GEORGE MIKES

PAPUCSBAN
Fordította: Borbás Mária és Dezsényi Katalin
A borítót tervezte: Tettamanti Béla
Válogatta, és az előszót írta: Ungvári Tamás

ISBN 963 564 323 3

© George Mikes 1987

Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1987

Felelős kiadó: Nemes Iván igazgató
Felelős szerkesztő: Koltai Tamásné
Műszaki szerkesztő: Virágos Edit
Megjelent: 18,75 A/5 ív terjedelemben
11251/87.
Készült a Múzsák Közművelődési Kiadó nyomdájában
 Tartalom

Mikes – papucsban 3
Anglia papucsban 13
Pont, ugye, mint az angolok... 15
Bevezetés 17
Hogyan legyünk külföldiek? 19
Bemutatkozás 20
Az időjárás 22
Lélek és egyebek 25
Tea 26
Nemi élet 27
Az angol nyelv 28
Hogyan ne legyünk okosak? 31
Hogyan legyünk gorombák? 32
A kompromisszum tana 34
Hogyan legyünk hipokriták? 36
Apróbb örömökről 36
A nemzet szenvedélye 37
Még két fontos szempont 38
Hogyan legyünk különleges külföldiek? 38
Irodalmi titánok 38
Mayfairi zsúrfiú 41
Filmproducer 42
Autók 45
Három játék kezdő autóbuszvezetők számára 47
Városrendezés 48
Köztisztviselő 53
Újságírás, avagy a sajtó szabadsága 56
Angol állampolgárság 58
Van-e angol humor? 61
Ha jó, akkor angol 65
Csak az angolok? 69
Mi a humor? 73
Mi nem a humor? 83
Aki egyszer pennát ragad... 85
Aki a humorban nem ismer tréfát 91
Aki nem tud ángliusul 97
Dybwad 103
Princ 107
Más szemében a szálkát... 117
Hogyan lehetsz a világ közepe? 119
Hogyan lehetsz nimfa? 123
Hogyan kápráztassuk el embertársainkat? 124
"Elnézést, én tehetek róla..." 129
Őrizkedj a szerelemtől! 131
A házasságról 135
A válásról 141
Igaz lelkedre: szegény akarsz lenni? 145
Fukarság 153
Alkalmi vétel 161
Schlamperei 171
Svájc bemutatása 179
Proust és a borjúborda 193
Hogyan találjunk oda? 197
A latin szellem világossága 199
Merde-alors-izmus 203
A szex és az Egyesült Nemzetek 207
A kávéházban üldögélés művészete 211
St. Germain des Prés 217
Itália kezdőknek 223
Szállodák 223
A székesegyház 227
A város 230
Képtárak 232
Turisták 233
Hogyan legyünk görögök? 237
Tanóra kezdőknek 237
Kínos felfedezés 244
Tanóra haladóknak 245
Manhattan 251
A város 251
Őrizkedj a földalattitól! 255
Hogyan legyünk sznobok? 258
Hogyan legyünk öntudatosak? 260
Hogyan vásároljunk? 264
Országúton 265
 Mikes – papucsban

Jószerivel azt is elfelejtettem, hogyan és mikor ismertem meg Mikes

Györgyöt, a Londonban élő, magyar származású, világhírű humoristát.
Sejtésem szerint már negyedszázada annak, hogy egy londoni társaságban
bemutattak neki. Határidőkkel mindig hadilábon álltam – éppúgy, mint az
időhatárokkal –, ezért bízvást mondhatom, hogy ha ismeretségünk kezdete
nem idéződik fel emlékezetemben – a végét megjósolhatom. Csakis addig
tarthat, ameddig élünk.
Mikes Gyurival természetesen irodalomról sohasem beszélgettünk. Ő
ugyanis korántsem büszke arra, hány könyve jelent meg Angliában, s hány
a világban – szerény emberként inkább a tenisztudását fitogtatta már
ismeretségünk hajnalán is. Meghívott klubjába, a Hurlinghambe, velünk
játszott a kiadója, no meg egy híres vasárnapi újság riportere is. Mikes
győzni akart. S minthogy nem én voltam a partnere – győzött is, és fiús
mosollyal nyugtázta, hogy a viszonyunk ezentúl így alakul: ő a győztesek,
én a vesztesek közé soroltatom egész jövendő kapcsolatunkban. Meghívott
ebédre. Ezt némi csodálkozással vették tudomásul klubjának tagjai, mert
Mikest takarékos és szolid embernek tartják, aki bizony tollából élve érte
meg magas esztendei javát, s tartotta el önmagát és családját, remélhetően
nem a legalacsonyabb szinten.
Az őrültségek érdeklik a leginkább. Nincs olyan távoli ország, amelynek
meghívását el ne fogadná, mert úgy tartja, hogy az utazás leginkább valódi
jellemünket tárja fel – azt a rémületet és csodálkozást, ami együtt jár
minden helyváltoztatással.
Mikes filozófiájának – mert mint minden humoristának, neki is külön
filozófiája van – középpontjában az idegen fogalma áll. Mikes a harmincas
években érkezett Angliába, idegenként természetesen, sőt idegennek
bélyegezve egy idő után; és arra kellett rádöbbennie, hogy a népek és
nemzetek nemegyszer saját szokásaik és előítéleteik rabjai; a rabságban
elvesztik önismeretüket, s csakis az idegen az, aki e torzulásokat
leleplezheti.
Humorának, humoristaságának is ez a forrása: a szemlélő némi józan észt
képvisel a megcsontosodott szokásokkal, viselkedésmintákkal, a társadalmi
etikettel szemben.
De ugyanakkor észre kell venni azt is, hogy az idegenség esendővé,
kiszolgáltatottá, gyámoltalanná teszi magát az idegent is. Innen és ebből a
szemlélődő pontból fakad az a feszültség, amely Mikes humorát oly
sajátosan táplálja. És még valami. A humor a legkevésbé nemzetközi az
irodalmi eljárások és eszközök sorában. A humor nem utazik. A német el
sem neveti magát az angol faviccen, míg az angolszász bizonnyal
nehézkesnek tartja még a francia humort is.
Ritka az a nemzeti humor, ami képes országhatárokon általlépni.
A magyar humornak az a különlegessége, hogy olyan mélyen "gyökerezik"
a pesti flaszterban, hogy épp e sajátságos gyökérzeténél fogva (csupa
képzavar, csupa ellentmondás!) megindul, ahogy fák sosem szoktak.
Nem tudni, hol készül – s hol készült – a magyar vicc, a pesti Nyehóban,
azaz a New York kávéházban vagy csakugyan New Yorkban, a Második
sugárúton, egy angol kocsmában, vagy a Fülöp-szigeteken.
A magyar vicc ott születik, ahol magyar van, márpedig az ország határain
kívül mindig is több millió magyar élt, s él ma is.
Ne keressük ennek a humornak az eredetét, mely annyira nemzeti, hogy
már nemzetközivé is nőhetett. Az összetevőit magyarázzuk inkább. Ez a
humor csupa védekezés: vereséget alakít át győzelemmé, kisemmizettséget
diadalmas mosollyá, a póruljártság örök élményét olyan fölénnyé, amely a
veszteségen már csak mosolyogni képes. Mikes ennek a védekező
reflexnek egyik legjobb kifejtője, megörökítője, továbbalkotója.
Minden nagyobb írásában büszkén hirdeti, mennyire magyar, s azt is, hogy
magyar-angolként vagy angolmagyarként járta a világot, s írta meg
kalandjait Amerikáról, a skandináv államokról, a Távol- és Közel-Keletről
egyaránt. A rövid szkeccsek, melyekből útikönyvei épülnek, azon
alapulnak, hogy a világ voltaképpen sok nemzetre szakadt
valószínűtlenség, melyet csupán a humor hódíthat meg. A képtelenség
fölött érzett csodálkozást vagy rémületet a tréfa oldja fel – a világot az teszi
lakhatóvá. Mikes először Angliát írta meg – papucsban. Véssük eszünkbe
azonban e nagy sikerű mű eredeti címét: How to be an alien. Hogyan
legyen az ember idegen? – kérdezte első híressé vált könyvével Mikes, és e
kérdésre máig keresi a választ. Mert nem az az idegen, akinek nincs
otthona, hanem éppenséggel az, akinek van – csak éppen útra kélt, hogy
más otthonokat is megvizitáljon.
A világ drámája így játszódik le: humoreszkben. Egy világé, ahol mindenki
mozogni akar s utazni, vagy távolabb kerülni attól, ami volt – voltaképpen
az utazásban rejlő kommunikációs robbanás első költőjét kell Mikes
Györgyben tisztelni.
Idegen maradt-e Mikes? Mármint hazájától, tőlünk.
A kapcsolata velünk korántsem volt zavartalan. Hogy a régi
Magyarországtól miért kellett eltávolodnia, azt önéletrajzában költőien írja
meg. Hogy az új Magyarország miért nem vonzotta korábban, annak sok
oka van. Szerepet játszik benne Mikes örök idegensége, és szerepet az is,
hogy mi szívesen nevetünk mindenkin, de önmagunkon a legnehezebben.
Most már mindegy. Illő lenne elfelejteni, ami volt, és örülni annak, hogy
Mikes György gyakori vendége lett szeretett Budapestjének, a
nyilvánosság előtt is fellépett finom, ironikus előadásával, s most immár
műveinek válogatásával térhet haza, amely remélhetőleg kellőképpen
bizonyítja jeles tehetségét, szikrázó szellemét, csillapíthatatlan
kíváncsiságát és kiapadhatatlan humorát.
Egy termékeny író életművéből – huszonegy kötetéből –, remélhetőleg
legjobb munkáiból kínálunk keresztmetszetet.
Első fecskének szántuk, nem feledve, hogy a fecske is vándormadár.

Ungvári Tamás
 Siklóstól Londonig

Siklóson, Baranya megyében születtem 1912. február 15-én. Ez angol írók

részéről szokatlan viselkedés – angol írók Stratford-on-Avonban meg ilyen
helyeken szoktak születni. Viszont magyar írók nem élnek immár majdnem
fél évszázada Angliában, és ami ennél is fontosabb: magyarul írnak, és
nem angolul.
A gimnázium első három évét a pécsi cisztercitáknál végeztem. Tíz éves
voltam, amikor Édesapám meghalt, és ekkor fölkerültem Pestre, ahol is
Édesanyám újra férjhez ment dr. Halmos Dezső pesti orvoshoz. A pécsi
gimnázium úri hely volt, a Barcsay utcai gimnáziumot, ahova átkerültem,
akkoriban csibészgimnáziumnak becézték. Jó modorú, udvarias gyerek
voltam. Osztálytársaimat előreengedtem az ajtón, trágár szavakat sohasem
használtam, és osztálytársaimat magáztam, hacsak külön és ünnepélyesen
össze nem tegeződtünk. Sokáig nem tudtam, hogy emiatt afféle komikus
figura lettem. Mániát teremtettem – amiről sejtelmem sem volt:
osztálytársaim gúnyos udvariassággal kezeltek engem és kezelték egymást,
magázódtak, és néha percekig nem ejtettek ki trágár szavakat.
Amikor rájöttem, hogy röhögnek rajtam mint vidéki tökfilkón – akkoriban
még dunántúli kiejtéssel is beszéltem –, nagyon megdöbbentem.
Elhatároztam, hogy igazi pesti fiú leszek, pestibb, mint az ott születettek,
és igyekeztem minden vidékit – modort és egyebet – kiirtani magamból.
Ez, sajnos, nagyjából sikerült is. Igazi nagyvárosi termék lett belőlem: ma
is jobban kedvelem a benzinbűzt, mint az ibolyaillatot; a madarakat nem
ismerem, éppen hogy meg tudom különböztetni a struccot a verébtől,
avagy – áttérve a botanikára – a rózsát a sárgarépától.
Érettségi után szüleim Bécsbe küldtek egy évre; hogy megtanuljak
rendesen németül. Beleszerettem egy litván lányba, és tőle egész
folyékonyan megtanultam oroszul. Ezt azóta elfelejtettem; németül
sohasem tanultam meg tisztességesen.
Közben a budapesti egyetemre is beiratkoztam, és jogász lettem. A jog
nagyon érdekelt – ma is egyik szerelmem –, de az ügyvédség gondolata
nem vonzott, holott Édesapám is, nagyapám is ügyvédek voltak Siklóson.
Soha egy pillanatig sem ingadoztam: mindig csakis író és újságíró akartam
lenni. Amikor ezt közöltem családommal, elhűlt bennük a vér. Édesanyám
kijelentette, hogy úriembernek kell maradnom – vagy úriemberré kell
válnom, most már nem emlékszem pontosan. A furcsa elgondolás az volt,
hogy az újságíró nem úriember, és a még furcsább az, hogy az ügyvéd
igen. De én tántoríthatatlan voltam elhatározásomban. Szereztem
magamnak egy kis állást Lázár Miklós és Egyed Zoltán A Reggel című
hétfői lapjánál, és mire megszereztem jogi doktorátusomat – óriási
sebességgel, hogy minél előbb megszabaduljak a dologtól –, már annyira
nyakig benne voltam az újságírásban, hogy még Édesanyám is föladta a
reményt, hogy valaha is úriember legyen belőlem. A Reggelnél főleg színi-
és mozikritikákat és színes riportokat írtam, de amikor a náci felhők
gyülekezni kezdtek az égen, eszembe jutott, hogy távoznom kellene
Magyarországról. Eme elhatározásomat gyakran megismételtem, és nem
tettem ez ügyben semmit. Sőt: lakást béreltem Budán, és bútorokat
készíttettem. Ekkor behívott a Nyolc Órai Újság szerkesztője (nekik is
dolgoztam ekkor már), és közölte velem, hogy másnap Londonba utazom
mint mindkét lap ottani tudósítója. Rémülten közöltem a szerkesztővel,
hogy nincs útlevelem, nincs angol vízumom, és előadtam lakásom és
bútorom helyzetét. A szerkesztő bólintott, és ezt mondta: "Ezért mész
holnap. Ha nem volnának ilyen nehézségeid, ma mennél." Amikor látta
zavarodottságomat, hozzátette: "Most egy krízis dühöng (az 1938-as
müncheni válság volt), ennek két hét múlva vége lesz. Most kell nekünk ott
egy tudósító, két hét után hazajöhetsz." Hát idejöttem két hétre. Ez, mint
említettem, majdnem ötven évvel ezelőtt történt. Némely két hét tovább
tart, mint más két hét.
Itt egy furcsa és idegen világba kerültem, és még különösebb jelenségnek
tekinthettek az angolok, mint hajdanában Barcsay utcai osztálytársaim.
Szerencsére nem volt sok időm töprengeni mindezen, vizsgálni magamat,
helyzetemet az angol társadalomban (ez annál is könnyebb volt, mert nem
volt helyzetem az angol társadalomban). Két lapommal és az állandó
válságokkal a hétnek mind a hét napján, reggeltől estig el voltam foglalva.
1941 áprilisáig dolgoztam így, amikor is a magyarok átengedték a német
csapatokat Jugoszlávia felé, és Anglia megszakította a diplomáciai
kapcsolatot Horthy Magyarországával. A háború alatt a BBC, az angol
rádió magyar osztályán dolgoztam, és a háború után is még néhány évig.
Megházasodtam, kétszer is; első házasságomból van egy fiam, Martin, aki
a francia Svájcban él, a másodikból egy lányom. Judy, aki Londonban
lakik. Egyik gyerekem sem beszél egy szót sem magyarul. Judynak van két
kisfia. Martin és felesége nem tudtak gyereket produkálni, ezért örökbe
fogadtak egy aranyos, jó kedélyű, szép kisfiút, Indonéziából. A kis
François az első indonéz Mikes. Két japán már volt a szélesebb
családomban.
1951-ben otthagytam BBC-állásomat, és azóta könyv- és újságírásból meg
rádiózásból és televíziózásból tengetem életemet. Szerencsére nem lettem
milliomos – maga a gondolat is elborzaszt –, de mindig a magam ura
voltam. Még öt percre sem volt egy titkárnőm, de főnököm sem volt 36
éve. Bejártam a világnak mind az öt kontinensét, írtam vagy negyven
könyvet, és általában nagyszerűen éreztem magam ebben a szűkebb angol
világban és általában a nagyvilágban is.
Ez az egyik problémám. Aránylag jó kedélyű, megelégedett ember vagyok,
és ezért nem lett belőlem nagy író. Elég jó író talán igen; nagy író nem. A
nagy írók sötét, önmarcangoló lelkek, akik főleg gonoszságot és aljasságot
látnak maguk körül, és a világ összeomlását, a civilizáció pusztulását
várják legalább hetenként kétszer. Valaki, aki kedveli embertársait, inkább
szórakozik, mint megütközik furcsaságaikon, aki tudja, hogy úgy még
sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna, és ha az emberiség kiirtja
magát, ez elítélendő dolog lesz ugyan, de ennél rosszabbak is történtek már
a világűrben jó néhány millió év alatt. Röviden tehát: nem kaptam meg a
Nobel-díjat, sohasem kaptam olyan kitüntetést sem, hogy széles, színes
szalagot viselhettem volna mellemen, de nagyszerűen éreztem magam eme
földtekén, és ez is valami.
A másik nehézségem – nagy élményem – persze az, hogy nekem két hazát
adott végzetem, és Tompa Mihályékkal ellentétben mind a kettővel jól
megvagyok, és mind a kettőt nagyon szeretem.
Sokan – nemcsak emigránsok, új hazában élők – töprengenek: jaj, ki
vagyok? Jaj, mi vagyok? Mi az identitásom? Az embereket általában két
probléma kínozza e téren: egyfelől nem akarják beskatulyázni magukat –
senki sem akar a "magyar" vagy a "könyvelő", vagy "vidéki", vagy
"szegény rokon" stb. lenni. Egyéniség szeretne lenni, de ugyanakkor
"tartozni" is akar valahová, azaz mégiscsak be akarja skatulyázni magát:
ezért (persze nemcsak ezért, de sokan főleg ezért) lépnek be klubokba, kis
csoportokba, festik lilára a hajukat, vallanak abszurd nézeteket, lelkesen
támogatnak kis, furcsa szektákat, hogy ne legyenek egyedül, hogy
tartozzanak valahová.
Ezt mindig mesterkélt álproblémának tartottam. Az emberiség egysége az
ember. Az vagy, aki vagy. Nem fontos, hogy Angliába került magyar pasas
vagyok, aki magyarul álmodik, de angolul ír. Vagyok, aki vagyok – ennyi
az egész. Angol állampolgár vagyok már régen, és lojális polgára második
hazámnak. De mi van, ha régi és új hazám konfliktusba kerül? Furcsa
módon ez nem probléma. Nagyobb konfliktusba nem kerülhet a két ország,
mint a háború alatt, és ekkor pillanatnyi kétségem sem volt, hogy melyik
fél győzelmét akarom. A probléma mélyebb, mint egy egyszerű
világháború.
Persze, elolvastam az angol költőket, de igazi költők számomra Arany,
Petőfi, Babits, Kosztolányi, Ady, József Attila, Juhász Gyula és még
néhányan. Ha jókedvem van, régi magyar slágereket dúdolok, és ha ki
akarom számítani, mennyi ötször nyolc, akkor magyarul számolok. A
magyar nyelvet rajongva szeretem, Budapestet gyönyörű városnak tartom
– az is –, és magyar barátaim közel állnak szívemhez. Ugyanakkor nagyon
angol életet is élek, tagja vagyok ún. előkelő kluboknak, olykor-olykor
beszédet mondok nagyobb irodalmi gyülekezetnek, és például a
könyvkiadás terminológiáját magyarul már nem is ismerem.
Más szóval nem tartozom igazán sem ide, sem oda, és ez a helyzet nagyon
megfelel nekem, nagyon kielégít. A taccsvonalon ülök mind a két
társadalomban – és még néhány másban is –, kívülről nézem, látom
furcsaságaikat és – remélem – a magam furcsaságait is. Nagyon jól érzem
magam, mindenhova tartozom, és nem tartozom sehova, és ez a tudat nem
marcangolja lelkemet.
Még nem döntöttem, hogy halálos ágyamon milyen halhatatlan
bölcsességet hagyok majd az utókorra. Ezen még gondolkozom. De azt
már elhatároztam, hogy amit mondok, azt magyarul fogom mondani.
Legalább kevesen fogják megérteni, ami csak előnyömre válhat.
 ANGLIA PAPUCSBAN
Előszó az első magyar nyelvű kiadáshoz

Szemlesütve és kissé pirulva ülök neki, hogy magyarra fordítsam e

könyvemet. Úgy érzem, van valami nagyképűség abban, hogy magam elé
teszem a saját angol "eredetimet", és töröm a fejem, hogyan is mondják ezt
vagy azt magyarul. Az írók általában azt tartják, hogy a szerző a saját
munkájának a legrosszabb fordítója, tehát könnyen találhattam volna
kifogást, hogy másra hárítsam a munkát. Mégis, azt hiszem, sokkal
nagyképűbb lett volna megengedni, hogy egy magyar könyv címlapján
megjelenjen ez a két sor: Írta Mikes György. Fordította X. Y.
Ezek után, azt hiszem, nyugodtan elismerhetem, hogy munka közben mint
fordító gyakran elátkoztam magamat mint szerzőt. A könyv szellemét
nagyon nehéz átültetni bármely idegen nyelvre. Gondolatban ezerszer
bocsánatot kértem fordítóimtól, akik lépten-nyomon felhívtak telefonon
megkérdezni, hogy ezt vagy azt a kifejezést hogyan fordítsák, mondjuk,
franciára vagy spanyolra. Bocsánatot kértem tőlük, és irigyeltem őket –
mert kit hívjak én fel? Vigasztalásomra csak az szolgál, hogy a legtöbb
esetben nekik sem tudtam tanácsot adni.
Itt van mindjárt a cím. A könyv eredeti címe: "How to be an alien."
Magyarul: "Hogyan kell külföldinek lenni?" Ez, először is, rossz cím
magyarul. Másodszor, a szóról szóra való fordítás egészen mást jelent.
Magyarul a "külföldi" szó mellékcsengése valami előkelő, kívánatos,
irigylésre méltó. A "külföldi" Magyarországon, a közhit szerint,
rendszerint előkelő urat jelentett. (Hogy a közhit gyakran súlyosan
tévedett, az más kérdés.) Az "alien" vagy "foreigner" viszont Angliában
valami nevetséges, lenézni való és sajnálatra méltó. "Szegény, még nem is
angol" – gondolják a foreignerről. Ezt nem mondják ki, mert jól neveltek;
de őszintén sajnálják szegényt, mert jószívűek.
Az elmondottak miatt a "foreigner" szót egy-két helyen le sem fordítottam
magyarra. Foreigner, az nem külföldi. Foreigner az foreigner.
Minden mentegetődzés és magyarázkodás mellett is be kell vallanom, hogy
mint fordító több helyen megbuktam. Másutt viszont a könyv talán nyert is
a fordításban. A karikatúra néha több, mint a képmás, és azt hiszem, hogy
aki érdeklődik Anglia iránt, e könyvecskéből elég hű képet nyer az
angolokról. Ilyenek: furcsák, idegenek, fegyelmezettek, jóindulatúak,
bogarasak, bölcsek és gyerekesek – de hát a részletek majd kiderülnek az
itt következő lapokból. Még csak egyetlen megjegyzést. Remélem, hogy e
könyv elolvasása után senki sem fog megvádolni akár azzal, hogy nem
szeretem az angolokat, akár azzal, hogy félisteneknek tekintem őket. De
egy dologban páratlanok, és ezért le kell vennünk előttük a kalapunkat:
tudnak nevetni önmagukon. Sőt, talán semmin sem tudnak olyan jóízűen és
szívből nevetni, mint önmagukon. Ezt a könyvet, azt hiszem, a világ
egyetlen más nemzetéről sem lehetett volna kiadni az illető országban,
mert mindenütt megsértődtek volna. (Bárcsak tévednék ebben a
feltevésemben.) Itt viszont éppen az egyik minisztérium támogatásával
jelenik meg lengyelül, afféle tankönyvül az Angliában most letelepedi sok
ezer lengyel számára. "Azt akarjuk – mondta nekem a minisztérium egyik
tisztviselője –, hogy ilyen megvilágításban ismerjenek meg bennünket a
vendégeink." Csodálkoztam: "Ez nem valami kedvező megvilágítás." "De
emberi. És az a legkedvezőbb."
Ennyi a szerző külön mondanivalója magyar olvasóihoz, és ennyi a fordító
mentegetődzése. Engedjék meg, hogy még ide iktassanak egy kis dalt,
amelynek címe "Pont, ugye, mint az angolok..." E dalt négy évvel ezelőtt
írtam a Londoni Pódium első előadására, és talán elmondhatom, hogy e dal
meglehetősen népszerű volt a londoni magyarság körében, nagyrészt
persze Tarján György mulatságos előadása és Seiber Mátyás fülbemászó
zenéje miatt. A dalnak a könyvhöz semmi köze; de a témához annál több.
Egy külön emberpéldányt, az anglomán magyart igyekszik kifigurázni. És
egy kicsit, lelke mélyén, ki nem anglomán Angliában? Én magam például
annyira tiltakozom e vád ellen, hogy nagyon gyanús vagyok önmagamnak.

London, 1947, január

Pont, ugye, mint az angolok...

Csak kockás kabátban járok,

S csak bársonynadrágot hordok.
Vasárnap sosem mosakszom,
Akár az earlök és lordok.
Naponta hétszer teázom
– Már kis halak úszkálnak bent itt –,
Négy kutyát húzok pórázon,
S gyakran azt mondom: izent-it.
És hogyha beszélek, mondjuk tán, kotyogok.
Mindig csak nyögök, s az orr alatt motyogok.
Ha örülök, azt mondom: goody,
Ha haragszom, azt mondom: damrait!
S ha mások okosan beszélnek,
Akkor én nem mondok semmit.

Ezzel én nem hencegek,

S nem mondom, hogy nagy dolog,
Mégis kérem, nézzen rám:
Hát pont, ugye, mint az angolok?!...
Könnyed, peckes tartással
A Mayfairben csatangolok,
Mily szerencsés véletlen:
Hát pont, ugye, mint az angolok!
A kedves hobbim csak Ascot,
Beszédem húzom és nyúzom,
S a'sszem ez igazi Oxford.
Samukát úgyhívom: Szemi,
Marcsának azt mondom: Mébel,
Pannira azt mondom: Penny,
S Ábelkát úgy hívom: Ébel.
És hogyha ezt a szót hallom, hogy "magyarok",
Ettől már menten a gyomrom is kavarog.
Papámnak azt mondom: old boy,
S néha még hátba is vágom,
S abszolút nem értem olykor,
Mért vág az öregúr szájon.

Esernyőm összecsavartan
Karomra akasztva hordom,
Szivart nem szívok, csak pipát,
S a nácit azt "nézi"-nek mondom,
Vasárnap délután ások
– Kis kertem igazán jó kert –,
Nem iszom spriccert, csak cocktailt,
S nem játszom ferblit, csak pókert.
Reggeltől délután fél hétig dolgozom,
S aztán holtfáradtan két órát golfozom...
De porridge... és yorkshire-i puding...
Itt zavarba jövök kicsinykét:
 Míg élek, örökkön imádom
A nokedlis paprikás csirkét.

Bevezetés

Azt hiszem, szerénytelenség nélkül elmondhatom: szakértő vagyok azon a

téren, hogy hogyan kell külföldinek lenni. Magam is külföldi vagyok, sőt
külföldi voltam világéletemben. Csak éppen életem első huszonhat
esztendejében nem voltam tisztában ezzel a ténnyel. Otthon éltem
Magyarországon, és mivel Magyarország tele van külföldiekkel, nem
vettem észre semmi különöset vagy szabálytalant magamon. Ekkor aztán
kijöttem Angliába – és elképzelhetik kínos meglepetésemet. Mint minden
nagy felfedezés, ez is pillanatok műve volt. Bizonyára emlékeznek még rá
az iskolából, hogy hogyan fedezte fel Newton a gravitáció törvényét. A
fejére esett egy alma, erre gondolkodni kezdett, majd örömrepesve
felkiáltott: "Persze! Két test egymásra gyakorolt vonzóereje arányos a két
test tömegével, és amennyiben a két test méretei a távolságukhoz képest
elhanyagolhattak, fordítva arányos a távolság négyzetével." Azt is
hallották, hogy James Watt egy napon kiment a konyhába, ahol éppen
kelkáposzta főtt, és látta, hogy a fazék teteje felemelkedik, aztán újra
leereszkedik. "Hadd lássam csak, hogy is van ez..." – mormogta, majd a
homlokára csapott, és feltalálta a gőzgépet. Hasonló volt az eset velem is,
bár persze a körülmények egészen mások voltak. Néhány évvel ezelőtt sok
időt töltöttem egy fiatal hölggyel, aki nagyon büszke volt angol voltára.
Egyszer legnagyobb meglepetésemre megkérdezte tőlem, hogy hajlandó
lennék-e elvenni feleségül. Nem – válaszoltam –, nem lennék hajlandó.
Édesanyám sohasem egyezne bele, hogy foreignert vegyek feleségül.
Meglepetten meredt rám, és bosszankodva felelte: "Foreignert? Micsoda
csacsiság. Én nem vagyok foreigner. Én angol vagyok. Te vagy a
foreigner. Meg a mamád is az." Nem adtam be azonnal a derekamat:
"Budapesten is?" – kérdeztem. "Mindenütt" – felelte elszántan. "Az
igazságnak semmi köze a földrajzhoz. Ami igaz Angliában, az igaz
Magyarországon és Borneóban és Venezuelában is." Beláttam, hogy ez az
elmélet egyszerű volt ugyan, de megcáfolhatatlan. Az igazság, amit a
szemembe vágtak, kissé elszomorított. Főleg az édesanyám miatt, akit
mindig tiszteltem és szerettem. Most kiderült róla, hogy miféle teremtés.
Külföldinek, idegennek, foreignernek, aliennek lenni szégyen, és rossz
ízlésre vall. Kár ezt tagadni. Még a bűnöző is megjavulhat, és a társadalom
becsületes tagjává válhat. A foreigner számára azonban nincs kiút. Ő hiába
javul meg, azért foreigner marad. Lehet belőle brit, de nem lehet belőle
angol.
Ennélfogva helyes, ha az ember tudomásul veszi a szomorú valóságot.
Akadnak nemes szívű angolok, akik elnézik az embernek ezt a súlyos
fogyatkozását. Akadnak megértő lelkek, akik belátják, hogy foreignernek
lenni csak rossz sors, de nem bűn. Megértéssel és leereszkedéssel fognak
kezelni, alig éreztetik veled a dolgot, még a házukba is meghívnak. Ahogy
hajlandók kutyát és egyéb háziállatot tartani, úgy megtűrnek egy-két
foreignert a ház körül is.
E kis könyv eredeti címe: "How to be an alien" – "Hogyan legyünk
külföldiek", tehát többet fejez ki, mint amennyit helyes lenne kifejeznie.
Hogyan kell külföldinek lenni? Nem kell külföldinek lenni. Mégis vannak
bizonyos szabályok, melyeket tanácsos követni, ha az ember legalább
félig-meddig elfogadható és elviselhető tagjává akar válni a civilizált
társadalomnak.
Tanulmányozd ezeket az aranyszabályokat, és utánozd az angolokat.
Csupán egyetlenegy eset lehetséges: ha nem sikerül utánoznod őket,
nevetségessé válsz; ha sikerül, még nevetségesebbé válsz.

Hogyan legyünk külföldiek?

Amikor az emberek Angliáról beszélnek, akkor néha Nagy-Britanniára

gondolnak, néha az Egyesült Királyságra, néha a Brit-szigetekre, de
sohasem Angliára. Angliában minden másképpen van. A kontinensen
vasárnap mindenki felveszi a legjobb ruháját, igyekszik általában tiszteletre
méltó külsőt ölteni, és az egész földrész vidámmá és derűssé válik.
Angliában a milliomos lordok és a leggazdagabb autómágnások is ócska
rongyokba öltöznek, nem borotválkoznak, és az ország szürke és unalmas.
A kontinensen egyetlen témát kell elkerülni minden körülmények között:
az időjárást. Angliában, ha nem kérdezed meg napjában legalább százszor,
hogy "Lovely day, isn't it?" – "Szép idő van, ugye?" –, akkor kissé
unalmasnak és egyhangúnak találnak. Angliában a hétfői lapok vasárnap
jelennek meg.
A kontinensen az emberek a villát úgy használják, mintha a villa villa
lenne; Angliában a hegyével lefelé fordítják, és mindent, zöldborsót is, a
tetejére tolnak, és úgy eszik meg, feltéve persze, hogy szerencséjük van, és
a borsószemek nem gurulnak szét a tányéron vagy az ölükben.
A kontinensen, ha az autóbusz feltételes megállóhoz közeledik, a kalauz
akkor csönget, ha azt akarja, hogy az autóbusz ne álljon meg; Angliában
akkor csönget, ha azt akarja, hogy megálljon.
A kontinensen kóbor macskákat egyéni érdemeik szerint bírálnak el. Akad
macska, amelyet szeretnek, akad, amelyet csak tisztelnek; Angliában
minden kóbor macskát imádnak; mint a régi Egyiptomban.
A kontinensen jól esznek, Angliában szépen esznek.
A kontinensen a szónokok megtanulnak simán és folyékonyan beszélni;
Angliában külön tanfolyamra járnak, ahol oxfordi dadogást tanulnak.
A kontinensen tanult emberek Arisztotelészt, Horatiust és Montaigne-t
idézik; Angliában csak művesetlen emberek hencegnek a műveltségükkel,
és csak az idéz görög és latin klasszikusokat, aki sohasem olvasta őket.
A kontinensen majdnem minden kis vagy nagy nemzet történelmének egy
bizonyos korszakában azt hirdette, hogy fölötte áll a világ minden más
nemzetének; az angolok véres háborúkat vívnak, hogy eltöröljék ezeket a
veszedelmes tanokat, anélkül azonban, hogy valaha is közölnék, melyik
valóban a világ legelső nemzete.
A kontinentális ember érzékeny és sértődős; az angol mindent kitűnő
humorérzékkel fogad, kivéve, ha azt mondják neki, hogy nincsen érzéke a
humor iránt. A kontinensen akad egy kevés bűnöző és egy kevés becsületes
ember, a többi afféle halovány átmenet a kettő között. Angliában van egy
kevés bűnöző, a többi tisztességes ember.
Másfelől azonban a kontinentális ember vagy igazat mond, vagy pedig
hazudik; az angol sohasem hazudik, de nem is álmodik arról, hogy
megmondja az igazat. A kontinensen sokan azt hiszik, hogy az élet játék;
az angolok azt hiszik, hogy a krikett játék.

Bemutatkozás

Angliában bemutatkozni nem lehet, csak egy harmadik személy mutathat

be két embert egymásnak. A bemutatás célja, hogy elleplezzék az
érdekeltek személyiségét. Senkinek a nevét nem szabad úgy kiejteni, hogy
bárki is megérthesse. Valakinek a neve végeredményben legegyénibb,
legszemélyesebb titka, amelyet helytelen lenne akár a legjobb barátai előtt
is leleplezni.
Az újonnan bemutatott egyének viszont szigorú szabályokat kötelesek
követni.
1. Ha valaki nyújtja a kezét, semmi esetre se fogadd el a feléd nyújtott
kezet. Mosolyogj bizonytalanul, és várj. Mihelyt a másik feladja a reményt,
hogy kezet fogjon veled, és leengedte a karját, nyújtsd ki te a kezedet, és
próbálj most te kezet fogni. Nem kell félned, a kísérlet nem fog sikerülni. E
játékot folytatni lehet a délután vagy este nagyobbik felében. Valószínű
egyébként, hogy ez lesz az együttlét legszórakoztatóbb epizódja.
2. Ha bemutattak valakinek, nyomban az illető egészségi állapota iránt kell
érdeklődnöd. "How do you do?" – kérded. Magyarul ez így hangzanék:
A háziasszony: Barna úr – Fekete úr.
Barna: Hogy van?
Fekete: Hogy van?
Magyarul ez kissé kínos viccnek hatna, Angliában komolyan csinálják már
hosszú évtizedek óta.
Egy pillanatra sem szabad elfelejtened, hogy új ismerősöd, aki egészségi
állapotod iránt érdeklődik, egyáltalán nem törődik vele, hogy remekül
érzed-e magad, vagy éppen haldokolsz delírium tremensben.
Ilyen párbeszéd megbocsáthatatlan lenne:
Ő: Hogy van?
Te: Közérzet nem rossz. Gyenge álmatlanság, fájó tyúkszem a bal lábam
hüvelykujján. Vérnyomás alacsony, emésztés lassú, de normális.
3. Ha mindez megtörtént, semmiképpen sem szabad azt mondanod, hogy
örülsz a szerencsének: "Pleased to meet you." Ez egyike ama kevés
társasági hazugságoknak, amelyet közönségesnek tartanak. Még akkor sem
mondhatod, hogy örülsz a szerencsének, ha kifejezetten és határozottan
undorodol új ismerősödtől.
Végül néhány általános szabály:
a) Ne üsd össze a bokádat, ne hajlongj, és általában hagyd el a koreográfiai
és gimnasztikai jeleneteket.
b) Ne tedd oda kontinentális ügyvédek, tanárak, fogorvosok, kereskedelmi
utazók és telekügynökök neve elé a "doktor" szócskát. Mindenki tudja,
hogy a "doktor" nem egyéb, mint pusztán annak megjelölése, hogy az illető
Közép-Európából származik. Ez elég kínos önmagában is, nem kell az
embernek folyton az orra alá dörgölni.

Az időjárás

Ez a legfontosabb téma az országban. Ne engedd, hogy ifjúkorod emlékei

félrevezessenek, amikor is a kontinensen art hallottad valakiről, akit
különlegesen elviselhetetlenül unalmas fráternak akartak leírni, hogy
"olyanfajta alak, aki az időjárásról diskurál". Angliában ez örökké érdekes,
sőt izgalmas téma, és ha nem akarsz csúfosan megbukni mindenütt, akkor
tudnod kell változatosan csevegni az időjárásról.

Példák – jó időre:

"Lovely day isn't it?"

"Isn't it beautiful?"
"The sun..."
"Isn't it gorgeous?"
"Wonderful, isn't it?"
"It's so nice and hot..."
"Personally I think it's so nice when it's hot, – isn't it?
"I adore it, – don't you?"
Magyarul körülbelül így hangzanék:
"Szép idő van, ugye?"
"Igen. Vagy nem?"
"Érdekes, hogy süt a nap..."
"Igen, az az érdekes, hogy süt..."
"Nagyszerű, ugye?"
"Remek. Vagy nem?"
"Olyan kellemes meleg van."
"Én valahogy kellemesnek találom a meleget – érdekes"
"Én ugyanígy vagyok vele. És Ön?"

Példák – rossz időre:

"Mit szól, milyen csúnya idő van?"

"Rémes. Ön nem találja?"
"Az eső. Hogy esik."
"Gyűlölöm az esőt."
"Én sem szeretem. Miért, Ön szereti?"
"Hogy ilyen idő legyen júliusban! Reggel esik, aztán egy kicsit kisüt a nap,
aztán esik, esik, esik egész nap."
"Emlékszem egy hasonló napra 1936 júliusában."
"Én is."
"Vagy az 1928 decemberében volt?"
"Igen."
"Vagy talán 1939 áprilisában."
"Hogyne."
Figyeljük meg e beszélgetés utolsó néhány mondatát. Igen fontos szabályt
állapíthatunk meg. Soha nem szabad ellentmondanod, ha az időjárásról
beszélgetsz. Ha zuhog a zápor, vagy jégeső esik, ha szélvészek tépik ki az
út menti fákat, és söprik le a háztetőket, de valaki megjegyzi: "Mit szól,
milyen szép napunk van", habozás nélkül feleld rá: "Gyönyörű. Ön nem
találja?" Tanuld meg a fenti beszélgetéseket kívülről. Ha kissé nehezen
tanulsz, akkor elég, ha az elsőt tanulod meg, az is megfelel minden
elképzelhető alkalomra. És ha életed végéig soha egyebet nem mondasz,
csak ezt a beszélgetést ismételed mindig, akkor is komoly esélyed van rá,
hogy szellemes társalgónak, kellemes modorú úriembernek és csodálatosan
jó megfigyelőnek fognak tartani.

Az angol társadalom osztálytársadalom, amelyet testületi alapon szerveztek

meg. Ha bárki is kételkednék ebben, hallgassa meg a rádió időjárás-
jelentéseit. Gazdáknak, farmereknek mindig másfajta időt jósolnak, mint a
többi közönséges halandónak. Gyakran hallani ilyenfajta időjóslást:
"Holnapra ködös és esős idő várható. Hosszú esőzések váltakoznak majd
rövid záporokkal."
Aztán: "Időjóslás farmereknek. Szép meleg idő várható, ragyogó
napsütéssel."
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a farmerek fontos munkát végeznek a
nemzet számára, és megérdemelnek egy kicsit jobb időt. Gyakran
előfordult, hogy szép, meleg, napsugaras időt jósoltak, és másnap mégis
zuhogott vagy havazott. Sokan arra a téves következtetésre jutottak ebből a
jelenségből, hogy a meteorológusok netán tévedtek. Szó sincs róla.
Nemrégiben olvastam egy hosszú cikket az egyik lapban, és közölhetem,
mi a pontos helyzet. Minden zavarnak az anticiklonok az okai. Bármik is
legyenek ezek. A két legcsintalanabb anticiklon az azori és az északi-sarki
anticiklon. No már most, a brit meteorológusok megjósolják a helyes
időjárást – azt, amilyen az időjárás lenne, ha lenne benne egy kis becsület.
Erre aztán beleavatkoznak az azori és sarki anticiklonok, és mindent
összezavarnak. Ebből megint csak az következik, hogy ha mindenben csak
brit termékekre szorítkoznánk, és nem importálnánk ilyen fölösleges,
külföldi dolgokat, mint az azori és sarki anticiklonok, Anglia sokkal
boldogabb és dicsőségesebb ország lehetne.
 Lélek és egyebek

A külföldieknek van lelkük; az angoloknak nincs.

A kontinensen lépten-nyomon találkozunk emberekkel, akik mélyeket
sóhajtanak minden nyilvánvaló ok nélkül, szenvednek, és rendkívül
szomorúnak látszanak. Ez lélek, semmi egyéb. A lélek legrosszabb fajtája a
nagy északi lélek. E bajban főleg mély gondolkodók szenvednek, akik
olykor ilyenféléket mondanak: "Néha olyan vidám vagyok, néha meg oly
szomorú. Meg tudná magyarázni, miért van ez?" (Úgysem tudod, ne is
próbáld.) Vagy ezt mondják: "Olyan furcsa és titokzatos vagyok... Néha azt
szeretném, hogy máshol lennék, mint ahol vagyok." (Ne mondd nekik,
hogy te is azt szeretnéd.) Avagy: "Amikor éjjel az erdőben, egyedül, egyik
fáról a másikra lendítem magam, oly furcsa érzéseim támadnak."
Mindez nagyon mély. És lélek – semmi egyéb.
Az angoloknak nincs lelkük; azt náluk az "understatement", a lefitymálás,
a dolgok lekicsinylése helyettesíti.
Ha egy kontinentális ifjú szerelmet kíván vallani egy leánynak, letérdel,
közli vele, hogy ő a legédesebb és leggyönyörűbb lény a világon, és van
benne valami egyéni és utánozhatatlan, ami legföljebb ha még kétszázezer
más nőben van meg, és nem tud nélküle élni egyetlen percig sem. Néha,
hogy nagyobb nyomatékot adjon kijelentésének, menten, a helyszínen
agyonlövi magát. Ez egy közönséges, hétköznapi szerelmi vallomás a
temperamentumosabb kontinensi országokban. Angliában a szerelmes ifjú
gyöngéden hátba vágja imádottját, és halkan azt mondja: "Tulajdonképpen
egész elviselhető teremtés vagy..." Ha már egészen vad és eszeveszett a
szenvedélytől, talán elmegy odáig is: "Azt nem mondom, hogy nem
kedvellek."
Ha meg akarja kérni a kislány kezét, így nyilatkozik: "Mondd... hajlandó
lennél?..."
Tisztességtelen ajánlatot így tesz: "Izé... tulajdonképpen miért ne?..."

Tea

A teával az a baj, hogy eredetileg egész jó ital volt. Ezért a legkiválóbb

angol tudósok egy csoportja összedugta a fejét, és bonyolult kémiai és
biológiai kísérletekkel megállapította, hogy miképpen lehetne elrontani.
Az angol tudomány örök dicsőségére munkájuk nem maradt
eredménytelen. Rájöttek, hogy ha a teát nem tisztán isszák, vagy pedig
citrommal, vagy rummal, hanem néhány csepp hideg tejet öntenek beléje,
és cukor nélkül isszák meg, elérték a kívánt célt. Mihelyst azt az üdítő,
aromás keleti italt átváltoztatták színtelen és ízetlen szájmosóvízzé,
nyomban Nagy-Britannia és Írország nemzeti italává lépett elő – még
mindig megtartván, sőt bitorolván a jó hangzású "tea" nevet.
Vannak bizonyos alkalmak, amikor egyszerűen lehetetlen visszautasítani
egy csésze teát, különben afféle reménytelenül barbár figurának tartanak,
aki sohasem találhatja meg helyét a civilizált társadalomban.
Ha meghívnak mondjuk víkendre egy angol házba, reggel ötkor kapsz egy
csésze teát. Vagy egy barátságosan mosolygó háziasszony, vagy pedig egy
kajánul vigyorgó szobalány hozza be. Amikor felvernek legédesebb hajnali
álmodból, nem szabad azt mondanod: "Asszonyom (vagy Mabel), ha
szabad őszintén kifejeznem érzelmeimet, közölhetem, hogy ön gonosz,
rosszindulatú, sötét nőszemély, akinek a számára nehéz lenne méltó
büntetést találni." éppen ellenkezőleg, mosolyogj olyan barátságosan,
amilyen barátságosan reggel ötkor tudsz, és mondd ezt: "Hálásan
köszönöm. Igazán imádom a kora reggeli csésze teát, különösen kora
reggel." Ha aztán magadra hagynak a folyadékkal, nyugodtan beleöntheted
a mosdóba.
Később teát kapsz reggelire, teát délelőtt tizenegykor; aztán ebéd után;
aztán teát kapsz teára, még egy csészét vacsora után, és még egyet este
tizenegykor.
További kivételes és soron kívüli csésze teákat nem szabad
visszautasítanod a következő esetekben: ha meleg van, ha hideg van, ha
fáradt vagy, ha bárkinek az az érzése, hogy esetleg fáradt lehetsz, ha ideges
vagy, ha vidám vagy, mielőtt elmész hazulról, amikor távol vagy hazulról,
amikor éppen hazaérkeztél, ha kedved van hozzá, ha nincs kedved hozzá,
ha nem ittál már teát egy kis ideje, ha éppen most ittál egy csészével.
Semmi esetre se kövesd az én példámat. Reggel ötkor alszom, reggelire
kávét iszom; napközben számtalan csésze feketekávét fogyasztok el. És
még teaidőben is a legegzotikusabb, furcsa szokásnak hódolok.
A múltkor például – ezt csak elrettentő tanulságként említem, hogy az
olvasó lássa, milyen mélyre süllyedhetnek emberi lények – egy csésze
kávét és egy darab sajtot akartam teára. Rettentő meleg nap volt, és
feleségem (aki valaha derék angol leány volt, de nagyon elromlott az én
káros, idegen befolyásom alatt) jeges kávét akart készíteni. A kávét betette
a jégszekrénybe, ahol egyetlen tömör darab barna jéggé fagyott. A sajtot
azonban a konyhaasztalon hagyta, ahol elolvadt. Így aztán ittam egy csésze
sajtot, és ettem egy darab kávét.

Nemi élet

A kontinensen az ágymelegítő (termofor) kellemesebbé teszi a nemi életet,

Angliában helyettesíti.

Az angol nyelv

Amikor megérkeztem Angliába, azt hittem, tudok angolul. Egy órai itt-
tartózkodásom után rájöttem, hogy nem értek egy szót sem. A következő
egy hét folyamán megtanultam annyit, hogy tűrhetően megértettem
magam, és az ezután következő hét év lassan és fokozatosan meggyőzött,
hogy angolul sohasem fogok jól tudni. Tökéletesen... arról nem is
álmodom. Ez persze szomorú. Egyetlen vigaszom csak az, hogy senki sem
beszél angolul tökéletesen.
Nem szabad elfelejteni, hogy az az ötszáz szó, amelyet az átlag angol
használ, távolról sem meríti ki a nyelv egész szókincsét. Megtanulhatsz
még ötszázat és még ötezret, és ezek után is találkozhatsz további ötezerrel,
amit sohasem hallottál. És mások is ritkán.
Ha elég hosszú ideig élsz itt, lassan rájössz, hogy a nice – szép – nem az
egyetlen melléknév, amely az angolban létezik, bár itt-tartózkodásod első
három esztendejében nemigen kell más melléknevet megtanulnod.
Elmondhatod, hogy az idő szép – bár ezt ritkán mondhatod el –, ez vagy az
a vendéglő nem jó, hanem szép, Mr. Brown nem kedves és barátságos,
hanem szép, egy csésze tea nem ízes vagy frissítő, hanem szép, a délután
nem kellemes vagy mulatságos, hanem szép, általában minden és mindenki
mindig és mindenütt szép.
Aztán döntened kell, milyen akcentussal óhajtasz beszélni. A külföldi
kiejtésed meglesz és megmarad, ennek megőrzésével nem kell túlságosan
sokat fáradnod, de sokan szeretik a külföldi kiejtést még valamivel
komplikálni és vegyíteni. Ismertem egy Lengyelországból idevándorolt
urat, aki ír és jiddis akcentust kevert. Ez nagy sikert aratott mindenütt
Londonban, bár sokan egy árnyalatnyit túlzottnak tartották a dolgot. A
legegyszerűbb módja annak, hogy az ember azt a látszatot keltse, mintha
idegenes akcentusát elvesztette volna, hogy egy nem égő pipát tart a
szájában, értelmetlenül és érthetetlenül motyog a foga között, és minden
mondatát ezzel végzi: "isn't it?" Az emberek nem fogják megérteni, mit
mond, de ehhez hozzá vannak szokva, és ezért változatlanul nagyra fogják
tartani.
Sok külföldi az oxfordi kiejtéssel is megpróbálkozik. Ennek az az előnye,
hogy azt az érzést kelti másokban, hogy állandóan tudósok, halbiológusok
és középkori érmék szakértője társaságában tölti idejét. Viszont az a
hátránya, hogy az állandó éneklés rosszat tesz az ember torkának, és az
állandó affektálás olyan fárasztó, hogy még az angol anyanyelvűek is
gyakran elfelejtkeznek róla. Igen, kieshet a szerepéből, esetleg elkezd
természetesen beszélni, és ez igazán nagyon kínos érzés lehet.
Nagyon ajánlatos a mayfairi kiejtés is. A mayfairi angolnak az az óriási
előnye, hogy egyesíti az oxfordi kiejtés affektáltságát egy analfabéta
parkett-táncos bájával. A legsikeresebb kísérleteket azonban a több
szótagos vagy mondjuk poliszillabikus fronton tették. Sok külföldi tanult
latinul vagy görögül az iskolában, és itt meglepetéssel és örömmel veszi
észre, hogy az angol nyelv számtalan görög és latin kifejezést kebelezett
be, aminek következtében a) e hosszú görög és latin szavakat könnyebben
meg lehet tanulni, mint a sokkal egyszerűbb angolszász eredetű szavakat,
b) e végtelenül hosszú szavak felségesen művelt benyomást keltenek,
amikor az ember a fűszeressel, a portással vagy a biztosítási ügynökkel
tárgyal. Képzeljük el például, hogy a házban, ahol laksz, szigorúan tilos a
szemétládát kitenni az ajtó elé reggeli fél nyolc óra előtt. A portás e
szabály megszegése miatt élénk szemrehányást tesz. Ha az ember
fölfortyan, és azt feleli: "Hagyjon békében, és ne morogjon annyit" – erre
csak hosszú és fárasztó vita következik, és mindenképpen a portásnak lesz
igaza, mert biztos lehetsz, hogy a bérleti szerződésed utolsó oldalán,
egészen kis betűkkel, találsz majd egy záradékot, amely szerint mindig a
portásnak van igaza, és te feltétlen engedelmességgel tartozol mind a
főportásnak, mind az összes kisegítő portásnak. Ha azonban ezt feleled
neki: "Protestálok petulens exklamációi ellen", akkor a vitának nyomban
vége lesz. A portás büszke lesz, hogy ilyen művelt úriember lakik a
házában, és attól a naptól kezdve, ha kedved tartja, reggel négykor
kiakaszthatod a szemétládát az ablakon.
De még a Curzon Streeten, a legsötétebb Mayfairben is, ha valakit tough
guynak, mondjuk "stramm srác"-nak nevezel, ezt közönségesnek és
ízléstelennek találják – és joggal. De ha azt mondod valakiről,
inkvizitorikus és peremtorikus Homo sapiens, senki sem fogja tudni, hogy
miféle szerzet az illető, de érezni fogják csontjaikban, hogy ezt csak valami
remek ember mondhatta. Amikor már tudod az összes hosszú szót, nem árt,
ha az egy szótagúakkal kezdesz foglalkozni.
A hosszú szavak használatánál némi óvatosság mindenesetre ajánlatos. Egy
barátom egyszer csodálatos szerencsével felfedezte, hogy nota1gia
hátfájást jelent. Szerencsétlenségére azonban összetévesztette a szót a
honvággyal, és ezt mondta egy nagy társaságban: "Olyan nosztalgiám
van!"
A háziasszony részvéttel megkérdezte: "Hazavágyik Nyizsnyij
Novgorodba?" "Nem, csak nem tudok leülni."

Végül két fontos szabály:

1. Ne felejtsd el, hogy sokkal könnyebb angolul írni, mint beszélni. Írásban
nincs idegen akcentusod.
2. Autóbuszon és egyéb nyilvános helyeken sokkal helyesebb jó
németséggel beszélni halkan, mint vérlázító és fülsértő angolsággal
ordítani.
Nem, az angol nyelv egyáltalában nem könnyű. Nyolc évet töltöttem el
Angliában, és kiejtésemre mindig büszke voltam. De a napokban egy
kedves és jóindulatú hölgy így dicsért meg: "Ön panaszkodik? De hiszen
ön a legtökéletesebb akcentust beszéli, az angol legkisebb nyoma nélkül."

Hogyan ne legyünk okosak?

Maguk, foreignerek olyan okosak – mondta nekem egy hölgy jó néhány

évvel ezelőtt. Amikor néhány külföldi ismerősöm szellemi képességeire
gondoltam, e kijelentést kissé túlzottnak találtam, de mindenesetre hízelgő,
bókoló szándékúnak véltem. Azóta rájöttem, hogy tévedtem. Ez a
kijelentés világosan kifejezte a hölgy undorát és lenéző magatartását a
foreignerek iránt.
Ha felütöd a "clever" (okos) szót akármelyik angol szótárban, azt
tapasztalhatod, hogy a szótárak elavultak, és félrevezetnek ebben a
kérdésben. Az Oxfordi Zsebszótár szerint például "clever" annyit jelent,
mint okos, értelmes, tehetséges, eredeti stb. A Nuttal-féle szótár még a
szinonimák között ezt is megemlíti: gyors észjárású, intelligens. A mai
angol ember azonban a "clever" szót ebben az értelemben használja:
ravasz, alattomos, titokzatoskodó, álnok, gonosz, fondorlatos, nem angol,
nem skót, nem walesi. Angliában "okos"-nak, "clever"-nek lenni különben
is rossz modort árul el. Semmit sem illik biztosan tudni. Lehet a személyes
nézeted, hogy kétszer kettő négy, de ezt nem állíthatod magabiztosan, mert
elvégre demokratikus országban élünk, és mindenkinek joga van a saját
álláspontjához.
Egy kontinentális úriember szemét egy gyönyörű tájon legeltetvén
ilyeneket mond:
"Ez a táj Utrechtre emlékeztet, ahol a spanyol örökösödési háborút
befejező békeszerződést aláírták 1713. április 11-én. Az a folyó ott
azonban a Guadalquivirt juttatja eszembe, amely a Sierra de Cazorlában
ered, délnyugati irányban folyik, az Atlanti-óceánba ömlik, és 650
kilométer hosszú... Ó, folyók... Mit is mondott Pascal a folyókról? Les
riviéres sont les chemins qui marchent." Ez a hencegő, fontoskodó,
pöffeszkedő modor képtelenség Angliában. Az angol egyszerű és szerény.
Kevés szót használ, és sokat – ó mily sokat – fejez ki vele. Egy angol férfi,
ugyanezt a tájat látván, három óra hosszat hallgat, és gondolkodik, hogyan
foglalja össze érzéseit tömören és mégis kifejezően. Aztán azt mondja:
"Egész csinos. Mi?" "Quite nice isn't it?"
Egy angol matematikaprofesszor, amikor ellenőrzi a háztartási
bevásárlólistát, ezt mondja feleségének: "Nem vagyok valami jó számoló.
Javítsd ki, szívem, ha tévedek, de én azt hiszem, hogy 97 344
négyzetgyöke 312."
És a tárgyi tudással is más a helyzet, mint a kontinensen. Akármelyik angol
kislány tanulhatna – mondjuk – egy kicsikével több földrajzot. Igen,
könnyen megtehetné. Csak éppen nem "sikk" tudni, hogy Budapest
Magyarország, Románia vagy Bulgária fővárosa-e. És ha véletlenül tudja,
hogy Budapest Románia fővárosa, akkor zavarba jön, ha hirtelen
Bukarestet említik előtte.
Sokkal kedvesebb minden tudásnál az ilyen kérdés, ha valaki Barbadost,
Fidzsit vagy Besztercebányát említi: "Ó, ezek a kis szigetek... Kíváncsi
vagyok, angol gyarmatok-e." (Rendszerint angol gyarmatok.)

Hogyan legyünk gorombák?

A kontinensen könnyű gorombának lenni. Egyszerűen természetrajzi

vonatkozású melléknevekkel illeted felebarátodat – ennyi az egész.
Egy kissé magasabb színvonalon gyilkos történeteket találhatsz ki
ellenfeledről. Budapesten egy elég csúnya színművésznő egyszer
beiratkozott egy nudista klubba, és ekkor ifjabb és csinosabb kollégái azt
terjesztették róla, hogy csak egy feltétellel vették be a tagok sorába:
fügefalevelet kell viselnie – az arcán. Vagy például mindenki emlékszik
arra a történetre, amit a híres drámaíró talált ki egy egyébként igen
tehetséges festő ellen, akinek szenvedélye volt a kártya: "Amit éjjel
kártyán keres, azt nappal elfesti" – mondotta róla. Angliában a
gorombaságnak egészen más a technikája. Ha a kontinensen valaki előad
egy nyilvánvalóan valótlan történetet, így szólnak hozzá: "Uram, ön
hazudik." Angliában ezt mondják: "Érdekes... Valóban így történt?"
Legfeljebb: "Furcsa eset... igazán rendkívüli..." Néhány évvel ezelőtt,
amikor vagy tíz szót tudtam angolul, és azt is rosszul, megpályáztam egy
fordítói állást valami nagy kereskedelmi vállalatnál. A vállalat igazgatója
halkan és barátságosan megjegyezte: "Attól félek, uram, hogy ön
túlságosan eredeti módon használja az angol nyelvet." Bármely
kontinentális nyelven ugyanez a mondat így hangzanék:
Az igazgató (az altiszthez): "Jean, lesz szíves lerúgni ezt az urat a lépcsőn."
Ha a múlt században gonosz alattvalók felbőszítették a török szultánt vagy
az orosz cárt, az uralkodó minden különösebb teketória nélkül
lenyisszantotta a bűnös alattvaló fejét. Ha hasonló eset történt Angliában,
az uralkodó fagyosan megjegyezte: "E mondás minket egyáltalán nem
szórakoztat." Eredetiben: "We are not amused." És az egész angol nemzet
még ma is büszke, hogy milyen goromba tudott lenni a királynőjük, ha
kellett. Angolban különlegesen durva kifejezések a következők: "Attól
félek, hogy kénytelen vagyok..."; "Amennyiben két napon belül...";
"Furcsa... igazán furcsa..."; "Sajnálom, de..." Igaz, az ember gyakran hall
ilyesmit is: "Takarodjék a fenébe!" "Fogja be a száját!" Vagy: Disznó
fráter!" Ez nemangol modor, és csupán a külföldi hatás következménye.
(Igaz, hogy a külföldi hatás még a dán invázió korából maradt fenn.)

