Professional Documents
Culture Documents
A 13. századig gyakori a festményeken ábrázolt merev tekintetű Mária, aki nem néz a karjaiban tartott kis
Jézusra: ez is a gyerekkel szembeni elutasító attitűdöt példázza.
Bizonyos esetekben ez az ábrázolásmód később is tovább élt, ezt az attitűdöt fejezi ki Arnolfo di
Cambio Madonna-szobra a 13-14. század fordulójáról:
1
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
Sok érv szól Aričs igaza mellett, mindenekelőtt a középkori gyermekek társadalmi helyzete. A korai
középkor évszázadaiban a kisgyermekek eladása, „kitevése” (elhagyása), de még meggyilkolása sem
számított üldözendő cselekedetnek. Egyébként is túl sok csecsemő halt meg a bölcsőben, az édesanyák
ezért nem alakítottak ki bensőséges kapcsolatot kicsinyeikkel.
Csak 374-ben született egyházi törvény, amely szerint a gyermekgyilkosság főbenjáró bűn. Egy
későbbi zsinati határozat értelmében a kitett gyermekeket templomokba, kolostorokba kell vinni, hogy
felneveljék őket és papok, szerzetesek válhassanak belőlük. A lelencházak létesítése is az egyház
gyermekvédő, karitatív tevékenységét jelzi. Az első árvaházat Milánó érseke, Dateo nyitotta meg 787-ben.
Évszázadokig tartó szokás volt a gyermekek szoptatós dajkához adása. (Angliában és Amerikában a
XVIII. századig, Franciaországban a XIX. századig, Németországban pedig a XX. századig élt ez a
gyakorlat.) A csecsemők élete a dajkáknál nem volt biztonságban. Szorosan bepólyázták – szinte
megkötözték – őket, gyakran ópiumtartalmú cseppeket adtak nekik nyugtatóul. Előfordult, hogy a leejtett
csecsemő halálra zúzta magát, vagy megfulladt a dajka ágyában. A kereszténység terjedésével
párhuzamosan a papság igen sokat tett a kisgyermekek védelmében. A 9. századtól kezdve egyre több
vasárnapi prédikációban hangzott el az intés: vigyázzanak gyermekeik életére, hiszen az Isten teremtménye,
lélekkel megáldott lény. Ne hagyják felügyelet nélkül, óvják életét, hiszen veszélyek sokasága leselkedik
rá. Egyre többször figyelmeztettek arra (mint ahogyan ezt már a korai egyházatyák műveiben is láttuk),
hogy a gyermek fokozott figyelmet, együttérzést, gondoskodást, oktatást-nevelést érdemel.
1
A magas csecsemőhalandóság szándékos fenntartásáról szóló elméletének hatókörét Shorter nem
korlátozza a középkorra: véleménye szerint ez a jelenség még a 19. században is fellelhető.
Igazolásként egy sváb falu példáját hozza fel, amelyben 1868-ban diftériajárvány pusztítutt, amely
szinte a falu valamennyi gyermét elvitte. A következő esztendőben 22 gyermek született, és csak kettő
halt meg közülük. Ez támasztja alá az elméletet, miszerint a szülők megóvják gyermekeik életét – ha
igazán akarják.
2
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
3. Görög (5. sz.), itáliai (15. sz.) és angol (16. sz.) csecsemő szoros pólyában
2. DeMause mélylélektani alapokra épített rendszerében (DeMause, 1974) fokozatos – máig tartó –
fejlődést tételez fel, amely a történelem korszakain átívelve egyre humánusabbá, elfogadóbbá teszi az
édesanya-gyermek (és általában a felnőtt-gyermek) kapcsolatot. A középkor (4--13. század) eszerint a
gyermekek „kitevésének”, elutasításának időszaka. Az édesanyák szorongásaikat, félelmeiket „vetítik ki” a
gyermekbe, de már lélekkel megáldott lénynek tekintik, ezért nem pusztítják el, mint a megelőző
korszakban. A középkorban a szülők inkább eltávolítják maguktól gyermekeiket: szorosan bepólyázva
szoptatós dajkák gondjaira bízták, nagyobbacska korukban pedig kolostorba adták vagy nevelőszülőkhöz
küldték őket azért, hogy „kigyógyuljanak a félénkségből”, élettapasztalatra tegyenek szert.
