Protestans Teologiai Intezet Kolozsvar A

PROTESTÁNS TEOLÓGIAI INTÉZET - KOLOZSVÁR
Derzsi Anita–Izabella
A KERESZTYÉN SZABADSÁG PÁL APOSTOL

GALATÁKHOZ ÍRT LEVELE ALAPJÁN
Licenciátusi dolgozat újszövetségi teológiából
Témavezető:
Dr. Kállay Dezső
Kolozsvár, 2017
Tartalomjegyzék
Bevezetés 3
1. A Galata levél .................................................................................................................... 6
1.1. Válaszkísérlet a kiknek és a kik ellen kérdéseire ........................................................... 6
1.1.1. Kik a galaták? .............................................................................................................. 7
1.1.2. Kik az ellenfelek?...................................................................................................... 12
1.2. A Galata levél, mint irodalmi mű .................................................................................... 15
1.2.1. Műfaj, hangnem .......................................................................................................... 15
1.2.2. Szerkezet, gondolatmenet .......................................................................................... 16
Összegzés.................................................................................................................................... 21
2. A Galata levélben megjelenő szabadsággal kapcsolatos kifejezések vizsgálata ............. 23
2.1. Az ἐιεπζεξία szó jelentéstartalma különböző kultúrkörökben .................................... 23
2.1.1. Az Ószövetség szabadság-értelmezése .................................................................... 23
2.1.2. Az ókori görög világ és a sztoikus filozófia............................................................ 25
2.1.3. Az Újszövetség szabadság fogalma ............................................................................. 27
2.2. Az ἐμαγνξάδω (ἀγνξάδω) kifejezés rövid jelentéstani áttekintése .............................. 30
Összegzés.................................................................................................................................... 32
3. A levél szabadság-értelmezésének teológiai megalapozása ............................................ 33
3.1. Pál evangéliuma ................................................................................................................. 33
3.2. Az antiókhiai eset és a levél tételmondata ..................................................................... 36
3.3. Érvek a tételmondat mellett .............................................................................................. 39
3.3.1. A galaták hitre jutása (3,1–5) .................................................................................... 39
3.3.2. Ószövetségből vett példák (3,6–14) ......................................................................... 40
3.3.3. Mindennapi életből vett példa (3,15–18) ................................................................. 42
3.4. Páli exkurzus: mire jó akkor a törvény? (3,19–25) ....................................................... 43
3.5. A Krisztusban kapott új státusz: Istenfiúság .................................................................. 45
3.6. A szolga és a szabad nő fiai .............................................................................................. 47
Összegzés.................................................................................................................................... 49
4. A Jézus Krisztusban kapott szabadság ............................................................................ 50
4.1. Szabadság a törvénytől ...................................................................................................... 50
4.1.1. „Krisztus szabadságra szabadított meg” ................................................................. 51
1
4.1.2. „Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól” .............. 53
4.1.3. További intések a körülmetélkedés elfogadása ellen ............................................. 57
4.2. A keresztyén szabadság nem szabadosság ..................................................................... 59
4.2.1. A keresztyén szabadság: a szeretetben való szolgálat ........................................... 60
4.2.2. A keresztyén szabadság: a Lélek szerint élet .......................................................... 63
Összegzés.................................................................................................................................... 68
Összefoglalás ....................................................................................................................... 69
Summary.............................................................................................................................. 73
Irodalom jegyzék ................................................................................................................. 75
2
Bevezetés
Lehet-e az embernek önmaga fölött rendelkező, akarati szabadsága? Filozófusok,

politikusok százai próbáltak erre a kérdésre választ találni, létrehozva ezzel számtalan
irányzatot, megközelítést. A deterministák szerint az ember akarata teljesen kötött, csakis
külső vagy belső kényszerek alatt tud cselekedni és nem tudja kivonni magatartását az őt
ért hatások alól (vérmérséklet, neveltetés, társadalmi, szociális helyzet, stb.). Így
tulajdonképpen nem is vonható felelősségre tetteiért. Ezzel szemben az indeterminizmus
azt vallja, hogy az ember teljesen szabad, képes dönteni a maga helyzetétről, életéről, és
minden tettéért felelős. Már e két irányzatból is látható, hogy a mindenkori gondolkodók
hogyan határozzák meg a szabadság alapelvét, mércéjét: a szabadság a minden külső erőtől
független választás, döntés lehetősége.1
A kérdés adott: mi a helyzet a keresztyén teológiával? Hogy tekint az ember
szabadságára? Ha az imént említett mérlegre tennénk a keresztyén szabadság gondolatát,
vajon mire jutnánk? Valódi szabadságnak mondható-e a keresztyén szabadság a fenti tétel
szerint? Egyáltalán ez az a mérce, amelyből ki kell indulni?
A Szentírás szerint a keresztyén szabadság ennél sokkal többet jelent. Az eddig
említett gondolatok csupán horizontális (ember – ember közötti) szinten tekintenek a
témára, az ember lehetőségeiből és korlátaiból indultak ki. Teológusokként viszont tudjuk,
hogy a szabadság gondolata nem értelmezhető a vertikális (Isten – ember közötti) dimenzió
figyelembe vétele nélkül. De akkor miben is áll konkrétan a hívő ember szabadsága?
Dolgozatunkban ezekre a kérdésre keressük a Szentírás válaszát, mégpedig egy olyan
újszövetségi író levelét vizsgálva, aki a szabadság fogalmát a keresztyén hit és életvitel
egyik kardinális kérdésének tekintette. Pál apostol több levelében is kifejti a keresztyén
szabadsággal kapcsolatos meglátásait (Róm, 1Kor, Gal), mi ezek közül azonban azt az
iratot választottuk, amelyben a szabadság tárgyköre kulcsfontosságú téma, etikai alaptétel,
ezért minden bizonnyal megfelelő választ fog adni kérdéseinkre. Nem más ez, mint
Galatákhoz írt levél.
A Galata levél egyértelműen Pál apostol alkotása, amelyben az apostol röviden, de
rendkívül éleslátóan és lényegre törően adja közre a keresztyén hit és élet elemi igazságait.
Tartalmában meglepően közel áll a Rómabeliekhez írott levélhez, egyesek – mint Lightfoot
– úgy vélik, hogy az előbbi vázlata az utóbbinak, amely sokkal részletesebben fejti ki a
1
Török István: Dogmatika. Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár, 2006, 156–157.
3
Galata levélben megjelent gondolatokat.2 Mint ahogy a legtöbb páli levél, ez is két fő
részre osztható: egy teológiai (1–4) és egy etikai egységre (5–6), amelyek azonban
szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A keresztyén szabadság témája explicit módon csak
az etikai részben jelenik meg, ezért e szakasz tárgyalása előtt jó néhány dolgot meg kell
vizsgálnunk azért, hogy a kérdést a levél alapján helyesen tudjuk értelmezni.
Ennek megfelelően dolgozatunk négy fejezetből fog állni. Az első fejezetben szólunk
a témát érintő két bevezetéstani problémáról úgy, mint a címzettek azonosítása és a
levélírás okának megfejtése, majd irodalmi nézőpontból vizsgáljuk meg a levél formai
sajátosságait, hiszen azok a mű tartalmára is hatást gyakorolnak. A második fejezetben egy
fogalomtörténeti kutatás által bemutatjuk, hogy a levélben előforduló szabadsággal
kapcsolatos kifejezések milyen jelentéstartalmakat hordoztak az Ószövetségben, a
hellenizmus korában és az Újszövetség idején. Így megérthetjük, hogy Pál milyen
jelentésárnyalattal örökölte és értelmezte át a szabadság fogalmát. A harmadik fejezetben
áttekintjük a levél első négy fejezetének a teológiai okfejtését, különös figyelmet fordítva
azokra az igeszakaszokra, amelyekben a szabadság, szabadítás gondolata megjelenik.
Dolgozatunk utolsó, negyedik fejezetben pedig részletesen elemezzük a levél 5. fejezetét,
amelyben konkrétan a keresztyén szabadság témájáról beszél.
A bevezetés utolsó mozzanataként ejtsünk néhány szót a felhasznált szakirodalomról.
Az első, harmadik és negyedik fejezet esetében főként a levelet vizsgáló
kommentárirodalomra támaszkodtunk. A magyar nyelvterületről Balla Péter, Varga
Zsigmond illetve Cserháti Sándor s magyarázatát vettük igénybe, az angol nyelvű
szakirodalomból pedig főként Richard N. Longenecker, Hans Dieter Betz, Merill C.
Tenney, William Hendricksen és Frederick F. Bruce szerzők Galata kommentárját
használtuk. Az említett szakirodalom közül legfőképpen Balla, Longenecker munkáinak
irányvonalát követtük egy-egy rész kidolgozásánál, mert ezek meglehetősen új
magyarázatok, amelyek összegzik az addigi kutatás legfőbb eredményeit. Ami a második
fejezetet illeti, leginkább az angol nyelvű teológiai lexikonok szabadságról szóló
szócikkeiből informálódtunk (The New International Dictionary of the New Testament
Theology, Theological Dictionary of the New Testament), amelyek részletesen
foglalkoztak az említett kifejezés fogalomtörténetével. Néhány helyen viszont
kiegészítettük az ott leírtakat más szókönyvek (pl. Kozma Zsolt Bibliai fogalmi
szókönyve) feljegyzéseivel, vagy adott esetben irodalmi művek gondolataival (pl.
2
Bruce, Frederick F.: The Epistle to the Galatians. The New International Greek Testament Commentary,
Wm. B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan, 1982, 1.
4
Epiktétosz kézikönyvecskéje). A Szentírásból vett idézeteket a Magyar Bibliatársulat által
1990-ben kiadott új fordítású Biblia alapján közöltük, a kivételes eseteknél pedig
zárójelben megneveztük az adott fordítást.
5
1. A Galata levél
A dolgozatunk első fejezete két nagy részből fog állni. Az első egységben a Galata
levél keletkezésének körülményei vizsgáljuk meg, míg a másodikban irodalmi nézőpontból
is szemügyre vesszük a levelet. Ami a bevezetéstani kérdéseket illeti, nincs szükségünk
arra, hogy pontról pontra minden témát részletesen tárgyaljuk, úgy, mint a szerzőség, vagy
a keletkezési hely és idő. Azonban ahhoz, hogy a keresztyén szabadság témáját a levélben
helyesen tudjuk értelmezni, két bevezetéstani problémával mindenképp foglalkoznunk kell.
Az első ezek közül a címzettek kiléte. A levélben megjelenő szabadság témáját tekintve
azért fontos erről beszélnünk, mert így megismerhetjük a címzettek társadalmi, kulturális
és vallási hátterét, és jobban megérthetjük, hogy Pál miért tartja oly fontosnak, hogy a
Krisztusban kapott szabadságukra emlékeztesse őket (5,1). Ezután annak fogunk utána
járni, hogy az apostolnak pontosan miért is kellett megírnia e levelet, kik azok az
ellenfelek, akikről több alkalommal is szó esik, és akik ellen a szerző nyíltan fellép és
kíméletlenül megítéli őket. Megpróbáljuk felfedni azt a „más evangéliumot” (1,6), amelyet
képviseltek, és amellyel szemben Pál apostol a Krisztusban gyökerező szabadságot
hangsúlyozza.
A két említett bevezetéstani téma után irodalmi nézőpontból is megvizsgáljuk a
Galata levelet. Nyilvánvaló, hogy a forma és a tartalom egymástól elválaszthatatlan
tényezői minden irodalmi műnek, e kettő együttesen adja meg a helyes értelmezését
minden alkotásnak. Következésképpen, ha a Galata levél teológiai gondolatmenetét és
ebben a gondolatmenetben a szabadság témáját megfelelően akarjuk látni, akkor a levél
formai sajátosságait is figyelembe kell vennünk.3 Éppen ezért az első fejezet második
alegységében szót ejtünk a levél műfajáról, hangneméről és a szerkezetéről megemlítve az
adott szerkezeti egység legfontosabb témáit.
1.1. Válaszkísérlet a kiknek és a kik ellen kérdéseire
Amint már utaltunk rá, ebben az alfejezetben első lépésként áttekintjük, hogy az
eddigi kutatások mire jutottak a levél címzettjei, tehát a galaták kilétét illetően. Attól
függően, hogy az következőkben kifejtendő észak-galata vagy a dél-galata hipotézist
fogadjuk el, változik a galaták vallási és etnikai hovatartozása. A továbbiakban pedig
3
Longenecker, Richard N.: Galatians. World Biblical Commentary, Vol 41. World, Incorporated, Dallas,
1990, ci.
6
megvizsgáljuk, hogy miért kellett megírnia Pálnak ezt a levelet. Milyen „más
evangéliumot” (1,6) fogadtak be a galaták, amivel szemben védelmezi az egy evangélium
igazságát és a benne kapott szabadságot.
1.1.1. Kik a galaták?
A galata népcsoport a kelta néppel rokon nép, pontosabban annak egy része. Kr e.
281-ben a Duna medencéből elindulva a Balkán vidékeire, majd Kis-Ázsiába vándoroltak
és Anküra körül telepedtek le. Nikomédész, Bithünia királya hívta oda őket, hogy
zsoldosai legyenek. Egy évszázadon keresztül sok félelmet keltettek a körülöttük élő népek
között, míg végül I. Attalosz (Kr. e. 241–197), Pergamon királya győzelmet aratott
felettük, ekkortól korlátozódott lakóhelyük nagyjából arra a területre, ahol Pál apostol
idejében is éltek. II. Eumenész, szintén pergamoni király két győzelme után a galaták a
pergamoni provincia részévé váltak, Kr. e. 166-tól viszont a rómaiak autonóm területté
nyilvánították és megengedték, hogy negyedes fejedelmi rangban uralkodót válasszanak
maguknak. Bő száz évvel később Amüntasz, utolsó királyuk sikeres hadjáratokban a
galaták provinciája (Kis-Ázsia középső, északi és északkeleti része) mellett kiterjesztette
uralmát Likaóniára, Pamfíliára, Ciliciára és Derbére is. Halála után Augusztusz római
császár ezeket a területeket a galaták által lakott vidékkel együtt egyetlen provinciává tette,
amelynek a Provintia Galatia nevet adta.4
Mindeddig a kutatók tökéletes egyetértésben vannak a galaták kilétét illetően,
viszont innentől adott a kérdés: amikor Pál Galácia gyülekezeteinek címezi a levelet, akkor
ez a galata nép által lakott területen levő gyülekezeteknek szól, vagy a Provintia Galatia
gyülekezeteinek? Az első feltevés, amely értelmében az apostol a „Galácia
gyülekezeteinek” címzést a népcsoport által lakott területen élő gyülekezetekre érti, az
„észak-galata” vagy a „tájegység elmélet” nevet kapta. Ezzel szemben áll a „dél-galata”
vagy „provincia hipotézis”, amely szerint Pál levelét a Galácia provinciában levő
gyülekezetekhez írta.5 Vegyük sorra mindkét feltevést és a mellettük felsorakoztatott
érveket.
4
Balla Péter: Pál apostol levele a Galáciabeliekhez. Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2009,
XXXII–XXXIII.
5
Dr. Budai Gergely, Herczeg Pál: Az Újszövetség története. Kálvin Kiadó, Dudapest, 1994, 42–43.
7
I. Észak-galata elmélet6
Richard N. Longenecker, aki a 90-es években egy nagyszabású magyarázatot írt a
Galata levélhez rámutat arra, hogy a Provintia Galatia néven ismert tartomány a harmadik
századra ismét azonos lesz nagyjából azzal a területtel, amelyen a galata népcsoport lakott.
Talán ezért lehetséges, hogy sem az ősatyák, sem a levéllel foglalkozók egészen a 19.
századig nem kérdőjelezték meg, hogy a levél címzettei a galata népcsoport. J. B.
Lightfoot a 19. században szépen összefoglalta az észak-galata hipotézis legdöntőbb érveit,
melyeket Longenecker is közread. Lightfoot meglátásában a Galata levelet Pál apostol
tehát a galata népcsoport gyülekezeteinek írta harmadik missziói útján Makedóniából vagy
Akhaiából. A levélírás időpontja 57–58-ra tehető, a két Korinthusi levél megírása után, de
még a Római levél papírra vetése előtt. Lássuk most az álláspontja melletti legfőbb
érveket.
a. A Gal 1,2; 3,1 és az ApCsel 16,6; 18,23 igeversekre hivatkozva Lightfoot
kimondja, hogy Pál apostol és Lukács szóhasználatában a galata elnevezés a népcsoport
által lakott területekre utal. Hozzáteszi, hogy mindketten általában a tájegységi és etnikai
elnevezéseket részesítették előnyben a provincianevekkel szemben.
b. Pál apostol utalása a Gal 4,13-ban (ηὸ πξόηεξνλ – első alkalommal) feltételezi,
hogy Pál már kétszer járt Galácia gyülekezeteiben, s ez pontosan beleillik az ApCsel
híradásába; a látogatások megfelelnek a 16,6 és a 18,3-ban leírtaknak.
c. Furcsa lenne, ha Pál a déli, mondjuk frígiai és likaóniai keresztyének hűségét
akarná visszanyerni, és közben úgy szólítaná meg őket (3,1), hogy galaták, holott
etnikailag ők nem tartoznak e népcsoporthoz.
d. Néhány ókori író, mint Cézár vagy Cicero úgy beszélnek a galatákról (a
népcsoportról), mint akik ingatagok és babonásak, éppen ahogyan Pál is jellemzi a
címzetteit.
James Moffatt a 20. század elején szintén a tájegység elmélet mellett foglalt állást,
viszont a keletkezési hely és idő kérdésében nem értett egyet Lightfoottal. Úgy vélte, hogy
az 1,6-ban megjelenő „ilyen hamar” kifejezés arra enged következtetni, hogy az apostol
Efézusból írta a levelet, ahova azután ment, miután másodszor is meglátogatta a galatákat
(ApCsel 18,23), a keletkezési időpont pedig ezek alapján Kr. u. 53 lehet. Az észak-galata
elméleten belül tehát két álláspont is van, mindkettő a jeruzsálemi zsinat utánra datálja a
levelet, de amíg Lightfoot 57–58 körülre és Makedóniára (esetleg Akhaiára) teszi az irat
6
Longenecker, R. N.: i.m. lxiii–xv.
8
keletkezési idejét és helyét, addig Moffatt úgy látja, hogy a levél már 53-ban megíródott
Efézusban. Mindezek után nézzük meg az időben későbbi provincia hipotézist.
II. Dél-galata elmélet

W. M. Ramsay volt az a teológus, aki a 19. század végén végleges formába öntötte a
dél-galata hipotézist, azóta is sok kutató sorakozott fel mellé. Az általunk vizsgált
szakirodalom képviselői közül többek között Tenney, Longenecker, F. F. Bruce és nem
utolsó sorban Balla Péter is a provincia hipotézist tartja valószínűbbnek a címzettek kilétét
illetően. Az alábbiakban az ő kutatásaik alapján ismertetjük az említett elméletet
megalapozó argumentumokat. A feltevés bemutatása rendjén azon igyekszünk, hogy e
nézet érvrendszerét pontról pontra összevessük az előzőével, majd csatlakozunk
valamelyik állásponthoz.
a. Tenney rávilágít arra, hogy a galata, Galácia szavak hétszer fordulnak elő az
Újszövetségben. A Gal 1,2-ben a kifejezés egy területre utal, míg a 3,1-ben egy
népcsoportra, tehát a Galata levél alapján nem eldönthető a vizsgált kérdés, figyelembe kell
vennünk a többi előfordulást is. Az 1Kor 16,1-ben Pál a gyűjtésre hívja fel a korinthusiak
figyelmét, ahogy azt Galácia gyülekezeteiben is tette; néhány verssel később arról beszél,
hogy átutazik Macedónián (16,5), majd szót ejt Akhájáról (16,15) és az ázsiai
gyülekezetekről (16,19). Mivel itt a Macedónia, Akhája és Ázsia megnevezés egytől egyig
római tartományt jelöl, jogos a feltételezés, hogy az első versben megjelenő Galácia név is
a Galatia Provintia-ra vonatkozik, akárcsak a 2Tim 4,10-ben, ahol ez a helynév szintén más
provincianevekkel áll együtt.7 Az 1Pét 1,1 is említi Galáciát Kappadócia, Ázsia és Bitünia
szórványgyülekezeteivel együtt, így a kérdéses földrajzi név minden bizonnyal itt is a
provinciára vonatkozik.8
A két utolsó előfordulási helyet már ismerjük, ezek az ApCsel 16,6 és 18,23. Az
észak-galata elméletet vallók megdönthetetlen bizonyítékként kezelik ezen igeverseket
hipotézisük mellett, de érdemes alaposabban szemügyre vennünk bizonyító erejüket. A
16,6 a görögben így áll: „Δηῆιζνλ δὲ ηὴλ Φξπγίαλ θαὶ Γαιαηηθὴλ ρώξαλ...”. Balla Péter
részletesen beszél arról, hogy ez a szakasz a görögben egy nehezebben érthető jelzős
szerkezet, amely szó szerint úgy fordítható, hogy „átmentek a frígiai és galáciai
területeken”. Sok kutató viszont rávilágított arra, hogy a frígiai kifejezés lehet a galáciai
7
Tenney, M. C.: Galatians: The Charter of Christian Liberty. Wm. B. Eerdmans Publishing Company,
Grand Rapids, Michigan. 1998, 47.
8
Uo. 50.
9
jelzője, mert a görög szövegben csak az előbbi előtt van névelő, így a szószerkezet utalhat
a Galácia provinciának a Frígiába eső részére, vagyis a fríg-galata területre. Ez azért is
ésszerűbb, mert így nem kell azt feltételeznünk, hogy Pál egy kétszáz km-es kitérőt tett
volna a galata népcsoport által lakott területekre.9
A 18,23 eltér kissé az előző verstől: „… δηεξρόκελνο θαζεμῆο ηὴλ Γαιαηηθὴλ
ρώξαλ θαὶ Φξπγίαλ…” („… végigjárta Galácia vidékét és Frígiát…”). Balla ezen a ponton
Witheringtonra hivatkozik, aki szerint itt mindenképpen két területről van szó, a végigjárta
ige is erre utal, viszont Lukács gondolhatott Dél-Galácia Frígiát is magába foglaló
területeire, valamint az utóbbinak Galácián kívül eső vidékeire (Ázsia provinciában is
voltak fríg területek). Emellett mások még azt is felvetik, hogy az itt előforduló szerkezet
is jelentheti ugyanazt, mint a 16,6-ban; Galácia és Frígia is kapcsolódhat melléknévi
értelemben a vidékhez tartozó főnévhez, így említésük nem két külön térségre utal. Pál
Efézus fele tartott, ez bizonyos, ezért ésszerűbb elfogadni, hogy a dél-galáciai területeken
ment végig, mint azt, hogy hatalmas kitérőt tett Észak-Galácia felé. 10
b. Az észak-galata elmélet támogatói, amint már korábban is kifejtettük, érvként
hozzák fel feltevésük igazolására a Gal 4,13-ban megjelenő ηὸ πξόηεξνλ kifejezést,
amelyet az újfordítású Biblia az „első alkalom” kifejezéssel ad vissza. Ez alapján
feltételezhető az apostol két korábbi látogatása a galatáknál (Apcsel 16,6; 18,23). Viszont a
kérdéses szó lehet a πξόηνλ (első) sorszámnév középfokú alakja is, amely jelentése a Pál
korában használatos koiné görögben lehetett a korábban vagy előzőleg kifejezés is. Ha
pedig így olvassuk, az említett korábbi alkalom utalhat Pál első missziói útjára, amikor az
apostol több dél-galáciai térséget is bejárva különböző közösségeket keresett fel (ApCsel
13–14). Balla hozzáteszi: ha mindenáron ragaszkodunk ahhoz, hogy Pál két alkalommal
járt a galatáknál, az sem zárja ki a provincia hipotézist, hiszen az ApCsel 14-ből jól
kivehető, hogy Pál kétszer járt például Lisztrában, odamenet és visszatérőben is áthaladt a
településen.11
c. Azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy vajon hogyan szólíthatta Pál az első
missziói útja során alapított gyülekezeteket Galácia déli területén, Ramsay arra hivatkozik,
hogy egy előzékeny szónok vagy író sohasem nevezte a nevükön a tartománybeli népeket
– különösen akkor nem, ha római polgárok is lehettek köztük – hanem sokkal inkább a
provinciához, vagyis a Római Birodalomhoz tartozókként említette őket, amely jóval
9
Balla P.: i.m. XXXV-XXXVI.
10
Uo. XXXVI-XXXVII.
11
Uo. XXXVII-XXXVIII.
10
megtisztelőbb megszólítás volt.12 Balla hozzáfűzi, hogy a provincia déli részén lakó
népeket egyetlen kifejezéssel csak galatákként lehetett emlegetni. Pál sem járhatott el
másképp, ha nem akarta mindegyik népcsoportot külön megszólítani, ami aligha illene Gal
3,1-ben olvasható felsóhajtáshoz.13
d. A galaták babonás és bizonytalan természete még az észak-galata elmélet mellett
álló Moffatt szerint is irreleváns érv az említett hipotézis mellett.14 F. F. Bruce pedig
puszta szillogizmusnak tartja, amely arra alapoz, hogy a gallok általában állhatatlanok és
babonásak voltak, akár csak Pál galatái, ebből pedig arra következtet, hogy az apostol
galatái is gallok voltak. Akkor vehetnénk komolyan ezt a feltevést, ha a bizonytalankodás
és a babonaság csak a gallokra és a velük egy népcsaládba tartozó galatákra lenne
jellemző, de tudjuk, hogy ez nem így van.15
Összefoglalva, a dél-galata elmélet mellett állást foglaló kutatók szerint a levelet Pál
apostol a Provintia Galatia déli részén élő gyülekezeteknek írta, amelyeket (a pizídiai
Antiókhia, Ikónium, Lisztra és Derbé gyülekezeteit) az első missziói útján meg látogatott,
úgy ahogy erről az Apcsel 13–14 is tanúskodik. Meg kell említenünk, hogy mind az észak-
galata hipotézis, mind a dél-galata elmélet két-két különböző keletkezési idővel és ezzel
együtt két különböző keletkezési hellyel számol. Az észak-galata hipotézis kifejtésénél
láttuk, hogy Lightfoot szerint 57–58-ban íródott a levél Makedóniában, Moffatt viszont
úgy látta, hogy a keletkezési idő 53-ra tehető, a helyszín pedig Efézus volt. A dél galata
elméletnél is hasonló a helyzet e két kérdés tekintetében. Ramsay kutatása elején társaival
együtt úgy vélte, hogy a levél 50 körül keletkezhetett, Pál második missziói útjának
valamelyik állomáshelyén, röviddel az út első szakaszának megtétele után, amikor az
apostol ismét felkereste az első út során meglátogatott gyülekezeteket az ApCsel 16,6
tanúsága szerint.16 Ez a feltevés azonban mindjárt egy igen fontos kérdéssel szembesít: ha
ez így van, akkor vajon miért nem hivatkozik Pál a Gal 2,1–10-ben az apostoli zsinat
végzéseire (feltéve, hogy a Gal 2,1–10 az ApCsel 15 eseményeit írja le, amely fontos
eleme az említett érvelésnek), amely egy csapásra gátat vethetett volna a körülmetélkedés
körüli vitának. Ramsay maga végül arra a következtetésre jut, amelyet Kálvin már a 16.
században fölvetett, tudniillik, hogy a levél csakis az apostoli zsinat előtt íródhatott, 49-
ben, Pál első missziói útján, talán éppen a szíriai Antiókhiából. Így a Gal 2,1–10 leírása az
12
Ramsay-re hivatkozva jegyzi meg Longenecker. In: Longenecker, R. N.: i.m. lxvi.
13
Balla P.: i. m. XXXIV.
14
Longenecker, R. N.: i.m. lxiv.
15
F.F. Bruce-ra hivatkozva jegyzi meg Carson–Moo. In: Carson, D. A. – Moo, Douglas J.: Bevezetés az
Újszövetségbe. Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2007, 454, 11. lábj.
16
Longenecker, R. N.: i.m. lxvi.
11
ApCsel 11,30-cal feleltethető meg. 17
A két hipotézis bemutatása után – amelyek mellett egyen-egyenként még rengeteg
érvet lehetne felhozni – úgy látjuk, hogy a legutóbb említett álláspont kellőképpen
megalapozott, ezért a jelen dolgozatban ahhoz csatlakozunk. Meggyőződésünkben az is
megerősít, hogy az elmúlt húsz év több, nemzetközileg is elismert Galata levél kutatója
szintén e feltevés mellett teszi le szavazatát (pl. B. Witherington, L. L. Morris, Bruce,
Longenecker).
Végül pedig ne feledjük, hogy mi volt a célunk a címzettek kilétének
meghatározásával. Nevezetesen az, hogy megvizsgáljuk, milyen etnikai, vallási háttérrel
rendelkeznek azok a gyülekezetek, akikhez Pál a levelét intézi. Az ApCsel 13–14. részét
figyelmesen végigolvasva megállapíthatjuk, hogy a Provintia Galatia déli területein szép
számban éltek zsidókeresztyének, hiszen a 13,15 szerint Pál a pizídiai Antiókhiában
először a zsinagógába megy, és ott tanítja az izraelitákat. Mindemellett szintén a 13. rész
arról is beszél, hogy a prozeliták és a pogányok is hatalmas érdeklődést tanúsítottak az
apostol evangéliuma iránt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül továbbá, hogy 14. részben,
mely szerint Ikóniumban is sokan megtértek mind a zsidók, mind a görögök közül.
Likaónia területén, Lisztrában pedig Pál meggyógyított egy sántát, s a csoda láttán a
sokaság likaóniai nyelven szólalt meg, felkiáltással adva hangot csodálkozásának.
Mindezeket azért fontos megemlítenünk, mert jól rávilágítanak arra, hogy a galatákként
említett népesség különböző etnikai és vallási körökhöz tartozott, és hogy Pál igehirdetése
nyomán nagyon is eltérő hagyománykörből származó emberek tértek a keresztyén hitre.
1.1.2. Kik az ellenfelek?18
Az ellenfelekről Longenecker széleskörű és megbízható kutatásaira támaszkodva