A kompromisszum tana

A bölcs kompromisszum egyike az alapvető brit erényeknek. Ha egy

kontinentális zöldséges 14 shillinget (vagy koronát, vagy forintot, vagy
frankot, vagy dinárt, vagy lejt, vagy drachmát, vagy levőt) kér egy csomag
retekért, a vásárló kettőt ígér, és végül is megegyeznek 6 shilling, korona,
dinár stb. vételárban, ez csúf példája a javíthatatlan kontinentális
alkudozásnak; ha azonban, mondjuk, az angol dokkmunkások négy shilling
napi béremelést követelnek, a munkaadók először visszautasítják még a
gondolatot is, hogy béremelésről tárgyaljanak, végül pedig hatheti vita után
megegyeznek két shilling napi béremelésben, ez újabb példája a bölcs
angol kompromisszumos szellemnek. Az alkudozás csúnya és visszataszító
szokás; a kompromisszum egyike a legmagasabb emberi erényeknek. A
kettő között a lényeges különbség az, hogy az előbbit a kontinensen
gyakorolják, az utóbbit Angliában.
Az angol kompromisszumos hajlandóságnak megvan az az előnye is, hogy
csodálatos módon egyesíteni tudja két – vagy több – dolog összes rossz
tulajdonságát. Az angol klubélet például egyesíti a társadalmi élet összes
terhét az egyedüllét unalmával. Egy átlagos angol ház egyesíti a civilizáció
összes hátrányát a szabadban lakás viszontagságaival. Rendben van,
hajlandók ablakot építeni a házra, de nem dupla ablakot, mert a dupla ablak
megakadályozná a szelet abban, hogy befújjon a szobába, és
végeredményben mégiscsak kell a derék brit szélnek adni egy "fair
sanszot". Még központi fűtést is hajlandók felszerelni a modernebb angol
házakban, az egyetlen fürdőszoba kivételével, mert hiszen a fürdőszoba az
a helyiség, ahol az ember meztelen és nedves egyszerre. (Elvégre kell egy
"fair sanszot" adni a brit bacilusoknak.) A kandallótűz is elfogadott,
hagyományos intézmény. Ha szembeállsz a tűzzel, első feled majd
meggyullad, a hátsó majd megfagy. Ez a bölcs kompromisszum megoldja
azt a feladatot, hogyan lehet megégni és megfázni egyszerre. Angliában
délután hat órakor ihatsz a kocsmában, amennyit akarsz, de ha hat óra előtt
öt perccel iszol akár egy kortyot is, bűncselekményt követsz el. Ez is bölcs
kompromisszum két dolog között, csak nem tudom, mi között. Semmi
esetre sem a mértékletesség és a kicsapongás között. Meg kell adni
azonban, hogy a fenti törvény következtében Angliában délután hat óra
előtt senki sem ihat egy kortyot sem, hacsak nem tart italt otthon, amit
viszont mindenki megtesz. Az angol helyesírás kompromisszum az írásbeli
közlés és egy bonyolult kódrendszer között; háromórai várakozás egy mozi
előtti sorban bölcs kompromisszum a szórakozás és az aszketizmus között;
az angol időjárás fair kompromisszum az eső és a köd között; ha angol
takarítónőt alkalmazol, bölcs kompromisszumot teremtesz a között, hogy
piszkos marad a lakásod, vagy magad takarítod; a yorkshire-i puding bölcs
kompromisszum a puding és Yorkshire megye között.
A Munkáspárt kompromisszum a szocializmus és a bürokrácia között; a
Beveredge-terv megoldja azt a feladatot, hogy hogyan lehet valaki
szocialista és nem szocialista egy időben. A Liberális Párt kompromisszum
a Beveredge-terv és a Konzervatív Párt között; a Független Munkáspárt
kompromisszum a független munkásság és egy politikai párt között; a tory-
reformgondolat kompromisszum a konzervativizmus és a hátrafelé való
haladás között; az egész angol politikai élet hatalmas, kompromisszumot
nem ismerő küzdelem a kompromisszumos konzervatívok és a
kompromisszumos szocialisták között.

Hogyan legyünk hipokriták?

Ha igazán angol akarsz lenni, tudnod kell, hogy légy hipokrita. Hát
hogyan?
Sokan azt tartják, hogy egy jó példa gyakran világosabb bármely
elméletnél, tehát megpróbálom ezúttal ezt a módszert. Egy angol
barátommal ittam egy pohár sört az egyik kocsmában. Magas széken
ültünk a pult előtt, amikor egy szárnyas bomba lecsapott vagy száz
méternyire tőlünk. Bevallom, bizony megijedtem, néhány másodpercig
nem is láttam, és amikor újra körülnéztem, sehol sem találtam a barátomat.
Végül is felfedeztem a földön, egész hosszában a padlón feküdt, mint a
palacsinta. Amikor megértette, hogy a kocsmában semmi különösebb baj
nem történt, kissé zavarodottan felkecmergett, leporolta kicsit a ruháját, és
fölényes, gúnyos mosollyal odafordult hozzám:
"Mi az, öregem? Úgy megijedtél, hogy moccanni sem bírtál?"

Apróbb örömökről

Meg kell tanulnod élvezni az élet apróbb örömeit, mert ez nagyon angolos.
A legtöbb komoly, felnőtt angol szeret krikettezni, kis nyilakat célba
dobálni és más játékokat játszani. Egy híres angol politikusról azt tartotta a
hír, hogy délelőttönként feladott egy-egy kisebb európai államot a
németeknek, délután pedig lepkét fogott. A francia és angol katonák között
kisebb nézeteltérésre került sor, mert a franciák gyermetegnek tartották az
angol katonáknak azt a szokását, hogy folyton futballoztak, vagy
szembekötősdit játszottak. Unalmas és nagyképű külföldiek képtelenek
megérteni, hogy miért ülnek össze angol miniszterek, hogy a "Daisy,
Daisy" című és kezdetű dalt énekeljék kórusban. Nem értik, hogy miért
játszanak komoly üzletemberek játékmozdonyokkal, míg tizenhárom éves
fiuk trigonometriát tanul a szomszéd szobában. Nem értik, hogy magas
állású bírák miért töltik szabad idejüket azzal, hogy ritka madarakat
próbálnak fogni, amikor a ritka madarak amúgy is ritkák, és nem lehet
sokat fogni belőlük. Mi-ért ambícionálják komoly és érett egyének, hogy
kis labdákat pöcköljenek kis lyukakba? Miért nevezik énekeikben azt a
nagy politikust, aki megmentette Angliát a legnagyobb veszélytől, "derék,
jókedvű fickó"-nak?
Nem értik, miért énekelnek az angolok, ha egyedül vannak, viszont miért
ülnek órákig szótlanul a klubjukban. És még kevésbé értik, miért fizetnek
ezért a szórakozásért évi 21 fontot, és miért nevezik ezt társadalmi életnek.

A nemzet szenvedélye

A sorbaállás szenvedélye ennek az egyébként szenvedélyektől mentes

népnek. Az angolok tagadják, hogy szeretnek sorba állni – pedig imádnak.
Egy kontinentális autóbuszmegálló körül az emberek látszólag
szórakozottan őgyelegnek és csellengenek. Amikor az autóbusz megáll,
megindul a roham ellene. A legtöbben följutnak az autóbuszra, a
szerencsés kisebbség pedig elegáns mentőautón távozik. Az angol ember
még egyedül is szépen, szabályosan sorba áll a megállónál.
A legnagyobb és legvonzóbb hirdetések az angol mozik előtt ezt hirdetik:
"Itt tessék sorba állni 4 shilling 6 pennys jegyért." "Itt tessék sorba állni 18
shillinges jegyért." Ha a mozik nem teszik ki ezeket a táblákat, nem is telik
meg a nézőterük.
Víkendkor az angol ember sorba áll az autóbuszmegállónál, kimegy
Richmondba, ott sorba áll teáért, aztán sorba áll fagylaltért, aztán beáll még
néhány sorba csupán a gyönyörűség kedvéért, aztán újra sorba áll az
autóbuszmegállónál, hazamegy, és érzi: ezt a délutánt aztán jól eltöltötte.
Sok angol család otthon szórakozik azzal, hogy néhány órát sorba áll, és a
szülők nagyon szomorúak, amikor a gyermekek elbúcsúznak tőlük, és
szépen sorba állnak a fürdőszoba előtt.

Még két fontos szempont

Ha a barátoddal sétálsz, órákig ne ejts ki egy hangot sem, viszont ha a

kutyáddal sétálsz, szünet nélkül beszélj hozzá. Angliában háromkamarás
országgyűlés van. Hogy valamely javaslat törvényerőre emelkedjék, ahhoz
meg kell járnia az Alsóházat, aztán a Lordok Házát, végül pedig a
javaslatot helyben kell hagynia a BBC agytrösztjének.
 Hogyan legyünk különleges külföldiek?
Irodalmi titánok

Annyira gyűlölnek minden egyenruhát, hogy külön egyenruhát találtak ki a

maguk számára: barna bársonynadrágot, kanárisárga pulóvert és zöld
kabátot, égszínkék kockákkal. E ruházatot a legnagyobb gonddal kell
összeválogatni, mert ennek célja, hogy bebizonyítsa: az illető intellektuális
egyén, mit sem törődik ruházatával és általában ilyen kicsinyes dolgokkal.
A csoport jobboldali szárnya gyakran sétapálcát is hord magával. Ajánlatos
kis láncot hordani a boka körül, sokan kísérleteznek lila bársonycipővel is,
és van, aki félvad angóramacskát cipel a hátán. E legutóbbi jelenség
rendkívül közvetlen hatást kelt, de akadnak, akik ezt egy árnyalatnyit
túlzottnak találják.
Fontos, hogy az ifjú titán – a "bloomsburyi entellektüel" – mindig
háromnapos szakállt hordjon, mert a borotválkozást megvetendő polgári
szokásnak tartják. (A csoport balszárnyának ugyanez a nézete a
mosakodásról is.)
Eleinte kissé nehéz úgy borotválni a négynapos szakállt, hogy háromnapos
szakáll maradjon az ember arcán, de a gondos gyakorlás gyümölcse nem
fog elmaradni.
Szükség van nagy adag gorombaságra is, hogy bebizonyítsa az ember: a
polgári társadalom aprólékos és ostoba kis szabályai rá nem vonatkoznak.
Persze ha az emberbe fiatalkorában nagyon belenevelték azt a szokást,
hogy például köszönjön, ha belép egy szobába, vagy megköszönje, ha kap
valamit, leghelyesebben teszi, ha beiratkozik egy bloomsburyi illetlenségi
tanfolyamra, és két héttel később már minden lelkiismeret-furdalás nélkül
fog rátaposni irodalmi magazinok tiszteletre méltó és öregedő
szerkesztőinek a tyúkszemére az autóbuszon. Irodalmi véleményeidet is a
legnagyobb gonddal válogasd meg. Az ilyenfajta kijelentések mély
benyomást keltenek: "Angliában összesen két költő élt: Sir Thomas Wyatt
és John Ford. A többi szemét." Helyes, ha mint harmadik korszakalkotó
nagyságot megemlíted saját jó barátodat, T. B. Williamst is, akinek
neoexpresszionista költészete oly irtózatosan mély, hogy a szerkesztők
legnagyobb része képtelen megérteni, és ezért nem hajlandók közölni. T.
B. Williams, büszkén hirdetheted, sohasem használt vesszőt vagy pontot
egyetlen versében sem, és ami ennél is több, továbbfejlesztette Apollinaire
és Aragon kezdetleges technikáját azzal is, hogy kérdőjelet viszont használ.
(T. B. Williams nagylelkű és fenntartás nélküli dicséretére azért van
szükség, mert feltétlenül kell valaki, aki viszont téged dicsérjen.)
Ami saját irodalmi tevékenységedet illeti, költeményeid, drámáid és
elbeszéléseid nyugodtan heverhetnek íróasztalod fiókjában, kéziratban.
Fontos azonban, hogy közölj néhány irodalmi kritikát, melyben szidj és
gyalázz mindent és mindenkit rendkívül magas irodalmi szempontból,
idézd sűrűn Sir Thomas Wyatt költeményeit, és idézz franciául mindent,
ami a kezed ügyébe kerül, étlaptól szállodai katalógusig akármit.
Ezekre az irodalmi kritikákra nem nehéz kiadót találni. Sok hetilap és
magazin hajlandó úgynevezett irodalmi rovatában bármit közölni, csak az a
fontos, hogy ne kerüljön pénzbe. Eljárásodat persze ne nevezd
tisztességtelen versenynek hivatásos írókkal, hanem hirdesd, hogy az "ügy"
iránti lelkesedésből teszed. Minden lap szolgál valamiféle ügyet, és ha nem
szolgál, könnyű kitalálni valamely magasabb eszmét, amelynek a
sajtótermék szolgálatában áll. Hogy mit írsz, az tulajdonképpen teljesen
közömbös. Emlékszem egy bloomsburyi titánra, aki egy fontos filozófiai
munkáról szóló kritikáját azzal kezdte, hogy bevallja, nem érti, miről van
szó. Semmi baj sem történt. Azt mondták, hogy a kritikus "fiatalos és
lefegyverzően őszinte".
Politikailag a szélsőbalhoz kell tartoznod, de néhány további szempontot is
figyelembe kell venned:
a) Ne törődj azzal, hogy az ország vagy világ népe milyen színvonalon él,
mert ez a "gyakorlati politikába" való keveredést jelentené, márpedig ettől
irtóznod kell. Téged csak a dolgok eszmei háttere érdekeljen.
b) Ne tartozzál semmiféle politikai párthoz, mert ez "csordaszellemről"
tanúskodnék. Ne törődj azzal, hogy mit érnek el a politikai pártok, bíráld és
szidd a "csorda" minden egyes tagját.
c) Szidd a világ összes kommunista pártját mint reakciós csoportokat,
mondd el az angol Munkáspártról, hogy öreg szakszervezeti trotlik
egyesülése, a francia szocialistákról, hogy zavart fejűek, nevezd az összes
nyugati szocialista pártot gyáva és szelíd polgári klubnak, és hirdesd az
amerikai munkásmozgalomról, hogy a tőzsde és a nagyipar szolgálatában
áll. Jelentsd ki az összes köztársasági, kommunista, anarchista és nihilista
politikusról, hogy "hátramaradott, reakciós kriptofasiszta". Tanácsos, hogy
néhány eredeti és tartalmas elméletről is gondoskodj a magad számára.
Ilyenekről:
Csak a brahmanizmus mentheti meg a világot.
A spiritizmus óriási fontosságú tényező, amely jelentőségében napról
napra nő. Kívánatos volna, hogy a szellemek és a trockisták gyakorlati
koalícióra lépjenek egymással.
Az adófizetés teljes eltörlése következtében Anglia lakossága olyan nagy
mértékben meggazdagodnék, hogy mindenki sokkal több adót tudna
fizetni, mint eddig.
Végül emlékezzél a legfőbb irányelvre: Légy mindig eredeti! Ez
tulajdonképpen nem is nehéz: csak utánozd még tízezer bloomsburyi titán
szokásait és mondásait.

Mayfairi zsúrfiú

Függeszd a "de" szócskát a neved elé. Ez óriási vonzerőt jelent. Ismertem

egy Rosenberg Leó nevű grazi harisnyaügynököt, aki Lionel de
Rosenbergnek nevezte magát, és páratlan sikert aratott a Deanery
Mewsban és vidékén mint tiroli nemesember. Hirdesd, hogy az élet célja
jól eltölteni napjaidat, és kedves emberekkel találkozni finom helyeken.
(No már most, jól akkor töltöd el napjaidat, ha kétszer annyit iszol, mint
amennyit elbírsz; finom helyek a nagy hotelek halljai, intim kis
klubocskák, éjszakai mulatóhelyek és olyan magánházak, ahol óriási
rádiógramofonok vannak, könyvespolcok viszont nincsenek; kedves
emberek azok, akik butaságokat mondanak finom angolsággal –
elkerülendő egyének azok, akik okos dolgokat mondanak cockney
kiejtéssel.)
Régente azt tartották, hogy akinek nincs pénze, az nem gentleman. A
felvilágosult Mayfair e tant nem fogadja el többé. Úriembernek lehet
ugyan pénze, de az sem baj, ha a barátain élősködik. Az igazi gentleman
ismertetőjele az, hogy akármilyen szükséget szenved is, mégsem hajlandó
hasznos munkát végezni. Személyes bájadat különös gonddal fejleszd ki.
Mindig nevess mindenkinek a tréfáin – de vigyázz, hogy mindig tudjad,
mikor tréfál az illető, és mikor beszél komolyan. Légy udvarias, és
kedvesen, közvetlenül ugrasd a társaság többi tagját. Gúnyolj és nézz le
mindent, amit nem értesz meg. Kikezdhetsz bárkinek a feleségével, de
tiszteld a törvénytelen kapcsolatok minden nemét és fajtáját – hacsak
valami igazán jó alkalom nem adódik, amit azért kár lenne elszalasztani.
Ne felejtsd el, hogy a jól vasalt nadrág, a jól megkötött nyakkendő és a
selyeming jelenti a legmagasabb emberi értéket. Sose légy józan este fél
hét után.
 Filmproducer

Ha igazán nagy nemzeti brit filmeket akar valaki készíteni, akkor kis
idegen vér nemcsak előnyös, hanem egyszerűen elengedhetetlen.
Az angol filmgyártó első nagy feladata, hogy leckét adjon Hollywoodnak.
Ne engedd, hogy az V. Henrik vagy a Pygmalion példája félrevezessen. E
filmekből arra lehet következtetni, hogy nagyszerű színdarabokból remek
filmeket lehet készíteni, és hogy az idejétmúlt Shakespeare-t és a nem
filmszerű Bernard Shaw-t nem kell "szakértőkkel" átíratni.
Igen, felejtsd el e félrevezető példákat, hiszen nyilvánvaló, hogy
Shakespeare nem tudhatott semmit a filmtechnikáról, és a legújabb
kutatások igazolták, hogy még nyolcüléses, 75 lóerős, bordó Buick kocsija
sem volt, sem pedig egyenruhás sofőrje. Kerüld el a tipikusan amerikai
témákat. Ilyeneket: egy fiatalember Carthagóban (Kentucky) gyönyörűen
tud tangókat fütyülni, és sok csalódás után végül is megalapítja saját jazz-
bandjét, és New York éjszakai életének egyik vezető csillaga lesz. (Ez, ha
komolyan vehetjük az amerikai filmeket, körülbelül a legtöbb, amit
amerikai állampolgár tisztességben, rangban és karrierben elérhet.) Közben
az ifjú beleszeret a sarki drogéria kiszolgáló kisasszonyába, egy
platinaszőke, gyönyörű tündérbe, aki egy árnyalattal szebben énekel, mint
Galli Curci és Deanna Durbin együttvéve, és amellett titokban a század
egyik legnagyobb színészi tehetsége. A hős színdarabjának bemutatóján
botrány tör ki a világhírű primadonnával, a hatmillió főnyi közönség már
kezd ideges lenni, amikor a drogistalány beugrik a szerepbe, és elénekli
Gounod egy kissé megváltoztatott dalocskáját. ("Te légy az én cucimucim,
és én leszek a picikéd.") A kislány tomboló sikert arat, majd a jazz-band
karmestere feleségül veszi, és Toscanini szerződteti szájharmonikája
tisztogatására.
Vagy hogy a "mély" amerikai filmek egy példáját említsük: él egy
jókedvű, mindig vidám, de koldusszegény fiatalember Párizsban (Alabama
államban). A fiatalember óriási vagyont szerez azzal, hogy léglökéses
traktorokat és hatmotoros repülőgépeket ad el hozzá hasonló szegény
fickóknak. Minél gazdagabb lesz azonban, annál boldogtalanabbá válik –
ez okos és tapintatos módja ama tétel bizonyításának, hogy a gazdagság
nem jelent boldogságot is, tehát a mozilátogató jobban teszi, ha szegény,
lehetőleg munka nélküli napszámos marad. A hős két hatalmas autót vesz
és három repülőgépet, majd fájdalmasan sóhajt; hatalmas, fényűző palotát
építtet, de kedélye egyre borongóbbá válik. Végül a Nő, akit tizenöt éve
hiába ostromol, belészeret. Ez annyira letöri, hogy három napon át
keservesen zokog. Hogy a film "mélységét" fokozzák, a hőst a
legmeglepőbb szögekből fotografálják: az operatőr a lába alá mászik, a
csilláron hintázik, vagy belebújik egy tál levesbe. A közönség odavan a
film gazdag mondanivalójától, és ünnepli a rendező eredetiségét. Az angol
filmrendezők egész más irányt követnek. Rájöttek, hogy a közönség
nagyobb része mégsem rosszul fejlett elemistákból áll, és hogy az
intelligens film nem bukik meg szükségszerűen. Óriási kockázattal jár, de
az eredmény megéri a kockázatot. Van azonban néhány szabály, amelyet
az igazán brit filmrendezőnek egy pillanatra sem szabad elfelejtenie.
1. Felfedezték a munkásszívet. Ez annyit jelent, hogy rájöttek, hogy a
munkásnak is van szíve. E korszakalkotó felfedezés eredetileg Noël
Cowardtól származik, akiről azt mondják, hogy állítólag ismer egy urat,
aki egyszer közelről látott egy munkást. Azóta minden angol filmben
szerepelnie kell egy munkásnak, ötpercenként tennie vagy mondania kell
valami nemeset és jószívűt.
2. Rájöttek, hogy egyszerű emberek a mindennapi életben néha használnak
nem parlamentáris kifejezéseket. Felfedezték azt is, hogy minél
gyakrabban mondanak ilyeneket, hogy "a fene egye meg", "az ördög vigye
el" és "ejnye", annál realisztikusabb a film hatása, mert állítólag
őrmesterek és tengerészek gyakran mondják, hogy "ejnye", ha nagyon
elragadja őket az indulat. Az összes puritán angol klub és egyesület
tájékoztatására ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy nem helyeslem ezt
a durva és sajnálatos módon elharapódzott szokást – egyszerűen
megállapítom elterjedését. De ha már divatba jött a kifejezések használata,
a szerző válaszbélyeg ellenében hajlandó filmrendezőjelölteknek
rendelkezésükre bocsátani a katonai, természetrajzi és geológiai
kifejezések olyan listáját, amely bármely új angol filmet meglepően
realisztikussá varázsolna.
3. Egy angol filmproducer számára semmi sem lehet elég jó. Hallottam egy
úriemberről, aki egy Egyiptomban játszódó filmet rendezett, és felépítette a
szfinxet stúdiójában. Amikor a társaság külső felvételekre Egyiptomba
utazott, magukkal vitték a sivatagba saját, vadonatúj szfinxüket. Teljesen
igazuk volt. Először is az eredeti szfinx már meglehetősen régi, és angol
filmeken nem mutogathatnak használt tárgyakat. Másfelől a régi szfinx jó
lehetett esetleg az egyiptomiaknak (akik végeredményben közönséges
foreignerek), de nem lehet elég jó egy angol filmtársaságnak.
4. Láttam politikai események történetét filmen izgalmas detektívtörténet
formájában; láttam híres történelmi figurákat mint "nagy szerelmeseket"
(és semmi egyebeket). Ezért kívánatosnak látszik, hogy a filmen az eredeti
művek műfaját kissé megváltoztassák. Kívánatos lenne Pósa bácsi meséit
filmre vinni mint gyilkossági rémdrámát és az Oxfordi Tájkifejezések
Szótárát mint nagyoperettet.

Autók

Nagyjából Angliában is ugyanolyan a kocsivezetés, mint mindenütt másutt.

Esőben és dühöngő szélben kicserélni egy defektet kapott kereket nem
nagyobb vagy kisebb élvezet Londonban, mint Rio de Janeiróban.
"Felkurblizni" egy befagyott motort Moszkvában sem nagyobb öröm, mint
Manchesterben. Sidneyben és Edinburgh-ban egyaránt ötven-ötven
százalékos az arány a között, amennyit egy átlag kocsi fut, és amennyit
tolni kell. Van azonban az angliai autóvezetésnek néhány sajátsága,
amelyet nem szabad elfelejteni.
1. Angol városokban nem szabad harminc mérföldnél – mintegy ötven
kilométernél – gyorsabban vezetni, és az angol rendőrség élénk
figyelemmel kíséri e rendelkezések megszegőit. A szabálytalanul vezető
autósok ellen ügyes hadjárat folyik a legjobb angol
detektívhagyományoknak megfelelően. Szinte lehetetlen megállapítanod,
hogy követ-e egy rendőrautó vagy sem. Van azonban néhány jelenség,
amelynek segítségével a különleges intelligenciájú és nagyszerű
megfigyelőképességű egyének felfedeznek egy-két gyanús körülményt:
a) a rendőrség mindig 13 lóerős sötétkék Wolseley kocsit használ;
b) három egyenruhás rendőr ül a kocsiban, és
c) a kocsi tetején hatalmas tábla áll "Police" – Rendőrség – felírással, csupa
nagybetűvel. A táblát este kivilágítják.
2. Azt hiszem, Anglia az egyetlen ország a világon, ahol a várakozó
autókat ki kell világítani, még ókkor is, ha ragyogóan kivilágított utcákon,
éppen a lámpa alatt állnak. Ennek az az előnye, hogy az akkumulátor
kimerül, a kocsi nem tud elindulni, és ily módon jelentékenyen csökken az
utcai balesetek száma.
3. Csak autóvezetők tudnak válaszolni erre a rejtélyes kérdésre: mire valók
a taxik. Az egyszerű gyalogjáró csak annyit tud, hogy semmi esetre sem
arra, hogy utasokat vigyen egyik helyről a másikra.
A taxi tulajdonképpen keresztény intézmény. A taxi arra való, hogy más
vezetőket szerénységre és alázatra tanítson. Megtanít arra, hogy sose légy
öntelt és elbizakodott. Emlékeztet arra, hogy sohasem tudhatod, mit hoz a
következő pillanat... "és te pediglen érzed a veszedelmet minden órában,
éjjel és nappal, és ne érezzed magad biztonságban" (Deut. 28. rész, 66.
vers).
4. Autóvezetők világában heves ideológiai háború dúl. Ha megállsz
autóddal a Cityben, a West Enden vagy sok más helyen, nyomban
odarohan hozzád két vagy három rendőr, és közli, hogy ott nem szabad
parkolni. Hát hol szabad? Vállukat vonogatják. A déli tengerparton van
egy Minchinhampton nevű falu, ott három kocsi várakozhat fél óra hosszat
vasárnap reggelenként hét és nyolc között.
A rendőrségnek teljesen igaza van. Az autókat azért építették, hogy
fussanak, mégpedig gyorsan fussanak, nem pedig azért, hogy egy helyben
álljanak és várakozzanak.
Ezt az egészséges filozófiát azonban alapjaiban támadja meg az a másik
szekta, amely szerint az autókat igenis azért építették, hogy várakozzanak,
nem pedig hogy fussanak. E szekta tagjai kihajtanak gyönyörű napsütéses
délutánokon Hampstead Heathre vagy Richmondba, gondosan felhúzzák
kocsijuk ablakait, és alszanak. Levegőhöz nem jutnak; kényelmetlenebb
helyzetet nemigen találhatnának; lidércnyomásos álmaik vannak, és az
egészről végül is elmondják, hogy "csodálatos néhány órát töltöttünk a
szabad levegőn".

Három játék kezdő autóbuszvezetők számára

Ha mint autóbuszvezető kapsz állást, meg kell tanulnod három aranyos és

népszerű játékot.
1. Szembekötősdi. Ha jobbra kanyarodsz, éppen csak a mutatóujjad
csücskét dugd ki két milliméternyire. Nagy öröm, amikor a hátad mögött
lévő vezetők nem veszik észre, hogy kanyarodsz, és apró kocsijaikkal
belerohannak hatalmas autóbuszodba.
2. Bújócska. Amikor feltételes megállóhoz közeledsz, bújjál el egy
hatalmas teherautó vagy egy másik autóbusz mögé, és amikor már egész
közel vagy a megállóhoz, vágtass tova irtózatos sebességgel. Igen
mulatságos, amikor férfiak és nők tömegei az öklüket rázzák feléd.
Biztosra veheted, hogy legtöbbjük valami fontos dologról késik le.
3. Kórházjáték. Ha mégis meg kell állnod ezért vagy azért, soha ne várj az
indulással addig, amíg a kalauz csönget. Ha egészen váratlanul és nagyon
gyorsan indulsz el, akkor ha szerencséd van – és a síkos út nagymértékben
növeli lehetőségeidet –, az emberek halomra pottyannak az úttestre. Ez
igen mulatságos látvány a sofőrülésből nézve. (Néha sáros pocsolyákba
zuhannak, eltörik a lábukat, és hangos jeleneteket rendeznek, de sajnos
minden társadalomban élnek unalmas fráterek, akiknek semmi érzékük a
humor iránt.)

Városrendezés

Szó sincs arról, hogy Anglia "dekadens demokrácia" lenne. Éppen

ellenkezőleg: Anglia igazi spártai ország. Ennek bizonyítéka az is, hogy
hogyan építik az angolok városaikat, lemondván minden ésszerű
kényelemről, amelyet a világ összes többi elpuhult és nőies nemzetei
élveznek. A középkori harcosok páncél mellvértet és lábvédőt viseltek,
nem csupán védekezés céljára, de azért is, hogy ébren tartsák harcos
szellemüket; a középkori szerzetesek durva szőrzetekből készült csuhákkal
kínozták testüket; az indiai jógik szögekkel kivert deszkalapokon alusszák
ebéd utáni álmukat, csak hogy jobb testi kondícióban tartsák magukat.
Angliában mindezt – mellvértet, szőrcsuhát, szögekkel kivert deszkalapot –
a városrendezés és várostervezés módszerei helyettesítik.
A kontinensen orvosok, ügyvédek és könyvkereskedők – hogy csak néhány
példát említsünk a sok közül – megtalálhatók a város bármely pontján.
Akárhol lakjál is, biztosra vehető, hogy valahol a közelben lakik egy jó
orvos. Angliában azt vallják, hogy az orvos megbízhatósága kizárólag a
lakáscímtől függ: attól, hogy melyik városnegyedben vagy utcában lakik.
Ezért minden orvos igyekszik a Harley Streeten nyitni rendelőt; az
ügyvédek a Lincoln's Inn Fielden gyülekeznek össze; használt könyveket
csak a Charing Cross Roadon lehet kapni, szabók a Saville Row-ban
találhatók, autókereskedők a Great Portland Streeten, színházak a
Piccadilly Circus közvetlen közelében, mozik a Leicester Square-en stb.
Ha újra tervezik Londont – amiről mostanában szó van –, ezt a gondolatot
továbbkellene fejleszteni. Az összes fűszerest helyezzék a Hornsey Lane-re
(N. 6), henteseket a Mile Endre (E. L), és a nyilvános illemhelyeket a
Bloomsburybe (W. C.).
Most pedig szeretnék gyakorlati tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy
hogyan kell egy angol várost felépíteni. Elsősorban is meg kell értened,
hogy minden angol város hatalmas, szervezett összeesküvés az idegenek
ellen. Már évszázados trükkök és szokások alakultak ki az idegenek
félrevezetésére.
1. Sohase építs egyenes utcákat. Az angolok szeretik a magányt és
elvonultságot, és teljesen felesleges, hogy az utca egyik végéről látni
lehessen a másikat. Az utcák hajlongjanak, mint a nádszál, és alakjuk
legyen egy végtelen S betű. L, T, V, Y és O alakú utcák is igen népszerűek.
A görögök hogy örülnének, ha építenének néhány φ és Ξ alakú utcát. Az
oroszok bizonyára bóknak tekintenék egy-két Я alakú utca építését. A
kínaiak pedig egészen biztos hízelgőnek tekintenék, ha épülne egy-két
[[xx]] alakú körút.
2. Az utcán belül a házakat ne építsd egyenes vonalban. Az angol mindig
szabadságszerető volt, és a "zűrzavarban való építkezés" joga egyike a
legősibb, elvitathatatlan előjogoknak.
3. Remek lehetőségek vannak a házak számozásában. A kontinensen a
páros számokat egyik oldalra teszik, a páratlanokat a másikra, és még azt is
tudja mindig az ember, hogy a számok például keletről nyugat felé nőnek.
Angliában ezt a rendszert is ismerik, az igaz, de szokás a házszámokat
elkezdeni az utca egyik oldalán, elérni sorrendben mondjuk 128-ig, és
aztán a másik oldalon visszafelé folytatni, úgyhogy mondjuk a 312-es
szám éppen szemben van az 1-essel.
Ha babonás vagy, bizonyos számokat kihagyhatsz. Mellékutcában is lehet
a számozást folytatni, ha kedved tartja. Lehet ugyanazt a számot adni két
vagy három háznak, ha mondjuk a kedvenc számodat már lefoglalta valaki.
De ez még távolról sem minden. Sokan nem hajlandók számot adni a
házuknak, és ehelyett nevet választanak. Milyen kellemes feladat például
végigvonulni 450 tökéletesen egyforma bungalow között, és keresni a
"Bungalow" nevű házacskát. Vagy megérkezni egy házsorba, ahonnan
minden házból kilátás nyílik a tóra, és keresni a "Kilátás a Tóra" nevezetű
épületet. Vagy kutatni egy "Hét Tölgyfa" nevű ház után, és végül találni
egyet, amelynek három almafa áll a kertjében.
4. Ugyanannak az utcának mindig adj más nevet, ha kissé kanyarodik. De
ha valóban élesen kanyarodik, úgy, hogy már igazán más utcának kellene
tekinteni, akkor őrizd meg az eredeti nevét. Másfelől azonban, ha valami
hanyagság következtében mégis épült egy hosszú, egyenes sugárút valahol,
akkor ennek nevét változtasd sűrűn, hogy nehezebb legyen kitalálni (pl.
High Holborn, New Oxford Street, Oxford Street, Bayswater Road,
Notting Hill Gate, Holland Park stb.).
5. Mivel néhány ravasz külföldi mindezen óvintézkedés ellenére is
kiismerheti magát, további intézkedésre van szükség. Az utcáknak
különböző neveket kell adni. Angolul: street, road, place, mews, crescent,
avenue, rise, lane, way, grove, park, gardens, alley, arch, path, walk,
broadway, promenade, gate, terrace, vale, view, hill stb.
Tudom, hogy a magyarban és minden más nyelvben is vannak rokon
értelmű szavak az utcára: út, körút, sétány, dűlő, köz, fasor stb. De mint
egy levélváltás a Timesban igazolta, az angoloknak 60 szinonimájuk van az
"utca" szóra, és mindet használják is. Ezekhez járul még egy sereg név,
amely egyedül áll, és nem jelent semmit, vagy eredeti jelentésük
elhalványult – mint például "Piccadilly" vagy "Strand", továbbá elfogadott
kettős elnevezések, mint "Park Road", "Church Street", "Garden Terrace"
stb. Az egyik levélíró azt állította, hogy mindez azt igazolja, milyen
nagyszerű az angolok fantáziája. Én azt hiszem, ez a jelenség éppen ennek
az állításnak az ellenkezőjét igazolja. A West End egyik utcáját nem azért
hívják még ma is Haymarketnak, azaz szénapiacnak, mert a londoniak
játékos képzelete tarka ruhás, romantikus középkori szénaárusokkal
népesíti be az utcát, hanem mert még nem tűnt fel nekik, hogy az utóbbi
háromszáz esztendő során a szénakereskedelem meglehetősen hanyatlott a
Piccadilly és a Pall Mall között. Mindezzel a sok rokon értelmű névvel
aztán számos újabb lehetőség nyílik:
a) Hasonló nevű utcákat gyűjts össze a városnak ugyanazon a pontján.
Mintha Budapesten egy környéken lenne az Erzsébet út, Erzsébet utca,
Erzsébet köz, Erzsébet dűlő, Erzsébet fasor, Erzsébet domb, Erzsébet kapu,
Erzsébet park és Erzsébet tér. Ne felejtsük el: nem igazi terekről vagy
parkokról van szó, hanem csupán közönséges utcákról.
b) Pontosan ugyanolyan nevű utcákat szórj szét a város legkülönbözőbb
pontjain. Legyen egy Erzsébet körút az Erzsébetvárosban, egy a
Józsefvárosban, kettő Budán, három további a Szent István-városban. Ily
módon szerényen eldicsekedhetsz vele: a zűrzavar igazán tökéletes lesz.
6. Az utcaneveket írd föl szép nagy táblákra, úgy, hogy könnyen, messziről
olvasható legyen. Ha ez megvan, rejtsd el a táblát különös műgonddal.
Helyezd túlságosan alacsonyra vagy túlságosan magasra, helyezd el sötét
pontokon vagy örökös árnyékban, helyezd el úgy, hogy az írással forduljon
a fal felé, vagy hogy csak az tudja elolvasni, aki a fejére áll. Az sem rossz,
ha a bankod széfjében elzárod, mert hiszen különben elolvashatják az
emberek, és még rájöhetnek, hogy ennek vagy annak az utcának mi a neve.
7. És hogy a külföldi maradék energiáját is egyszer és mindenkorra ízzé-
porrá zúzd, még egyetlen kis trükk bevezetése tanácsos. Vezesd be a
"négyszögek" – a square-ek – rendszerét. Ezek négy utcán át futnak ily
módon:

Ezzel az egyszerű kis trükkel el lehet érni, hogy az utcának az egyik oldalát
így hívják, a másik oldalát meg amúgy.
Utóirat. Közölték velem, hogy fenti elméletem hamis, és alapja csak
közép-európai önteltségem lehet. Az angolok nem törődnek az
idegenekkel, és várostervezésük alkalmával az idegenek jelenléte vagy
jelen nem léte egyáltalában nem befolyásolja őket. Anglia viszont az
egyetlen állam, ahol van külön városrendezési minisztérium. Ez a zűrzavar
igazi oka.

Köztisztviselő

Az angol köztisztviselőt egy világ választja el a kontinentálistól.

A kontinensen egy-két állam, főleg a skandináv államok kivételével a
köztisztviselőt mindig valami harcias légkör veszi körül. A köztisztviselők
kis tábornokok; fő harci eszközük a késleltető taktika. Hadseregeket nem
vonhatnak össze, hát visszavonnak kiadott engedélyeket. Mennydörögnek,
mint az ágyú, és csattognak, mint a kard. Csatákat nem veszthetnek el, hát
elvesztenek okmányokat. Az a nézetük, hogy az emberi társadalom legfőbb
célja, hogy munkát adjon a köztisztviselőknek. Az a kis csoport azonban,
mely nem tagja a köztisztviselői karnak, összeesküszik ellenük, mindenféle
kérelemmel, panasszal és problémával zaklatja őket, csupán azért, hogy
nehezebbé tegye az életüket. Ezért e gonosz embereket hideg és piszkos
előszobában váratják meg, hogy elmenjen a kedvük a zaklatástól. E
szobákat olykor-olykor kitakarítják ugyan, de vannak külön e célra tartott
altisztek, kiknek feladata a várótermeket minden reggel újra bepiszkítani.
Az ügyfélnek a kontinensen vigyázzban kell állnia, amíg a köztisztviselő
beszél hozzá. Rendszerint keményen, sőt gorombán beszélnek hozzá, és
külön kéjjel utasítják el kérelmét. Az egyik legnépszerűbb játék az, hogy a
felet elküldik egy másik szobába az ötödik emeletre, onnan egy harmadik
hivatalba a pincébe, ott ráförmednek, hogy miért jött oda egyáltalában, és
visszaküldik az eredeti hivatalba. Az eredeti szobában aztán jó gorombán
megmondják a véleményüket, és újra felküldik az ötödik emeletre, onnan
ismét a pincébe, és ez a körforgás folytatódik mindaddig, amíg vagy
fáradtan fa kétségbeesetten visszavonul, lemondván a reményről, hogy
ügyét valaha is el tudja intézni, vagy pedig dühöngő őrültté változik, és
bebocsáttatást kér az egyik közeli elmegyógyintézetbe. Ez utóbbi esetben
az elmegyógyintézet portása közli vele, hogy rossz helyre jött, jelentkezzék
egy másik irodában az ötödik emeleten, onnan leküldik a pincébe és így
tovább, és így tovább mindaddig, amíg elmegy a kedve attól, hogy
dühöngő őrült legyen. (Ha az olvasó ki akar fogni rajtam, és felveti a
kérdést, hogy akkor hát kik töltik meg egyes kontinentális országokban az
elmegyógyintézeteket, itt közlöm a magyarázatot: köztisztviselők, akik
mégiscsak ismerik a hivatalos eljárás útját-módját, és valahogyan
becsempészik magukat.)

Ha egy volt kontinentális köztisztviselő azt hinné, hogy az angol közönség

hajlandó lenne eltűrni ezt a harcias magatartást, kínos meglepetés érné. Az
angol köztisztviselő afféle magasabb rendű üzletembernek vagy
gyárigazgatónak képzeli magát, modora sima és udvarias, mosolya hűvös
és fölényes, általában véve kellemes és lekötelező.
Igen ám, kérdezheti az olvasó, de ha ez így van, akkor hogyan érheti el
szervezetének legfőbb célját, azt ugyanis, hogy ne végezzen semmi
közmunkát a köz érdekében, és zavartalanul tölthesse el napjait a
hivatalban?
Régi angol hagyományokat követhet e téren:
1. A közönséghez intézett minden rendelkezést és utasítást olyan nyelven
fogalmaznak meg, hogy annak a világon semmi értelme se legyen.
2. Minden hivatalos levelet úgy fogalmaznak meg, hogy a delphoi
orákulumok e levelekhez képest egyszerű és szókimondó nyilatkozatoknak
tűnnek.
3. Az angol köztisztviselők sohasem határoznak, legfeljebb megígérik,
hogy "megfontolnak", legjobb esetben "kedvezően megfontolnak", vagy
legeslegjobb esetben "újra vizsgálat tárgyává tesznek" egy-egy kérdést.
4. Elvben az angol köztisztviselő mindig a közönség rendelkezésére áll. A
gyakorlatban vagy éppen "konferencián" vesz részt, vagy nincs a
hivatalban, mert ebédel, vagy nincs a hivatalban, mert teázik, vagy
egyszerűen nincs a hivatalban. Néhányan kitartással és ügyesen
kifejlesztették magukban azt a képességet, hogy elmennek teázni, még
mielőtt visszajöttek volna az ebédről.
Az angol köztisztviselő, ellentétben a kontinentálissal, a nagyközönség
"alázatos szolgája". Minden hivatalos levelet ebben a minőségében és
kifejezetten ezekkel a szavakkal ír alá. Nemrégiben egy külföldit
kiutasítottak Angliából. Ezután kérte tartózkodási engedélye
meghosszabbítását, de kérését elutasították. Ennek ellenére nem utazott el,
mire is a következő levelet kapta. Az idézet szó szerint: "Drága Uram, a
belügyi államtitkár hódolatát küldi Önnek, és mély fájdalommal közli,
hogy nem áll módjában ügyét ismét megfontolás tárgyává tenni. Szíves
engedelmével tehát értesítjük, hogy amennyiben 24 órán belül nem
méltóztatik elhagyni az ország területét, erőszakkal fogjuk eltávolítani.
Alázatos szolgája: X. Y." A kontinensen befolyásos embereknek, akiknek
megvan a megfelelő összeköttetésük, barátjuk, sógoruk vagy miegyebük,
olykor mégiscsak elintézik a kéréseit. Angliában az ember "alázatos
szolgája" nem intéz el semmit, bárki legyen is az ügyfél apja, sógora,
barátja vagy üzlettársa. Nincs kivétel. Ez a demokrácia igazi szépsége.

Újságírás,
avagy a sajtó szabadsága

A tény

A csendes-óceáni Charamak szigetén némi zavarok támadtak a burubuk

törzzsel. Ezért tíz angol és két amerikai katona R. L. A. T. W. Tilbury
kapitány vezetése alatt partra szállt a szigeten. 217 lázadó bennszülöttet
foglyul ejtett, és két hatalmas olajtartályt elpusztított. A katonák másfél
órát töltöttek a parton, majd veszteség nélkül távoztak. Hogyan jelentsük
ezt az eseményt? Minden attól függ, melyik újságnak dolgozunk.

The Times
Végzetesen veszélyes lenne túlbecsülni e partraszállás jelentőségét, de
talán még veszélyesebb lenne nem értékelni kellőképpen igazi jelentőségét.
A támadás világosan bizonyítja, hogy a bennszülöttek védőállásai nem
nagyon erősek; tévedés lenne azonban egyszersmind arra is következtetni,
hogy e védőállások gyengék. Az elfogott bennszülöttek számát sajnos nem
közölhetjük, de nagyon valószínűnek látszik, hogy számuk körülbelül 216
és 218 között mozog.

Az Alsóházban

Képviselő is lehetsz. Ez nem is lenne példa nélküli eredmény, akadt már

nem egy külföldi származású képviselő az angol Alsóházban. Kérdésedre
ekkor a következő választ kapod Öfelsége kormányának illetékes
miniszterétől: "A két olajtartállyal kapcsolatban a következőket
közölhetem a Házzal. Ennek az évnek az első felében a hadsereg, a
hadiflotta és a légierő, kivévén azonban a hadiflotta légierejét, háromszor
annyi bennszülött olajállományt pusztított el, mint a múlt esztendő első
felében elpusztított olaj felének kétszerese, hét és félszer annyit, mint a
tavalyelőtt elpusztított olaj negyedének ötszöröse, és hatszor annyit, mint a
három év előtt elpusztított olaj egyhatodának két és negyedszerese."
(Óriási éljenzés a kormánypárti padsorokból.) TE (talpra ugrasz, és a
következő pótkérdést teszed fel): Tudja-e a miniszter úr, hogy az egész
ország bizonyos aggodalommal fogadta azt a hírt, hogy Charamak szigetét
támadták meg, és nem a szomszédos Ragamak szigetét?
A MINISZTER: Semmi hozzátennivalóm nincsen 1892. augusztus 2-án
tett nyilatkozatomhoz.
(Dübörgő éljenzés a kormánypárti sorokból.)

Evening Standard
(LONDONER'S DIARY)

A charamaki támadás legérdekesebb titka az a tény, hogy Reggie Tilbury

kapitány Lord Bayswater ötödik fia. Oxfordban volt evezős, kitűnő
krikettjátékos, és pólóban is egész ügyes. Amikor ma a Claridge Hotelban
beszélgettem feleségével, Lord Elasson legfiatalabb lányával, Lady
Clarisse parányi kis fekete kalapot viselt hatalmas sárga tollal. "Reggie
mindig ügyes volt az ilyen háborús játékokban" – mondotta. Később
megjegyezte: "Ezt jól megcsinálta, nem gondolja?"
 Levél a szerkesztőhöz

Írhatsz egy levelet is, mondjuk, a Manchester Guardian szerkesztőjéhez.

"Uram, a charamaki támadással kapcsolatban szeretném felhívni a
figyelmét arra a rendkívül érdekes tényre, hogy John Flat, a kiváló angol
költő ezen a kis csendes-óceáni szigeten írta híres költeményét, A pontyot,
1693-ban. Tisztelő híve ..."
Másnap a következő választ olvashatod:
"Uram, hálás vagyok ... úrnak, hogy felhívta az olvasók figyelmét John
Flat híres versére, A pontyra. Engedje meg azonban, hogy felhasználjam
ezt az alkalmat, és rámutassak egy elterjedt és nézetem szerint rendkívül
káros hitre, amelyet sajnos a brit olvasóközönség széles rétegei ugyanúgy
vallanak, mint a tegnapi levél írója. John Flat A pontyot valóban 1693-ban
kezdte el írni, de csak 1694 első napjaiban fejezte be. Tisztelő híve ..."

The Oklahoma Sun

Ha egy amerikai újság londoni tudósítója vagy, egyszerűen sürgönyözd a

lapodnak ezt:
"Jenkik meghódítják a Csendes-óceánt."

Angol állampolgárság

Megadni az angol "állampolgárságot" angolul annyit jelent, mint "to

naturalise". Szóról szóra: természetesíteni. Mielőtt megkapod az angol
állampolgárságot, még csak "természetesnek" sem tekintenek. Ez a szó:
"natural", az Oxfordi Zsebszótár szerint a következőket jelenti: "amit a
természet produkál, ami a valóságban létezik, ösztönös, normális, nem
csodálatos, szellemi, mesterkélt vagy hétköznapi ..." A szótár szerint
"natural" még féleszű személyt is jelent, de ezt a jelentést jelen érvelésünk
szempontjából elhanyagolhatjuk. Ha már eleged van abból, hogy nem vagy
fizikailag létező és csodálatos és hétköznapi egyszerre, akkor
folyamodhatsz angol állampolgárságért. Nagyjából két lehetőségre
számíthatsz: megkapod, vagy nem kapod meg.
Ha megkapod, tökéletesen szakítanod kell régi életmódoddal. Hirdesd,
hogy minden vagy, ami nem vagy, és semmi sem vagy, ami vagy. Utánozd
egyik angol barátom nézetét – nevezzük az illetőt Gregory Bakernek.
Baker angol ügyvéd, és különösen lenézi a következő embercsoportokat:
külföldieket, amerikaiakat, franciákat, íreket, skótokat, walesieket,
zsidókat, munkásokat, hivatalnokokat, szegényeket, nem lateiner
embereket, üzletembereket, színészeket, újságírókat és írókat, asszonyokat,
azokat az ügyvédeket, akiknek nagyon rosszul vagy nagyon jól megy a
soruk, szocialistákat, liberálisokat, tory-reformereket (a kommunisták
létezését még nem vette tudomásul), lenézi az anyját, mert üzletiesen
gondolkodik, a feleségét, mert neje apja nem volt orvos vagy ügyvéd,
testvérét, mert az hivatásos katonatiszt ugyan, de nem gárdaezredben
szolgál. Imádja hétéves kisfiát, de csak azért, mert a gyereknek ugyanolyan
orra van, mint neki.
Ha természetesítettek, emlékezzél az alábbi szabályokra: 1. Zabkását kell
enned reggelire, és mindenkinek azt kell mondanod, hogy szereted.
2. Volt honfitársaiddal csakis angolul beszélj. Tagadd, hogy tudsz
bármilyen idegen nyelvet, saját anyanyelvedet is felejtsd el, illetve mondd,
hogy elfelejtetted. Nem angol szokás bármilyen idegen nyelvet tudni vagy
akár érteni. Kicsit tudhatsz franciául, de csak egy kicsit, és csak a
legborzalmasabb, fülsértőbb kiejtéssel.
3. Rendezd át könyvtáradat, dobáld ki a külföldi szerzők műveit, akár
eredetiben, akár angol fordításban voltak meg. Dosztojevszkij összes
művei helyett vásárolj egy szép, képes kötetet az angol madarakról. Proust
művei helyett vedd meg A Regency-korszak bútorai című munkát, Pascal
Gondolatok című műve helyett helyezd el könyvespolcodon az Egy skót
lazac élete és gondolatai című kötetet.
4. Az angolokat csak így említsd: "Mi, angolok." Bizonyos óvatosság
mégsem árt. Ismerek egy természetesített urat, aki túlságosan gyakran
használta e kifejezést, hogy "mi, angolok". Egy fiatalember egyszer
végigmérte, kivette a pipát a szájából, és halkan így felelt: "Bocsánat, uram
– én walesi vagyok." Ezzel hátat fordított neki, és faképnél hagyta.
Ugyanez az úr még a háború alatt egyszer végighallgatott egy beszélgetést.
Valaki említette, hogy a japánok 22 repülőgépet lelőttek.
"Micsoda? A mienket?" – kérdezte felháborodva. Angol háziasszonya
fagyosan így válaszolt: "Nem. A mienket."
 Van-e angol humor?

Az angol humor a megszólalásig hasonlít a Loch Ness-i szörnyhöz: mind a

kettő világhírű, és valószínűleg egyik sem létezik. Egyéb hasonlóság nem
mutatható ki a kettő között: a Loch Ness-i szörny nyájas magaviseletű
bestia, és a légynek sem árt; az angol humor irgalmatlan. Hasonlít továbbá
az angol humor a boszorkányokhoz is. Boszorkányok tudvalevőleg
nincsenek; az emberiség mégis úgy viselkedett évszázadokon át, mintha
volnának. Se szeri, se száma nem volt a boszorkányszombatoknak – de a
boszorkányüldözéseknek, sőt a boszorkánypereknek sem, az inkvizíció és
egyéb hatóságok szíves jóvoltából. A boszorkányok tudománya,
varázsereje, az ördöggel való cimborálása – megannyi misztérium, amely
szűnni nem akaró vonzerőt gyakorol az emberi képzeletre. Az az
elhanyagolható tény, miszerint boszorkányok pedig nincsenek, láthatólag
nem akadályozta meg az írástudókat abban, hogy könyvtárnyi irodalmat
összekörmöljenek róluk. Szakasztott ez a helyzet az angol humorral is.
Könnyen lehetséges, hogy nem létezik, ám ez az egyszerű tény nem térített
el szándékától ezerszer ezer szerzőt, ajki naponta állítja elő a könyvek
tucatjait a témáról. És nem térít el engem sem.
Egy kevéske időt szánjunk még a meghatározásokra. A meghatározással
mint olyannal mindössze egy a gond: lehet mégoly sziporkázó, szellemes,
szórakoztató, eredeti, sőt forradalmi – egy, egyetlenegy dologra képtelen:
bármit is meghatározni. És a humor esetében ez százszorosan igaz. De
erről majd később. Most próbáljunk néhány egyszerű kérdésre válaszolni:
Mi az, hogy "angol"? Mi az a "humor"? Vajon az angol humor egy nemzet
vagy csak egy osztály sajátja-e? Mi a közös a londoni külváros és Evelyn
Waugh humorában?
Mielőtt részletekbe bocsátkoznék, hadd szóljak néhány szót a témáról
általában. Ha az angol humor mindazon humoros írásművek matematikai
összege, amelyek angol nyelven megjelentek, nos, úgy ebben az
értelemben van angol humor. Szakasztott úgy, ahogy van bolgár, finn vagy
vietnami humor. Anglia – avagy Nagy-Britannia, avagy a Brit-szigetek –
kiválóan szellemes és szenzációsan mulattató személyeket adott a világnak
Chaucertől Dickensen át Oscar Wilde-ig és W. S. Gilbertig, és P. G.
Vodehouse-ig meg Evelyn Waugh-ig. Ha pedig a kérdés úgy vetődik fel,
vajon az angolok tudnak-e nevetni és kedélyesen tréfálkozni, a válasz erre
is: igen.
Csakhogy az angol humor bajnokai egyáltalán nem erre gondolnak.
Szerintük az angolok humora sajátosan angol, következésképp más népek
számára érthetetlen és utánozhatatlan, és azt ugyebár szükségtelen is
megemlíteni, hogy bármely más nemzet humorát felülmúlja. Ez utóbbi
tétel vitatható. De érdemes rajta vitatkozni.
Más országban lehetsz jópofa vagy lehetsz fapofa; szeretheted vagy
utálhatod a viccet; tekintheted a pojácákat az emberiség elitjének avagy
szemetjének. Ebbéli véleményedhez természetesen Nagy-Britanniában is
jogod van. Csakhogy: Nagy-Britannia a világ egyetlen országa, amely
mérhetetlenül büszke a humorára. A parlamentben, halál komoly
tudományos vitákban, sőt: gyászbeszédekben lényegesen ritkábban idézik
Shakespeare-t, mint Gilbertet vagy Lewis Carrollt. Minden egyes
pohárköszöntő – legyen a tárgya akár az amőba szerelmi élete – kötelezően
egy úgynevezett mókás esettel zárul. Legyen a szónok akármilyen
dögunalmas fráter, fancsalifeszület vagy savanyújóska – a humorérzékére,
hát arra cefetül büszke, magánemberként is, brit alattvalóként is. Ha tehát
sikert óhajtasz elérni – mit beszélek!, ha egyáltalán életben akarsz maradni
– a britek között, meg kell ismerkedned és meg kell mérkőznöd ezzel a
különös és veszedelmes jelenséggel, az angol humorral. És férfiasan –
avagy nőiesen – elviselned.
Ha más országokban nem felelsz meg a helyi normáknak, a bennszülöttek
utálják a képedet, egyszerűen tudtodra adják, hogy idióta vagy, rondán
eszel, ifjabb éveidben lótolvaj voltál, most pedig dögevő. Angliában
kimondják, hogy nincs humorérzéked. Ez a végső ítélet; ez ellen nincs
apelláta.
A továbbiakban megmagyarázom, mi az angol humor, illetve: mi az angol
humor, ha létezik egyáltalán; hogy mi az, amit az angolok annak
tekintenek; hogy hogyan legyünk humorosak Angliában; végezetül pedig,
hogy miféle sértéseket és pimaszságokat kell zsebre vágnunk, nehogy
humortalannak tartsanak – ami természetesen egyértelmű volna az emberi
fajból való végleges és visszavonhatatlan kirekesztésünkkel.

(Borbás Mária fordítása)

 Ha jó, akkor angol

Nagyon hamar gyanút fogtam, hogy angol humor talán nincs is. Alig pár
héttel az után, hogy 1938-ban Angliába érkeztem, néhányan tudomásomra
hozták, hogy nagyon angol a humorom. Ezt nyilvánvalóan bóknak szánták.
Még ennél is nyilvánvalóbban éktelen nagy marhaság volt. Akkor
érkeztem Magyarországról; ott születtem, ott nevelkedtem; életemben egy
szál angol könyvet nem olvastam, mivelhogy nem tudtam elég jól angolul;
továbbá születésem óta összesen három angolt láttam, darabonként öt
percig. Hogyan, mikor és miért tehettem volna szert angol humorra?
Azt azonban megállapítottam, hogy csak a jó vicceim részesülnek ebben a
kitüntető dicséretben. Sületlen tréfa, szellemtelen megjegyzés, ostoba
szóvicc még véletlenül sem. Soha senki ilyet nem mondott: "Az ön humora
abszolút dögletes, de nem tagadhatom, hogy nagyon angol." Humorom
pont úgy járt, mint a szigetországban minden: ha jó, akkor angol – ha
szemét, akkor külföldi.
Ám hamarosan kételyek támadtak keblemben. Végtére is: hátha tényleg
van speciálisan angol humor...? Akkoriban hallottam a következő viccet:
"Két pasas támogatja a falat egy külvárosi metrómegállóban, éjjel fél
tizenkettőkor. Rajtuk kívül mindössze egy ember áll a peronon: egy gyanús
képű, rongyos ürge.
– Tudod ki az ott? – böki meg a cimboráját az egyik pasas.
– Kicsoda?
– Hát a canterburyi érsek.
– Ne játszd az eszedet, hapsikám.
– Ha mondom! A canterburyi érsek.
– Ide figyuzz, hapsikám, mi a jó istent keresne a canterburyi érsek éjjel fél
tizenkettőkor ebbe a metrómegállóba? Ilyen cuccba?
– Azt én meg nem mondom. De láttam a képét elégszer, hát tudom, hogy ő
az.
– Bármibe fogadok, hogy nem az.
– Egy ficcs?
Fogadnak egy fontban; az egyik pasas odamegy a rongyos ürgéhez, és
megszólítja.
– Elnézést, nem maga véletlenül a canterburyi érsek?
– Hogy ki? – kérdi komoran az ürge. Láthatólag nem tetszik neki a dolog.
– A canterburyi érsek.
– Eriggy innét a jó..., míg meg nem bánod. Törődj a magad dolgával, és
menj a ...!
A pasas visszaballag a cimborájához.
– A fogadás tárgytalan – közli. – Nem lehet ebből egy egyenes választ
kihúzni."
A viccet eléggé mulatságosnak tartottam, és – ami sokkal lényegesebb –
nagyon angolnak. Hogy miért? Nézzük először is az aranyos
nonszenszelemet. A második pasas kérdése felettébb ésszerű: valóban, mit
is keresne Canterbury érseke éjjel fél tizenkettőkor, rongyos ruhában egy
kültelki metróállomáson? Nagyon angol a rongyos ürgéhez intézett
udvarias kérdés is. Nemkülönben a fogadás. Igazán angol a vicc azonban
az álfair elemtől lesz. Mert hogy a humortalanság vádján kívül csupán
egyetlenegy állítás hatol minden vérbeli angolnak a szíve gyökeréig: ha
rámondják, hogy nem fair. Összeakadsz, mondjuk, az angol börtönben egy
gyilkosságért elítélt rabbal. Készségesen elismeri, hogy szakmai
pályafutása során hét embert tett el láb alól. De merészeld csak, teszem azt,
azzal vádolni, hogy előrefurakodott a pénztárnál a sorban – menten te
leszel a nyolcadik! A brit igazságszolgáltatással kapcsolatban – amelyet
egyébiránt szintén világelsőnek minősítenek – ez a szólás járja: nem elég
az igazság, érvényt is kell neki szerezni. Magyarra lefordítva ez körülbelül
annyit jelent, hogy pokolba az igazsággal: az a lényeg, hogy az ítéletet
mindenki igazságosnak tartsa. A fenti vicc ugyanezt a mentalitást tükrözi.
Az első pasas – más népek vicceiben – visszajönne, és azt mondaná:
"Mocskos szájú az ürge, nem létezik, hogy ő a canterburyi érsek. Nyertél,
hapsikám." Ami igaz volna, de hülyeség. "A fogadás tárgytalan" – ez igen.
Ez nagyon angol, és roppant agyafúrt.