3. Aričs és DeMause feltételezését – miszerint a középkori ember nem ismerte volna a gyermekkort
– ma már sok kutató vitatja. A gyerekkortörténészek másik csoportja differenciáltabb középkori
gyermekszemléletet feltételez.
Shulamith Shahar a probléma vizsgálatakor tartózkodik attól, hogy későbbi korok mentalitását
vetítse vissza a középkor évszázadaiba. Lehet, hogy a gyermekgondozás korabeli módozatai számunkra
merőben hatástalannak, esetenként egyenesen ártalmasnak tűnhetnek, de ezt a gyakorlatot mindig a
korabeli tudós vagy népi gyógyászathoz viszonyítva kell megítélni, és semmiképp sem szabad a szülők
valamiféle gonosz szándékainak megtestesüléseként értelmezni. Tény, hogy a középkorban a gyermekek
szinte teljesen részévé váltak a felnőttek világának, de vajon az következik-e ebből, hogy a gyermekkor
fogalma nem létezett, és hogy a gyermekkort nem tekintették az emberi élet elkülönített szakaszának?
A kérdésre a választ – rendkívül széleskörű forrásanyagra támaszkodó kutatásai alapján – adja meg
Shahar. Tézise szerint (Shahar, 1990) a szülő gyermek kapcsolatnak vannak történeti korokon átívelő
változatlan elemei is. Aričs felfogásával szemben azt vallja, hogy a középkori ember a gyermekkort az
életciklus körülhatárolt szakaszaként érzékelte, tehát létezett a gyermekkor felfogása, ennek következtében
léteztek nevelési elméletek és normák. Ezeket a normákat teológusok, világi és egyházi törvényhozók,
jogtudósok, orvosi és didaktikus művek szerzői, valamint prédikátorok fogalmazták meg. A középkorban –
akárcsak később – kialakult a gyermekgondozás gyakorlata, amelyet nemzedékről-nemzedékre
hagyományozták át. A szülők törődtek gyermekeikkel, érzelmi és anyagi „tőkét fektettek beléjük”.
Aričs tételét –miszerint a középkor embere nem ismerte a gyermekkor fogalmát – a magyar
középkorra és kora újkorra vonatkozó kutatásai alapján Péter Katalin is cáfolja: „Magyarországon nem
kérdés az, hogy ismerték-e a 17. század előtt a gyermekkor fogalmát, holott a nyugati történetírásban erről
hosszan húzódó, a személyességig fajuló vita folyt.” (Péter, 1999. 143.) A gyermekkor-fogalom létét a
magyar történész egy olyan törvény szövegének elemzésével igazolja, amely egyébként nem humánus
mivoltáról volt híres. 1514-ben, a Dózsa-féle parasztfelkelés után a magyar országgyűlés rendkívül szigorú
törvényeket hozott a jobbágyok kötelességéről. Az egyik ilyen törvény „röghöz kötötte” őket (1514. 21.
tc.), megvonva tőlük a szabad költözködés jogát. Mégis ez az a törvény, melynek szövege egyértelmű
bizonyíték a gyermek-fogalom meglétére abban a korban: „...ha az anya az ő fiát, gyenge kora miatt
magával vinné, ez a fiú mindazáltal (teljes vagy házasodásra alkalmas kort elérve) régi lakóhelyére köteles
visszatérni”. (Idézi: Péter, 1999. 143.) A kor legszigorúbb magyar törvénye tehát korlátozza a földesurak
jogát gyermekkorú jobbágyaik fölött! Ezek alapján egyértelmű Péter Katalin következtetése: ha ez a
brutalitásáról közismert törvény a jobbágyok gyermekeinek kivételezett státuszt biztosít, akkor aligha
3
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
hihető, hogy a kortársak a gyermekkort nem tekintették volna jól körülhatárolható életszakasznak az ember
életében.
A fatalizmus egyik válfaja volt az a remény, mely szerint az Úr, szentjein keresztül megvédi
őket és gyermekeiket. Egy asszony, akinek a városba kellett mennie, „senkit sem talált, akire a
4
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
gyermekét bízhatná, kivéve az Urat és az áldott Domonkost”. Amikor visszatérve látta, hogy a háza
lángokban áll, kiáltozni kezdett: „áldott Domonkos, add vissza a fiamat!” Mindezzel együtt világos:
semmi sem bizonyítja, hogy azok a szülők, akik nem vigyáztak a gyermekeikre, nem is szerették
őket. (Shahar, 2000, 131.)
