Nyilván abból indulnak ki, akik erről döntenek, hogy azt úgyis is­
merik. Ha azonban ez valóban így volna, másmilyenek lennének a
gyülekezeteink, m int amilyenek.
Mi a saját gyülekezetünkben gyakran készítünk felmérést, hogy
megismerjük az emberek „helyi” nyelvét. Megkérdezzük például,
hogy melyik rádióadást hallgatják a leggyakrabban, milyen újsá­
gokat olvasnak, milyen kulturális rendezvényeket látogatnak szí­
vesen, milyen témák érdeklik őket, és milyen élményre vágynak,
ha eljönnek a templomba. A mozaikdarabkákból kialakítunk egy
összképet arról, hogy milyen nyelvet kell beszélnünk, hogy képe­
sek legyünk ezeket az embereket megszólítani. Ez a módszer so­
kakban álmélkodást vált ki, és gyakran kritizálnak is m iatta ben­
nünket. Az én véleményem viszont az, hogy a körkérdésekkel való
munka minden evangéliumi teológus „kéziszerszám-készletéhez”

280
hozzá kell tartozzon. Alig van Luthernek olyan
mondása, amelyet többet idéznének, mint az, Folyamatosan figyeljük
hogy „oda kell figyelni az emberek szájára”, olyan emberek „száját”,
csak éppen nem vált még belőle önálló stúdium akik rég halottak —és
a teológusképzésben - egyházunk nagy kárára. csodálkozunk rajta, hogy
Ezzel szemben folyamatosan figyeljük olyan miért nem életszerűbbek
emberek „száját”, akik rég halottak - és csodál­ az istentiszteleteink.
kozunk rajta, hogy miért nem életszerűbbek az
istentiszteleteink.

Az istentiszteleteknek a közeli jövőben át kell térniük egy több-

vágányú koncepcióra.

Meg vagyok győződve róla, hogy az istentiszteletnek az a módja,

amelyet egyházunk ma általánosan gyakorol, „kifutó modell”.
Egyre többször hallani olyan istentiszteletekről - főleg nagyváro­
sokban —, amelyen tízen se vesznek részt. A
gyülekezetek több ezres létszámához viszo- ■ ■ ■ » « ■ ■ ■
nyitva azonban még az ötven-hatvan résztvevő Meg vagyok győződve
is riadóra kell hogy serkentsen. Valóban csak róla, hogy az istentiszte­
akkor akarunk valami újat kezdeni, ha majd az letnek az a módja,
utolsó templomlátogató „leoltja maga után a amelyet egyházunk ma
villanyt”? általánosan gyakorol,
A következtetés, amire ennek alapján jutot­ „kifutó modell”.
tam , nem az, hogy ha így van, „szüntessük
meg az istentiszteletet eddigi formájában”! Az
istentisztelet megszokott formájának megvan a m aga jogosultsá­
ga, megvannak az áldásai, és néhány esztendeig még fontos sze­
repet fog játszani egyházunk életében. Egyfelől nem tehetjük
meg, hogy azok alól az emberek alól, akik az istentisztelet e for­
mái között érzik otthonosan m agukat, kihúzzuk a szőnyeget.
Másfelől viszont be kell látnunk, hogy az istentisztelet e megszo­
kott módjával kortársaink többségét m ár nem vagyunk képesek
megszólítani. Ebben a szituációban gyülekezeteink előtt három
lehetőség nyílik:

281
1. Az első lehetőség: megélénkíteni az eddig szokásos istentiszteletet. Az
olyan istentiszteleteket is ki lehet egészíteni a kornak megfelelő
elemekkel, amelyek a klasszikus liturgikus formák közt zajla­
nak. Hogy mire gondolok pontosan, azt részletesen kifejtettem
Gottes Liebe feiern című könyvemben. Mi a magunk gyülekezeté­
ben néhány éven át ilyen hagyományos és modern elemekből
összeállított tarka „keverék-istentiszteleteket” tartottunk, és sok
áldását tapasztaltuk a dolognak. Ezeken az istentiszteleteken
igazi közösség valósult meg: mindenki talált bennük neki valót.
Ennek a módszernek azonban megvannak a határai. Képzelje­
nek el egy olyan rádióadót, amely azért, hogy minél több hall­
gatót megnyerjen magának, egy műsorban közvetít dzsesszt,
popmuzsikát, operaáriákat, heavy m étáit és bajor népzenét. Az
adó nagy valószínűséggel éppen az ellenkezőjét érné el, mint
ami szándékában volt: azzal az igyekezetével, hogy „mindenki­
nek” kedvére tegyen, hallgatói többségét elriasztaná. Meg va­
gyok győződve róla, hogy a különböző elemek nem túlzásba
vitt vegyítésével bizonyos mértékig növelhetjük az istentisztele­
ten részt vevők számát. Igazi áttörést azonban csak akkor érhe­
tünk el, ha különböző fajtájú istentiszteleteket tartunk.

2. Egy idő m últán nem kerülhetjük meg, hogy végiggondoljuk:

milyen új istentiszteleti formákat vezessünk be gyülekezetünk­
ben. A válasz erre a kérdésre elsősorban attól függ, hogy mi­
lyen emberek laknak az illető városban vagy faluban. Mi a saját
gyülekezetünkben időközben hat különböző fajta istentisztele­
tet alakítottunk ki, s ezeket - eltérő időközökben - rendszere­
sen tartjuk. M egtartottuk az istentisztelet klasszikus formáját,
ezenkívül van egy „felélénkített klasszikus”, egy modern, egy
meditatív forma, van istentisztelet az egyháztól idegenek és
külön a tinédzserek számára. Ez a sokféleség kétségkívül ext­
rém. Hamarosan azonban minden gyülekezetben fel fog tűnni
a hagyományos m ellett egy vagy két olyan istentiszteleti for­
ma, amely részben a helyi népesség kultúrájához alkalmazko­
dik, részben az emberek valamilyen csoportját célozza meg.

282
 Személyes jóslatom az, hogy ennek során a
hagyományos istentiszteletek látogatottsá­ Hamarosan minden
ga fokozatosan csökkenni, a „kulturálisan gyülekezetben felfog tűn­
nyitottaké” folyamatosan növekedni fog. A ni a hagyományos mellett
hagyományos istentiszteleti forma egyhá­ legalább egy olyan másik
zunkban legkésőbb 30-40 év múlva csak istentiszteleti forma,
mellékes szerepet fog játszani. amely szorosan kapcsoló­
Az emberek a legkülönfélébb módokon dik a helyi lakosság
juttatják kifejezésre azt az aggályukat, hogy kultúrájához.
vajon nem vezet-e a gyülekezet szakadásé- mmmmmmmmmmmm
hoz, ha két, sőt, ennél is több fajta istentisz­
telet között lehet válogatni. Bármennyire jogos is ez az aggály,
nincs tekintettel arra, hogy ez a szakadás már régen megtör­
tént. Minden gyülekezetünk kettészakadt a vasárnap délelőtt
istentiszteletre igyekvők kis csoportjára, és a többiekére, akik­
nek ez a forma nem felel meg, és inkább otthon maradnak. Eze­
ket arra ösztönözni, hogy vegyenek részt egy - az eddigitől kü­
lönböző módon m egtartott — istentiszteleten, nem a szakadás
irányába, hanem egy ténylegesen már meglévő szakadás meg­
szüntetésének irányába tett lépés. Saját gyülekezetünk tapaszta­
latai alapján csak azt mondhatom: ha mindkét fajta istentiszte­
let a) ugyanazon teológiai középpont köré szerveződik, b) a
kétféle istentisztelet résztvevői szeretetteljes viszonyt ápolnak
egymással, és c) az istentiszteleteken túlmenően elegendő érint­
kezési felület van a gyülekezet tagjai között —szemináriumok
házi gyülekezetek, rendezvények, közös tevékenység stb., ame­
lyek alkalmat kínálnak rá, hogy a gyülekezet tagjai találkozza­
nak egymással, és ápolják a közösséget, akkor egy külön isten-
tisztelet nem fog a gyülekezet szakadásához vezetni.

3. A harmadik lehetőség az, hogy egymástól különböző gyülekezetek kü­

lönféle istentiszteleti formákat kínálnak, és ilyen módon kiegészítik
egymást. Az ilyen együttmunkálkodás ideális terepe a nagyvá­
ros. Itt a legkönnyebb a gyülekezetek és az istentiszteleti módok
ilyen fajta profilírozása. Ennek az eljárásmódnak az előnyei nyil-

283
 vánvalóak: minden gyülekezet összpontosíthat egy bizonyos is­
tentiszteleti módra, és ezzel együtt egy meghatározott célcso­
portra. Az istentiszteleti kínálat differenciálása ugyan széles réte­
geket érhet el, de sok erőfeszítést igényel. Minél specifikusabb és
egyértelműbb egy gyülekezet profilja, annál könnyebben eléri az
embereket. Az a tudat, hogy gépkocsival néhány perc alatt elér­
hető távolságban található egy olyan gyülekezet, amely saját kí­
nálatát remekül kiegészíti, sok gyülekezet számára megkönnyíti,
hogy döntsön egy ilyesfajta profilírozás mellett.
Teljesen mindegy, hogy melyik megoldást választjuk: tény,
hogy pillanatnyilag istentiszteleteink 95% -a a népesség nem
egészen 5% -át szólítja meg. Ez olyan luxus, amit nem enged­
hetünk meg m agunknak. Hogy megmaradunk-e népegyház­
nak a következő évezredben, az nem utol­
sósorban attól függ, hogy sikerül-e a „nép”
Istentiszteleteink 95%-a számára valóban vonzóvá tenni istentiszte­
pillanatnyilag a népesség leteinket. Egyházunk tagsága már évtizedek
nem egészen 5 %-át óta nem egységes, hanem különböző alcso­
szólítja meg. Ez olyan portokra oszlik, amelyeknek eltérőek az ér­
luxus, amit nem engedhe­ dekei és az igényei. Ezeknek pedig épp így
tünk meg magunknak. differenciált istentiszteleti kínálatra is van
szükségük.

A jövő istentiszteletét nem a lelkipásztor fogja tartani, hanem a

gyülekezet fogja ünnepelni.

Bármennyire különbözőek is lesznek a jövő istentiszteleti formái,

egy dolog közös lesz bennük: nem egyetlen személy fogja őket
„tartani”. Idejében le kell szoknunk ennek a szónak a használatá­
ról is, hiszen a beszéd valóságalakító tényező. Helyes, ha a lelki-
pásztor irányítja, vezeti az istentiszteletet, tartani azonban ne tart­
sa. Az istentisztelet lényegét tekintve ünneplés —ezért nem egy
ember, hanem egy közösség ügye.
A gyülekezet közösségi részvétele az istentiszteleten ez idő sze­
rint a közös éneklésre és kötött szövegek recitálására korlátozódik.

284
A templom előterében folytatott fesztelen társalgást a gyülekezeti
mag tagjai gyakran zavarónak érzik, ezért az istentisztelet után
mindenki sietve távozik. Jóllehet e téren sok minden történt az
utóbbi években, még ma is ritkaságszámba megy az istentiszte­
letet követő kávézás vagy teázás szokása. Olykor úrvacsoravételkor
a gyülekezet tagjai egy pillanatra megfogják egymás kezét, sokan
azonban még ezt is túl közeli érintkezésnek tartják. Nevetni ritkán
szokás istentiszteleten, sírni is - a tapsról nem is beszélve. Bárki
inkább leharapná a nyelvét, mint hogy figyelmeztesse a lelkipász­
tort, hogy ferdén áll a gallérja, végül is az istentisztelet „mél­
tóságát” nem szabad megzavarni. Közbeszólni prédikáció alatt
egyáltalán nem lehet, sem kérdéseket feltenni, és nincs mód hoz­
zászólni, vagy az elhangzottakat utólag megbeszélni sem. És ki
látott már evangélikus istentiszteleten imaközösséget?
Mindent összevéve, alig ismerek olyan rendezvényfajtát, amely
olyannyira unkommunikatív módon folyna le, mint az, amit mi ál­
talánosan istentiszteletnek nevezünk. Gyakran még egy mozifilm is
- ami pedig a frontális előadás csúcsa - több lehetőséget nyújt a
nézőnek, hogy részt vegyen a cselekményben. Ugyanakkor az
istentisztelet elképzelhetetlenül magas kommunikatív igényt tá­
maszt. Hiszen, legalábbis elméletileg, az istentisztelet Isten szerete-
tének ünneplése, aminek során Isten gyermekei egybegyűlnek, és
közösségre jutnak egymással. Sehol annyi szó nem esik a szeretet­
től, mint éppen itt. Érezni ugyanakkor keveset
lehet belőle. Istentiszteleteink igazi próbája az IiSiIil*!«i»«S
lenne, hogy vajon valaki, aki kultúránkat nem Istentiszteleteink igazi
ismeri, nyelvünket nem beszéli, és részt venne próbája az lenne, hogy
valamelyiken, eljutna-e arra a felismerésre, hogy vajon valaki, aki kultú­
a keresztyénség a szeretet vallása? ránkat nem ismeri,
Hogy jobban érzékeljük a kontrasztot, olvas­ nyelvünket nem beszéli, és
suk el, hogy milyen volt az istentisztelet az Új­ részt venne valamelyiken,
szövetség korában. Pál ezt írja az lK or 14,26- eljutna-e arra a felisme­
ban: „Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, résre, hogy a keresztyénség
tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, ma­ a szeretet vallása ?
gyarázata: minden épüléseteket szolgálja!” Bárme-

285
 lyik —fentebb ajánlott —formáját is válasszuk az istentiszteletnek,
az Újszövetség szellemének az felel meg, hogy messzemenően kom­
munikatív esemény történjen, nem pedig egyszemélyes show! Az
istentiszteleten a gyülekezet sokszínűségének kell érvényesülnie,
amely megfelel a kegyelmi ajándékok és az egyéniségek sokféleség­
ének.
Ha különböző emberek gyűlnek össze istentiszteletre, általában
közülük nem csak egy valakinek van valamije, amivel hozzájárul­
hat annak lefolyásához. Az istentisztelet nem olyan rendezvény,
amelyet egy valaki celebrál sok másik ember számára, hanem
olyan összejövetel, amelyen sok különböző ember különböző im ­
pulzusai érvényesülhetnek. Azt remélem, hogy a jövőben ez egyre
inkább így lesz. Az egyszemélyes show ideje, amelynek során egy
valaki beszél és előimádkozik, a többi ember pedig legfeljebb any-
nyit mond, hogy „ámen”, lejárt. Az embereknek ma már ennyi
nem elég. Az embereknek kevés, hogy „agyonprédikálják” őket,
ők is vissza akarnak kérdezni. Tudni akarják, hogy ki mellett ül­
nek. Nemcsak hallani és elmélkedni akarnak Isten szeretetéről, ha­
nem át is akarják élni - éspedig az istentiszteleten. Ez pedig csak
úgy lehetséges, ha felhagyunk a mesterkélt ünnepélyességgel, és
ehelyett elkezdjük valóban ünnepelni Isten szeretetét. ünnepélyes le­
het egy magányos tisztségviselő is, ünnepeim azonban csak úgy le­
het, ha sokan vannak együtt.
Hasznos lehet első lépésként két különböző személyre bízni a li­
turgiát és a prédikációt. Ideális esetben egy férfira és egy nőre,
akik közül legalább az egyik nem teológus. Már ez az egyetlen
egyszerű mozzanat segíthet abban, hogy leépítsük a „szent em ber”
képzetét, és a szentség fogalmát kiterjesszük a gyülekezet egészé­
re. Ezt követhetik fokozatosan a következő lépések. A mi gyüleke­
zetünkben általában húszan-harmincan vettek részt az istentiszte­
leten, olykor többen is. Egyszer csak feltettem a kérdést: „Mire
tudnánk ennyi embert használni egyetlen istentiszteleten?” Aztán
elkezdtük a templom díszítésével, folytattuk azzal, hogy egyesek a
vendéglátást készítették elő, mások az érkezőket fogadták, volt,
aki az iratterjesztést vállalta, kialakult a technikáért, a kazettaszol-

286
gálatért felelősök csoportja, a lektoroké (vagyis
azoké, akik a lekciót olvassák), létrejött a szín- A tegnap istentisztelete
házegyüttes, különböző zenekarok alakultak, ünnepélyes volt. A holnap
vannak, akik a közbenjáró imádságot vállalták, istentisztelete ünnep lesz.
megint mások az úrvacsoraosztásnál segédkéz- wmmmmmm■
nek, és így tovább el egészen a gyermek-isten­
tiszteletekig és a gyermekfelügyeletig. A prédikáció és a liturgia
fentebb említett kettéosztása már hosszú évek óta bevált gyakor­
lat. Ilyenformán az igehirdető teljes mértékben a prédikáció elő­
készítésére és átgondolására összpontosíthat —ami általában jó ha­
tással van annak minőségére. Az ember egyébként olykor egy
közepes prédikációt is elvisel, ha maga az istentisztelet önmagában
élményt jelent számára. Tény, hogy az az egyetlen ember, akitől
minden függ, a múlté. A holnap istentisztelete sokszínű, életteli,
tarka és kommunikatív. A tegnap istentisztelete ünnepélyes volt.
A holnap istentisztelete ünnep lesz.

Nemcsak ahhoz van szükségünk koncepcióra, hogy miként ün- |

nepeljük, hanem ahhoz is, hogy miként éljük meg istentisztelete- / I
inket.

„Mi az életteli istentisztelet titka?” - kérdezik tőlem olykor. A vá­

lasz eleve nagyon egyszerű: az istentisztelet annyira életteli,
amennyire egyes elemei hatással vannak a résztvevők mindennapi
életére is.
Látszólag ehhez hasonló dolgokról szóltam már a 68. tétel ki­
fejtése során is. Ez azonban csak első hallásra tűnik így. O tt arról
volt szó, hogy istentiszteletünkben meg kell jelennie mindennapi
életünknek. Itt éppen az ellenkezőjéről: arról, hogy az istentiszte­
let egyes elemeinek kell hatniuk mindennapi életünkre. O tt az is­
tentisztelet modernizálása volt a téma, itt a m indennapi élet m eg­
szentelése. A kettőnek elválaszthatatlanul össze kell tartoznia.
Arról van szó tehát, hogy nem csak ünnepelni kell az istentisztele­
tet, hanem élni is.
Ha csak ünnepeljük az istentiszteletet, de nem éljük, akkor az

287
 mindig külsődleges dolog marad. Egy bűnvallás például — akár
hagyományos, akár modern formában hangzik el — mindaddig
mesterkélt és hiteltelen, amíg az istentisztelet résztvevői egyéb­
ként nem vallják meg Istennek bűneiket. Kifejezheti az úrvacsora
bármilyen mélységesen a közösséget, mindaddig idegen test m a­
rad, amíg nincs közösség az istentiszteleten résztvevők között
hétfőtől szombatig is. És az, aki hitét a hétköznapokban nem vall­
ja meg, általában meglehetősen lélektelenül,
és oda sem figyelve mondja a hitvallást az is-
Am i élettelen a minden- tentiszteleten is. Ugyanez érvényes az isten-
napokban, az élettelen tisztelet minden elemére. Ami élettelen a
az istentiszteleten is. mindennapokban, az élettelen az istentiszte-
mmmmmmmmmmmmms« létén is.
Arról, hogy mennyire életteli egy istentisz­
telet, leolvashatjuk, hogy annak egyes elemei mennyire hatnak a
résztvevők hétköznapi életében. H a istentiszteletté válik az élet,
élettelivé lesz az istentisztelet is. Ennek a megállapításnak az ér­
vénye független az adott istentisztelet formájától. (Ami ugyanak­
kor nem ment fel bennünket az alól, hogy rákérdezzünk: kik is­
tentiszteletünk „címzettjei”.) Kolostorokban hallottam csodálatos
és lélekkel teli gregorián éneklést, de olyan, kórusban elmondott
imádságokat is, amelyek unalmasságát és nyúlósságát aligha le­
hetne tovább fokozni. Modern könyörgő énekeket lehet olyan
áhítattal és lelkesen énekelni, hogy az valóban a szívekig ér, de
hathatnak úgy is, m int valami verkli hangja. A spiritualitásnak
majd minden formája lehet életteli, és áraszthatja magából az éle­
tet - ha a résztvevők teljes szívvel vesznek részt benne, és az, amit
tesznek, hét közben is szerepet játszik az életükben.
Nem utolsósorban ezért annyira veszélyes a kultikus istentiszte­
let-értelmezés. A kultusz annak a foglalata, ami elkülönül a m in­
dennapoktól. Olyan „szent cselekmény, amelyet egy szent ember
egy szent helyen” celebrál. H a a három tényező közül valamelyik
hiányzik, istentisztelet sem lehetséges. így azonban a vasárnapi
istentisztelet ürüggyé válik a hétköznapok istentiszteletének hiá­
nyára. A követés helyét átveszi a ceremónia, az engedelmességét

288
az áhítat érzése. így kerül sor olyan istentisz­
teletekre, amelyeken látszólag minden „rend­ Ha Isten dicsőítésére,
ben van”, csak éppen az élet hiányzik belőlük. közbenjáró imádságra,
H a Isten dicsőítésére, közbenjáró imádság­ Szentírás-olvasásra csak
ra, Szentírás-olvasásra csak a szent helyen ke­ a szent helyen kerül sor,
rül sor, de nem válik életünk mindennapjai­ de nem válik életünk
nak stílusává, akkor az istentisztelet nem mindennapjainak
egyéb, mint rafinált módszer Isten akaratának stílusává, akkor az
megkerülésére. Isten m ár az Ószövetségben istentisztelet nem egyéb,
kinyilvánította, hogy m it tart az istentiszte­ mint rafinált módszer
letnek erről a kegyes formájáról: „Gyűlölöm., Isten akaratának
megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem áll­ megkerülésére.
hatom! Ha égőáldozatot mutattok be nekem, vagy
ételáldozatot, nem gyönyörködöm bennük. Rá se te­
kintek a békeáldozatra, melyet hizlalt állatokból mutattok be! Távozza­
tok előlem hangos éneklésetekkel, hallani sem akarom lantpengetésteket!
Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!”
(Ám 5,21-24; vö. Ézs 1,12-15; Mik 6,6-7).

Gyakran persze nem a rossz szándék tart vissza valakit attól, hogy
istentisztelet-szerű életet éljen, hanem az ismeret vagy a képesség
hiánya. Senki sem mondta meg neki, hogy az istentisztelet nem
kultusz, nem elkülönített szent idő, hanem annak hatnia kell a
mindennapi életre is. Úgy gondolja, hogy ha vasárnaponként dicső­
íti Istent, imádkozik, megvallja hitét, és adakozik, ezzel teljesíti a
kötelességét. És ha tudja is, hogy ez nem így van, akkor sincs fogal­
ma róla, hogy miként másként kellene csinálnia a dolgokat. Ezen a
ponton a lelkipásztorokra hárul a felelősség. Az ő egyik legfonto­
sabb feladatuk, hogy ne csak celebrálják az istentiszteletet, hanem
azt meg is gyökereztessék a résztvevők életében. Az egyházi rend­
tartás szerint az istentisztelet végzése a lelkipásztor kötelessége. Ez
a továbbiakban nem korlátozódhat arra, amit vasárnap délelőttön­
ként a lehető legjobban „előadnak a színpadon”. Ellenkezőleg: a
feladatnak ezt a részét nyugodtan rábízhatjuk másokra, ha megfe­
lelő adottságokkal rendelkeznek; de mindenképpen meg kell oszta-

289
 nunk másokkal. Azoknak, akik az istentiszte­
A lelkipásztoroknak letért felelősek, a legizgalmasabb feladata az is­
ezért nemcsak arra nézve tentisztelet után kezdődik, akkor ugyanis, ami­
kell hogy koncepciójuk kor az a kérdés kerül a középpontba, hogy az
legyen, miként lehet ün­ istentisztelet liturgiája miként válhat az „élet
nepelni az istentiszteletet,liturgiájává”. A lelkipásztoroknak ezért nemc­
hanem arra is, sak arra nézve kell hogy koncepciójuk legyen,
hogy miként akarják az miként lehet ünnepelni az istentiszteletet, ha­
istentiszteletet
nem arra is, hogy miként akarják az istentisz­
gyülekezetükkel teletet gyülekezetükkel együtt élni is. (Hogy ez
együtt élni is.miként történhet a gyakorlatban, arra nézve
mmmmmmmsm számos utalás található Gottes Liebe feiern című
könyvemben.)
Nem az a szándékom, hogy a vasárnapi istentiszteletet nivellál­
jam. A mindennapok istentisztelete nem pótolhatja a vasárnap
délelőttit. Ellenkezőleg, az istentisztelet, amelyet vasárnap ün­
nepiünk, ennek a mindennapi istentiszteletnek a forrása, ősképe
és megkoronázása. Itt futnak össze a szálak, itt visszük Isten színe
elé az elmúlt napok győzelmeit és vereségeit, és kapunk erőt és
inspirációt a következőkre. A vasárnapi istentisztelet kétségkívül
m int különleges alkalom áll szemben a mindennapokkal. De nem
választható el tőlük. H a azt akarjuk, hogy istentiszteletünk élet­
teli legyen, istentiszteletté kell lennie életünknek.

Ha nem akarjuk, hogy istentiszteleteink üressé váljanak, be kell

illeszteni ó1<et egy átfogó gyülekezeti koncepcióba.

Mindazzal, amit itt leírtam, nem csupán az istentisztelet megre­

formálása a célom. Az istentiszteletet élénkítő és modernizáló kí­
sérletekre az utóbbi években többször is sor került. Ilyennek te­
kinthetők pl. a beat-misék vagy a liturgikus éjszakák, amelyeket
az Egyházi Napok rendezvénye nyomán gyülekezetek is gyako­
rolni kezdtek. Mások egy-egy konferencia vagy utazás hatására
Taizé-áhítatokat, áldó istentiszteleteket vagy táncmeditációkat
vezettek be gyülekezetükben. Számos helyen történtek lelkes pró-

290
bálkozások, amelyek azután általában mégsem tudtak gyökeret
ereszteni. Miért nem? Ennek három okát látom:
Először is: ezeknek az istentiszteleti kísérleteknek a teológiai
háttere gyakran meglehetősen sekély és cseppfolyós volt. Utalok
itt a fentebb mondottakra: ha a középponttal baj van, a legjobb
külső formák sem segítenek. A struktúra megújítása csak az annak
megfelelő tartalmi megújulással együtt vezethet eredményre. Bár­
mennyire is istentiszteletünk modernizálása mellett érvelek: a
döntő mindig a szubsztancia, a lényeg marad. H a ekörül nincse­
nek rendben a dolgok, akkor az emberek legfeljebb rövid ideig
kezdenek megint templomba járni.
A második ok, amiért egyes istentiszteleti reformok nem m a­
radnak tartósak, az, hogy az istentiszteleten változtattak ugyan, a
gyülekezet azonban lényegében ugyanaz maradt. így viszont az is­
tentisztelet idegen maradt a résztvevők számára. Eredményezett
jó irányú hangsúlyeltolódásokat, de igazi változást nem. Elvisel­
ték az újat, de csak olyan mértékben, hogy a megszokottat ne za­
varja. A dolog vége többnyire az összes résztvevő frusztrációja
lett: az emberek egy részét ingerelte mások begyepesedettsége és
merevsége —és elment. Emezek viszont igazolva látták azt a m eg­
győződésüket, hogy az újítások csak nyugtalansághoz és ütközé­
sekhez vezetnek - és megfogadták, hogy ilyesmibe máskor nem
mennek bele. Ez egyébként olyan gond, amely számos gyüleke­
zetben jelentkezik, amely elkezdte szervezni az istentiszteleteket
az „egyháztól elidegenedettek” számára. Bármennyire is hozzájá­
rultak a mi speciális alkalmaink is az ilyesfajta istentiszteletek
elterjedéséhez, mindig azt kérdezem magamtól: vajon tudják-e
az illető gyülekezetek, hogy mire vállalkoztak? Nem lehet „csak
úgy” bevezetni valamilyen új istentiszteleti formát. Tudatában
kell lennünk, hogy az vagy együttjár a gyülekezet megváltozásá­
val, vagy egy halom törmelék m arad utána.
A harm adik ok talán a legtragikusabb: a legtöbb gyülekezet­
nek nincs elgondolása, hogy m it kezdjen azokkal, akik egyszer
eljönnek a tem plom ba. A legkeserűbb lecke, amelyet az utóbbi
években meg kellett tanulnunk az, hogy a leglényegretörőbb és

291
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmm legérdekesebben megszervezett istentisztelet
A z olyan istentiszteletet,sem ér semmit, ha nem kapcsolódik hozzá
amely nem ágyazódik bele a gyülekezetépítés világos koncepciója. Az
egy egészséges gyülekezet- olyan istentiszteletet, amely nem ágyazódik
építési elgondolásba, jobb, bele egy egészséges gyülekezetépítési elgon-
ha elfelejtjük!dolásba, jobb, ha elfelejtjük! Ezek olyanok,
m int a dús lombú fa, amelyen azonban nem
található gyümölcs. Az egyik számomra is­
merős gyülekezetben évekkel ezelőtt olyan lelkipásztor szolgált,
akinek kifejezetten sokan jártak az istentiszteleteire. Olykor
messziről is eljöttek, hogy meghallgassák a prédikációját. Ez az
ember kifejezetten „közönségmágnesnek” számított, gyülekezete
pedig ennek megfelelően elevennek. Amikor ez a lelkipásztor
nyugalomba vonult, az istentiszteletek heteken belül teljesen
összeomlottak. És nem csak ez történt, hanem maga a gyüleke­
zeti élet is masszívan visszaesett. Mi történt? Ez a lelkipásztor el­
mulasztotta, hogy gondoskodjék az eleven gyülekezeti életről. Jó
igehirdető volt, semmi több. Ez a mai világban nem kevés —csak
nem elég. Ez a lelkipásztor — bizonyára nem szándékosan, de
ténylegesen mégis - ahelyett, hogy Krisztus követésére toborzott
volna sereget, a saját személye köré gyűjtötte a rajongók táborát.
Amikor nyugdíjba m ent, ez a csoport elveszítette azt, aki köré
szerveződött, és egy-kettőre felbomlott.
Bármennyire hálásak is érte az emberek: nem elég csak jó pré­
dikációkat tartani. És nem elég az sem, ha modern zenét játszunk
az istentiszteleten, multimédiával, bibliodrámával, tánccal vagy
filmmel kísérletezünk. Bármennyire jó is mindez: mindenekelőtt
afelől kell határozott elgondolásunknak lennie: miként válhatnak
az istentisztelet résztvevői - mondjuk ki érthetően - Jézus tanít­
ványaivá. Kiscsoportokra van szükségünk, és olyan szolgálati
ágakra, amelyekbe bevonhatjuk őket; motiválnunk kell őket, ké­
pessé tenni rá, hogy személyes lelki életet éljenek, és képesek le­
gyenek szavaik és tetteik révén másoknak is továbbadni Isten sze-
retetét. Sajnos alig van gyülekezet, amelynek világos elképzelései
lennének arról, hogy mindez m iként érhető el.

292
 A gyülekezetépítésnek az istentisztelet csak az egyik —kétségte­
lenül igen fontos —eleme. A feladat, amely gyülekezeteinkre vár,
az, hogy átfogó gyülekezeti koncepciót alakítsanak ki, és megha­
tározzák, hogy hol a helye az istentiszteletnek e koncepción belül.
Áttekinthető viszonyokat kell teremteni a gyülekezeti munka
többi ágát illetően. Az istentisztelet nagyobb mérvű megváltozta­
tásának csak ezt követően van értelme. (Kisebb módosításokra
természetesen addig is sor kerülhet.)
Az Ef 4,13 szerint: mindnyájunknak el kell jutnia „a hitnek és
az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét
elérő nagykorúságra”. Ez minden gyülekezeti m unka célja. Ezt a
célt kell szolgálnia az istentiszteletnek is, különben puszta „esetle­
gesség” marad, elszigetelt rendezvény, amely - ha jól „csinálják”
is - önmagában kevés. Ezzel szemben egy jól átgondolt gyüleke­
zeti koncepció keretében az annak megfelelően alakított istentisz­
telet a leginspirálóbb alkalommá lehet, amely csak elgondolható:
olyanná ugyanis, amelyen Isten szeretete meg­
tapasztalható, átélhető és tovább adható, és i
ahol az emberek alapvető változáson mennek A z istentisztelet nélküli
át. Itt - az istentiszteleten - jut kifejezésre a keresztyénség éppúgy
legteljesebben Jézus fivéreinek és nővéreinek lehetetlen hosszú távon,
közössége, és formálódik egyúttal mindig újjá. mint az olyan keresztyén­
Éppen ezért az istentisztelet nélküli keresz­ ség, amely kizárólag az
tyénség éppúgy lehetetlen hosszú távon, mint istentiszteleten való
az olyan keresztyénség, amely kizárólag az is­ részvételre korlátozódik.
tentiszteleten való részvételre korlátozódik.

293
Tizedik feladat:
Egyszerűsíteni a gyülekezeten belüli
struktúrákat
„Ami nem megy egyszerűen,
az egyszerűen nem megy. ”

Az egyház struktúráinak rendkívüli lelki relevanciájuk van.