számolunk be, aki a levélhez fűzött magyarázatában mind az ellenfelek kilétét, mind
tanításukat érthetően és éleslátóan vázolja fel és összegzi a már eddig elért eredményeket is
e kérdés tekintetében.
Az egyházatyák korától kezdve a reformáció idején át egészen az 19. század első
harmadáig az volt az uralkodó álláspont, hogy a levél alapján feltételezhető ellenfelek
törvényeskető zsidókeresztyének voltak. F. C. Baur ismertet egy olyan feltevést, miszerint
az őskeresztyének között két nagy tábor alakult ki, egyfelől a Péter tábora, másfelől pedig a
17
Balla P.: i.m. XXXIX.
18
Longenecker, R. N.: i.m. lxxxix–xcvii .
12
Pál, illetve Apollós hatása alatt álló tábor. A levélben említett ellenfelek az előző
táborból/pártból kerülhettek ki, ennek a csoportosulásnak volt tagjai a jeruzsálemi
zsidókeresztyének is az apostolokkal együtt. Ezek a vakbuzgó jeruzsálemi
zsidókeresztyének azért szivároghattak be a Pál alapította gyülekezetekbe, hogy – saját
értelmezésük szerint – teljességre vigyék a pogánykeresztyének megtérését a zsidó
törvények kötelezővé tétele által. Baur elgondolásának követői közül egyesek odáig
mentek, hogy az apostolokat vélték felfedezni a Galácia gyülekezeteiben úrrá lett hamis
tanítás mögött. Lightfoot mindezekkel ellentétben kijelenti, hogy Pál és a jeruzsálemi
apostolok kölcsönösen elismerték egymás munkáját, bár missziói területük különbözött. Ő
is úgy látja, hogy az evangéliumot elferdítők Jeruzsálemből jöttek, de biztosra veszi, hogy
az apostolok nem támogatták őket. Jakab levélbeli említését illetően J. A. Hort szerint itt
arról lehet szó, hogy Jakab követeket küldött Antiókhiába, hogy bizonyos ügyeket
elintézzenek, és gyakorlati dolgokban segítsék a pogány keresztyéneket, de a követei
félreértették szándékait, és saját nézeteiket és gyakorlatukat kezdték el hirdetni a pogányok
között teológiai alapelvként.
Az imént felsorolt nézetekhez képest éles váltást jelentett W. Lütgert és J. H. Ropes
két-front elmélete, amely értemében a Galata levél két különböző ellenfélcsoport ellen
irányult. Pál apostolnak egyrészt a judaista zsidókeresztyénekkel szemben kellett
megvédenie magát és az evangéliumot, akik a többi apostoltól való túlzott függetlensége
miatt támadták, a galatákat pedig arra kényszerítették, hogy megváltásuk bebiztosítása
érdekében tartsák meg a zsidó törvényeket. Másfelől az apostol szembe kellett szálljon egy
radikálisan pneumatikus csoporttal is, akiknél a szabadság egy másik értelmezése került
előtérbe és ezt az önző kívánságok féktelen hajszolásával tették egyenlővé. Erre nézve
fogalmazza meg az 5,13–6,10 verseket.
Hadd említsük még meg W. Schmithals egészen különös nézetét, miszerint olyan
zsidókeresztyén gnosztikusok lehettek a befurakodott áltestvérek, akik körülmetélkedtek és
arra voltak büszkék, hogy függetlenek a jeruzsálemi apostoloktól, Pált pedig azért
támadták, mert szerintük ő túlságosan tőlük függött. Ugyanő azt is állítja, hogy a levélíró
nem sokat tudott a galáciai gyülekezetek valódi helyzetéről, a 3–4 fejezetek érvelése a
keresztyénség általános kérdéseit tárgyalja, azokból nem következtethetünk a címzettek
egy konkrét problémájára. A levél lényege Schmithals szerint az, hogy bebizonyítsa, Pál a
többi apostoltól függetlenül és közvetlen kinyilatkoztatás által lett apostol, ugyanis a
gnosztikusoknál az így kapott apostoli tiszt és az evangélium tisztasága elválaszthatatlan.
Elméletek százai keletkeztek még az évek során és keletkeznek máig, és bár több
13
kutató szerint nem lehet pontos választ adni az ellenfelek kilétére, Longenecker véleménye
az, hogy van néhány biztos következtetés, amellyel csaknem minden tudós egyetért. A két-
front elmélet elvetése az egyik ilyen következtetés, hiszen az apostol nem beszél a
levelében kétféle áltestvérekről. Schmithals nézetét is elutasítja a legtöbb teológus,
lehetetlen, hogy Pál ne tudjon semmit a galáciai gyülekezetek problémáiról, mint ahogy az
sem elképzelhető, hogy gnosztikusok legyenek a tévtanítók, hisz ők még az Ószövetség
Istenét is elvetették, mi sem állt távolabb tőlük, mint a törvény és a körülmetélkedés.
Abban minden kutató bizonyos, hogy az ellenfelek nem részei a gyülekezeteknek,
máshonnan érkeztek, mert Pál megkülönbözteti őket a galatáktól, (1,7–9; 3,1; 4,17). Ő
maga sem tudta, hogy kicsodák, erre utalnak az „egyesek”, „azok” kifejezések és az
apostol kérdései is: „… ki igézett meg titeket…?” (3,1); „… ki akadályozott meg
titeket…?” (5,7.). Végül pedig az a nézet is közelfogadásnak örvend, amely szerint az
ellenfelek Jeruzsálemből jöttek, az viszont kétségtelen, hogy nem a jeruzsálemi apostolok
küldték őket, hanem egy sajátos, törvényeskedő irányzat hívei voltak.
Néhány pontban lássuk most az áltestvérek tanítását. Longenecker megjegyzi, hogy a
belső bizonyítékok közvetlen módon csupán azt mondák el, hogy a tévtanítók a
körülmetélkedés szükségességét hangsúlyozták a galaták között. Több helyen utal erre a
levél, konkrétan pedig az 5,2 és 6,12 versek kötik a körülmetélkedés szükségességét az
ellenfelekhez. Az elkövetkező megállapításokra csak közvetett módon történik utalás a
levében. Elsőként, abból, ahogy Pál igazolja apostoli tisztét és Istentől jövő elhívását (1,10
– 2,10) azt vehetjük észre, hogy az ellenfelek hitelteleníteni akarták személyét a galaták
előtt, és összehasonlították őt a jeruzsálemi apostolokkal. Másodszor, az apostol
Ábrahámot említi a Krisztusban hívők (és nem a törvényt cselekvők) őseként, ami arra
utalhat, hogy a törvényeskedő ellenfelek tanításában is fontos szerepet játszott az ábrahámi
szövetség és az Ábrahám fiai gondolatkör. Ezek mellett a 3–4 részek alapján a tévtanítók
számára nagyon fontos volta törvény, mert Pál egyértelműen kifejezésre juttatja az említett
fejezetekben, hogy a törvénynek csak ideiglenes szerepköre volt a világban. Krisztus
eljövetelével érvényét vesztette, így már csak az lehet kedves Isten előtt, aki a Krisztust
hittel elfogadja. Ezek arra engednek következtetni, hogy az áltestvérek még mindig
ragaszkodtak a törvényhez, és annak a betű szerinti betartását tették a keresztyén élet
feltételévé, nem a Megváltóban való hitet. Végül, de nem utolsó sorban az 5. részre
alapozva feltételezhető az ellenfelekről, hogy a zsidó életmódot és a törvény megtartását
azért tartották fontosnak, mert az gátat vethetett a szabadosságnak. A törvényhez hű életről
úgy gondolták, hogy annak paragrafusszerű pontos megélése megakadályozhatja, hogy az
14
ember a test kívánságainak engedje. Ezzel szemben hívja fel Pál a galaták figyelmét arra,
hogy akit Krisztus megszabadított, azt felruházta Lelkével, amely nem enged teret a test
cselekedeteinek, hanem a maga gyümölcseit termi.
Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy az ellenfelek minden bizonnyal
Jeruzsálemből érkező zsidókeresztyének voltak, akik a galaták közé beférkőzve igyekeztek
hitelteleníteni Pál apostoli tekintélyét, ezzel együtt pedig az általa hirdetett evangélium
igazságát is. Bár keresztyének voltak, nem tudtak a zsidó hagyományoktól, szokásoktól
megszabadulni, mi több, saját nézetüket a keresztyén élet zsinórmértékévé tették, ezért
kényszerítették a galatákat is a körülmetélkedésre és a törvény megtartására.
1.2. A Galata levél, mint irodalmi mű
Megtudtuk, hogy a levél kiknek és miért íródott, a továbbiakban pedig a megígértek

szerint irodalmi nézőpontból vesszük szemügyre a Galatákhoz írt levelet. Meghatározzuk
műfaját és hangvételét, majd a műfaj formai sajátosságait figyelembe véve megvizsgáljuk
a levél szerkezetét, formai és tartalmi felépítését.
1.2.1. Műfaj, hangnem
A 19–20. század fordulóján kezdett egyre inkább teret hódítani az a felvetés, mely
szerint az újszövetségi iratokat irodalmi perspektívából is szemügyre lehet és kell venni és
be lehet sorolni azokat egy-egy műfajba. A múlt század utolsó negyedében Hans Dieter
Betz, Amerikában élő újszövetséges kutató ezek alapján hívta fel a figyelmet arra, hogy a
Galatákhoz írt levelet az ókori görög-római retorika és episztolográfia szemszögéből
érdemes tanulmányozni. Az irat szerinte az apologetikus levelek műfajába sorolható. Ezen
műfaj a Kr. e. 4. században vált igazán népszerűvé, a szókratikus filozófusok fejlesztették
ki és főként tudományos viták során használták. Az apologetikus levél ötvözi a levél, mint
műfaj formai sajátosságait, valamint az önéletrajzi típusú írások és az apologetikus
beszédek stílusjegyeit.19 Ezek mind olyan vonások, amelyek egyértelműen fellelhetők a
Galata levélben, és amelyekről részletesebben fogunk beszélni az elkövetkezendőkben, de
még azelőtt ejtsünk néhány szót a levél hangneméről, stílusáról.
Merill C. Tenney világosan fejti ki, hogy milyen tényezők adják a levél polemikus
19
Betz, Hans Dieter: Galatians: A Commentary on Paul's Letter to the Churches in Galatia. Hermeneia, a
Critical and Historical Commentary on the Bible. Fortress Press, Philadelphia, 1979, 14.
15
hangvételét. Ilyen például a 3,1–4 vagy az 5,7–12 szakaszok gyors egymásutánban feltett
kérdései és a többszöri megszólítások is a levél során.20 Ennél a pontnál hozzátehetjük
Tenney megállapításához, hogy az apostol érvelésében sokszor saját olvasóira apellál.
Egyfelől a már megélt tapasztalataikra emlékezteti a galatákat, amikor befogadták Pált és
az általa hirdetett evangéliumot (1,6; 3,1–5; 4,13.15). Másfelől viszont értelmükre, logikus
gondolkodásukra hivatkozik, amellyel megérthetnék, hogy a törvényhez való ragaszkodás
hova vezet, és hogy Krisztus éppen ettől a kárhozatos következménytől kíván
megszabadítani mindenkit (1,10; 4,21; 4,6; 5,1–2).
William Hendriksen a levél hangvételével kapcsolatosan arra is rámutat, hogy –
ellentétben a Római levéllel, amelyben az apostol békés hangnemben hirdeti a
kegyelemből, hit általi üdvösséget – a Galata levélben Pál szavai néhol nagyon lesújtóak és
élesek. A galatákat többször is megdorgálja tévelygésük miatt (1,6; 3,1; 4,20), a „más
evangéliumot” hirdető ellenfeleket pedig egyenesen megátkozza és kárhozatra ítéli (1,8–9;
5,10). Az apostol azért fogalmaz ilyen élesen, mert aggódik értük (4,19) és rá akarja
ébreszteni őket arra, hogy a tét a saját üdvösségük, ezért mert nem mindegy, hogy
hallgatnak-e a tévtanítókra vagy sem. Ez az ébresztgető, döntés elé állító jelenik meg a
levélben előforduló rengeteg ellentétpáron keresztül is: más evangélium–nincs más
evangélium (1,6–9); törvény cselekedetei–Krisztusba vetett hit (2,16; 3,2.5.10–14); áldás–
átok (3,6–14) a rabszolganő–a szabad asszony (4,21–31); szabadság–szolgaság (5,1); test–
Lélek (3,3; 5,16–26).21 Pál apostol e fogalmak és képek szembeállításával szüntelenül
választás elé állítja olvasóit: vagy a másik evangéliumot választják az átokkal, vagy
Krisztus váltságművét és az áldást.
1.2.2. Szerkezet, gondolatmenet
A kommentárírók magyarázataikban kivétel nélkül közölnek egy felosztást,

szerkezeti áttekintést a Galata levélről. Jelen dolgozatban ezt a felosztást főként Betz
munkájára alapozva mutatjuk be, hiszen az ő kutatásai nyomán határoztuk meg a levél
műfaját is, amely alapvetően meghatározza és alakítja a levél szerkezetet. Néhol viszont az
ő megállapításait kiegészítjük más kutatók eredményeivel is.
20
Tenney, M. C.: i.m. 27.
21
Hendriksen, William: Galatians  Ephesians. New Testament Commentary. The Banner of Truth Trust,
Edinburgh, 1990, 21–22.
16
I. Címirat (1,1–5) 22
Amint már fennebb említettük, a Galatákhoz írott levél az apologetikus levelek
műfajába sorolható. Ami tehát a mű szerkezetét illeti az első egység az ókori levelekre
jellemző köszöntés, címirat (1,1–5). Ez az egység az utóirattal együtt (6,11–18) jól
elkülöníthető a levéltesttől, ugyanakkor tartalom szempontjából szervesen kapcsolódik
hozzá. A címirat két dolog kivételével követi a páli levelek mintáját: megnevezi a küldőt,
(superscriptio – 1,1), megjelöli a címzetteket (adscriptio – 1,2b) és köszönti őket (salutatio
– 1,3–5). Pál azonban a Galata levélben az önmagára, mint küldőre vonatkozó részt
kibővíti az apostoli tisztének igazolásával, valamint a köszöntéshez hozzácsatol egy
krisztológiai és szotériológiai formulát, illetve a végére egy doxológiai részt. Mindkét
kiegészítés előre vetíti a levél egy-egy fő gondolatát.
II. Exordium (1,6–11)23

A levéltesthez tartozó rész első egysége Betz elgondolásában a 1,6–11 szakasz,
amelyet az ókori szónoklattan szabályainak megfelelően exordiumnak nevez. Az
apologetikus levél ezen része általában meghatározza a levélírás okát és előre utal annak
tartalmára. Pál apostol is így tesz, egy ironikus kijelentéssel indítva elmondja, hogy egy
„más evangélium” elterjedése miatt kellett tollat ragadnia. Ezzel szemben azonnal
kimondja saját álláspontját: nincs más evangélium. Ez a kijelentés meghatározza az egész
levél gondolatmenetét, hisz az apostol a továbbiakban ennek az evangéliumnak az
igazságát és valóságát bizonyítja több területről vett érvek segítségével.
Néhány kutató szerint az exordium a 9. verssel ér véget (Varga Zsigmond, Tenney)24
többen pedig ideveszik még a 10. verset is (Balla, Hendriksen, Longenecker).25 Betz
viszont az exordiumot a 11. verssel tekinti lezártnak, ismételten az ókori szónoklattanra
alapozva. Álláspontja jól átgondolt, és nézeteink szerint is elfogadható. Eszerint a 10–11.
versek még az exordiumhoz tartoznak, ennek ellenére egyfajta hídszerepük van, átmenetet
képezve az exordium és a narratio között. Az apologetikus iratokat vizsgálók az ilyen
típusú szövegrészeket transgressionak (átvezetésnek) nevezik. A 10. vers retorikai
kérdéssel zárja az exordiumban elmondottakat, kijelentve, hogy Pál nem az emberek
22
Betz, Hans Dieter: The Literary Composition and Function of the Paul’s letter to the Galatians. In: New
Testament Studies, 21 (1975/3), Cambridge University Press, London, 355.
23
Uo. 359–362.
24
Vö. Varga Zsigmond: A galatákhoz írt levél. Kálvin Kiadó, Budapest, 1998, 27.; Tenney, M. C.: i.m. 35.
25
Vö. Balla P.: i.m. XL.; Hendriksen, W.: i.m. 36.; Longenecker, R. N.: i.m. 11.
17
tetszését keresi az evangélium hirdetésével. A 11. vers pedig rámutat arra, hogy az apostol
az evangéliumot nem emberektől vette, és így felvezeti a narratio egységét, amelyben ezen
állítását életének eseményeivel bizonyítja.
III. Narratio (1,12–2,14)

Rögtön a 12. versben Pál konkrétan kimondja, hogy az általa hirdetett örömhírt
közvetlenül Istentől vette, a következő versekben pedig ezt a kijelentést támasztja alá.26 A
narratio három alegységre osztható. Az első szakasz (1,13–24) egy hosszabb periódust ölel
fel az apostol életéből, amelyből megtudhatjuk, hogy Pál, a megtért keresztyénüldöző úgy
hirdette a Krisztus által kinyilatkoztatott evangéliumot a pogányok között, hogy annak
részleteit nem vitatta meg egyetlen emberrel sem, az apostolokat is beleértve. A középső
szakaszban (2,1–10) kiderül, hogy annak ellenére, hogy Pál nem tanácskozott testtel és
vérrel, a jeruzsálemi apostolok mégis úgy vélték, hogy az általa hirdetett evangéliumon
keresztül ugyanaz munkálkodott, mint aki Péter által is működött a körülmetéltek között.
Az utolsó alegység (2,11–14) végül a híres antiókhiai esetet írja le, amelyben Péter ezt az
egyetlen evangéliumot – amelyről nagyon jól tudta, hogy nem a törvény cselekedete által
ígér üdvösséget – megtagadva nem vállal közösséget a pogányokkal.27
IV. Propositio (2,15–21)

Mindenekelőtt szükséges beszélnünk arról, hogy a Galata levéllel foglalkozó
teológusok egy része, mint Varga Zsigmond vagy Tenney28 ezt az igerészt hozzákapcsolják
az előző részhez, vagy annak utolsó szakaszához, hiszen Pál itt fogalmazza meg, hogy
Péter magatartásának milyen jelentősége van az evangélium fényében. Betz is egyetért
velük mindebben, mégis külön nagy egységként kezeli ezt a hat verset, újfent a retorikai
megfigyeléseire alapozva, amely szerint az apologetikus levelekben megfigyelhető a
narratio és a probatio között egy átvezető passzus. A 15–21 igeszakaszra illik ez a leírás,
mert nem pusztán az antiókhiai eset tanulságát vonja le, hanem a 16. versben
megfogalmazza a levél egyik kulcsmondatát és így előkészíti a levél fő egységét, a
probatiot. Ez a tételmondat az egyedül Krisztusban való hit általi megigazulás tényét
mondja ki, a probatio egysége pedig emellett sorakoztat fel érveket több területről. 29
26
Betz, H. D.: The Literary Composition, 363.
27
Uo. 365.
28
Vö. Varga Zs.: i.m. 41-42.; Tenney M. C.: i.m. 35.
29
Betz, H. D.: The Literary Composition, 367.
18
V. Probatio (3,1–4,31)
A probatio az ókori apologetikus beszédek és iratok legfontosabb része volt, ez
döntötte el, hogy az apologéta meg tudta-e győzni hallgatóit igazáról vagy sem. Ezen a
ponton a rétor egy jól átgondolt, több területet is érintő érvelési stratégiával próbálta
megszerezni hallgatói egyetértését.
Az apostol is ugyanezt teszi a levél probatio egységében (3–4 fejezetek), különböző
érveket hoz fel a hit általi megigazulás tantétele mellett. Az egyik legjobb argumentummal
indít, a címzettek érintettségét használja fel maga javára és rákényszeríti a galatákat arra,
hogy ők maguk bizonyítsák az alaptétel igazát azáltal, amit saját életükben
megtapasztaltak. A galatáknak nincs választási lehetősége, nem tagadhatják le a Szentlélek
működését életükben, így azt is el kell ismerniük, hogy a Lélek munkálkodása a törvénytől
függetlenül a „hit igéjének hallása által” történt, (3,5).30
A második argumentumként (3,6–18) Pál az Ószövetséget, mégpedig Ábrahám
történetét használja. Világosan levezeti, hogy Ábrahám hite által igazult meg Isten előtt, és
nem cselekedetei révén, így az ő igazi utódai is csak azok lehetnek, akik hisznek. Az új
szövetség korában az ember hite kizárólag Jézus Krisztusra tekinthet, hiszen ő Ábrahám
elsőszámú utóda, akiben valóra váltak Isten ígéretei. A szakasz végén harmadik érvként
(15–18 versek) a szerző jogi terminológiával is szemlélteti, hogy Isten Ábrahámmal kötött
szövetségét, amelynek alapja az ő ígéreteiben való bizalom nem írja fölül egy
négyszázharminc évvel később keletkezett törvény.
A következőkben (3,19–25) egy exkurzus található, amely arra keresi a választ, hogy
mindezek után a törvénynek mi a szerepe Isten üdvtörténetében. A Pál által mondottak
mind azt bizonyítják, hogy Isten szándéka a törvénnyel nem az volt, hogy a megváltás
feltételévé tegye. A törvény csak egy ideiglenes nevelő volt az üdvtörténet egy
szakaszában, aki azáltal, hogy szüntelenül rámutatott a bűnre, igyekezett megtartani Isten
népét az általa meghatározott úton, melynek a vége Krisztus.
Tovább haladva, a 3. fejezet utolsó négy verse (3,26–29) és a 4. fejezet első versei
(4,1–7) a galaták hit által kapott új státuszát fogalmazzák meg, amely nem más, mint az
istenfiúság.31 Ez az állapot egyrészt felülír minden etnikai, társadalmi és nemi különbséget
(3,28) másrészt, aki Krisztus által Isten gyermeke, az már nincs a nevelő (törvény) alá
vetve, sőt mindezeken felül Isten Szentlelkét is megkapta (4,6–7). Az apostol soron
következő szavai, egészen a 21. versig szakítva a teológiai érveléssel ismét közvetlenül a
30
Betz, H. D.: The Literary Composition, 369–370.
31
Uo. 371.
19
galatákat szólítja meg a 3,1–5 versekhez hasonlóan és az apostol aggodalmáról
tanúskodnak. Végül pedig a probatio utolsó egysége, a Hágár-Sára allegória (4,21–31) a
rabszolganő és a szabadasszony ellentétére építve ismét rávilágít a törvény
haszontalanságára. Itt tűnik fel először explicit módon a szabadság gondolata, mégpedig
Ábrahám ígéret szerint született fiával összekapcsolva, szemben a test szerint született
fiúval, aki a rabszolgasorsba juttató törvényt jelképezi.32 Pál nagyon átgondoltan kapcsolja
össze ebben a részben probatio során felsorakoztatott legfontosabb gondolatokat (Ábrahám
ígéret általi utódai, törvény szolgasága, Lélek ajándéka) a következő, etikai egység fő
témájával, a szabadságban való életfolytatással.
VI. Exhortatio (5,1–6,10)

Betz az ókori retorikai művek exhortatio vagy parenesis egységével kapcsolatban
tudatja, hogy nehéz meghatározni tartalmát és szerepét, annyi azonban megállapítható
hogy ez a szövegrész leginkább a filozófiai levelekben volt használatos. Főképp
buzdításokat, előírásokat tartalmazott, amelyek megmutatták a száraz és elvont bölcseleti
szövegek gyakorlati hasznát a mindennapi életben.33 A Galata levél exhortatiojában Pál
apostol is ugyanígy tesz. Bemutatja a probatio teológiai érvelésének a gyakorlati, etikai
következményeit.
Pál etikájának alaptételévé a Krisztusban kapott szabadságot teszi.34 A benne és
általa kapott új életben a keresztyén már nem bízhat a körülmetélkedésben, sem más
ószövetségi rituális törvényben, mert aki így cselekszik, az elszakad Krisztustól. De még
mielőtt bárki félreértelmezné a törvénytől való szabadságot, az apostol azt is kijelenti, hogy
a keresztyén szabadság nem lehet szabadosság. Az igazi, Istenben gyökerező szabad
életnek egyetlen célja és tartalma van: a felebarát szeretete és szolgálata. Ebben az
életfolytatásban a Lélek segíti a hívő embert. A test cselekedeteit a törvény ítéli meg, így a
test kívánságainak engedő ember a törvény alatt van, viszont a Lélek gyümölcsei ellen
nincs törvény, hiszen aki ezeket termi, minden bizonnyal a Lélek vezetése alatt áll. A
keresztyén szabadság tehát a Lélek uralma alatti élet, amely szeretettel szolgálja
felebarátját.
Végül, a levéltest záróakkordjaként a 6,1–6,10 közötti igerész különböző intelmeket
fogalmaz meg arról, hogy a keresztyének hogyan forgolódjanak egymás között, hogyan
32
Betz, H. D.: Galatians, 31.
33
Betz, H. D.: The Literary Composition, 374–375.
34
20
viszonyuljanak az őket tanítókhoz és egymáshoz.
VII. Utóirat, Conclusio (6,11–18)