A középkori szerzők közül többen úgy tüntetik fel a gyermekkort, mint a tisztaság, ártatlanság és hit
korát. Bartholomaeus Anglicus – Sevillai Izidor nyomán – azt állítja, hogy a „puer” (fiú) a „puritas” szóból
származik, a lány – „puella” – pedig a „pupilla”, szembogár szóból, mert a fiúk és leányok olyan tiszták,
mint a szem pupillája. A gyermekkor tisztasága és szépsége később elenyészik; a felnőttkor így egyfajta
veszteség: az ártatlanság és a vele járó önfeledt derű elveszítése. (idézi Shahar, 2000, 16.) A dolgokra való
rácsodálkozás képessége és ártatlansága révén a gyermek időnként olyan jelentős igazságra döbben rá,
amely a felnőttek előtt is rejtve marad. Ezen a ponton a középkori szerzők a 19. századi romantika
felfogását előlegezik meg.
A 12. században virágkorát élte a gyermek Jézus kultusza. Krisztust gyakran kicsiny gyermekként
ábrázolták, akit anyja karjaiban tart, és egy almát majszol. (Az alma közkedvelt motívum ebben a korban: a
világ szimbóluma.) Ilyen meghitt, bensőséges jelenetnek vagyunk tanúi Altdorfer következő festményén:
A gyermeki ártatlanság motívuma jelenik meg a képzőművészetben akkor is, amikor a festők a
betlehemi gyermekgyilkosság témáját dolgozzák fel. Az „ártatlanok lemészárlása” során Heródes király
parancsára („... megölette Betlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendőstől és
azon alól...”, Máté, 2:16, ford. Károli Gáspár). a katonák kitépik a gyermekeket anyjuk karjából, és
kegyetlenül legyilkolják őket. Giotto a következőképpen jeleníti meg ezt a szörnyűséges cselekedetet:
5
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
A gyermekkor szakaszai
Igen figyelemre méltó Shulamit Shararnak az az okfejtése, amelynek során párhuzamot von a 20.
századi pszichológusok által leírt gyermekfejlődéstani ciklusok és a középkori didaktikus és morális
irodalomban felbukkanó életkori szakaszolás között.
A pszichoanalitikus irányzathoz tartozó Erik Erikson az emberi élet nyolc szakaszát különítette el: A
születéstől húszéves korig tartó periódus a következő öt szakaszt foglalja magában: (a) „csecsemőkor” – a
születéstől 15 hónapos korig; (b) „kisgyermekkor” – 15 hónapos kortól két és fél éves korig; (c) „a játék
kora” – két és fél éves kortól hatéves korig; (d) „iskoláskor” – hatéves kortól a nemi érésig; (e) „ifjúkor” –
húszéves korig. (Erikson, 1963)
Középkori szerzőket idézve Shahar a gyermekkor következő szakaszait írja le2:
a) Születéstől 7 éves kor – infantia3 (kisgyermekkor):
A gyermek ekkor még magatehetetlen, a felnőttektől függ. Óvni, gondozni kell. A szülők Isten színe
előtt felelősségre vonhatók gyermekeik bántalmazásáért.
b) 7-től 12 éves kor lányoknál, 7-től 14 éves kor fiúknál – pueritia (gyermekkor):
A gyerek már képes beszéddel kifejezni gondolatait, különbséget tud tenni jó és rossz között. A
hétéves kor az iskolakezdés vagy a mesterségtanulás időpontja. A gyermekkort pesszimistán szemlélő írók
szerint ekkor már hajlamosabbak a bűnre, ezért fokozottabban ügyelni kell rájuk. A világi törvények
értelmében a 14 éve alatti fiúk és 12 év alatti lányok nem viseltek büntetőjogi felelősséget. Bartholomeus
Anglicus szerint a fiúk ebben a korban gondtalanok, játékosak, nem kötik le őket a komoly dolgok. A
lányokat a pueritia korában tisztának tekinti, de figyelmeztet a káros tulajdonságok kialakulásának
veszélyére (ingerlékenység, irigység, gyűlölködés stb.)