Aki ma fejébe veszi, hogy hozzákezd az egyházi struktúrák megvál­

toztatásához, annak két széles körben elterjedt felfogással kell szá­
molnia: egyfelől sokan vannak, akik a régen kialakult struktúrákat
szentnek és sérthetetlennek tartják. Az ember alapjában véve kon­
zervatív lény. Amit egyszer megszokott, és amit otthonossá alakí­
tott, ahhoz ragaszkodik, és nem szívesen válik meg tőle. Az egyház­
ban pedig különösen is nagy a kísértés, hogy valamely személyes
életérzésből teológiát csináljon: hogy azt ami régi, „öröknek”, a szá­
mára kedves hagyományt „megszenteltnek” nyilvánítsa. Másrészt
ott vannak azok, akik nem tartják túlságosan fontosnak a struktú­
rák kérdését: „A lényeg mégiscsak a spiritualitás és a teológia! H a
pedig csak a hit számít - vélekednek ennek a csoportnak a képvise­
lői - , akkor a külső formákkal nem kell annyit törődni. Mindegy,
hogy az egyház régimódian vagy modernül csinálja-e a dolgokat, a
»lelket« nem tudja kioltani.” Jóllehet a két felfogás ütközik egy­
mással, hatásuk egymást erősítve mégis az, hogy egyházunkban a
struktúrák lényegében érintetlenek maradnak. Mintha az lenne a
mottó: „Erős várunk a lomhaság.”
Jézus azt m ondta, hogy az új bort nem szabad régi tömlőbe
tölteni. Az új bor szétrepeszti a régi töm lőt, és mind a kettő kárba
vész (Mk 2,22). A mi tém ánkra alkalmazva ez azt jelenti: a lelki
fellendüléshez új struktúrákra is szükség van. Másként olyan sza­
kítópróbának van kitéve mindkettő, amely a lelki ébredésnek és
magának a struktúrának is helyrehozhatatlan károkat okoz. Bizo-

294
 nyos esetekben bekövetkezhet, hogy a régi „mwsmí--mmmmmmmmmK
struktúra ellenáll a lelki lendületnek. Képle­ Semmire, de valóban
tesen szólva: az új bor megromlik a régi töm ­ semmire sem jutnánk, ha
lőben. az egyházi struktúrákat
Mire juthat egy lelki ébredés ott, ahol az is­ anélkül reformálnánk
tentiszteleti formák lényegében évszázadok óta meg, hogy megerősítenénk
változatlanok, ahol a lelkipásztornak jogában teológiai és spirituális
áll és a lehetősége is megvan hozzá, hogy ne­ bázisunkat.
met mondjon mindenre, ami neki teológiailag Baoe***®3t*
nem tetszik, és ahol a házi gyülekezetek és a
kiscsoportok működését idővel megengedik ugyan, de azok semmi­
lyen konstitutív szerepet nem játszhatnak a gyülekezet életében,
hanem lényegében megmaradnak néhány különösen kegyes ember
magánügyének? - Mindez pedig a struktúra kérdése.
Semmiképpen nem állítom, hogy a struktúra kérdése fonto­
sabb, mint a spiritualitásé vagy a teológiai tartalomé. Éppen ellen­
kezőleg: semmire, de valóban semmire sem jutnánk, ha az egyházi
struktúrákat anélkül reformálnánk meg, hogy megerősítenénk te­
ológiai és spirituális bázisunkat. Éppen elég, a struktúrákról foly­
tatott vitának lehetünk tanúi, amelyek azért vesznek a semmibe,
mert csak a struktúrákkal foglalkoznak, azzal nem, hogy e struktú­
ráknak mit kellene szolgálniuk. Láthattunk példákat az utóbbi év­
században ennek az ellenkezőjére is: arra, hogy ha a struktúra kér­
déseit nem oldották meg kielégítően, annak végül a teológia és a
spiritualitás látta kárát. Rossz és túlhaladott
struktúrák képesek a legreménytelibb lelki
fellendülést is csírájában elfojtani. A struktúra Láthattunk példákat az
kérdéseinek ezért - ha első pillanatra nem is utóbbi évszázadban ennek
gondolná az ember —hallatlan spirituális rele­ az ellenkezőjére is: arra,
vanciája van. hogy ha a struktúra kér­
Új bor és régi tömlő nem illik össze. Vagy a déseit nem oldották meg
lelki fellendülés feszíti szét a régi struktúrákat, kielégítően, annak végül
vagy a struktúra bizonyul erősebbnek, és a teológia és a spirituali­
szelídíti meg, „domesztikálja” ( = háziasítja, és tás látta kárát.
fosztja meg szabadságától) a lelki fellendülést.

295
A lelki ébredés ebben az esetben a régi formák és struktúrák med­
rébe kényszerül, és nem képes hatását teljesen kifejteni. Ezért kell
foglalkoznunk a struktúrák kérdésével! A struktúrák kérdése az új
reformáció próbaköve. A lelki megújulásra sokan vágynak. Valósá­
gos reformációról azonban csak akkor beszélhetünk, ha egy egyház
vagy egy gyülekezet hajlandó ennek érdekében struktúráit is tar­
tósan átrendezni.

Felelősek vagyunk a struktúrákért, amelyek között élünk.

Alig van még egy olyan területe a gyülekezeti életnek, ahol

annyira gyakori volna a felelősség másra hárítása, mint a struktú­
ráké. Ez érthető is: azoknak a formáknak és struktúráknak a túl­
nyomó többségét, amelyek közepette élünk, nem mi m agunk
hívtuk életre. Ezek a távoli múltból, olykor évszázadok messzesé­
géből származnak, olyan „adottságok” tehát, amelyeket átvet­
tünk, tudomásul vettünk, amelyek olyanok, amilyenek, és ame­
lyekért nem mi vagyunk a felelősek.
Csakhogy éppen itt a tévedés. Azokért a struktúrákért, ame­
lyek közepette élünk, teljes m értékben felelősek vagyunk! Nem
abban az értelemben, hogy személyes felelősséggel tartoznánk
értük, hanem úgy, hogy a mi döntésünkön múlik, hogy m iként
„felelünk” rájuk. Nagyon sok esetben nem is vagyunk abban a
helyzetben, hogy mi magunk közreműködjünk gyülekezetünk
struktúráinak alakításában, mégis m iénk a teljes felelősség. Mert
az már rajtunk múlik, hogy ezek mennyire nyomják rá bélyegü­
ket a m unkánkra. Az a mi felelősségünk, hogy mennyire enged­
jük ezeket hatni m agunkra. Rajtunk múlik, hogy felszámoljuk
vagy átalakítjuk-e őket, vagy — ha egyik se megy — túltesszük
m agunkat rajtuk. Ez a mi felelősségünk, amelyet nem hárítha­
tunk át senki másra.
Minden gyülekezeti struktúrát emberek gondoltak ki —még ha
régen is —, ezért csak emberek változtathatnak is rajtuk. Itt se sok
értelme van „felülről” várni a kezdeményezést. Először is, egy ilyen
elvárás ellenkezik az evangéliumi szellemiséggel. Emlékezzünk

296
csak rá: „alulról építkező” egyház vagyunk.
Másfelől ebben a dologban „fentről” nem so- Minden gyülekezeti
kát várhatunk. Ezt nem a rosszindulat mon- struktúrát emberek
datja velem. De tény, hogy a legmagasabb gondoltak ki, ezért csak
tisztségeket viselő egyházi vezetőkben ugyan- emberek változtathatnak
azt a tehetetlenséget tapasztalhatjuk, m int a is rajtuk.
legegyszerűbb gyülekezeti tagban, ha a struk­
túrák megváltoztatásáról van szó. Ezek az em­
berek épp úgy (vagy még jobban) foglyai egy rendszernek, amely
alig hagy számukra mozgásteret. Kiélezve: egy püspök vagy egy
egyházfőtanácsos se változtathatna az istentiszteleti rendtartá­
son, a lelkipásztor kötelmein vagy a gyülekezeti struktúrán, ak­
kor se, ha akarná. A helyi gyülekezetnek e téren alighanem
nagyobb a szabadsága, mint az egyház valamely hivatalos repre­
zentánsának, aki azzal a rendszerrel szemben, amelynek magas
pozícióját köszönheti, a megfelelő lojalitással tartozik, ha csak
nem akar rengeteg bosszúságot szerezni magának. M indent ösz-
szevéve: közülünk mindenki csak egy kis „Dávid”, ha a nagy és
hatalmas egyházi struktúra megváltoztatásáról van szó. Ezt
mégis meg kell tennünk. M indenkinek a maga helyén. M áskü­
lönben mi leszünk érte a felelősek, ha a fejünkre nőtt struktúrák
meggátolják, hogy egyházunkban spirituális megújulás menjen
végbe.

El kell döntenünk, hogy mit tartunk fontosabbnak: az egyház kül­

ső formáinak megőrzését, vagy a tartalmi megújulást.

A Bibliában nem sok eligazítást találunk arra nézve, hogy milyen­

nek kell lennie a gyülekezet külső formájának. Azt a keveset pedig,
amit mégis találunk, általában nem tartjuk be. Nem házi gyüleke­
zetekbe szerveződünk, nem található meg gyülekezeteinkben az
Újszövetség öt gyülekezet-irányító tisztsége, istentiszteleteink nem
olyan alkalmak, amelyeknek lefolyásához sokan hozzájárulnak stb.
Ehelyett évről évre felhalmozódik az új szabályok és struktúrák egy
zagyváléka, amelybe megpróbálják belepréselni a gyülekezetét,

297
 mint valami Prokrusztész-ágyba: - itt valamit
A Bibliában nem sok ki kell nyújtani, am ott valamit le kell vágni, a
eligazítást találunk arra lényeg az, hogy minden pontosan illeszkedjék!
nézve, hogy milyennek Legyen szó kis gyülekezetről vagy nagyról, vá­
kell lennie a gyülekezet rosiról vagy falusiról: lényegében m indenütt
külsőformájának. A zt a ugyanaz a struktúra érvényes. Ez pedig a szó
keveset pedig, amit mégis szoros értelmében halálos veszélyt jelent. Em­
találunk, általában nem berek sokaságát gátolja abban, hogy hitre jus­
tartjuk be. son és a hitben növekedjen - gyülekezeteink
mmmmmmmmmmmmmmm pedig maguktól elhalnak.
Ez nem azt jelenti, hogy egyházunk külső
formája alapvetően rossz. Vannak emberek, akiknek éppen ez a
struktúra a megfelelő. A baj csak az, hogy ezek az emberek az
idők folyamán alig látható kisebbségbe kerültek az egyházban.
Ez persze nem feltűnő, m ert a többi 90% csendben és halkan el­
tűnt, „a lábával szavazott”. Legfeljebb egy-egy nagy ünnepen
láthatóak még, és megkereszteltetik a gyermekeiket. Egyébként
távol maradnak. Ennek következtében paradox módon a m eg­
maradó abszolút kisebbség került többségbe a döntéshozó gré­
miumokban. Lehet-e csodálkozni ezek után, hogy annyira semmi
nem változott az egyházban? Értsük jól, amit mondok: nem aka­
rom ezt a kisebbséget kiiktatni az egyházból. Fontosak ők, és jó,
hogy az egyházhoz tartoznak. De fel kell tennem a kérdést: mi
történik a többivel? Megengedhetjük-e m agunknak, hogy egy­
háztagságunk 100% -át olyan struktúrákba kényszerítsük, ame­
lyek a 10% -uknak felelnek meg?
Nem tartható tovább, hogy 10% (és ezt az arányt alaposan fel­
kerekítettem!) olyan struktúrákat és külső formákat betonozzon
be, amelyek az emberek 90% -át visszatartják attól, hogy tem p­
lomba járjon! N em is arra gondolok ugyanakkor, hogy most a
90%-os többség ragadja magához a hatalmat, félreállítva azokat,
akik az egyház életének irányvonalát eddig meghatározták. Olyan
megoldást kell találni, amely ha nem is mindenkinek, de a lehető
legtöbbeknek megfelel. H a pedig nincs egy olyan struktúra, amely
gyülekezeteink minden tagjának egyformán megfelel, akkor csak

298
az vezethet eredményre, ha külső formáinkat
messzemenően rugalmassá tesszük. H a maga Nem tartható tovább,
a Biblia csak maroknyi eligazítást ad a gyüle­ hogy 10% (és ezt az
kezeti struktúrákat illetően, miért bástyázzuk arányt alaposan felkere­
mi körül gyülekezeteink életét előírások száza­ kítettem!) olyan struktú­
ival - ráadásul mindegyikét ugyanazokkal, te­ rákat és külsőformákat
kintet nélkül arra, hogy hol, milyen körülmé­ betonozzon be, amelyek
nyek között él, és milyen emberek alkotják? az emberek 90%o-át
Kérem, ne érveljenek azzal, hogy ez veszélyez­ visszatartják attól, hogy
tetné „evangélikus identitásunkat”. Ez nem a templomba járjon!
formákon, hanem a tartalmon múlik! A külső **“*-*$■■':m.: vzssam
formák szabadsága sokkal inkább tanúsítaná
evangélikus identitásunkat, mint ha körömszakadtáig ragaszko­
dunk hozzájuk.
A ragaszkodás az egyház külső formáihoz nem vezethet odáig,
hogy kihűl és elhal benne az élet. Ezért a struktúra-konzervativiz­
musnak és a tradicionalizmusnak lejárt az ideje egyházunkban.
Ezek nem felelnek m eg a mai embernek. N em visz előbbre
ugyanakkor a megrögzött antitradicionalizmus
sem. Nem a meglévő struktúrákkal szembeni r ■~ ..... v- :■ ■
döntésekre van szükség, hanem olyanokra, Azt, hogy miként kezel­
amelyekre gyülekezeteink egészséges fejlő­ jü k egyházunk külső
désének érdekében jutunk. Ami mellett tehát formáit és struktúráit,
síkraszállok, az az, hogy egyházunk külső for­ többé nem határozhatja
máit és struktúráit kezeljük pragmatikusan, meg az, hogy valamit
vagyis azt szem előtt tartva, hogy mennyiben „mindig is így csinál­
hasznosak: azt, hogy milyenek egyházunk tak", hanem kizárólag
külső formái, ne az döntse el, hogy valamit az, hogy mi teszi
„mindig is így csináltak”, hanem kizárólag az, a gyülekezet életét élővé
hogy mi teszi a gyülekezet életét élővé és és egészségessé.
egészségessé.

299
 Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon meg olyannak, amilyen,
az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon.

A nyolcvanas évek elején jelent meg az amerikai vállalati tanács­

adó, Tóm Peters könyve: Üt a csúcsteljesítményekhez. Ebben azt vizs­
gálta, hogy m iként érte el eredményeit az USA 43 legjobban irá­
nyított vállalata. Alig két esztendővel a könyv megjelenése után a
benne szereplő cégek közül 14 már komoly
pénzügyi nehézségekkel küzdött. Miért? -
A z eredmények restté Talán azért, m ert túlságosan is eredményesek
tesznek. A z eredmények voltak. A siker pedig arra késztet, hogy ra­
arra késztetnek, hogy gaszkodjunk a m últban jól bevált receptek­
a tegnap receptjeihez hez. így vezetnek a m últ sikerei a holnap ku­
ragaszkodjunk, darcaihoz. A történelem ugyanis nem ismétli
így vezetnek a tegnap önmagát. (Vagy ha igen, rendszerint akkor,
eredményei a holnap amikor ebből a legkevésbé származik hasz­
kudarcaihoz. nunk.) A holnap gyülekezetét nem lehet teg­
napi eszközökkel és módszerekkel építeni.
A hagyomány - amint azt a —> 2. tétel kap-
csán kifejtettem fontos. Senkinek se kell közülünk újra feltalálni
a meleg vizet. Csakhogy a tradíció mellé ebben az évezredben oda
kerül egy másik érték: a felejtés. Ami tegnap jó volt, mára egyene­
sen károssá válhatott! Hallatlanul felgyorsult életet élünk, amely­
ben minden, de valóban minden folytonosan átalakul. Hihetetlen
gyorsasággal változnak az emberek igényei, kulturális szokásai,
egyéni életcéljai, technikai lehetőségei, szociális és politikai körül­
ményei, etikai kihívásai, és így tovább. H a mi keresztyének va­
gyunk az egyetlenek, akik nem követjük ezeket a változásokat,
akkor befellegzett. Akkor csak azokat tudjuk elérni, akik m ár nem
érzik magukat otthon ebben a világban —és ezzel az emberfajtával
együtt kihalunk mi is.
Az egyházunkat ma fenyegető veszély nem a tartalm i funda­
mentalizmus. Van egy néhány szélsőséges csoport, amely ezt az
irányzatot követi, de ezek különösebb szerepet nem játszanak.
Sokkal többet kellene aggódnia egyházunknak a legkülönbözőbb

300
teológiai táborok által képviselt „morfológiai fundamentalizmus”
(= a külső formák fundamentalizmusa) m iatt. Ez épp annyira
evangélium-ellenes, m int a tartalmi fundamentalizmus, és egyhá­
zunk jövőjére nézve nem kevésbé jelent halálos veszélyt, mint
amaz.
Nagy problémája egyházunk átalakulási folyamatának azoknak
a régi, hűséges munkatársaknak a közérzete, akiket az új utak és új
módszerek nem csak bizonytalanná tesznek, hanem amelyekről
gyakran úgy érzik, hogy személyesen is érintik őket. Mintha bárki
is le akarná értékelni a múltban végzett munkájukat. „Akkor hát
mi mindent rosszul csináltunk?” - kérdezik. Nem! Amit korábban
tettek, az jó volt és helyes. Csakhogy, ha ma is ugyanúgy akarnánk
folytatni mindent, mint eddig, akkor valóban rosszul tennénk a
dolgunkat. „És az én tapasztalataimra ezek szerint már nincs is
szükség?” — Tudom, hogy ami most következik, az egyeseknek
mélységes fájdalmat okoz. Mégis ki kell mondani: egy viharos
gyorsasággal változó világban a tapasztalatok értéke viszonylagos.
Természetesen jó, ha közülünk nem kell mindenkinek újra feltalál­
nia a kereket. Ámde ha a tengeren akarok átkelni, nem biztos,
hogy attól kaphatom a legjobb tanácsokat, aki
mindent tud a kerékről. Ha pontosan fogalma-
zunk, azt kell mondanunk, hogy az új helyze- Egy viharos gyorsasággal
tét, az új feladatokat illetően egyáltalán nincse- változó világban
nek is tapasztalatai az illetőnek. H a mégis a tapasztalatok értéke
elkezd a tapasztalataival és a tekintélyével ér- viszonylagos.
vényesülni, akkor - akár akarja, akár nem -
csak fékezi és akadályozza a haladást.
A struktúrák természetüknél fogva a múlt tapasztalataira épül­
nek. A kérdés csak az, hogy ennyi elegendő-e boldogulni a jövő ki­
hívásaival? Ha egyházi törvényeinket nézem, az a benyomásom,
hogy ezek gyakran arra tesznek kísérletet, hogy a múlt eredménye­
it és tapasztalatait rögzítsék. Amikor istentiszteleteinken kiegészítő
jelleggel modern zenét is kezdtünk játszani, utána lapoztam, hogy
mit is mond e témáról jogszabály-gyűjteményünk. Meg is találtam
a megfelelő paragrafust „az elektronikus zeneeszközök használatá-

301
 ról a gyülekezetekben”. Ennek a lényege az, hogy az elektromos or­
gonák használata nem engedélyezhető, mert ezek különleges kar­
bantartást igényelnek, és hangminőségük egyébként is rossz. Nyil­
vánvaló, hogy a törvény keletkezése idején senki nem akart
semmilyen más elektromos hangszert istentiszteleten használni,
mint elektromos orgonát. Azonkívül azóta túlhaladottá vált az ak­
koriban nyilván helyénvaló utalás a rossz hangminőségre is. A tör­
vény azonban mindmáig érvényes.
Az apostolokat a Biblia eredeti szövege mathétés-nek, vagyis ta­
nulónak, tanítványnak nevezi. A tanítványságnak éppen az a lé­
nyege, hogy folyamatosan tanulunk, éspedig nem csak ismereteink
gyarapítása céljából, hanem azért, hogy meg tudjuk oldani felada­
tainkat, képesek legyünk döntéseket hozni, és meg tudjuk hatá­
rozni, hogy milyen külső formát adunk gyülekezetünk életének.
Miként csapódik azonban le struktúráinkban az, hogy „tanítvá­
nyok” vagyunk? Természetesen én is úgy gondolom, hogy struk­
túrákra szükség van, és azokban mindig összesűrűsödik, megszi­
lárdul valami. Ezek alkotják, mondhatni, a gyülekezet testének
„csontvázát”. Ez annyit jelent, hogy önmagukban: test és vér nél­
kül élettelenek. Ugyanakkor önmagában a test és vér is életképte­
len. Szükségünk van struktúrákra és rendszabályokra. Csak nem
az életünket kell ezekhez igazítanunk, hanem
ezeket az életünkhöz. A struktúrák nem foszt­
Nem az életünket kell a hatnak meg bennünket rugalmasságunktól,
struktúrákhoz igazíta­ ellenkezőleg: éppen az a feladatuk, hogy lehe­
nunk, hanem ezeket az tővé tegyék a minél nagyobb rugalmasságot.
életünkhöz. A struktúrák Gondoljunk csak az emberi testre: több m int
nem foszthatnak meg ben­ 200 csontja van, és mégis, milyen mozgé­
nünket rugalmasságunk­ kony, milyen rugalmas tud lenni! Ilyennek
tól, ellenkezőleg: éppen az képzelem az egyház struktúráit is: olyan erős­
a feladatuk, hogy lehetővé nek és stabilnak, hogy tartást adjanak a „test­
tegyék a minél nagyobb nek”, de olyan szolgálatkészeknek, ami a test­
rugalmasságot. nek a lehető legnagyobb rugalmasságot és
mozgékonyságot biztosítja.

302
Az olyan struktúrák, amelyek nem segítik a gyülekezetépítést,
hátráltatják azt.

„A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27). Jé ­

zus maga adott példát róla, hogy mit jelent pragmatikusan bánni
a szabályokkal és a struktúrákkal. A szombat törvényének alkal­
mazása során soha nem az „egyházi előírásokhoz” igazodott, ha­
nem a Tízparancsolathoz! Amit Jézus a fenti mondattal megfogal­
maz, az a következő: „Nem az élet feladata a struktúrát szolgálni -
legyen az bármilyen ésszerű - , hanem a struktúra feladata, hogy az
életet szolgálja.”
Saját egyházunkra vonatkoztatva: hozzá kell szoknunk, hogy a
meglévő egyházi struktúrákat ne „célszerűségük” szerint értékeljük.
Minden egyházi szabálynak és struktúrának azt kell szolgálnia, hogy
a gyülekezet minél elevenebb legyen, és Isten országa minél jobban
növekedjék a világban. Értelmük nem önmagukban van. Nem ön­
célúak, hanem egy meghatározott célt kell szolgálniuk. Segédeszkö­
zök, nem többek és nem kevesebbek. Legalábbis annak kell lenniük.
És ennek megfelelően kell megalkotni is őket. Egyházunk majdnem
minden külső formája, szabálya és struktúrája azért jött létre, mert
annak idején előbbre vitte az egyház életét. Azért vezették be őket,
hogy a gyülekezetét szolgálják. A baj csak az, hogy később soha
nem tették fel a kérdést, hogy valóban szolgálnak-e még, hogy be-
töltik-e még mindig eredeti rendeltetésüket? Pedig közben az idő
haladt, és mássá lettek az emberek és a viszonyok is. A struktúrák
azonban maradtak a régiek. Túlságosan ritkán fogalmazódik meg
egyházunkban a kérdés, hogy a múlt segédeszközei segítenek-e
még? Ha ugyanis nem, akkor mindig azt kell
feltételeznünk róluk, hogy kárt okoznak az *--■■■ ■■
egyháznak. Egy olyan struktúra, amelyhez ak- Túlságosan ritkán
kor is alkalmazkodni kell, ha kérdésessé vált, fogalmazódik meg
hogy ma is a gyülekezet egészséges fejlődését egyházunkban a kérdés,
segíti-e, egyre inkább gátjává lesz a gyülekezet- hogy a múlt segédeszközei
építésnek, ha másért nem, azért, mert ez az al- segítenek-e még?
kalmazkodás elrabolja az időnket. i ■■; - m iiT inm n a

303
 Tulajdonképpen vennünk kellene a fáradságot, hogy minden
egyes egyházi előírás és struktúra esetében feltegyük a kérdést:
mivégből jött ^étre, milyen célt szolgált, és hogy betölti-e még mindig
eredoti rendeltetését? Hogy például olyan egyházi hatóságok, amelyek
annak idején azért jöttek létre, hogy tehermentesítsék és szolgálják
a gyülekezetét, időközben nem nőttek-e föléjük? Hogy azokat a rí­
tusokat és szokásokat, amelyeket annak idején azért vezettek be,
mert szíven ütötték az embereket, értik-e még egyáltalán, és ha
igen, mennyien? Vagy hogy olyan rendelkezések, amelyekre annak
idején azért volt szükség, hogy bizonyos folyamatokat és eljárásokat
megkönnyítsenek, ma nem nehezítik-e inkább azokat? Az az érzé­
sem, hogy egy ilyen vizsgálódás hatására könnybe lábadna a sze­
münk, hogy egyházunk hány és hány rendszabályának járt már le
rég a szavatossági ideje, mégis követnünk kell őket. És ez felemészt
rengeteg időt és fáradságot, amellyel új kreatív formákat alakíthat­
nánk ki. Olyanok ezek, mint egy hőlégballon oldalához rögzített
homokzsák, amely megakadályozza, hogy a szerkezet levegőbe
emelkedjen és repüljön. A megoldás egyszerű volna: el velük! Csak
ha valaki ezzel a javaslattal áll elő, arra azt mondják, hogy álmodo­
zó, vagy ami még rosszabb: hogy a ballon épségét kockáztatja.
Javaslatom egyébként is illuzórikus. Még ha valaki lényegében
egyet is ért vele, ott van benne a félelem, hogy a homokzsákkal
együtt nem dobnánk-e ki valami olyasmit is, ami fontos, sőt lét-
fontosságú. Azonkívül minden törvényünket, rendeletünket, ha­
gyományunkat, szabályunkat lehetetlen is volna egyenként felül­
vizsgálni, m ár csak nagy számuk m iatt is. Ez a feladat minden
zsinatot erején felül túlterhelne. És ilyen módon minden egyes
zsinati ülés továbbra is rendelkezések tucatjait fogja kibocsátani,
anélkül, hogy a régiek közül akárcsak egyet is maradéktalanul
megsemmisítene. A gyülekezetek pedig eközben belebonyolód­
nak az előírások és struktúrák szövevényébe, és egyre kevésbé ké­
pesek rá, hogy azzal foglalkozzanak, ami a voltaképpeni dolguk:
hogy tudniillik embereket nyerjenek meg Krisztusnak, és képes­
ségeik teljes kifejtésére késztessék őket. A kérdés csak az, hogy ez
meddig mehet így tovább, és hova fog vezetni.

304
A következő évek zsinatainak az lesz a feladatuk, hogy a gyüleke- “7 0
zeteket tehermentesítsék a jelenleg érvényes szabályok 8 0 % -a / O
alól, a közbeeső időszakban pedig polgári engedetlenségre szó­
lítsák a gyülekezeteket.

H a számba vesszük az egyházban jelenleg érvényes szabályokat,

négy csoportba sorolhatjuk őket:

1. Vannak olyan rendszabályok, amelyek elengedhetetlenül szüksége­

sek a gyülekezetek egészséges fejlődéséhez és Isten országának
terjedéséhez a világban.
2. Vannak azután olyanok, amelyek ehhez nem feltétlenül szüksé­
gesek, de azt elősegítik.
3. Harmadsorban találunk olyan szabályokat és rendelkezéseket,
amelyek nem feltétlenül segítik elő az em lített célokat, de
megvalósulásukat nem is akadályozzák. (Legalábbis nem feltét­
lenül.)
4. Vannak végül olyan rendszabályok és struktúrák, amelyek kife­
jezetten akadályozzák a cél elérését.

Megítélésem szerint a két utolsó kategóriába tartozó szabályok

alól azonnal fel kell oldani a gyülekezeteket, a második kategória
esetében pedig alaposan meg kell vizsgálni, hogy a közéjük tarto­
zó szabályok valóban elősegítik-e a célok megvalósulását még ma
is,. Vagy mára már elavultak. Ebben az esetben is azt javasolom,
hogy ha kétséges a dolog, akkor a gyülekezeteknek meg kell adni
a lehetőséget, hogy ők m aguk szüntessék be azok alkalmazását.
Van egy sor olyan szabály, amelynek bizonyára megvan az értel­
me, mégis hallatlan mértékben akadályozza a gyülekezet m űkö­
dését, Isten országának terjedéséhez pedig nincs rájuk szükség,
így például nincs szükségünk külön egyházi számviteli szabály­
zatra vagy munkajogra —a polgári jog alkalmazása ezeken a terü­
leteken (és még számos más esetben) tökéletesen kielégítő (sőt,
sok esetben jobb és egyszerűbb, mint a miénk!). Véleményem sze­
rint mind a gyülekezeteket, mind a közegyházat megszabadít-

305
 hatnánk a jelenleg érvényes szabályok 80% -
Voltaképpen meg kellene ától, anélkül, hogy lényegi veszteség érne
vonnunk egy felső határt, bennünket. Ellenkezőleg, mindezzel lényeges
aminél több egyházi dolgokat nyernénk.
rendelet és szabály nem Voltaképpen meg kellene vonnunk egy fel-
hozható. ső határt, aminél több egyházi rendelet és sza-
mmwmMMmmsm.-, bály nem hozható. (Elismerem, ez is eggyel
szaporítaná az előírásokat.) Minden újonnan
bevezetendő szabály helyett maradéktalanul meg kellene szüntetni
négy régit, míg végül néhány év alatt elérnénk a kitűzött határt,
ezután az új és az eltörlendő rendelkezések arányát l:l-re lehetne
mérsékelni. Csak nem hiszem, hogy a németországi tartományi
zsinatok közül lenne egyetlen egy is, amelyik hajlandó lenne min­
den új rendelkezésért cserébe négy régit megszüntetni. Ez ugyanis
meglehetősen fáradságos munka volna. Ezért teszem meg a követ­
kező (első hallásra ugyancsak biztosan irreálisan hangzó) javaslato­
mat, amely a folyamatot lényegesen lerövidíthetné: ahelyett, hogy
azt vizsgálnánk, hogy mely szabályokat kell eltörölni, azt fontoljuk
meg, hogy melyek azok, amelyeket mindenképpen meg kell tartani.
A zsinatoknak ki kellene jelölniük egy munkabizottságot, amely
megalkotná egy olyan új egyházi törvény tervezetét, amely m in­
denképpen az említett határ alatt marad. Ezt a tervezetet kellene
azután a zsinatnak alaposan megvitatnia, ha kell kijavítania, és ha
elfogadják, ennek kellene teljes egészében felváltania a régi szabá­
lyozást, amely így maradéktalanul érvényét veszítené. Közben ter­
mészetesen ügyelni kellene arra, hogy itt nagyszabású átmeneti
szabályozásról van szó, s arra, hogy az új rend, különösen személyi
kérdésekben, ne okozzon szociális hátrányokat.
A közbeeső időszakban a gyülekezeteknek polgári engedetlen­
séget kellene gyakorolniuk (én ezt alapvető protestáns erénynek
tartom: így jött létre az egyházunk). A „polgári” szó ez esetben azt
jelzi, hogy nem militáns, nem romboló szándékú engedetlenségről
van szó. Ellenkezőleg, a polgári engedetlenség megfelel az alapve­
tő lojalitásnak. H a a benne résztvevők itt-ott letérnek az egyház
által megszabott útról, akkor is egy közös cél felé törekszenek, és

306
ebben a törekvésükben azonosulnak egyhá­
zukkal. Szemem előtt a kölcsönös megértés és A z egyház sok tekintet­
az együttes megoldás lehetősége lebeg. A gyü­ ben olyan, mint egy
lekezeteknek meg kell érteniük, hogy egy olyan hatalmas tartályhajó,
eljárás, amelynek során minden érvényes egy­ amelynek sok kilométer
házi előírást megvizsgálnak és a feleslegtől megtételére van szüksége
megszabadulnak, hosszú időt vesz igénybe: az ahhoz, hogy lassítson és
egyház sok tekintetben olyan, mint egy hatal­ irányt változtasson.
mas tartályhajó, amelynek sok kilométer meg- mm mmmmmmmm
tételére van szüksége ahhoz, hogy lassítson és
irányt változtasson. A z egyházat vezető grémiumoknak és személyeknek
pedig abban kell megértőnek mutatkozniuk, hogy a gyülekezetek
az újonnan kialakítandó jogi rendszert gyakorlatukban itt-ott
megelőlegezik. Egyszerűen nem tehetik meg, hogy addig várja­
nak, míg az új egyházi szabályrendszerből valóság lesz. Addig is
tenniük kell a dolgukat, éspedig lehetőleg jól. Egyszóval egy két­
oldalú „gentleman’s agreement”-ről van szó. És tévedek-e vajon,
ha úgy gondolom, hogy ez gyakran már meg is valósult? Minden­
esetre, sokat enyhítene a helyzeten, ha ezt nyíltan ki is monda­
nánk.