Az apologetikus levelek keretes szerkezetének megfelelően a Galata levél is
rendelkezik utóirattal, amely a retorika szabályai szerint a conlusio szerepét is betölti. Pál
még egyszer felhívja a címzettek figyelmét az ellenfelek hamisságára és kijelenti, hogy mi
az, ami a keresztyén élet egyedüli zsinórmértéke: az új teremtés, ami a Krisztusban való új
életet jelenti. Aki az ő nevébe keresztelkedett meg, az vele együtt megfeszíttetett és
feltámadott egy új életre, amely szabad a törvénytől és bűnöktől. Ebben az új létállapotban
a keresztyén Krisztus lelkének uralma alatt áll.35 Végül Pál áldást kíván, elsőként csak
azokra, akik az által hirdetett evangéliumot befogadják, majd pedig a galáciai
gyülekezetekre.
Összegzés
Az első fejezet végéhez érkezve tekintsük át, hogy melyek azok a bevezetéstani
információk, amelyeket igazán lényeges magunkkal vinnünk, hiszen segítenek helyesen
értelmezni a keresztyén szabadság témáját a Galata levélben. Tudomást szereztünk arról,
hogy a levelet olyan keresztyén gyülekezeteknek írta az apostol, amelyekben egyaránt
éltek zsidó, görög és egyéb, pogány származású hívők. Pál apostol olyan zsidókeresztyén
törvényeskedőkkel szemben fogalmazza meg az elmondottakat, akik a krisztusi
szabadságot és ezzel együtt a Lélek munkáját és ajándékait nem találták elégségesnek az
istenfélő életre, ezért vették magukra a törvény igáját is. Ezek a tévtanítók beszivárogtak a
galáciai gyülekezetekbe és azt hirdették a galaták között, hogy aki a Krisztus
váltságművében való hit mellett nem válik zsidóvá a körülmetélkedés által és nem tartja
meg az ószövetségi törvényeket, az Isten előtt soha nem lehet teljes mértékben igaz. Az
apostol azonban egyértelműen a galaták tudtára adja, hogy a Megváltóban való hit
elegendő a megigazuláshoz. Krisztus kiváltotta a benne hívőt a törvény átka alól,
szabadságot adott neki, hogy csakis rá bízza életét
Végül nézzük meg, hogy a levél irodalmi szemszögből való áttekintésének milyen
gyakorlati haszna lesz a következő fejezetekre nézve. Láthattuk, hogy az apologetikus
levelek tartalmi szempontból is fontos egységei a propositio, a probatio és az exhortatio.
35
21
Az első kimondja a levél teológiai tételmondatát (amely jelen esetben a kegyelemből hit
általi megigazulás tana), a második különböző területekről vett érvekkel alátámasztja, a
harmadik pedig levonja a probatioban elmondottak következményeit a mindennapi
életfelfogásra és életvitelre nézve. Ez a gyakorlati következtetés a Galata levél esetében a
Krisztusban kapott szabadság gondolata, amely dolgozatunk fő témája is. Mindezek
értelmében a következő fejezetekben részletesen megnézzük főként a propositio és a
probatio gondolatmenetét, idevéve az egyetlen evangélium kérdéskörét, amely főleg az
exordiumban és a narratioban jelenik meg. A dolgozatunk fő témájára való tekintettel
pedig egy külön fejezetben részletesen tanulmányozzuk az exhortatio egységét. De előtte
lássuk a levélben megjelenő szabadsággal kapcsolatos kifejezések fogalomtörténeti
vizsgálatát.
22
2. A Galata levélben megjelenő szabadsággal kapcsolatos kifejezések
vizsgálata
Tudjuk már, hogy kiknek és kikkel szemben fogalmazta meg Pál apostol a Gal 5,1
felhívását: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és
ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.” De mit értett vajon Pál a
szabadság szó alatt? Ez ugyebár a jelen dolgozat legnagyobb kérdése, viszont ahhoz, hogy
erre választ adjunk, át kell látnunk, hogy a korabeli emberek hogyan vélekedtek erről a
kérdésről, mert az mind hatott Pál értelmezésére vagy éppen átértelmezésére is. Ebben a
fejezetben tehát a Pál apostol korabeli szabadságértelmezést fogjuk megvizsgálni, azon a
két szabadsággal, szabadítással kapcsolatos kifejezésen keresztül, amelyek a levél eredeti
szövegében megjelennek: ἐιεπζεξία és ἐμαγνξάδω (ἀγνξάδω),. Vizsgálatunk érinteni fogja
az Ószövetséget, az ókori hellenizmus nézőpontját és az Újszövetség értelmezését, hiszen
ezek mind olyan területek, amelyek befolyásolhatták Pál apostol gondolkodását a
keresztyén szabadságról.
2.1. Az ἐλευθεπία szó jelentéstartalma különböző kultúrkörökben
Az ἐιεπζεξία szó a fogalom melléknévi alakjából (ἐιεύζεξνο) képződött és mindig is

emberekkel kapcsolatosan használták, mégpedig nagyon konkrét, társadalmi értelemben a
szolga, rabszolga ellentéteként. Filozófiai és vallási terminusként csak később, leginkább a
görög cinikusok és sztoikusok idejében kezdték alkalmazni.
2.1.1. Az Ószövetség szabadság-értelmezése
A görög Ószövetség, a Septuaginta is ismeri az ἐιεπζεξία kifejezést, viszont csakis

melléknévi alakban. A főnévi, elvont fogalomra a hébernek azért nincsen megfelelő szava,
mert az ószövetségi zsidó ember számára a szabadság mindig egy konkrét helyzetet
jelentett, amelyet inkább az ἐιεύζεξνο melléknév vagy az ἐιεπζεξόω ige jelöl.36 Ilyen
konkrét helyzet a rabszolgaság-szabadság viszonya, ebben a kontextusban tűnik fel a
leggyakrabban ez a kifejezés (2Móz 21,2, 5, 27; 3Móz 19,20; 5Móz, 15,12k), viszont
néhány egyedi esetben más gondolatkörben is előfordul. Az 5Móz 21,14-ben például a
36
Ld. Szabadság szócikk. In: Kozma Zsolt (szerk.): Bibliai fogalmi szókönyv. Erdélyi Református
Egyházkerület, Kolozsvár, 1992, 288.
23
foglyul ejtett nővel való bánásmóddal kapcsolatban jelenik meg, a Sámuel könyvében a
hivatalos kötelességek alóli mentességet írja le (17,25), valamint a nemesek
megnevezésére is használják (1Kir 21,8.11; Neh 13,17; Jer 36,2).37
Amikor az Ószövetségben megjelenő szabadságértelmezésről beszélünk, a legelső
dolog, amit meg kell jegyeznünk az, hogy a szabadság-szolgaság kérdését az Ószövetség
embere kizárólag Jahve uralkodásán és szabadító cselekedetein belül tudta értelmezni. Az
egyiptomi szolgaságból, az ígéret földjén levő gonosz népektől vagy akár a babiloni
fogságból való megmenekülés mind hozzájárultak ahhoz, hogy az ószövetségi ember úgy
tekintsen saját szabadságára, mint ami nem természet szerint az övé, hanem Istenétől
kapta. Innen érthető meg az is, hogy miért nem válhatott soha egész életére rabszolgává
egy szolgasorba süllyedt izraelita sem. A Sabbath évben mindenki köteles volt szabadon
bocsátani a hozzá szegődött honfitársát, méghozzá nem is üres kézzel (2Móz 21,2–6; 5Móz
15,12–15). E törvény, sőt az egész Tízparancsolat indoklását is az egyiptomi szabadítás
csodája adta („Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a
szolgaság házából.” – 2Móz 20,2). Ez az ajándék annyira elkötelezte a népet az
Adományozó iránt, hogy nem volt kérdés: ettől kezdve Izrael népe örök szolgaságot és
engedelmességet egyedül csak Jahve iránt tanúsíthat. A zsidó nép szabadsága tehát egyet
jelentett Jahve szolgálatával. 38
Izraelnek, mint politikai entitásnak a szabadsága és függetlensége szintén Isten
szabadító tettében gyökerezett, és csak ebben a kontextusban volt értelmezhető. Ha a nép
függetleníteni akarta magát Istentől és a saját útját akarta járni, ez a tette egyenlő volt a
politikai szabadsága és függetlensége elveszítésével. A Bírák könyve kiválóan illusztrálja,
hogy amikor a nép elfordult Jahvétól, mindig szolgasorsba süllyedt, de miután bűnbánattal
Istenhez fordult, ő meghallgatta és megszabadította népét az ellenséges nemzet kezéből.39
Még mielőtt szemügyre vennénk a hellenizmus szabadságértelmezésének
jellegzetességét, vegyük számba a judaizmus gondolkodásmódját is e témával
kapcsolatban. A zsidóság körében elevenen élt az a teológiai szemlélet, amelyet az
Ószövetséggel kapcsolatban is említettünk, nevezetesen, hogy a nép, mint Jahve
választotta és szövetségese, soha nem állhatott más szolgálatában Istenén kívül. Mind a
társadalmi, mind a politikai létformára kiterjedt ez az alapelv, ezt vitték tovább a
farizeusok, de még inkább a zélóták, akik a politikai szabadság megvédelmezését
37
Ld. Freedom szócikk. In: Brown, Colin (Ed): The New International Dictionary of the New Testament
Theology. Zondervan Publication House, Grand Rapids, Michigan, 1975, 716.
38
U.o.
39
Uo. 716–717.
24
egyenlőnek tekintették a Jahve és a Törvény iránti feltétlen hűséggel. 40 Ez a megfontolás
vezette őket arra, hogy minden lehetséges eszközzel próbáljanak kiszabadulni a római
befolyás alól, nem csoda hát, ha többször is fellázadtak az idegen uralom ellen (Szádok és
Júdás, a zsidó háború, Bar Kokhba).41 Végül hadd említsük meg, hogy a farizeusok és
zélóták Messiás váradalmában is a politikai függetlenség gondolata volt a
leghangsúlyosabb, hisz úgy vélték, hogy az eljövendő Dávid fia legfőbb feladata éppen az,
hogy kiszabadítsa őket az idegen elnyomás alól, majd helyreállítsa és kiterjessze Dávid
országát. Ez is akadályozta őket abban, hogy befogadják a Jézus Krisztus által meghirdetett
Isten országáról szóló üzenetet.
2.1.2. Az ókori görög világ és a sztoikus filozófia
A hellenizmus világában az ἐιεπζεξία fogalmát alapvetően meghatározta a görög

ember világ- és önértelmezése, amely szervesen egybekapcsolódott a polisszal, a görög
városállammal. Így a korabeli görög ember számára a szabadság eszméje mindenekelőtt
politikai értelemben vált jelentőssé, és az Ószövetséghez hasonlóan elsősorban a
szolgasággal szembeni állapotot fejezte ki. Az ἐιεύζεξνο jelző olyan egyénre vonatkozott,
aki teljes jogú tagja volt a polisznak, és így részese volt a városállam nyújtotta
kiváltságoknak. A görög városállamok legfőbb kiváltságai közé tartozott a nyilvános
vitákban való részvétel, a kereskedelmi tevékenységekhez való jog és a szólásszabadság.
Az nevezhette magát szabadnak, aki korlátozás nélkül élhetett a felsorolt jogokkal.42
Arisztotelész ebben az időben úgy beszélt az ἐιεπζεξία fogalmáról, mint ami a
legalapvetőbb lényege a polisznak, meglétét pedig az állam alapvető törvénykezése, az
alkotmány garantálta. Vele együtt a többi korabeli gondolkodó is összekapcsolta a
szabadságot a törvénnyel, az államigazgatással, sőt, az előbbit alárendelték az utóbbiaknak.
Közigazgatási nézőpontból az ókori demokráciát tekintették az egyetlen olyan
államformának, amely képes garantálni az egyén szabadságát, mivel a köztársaság minden
teljes jogú polgárnak ugyanolyan jogokat biztosított, és semmi különbséget nem tett
közöttük anyagi helyzetük vagy rangjuk szerint. Ez az egyenlőség tette lehetővé az egyéni
ἐιεπζεξία megvalósulását.43
40
Adorjáni Zoltán: Ót és újat. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004, 90.
41
Adorjáni Zoltán: i.m. 95.
42
Ld. Freedom szócikk. In: Brown, Colin (Ed): i.m. 715.
43
Ld. ἐιεπζεξία szócikk. In: Kittel, G., Bromiley, G. W., Friedrich, G.: Theological Dictionary of the New
Testament. Vol 2, WM. B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan, 1974, 489.
25
Az ókori demokrácia azonban hordozott magában néhány veszélyforrást is.
Amennyiben a korlátok nélküli szabadság eszméje felülkerekedett a törvényen,
hosszútávon mind az egyén, mind a társadalom számára ártalmasnak bizonyult. A
demokratikus államforma, amint már jeleztük, egyenlő jogokat biztosított az
állampolgároknak, és ezzel együtt lehetőséget is teremtett a fejlődésre, önmegvalósításra,
nyilván a törvény keretein belül. Ezzel viszont az individuum került előtérbe saját jogaival
és akaratával együtt, és ez sok esetben veszélyeztette a törvény autoritását, mint ahogy az
athéni demokrácia esetében is. A baj forrása abban állt, hogy mindig is volt néhány olyan
ember vagy embercsoport, akiket különösen hajtott a vágy, hogy egyéni szabadságukat a
legmagasabb szinteken éljék meg, és éppen erre hivatkozva szegték meg a törvényt. Ebből
kifolyólag a törvény egyre inkább erejét vesztette, úgy hogy az egyik vagy másik nagyra
törő egyén a saját zsarnoki uralma alá vonhatta a poliszt.44
A görögöknél a ἐιεπζεξία politikai értelmezése az előbb elmondottakon kívül a
külső ellenséggel vagy más országgal szembeni függetlenséget is jelentette. Különösen a
perzsákkal szembeni háborúban kapott nagy hangsúlyt (Kr. e. 499–449), amelyet
Hérodotosz történetíró is úgy értékelt, mint a szabadság védelmezését a despotizmussal
szemben. Euripidész pedig drámáiban jelenítette meg az egyén áldozathozatalát,
önátadását a népszabadság megoltalmazása és fenntartása érdekében.45
A peloponnészoszi háború Athént, a legjelentősebb demokratikus városállamot a
végső romlásba taszította, a látszólag tökéletes rendszer megbukott, törvényei elveszítették
súlyukat. Így a polisz embere az állam és az állami törvények helyett egy nagyobb,
átfogóbb λόκνο szemszögéből kezdte szemlélni önmagát; ebben segítette őt a sztoicizmus
bölcselete. A sztoikusok a természet és a kozmosz törvényszerűségeit tartották az igaz
mértknek, az embert pedig arra biztatták, hogy a világ látszólagos valóságától függetlenítse
létét.46
Epiktétosz Kézikönyvecskéje már az első sorokban nagyon jól összefoglalja a
sztoikus filozófia életszemléletét, melyet szorosan összekapcsol a szabadság gondolatával.
Rámutat arra, hogy csupán a belső vágyak, gondolatok állnak az egyén hatalmában, ezek
természetüknél fogva szabadok. Az életet meghatározó minden külső, testi tényező – mint
a vagyon, a hírnév, vagy akár a másik emberrel való kapcsolat – olyan dolog, amelyet az
44
Ld. ἐιεπζεξία szócikk. In: Kittel, G., Bromiley, G. W. and Friedrich, G.: i.m. 490.
45
Ld. Freedom szócikk. In: Freedman, David N.: The Anchor Bible Dictionary. Vol 1, Doubleday, New
York, 1992, 855.
46
26
ember nem egyedül hozott létre, soha nem is birtokolhatja egészen. 47 Epiktétosz szerint az
élet legnagyobb buktatója az, ha valaki olyasvalamit tart a magáénak, ami alapvetően nem
áll hatalmában, és annak hiánya miatt bánkódik, haragszik vagy netán irigykedik másokra.
Az a legjobb megoldás, ha az ember soha nem teszi függővé lelki nyugalmát semmilyen
külső körülménytől, legyen az akár a megbecsülés hiánya, a szegénység, vagy éppen egy
szeretett személy elvesztése.48 Így találhat rá a lét legvégső értelmére és céljára, ami nem
más, mint az ἐιεπζεξία.49 A sztoikus filozófiában a szabadságnak azonban van egy másik
mozzanata is. Miközben az ember azon igyekszik, hogy távol tartsa magát mindentől, ami
meghaladja erejét, képességeit, ami kívül esik rendelkezési körén, mindinkább saját
természetére és ösztöneire hagyatkozik, mivel az igazi jót ez birtokolja. 50 Másrészt minden
külső tényezőt, még saját létét is az istenek kezére hagyja, akik egy jól körülhatárolt
szerepet szántak minden élőlénynek. Ők uralkodnak minden körülmény felett, az ember
feladata pedig az, hogy felvállalva saját szerepét alkalmazkodjon minden élethelyzethez.51
Összefoglalva, a sztoicizmus felfogásában a szabad ember egyfelől visszavonul minden
külső, testi dologtól, másfelől vakon ráhagyatkozik saját ösztöneire, a körülményekre,
valamint az istenek akaratára, akik mindezeket irányítják. A Kézikönyvecske utolsó sorai
találóan summázzák e gondolatokat:
Vezess, Zeus, és Te, Végzet, bárhová is szántatok. Zúgolódás nélkül követlek
benneteket. Ha nem akarnék, gyáva volnék, és mégis engedelmeskednem kellene. Aki
a kényszerűségnek méltó módon aláveti magát, az bölcs előttünk és tudja az istenek
akaratát.52
2.1.3. Az Újszövetség szabadság fogalma
Az Újszövetségben összesen 42-szer fordul elő az ἐιεπζεξία szó valamely formája.

Főnévként 11 alkalommal, melléknévként 23-szor, igei alakban 7-szer jelenik meg;
ἀπειεύζεξνο formában egyetlen helyen, az 1Kor 7,22-ben. János apostolnál 7-szer,
Péternél 4-szer, Jakab apostolnál 2-szer, a Márk szerinti evangéliumban pedig egyszer
tűnik fel. A további 29 előfordulási hely Pál apostol négy levelében található, a
Rómabeliekhez, a Korinthusiakhoz (1–2Kor) és a Galáciabeliekhez írt levelekben.
47
Epiktétosz: Kézikönyvecske, vagyis a stoikus bölcs breviáriuma. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó,
Budapest, 1991, 11.
48
Epiktétosz: i.m.18–19.
49
Uo. 20.
50
Uo.22
51
Uo. 32–33.
52
Uo. 51.
27
Mindezek azt mutatják, hogy az Újtestamentumban a szabadság fogalma Pálnál a
leghangsúlyosabb, ezért lehetetlen, hogy az ő leveleinek említése nélkül beszéljünk e
témáról.53
Az Ószövetséggel és a hellenizmussal ellentétben az Újszövetség nagyon kevésszer
használja az ἐιεπζεξία fogalmát politikai értelemben. Sokszor szembeállítja ugyan a
szolgaság gondolatával, viszont a legtöbb helyen a lelki értelemben vett megkötözöttség
ellenében hirdeti az ember szabadságát. Abban viszont megegyezik mind az Ó- mind az
Újszövetség és az ókori görög értelmezés is, hogy a szabadságról csakis valamilyen
viszonyrendszerben lehet beszélni, nem értelmezhető csupán önmagában. Ennek
megfelelően három dologgal összefüggésben beszél az Újtestamentum az ember,
pontosabban a keresztyén ember szabadságáról: a bűn, a törvény és a halál kérdéskörében,
és Pál apostol az, aki e témát mindhárom vonatkozásban a legrészletesebben tárgyalja.54
A bűn és a szabadság viszonyát mindenekelőtt a Jn 8,31–36 és a Róm 6,12–23 bontja
ki részletesen. Az előbb említett igeszakasz szerint a Jézust hallgató zsidók félreértik
beszédét, miközben felkínálja nekik a szabadságot, és arra hivatkoznak, hogy mivel
Ábrahám fiai, mindig is szabadok voltak, soha nem szolgáltak senki másnak Istenen kívül.
Ezzel szemben Jézus arról beszél, hogy a konkrét, politikai értelemben vett szolgaságnál
sokkal nagyobb és egyetemesebb problémát jelent a bűn szolgálata, amely kivétel nélkül
érint minden embert. Az Isten ellen elkövetett legapróbb vétség is visszavonhatatlanul
kivon az Istentől kapott szabadság és a vele való közösség létállapotából, és menthetetlenül
a bűn rabszolgájává tesz (2Pét 2,19). Ettől a rabszolgasorstól csak az Isten által küldött Fiú
igazság, azaz váltságműve képes megszabadítani. Csak általa kerülhet az ember ismét az
Istennel való közösségbe, ahol valóban szabad lehet. A Róm 6,12–23-ban Pál azt a kérdést
fejtegeti, hogy az ember menthetetlenül annak a hatalomnak a szolgájává válik,
amelyiknek engedelmeskedve aláveti magát. Ha enged a gonoszságnak és
igazságtalanságnak, akkor a bűn gyakorol felette hatalmat, és így – Pál találó beszédmódja
szerint – szabaddá válik az igazságtól (Róm 6,20), azaz kikerül az igazság fennhatósága
alól. A keresztyén ember azonban nincs a bűn uralma alatt, Krisztus által felszabadult
befolyása alól azért, hogy Istennek szolgáljon és elnyerje az örök életet.
A törvénnyel szembeni szabadságról most csupán néhány szót ejtünk, hiszen már
utaltunk rá, hogy a Galata levél éppen ezt a témát bontja ki, így erre a következő
fejezetekben térünk ki részletesen. Pál a Római levélben is szóba hozza a törvény és a
53
Ld. Freedom szócikk. In: Brown, Colin (Ed): i.m. 717.
54
28
szabadság egymáshoz való viszonyát. A Róm 7,1–4-ben a házassági jogból vett példával
igazolja, hogy az ember élete egész idején a törvény uralma alatt áll. Amíg egy asszony
férje életben van – fejti ki analogikusan a kérdést –, addig házasságtörésnek számít, ha az
asszony más férfié lesz. Viszont ha a férj meghal, az asszony fel van mentve az alól a
törvény alól, mely őt férjéhez köti. Mivel a keresztyén ember Krisztus halálába
kereszteltetett bele, meghalt a törvény számára, és így szabaddá vált arra, hogy csakis Isten
gyakorolhasson felette hatalmat. A Róm 8,2 szerint ezt a szabadítást az élet Lelkének
törvénye végezte el a kegyelemben részesült és így Krisztushoz tartozó ember életében. A
hívő ember tehát egy olyan új életre szabadult fel, amelyet Isten Lelke határoz meg.
A bűn, amint láttuk, visszavonhatatlan uralma alá hajtja az embert, s ezzel végső
soron az örök kárhozatba taszítja (Róm 6,23), a törvény pedig rámutatva a bűn emberfeletti
pusztító erejére csak nyomatékosítja, hogy az ember maga saját erejéből nem tudja
legyőzni azt. Jézus Krisztus áldozatának lényege éppen abban van, hogy megszabadítja a
benne hívőt mind a bűntől, mind a törvénytől, úgy hogy ez a szabadság a végső haláltól
való szabadságban válik teljessé.55 Ezért a keresztyén embernek nem kell félelemmel
tekintenie földi élete végére, sem az utolsó ítéletre, mert noha neki is el kell szenvednie a
testi halált, abban a biztos tudatban távozhat e világról, hogy Krisztusban már megnyerte
az örök életet. Ennek Krisztus feltámadása a biztosítéka, akire megkereszteltetett, akinek
így tulajdonává lett, úgy hogy a vele való közösségben már megszabadult a bűn miatti örök
halál kárhozatától (Róm 6,3–5).
Az elmondottakból kitűnik, hogy az ἐιεπζεξία újszövetségi fogalma leginkább az
ószövetségi jelentéstartalommal mutat rokonságot, ugyanis a szabadság fogalmát mindkét
iratgyűjtemény Isten szabadító tettével hozza szoros kapcsolatba, és nem azon kívül
értelmezi. Az ókori görög világ polgára önerejéből kívánta elérni és biztosítani a szabad
életet, jogok és kiváltságok által. Ha pedig ez lehetetlen feladatnak mutatkozott, akkor
inkább a világ irányába tanúsított távolságtartást választotta, és a saját vágyai, gondolatai
beteljesítésében látta a belső, lelki szabadságot. Ezzel szemben mind az Ó–, mind az
Újszövetség embere jól tudta, hogy valódi szabadság csakis kívülről, Istentől jöhet. Fontos
azt is meglátnunk, hogy az Ószövetséghez hasonlóan a keresztyén ember számára az
Újszövetség szerint sincsen köztes állapot. Csak vagy-vagy lehetőség mutatkozik: vagy
Istent szolgálja és akkor szabad a bűntől, vagy a bűn rabja, és akkor eltávolodik, sőt el is
esik az igazságtól és az örök élettől. A mai értelemben vett egyéni szabadság gondolata,
55
Ld. Szabadság szócikk. In: Kozma Zsolt (szerk.): i.m. 289.
29
amely szerint az ember azt véli, hogy ura saját életének és azt tehet, amit akar, teljesen
ismeretlen mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Erre mutat rá a Róm 6,20–23 is:
Mert amikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. De
milyen gyümölcsöt termett ez akkor nektek? Bizony, most szégyenkeztek miatta, mert
ennek vége a halál! Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten
szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az
örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet
Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.
2.2. Az ἐξαγοπάζω (ἀγοπάζω) kifejezés rövid jelentéstani áttekintése
Az ἀγνξάδω és ἐμαγνξάδω igék egyaránt az ἀγνξά főnévből eredeztethetőek. Az