c) 12-től a felnőttkorig (lányok), illetve 14-től a felnőttkorig (fiúk) – adolescentia (ifjúkor)
E korszak végpontja szerzőnként változik: a teljes érettség, a felnőttkor elérésének küszöbét egyesek
a 21 éves korban jelölik meg (Bartholomeus Anglicus), mások a 25 éves kort tüntetik fel (Dante), ismét
mások a 28 éves kort említik (Sevillai Izidor). Aegidius Romanus szerint a fiatalok ebben a korban
könnyen befolyásolhatók. Ennek veszélye, hogy az értelmi fejlődés velejárójaként a bűnre való hajlam is
megerősödik, és az eretnek gondolatok is visszhangra lelnek lelkükben. A fiatalok ebben az életkorban
mindenre pontosan megtaníthatók, de ügyelni kell arra, hogy tanításuk megfelelő szellemben történjék.
2
Elsősorban Bartholomaeus Anglicus, Sevillai Izidor, Bernard Gordon, Conchesi Vilmos, Novarai
Fülöp és Aegidius Romanus írásaira támaszkodik.
3
Infans=’beszélni nem tudó’
6
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
7
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
A reneszánsztól kezdve közös vonás az, hogy a szenteket szinte mindig hús-vér emberi alakok
jelenítik meg. A Szűzanya szép fiatal asszony képében jelenik meg, akinek arckifejezése átszellemült, és –
talán fiának sorsát megsejtve – szomorú. Gyermeke felé forduló alakja gyöngédséget, bensőséges szeretetet
– és némi büszkeséget – fejez ki. A kis Jézus szinte mindig jól táplált fiúgyermek alakjában jelenik meg.
Arcán felnőttes vonásokat is megjelenhetnek (mint Duccio vagy Martini bemutatott képén), de kifejezetten
áhítatos arckifejezéssel is találkozhatunk (mint a Bellini-képen). Gyakran látható a kis Jézus áldást osztó
gyermek képében (mint Veneziano és Duccio festményén). Többször láthatunk kezében különféle
tárgyakat (pl. almát, madarat stb.).
A képek szemlélése közben felvetődhet a kérdés, mennyi közük van a Szentanyát a Gyermekkel
ábrázoló képek túlnyomó többségén szereplő jól táplált fiúgyermekeknek a valósághoz. A
gyermekkortörténeti kutatások tanúsága szerint a valóságban egy hasonló korú, egy év körüli gyermek
valószínűleg bepólyálva és mozdulatlanul feküdt, mint Simone Martini 1321-ben készített festményén. (A
sienai festő képe egyébként ritka a maga nemében: ebben a korban nem volt szokás a gyermek Jézust
bepólyázott csecsemőként ábrázolni. Szokatlan az is, hogy a kisded fejét édesanyja nem a szívéhez
közelebb eső bal oldalra helyezi, hanem megfordítva.)
Martini festménye is illusztrálja azt az ókortól kezdve évszázadokon fennmaradó – és számos szerző
által kárhoztatott – gyakorlatot, mely szerint az újszülöttet hónapok keresztül szorosan bepólyázták. A
szoros szalagok többnyire négy hónapos koráig rajta maradtak, és a lábától a nyakáig mozdulatlanságra
kényszerítették a csecsemőt. (A tisztába tevés nehézkes procedúráját általában naponta egyszer végezték
el.)
8
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
A két előző festményen látható gyermekek édesanyjuk karjaiban biztonságban érezhették magukat, a
valóságban azonban a kisdedek többsége anyjától messze, szoptatós dajkánál töltötte élete első két
esztendejét. Ezek az asszonyok sokszor több gyermek táplálására is vállalkoztak, így többnyire nem
alakulhatott ki szorosabb kapcsolat a gondjaikra bízott gyermekekkel. A képeken látható gyermekek
jóltápláltsága is csalóka. Nem hihetünk sem a virulóan egészséges kis Jézuskákat ábrázoló képeknek, sem
pedig a gömbölyded puttókat szerepeltető reneszánsz festményeknek: a korabeli egyéves forma gyerekek
többsége alultáplált és beteges volt, és kevés eséllyel rendelkezett arra, hogy megérje a felnőttkort.