A komplikált struktúrák megbénítják a gyülekezeteket. A jövő jel- " 7 Q

szava az egyszerűsítés. Ami nem működik egyszerűen, az egysze- / J
rúíen nem működik.

Bennünk emberekben megvan a hajlandóság, hogy az egyszerű

dolgokat bonyolulttá tegyük. Ami a Tízparancsolattal kezdődött,
az már a mózesi törvényben több mint 600 rendelkezéshez veze­
tett. Az úgynevezett késő judaizmus, amelynek képviselői elsősor­
ban azok a farizeusok és írástudók voltak, akikkel Jézus oly sokat
vitázott, ezt is túlszárnyalták, és hatalmas mennyiségű kommentárt
fűztek ezekhez a parancsolatokhoz és rendelkezésekhez. Mindezt
azzal a tiszteletreméltó szándékkal, hogy segítsenek az emberek­
nek, és irányt mutassanak nekik. (Ami azt bizonyítja, hogy a hi­
vatali jószándék ellen olykor épp úgy védekezni kell, mint a hivata-

307
mte.mmn li önkény ellen.) Az elgondolás az volt, hogy
A túl sok szabály minden lehetséges élethelyzetet szabályozni
megfojtja az életet. kell, hogy senkiben se maradhassanak nyitott
kérdések. Csakhogy éppen ez fojtotta meg az éle­
tet. Úgy gondolom, ebből egy általános sza­
bályt is le lehet vezetni: a túl sok szabály megbénítja az életet. Ez
akkor is így van, ha a legjobb szándékból születtek. Fojtogatják az
életet azért, mert alapjában véve minden szabály mindössze két vá­
laszt tesz lehetővé: igent, vagy nemet mondani rá. Kivételek, spon­
taneitás, humanitás és a valódi, változatos élet előtt nem nyitnak
teret. Vannak természetesen dolgok - és az egyházban különösen is
- , amelyeket világosan szabályozni kell. Aki azonban a gyülekeze­
tek életét szabályok sokaságának ketrecébe préseli, hogy lehetőleg
minél több esetlegességnek elejét vegye, megbénítja és megfojtja
ezeket a gyülekezeteket, bármennyire jószándék vezérli is.
Jézus legnagyszerűbb teljesítményei közé tartozik, hogy a sza­
bályoknak, rendelkezéseknek és törvényeknek ezt a bonyolult
rendszerét figyelmen kívül hagyta, és egyetlen, grandiózus tétel­
ben foglalta össze Isten akaratát: „Szeresd az Urat, a te Istenedet tel­
jes szívedből, teljes telkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebaráto­
dat, mint magadat” (Lk 10,27). Tisztában vagyok vele, hogy ezzel
az egyetlen szabállyal nem lehet egy több milliós nagy egyházat
elkormányozni, de azt szeretném, ha törvény- és szabályrendsze­
rünk legalább utalásszerűén tükrözné azt a megragadó egyszerű­
séget és komplikáció-mentességet, amellyel Jézus kezelte a sok­
színű életet.
Az Egyesült Államokban tett utazásaim során több mint egy tu­
cat, legkülönbözőbb felekezethez tartozó nagy és eleven gyülekeze­
tei látogattam meg. Mindig megkérdeztem a vezető lelkipásztoro­
kat, hogy miben rejlik eredményességük titka. Rendszeresen azt a
választ kaptam: „Keep the structures simple” („A lehető legegysze­
rűbben tartani a struktúrákat”). Míg nálunk sajátos logikát követve
a tagok és a munkaterületek számának növekedésével együtt egyre
bonyolultabbá válik a szabályozás, ezek a tapasztalt lelkipásztorok
azt mondják: „Ez tönkreteszi a gyülekezeteket. Minél több embert

308
és területet kell szabályozni, annál egyszerűbbnek és szimplábbnak
kell lennie a struktúrának.” Az eredmény őket igazolja —és ellent­
mond minden olyan meggondolásunknak, hogy ez így nem mehet
jól. (Hasonló folyamatokat figyelhetünk meg egyébként a gazdaság
világában is: a struktúrák egyszerűsítése számos vállalatnál egyálta­
lán nem azt a káoszt eredményezte, amitől egyesek tartottak, ha­
nem felvirágzást hozott magával.)
Ami a saját, egyházon belüli struktúráinkat
illeti, a jövő jelszava ez: a lehető legnagyobb Ami a saját, egyházon
fokú egyszerűsítés. Minél több ballasztot kido­ belüli struktúráinkat il­
bálni! Ami nem működik egyszerűen, az egy­ leti, a jövőjelszava ez:
szerűen nem működik. Vissza kell találnunk a lehető legnagyobb fokú
azokhoz a struktúrákhoz és eljárásmódokhoz, egyszerűsítés. Am i nem
amelyek szépségükkel és egyszerűségükkel in­ működik egyszerűen, az
kább emlékeztetnek a názáreti férfiúra —mint egyszerűen nem működik.
a brüsszeli EU-hivatalnokok szabályozási szen­
vedélyére.

Nem egyszerűen struktúrareformra van szükségünk, hanem a

struktúrák reformációjára.

Tudatában vagyok, hogy ebben a fejezetben többet beszéltem ar­

ról, hogy milyen fajta struktúrákat ellenzek, m int amennyi pozitív
javaslatot tettem egyházunk életének újraszervezésére. A könyv
egészében általában azonban kifejtettem m ár egy sor gondolatot
erre nézve, és ezt a következő fejezetekben is folytatni fogom.
(Egyébként pedig utalok a könyv végén található irodalomjegy­
zékre is.) Itt most hadd térjek vissza azokra a pontokra, amelyek
esetében különösen fontosnak tartom a struktúrák megváltozta­
tását (szeretném hangsúlyozni: a tartalomról, illetve a spiritualitás-
ról beszélek):

1. Meggyőződésem szerint mindenekelőtt a lelkipásztori hivatást

kell teljesen újra definiálni, ennek minden, a hivatali státust, a
teológiai képzést stb. érintő konzekvenciájával együtt.

309
2. Másodikként az istentisztelet reformációját említem —ami nem
maradhat következmények nélkül az istentiszteleti helyiségek
kialakítására, az egyházzenészek hivatásképére stb. nézve.
3. Alapvető fordulatra van szükség a tekintetben, hogy lelkipász­
tor-központú egyházból munkatárs-központú egyházzá váljunk,
amelyben a vezető legfontosabb feladata az, hogy gyülekezeté­
nek tagjait hozzásegítse teljes, Istentől kapott potenciáljuk ki­
fejtésére.
4. Negyedszer: a kiscsoportoknak, m int az aktív gyülekezet alap-
struktúrájának az újrafelfedezését tartom fontosnak.
5. Végül ötödikként —és ezt a következő fejezetben fogom részle­
tesen kifejteni —le kell építeni a hierarchia és a hatósági rend­
szer struktúráját a gyülekezetek egyértelmű primátusának javára,
aminek során az évszázados parókiális rendszert (= az egyház
szilárdan körülhatárolt körzetekre osztását) a gyülekezetmo-
dellek sokféleségének kell felváltania.

Mindezek —és sok minden egyéb, amiről már szóltam —olyan

dolgok, amelyek jelentős strukturális változásokat vonnak m aguk
után. Az is kitűnik azonban a m ondottakból, hogy kizárólag
strukturális változtatásokkal nem jutunk előbbre. Egy struktúra­
reform olyan korban, amelyben a külső keretek feltételei jelenté­
kenyen romlottak, bizonyosra vehetően kísérletet tenne rá, hogy
a régi rendszerből a lehető legtöbbet átmentse. Nekem viszont az
a véleményem, hogy a régi rendszer „karcsúsítása” nem sokat se­
gít rajtunk. A struktúrák alapvető reformációja az én elképzelé­
sem szerint a lelki tényezőkkel kezdődik,' és nem abból indul ki,
hogy milyen új szabályokat indokolnak a körülmények. Ugyanak­
kor az a krízis, amelyet egyházunk jelenleg átél, olyan helyzetet
idézett elő, amely alkalmas rá, hogy a legakadékoskodóbb embert
is meggyőzze, hogy eljött az alapoktól való újrakezdés ideje.
Ennek az egyháznak a struktúrái a ránk következő harminc esz­
tendő folyamán egyébként is drámaian átalakulnak. A jövő egyhá­
zának szervezete egészen másmilyen lesz, mint azé, amelyet ma is­
merünk. Önmagában a szükség is rákényszerít bennünket, hogy

310
 új utakat keressünk. Hogy mindebből valóban
új reformáció születik-e, vagy csupán félszívvel Ha a mai szituációban
végrehajtott megoldások konglomerátuma, az valaki csak félszívvel
lényegében attól függ, hogy csupán szükség­ akarja az egyházat meg­
megoldásnak tekintjük a szervezeti változáso­ reformálni, az olyan,
kat, vagy pedig lelki szükségszerűségnek. (Csak mint ha több ugrással
egy példa: önkéntes munkatársakra nem csak akarna átjutni egy
azért van szükség, m ert esetleg nincs pénz hi­ szakadék túloldalára.
vatásosak alkalmazására, hanem azért is, mert
ez felel meg a gyülekezet újszövetségi képé­
nek, és mert ez felel meg egy evangéliumi egyház lényegi term é­
szetének.) H a nem így történnek a dolgok, akkor reformra törekvő
fáradozásunk nem lesz egyéb —többé vagy kevésbé sikeres —tol-
dozgatás-foldozgatásnál. H a azonban a mai szituációban valaki
csak félszíwel akarja az egyházat megreformálni, az olyan, mint ha
több ugrással akarna átjutni egy szakadék túloldalára.
Lehet, hogy van, aki szememre veti, hogy felelőtlenül beszélek,
amikor jól bevált értékek feladása mellett érvelek, a jövő egyházá­
nak képét azonban csak vázlatosan rajzolom meg. Ennél többet
azonban nem tehetek. Senki se tudja közülünk, hogy mit hoz a jö­
vő. Csak az kézzelfogható, hogy ma az egyház egy teljesen új for­
mája tör utat magának —éspedig a régin belül. Olyan ez, mintha
Isten ma mondaná nekünk ugyanazt, mint egykor Abrahámnak:
'„Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre,
amelyet m utatok neked!” (lM óz 12,1). Egyházunknak ma a hit
legmagasabb fokára van szüksége. És ez az, ami legyőzheti ben­
nünk a félelmet: a régi, amelyet el kell hagynunk, talán nem az,
amiről mindig álmodtunk, de ezt legalább jól ismerjük. Ez az, ami
megbízhatónak tűnik, és amibe az évek során nem kevés szeretetet
és fáradságot fektettünk. Az újat viszont, amely ránk vár, nem is­
merjük. Nem tudjuk, hogy van-e ott egyáltalán valami, a puszta kiet­
lenségén kívül. Minden, amire hagyatkozhatunk, Isten szava, amely
arra szólít, hogy bízzunk az ígéret földjében. Emberileg tekintve ez
nem sok. Mégis: az egyház önértelmezésének lényege, hogy erre az
igére épül, semmi másra. Már a bevezető fejezetben szóltam arról,

311
 hogy minden partot el kell hagyni, hogy új ho­
Ha Isten elvesz tőlünk rizontokat fedezhessünk fel. Emellett meg va­
valamit, azért teszi, mertgyok győződve róla, hogy ezek az „új horizon­
helyette valami jobbat, tok” mindent elhomályosítanak, ami az egyház
nagyobbat akar adni. eddigi formájában kedves és drága volt szá-
■ ■ ■ ■ ■ b m í munkra. H a Isten elvesz tőlünk valamit, azért
teszi, mert helyette valami jobbat, nagyobbat
akar adni. Ez a meggyőződés megkönnyíti számomra, hogy önként
elhagyjam a régi partokat, és ne arra várjak, hogy az egyre maga­
sabbra csapó hullámok elszakítják hajóm utolsó kötelét is.

312
Tizenegyedik feladat:
Helyreállítani a gyülekezet primátusát

„Az egyház van azért,

hogy a gyülekezeteket erősítse,
nem pedig fordítva. ”

A tartományi egyházak legnagyobb erőforrása - a helyi gyüleke­

zet - messzemenően kihasználatlan.

H a nem volnának helyi gyülekezetek, ki kellene találni őket. Az

a tény, hogy emberek egy olyan gyülekezethez tartoznak, ame­
lyet semmi más nem tart össze, m int a közös hit, és az, hogy tag­
jai ugyanazon a helyen laknak, csodálatos sokszínűséget teremt:
idősek és fiatalok, szegények és gazdagok, tanult és kevésbé isko­
lázott emberek gyűlnek össze, és hozzák m agukkal tapasztalatai­
kat és képességeiket. Ennek következtében nem csak a színskála
válik szélessé, hanem az élet különböző aspektusai révén a gyüle­
kezet a szeretet állandó gyakorlóterévé is válik. Ezenfelül az,
hogy ugyanott laknak, azt is jelenti, hogy a gyülekezet tagjainak
számos élménye közös, és nagyon sok természetes érintkezési fe­
lület van közöttük. Azokat az előnyös körülményeket, amelyek
egy helyi gyülekezet esetében eleve adottak, minden más gyüle­
kezeti forma esetében fáradságos erőfeszítéssel kell kialakítani. A
helyi gyülekezet életeleme a sokszínűség, a nem részekre szab­
dalt, hanem egységében és teljességében élhető élet. Elméletileg
legalábbis. S ha a gyakorlat sok esetben m ást m utat is, ennek az
életformának a lehetősége mindenképpen o tt van minden helyi
gyülekezetben.
Kizárólag helyi gyülekezetekkel találkozunk az Újszövetség­
ben is. Ennek azonban nincs sem teológiai, sem bármilyen más
tartalmi vagy éppen jogi alapja. Egy olyan korban, amelyben nem

313
 volt gépkocsi, sőt, még kerékpár sem, és szamárháton se lehetett
túl messzire jutni, egyszerűen nem volt más lehetőség. A nagyobb
városokban - m int például Jeruzsálemben - házi gyülekezetbe
szerveződtek a keresztyének (vő. a —> 49. tétellel), amelyeket a
személyes viszonyok, nem pedig a territoriális határok tartottak
össze. Az emberek viszonylag közel laktak egymáshoz, de nem
voltak pontosan körülhatárolt gyülekezeti körzetek ( = „paróki­
ák”). Ezek csak évszázadokkal később alakultak ki. Az úgyneve­
zett „parókiális kényszert”, amely szerint egy keresztyén minden
lelki szükségletével csak a helyileg illetékes lelkipásztorhoz for­
dulhatott, Nagy Károly császár vezette be a 9. század elején. A re­
formáció ezt a parókiális kényszert úgyszólván változatlanul át­
vette. Az évszázadok folyamán ez a kényszer annyiban mégis
lazult, hogy a keresztyének a legtöbb tartományi egyházban tet­
szés szerint átléphetnek más gyülekezetbe, valamint, hogy keresz­
telésre, házasságkötésre más helységben is lehetőségük van, illet­
ve, hogy ezeket végezheti más gyülekezet lelkipásztora is.
Ugyanakkor az ilyen kivételes esetekben szükséges a helyileg ille­
tékes lelkipásztor, illetve egyháztanács engedélye.
A territoriális gondolkodás változatlanságát tanúsítják az olyan
esetek is, amikor lelkipásztorok keserűen panaszkodnak, ha gyüle­
kezetük egyik-másik tagja más gyülekezetek istentiszteleteire és
rendezvényeire kezd járni. Ahelyett, hogy örülnének, mert ezek az
emberek találtak egy lelki otthont maguknak, azon méltatlankod­
nak, hogy a másik gyülekezet vagy az illető kolléga „ellopta a bá-
ránykájukat”. Csakhogy ez az állítás sem így, .sem úgy nem állja
meg a helyét. A gyülekezeti tagok nem a lelkipásztor személyes tu­
lajdonai. Nem akaratnélküli lények, akiket „el lehet lopni”, vagy
erőszakos eszközökkel meg lehet tartani ebben vagy abban a nyáj­
ban. A „bárányok” rendszerint akkor keresnek másik „aklot” m a­
guknak, ha úgy érzik, hogy nem megfelelően táplálják őket, vagy
ha az a benyomás alakul ki bennük, hogy igényeiknek amaz jobban
megfelel. Az ilyen váltás teljesen természetes, és ennek megfelelően
kellene propagálni és elősegíteni. Minden mást megelőző törekvé­
sünknek kell lennie, hogy az emberek jól érezzék magukat a gyüle-

314
kezetükben —és ha ez nem így van, a gyüleke­ mm
zet pedig nem változik meg (ami nem is várha­ Minden mást megelőző tö­
tó el minden esetben), akkor természetesnek rekvésünknek kell lennie,
kell tartanunk, hogy jó lelkiismerettel lépjenek hogy az emberek jól érezzék
át egy másikba, amely inkább megfelel az igé­ magukat a gyülekezetük­
nyeiknek és elvárásaiknak. Tudomásom szerint ben —és ha ez nem így van,
Németország egyes tartományi egyházaiban a gyülekezet pedig nem
erre a fajta szabad gyülekezet-választásra még változik meg {ami nem is
ma sincs lehetőség. Ezen a ponton nyitottabbá várható el minden esetben),
kell válnunk. A helyi gyülekezet jó intézmény, akkor természetesnek kell
és mint ilyen, tartósan meg is fog maradni - a tartanunk, hogy jó lelkiis­
középkori, territoriális felségjogok érvényesí­ merettel léphessenek át egy
tése nélkül is. Abban a pillanatban azonban, másikba, amely inkább
amelyben a helyi gyülekezet önmagában ész­ megfelel az igényeiknek
szerű eszméjét külső kényszerítő eszközökkel és elvárásaiknak.
akarjuk érvényesíteni, többet ártunk, m int v.Tmmmmmzssmmmm
használunk az ügynek.
Az EK D -nak (Evangelische Kirche in Deutschland = Ném et-
országi Protestáns Egyházak Tanácsa) ez idő szerint kereken
18 000 helyi gyülekezete van. Ezek egyházunk legfontosabb őr­
helyei: becslések szerint átlagosan fél millió ember vesz részt na­
ponta gyülekezete rendezvényein: énekkarokban, konfirmációi
oktatáson, ifjúsági klubok rendezvényein, idősek összejövetelein,
harm adik világot segítő m unkacsoportokban stb. Ami ezeken a
rendezvényeken történik - beszélgetések, hitbeli élmények, or­
szágépítés azt felbecsülni is alig lehet. És ez csak a jéghegy
csúcsa. A helyi gyülekezet előtt a lehetőségek sokfélesége tárul
fel: kereken 600 000 gyerm ek vesz részt naponta valamilyen
protestáns egyházi gyermek-rendezvényen. És nem egyedül jön­
nek: hozzák őket a szülők, a nagyszülők, a testvérek. Milyen óri­
ási lehetőséget nyújthatnának ezek az alkalmak, hogy a gyüleke­
zet kapcsolatépítésre, hívogatásra használja őket, és magához
kösse ezeket az embereket! Mindehhez járul nyolcmillió iskolás,
akik hetente vesznek részt hittanórákon. Ezek egymás közt kicse­
rélik a hitről és az életről megfogalmazódó kérdéseiket, a gyüleke-

315
 zetek azonban alig tesznek rá kísérletet, hogy ezt a lehetőséget ki­
használva, az iskoláknak a kötelező órákon túl együttműködést kí­
náljanak. Lényegében ez a tőke is parlagon hever, akárcsak az
öregotthonok és az ifjúsági házak, az újonnan beköltözők, a ke­
resztszülők stb. csoportjai. Mindezeknek az embereknek az eseté­
ben a helyi gyülekezet elsőrangú lehetősége, hogy jól szervezett
szolgálata révén megnyerje őket az egyháznak, üzenetét közvetítse
nekik, és bevonja őket a rendezvényein való részvételbe és együtt­
működésbe. Itt-o tt bizonyára élnek is e lehetőségekkel, alapjában
véve azonban inkább csak véletlenszerűen és —egészében véve —
általában csak felszínesen.
A legtöbb gyülekezetnek ezen a téren koncepciója sincs, és
hiányoznak a megfelelő emberei és pénzeszközei is. A koncepció
hiánya m aguknak a gyülekezeteknek róható fel (erről korábban
m ár volt szó), a pénzeszközök és a megfelelő m unkaerő hiánya
ellenben annak az egyházpolitikának, amely éppen ott takaré­
koskodik, ahol a legnagyobb szükség lenne a pénzre: ott ugyan­
is, ahol az egyház a legközvetlenebbül kerül kapcsolatba az em ­
berekkel. Ahelyett, hogy a hivatali apparátust és a hierarchiát
építenénk le radikálisan, előszeretettel szüntetjük meg a helyi
állásokat: gyülekezeti pedagógusokét, dia­
kónusokét, lelkipásztorokét. Pedig ki más
A helyi gyülekezeteket tehetné élő valósággá az egyetemes papság
érintő minden személyi elvét ott helyben, m int ezek az emberek,
jellegű leépítés mennyisé­ akiknek egyedül van meg rá a lehetőségük,
gileg és minőségileg is hogy a gyülekezet életére nézve gyümölcsö­
kárt okoz az egyházi ző feladatokat ellássák? A helyi gyülekezete­
munkának. Minden egyes ket érintő m inden személyi jellegű leépítés
gyülekezeti munkahely mennyiségileg és minőségileg is kárt okoz az
megszüntetése negatív ha­ egyházi m unkának. M inden egyes gyüleke­
tással van a ránk bízott zeti m unkahely m egszüntetése negatív ha­
emberekre —és ezzel tással van a ránk bízott emberekre *- és ezzel
az egyház jövőjére is. az egyház jövőjére is. Voltaképpen éppen az
ellenkezőjére volna szükség.

316
Számos tartományi egyház jelenlegi, gyülekezetek összevonását Q ' l
szorgalmazó stratégiája hosszú vagy rövid távon halálosnak \JZ.
bizonyul. Nem kevesebb, hanem több gyülekezetre van szük­
ségünk.

Az utóbbi években - engedve a takarékoskodás kényszerének -

elsősorban nagyvárosokban számos gyülekezet összevonására ke­
rült sor. Erre sok esetben bizonyára valóban szükség volt, mégis,
végig kell gondolnunk: miként kerülhető el, hogy néhány eszten­
dő múlva ugyanebbe a helyzetbe kerüljünk, és a tömegek hiánya
m iatt az újonnan létrejött mamutgyülekezeteket ismét össze kell­
jen vonni. Szememre lehet vetni, hogy az ördögöt festem a falra,
de elmondom, hogy miért hiszem azt, hogy ez fog történni, ha
nem keresünk lassan valami más kiutat.
Egyetlen egy olyan esetről sem tudok, hogy magában az érin­
tett gyülekezetben érett volna meg az elhatározás, hogy összeol­
vadjon valamelyik másik gyülekezettel. M inden esetben szükség
volt egy többé-kevésbé „szelíd” nyomást gyakorolni az illető gyü­
lekezeti elöljáróságra. Ez pedig azt jelenti, hogy ezeknek a gyüle­
kezeteknek a hangulata a felszín alatt m egromlott. Nem ismerek
egyetlen olyan esetet sem, hogy két vagy több gyülekezet össze­
vonása pozitív módon hatott volna azok életére. Ellenkezőleg:
összességében véve még jobban visszaesett az istentiszteletek láto­
gatottsága, és csökkent az aktivitás a gyülekezeti élet más terüle­
tein is. N őtt ellenben azoknak a gyülekezeti tagoknak az elége­
detlensége, akik az újonnan létrejött mamutgyülekezetekkel nem
tudják m agukat azonosítani. Ezenkívül több gyülekezet összevo­
nása sok esetben lelkipásztori állások megszűnésével is együtt
járt, úgy, hogy a megmaradó lelkészeket a rengeteg kazuális fel­
adat (keresztelés, esketés, temetés) annyira túlterheli, hogy gon­
dolni se képesek gyülekezetépítésre, nem hogy ténylegesen is fog­
lalkozzanak vele.
Vannak kivételes esetek, amikor valóban nincs más választás,
mint két gyülekezetét összevonni. A gazdasági életből tudjuk azon­
ban, hogy két vállalat fúziója általában csak akkor eredményes, ha

317
két erős partner egyesül egymással, vagy, ha egy erős „elnyel” egy
gyengébbet. Tisztában vagyok vele, hogy megkérdőjelezhető ennek
a képnek az alkalmazása az egyház életére. Az ott szerzett tapaszta­
latok azonban minden további nélkül alkalmazhatóak. Két gyüle­
kezet kényszerűségből végrehajtott egyesítésének következménye
az esetek többségében nem a sokat emlegetett „szinergikus effek­
tus” (= olyan pozitív erők érvényesülése, amelyek akkor szabadul­
nak fel, ha több csoport, személy vagy intézmény egyesíti az erejét),
hanem éppen az ellenkezője: hogy ugyanis az illető gyülekezetek
erőtlenségei erősítik fel egymást.
Az ok kézenfekvő: sokan azért lépnek ki az egyházból, mert
nem megfelelő számukra a „szolgáltatás”, amit nyújt. Úgy érzik,
hogy nem figyelnek rájuk igazán, és nem veszik őket elég komo­
lyan. Olyan viszonyok között, amikor az egyetemes papság elve
még csak jelzésszerűen sem érvényesül, ezen nem is lehet csodál­
kozni. Az egyházból történő kilépések nagyrészt annak a követ­
kezményei, hogy emberek már hosszú évekkel korábban elveszí­
tettek m indennemű kapcsolatot a gyülekezetükkel. H a az egyház
ezekre a kilépésekre úgy reagál, hogy a személyzet leépítése, iro­
dák bezárása, gyülekezeti házak és templomok eladása révén még
tovább szűkíti az emberek érintkezési felületét az egyházzal, ak­
kor nyilvánvaló, hogy hamarosan hova vezet mindez: további ki­
lépésekhez. H a a nagyszámú kilépés fő oka az, hogy az egyház
nincs jelen megfelelő mértékben valahol, akkor ez ellen a jelenlét
további redukálása annyit használ, m int hasmenés ellen a ricinus.
Éppen fordítva kellene csinálnunk a dolgot: takarékoskodnunk
kell és lehet is minden lehető módon: publikációkon, hivatalnoki
állásokon, hivatali épületeken (és bár nem szívesen mondom:) lel-
készi illetményeken stb. csak nem az egyház jelenlétén egy-egy
városban vagy községben.
Nem kétséges, hogy mindezt könnyebb mondani, m int m eg­
tenni, de már azzal is jelentős lépést tennénk előre, ha egyhá­
zunkban legalább elvileg kialakulna az egyetértés afelől, hogy
legtöbb gyülekezetünk túlságosan nagy ahhoz, hogy képes le­
gyen valódi közösség színterévé válni. A legutolsó, amire a mos-

318
tani helyzetben szükségünk van, a még ke­
vesebb és még nagyobb gyülekezet, és a még A legutolsó, amire a
kevesebb lelkipásztor, hogy gyülekezet és jelenlegi helyzetben szük­
pásztora m ár szinte csak a tem etőben talál­ ségünk van, a még
kozzanak egymással. Ezzel éppen ellenkező­ nagyobb és még kevesebb
leg, jelentősen kisebb m éretű gyülekezetek­ gyülekekezet. Valójában
re van szükségünk. H a ebben a tételben lényegesen kisebb gyüleke­
egyetértenénk, egy csapásra megváltozna a zetekre van szükségünk.
szemléletmódunk: a krízisről, amely most ■
szorongat bennünket, elfordítva tekintetün­
ket, azt keresnénk, hogy mire van szükségük a helyben lakó
embereknek, és arra, ami egyházunknak is jót tenne: tudniillik,
hogy még több lehetőséget nyújtsunk az egyes embereknek,
hogy kapcsolatba kerüljenek az egyházzal. Értsük jól a dolgot:
senkinek sem lenne kötelező ez az intenzív kapcsolatfelvétel, csak
lehetőséget kellene nyújtani rá. Bizonyos vagyok azonban afelől,
hogy nagyon sokan lépnének szorosabb kapcsolatba az egyház­
zal, ha ezt lehetővé tennénk számukra.
A kérdés nem az, hogy egy tartományi egyház 2000 vagy már
csak 1500 lelkipásztort tud-e foglalkoztatni, és hogy egy parókiális
körhöz 2300 vagy 3800 gyülekezeti tagnak kell-e tartoznia, mert
csak erre van pénzügyi fedezet. Ehelyett azt a kérdést kell felten­
nünk, hogy mire van szüksége egy gyülekezetnek ahhoz, hogy fel­
adatait és vízióit valóra válthassa - anélkül, hogy a dolog pénzügyi
oldalát figyelmen kívül hagynánk. Én két számot bocsátók közre
megfontolás céljából: egy helység minden 1000 lakosának szüksége
volna egy gyülekezetre - mindegy, hogy milyen felekezetűek - ah­
hoz, hogy az embereknek eléggé sokszínű kínálatot nyújtson,
ugyanakkor legalább félig-meddig lehetővé váljon a kielégítő sze­
mélyes gondoskodás is. Tudatában vagyok annak, hogy egy gyüle­
kezet kicsisége nem garancia önmagában a sikeres gyülekezeti élet­
re, de jó lehetőséget kínál rá.
Az istentiszteleteken résztvevők m inden m egkezdett százas
csoportjának szüksége van ezen kívül egy főállású lelkigondozó-
igehirdetőre. Itt volna lehetőség a jó m unkát végző gyülekeze-

319
■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ i * teket külön is jutalmazni, pótlólagos álláso-
A növekvő gyülekezetekre kát létesítve ott, ahol virágzó élet folyik. Al-
mindig kell elegendő tálában is azon a véleményen vagyok, hogy a
pénznek lennie. növekvő gyülekezetekre mindig kell elegen-
wmmmmmmmmmmmmmmmmm dő pénznek lennie. Ezeket nem lehet ugyan­
úgy kezelni, m int azokat, amelyekben egyál­
talán semmi sem történik, csak éppen papíron ugyanakkora a
„lélekszámúk”. A túlságosan igazságos eljárás ebben az esetben
éppen, hogy nem igazságos. Ezen a ponton megérné alaposan vé­
giggondolni, hogy m it jelentenek Jézus sza-
mmmmmmmmmmmmmmmm m i vai: „Akinek van, annak adatik” (Mt 25,29).
Nem csak takarékosko- Bármilyen is legyen egy ilyen „eredményköz-
dásra van szükség, hanem pontúság” az egyházban, egy biztos: nem csak
célzott befektetésekre is. takarékoskodásra van szükség, hanem célzott
= befektetésekre is.
Az egyház nem akkor gondoskodik jól tag­
jairól, ha tovább redukáljuk a gyülekezetek számát, hanem akkor,
ha növeljük. Meglévő gyülekezetek összevonása helyett egyházunk­
nak új gyülekezetek létesítésére és alapítására kellene törekednie. Az el­
következendő években minden jelenleg létező gyülekezet mellett
legalább egy, ideális esetben két másik gyülekezetét kellene alapíta­
ni, illetve életre hívni! Erre minden lehetőség megvan, természete­
sen azonban szükséges hozzá az ezt a célt elérni akaró, és kinyilvání­
tott egyházpolitikai szándék. Ez pedig újfajta gondolkodásmódot
igényel a szokásos csatornákon kívül. Szükség van ezen túlmenően
a lelkipásztori hivatás újfajta értelmezésére, valamint arra, hogy fel­
oldjuk a gyülekezeteket az egyházunkban még mindig általános­
nak mondható territoriális és tulajdonosi szemlélet béklyói alól. Er­
ről lesz szó a következő három tétel kapcsán.

A helyi gyülekezetek évszázados rendszerét ki kell egészítenie a

másfajta gyülekezetmodellek sokféleségének.

1. A helyi gyülekezet egy népegyházi rendszerben - ha érzékelhetően

nyitottabb határokkal is, mint korábban - továbbra is egészen

320
 bizonyosan megmarad a gyülekezet alaptí­
pusaként. Ezt azonban másféle gyülekezet- A „gyülekezet = territo­
modellek sokféleségének és sokszínűségének riális gyülekezet” negatív
kell kiegészítenie. A „gyülekezet = territo­ egyenlősége a középkor
riális gyülekezet” negatív egyenlősége a kö­ öröksége, és a harmadik
zépkor öröksége, és a harmadik évezredben évezredben már
már korszerűtlen. korszerűtlen.

2. Az új gyülekezetek, amelyek a következő

években fognak létrejönni, nem territoriális szempont szerint
szerveződnek, hanem a tagok ama tudatos döntése alapján,
hogy az illető gyülekezethez akarnak tartozni. Ilyen fajta per­
szonális gyülekezetek már is léteznek, ha nem is sok van belőlük.
Tapasztalni fogjuk, hogy létük és növekedésük egyre természe­
tesebbé fog válni egyházunkban.

