Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Ez a könyv fikció. Valamennyi szereplője, neve, helyszíne és eseménye a
szerzők képzeletének terméke. Bármiféle hasonlóság élő vagy holt
személyekhez, helyekhez vagy eseményekhez a véletlen műve.

Írta: Kylie Scott, Audrey Carlan

A mű eredeti címe: Love Under Quarantine

Copyright © 2020, Kylie Scott & Audrey Carlan, Inc.

Cover Design: Jena Brignola

Cover Image: Brian Kaminski

Fordította: Béresi Csilla

A szöveget gondozta: Egyed Erika

ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-501-8
ISBN MOBI 978-963-561-502-5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Szász Dorottya, Tomku Kinga

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.
A világ minden táján élő olvasóinknak ajánljuk munkánkat.
Sokat jelentetek nekünk.
Átérezzük a félelmeteket. Mi is félünk.
Reméljük, hogy ez a szerelmi történet kimenekít a jelenből, és
gyógyulást hoz, ha csak ideiglenest is.
Szeretettel a legjobbakat kívánjuk,

Kylie és Audrey
 Megjegyzés az olvasókhoz

Üdvözlünk benneteket, barátaink!

Mindenekelőtt reméljük, hogy üzenetünk jó egészségben és derűs

hangulatban talál benneteket. Mint más könyveinkben, ebben is
sok a valós elem, lényegét tekintve azonban kitalált történetet
mesélünk el. Mindenki másként éli meg a karantént, ezért
szabadon bántunk az anyagunkkal. Ugyanakkor mindent
megtettünk, hogy Evanön és Sadie-n keresztül a személyes
élményeinkről meséljünk, illetve azokról a dolgokról, amiket
hallottunk, átéltünk vagy tettünk annak érdekében, hogy
ellaposítsuk a Covid–19-járvány görbéjét.
Történetünk merőben fikció. Valamennyi város, állam és
ország a maga módján éli meg a jelenlegi világjárványt. Nem
vagyunk a kérdés szakemberei, mindenesetre reméljük, hogy
könyvünk reményt és szeretetet sugároz, valamint erőt a
túléléshez e világméretű tragédia idején.

Reméljük, élvezettel forgatjátok!

Köszönjük,
Kylie és Audrey
 1. fejezet
A KARANTÉN ELSŐ NAPJA

EVAN

– Lezárták az egész rohadt várost, ember! – dühöngök a

telefonba, miközben fel-alá járok legjobb barátom, Jake
lakásában.
– Ev, bratyó, nyugi! Innen, Afrikából is hallom a szíved
dübörgését. Különben pedig, legyünk őszinték, kétlem, hogy
lezárják San Franciscót. Elvégre is a világ egyik legnagyobb
városa. Hogyan tudna lezárni a kormány egy hatmilliós várost,
az ingázókról nem is szólva. Kérlek, inkább…
– Jake… anyám életére esküszöm! A Minisztérium javasolta,
és a kormányzó jóváhagyta. Az Öböl teljes térségére kijárási
tilalmat rendeltek el. És a sajtóban keringenek olyan rémhírek,
hogy országosan kiterjesztik.
– Oké, megértem, hogy beparáztál. Van elég bajod különben
is.
Az atyáskodó hangnem csak még jobban feldühít ám.
A szabad kezem ökölbe szorítom, mereven, mint egy satut,
hogy belefehérednek az ujjperceim.
– Naná, hogy beparáztam! Amint a média rájön, hová
bújtam, azonnal levadásznak. Eddig nem álltam a nyilvánosság
elé a saját verziómmal. Egyelőre a sajtóreferensemmel
dolgozunk azon, hogyan kezeljük ezt a trutymót, ami most az
életem.
Hangos sóhajtás hallatszik a vonal túloldaláról.
– Evan, ne hülyülj! Én jelenleg Afrikában küzdök azért, hogy
az AIDS, a malária és az agyhártyagyulladás – csak hogy néhány
betegséget nevezzek meg a sok közül –, ne öljön meg százezreket.
Tűrj el te is ennyi kellemetlenséget a világ legnagyobb szabad
országában!
Most én érzem magam hülyén. Szar ügy. Megdörgölöm a
homlokom, és beletúrok a hajamba.
– Koronavírusnak hívják. Azt hiszem, az influenzához
hasonlít – mondom.
Hallom, hogy a barátom a háttérben papírokat zörget.
– Igen, a kapcsolataink jelentették a felbukkanását. Egy kínai
kisvárosból, Wuhanból ered. Ahogy elnézem, a WHO december
környékén szerzett tudomást róla. Jóval fertőzőbb, mint az
influenza, és súlyosabb tüneteket okoz. A jelek szerint napról
napra szaporodnak az esetek, adatok, és változik a helyzet.
– Március van, ember. Hogy a francba csak most hallunk
róla? – csikorgatom a fogam mérgemben.
Újabb sóhaj jut el hozzám.
– Nem olyan egyszerű ez. Egyelőre még nincs világjárvány.
Végig kell csinálnunk, aztán meglátjuk, mi lesz. Úgy hallom, Kína
és Olaszország pokoli pácban van. A föld többi részén még csak
most találgatják, mennyire veszélyes is ez a vírus.
– És amíg le nem cseng a járvány, én itt rostokolhatok San
Franciscóban – jegyzem meg szárazon.
– Rostokolhatsz? Evan, te az Oakland Marauders játékosa
vagy! A házad húsz perc kocsizásra esik onnan, ahol vagy. Nem
olyan, mintha a szaros Egyiptomban ragadtál volna. Különben
is, rosszabb sorod is lehetne, mint az én lakásomban.
Biztonságban vagy a huszadik emeleten, ráadásul társaságod is
van. Mellesleg kösz, hogy vigyázol Gloriára – kuncog fel a
barátom, amitől még jobban bepipulok.
– A sátánfajzat macskádra gondolsz?
Gyilkos pillantást vetek a médiacenter tetején trónoló
narancssárga cicára. Esküszöm, ha rám ugrik, mind a kilenc
életének búcsút mondhat, mert lehajítom a balkonról!
– Ne beszélj így! Ő az én gyönyörű vörös hercegnőm!
Hiányzom neki, de idővel hozzád édesedik majd. A jobb felső
szekrényben, a kávéfőző mellett találsz extra finomságot a
számára.
A konyhába csörtetve kinyitom a kredencet, és előhúzom a
macskacsemegét. Abban a pillanatban, amint megrázom a
zacskót, az ördögi teremtés beront, és egy parkour nindzsa
ügyességével fent terem a konyhapulton.
– Jézusom! Mi a franc van, macska? – hőkölök hátra.
A vadállat végigmér, mintha azt mondaná: „Ide a kaját, és
senkinek nem lesz bántódása.” Kész elmebaj!
Jake öblös nevetése betölti a fülemet. Nem a kezemből etetem
a macskáját, hanem a pultra szórom ki neki a kaját, bő fél
méterre tőlem. Ép ujjakkal szeretném megúszni a napot.
– Felizgult kicsit. Miért, te nem lennél izgatott az ő helyében?
– Ha dögös, faros-bögyös szőkeséggel jutalmaznának,
valószínűleg de, igen. Amire egyhamar nemigen kerül sor, mivel
karanténban vagyok a legjobb barátom lakásában.
– Oké, mindjárt jövök. – Jake hangja dörmögővé válik, mintha
valakihez szólna a távolban. – Nézd, Ev, most mennem kell. Ne
félj, nem lesz semmi gond! Pár nap múlva megint hívlak. Te csak
lapulj meg. A végén úgyis kiderül az igazság, és tisztára mossák
a neved. Oké? Ne veszítsd el a hitedet!
– Miben? – fortyanok fel. – A sajtóban? A csapatomban?
Netalán az emberiségben általában?
– Mindben együttvéve. És moss kezet, mielőtt kimész az
utcára, meg utána is! Azt mondják, ennek a fertőzésnek két hét a
lappangási ideje, addig nem jelentkeznek a tünetek.
– Két hét? Addig kell itt senyvednem? – kiáltok fel, ő azonban
úgy tesz, mintha meg sem hallaná.
– Vigyázz magadra és a cicámra! Szia! – És mielőtt egy
mukkot szólhatnék, bontja a vonalat.
Két hét.
Mi a franccal üssem el itt az időt két teljes hétig? Körbenézek
a lakásban. Két szobából és fürdőszobából áll. A konyha és a
nappali egy helyiség. A konyha L alakú étkező- és munkapultját
négy bárszék egészíti ki. A konyhaasztal helyét Jake szekretere
foglalja el. A magas, komódra emlékeztető, falnak támaszkodó
alkotmányhoz számítógép, egy óriási monitor és egy
ergonomikus irodaszék tartozik.
A nappali igazi agglegénytanya. Két fekete kanapé áll itt, az
egyik három-, a másik kétszemélyes. Rajtuk néhány
világosszürke díszpárna. A nagyobbik háttámláján fekete,
szürke, fehér és világoskék – talán indiánmintás – takaró hever.
A kanapék melletti kisasztalon kék vázú, fehér búrájú lámpa.
A sarokban állólámpa feszít büszkén egy termetes cserepes
növény közelében, több nincs is a lakásban, már ha ez nem
művirág. Muszáj lesz ellenőriznem, különben a szerencsétlen
nem éli túl az ittlétem két hetét. A kanapékkal szemben
szupermodern médiacenter. Százharmincnyolc centis tévé, Xbox
konzol, sztereó, DVD-lejátszó… minden, ami kell.
Basszus, remélem, két hétnél tovább nem kell itt dekkolnom.
Vajon mennyi idő, mire gyógyszert találnak a dokik az új
vírusra? Jake azt mondja, a járvány tavaly kezdődött Kínában, és
most március közepe van. Még egy dolog, amire figyelnem kell,
mialatt arra várok, hogy a karrieremet végleg lehúzzák a vécén.
Hogy mindenem odalegyen, amiért idáig küzdöttem.
Nem kellett hozzá más, mint egy jól időzített fotó a médiának,
aztán az öltözőszekrényem átkutatása, és máris a fejemet vették.
Kábítószerek és dopping. Azok után, amit a karrierembe
fektettem. A sok vért, verejtéket és könnyet úgy dobhattam ki az
ajtón, mint a tegnapi szemetet. A legszörnyűbb az egészben,
hogy semmi rosszat nem tettem azon a bulin. Azt sem tudom, ki
fényképezett le és adott el a sajtónak. Nem igazán. A média nem
adja ki a hírforrásait, de az biztos, hogy pokoli rosszul állok.
A csapat fele elhiszi a hazugságokat. Hogyne hinnék? Nagy
játékos és partiarc vagyok, a szó minden értelmében. Legalábbis
voltam. Mostanában, miután betöltöttem a huszonkilencet,
újraértékeltem az életemet. Néhány régóta esedékes
változtatásra volt szükségem. Először is, felhagytam az ivászattal
és az éppen csak nagykorú kiscsajok levadászásával. Másodszor,
kizárólag a játékra fókuszáltam.
Szentélyként bántam a testemmel, ami előtt a hét hat napján,
napi két órában mutattam be áldozatot, ha nem többet. Életem
legjobb formájában vagyok. Minden idők legjobban fizetett
futójaként tartanak számon. Az utolsó szerződésem bűvös
tizennégy millára szólt, és jövőre ennél is többre számítottam,
amíg minden össze nem omlott.
Ki tudja, mi lesz velem akkorra?
 A futballtársadalom egyik szabálya, hogy nem turbózhatod a
tested kemikáliákkal. Csakis az akaratunknak és a
kitartásunknak köszönhetjük, amit elérünk. Meggyanúsítva
lenni, hogy nem csupán drogozol, de doppingolsz is?
Szentségtörés.
Az elmúlt évadban én voltam a leggyorsabb futó a
bajnokságban. Ám mindez már mit sem ér. Még ha
bebizonyítom is az ártatlanságomat, ezentúl már mindig
gyanakodva figyelnek majd. Pedig az ártatlanság vélelme
szellemében előbb a bűnösségemet kellene rám bizonyítani.
Sajnos nincsen így.
Nem mintha sok mindent mondhatnék a dologról.
Emlékszem, hogy jócskán berúgtam aznap éjszaka.
Elnevetgéltünk a fiúkkal. Az edző félrevonult egy kis
magánakcióra az egyik pomponlánnyal, Levi meg én a többi
csajnak játszottuk az eszünket. Megszoktuk a közös ivászatokat,
ahonnan nem hiányzott a biliárd és a kártya sem, meg persze
táncoltunk is a hölgyeményekkel. Semmi különleges nem
történt. Végül kerestünk egy szobát az egyik szexi bigével. Még a
neve sem jut eszembe. Az utolsó emlékem róla, hogy
meglovagol. Egy poharat nyomott a kezembe, amiben talán
whisky volt. Ittam belőle, aztán se kép, se hang.
Mikor másnap reggel felébredtem, idegen ágyban találtam
magam, iszonyatos másnaposan. Ez sem volt ritka az életemben,
habár tavaly többnyire józan maradtam.
Aztán hazamentem, és kialudtam a macskajajt. Kiadós
botrányra ébredtem. Az újságok címoldalon mutattak,
félpucéron elterülve egy ágyon, körülöttem drogok és alkohol.
Velem foglalkozott az összes hírcsatorna kis hazánktól
Timbuktuig.
Másnap az edző behívott az irodájába. Mindennek elmondott,
aztán a biztonsági őreinkkel és a csapat kockázatfelmérő
menedzserével átvizsgáltatta az öltözőszekrényemet. Semmi
rosszat nem láttam ebben, mivel nem volt rejtegetnivalóm.
Csakhogy a biztonsági őrök előhúztak a cuccaim közül egy
injekciós tűt és egy üveg ismeretlen eredetű folyadékot, amit
addig soha nem láttam. A fülemet ezek után megütötte az
anabolikus androgén szteroid kifejezés. Az edzőét még inkább.
Égre-földre esküdöztem, hogy nem drogozom és nem
doppingolok. A csapat orvosa tömérdek vért vett tőlem a
tesztjeihez, bár, mint mondta, a szteroidok rendszerint
huszonnégy órán belül kiürülnek a szervezetből. A vér mellett
haj- és vizeletmintát is vett. Az utóbbiak pontosabb eredményeket
adnak, de időigényesebbek. Hát, nem sajnálták az időt.
A kapuban már várt a sajtó.
Most pedig itt ülök, a gyerekkori barátom kéglijében, és a
sebeimet nyalogatom, elbújva a világ elől.
Korábbi életünk épp széthullik egy világjárványban, én pedig
karanténban ülök egy városban, amit alig ismerek. Ebben az
épületben is csak akkor jártam, amikor Jake itthon volt. Egyik
szomszédom olyan hangosan bömbölteti a tévét, hogy be se kell
kapcsolnom, anélkül is élvezhetem a nappali szappanoperákat.
A másik szomszéd meg… mit is művel? Mi a frász lehet? Talán
jóga. Az ablakon kinézve magas, telt szőkeséget látok mezítláb.
Fél lábon egyensúlyoz, a másik lábfejét emezen a térdén
nyugtatja, két kezét imára kulcsolja a feje fölött.
Az arcát nem látom, de a teste maga a tökély. Telt idomok,
pont, ahogy kell.
 Nem, nem, nem, nem! Az utolsó dolog, amire szükségem van,
hogy egy újabb hülye szőke tönkrevágja az életemet! Az a csaj is
szőke volt, akit ágyba vittem a bulin. Jézusom, nyilván ez a
zsánerem!
Épp a fogamat csikorgatom, amikor megszólal a mobilom.
Lepillantva látom, hogy a sajtófelelősöm hív. Istennek hála!
– Igen! Mondd, hogy van egy terved! – szólok a készülékbe.
Polly, vagyis Pauline Frederickson a sporthírességek első
számú ásza. Mikor egyre jobban kezdtem játszani, és elkezdett
nőni a fizetésem, megkeresett. Azóta belé vetem minden
bizodalmam.
– Nos, helló neked is, Evan!
– Polly, térjünk a lényegre! San Franciscóban rekedtem, mert
a várost lezárták. Nincs kedvem udvariaskodni.
Kinyitom a tolóajtót, hogy friss levegőt engedjek be, és a
homlokomat a hűvös üveghez szorítom. A kinti szellő nyomban
lehűti túlhevült bőrömet.
– Többnyire rossz híreink vannak. Az edző szerint belekerül
egy időbe, amíg tisztázzuk a helyzetedet. Bele kell egyezned, hogy
kiadod a médiának a haj-, vizelet- és vérvizsgálat leleteidet. A fotó
túl beszédes, a szteroidok azonban…
– Már bocsánat…!
Az Öbölből fújó óceáni szelek sem tudják eloltani haragom
fellobbanó lángját.
– Az edző szerint ez az ügy rossz fényt vet rá és a csapatra.
Nem tehetik ki magukat ekkora kockázatnak.
– Viccelsz? Én hozom rossz hírbe a csapatot? Az edző egy
szemétláda! Partizik, mint egy rocksztár. Az ő szerződése mégis
bombabiztos. Mi a helyzet az enyémmel?
 – Megértem, hogy feldúlt a dolog, de kiderítjük, mi történt.
Ígérem!
– Kész agyrém az egész! És a csapat fele elhiszi ezt a
szarságot? – Beletúrok a hajamba. – Eddig úgy tekintettem a
csapatom tagjaira, mint a testvéreimre!
– Sajnálom, Evan. Megesik az ilyesmi. Sajnos ezek a fotók,
ahogy az ágyon elterülve drogokkal és itallal vagy körülvéve,
ellened szólnak. Be kell bizonyítani, hogy a vádaknak nincs
alapja.
– Jézusom, most mi legyen? Valaki be akar mártani! Te mit
gondolsz?
Mély lélegzetet veszek, hogy csillapodjon a szívverésem, és
elűzzem zaklatott gondolataimat.
– Per pillanat egyet tehetsz: elvonulsz a világ elől. Várd ki,
amíg elül a vihar! Újabban a koronavírussal vannak tele a hírek.
Itt, New Yorkban is áll a bál. Tudod, hogy megy ez. Egyelőre
hagyjuk, hogy más sztoriké legyenek a szalagcímek! Aztán, ha
szerencséd van, és távol tartod magad a sajtótól, az egész
elfelejtődik, mi pedig megoldjuk a dolgot az ügynököddel és a
csapattal.
– Azt teszem, amit mondasz. Talán igazad van. Ártani nem
árthat, ha meghúzom magam. Habár fogalmam sincs, mivel
ütöm agyon az időt egy szűkös kis lakásban, San Francisco
belvárosában, ahol a kormányzó kijárási tilalmat rendelt el.
– Csináld, amit a többség! – tanácsolja Polly.
Nem sokra megyek vele.
– Mi lenne az? – kuncogok fel.
Szőke szomszédom közben oldalsó középtartásba viszi a két
karját, nagyterpeszbe vágja magát, majd előrehajol, kitűnő
rálátást engedve gömbölyded hátsójára. Az ajkamba harapva
meresztem rá a szememet.
– Olvassál, súlyzózzál, fejts keresztrejtvényt, szörfözz a neten.
Az idő elütésének legbiztosabb módja a Netflix és a lustálkodás.
– Netflix és lustálkodás?
– Ajánlom A célszemély, a Lucifer meg talán az Inni és élni
hagyni sorozatokat, az utóbbit akkor, ha csíped a vámpírokat.
– Vámpírokat? – rázom meg a fejem, és a kézfejemmel
végigsimítom fáradt arcomat. – Na, húzzál a dolgodra!
– Hívj fel néhány nap múlva, már ha addig közbe nem jön
valami.
– Szuper, kösz!
– És, Evan…
– Igen?
– Ugye, tényleg nem szedtél szteroidokat? – szegezi nekem a
kérdést indulat nélkül.
Görcsbe rándul a gyomrom. Még a saját sajtósom is
kételkedik az igazamban. Mi a fenét árul ez el rólam?
– Nem, nem szedtem.
– Akkor a fenébe az egésszel. Lépjünk túl rajta!
Vidámabb, bizakodóbb a hangja. Pont az ellentéte az én
lelkiállapotomnak.
– Helyes. Kösz, Polly! Akkor majd keressük egymást.
– Vigyázz magadra, Evan! Ne feledd, Netflix és lustálkodás!
Híreket pedig ne nézz és ne olvass!
– Igenis, kapitány! – szalutálok, noha nem látja.
Kikapcsolom a telefont, és belefeledkezem a kilátásba.
A tekintetem végigsiklik a magas házakon és a kiürült utcákon,
ahol nemrég még autók jöttek-mentek. Most mind üres. Akkor
már inkább a szép szomszédnőn legeltetem a szemem.
A tőlem balra lévő balkonra sandítok, de legnagyobb
bánatomra a szőke bombázó és a formás segge már nincs ott.
Marad tehát a Netflix és a lustálkodás.

SADIE

Oké. Lábak kisterpeszben a jógaszőnyeg közepén. Belégzés,

kilégzés. Az elnéptelenedett várost nézem a balkonról. Mit is
mondott a tanárunk? Határozd meg a célodat. Az én célom,
hogy egészséges maradjak, és ne golyózzak be a magánytól.
Ujjak keresztben, a mellkas két oldalán. Dolgoznom is kéne.
– Lezárták az egész rohadt várost, ember!
Az idegen hang kizökkent zenes elmélyülésemből. Nagydarab,
szőke srác járkál fel-alá a szomszéd lakásban. Így vagy úgy, de
mozogni mindenkinek kell. Egy kedves, csöndes dokié a lakás, ő
azonban a tengerentúlra utazott.
Gőzöm sincs, ki ez a pasas. Valószínűleg a macskára vigyáz.
Ha igen, remélem, Gloria mielőbb illemre tanítja, mert ez az
üvöltözés nagyon nem oké. Főleg, mivel csak egy fal fog
elválasztani tőle az elkövetkező két hétben.
A szomszéd most lehalkítja a hangját. Így már sokkal
elviselhetőbb. Mély, megnyugtató belégzés után felveszem a
következő pozitúrát. Jobban érzem tőle magam. Noha nem a
legjobb az egyensúlyérzékem, és új nekem a jógázás, nem megy
rosszul. Kísértetiesen elcsendesedett a lezárt város. Akár
békésnek is nevezhetném.
– Két hét? Addig kell itt senyvednem? – hördül föl újra a
szomszéd.
Uh!
A faltól falig ablakoknak hála – ezért olyan világos a lakás –
végig élvezhetem a pasas előadását. Szoronghat a szentem.
Megszenvedi ő is a karantént, de ki nem, bár csak most
kezdődött. Alig várom, hogy kiderüljön, hány válás és szakítás
lesz a következménye. Beteges kíváncsiság, de ilyen vagyok.
Romantikus regények szerzőjeként jobban járnék, ha az igaz
szerelem lehetőségeit kutatnám vesztegzár idején.
Laza flört, ami aztán elhatalmasodik a férfin és a nőn a
többheti összezártság nyomására? Szobatársak, akik hirtelen
felfedezik, mennyi közös van bennük? Á, nem! Szobatársak, akik
unaloműzésből kettyintenek? Ez már inkább. Megtört szívek
zúzzák össze egymást az ágyban. Ez működhet. A vége persze az
elmaradhatatlan örök boldogság.
– Már bocsánat…! – kiabálja a pasas, és beletúr vastag szálú,
göndör, sötétszőke hajába.
Gondolom, új hívás. Végül is nem ordítozhat az ember
ugyanazzal a szerencsétlennel egész nap. Dögunalom lenne.
Lehet, hogy könnyen elkalandozik a figyelmem, de ezt a pasit
figyelni ezerszer izgalmasabb, mint a lefelé néző kutyapóz vagy
az étkészleteim újabb felleltározása. A fenébe az Oreóval!
Megesküdtem volna, hogy maradt még egy zacskóval. Ehelyett
tessék, már első nap elfogy a kedvenc nasim! Apokalipszis ide
vagy oda, nélküle vége az életemnek!
– Viccelsz?
Ennek a pasasnak aztán van tüdeje! Sajnos azonban e ponton
sarkon fordul, és bemasírozik a négy fal közé. Továbbra is
üvöltözik, de már nem értem a szavait.
 Minden rosszban van azonban valami jó is, hátulról
megcsodálhatom a fenekét. Nem semmi, de nem ám! Jobb
időkben áthívnám a barátnőimet, hogy gyönyörködjünk ebben a
ritka látványban. Feszes, izmos hátsó. Megnyalom az ajkam.
Ráadásul imponálóan széles váll a póló alatt. Ahogy a pasi újra
megfordul, erélyes állat, magas homlokot és enyhén görbe orrot
pillantok meg. Akár ezt is belevehetném a könyvembe, az
olvasóim bírják az efféle szarságokat. Bonyolult múlt, a
miheztartás végett némi erőszakkal megspékelve. Védhetett
kissrácokat vagy kutyakölyköket. Esetleg mindkettőt egyszerre?
Ez az! A dühkitöréseit leszámítva a pasas határozottan dögös.
Nem mintha per pillanat érdekelne a szerelem. Mindössze a
következő regényemhez merítek ihletet.
Hirtelen megvilágosodásom támad. Egy izompacsirta tőle
meglepő érzékenységgel fordul szexi, szingli, zárkózott
szomszédnője felé a karantén idején. Hmm. Nem is olyan rossz.
Abbahagyom az agyalást, és felveszem a következő jógapózt:
nagyterpesz, karok oldalsó középtartásban, majd lassú lehajlás
derékból. Kilégzés. Közben a regénytervem jár a fejemben, na
meg a pasas feszes combja. A farmer jól kiemeli izomzata
domborulatait. Ez a kép beleette magát az agysejtjeimbe.
Éppenséggel önkielégítéshez is felhasználhatom. Oké, szexuálisan
kissé kiéhezett vagyok. Amúgy készséges, agilis pasasnak látszik.
Legalábbis ilyennek képzelem el. És ott is marad, a
képzeletemben. Biztonságos, megfelelő távolságban. Ahogy azt a
vírus és a szívem egyaránt megköveteli.
Térjünk vissza a főhős alakjának kimunkálásához. Milyen
színű legyen a szeme? Kék, mint az ég egy felhőtlen nyári
napon? Zöld, mint a tavasz legelső, zsenge levelei? Barna, mint…
nem is tudom, valami, ami barna. Érezhetően lelassult az
agyműködésem a nasihiány miatt. Sürgősen orvosolandó
helyzet. A Reese’s Pieces drazsékat holnapra tartogattam. Na és?
Nehéz időket élünk, amik áldozatokat követelnek. Jegyzetelnem
is kell majd. Sok-sok jegyzetet kell készítenem.
Összegöngyölöm, és a hónom alá veszem a jógaszőnyeget,
aztán enyhe csípőringással vonulok a lakomba. Még egy utolsó
titkos pillantást vetek a szomszédomra, aki a homlokát az
ablaküveghez szorítja. A mobil megint a fülén lóg. Csüggedtnek,
letörtnek látszik. Valami történhetett vele, jut eszembe. A vírussal
lehet összefüggésben? Magamban a legjobbakat kívánom neki,
azzal együtt, hogy fogja vissza valamelyest a hangját. Van egy jó,
megírásra váró első fejezetem, és anyunak szüksége van valami
nassolnivalóra.
 2. fejezet
A KARANTÉN MÁSODIK NAPJA

SADIE

– Nem, anyu, nem lehet. Otthon kell maradnod! – Egyik

kezemben a mobilt fogom, a másikkal sajgó halántékomat
masszírozom. – Hetente egyszer vásárolj be, és akkor is mosd
meg a kezedet előtte és utána, mint egy sebész műtét előtt.
Amúgy miért nem sütsz inkább süteményt? Az jó gyógyír a
stresszre. Tudom, hogy a német kávétortád csodás, de rengeteg a
hozzávalód, hogy más remekműveket alkoss.
– De ez apád kedvence – nyöszörgi.
– Nyilván te is az vagy, ezért életben kell maradnod, most ez a
legfontosabb! Nem várhatod el, hogy a halálod után folyton a
golfról zengedezzen nekem. Nem teheted ezt velem! Kegyetlenség
lenne, anyu!
Mélyet sóhajt. Vélhetőleg a javaslatom előnyeit és hátrányait
mérlegeli, és keresi, mi hibádzik benne.
Mióta kell ennyit törődni a szülőkkel, amikor minden jel
szerint golyóállóak? Apu tegnap is elment új kertészkesztyűt
vásárolni, fütyülve az orvostársadalom és a kormány ismételt
intéseire. Jó, unatkozik, ahogyan én is, de akkor is. Féltem őket, a
végén még elkapják a vírust valami olyan hülyeség miatt, mint
egy Snickers szelet halasztást nem tűrő beszerzése.
– Te legalább kimehetsz a kertbe. Én viszont nem mehetek ki a
lakásomból. – Úgy tűnik, némi siránkozás tőlem sem teljesen
idegen. De hát, ilyen az élet. Egész nap hol megered, hol eláll az
eső. Szürke, borús az ég. Mit tehet ilyenkor az ember? Melegítőt
húz, a kanapéra kucorodik, és átengedi magát a depressziónak. –
Felnőtt ember vagy, nem akarlak kioktatni…
– Pedig éppen azt teszed – vág vissza anyám.
Igaza van. Rá akarok ijeszteni. Mindkettőjükre. Muszáj
vigyázniuk magukra!
– Anyu, a leginkább veszélyeztetett korcsoportba tartozol!
Rettentő fontos, hogy te meg apu megfontoltabbak legyetek!
– Hallottál Seanról mostanában?
Égnek emelem a szemem. Nagyon úgy néz ki, hogy a szüleim
jobban kedvelik az exbarátomat nálam. Most például arra
használja anyu, hogy elhallgattasson. Nem óhajt leckét venni a
járvány veszélyeiről. Sean golfozik, és egy könyvelőcég
társtulajdonosa. Sportos annyira, hogy imponáljon apunak, és
jól szituált, hogy tessen anyunak. Kár, hogy halálosan unalmas.
Ráadásul, mivel csúnya váláson esett át, mielőtt összejöttünk, a
párkapcsolatokról jócskán eltorzultak a nézetei – és ezzel keveset
mondok. Csodálom, hogy nem íratott velem alá
vagyonmegosztási szerződést az első randinkon.
– Nem, anyu. Nagyon, de nagyon nem! – mondom. – És ez a
nem megmásíthatatlan!
– Ne légy ilyen teátrális, Sadie! Semmi szükség rá! – hördül
föl. – Sean roppant rendes ember!
– Sajnálom. – Ez nyilvánvaló hazugság. Nem sajnálom. –
Sean és Sadie, ez amúgy is rosszul hangzik. Ezennel felállítom az
eljövendő kapcsolataimra az antialliterációs szabályt! Csak
összezavarja az embert. Képzeld el, mi lett volna, ha
összeköltözünk, és monogramot varratunk a törülközőinkre!
Folyton összekevertük volna őket.
– Butaságokat beszélsz! Biztos nem akarsz hazajönni Texasba,
és itt bezárkózni?
Szent ég! Tényleg nem érti.
– Utazni sem lehet. Különben is jól elvagyok itt. Tényleg.
– Jól van. Foglald el magad, és egyél rendesen!
– Igenis, anya! Szeretlek, anya!
Az édességeket rejtő szekrénykére pillantok, és úgy határozok,
hogy ezúttal az M&M’s ideje jött el.
Anyu jót nevet, és bontja a vonalat. Nagyjából ez a családi
recept: jó adag humor, csipetnyi kötelességtudat, egy kanálnyi
tolakodás és egy púpozott kanálnyi szeretet.
Elállt az eső, de ezzel együtt az idő is lehűlt. Kilépek a
balkonra, és végignézek a városon. Még mindig természetellenes,
mivel mindenki bezárkózott. Csak néha hajt át egy-egy jármű az
úttesten. Emberek battyognak a bevásárlótáskáikkal az ajánlott
két méter távolságra egymástól. Valahonnan messziről nevetés
visszhangzik. Néhány háztömbre innen teherautó halk berregése
hallatszik.
És ekkor megjelenik ő. Az új szomszéd.
Noha az időjárás nem a legalkalmasabb erre, kiül egy kerti
székre, próbálkozik a napfénnyel, pólóban és napszemüvegben.
Azt gondolnád, tengerparton van, vagy ilyesmi. Basszus,
micsoda hasizmok! A kezében sörösdobozzal a Gamblert dalolja
Kenny Rogerstől. Teli torokból. Meglehetősen gyatra énekes
képességei ellenére elég önelégülten.
– Egek, rosszul tudod a szöveget! – fintorgatom az orrom.
Nem mintha hallotta volna építő jellegű kritikámat a
fülhallgatója miatt. Mondjuk, lehet, hogy ez jó is. – És hamisan
énekelsz. Nehogy feladd a munkád a zenei pályáért, haver!
– Na, ez durva volt – néz rám a szemüvege fölött.
Hoppá!
Kiveszi a fülhallgatót, és az ölébe helyezi. Egy hosszúra nyúló
pillanatig engem tanulmányoz, mint aki vár valamire. Ki tudja,
mire. Végül megszólal:
– Ahogy látom, ismeri a szöveget.
– Egyike apám kedvenc dalainak – vonom meg a vállam.
Újra némán méreget. Jóvágású arcának egyetlen izma sem
rezdül. Pókerben tutira legyőzne a csávó.
– Bocs. Nem akartam megzavarni a mulatságát – motyogom.
Felnevet, és a szájához emeli a sörét. A nyaka zavaróan
izgató, vastag és erős. És az ádámcsutkája föl-le mozog a
kortyokat követve… Hmm. Megnyalom az ajkam.
– Énekelje akkor el! – kapacitál.
– Jaj, nem, dehogy! Magával ellentétben én tudatában vagyok
az énektehetségem határainak.
– Hogy hívják, szomszédasszony? – kuncog föl megint.
– Sadie.
– Helló, Sadie! Evan vagyok.
Mikor épp nem énekel vagy üvöltözik, egész kellemes a
hangja. Mély és kissé reszelős. Félrelöki a szemüvegét, és
gátlástalanul végigmér. Ahogy látom, nincs híján az
önbizalomnak. Mivel azonban alig egy perce én járattam a
szemem a mellkasán, egy szavam se lehet.
– Helló! – lengetem meg a kezem üdvözlésképpen.
Á, nem kínos egy kicsit sem.
– Iszol velem, Sadie?
 – Huh, nem, de kösz. Alig múlt dél, még dolgoznom kell.
Ami azt illeti, egy teljes könyvet kell megírnom, olyat,
amelyiknek ő a múzsája. Ezt azonban nem kötöm az orrára.
Soha.
– Á, értem. Rendes lány vagy – horkant fel sokat tudón, úgy is
mondhatnám, megvetően.
Seggfej! Mintha bármit is tudna rólam! És… noha nem
akadozik a beszéde, ki tudja, mennyi sört nyakalt be eddig.
– Te meg baromira bosszantó! – teremtem le, mert kezd
idegesíteni az enyelgésünk.
Még hangosabb kacajra fakad. A fejét hátradönti, és,
mondhatni, a hasát fogja nevettében. Határozottan becsípett, ha
nem is részeg. Na, erre a szarságra aztán semmi szükségem! Ha
kritikára vágynék, folytattam volna a társalgást anyával.
– Örvendtem a találkozásnak, Evan. – Ezzel elindulok az ajtó
felé.
– Várj! Kérlek! Ezer bocsánat! – Felkel a székéből, és a hozzám
legközelebb eső korláthoz lép. – Nem akartalak kellemetlen
helyzetbe hozni.
Hátat fordítok neki, és a karomat keresztbe fonom a
mellkasomon. Várok.
– Kissé elveszettnek érzem magam ezzel a karanténnal.
Nyomaszt a bezártság – dörgöli meg aranyló mellkasát.
Akaratlanul is rajta felejtem a szemem. Erős a mellkasa.
Aranyszőke mellszőrzete pont ott és olyan mennyiségben nő,
ahogy kell. Nem túl szőrös, mint egy ősember, de határozottan
férfias. Lefogadom, hogy puha a szőre. Lejjebb nyolc hasizmot –
nyolcat! – számolok össze. Ki büszkélkedhet manapság
hasonlóval? Lehet persze, hogy emberünk személyi edző.
Hmm… nem is rossz. Egy személyi edző bent reked a
karanténban, „edzeni” kezdi a főbérlőt, azután egymásba
szeretnek. Újra fintorgok az orrommal. Közhelyes és pornóízű.
Térjünk vissza inkább a szexi sportolóhoz.
– Te különben kijársz innen? – kérdezem.
– Igen. Edzőterembe, dolgozni, barátokkal találkozni…
különböző okokból. Tudod, hogy van ez – mosolyodik el
halványan. Őszintének látszik. – És mi a helyzet veled?
– Én általában itthon dolgozom, úgyhogy nem nagy a
különbség a mostani állapotokhoz képest. Amúgy meg kedvelem
a lakásomat és a kilátást.
Ezért is nem költöztem vissza Texasba, miután lediplomáztam
a Berkeley-n. Beleszerettem San Franciscóba. Az Öbölbe, a hídba,
az éjszakai életbe, mindenbe. A dombokba, a villamosokba, a
vízparti kisvendéglőkbe. Imádom ezt az egészet!
– Most azonban bosszant, hogy nem mászkálhatok el
szabadon – teszem hozzá.
– Tényleg bosszantó – feleli.
– Korábban a szüleimmel vagy a barátaimmal társalogtam a
FaceTime-on, vagy csak kiugrottam egy kávéra, süteményre,
sétálni, edzőterembe gyúrni…
– Mesélj erről! – A korlátra támaszkodik, a válla és a felkarja
izmai lenyűgözően megfeszülnek. – Én általában pár órát ott
töltök. A nappaliban nem az igazi a fekvőtámaszok és felülések
hatása. Van egy kis futópad és szobabicikli is a vendégszobában,
de az sem ugyanaz.
– Pedig ez csak a karantén második napja.
– A fenébe! Ne is emlékeztess rá!
Beletúr sötétszőke, hullámos loboncába. Hajának rétegei
pontosan a helyükre kerülnek, mintha csak megfésülködött
volna.
– Szóval Jake lakásában dekkolsz? – kérdezem.
Mivel kíváncsi természet vagyok. Mint az írók általában.
Evan félrenéz egy pillanatra, fel a borús égre, aztán végig az
üres városon.
– Hát igen… én… ümm… csak vigyázok a dolgaira, amíg ő a
tengerentúlon dolgozik.
– Oké.
Kissé zavaros válasz, egyelőre azonban annyiban hagyom a
dolgot.
Rőtvörös cica jelenik meg, és dörgölőzik a lábához.
Elkomorodva néz le rá. Komolyan zavarja.
– Gloria – búgom. – Hogy van az én szőrmók macskabébim?
– Kedveled? – szalad még jobban ráncba Evan homloka. –
Nem kéred? – teszi hozzá halálosan komolyan, amitől
nevethetnékem támad.
– Ha elajándékozod Jake macsekját, máskor nem adja majd
oda olyan készségesen a lakását.
– Remélhetőleg nem egyhamar lesz rá újra szükségem. –
Evan széles válla összegörnyed, mintha hirtelen a világ összes
súlya ránehezedett volna. – A macska meg nem kedvel engem.
Csak megjátssza a te kedvedért. Ördögi egy teremtés!
– Jaj, szegény Gloria! Bizonyára hiányzik neki az apukája –
mosolyodom el. – Te nem vagy macskabarát, ugye?
– A jelek szerint nem – húzza el a száját.
Felnevetek, annyira mulatságos az undorodó grimasza.
Gloriát azonban mindez nem érdekli, tovább dörgölőzik a
lábához. A macskák fantasztikusak! Maguk a finomság és
elegancia, meg még mennyi minden! Tetejében a szunyókálás
bajnokai.
– Allergiás vagyok rájuk, különben szívesen átvállalnám
Gloriát – mondom.
– Miért nincs kutyád? Állatbarátnak tűnsz.
– Túl nagy strapa. Sétáltatni kell őket, én viszont hosszan nem
hagyom el a lakást. Ha dolgozom valamin, és kizárólag arra
koncentrálok, nem akarom holmi sétákkal megtörni a
lendületet.
– Pedig a kutyák hűségesek és mulatságosak – folytatja Evan a
rábeszélést.
– És hangosakat pukkantanak – teszem helyre.
A fejét hátravetve kacag. Istenem, de jóképű! Kellemes
melegség támad az ölem tájékán, vagyis megfelelően húzódnak
össze és lazulnak el az izmaim. Akkor még működöm ott alul. Jó
tudni. Ugyanakkor nem tanácsos az új, ideiglenes
szomszédommal flörtölni. Hogy miért, majd kiötli az a kéjvágyó
agyam.
Meg azt is, hogyan lehetséges, hogy a pasas egyik pillanatban
még részeg disznó, a következőben meg majd’ felfalom a
szememmel. Az igazat megvallva már azelőtt megbámultam
lenyűgöző testét, hogy egyetlen szót váltottunk volna.
Az edzőteremben töltött órák nem múltak el nyomtalanul,
köszönöm!
Nem mintha különösebben érdekelnének az izompacsirták.
Dehogy! Engem ugyan nem! Kivált Sean után, a kőbe vésett
szokásaival és a hatalmas elvárásaival. Aki állandóan túlórázott,
és éjjel-nappal hívhatták.
A következő pasim csakis laza, könnyed természet lehet. Aki
mellett én is ellazulhatok, és sokat nevethetek. Aki nem gyötör a
nyugdíjjárulékom befizetésével. Lefogadom, hogy új
szomszédom nem eszik fagylaltot, mert egy deka fölös háj sincs
rajta. Nem úgy, mint az én hátsómon, amin jócskán meglátszik a
sok édesség.
– Gyere, igyunk meg valamit! – biztat Evan kisfiús mosollyal.
Akaratlanul is viszonzom a vigyorát.
– Dolgoznom kell.
Tényleg muszáj lenne már lepötyögnöm valamit.
A szerkesztőm és a kiadóm hónapok óta zargat új kéziratért.
Sajnos azonban a múzsám bemondta az unalmast. Néma, mint
a sír. Válogatós lett, nem minden téma felel meg neki. Egészen a
mostani karanténig és a szomszéd pasi feltűnéséig. Mialatt ő a
telefonba ordítozott, én képtelen voltam betelni a látvánnyal.
Eszerint kukkoló hajlamaim vannak. Szerencsére, mert tegnap
éjjel befejeztem az új regényem első fejezetét! Négyezer
csodálatos szó az oldalakon! Szerintem a második fejezetben
dögös sportolóm talán majd edz vagy zuhanyozik. Az ajkamat
harapdálva képzelem magam elé a pucér Evant a vízsugár alatt.
Annyira felhevülök, hogy a kezemmel kell legyezgetnem az
arcomat.
– Azt mondtad az előbb, hogy otthon dolgozol. Nem
lazíthatsz? Elvégre is karantén van. Ugyan már, merj élni!
Biztatóan néz rám, és beleiszik a sörébe.
– Nincs söröm – biggyesztem el a számat.
Ami széles vigyorra készteti. Esküszöm, megáll bennem az
ütő. Csábosabb nem is lehetne a mosolya. Hófehér fogsor,
zöldeskék szempár. Ilyen távolról meg sem tudom állapítani a
pontos árnyalatát. Bő két és fél méter van a balkonjaink között.
 – Nekem viszont hál’ istennek van elég. Leteszek egy
kartonnal az ajtód elé.
Mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik az üveg tolóajtó mögött.
– Miért érzem azt, hogy megbánom ezt még? – mondom ki
hangosan, miután elment.