Ezek a vallási témájú képek a bensőséges anya-gyermek kapcsolat olyan ideális képét
ábrázolják, amelyről a művésznek valószínűleg sohasem volt fogalma, s nem figyelhette meg még
saját gyermekeinél sem. Egy érdekes koncepció szerint a felnőtt férfiak egyfajta kompenzáló
erőfeszítéséről van szó, hogy kitöröljék emlékezetükből a baliával (szoptatós dajkával) töltött
esztendők, az elszenvedett nélkülözések nyomait, s azzal kárpótolják magukat, hogy szeretetteljes
realizmussal ábrázolják az anya és gyermeke közötti bizalmas kapcsolat különböző formáit. (Ross,
1998, 151-152.)
9
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
S ha a kicsi megbetegszik,
vagy kissé gyenge tán,
oly nagy gonddal ápoljuk majd,
hogy egykettőre meggyógyul:
s bizony ügyelnünk kell rá,
hogy mindig száraz legyen,
de ha nedves, tüstént megszárítjuk
és kevés borral jól lemossuk őt.
A dalok szövege egyben a szomorú gyakorlatot is sejteti: a gyerekek a dajkák többségénél nem
kaptak sem elegendő táplálékot, sem pedig megfelelő bánásmódot. Ennek következtében csecsemők
tömegei pusztultak el a dajkáknál. A gyermekgondozási és nevelési tanácsadó kézikönyvek szerzői éppen
ezért különleges figyelmet szenteltek a dajka kiválasztásának: minden szempontból alkalmas, egészséges,
erkölcsös életet élő asszonyt javasoltak. (A gyakorlatban mégis többször előfordult, hogy a csecsemőnek a
dajka hibájából bekövetkező halála után a család a következő gyermekét is ugyanarra a nőszemélyre bízta.)
Elég nehéz elképzelni, hogy a egy dajka, akit férje általában több gyermek befogadására és táplálására
kényszeríttet mindig „ügyel rá, hogy a gyerek száraz legyen”, dolgát „serényen és gyorsan” végezve
azonnal „felveszi, ha sír, a kisdedet”. A gyerekek többségének az élete a dajka házában nem volt
biztonságban, s ha túlélték is a megpróbáltatásokat, kevés szeretetet kaptak. Kíméletesebb megoldást
jelentett, ha a szülők megengedhették maguknak, hogy a szoptatós dajkát befogadják házukba. Erre
azonban csak a vagyonosabbak vállalkozhattak.
Kétéves kor körül, dajkaságból visszatérve a szülői házba újabb nehézségekkel kellett
szembenézniük: egy számukra teljesen idegen édesanya gondjaira voltak bízva, akinek figyelméért többi
testvérükkel együtt kellett vetélkedniük.
A gyerekek élete nem volt könnyű a családban. A meglehetősen rideg, régi gondozási-nevelési
szokások (szoros pólyázás, dajkaság stb.) évszázadokon át háborítatlanul hagyományozódtak át. Ritka volt
a gyermekét kényeztető szülő, igyekeztek hozzászoktatni őket a felnőtt korukban várható nehézségekhez. A
kemény életmódhoz – DeMause szerint – az is hozzátartozott, hogy a gyerekeknek szüleik jelenlétében
állva kellett étkezniük:
10
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
A gyerekek többsége nem élt sokáig együtt szüleivel. Néhány év múlva (általában 6-7 éves korban) a
szegényebb családok gyerekeit szolgálni küldték, a tehetősebbek iskolába kerültek vagy kolostorba. Az
arisztokrata családok esetében gyakran fordult elő, hogy gyermekeiket a jó modor elsajátítása céljából más
családoknál helyezték el.
Egy itáliai utazó 1497-ben Angliában járt, majd „Beszámoló, avagy hű leírás Anglia
szigetéről” címen foglalta össze tapasztalatait kormánya számára. Ebben egyebek közt szó esik a
gyermekekkel való bánásmódról is. A látogató kritikusan értékeli az angolok szülők magatartását:
„Az angolok gyerekekkel szembeni szeretetének hiánya igen erősen megmutatkozik, mert a legjobb
esetben 7-9 éves korukig tartják őket otthon, majd mind a fiúkat, mind a lányokat elküldik otthonról,
hogy más emberek házában szolgáljanak a következő 7-9évig.” A helybeliek magyarázatát –
miszerint erre a jó modor elsajátítása érdekében van szükség – a szerző nem tartotta elfogadhatónak.