3. Tudunk egyházunkban úgynevezett funkcionális gyülekezetek lé­

tezéséről is, amelyek elsősorban azonos élethelyzetű emberek­
ből állnak (kórházi lelkigondozás, tábori lelkészség, szociális
otthonok, egyetemi gyülekezetek stb.), illetve, amelyeket a ta­
gok azonos érdeklődési köre jellemez (egyházi zene, a harmadik
világért végzett diakónia, meditáció stb.). Ezeknek gyakran
nincs önálló jogi státusuk, hanem valamelyik helyi gyülekezet­
hez tartoznak. De miért? Ez az összetartozás csak a legritkább
esetben jelent valóban szervezeti jellegű kapcsolatot. Én azt
tartanám helyesnek, hogy ezek a gyülekezetek, amennyiben er­
re igényt tartanak, kapjanak önálló gyülekezeti státust.

4. Negyedik formaként említem a m eghatározott kegyességi irány­

zat alapján szerveződő gyülekezetei, amelynek tagjait egy, a
népegyházi közmegegyezésen túlmenő közös hittartalom , illet­
ve teológiai felfogás köt össze. Ezek gyakran egy bizonyos kö­
zös tevékenységi formából fejlődtek ki, amely olyan erőteljesen
hatott, hogy idővel önálló gyülekezet-struktúrát hozott létre.
Az ilyen gyülekezeteket eddig többnyire perszonális gyüleke-

321
 zetként tartottuk számon. A jövőben egyre inkább tapasztalni
fogjuk, hogy a helyi gyülekezetek egy bizonyos módon profili-
zálódnak, és ezáltal irányzat-gyülekezeti jelleget öltenek m a­
gukra.

5. Elsősorban a nagyvárosok térségében számolok azzal, hogy a kö­

vetkező időkben létre fog jönni néhány középpont-gyülekezet. Ezek
az irányzat-gyülekezetektől elsősorban méretükben fognak kü­
lönbözni. Az irányzat-gyülekezetek lehetnek egészen kicsik, úgy,
hogy róluk csak közvetlen környezetüknek van tudomása. Egy
középpont-gyülekezet ellenben olyan, mint a „hegyen épült vá­
ros”, amelynek hatása messze túl terjed saját régióján. H a a töb­
bi gyülekezetét meg akarjuk szabadítani attól a félelemtől, hogy
ezek az ő létüket veszélyeztetik, akkor ezekből a középpont-gyü­
lekezetekből reménységnek és impulzusok sokaságának kell a ki­
sebb gyülekezetek felé sugároznia, és ilyenformán bizonyos érte­
lemben tehermentesítik is azokat.

6. Ezen a ponton említem meg a gyülekezetek fölötti szolgálatokat és

szervezeteket. Ezek fontosak, és mindig helyük lesz az egyház
életében, m ert olyan feladatokat látnak el, amelyeket territori­
álisán nem lehet ésszerű módon szervezni. Ugyanakkor a gyü­
lekezetek e szolgálati ágait nem lehet „felülről” irányítani, m ert
ez elidegenedéshez vezet m indkét részről. Nézetem szerint
ezeknek ismét erősebben a gyülekezetekhez kell kötődniük
(vagy akár m aguknak is gyülekezeti jelleget kell ölteniük).

7. A 20. század utolsó éveiben elsősorban Angliában, az anglikán

egyházon belül került sor új gyülekezetek tudatos létrehozására.
Kereken 350 új, virágzó gyülekezet alakult ilyen módon a ki­
lencvenes években. A kiindulópont az a felismerés volt, hogy a
megszokott helyi gyülekezet általában nem fogja át az egyes
helységekben élő népesség reprezentatív keresztmetszetét (ami
a helyi gyülekezet léte melletti legfőbb érv), hanem csupán egy
bizonyos társadalmi réteget. Ez ezt jelenti: jóllehet a helyi gyü-

322
 lekezet azzal az igénnyel lép fel, hogy minden társadalmi és
kulturális különbözőséget áthidaló közösség legyen, a gyakor­
latban tagjai körében a polgári réteg egy meghatározott cso­
portja dominál. A társadalmi rétegek jelentős részét ezeknek a
gyülekezeteknek a kínálata nem képes megszólítani. Az új
gyülekezetek szervezése éppen ezeknek a hézagoknak a kitölté­
sét célozta. Többnyire azzal kezdődött, hogy néhány m unka­
társ istentiszteletet szervezett egy bizonyos célcsoport számára,
amelyet a helyi gyülekezet eladdig nem ért el. Ami az istentisz­
telettel kezdődött, az egy idő m últán önálló munkaággá nőtt,
míg végül „megszületett” az új gyülekezet. Ezeknek az új gyü­
lekezeteknek általában nem voltak saját helyiségeik, hanem
szükségmegoldásokat kerestek. Ugyanakkor, ami vitalitásukat,
mások iránti szolidaritásukat és missziói erejüket illeti, több­
nyire messze felülmúlták a helyi gyülekezetét.

Egy új gyülekezet létrejötte nem mindig zavartalan, és az „anya­

gyülekezet” számára se mindig öröm. Olykor egy gyülekezet-alapí­
tás feszültséget gerjeszt az anyagyülekezet és az új munkaág között,
olyan okok miatt, mint illetékességi kérdések, a veszteségtől való
félelem, a helyiségek miatti viták, pénzügyi kérdések, segélyezési
ügyek, koncepcionális nézeteltérések. H a ezekben a kérdésekben
nem jön létre megegyezés, az végül kisebb-nagyobb mérvű szaka­
dáshoz vezet. Ez azonban korántsem szükségszerű. Nem csak az
angol példák tanúsítják, hogy az új gyülekezetek létrejötte történ­
het harmonikusan is. Ennek azonban feltétele, hogy az új gyüleke­
zet alapítását ne sorscsapásnak, hanem elérendő célnak tekintsék.
Egy új gyülekezet létrejötte nem konkurenciát jelent (végtére is
ugyanannak a „főnöknek” a szolgálatában állunk!), hanem ideális
esetben a régi gyülekezet életének gyümölcse és sikere: olyasvala­
mi, amiért érdemes dolgozni, és amire, ha sikerül elérni, büszkének
lehet lenni.
Az utóbbi években szórványosan Németországban is sor került
új gyülekezetek alapítására a tartományi egyházak keretén belül.
Egyes esetekben már létező gyülekezetek bizonyos munkaágai

323
 önállósultak, olykor más helységekben jöttek
Hogy vidéken egy létre „leányegyházak”. Volt olyan, hogy ko­
lelkipásztor gyakran több rábban más helyi gyülekezetek „védőszárnya”
prédikálóállomást vagy alatt működő gyülekezetek önállósultak. N é­
kis gyülekezetei lát el,metországban különösen az utóbbi megoldást
gnagyobb nyomo­ látom célravezetőnek új gyülekezetek létreho­
rúsága egyházunk zására, mert az, hogy vidéken egy lelkipásztor
jelenlegi szerkezeti gyakran több prédikálóállomást vagy kis gyü­
felépítésének. lekezetét lát el, egyik legnagyobb nyomorúsá­
ga a parókiális rendszernek. Nem ritka, hogy
a lelkész vasárnap reggelenként két-három kis
gyülekezetbe autózik. Az új szövetségi államokban (a volt Kelet-
Németországban) hallottam olyan esetekről, hogy egyetlen gyüle­
kezet akár húsz helységre is kiterjedhet. El sem tudom képzelni,
hogy ilyen körülmények között gyülekezet-építésre akár csak gon­
dolni is lehessen. H a valahol valamilyen probléma vetődik fel, az
illető lelkipásztor m ár rég úton van a következő faluba. Ezen a te­
rületen a következő években remélhetőleg új, önálló gyülekezetek
sora fog létrejönni —akár önálló lelkipásztorok vezetése alatt, akár
a nélkül.
M indent összevéve, egyházunk gondolkodásában, és ezzel
együtt struktúráiban is, megindult valami változás. Ugyanakkor
az új gyülekezetek alapítása nem zökkenőmentes, és ritkaság-
számba is megy —sok ellenérzést vált ki, elsősorban a szomszédos
helyi gyülekezetekben, amelyek attól tartanak, hogy ez megfoszt­
ja őket valamitől. Ez az aggodalom azonban jórészt a régi, territo­
riális alapú, birtokosi gondolkodásmódból fakad, amely szerint
egy gyülekezeti tag a gyülekezetéhez, vagy annak lelkipásztorá­
hoz „tartozik”. N em itt van a helye, hogy megvitassuk e kérdés
jogi oldalát, hogy ugyanis milyen feltételek mellett nyerheti el
egy egyházon belüli csoport az önálló gyülekezet státusát. Én m a­
gam amellett vagyok, hogy alacsonyra kell helyezni a küszöböt.
Az új évezred kezdetén új gyülekezetekre és új gyülekezeti for­
mákra van szükségünk. Ehhez az egyház vezető testületéinek kell
megterem teniük a feltételeket oly módon, hogy jogilag lehetővé

324
teszik, és erkölcsileg tám ogatják az új gyülekezetek létrejöttét. Ez
viszont nagymérvű lelkipásztor-hiányt fog maga után vonni. Ez a
hiány már ma is érzékelhető: túl kevés a pénzünk, és nincs elég
lelkipásztorunk! Ezt a problémát csak akkor oldhatjuk meg, ha
készek vagyunk a lelkipásztori jogállást módosítani.

A lelkipásztoroknak nincs szükségük egyetemi végzettségre,

nem szabad hivatalnoki státust betölteniük.

Fentebb már részletesen foglalkoztam a lelkipásztori hivatás kérdé­

sével (vö. —> 33-40. tétel), most azonban kénytelen vagyok még
egyszer visszatérni rá. H a a következő években - mint azt javasol­
tam - meg akarjuk kétszerezni vagy akár háromszorozni gyüleke­
zeteink számát, akkor azt is végig kell gondolnunk, hogy miként
tudunk gondoskodni e gyülekezetek pásztorolásáról. H a komolyan
vesszük az egyetemes papság elvét, akkor előbb vagy utóbb ettől
függetlenül is szükségessé válik az önkéntes m unkatársak segíté­
sének kérdése. Ez azt jelenti: a jövőben legalább háromszor annyi
lelkipásztorra lesz szükségünk, m int ma. Ez a szám m ár csak
azért sem túl magas, m ert ez idő szerint a m ár meglévő gyülekeze­
tek pásztori ellátottsága is reménytelenül rossz. Állítom, hogy
nincs egyetlen egy olyan gyülekezetünk sem, amelyben elegen­
dő, vagy éppen túl sok lelkipásztor tevékenykedne. Lehet, hogy
egy-egy gyülekezetben vannak rest vagy al­
kalmatlan lelkipásztorok, de túl sok egyik­ mmmm
ben sincs! H a valóban komolyan vesszük, Nincs egyetlen egy olyan
hogy a lelkipásztor az önkéntes m unkatársak gyülekezetünk sem, amely­
segítője, irányítója, „trénere”, akkor nem ke­ ben elegendő, vagy éppen
vesebbre, hanem többre van szükség belőlük. túl sok lelkipásztor tevé­
Ugyanakkor meg kell szabadulnunk attól a kenykedne. Lehet, hogy
klasszikus felfogástól, amely a lelkipásztor egy-egy gyülekezetben
szerepéről máig él bennünk, és ennek megfe­ vannak rest vagy alkal­
lelően kell m egváltoztatni a lelkipásztori matlan lelkipásztorok, de
szolgálattal kapcsolatban jelenleg érvényes túl sok egyikben sincs!
jogi szabályozást is.

325
 Belátható időn belül a lelkipásztori hivatás különböző formái
fognak kialakulni (a felsorolást Michael Herbsttől vettem át): a
hagyományos parókiális lelkipásztori tisztség mellett hamarosan
munkába fognak állni a részmunkaidős lelkipásztorok. Ez nem
számít új megoldásnak, ha az anyagi feltételek hiánya m iatt ez
idő szerint nem is terjed. A mi tartományi egyházunk (EK H N -
Hessen-Nassaui Tartományi Egyház) m ár régen lehetővé tette ön­
kéntes (nem fizetett) lelkipásztorok ordinációját - innen m ár csak
egy lépés a tiszteletbeli lelkipásztorok m unkába állítása. (Minded­
dig az ilyen kollégák csak részfeladatokat láttak el gyülekezete­
inkben.) Főállású „utazó apostolok” gondoskodhatnak olyan ki­
sebb gyülekezetekről, amelyekben m ár működik tiszteletbeli
lelkipásztor. M iért ne vállalhatnának m agukra fokozott m érték­
ben pasztorális tevékenységet a már eddig is működő lektorok és
prédikátorok? Lesznek olyan lelkipásztorok, akik régiók fölötti,
vagy regionális egyházi központokban végzik feladatukat. Ideje
lenne egyszer végiggondolni, hogy ha az ifjúsági m unkát és a
diakóniát lehet regionálisan szervezni, akkor az esketéseket és a
temetéseket miért nem?
Mindent összevéve: a hagyományos lelkipásztori jogállás már
ma is sok tekintetben változáson m ent keresztül, és ez a tendencia
a jövőben csak erősödni fog. Tudatában vagyok annak, hogy e
szolgálat jogi szabályozásának számos eleméért az egyház történe­
tének folyamán keményen meg kellett küzdeni, e szabályozás
azonban mégsem tartható tovább. Sokkal rugalmasabbá kell ten­
ni, és ki kell terjeszteni az úgynevezett laikusokra, valamint nem
felszentelt teológusokra is. Emellett lényeges változtatásokra van
szükség a felszentelt teológusok esetében is. Elsősorban három
ilyen változtatást látok szükségesnek:

1. A teológiai stúdiumnak továbbra is meg kell maradnia a lelki­

pásztori szolgálatra bocsátás szabályszerű feltételeként, nem
maradhat azonban ez az egyetlen út, amely a lelkipásztori tiszt­
séghez vezet. A teológiai tanulmányok végzése, m int a lelki­
pásztori szolgálat szabályszerű feltétele, egyébként nem olyan

326
 túl régi. Luther idejében a lelkipásztorok
nagyrésze még teológiailag képzetlen volt, A jelenlegi jogi szabályo­
ami romboló hatást gyakorolt a gyülekeze­ zás mellett egyházunkban
tekre. Éppen ezért jó, hogy az egyház vala­ semJézus, sem tanítvá­
mikor úgy döntött, hogy lelkipásztorainak nyai nem lehetnének
valamilyen minősítést kell szerezniük szol­ lelkipásztorok, de még
gálatukhoz. Ugyanakkor a teológiai stúdi­ ifjúsági vezetők sem.
umok akadálya nagyon sok arra kitűnően wmmmmmmmmmmmm
alkalmas embert fosztott meg a lelkipász­
tori szolgálat lehetőségétől. Mindig is voltak és ma is vannak
kiváló emberek, akik más úton-módon lettek lelkipásztorokká,
és ezt a lehetőséget továbbra is nyitva kell hagyni! Egy, az
egész világra kiterjedő felmérés szerint, amelynek során Chris-
tian Schwarz gyülekezetek ezreit vizsgálta meg ebből a szem­
pontból, kitűnik, hogy a növekvő gyülekezetek túlnyomó
többségét olyan lelkipásztorok vezetik, akik nem folytattak
egyetemi szintű teológiai tanulmányokat. Ez bennünket is el
kell gondolkoztasson. A jelenlegi jogi szabályozás mellett egy­
házunkban sem Jézus, sem tanítványai nem lehetnének lelki-
pásztorok, de még ifjúsági vezetők sem. Tovább nehezíti a dol­
got, hogy a teológiai tanulmányok - a „gyakorlati teológia”
elnevezésű melléktárgyat kivéve —egyáltalán nem a lelkipásztori
szolgálatra készítenek fel. Aki héberből vagy görögből befuccsol,
az máris mehet - holott egyébként lehet, hogy kiváló lelkipász­
tor lenne belőle. Aki ellenben jól bemagolja a vizsgák anyagát,
az legalább a segédlelkészségig mindenképpen eljut, jóllehet ta­
lán egész életében nem tevékenykedett aktívan egyetlen gyüle­
kezetben sem. Ezen a ponton újra át kell gondolnunk a prioritá­
sokat.

2. Ugyancsak nem látható be, hogy miért kell egy protestáns lelkipász­
tornak gyakorlatilag hivatalnoknak lennie? Ez ugyan örvendetes
biztonságot nyújt számára, történetileg tekintve a dolgot azon­
ban a legkevésbé sem természetes. Látva azt, hogy külföldi kollé­
gáinak miként kell olykor agyonhajszolniuk magukat a meg-

327
 élhetésért, azokat az előnyöket, amelyeket a hivatalnoki státus
nyújt, nem lehet eléggé magasra értékelni. Másfelől viszont ez az
állapot szégyenteljes. Annak a követésétől, akinek „nem volt ho­
va fejét lehajtania” (vő. Lk 9,58), ez épp oly idegen, mint a tekin­
télytisztelet hivatalnoki státussal együtt járó igénye. Mindenek­
előtt azonban arra kell gondolnunk, hogy az egyház ma még
egyáltalán be nem látható financiális jövőjét figyelembe véve
kérdéses, hogy a pénzügyi és személyi feltételeket képes lesz-e az
anyaegyház hosszú távon is felelősen vállalni. A hivatalnoki stá­
tus éppen a fiatal lelkipásztorokban ébreszt olyan igényeket,
amelyekről ma még senki sem tudhatja, hogy teljesíthetőek lesz­
nek-e. És ez nem csak velük szemben inkorrekt dolog, hanem
gyermekeinkkel szemben is, akiknek ezeket az igényeket egykor
majd ki kellene elégíteniük. Éppen ezért ezt a státust - a szüksé­
ges átmeneti megoldások segítségével — fokozatosan meg kell
szüntetni. Ennek ugyanis végső soron éppen mi, lelkipásztorok
isszuk meg a levét: mivel minden új lelkipásztor alkalmazása
végleges, és évtizedekre szóló pénzügyi következményekkel jár
az egyházakra nézve, a tehetséges és jól képzett teológusok százai
maradnak ordináció és elhelyezkedési lehetőség nélkül. Ez vi­
szont a már státusban lévő lelkipásztorokra nézve jelent alig elvi­
selhető túlterhelést.

3- A harmadik dolog, amiben a lelkipásztorok jogállása változtatás­

ra szorul, annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a gyüleke­
zetek szabadon köthessenek szerződést a lelkipásztorral. Ennek már a
jelöltek kiválasztásánál kell kezdődnie: nem látható be, hogy e
tekintetben miért kell a tartományi határoknak a jövőben is kor­
látot jelentenie. Másrészt a gyülekezeteknek jogot kell adni rá,
hogy indokolt esetben teológiai végzettséggel nem rendelkező
személyeket is alkalmazhassanak pasztorális szolgálatok végzésé­
re. Szabad megegyezésnek kell döntenie abban is, hogy milyen
területekre terjedjen az illető lelkipásztor tevékenysége. Az álta­
lános érvényű szolgálati szabályzat helyett, amely szerint köteles­
sége „az istentiszteletek tartása, a lelkigondozás és az oktatás”,

328
 lehetővé kell tenni lelkipásztorok alkalmazását pl. kifejezetten a
lelkigondozói szolgálatra, vagy az idősek közötti munkára. Ez
nem csak az illető gyülekezet érdekeit szolgálná, hanem azokét a
kollégákét is, akik ilyen módon teljes erővel azzal foglalkozhat­
nának, ami a képességeiknek megfelel. Szabaddá kell tenni a
gyülekezet és a lelkipásztor közötti megegyezést az illetmény kér­
désében is. Azt az aggályt, hogy ebben az esetben valamelyik fél
„csőbe húzza” a másikat, elhanyagolhatónak tartom. Különben
pedig a későbbiekben mindkét fél elállhat a szerződéstől. Nem
vagyok egyébként bizonyos afelől, hogy ilyen módon a leggazda­
gabb gyülekezeteknek lesznek a legjobb lelkipásztoraik. A ta­
pasztalat azt mutatja, hogy az emberek általában azt szeretik, ha
megfelelő munkáért megfelelő bért kapnak. Elképzelhető azon­
ban - amint ezt Jürgen Fiiege javasolja - , hogy a lelkipásztorok
javadalmazása esetén legyen egy megállapított törzsfizetés, és
ezen felül díjazzák őket teljesítményüktől függően. A lelkipász­
tori javadalmazás tekintetében a jövőben fontos szerepet játszhat
az úgynevezett „sátorkészítő elv”. Ez a kifejezés az Újszövetségből
származik. Missziói útjai során Pál apostol sátorkészítéssel keres­
te a kenyerét (vö. ApCsel 18,3). Mai viszonyokra alkalmazva ez
annyit jelent, hogy lesznek olyan lelkipásztorok, akik - legalább­
is jövedelmük egy részét —más foglalkozás gyakorlásával fogják
megkeresni. Lesznek ugyanis olyan gyülekezetek, amelyek nem
képesek további önálló lelkészi állást fenntartani.

Egyebekben pedig nem látható be, hogy egy lelkipásztor eseté­

ben - akár hivatali státusban van, akár nem -
miért ne kerülhetne sor időről időre az újravá­ mm m
lasztásra. Itt is érvényes: nem rossz, ha a lelki- A gyülekezetnek lehetősé­
pásztornak döntései és tevékenysége során get kell adni rá, hogy
mindig szem előtt kell tartania, hogy esetleg hét-nyolc évenként kinyil­
nem választják újra. A gyülekezetnek viszont vánítsa: elégedett-e lelki-
lehetőséget kell adni rá, hogy hét-nyolc éven­ pásztora munkájával,
ként kinyilvánítsa: elégedett-e lelkipásztora vagy sem.
munkájával, vagy sem. A nemleges válasz ke-

329
serű lehet ugyan, de nézetem szerint a lelkipásztor - és maga a
gyülekezet —sem nyer vele, ha megmarad egy olyan gyülekezet­
ben, amely őt és munkáját többségében elutasítja. Tisztében való
megerősítése pedig - esetleg egy jelentős javadalom-emeléssel
egybekötve - további ösztönzést jelenthet számára. Nem sokat
tartok egyébként azokról a javaslatokról, amelyek korlátozni kí­
vánják a lehetséges újraválasztások számát. Miért kellene ezt kí­
vülről meghatározni? Az én véleményem az, hogy egy lelkipásztor
vagy nagyon rövid, vagy nagyon hosszú ideig maradjon meg egy
gyülekezetben. És ha gyülekezet és lelkipásztora kölcsönösen meg
van elégedve egymással, miért ne lehetne ebből egy életre szóló
szövetség - amelyet hét évenként megújítanak?

Az a gyülekezet, amely nem lelkipásztor-központú, egy idő múl­

tán semmilyen más tekintélyt sem fog elismerni maga fölött. Ez
pedig a hívők „egyetemes papsága" elvének magasabb szintű ér­
vényesítését jelenti.

Már a —> 36. tétel kapcsán utaltam arra a tényre, hogy az Újszö­
vetségben a gyülekezetek fölött, jóllehet volt közöttük kapcsolat,
nem volt semmilyen intézmény vagy „hatóság”. Az Újszövetség­
ben is előforduló „püspök” kifejezést nem szabad mai értelemben
felfognunk. A Bibliában a püspök kifejezés nem annyira m egha­
tározott hivatalt, m int inkább egy bizonyos, a vének, illetve a
pásztorok feladatkörébe tartozó tevékenységet jelöl. A többi pásztor
fölött álló püspök sajátos tisztsége a második század elején kez­
dett csak kialakulni. Az idők folyamán azután ez a tiszt egyesítet­
te magában a vének tanácsának teljhatalm át. Még mindig nem
létezett azonban a gyülekezetek fölött álló intézmény. A gyüleke­
zetek laza szövetségben álltak egymással, lényegében azonban
függetlenek voltak, és nem is volt átfogó szervezetük. Csak az
egyre jobban terjedő tévtanok tették szükségessé a gyülekezetek
közös álláspontjának kialakítását. Ebből a célból hívták össze a
második század második felében az első püspöki értekezleteket. A
harmadik század közepe táján jöttek létre az első körzetek, ame-

330
lyek évente tartottak azután püspöki értekezletet, s amelyek egy­
re több olyan kérdésben tekintették m agukat illetékesnek, ame­
lyeket korábban m aguk a gyülekezetek szabályoztak. A konstan-
tinusi fordulatot követően azután a püspökök és a pápa kezében
mind több politikai hatalom is összpontosult.
Az egyházalkotmány tekintetében Luther M árton az újszövet­
ségi kezdetekig szándékozott visszamenni. Különösen a fiatal Lu­
ther álmodott olyan egyházról, amelyben nincs magasabb szintű
intézmény, m int maga a gyülekezet. 1523-ban jelent meg egy
írása ezzel a sokatmondó címmel: Dass eine christliche Gemeinde das
Recht habé, allé Lehre zu beurteilen und Lehrer zu berufen (Arról, hogy
a keresztyén gyülekezetnek joga van minden tanítást megítélni,
és tanítókat elhívni). Ebben olyan követelményeket fogalmaz
meg, amelyek nem csak abban az időben számítottak forradalmi­
nak, hanem ma is alkalmasak volnának rá, hogy az evangélikus
vidékeken folyamatosan nyugtalanságot váltsanak ki. Luther el­
képzelése egy olyan egyházszerkezet volt, amelyben minden gyü­
lekezet saját jogi fennhatósággal bírna, s amelyben a hierarchikus
felépítést felváltaná az egyes gyülekezetek laza szövetsége. Luther
ugyancsak megtapasztalta, hogy milyen következményekkel jár a
keresztyének szabadságára, a gyülekezetek önállóságára, és nem
utolsósorban a teológiai tanítás tisztaságára nézve egy hierarchi­
kusan felépülő egyházszerkezet, élén a püspökkel. Másrészt ez a
hierarchia nélküli egyházról vallott felfogás teljes logikai össz­
hangban volt Luthernek a hívők egyetemes papságáról szóló ta­
nításával. H a minden hívő közvetlenül áll Isten színe előtt, és
nincs szükség a papság közvetítő szerepére, akkor minden hívő
egyúttal pap is, „szabad, keresztyén em ber”, aki - a reformátor
híres szavai szerint —„senkinek sem alattvaló­
ja”, különösen nem valamilyen egyházon be- wmmmmmmmmmmmmmmmmm
lüli intézménynek. Ugyanez érvényes mutatis A z egyház a gyülekezetek
mutandis (a szükséges változtatásokkal) a hí- szövetsége, nem pedig a
vők közösségére is, a gyülekezeten belül: ele- gyülekezetek fölött álló
ve nincs senki, aki a gyülekezetnek kívülről intézmény.
előírhatná, hogy m it tegyen, vagy m it enged- ■ ■tmmmmm

331
 jen meg. A gyülekezet kizárólag Isten fosége alatt áll. Az egyház
pedig a gyülekezetek szövetsége, nem pedig a gyülekezetek fölött ál­
ló intézmény.
Tudom, hogy a mai fül számára felkavaróan hangzik a következő
gondolat is, de ez is a legteljesebb mértékben evangéliumi. Az egy­
ház tekintélyének kérdésében Luther egész éle­
tében azt vallotta, hogy az egyháznak csak
A z egyházat viinden másodlagos, levezetett tekintélye van. A ke­
tévedése ellenére tisztelet resztyén ember és gyülekezet gondolkodásá­
és elismerés illeti fárado­ nak, életének és cselekvésmódjának egyetlen
zásaiért, de engedel­ zsinórmértéke a Szentírás, éspedig elsősorban
mességet emberektől azért, mert Krisztusra mutat. Ezért az egyház
nem követelhet. maga iránt nem, csak Krisztus iránt követelhet
■MM • . engedelmességet. Az egyház bűnös, és tévedé­
sektől nem mentes emberekből áll, ennek foly­
tán pedig —mint Luther mondja —ő maga a „magna peccatris”, vagyis
a legnagyobb bűnös. Az egyházat minden tévedése ellenére tisztelet és
elismerés illeti fáradozásaiért, de engedelmességet emberektől nem
követelhet. Luther olyan egyházról álmodott, amely fizeti a számlát,
és ennek fejében szabadságot biztosít az embereknek.
Annak, hogy Luther elképzelése egy olyan egyházról, amelyben
nincs a gyülekezetek fölött álló intézmény, nem valósulhatott meg,
mindenekelőtt három oka volt: először is a gyülekezeti bázis, azok
után az évszázadok után, amelyek során kiskorúságban tartották
őket, teljesen éretlen volt egy ilyen rendszerre. A hívők egyszerűen
nem voltak képesek belelépni a „cipőbe”, amelyet az evangéliumi
hit kínált számukra. Másfelől Luther az újrakeresztelők és a „rajon­
gók” egyre növekvő tábora láttán megijedt a saját merészségétől.
O maga sem merte következetesen megvalósítani saját reformációs
elképzeléseit, és egyre inkább eltávolodott az „alulról építkező
egyház” elgondolásától. Harmadszor, a politikai viszonyok arra
kényszerítették Luthert, hogy egyességre jusson a tartományi fe­
jedelmekkel, akik m agukat a tartományi püspökök természetes
utódainak tartották, és ennek megfelelő hatalmat igényeltek ma­
guknak a területükön működő gyülekezetek fölött. így vált a nép­

ü l
egyház, amelyről Luther álmodott, halála után hamarosan tartomá­
nyi egyházak rendszerévé. Ez a hatalom a világi fejedelmekről csak
a 20. században szállt vissza ismét az egyházi „püspökökre”. K ét­
ségtelen, hogy a protestáns hierarchia az idők folyamán nagymér­
tékben demokratizálódott. A gyülekezetek messzemenő önállósá­
gának eszméjétől azonban, amelyet Luther az Újszövetség alapján
tűzött ki célul, ma is épp oly messze vagyunk, mint hajdanán.

Nem a gyülekezetek vannak azért, hogy az egyház intézményét Q (Z

szolgálják, hanem az egyház intézménye van azért, hogy szolgál- Ü U
ja a gyülekezetei.