EVAN

Inget sem veszek fel, úgy megyek a konyhába, hogy bombázó

szomszédnőmnek elővegyek egy karton sört meg egy zacskó
Doritost. Érdekes nő! Nem sokat árul el magáról, és határozott
véleménye van Kenny Rogers zenéjéről. Magamban nevetgélve,
mezítláb megyek ki az ajtajához. Ott sietve a lábtörlőre helyezem
a sört és a Doritost, majd kétszer kopogtatok, mielőtt
visszabújnék jelenlegi rejtekhelyemre. Semminek nem örülnék
jobban, mint ha az ajtó előtt maradhatnék, meg beinvitálna
magához, de elég okosnak látszik ahhoz, hogy ne engedjen be a
lakásába egy idegent. Kivált most, amikor a csapból is a
távolságtartás fontossága folyik.
A városba is csak élelemért és a legszükségesebbekért lehet
kimenni. Mivel számomra a sör a legszükségesebbek közé
tartozik, még a beköltözésem alkalmával beszereztem két
huszonnégyes pakkot. Gondoskodnom kellett róla, hogy legyen
mibe fojtanom a bánatomat.
A csapat orvosa és az edző továbbra sem hallat magáról, de
végül is csak néhány nap telt el. Felhívhatnám valamelyik
csapattársamat, hogy megtudjam, mit rebesgetnek rólam, de
őszintén szólva nem akarom tudni, mit gondolnak az emberek.
Inkább a tényekre lennék kíváncsi, aztán továbblépnék. És
nagyon remélem, hogy ez a továbblépés azt jelenti, hogy
visszatérhetek a csapatomhoz, nem valami váltási kényszert.
Apám összeroppanna, ha ez bekövetkezne. Az élteti, hogy a
fia profi futballista. Az Oakland Maraudersnek szurkol, pedig
Indianában mindenki kéket és ezüstöt pisil a Mustangokért. Apa
mosolyogva hirdeti a különvéleményét, és dagad a büszkeségtől
apai keble.
Megint a hűtőhöz zarándokolok, kiveszek két doboz sört, és
magamhoz ragadom a másik zacskó Doritost. Szomszédom a
Nacho Cheese változatot kapta, az a tutibb, azt mindenki szereti,
a Cool Ranch kevésbé közkedvelt. Nekem mind a kettő bejön,
úgyhogy mindegy, melyik jut nekem.
A zsákmányommal visszabattyogok az erkélyre, és az oldalsó
asztalra állítom a söröket. A székemet úgy helyezem el, hogy
Sadie balkonjára nézzen. Letelepszem, és várok.
És várok.
Teljes tíz perc telik el és egy doboz sör fogy el, mire végre
megjelenik a tolóajtóban, először a feneke. Valamit húz magával.
Áá, egy összecsukható szék! Most jövök rá, hogy nincs szék az
erkélyén.
– Te meg mit művelsz?
Áthajolok a korláton, onnan figyelem, hogyan vonszolja ki a
széket a karton sörrel és a zacskó Doritosszal együtt.
Közben felsőt cserélt. Előtte kapucnis felsőben volt. Most
hosszú ujjú, V nyakú pulcsi feszül telt keblére. Nem nagy mellek,
de határozottan maroknyiak. Pont amekkora kell, ha lehet hinni
az ígéretes belátásnak a dekoltázsába. Megmozdul a szerszámom
a farmerben. Odanyúlok, és megigazgatom, hogy több helye
legyen. Mialatt Sadie elfoglalja magát, kikapcsolom a legfelső
nadrággombot, és felszabadultan sóhajtok a centiméternyi
térnyerésre.
Vállig érő, aranyszínű, hullámos haját most magas kontyba
csavarta. Nekem jobban tetszett kibontva, de a koldus ne
válogasson.
Végül megfordul, leteszi a sört a padlóra, és a székbe huppan.
– Pűha! Oké. Kösz a Doritost!
– És a sört – teszem hozzá merő jó szándékból, mert ki
feledkezik meg az ingyen sörről?
– Á, igen, azt is. Nasizni jobban szeretek, úgyhogy inkább
ezzel szerezhet pluszpontokat nálam „a szomszéd a
karanténban”.
– Azaz a szívedhez a gyomrodon át vezet az út, azt mondod?
Jó tudni.
Feltépi a zacskót, előhúz egy narancsszínű falatot, és az
egészet a szájába veszi. A francba! Eszembe jut, mit vehetne még
a szájába.
A szerszámom újra reagál, ezúttal azonban fájdalmasan
megkeményedik, és nekifeszül a farmeremnek. Egy pillanatra
elképzelem, hogy Gloria álmomban kivájja a szemem, és kioltja
az életemet. A Főnök menten félárbócra ereszti a zászlaját.
Visszaülök a helyemre, kibontom a nasimat, és meghúzom a
sört. A napkorong előbukkan a reggeli szürkületben, amitől
menten jobb lesz a kedvem. Elvégre egy gyönyörű nő oldalán
iszogatok a napsütésben, és a kilátás is nagyszerű… Lehet, hogy
rendben lesz ez a karaténdolog.
Legalábbis ma.
– Oké. Mesélj magadról, valami olyat, amit senki más nem
tud.
Újabb falatot veszek a számba a fűszeres, hagymás rágcsából.
– Hűha! Te aztán nem sokat teketóriázol.
– Csak játssz! – vonom meg a vállam. – Merj élni! Ez a
mottóm.
Habár az elmúlt évben nem sok jót hozott nekem.
– Oké, spori. Játszom.
– Spori? Honnan tudsz erről? Hallottál tán rólam valamit?
Összeszorul a torkom, ahogy a szomszédnőmre pillantok, aki
keresztbe vetett lábakkal ül az összehajtható székén, és csinos
arcán furcsa mosoly ül.
– Jaj, dehogy, haver! Nyugi! Miért, ismernem kellene téged?
– A francba, bocs! Ez rosszul jött ki. Amúgy tényleg sportolok.
Csak azt hittem, Jake valami szarságot mesélt rólam – igyekszem
elterelni a szót.
– Dehogy! Csak egy kicseszett lángész vagyok. – Széles
mosolyra húzza a száját, és beleiszik a sörébe. – Ki tudja, tán
mára látnokká változtam. Vagány lenne!
Alaposan megnézem magamnak, nem hazudik-e, de
őszintének látszik.
– Becsszóra csak úgy jött, de te nyilván nem felejted ezt el
nekem.
– Térjünk vissza rád. Árulj el valami olyasmit, amit senki más
nem tud rólad! Rajta, ki vele!
Meghúzom a sörömet, hátradőlök a széken, és a bokámat a
térdemre fektetem.
Meglepően jó étvággyal falja a rágcsát. A nők, akikkel eddig
randiztam, többnyire megjátszották magukat, sokszor csak
csipegették az ételt. Drága, tizenöt dolláros italokat ittak, és soha
nem öltöztek kényelmesen. Nem emlékszem, láttam-e valaha is
szép nőt melegítőalsóban és egyszerű, mégis szexi hosszú ujjú
pólóban.
– Egyszer kiugrottam ejtőernyővel egy zuhanó repülőből –
közli fapofával.
– Majdnem feldobtad a talpad? Ez komoly? – hüledezem.
Elkerekedik a szeme, és kirobban belőle a nevetés.
– Nem, dehogy. Csak teátrális próbáltam lenni, a Mission
Impossible modorában. Kíváncsi voltam, beveszed-e. És bizony,
bizony, a spori bevette. Könnyen ment!
Fészkelődni kezd a székén, amit újabb korty követ.
– Rossz vicc volt. De majd még visszakapod, éspedig akkor,
amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Kíváncsivá teszel, haver!
Az elkövetkező pár órában, mialatt én három doboz sört
nyakalok be – ő kettőt –, semmiségekről fecserészünk. Közben,
amikor csak alkalom adódik, oda-odaszúrunk egymásnak.
Ahogy a nap alábukik a horizonton, feláll, és kinyújtóztatja a
tagjait. Megbűvölve lesem, hogyan domborodik ki közben a
cickója, és ahogy felcsúszik a felsője, kicsi, kerek hasa is
láthatóvá válik. Nem túl kisportolt a teste, de épp ott puha, ahol
kell. A cickói, a feneke, a csípője, a combja.
Nekem eddig műnők jutottak: mű mellek, ajkak és bőrtónus.
Ez a lány viszont igazi. Mindenhol.
Szerencsére jó sokat láttat magából, ami igencsak a kedvemre
van.
– Egy fotót? Azt tovább bámulhatod – ugrat mosolyogva. – Jól
éreztem magam, de most már tényleg dolgoznom kell.
– Oké. Jó munkát! És, Sadie? – szólok utána, mialatt a székét
taszigálja vissza a lakásba.
– Igen, Evan?
– Jó volt veled. Kösz a társaságot!
– Szívesen.
Elpirul, és a füle mögé simít egy hajfürtöt.
– Sadie? – szólítom meg újra.
Felkuncog, és visszanéz rám.
– Igen, Evan? – Ezúttal némi éllel ejti ki a nevem.
– Holnap ugyanekkor? – javaslom nevetve, de igazából
semmire nem vágyom jobban, mint egy újabb balkonrandira
izgalmas szomszédnőmmel.
– Meglátjuk. Jó éjt! Vigyázz magadra!
– Te is.
Magamra maradok a napnyugtával, az esti szellővel és a
gondolataimmal. Mosolyogva gyönyörködöm a kilátásban.
Először nem érzem magam magányosnak, amióta betettem a
lábam ebbe a városba és Jake lakásába.
 3. fejezet
A KARANTÉN HARMADIK NAPJA

EVAN

Ügyetlenül kivonszolom a súlyzópadot a balkonra. Szerencsére a

nap még nem kelt fel, és kellemes tizenöt fok uralkodik az
Öbölben. Sadie balkonjára átpillantva látom, hogy behúzta a
függönyeit. Visszamegyek a lakásba a padhoz tartozó hat súlyért.
Oltári szerencse, hogy rátaláltam erre a vadiúj, még
becsomagolt súlyzópadra a gardróbban. Bementem
szobabiciklizni, de nem akartam elvesztegetni egy esetleges
találkozást – vagy randit, ahogy a fejemben neveztem – Sadie-
vel, titokzatos, szexi és észvesztően szellemes szomszédnőmmel.
Amikor felmértem a terepet, akkor találtam rá a sarokban a
takaróval letakart súlyzókra.
Fejcsóválva felemelek két huszonöt kilós súlyt, és kicipelem a
balkonra.
– Szegény Jake! – mormogom a fogam alatt, külföldön güriző
barátomra gondolva.
A nyomorult egyfolytában másokért robotol. Egyik ember
megmentésétől rohan a másikig. Hajlamos vagyok azt hinni,
azért csinálja, hogy ne kelljen foglalkoznia magával.
Kamaszkorukban meghalt a nővére egy vadvízi evezés során, és
ez a csapás egy életre megváltoztatta. Elhatározta, hogy orvos
lesz, és megmenti a világot.
 De ki menti meg őt? Biztosan nem egy gyönyörű nő, aki
megmelegíthetné az ágyát, támogathatná a karrierjében, és
szeretné őt azért, aki.
Sadie-nek vajon van barátja?
A fenébe, Sadie talán már látta pucéron az én jóképű
barátomat?
A pokolba! Akár járhattak is!
Leteszem a súlyokat, és visszamegyek a többiért. Közben
előveszem a mobilomat a tornagatyámból, és nyitok egy új
üzenetet. Nem vagyok matekzseni, ezért meg sem próbálom
kiszámítani, hány óra lehet Afrikában. Pedig ha tudnám,
mennyi az időeltolódás, felhívnám a seggfej haveromat.

From: Evan
To: Jake
Randiztál már a szomszédnőddel, Sadie-vel?

Többször elolvasom az üzenetet, mielőtt rákoppintanék a

„küld” ikonra. Közben az éghez fohászkodom, hogy ne így
legyen. Már a gondolattól a fogamat csikorgatom, hogy egy
másik férfi pucéron láthatta ezt a nőt.
Jake jobban jár, ha nem. A barátságkódex szerint számomra
akkor tiltott gyümölcs a lány, pedig tegnap óta határozottan
érdekel.
Felemelem, és kiviszem a bent maradt súlyokat. Miután
összeraktam a cuccot a balkonon, levetem a pólómat, és edzeni
kezdek. Karkörzéseket végzek a súlyzókkal, majd a törzsem előtt
keresztkörzéssel folytatom a gyakorlatot. Aztán oldaltartásba
viszem a két karom, úgy emelem a fejem fölé a két súlyzót. Majd
hét kilósokat veszek mindkét kezembe, és guggolásokat végzek.
Mostanra izzadok már, mint egy ló. Bő negyven perce
dolgozom, de Sadie sehol. Szomorúan letelepszem a súlyzópadra,
amit előrelátón úgy helyeztem el, hogy szemben legyen a
lakásával, hogy lássam, ha kijön. Nem értem, miért izgat
ennyire ez a nő, akit alig ismerek. Gondolom, a bezártság hatása.
A tévé csak kis szórakozást és társaságot kínál, és egy idő után a
pornó is unalmas. Nem mintha az utóbbi időben kedvem támadt
volna rá. Túl sok szarság nyomaszt ahhoz.
Elfekszem a padon, és kisebb súlyokat nyomok ki.
Levezetésként helyben futás következik. El kell engednem
magam, kizárólag a légzésemre és a kilátásra összpontosítok.
A súlyzópadot körbefutva egyre jobban berágok Sadie-re. Hiába
lesem minden egyes körnél.
Pedig tudom, hogy odabent van. De miért nem jön ki,
basszus? Ideinthetne, köszönhetne… vagy valami. Talán ő nem
élvezte annyira a tegnapi ivászatot és fecserészést, mint én. Azt
hittem, bejövünk egymásnak, de talán csak képzelődtem. Fenébe!
Leállok, és mélyen magamba szívom a friss, csípős tengeri
levegőt, amíg a szívverésem le nem nyugszik.
Végül is miért érdekel, kijön-e? Nem kell nekem ő, hogy
szórakozzak. Már vagy ezerszer végigcsináltam ezt az edzést,
igaz, rendszerint a barátaim társaságában, valami tágas
fitneszteremben. Bár, ha már itt tartunk, egyetlen cimborám se
hívott azóta.
Jó kis barátság…
A béka segge alatt van a hangulatom. Megint előveszem a
mobilt, és leülök a súlyzópadra.
Legelsőnek Robbyt csörgetem meg, a legvidámabb
csapattársamat. Jólelkű gyerek, a légynek sem ártana. Mindig
mosolyog, soha nem szomorkodik. Állandó jókedvének
köszönhetően a csapatból mindenki terápiás célokból keresi a
társaságát.
Az első csöngetésre felveszi.
– Mi van? – szól bele a vonalba olyan élesen és elutasítóan,
amilyennek nem hallottam soha.
– Helló, Robby! Itt Toeker. Csak a csapatról kérdeznélek, tesó.
Hogy felmérjem a közhangulatot, tudod.
Szolid húsz másodperces hallgatás következik.
– Nem hiszek neked, cseszd meg! – kiáltja végül. – Szteroidok?
Mit képzelsz magadról?
– Hogy micsoda? Robby, de én nem…
– Láttam a fotókat, ember! Mindannyian láttuk! Aztán
kiderült, hogy szteroidokat tároltál az öltözőszekrényedben.
Hogy mersz csúfot űzni a sportból? Lejáratod a csapatunkat.
Elárulod azt a sok srácot, aki felnéz rád. Többet vártam tőled! Te
voltál a csapat, mi több, az NFL legjobb futója. És kiderül, hogy
doppingszereknek köszönheted a teljesítményedet?
– Tévedtek! – felelem, de meg sem hallja.
– Cseszd meg, ember! Cseszd meg! Remélem, mindent
elveszítesz! – ordítja, és bontja a vonalat.
Hagyom, hogy a mobil leessen a kezemből. Szerencsére nem
törik el a betonon.
Robby. Az egyetlen srác, akiről azt hittem, nem ítélkezik
vaktában, hallani sem akar rólam. Azt hiszi, hogy a könnyebb
utat választottam.
– Bassza meg! – túrok a hajamba. Kevés híja, hogy tépni nem
kezdem. Összerezzenek a fájdalomtól. – Hogyan lehetséges ez?
Nem én tettem, bassza meg! Jézusom!
Megszólal a mobilom a betonon. Reménykedve felveszem, és
anélkül, hogy a kijelzőre pillantanék, beleszólok a vonalba:
– Robby, te vagy az?
– Nem, haver. Levi vagyok. Hogy vagy?
A testvéri hangnem balzsamot csöpögtet fájó lelkemre. Levi
áll legközelebb hozzám a csapatban. Ő is futó, a második játékos
erre a pozícióra. Mostanra talán már első. De legalább ő, és nem
valami pöcsfej. Benne bízom.
– Minden úgy összekuszálódott, testvér! Nem doppingoltam,
és nem drogoztam azon a bulin. Behúztak a csőbe! Becsület
istenemre így volt!
– Szar ügy, haver. Nem is tudom, mit mondjak… De hiszek
neked. Rohadt keményen dolgozol! Ez őrület! És még a karantén
is beütött, minden elszaródott!
Letörlöm a homlokomról a maradék verejtékcsöppeket,
közben fél szemmel továbbra is Sadie-t lesem, hátha megjelenik.
Nincs szerencsém.
Nagyot sóhajtva elfekszem a súlyzópadon, és a fülemhez
szorítom a mobilt.
– Levi, félek!
– Képzelem, testvér. Nem vicces a helyzet, amibe kerültél. Mit
gondolsz, ki húzott csőbe?
Megrázom a fejem, és behunyom a szemem, mert bántja az
erős napfény.
– Nem tudom. A legtöbb csapattársam olyan, mintha a
testvérem lenne. Lehet, hogy egy másik csapatból valaki, hogy
kiüssön minket a nyeregből? Vagy egy futó a ligában, aki túl
akar szárnyalni? Basszus, fogalmad sincs, mennyire frusztráló
ez! Nem fogom tudni tisztára mosni a nevem!
– Hol vagy különben? Még a karantén előtt be akartam
ugrani hozzád, de a hely tele volt lesifotósokkal.
– Egy barátom lakásán húztam meg magam. Távol a
nyilvánosságtól, ahogyan Polly tanácsolta.
– Á, Polly. Ördögi egy teremtés! Mit nem adnék, ha
belemárthatnám magam az édes kis pitéjébe!
Felkuncogok. Polly gyönyörű. Vörös haj, tiszta, kék szem és
csodás cickók.
De kész tűzokádó, simán levágná a golyóit, és megetetné a
farkasokkal, miközben egy sajtókonferenciára készül.
– Nem bírnál el vele. Elevenen felfalna – jegyzem meg.
Felnevet, amitől jobb kedvem lesz.
– Micsoda lehetőség! – A hangja csupa irigység, ami
megnevettet.
– Kösz, hogy hívtál! Máris jobban érzem magam. Legalább
nem mindenki utál. Az előbb beszéltem Robbyval, és ő a
szívembe gázolt. Mindent elhisz. És ebbe bele lehet dögleni,
haver. Beledöglök!
– Tudom, testvér. De ne add fel! Meglátod, a végén minden
kisimul. Biztonságban vagy? Bent valahol, hogy megúszd a
fertőzést?
Mélyet sóhajtok.
– Igen, de dögunalmas egész nap egyedül lenni. Noha újabban
találtam magamnak elfoglaltságot.
Sadie lakása felé pislogok. A függönyök mozdulatlanok. Hol a
pokolban van?
– Rendben. Hívj, ha szusszanni akarsz! És fel a fejjel! – buzdít
megint.
 – Kösz, Levi! Sokat jelent, hogy hiszel bennem, és felhívtál.
Igaz barát vagy!
– Ez természetes. Tesók vagyunk.
Tesó.
Egy legalább az maradt a csapatból, pedig azt hittem, húszan
vannak.
– Viszhall, Toeker! Majd beszélünk.
– Ahogy mondod.
– Legközelebb!
Kinyomom a mobilt, és felnézek az égre. Váratlanul szitálni
kezd az eső. Kibaszott San Franciscó-i időjárás! Soha nem lehet
megjósolni, mi lesz. Az egyik percben még süt a nap, és lágy
szellő lengedez, a következőben meg feltámad a szél, és elered az
eső. Aztán újra kisüt a nap, vagy borús, de meleg marad az idő.
Bemegyek a lakásba, kenek magamnak egy szendvicset,
felkapok egy palack ásványvizet, szürke kapucnis melegítőbe
bújok, és kicipelek mindent a balkonra.
Tovább szemerkél az eső, de nem akarom elmulasztani, ha
Sadie mégis kijön. Felhúzom a fejemre a kapucnit, és ott
gubbasztok a szendvicsem fölött, az esőben, egy kibaszott bigére
várva, akit három napja ismerek. Szánalmas. De más tervem
nincs, és egy kis eső nem árt meg senkinek.
Míg várakozom, a sporthíreket böngészem a neten.
Zömük a vírusról szól, de sajna, a doppingolásom is ott van
pár címoldalon.
„Mitől sziporkázott Toeker?” – olvasom az egyik magazin
címoldalán egy kép mellett, amin elázva fekszem egy ágyon,
amiben nem emlékszem, hogy megfordultam volna. Nagy vörös
körben kinagyítva a helyiség azon része, ahol egy hamutartóban
pár spangli látható. Ezenkívül egy tükörben két sor kokó,
mellette összegöngyölt bankó látszik.
Tagadhatatlanul lesújtó látvány. Egyedüli reményem, hogy a
laborvizsgálatok engem igazolnak. Hogy addig ki mit hord össze,
az piszkosul nem érdekel. Majd Pollyval nyilvánosságra hozatom
a teljes jelentést, a tb-számom nélkül. A klub orvosának pedig
sajtótájékoztatót kell tartania.
Bassza meg, ez remek ötlet!
Nagyjából milliomodszor pillogok Sadie üres balkonja felé.
Mostanra csuromvíz vagyok, és késő délután lett. Nem jön,
annál kevésbé, minél inkább szeretném. Egy hozzám hasonló
seggfej semmi jóra ne számítson.
Felpittyeg a mobilom, SMS-em érkezett.

From: Jake
To: Evan
Nem, Sadie szexi és édes, de egy remete. Nem neked való. Az a
fajta lány, akit hazaviszel bemutatni az anyádnak. Ne bántsd,
összetörnéd a szívét!

Letolom a kapucnimat, és hagyom, hogy az eső áztassa az

arcomat és a hajamat.

Ne bántsd, összetörnéd a szívét!

Ezek a szavak ugyanúgy beleivódnak a lelkembe, ahogyan az

eső a pórusaimba. Meglehet, az eső tisztító hatású, agyonázva
mégis nagyobb lúzernek érzem magam. Itt ázom az esőben,
hogy megpillantsak egy nőt, aki nem az én fajtám.
 Jobbat érdemel nálam.
Lerázom magamról az esőcseppeket, és bemegyek a
magányos lakásba. Miután letusoltam, és száraz ruhába
öltöztem, a kanapéra telepszem, és bekapcsolom a tévét. Gloria
jön, és az ölembe ül, karmait a combomba vájja, és úgy
kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta.
A fájdalmat nem tekintve, kedvelem az átkozott teremtést.

SADIE

Az íróasztalom szélén egyenes vonalba rendezett M&M’s

csokigolyók, kézfertőtlenítő, egy palack ásványvíz és a
vitaminjaim sorakoznak. B-vitamin, mert újabban nem eszem
kenyeret – a szénhidrát finom, de káros –, és valószínűleg
szükségem van a tiaminra. C-vitamin, mert az alap. És D, mert
amikor megerednek a szavak, néha napokig nem látom a napot.
A cukorkák közül a sárgát illeti az elsőbbség, mert ezt a színt
bírom a legkevésbé. Ezután a barna, vörös, zöld, végül a kék
következik. A kéknek a legjobb az íze. Nem tudom, miért,
biztosan van rá tudományos magyarázat. Így dolgozom én…
minden oldal végén cukorkával jutalmazom magam.
Lássuk akkor, miből élünk.

Újra a balkonon van, ott edz félpucéran. A bicepsze

megfeszül, ahogy a súlyzókkal köröz. Finom verejtéktől
fénylik a bőre, tükröződik rajta a késő reggeli fény.
Bársonyos barnasága pótolja az aranyló árnyalatot, ami
hiányzik ebből a hűvös őszi napból. Mi tagadás, a pasas
csupa tűz és élet. Lélegzetelállító.
Hogy a bánatba koncentráljak így a Száműzöttemre, ha ez
a műsor megy odakint? A hősömet Eamonnek hívják, és a teste
bűnre termett. Nyúlánk, inas és halálos. Nem igazán
rajongok a kosárlabdáért, de határozottan becsülöm az
erőfeszítéseket, melyekkel e sportágban igyekszik
tökéletesíteni magát. A görög istenek is megirigyelnék az
eredményt. Magas pofacsontja kifutóért kiált, az ajka
csókra termett. Minden súlyemelésnél a fogát csikorgatja,
koncentráló arckifejezése egyszerre az akarat diadala és
emésztő tűz. Képtelen vagyok letépni róla a tekintetem.
Rögeszmés kötődésem új szomszédomhoz előbb-utóbb a
végzetem lesz.
Ahogy elnézem, nehéz lesz elviselnem a szerelemhiányt a
járvány ideje alatt. Azt hittem, önkéntes kivonulásom a
világból megment a kísértésektől, lévén nem is lesznek
ilyenek. Végre tanulhatok idegen nyelveket, ami régi
álmom, vagy megírhatok egy forgatókönyvet.
Tökéletesíthetem a csokoládépasztillás sütemények
előállításának művészetét, esetleg pár pulcsit is
köthetek. Egyszóval terveim voltak. Céljaim. Mi lett
mindebből: szomorú és viszonzatlan kötődés a
szomszédomhoz, ami lassan totálisan megzavarja a fejemet.
Jaj, ne! Guggolást ne! Legyen szíved, Eamon! A segged egy
műremek!
Ennek a pasasnak sejtelme sincs, mit művel velem. Ahogy
helyben ugrál a melegítőalsójában, jókora szerszáma vidám
táncra perdül. Varázslatos, de tényleg, ahogy a teste mozog.
Életemben nem nyűgözött le még senki ennyire! Beteg dolog
lenne, ha nem gerjednék rá.
Kérdés: Kifogásolható-e erkölcsileg, ha szemüveget
veszek fel? Többet látnék.
Válasz: Igen, kislány. Perverz vagy. Jobb, ha
belenyugszol.
Nem teljesen az én hibám, jegyzem meg. Legyünk
korrektek. Illegális, ha egy pasi ennyire dögös! Mik az
esélyeink nekünk, egyszerű halandóknak egy ilyen
verejtékgyöngyös tökéllyel szemben? Nyáladzás és bámulás.
Más opció nincs. Ezek a napi edzések tutira a kedvenc
offline pornóim lesznek. Igen, uraim! A bugyim bizony
garantáltan nedves lesz a belátható jövőben. Egy nőnek is
lehetnek álmai. Végül is egy ilyen pasi levegőnek nézi a
hozzám hasonló könyvmolyokat. Még az ilyen kétségbeejtő
időkben is.
Hogyan is jellemzett az exem? Nemcsak szociopata
vagyok, de kialakulatlan a személyiségem. A szavai a
memóriámba égtek, nem felejtettem el egyetlen átkozott
szót sem. Nem csoda, hogy az elmúlt néhány hónapban
állhatatos és igaz személyi masszírozómhoz fordultam
szerelemért és örömért. Hetente egyszer kell csak
feltölteni, és bárhová magammal vihetem. Nincs szükség
unalmas társalgásra és suta első randikra. Nem kell
esetenként viszolyogtató farkakat nézegetnem. Ez az
igazság. A vibrátorom önmagamért szeret és tisztel, míg egy
igazi pasas mellett nincs más, csak a szopás. És nem a jó
értelemben.
Szóval, sokkal jobb, ha Eamont is távolról csodálom. Nem
dönti romba a reményeimet és az álmaimat, ha meg sem
kísérlem megismerni. A hiúságom és a szívem sértetlen
marad. Képzeletben pedig megőrizhetem csodás szeretőnek,
hű barátnak, a hősömnek. Holott a valóságban tutira nem
vált le a mamáról, és kiütéses az alsó fertálya. Tudom, mit
beszélek.
Nem. Nem megyek ki a balkonra, és mutatom meg magam! Még
a beszélgetést sem kockáztatom.

Szegény zűrös hősnőm, Katie baszott egy figura. Szó szerint

és képletesen a könyv végére, ha Isten is úgy akarja. Szerencsés
teremtés! A számba dobok egy sárga M&M’s golyót. Olyan
vagyok, mint azok az idomított fókák. Sok évtizedes gyakorlat, és
már megy is. Ha egyszer megfeneklem mint író, csatlakozhatok
egy vándorcirkuszhoz. A fantasztikus szájjal fogó nő! Csak
dobják magasra a cukorkáját, és láthatják, hogy ugrik, és kapja
el. A kék a kedvence. Nézzék csak, mire képes, ha feldobnak
előtte egy kék cukorkabevonatos csokoládét!
Jól hangzik. Nem.
Ezért is olyan fontos ez a könyv. Hónapokat kések a kézirattal,
mert a múzsám szabadságra ment ebben a szorongásokkal teli
2020-as esztendőben. A helyzet az, hogy egy szerzőnek
folyamatosan jelen kell lennie a könyvpiacon, hogy fenntartsa a
hírnevét. A verseny öldöklő, és a piac telítve van. Egyszerre írni,
megjelenni és egy kisvállalkozást működtetni nagy mutatvány.
Mondjuk, per pillanat ömlik belőlem a szó, és ez az, ami számít.
Köszönöm, Istenem!
Hanem vissza Evan/Eamon alakjához. Soha nem jöttek be
nekem a sportolók. Viszont kétségtelen, hogy az állóképességük
erősen befolyásolhat bármilyen szexuális együttlétet, ami csak
pozitív lehet. Már ha nem egy önző dög, persze. A mi hősünk
azonban nem lehet ilyen. Ki a fene olvas szívesen egy olyan
pasiról, aki nem hisz az előjáték alapszabályaiban, vagy nem
hajlandó lehajolni egy női ölhöz. Nem. Semmiképp. Épp elég
seggfej futkározik és keseríti meg nőtársaim életét a való
világban. Kösz szépen!
Meglehet, ezért tartottam ki Sean mellett olyan sokáig.
Tizenegy teljes hónapot rabolt el a huszonkilenc évemből annak
az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy nem hagyott parlagon
heverni az ágyban. Azt gondolhatnád, hogy a csiklóm után
megyek. A szomorú igazság azonban az, hogy nehéz olyan
valakit találni, aki szexuálisan kompatibilis veled. És ez nem
szójáték. Ugyanakkor, az én téves kísérleteim ellenére, nem
alapozhatsz egy kapcsolatot kizárólag az orgazmusra. Időnként
szóba is kell állnunk a partnerünkkel. Elmesélni a napunkat.
Megosztani az élményeinket. Úgy tenni, mintha a hálószobán
kívül is létezne kapcsolat. De, basszus, Sean maga volt az
unalom. Mindig kedves és szelíd. Mintha szándékosan dolgozott
volna az ellen, hogy bármi érdekesről beszéljünk. Egyedül a
pénzügyi híreket olvasta. Soha nem lépett túl kedves, ügyes,
észszerű, rendezett élete határain. Blee!
Aztán ott volt az, hogy azt állította, törődik a karrieremmel,
de csak az eladások és a példányszám érdekelte. Nem akarta
hallani a cselekmény bonyolítására vonatkozó terveimet, sem a
szerkesztőségi pletykákat. De nem csupán a munkám nem
érdekelte. Még csak meg sem hallgatta, amikor valaki
összekarcolta a kocsimat. És bár senki nem szereti, ha napi
huszonnégy órában siránkoznak neki, az udvariasság
megköveteli, hogy ne üvegesedjen meg a pasas szeme, amikor a
nője megemlít neki valamit. Mert miért beszélnénk az én
életemről, amikor adókedvezményekről is lehet. Az ám az
izgalmas! Pfuj!
Most nyilván úgy hangzom, mint egy undok hárpia. Hiszen
Sean nem volt mindenben rossz. Udvariasan viselkedett a
szüleimmel, és időnként a kocsiajtót is kinyitotta előttem.
Párszor még virágot is vett. Meglehet, anyámnak van igaza, és
túl szigorúan ítélkezem fölötte.
Bah!
Felpittyeg a számítógépem, és üzenetbuborék jelenik meg a
Facebook Messengeremen. Nem, nem hagytam, hogy elárasszon
az idővonalamra gyűlt tömérdek rettegés és bánat. Kiscicás
oktatóvideókat néztem. Okkal. Olyan aranyosak, ahogy a kis
hátsójuk megvonaglik, mielőtt ráugranának valamire. Örökzöld
téma, és egy szempillantás alatt elűzi mindig a rosszkedvet.

Zahra: Írnod kéne.

Én: Tudod, basáskodó szerkesztő vagy, aki semmiben sem segít.
Hivatalos panaszt fogok benyújtani ellened.
Zahra: Azért tartasz, hogy nógassalak. Barátilag is ez a dolgom.
Ráadásul a magam főnöke vagyok, ezért a panaszod a
szemétkosárban végezné, ahová való.
Én: Hahaha! És amúgy, írok. Dől belőlem a szó. Hurrá!
Zahra: Váó, de izgatott vagyok! Eszerint vége az írói válságodnak.
Én: Tutira vége annak a szarnak! El sem tudom mondani,
mennyire megkönnyebbültem. Szóval, egy szexi pasas költözött a
szomszédomba, és valamiféleképpen róla írok, de nem teljesen,
mert az helytelen lenne. Véletlen egybeesés. Fikció. Stb.
Zahra: Nem te lennél az első író, aki a saját életéből merít ihletet.
Én: Ezt hívjuk inspirációnak. Ann Lamott szerint, ami megtörténik
valakivel, az saját tulajdon. Ez a pasi meg ugyancsak történik
velem az átkozott balkonomon!
Zahra: Belezúgtál.
Én: Nem, dehogy. Úgy értem, igen. Van szemem, fülem és libidóm.
De nem lesz közöttünk semmi. Csupán néhányszor beszélgettünk,
és egyszer együtt söröztünk. Okésnak tűnik, de akkor sem.
Zahra: Tiltakozol még, vagy befejezted?
Én: Dugulj el! Torkig vagyok a férfiakkal! Legalábbis egyelőre.
Zahra: Mondd csak, TUTIRA NEM ÉRDEKLŐDÖM A SZOMSZÉDOM
IRÁNT kisasszony: mitől olyan különleges?
Én: Elképesztő teste van, és csodás izomzata. Minden izma
bébiizmokat nevel, és még bébibbeket, eljövendő izmocskákat. És
láthatóan nem szteroid hatására. Egyszerűen csak szép,
kimunkált, képtelenül fitt és egészséges a pasi. És gyönyörű az
arca. Szögletes áll. Hihetetlenül érzéki száj. Tengerkék szemek!
Szívdöglesztő!
Zahra: Kérek egy fotót!
Én: Az mindig olyan béna, amikor valakiről titokban csinálnak
fotót.
Zahra: Mondd, hogy az anyádnak kell a kép, és kérd meg, hogy
mosolyogjon!
Én: Basszus, anyu még mindig Seanért rajong. Én pedig életteli,
fitt portfólióval indultam a naplementébe, úgyhogy ne kezdd te is!
Zahra: Hogy bírod a karantént?
Én: A nasik elkeserítően hamar elfogynak. Rövidesen újra ki kell
merészkednem vásárolni. És te?
Zahra: A gyerekek őrületbe kergetnek, és hamarosan az utolsó
tekercs vécépapírnak is annyi. De legalább mindannyian
 egészségesek vagyunk.
Én: Ez a lényeg. És amúgy, ha szelíden bánsz a konyhai
papírtörlővel, nem sérti fel túlságosan a seggedet. Majd rendelek
néhány játékot online, és elküldöm a srácaidnak.
Zahra: Ugyan már, nem kell ezt tenned!
Én: Nem azért csinálom, mert kell. Örömmel teszem. Szegények!
Nekik sem lehet könnyű ez a bezártság, bizonyára rettenetesen
hiányoznak a barátaik. Nem született remeték, mint te vagy én.
Zahra: Hát igen, hiányoznak a barátok. És köszönöm. Majd
jelentkezz, ha lesz számomra olvasnivaló!
Én: Úgy lesz. Egy-két nap, és ott lesz az e-mailjeid között. Csak
szeretném gyorsan lepötyögni az első néhány fejezetet, amíg
lendületben vannak az agytekervényeim. <3 Gyerünk,
tekeredjetek! Mint a vécépapír. Ami neked elfogyott. LOL
Zahra: Ribi! Látom, ez a könyv vicces lesz. Csak dolgozz
szorgalmasan, én pedig várom. Puszi!

Újabb M&M’s golyót veszek a számba. Halál elégedett vagyok

magammal. Nyami, nyami. Elrendeztem a dolgot kedvenc
szerkesztőmmel, ami olyan, mint összehozni egy oldalt.
Olyasféle. Ne firtasd! Én vagyok a főnök.
– Elkelne még egy kis nasi – mormogom, és visszafordulok a
számítógéphez. – Ideje odaégetned a vacsorádat, hogy legyen
ürügyed kimenekülni a füst elől a balkonra, ahol szemlét
tarthatsz a szexi szomszéd felett, én kukkoló hősnőm. És mindezt
persze akkor, amikor egy szál trikóban és bugyiban fagyoskodsz
otthon. A falatnyi csipkebugyiból kikacsint a feneked egy
darabkája. Igen, te ordas kurva! Szerezd meg őt! Grrr!
Az agyamban egymást kergetik a gondolatok. A fenekem az
irodaszéken, ujjaim a billentyűkön, visszatérek a munkához.
A sztori kezd szépen kikerekedni. Helyes. Köszönöm, Evan
Toeker!
 4. fejezet
A KARANTÉN NEGYEDIK NAPJA

SADIE

Délután egykor botorkálok ki a balkonra, a kezemben egy csésze

kávéval. Ó, napvilág, te régi barát és ellenség! Hunyorgok az erős
napfénytől, felteszem hát a szemüvegem. Egész éjjel fent voltam,
hajnali négyig vertem a billentyűzetet, mert amikor a múzsa
akcióba lendül, hülye az, aki útját állja. És amikor a
karrieremről van szó, nagyon erősen igyekszem nem hülye
lenni. Trágár vagyok? Igen. Okostojás? Naná! De ostoba? Nem,
kösz!
A friss levegő mellett hívogató kajaillat csábít ki a balkonra.
Plusz egy egészséges adag kíváncsiság a szomszéd személyét
illetően. Jó, oké. Szeretném megint rajta legeltetni a szemem.
Hallgatni a nevetését és a kötekedését. Szépen vagyunk,
mondhatom! Vicces pasi, és nem törvényellenes flörtölni kicsit az
új szomszéddal. Az sem hátrány, hogy segíti a munkámat. Akár
kutatásnak is nevezhetjük, ha vele lógok. Egyszóval szükségem
van rá a cselekmény kidolgozásához… amellett, hogy jól érzem
magam vele. Győzelem!
– Helló! – intek oda neki.
Evan épp süt valamit. Fekete kötényt kötött a művelethez, a
kezében fogó. Ezúttal nem mosolyog. Gránitszilárdságú álla
éppenséggel nagyon is komor és elszánt ma délután.
 – Helló! – mordul föl, fel sem nézve.
– Hogy vagy? Bármit sütögetsz, remek az illata!
Érthetetlen dörmögés a válasz.
Talán rosszul aludt, vagy ilyesmi. Nagy a nyomás
mindnyájunkon. A korlátnak támaszkodom, és ismét
belekortyolok a kávémba.
– Tegnap egyfolytában dolgoztam. Bámulatos lett a
leütésszámom! Hajnalban kerültem csak ágyba.
Evan megfordítja az egyik szelet sültet, és megforgat néhány
cső kukoricát. Csorog a nyálam. Részben a látványtól – noha a
szokásos öltözéke, farmer és póló van rajta –, részben a felséges
illatoktól. Sajnos rám se néz.
Új barátom határozottan rosszkedvű.
– Milyen volt a tegnapi nap?
Vállat von.
Hűha!
Gloria kisurran a lakásból, felszökken a korlátra a felém néző
oldalon, és hangos nyávogással üdvözöl. Legalább valaki örül
nekem.
– Hiányolt téged. – Evan a macska felé bök a fogóval.
– Cuki kiscsaj, nekem is hiányzott! – mosolygok a vörös
szőrmókra, azt kívánva, bár ne lennék rá allergiás.
– Akkor miért nem bújtál elő egész nap? Vártalak – böki ki
Evan, majd maga is megijed a saját szavaitól. – Mármint,
vártunk. – Összeráncolja a homlokát. – Úgy értem… csak a
macskán tartottam a szemem. Idióta állat, állt az esőben, a
hidegben, és szarrá ázott. Kibaszott szánalmas volt.
Huh!
– Sajnálom!
 Újabb dörmögés. Mintha nem érdekelné a sajnálkozásom.
Férfiak! A válla befeszülve, az arcán heves indulatok. Úgy látszik,
tényleg megbántottam. Most mindenki olyan érzékeny. Be kell
zárkózni, nem lehetünk a barátainkkal, a családtagjainkkal.
Evannek én vagyok a legközelebbi ember, akivel kapcsolatot
teremthet, és én cserben hagytam. Nem szándékosan, de mégis.
– Izé… néha, amikor elkap egy történet, elfeledkezem a
külvilágról – magyarázkodom. – Ha tudtam volna, hogy ti ketten
rám vártok, szünetet tartok, és kijövök, hogy köszönjek.
Gyors oldalpillantást vet rám. Nem túl vidámat, de már nem
is olyan mogorvát. Ez is haladás.
– Semmi rosszat nem akartam. – Igyekszem minél több
együttérzést vinni a hangomba, mert tényleg furdal a
lelkiismeret.
Felsóhajt, és széles válla ellazul kissé.
– Persze. És jól ment a munka?
– Rettentően jól alakul a könyv. Jó érzésem van vele
kapcsolatban. Tetszik, ahogy a főhős és a hősnő önálló életre kel.
Olyan gyorsan gépelek, ahogy csak bírok, hogy tartsam velük a
tempót, tudod?
– Tényleg? Jól hangzik.
– Bizony! – mosolyodom el. – Valódi kémia működik e között a
két ember között a regényben. Az az érzésem, hogy sikere lesz.
– Szerelmi történetet írsz? – vonja fel a szemöldökét.
Felszegem az állam. Ösztönös reakció. Szokás megvetni ezt a
zsánert, amitől hamar bepipulok.
– Na és ha igen? Akkor mi van? – indul máris csatába a
bennem élő harcias amazon.
– Semmi, épp csak kíváncsi vagyok.
 – Igen, Evan. Romantikus regényeket írok, és büszke vagyok
rá!
Alaposan kieresztem a hangom, a szokásos „hülye-pöcs-
dögölj-meg-lassú-hallállal” stílusban. Kizárólag azokra az
alkalmakra tartogatom, amikor tahókkal harcolok, például elém
vágnak a sorban. Vagy amikor pár idióta leszólja a munkámat.
Ne szarozd le a könyveimet, mert kinyírlak! Kábé ezt
tetováltathatnám a homlokomra. Vagy ha nem oda, hát a
csuklómra. Az nőiesebb.
Evantől azonban nem kell tartanom. Tárgyilagosan bólint,
immár derűs képpel.
– Oké, ez remek! Jó, hogy szenvedélyesen szereted a
munkádat. Soha nem volt a kezemben romantikus regény,
úgyhogy nem tudok róluk véleményt mondani. De látom, milyen
odaadón dolgozol… ennél többet pedig nem is várhat az ember
egy hivatástól, nem igaz?
– De.
Kár volt tehát azonnal támadásba lendülnöm. Csak valamiért
számít, mit gondol rólam és a munkámról. Érdekes. A távolba
bambulva mérlegelem a váratlan, feszélyező körülményt.
A gyomrom ezt az alkalmat használja ki, és hangosan
megkordul.
– Éhes vagy, ugye? – kuncog fel. – Úgy sasolod a sültjeimet,
mint valami rég elvesztett szeretőt. És meg mernék esküdni,
hogy gyomorkorgást hallottam – csippenti össze gyakorlottan a
fogó két szárát.
– Az elmúlt huszonnégy órában kizárólag édességen éltem.
– Édességen? Sadie, jobbat tudok ennél. Az a sok cukor árt
neked. – A homlokát ráncolva, a fejét félrehajtva méreget. –
Noha megmagyarázza a telt idomaidat – vigyorodik el
gonoszkásan.
– Amint látod, nagy szükségem van édességre.
Az idomaimmal pedig, kösz szépen, de semmi bajom!
Megtapogatom kigömbölyödött csípőmet, nagyon
kiszélesedett-e, de nem vészes. Elvégre jógázom, sőt, helyben
futok néha, mert az ébren tart. A töprengéstől nekem is ráncba
szalad a homlokom.
Evan szívből jövő kacajra fakad. Könnyen megeshet, hogy egy
nő függővé válik majd ettől a nevetéstől, annyira mélyen zengő,
öblös és hívogató. Melegség támad a hasamban ezekre a
hangokra. Érzem, hogy benedvesedem alul, és ez mind az ő
hibája. Elég egy pikáns megjegyzés, egy buja tekintet, egy szexi
nevetés, és nekem annyi. Az is meglep, milyen fontos, hogy a
kedvére tegyek. Mondhatjuk, ezekben a szar időkben megnő az
emberi gesztusok fontossága. Akár kimentem a balkonra tegnap,
akár nem, egész rohadt nap körülötte jártak a gondolataim.
Nagy rejtély ez az Evan/Eamon-ügy. Őszintén megvallva,
ijesztő kissé, ha az ember hőse és múzsája ilyen közel lakik
hozzá. Nem csupán gondolatban alkotok durva és intim
forgatókönyveket ezzel a pasassal, de le is jegyzem ezeket. És,
ember, a szövegem nyíltan tele van szenvedéllyel. A társadalmi
távolságtartás ez esetben nem védi meg szegény szívemet. Csak
egy eljövendő szakítás esélyeit növeli. Nem akarok újra csalódni.
Légyszi, ne ilyen gyorsan Sean után!
Nyomasztó, amikor egy viszony berobban az ember pofájába.
Kivált, amikor te tehetsz arról, hogy nem tartottad fontosnak a
figyelmeztető jeleket. Például, hogy kis híján elaludtam mellette
evés közben, annyira kurvára untam. Vagy amikor valaki,
akinek állítólag számítasz, lefikázza a munkádat. Ez emlékeztet
rá, hogy nem szabad többé az exemen rágódnom.
Egyszerűbb lenne, ha Evan csupán egy újabb edzőteremfüggő
lenne. De nem az. Nem csupán szexi, de vicces és szórakoztató is,
meg sok más, amit most fedezek fel benne.
Houston, van egy kis problémánk! Hivatalosan is érzelmeket
produkálok, és ez csöppet sincs ínyemre. Állítsák. Le!
Evan közben óriási szelet sültet tesz egy tányérra, mellé
jókora, vajas kukoricacsövet. A kerti asztalkán sorsára váró
krumplisalátából is jócskán mer mellé. Ekkora adagokat
Texasban sem szolgálnak fel.
– Hú, tényleg ennyit eszel? – kerekedik el a szemem. – Hol fér
el?
– Nem, ez a tied. Kiteszem az ajtód elé.
Papírszalvétába gondosan elcsomagolt evőeszközöket is
helyez a tálcára.
– Evan, ez nagyon kedves tőled, de egy fél tehenet tettél a
tányérra. Kizárt, hogy mind meg tudjam enni!
– Tedd el a maradékot a hűtőbe!
– Van mit ennem, tudod. Nem kell etetned.
– Nem nagy ügy. Különben is túl sok kaját készítettem –
mondja, és még egy salátástálból a tányéromra púpoz.
Martha Stewart elbújhat e mellett a pasas mellett!
– De… – Bennem reked a folytatás, olyan nyálcsorgatóan
finomnak tűnik minden.
– Hadd találjam ki! Mikrós ételt akartál enni. Vagy cukrozott
gabonapelyhet – grimaszol.
– Ezennel tudatom, hogy a gabonapelyhek fogyasztása a
reggeli idején kívül a felnőtt élet ritka örömei közé tartozik. Ne
ítélkezz, míg nem próbáltad! Többször.
A fejét csóválja.
– Ha lenne szabad kezed, gondolom, az ujjaddal is
megfenyegetnél.
– Most viszont kiülhetsz mellém a napra egy finom
reggelihez. Nem tetszik? Nem élhetsz cukorkán és süteményen,
Sadie! Az ilyen vacak kaja nem táplálja a szervezeted. Ahogyan a
Sütiszörny mondja: „Nem étel az ilyen.”
Rám villantja a mosolyát, és eltűnik a tolóajtó mögött.
Gondolom, hogy leszállítsa nekem a kaját. Hamarosan kétszer
hangosan kopogtatnak az ajtómon.
Gloria rám pislog azzal a gyönyörű zöld szemével, mielőtt a
farkát maga köré kanyarintva és fejét édes kis mancsaira hajtva
elhelyezkedne szundítani a balkon egyik napsütötte négyzetén.
– Etet engem! – közlöm vele. – Nem is tudom, főzött-e rám
valaha férfi. Mit gondolsz, szőrmók, mi ez: udvarlás vagy csak
baráti gesztus?
A macsek azonban már az igazak álmát alussza. Egyedül
maradok a megválaszolatlan kérdésemmel.