Sokkal inkább a szülők önzése az ok, akik „az örömöket inkább egyedül élvezik, és akik így jobb
kiszolgálásban részesülnek, mint ha gyerekeikkel élnének együtt ... mert ha a gyerekeik otthon
maradnának, akkor meg kellene osztani velük azt az ételt, amit maguk számára készítettek.” (Idézi:
Macfarlane, 1993, 241-242.)
11
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
Metlinger könyvének címlapján egy ideális polgárcsalád látható a 15. században. A kereskedőé apa
a napi bevételt veszi számba, az édesanya és leánya fon, egy kisebb fiúcska könyvet olvas (feltehetően
tanul) a legkisebb gyermek pedig bölcsőben fekszik – mozdulatlanságra kényszerítő szoros pólyában.
Hasonló polgári család életének hétköznapjaiba enged bepillantást a következő rajz:
Érdemes megfigyelni a kép bal oldalán látható szekérféle alkotmányt, amelynek célja a járni tanulás
elősegítése volt. (Ez az eszköz évszázadokon át fennmarad, még Kant is említi majd egyik pedagógiai
tárgyú előadásában (Gängelwagen).)
12
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
A gyermek tehát már gyakran témája a festészetnek, noha ez a tematika ellentmondásos. Többnyire
nem a gyermek sajátos jellemzőit, a gyermekkor egyedi vonásait jelenítik meg a festők, hanem a felnőttek
világának részeként ábrázolják őket, gyakran felnőttes vonásokkal felruházva, mint Bruegel képén is. A
felnőttek világágába való betagolódás, a felnőtté válás mint kívánatos cél jelenik meg, ide pedig az iskolán
keresztül vezet az út.
Jan Van Scorel Iskolásfiú című, 1531-ben festett képén saját fiát ábrázolja piros sapkával a fején,
egyik kezében tollat, másikban pedig papírlapot tartva. Az iskolások attribútumaival felruházott gyerek arca
derűs, elégedett – ez meglehetősen ritka az iskolások korabeli (és későbbi) ábrázolásában. De ő a
humanista tudósok iskolájába jár, nem pedig tömegiskolába. A tanulás számára nem okoz nehézséget, az
„emberhez legméltóbb” humán tanulmányok (studia humanitatis) neki az öröm forrását jelentik. A
humanisták magániskolájában a légkör kiegyensúlyozott, nyugodt, a tanár csak néhány növendékkel
foglalkozik, így általában nincs szükség fegyelmezésre, verésre. A fiú egész lényéből sugárzik annak
tudata, hogy jó úton jár: humanista tanulmányai felkészítik az életre, a felnőttek világába való
beilleszkedésre.
13
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
14
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
ízléstelen, ha a megrágott ételt kiveszed a torkodból és ismét a tányérodra teszed. Ha netán olyat
vettél ki [a tálból] a mit nem lehet egykönnyen lenyelni, félre fordulva tedd le valahová [...] Vannak
a kik inkább falnak, mint esznek; nem másképpen, mintha kevés vártatva börtönbe vezetnék őket.
Latrok szoktak így habzsolni [...] Tele szájjal enni vagy beszélni se nem illő, se nem bátorságos. A
folytonos evést szakassza félbe időnként a közbe szőtt beszélgetés... Műveletlenség gondolatokba
merülve az asztalra könyökölni. Vannak, a kik annyira elbámészkodnak, hogy sem a más beszédét
nem hallják, sem azt nem veszik észre, hogy ők maguk esznek, s ha nevökön szólítod őket, olyanok,
mintha álomból serkennének föl: annyira benne van egész lelkök a tálakban... A gyermek, a ki
idősebbekkel együtt ül az asztalnál, sohase szóljon, csak ha a szükség kényszeríti, vagy ha valaki
kérdést intéz hozzá. Ha valaki jót mond szabad keveset nevetni, de trágár beszédre még mosolyogni
sem szabad; s ha a szóló előkelő ember, a gyermek még csak homlokát se ránczolja, hanem
arczkifejezését akként szabályozza, hogy úgy lássék, mintha nem hallotta volna, vagy legalább
mintha nem értette volna meg. Az asszonyokat a hallgatás ékesíti, de még inkább a gyermekeket.”