Hogy nehogy félreérthető legyen, amit mondani akarok, leszö­

gezem: nem amellett érvelek, hogy a nagy egyházakat meg kell
szüntetni. Erre Luther se gondolt. Az ő elképzelése —amihez m a­
gam is csatlakozom - az, hogy van egy kötelező evangéliumi
norma, és ezen a konszenzuson túl a gyülekezetek a lehető legna­
gyobb önállóságot kell hogy élvezzék. Megismétlem, amit már
korábban is kifejtettem: az evangéliumi egyház identitása a hit
középpontjából ered, nem pedig a gyakorlati részkérdések periféri­
kus tömegéből. Egy ilyen rendszer nem zárja ki sem a különböző
gyülekezetek együttm űködését, sem igazgatási szintű összefogá­
sukat, amennyiben mindez valóban egyértelműen szolgálja a
gyülekezeteket, és nem vezet újabb és újabb előírások gyártásá­
hoz. Természetesen minden egyházkormányzati tényező úgy ér­
telmezi önmagát, hogy a gyülekezeteket szolgálja. A gyakorlat­
ban azonban a felettes szervek gyámkodnak
a legtöbb gyülekezet fölött, sőt, olykor kor­
látozzák önállóságukat — és joggal. Mindez Maga a puszta tény,
korántsem személyes rossz szándékból fakad, hogy létezik egyházi
hanem strukturális probléma: maga a puszta főhatóság, a gyülekezet
tény, hogy létezik egyházi főhatóság, a gyüle­ vezetését többé vagy
kezet vezetését többé vagy kevésbé statiszta kevésbé statiszta szerepre
szerepre kárhoztatja. kárhoztatja.
Milyen alapon döntenek például gyülekeze-

333
 tek feletti hatóságok arról, hogy melyik szö­
A z a tény, hogy a vetségi államból pályázhat valaki egy lelki­
szabadsággal lehet rosz- pásztori vagy gyülekezeti pedagógusi állásra,
szul is élni, még nem ok és melyikből nem? Mi értelme van, hogy a
arra, hogy ettől a sza­ gyülekezetnek az egyházigazgatási elöljáró­
badságtól megfosszuk a ságok jóváhagyására kell várnia, ha egy új au­
gyülekezeteket. tót akar vásárolni? H a ezek általában meg is
mm adják az engedélyt: miért kell egyáltalán kér­
ni? És az Isten szerelmére, miért nem döntheti
el önállóan egy gyülekezet, hogy melyik épületét akarja vagy nem
akarja átépíteni vagy bővíteni, ha saját maga teremti elő rá a fede­
zetet? - A válaszok, amelyeket az ilyesfajta kérdésekre adni szokás,
szégyenletesek: „Mert itt nagy és fontos döntésekről van szó.” Ami
magyarul annyit jelent: „Ilyen fontos döntések meghozatalára az
átlagos német gyülekezeti elöljáróság nem képes.” Az alkalmat­
lanságtól vagy a rossz döntésektől való félelem oly nagy, hogy a
gyülekezetvezetést messzemenően korlátozzák jogaiban. Hogy az
egyháznak különböző feladatokra megvannak a szakemberei, az
jó dolog. Ezek a szakemberek azonban a gyülekezeteket semmi­
képpen sem utasíthatják, legfeljebb tanácsokat adhatnak nekik.
M egtörténhet természetesen, hogy egy gyülekezet fittyet hány a
jótanácsnak, vagy rossz döntést hoz. Én azonban ezt is elviselhe­
tőbbnek tartom , m int azt az állapotot, amely a gyülekezeteket
gyakorlatilag megfosztja a szabadságuktól. Az a tény, hogy a sza­
badsággal lehet rosszul is élni, még nem ok arra, hogy ettől a sza­
badságtól megfosszuk a gyülekezeteket.
Egyházunk elöljárói olykor azzal érvelnek: „Önök túlságosan
csak a saját gyülekezetüket tartják szem előtt. A legtöbb tényle­
gesen létező gyülekezet nem képes távlatos és bölcs döntéseket
hozni. Szükségük van a segítségünkre, olykor egy kis szelíd nyo­
másra is felülről.” Én azonban úgy gondolom, hogy gyülekezete­
ink igenis, képesek volnának erre, ha ránevelnék őket az önálló­
ságra, és ha ez volna a kinyilvánított cél! Amikor az egyházi
vezetők azt állítják, hogy a gyülekezetek nem képesek az önálló
döntésekre, ugyanazt a logikát követik magasabb szinten, mint

334
azok a lelkipásztorok, akik azt hajtogatják, hogy „a gyülekezetem
túlságosan kiskorú még, és önállótlan, ezért aztán nekem kell
mindent csinálnom”. Ezeknek meg kell mondani: „Éppen ez a
dolgod: erőssé tenni, és magadtól függetleníteni őket! H a azt ál­
lítjátok, hogy nem eléggé nagykorúak, akkor rosszul végzitek a
m unkátokat.”
Az egyház intézményének nem korlátoznia kell a gyülekezete­
ket, hanem szabaddá tenni. H a a gyülekezeteknek állandóan arra
kell figyelniük, hogy nehogy elmulasszák betartani az egyházi fel-
sőbbség utasításait, akkor a farok csóválja a kutyát. Nem a gyüle­
kezetek vannak azért, hogy az egyház intézményét szolgálják, ha­
nem az intézmény van azért, hogy szolgálja a gyülekezeteket. Az
egyház mint szervezet nem öncél, hanem arra való, hogy támogassa
a helyi gyülekezetek munkáját. Egyház és gyü­
lekezet viszonya —egy régi képet alkalmazva — *■*»
olyan, mint a kagylóé és a benne rejlő igaz- A z egyház intézményének
gyöngyé: a kagyló is Isten teremtménye. Vi- nem korlátoznia kell a
gyázni kell rá, mert rárakódott az iszap és a gyülekezeteket, hanem
moszat, és mert az idők folyamán meg is csú- szabaddá tenni.
nyúlt. Márpedig a gyöngy nem képes másként
fejlődni, csak a kagylóban, amely óvja és táp­
lálja. Kettőjük viszonya azonban egyértelmű: nem a gyöngy van
azért, hogy a kagylót szolgálja, hanem fordítva. És a kagylót egy
napon széttörik, az igazgyöngy azonban megmarad.
Kép nélkül kifejezve: Jézus gyülekezete nem létezhet ama kül­
ső forma nélkül, amelyet „egyháznak” nevezünk. H a emberek
egy csoportja úgy dönt, hogy közösségben fog élni egymással,
akkor szükségszerűen struktúrákat és szabályokat állapít meg:
„Hol és mikor találkozunk? Mit csinálunk, amikor összegyű­
lünk? Ki tartozik közénk, és ki nem? Legyen-e szóvivője a cso­
portnak, és ha igen, kicsoda? M iként kezeljük pénzeszközeinket
és tulajdonunkat, és ezeket mire használjuk?” - mindezt és még
sok m indent tisztázni kell. így minden keresztyén csoportnak fo­
kozatosan kialakul valamilyen intézményes kerete. Minden olyan
romantikus elképzelés tehát, amely szerint lehetséges keresz-

335
 tyénként élni intézményes keretek nélkül is,
- Minden olyan romanti­ a mesék világába tartozik. De bármennyire
kus elképzelés, amely sze­fontos is az egyház intézménye, egyetlen cél­
ja csak az lehet, hogy a helyileg végzett m un­
rint lehetséges keresztyén­
ként élni intézményes kát szabaddá tegye, előmozdítsa és felvi­
keretek nélkül is, a mesékrágoztassa. Az egyházi intézmények mindig
csak egy bizonyos ideig maradnak fenn. Lét-
világába tartozik.
mssKiM&sz,.:- ■ . rejönnek és elmúlnak. Már csak ezért is köte­
lessége az egyháznak, hogy a helyi gyüleke­
zeteket a lehetséges mértékig függetlenné tegye önmagától.
M ert ellentétben bármilyen egyházi struktúrával, ténylegesen a
gyülekezet hordozza magában azt a potenciált, amely m egm arad
évszázadokon át.

Egyházunkban a hierarchikus viszonyokat és az igazgatási struk­

túrákat le kell építeni - éspedig a lehető leghamarabb.

A Németországi Protestáns Egyház mintegy 27 milliós tagsága

24 tartományi egyház keretein belül él, amelyek határait nyertes
és vesztes háborúk alakították ki. M aguk az egykori tartományok
nagyobbrészt ma m ár nem léteznek, a velük együtt kialakult egy­
házak azonban igen. Egy olyan korban, amelyben a szövetségi
kormány azt fontolgatja, hogy nem volna-e ésszerű a szövetségi
államok számát 15-ről 10-re csökkenteni, mi megengedjük m a­
gunknak 24 tartományi egyház fényűzését, amelyek úgyszólván
mindegyikének megvan a saját jogrendszere, igazgatási apparátu­
sa, pénzügyi gazdálkodása, hierarchiája, egyházi újságja, missziói
szervezete, ágendája, oktatási és vizsgarendszere, és így tovább.
M inden egyes tartományi egyházban a grémiumok, hivatalok,
igazgatási intézmények sokasága található, amelyek vezetési, ré­
giók feletti, végül gyülekezeti szinten kölcsönösen foglalkoztatják
és ellenőrzik egymást. M indenütt ott vannak a vezető személyisé­
gek, a vezető hivatalnokok, tanácsosok és tanácsadók, szakrefe­
rensek, gyűlések, elöljáróságok, konferenciák, zsinatok, koordiná­
ciós grémiumok és bizottságok. Mindez nem csak rengeteg időt

336
 és pénz emészt fel, hanem megsokszorozott igazgatási tevékeny­
séggel is együtt jár, és megfosztja az egyházat ütőképessége jó­
részétől.
Az EKD korábbi elnöke, Klaus Engelhardt m ondta egyszer:
„Túlságosan elnehezült egyházzá váltunk.” És hozzátette: ez ép­
pen nem az, amit a Biblia „Isten vándorló népéről” mond. Tény,
hogy egyházunkat gyakran inkább jellemzi az ülésezés, m int a
küldetés fogalma. Egy egyszerű önkéntes m unkatárs még m eg­
ússza havi egy-két üléssel, egy átlagos lelkipásztor azonban már
100-200 ülésen vesz részt évente, és minél magasabban helyezke­
dik el valaki az egyházi hierarchiában, ezek száma egyre csak nö­
vekszik. Kiváló emberek egész sorának maradnak így kihaszná­
latlanul a képességei. Minden, ezekre az ülésekre elfolyt idő, pénz,
erő elvész a fiatalok és az idősek közt végzett
munka, a misszió és a diakónia számára! Ezen
a téren radikális leépítésre van szükség. Ez Egyházunkat gyakran
azonban csak akkor fog sikerülni, ha megte- inkább jellemzi az ülé-
szünk három dolgot. Először is, a minimumra sezés, mint a küldetés
kell csökkenteni a meglévő grémiumok szá- fogalma.
mát. Másodszor áttekinthetőbbé és hatéko­
nyabbá kell tennünk az egyházon és a gyüle­
kezeteken belüli vezetési struktúrákat. Nem szabad, hogy a
jövőben egy döntés — legyen az bármilyen jelentős - kettőnél
több fórum elé kerüljön. Végül ki kell alakítanunk azt a filozófiát,
amely az ülésezést ultima ratio-nak (= végső eszköznek), nem pe­
dig a normális eljárásnak tekinti, mint ma.
Herrm ann Ruttm ann nürnbergi lelkipásztor évekkel ezelőtt
tett egy javaslatot, amely szerint minden tartományi egyházat
meg kellene szüntetni, s helyettük létrehozni az egységes Ném et-
országi Protestáns Egyházat, felosztva 500, egyenként mintegy
50 000-es lélekszámú egyházmegyére ( = dekanátusra, „esperes-
ségre”). Minden egyes egyházmegye küldene azután egy-egy kép­
viselőt az úgynevezett Szövetségi Tanácsba, amely mellett m ű­
ködne egy professzionális, tanácsadó jellegű szövetségi zsinat. Én
magam nem vagyok e kérdés szakembere. Itt a különböző egyhá-

337
 zi központokban betöltött munkahelyek ezrei forognak kockán,
és ez az egyik legfőbb oka annak, hogy - meggyőző érvek ide
vagy oda —a javaslat eddig nagyrészt javaslat maradt. Kétségkí­
vül drámaian hangzik, ha azt mondjuk, hogy a jövőben az eddigi
24 püspök helyett csak egyre van szükség, sok száz egyházfőtaná­
csos helyett pedig mindössze huszonnégyre. H a azonban időben
felmérjük e folyamat gyengéit, akkor senkinek sem kell attól tar­
tania, hogy félreállítják. H a a zsinatok és más, egyházirányító gré­
miumok ma úgy határoznának, hogy egyetlen, az egész országot
átfogó EKD-be egyesítik az eddigi tartományi egyházakat, a
tényleges megvalósítás akkor is eltartana 10-20 évig. Ennyi idő
pedig elég a hosszú távú, és a szociális szempontokat is szem előtt
tartó átmeneti megoldásokra. Az a körülmény egyébként, hogy a
központok leépítésével együtt kell járnia a helyi gyülekezet kiépí­
tésének, nem kevesebb, hanem talán az eddiginél is több m unkahe­
lyet jelenthet az egyházon belül.
M indent összevéve jó okok szólnak R uttm ann és követői ja­
vaslata mellett. Megvalósítása először is olyan helyzetbe hozná a
németországi egyházat, hogy ismét egységes módon hallassa a
szavát (a jelenlegi EKD nem ezt teszi!). Másodszor, így évente sok
száz millió euró szabadulna fel, amely összegre a gyülekezetek­
nek égető szükségük volna. Harmadszor: fölöslegessé válna éven­
te több ezer értekezlet, negyedszer pedig a 90% -kal megkarcsúsí­
tott egyházkormányzat egyrészt sokkal hatékonyabb, másrészt
sokkal kevésbé túltengő hatalommal bíró grém iumm á változna.
Ez annyit jelent: ennek a grém ium nak lenne feladata az egyház
irányítása, úgy, hogy egyetlen, nagy szolgáltató központ intézné
a tagnyilvántartást, a javadalmak kifizetését, a számítógépes
szolgálat ügyeit és a kiadói tevékenységet. A regionális kérdése­
ket és a kisebb jelentőségű igazgatási ügyeket az egyházmegyék
intéznék. A voltaképpeni „hatalom” azonban azok kezében vol­
na, akikébe való: tudniillik a gyülekezetekében. Mindez pedig
azt jelentené, hogy egyházunk sokkal evangéliumibbá válna!
Ma már hivatalos tényezők is gondolkodnak legalább a kisebb
tartományi egyházak összevonásáról. A 24 tartományi egyház szá-

338
mának ez idő szerint tervezett redukálása
azonban majdnem ugyanannyi erőfeszítést igé- A jövő mottója így hang-
nyelne, mint az átfogó megoldás, hatása azon- zik: nem a gyülekezeté­
ben amazénak csak töredéke lenne. Én nem két, hamm a központokat
tudom megítélni: lehet, hogy szükség van kell összevonni.
ilyen közbeeső lépésekre. A jövő mottója azon- m rm m m hm hihi
bán mindenképpen így hangzik: nem a gyüleke­
zeteket, hanem a központokat kell összevonni.
A közös egyházi centrum létrehozása azonban semmiképpen
nem vezethet új centralizmushoz. Feladata az, hogy a koordináci­
ót és a folyamatok leegyszerűsödését szolgálja egy olyan egyház­
ban, amelynek gyülekezetei maguk döntenek a lényeges kérdé­
sekben. Strukturális megfontolásainknak együtt kell járniuk a
hierarchikus viszonyok radikális egyszerűsödésével a decentralizá­
lás érdekében, valamint azért, hogy a felelősség maximális m ér­
tékben a helyi gyülekezetek vállán nyugodjon.
Tanúi vagyunk, hogy egyházpolitikailag ez idő szerint éppen a
fordított utat járjuk. Néhány tartományi egyházban heves vita fo­
lyik arról, hogy erősíteni kell a „középszintet”, vagyis az egyház­
megyéket, egyházkörzeteket. Ez is olyan törekvés, amely elsősor­
ban takarékossági megfontolásokból született. Olyan állásokat,
amelyeket a helyi gyülekezet nem képes fenntartani, áthelyeznek
egyházmegyei szintre. Ez viszont azt eredményezi, hogy csökken a
gyülekezet helyi jelenléte - olyan előre látható következmények­
kel, amilyenekről fentebb, a gyülekezetek összevonása kapcsán ír­
tam (vö. —* 82. tétel). Félre ne értsük: én magam is a középszint
erősítése mellett vagyok. Sok minden szól amellett, hogy olyan ille­
tékességi köröket, amelyeket ez idő szerint az egyházkormányzás
gyakorol, átadjunk az egyházmegyéknek, és így közelebb vigyünk
a gyülekezetekhez. Ez jelentősen hozzájárulna a hierarchikus viszo­
nyok egyszerűbbé válásához is. A középszint jelenleg folyó erősíté­
se azonban szinte kizárólag a gyülekezetek kárára megy végbe. Ez
azt jelenti: azokat az állásokat, amelyeket ide helyeznek át, nem az
egyházkormányzat és az egyházigazgatás intézményeiben szünte­
tik meg, hanem a gyülekezetekben. Ez azonban feltétlenül balul

339
 fog kiütni, éspedig már csak ama puszta tény m iatt is, hogy az
egyházmegyei szint az átlagos egyháztag tudatában úgy, ahogy
van, semmi szerepet nem játszik. Lehet, hogy ez sajnálatos, de ak­
kor is tény. Éppen ezért erre a szintre kell helyeznünk az igazgatási
és adminisztrációs állások nagyrészét, a lelki, spirituális és diakóni-
ai feladatokat azonban meg kell hagyni a helyi gyülekezetek ha­
táskörében, sőt ezeken a területeken erősíteni is kell őket. Joggal
m ondta a Hessen-Nassaui Tartományi Egyház elnöke, Dr. Peter
Steinacker: „Erős gyülekezetek nélkül a középszint kísértet-konst-
rukció —amelyre semmi szükség.”
Egyházunkban bármiféle struktúra-átalakítási rendszabálynak
egyes-egyedül a gyülekezetek erősítése lehet a célja. Ez azonban
csak úgy valósítható meg, ha a jelenlegi piramist határozott moz­
dulattal megfordítjuk, és minden „hatalmat” visszaadunk a gyüle­
kezeteknek. Szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy a követke­
zetesen véghezvitt decentralizáció nem vezetne
egy általános „gyülekezeti egoizmushoz” —ez a
Hozzá kell szoktatnunk leggyakrabban hangoztatott érv a hierarchia
magunkat, hogy egyhá­ leépítésével szemben. Előfordulhat, hogy egyik­
zunk jelenlegi krízisét ne másik gyülekezet kivonja magát az általános
annyira problémának, szolidaritás alól, összességében azonban semmi
mint inkább kihívásnak kétségem afelől, hogy a gyülekezetek nagyfo­
tekintsük. kú önállósága összhangba hozható az egyház
egészéért vállalt felelősség vállalásával.

A jövő gyülekezetének joga és kötelessége lesz a profil alakítás.

Úgy vélem, hogy gyülekezeteinknek elsősorban öt területen kell

visszanyerniük a kizárólagos illetékességet:

1. Az első dolog, amelynek tekintetében a gyülekezetnek önálló

döntési joga kell hogy legyen, a {protestantizmuson belül maradó)
hitvallás meghatározása. Legtöbb gyülekezet esetében még ma
is a réges-régen élt választófejedelem döntése határozza meg,
hogy tagjai lutheránusok, reformátusok vagy uniáltak-e — egy

340
 régi hajtincs, amit ideje végre levágni. Más a helyzet a közigaz­
gatásilag egyesült egyházakban (például Hessen-Nassauban),
de itt is megvan a rendszerint régmúltban gyökerező oka, hogy
egy gyülekezet miért ide vagy oda tartozik, és ennek többnyire
kevés köze van a jelenlegi realitásokhoz. Ehhez járul, hogy a fej­
lődés iránya egyértelműen azt mutatja, hogy a klasszikus kon-
fesszionális határok egyre inkább fellazulnak, illetve újabbakkal
egészülnek ki. így egyre több liberális, szociál-diakóniai, evan-
gelikál, vagy karizmatikus színezetű gyülekezettel találkozha­
tunk, amelyek nem férnek bele a klasszikus „lutheránus” vagy
„református” fiókba. Minden helyi gyülekezetnek magának kell
meghatároznia a saját hitvallási színezetét. Társadalmunk mobi­
litása olyan iramú, hogy egy-egy gyülekezet karaktere évről év­
re változhat. Éppen ezért a konfesszionális színezet kérdését
nemzedékváltásonként (= kb. 20 év) napirendre kell tűzni. Ez
minden esetben együtt járna az önértelmezés elemzésével is.

2. A második dolog, amelyben a gyülekezetnek önállóságot kell

élveznie az, hogy maga alakíthassa ki arculatát, és határozhassa
meg tevékenysége súlypontjait. Meg kell adni a gyülekezetek­
nek a lehetőséget, hogy külső előírásoktól függetlenül, tagjaik
és potenciális tagjaik igényei szerint végezzék szolgálatukat.
A gyülekezet profilját nem határozhatja meg valamiféle „felül­
ről” elrendelt sablon, hanem annak ahhoz a vezérgondolathoz
kell igazodnia, amelyről a —> 44. tétel kapcsán esett szó. Ezt
azok a válaszok alakítják ki, amelyek a következő kérdésekre
születnek: „Miként látjuk, hova akar Isten vezetni bennünket?
Melyek a helyi lakosság sajátos igényei? Milyen kegyelmi aján­
dékai vannak munkatársainknak?” Kívánatos, hogy az egy­
mással szomszédos gyülekezetek más-más súlypontot alakítsa­
nak ki, ilyen módon kiegészítve egymást, ezáltal a környéken
lakó embereknek lenne választási lehetőségük. El tudom pél­
dául képzelni, hogy míg az egyik gyülekezet erőteljesebben
foglalkozik politikai kérdésekkel, addig a szomszédban meditá-
ciós lehetőségek kínálkoznak, egy harmadik, közeli gyülekezet-

341
mmmmmummmm ma s ben pedig az egyházzenére kerül erőteljesebb
Egy arculat nélküli gyű- hangsúly, és így tovább. Az „ár”, amelyet egy
lekezet talán senkit nem ilyen arculatformálásért fizetnénk, a gyüleke-
taszítana, de senkit nem zeti határok fellazulása. Létrejönne egy kölcsö-
is szólítana meg.nős „vándormozgalom”. Hiszen bármilyen is
wMmmmmBmmmMmmmmmmmm legyen egy-egy gyülekezet arculata: az egyik
embernek megfelel, a másiknak nem. Az is
megtörténhet, hogy valakinek e profilok közül egyik se nyeri
meg a tetszését. Ezt csak egy arculat nélküli gyülekezet kerül­
heti el. Egy profil nélküli gyülekezet talán senkit se taszítana
(ámbár ebben nem vagyok olyan biztos), de nem is szólítana
meg senkit —ezt pedig mindenképpen el kell kerülni. Egy gyü­
lekezet sohasem lehet mindenki számára egyformán vonzó, de
ha vonzani akar egyáltalán valakiket, akkor egy dologra egészen
bizonyosan szüksége van: saját arculatra!

3. Harmadszor: a gyülekezetnek vissza kell adni azt a jogát, hogy

maga döntse el, hogy kiket alkalmaz. Éppen a saját arculat kialakí­
tása követeli meg, hogy ki milyen m unkatársakat akar egy-egy
feladatra szerződtetni. H a úgy gondolja, hogy meg akar válni
egy lelkipásztortól, m ert feladatait nélküle is el tudja látni, ak­
kor ezt kell tennie, az így felszabaduló pénzt másra tudja fordí­
tani. Egyébként pedig utalok a —» 84. tétel kapcsán m ondot­
takra: azokat az előírásokat, hogy az egyes állásokat betöltő
személyeknek milyen végzettséggel kell rendelkezniük, gyöke­
resen meg kell változtatni. Az illetmény nagyságát meghatáro­
zó előírások a jövőben csak ajánló jellegűek lehetnek, illetve
csak irányösszegeket jelölhetnek meg, de nem írhatják elő a
pontos mértéket. Azokat a rendelkezéseket pedig, amelyek sze­
rint munkatársakat csak a saját tartományi egyházon belülről
lehet alkalmazni, végleg el kell törölni, és így tovább.

4. A személyi kérdések mellett az eddiginél sokkal több önállósá­

got kell kapniuk a gyülekezeteknek pénzeszközeik felhasználását
illetően is. Ez idő szerint a befolyt egyházi adónak csak egy tö-

342
 redéke jut ténylegesen a gyülekezetekhez. Túlnyomó része egy
közös kalapba kerül, amelyből a gyülekezeteknek csak hosszas
kérésre és könyörgésre jut —ha jut egyáltalán. És ha a gyüleke­
zetnek van saját pénze vagy ingatlana, afölött se rendelkezhet
szabadon. Ez fölösleges keserűséget okoz a gyülekezetek köré­
ben, amelyek e tekintetben erősen függenek az egyházkor­
mányzattól, holott éppen fordítva kellene lennie (vö. a —» 82.
tétellel). Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyülekezeti szint fölötti
feladatokat is finanszírozni kell, és hogy a szegényebb és gazda­
gabb gyülekezetek közötti különbségeket is ki kell egyenlíteni.
Épp ily nyilvánvaló az is, hogy kell lenniük biztonsági előírá­
soknak is, amelyek megóvják a gyülekezeteket attól, hogy ér­
telmetlenségekre pazarolják a pénzüket (egyfajta felügyelő bi­
zottságra gondolok, vagy arra, hogy a gyülekezet szavazza meg
az éves költségvetést, m int azt az Egyesült Államokban lát­
tam). De a gyülekezeti tagoktól befolyt pénz nagyobb részének
a gyülekezetben kell maradnia, és afölött szabadon kell rendel­
keznie. Éppen ezért azt javaslom, hogy az egyházi adó - eltérő­
en a mostani gyakorlattól — közvetlenül a gyülekezetekhez
folyjon be, és csak egy, a gyülekezet anyagi helyzetétől függően
m eghatározott részük kerüljön az egyházi központokhoz, illet­
ve az egyházmegyéhez, amelyek ezzel az összeggel tám ogathat­
ják a kisebb anyagi lehetőségekkel bíró m unkaterületeket, il­
letve régiók fölötti feladatokat oldhatnak meg.
Mindezen túlm enően végig kellene gondolnunk, hogy m i­
lyen forrásokból tudnánk szert tenni az egyházi adó fölötti
bevételekre. Számos, néhány évvel ezelőtt m agától értetődő
szolgáltatás ma m ár nem finanszírozható. Az egyházi adó a jö­
vőben úgyszólván csak a „kötelező” jellegű kiadásokat és a
gyülekezeti élet kereteit (helyiségek fenntartása, személyzet,
fűtés, telefon stb.) fogja fedezni. M inden „szabadon választott
gyakorlatot” valamilyen más forrásból kell majd fedezni. De
éppen ezek a „gyakorlatok” azok, amelyek élővé teszik a gyü­
lekezetét. Az olyan gyülekezeteknek, amelyeknek van arcula­
tuk, pénzre is szükségük van. Rá kell lépnünk az egyesületek

343
 alapításának, szponzorok felkutatásának, alapítványok létre­
hozásának és m indenekelőtt a „tized” újra felfedezésének az
útjára.

5. Ötödször: a gyülekezetnek szabad kezet kell adni istentisztelete ki­

alakításában. Egyszerűen képtelenség, hogy a gyülekezetek el­
múlt évszázadokból származó ágendákat (= istentiszteleti rend­
tartás) használnak, és ezáltal egyre több 21. századi embert
veszítenek el - csak azért, m ert „felülről” ezt írták nekik elő.
Fentebb ezt a kérdést is részletesen kifejtettem (ld. a —» 65-72.
tételeket). Amennyiben jelentős számú gyülekezeti tag ragasz­
kodik az istentisztelet hagyományos formájához, és vesz részt
rajta, akkor nyugodtan meg lehet tartani ezt is, de mellette a
fejlődés nyomásának engedve ki kell alakítani az istentisztelet új
formáit is, amivel legalább egy részét visszanyerhetjük azoknak,
akiket az istentisztelet régi formája már régóta nem vonz. És ne
legyen kétségünk felőle, hogy ezek az új formák lesznek a jövő
istentiszteletei. Olyan fejlődés ez, amely mindenképpen bekö­
vetkezik, és amelyet nem kell „felülről” származó rendelkezé­
sekkel mesterségesen fenntartani, hogy évről évre embereket
veszítsünk. Éppen ezért azonnal lehetővé kell tenni, hogy a gyü­
lekezetek m aguk döntsék el: az istentiszteletnek mely formái­
hoz ragaszkodnak, és melyekhez nem. Ez is közvetlenül össze­
függ az arculat kialakításának kérdésével.
Tisztában vagyok vele, hogy mindez a mai realitásokat figye­
lembe véve botránkoztatóan hat. Olykor azt vetik a szememre,
hogy szabadkeresztyén húrokat pengetek. Nem hiszem azonban,
hogy az ilyen címkézés előbbre vinné a dolgokat. A kérdés nem
az, hogy a szabadegyházak azokhoz hasonló struktúrák között
élnek-e, mint amilyeneket itt felvázoltam, hanem az, hogy ezek
ésszerűek-e, vagy sem. (Az sem jutna eszünkbe, hogy megszün­
tessük a lelkipásztori tisztséget, csak azért, mert a szabadegyhá­
zakban is megtalálható.) Emellett úgy érzem, hogy a népegyház
iránti lojalitásomat, és azt, hogy teológiai felfogásom mélyen a
lutheranizmusban gyökerezik, kielégítően bebizonyítottam. Le-

344
hét, hogy abból, amit leírtam, itt-ott el kell h h b w h m m i
venni valamit, vagy hogy ki kell egészíteni A „hatalom” szót egyre
valamivel. Ez az egész csak tervezet, nem inkább ki kell iktatni
a jövő kész menetrendje. Úgy gondolom az egyház életéből.
azonban, hogy ha az itt felvázolt irányt kö- ■ « -mm
vetjük, közelebb jutunk az evangéliumi egy­
háznak ahhoz a képéhez, amely a tizenhatodik század reformáto­
rainak szeme előtt lebegett. Mindenekelőtt pedig közelebb
jutunk az egyháznak ahhoz az ősképéhez, amelyet az Újszövet­
ség állít elénk. És ha felzaklatóan hat is, mélyen evangéliumi
szempont: más hatalom nem állhat a gyülekezet fölött A „hata­
lom” szót egyébként is ki kell iktatni az egyház életéből. H a az
egyházban egyáltalán érvényesül valamiféle „hatalom”, annak a
bázisból kell kiindulnia, azaz a gyülekezeten belül a gyülekezet
tagjaitól, az egyházon belül a gyülekezetektől.

345
Tizenkettedik feladat:
Jövőt álmodni az egyháznak

„Csak ha az elérhetetlenre törekszünk,

jutunk el az elérhetőig. ”

A pénzügyi és személyi gondoknál is nagyobb baja egyházunk­

nak, hogy nincsenek álmaink.

Egyházunk megszűnt álmodni. Mikor voltak tanúi utoljára, hogy

egy lelkipásztor, egy gyülekezeti elöljáró, vagy egy egyházfőtaná­
csos csillogó szemekkel arról beszélt, hogy milyen lelkesítő számá­
ra, hogy az egyházban dolgozhat? Mikor hallottak valakit utoljára
átszellemülten beszélni az egyház jövőjéről? És mi a helyzet önök­
kel? H a az egyházra gondolnak, felvidulnak-e, vagy inkább elko­
morulnak? (A legrosszabb az lenne, ha a gondolat teljesen hidegen
hagyná a kedélyüket.)
Egyházunk pénzügyi és személyi gondokkal küszködik. M in­
denekelőtt azonban álomhiányban szenvedünk. Sokan tettek so­
kat azért, hogy mentsék a m enthetőt, de azok, akiknek pozitív,
gyújtó hatású látomásuk van az egyház jövőjéről, kisebbségben
vannak. Szívesen kitennék egy táblát a gyülekezetek, de az egész
egyház kapujára ezzel a felirattal: „Almok kerestetnek!” Tudom,
hogy az álmodó, az álmokat szövögető ember fogalma inkább ne­
gatív csengésű. Az álmodozó ember komolytalannak számít. A
mi fogalmaink szerint az ilyen ember könnyelmű fráter, aki nem
veszi komolyan a valóságot. De éppen ezt a szempontot megra­
gadva szeretnék pozitív jelentést adni az „álom” és a „megálmod­
ni” fogalmának.
A z álom egy olyan jövő képi megjelenítése, amely a jelen realitásaival
szemben fog érvényesülni. Az álmodó ember jobban hisz abban, ami
jönni fog, mint abban, ami van. Éppen ezért kelti azt a benyomást,

346
hogy nem veszi eléggé komolyan a jelen reali­
tásait. És emellett erről tanúskodnak megnyil­ A z álom egy olyan jövő
vánulásai is. Gondolkodását, tetteit és érzel­ képi megjelenítése, amely
meit sokkal inkább az a jövő befolyásolja, amit a jelen realitásaival
lelki szemével lát, mint az a jelen, amely tény­ szemben fog érvényesülni.
legesen ott van körülötte. Látni látja mindket­ A z álmodó emberjobban
tőt. De hatni magára csak az egyiket engedi. hisz abban, ami jönni
A világ történetének minden nagy vívmá­ fog, mint abban,
nya azért születhetett meg, mert mindig vol­ ami van.
tak, akiknek voltak álmaik. Vagy 120 évvel ez­ mmmmmmmmMmMmmwmmMm
előtt például teljesen elképzelhetetlennek tűnt,
hogy az ember valaha is képes legyen repülni. „Ha Isten azt akarta
volna, hogy az ember repüljön” - mondogatták akkoriban - , „ak­
kor szárnyakat teremtett volna neki.” Voltak azonban, akik álmo­
doztak: olyan emberek, akik nem mondtak le látomásukról, hogy
az ember egyszer felemelkedhet a levegőbe. Álmaik nevetségessé
tették őket, ők pedig kockáztatták érte gyakran az életüket is. És
nekik lett igazuk! Valótlanságnak bélyegezték az úgynevezett reali­
tásokat, és végső soron ők bizonyultak a valódi
realistáknak. Nemcsak előre látták a jövőt, ha­
nem álmaik révén ők maguk is hozzájárultak e A z álom valóságformáló
jövő alakulásához. Az álom valóságformáló erő! erői
120 éve az álmok világába tartozott, ma m in­
dennapi életünk része a repülés.
Vannak álmodni tudó emberek, akik előbbre viszik a világot. És
fordítva is igaz: ha az emberek nem álmodnak többé, minden
megáll. Ez érvényes az egyén sorsára, a tudományra és a kultúrára,
a társadalomra - és természetesen az egyházra is. Az egyik lénye­
ges oka annak, hogy egyházunk egy helyben topog, az, hogy el­
tűntek belőle az álmodó emberek. Nem tudom, hol és mikor kez­
dődött, de egyszer csak engedtük, hogy a „valóság” elnyomja
álmainkat, ahelyett, hogy álmaink terem tettek volna új valóságot.
Azóta egyházunkat a „realisták” uralják. Realistákra nagy szüksé­
ge van az egyháznak. Jó, ha bízunk Istenben, de kellenek olyanok,
akik józanul képesek felmérni a valóságot. Csakhogy a realisták-

347
 nak nincs igazi jövőképük, csupán a m últat és a jelent tudják „to­
vább írni”. Ámde ez nem visz igazán előbbre bennünket. Az ilyen
emberek csak a tényekre képesek reagálni. Olyanokra is szükség
van azonban, akik képesek a jövőt is komolyan venni. Abban a pil­
lanatban, amint a „valódi jövőről” van szó, a realisták fékezni kez­
denek. Csak azt tudják hajtogatni: „Ilyesmire még nem volt pél­
da!” Ebben persze tökéletesen igazuk van, és éppen ez teszi
érvelésüket könnyen elfogadhatóvá. Aki álmodik, az viszont azt
mondja: „A jövő nem azonos a m últtal!”, és
új utakat keres az eddigi helyett, leszámol a
A realistáknak nincs beidegződött nézetekkel - és rátalál egy káp­
igazi jövőképük, csak a rázatos megoldásra. A realisták olyan nehéz
múltat és a jelent tudják időkben, mint a mostani, csak a hiányt képe­
„tovább írni”. Ez azon­ sek kezelni. Ez azonban kevés! Megtehetjük,
ban nem visz igazán hogy egyre kisebb szeletekre vágjuk a tortát,
előbbre bennünket. amire viszont igazán szükségünk van: olyan
valaki, akinek van elgondolása róla, hogy hol
kaphatunk egy új tortát.
Hol vannak köztünk azok, akiknek van olyan álmuk, amely
elég erős és vonzó ahhoz, hogy a kételkedőket is magával ragadja
- egy új realitás felé!? Az álmok új realitásokat nemzenek. És egy­
házunknak most erre van szüksége. Olyan emberekre, akik konst­
ruktív és kreatív módon képesek kezelni a jelen krízisét. Akik,
m int a szólás tartja, képesek limonádét facsarni a citromból. Meg
vagyok győződve róla: vannak ilyenek. Csak engednünk kell, hogy
tegyenek is valamit, ahelyett, hogy bele legyenek kényszerítve az
elburjánzott struktúrák szövevényébe. Kissé átalakítva a híres
Churchill-idézetet („Protect the rebels” = „Óvjátok lázadóito­
kat!”), azt lehetne mondani: „Óvjátok álomlátóitokat!” Óvjátok
őket és gondoskodjatok róluk! Igaz, hogy gyakran egészen más
kategóriákban gondolkodnak, kényelmetlen emberek, és olykor
úgy tűnik, m intha mindent semmivé akarnának tenni, ami kedves
a szívünknek, valójában azonban éppen arra van szükségünk, amit
ők akarnak.