(Borbás Mária fordítása)

 Csak az angolok?

Most pedig térjünk vissza a meghatározásokhoz. Ha azt írom, "angol", az

angolt, walesit és skótot jelent – de írt, azt nem. Okosabb lett volna talán,
ha könyvemnek a "Brit humor kezdőknek" címet adom. Csakhogy: ki a
csuda hallott valaha is "brit" humorról? Szerintem nincs az a habzó szájú
skót nacionalista, aki rá ne bólintana, hogy az angol humor bizony angol
humor.
Jóformán semmit sem tudok holmi sajátosan walesi humorról, de mivel
vélhetőleg lényegesen több walesi él Angliában, mint Walesben, bízvást
kellőleg elangolosodtak már, és bekebelezte őket az angol humor-
imperializmus.
A skótokkal kapcsolatban viszont – ha az életembe kerül is – megengedek
magamnak egy merész megállapítást. Tudom, hogy külön nemzet, tudom,
hogy sokan közülük szeretnének még jobban elkülönülni. Nem tagadom,
hogy gyengéd érzelmekkel viseltetem a skótok iránt, mindig remekül
kijöttem velük, s mint minden magyar, sokkal könnyebben elboldogulok a
skót angol kemény mássalhangzóival, mint a lágyabb angol változat
tisztázatlan magánhangzóival (és ez vonatkozik a legműveltebb rétegekre
is). Ha valaki az Egyesült Királyság területén figyeli meg a skótokat,
könnyen kitetszik a különbség köztük meg az angolok között. Hanem azon
már maguk csodálkoznának a legjobban, mennyire hasonlítanak az
angolokhoz, mihelyt az ember az európai kontinensről veszi őket
szemügyre. Hacsak skót szoknyát nem viselnek – márpedig ki visel ma
skót szoknyát? legfeljebb a vasárnapi örömskótok a Trafalgar Square-en, a
turistaszezonban vagy a skót Felföldre látogató angol plasztikbögre-
gyárosok, plusz egy magyar ismerősöm –, szóval, hacsak skót szoknyát
nem viselnek, a külföldi szemében abszolút megkülönbözhetetlenek az
angoloktól. Mert mi tűnik a frankfurtinak vagy a varsóinak a szemébe, ha
angolt és skótot lát? Ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanolyan a modoruk,
ugyanolyan félszegek és tartózkodóak (legalábbis külhonban), ugyanolyan
arrogánsak (legalábbis külhonban), ugyanúgy szétveti őket a
felsőbbrendűségi komplexus. Az a tény pedig már elkerüli a frankfurtinak
a figyelmét, hogy a skót nemcsak az egész világnál, de még az angoloknál
is felsőbbrendűnek tekinti magát, az angol viszont nem is veszi észre, hogy
a skót egyáltalán létezik.
Emelt fővel megismétlem tehát – érjen bár érte Glasgow utcáin halálos
tőrdöfés –: idegen szemmel nézve a skót jóformán megkülönböztethetetlen
az angoltól.
Na persze ki nem hallott arról a sajnálatos aberdeeni balesetről, melynek
során egy taxinak mind a tizennyolc utasa megsebesült...?
Avagy ki ne ismerné az efféle vicceket:
"Valamikor, a régi szép időkben, megérkezik Londonba a skót, három
bőrönddel. Megkérdi a hordárt, mennyi a díjszabás.
– Öt penny az első darab, három-három a többi.
– Nagyon helyes. Az elsőt én viszem, a másik kettőt maga."
Más szóval: hogy is állunk azzal a hagyományos skótsággal? Ha az ember
könyvet ír a humorról, mégse hagyhatja figyelmen kívül a skót viccet?!
Szerintem nyugodtan. Először is, az efféle vicc mindenkinek a könyökén
jön ki. Másodszor: ezeket a vicceket skótokról mesélik – de nem skótok,
következésképpen édeskevés közük van a skót humorhoz. Harmadszor: a
skótok szegények voltak, és az (akkor még) gazdag angolok fukarságnak
vélték a takarékosságukat. Tapasztalatból tudom, hogy a skótok rendkívül
vendégszeretőek és nagyvonalúak. Mint már írtam, kétlem, hogy lenne
kifejezetten angol humor, ebből tehát az következik, hogy – mondjuk – a
walesi humor egy nem létező fajta alfaja lenne. Ez azonban pontosan
egybevág az angol nonszensz hagyományaival. Nemrégiben még
forgalomban volt Nagy-Britanniában egy pénzérme, amit félkoronásnak
hívtak. Koronás nem volt, de ez senkit sem zavart. Az angolok tökéletesen
elégedettek voltak egy nem létező egység törtrészével. Matematikában a
semmi fele – semmi. Humorban és a brit pénzügyekben (a kettő gyakran
azonos) a semmi fele általában már valami.

(Borbás Mária fordítása)

 Mi a humor?

MI A HUMOR? Nem tudom. Mr. Spike Milligan, a komikus színész így

írt: "A komédia a pénzkeresés egyik módja. A baj csak az, hogy manapság
mindenki filozófiai rendszerré akarja kiépíteni." Nos, tévedett. A humor
filozófia, a baj csak az, hogy manapság mindenki pénzt akar vele keresni.
Ha mégoly fontos is, nem ez a leglényegesebb. A leglényegesebb az, hogy
a nagy szellemek Arisztotelésztől kezdve Bergsonon és Freudon át egészen
Mr. Milliganig kétségbeesett, néha lenyűgöző erőfeszítéseket tesznek,
hogy a humort meghatározzák, de sohasem sikerül nekik.
A humor definíciója filozófiai probléma. Ebben rejlik az első nehézség. A
"humor" szó hallatán az emberek kiadós nevetésre számítanak. Ez a
várakozás nem indokolt. A humor filozófiai definíciójának nem kell
mulatságosabbnak vagy szórakoztatóbbnak lennie, mint – mondjuk – az
élet értelme filozófiai meghatározásának.
De – és ebben rejlik a második nehézség – a humor meghatározására
irányuló erőfeszítés éppoly hiábavaló, mint az, amely az "élet céljának"
meghatározására irányul. Ez utóbbi kérdésről az emberiség legnagyobb
gondolkodói több ezer kötetet írtak össze. A válaszok gyakorta
szenzációsak, izgalmasak, gondolatébresztőek és mélyenszántóak, csak
éppenséggel nem igazak. (Lehet, hogy az igazság egyszerűen unalmas és
szürke ahhoz, hogy fölkeltse az érdeklődést: azaz az életnek nincs is
értelme? De még erre se mer megesküdni senki.) A filozófia vívmánya,
hogy helyes kérdéseket tesz föl, és rossz feleleteket ad. A filozófia
vívmánya, hogy lélegzetelállító ügyességgel siklik a problémák körül, és
nem talál rájuk megoldást. Egy jottányival sem vagyunk közelebb ahhoz,
hogy megtaláljuk a meggyőző és általánosan elfogadott feleletet arra a
kérdésre, hogy "mi az élet célja", mint fél tucat ezredévvel ezelőtt.
Ugyanez vonatkozik a humorra is.
Én itt és most nem fogom betölteni ezt az űrt. Nem fogon megtalálni azt a
megoldást, amelyet Arisztotelésztől Milliganig nem talált meg senki. És
nem fogom összefoglalni a megszámlálhatatlan teóriát (legfeljebb érintek
néhányat, amikor elkerülhetetlen). Nem mellőzhetem teljesen a humor
definíciójának témáját, de nem ez értekezésem fő tárgya. Értekezésem fő
témája: hogyan próbáljon meg az ember mulatságos lenni Angliában?
Most tehát megpróbálom összefoglalni és kifejteni mindazt, amit néhány
korábbi könyvemben már elmondtam a témával kapcsolatban.∗

Eight Humorists. David Langdon rajzaival. Wintage, 1954. és Humour in Memoriam.
Meditálásom Arisztotelész, Bergson és Freud magasztos társaságába fog
emelni. Ők nem tudták megoldani a problémát, én sem tudom.
Mi hát a humor? Nos, mi az eső? Más a meteorológus és más a földműves
számára. A banktisztviselő számára csapás, amely tönkreteheti a hétvégét;
a mozitulajdonos számára áldás, amely a hétvégén is bevételhez juttatja. És
a szemerkélés, a felhőszakadás, a zápor, a zuhogás vagy csak egy-két
csöpp, az mind eső? Vajon a szemerkélés és az özönvíz közti különbség
mennyiségi vagy minőségi? Mondhatnánk, csupán mennyiségi – bár aligha
hiszem, hogy a régi idők bűnös lelkei, akik az özönvízben elpusztultak,
ezzel egyetértenének. Megkockáztathatjuk azt is, hogy bármilyen
szemszögből vizsgálják is az egyes egyének a kérdést, az eső csak eső, és a
tudományos definíció majd pontos eredményt fog hozni.
De ez sem igaz. A tudományban nincsen semmi hókuszpókusz, az
önmagukat tudományosnak valló módszerekben még kevésbé. Más-más
tudományág más-más eredmény-t mutathat fel még akkor is, ha ugyanazt
az esetet vizsgálja. Jogi értelemben a beszámíthatatlanság például egészen
más, mint mikor orvosi szempontból minősül valaki beszámíthatatlannak.
Az orvosok megállapíthatják valakiről, hogy beteg, a bírák attól még
bűnözőnek tekintik. Orvosi szempontból lehet beteg; jogi szempontból
viszont leélheti az életét börtönben, vagy egyes országokban akár föl is
akaszthatják. Hasonlóképpen, a humorral kapcsolatos problémák egyik
nehézsége, hogy az emberek más-más szemszögből közelítik meg.
Arisztotelész esztétikai szemszögből vizsgálta, Bergson filozófiai, Freud
pszichológiai szemszögből. És tessék: már megint itt vagyunk az esőnél...
Az ember sokat tudhat a humorról; a humor lehet elviselhetetlen, vagy
lehet szenzációs; lehet élvezetes; lehet kenyérkereseti forrás; ráhúzható a
komédiára, szellemességre, viccre, szatírára, iróniára, utánzásra és a többi,
szinte vég nélkül, és mély igazságokat lehet kideríteni róla. És az ember
még mindig nem tudja, mi is tulajdonképpen a humor. Mint ahogy a
fizikusok elő tudják állítani az elektromosságot, tudnak róla mindent, a
segítségével az ember utazhat a levegőben, a szárazföldön vagy a vízen,
áshat alagutakat, elmozdíthat hegyeket, és továbbíthat vele üzeneteket több
ezer mérföldre; de mégsem tudják, mi az elektromosság. Kísérletezzünk
hát másfajta megközelítéssel; keressük a választ a kizárással: mi nem a
humor?
Minél több híres tanulmányt olvasunk a témáról, annál közelebb kerülünk
célunkhoz. A humor legmegbízhatóbb általános definíciója talán az

Routledge & Kegan Paul and André Deutsch, 1970.

lehetne: a humor nem az, aminek az emberiség nagy gondolkodói
beállították.
Bergson könyve A nevetésről nagyszerű olvasmány – sokkal jobb, mint a
róla készült összefoglalók. Tele van kitérőkkel, és ezek a legjobb részek
benne: mulatságos, szellemes, gyakran sziporkázó. Amit azonban a
főtémával kapcsolatban mond, az helyenként a legteljesebb ostobaság.
Bergson fő eszméi a rugalmasság, a hajlékonyság és az élan vital. Ezek
ellentéte, a rugalmatlanság és merevség nevetségesek, mi több, a
nevetséges egyik definíciója így szól: "az élő körül képződött mechanikus
réteg." Ez azt jelenti – mint Arthur Koestler rámutatott –, hogy Bergson
szerint a világon a legmulatságosabbak az automaták és a marionettek,
dobozból kiugró krampuszok stb. Koestler tulajdonképpen azt mondta,
hogy ha Bergsonnak igaza volt, akkor az egyiptomi szobroknak, a bizánci
mozaikoknak, az epilepsziás rohamoknak, de még a más emberek
szívverésének is véget nem érő vidámságot kellene vinniük életünkbe.
Bergson a továbbiakban a humor különböző fajtáit elemzi, és megállapítja,
hogy mindenben, ami mulatságos, megtalálható a rugalmatlanság
valamilyen eleme. Ez intellektuális tornamutatvány, de az én generációm –
mely hozzászokott a lengő trapézon egyensúlyozó ideológusokhoz, akik
azt magyarázzák, hogy a szegénység maga a gazdagság, a kötelező
hallgatás maga a szólásszabadság, s az elnyomás maga a szabadság – nem
is talál benne semmi különöset. Sokan elsajátítottuk a trükköt. Adjatok egy
hangzatos, látszólag okos ötletet, mi meg majd alkalmazzuk mindenre.
Könnyű a feladat, és Bergson nagyszerűen megbirkózik vele. Érvelése
során ilyen állításokkal találkozunk: mindenféle ruhadarab természetéből
következően nevetséges. Boldog, aki reggel ránéz a zoknijára, és ettől a
nap hátralevő részére földerül. A fizikai elváltozást is mulatságosnak
találja, ha az jól utánozható. A púpos ember arra hasonlít, aki rosszul tartja
magát, tehát mulatságos. A fekete bőrű mulatságos, mert az olyan emberre
hasonlít, aki bekormozta a képét. Bergson felteszi a kérdést: miért nevetjük
ki azt, aki szőkére festi a barna haját? De hát kinevetjük? Én személy
szerint nem. Mitől nevetséges, kérdi, ha valakinek vörös az orra?
Semmitől, ha engem kérdez. Miért nevetjük ki a szónokot, aki beszéde
legfontosabb pontján eltüsszenti magát? Miben rejlik e temetési beszédből
vett mondat komikuma: "Erényes volt és kövérkés?" Abban, magyarázza
Bergson, hogy figyelmünket a lélekről hirtelen a testre irányítja. Mint
megtudjuk, komikus minden olyan véletlen egybeesés, amely valakinek a
fizikai tulajdonságára tereli a figyelmet, amikor minket elsősorban a
morális milyensége foglalkoztat.
Kész zagyvaság, ráadásul bántó zagyvaság. A fizikai elváltozás semmilyen
körülmények között nem lehet mulatságos, akkor sem, ha mégoly könnyen
utánozható. És mi értelme azon elmélkedni, miért mulatságos a fekete bőrű
ember? Nem mulatságosabb, mint a fehér vagy a kínai, és több olyan
embert ismerek, aki elment Amin Ugandájába, amely tele van feketékkel,
de valahogy csöppet sem volt nevethetnékje, se éjjel, se nappal.
Bergson azt is mondja: komikus az az egyén, aki a maga útját járja, s nem
veszi magának a fáradságot, hogy társaihoz igazodjék. "A nevetés feladata,
hogy az illető szórakozottságával szemben érzett rosszallást kifejezésre
juttassa, és hogy álmodozásából magához térítse." Sok igazság lehet abban,
hogy legnagyobb komikus figuráink némelyike, mint például Don Quijote,
nem tudott alkalmazkodni a valósághoz. De ebből nem következik, hogy
egyikük sem bírt alkalmazkodni, a Lüszisztratéban szereplő nőktől egészen
Bertie Woosterig. És minek ebbe beleráncigálni a szórakozottságot? A
szórakozottság nem nélkülözhetetlen eleme a humornak, kivéve tán a
szórakozott professzorokkal foglalkozó vicceket. Lehet, hogy Don Quijote
nem tudott alkalmazkodni a környezetéhez, de szórakozott nem volt.
Bergson legnagyobb tévedése azzal az elméletével kezdődik, miszerint a
nevetés mindig javító és megalázó szándékú. Eddig még rendben is
volnánk; a nevetés gyakran agresszív, kegyetlen természete közismert. De
ő ebből azt a következtetést vonja le, hogy lehetetlenség, hogy az ember
magán nevessen. Holott ez nemcsak lehetséges, hanem – az emberi faj
fennmaradása érdekében – még szükséges is. A humorérzék – és erre majd
még visszatérek – azzal a képességgel kezdődik, hogy az ember nevetni
tud saját magán.
Bergson védelmére annyit felhozhatunk, hogy a testi elváltozásról és a
négerek kacagtató voltáról vallott nézetei elavultak. De hát mégiscsak
huszadik századi gondolkodó volt – a második világháború idején halt meg
–, ezért az elavultságra is lényegesen kevesebb mentsége van, mint,
mondjuk, Arisztotelésznek.
Freud a humorral kapcsolatban kijelenti, hogy annak fontos eleme az
ökonomikusság. Kétségbe kell vonnom ezt a megállapítást. Könyvében
előad néhány viccet: "A lány Dreyfussra emlékeztet. A hadsereg nem hisz
az ártatlanságában." Lehet, hogy ennél mulatságosabban még soha nem
neveztek senkit kurvának, de hogy ez volna a leggazdaságosabb kifejezés?
Aztán két, meglehetősen kétes hírű amerikai üzletember történetét meséli
el, akik lefestették magukat. Amikor egy híres kritikus megpillantotta az
egymás mellett lógó képeket, csak ennyit mondott: "És hol van a
Megváltó?" Amivel a maga módján igen szellemesen latroknak titulálta az
úriembereket – de hol van ebben a megjegyzésben az ökonómia?
Freud szerint nem minden elmésség agresszív, és megkülönbözteti az
ártalmatlan és célzatos elmésséget. Az előbbi egyszerű örömet szerez, az
utóbbi további örömöt, az agresszió és megszégyenítés örömét. Freud
azonban itt tévedett: ha közelebbről szemügyre vesszük, minden elmésség
agresszív, még az úgynevezett ártalmatlan fajtája is.
Ugyancsak Freud szerint a vicc az örömszerzésre irányuló elmebeli
funkciók közül a legtársaságibb jellegű. A vicchez gyakran három
személyre van szükség, és egy vicc végigjátszásához többnyire még
valakinek a jelenléte szükséges. A viccek és álmok – folytatja Freud – a
szellemi életnek más-más régióiban nőttek fel. Az álom vágy marad; a vicc
kifejlesztett játék. Az álmok megtartják kapcsolatukat az élet legfontosabb
érdekszféráival; a viccek az apró örömszerzés területére irányulnak. Az
álmok elsősorban a fájdalom és gyötrődés távol tartását szolgálják; a
viccek az öröm megvalósítását. Agyműködésünk mindig ezt a két célt
szolgálja.
Mikor a szerencsétlen humorista elhatározza, hogy a filozófustól fog
tanulni – azt fogja megtanulni, hogyan kell viccet csinálni –, akkor idegen
vizekre téved. Úgy érzi magát, mint aki mindjárt sírva fakad, és
megfutamodik.
Koestler A Teremtés művében két ábrát vázol fel cikcakkvonalakkal, aztán
az egészet szóban is elmagyarázza: "A mindkét történet alapját képező
minta egy L helyzet vagy eszme érzékelése két önálló, ám
összeegyeztethetetlen koordináta-rendszerben, M1 és M2-ben. L esemény,
amelyben a kettő keresztezi egymást, egyszerre két különböző
hullámhosszon rezeg. Amíg ez a helyzet fennáll, L nem csupán egy
asszociációs összefüggéssel áll összeköttetésben, hanem kettővel
disszociál."
Hogy ennek a kontextusból kiragadva semmi értelme? Tény. És hogy ez
nem igazságos? Valóban. De az igazat megvallva, ha benne hagyjuk a
kontextusban, akkor sem tudjuk meg belőle, hogyan lehet pompás viccet
fabrikálni. Max Eastman az Enjoyment of Laughter (A nevetés élvezete)
című művében egy másik dermesztő grafikont vájol fel, amely legalább
annyit ér, mint Koestleré. Koestler azonban új piedesztálra állítja a humort.
Szerinte a tréfacsináló édestestvére a tudósnak és művésznek. A komikus
hasonlat – a humor – a nevettetés céljait szolgálja; az objektív analógia – a
tudomány – a megértését; a költői kép – a művészet – a csodálatét. Az
alkotó tevékenység – folytatja tovább – három értékű: a humor, a
felfedezés, a művészet szolgálatában állhat. Vagy másképpen fogalmazva:
az alkotó tevékenység egyik ágazata a humor. A tréfacsináló édestestvére a
bölcsnek, talán maga is bölcs. Legyünk hálásak Koestlernek ezért a
hatalmas elismerésért. Az angol írók közül legutóbb Harold Nicolson
foglalkozott a kérdéssel.∗ Meghatározásaival ő se jut messzebbre elődeinél.
Különbséget tesz akasztófahumor, szelíd humor, erőltetett humor, bájos
humor, kaján humor, hátborzongató humor és kedélyes humor között.
Mindezzel azonban még nem határozza meg a humort. Az ember nem
próbálná olyanképpen meghatározni a kalap fogalmát, hogy felsorolja:
vannak sapkák, cilinderek, keménykalapok, panamakalapok, főkötők,
fezek, rohamsisakok, csákók és trópusi sisakok. Kétségkívül vannak,
csakhogy egy ennél hosszabb és teljesebb lista sem tájékoztatna bennünket
arról, hogy mi a kalap.
Nicolson, az igazat megvallva, azért ennél többel is megpróbálkozik.
Összevet egy csomó jól ismert elméletet a humorral kapcsolatban abban a
reményben, hogy négy elmélet mégiscsak többet mond, mint egy. Többet
is mond, ha kiegészítik egymást, ám kevesebbet, ha ellentmondanak
egymásnak. Azt mondja, a nevetésnek négy elmélete van (akad
száznegyvennégy is, de foglalkozzunk most csak ezzel a néggyel): 1. az
önbecsülés elmélete; 2. a csökkenő irányú meg nem felelés elmélete; 3. a
feszültség alóli felszabadulás elmélete és 4. a szabad cselekvéssel szemben
álló automatizmus elmélete.
Az önbecsülési elmélet Hobbesnak a "váratlan dicsőséggel" kapcsolatos
ismert mondásán alapul, mely így hangzik: "... a nevetés indulata nem
egyéb, mint váratlan dicsőség, amely abból adódik, hogy hirtelen tudatosul
bennünk önmagunk valamely kiválósága, akár mások gyengeségéhez, akár
a magunk korábbi gyengeségéhez képest."
A nevetés e típusának egyik alcsoportja a Schadenfreude, a mások
nyomorúsága felett érzett öröm, azaz a káröröm. Nicolson fölöttébb büszke
rá, hogy az angolban a Schadenfreude szó nem létezik, én azonban nem
tudom, mit bizonyít ez: az angol jellem nemességét-e vagy inkább az angol
nyelv szegénységét.
La Rochefoucauld egyetért Hobbesszal, mikor megjegyzi, hogy "barátaink
balszerencséjében mindig van valami, ami megörvendeztet bennünket".
Harold Nicolson második kategóriája a "csökkenő irányú meg nem
felelés", amely Herbert Spencer kifejezése. Törhetjük a fejünket, hogy

The English Sense of Humour. Harold Nicolson, Constable, 1956.
vajon mit jelent ez, és bár megtudjuk, hogy ez olyankor következik be,
amikor "nagy dolgokról önkéntelenül csekélységekre terelődik a
figyelmünk", még mindig törhetjük tovább a fejünket. Megtudhatjuk még
azt is, hogy elmélet fordított irányban sohasem működik. Spencer és
Nicolson a következőképpen világítja meg mindezt: ha például valahol
hosszas előkészületek után tűzijátékot akarnak csinálni, gondoskodnak a
vendégek biztonságos elhelyezéséről stb., ám az égen nem jelenik meg
semmiféle káprázatos és színpompás tünemény, hanem csupán néhány
bágyadt és erőtlen pukkanás hallatszik, akkor kitör az általános derültség.
Spencer azt mondja, az elmélet fordított irányban nem működik, s ebben
minden bizonnyal igaza van. Ha hirtelen robbanás támad, anélkül hogy
aprólékos óvintézkedések történtek volna, s huszonhét ember meghal,
további ötvenkettő pedig megsebesül, akkor ez nem ok általános
vidámságra.
Ezután következik a "feszültség alóli felszabadulás". Az iskolából
kiszabadult gyerekek örülnek a szabadságnak. Az utolsó ponttal, a
"mechanikus merevséggel" már foglalkoztunk, amikor Bergsont
tárgyaltuk. Nicolson négy elméletének legalább az az előnye megvan, hogy
mindent magába foglal. Fogja a négy közismert és gyakorta hangoztatott
elméletet, és ahelyett hogy egyet kiválasztana közülük mint az egyedül
igazat és üdvözítőt, összevegyíti mindet. De még ez a csodacsomag is
édeskeveset ér. Még ha mulatságos is négy kategóriája (egyébként nem
az), mi akkor is sok mindenen nevetünk, ami ebben nincs benne.
Lehetséges, hogy ezektől a jeles gondolkodóktól sok mindent megtudtunk
a humorról, és mélyenszántó eszmékkel gazdagodtunk, a humort
meghatároznunk mégsem sikerült. Az első Lord Birkenheadhez, aki
akkoriban még F. E. Smith névre hallgatott, egyszer így szólt egy unalmas,
ám nagyképű bíró: "Mr. Smith, nem lettem sokkal okosabb attól, hogy a
maga beszédét végighallgattam." Amire Smith így válaszolt: "Lehet, hogy
okosabb nem lett, bíró úr, de az ismeretei minden bizonnyal bővültek." Hát
mi is így vagyunk vele. Az ismereteink bővültek, csak épp okosabbak nem
lettünk.
Molnár Ferenc, a nagy magyar színműíró és a kávé legalább olyan nagy
szakértője egyszer így szólt, miután megivott egy csésze gyanús fekete
folyadékot, melyet az első világháború utáni Budapesten feketekávé
gyanánt szolgáltak fel neki: "Van ebben valami jó, van valami rossz, és van
valami rejtélyes. Jó, hogy nincs benne cikória. Rossz, hogy nincs benne
kávé. És rejtély, hogy mitől fekete." A humorral is így állunk. Jó, hogy
mulatságos. Rossz, hogy agresszív. És rejtély, hogy mi a fenén nevetünk.
 Mi nem a humor?

Talán gúnyos mosollyal fogják fogadni azt az állításomat, hogy – miután

sok könyvet elolvastam a témával kapcsolatban, és sokat tipródtam a
dolgon – még most sincs fogalmam arról, mi a humor; s tán még
gúnyosabb mosolyra fog húzódni ajkuk, ha azt kezdem bizonygatni, hogy
más sem tudja. Arra a megállapításra fognak jutni, hogy túlságosan nehéz
felfogású vagyok, a sötétben tapogatózom. Képtelen vagyok megérteni azt,
ami másoknak sikerült. Meglehet. Eszembe jut egy régi történet, amely
szintén valami nehéz dolog megmagyarázására vonatkozik. A vak ember
megkérdi a fiatal lánytól, milyen a tej.
– A tej? – kérdi a lány döbbenten.
– Igen, a tej. Tudja, én vak vagyok, és egyszerűen nem tudom elképzelni,
milyen a tej.
– Hát a tej fehér.
– Drága kislányom – mondja az öregember –, vén vagyok már, és vak
voltam egész életemben. Azt sem tudom, mit jelent az, hogy fehér.
– Ó, hát azt igazán könnyű megmagyarázni – mondja a lány segítőkészen.
– A hattyú fehér.
– Könnyű azt mondani, hogy a hattyú fehér. De én sohasem láttam hattyút.
– Görbe nyaka van.
– Görbe? – sóhajt az öreg. – Könnyű azt mondani, hogy "görbe". De én
nem tudom, milyen a görbe.
A lány fölemeli a karját, előrehajtja a csuklóját, hogy olyan legyen, mint a
hattyú nyaka.
– Tapogassa meg. Ez a görbe.
Az öreg megfogja a lány karját, többször végigtapogatja behajtott
csuklóját, aztán vígan így szól:
– Hála istennek! Most legalább tudom, milyen a tej. Hát ez az, kérem. Így
van a humorral is. Tudjuk (Bergsontól), hogy a humor az élő körül
képződött mechanikus réteg, s hogy megtalálható benne a rugalmasság
eleme; hogy mindig javító célzatú, és meg akar szégyeníteni. Azt is tudjuk
(Freudtól), hogy néha igen és valóban, de néha nem és egyáltalán. Tudjuk
(Koestlertől), hogy az L eszme két önálló, ám összeegyeztethetetlen
koordináta-rendszerben, M1- és M2-ben emeli ki minden vicces történet
lényegét. Miután mindezt, meg még sok minden mást elolvastunk és
megemésztettünk, közülünk a legintelligensebbek és legfogékonyabbak
megtapogatják Bergson, Freud, Koestler, Nicolson stb. behajlított
csuklóját, aztán boldogan felkiáltanak: "Hála istennek! Most végre tudom,
mi a humor."

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Aki egyszer pennát ragad...

– Mi a fenének vagy író, ha nem írsz könyvet Henry George-ról?

A fenti kérdést egy barátom intézte hozzám; foglalkozására nézve
bélyegkereskedő, Bengáziban él, és szabad idejében vonósnégyeseket
komponál. Más szóval: dilisebb a sokévi átlagnál. Már nem emlékszem,
mit válaszoltam. De a kérdése – legalábbis az első fele – menthetetlenül
befészkelte magát az agyamba. Tényleg: mi a fenének vagyok én író?
Kisvártatva összeakadtam egy másik barátommal, aki lélekbúvár. Amiből
logikusan következik, hogy dilinyósság tekintetében ő is túlszárnyalja a
statisztikai átlagot. Egy közös barátunknál vacsoráztunk. Tudtam, hogy
lélekidomár ismerősöm vacsora után nyomban távozni óhajt, mert másnap
kora reggel Luxemburgba repül meglátogatni a feleségét. Nem akartam
azonban elszalasztani a ragyogó alkalmat, ezért a vacsora utáni kávé fölött
a tőlem telhető legszenvtelenebb hangon, csak úgy odavetve
megkérdeztem
– Mondd csak, szerinted tulajdonképpen miért lettem én író?
Nem lepte meg a kérdés. Sőt: készen állt a válasszal, mégpedig
ellentmondást nem tűrő válasszal, amilyenek a pszichológusok válaszai a
világ valamennyi kérdésére általában. Tehát: 1. hiúságból; 2. a bennem
lappangó exhibicionizmus kiélése végett; 3. és itt egy csomó aljas
inszinuáció következett a tudattalanommal kapcsolatban. Mit mondjak,
kínosan érintett a dolog – rosszul tűröm, ha tiszteletlenül emlegetik a
tudattalanomat.
– Így van? – nézett rám, amikor fejtegetésének végére ért.
– Egy frászt – feleltem nemes egyszerűséggel.
– Ugyan miért? – firtatta agresszíven.
– Hiába is közölném veled, hogy hiúságom nem haladja meg egy átlagos
vigécét. Arra is merőben felesleges volna rámutatnom, hogy nemcsak
mindennemű exhibicionizmus idegen tőlem, hanem épp ellenkezőleg:
természettől félénk és szégyenlős vagyok. Erre csak kitalálnál egy csomó
rondaságot a tudattalanomról, amivel mélységesen megbántanál. Mit
mondjak: talán még igazad is lenne. Mindazonáltal homlokegyenest
ellenkezik a véleményem a tiéddel, tudom ugyanis, hogy ha történetesen
színművész volnék, avagy politikus, szóról szóra ugyanígy nyilatkoznál a
hiúságomról meg az exhibicionizmusomról, legfeljebb a tudattalanomat
ruháznád fel még további egy-két kevéssé hízelgő vonással.
– Így is jó – állt fel barátom. – Üzensz valamit?
– Kézcsókom őnagyságának.
– Nem a feleségemről beszélek – jelentette ki metsző gúnnyal. – Azt
kérdeztem, vajon a világ, a nagyvilág számára van-e üzeneted.
– Oszposz ugyanaz. Kézcsókom a világ őnagyságának. – Ekkor valaki
hozzánk lépett, mire sürgősen elejtettük a témát.
Nem tudom pontosan, barátom utolsó kérdése a tárgyhoz tartozik-e, és
hogy illik-e egyáltalán egy pszichológus szájába. Nekem eddig még soha
eszembe nem jutott ilyesmi. Ha jobban utánagondolok – tényleg, van-e
üzenetem a nagyvilág számára? Alig hinném. Vagy ha igen, nagyjából az,
amit az imént a barátomra bíztam: kézcsókom a világ őnagyságának.
Bizony, én már csak ilyen egyszerű, hogy ne mondjam: primitív lélek
vagyok. Igazán ideje lenne már beszereznem egy adag világfájdalmat. 6,
bárcsak volnék sápatag poéta, ki szívemben dédelgetem az emberiség
minden gyötrelmét! De nem: pogácsaalma képű humorista vagyok, akinek
halvány dunsztja sincs, mi fán terem a szenvedés. Ah, minő felemelő érzés
is volna az emberiség sorsán merengeni! De mit mondjak: egyetlen
álmatlan éjszakát nem képes okozni nekem a fent említett testület jövője.
Ha az emberiségnek úgy tetszik, ám robbantsa fel magát – sajnálatos,
megengedem, de ennél nagyobb katasztrófákat is ismer a világtörténelem.
Ha az emberiség felrobbantja magát, abból legalább okulhat, és
legközelebb már óvatosabb lesz. Nekem, kérem, nincsenek illúzióim.
Töviről hegyire ismerem felebarátaim valamennyi undorító és röhejes
tulajdonságát – első kézből van módom tanulmányozni valamennyit: saját
magamban. Hanem azért – fene tudja – mégiscsak kedvelem én azt a jó
öreg emberiséget... Míg némi honfiúi érzelem is felbuzog bennem Földünk
iránt, habár sehogy sem állhatom azt a sznobságot, ahogy szüntelenül a
Nap körül kereng. Nem látom valami ragyogó színben a jövőjét – de nem
tagadhatom: szeretem a nyavalyást. Végtelenül röstellem bevallani, de tény
és való: abszolút képtelen vagyok úgy szenvedni, mint Strindberg, és
életemben nem haraptam még véresre a párnámat.
Hát akkor miért – teheti fel uraságod joggal a kérdést, és tehetem fel
ugyanazt a kérdést magam is –, miért lettem író?! Csak azért, mert nem
tudok angolul? Jó ok, nem mondom, de egymagában még kevés.
Minél többet töröm a fejem, annál kevésbé tudok válaszolni.
Mindenekelőtt kénytelen vagyok elmondani magamról néhány roppant
kínos tényt:
1. Kiterjedt ismeretségi körömben egyetlen árva lélek nem akad, aki még
csak megközelítően is olyan fantáziaszegénységben szenvedne, mint én.
Egyszerűen képtelen vagyok kiókumlálni egy sztorit, a másokét meg
unom. Sok regényt szeretek, de egy sincs, amelyiknek a cselekménye egy
fabatkát is ér.
2. Annyira műveletlen vagyok, hogy ezen néha magam is meglepődöm.
Igaz, van egy ritka képességem: szinte bármilyen tárgyról bámulatos
sebességgel magamévá teszem a lényeges tudnivalókat, aztán ugyanennek
a sebességnek a négyzetével el is felejtem. A tíz ujjamon meg tudnám
számolni, hány virágot ismerek; madarat mindössze háromfélét ismerek
föl: a galambot, a struccot és a jegesmedvét. (Valaki közben
figyelmeztetett, hogy a harmadik nem is madár. Pech.) Mivel nem
Angliában cseperedtem, műveltségem sajnálatos módon sok tekintetben
hiányos. Bevallom, soha egy sort nem olvastam George Meredithtől vagy
Henry Jamestől. Nincsen a nap alatt olyan tárgy, amelyben szakértőnek
mondhatnám magamat. Soroljon fel uraságod tetszés szerint akármennyit –
előre kijelenthetem, hogy egy árva kukkot sem tudok róla; vagy ami még
ennél is rosszabb: épp hogy konyítok hozzá valamicskét. Érdekel a latin
nyelv, érdekel nagy általánosságban a grammatika, a matematika és a jog.
De hogy bármelyikhez is értenék, azt kereken tagadom. Én vagyok a
legműveletlenebb pasas, akivel életemben találkoztam.
3. Eszem ágában sincs megváltani a világot – de még csak megváltoztatni
sem. Nem szolgálhatok új erkölcsi világrenddel, habár a régitől nem
vagyok éppen elragadtatva; még csak egy új filozófiai rendszert sem
tehetek le az asztalra. Nálam jobban senki sem csodálja a filozófusokat, de
óhatatlanul az az érzésem – akármelyiket olvasom éppen Hérakleitosztól
Aquinói Szent Tamáson át William Jamesig –, hogy valamennyi bölcseleti
rendszerben akkora a hézag, hogy majd a szemét ki nem veri az embernek.
A filozófusok meg kékre-zöldre vitatkozzák magukat, mintha észre se
vennék a hézagot. Az én filozófiámban viszont még rendszer sincsen, csak
hézag.
Mindössze egyetlen, többé-kevésbé érvényes magyarázattal szolgálhatok.
Imádok írni. Na nem túl sokat egy nekifutásra, de úgy módjával igen. Az
írás elszórakoztat. Persze nem fetrengek a röhögéstől műveim olvasásakor;
mi több, ha megjelenik egy könyvem, bele se nézek többet. Nem, kérem –
engem nem az eredmény szórakoztat, hanem maga az írás. Hogy miért,
arról halvány fogalmam sincs. Nehéz munka, még a favágásnál is
nehezebb.
Összefoglalva: alighanem én vagyok az Örök Író, aki sohasem alkot
remekművet, és egyetlen érdeme, hogy ő (meg még pár százezer kollégája)
tartja életben az irodalmat. Egy ember, akinek nincs mondanivalója, és
ellenállhatatlan lelki kényszer hatására mást se tesz, csak mondja, monda,
mondja...

(Borbás Mária fordítása)

 Aki a humorban nem ismer tréfát

Elöljáróban le kívánom szögezni: azért, hogy én humorista lettem, a

felelősség oroszlánrésze a Times Literary Supplementet terheli. Tisztában
vagyok vele, hogy ez az állításom kimeríti a sajtó útján elkövetett
rágalmazás fogalmát, de remélem, hogy az új rágalmazási törvény
értelmében egyszerű bocsánatkéréssel megúszom.
1945-ben jelent meg Akinek kedves az élete című könyven. Egyike volt a
menekülésről szóló első történeteknek, és hála a könyvkiadás
viszontagságainak, egyike az utolsóknak, amelyek még a háború alatt
jelentek meg. A történet egy szerb századosról szólt, és első személyben
íródott. Kaptam néhány kedvező kritikát és jó adag nyájas vállveregetést.
Jómagam – teljes joggal – riporter és nem író művének tekintettem a
könyvet. Egyszerűen papírra vetettem, amit a százados hosszú interjúk
során elmesélt, meggyőződésem volt ugyanis, hogy a történet érdeklődésre
tarthat számot, azonkívül nyilván pénzre volt szükségem – mely utóbbi
tényező viszonylag gyakori ösztönzőerő, és a művészi ihlet forrása.
Csakhogy, úgy látszik, öntudatlanul elkanyarodtam a riporterség egyenes
útjáról. Erre a tényre a Times Literary Supplement hívta fel a figyelmemet.
A vonatkozó könyvszemle imigyen kezdődött:
"A humor sajátságos válfaja a szláv humor." (Csak azt tudnám, miért a
szláv?!) "Megannyi bűbájos megnyilvánulásával Čapek műveiben
találkozhatunk – s hasonlóképpen jelen van többé-kevésbé állandóan ebben
a kis könyvben. A történet még enélkül is a legjobb háborús elbeszélések
közé tartozna... Új hangot üt meg a hadifogolytáborból való menekülés
leírásában; csupa hátborzongató epizód, izgalmas kaland. Humorral
fűszerezve azonban könnyed eleganciával kerekít élvezetes olvasmányt
kellemetlen, sőt szörnyű élményekből. Még a táborélet nyomasztó
egyhangúságát is komikus színben tünteti fel."
Életemben fordulópontot jelentett ez a kritika. Örültem persze a
dicséretnek, hogyne örültem volna – de nem e? volt a legfontosabb.
Megvallom, némileg megrázott, hogy a könyvet humorosnak minősítették.
Fel sem merült bennem, hogy egy picit is mulatságosnak lehet találni.
Megrendítőnek, izgalmasnak, szívbe markolónak – az igen, úgy nagyjából
a Háború és béke vagy, mondjuk, az Odüsszeia módján. Képzeljék el Lev
Tolsztojt, amint a Háború és béke kritikájában azt olvassa, hogy könyve
szívvidítóan mókás epizódok füzére, avagy Homéroszt, akinek fülébe jut,
hogy eposzai a sajátos szláv humor megannyi remekbe szabott példája –
nos, akkor már tudják, hogy mit éreztem én. Magamba szálltam. És idővel
eljutottam arra a következtetésre, hogy akár meg is próbálhatnék
összekörmölni valamit, ami után nem éreznék kínos meglepetést, ha netán
a kritika humorosnak minősíti. Kiváltképp egy mondat lebegett
fénybetűkkel lelkem horizontján: "...könnyed eleganciával kerekít
élvezetes olvasmányt kellemetlen, sőt szörnyű élményekből." Nem sokat
tétováztam: azonmód nekiültem, és mindent kipakoltam kellemetlen, sőt
szörnyű élményeimről – az angolok között.
Ez a könyv, az Anglia papucsban, meg az utána következik aztán szépen
rám is csukták a skatulya fedelét. Ettől fogva humorista vagyok, és az is
maradok. De nem panaszkodom. Ki nem állhatom a pojácát, aki szíve
szerint Hamletet játszaná; de még nála is jobban utálom azt a pojácát, aki
úgy komédiázik, mintha ő maga volna Hamlet, álöltözetben, mivelhogy a
bölcsességeit hamarabb beveszik humoros csomagolásban. Nem, kérem –
én nem vagyok tanár, én sohasem éreztem, hogy bárkinek a fejébe is
bölcsességet tudnék csöpögtetni. Egyszerű riporter vagyok, a szárazabbik
fajtából. Úgy írok le mindent és mindenkit, ahogy látom, de persze arról
már nem tehetek, ha úgy írom le mindezt, ahogy én látom. Ha egy görög
újság 1938-ban elküldi tudósítónak Angliába Szophoklészt – ahogy engem
küldött el egy magyar újság –, az öregúr tragédiát írt volna az élményeiről,
és napjainkban a "Nem vagyok angol"-komplexus éppolyan előkelő helyet
foglalna el a szakirodalomban, mint Ödipuszról elnevezett rokona. Nekem
nincs komplexusom, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs mély lelkem.
Széle-hossza van nekije, de mélysége egy fél ujjnyi sem. Írtam én
könyveket az angolokról, a külföldiekről, az amerikaiakról, a zsidókról
meg a kommunistákról. Ha ezek a könyvek viccesek, annak egész
egyszerűen az az oka, hogy az alanyaik viccesek, nem én. Engem az
emberek önvédelemből neveztek ki humoristának. Ha én nem vagyok
humorista, akkor ők fajankók. Nekik nyilvánvalóan inkább smakkol, ha én
vagyok a fajankó, nem pedig ők. Kérem, ahogy akarják. Nekem nyolc.
Összefoglalva tehát: miféle állat is a humorista? Kétféle alfáját ismerjük: a
humoros humoristát és a nem humoros humoristát. A humoros humorista
éjt nappallá téve viccel, és majd megvész érte, hogy jópofának tartsák.
Csakhogy a jó humor nem abban áll, hogy a dolgokat "mulatságos
megvilágításban" írjuk le – vagyis hogy úgy állítsuk be, mintha semmi sem
az lenne, ami; épp ellenkezőleg: olyannak kell mutatni mindent, amilyen,
és nem amilyen szeretne lenni. A humor nem tréfadolog; egyszerűen –
szemléletmód.
A humoros humorista jellegzetes esete Mr. Wodehouse. Háromévenként
elolvasom egy-egy könyvét, és hempergek a röhögéstől. Az oldalamat
fogom, a könnyeim potyognak, visítva verdesem a fenekemet a földhöz.
Aztán leteszem a könyvet, ásítok egy jót, és úgy érzem, menten
belegebedek az unalomba. Arisztophanész és Stephen Leacock viszont
halálosan komoly. Mindent pontosan úgy írnak le, ahogyan látják –
aminthogy Picasso is úgy fest le mindent, ahogyan látja. Az eredmény
talán nevetséges, de a látásmóddal semmi hiba.
Vagy vegyük példának okából Mr. Evelyn Waugh-t. Kiváló író; azt
hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: nagy író – mindaddig, amíg
természetes közegében marad. A megboldogult például egy kis remekmű –
minden bizonnyal a szerző legjobb alkotása. Az Utolsó látogatásban és a
Helenában viszont komolykodik. A lábán próbál járni, ami az ő esetében
pontosan annyira természetellenes, mint másokéban a fejen állás. A
szokatlan szög persze károsodást okoz a látásban. A megboldogultnak
valamennyi oldalán nevettem, és a végén úgy éreztem, feltárult előttem
modern civilizációnk megrázó és elrémítő arculata. Elolvastam az Utolsó
látogatást, és az volt az összbenyomásom, hogy nagyképű, sznob és túlírt
könyv. Néha már-már úgy éreztem, Mr. Waugh olyasvalakinek a stílusát
parodizálja, akit nagyon utál. Mr. Waugh ne álljon a lábán; fárasztó az
neki. Persze megértem én az esetet. A humoristát bevágják a skatulyába, és
kritikusai, olvasói azt vennék a legszívesebben, ha onnan soha többé ki
nem bújna. Rajta viszont előbb-utóbb erőt vesz a nyughatatlanság. A
skatulyából kalicka lesz, sőt: börtön. Muszáj fellázadnia, kitörnie! Végtére
neki is joga van unalmasan írni! Legott meg is alkotja a maga Hamletjét.
Elege volt a könnyűsúlyból – haladéktalanul benevez a nehézsúlyúak
versenyébe. Ami természetesen szíve joga – csak ne lepődjön meg, ha
aztán a tulajdon balegyenesei viszik a szőnyegre.
A legtöbb humoristának van egy nagy előnye a világ többi polgárával
szemben.
Ami mást untat vagy dühít, engem rendszerint istenien elszórakoztat. Ha a
társaságban megjelenik a közismerten dögunalmas pacák, aki elől
nyüszítve menekül mindenki, akár a bélpoklostól, én rendszerint élvezetes
órácskát töltik a társaságában, és minden igyekezetemmel beszédre
serkentem. Az Egyesült Államokban – amikor kiutaztam, hogy könyvet
írjak az országról – megismerkedtem bizonyos jelenségekkel, amelyektől
mások habzó szájjal másztak a falra – én vidoran kacagtam a markomba, és
alig győztem jegyzetelni. Valahányszor számomra mindennapi, normális
esettel találkoztam, lehervadtam; ha viszont a rádióműsoraikat hallgattam,
lubickoltam a gyönyörűségben. Az élet másoknak egyszerűen: az élet –
nekem: nyersanyag. Jó, jó, tudom, hogy ha a humoristát ülepen billentik,
neki is éppúgy fáj, mint akárki másnak. Csakhogy a humorista némi idő
elteltével nekiül, és megírja élményeinek kellőleg eltorzított változatát,
amelyben vagy ő a hős, vagy ő az áldozat. Az eredmény tekintetében egyre
megy, mert mindenképpen úgy érzi, egyenlített: a világ már nem az adósa.
Hogy ettől miért vagyunk olyan elégedettek, mint a macska, mikor
kilefetyelte a tejszínt, azt nem tudom – de ez a helyzet. Az írás visszatart
bennünket a bűnözés egyéb formáitól. Minden új mű a világ ellen esküdött
bosszúnk újabb haditette.

(Borbás Mária fordítása)

 Aki nem tud ángliusul...

Írói életművem értékelésében valószínűleg megoszlanak a vélemények –

azt azonban senki sem tagadhatja, hogy egy tizennégy esztendős
gyermektől igazán dicséretes teljesítmény. Mint angol író ugyanis pont
tizennégy éves vagyok. Amikor 1938-ban Angliába küldtek, szentül
hittem, hogy egész tisztességesen tudok angolul. Budapesten tökéletesen
kielégítőnek bizonyult az angolságom. Jól elboldogultam vele. Alig tettem
azonban brit talajra a lábam, rá kellett döbbennem, hogy a budapesti angol
sok tekintetben lényegesen eltér a londonitól. Nem szeretném, ha bárki
elfogultsággal vádolna, de meg kell vallanom: a budapesti angolt számos
vonatkozásban sokkal különbnek találtam. Angliában két nehézségbe
ütköztem. Először is, nem értettem meg senkit, másodszor pedig: engem
sem értett meg senki. Írott szövegek esetében valamennyivel könnyebb
volt a helyzetem. Valahányszor elolvastam a The Times vezércikkét,
mindent tökéletesen megértettem, csak azt az egyet nem tudtam sehogy
sem megfejteni, vajon a The Times valami ellen vagy valami mellett foglal-
e állást. Akkoriban ezt hiányos angol tudásom számlájára írtam.
A fejlődés útján akkor tettem meg az első néhány bátortalan lépést, amikor
engem már kezdtek megérteni, csak én nem értettem még meg senkit. Ez
volt életem legszószátyárabb korszaka. Annak érdekében, hogy
leleplezzem hiányosságaimat, szüntelenül járt a szám – azon igyekeztem,
hogy a társalgás minél tovább egyoldalú maradjon. Viszonylag gyorsan
elérkeztem az érthetőség szintjére, hála egy barátomnak, aki fontos
nyelvészeti titoknak jutott a nyitjára. Nevezetesen: az angolok motyognak
és makognak. Egy alkalommal megláttunk a kirakatban holmi
felvágottféleséget, ezzel a felirattal: PORK BRAWN. Mivel hazai módra
készült disznósajtnak néztük (ami később tévedésnek bizonyult),
elhatároztuk, hogy bemegyünk, és veszünk belőle vacsorára. Legott be is
léptünk a boltba, és imigyen szóltunk (persze legkitűnőbb angolságunkkal)
– Húsz deka disznósajtot legyen szíves!
– Mi tetszik?! – nézett ránk döbbenten a boltos.
– Húsz – dekagramm – disznósajtot – kérek – ismételtem, még akkor is
lezseren. A biztonság kedvéért elismételtem még egyszer. Azután még egy
tucatszor. Semmi eredmény. Elmondtam lassabban. Elmondtam halkabban.
Üvöltöttem. Szótagoltam – mint ahogy az ember ütődött kiskorúakkal
beszél. Elmondtam úgy, ahogyan süketekhez intézzük a szót.
Elselypítettem. Elgügyögtem. A boltos csak nézett – azt se tudta, venni
akarunk-e valamit vagy eladni! Barátomnak ekkor isteni sugallata támadt.
– Bízd csak rám! – mondta magyarul, aztán elkezdett a bajsza alatt
motyogni, de úgy, hogy azt élő ember akkor se értette volna, ha
történetesen meghallja.
A boltos arca felderült.
– Aha! – ragyogott. – Húsz deka disznósajtot óhajt! Miért nem mondta
rögtön?
Hát igen. Ez a megoldás. Többé ki nem ejtettem a számon egy érthető
mondatot, amíg meglehetősen meg nem tanultam angolul; ami azt illeti,
azóta se sokat.
Fejlődésem következő szakaszában külföldiek angolságát már megértettem
– angolokét, amerikaiakét még véletlenül sem. Minél ádázabb volt egy
külföldinek az angol kiejtése, annál mennyeibb zengzet az én fülemnek.
Emlékszem, gyerekkoromban szörnyen bosszantott, hogy nem tudok
olvasni. Mérgemben végül kiagyaltam egy elméletet: meggyőződéssel
hittem, hogy senki sem tud olvasni. A felnőttek sem – csak úgy tesznek,
mintha tudnának, hogy valami módon fenntartsák a gyerekek szemében
amúgy roskadozó tekintélyüket. Idővel elfelejtettem az általános
analfabétizmusról vallott nézeteimet, de londoni életem hajnalán megint
eszembe jutott. Ültem egyszer a híradómoziban, és halálosan dühített, hogy
a bemondó egyetlen árva szavát nem értem. Az egész szöveg – amit
valószínűleg egy amerikai olvasott fel – értelmetlen hangkotyvaléknak
hangzott. Akkoriban már tekintélyes mennyiségű angol szót tudtam, és
bizonyos voltam benne, hogy a hallottak közül is sokat ismerek – mégsem
tudtam egy fia szótagot sem azonosítani. "Egek ura! – sóhajtottam
magamban. – Lesz még olyan idő, amikor én ezt mind megértem?!" És
ekkor támadt bennem új életre a gyermekkori gyanú. Meggyőződéssel
hittem, hogy az elhangzottakat más sem érti; abszolút biztos voltam benne,
hogy az orrhangú motyogásnak ebből a záporából senki emberfia nem
érthet egy szót sem. Tiszta halandzsa az egész; aki úgy tesz, mintha értené,
csak engem akar átverni. Ó, azok a szép napok! Ma ülök a moziban,
hallgatom az amerikai bemondót, és nosztalgikusan emlékezem a régi szép
időkre. "Egek ura! – sóhajtok magamban. – Volt-e, lehetett-e olyan idő,
amikor én ezt nem értettem?!"
Roppant tanulságos volt megfigyelni, hogyan szedegettük fel mi, újonnan
érkezett magyarok azt a fajta angolságot, amire épp szükségünk volt.
Néhány hónapja lehettem Londonban, amikor megérkezett egy barátom, a
magyar Nemzeti Színház művésze, aki Angliában szándékozott eltölteni a
szabadságát. Eljátszott a gondolattal, hogy ott is marad, de végül mégis
hazatért Budapestre. Két napja jártuk együtt a várost, amikor az egyik
metróállomás mozgólépcsőjén hirtelen nekem szegezte a kérdést:
– Mondd csak, van itt Londonban egy Noël Coward nevű színész?
– Alighanem van – feleltem –, mert úgy rémlik, olvastam egy darabját
magyar fordításban.
– Ez az – bólintott a barátom. – Azt állítja magáról, hogy darabokat is ír.
Elmesélte, hogy Párizsban ismerkedett meg Mr. Cowarddal, és megígérte,
hogy Londonban majd felhívja. Nos, angolul telefonálni nekem még akkor
is valóságos lidérces álom volt. Nem úgy a barátomnak. Odasétált egy
telefonfülkéhez, belépett, zsebéből elővett egy parányi noteszt, megkereste
a telefonszámot, és felhívta Mr. Cowardot. Barátom mintegy tucatnyi
angol szót tud, de franciául még annyit sem. És íme: Coward meg ő
körülbelül háromnegyed órás társalgást folytattak középkori normann-
angol nyelven – ami sajátos angol-francia keverék –, és percenként átlag
kétszer fakadtak fergeteges hahotára. Barátom másnap meglátogatta Mr.
Cowardot, és attól fogva elválaszthatatlanok lettek. Én is vele tartottam
egyszer-kétszer, és úgy éreztem magam, mint egy idióta. Színész barátom
azonban sütkérezett az általános bámulat reflektorfényében.
Szellemességével lesöpörte Mr. Cowardot a porondról, és a társaság
hölgytagjai a lába előtt hevertek. Barátomnak volt ugyanis egy különleges
képessége: játszi könnyedséggel szedett föl közhelyeket, és emlékezete
megőrzött számtalan fordulatot, amit úton-útfélen hallott. Ha maga próbált
összerakni egy tőmondatot, a második szónál zátonyra futott. De ha
olyasmit adott elő, amit másoktól hallott, a kiejtésében nyoma sem volt
idegen akcentusnak. Mintha egyenesen most jött volna Oxfordból,
zsebében a friss diplomával. Szerintem ez az egész szemenszedett csalás
volt. Persze, színészembernek mi sem könnyebb, mint bármiféle kiejtést a
megtévesztésig hűen utánozni. Aztán egyszer csak magamat is azon
kaptam, hogy csalok – persze a magam módján. Szívesebben bíztam
ugyanis a közlendőmet levélre, mint élőszóra. Könnyűszerrel megőriztem
emlékezetemben itt-ott-amott olvasott fordulatokat, és egészen tűrhető
leveleket ütöttem össze – amikor szóbelileg körülbelül úgy fejeztem ki
magam angolul, mint Péntek, a bennszülött. De így voltunk ezzel
valamennyien, akik ebben a cipőben jártunk. Az Angliába áttelepült
kereskedelmi utazók – magyarul vigécek – hihetetlen könnyedséggel
sajátították el a szakmai zsargont, egy barátom meg pompás esszéket rázott
ki a kisujjából a legbonyolultabb jogi témákról – csak akkor került bajba,
ha a vendéglőben gorgonzola sajtot szeretett volna rendelni, hát még ha
tejbedarát!
Még ma is elborzadok, ha eszembe jut a tulajdon bátorságom – angolul írni
angol olvasóknak! Nem, dehogyis volt az bátorság – eszeveszett
vakmerőség volt. Magam sem tudtam, mire vállalkozom. De sohasem
bántam meg, hogy felnőtt fejjel tanultam meg angolul. Nem tagadom,
jókora hézagok tátonganak a tudományomban – de vigasztalásomra
szolgál, hogy tudatosabban élvezem az angol nyelv szépségeit, mint nem
egy született ánglius.
Hadd említsem meg az angol nyelvnek még egy sajátosságát, amely a
kezdeti időkben elkeserített – mára azonban már igaz gyönyörűségemet
lelem benne.
Az angol nyelvben a szórend áthághatatlanul szigorú szabályokat követ.
Ha mégis áthágnók, mondatunk nemcsak a szépségét és eleganciáját veszíti
el, de sajnos az értelmét is. Amiből logikusan következik, hogy
elfogadható angolsággal lehetsz ugyan ostoba, de érthetetlen – soha.
Bizony, az angol szórend pofonegyszerű szabálya nem egy külhoni
óriásnak okozta siralmas vesztét. Németül – hogy egy Angliában többé-
kevésbé ismert nyelvet említsek – írhatunk megannyi súlyos mondatot
(darabja két méter hosszú), a végén egy füzérnyi igével. Úgy hallásra igen
hatásos, mély és magvas gondolatokkal terhes. Fordítsuk angolra – s legott
ott áll a maga kendőzetlen valóságában. Ha van mondanivalója, elmondja;
ám ha nincs, éppen úgy jár, mint a mesebeli öntelt és elbizakodott király,
aki abban a hitben lovagolt végig székvárosán, hogy fényességes királyi
öltözéket visel – holott anyaszült meztelen volt. Azt mondják, az angolok
nem hajlamosak arra, hogy dogmatikusak legyenek. Hogyan is lehetnének?
Angolra fordítva a legtöbb dogma és teória elveszíti legendás ködpáráját,
rejtelmes vonzóerejét – és ott áll pucéron, a maga ostobaságában. Volt idő,
amikor fenemód büszke voltam az angoltudományomra. Szerencsére az
embert időnként érik kijózanít tapasztalatok, és lepottyan a felhőkből.
Nemrégiben meglátogatott Magyarországon élő édesanyám. Angliát járt
barátnői tanácsára akart beiratkozni a londoni városi tanács
nyelvtanfolyamára. Elkísértem a nyelviskolába, ahol az ügyeletes
tisztviselőnek tudtára adtam: kezdő nyelvtanfolyam iránt érdeklődünk.
Megkaptuk a kellő felvilágosítást, minek során hosszas társalgást
folytattam a tisztviselővel – hitem szerint – született angolokat is
megszégyenítően fordulatos, pergő angolságommal. Aztán befizettem
édesanyám tandíját.
– Hogyhogy? – bámult rám döbbenten a pasas. – Csak egy személyre? És
magával mi lesz?
(Borbás Mária fordítása)
 Dybwad

Dybwadnak hívták azt a norvégot, akit meggyilkoltam. Az eset 1940-ben

történt.
Úgy három esztendeje, Prágából hazatérőben, a gépem a northolti
repülőtéren szállt le. A repülőtérről autóbusz vitt bennünket a városi
végállomásra. A sofőr mellett ültem, másik oldalamon pedig egy szakállas
úr foglalt helyet. Szomszédom megkérdezte a sofőrt, nem tudna-e félúton
megállni, csak épp egy percre, hogy kiszállhasson. A sofőr azt felelte, hogy
szigorúan tilos útközben megállnia.
– Kész őrület – sopánkodott szakállas szomszédom. – A busz a házam előtt
megy el, én meg furikázhatok még vagy húsz percet, aztán szállhatok
taxiba, kidobhatok az ablakon egy csomó pénzt, és rámegy még egy órám!
– Sajnálom, uram – vont vállat a sofőr. – Szigorú utasításunk van rá, hogy
az utat nem szakíthatjuk meg. – Majd rövid, ám drámai szünet után
hozzátette: – Persze igazán fantasztikus, hogy az ember mit meg nem tesz
egykét shillingért...
Hát igen. Ilyen az emberi természet. Az ember sok mindent megtesz egy
kis pénzért. A sofőr fél koronáért megállt; én tizenhárom fontért
meggyilkoltam egy norvégot. Mentségemre hadd tegyem gyorsan hozzá,
hogy tettemnek nem volt semmiféle aljas indítéka. Se féltékenység, se
gyűlölet, se vérbosszú vagy más undok szenvedély. Egyszerűen pénzért
követtem el.
1940-ben keserves pénzszűkében voltam. Budapestről épp akkoriban
fagyasztották be londoni tudósítóként húzott fizetésemet, és
megélhetésemet igen szerény megtakarított pénzecskémből kellett
fedeznem. A dolgok ilyetén állása nem aggasztott különösebben.
Takarékosan éltem, keveset költöttem – de azért, bevallom, olykor-olykor
felötlött bennem a gyanú, hogy akármennyire óvatosan gazdálkodom is a
spórolt pénzemmel, hébe-hóba elkelne egy kis utánpótlás.
Történt ekkor, hogy néhány nappal Norvégia lerohanása után felhívott egy
író barátom. Közreműködésemet kérte egy olcsó könyvecske megírásában.
Határidő: azonnal.
– Miről szól a könyv? – érdeklődtem.
– Egy norvég hazafiról – hangzott a válasz. – Oslóban érte a németek
bevonulása, de az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie hazájából.
– Aha – mondtam erre én. – A mi dolgunk pedig, hogy készítsünk vele
interjút, s a mondottakat öntsük könyv formába.
– Ahogy mondod – helyeselt barátom. – Aláírtam a szerződést, a könyvért
huszonhat font üti a markunkat. Minden a legnagyobb rendben, csak
egyetlen apró bibi van még.
– Éspedig? – tudakoltam.
– Nem találok egy árva szál norvég hazafit sem. Sőt: semmilyen norvégot.
– Baj – állapítottam meg zseniális helyzetfelismeréssel. – Ez természetesen
annyit jelent...
– ... hogy a norvégot te szállítod – fejezte be barátom a mondatot a
legteljesebb lelki nyugalommal. – Én hoztam a szerződést, te hozod a
norvég hazafit. Igazságos munkamegosztás.
Jelen helyzetemben sok mindenben szűkölködöm, közöltem barátommal.
Az élet nélkülözhetetlen kellékei közül többek közt épp norvégom sincsen.
A probléma azonban megoldásra várt, és pirulva vallom be, hogy
megoldódott. Elvitorláztam a British Museum folyóirat-olvasótermébe, és
kimásoltam a Daily Telegraphból minden áldott cikket, ami a háború
kitörése óta Norvégiáról megjelent.
Ezután már csak a hős nevének gondját kellett megoldanunk. Később
elárasztották Londont a norvégok; de akkoriban még egy sem tűnt fel. Két
tucat embert is végigkérdeztem, ismernek-e norvégot. Egyiküknek végre
akadt egy norvégja, aki a keresztségben az Ejnar nevet nyerte; egy
másiknak pedig Dybwad volt a családneve. Megalkottam hát a mi
norvégunkat: Ejnar Dybwad névre hallgatott.
A gyilkosság csúnya dolog, hiszen az ember beleártja magát a természet
művébe, és keresztezi Isten akaratát. De nem sokkal különb a gyilkosság
ellentéte sem, amikor ugyanis megalkotunk egy embert. Ez a szegény,
védtelen, ártatlan norvég hazafi, Ejnar Dybwad, aki egy hajszálamat se
görbítette meg, egy szép napon tehát világra jött, és élőeleven alakot öltött.
Első személyben írtam meg a történetet, Dybwad nevében. Élményei
vonatkozásában a Daily Telegraph anyagára hagyatkoztam.
A történet természetesen bővelkedett romantikus elemekben. Igaz színében
tüntette fel Norvégia hősiességét, és megértő szeretettel beszélt a
szenvedéseiről. Egy rakás sületlenség volt az egész, de még mindig egy
árnyalatnyival jobb, mint amilyen adott körülmények között lehetett volna.
Kiadónk – akinek laponként szállítottuk a kéziratot – azt se tudta, mit
csináljon örömében és elragadtatásában, és az utolsó fejezet utolsó
szavánál kifejezte abbéli óhaját, hogy szeretne megismerkedni Dybwaddal.
A bűnnek bűn a gyümölcse. Nem volt más megoldás. Hidegvérrel
meggyilkoltam a hazafit, és tetemét a tengerbe vetettem. A kézirathoz
pedig utóiratot biggyesztettem Dybwad barátjának nevében, akit aztán
nyomban menesztettem is Norvégiába, hogy harcoljon királyáért és
hazájáért.
A könyv egy hét alatt az utolsó szálig elfogyott. Mindamellett tisztában
vagyok bűnöm súlyával. Csupán abban reménykedem, hogy az utókor
elfelejt, Isten és Norvégia pedig megbocsát. Tudomásom szerint ez az
egyetlen főbenjáró bűn terheli irodalmári és magánemberi
lelkiismeretemet. De ez aztán terheli. Alighanem nagy szerepe volt
személyiségem súlyos eltorzulásában is. "Mivel ha az ember – mondja de
Quincey, az ismert ópiumszívó – gyilkosságra adja magát, csakhamar
meggondolás nélkül rablásra is vetemedik, ezután pedig egy lépés csupán
az italozás mértéktelen élvezete, a böjtnek megszegése, s immár nincs a
lejtőn megállás: eljő az udvariatlanság sora, valamint dolgainknak
elhanyagolásáé. Sokaknak romlása eredeztethető holmi apró-cseprő
gyilkosságból, amelyre annak idején jószerint ügyet sem vetett." Úgyhogy
jobb lesz, ha vigyázok.