EVAN

Miután kétszer kopogtatok az ajtón, leteszem az ételt Sadie ajtaja

elé. Szó, mi szó, jócskán felpúpoztam a tányért, de ennek a
nőnek igazi ételre van szüksége!
Visszamegyek az otthonomtól távoli otthonomba, felkapok
pár doboz sört, és kiviszem őket a balkonra. A sült hús most is
csábítóan illatozik. A felső rácsra helyezem a maradék lapos
hátszínt, hogy ne égjen oda.
Holnapra steaket tervezek tojással, ezért megosztozhatok ma
a sültön. Őszintén szólva reméltem is, hogy a sülő hús illata
előhozza Sadie-t az odújából. Amit természetesen sosem
ismernék be előtte.
Hülyén vigyorogva megyek vissza a balkonra. Sadie javában
falatozik.
– Nem tanított meg anyukád az asztali viselkedés szabályaira?
– ugratom, mert bizony hangosan csámcsog.
Megáll a kezében a villa. Nem veszi abba a telt, puha,
rózsaszínű szájába. Amit a Főnök odalent ezúttal is észrevesz.
Édes Jézus! Valahányszor erre a nőre nézek, merevedéssel
küzdök.
– Mi van?
A falat végül a helyére kerül, ő pedig rágni kezd. Behunyja a
szemét közben, és hangosan felsóhajt.
A ma esti maszturbációs képzelgések, ím, a szemem előtt
kelnek életre. A farkam fájdalmasan megkeményedik a
farmeremben, ahogy memorizálom gyönyörű arcát és a
mennyei hangokat.
Sziszegve rendezem soraimat, miközben összegyűjtöm, mi
kell ahhoz, hogy lehúzzam a maradék steaket a grillről. Egy
kivételével mindet beteszem a kerámiatálba, amit előkészítettem.
Aztán a fogó segítségével leveszem az én kis tehéndarabkámat a
tűzről, és a már megrakott tányéromra teszem.
– Illik megvárni, amíg mindenki nekiláthat az evésnek –
okítom játékosan Sadie-t.
– Ezt ki mondja? – ráncolja össze a homlokát, és lebiggyeszti a
száját.
 – Mindenki.
– Nos, én is vagyok valaki, én pedig ahhoz szoktam, hogy
egyedül eszem. Ráadásul forrón szeretem az ételt. Amúgy
köszönöm, Toeky, hihetetlenül finom! Hol tanultál meg
főzőcskézni? – kérdi, mielőtt a kukoricába mélyesztené a
fogsorát.
Levágok, és a számba teszek egy szelet húst, az íze elkeveredik
a nyelvemen a belédörgölt fűszerekével.
– Huh, ez átkozottul jó! – morgom evés közben, aztán
megrágom és lenyelem a falatot. – Apám tanított az öcsémmel,
Curttel együtt, miután elég nagyok lettünk, hogy felérjük a
grillsütőt.
Édesen felnevet. Égi muzsika fülemnek. Lehet, hogy kezdek
belehabarodni a nőbe? Úgy istenigazából. Még a hajához vagy a
kezéhez sem értem hozzá, mégis tetszeni akarok neki.
Megnevettetni. Megetetni.
– Nos, köszönőlevelet kellene írnom az édesapádnak, mert ez
fenséges! – mutat a tányérra a villájával. – Még a köret is ízletes.
Te csináltad a salátaöntetet?
– Igen, de mindössze olívaolajból és balzsamecetből áll. Úgy
egészségesebb – vigyorodom el.
A villájára vesz egy szelet paradicsomot meg pár salátalevelet.
– Mindig egészségesen eszel?
Beleiszom a sörömbe, és magasba emelem a dobozt.
– Nem mindig.
– Ott van például a sör. Nézetem szerint a sör élvezete a férfi-
DNS szerves része – villan meg a szeme, és elmosolyodik.
– Erős edzés mellett lazítani szoktam a gyeplőn, mert az sok
kalóriát igényel. De amikor nem edzek annyit, igyekszem
helyesen táplálkozni.
Bólint, és folytatja az evést.
– Na és te? Vannak testvéreid? – kérdezem, mert furdalja az
oldalam a kíváncsiság, hogy többet tudjak meg titokzatos
szomszédnőmről.
– Egyke vagyok. Apám fogorvos Dallasban. Anya a
főasszisztense és a recepciósa. Két higiénikust és több asszisztenst
foglalkoztat. Sajnos most csak vészhelyzet esetén teszi be a lábát
a rendelőbe. Az elkövetkező három hétre valamennyi
előjegyzését törölte. Köszönöm, Istenem!
– Miért köszönöd meg a legfelső szinten lakó nagyfiúnak?
Fúj egyet, félrelibbentve egy szőke hajfürtjét.
– Nem veszik olyan komolyan a járványt, ahogy kéne.
Aggódom értük. A hatvanas éveik elején járnak, és semmire sem
figyelnek.
– Igen – bólogatok. – Azt olvastam a neten, hogy a vírus
igazából azokra veszélyes, akiknek gyenge az immunrendszerük.
Én is hiába győzködöm apámat, hogy maradjon otthon. Egy
konzervgyárban dolgozik, és manapság különösen fontos a
munkája.
– És az öcséd? – kortyol bele egy pohár vízbe.
– Egy bárt igazgat ugyanabban a városban. Az állam egyelőre
nem rendelt el karantént, de apa szerint annak is eljön az ideje.
Curt ki van akadva. A bár az egyedüli jövedelemforrása, ebből él.
– Jaj, ez tényleg ijesztő! És sokan vannak manapság az ő
helyzetében. Mi a helyzet veled?
– Hát… én megvagyok. Vannak tartalékaim, úgy tervezem,
küldök haza pár ezret, és támogatom az öcsémet egy vagy két
hónapig.
 – Váó, ez borzasztóan rendes tőled! – A tálcára könyököl, amit
kihozott magával, és csinos arcát két kezére fekteti. – Mit is
mondtál? Mi a munkád?
A fogamat csikorgatva a távolt fürkészem, azon agyalok,
hogy kerüljem ki a választ. Mert ha nem válaszolok, nyilván
utánam néz a neten. Változatlanul ott díszelgek a
bulvároldalakon, még most is, hogy szinte minden hír a vírusról
szól.
– Nem mondtam még.
Megdöntöm a sörösdobozt, és kiiszom a maradékot.
– Nem muszáj elárulnod – fonja keresztbe két karját a
mellkasán. – Noha én elmondtam, min dolgozom.
– Mégis, mit gondolsz? – vigyorodom el, és beletúrok a
hajamba.
Élvezettel nézem, hogyan töpreng el a kérdésemen.
– Valami fizikai munka.
– Mert?
– Fantasztikusan kidolgozottak az izmaid! Ehhez sok meló
kell, folyamatosan formában kell tartani magad. Fitneszedző?
Magától kínálkozik a válasz.
Fejemet hátravetve nevetek.
– Magától kínálkozik? Téged tényleg edzhetnélek. Láttam a
minap, hogyan jógázol. Használhatnál például jógaszőnyeget
azokhoz a fél lábon egyensúlyozó pozitúrákhoz.
Persze csak ugratom, de lángvörösre gyullad az arca.
– Újonc vagyok még, most tanulom. Különben nem árt, ha
tudod, Mr. Izompasi, hogy nem mindenki tölti az életét
edzőtermekben.
– Igaz, igaz. Én sem töltöm ott az életem, de azért elég sokat
kell edzenem. Következő tipp?
Felfújja a képét, és összeszűkíti a szemét.
– Kosárlabda?
– Kosárlabda, huh? Játszottál valaha is?
– Nem. És te? – vág vissza azonnal.
– Igen, bébi, játszottam – kuncogok fel. – De nem vagyok
kosaras. Viszont közel jársz.
– Ha nem kosárlabda, akkor mi?
– Futball.
Az arcába nézek, nem villan-e a szemében a felismerés fénye,
de nem.
– Nem nézek meccseket, de ha néznék, élőben szeretném –
fintorog. – Akkor van közös élmény, amit az ember a
játékosokkal együtt tapasztal meg. A tévében csak… nem is
tudom, olyan unalmas.
– Unalmas? Szerinted a profi futball unalmas? Hé, te
kicsinálsz engem!
A szívemhez kapok, és megdöntöm a székemet, mintha
eltalált volna.
Felnevet, és tovább falatozik, szemlátomást lassabban.
A tányérjára pillantok.
– Ejha, kislány, te ugyancsak éhes voltál! A szervezeted
bizonyára rég kiéhezett valódi tápértékre és vitaminokra. Mit
vacsoráztál tegnap este?
– Vacsoráztam? – kerekedik el a szeme.
– Jó, akkor mit reggeliztél?
Összerezzen, és az orrát vakargatja.
– Sadie, bébi, nincs ez így jól! Hogy tudsz érdemi étkezés
nélkül dolgozni?
 Eltolja magától a tányérját, és egyik lábfejét felhúzza a székbe,
láttatni engedve rózsaszínre festett körmeit.
– Mindig így éltem. Az egyetem óta legalábbis. Egész éjjel
tanultam, aztán napközben végigültem az előadásokat. Este
későn, holtfáradtan kerültem ágyba. Ez ment mindennap. Mikor
írni kezdtem, csak leültem a billentyűzet mellé, és hagytam,
hogy a gondolataim vezessék az ujjaimat.
– De miért akadályozott mindez az evésben?
– Nem szándékos. Mikor a múzsa akcióba lendül, mi, írók
kihasználjuk a kedvező lehetőséget. Sietve lepötyögjük, amit
tudunk, mielőtt elszáll az ihlet. A karantén előtt komoly írói
válságba kerültem, de túl vagyok rajta.
– Más szóval, teljesen belefeledkezel az írásba.
– Pontosan – mosolyodik el széles mosollyal. – A karakterek
beszélni kezdenek, én pedig lejegyzem a szavaikat.
– Értem. Amikor a pályán vagyok, minden más eltűnik a
csapattársaim, az ellenfeleim és a labda kivételével. Amint a
levegőbe kerül, hiába van tele a stadion sikoltozó szurkolókkal,
észre sem veszem.
– Szóról szóra ezt érzem én is!
– De azért nehéz dolgod lehet. Én képtelen lennék elejétől
végéig megírni egy teljes történetet. Hogy állsz az ötletekkel?
Nem vesznek el?
Halkan hümmög, ami legalább olyan szexi, mint a sóhajai
voltak az előbb.
– Néha. Az ötletek gyorsan jönnek-mennek. Azokra kell
nagyon odafigyelni, amik megragadnak a fejedben. Például
támad egy ötletem, hogy benézek a postafiókomba, kaptam-e
levelet, de ha ez nem izgat igazán, vagy hátráltatja a múzsámat,
akkor nem lesz több múló gondolatnál. Érted, mire akarok
kilyukadni?
– Nem igazán – nevetek fel. – Miről szól az új könyved?
Eltorzul az arca, a szemében félelem tükröződik.
– Egy férfiról és egy nőről.
– Ennyit magam is sejtettem, hiszen romantikus regényeket
írsz. Nem mintha nem lehetne a hőse két faszi vagy csaj.
A szerelem mindig szerelem, ahogy mondani szokás.
Békítően tárom szét a karom, jelezve, hogy nekem aztán
mindegy, tőlem semmi emberi nem idegen. Szeresse mindenki
azt, akit akar, és ne kaparja ki a másik szemét.
Kezét a szája elé kapva neveti ki a visszakozásom.
– Mi a sztori?
– Még alakul – mondja gyorsan. – És te? Milyen csapatban
játszol? – vált témát.
Talán azok közé az írók közé tartozik, akik csak a legvégén
hajlandók a világ elé tárni a remekműveiket. Legalábbis a filmek
tanúsága szerint.
Úgy döntök, hogy segítek neki, ezért megválaszolom a
kérdését.
– Az Oakland Maraudersben.
– Szuper – mondja, mint akinek ez a bejelentés semmit sem
jelent, és közben a tányérján maradt falatokat piszkálja.
– És mi lesz a vacsorád ma este? – kérdezem.
Hátradől a székén, és kezét a hasára teszi.
– Degeszre ettem magam, gondolni sem tudok vacsorára. Ha
valamit eszem, mindenképpen könnyű kaja lesz.
Befogom a fülem.
– Lalalala! – éneklem, amíg nem látom, hogy nevetni kezd.
Hallani, ugye, nem hallom. – Ne is mondd, mert nem bírja el a
szívem. Mi lenne, ha holnap együtt kimerészkednénk vásárolni?
Kezdek kifogyni a készleteimből, mivel váratlanul ért a karantén.
– Nem szabad sokáig kint lenni, és határozottan nem kéne
együtt mennünk.
– Te mindig azt teszed, amire utasítanak? – mosolygok rá
félrehajtott fejjel.
Megint a homlokát ráncolja.
– Igen, ha ez megmenti az én életemet is, meg a másokét is.
Mérget vehetsz rá!
Felállok, és kiürítem a tányérom tartalmát.
– Oké, higgadj le! Csak egy javaslat volt, hogy menjünk együtt.
Nem azt jelentette, hogy kézen fogva csináljuk.
Nem mintha nem fognám meg szívesen a kezét. Lefogadom,
hogy jéghideg. Fel kéne melegítse egy melegvérű férfi. Talán a
lába is hideg. Huh, de jó lenne kitapasztalni!
Az ajkamat nyalogatva képzelődöm, mi mindent tennék még
vele.
Nyálcsorgató képek hosszú sora vonul el lelki szemeim előtt.
Megcsókolnám a száját, hogy érezzem, olyan puha-e,
amilyennek látszik. Beletúrnék hosszú, aranyszőke hajába, és
magamhoz ölelném. Megragadnám a csípőjét, és az ujjaimat
gömbölyded idomaiba vájnám. Elmerülnék nedves
forróságában, amíg mindketten eszünket nem vesztjük, és el
nem feledkezünk erről az átkozott karanténról.
– Hé, a föld Evannek! – Sadie éneklő hangja rezzent fel az
ábrándozásomból. – Azt mondtam, találkozzunk holnap délelőtt
tízkor a ház előtt. Amennyiben betartjuk a két méter távolságot,
elmehetünk együtt boltba.
 – Áll az alku! – egyezem bele azonnal.
Néhány méterrel így is közelebb kerülök a nőhöz, akiről négy
teljes napja álmodozom.
Alig várom a holnapot!
 5. fejezet
A KARANTÉN ÖTÖDIK NAPJA

EVAN

Sadie késik. Sokadszorra nézem meg az időt a mobilomon.

10:15.
Sóhajtozva járok fel-alá a járdán, attól tartva, ma is cserben
hagy, mint tegnapelőtt. Bár akkor nem beszéltünk meg
találkozót, csak én reméltem, hogy előjön, és elcseveg velem.
Kizárólag magamat hibáztathatom, amiért olyan sokat
reméltem.
10:20.
Krisztusom, hol lehet? Vadul kalapál a szívem, és egyre
dühösebb vagyok. Elfordulok, nézem, hogyan vált a
villanyrendőr lámpája pirosról zöldre, aztán sárgára és megint
pirosra. Fura, hogy ez a máskor nyüzsgő város milyen kihalt.
Ezek az utcák mindig a legkülönbözőbb fajta emberekkel vannak
tele. Másfelől jó, hogy az emberek komolyan veszik a vírust.
10:25.
Fogamat csikorgatva a hajamba túrok. Ám épp, mikor már
leteszek Sadie-ről, kiront az ajtón, majd megtorpan tőlem
néhány méterre.
– Itt vagyok! – löki félre az arcából vállig érő arany haját. –
Ne haragudj! Belefeledkeztem a munkába, de huh, már itt is
vagyok!
 Gyönyörű!
Végigmérem az idomait látványosan érvényre juttató szűk
farmertől a hosszú ujjú kardigánig, alatta a csipkeszegélyes
kombidresszel és a csodás belátással. Krémszínű bőre szinte
ragyog a fényben, legszívesebben megérinteném és megízlelném.
Térdig érő, barna szarvasbőr csizmája nem magas sarkú. Okos
kislány! Gyalogláshoz öltözött.
– Oké, megértem, de add meg a számod, hogy legközelebb ne
aggódjak.
Az orra elé dugom a mobilom, és várok. Az ajkát biggyesztve
mérlegeli a helyzetet, aztán csak kiböki a számát. Beütöm, és
rövid SMS-t küldök neki. Felpittyeg a telefonja a laza, barna,
szarvasbőr retikülben, ami színben és anyagában a csizmához
illik. Valósággal iszom a tekintetemmel. Először látok rajta
sminket – rózsaszínű ajakfény és pirosító –, ami még inkább
kiemeli csodás arcvonásait. A szemét macskásra húzta ki.
Valóságos műremek ez a smink!
– Gyönyörű vagy!
Az arca világosabb rózsaszínűvé válik, mi több, mezítelen
nyaka is elvörösödik.
Felső és alsó ajkát egyaránt beszívja, és szemérmesen
szemügyre veszi a külsőm. Ilyen közel még nem álltunk
egymáshoz. Mit nem adnék, ha kézen foghatnám, és büszkén
végiglejthetnék az utcán ezzel az angyallal az oldalamon!
– Köszönöm – pislog zavartan, és félrenéz.
Meglep a zavara. Eddig minden volt, csak szemérmes nem.
Mindegy, nekem tetszik ez. Ez a félénkség. Mintha az otthona és a
balkonja biztonságától megfosztva megmutatkozna egy másik
oldala. Olyan oldala, amiről minél többet szeretnék megtudni.
 – Akkor megyünk? – mutatok magunk elé az üres utcán.
Nevetve rázza a fejét.
– A piac arra van – int a hátunk mögé.
– Szar ügy. Pedig gavallér szerettem volna lenni. Meg kellett
volna néznem a Google-térképet, hogy kiismerjem magam.
A kezét lengetve megfordul, és elindul az ellenkező irányba.
– Én itt élek. Tudom, hová kell menni vásárolni. Kövess!
– Rád bízom magam, szépségem!
Követem vagy másfél méter távolságból, pedig szívesen
kerülnék hozzá közelebb. Levendula és frissen vágott menta
illata terjeng körülöttünk.
– Érzed ezt az illatot?
– Milyen illatot? – borul el a homloka.
– Valami virágillat. Levendula és menta?
– Jó orrod van. A tusfürdőm és a testápolóm szaga.
– Irtó kellemes!
Közelebb hajolok hozzá, és mélyen magamba szívom az
illatát. Basszus, képtelen vagyok betelni vele!
Fürgén lelép a járdáról az úttestre. A francba, nem lenne
szabad ott mennie!
– Két méter távolság, öcskös! – fenyeget meg az ujjával. –
Nem kérem a koronavírusaidat!
Hagyom, hogy visszatérjen a járdára, és úgy igazítom a
lépteinket, hogy én haladjak a járda úttest felőli oldalán.
– Mi ez, táncolunk?
Közelebb húzódik az épületekhez, de megint csupán másfél
méter közöttünk a távolság.
Nyertem tehát fél métert, mindazonáltal nem kötöm az
orrára, nehogy elijesszem.
 – Nem, csak szeretném, ha nem mennél az úttest közelében.
Néhai anyám megölne, ha nem vigyáznék egy hozzád hasonló
nőre.
– Hozzám hasonló nő?
Kék szemében vidámság csillog, az arca továbbra is piros,
gondolom, ennek most a csípős levegő az oka.
– Igen, jó kislány. Akiért rajongani szokás, aztán bemutatni a
családnak.
– Szemben azokkal, akiket csak megdugsz és kidobsz? – vonja
fel a szemöldökét.
– Lebuktam – szisszenek fel.
– Vettem az adást – vonja meg a vállát. – Számos barátnőm
van, aki nem támogatja az effélét. Én nem vetem meg azokat,
akik megkapják, amit akarnak. Mindenki másként csinálja.
Szerintem mások a társadalmi elvárások egy nővel, mint egy
férfival szemben. Ha egy nő egészséges nemi étvággyal
rendelkezik, és kihasználja a kölcsönös egyetértésen alapuló
szórakoztató egyéjszakás kalandot egy pasival, akit akkor ismert
meg, kurvának és ribancnak tartják. Baromság!
– És ha egy férfi teszi ugyanezt? – faggatom, mert érdekel a
véleménye.
Kivált, mert egészen tavalyig nagy nőcsábásznak számítottam
magam is. Azaz kurvának.
– Az egészen más. Elismerően megveregetik a vállát a
haverjai. És ha egy nő nem kel el határozott időn belül, menten
rásütik, hogy frigid vagy prűd.
– Értem.
Fehéren izzik a szeme, ahogy rám néz. Lassan ott tartok,
hogy az életemet féltem a közelében.
 – Esküszöm, én nem vallom ezt a nézetet! Kérlek, ne égess el a
tekinteteddel, hercegnőm!
– Hmm. De a többség így vélekedik. Pedig mekkora
igazságtalanság ez már! A nőknek ugyanazok a vágyaik és
szexuális szükségleteik, mint a férfiaknak, de elvárják tőlünk,
hogy eltitkoljuk ezt a tulajdonságunkat, vagy mondjunk le róla,
és találjuk meg a boldog középutat a ribanc és a frigid között. És
ott van a férfiak viszonya a szexhez. Olyan nőt választanak, akit
hazavihetnek a mamához, de az ágyban pornósztárral
szeretnének dugni.
– Jesszusom, hogy kötöttünk ki itt? – nevetek fel újra, és
észrevétlenül ismét megigazítom a szerszámomat.
Őurasága szívesen beszélné ki Sadie-vel az úrinőket és
pornósztárokat, de lehetőleg meztelenül, az ágyban.
– El kell ismerned, hogy igazam van!
Mindkét irányban szétnéz az úttesten, majd átiszkol, dacára
annak, hogy pirosat mutat a lámpa.
Egy-két percig elgondolkozom a hallottakon, majd válaszolok:
– Lehet. Úgy értem, határozottan jogos a kifakadásod. Én
személy szerint nem agyalom túl a dolgot, az ösztöneim szavát
követem, amikor megtetszik valaki.
– És általában kik tetszenek? A könnyen kaphatók, vagy
akiknek a meghódításába időt kell fektetni?
– Őszintén szólva egészen tavalyig jobban kedveltem a
kötelezettség nélküli kalandokat. Amúgy évek óta nem
randiztam. Az én helyzetemben nehéz olyan nőt találni, aki nem
a pénzemért vagy a hírnevemért szeret. Együtt jár ez azzal,
hogy profi futballista vagyok.
– Huh, erre nem is gondoltam! Akkor te teljesen más világban
élsz. Úgy értem, ha jó vagy a pályán, jól is élsz.
– Eltaláltad.
– Ami azt jelenti, hogy olyan nőkkel is összeakadsz, akik meg
akarnak fogni maguknak. Érdekes!
Olyan hangsúllyal mondja ezt, mintha katalogizálná a
szavakat, vagy jegyzetelne.
– Azért nem egészen. Rendszerint nem vagyok híján
ismeretségeknek, de ezek nem érik meg a fáradságot. Egy kis
hentergés. Tudod.
– Nem igazán tudom. Az utolsó tartós kapcsolatom óta nem
jártam senkivel.
A fogamat csikorgatom az ex említésére.
– És komoly volt?
Újabb mellékutcába fordulunk. Igyekszem hozzáigazítani a
lépteimet, bár ő rövidebbeket lépked.
– Sean utolérhetetlen volt az ágyban. Másban azonban nem
illettünk össze. A szüleim kedvelték. Sokkal jobban, mint én.
– És te, te szeretted?
Feláll a szőr a hátamon az izgalomtól, és zihálva szedem a
levegőt.
– Akartam szeretni. Na és te? Voltál már szerelmes?
– Az én szerelmem a játék. Hátulgombolós korom óta élek-
halok a fociért. Apám tanított meg a szabályokra, és azóta
játszom, amióta meg tudom fogni a labdát. Olyan nekem, mint
kacsának a víz. Végig fociztam az általánosban, a gimiből meg
kiemeltek ösztöndíjjal.
– Ez fantasztikus! Hol kötöttél ki?
– Az. Megváltoztatta az életemet. Indianában éltem, de
szerettem volna minél távolabb kerülni a hidegtől és a hótól.
Elfogadtam az UCLA ajánlatát. Átköltöztem Kaliforniába, ott
jártam egyetemre.
– Tetszett?
– Kemény volt. Nem nekem találták ki a tudományos
dolgokat, de a csapatnak voltak tutorai. Közepessel vergődtem át
az egyetemen, ezután azonban a Nemzeti Futball Ligához
kerültem. A Marauderst választottam, mert a nyugati parton
szerettem volna maradni. Apám haragudott ezért. Azt akarta,
hogy Indiana színeiben játsszam, csakhogy én napimádó vagyok.
– Bizonyára hiányzik a családod.
– Igen, hiányzik. Az öcsém néhány évvel fiatalabb nálam, és
néha szüksége lenne útmutatásra. Alig ismerte anyámat, ezért
igyekszem mindenben a segítségére lenni.
– Ez szép tőled. Elvesztetted édesanyádat? Részvétem, Evan! El
sem tudom képzelni, milyen rossz lehet. Anyám néha az őrületbe
kerget, de szeretetből teszi, ha ezt kicsit túlzásba is viszi. Mi
történt anyukáddal?
– Indianapolisba járt be dolgozni, egy belvárosi ügyvédi
irodában volt titkárnő. Jött a rossz idő, és jegesek voltak az utak.
Tíz autó ütközött egymásnak, az övé is köztük volt. Nyolcan
haltak meg aznap, ő volt az egyik áldozat. Tizennégy éves
voltam, akkor kezdtem a gimnáziumot. Curt mindössze kilenc
volt. Apám soha nem lett a régi. Azt mondja, anyám volt élete
nagy szerelme, és ő a halála napjáig hű marad hozzá.
– Szívszorító. Neki, neked és az öcsédnek is!
Kinyújtja a kezét, hogy megfogja az enyémet, de aztán
behunyja a szemét, és visszahúzza a kezét.
Bárcsak elfelejtené a kétméteres szabályt! Miután kiöntöttem
neki a szívemet, igazán megvigasztalhatna.
 – Hát… ez is régen volt – mondom. – Az élet megy tovább.
– Ez igaz, de nem szabad felejtenünk. Hogy hívták anyukádat?
– Miért?
– Mert a mai napig tovább él benned, az öcsédben és az
édesapátokban. Én pedig szeretnék többet megtudni arról az
asszonyról, aki ilyen rendes embert nevelt fel, mint te.
Könnybe lábad a szemem, és a mellkasom is fájdalmasan
összeszorul.
– Isabella volt a neve, de mindenki csak Bellának hívta.
– Isabella. Gyönyörű név!
Bólintok, és zsebre dugom a kezem. Nem csupán a hideg
miatt, de azért is, nehogy kísértésbe essek, és megint
megpróbáljam megfogni az övét.
– Heuréka! – kiáltja. – Itt vagyunk!
A nagy Piac feliratra mutat mintegy húsz lépésre előttünk.
Közvetlenül az ajtónál eladó áll védőmaszkban. Egy vödör
maszk van nála, ezt nyomja valamennyi vevő kezébe. Nem
mintha sokan lennének. Mintha az Alkonyzónában járnánk,
minden csöndes és elhagyatott.
– Tartsák meg későbbi használatra! – közli a küszöböt átlépő
vevőkkel.
Mikor az ajtóhoz érünk, feltartja a kezét.
– Nem jöhetnek be! Egyszerre csak öten tartózkodhatnak
odabent. Itt kell várakozniuk! Látják azt a kék vonalat a járdán?
Álljanak be mögé, és amint valaki kijön, beengedjük magukat.
Mindketten maszkot öltünk, és ráállunk a kék vonalra.
– Nem látszik túl nagynak a fenekem ebben a maszkban? –
tréfál Sadie, de a szeme nem nevet.
– A segged maga a tökély!
 – Kösz!
Valaki elköhinti magát az utca átellenes oldalán, mire Sadie
megborzong. Én is.
Van mitől félnünk, ez a szarság nagyon is valóságos.
Könnyű úgy tenni, mintha semmi sem történne, ha az ember
egy toronyház huszadik emeletén éli az életét, ahol biztonságban
van, és nem kell elvegyülnie másokkal. Bezzeg, amikor leszáll a
földre, és közlik vele, hogy maszk nélkül nem vásárolhat, és még
sorba is kell állnia.
– Félek! – Sadie rám szegezi a tekintetét. Remeg a két keze,
ahogy keresztbe teszi a mellkasán. – Ez annyira… nem is tudom,
milyen.
– Bárcsak megölelhetnélek!
– Bárcsak! Elgondolni is szörnyű, hogy megfogunk egy olyan
egyszerű és mindennapi dolgot, mint egy doboz tej vagy egy
kenyér, és simán elkaphatunk egy vírust, ami emberek ezreit öli
meg.
Megfordul, és az eladóra néz.
Mások is felsorakoznak mögöttünk a következő kék
vonalakon. Összevissza hatan állunk sorban, amikor kijön két
vásárló, és beintenek minket.
Odabent mindketten bevásárlókocsit ragadunk. A bolttól
kapott fertőtlenítő kendővel letöröljük a kocsi fogantyúját és
peremét.
Ahogy elhaladunk az eladók mellett, észreveszem, hogy
másfél méter széles és egy méter magas műanyag ellenző
választja el őket tőlünk.
Ez új. Nyilván a cseppfertőzés ellen van. Mégis olyan az egész,
mintha egy sci-fiben látnánk.
 – Evan… – Sadie hangja elvékonyodott az aggodalomtól.
– Csak lélegezz a maszkon át, és kezdd a sajtosztályon! A sajtot
mindenki szereti.
Egy teljes percig áll ott, de azután kihúzza magát, és elindul.
Semmi nem állíthatja meg ezt a nőt!
Büszke vagyok rá! És baszottul boldog, hogy per pillanat része
az életemnek.

SADIE

Oké. Meg tudom csinálni. Végtére is, ha a futball Evan sportja, a

vásárlás az enyém, és a boltok a természetes élőhelyeim. Habár
az online vásárlás és házhoz szállítás a kedvencem, valójában a
beszerzés minden más módozatát is imádom. A vadászat
izgalmát. A tökéletes árucikk becserkészésével járó földöntúli
örömet. Hát még a leárazások! Semmi sem fogható az üzletek
megrohamozásához.
Jelen esetben sajtot kell vennem. Mindenekelőtt mozzarellát,
mert a pizza maga az élet. Cheddart is kéne rágicsálni, meg
valamennyi Monterey Jacket. És ne feledkezzünk el a Kraft
Singlesről, mivel nyilvánvalóan próbálom újraélni a
gyerekkoromat.
– Ez rengeteg sajt! – morogja Evan az előírt kétméteres
távolságról.
– A sajt egészséges.
– Persze. Többé-kevésbé. Kisebb mennyiségben.
Elvesz egy cheddart meg egy csomag szeletelt svájci sajtot
magának.
 – Egy egész hétre vásárolunk, nem? – rándítom meg a
vállam.
– Miért, te részben egér vagy? – billenti oldalra az állát. – Ha
ugyanis rágcsálóvér is csörgedezik az ereidben, nem árt tudnom.
Lehetőleg előbb, mint később – vigyorodik el.
– Látom, focistából humoristává képezted át magad. Nem
állítom, hogy nem támogatom százszázalékosan a döntést. –
Felszegem az állam, hogy kellő méltóságot kölcsönözzek a
megjelenésemnek.
– Valamiből meg kell majd élnem, mivel az énekesi
karrieremet elbaltáztad – kuncog fel.
Ábrándos kék szeme is vele nevet. Sötétkék, mint az óceán
legmélyebb, feltérképezetlen térségei.
Nehéz félni, amikor megnevettet. Belül, természetesen.
Semmi szükség bátorítani. Evannel olyan, mintha egy
hullámvasúton ülnél, és éppen lezuhanni készülnél. Az embernek
elszorul a gyomra izgalmában, és lövése sincs, nevessen vagy
kiáltozzon. Izgalmas, ijesztő és váratlanságokkal teli.
Maradjunk csak barátok. Ez a bölcs döntés.
Tovább tolom a bevásárlókocsit. Az előre csomagolt
felvágottakat nézegetem, és megpróbálok odafigyelni. Bacont
sehol sem látok, egyetlen árva darab sem maradt. Hmm, a
sonka jónak tűnik, meg valamennyi szalámi. Nasinak kiváló,
amikor dolgozom.
Evan a sajtszekcióval szemez, majd kivesz két jókora adag
túrót. Pfúj! Ugyan minek kell az neki? Továbbsétálok a következő
felvágottas pulthoz. Ő közben szinte a teljes mirelitpultot kiüríti.
Az összes húst. Mint egy ősember! Az a félelmetes
magabiztosság, amivel végigsöpör a mirelithúsokon! Magam elé
képzelem, amint prémes ágyékkötőben, a kezében lándzsával
jakra vadászik. És a lándzsa alatt a valódi fegyvert értem, ez
nem eufemizmus, vagy ilyesmi. Ne ragadjon el a képzeleted,
Sadie!
Igenis, uraim, husángot ragadna, és a hajamnál fogva
elvonszolna, hogy a kedvét töltse rajtam. Beleborsódzom a
gondolatba: nyers, civilizálatlan szex! Hatalmas lapátkezével
szilárdan tart, és készen áll belém hatolni azzal a jókora,
lüktető…
– Helló? Sadie?
– Igen? – pislogok összezavarodva.
– Veszel joghurtot?
– Hogyne, persze. Imádom!
Ami szemenszedett hazugság. Mivelhogy utálom, csakúgy,
mint a túrót. Ennek ellenére, a méltóságomat megőrzendő,
kiveszek egy kisebb dobozt, azután áttolom a bevásárlókocsit a
gyümölcs-zöldség részleghez. A vállam fölött látom, hogy Evan
magában somolyog, mialatt pár nagy pohár natúr joghurtot tesz
a kocsijába.
A francba, nem hiszem el, hogy szexuális ábrándozásra
késztetett. Mekkora gáz! Remélhetőleg azt hiszi, hogy felizgulok a
tejtermékektől. Még az is kevésbé megalázó, mintha rájön, hogy
gerjedek a férfiasságára. Mindebből azt a tanulságot szűrhetjük
le, hogy pocsék barátja lennék.
Epret és áfonyát, néhány szem piros almát és kész salátát
teszek a kocsimba, továbbá pár szál sárgarépát, zellert és
humuszt. Nyamm, nyamm.
– Ugyan már! Ezt nem gondolhatod komolyan!
– Mit? – nézek rá a vállam fölött.
 Olyan mélyen és hosszan sóhajt, mintha a saját
irányítószámát cipelné. Mintha lassan és módszeresen elszívnám
az életerejét a rossz ételválasztásaimmal.
– Tűnés a kocsid mellől, Sadie! – A hangja tekintélyt
parancsoló, nem tűr ellenvetést.
Megreszketek a mély, zengő, szexis hangfekvésre.
– Uh, miért ne? – Hátrálok néhány lépést, és összefonom a
karom a mellkasomon. – Nem mintha nem vennék elég friss
gyümölcsöt és zöldséget. A nyers egészséges!
A szorgosan munkálkodó árufeltöltőket nézem, meg a
vevőket, akik menten lekapják a polcról az újonnan kihelyezett
termékeket.
Evan nem zavartatja magát a válasszal. Néhány szem
krumplit (tele vannak szénhidráttal), jókora fej kelkáposztát
(brr), paradicsomot, zöldhagymát, brokkolit, karfiolt és négy
óriási cső kukoricát halmoz a kocsimba.
– Evan, elveted a sulykot. Utálom a karfiolt!
– Majd a sajtszósz elveszi az ízét. Meglátod, ízleni fog.
– Nagyon basáskodó vagy, ha ételről van szó – morgok
magamban, a lelkem mélyén azonban élvezem a helyzetet.
Jó érzés, hogy törődnek velem. Hogy Evant az egészségem is
érdekli, nem csak a bugyim, mint sok más pasit. Bár ha
megmaradna a bugyim mellett, akkor sem törne össze a szívem.
Sean mellett nem igazán végeztem háztartási munkákat. Neki
volt házvezetőnője, aki takarított rá. Valaki pedig bevásárolt neki,
és főzött rá. Én a farkát tartottam rendben, és tündökölhettem
az üzleti vacsoráin. Életének minden szeletét különválasztotta és
dobozolta. Szívás volt bármelyikbe tartozni.
– Megpróbálod legalább? A kedvemért?
 Evan mosolyától elgyöngül a térdem. Ó, mit meg nem tennék
neki, amikor így néz rám! Nevetséges.
– Rendben – mondom, és megadóan magamba roskadok.
– Jó kislány!
Eztán egészséges étkekkel tölti meg a saját kocsiját. Jóval
többel, mint amennyit fel tudnék élni nem is egy, de kettő hét
alatt. Arrébb tolatok a háztartási részlegre. Ami totálkáros.
Egyetlen tekercs vécépapír sincs. Szerencsére pár havonta óriási,
harminchat gurigás kiszerelést szoktam beszerezni. Ennek
ellenére kihoz a sodromból, mert azokra gondolok, akiknek most
nem jut ilyesmi.
Átsiklom a polcok között, el a tészták, rizsek, konzervek és
egyebek sorai mellett. Tésztából roppant szegényes a kínálat. Ami
érthető, mivel kiadós és tartós étel. Nagy családoknak tökéletes.
Leemelek egy doboz spagettit és egy kész szószt. Nem a
kedvenc márkám, de hát elégedjünk meg azzal, ami van, és
visszagondolok arra, amiről az utcán beszéltünk. Nevezetesen
őrá. Kedvenc új témámra. Hogyan változtat meg, ha ilyen
fiatalon elveszted az édesanyád? Nyilván ezért tanult meg főzni
is. Vigyáznia kellett az öccsére, amíg az apjuk dolgozott. Bár ez
nyilvánvalóan a természetéből fakad. Adakozó típus. Annak
ellenére, hogy, mint mondta, korábbi szexuális kapcsolatai a
helló/durr bele/szevasz keretben maradtak.
Lássuk be, ha valaki minden energiáját a fociba öli, nem
marad ideje és érzelmi energiája igazi párkapcsolatra. Amikor
Evan elhagyta az otthonát, hogy egyetemre menjen, majd
beálljon a bajnokságba, már csak az első szerelmére, a játékra
összpontosított, és nem látta szükségét egy második
szenvedélynek. Be kellett pótolnia az anyja halála után
elvesztegetett időt, amikor pillanatok alatt felnőtt szerepbe
kényszerült. És bulizni, bulizni, amit nem engedhetett meg
magának a gimiben.
Eamon, a regényem hőse talán legyen árva. Nőjön fel ő is
gyorsított tempóban különböző nevelőintézetekben, ahol a nála
kisebbeket védelmezi. Keményítse meg az élet. Ez működhet.
A durva külső mögé rejtett jóságos szív. Mélyen eltemetve a
gunyoros megjegyzések és a játék iránti elkötelezettsége alá.
Hmm, igen, ez határozottan működhet. Egy pillanatra elfog a
bűntudat. De ez nem olyan, mintha Evan életéről írnék, vagy
ilyesmi. Nem adom ki a titkait. Ő csupán a múzsám.
A kocsiba teszek még egy doboz kukoricakenyér-keveréket, és
elveszem az utolsó tasak tortillalisztet. Mert mit ér az élet
mexikói kaja nélkül? A leveskonzervek polcáról leemelek egy
ragusat, végszükség esetére. Csak a világvége-várók vásárolnak
konzervételt és ásványvizet. Plusz teherautónyi fegyvert és
lőszert, de az nem az én utam.
– Azt hiszem, ha eljön a világvége, öt-hat percig bírom majd –
locsogok, tudva, hogy Evan árgus szemmel követi minden
mozdulatomat.
Bólint, és a kocsijába rak egy csomó konzervet meg néhány
tasak quinoát. Azt sem tudom, hogyan kell elkészíteni. Nem
emlékszem rá, hogy valaha is ettem.
– Mondasz valamit – kuncog fel.
– Jó kis barát vagy, mondhatom! Fel kellett volna ajánlanod,
hogy a csodás testeddel védelmezel a vészben. Focilabdákkal
bombázod a támadóinkat, és úgy gyűröd le őket, vagy valami
ilyesmi – nevetek fel halkan, mert nem illik a hangoskodás a
bevásárlás jelen körülményeihez.
 – Ó. Csodás testemmel?
– Ácsi, hékás! – hörgöm. – Úgyis tudod, hogy csodálom a testi
adottságaidat. Ne csinálj ügyet ebből!
– Amíg nem csak az eszemért vagy oda! Utálom, amikor a
csajok arra hajtanak! – kuncog.
– Hahaha!
Pár dolgot még a kocsiba hajigálok, aztán továbbgördülök a
következő részleghez. És itt is vagyunk a nirvánában. Ez az, ahol
életre kelek. Itt vagyok önmagam.
– Nem tudnánk ezt kihagyni? – nyög fel Evan a hátam
mögött.
– A pokolba is, nem, aranyom! – Leállítom oldalt a kocsit, és
feléje intek. – Hátrább lépni! Most én vagyok a góré!
Szitkozódik a foga alatt, de teszi, amit mondok.
Nasivásárláskor fontos, hogy lefedjük az összes létező fajtát.
Szükség van három-négy zacskó Doritosra, mert tudom, hogy a
kedvence. Aztán édességek válogatott gyűjteménye: M&M’s
(mogyoróval és anélkül), Reese’s Pieces, Hershey szeletek és
Skittles. És a sütemények, a kiegyensúlyozott egészségtelen
étrend nélkülözhetetlen tartozékai.
Evan felnyög párszor. Baj, hogy tetszik ez a hang? Mert
nagyon szeretem, hogy belőle jön.
– Egek, érzem, ahogy az artériáim eltömődnek, és a szívem
lelassul!
– Csitu, Evan! Koncentrálok. Ez komoly munka.
– Én csak látlak a közelgő apokalipszisben, ahogy üzletről
üzletre szaladgálsz, kétségbeesetten keresgélve a következő
édességbombát. Nem érdekelne még az utcákat eluraló káosz
vagy a ránk vadászó kannibálhorda sem.
 – Várjunk! Lesznek kannibálok ebben az apokalipszisben? –
fintorgok, mialatt szemlét tartok az édességek színes zacskói
fölött.
– Naná! Miért ne? Mint a The Walking Deadben – kacsint rám
megátalkodottan.
– És akkor megvédesz a csodás izomzatoddal ennek az
elfeledett városnak a romjai között, miközben én Snickerst
keresek? Mert tudod, különben meghalok.
Erre, a régi iskolát követve, Schwarzenegger-pózba vágja
magát. Még a hosszú ujjú Henley-pulcsijában is lenyűgöző
látvány. Kísértésbe esem, hogy rajongást mutasson az arcom.
Csak úgy árad belőle a szexi magabiztosság és férfiasság. Segíts,
édes Jézusom! Bizonyos testrészeim csaknem tüzet fognak.
– Áruld el: ez a Tinder-profilod? – kérdezem.
– Tetszik? – vonja össze a szemöldökét, és újabb hajlításokat
végez a kedvemért.
– Na igen, nagyfiú. Jól csinálod.
És valóban, már csorog is a nyálam, ahogy magamba iszom
lenyűgöző formáját. Kész műalkotás!
Elneveti magát, és hosszan figyel. És akkor én is ránézek. És
aztán csak nézzük egymást. Minden melegnek és kedvesnek
érződik. Amíg el nem fordul.
– Gyerünk! Lépjünk, sokan várnak kint.
A francba, igaza van.
Bámulatos, hogy képes volt kiiktatni a félelmemet, sőt, két
részlegen át vihogásra késztetett. Mekkora szerencsém van, hogy
mellém szegődött (két méter távolságra) ezekben a nehéz
időkben, és lóg velem a (saját) balkonján. Sok ember egyedül
van, és fél. Vagy beteg, és a zsúfolt kórházban vár kezelésre.
Legszörnyűbb rémálmaimban sem hittem, hogy ilyen
megtörténhet! Egy világjárvány! Ez az egész világot érintő
kuszaság betesz a lelkemnek és az idegeimnek. Ettől a
gondolattól lehervad a mosoly az arcomról. Nem mintha bárki
látná, mi történik a maszk mögött. Kitartás, pár perc, és
visszaérünk az otthonunk biztonságába!
– Jól vagy? – kérdezi Evan aggódó ábrázattal.
– Igen – felelem, valamiért elszoruló torokkal. – Siessünk!
– Később még mindig flörtölhetsz velem – teszi hozzá édesen.
Leveszek a polcról pár zacskó Oreót, és sikerítek egy mosolyt.
Ha nem látja is, érzékeli. Tudom.
– Végtére is randizunk, Evan!
 6. fejezet
A KARANTÉN HATODIK NAPJA