348
Az álmok nem irreálisak, csak egy másfajta realitásban gyökerez­
nek.

Az az érvelés, hogy ez vagy az az álom nem re­

ális, abból az elgondolásból ered, hogy csak az Ha a jelent tekintjük
valóságos, ami már ma megvan, és amit isme­ mértéknek, akkor az
rünk. H a a jelent tekintjük mértéknek, akkor álmok valóban irreáli­
az álmok valóban irreálisak. De ki mondja ne­ sak. De ki mondja
künk, hogy a jelen, illetve az, amit a jelen pilla­ nekünk, hogy a jelen,
natban valóságként értelmezünk, az valóban illetve az, amit a jelen
mércévé tehető-e? Az álomlátó nem engedi, pillanatban valóságként
hogy gondolatait és cselekedeteit a valóságnak értelmezünk, az valóban
azt az aprócska szelete korlátozza, amelyet ma mércévé tehető?
ismerünk. Mondhatni, egy másik valósághoz
kötődik —egy olyanhoz, amely ma még nem
érkezett el. Alma ezt az eljövendő valóságot előlegezi meg.
Úgy vélem, az álomnak van egy teológiailag minősített fogal­
ma. A Biblia azt, amit én itt „álomnak” nevezek, „hitnek” mondja.
A hit —mondja Pál —nem más, mint bizalom abban az Istenben,
aki megeleveníti a holtakat, és létre hívja a nem létezőket (Róm
4,17). Abrahám példáján m utatja be, hogy ez mit jelent. Abrahám
majdnem száz éves koráig hitt benne, hogy Isten egy nagy nép
atyjává tette, noha még mindig gyermektelen volt, és felesége is
elmúlt hetvenéves, de „Isten ígéretét nem vonta kétségbe hitetlenül, sőt
megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afe­
lől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni’’ (Róm 4,20-21).
Az az Isten, akiben hiszünk, már a Biblia első mondataiban úgy
jelenik meg, mint aki valamit, ami nincs, pusztán igéje által létre
hív. Isten lényének ez a valósága végig, az egész Bibliában felis­
merhető. Újra meg újra olyan emberekkel találkozunk, akik job­
ban hittek abban, ami még nem következett be, m int saját jelenük
realitásában. Gúnyolták és kinevették, félreértették és üldözték
őket, de a végén mindig kiderült, hogy ők a valódi realisták, mert
nemcsak azzal számoltak, ami a szemük előtt volt, hanem Isten
valóságával is. „A hit pedig” - mondja a Zsidókhoz írt levél (11,1) —

349
mmmmmmmmmmmmmmmm „a remeit dolgokban való bizalom, és a nem látható
Nem a valóság az úr dolgok létéről való meggyőződés.” Nem csak a mi
Isten fölött, hanem Isten valóságunk létezik, hanem Istené is, és ne-
az Úr a valóság fölött. künk mint egyháznak, jobban kell-e ebben
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmm hinnünk, mint abban, ami a szemünk előtt
van. Nem a valóság az úr Isten fölött, hanem
Isten az Úr a valóság fölött. Keresztyénként akkor járunk el helye­
sen, ha inkább kötődünk „Isten valóságához”, mint ahhoz, amely a
szemünk előtt van.
Különbséget kell tennünk természetesen a csupán nem realiszti­
kus és az utópisztikus álmok között. Jóllehet az álmok mindig irre­
álisak, ha a jelent tekintjük mércének, de ettől még nem szükség­
szerűen utópisztikusak. Az „utópisztikus” szó a görög „u-topia”
kifejezésből származik, és azt jelenti: „sehol”. Az álomlátó elővé­
telezi a jövendőt, az utópista légvárakat épít. Az álmodó teológia­
ilag minősített értelemben Isten ígéreteire hagyatkozik. Az utó­
pista sem a jelen, sem a jövendő valóságát nem veszi figyelembe,
csak saját ábrándjait. A gond az, hogy a kettőt külsőleg nem lehet
egymástól megkülönböztetni. M iként dönthetjük el emberekről,
akiknek álmaik vannak, hogy nem fantaszták, illetve utópisták-e?
E tekintetben nincs egzakt mérce, de vannak kritériumok. N éhá­
nyat megemlítek:
Szó szerint százával nyújtja a Biblia a példákat arra nézve,
hogy egy „álomnak” teológiailag m inősített értelemben mibe
kell kapaszkodnia mindenekelőtt: egyértelműen Isten valamely
ígéretébe. A bibliai emberek nem ábrándokba ringatták m agukat,
hanem Isten egy konkrét ígéretében bíztak. Szomorú tény
ugyanakkor, hogy a Biblia tanításával vissza is lehet élni. N agy a
kísértés, hogy saját érdekeink szekere elé fogjuk, és ennek m eg­
felelően félremagyarázzuk. Nem járható ú t éppen ezért álmaink
alapjául egyetlen bibliai textust kiragadni (vagy olyan „prófétai”
igét, amely közvetlenül alkalmazhatónak tűnik). Almainknak
azonban egyezniük kell a Biblia üzenetének fő vonalával. Segítsé­
get jelent, ha saját álmainkat m egosztjuk más keresztyénekkel,
akik felől bizonyosak vagyunk, hogy egzisztenciálisan kötődnek

350
a Bibliához. Fontos meghallgatni a véleményüket, azt, hogy sze­
rintük álmunk „Isten szerint való”-e, vagy sem? Fontos, hogy
önm agunknak is feltegyük a kérdést, hogy amiről álmodunk, va­
lóban dicsőíti-e Istent, és szolgálja-e az emberek javát? És végül,
de nem utolsósorban kérdés az is, hogy az álom m agát az álomlá­
tót szívesebbé teszi-e, vagy fanatizálja? Az ilyen megmérettetés
során sohasem lehet kizárni a tévedés lehetőségét, de azért van
néhány megfelelő kritérium, amely segít különbséget tenni álom
és utópia között.

Jövőt álmodni az egyháznak annyit jelent, mint életre kelteni

gyülekezeteinkben az őskeresztyénség álmát.

Ez azért hangzik különösen, m ert nekünk egyházunk jövőjét kell

megálmodnunk, azt, hogy képes legyen ezzel a jövővel szembe­
nézni. És nem azt hajtogattam-e éppen ebben a könyvben unos-
untalan, hogy a m últ receptjei nem alkalmasak rá, hogy megbir­
kózzunk a jövővel? Miért kell hát figyelmünket a m últra fordítani
mégis, és egyenesen 2000 év messzeségébe? N em választanak-e el
világok bennünket az első keresztyénekétől? Mit használ a vissza­
pillantó tükörbe nézni, ha előre akarunk haladni?,
Hitéletét és gyülekezeti praxisát az egyház minden nemzedéké­
nek a Szentíráshoz kell igazítania. N em másolhatjuk le naiv mó­
don az akkori viszonyokat, de annak, amit az Újszövetség elbeszél
az első keresztyének életéről és együttéléséről, példaértékű funk­
ciója van számunkra is. Ezek közül a keresztyének közül sokan
még személyesen találkoztak Jézussal, és ezekben a szövegekben
megérezhető a kezdetek lelkisége. Az ősgyülekezet kérdései segí­
tenek jól feltenni saját kérdéseinket, és az azokra adott feleletek­
hez kell mérni minden későbbi választ. Az egyház története során
eddig minden megújulást az Újszövetség tanítása inspirált.
Ebben az értelemben például az, amit az ApCsel 2. része ír le az
első keresztyének összejöveteleiről, máig sem vesztette érvényét.
Ma azonban —legalábbis itt, Németországban —nem is reális va­
lóság. Mégis ott él sok keresztyénben — m int álom, mint vágy,

351
m int szívbeli óhaj. Jellegzetes élményem, hogy bárhol olvasom fel
ezeket a verseket, mindig vannak, akik felsóhajtanak: „De szép is
lenne!” (Legfeljebb a vagyonközösség gondolatával nem nagyon
barátkoznak meg sokan.) Ami ebben a szövegben foglaltatik, az
több, m int egyszerűen a lezárult m últ. Ez az a talaj, amelyben
gyökerezünk, ahova kötődünk, és ahova el akarunk jutni. Az
ApCsel 2,42-47 úgy hangzik, m int egy álom, amely a saját álma­
inkat ösztönzi, teljessé teszi és megnemesíti:

„Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közös­

ségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt
minden lélekben, és az apostolok által sok csoda ésjel történt. Mind­
azok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Va­
gyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan
éppen szükség volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy
lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a ke­
nyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az
Istent, és kedvelte őket az egész nép. A z Úr pedig napról napra nö­
velte a gyülekezetét az üdvözülőkkel. ”

Egyetemi éveim alatt m egtanultam , hogy az ilyen szövegeket

nem kell szó szerint érteni, és főleg, hogy nem lehet közvetlenül
a mai korra alkalmazni. Lukács idealizálta az ősgyülekezet képét,
és az, ami itt olvasható, a valóságban sohasem történt meg. An­
nak idején ezt én is így hittem , ma m ár azonban korántsem va­
gyok benne olyan biztos. Honnan veszik egyes teológusok a m e­
részséget, hogy ilyesmit egyszerűen csak úgy kimondjanak?
Mondják, csak azért, m ert csodaszerűen hangzik? Milyen jogon
tesszük az egyház mai állapotát annak normájává, hogy az, ami­
ről a Biblia ír, m egtörténhetett-e a valóságban, vagy sem? Én en­
nek éppen a fordítottja m ellett szállók síkra: tekintsük az
ApCsel-ben leírtakat olyan normának, amelyhez saját valóságun­
kat mérjük! Lukács ezeket a dolgokat mégsem teljesen az ujjából
szopta! Amikor beszámolóját papiruszra vetette, még sokan él-

352
 tek a szemtanúk közül. Sokan közülük olva­
sói közé is tartozhattak. Az ApCsel sohasem Milyen jogon tesszük
kerülhetett volna be az elismert bibliai köny­ az egyház mai állapotát
vek közé, ha ezek az emberek Lukácsot ha­ annak normájává, hogy
zugságon érték volna. az, amiről a Biblia ír,
Lukács azonban mindezt nem csupán törté­ megtörténhetett-e a való­
neti érdeklődésből írja le, hanem azért, hogy ságban, vagy sem? Én
olvasóit inspirálja, és hogy a gyülekezeteket ar­ ennek éppen a fordítottja
ra bátorítsa: igazodjanak az ősgyülekezet arcu­ mellett szállók síkra:
latához. Még ha ebben a szövegben valóban tekintsük az ApCsel-ben
egy eszményi állapottal találkozunk is, amelyet leírtakat olyan normá­
sohasem leszünk képesek elérni (és ami ilyen nak, amelyhez saját
formában talán tényleg nem valósult meg tel­ valóságunkat mérjük!
jesen, és főleg nem vált tartós állapottá), akkor is:
olyan célt állít 'elénk, amelynek elérésére töre­
kednünk kell, és olyan kritériumot határoz meg, amelyhez keresz­
tyén életfolytatásunkat és gyülekezeti gyakorlatunkat mérnünk
kell. Az, amit az ApCsel 2. része az első keresztyének életéről és
együttéléséről leír, minden időkre szóló útmutatás, mind az egyes
keresztyének, mind a gyülekezetek egésze számára.
Arra vágyom, hogy ez, vagy más, hasonló újszövetségi tanítás
ösztönözzön bennünket, hogy együtt álm odjunk egy olyan egy­
házról, amelyet szenvedélyes spiritualitás, szeretetteljes külső és
belső kapcsolatok, inspirált istentiszteletek, lelkes keresztyén
életforma, és magasan m otivált gyülekezeti tagok jellemeznek.
Olyan egyházról, amely nyitott és autentikus, amelyben szívé­
lyesség és lelkesedés uralkodik, amely sokszínű és életvidám, és
amelynek a tagjai elsőrangú m unkát folytatnak Isten dicsőítésé­
re és a rájuk bízott emberek javára, úgy, hogy mindez kisugároz­
zon a gyülekezeten kívülre is, és az emberek lássák és jöjjenek,
és azt mondják: „A közöttetek élő szeretet vonzott ide bennün­
ket. Mi az, ami bennetek megvan, és belőlünk hiányzik? Hogy
ismerhetjük meg Isteneteket? Szeretnénk mi is közétek tartoz­
ni!” Az én álmom legalábbis ez. De nem gondolom, hogy csak az
enyém. Hiszem azt, hogy Isten m aga is ilyen egyházról álmodik

353
 (vö. pl. Ézs 2,3)- És azt tapasztalom, hogy ha erről az álmomról
beszélek, sokan azt mondják: „O, igen, ilyesmiről szeretnék ál­
modni én is.” H át tegyük azt! Én hiszem, hogy az álmok valóra
válhatnak!

A jövő egyházáról álmodni annyi, mint Isten álmainak nyomába

szegődni.

Talán szokatlanul hangzik, de Istennek is van egy álma az egyház­

ról. Ezt fontos tudnunk, mert amikor mi álmodunk az egyházról,
meglehetősen én központúak vagyunk. Valahogy úgy fogalmaz­
zuk meg kérdéseinket: „Milyen egyházról álmodom én? Milyen­
nek kell lennie annak az egyháznak, amelyben én jól érezném ma­
gam?” Már azzal is előbbre jutunk, ha úgy kérdezünk: „Milyennek
kellene lennie annak az egyháznak, amelyben mások jól érezhetik
magukat? Miként kellene megfelelni az emberek igényeinek?”
Mind e kérdések jogosak és fontosak, és a jövő egyházának megál­
modása során nem szabad őket a szőnyeg alá söpörni. Ez azonban
nem ment fel bennünket az alól, hogy szemléletünk gyökeresen
megváltozzék, és ne elsősorban az emberi igényeket és álmokat
tartsuk szemünk előtt, hanem azt, hogy melyek Isten álmai és igé­
nyei. Emellett bizonyosak lehetünk afelől, hogy ha Isten álmai va­
lóra válnak, akkor a mi emberi álmaink is teljesülnek. Három
szempont mindehhez:

1. Isten egészséges egyházról álmodik. Ezen a földön egyetlen egyház

és egyetlen gyülekezet sem tökéletes. Egy gyülekezetnek sem
kell perfektnek lennie, egészségesnek azonban igen. Egy gyüle­
kezet egészséges volta három dimenzióban
nyilvánul meg: felfelé az Istenhez való viszony
Egy gyülekezetnek nem bensőséges volta jellemzi. Belülről vitalitás és
kell perfektnek lennie, életöröm. Kifelé pedig az, hogy élénk kapcso-
egészségesnek azonban latban van környezetével. Az Istennel való ben-
igen. sőséges viszonyról m ár sok szó esett (ld. a —>
15., 16. és 58. tételeket). Ez az alapja min-

354
 den egészséges életmegnyilvánulásnak egyházban és gyüleke­
zetben egyaránt. Am int egy ember sem képes egészségesen
fejlődni, ha nem táplálkozik megfelelően, úgy a gyülekezet
sem élhet anélkül, hogy intenzív kapcsolatban lenne Istennel.
A vitalitás és az életöröm annak jelei, hogy Isten szeretete való­
ban elkezdte átjárni a gyülekezetét, és egyre több belső válto­
zást idéz elő. Egy egyház vagy egy gyülekezet kifejezhet isten­
tiszteletein még oly sok teológiai igazságot is, ha hiányzik
belőle a lendület, az energia és a buzgó életöröm, nem tekint­
hető egészségesnek. A környezettel ápolt eleven viszony volta­
képpen m agától értetődő kellene legyen egy gyülekezet életé­
ben. N em arra hívattunk, hogy megelégedjünk önmagunkkal,
vagy hogy egy elefántcsonttoronyba húzódjunk vissza. Keresz­
tyén gettónkból ki kell lépnünk a világba, hogy továbbadjuk
azt, amink van —és hogy átvegyük azt, amit a világtól kapha­
tunk.

2. Isten növekvő egyházról álmodik. Erre a pontra kissé több időt szá­
nok, m ert ezt a kérdést egyházunkban különösen sokan vitat­
ják. Hozzászoktunk a „kis számok dicséretéhez”. Gyakran idéz­
getjük Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárm an összegyűlnek
az én nevemben: ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Amiről
azonban Jézus itt beszél, az nem az újszövetségi norma, hanem
az abszolút alsó határ. Egyetértek Jürgen Fliegevel, amikor azt
mondja: „Egy üres templomot nem lehet tele templomnak te­
kinteni.” Meg vagyok győződve róla: Isten növekvő gyülekeze­
teket akar.
Gyakran hallom az érvelést: inkább a minőségre kell töreked­
nünk, mint a mennyiségre. Tény, hogy egy tele templom önma­
gában véve még nem érték. Nem sokat
mond az illető gyülekezet spiritualitásáról, ■ s a B n a n n H i s 'M B i
szeretetéről vagy missziói erejéről. A meny- „Egy üres templomot nem
nyiségi növekedés önmagában nem értei- lehet tele templomnak
mes cél. A gyülekezeti munka célja mindig tekinteni.”
a minőségi növekedés. Csakhogy nem gon-

355
 dolom, hogy azok a csökkenő számok, ame­
Amíg csak egyetlen ember lyek gyülekezeteinket jellemzik, abból fakad­
is létezik „befolyásinának, hogy olyan sok minőséget kínáltunk vol­
övezetünkben", aki még na az embereknek. Éppen az ellenkezője az
nem ismeri Krisztust, igaz: templomaink azért üresek, mert baj van
addig teljesítenünk kell gyülekezeteink minőségével. És ha ez a minő­
megbízatásunkat. ség javulna, a templomba is többen járnának!
mmmma Isten azt akarja, hogy gyülekezeteink növe­
kedjenek. Gondoljuk m ár végig egyszer, hogy
vajon miért m ondott Jézus annyi példázatot a növekedésről
(mustármag és kovász, a magától növekedő vetés, a magvető
példázata, a földbe vetett mag stb.)? E példázatokkal azt juttat­
ta kifejezésre, hogy Isten országának természetéhez tartozik a
növekedés. S hogy milyen erőteljes lehet az egészséges gyüleke­
zet növekedése, arról az ApCsel-ből szerezhetünk élénk benyo­
másokat. Az újszövetségi levelek pedig beszámolnak róla, hogy
miként megy végbe ez a növekedés: „O tartja össze az egész tes­
tet inak és ízületek segítségével, és az őáltala növekszik az Isten
szerinti növekedéssel" (Kol 2,18 —kiemelés tőlem). Amit ez a tex­
tus kifejez, a következő: ha a test és a fő kapcsolata rendben
van, akkor a gyülekezet épül és növekszik. A minőség a meny-
nyiség következménye. Ugyanezt a megállapítást olvashatjuk
Ef 4,15—16-ben: „Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel sze-
retetben mindenestől (= mennyiségi növekedés — szerző m eg­
jegyzése) őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az ő
hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok
segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelő­
en működve gondoskodik önmaga növekedéséről ( = minőségi növe­
kedés - szerző megjegyzése), hogy épüljön szeretetben.”
Az lTim 2,4 azt is megfogalmazza, hogy miért akarja Isten
a gyülekezet növekedését: (Isten) ..... azt akarja, hogy minden
ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (Ha­
sonló gondolat olvasható a 2Pt 3,9-ben is.) Ez pedig annyit je­
lent: mindaddig, amíg csak egyetlen ember is létezik „befolyási
övezetünkben”, aki még nem ismeri Krisztust, addig teljesíte-

356
 nünk kell megbízatásunkat. Nem magunk
miatt, hanem az emberek miatt kell gyüle­ Ahelyett, hogy az egyhá­
kezeteinket az egészséges növekedésnek jel­ zunkra ma jellemző
lemeznie! A gyülekezet növekedése Isten nyugalmi állapotot kér­
parancsa. De nem csak az: ez a világ legter­ dőjeleznénk meg, azok az
mészetesebb dolga! azért fogalmazok ilyen emberek kénytelenek az
élesen, mert gyakran úgy gondolunk a gyü­ igazukat bizonygatni,
lekezet növekedésére, mint valami egzoti­ akik azt szeretnék, hogy
kus, sőt, egyenesen gyanús jelenségre. H a a gyülekezetek növekedés­
ma valaki Németországban túlságosan nyíl­ nek indidjanak.
tan szorgalmazza a gyülekezetek növekedé­
sét, állandóan azt kérdezik tőle, hogy tény­
leg lelki szempontok vezérlik-e. Ahelyett, hogy az egyházunkra
ma jellemző nyugalmi állapotot kérdőjeleznénk meg, azok az
emberek kénytelenek az igazukat bizonygatni, akik azt szeret­
nék, hogy a gyülekezetek növekedésnek induljanak. A gyüleke­
zet növekedését nem kell mesterségesen „csinálni”. Az a gyüle­
kezet létének lényegéhez tartozik, illetve Istennek a gyülekezetei
életre hívó igéjén alapul. A gyülekezet növekszik, megsokszoro­
zódik, és bőséges gyümölcsöt terem. Nem nekünk kell ezt a nö­
vekedést művi úton elindítani, ami ránk tartozik az annyi, hogy
lebontsuk azokat a korlátokat, amelyek ezt a növekedést gátol­
ják. Ilyen akadályai a növekedésnek a rossz struktúrákon kívül a
döntéshozók személyes korlátái (temperamentum, kicsinyhitű-
ség stb.), a gyülekezetek félelme a változásoktól, a Bibliától ide­
gen megszokások („Egy gyülekezetnek kicsinek kell lennie”; „Az
istentisztelet szabályszerű hangszere az orgona” stb.), és minde­
nekelőtt ezeknek a falaknak, félelmeknek és konvencióknak a te­
ológiai igazolása.

3. Isten egy önmagát reprodukáló egyházról álmodik. A nnak, hogy egy

g y ü le k e z e t n e m n ö v e k s z ik , e g y e t le n e g y e lfo g a d h a tó o k a le h e t,
a z u g y a n is , h o g y r e p r o d u k á lja ö n m a g á t . E g y b io ló g ia i é r t e le m ­
b e n v e tt é lő lé n y - p l. e g y fa - sem n ö v e k s z ik a v é g te le n s é g ig ,
h an em e h e ly e tt g y ü m ö lc s ö t te r e m (s ő t, e g y id e ig m in d k e ttő r e

357
 egyszerre képes!). Növekedése, mondhatni, ilyen módon egy
másik helyen folytatódik tovább. így el tudom képzelni, hogy
egy gyülekezet kevesebb energiát fordít a saját növekedésére, és
ehelyett más gyülekezeteket segít a növekedésben, illetve leány­
gyülekezeteket hoz létre (vö. a - » 82. és 83. tételekkel), diakó-
niai, vagy más, hasonló intézményt alapít. A multiplikációs, il­
letve reprodukciós képesség a legbiztosabb jele annak, hogy egy
szervezet életképes és egészséges. Isten azt akarja, hogy gyüle­
kezeteinkben ez a szemlélet ismét előtérbe kerüljön. Hogy ne
elégedjünk meg azzal, hogy csak önmagunkról gondoskodunk,
hanem törekedjünk új, virágzó organizmusok életre hívására.

Álmainknak eléggé merészeknek kell lenniük ahhoz, hogy Isten­

nek helye legyen bennük.

Amikor arról tartok előadást valahol, hogy meg kell álmodnunk

az egyház jövőjét, gyakran szegezik nekem a kérdést: „Nem gon-
dolja-e, hogy álmai túl merészek?” H add mondja meg, hogy nem!
A mi bajunk általában nem az, hogy túl merészen, hanem, hogy
túl kisszerűén álmodunk. Egy szemináriumon, amelyen néhány
éve vettem részt, a jelenlévőknek be kellett számolniuk életük ál­
mairól és céljairól. Egy fiatalember azt mondta: „Minden álmom
az, hogy tizenöt év alatt megkeressek annyit, hogy hátralévő éve­
imben a strandon napozhassak.” Mindannyian visszafojtott léleg­
zettel vártuk, m it mond erre a szeminárium vezetője. O ugyanis
arra akart késztetni bennünket, hogy álmodjunk merész álmokat.
A fiatalember álma viszont túlságosan is annak tűnt. A vezető
odalépett a fiatalemberhez, és csak ennyit m ondott neki: „A maga
célja fabatkát sem ér!” Mármost lehet vitatni
wmmmmmmmmmmmmmmmmm szemináriumvezetőnk pedagógiai módszereit,
A mi bajunk általában egy dolog azonban világossá lett előttünk: a
nem az, hogy túl meré- fiatalember álma valójában nem túl merész,
szén, hanem hogy túl hanem ellenkezőleg: nagyon is kisszerű volt.
kisszerűén álmodunk. Miféle cél, az élet felét heverészéssel tölteni, új
— Mtfefrdfflwri11— 1'-^sbwmi célok keresése, mások szolgálata helyett, ahe-

358
lyett a csodálatos kaland helyett, amit az élhet át, aki engedi, hogy
Isten eszközévé legyen?
Az olyan álom, amely Istent kihagyja a számításból, mindig
kisszerű. Lehet, hogy erre azt mondják: Istennek nincs szüksége
nagy terekre, hogy helyet találjon magának. De igen! Karácsony
éjszakáján persze elég volt egy nyomorúságos istálló is, hogy Isten
Fia megszülethessen. De gondoljunk arra is, hogy utána viszont
nem maradt ott. Igéje és hatalma m eghódította a világot! Tény,
hogy elég egy egészen kicsinyke hely az életünkben, hogy Istent
befogadjuk. De gondolhatja-e bárki is, hogy a továbbiakban Isten
megelégszik annyival, hogy életünknek csak ez a kis csücske le­
gyen az övé? Nem! A valóság az, hogy ahova Isten egyszer beköl­
tözött, ott egyre nagyobb és nagyobb teret igényel magának. Fi­
gyeljük meg a Holdat: vagy egyre nő, vagy egyre fogy. így áll a
dolog az álmainkkal is: lehet, hogy egyszer Isten közelében egé­
szen egyszerű álmaink kezdenek születni. Higgyék el nekem: Is­
ten nem elégszik meg ennyivel! Egyre tágítja a teret. Tágítja
mindaddig, míg neki meg nem felel, s míg álmaink segítségével
el nem éri célját.
A merész álmok nem rosszak - feltéve, ha valóban merészek.
Általában ugyanis túl keveset feltételezünk magunkról. Istennek
van egy álma mindannyiunkról, amely messze meghaladja azt,
amit mi el tudunk gondolni. Isten m indannyiunk számára tart
készen lehetőségeket, amelyek messze felülmúlják azt, amit mi
feltételezünk önmagunkról. Az Ef 3,20-ban ezt olvassuk: (Isten)
..... pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, m int ahogy mi
kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint.” H a
pedig ez így van, nem kell igénytelennek lennünk. Magunkról
gondolkodhatunk szerényen, Isten lehetőségeiről azonban nem! A
magam és a mások életében is megtapasztaltam már, hogy m i­
ként tud Isten életet teremteni a semmiből, ha valaki engedi,
hogy ezt tegye.
M indent összevéve: annak, amit ebben a fejezetben leírtam,
egyetlen célja van: elérni, hogy gondolkodásunk kiindulópontja ne
az egyház valósága legyen, hanem Isten lehetőségei. A merész ál-

359
 mok nem feltétlenül Istentől valók, de m in­
Gondolkodásunk kiindu­ den Istentől származó álom visszatükröz vala­
lópontja ne az egyház mit az ő nagyságából. Ezért hát ne féljünk a
valósága legyen, hanem merész álmoktól! A merész álmok Isten köze­
Isten lehetőségei! lében természetesek. Isten hosszabb távra ter-
awsraiwa— vez, mint amennyire mi vagyunk képesek
„ésszerűen” ellátni. Mindegyikünkben ott rej­
lik egy lehetőség, amelyet mi magunk a legcsekélyebb mértékben
sem használunk ki! Ezért gondolom úgy, hogy ha hibát követünk
el, az inkább abban nyilvánuljon meg, hogy a bennünk rejlő po­
tenciált túlértékeljük, mintsem abban, hogy alulértékeljük. Éppen
keresztyén körökben tapasztalom a félelmetes kisszerűséget: „Ki
vagyok én, hogy merészeket álmodjam?” A válasz nagyon egysze­
rű: „Isten gyermeke! Isten képmása vagy! Isten a maga lényéből le­
helt valamit beléd! Úgy gondolod, hogy ezt már teljesen kihasz­
náltad? Jogod van a merész álmokhoz!”
Hasonlóan kell gondolkodnunk a gyülekezet felől is: a gyüle­
kezet a „Krisztus teste”. M int ilyen, részesül sebeiben és szenve­
déseiben, de erejében és dicsőségében is! És egy hamisan értelme­
zett „keresztteológia” m iatt nem szabad vonakodnunk, hogy
szabad utat engedjünk a potenciálnak, amelyet Isten egyházába
helyezett! H a ez volna a helyes, akkor az ősgyülekezet lett volna
m inden idők legblaszfémikusabb egyháza, hiszen virágzott, és
elképesztő dinamikával növekedett! N em hiszem, hogy azért,
m ert a keresztről szóló üzenetet felhígította volna. Annak az álla­
potnak, amelyben egyházunk m a leledzik, nem sok köze van a
Krisztus keresztjéhez. Inkább az a helyzet,
hogy messze nem élünk azokkal a lehetősé­
Törekedjünk nagy dol­ gekkel, amelyeket Isten elénk adott. Éppen
gokra Istenért, és várjunk ezért el kell kezdenünk az egyházról szőtt ál­
nagy dolgokat Istentől. m ainkat merészebbé dimenzionálni, és ennek
Ha nem így teszünk, az megfelelően cselekedni. Törekedjünk nagy
nem szerénység, hanem dolgokra Istenért, és várjunk nagy dolgokat
hitetlenség. Istentől. H a nem így teszünk, az nem sze-
mmmmmmmmmmmmmmmmmm rénység, hanem hitetlenség.

360
Csak álmodni nem elég. Álmainkat tettekre kell váltanunk.

Egy alapelv, amely az utóbbi években fontossá lett számomra:

„Ne álmodozz az életedről, éld meg az álmaidat!” Úgy gondo­
lom, az utóbbi oldalak egyértelművé tették: nem vagyok az ál­
mok ellen. Ellenkezőleg: egyik fő feladatomnak tekintem, hogy
arra ösztönözzem az embereket: szőjék álmaikat. Álmodni azon­
ban önmagában nem elég. Az álmok és valóra válásuk között
munka, m unka és m egint csak m unka révén vezet az út. Ez
kijózanítólag hat, de e szabály alól nincs kivétel. Bárkit, akit is­
merek azok közül, akik elértek valamit az életben, és álmaik egy
részét valóra váltották, három dolog jellemez: először is, hogy ki­
tűztek m aguk elé egy nagyszabású célt, másodszor, hogy szilár­
dan hittek benne, hogy ezt a célt képesek elérni, harmadszor han­
gyaszorgalom, amikor arra került a sor, hogy a kitűzött céljaikat
valóra váltsák.
Gondoljunk azokra a —> 89- tételben em lített úttörőkre, akik a
19-20. század fordulóján megvalósították repülésről szőtt álmai­
kat. A repülés álma egyidős az emberiséggel. És mégis: 120 évvel
ezelőtt az emberek 99,9% -a feladta ezt az álmot. Csak alig né­
hány ember dolgozott kitartóan azért, hogy valóra váltsa. Eköz­
ben ezer és ezer tévedést követtek el, ráadásul kigúnyolták és bo­
londnak tartották őket. Minden újabb kísérletük köznevetség
tárgyává lett. Kárörvendő tömeg m ulatott rajta, amikor az álmo­
dozók egy rövid szökkenés után a földhöz csapódtak ismét. Ok
azonban rendíthetetlenül kitartottak céljuk mellett. Miért? M ert
hittek benne! Ez a hit tartotta a repülés hőskorának úttörőiben a
lelket ezer és ezer balul sikerült kísérlet ellenére is, mert azt
mondták: „Egy lépéssel megint előbbre jutottunk. Megint sike­
rült egy módszerről kiderítenünk, hogy így nem megy.” - Ezek az
emberek nem csak álmodoztak, hanem fáradhatatlanul fűrészel­
tek, kalapáltak, varrtak és próbálkoztak mindaddig, míg 1891-
ben O ttó Liíienthal, 1903-ban pedig a W right fivérek elérkeztek
a pillanathoz, amely nem csak álmaik, hanem egyúttal megfeszí­
tett munkájuk gyümölcsét is elhozta.