(Borbás Mária fordítása)

 Princ

Alig néhány héttel azután, hogy Angliába érkeztem – egy esztendővel a

háború kitörése előtt –, úgy döntöttem: kocsit veszek. Pénzem nem lévén,
merésznek tűnhet az elhatározás, ám mivel két nagy európai lapnak voltam
a londoni tudósítója, úgy éreztem, nem lehetek meg autó nélkül. London
északi fertályán láttam valahol egy plakátot öles betűkkel, hogy aszongya:
ÚJ ÉS HASZNÁLT AUTÓK MINDEN MENNYISÉGBEN!
AKÁRMILYEN AUTÓT KERES – NÁLUNK MEGTALÁLJA! AZ ÖN
KOCSIJA IS ITT ÁLL BEMUTATÓTERMÜNKBEN!
Megkértem egyik barátomat, vigyen el az illető autókereskedésbe.
Hatalmas, elegáns, fekete amerikai automobilnak volt boldog birtokosa; a
kocsi akkora volt, mint egy nagyobbacska mozdony, és úgy suhant, mint az
operai prímabalerina spiccen. Megjelenésünk az autókereskedés előtt
roppant hatásos volt. A kereskedő épp egy jámbor emberkét kalauzolt
végig a bemutatóteremben, de nyomban előszólította egyik segédjét,
rábízta a vevőt, ő maga pedig hozzánk sietett.
– Autót akarok venni – közöltem a tulajjal.
– Szíveskedjék körülnézni, uram – mondta erre udvariasan. – Ez itt például
a legújabb Packard. Melegen ajánlhatom uraságodnak.
Világszép kocsi volt. Mellette még a barátom meseautója is használt
rollernek tűnt.
Feltettem néhány szakszerű kérdést, elejtettem egy-két lekezelő
megjegyzést, azután félvállról a kocsi árát tudakoltam. Úgy kétezer font
körül volt, ha jól emlékszem. A kocsi nem egészen felel meg az
elképzelésemnek, mondtam, különben pedig az ára is egy kissé magas. A
kereskedő nem csüggedt: sorra mutogatta az egyre olcsóbb és olcsóbb
autókat. Amerikai automobilokat ezer fontért. Hatalmas angol túraautókat
potom hatszázért. Angol kiskocsikat már kétszáz fontért. Hamarosan
elérkeztünk a használt kocsikhoz, amelyeknek az ára húsz és harminc font
között ingadozott. – Sajnos, még ez is sok – mondtam a tulajnak.
Úgy láttam, mintha kezdené elveszíteni a türelmét.
– Nos, uram – szólalt meg gőgösen –, megkérdezhetem, hogy
megközelítőleg mennyit szánt rá?
– Két fontot – jelentettem ki habozás nélkül. Válaszom láthatólag
meglepte.
– Megközelítőleg? – tudakolta.
– Megközelítőleg – biccentettem. – Két font a felső határ.
Rövid, de tartalmas csend támadt.
– Végtelenül sajnálom, uram – szólalt meg végül a tulaj, és hangja nem
volt mentes némi ünnepélyességtől –, hogy komolyan vettem az ön becses
érdeklődését.
– Talán inkább én mondhatom ugyanezt az ön becses ajánlatáról! –
válaszoltam. Megvallom, sértve éreztem magamat.
– Hogy ön?
– Hogy én. Talán nem maga ragasztja tele a házfalakat a hencegő
plakátjaival, hogy akármilyen autót keresek, maguknál megtalálom?
És az üzletben kifüggesztett plakátra mutattam: "AZ ÖN KOCSIJA IS ITT
ÁLL BEMUTATÓTERMÜNKBEN!" – Nem ezt ígéri? És ha szabad
kérdeznem: hol van az én kocsim? Óhatatlanul az az érzésem, már
megbocsásson az őszinte beszédért, hogy ön cserbenhagyott!
A pasas nem talált szavakat.
– Hogy én... hogy én cserbenhagytam uraságodat?
– Cserben bizony.
Egyperces néma csönd.
– Hát legyen – szakadt fel belőle végül a szó. – Nem hagyom cserben
uraságodat. Kérem, kövessen.
A hátsó folyosón át kiértünk az udvarra. Tele volt roncsokkal, szétszedett,
kibelezett kocsikkal, porosodó-rozsdásodó alkatrészekkel. Az udvar egy
félreeső zugában négy keréken álló kisebb tárgyat pillantottam meg, amely
behatóbb tanulmányozás után autóra emlékeztetett. Rozoga volt és seszínű,
habár tüzetesebben szemrevételezve úgy döntöttem: valaha barna lehetett.
Az elülső lökhárítója cefetül horpadt volt, a hátulsó lökhárítója semmilyen,
ugyanis hiányzott; kereke lapos, mint a palacsinta, ablaka törött, és kívül-
belül ujjnyi vastag porréteg borította.
– Parancsoljon, uram – mutatott rá lendületesen a tulaj. – Az ön kocsija!
Közelebb léptem, jobban megnéztem, de minél jobban néztem, annál
kevésbé tetszett. Összevontam a szemöldökömet. – Jó kocsi? – kérdeztem
zordonul a tulajt.
– Valóságos alkalmi vétel – morogta bizonytalanul.
– Működik?
– Azt nem – rázta meg a fejét a tulaj.
– Nos, ez bizonyos mértékig hátrány – véltem. – Mi baja van?
– Jóformán minden. – Majd érdeklődve megkérdezte. – Uraságod
közlekedésre óhajtja használni?
– Tessék?
– Nos, úgy értem, egyik helyről a másikra óhajt vele eljutni, mint általában
autókkal szokás?
– Hát szobadísznek aligha jöhet számításba, nem?
Kénytelen volt fejet hajtani vaslogikám előtt. Megígérte, hogy a kocsi egy
hét múlva működőképes állapotban lesz. – Mennyi az ára a járműnek? –
kérdeztem.
– Két font.
– Nem gondolja, hogy egy kicsit sok lesz?
– Mutathatok uraságodnak valamit egy fontért.
– Nem, köszönöm, megveszem – vágtam rá gyorsan.
– Óhajt esetleg részletfizetési kedvezményt?
– Készpénzben fizetek! – vetettem oda hanyag eleganciával.
Hazaérve megkértem Mrs. Parsonst, a házvezetőnőmet, hogy takarítsa ki a
garázst, és adja ide a kulcsot.
– Kocsit vettem – mondtam könnyedén. A derék hölgy illő mértékben
meglepődött, és attól fogva napjában kétszer megkérdezte, mikor jön már a
kocsi. Parádésan kitakarította a garázst, beszerzett több doboz barna
autófénymázt – elmondtam ugyanis, hogy a kocsi barna volt –, és
megállapodott a szomszéddal, hogy minden szerda reggel átjön, és lemossa
az autót.
Ekkortájt vált mind fenyegetőbbé a csehszlovák válság; a londoni
parkokban ágyúkat állítottak fel, a lakosság közt gázálarcokat osztottak
szét, úgy látszott: küszöbön áll a háború. Mi, újságírók, hajnaltól késő
éjszakáig futkostunk, fel is hívtam hát az autókereskedőmet: csipkedje
magát egy kicsit. Öt nap múlva visszahívott: mehetek az autóért. Én pedig
mentem.
A motor – őszinte meglepetésemre – beindult. Igaz, förtelmes hangokat
hallatott, de mindez zene volt füleimnek. Gázt adtam, és az autó lassan
nekiindult. Leszurkoltam a két fontot, és büszkén elhajtottam.
A baj az első emelkedőnél kezdődött. Mint mondom, a motor már az
indulásnál is kissé zajosan viselkedett, amint azonban az emelkedő aljához
értem, a hangja egyenesen fülsiketítővé vált. Körülbelül olyan
hangeffektusokat produkált, mint a waterlooi csata, zivatarban. A járókelők
döbbenten torpantak meg, és szent borzalommal szemléltek. Igaz, volt
akinek elszörnyedés és undor elegyedett az arckifejezésében. Sokan
röhögtek. Én közönyt mímelve tovahajtottam.
Egyszer csak felpattant egy ház kapuja, és kirohant rajta két idősebb hölgy
meg három férfi.
– Mondtam, hogy a németeknek nem lehet hinni! – kiabálta izgatottan az
egyik férfi. A két hölgy már rántotta is magára a gázálarcot. Két másodperc
sem telt bele: z egész család eltűnt az első légópince mélyén.
Mrs. Parsons izgatottan sietett az üdvözlésemre. Mihelyt azonban
megpillantotta a kocsit, rémületében megtorpant. Csak állt, akár a
sóbálvány, nézett engem, nézte a kocsit, aztán megint engem. Csak sokára
tért vissza belé az élet: lassan ingatni kezdte a fejét, orcáján könnyek
csorogtak.
– Vigye vissza, Mikes úr... – nyögte ki nagy nehezen.
Döbbenten bámultam a jóasszonyra.
– Már miért vinném vissza?!
– Vigye vissza oda, ahonnan hozta – kötötte az ebet a karóhoz. – Úriember
nem járhat ilyen kocsin.
-– Nem a kocsi teszi az urat – vágtam vissza haragosan. – Különben is:
mondtam én valaha, hogy úriember vagyok?
Mivel azonban láttam, hogy a derék teremtés a szíve legmélyéig fel van
dúlva, gyorsan hozzátettem néhány vigasztaló szót:
– Ne ítéljen elhamarkodottan, Mrs. Parsons. Lesz ez még különb is.
– Különb?
– Különb. Jól fogok bánni vele, gondját viselem, tisztán tartom, talán még
át is festem, nem sajnálok tőle semmit, és egy szép napon... egy szép
napon, meglátja, rá se fog ismerni!
– Hát az valóban szép nap lesz – bólintott komoran, és vontatott léptekkel
betért a házba.
A kocsinak PRNC 305 volt a rendszáma. Barátaim kezdetben Prince of
Walesnek, walesi hercegnek titulálták, a név azonban csakhamar Princre
redukálódott, és ez rajta is ragadt a jeles jószágon.
Princ meg én tehát megkezdtük felettébb viharos pályafutásunkat.
Elválaszthatatlanok lettünk – de előbb még ki kellett tanulnom a
természetét.
Legjobb barátom a dimbes-dombos Fitzjohn úton lakott: kettőnk eddigelé
meghitt kapcsolatát azonban immár felhők árnyékolták. Le kellett tennem
róla, hogy meglátogassam, Princ ugyanis kereken megtagadta, hogy
megmássza az emelkedőt. Idővel rájöttem, hogy rükvercben meg tud
birkózni az alacsonyabb dombocskákkal. A rendőrök kissé ferde szemmel
néztek rám. A többi kocsi vezetői sem örültek, amikor észrevették, hogy
járművecském úgy jön, mintha menne. Láthatólag attól tartottak, hogy
Princ egyszer csak kapja magát, és feltartóztathatatlanul nekilódul –
hátramenetben. Egy ízben lefékezett mellettem egy jókora Bentley, és
vezetője, egy alezredes megkérdezte: talán a fékkel van valami baj?
– Épp ellenkezőleg, alezredes úr – válaszoltam. – Nincs fékem.
– Tréfál, uram? – emelintette meg a szemöldökét. – Akkor hogyan áll
meg?
– Ó, azzal nincs baj – intettem könnyedén. – Megállni nem probléma, csak
elindulni.
Princ kedves tulajdonságai közé tartozott az is, hogy a benzinfogyasztása
nagyjából a kétszerese volt, mint a legnagyobb űrtartalmú Rolls-Royce-é.
Egy öreg autó mindig több benzint fogyaszt, mint egy új; ehhez a
jelenséghez járult esetemben az a nem elhanyagolható tény, hogy kocsim
benzintartályán volt egy iciri-piciri, ám megfoldozhatatlan lyuk.
Harmadiknak ott volt a már kezdetben is elviselhetetlen és még napról
napra fokozódó zaj. Átmenetileg csökkent a háborús veszedelem, úgyhogy
kocsim hangeffektusait már nem tévesztették össze a légitámadással – de
azért nem lehet mondani, hogy nagy népszerűségnek örvendtek. Princ
negyedik kedves tulajdonsága: akkora füstgomolyokat eregetett, hogy
engem állandó füstfelhő takart – aminek persze megvoltak az előnyei is,
mivel bizonyos szögből abszolút láthatatlanná váltam.
Ötödik nyavalya: elromlott az önindító, és egy-két hét elteltével elveszett a
kurbli. Ezek után Princ indításának módszere a következő volt: sebességbe
tenni, megtaszítani, s mihelyt a motor beugrik, beugrom én is, és elporzok.
A kocsi szerencsére pehelykönnyű volt, s nem jelentett különösebb
erőpróbát a megtaszítása. Eleinte megesett, hogy Princ gyorsabban futott,
mint én, és némi nehézséggel sikerült csak utolérnem, idővel azonban
akrobatikus ügyességre tettem szert, és a járókelők lelkesen megtapsolták
egy-egy sikerültebb szaltómat.
Nem tagadhatom azonban, hogy valahányszor kiléptem egy elegáns
szállodából, vagy távoztam valamely diplomáciai fogadásról, és a fenséges,
hatalmas, pompázatos gépkocsicsodák között mennydörögtem, és ontottam
a fekete füstöt (minekutána megtaszítottam Princet, és akrobatikusan
beugrottam, az ájtatos ünnepi gyülekezet nagy ámulatára) – a libériás
portások rendszerint zokogtak szégyenükben. Tartozom az igazságnak
azzal is, hogy elmondjam: Mrs. Parsons vigasztalhatatlan volt. Az én
kocsimon köszörülte a nyelvét az egész utca; Mrs. Parsons kartársnőinek
ajkáról ki nem fogyott az epés szóözön, több szomszéd pedig meg-kért:
idejében figyelmeztessem őket, mielőtt indulni szándékozom, mert ha
váratlanul éri őket Princ elementáris hangrobbanása, óhatatlanul
összeroppan az idegrendszerük. Szíves örömest eleget tettem kérésüknek,
sőt azt is megígértem, hogy hazaindulásom előtt pár perccel – küszöbön
álló érkezésemet beharangozandó – felhívom őket. Meg kell adni: udvarias
figyelmeztetésemet mindig hasonló udvariassággal fogadták.
Mrs. Parsons útjából igyekeztem kitérni, s ha mégis találkoztunk, nem
néztem a szemébe. Lesütött pillákkal rebegtem újra meg újra:
– Ne csüggedjen, Mrs. Parsons... Lesz ez még különb is!...

Három hónap elteltével úgy határoztam: skóciai túrára indulok egy

barátommal. Meg akarta váltani a vonatjegyeket, én azonban közöltem
vele, hogy erre semmi szükség, mivel kocsival megyünk.
Barátom arcára halotti sápadtság terült.
– Kocsival?... – hebegte. – Mármint... Princcel?!
– Princcel.
– Rám ne számíts! – vágta rá habozás nélkül. – Princcel nem megyek.
Felrobban.
– Eddig még nem robbant fel.
– Annál biztosabb, hogy most felrobban. Egyébként én skót vagyok, és
hazám elleni merényletnek tekintem, ha Princ átlépi a határt.
Hosszú-hosszú vita következett. Barátom nagy sokára beadta a derekát.
– Hát jó. Veled tartok. Egyszer mindenkinek meg kell halnia.
Nagy összegű életbiztosítást kötött, és másnap reggel útra keltünk.
Hála Princ méltóságteljes tempójának – óránként ötven kilométernél
gyorsabban nem volt hajlandó haladni –, lassan, komótosan utaztunk. Nagy
sokára mégiscsak elérkeztünk Skóciába, és még csak fel sem robbantunk
útközben. A Solway-szoros partján táboroztunk le, a festői és békességes
Kipford falucskában. Alig néhány száz lakosa javarészt halászatból élt;
költői, szinte ünnepélyes csend ült a gyönyörű tájon. A csöndet mindössze
Princ törte meg olykor-olykor, amikor végigvonult a falu egyetlen utcáján.
Kétheti gondtalan pihenés után felszedelőzködtünk, és elindultunk
hazafelé. A falu határában, egy minden eddiginél festőibb és
elhagyatottabb helyen, nagy integetéssel megállásra késztetett egy férfi. Az
út szélén toporgott egy óriási, zöld-fehér Rolls-Royce mellett. Az
akkumulátora a béka feneke alá merült, közölte, és nem tud elindulni.
Volnék-e olyan szíves, és megtolnám a kocsimmal? Némi gyanakvással
mérte végig Princet, és hozzátette: nem szívesen zaklat bennünket, de
közel s távol nem látott egyetlen más járművet sem.
– Mindig boldogan sietek bajba jutott autóstársaim segítségére –
veregettem meg szegény pasas vállát.
Beszállt, én pedig mögéje gurultam Princcel, és megtaszítottam. A motorja
két pillanat múlva beugrott, és a nagy kocsi lassan megindult. Princ pedig
ebben a pillanatban felrobbant. Ezt kérem ne képletesen értsék, hanem a
szó legszorosabb értelmében. Fülsiketítő robbanás hallatszott, mi pedig ott
találtuk magunkat az árokparton, irdatlan füstfelhő közepette. Amikor a
füst lassan eloszlott, megláttuk, hogy Princ kettétört: elülső fele az árokban
hevert, a hátulsó meg békében nyugodott az úton.
A Rolls-Royce vezetője fékezett, megállt, és hátranézett:
– Gyakran csinál ilyet a kocsija?
– Dehogyis; nagyon ritkán. Mit mondjak: most először.
– És mi a szándéka?
– Itt hagyom.
– Itt hagyja? Hol?
– Itt. A hátulsó felét is belököm az árokba. Nagyon jó kis kocsi volt, de egy
percig se bánom, ha megszabadulhatok tőle. Nem szeretek túlságosan
sokáig használni egy kocsit. Ön talán igen?
– Nos, én még úgy tizenöt évig szándékozom ezt használni, aztán majd
meglátom.
– Hova igyekszik?
– Londonba.
– Elvinne minket?
– Ugorjanak be.
Eltakarítottuk Princ maradványait, poggyászunkat meg beraktuk a Rollsba.
Este megszálltunk a Tóvidéken, másnapra visszaérkeztünk Londonba.
Közben nagyszerűen összebarátkoztunk a Rolls gazdájával. Nem volt
ideje, hogy hazafuvarozzon bennünket, de kölcsönadta a kocsiját, hogy
azon szállítsuk haza a poggyászt.
– Hozzák majd haza, legyenek olyan szívesek – kötötte a lelkünkre. – És
ha felrobban, ne hagyják az árokban.
– Ne aggódjék. Ha felrobban, rögtön telefonálunk.
Negyedóra sem telt belé, és hazaértünk. Mrs. Parsons a ház előtt állt.
Figyelmesen végigmustrálta a gyönyörűséges zöld-fehér Rolls-Royce-ot,
aztán helyeslőleg biccentett. – Hát igen. Így már valamivel jobb. Nem
akartam hinni Mikes úrnak, de tényleg különb lett a kocsi.

(Borbás Mária fordítása)

 Más szemében a szálkát...

Az ember azt hinné, könnyebb elviselni a kis hibákat, mint a nagy

erényeket. Elismerem, rázós dolog eltűrni kegyes lelkű hölgyek
jótékonykodását tűzön-vízen át; az ember hajlamos volna istenesen tunikán
billenteni a kéretlen tanácsokat ontó atyai jó barátot, és nem könnyű
megtartóztatni magunkat a fizikai erőszak alkalmazásától, ha valaki
szüntelenül feláldozza magát értünk. Csakhogy van az éremnek másik
oldala is. Képzeljünk el például egy férfiút, aki rendíthetetlen bátorságról
tett tanúbizonyságot ellenséges ágyútűzben, de elviselhetetlenül vihog.
Legyünk mégoly méltányosak, óhatatlan a következtetés, hogy az
ellenséges ágyútűz, fájdalom ritka, a vihogás viszont annál gyakoribb.
Avagy vegyük azt a hölgyet, ki felülmúlhatatlan gyengédséggel viseltetik
idős édesanyja iránt, ám egyetlen témája a baromfitenyésztés. (Tegyük fel
továbbá, pusztán elméletileg, hogy nem mi vagyunk a szóban forgó hölgy
idős édesanyja.) Legyünk mégoly nagyvonalúak, egy szép napon
elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutunk, hogy eleget hallottunk
egész hátralevő életünkre a baromfitenyésztésről, tehát a hölgyet legalább
tíz esztendeig széles ívben elkerüljük.
Mert hogy szó ami szó – könnyebb a nagy erényeket megbocsátani, mint
az apró hibákat.
Ehhez csupán annyit teszek hozzá, hogy könnyebb a nagy bűnöket
megbocsátani, mint az apró hibákat.
Tegyük fel például, hogy valakinek lappangó hajlama van a
testvérgyilkosságra. Attól még lehet jó modorú, szellemes, és egészében
véve roppant szimpatikus. Végtére is hány testvére van az átlagos
embernek? De ha valaki szüntelenül vicceket mesél, adomázik és
anekdotázik, ahol, ahányszor és ameddig csak együtt vagy vele?... Vagy
például az emberünk filmforgatókönyveket ír Hollywoodban. Ez még
megbocsátható – végtére is mindenkinek élnie kell (hogy miért, azt sosem
értettem egészen, de általában ezt szokták hangoztatni). Hanem hogy
beszélgetés közben miért mászik bele egyenesen a pofánkba, az már
egészen más kérdés.
A fent körvonalazott szabály egész társadalmunkra érvényes. Sose
hallottam, hogy valaki azt mondta volna: "Ne hívjuk meg Iksz Ipszilont,
mert kabátot lop", vagy: "Ne fogadjuk el a meghívását, mert hamis
adatokat tüntet fel az adóbevallásában." Dögivel hallhatók viszont az efféle
megjegyzések: "A fene enné meg, zseniális az ürge, de be nem áll a szája",
vagy: "Meglehet, hogy ő a legkülönb matematikus az északi féltekén, és ha
összeakadok egy különlegesen problematikus gömbháromszöggel,
feltétlenül ki is kérem a véleményét, de ahogy szüntelenül vakargatja a
kopasz fejét, hát az az idegeimre megy."
Természetesen más szemében bátran megláthatjuk mindig a szálkát.
Másokban rendszerint az olyan hiba idegesít a legjobban, ami többé-
kevésbé bennünk magunkban is megvan. Miért bocsátanánk hát meg, ha
másnál tapasztaljuk ugyanazt? Különben is, miért vigye el büntetlenül a
nyomorult, hogy elhappolta a legundorítóbb szokásainkat?

(Borbás Mária fordítása)

 Hogyan lehetsz a világ közepe?

Semmi kétség afelől, hogy Galilei megérdemelte a sorsát. Kopernikusz,

Kepler és Tycho Brahe se volt sokkal különb. Hogy a Föld nem a
világegyetem közepe? Tiszta hülyeség! Te pedig – ahogy régóta sejted – a
Föld középpontja lévén, magad vagy a világ közepe. A Föld több milliárd
éves; az ember is legalább egymillió évet ért meg, és hatszázezer
esztendőbe telt, mire megtanult beszélni. Nagyjából hatszázezer év telt el
az ember megjelenése és a kőkorszak vége között. Mindegy – te meg vagy
róla győződve, hogy a) te vagy a világ közepe, b) mi sem lényegesebb,
mint hogy szereted-e a káposztás cvekedlit, valamint hogy c) Isten
mérhetetlenül dühös lesz, ha vasárnap kuglizol.
Tisztában vagyok vele, hogy a modern tudomány más álláspontra
helyezkedik, de a modern tudomány is tévedhet. A fizika példának okáért
azt tanítja, hogy minél közelebb megyünk egy kicsinynek tűnő tárgyhoz,
annál nagyobbnak látszik. Nagy emberek esetében ennek a fordítottja áll
fenn. Minél közelebb megyünk hozzájuk, annál kisebbnek látszanak. A
filozófusok a régi görögöktől kezdve Descartes-on át Berkeleyig azon
filóznak, hogy vajon létezünk-e avagy sem, valamint hogy létezik-e
egyáltalán az anyag. Jómagam nem foglalok állást e tudós vitában, jóllehet
mindig lelkiismeretesen befizetem a jövedelemadómat abból kiindulva,
hogy az adóhivatal is létezik, meg a jövedelmem is. Mindazonáltal
könnyen lehetséges, hogy a világ mégsem létezik, persze objektív
értelemben, szubjektív értelemben
mindenesetre létezik. A te világod létezik, következésképpen kétség sem
férhet hozzá, hogy a magad világának te vagy a közepe. Ha meghalsz,
ennek a világnak mindenesetre vége.
Mivelhogy te vagy a világ közepe, nem árt, ha ezt a tény-t másoknak is a
tudomására hozod. Ez néha nehézségekkel jár, mivel mások hajlamosak azt
hinni, hogy a világnak ők a közepe, ami – a fentebbi okfejtésből
következőleg – merő tévedés.
Ha csecsemő vagy, felettébb előnyös a helyzeted. Te vagy a család
legerősebb embere; tiéd minden jog, és nem terhel semmiféle
kötelezettség. Nem szeretnek pelenkát mosni? Tetszik, nem tetszik:
muszáj. Ordítasz, ahogy a torkodon kifér, ők meg – a kis csacsik! – ama
téves eszme jegyében végzik működésüket, hogy ha nem törődnek veled,
elhallgatsz, és szépen elalszol. De te csak ne csüggedj. Folytasd, torkod
szakadtából, és annyi gondoskodásban lesz részed, amennyit csak kívánsz.
Tudom én. Apa vagyok, de voltam csecsemő is. Tőled és csakis tőled függ,
mikor ehetnek, mikor húzhatják ki a lábukat a lakásból, és hogy egyáltalán
álomra hunyhatják-e a szemüket. Imádnak és elátkoznak, szitokszavak
özönét zúdítják rád, és megpróbálnak megvesztegetni. De a vége mindig
az, hogy beadják a derekukat, mivel te vagy ezen a világon az egyetlen
teljhatalmú diktátor, és hatalmad csupán a növekedéseddel arányosan
fogyatkozik.
Mire felnősz, annyira belejöttél a parancsolgatásba, hogy továbbra is úgy
akarsz táncoltatni mindenkit, ahogy fütyülsz. Helyzeted ugyan lényegesen
meggyengült – de te csak ne csüggedj. Legelőször is próbálkozz a
közvetlen módszerrel: parancsolgass; osztogass utasításokat. Még az sem
lehetetlen, hogy engedelmeskednek; ha pedig nem, úgy térj át a közvetett
módszerre.
Kísérletezz idegösszeroppanással. Ha a férjed nem akar színházba menni,
mikor neked épp arra szottyant kedved – hopplá, elő egy takaros kis
idegösszeroppanást. Bármelyik orvos és bármelyik kebelbarátnőd
könnyűszerrel megtanít rá, mi a módja. Gyerekjáték – igazán megéri azt a
kis fáradságot. Nincs az a magára kicsit is adó férfi, akit úgy átlag évi
három idegösszeroppanás térdre ne kényszerítene. Két összeroppanás
között pedig a következőtől való félelem is kedvező hatást érhet el. Egész
biztosan számíthatsz rá: férjed nem veszi a lelkére, hogy tönkreteszi az
egészségedet, és idő előtt sírba taszít, ha otthon marad és dolgozik, ahelyett
hogy vendéglőbe vinne vacsorázni; ha pénzügyi nehézségeire hivatkozva
ugyanannyit ad az öltözködésedre, mint tavaly, és egyéb, hasonlóan állatias
kegyetlenségek gyakorlásával. Ha mégis a lelkére venné, számoljon a
következményekkel. Ez esetben próbálkozz a mártírszereppel.
Szenvedj. Szenvedj szembeszökően, zajosan, maximális hírveréssel. Már
megint otthon akar maradni, és dolgozni hajnali fél négyig?! Persze, mert
mindig csak magára gondol. Ám legyen. Te nem vagy az a fajta, aki
panaszkodik. Ott sírsz, ahol senki se lát, legfeljebb ha négyen-öten – de
nem panaszkodol. Szeretted volna ma este megnézni Ivor Novello zenés
vígjátékát. Igaz, hogy nyolc éve adják, és még akkor is műsoron lesz, mire
kilencvennyolc esztendősen sírunkba térünk, de te történetesen ma este
szeretted volna megnézni. Életedben ez az első kívánságod, de persze szót
sem érdemel a dolog. Náladnál senki sem éli szívesebben a kertvárosi
háziasszony szürke, eseménytelen életét. Hogy holnap? Ó, az lehetetlen.
De hagyjuk az egészet, nem is érdemes több szót vesztegetni rá. A jó ügy
érdekében kész örömmel halsz bele az unalomba.
Idősebbeknek ajánljuk a "Persze, Sára nénire a kutya sem hallgat"
magatartást. Sára nénire a kutya se hallgat. Lajos bácsival a kutya se
törődik. Hallgassátok csak a bokszmérkőzés közvetítését mind a
tizenegyen, ha egyszer az érdekel. Ki törődik vele, ha Sára néni a Szabó
családot szeretné hallgatni, ami a könyökén jön ki mindenkinek? Igen,
igen, menjetek csak el arra az előadásra, ne is törődjetek vele, hogy Lajos
bácsi szívesen sakkozna! "Én már úgysem élek soká, legfeljebb harminc-
harmincöt évig, akkor aztán boldog lesz mindenki, hogy megszabadult
tőlem (már persze aki megéri)."
Érted, ugye? Gyengeségben az erő. A mindennapi erőszakos fráter ellen
előbb-utóbb fellázadnak, és azontúl ügyet se vetnek rá. Ajánlatos tehát
holmi megbízható gyengeség kifejlesztése révén egyszer s mindenkorra
magunkhoz kaparintani a vezetést. Mert ugyan ki szállna szembe a vénnel,
a zsengével, a gyengével és a nyomorékkal? Ó, te nem vagy zsarnok, nem
vagy elviselhetetlen nyűg, könyörtelen eltiprója mindeneknek – dehogy!
Épp ellenkezőleg: módot adsz nekik, hogy önzetlenek, nemes lelkűek
legyenek, és hogy szembenézzenek a tényekkel. Pontosabban azzal a
ténnyel, hogy te vagy a világ közepe.

Sok-sok évvel ezelőtt Budapesten elmentem egy tehetséges magyar színész

temetésére. Fiatalon halt meg, nem jutott még el ígéretes pályája delelőjére.
Színházának igazgatófőrendezője – jeles férfiú, akinek a kebelében költői
lélek rejtezett – ekképpen búcsúztatta:
– Én voltam az – és szólván, könnyek futották el a szemét –, én, aki
elsőnek ismertem fel tehetségedet. Én fedeztelek fel a Színiakadémia
végzős osztályának vizsgáján, én adtam első szerepedet. Az én
színházamban arattad figyelemre méltó, sokat ígérő sikereidet. Az én
rendezésemben alapoztad meg hírnevedet, a János királyban és a Cidben,
és utolsó szerepedet is az én színházam színpadán...
Ekkor felült koporsójában a halott, szemrehányó pillantást vetett a
szónokra, és szerényen megkérdezte:
– Elnézést, direktor úr, kit temetnek itt: magát vagy engem?

Hogyan lehetsz nimfa?

A nimfa közeli rokonságban van az imént ismertetett fajtával.

Ez esetben a tenger, a hegyek, valamint az erdők szűzi félistennőjének
szerepét játszod, ki mit sem tud e romlott világról. Fogalmad sincs, hogyan
kell felkattintani a villanykapcsolót, úgyhogy más kattintja fel helyetted.
Nem tudod, hogyan kell kikeresni a vonatod indulását a menetrendből –
hát más keresi ki helyetted. Nem ismered a várost, sejtelmed sincs, hol kell
átszállni buszra vagy földalattira – valaki tehát mindig elkísér, akárhová
mégy. Imádandó tudatlanságodban egy tucat osztrigát meg egy palack
madeirát rendelsz a vendéglőben, hisz meg sem járja bájos fejecskédet a
gondolat, hogy a resztelt máj meg a narancsital esetleg kevesebbe kerülne.
A lehető leghalványabb elképzelésed sincs afféle mocskos és világias
dolgokról, mint a pénz. Barátod rád pillantva elmosolyodik, magában
felsóhajt – mily elbűvölő ártatlanság! –, és szó nélkül fizet.
Igen ajánlatos kisbabastílusban gügyögni. – Mókuci (ez te vagy!) szejetne
még egy fél deci whiskycskét! – majd angyali mosollyal hozzátenni: –
Tisztán. – Már ugrik is három lovagias ifjú, és hozza az italt. Avagy
eldorombolod: – Mókuci annyija imádná azt a kis brillt, olyan jól menne a
szőke hajacskájához! Ugye megveszi Róbert bácsi Mókucinak azt az
irinyó-pirinyó kis rubintgyűrűt? (Rá se ránts, ha Róbert bácsi mindössze
huszonkét éves; ez nem kor kérdése, hanem a készpénzé.)
Ha vendégeket vársz, szemrebbenés nélkül szólítsd fel nénikédet, hogy
főzze meg a vacsorát, vagy süssön háromnégyféle süteményt: – Te
annyival jobban csinálod, mint én! A barátaim máig is emlegetik azt az
isteni kacsasültet (vagy disznótorost, vagy halászlét), amit legutóbb
remekeltél! – És letelepszel, kezedben a Vogue-gal, ő pedig büszkén és
boldogan töri magát a kedvedért.
Hasznos fordulatok: – Fantasztikusan rendes vagy! – Igazán nem tudom,
mihez kezdenék nélküled! – Imádom nézni, ahogy dolgozol!
Hímnemű nimfák is akadnak. Ha férfiú létedre nimfa szeretnél lenni,
ajánlatosabb és lényegesen férfiasabb a "Te annyival jobban csinálod, mint
én!" motívum alkalmazása, mint a félénk és tudatlan magatartás. Egy
barátom igen egyszerűen érte el, hogy a kertjét a szomszédja ássa fel:
állandóan azt duruzsolta a fülébe, hogy senki más nem tud olyan pompásan
ásni, mint ő. Igaz, kétnapi megfeszített munka után a szomszéd le akart
állni, barátom azonban ünnepélyesen kijelentette: mi sem szerezhetne neki
nagyobb örömet, mint nézni, ahogy a szomszéd ás (és ez történetesen meg
is felelt az igazságnak), mire az folytatta még három napig, míg fel nem
ásta az egész kertet.

Hogyan kápráztassuk el embertársainkat?

Korántsem elegendő azonban, ha te magad tudod, hogy te vagy a világ

közepe. Alapvetően fontos, hogy embertársaiddal is éreztesd: magasabb
rendű lény vagy. Mert szép-szép, ha valaki mestere a szakmájának, és
tudván tudja magáról, hogy legjobb képességei szerint, tisztességesen
végzi a munkáját – de az sem árt, ha olykor néhány hasznos furfanggal is
él.
Sose feledd: kicsi a világ. Persze hogy mennyire kicsi, az tőled függ.
Közönséges halandó hiába is ácsingózik az után, hogy befolyásra tegyen
szert a világpolitikában. Még azt sem olyan nagyon könnyű elérni, hogy te
légy hazád legnagyobb festője. Egy F. D. Roosevelt vagy egy Winston
Churchill esetleg elmondhatja magáról, hogy egy ország vagy éppenséggel
egy fél világ tiszteletét élvezi – de ugyanezt rajtuk kívül kevesen állíthatják
magukról. Arra azonban igen magas százalékarányú az esélyed, hogy
tisztes befolyásra tégy szert a karakószörcsögi olvasókörben; játszi
könnyedséggel lehet belőled Kutyabagos legjobb festője; és az sem
elérhetetlen cél, hogy biztosítsd magadnak családod tiszteletét. Mi
következik ebből? Kiáltsd ki a nagyvilágnak Karakószörcsögöt,
Kutyabagost vagy a Kovács családot. Hiszen ha jól belegondolsz – mi más
számít ezenkívül? Minél kisebb a világ, annál nagyobbak az esélyeid.
Szülőanyád mindig el lesz ragadtatva a költeményeidtől – az enyém még
az éneklésemért is rajong. Alakíts egyszemélyes vállalatot – nevezd,
mondjuk. Általános Gomblyukszélslingelő Kft.-nek –, és bízvást nagy és
fontos üzletember dicsfényében ragyogsz majd hűséges titkárnőd
szemében. Sóhajtozz bőségesen. Légy állandóan fáradt. Ejts el ilyesfajta
megjegyzéseket: "Kénytelen vagyok mindent magam csinálni..." (Ez a
"magam" egyébként csodálatos szó. Mennyivel hatásosabb például ezt
mondani: "Én magam fogom megcsinálni", mint: "Megcsinálom.") Avagy:
"Rögtön bedöglene az egész rohadt masinéria, ha nem magam
gondoskodnék mindenről." Ha történetesen kis cég vagy, netán
éppenséggel egyszemélyes vállalkozás, úgy az ilyen kijelentés körülbelül
egyértelmű azzal, mintha azt mondanád: "Nem tudom, ki mosná meg a
fogamat, ha én magam nem mosnám meg." De a többség mégis beveszi.
Üzletemberek konferenciáján, meglehet, kicsiny és néma pont vagy; a
Kereskedelmi Kamara elutasíthatja felvételi kérelmedet azzal az indokkal,
hogy tevékenységed nem létfontosságú a nemzetgazdaság szempontjából;
konkurenseid és üzlettársaid talán ki is röhögnek. Ám térj vissza kicsiny
irodádba, sóhajts egy nagyot, süppedj irdatlan karosszéked ölébe, emelj fel
asztalodról egy böhöm nagy iratrendezőt, beszélj egyszerre három
telefonon, diktálj le egy levelet, amelynek címzettje valamely főrend – és
titkárnőd ámuló pillantása kárpótol az önző világ rideg meg nem értéséért.
Ha kritikára vágyol – hiszen a kritika olykor szörnyen megnyugtató –,
olyanok véleményét kérd ki, akik alárendeltjeid. Pillanatnyi tétovázás
nélkül, egyenesen a szemedbe nézve (és nem a hátad mögött pusmogva)
kijelentik, hogy kivétel nélkül valamennyi gondolatod korszakalkotó, hogy
esetleges kudarcaid kizárólag a mások alávalóságának következményei;
hogy egyetlen hibád a túlzásba vitt nagylelkűség, és hogy általában véve
kolosszálisan pompás egy fickó vagy. Aki nagyobb összeget óhajt
kölcsönkérni tőled, nyíltan a szemedbe mondja, mennyire nagylelkűnek
tart. Ahány piktor csak meg akarja festeni az arcképedet, ellentmondást
nem tűrő határozottsággal fogja kijelenteni, hogy Julius Caesaré óta nem
látott a tiédhez foghatóan figyelemre méltó és érdekes profilt.
Egyvalami mindig akad, amiben különb vagy felebarátodnál. Meglehet, ő
jobb krikettjátékos, de neked hosszabb a szakállad. Az ő nagybácsikája
esetleg báróságot kapott, de te tudod, hogy mondják törökül: "Férfivécé."
Ő talán jobban zongorázik nálad, de te egy villamoson utaztál Walt
Disneyvel. Sose aggódj: nem kell ahhoz sokat tudni, tenni, bírni, hogy
magasabb rendűnek érezd magad felebarátaidnál. Hallottam én már két
pasast azon versengeni, melyiküknek nagyobb a lába, ki tudja kevesebb
külföldi főváras nevét, kinek a nyavalyája fájdalmasabb. A sitten a hétévi
kényszermunkára ítélt rab az amatőrnek kijáró profimegvetéssel nézi le a
szerencsétlen flótást, akire két hónapot sóztak, mert nejlonharisnyát árult a
feketepiacon.
Amiről eszembe jut, hogy a hiánygazdálkodásnak nagy szerepe van
némelyek önbecsülése és hatalma öregbítésében. (Megjegyzem, én
semmiféle hatalmat vagy erőt nem tisztelek annyira, mint a vásárlóerőt.)
Sok kereskedő megpróbál ja igazságosan elosztani a rendelkezésére álló
keveset. Merőben helytelen lélektani megközelítés! Ha te vagy a sarki
trafik gazdája, világhatalommá nőhetsz ama szerencsétlen ürge szemében,
aki sírva könyörög, hogy ugyan adjál neki egy doboz havannaszivart. Ha
úgy döntesz, hogy nemet mondsz, mondd igaz átéléssel, kegyetlen
élvezettel és diadallal. Végtére is létezhet-e felemelőbb, szebb pillanat egy
sarki trafikos életében, mint hogy megtagadjon egy doboz havannát a
boldogtalantól, aki majd eleped egy szivarért? Mondj tehát felségesen és
ellentmondást nem tűrően nemet, de úgy, hogy megértse belőle: ha kedved
tartja, akár egy doboz Regáliát is adhatnál neki. Az Úristen jókedvében
találta ki a hiánycikkeket – általuk nőhetsz emberfeletti méretűre, ó,
Fűszeres és Lakásügynök, ó, Kocsmáros és Halkereskedő! Pultod alatt
rejtőzik az emberi boldogság kulcsa, és EGYEDÜL TE VAGY A
LETÉTEMÉNYESE! Vannak az életnek ritka pillanatai, amikor az
engedelmesen, noha fojtott izgalommal sorban állók tömegét regulázó
vécésnéni kezében összpontosul a világot jelentő hatalom.

(Borbás Mária fordítása)

 "Elnézést, én tehetek róla..."

Jócskán akad olyan ember, aki egyszerűen képtelen beismerni – sőt:

sokszor egyáltalán felfogni is –, hogy valamiről ő tehet. Nem így
Angliában. Itt legtöbbünkben megvan a kellő erkölcsi bátorság, és
megtanultuk a formulát: "Elnézést, én tehetek róla." Ettől egyszerűen nem
tágítunk. Ne is próbáljon uraságod vitatkozni, és kötni az ebet a karóhoz,
hogy igenis ön és csakis ön tehet róla – mert menten dühbe gurulunk.
London egyik északi kerületében a szemem láttára karambolozott két
kocsi. Csúnyán behorpadt mindegyiknek a lökhárítója. A két
gépkocsivezető egyszerre ugrott ki a kocsijából, és unisono ordította: –
Elnézést, én tehetek róla! – Egyetlen pillantást sem pazaroltak a behorpadt
lökhárítóra, a ripityára ment lámpákra. Azon tört ki a csetepaté, hogy
melyikük tehet a dologról, mindegyik önmagának vindikálta ugyanis az
egyedüli és kizárólagos felelősséget.
"Elnézést, én tehetek róla!" De gyakran visszaélnek a bűvös igékkel. A
mögöttük rejlő eszmei tartalom a következő: mit is tehet bárki egy ilyen
derék, egyenes, nyílt szívű pacák ellen, aki habozás nélkül, emelt fővel
kijelenti, hogy mindennek ő és csakis ő az oka? Fél óra késéssel fut be a
munkahelyére. Nem mesél forgalmi dugóról, késlekedő vonatról, még ha
történetesen tényleg emiatt késett is. Nem, ő kijelenti: "Elnézést, én tehetek
róla. Elaludtam."
Természetesen férfihoz méltó és felettébb helyeselhető magatartás, ha
elkövetett hibánkért vállaljuk a felelősséget. Csakhogy sokak szerint még
ennél is férfiasabb és helyeselhetőbb, ha emelt fővel vállaljuk a
felelősséget akkor is, ha ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány.
Mivelhogy tévedni emberi dolog – ki ne tévedne közülünk? –, de
bevallani: az az igazi bátorság és becsület. Ilyenkor elnémul a kritika. Az
ember nem köthet bele embertársába, ki emelt fővel vallja, hogy mindenről
ő tehet, sőt erre egyenesen büszke is.
Szerintem ezért a könnyelmű magatartásért nagymértékben a vallás a
felelős. Nem egy keresztény, valamint a zsidó vallás arra tanít, hogy
cselekedhetünk kedvünk szerint, és ép bőrrel megúszhatjuk, feltéve, ha
bizonyos napokon vagy adott alkalommal illendő megbánást tanúsítunk.
Hiszem, hogy az ember képes megjavulni: de tagadom, hogy
visszamenőleges hatállyal is megjavulhat. Lehetsz ma derekabb fickó, mint
voltál a múltban: de nem lehetsz derekabb fickó a múltban, mint amilyen
ténylegesen voltál. Amit egyszer kimondtál, nem teheted kimondatlanná;
amit elkövettél, nem változhat nem elkövetetté. Nevezheted nődet buta
libának csütörtökön, és magányos életed egyetlen fénylő csillagának
szombaton. De azt hiába is próbálnád bemesélni neki szombaton, hogy
amikor két nappal azelőtt buta libának nevezted, valójában azt akartad
mondani, hogy ő magányos életednek egyetlen fénylő csillaga. Persze
éppenséggel megpróbálhatod, de sokat mondok, ha a nőknek nyolcvan
százaléka el fogja hinni.
Mindezzel persze senkinek a vallásos érzelmeit nem szeretném megsérteni.
Ha mégis megsértettem volna, kérem szíves elnézésüket. Mindenről én
tehetek.

(Borbás Mária fordítása)

 Őrizkedj a szerelemtől!

Plakátok, hirdetések, szórólapok, előadások, tudományos ismeretterjesztő

művek tanítják az emberiséget, hogyan kerülheti el, avagy gyógyíthatja az
influenzát, a feketehimlőt, a kulcscsonttörést és a fültőmirigylobot;
ugyanakkor a világ irodalmának (vigyázat, nem összetévesztendő a
világirodalommal?) nagy hányada, jóformán valamennyi filmalkotás, a
képes hetilapok elbeszélésrovata, valamint a rádiójátékok zöme, a maga
közvetett módján, arra ösztönöz: kapd el a minden egyéb kórnál
veszedelmesebb nyavalyát, amely közhasználatban szerelem néven
ismeretes – tudományos elnevezése pediglen dementia praecox temporalis.
A betegség főbb tünetei a következők:
1. A kórokozó – némely esetben elbájoló ifjú hölgy, más esetekben
kevésbé ifjú és kevésbé elbájoló – a legbugyutább és leglaposabb
kijelentéseket teszi, te pedig szellemesebbnek tartod Oscar Wilde-nál,
mélyebb gondolkodónak Pascalnál, és eredetibbnek Shaw-nál.
2. Putyukámnak, Nyulambulamnak, Cúncimókusmak nevez, vagy még
ezeknél is ütődöttebb és megalázóbb elnevezésekkel illet; te pedig
elragadtatottan vigyorogsz, és turbékolsz gyönyörűségedben.
3. Azt hiszi, hogy a NATO mosópormárka, te pedig ezt elbűvölően angyali
naivitásnak minősíted.
4. Elvárod, hogy ha veled van, úgy viselkedjék, mint egy revügörl a Folies
Bergére-ből, mindenki másnak a társaságában viszont úgy, mint egy
szellemileg visszamaradott, prűd iskoláslány a múlt századból. Néha
évekbe is beletelik, mire rájössz, hogy épp fordítva áll a dolog.
5. Valahányszor mással kacérkodik, veled pedig goromba, mint a pokróc,
veszel neki egy csokor virágot, és a bocsánatáért esedezel. Ha nagyobb
ívben kanyarodik le az erény útjáról, az esetben ékszert veszel neki.

A regények, elbeszélések, filmek stb. döntő többsége arra tanít, hogy ennek
a veszedelmes lelki és testi kórnak áldozatául esni merő ábránd és gyönyör,
minden teremtett lélek szíve vágya. S ki vagy te, hogy kétségbe vonhatnád
e tan bölcsességét? Szívleld csak meg szépen eme legmagasabb
szaktekintélyek oktatását, és hidd, hogy e világot főleg szerelmesek és
gyilkosok, avagy a kettő kombinációi lakják: szerelmesek, akik
gyilkosságot követnek el, és gyilkosok, akik szerelembe esnek.
Az effajta irodalom tanításának alapjául szolgáló axiómákból íme egy
csokornyi
1. "A Szerelem – mint értesülök – természettől való: az állatok is
szerelmesek." Az állatok érdekét szemem előtt tartva mindig is
berzenkedtem e megállapítás ellen. Nem vagyok szakértő az állatlélektan
terén, de arra akár meg is esküszöm, hogy teremtett medve még soha
briliánsgyűrűt nem vásárolt szíve medvehölgyének, csak azért, mert az
utóbbi hajlandónak mutatkozott megosztani vele a barlangját.
2. "A Szerelem elengedhetetlenül szükséges, mert az emberi fajnak fenn
kell maradnia." Ez a premissza – miszerint az emberi fajnak fenn kell
maradnia – még nem nyert bizonyítást, de üsse kő: fogadjuk el
becsületszóra.

Az egészben az a legérthetetlenebb, hogy a szerelmet szüntelenül

összekeverik a házassággal, Még ha netán elfogadnók is a tételt, hogy a
szerelem helyénvaló, hiszen "természetes", akkor is ragaszkodnunk kell
hozzá, hogy a házasságban ne legyen helye. Az embertől elvárják, hogy
akkor válassza meg eljövendő életének társát, amikor abszolút alkalmatlan
az ilyen választásra. Kénytelen akkor megválasztani a jövendőbelijét,
amikor szerelmes, vagyis amikor a butaságot bölcsességnek, az affektálást
igaz bájnak, az önzést jó viccnek és egy csinos arcocskát minden emberi
erények kvintesszenciájának tart. Ugye nem küldenél süket embert
hanglemezt vásárolni, nem bíznád vakra a festményeid kiválasztását, sem
analfabétára, hogy állítsa össze a könyvtáradat? És mégis – a tökéletes
süketség, vakság és írástudatlanság állapotában vagy kénytelen
megválasztani azt a személyt, akit többet hallgatsz majd, mint a kedvenc
lemezedet, akit gyakrabban látsz, mint a képeidet, s akinek a szövege
ismerősebb lesz, mint a legkedvesebb könyved legismerősebb mondatai.
Meglehet, melléd szegődik a szerencse: sok jó lemez, tűrhető festmény,
kitűnő könyv akad a világban, és még a süket, a vak és az analfabéta is
talál szemet. Az sem lehetetlen, hogy rájössz, egész jól választottál, csak
persze andalító pasztorál helyett vérpezsdítő induló szól a lemezről,
virágcsendélet helyett véres csata néz rád a falról, kezed ügyében pedig a
Háború és béke hever Az eszményi férj helyett. Avagy két esztendő
elmúltával ráébredsz, hogy kis feleséged selyemharisnyáin meg az általa
kedvelt filmeken – netán férjurad imádott biliárdján – kívül más izgalmas
dolog is akad a világon, és hogy talán nem egészen helyénvaló, ha az
embert harmincötön felül is Putyukámnak titulálják. És a szíved mélyén
talán feldereng a vágy: bárcsak ne hinné nejed őnagysága, hogy
"vlagyivosztoknak" hívták azt a betegséget, amelyben Napóleon
Szevasztopol ostrománál elhalálozott. De fájdalom: akkor már késő.
Összefoglalva tehát javaslataimat:
1. Mindennemű szerelemre ösztönző propaganda (filmen, elbeszélésekben,
regényekben, képeken stb.) törvényen kívül helyezendő, és hivatalból
üldözendő. Az ilynemű termékek szerzője ötesztendei időtartamra egy
puszta szigetre száműzendő, szerelme társaságában.
2. Aki szerelembe esik, hasonló módon karanténba zárandó.
3. A szerelem mindenestől eltörlendő.