SADIE

Reggel az átkozott mobilom ébreszt. Ködös tekintettel

megnézem, hány óra. Fél nyolc. Micsoda tahóság! Éjfélig
egyfolytában írtam, és azt reméltem, belealhatok a délelőttbe,
hogy kipihenjem magam.
– Halló? – hörgök rekedten a vonalba.
– Sadie? Te vagy az? – hallom Sean hangját a vonal túlsó
végéről.
Kurvára örülök, mondhatom!
– Nem, Sean. Egy ufó tesz úgy, mintha én lennék. A bőrömet
öltötte magára álcaként. Hogy vagy?
– Nincs miért duzzognod – fúj egy nagyot. – Csak érdekelt,
hogy minden rendben van-e.
Visszahanyatlom az ágyra, és felnézek a mennyezetre. Nagy a
zuhé, veri az eső az ablakot. Az ágyneműm vidám égszínkék, és
tömérdek díszpárna vesz körül. A bennem rejlő Disney-hercegnő
kellékei. Kislánykoromban A Szépség és a szörnyeteg volt a
kedvencem. Nagyon tetszett benne a könyvtár és a hatalmas,
teátrális ágy. Jelenleg a könyvespolcok egy teljes falat betöltenek
a nappalimban, és az ágyam méretes California King.
Megnyugtató látvány. De még szeretett hálószobám sem teheti
kedvessé ezt a hívást.
 – Bocs – hazudom, noha nem erőltetem meg magam
túlságosan, mert nem érdemli meg. – Nem vagyok korán kelő.
Ismét fúj egyet.
– Beteg vagy? Náthás?
A francba, csak nem kapta el a fertőzést?
– Nem vagyok beteg! – csattan fel. Szinte hallom, ahogy a
fogát csikorgatja. – Egészséges vagyok, mint a makk.
– Oké. Pompás… Ümm… én is jól vagyok.
– Helyes.
Csönd támad, amit én török meg.
– Ez minden, amiért hívtál? – kérdezem, és közben majd
elpusztulok a koffeinhiánytól.
Ébredés után azonnal fel kell tennem egy kávét. Alapszabály.
– Sokat dolgozom, bár mindenki home office-ba vonult, ahogy
a városban sok cégnél. Kezdetben ez idegesítő kihívást jelentett,
de mostanra belerázódtunk a dologba.
Nyilván erről akar beszélni. Mindig a lehető legleereszkedőbb
hangon és legfölényesebb modorban beszél a munkáról.
– Igazán? Nekem is jól megy az írás.
– Sok ügyfelünk arra használja a piac pangását, hogy utolérje
magát. Felméri a helyzetét, és felkészül a várható nehézségekre.
– Belőlem meg dőlnek a szavak.
Mivel fütyül arra, amit mondok, én sem figyelek rá. Gyerekes,
persze, de kit érdekel?
– Az utóbbi időben egyik online megbeszélés a másikat követi.
Egy részük csak lelki támogatás, mivel a legtöbb ügyfelünk
komoly visszaesést tapasztal a körülményekből kifolyólag. Nem
kárhoztathatók, amiért aggódnak. És ha hajlandók megfizetni az
óradíjamat, szívesen meghallgatom a sirámaikat.
 – A szereplőim ragyogóan formálódnak. Kösz, hogy
kérdezted.
Hangosan ásítok, hátha érti a célzást. De nem, csak mondja
tovább.
– Remélem, számításba vetted az anyagi terveidben a
küszöbön álló recessziót.
Ahá, akkor ezért hívott! Feltehetően közös befektetésbe
szeretne belerángatni. Ezen már túl vagyunk. Ami elmúlt, az,
istennek hála, elmúlt.
– Nem akarok pénzről beszélni veled, Sean! Nagyon jól tudod.
Itt vontuk meg a határokat.
– Értelmes ember örül, ha segítséget kap egy hozzáértőtől.
Csak ezerszer folytattuk le ezt a vitát. A könyökömön jön ki,
ezért inkább hallgatok.
Újra fúj egyet.
– Minegy. A dolgokat alaposan felforgatta mindez. És
hátráltatja az új könyvelőprogramunk tesztelését.
– Azt hiszem, a hősöm és a hősnőm rövidesen dugni fognak.
A szavaimat drámai csend követi.
– Pontosan tudom, miről írsz, Sadie. Nem kell trágárkodnod.
Valahányszor beszélünk, legszívesebben térden állva
mondanék köszönetet az égnek, hogy dobtam ezt a lúzert.
– Tudod, Sean, emlékezetem szerint mi is dugtunk párszor.
Nem is kevésszer. A legtöbb ember csinálja. Ez fontos része a
kapcsolatoknak és a párok testi kommunikációjának. Az igazat
megvallva kettőnket ez tartott össze ilyen sokáig. De te csak
folytasd, fütyülj rám, ne foglalkozz velem, beszélj magadról és a
munkádról! Tessék!
– Nem muszáj sértegetned. Mindössze kíváncsi voltam, jól
vagy-e.
– Miért, mit tennél, ha nem így lenne?
Egy pillanatra elakad a szava. Régen is megfigyeltem, hogy
bizonyos dolgok összezavarják. Olyasmik, amik az érzelmekkel
és emberi viszonylatokkal függnek össze, azaz kívül esnek a
komfortzónáján. Mi tagadás, már jóval a karantén előtt is a
felsőbbrendűség, a szőrszálhasogatás és az egoizmus falai
mögött élte az életét.
– Mi lenne, ha megbetegednék?
– Ne játszadozz velem, Sadie! Nincs időm erre!
– Tudod, új pasas költözött a szomszédomba. Remekül
kijövünk egymással. Néhány napja ismerem csak, de közelebb
kerültem hozzá, mint hozzád valaha is. Segítőkészebb,
kedvesebb, viccesebb. Istenem, milyen vicces! Mindig nevetés a
vége, ha együtt vagyunk, annak ellenére, hogy ennyire sötét és
ijesztő körülöttünk minden. Mindenben jobb nálad, tudod.
– Találkozgatsz valakivel? – kérdezi.
Elképzelem, hogyan torzulnak el csinos arcvonásai. Ugyanis
jól néz ki a maga nyársat nyelt módján. A jellemével van baj.
– Oké. Kösz, hogy hívtál, Sean. Tanulságos beszélgetés volt.
Megerősített abban, hogy jó okkal szakítottam veled, ha
véletlenül kételyeim maradtak volna. Mint ahogy nem
maradtak.
– Sadie, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy lehetünk
barátok.
– Ha rájössz, mitől barát egy barát, nyugodtan hívhatsz, Sean.
Vigyázz magadra! Viszhall!
Ennyi. Hű!
Lófarokba kötöm a loboncomat, és kiürítem a hólyagomat.
Mialatt mosom a kezem, eléneklem Dua Lipa Don’t Start Now
című számának az első felét, egyrészt mert ő erős nő, másrészt
meg nem lehet az ember elég óvatos. Mostanság minőségi időt
kell fordítani a szappanra és a vízre.
Ezután a nappali/konyha/étkezőn átballagva egyenesen a
balkonra kivezető üvegajtóhoz járulok. Odakint úgy esik, mintha
dézsából öntenék. Evannek semmi nyoma. Szomorú emoji. Talán
nem is akkora baj, lévén, bugyiban és egy régi, kifakult pólóban
vagyok. Fogadok, hogy észvesztően festek. Valószínűleg alszik
ilyen korai órán. Vagy a futópadon izzad, mit is tehetne mást
ebben a nyomi időben. Nem úgy tűnik, hogy kint mozogna.
Egy igazságos és emberséges világban, ha már ilyen korán
ébren kell lennem, legalább gyönyörködhetnék Evan izmainak
játékában. Neki van a legbámulatosabb combja a világon.
Tegnap javasolta, hogy mozogjunk együtt reggel kilenckor. Amit
kitűnő ötletnek tartottam. Gondoltam, én jógázom, mialatt ő
súlyt emel, egyúttal leemelve a vállamról minden várakozásom,
érzelmi és szexuális életem terhét.
Rendben, ez nem az én napom, és nem azért, mert felhívott
az exem. Már többé-kevésbé. Inkább az aggaszt, hogy Evan a
barátzónába sorolt. Semmi ilyet nem mondott vagy tett. Csak
egy fura megérzés ez. A flörtölésünk játékos és vicces, de mégis…
nem is tudom. Vezet egyáltalán valahová?
Lehet persze, hogy túlreagálom a dolgot. Ez a hobbim. Nem
akarok illetlen lenni, de felizgat ez a pasas, márpedig a mostani
idők nem kedveznek az intim viszonyoknak. Két méter távolság
semmit nem tesz lehetővé. Pedig jobbakat beszélgettem Evannel,
mint Seannal vagy bárkivel valaha is, és rettentően szeretnék
közelebb kerülni hozzá. A baj csak az, hogy jelenleg tilos.
 Hogyan lehet randizni karantén idején? Gyanítom, sehogy.
Sóhajtva indulok a kávéfőző felé. Ideje átöltözni, és elkezdeni
a napot. Mindenekelőtt anyut és aput kell felhívnom, nehogy
nekem kártyázni hívjanak valakit. Utána válaszolok az e-
mailekre, megnézem a Messengerem, és bekukkantok a
közösségimédia-felületekre. Ezután fogok csak neki az írásnak.
Lehet, hogy rendelek pár farmert és néhány üveg bort terápiás
célból. Az ember soha nem tudhatja. Sok a jó árleszállítás
újabban, és támogatnunk kell a helyi vállalkozásokat! Különben
pedig imádok csomagot kapni! Karácsonyi hangulata van.
Csak később dereng fel, hogy első dolgom ma reggel nem a
koffeinhiányom pótlása, hanem a szomszéd utáni leskelődés volt.
Huh! Hogyan is vagyunk ezzel? Nem sok minden állhat közém és
a kávé közé.

Arra ébredek, hogy hűvös, nedves ruha siklik lázas

homlokomra. Mindjárt ezután éles fájdalom hasít a fejembe,
száműzve onnan minden épkézláb gondolatot. Ahogy
felemelem elnehezedett szemhéjamat, nemes metszésű áll és
aggódó kék szempár ötlik elém.
Az új szomszédom!
Gyűrt ágyneműn heverek egy idegen szobában. Gondolom,
a lakásán. Izmos, erős karjában hozhatott fel ide. Ennek a
gondolata ismét elgyengít. Bizonyára szorosan magához
szorított. Bőr a bőrhöz ért.
– Mi történt? – lehelem elhalón.
– Valaki kirabolta – feleli mély, rekedtes hangján. –
Az utcán. Mindent láttam. Egy fickó fellökte, és elvitte,
amit vásárolt, meg a retiküljét.
 – Szégyen! Dior parfümje volt.
– Gyalázat! – dörmögi.
Nem, így kicsit viccesek a szereplőim. Az utolsó két sor mehet.
– Az utolsó emlékképem, hogy hazafelé megyek a Trader’s
Joe-ból. Én vittem el az utolsó guriga vécépapírjukat!
– Sajnálom, hogy meglógott a szemétláda! – A homloka
csupa ránc, a szája szigorú vonal… mitől: a szorongástól
vagy a haragtól? Érzelmek kusza gombolyaga ez a pasas, alig
várom, hogy legombolyítsam. Boglyas, mint az a gyönyörű,
kócos haja. – Sajnálom, hogy nem értem oda időben.
– Legalább megpróbálta – mosolygok rá. – Ennél többet
nem tehetünk ezekben az időkben. Katie-nek hívnak.
– Eamon vagyok – mutatkozik be.
– Tudom. Izé… hallottam, amint az egyik nap ezt mondta a
telefonba.
A mosolya gonosz és sokat tudó. Kaján. Mint aki sejti,
hogy egész idáig utána kémkedtem, és hosszú órákig
szorítottam poharat a közös falhoz, hogy kihallgassam. Ez
az arckifejezés szép arcán, ez a meleg tudás a szemében…
felforrósítja az ágyékomat.

Ami az utolsó szavakat illeti, tudom, hogy Zahra valami

elegánsabb, finomabb megfogalmazást kíván majd, úgymint
„punci” vagy „öl”. De én élvezem az „ágyék” stratégiailag fontos
pontokon való elhelyezését, kivált, amikor „forró” is. Totál
begerjeszti a szerkesztőmet, engem pedig kivétel nélkül mindig
elszórakoztat. És amikor az ember egyedül dolgozik, fontos,
hogy néha mulattassa magát. A cickó szintén rövid, ám
szenvedélyes tirádát vált ki Zahrából. Nem szabad elfelejtenem
hamarosan beilleszteni a szövegbe.
Most pedig gyerünk, vissza a melóhoz!

Mellbimbóim azonnal megkeményednek. Olyan kemények,

hogy gyémántot lehetne vágni velük. Eamon nyilván rájött,
hogy egy nagyon, nagyon rossz lánnyal van dolga. És tetszik
neki.

– Ó, ti őrültek! Feküdjetek már össze! – kiáltom, és két

Starburstöt veszek a számba.
Megszólal a mobilom, ma reggel másodszor. Szent Kleofás!
Mióta érzik szükségét az emberek a hívásnak, amikor SMS-t is
küldhetnének? Újabb jele a dolgok feltartóztathatatlan
hanyatlásának. Aztán meglátom a kijelzőn villogó nevet. Mivel
csak nemrég beszéltünk, rosszat sejtek.
– Jól vagy, anyu?

EVAN

– Polly, remélem, jót hallok tőled – lihegem.

Lejtősre állítottam a futópadot, és már vagy fél órája
koptatom rajta a lábam. Az eső felhúzott, mivel miatta ma nem
láthatom Sadie-t a balkonon.
– Nos, neked is üdv, Toeker! Ahogy hallom, az izmaidat
dolgoztatod. Ez jó, mert nagyszerű híreim vannak.
Gyors sétára veszem vissza a sebességet. Vadul dobog a
szívem, vagy az izgalomtól, vagy a félelemtől, hogy mit mond
majd a sajtófelelősöm.
 – Ki vele!
– Megkaptam a jelentést a csapat orvosától.
– És?
Nem sok újat mondhat, mivel semmi rosszat nem tettem.
Néha elpippantok ugyan egy kevéske cannabist, de ez
megengedett Kalifornia államban. Különben, azt is csak
társaságban, és ha vége az évadnak. Nem vagyok füves. Soha
eszembe nem jutna olyan szerekhez nyúlni, amik hosszú távon
hatással lehetnének rám, és megakadályoznák, hogy formában
legyek.
– Nem találtak szteroidot a szervezetedben! Nincs nyoma
doppingolásnak!
– Hála istennek! – mosolyodom el. – Mi a helyzet a többi
droggal?
– Az már zűrösebb.
– Hogyhogy? – Megállítom a futópadot, és leugrom róla.
Megtörlöm az arcomat a szerkezeten lógó törülközővel, és
Polly hangjának minden rezdülésére figyelek. Hümmög, mintha
olvasna vagy csinálna valamit.
– A jelentés szerint nagy adag Rohypnolt mutattak ki a
szervezetedben.
– Amit lányoknak szoktak beadni, hogy megerőszakolhassák
őket? – Elvörösödöm, sokkos a hangom. – Nem emlékszem, hogy
bármit is bevettem volna.
– Nem azt mondtad, hogy az az utolsó emléked, hogy szobára
mész egy nővel, aki egy pohár whiskyvel kínált? Egy sötét
folyadékban nem biztos, hogy észreveszi az ember, ha
beleöntöttek valamit. Kivált, ha már elég részeg. A nőnek csak fel
kellett oldania a tablettát az italban.
 – Fenébe!
– Hát igen… – hallgat pár pillanatig. – A jelentés szerint
különben abszolúte negatív minden teszted.
– Add közre! Az én nyilatkozatommal, miszerint
begyógyszereztek!
– Igen. A teljes jelentést megjelentessem?
– De még mennyire! Tisztára akarom mosni a nevemet és a
hírnevemet, Polly!
– Ott van még, amit az edző talált az öltözőszekrényedben. Ha
nem éltél ilyen szerekkel, marad a kérdés, hogy nem árultad-e
őket, hogy javíts a kevésbé sikeres csapattársaid teljesítményén.
Könyörületes, de igaz szavak. Kellemetlenek, de örülök neki,
mert legalább tudom, mire számíthatok.
Beletúrok izzadt hajamba.
– Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy tisztáztam magam
a doppingolás vádja alól. A sajtó nem tud az öltözőszekrényről.
– Eddig. De a csapat igen. Mindössze annyit kell tenniük, hogy
kiszivárogtatják, és ugyanott vagyunk.
– Bassza meg! – markolok a hajamba. – Sosem lesz már
nyugtom ezektől?
– Tudom, tudom. De kezdetnek ez is nagy előrelépés.
Sajnálom, hogy ezzel kell bajlódnod, Evan!
– Valaki csapdát állított nekem!
– Emlékszel bármire abból a nőből, akivel buliztál?
Behunyt szemmel visszagondolok arra az éjszakára.

Levivel a hátsó udvarban fecserésztünk. Egy barát barátjának a

szülinapi buliján voltunk, Berkeley egyik elegáns, old school
stílusú otthonában. Fogyott a fű, ment a tánc, a biliárd.
Az étkezőhelyiségben pókercsata zajlott, Levi meg én
szivaroztunk, és whiskyt vedeltünk.
Egyszer csak megjelent az edző a semmiből pomponlányok és
egy bombázó kíséretében, akit addig soha nem láttam.
– Hé, srácok, hoztam nektek egy kis ínyencséget! – nézett
vigyorogva a csajhordára.
Egyik sem a felesége volt. Utolsó szemétláda, viszont kitűnő
edző, tudja, hogyan kell nyerni és okosan játszani. A nők a
gyengéi.
– Edző, ezt nem kellett volna – álltam elé elég komolyan.
Addig nagyon jól éreztem magam a srácokkal.
Levi azonban széttárt karokkal odalépett.
– Dehogynem kellett! Jöjjenek, szép hölgyek!
Ketten otthagyták az edző háremét, és mellénk szegődtek.
– Helló, Mindy vagyok – búgta egy szőkeség, és a keze már a
mellkasomon járt.
Ennyire elázva kizárólag a farkam vezérelt, ezért átkaroltam,
és a seggét tapiztam. Közelebb húzódott.
Ezután eldurvult kissé a helyzet. Megjelent az edző felesége.
Levivel sikeresen leszereltük, mielőtt megtalálta volna a
férjecskéjét, aki – ebben nem kételkedtem – a vendégházban
kamatyolt egy vagy több pomponlánnyal. Szóval feltartottuk az
asszonyt, majd egy ponton Mindy intett, hogy kövessem. Így is
tettem. Egyik barátnője kezéből kivett egy poharat, és behúzódtunk
egy üres hálóba. Ott az ágyra lökött, letépte magáról a blúzát, és
meglovagolt. Beleivott az italba, aztán átnyújtotta nekem.
Alaposan meghúztam, mialatt ő lefejtette magáról a melltartóját,
és játszani kezdett a mellbimbóival.
– Igyál csak! – szólt rám ellenállhatatlanul szexi hangon.
 Ittam. És néztem, hogyan játszik magával, míg el nem
mosódtak a dolgok, és már képtelen voltam nyitva tartani a
szememet.

Mindössze ennyit mondott a csaj a vallomásában. Én viszont

semmire nem emlékszem utána.
– A francba! Mindy drogozott be. Viszont ő is ivott ugyanabból
a pohárból! Legalábbis úgy láttam.
– Kicsoda Mindy?
Idegesen fel-alá járok a szobában.
– Faszom tudja! Az edző hozta a buliba két másik
pomponlánnyal együtt. Akkor láttam életemben először.
– Fel kell hívnod az edzőt és a pomponlányokat. Hátha be
tudjuk azonosítani a csajt.
– Értem. Addig is a nyilvánosság elé tárod a
teszteredményeket?
– Természetesen. De jó, ha tudod, hogy ezzel még nincs vége
mindennek. A lelet felment a narkózás vádja alól, és igazolja,
hogy bedrogoztak. Majd meglátjuk, mi lesz a hatása.
A fogamat csikorgatom.
– Kösz, Polly! Tudom, hogy mindent megteszel a nevem
tisztára mosása érdekében.
– Ez a dolgom, nem jár érte köszönet. Hogy bírod?
Kinézek az ablakon a borús égre és a melankolikus fellegekbe
burkolózó városra.
– Jól. Itt biztonságban vagyok. Tegnap bevásároltam. Az rossz
volt.
– Hát igen. New York fontolgatja, hogy bezárkózik. Egyre több
az igazolt fertőzés. Én máris itthon dolgozom, és amit csak
tudtam, felhalmoztam a tenyérnyi lakásomban.
Elmosolyodom a találó jellemzésen, mivel jártam nála.
A teljes lakás elférne az oaklandi nappalimban. Még ez a kégli is
háromszor nagyobb az övénél.
– Vigyázz magadra, Polly!
– Te is. Hamarosan újra jelentkezem. E-mailben küldöm majd
linkkel együtt, mikor kijön a sajtóközlemény.
– Köszönöm, hogy mellettem állsz, Polly, és hogy hiszel
bennem!
– Megint csak azt mondhatom, hogy ez a munkám, amit
élvezek. Rövidesen beszélünk. Vigyázz magadra!
– Úgy lesz.
Amint leteszi a kagylót, hívom az edzőt.
– Toeker, láttam az orvosi zárójelentést, fiam! Jó hír!
Átmegyek a nappaliba, és leülök a szófára.
– Igen, én is megkönnyebbültem.
– Sajnos nyitva marad még a kérdés, hogy ki csempészte az
öltözőszekrényedbe azt a drogot. Mit keresett az ott?
– Fogalmam sincs, edző! Esküszöm a játék iránti
rajongásomra, hogy nem én vettem azokat a szteroidokat!
Mélyet sóhajt.
– Ez nem oldja meg a problémát. A szer a te szekrényedben
volt! Most le kell tesztelnünk a teljes csapatot. A srácok eléggé
berágtak emiatt.
Bassza meg! Eddig az volt velem a bajuk, hogy azt hitték,
doppingolok, most meg az, hogy fölösleges vizsgálatoknak kell
alávetniük magukat miattam.
– Én is berágtam! A kurva életemről van szó, edző! Baromira
megdolgoztam azért, hogy idáig jussak, és valaki ezt akarja
elvenni tőlem!
– Csak mondd meg az igazat! Te adtad el – jelenti ki
határozottan.
– Viccel velem? NEM! Ahogy mondtam, nem az enyém volt,
és fogalmam sincs, ki tette oda. De ki fogom deríteni, ki volt az!
Az edző hallgat egy sort, majd újra felsóhajt.
– Nemigen tudom, mit mondhatnék erre. Vannak
szabályaink, amiket nem lehet áthágni.
– Igenis tisztázni fogom a szerepemet ebben a szarban! De ha
már erről beszélünk, emlékszik a lányokra, akiket a buliba
hozott aznap éjjel?
– Fiam, ők a csapat pomponlányai. Már hogyne emlékeznék
rájuk! Tiffany volt velünk, és Jessica. Az a Tiffany jó kislány, és
milyen csintalanul kefél! Az egyik kedvencem! – mondja
viszolyogtatóan, amitől elönti az epe a torkomat. Mocskos
szemétláda!
– Nem Tiffre és Jessre gondoltam, hanem Mindyre!
– Hmm, rá nem emlékszem. Ő csak hirtelen feltűnt az
oldalamon, és hamarosan csatlakozott hozzád.
– Ezek szerint nem tudja, hogy került oda?
– Nem. Jessicába es Tiffanyba karolva léptem be a buliba.
Tudod, hogy szeretem az édeshármasokat meccsek után.
Nagyokat nyelek, és az orromon át lélegzem, hogy rá ne
dörrenjek, amiért így beszél olyan nőkről, akiket a haverjaimnak
tartok. Jó, Tiffanyt én is megdugtam, ahogyan a fél csapat.
Szeret bulizni. Mindenki csinálja úgy, ahogy neki jó, ez a
mottóm, de ahogyan az edző a nőkről beszél, az akkor is durva.
Ha nagyobb golyóim lennének, és nem félnék attól, hogy
kirúgnak a csapatból, nem hagynám szó nélkül.
 Jó, ezek a nők nagykorúak. Maguk döntenek. Senki nem
kényszeríti őket semmire. Jesszel és Tiff-fel meg is beszéltem ezt
annak idején. Ők élvezik, hogy a medence mellett egy sereg
pasival esznek-isznak, mulatoznak. Biztonságban érzik magukat
a csapatban. Megélik a fiatalságukat. Távol áll tőlem, hogy
elítéljem őket, mert azt teszik, amit akarnak. Őszintén szólva a
legtöbb srác ugyanezt csinálja a csapatban.
– Mindy adott be nekem Rohypnolt, edző! Meg kell találnom,
hogy kiderítsem, ki használta fel őt ellenem!
– A francba! Sok szerencsét, fiam!
– Igen, azt hiszem, szükségem lesz rá. Mi újság a csapatban?
– Minden játékost letesztelünk. Ha bármelyikük doppingolt,
repülni fog, mivel ez szerződésszegés. Egyébként a vizsgálat
idejére a te szerződésed függőben van.
Bassza meg! Ettől tartottam! Mégis belekapaszkodom az
utolsó szalmaszálba, és megkockáztatok egy felvetést:
– Nem lehet, hogy be akar sarazni, aki elrejtette nálam a
szert? Habár nehéz elhinni. Ezek a srácok olyanok nekem,
mintha a testvéreim lennének!
– Soha senkit nem ismerhetsz igazán, fiam.
Épp ez a gond. Az emberek a legkülönfélébb okokból
golyóznak be, és követnek el szarságokat.
– Hát, remélem, hogy téved. Polly sajtóközleményt tesz közzé
az orvosi szakvélemény teljes szövegével. Ez legalább a sajtót
elhallgattatja.
– Jó ötlet.
– Én is úgy gondolom.
– Fel a fejjel! Idővel minden elrendeződik.
– Kösz, edző! Vigyázzon magára, és értesítsen, mit találnak!
 – Meglesz.
Hátradőlök a kanapén, és behunyom a szemem. Pocsék a
kedvem. Jövő ilyenkor talán munkanélküli leszek, és senki nem
akar majd foglalkoztatni. Bár az még messze van, nem árt
számolni ezzel.
A konyhába lépve előveszek egy jókora üveg whiskyt, és
meghúzom. Aztán a hifitoronyhoz lépek, és felteszem a Suck My
Kisst, a Red Hot Chili Pepperstől.
Bassza meg!
Ez is egy olyan nap.
Alkohol. Eső. Zene.
 7. fejezet
A KARANTÉN HETEDIK NAPJA

EVAN

Még mindig esik. Azaz Sadie sehol. Fintorogva beveszek három

szem ibuprofent, és lenyelem őket egy pohár vízzel. A tegnap esti
számvető parti alaposan betett a fejemnek és a szívemnek.
Epret, spenótot, joghurtot és almát veszek ki a frigóból.
Méretes fehérjeporos tartályom a pulton tartom, a könnyebb
hozzáférés miatt. Letörök egy banánt a fürtből, és a
turmixgépbe dobom, majd egyenként hozzáadom a többi cuccot
a reggeli smoothie-mhoz. A szokásostól eltérően ma dupla
adagot készítek két kanál fehérjeporral és az átlagnál több
eperrel.
Tudom, Sadie milyen édesszájú.
Sadie gondolatától elmosolyodom. Éhezek vele bármiféle
interakciót. Az eső miatt nem várhatok rá a balkonon. Egyszer
megtettem. Mást nem értem el, mint hogy bőrig áztam.
Tegnap minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne hívjam
fel, de nem akartam, hogy sajnáljon. Ma viszont megteszem.
Felhívom. Közvetlenül azután, hogy az ajtaja előtt hagytam az
egészséges, édes csemegét.
Hála istennek, ma elaludtam. Úgy tűnik, nem korán kelő
típus. És tényleg, miért telefonálna bárki tíz előtt? Tahóság lenne.
Miután hozzátettem az italhoz a jeget, és az egészet
összekevertem, kiöntöm két nagy pohárba. Megkóstolom:
édesebb, mint amihez szoktam, viszont szép zöld a spenóttól.
Gondolom, így jó lesz.
Nem veszek zoknit, pucér lábfejemre húzom az edzőcipőmet.
Így helyezem Sadie ajtaja elé a pohár smoothie-t. Ezután
visszamegyek Jake lakásába, és tárcsázom a Sadie által
tegnapelőtt megadott számot.
Belebizsergek az izgalomba, hogy mindjárt meghallom a
hangját. Nem emlékszem, hogy valaha éreztem volna hasonlót.
– Halló – motyogja a vonalba.
– Jó reggelt, napsugaram! Ébren vagy?
– Bár ne lennék!
Hallhatóan rosszkedvű, hiányzik a hangjából a szokásos
elevenség.
– Hagytam valamit az ajtód előtt.
– Fánkot? – élénkül fel kissé.
Felkuncogok, és felveszem az italomat a konyhapultról.
– Cukrozott sült kenyeret? Még mit nem! Nincs semmi tápláló
a fánkban.
– Akkor nem hagyom el a biztonságos kis kuckóm, hogy
elhozzam azt a micsodát, amit ott hagytál.
– A biztonságos kuckód?
– Ühüm. Beburkolóztam a kedvenc takaróimba, körülvettem
magam a kedvenc párnáimmal, és bekészítettem egy zacskó
mogyorós M&M’set az életben maradáshoz. Jó itt. Senki sem
bánthat.
Összerándul a gyomrom.
– Ki bántana? Mi a baj?
– Nem akarok beszélni róla! Ha beszélek, még valósággá válik.
 Elakad a hangja, nekem pedig már egyenesen fáj a gyomrom.
– Először is, kelj fel, Sadie, menj az ajtódhoz, és vidd be azt az
átkozott poharat, amit odatettem!
– Kávé? Mert ha igen, az az igaz szerelem jele.
Újra ugrat, de nem a szokásos vidám könnyedséggel.
Bassza meg, miért nem jutott eszembe kávét is tenni a
smoothie mellé? Átmegyek a konyhába, keresek egy adag
őrleményt, a gépbe teszem, amit bekapcsolok.
– Egy perc, és kész a kávéd – nevetek fel, de a vonalban süket
csend van. – Sadie, megijesztesz! Mi történt? Rosszul vagy?
– Nem – zokog fel. – Apu van rosszul. Influenzaszerű tünetei
vannak, de ne-hem hajlandók letesztelni korona… vírusra –
fulladozik a könnyeitől.
– Jaj, drága, annyira sajnálom! – Felkapom a csésze kávét, és
kiteszem Sadie ajtaja elé, a smoothie mellé, amiben mostanra
olvadozni kezdett a jég. – Egy csésze forró kávé vár! Bújj elő a
vackodból, és vidd be! Aztán beszélünk!
Szipákol, és mintha orrot is fújna.
– Oo-kéé. De csak a kávé miatt. Kell a koffein.
– Helyes! Idd meg!
Megvárom, amíg csoszogást hallok, majd ajtónyílás és -
csukódás eltéveszthetetlen zaját.
– Vega löttyöt készítettél? Azt hittem, figyelsz rám!
– Smoothie. Nagyon kérlek, idd meg! Tele van vitaminokkal és
fehérjékkel. Felerősít!
– Nem akarok felerősödni! Azt akarom, hogy apu jól legyen! –
nyűgösködik gyerekesen.
– Lélegezz mélyeket, Sadie! Lélegezz! Ülj vissza a kanapéra, és
mondd el, mi történt!
 A saját tanácsomat követve kényelmesen elhelyezkedem a
kanapémon. Közben végig a fülemhez szorítom a mobilt, nehogy
egyetlen szótagot is elveszítsek Sadie válaszából.
– Muszáj meginnom ezt az undorító löttyöt? – kérdezi
undorral a hangjában.
– Legalább kóstold meg! Ha a felét megiszod, az is boldoggá
tesz.
Teljes harminc másodpercig visszafojtott lélegzettel
hallgatózom.
– Nem is olyan rossz. Eper- és banáníze van. Tejszínnel és
másfajta színnel jobb lenne. Senki nem vágyik zöld kotyvalékra.
– Az előbb mondtad, hogy jó ízű. Ne törődj a színével, a
tejszínt pedig határozottan ellenzem. Idd meg, kortyolgasd el a
kávét, aztán számolj be, hogy ízlett!
– Miután tegnap észvesztően borzalmas telefonbeszélgetést
folytattam Seannal, az exemmel, felhívott anyu – sóhajt fel.
– Miért keresett az exed? – csapok le menten erre az
információra.
Kezd felmenni a pumpám. Csodálkoznék, ha Sadie önként
megadná a pasas telefonszámát.
– Nem számít. Sean nem számít. Kizárólag önmaga érdekli.
Jobban izgatta a pénzügyi helyzetem ezekben a nehéz időkben,
mint én. Végül elküldtem melegebb éghajlatra.
Széles mosoly terül el az arcomon, és keresztbe vetem a
térdem.
– Jó! Ügyes kislány! Ne engedd, hogy elrontsa a kedved!
– Nem, van elég bajom nélküle is. – Újra szorongó és aggódó a
hangja.
– Halljam, mi a helyzet a családoddal!
 – Anyu felhívott tegnap. Mondta, hogy apu néhány napja
rosszul érzi magát. Képtelen magában tartani az ételt, egész
testében reszket, és magasra szökött a láza.
– Jaj, Sadie!
– Anyu kórházba vitte, ami kész agyrém volt. Órákon át
vártak, míg végül egy helyiségbe zsúfolódtak tíz fertőzésgyanús
emberrel. Az egészségügyi személyzet túlterhelt, mindenkin
maszk, gumikesztyű és védőruha. Anyám szerint olyan volt az
egész, mintha a Fertőzés című filmbe csöppentek volna.
– Jézusom! Jól megijedhetett.
– Hát igen. – Sadie hangja elvékonyodik, de azért folytatja. –
Apát tesztelték A és B típusú influenzára, de Covid–19-re nem.
– Mi a fenéért nem?
Felállok, és járkálni kezdek, mint egy ketrecbe szorult
vadállat. Sadie papája a hatvanas évei elején jár. Nem kéne
tesztelni mindenkit, aki gyanús tüneteket mutat, hogy kizárják
ezt a szar fertőzést? Ezt megtartom magamnak.
– Talán azért, mert nem voltak mellkasi fájdalmai és
légszomja a többi tünet mellett – véli Sadie.
– Viccelsz?
– Bár tehetném. Kimutatták nála az influenzát, de nem zárták
ki a vírusfertőzés lehetőségét. Nagyon beparáztam.
Telepumpálták folyadékkal és acetaminofennel, és hazaküldték.
Úgy félek, hogy meghal, mert nem tesztelték és kezelték a vírus
ellen.
Hangos zokogásban tör ki, elgyengül tőle a térdem.
– Átjövök! – indulok az ajtó felé.
– Nem! Nem nyitok ajtót. Nem voltunk tizennégy napig
karanténban. Azt mondják, a tünetek két hétig lappanghatnak.
 – Nem érdekel, Sadie! Most szükséged van rám!
Akkorát sóhajt, hogy beleremeg.
– Nem, ne kockáztassunk!
Szörnyen érezném magam, ha tőlem kapná el a betegséget.
Belerokkannék. Nem lehetünk önzők.
A fejemet a két lakást elválasztó közös falhoz szorítom.
– Ne félj, rendbe jön apukád! – biztatom.
Hosszan felsóhajt, mielőtt kiereszti a levegőt.
– Én is szeretném hinni, Evan. Egyenesen az Úr fülébe
szálljanak a szavaid!
– Csak gondolkodj pozitívan, oké? Apukád örülne, hogy
ennyire aggódsz?
– Nem, idegesítené. Nem szereti, ha gyengének látják.
Általában amúgy jó egészségnek örvend.
– Maradjunk ebben. Hiszen az emberek lépten-nyomon
elkapják a hagyományos influenzát. Igazam van?
– Persze.
– És abban is egyetértünk, ugye, hogy a sok folyadék meg
pátyolgatás megteszi ilyenkor a magáét? Nem kétlem, hogy
anyukád teljes odaadással ápolja.
– Ezt meg honnan tudod? – kuncog fel.
– De jó hallani a nevetésed! Az egész napomat beragyogja!
– Az eső ellenére is? – kezd lassan feléledni.
– El van cseszve az egész. Tudod, mire vágyom mindennél
jobban?
– Mire? Hadd halljam!
– Hogy átöleljelek. Megnyugtassalak. Megcsókoljam a
homlokod… és a szád. Krisztusom, mit nem adnék, ha
megízlelhetném a szádat! Hogy azt érezd, amit én itt, legbelül!
 Elakad a lélegzete, de aztán azt suttogja:
– Én is erre vágyom!
Tenyeremet a falhoz préselem, hogy átadja Sadie energiáját,
és a köztünk lévő akadály ellenére is érezzem a jelenlétét.
– Sadie, napról napra erősebb ez a dolog közöttünk! Te is
érzed? Mondd, hogy igen, hogy nem vagyok ebben egyedül!
– Igen… én is érzem! Nem értem, mi ez, de nem tagadhatom,
hogy érzem. A vonzódás…
– Várakozáson felüli.
A fejemet rázva még nagyobb erővel szorítom a falat.
– Csak egy hete ismerjük egymást, és jószerével egymáshoz
sem értünk. Hogyan lehet ez igaz?
– Nem tudom, szívem, de nekem igazibbnak tűnik, mint
bármi más, amit valaha átéltem. Vágyom rád! Éjjel ébren
fekszem, és elképzelem az ízed. Hogy milyen lenne a bőröd a
bőrömön. Milyen a hajad illata. Milyen hangokat adsz ki, amikor
a nyakadat és a válladat csókolom, aztán lejjebb is. Másra sem
tudok gondolni, mint arra, milyen lehet veled szerelmeskedni.
– Szavamra, Evan! Élénk a fantáziád. – Halkabb, csábítóbb
most a hangja.
– Te is akarod, Sadie? A számat a szádon? Cirógató ujjaimat a
bőrödön?
Belefájdul a farkam ezekbe a képzelgésekbe.
– Fel akarsz izgatni? – Szinte leheli a kérdést, reményeim
szerint vággyal telten.
– Sikerült?
Megmarkolom merevedő szerszámom.
– Igen – vallja be. – De nem vagyok biztos a dolgomban.
– Csak hagyd, hogy eltereljem a figyelmedet a bajokról! Lazulj
el! Csak te és én! Tudod, hogy velem biztonságban vagy.
– Oké – mondja kis szünet után.
– A kanapén ülsz?
– I-igen.
– Képzeld el, hogy megcsókollak! Megérintem a bőröd.
Az ujjaim végigfutnak az oldaladon, fel a bordák vonaláig.
– Ó, én… – Felgyorsul a lélegzete.
– A melledhez nyúltál?
– Igen. Most.
Az ajkamba harapok, ahogy magam elé képzelem a kanapén:
a telefont a füléhez szorítja, és közben megérinti magát a
kérésemre.
– Jól van. Most játszadozz el a szép kis mellbimbóiddal! Hogy
néznek ki? Milyen a színük?
Ledobom magamról az edzőgatyát, kiszabadítva a
szerszámomat. Megfogom a makknál, és lehúzom a kezem,
miközben elképzelem, ahogy telt cickóit fogdossa. Már az, hogy
izgatott légzését hallom, maga a megvalósult álmom.
– Soha nem telefonszexeltem még.
– Nem? Pedig jó, nem? Ha jól hallom, igen. Majd én vezetlek
és bátorítalak, mondom, mit csinálj.
– I-i-igen – lihegi.
– És most koncentráljunk, Sadie! A mellbimbódra. Mondj el
róla mindent! Rohadtul itt döglök meg, ha nem tudok meg
mindent!
– Hát… izé… halvány rózsaszínűek, és nagyjából akkorák,
mint egy negyeddolláros, bár ebben a pillanatban keményre
összehúzódtak.
Ahogy ezt hallom… hivatalosan is minden vér kiszalad a
fejemből. Agyhalottá tett a telefonszex Sadie-vel. Micsoda halál!
– Apró kemény kis bogyókká szopnám őket. Lángvörösre
égetném a forró számmal. Csipkedd őket, ahogyan én tenném!
Olyan hangosan nyögdécsel, hogy esküszöm, a falon át is
hallom! Még jobban a fülemhez szorítom a mobilt.
– Totál kemény lettem tőled!
– Beszélj róla! – Egyszerre nyög és sóhajt.
– Hosszú és vastag. Fel-le jár rajta a kezem. Az izgalmam már
ott gyöngyözik a csúcsán. Jaj, bárcsak előttem lenne a szád!
– Lenyalnám azt a cseppet a nyelvemmel, és mélyen a
számba vennélek. Azt akarom, hogy gyöngülj el a vágytól, amit
én keltek benned.
Felszisszenek. Ez max. fél percig fog tartani. Mindketten a
csúcs közelében járunk. Fantasztikus.
– Szeretsz irányítani az ágyban, bébi?
– Néha – hümmögi. – És imádom a szopást. A te farkadat is
imádnám!
– Jézusom, elélvezek! Nyúlj a bugyidba, és mondd, mennyire
nedvesedtél be!
– Jaj, Evan! Nedves vagyok, nagyon nedves!
– Csöpögsz? Morzsolgasd két ujjaddal a kemény kis csiklódat!
Újra meg újra. Érzed, ahogy megérintelek?
– Igen, basszus! Érezlek!
– Jó. Most két ujjamat bedugom a forró puncidba, és
benedvesítem őket, hogy olyan csúszósak legyenek, mint a
nyelvem. Addig csinálom, amíg könyörögni nem kezdesz, hogy
dugjalak meg.
– Már közel járok – sóhajt, és hallom a telefonban, ahogy
kapkodja a levegőt.
 – Én is.
Keményebben markolom meg a szerszámom, és egyre
gyorsabban, ritmusosan mozgatom a csípőmet Sadie kis
sóhajaira, nyöszörgéseire fülelve.
– Basszus, mindjárt elmegyek, bébi! Akarod hallani, mialatt te
az ujjaiddal dugod magad?
– Olyan mocskos szájú vagy – búgja erőtlenül.
– Áá, ettől begerjedtél! Dugd magad erősebben! Képzeld, hogy
az én ujjaim nyomulnak mélyen beléd, és izgatják a
megkeményedett csiklódat. Ha ott lennék, addig szívnám a
számmal a kis pinádat, amíg sikítanál a gyönyörtől!
És ezt csinálja. Sadie felsikolt. Az orgazmusa hangjaira én is
elmegyek.
– Basszus, Sadie! Bébi…
Az ondóm a kezemre ömlik, és a szemközti falra is fröccsen
belőle. Meg sem próbálom magam visszafogni. Azt akarom,
hogy Sadie is hallja.
– Édes Istenem, ez jó volt! – Még mindig kapkodva szedi a
levegőt, de hallom a hangjából az örömöt.
Úgy érzem magam, mint egy király. Mint egy isten, hiszen ezt
tudtam adni neki.
– Neked is jó volt, szépfiú?
– Az előbb lövelltem rá Jake falára – nevetek fel szárazon.
– Ó, a fal mellett voltál?
– Minél közelebb akartam hozzád lenni – vallom be.
Megőrjít ez a nő! Ha kimehetnék a szabadba, fába vésném a
nevünk kezdőbetűit. Kész őrület!
– Romantikus gesztus egy pasastól, aki egyetlen
telefonbeszélgetéssel elérte, hogy ne a szüleimet sirassam, hanem
a gyönyörtől sikoltozzak. Nem semmi!
– Ezt bóknak veszem, és gyorsan fel is vet egy kérdést.
– Éspedig?
– Mikor csináljuk újra?

SADIE

A mennyei telefonszex után hétköznapi hangnemre váltunk át.