ókorban ἀγνξά-nak hívták a piacteret, amely a közösségi élet központja is volt, politikai,
törvénykezési, de főleg kereskedelmi találkozók helyszíne. Ebből a főnévből fejlődött ki az
ἀγνξαῖνο melléknév, amely azokra az emberekre utalt, akik az agorán üzleti
tevékenységeket folytattak, majd később szintén a főnévi formából alakult ki az ἀγνξάδω
ige is, adni-venni jelentéssel.56
A Septuaginta az ἀγνξάδω igét – összhangban az elmondottakkal – legtöbbször
kereskedelmi fogalomként használja (Gen 41,57; Neh 10,31). Kivételt képez ez alól a Lev
27,19, ahol a szó a megváltani, kiváltani jelentést hordozza (‫)גַָּאל‬, de nem emberre, hanem
egy területre vonatkozóan. Egy másik egyedi eset a Dán 2,8, ahol az ἐμαγνξάδω kifejezés a
káldeusokkal kapcsolatban tűnik fel, akik Nebukadneccar szerint időt akarnak nyerni, mert
nem tudják megfejteni álmát.57
Ami az ókori görögöket illeti, az 1905-ben Delphiben felfedezett feliratok szerint
létezett egy olyan rituálé a görögök szakrális életében, amely során egy rabszolgát
valamelyik isten „kiváltotta, kivásárolta” annak földi urától, s így szabaddá tette. Az
ἀγνξάδω ige a kivásárlás aktusát jelölte. Az egész azonban nem volt más, mint a rabszolga
önfelszabadítása. Az istenség nem cselekvő alanyként szerepelt az eseményben, csupán
közvetítő szerepe volt, a nevét kellett „adnia” a procedúrához, hogy az törvényes legyen.
Azért volt erre szükség, hogy később a szolga korábbi ura ne tudja újra rabigára
kényszeríteni őt.58
Az Újtestamentum 25-ször használja az ἀγνξάδω igét (főleg az evangéliumok), a 25-
56
Ld. Buy, Sell, Market szócikk. In: Brown, Colin (Ed): i. m. 267.
57
Uo.
58
Ld. ἀγνξάδω és ἐμαγνξάδω szócikk. In: Kittel, G., Bromiley, G. W. and Friedrich, G.: i.m. 124–125.
30
ből 20 alkalommal szintén kereskedelmi kontextusban. A maradék 5 előfordulási hely
(1Kor 6,20; 7,23; 2Pét 2,1; Jel 3,18; 5,9;) egyértelműen Krisztus váltságművével köthető
össze. Kiemelendőek az 1Kor 6,20 és 7,23 igeversek, amelyek arra mutatnak rá, hogy
Jézus Krisztus a saját vére kiontásával megvásárolta a benne hívőt, ennélfogva a
keresztyén ember többé már nem ura saját életének, de nem lehet más ember rabszolgája
sem.59
Az ἐμαγνξάδω kifejezés érdekes módon csak a páli levelekben tűnik fel, kétféle
jelentésben. Az Ef 5,16 („Áron is megvegyétek az alkalmatosságot…” – Károli ford.,
1908) és a Kol 4,5 („… a jó alkalmatosságot áron is megváltván.” – Károli ford. 1908) a
kedvező idő, az alkalom motívumát kapcsolja a vizsgált igéhez. Ez igeversek arra
bátorítják a keresztyént, hogy minden egyes alkalmat ragadjon meg azzal a céllal, hogy
bölcsen, Isten akaratát cselekedve éljen, és eszerint viselkedjék a kívülállókkal is. Az
ἐμαγνξάδω tehát egyfelől az éppen kínálkozó lehetőség kihasználására vonatkozik.60
Másfelől viszont az ἐμαγνξάδω ige, az ἀγνξάδω kifejezéshez hasonlóan Krisztus
szabadító cselekedetére utal, úgy ahogy azt a Gal 3,13 és 4,5 alapján is láthatjuk. A két
kifejezés között azonban van egy apró jelentésbeli eltérés. Az ἀγνξάδω ige azt
hangsúlyozza, hogy Krisztus vére árán megvásárolt magának minket, következésképpen az
ő tulajdonai vagyunk, nem rendelkezünk, nem rendelkezhetünk a magunk élete felett („…
nem a magatokéi vagytok” – 1Kor 6,20). Ezzel szemben az ἐμαγνξάδω kifejezés inkább azt
emeli ki, hogy Krisztus szabadságra szabadított meg minket (szabadokká tett): Ő maga lett
átokká értünk azért, hogy vérével megváltson a törvény átkától, és így Isten gyermekeivé
lehessünk. (Ezt a gondolatot a következő fejezetekben részletesen is ki fogjuk bontani.)
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ez a felszabadítás, kiváltás érdekes
módon összecseng a már említett ókori görög kultikus gyakorlattal is, amely szerint egy
rabszolga úgy szabadulhat fel, hogy őt egy istenség a kultikus cselekmény által mintegy
„kivásárolja”, „kiváltja” korábbi ura kezéből. Van azonban egy döntő különbség. A Pál
apostol és az Újszövetség más igehelyei által megjelenített kiváltási aktusban Krisztus
nemcsak közvetít, nem csupán a nevét adja egy kultikus-jogi aktushoz, hanem ténylegesen
ő az, aki kivált, aki fizet, méghozzá tulajdon vérével. Hasonlóképpen Isten sem egyszerűen
csak a szemlélője a történésnek, aki majd a kiváltás aktusa végén eldönti, hogy elégséges-e
59
Ld. ἀγνξάδω és ἐμαγνξάδω szócikk. In: Kittel, G., Bromiley, G. W. and Friedrich, G.: i.m. 125.
60
Uo. 128.
31
a Krisztus által fizetett ár, hiszen Isten maga az, aki elrendelte és elküldte tulajdon Fiát az
említett feladat végrehajtására.61
Összegzés
Összefoglalva az eddigieket, és mintegy előre tekintve a következő fejezetekre fontos

megjegyeznünk néhány dolgot. Elsőként azt, hogy míg a szabadság és a felszabadítás
fogalmának csaknem minden kultúrkör elsődlegesen politikai jelentést tulajdonított, addig
az Újszövetség és Pál apostol javarészt elvont fogalomként használja. Másodsorban, jól
látható az a tény is, hogy akár az ἐιεπζεξία, akár az ἀγνξάδω és ἐμαγνξάδω kifejezéseket
vesszük alapul, a Szentírással és az ókori görög gondolkodással együtt Pál is mindig
valamivel vagy valakivel szemben beszél a szabadságról, kiszabadításról (bűn, halál,
törvény), vagyis e fogalmakat viszonyfogalomként használja. A szabadsággal kapcsolatos
kifejezéseket önmagukban, mindentől függetlenítve lehetetlen értelmezni. Továbbá
ismételten meg kell említenünk, hogy az Újszövetség egyéb irataival egybehangzóan az
apostol is Jézus Krisztus kereszthalálához kapcsolja a megváltás, a kiszabadítás
cselekményét és a szabadság állapotát. Ezt a kérdéskört a keresztyén ember nem
szemlélheti Jézus Krisztus áldozatán kívül. Végül pedig észre kell vennünk, hogy
különösen Pál, ismét csak az Ó- és Újszövetség tanításával összhangban nem csupán
valamitől, valamivel szemben hirdet szabadulást mindenféle cél nélkül. Nyíltan kimondja
több alkalommal is, hogy a keresztyén ember szabadsága egyet jelent Isten szolgálatával
(Róm 6,22), hiszen ő már azé a Krisztusé, aki őt saját vére árán vásárolta meg (1Kor 6,19–
20).
A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy az említett gondolatok hogyan
jelennek meg a Galata levél összefüggésében. Erre dolgozatunk 3. és 4. fejezetében térünk
ki részletesen.
61
Ld. ἀγνξάδω és ἐμαγνξάδω szócikk. In: Kittel, G., Bromiley, G. W. and Friedrich, G.: i.m. 126.
32
3. A levél szabadság-értelmezésének teológiai megalapozása
A Galata levél első négy fejezete a keresztyénség legalapvetőbb teológiai kérdéseit

és témáit mind érinti, beszél az egyetlen igaz evangéliumról, annak törvényhez való
viszonyáról, a megigazulás lehetőségeiről valamint a Krisztusban való létről. Az első
fejezet végén azt a következtetést vontuk le, hogy tartalmi szempontból a legfontosabb
egységek a propositio, probatio és exhortatio – amely utóbbi keresztyén szabadság
gondolata által az említett teológiai kérdéseket viszi át gyakorlati síkra. Ezek értelmében
ahhoz, hogy a jelen dolgozatban hitelesen tudjunk szólni az említett témáról, szükséges azt
kontextusában látni.
Ebben a fejezetben tehát meg fogjuk vizsgálni részletesen a levélben felvetett főbb
teológiai gondolatok fejlődésének irányát. Beszélünk Pál apostol evangéliumáról,
amelyhez a végletekig ragaszkodik. Megvizsgáljuk a propositioban megjelenő
tételmondatot, amely szerint csakis hit által igazulhat meg az ember Isten előtt, valamint
górcső alá vesszük az alaptétel mellett felsorakoztatott érveket is a probatio egységében.
Szólunk még a törvény jelentőségéről, a Krisztusban kapott istenfiúságról és a Hágár és
Sára által képviselt két szövetség üdvtörténeti jelentőségéről. Bár a szabadság gondolata az
első négy részben nem foglal el központi helyet, látni fogjuk, hogy több alkalommal is
előbukkan. Ezekre az igerészekre különös figyelmet fordítunk.
3.1. Pál evangéliuma
A Galata levélben az evangélium szó összesen tizennégyszer jelenik meg, hét

alkalommal névszói, szintén hét helyen pedig igei alakban – jegyzi meg Balla Péter a
levélhez fűzött kommentárjában Leon Morrisra hivatkozva.62 Egy hat fejezetes kis levélnél
ez nagyon gyakori előfordulás, ami arra utal, hogy az evangélium, annak igazsága és
egyetlen volta kiemelt fontosságú Pál apostol számára.
Pál a levélben arról vall, hogy Krisztus evangéliumát – apostolságához hasonlóan –
nem emberi közvetítés, nem fokozatosan kialakuló meggyőződés vagy tanulás útján,
hanem egyenesen Jézus Krisztus kinyilatkoztatása által kapta (1,11–12). A Galata levél
egyedülálló abból a szempontból, hogy csak itt kapunk magától az apostoltól
„élménybeszámolót” a damaszkuszi úton történt eseményekről. Vegyük szemügyre egy
kicsit közelebbről ezeket a verseket, mert két érdekes gondolatot hordoznak a Pál által
62
Balla P.: i.m. 37–38, 63. lábj.
33
hirdetetett evangéliumra nézve.63
Az apostol a damaszkuszi úton történtek előtt zsidó életvitelben mindenkit felülmúlt,
feltétlenül és buzgón ragaszkodott az atyák megmásíthatatlan hagyományaihoz és a a
mózesi törvényhez úgy, ahogyan farizeus mesterei tanították neki. Azt pedig jól tudjuk,
hogy ehhez az életvitelhez Krisztus eljövetele után szervesen hozzátartozott követőinek
üldözése, mivel a keresztyének nem tartották meg a törvényt, és Krisztust Isten fiaként
imádták. Pál a keresztyének életére törve teljes szívéből azt hitte és gondolta, hogy Isten
akarata szerint cselekszik, egészen addig, amíg szembetalálkozott az élő Istennel, aki
kegyelme által elhívta és szolgálatába állította (1,15). Isten iránta – a keresztyénüldöző
farizeus iránt – tanúsított nagy kegyelme döbbentette rá arra, hogy a törvény és a
hagyományok nemhogy haszontalanok, de adott esetben el is távolíthatják az embert
Istentől és a Fiában kapott üdvösség lehetőségétől. Éppen ezért végérvényesen szakított a
zsidó életvitellel, hisz saját bőrén megtapasztalta, hogy nem azok adnak igazságot és örök
életet az embernek, hanem Isten kegyelme a Krisztusban való hit által.64 Miért ennyire
fontos ez? Azért, mert a levél egészében érzékelhető Pál radikális törvényellenessége. Ha
viszont ismerjük történetét érthető, hogy miért ítéli el, sőt átkozza meg (1,8–9) azokat, akik
Krisztus evangéliumát kiegészítik az ószövetségi rituális törvényekkel, és azok által
remélnek üdvösséget.
James Dunn világít rá az apostol elhívását és elküldését leíró igerész másik
jelentőségteljes mozzanatára, amely hozzáad az általa hirdetett evangélium lényegéhez
még egy nagyon meghatározó tényezőt. Ezt az 1,15–16 igeversek a következőképp írják le:
De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és
kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a
pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.
Azaz, Pál evangéliuma és evangelizálása elválaszthatatlanul összefonódott a
pogányok közti misszióval. Az volt Pál sajátos, egyéni küldetése, hogy a
körülmetéletleneknek is felajánlja ugyanazt az evangéliumot, amelyben a körülmetéltek
részesültek. A levél második fejezete pedig nyíltan kimondja, hogy az apostol majdnem
húsz éves munkáját a jeruzsálemi oszlopapostolok is elfogadták. Elismerték, hogy a zsidók
és a „népek” között hirdetett evangélium (a körülmetéltség és a körülmetéletlenség
evangéliuma) ugyanúgy Istentől ered („Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek
63
Varga Zs.: i.m. 33.
64
Uo. 33–34.
34
közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a pogányok között” – 2,8).65
Az apostol evangéliumának egyik súlypontja tehát a kegyelem (és nem a törvény
megtartása) által üdvözítő Krisztus prédikálása, a másik pedig az a tény, hogy ezt a
kegyelmet Isten a pogányoknak is éppúgy adja, mint a körülmetélteknek. Így érthető Pál
felháborodása és döbbenete a galaták eltévelyedése miatt, hiszen a „befurakodott
áltestvérek” éppen a körülmetélkedést, s ezzel együtt minden ószövetségi törvény
betartását tették a tökéletes keresztyén élet feltételévé. Ezzel kétségtelenül az evangélium
lényegét és Pál munkáját tették tönkre, hisz tulajdonképpen azt mondták ki, hogy Krisztus
váltságműve önmagában nem elég az örök életre, hogyha nem társulnak hozzá a törvény
cselekedetei. A szerző rendkívül élesen kimondja már az első sorokban, hogy a galaták
nézőpontváltásukkal nem csupán egy másik teológiai álláspontra vagy kegyességi
irányzatra tértek át. Sőt, nem is az apostol személyétől távolodtak el, hanem egyenesen
attól, aki elhívta őket Krisztus kegyelme által, azaz Istentől (1,6).66
A szerző a levél 2. fejezetében az áltestvéreket is keményen bírálja, akik szerinte
„csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus
Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket” (2,4). Itt jelenik meg először az
ἐιεπζεξία szó összekötve egyrészt a szolgaság gondolatával, másrészt az evangélium
igazságával. Bár az apostol nem fejti ki tételesen, hogy mit ért a szabadság és a szolgaság
gondolata alatt, de a szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy olvasatában a körülmetélkedés
és a törvény cselekedete egyenlő a szolgasággal, amennyiben azt Jézus áldozata mellé
helyezi az ember, arra alapozva üdvösségét. Ezzel szemben a szabadságot úgy határozza
meg, mint amely Jézus Krisztus által lehet az emberé, aki minden ószövetségi rituális
törvénytől szabaddá tette az embert azért, hogy üdvöt egyedül csak Istentől reméljen. 67 Aki
így kapcsolódik Krisztushoz, az nem csak szabad ember, hanem hűséges a Pál apostol által
hirdetett evangélium igazságához. Aki viszont a körülmetélkedés és a törvény által remél
örök életet, teljesen „más evangéliumban” bízik, elfordult Istentől és Fiától, így szolgaság
alatt van.
65
Dunn, James D.G.: .: The theology of Paul’s letter to the Galatians. Cambridge University Press,
Cambridge, 1993, 26.
66
Hendriksen, William: i.m. 38.
67
Balla P.: i.m. 97–98.
35
3.2. Az antiókhiai eset és a levél tételmondata
Az első fejezetben már szó esett arról, hogy Pál apostol az Antiókhiában történtekre
utalva fogalmazza meg a 2,15–21 versek gondolatait, ezért szükséges röviden ismertetnünk
az eset legfontosabb mozzanatait és azok jelentőségét. A történet maga rendkívül világos
és egyszerű, Péter antiókhiai tartózkodása alatt együtt evett a pogányokkal, viszont amikor
odaérkeztek néhányan Jakabtól, elkülönült tőlük, félve a jeruzsálemiek véleményétől.
Ennek hatására több zsidókeresztyén, köztük Pál apostol munkatársa, Barnabás is
ugyanúgy cselekedett. Pál úgy látta, hogy Péter nem maradt meg az evangélium igazsága
mellett ezért szembeszáll vele, és nyíltan megfeddi.
A 14. vers második fele arról árulkodik, hogy Péter álláspontja megegyezett Páléval:
„Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a
pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek” (2,14b). Elviekben Péter is jól ismerte az
evangélium igazságát és a benne kapott szabadságot a törvénytől, és tudta, hogy ezen az
alapon állva zsidó volta ellenére is együtt ehet a pogányokkal. 68 Mindemellett azt is tudta,
hogy a jeruzsálemi keresztyéneknek nagyon fontos volt a törvényhez való hűség, hogy
zsidó néptársaikat ne botránkoztassák meg. Így Péter, amikor onnan jött keresztyénekkel
találkozott Antiókhiában, egyszerre elkezdett az ő mércéjük szerint gondolkodni. Úgy
vélte, a Jakabtól jövők elvárják tőle, mint a körülmetéltek apostolától, hogy a rituális
törvényhez hű maradjon, ezért nem vállalt tovább a pogányokkal asztalközösséget – és
ahogy Varga Zsigmond megjegyzi69 – életközösséget sem.70 Félelemből cselekedett, és
nem az általa is elfogadott evangélium igazsága szerint járt el, ezzel pedig veszélybe
sodorta mind a zsidó-, mind a pogánykeresztyének hitét. Tettével a zsidókeresztyénekben
azt erősítette meg, hogy a törvényt nem szabad elvetni, továbbra is követniük kell, ha
tökéletes keresztyén életet akarnak élni. A pogánykeresztyének felé pedig azt közölte
tettével, hogy ők mindig csak másodrendűek lehetnek zsidó származású társaikkal
szemben, ha nem tartják be a törvényt.71
A 15. verstől kezdve a második fejezet további részében Pál levonja az eddig
leírtak tanulságát. Betz a levél propositiójának tekinti ezt az igerészt – ahogy arra már az
első fejezetben utaltunk –, hiszen nemcsak összegez, hanem kimondja a levél egyik
kulcsgondolatát, és ezzel átvezet a 3–4. részek teológiai érvelésébe. Pál, Péter, Barnabás,
68
Balla P.: i.m. 111.
69
Varga Zs.: i.m. 43.
70
Balla P.: i.m. 115–116.
71
Uo. 118.
36
az antiókhiai, sőt a jeruzsálemi zsidókeresztyéneket is magába foglalja a 15. versben
megjelenő ἡκεῖο (mi) személyes névmás. Ők – akiket Pál látszólag elhatárol a népek közül
való bűnösöktől,72 hiszen származás által („természet szerint”) örökölték az Istennel kötött
szövetséget és a mózesi törvényt – nagyon jól tudják, hogy megigazulni csak egy módon
lehet. E tekintetben pedig semmilyen különbség nincs közöttük és a pogány bűnösök
között, legyenek azok akár a galaták is. Melyik ez az egyetlen mód? Erre a kérdésre
válaszol a 16. vers, amely a Galata levél, sőt Pál apostol teológiájának is egyik központi
gondolatát mondja ki, ezért is nevezik a kutatók a levél tételmondatának: „az ember nem a
törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által.” Ennek
a rövid mondatnak majdnem minden kifejezése egy külön tantételt foglal össze, vizsgájuk
hát meg őket részletesebben.
Első lépésként nézzük meg, hogy mit jelent Pál értelmezésében a megigazulás. A
görögben e szót a δηθαηόω ige jelöli, amely jelentése igazolni, igazzá tenni. A 16. versben
és Pál más leveleiben is általában passzív alakban fordul elő, tehát a megigazíttatás olyan
cselekedet, amelynek nem az ember az alanya, hanem Isten.73 Balla és Longenecker is
megjegyzi, hogy a δηθαηόω igét kétféleképpen lehet értelmezni: igaznak nyilvánítani vagy
igazzá tenni. Az első jelentésárnyalat jogi terminusként és arra utal, hogy Isten Jézus
Krisztus áldozata által úgy tekint az emberre, mint aki igaz, feddhetetlen, ártatlan. A
második értelmezésnek inkább morális, etikai színezete van, amely értelmében Jézus
Krisztus váltságművének befogadása által Isten nem csak igaznak nyilvánítja az embert,
hanem elkezd életében munkálkodni, hozzáállásán, cselekedetein jobbítani, úgy hogy az
ember erkölcsi értelemben is igazzá lesz. Ez a folyamat a megigazítás. A teológusok máig
sem jutottak egyetértésre abban, hogy melyik értelmezés a helyes, jelen dolgozatban mi
Ballával és Longeneckerrel egyetértve úgy látjuk, hogy a megigazíttatás gondolata mindkét
felfogást magába foglalja.74 Mindezekhez még hozzá kell tennünk, hogy jogi terminusként
ez a kifejezés arra a pillanatra is utal, amikor az embernek meg kell állnia Isten ítélőszéke
előtt, hogy eldőljön, kárhozatra jut-e vagy üdvösségre. Eszerint az igaznak nyilvánítás
összekapcsolódik az utolsó ítélet és az üdvözülés kérdésével is, akit tehát Isten megigazít a
Krisztusban való hit által, az nem csak a földi életben részese Isten kegyelmének azáltal,
hogy életében munkálkodik, hanem az utolsó ítéletre nézve is igaznak nyilvánítja, és így
elnyeri az örök életet.
72
Itt nem arról van szó, hogy Pál nem tartja magát, vagy a többi zsidó embert bűnösnek, ezt a kifejezést
abban a korban a zsidók használták a pogány, törvény nélkül élő emberekre. Ld. Balla P.: i.m. 121.
73
Uo. 124.
74
Vö. Uo. 124.; Longenecker, R. N.: i.m. 84–85.
37
Ezt az igazságot nem a törvény cselekedete adja az embernek, vagyis az ember nem a
törvény útján, a parancsolatok teljesítése által képes igazzá lenni Isten előtt. De mit is
jelent pontosan a törvény cselekedete? Pál apostol e kifejezés alatt leginkább azt a vallásos
hozzáállást, hitfelfogást ítélte meg, amely úgy látta, hogy az ószövetségi rituális törvény
szó szerinti betartásával Isten előtt kedvessé teheti magát az ember, és elnyerheti az örök
életet. Az első gyülekezetek zsidókeresztyén tagjai a mózesi törvény zsidó identitást
hordozó részeit emelték ki (mint a körülmetélkedés, a szombatnap vagy a kultikus étkezési
és tisztasági szokások) és ezek mentén élték meg Krisztusban való hitüket. A gondok akkor
kezdődtek, amikor ezt pogány testvéreiktől is szigorúan megkövetelték, és ezektől tették
függővé, hogy Isten előtt ki számít igaznak és ki nem – mint ahogy a galaták esetében is
történt. Az apostol tehát ezt a magatartást kárhoztatja, amikor a törvény cselekedetének
érvénytelenségéről beszél az üdvösségre nézve.75
Az egyetlen dolog, amit az ember „megtehet” megigazulásáért és üdvösségéért, az a
Jézus Krisztusba vetett hit. Ha kész elfogadni, hogy Isten fia „adta önmagát bűneinkért,
hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból”, akkor övé az igazság és az örök
élet. Jézus áldozata nem csak hogy elég az üdvösséghez, de ez az egyetlen lehetőség.
A 17–20. versekben Pál az áltestvérek egyik legerősebb vádpontjára válaszol, amely
szerint a Tóra törvényei azért is szükségesek, hogy rendelkezéseivel gátolják a
szabadosságot, amely sokszor jelen volt a pogánykeresztyének életében. Pál abszurditásba
menő kérdése viszont egyértelműen kifejezi, hogy ez a gondolat téves, mert odáig is
elvihető, hogy ha a keresztyén ember nem él az ószövetségi törvények szerint, akkor a
Krisztusban kapott igazsága és szabadsága bátorítás a bűn cselekvésére, amit ugyebár csak
a Tóra rendeletei tudnának megfékezni.76 Ennélfogva a Krisztusban kapott szabadság a
bűnt szolgálná. „Semmiképpen nem!” – mondja ki az apostol határozottan, sőt az a
törvényszegés, ha valaki, miután teljesen elutasította azt a gondolatot, hogy a törvény
megigazíthatja, uralkodhat élete felett különbbé téve őt mindenki másnál, mégis ismét
magára veszi ezt az igát, mint például Péter. Az ilyen embert természetszerűleg el fogja
ítélni a törvény éppen amiatt, mert korábban elfordult attól, ami folyamatosan ítélet alatt
tartotta életét.77 A visszatérés a törvény alá tehát visszatérést jelent a törvény ítélete alá,
mely kimondja: „bűnös vagy Isten előtt.”
A 19–20 versekben Pál arról tesz vallomást, hogy ő hogyan határozza meg magát és
75
Longenecker, R. N.: i.m. 85–86.
76
Uo. 89.
77
Balla P.: i.m. 126.
38
életét a törvénnyel szemben. A törvényből csak az vált számára világossá, hogy bűnös és
így halálra ítélt, ezért elvetette a törvényt régi életével és énjével együtt, és többé már nem
attól várt megigazulást. Ehelyett lelki értelemben Jézus Krisztus keresztre feszítésével
vállalt közösséget. E sorsközösség által új életére már úgy tekint, mint ami nincs sem a
törvény, sem a saját hatalmában, az a Krisztus él őbenne, aki keresztyénüldöző múltja
ellenére szerette őt annyira, hogy életét adta érte és megszabadította őt a törvénytől. 78 Az
eddig elmondottak alapján világos a 21. vers következtetése. Ha valaki (a galaták vagy
tévtanítóik) ezek után mégis úgy véli, hogy a törvény által igazul meg, akkor ő ezzel együtt
az evangélium központi üzenetét, Jézus Krisztus áldozatát és szabadítását nyilvánítja
hiábavalónak, fölöslegesnek.
3.3. Érvek a tételmondat mellett
Betz nyomán a Probatio egységéről (3,1–4,31) azt mondtuk el az első fejezetben,

hogy a levél szerzője különböző területről vett érveket sorakoztat fel a kegyelemből, hit
általi megigazulás tételének bizonyítására. Most ezeket vesszük sorra, és részletesebben is
megvizsgáljuk őket.
3.3.1. A galaták hitre jutása (3,1–5)
Pál apostol retorikai kérdések és megdöbbentő megszólítások sorozatával olyan érvet

hoz fel igazának bizonyítására, amely a galaták számára megdönthetetlen: saját
tapasztalataikra kérdez rá, mert azokat nem tudják meg nem történtté tenni. 79 Emlékezteti
őket a közöttük hirdetett üzenet lényegére, Jézus Krisztus megfeszítésére, és arra, hogy ez
az igehirdetés olyan mértékben hatott rájuk, mintha ott és akkor őértük is megfeszítették
volna Krisztust. Ezt az igehirdetést befogadva, vagyis az ige meghallásából származó hit
alapján részesültek a Szentlélek ajándékában és nem a törvény cselekedete által. Pál
apostol itt beszél először, de korántsem utoljára a Lélek ajándékáról. Az, hogy éppen a
Lélekben való részesülésre apellál azt jelzi, hogy ez az egyik alapvető és legfontosabb
jellemvonása a keresztyén életnek. James Dunn ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet
arra is, hogy az apostol éppen a Lélek ajándékának valóságát nem más teológiai
igazságokból következteti, hanem összeköti a galaták életével és tapasztalataival. A
78
Balla P.: i.m. 127.
79
Betz, H.D.: Galatians, 137.
39
Szentlélek ajándéka erőteljes, mély és eltörölhetetlen nyomot hagyott a galaták életében is.
Ezt jelzi a „ἐλεξγῶλ δπλάκεηο ἐλ ὑκῖλ” kifejezés is (5. vers) arra utalva, hogy a címzettek
emberi rációt meghaladó dolgokat, vagy akár csodákat tapasztalhattak meg az által, aki a
Szentlelket adta nekik.80 Mindezek pedig a törvénytől teljesen függetlenül történtek velük,
a „hit igéjének hallása által”.
Ezek után nyilvánvalóan esztelenség azt gondolni, hogy amit Lélekben elkezdtek
(üdvösségüket hit által csak Krisztusban remélni és eszerint élni), azt testben (az
ószövetségi rituális törvény megtartásával) juttathatják teljességre.81 Ha így lenne, hiába
történtek volna meg mindazok, amiket átéltek, sőt, a 2,21 alapján Krisztus is fölöslegesen
halt volna meg. Ezt nyilván maguk a galaták sem gondolták, így Pál apostol retorikai
kérdéseire csak egy választ adhattak: el kellett ismerniük a törvény haszontalanságát az
üdvösségre jutás dolgában.
3.3.2. Ószövetségből vett példák (3,6–14)
Pál a soron következő igeszakaszban ószövetségi példákra hivatkozva érvel a hit