(Borbás Mária fordítása)

 A házasságról

A házasság már egészen más. Jó intézmény, de nem mulaszthatom el

megjegyezni: sok függ attól a személytől, akivel házasságra léptünk.
"Jó feleség" vagy "jó férj" elvont értelemben nem létezik. Lehet A. úrnak
jó felesége, B. asszonynak jó férje. Egy szadista meg egy mazochista
házassága lehet eszményi, bár alig hinném, hogy sok irigyük akadna. Ha
egy idegesítően naiv és hiszékeny nő hozzámegy egy beteges
hazudozóhoz, élhetnek boldogan, míg meg nem halnak – az egyik
hazudozik, a másik beveszi. Az a férfiú, aki nem élhet szüntelen
tömjénezés nélkül, okosan teszi, ha amolyan "Úristen, hogy te milyen
csodálatos vagy!" szövegű asszonyt hoz a házhoz. Ha pedig ingatag és
határozatlan, vegyen feleségül egy diktátort. Egy házasságban egy diktátor:
ideális arány. Kettő már sok.
A boldog házasság birodalma mindenki előtt kitárja kapuit. Választás
dolga az egész. Az ember ne a tökélyt keresse: keressen önnön
gyarlóságához egy jobbik félt.
Aki hűtőszekrényt vásárol, annak egy pillanatig sem jut eszébe, hogy a
hűtőszekrény rossz, mert nem alkalmazható lemezjátszónak; a kalapjának
sem tesz szemrehányást, amiért virágvázának nem jó. És mégis gyakran
megesik, hogy a haspók oltár elé vezeti a szakácsnőjét – vagy egy másik
szakácsnőt –, aztán zokon veszi tőle, hogy nem olyan sugárzóan értelmes
és szellemes, mint George Sand. Vagy: az a pasas, aki felesége szépségét
és eleganciáját óhajtja fitogtatni, és elvesz egy manökent, fél év múlva
kellemetlen meglepetéssel észleli, hogy őnagyságának nincs kijegecesedett
véleménye a nemzetközi helyzetről. Aki pedig elvesz egy tizenhét éves
lányt azon egyszerű okból, hogy a lány tizenhét éves – tizenöt esztendő
elteltével rádöbben, hogy a neje elmúlt már tizenhét. Más: ha nőül vettél
egy hamisítatlan könyvmolyt, aki mindent tud az aranymetszésről.
Praxitelész hiteles és állítólagos munkáiról, valamint Keplernek a bolygók
mozgásáról alkotott törvényeiről – ne hibáztasd, ha nem egészen olyan
szép és temperamentumos, mint Rita Hayworth. Ha pedig némely hölgy
főnemesi címhez avagy tekintélyes bankszámlához megy nőül, ne kérje
számon férje urától, ha egy kicsit kevésbé romantikus hős, mint Errol
Flynn.
Ne vegyünk zsákbamacskát. És amíg nem óhajtunk lemezeket lejátszani a
hűtőszekrényen, vagy egy csokor krizantémot biggyeszteni a cilinderbe,
többé-kevésbé tisztes esélyünk van az úgynevezett boldogságra.
Még a legszerencsésebben összeválogatott házaspárok számára is
kínálkozik azonban néhány mód házasságuk aláaknázására
1. A nászút-tévhit. Némelyek úgy vélik, a házasság örökös nászút.
Nemcsak hogy szerintük a házaspárok életük végéig középkori várak
holdfényes romjai közt andalognak kézen fogva, gyengéd szavakat
váltanak, s elmerengve hallgatják a tenger mormolását – mi több (és ez
még sokkal borzasztóbb): ők maguk is eme példát óhajtják követni. Ezért
az ütődött ideáért elsősorban a filmgyárakat terheli a felelősség. A
filmalkotások kilencvenkilenc százaléka úgy végződik, hogy a hős oltár elé
vezeti a hősnőt. Ezt nevezik "happy endnek", boldog végnek, holott
valójában ez a keserves kezdet. Csakhogy a mozilátogatók nem gondolnak
a következményekre. A hős és a hősnő összeházasodik, vagyis nem kell
szegényeknek erdő mélyén szerelmeskedniük, sívó homokon
csókolózniuk, gengsztereket üldözniük, kémekre lövöldözniük, és egyéb
kényelmetlen és érdektelen foglalatosságokat űzniük, hanem végre
megkezdhetik tisztes, ám egyidejűleg vérpezsdítően izgalmas
házaséletüket. Együtt mosogatnak, együtt takarítanak, együtt főzik a
marhapörköltet, látogatókat fogadnak, vendégségbe járnak, költenek és
spórolnak, és – szerencsés esetben – pelenkát mosnak. Mennyire unalmas a
világ valamennyi holdfényes romja egy jó könyvhöz képest, amely fölött
összehajlik két szerető szív és a hozzátartozó két fej! Mily szürke és
unalmas a legnépesebb nemzetközi kémbanda egy újszülött csecsemőhöz
hasonlítva!
2. A jónak ígérkező házasság aláaknázásának második legbiztosabb módja
a nagyítólencse. Nézzünk mindent nagyítólencsével. Ha feleséged kalapot
vásárol, mondd, hogy esztelenül költekezik; ha férjed fél órával később ér
haza a hivatalból vagy a kártyapartiról, minősítsd semmirekellő
kocsmatölteléknek, aki egy körömfeketényit sem törődik szerető
hitvesével. Ha épp akkor szeretne bemenni a fürdőszobába, amikor te,
csapj patáliát, veszekedj, bőgj, visítozz, és hajszold magad hisztériás
rohamba.
Gyermekkoromban apám nagyon szigorúan vette az étkezést. A
húgomnak, az öcsémnek meg nekem mindent muszáj volt megennünk,
amit feltálaltak – csak épp egyetlen, tetszés szerinti ételt volt szabad
otthagynunk. Én a nyulat választottam, húgom a spenótot, öcsém
rizsfelfújtat. Ez a spenót-szabály igen ésszerű gondolat. Reális
kívánságokat könnyű – vagy legalábbis nem észveszejtően nehéz –
teljesíteni. Persze a házasságban irreális kívánságoknak is helyt kell
adnunk. Ha férjurad szeret hideg szobában, nyitott ablaknál üldögélni, ne
magyarázd el neki kétszázadszor is, hogy a hideg szoba hideg, és ha
kinyitjuk az ablakot, még hidegebb lesz. Ezt szinte biztosan tudja ő maga
is. Lebegjen szemed előtt a spenót-szabály. Ha fázni akar, ám fázzon. Te
viszont ragaszkodol hozzá, hogy másodnaponként kerti csigák
megfigyelésével tölthesd a délutánt, pedig ne ordítozzon veled, míg te a
csigáidat figyeled; ennek fejében nyissa ki akár valamennyi ablakot, és
élvezze ingujjban az üvöltő szeleket. A spenót-szabály a boldog házasélet
titka, de biztosítja a békés egymás mellett élést legdilisebb barátainkkal,
csökönyös főnökünkkel és szeszélyes beosztottjainkkal egyaránt.
3. Légy meg nem értett. Részemről sosem értettem egészen, mit jelent az,
ha valaki meg nem értett. Én sosem tudtam senkit meg nem érteni, mert
fogalmam sincs róla, hogy kell. Vannak féltékeny emberek, akik – okkal
vagy ok nélkül – állandóan féltékenyek. Az aggodalmas természetűek
szüntelenül aggodalmaskodnak, ha másért nem, azért, mert nincs miért
aggodalmaskodniuk; hasonlatosképpen vannak meg nem értett asszonyok,
akiknél a megnemértettség szakasztott olyan adottság, mint másnál a vörös
haj vagy a bandzsítás. "A férjem nem látja bennem a költőt." "A férjem
állandóan el van foglalva az irodában, évi nyomorult hatezer fontot keres,
és eszébe nem jutna, hogy vegyen nekem egy csokor ibolyát." Megjavulni
hasztalan igyekezet. Te vagy és te maradsz a meg nem értő szörnyeteg, aki
fényűző körülményeket biztosítasz kis feleségednek, évente ezer fontot
adsz neki ruhára, de ebben a büdös életben nem vennél neki egy csokor
ibolyát. De ha történetesen veszel neki egy csokor ibolyát, azzal sem vagy
kinn a vízből, mivel a) most már késő, és b) azt hiszed, hogy mindent jóvá
lehet tenni egy nyavalyás kis ibolyacsokorral. Maradj te csak meg nem értő
szörnyeteg, ő pedig szenvedjen. És legyen továbbra is meg nem értett
asszony. Ha keresztrejtvényt vettél feleségül, ne próbáld megfejteni.
Reménytelen – ugyanis állandóan változtatja tulajdon definícióit. És
vízszintesen még sokkal bonyolultabb, mint függőlegesen.

A szeretőnek persze könnyű, hiszen ő szakember. A feleség legyen feleség,

anya, szakácsnő, gyermekgondozónő, szerető, házvezetőnő, könyvelő és
társasági dáma. Néha nem tud megfelelni valamennyi feladatának, és te
egyszerűen nem érted, hogy vajon miért. Ilyenkor felteszed magadnak a
kérdést: hogy vehettem el ezt a nőt? Megkérdezed magadtól: vajon miért
mondtál igent, amikor az a nő megkérte a kezedet? Másrészt viszont
legyen bár nejed őnagysága a fentebb említett valamennyi minőségében
kiváló – továbbmegyek: légy te magad is egyszerűen emberfeletti és
csodálatos –, még akkor sem könnyű együtt élni valakivel, hiszen a
legaranyosabb férfi is horkolhat, és a legbájosabb asszonyka is lehet a
rádió tánczenei adásának szenvedélyes hallgatója. Egy dolog azonban
bizonyos: ha mindenki szakasztott annyi józan ésszel és türelemmel
igyekezne sikerre vinni a házasságát, mit ahogyan a totószelvényt kitölti,
lényegesen olcsóbban megúszná, és a telitalálatra is nagyobb esélyei
lennének.

(Borbás Mária fordítása)

 A válásról

Úgy tizenkét esztendős koromban a Fiúk Lapjában olvastam egy

elbeszélést. Egy nagy bálról szólt, amelyet így hirdettek: BELÉPŐDÍJ
NINCS! Tódult is a nép, táncoltak, mulattak, aztán mikor hazafelé
indultak, az ajtóban útjukat állta egy libériás muki, és fizetséget követelt.
"Hogyhogy? – méltatlankodott a társaság. – Minket azzal csődítettek ide,
hogy belépődíj nincs!" "Így igaz – hangzott a felelet. – Belépődíj nincs is,
csak kilépődíj."
Ezt az elbeszélést már tizenkét esztendősen is hülyeségnek, azonkívül
lehetetlenségnek minősítettem. Hogy hülye volt, azt ma is készségesen
elismerem – de lehetetlen? Nézzük például a modern és civilizált országok,
kiváltképpen az angolszász világ házassági törvényeit. Belépődíj nincs: de
irdatlan nagy a kilépődíj.
Előzetes figyelmeztetés alapján minden szerződést, még az országok
közötti ünnepélyes szövetségeket is felbonthatja bármely szerződő fél. A
házasságot viszont még akkor sem lehet megszüntetni, ha akár mind a két
fél kijelenti, hogy köszönik, elegük volt egymásból. A hivatalos
magyarázat szerint ugyanis a házasság nem közönséges szerződés. Ha egy
huszonhárom esztendős butácska lány meg egy forrófejű, zavaros agyú,
foglalkozás nélküli huszonegy éves fiú elrohan az anyakönyvi hivatalba,
megszerzi az engedélyt, és két nap múlva összeházasodik, nos, ez szent
egyezség, társadalmunk talpköve.
Lehetséges, hogy a rossz házasságok társadalmunk megannyi talpköve –
elég baj. És nyilvánvalóan csak a rossz házasságokat nyilvánítják
felbonthatatlannak, hiszen az eszményi házasságot senki sem akarja
felbontani. Megszentelt talpköve vajon társadalmunknak embereket arra
kényszeríteni, hogy életük végéig marakodjanak? Arra kötelezni két
embert, aki egymást látni se bírja, hogy maradjon együtt – de legalábbis
megakadályozni, hogy újabb házasságot kössenek, amit valaki (azt hiszem,
dr. Johnson) a remény diadalának nevezett a tapasztalat fölött?
Társadalmunknak vajon megszentelt alapköve-é növelni a
boldogtalanságot, a keserűséget, a kudarcérzetet? Az bizony. Úgy is néz ki
a mi társadalmunk.

Még szerencse, hogy kevesen ítélik meg az angolokat a válási törvényük

alapján. Ez esetben ugyanis erkölcstelennek, alantas gondolkodásúnak és
nevetségesen ügyetlennek tartanák őket – holott nem azok.
Első látásra az angol válási törvény csupa olyan személy agyából pattant
ki, akik a szex megszállottjai, holott – megint csak azt kell mondanom – az
angolok nem azok. Nagy-Britanniában jószerivel az egyetlen válóok a
házasságtörés, mintha két ember kapcsolatát csakis szexuális problémák
tehetnék tönkre.
Az angol törvények gyakran valósággal kényszerítenek a házasságtörésre.
Mivelhogy lényegében ez az egyetlen válóok, a szegény, szerencsétlen,
erkölcsös, ómódi, prűd férfiember kénytelen prostituáltakkal összeállni
abban a reményben, hogy így megszabadulhat feddhetetlen feleségétől,
akivel történetesen nem értik meg egymást. Erre azt mondhatná valaki:
tetszett volna meggondolni, mielőtt feleségül kérte. Na igen, ebben
határozottan van valami. Persze ha mindenki mindent meggondolna, ha
minden dolgában bölcsen és józanul járna el, nem így nézne ki ez a világ,
sem a benne élők. Szívből egyetértek abban, hogy a mi válási törvényünk
abszolút tökéletes lenne egy másfajta emberekkel benépesített másfajta
világban.
Mérhetetlen tisztelettel adózom a brit bírói karnak. Csak azt tűröm rosszul,
amikor Őfelsége valamelyik nagy tekintélyű bírója ott ül teljes díszben a
pulpituson, és reggeltől estig azt hallgatja, X. asszony hogyan, hányszor és
miért követett el házasságtörést. Megfigyelésem szerint a házasságtörést
jobbára négyszemközt szokás elkövetni. A mesebeli szállodai szobalányok
és takarítónők általában csak azt a két személyt látják az ágyban, akiknek
az a leghőbb vágyuk, hogy fent nevezett hölgyek lássák őket. A
tanúvallomások java része előre gyártott, a cáfolhatatlan bizonyítékokat
rendszerint nem is akarja cáfolni senki. Én is tudom, te is tudod, az
érdekeltek is tudják, az ügyvédek is, a bíró is, de valamennyien úgy
teszünk, mintha utolsó szóig elhinnénk a mesét. Az effajta válási törvényt
bátran el lehetne marasztalni a bíróság megsértéséért, hiszen valóban sértő
a bíróságra nézve. A legtöbb válás egyenesen komédiába illő. Nincs
énnekem semmi bajom a jó komédiával, ha a színpadon játsszák –
csakhogy az efféle válási komédia kegyeden játék, a tanúvallomás meg
egyenesen gyötrelem. Ha az ilyen komédián nevetni lehet, az csak a
véletlen műve. Igen, én kedvelem a jó komédiát, de jobb szeretem, ha
Danny Kaye játssza a főszerepet, nem Őfelsége Legfelsőbb Bíróságának
valamely méltóságteljes, parókás, taláros bírája.
Az angolok foggal és körömmel ragaszkodnak a válási törvényükhöz.
Nincs kormány, amely radikálisan meg merné változtatni, mert fél, hogy
elveszíti a választói szavazatát, kiváltképpen fél pedig az egyházaktól meg
a vénkisasszonyoktól, akik meg vannak róla győződve, hogy ők és csakis
ők az erény letéteményesei. Ha eljött az ideje a bányák és a vasutak
államosításának, nos, itt az idő az erény világiasítására.
Az angol válási törvény a puritanizmus szülötte. Macaulay szerint a
puritánok nem azért ellenezték a medvetáncoltatást, mert fájdalmat okozott
a medvének, hanem mert örömöt szerzett a nézőközönségnek.
Hasonlóképpen a szexuális nyomorban szenvedő ómódi prűdök válási
törvénye nem azért tiltja a válást, mert fájdalmat okozna a társadalomnak,
hanem mert örömöt szerezne a feleknek.

(Borbás Mária fordítása)

 Igaz lelkedre: szegény akarsz lenni?

Egész életemben futottam a pénz elől. Többnyire sikerrel. No ne értsenek

félre. Eszemben sincs azt állítani, hogy közömbös vagyok a pénz iránt;
hogy fütyülök rá, van-e vagy nincs. Én nem akarom, hogy legyen. Persze
azt a benyomást sem szándékozom kelteni magamról, hogy nem vagyok
materialista, hogy gondolataimat mindig magasabb rendű problémák
foglalkoztatják. Gondolataim igenis gyakran keringenek a pénz körül –
utálkozva. És ez az utálat mintha kölcsönös volna. Mi – a pénz meg
jómagam – néhanapján odabiccentünk egymásnak, ez minden.
Hogy az ember a gazdagságával dicsekedjék – vagy akár csak vagyonra
vágyjon –, világéletemben a legrútabb bűnnek számított a szememben.
Ösztönösen távol tartottam magamat a gazdagoktól; persze azért tettem
néha kivételt. Legjobb barátaim némelyike átkozottul gazdag, ám ezeknek
ki kellett állniuk a próbát, mielőtt barátaimmá fogadtam őket – le kellett
győzniük bennem az ösztönös gyanakvást és nem tetszést. Azokat, akik
örökölték a pénzt, könnyebben befogadtam. Végtére is nem tehetnek róla
szegénykék. Sose kívántam, hogy az apák bűnei fiaikra szálljanak,
kiváltképp ha amúgy is megtettek minden tőlük telhetőt – s gyakorta így
történt –, hogy az élethossziglan kuporgatott vagyonnak egy-két esztendő
alatt a nyakára hágjanak. De azok, akik kezüket-lábukat törik a
pénzszerzésért, akik büszkék gazdagságukra, és felvágnak az ebül vagy –
akár tisztességes úton – szerzett vagyonnal, azok – enyhén szólva – igen
csekély megbecsülésre számíthatnak nálam.
Hogy miért? Gyakorta feltettem magamnak a kérdést. Korán megtanultam,
hogy a hevesebb érzelmeket a lehető legnagyobb gyanakvással kezeljem.
Az úgynevezett nemesebb érzelmek közül az erkölcsi felháborodás a
leggyanúsabb. Az esetek nagy többségében azokra a bűnökre reagálunk a
leghevesebben, amelyeket a szívünk mélyén, de még inkább a tudatunk
alatt szívesen elkövetnénk mi is – ha a szokás vagy akár a gyávaság el nem
nyomná bennünk az ilyen irányú vágyakozást. Épp ezért el kell ismernem,
hogy a gazdagokkal szembeni intoleranciám indítékai a lehető
legsötétebbek. Könnyen lehetséges, hogy az én lelkemnek is – amiként
bárki másénak – megvannak a legsötétebb titkai. Talán e titkok egyike,
hogy azért gyűlölöm a gazdagokat, mert a tudatalattimban kétségbeesetten
szeretnék Krőzus lenni, márpedig e vágyakozásom csúfos kudarcot vallott.
Ha így van, e titok oly sötét, hogy még előttem is rejtve marad.
Ám két oknál fogva mégsem hinném, hogy így van. 1. Tudomásom szerint
soha nem vágytam a gazdagságra. 2. A családom meglehetősen jómódú
volt, s ezért a pénz nem játszott főszerepet az életében. Siklóson születtem,
és mindössze tíz esztendős voltam, amikor ügyvéd apám – maga is ügyvéd
fia – meghalt. A család anyagi helyzetéről előttem sohasem esett szó, de
hát a kisfiúk igencsak érzékenyek, s én bizonyára érzékeltem volna az
esetleges gondokat, nehézségeket. Még arra sem emlékszem, hogy az első
világháború nehéz esztendeiben megpróbáltatások értek volna – amikor
Budapest majdhogynem éhezett, nekünk vidéken mindig volt mit ennünk.
Apám halála után felköltöztünk Budapestre, s anyám feleségül ment egy
orvoshoz. Mostohaapám igen keményen dolgozott. Kiterjedt pacientúrája
volt, és évi jövedelme körülbelül harmincezer pengőnek felelt meg, ami
tetemes összeg volt akkoriban még Angliában is, Magyarországon pedig
egész kis vagyon. (Volt akkoriban egy dal, amely arról szólt, hogy havi
kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel.)
Még Londonban sem számítottam szegény menekültnek. Két újság
tudósítójaként érkeztem, meglehetős összeget hoztam magammal, és
többé-kevésbé rendszeresen megkaptam a fizetésemet. Volt ugyan egy
időszak – attól kezdve, hogy az Anglia és Magyarország között
megszakadt diplomáciai kapcsolatok miatt kiküldetésem megszűnt, addig,
amíg új állást nem szereztem a BBC-nél –, amikor lett volna okom az
aggodalomra. De sosem aggodalmaskodtam. A diplomáciai, politikai és
katonai események oly tökéletesen lekötötték figyelmemet, hogy egy ilyen
jelentéktelen egyén kicsinyes problémáira – még ha jómagam voltam is az
illető – nemigen szentelhettem figyelmet. Nem tudtam mindig, hogy
legközelebb hol fogok vacsorázni, de valahol mindig vacsoráztam. Éhes
sohasem maradtam. Mi több – és erről a későbbiekben szólok még –,
életstílusom ugyanaz maradt, akár volt mit a tejbe aprítanom, akár nem.
Ismétlem tehát, a személyiségemet formáló esztendőkben sohasem voltam
szegény, s a pénz nem is játszott jelentős szerepet az életemben. Honnét
akkor ez a nagy viszolygás a gazdagságtól?
Halványan emlékszem a korai intelemre: nem a szavak, a tettek beszélnek.
Biztos vagyok benne, hogy apám, az akkori idők szellemének megfelelően,
lenézte a "kereskedőnépséget", amely olcsón vette és magasabb áron adta
tovább a portékát. S az egyetemi végzettséggel nem rendelkezők sem
minősültek jó társaságnak. Az ilyenekkel udvariasan kell bánni (persze
leereszkedő udvariassággal), de barátokat máshol kell keresni. Szüleim
legjobb barátai történetesen egy fakereskedő és a felesége voltak – bájos és
igen művelt emberek, akik kétségtelenül "kereskedőnépségnek"
számítottak, és egyetemi végzettséggel sem rendelkeztek, de, gondolom, ez
csak az a kivétel volt, amely erősíti a szabályt. A "kereskedőnépség"
rettentően mulatságos fajta volt, de hogy mi volt olyan nagyon mulatságos
rajta, azt bizony ma már meg nem tudnám mondani. A józan eszem persze
elutasítja ezt a sok marhaságot, de a szívem legmélyén tudom, hogy
bennem is sok ilyen jellegű előítélet van, és az üzletembereket mind a mai
napig rettentően mulatságosnak tartom. Humoros írónak lenni komoly
elfoglaltság, de plasztikbögréket árusítani – kész röhej.
A hatvanas évek közepén Jamaicában jártam, hogy könyvet írjak az
országról. Mivel mániám a tenisz, elvittek a kingstoni teniszklubba,
lejátszottam néhány páros mérkőzést, aztán csatlakoztam a többi
játékoshoz egy pohár italra. Kereskedőnépség volt, ambiciózus ifjú
vállalkozók s a többi. Az egyik, whiskyspohárral a kezében, hozzám
fordult, és közölte: – Én bojlerekben utazom.
Egy pillanatig döbbenten álltam, aztán rájöttem, ínit akar mondani.
Megismételte: – Én bojlerekben utazom. Maga miben?
Uralkodtam magamon, nehogy valami tréfásat feleljek, s egyszerűen így
válaszoltam: – Író vagyok.
Elképedt. Látszott rajta, hogy írót még életében nem látott, s az az érzésem
támadt, hogy nem is igen érti, miről beszélek. Homlokát ráncolta, az arcára
aggódó kifejezés ült ki. Aztán a tekintete földerült, és széles mosollyal
megkérdezte: – Számlaíró?
Megráztam a fejemet. – Sajnos nem. Egyszerű szemleíró.

Kisfiú voltam még, amikor először hallottam ezt a kifejezést: "Ez az ember
kétmillió koronát ér."
– Honnét tudod? – kérdeztem elképedten.
Aki mondta, jót derült gyermeki ártatlanságomon.
– Onnét, hogy ennyi pénze van.
Túlságosan kicsi voltam még, hogy teljességgel felfogjam, de a kifejezés
megragadt bennem: "Ez az ember kétmillió koronát ér." Aztán lassacskán
rájöttem, hogy azokat, akik így beszélnek, nem kápráztatja el az ügyvéd
előkelő társadalmi helyzete. Azokat nem érdekli, van-e valakinek felsőfokú
végzettsége, vagy nincs. Az ilyen ember szemében a másik nem önmagától
az, ami, hanem attól, amije van. Annyit "ér", amennyi pénz a zsebében
van, és hogy hogyan szerezte, az a kutyát se érdekli.
Nem tudom biztosan, szent vagyok-e, avagy különc – habár meg kell
hagyni, hogy a szentek mind különcök. Talán nem helyes – vagy nem
volna szabad – a szentségre igényt formálnom, de egy kicsikét azért
bizonyára különc vagyok, amennyiben engem utálattal tölt el az, ami
embermilliók szívének vágya.
Volt egy barátom, aki rettentően büszke volt arra, hogy az íróasztala
akkora, hogy szinte át sem tudja tekinteni, és hogy ez az íróasztal egy
olyan vastag szőnyegbe süpped bele, amelyen alig lehet keresztülgázolni.
Ha én azt álmodnám, hogy egy ilyen íróasztal mögött ülök, és egy ilyen
szőnyeg van a lábam alatt, az álmom rémálommá változna, és én hideg
verítékben fürödve ébrednék (gondolom – ugyanis sosincsenek
rémálmaim).
Másik rémálmom, hogy sofőr vezesse a kocsimat, aki pattan, hogy kinyissa
az ajtót. Véleményem szerint a Rolls-Royce különösképpen közönséges és
hivalkodó kocsi. Ha holnapra multimilliomos válna belőlem – köztudottan
valószínűtlen feltételezés –, akkor sem süllyedhetnék olyan mélyre, hogy
Rolls-Royce-szal furikázzak.
Gyűlölök minden szolgát, nem mint osztályt. Senkinek nem volna szabad
"szolgálni" a másikat. A nagyon elfoglalt embernek persze nem muszáj
magának tisztítania a cipőjét, vagy magának főznie az ebédjét. Ezeket a
feladatokat munka gyanánt elvállalhatják mások, de hajlongás,
sapkaemelgetés és hasonló szolgalelkű megnyilvánulások nélkül. Az ilyen
szolgalelkűség, hál' istennek, kiveszőfélben van.
Még a gondolatát sem bírnám elviselni, hogy valakinek a főnöke legyek.
Életemben nem volt titkárom. Még amikor a legnagyobb szükségem volt
rá, akkor is gépíró ügynökségekkel írattam le a kézirataimat, és vigyorogva
fizettem ki a számlát.
Nemegyszer megesett, hogy valamelyik újság, képes magazin vagy egyéb
szervezet első osztályú repülőjegyet küldetett számomra. Majd minden
alkalommal átkönyörögtem magam a másodosztályra, és külön
szerencsének tartottam, ha visszaminősítésemhez hozzájárultak.
Szívesebben utazom a másodosztály utasaival; s magamat sem tudom "első
osztályú utasnak" tekinteni. És hogy hányan tűzik ki hivalkodón rózsaszínű
jegyüket a mellényzsebükre! Képzeljék el azt a szegény hülyét, akinek
effajta kérkedésre van szüksége. Én a vonaton is szívesebben utazom
másodosztályon. Gyakorta hallani, hogy: "Számomra csak a legjobb a
megfelelő!" Engem ez mindig elképesztett. Mire céloz ilyenkor az illető?
Hogy ő az élőlények legjobbika? Ha az emberek érdemeik szerint
részesednének a dolgokból, akkor sokan azok közül, akik előszeretettel
használják ezt a kifejezést, rémülten tapasztalnák, mi jut nekik.
Akik aranycsapot szereltetnek be a fürdőszobájukba, azoktól csak hányni
tudok. Az ilyen emberek valami egészen más fajtához tartoznak, legalábbis
szeretném remélni. De miféle fajtához? Az általam ismert állatok java
részének ennél több esze van: az állatok nem imádják az aranyat. Ez a
gazdagellenes felfogás azelőtt különcségszámba ment, de elégedetten
tapasztalom, hogy Nyugat-Európa nagy része ma már hasonlóképpen
gondolkodik. Anglia elszegényedett, ezért divatba jött a szegénység. A
pénz – a puszta, felhalmozott vagyon – veszít vonzerejéből, s már-már
megvetés tárgya. A gazdag embert ma már nem imádják; a sikeres
igazgató, a tekintélyes szervező foglalja el a helyét. Nem tudom, jobb-e ez
így, de a változás kétségtelen. A kérkedés csak az emberi fajjal együtt fog
kiveszni, de legalább új formákat ölt. Machismo követi az újgazdagok
büszkeségét. Akadnak, akik egyenesen dicsekszenek a szegénységükkel
(mint jómagam). A szegények sznobizmusa már egy kis lépés a helyes
irányba, mert – és szerintem ez a lényeg – az ember ne csupán lemondóan,
ne csak kacér hányavetiséggel vegye tudomásul a szegénység tényét.
Hanem legyen rá büszke. Határozottan vágyakozzon rá. Őszintén áhítozza
a szegénységet.
Egyvalamit azonban legyen szabad megjegyeznem. Nem az éhező indiai
koldusokról beszélek itt, sem pedig a harmadik világ alultáplált
gyermekeiről. Még csak nem is saját társadalmunk szánni való
kitaszítottjairól. Ővelük más tanulmányok foglalkoznak. Én csupán a
tiszteletre méltó – mi több, kívánatos – középosztálybeli szegénységről
beszélek, egy néma és kiváltságos többség szegénységéről. Elsa Maxwell,
egy letűnt korszak ünnepelt New York-i vendéglátó háziasszonya tette a
következő megjegyzést: "Voltam szegény, voltam gazdag. Gazdagnak
lenni jobb." Tévedett.
Szegénynek lenni jobb.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Fukarság

Néhanapján valamennyien – még a legbőkezűbbek is közülünk –

rémisztően fukarok tudunk lenni. A legtöbb ember természetesen
felháborodottan visszautasítaná ezt az állítást, megideologizálná saját
smucigságát, egyúttal mély megvetéssel nyilatkozna másokéról. Mark
Twain, mint mindenben, e témában is bölcsebb. Ő ugyanis beismerte: "Az
emberek zöméhez hasonlóan én is gyakran vagyok fukar, és aszerint
cselekszem." Ismerek egy roppant bájos és máskülönben őrülten hóbortos
hölgyet, aki kínosan tisztában van a benzin árával. Képes kilométereket
utazni (és természetesen sok benzint pazarolni), hogy olyan benzinkutat
találjon, ahol pár fillérrel olcsóbban vehet üzemanyagot. (Ráadásul nem is
a saját zsebéből fizeti.) Cseppet sem érdekel a pénz, ellenben nagy
lelkesedéssel és odaadással gyűjtöm a műanyag szatyrokat. Gyakran nincs
nálam, amikor épp szükségem lenne rá, és amikor pénzért vagyok
kénytelen hozzájutni (öt-tíz pennyért, pontosan nem is tudom az árát),
teljesen kiborulok. Egy férfi ismerősöm, aki mellesleg zavarbaejtően
bőkezű házigazda, egyszerűen nem hajlandó cigarettát vásárolni a
vendégeinek. Nem mintha utálná a füstöt, maga is pöfékel, akár a kémény.
– Vegyen mindenki magának cigarettát. – És ha elfogy? – Ha cigarettázni
akar, vegyen elegendő cigarettát.
Az effajta kicsinyességre számos példát szolgáltat a történelem. Amikor
Mária Teréziát zsarolni kezdte Nagy Frigyes, szövetségesei és barátai
pedig magára hagyták, Magyarországra utazott, megjelent Pozsonyban a
diétán, karján kisfiával (a jövendő II. Józseffel), és az ott összegyűlt
nemesurakhoz fordult. A gáláns magyar urak soha nem tudtak egy szép
nőnek ellenállni, ezért egy emberként felugrottak, és azt kiáltották (latinul,
lévén akkor ez a hivatalos nyelv): – Vitam et sanguinem pro Rege nostro,
Maria Theresia! (Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziáért!
Felhívom szíves figyelmüket, hogy királynak és nem királynőnek
szólították. Ez nem sokkal az után történt, hogy a Pragmatica Sanctio
nyomán az első Habsburg nő elfoglalta a birodalom trónját. Két
évszázaddal később, amikor az angolok befogadták a bírói testületbe az
első nőt, egy darabig még bíró úrnak szólították, mert meg óhajtottak
feledkezni arról a fájdalmas tényről, hogy a bíró nem férfi. Így lett Mária
Terézia is király.)
A lovagiasság eme érzelmes megnyilvánulása után a királynő (vagy ha úgy
óhajtják, a király) a lehető legkedvesebben elmondta az uraknak, hogy bár
a lelkesedésük igazán megható, önmagában nem elég, és ezért pénzt vagy
legalábbis egy szekérnyi abrakot kér a hadsereg számára. Az egyik gáláns
nemesúr felpattant:
– Vitam et sanguinem pro Rege nostro, Maria Theresia, sed avenam non!
Köznapi fordításban ez annyit tesz: Életünket és vérünket a királynőért, de
a zabról nyugodtan elfeledkezhet.
Az idők során ez vált egyes emberek bőkezűségének modelljévé. Az
égvilágon mindent felajánlanak a szűkölködőknek, kivéve az egyetlen
dolgot, amire valóban szükségük van. Nemcsak a gazdag ember fukar.
Fukarrá nem a pénz birtoklása tesz, hanem a pénzzel való szüntelen
foglalatosság. Némely gazdag ember, aki gyerekkorában nagyon szegény
volt, roppant bőkezű és jószívű. Ugyanakkor azok, akik a legendás
amerikai karriert éppen fordítva futották be – milliomosként kezdték, és
újságkihordóként végezték –, éppoly fukarok, mint a született gazdagok.
De egy garasoskodó és kapzsi szegénynek könnyebb megbocsájtani, mint
egy ugyanolyannak gazdagban. A skótok skótságával kapcsolatos viccek
csak addig éltek, míg az emberek rá nem ébredtek, hogy a skótok
valójában nem fukarok, csak nagyon szegények. Ettől kezdve nem született
több ilyen vicc – mintha nem lehetne az ember szegény és fukar egyszerre.
(Mellesleg a skótok, személyes tapasztalataim szerint, roppant bőkezű
emberek.)
Molière-től és Ben Jonsontól Arnold Bennettig az írókat a gazdagok
fukarsága érdekelte, és ma is a gazdagok fukarsága érdekel bennünket.
Hiszen gyakrabban aggódik az ember a következő vacsorájáért, mint a
következő milliójáért.
Fiatal jogászhallgató koromban Budapesten éltem át első alkalommal a
szűkmarkúság fantasztikus példáját. Családunk egy ügyvéd barátja, egy
életnagyságúnál nagyobb, öblös kacajú férfiú alkalmazottja voltam, aki a
legmesszebbmenőkig támogatott ama törekvésemben, hogy újságíró
legyek, és ne ügyvéd, így azután annyi szabad időt biztosított, amennyit
akartam. Olykor azonban szüksége volt a közreműködésemre, s mivel
tisztes fizetést adott – teljesen érdemtelenül –, semmi kivetnivalót nem
találtam benne. Egyszer szombaton délután jött létre egy hatalmas bérház
adásvétele, és három órára berendelt, hogy a lebonyolításban segédkezzem.
Részvételem meglehetősen szerénynek ígérkezett: a hamutartókat kellett
kiürítenem, és itatóspapírral felitatni az aláírásokról a tintát. Először is
három órát várakoztam a külső helyiségben, amely idő alatt teljes gőzzel és
nem teljesen sikertelenül tettem a szépet az ügyvéd szobalányának. Majd
hat órakor elérkezett a nagy pillanat, és behívtak. Amikor beléptem,
nyomban megpillantottam ügyfelünket, H. urat, az eladó félt, aki hatalmas
pénzhegy mögött ült. A vételár félmillió pengő volt, abban az időben,
különösen Magyarországon, kész vagyon. Csekk még nem lévén
forgalomban, a vevő készpénzzel fizetett. Életemben addig nem láttam
ekkora pénzhalmot. H. úr, bár magas volt (és vézna, és holtsápadt),
csaknem teljesen eltűnt mögötte. A szerződéseket rendben aláírták, és
nagyon szakszerűen leitatták, s ezt követően a vevő ügyvédje elkérte az
épülettel kapcsolatos iratokat (a bérleti szerződéseket, biztosítási
kötvényeket, egyebeket). H. úr felemelte a gumiszalaggal átfogott vaskos
iratköteget, levette róla a gumit, és az iratokat átadta az ügyvédnek. Az
ügyvéd gyorsan átfutotta őket – természetesen előzőleg már valamennyit
átvizsgálta –, mindent rendben lévőnek ítélt, és amikor a köteg csaknem
szétesett, könnyedén megkérdezte H. urat: – Megkaphatnám azt a gumit,
kérem?
H. úr szemmelláthatóan megrökönyödött, és gondterhelt kifejezés jelent
meg az arcán. Némi habozás után megszólalt:
– A gumit? Ötven fillérért odaadom.
A történelmi hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy főnököm erre
kedvesen, de határozottan azt mondta: – No de H. úr... – kivette a gumit
kliense kezéből, és a másik ügyvédnek nyújtotta. Azt már nem tudom,
vajon levonták-e a számlájából az ötven fillért.
Mindez régen történt, több mint fél évszázada, ám a jelenet ma is tisztán él
az emlékezetemben. Akkor sem értettem, ma is felfoghatatlan számomra,
hogy egy ember, aki félmilliót vágott zsebre, filléres hasznot akar
kicsikarni egy használt gumiszalagból. De mára legalább megértettem,
hogy a pénz imádata összetett és sorvasztó érzelem, miként egy nő (férfi)
iránti szerelem, miként a féltékenység, a gyűlölet és az irigység. Logikai
úton nem érthető meg, ellentétben például a második termodinamikai
törvénnyel (jelzem, az emberek zöme ezt sem érti). A pénz többet jelenthet
a pénznél. Egyes emberek számára a pénz szerelmet jelent. És legalább
olyan fontos, hogy azt hiszik: a pénzen megvásárolhatják a szerelmet. És
sokak számára a pénz még ennél is többet jelent. A siker mércéjét, saját
értéküket, elért eredményeiket: bizonyítékot, hogy nem éltek hiába. Az
ilyen szegény gazdagok számára a pénz önmagukat jelenti. Nemcsak hogy
van pénzük, ők maguk a pénz. A pénzköltés számukra olyan, mintha
levágnák egy ujjukat; mintha félig megvakulnának. Amikor a gazdag
ember nagy összeget költ, sziklákhoz láncolt Prométheusznak érzi magát,
akinek keselyűk tépik a máját, jóllehet roppant kevés gazdag ember titán, s
még ennél is kevesebb hozta a tüzet a földre.
Paul Getty a világ leggazdagabb embere volt. Élvezte, hogy az – minő
alpári kielégülés! A világ leggazdagabb emberében legalább lehetne annyi
tisztesség, hogy restelkedjen miatta. Hatalmas vendégsereget hívott meg
vidéki birtokára, de érmével működő telefonokat szereltetett be, hátha
valamelyik vendége az ő költségén akar Londonba telefonálni. Ha az
összes jelenlevő felhívná az ausztráliai Sydneyt, és egy óráig távbeszélne,
Getty pénzügyi helyzetét ez se rendítette volna meg. De, mint mondotta,
nem szereti, "ha kihasználják". Miért nem? Mire való a vagyon? És
mellesleg miféle embereket hívott vendégségbe? Miféle barát az olyan, aki
ki akarná használni a házigazdát? Egyetlen szegény sem merné kimondani
ennek a megfelelőjét, vagyis azt, hogy meghívlak ugyan egy háromfogásos
ebédre, de ha sajtot is kérsz, fizess érte.
A drámaíró Molnár Ferenc nagyon tehetős ember volt. Amikor egy-egy
színdarab a háború előtt Budapesten elérte a századik előadását, a
műszakiak szokás szerint felsorakoztak, és úgy köszöntötték a sikeres
szerzőt, aki fejenként száz pengőt adott nekik. Minden szerző, még a
legkezdőbb is, valahonnan összekaparta a száz pengőket. Molnár csak
huszonötöt adott nekik. Olykor ötvenet. Még csak nem is restellte
fukarságát. "Van, aki költeni szeret – mondta. – Én megtakarítani."
Utolsó éveiben az Egyesült Államokban élt. Akkoriban volt egy törvény
(talán ma is létezik) a kisember védelmére. A pénzügyminisztérium
kártérítést nyújtott a húszezer dollárig terjedő betétekre arra az esetre, ha a
bank csődbe jut. Ezért Molnár húszezres tételekre osztotta hatalmas
vagyonát, és az ország különböző bankjaiban helyezte őket letétbe. Nem
volt hajlandó végrendeletet írni (rettentő mód babonás volt, és attól félt, ha
végrendeletet készít, meghal). Ugyancsak nem volt hajlandó nyilvántartást
vezetni a bankokról, attól való félelmében, hogy a lajstrom illetéktelen
kezekbe kerül. Úgy hitte, fejből emlékszik valamennyire. Bár nem készített
végrendeletet, mégis meghalt, és így a lajstrom az illetékes kezekbe se
kerülhet. Az örökösök nem kapják meg a pénzüket, mert senki sem tudja,
hol van. Száz év elteltével a teljes összeg a pénzügyminisztérium
tulajdonába megy át.
Néhány éve rendszeresen bejártam egy barátom irodájába, ahol gyakorta
találkoztam egy román származású milliomossal, aki valami üzleti
kapcsolatban állt barátom cégével. Késő délutánonként mindig ott
ücsörgött. Egyszer azután a barátom megmagyarázta, miért. Az öregúr az
Evening Standard című újságra várt, amit nem volt hajlandó megvásárolni.
Nem az érdekelte, mi zajlik a világban, kizárólag a televízióműsorra volt
kíváncsi. Ezért azután lefénymásolta a tévéműsort a barátom masináján,
majd eltávozott, de csak ha hét óra már elmúlt. Nyugdíjas lévén, este hét
után már ingyen utazhatott az autóbuszon, így korábban nem mozdult. Volt
egy lánya, aki gyakran eljött érte, és aki nagyon haragudott rá. Képtelen
volt ugyanis rávenni az öregurat, hogy a néhány fillér spórolásért ne
fecséreljen el fél órát, vagy hogy ne álljon sorba zuhogó esőben a
buszmegállónál, ahol tüdőgyulladást kaphat. Az öreg román imádta a
lányát, de ezért a szertelenségért ő is haragudott rá. Hogy pár fillért
kidobjon az életben maradásért? Soha! Találkoztam egyszer egy lánnyal,
akinek a bácsikája Anglia leggazdagabb embere volt. – Azt beszélik –
mondtam neki –, hogy a maga bácsikájánál nincs smucigabb az országban.
Igaz ez?
– Nem – rázta határozottan a fejét a lány. – Ő csak a második
legsmucigabb. A legeslegsmucigabb az öccse, az apám. – És akkor
elmesélte, hogy négy éve titkol valamit az apja elől. Amikor nászútra
indult a férjével, a csomagok lemérése után némi túlsúlyt kellett fizetniük.
– Az ég szerelmére – esdekelt a lány –, el ne mondja neki! Soha! Még négy
év múltán is hatalmas botrányt csapna a családban.
A fukarság olykor országrészeket vagy egész országokat jellemez. Abban
az értelemben fertőző nyavalya, hogy ha a legtöbb ember imádja a pénzt,
akkor azon a vidéken a fukarság államvallássá emelkedik. Svájcban
például a pénz az államvallás. A svájciak tisztességes emberek, akik
értéket adnak a pénzért. A svájci munkás – bármily hihetetlenül hangzik is
– magas fizetéséért hajlandó keményen dolgozni. De pár fillér
elkótyavetyélésétől a legrendesebb svájci is kijön a formájából. Egyszer
egy svájci üzletember szívességet akart tőlem kérni – hangsúlyozom, ő kért
tőlem szívességet –, és meghívott egy zürichi kávéházba. Tehát ő hívott
meg. A megbeszélés végeztével szólította a pincért, kifizette a saját
kávéját, és hagyta, hogy én is kifizessem a magamét. Tulajdonképpen
szívesen kifizettem volna mindkettőt – erre tettem is kísérletet –, és
nyomban elfeledkeztem volna az egészről, de a számla elfelezése a sajátos
svájci fukarság példáját jelentette. Az illető nyilván nem értene egyet
velem. Szívességet kért tőlem, amit vagy teljesítek, vagy nem. De ugyan
miért fizette volna ki a kávémat, amit én ittam meg, és nem ő?
Sokat írtam a svájciak takarékosságáról, ezért egy alkalommal a Neue
Zürcher Zeitung egyik újságírója felelősségre is vont. Megkérdezte,
komolyan smucignak tartom-e a svájciakat. Azt feleltem, nagyon szeretem
a svájciakat, és egynémely tulajdonságuk imponál is, de igen, szerintem
valóban smucigok.
– De hiszen az egész világ imádja a svájci frankot – vetette ellene az
újságíró. – Miért veszi rossz néven, hogy mi is szeretjük?
– Nem azt veszem rossz néven, hogy imádják a svájci frankot – feleltem –,
hanem azt, hogy az aprópénzt is.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Alkalmi vétel

Vegyük először szemügyre az "alkalmi vétel" kifejezés klasszikus

értelmét: alkalmi vétel az alacsony vagy előnyös áron kínált áru. Valamit
szokásos áránál olcsóbban kap meg az ember, vagy olcsóbban annál,
amennyit ér. Egy maibb meghatározás szerint az alkalmi vétel ócska trükk,
amelynek révén pénzt lehet kilopni az ostoba és ártatlan emberek zsebéből.
Még soha nem vettem részt egy nagy vállalat igazgatótanácsának
értekezletén, de csaknem biztosra veszem, hogy a megbeszélés gyakran a
következő módon zajlik. Egy új fogkrém tisztességes előállítási ára,
mondjuk, nyolcvan penny, dobjuk tehát piacra 1 font 20 pennyért. Nem
különösebben rossz fogkrém (nem különösebben jó, de nem is rossz), és
mivel az emberek köztudottan szívesen próbálnak ki új termékeket, eleinte
nyilván fogy is belőle jócskán, Ám az újdonság varázsa hamar elmúlik, így
a kereslet is megcsappan. Amikor ez bekövetkezik. 1 font 15 pennyért
áruljuk majd leértékelve a fogkrémet. És príma kis alkalmi vétellé tesszük,
mert valamennyire rányomtatjuk az "5 pennyvel olcsóbb" feliratot, és
akkor az emberek odarontanak és felvásárolják, holott még mindig 43
százalékkal drágább a jogos áránál.
Néha nem 5, hanem 1 pennyvel lesznek a dolgok olcsóbbak. Szerintem
arcpirító gyalázat 1 pennyvel olcsóbban hirdetni a szappant, a mosóport, a
kutyaeledelt vagy bármi mást. Még a legvénségesebb vén nyugdíjas is
inzultusnak tekintheti az ilyesmit, de nem teszi. Az alkalmi vételt nem
szabad elszalasztani. Amikor az ember egyetlen pennyt kap ajándékba, az
olyan, mintha vendégségbe érkezvén, egy szem (igaz, jóízű) borsót kapna,
semmi egyebet. Még ha ez az egyetlen penny valódi árcsökkenést jelent,
akkor is sértés. Ám az emberek úgy tartják, hogy mosóporra meg
miegyébre szükség van, és egy pennyvel olcsóbban is érdemes megvenni.
Gyermekkoromban, Magyarországon egy fiú egyetlen pengőért ölt meg
valakit, és bűnösnek vallotta magát. A bíró magából kikelve ordította: –
Ennyi pénzért megölt valakit! Mit tud felhozni mentségére? – A gyilkos
így felelt: – Egy pengő itt... egy pengő ott... – És ugyanezt mondja a mai
kereskedő is: egy penny itt, egy másik meg ott...
Az igazi veszélyt az jelenti, amikor teljesen felesleges dolgok árát szállítják
le. Rengeteg olyan ember van, aki egyszerűen képtelen ellenállni az
alkalmi vételnek és a kiárusítósnak. Abban a tudatban, hogy jó vásárt
csinál, olyan ruhaneműket vásárol, amiket soha nem fog viselni, és olyan
bútort, amit el sem tud helyezni. Öreg hölgyek görkorcsolyát vesznek, a
nem dohányzók pedig pipatisztítót. Az emberek tömegével özönlenek
Albániába olcsó nyaralásra, holott teljesen érthetetlen, miért menne
Albániába nyaralni akárki, hacsak nagy pénzt nem fizetnek neki érte. Az
emberek azért iratkoznak be a könyvklubokba, mert 4 fontért megkapják
George Meredith két kötetét, és egyszer hallottam egy olyan férfiról is, aki
alkalmi vételként vett egy elektromos körfűrészt, és másnap levágta vele
két ujját. De nem bánta meg: a fűrész valóban roppant olcsó volt.
Nem kevesen akadnak olyanok, akik el is hiszik, hogy az alkalmi vétellel
pénzt takarítottak meg. Ismerek egy amúgy aranyos és látszólag épelméjű
hölgyet, aki olykor ilyesféle történetekkel traktál:
– Ma igazán nagy szerencsém volt. Vettem egy 400 fontról 120-ra
leértékelt ruhát, egy 120 fontról 40-re leértékelt bőröndöt, és még vettem
egy csodás perzsaszőnyeget 900 helyett 600 fontért. – Esetleg hozzáfűzi,
hogy kissé szertelen volt, de az soha nem jutott eszébe, hogy teljesen
feleslegesen kidobott az ablakon 760 fontot. Ő úgy érzi, mintha 660 fontot
keresett volna. És biztosra veszem, a lelke mélyén meg van győződve róla,
hogy ha kicsit több ideje lenne a vásárlásra, meg is tudna élni belőle.
Sokan azért vásárolnak nagy mennyiségben, mert úgy olcsóbb. Időnként
előfordul, hogy az új-zélandi bárányborda 3 pennyvel olcsóbb, ha fél
tonnát vásárol belőle az ember, így vannak, akik nyakukat törve
beszereznek egy mélyhűtőt, csak hogy később kiderüljön, nem fér bele
annyi újzélandi bárányhús. Ismertem egy házaspárt, amely ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy nagy mennyiségben vásároljon cukrot. Úgy vélték,
olyan remek vétel, hogy egyszerűen vétek lenne kihagyni, így saját
életükre, gyermekeik, valamint unokáik életére elegendő cukrot szereztek
be. Amikor a cukor megérkezett, kiderült, hogy nem tudják hol tárolni,
mígnem eszükbe jutott, hogy hiszen a mellékhelyiségük elég tágas. Ott
halmozták fel a cukrot. Nemcsak a vendégeik érezték magukat kissé
furcsán, valahányszor cukrot kínáltak a kávéjukba, de a mellékhelyiség is
iszonyú ragacsos lett.
Az alkalmi vétel az a kereskedelmi fogás, ami által a szegény csak még
szegényebb lesz. Ha ennek az ócska trükknek a kapzsiak is bedőlnek, úgy
kell nekik. Mindenesetre, ha valami okból kifolyólag a törvény betiltaná az
alkalmi vételeket, az életszínvonal nyomban 7,39 százalékkal emelkedne.
Vessünk egy pillantást az "alkudni" igére. Azt jelenti: az ár csökkentése
érdekében tárgyalni. Az angolok undorító keleti szokásnak tartják az
alkudozást, és azzal ámítják magukat, hogy ők ugyan soha nem
alkudoznak. Az igaz, hogy üzletben nem, de valahányszor házat vagy
használt autót vesznek, mindig. A nagy üzlet nem más, mint millió fontok
feletti alkudozás, a brit szakszervezet pedig mást sem csinál, csak
alkudozik. Annak ellenére, hogy az alkudozás undorító keleti szokás, itt is
meggyökeresedett. Az angolok természetesen rossz alkudozók, ami nem
azt jelenti, hogy egyáltalán nem alkudoznak.
Egy vérbeli keleti alkudozást hallgatva az ember úgy hiszi, sem a szeretet,
sem a pénz nem teszi lehetővé, hogy az árus megváljon, mondjuk, az antik
asztalkától, ami pedig a vásárlót illeti, hát neki még ajándékba se kellene.
Az árus szemmelláthatóan szerelmes portékájába, és az egekig
magasztalja, a vásárló ellenben számtalan hibát fedez fel benne, és azt
állítja, hamisítvány. Egy igazi keleti alku többször félbeszakad: a vevő
kirohan az üzletből (csak hogy két perc múlva visszatérhessen), vagy a
kereskedő még csak válaszra sem méltatja a legutolsóként elhangzott,
vérlázító árajánlatot. Még a vallás is szerepet kap a játszmában: az árus
megesküszik az élő Istenre (vagy Allahra), vagy az anyja életére (aki
természetesen már régen elhunyt), hogy jóval többet fizetett ő azért az
asztalért, mint amennyit először kért érte, és a vásárló ugyancsak
ünnepélyes esküt tesz, hogy akkor sem fizetné ki ezt a vérlázító összeget
ezért a halom rozoga kacatért, ha lenne rá pénze, márpedig erről szó sincs.
Egy valódi keleti alkudozás mindig megegyezéssel és baráti kézrázással
végződik.
A háború elején szabadúszó újságíróként főként a BBC-nek dolgoztam, az
első feleségem úgyszintén. Délelőttönként szabad lévén, én jártam
bevásárolni. A zöldségesünk St. John's Woodban, a High Streeten egy
öreg, kövér olasz nő volt. Mrs. Salamone. Tökéletes külvárosi londoni
angolt beszélt egy hajszálnyi akcentus nélkül, de szívesebben beszélt,
ordított és veszekedett számtalan gyermekével és unokájával olasz
anyanyelvén. Mi, a vásárlók, türelmesen várakoztunk a sorban, mondjuk
egy fej káposztáért.
– Kilenc penny – jelentette ki. Minden angol vásárló úgy vélte, ez kissé
magas ár a káposztáért, de miként ők, én is szó nélkül kifizettem az
összeget, és tulajdonképpen valamennyien hálásak voltunk Mrs.
Salamonénak, hogy egyáltalán eladta nekünk a káposztát. Az egyetlen
kivétel Signora T, volt, egy másik olasz nő.
– Mennyi ez az izé... káposzta? – kérdezte agresszíven, mintegy sugallva,
hogy inkább a "szemét" név illetné meg.
– Kilenc penny.
Signora T. ekkor ironikusan felkacagott, mintha valóban mulattató viccet
hallott volna.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy ez a félrohadt, töppedt, puha valami,
amit a disznók elé se lehet vetni, ez káposzta?
Mrs. Salamone ilyenkor borúsan jelezte, hogy de bizony, épp ez a kérdéses
káposzta. Signora T. erre tovább folytatta:
– Kilenc penny? Színtiszta rablás! Botrány! Ez nyerészkedés. Hat pennyt
adok érte.
Mrs. Salamone, aki látszólag fennköltebb volt, semhogy válaszoljon, a
következő vásárlóhoz fordult.
– Hat és fél penny – hangzott el Signora T. utolsó ajánlata.
Mrs. Salamone még mindig rá se nézett, és ilyenkor Signora T. ellibbent,
hogy három perc múlva visszatérjen hétpennys ajánlatával. Hosszú és
hangos alkudozás és civakodás után Signora T. nyolc pennyért megkapta a
káposztát.
Sokáig gondolkodtam azon, vajon miért fecsérli Mrs. Salamone egyáltalán
az idejét a Signorára, hiszen rengeteg vásárlója akadt, akivel nem volt baja.
Lassan jutott csak el a tudatomig – és ez utóbb be is bizonyosodott –, hogy
Mrs. Salamone legkedvesebb kuncsaftja Signora T. volt, az egyetlen, akit
becsült. Mindössze ő vásárolt azon a módon, ahogyan azt Mrs.
Salamonénak tanították. A zöldségeskofa mélyen megvetette a birka
angolokat, akiket még ő, a műveletlen olasz paraszt is az ujja köré tudott
csavarni. Mrs. Salamone számára a nap fénypontja kétségkívül Signora T.
látogatása volt. Az alkudozás számukra nem feladat volt, inkább játékból,
időtöltésből, az agytorna és a mulatság kedvéért végezték. A
helyzetgyakorlat célját nem a néhány penny jelentette: az alku célja az
alkudozás öröme volt.
(A felejthetetlen Mrs. Salamone emlékét a mai napig is őrzöm. A háború
legsötétebb időszakában egy napon az újság megírta, hogy
narancsszállítmány érkezett, és a zöld színű élelmiszerjegyek tulajdonosai
– vagyis akiknek volt gyerekük – fél kiló narancsot vehettek. Már egy éve
nem láttunk narancsot, de mivel akkoriban még nem volt gyerekünk, a
narancsot szóba se mertem hozni Mrs. Salamonénak. Napi, káposztából,
fehérrépából és savanyú almából álló vásárlásom befejeztével az asszony
felém fordult, és hétköznapi hangon megkérdezte:
– Kér két kiló narancsot?
Csaknem elállt a szívverésem, és ostobán kinyögtem:
– Azt hittem, a narancs csak a gyerekeknek jár.
A szeme egyet villámlott, és sztentori hangon dörögte:
– A fenébe a gyerekekkel! – majd lemért két és fél kiló narancsot. Mutatis
mutandis, "a fenébe a gyerekekkel" vált Angliában a nemzeti jelszóvá.)
Térjünk vissza az alkudozáshoz. Nem csupán játék és jó móka, hanem
betegség is. Sokan kétségbeesve küzdenek némi dicsőségért; valamiféle
sikerre vágynak. Egy Ausztráliában élő barátom élénk színekkel ecsetelt
egyszer nekem egy epizódot. Tengeri körutazást tett Fidzsi, Tahiti, Tonga
és más dél-csendes-óceáni szigetek érintésével. Amikor az utasok Tongán
partra szálltak, már várta őket jó pár kereskedő, akik áruikat kínálták, főleg
kosarakat és csecsebecséket. A Csendes-óceánon hajókázó emberek
nyilvánvalóan gazdagabbak, mint azok, akik kézzel fonott kosarakat
akarnak eladni nekik. Azok a Tongán élő bennszülöttek, akik a turistáknak
a kosaraikat és egyéb áruikat el akarják adni, nemcsak szegények, hanem
az ottani téli időszakban keményen dolgoznak: kosarat fonnak, és más
csecsebecséket készítenek. Az életük az elkövetkezendő hónapok során
attól függ, el tudnak-e adni ezekből valamennyit. A barátom úgy gondolta,
hogy ha egy szegény bennszülött két dollárt kér egy csinos varrókosárért, a
tehetős turista akár hármat is adhatna neki. És milyen naiv volt! Az utasok
nyomban harcra keltek a tongaiakkal, vadul alkudoztak, tolvajnak titulálták
őket, fél meg egy dollárokat alkudtak le az árakból. A barátom szerint
Wellington sem ecsetelhette olyan lelkes jelzőkkel Napóleon felett aratott
győzelmét, mint ahogyan a turisták utóbb leírták a nagy kosárcsatát. – Hét
dollárt kért egy kis nádasztalért, de én négy hetvenötért megkaptam. –
Nemcsak veszekedtek a szegény tongaiakkal, hanem egymással is
vetélkedtek, hogy kié a legalkalmibb vétel, ki csinálja a legjobb vásárt, ki
az élelmesebb, ki használja a legócskább trükköket. Hogy ki tudott
megfosztani egy szegény asszonyt – akinek valószínűleg öt gyereke van –
egy dollártól vagy többtől. A barátom elbeszélése szerint a luxusutazás
hátralevő részének fő beszédtémája a tongai alkudozás maradt. A turisták
roppant önelégültek voltak, lám, nem hagyták becsapni magukat – ennyi
erkölcsi győzelem jutott nekik. Sejtelmem sincs, miért. Én szeretem, ha
becsapnak. Mindenesetre jobban szeretem, ha engem csapnak be, mintha
én csapok be valakit. Nem sokkal az után, hogy ezt a történetet hallottam, a
szenegáli Dakarban sétálgattam az utcán a barátaimmal. Hozzánk
csapódott egy afrikai utcai ékszerész, és beszédbe elegyedett társaságunk
egyik fiatal amerikai tagjával. A kereskedő azt mondta Joe-nak, hogy egy
különlegesen szép arany nyaklánca van eladó, megér vagy húszezer
frankot, de Joe-nak szívességből potom tizenegyezerért odaadja.
– Köszönöm, nem kérem – mondta Joe, és továbbsétált. Az utcai árus
mellésodródott, és kivett egy elegáns kis dobozt a zsebéből, kihúzta belőle
a láncot, a mutatóujjára akasztotta, és tovább folytatta a kereskedői
varázslást. – Megér egy vagyont. Tizenegyezer egyszerűen nevetségesen
olcsó ár. Ennyiért senkinek sem adnám el. De maga megkaphatja
tízezerért.
Joe nem érdeklődött, honnan tudta az ékszerész az első látásra, hogy éppen
ő érdemli meg ezt a különleges kegyet. Igyekezett újra bekapcsolódni a
beszélgetésbe. Hiába. A kereskedő megingathatatlan volt: az ár
kilencezerre, majd hét, hat, négy, végül kétezerre csökkent.
Joe már nem is mondott nemet, mert olyan egyhangúvá vált a tiltakozás.
Csak némán sétált tovább.
– Csak magának odaadom nyolcszázért.
Semmi válasz.
– Hétszázért.
Semmi válasz.
– Négyszázért.
Joe a fejét rázta.
– Hatszázért – mondta megrökönyödésemre a kereskedő.
Joe néma maradt.
– Kilencszázért – folytatta a kereskedő.
Joe aggódni látszott.
– Ezeregyszázért – mondta rezzenéstelenül a kereskedő.
Joe megállt, előhúzta a tárcáját, és kifizetett a férfinak ezerszáz szenegáli
frankot. Az átnyújtotta a láncot, és amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt.
– Remélem észrevetted – mondtam Joe-nak –, hogy megint emelni kezdte
az árakat. Az utolsó ajánlatok egyre magasabbak voltak.
Joe nem felelt, talán azt hitte, én vagyok az utcai árus.
Erre folytattam.
– Négyszázért is megvehetted volna ezt a láncot.
Még mindig nem felelt.
– Egyáltalán, minek vetted meg? És ha meg akartad venni, akkor miért
ezerszázért, amikor a negyedéért is megkaphattad volna?
Joe megállt, egyszerre vágott szerencsétlen és hitetlenkedő arcot, majd
végül megszólalt:
– Beadtam a derekam. Nem bírtam tovább idegekkel. Nem tudtam tovább
ellenállni. – Majd kis szünet után hozzátette: – Meg kellett vennem.
Méghozzá mielőtt újra tizenegyezerre emeli az árat.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Schlamperei