361
 Ezt a folyamatot sajnos a gyülekezeti m un­
Nem csak a szántóföldön, kát illetően se lehet megtakarítani vagy lerövi­
hanem az egyházban, sőt, díteni. Ezt azért hangsúlyozom, m ert túl
még az ábécé megtamdása gyakran tapasztalom, hogy némely keresztyé­
során is csak a munka nek úgy gondolják, hogy igen. Anélkül akar­
hozza meg az eredményt! nak aratni, hogy előtte szántottak, vetettek és
ma öntöztek volna. Kényelembe helyezik m agu­
kat, „pozitívan gondolkodnak”, imádkoznak,
és arra várnak, hogy szájukba repüljön a sült galamb. Arra hivat­
koznak, hogy minden „kegyelemből van”, s közben nem gondol­
nak arra, hogy az is kegyelem, ha dolgozhatunk. Én vagyok az
utolsó, aki a teljesítmény elvű társadalom kegyetlen törvényeit az
egyházra akarná alkalmazni, de arról se feledkezhetünk meg, hogy
a munka és a teljesítmény törvényeit maga Isten adta a világnak.
Nem csak a szántóföldön, hanem az egyházban, sőt, még az ábécé
megtanulása során is csak a munka hozza meg az eredményt!
„Isten minden madárnak ad eleséget, de egynek sem rakja meg
a fészkét.” Egyetlen álomból sem lesz valóság, és egyetlen gyüle­
kezeti gondunk sem oldódik meg kizárólag annak révén, hogy öl­
be tesszük a kezünket, és arra várunk, hogy Isten elvégezzen he­
lyettünk mindent. Amint tehát kinyitjuk az Újszövetséget, és ott
egy olyan megragadó képével találkozunk a gyülekezetnek, amely
álmokra ösztönöz bennünket, tudatában kell lennünk, hogy ezért
az álomért ettől a pillanattól kezdve felelősek is vagyunk. Isten
elvárja tőlünk, hogy ne csak gyönyörködjünk ebben az álomban,
hanem váltsuk is tettekre. Akit a Szentírás in­
spirál - aki szeretetteljes kapcsolatokat, szen­
Egyetlen álomból sem lesz vedélyes spiritualitást, ösztönző istentisztele­
valóság kizárólag annak teket, teljes értékű kiscsoportokat, és ehhez
révén, hogy ölbe tesszük hasonlókat szeretne látni gyülekezetében, an­
a kezünket, és arra nak az utat is el kell készítenie ahhoz, hogy az
várunk, hogy Isten álom valóra váljék (vö. különösen a —» 45. té­
elvégezzen helyettünk tel kapcsán elmondottakkal). Látomásainkat
mindent. Isten adja, és tőle kapjuk a szükséges eszközö­
ket is, az már azonban a mi feladatunk, hogy

362
szívünkben e látomásokkal új valóságot te­
remtsünk. Látomásainkat Isten
Itt kezdődik a realisták szerepe, akikről ed­ adja, és tőle kapjuk a
dig ebben a fejezetben nem túl sok jót mond­ szükséges eszközöket is,
tunk. Csakhogy egy álomnak nem csak szár­ az már azonban a mi
nyakra van szüksége, hanem futóműre is, feladatunk, hogy szí­
amely lehetővé teszi, hogy leszálljon a földre. vünkben e látomásokkal
Ebben van fontos szerepe a realistáknak. Al- tíj valóságot teremtsünk.
modóknak és realistáknak szükségük van egy- mmmmmmmmmmmmm
másra. Az egyházban rendszerint túl kevés az
álomlátó, és túl sok a realista. Álmodni kell, az álmoknak azonban
utána valósággá kell válniuk. Kényelmes dolog mindig csak álmod­
ni. Ugyanúgy, mint ahogy kényelmes csak arra gondolni, hogy mi­
lyen árat kell az álmokért fizetni, s így azokat csírájukban elfojtani.
A realistáknak nem az a feladatuk, hogy szertefoszlassák az
álmokat, hanem az, hogy segítsenek azokat a mindenkor adott fel­
tételek között valóra váltani. Szükségünk van a realisták „know-
how”-jára, hogy álmaink ne valljanak kudarcot. Nem arra van
szükségünk, hogy meg akarjanak győzni afelől, hogy miért nem
lehet repülni. Higgyék el nekem: a W right fivérek alighanem sok­
kal többet tudtak a nehézségi erő törvényeiről, mint az őket kriti­
záló „realisták” együttvéve. Erről senkinek se kellett felvilágosíta­
nia őket. Amit ők gondoltak, az ez volt: egyelőre még nem lehet
repülni. Az álmodni képes ember nem ismeri azt, hogy „nem”,
csak azt, hogy „még nem”. A Biblia szerint: „Istennélsemmi sem lehe­
tetlen” (Lk 1,37). Ez van benne a realista Bibliájában is, csak éppen
túl realista ahhoz, hogy higgyen is benne. Érthető gyengeség ez,
de gyengeség. Éppen ezért a realizmus az egy­
házban mindig csak szolgáló magatartás lehet, wmm
sohasem uralkodó (és főleg nem mindent el- A z álmodni épes ember
uraló). A realizmus álmokat szolgáló szerepe nem ismeri azt, hogy
viszont nélkülözhetetlen. Mert ha tekintetün­ „nem”, csak azt, hogy
ket mereven az égre szegezzük is, két lábbal „még nem”.
kell a földön állnunk.

363
 Megálmodni az egyház jövőjét annyit jelent, mint magunkhoz
ölelni az újat.

A B i b l i a I s t e n e s z e n v e d é l y e s e n a k a r j a a z ú j a t . „íme, újjáteremtek
mindent” — o l v a s s u k a J e l e n é s e k k ö n y v é n e k v é g é n ( J e l 2 1 , 5 ) .
„Szántsatok fel új szántóföldet!” — m o n d j a J e r e m i á s ( J e r 4 , 3 ) . E z s a i á s
í g y p r ó f é t á i : „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd
megtudjátok! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat
fakasztok” ( É z s 4 3 , 1 9 ) . T e r m é s z e t e s e n e z m é g n e m j e l e n t i a z t ,
h o g y m i n d e n , a m i ú j , I s t e n s z á n d é k a s z e r i n t v a l ó . D e é p p e n ezért
h a n g z ik a S z e n tír á s b a n e le jé tő l v é g é i g a s z ív m e g ú ju lá s á n a k , a
n é p m e g ú ju lá s á n a k , a z is te n tis z te le t m e g ú ju lá s á n a k s tb . k ö v e t e l­
m énye. Sem m i n em u ta l arra, h o g y é p p e n a m i e g y h á z u n k v o ln a

k iv é t e l a m e g ú j u lá s e z á lta lá n o s is t e n i p a r a n c s a a ló l. S e m az e g y ­
ház, sem a sa já t é le t ü n k , s e m e g y á lta lá n a v ilá g n e m o ly a n m é g ,
m in t a m ily e n n e k I s t e n e lg o n d o lt a . E z é r t a k a r ja a v á lt o z á s o k a t , és
a z t s z e r e t n é , h a a m e g ú j u lá s n é p e k ö r é b e n k e z d ő d n é k : e lő s z ö r a

m i é le tü n k b e n , a z u tá n g y ü le k e z e te in k b e n , v é g ü l a v ilá g b a n .
U g y a n a k k o r I s te n m e g ú jító s z á n d é k a n e m ig e n ta lá l s z ív e s f o ­
g a d ta tá sr a b e n n ü n k . S o k a n ú g y te k in te n e k az e g y h á z r a , m in t „a
m a ra d a n d ó sá g k ő s z ik lá já r a ” . A s z é d ítő v á lto z á s o k korában ez a
s z ik la a b iz to n s á g é s a z á lla n d ó s á g é r z é s é t k e lti b e n n ü k . K ü lö n ö ­

s e n id ő s e b b e m b e r e k e t te tt e k b iz o n y ta la n n á a z u tó b b i é v e k v á lt o ­
z á s a i, é s e z é r t h á lá s e l é g e d e t t s é g g e l v e s z ik t u d o m á s u l, h o g y l e g ­

a lá b b a z e g y h á z b a n m é g ú g y - a h o g y k is z á m ít h a t ó a k a d o lg o k . A
m e g b íz h a tó s á g n a k ez az ig é n y e jo g o s é s le g itim , és e g y h á z k é n t
a k k o r já r u n k e l h e ly e s e n , h a e le g e t t e s z ü n k n e k i. M e n e d é k e t k e ll
n y ú jta n u n k a z o k sz á m á r a , a k ik n e m ig a z o d n a k e l k o r u n k v illá m ­
seb es v á lto z á s a i k ö z e p e tte . U gyanakkor nem szab ad e lfe le jte ­
n ü n k , h o g y e z e k a z e m b e r e k m á r m a is k i s e b b s é g b e n v a n n a k , é s
sz á m u k az e g y h á z b a n év rő l év re to v á b b c sö k k e n . E zzel sz e m b e n
e g y r e tö b b e n le s z n e k a z o ly a n o k , a k ik a v á lt o z á s o k k a l e g y ü t t n ő t ­
t e k f e l, s ő t , a k ik m a g u k is t e v ő l e g e s r é s z e s e i a z o k n a k . S z á m u k r a a

v á lto z á s o k fo ly a m a ta te r m é sz e te s közeg. B en nük ez nem k e lt

fé le lm e t, ő k n e m k e r e s ik a m a r a d a n d ó s á g s z ik lá já t. E lle n k e z ő le g :

364
talán kellemetlennek is találják a sziklákat (mert azokat meg kell
mászni). Ez az életérzés is legitim, és se nem rosszabb, se nem
jobb az előzőnél. Egyszerűen van, és egyre inkább terjed. Nekünk
pedig gondolnunk kell rá, hogy ezeknek az embereknek éppúgy
otthont kell nyújtanunk, m int amazoknak. Hiszen ők is tagjai az
egyháznak — ha egyre kevesebben is közülük. Elsősorban aktív
részvételük csökken nullára, mert nem sok mindent találnak a
gyülekezet életében, ami életérzésüknek megfelelne.
Az egyház ilyen módon dilemma előtt áll: H a egyoldalúan az el­
ső csoportra fordítja figyelmét, akkor a másik csoporthoz tartozók —
amint az m indenütt megfigyelhető —távol maradnak. Ha viszont a
másik csoportnak igyekszik valami neki megfelelőt nyújtani, ezzel
az első csoport ellenkezését váltja ki. (És tegyük hozzá, hogy az egy­
ház döntéshozóinak nagy része az első csoportba sorolható.) Ugyan­
akkor arra sincs semmi biztosíték, hogy ha nyitunk a második cso­
port felé, akkor ők valóban jönni is fognak közénk. A vége könnyen
az lehet, hogy elveszítjük mindkettőt. Éppen ezért döntünk általá­
ban inkább a „mai veréb” mellett, vagyis azok mellett, akik már
„odabent” vannak, és nem szívesen engedjük ki a galambot a kalit­
kából. Ezzel viszont olyasvalamit teszünk, amit joggal vetünk poli­
tikusaink szemére, amikor ökológiai kérdésekben járnak el hasonló­
an, vagyis, hogy feláldozzák a jövőt a jelen érdekeinek oltárán.
Nyersen fogalmazva: nem akarunk konfliktusba kerülni az öregek­
kel, ezért lemondunk az ifjúságról. És még csak arra se figyelünk
eléggé, hogy ez a „fiatalság” lassan ötven körül jár.
Úgy gondolom, meg kell tanulnunk az egyházban, hogy „ma­
gunkhoz öleljük” az újat, ami annyit jelent, hogy valóban elfo­
gadjuk értékeit. Menedéket kell ugyan nyújtanunk azoknak is,
akik fenyegetést látnak mindenben, ami új, de nem engedhetjük,
hogy az ő félelmeik határozzák meg cselekedeteinket. Nem en­
gedhetjük meg, m ert különben előbb-utóbb elveszítjük az embe­
reket. De nem engedhetjük meg főleg azért, m ert Isten maga az,
aki előre kényszerít bennünket.
Ralph Neighbour szerint az egyház utolsó szavai ezek lesznek:
„De hiszen mindig így csináltuk!” A gyülekezeti maghoz tartozók

365
 ama törekvése, hogy megőrizzék a régi formákat, és mindent e
szerint csináljanak, egyfelől érthető: nem is lehetnének „belső tag­
jai” egyházunknak, ha nem érezték volna vonzónak azt, amit ed­
dig csináltunk, és ahogy eddig csináltuk. Éppen ezért a gyüleke­
zeti mag esetében erős a hajlam, megmaradni a kitaposott úton, és
visszahúzódni a keresztyén szekértáborba, s hagyni, hogy a „világ”
odakünn járja a maga útját. Másfelől viszont éppen ez a tendencia
válhat az egyház halálává. H a ragaszkodunk a tegnap megoldása­
ihoz, elmulasztjuk megoldani a holnap prób­
á im T w rm n M m rn rii h m — lémáit. És hamarabb, mint szeretnénk, meg-
A z egyház utolsó szavai tapasztaljuk, hogy mit jelent, amikor Jézus
ezek lesznek: „De hiszen egyházát követésre hívja, vagyis egy mozgási fo-
mindig így csináltuk!” lyamatra készteti, és nem akarja meghagyni
'rmmmmmmwmmmmm egy egyszer s mindenkorra érvényes statikus
állapotban.
A változtatások az egyház belső tagjai közül sokak számára
még mindig az ultima ratio-t ( = a legvégső megoldást) jelentik.
Csak ha végképp nem m ennek másként a dolgok, hajlandók rá,
sopánkodások közepette, hogy azután a nyomás enyhültével,
amint lehet, visszatérjenek a régi, jó, bevált szokásokhoz. M ind­
ebből többé-kevésbé mérsékelt reformok születnek, amelyek
messze nem elegendőek ahhoz, hogy a gondokat valóban gyö­
kerestől megoldják. Ma még sokan vannak azon az állásponton,
hogy „valaminek történnie kell, de ne változzon semmi”. Ilyen
légkörben nehéz új reformációt végrehajtani. Én mégis hiszek
benne. Az utóbbi időkben érezhetően megváltozott a szélirány a
tartományi egyházakban. Népegyházunkban a gyülekezet-építés
témája még néhány évvel ezelőtt is tabunak számított. Ma egyre
nagyobb nyitottságot tapasztalok e tekintet-
ben, ez pedig felbátorít. Ma még azok, akik-
Ha ragaszkodunk nek vannak álmaik, és ezért változásokat
a tegnap megoldásaihoz, akarnak, kisebbségben vannak az egyházban.
elmulasztjuk megoldani De ez a kisebbség egyre növekszik, és szavát
a holnap problémáit. imm ár nem lehet hallatlanná tenni.
„Ha a változások szele kezd fújdogálni, az

366
egyik ember szélfogót épít, a másik szélmal­
m ot.” Én arra szeretném magunkat bátorítani, Ma még sokan vannak
hogy használjuk ki az arcunkba fúvó szél ere­ azon az állásponton,
jét. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha megfe­ hogy „valaminek történ­
lelően terjesztjük ki szárnyainkat. Sajnos az nie kell, de ne változzon
utóbbi időben a hátramenet és a kis számok semmi'
megszokottá váltak számunkra. És ha tovább­
ra is azt tesszük, amit eddig tettünk, azzal
ugyanazt az eredményt is érjük el: tudniillik, hogy a számok to­
vább csökkennek. H a szokatlan eredményeket akarunk elérni (és­
pedig minőségi és mennyiségi növekedést egyszerre), akkor szo­
katlan utakon is kell járnunk.
Teljes mértékig tudatában vagyok, hogy az általam javasolt
változtatások erőteljes beavatkozást jelentenek egyházunk egészé­
nek struktúrájába. Erre a beavatkozásra előbb-utóbb azonban
mindenképpen sor kerül. Azok a változtatások, amelyek a követ­
kező években ránk várnak, elsöprő erejűek lesznek. Éspedig akkor
is, ha együtt járnak a reformációval, akkor is, ha nem. Akár igent
m ondunk az egyház radikális megváltozására, akár tiltakozunk
ellene kézzel-lábbal: mindenképpen bekövetkezik. Közülünk
mindazok, akik az előttünk álló húsz-harminc évben bármilyen
vezető funkciót fognak betölteni egyházunkban, hallatlan meny-
nyiségű döntést lesznek kénytelenek meghozni. Az egyetlen vá­
lasztási lehetőségünk az, hogy ebben a folyamatban reaktív vagy
proaktív módon veszünk-e részt. Hogy mi kezdeményez-
zük-e a változtatásokat, vagy engedjük, hogy
a külső körülmények diktálják: mit és hogyan
tegyünk. Hogy azért változtatunk az egyház Most itt a megfelelő idő­
életén, m ert álmaink vannak, vagy azért, pont a radikális változ­
m ert sarokba szorítottak bennünket. Érvem tatásokra, mert valami­
tehát a következő: most itt a megfelelő idő­ lyen radikális változás
pont a radikális változtatásokra, m ert valami­ mindenképpen bekövetke­
lyen radikális változás mindenképpen bekö­ zik. Miért ne csinálhat­
vetkezik. Miért ne csinálhatnánk hát jól a nánk hát jól a dolgokat?
dolgokat? Miért kellene továbbra is szükség-

367
megoldásokkal kínlódnunk, amelyek senkit sem elégítenek ki,
ahelyett, hogy mernénk „dobni egy nagyot”, és elkezdenénk egy
álmot valóra váltani?

Az egyetlen eró', amely képes valamit jóra fordítani, a hit, a re­

mény és a szeretet együttes ereje.

Tudatában vagyok, hogy sok minden, amit e könyvben leírtam,

rendkívüli kihívást jelent egyházunkkal szemben. Hiszen éle­
tünket egy évek hosszú során át kialakult hagyomány határozza
meg, és sokaknak közülünk, akik ebben a hagyományban nőt­
tünk fel, ez a tradíció drága és kedves. Hogyan lehetne valakit,
akinek számára egy tradíció drága és kedves, aki ebben nőtt fel
és találkozott Istennel, rávenni arra, hogy ezt a régi, jól bevált
értéket egyszerre csak tegye félre, hogy valami újjal próbálkoz­
zék? Mi késztethet bennünket arra egyáltalán, hogy m egszokott
életgyakorlatunkat m agunk m ögött hagyva, valami teljesen
újat kezdjünk?
Az első lehetséges mozgatórugó a felismerés lehet. Már Szókra­
tész is azon a véleményen volt, hogy az embernek csak egyetlen
dolgot kell helyesen felismernie, s ez, automatikusan magával
vonja a helyes m agatartást. Én magam ezzel csak fenntartásokkal
értek egyet. Mi m indent ismertem fel és láttam be m ár életem so­
rán anélkül, hogy levontam volna felismeréseimből a helyes kö­
vetkeztetéseket! H a saját, bevált életgyakorlatunkat kell valami
mással felváltani, a felismerésnek és a belátásnak csak korlátozott
haszna van. Ez sajnos érvényes az egyházra is. H a a belátás önm a­
gában valóban képes lenne változtatni a dolgokon, már sokkal
előbbre tartanánk. Az a felismerés ugyanis, hogy ezen vagy azon
„tulajdonképpen” változtatnunk kellene, széles körben elterjedt.
A tehetetlenségi erő azonban —egyéni életünkben is, sőt éppen
ott - egyszerűen erősebb.
Ennél jobban „funkcionál” a fájdalom. A fájdalom igen eredmé­
nyes tanítómester, és képes rá, hogy a legalaposabban beidegző-
dött életgyakorlatunkat is igen rövid idő alatt megváltoztassa. És

368
 itt-ott valóban hallani is: „Várjuk csak ki a végét. H a a fájdalom
eléggé felerősödik, egyházunkban is tartósan meg fognak változni
a dolgok. Ennek az első jelei máris látszanak.” Ezzel a felfogással
három bajom is van: Először is cinikusnak tartom . H a valaki szeret
valakit, nem fogja azt mondani: „várjuk ki, míg fájdalmai lesz­
nek”. Senkinek se kívánunk fájdalmat, akit szeretünk. Ilyesmi a
magánéletünkben sem fordul elő. Másodszor: amikor a fájdalom
jelentkezik, már rendszerint túl késő. A fájdalom jó okot szolgál­
tathat rá, hogy valamit másképp csináljunk, mint addig. Csak­
hogy bizonyos dolgokon változtatni kell, még mielőtt a fájdalom
fellép, különben az élet maga is veszélybe kerülhet. A harmadik
probléma az, hogy ha valaki csak azért akar változtatni valamin,
hogy elkerülje a fájdalmat, akkor ez a változtatás rendszerint nem
elég alapos és mélyreható. Egy példa: valakinek elkezd fájni a há­
ta, ezért buzgón elkezd tornászni, lead néhány kilót, igyekszik ki­
húzni magát stb. El is éri a kívánt eredményt: fájdalmai csökken­
nek, vagy esetleg teljesen el is múlnak. S mi történik azután? Az
illető lassan, szinte észrevétlenül visszatér a
régi életmódjához. M egtanulta, hogy miként
hárítsa el a fájdalmat, de valójában nem fogta Mindaddig, amíg csak
fel igazán a dolgokat. Ilyenek vagyunk mi, azért változtatunk vala­
emberek: a fájdalom nem változtat meg ben­ min, mert belénk nyilallt
nünket belsőképpen, pozitív módon legalábbis a fájdalom, nem vál­
nem. Nincs ez másként az egyház esetében toztatunk a dolgokon
sem: Mindaddig, amíg csak azért változta­ eléggé alaposan és
tunk valamin, m ert belénk nyilallt a fájda­ mélyrehatóan.
lom, nem változtatunk a dolgokon eléggé
alaposan és m élyrehatóan.
A felismerés és a fájdalom nem fog bennünket arra késztetni,
hogy belevágjunk a valóban szükséges változtatások végrehajtá­
sába. Az egyetlen erő, amely valóban képes lehet jóra fordítani a
dolgokat, a hit, a remény és a szeretet együttes ereje.
Hinni annyit jelent, m int teljes szívvel és feltétel nélkül igent
mondani valamire. A Biblia Istenét olyannak ismerjük meg, mint
aki nincs megelégedve életünk és egyházunk status quo-jával,

369
 mint aki szenvedélyesen akarja az újat, azt, hogy képesek legyünk
meghódítani a jövőt, és aki ezért változtatásokra szólít. H a erre az
Istenre teljes szívvel és feltétel nélkül igent mondunk, akkor éle­
tünk és egyházunk mássá lesz. Jézus azt mondta: a hit hegyeket
mozgathat meg (Mt 17,20). Ez érvényes a problémahegyekre is,
amelyek ez idő szerint egyházunk előtt tornyosulnak —és a bás­
tyákra is, amelyeket egyesek azért emelnek, hogy megvédjék az
egyház régi formáit.
A második dolog, ami mássá tehet bennünket, a szeretet. Szeret­
ni valakit annyit jelent, mit azt mondani: „Fontos vagy nekem.
Értékes vagy számomra.” Ez fogja megváltoztatni egyházunkat: a
szeretet azok iránt a szomszédaink, munkatársaink, barátaink és
rokonaink iránt, akik nem képesek jól érezni m agukat a gyüleke­
zetünkben, amíg az olyan, amilyen. Minél erősebben gondolunk
ezekre az emberekre azért, mert fontosak és értékesek számunkra,
annál könnyebben leszünk képesek megválni régi, beidegződött
szokásainktól, és valóban jó értelemben vett népegyházzá: a nép
egyházává válni, olyan egyházzá, amely a szeretet teljességével
fordul az emberek felé.
Végül a harmadik erő, amely meg fog változtatni bennünket, a
remény. Reménykedni annyit jelent: „Abból indulok ki, hogy a je­
len valósága nem a végleges valóság, hanem utána jön valami más,
amely a jelen valóságát messze meghaladja és felülmúlja.” A re­
mény nem egyszerűen vágy és kívánság, hanem alapszemlélet,
amely bizonyos felőle, hogy ez az új eljön. Nem is a valóság elöli
menekülés a remény, ellenkezőleg: olyan erő és bátorság, amely
képessé tesz rá, hogy szembenézzünk a valósággal, és azt megvál­
toztassuk. Ami mássá fog tenni bennünket, az a remény, hogy az
egyház új alakja messze felül fogja múlni és
meg fogja haladni a jelenlegit, akkor is, ha ezt
Ha Isten elvesz tőlünk egyelőre még nem látjuk. H a Isten elvesz tő-
valamit, azt azért teszi, lünk valamit, azt azért teszi, hogy helyette va-
hogy helyette valami töb- lami többet, valami jobbat adjon. H a valóban
bet, valami jobbat adjon. hiszünk ebben, akkor nem fogjuk sajnálni,
amit most görcsösen szorongatunk a mar-

370
kunkban, de ami mégis kifolyik az ujjunk között, hanem nyugod­
tan elengedjük, és várjuk, hogy üres kezünket Isten töltse meg. Én
magam mindenesetre bizonyos vagyok afelől, hogy egyházunk
legszebb napjai nem mögöttünk, hanem előttünk állnak.

371
Utószó

Kedves Olvasóim, utunk végére értünk. Ez az út végigvezetett

bennünket egyházunk és gyülekezeteink életének szinte minden
fontos területén. Olykor alighanem úgy érezték magukat, m intha
hullámvasúton ülnének. Köszönöm, hogy időt szakítottak rá. A
nagyobb m unka azonban - szinte restellem kimondani — még
csak most kezdődik. Most már ugyanis azon a sor, hogy amit ol­
vastak, ültessék is át a gyakorlatba. Ehhez szeretnék még néhány
jótanácsot adni.

1. Soha ne maradjanak egyedül

H a valóra akarják váltani azt, amit e könyv céljául tűzött ki, ke­
ressenek hozzá társakat. Azok az erők, amelyekkel szembe kell
szállniuk, s amelyek egyházunk nyomorúságát előidézik, roppant
nagyok. Részben évszázadok óta beidegződött gondolkodási és
magatartásmintákról van szó, amelyektől nem lehet máról-hol­
napra megszabadulni. Vannak olyan m egrögzött szokásaink,
amelyekről nem is gondoljuk, hogy milyen végzetes szerepet ját­
szanak, mert mi m agunk is és a körülöttünk élők is meg vannak
róla győződve, hogy ezeknek így kell lenniük. Ezek természetesen
olyan emberek, akik egyházunkat jelenlegi formájában szeretik,
és mindenáron arra törekszenek, hogy a dolgok úgy maradjanak,
ahogy vannak, akkor is, ha az emberek 90% -a hátat fordít ne­
künk.
Ezekkel az erőkkel egyedül senki sem képes megbirkózni. Akár­
csak a hit útján m egtett minden lépésünk során, társakra van
szükségünk. Ezért javaslom, hogy alakítsanak ki gyülekezetükben
egy „Dream Team”-ot, egy kis csoportot, olyan emberekből, akik­
kel együtt szövik álmaikat egy új egyházról - és akik abban a hely­

372
zetben is vannak, hogy legalább ezeknek az
álmoknak egy részét valóra váltsák. Hogy mi­ Ha sikerül minden évben
ként alakítsák ki ezt a kis csoportot, azt én in­ megkétszerezni az
nen, az íróasztalom mellől nem tudom meg­ „álmodok”számát a gyü­
mondani. Más-más lehetőségei vannak egy lekezetben, akkor tíz év
lelkipásztornak, egy ifjúsági vezetőnek vagy múlva ezren lesznek —
egy gondnoknak. Gyülekezetük megváltozá­ még ha ma teljesen egye­
sának folyamata azonban mindenképpen azzal dül vannak is.
kezdődhet csak el, hogy Istentől elkérnek va­
lakit, akivel együtt indulhatnak el az úton. És
ha őt sikerült megtalálni, akkor vele együtt kérhetik Istentől a
harmadikat, a negyediket, és így tovább. Gondolják végig, mit je­
lent, ha imádságaik, személyes találkozások és kiadós beszélgeté­
sek stb. során sikerül évente csak egyetlen embert megnyerniük ál­
maiknak. E némileg fáradságosnak tűnő igyekezetnek hatalmas
dinamikája van: ha sikerül minden évben megkétszerezni az „ál­
modok” számát a gyülekezetben, akkor tíz év múlva ezren lesznek
- még ha ma teljesen egyedül vannak is. H a ez - mint velem tör­
tént annak idején —csak félig sikerül is, ennyi emberrel már lehet
kezdeni valamit, nemde?
Javaslom továbbá, hogy gyülekezetként se maradjanak egyedül.
Egy egészséges gyülekezet messzemenően autark, ami azt jelenti,
hogy mások segítsége nélkül is képes megállni a lábán. Ez így volt
az Újszövetség idejében is, és ha valakik látszólagos kegyességgel
az ellenkezőjét állítják, alaposan meg kell nézni, hogy ezt miért
teszik. És mégis: több gyülekezet közös fáradozásait Isten külö­
nösképpen is megáldja. A gyülekezetek tudják egymást kölcsönö­
sen inspirálni, tudnak közös terveket megvalósítani, és tudnak
imádkozni egymásért. Erősségeik és erőtlenségeik kölcsönösen ki­
egyenlíthetik egymást, és egy-egy régión belül, m int arról a —>
64. tétel kapcsán esett szó, különböző feladatokra helyezhetik a
súlypontot.
É n ú g y lá t o m , h o g y a z ú j é v e z r e d e le jé n a h a g y o m á n y o s e g y ­
h á z m e g y é k m e lle t t k e z d k ia la k u ln i a g y ü le k e z e te k e g y ü t t m ű k ö ­
d é s é n e k e g y új fo r m á ja : a hálózati szerveződés. F o n to s é s jó , h a a

373
 gyülekezetek egy-egy régión belül együtt
Egy egészséges gyülekezettudnak működni, de ezeknek a gyülekeze­
messzemenően autark, teknek olykor egymástól merőben eltérő a
és mégis: több gyülekezetteológiai színezetük, nem is szólva a gyüleke­
közös fáradozásait Isten zet-építésről vallott felfogásukról. Ebből ki­
különösképpen is folyólag az együttműködés ilyen formái kö­
megáldja. zött hamar korlátokba ütközünk, ha arról
van szó, hogy közösen döntsünk az istentisz­
telet új formáinak, vagy a házi gyülekezetek
szervezésének kérdéseiben. Ezekhez a dolgokhoz a gyülekezet­
nek részben távolabb kell partnereket keresnie.
Mi magunk évekkel ezelőtt elkezdtünk olyan gyülekezetekkel
együttműködni, amelyek adott esetben több száz kilométerre
vannak tőlünk. A földrajzi távolság ellenére szoros kötelékek ala­
kultak ki közöttünk, és azt tapasztaltuk, hogy ez a háló idővel
egyre erősebbé válik. Időközben e kapcsolatok növekvő száma
okán kezdtünk ennek a hálónak szilárdabban szervezett kereteket
is adni. Szemináriumok, kongresszusok, hírlevelek, munkatársi
együttműködések, internetes kapcsolatok révén igyekeztünk m i­
nél több gyülekezetét bevonni az együttműködésbe, elsősorban a
német tartományi egyházakból, Ausztriából és Svájcból. Akár eh­
hez a hálózathoz csatlakoznak, akár az egész világra kiterjedő, és
sokkal professzionálisabb Willow Creek Association-hoz, akár sa­
ját hálózatot építenek ki (amire bátorítok is mindenkit: ezen a té­
ren nincs konkurencia!), vagy megpróbálkoznak vele egyházme­
gyéjükön belül, m ert ott is jó esélyt látnak az együttműködésre,
hogy ne maradjanak egyedül. Lépjenek kapcsolatba más gyüleke­
zetekkel.