(Közli Fináczy, 1919, 196.) Jól érzékelhető Erasmus igénye: már gyermekkorban ki kell alakítani a
helyes, a „civilizált” viselkedés belső ösztönzőit, habitusát. Éppen ezért el kell érni, hogy az illetlen
viselkedés szégyenérzettel töltse el a gyereket.
Gyerekek az iskolában
A reneszánsz, a humanizmus korában már egyre több polgár küldi iskolába gyermekét, hiszen az
életben való boldogulásuk már nehezen elképzelhető az anyanyelv köré rendeződő alapfokú kulturális
„technikák” (írás-olvasás-számolás) nélkül. Az anyanyelvi városi iskolák alapműveltséget nyújtottak a
tandíj fejében, aki magasabbra törekedett, az a városi latin iskolákba iratkozott be.
Gyakran előfordult, hogy a gyerekek bentlakásos iskolába kerültek – messzi a szülői háztól. A
következő képeken egy tehetős 16. századi német kereskedő gyermekkorának epizódjait látjuk. (A gazdag
augsburgi polgár felnőtt korában festette meg életének egyes epizódjait.) A kis Matthäus Schwarz 1497-ben
született. Ötéves korában ábrázolja az első kép, fekete ruhában (édesanyját röviddel azelőtt vesztette el). Az
ABC-tábla az ölében és a földön fekvő táska az iskolás-korra utal, életrajzából is tudjuk, hogy egy
augsburgi iskolamesterhez járt. Nyolc éves volt, amikor Heidenheimbe vitték bentlakónak egy ottani pap
által vezetett iskolába. Sorsa ellen hiába hadakozott: kiugrott a szekérből és elszaladt, de elfogták és
hozzákötözték a szekéren szállított kosarakhoz.
15
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
Az iskolában nem maradt sokáig, mert a sok verés elvette a kedvét a tanulástól. Elindult világot látni,
de az iskolás (scholaris) életforma külső jegyeit, „attribútumait” (tintatartó és toll) továbbra is magán
viselte. Egy ideig pásztorkodással kereste meg a kenyerét. Tizenegy éves korában ismét Augsburgban
találjuk, ahol a város legnagyobb latin iskolájába járt. Tizennégy évesen végképp elege lett az iskolai
tanulásból: „Eldobtam iskolás zsákomat, csak a távoli tájak érdekeltek”. (Schiffler-Winkeler, 1985, 69-71.)
Hiányos iskoláztatása ellenére az életben jól boldogult, tehetős kereskedő lett, és nagy vagyonra tett szert.
Ez a példa is illusztrálja a középkori és kora újkori iskoláztatásnak egy a maitól eltérő sajátosságát: nem
volt – mai értelemben vett – egymásra épülő fokokból álló iskolarendszer. Egy-egy osztályt több évig is
járhattak a tanulók, akik nem életkor szerint, hanem a tudásban való előrehaladás foka szerint kerültek egy-
egy tanulócsoportba. Az iskola „idő előtti” befejezése, vagy a tanulmányok felfüggesztése akkor még nem
jelentett „bukást” és presztízsveszteséget. Az illető tanuló bármikor folytathatta, ha meg tudta fizetni a
tanítás díját (lásd még: Németh és Skiera, 1999, 15-22.).
16
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
Montaigne és Morus Tamás a ritka kivételek körébe tartozott. Az átlagos gyermekek életmódhoz
hozzátartozott a szinte mindennapos verés. Ennek eszközei is elborzasztják a mai kor olvasóját: szülők és
tanárok gyakran használtak különféle korbácsokat, nádakat, fém- és fa rudakat, vesszőnyalábokat. A
különleges iskolai fegyelmező eszközök közé tartozott a légycsapó, amelynek egyik vége körte alakú volt,
a közepén kerek lyukkal, amelytől hólyagos lett a gyermek bőre. A használat gyakoriságát megítélhetjük
egy német iskolamester adataiból, aki saját bevallása szerint tanári pályafutása során 911 527 ütést adott
vesszővel, 124 000 csapást a korbáccsal, 136 715 pofont a kezével és 1 115 800 ökölcsapást a fülre. (Hogy
e számok mennyire megbízhatóan, arról nincsenek adataink. A nagyságrend önmagában sokat mond.)