Ha az ember bármely közép-európaival az osztrák jelleget vitatja, két

német – helyesebben osztrák – szó mindjárt előbukkan: a Gemütlichkeit és
a Schlamperei. Mindkét szó megmagyarázható és körülírható, de nincs rá
egyetlen szóból álló angol kifejezés. A Gemütlichkeit vidámság, derű,
könnyedség, kedélyesség és joie-de-vivre összegyúrva, egy csipetnyi
komolytalansággal meghintve. A Gemütlichkeit nem pusztán múló
hangulat, pillanatnyi lelkiállapot, hanem Weltanschauung, egyfajta
világszemlélet. Nyugati, helyesebben osztrák – a keleti szemléletmóddal
ellentétes – mosolygó vállvonogatás, mit-bánom-én attitűd, a hit, hogy ez
tán nem a létező világok legjobbika, de ha már egyszer belecsöppentünk,
akár jó képet vághatunk hozzá, sőt, határozottan élvezhetjük is. Ez nem
fatalizmus, inkább egy komoly lépéssel továbbfejlesztett fatalizmus: a sors
tudomásulvétele jó kedéllyel, széles mosollyal. Az együgyűség és a rafinált
egyszerűség keveréke. Élet, halál, csőd, háborúk, dinasztiák sorsa – mindez
tragédia; ugyanakkor a sors szeszélyes játéka az emberrel. A Gemütlichkeit
nem egyenlő azzal a bátorsággal, amellyel a balszerencse képébe nevetünk,
hanem az a hit vagy felismerés, hogy a balszerencse legalább akkora
mulatság, mint maga a mulatság. Ihatsz heuriger bort, és énekelhetsz
disznó dalokat a cimboráiddal Schrammelmusik kíséretében, vagy akár
elkaphatod az influenzát. De bármelyikről legyen szó, akár élvezheted is. A
Schlamperei a működésképtelenség osztrák változata. Magába foglalja a
hanyagság, a káosz, gondatlanság és slamposság, ugyanakkor a
Gemütlichkeit elemeit is. Hát igen, a dolgok igen rosszul állnak,
reménytelen a zűrzavar, de ki bánja? Miért ne nevessünk inkább, ahelyett
hogy méregbe gurulnánk, feltornázzuk a vérnyomásunkat, és szívrohamot
kapunk? Ha közép-európaiak helyett angolokkal beszélget valaki az
osztrákokról, szinte biztos, hogy utalnak egy osztrák generális mondására
az első világháború idejéből: "A helyzet reménytelen, de nem komoly" –
ami a Schlamperei és a Gemütlichkeit tökéletes egyesítése. Minden
bizonnyal az osztrákok kedélyes működésképtelensége eredményezte a
helyzetet; de ha már egyszer ott van a nyakukon, teljességgel fölösleges a
fenyegető csatavesztéshez, a háborúhoz, a birodalom összeomlásához,
felszabadulásához és hétszáz esztendei uralom után a Habsburgok
trónfosztásához úgy viszonyulni, mintha valami jelentős dolog volna.
Bécsben fölkerestem az osztrák állami színházak, beleértve az Operaház
intendánsát, vagyis gazdasági igazgatóját. Ez igen magas állás, és a szóban
forgó úriember, mint értesültem, nagyszerűen látja el tisztét. De az osztrák
színház- és operaművészetről egy szót se beszéltünk. Megajándékozott
saját művével: Ausztria történelmével viccekben. A címe: A nagyság
veszélyes∗ – és a cím azt a dicséretes eszmét sugallja, hogy a nagy
történelmi figurákon nevetni kell, mulatságos megjegyzéseiket méltányolni
kell, hogy ily módon emberi közelségbe kerüljenek. Az alcím: Igaz
történetek egy zűrös ország történelméből. Nagy érdeklődéssel láttam
hozzá, aztán egyre növekvő bosszúsággal olvastam tovább: azt hiszi tán a
szerző, hogy az egész történelem egy hatalmas tréfa, nem több? Azt hiszi,
hogy a történelem csupán nyersanyag néhány ember számára, hogy
szellemes megjegyzéseket tehessen a csatákkal, háborúkkal, nemzeti
katasztrófákkal és dinasztikus problémákkal kapcsolatban? Ám a
hangulatom ismét megváltozott. A könyvet kétszer elolvastam, nagyon
élveztem, és a végén arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha a mű nem is
történelem (amit egy percig se állított magáról), de legalább hasznos
kiegészítés a történelemhez. Vannak, akik véget nem érő tragédiának látják
az életet; a felszínesebbek viccnek fogják fel. A bölcsebbek tudják, hogy az
élet e kettő szintézise: minden nagy tragédia mulatságos; és minden vicc
tragikus.
Herr Heindl könyvének előszavában megjegyzi, hogy ezek az anekdoták
egy olyan nép humorát tükrözik, amely nem igazán víg kedélyű, csak épp
kész rá, hogy mindent kifigurázzon, elsősorban saját magát. Az osztrákok
folyton lekicsinylik magukat, mondja, de mint Bismarck megjegyezte:
"Azért igyekszenek kicsinek látszani, hogy észre ne vegyük, milyen
nagyok." Akárhogy is, a könyv tele van ilyen s hasonló történetekkel:
1915-ben sok baj volt Galícia lengyel vidékein, és Morvaország
kormányzója – akihez a tartomány tartozott – elpanaszolta Redlichnek a
problémáit. – Hát nem tudja – kérdezte Redlich –, hogy mi lesz a jövőbeli
béketárgyalások alapja? A vesztes kapja Galíciát. – Mikor az idő tájt
eluralkodott a reménytelenség, s az emberek mintha fel akarták volna adni
a játszmát. Ludwig Windischgrätz herceg a régi lovastiszti mondást idézte:
"Pénz nélkül lehet kártyázni; de kártya nélkül nem." Még ennél is
jellegzetesebben osztrák dolog: amikor Károly, az utolsó Habsburg 1916-
ban, a Ferenc József halálát követő sötét és vészterhes korszakban trónra
került, néhány irodalmi ihletettségű úriember megpróbált Bécsben új
mottót találni az új császárnak. Az egyik a következőt ajánlotta: "Az én
birodalmamban a nap sohasem kel fel." Ennyit a Gemütlichkeit és a
Schlamperei klasszikus fogalmáról és a kettő szintéziséről. A lényeg persze

Gottfried Heindl: Und die Grösse ist gefährlich. Paul Neff.
mindig is az volt, hogy a Gemütlichkeit kellemes és dicséretes, a
Schlamperei pedig a rossz, amelytől óvakodni kell. Én azonban épp
ellenkezőképpen látom: le a Gemütlichkeittel, és éljen a dicsőséges
Schlamperei.
Először is, mindig nagy gyanakvással fogadtam az osztrákok
kedélyességét. Ami persze részben valódi, de részben művi. Az osztrákok
java része tudja, hogy elvárják tőle, hogy gemütlich legyen, és eljátssza a
szerepét. Az őszinte segítőkészség gyakorta megnyilvánul. Az ember
aligha tanulmányozhatja Bécs térképét anélkül, hogy valaki meg ne
szólítaná, és föl ne ajánlaná a segítségét. Lehet, hogy ketten-hárman is
felsorolják az általuk vélt legrövidebb utat az Operához vagy a
Votivkirchéhez, majd összevesznek, melyiküké a jobbik változat.
Megálltunk a Ballhausplatz (a Quai d'Orsay bécsi megfelelője, ahol a
Külügyminisztérium található) közelében, hogy megcsodáljuk a szobrokat.
Egy idősebb úriember jött oda hozzánk az ódivatú egyetemi professzornak
a tiroli vadásszal keresztezett öltözékében, és megkérdezte: "Önök
külföldiek?" Elismertük, hogy azok vagyunk. Ezután – kissé hosszúra
sikerült előadásban – ismertette a szobrok történetét, elmesélte Herkules
mondóját, megtűzdelve a görög mitológia néhány kevéssé jelentős
részletével Amphitrüonról és Iphiklészről, aztán, egy másik szoborhoz
fordulva Tegethoff admirálisról tartott akadémiai székfoglalót, meg az
osztrák tengerhajózás szerepéről az Adrián. Épp a lisszai csatánál tartott,
amikor az út túloldalán megpillantott két amerikai lányt, akik a Herkulest
szemlélték. Úgy hagyott bennünket faképnél, hogy azt se mondta, viszlát,
de még egy parányi biccentést se eresztett meg felénk. "Önök külföldiek?"
– tette fel a kérdést a fülünk hallatára. Zavartan odébbálltunk. Hogy a
lisszai csatát ki nyerte meg, azt most már sohasem fogjuk megtudni.
A legsegítőkészebb és leggondoskodóbb osztrák a bécsi szállodabeli
cipőtisztító fiú volt, aki hajnali fél hétkor kivert az ágyból, és követelte a
cipőmet, amit elfelejtettem kikészíteni. (Az igazat megvallva nem
felejtettem el, hanem határozottan elleneztem, hogy mások tisztítsák a
cipőmet. Gyűlölöm ezeknek a megalázó, személyes szolgáltatásoknak a
látványát, de Bécsben tartózkodásom hátralevő részére kénytelen voltam
felfüggeszteni elveimet, és kitettem a cipőmet.)
A józan ész és a szarkazmus tipikus osztrák megnyilvánulása volt az a
rendelet, mely akkor lépett életbe, amikor az arabok nagy előszeretettel
kezdtek izraeli gépeket eltéríteni. A repülőtéri hatóságok rendeletet adtak
ki, mely szerint az El-Al, az izraeli légitársaság gépeinek a repülőtér
félreeső pontjain kell parkolniuk, távol a többi repülőgéptől. Ésszerű
intézkedés, így sokkal könnyebben szemmel tarthatták azokat, akik
megpróbálták megközelíteni a gépeket. A speciális osztrák humor abban
nyilvánult meg, hogy ugyanakkor rendeletbe adták, hogy az arab gépeknek
az izraeliek mellett kell parkolniuk. Arra számítottak, hogy ha az arabok
lövöldözni kezdenek, így nagy valószínűséggel a saját gépeiket is
kilyuggatják. Ha pedig a saját gépeiket is tönkreteszik – érveltek az
osztrákok –, hősiességüket és bátorságukat igencsak meg fogják
kérdőjelezni. Karl Krauss, a kiváló és szellemes bécsi író bizonyára tudta,
mit beszél, amikor valakinek arra a megjegyzésére, hogy az osztrákoknak
aranyszívük van, így szólt: "Igen, mindig is gyanítottam, hogy valami
nehézfémből van a szívük."
Mennyivel jobb és szívmelengetőbb a Schlamperei! Ausztriában, valahol
vidéken láttam a (feltehetően) egyetlen olyan zebrát, amely a kocsiút
közepén véget ért. Az emberek bizonyára a munka felénél tartottak, amikor
elmentek ebédelni, aztán többé nem tértek vissza. És az is csak Ausztriában
fordulhat elő, hogy a repülőtéri hotelhez vezető irányjelzőket úgy akasztják
ki, hogy fél órába telik, míg az ember odatalál, aztán amikor megtalálta,
kiderül, hogy a hotel be van zárva.
1938 zűrzavaros napjaiban Schuschnigg osztrák kancellár népszavazást
rendelt el azt eldöntendő, hogy független maradjon-e Ausztria, vagy
csatlakozzék a német birodalomhoz. Hitler persze válaszként megszállta
Ausztriát, így nem is esett több szó a népszavazásról. Kivéve egyetlen
tiroli faluban, ahol nem értesültek az Anschlussról. Ott annak rendje s
módja szerint megrendezték a népszavazást, s az eredményt beküldték a
központi közigazgatásnak, amely addigra náci kézre került. A falu egy
emberként a csatlakozás ellen szavazott.
Miután kiutasítottak Magyarországról, sajtókonferenciát tartottam
Bécsben. A hír több tucat, ha nem több száz újságban megjelent szerte a
világban, mindenütt korrektül. Egyedül a bécsi Die Pressének, melynek
tudósítója pedig személyesen jelen volt a sajtókonferencián, sikerült több
téves információt gyömöszölnie a cikkébe. Hibásan közölték kiutasításom
dátumát; azt írták, hogy személyemben a BBC-t utasították ki, holott
legalább ötször hangsúlyoztam, hogy nem erről volt szó; 56-os
menekültként tüntettek föl, holott írásban és szóban egyaránt megkapták,
hogy 1938-ban hagytam el az országot; szerintük több könyvet írtam
Magyarország politikai fejlődésével kapcsolatban, holott egyet sem írtam;
és – ráadásul – állítólag 1964-ben is kiutasítottak Magyarországról, holott
világosan kifejtettem, hogy ez alkalommal szívélyes fogadtatásban és nagy
elismerésben részesültem. A Die Presse közismerten Ausztria legjobban
informált és legmegbízhatóbb újságja.
És én mégis a Die Presse és az osztrák Schlamperei pártján állok: a
szívemet melengetik. Az osztrákok – és ez egyik legszeretetreméltóbb
jellemvonásuk – méltányolják az élet apró örömeit. Tény, hogy az
élettelen, lelketlen, hideg hatékonyságnak semmi köze az apró örömökhöz.
Miért váljunk az óra, a komputerek, a versengés és ehhez hasonló
ostobaságok áldozatává, amikor igazán csak a kedélyes csevegés, a jó
barátok, a gőzölgő Mocca (az osztrák feketekávé legnépszerűbb válfaja),
egy szelet Sacher-torta és egy szívből jövő nevetés számít az életben? És
különben is kit érdekel, hogy 1956-ban vagy 1938-ban hagytam-e el
Magyarországot? Aztán meg miért is szelné át az a zebra az egész úttestet?
A fele is elég: jelzésnek így is megteszi. Az autósok úgysem vonják le azt a
következtetést, hogy a kocsiút másik felén nyugodtan átgázolhatnak a
gyalogosokon. Az osztrák egyetemisták nem tiltakoznak, nem sztrájkolnak,
nem emelnek barikádokat, és nem fegyverkeznek fel. Nem mintha ők
elégedettek volnának ezzel a nyomorúságos világgal, csak épp fütyülnek
rá. A tiltakozás sehová se vezet, legfeljebb egy utána elfogyasztott
Moccához. Ezért aztán a tiltakozást mindjárt el is hagyják, s nyomban a
kávéval kezdik. A Schlamperei civilizáció; a hatékonyság dekadencia.
A Schlamperei ugyanakkor rögtönzés. Akkor bánik el a problémával,
amikor az felmerül: az ember akkor megy át a hídon, amikor odaér; akkor
tapasztja be a lyukat, amikor a lába alatt van. Ugyanakkor pragmatikus is,
tehát angol erénynek is kellene lennie.
És az is, persze. Egy osztrák diplomata, aki szemtanúja volt a jelenetnek,
mesélte, hogy az osztrák államfőt hivatalos angliai látogatása során
természetesen megvendégelte a polgármester. Nagy pompával, tisztelettel
és vendégszeretettel fogadták. A polgármester pohárköszöntőjében
négyszer emlegette Ausztriát Ausztráliaként. A végén fölemelte értékes
kristálypoharát, és zengzetes hangon felkiáltott: – Éljen soká Ausztrália!
– Angol Schlamperei – jegyeztem meg.
Az osztrák diplomata a fejét rázta. – Ne hibáztassa az angolokat. Nem
tehetnek róla. Mi vagyunk a hibásak. A mi Schlampereiünk ragadós.
Bárcsak az volna.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Svájc bemutatása

Ahogyan híres filmjében, A harmadik emberben Orson Welles a svájciakat

pocskondiázza, ahhoz fogható sértés kevés hangzott el századunkban. "Hát
a svájciak mit találtak fel? – teszi fel a kérdést. – A kakukkos órát!" A
szöveg minden bizonnyal Graham Greene-től származik (bár a filmeknél
az ember sohasem tudhatja), de ahogy Mr. Welles, ez a szenzációs színész
ezeket a szavakat rosszmájúan és vitriolosan kiejtette, attól ez a
megjegyzés mindenki számára örökre az ő alakjához kötődik.
Orson Welles megjegyzése engem lényegében a negyvenes évek vége óta
bosszant és elképeszt; akkor hallottam tőle a moziban. Sokat elárul a
svájciak és a világ többi részének kapcsolatáról, és persze többet mond a
világ féltékenységéről, mint a svájciak természetéről.
Először is, tényszerűen sem igaz. A kakukkos órát nem a svájciak találták
fel, hanem a Fekete-erdőben, Baden-Baden közelében élő németek.
(Bizonyára nem véletlen. Lehet, hogy a "kakukk-kakukk" ostobán hangzik,
de semmiképpen sem ostobábban, mint a Baden-Baden név – vajon miért
nem hívjuk Londont London-Londonnak?) Elképzelhető, hogy a találmány
nagyobb hatást gyakorolt a svájciakra, mint bármely más nemzetre, és
hogy az elkövetkező évtizedekben a svájciak több kakukkos órával
ajándékozták meg az emberiséget, mint a világ összes többi országai
együttvéve (nem lehetek benne biztos, mert legelszántabb igyekezetem
ellenére sem sikerült igazán megbízható kakukkosóra-statisztikákra szert
tennem), és ebben a svájciak, ha úgy tetszik, elmarasztalhatók. Az azonban
vitathatatlan tény, hogy bár a svájciaknak gyanúsan sok közük van a
kakukkos órához, mégsem egyedül ők tehetnek a dologról. És ha mégis...
Lehet, hogy a kakukkos óra nem felemelő, nem gyönyörű – valljuk be, a
lármája meglehetősen idegesítő –, de el kell ismerni, hogy a légynek se árt,
és megszámlálhatatlan milliók imádják, akkor meg minek olyan
ellenségesen viseltetni vele szemben? Én még sohasem hallottam, hogy
bármely nemzetet felelősségre vontak volna a mérges gáz, a napalm, a
baktériumháború, az értéktöbbletadó, a közszolgálat, a popzene, a
tévéreklám vagy a hidrogénbomba feltalálása miatt. Akkor meg miért
akadnak fenn a kakukkos órán? Lehetséges volna, hogy a világ
féltékenyebb, irigyebb Svájcra, semmint azt elismerni hajlandó?
Egy másik kérdés is gyakran felötlik bennem: elképzelhető, hogy az
emberiség szívesebben ítéli el a svájciak erényeit, és csodálja
fogyatékosságait, és hogy ezzel ők maguk is többé-kevésbé egyetértenek?
Lehetséges, hogy egy kicsit ők maguk is röstellik ragyogó vívmányaikat –
a semlegességüket, a nagykorú viselkedésüket, a pénzük stabilitását –,
miközben sokkal kevésbé vonzó kispolgári erényeikkel: tisztaságukkal,
pontosságukkal és takarékosságukkal kérkednek? Igen, azt hiszem, erről
van szó.
Tizennyolc éves voltam (ami megvallom, elég rég volt), amikor először
látogattam Svájcba. Bárcsak megmaradna az emberben azoknak a korai
éveknek az izgalma, az új élmények, szépség és tudás szomjúhozása, az
elégedettségre irányuló igyekezet! Amikor az érettségire készültem, apám
kifejezésre juttatta abbéli reményét, hogy praematurus leszek, vagyis
kitüntetéssel fogok érettségizni, amit én túlságosan ambiciózus
kívánságnak tartottam. Véleményem szerint az is elegendő, ha az ember
éppen hogy átmegy. Nézeteim egy csapásra megváltoztak, amikor apám
közölte, hogy ha kitüntetéssel érettségizem, kapok háromszáz pengőt
(Magyarországon akkoriban ez a pénznem volt használatos – a pénznemek
mifelénk egyébként oly gyakran változtak, mint egyes nyugati
demokráciákban a kormányok). Így hát megszereztem a kitüntetést meg a
háromszáz pengőt, s kiegészítvén vele az évek során összegyűjtött hétszáz
pengőmet, európai körútra indultam. Az egész összeg körülbelül ötven
fontnak felelt meg, s lehetővé tette, hogy meglehetős kényelemben hat
hetet töltsek el öt országban, közöttük Svájcban. Az ifjonti lelkesedés első
fellángolásában az ország egészen lenyűgözött. Csak behunyom a szemem,
és máris magam előtt látom az esténként gyönyörűen kivilágított luzerni
fedett fahidat, mely azóta is egyik kedvenc látványom.
Következő alkalommal meglehetősen eltérő körülmények között kerültem
Svájcba. 1938-ban, a müncheni válság után Londonban lettem tudósító.
Nem volt nehéz észrevennem, hogy Európa szekere rossz irányba halad,
így foglalkoztatott a gondolat, hogy Angliában maradok; ezért, bár ottani
munkám és életem kellemes volt, menekültként tekintettem önmagamra.
Ahogy egy kollégámmal, jó barátommal keresztülutaztunk Svájcon, és én
kinéztem az ablakon a gyönyörű hegyekre, tavakra, erdőkre, folyókra és
vízesésekre, a barátom fölugrott, lehúzta az elsötétítőt, és dühösen így
szólt: "Nehogy már turistának hidd magad!" A háború után számtalanszor
tértem vissza Svájcba, jóformán második – vagy inkább harmadik –
otthonom lett. Első feleségem félig svájci, és a fiam, aki félig magyar,
negyedrészt angol és negyedrészt svájci, szintén ott él. Gyakran
meglátogatom, és amikor kicsi volt, még gyakrabban látogattam.
Következésképp nemcsak a városokat, hágókat, hegyeket, folyókat,
vízeséseket s (különösen) a sok hegy teteji szállodát ismerem jól, hanem az
embereket is. Ami igazán ritkaság. Azelőtt a turisták legalább néhány
svájci pincérrel, benzinkutassal találkoztak, de ma már majdnem minden
pincér és benzinkutas jugoszláv, olasz vagy török, és a turisták nagy
többsége nyomát se látja a svájciaknak. Azt hiszik, nem is léteznek.
És igazuk van. Az egyik legkevésbé szembetűnő, ám annál alapvetőbb
tény, hogy Svájc mint nemzet nem létezik. Amerika a maga kétszázhúsz
millió lakosával olvasztókemence: a Homo americanus az emberiség
azonnal felismerhető példánya. A Homo helveticus nem az. Nem
egyszerűen arról van szó, hogy a francia svájciaknak semmi közük az olasz
svájciakhoz. Kérdezzenek meg egy lausanne-it, hogy mit gondol egy
genfiről; vagy ugyanazt az embert, hogy mit gondol egy berniről.
Kérdezzenek meg egy baselit, mit szólna hozzá, ha zürichinek néznék,
vagy Svájc keleti részéből churinak; hogy kit érez magához közelebb, a
szomszédos St. Gallen-it vagy a marslakót. A válaszuk minden bizonnyal
sokatmondó lesz.
Ismertem egy öregurat – jól menő gyáros volt a három ős kanton
egyikében –, aki igen lelkiismeretesen osztályozta honfitársait.
Appenzellbe (negyvenhárom mérföldnyire északkeletre) való embert
sohasem alkalmazott, mert az appenzelliek "szemtelenek és utálatosak"; a
grisoniak, harmincöt mérföldnyire délkeletre, már egészen mások, csak
épp nem sokkal különbek, ügyesek bár, de teljességgel megbízhatatlanok;
a huszonnyolc mérföldnyire északkeletre élő St. Gallen-iek ismét egészen
másak, "mintha egy másik bolygón élnének", de azoknak se lehet
hasznukat venni, mert lusták; a berniek igen lassú felfogásúak, a luzerniek
gyöngék, és el vannak kényeztetve a turistaforgalomtól. Egyszóval senki
sem volt megfelelő, csak a közvetlen szomszédságból valók – akik viszont
mind semmirekellő gazemberek, semmi pénzért nem szabad kezdeni velük.
Amikor ennek az embernek a fia megnősült, elköltözött az atyai házból
tizenkét mérföldnyire, Zugba, onnan járt be naponta munkába, apja
gyárának volt az igazgatója. Tizennyolc hónap elteltével az apja nemcsak
hogy összeveszett vele, de még az állásából is kirúgta. Összekapásukat az
apa azzal indokolta, hogy a zugiak "kicsinyesek és számítók". Mindez nem
a svájciak ellen, hanem mellettük szól. Nem rosszaságot, hanem nagy
erényt tükröz. Az igazat megvallva, az emberi léleknek ugyanakkora
szüksége van rá, hogy bizonyos mennyiségű gyűlölettől és rosszindulattól
megszabaduljon, mint a robbanómotornak, hogy a felgyülemlett mérgező
gázt kiadja magából. A svájciak úgy szabadulnak meg ezektől a gázoktól,
hogy egymás megvetése miatt nem marad energiájuk az emberiség többi
részének gyűlöletére. Nézzék ezzel szemben Németországot, amely az
utóbbi időben ugyan feddhetetlenül viselkedik, ám a nem annyira utóbbi
időben eléggé feddhető volt. Németország egyesítése két világháborúba
hajszolta bele a világot. Nyilvánvaló, hogy Németország egyesítése
balszerencsét hozott a világra, ezért sokan elégedettek, amiért újból két
részre szakadt. Az emberiség aligha sejti azonban, mekkora szerencse rá
nézve, hogy Svájc egyesítése egyszerűen szóba se jöhet.
Amint már említettem, a svájciakat sokan csodálják kispolgári
gyarlóságaikért, és elítélik erényeikért. Például dicsérik őket, amiért olyan
dolgosak. Nincsen abban különösebb csodálni való, ha valaki odavan a
kemény és kellemetlen munkáért csak úgy, önmagáért. A kemény munka
Nyugat-Európában lassanként kiment a divatból. Az angoloknál ez nem új
keletű, ők mindig mesterei voltak annak, hogy saját munkájukat a mások
nyakába sózzák, és hogy a látszólag halasztást nem tűrő feladatokat is
elodázzák. De még a dolgos népek, mint a németek is, az utóbbi időben
felhagytak igyekezetükkel. Évekkel ezelőtt újjáépítették országukat,
véghezvitték a gazdasági csodát, és most már pontosan olyan lusták, mint
más civilizált népek. Érdemes megfigyelni egy útépítő társaságot
Németországban: egy csomó törököt vagy olaszt, vagy egyéb "lusta"
népséget láthat az ember inaszakadtáig dolgozni, miközben a német
felügyelő sört (elismerten jó sört) kortyolgatva nógatja őket. A svájciak is
nagy tömeg vendégmunkást importáltak, és nagyjából éppoly érdemtelenül
bántak velük, mint a "vendégeinkkel" mi valamennyien. Mégis, a kemény
munka eszméje csak nem akar kiveszni Svájcban. A svájciak ragaszkodnak
hozzá, hogy az embereket jól megfizessék, de az a mániájuk, hogy az
alkalmazottak tegyék is meg a magukét: hogy az elvállalt munkát teljes
erővel és elkötelezettséggel végezzék; magyarán dolgozzanak meg azért a
pénzért, ne csak úgy zsebre vágják. Reménytelenül avítt elvárás.
Aztán ott van a tisztaság. Be kell vallanom, elfogult vagyok a tisztasággal
szemben, én kifejezetten kedvelek egy kis latin piszkot. Nemcsak festőibb,
de az egészségnek is jobb. A túlzottan nagy higiénia – takarítás, mosás,
fertőtlenítés stb. – megszünteti a szervezet ellenállóképességét a
baktériumokkal szemben, s ezért az ember már a legkisebb piszoktól is
megbetegszik. A higiénia, az igazat megvallva, több ember pusztít el, mint
a piszok; a higiénia nagyon veszedelmes dolog. A túl nagy tisztaság az élet
savát-borsát is elveszi.
Nem akarok túlzásba esni. Elismerem, megvannak az előnyei, ha az ember
tisztán tartja a lakását. De amikor azt látom, hogy a svájciak porszívózzák
az utat – nemcsak az utcákat, hanem a falvakat összekötő utakat –, az az
érzésem, hogy ez már mégiscsak sok egy kicsit. Mikor az ember rájön,
hogy Svájcban az utcaseprők meg a szemetesek tisztábbak, mint egy
átlagos pincér vagy főszakács egyik-másik európai országban, egyszerre
vágyakozni kezd a piszok után.
A tisztaság önmagában lehet vitatható erény, de a filozófia síkján
verhetetlen. A filozófusok ezredévek óta vitatkoznak a kérdésen: "Mi az
élet célja?" A kérdésre a svájci háziasszonyok találták meg a számukra
tökéletesen kielégítő választ, és ez több, mint amit Protagorasztól Bertrand
Russellig bármely filozófus elmondhat magáról. Az élet célja, hogy az
embernek ragyogjon az ajtókilincse.
A következő svájci erény, amit nem tudok méltányolni, a spórolás.
Pénzszeretetük egészen speciális. Őszinte, igaz elhivatottság jellemzi; de
egészen más, mint bárhol másutt a pénzszeretet. A svájciak – egészében –
teljesen becsületesek. Az öregek – vagy régi vágásúak – azt állítják, hogy a
mérce már egészen más, mint régen volt, de azért még mindig eléggé
magas. A svájciak nem csapják be az embert. Ugyanakkor egyedülálló
elszántsággal ragaszkodnak a pénzük értékéhez. Nem a mennyiségre
vágynak mohón, hanem az apró összegekhez ragaszkodnak
különösképpen, ami elképeszti az idegent, és bosszantja a svájcit, ha szóba
kerül.
Egyszer találkoztam egy angol lánnyal Svájcban, aki egy nagy irodának
beküldött fordítását nyolcezer szó alapján fizettette ki, és akit közönséges
csalóként kezeltek, mert a szöveg csupán hétezernyolcszázharminckilenc
szót tartalmazott. – De honnét tudják? – kérdezte a lány elképedten. –
Megszámoltuk – közölte az igazgató fagyosan. – Maga tán nem?
A dolog itt nem ért véget. Jelen voltam a békéltető tárgyalóson, amikor az
igazgató egy újabb súlyos kérdést vetett fel: – No és hegy állunk a
tulajdonnevekkel? – kérdezte. – Hogy állnánk? – kérdezte a lány, nem
sejtve, mire akar kilyukadni. – A tulajdonneveket nem kell lefordítani.
Berlin és London angolul és németül egyaránt Berlin és London. Jimmy
Carter is Jimmy Carter mindkét nyelven. Akkor ezeknek a fordításáért
miért fizessek? – Ez nem egészen így van – szálltam vele vitába.
Elmagyaráztam, hogy például Londont franciául Londres-nak, Bécset
németül Wiennek, Németországot Deutschlandnak írják. Más szóval
vannak tulajdonnevek, amelyeket le kell fordítani. Ez az érv megtette a
magáét, hisz az igazgató nem volt becstelen. Nem akarta becsapni a lányt,
de Jimmy Carter nevének lefordításáért továbbra sem volt hajlandó fizetni.
Végül – nem kevés huzavona után – abban állapodtunk meg, hogy a lány
majd megszámolja a tulajdonneveket, ő pedig kifizeti értük a fele összeget.
Vagy egy év elteltével visszatértem Svájcba, és megkérdeztem barátnémat,
hogy tartja-e magát az új szabályokhoz. – Természetesen nem – válaszolta.
– Ki fog több ezer szót egyenként megszámolni? De mostanában sohasem
mondom nekik, hogy, mondjuk, tizenkétezer szót fordítottam. Azt írom be,
hogy tizenegyezer-kilencszáznyolcvanhét. A második szabály, amit
feltétlenül betartok, hogy ha néhány tucat szónyit tévedek, az feltétlenül az
ő javukra történjen, és ne az enyémre. Azóta se tiltakoztak. – Ami talán azt
a tételt látszik igazolni, miszerint becsületesség dolgában alacsonyabb lett
a mérce.
Máskor is írtam már a svájciak kicsinyességéről. Az nem lepett meg, hogy
a svájciak nem örültek ennek a megjegyzésnek, de az annál inkább, hogy
milyen őszintén meglepődtek. – Még hogy mi kicsinyesek vagyunk? –
kérdezték. Mintha egy zulu kérdezte volna meg: – Maga tényleg azt állítja,
hogy mi időnként szörnyű lármásak vagyunk? Néhány napja egy svájci
barátom így fogalmazta meg kritikámmal szemben érzett ellenvéleményét:
– Mindenki szereti a pénzt. Akkor minek pont minket kipécézni? És a
világon mindenki a svájci frankot szereti a legjobban. Miért éppen mi ne
szeretnénk? – A pénz szeretete valóban szinte egyetemes (hál' istennek
azért nem egészen). Francia bankok kirablása néhány millió francia
frankért a legnagyobb divat lett, sőt az emberek az angol bankokat is
kirabolják az angol fontért. Német márka, olasz líra, dollár – sokan veszik
a fáradságot, hogy becsületesen vagy másképpen néhány milliót
megszerezzenek belőlük. De csak a svájciak aggódnak két frank ötvenért.
Tény és való, hogy a világon mindenütt imádják a svájci frankot, de csak a
svájciak imádják a svájci centime-ot.
Hogy most már a svájciak erényeivel is foglalkozzunk, meglepő, hogy
milyen szemérmes népség. A semlegesség náluk szinte csúnya szónak
számít, pillájukat lesütve másra terelik a szót, ha valaki szóba hozza a
témát. Részben mert nem szívesen tréfálkoznak vele, másrészt viszont –
méghozzá meglepő módon – úgy érzik, hogy a semlegességben van valami
férfiatlan. Hogy miért röstellik az emberek, hogy felnőtt módra
viselkednek egy ostoba és izgága gyerekekkel teli világban, azt nehéz
követni. Amellett a svájci nemcsak hogy igen férfias, de minden bizonnyal
a világ egyik legmilitaristább nemzete.
Az Egyesült Államokban vagy a Szovjetunióban az emberek bizonyos –
nem túl nagy – százalékának katonai szolgálatot kell teljesítenie. Svájcban
százalékokról szó sincsen. Ott mindenki katona. 1939-ben az összes hágók
mind teli voltak fegyveresekkel, még mielőtt Anglia hadat üzent
Németországnak. Nem is merte Hitler megszállni Svájcot, méghozzá nem
azért, mert tiszteletben tartotta Svájc semlegességét, hanem mert tudta,
hogy a svájci partizánok – Tell Vilmos leszármazottjai –
megszámlálhatatlan német hadosztály erejét lekötnék. Mind a mai napig
nincs Európában még egy ország, ahol annyi katona gyakorolná az
éleslövészetet, mint Svájcban. Ha egy nemzet elszánja magát, hogy részt
vesz a háborúban, nem kell feltétlenül hatalmasnak lennie – elég, ha jól
megválogatja a szövetségeseit. De ha úgy dönt, hogy nem vesz részt abban
a sok ostobaságban, akkor igazán erősnek kell lennie.
Minden svájci férfi tartalékos, és odahaza – veszély esetére – készenlétben
kell tartania az egyenruháját, puskáját. Ha a svájci háziasszony kiszidolozta
az ajtókilincset, hozzálát, hogy a férje puskáját is kitisztítsa. Lehet, hogy
más országok katonái jobban ragyognak, mint a svájciak, de hogy a
puskájuk nem ragyog fényesebben, az biztos. Ha mégoly nagy szeretettel
viseltetünk is a svájciak iránt, mehet-e odáig a szeretet vagy elfogultság,
hogy nyelvüket, a schwitzerdütschöt dallamosnak, fülbemászónak érezzük?
Hasonlítani leginkább a gargarizálásra hasonlít. Ha megismerkedem egy
bájos svájci leánnyal – márpedig van belőlük elég –, alig bírok magammal
a csodálattól, de amikor kinyitja a száját, úgy érzem, mintha a milói
Vénusz nyilvános helyen böffentene.
A schwitzerdütschnek azonban van egy hatalmas előnye. Lehet, hogy nem
a legszebb nyelv a világon, de titkos nyelvnek kiváló. Vegyünk például
egy másik kis országot – Hollandiát. Az ő nyelvük igen hasonlít az
északnyugati némethez, ám nem "hollanddeutsch", hanem külön nyelv,
amely kielégítheti nemzeti büszkeségüket, ugyanakkor a nyelvi
elszigeteltség problémáját idézi elő. A svájciaknak ilyen gondjuk nincs.
Hochdeutschul írnak – az úgynevezett irodalmi nyelven –, amit igen sokan
megértenek. Csak amikor beszélnek, akkor lesz belőle schwitzerdütsch. Így
aztán sok helyen megértik őket, és egy másik nyelvet sem kell
megtanulniuk, ugyanakkor a nyelvük teljesen titkos – még a németek sem
értik, ahogy egymás közt beszélnek.
A svájciak nemcsak a német nyelvet torzítják el. Arra az olaszra, amit a
svájciak Ticino kantonban beszélnek, még soha panaszt nem hallottam, de
a francia svájci változatától, amit a berni hivatalos helyeken beszélnek, és
írásban használnak, s amit többnyire français fédéralnak neveznek, minden
igazi franciának lúdbőrös lesz a háta.
Ha mégoly különösek is ezek a nyelvi sajátosságok, mindez semmi Svájc
negyedik nemzeti nyelvéhez, a rétorománhoz képest, amely a világ több
ezer nyelve között teljesen egyedülálló. Mindössze ötvenezren beszélik, de
négy eltérő dialektusban, amelyek annyira eltérnek, hogy meg sem érti az
egyik a másikat. Ha engadini rétorománt beszélsz egy sursilvani
rétorománnak, annak fogalma se lesz, hogy mit akarsz. A nagy Oxford
Szótár négy kötetből áll. A rétoromán nyelv nagyszótárát most készítik, és
ha a munkálatok továbbra is így haladnak, alig kétszáz éven belül el is fog
készülni. A legjelesebb rétoromán etimológusok ez idáig hat hatalmas
kötettel készültek el, de még csak a G betűnél tartanak.
– Főnös nap van – mondják gyakran az emberek Svájcban.
– Honnan tudja? – kérdi az idegen.
Abban a pillanatban két dologra számíthat: 1. a másik ott, azon nyomban
legszívesebben meggyilkolná az embert; 2. valóban meg is gyilkolja.
Én nem érzem a főnt, és nem is értem, hogy mások honnét érzik.
Amennyiben nem tudnák, mi a főn, hadd magyarázzam el. A főn alpesi
szél, amely észlelhető a városokban, de még jobban észlelhető a
hegyekben; az embereknek megfájdul a fejük, rájuk tör a depresszió,
öngyilkos és gyilkos hajlamok uralkodnak el rajtuk. Vagy meg sem érzik.
A főn állítólag olyan, mint Izraelben a chamsin vagy az araboknál a
chamsun, agyára megy az embernek. Az újonnan jött észre sem veszi, de
ha egy ideje ott él már, ugyanúgy szenved tőle, mint a többiek.
Bűncselekmények esetén enyhítő körülménynek számít, ha a bűn
elkövetésének napján fújt a főn. Ha valakitől megtudom, hogy főn van,
tudomásul veszem a tényt, hogy aznap bármely kedves háziasszony belém
márthatja a konyhakést, mert kitör rajta az öldöklési mánia. Nem is bánom.
Csak a büszkeségemet sérti, hogy ilyen esetekben megúszhatja ötven frank
bírsággal, a rendőrbíró legföljebb még szigorúan meg is dorgálja, hogy
többet ilyen elő ne forduljon – de ezt már csakis főnös napon.
Ha a svájci temperamentumnak nevezett megfoghatatlan valamit kívánod
taglalni, különbséget kell tenned a normál és a főnös napokon tapasztalható
viselkedésformák között. Még ha valaki, mint teszem azt én, nem érzi is
közvetlenül a főnt, közvetve nem kerülheti el a figyelmét. Ha a
törvénytisztelő, óvatos – ha nem is udvarias – svájci úrvezető úgy zúg el
melletted, mint egy megkergült arab, akkor biztosra veheted: főn van. Ne
vitázz, ne erősködj, ne veszekedj. Csak menekülj.
A nemzeti jelleg megnyilvánul a vezetési stílusban – bárki
tanulmányozhatja. Az angolok – ha sokan élénken tiltakoznának is ellene –
még mindig a világ legcivilizáltabb autósai. Persze akad az útjainkon
számos huligán meg útibetyár, és nem mind külföldi. De egészében az
emberek nálunk mosolyogva vezetnek; nem ritka, hogy udvariasságot
tanúsítanak egymás iránt, elsőséget adnak a mellékutcából
kikanyarodónak, barátságosan intenek a mögöttük jövő kocsinak, intéssel
köszönetet mondanak, vagy a gyalogost átengedik a zebrán, holott el is
üthetnék, ha kedvük tartaná.
Franciaországban az élet kissé egyhangúbb, mint hajdanában, de akár csak
néhány száz méternyi autózás is kész kaland. Az olasz sofőr fitogtatja
ügyességét és bátorságát, folyvást kockáztat. Gyakorta rajta is veszt, de hát
ez vele jár a kockázattal. Németországban, különösen a nagyobb
városokban, az embernek az az érzése, hogy a vezetés a vadászat helyét
foglalta el. Többször láttam, hogy a német autóvezető, amikor észreveszi a
zebrán átkelő gyalogost, boldogan gázt ad.
A svájciak egészen mások. Elszántan vezetnek, mert ahogy azt nem tűrik,
hogy a centime-jaikkal becsapják őket, úthasználati jogaikhoz is
ragaszkodnak. A svájci vezető még akkor sem tűri el az Úthasználati
Szabályzat megszegését, ha őt nem érinti. Ha meglátja, hogy a szemközt
jövő vezető rossz sávból fordul jobbra (más szóval valami olyat cselekszik,
amivel az ő biztonságát semmiképpen nem veszélyezteti), rögtön dudál; ha
valaki gyorsabban vezet, mint ő biztonságosnak tartja, az öklét rázza.
Önzetlenül modortalan tehát; nem azért gurul dühbe, mert veszélyben látja
a saját biztonságát, hanem mert megszegik a törvényt. Egyszer Bernben
egy rendőr felszólított, hogy parkoljak szabályosan. Én úgy láttam, hogy
szabályosan parkolok, ezért megkérdeztem, hogy érti. Rámutatott az egyik
hátsó kerekemre, amelyik érintette az egyik parkolóhelyet a másiktól
elválasztó fehér vonalat. A kerék nem takart el többet a fehér vonalból egy
centiméternél, de be kellett ülnöm az autóba, és előremennem, hogy a
vonal felszabaduljon. A gyilkosságra van mentség, ha főnös napon követik
el, de a fehér vonal szabályának áthágására nincs. Gyakran hallottam az
irigykedő megjegyzést, hogy Svájc a sok természeti szépségnek köszönheti
a szerencséjét. Bizonyos fokig ez így igaz: nincs az az emberi odaadás és
erőfeszítés, amely az arab sivatagot félannyira széppé varázsolhatja. De
Svájc szépségének nagy részét az emberek tárták fel azzal, hogy
kiaknázták a természet ajándékait. Ausztria és Jugoszlávia ugyanilyen szép
lehetne – ők sem szűkölködnek a természet ajándékaiban. Vannak, akik
Svájcot túlságosan is megmunkáltnak találják, és jobban szeretik Ausztria
és Jugoszlávia kevésbé művi szépségét. De Svájc "megmunkáltságát" igen
sokan szeretik, és ennek semmi köze a szerencséhez. Kemény munka
eredménye. Nem "szerencse" kérdése, hogy majd minden hegytetőn van
egy szálloda, ahonnét lélegzetelállító kilátás nyílik – azokat a szállodákat
oda építették. A síliftek, felvonószékek, függővasutak, amelyek lehetővé
teszik a természet megközelítését Svájcban, nem úgy nőnek, mint a
fenyőfák: mesterséges módon kell őket létrehozni.
A svájciak tették Svájcot olyanná, amilyennek ma élvezhetjük, és nem
ártana, ha ezt azok is eszükbe vésnék, akik a kakukkos óra miatt
gúnyolódnak. Habár ez a gúnyolódás Svájcra nézve egyenesen hízelgő.
Következik belőle az is, hogy ezt az apró országot az Egyesült
Államokhoz, Németországhoz, Angliához hasonlítják. Olyan ez, mint
mikor egy hétéves gyereket kinevetnek, amiért nem képes kiütni
Muhammad Alit a ringben. Többet érne azon álmélkodni, hogy ez a
gyermek időnként mégis két vállra fekteti a bajnokot, például amikor a
svájci frank kiüti a nyeregből az angol fontot, vagy esetenként még a
dollárt is.
Én nagyon kedvelem a svájciakat, erényeik ellenére. Még a
schwitzerdütschöt is megbocsájtom nekik. Tudom, manapság divat
elgurulni Katmandu sivatagjaiba és egyéb egzotikus és kényelmetlen
helyekre, de kétségkívül sokkal kellemesebb egy lélegzetelállítóan
gyönyörű ország a józan és becsületes lakóival, akikben megbízhat az
ember. Jó ellátogatni olyan városokba, amelyek százszorta kisebbek
Londonnál, mégis árad belőlük a hamisítatlan fővárosi hangulat. És jó
olyan országban lenni, ahol az embert mindenki el tudja kalauzolni a
legközelebbi kakukkosóra-üzletbe, de csak alig egypáran – és ez növeli
igazán az ország dicsőségét – tudják megmondani, hogy hívják az
Államszövetség elnökét.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Proust és borjúborda

Magyarországon azt tanultam, hogy Franciaország nagyhatalom;

Angliában megtudtam, hogy Franciaország egy nagy vicc.
Kisgyerekkorom Magyarország időszakonkénti összeomlásainak egyikével
esett egybe, és akkoriban – az első világháború után – Franciaország volt
az a távoli és óriási katonai nagyhatalom, amelynek – nekünk legalábbis
úgy tűnt – mindezt köszönhettük. Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia
újdonsült államai Európa felénk eső részének urai lettek, mert
Franciaország volt a barátjuk és szövetségesük; ezzel szemben
Magyarországot megalázták, területének és lakosságának egy részét
elszakították, csak mert Franciaország rossz szemmel nézett rá. Ezek az
első gyerekes emlékek kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem, s ezért
igencsak meglepett, hogy Angliában – 1938-ban – az angolok szeme
mindig felcsillan, ha Franciaországról beszélnek, s az erkölcs korosabb
őrei mindig elpirulnak, ha valaki Párizst emlegeti. Franciaország számomra
a mezítelen erőt, számukra a mezítelen kebleket jelképezte. Persze
hallottam én más véleményeket is Franciaországról. Franciaország a
közép-európaiak számára ádáz és hatalmas katonai hatalom – Európa
térképének átalakítója, s a Ruhr-vidék megszállója –, ugyanakkor a nyugati
kultúra Mekkája, egy örökkön tartó Bohémélet vidám világa, s emellett
Anatole France és Proust, Rodin és Renoir hazája. Mások dühödt
megállapítása szerint Franciaország politikai bordélyház, ismét mások
viszont nem értik, mi benne a politikai.
Franciaország más profilt mutat kelet felől nézve. Azóta sok, más-más
szögből és megfigyelőpontból készített pillanatfelvételt láttam róla. A
háború utáni Németország számára Franciaország volt a nagy példa;
"Hogyan veszítsük el s nyerjük meg egyszersmind a háborút" – mormolták
a németek meglepetten és csodálattal tele, majd hozzáláttak, hogy
túlszárnyalják a francia módszert. Sok amerikai számára Franciaország
manapság alig több bosszantó tényezőnél, mivel a franciák mind a mai
napig franciának tartják magukat, nem pedig a kommunizmus elleni
hatalmas védelmi rendszer egyik fogaskerekének. Sok
reményvesztettségében is derűs európai számára Franciaország egy olyan
vad, Walpurgis-éjhez hasonló zenés társasjáték hazája, melynek résztvevői
a fel- és lelépő miniszterelnökök. Megváltozott-e jelentős mértékben
Franciaország az elmúlt két évtizedben, vagy netán e szembeszökő
változások csupán látszólagosak? Időtlen és állandó-e Franciaország? (És
különben is, nem feledkezünk-e meg arról, hogy az "időtlen" és "állandó"
mindössze más kifejezés arra, hogy bizonyos dolgok lassabban és kevésbé
észlelhetően változnak, mint mások?)
A háború utáni Anglia szemében Franciaország nem sokat változott. Az
angolok számára Franciaország gasztro-szexuális ünnep ma is.
Mindenekelőtt a borjúborda hazája. Az angolok a csalhatatlanul józan
eszükkel (amit a hozzá nem értők gyakran összetévesztenek az
ostobasággal) azon az állásponton vannak, hogy miniszterelnökök és
politikai rendszerek váltogathatják egymást, a borjúborda azonban maga az
örökkévalóság.
Nem ismerem jól Franciaországot, mégis nehezen tudom jellemezni.
Izraelben és Németországban – mely országokat felfedező körutam előtt
egyáltalán nem ismertem – könnyű dolgom volt. Néhány hét alatt nagy
mennyiségű – igaz vagy hamis, de legalább friss és élénk – benyomásra
tettem szert. Franciaországgal azonban már korábban is találkoztam, alakja
távolról ismerősnek tetszett, és ha azt mondom, hogy a téma ismereténél
mi sem nehezíti meg jobban a bemutatást és tájékoztatást, azt nem csupán a
könnyen kínálkozó paradoxon kedvéért teszem. Szerencsémre, ismereteim
nem behatóak – mégsem tehetek mást, mint hogy úgy beszéljek
Franciaországról, ahogyan egy idegen beszél róla idegennek. (Brit
honfitársaimnak meg kell bocsátaniok, de ebbe a meghatározásba ők is
beletartoznak.) Ez a könyv egyszerű útikalauz a francia szokásokhoz és a
francia mentalitáshoz. Afféle modern útikalauz, melyben lebilincselően
kevés tényanyag párosul az ismeretek bámulatra méltó hiányával. Imitt-
amott felhívom ugyan a figyelmet némely hatalmas történelmi
érdekességgel bíró műemlékre, anélkül azonban, hogy ortodox bedekker-
stílusban el tudnám magyarázni, hogy a főhajó 1789-ben épült, a jobb
oldalhajóval 1871-ben egészítették ki, a bal oldalival meg 1948-ban, és
hogy az egész egy gallizált gótikus és késő teuton kotyvalék kora
Marshall-tervvel nyakon öntve.
Hadd mondjam még el, hogy egy olyan korban, amikor sokak kedvelt
időtöltése, hogy bánkódnak a franciák miatt, becsmérlik, befeketítik őket,
én tiszta szívemből szeretem, csodálom, bámulom őket. Számomra valami
nagyot, csodálatra méltót és nagyon európait jelentenek. Ez nem burkolt
célzás az amerikaiakra, hanem nyílt. Mert bármennyire kedvelje, csodálja
az ember az amerikaiakat, azt el kell ismernie, hogy nem kifejezetten
európaiak. Mi több, alig valamicskével európaiabbak a briteknél.
Igyekeztem szabadulni az ostoba előítéletektől, de persze nem sikerült. Egy
nemzetet szeretni éppúgy előítélet, mint gyűlölni; ha az egyiket szereted,
szinte biztos, hogy a másikat gyűlölöd. S mégis, szeretem a franciákat.
Mindannyian "Petit Chouk" – mindannyian Kis Kelkáposzták. Ha
választhatnék, azt hiszem, francia szeretnék lenni. Angliában élő francia.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Hogyan találjunk oda?