Evanről kiderül, hogy ragyogó társalgó. Nem tehetek róla, de
amikor a könyvemről érdeklődik, elárasztom apró részletekkel,
azt leszámítva, hogy rólunk kettőnkről mintáztam a hős és a
hősnő alakját.
– Csinálják kutyapózban – javasolja.
– Dehogy, Evan! – nevetek fel. – A szexnek előre kell vinnie a
cselekményt, és árnyalnia a szereplők jellemét, valamint
egymáshoz való viszonyát. Be kell vonnod az olvasót, lekötni a
figyelmét, az érzelmeire hatni. A romantikus regényekben a szex
a hős és a hősnő közti intimitás elmélyülését mutatja.
– A kefélés mint fejlődés? Huh.
– Alapvetően igen. Ezért nem dughatnak rögtön kutyapózban,
amint ágyba kerülnek. Hol lenne ebben a romantika? A pasas a
nő mögött, aki nem is láthatja. Ez nagy fokú bizalmat igényel,
ami nyilván nem alakult még ki ekkorra kettejük között. A nő
bámulná az ágytámlát vagy a párnákat vagy akármit. És nem
látná, milyen hatással van a partnerére, nem látja, hogy ez a
pillanat neki is ugyanolyan fontos-e. Talán közömbös. Vagy az
exére gondol. A nő nem tudhatja.
– Hmm – hümmög Evan, eszerint nem sikerült meggyőznöm.
 – Később, amikor éppen durván akarják, persze, menjen. De
elsőre korai. Ez nem így működik – jelentem ki.
Az apura vonatkozó szörnyű hírek óta semmit sem írtam.
A szokásosnál is kuszábbak a gondolataim. Mióta anyu
elmondta, mást sem csinálok, csak bőgök, és fel-alá járkálok a
lakásban. És már nem is papírzsepibe fújom az orrom a
bőgésrohamok után, hanem egy régi pólót áldoztam fel erre a
célra.
Szerencsére Evan átmenetileg kiragadott a mélypontról a
telefonszexszel meg a többivel. Mindez váratlanul ért. Még
mosolyogtam is, noha a szüleimet továbbra sem sikerült kiverni
a fejemből. Apunak muszáj meggyógyulnia! Másképp nem
történhet! Szegény anyu, egyedül otthon egy súlyos beteggel meg
ezzel az egésszel! Sajnos már nem repülhetek Texasba, nincs
értelme még emiatt is aggodalmaskodni vagy bűntudatot érezni.
Ami persze nem akadályozza meg, hogy a nyomasztó
gondolatok ne rontsák el a hangulatomat. Nem lehetek elég
hálás Evannek a támogatásáért. Lassan utat talál a szívemhez…
és a bugyimhoz.
– Abszolút nem értek veled egyet! Szerintem nagyon is
romantikus egy csodás kerek fenék ütögetése és taperolása!
Ahogy az ember keze felsiklik egy nő gerincén, aztán
megragadja a haját, és hátrahúzza. Gyönyörűséges! Hogy nem
látod ezt, Sadie? Hová tetted a képzeletedet? – kuncog fel.
Kiiszom a kávé végét, és óvatosan belekortyolok a smoothie-
ba. Olyan zöld. A szervezetem nem fogja tudni, mit kezdjen egy
ilyen egészséges izével.
– A kutyuspóz piszkos kemény szex. Semmi kifogásom ellene.
Kifejezetten helye van a hálószobában.
 – Meg a nappaliban, az étkezőhelyiségben, sőt, a konyhában
is.
Burkolt célozgatás rejlik a szavaiban.
– Igen, de akkor foglalkoznunk kell szegény nő esetleges
sérüléseivel a térdén. Állj le, és gondolkodj! Hogyan vegyen fel
kacér rövid szoknyát a következő jelenetben, amikor vacsorázni
megy a főhőssel, ha a térde szőnyegmintás és tele van
horzsolással? A lepedő és a matrac sokkal kíméletesebb.
– Alaposan átgondoltad – kuncog fel.
– Ez a munkám. Abból élek, hogy górcső alá veszem a szexet
és a kapcsolatokat. Elgondolkodom az élet és a szerelem titkain.
Új módon ábrázolom a világ legősibb történetét: amikor két
ember egymásba szeret. Esetleg kettőnél több. Nem írok
csoportszexről, de olvastam róla.
– Nyitott vagy az édeshármasra? – csap le rám.
– Ezt nem mondtam.
– Hmm. Jobban meggondolva, én sem osztoznék szívesen
rajtad. Felejtsd el!
– Úgy lesz. Ami azt illeti, én is így érzek. Ha végre egy
helyiségbe kerülünk, köszi, de nem lesz szükség harmadik
személyre. De a sztorira visszatérve…
– Oké – köszörüli meg a torkát. – Tehát ezek ketten a karantén
idején találkoznak, és egymás mellett élnek…
– Igen. – Semmi szükség belemenni a részletekbe. Mellesleg
nem tudom, hogyan magyaráznám az önéletrajzi elemeket.
Jelen helyzetben pont elég egy nagy katasztrófa. – A nőt
megtámadják és kirabolják, de a pasas megmenti, és felviszi a
lakására. Ott vigasztalni kezdi, ami szexuális játszadozássá fajul.
– Komoly szándékú játszadozássá – helyesbít segítőkészen.
 Jó megfigyelő.
– Úgy van – mosolyodom el. – Látom, figyeltél.
– Sadie, bébi, valósággal csüggök a szavaidon! Nem vetted
észre?
Egek! A gyomrom a padlóra esik. Beledöglök, amikor így
beszél velem. Amikor a hangja rekedtes, és szinte suttog,
olyankor mintha ketten lennénk az egész világon. Ez a pasas
gyorsabban a fejembe száll, mint a pezsgő. Belekortyolok az
ördögi zöld italba, hogy visszahozzon a földre.
– De észrevettem, hidd el!
– Helyes!
– Tudod, attól tartottam, hogy a barátzónában akarsz tartani.
– Tényleg? – kérdezi.
Van valami a hangjában. Valami nem okés.
Várjunk csak! Ez nem jól hangzott? Azt hiszem, ez nem
hangzott túl jól.
Mi van, ha azt gondolja rólam, hogy csak szexre akarom?
Hogy csak a nevetségesen tökéletes testét akarom? Fenébe!
– Nem mintha a barátságod nem lenne roppant értékes és
csodálatos. Csak reméltem, hogy annál több lesz közöttünk,
tudod? A barátság fantasztikus dolog, és mindannyiunknak
szüksége van lelki támaszra. Kivált ilyen nehéz időkben.
A vonzódás nem minden. Nagyszerű, hogy beszélgethetünk, és
megismerhetjük egymást. És mennyit nevetünk! Ugye? Élvezzük
a másik társaságát. Ami számomra nagyon fontos. Szeretném,
ha ezt tudnád.
Hosszú csönd következik.
– Evan?
– Befejezted a szónoklatod, vagy tovább akarsz nyugtatgatni?
 – Csak nem akartam, hogy az gondold… tudod. Ne kínozz
tovább, te szadista! Van elég bajom enélkül is!
– Csak húzlak! – kuncog fel megint. – És semmi effélét nem
gondolok. Nyugi, édes! Mindketten erősen vágyunk arra, hogy
együtt legyünk, ami gyönyörű és természetes. A felnőttek ezt
csinálják, amikor ki akarják fejezni mély és tartós érzelmeiket:
pucérra vetkőznek, és szétkefélik egymást.
– Auu! Milyen romantikus! Nem gondoltál arra, hogy verset
írj? Tehetségesnek tűnsz.
– Valóban? Lássuk csak – krákog egyet. – Mit szólsz ehhez:
A rózsák vörösek, Sadie színe a kék / Miután kezelésbe veszem, /
Egy hétig a puncija ég.
Majd’ lezuhanok a kanapéról, úgy kacagok.
– Istenem, Evan!
– Tetszik?
– Csak szeretnéd, nagyfiú, csak szeretnéd! Nem szálltál el te
kissé magadtól? Szerintem valakit túlságosan elkényeztettek a
pomponlányok.
Újabb csönd következik. Hosszú és feszélyezett. Vagy én
vagyok a legrosszabb társalgó az emberiség történetében, vagy
beletrafáltam valamibe.
– Szar ügy – motyogja végül, hallhatóan letörve.
Mintha minden vidámságot és örömöt egyszeriben
kiszippantottak volna a világból. Láttam már őt jókedvűnek és
morcosnak, meg e kettő között egyebeknek is. Ez azonban tök
más.
– Sadie, valamit el kell mondanom!
– Mit?
– A teszteredményeimet úgyis látni fogod a közösségi
médiában. Jobb, ha tőlem hallod.
– Mit?
– Gondolom, elég bajod volt most apukád betegségével, nem
gugliztál rám a neten.
– Tényleg nem. Miért, kellett volna? Azt tolakodásnak
érezném. Megesett, hogy néhány elvakult rajongóm lekövetett,
meg ilyenek. De én fontosnak tartom a személyes titkaink
szentségét. Különben pedig, bármit, amit hallanom kell, inkább
tőled tudjam meg, mint a netről. Bármit. Evan, megijesztesz. Mi
ez az egész?
– Csak állj hozzá nyitottan, légy szíves!
Az elkövetkező órában Evan eposzi méretű szart borít rám.
Majd' megszakad a szívem, míg hallgatom. Úgy érzem magam,
mint akit megrágtak, kiköptek és elhajítottak, mint a szemetet,
pedig nem is velem történt. Szegény Evan! A beszélgetést azzal
fejezzük be, hogy holnap hívjuk egymást, de már most tudom,
hogy aggódik, hogyan csapódik le bennem ez a történet.
Akkor ezért bújt el a világ elől. Az a bizonyos fotó tönkretette
a jó hírét. Valamit tettek az italába, és szteroidokat találtak az
öltözőszekrényében. Lépre csalták. Sok ez egy embernek. Jóval
több, mint amit elviselhet egyedül, hallgatásba burkolózva, egy
idegen otthonba bezárkózva. Vegyük ehhez hozzá a vírust, a
bizonytalanságot, ami sötét fellegként ott lebeg valamennyiünk
feje fölött, és kész a szorongás.
Evan mélypontra került, és úgy tűnik, pillanatnyilag én
vagyok az egyetlen jó dolog az életében.
Nem könnyű szerep.
 8. fejezet
A KARANTÉN NYOLCADIK NAPJA

SADIE

Zahra: Azt mondja, hogy a csaj bedrogozta, és valaki szteroidokat

csempészett az öltözőszekrényébe?
Én: Pontosan. De ez hétpecsétes titok, Zahra! Senkinek egy szót
se! Megbízik bennem, hogy nem adom ki a sajtónak és nem
csinálok segget a számból. Csak muszáj beszélnem róla, és te
vagy a legjobb barátom!
Zahra: Ne aggódj, hallgatok, mint a sír! A sajtó nyilván kipécézte
magának. Pokoliak tudnak lenni! Egyik pillanatban még te vagy
mindenki kedvence, a következőben meg mehetsz a süllyesztőbe.
Én: Tudom. Látom. Úgy értem, miután ő elmondta. Borzasztóan
kegyetlenek, tönkreteszik a hírnevét!
Zahra: Ez a munkájuk. El kell adniuk a lapjukat.
Én: Na ja. De ennyire lelkiismeretlenül? Csodálkozom, némelyikük
hogy bír aludni éjszaka. Hogyan jutnak ezekre a
következtetésekre, és teszik tönkre egy ember karrierjét? Még a
drogteszt eredménye sem győzte meg őket. Ki tudja, mekkorát
robban, ha meghallják, mit találtak Evan öltözőszekrényében.
Zahra: Az tényleg nem adja jól ki magát.
Én: Tudom.
Zahra: Kérdés, bízol benne, vagy sem?
Én: Egy hete ismerem, de igen, bízom. Egyenes ember, már
 amennyire megítélhetem. És mélyen bántja ez az egész. Hallanod
kellett volna, hogyan beszélt róla! Mint aki totál kikészült. Például
attól, ahogyan a csapattársai ellene fordultak. Ő a
családtagjaiként tekint rájuk… Másfelől viszont nekem sem a
legjobb az ítélőképességem, ha pasikról van szó. A bizonyítékok
lesújtóak.
Zahra: Kislány, mind ismerjük ezt. Megesik, hogy összekutyuljuk a
dolgainkat. Nem is egyszer. Mit mond az eszed? És ami
fontosabb, mit súg a szíved?
Én: Azt, hogy esélye sincs a fejemnek, amikor erről a pasiról van
szó.
Zahra: Ami nem okvetlenül baj.
Én: Hogyhogy?
Zahra: Ha jól emlékszem, a szíved totál néma maradt Sean
idejében. Egy szava sem volt. Nada. Semmi. Egy cincogás se.
Most legalább figyel.
Én: Ez igaz. Habár tartanom kell a kötelező két méter távolságot
Evan Toekertől, észvesztően hat rám! Veszedelmes alak! Most
azonban lépek. Ideje felhívnom anyut, hogy hogy van apu. Kétszer
egy nap hívhatom csak meghatározott időpontokban, nehogy
őrületbe kergessem az aggódásommal. Nagyon remélem, hogy
lement apu láza!
Zahra: Én is imádkozni fogok érte! És itt vagyok, ha kellek.
Koncentrálj a munkára! A sztori szórakoztató. Pont erre van most
szüksége az embereknek. Egy kis könnyedség és remény.
Én: Sok puszi!

Miután feltárcsáztam a szüleimet (apu jobban van), és

elkészítettem Evan kajáját, felhívom mobilon. A csukott bejárati
ajtó mögött állok, hogy mindent halljak, ami odakint zajlik. Kissé
izgatott vagyok. Na és? Érthető.
– Szexi Sadie! – Szinte dorombol.
Menten libabőrös leszek. Hogy csinálja, hogy így hat rám?
– Evan, van számodra valami az ajtód előtt. Menj, nézd meg!
– Most? – Mezítlábas lépteinek hangja a parkettán
végigvisszhangzik a lakás csöndjén. – Hogy megy ma a munka?
– Kitűnően, kösz. De ami még jobb, apu láza lement.
– Ez nagyszerű hír, édesem! Bizonyára megkönnyebbültél.
– Igen. Ezért ünneplünk.
Hallom, ahogy kinyitja az ajtaját, aztán a halk kuncogást.
– Nos! Aggódtam, hogy nem érsz rá, és nem hallok rólad
egyhamar.
– Micsoda? Miért?
– Hát azért, amit elmondtam neked… a kibaszott zűrzavar
miatt a karrierem körül – sóhajt fel. – Hiszen alig ismersz. Miért
is bíznál meg bennem; miért hinnéd el, hogy nem drogozom és
doppingolok, amikor a legrégibb barátaim is elfordultak tőlem
emiatt?
– Igazad van, nem régóta ismerjük egymást. És lehet, hogy ez
csupán egy futó kaland, két felnőtt szórakozása, közös
megegyezéssel. Megeshet, hogy amikor fordul egyet a világ,
rájövünk, hogy a legkevésbé sem illünk egymáshoz, és csak a
bezártság hozott össze minket. Amolyan elsősegélynyújtásként
egy szorult helyzetben. – Megállok, és mély lélegzetet veszek.
Az előbbi gondolat jobban fáj, mint amire számítottam. Ezek az
átkozottul bosszantó érzések megint! – Másfelől szinte naponta
láttam a balkonon, milyen keményen edzel, hogy fitt és erős
maradj. Nyilván sok időt tölthetsz el a futópadon és a
szobabiciklin is Jake lakásában. Láttam, mekkora gondot
fordítasz az egészséges étkezésre, és mennyire vigyázol magadra.
És ami ennél is fontosabb, hallottam a hangodból, mennyire
bánt ez az egész. Nemcsak neked hiszek tehát, hanem benned is
hiszek! Oké?
– Oké. Köszönöm!
A mobilban és halkabban a folyosón is hallom a motozását.
Piszkosul közel vagyunk egymáshoz, mégsem egészen közel.
Pedig ennek a pasinak most ölelő karokra lenne szüksége. Ez
tuti. Szörnyű, amin keresztül kell mennie! Rossz, hogy nem
lehetek mellette, nem vigasztalhatom meg!
– Vidd be az ételt, és edd meg melegen!
Hangos csattanással becsukódik az ajtaja.
– Köszönöm a sört! Nem akarok kötözködni, de biztos, hogy
ennivaló, ami ebben a tálban van? Nem úgy néz ki.
– Eddig terjed a főzőtudományom, haver! – Elhelyezkedem a
kanapén, az én kajám már ott van előttem. – Még salátát is
kaptál. Szívesen!
– Petrezselymet szórni a narancsos makarónira, nem saláta,
bébi.
– De majdnem.
– Készétel, ugye? – kérdezi, és hallom a mosolyt a hangjában.
– Valójában két adagból csináltam, a pénztárcámat nem
kímélve. Egészségedre! – emelem fel a szódával és lime-mal
ízesített vodkámat. – A családunkra és ránk!
– Erre iszom.
– Most pedig kapcsold be a tévét! Mindjárt kezdődik A Gyűrűk
ura, és az az egyik kedvencem.
A csodás nyitóakkordoknál kapcsolom be a hangot. Istenem,
de szeretem ezt a filmet!
– Soha nem láttam – jegyzi meg.
– Nem? Nos, helyezkedj kényelembe, mert mind a három
részt lejátsszák.
– Ez egy randi? – Irtó szexi a mély dörmögése.
Fanyar félmosolyt képzelek mellé.
– Naná! Valahányszor egymás közelébe kerülünk, randi lesz
belőle – mondom nevetve, és a villámra tűzök a ragacsos,
szénhidrátdús tésztából.
– Ebben vannak varázslók meg ilyenek?
– Igen, és biztosan szeretni fogod. Egy teljes világ bontakozik
ki az ember előtt a maga bámulatos sokszínűségében. Arról nem
szólva, hogy Aragorn halálosan szexi! Neked a harcos
amazonokat és a tündéri, szempillarebegtető tündelányokat
ajánlom. És csatajelenetből is van bőven. A Helm-szurdoknál
rendezett csihi-puhi a kedvencem. Az nagyon durva.
Köhécselni kezd, gondolom, a falat mehetett félre.
– Oké, oké, meggyőztél! Nézzük akkor együtt. De tudod, mit
jelent ez? A következő alkalommal én választok.
– Jogos.
– Valamikor egy labdajátékot is végig kell nézned velem.
– Labdajáték alatt pornót értesz?
– Hahaha! Nagyon vicces. Futballmérkőzést, Sadie. Majd
elmagyarázom az összes szabályt, meg minden. Meglátod,
tetszeni fog. Bízz bennem!
– Nem lenne elég a pornó? Sokkal tanulságosabb lenne…
neked – ugratom nevetve, és várom, hogy bekapja a horgot.
– Arra gondolsz, hogy van mit tanulnom? Eddig azt hittem,
jelesre vizsgáztam tegnap. Hiszen elmentél, pedig hozzád sem
értem, meg se csókoltalak. Ehhez azért csak kell tudni valamit.
– Jól van, te győztél. Ha már sportról beszélünk, úgy
emlékszem a futballmeccsekre, hogy menő minikoncertek előtt
vagy után jöttek a műsorban. Lady Gaga volt a kedvencem, bár
Shakirát és J.Lót is bírtam.
– Meg akarsz ölni?
– Szóval, ilyenkor összegyűltünk italokkal és különböző
nasikkal, hogy megnézzük együtt ezeket a koncerteket és a király
hirdetéseket. Aztán a figurák elkezdtek futkározni a mezőn, hogy
valamit csináljanak. Nem tudom, mit. Soha nem figyeltem erre
a részre.
– Sokat kell még tanulnod – nyög fel Evan. – Azt hinné az
ember, hogy legalább a pasik szűk gatyája felkeltette az
érdeklődésedet.
– Fel is keltette. Imádom a combjaikat.
– Sokat fogsz tanulni a fociról, Sadie! – kuncog fel. – Meglátod,
tetszeni fog. Nem járhatsz focistával úgy, hogy nem mész ki a
meccsekre. Már ha valaha is vége lesz ennek a szaros
járványnak, és újra játszhatok. Egyszer.
– Úgy lesz, Evan. Ne add fel a reményt! Nem engedem!
Nagyszerű focista vagy!
– Honnan tudod? Te magad mondtad, hogy soha nem nézel
meccset.
– Nem számít. Tudok dolgokat. Fontos dolgokat. És ez közéjük
tartozik. Az egész doppingbotrány rendeződni fog. Az is kiderül,
kinek a mesterkedése áll mögötte. A pályád nem ért véget,
tisztázni fognak. Értesz, ugye? – A hangom nem tűr
ellentmondást.
Forró szenvedélytől izzik.
 – Igenis, hölgyem – feleli kis szünet után. – Ördög és pokol,
nem is mernék ellenkezni veled! Félelmetes vagy, amikor
beindulsz. Szexi, ijesztő és kissé fogvacogtató.
– Sajnálom, hogy a „tedd meg vagy meghalsz” hangomat kell
használnom veled szemben, de ez fontos.
– Elnevezed a különböző hangjaidat? – kérdezi.
– Bizony, barátom. Az előbb az egyes számú harckészültségét
hallottad. Olyan emberek számára tartogatom, akik valamilyen
törvénytelen cselekedetet hajtanak végre. Vagy akik enyhe
kellemetlenséget okoznak, amikor éhes vagyok. Attól függ.
Reméljük, mi soha nem jutunk idáig.
– Tudod, hogy igen.
– Hmm?
– Ha folytatjuk, egy napon tutira begurulsz. Erre a nyakamat
teszem. Valamikor, remélhetőleg a minél távolabbi jövőben,
piszkosul bepöccensz majd rám. Valójában várom is. Ami igen
meglepő, mivel korábban nem jött be nekem az ilyesmi. De veled
más a helyzet. Veled azt jelenti majd, hogy eléggé bízol bennem
ahhoz, hogy elveszítsd a fejed, mert tudod, hogy biztonságban
vagy. És azt is tudod, hogy ott leszek akkor is, mikor lenyugodtál
végre.
A szívem majd' szétfeszül. Elnehezül a mellkasom az iránta
táplált érzelmektől. Félő, hogy egy napon még szétfeszítik,
összeroppantják. Tudom, hogy így lesz. Az egyéves kapcsolatom
után, ami a nagy semmivel ért fel, megijeszt most ez a
szenvedély.
– Ez veszélyesen hangzik. Mintha előre jeleznéd egy komoly
kapcsolat lehetőségét kettőnk között.
– Igen. Vagy nem? Ahogy elnézem, elég idősek vagyunk
ahhoz, hogy tudjuk, mit akarunk. – Mély dörmögése megint
levesz a lábamról.
– Igazad van.
Legyezgetni kezdem felhevült arcomat.
– Szerintem várjuk ki, hogyan alakul. Ami szívás, mivel
utálok várni! Főleg, ha veled kapcsolatos.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, ezért hagyom, hadd
beszéljen ő.
– Csak ne legyél gyakran dühös rám, oké?
A szavai sebezhetőségre utalnak. Ami szíven üt.
– Oké – suttogom.
A vonal túlsó feléről halk rágás hallatszik.
– Kösz, hogy megvacsoráztattál, édes! Nagyra értékelem az
erőfeszítéseidet, bár szörnyű az íze. Nem vagyok biztos benne,
hogy egyáltalán ételnek nevezhetem-e. A sajt eredetileg por
formában volt? – Fuldokló hangokat hallok a túloldalról, ami
megnevettet. – Sokkal jobbakat is tudunk, bébi. Azt hiszem,
mostantól főzhetnék kettőnkre. Ez mindkettőnk érdeke.
Felhorkantok.
– Csak tessék. A konyha nekem a cukorkáim, süteményeim és
fagylaltjaim tárolására való.
– Nézd ezt a hapsit a szürke kalapban! Mit gondolsz, napjában
hányszor veri le a fejéről a kalapját a kapugerenda?
– Ő varázsló. Természetfeletti képességekkel rendelkezik,
beleértbe a túlzottan magas, hegyes kalapok védelmét a
mindenféle építészeti struktúrák ellen.
Evan felkuncog. A legkedvesebb hang ez számomra az
univerzumban.
– Igazad van, Sadie. Bármit mondasz is.
EVAN

– Szia, apa! Mi újság? – kérdem a reggeli smoothie összekeverése

közben.
Mivel korán keltem, nem zavartam fel Sadie-t, hogy
megkérdezzem, kér-e ő is. Nem valószínű.
Azt tervezgetem, hogy egyszer majd kettyintéssel ébresztem,
ami közös reggelibe, majd tusolásba torkollik, mielőtt elkezdjük a
napunkat.
Egyszer.
Remélem.
– Jól nézel ki, fiam. Makkegészségesen.
Beleköhög a kezébe. Összeráncolom a homlokom, úgy nézek a
laptopom képernyőjére. A konyhapult előtt ülök, és Skype-olunk.
Istennek hála Curt máig apával él. Az öcsém rakta össze a
technikát, hogy bárhonnan kapcsolatba léphessek velük.
– Az vagyok, köszönöm. Edzem. Jake futópadján lógok.
Apa újra köhint egyet, és az öklével verni kezdi széles
hordómellkasát.
Fürkészőn az arcába nézek. Sápadtabb a szokásosnál.
– Miért köhögsz, apa?
Meglódul a szívverésem. Leállok mindennel, mozdulatlanná
dermedve lesem apám légzését, nem észlelek-e valami
rendelleneset.
– Nyugi, fiam, nem fertőződtem meg. Jól vagyok. Jézus!
Mindenki megőrül ettől az influenzától!
– Apa, ez nem influenza! Olyan vírusfertőzés, aminek nem
ismerik a gyógymódját és az oltóanyagát. Normális kezelése
sincs, csak annyi, hogy vagy vészeld át otthon, vagy menj
kórházba. Van lázad? Más tüneted?
– Nem, fiam, nincs. Azért köhögök, mert agyondolgozom
magam. A konzervgyár túlórában üzemel, és annyi műszakot
vállalok el, amennyi tőlem telik.
– Mi a fenéért csinálod ezt? Elég pénzem van, életünk végéig
vígan megélünk belőle. Nem muszáj dolgoznod, apa! Milliószor
mondtam már.
– Igen? És hagyjam cserben az embereket? – hördül fel. –
Mindenfelől arról hallani, hogy országszerte eltűntek a boltokból
a konzervek. Mi pedig nagy beszállítók vagyunk, fiam! Segítenem
kell, amennyire az erőm engedi. Érted?
A fogamat csikorgatom, és az orromon át szedem a levegőt.
– Apa, nyugodtabb lennék, ha kevesebbet járnál emberek
közé. Milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be a gyárban a
munkavállalók védelme érdekében?
Beletúr hófehér hajába, majd borostás állát simogatja.
A szeme körül mélyebbnek tűnnek a ráncok, mint általában, és
fáradt. Kimerült.
– Komolyan veszik a vírus elleni védekezést, miután előfordult
néhány fertőzés. Egy teljes hétvégére bezártunk akkor, és
mindent lefertőtlenített egy csapat. Valamennyien védőruhát
viselünk az utcai öltözékünk fölött, és arcvédő sisakunk is van,
amit átkozottul kellemetlen hordani. Az ember álló nap a saját
lélegzetét szagolgathatja. És forró levegőt lélegzik be.
Beleborzong.
– Apa, ez a védelmedet szolgálja.
– Tudom. Viselem is odabent. Kifelé menet egy kupacba
gyűjtjük, éjjel pedig megtisztítják az egészet. Szerencsések
vagyunk. A pihenőhelyen sokat hallani arról, hogy egy csomó
cég elbocsátja az embereit, és nem küzdenek értük Sam bácsinál.
Jézusom, ez egyre rosszabb! Hüvelyk- és mutatóujjamat sajgó
halántékomhoz szorítom.
– Talán fontolóra kellene venned a nyugdíjat. Majd teszek
róla, hogy tele legyen a bankszámlád, és kedvedre golfozhatsz,
zsugázhatsz, vagy lóghatsz a bárokban Curttel. A fenébe is,
veszek nektek egy bárt! Együtt vezethetnétek. A járvány után
jobb lesz a helyzet.
– Fiam… – Figyelmeztetés csendül ki a hangjából, amit
azonban nem akarok meghallani.
– Csak gondold meg, apa! Oké? Beszéld meg Curttel!
Még ma felhívom az öcsémet. Szereznem kell egy
szövetségest. Curt örömmel kiszabadítaná apát a
konzervüzemből, csak lehet, azt nem fogadja túl lelkesen, hogy a
bátyja venne neki egy bárt. Hmm. Mi lenne, ha azt mondanám,
szükségem van befektetésre, és övék a haszon egyharmada, ha
ők működtetik a dolgot? Így talán jobban hangzana. Majd
kikérem róla Sadie véleményét.
– Még meggondolom – feleli mordul apa. – De előbb áruld el,
mi ez a hatalmas médiafelhajtás körülötted! Azt állítják,
drogozol!
Képtelen vagyok a szemébe nézni. Semmi rosszat nem tettem,
mégis mardos a bűntudat, amiért apám tudomást szerzett erről
a szarságról.
– Polly rajta van az ügyön. Közzétettük a vér-, vizelet- és
hajtesztjeim eredményeit, amik bizonyítják, hogy tiszta vagyok.
És a nyilatkozatomat a fotókról, amiben a bűntelenségemet
hangoztatom.
– Akkor miért mondják, hogy menned kell a Marauderstől?
Ha tiszta vagy, tiszta vagy. Ennyi. Mit mond minderről az edző?
– Van itt még más is a fotókon kívül, apa! Amiről te sem
tudsz.
Apám arcán a haragot egy szempillantás alatt aggodalom
váltja fel.
– Például?
– Az edző átkutattatta az öltőzőszekrényemet az eset után,
ahonnan szteroidok kerültek elő.
Belehajigálom a hozzávalókat a turmixgépbe, és
megnyomom a keverőgombot.
Közben apa arca céklavörösre változott. Megállítom a gépet,
leveszem a tartóját, és kiöntöm az italomat. Most először félek
apám válaszától.
– Szteoridok? – bömböli magából kikelve. – Szégyen, gyalázat!
Ki tette ezt veled? Képtelenség, hogy az én fiam doppingszerekkel
mérgezze a szervezetét! Az a fiú nem, akit mi neveltünk
anyáddal. Nem. Semmiképpen! Nem! Valaki elárult a
csapatodban, Evan!
Behunyom a szemem, és a karomra támaszkodva tartom
magam. A tudattól, hogy apám még a gondolatát is elutasítja
annak, hogy drogoznék, óriási megkönnyebbülés, hatalmas súly
esik le a testemről és a lelkemről. Könnyek gyűlnek a szemembe,
és elszorul a torkom a hálától.
– Köszönöm, apa! – dadogom.
– Mit? Hogy tudom, a fiam nem lehet csaló? Meg sem
fordulna a fejemben. Neked mindened a játék. Az egyetlen
szerelem az életedben.
 Széles vigyorra húzom a számat. A pillanatokkal előbbi
félelmem nyomtalanul elenyészett. Apám hisz bennem, elfogad
engem, mi több, még a szerelmet is szóba hozta.
– Ha már erről beszélünk, éppenséggel van valaki –
mosolygok rá, és meghúzom az italomat.
A francba, a benne lévő eperről is a csajom jut eszembe! Ez a
felismerés gyomron talál. Most először gondolok úgy egy nőre,
hogy az enyém. És ez tetszik! Nagyon is!
– Tényleg? Ez jó hír! Csodás hír! Eszerint nem halok meg
anélkül, hogy látnám az unokáimat.
– Apu, ötvenkét éves vagy!
– Na és! Azt szeretném, hogy futkározni tudjak a körülöttem
futkosó törpe-Toekerekkel – kacsint rám mosolyogva.
– Jaj, de hiányzol, apa! Hogy van Curt?
– Jól. Jól. Beszélj nekem erről a nőről! Meg hogy hogy a
csodában történhetett ez meg karantén idején.
– Nehéz elhinni, de a szomszédomban lakik. A balkonon
találkoztunk, beszélgetni kezdtünk, aztán együtt mentünk
bevásárolni. Telefonon tartjuk a kapcsolatot. Egyszerre nézzük
ugyanazokat a filmeket a két külön lakásban. Főzünk is
egymásra, és az ajtó előtt hagyjuk a főztünket.
– Az anyját! Úgy hangzik, mintha udvarolnál, fiam. Először
életedben.
Mosolyogva vakargatom az állam.
– Tudod, mit, igazad van. Meg sem érintettük egymást, mégis
közelebb érzem magam hozzá, mint bármelyik nőhöz a földön.
Mintha egy másik szintre emelne. És olyan szórakoztató! Úgy
megnevettet, hogy belefájdul a hasam. És, apa, kibaszottul
gyönyörű!
 – Á! Jó ezt hallani, boldoggá tesz egy öregembert. Hadd
halljam a részleteket! Legyen mivel szórakoztatnom a
haverokat.
– Te jó ég! Vállig érő, szőke haj. Sűrű és puha. Nagy, zöldeskék
szem, a világ végezetéig elnézném. Ívelt száj, amit alig várom,
hogy megcsókoljak. – Mosolyogva képzelem magam elé a kedves
arcvonásokat, amiket mindörökre az agyamba véstem. – Az én
Sadie-mnak magas pofacsontjai vannak, kerek, rózsaszín arca és
két kis gödröcske a szája mentén. – A távolba révedek a kopár
falon túl, engedem, hogy Sadie szépsége betöltse az elmémet. –
Ő más, apa! És a teste… – füttyentek, majd elnevetem magam. –
Istennői idomok!
– Fenébe, fiam! – csap az előtte lévő asztalra apa. – Annak
alapján, ahogyan leírod ezt a nőt, Miss Amerika is lehetne!
– Jobb annál, mert ő Sadie.
– Az én Sadie-mnek nevezted az előbb. Annak alapján,
ahogyan róla beszélsz, úgy sejtem, az érzéseid iránta ugyanolyan
kivételesek, mint a külseje.
– Eltaláltad! Nem tudom, meddig bírom ki anélkül, hogy
hozzáérjek. Belehalok a vágyakozásba! Ő hetekig képes lenne
várni. Ez még csak az ismeretségünk nyolcadik napja, de én
máris belegebedek a sóvárgásba.
Apa bólint, és töprengve lebiggyeszti az ajkát.
– Köss vele üzletet! Ha túl lesztek egy meghatározott időn,
találkoztok!
Az ajkamba harapva mérlegelem a javaslatát.
– Pompás ötlet! Lángész vagy, apa!
Apa elneveti magát, és ez engem is örömmel tölt el. Hosszan
haboztam, bevalljam-e Sadie-nek az igazságot, és beszámoljak-e
róla apának, és nem vettem észre, mekkora súlyt cipelek. Most
mintha mázsás súly szakadt volna le a vállamról.
– Hát, fiam, lehet, hogy tökfilkó vagyok, de nem én nyertem
el a legszebb lány szívét Indianában? De igen. És a te Sadie-d
olyannak tűnik, mint anyád. A szeme kivételével. Anyádé olyan
zöld volt, mint a tavaszi fű.
– Tudom, emlékszem. Kösz a beszélgetést, apa! Megfogadom a
javaslatodat, és rögtön fel is hívom.
– Csak lassan a testtel! Nincs szükség érzelmi bombákra.
A nőket megzavarja az efféle. Csak nyugodtan! Beszélgessetek!
De rájössz te! Az én fiam okos és ravasz, ha az akar lenni.
– Apámtól tanultam.
– Szeretlek, fiam!
– Én is rettentően szeretlek, apa! Csak vigyázz magadra, és
tartsuk a kapcsolatot. Ha nem hallok rólad pár napon belül,
felhívlak.
– Alig várom, hogy újra beszéljünk. Viszlát!
– Viszlát!
Kilépek a Skype-ból, és eltöprengek apa tanácsain.
Ha testileg is közel szeretnék kerülni a csajomhoz, az eszére
kell hatnom. Hihetetlenül ravasz és agyafúrt. Küzdenem kell, ha
győzni akarok. És Sadie, ő lesz a díj.
 9. fejezet
A KARANTÉN KILENCEDIK NAPJA

EVAN

– Jó reggelt, napsugaram!
Mosolyogva, a mobilt a fülemhez szorítva lépek ki a balkonra.
Valóban hétágra süt a nap, és lágy szellő lengedez. Pont
megfelelő idő, hogy a szabadban csevegjek a csajommal.
– Szép ez a reggel – újságolja. – Beszéltem apuval. Szerencsére
sokkal jobban érzi magát.
– Bébi, ez nagyszerű! Jó hallani. Én is beszéltem apámmal.
– Tényleg? És mi újság?
– Gyere ki a balkonra a jógaszerelésedben! Hozd ki a
jógaszőnyeget is! Majd elmondom.
– Már jóganadrág és trikó van rajtam, de ma lustálkodni
akartam – nyög fel hangosan. – Cserben hagyott a múzsám.
Szeszélyes nebáncsvirág, és most gondolt egyet, és kerül engem.
– Jaj, te szegény! Nyugi, majd visszajön. Talán csak napozásra
van szükséged. Gyönyörű idekint! Miközben beszélgetünk, süti az
arcomat a nap.
– Hmm. Félmeztelen vagy?
Elvigyorodom. A csajom kedveli a testemet. Óriási szerencse.
– Ha akarod.
– Akkor talán sikerül rávenned, hogy kimenjek. Meglenne a
szemem napi édességfejadagja.
 Leteszem a mobilt a kis balkonasztalra, és kibújok a pólómból.
– Na, lekerült a póló. Gyere ki, ücsörögjünk itt együtt! Hadd
tanuljak tőled jógázni. Kissé merev a hátam a reggeli
súlyzózástól.
– Inkább megmasszíroznám az izmaidat, és másféle
testmozgást végeznék – morogja, ami kitűnően hangzik.
– Hé, bármikor hajlandó vagyok megszegni a szabályaidat.
Készen állok – kuncogok fel.
– Nem az én szabályaim – csattan fel. – A legmagasabb szintű
hivatalos rendelkezések.
– Csak bújj elő! Találtam egy vastag törülközőt, és kész vagyok
tanulni tőled.
Felsóhajt.
– Rendben. Csak pár percet kérek. Fogat kell mosnom.
– A jógához? – nevetek fel hangosan.
– Fogd be! A szájhigiéné fontos, és most ittam meg a
harmadik csésze kávémat. Nem jógázhatok kávés szájízzel!
– A harmadikkal? Sadie… – kezdenék prédikálni, de
meghiúsítja, mert bontja a vonalat.
Fejcsóválva leterítem a törülközőmet a betonra, és bemegyek
egy palack ásványvízért meg a napszemüvegemért. Mikor
visszatérek a palackkal a kezemben, Sadie égnek meredő kerek
popójával találom szembe magam, a jógaszőnyeget igazítja el
éppen.
– Csodás a kilátás!
Az ajkamba harapok, és a fejem félrebillentve igyekszem az
agyamba vésni minden görbületét.
Kihúzza magát, felém penderül, és csípőre teszi a kezét.
A tekintete gunyoros, de az arca kipirosodott, és a szája
nevetésre rándul.
– Perverz alak! – ró meg, azután azonban elmosolyodik.
– Az. És nem bánom.
Torkát köszörülve rendezget tovább.
– Kezdjük néhány álló pozitúrával, amiket az utóbbi időben
tanultam. A tanárunk egyes számú harcospóznak nevezte, amit
most mutatok neked. Lépj ki előre a bal lábaddal, a jobbot pedig
nyújtsd hátra nagyterpeszben.
– Á, a nagyterpesz! Szexi.
Szembefordulok vele, és leutánzom a mozdulatait.
Vigyorogva magasba emeli a két karját. Elbűvölve figyelem,
ahogyan megemelkednek a cickói, mialatt felfelé nyújtózik, az ég
felé. Elképzelem, hogyan helyezem a kezem és a szám ezekre a
fenséges domborulatokra.
– Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet.
– Hessegesd el a szennyes gondolataidat, és koncentrálj a
pozitúrára! – int meg. A foghegyről odavetett szavak és szexi,
dugnivaló teste nem maradnak hatás nélkül a Főnökre.
Eligazítom a szerszámomat, és felemelem a karomat, de ezzel
együtt valami más is felemelkedik a gatyámban.
– Jesszusom, milyen szemérmetlen vagy! És kurva szexi.
Hagyd abba! – hördül fel, de látom a tüzet és a vágyat a
szemében.
Mivel fel akarom húzni, félrefordulok, és úgy igazítom a
Főnököt, hogy szinte kibökje elöl a gatyeszomat. Hadd lássa
Sadie, mennyire rágerjedtem.
– A te hibád! Nézd, kemény és szolgálatkész!
– Ez nem tisztességes! – háborog.
– Ki a fene beszél itt tisztességről? Át szeretném ölelni a nőt,
aki után kilenc álló napja megszállottan vágyakozom! És te is
erre vágysz!
– Evan – nyög fel, és védekezőn keresztbe fonja a karját a
mellkasán.
Nyomban szar alaknak érzem magam.
– Ne haragudj! Nem tehetek róla, de elepedek a
vágyakozástól! Szerintem segítene, ha kijelölnénk egy időpontot,
ami véget vet ennek a kényszercölibátusnak, amit egyikőnk sem
akar.
Felsóhajt, és pucér bicepszét dörzsölgeti.
– A vírus veszélyes, és a tünetek sokszor csak tizennégy nap
után jelentkeznek. Azt hiszem…
– Kilenc napon túl vagyunk, és kutya bajunk. Nem elegendő
ez? Véget vethetnénk a nyomorúságunknak!
Elborul a homloka, és a fejét rázza.
– Nem érezném jól magam.
– Akkor mikor legyen vége?
Magasba emelem, majd a tarkómra kulcsolom a két kezem,
elé tárva teljes testemet.
Tekintete végigsiklik a bőrömön, olyan, akár a simogatás.
Csípőre vágja a kezét. Megmerevedett mellbimbói kidomborítják
a trikóját. Mit nem adnék, ha a számba vehetném ezeket a
gyönyörűségeket.
– Talán egy hét múlva? Ha egyikünknek sem lesz addig
semmiféle panasza, biztonságosan találkozhatunk, csak mi
ketten.
Gyors fejszámolásba kezdek, és elszorul a szívem.
– Bébi, az nem tizennégy nap, hanem tizenhét! Mit szólnál a
tízhez?
 – Holnap? – nevet fel.
– Áll az alku! – kuncogok.
– Szó sem lehet róla! Az csak tíz nap. Mit szólnál a tizenöthöz?
Akkorra biztosak lehetünk a dolgunkban.
Fejcsóválva a tenyerembe veszem megkeményedett
szerszámom. Sadie kék szeme újra felszikrázik, ahogy a sorton
keresztül dörgölöm, és nyögdécselek.
– Tizennégy nap, de eggyel sem több! Nem bírom tovább! Még
öt napot kell várnom, hogy megérinthesselek… Basszus, Sadie,
megölsz a végén!
Megnyalja az ajkát, és a homlokát ráncolja.
– Tudom. Nekem is nehéz. De meg tudjuk csinálni. Egymás
biztonsága érdekében! Most pedig a jobb lábadat nyújtsd hátra,
ne törődj az erekcióddal, és emeld a fejed fölé azt a két izmos
karod! – Ő maga is végrehajtja ugyanezeket a mozdulatokat. –
Bal láb kilép előre, nagyterpesz. Érezni fogod, milyen kellemesen
kinyújtózik a csípőd és a jobb lábad.
Beállok a pózba, és mélyeket lélegzem. Nem csupán szapora
szívverésemet igyekszem lecsillapítani, de a merevedésemet is.
Még a végén elkékülnek a golyóim. Félő, hogy a Főnök lebénul.
Pátyolgathatom éjszaka.
Sadie-t talán rá lehetne venni egy újabb menet telefonszexre.
Sőt, ami ennél is jobb, videószexre. Az megtenné.
– Most pedig vidd le a karokat oldalsó középtartásba. Jobb láb
kinyújtva marad hátrafelé, a szem előrenéz.
Sadie arca eltorzul az erőfeszítéstől. Mindent teljes
erőbedobással csinál, semmi félgőz.
Teszem, amit mond. Kellemesen kinyújtóztatom a tagjaimat,
és élvezem a Sadie-póz látványát.
 – Mi a kedvenc ételed?
– Cukorka – vágja rá nyomban, és újabb pozitúrát vesz fel.
Folyamatosan utánacsinálok mindent, immáron instrukciók
nélkül.
– A cukorka nem étel, bébi!
– Nekem igen. Ott van például a Reese mogyoróvajas szelete.
Kiváló reggeli, nagyjából olyan, mint a mogyorókrémes pirítós.
A Snickers is tök jó, diófélékből és nugátból áll. Halál egészséges!
– vigyorodik el. – A reklámok szerint ételkiegészítőnek szánták.
Mozdul a következő pózba, és még csak meg sem inog közben.
Egyik kezét az ég felé emeli, majd a könyökét behajlított térdén
nyugtatva oldalra hajol.
– Bébi, ne! Ez rosszabb, mint hittem!
Közben én is ráhajolok a térdemre.
– A kedvenc kajám természetesen a mogyorós M&M’s. Csupa
jófajta fehérjéből áll. De a csokoládé is tejtermékekből készül.
Azaz egyszerre vehetsz magadhoz csokoládét és tejszármazékot.
Időt takarítasz meg vele.
Az arcára kiülő széles mosoly sejtetni engedi, mennyire élvezi,
hogy bosszanthat.
– Elképesztő, milyen szarul táplálkozol! Jógázás után főzök
neked ebédet. Később pedig vacsorát.
Alapállásba löki magát, a feje fölött háromszöget formál két
karjából, úgy, hogy a tenyere összeér. Egyik lábszárát felemeli, és
a talpát a másik combja belső felére helyezi. Ugyanezt a pózt
gyakorolta akkor is, amikor először figyeltem jógázás közben.
Ezúttal azonban már tartja az egyensúlyát, nem imbolyog.
– Fantasztikusan jó vagy! Tök biztosan állsz a lábadon. Hogy
hívják ezt a pózt?
 – Azt hiszem, fapóz. Igen, szinte biztos.
Megpróbálom lábfejemet a combomra fektetni, de sehogyan
sem sikerül. Próbálkozásaimat látva felkuncog.
– Kezdd alacsonyabban! Helyezd a talpadat a belső
lábszáradra vagy bokádra. Így is nyújtózol, és az
egyensúlyérzéked is javul, de nem olyan nehéz. Minél többet
gyakorlod, annál hajlékonyabb leszel. Korábban képtelen voltam
lehajolva megérinteni a földet, most azonban már igen.
– Mutasd meg! – kérem álnokul.
– Azt lesheted, haver! – szűkíti össze a szemét. – Csak a
seggemet vagy a dekoltázsomat akarod látni.
– Na ja.
– Szeretem, ha egy férfi nem kamuzik, és te eddig
megvesztegetően őszinte voltál. Megérdemelsz egy kis édességet.
Minden további magyarázat nélkül kibújik a trikójából, és
egyszerű, csaknem teljesen átlátszó tornászmelltartóban áll
előttem. Látom a negyeddollárnyi bimbóudvart és a zamatos
csúcsokat.
– Jézusom, te ki akarsz nyírni! – Felnyögök, mégis képtelen
vagyok levenni a szemem az igézetes női húsról. – Baszottul
gyönyörű vagy! Minden porcikád!
– Ismételjük meg a gyakorlatokat! Ezúttal az ellenoldalra
dolgozunk.
Megnyalom az ajkam.
– Ha végig szembefordulsz velem, hercegnőm, bármire
hajlandó vagyok!
– Te kis cicifetisiszta! Nem volt nehéz kitalálnom abból, ahogy
a cickóimon legeltetted a szemedet. Egy pont oda. Nem felejtem
el!
 – Nevezd, aminek akarod, de az én csajomnak van a
legpompásabb dudája széles e világon!
– A te csajodnak? Ejha!
– Igen. Akkor dőlt ez el, amikor úgy felizgattál, hogy a falra
élveztem. Ha egy nő képes ezt elérni, anélkül, hogy
hozzáérhetnék, akkor tudom, hogy nekem szánta őt az ég.
– Majd meglátjuk – hümmögi szívem szerelme.
– Én jobban látnám, ha levennéd a melltartódat.
– Így is gyakorlatilag átlátszó. Ne légy telhetetlen! Amúgy más
szomszédjaim is vannak, akikkel nem vagyok olyan jóban, mint
veled.
A száját lebiggyesztve újabb pózba áll.
– Telhetetlen lennék? Szó, mi szó, nem tudok betelni veled,
Sadie! Abban azonban igazad van, hogy nem akarod, hogy az
egész város lásson. Én sem.
Megint fel-le ring a cicije, minden mozdulatára megmoccan a
farkam.
– Azt hiszem, videóchatelnünk kellene ma este – mondom.
– Úgy gondolod?
– Minden kétséget kizáróan.
– És csak chatelni szándékolsz? – vonja fel a szemöldökét.
– Igen, de csinálhatnánk meztelenül. Amint látod – mutatok a
nyilvánvaló bűnjelre –, segítségre szorulok, és csak te segíthetsz.
Összepréseli a száját, és a távolba réved.
– Voltaképpen tetszik, hogy egy ilyen izompacsirta, mint te, az
én segítségemre szorul. Jóllehet soha nem próbálkoztam még
ilyennel.
– Én sem. Majd együtt kitaláljuk. Legyen ez egy randi!
– Szexrandi?
 Félrebillenti a fejét, mint aki komolyan elgondolkozik a
javaslat előnyein.
– Videólégyott – nevetem el magam, mire az ő szája is
nevetésre rándul. – Emlékszel, a telefonszex is első volt
mindkettőnknek, igaz?
Bólint.
– Igen, és az nagyon …– Lángba borul a nyaka és az arca. –
Nagyon forró és mókás volt.
– A videós pedig kész őrület lenne! És… tanulságos. Tudod, a
sztorid szempontjából. A hősöd meg a hősnőd is szexelhetne
Skype-on.
– Nagyon jó ötlet! – kerekedik el a szeme. – Akkor ez az egész
merőben tudományos célt szolgálna.
– Pontosan. Mikor kezdjük? Tízkor?
– Később bújok ágyba.
– Bébi, most nem aludni bújsz majd az ágyikódba, hanem
azért, hogy megdugd magad a kamera előtt, én pedig
simogathassam magam, miközben mindketten átadjuk
magunkat a gyönyörűségnek, ami kettőnk közt bimbózik.
– Gyönyörűség? – veti hátra a fejét meglepetten.
– Hitem szerint a szeretkezés gyönyörű a maga nemében.
A bizalomról és a szenvedélyről szól. Gondoskodunk egymásról,
fizikailag is.
Szélesen elmosolyodik, és szinte ragyog az aranyló
napfényben.
– És mi van a szerelemmel?
– Mikor két ember kapcsolata elérkezik erre a szintre, ez csak
növeli a köztük lévő szenvedélyt. A tüzet táplálni kell, hogy soha
ne aludjon ki. Legalábbis én így látom. Most.
 Miközben beszélek, olyan, mintha a pályán lennék, a végzóna
felé futnék, aztán az utolsó pillanatban földre vinne az ellenfél
játékosa. A levegő kiszorult a testemből, mindent kipréselt
belőlem a rám nehezedő hatalmas erő. Kristálytiszta
látomásként vetül elém közös jövőnk. Nevetés és állandó ugratás.
Egyedülálló boldogság.
Ekkor döbbenek rá, hogy beleszerettem egy nőbe, akihez
hozzá sem értem eddig.
Észvesztő.
– Hagylak, hogy befejezd a napi rutint. Nekem annyi –
mutatok a farkamra. – Tízkor találkozunk.
Csókot hintek Sadie felé.
– Alig várom, Evan! Tízkor.
Odaintek még, aztán irány a lakás, és ott is a fürdőszoba.