17
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
17 hónapos volt, amikor már tudta: nem sírhat, amikor a korbáccsal fenyegetik. Huszonöt hónapos
korában már rendszeresen megkorbácsolták. Már felnőtt uralkodó volt, amikor még mindig felriadt
éjszakánként a félelemtől, attól félve, hogy reggel megkorbácsolják. Nyolc éves korában koronázták
meg, és aznap még megkorbácsolták. Erről akkor így vélekedett: „Valószínűleg nem viselkednék
ilyen engedelmesen és tisztelettel, ha nem korbácsolnának meg”. (DeMause, 1998, 27.)
A gyerekek verése annyira veszélyes méreteket öltött, hogy egyes helyeken már a törvénykezés
szintjén is foglalkoztak vele. Ismerünk törvény a 13. századból amely a gyerek halálra verését büntette
ugyan, de a vérző sebeket előidéző ütlegeléssel szemben elnéző volt, mivel az feltehetően „használni fog” .
A verés és a szigor a későbbi évszázadokban is hozzátartozott a gyermekek életének
hétköznapjaihoz. A reneszánsz – felfokozott egyéniségkultusza ellenére – a gyermeki lét hétköznapjaiban
nem eredményezett gyökeres változásokat. Egyes szerzők szerint például az itáliai és angliai nemesi átlagos
családok számára a gyermek ekkor még elsősorban család hírneve szempontjából volt fontos. (Kleper, é. n.)
Ha a család érdekéről volt szó, a gyerek szempontjai nem számítottak. Jól példázza ezt Rómeó és Júlia
története: az ellenségeskedő családok feláldozták a két fiatal szerelmét.
A reneszánsz kor átlagos családja utódok létrehozására és nevelésre nem a gyermekért önmagért
vállalkozott, hanem azért, mert a közvélemény nyomása erre késztette őket. Bár a verés hétköznapi jelenség
volt, sokan mégsem éltek vele. A testi fenyítést nem alkalmazó szülők java része azonban nem azért
mellőzte a verést, mert az ártalmára lehet a gyermeknek, hanem mert úgy vélte, hogy nem változtatja meg a
viselkedésüket. (A korabeli „engedékeny” szülők így inkább „elhanyagoló” szülők voltak.)
A testi fenyíték a korabeli iskolák mindennapjaihoz is hozzátartozott. Ahogyan a középkori szólás az
iskolás életmódot meghatározta: „sub virga degere” – azaz: „a vesszőköteg alatt élni”. A testi fenyíték
aktusát számtalan középkori metszet megörökíti:
A képek egy részén a vesszőköteg szerepel ugyan, de már nem fenyítés közben ábrázolják, hanem
egyfajta attribútumként, a tanári hivatal és általában a hatalommal rendelkező személy státuszának
szimbólumaként:
18
PUKÁNSZKY BÉLA: A GYERMEKKOR TÖRTÉNETE (KÉZIRAT)
20. Városi lati iskola 1500 körül 21. id. Pieter Bruegel: Szamár az iskolában
Az első kép segítségével egy középkori városi plébániai (latin) iskola éltébe pillanthatunk be. Mai
értelemben vett osztálytanításnak nyoma sincs, a két tanár egyénenként foglalkozik a tanulókkal vagy
kisebb csoportokat oktatnak. Az iskola vezető tanára (rektor, rector scholae) státuszát a kezében végével
felfelé tartott vesszőköteg jelzi, a kép jobb oldalán, kezében lefelé tartott vesszővel álló alak a segédtanár.
A második kép Bruegel grafikája, amely egy falusi iskola hétköznapjainak stilizált ábrázolása. A képen
szereplő zűrzavar már-már infernális méreteket ölt, tanító nem is kíséri meg, hogy rendet tartson. A
vesszőköteget a kalapjába tűzve viseli. (A képen számos nehezen megfejthető, talányos elem is található: az
ablakon bekukkantó szamárfej, a rács mögött sejlő női arc, a kép előterében egymásnak háttal ülő,
barátcsuhába bújtatott figura stb.) Ez a maró, szatirikus gúny egyfajta iskolakritikaként is értelmezhető. A
látlelet pedig nemcsak a festő saját korára, a kései 16. századra érvényes. A humanista Bruegel ecsetje
nyomán egy sajátos látomás ölt testet: a későbbi évszázadokban egyre inkább tömegessé váló, ezért – főleg
faluhelyen – súlyos anyagi gondokkal küszködő népiskola víziója.
***
19