általi megigazulás tétele mellett. Okfejtéséből jól látható, hogy az Ószövetség a pogány
származású galaták körében is tekintélynek örvendett. Erre sok magyarázat adható, az is
lehetséges, hogy a judaista tévtanítók hivatkoztak például Ábrahám életére, és azt
tanították, hogy az ő utódai – ezzel együtt pedig Isten szövetségesei – csak a körülmetéltek
és a törvényt cselekvők lehettek. E szálon haladva Pál érvelése arra hívja fel a címzettek és
a tévtanítóik figyelmét, hogy az ószövetségi példák helyes értelmezése is egyértelműen a
hit általi megigazulást támasztja alá.82
A 6. versben a szerző az 1Móz 15,6-ot idézi majdnem szó szerint: „Ábrahám hitt az
Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul” (Gal 3,6 – 1908-as Károli ford.). Ábrahám a
zsidók számára is a hitben járás legnagyobb példaképe volt, ők azonban ezt a nem tudták
külön látni a cselekedeteitől. Úgy vélték, hogy valójában tettei miatt bizonyult igaznak, sőt,
a körülmetélkedés által az egész törvényt lényegében már akkor megtartotta (amikor még
nem is volt törvény), ezért lehetett kedves Isten előtt. Pál szakít ezzel a felfogással, szerinte
egyedül Ábrahám hite tulajdoníttatott neki igazságul, függetlenül a cselekedeteitől. A
Római levél 4. fejezetében mindezt még világosabban kifejti. Azt írja ott az apostol, hogy
80
Dunn, J.D.G.: i.m. 60.
81
Szintén Balla mutat rá arra, hogy a πηηειέω ige a befejezni jelentés mellett teljességre juttatni értelmezést is
magában hordozza. Ld. Balla P.: i.m. 136.
82
Uo. 139.
40
Ábrahám nem fáradozott, hanem abban hitt, aki megigazítja az istentelent, vagyis úgy állt
Isten előtt, mint aki tudja, hogy nem apellálhat saját tetteire, de bízhat Isten kegyelmében.
Ez a bizalom, az Istenre való hagyatkozás, számíttatott be neki igazságul, amelyik elhitte
Urának, hogy ő megelevenítheti a holtakat, létre hívhatja a nem létezőket, sőt képes neki
idős kora ellenére fiút adni (Róm 4,17–19).83
Ezek alapján Pál méltán vonja le azt a következtetést, hogy az Isten kegyelmében és
ígéreteiben bízók lehetnek Ábrahám fiai. Ezzel természetesen a tévtanítók ellen is szól.
Álláspontjukra rácáfol és kimondja, hogy nem a vérségi leszármazás vagy a
körülmetélkedés tesz valakit Istenhez tartozóvá, hanem az, ahogyan hozzá viszonyul. Az
Újszövetség korában az Istenhez tartozás már nem választható el a Fiában való hittől
(3,13–14). Akik tehát Krisztusban hisznek, és életüket rá bízzák, azok ugyanúgy
viszonyulnak Istenhez, mint ahogy Ábrahám viszonyult, ilyen értelemben tehát Ábrahám
utódai.84 Erre erősít rá az 1Móz 12,3 jövendölése is, amely nem csak a zsidóknak, hanem
minden népnek, vagyis a galatáknak is áldást ígér Ábrahám által.
Nincs középút, a hitben járók áldást nyernek, a törvény alatt lévők viszont
egyértelműen átok alatt vannak, ahogyan azt a 10. versben található 5Móz 27,26 igevers is
kimondja. Az idézet érdekessége az, hogy a kutatók szerint az áltestvérek is döntő érvként
hozták fel saját igazuk mellett, az apostol azonban egyedi értelmezésével saját érvüket
fordítja a tévtanítók ellen. Az ő nézetük szerint minden egyes ember átkozott, aki nem
tartja be a törvény rendelkezéseit és nem él azok szerint. Pál apostol viszont a
„mindazokban, a mik megírattak a törvény könyvében” szószerkezetre helyezi a hangsúlyt.
Szerinte nem az teszi átkozottá az embert, hogy nem cselekszi a törvényt, hanem az, hogy
nem tudja maradéktalanul teljesíteni, így a törvény mindig ítélet alá fogja taszítani
valamely ponton. Az apostol korabeli judaista tanítók, de Pál ellenfelei is elismerték, hogy
az ember képtelen betartani a törvény minden egyes parancsát, mégis ettől várták
megigazulásukat, így Pál gondolatmenete szerint saját magukat taszították átok alá.85
A törvényt cselekvő mindezeken felül már csak azért sem igazulhat meg Isten előtt,
mert az Írás alapján az igaz ember hitből él (11. v – Hab 2,4). Már az Ószövetség is a hitet
kapcsolja össze a megigazulás gondolatával, és nem a törvény megtartását, ami
egyértelműen cselekedetekhez köthető (3,12). A törvény valamely ponton mindig átok alá
taszít, ez már világos, hiszen senki nem tudja maradéktalanul teljesíteni, mindezt az
83
84
Balla P.: i.m. 141–142.
85
Longenecker R. N.: i.m. 117–118.
41
apostol és Isten is halálosan komolyan veszi. Pál éppen ezért mutat rá arra, hogy az átok
alóli szabadítás a lehető legszörnyűbb módon történt meg: maga Isten Fia vált átokká
kereszthalála által, hisz átkozott, aki fán függ (3,13). Isten a legmélyebb és legmegalázóbb
módon vitte végbe az üdvtörténet legdöntőbb cselekedetét, az ember megváltását, és Jézus
Krisztus azzal, hogy magára vállalta az ember bűneiért járó büntetést, kivásárolta őt
törvény átka alól.86 Az itt szereplő ἐμαγνξάδω igéről már hosszasan beszéltünk az előző
fejezetben, ugyanis jelentésében hordozza a szabadság, kiszabadítás gondolatát. Azt
hangsúlyozza, hogy Krisztus áldozatával megfizette a törvény által kiszabott árat, és így
egyszer s mindenkorra szabaddá tette az embert attól.
A 14. vers Krisztus szabadításának kettős céljára világít rá: „Ábrahám áldása Jézus
Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk”. Aki
Krisztus kereszthalálában bízik, az egyrészt Ábrahám utódaként részesülhet Isten
áldásaiban. A szerző itt szándékosan használja a népek87 kifejezést, hogy világos legyen,
minden ember, legyen zsidó vagy pogány, kizárólag csak ezen az úton remélhet Istentől
88
igazságot. Másfelől a Krisztus váltságművét elfogadók a Szentlélek ajándékában is
részesülnek, amelyről az 3,1–5 alapján már tudjuk, hogy a galaták megkapták. A feladatuk
már csak az, hogy ebben a hitben megmaradjanak, és ne taszítsák saját magukat a törvény
átka alá, hiszen az teljességgel értelmetlen.
3.3.3. Mindennapi életből vett példa (3,15–18)
„Testvéreim, emberi módon szólok…” – nyitja meg Pál a következő egységet, és egy
új perspektívából, a hétköznapi életből vett példával közelíti meg a hit és a mózesi törvény
egymáshoz való viszonyát. Az apostol itt a kisebbről a nagyobbra való következtetés
módszerét használja (a minori ad maius), eszerint ami valós és ésszerű a mindennapi
életben, az még inkább megáll és igaz az isteni szférában. 89 Az érvelés Balla szerint a
δηαζήθε szó kettős értelmén alapul, amely egyaránt fordítható végrendeletként és
szövetségként is. Földi viszonylatban az apostol a végrendelet jelentésárnyalatot
alkalmazza, és arra az általános igazságra hívja fel a címzettek figyelmét, hogy a
megerősített, azaz érvénybe léptetett végrendeletet nem lehet megsemmisíteni és hozzá
sem lehet toldani semmilyen kitételt. Következésképp Isten Ábrahámmal kötött
86
Balla P.: i.m. 148–149.
87
Furcsa módon mind a Károli, mind a Magyar Bibliatársulat 1990-es fordítása ezen a helyen pogánynak
fordítja az ἔζλνο szót, annak ellenére, hogy találóbb és helyesebb is lenne a nép kifejezés.
88
Balla P.: i.m. 149.
89
Longenecker R. N.: i.m. 127.
42
szövetségét sem lehet hatályon kívül helyezni, és nem írhatja felül az akkor tett ígéreteket
még a négyszázharminc évvel később, szintén Isten által adott mózesi törvény sem.90
Pál apostol ezen a ponton a 3. rész 16. versében ismételten sajátos módon közelíti
meg az Írást. Bár a zsidó írásmagyarázók nem láttak messiási utalást általa idézett
versekben (1Móz 13,15; 17,8), ő mégis Krisztusra vonatkoztatja az ott egyes számban
megjelenő ζπέξκα kifejezést. Isten ígéreteit tehát Ábrahámnak és az ő magvának
(utódjának), azaz Pál olvasatában Krisztusnak adta. Aki tehát részesülni akar az
ígéretekben, annak az Újtestamentum korában Krisztushoz kell hit által kapcsolódnia.
Az apostol érvelése a 3. fejezetben több helyen is nehezen követhető, mert folyton
újabb fogalmakat sző bele, amelyek mind egy-egy külön gondolatkört hordoznak
magukban. Az azonban mégis világos, hogy ha galaták igazak akarnak lenni Isten előtt és
örök életre akarnak jutni, akkor egyetlen lehetőségük van. Krisztus eljövetele után csakis
az ő szabadításában bízhatnak, ezt kell hit által befogadniuk. Így lehetnek Ábrahám utódai,
a neki tett ígéret és áldás örökösei, és így részesülhetnek/részesülhettek a Szentlélek
ajándékában.
3.4. Páli exkurzus: mire jó akkor a törvény? (3,19–25)
A levél szerzője már több nézőpontból kiindulva is oda lyukadt ki, hogy a törvény
nem igazíthatja meg az embert Isten előtt. Ennek ellenére az is Isten kijelentése, ezt Pál
apostol is tudta, ezért a 3,19–25-ben arra mutat rá, hogy miért adatott a törvény a világba.
E kérdésre válaszolva mutatja be a törvény üdvtörténeti szerepét és az ígérethez való
viszonyát.
A törvény „a bűnök miatt adatott…” – jelenti ki Pál, a teológusok pedig azóta is
sokat vitáznak azon, hogy mire is gondolhatott itt valójában. Még nehezebb a helyzet, ha
az előbb idézett szószerkezetet együtt látjuk a 22. vers „bűn alá rekeszt” kifejezésével és a
Róm 5,20-ban megjelenő „közbejött, hogy megnövekedjék a vétek” szókapcsolattal.
Néhányan teológus, mint Betz vagy Varga Zsigmond úgy látja, hogy a szerző az
abszurdumig kiélezve a helyzetet azt állítja, hogy a törvény kimondottan azért adatott,
hogy bűnt teremjen és így a gyarló emberi életet a maga teljes nyomorában mutassa meg.
Ezt érzékelve születhet meg benne a vágy Isten kegyelme után („… ahol megnövekedett a
bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem” – Róm 5,20).91 Velük ellentétben
90
Balla P.: i.m. 152.
91
Vö. Betz, H.D.: Galatians, 165.; Varga Zs.: i.m. 61.
43
Longenecker, Dunn és Balla szerint a törvénynek Pál olvasatában tudatosító, leleplező
funkciója volt, védte és őrizte az embert a bűnnel teli világban. Egy egész rendszert adott
Isten választott népének, amely rámutatott a bűnre és a különbféle büntetések által meg is
ítélte azt, ugyanakkor a jóvátételre is lehetőséget adott az áldozatbemutatások révén.92
Jelen dolgozatban az utóbbi nézetet tarjuk elfogadhatóbbnak, hiszen ehhez jól kapcsolható
a 24. versben szóba kerülő nevelő, tanítómester (παηδαγωγὸο) metafora is, amelyet nem
szabad összetéveszteni a mai értelemben vett tanítókkal. Az ókorban általában azokat a
rabszolgákat nevezték így, akik uruk gyermekeire vigyáztak. Nem tanították őket (a tanítót
görögül δηδάζθαινο-nak nevezték) inkább csak arra figyeltek, hogy a gyermek megtartsa a
neki adott utasításokat. A törvény tehát egy olyan nevelője volt Izraelnek, amely rámutatva
a bűnökre segített a népnek megmaradni a Jahve által kijelölt ösvényen.93
Az apostol több alkalommal rámutat a törvénnyel kapcsolatban arra is, hogy azt Isten
az Ábrahámnak tett ígéret után94 adta egészen addig, amíg eljön az utód, következésképpen
uralma ideiglenes, sőt Jézus Krisztus eljövetelével érvénye már lejárt. A nevelő motívuma
ebbe a gondolatkörbe is jól beleilleszthető, hiszen az ő felvigyázó szerepe is véget ért,
ahogy urának gyermeke nagykorú lett.
Pál szerint a törvényt angyalok jelentették ki közvetítő által. Ez a gondolat azért
érdekes, mert a Héber Bibliában sehol nem fordul elő. Az apostol itt nem is az Írásokra
alapoz, hanem a korabeli zsidó hagyományokra és talán a tévtanítók álláspontjára, akik
szerint a törvény dicsősége abban van, hogy maguk Isten angyalai adták a legnagyobb
prófétának. Pál viszont - ahogy már korábban is tette – ismét saját érvüket fordítja az
áltestvérek ellen, és arra világít rá, hogy a közvetlenül Istentől kapott ígérettel szemben a
törvény közvetítő által került a világba.95 Egyértelműen az az értékesebb szövetség, amely
közvetlenül Istentől jött, ezért jobb az embernek, ha az Ábrahámmal kötött szövetséghez
csatlakozik hit által, és nem a közvetítők által kapott törvény cselekedeteiben bízik.96
Végül Pál exkurzusában arról is beszél, hogy a törvény nem az ígéretek ellen van,
hiszen mindkettőt Isten adta. Csupán egyetlen nézőpontból állíthatók egymással szembe a
kettő, mégpedig a megigazulás nézőpontjából. Az apostol azonban egyértelműen
kimondja, hogy a törvényt nem arra szánta Isten, hogy életet adjon (21. v), más volt az
92
Vö. Longenecker, R. N.: i.m. 138.; Dunn, D. G.: i.m. 89–90.; Balla P.: i.m. 155.
93
Longenecker, R. N.: i.m. 148.
94
A 3,19-ben előforduló πξνζηίζεκη ige jelentése hozzáadni valamit egy már meglévő dologhoz, jelen
esetben az Ábrahámnak tett ígéretekhez. A törvény tehát nem azért adatott, hogy megigazítsa az embert, hisz
Isten már az Ábrahámmal kötött szövetségben kinyilvánította, hogy az ember hit által lehet igaz Isten előtt.
Ld. Uo. 138.
95
96
Balla P.: i.m. 157.
44
üdvtörténeti szerepe. Amint már az exkurzus vizsgálatának elején is kifejtettük, a törvény
azért jött a világba, hogy a bűnöket szüntelenül feltárva (22. v.) nevelőként őrizze és
fenyítse az embert, a megfelelő időben pedig úgy mutasson Krisztusra, mint akiben a
megigazulás és a bűnbocsánat egyetlen lehetősége van jelen.(24. v.).
3.5. A Krisztusban kapott új státusz: Istenfiúság
A Jézus Krisztusban való hit által az ember megigazulhat Isten előtt, megszabadulhat
bűneiből – ez már mind kiderült a levélből –, viszont arról még kevés szó esett, hogy
ezután hogyan határozhatja meg Istenhez való viszonyát. A 3. rész vége (26–29 v.) és a 4.
rész eleje (1–7) ezt a gondolatot bontja ki a fiúság motívumának segítségével.
A 3,26–29 igeversek arra mutatnak rá, hogy akik hit által Jézus Krisztushoz
kapcsolódnak, akik Krisztusba keresztelkednek meg (27. v.) – mint ahogy nyilvánvalóan a
galaták is –, azok a megigazulás és az üdvösség mellett részévé válnak annak a különleges
kapcsolatnak is, amely Isten és az ő Fia között van. Krisztus érdeméért Isten saját
gyermekeivé fogadja őket. Az istenfiúság következményeként a hívők közösséget kell
vállalnak Megváltójukkal, nem csak a fiúságban, hanem minden egyéb dologban is, hiszen
a keresztség által őt öltötték magukra. Létüket ezután már nem tudják másképp
meghatározni, csak benne (28. v.), ez pedig minden etnikai, társadalmi, nemi különbséget
fölülír. Pál apostol itt természetesen nem a világban létező különbségeket tagadja, amelyek
a földi életet a Megváltó eljövetele után is meghatározták, hanem arról beszél, hogy ha
valaki Krisztust magára öltötte, akkor már ő került élete középpontjába és minden más
dolgot rajta keresztül szemlél és értékel.97 A rész utolsó verse, visszautalva a 3. fejezet
legfontosabb témáira összegzésképpen kimondja, hogy aki Krisztusé, az Ábrahám utóda,
az ő magva, istenfiúsága révén pedig az isteni ígéret örököse.
A 4. rész első hét verse a kiskorúság/szolgaság – fiúság ellentétét felhasználva
közelít az istenfiúság témájához. A szerző itt egy jómódú ókori családban élő gyermek
képét rajzolja meg, aki apja vagyonának örököse és ura. Ennek ellenére addig nem
rendelkezhet örökségével, amíg nagykorú nem lesz, így kiskorúsága alatt ugyanannyi
hozzáférése, joga van apja házában, mint bármelyik szolgának.98 Az apostol értelmezi is az
általa felhasznált példát és a „mi is” kifejezéssel, saját magával együtt a
zsidókeresztyéneket is belevonja a magyarázatba. Ahogy a kiskorú örökös gyámok és
97
Balla P.: i.m. 164.
98
Uo. 162.
45
gondozók befolyása alatt állt, úgy a zsidók is a „világ elemei alá” voltak vetve Istenük által
körülhatárolt ideig. A világ elemeinek meghatározása igencsak körülményes, viszont a
legtöbb kutató szerint a szerző a mózesi törvényre gondol, amit Isten alapvető, elemi
tanításként adott a zsidóknak.99 Ez a felvetés azért is valószínű, mert következő versek
konkrétan is említik a törvény alá vettetés gondolatát.
Nem mehetünk el amellett, hogy Pál apostol a törvény alatti létet ismételten
azonosítja a szolgasággal, hasonlóan a már tárgyalt 2,4-hez, ahol ugyanez a gondolat
jelenik meg. Ezzel együtt kerül elő újra a Krisztusban kapott szabadság gondolata is a 4–5.
versekben:
De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a
törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá
legyünk.
Isten Fia emberi sorsot öltve magára törvény alattivá vált, hogy a törvény alatt
levőket kivásárolja. Pál itt a kiváltás, kivásárlás tettére ismét az ἐμαγνξάδω igét használja,
amely akárcsak a 3,13 esetében, itt is azt fejezi ki, hogy Krisztus egyszer s mindenkorra
megszabadította és függetlenítette a benne hívőket a törvény szolgaságától. A két utóbbi
igehely felépítésében is vannak hasonlóságok, hiszen mindkettő kiemeli, hogy Krisztus
teljes valójában átokká, illetve a törvény szolgájává vált azért, hogy az átok alatt lévőket,
illetve a szolgaságban élőket megszabadítsa.
Pál apostol azonban érdekes módon a szabadítás célját az istenfiúság gondolatával és
a Szentlélek ajándékával hozza összefüggésbe (4,5–6). Ez számunkra azért kiemelendően
fontos, mert látni fogjuk, hogy a levél nem az autonóm, független önrendelkezés
értelmében beszél a szabadságról, hanem elválaszthatatlanul együtt látja a Krisztusban való
léttel, vagyis a fiúság állapotával és a Lélekben való járással. Itt viszont e két ajándék
inkább azt fejezi ki, hogy helyreállt a kapcsolat a Krisztusban hívők és Isten között, vagyis
a keresztyén ember legbensőségesebb édeni közösségben lehet Teremtőjével.100
99
100
Balla P.: i.m. 171.
46
3.6. A szolga és a szabad nő fiai
Különösen fontos ez a perikópa mind a levél gondolatmenete, mind a jelen dolgozat

szempontjából. A levél gondolatmenetét tekintve a 4,21–31 igeszakasz, vagyis a Hágár–
Sára allegória a levél teológiai felvetéseit foglalja össze, és átvezet a keresztyén
magatartásra, életvitelre vonatkozó etikai egységébe (5–6 fej.).101 Ezzel együtt pedig a
perikópán átívelő szolgaság-szabadság ellentéte felvezeti a dolgozatunk fő témáját, a
keresztyén szabadság kérdéskörét.
Pál apostol ismét Ábrahámot hozza fel példaként, pontosabban Ábrahám utódait,
Izmaelt és Izsákot, akiket nagyon élesen szembeállít az apostol egymással. Izmaelről
megtudjuk, hogy rabszolganőtől, Hágártól született test szerint, Izsák azonban szabad
asszonytól való és ígéret által jött világra (4,22–23). A szerző viszont rámutat arra is, hogy
mindez másképpen, vagyis üdvtörténeti szempontból értelmezendő. Hágár a Sínai-hegyen
kötött szövetség jelképe, Sára ezzel szemben az Ábrahámmal kötött ígéret szövetségét
szimbolizálja. Ez a fő gondolatmenet, amely mentén végighalad a szöveg. Lássuk most,
hogy mire utal a Galata levél kontextusában ez a két szövetség.
Isten megígérte Ábrahámnak, hogy utóda fog születni. Ábrahám azonban egy adott
pillanatban nem tudott Isten ígéretére hagyatkozni és megengedte Sárának, hogy beküldje
hozzá Hágárt, a szolgálólányát. Így született meg Izmael test szerint, azaz emberi
akaratból, amely hozzá akarta tenni a maga részét a késlekedő isteni ígérethez.102 A
Hágárral és Izmaellel történtek Pál szerint túlmutatnak önmagukon, azokat jelképezi, akik
a maguk erejéből, a Sínai-hegyen kapott törvények megtartása alapján akarják elérni
üdvösségüket, és nem a Krisztusba vetett hit útján. Ehhez a szövetséghez tartozott az
akkori földi Jeruzsálem, vagyis azok a zsidó emberek, akik Krisztust nem fogadták el
Messiásuknak, viszont azok is, akik befogadták ugyan, de kereszthalála mellett a törvény
megtartásától is üdvöt reméltek. Bizonyára sokkoló lehetett ezt hallani a tévtanítóknak
vagy bármelyik zsidó embernek, akik egyértelműen Izsák utódainak, szabad embereknek
tartották magukat. Mindemellett komoly figyelmeztetés volt ez a galatáknak is arra nézve,
hogy ne helyezzék a körülmetélkedést és a törvény megtartását Krisztus váltságműve
mellé, mert akkor ők is saját emberi elképzelésikre és cselekedeteikre támaszkodnak, így
pedig akarva-akaratlanul Hágár szövetségéhez, a szolgasághoz csatlakoznak.103
101
Balla P.: i.m. 186.
102
Varga Zs.: i.m. 88.
103
Balla P.: i.m. 190–191.
47
Ábrahám története mindazonáltal nem ért véget Izmaellel, ugyanis Isten megadta
neki és Sárának a megígért utódot, Izsákot, ő tehát Isten ígérete szerint Sárától született, a
szabad asszonytól. Sára és Izsák Hágárral és fiával ellentétben a mennyei Jeruzsálem
előképei, azaz Isten választott népét jelképezik, akiket ígéret által hívott el, és nem a
törvény által. Mivel Sára szabad volt, így a mennyei Jeruzsálem, Isten választott népe is
szabad. A kérdés már csak az, hogy kik tartoznak Isten választott népébe? Pál már
közvetett módon többször is választ adott már erre a kérdésre. Az Újszövetség korában a
választott nép fogalma már nem a törvényre és a zsidó népre összpontosul, hanem a Jézus
Krisztusban való hitre, aki Ábrahám Magva, és akiben Isten beteljesítette ígéreteit. Ezek
értelmében mondhatja a szerző a 28. versben, hogy a Krisztust befogadó galaták Izsák
szerint az ígéret gyermekei, és rájuk vonatkoztatja az Ézsaiás 54,1 jövendölését is, amely
eredetileg Izráel népének szólt.104
A test szerinti és a Lélek szerinti utód már Ábrahám korában sem fért meg egymás
mellett, mert az előbbi gúnyolta, kinevette az utóbbit.105 Ez nem változott Pál korában sem,
sőt az apostol itt az üldözés szóval fejezi ki a két fiú leszármazottai közötti helyzetet. Az
apostol olvasatában mindez nem csak a zsidók keresztyénüldözésére utal, hanem arra a
lelki üldöztetésre is, amellyel a tévtanítók rá akarják venni a galatákat az ószövetségi
rituális törvények megtartására.106 Izmael sorsát viszont ismerjük, és ugyanez vár utódaira
is, hiszen a szolga nem részesülhet a szabad utód jogaiban. Csak egyféle módon lehet
Istenhez kapcsolódni, népéhez tartozni, áldásaiban részesülni: ígéret alapján. Akik nem ezt
hirdetik, azokkal nem lehetnek közösségben a Lélek szerintiek, vagyis a galaták (3,1–5).
Az ő sorsuk a kivettetés egészen addig, amíg más evangéliumot hirdetnek.107
„Ezért tehát testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei
vagyunk” – így zárja le a Pál nem csak a Hágár–Sára allegóriát, hanem a 3–4 részek
teológiai okfejtését is. Az apostol – ahogy már több alkalommal – itt is abban erősíti meg a
galatákat, hogy ők Krisztusban bízva Ábrahám igazi utódai, Izsák leszármazottai (3,29;
4,28). A gondolatmenet világos, mivel Izsákot Sára, a szabad nő szülte Ábrahámnak, ebből
egyértelműen következik, hogy az ő utódai is a szabad asszony gyermekei, azaz maguk is
szabadok, szemben a törvény szolgasága alatt levőkkel. A lényeg tehát ugyanaz, csupán a
104
Balla P.: i.m. 191–192.
105
Pál itt 1Móz 21,9-re utal, és azt értelmezi ismét üdvtörténeti szempontból. A ‫ צחק‬szó jelentése nevetni,
kinevetni, kigúnyolni, amely korántsem olyan erőteljesebb, mint a δηώθω ige, azonban Pál a saját korát és az
ottani helyzetet véve alapul mégis joggal használja az utóbbi, drasztikusabb értelmű kifejezést. Ld. Uo. 193–
194.
106
Uo. 194.
107
Uo. 195.
48
nézőpont változik kissé, így vezeti fel a szerző a következő fejezet, amelyben rávilágít a
keresztyén szabadság lényegére, dolgozatunk fő témájára.
Összegzés
A harmadik fejezet végéhez érve tekintsük át röviden, hogy a Galata levél első négy
fejezetében milyen összefüggésben beszél Pál apostol a keresztyén szabadságról. Először
is egészen világos, hogy a szerző a második fejezetben látott újszövetségi értelmezés
szerint mindig Krisztushoz és az ő váltságművéhez kapcsolja a szabadság fogalmát,
legtöbbször közvetlen módon (1,4; 2,4; 3,13; 4,5;) a Hágár-Sára allegóriában viszont
közvetve, Sára által (4,22.26.30–31;). Akik tehát az egyedül üdvözítő Krisztus
evangéliumában hisznek és e hit által várnak megigazulást, azok szabadok.
A második fejezet végén rámutattunk már arra is, hogy az Ószövetséghez és a
hellenizmushoz hasonlóan Pál apostol is viszonyfogalomként használja a szabadság
kifejezést. Most pedig azt is megtudtuk, hogy pontosan mivel szemben nyilvánítja
szabadnak a Krisztusban bízókat, hisz több alkalommal kijelenti, hogy mindazok, akik az
ószövetségi rituális törvényeket cselekedve akarnak igaznak bizonyulni Isten előtt a
törvény rabszolgái (2,4; 4,3.24–25;). Ezzel szemben szabadok mindazok, akik Krisztusban
bíznak. Az 5. fejezet is e gondolat mentén fog beszélni a keresztyén szabadságról.
Végül pedig a 4,4–7 igeversek azt is elárulták, hogy Krisztus azért szabadította meg a
benne hívőket a törvény szolgasága alól, hogy Isten fiaivá legyenek és elnyerjék a Lélek
ajándékát. A szabadítás műve, a fiúság és főleg a Lélekkel való együttműködés
elválaszthatatlanok egymástól. Ez a témakör is fontos szerepet fog kapni majd a következő
fejezetben.
49
4. A Jézus Krisztusban kapott szabadság
Pál apostol a levél első négy fejezetében már beszélt különböző kontextusokban a
keresztyén ember Krisztusban kapott szabadságáról. Megtudtuk, hogy a szerző a törvény
szolgaságával szemben hirdet szabadságot mindazoknak, akik hittel elfogadják Krisztus
áldozatát. A Probatio utolsó szakasza, a Hágár–Sára allegória pedig az ἐιεπζεξία kifejezés
többszöri használatával fogalmi szinten is megalapozta e témát.108
Bárhol került is elő a levél során a szabadság gondolata, mindig érzékelhető volt,
hogy Pál értelmezésében az egyik leglényegesebb és legértékesebb eleme a Krisztusban
való létnek. Az Exhortatio egységének gondolatai szintén ugyanerre alapoznak. Pál apostol
úgy jeleníti meg itt a szabadságot, mint ami a legfőbb eredménye és célja az első négy
fejezetben felsorakoztatott teológiai alapelveknek. Az eddigieknél még pontosabban és
még határozottabban mondja ki, hogy Krisztus a törvény alól szabadította meg a benne
hívőket, és ha e szabadságot eldobják, annak nagyon súlyos következményei lesznek.
Viszont ezúttal tovább is megy Pál apostol, perdöntően kijelenti, hogy a Krisztusban kapott
szabadság nem lehet szabadosság, és rámutat ennek az új életnek a legfőbb céljára azzal
együtt, aki által ez a cél megragadható és megtartható.
A jelen fejezetben tehát elsőként mi is a törvénnyel szembeni szabadság a
kérdéskörét bontjuk tovább a Gal 5,1–12 alapján, majd az 5,13–26 igeszakaszt elemezve
rátérünk arra, hogy mit is jelent e szabadság szerint élni.
4.1. Szabadság a törvénytől
Longenecker több más kutatóval együtt két részre osztja az exhortatio első egységét,
vagyis az 5,1–12 igeszakaszt. Az első rész (5,1–6) felidézi a levél legfontosabb teológiai
igazságait a szabadság összefüggésében (5,1.5–6) és azokat ismét a szembeállítja a
törvénnyel. A második szakaszban pedig (5,7–12) a szerző retorikai eszközök
(megszólítás, kérdés) illetve közmondások, fenyegetések, és egy megdöbbentő irónia
alkalmazásával próbálja meggyőzni címzetteit arról, hogy az őket megtévesztő tévtanítók
nem a helyes úton járnak.109 Mi is e felosztás szerint fogjuk elemezni ezt a perikópát
egyetlen kivétellel: a dolgozat témáját tekintetbe véve az 5. rész 1. versét külön
alfejezetben fogjuk tárgyalni, és majd azután térünk rá a két szóban forgó egységre.
108
109
Uo. 222.
50
4.1.1. „Krisztus szabadságra szabadított meg”
A Gal 5,1 vers hovatartozását illetően a kutatók nincsenek egységes állásponton.