SADIE

Tíz perccel tíz előtt csupa ideg és feszültség vagyok. Ideges

vagyok, mert mi van, ha olyat teszek, ami nem tetszik Evannek,
vagy nem festek jól a képernyőn. Mondjuk, a hasam
összegyűrődik, mikor leülök. Gondolom, mindenkinek
összegyűrődik. Beszívom a levegőt, és nézem, mit láthat majd
Evan.
Nyögve elterülök az ágyon, mellettem ott a laptop. Miért
aggódom annyira? Csak egy férfi. A férfiak pedig kedvelik a
meztelen nőket. Evan többször is világossá tette, hogy szereti a
formáimat, és a cickóim is bejöttek neki délelőtt. Talán rájuk
kellene fókuszálnom. Így elvonhatom a figyelmét másról, és
garantált a siker.
Mi lesz, ha azt akarja, dugjam a kamerát a lábam közé?
Atyaég! Azt tutira nem csinálom!
Talán nem. Hmm. Másfelől én is szívesen szétnéznék a
combjai között. Márpedig úgy tisztességes, hogy ha én benézek,
akkor ő is.
Oké, ha nagyon felforrósodna a hangulat, a muffomba
villantok.
Megfeszül az állam, és megnézem az órát. Nyolc perc telt el.
Kékeszöld szatén kombiné-bugyi összeállításban heverek az
ágyamon. A mellemet csipke háromszögek takarják, jókora a
belátás. A cickóim alatt a kombiné a derekamra és a hasamra
simul. A bugyi elasztikus tanga, amit sikkes szaténcsokor zár le a
fenékrés kezdetén, mintha ajándékként kínálnám a hátsómat.
Ami bizonyos értelemben így is van.
Felvillan az értesítés, hogy videóhívásom van. Az oldalamra
gördülök az ágyon, és a kezemre hajtom a fejemet. Igyekszem
vonzó pozitúrát felvenni és nyugalmat sugározni, holott minden
vagyok, csak nyugodt nem, amikor rákattintok a hívásfogadó
ikonra.
Evan mosolygó arca és pucér felsőteste jelenik meg a
képernyőn. Fülig ér a szája. Az ölébe vehette a számítógépét,
mert őt is ágyban látom, párnákkal felpolcolt fejét a támlának
támasztja.
Akaratlanul is hátravetem a fejem, és kirobban belőlem a
nevetés.
– Tök hülyék vagyunk. Ugye tudod? – ugratom.
Vigyorogva felül az ágyban, és elkerekedő szemmel nézi
legújabb merevedését.
 – Kétségbeesett időkben kétségbeesett megoldásokra van
szükség – mondja.
– Tényleg kétségbeesettek lennénk? Úgy értem, biztonságban
vagyunk. Pompás a kilátásunk. Van internetünk, tévénk,
telefonunk, Candy Crushunk, egyszóval minden, ami fontos.
Nem nyomorgunk.
– Tényleg nem. De a lényegről elfeledkeztél.
Alsó ajkamon dobolva elgondolkozom.
– Igazad van. Nasi! Tele vagyunk nasival. Jól vagyunk
eleresztve.
Felhördül, de azért velem nevet.
– És, édes, ami ennél is fontosabb, itt vagyunk egymásnak.
Mindennap azt várom, hogy lássam az arcodat és halljam a
hangodat. Talán túl sziruposan hangzik, de te vagy a nyugalom
ebben a viharban. Nélküled eszemet veszteném.
– Nos, kiváló módszer ez arra, hogy az ágyadba csábíts egy
nőt. Sajna engem máris sikerült. Mint korábban említettük,
egyikünk sem vesz fel semmit és nem csinál fotókat, és
tiszteletben tartjuk egymás titkait. Most pedig elő a fütyiddel!
Nagyot kacag, én pedig meredt szemmel bámulom feszes
hasizma és bicepsze játékát. Nyálcsorgató látvány.
– Odavagy a jó dolgokért, ugye? – vonaglik meg élveteg, telt
ajka.
– Hát, nem így működik? – vonom meg a vállam.
– Viszont mivel magunk alkotjuk a szabályainkat, azt
mondom, előbb mutasd meg te a puncid, azután láthatod csak a
füykösömet – von vállat ő is.
– Micsoda? Tiltakozom, uram! Ez durva, és nem gavallérhoz
illő. Én vagyok a finom virágszál, akit mocskos videószexre
akarsz rávenni. – A hatás kedvéért elhúzom a számat.
– Azt mondod? Nos, akkor hogyan is kezdjük? Állj fel, és
villantsd fel, mit kapok ma éjjel! Teljes panorámát kérek, és
akkor talán te is többet kapsz.
Megnyalom az ajkam, és kikelek az ágyból.
– Áll az alku.
Beállítom, hogy lássam az arcát, és csípőre tett kézzel
megállok a szoba közepén.
– Mutasd! – A hangja mélyebb regiszterre váltott.
Nyomban szétteszem a lábam, hogy rés keletkezzen a két
lábam között. Eztán fellebbentem a szaténkombinét, hogy jobban
lássa a bugyimat és a hasamat.
– Gyere közelebb a kamerához! Látni akarom a bugyidat!
Zihálva közelebb sasszézom, mire csipkével takart puncim
betölti a teljes képernyőt.
– Krisztusom, borotválod magad?
– Találd ki! – Ezzel lassan körbefordulok.
Pontosan tudom közben, melyik másodpercben pillantja meg
pucér fenekem.
Felbátorodva ringatni kezdem a csípőmet.
– Bassza meg, hihetetlen segged van! A legszívesebben
beleharapnék, mint egy lédús barackba. Jézusom, Sadie, te
kicsinálsz engem!
A vállam fölött hátrapillantva látom, hogy a keze már a
gatyájában van, és fel-alá mozog, amit a legkevésbé sem rejt
véka alá. Felizgulok és zavarba jövök tőle. Belebizsereg a testem,
és forróság gyúl a combjaim között.
– Le a gatyával, haver, én meg ledobom a felsőrészem –
alkudozom.
 Azon nyomban letolja az alsóját. A világ leggyönyörűbb,
legvaskosabb farka üdvözöl. Átlag feletti méret és hosszúság. Jó
lenne a számba venni! Lefogadom, hogy pihepuha ott a bőre.
– Hű, jól fel vagy szerelkezve! – Megremeg a hangom.
A hüvelykjével köröket ír le a makkja körül, nedves csepp
buggyan elő a mozdulat nyomán.
Felnyögök, és az ajkamba harapok.
– A felsőd. Vedd le! De rögtön, basszus!
Nem kérés, hanem parancs. Ellentmondást nem tűrő, bele is
borsódzik a bőröm.
Szeretném, hogy neki is jó legyen, ezért a tenyerembe veszem
a cickóimat. A csipkét lehúzva mindkettőt megmutatom, hadd
gyönyörködjön bennük.
– Sejtettem, hogy csoda szépek, de bassza meg, ezek
egyenesen isteniek, bébi! Olyan sokáig szívnám őket, hogy a
puncidhoz sem kéne nyúlnom, anélkül is elélveznél.
Morzsolgasd, csipkedd meg helyettem őket!
Így teszek, és felkiáltok a gyönyörtől. Mindkét combom
reszket a kéjtől, és miközben a cicimmel játszom,
összedörzsölöm őket.
– A topodat, bébi!
Átbújtatom a fejem a kombinén, és a hátam mögé hajítom.
– Bújj vissza az ágyba, oda, ahol az előbb voltál, de hajtsd
hátra a laptopot, hogy többet lássak belőled!
Vakon követem az utasításait. Annyira begerjedtem, hogy
semmi más nem érdekel, csak hogy elélvezzek én is, ő is.
– Egek, Evan, eszelősen jó a tested! Végig szeretném cirógatni
és csókolni minden porcikádat.
– Én is ugyanazt szeretném! Vedd le a bugyidat!
 Behunyom a szemem, és megteszem neki, amire én is
mindennél jobban vágyom. Fürgén letolom a csipkét a
csípőmön, majd a lábszáramon, végül az ágy lábához rúgom.
Nem hagyom, hogy bármiféle előítélet vagy belső bizonytalanság
elvegye tőlem a pillanat örömét. Minden másodpercet élvezni
akarok!
– Sadie, bébi, nézz rám!
Feldúlt, zaklatott hangja olyan mély, hogy megborzongok
tőle, akár egy simogatástól. Lenyűgöző és egzotikus!
Egymás szemébe nézünk. A pupillája kitágult, és sokkal
sötétebb, mint máskor.
– Sadie, eszméletlen vagy! Életemben nem láttam ilyen szép,
ennyire nekem való nőt! Arany hajadtól a festett lábkörmödig
maga vagy a tökély. Bomba jó nő vagy, alig várom, hogy néhány
nap múlva közelebbről imádhassalak.
Annyira begerjedek a szavaitól, hogy a cickóimba markolok,
majd egyik kezem lesiklik nedves ölemhez.
Felnyög erre a mozdulatra.
– Csináld tovább! Baszottul szexi! Ereszd oldalra a combod,
hogy lássam, mit művelsz a lábaid között. – Abban a pillanatban,
amint szétnyitom a lábam, és rálát a puncimra, az ajkába harap.
– Bassza meg, igen! Simogasd magad!
Nagy lapátkezét végighúzza hosszú, megdagadt fütykösén.
Sokkal keményebben markolássza, mint én merném. Gonosz,
bűnös mozdulatok.
Követem, az ujjaimmal rátalálok a csiklómra, és addig
morzsolgatom az érzékeny, duzzadó dudort, míg végül felkiáltok
a gyönyörtől.
– Csodálatos! – morogja a foga között. – Tovább! Dugd be két
ujjadat! Szeretném látni, ahogy megdugod magad, mintha én
tenném.
Elalélok a hangjától és az arckifejezésétől. Jóval önfeledtebb ez
az egész, mint elképzeltem. Eszembe sem jut, hogy a combom
fodrain aggódjak, vagy féljek. Evan bátorítására úgy vetem bele
magam a gyönyörbe, és két ujjamat a hüvelyembe mélyesztem.
Felemelem a csípőmet, hogy még mélyebbre hatolhassak, és úgy
teszek, mintha ő döfködne, ki és be, ahogyan szeretem.
Elragadtatva figyelem, hogyan nyúl be Evan masszív combjai
közé, és fogja meg merev szerszáma alatt a két kerek golyót.
– Ha ott lennék melletted, végignyalnám és csókolnám
mindkét labdácskát, aztán végighúznám a nyelvem a farkadon,
végül addig szopnálak, amíg meg nem őrülsz, és a számba nem
élvezel. Ekkor a makkod köré zárnám a számat, és csak nyelnék,
míg a végén moccanni se lennél képes.
– Jézusom! – Egyre serényebben dolgozik a keze. – Ha én
lennék ott melletted, mélyen beléd dugnám az ujjaimat, és
megkeresném a mágikus G-pontodat. És miután rátaláltam,
könyörtelenül izgatnám és birizgálnám, miközben a számmal a
csiklódra cuppannék, és addig szopogatnám, míg az arcomban
nem ránganál, bébi. Mialatt újra meg újra elélveznél, beléd
mélyeszteném a nyelvemet, és a nektárodat innám. Szinte a
számban érzem csodás édességét! Basszus, most elmegyek! –
figyelmeztet.
Sietve a hátamra hengeredem, a fejemet azonban oldalt
fordítom, hogy nézhessem, ahogy elélvez. Abban a pillanatban,
amint megjelenik a magja, egész testemben vonaglani kezdek.
Az orgazmus végigszáguld a tagjaimon, a gyönyör lökéseit
küldve megannyi idegvégződésembe. Egyik csúcs a másikat
követi, mialatt Evan nyaka és hasa ívben megfeszül a
férfiasságnak ezen az ünnepén. Az én látványom művelte ezt
vele! Vérforraló gondolat!
Végül lihegve elheveredünk e szépséges roham után, a
mellkasunk vadul süllyed és emelkedik, mint a maratoni
futóknak.
Evan hunyorogva néz rám, és a világ legmálébb,
legkedvesebb mosolyát küldi felém.
Boldog vigyorral viszonzom.
A törlőkendőért nyúl, amit az éjjeliszekrényére készített, és
végigdörgöli vele a mellkasát, a kezét és a fütykösét. Felhajtom a
takarót, és becsusszanok alá, közben azonban nem veszem le
róla a tekintetemet.
Miután megtörölközött, ő is betakarózik. A laptopot félreteszi
az ágy szélére, ugyanúgy, mint én. Szemtől szembe fekszünk
egymással.
Rámosolygok.
– Ennél szebbet életemben nem láttam – suttogja lágyan.
– Mármint a videószexre mondod?
– Nem, a mosolyodra, amivel megajándékoztál, miután
megosztottad velem életem legmeghittebb pillanatait. Köszönöm,
hogy együtt élhettük ezt át!
A párnáimhoz húzódom, és magamhoz gyűröm a takarót,
mintha hozzábújnék. Ásítozva hunyom be a szemem.
– A végén még beleszeretsz magadba, ha így folytatod –
figyelmeztetem.
A testem bágyadt és kielégült.
– Ismerem ezt az érzést. Jó éjt, Sadie-m!
– Jó éjt, Toeky!
 Nem kapcsolom ki a videót, hadd aludjak el egyenletes
szuszogására. Ha itt lenne mellettem, a szíve dobogása lenne az
altatódalom.
Egyelőre megelégszem az éltető lélegzettel.
 10. fejezet
A KARANTÉN TIZEDIK NAPJA

SADIE

– Sadie? Hé, angyalom, felébredsz már végre? – Mély, dörmögő

hang hasít a tudattalanomba, elpárologtatva az álmaimat.
– Mmm? – Kinyitom álomittas szememet, és a nyitva maradt
videóablakra meredek. Evan velem szemközt hever, jóképű
arcán lágy mosoly terül szét. Micsoda kellemes látvány
ébresztőnek! Az sem érdekel, hány óra. – Helló!
– Úgy szuszogsz, mint egy kisbaba – mondja.
– Dehogy! – fintorgatom az orromat.
– Pedig olyan aranyos! Hidd el nekem! – vigyorodik el. – Jó
reggelt, szépségem!
– 'reggelt!
– Melegen remélem, hogy sok hasonló reggelben lesz részünk.
Kócos a haja, meztelen mellkasa most is ugyanolyan
napbarnított és nyálcsorgatóan izmos, mint amilyen az éjszaka
volt.
– Mármint, hogy egy laptop ébreszt minket? – viccelődöm.
– Nem, hogy te ébresztesz!
Felforrósodik a tekintete, ahogy rám néz. Biztos tök rendetlen
a hajam. Huszonnyolc éve használom a Bed Head Queen spray-t.
Pontosabban huszonhét éve, mert az elsőben alig volt hajam.
Sebaj. Ha nem lehetek természetes a pasimmal, akkor nincs
üzlet, még a társadalmi távolságtartás idején sem.
– Anyu minden bizonnyal szörnyű bébifotókat mutogat majd
rólam. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!
– Valóban? – vonja fel a szemöldökét. – Alig várom! Szeretnék
találkozni a szüleiddel!
Csepp irónia sincs a hangjában, őszintén gondolhatja.
– Pedig pocsék fotók a hatalmas, kopasz koponyámmal és a
fejem tetején ülő icipici, rózsaszín szalaggal. Bűn randák –
ráncolom össze a homlokom.
– Lefogadom, hogy imádnivaló vagy!
Elfészkelődik, a fejét a kezére hajtja.
– Rémisztő, nagy fejű földönkívüli bébi, a feje búbján
szalaggal.
Pontosabb leírást nem adhattam volna magamról. Ha
gyerekeink lesznek, csak reménykedhetünk, hogy Evan szexi
génjei kerekednek felül.
– Te aztán tényleg a „reggeli meglepi"-kategóriába tartozol.
Nem vagy egy korán kelő, mi? Na, mesélj azokról a bizarr
bébifotókról!
– Nem, mert kinevetsz.
– Nem rajtad nevetek, hanem veled. Nagy különbség, szívem!
– Én viszont egyáltalán nem nevetek, Evan – húzom el a
számat.
– Jaj, szegény kis Sadie! Nos, van valami, ami kisimítja a
homlokodat.
– Á? – éledek meg, mert újabb szexben reménykedem.
– A kávéd és egy pohár smoothie az ajtód előtt várakozik.
– Te már fent voltál? – hüledezem, komolyan beparázva,
milyen korán kelő ez a pasas. – Felkelt már a nap?
 – Tudtam, hogy ébredés után azonnal kell a koffein – feleli
mosolyogva. – Vigyáznom kell a csajomra.
– Köszönöm.
Felülök, és nagyot nyújtózkodom. Evan szeme észrevehetően
kikeredik meztelen cicim láttán. Megnyalja a száját.
– Hűha, helló!
– Te cicifetisiszta!
Felkapom az elhajított kombinémat, átbújtatom a fejemen, és
lehúzom a derekamra. Evan feje követi a ruhadarab mozgását.
Ez és kissé bepánikolt arckifejezése iszonyúan vicces.
– Most te nevetsz rajtam – jegyzi meg némileg vádló hangon,
de jól szórakozva.
– Így van. – Kiülök a matracra, és lassan rendezem álomittas
gondolataimat. Nehéz felébredni. – Te akarsz kisbabákat?
Ledermed.
– Oké, látom, nem állsz még készen, hogy megvitassuk ezt a
témát. Ajtóstól rohantam a házba, holott technikai értelemben
még a mézesheteket éljük.
– Nem, én, huh… igen, akarok gyerekeket! Biztosan gyönyörű
babáink lennének. Még ha rendellenesen nagy fejjel születnének
is, mint a mamájuk.
– Hahaha! Én is szeretnék gyereket. Úgy értem, nem most.
Majd. Pár év múlva, vagy ilyenek. Sean hallani sem akart róla –
sóhajtok fel.
– Az exed? – komorul el.
Ez a pasi még akkor is jól néz ki, ha így csinál. Fenébe,
szerencsém van.
– Egy gyermek felnevelése hozzávetőleg negyedmillió dollárba
kerül, és ebbe nem számítottam bele az egyetemet. – Kihúzom
magam, és Sean kenetteljes, prédikáló hangját utánozom. – Nem
jó befektetés ez, Sadie.
– Huh, micsoda sóher alak!
– Gondold el, befektetésnek tekintette a gyermeknevelést! Pfúj!
– Egy pöcs, ha engem kérdezel. Semmiképpen ne menj vissza
hozzá! Úgy mondom ezt, mint a barátod és a jelenlegi pasid –
kacsint rám. – Most menj a kávédért, édes szívem, mielőtt
jéghideg lesz. A csodacsatárbébi-dinasztiát ráérünk később
tervezgetni.
Nem fejezem be a társalgást. Felveszem a padlóról a bugyim,
és belebújok, mindössze másodpercnyire villantva fel a
fenekemet. Aztán kihúzom a laptop kábelét a konnektorból, és
átviszem az egész hóbelevancot a nappaliba.
– Sok könyv és kék szín. Pontosan ezt vártam tőled. Szép hely.
Otthonos.
Dagadozik a keblem a büszkeségtől. Keményen dolgoztam,
hogy olyan életet élhessek, amilyet szeretnék.
– Látnom kéne a te házadat! Mi ez a csodacsatárbébi-
dinasztia? – kérdezem szervilisen, miközben a kávézóasztal fölé
hajolok, és elhelyezem rajta a monitort.
– Na igen. Minimum hat főben gondolkodom. Mindkét
csapatban hárman-hárman lesznek, így edzenek majd a hátsó
kertben.
– Túl sok – motyogom, és kisétálok a látóteréből, hogy
elhozzam az ajtóm elől a kávét és a löttyöt. Egek! Már megint
zöld. Habozva kortyolok bele visszafelé menet. Közben igyekszem
elismerő, lelkes képet vágni, de kevés sikerrel, mert Evan
felröhög. – Nézd, haver, legalább megpróbálom.
– Jól csinálod. Meglátod, meghálálja majd a szervezeted azt a
sok vitamint és ásványi sót.
Ő is átköltözött, most Jake bratyó fekete bőrkanapéján trónol.
Heteró pasik! Mintha némi szín és díszpárna a halálukat okozná.
Röhejesek!
Miután kábé a langyos kávé felét magamba öntöm,
rámosolygok.
– Kösz, Evan!
– Nekem öröm gondot viselni rád! – Annyi melegség van a
hangjában, hogy egészen elalélok tőle. Esélyem sincs a pasival
szemben. Olyan édes! Én pedig szeretem az édeset. – Kijössz a
balkonra?
– Nem megyek ki így, hogy kilóg a fél fenekem.
Mély sóhaj.
– Ugyan már… húzd fel a sortod!
– Abból is sok kilátszik.
– Tudom – vigyorodik el a homlokát ráncolva –, de muszáj
volt megpróbálnom. Egyszerűen muszáj volt!
– Hmm – kóstolok bele a kanapéra roskadva mindkét löttybe.
– Méltányolom halálmegvető bátorságodat, hogy a könyörtelen
napvilágnál is hajlandó vagy megszemlélni a narancsbőrömet.
– Szeretem minden domborulatodat, bébi! Tetőtől talpig
tökéletes vagy! Nem tűrök ellenvéleményt!
– Csak legyezgesd a hiúságomat, Toeker!
– Egyebekben is jót szeretnék tenni neked – feleli egy oktávval
mélyebb hangon.
– Szavadon foglak.
Huh, a lelkem hivatalosan is szétolvadt!
– Ez a mosoly kell nekem háttérképnek! Pontosan ez! –
mondom.
 – Később küldök magamról fotót – ígéri.
– Nagyszerű.
– Fejezd be a reggelidet, azután találkozunk a balkonon egy
jógaleckére. Okés?
– Megbeszéltük.

Megszólal a mobilom, és Eamon ábrázata jelenik meg a

képernyőn. Vigyorogva hajlítgatja az egyik karját. Te jó ég!
Micsoda izmok! Tudja, milyen hatással van rám a teste.
Mivel két hétig még távol kell tartanunk magunkat
egymástól, visszavonulok a lakásomba. Nem vagyok biztos
benne, hogy jól döntöttem. Ez a pasas összezavarja a
gondolataimat, és csúcsra járatja a hormontermelésemet.
Ráadásul alig ismerjük egymást.
Azt mondja, meg szeretne ismerni. Hagyom hát. Tisztes
távolságból.
Mikor megmentett az útonállóktól, két méternél
közelebb kerültünk egymáshoz. Ennek ellenére nem árt egy
picurka óvatosság. Nem szeretnék futó kaland lenni
számára. Semmi kifogásom az egyszeri numerák ellen,
ezúttal azonban többre vágyom. Bármennyire ijesztő is a
jelenlegi helyzet, ő érzéseket vált ki belőlem. Jó
érzéseket. Olyanokat, amilyeneket nem mindannap érez az
ember. Illetve próbálja nem túl gyorsan megszokni őket,
hátha meggondolja magát a másik.
„Gyere ki a balkonra!” – írja SMS-ben. Miután
feltupírozom kissé a hajamat, és ajakfényt kenek a számra,
kimegyek. Ott vár rám, és olyan jóképű, hogy az már bűn. Van
az állán egy gödröcske, amitől egészen bevadulok. És a
tekintete! Mint aki belenyúlt a bugyimba, és pontosan
tudja, mi történik ott. Elvörösödöm a gondolatra.
– Katie, te elpirultál! – vigyorodik el, nekem pedig
elgyengül a térdem.
– Én csak… megerőltettem magam.
– Mivel? – billenti félre a fejét.
– Tudod, takarítottam, megtisztítottam a kádat… –
hazudom, mivel ma eddig csupán a semmibe révedve
álmodoztam róla.
Kösz, most megint kiderült, mekkora mestere vagyok a
társalgásnak. Lépésről lépésre bevezetem a vécépucolás
rejtelmeibe.
– És te hogy vagy?
– Bármikor lesikálhatsz engem is, amikor csak kedved
szottyan rá – mosolyog rám.
A tekintete is. Meleg mosoly. A hifijén Bill Withers
Ain’t No Sunshine című száma szól halkan, ami csak hozzáad
a reggel hangulatához.
Tátva marad a szám. Nem beszélhet így, még nem!
– Eamon… miket mondasz? Túl gyors ez nekem! –
tiltakozom.
– Gyönyörűségem, egy hete leskelődsz utánam!
– Micsoda égés! Végig tudtad? Nem hiszem el, hogy nem
szóltál!
– Nemcsak tudtam, de tetszett is a dolog. Nagyon! – mondja
kissé rekedten. Mintha bizony az ő fajtája komolyabban is
akarna valamit egy nőtől! – Ne a földet nézd, Katie! Nézz
rám! Láss meg engem!
– Ezt teszem, Eamon! – felelem elfúló hangon.
 – Én is látlak téged!
Egy sóhajra futja csak az erőmből. Álmodom, nem lehet
másként. Álmaim hercege velem szemben áll a balkonon egy
szál kosaras gatyában. Büszke férfiassága kidomborítja az
elejét… kissé fenyegetően. Van-e ennél mennyeibb látvány
az ember lánya számára? Odavan értem! Vágyik rám.
Hirtelen elkomolyodik.
– Gyere ide, Katie! Gyere értem!
– Nem megy. Tudod, hogy nem tehetem! – Nyelek egy nagyot,
mert annyira kiszáradt a torkom, hogy fáj. – Külön kell
lennünk.

Újraolvasom az oldalt, amit az imént küldtem el e-mailben

Zahrának, azután visszaklikkelek a Facebook Messengerre, és
nézem a kis buborékot, amibe a saját mondandóját gépeli be.

Zahra: Szent ég, ez a pár egyenesen észvesztő! És szexi!

Én: Köszönöm, asszonyom. Manapság nem árt egy kis öröm
senkinek. Hamarosan küldök újabb oldalakat. Hogy vagy?
Zahra: A srácaim ámokfutást rendeznek, engem pedig egy hajszál
választ el az alkoholizmustól. Az otthoni tanulás mai díjnyertese
az a diák lesz, aki nem borítja ki teljesen az igazgatóját és
tanárát, azaz engem.
Én: Igen? És mi lesz a díj?
Zahra: A múlt halloweenről maradt valamennyi cukor, amit
megtaláltam a konyhakredenc mélyén. Hurrá!
Én: Fantasztikus díj!
Zahra: Kösz a kirakósokat és a játékokat! Teljes öt percig le is
foglalta a srácokat, utána azonban ordítozva futkosni kezdtek a
házban, mint akik megháborodtak. Hogy van apukád?
Én: Jobban. Tegnap beszéltem vele. Még mindig gyenge kicsit, de
határozottan javul az állapota. Anyu ijesztő adagokban
csontlevest diktál belé, mialatt ő átkozódva sült húst követel.
Zahra: Jaj, de jó, hogy nem kapta meg a vírusfertőzést! Lakik az
utcánkban egy egyetemista srác, ő azzal jött haza a tavaszi
szünet után. Most lélegeztetőgépen van. Nem jó!
Én: Jaj, ne!
Zahra: De legalább a szülei önkéntes karanténba helyezték, mikor
hazajött.
Én: Basszus, de ijesztő! Hogy a fenébe csináltuk, hogy ilyen idők
jöttek ránk?
Zahra: Fogalmam sincs. Mesélj a szexi szomszédodról! Hadd
feledkezzek el a rosszról.
Én: Tegnap Skype-randink volt. Malackodtunk egyet. Randa,
piszkos malacságokat műveltünk.
Zahra: Hohó! Szép munka! Örülök nagyon.
Én: Köszi.
Zahra: És mikor jön el a könyvedben a tragikus végkifejlet?
Én: Eamont megvádolják, hogy lefeküdt az edző feleségével.
Pedig csak tőrbe csalták.
Zahra: Kitűnő fogás a feszültség növelésére és érzelmi
traumának.
Én: Meghiszem azt!
Zahra: Ez a történet egyre jobban hasonlít a te valóságodra.
Én: A sportrománc forró. A sportban mindennaposak a
botrányok. Evan úgysem olvassa majd a könyvet. Különben sem
róla szól, merő fikció az egész. Ő csak a múzsám, bizonyos
pontokon.
 Zahra: Okés.
Én: Ki tudja, van-e jövőnk egyáltalán?
Zahra: Ne engedd, hogy az exeddel kapcsolatos negatív
baromságok átszivárogjanak a jelenbe! Hibát követtél el, amikor
egy teljes évig Seannal maradtál, de legalább tanultál belőle. Lépj
tovább!
Én: Tudom, tudom. Csak nem akarok túl nagy várakozásokat
fűzni ehhez a dologhoz. Evan csodálatos, de eleinte Sean is
okésnak tűnt.
Zahra: Csodálatos és okés, nagyon nem ugyanaz.
Én: Az igaz.
Zahra: Csak ne siettesd a dolgot! Okos légy! Nem félsz az
egyedülléttől, ezért nem kell kevéssel beérned. Verd ki a fejedből
azt a szar alakot, és sürgősen lépj tovább!
Én: Igazad van!
Zahra: Naná, hogy igazam van! Most azonban a diákjaim egymás
hajába ragadtak. Később hívlak.
Én: Később. Sok szerencsét! Puszi!

EVAN

A Sadie-vel lefolytatott szexi jógaóra után letusolok, és leülök a

számítógép elé. Az egyik e-mailem Pollytól jött. Nem jó hírrel.
A jelek szerint a médiának csak az egyik fele hiszi el a közzétett
drogteszt eredményét, a másik úgy véli, hogy a csapat
megbuherálta és fizetett a tisztára mosásom érdekében.
Felsóhajtok, és megvakarom a tarkómat. Amikor az edző
beszámolóját olvasom, lüktetni kezd a halántékom. A részletek
feldobnak. Bassza meg, igen! Egyetlen csapattársam
doppingtesztje sem lett pozitív.
Felállok, és többször a levegőbe öklözök, mintha én lennék
Rocky Balboa. Igen! A srácok talán nem gyanakszanak rám
többé. Nem mintha ez könnyítene a vállamra nehezedő terhen.
Mindenképp sok mindent felvet ez az egész a barátság
tekintetében. Ahelyett, hogy bevettek volna minden szart,
jöhettek volna hozzám. Megkérdezni, mi történt.
Aztán elolvasok pár e-mailt. Az edző azt mondja, a
szerződésemet még függőben tartják a jogászaink. Mi a fene!
Nem az én és a csapat ártatlanságát kéne minél hamarabb
tisztázni?
Felveszem a telefont, és tárcsázom Trinát, a titkárnőnket, aki
mindig olyan volt, mintha a kedvenc nagynénim lenne. Rögtön
közel kerültünk egymáshoz, amikor megtudta, hogy nincs
anyám, és egyedül vagyok Kaliforniában. A vesztegzár előtt
havonta legalább egyszer péntekenként együtt vacsoráztam a
családjával.
– Helló, fiatalember! Kíváncsi voltam, mikor kegyeskedsz
felhívni. – Rekedt a hangja, amikor beleszól a vonalba.
– Helló, Trina! Hogy vagy?
– Megvagyok. Kicsit kapar a torkom néhány napja. De semmi
komoly, lehet, hogy allergia.
Trina az ötvenes évei végén jár. Három fia van, mindhárom
foglalkozása a sporttal kapcsolatos. Az egyik sportorvos, a másik
jogász, a harmadik profi baseballjátékos. Imádják az anyjukat,
de egyikük sem lakik a környéken.
– Hogy van Tom? Vigyáz rád? – érdeklődöm a férje után,
akivel harminc éve házas.
 Gimnazista diákszerelemként kezdődött a kapcsolatuk, és
azóta sem csökkent a hév. Az efféle kapcsolat képes elhitetni az
emberrel, hogy létezik igaz szerelem, csak meg kell találni a
megfelelő embert. Én talán meg is találtam.
– Persze. Most épp valami gyógyteát főz nekem. És te hogy
vagy?
– Láttad a jelentéseket? – nyögök fel.
– Tiszta vagy, ahogy az első pillanattól gondoltuk. Tudtam,
hogy te képtelen lennél erre. Szeretsz bulizni, de soha nem
drogoztál.
Hát, a maga idejében füveztem, de az is rég volt. Különben
pedig a fű manapság legális, nem számít kábítószernek. Ez a
sztorim, és kitartok mellette.
– Igen, és soha nem ártanék a csapatomnak azzal, hogy
doppingolok, vagy valami szart terítek köztük. Kemény
munkával, a tehetségünkkel és a hozzáértésünkkel szoktunk
nyerni. Jó, néha szerencse is kell hozzá, de semmivel nem
mérgezzük magunkat.
– Tudom, és én is ugyanezt mondtam az edzőnek. Ő nem volt
ennyire biztos a dologban.
– Tényleg? Ezt mondta?
– Ühüm. Alaposan fel is húzott vele. Ne is beszéljünk róla,
mert megint begurulok. Márpedig te azt nem szereted.
– Hát, nem. És mi mást hallottál még?
– A jogászaink felülvizsgálják a szerződésed feltételeit.
A lényeg az imázs. Az erkölcsi viselkedésre vonatkozó alpontban
benne foglaltatik a csapat jó hírének okozott kár. Ahogyan arra
nyilván te magad is rájöttél.
– Igen, de valakik szándékosan ártottak nekem! Valami Mindy
nevű csajt bíztak meg ezzel. Ő altatott el azon a bulin, amikor
szobára vitt. Ő készíthette a fotókat is, amiket aztán eladott a
médiának. Ezért is hívtalak. Meg akarom kérdezni, nem
hallottad-e korábban ezt a nevet. Egyik csapattársam sem járt
ilyen nevű nővel?
– Mindy? Mi a vezetékneve?
– Sajnos nem tudom – sóhajtok nagyot. – Megkérhetlek, hogy
kérdezd meg ezt a srácoktól és a pomponlányoktól, ha
történetesen beszélsz velük?
Trina tutira végigkérdezi az ötven játékost és a pomponlányok
teljes csapatát. Olyan, mintha az anyánk lenne, mi pedig a
kisbabái.
– Ritka név. Mindenképpen előhozakodom vele, és hegyezem a
fülem.
– Köszönöm, Trina! Hálás vagyok a segítségedért!
Felköhög. Száraz köhögés, mintha valami nagyon birizgálná
a torkát. Kilel a hideg ijedtemben.
– Biztosan nincs lázad? – kérdezem.
– Ne ijedezz itt nekem! – nyög fel. – Semmi bajom. Az isten
szerelmére, április vége van! Most virágoznak azok az átkozott
mandulafák szerte az államban, ami betesz az allergiámnak.
A gazdaságok nem állnak le holmi vesztegzárak miatt. Meg kell
termelniük az élelmünket.
– Persze. De azért Tom naponta ellenőriz, ugye? A kedvemért.
A biztonság kedvéért.
Hümmög, ami inkább állati morgásnak hat.
– Oké. Rendben. Jelentkezem, ha hallok valami pletykát, vagy
bármi mást. És fel a fejjel, drágám! A végén minden
kiegyenesedik.
 – Remélem is. Világéletemben csak focizni akartam.
– Pedig elgondolkozhatnál azon, mihez kezdesz később,
amikor visszavonulsz a játéktól. Találhatnál mást, ami érdekel,
vagy valami hobbit.
– Ártani semmiképpen nem árt.
Megfordult a fejemben, hogy megveszem a bárt, ahol az
öcsém dolgozik, de hogy mihez kezdenék, ha nem játszhatok
többé? Elképzelni sem tudom, hogyan bírnám ki futball nélkül.
Évek múlva fogok futóként kiöregedni, akkor abba kell hagynom
a játékot, de ha abbahagyom, azt önszántamból szeretném
megtenni. Nem egy seggfej miatt, aki félreállított.
– Mindent nagyon köszönök, Trina! Majd gondolkodom a
dolgon. Bármit hallasz, kérlek, írd meg!
– Meglesz, szívem. Vigyázz magadra!
– Te is.
Befejezem a hívást, és beütöm az öcsém számát.
– Hé, mizújs, öregfiú?
Curt hangját hallva elmosolyodom örömömben.
– Itt rostokolok a négy fal között, hogy elkerüljem a
lesifotósokat és a vírust. És te?
– Dettó. Kösz az öt rongyot, amit küldtél. Máskor nem
fogadnám el, de…
– Elvégre apának segítesz.
Mindketten tudjuk, hogy ellentétben vele én évek óta nem
voltam fizikailag az öregem segítségére.
– Még hogy én segítek? Ha meghallaná, kitérne a hitéből –
kuncog fel.
– Te nyírod a füvet. Te vásárolsz be. És a főzésnél is segédkezel,
nem?
 – Igen, baszki! Te is tudod. Tegnap például végigtúrtam a
földet, mert ki kellett cserélnem egy lerobbant csövet.
– Na látod! Az a kis extra pénz, amit küldök, levesz valamit a
terheidből, nem?
Olyan hangot hallat, mintha a fogát szívná.
– De igen.
– Akkor ne halljak erről többet!
– Okés. Apa szerint becsajoztál. Sadie, azt hiszem, ezt a nevet
említette.
– Na ja – mosolyodom el fülig érő szájjal. – A balkonon
ismerkedtünk meg.
– És hogy működik? Olyan nővel randizni, akihez hozzá sem
érhetsz?
Hangosan felnevetek, és az asztalt verem a kézfejemmel.
– Hát, nem könnyű, az igaz. Sokat beszélgetünk a balkonon,
telefonozunk, videóchatelünk. Efféle.
– És a szex? Azzal mi van?
– Meg lennél lepve, öcskös. A vizualitás és a hang sokat nyom
a latban, ha érted, mire gondolok.
– Oké, oké, vettem az adást. Örülök, bratyó! Nagy szerencse,
hogy találtál valami jót, amibe fogódzhatsz ebben a szarban, ami
a világot meg a karrieredet is elárasztja.
– Rá is térhetünk a hívásom céljára. Szeretném kiszabadítani
apát a konzervgyárból, meg téged is, te se dolgozz tovább
másoknak.
– Mire gondolsz?
– Megvásárolnám a bárt, ahol dolgozol. Vagy összehozhatunk
egy vadonatújat. Te meg apa lennétek a tulajdonosok, és együtt
dolgoznátok.
 – És mi lenne a te szereped mindebben?
– A csendestársé. Be kell fektetnem a pénzemet, neked és
apának meg saját tulajdon kéne. Win-win helyzet a Toeker család
számára.
– Nem akarsz átverni, Evan? Tényleg megvennél nekünk egy
bárt?
Az öcsém egyre hangosabb, ami nála az izgalom jele.
– Igen, öcskös. Fontos, hogy te meg apa a magatok urai
legyetek, én pedig kizárólag családtagra bíznám a
befektetésemet. Na, mit gondolsz?
– Hogy ide azzal a kibaszott bárral!
– Egyetértek – kuncogok fel. – De a meló nehéz része neked
jut. Én csak a befektető leszek. Legelőször is nézz utána pár
dolognak! Például, hogy a tulaj hajlandó-e megválni a csehójától.
Ha nem, másik ingatlant kell keresned. Tudd meg az árakat! És
értesíts, ha találsz valamit!
– És apa? Hogy vesszük rá, hogy feladja az élethosszig tartó
karrierjét a gyárban?
– Majd azt is kigondoljuk. Közösen. Azt remélem, hogy ha te
mindent előkészítesz, én meg belerakom a lóvét, aztán elé állunk,
hogy szükségünk van rá, akkor menni fog. Úgysem szeretne
mást, mint italokat szervírozni és a barátaival lógni, akik nyilván
odaszoknának a bárjába. Kevesebbet dolgozna. És azt csinálná,
amit szeret. Vágjunk bele! Te utánajársz a dolgoknak, és
megbeszéljük, mi adódik. Nos, jól hangzik?
– Bassza meg, igen! Csodásan hangzik. Benne vagyok, bratyó!
És köszönöm, hogy bízol bennem!
– Naná! Most pedig dologra! Hívj vissza egy hét múlva, hogy
tudjam, mit intéztél!
 – Bízd csak ide! És kösz, Ev! Te vagy a legjobb testvér a
világon! Az igazságodat is ki fogod vívni, hidd el!
– Ez a tervem. Szeretlek, öcskös!
– Én is. Viszhall!
Büszkeségtől dagadozó kebellel hátradőlök a székben és a két
lábán egyensúlyozok. Az öcsém teljes gőzzel lát neki a dolognak,
ez nem kérdés. Apa keményebb dió, de végül ő is bele fog menni.
Alig várom, hogy Sadie-neek is elmondjam a tervem. A pokolba
is, nem bírom ki anélkül, hogy ne halljam a hangját, noha
megígértem, hogy holnapig hagyom dolgozni.
Visszaengedem a széket, a számítógépemhez hajolok. Belépek
a pomponlányok Facebook-oldalára, hogy lenyomozzam azt a
Mindy nevű csajt.
 11. fejezet
A KARANTÉN TIZENEGYEDIK NAPJA