2. Szabaduljanak meg a félelmektől

Ezt azért hangsúlyozom, m ert azt tapasztalom, hogy a félelem a

leggyakoribb reakció, amit az egyház jövőjéről különböző szemi­
náriumokon és kongresszusokon tarto tt előadásaim kiváltanak.
Ez a félelem, legalábbis tudat alatt, még olyanokban is felüti a fe-

374
 jét, akik pedig egyébként meg vannak győződve róla, hogy gyö­
keres változásokra van szükség. Másokban ez a félelem teljesen
nyílt. Ezt a félelmet részben az előttünk álló feladatok nagysága
okozza, hiszen nem a rendszer egy részének, hanem az egész rend­
szernek az átalakításáról van szó. Mások az ellenállástól tartanak,
amelyet mindez kivált. És sokan félnek attól is, hogy valamit
minden igyekezetünk ellenére elhibázunk, vagy hogy egyenesen
kudarcot vall az egész vállalkozás.
Ami a feladat nagyságát illeti, az átláthatóbb, m int első pillan­
tásra vélné az ember. Aki következetesen tartja m agát ahhoz a
programhoz, amelyet e könyvben felvázoltam, az egy átlagos
gyülekezet esetében már két éven belül m egláthatja az első gyü­
mölcsöket. H a következetesen lépünk tovább, akkor becslésem
szerint további öt-nyolc esztendőbe telik, míg egy gyülekezet
minden lényeges m unkaágat a legaprólékosabban mérlegre tesz,
és újjáalakít. Ami ezután következik, az egy „never ending story”
(egy soha véget nem érő történet), amelynek során a gyülekezet
életének legapróbb részleteit is állandóan javítani és fejleszteni le­
het. Az újjászervezés alapvető része azonban ezzel lezárul. Ez ter­
mészetesen nem azt jelenti, hogy ezek után már pihenhetünk
babérainkon. Ami azonban a munka jellegét illeti, lényeges kü­
lönbséget látok az alapvető fordulat első tíz éve és az utólagos
korrigálás aprómunkája között.
Másodsorban kell említeni az ellenállástól való félelmet. Az biztosra
vehető, hogy ugyancsak erős ellenszéllel kell
megküzdeniük, ha elkezdik valóra váltani en­
nek a könyvnek a gondolatait. Én, a magam A z t az érvelést, miszerint
lelkipásztori gyakorlatából nem emlékszem „igaz, hogy 2000 gyüle­
egyetlen egy olyan változtatásra sem, amely ne kezeti tagból csak 50-et
ütközött volna ellenállásba - függetlenül attól, érünk el, ha azonban a
hogy a dolgok végkimenetele mennyire volt változtatások útját
azután pozitív és áldásos. Az újat képviselni a választjuk, elronthatunk
megszokott régivel szemben mindig nehéz, az valamit”, teljesen
ellenállás pedig általában nagyon gyorsan, na­ abszurdnak tartom.
gyon hangosan és gyakran nagyon agresszíven

375
 is nyilvánul meg —éspedig a saját sorainkban, vagyis olyanok ré­
széről, akik felelősnek érzik magukat a régiért, illetve jól érzik ma­
gukat benne. Jó, ha ezt az ellenállást józanul bekalkulálják, és nem
engedik, hogy elriasztólag hasson. Nem azt mondom, hogy nem
kell odafigyelni a kritikus hangokra. De Istennek kell engednünk
inkább, hogysem az embereknek.
Ami azt a félelmet illeti, hogy valamit elronthatunk, jó, ha meg­
fontoljuk, hogy gyülekezeteinkről minden mást el lehet mondani,
csak azt nem, hogy intaktak volnának; a ten-
mmmmmtmmmmmmmm dencia pedig folyamatosan hanyatló. Kissé
„Aki nem kockáztat, nyersen fogalmazva: azt az érvelést, miszerint
mindent kockáztat. ” „igaz, hogy 2000 gyülekezeti tagból csak 50-et
.— n iwBBiiw'inu érünk el, ha azonban a változtatások útját vá­
lasztjuk, elronthatunk valamit”, teljesen ab­
szurdnak tartom. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az az
út, amelyet e könyvben kijelöltem, veszélyes. De van-e más lehető­
ségünk? „Aki nem kockáztat, mindent kockáztat” —hangzik egy
graffiti-bölcsesség. Számomra úgy tűnik, hogy ez nem más, mint
annak a fentebb is említett jézusi igének a posztmodern körülírása,
amely szerint „aki meg akarja tartani az életét, elveszíti azt”.
Az attól való félelem végül, hogy zátonyra futunk, nem tarthat
vissza bennünket attól, hogy azt tegyük, amit helyesnek ismer­
tünk fel. Természetesen kizárni azt sem lehet teljesen, hogy kudar­
cot vallanak. Ez érvényes a mi gyülekezetünkre is: e pillanatban
szép eredményekről adhatunk számot. Ez azonban a következő
években meg is változhat, és vannak sejtéseim, hogy m it idézünk a
fejünkre, ha ez bekövetkezik, hiszen eléggé alaposan kinyitottuk a
szánkat. De ha kudarcot vallunk is: legalább megpróbáltuk! És ez ér­
vényes önökre is, ha rálépnek az új reformáció útjára.
Én egyébként a kudarcot Isten országának távlatában nem tar­
tom rossznak. Sokkal rosszabb az „aki alszik, nem vétkezik” m ot­
tója szerint továbbra is tétlenül nézni a tetszhalálnak azt az állapo­
tát, amelyben egyházunk jelenleg van. Ebben a helyzetben semmit
nem tenni sokkal rosszabb minden balsikernél! Zátonyra futni an­
nál az Istennél, akiben hiszünk, nem tragédia. Olyan Istenünk

376
 van, akinek ereje erőtlenségben végeztetik el;
a mi erőtlenségeinkben is. Jézus kereszthalála Ha még nem éreznek
minden kudarc foglalata - és micsoda diadalt félelmet, akkor való­
bontott ki ebből a kudarcból Isten! Ha tehát színűleg még egyáltalán
szilárd a meggyőződésük afelől, hogy Isten eb­ fel se mérték annak a
be az irányba vezet bennünket, akkor vágja­ feladatnak a nagyságát,
nak bele, és ne rettenjenek vissza az esetleges amellyel Isten megbízott
hajótöréstől! Inkább féljenek attól, hogy egy­ bennünket.
házunk végleg elmerül az ingoványbán, mert
egy esetleges kudarctól való félelmükben nem
segítették kievickélni belőle.
A félelem meglehetősen természetes reakció arra a programra,
amelyet e könyvben felvázoltam. Ne nyugodjanak addig, míg va­
lami ilyesmit nem éreznek. Végül is nem kevesebbről van szó,
m int egyházunk reformációjáról. Ezt pedig nem lehet „csak úgy
mellékesen” végigcsinálni. Mi volna hát természetesebb, m int
hogy félelmek vannak bennünk? Sőt, egyenesen azt mondom,
hogy ha még nem éreznek félelmet, akkor valószínűleg még egy­
általán fel se m érték annak a feladatnak a nagyságát, amellyel
Isten megbízott bennünket. Rajtam olykor legalábbis páni féle­
lem vesz erőt, amikor arra gondolok, hogy mi fog történni egy­
házunkban a következő években. És ez jól is van így: félelmeink
ugyanis újra meg újra viszszakényszerítenek
bennünket Istenhez, rászorítanak, hogy imád­
kozzunk, mindenekelőtt pedig megakadá­ Nyugodtan félhetünk.
lyozzák, hogy büszkék, elégedettek és önelé­ Csak ne engedelmesked
gültek legyünk. Nyugodtan félhetünk. Csak jünk a félelmeinknek.
ne engedelmeskedjünk a félelmeinknek.

3. Cselekedeteiket szeretet vezérelje

Manapság nem sok ember van, aki szereti egyházát. Sokkal több
olyannal találkozhatunk, aki beleszeretett az egyházba. Semmi sem
lehet olyan fontos, hogy érte hajlandók legyenek megválni a szá­
m ukra oly kedvessé lett külső formáktól. Ez persze nem érvényes

377
 az egyházon belüli konzervativizmus minden képviselőjére. Nem
csak a tunyaság és a kényelmesség késztet embereket arra, hogy
ragaszkodjanak az egyház jelenlegi állapotához. Vannak, akik ezt
általuk helyesnek tarto tt szeretetből teszik. Ez a szeretet arra tö­
rekszik, hogy az egyházat lehetőség szerint megóvja a változások
viharaitól. Hogy ezek az emberek rövid távon talán valami jót
tesznek, hosszú távon azonban kárt okoznak, az a helyzet szomo­
rú iróniája. De nem ritka eset, hogy valaki csupa jószándékból va­
lamit rosszul csinál.
Megtörténik ugyanakkor a fordítottja is: hogy valaki hamis in­
dítékoktól vezérelve valami jót tesz. Az új reformáció száguldó vo­
natára különböző okokból ugorhatnak fel emberek: dicsőségvágy­
ból, haragból, kétségbeesett szükséghelyzetükből menekülve,
mert nincs más lehetőségük, ideológiai megfontolásból, vagy egy­
szerűen csak kötelességérzetből. Pál a maga idejében nagyon prag­
matikus véleményt nyilvánított azokról, akik önző motívumoktól
vezérelve hirdették a Krisztust: „Bármelyik módon, akár színlelés­
ből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik,
és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fo­
A z új reformáció során gok” (Fii 1,17). Hasonlóan ehhez m ondhat­
egyformán fontos, hogy nánk mi is: „Mindegy, hogy milyen indítékok­
helyesen tegyük, amit te­ ból mozdult meg egy-egy gyülekezet, a fontos
szünk - és az, hogy helyes az, hogy valami elkezdődött!” Én azonban úgy
motívumok vezéreljenek. hiszem, hogy ez nem igaz. Egyetlen egy legi­
SSMSSC: tim oka lehet, hogy valaki rálépjen a m egúju­
lás könyvemben megjelölt útjára, ez pedig a
szeretet. Aki nem szeretetből cselekszik, az előbb-utóbb kifullad.
És az, amit elér, nem igazán segít az egyházon, és nem elégíti ki az
embereket sem.
Az új reformáció során egyformán fontos, hogy helyesen tegyük,
amit teszünk - és az, hogy helyes motívumok vezéreljenek. Szere­
tetlen eszközökkel nem lehet szeretetre méltó egyházat építeni. A
jövő egyházát mindenekelőtt a szeretet fogja jellemezni: bensősé­
ges szeretet Isten iránt, szívélyes szeretet a tagok között, és túl­
csorduló szeretet az emberek iránt. Mivel pedig a szeretet az a cél,

378
amely vezérel bennünket, nem is járhatunk más úton, m int a sze­
retet útján. Minden, ami nem szeretetből fakad, kudarcot fog val­
lani. Ha tehát a változtatások útjára lépnek, ügyeljenek motívu­
maikra. Imádkozzanak azért, hogy Istentől megkapják a szeretet
ajándékát, és hogy ő adjon ennek a szeretetnek növekedést.
A szeretet ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mások szövegeit
szajkózzuk, hogy eltűrjük az intoleráns viselkedést, vagy hogy óva­
kodunk megtenni a változáshoz szükséges lépéseket. Ezt azért
mondom, mert szemükre fogják vetni, hogy „szeretetlenül” cselek­
szenek, miközben az új reformációért fáradoznak. Ez a szemrehá­
nyás gyakran azoktól származik, akiknek kedves az egyház jelenle­
gi formája. Fontos, hogy velük is szeretetteljesen bánjunk, de
egyidejűleg azt is világossá kell tennünk, hogy az egyházban ná-
luknál sokkal többen vannak azok, akik változásra vágynak —vagy
már nem is reménykednek benne. Itt az ideje, hogy elkezdjük őket
is szeretni. És hogy szeretetünket kiterjesszük
Istenre is, akinek olyan látomása van egyhá­
zunkról, ami messze meghaladja azt, amiben Ez a könyv nem harci
most élünk, vagy amit akárcsak sejthetünk is. riadó, hanem az
Szeretném, ha így értenék ezt a könyvet is. egyháznak szóló szerelmi
Ez a könyv nem harci riadó, hanem az egy­ vallomás.
háznak szóló szerelmi vallomás.

379
Irodalomjegyzék

Bohrén, Rudolf: Unsere Kasualpraxis —eine missionarische Gelegenheit? In:

Theologische Existenz heute 147. München, 1960.
Bonhoeffer, D ietricb: Gemeinsames Leben (1939). München, 1985(20).
Buchholz, Siegfried: Fit für die Zukunft —Aufspringen auf einen fahrenden
Zug. In: Fit für die Zukunft. Konzepte christlicher Führungskráfte (ki­
adta: Jörg Knoblauch és H o n t M a rq u a rd t), GieBen, 1999, 7-20. o.
Brummer, A rndt/N ethöfel, Wolfgang (kiadása): Vöm Klingenbeutel zum Pro­
fitcenter? Strategien und Modellé für das Unternehmen Kirche. Ham­
burg, 1977.
Donahue, B ili: Autentische Kleingruppen leiten. Das Handbuch für eine
lebensverándernde Kleingruppenarbeit. Asslar, 1997.
Douglass, Klaus: Glaube hat Gründe. Wie ich eine lebendige Beziehung zu
Gott finde. Stuttgart, 1994.
Douglass, Klaus: Gottes Liebe feiern. Aufbruch zum neuen Gottesdienst.
Emmelsbüll, 1998.
Douglass, KlausIScheunemann, Kai/Vogt, Fábián: Ein Traum von Kirche. Wie
ein Gottesdienst für Kirchendistanzierte eine Gemeinde verándert.
Asslar, 2000.
Douglass, KlausIScheunemann, Kai/Vogt, Fábián: Halté deine Tráume fest.
Wie ein selbstbewusster Umgang mit Fehlern und Grenzen das Leben
verándert. Asslar, 2000.
Douglass, KlausIScheunemann, Kai/Vogt, Fábián: Tráume nicht dein Leben —
lebe deinen Traum. Wie eine klare Vision den Alltag verándert. Asslar,
1998.
Fiiege, Jürgén: Kirchenbeben. 150 Schritte aus dér Kirchenkrise. Düssel-
dorf/München, 1997.
George, C ári F.: Gemeindemodell für die Zukunft: Die Meta-Gemeinde.
Wie eine Gemeinde wáchst und doch familiár bleibt. Frankfurt, 1994.
Eickhoff, Klaus: Brief an einen Hauskreis. Asslar, 2000.
Eickhoff, Klaus: Gemeinde entwickeln. Für die Volkskirche dér Zukunft.
Anregungen zűr Praxis. Göttingen, 1992.

380
Eickhoff, Klaus: Vöm Geheimnis des Leitens. In: Fit für die Zukunft.
Konzepte christlischer Führungskráfte (kiadja: Jörg Knoblauch és H arst
M a rq u a rd t). Giefíen, 1999, 32—45. o.
E K H N (kiadása): Person und Institution - Volkskirche auf dem Weg in die
Zukunft. Arbeitsergebnisse und Empfehlungen dér Perspektivkom-
mission dér Evangelischen Kirche Hessen und Nassau. Frankfurt, 1992.
Herbst, Michael: Missionarischer Gemeindeaufbau in dér Volkskirche. Stutt­
gart, 1987.
Herbst, M ichael: Warum unsere Volkskirche wieder zu einer Kirche für das
Volk werden muss. (A 2000. 06. 17-én „Kirche mit Vision” címmel, a
Niederhöchstadt-i András-gyülekezetben megrendezett kongresszuson
tartott előadás kiadatlan kézirata.)
Herbst, M ichael: Wie sich das Leitbild des Pastors im 21. Jahrhundert ándern
wird. (A 2000. 06. 16-án „Kirche mit Vision" címmel, a Niederhöch­
stadt-i András-gyülekezetben megrendezett kongresszuson tartott elő­
adás kiadatlan kézirata.)
Huber, Wolfgang: Kirche in dér Zeitenwende. Gesellschaftlicher Wandel
und Erneuerung dér Kirche. Gütersloh, 1998.
Jordahl, D á vid : Die zehn Angste dér Kirche. Stuttgart, 1993.
Kallestadt, Walt/Butterkereit, Jens/Schey, Steve: Kirche mit Qualitát. Aus Liebe
zu Gott und den Menschen. Asslar, 1999-
Knoblauch, Jörg/B rduning, Heiko: Gottesdienst a la carte. Warum wir ziel-
gruppenorientierte Gottesdienste brauchen. Asslar, 1999.
K unz, Stefan: Ihr seid meine Freunde. Von dér Freundschaft mit Gott.
GieBen, 1997.
K u n , R üdiger: Kirche bei den Menschen. Eine Kirchengemeinde auf dem
Weg ins 21. Jahrhundert. Asslar, 2000.
L ohfm k, G erhard: Braucht Gott dér Kirche? Freiburg, 1998.
L ohfink, Gerhard: Wie hat Jesus Gemeinde gewollt? Freiburg, 1982.
Luther, M a rtin : idézve a „Luther Deutsch” 10 kötetes kiadása alapján (ki­
adja K u rt A la n d ).
M oltm ann, Jürgén: Dér gekreuzigte Gott. München, 1972.
Ortberg, John; Das Leben, nach dem du dich sehnst. Asslar, 1998.
O rtberg,John: Die Liebe, nach dér dich sehnst. Asslar, 2000.
Parkinson, C. Northcote: Parkinsons neues Gesetz. Hamburg, 1998.
Peters, Tóm: Das Tom-Peters-Seminar. Management in chaotischen Zeiten.
Frankfurt am Main/New York, 1995.
Peters, TomfWaterman, Róbert H .: Auf dér Suche nach Spitzenleistungen.

381
 Was mán von den bestgeführten US-Unternehmen lemen kann.
München, 1982.
Pompe, H ans-H erm ann: Dér erste Atem dér Kirche. Urchristliche Haus-
gemeinden —Herausforderung für die Zukunft. Neukirchen-Vluyn,
1996.
Rieg, Timo: Mehr Kirche. Bochum, 1998.
R uttm ann, H a rm a n n (kiadása): Für eine Evangelische Kirche in
Deutschland: Zűr Auflösung dér 24 Landeskirchen. Möckmühl, 1998.
Scheunemann, K ai: Kirche für Distanzierte. Das Erfolgsgeheimnis dér
Willow Creek-Gemeinde. Wiesbaden, 1995.
Schw arz, C hristian: Die dritte Reformation. Paradigmenwechsel in dér
Kirche. Emmelsbiill, 1993-
Schw arz, C hristian: Die natürliche Gemeindeentwicklung. Emmelsbüll,
1999.
Sheely, Steve: Was Gruppenleiter wissen müssen. GieBen/Basel, 1996.
Simson, Wolfgang: Háuser, die die Welt verándern. Emmelsbüll, 1999.
Simson, Wolfgang: Abschied von Herrn und Frau „Allé”. In: Gemeinde-
wachstum 53. füzet (2/93), 13k. o.
Vogt, Fábián: Az „Ekklesia” c. dal szövege, a „Die Pfaffen rasen durch den
Wald” című CD-ről (Camillo duó, Asslar, 2000.)
Vogt, Fabian/Bittlinger, Clemens: Die Sehnsucht leben. Gottesdienst —neu
entdeckt. München, 1999.
Vogt, Fabian/Birschel, H ermann/Seemann, Johannes: Sie sind gefragt! Wie
Gemeinden mit Menschen ins Gesprach kommen. Asslar, 1999.
Warner, Rob: Kirche in 21. Jahrhundert. Asslar, 1998.
Warren, R ick: Kirche mit Vision. Asslar, 1998.

382
tétel az egyház jövőjéről
 Első feladat:
Visszatérni a reformátori
középpontba

1 Luther szándéka az volt, hogy az egyház üzenetét bibliai alapok­

ra helyezze, külső formáját pedig kora színvonalára emelje. Az
egyház ez idő szerint olyan állapotban van, amely nem felel meg
sem az egyik, sem a másik követelménynek.

A reformáció nem a tizenhatodik század eseménye, hanem

2 ránk váró feladat.

Aki reformálni akarja az egyházat, annak a tartalom kérdéseivel

3 kell kezdenie. Ezen a ponton azonban nem állhat meg.

Reformátoriak akkor lehetünk, ha tovább építjük a reformáto­

4 rok müvét, nem pedig, ha konzerváljuk.

A keresztyén hit nem normák és szabályok rendszere, és nem is

5 világnézet vagy tan. A keresztyén hit az ember és Jézus Krisztus
között létrejött bizalmi kapcsolat.

Az olyan teológia képes rugalmas kereteket létrehozni, amely­

6 nek egyértelmű a középpontja. Ha homályos a középpont, a ke­
retek megmerevednek.

Az egyház keretei nem tetszőlegesek. Azokat a középpontnak

7 kell formálniuk, illetve a kereteknek a lehető leghatározottab­
ban kell a középpontra mutatniuk.

Az új reformáció sok mindenben igazodhat az első reformáció­

8 hoz. Néhány kérdésben azonban határozottan túl kell lépnie
rajta.

384
 |
Második feladat:
Felszabadítani a spiritualitást

A 2 1. század embere messzemenően nyitott a vallási kérdések

előtt. Kérdéseire azonban ma nem az egyházban keresi a vála­ 9
szokat.

Itt az ideje, hogy az egyháznak minden mást megelőzve az Is­

ten-kérdést illetően legyen tekintélye. 10
Jézus Krisztus a válasz korunk spirituális éhségére. Ezt azonban
nem elég csupán állítani. Ennek megtapasztalhatóvá kell lennie 11
gyülekezetei nkben.

Gyülekezeteinkben a spiritualitást az odaadásnak, a lelkese­

désnek és a kisugárzó erőnek kell jellemeznie. 12
Az imádkozásnak legalább tizenöt különböző módja lehetséges
- ezekből azonban többnyire alig ismerünk néhányat. 13 I
Egyházunknak spirituális fellendülésre van szüksége.
14 !
Az Isten iránti szeretet a protestáns teológia fehér foltja.
15
Cselekedeteinknél és fáradozásainknál fontosabb, hogy bele-
merítkezzünk Isten szeretetébe. 16

385
 Harmadik feladat:
Újra felismerni a küldetést

7 A legfőbb megbízatás, amit Jézus egyházának adott, nem az,

17
rí:

hogy gondot viseljen az emberekre, hanem hogy tanítvánnyá

tegye 61<et.

Jézus Krisztus egyháza nem döntheti el tetszése szerint, hogy

18 akar-e „missziót" folytatni, vagy sem.

19 Misszió és tolerancia nem mond ellent egymásnak.

Nincs keresztyénség megtérés nélkül - megtérési élmény nélkül

20 azonban igen.

A megtérés folyamatához hozzátartozik a betagolódás a gyüle­

21 kezetbe.

Aki közölni akarja másokkal a jó hírt, annak magának is jó hírré

22 kell válnia.

Nem várhatjuk el, hogy az emberek Krisztusra hagyatkozzanak,

23 ha mi magunk nem hagyatkozunk rá.

Nem missziói rendezvényekre, hanem missziói gyülekezetekre

24 van szükségünk.

386
Negyedik feladat:
7
Aktivizálni a hívok egyetemes
papságát
Luther tanítása az egyetemes papságról a legfontosabb tényező,
ami még ma is megkülönböztet bennünket a katolicizmustól. 25
Az úgynevezett „lelkészek" és az úgynevezett „laikusok" közötti
különbségtétel nem biblikus és nem protestáns. 26
Az egyetemes papságot csak úgy aktivizálhatjuk gyülekezete­
inkben, ha az emberekben szeretetet ébresztünk a Szentírás 27
iránt.

Egyetlen emberben sincs meg az összes képesség, amely ahhoz

szükséges, hogy egy gyülekezetnek csak megközelítőleg is nyúj­ 28
tani tudja mindazt, amire szüksége van.

Minden keresztyén kapott valamilyen kegyelmi ajándékot Isten­

től - és megkapta a hozzá tartozó feladatot is. 29
A gyülekezet vezetésének legfontosabb feladata, hogy hozzáse­
gítse a gyülekezet tagjait adományaik, képességeik felismerésé­ 30
hez, és segítse őket, hogy éljenek velük.

A gyülekezetben kinek-kinek azt a feladatot kell ellátnia, amely­

n
re Isten különösképpen alkalmassá tette. 31
Az olyan munkatársak, akik Istentől kapott képességeik szerint
végzik feladatukat, nemcsak jól végzik a munkájukat, hanem 32
motiváltán és lelkesen is szolgálnak.

387
!'-*S
■■ Ötödik feladat:
Újra definiálni a lelkipásztori
hivatást
Az egyházban - ellentétben önértelmezésével - majdnem min­
33 den ösvényen lelkipásztorok loholnak.

Egyházunk lelkipásztor-központúsága súlyos teher mind lelki-

34 pásztorainknak, mind a gyülekezeteknek.

Az egyházban és a gyülekezetben betöltött központi szerepüket

35 a lelkipásztoroknak arra kell használniuk, hogy ezt a központi

1 szerepüket megszüntessék.

Az újszövetségi gyülekezeteket nem lelkipásztorok, hanem

36 munkacsoportok vezették.
1
P
A lelkipásztoroknak el kell dönteniük, hogy mindenkiért, vagy
37 az egészért akarnak-e tevékenykedni.

A jövő' formulája így hangzik: „Lelkipásztor a munkatársakért,

38 munkatársak a gyülekezetért."

11
39 A jó lelkipásztor elismeri gyülekezete nagykorúságát.

Gyülekezeteink megújulása nagymértékben lelkipásztoraink

40 lelki megújulásán múlik.

388
Hatodik feladat:
Vállalni az irányítás felelősségét

Gyülekezeteink vezetése megoldatlan kérdés, amelyet ballaszt­

ként cipelünk át az új évezredbe. 41
A gyülekezeteket az egyháztanácsoknak (presbitériumoknak)
kellene vezetniük. Ezek azonban túlnyomórészt igazgatási és 42
szervezési kérdésekkel foglalkoznak.

Ahol hiányzik a vezetés, ott nem szabadság uralkodik, hanem

az erősebb joga.
4 3
A gyülekezeteknek szükségük van valamilyen vezéreszmére,
amelyhez igazodhatnak. 44
A Szentlélek munkája nem szükségtelenné, hanem értelmessé
teszi a tervszerű működést. 45
A jövő egyháztanácsának (presbitériumának) feladata a követ­
kező: „víziókat kialakítani, víziókat továbbadni, víziókat meg­ 46 i
gyökereztetni". - Minden egyéb munkával másokat kell meg­
bízni.

Az Újszövetség tanítása szerint csak olyanok vezethetik a gyüle­

kezetét, akik képesek azt lelkileg táplálni. 47
Jézus példát mutatott, hogy miként kell a gyülekezetei vezetni.
Nem uralkodott tanítványain, hanem szolgálta őket. 48

389
1 Hetedik feladat:
Kiépíteni a kiscsoportok egészséges
: struktúráját
Gyülekezeteink túlságosan nagyok ahhoz, hogy légkörük sze­
1 49 mélyes és elkötelező erejű legyen, és túlságosan kicsik, hogy a
diakónia, az evangélizáció vagy a spiritualitás terén kielégítő
teljesítményt nyújtsanak.

\50 Az újszövetségi gyülekezetnek két egyenértékű középpontja

volt: az istentiszteleti összejövetel és a házközösség.

Isten nem egy külön, saját épületben lakik, hanem ott, ahol az
15 1 emberek laknak.

Napjaink házi gyülekezetei nem azonosak az Újszövetség ház­

52 közösségeivel, de fontos lépést jelentenek ebbe az irányba.

Nincs még egy médium, amely alkalmasabb lenne rá, hogy em­
53 bereket hozzásegítsen ahhoz, hogy hitre jussanak, a hitben nö­
vekedjenek, és hitüket másokkal is megosszák, mint a keresz­
tyének otthonai.

Különböző körök és csoportok nagy számban vannak gyüleke­

54 zeteinkben. Mindenekelőtt azonban teljes értékű kiscsoportok­
ra van szükségünk.

A jövő gyülekezetének nem házi gyülekezetei és hasonló cso­

55 portjai lesznek. A jövő gyülekezete kiscsoportokból fog állni.

Az egyén csak egy teljes értékű kiscsoportban kaphatja meg azt

56 a gondoskodást, amelyre szüksége van. A kiscsoportok vezetői
ezért a jövő pásztorai.

390
Nyolcadik feladat:
Kialakítani a szeretet kultúráját

A keresztyén szeretet lényege szerint különbözik minden más

szeretettől 57
Ha azt akarjuk, hogy az emberek jobbak legyenek, hozzáférhe­
tővé kell tennünk számukra Isten szeretetét. 58 1
Nincs élő keresztyénség közösség nélkül.
5 9
A keresztyén gyülekezet a keresztyén ember életének legfonto­
sabb színtere. Ez az ő „új családja". 60 |
A keresztyén közösség nem annyira eszmény, amelynek elfoga­
dását megkövetelhetjük, mint inkább feladat, amely elé Isten
állított bennünket.
61 ]
A szeretetteljes légkörű gyülekezetek vonzóvá lesznek.
62 |
Gyülekezeteinknek jótékony kontrasztban kell állniuk a társa­
dalom egészével. 63 S
Az egyház csak akkor egyház, ha másokért él.
64 |

391
 Kilencedik feladat:
Megszabadítani az istentiszteletet
béklyóitól
Istentiszteleteink, amelyek valaha mindenkihez szóltak, mára
65 belköru rendezvénnyé váltak.

Istentiszteletünk az egyházi zene és a liturgikus hagyomány ket­

66 tős béklyójában vergődik. Ha nem sikerül megszabadítanunk
tőle, hamarosan meg is fog szűnni.

Az istentisztelet formái nem alakíthatóak tetszőlegesen, de ru­

67 galmasnak kell lenniük.

Az olyan istentiszteletnek, amely inspirálni akarja az embere­

68 ket, az ő életérzésüket kell kifejeznie.

Az istentiszteleteknek a közeli jövőben át kell térniük egy több-

69 vágányú koncepcióra.

A jövő istentiszteletét nem a lelkipásztor fogja tartani, hanem a

70 gyülekezet fogja ünnepelni.

Nemcsak ahhoz van szükségünk koncepcióra, hogy miként ün­

71 nepeljük, hanem ahhoz is, hogy miként éljük meg istentisztele­
teinket.

Ha nem akarjuk, hogy istentiszteleteink üressé váljanak, be kell

72 illeszteni őket egy átfogó gyülekezeti koncepcióba.

392
Tizedik feladat:
Egyszerűsíteni a gyülekezeten belüli
struktúrákat
Az egyház struktúráinak rendkívüli lelki relevanciájuk van.
73
Felelősek vagyunk a struktúrákért, amelyek között élünk.
74
El kell döntenünk, hogy mit tartunk fontosabbnak: az egyház
külső formáinak megőrzését, vagy a tartalmi megújulást. 75
Aki azt akarja, hogy az egyház maradjon meg olyannak, ami­
lyen, az nem akarja, hogy az egyház megmaradjon. 76
Az olyan struktúrák, amelyek nem segítik a gyülekezetépítést,
hátráltatják azt. 77
A következő évek zsinatainak az lesz a feladatuk, hogy a gyüle­
kezeteket tehermentesítsék a jelenleg érvényes szabályok 80 %- 78
a alól, a közbeeső időszakban pedig polgári engedetlenségre
szólítsák a gyülekezeteket.

A komplikált struktúrák megbénítják a gyülekezeteket. A jövő

jelszava az egyszerűsítés. Ami nem működik egyszerűen, az 79
egyszerűen nem működik.

Nem egyszerűen struktúrareformra van szükségünk, hanem a

struktúrák reformációjára. 80

393
 Tizenegyedik feladat:
Helyreállítani a gyülekezet
primátusát
A tartományi egyházak legnagyobb erőforrása - a helyi gyüleke­
81 zet - messzemenően kihasználatlan.

Számos tartományi egyház jelenlegi, gyülekezetek összevonását

82 szorgalmazó stratégiája hosszú vagy rövid távon halálosnak bi­
zonyul. Nem kevesebb, hanem több gyülekezetre van szüksé­
günk.

A helyi gyülekezetek évszázados rendszerét ki kell egészítenie a

83 másfajta gyülekezetmodellek sokféleségének.

A lelkipásztoroknak nincs szükségük egyetemi végzettségre, és

84 nem szabad hivatalnoki státust betölteniük.

Az a gyülekezet, amely nem lelkipásztor-központú, egy idő múl­

85 tán semmilyen más tekintélyt sem fog elismerni maga fölött. Ez
pedig a hívők „egyetemes papsága" elvének magasabb szintű
érvényesítését jelenti.

Nem a gyülekezetek vannak azért, hogy az egyház intézményét

CO

szolgálják, hanem az egyház intézménye van azért, hogy szol­

gálja a gyülekezetét.
co

Egyházunkban a hierarchikus viszonyokat és az igazgatási

struktúrákat le kell építeni - éspedig a lehető leghamarabb.

A jövő gyülekezetének joga és kötelessége lesz a profilalakítás.

88
394
Tizenkettedik feladat:
Jövőt álmodni az egyháznak |

A pénzügyi és személyi gondoknál is nagyobb baja egyházunk­

nak, hogy nincsenek álmaink. 89 |
Az álmok nem irreálisak, csak egy másfajta realitásban gyöke­
reznek. 90
Jövőt álmodni az egyháznak annyit jelent, mint életre kelteni
gyülekezeteinkben az őskeresztyénség álmát. 91
1
A jövó' egyházáról álmodni annyi, mint Isten álmainak nyomába
szegődni. 92 1
Álmainknak eléggé merészeknek kell lenniük ahhoz, hogy Is­
tennek helye legyen bennük.

Csak álmodni nem elég. Álmainkat tettekre kell váltanunk.

9 3 j
94
Megálmodni az egyház jövőjét annyit jelent, mint magunkhoz
ölelni az újat. 95 1
Az egyetlen erő, amely képes valamit jóra fordítani, a hit, a re­
mény és a szeretet együttes ereje. 96 1

395
A szerző 2001-ben megjelent könyve
a Kálvin Kiadóban megrendelhető.
Ára: 950 Ft