Bruce szerint a vers egyértelműen a 4,21–31 igerész összefoglalása, amely kilépve az
allegorikus magyarázatból levonja nem csak az említett perikópa, hanem az egész eddigi
okfejtés gyakorlati következményét.110 Ezzel ellentétben több más teológus úgy véli, hogy
az előző egységből kiragadott ἐιεπζεξία kifejezés mentén egy új, buzdításokat és
gyakorlati tanácsokat tartalmazó fejezetet vezet be.111 Néhányan pedig a két álláspontot
együtt látva arra jutottak, hogy az 1. versnek átvezető jellege van, és így egyrészt is
összefoglal, másrészt egy új szakaszt vezet be.112 Véleményünk szerint ez utóbbi álláspont
teljességgel elfogadható hozzátéve, hogy mindeközben a vers visszanézve és előretekintve
is az ἐιεπζεξία fogalmát helyezi a középpontba.
„Τῇ ἐιεπζεξίᾳ ἡκᾶο Χξηζηὸο ἠιεπζέξωζελ· ζηήθεηε νὖλ θαὶ κὴ πάιηλ δπγῷ δνπιείαο
ἐλέρεζζε” – így olvasható a szóban forgó ige a görög szövegben, és már az első kifejezés
újabb kihívás elé állította a Galata levéllel foglalkozó teológusokat. A „ηῇ ἐιεπζεξίᾳ”
szókapcsolatban a főnév dativusban áll, amelyet az egzegéták régebben eszközhatározói
értelemben fordítottak, így a mondat értelme a következő: „Krisztus a maga szabadsága
által szabadított meg minket”.113 Viszont Longenecker rávilágít arra, hogy Adolf Deismann
kutatásai szerint a kérdéses szószerkezetet a görögök a rabszolgák felszabadításakor
használták (a 2. fejezetben már volt szó erről a rituális cselekedetről), tehát a dativusi
forma itt egy célra mutat rá. Ennélfogva a „ηῇ ἐιεπζεξίᾳ” Krisztus tettének eredményét, a
benne hívők sorsát és új helyzetét írja le: „Krisztus szabadságra szabadított meg”. E
megközelítés helyességét támasztja alá a 13. versben előforduló „ἐπ᾽ ἐιεπζεξίᾳ” kifejezés
is, amelynél az „ἐπ” prepozíció már egyértelművé teszi a fordítást.114
Mind a görög nyelvben, mind magyarul meglepő és sokatmondó a „szabadságra
szabadított meg” szófordulat. Az ἐιεπζεξία kifejezés kétszeri ismétlésével Pál apostol azt
jelenti ki mindennél világosabban, hogy a keresztyén embernek a szabadság az új
létállapota, és csakis ebből a helyzetből határozhatja meg önmagát és életét mind Isten,
mind az emberek előtt. Pál úgy gondolkodott az emberről, mint aki a bűnesett előtt Isten
jelenlétében szabad volt egészen addig, amíg Ádám engedetlensége által a bűn belépett a
110
Bruce, F. F.: The Epistle to the Galatians. The New International Greek Testament Commentary. Wm. B.
Eerdmans Publishing Company, Grands Rapids, Michigan, 1982, 225.
111
112
113
Balla P.: i.m. 200.
114
51
világba. Innentől kezdve az ember a gonosz rabsága alá került, elvesztette az Istentől
kapott szabadságát, és így a vele való közösségtől is elszakadt. 115 Ezt a rabságot tette
nyilvánvalóvá a törvény szüntelenül rámutatva a bűnre. Általa vált kétségtelenné, hogy az
ember sajt erejéből nem képes a jót cselekedni, Teremtőjével közösségben lenni, így az
ember nem tudja saját szabadságát kivívni sem. Ezért Istennek közbe kellett lépnie, Fiát
Jézus Krisztust küldte el, „aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a
jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint” (1,4). A szabadság
tehát Krisztus által az emberé, és ahogy a teremtéskor, úgy általa is Isten ajándékozta meg
ismét ezzel az új létállapotával a Fiában bízókat. Ennélfogva a Galata levélben is azon
alapgondolat érvényesül, amit a második fejezet során már láthattunk, amely szerint a
keresztyén ember szabadsága nem önmagában van, hanem kívülről, Istentől kapja.
A szabadság léte Pál apostol tanításában nem egy elmélet, hanem egy konkrét
élethelyzet – jegyzi meg találóan Betz. Pál mindig szorosan együtt látja az elméleti,
teológiai alapigazságokat a gyakorlattal, az etikával. A Galata levél során többször is
érzékelteti, hogy Isten üdvterve és az ahhoz kapcsolódó teológiai igazságok a galaták
életére nézve milyen gyakorlati következményeket hordoznak. Már az első versekben azt
láthattuk, hogy Krisztustól kapott szabadság létállapotában a galatákat már nem tartják
fogva bűnei, sem a „jelenlegi gonosz világ” (1,4). Ezen felül egyszer s mindenkorra
függetlenné váltak a bűnöket feltáró és átok alá taszító törvénytől (2,29; 3,13,25; 4,5.) és a
világ erőtlen és szegény elemeitől is, amelyek rabszolgaság alatt tartották őket (4,3.9.).
Elszakadtak azoktól az istenektől, akik lényegüket tekintve nem azok (4,8.). Sőt
Krisztusban az etnikai vagy nemi megkülönböztetést és a társadalmi elnyomás bilincseit is
maguk mögött hagyhatták (3,28.).116
Isten tehát az általa felkínált szabadsággal egy egészen új életet ad a benne hívőknek,
amely kizárólag benne gyökerezik, és reá alapoz. Ezt az új életet is több módon jelenítette
meg az apostol a levél folyamán. Ezt fejezi ki az „ἐλ Χξηζηῷ Ἰεζνῦ” gondolata (3,28), de
az istenfiúság ajándéka (3,26; 4,5–6) és a Szentlélekben való részesülés valósága is (3,1–5;
4,6–7). Akit Krisztus megváltott, az már nem szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor a
Szentlélek munkálkodik életének minden területén; ez összességében annyit jelent: szabad.
A megváltott ember csakis ezen az alapon állva tekinthet önmagára, és legfőbb feladata,
hogy ebben a létmódban megmaradjon. Pál etikai alapelve tehát a Krisztusban elnyert
szabadság megélése és megőrzése.
115
Betz, H. D.: Galatians. 256.
116
Uo.
52
Az 1. vers második felében Pál apostol az említett etikai elv értelmében tehát arra
szólítja fel a galatákat, hogy ne fosszák meg saját magukat e szabadságtól. Bár nem
tehetnek semmit azért, hogy kiérdemeljék, mégsem tekinthetik örökre lezárt ténynek.117
Bármi mást fogadjon is el a keresztyén ember alapelvként életére nézve, az egyenlő a
szolgaság igájával, még akkor is, ha nem a világ elemeiről vagy idegen istenekről, hanem a
mózesi törvényről van szó. A δπγόο (iga) kifejezéssel kapcsolatban meg kell említenünk,
hogy a Pál korabeli judaisták és a Szentírás is több alkalommal is a törvénnyel
összefüggésben használta. A zsidók körében a törvény igája pozitív jelentésárnyalatot
hordozott, a mennyei királyság igájának is nevezték, és ezt minden ember örömmel vette
magára. Az Újszövetség viszont elutasítóan beszél a törvény igájáról, legjobb példa erre az
ApCsel 15,10, ahol Péter elhordozhatatlan teherként jeleníti meg.118 Érdekes e szó révén is
megfigyelni, hogy az ószövetségi rituális törvény, ami valaha még kellő és szükséges
eleme volt az erkölcsös életnek, Krisztus eljövetele után szükségtelenné, sőt elviselhetetlen
teherré vált. Ezzel szemben már a Mt 11,29 vers is Krisztus igáját tartja könnyűnek.119
Mielőtt továbbmennénk, foglaljuk össze röviden azt a néhány gondolatot, amelyet az
5. rész 1. verse magában hordoz. Krisztus szabadságra szabadított meg, azt az ajándékot
adta vissza az embernek, amit a bűneset nyomán elvesztett. A szabadsággal együtt egészen
új életet kapott, amelyben Isten gyermekeként tekinthet önmagára és az ő Lelkének
örököse. Aki megtapasztalhatta ezt a csodát, az nem teheti meg, hogy mindezt félredobja a
törvény kedvéért, amelyről jól tudja és érzi, hogy elviselhetetlen iga. Ha mégis ezt tenné,
annak hatalmas ára van, mert a Krisztus általi szabadság és a törvény cselekedete nem
összeegyeztethetőek egymással, erről fognak beszélni a következő versek.
4.1.2. „Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól”
Az imént Betzre hivatkozva azt mondtuk ki, hogy szabadságban való lét és életvitel
Pál apostol etikai alaptétele, erre világít rá az 5. rész 1. verse. E gondolatmenetet folytatva
a fejezet következő versei arról tanúskodnak, hogy a galatákat tekintve Pál két oldalról is
veszélyben látta ezt a vezérelvet.120 Az 5,2–12 igeszakaszban a szerző az első
veszélyforrásra mutat rá.
A 2. versben Pál apostol a címirat után ismét saját nevének említésével hivatkozik
magára („íme, én, Pál, mondom nektek”). Nem idegen tőle ez a fogalmazásmód, más
117
118
Bruce, F. F.: i.m. 226.
119
Balla P.: i.m. 201, 324. lábj.
120
53
leveleiben is van rá példa (2Kor 10,1; Ef 3,1; Kol 1,23; 1Thessz 2,18; Filem 9.), amelyek
egytől egyig arra utalnak, hogy a szerző további mondandóját rendkívül fontosnak tartja, és
ő maga vállal érte kezességet. Ő, akit maga Isten hívott el már születése előtt arra, hogy a
pogányok apostola legyen (1,15), saját szavát és tekintélyét adja sorai hitelesítésére. Bruce
azonban jól érzékeli, hogy itt a szerző nem csupán az apostoli autoritásával akar hitelt adni
szavainak, hanem az a Pál is megszólal, akit a galaták ismernek, akit úgy fogadtak, mint
Isten angyalát (4,15), és akinek igehirdetése nyomán megtértek és részesültek a Lélek
ajándékában.121 Erre való tekintettel a galatáknak létfontosságú komolyan venni az apostol
mondanivalóját, hiszen ahogyan eddig az igazat mondta és a javukért, üdvösségükért
munkálkodott, úgy most is ezt próbálja tenni.
Pál a 2. verstől kezdve minden eddiginél keményebben fogalmaz egészen a 12. vers
kíméletlen szarkazmusáig, valamint most először mondja ki konkrétan, hogy a tévtanítók
mivel is veszélyeztették a galaták szabadságát, ez pedig nem más, mint a körülmetélkedés.
A levél 2. fejezetében is feltűnt már ez a probléma, először a görög származású Titusz
kapcsán. Titusz Pállal együtt volt Jeruzsálemben, az őskeresztyén gyülekezet központjában
a tekintélyesek előtt, ennek ellenére senki sem kívánta tőle, hogy körülmetélkedjen.122 Sőt,
a szerző úgy fogalmaz, hogy azért nem engedett az áltestvérek efféle tévelygésének, hogy
a Krisztusban kapott szabadság és az evangélium igazsága, vagyis valósága (az igazságot
Pál itt az ἀιήζεηα szóval fejezi ki, amely valóságot is jelent) megmaradjon.123 Második
alkalommal a perikópa végén kerül elő a körülmetélkedés kérdése, mégpedig az
evangéliummal összefüggésben. Az apostol arra mutat rá, hogy a tekintélyesek (Péter,
Jakab és János) elismerték a Pál által hirdetett „körülmetéletlenség evangéliumát”. Ez
egyértelműen azt vonja maga után, hogy a pogányok, a körülmetéletlenek, megtérésük után
is maradhatnak abban az állapotukban, mert az üdvösséghez elegendő Krisztus áldozatának
elfogadása.124
Ezen a ponton különösen fontos ismét beszélnünk arról, hogy a tévtanítók milyen
hitfelfogás alapján akarták rávenni a galalátat a körülmetélkedésre. Az első fejezetben azt
mondtuk róluk, hogy zsidó származású keresztyének voltak, akárcsak Pál vagy Péter,
vagyis Krisztus váltságművét elfogadták. Sőt, ha bárki megkérdezte volna tőlük, hiszik-e,
hogy csakis ezáltal üdvözülhetnek, valószínűleg igennel válaszoltak volna. Viszont a
gyakorlatban nem ezt élték, s ami még rosszabb, tévedésüket tették a helyes és Istennek
121
Bruce, F. F.: i.m. 228.
122
Balla P.: i.m. 95-96.
123
Uo. 100.
124
Uo. 104.
54
tetsző élet mércéjévé. Longenecker a bevezetéstani kérdések tárgyalásánál ismertet egy
tipikusan zsidó felfogást, amely értelmében az isteni igazságok két formában jutnak el az
emberhez: egy egyszerűbb, általános módon, majd pedig egy összetettebb és bonyolultabb
kijelentés útján. Ezek alapján az áltestvérek nem feltétlenül Pál apostol evangéliumát
akarták elhitelteleníteni, hiszen ők is vallották, hogy Krisztus szabadulást adott minden
embernek – ezt tekintették az egyszerűbb, általános kijelentésnek. Aki viszont részesülni
akart a másik, teljesebb isteni igazságban, aki Isten népéhez akart tartozni és Ábrahám
fiává akart válni, az csakis a körülmetélkedés és az ószövetségi törvény betartása által
érhette ezt el.125 A tévtanítók tehát úgy vélték, hogy ők csupán egy tökéletesebb, kiválóbb
utat kínáltak a galatáknak, amin járva kifejezhetik Isten iránti feltétlen elköteleződésüket.
Úgy képzelték, hogy ez kiegészítheti, magasabb szintre emelheti az evangéliumot. Már ez
is hamis gondolat volt, de a legnagyobb baj akkor kezdődött, amikor ez a kiegészítés vált a
megigazulás és a tökéletes keresztyén élet feltételévé, és már nem az számított igaznak, aki
Krisztusban hisz, hanem az, aki a Tóra rendelkezései szerint él és cselekszik.
A galaták szándéka sem az volt, hogy Krisztus kereszthalálát és a benne kapott
szabadságot hiábavalóvá tegyék, ők csak szerettek volna Istennek tetszően élni, és az
áltestvérek igehirdetése nyomán úgy gondolták, hogy valami még hiányzik életvitelükből.
Pál apostol viszont az 5,2–4-ben perdöntően kimondja, hogy a galaták helyzetében nincs
helye egyeztetésnek: vagy a körülmetélkedést választják, vagy Krisztus kegyelmét és
szabadítását. Krisztus és a törvény is egész embert kíván, ezért nem tudnak megférni
egymás mellett. A körülmetélkedés nem csak valami külső jegy, annak felvételével az
ember magára vette az egész törvényt, annak él és szolgál, és viseli ítéletét minden egyes
alkalommal, amikor bűnt követ el.126 Ugyanígy Krisztus váltsága is egy egészen új életet ír
elő Szentlelke által, amelynek következménye a szabadság.
Pál a következő mondatokkal summázza a törvény melletti döntés következményeit:
„Krisztus semmit sem használ nektek.”; „elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig
kiestetek”. Az első kijelentés először talán kissé furcsának tűnhet, de nem arra utal, hogy
Krisztus váltságműve tehetetlenné vált azokkal szemben, akik körülmetélkednek. Inkább
azt fejezi ki, hogy akik megigazulásához és üdvösségéhez elengedhetetlennek tartják e
külső jegy felvételét, azok mindezek után már fölöslegesen hivatkoznak Krisztus
kereszthalálára.127 A használni (ὠθειέω) ige itt jövő időben áll, ami előretekint az utolsó
125
Longenecker, R. N.: i.m. xcvii.
126
Varga Zs.: i.m. 96–97.
127
Uo. 96–97.
55
ítéletre is, Krisztus megváltására tehát ott sem alapozhatnak a körülmetélkedésben
bízók.128 A második kijelentés is hasonló tartalmat hordoz. Az ott megjelenő két ige
aoristosi formában (θαηεξγήζεηε, ἐμεπέζαηε) egy adott pillanatban beálló cselekvést
jelölnek, amely kihat a jelenre és a jövőre egyaránt.129 Abban a pillanatban, amelyben a
címzettek úgy döntöttek, hogy a törvény által kívánnak megigazulni (függetlenül attól,
hogy tettek-e ennek érdekében konkrét lépéseket), feladták a Krisztus által kapott új és
örök életet, eldobták maguktól benne gyökerező istenfiúságot és szabadságot, sőt Isten
Lelkének munkáját is semmibe vették. Saját magukat szakították el így Krisztustól, és
akarva-akaratlanul Isten kegyelméből is kiestek.
Az 5–6. versekben a szerző a galaták elé tárja, hogy melyik csoportba érdemes
tartozni. Pál apostol többes szám első személyben beszél itt, ami arra utal, hogy még az
egyetlen igaz evangéliumban bízók között látja a levél címzettjeit.130
Mi ugyanis a Lélek által, hitből várjuk az igazság reménységét, Mert Krisztus
Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet
által munkálkodó hit.
Rövid és megfelelő összefoglalása ez a Galata levél 2,15-től kezdődött okfejtésének,
amely tartalmazza Pál apostol teológiájának kulcsfogalmait. A „Lélek által” kifejezés áll a
szakasz elején, hiszen csak ott beszélhetünk igazi keresztyén életvitelről, ahol Isten lelke
munkálkodik – ezt a továbbiakban még részletesen fogjuk tárgyalni. Ezután ismét a hit
általi megigazíttatás gondolatával találkozunk, amely ebben az esetben az utolsó ítéletkor
történő igaznak nyilvánítást jelenti, ezért még a reménység tárgya.131
Ennek az összetett tételnek etikai következménye is van, hiszen amint már mondtuk,
Pál mindig szorosan összekapcsolta a teológiát és a hitet az életvitellel. A judaizmusban a
körülmetélkedés és a körülmetéletlenség olyan választóvonal és jel volt, amely alapján
eldőlt, hogy ki tartozik Istenhez és és ki nem. Krisztus kereszthalála által azonban Isten új
szövetséget kötött az emberiséggel, pontosabban azt a szövetséget teljesítette be, amelyet
Ábrahámmal kötött. Ennélfogva az eddigi érvényben lévő körülmetélkedés általi szövetség
érvényét vesztette, jelentéktelenné és értéktelenné vált. Krisztusban már nem számítanak
az etnikai, nemi valamint társadalmi különbségek (3,28). Az Istenhez való tartozás és a
Krisztusban való új, szabad élet legfőbb jele és bizonyítéka a szeretet által munkálkodó hit.
A munkálkodás nem azért történik, mert a keresztyén ember ki akarja érdemelni
128
Balla P.: i.m. 201–202.
129
130
Balla P.: i.m. 204.
131
Betz, H.D.: i.m. 261.
56
üdvösségét, hisz a törvény is nyilvánvalóvá tette ennek lehetetlenségét. Mi több, itt nem is
az ember munkálkodása a lényeges. Ha Krisztus példájára tekintünk, láthatjuk, hogy ő
maga is eszközzé, csatornává vált, akin keresztül Isten a maga szeretetét adhatja tovább. 132
Ha a keresztyén ember a szeretet által munkálkodó hit csodáját akarja megélni, akkor ő is
eszközzé kell váljon Isten kezében. De hogyan válhat ilyen eszközzé, csatornává? –
boncolgatja tovább e témát Betz. A válasz a Szentlélek munkájában rejlik. Aki Jézus
kereszthalálát hit által elfogadja, annak a Krisztusnak a Lelkében részesül, aki szeretetből
adta oda önmagát az emberekért (Gal 2,20). E Lélek által lesz képes a keresztyén az isteni
szeretetben élni és tevékenykedni, pontosabban a Szentlélek árasztja szét Isten szeretetét
benne és rajta keresztül.133
4.1.3. További intések a körülmetélkedés elfogadása ellen
Pál apostol az eddigi gondolatmenetet megszakítja, az 5,7–12 igeszakasszal, amely a