Azt bárki mondhatja, hogy Párizs nem Franciaország. Párizs lehet

Belgium, Párizs lehet Dél-Karolina, ahogy tetszik – de a
leghatározottabban nem lehet Franciaország. Vitry-St. Françoise
Franciaország; La Roche-sur-Yon Franciaország; Nogent-le-Rotrou
Franciaország. De – kérem, jegyezzék meg: Párizs nem az. Normandia
lakói a normannok; Bretagne lakói a bretonok; Provence lakói a
provanszálok; Alsace lakói az elzásziak; a baszk vidék lakói a baszkok, s a
többi, s a többi. A párizsiak magukat... nos, bárminek hívják is magukat,
kétségkívül nem franciák. Franciaországról legelőször is azt kell
megjegyezni, hogy nem is létezik. Eltekintve Vitry-St. Françoise-tól, La
Rochesur-Yontól és Nogent-le-Rotroutól.
A második, amit meg kell jegyezni: a francia mint nép nem létezik. A
parasztok nem tipikus franciák. Faji szempontból persze franciák, ha ugyan
nem bretonok, normannok, elzásziak, baszkok vagy ilyesmik – márpedig a
legtöbb esetre ez a jellemző. De még ha megadunk is minden tiszteletet a
parasztoknak – nálam senki sem szeretheti és csodálhatja őket jobban –,
ezek az egyszerű emberek mégsem lehetnek egy erősen iparosodott,
modern nyugat-európai közösség képviselői. A munkások sem igazi
franciák, mert az ipari munkásság nem képviselhet egy elsősorban
agrárjellegű országot. A kisvárosi lakosságot hasonló okoknál fogva
törölhetjük, a nagyobb városok lakóit nemkülönben, valamint az összes
többieket, kivéve a parasztságot, melyet már más okoknál fogva
rekesztettünk ki. A párizsiak megtennék, már ha Párizs Franciaország
volna, de hát ugye erről szó sincsen. Igazinak nevezhető franciák, akikkel
én ez idáig találkoztam, a kanadai franciák, meg még néhányan
Bloomsburyből.
Mindazonáltal Franciaországban időm nagy részét Párizsban töltöttem.
Olthatatlan szenvedélyt érzek a nagyvárosok iránt. Jobb szeretem a
trolibuszt a százszorszépnél és a jó építészetet a trágyánál – műtrágyánál és
istállótrágyánál egyaránt. A modern íróknál és a mai társalgási
gyakorlatban egyre nyilvánvalóbbá válik a növekvő városellenes hangulat;
az ember végül arra a következtetésre jut, hogy a városokat azért építik,
hogy aztán elmeneküljenek belőlük. Az ember azt hinné, hogy ezek a
városok napról napra azért növekednek, hogy egyre többen fordítsanak
hátat nekik undorral. A falun élők és a remeték felsőbbrendűen és
megvetően viselkednek a megfelelő higiénés feltételek között élőkkel
szemben. Nekem semmi kifogásom a sziklák, völgyek, fülemülék és
vízesések ellen, de csak évi négy hétig kedvelem őket. Én imádom a
kényelmes, vidéki életet, márpedig pontosan ilyen életmódot folytatok
Londonban. Elveim ellenére volna, ha eltemetkeznék valami isten háta
mögötti, csodás vidéken, kankalinok és kecskék közé. A civilizáció
számomra magába foglalja a liftet, a benzinszagot és a fiatalkorú
bűnözőket. Számomra tehát Franciaország többnyire Párizs, amely –
kérem, ne feledjék – egyáltalán nem Franciaország.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 A latin szellem világossága

Ha igazi francia akarsz lenni, vagy legalább meg akarod érteni a franciákat,
tudnod kell, mi a latin szellem világossága. A latin szellem világossága egy
speciálisan francia fogalmi zűrzavar. Legfőbb jellemzője, hogy se nem
latin, se nem világos. A latin szellem világosságának alapja az a
gyermekes, ám megingathatatlan hit, mely szerint a) a dolgok azok,
amiknek látszanak; b) annak látszanak, amik; és hogy c) egy meghatározás
bármit meghatároz.
Minden nemzet büszke arra a speciális zűrzavarra, amelyet használ, és
amelyben hisz. A döntő érv, amire az emberek bizonyos viták során
előszeretettel hivatkoznak – elködösült tekintettel, a semmibe bámulva –,
hogy egy bizonyos fajta okfejtés annyira angol, francia, német, bolgár,
vagy annyira perzsa, hogy azt a másik nem is értheti. Szülőhazámban a két
háború között az embereknek nyíltan kellett megválasztaniuk parlamenti
képviselőiket, a csendőrség és az adóhatóság éber tekintete előtt – és ezt
igazi demokráciának nevezték, méghozzá a demokrácia továbbfejlesztett
változatának. Az érv meggyőző volt, de tartok tőle: annyira speciálisan
magyar, hogy azt önök nem bírják felfogni.
Az angoloknak természetes elemük a fogalmi zűrzavar. A rendet nem
kedvelik, és nem is bíznak benne. Ha sikerül a káoszt rendetlenséggé,
mégpedig elfogadható rendetlenséggé tompítaniuk, azt már rendnek
nevezik. Gyűlölik az okoskodást, és van bennük valami ösztönös
leleményesség, melynek segítségével minden problémát le tudnak
egyszerűsíteni annak illogikus következményeire. Az angolok egy olyan
alkotmánynak engedelmeskednek, amely nem is létezik. Szinte ideálisnak
mondható igazságszolgáltatásuk olyan jogrendszeren alapul, amely a
művelt világban messze a legrosszabb és legelavultabb. Szigorúan ellenzik
az alkoholizmust, s ezért bizonyos napszakokban, amikor a kutyának se jut
eszébe, hogy igyék valamit, bezárják a kocsmáikat. Az anglikán egyház a
szerencsejátékokat igen fertelmes bűnnek tartja, és következetesen harcol
azért, hogy megszerezze magának a lottó, totó stb. szervezési jogát. Az
angolok irtóznak a rádióreklámtól, de engedélyezik a tévéreklámot. A
teljes szólásszabadságot a legszigorúbb cenzúrával, a habeas corpust pedig
azzal a törvénnyel kombinálják, miszerint egy ember letartóztatható
valamilyen rossz szándékért; és egyes jó szocialisták azzal teszik fel a
koronát az egyenlőség ellen vívott kitartó küzdelmükre, hogy a birodalom
főrendjeivé lépnek elő. Az angol józan ész vitathatatlan erejét az a
meggyőződés adja, hogy az okoskodást nem szabad túlzásba vinni; az
okoskodás valóban csak bizonyos órákban engedélyezett.
A franciáknak és németeknek viszont elveik vannak, és az összes
ostobaság és képtelenség logikusan következik ezekből a bámulatra méltó
elvekből. Meglepő ugyan, de még a németekben is megvan valamelyest a
latin szellem világossága. A weimari köztársaság demokratikus
alkotmánya – miként az összes tisztességes demokratikus alkotmány –
magába foglalta önmaga megsemmisítésének csíráit, és mit tesz isten, meg
is semmisült.
Ha Angliában egy férfi felhív a lakására egy ifjú hölgyet, egészen őszintén
többféle elképzelése lehet; Franciaországban csak egyetlenegy. Ha
Angliában valaki bemegy az étterembe, annak több oka lehet, kezdve attól,
hogy táncolni akar, egészen addig, hogy le akarja faragni a
jövedelemadóját; Franciaországban feltehetően enni akar az illető.
Angliában a szalvétát az ember az ölébe teríti – ily módon bepiszkíthatja a
szalvétát anélkül, hogy sikerülne önmagát tisztán tartani; Franciaországban
a nyakába gyömöszölheti a szalvétát, és teljességgel kiröhögtetheti magát
azzal, hogy arra használja, amire való. Az angol ember az autója dudáját
ugyanarra használja, amire a saját hangját; néhanapján barátságosan vagy
barátságtalanul felhorkan. Franciaországban az autódudát a vezető ülésébe
építik be, azon kell ülni. Ha egy s más oknál fogva az ember jelezni akar,
egy pillanatra megemelkedhet, és ha egy-két másodpercig nem dudál, az
már fölöttébb gyanús. De amikor kiderült, hogy a dudálás erkölcsileg
elítélendő, teljességgel betiltották, eltörölték, szinte el is felejtették. A
franciák élesen különválasztják a munkát a pihenéstől; vagy dolgoznak,
vagy nem. Angliában a munka két csésze tea között kifejtett könnyed
tevékenység. Mi több, az angolok úgy kipihenik magukat a munkaidejük
alatt, hogy mihelyt hazaérnek, azonnal hozzálátnak, hogy nehéz fizikai
munkát végezzenek, felássák a kertjüket, kifessék a szobájukat vagy
golfozzanak. A francia mosolyog, ha elégedett, és ordít, ha mérges; az
angol hallgat, amikor elégedett, és még hallgatagabb, amikor mérges.
Ám a latin szellem világossága itt nem ér véget.
A köztársasági érzület azt jelenti, hogy számozzák a köztársaságaikat, mint
mások a királyaikat, és hogy a brit monarchia népszerűbb
Franciaországban, mint bármely más nem brit országban. A kommunizmus
Franciaországban a nacionalizmus legextrémebb esete, az
internacionalizmus pedig a kommunizmus ellen szőtt nacionalista
összeesküvés. A gaulle-isták nem De Gaulle követői. A parlamenti
demokrácia legfontosabb biztosítéka a kormány megváltoztatásának joga.
Mivel Franciaország igazi demokrácia, ezt a jogát általában hetente kétszer
gyakorolja. Olyan ez, mint mikor addig lovagolnak egy lovon, amíg az
holtan esik össze, hogy meggyőződjenek róla, hogy csakugyan él.
A franciák ismerik ennek a világnak az összes törvényeit, és elvárják, hogy
a dolgok és események logikusan kövessék egymást. Csak az a baj a
világegyetemmel, hogy sokkal kevesebb benne a latin szellem világossága,
mint a franciákban, s ezért mindig az illogikus, a váratlan, a lehetetlen – és
néha a teljességgel valószínűtlen – következik be. Ami persze a
világegyetem hibája, nem a franciáké.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Merde-alors-izmus

Az utóbbi időben mintha elkanászodott volna a történelem, és a latin

szellem világossága helyett mintha az angol zűrzavart választotta volna
vezérelvéül. A franciák elvesztették a háborút 1940-ben, következésképp
megnyerték; a németek végleg és visszavonhatatlanul elvesztették 1945-
ben, és néhány év múlva sokkal jobban ment a soruk. Az első világháború
után a franciák voltak olyan ostobák, hogy ölbe tett kézzel nézték, amíg a
németek újra fegyverkeznek. "Tanultunk a leckéből – motyogják bölcsen.
– Ezt a hibát nem követjük el még egyszer." De nem ám. A franciák most
nemcsak hogy nem ülnek ölbe tett kézzel, ezúttal még arra is megkérik
őket, hogy segédkezzenek a németek felfegyverzésében.
A világ többi részén nácikról és demokratikus németekről beszélnek,
keletnémetekről és nyugatnémetekről, ágyú-németekről és vaj-németekről.
De a franciáknak a németek – németek. Őket nem Bismarck és a császár és
Hitler, katonai és fasiszta diktatúrák szállták meg: őket a németek szállták
meg. Mondhatják nekik az amerikaiak, hogy ne általában a németeket
fegyverezzék fel teljes egészében, csak a Németországban fellelhető
antikommunista erőket. A franciák képtelenek szabadulni attól a
bizonytalan és homályos érzéstől, hogy a németek azonosak önmagukkal.
A franciák (miként a németek) ösztönösen tudják, hogy Németország
kettéosztottsága ügyesen álcázott jótétemény. Ameddig katonai vákuum
van az Oderától a Rajnáig, a franciák többé-kevésbé biztonságban
érezhetik magukat. De "a természet irtózik a vákuumtól" – tanítják az ókori
fizikusok. Lehetséges, hogy a természet irtózik a vákuumtól, a franciák
viszont kétszáz német hadosztálytól irtóznak. Franciaország, a természettel
ellentétben, kedveli a vákuumot. Választaniuk – mint sok francia tisztán
látja – aközött kell, hogy megvédelmezze őket az ellenfél, vagy fenyegesse
a szövetséges. Mi a legnagyobb ostobaság, amit Franciaország tehet? Hogy
felfegyverzi Németországot. És mi az egyetlen lehetséges dolog, amit
Franciaország tehet? Hogy felfegyverzi Németországot.
A négy évig tartó megszállás mély nyomaktit hagyott. A reguláris hadsereg
kudarca és a jobbára baloldali Ellenállás dicsőséges küzdelme szintén
emlékezetes marad. És azt sem felejtik, hogy az ideiglenes bukás után
Franciaországot talpra állították a szövetségesek, hogy visszakapta tőlük
régi dicsőségét és háború előtti gyengéit. Az ilyen jótettet nem könnyű
elfelejteni. Napjainkban a német dilemma – a németek felfegyverzésének
és fel nem fegyverzésének lehetetlensége – nyomasztja a leginkább a
franciákat.
A franciák jellemében mindig is felfedezhettünk két ellentmondó, egy
racionális és egy nihilista vonást. Más szóval: a latin szellem
világosságának összeütközését a "je m'en fou" – fütyülök rá – attitűdjével,
amit azok, akik szívesen viszik túlzásba a latin szellem világosságát,
"merde alors"-ként is emlegetnek. Most ez az ellentmondás feloldódott. Ha
az egyetlen helyes és követendő út újra felfegyverezni a németeket és nagy
áldozatokat hozni Franciaország esetleges elpusztításáért, akkor a
nihilizmus racionális. Akkor maga a világos latin gondolkodás mondja,
hogy: "merde alors." Ez az elmúlt esztendők legfőbb tanítása. Az
önpusztítás nem más, mint logikusan végigkövetkeztetett racionalizmus.
Így volt ez a weimari köztársaság esetében, így volt, amikor a megbékülés
politikája győzedelmeskedett Münchenben, és a franciák mintha megint
ugyanazzal a dilemmával állnának szemközt. De fütyülnek rá. A megoldás
igen egyszerű. Az ember beül egy vendéglőbe, megvacsorázik, és megiszik
egy üveg bort. Vagy ha lehet, kettőt.
Ez a hozzáállás nem egyenlő a vállrándítással; ez filozofikus hozzáállás,
Weltanschauung, mondanák a németek. A Weltanschauung az a mód,
ahogyan az ember a világot szemléli; alapvető filozófia, attitűd, amely az
ember egész gondolkodásmódját eleve meghatározza. A Weltschmerz az
általános és mindent elsöprő világfájdalom, amely nem is olyan rég még
népszerű német attitűd volt – mára már meglehetősen kiment a divatból,
csupán néhány vájtfülű amerikai humorista él felhígított változatával. A
francia Weltanschauung nagy változáson ment keresztül az elmúlt
évtizedekben. A háború után jött divatba az egzisztencializmus, melyet
most felváltott ez a "fütyülök rá" attitűd, tudományos nevén "merde-alors-
izmus" vagy egyszerűen csak merdealors-izmus. A merde-alors-ista
Weitanschauung nem valami emelkedett vagy felemelő hitvallás, hanem
praktikus, vigaszt nyújtó és bölcs. Mindenféle költői és titokzatos elem
hiányzik belőle, de a rá jellemző józan ész – mely illúzióktól és
önámításoktól mentes – annál lenyűgözőbb. Számít a civilizáció és a
Nyugat értékeinek közeli összeomlására – de, őszintén, olyan nagy tragédia
ez? Biztosra veszi a földgolyó szétbomlását, de ezt nem tartja olyan
aggasztónak, amennyiben nem fenyeget nagyobb veszély. Az ortodox
merde-alors-izmus nem pesszimista filozófia csak azért, mert nem törődik
semmivel, de nem is hedonista, hiszen nemigen talál élveznivalót.
A merde-alors-izmus teljes érzelmi semlegessége igen jelentős.
Franciaország felszínes megfigyelője esetleg tévútra jut. Amit netán
Weltschmerznek nézne, az valójában nem más, mint posztkoitális mélabú.
(Dezsényi Katalin fordítása)
 A szex és az Egyesült Nemzetek

A szex minden másnál jobban egyesíti a nemzeteket. Következésképp az

Egyesült Nemzetek szexuális élete figyelemre méltó szociológiai és
politikai kérdés.
Péntek délutánonként az épület kezdi levetkőzni ünnepélyes jellegét, s
megmutatkoznak a frivolság jelei. A Küldöttek Csarnoka különös frizurát
viselő csinos, ifjú hölgyekkel telik meg, mindenütt vidám társaságok
üldögélnek a hosszú, alacsony asztalokat körülvevő kényelmes fotelek
mélyén. Némely társaság igen tiszteletre méltó, és teljességgel társasági
jellegű. De sok esetben nem kerülheti el az ember figyelmét, hogy a gáláns
képviselők és a csinos ifjú hölgyek... nos, mondjuk így: a "nemzetközi
viszonyok" kifejezés többféleképpen értelmezhető. Igen, a képviselők
javarészt – s a delegációk ifjabb tagjai még nagyobb számban –
fiatalemberek, akiknek távol kell élniük a családjuktól. Egy bizonyos
időszakban a pénteki bájos ifjú hölgyek (meg persze a más napokra esők
is) úgy elharapóztak, hogy már szóbeszéd tárgyává vált – és azóta is – az
Egyesült Nemzetek tivornyahálózata, a kémtevékenység alig hallható
felhangjaival.
Az Egyesült Nemzetek képviselői általában véve igen nagy sikereket
aratnak a hölgyek körében. A küldötti státus apró, ám annál káprázatosabb
aurát von az ember feje köré. Az ENSZ-képviselőket menő fejeknek,
sorsunk alapítóinak tartják. S többnyire van mit aprítaniuk a tejbe – ha
mégoly szegény országot képviselnek is. Azt lehetetlenség nem észrevenni,
hogy a színes bőrű küldötteket mennyire vonzza a hölgyek társasága. Az
afrikaiak állítólagos szexuális éhsége mellett mi, fehér hímneműek labdába
se rúghatunk. Meglehetősen gyér előzetes ismeretekkel rendelkeztem az
afrikaiak szexuális képességével kapcsolatban, ám az e téren kifejtett
kutatásaim nem nélkülözték a sikert. Rájöttem, hogy nekünk, szerencsétlen
fehér hímeknek minden okunk megvan a féltékenységre, körülbelül öt az
egyhez arányban – ha szabad magamat tudományosan kifejeznem –
részesítik előnyben őket. (Az ilyen többség döntőnek minősülne a
Tanácsadó Testületben; mi több, döntőnek minősülne mindenütt.)
A szexuális élet nem tévesztendő össze a társadalmi élettel, de mivel van
némi összefüggés a kettő között, engedtessék meg, hogy a társadalmi
élettel kapcsolatban is ejtsek néhány szót. Az Egyesült Nemzetek New
Yorkba telepítése magasabb rangra emelte a várost. Hiába volt jó ideje az
Egyesült Államok élenjáró metropolisa, mivel a Kormány és a diplomáciai
testület Washingtonban állomásozott, hiányzott belőle egyfajta ragyogás,
és ennek nagyon is tudatában volt. Most legalább New Yorkban is ülésezik
valami, neki is megvan a diplomáciai testülete. Washingtonnak mindig is
volt néhány ünnepelt vendéglátó háziasszonya és híres szalonja, és sokak
ambíciójának csimborasszója volt meghívást szerezni ezekbe a szalonokba.
A kívülálló számára titokzatos és érdekfeszítő hely az ilyen szalon, ahol
bájos diplomaták – élethű kitüntetésmásolatokkal frakkjuk hajtókáiban –
szüntelenül Talleyrand-t játszanak, s csak úgy köpködik szerteszéjjel az
egyik szellemes és halhatatlan mondást a másik után. A bennfentesek
azonban, akik tudják, mily gyakran unalmas és fárasztó egy ilyen sznob
összejövetel, részvételüket kemény és kellemetlen munkaként fogják fel.
A szalon azonban őrzi varázsát, s New Yorkban ez a varázs még mindig
tartja magát. Némely vendéglátó háziasszony keményen és elszántan
megdolgozik azért, hogy washingtoni ellenfeleivel felvegye a versenyt, s
ennek érdekében hatalmas vagyonok elherdálásától sem riad vissza. A
játszma többnyire ugyanaz: azok a küldöttek, akik megpróbálják elhárítani
az estélyeken való részvételt, újból és újból meghívást kapnak, miközben
kollégáik, akikre senki sem kíváncsi, kezüket-lábukat törik a meghívóért.
Egyvalami azonban elengedhetetlenül kötelező ezeken a New York-i
fogadásokon: teljes kudarcnak minősülne, ha nem vesz részt rajtuk egy-két
afrikai diplomata. Egy újságíró barátom mesélte, hogy egy este beütött
valami nem várt ENSZ-krízis, és tönkretette az egyik hölgy estélyét, alig
jelent meg nála néhány diplomata. A hölgyet azonban csupán egyvalami
izgatta: fölhívta a barátomat, és könyörögve kérte, hogy ásson elő egy
afrikai nagykövetet a számára.
– Mégis, kire gondol? – kérdezte a barátom.
– Ugyan, mit számít? – csattant fel a hölgy. – Nem vagyok olyan
helyzetben, hogy még válogassak is, nem igaz? Jó lesz akárki.
Majd engedékenyebb hangon hozzátette:
– Teljesen kétségbe vagyok esve. Már azt se bánom, ha nem egészen
szurokfekete.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 A kávéházban üldögélés művészete

Üldögélsz a kávéházban, és figyeled az odakinn járó-kelő embereket; aztán

magad jársz-kelsz a kávéház előtt, megadván másoknak a lehetőséget,
hogy téged figyeljenek. A sodródó, sürgő-forgó tömeg részeként Párizs
egyik látványossága lettél; az Eiffel-torony vetélytársa.
Miért vannak kávéházak Franciaországban? Vagy miért nincsenek
kávéházak – legalábbis az e névhez méltóak – Angliában? Amit az angolok
kávéháznak neveznek, teljességgel haszonelvű intézmény: bemész,
megiszol egy csésze kávét vagy teát, bekapsz valamit, s amint lenyelted,
már sietsz is dolgodra. Egy francia kávéházban egyszerre vagy bámuló és
bámulni való. Ott randevúzol; barátaiddal kávéházakban találkozol, nem
pedig az irodádban, szalonodban, avagy klubodban; ott üldögélsz és
álmodozol, figyeled a körülötted zajló életet, eltöltesz egy-két üres órát,
vagy akár öt üres órát, ha úgy tetszik. Ahhoz, hogy ezt megtehesd,
mindössze egy csésze kávét, egy szelet süteményt, pohárka konyakot vagy
likőrt kell fogyasztanod. A fogyasztás csak ürügy – belépőjegy vagy magas
alkoholtartalmú belépőjegy, de mégiscsak belépőjegy.
Az eltérő kávéházi viszonyok eltérő életviszonyokat tükröznek. Egy
nemzet vagy társadalom jellegére éppoly jellemző, hogyan ül be egy
kávéházba, mint az, hogyan viszonyul fegyveres erőihez,
igazságszolgáltatásához, irodalmához, vicceihez vagy autóvezetői
stílusához. Az angolok szemléletmódja gyakorlatias. Nekik – miként az
életben – ha nem is küldetésük, de legalábbis több-kevesebb céljuk van,
amikor bemennek egy kávéházba. Nem valami eget rengető, de azért
szigorúan meghatározott céljuk. Nem mintha az angolok a szó német
értelmében vett küldetéstudattal rendelkeznének, de ha már idecsöppentek
erre a bolygóra, úgy érzik, akár valami hasznosat is csinálhatnak – vagy ha
haszontalant, hát legalább ártatlant és kellemeset. Lehetnek nagyszerű
golfjátékosok, megtanulhatnak latinul, termeszthetnek üvegházban
paradicsomot, szentelhetik az életüket annak, hogy az égadta világon
mindent kinyomoznak Sherlock Holmesről és dr. Watsonról. És
beugorhatnak egy kávéházba egy csésze teára tejjel, de cukor nélkül. Ezzel
szemben a franciáknak nincs meghatározott céljuk az életben vagy a
kávéházban. De ha már ott vannak, igyekszenek élvezni a dolgot. Ha nem
egészen világos is, mi célunk az életben, az már valamivel világosabb,
velünk mi célja az életnek. Hasonlóképpen, a franciák sok mindenért
mehetnek be a kávéházba, a kávéház azonban csak egyvalamit vár el tőlük:
hogy rendeljenek, aztán fizessenek. A franciák eleget tesznek
kötelességüknek. Nem gépiesen, nem kelletlenül – s közben azon vannak,
hogy e foglalatosságot a lehető legkellemesebbé tegyék a maguk számára.
S mégis, aminek látogatásuk célját, a kávéház raison d'étre-jét kellene
képeznie, az számukra mellékes. A németek számára az élet rendkívüli
jelentőségű küldetés. Az élet véges, az ember halandó. És a németek csak
úgy bírják elviselni a halandóság tényét, hogy megpróbálják – mind
egyéni, mind nemzeti színben – halhatatlanná tenni magukat: háborúval
vagy békével, eszmék vagy idegen hadseregek üldözésével. Az angolok
számára az élet csekély jelentőségű küldetés. Nem kataklizma, hanem
koktélparti. Megérkeznek, meglehetősen kellemesen elidőznek, és nem
maradnak tovább a kelleténél. A búcsúvétel nem drámai, a meghívón
világosan rajta állt: 6-tól 8-ig. Lejátsszák a játszmát. Aki tovább él a
vártnál, az rosszul alakít; ez nincs benne a játékszabályban. Megitta teáját?
A székére szükség van, már mások várakoznak odakinn. A franciák
számára az élet alkalom. Nem azért mennek kávéházba, hogy megigyanak
egy pernod-t, de ha már ott vannak, megrendelik. Az egyáltalában nem
biztos, hogy azért élnek, hogy flörtöljenek, de szinte biztosra vehető, hogy
ha flörtölni akarnak, ahhoz élniök kell.
Kant azt próbálta megmagyarázni, miért élünk, Rousseau azt, hogyan
kellene élnünk; Berkeley abban sem volt egészen bizonyos, hogy élünk-e
egyáltalán. Ahány (kávé)ház, annyi szokás.

A kávéházaknak – akár az életnek – megvannak a mély titkaik. Számomra

a francia kávéházak legtitokzatosabb alakjai az arabok – elsősorban az arab
szőnyegkereskedők. Ki vásárol kávéházban szőnyeget? – kérdem
magamban gyakran mélázva. És hogyan? Csak úgy? Az ember bemegy a
kávéházba egy fagylaltért. Megjelenik a szőnyegkereskedő, és kiabálni
kezd: "Szép arab szőnyeget tessék! Szép arab szőnyeget!", ahogy a mi
újságárusaink kiáltozzák: "Esti az újság!" Az ember ránéz, és azt mondja
magában: "Ó, szőnyegek... nos, ha már itt vagyok, akár szőnyeget is
vehetek. Ha jobban meggondolom, hetek óta nem vettem szőnyeget."
Azzal vesz egyet – 2 méterszer 3 métereset – a hóna alá csapja, s már indul
is következő találkájára a bankba vagy a fogorvoshoz, vagy a barátnőjéhez.
Így csinálják? Vagy az ember egyszerűen megpillantja a
szőnyegkereskedőt, és felkiált: "Jóságos ég! Most jut eszembe: egy árva
szőnyeget se hoztam magammal. (Összes zsebét átkutatja.) Micsoda
feledékenység! Úgy látszik, minden szőnyeget otthon felejtettem. De
bosszantó!" Azzal gyorsan vesz egyet, nehogy szőnyeg nélkül kelljen
végigcsinálnia a napot.
A titokzatos arabok egy másik csoportja amerikai mogyorót osztogat. Nem
árulják az amerikai mogyorót, hanem ingyen és bérmentve osztogatják.
Odamennek az asztalokhoz, letesznek egy szem mogyorót, és távoznak.
Miközben elrágod a mogyorót, arra gondolsz: "Ki állítja, hogy nincs
őszinte könyörületesség, jóság, önzetlenség és nemes érzület ezen a
földön?"
Lehetséges, hogy az arab mogyoróosztogatók egy kicsiny, de annál
előkelőbb vallási szektához tartoznak, amely megparancsolja híveinek:
"Eredj, és osztogassál amerikai mogyorót a párizsi kávéházakban." Vagy
esetleg mesébe illő gazdagságú arab olajmágnások szolgálatában állnak,
kiknek lelkét valamely szörnyű bűntett emléke nyomasztja, s akik azzal
vezekelnek, hogy ingyen amerikai mogyorót osztogatnak a gazdagoknak és
érdemteleneknek.
Nem tudom. A Mogyoróosztó számomra megoldatlan rejtély. Szerintem a
Mogyoróosztók szövetségben állnak a szőnyegkereskedőkkel.
Valahányszor kaptam egy szem mogyorót, olyan mértékben uralkodott el
rajtam az emberi jóság és testvéri szeretet kiváltotta meghatottság, hogy
kivétel nélkül mindig megvettem a szőnyeget az azonnal felbukkanó
kereskedőtől.
Ez azonban cinikus magyarázat, és nem méltó hozzám. Az élet tele van
izgalmas titkokkal. Egyikük: mi célunk itt e földön? A másik: miért
osztogatnak az arabok ingyen mogyorót egy Nagy és Bűnös nyugat-
európai Város kávéházaiban?

Még egy utolsó szót a kávéházban üldögélés művészetéről. A franciák a

kávéfőzésnek nagyszerű módját eszelték ki: a filteres kávét. Vagy netán a
belgák voltak, akik kitalálták? Bárki volt is, a filteres kávéval tessék
vigyázni. Én nem bánom, hogy az ily módon előállított kávé rossz, azt sem
bánom, hogy a filter mindig eldugul, s ezért a kávé nem csöpög le, vagy ha
lecsöpög, olyan lassan teszi, hogy mire kész, ki is hűl. A filternek ezeket a
gyengéit még meg is bocsátanám – végül is emberi dolog. Hanem az
ocsmány, alávaló, bosszúálló jellemére nincsen bocsánat. Valahányszor
noszogatni próbálom, hogy gyorsabban, hatékonyabban tegye a dolgát,
leveszem a födelet, és ujjammal lenyomom a kis fémrudacskát, hirtelen
kitör, mint valami varázsszökőkút, és forró kávét lövell a szemembe.
Nekem az őszinte bírálat ellen semmi kifogásom, de hogy egy ilyen
rakoncátlan kacat leköpdössön, azt kikérem magamnak.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 St. Germain des Prés

A fizikai értelemben vett piszkosság mozgalma volt. Igen sajnálatos, hogy

csak kevesen értették meg célját és lényegét, és kevesen méltányolták
valódi jelentőségét.
Nincsen abban semmi új, hogy az ember nem mossa meg a nyakát meg a
fülét. Az ötlet nem az atomkorszak felfedezése. Eleink is tudtak nem
mosakodni; hasonlóképpen a korai keresztények; a rómaiak valamivel
jobban művelték az átlagnál, a macedónok pedig egészen a tökélyig
fejlesztették. De a múltban a nem mosakodás negatív attitűd volt, nem
pedig ideológiai alapokra helyezett pozitív és tudatos önmegtartóztatás. A
nem mosakodást a St. Germain des Prés mozgalma emelte a
Weltanschauung szintjére. Ilyeténképpen vált a nem mosakodás egyszerű
mocskos szokásból egyfajta hit és filozófiai elv kifejeződésévé. Abban a
magyar faluban, ahol születtem, élt egy öreg cigány, Gaga nevezetű (a
szónak az égvilágon semmi jelentése nincs), aki egy hordóban lakott, mert
talált egy üres hordót valakinek a kiskertjében, és mert egyébként nem volt
hol laknia. Diogenész is hordóban lakott. A letűnt idők nem mosakodói
úgy különböztek a St. Germain des Prés nem mosakodóitól, ahogyan Gaga
különbözött Diogenésztől.
A fiatalember, akinek a szennyesét tévedésből kimosták, elborzadva
kiáltott fel: "Ma este nem mehetek el itthonról, egyetlen piszkos ingem
sincs, amit fölvehetnék!" Ő volt a mozgalom igaz híve. Az ifjú hölgy, aki
pumát sétáltatott pórázon, és az a kis szekta, amelynek tagjai zöldre
festették be a hajukat, elhajlók voltak.
Mint a nonkonformista hitvallások általában, ez a mozgalom is
meglehetősen konformista volt. Kordnadrág, pulóver, szandál és igen
hosszú haj volt az egyenruha. Ennek az egyenruhának rengeteg variációja
létezett – a különféle regimentek különböző parolit viseltek –, ám a
közmegegyezéstől eltérő viselettől tartózkodni kellett, nehogy azt a
látszatot keltse, hogy viselője rosszul öltözött polgár vagy közönséges
csavargó. Kínos ám az ilyesfajta félreértés, de aki megszegi a nihilista
etikett szigorú és merev szabályait, magára vessen.
A mozgalom követői igen szegények voltak. A szegénységnek olyan
hagyományát tartották életben, amely gyors ütemben hal ki Európában, a
vasfüggöny mindkét oldalán, a mediterrán országok kivételével. Itt
Angliában még mindig vannak szegények, akik kénytelenek részletre
vásárolni televíziókészüléket, vagy akik nem ihatnak annyi sört vagy gint,
amennyit szeretnének. Van még egy jelentős, ám csökkenő réteg, amely
nem képes kijönni abból, amije van – elsősorban a nyugdíjasok. A mi
szegényeink mind tiszteletre méltóak és tartózkodóak– még akkor is, ha
szegénységük miatt megbántottnak érzik magukat. De senki – gondolom,
ezt ellentmondást nem tűrően kijelenthetem –, egyetlen olyan ember sem
akad, akinek napokig nincs mit ennie, vagy a híd alatt kell aludnia. A St.
Germain des Prés gyülekezete megpróbálta életben tartani ezt az éhező
szegénységet, ezt a mazochista, fennhéjázó, bohém, "egy almára sincs
pénzem, de a fene se bánja" stílusú szegénységet. Kávéházakban vagy egy
éjszakára kivett hotelszobákban aludtak. Az állandó munkát méltóságukon
alulinak tartották, de fizikai munka végzésére hajlandók voltak, hogy
közvetlen szükségleteikre a pénzt előteremtsék, például piaci
rakodómunkát végeztek. Rajzaikat, faragásaikat árulták, vagy fordítást
vállaltak, de a munkavégzés szabadúszó jellegétől nem tágítottak, mivel
tudták, hogy már a legszerényebb anyagi jólét következtében is
elveszítenék csoporttagságukat. Akadtak közöttük gazdag családokból való
gyermekek, akik a többivel együtt éheztek, és mindent elkövettek annak
érdekében, hogy a jó családból való származás szégyenét elrejtsék:
hetvenkedtek nincstelenségükkel, és általában véve úgy viselkedtek, ahogy
az ember egy tipikus nouveau pauvre-tól, újszegénytől elvárná.
Telt-múlt az idő, és a csoport kisebb alcsoportokra bomlott. (Feltűnőek
voltak ugyan, de a számuk sohasem volt jelentős.) Mára a mozgalom szinte
teljesen megszűnt, habár maradványai még mindig végeznek
hátvédtevékenységet a rue Dufour környékének kávéházaiban. (Hitük
alaptétele a polgári erkölcs megvetése volt. Ez a nyíltan hangoztatott
megvetés a szabados élet erkölcsi kényszerét rótta rájuk, akár tetszett a
dolog, akár nem. A szüntelen és buzgó immoralitás persze maga is morál –
amennyiben ők is valamilyen erkölcsi törvény szerint éltek.) A "Ne
paráználkodj!" egy parancsolat; de a "Paráználkodj!" szintén egy
parancsolat – ha mégoly istenkáromlónak és perverznek tűnhet is egyesek
szemében.
A kábítószer-forgalom és -élvezet általános szokás lett. Az utazás
hasonlóképpen. Autóstoppal mentek le a Riviérára és a Côte d'Azurre meg
vissza, s útközben még vacsorát és italt is fizettettek maguknak. A
mozgalom utolsó fázisában néhányat közülük elkaptak apróbb lopások és
botrányos viselkedés címén (zavarták az elnök nyugalmát). Érdekes;
ámbátor eddigelé megfejthetetlen tény, hogy miközben – értesüléseim
szerint – a homoszexualitás nem volt jelentős tényező, virágzott a
leszbikusság.
Volt köztük sok külföldi is, többnyire amerikaiak, angolok és skandinávok.
Némelyikük a zsoldjából élt, illetőleg – a szigorú szabályok értelmében –
nyomorgott. Volt közöttük jó néhány svájci és holland is – gazdag
hajótulajdonosok és óragyárosok gyermekei –, akik elviselhetetlennek
tartották hazájuk kicsinységét, s úgy érezték, ki kell törniük börtönükből. A
biztonságos és kényelmes jövőtől, a sárgarézzel, plüssel és tükörfényes
padlókkal teli házaktól a hideg futkározott a hátukon, és rémálmaik voltak,
azért húztak szandált, ezért nem pucolták a körmüket. Aztán idővel
sóhajtva visszatértek St. Gallenba vagy Leidenbe, konvencionális ruhába
bújtak, ismét a szokásos módon használták a szappant, és átvették a papa
cégének irányítását; de a nosztalgia évekig ott csillogott a szemükben.
Hasonlóképpen cselekedett nem egy lány, aki eltűnt a körből, tisztes
házasságra lépett, és hozzáfogott a gyermekszüléshez. A csoport mára
szinte teljesen feloszlott. Néhányukat a börtönök nyelték el, ám
legtöbbjüket a jó társaság bomlasztó erői; néhány igaz és kitartó hívő pedig
vállat vont, megmosta a fülét – ilyeténképpen véve tudomásul a pillanatnyi
kudarcot –, és tovább folytatta az életmódkutatást. Sokan – különösen
Franciaország határain kívül – összekeverték ezt a mozgalmat az
egzisztencializmussal. Ennek két oka volt. Egy: a háború utáni
Franciaországban az emberek sokat hallottak az egzisztencializmusról,
valamint a St. Germain des Prés-ről – ezért azt hitték, hogy a kettő azonos;
kettő: az egzisztencializmus pápái által azokban az időkben frekventált
eredeti kávéházak szintén a St. Germain des Prés híres és ősi templomának
közelében feküdtek – ezért a véletlen geográfiai egybeesés (amennyiben
véletlen volt) fokozta a bonyodalmat. E tévedés körülbelül annyira
menthető, mint ha valaki Londonban a Királyi Operaházat tévesztené össze
a zöldségpiaccal, csak mert viszonylag közel fekszenek egymáshoz. Persze
a St. Germain des Prés hóbortjának több köze volt az
egzisztencializmushoz, mint – szeretnénk remélni – Operánknak a
zöldségkereskedelemhez. Másrészt az egzisztencializmusnak több köze
van az undor filozófiájához, mint – mondjuk – a marxizmushoz. A "saját
út", a személyes felelősség teljes elutasítása, a családi kapcsolatok
megszüntetése, a piszkos nyak és a zöldre festett haj egymás logikus
folytatásai. Ezzel szemben a marxizmus az egzisztencializmus tagadása.
Sokkal könnyebb egyenlőségjelet tenni az Opera és a zöldségpiac közé,
mint az egzisztencializmus és a marxizmus közé – pedig sokan ezen
voltak, méghozzá iszonyú lelkesedéssel.
A St. Germain des Prés mozgalmát mindig balosnak nevezték. A
politikához nem sok köze volt, de magától értetődőnek tartották, hogy a
baloldal mozgalma, és haladó. Azt hiszem, a pulóverek miatt volt; a
pulóver balos öltözék. Igaz ugyan, hogy a pulóver bizonyos fokig tért
hódított az üzleti élet vezető köreiben, de hát a szocializmus nemkülönben.
Lehet, hogy a nihilizmus adta a mozgalomnak a balos színezetet. Ez a
mánia – amint azt Herbert Luthy egy cikkében megfogalmazta –
"legapróbb részletekig az 1918 utáni Berlin »nagy hányingerének« stílusát
és hangnemét utánozta". Berlinben a háború elvesztésének reakciója
keltette a nagy hányingert, Párizsban az értékek elvesztésének reakciója,
amikor nehéz volt megállapítani, hol végződött a vereség, és hol kezdődött
a győzelem. Pedig hát nem is balos a nihilizmus. A hangsúlyozottan
nonkonformista mozgalmak konformista elemeire már az előbbiekben
rámutattam. A veszély többrendbeli: az az ember, aki ösztönösen kíván jó
reggelt, azt mondja a másiknak, hogy köszönöm, az nem rugdossa meg a
nőket, az hajlik rá, hogy megmossa a fülét... egyszóval csapdákkal van
körülvéve, az ösztönei pedig galád módon konformisták. Az igazi
nonkonformizmus nehéz munka, teljes embert kíván. Az embernek szünet
nélkül a viselkedés szabályain kell járatnia az agyát, ha ezeket a
szabályokat folyvást meg akarja szegni; az ilyen ember tulajdonképpen az
etikett megszállottja. Nemhogy nem haladóak, egyenesen ódivatú
tradicionalisták. Ennek a bohéméletnek megvannak Párizsban az ősi,
történelmi gyökerei. Száz évvel ezelőtt a tüdőbaj a művész szükséges
kísérőjelensége volt; legalábbis meg kellett játszania annak, aki költőként
akarta elfogadtatni magát. Ma ezt a szerepet a kellő mennyiségű mocsok
vette át. Ez a bohém életmód dédelgetett hagyomány, következésképp nem
a haladás óhajtása, hanem a hagyomány tisztelete tartja életben. Nem a
jövő előrevetítése, hanem a múlt felélesztése. A tradicionalizmus
Angliában az alabárdosok egyenruhájában ölt testet; Franciaországban a
zöldre festett hajban. Az első esetben egy teljes mértékben civilizált és
emberi társadalom kóstolgatja az elmúlt kegyetlen kor emlékét; a
másodikban egy hősiességre – egy malgré lui keresztes hadjáratra –
kényszerített társadalom próbálja bebeszélni magának intellektuális
jellegét. A londoni Towernak is megvannak a hősei és a mártírjai, a párizsi
bohémeknek is. A bíbor pulóverek vagy Tudor-kori tunikák, a
háziállatként tartott pumák vagy a felvonóhidak, a zöld haj és a középkori
dárdák – mind a nemes múlt kultuszának rangjelzései.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Itália kezdőknek

Szállodák

Mi akar lenni uraságod Olaszországban: turista, avagy bennszülött?

Turistának lenni könnyebb; bennszülöttnek olcsóbb. Az útikönyvek
világéletemben nagy hatást gyakoroltak rám, a következő oldalakon tehát
önök elé tárom a magam útikönyvét. Lényegesen jobb valamennyi
elődénél, és kivált amerikai testvéreink tetszésére számíthat, amennyiben
szerfelett rövid és velős. Ha uraságod kezében az én útikalauzommal keres
fel egy székesegyházat, felesleges azon törnie a fejét, vajon Pisában,
Nápolyban vagy Velencében jár-e. Ismertetőm általánosan érvényes Itália
valamennyi katedrálisára. Ugyanez vonatkozik a városokra is. Modern
világunkban a térképek – csakúgy, mint az élet – túlságosan
specializálódtak: mondjuk, Perugia amúgy kiváló térképének irdatlan
hátulütője, hogy Modenában jószerint használhatatlan. Vagy vegyük
például a mégoly remek és drága ravennai kalauzt – már a szomszéd
városra sem alkalmazható. Nem úgy azonban az én művecském: ha átsiklik
is imitt-amott néhány elhanyagolható részleten, az ország valamennyi
városára nézve egyaránt irányadó. Útikalauzom hasonlatos a korszerű
villanyborotvához: borotválni talán nem borotvál makulátlanul, de minden
feszültségnél alkalmazható.
Kezdjük tehát a szállodákkal.
Első fontos tanácsom a leendő turistának: ne utazzon Olaszországba a
feleségemmel. Kérem, ne értsenek félre: az asszonyka bűbájos útitárs –
csak egy kicsit faksznis, ha szállodákról van szó.
Utunk legelején (kocsival mentünk) elhatározta, hogy – biztos, ami biztos
– csakis olyan hotelban szállunk meg, amelyet 1. útikönyvünk is, az
Autóklub is ajánl, amely 2. nem túl drága, 3. nem túl olcsó, 4. nincs a város
zajos központjában, de 5. nincs messze a központtól.
Megérkezvén, teszem azt, Firenzébe, az asszonyka kiolvas forrásainkból
egy címet: Hotel X, Piazza della Repubblica. Onnan tovább a Hotel Y-ba,
a Piazza Santa Maria Novellára. Utunk következő állomása a Hotel Z, a
Via della Scalán – és így tovább, a végtelenségig. Az első, mintegy
tucatnyi szállodában nincs egy fia üres szoba. A tizenharmadikban az
asszonyka visszautasít egy bűbájos kis apartmant, mivel, úgymond, a
hotelportásnak túlságosan hetyke a bajsza, és még utóbb pimasznak
bizonyul a nyavalyás. A tizennegyedik szállodában felajánlott szobának
túlságosan magas a mennyezete, és az asszonyka meg van róla győződve,
hogy februárban képtelenség kifűteni; a tizenötödikben épp szemben nyílik
egy másik szoba ajtaja, s mi lesz, ha ott netán egy kisbaba bőg egész álló
éjjel?! No de sebaj: az asszonyka máris bemondja a tizenhatodik címet, az
Arno partján, az Amerigo Vespucci úton. Amire én jámborul csupán annyit
bátorkodom megjegyezni, hogy én ügyvédnek tanultam Budapesten, nem
taxisofőrnek Firenzében. Asszonykám nem méltányolja a humoromat.
Söprés az Amerigo Vespuccira.
Úgy nyolc-tíz órányi véres-verejtékes felfedező út végeztével kikötünk
egész Toscana legócskább – és természetesen legdrágább –
vendégfogadójának legsötétebb és legkoszosabb zugolyában. Én
mindazonáltal repesek: az események engem igazoltak. Persze az is
megesik (nem is egyszer), hogy kellemes szobát találunk elfogadható áron.
Ilyenkor vigasztalhatatlan vagyok.
Ha uraságod netán mégsem a feleségem társaságában kelt útra, akkor se
higgye, hogy az itáliai utazás holmi rózsás labirint.
Hogy miért van zsúfolásig tele minden olasz hotel minden időben? Azért
kérem, mivel a mérnök urak kongresszust tartanak.
Veronában nem kaptunk szobát, minthogy a városban mérnökkongresszus
ülésezett. Padovában pedig azért nem, mert ugyanazok a mérnökök – habár
az sem lehetetlen, hogy más mérnökök – tartották rendes évi
kongresszusukat. Triesztben, ahová magányos vándorként vetődtem
néhány hét múlva, egyetlen üres szoba sem volt az egész városban, mert –
mint egy nyájas hotelportás tudtomra adta – mérnökvándorgyűlést
rendeznek, de próbálkozzon talán Udinéban, avagy Monfalconéban.
És ha hiszik, ha nem: nincs egyetlen tisztességes útikönyv, amely közölné
a vándorral, hogy Itália valamennyi városában az év minden egyes napján
üléseznek a mérnökök. Láttam persze közülük jó csomót – még a vak is
látta őket. Rendszerint reggelinél akadtunk össze. Reggel nyolc és fél tíz
között minden egyes olasz szálloda éttermét víg és tettre kész mérnökök
lármája veri fel, amint zajosan követelik a reggelijüket és a betevő
kongresszusukat. Különös ismertetőjelük, hogy a hajtókájukon piros vagy
kék címkét viselnek. Továbbá sajátos tárgyakat szednek elő irdatlan
diplomatatáskáikból. A tárgy többnyire ormótlan fémrúd, a közepén
karikával, amelyhez dobozba rejtett műszer csatlakozik. Ez utóbbit
körkörös mozgásra lehet késztetni a fémrúd körül, a rúd végén pedig
ismeretlen anyagú és eredetű tárgy helyezkedik el, amelyet ki lehet húzni,
majd visszatolni. Laikus tekintet számára primitív és gyermeteg
szerkentyű, de a mérnököket – korra, nemre és bőrszínre való tekintet
nélkül – szemmelláthatólag áhítatos csodálatra indítja, és szűnni nem akaró
örömükre szolgál. És most tegyék a kezüket a szívükre, hölgyeim és uraim:
olyan nagy baj, ha az ember nem kap szobát az olasz szállodákban? Ha ez
az ára minden mérnökök boldogságának...?
Természetesen az embernek módjában áll előre lefoglalni a szobáját. Ha az
olasz szálloda visszaigazolja uraságod szobafoglalását, akkor több
lehetőség van. Még az sem teljesen kizárt, hogy uraságod valóban
megkapja a lefoglalt szobát. De erre számítani – harmatos naivitás.
Rómában például húsz százalékkal több szobafoglalást fogadnak el, mint
amennyi férőhely egyáltalán van a szállodában. Gyakran megesik, hogy aki
szobát foglalt, egyszerűen nem tűnik fel a látóhatáron. Igaz, még ennél is
gyakrabban feltűnik – de ez már az ő baja. Főszezonban száz meg száz
szerencsétlen turista lobogtatja abszolút eredménytelenül a recepciós
pultnál visszaigazolt szobafoglalását. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi
időben mind nagyobb teret hódít az a felfogás, miszerint sokkal
kellemesebb, ha az embert szobafoglalás nélkül rúgják ki, mint érvényes
szobafoglalás birtokában.
Délután öt és hat között minden olasz város utcáin százszámra
bolyonganak a reményvesztett vidéki és külföldi rendszámú kocsik. Az
autó degeszre tömve poggyásszal; a férj vezet; a feleség aggályos
tekintettel tanulmányozza a csálén összehajtogatott térképet, és adja meg
férje urának a – rendszerint téves – útbaigazítást. Az itáliai idegenforgalmi
viszonyok tüzetes tanulmányozása során megtudtam, hogy a szállodák
túlzsúfoltsága és az ennek következtében fennforgó reménytelen
szobakeresés gazdaságilag módfelett áldásos, ugyanis:
1. a cirkáló autósok benzint fogyasztanak, ami felettébb hasznos az
olajtársaságok számára;
2. a szobakeresés viszontagságai közepette gyakran elfáradnak, és
enyhülést keresve betérnek az útjukba eső büfékbe, bisztrókba, éttermekbe,
miáltal fellendítik a vendéglátóipart;
3. biztosítják a szállodák mindenkori telítettségét, következésképpen a
szállodatulajdonosok ellenállnak új hotelek építésére vonatkozó
mindennemű törekvésnek.
És most ismét tegyék a kezüket a szívükre, hölgyeim és uraim: valóban
olyan nagy baj, ha az ember nem kap szobát az olasz szállodákban? Ha ez
az ára minden olajtársaságok, vendéglátóipari üzemegységek és
szállodatulajdonosok boldogságának...?
És mégis: akárhányszor közlik is velük, hogy Olaszországban lehetetlenség
hotelszobához jutni, mivel valamennyi olasz hotel állandóan tele van – ez a
logika valahol sántít. A szállodák ugyanis nyilván olyanokkal vannak tele,
akiknek valamilyen úton-módon sikerült szobához jutniuk. Mi több: meg
merem kockáztatni az állítást, hogy minél zsúfoltabbak a szállodák, annál
több embernek sikerült szobához jutnia.
Végezetül még egy szót. A szállodai számlák kiállításának vezérlő elve
Itália-szerte a legkínosabb korrektség. Ha imitt-amott, kisebb helyeken,
elvétve a dátumot is hozzáadják a számlához, az merőben jóhiszemű
tévedés. Itáliai utazásaim során mindössze egyetlenegy meghökkentő eset
fordult velem elő: nem egészen értettem, jogos-e kétszázharminc lírát
felszámítaniuk Nápolyban, július derekán – fűtésért.

A székesegyház

Mielőtt belépne uraságod a székesegyházba, vessen egy pillantást magára a

fenséges és lenyűgöző térre. Itália harmadik legnagyobb terét látja maga
előtt; személyesen Michelangelo tervezte. Vagy ha nem ő, hát
legtehetségesebb tanítványainak brigádja, Michelangelo felügyelete alatt.
Vagy legalábbis olyasvalaki, aki pont olyan jó, mint Michelangelo, ha
ugyan nem jobb egy picikével. Mindenesetre vessen uraságod egy
pillantást a csodálatos térre, de akármennyire lenyűgözi is a halhatatlan
szépségnek eme kincsesháza, el ne időzzön, mert menten uraságodra
sóznak egy hamisítatlan ál-Parker-tollat, mielőtt még ideje volna
felocsúdni.
Az ősi és gyönyörű ...∗ város legfontosabb épülete a székesegyház, Itália
harmadik legnagyobb katedrálisa. Fenséges gótikus épület (nem tisztán
gótikus, de a turisták nagy többségének megteszi). Az alapkövet 1123-ban
helyezték el, a templom felszentelésének dátuma 1611, de az építkezést
csak 1727, július 16-án fejezték be. Az olaszok, a maguk sajátos módján,
szívesebben emlegetik a katedrálist Il Duomo néven. Ez már amolyan ősi
népszokás náluk. A pontosság kedvéért: az olaszok harmadik legősibb
népszokása.
A székesegyház kettőszázhatvanhét márványlépcsőből álló csigalépcsője a
harmadik legmagasabb Itáliában. (A felvonó használata 200 líra.) A
látogatót elkápráztatja a székesegyházban található egész alakos és
mellszobrok nagy mennyisége: szám szerint hatszázhetvenhárom.
Olaszországnak mindössze két katedrálisa van, amelyekben a szoborművek
száma meghaladja az általunk tárgyalt katedrálisét. Jobboldalt, a főhajó

Írjuk be a város nevét ceruzával! Utána radírozzuk ki.
első íve alatt látható Ghirlandaio világhírű alkotása, Az utolsó ítélet.
Tovább haladva ugyanazon az oldalon láthatjuk Fra Filippo Lippi A kánai
menyegző című mesterművét. Érdemes ellátogatni a székesegyház
kincstárába (belépődíj 200 líra), ahol megtekinthetjük azt az aranyserleget,
amelyet Nagy Károly császár adományozott a pápának, valamint azt az
ezüstserleget, amelyet a pápa adományozott Nagy Károlynak. Látható
továbbá az a palást, amelyet II. Fülöp spanyol király küldött a pápának.
Ellenlábasa – a palást, amelyet a pápa küldött Fülöpnek – jószerint
valamennyi spanyol katedrálisban látható. A Duomo∗ büszkesége a bal
oldali fenséges festett üvegablak, amelyet maga Leonardo da Vinci
alkotott. Vagy Leonardo egyik tanítványa. Esetleg olyasvalaki, aki pont
olyan jó, mint Leonardo, vagy lényegesen jobb.
Mielőtt elhagynák a katedrálist, feltétlenül menjünk le a három XII.
századbeli érsek kőkoporsójával szemközti lépcsőn. Az altemplomban
látható a Szent sírja. Az esetek nagy többségében Sárkányölő Szent
Györgyé. Valamely szent olaszországi népszerűségének legcsalhatatlanabb
fokmérője, hogy hány székesegyházban van eltemetve. A listavezető
pillanatnyilag Szent György, huszonhárom sírral. Második helyen fut Szent
Sebestyén (tizenkilenc sír). Harmadik helyezett, holtversenyben – ha
szabad ezt a kifejezést használnom –, Szent Ágoston és Szent Benedek
(fejenként tizenhárom sír).
A tárgyalt székesegyházban maga a sír fenséges kovácsoltvas kapu mögött
foglal helyet. Általánosan elfogadott szabály értelmében a sír előterét
pénzérmék és bankjegyek borítják – ezeket egyszerűen csak be kell
hajigálni a rácson. A szent csekély ellenszolgáltatás fejében – mint
mindenki tudja – csodát tesz. Kisebb csodák már 100 lírától
(gyermekeknek és katonáknak a feléért). Igényesebb csodák 1000 lírától
(turistaszezonban 2000 lírától) csodánként.

A város

Kilépve a székesegyházból szeljük át a teret, és forduljunk balra.

Feltétlenül ajánlatos tüzetesen megtekinteni a várost, Itália egyik legszebb
és legősibb városát. A helyén álló falut még a régi etruszkok építették, a
régi római időkben azonban főleg a régi rómaiak lakták. Róma bukása után
az északi barbárok foglalták el, utánuk a keleti barbárok, majd ismét az

Székesegyház.
északi barbárok kezére került. A X. és a XI. században a feudális oligarchia
marakodott a város birtokáért. A XII. században önálló köztársaság lett; a
függetlenség kikiáltását a város népe a piactéren ünnepelte, több száz
eretnek megégetésével. A várost később Napóleon foglalta el, és egyik
öccsét ültette a trónra; ezt követőleg osztrákok kezére került, akiket a
franciák követtek a hatalomban, míg a város ismét osztrák kézre nem
került. A köztársaság 1860-ban csatlakozott az olasz királysághoz.
Az évszázados csatározás, villongás és viszálykodás viszontagságait
átvészelő épületek között számos remekmű akad; a fent említett cs., v. és v.
viszontagságait át nem vészelő épületek között még több. Jobbra, a
harmadik utcában áll a Museo,∗ Itália egyik legremekebb
műgyűjteményének otthon. A Museóból kilépve forduljunk megint jobbra,
menjünk le a pompás reneszánsz márványlépcsőn, majd forduljunk balra,
és menjünk ismét fel a fent említett lépcsőn. San Giovanni templomában
(mely Itália egyik legszebb reneszánsz épülete) látható Tintoretto
remekműve, a Madonna négy szenttel. San Giacomo templomában
megtekinthetjük Botticelli remekművét, a Két szent Madonnával-t. Ne
mulasszuk el megnézni San Bartolomeo templomában Tiepolo hatalmas
vásznát, a Madonna huszonhárom szenttel-t. A San Marco-kápolnában
szenteljük figyelmünket Perugino kisméretű festményének, a Madonna
egy szál szenttel című alkotásának.
A fenti templomok legtöbbjébe ingyenes a belépés, eltekintve attól a pár
száz lírától, amelyért a főkapuban álló pap nyújtja a markát. (Ne
kísérletezzünk az oldalkapuval: ott is áll egy pap.)
(Rómában, a San Pietro in Vincoli-templomban, ahol Michelangelo
Mózese található, egy pap állja a látogató útját, és afelől érdeklődik:
milyen szándék vezérli a templom felkeresésében. Ha uraságod netán
kiböki, hogy a Mózest szeretné látni, ez esetben 200 lírát kell fizetnie, ami
természetesen nem belépődíj, hanem önkéntes adomány. Ha imádkozás
céljából keresi fel a templomot, a belépés ingyenes. Aki pedig imádkozni
is óhajt, és egy füst alatt a Mózes előtt is tisztelegni, az önkéntes adomány
felét fizeti.)
Utunkat jobb felé folytatva elérkezünk az 1254 és 1355 között emelt
erődítményhez. Jelenleg múzeum célját szolgálja. Szemközt látható a
palazzo, a hajdani podesta otthona, jelenleg múzeum. A jobb oldalon a
következő épület az egykori múzeum, jelenleg palazzo.


Múzeum.
A palazzót elhagyva az Óvárosba érünk, amely zömében középkori, itt-ott
reneszánsz beütéssel. Az Óvárosban, csakúgy, mint a külső kerületekben,
felettébb romantikus emberek láthatók. Legtöbbjük nagyon éhes, ami
szintén romantikus jelenség. Festői rongyokat viselnek, ezek télvíz idején
még festőibbek. Legtöbbjüknek ezenfelül romantikus szaguk is van.
Sétánkat itt szakítsuk meg néhány percre, és gondolkozzunk el a
következőkön: Itália gazdagságának és szépségének java része az egykori
századok öröksége. Újabb jelenséfiek közé tartozik az olasz opera.
Egészében véve, eltekintve Olaszország örökkévaló természeti
szépségeitől, emberkéz alkotta szépségei közé jobbára a régi római
maradványok sorolhatók, valamint a későbbi századok műkincsei, de ezek
is legalább háromszáz esztendősek. Itália gazdagságával egyetlen ország
sem vetekedhet – Itália szegénységével is csak alig néhány. Az olaszok
láthatólag szemkápráztató zsenialitással oldották meg a roppant nehéz
problémát: hogyan maradhat szegény egy ország a leggazdagabb örökség
birtokában.

Képtárak

Az olasz képtárak a nyugati civilizáció megannyi büszkesége. Ha

meggondoljuk, felettébb sajnálatos, hogy hatásukra az ember jó négy-öt
évre megcsömörlik mindennemű művészettől.
Minő szörnyűséges a gondolat, hogy ama szépséges és világhírű
festmények rejtőzhetnének holmi magángyűjteményekben is, mindörökre
rejtve a nagyközönség elől – ennél szörnyűségesebb már csak az a tény,
hogy a kutya se rejti el őket: ott vannak közszemlére téve, tessék besétálni!
Bármely itáliai képtár bármely tetszőleges három festményének
szemlélésével heteket, hónapokat, akár egy egész életet el lehetne tölteni.
De ha az ember ömlesztve kapja – Raffaellókat tucatszám, Tizianókat
húszasával, Tintorettókat százával –, a szíve beleszakad, hogy láthassa
végre egy jó kis New York-i karikatúramagazin vagy egy londoni
aszfaltművész remekeit a National Gallery tövében. Úgy az ötszázadik
Madonna a kisdeddel után – a téma és a képzőművészet iránti áhítatos
tiszteletünk fenntartásával – olyasfajta sejtelem bizsergeti meg egész
valónkat, miszerint ebből maximum további ötszázat bírunk elviselni, egy
szállal se többet.
Az elsőnek látott képtárból – a velencei Dózse-palotáé volt az – a
feleségem alig tudott elvonszolni. A hatodikon – ez történetesen a firenzei
Pitti-palota volt, a világ egyik csodája – felmerült bennem következő
művem témája: Hogyan rohanjunk végig képtárakon? A tizenkettediken
pedig, Nápolyban, büszkén jelenthetem: 59 másodperc alatt futottam a 400
métert.

Turisták

A turista helyzete Itáliában sajátlagos, mivel igen nagy hatást gyakorol a

bennszülöttekre. Turisták nélkül az olasz nem volna vérbeli olasz.
Más országoknak van szenük, olajuk vagy aranyuk. Olaszországnak van
turistája. Más országokba is be-betérnek persze külföldi látogatók, ám
Itália természeti kincse, nyersanyaga: a turista. A legnagyobb áldás,
amelyben a természet az országot részesítette.
A turistának számos előnye van a szénnel vagy az olajjal szemben.
Általában tisztább, mint a szén. Okoz ugyan számos szállítási problémát,
akárcsak a szén, de eltérően amattól, a fuvarköltségét maga fedezi. Az
atomenergia egy szép napon pótolhatja majd a szenet és az olajat, de – ha a
turista létében mélyreható változást okozhat is – a turistát nem pótolhatja
soha.
Vitatható, hogy a szénbányát nehezebb-e kiaknázni vagy a turistát, a két
folyamat azonban merőben más technikát igényel.
Mi a lélektani hatása az Itáliát elárasztó turistatömegeknek – e véghetetlen
légióknak? Természetesen öregbítik az olaszok (eredendően sem csekély)
önimádatát. Azt a benyomást keltik továbbá, hogy minden turista
hihetetlenül oktondi – régi római kifejezéssel élve: csupa balek. Vegyük
például a kis Positano falu lakosait: kezdetben módfelett hízelgőnek
tartják, hogy valamennyi földrészről, az egész világról tódul a nép, hogy
pórusaiba szívja az ő kis falucskájuk lélegzetelállító, valószínűtlen
szépségét. Körülbelül úgy érzik magukat, mint megannyi brit főrend, aki
megnyitja ősi kastélyát a nagyközönség előtt. Csakhogy a brit főrend ott áll
a bejáratnál, és csupán azt engedi be az ősi falak közé, aki belepottyant egy
félkoronást az elébe tartott ősi cilinderbe. Az olasz halász sosem
alacsonyodik le odáig, hogy belépődíjat szedjen Positanóba. Kénytelen
tehát mái módszerekhez folyamodni, hogy kiénekelje a pénzt a turista
zsebéből (mely módszerek nem teljességgel ismeretlenek a brit főnemesség
köreiben sem).
A halászember – más olaszokkal egyetértésben – hülyének nézi a turistát,
amiért hosszú-hosszú útra kel át óceánokon és szárazföldeken, hogy
olyasmit lásson, ami mindig is ott van (mármint neki, a halászembernek).
Igen, igen, szép a falu, szép az egész ország, de hát mégiscsak nagy
szamárság ezer meg ezer mérföldet utazni ilyen unalomig ismert látnivalók
kedvéért. Csakhogy a turista mit lát: azúrkék eget, tintakék tengert, ódon
templomot, tarkabarka boltokat, keskeny sikátorok fölé magasodó,
hegyoldalba kapaszkodó házakat meredeken a tenger fölött – ám a
bennszülött ezeket a házakat belülről is ismeri. És nagyon jól tudja, hogy a
turistaszezont menetrendszerű pontossággal követi a tél. Vajon ez a sok
turista azért csődül ide, hogy Positanónak a szegénységét csodálja, vagy a
gazdagságát? Mi sem természetesebb – okoskodik a maga természetes
eszével az egyszerű olasz –, mint hogy valaki szívesen fizet belépődíjat, ha
a pénzéért dús csodákat láthat. No de sivárságot? Szegénységet? Ha
Marlborough és Norfolk hercege szíves engedelmemet kérnék, hogy
megtekinthessék a lakásomat, és ezért öt shillinget ajánlanának (mármint
fejenként két shilling hat pennyt), bizonyára végigvezetném őket mind a
négy szobámon, elmesélném a sezlon meg a bárszekrény történetét – de a
lakásom iránti kíváncsiságuk egyáltalán nem öregbítené az
Őkegyelmességeik iránti tiszteletemet. Meggyőződésem, hogy szakasztott
ugyanez a gondolatmenetük az olasz halászoknak is.

Aztán van még egy nagy különbség a szén meg a turista között. A szén ott
marad, míg nagy szakértelemmel és kemény munkával ki nem aknázzák. A
turista viszont elillan, akár kiaknázzák nagy szakértelemmel és kemény
munkával, akár nem. A turista átmeneti – illékony – jelenség, és ahány lírát
távozáskor magával visz, az mind vendéglátójának kudarcát és veszteségét
jelzi.
Nincs ebben a gondolkodásmódban igazán semmi rossz. Nem törekszem
olcsó paradoxonra, amikor Itália nyersanyagforrásának nevezem a turistát.
Csupán ragaszkodom az igazsághoz. A turista az olasz ember szemében
Isten adománya, mennyei manna; kihívás a nemzeti találékonyság
kifejtésére. Nem lehet az angol bányászt azért hibáztatni, hogy lassan
dolgozik, ugyanakkor pedig felhánytorgatni az olasz aranyásónak, hogy
gyorsan kopasztja meg a turistát – vagy így, vagy úgy.
Az olaszok nagy többsége nincs közvetlen kapcsolatban a turistákkal, ám
ez a gondolkodásmód ragadós. Nőket meghódítani rohamtempóban; az
üzleti kereskedelmi életben meggazdagodni – öt perc alatt. Az olasz ember
minden kínálkozó alkalomban bikát lát: szarvánál ragadja meg, és
rohamtempóban megfeji.
Uraságod erre megjegyezheti, hogy a bikát nem lehet megfejni. Az olaszok
mégis megpróbálják. És uraságod meglepődne, ha látná, milyen gyakran
sikerül nekik.

(Borbás Mária fordítása)

 Hogyan legyünk görögök?