EVAN

Visszafekszem a kanapéra, és felsóhajtok. Sadie gyönyörű arca

néz az enyémre a laptop képernyőjéről. Kielégült, szeszélyes
mosolya elbűvöl, csak csókolnám és csókolnám, ha lehetne,
most, egy újabb mennyei videószex után.
A hasamra folyt ondótól nem zavartatva könnyedén
hátradőlök, és szunyókálok kicsit. Ez valami, amit soha nem
csinálok. Napközben szunyálni olyan luxus, amit eddig nem
engedhettem meg magamnak.
Ez a karantén arra tanít, hogy jobban értékeljek sok mindent,
amit korábban magától értetődőnek vettem. Például, hogy futni
mehetek. Súlyzózhatok a csapattársaimmal. Beülhetek egy
moziba. Bevásárolhatok. És ami a legfontosabb, az enyém lehet a
nő, akiért bolondulok, és megnyugtathatom.
Sadie elmosolyodik, felpattan a kanapéjáról, és visszaveszi
bordás kötésű ujjatlan trikóját. Miután újabb jógaleckét vettem
tőle a balkonon, kiegyeztünk egy közös moziban. Abban a
pillanatban, amint elhelyezkedtünk, megkértem, hogy vegye le a
trikóját. Meg is tette habozás nélkül. Gyorsan és vadul vetettük
magunkat a dologba. Még a bugyiját sem vette le, csak benyúlt
alá. Egyik keze telt cicijén, a másik a lába között. Gyönyörű volt!
– Készen állsz az Alkonyat-sorozatra? Közben leihatjuk
magunkat.
Ásványvizes palackot emel a szájához, és beleiszik.
Lenézek a trutyira a hasamon.
– Bébi, le kellene tusolnom. Gyors leszek.
– Ennek a lehetőségnek van létjogosultsága – vigyorodik el. –
Vidd magaddal a laptopodat, én pedig bekapcsolom az Evan-
Pucéron csatornát. Izgi adás lesz.
– Egy szexőrültet teremtettem – csóválom a fejem.
– Bah, mindig is nagy volt a libidóm – von vállat. – Amúgy
erotikus regények írásával keresem a kenyerem. Szeretem a
szexet. A szex jó. Veled egyenesen fantasztikus! Miért nem
szexelünk rendszeresen?
– Egész pontosan… három és fél napja csináljuk.
– Á, ennyire számontartod? – viccelődik.
– Tudod, hogy igen. És nem csak én, te is. Ugyanúgy kell
neked egy bizonyos testrészem, mint nekem minden porcikád.
– Hmm, ez igaz – biggyeszti le rózsaszín száját.
– Hadd tusoljak le – vigyorodom el. – Hozok egy kis kaját meg
sört. Kedvem van ma a nőmmel ellógni a napot.
– Te vagy az én emberem. De nasim van dögivel. Vagy mire
gondoltál? – Felemeli a kezét. – Nem! Tudod mit, megleplek.
Összeütök egy svédasztalt.
Kuncogva felállok. Nem zavartatom magam azzal, hogy
eltakarjam a fütykösömet vagy a trutymót, ami az ő tiszteletére
díszeleg rajtam.
– Rendben. Üss össze valamit! Valami egészségeset, oké? –
vigyorgok rá.
Elborul a homloka, és elfintorodik, mintha rossz szagot
érezne.
 – Hmm… Egészségeset! Huh!
Nevetve csóválom a fejem, és nem veszem fel a laptopot.
– Hagyom, hogy ezen elgondolkodj, hercegnő! És gyere vissza
tízre!
Sietve lezuhanyozom, aztán melegítőt és piros pólót húzok.
Miután zokniba bújtam, visszaslattyogok a nappaliba, és
megindulok a konyha felé. Ott magamhoz veszek két doboz sört,
egy meghámozott uborkát és egy adag házi készítésű humuszt.
Mindezt visszaviszem az asztalra.
– Nézd meg, mi van a küszöbödön! – hallom Sadie hangját, de
nem látom az arcát a képernyőn.
Micsoda csaj! Mosolyogva megyek az ajtómhoz, hogy
megnézzem, mit kaptam tőle.
Jaj, ez nem lehet igaz!
Felveszem a padlóról a tányért, visszamegyek vele a
kanapéhoz, és leteszem rá a seggem. Látom, hogy ő valami
átlátszó, buborékos italt emel magasra, benne citromszelettel.
– Szóda, citrom és vodka. A kedvencem.
– Bébi, mi a fene ez? – emelem fel a tányért.
A lábát keresztbe vetve ül a szófán, úgy veszi ölébe a saját
tányérját.
– Nos, négyzet alakú keksz Cheez Whiz-feltéttel. Tudod, a sajt
egészséges. – Sugárzó arccal magyaráz tovább. – Azok a barna
micsodák étcsokival bevont mandulák. Tudom, tudom. Nagyon
jó neked! – Őszinte büszkeség érződik a hangjából, és nem
tehetek róla, beszívott ajakkal hagyom, hadd folytassa. –
Mindennek a koronája pedig a pièce de résistance, a
szalámidarabkák!
– Mi ez itt a közepükön?
 Izgalom sugárzik belőle. Kipirul az arca örömében, a szeme
lenyűgözően kék és csillog.
– Krémsajt és pepperoncini! Vega cucc! Nézz rám! Jó dolgokat
etetek az emberemmel. Hogy fitt legyen, és jó formában
maradjon! Hmm, hmm.
Izeg-mozog örömében, nincs szívem kiábrándítani, hogy ezek
egyike sem egészséges, de legalább nem cukor, ez is valami.
– Kösz, bébi. Ez csodálatos. Noha én a konzervsajtnál húzom
meg a határt.
– Tényleg? De az a legjobb az egészben – vonja fel a
szemöldökét.
Nevetve mutatok a tévére.
– Melyik csatornán megy az a vámpíros sztori?
– A tizenkettesen.
Mindketten a tévé felé fordulunk, és átkapcsolunk a megfelelő
csatornára.
– Ó, épp időben vagyunk! Ez a nyitó képsor. Bámulatos! Alig
várom, hogy kiderüljön, Edward- vagy Jacob-párti vagy. Én
Edward-párti vagyok, de Jacobot is vonzónak találom. Egy
vérfarkas csakis szexi alfahím lehet, ugyebár. Lefogadom, te is
nagyszerű alakváltó lennél!
– Ezt komolyan mondod? Vérfarkas? Azt hittem, ez vámpíros
film.
– Az is. Mindenféle paranormális dolog történik ezekben a
filmekben. A könyvek jobbak, de szerintem te is szexinek és
kedvesnek találod majd Bellát. Olyannak tűnsz, aki kedveli a
bájos szomszédlány-típust.
Jót nevetek ezen.
– Én a telt idomú, szőke bombázókat kedvelem, akik pocsékul
étkeznek, ami a szívükön, az a szájukon, és olyan fergeteges a
humoruk, hogy a hasam fogom nevettemben.
Felemelem a szalámidarabot.
– Hmm, azt hittem, díjazod páratlan telefon- és videószex-
teljesítményemet. Erre a földbe döngölsz! – szegi fel dacosan az
állát.
– Bébi, hozzád fogható nővel még életemben nem
találkoztam. Minden, amit megtudok rólad, csak még nagyobb
rajongóddá tesz. Most viszont sajtutánzatot etetsz velem, és azt
magyarázod, miért gimnazista kölykök kalandjait nézzük a
tévében. Mintha azt mondtad volna, hogy szerelmi történet lesz,
rengeteg akcióval.
– Mert az is! És hidd azt, hogy egyetemisták. Én is ezt
csinálom.
– De nyilvánvalóan középiskolások, bébi.
– De a színészek idősebbek. Különben is hamarosan
kikerülnek az iskolából. Csak figyelj!
Az elkövetkező két órában magába szippant Sadie vámpíros-
vérfarkasos világa. Az első rész végére már érdekel a második is,
viszont megéhezem, mint egy ló.
– Tartsunk szünetet, és üssünk össze valami vacsorafélét, jó?
– Hát, tudnék enni.
Felveszem a laptopot, és beviszem a konyhába.
– Azért vagy mindig éhes, bébi, mert cukorkákon meg
nasikon élsz, azok pedig nem maradnak meg a szervezetben.
Hallgass a mesterre, megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni.
– Ó, ez jól hangzik. Csak nézem, hogyan főzöl, és én közben
iszom.
Kuncogva darált pulykahúst veszek elő.
 – Ez meg micsoda?
– Darált pulyka. A tacóhoz.
– Azt hittem, ahhoz darált marhahús való – grimaszol.
– Az nem olyan jó, mint a darált pulyka, és az ízük nagyjából
megegyezik, ezt megígérhetem.
– Jöhet bármi, ha nem nekem kell elkészítenem. Mi lesz még?
Megmutatom neki a fűszereket, és lassú tűzön kisütöm a
húst. Közben felvagdosom a paradicsomot, a zöld leveles salátát
és az avokádót. Könnyű joghurtot és félzsíros sajtot ütök össze
feltétnek.
– Félzsíros sajt. Az ehetetlen, Toeky! – közli Sadie.
– Majd meglátod, milyen finom. Észre sem veszed a
különbséget.
– Hmm. – Nem tűnik túl lelkesnek. – És mi az a zöld micsoda
ott? – mutat a konyhapultra.
– Saláta és avokádó.
– A normál saláta gyakorlatilag átlátszó. Ez sötétzöld. Pfúj! –
fúj egyet undorodva.
– Bébi, a saláta az saláta! Jézusom! Hogyan élted túl
nélkülem?
– Mit mondhatnék? A szervezetem tudja, mi jó neki, és az
nem zöld színű.
Közben a szempilláját rezegteti, mintha meggyőzhetne vele.
– Vagy megeszed, vagy nem lesz több videószex!
Meglepetésében leesik az álla.
– Ugyanúgy kínoznád magad vele, mint engem. Ráadásul
totál tisztességtelen! A szexet nem használhatod arra, hogy
egészségesebb étkezésre kényszeríts!
Megragadok egy paprikát, és elkezdem felvagdosni.
 – De igen, és meg is teszem! Azt szeretném, ha sokáig, nagyon
sokáig élnél. Meg aztán, hogyan hordod ki a csodacsatár
kölkeimet? Egy magzat nem élhet édességen!
– Huh! Ha elveszed az édességeimet, te sem kapsz semmi
édeset tőlem, így nem lesz mitől teherbe esnem. Csak hogy tudd!
– Harciasan keresztbe fonja karját a mellkasán.
– Őszintén, olyan kisbabákon és magzatokon veszekszünk,
akiket még össze sem hoztunk?
– Bizony! Ha nekem kell kihordanom az óriásbébijeidet, mert
legyünk őszinték, te hatalmas vagy. Forró, jóképű és
bugyiolvasztón szexi, de baromi nagy. Amire muszáj odafigyelni
a gyermeknemzésnél. Tehát inkább köszönetet kéne mondanod,
hogy egyáltalán fontolgatom, hogy megnyitom előtted a
méhemet. Ami azt jelenti, hogy engedned kell, hogy annyi
édességet egyek, amennyi belém fér!
– Rendben, asszony! Egyél, amennyit csak akarsz – adom be a
derekam.
Egy teljes percig megjátszott dühvel nézünk egymásra, aztán
harsány nevetésben török ki. Nem bírom abbahagyni. Ez az
egész annyira mókás, és átkozottul hálás vagyok a sorsnak, hogy
a nőm hajlandó megvitatni minden apróságot, ami számít neki.
Most is velem nevet.
– Hanem lassan a falra mászom az éhségtől, haver. – Kicsit
félénk a hangja.
– Szót se többet, hölgyem! Csak néztem, hogyan érvelsz és
nyered meg az ügyed. Megtanultam a leckét. Nem kell többször
mondanod. Ezennel megesküszöm, hogy tartom az öt lépés
távolságot a cukorkás polcodtól.
A szívemre teszem a kezem békeüzenetként.
 – Jól van, öcsi! Ezt ne feledd el! A halálomig védem az
édességeimet! Amúgy mikor lesz kész az a taco? Éhezik a nőd!
– Jól van, jól. Mindjárt kapod.
Két tányérra pakolok tacót. Négy jut az enyémre, amit a
kávézóasztalra helyezek, majd kiviszem az ajtó elé az ő adagját.
Visszatérek, őt sehol nem látom. Valószínűleg a kémlelőnyíláshoz
ment, ott lesett rám. Mikor visszajön, fél taco lóg a szájából.
– Megint nem vártál meg az evéssel, bébi! – duzzogok, mint
egy gyerek.
Megvonja a vállát.
– Aki elalszik, veszít – mondja tele szájjal.
– Mit csináljak veled?
– Etetés, itatás, szex! – javasolja segítőkészen.
– Áll az alku.
– És bánj velem gyöngéden! – kéri suttogva.
– Úgy lesz, Sadie – nézek lélekkel teli kék szemébe. – Minden
erőmmel ezen leszek! Hogy gyöngéd legyek.
Elmosolyodik, és ez a mosoly felderíti az életemet.
Tósztra emelem a tacót.
– Edward brancsára!
– Ujjééé! Éljen Edward brancsa! – rázza az öklét. – Gyerünk,
kezdjük!
Feltartjuk a távirányítóinkat.
– Rajta!
Egyszerre nyomjuk le az indítógombot, így egyszerre kapjuk
a hangot.
Működik.
Finom kaja, érdekes film és egy csodálatos nő az oldalamon.
Kérhetnék ennél többet az élettől?
SADIE

Jó okkal halogattam ma, hogy a számítógépem elé üljek. Nem

csupán kikapcsolódásra volt szükségem, rossz hírek érkeztek a
mobilomra. Mindenekelőtt gyűlölködő levél jött egy olvasómtól.
Pornográfiával vádol, és panaszkodik, hogy a szereplőim sokat
káromkodnak. Az angol gyönyörű, kifejező nyelv, fejtegeti, én
azonban lusta és mocskos szájú vagyok, és csak lealacsonyítom
az írott szót. Nem lenne szabad papírt vesztegetni visszataszító
történeteimre, és a családom is bizonyára szörnyen szégyelli
trágárságtól hemzsegő irodalmi kísérleteimet.
Jó tudni.
Bassza meg! Emberek.
A tény, hogy van véleményed, nem azt jelenti, hogy meg is
kell azt osztani. Ha szeretnéd megosztani a gondolataidat egy
könyvről, nos, erre találták ki a kritikát. De nem. Mindig
akadnak, akik okvetlenül a küszöböd elé öntik a megvetésüket, és
egyenesen a képedbe nyomják. Nem vagyok csokoládé. Soha
nem szándékoztam mindenkit boldoggá tenni. Az olvasó szereti
az egyik könyvet, és utálja a másikat. A művészet szubjektív.
Sokféle szempontot veszünk figyelembe írás közben, de az
olvasóra tett hatás kívül esik a hatókörünkön. Mit ad meg
számomra a múzsa? Milyen hangulatban van az olvasó, amikor
kézbe veszi művemet? Vég nélkül sorolhatnám. De a gyűlölettől
fröcsögő levelek szemétbe valók. Ha kell, a testemmel védem
meg a románcírók közösségét! Hiszen oly sok olvasó biztosított a
rokonszenvéről és a támogatásáról. Csak az internet
megkönnyíti a seggfejek dolgát.
Kitörlöm az e-mailt, aztán hozok egy palack bort és poharat
magamnak. Ez is egy olyan éjszaka. Talán nemsokára megjön a
menzeszem. Elképzelhető.
A következő hír, hogy valamennyi nyári dedikálásomat
lefújják. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Értem én.
Természetesen. Ennek így kell lennie. Csak a jövedelmem tetemes
részét épp a könyvesbolti dedikálások teszik ki. Az emberek
nyilván fognak majd vásárolni e-könyveket, de jelenleg mindenki
zavarodott. És ki kárhoztathatja őket ezért? Az egész eddigi
életünket dobhatjuk ki az ablakon.
Mindenesetre itt az ideje átnézni a kiadásaimat, hogy lássam,
hol húzhatok a gyeplőn. Szükségem van ételre, lakhelyre,
villanyra és vízre, és így tovább. És a könyveimnek szerkesztőre,
lektorra és tördelőre. Ott van még a borítótervezés és a
marketing. Minden más várhat. Csak a legszükségesebbre
költünk. Semmi ruha. És nem veszem meg azt a kanapét, amit
kinéztem, kell a pénz a számlákra.
És többet kell írnom. Letenni a seggem, és növelni a
termelékenységet. Csak a pokoli stressz meg a pánik nem igazán
inspirálóak. Egyedül az új barátom/pasasom inspirál. Piszok
nehéz felemelt állal bírni ezeket az időket. Szerencsére hiszek a
romantikában, a reményben és a szerelemben. Hiszem, hogy
átvészeljük ezt. Nyilván lesznek mélypontok. A könyvkiadás
helyzete amúgy is erősen ingadozott az elmúlt évtizedben, és
nem várható, hogy egyhamar megszilárduljon.
Meghúzom a bort, és mélyet sóhajtok. Legalább nem egyedül
kell átvészelnem ezt az egészet. Sokaknak kell remény nélkül
végigélni ezeket a hónapokat. Elbocsátások, munkanélküliség és
nagyon nehéz idők. Én szerencsés vagyok. Evan itt lakik a
szomszédomban. Apu jobban érzi magát, anyu is jól van.
Rosszabb is lehetne. Egy nálam jóval bölcsebb elme egyszer azt
mondta, hogy mindennek oka van. De mi a fasz?
Igyekszem eligazodni a hírekben, végtelen órákat töltök a
legfrissebb adatokkal és az új szalagcímekkel. Los Angelesben és
New Yorkban például ijesztő a helyzet. A fenébe is, az egész
országban az. A lélegeztetőgépek és a védőfelszerelés hiánya
miatt megszakad a szívem. A képek az olasz kórházakról a
tömérdek beteggel. Vagy Irán tömegsírjai, amik akkorák, hogy
az űrből is látszanak. Iszonyatos és megrendítő. Az ember hiába
keres értelmet benne.
Nem is olyan régen még minden unalmasan normális volt.
Hogy az ördögbe jutottunk idáig? Aztán ott vannak azok, akik a
figyelmeztetésekkel nem törődve továbbra is összejárnak.
A legszívesebben rájuk ordítanék. Két méter távolságról,
természetesen. Hogy a búbánatban lehetnek ennyire
meggondolatlanok?
Embert próbáló idők ezek, igaz. Talán az első világháborúban
élők tapasztalhattak meg hasonlót. Vagy akik Vietnámba küldték
a fiukat, nem tudva, viszontlátják-e valaha is. Ólomsúllyal
nehezedik ez a teher a lélekre, és állandóan lehúzza.
Az emberiség erősebb és gyöngébb, mint valaha gondoltam.
Ami engem illet, egészségesnek tudom magam. Oké, Evannek
talán igaza van az étrendemmel kapcsolatban, de lehetne
rosszabb is a helyzet. Ez a vírus a jelek szerint egyetlen
korosztályt sem kímél. Senki sincs biztonságban. Csak annyit
tehetünk, hogy mindent megteszünk, amit kell.
Azért némi reménysugár is felcsillan. Lámpák gyulladnak, és
mutatják az utat. Az emberek segítik idős szomszédaikat.
Zenészek rögtönöznek a balkonjaikon. Egész városok éljenzik és
tapsolják meg az egészségügyi dolgozókat. Vannak jelek, hogy a
szerelem is utat talál magának. Egy fiú drónnal küldött üzenetet
egy szomszédos épületbe egy lánynak. Egy férj az idősotthon
előtt, ahol a feleségét ápolták, luftballonokat eregetett a
hatvanhetedik házassági évfordulójuk megünneplésére.
A szerelem és az élet megmarad. Nem is lehet másként.
Közben bele-beleiszom a boromba.
Borzasztóan hiányoznak a szüleim, ezért előveszem a mobilt,
és felhívom őket. Anyu hangja azonnal balzsamot csepegtet fájó
lelkemre.
– Szia, anyu!
– Sadie, jól vagy? Háromnegyed tíz van.
– De még ébren voltál, nem igaz? – kérdezem, mert nem
álmos a hangja. Ingerült kissé, de nem álmos. – Bocs, de nem
vettem észre, hogy elmúlt kilenc.
– Apáddal az ágyban olvasgattunk. Hogy vagy, édesem?
Kezemben a borospohárral hátradőlök a székemen, és zoknis
lábfejemet felteszem az íróasztalra. Mert a kényelem és a
folyékony frissítők fontosak számomra.
– Jól, persze, jól vagyok. Csak épp megnéztem egy videót
arról, hogyan kell helyesen megtisztítani a boltban vásárolt
élelmiszert, és gondoltam, megkérdezem, te tudsz-e róla.
Rövid szünet.
– És ez nem várhatott holnap reggelig?
– Ez fontos.
– Nem tudtam róla, Sadie – sóhajt fel anyu. – De biztos lehetsz
benne, holnap megkeresem azt a videót, és megnézem, mit
tanácsol.
– Elküldöm a linket e-mailben – ajánlom fel.
Bármit inkább, mint a való világot és a könyvet, amit írnom
kellene.
– Rendben, drágám.
– Tényleg fontos, hogy ezt elkezdjük, anyu. Hogy van apu?
– Sokkal jobban. A rejtvényfüzet, amit küldtél, sok fejfájást
okoz neki, az influenzája azonban elmúlt. Ennek ellenére még
nem kel ki az ágyból, és pihenget.
– Jaj, de jó! – mosolyodom el, noha nem lát. – Valamit el kell
még mondanom. Valami fontosat.
– Az élelmiszer klórozásán kívül?
– Nem klórozni kell, hanem fertőtlenítő kendővel letörölni.
Cloroxszal, vagy ami van otthon. A dobozt is, mert a vírus
sokféle felületen megmarad, tovább, mint gondolnád.
– Értem – mondja. – Szóval, mi olyan fontos, ami miatt ilyen
későn hívsz minket?
– Nincs is késő – morgolódom, de aztán felderül a képem,
hiszen jó hírt hozok, és eltökélt szándékom kirángatni magam a
csatornából. – Képzeld, megismerkedtem valakivel!
– Megismerkedtél valakivel? Ezt meg hogy csináltad ilyen
időkben?
– Itt lakik a szomszédban! Profi sportoló. És csodálatos ember.
Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog – sóhajtok fel
boldogan, csak mert Evanre gondolhatok. A mosolyára, a
testére, a nevetésére. Mindenére. Egek, teljesen belepistultam! –
A balkonon elegyedtünk szóba, és nagyon hamar egymásra
hangolódtunk.
– Mit szól majd mindehhez Sean? – kérdezi anyu.
 – Kurvára nem érdekel!
– Vigyázz a szádra, Sadie! – cicceg. – Ittál, drágám? Olyan
fura vagy.
– Nem, természetesen nem ittam – kortyolok bele megint a
boromba. – Jó, talán egy-két pohárral. A lényeg azonban, hogy
felejtsd el Seant! Isten a tudója, én próbáltam kijönni vele.
Képzeld, felhívott a minap, hogy a munkájáról beszéljen velem!
Pontosabban hozzám. Nem velem. Nagy különbség. Ő a
legmagánakvalóbb faszkalap, akivel valaha találkoztam.
– Sean fehívott?
Olyan reménykedve kérdezi, hogy elborzadok.
– Pont a lényeget nem érted, anyu! Jobban kéne figyelned.
Sean csak szívatni tud, Evan boldoggá tesz! Így állnak a dolgok.
Ezek a legújabb romantikus fejlemények.
Mélyet sóhajt. Csalódottan. Kábé nyolcéves koromig hatott
rám ezzel, ennek ellenére újra meg újra bepróbálkozik vele.
– Jól van, Sadie. Beszélj erről az új barátodról! Azt mondod,
profi sportoló, és Evannek hívják?
A háttérben mély hangú dörmögés hallatszik.
– Apád tudni szeretné: milyen sport? – kérdezi anyu.
– Foci. Az Oakland Marauders játékosa.
Anyu továbbadja az információt, mire apu dörmögése
drasztikusan felhangosodik és hosszan kitart. Jaj, ne! Hirtelen
rossz érzésem támad. Apu tájékozott a sportban, és nem csak a
golfban. Miért is nem számoltam ezzel? Hogyan közöljem vele
Evan jelenlegi gondjait úgy, hogy a lehető legjobb fényben
mutassam be őt? Én ugyanis hiszek az ártatlanságában, és nem
vagyok hajlandó végighallgatni semmilyen megalapozatlan
vádat ellene.
 Tartanom kellett volna a számat. A fenébe a borral!
– Milyen nevet is mondtál? Evan Toeker? – kérdezi anyu
aggodalmasan. – Sadie, ez egy narkós! Mégis hogy képzeled?
Apád azt mondja, kirúgták a csapatából, mert szteroidokat árult
és használt. Tudom, szívem, hogy nagyon megviselt a Seannal
való szakítás, de pont egy ilyen alakkal kell összejönnöd? Elment
az eszed?
– Felültették, anyu! – A fogamat csikorgatom dühömben.
– Persze, mi mást mondhatna.
– Most komolyan! Figyeljetek rám mind a ketten! Evan
csodálatos, kedves, teljesen tiszta pasas, és én kedvelem. Nagyon,
de nagyon kedvelem!
– Nem egészen értem, mit jelent ez a „nagyon, de nagyon”.
– Találd ki, anyu! Csak tippelj! Ha máshonnan nem, hát a
hangomból rájöhetsz, mennyire sokat jelent nekem, hmm?
– Én azt veszem le az egészből, hogy félsz, és magányos vagy,
ezért kapaszkodsz a legelső férfiba, abszolút figyelmen kívül
hagyva, miféle ember rejtőzik a mosoly mögött. Tudtam, hogy
haza kéne jönnöd Texasba! Mindig is a fellegekben éltél, Sadie. De
korábban nem voltál ennyire ostoba.
– Anyu! – Csak hápogok, hallva, mit gondolnak rólam a
szüleim.
– Egy narkós… szentatyám! – Anyu hangja rideg és vádló.
– Először is, elég! Másodszor: elég legyen!
– Sadie…
– Jesszusom, anyu! Tényleg ilyen naiv idiótának gondolsz?
Inkább hiszel a szenzációhajhász bulvársajtónak, mint bízol a
lányod ítéletében? Igen? – Felülök, és a bor kilöttyen a hirtelen
mozdulattól. – Betöltöttem a huszonnyolcadik évemet, anyu!
Évek óta saját vállalkozásom van! Működőképes felnőtt vagyok,
jelentős párkeresési tapasztalattal, és ezennel közlöm veled, hogy
a lapok hazudnak Evanről! Ő jó ember. És te tévedsz vele
kapcsolatban.
– Azok az újságírók minden bizonnyal utánajártak az
ügyének, és tudják, miről beszélnek – háborodik fel anyu.
– Magunk között szólva nem tudom, hogyan csináltam volna
végig az elmúlt másfél hetet nélküle, te pedig esélyt sem adsz
neki! Az előítéleteid elvakítanak. Hallani sem akarsz az
igazságról!
A Panaszos Sóhajok Királynője újabb hosszú sóhajt bocsát
felém. Ez lesz anyu új hivatalos neve.
– Sadie…
– Bíznod kell az ítéletemben. Hajlandó vagy erre?
Újabb dörmögés hallatszik a háttérből, de nem értem, mit
mond apu.
– Nyissátok ki az elméteket, és ha csak egy pillanatra is, de
vegyétek tudomásul, hogy nem vagyok többé tizenhárom éves
csitri, aki kuncogva szemez a jó kisfiúkkal. Ami azt illeti, az
régestelen rég volt. Most már tudom, mi a legjobb nekem. És
tudom, ki kell nekem!
– Beszéljük ezt meg holnap, amikor kijózanodsz – mondja az
anyám. – Szeretünk téged! Jó éjszakát. Menj, aludd ki magad,
édesem! – Ezzel bontja is a vonalat.
Szent tehén!
Legszívesebben az íróasztalom lapjába verdesném a fejem. Ez
tűnik a megfelelő reakciónak. De nem szerzek be agyrázkódást,
ehelyett újabb pohár bort töltök magamnak.
Lévén, felnőtt vagyok, és megtehetem.
 12. fejezet
A KARANTÉN TIZENKETTEDIK NAPJA

SADIE

– Mi a baj, bébi? Éjfél is elmúlt már. Különben meg, a fenébe is,

nézz magadra!
Evan szeme szinte világít, mint az Öböl vizét beragyogó hold.
Tósztra emelem a borospoharam. Selyemkimonómat
meglibbenti a hűvös éjszakai szél. Egy barátomtól kaptam
néhány születésnappal korábban, és nem szeretem. Ma éjjelre
azonban tökéletes lesz, és amilyen zseni vagyok, eszembe jutott.
– Nincs semmi baj, butus! Csak iszogatunk a szabad ég alatt,
és élvezzük a város fényeit.
– Tényleg? – Leteszi a mobilját a Jake balkonján álló
kisasztalra. – Pedig zaklatottnak éreztem az SMS-edet.
– Hogyan lehet zaklatott egy SMS? Hiszen csak szavakat
tartalmaz, semmi egyebet.
– Hát… valahogyan érdes volt, más, mint általában az
üzeneteid. – Tele a hangja aggodalommal.
– Nem értek egyet veled, Toeky! Szerintem, ha azt olvasod,
hogy „vonszold ki, légyszi, a segged a balkonra”, az játékos,
elbűvölő, meleg hangú meghívás egy nőtől, aki rajong érted. Aki
ugyanakkor nem meri nyíltan bevallani túláradó érzelmeit,
mert attól tart, hogy… izé… ez bonyolult. Ne menjünk bele!
– Mennyit ittál? – pislog zavartan.
 – Eh, csak egy keveset. Mondjuk, hogy becsiccsentettem, ez a
pontos meghatározás.
Ami szemenszedett hazugság. A második palacknál tartok,
viszont ez az első pohár, amit megittam a szüleimmel folytatott
telefonbeszélgetés óta.
Bólogatva közel húz egy széket hozzám a balkonon, és
rátelepedik, de úgy, hogy a mellkasa a széktámlának feszül, és a
lábát szétveti, ahogyan csak a férfiak tudják.
– Oké. Mi a gond?
– Nem csatlakozol hozzám? – Nehezen forog a nyelvem,
habár igyekszem palástolni.
– Bocs, bébi, de figyelnem kell, mennyit iszom. Annak
azonban rettentően örülök, hogy itt ülhetek melletted.
Lehuppanok a székemre.
– Helyes, noha lemondhatok a terveimről.
– Miféle tervekről?
– Arra gondoltam, feldobom ezt a szar éjszakát, villantok
cickót a fütykösödért cserébe – közlöm vele holt komolyan, mivel
ez nagyon komoly téma.
Még ki is sminkeltem magam az alkalomra. Füstös szem és
csillogó vörös rúzs a sötétkék kimonómhoz. És fekete magas
sarkú zárja a sort.
– Ezért a szexi egyenruha? – kapcsol Evan.
Bólintok. És fintorgok. Ez egy ilyen éjszaka.
– Kurvára hízeleg, hogy ennyire bejön neked a fütykösöm,
bébi, de korábban rossz ötletnek tartottad, hogy a balkonon
vetkőzzünk. És igazad is volt. Nem akarjuk, hogy bárki meglássa
véletlenül a káprázatos testedet. Nem is beszélve arról, hogy
netán lefotózzon. És így is elég rossz a sajtóm.
 – Oké, haver. Igazad van. Utálom, amikor okosabb vagy
nálam.
– Semmi gond – vigyorog, és láthatóan jót mulat rajtam. –
Biztos vagyok benne, hogy reggelre visszatér minden okosságod.
És határozottan napoljuk el a peep show-ötleted máskorra. Bár
ragyogó ötlet. Mondd el inkább, mitől lett ilyen rosszkedved.
– Anyu miatt. Összevesztünk ezen-azon, ami egyáltalán nem
szokatlan kettőnk között – vonom meg a vállam.
Margaret élete maga a makulátlan erény.
– Eszerint tőle örökölted az erős akaratodat.
– Látnod kellene, milyen öldöklő küzdelmet vívunk
egymással, mikor scrabble-özünk. Apu azt mondja, felér egy
világháborúval.
Evan jót nevet.
– Á, a jó öreg grapefruit! – kortyolok bele a boromba. – Tele
van C-vitaminnal. Csaknem olyan egészséges, mint te!
– Kis Cheez Whiz a kekszeden, és tökéletesen elégedett vagy –
mosolyodik el.
Gyönyörű a mosolya. Pontosan erre van szükségem.
– Te gúnyolódsz velem! De kedvellek, szeretem nézni a helyes
arcodat, a többi meg nem érdekel.
– Dehogyis gúnyolódom! Csodállak, minden különcségeddel
együtt. Egy ilyen nő éberré teszi az embert. – San Franciscót
nézi, gondolom, az éjszakai égboltot és a magas épületeket. – Én
vagyok a legszerencsésebb fickó ebben a városban, hogy itt
ülhetek a közeledben.
– Ne kedveskedj! Most nem bírom kezelni a kedvességet.
Megríkatsz vele – szipogok nem túl finoman.
– Bármit mondott anyád, látom, hogy kikészített – mordul fel.
 – Nem csak ő. Megnéztem a szalagcímeket, és pár seggfej
gyűlölködő levelet küldött, és az összes dedikálást visszamondták,
és a múzsám megint elhagyott, és őszintén szólva minden
összeesküdött ellenem. Muszáj volt alkoholhoz folyamodnom. –
Felsóhajtok. Jaj nekem! – A bor pia. És a piálásnak rinyálás a
vége. Pia, rinya. Rinya, pia. Szerinted ezek közt van összefüggés?
– Ehhez kétség nem fér – kuncog fel. – Vicces vagy, amikor
beszívsz! Amúgy ne haragudj, hogy elromlott az éjszakád.
Maradnunk kellett volna a közös tévénézésnél és telefonozásnál.
Sokkal biztonságosabb lett volna.
– Igazad van – morgom morcan.
– Mit jelent neked, ha visszamondják a dedikálásaidat?
– Meredeken megcsappan a bankszámlám.
A levegőbe öklözök, ami nagy hiba, mert kilöttyen a borom a
betonra. Még jó, hogy fehérbor.
– Nincs szükséged pénzre? – szegi fel az állát Evan.
– Jaj, dehogy! Köszönöm, de megvagyok.
– Biztos, Sadie? Épp elég gondod van mostanság. Ne kelljen
még számolgatnod is, amikor én simán kisegíthetlek.
– Holtbiztos. Kevesebb lesz a jövedelmem ebben az évben, de
megoldom. Találok kiutat, mint mindig. Nem akarom a
pénzedet.
Ez az utolsó, amit akarok tőle. Képzelem, hány nő ácsingózott
korábban pont emiatt utána!
– Oké. De szükséged lenne rá? Ez a kérdés.
– Nem, Evan. Nincs. Fejezzük be ezt a beszélgetést! Úgy értem,
zárjuk le ezt a témát. Mentem. Kaput. Viszlát.
Megfeszül az álla, ahogy máskor is. Látni, hogyan ugrik ki
egyik oldalon a kis izma.
 – Később beszélünk még erről, ha jobb a kedved és
kijózanodtál.
– Nem, nem beszélünk! – Újra beleiszom a borba. – Igazán
hálás vagyok, hogy felajánlottad, de nem fogok rajtad élősködni!
Verd ki a fejedből, most rögtön! Mellesleg semmi ok az
aggodalomra. Írogatok azért, és ez segít kilábalni a bajból. Nincs
miért beparázni.
Semmit nem vagyok hajlandó elfogadni a férfitól, aki most
komor, elszánt képpel mered rám.
– Én rettenthetetlen hősöm! Szörnyen édes vagy, amikor így
haragszol!
Tényleg az. Bárcsak az ölébe telepedhetnék, és az arcomat a
nyakához szorítva belélegezhetném az illatát. Lefogadom, hogy
részegítő. Ő pedig körém fonná a karját, és egyszeriben minden
jobb lenne.
– És most mi legyen? – villan meg a szeme.
– Órákig tudnék így ülni és téged nézni – vigyorodom el. –
Hamarosan te leszel a kedvenc időtöltésem, Evan Toeker.
Ellazul a válla.
– Te pedig az enyém.
– Á! Hát nem egy pár vagyunk?
– Ezért olyan fontos ez az egész! Hamarosan ugyanis
ténylegesen az ölemben ülsz majd, és semmi nem lesz a csinos
kimonód alatt.
Huh! Nem továbbgondolta a képzelgésemet?
– Miért, most van? – Szinte dorombolok.
Ezt az idilli képet később tutira visszajátszom majd a
fejemben.
– Na ja. Amikor pedig megmakacsolod magad, és nem
hagyod, hogy kisegítselek, a térdemre fektetlek, és rózsaszínűre
fenekellek.
Bugyiolvasztó vigyorral néz rám. Kitátom a szám
meglepetésemben.
– Mondd, hogy rosszul hallottam! Kurvára nem fogsz
elfenekelni, Evan!
Megint kilöttyen a bor, jókora tócsában gyűlik össze a
betonon.
– De igen, baszottul így lesz! – támasztja az állát a
széktámlába kapaszkodó kezére. – Nincs ugyan nagy
tapasztalatom a párkapcsolatokat illetően, de egyvalamit
biztosan tudok. Vagy közös mindenünk, vagy semmink sem az.
Vigyázunk egymásra, támogatjuk a társunkat!
– Támogatjuk, nem eltángáljuk, uram!
Megvonja széles vállát.
– Ha az én nőm vagy, törődni akarok veled! Szokj hozzá!
– Az egymással való törődés nem jelenti azt, hogy átgázolsz a
partnereden. Szereted és támogatod, de nem diktálsz neki.
– Másfelől a partnerek meg is osztoznak azon, amijük van.
Erről mi a véleményed?
– Nem. Akkor sem. Nem veszem el a pénzedet! Nem leszek
olyan nő, aki azért van veled, hogy kifizesd a számláit. Ez
baromság. A barátom vagy, nem egy átkozott sugar daddy!
A saját átkozott lábamon állok! És az is biztos, Toeky, hogy nem
fogsz elfenekelni.
Legalábbis a hozzájárulásom nélkül, teszem hozzá
gondolatban. Hmm. Kiiszom a borom maradékát, és felállok a
fent említett lábakra. Huh, ember, ez a magas sarkú tényleg elég
magas. Imbolygok, mint egy kisgyerek. Biztonságosabb lett
volna mezítláb kijönni. De legalább magas vagyok, és megvetően
nézek le a szomszédban lakó szörnyetegre.
– Most lefekszem, Evan. Elvárom, hogy bocsánatot kérj tőlem
reggel!
De ezt az embert csöppet sem félemlíti meg királynői
megvetésem.
– Jó éjt, édes! Zárd be magad után az ajtót, és készíts az ágyad
mellé aszpirint meg egy pohár vizet!
Brrr! És olyan kibaszott nyugodt, hogy attól felmegy bennem
a pumpa!
Lehet, hogy bemutattam neki befelé menet, de az is lehet,
hogy nem.
Megesik az ilyesmi.

EVAN

Az első, amit realizálok reggel, amint felébredek, hogy szarul

indul a nap. Esik az eső. Megint. Ez azt jelenti, hogy nincs találka
a balkonon Sadie-vel. Nem mintha nagyon vágyna a
látványomra a tegnapi éjszaka után.
A pia miatt volt olyan? Legalábbis ő. Ami engem illet, teljesen
betett, hogy feldúltnak és aggódónak láttam.
Felülök, és beletúrok kócos hajamba. Le kéne vágatnom,
amire nem egyhamar kerül sor. Minden fodrász és borbély
zárva jelenleg. A pokolba is, azt olvastam múlt éjjel, hogy
valamennyi iskola bezárt az államban, és ugyanezt kezdik az
ország egészében bevezetni.
Ez a szar totál elmebeteggé tesz bennünket.
 Tegnap éjszaka a csapat e-mailjét is olvastam, miszerint
tavaszig felfüggesztik az edzéseket további értesítésig. Na, ez
legalább jó. Így, hogy a csapattársaim sem edzenek, nem érzem
magam annyira kiközösítettnek a botrány miatt. A sajtó ötven-
ötven százalékban van mellettem és ellenem, ahogyan Polly
megjósolta. Egyik fele hisz az ártatlanságomban, a másik szerint
hazudok, és felbéreltem egy szakembert, hogy buherálja meg a
leleteimet.
Nagyokat és mélyeket lélegezve a térdemre könyökölök, a
tenyerembe temetem a fejem.
A karrierem vékony jégen van.
Egy vírus vette át az uralmat a világ fölött.
A nő, akibe beleszerettem, pikkel rám. És nem érinthetem
meg. Még két teljes napig.
Bassza meg!
Megszólal a telefonom az asztal végén. Leveszem a töltőjéről,
remélve, hogy Sadie az, és beszélgetni szeretne velem. De Jake
FaceTime-kérése jelenik meg a kijelzőn.
Mosolyogva habozás nélkül ráklikkelek a hívásfogadás ikonra.
– Hé! Helló, bratyó! Másnapos vagy? Úgy nézel ki, mint a
mosott rongy.
Jólesik aggódó barna szemébe néznem.
Az ágyvégnek támaszkodom.
– Nem tudok hajat vágatni, és csak most ébredtem.
– Ó, értem. És hogy vagy?
– Olvastál újságot az utóbbi időben? – kérdezem, de előre félek
a választól.
– Szegény Evan! – mosolyodik el szomorúan. – Ez a szarság a
fotóval és az odacsempészett drogokkal.
 – Igen. De nem tehetek mást, ki kell találnom, hogyan
mossam tisztára a nevemet – vonom meg a vállam. – Az orvosi
beszámolók csak félig segítettek ki a bajból a csapat és a
szerződésem kapcsán. Továbbra is fennáll az erkölcsi és etikai
magatartás kérdése.
– Nevetséges! Hogy van az én csinos hercegnőm?
A fejemet elfordítva a macsek vörösesszőke, pihés hátsóját
pillantom meg annak a párnának a szomszédságában, amin
aludtam. Nagylelkűen úgy fordítom a kamerát, hogy Jake is
részesüljön a látványból.
– Ó, kislány! De hiányzik! – Összeráncolja a szemöldökét. –
Kedves vagy vele?
– Haver, az ágyamban alszik. A fejem mellett, a párnámon.
Már ha nem sajátítja ki teljesen.
Nevet, majd megtörli lesült, izzadt homlokát. Sötét haja
rendetlen csigákban tobzódik a fején. Amikor együtt jártunk
egyetemre, ő volt a sötét, én a világos. A csajoknak nagyon
bejöttünk. Mint egy fizikai jin és jang. Az életstílusunk is mindig
más volt. Én szórakoztatom az embereket, ő meggyógyítja őket.
Mondjuk, a sportok, a sör, a természet, a jó kaják és a család
szeretetében egyek vagyunk. Tiszteletben tartjuk egymás
sajátságait, és az erkölcsi iránytű ugyanoda mutat mindkettőnk
szívében.
– Igen, elég mohó. És kövérebbnek néz ki. Nem adtál neki túl
sokszor kaját?
Hunyorogva ráncolja a homlokát. Elfordítom a kamerát a
házi kedvencéről, hogy ne lássa, valóban felszedett pár kilót.
– Mennyi a túl sok? Napi ötszöri étkezés? – adom az ártatlant,
erősen lefelé kerekítve a napi étkeztetések gyakoriságát.
 Tény és való, gyakran etettem a kis szarost, hogy elnyerjem a
kegyeit. Nem karmolt, evett. Semmi szenvedés, csak nyereség.
A dolog ragyogóan működött. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a
macskakaja volt az egyetlen, ami nem fogyott ki a boltokból.
– Ötszöri? Szent ég! – szörnyülködik Jake. – Cukorbeteg lesz,
mire hazaérek!
– Mikorra tervezed, ha már erről beszélünk?
Nagyot sóhajt.
– A helyzet az, hogy holnap Európába küldenek bennünket.
Olaszországban és Spanyolországban nagyon tombol a járvány.
Minden kézre szükségük van.
– Baszd meg, csak viccelsz, ugye? Nem! A pokolba is! Ne menj
oda, tesó! Vonszold haza a segged, itt biztonságosabb!
Jake elkomorul.
– Nem tehetem. Ellenkezne a természetemmel. Orvosokra
van szükségük, akik megállítják a járvány terjedését.
Megesküdtem, testvér…
– Baszd meg! Ki nem szarja le! A családomhoz tartozol!
A legjobb barátom vagy! Ne tedd ki magad újabb veszélyeknek!
A fenébe is! – Felugrom, és fel-alá kezdek járkálni a szobájában. –
Már attól is kiakadtam, hogy erre az afrikai humanitárius
misszióra vállalkoztál, amiről azt mondtad, két hónap lesz.
Ennek fél éve. Most pedig olyan országokba készülsz, ahol a vírus
válogatás nélkül szedi áldozatait.
– Evan!
– Ne evanozz engem! Ez kurva veszélyes, Jake!
– Tesó, Afrika veszélyes volt, de tudod, hogy mennem kellett.
Céltalan voltam. Elveszett. Nem tudtam, mit kezdjek az
életemmel. És utáltam a sebészeti központ működési politikáját,
ahol dolgoztam.
– Akkor keresel másik állást, baszd ki! Nem szállsz repülőre,
és tűnsz el Afrikában hat hónapra! Jézusom!
Fogcsikorgatva meredek a barátom képébe. Legalább olyan
jól ismerem, mint a magamét, az öcsémét és apáét.
– Meg kell tennem, amit meg kell tennem – rázza meg a fejét.
– Ez fontos. Életemben először érzem, hogy szükség van rám.
Hogy tényleg szükség van rám.
– Nekem is szükségem van rád! – mutatok magamra. –
A családodnak is. Jake, haver, gyere haza! Ne menj Európába!
Megrázza a fejét, és az arcát beárnyékoló szomorúság
rátelepszik alapból megnyerő arcára.
– Sajnálom, tesó, ezt nem tehetem. Azért hívtalak, hogy
vigyázz Gloriára, míg nem leszek, és tudod, ha történne valami.
– A francba! Gyűlöllek. Ha most itt lennél, úgy képen
törölnélek, hogy kihullanának a fogaid!
Először neveti el magát, és ez a hang a lelkemig hatol.
– Azóta nem verekedtünk, hogy tudtunkon kívül ugyanazzal
a bigével randiztunk.
– Chelsea – vigyorodom el. – Ravasz kis csaj volt.
Mindkettőnket talonban tartotta.
– Igen, és mi mindketten megdugtuk – szisszen fel Jake.
– Igen, aztán megkeveredett, és ugyanakkorra hívott
bennünket. Ugyanoda. Mi meg egymásnak estünk a járdán –
nevetek fel.
– És amikor kirohant hozzánk, és látta ragaszkodásunk
effajta férfias megmutatkozását, teljesen beindult, és azt
javasolta, hogy édeshármasozzunk – emlékeztet Jake, bár
magam is jól emlékszem.
 – Mi pedig faképnél hagytuk, és elmentünk egy sportbárba, jól
leittuk magunkat whiskyvel, aztán ugyanabba az ágyba
zuhantunk. – A szemöldökömet ráncolva kuncogok.
Az öklét a szájához teszi.
– Igen. És amikor felébredtünk, egymás felé fordultunk, és
halálra nevettük magunkat egymás monoklijai és felrepedt szája
láttán, aztán elmentünk reggelizni.
– Jó idők voltak – mondom.
– A legjobbak! – Félrebillenti a fejét. – Visszajövök, Evan,
ígérem!
– Ha koporsóban jössz vissza, soha nem bocsátok meg neked!
És komolyan beledöglenék. Ez az ember fontos nekem. Nem
veszíthetem el! Kivált most, amikor annyi mindent veszíthetek.
– Ez ígéret, amit minden erőfeszítésemmel igyekszem
betartani.
– Ajánlom is! – mordulok fel. – Most azonban szükségem van
a tanácsodra.
– Ki vele! – mondja azonnal.
– Randiztam Sadie-vel.
– Ördög és pokol! Nem kockáztathatod az egészségedet! –
kapcsol azonnal doktor üzemmódba.
A fejemet hátravetve meredek rá. Ő beszél, aki minden rohadt
nap kockáztatja az egészségét és a biztonságát?
– Fizikailag még nem értünk egymáshoz. És két napig még
így is lesz.
– Két napig?
A szememet forgatom.
– Igen. Elhatároztuk, hogy kivárjuk a két hetet.
– Értem – bólint. – Úgy értem, nem lep meg, hogy
belehabarodtál. Ő csodálatos nő, mint említettem. Bár eléggé
könyvmoly. Azt hiszem, író vagy szerkesztő.
– Regényíró! – bököm ki büszkén. Jake nem tudja, hogy Sadie
egyik regényét letöltöttem a mobilomra. Egy poszttraumás
sokkban szenvedő katonáról szól, aki beleszeret a terápiás
csoport pszichológusnőjébe. – Méghozzá tehetséges!
Teljesen beszippantott a könyv, ami nem szokásom.
Könyveket nem szoktam olvasni. De Sadie jól bánik a szavakkal,
én pedig alig várom, hogy a hős és a hősnő összejöjjön. Elég
sokáig tart, amiről ki kell majd kérdeznem.
– Ez egészen úgy hangzik, mintha már ismernéd Sadie-t.
– Hát igen, nagyon is közelről – vigyorodom el. – Nemcsak
telefonon társalgunk, de beszélgetünk és jógázunk is a balkonon.
Főzök is rá, és az ajtaja elé teszem az ételt. Ő meg rettenetes
nasikat készít nekem, amiket egészségesnek hisz. Teljesen át kell
alakítani az étrendjét. Noha a gömbölyded idomait nem
szeretném veszni hagyni.
– Gömbölyded, mi? Ha jól értem, az intimitás más formában
is megjelent közöttetek.
Az ajkamba harapok, és elvörösödöm. Bassza meg, elpirulok,
ha a nőmről beszélek!
– Hát igen. Telefonon és videón. Néhányszor.
– Videón? – villan meg a szeme. – A teljes dolgot?
– Elejétől a végéig! És minden porcikája maga a tökély! –
vigyorgok, mint a vadalma.
– Szerencsés rohadék! Én meg itt vagyok szex nélkül
Afrikában, és Európában sem lesz jobb a helyzet – sóhajt fel.
– Ahogy nézem, neked a munkád a szerelmed.
– Igaz – bólint. – Szóval, mi a kérdés?
 A konyhába lépve előveszem a smoothie-hoz valókat.
– Nos, azt mondta, hogy miután beütött a járvány, és minden
leállt, lefújták a dedikálásait, az emberek pedig kevesebbet
költenek olyan szórakozásra, mint a könyvek. Múlt éjszaka úgy
éreztem, aggódik a jövedelme miatt, ezért felajánlottam a
segítségemet.
– Jézusom, Ev! Hogy csinálhatsz ekkora baromságot? Alig
ismered a nőt.
Összeráncolom a homlokom.
– Jobban ismerem őt, mint eddig bármelyik nőt az életemben,
az anyámat leszámítva. Mindent megbeszélünk egymással.
Tegnap éjjel kissé részegen megosztotta velem a félelmeit, én meg
totál kiborultam. Tömérdek pénzem van, és nem okoz gondot
segíteni. Ráadásul ezt is akarom! Ez a legkevesebb, amit tehetek
azért az emberért, aki elviselhetővé teszi számomra ezt az egész
szarságot.
– Értem, tényleg. De ahogy Sadie-t ismerem, és nem olyan
nagyon, de ahhoz eléggé, hogy tudjam, ő az a fajta nő, aki
egyedül akar megállni a lábán. Talán csak kicsit kimerült, és azt
akarta, hogy hallgasd meg. Nem, hogy oldd meg a gondjait, csak
hogy hallgasd meg.
Meghökkent a kijelentése.
– De miért ne segíthetnék, ha tehetem?
– Haver, sokat kell még tanulnod a nőkről – sóhajt fel Jake.
– Mondja, akinek semmi szex nem jut Afrikában.
– Ez igaz – kuncog fel –, de azért volt pár kapcsolatom, neked
meg nem. A legfontosabb a nőknek, hogy meghallgasd őket. De
ne válaszolj! Csak hallgasd meg, amit mond. Kérdezd meg, hogy
érzi magát! És hogy segíthetsz-e valamiben. Ha igen, hidd el,
jelezni fogják.
– Ez hülyeség! Sadie-nek pénzre van szüksége. És nekem az
van. Könnyedén megoldhatom a problémáját, és boldoggá
tehetem. Mi ebben a rossz?
– Te hagynád, hogy ő fizesse a számláidat, ha befagyasztanák
a fizetésed?
– Bassza meg, dehogy!
– Na látod! Ő is így van ezzel.
A turmixgépbe dobálom a hozzávalókat, és a konyhapultnak
támaszkodom.
– Azok a nők, akik a csapat körül lógnak, mind arra vágynak,
hogy valamelyikőnk eltartsa őket. Ezért élnek.
– És érdekelnek?
– Nem! – vágom rá azonnal.
– De nem ám! Mert ezek a nők nem csak az idődet akarják.
Híresek akarnak lenni. Dizájnercuccokban lejteni egy focista
karján. Sadie nem ilyen. És meg kell mondjam, valószínűleg
ezért is találod vonzónak, akár tudatában vagy ennek, akár nem.
Még jobban a pultnak dőlve elgondolkodom a hallottakon.
Sadie semmit sem kért tőlem. Nem akart közös szelfit, hogy
feltegye a netre. Azt sem tudom, mesélt-e valakinek rólunk. Ha
most kiderülne a viszonyunk, jócskán felduzzasztaná a botrányt.
De semmi ilyen nem történt. Őt csak mi érdekeljük. Csak én.
Minden jel szerint csak beszélgetni akar, filmeket nézni, szexelni,
jógázni, enni és sokat nevetni.
– Először fordul elő életemben, hogy gondoskodni szeretnék
egy nőről, ő meg visszautasítja. Hogyan kéne ezt fogadnom?
Elfog a szomorúság, és elnehezedik a szívem.
– Hadd kérjen ő segítséget, akkor, amikor szüksége van rá,
tesó. Ne légy tolakodó, ne akard megmenteni! Alig két hete
találkoztatok. Adj neki időt! Vigyáz ő magára. Amióta ismerem,
ezt teszi, férfi nélkül. Habár járt valami seggfejjel. Már a
kinézetét sem bírtam a pasasnak! Unalmas pöcs volt!
– Sean. Az exe. Kretén alak, de Sadie már túl van rajta. Ha
mégis idetolja a képét, hát kezelésbe veszem!
– Nem tetszik a dolog? – kuncog fel Jake.
– Bele fogok szeretni ebbe a nőbe. A fenébe is, talán már bele
is szerettem. Nem igazán tudom, milyen érzés, mivel még soha
nem történt velem ilyen.
– Szerelembe esni olyan, mint elkapni a labdát az ötvenyardos
vonalon. Hátranézel, látod, hogy egy horda csörtet feléd, de nem
hátrálsz, futsz. Gyorsan. Még gyorsabban. Amíg el nem éred a
végcélt. Már ha nem visz a földre három százkilós játékos, hogy
lélegezni sem tudsz, és minden tagod fáj. De akkor is ez életed
legszebb pillanata, mert pontot szereztél.
– A mindenit! A Hallmarknak kéne írnod!
– Talán egy másik életben. Segítettem?
– Te mindig, tesó! Már attól jobb a kedvem, hogy látom az
arcodat és hallom a hangodat. És igen, megfogadom a
tanácsodat: több hallgatás és kevesebb reakció, csak szép lassan
haladni Sadie-vel. Köszi, haver!
– Vigyázz az én kicsikémre, és ne etesd agyon!
– Ühmm, kicsit statikus a vonal… – rezegtetem a hangom.
– Haver, ez videóchat. Itt nincs semmi statikusság!
– Olyan, mintha alagútból beszélnénk – nevetek fel.
– Nem vezetsz, igaz? Jézusom! Na, sok szerencsét!
– Vigyázz magadra! Testvéremként szeretlek!
Azért lettem ilyen érzelgős, mert most, hogy ilyen
bizonytalan, mi történik vele, azt akarom, hogy tudja, mennyit
jelent nekem.
– Én is, haver. Majd beszélünk, ha berendezkedtem
Európában.
Hirtelen gombóc képződik a torkomban, de nyelek egy
nagyot. Aggódom a barátomért.
– Helyes. Én meg itt maradok nálad, és vigyázok arra a hájas,
ördögi macsekodra.
– Ne etesd túl a cicámat! – kiáltja.
Gloria az alkalmat megragadva és a súlyára fittyet hányva
felugrik a konyhapultra.
– A kövér cicák cukibbak.
– Nem azok! Ugyan már!
– Viszlááát! – kacsintok, és szétkapcsolok.
Gloria nyivákol egyet, szivárványívben kinyújtóztatja a testét,
aztán megvetően végigmér. Közben felemeli a mancsát, és éles
karmait meregeti és nyaldossa.
Ez figyelmeztetés.
Etetsz vagy meghalsz!
– Mit szólsz egy jó kis lakomához… vagy öthöz?
 13. fejezet
A KARANTÉN TIZENHARMADIK NAPJA