diatribé sajátosságait hordozza. Ezt az ókori görög műfajt főleg a cinikus és sztoikus
filozófusok kedvelték, akik egy képzeletbeli ellenféllel vitáztak ilyen jellegű írásaikban. A
rövid, frappáns mondatokkal sorakoztatták fel érveiket, gyakran használták a retorikai
kérdés vagy ellentét stílusjegyeit. A szóban forgó perikópa az elmondottakhoz hasonlóan
egy retorikai kérdéseket, közmondásokat, fenyegetéseket, ironikus és szakmegjegyzéseket
tartalmazó érvgyűjtemény, amely ismét figyelmezteti a galatákat a körülmetélkedést előíró
tévtanítók hamisságára.134
A levél szerzője ezt az igeszakaszt egy retorikai kérdéssel indítja, amely
összehasonlítja a galaták múltbéli és jelenlegi magatartását. Pál gyakran használja az élet
hasonlataként a versenyfutás képét (1Kor 9,24–27; Fil 3,4; 2Tim 4,7), itt is ezt teszi
megdicsérve a galaták eddigi „teljesítményét”, az általa hirdetett evangéliumhoz való
hűségüket. Viszont – a versenyfutás képénél maradva – egyszer csak más futók vágtak
eléjük, akik eltérítették őket eddigi pályájuktól, az igazságnak való engedelmességtől és
egy másik utat mutattak.135 Az áltestvérek, amint már mondtuk azt állították, hogy az
általuk hirdetett tanítás Isten legtökéletesebb kijelentés. De ez nem Isten útja, nem attól
van, aki elhívta galatákat – jelenti ki Pál, és ez értelemszerűen azt jelenti, hogy az általuk
óhajtott célt sem érhetik el ezen az úton. A 9. vers egy közmondással hívja fel a címzettek
132
Betz, H. D.: i. m. 262–263.
133
Uo. 263–264.
134
Uo. 264.
135
57
figyelmét arra, hogy ezt a téves tanítást még csírájában el kell fojtani. Ahogy a kicsi
kovász képes megkeleszteni, naggyá tenni a tésztát, úgy néhány tévtanító ártatlannak tűnő
kijelentései is tévútra vezethetnek sok gyülekezetet. Pál ugyanezt mondást idézi az 1Kor
5,6-ban is hasonló értelmezésben, ott a paráznaság bűnének eltűrése volt a probléma. Jézus
mondásaiban viszont a kovász és a tészta képe pozitív értelemben jelenik meg, amely Isten
országának észrevétlen növekedését szemlélteti.136
A következő vers eleje a sok kérdőre vonó és megrettentő szó után meglepő módon
pozitívan szemléli a galaták helyzetét. Pál ismét egyes szám első személyben beszél („Én
bizalommal vagyok irántatok az Úrban”), személyes meggyőződéséről vall, amely szerint a
galaták nem fognak másképpen gondolkodni, mint amit tőle hallottak. Bár az „Úrban”
határozót nem mindegyik kézirat tartalmazza, fontos üzenete van ebben a versben, hiszen
az apostol nem saját, nem is a galaták helyes ítélőképességében bízik, hanem az
Krisztusban, akik Lelke által képes a helyes hitben megtartani a benne bízókat. A szerző
amilyen kedvesen beszél itt a galatákkal, épp olyan súlyos ítéletet mond az áltestvérek
felett. Nem a tévtanítók kiléte a fontos – ezért nem is nevezi meg őket Pál – legyenek akár
jelentéktelen emberek, akár tekintélyesek, hamisságuk miatt büntetést érdemelnek.137 Az itt
feltűnő θξίκα kifejezés az kárhozat gondolatát is magába foglalja, a zavarkeltők tehát nem
pusztán földi büntetést kapnak tévelygéseik miatt, hiszen Isten igazságát ferdítették el,
veszélybe sodorva ezzel sok ember üdvösségét.138
A galatákat megtévesztő ellenfelek minden eddigieken túl azt is felhozták Pál apostol
ellen, hogy következetlen: hol tiltja a körülmetélkedést, hol pedig ő maga írja elő. Minden
bizonnyal Timóteus körülmetélésére gondoltak itt az áltestvérek. A történetben azonban
egyértelmű, hogy a Timóteus körülmetélése csak egy eszköz, egy lehetőség volt a zsidók
közötti igehirdetésre, ezáltal Pál és barátja bemehettek zsinagógába, hogy ott Krisztust
prédikálják. Azt is hozzá kell tennünk, hogy Timóteus anyai ágon zsidó származású volt,
és így zsidónak számított, a görög Titusztól azonban még Jeruzsálemben, a
zsidókeresztyének között sem kéri, hogy körülmetélkedjen. Ha Pál valóban a
körülmetélkedést prédikálná, akkor nem üldöznék őt a Krisztust el nem fogadó, zsidó
származású testvérei, mert akkor semmissé válna a „kereszt botránya.” Ez a jelzős
szerkezet tipikusan páli kifejezés, amelyet az 1Kor 1. és 2. fejezetben részletesen kibont. A
körülmetéltek felfogásában Krisztus kereszthalála egy megbotránkoztató eseménynek
136
137
Balla P.: i.m. 207–208.
138
58
számított (ζθάλδαινλ), amelyben megbotlottak, fennakadtak és nem tudták életükre nézve
helyesen értelmezni. Paradox módon azonban épp ezt a ζθάλδαινλ-t, ezt a botlást előidéző
eszközt tette Isten az üdvösség egyetlen útjává, Pál apostol pedig rálépett erre az útra
annak minden üldöztetésével és szenvedéssel együtt.139
A jelen perikópát a szerző egy igencsak szarkasztikus kívánsággal fejezi be. Az
ἀπνθόπηω ige jelentése alapvetően levágni, itt viszont a medio-passzív alak a férfiatlanítás
gondolatával kapcsolódik össze. Varga Zsigmond mutat rá arra, hogy Pál apostol ebben a
versben párhuzamba állítja a körülmetélkedés viszonylag kis műtétét a pogányok közt
elterjedt kasztrálás, öncsonkítás cselekedetével. Az apostol szavai sokkolóan hathattak,
hiszen a zsidók által is elítélt pogány szokást egyenrangúvá tette a számukra
kulcsfontosságú körülmetélkedéssel. A két cselekedet lényege viszont ugyanaz: általa
mindkettő Istennek (vagy az isteneknek) akar tetszeni és előtte (előttük) akar jobb színben
feltűnni.140 Pál apostol azért fogalmaz ennyire keményen, hogy megértesse címzetteivel:
ahogy a férfiatlanítás teljesen értelmetlen, haszontalan, mert a pogányok nem nyerhetik el
vele az istenek jóindulat, úgy a körülmetélkedés is fölösleges, hiszen Isten a Krisztusban
hívőkben gyönyörködik.
4.2. A keresztyén szabadság nem szabadosság
„Krisztus szabadságra szabadított meg minket…” – így vezette be Pál apostol az

Exhortatio egységét és a levél etikai részét, majd elmondta, hogy a Krisztusban való hit és
az általa kapott szabadságban való élet nem egyeztethető össze a törvénnyel. A 13. vers
majdnem szóról szóra ugyanígy nyitja meg az Exhortatio második részét és egy másik
szemszögből is megvilágítja a szabadság etikai alaptételét. Krisztus szabadsága nem csak a
törvény szolgaságának elutasítására szólít fel, hanem a szabadelvűség elvetését is előírja.
Az Exhortatio második részét a kutatók többféleképpen osztják fel, a jelen
dolgozatban mi Balla Péter és F. F. Bruce felosztását követjük, amelyek az 5,13–15
igerészt külön tárgyalják az azt követő versektől (5,16–24). Mindkét igeszakasz a
Krisztusban kapott szabadságot védelmezi a libertinizmussal szemben, előbbi perikópa a
szeretetben való szolgálatra helyezi a hangsúlyt, az utóbbi igeszakasz pedig a Lélek
szerinti életre.
139
Balla P.: i.m. 208–209.
140
Varga Zs.: i.m. 102–103.
59
4.2.1. A keresztyén szabadság: a szeretetben való szolgálat
Pál apostol újra tételszerűen jelenti ki: „ti testvéreim, szabadságra vagytok
elhívva…”. Az 5,1-ben a szerző Krisztus megváltó tettére alapozza a keresztyének
szabadságát, itt pedig az elhívás gondolata Istenre mutat, hasonlóan az 1,6 és az 5,8
versekhez.141 Mindkét vers világosan kifejezi, hogy mindig Isten a kezdeményező. Az
ember önmagától nem képes a valódi szabadságban élni és megmaradni, csakis attól
nyerheti el ezt az ajándékot, aki egész lényét tekintve mindentől szabad és mindenek Ura.
Az apostol ezzel a tételmondattal egy új gondolatot vezet be az exhortatio egységébe,
hiszen mindazt, ami idáig elhangzott a Krisztusban kapott szabadságról és a törvényről
nagyon könnyen félre lehet értelmezni. Talán a tévtanítók ki is használták ezt a
lehetőséget, és a Pál által hirdetett törvény nélküli életformát az erkölcstelen és ösztönök
uralta életvitellel azonosították. Egy adott nézőpontból még jogosnak is vélhető ez a
következtetés, mert ha a keresztyén ennyire függetleníti magát a törvénytől, akkor milyen
gyakorlati mérce szerint él ezután? A Lélek ajándéka, az istenfiúság vagy a Krisztusban
kapott szabadság megfoghatatlan valóságok, amelyek néhány ponton homályban hagyják
az embert a mindennapokban – mondhatták az áltestvérek.142 Ezzel szemben a Tóra
egészen konkrét és gyakorlati rendelkezéseket tartalmaz, amelyek jól kiegészíthetik a
Szentlélek munkáját és eligazítanak a hétköznapi életben.
A szerző szembeszáll ezzel a félreértelmezési lehetőséggel. A Krisztusban kapott új
élet szabad a törvénytől (5,1) ennek ellenére nem lehet ürügy a testnek (5,13). A „test”
kifejezéssel gyakran találkozhatunk Pál leveleiben, a Galata levélben is több alkalommal
feltűnt már (1,16; 2,16.20; 3,3; 4,13–14.23.29) majdnem mindig emberi, fizikai
értelemben. Egyetlen kivétel ez alól a 3,3 vers, ahol etikai jelentéstartalma van és a
körülmetélkedésre, általánosan pedig a törvény cselekvésére vonatkozik. Az apostol ebben
a versben is etikai vonatkozásban használja e szót, viszont már nem a törvényre utal vele,
hanem az ember bűnös és romlott természetére. Az évszázadok során ez a páli szófordulat
sok ember gondolkodásában egyfajta antropológiai dualizmushoz vezetett, amely az
emberi hústestet látta minden gonosz forrásának, sőt egyenesen a bűnnel azonosította és
szembeállította a bűn hatalma alól szabadulni vágyó lélekkel. Ennek nyomán ezek az
emberek tökéletes és bűnöktől szabad keresztyén életvitelt a test kínzásában és
141
142
Varga Zs.: i.m. 105–106.
60
sanyargatása révén próbálták megvalósítani.143 Pál apostol viszont nem választotta ennyire
szét a testet és a lelket, amikor a test cselekedeteiről beszél, akkor mindig a teljes ember
bűnös és önző voltára utal.
A Krisztust befogadó ember vele együtt megfeszíttetett, sőt, többé már nem is ő él,
hanem Krisztus él benne – mondja a 2,20 vers, de rögtön hozzá is teszi, hogy ennek
ellenére még testben él, azaz gyarló voltát még nem vetkőzte le véglegesen, ezért az
mindig arra ösztönzi, hogy visszaéljen szabadságával.144 Ezt az ösztönzést fejezi ki az
ἀθνξκή kifejezés, amely eredetileg a hadászatban volt használatos, és kiindulópontot vagy
erőforrást jelentett egy hadművelet véghezvitelében. A koiné görög alkalom, lehetőség
vagy ürügy értelemben vette át e szót, és Pál is ebben az értelemben használja.145 A
keresztyén ember törvénytől való szabadságában tehát nem eshet át a ló másik oldalára.
Nem azért szabadíttatott meg, hogy ösztönei és testi kívánságai uralják.
Az igazán szabad keresztyén ember paradox módon nem rendelkezhet maga felett,
nem teheti azt, amire érzékei, önző vágyai ösztönzik, hiszen a szabad létét nem önmagától
kapta, hanem Istentől Krisztus által. Csak akkor lehet valóságosan szabad, ha Krisztus él
benne (2,20) vagyis az ő uralma alá vonja létét. Ez nem csupán egy megfoghatatlan
filozófiai gondolatmenet – ahogyan azt a tévtanítók vélhették – hanem egy életforma,
amelynek legfőbb tartalma és mércéje a szeretetben való szolgálat. Fontos tudatosítanunk,
hogy a Pál apostol által hirdetett szeretet (ἀγάπε) nem egy tovaszálló vonzalmat, nem is
csupán egy érzést, hangulatot vagy valamiféle jóindulatot jelent. A szeretet páli
értelmezésben kézzel fogható tettekben megnyilvánuló aktív életfolytatást jelöl, amely a
másik ember hasznát képes saját maga elé helyezni és azért munkálkodni (Lásd. 1Kor 13).
Az apostol nem véletlenül köti itt össze a szeretet fogalmát ugyanannak a rabszolgaságnak
gondolatával, mint amellyel a törvény megtartását is azonosította. Azt mondja ki ezzel,
hogy aki igazán szabad akar lenni, annak meg kell válnia úgy a törvény rabigájától, mint a
saját „testének”, azaz bűnös, emberi és önző akaratának bilincseitől, mert a Krisztusban
szabad ember számára csak egyetlen rabszolgaság létezik: a másik ember szeretetben való
szolgálata.146
De hogy érezheti magát szabadnak az, aki a szeretet indíttatására egy másik ember
rabszolgájává válik? Csakis úgy, ha arra fókuszál, akitől a szabadság ajándékát és a
szeretet parancsát kapta.. Isten az Újszövetségben Fia, Krisztus által adta a legtökéletesebb
143
Longenecker R. N.: i.m. 239
144
Cserháti S.: i.m. 247.
145
146
Cserháti S.: i.m. 248.
61
példát a másik ember szeretetére, Szentlelke által pedig erőt ad, amely révén ugyanez az
indulat lehet a benne hívőben mindem egyes ember felé. Fontos az előbbi állítás sorrendjét
is figyelembe venni. A keresztyén ember csak akkor tudja szabadságként értékelni és
megélni a szeretet „rabságát”, ha minden pillanatban arra tekint, aki érte ugyanezt a
szolgaságot vállalta egészen odáig, hogy saját életét is feláldozta azért, hogy ő (örök)
életben maradhasson. Mindig ez a kiindulópont. A Szentlélek Isten ezt a hitet munkálja a
keresztyénben, ő segít, hogy ezt az alapot ne tévessze szem elől, és így minden
mozdulatában, tettében ez a krisztusi szeretet testesüljön meg. Így élheti meg
szabadságként a felebarát szeretetének rabszolgaságát Ha emlékszünk még, a második
fejezetben említettük, hogy a Tízparancsolat is Isten szabadításának tényével indít, és arra
tekintve fogalmazza meg az ember válaszát erre a szabadításra
A szerző tanítása a 14. verssel ismét éles fordulatot vesz. Eddig folyamatosan arról
beszélt, hogy a törvény érvénye megszűnt, a keresztyén ember kivétetett a hatalma alól,
üdvtörténeti szerepe ideiglenes volt, most viszont azt mondja ki, hogy végeredményben a
felebaráti szeretet a törvény betöltése, teljességre juttatása (πιεξόω).147 Ha figyelembe
vesszük a Szentírást, kitűnik, hogy Pál nem mond semmi újat, ugyanazt az ószövetségi
igehelyet idézi (3Móz 19,18), mint amelyre Jézus is hivatkozik (Mt 22,39).148 Mind ő,
mind Krisztus a teljes Tóra középpontjának, minden egyes apró kis szabály végcéljának a
„Szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsolatát tekinti. Olyan örökérvényű isteni
kijelentés ez, amely nem veszti el érvényét, ellentétben a Tóra 613 parancsával és
tiltásával, amelynek teljesítése felemészti az ember minden energiáját, elvész a
részletekben. Ezek a rendelkezések, kultikus parancsok és szokások érvényüket vesztették,
a törvény lényege azonban megmaradt, azt Krisztus áldozata juttatta teljességre és Lelke
munkálja a benne hívőkben.149 Ezért alkalmazza itt az apostol betöltés fogalmát, és nem
azért, mert pusztán a szeretetteljes cselekvésekben lehetőséget lát az üdvösség elérésére.
A Krisztus által megszabadított élet legfontosabb jellemvonása a felebarát szeretete
és szolgálata. De ki a felebarát? A héber ‫ ֵרר ַע‬kifejezés szó szerinti jelentése: aki a közelben
van, ez a másik ember legáltalánosabb jelölése, minden embertárs beletartozik. Ennek a
szónak nincs ellentéte, nem zár ki egyetlen egy emberi lényt sem. A zsidó nép körében az
idő múlásával viszont egyre inkább beszűkült a felebarát szó értelmezése, ahogy arra a
Hegyi beszédben Jézus is rávilágít („Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd
147
Varga Zs.: i.m. 107–108.
148
Balla P.: i.m. 213.
149
Varga Zs.: i.m. 107–108.
62
felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet” – Mt 5,43). A zsidók csak néptársaikat tekintették
felebarátnak, azonban Jézus és Pál apostol is rámutat, hogy mindenki felebarátnak számít,
akivel az ember kapcsolatba kerül, függetlenül az etnikai vagy vallási hovatartozásától. Jól
példázza ezt az irgalmas szamaritánus története is (Lk 10,25–37).150.
Pál a 15. versben végül arra figyelmezteti olvasóit, hogy ne engedjék, hogy a kis
marások, harapások – amelyeket a tévtanítók okoztak – elmérgesedjenek és tönkretegyék a
gyülekezet békességét. E gondolat nem csak a galaták helyzetére vonatkoztatható, hanem
általános értelemben is igaz, és a kovász munkájához hasonló folyamatot ír le: a széthúzás
kis harapásokkal, nézeteltérésekkel, meghasonlásokkal kezdődik, ami fokozatosan vezet
egymás felfalásához és tönkreteszi nem csak galáciai gyülekezetek közösség, hanem
általában véve az emberi kapcsolatokat is.151
4.2.2. A keresztyén szabadság: a Lélek szerint élet
Az exhortatio ezen alegységének (5,16–26) kulcsfogalma vitathatatlanul a Lélek. Az