Tanóra kezdőknek

Amilyen könnyen felismerhető itt a turista, éppolyan könnyű meglátni az

országot is, amely akár buja, akár kopár, mindenképpen gyönyörű. Jó
néhány ember azonban soha nem veszi észre a görögöket. Azzal
természetesen tisztában vannak, hogy valakik a háttérben szüntelenül
tevékenykednek, hogy ők sikeresen nyaralhassanak. Ahogyan a színházban
is csak a háttérben léteznek a műszakiak, akik nélkül köztudottan egyetlen
előadás se jöhetne létre, hiszen ott is kell valakiknek a bútorokat
tologatniuk, felhúzniuk és leereszteniük a függönyt, úgy itt is valakiknek
meg kell főzniük az ennivalót, ki kell takarítaniuk a szobákat, és
legénységet kell biztosítaniuk a kirándulóhajókra. Ezek az emberek
azonban valójában nem alapvetően fontosak. Órák hosszat lehet egy
Hamlet-előadást elemezni, anélkül hogy a műszakiak akár egyetlenegyszer
szóba kerülnének, és éppúgy hosszasan taglalható a Korfun vagy Mükénén
eltöltött vakáció, anélkül hogy a görögökről egyetlen szó esne. Sok ezer
turista számára mindegy lenne, ha a görögök ott sem volnának. Angliában
a turista észreveszi az angolokat, Franciaországban nagyon is tudatában
van a franciáknak. De Görögországban rengeteg turista fel sem fogja, hogy
lebilincselően érdekes, intelligens és roppan szeretetreméltó emberekkel
van körülvéve, akikre mindenképpen oda kell figyelni.
Ha fatális véletlen folytán, avagy az átlagost meghaladó
megfigyelőképessége révén az ember felfedezi, hogy a görögök léteznek,
sőt vannak – mi több, Görögországban meglehetősen nagy számban –, és
netán kérdezősködni kezd arról, milyenek is ők, akkor azt a választ kapja,
hogy az ellentétek emberei, továbbá hogy Görögország az ellentétek
országa. Utazásaim során mindössze egyetlen általános benyomást sikerült
szereznem, mégpedig azt, hogy minden ország az ellentétek országa.
Bárhol vagy is, valaki nyomban közli veled e tényt, mármint azt, hogy
hazája, lett légyen az Brazília vagy Svédország, Ausztrália vagy
Liechtenstein, az ellentétek országa. Ezt a mondatot kissé fensőbbséges
modorban fogja előadni, mintha éppen most fedezte volna fel a
spanyolviaszt. Sőt, mintha vadonatúj aforizmát állított volna elő. Egykoron
feltett szándékom volt, hogy igenis megtalálom azt az egyetlen országot,
amelyik nem az ellentétek országa. A meddő keresést utóbb feladtam: ilyen
ország ugyanis nem létezik. A kinyilatkoztatók arra céloznak, hogy
országukban egyaránt megtalálható a szeretet és a gyűlölet, a gazdagság és
a nyomor, s vidámság és a búbánat. Ami természetesen ugyanannak az
éremnek a két oldalát jelenti. Ezzel az erővel azt is mondhatja az ember,
hogy a brit penny az ellentétek pénzérméje, lévén neki két oldala.
– Részben keletiek, részben nyugatiak, részben távol-keletiek, részben
pedig mediterránok vagyunk – nyugtatott meg egy görög barátom. – Aki
ezt nem érti meg, nem értheti meg a görögöket sem.
– És benned mi a távol-keleti? – kérdeztem.
– Bennem nincs távol-keleti! – kiáltotta dühösen. – Én színtiszta nyugati
vagyok. Én a többi görögről beszélek.
No jó, mondtam magamnak nagyot sóhajtva, és fejet hajtottam az
ellentétek országa probléma előtt. Ha görög akarsz lenni, légy az ellentétek
embere. Ha tényleg görög akarsz lenni, mellékelek néhány további elemi
szabályt.
Légy udvarias és fennkölt. Ne légy olyan, mint az olaszok, inkább olyan,
mint a katalánok. Legyen éltető elemed a régi vágású udvariasság, légy
segítőkész, lovagias. Ám ha az utcán vagy bármely nyilvános helyen valaki
az utadat állja, nyugodtan lökd félre. Ne agresszíven, ne arrogánsan, épp
csak annyira, amennyire egy lengőajtót megtaszítanál. És ne hozzon ki a
sodrodból, ha azt veszed észre, hogy az emberek úgy bánnak veled, mintha
te is lengőajtó lennél. Az embereknek nincs személyes kifogásuk a
lengőajtó ellen, némelyikük kifejezetten szereti őket. Ám ha használni
akarod, bizony meg kell taszítanod. És – ezt talán mondanom sem kell – a
világon senkinek sem jut eszébe bocsánatot kérni egy lengőajtótól.
További ellentétként elmondhatom, hogy a görög kereskedők cseppet sem
hasonlítanak sem a törökökre, sem az arabokra. Nem ráncigálnak be az
üzletükbe, és nem akarnak mindenáron rád tukmálni valamit. Akár órákig
is elálldogálhatsz a kirakatuk előtt; a kereskedő feltehetően végig
lankadatlan érdeklődéssel szemlél, de nem fog behívni az üzletbe.
Ugyanakkor, ha az ember bevásárolni indul – például televíziót vesz,
néhány bútordarabot, esetleg apróbb tárgyakat –, vele tartó tehetős görög
barátja a füle hallatára és a zavar legcsekélyebb jele nélkül meg fogja
kérdezni a boltost: "Hát az én jutalékommal mi lesz?"
Még a görög káoszban is vannak ellentétes elemek. Először azt gondolja az
ember, hogy na igen, ez jellegzetesen balkáni, majd némi töprengés után
inkább britnek véli. Tagadhatatlanul erős brit-balkáni elemeket tartalmaz.
Keresgélni kezdi például az ember a turistatérképén Athén egyik főutcáját,
a University utcát. Hasznos, ha eszébe vési: a görögök valamennyi
utcanevet lefordították angolra, így a térképen olvasható még halványan se
emlékeztet az utcanévtáblán valóban szereplőre. Az ember felcsillanó
szemmel veszi észre az Akademiasz utcát, majd úgy dönt, hogy ez mégsem
lehet a University, és folytatja a keresgélést. A sikerélmény kizárt: a
táblákon az angol University utcanév ugyanis nem szerepel. Lévén roppant
büszke klasszikus műveltségedre, valamint görög olvasási tudományodra,
nem tágítasz, míg meg nem tudod, milyen név szerepel valójában az
utcatáblán. Kis turistatérképedet egy normál méretűvel összehasonlítva
kideríted, hogy a University utca tulajdonképpen a Panepisztimou. A két
térkép segítségével végre megtalálod az utcát. Úgy döntesz, biztosan ez az,
ám a táblák mégis azt közlik veled, hogy ez a Venizelosz utca. Végső
kétségbeesésedben megállítasz valakit az utcán, és megosztod vele sanyarú
helyzetedet. Az illető kissé felsőbbrendű és vállveregető mosollyal közli
veled, hogy a Panepisztimou valójában a University utca. Egykoron
Venizelosznak hívták, de az már olyan nagyon régen volt. Mindössze arról
van szó, hogy az elmúlt húsz év során elmulasztották kicserélni az
utcatáblákat. Mire való a kapkodás?

Ha görög akarsz lenni, jó adag bájra és nyugati humorérzékre lesz

szükséged. Még ha szívesen nevetsz is másokon, nemritkán hangosan és
kárörvendőn, nem hagyhatod figyelmen kívül a kötelező ellentételt, ahhoz
elég keletinek kell maradnod, hogy magadon soha ne nevess. A másik az a
ragyogó céltábla – sohasem te magad. És ebben természetesen igazad van:
az égvilágon semmi, de semmi nevetséges vagy mulatságos sincs benned.
Imádd magad feltétel nélkül. A legtöbb görög Apollónak tartja magát, ami
végtére is meglehetős szerénységre vall – ezzel az erővel Zeusznak is
hihetné magát. Alig találkoztam olyan fiatalemberrel, aki ne feltételezte
volna magáról, hogy miniszter, híres tudós vagy milliomos lesz – lehetőleg
persze mindhárom egyszerre. És egyetlen göröggel – fiatallal vagy öreggel
– sem hozott össze a sors, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy
bármely kor bármely görög kormányfőjénél – leszámítva talán Venizeloszt
és Periklészt – rátermettebb lenne e poszton. Hiszen végtére is
valamennyien meglehetősen hízelgő véleménnyel vagyunk önmagunkról
(avagy kisebbrendűségi érzéseinket sikeresen palástoljuk, ami
végeredményben ugyanaz). Ám ha megjelenésünkre vagyunk büszkék,
szellemi tulajdonságaink nem feltétlenül ütik meg az einsteini mércét; ha
ellenben kiváló intellektusnak tartjuk magunkat, fizikai szépségünket nem
kívánjuk Miss vagy Mister Univerzuméhoz hasonlítani. Legbelül azért azt
is sejtjük, hogy egyes témakörökben mások talán jártasabbak nálunk. A
legtöbben ugyanis készséggel elismerjük, hogy nem tartunk igazán lépést a
molekuláris biológia eredményeivel, és úgy érezzük – okkal vagy ok
nélkül –, hogy az effajta beismerés igazából nem von le túl sokat
értékünkből. Nem így a görögök. Ők az égvilágon mindenhez egyformán
jól értenek. Széles mosollyal mesélik, hogy az orosz-japán háború idején,
amelynek menetét nagy figyelemmel kísérték, egyetlen görög – athéni
vagy vidéki – újság nem akadt, amely ne adott volna stratégiai tanácsot az
orosz főparancsnoknak. És természetesen nem annyira elfogultak, hogy ne
nyújtottak volna azonos buzgalommal segítséget a japán haditengerészet
admirálisainak.
Csak kevesek merik majd kétségbe vonni görög mindentudásodat, és
senkinek sem lesz ellene kifogása. Ez a görögök egyik titka. Könnyű
ugyanis utálatosan önteltnek lenni; a bájos önteltség – némi szerénységgel
párosulva – jóval bonyolultabb feladat.

Ha görög akarsz lenni, vágd sutba az időérzékedet. A mediterrán

országokban az időnek amúgy sincs sok jelentősége, és lám, milyen
rokonszenves és kulturált a viszonyuk az időhöz! Utálatos pontosságunk az
idő rabszolgáivá tett bennünket. Nem helyes, hogy a szabad ember életét az
óra szabályozza. Az élet különben is az idő elleni küzdelem, miért hagyja
hát magát ellenállás nélkül legyőzni az ember? Görög barátod így szól:
"Este nyolckor felugrunk – majd mosolyogva hozzáteszi –, görög idő
szerint, nem angol idő szerint." Ez azt jelenti, hogy a szabad ember ideje
szerint kedd este nyolc óra a hét bármely napját és óráját jelentheti,
leszámítva a kedd este nyolcat. Baj csak akkor van, amikor valaki beállít
tíz percre, és szemrebbenés nélkül négy-öt óra hosszat marad. Szeretetre
méltóan és gondoskodóan törődnek veled: azért ugrottak föl hozzád, mert
külföldi vagy, országuk vendége, és talán egyedül érzed magad. Annak a
lehetősége, hogy te – a barátságtalan északi – éppen magányra vágysz,
eszükbe sem jut. "Vasárnap délután újra eljövünk" – mondják, és a teljes
kimerültség állapotában hagynak magadra. Szereted őket, méltányolod a
kedvességüket, szívesen is vagy velük. No de hogy vasárnap? Nem
túlságosan közeli időpont ez egy újabb találkozásra? Felesleges aggódnod
a vasárnap miatt. Vasárnap ugyanis nem jönnek. Majd eljönnek pénteken
és szombaton, a szokásos négy-öt órácskára. Azt gondolták, hogy mivel
külföldi vagy, talán szükséged van a segítségükre és néhány jó tanácsra, no
meg magányos is lehetsz. Gyönyörű ajándékot is hoznak majd. Valóban
szereted őket. Ám ugyanakkor erős vágyat érzel, hogy megfojtsd őket, ami
csak azt mutatja: alapjában véve rettenetesen undok és hálátlan dög vagy.
Ha komolyan görög akarsz lenni, mindenekelőtt meg kell szabadulnod
angol félszegségedtől, ridegségedtől és ama hajlandóságodtól, hogy
szófukar légy. Ez teljességgel felesleges. Az alábbiak ugyanis a
vadidegenek közötti beszélgetés helyénvaló, mondhatni hétköznapi
fordulatai.
– Hogy hívják?
– Mennyit keres?
– Mennyi lakbért fizet?
– Házas?
– Hány gyereke van?
– Jó viszonyban van az anyósáékkal? Egy összegben fizették ki a
hozományt?
(Ha férfiként azt válaszolod, nőtlen vagy, megértő mosollyal kacsintanak
rád, azt feltételezve, hogy bizonyára roppant csinos barátnőd van: gyakran
meg is kérdezik: – Szőke vagy barna? – Ha nő vagy, megkérdik: – És miért
nem?)
Ezek a kérdések közvetlenül a háború után súlyos félreértések – sőt olykor
ökölcsapások – forrásai lettek a brit csapatok és a görög lakosság között. A
briteket, akik amúgy is mindig nagyon óvatosak, külön figyelmeztették,
nehogy idegenekkel információt közöljenek. Amikor a görögök
megkérdezték tőlük, honnan jöttek, milyen feladatot kaptak, és innen hova
mennek, a britek úgy döntöttek, az egész ország hemzseg a kémektől.
Ám kíváncsiságuk ellenére a görögökből soha nem lesznek jó kémek,
kémkedni rájuk meg végképp lehetetlen. Az egyik német hírszerző – a
nevét már elfelejtettem – az emlékirataiban leírja, hogy a világ két
országában mondott teljes csődöt a háború alatt a német hírszerzés:
Japánban és Görögországban. A japánok túl keveset beszélnek, a görögök
túl sokat.

(Dezsényi Katalin fordítása)

Kínos felfedezés

Egy magas rangú kormánytisztviselő irodájában fültanúja voltam egy

telefonbeszélgetésnek. A hangja nagyon kedves és megértő volt, ám
jószerivel minden második szava ez volt: ne, ne.
– Szegény ember – gondoltam részvevően a kérelmezőre ott a vonal másik
végén.
Amikor a barátom befejezte a beszélgetést, azt mondtam neki:
– Kissé elutasító voltál.
Mosolygott. Kitalálta a gondolatomat, és megmagyarázta: – Dehogy. A ne
görögül igent jelent.
– Az lehetetlen – hitetlenkedtem. – Nem szívesen vitatkozom veled egy
görög szó jelentéséről, ráadásul egy ilyen egyszerű szóéról. De ez
teljességgel lehetetlen. A világ minden nyelvében a tagadószó n-nel
kezdődik. Ne vagy efféle számtalan nyelvben jelent nemet. Csak nem azt
akarod mondani...
Türelmes, kissé felsőbbrendű mosollyal az arcán vágott a szavamba. Úgy
festett, mint akit tetten értek.
– Pedig úgy áll a helyzet, hogy a ne görögül igent jelent.
– Eléggé hajthatatlannak látszol ez ügyben – ismertem be. Majd egy
halvány reménysugár hatására hozzáfűztem – Csak nem ógörögül jelentett
igent?
– De, valóban. Része történelmi örökségünknek.
Mit felelhettem erre? Csodálom a görögöket, szeretem őket. Rajongok
értük. De nézzünk szembe a tényekkel: meg lehet bízni egy olyan népben,
amelyik, ha azt mondja: ne, ne, azt érti rajta, hogy igen, igen?

(Dezsényi Katalin fordítása)

Tanóra haladóknak

Ha valóban görögnek készülsz, okvetlenül érdeklődnöd kell a politika

iránt. Az új nemzetekhez hasonlóan a görögök is lelkes nacionalisták.
Tudom, egy új nemzethez képest eléggé antikok (én is hallottam már
Homéroszról), ám Görögország csak a tizenkilencedik században vált
független nemzetté.
Elfogult hazafiságuk olykor meghökkentő. Mostanában, hogy a törökökkel
marakodnak Cipruson, a török kávét görög kávéra keresztelték át, a
törökmézet pedig görögmézzé. Amikor az ember tiltakozik, és azt mondja,
hogy a török kávé valószínűleg tényleg török kávé, függetlenül a törökök
viselkedésétől, a görögök nyomban visszavágnak: – Képtelenség! Soha
nem is volt török. A bizánci időkben vették át tőlünk.
Amellett hogy heves nacionalisták, a görögöket hallatlanul érdekli a napi
politika, és a szemed se rebbenjen, ha a kis cipőpucoló fiú az alábbi
mondattal kezdi a beszélgetést: "Ha én lennék a miniszterelnök..."
A politika iránti szeretetük szorosan összefügg vitakedvükkel. Ha ki
akarod érdemelni a görög nevet, vitatkozz hevesen mindenről és
mindenkiről. A görögök gyorsan begurulnak, ordítanak és üvöltöznek
egymással, a szemük szikrát szór, a fogukat csikorgatják. Ezt a felfokozott
izgalmi állapotot olyasvalaki idézi elő, aki feldönt egy pohár vizet, vagy
nem csukja be az ajtót. Majd egy szemvillanás alatt vége: éppolyan
gyorsan lecsillapodnak, ahogy feldühödtek, s újfent kitör a béke. A fő
kérdés nagyon gyakran a következő: – Ki tehet róla? (Az esetek zömében
szerintem csacsi kérdés, hisz éppannyira jellegzetesen keleti, mint
amennyire a brit politika sajátja is.) Nyelvtudás hiányában némely vita
már-már bohózati színezetet ölt. Egy nap épp az egyik papírkereskedésben
vásároltam, amikor bejött egy úr, és néhány apróságot vett. Mielőtt akár
egyetlen szót kinyöghettem volna, a boltos és a vásárló már csaknem
egymás torkának estek. Dühödten kiabáltak egymásra, és már-már
ökölharcra vagy épp vérfürdőre készítettem fel magam. Ám a vitának
hirtelen vége szakadt, az úr felemelte a csomagját, a legbarátságosabb
mosollyal kezet rázott a kereskedővel, majd távozott. Mintha egyáltalán
nem is lett volna dühödt vita vagy marakodás. Egy barátságos, ám kissé
élénk eszmecsere szem- és fültanúja voltam.
Más alkalommal a barátaimmal álldogáltam egy borozó pultjánál, amikor
két idegen szóba elegyedett, és meglehetősen óvatosan induló
beszélgetésbe kezdett. Pillanatok múlva már vadul vitatkoztak, és
bármelyikük ölni tudott volna.
– Miről vitatkoztak? – kérdeztem egyik barátomat.
– Az időjárásról – felelte.
A válasz kissé meglepett. Hogy az ördögbe képes két vadidegen ilyen
késhegyig menő vitába keveredni a létező legártalmatlanabb témában?
Addig-addig kíváncsiskodtam, amíg a barátom meg nem magyarázta:
– Tulajdonképpen nem történt semmi. Az egyik a szokásos módon
kérdezősködni kezdett a másik keresetéről és szexuális életéről, vagyis
minden rendben zajlott. Majd hozzátette, hogy hűvösödik az idő. A másik
helyeselt, és azt mondta, hogy az idén nagyon korán köszöntött be a tél.
Fájdalom, folytatta, a fűtés meg egyre drágább lesz, és micsoda gyalázat,
és a kormány tehet az egészről. Erre az első férfi feldühödött, és azt
mondta, egy frászt, az előző kormány tehet mindenről. És így tovább.
Mindössze vitatkoztak kicsit, sebesülés nem történt.
Ha részt akarsz venni egy görög veszekedésben, el kell sajátítanod a görög
érvelésmódot. Egy nap török-, bocsánat görögmézet akartam venni. Az
olcsóbb fajta mindenféle töltelék nélkül készül, a pórias gusztusúaknak, a
jobbfajta pedig telis-tele van mandulával. Lévén pórias az ízlésem, az
egyszerűbb mellett kardoskodtam, az eladólány pedig a mandulával
megszórtat akarta rám sózni.
– A mandula nélkülit kérem – mondtam a lánynak.
– Ez a mandula nélküli – felelte, és határozottan a mandulásra mutatott.
Általában szívesebben hiszek mások szavának, mint a saját szememnek, de
ezúttal nem állíthatom, hogy teljesen meggyőzött.
– Valóban? – kérdeztem hitetlenül.
– Persze – felelte a lány kicsit rátartian. – Egyszerűen leveszi róla a
mandulákat, így (és be is mutatta), és akkor nem lesznek mandulák. Érti?
Megértettem, és megvettem, amit eladott. Szerintem annak a lánynak
jobban esett, mintha maga evett volna görögmézet.
A görögökkel kapcsolatos teljes tananyagba tartoznak még az alábbiak:
1. Légy bőkezű. A görögök szíves vendéglátók, és bőkezű emberek. Van
erről egy mondásunk: egy görög vagy ellopja az ingedet, vagy neked adja a
sajátját. Az én ingemet soha nem lopták el, viszont számtalan alkalommal
voltam kénytelen más ingét elfogadni.
2. Légy gyanakvó. A gyanakvás a görögök fontos jellemvonása. "Ha
életben akar maradni, a görögnek gyanakvónak kell lennie" – magyarázta
egy barátom. Egy másik barátom, aki pszichoanalitikus, és a görög
jellemmel foglalkozik, megkérdezett néhány embert, mit tenne, ha álmában
egy idegen kezdene hozzá beszélni.
Az egyik kérdezett alaposan elgondolkodott, majd azt felelte:
"Feleslegesen próbálkozna, soha nem beszélek idegenekkel."
Egy másik meg imigyen szólt: "Elkérném a személyi okmányait."
A harmadik szelíden mosolygott: "Hogy velem? Hát ennyire fontos
vagyok?"
3. Babonásnak kell lenned. Bármennyire felvilágosultak és nyugatiasak is,
léteznek bizonyos babonák, amelyek..., no nem arról van szó, mintha
komolyan venné őket az ember, de hogy is mondjam csak: biztos, ami
biztos. A legiszonyúbb átok a "mutass ötöt". Ördögien megátkozhatsz
valakit, ha nyitott tenyeredet öt szétálló ujjaddal valaki felé fordítod. Ha
neked mutatnak ötöt, azonnal továbbítanod kell valakinek, mert akkor rád
nem fog hatni; ha ellenben ezt nem teszed, csak egy rém bonyolult
tisztítási folyamat menthet meg az átoktól. Egyszer azt hallottam, hogy a
piaci árusok, a halaskofák, férfi és női vásárlók egyaránt pánikszerűen
elrohantak egy vidéki piacról, mert egy idősebb angol hölgy ötöt mutatott
valamennyiükre. Természetesen nem szándékosan tette, mindössze jelezni
akarta távolabb álló barátnőjének, hogy a szőlő ára 5 drachma. Senki sem
vonta kétségbe tisztességét, ám a tisztesség teljesen lényegtelen. A
piacteret lezárták, és szertartásosan megtisztították. Egyszer egy
teherautósofőr veszélyes vezetés vádjával került a bíróság elé, mert
belerohant egy lámpaoszlopba. Azzal védekezett, hogy kissé összeveszett
egy másik sofőrrel, aki ötöt mutatott rá. Természetesen azonnal
visszakellett mutatnia, hogy mentse az irháját. Eközben szaladt bele a
lámpaoszlopba. Védekezését elfogadták.
4. Végül, ha görög akarsz lenni, okosnak kell lenned. Nagyon, de nagyon
okosnak. A görögök éles eszűek, nagyon gyors felfogásúak, és mindennel
teljesen tisztában is vannak. Az agyuk kerekei valóban bámulatos gyorsan
forognak. Egy görög diplomatától hallottam, aki részt vett az ország közös
piaci tagságáról folytatott tárgyalásokon:
– Tárgyalópartnereink zöme holland volt. A megbeszélések két
felejthetetlen élményt hagytak bennem. Az egyiket feltétlenül az
együttműködésünk közötti csaknem szánalmas különbség jelentette.
Úristen, hogy ezek a hollandok milyen fafejűek és lassúak! Még csak a
mondat felénél tartottak, amikor mi már régen tudtuk, mit akarnak
mondani. De csak mondták és mondták, végtelen türelemmel
végigtárgyaltak minden ügyrendi pontot, fafejűen és unalmasan, állandóan
ismételve mindent. Nos, attól tartok, valóban a fafejűség jellemzi őket
legjobban.
– És a másik?
– Miféle másik? – kérdezte meglepetten. – Miről beszélsz?
– Azt mondtad, a tárgyalások két élménye maradt számodra felejthetetlen.
Az egyik a hollandok lassúsága és fafejűsége. És mi volt a másik?
– Ő igen, a másik... – mondta könnyedén. – A másik az volt, hogy ezek a
lassú és fafejű hollandok mindent elértek, amit akartak. Az égvilágon
mindent. Mi pedig semmit.

(Dezsényi Katalin fordítása)

 Manhattan

A város

Manhattan legelőször is egy felettébb népszerű koktélnak a neve.

Másodszor pedig egy szigeté, amely a New York államban fekvő New
York város magvát képezi. A sziget tizenhárom mérföld hosszú, két
mérföld széles, és a Hudson folyó torkolatában fekszik. Keleti oldalán
folyik az East River, mely a szigetet elválasztja Long Islandtől. Manhattan
területe 54,4 négyzetmérföld, lakosainak száma, mikor e sorokat írom, 1
889 924. Manhattan egyben New York város öt közigazgatási területének
egyike, a külföldiek szemében pedig maga New York. A világért sem
akarom megsérteni Bronx, Queens, Richmond és Brooklyn lakosainak
érzelmeit, de a látogató szemében New York = felhőkarcolók, az Empire
State Building, a Rockefeller Center, az iszonyú forgalom, a
szemkápráztató neonreklámok, a Central Park, a Times Square, Harlem, a
sugárutak és a híres utcák – márpedig ez mind Manhattanban található.
New Yorkot egy olasz hajós, bizonyos Giovanni de Verrazano pillantotta
meg először, 1524-ben. A várost eredetileg New Amsterdamnak nevezték,
holland tulajdonban volt, és a kizárólagos kereskedelmi jogokkal az Új
Németalföldi Társaság rendelkezett. A hollandoknak sok bajuk volt az új
közösség irányításával, úgyhogy a bajbajutottakon köztudomásúlag mindig
segíteni kész angolok megszabadították őket gondjaiktól, a tizenhetedik
században ugyanis erőszakkal elfoglalták a gyarmatot, New Amsterdamot
pedig New Yorknak keresztelték. Magát Manhattan szigetét a hollandok
1626-ban vették meg az indiánoktól. Állítólag akkoriban meglehetősen
alacsonyak voltak az ingatlanárak. New York sajnálatos módon úgy épült,
hogy annak a tréfának-mókának-szórakozásnak, amelyhez az angol
városok lakosai hozzászoktak, itt jóformán nyoma sincs. Angliában 1923-
ban találták fel a párhuzamos utcákat, de addigra már a legtöbb város
felépült. Az angol város nem csupán bizonyos számú lakos közös
lakóhelye, hanem bonyolult fejtörő; egy angol városon nem lehet csak úgy
egyszerűen végigmenni – azt bizony meg kell fejteni. Próbálj csak
csalhatatlan irányérzékedre hagyatkozva toronyiránt átvágni egy kevéssé
ismert kerületen – és az Úr legyen irgalmas veszendő lelkedhez!
Szerencsésnek mondhatod magad, ha zsákutcában landolsz; ám ennél
sokkalta valószínűbb, hogy dugóhúzó módjára tekergő utcában leled
magad, ahol aztán tekereghetsz, csavaroghatsz magad is, mint holmi
hastáncosnő, majd negyedóra elteltével az a szórakoztató feladat vár rád,
hogy kibontakozz a merőben idegen környék útvesztőjéből, amelybe balga
fővel belebonyolódtál. Világutazók előszeretettel borzolják idegeinket a
Himalája-expedíciók emberfeletti nehézségeivel és szörnyűségeivel. Holott
addig nem dicsekedhet a Himalája, míg az angolok egy-két gondosan
tervezett várost nem építenek rá. Mindezen vérpezsdítő izgalomnak és
életörömnek New Yorkban befellegzett. Manhattan megannyi párhuzamos
házsor; az északról délre tartók neve sugárút, a keletről nyugatra tartóké
pedig utca.
A sugárutak meg az utcák nem nevet viselnek, hanem számot. Európában
rendszerint történelmi személyekről és politikusokról nevezik el az utcákat.
Úgy huszonöt évenként kitör a forradalom, rendszerváltozás következik,
mire átkeresztelik valamennyi utcát, és igen gyakran főbenjáró bűn, ha az
ember a régi nevükön emlegeti őket. Néha még a postás sem sejti egyes
körzetébe tartozó utcák nevét, sőt olykor maguk a polgárok sem egészen
bizonyosak benne, hogy hívják éppen az utcát, amelyben laknak. Az efféle
élvezet mindörökre ismeretlen marad az amerikai számára. Rendszerek
jönnek, rendszerek mennek, a republikánusok veszik át a hatalmat a
demokratáktól és megfordítva, új pártok alakulnak és tűnnek el a színről,
ám a 21. utca a legkonzervatívabb és a legforradalmibb rendszerben
egyaránt 21. utca marad.
De nem ez a módszer egyetlen hátránya. Londonban, mondjuk, úgy hozza
sorod, hogy meg kell keresned az északnyugati 8. kerületben fekvő Alma
teret. Van valami halvány elképzelésed a hollétéről, nekiindulsz, és
útközben hetvennyolc személytől tudakolod a pontos helyét. Senki sem
szolgálhat egzakt felvilágosítással. Az autóbuszsofőr, aki huszonnyolc
esztendeje közlekedik a tér közvetlen szomszédságában, sosem hallott róla.
Járókelők, akik napjában kétszer szelik át, csak annyit tudnak, hogy itt van
valahol a közelben, vagy arra, előre, vagy amott, uraságod mögött, esetleg
balra vagy – talán – jobbra. Mily felemelő érzés kétórai tüzetes kutatás
után, amikor már-már feladtad az egészet, ráébredni, hogy felderítő utad
során tízszer is áthaladtál az Alma téren! Csak éppen
a) nincsenek kitéve az új utcanévtáblák, és
b) a "Wellesley Kertek" feliratú, immáron hét esztendeje elavult táblákat
nem kellett volna figyelembe venni.
Diadalérzés tölt el, felsőbbrendű lénynek érzed magad, amiért ráleltél az
Alma térre – de kérdem én: kit tölt el diadallal az, ha New Yorkban
megtalálja a 79. utcát a 78. és a 80. utca között? Építsenek ám várost az
angolok számozott utcákkal, aztán ott próbálja uraságod megkeresni a 79.
utcát!
Mindamellett nem tagadható az angol hatás néhány apróbb győzelme New
Yorkban sem. A Broadway például a független brit szellem megannyi
jegyét mutatja. Nincs száma, és van neve; nemhogy nem egyenes: kereng
és kanyarog és tekereg, mint holmi szeszélyes csörgőkígyó véges-végig
Manhattanen. Megy, mendegél az ember kifelé a Hatodik sugárúton, és a
30. utcánál a Broadway jobb felé esik; elérkezik a 40. utcához, és íme, a
Broadway ott van a balján: a Central Park déli oldalánál, hipp-hopp, élesen
nyugat felé kanyarodik, átszeli a Tizenegyedik sugárutat, még kijjebb
pedig visszakanyarodik keletnek. A Broadwayjel szívderítő bújócskát lehet
játszani, és mindig a Broadway nyer.
Az angol várostervezés szelleme a sugárutaknál is aratott némi szerény
sikert. Ha nevek helyett számok jelölik őket, nos, mi sem ésszerűbb, mint
hogy a Második sugárút kövesse az Elsőt, a Harmadik a Másodikat, és így
tovább. Minő naivitás! A Harmadik és a Negyedik közé sikerült
becsempészni egy Lexington elnevezésű, merőben felesleges kis sugárutat.
A Negyedik sugárút felét Negyedik sugárútnak hívják, a külső részét Park
sugárútnak. A Negyedik és az Ötödik sugárút között újabb bosszantó
jelenség üti fel a fejét: a Madison sugárút, majd a Negyedik és a
Tizenegyedik sugárút között a Broadway. A Hatodik sugárutat mint olyat
nemrégiben eltörölték, és átkeresztelték Avenue of the Americasra. A
kutya sem emlegeti az Avenue of Americast, viszont semmiféle hivatalos
tábla nem ismeri el a tényt, hogy Hatodik sugárút létezik, vagy valaha is
létezett. Valaki útbaigazít: menj csak a Hatodik sugárúton, és te sehol sem
találod a Hatodik sugárutat. Helyette megtalálod az Avenue of the
Americast, ami ezzel szemben a térképen nem található.
Ezeket a kis fejtörőket bizonyára oázisként üdvözli minden angliai vendég.
De komolyabb javítások eszközlése reménytelen; a New York-iak alapvető
hibát követtek el, amikor Manhattant ilyen ésszerűen tervezték, és minden
későbbi, mégoly bátor kísérlet eleve kudarcra ítéltetett. Manhattan
mindörökre eljátszotta az esélyt, hogy második Soho váljon belőle.

Őrizkedj a földalattitól!

Az amerikai dinamikus nép. Következésképpen nem a statikus, hanem a

dinamikus fejtörőt kedveli. New Yorkban tudhatod, hogy pillanatnyilag hol
vagy, csakhogy az irdatlan és bonyolult földalattivasút-hálózatnak az az
egyetlen célja, hogy azt már ne tudd, pillanatnyi tartózkodási helyedről
hogyan juthatnál el bármely más helyre. Az autóbuszok csak afféle
segédszolgálatot látnak el, és mint egy újdonsült amerikai barátom
megjegyezte, őt gyakran vitték tévútra.
Autón utazni viszonylag könnyű volna, csakhogy New Yorkban senki sem
használja az autóját, mivel annyian használják az autójukat, hogy a
forgalom egyetlen nagy dugó, és elviselhetetlenül lassú. Kísérletezzünk
tehát az autóbusszal.
Rendszerint felszálltam a Pennsylvania állomáson a 4-esre, és elmentem
vele egészen az Ötödik sugárútig. Egy szép napon megpillantottam egy 4-
es buszt a Lexington sugárúton: legott felszálltam, ám ahelyett, hogy
megérkeztem volna az Ötödik sugárútra, valahol a Közép-Nyugaton
kötöttem ki. Az autóbuszsofőr csak kacagott, amikor ismertettem vele
problémámat, mivel – úgymond – én a Lexington sugárúti 4-esre szálltam,
nem pedig az Ötödik sugárúti 4-esre. Később megtudtam, hogy a városban
se szeri, se száma a 4-es viszonylatoknak, úgyhogy ügyes beosztással
évente tekintélyes mennyiségű számjegyet takarítanak meg. Ezeket azután
év végén egy összegben jótékony célra adományozzák.
Másnap megpróbálkoztam a földalattival. A Pennsylvania állomáson
beszálltam egy "49. utca" jelzésű szerelvénybe, mivelhogy épp oda
igyekeztem. Belemélyedtem az újságomba, és nem vettem észre, hogy a
következő megállónál, a 42. utcánál valamennyi utas kiszállt, engem pedig
magamra hagytak. A szerelvény megint elindult, de menten meg is állt az
alagútban, azután úgy negyven percig fel-alá tolatott. A kalauz háromszor-
négyszer is végigballagott a kocsin, észlelte bús magányomat, de egy árva
szót se szólt. Amikor megint felbukkant, megkérdeztem:
– Mikor érünk a 49. utcához?
Felkacagott:
– A 49. utcához? De hiszen mi nem megyünk a 49. utcába! Miért
mennénk?
– Elnézését kérem, kedves uram, eszem ágában sincs arra kényszeríteni
önt, hogy odamenjen, ha nincs hozzá kedve. Csak épp megláttam egy
táblát ezen a vonaton, miszerint ez történetesen a 49. utcára tart, és ez
plántálta az agyamba azt a botor ideát, hogy netán a 49. utcába tart. Én
tehetek róla, beismerem.
Erre már méltatlankodva válaszolt:
– Mindenki tudja, hogy a 42. utcánál át kell szállni.
– Én nem tudtam.
– Nem tudta? – kérdezte gunyorosan. – Mióta él New Yorkban?
– Két napja.
– Két napja! – kiáltott fel diadalmasan. – Hogyan is tudhatta volna?
Egy másik alkalommal megkérdeztem a földalatti Nyolcadik sugárúti
állomásán székelő alkalmazottat, hogyan juthatok a Columbus köröndre.
– Szálljon be itt – mosolygott elnézően –, és szálljon ki a Columbus
köröndnél.
Beszálltam. Vonatom el is érte a 34. utcát, azután a 42.-et, az 50.-et, és
mivel a Columbus körönd az 59. utcánál van, úgy véltem, minden
ragyogóan megy. Ám ekkor bizonyos aggasztó jelenségek következtek be.
Elérkeztünk egy "Hetedik sugárút" feliratú állomáshoz, azután az Ötödik
sugárúthoz, majd a Lexington sugárúthoz. Ekkor ismét mozgásba lendült a
szerelvény, s negyedóra hosszat meg sem állt. Végezetül pedig elért a 23.
utcához, Long Island Cityben, valahol a keleti féltekén. Itt kiszálltam, és
előadtam esetemet az ott székelő alkalmazottnak. Igaz gyönyörűségét lelte
benne. Elmagyarázta, hogy nem E jelzésű vonatra kellett volna szállnom,
hanem A jelzésűre, illetve nem A jelzésűre, hanem E jelzésűre, vagy pedig
FZ jelzésűre és nem AA-ra.
– De hát én ezt honnan tudhattam volna?! – kiáltottam fel elkeseredetten.
– Ezt mindenki tudja – vágott vissza, ajkán a beavatottak mosolyával, majd
mélységes megvetéssel fordította el rólam tekintetét.
Mindeme hét lakat alatt őrzött titok réges-régen napvilágra került volna, ha
nem folyamodnak további biztonsági intézkedésekhez:
1. Többnyire nem jelzik a különféle vonalakat, amelyeken az illető állomás
fekszik. Ha pedig jelzik a vonalat, úgy jelzik, hogy a tábla feltétlenül
vezesse félre a naivabb utast. A hetedik sugárúti földalattit egy helyütt
Hetedik Sugárúti Földalattinak hívják, ám a következő állomáson már IRT-
vonalnak. "Mindenki tudja", hogy az IRT az Interboro' Rapid
Transportation System, vagyis a kerületközi gyorsvasút rövidítése, ami
viszont amolyan beceneve a hetedik sugárúti vonalnak. A 34. utcánál
pillantjuk meg a BMT-vonalat, a nyolcadik és hatodik sugárúti
szerelvényeket pedig gyakorta nevezik Ind földalattinak, ahol az Ind az
Independent, azaz "független" rövidítése, amely hercig bizalmaskodás
hivatott a nagyérdemű utazóközönség tudtára adni, hogy a vonal minden,
csak nem független, hiszen valamennyi földalattivonal városi tulajdonban
van.
2. A földalatti térképét szigorúan őrzik, mint a katonai titkokat. Egyetlen
állomáson sem kapható. Magukban a kocsikban ki van függesztve; ott már
megtudhatjuk, melyik vonalra kellett volna szállnunk ahelyett, amelyiken
éppen utazunk. A térkép továbbá csupán azt a vonalat tünteti fel,
amelyiken éppen utazunk. Ha át akarunk szállni, szabadon választhatunk új
viszonylatot, ahol és amikor kedvünk tartja.
A New York-i földalatti hálózatában párhuzamos vágányokon futnak a
helyi érdekű, illetve az expressz vonatok. A helyi érdekű vonat minden
állomáson megáll, az expressz vonat csak minden ötödiknél vagy
hatodiknál. Én mindig expressz szerelvényen utaztam. Ha úgysem tudom –
okoskodtam –, hova fogok megérkezni, legalább érjek oda gyorsan.

Hogyan legyünk sznobok?

Sok amerikai nem kedveli az angolokat, mivel szerintük az angolok

fensőbbségesen és lenézően viseltetnek az emberiség többi része iránt. Az
angolok nem teremtettek kultúrát olyan értelemben, mint a régi görögök
vagy a reneszánsz Itália, de az utóbbi néhány évtizedben történetesen ők
hordozzák a modern nyugati civilizáció zászlaját. Méghozzá úgy, ahogyan
egy fegyelmezett vidéki úr hordozza az esernyőjét: nem lobogtatják, nem
hirdetik erényeit, csak épp kinyitják, ha esik az eső, és viszik szép
nyugodtan, védelmezve elsősorban önmagukat, no meg bárki mást, aki
alatta keres védelmet; elnéző mosollyal szemlélik a sok fura fickót, aki
rémülten és mezítláb rohangál az esőben, de nem tesznek rájuk
megjegyzést.
Az az esernyő kicsit elviselhetőbb volna, ha nem lenne annyira fekete. Ha
csak néhány piros meg kék karikát mázolnának rá, imitt-amott pedig
sárgával egy aktot. Amerikában ismeretlen ez a fensőbbséges magatartás.
Senki sem néz le senkit; minden férfit és minden nőt egyenlőnek
tekintenek – a következő kivételekkel:
Nagy számban akadnak angolszász eredetűek, akik lenézik a közösség
többi tagját. Az említettek ősei a Mayfloweren hajóztak át az óhazából. A
Mayflower egyik leszármazottja egy ízben ősi amerikai gyökereivel
hencegett egy menekültnek, amire a menekült imigyen válaszolt:
– Csakhogy én akkor jöttem ide, amikor már alaposan megnézték, kit
engednek be!
Más valaki egyszer megjegyezte:
– Az én őseim a Mayfloweren jöttek át.
Mire a másik:
– Az én őseim pedig benne voltak a fogadóbizottságban. (Az illető
történetesen indián volt.)
A Mayflower mellesleg 85 ezer tonnás óriáshajó volt, és szüntelen
ingajáratot bonyolított le Southampton és az új-angliai Plymouth között,
azért jöhettek át rajta annyian. Továbbá valamennyi fehér ember lenézi a
mulattokat; valamennyi mulatt lenézi a négereket;
valamennyi néger lenézi a mulattokat;
valamennyi skandináv eredetű személy lenézi a németeket;
valamennyi német lenézi a közép-európaiakat;
valamennyi közép-európai lenézi az olaszokat, a spanyolokat, az
örményeket és a perzsákat;
valamennyi olasz és spanyol lenézi a közép-európaiakat és az íreket;
valamennyien lenézik a zsidókat;
valamennyi zsidó lenéz mindenki mást;
valamennyi amerikai lenézi a New York-iakat; valamennyi New York-i
lenézi a közép-nyugatiakat és a vadnyugatiakat;
valamennyi északi lenézi a délieket;
valamennyi déli lenézi a "jenkiket".
Valamennyi bevándorló lenézi a menekülteket (a bevándorló olyan
menekült, aki 1933 előtt érkezett Amerikába, a menekült olyan bevándorló,
aki 1933 után). Valamennyi menekült lenézi azokat, akik későbbi hajóval
érkeztek, akik pedig ugyanazon a hajón jöttek, azok közül az elsőnek
partraszállók lenézik mindazon új jövevényeket, akiknek a poggyászát
néhány perccel később vizsgálták át.
Valamennyi "állampolgár" lenézi mindazokat, akik még csak az
"ideiglenes papírjaikat" kapták meg. Mindazok, akik megkapták az
ideiglenes papírjaikat, lenézik az állátogatókat, akik megpróbálnak
letelepedni az Egyesült Államokban.
Mindezekből könnyen kikövetkeztethető, hogy az Egyesült Államokban a
legtöbbek által legjobban lenézett személyek azok a jiddis ajkú néger zsidó
menekültek, akiknek lejárt a látogató vízumuk.

Hogyan legyünk öntudatosak?

New York a világ egyik legnagyobb városa. New York vidéki város; nem a
fővárosa az Egyesült Államoknak, de még csak New York államnak sem.
A mi szemünkben New York jellegzetes amerikai város. Azok az írók,
akik megkísérelték faji, történelmi és gazdasági alapon megadni a
"nemzet" meghatározását, többnyire kudarcot vallottak, mert sem az
Egyesült Államokat, sem Svájcot nem lehet semmiféle meghatározás
skatulyájába zárni. Úgy vélem, nagyjából jogosan állíthatjuk, hogy egy
nemzet olyan emberekből áll, akik ugyanazokat az újságokat olvassák,
ugyanazt a rádióműsort hallgatják, ugyanazokat a játékokat játsszák, és
ugyanúgy tartják a kést meg a villát. Ebben az értelemben New York száz
százalékig amerikai. Ugyanakkor New Yorkban több brit él, mint
Brightonban vagy Birkenheadben, majdnem annyi ír, mint Dublinban, több
német, mint Kölnben, több lengyel, mint Krakkóban, több osztrák, mint
Salzburgban, épp annyi magyar, mint Szegeden, több orosz, mint
Kijevben, több olasz, mint Nápolyban, több néger, mint Dél-Nyugat-
Afrikában, és ötször annyinál is több zsidó, mint Izraelben.
Az amerikai és a New York-i életmód nyilvánul meg az egész közösség
felszínén, alatta azonban, vagy vele párhuzamosan, a különféle közösségek
élik a maguk életét, és láthatólag mindenki büszke az eredetére.
Megérkeztem New Yorkba, és másnap sétára indultam a kínai negyedben.
Bementem egy tejcsarnokba, ahol egy tejesember üldögélt, élénk
társalgásba merülve a bolt kínai tulajdonosnőjével. Az amerikaiakra
jellemző szókimondó és köntörfalazás nélküli modorban megszólított
engem is:
– Maga zsidó? Mert annak látszik.
Aztán jobban megnézett, és kijelentette:
– Nem, nem látszik zsidónak, csak menekültnek.
– Köszönöm – bólintottam, nyugtázva szívességét.
– Úgy öltözik, mint a menekültek.
– Kétségtelenül. (Legjobb angol öltönyöm volt rajtam.)
– Ne vegye sértésnek.
– Nem veszem sértésnek.
– Magam is zsidó vagyok.
– Csakugyan? – kiáltottam fel meglepetten.
– Az. Büszke is vagyok rá.
A kínai tejcsarnokosnéhoz fordultam, de mielőtt előadhattam volna
kívánságomat, a tejesember folytatta a társalgást.
– Hát maga mi?
– Én is büszke vagyok.
– Na, komolyan. Mi maga?
– Lengyel néger.
– De hisz fehér.
– Az. De nem annyira, mint gondolná.
– Épp eléggé.
– Európában fehérek a négerek. Nem tudta?
Ezt már nem vette be.
– Hülyéskedik. Mikor jött?
– Tegnap.
– Tegnap? De hisz jól beszél angolul.
– Londonban élek.
– Londonban? Ott angolul beszélnek?
– Lehet mondani – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, és ezzel
berekesztettem a társalgást.

A különféle nemzeti közösségek más-más kerületekben élnek. Yorkville-

ben német feliratokat látni az üzleteken, a tulajdonos neve is német, az
utcán német újságot árulnak, a moziban német film megy, és ha az utcán
németül szólítasz meg valakit, tíz eset közül kilencben németül
válaszolnak. Ebben a kerületben a nagyáruházak csak olyan eladót
alkalmaznak, aki folyékonyan beszél németül. Ugyanez áll a többi
nemzetiségi kerületre is, és ha a rádión lassan forgatod a keresőgombot,
jiddis és spanyol, svéd és örmény, és tucatnyi egyéb európai és ázsiai
nyelvű reklámszöveg üti meg a füledet. Annyi nemzet iparosai csődültek
össze New Yorkban, hogy a boltokban, vendéglőkben a világon mindent
lehet kapni. Román népviseletet és velencei üveget, marseille-i hallevest és
olasz szalámit, pilzeni sört és kínai hátvakarót – és mind, mind különb egy
árnyalattal, mint a hazai.
A nemzetiségek gyermekei általában tökéletesen elsajátítják az amerikai
nyelvet, de az is megesik, hogy még a második, sőt a harmadik generáció
is csak az óhaza nyelvét beszéli. Rábukkanhatsz hetvenöt esztendős
öregekre: New Yorkban születtek, soha át nem lépték a város határát, de
mind a mai napig is csak ukránul beszélnek vagy schwitzerdütschül. Érik
az embert különös meglepetések is. Három évvel ezelőtt az öcsém, akkor
még egyenruhában, átutazott kocsin a New Jersey állambeli Brunswickon,
ahol nagyon sok magyar él. Eltévedt, megállt útbaigazításért egy ház előtt,
és angolul megkérdezett egy néger kisfiút, hogyan juthatna ki a főutcára. A
kisfiú hátat fordított, kinyitotta a kaput, és széles dunántúli kiejtéssel,
magyarul bekiabált a mamájának:
– Anya, gyárá hamar, itt egy katona!
Mindezek az emberek már állampolgárok, vagy idővel azok lesznek. Igaz,
mindig megmarad bennük az érdeklődés az óhaza iránt, de
tántoríthatatlanul lojálisak az Egyesült Államok iránt. Szerencsére
olyasfajta hazafiság nem létezik, amilyet az ember például a háború előtti
Olaszországban tapasztalt. Amerikában egyetlen szót sem hallottam vagy
olvastam "a mi imádott, szent hazánkról". Olykor-olykor megemlítik az
amerikai zászlót, és mindannyian rajonganak az "amerikai életmódért" –
ami az ő szemükben becsület dolga; a mi szemünkben ízlés dolga. Hálás
annak az országnak, amelytől szabadságot és grapefruitot kaptak; magas
életszínvonalat és az újságok képregényeit; munkát és rágógumit; Abraham
Lincolnt és Frank Sinatrát. Mindannyian állampolgárok, kivéve a
háromszázharmincháromezer indiánt, akik alkalmasint látogatónak
tekintendők.

Hogyan vásároljunk?

Amerikában is, épp, ahogy Angliában, városon-falun ugyanazokat a

boltokat látni, ugyanazokkal a cégtáblákkal, ugyanazokkal a kirakatokkal.
A bevásárlás művészete azonban már egészen más dolog – lassan-lassan
lehet csak megtanulni, hol és mit vegyen az ember. Ha például megéhezel,
eredj a patikába. Az Egyesült Államokban a patika neve drug-store:
nemzeti intézmény, méghozzá igen jeles. A nagyobb drug-store-okban,
igaz, gyógyszert is árulnak, de a legnagyobb forgalmat a papíráru, cukorka,
játék, nadrágtartó, nadrágszíj, töltőtoll, bútor és bizsu hozza. Valamennyi
drug-store-ban ételpult is található, előtte magas bárszékek, és a vevő
válogathat többfajta gyümölcslé, kávé, fagylalt, parfé, szendvics, rántotta
és más tojásételek között.
Ha elfogyott a cigarettád, eredj a fűszereshez. Ha cipőt szeretnél tisztíttatni,
ott a borbély; ha rádiót akarsz, menj a férfidivatüzletbe; ha nincs bőröndöd,
a patikában kaphatsz. Ha ellenben táviratot óhajtasz feladni, kerüld el a
postahivatalt – a távírda ugyanis magánkézben van. A postahivatal nem
foglalkozik telefonnal sem; a telefonszolgálatot az Amerikai Telefon- és
Távirdatársaság látja el. Brit értelemben vett nyilvános illemhely sem
található Amerikában, az Egyesült Államokban ugyanis a vécé szigorúan
magánvállalkozás.
Akármit vásárolsz, később ugyanabban a boltban bármire kicserélheted. Ez
egyébként az amerikaiak egyik kedvenc szórakozása. Sokan voltaképpen
nem is vásárolnak – csupán nyersanyagot szereznek be a későbbi cseréhez.
Gyakran látni például olyan hölgyet, aki egy gyümölcsökkel dúsan díszített
kalapot cserél valódi gyümölcsre vagy valódi kalapra; más esetleg egy
hűtőszekrényt hoz vissza azzal a megjegyzéssel, hogy tévedett: inkább a
Reader's Digestre szeretne előfizetni.
A bevásárlást nem szükséges gondosan időzíteni: New Yorkban jócskán
akad egész éjjel nyitva tartó üzlet. A nagy áruházak hetenként egyszer este
9-ig vannak nyitva. Nem probléma az sem, ha vendéglőben szeretnél enni a
nappal vagy az éjszaka bármelyik órájában. Ha bulit rendezel, és a
társaságnak hajnali fél 3-kor zenére szottyan kedve, fuss le a sarokra,
vegyél egy zongorát, és fél óra múlva már a lakásodra is szállítják. Ha
reggel háromnegyed 4-kor golfozni támadna kedved, könnyűszerrel
megveheted a szükséges felszerelést. Mind a mai napig sem tudom, mihez
kezdjek azzal az indián fejdísszel, amelyet egy reggel negyed 6-kor
szereztem be Greenwich Village-ben, nem tudván ellenállni a csábító
lehetőségnek.

Országúton

Az átlagos angol személyautó különösebb nehézség nélkül elhelyezhető az

átlagos amerikai személyautó csomagtartójában. A 42. utca egyik
kirakatában mindig nagy nézőközönséget vonz, és szűnni nem akaró
népszerűégnek örvend egy jól ismert, noha kissé picikére sikeredett nyolc
lóerős angol autó. A kirakat előtt zsúfolódó tömeget valósággal rázza a
kacagás. A 42. utca New York moziutcája, s akinek nem jut jegy, az egy-
két óra hosszat elszórakozik a kirakat előtt, és azzal a jó érzéssel távozik,
hogy érdemes volt eljönnie.
A városnéző túráknak is egyik kedvelt célpontjuk "a kocsi". Mélységesen
sértve éreztem magam, amikor egy Angliát járt veterán a fülem hallatára
magyarázta a társaságnak: – Ezek a kis bigyók az úttesten szaladnak
Angliában! Szerintem ez nem tisztességes. Nem volna szabad őket
leengedni a járdáról.
Beszéltem Amerikában egy angol autószakemberrel, akinek szintén volt
valami köze a kocsibemutatóhoz. Mi a csudának hozzák át ezeket a
kocsikat az Egyesült Államokba, tudakoltam, hiszen semmivel sem
olcsóbbak, mint egy 30 lóerős Chevrolet?
– Vidéken viszonylag népszerűek.
– Az angol vidéken? – kérdeztem.
– Nem; itt, a különböző államokban. Oregonban például igen tisztes piacuk
van.
– Aha. Ezért állítják ki New Yorkban. Remek ötlet, kivált ha
meggondolom, hogy New York körülbelül olyan messze van Oregontól,
mint Londontól.
– Igaz – bólintott az autós. – Nagyon igaz. Fantasztikusak ebben az
országban a távolságok, azt meg kell hagyni. Az Egyesült Államokban
sokkal olcsóbb az acél, mint Nagy-Britanniában; sokkal olcsóbbak a
tömegtermelési módszerek, sokkal olcsóbb a benzin (ami nem mindegy,
lévén, hogy ezek az óriáskocsik rengeteget fogyasztanak), és nem
adóztatják meg a lóerőt. Évente be kell fizetni bizonyos összeget a kocsik
súlyának arányában a rendszámtábla megújításáért – és kész.
Az amerikai autó akkora, mint egy mozdony. Valamennyi kocsiban van
rádió, öngyújtó, villanymelegítő, légkondicionáló, látható és rejtett
világítás, nejlon üléshuzat, elektromosan működtetett ablak és lehajtható
ülés. Jelenleg hideg-meleg folyóvíz bevezetésével kísérleteznek,
fürdőkádat akarnak beszerelni, melegebb napokra lábfürdőt a vezetőnek, az
utasok számára pedig liftet és darut, megkímélendő őket a fáradságtól,
hogy a saját lábukon kelljen ki- és beszállniuk. És a sok szerkentyű és
herkentyű közt nagy ügyesen mégis el bírják valahova dugni a motort.
Fantasztikus, mit tudnak ezek a motorok. New Yorkban meg a többi
nagyvárosban játszi könnyedséggel képesek óránként akár nyolc
mérfölddel vánszorogni, sőt: egyszerűen nincs sebesség, ami túlságosan
lassú volna nekik. Sokkal nehezebb persze a helyzet az autópályán, ahol
már igazi szakértelmet, energiát és határozottságot igényel, ha az ember
meg akarja tartani a kis sebességet. Alig tizenöt államban szabad óránként
50 mérföldnél gyorsabban hajtani, minden államban sebességkorlátozás
van, Washingtonban pedig nem szabad meghaladni az óránkénti 25
mérföldet. De azért jó mulatság elgondolni, milyen gyorsan lehetne
száguldani ezekkel a modern csodákkal, ha az ember amúgy istenigazában
rákapcsolhatna.

A modern amerikai autónak mellesleg nincs önindítója, pontosabban:

egybe van építve a gázpedállal. Elfordítod a slusszkulcsot, lenyomod a
gázpedált, és a motor már be is indult. És ha azt mondom, beindult, akkor
az annyit is jelent. Egy amerikai barátom egyszer megkérdezte, van-e még
önindító angol kocsimon.
– Ó, dehogyis van... Még hogy önindító?... – mondtam erre én, és sürgősen
más tárgyra tértem.
Pedig csak az igazságot mondtam, ha nem is az egészet. Önindítóm
ugyanis úgy egy esztendeje elromlott, kiszerelték, és most, ha indítani
akarok, előkapom a kurblit. Nincs önindító – nincs önindító. Többféle
módon is elérhetjük ugyanezt az eredményt.
Amerika negyvennyolc államában különféle törvények szabályozzák a
gépjárműforgalmat. Az autós élete ettől persze nem lesz boldogabb.
Alabamában október 1-jén kell új rendszámtábláért folyamodni. Ohióban
március 1-jén, New Yorkban január 1-jén, Kaliforniában január 2-án.
Louisianában tizennégy éves kortól lehet kocsit vezetni, Vermontban csak
tizennyolctól. A gépjárművezetői vizsga tesztkérdései valamennyi
államban különbözők; három államban egyáltalán nincs is szükség
jogosítványra. Néhol kilencven napot is eltölthetsz otthoni
rendszámtábláddal, más államokban mindössze huszonötöt. Ezek azonban
csak az apróbb nehézségek. A baj akkor kezdődik, amikor egy "idegen"
államon áthaladva például U-kanyart hajtasz végre. (Az U-kanyar utcán
megtett teljes fordulatot jelent.) Vannak utcák, ahol csak az Y-fordulás
engedélyezett. (Az Y-fordulás az, amikor előre-hátra kell tolatni fordulás
közben; egyébként a legtöbb helyen ismeretlen fogalom – ami fölöttébb
helytelen.) Az is megeshet, hogy szombat délután dutyiba dugnak, és ott
aszalnak hétfő reggelig, mondván: a seriff hétvégére eltávozott, vagy nem
ér rá az ügyeddel foglalkozni. Hétfő reggel aztán rendszerint választhatsz:
megfizeted az egy-, húsz-, ötven-, avagy százdolláros bírságot, vagy
fellebbezel. Az utóbbi esetben az az egyetlen bökkenő, hogy a bíróság
döntését a börtönben kell kivárnod. Egy barátom szombat délután negyed
4-kor leszaladt a georgiai Atlantában, hogy aszpirint vegyen a feleségének,
és hétfő délelőtt negyed 12-kor tért haza, aszpirin nélkül, mert összes
pénzét egy költséges, noha nem túlságosan szórakoztató U-kanyarra
költötte.
"Idegen" autósok megbírságolása bizonyos városok kedvenc szórakozása,
amellett megbízható és állandó bevételi forrás. Sokan nem átallnak
negyven-ötven mérföldes vargabetűt tenni, csak hogy elkerüljenek egy
bizonyos várost, amelynek seriffje köztudottan a hosszú víkendeket
kedveli. Ismertem egy urat, aki repülőgépet vásárolt, és reggelente
kisvárosi lakóhelyéről berepül az irodájába, mert a levegő – legalábbis
egyelőre – rendőrmentes terület.
Az amerikai utak a legjobbak a világon. Széles, biztonságos autóutak
szelik át a nagyvárosokat, az egész országot, és nincsenek se forgalmi
lámpák, sem szintbeli kereszteződések. A kereszteződés vagy az autóút
alatt, vagy fölötte helyezkedik el, és mellékutakon lehet róluk felhajtani.
A parkolás egy árnyalattal talán még nehezebb New Yorkban, mint
Londonban. Mindkét város rendőrségének rengeteg szekatúrát kellett
kitalálnia, mert a parkoló kocsik eltorlaszolták az utakat. Egy zseniális
New York-i rendőrtisztviselő rábukkant a probléma nyitjára: a legtöbb
utcán megtiltotta a parkolást. De hát, kérdem én, hol parkoljon a
boldogtalan autós? A rendőrség erre vállat von. A Holdon rengeteg a hely.
New Yorkban még a garázsok is dugig vannak, de szigorúan tilos éjjel az
utcán hagyni a kocsit. A garázsoknak ezzel szemben, ha már nem tudják
valamennyi autót elhelyezni, szabad őket az utcán tartani. A következő
helyzet állott tehát elő: leszurkolod a nagy pénzt a garázsnak, hogy
éjszakára tető alá kerüljön a kocsid, ennek ellenében aztán az utcán
tarthatod.

(Borbás Mária fordítása)