a Lélek, amely a szabadsághoz hasonlóan már több alkalommal is előbukkant a levél
folyamán. Ezt fejezi ki a „Λέγω δέ” szófordulat is utalva arra, hogy Pál apostol valójában
olyasmiről fog beszélni az elkövetkezendőkben, ami az eddigiek alapján már
kikövetkeztető. Most viszont nyomatékosabban és részletesebben is ebből a szemszögből
kívánja megvilágítani a keresztyén szabadságot és úgy általában a Krisztusban való lét
lényegét.152
Tekintsük át röviden, hogy mit tudunk a Galata levél alapján a Lélekről. A 3,1–5
igeszakasz magyarázatánál azt mondtuk, hogy Pál apostol azért éppen a Szentlélekben való
részesülés mikéntjére kérdez rá, mert a keresztyén attól a ponttól keresztyén, amikor Isten
lelkét megkapta. Pál teszi fel a kérdést, hogy a válasz már ott világos: Isten Szentlelke a hit
igéjének meghallása és befogadása révén lehet megkapni. Aki részesül benne, annak
életében maga Isten kezd el „hatalmas erőkkel” munkálkodni. A 3,6–14 a hit igéjének
tartalmát bontja ki, amit befogadva a keresztyén megkapja Lelkének ígéretét (3,14), ez
pedig nem más mint Krisztus szabadítása. A 4. rész 6. verse szerint a Szentlélek örökösei
egyúttal Isten adoptált fiai is Krisztus érdeméért, itt tehát a Szentlélek ajándéka az
istenfiúsággal kapcsolódik össze. A Hágár – Sára allegóriában pedig a Lélek és a fiúság
150
Varga Zs.: i.m. 108.
151
Balla P.: i.m. 213 – 214.
152
63
gondolatához csatlakozik a szabadság fogalma is, hiszen Izsák, a Lélek szerinti gyermek
(4,28) szabad asszonytól született.
A Krisztusban hívő ember Isten fia, a Lélek örököse és szabad, mindennek gyakorlati
célja a felebarát szeretete. A keresztyén életfolytatásban ezek a tételek egymástól
elválaszthatatlan valóságok, egyik következik a másikból. Ebből a tételsorból Pál apostol
az 5,16–26 igeszakaszban a Lélek munkáját a benne való élet jemeli ki és mutatja a be
annak etikai jelentőségét.
„… a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek” – hangzik az újabb
tézis. Miért kell erről beszélnie Pál apostolnak, sőt egyáltalán hogyan is gondolhatja, hogy
a megváltott ember életében Isten lelkének munkájával bármi más szembeszállhat?
Fennebb már részben megválaszoltuk e kérdést. Azt mondtuk, hogy Pál apostol is elismeri,
hogy bár Krisztussal együtt ő is megfeszíttetett, de azt is kimondja, hogy itt a földön még
testben él. Tudja és hiszi, hogy a Krisztusban való hit által igaznak számít Isten előtt, sem a
bűnei, sem a miattuk járó ítéletnek nincs már hatalma felette, ennek zálogaként kapta a
Szentlelket. Ellenben azzal is tisztában van, hogy „testben élve” a romlott, engedetlen
természetét még nem vetkőzte le, így az még mindig igényt tart életére.153
Attól a pillanattól kezdve, ahogy az ember Istenhez tért, élete szüntelen harccá válik
– ahogyan arra a 17. vers is rámutat –, amelynek célja az igazi szabadság megtapasztalása.
Egészen eddig az ember általában úgy véli, hogy azért szabad, mert azt tehet, amit akar,
önző vágyait, kívánságait, ösztöneit bármi áron kielégítheti, Krisztusban viszont egy
másik, a valódi szabad életre talál Lelke által, és ez ellen az elesett önző emberi mivolt
természetesen fellázad. A Lélek és a test: két olyan hatalom, amelyek egyaránt szabadságot
ígérnek, és egyaránt az ember akaratát, életét akarják uralni. Mindkettő azt szeretné, hogy a
hívő ne azt tegye, amit akar: a Lélek a rosszat, a test kívánságait tiltja, amely cselekvésére
nagyon is hajlamos a keresztyén ember is; a test azonban arra sarkallja az ember, hogy a ne
éljen a Lélek szerint, amelyre viszont szintén vágyik.154
Joggal vetődhet fel a kérdés: miért nem tud a Lélek egyszer s mindenkorra
leszámolni ezzel a bűnös emberi természettel, talán nincs elég hatalma? Természetesen
nem erről van szó, csupán a Szentlélek nem az ember döntésétől és felelősségétől
függetlenül akarja életét uralni. A Lélek nem az ember helyett cselekszik, nem bénítja meg
a bűnös és tökéletlen egót a nagyobb erő hatalmával, hanem hagyja az embert
153
Cserháti S.: i.m. 253–254.
154
Balla P.: i.m. 216.
64
választani.155 A hívő előtt tehát ott áll az igazi szabadság és a hamis szabadosság
lehetősége. Feladata az, hogy szüntelenül, minden egyes mozdulatában tudatosan Isten
mellett döntsön és rábízza magát Lelkére. Ahogy ezt a döntést folyamatosan meghozza,
úgy válik szabaddá. Ne felejtsük el azonban, hogy ebben az állandó döntéshozatalban is
jelen van a Szentlélek, hiszen az ember egyedül képtelen a jóra. A Isten Lelke viszont
folytonosan rámutat Krisztus hatalmas kegyelmére és ezzel ad alapot és motivációt a Lélek
szerinti élet és a szeretetben való szolgálat melletti döntésre. Aki így rábízza magát
Szentlélekre, azt ő vezeti, következésképp már nincs sem a test kívánságainak rabságában,
sem törvény uralma alatt (18. v.). „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” – foglalja össze Pál
apostol mindezt a 2Kor 3,16-ban.
A 19. verstől Pál egy hosszú bűnkatalógust vonultat fel, amit egy erénykatalógus
követ a 22–23. versekben. A levél címzettjei így már minden eddiginél konkrétabban
láthatják, hogy mi az eredménye annak a szabadságnak, amely csak ürügy a test kívánságai
számára szemben a Lélek általi szabadság gyümölcseivel.156 „A test cselekedetei azonban
nyilvánvalók” – vezeti be az apostol a bűnlajstromot – azaz egyértelműek, világosak,
semmilyen törvény nem kell ahhoz, hogy az ember lássa, mennyire ártalmasak. A szerző
mindenféle rendszer nélkül illeszti egymás mellé a bűnkatalógus elemeit, a fogalmak
között néhol tartalmi átfedés is van. Betz szerint az apostol ezzel a káoszt idéző
felsorolással épp a gonosz, a rossz rendszertelen és mindent jót felforgató tevékenységét
próbálja érzékeltetni:157
házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás,
ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás;
irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.
Láthatóan sok területet érint ez a bűnkatalógus: a nemi élet tisztasága, idegen
uralomban való bizalom, a felebarát iránti szeretet semmibevétele, a kicsapongó életvitel.
Ennek ellenére a sort még lehetne folytatni, hiszen az emberi gonoszság és bűn
kifogyhatatlan eszköztárral rendelkezik. A lényeg viszont az, hogy aki ilyen és ehhez
hasonló dolgokat tesz, az nem örökli Isten országát. Az utóbbi kifejezés ritka Pál
155
Varga Zs.: i.m. 110–111.
156
A bűn- és erénykatalógus eredete főképp Arisztotelész írásaira vezethető vissza, aki előbb a Retorika című
alkotásában, majd főművében, a Nikomakhoszi etikában is közöl egy-egy részletes listát az emberiség
legfőbb bűneiről és erényeiről. Ez az irodalmi műfaj nem volt ismert az Ószövetségben, a zsidó
tanítómesterek – elsőként Alexandriai Filón – az ókori görög filozófusok hatására kezdték beépíteni
írásaikba, így válik az Újszövetség korára elterjedtté. Nem csak Pál leveleiben találkozhatunk bűn- vagy
erénykatalógussal (pl. Rom 1,29–31; 1Kor 6,9–10; Ef 4,31–32; 2 Tim 3,2–5;). Az evangélium szerzői (pl.
Mk 7,21–22), sőt Jakab (3,13–18) és Péter (1 Pt 2,1; 4,3) is használták, valamit a Jelenések könyvében is
olvashatunk kettőt (21,8; 22,14–15). Ld. Longenecker, R. N.: i.m. 249–250.
157
Betz, H. D.: i.m. 283.
65
szóhasználatában, Jézusnál viszont annál gyakoribb. A βαζηιεία (királyság) nem csak egy
konkrét területtel rendelkező uradalmat jelent, hanem sokszor magát az uralkodást. Isten
országa ott van, ahol ő uralkodik Lelke által, így a test kívánságai szerint élők nem
tartoznak ehhez a királysághoz, a levél alapján akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem
örökölheti a fiúság állampolgárságát. A jövő időben előforduló örökölni ige (θιεξνλνκέω)
pedig a helyzetet még súlyosabbá téve előre utal az utolsó ítéletre is.158
A 22–23. versek a bűnkatalógus ellenpárjaként egy erénykatalógus segítségével
mutatja be a Lélek szerinti élet gyakorlati következményeit. Az erény szó ezen a ponton
megtévesztő lehet – jegyzi meg Betz –, mert ez a kilenc fogalom nem valamiféle
jellemvonás, amit az ember kifejleszt és finomít önmagában. Nem is a zsidó etikai
értelemben vett jó cselekedetek, amelyeket a hívő vagy betart, vagy áthág. Sőt, Pál nem is
a Lélek cselekedetei szókapcsolatot használja annak ellenére, hogy ez lenne a „test
cselekedetei” kifejezés megfelelő párhuzama. Ez a kilenc fogalom gyümölcs (ὁ θαξπὸο ηνῦ
πλεύκαηόο), olyan termése a Léleknek, amelyet ő maga munkál és juttat teljességre a
keresztyén ember szívében. Lényeges kiemelnünk, hogy ezek a gyümölcsök együttesen
vannak jelen azok életében, akiket Isten lelke vezet, ezért is szerepel a ὁ θαξπὸο főnév
egyes számban.159
A kilenc gyümölcs felsorolását a szeretet (ἀγάπε) nyitja meg, amely egyformán
jelenti Isten Krisztusban megmutatkozó szeretetét a világ felé és az ember erre adott
válaszát, amely az Isten és az ember szolgálata. Ehhez csatlakozik, és ebből táplálkozik a
többi gyümölcs. Az öröm (ραξὰ), amely görög megfelelője a kegyelem és az ajándékozás
gondolatát is hordozza, tulajdonképpen a szabadítás és a megváltás boldogságának
megtapasztalására utal. A békesség (εἰξήλε) az az állapot, amelyben az ember élete a
helyén van, az Istennel és az embertársaival való kapcsolata pedig kiegyensúlyozott és
harmonikus. A türelem (καθξνζπκία) szívesség (ρξεζηόηεο) és jóság (ἀγαζωζύλε)
hármasa az emberek iránti szeretetteljes magatartást írják körül, amelynek alapja Isten
végtelen türelme és jósága. Bár a hűséget (πίζηηο) is ugyanaz a görög szó jelöli, mint a
hitet, itt mégis inkább az megbízhatóságot, kitartást és a másik ember felé irányuló
bizalmat jelenti. Az utolsó két gyümölcsöt a 23. vers közli, ezek a szelídség (πξαΰηεο) és a
mértékletesség (ἐγθξάηεηα). Előbbi szintén az a felebarátra tekint, méghozzá megértéssel,
empátiával, utóbbi pedig a keresztyén önuralmat fogalja magába nem csak nemi téren,
158
Balla P.: i.m. 219–220.
159
Betz, H. D.: i.m. 285.
66
hanem minden élethelyzetben.160
Akik életében a Lélek megtermi e gyümölcsöket, azok ellen egyrészt nincs törvény,
vagyis e gyümölcsök mellett egész egyszerűen haszontalanná válnak a bűnökre rámutató
és azokat kiélező ószövetségi paragrafusok. Másfelől azok, akiket a Lélek így vezet, azok
Krisztuséi, és itt válik nyilvánvalóvá, hogy Pál apostol hogyan is értelmezi az Krisztussal
való megfeszíttetés teológiai tételét. Aki benne hisz, az őt öltötte magára a keresztségkor
(3,27), így teljes életközösséget vállalt vele, aminek a keresztre feszítés is része. Az apostol
most azt is kimondja, hogy ez alatt egészen pontosan a testi kívánságok és cselekedetek
megfeszítése értendő. A Krisztussal való teljes életközösséghez azonban hozzátartozik a
feltámadás valósága és az ő Lelkének ajándéka is. Ő tudja megcselekedni, hogy az ember
ebben az új, Krisztusban gyökerező életben a testi dolgokat feladva a Lélek irányítása alatt
éljen az ő gyümölcsét teremve.161
Az 5. fejezet végén Pál apostol még két etikai felhívást fogalmaz meg, amelyek a
fent elmondottakat erősítik meg. A 25. vers amellett, hogy összefoglalja a tárgyalt
igeszakaszt, a 3,3-ban feltett kérdésre is választ ad („Amit Lélekben kezdtetek el, most
testben akarjátok befejezni?”).162 Ez válasz sok kutató szerint az evangélium indicativusa
és imperativusa: „Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint”.163 A
kiindulópont a Szentlélek jelenléte keresztyén ember életében, ő az, aki szüntelenül
rámutat Krisztus kereszthalálának és megváltásának titkára, és teljes életközösségbe von a
megfeszített és feltámadott Úrral. Ez a keresztyén élet lapja. Ennek a hitnek pedig csakis
egyetlen következménye lehet, mégpedig az, amire Pál apostol a mondat második felében
felszólít: a Lélek szerinti életfolytatás. A galaták számára ez egyértelműen azt jelenti, hogy
ha Krisztus szabadítását elfogadták, és részesültek a Szentlélekben – márpedig így történt –
, akkor e Léleknek engedelmeskedjenek, és ne szolgáltassák ki magukat sem a test
kívánságainak, sem az ószövetségi rituális törvénynek.
Végül a második etikai felhívás az eddig elmondottak szellemében arra inti a
galatákat, hogy a Lélek gyümölcsét teremve többé ne a dicsőségvágy, az egymás ingerlése
és az irigység uralkodjon közöttük. Ezek lehettek a galaták legfőbb problémái, különösen,
ha figyelembe vesszük a tévtanítók jelenlétét, akik Pál tekintélyére voltak féltékenyek és
ellene ingerelték őket. Az áltestvérek „testi értelemben akartak tetszést aratni” (6,12), a
galaták viszont más alapon állnak, hiszen Isten a maga Lelkét oltotta beléjük.
160
161
Betz, H.D.: i.m. 289.
162
Uo.
163
Balla P.: i.m. 221.
67
Összegzés
A teljes dolgozat összefoglalása előtt tekintsük még röviden ált, hogy A Galata levél
5. fejezetében hogyan vall Pál apostol a keresztyén szabadságról. Jézus Krisztus áldozata
az embernek visszaadta a Teremtője által eredetileg neki szánt létállapotot, a szabadságot.
Az ember ezt nem tudja önerejéből megszerezni magának, mert még ha a legjobb szándék
is vezérli, csak odáig jut el, hogy a törvény paragrafusait próbálja pontról pontra
megvalósítani, és így akarja Isten tetszését elnyerni. A keresztyén ember azonban nem
ilyen alapon megigazított és szabad, hanem a „Lélek által hitből” (5,5).
Krisztus nem csak a törvény uralma alól váltotta ki a keresztyén embert, hanem a test
kívánságainak börtönéből is azért, hogy az ő uralma alatt éljen. Feladata az, hogy ezt a
szabadságot megőrizze, és csakis ezen az alapon állva éljen életét, mert abban a
pillanatban, ahogy Krisztuson kívül bármi másban kezd el bízni, az elnyert szabadságból
újra szolgaság alá került. Egészen egyszerűen: az igazi szabadság paradox módon az
Istentől való teljes függés. Az „azt teszek, amit akarok” szabadossága valójában a test önző
vágyainak féktelen hajszolásához vezet, amely tulajdonképpen ugyanúgy rabszolga élet,
min a törvény alatti lét. Az valóságosan szabad ember életét a Lélek irányítja és abban a
Lélek gyümölcsei uralkodnak.
A Lélek általi szabad életnek egyetlen célja és tartalma van: a szeretetben való
szolgálat. Ez a legfőbb és legvégső etikai mérce, és egyúttal a törvény lényege is. A
szeretetteljes élet legtökéletesebb példája Jézus Krisztus élete és halála. Egyedül az ő
áldozata ad a Szentlélek által erőt minden keresztyén embernek arra, hogy önmagát, saját
akaratát, kívánságát feladva másokért éljen. Ez az igazi szabadság.
68
Összefoglalás
Mitől, mivel szemben szabad a keresztyén ember? Hogyan szabadult meg? Milyen
életre hívattatott el? E három kérdés mentén fogjuk összesíteni dolgozatunk eredményeit,
amely a keresztyén szabadság témáját vizsgálta Pál apostol Galatákhoz írt levele alapján.
De még mielőtt ezt megtennénk, meg kell határoznunk azt az alapot, amelyre a a
keresztyén szabadság témáját elhelyezhetjük.
Már a bevezetőben felvillantottuk azt a gondolatot, hogy keresztyén emberként a
szabadság témájáról nem beszélhetünk Istentől függetlenül. Ezt a tényállást igazolta a
dolgozatunk is. Miért? Egészen konkrétan azért, mert az embert Isten teremtette, és ahogy
életét, úgy szabadságát is tőle kapta, de engedetlenségével megfosztotta saját magát ettől
az állapottól. A bűneset után tehát az ember természet szerint nem szabad. De Isten az
üdvtörténet során újra és újra megajándékozta teremtményét a szabadítás csodájával, hogy
közel vonja magához őt, erről tesz tanúbizonyságot az egész Szentírás. Láthattuk, hogy az
Ószövetség legfontosabb tíz törvényét Isten azzal indítja, hogy „Én, az ÚR, vagyok a te
Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20,1) és ezen az
alapon követel bizonyos dolgokat. Az Újtestamentum korában pedig egyszülött Fia, Jézus
Krisztus váltságműve által végérvényesen megszabadított mindenkit, aki hozzá tér.
Innentől kezdve kizárólag Krisztus által és őbenne lehet értelmezni a szabadság gondolatát.
Maga Jézus Krisztus mondja a János evangéliumában „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket,
valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36). A Pál apostol is egyértelműen erre az üdvtörténeti
eseményre alapoz a Galata levélben, amelynek már első versei úgy jelentik Jézus Krisztust,
mint „aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból
Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint”.
Miért mondtuk el mindezeket? Mert szükséges rámutatnunk arra, hogy téves minden
olyan elképzelés, amely a keresztyén ember szabadságát más alaptétel szerint határozza
meg. A bevezetésben is említett „minden külső erőtől független választás, döntés
lehetősége” alapelve vagy, ahogy hétköznapi nyelven használatos az „azt teszek, amit
akarok, jogom van eldönteni” tézise eszerint nem megfelelő kiindulási pont, ha a hívő
szabadságáról akarunk gondolkodni. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy a szabad életre való
képesség és lehetőség az ember számára elérhető, önmagában és önerejéből kimunkálhatja
ezt az állapotot, de nem számol a bűnös emberi természettel, ami eleve, rabságban tart. Az
igazi szabadság ezzel szemben olyan ajándék, amelyet az ember nem birtokolhat, mivel
maga is a bűn és a gyarló emberi mivolta szolgája. Kizárólag kívülről kaphatja meg,
69
mégpedig attól, aki a kezdetekkor is ezt a létformát szánta neki, és aki mindenekre nézve
és mindenekkel szemben tökéletesen szabad, vagyis Istentől.
Miután meghatároztuk a kiindulópontot, vizsgáljuk meg a keresztyén szabadság
Galata levél szerinti értelmezését az összefoglalás elején feltett három kérdés mentén.
Mitől szabad a keresztyén ember? A levél tanítása alapján egyrészt az ószövetségi rituális
törvénytől. De miért volt ez Pál apostol és a címzettek számára ott és akkor ilyen kardinális
kérdés? A bevezetéstani kérdések rendjén láthattuk, hogy az apostol a Dél-Galácia
területén élő keresztyén gyülekezetekben hirdette az evangéliumot, akik között egyaránt
voltak zsidó- és pogánykeresztyének is. A galáciabeliek gyülekezeteibe bizonyos
zsidókeresztyén tévtanítók, zavarkeltők furakodtak be, akik azt hirdették, hogy ha pogány
származású társaik nem metélkednek körül és nem tartják meg szigorúan a mózesi
törvényeket, akkor sohasem lehetnek teljes mértékben igazak Isten előtt. Pál apostol ezért
írja meg levelét, amelyben több nézőpontból is részletesen megindokolja, hogy a törvény
miért is nem képes sem igazságot, üdvösséget, sem szabadságot adni az embernek.
A törvény átok alatt tartja az embert – mondja a levél 3. fejezete, mert mindig azzal
szembesíti, amit elrontott, ahol vétett Isten és az embertársa ellen, és ezek miatt
kárhoztatja. Csak az tudna élni általa, aki megtartja tökéletesen minden egyes pontját, ami
lehetetlen. Az ilyen paragrafusrágó ember elvész a részletekben, és kétségbe esik, ha a
legkisebb jóta ellen is vétett – ez az életvitel pedig gúzsba köti, rabszolgasorsba taszítja. A
törvény cselekedete tulajdonképpen a gyarló és magát szabadnak, autonómnak gondoló
ember próbálkozása, amely révén az egyén saját erejére és jóságára alapozva próbálja
kimunkálni Isten előtti igazságát és üdvösségét. Ez azért baj, mert az ilyenkor az ember
szem elől téveszti azt az alaptételt, amelyet az összefoglalásunk elején kijelentettünk, mely
szerint az igazi szabadság egyedüli birtokosa Isten, ő ajándékozhatja meg vele
teremtményét.
Egyfelől tehát az ószövetségi törvény alól szabadított meg Krisztus, másrészt viszont
a test cselekedeteitől, azaz az óembertől, aki csak saját önző kívánságait követi, aki nincs
tekintettel sem Istenre, sem emberre, mindent magának akar. Ez az a bűnös természet,
amelyik evett a fáról, amelyik szintén úgy véli, hogy önmagában elérheti az igazi
szabadság állapotát, ha mindig azt teszi, amire vágyik, amire ösztönei vezérlik, de közben
nem veszi észre, hogy éppen a saját bűnös természetének foglya. Pál apostol
bűnkatalógusából pedig látható, hogy milyen tettekkel jár együtt ez a fajta szabadság, vagy
inkább szabadosság. Isten e szabadság illúzióból is kiváltotta a benne hívőt, hogy az
egyetlen igazi szabadságot tapasztalja meg.
70
De pontosan hogyan történt mindez és hogyan lehet a keresztyén ember ennek
részese? Röviden: Krisztus áldozata miatt és a benne való hit által. Az üdvtörténet egy
adott pontján Isten saját Fiát küldte el a világra. Jézus Krisztus emberi testet és természetet
felvéve átokká lett, hogy megszabadítsa a világot a bűn és az azt feltáró törvény átka alól.
Kereszthalálával kifizette világ bűnei által felhalmozott tartozás, amelyről a számlát a
törvény nyújtotta be. Krisztus áldozata tökéletes volt, a törvény minden paragrafusát
betöltötte és kiegyenlítette a számlát Istennél. Az ember ehhez már nem adhat hozzá
semmit és nem is érdemelheti ki, csupán egy módon lehet az övé ez a szabadítás:
kegyelemből hit által. Ez azt jelenti, hogy a keresztyén „csak” annyit tehet megigazulásáért
és szabadságáért is hogy hittel rábízza magát Megváltójára és egész életét az ő uralma alá
helyezi. Nem kis dolog ez, hiszen épp a Galata levél mutatja meg, hogy milyen nehéz a
bűnös emberi természetnek az, hogy semmivel ne akarja kipótolni Krisztus áldozatát vagy
ne gondolja azt, hogy ezt hittel elfogadva azt tehet, amit csak akar. Krisztus váltságműve
nem csak egy légüres térbe és állapotra szabadította fel a keresztyén embert.
Mit jelent akkor hát keresztyén embernek a szabad élet? Mi a szabadság célja és
hogyan nyilvánul meg a mindennapokban? Minden Krisztusban hívő embernek
tudatosítania kell önmagában, hogy hit által Krisztussal együtt keresztre feszíttetett (2,20;
4,24; 6,14) és meghalt mindaz számára, ami eddig szolgaság alá döntötte, hogy egy
egészen új életre támadjon fel. Ebben az új életben – még ha testben is éli – Krisztus él
benne. Az új és szabad élet egyik jellemvonása Krisztus jelenléte, sőt az ő uralkodása. Azt
mondtuk a második fejezetben, hogy az ószövetségi választott nép tudta, hogy az Isten
által adott szabadság egyenlő az ő hatalma alatti léttel. Az is világos volt, hogy ha a nép
függetleníteni akarta magát ettől az isteni uralomtól, akkor kiszolgáltatottá vált és
szolgasorba jutott. Ugyanígy van ez az Újszövetségi választott nép életében is. Az igazi
szabadság egyenlő a Krisztusban való léttel, ahol ő gyakorolja a hatalmat. A Galata levél
azt is elmondja, hogy a Megváltó áldozata által helyreállt a kapcsolat Isten és ember
között. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban a keresztyén ember újra Isten fiaként tekinthet
magára, ennek egyértelmű bizonyítéka a Szentlélek ajándéka, aki által a lehető
legbensőségesebb kapcsolatba kerülhetünk Teremtőnkkel és Szabadítónkkal.
A keresztyén szabadság elválaszthatatlan a Lélek szerinti élettől. Ő már a kezdetek
kezdetén munkálkodik az ember életében, ő világosítja meg Krisztus megváltásának titkát
és ő az, aki újra és újra rámutat erre az ajándékra. Valamint ő segít abban is, hogy a
Krisztus által kapott szabadság igazi lényegét és célját megéljük, amely nem más, mint a
szeretetben való szolgálat. Talán önmagában megfoghatatlannak tűnik ez gondolat, de Pál
71
apostol szóhasználatában a szeretet egészen konkrét cselekedeteket jelent, amelyekben az
ember feladja önmagát, akaratát, önzését, hogy Istenért és teremtményeiért éljen. Ennek a
szeretetnek nem mi vagyunk a forrásai, de mi is Pálhoz hasonlóan átéltük,
megtapasztaltuk, hogy milyen nagyon szeretett minket Krisztus, amikor halálra adta magát
értünk. Ő a példa és az abszolút szeretet forrása. Mi csupán eszközök vagyunk, akik e
szabadítás megtapasztalása nyomán nem tehetünk mást, mint engedjük, hogy ez a szeretet
Isten Szentlelke által rajtunk keresztül – de nem helyettünk – munkálkodva másokhoz is
eljusson. A Lélek által lehet ugyanaz az indulat és motiváció bennünk, amely Krisztusban
is volt, és amely kimunkálja bennünk azt a csodát, hogy önmagunkról megfeledkezve
másokért éljünk. A Lélek munkálkodásának viszont nem csak mások, de a saját életünkben
is mindent felülmúló gyümölcsei vannak: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség,
jóság, hűség, szelídség és önmegtartóztatás.
Az igazi szabadságot tehát Jézus Krisztus kereszthalála hozta el a világba, aki benne
hisz, az szabad saját bűnös természetétől, a törvénytől, a haláltól. Szabadságában Isten
uralkodik életében Lelke által, amely élet célja a Krisztusi szeretet továbbadása minden
felebarátnak. Luther Márton nagyon egyszerűen és találóan foglalta össze mindazt, amit e
dolgozatban közölni akartunk A keresztyén ember szabadságáról című írásában:
A keresztyén ember mindeneknek szabados Ura és nincsen senkinek alája
vetve.
A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája, és mindenkinek alá
vagyon vetve.164
164
Luther Márton: A keresztyén ember szabadságáról. In: Dr. Masznyik Endre (szerk.): Luther Márton
művei. II. kötet, Wigand F. K. Könyvnyomdája, 1905, 324.
72
Summary
In the present thesis we discussed the theme of Christian liberty on the basis of the
letter to Galatians. This topic is the central ethical concept of the letter, which is suggested
throughout the letter but only in the fifth chapter it is explicitly brought up. Therefore to
interpret the theme of Christian freedom correctly, first of all we had to examine several
problems about the letter to Galatians.
In the first chapter on the one hand we discussed the question of the addresses and
the identity of the opponents. We saw that there are two theories in relationship with the
addresses, the North and South Galatian Hypothesis, and we also found out, that this letter
was written to the Galatians, who lived in Provintia Galatia, so we accepted the second
theory. Among these Galatians were Jewish and Gentile Christians as well, so Paul wrote
his letter to a multicultural church. In regard to the opponents we can say that they were
Christian Jews from Jerusalem, who taught, that man can’t be justified by Jesus Christ if he
isn’t circumcised and doesn’t keep the Mosaic cultic law. Paul writes his letter against
them and says that man can be justified only by faith in the sacrifice of Jesus Christ. In this
chapter on the other hand we had a look at the letter to Galatians from literary viewpoint
and we can say that the genre of this writing is the apologetic letter.
In the second chapter we made a detailed research in the Old Testament, ancient
greek world and New Testament about two Greek words related to the freedom, which we
can find in the letter. These phrases were: ἐιεπζεξία and ἐμαγνξάδω (ἀγνξάδω). Through
this research we found out that both the Jewish people in the Old Testament and the
Christians on the New Testament saw this concept only connected with God and his Son.
True freedom is God’s gift, which man cannot receive through his own power.
In the third chapter we surveyed the first four chapters of the letter to Galatians to see
the theological background of our main theme. We saw that Paul fist of all protect the truth
of his gospel, which he preached among the Galatians up against the opponents’ false
gospel. This is the only truth which can set free. This gospel is the gospel of Jesus Christ,
who sacrificed himself on the cross to redeem those, who believe in him. There is nothing
that a man can do to deserve the redemption, justification. The works of the law cannot
justify or set free anyone, and who rely on it is under the curse, but Jesus Christ became a
curse for everyone to redeem them from it. Who believes in this and who base his life on
this redemption will be justified and set free by his faith.
Finally, in the fourth chapter we analyzed in detail the fifth chapter of the letter to
73
Galatians, which speaks explicitly about the Christian liberty. Paul on the one hand
declares that Christian man is freed from the Mosaic Law, because of Jesus Christ, but on
the other hand he is also freed from the desire of the flesh. The Christian man is under the
control of the Holy Spirit, which God gives him. Being under the control of the Spirit is the
real freedom. The aim of this liberty is true love, which is not just a fleeting and wavering
feeling but concrete actions for neighbors.
In conclusion we can say that if we think that the concept of “do what you want” is
not real liberty. Real liberty is a thing which only God can give us through the faith in
Jesus Christ who has freed the whole world from his sin and also from the law, which
reveals the sin. In the letter to Galatians freedom is the ethical concept of the Christian life,
which consists in being led by the Spirit who gives strength to love each other with the true
love of Jesus Christ.
74
Irodalom jegyzék
Adorjáni Zoltán: Ót és újat. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004.

Balla Péter: Pál apostol levele a Galáciabeliekhez. Keresztyén Ismeretterjesztő
Alapítvány, Budapest, 2009.
Betz, Hans Dieter: Galatians: A Commentary on Paul's Letter to the Churches in Galatia.
Hermeneia, a Critical and Historical Commentary on the Bible. Fortress Press,
Philadelphia, 1979.
Betz, Hans Dieter: The Literary Composition and Function of the Paul’s letter to the
Galatians. In: New Testament Studies, 21 (1975/3). Cambridge University Press.
London.
Brown, Colin (Ed): The New International Dictionary of the New Testament Theology.
Zondervan Publication House, Grand Rapids, Michigan, 1975.
Bruce, Frederick F.: The Epistle to the Galatians. The New International Greek Testament
Commentary, Wm. B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan,
1982.
Carson, D. A. – Moo, Douglas J.: Bevezetés az Újszövetségbe. Keresztyén Ismeretterjesztő
Alapítvány, Budapest, 2007.
Cserháti Sándor: Pál apostolnak a Galáciabeliekhez írt levele. A Magyarországi
Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1982.
Dr. Budai Gergely, Herczeg Pál: Az Újszövetség története. Kálvin Kiadó, Dudapest, 1994
Dunn, James D. G.: The theology of Paul’s letter to the Galatians. Cambridge University
Press, Cambridge, 1993
Epiktétosz: Kézikönyvecske, vagyis a stoikus bölcs breviáriuma. Móra Ferenc Ifjúsági
Könyvkiadó, Budapest, 1991.
Freedman, David N.: The Anchor Bible Dictionary. Vol 1, Doubleday, New York, 1992.
Hendriksen, William: Galatians  Ephesians. New Testament Commentary. The Banner
of Truth Trust, Edinburgh, 1990.
Kittel, G., Bromiley, G. W., Friedrich, G.: Theological Dictionary of the New Testament.
Vol 2, WM. B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan, 1974.
Kozma Zsolt (szerk.): Bibliai fogalmi szókönyv. Erdélyi Református Egyházkerület,
Kolozsvár, 1992.
Longenecker, Richard N.: Galatians. World Biblical Commentary, Vol 41. World,
75
Incorporated, Dallas, 1990.
Biblia. Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése. Magyar nyelvre
fordította a Magyar Bibliatársulat Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító
Szakbizottsága, Kálvin János Kiadó, Budapest, 2007.
Luther Márton: A keresztyén ember szabadságáról. In: Dr. Masznyik Endre (szerk.):
Luther Márton művei. II. kötet, Wigand F. K. Könyvnyomdája, 1905.
Tenney, M. C.: Galatians: The Charter of Christian Liberty. Wm. B. Eerdmans Publishing
Company, Grand Rapids, Michigan. 1998, 47.
Török István: Dogmatika. Protestáns Teológiai Intézet, Kolozsvár, 2006.
Varga Zsigmond: A galatákhoz írt levél. Kálvin Kiadó, Budapest, 1998.
76

Protestans Teologiai Intezet Kolozsvar A

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Protestans Teologiai Intezet Kolozsvar A

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

PROTESTÁNS TEOLÓGIAI INTÉZET - KOLOZSVÁR

A KERESZTYÉN SZABADSÁG PÁL APOSTOL

Licenciátusi dolgozat újszövetségi teológiából

Lehet-e az embernek önmaga fölött rendelkező, akarati szabadsága? Filozófusok,

1.1. Válaszkísérlet a kiknek és a kik ellen kérdéseire

1.1.1. Kik a galaták?

II. Dél-galata elmélet

1.1.2. Kik az ellenfelek?18

Az ellenfelekről Longenecker széleskörű és megbízható kutatásaira támaszkodva

1.2. A Galata levél, mint irodalmi mű

Megtudtuk, hogy a levél kiknek és miért íródott, a továbbiakban pedig a megígértek

1.2.1. Műfaj, hangnem

1.2.2. Szerkezet, gondolatmenet

A kommentárírók magyarázataikban kivétel nélkül közölnek egy felosztást,

II. Exordium (1,6–11)23

III. Narratio (1,12–2,14)

IV. Propositio (2,15–21)

VI. Exhortatio (5,1–6,10)

VII. Utóirat, Conclusio (6,11–18)

2.1. Az ἐλευθεπία szó jelentéstartalma különböző kultúrkörökben

Az ἐιεπζεξία szó a fogalom melléknévi alakjából (ἐιεύζεξνο) képződött és mindig is

2.1.1. Az Ószövetség szabadság-értelmezése

A görög Ószövetség, a Septuaginta is ismeri az ἐιεπζεξία kifejezést, viszont csakis

2.1.2. Az ókori görög világ és a sztoikus filozófia

A hellenizmus világában az ἐιεπζεξία fogalmát alapvetően meghatározta a görög

2.1.3. Az Újszövetség szabadság fogalma

Az Újszövetségben összesen 42-szer fordul elő az ἐιεπζεξία szó valamely formája.

2.2. Az ἐξαγοπάζω (ἀγοπάζω) kifejezés rövid jelentéstani áttekintése

Az ἀγνξάδω és ἐμαγνξάδω igék egyaránt az ἀγνξά főnévből eredeztethetőek. Az

Összefoglalva az eddigieket, és mintegy előre tekintve a következő fejezetekre fontos

A Galata levél első négy fejezete a keresztyénség legalapvetőbb teológiai kérdéseit

3.1. Pál evangéliuma

A Galata levélben az evangélium szó összesen tizennégyszer jelenik meg, hét

3.3. Érvek a tételmondat mellett

Betz nyomán a Probatio egységéről (3,1–4,31) azt mondtuk el az első fejezetben,

3.3.1. A galaták hitre jutása (3,1–5)

Pál apostol retorikai kérdések és megdöbbentő megszólítások sorozatával olyan érvet

3.3.2. Ószövetségből vett példák (3,6–14)

Pál a soron következő igeszakaszban ószövetségi példákra hivatkozva érvel a hit

3.3.3. Mindennapi életből vett példa (3,15–18)

3.4. Páli exkurzus: mire jó akkor a törvény? (3,19–25)

3.5. A Krisztusban kapott új státusz: Istenfiúság

Különösen fontos ez a perikópa mind a levél gondolatmenete, mind a jelen dolgozat

4.1. Szabadság a törvénytől

A Gal 5,1 vers hovatartozását illetően a kutatók nincsenek egységes állásponton.

4.1.2. „Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól”

4.1.3. További intések a körülmetélkedés elfogadása ellen

Pál apostol az eddigi gondolatmenetet megszakítja, az 5,7–12 igeszakasszal, amely a

4.2. A keresztyén szabadság nem szabadosság

„Krisztus szabadságra szabadított meg minket…” – így vezette be Pál apostol az

4.2.2. A keresztyén szabadság: a Lélek szerint élet

Az exhortatio ezen alegységének (5,16–26) kulcsfogalma vitathatatlanul a Lélek. Az

Adorjáni Zoltán: Ót és újat. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004.

You might also like