EVAN

Sadie tegnap egész nap nem vette fel a telefont. Zuhogott az eső,
úgyhogy a balkonon sem jelent meg.
A nőm kerül engem.
Holnap azonban eljő a nagy nap!
A nap!
Olyan átkozottul izgatott vagyok, hogy alig férek a bőrömbe.
A nő azonban, akit imádok, levegőnek néz. Jó, nem kértem tőle
bocsánatot SMS-ben, mert a szépséges arcába akartam mondani.
Jake-nek igaza van. Rosszul álltam a dologhoz, és miután egy
teljes napon át rágódtam a dolgon, arra jutottam, hogy egy
arrogáns pöcs vagyok. Lecsaptam rá, és a bankszámlájára
támaszkodva játszottam a mentőangyalt.
Sadie tesz a pénzre. A pokolba is, ez a nő azt hiszi, hogy a
futball csak szórakoztatás a Super Bowl félidejében előadott show
előtt és után. Beütöm a számát, és hívom.
– Halló, te, akivel nem beszélek! – mondja olyan fennhéjázó
hangon, amitől feláll a farkam.
– Ugyan már, bébi! Beszélnünk kell! Gyere ki a balkonra, süt a
nap!
– Talán meggyőzhetsz. Ha a terveid közt szerepel, hogy
megalázkodsz előttem. Ezt úgy értem, hogy térden csúszol, és a
bocsánatomért esedezel. Értjük egymást?
Ez az én csajom. Pofátlan és szellemes.
– Ki kell jönnöd, hogy lásd. Amúgy ajándékom van számodra.
– Ha egy rakás pénz, abban a pillanatban tökön rúglak, ahogy
meglátlak holnap! És nem lesz semmi édesség. Se nyelves csók, se
ujjazás, se pénisz a testemben. Hallasz engem?
– Hiányoztál, édesem! – nevetek fel. – A hangod. A látványod.
A tegnapi mélypont volt, de kitaláltam, hogyan követhetlek meg.
Bújj elő! Tejszínhab, cseresznyével a tetején?
– Csak azért jövök, mert remélem, hogy tényleg van a
balkonodon egy tejszínhabos fagylalt, cseresznyével a tetején. És
esküszöm, ha nem vagy félmeztelen, annak súlyos
következményei lesznek. Sok-sok súlyos következménye.
– Értettem.
Leteszem a telefont, és kihangosítom, aztán kibújok a
pólómból. A szél kissé csípős, amit megkeményedett
mellbimbóim bizonyítanak, de a nap elég meleget ad, hogy ne
fázzak nagyon. Sadie-nek bármit megtennék.
Megjelenik a tolóajtó előtt. A haját lófarokba kötötte. Ha
mellette lennék, megragadnám, a markom köré csavarnám,
hátrarántanám a fejét, és letámadnám a száját.
Az államat megfeszítve, csípőre tett kézzel gyönyörködöm
benne.
– Gyönyörű látvány!
Teljesen elmerülök benne. Minden más megszűnik számomra
a világon.
– Ugyan már! Csak egyetlen napig nem láttuk egymást.
– Karanténban egy nap egy teljes hónappal ér fel, ezt te is jól
tudod!
 Lebiggyeszti a száját, és a karját keresztbe fonja a mellkasán.
– Te is hiányoztál – fúj egyet, és a kilátást nézi.
Elegáns a profilja a hegyes állával és hosszú, karcsú nyakával.
– Először is szeretnék bocsánatot kérni a múlt éjszakáért.
Nem akartam basáskodó lenni. A pénzügyeid és a karriered csak
rád tartozik. Meg kellett volna hallanom, mit mondasz. Tudom,
hogy vigyázol magadra, bébi! Te vagy a legintelligensebb és
legfüggetlenebb nő, akivel találkoztam!
– Köszönöm.
Továbbra is felszegi az állát, mintha még nem lenne készen
visszavonulót fújni, de látom, hogy repedések támadtak az
elszántságán, miszerint még mindig haragszik rám.
– Őszintén szólva, nem igazán tudom, hogyan működik ez a
kapcsolatdolog. Te vagy az első barátnőm gimnázium óta.
Kiesik a szerepéből, és összeráncolja a homlokát.
– Viccelsz?
– Az egyetemen csak a sportra koncentráltam és arra, hogy
letegyem a vizsgáimat. Voltak futó kalandjaim, de semmi
komoly. Közel sem annyira komoly, mint ami köztünk van. És ez
azzal jár, hogy néha elszúrom.
Jaj, hogy hiányzott a kék szemében felvillanó szikra!
Belesajdul az ágyékom.
– Sőt, valószínűleg sok mindent el fogok szúrni. De nem
csalással vagy hasonló módon, szóval ne pöccenj be rögtön!
Felkuncog, és ez a legédesebb hang számomra a világon.
– Nem feltételezem ezt rólad.
– Nem is tennék ilyet. Sokat jelentesz nekem! Csak amikor
szóba hoztad a pénzügyi gondjaidat, az első gondolatom az volt,
hogy segítsek. Azonnal. Több pénzem van, mint amennyi kell,
vagy mint gondolnád. A csapattársaim két kézzel szórják a lóvét.
Én is egy vagyont költöttem a házamra és a kocsimra, de ezek
nélkülözhetetlenek. Oaklandben élek, ahol hírességnek számítok,
és fontos a biztonságom. Ez nem olcsó. De más nem érdekel,
mint együtt lógni a haverokkal, edzeni, tréningezni és focizni.
– De talán érted már, mennyire lekezelő volt azonnal
felajánlani, hogy kifizeted az adósságaimat, azt feltételezve, hogy
én képtelen vagyok rendezni őket.
– Igen, értem, és elnézést kérek. Ne haragudj!
Addig nézem bánatos kölyökkutya tekintettel, míg el nem
mosolyodik.
– Rendben, megbocsátok.
– Köszönöm! Mindössze annyit kérek, hogy dolgozzunk össze.
Soha nem hátrálsz meg egy vitában, és ezt imádom benned. De
kérlek, azonnal szólj, amint olyat teszek vagy mondok, amivel
sértelek téged és az érzéseidet! Ígérem, hogy én is ezt teszem!
Ismeretlen terület ez nekem, édes! Cápákkal teli óceánban
úszom. És elég egyetlen rossz mozdulat, cápaeledel lesz belőlem.
– Mint a Cápaviharban? – kacag fel.
– A Cápavihar nevetséges, egyúttal azonban fantasztikus is.
Meg kéne néznünk együtt.
– Benne vagyok.
– És megbocsátasz?
Széles mosoly terül el az arcán.
– Megbocsátok, de van még valami.
Mélyet sóhajtok.
– Halljam!
– Hol az ajándékom?
Vigyorogva felemelek egy celofánba csomagolt
papírtörlőgombócot.
– Tessék, kapd el!
Áthajítom a több centi széles gombócot a szomszéd balkonra,
azaz vagy két és fél méter távolságra.
Könnyedén elkapja.
– El sem hiszem, hogy a balkonomat bombázod! Te kis lázadó!
– Bontsd ki!
Feltépi a műanyag csomagolást, és szétnyitja a papírtörlőt.
– Atyaég! Ez az, aminek hiszem?
– Csokoládés süti. Hű hódolód készítette vajból, cukorból és
extra csokoládédarabkákból. Volt vele dolgom tegnap.
Egyetlen szó nélkül kettéharap egy sütit, és máris eltünteti a
falatot. Csillogó szemmel nyög fel.
– Hú, de jó! – Miután lenyeli, szeretettel nézi a kicsiny
csomagot. – Csoda finom! Nem mondtad el, hogy sütni is tudsz.
A sütemény második fele is a szájában landol.
– Én sem tudtam. Valójában ebben Jake a jó, de megtaláltam a
csokis zacskót egy szakácskönyv mellett. És mivel tegnap volt rá
időm, kisütöttem három tucatot.
– És hol a többi? – tátja ki a száját elkerekedett szemmel.
Megnevettet.
– Mohó kislány! Leraktam az ajtód elé.
Szó nélkül berohan. A szememet forgatom. Ez a nő imádja az
édeset. Nagy győzelem. Emlékeztetem majd erre a pillanatra,
amikor újra büntiben leszek. Mert az tuti, hogy egy nap újra
odakerülök.
Behozza a műanyag dobozkát, és elteszi a zsákmányt.
– Ez az utóbbi idők legjobb ajándéka. Olyan személyes és pont
nekem való.
 – Örülök, hogy ízlik, bébi! Csak azt akartam, hogy tudd, akkor
is gondoltam rád, amikor nem álltál velem szóba.
– Ne haragudj! – ráncolja össze a homlokát. – Csak
szégyelltem magam, amiért szomorú és részeg voltam.
A szüleim megtudták, hogy randizunk, és eléggé nem tetszett
nekik, én meg elvesztettem a fejem.
– Beszéltél rólam a szüleidnek, és nem örültek nekem?
– Izé… nem érdekes. Még mindig Seannál tartanak, és…
– Seannál! Annál a szarjankónál, aki tesz rád, a munkádra és
egyáltalán mindenre a pénzügyi helyzeteden kívül? Vagy
százszor annyit keresek, mint az a pöcs! Ha nem többet! –
Tajtékzó harag lesz úrrá rajtam, és forralja fel a véremet. –
Az egy kis senki! Simán kicsinálhatnám! – préselem ki a fogaim
közt, és úgy szorítom a balkon korlátját, ahogy csak bírom, hogy
kiengedjem a gőzt.
– Jaj, bébi! Sajnálom! Hülyeség volt. Ők ezt nem értik. Seant
akarták nekem, meg fehér kerítést és kettő vagy öt gyereket.
Számukra ő az ideális férjanyag.
– Én miért nem vagyok az? Mi a bajuk velem? Nem is
ismernek! Akarok gyerekeket, és a házam egy palota. Szeretni
fogod. Majd a garázs fölötti szobát átalakítjuk neked
dolgozószobává, hogy ott írhass. – A fogamat csikorgatom, és
szinte a szó szoros értelmében tüzet okádok.
– Evan, én tudom, hogy ez ostobaság. De aput érdekli a sport,
és tudnak a botrányról, és úgy gondolják, hibát követek el,
amikor egy focistával randizok, akiről ráadásul sok kép kering
mindig más nővel. Nem beszélve arról a fotóról, amin elnyúlva,
bedrogozva heversz. Nem mutat jól, és a szüleim nem ismernek
úgy, mint én.
 Lehorgasztom a fejem.
– Nem vagyok elég jó neked – mondom a balkon oldalának. –
Igazuk van. Nem érdemellek meg. Túl sok ez neked. Ami engem
most körbevesz. A botrány. A drogok. A játék. Ennél jobbat
érdemelsz. Sean egy seggfej, én meg elcseszett vagyok. Egy olyan
nőnek, mint te, Sadie! Gyönyörű vagy, okos, és bámulatos
könyveket írsz! Igen, egyet már elolvastam, és a másodikba is
belekezdtem. Rettentő tehetséges vagy! Semmi szükséged rossz
sajtóra, vagy arra a szarra, amit az én életem a küszöbödre
öntene. Celebekkel randizni nem szórakoztató.
– Engem ez nem érdekel! Egyedül te érdekelsz! Téged
választottalak, veled akarok lenni! Veled. Úgy, amilyen vagy.
Megkeményedik az állam, és megrázom a fejem.
– Nem tudod, milyen ez. Állandóan a reflektorfényben.
Mindenféle szarságot összehordanak rólam és arról, aki feltűnik
mellettem, abban a pillanatban, ahogy a karomon megjelenik.
Nem kívánom ezt neked. Most, hogy jobban belegondolok,
megértem a szüleidet. Igazuk van. Te többet érdemelsz ennél!
Beletúrok a hajamba, és hátat fordítok Sadie-nek.
– Evan, ne! Ez nem igaz! Kérlek, ne hagyj itt így! Beszéljük
meg!
Magamba roskadva nézek az arcába. Szép kék szemében
könnyek gyülekeznek. Teljesen kicsinál a látvány!
– Soha nem akarnék rosszat neked!
– Akkor ne dönts elhamarkodottan! És ne higgy el minden
hülyeséget!
– Ők a szüleid! Aggódnak érted, és ha nem kedvelnek engem…
soha nem fog működni a dolog.
– Szarok rá, mit gondolnak! Különben is, a lelkük mélyén jó
emberek, majd meglátod. Ha megismernek, látni fogják, amit
én: hogy Evan Toeker keményen küzdő élsportoló, aki egész
életét a labdarúgásnak szentelte. Látni fogják, hogy a lányuk
fülig szerelmes ebbe az erős, nemes, kedves, együttérző és
támogató férfiba!
– Bébi…
– Csak ne lökj el magadtól! Ami köztünk van, az
valóságosabb, mint bármi, amiben eddig éltem életemben!
– Nekem is – hörgöm rekedten.
– Akkor ne tegyél semmit ellene! Te mondtad, hogy ne
hagyjam szétesni, ami köztünk van. Most én mondom ugyanezt.
Ha szeretsz, harcolsz értem! Harcolsz értünk! Hiszen rólad és
rólam van szó, Evan! Ennek az eszelős új világnak a legelső
napja óta csak te meg én vagyunk! És azt szeretném, hogy
amikor vége lesz, akkor is te meg én legyünk.
Behunyom a szemem, és iszom a szavait.
– Én is ezt szeretném – mondom.
– Oké. Örülök, hogy ezt lerendeztük. Nem taszítottuk el
egymást. Különben holnap van a 14. nap, és én nagyon várom!
Annyira, hogy szeretném, ha minden hónapban
megünnepelnénk a 14. napot. Ez jelképezi majd a reményt és az
elkövetkezendő jó dolgokat.
Istenem, ez a nő! Ő a mindenem!
– Ne haragudj, hogy becsavarodtam!
– Semmi baj – billenti oldalra a fejét. – Azon leszek, hogy
rendbe hozzam. Kérsz süteményt? Jobb kedved lesz tőle.
Mosolyogva felém nyújt egyet, bár úgysem érem el. A két
balkon két és fél méterre van egymástól.
– Nem, a mosolyodtól, a hangodtól, a bölcsességedtől fogom
jobban érezni magam.
– Akkor okésak vagyunk? – mosolyodik el lágyan.
– Igen, Sadie. Amíg tiszta marad a fejem, okésak is
maradunk.
– Biztos vagyok benne, hogy úgy marad. Most pedig mesélj
egy kicsit a könyvemről, amit olvasol. Mindent tudni akarok! –
Vidám, boldog a hangja.
Leül, keresztbe veti a lábát, és újabb sütibe harap.
Az én csajom! Az élet nehéz próbák elé állítja, ő azonban
mosolyogva túllép rajtuk.

SADIE

Együtt elmegyünk bevásárolni a nagy nap megünneplésére.

Továbbra is tartjuk a két méter távolságot, természetesen.
– Holnap ilyenkor már a kezedet fogom – jegyzi meg Evan
vigyorogva.
– Na ja, haver. De szerintem inkább a cickómat – horkantok
fel. – Ne próbálkozz a romantikus műfajjal, te disznó! Te kebel-
barát vagy első naptól kezdve, és holnap lesz a tizennegyedik.
Szexnap. Mindketten tudjuk.
Léptek közelednek. Egy rendőr. Félrehúzódik az épület mellé,
engedi, hogy biztonságosan elhaladjunk mellette. Ekkora
csöndben minden a fülébe juthatott, amit az imént mondtam. Ha
már a füléről beszélünk, az bizony élénk rózsaszín. Huh!
Evan igyekszik elfojtani a kuncogását, nem sok sikerrel.
Ez vagyok én, ribanc az ágyban és hölgy… soha. Hölgy soha
nem vagyok. Én mindig csak én vagyok. Ilyen az élet!
 – Ne nevess! – szólok rá jókedvű pasimra. – Csak még
rosszabb lesz.
Evan a kezével takarja el a képére kiülő vigyort. Seggfej!
– Evan Toeker! – csillan meg a rendőr szemében a felismerés
fénye.
Evan arcáról lehervad a mosoly. Igenlően bólint, és
sietősebbre fogja a lépteit.
– Jó reggelt!
– Hé, psszt, lassíts! – Szinte futnom kell, hogy lépést tudjak
tartani öles lépteivel.
A fejét leszegve, elkámpicsorodott képpel, két kezét zsebre
vágva csörtet előre. Nem egy boldog kiránduló. Kezdem
megsejteni, mivel jár a hírnév. Még a kényelmes bőrcsizmámban
is nehezemre esik tartani vele a tempót. Pedig a szerelésemmel
elégedett lehetek. Szűk, kék farmer, az egyik vállamról lecsúszott
szexi, bő pulcsi, ami láttatni engedi fehér trikóm pántját, és
vörös hajpánt. Kissé izgatottan öltöztem, amiért végre
kijöhettem a szabadba. Hát, igen.
– Evan! – kiáltok utána.
Megáll, és hátrafordul.
– Igen?
Lefékezek, hogy ne kerüljek túl közel hozzá.
– Túl gyorsan mész. Lassíts, kérlek!
– Bocs, bébi!
– Minden oké?
Nagyot sóhajt.
– Igen, én… izé… Tudod, hozzászoktam, hogy egyedül vagyok.
Nem mintha zavarna, ha felismernek, vagy rám köszön egy
rajongóm.
 – Nem tudod, mire számíthatsz a mostani hírverés miatt.
Megértelek.
– Valahogy olyan furcsán is néznek rám. Mint akik nem
tudják eldönteni, hogy egy szemét söpredék vagyok, vagy sem.
– Majd vége lesz ennek is – rázom meg a fejem. – Megmutatod
nekik, hogy ki vagy, és bebizonyítod, hogy megvezettek.
Bólint, és végignéz az utcán. A rendőr most száll be a
járőrkocsiba.
– Gyere, szépségem! Zavarjuk le a bevásárlást!
Perceken belül elérjük a két toronyház közé ékelődő kis
üzletet.
Nemem többi képviselőjéhez hasonlóan imádok drogériába
járni. És most minden esélyem megvan rá, hogy a pokolra
kerüljek. De ez szórakoztató. Szemügyre veszem a hajfestékeket.
– Szerinted jól állna a vörös haj?
– Neked minden jól áll – morogja.
– Megbánod még, hogy ezt mondtad, ha kopaszra nyírom a
hajam, részben unalomból, részben mert frusztrál a lenőtt haj.
– Érdekes ötlet – tart szemlét a fejemen. – De neked az is jól
állna, bébi.
– Milyen támogató és nyitott vagy! – vigyorodom el.
– Nem fogom még egyszer elcseszni valamivel. Főleg ilyen
közel a célhoz.
– Hé! Ácsi! Ne merd a sporthoz hasonlítani a szexuális
életünket! Megtiltom! – fenyegetem meg az ujjammal, az allergia
elleni gyógyszereimet a másik kezemben tartva. Számítok rá
ugyanis, hogy előbb vagy utóbb betesz nekem Gloria csodás
vörös szőrzete. Jobb félni, mint megijedni. Hanem vissza a
pasimhoz. – Nem, Evan! Ezt ne!
 Elmosolyodik.
Továbbhaladok a polc mentén, és megszemlélem a hajkeféket
meg egyebeket.
– Eszembe jutott, hogy vágathatnék frufrut. Csak valami
változzon – mondom.
– Ne csináld, csajszi! – kiált oda egy nő a másik sorból. –
Megbánnád.
– Igen. Valószínűleg igazad van. Köszi.
A nő továbbmegy, Evan pedig csodálkozva méreget.
– Ismered?
– Nem. De ilyen időkben össze kell tartani a nőknek.
A szövetségnek tovább kell élnie.
Felugrik a szemöldöke.
– Oké.
– Olyan ez, mint amikor együtt megyünk pisilni. Meg kell
beszélnünk a frizuránkat, meg ilyenek. Szakítás után, járvány
idején… érted, mire gondolok.
– Azt hittem, a pasikon nyammogtok olyankor.
– Hát… hazudnék, ha azt mondanám, hogy szóba sem jönnek.
De a nők született multitaskerek. Felkenjük az ajakfényt, szidjuk
a faszfejet, frizuratanácsokat adunk, miközben kezet mosunk.
– Vágom.
Ezután a vitaminok következnek, mivel alacsony a C-
vitaminszintem.
Evan közben megszemléli a női multivitaminokat.
– Ha ragaszkodsz a készételekhez a friss gyümölcs és zöldség
helyett, beszerezhetnénk ezekből néhányat. Csak a biztonság
kedvéért.
– Eszem zöldséget.
 – A krokett nem számít annak, édesem!
– Na, ez egy kicsit meredek volt! – duzzogok.
Egy üveg hátulját olvassa.
– Ez megfelelőnek tűnik. Megnézed?
– Nem, bízom benned. Tedd a kosárba!
– Akarsz még a szüleidről beszélni? Mert ha igen, örömmel
hallgatlak. Ezúttal nem vesztem el a fejemet.
– Kösz, de nem igazán. Úgy értem, nincs igazuk. Ennyi.
Korlátozott és elferdített információkra hagyatkoznak, ahelyett,
hogy rám hallgatnának. Arra az emberre, aki igazán ismer
téged, és aki több időt töltött veled. – Többször is toppantok a
lábammal. – Azt hihetnéd, hogy számít nekik a boldogságom,
tudod?
– Sajnálom, hogy kiborítottak.
– Huh. Megesik. Családon belüli… – vigyorgok.
– Igen, de utállak letörtnek látni. Holnap határozottan
megölellek és megvigasztallak.
– Ó, igen? Ruhástól vagy pucéron?
– Természetesen pucéron!
Elnevetem magam. Férfiak! Olyan kedves, egyszerű
teremtmények, tényleg. Evan ékesszólón igazolja ezt a következő
polcnál.
– Igen! Helyben vagyunk, bébi! Itt volt az ideje! –
Mindenekelőtt több tubus síkosítót dob a kosárba, majd az
óvszerek fölött tart szemlét. – Bordázott?
– Remek, üsd csak ki magad.
– Ízesített?
– Fújj! Passz!
– Sötétben világítós? – ráncolja játékosan a homlokát.
 – Olyan könnyen eltéveszthetem?
– Dehogy! – Továbbmegy. – Mit szólsz azokhoz, amik
melegítenek?
– Nem próbáltam – vonom meg a vállam.
– Tegyünk velük egy próbát!
– Tényleg ilyen sok kell? – kérdezem.
Elkomolyodva néz rám. Szinte sértetten. Mintha
megkérdőjelezném a prioritásokat és a választásait.
– Oké – csóválom a fejem meglepetten. – Jó. Folytasd! De ha
ilyen tempót diktálsz, a végén cipelhetsz a hátadon.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb. Kedves maradnál, és kéznél
lennél mindig, amikor szükség van rá. Az elmúlt két hét után
határozottan szükségét érzem ennek.
– Ennyire kiéheztél a szexre?
– Nem, rád éheztem ki – javít ki. – Nagy különbség. Nem kell
más nő rajtad kívül!
– Ááá!
– Szegecses gumik?
– Nem t’om – fintorgok.
– Na, majd máskor. Ehetőek?
– Van sütim elég. Minek? Az hiszem, elég ennyi – fonom
keresztbe karomat a mellkasomon. – Hagyjunk a többieknek is!
Rosszallóan néz le a kosarában képződött halomra.
– Az első hétre megteszi.
– Atyaég! Azzal nem számolsz, hogy alszunk is vagy mást
csinálunk a szexen kívül a közeljövőben?
– Bah! Ha nagyon akarod – vonja meg a vállát. – Nézhetünk
tévét is. És főzök rád. Fenn kell tartani az erőnléted, bébi!
– Értem. Ezzel az erővel jegelheted is a vaginámat.
 – Ez gond neked? – kérdezi komolyan. Halálosan komolyan.
Azzal fejezzük be a vásárlást, hogy a pénztáros a szexuális
kellékek tömegét látva, kvázi a hüvelykujj tesóváltozataként
felszisszen, hogy „szééééép”. Körbenézek, és látom, hogy egy
másik pénztáros lesújtóan néz rám. Egy nő. Nyilván irigykedik,
hogy neki nincs ilyen csődöre, aki eszméletlenre kúrhatná.
Sajnos ő kizárólag az enyém.
– Ne aggódj, bébi, jövő héten veszünk még – közlöm
hangosan, a csaj bosszantására.
Kicsinyes bosszú, de szórakoztató.
Evan követ ki az ajtón, aztán haza. Végig tartja a kétméteres
követési távolságot, míg a liftből kiszállva földbe nem gyökerezik
a lábam.
– Mit keresel itt, Sean?
Nem kifejezetten melegen üdvözli a pillantásom a kéretlen
látogatót. Azonnal meg kell változtatnom a kapukódot. Pronto.
Érzem, hogy Evan is forr a dühtől a hátam mögött.
Szerencsétlen fordulat kedves kiruccanásunk végén. Mosolygás
és nevetés, teljes siker. Most meg ez.
Seanon szürke hajszálcsíkos öltöny, maszk és kesztyű, fekete
haja jól fésült. Csak pislog rám, majd a tekintete megállapodik a
mögöttem álló megtermett pasason. Tudom. Sekélyes és
könnyelmű teremtés vagyok. De jelen pillanatban nem bír
érdekelni a dolog. Nagyobb és fontosabb témák izgatnak. Szó
szerint. És feldob, hogy az exemnek erre magától kell rájönnie.
Seggfej.
– Hoztam neked ajándékkosarat. – A csicsás kosárra mutat,
ami egy palack borral, gyümölccsel és virággal megrakodva áll a
lábánál.
 – Tényleg? Miért?
– Hát… mert törődöm veled. – Ami a maszk és kesztyű
ellenére is fensőbbségesen hangzik.
Hirtelen remek ötletem támad. Eamon és Katie után egy úri
modorú sorozatgyilkos szimatol. Áldom a múzsám, hogy
ébredezik. Aztán a gondolatot elhessegetve visszazökkenek a
jelenbe.
– Dehogy törődsz – borul el a homlokom, és eszembe jutnak
azok az esetek, amikor fütyült rám.
A könyvbemutatók. Amikor megkritizáltak a New York
Timesban, vagy először adtam el külföldre egy művemet. Szart
rá, hogy mi van velem vagy a könyveimmel. Egyedül az
érdekelte, hogyan illek a terveibe.
– Úgy tesz, mintha törődne veled, mert vissza akarja hízelegni
magát – mordul fel Evan. – De mondhatsz bármit, haver, nem
fog működni. Ez a hajó elment.
– Á, te vagy az a drogos focista. Értem – cicceg Sean.
Hirtelen minden megvilágosodik. Kristálytiszta
egyértelműséggel.
– Bassza meg, anyu felhívott! Ezt nem hiszem el! Evan, bébi,
annyira sajnálom!
– Nem a te hibád – mordul vicsorogva a pasim Seanra,
jelezve, hogy ha csak megmoccan, ráveti magát, mint egy ételét
védelmező, kiéhezett rottweiler.
Csak ez esetben én vagyok az étel.
– Ezt nem teheted, Sadie! Mi a fenét csinálsz? Ez egy
túlhájpolt, szoknyapecér, drogos focista, picurka pöccsel és még
kisebb IQ-val. Nőj fel, és válassz jobbat!
Evan állkapcsa megfeszül, a tekintete haragtól lángol. Erős
keze hol ökölbe szorul, hol kienged.
– Ne merd őt sértegetni, mert végzek veled!
– És Evant se szóld le! – mondom, és egy lépést teszek a
folyosó felé. – Evan, sajnálom!
Ő azonban rám sem pillant, égő tekintetével a tolakodó férget
méregeti.
– Nem a te hibád. Már mondtam!
– Tudom, hogy nagyon nehéz ez neked, és ellene van
mindannak, amiben hiszel, de volnál kedves most bemenni a
lakásodba, és rám hagyni ezt a dolgot? Szépen kérlek! Mindössze
egy perc az egész, de úgy érzem, ezt egyedül kell lerendeznem.
Evan szemöldöke egyetlen haragos vonallá olvad össze.
– Legszívesebben megütném!
– Igen, de akkor megszegnéd a társadalmi távolságtartás
szabályát, és újabb tizennégy napig kellene várnod, nem kaptál-e
el valamit Seantól. Mit akarsz inkább, belőle vagy belőlem egy
darabot?
Sean sértődötten felhördül. Idióta! Mintha bármi esélye lenne
Evan haragjával szemben. És nincs szó rá, mennyire haragszik
az új barátom!
– Nem, ő nem ér ennyit. És te vagy az első. Mindig. –
Továbbra is dühtől eltorzult arccal Evan előhalássza a
farmerzsebéből Jake kulcsát, és kinyitja az ajtót. – Ha segítségre
van szükséged, itt leszek a túloldalon. Karantén ide vagy oda.
Sean a szemét forgatja, és köhint egyet.
– Jellemző!
– Drága vagy, édes. Kösz!
Evan ezután Seanhoz fordul.
– Ha csak egy szót szólsz, amivel megbántod, ízekre téplek!
Nem lesz vita. Értjük egymást?
Sean újra hunyorogni kezd.
– Az hiszem, érti – veszem át a szót helyette.
Evan eltűnik a lakásban, én pedig felsóhajtok.
– Anyám csődített ide az álhíreivel, amiért elnézésedet kérem.
De most jól figyelj, Sean, és értsd meg! Nem akarlak többé látni!
Nem akarok hallani rólad! És határozottan nem kell
megmentened!
– Sadie…
– Magányos voltam, és azt hittem, ha beengedlek az életembe,
az segít. Hogy rátermettebbnek, életrevalóbbnak látom majd
magam, meg ilyen szarságok. Mintha a karrierem, az
érdeklődésem és a barátaim nem lennének elegendők erre.
Nehéz hinni a szerelemben, amikor szüntelenül elkerül téged.
Azt hiszem, amiatt is bepánikoltam, hogy közel járok a
harminchoz. Volt egy kép a fejemben, hogy hol kellene már
tartanom. De túl vagyok rajta. És az igazság az, hogy melletted
magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Állandóan
vissza kellett fognom és cenzúrázni kellett magam, nehogy túl
sok, túl különc vagy túl akármilyen legyek neked. Vagyis ne
legyek önmagam, mert azzal csak megzavarnálak. Ez az
igazság. Zavaros időszak volt, de túlléptem rajta. Most pedig
intézzük el a másik ügyet is.
Kiveszem a mobilt a retikülömből, és tárcsázom anyám
számát.
– Sadie.
Hallom a hangján, hogy mosolyog. Bennem azonban forr a
harag, majd’ felrobbanok.
– Hallgass végig, és ne szakíts félbe! Evan boldoggá tesz!
Boldog vagyok mellette. Felfogod, milyen sokat jelent ez nekem?
– De, drágám…
– Nem, hallgass végig! Most az egyszer, légyszi! Az egész nem
a bezárkózás, a stressz vagy a vírus miatt van. Noha ezek létező
dolgok. Azért van, mert Evan jó ember, és jó velem. Olyannak
fogad el, amilyen vagyok. A bizonytalanságommal,
hóbortjaimmal és mindenemmel együtt. – Nagy levegőt veszek,
és lassan engedem ki. – Ezért kérlek, töröld Sean számát a
telefonodból, hogy ne csinálj még egyszer ilyet. Komolyan
beszélek. Megaláztál és megsértettél, ráadásul Seant is, mert
idejött. Holott állítólag jobban tiszteled nálam. Menj, ülj le,
kérlek, és gondolkozz el azon, milyen kapcsolatot szeretnél
velem! Pár nap múlva felhívlak, ha már megnyugodtam. Addig
ne hívj, csak ha vészhelyzet van.
Bontom a vonalat, azzal a diadalmas érzéssel, hogy most az
egyszer enyém az utolsó szó. Győzelem.
Sean szemöldöke közben a hajvonalát súrolja.
– Döntöttem, és semmit nem sajnálok. Nem akarlak többé az
életemben látni semmiféle formában! Vége!
– De…
– Vége! – visítom szinte.
Hosszan rám mered, aztán behunyja a szemét. Lassan
mintha kezdene hinni nekem.
– Értjük egymást?
Bólint.
– Pompás! Most pedig fogd ezt a kibaszott kosarat, és menj el!
– ripakodom rá.
Ismeretségünk óta először végre meghall. Felveszi a kosarat,
és a lifthez sétál.
 Miután elment, rám tör a kimerültség. A következő
pillanatban Evan ajtaja résnyire kinyílik, és ő kandikál ki rajta.
– Kijöhetek?
– Te? Igen.
Együttérzés és büszkeség sugárzik az arcáról.
– Brutális voltál, bébi! Emlékeztess, hogy soha ne húzzak ujjat
veled!
Rámosolygok, de magamba roskadok.
– Tudom, azt mondtad, pihenni szeretnél ezután, de kiülnél
velem a balkonra? Eltársalognánk egy ital mellett, mondjuk, az
univerzum rejtélyeiről.
Ábrándos mosoly a válasz.
– Amit csak akarsz. Itt vagyok neked.
 14. fejezet
A KARANTÉN TIZENNEGYEDIK NAPJA

SADIE

Háromnegyed nyolckor kopogtatok Evan ajtaján jóganadrágban

és fehér pólóban. Röpke két másodperc múlva kinyitja.
Jaj, hogy lángol a szeme! Bébi, örömmel gyúlok lángra én is!
Mindenekelőtt tetőtől talpig végigmér, a fejem búbjára csavart
kócos kontytól a vastag téli zoknimig. Aztán veszi észre a sok
szart, ami körülvesz. Pár doboz, a csomagom, tudod… cuccok.
– Mi akar ez lenni? – kérdezi. – Habár hallottam zajokat az
előbb.
– Nos, ha jól akarjuk csinálni, ez a következő lépés. Készen
állsz?
Igent int a fejével.
– Az a szabály, hogy ha testi közelségbe kerülsz valakivel, és
bízom benne, hogy velünk ez a helyzet…
Újra bólint.
– Szóval akkor együtt kell bezárkóznunk. Úgy gondolom,
hogy ez a legbiztonságosabb, és ennek van értelme. Már persze,
ha beleegyezel. Gloria hozzászokott ehhez a lakáshoz, és nem
akarom megzavarni a szokásaiban a cuki szőrgombócot. És itt
van a futópadod meg a többi edzőketyeréd. Ezért választottam
ezt a lakást. Azt is hangoztattad, hogy az evésen és alváson kívül
mostantól egyfolytában dugni szándékozol.
 – Nemes cél, amit nem szabad szem elől tévesztenünk.
– Egyetértek. Megkönnyíti a dolgot, amennyiben egy térben
élünk. Bár időnként dolgoznom is kell. Bepakoltam a laptopomat,
meg ezt-azt az íróasztalomról. Berendezkedhetnék az
étkezőasztalon, vagy ahol neked megfelel. – Az egyik dobozra és
a táskára mutatok.
Lassan mosolyodik el, de csodás, őszinte mosollyal.
– Hozzám költözöl!
– Hozzád, ha te is akarod.
Görcsbe rándul a gyomrom idegességemben. Nem vagyok én
ilyen bátor, de Evannek hála, úgy érzem, képes vagyok hegyeket
mozgatni. Természetesen mindenekelőtt őt szeretném
megmozgatni. De mindent a maga idejében.
– Jaj, bébi, bizton állíthatom, hogy soha nem akartam semmit
annyira, mint ezt! – mondja. – Hajnal óta várok rád kint a
balkonon! Éjjel meg egy szemhunyást sem aludtam az
izgalomtól. Akkor megérinthetlek?
Feltartom a kezem.
– Csak egy percet kérek. Még nem fejeztem be, amit el
akartam mondani. És a cuccaimat sem vittük be.
– Lépj odébb, mindjárt elrendezem őket. – A poggyászomért
nyúl, és beviszi Jake halljába. Ezután felveszi az összes csomagot,
köztük a könyvekkel megrakottakat (sehová sem mehetek a
könyveim nélkül!). Piszkosul erős! – Mit akartál még mondani?
– Oké. Szóval, soha nem éltem még senkivel, és feltételezem,
te sem…
– Így van.
– Ezért valószínűleg elkövetünk majd hibákat, és időnként
egymás tyúkszemére lépünk. A lényeg, hogy nyitottak és
türelmesek maradjunk, és mindent megbeszéljünk, oké?
– Oké.
– Egyikünk sem tudhatja, meddig tart ez a bezárkózás. Ha
történetesen magadra kívánsz maradni egy időre, vagy jobbnak
látod, hogy visszamenjek a lakásomba valamennyi időre, kérlek,
mondd meg! Én is ezt teszem, ha nagyobb mozgástérre lesz
szükségem. Teljes őszinteség, okés?
– Okés.
– Most pedig térjünk rá az „itt és most"-ra. Gondoltam,
tetszene, ha testhez simuló ruhát és tűsarkút húznék, de a
cipekedéshez ez a kényelmes, unalmas szerelés illett.
A tekintete simogatásként hat, amikor megragadja a többi
cuccomat. Soha ilyen gyorsan nem zajlott költözés. Hála neki!
– Érthető, bár semmi nem lehet unalmas, amit a testedre
húzol, bébi.
– Nagyra értékelem a véleményedet, de szerettem volna, ha
ez különleges esemény lesz. A helyzet azonban az, hogy még
hajat sem mostam.
– Később majd letusolhatunk, és akkor a hajad is megmosom.
Ennyi?
Észreveszem, hogy remeg a keze, és az alkarján ritmikusan
összehúzódnak az izmok.
– Nem számít, hogy úgy festek, mint egy csavargó? – kérdem
a szívemre téve a kezem.
– Sadie, bébi, biztosíthatlak, hogy még ha tudnám is, milyenek
a csavargók, akkor sem bánnám, hogy úgy nézel ki, mint ők.
– Hobó, csavargó, semmittevő. Megvan? – nevetem el
magam.
– A világ legcukibb csavargója! A bolyhos zoknid főleg bejön.
 – Köszönöm.
– Akkor minden oké?
– Átkozottul oké! – vigyorodom el.
– Kösz, baszd ki! – húz dörmögve az enyémnél sokkal
nagyobb testéhez.
A lábujjam alig éri a földet, mikor a fejét a nyakamba fúrja,
és a karjába vesz.
Nem erre számítottam, de valamiért jobb is.
Remeg a teste, de hamar rájövök, hogy nem az övé, hanem
az enyém. Én remegek az ölelésében.
Két keze fel-le siklik a hátamon, és pihekönnyű csókokat hint
a nyakamra.
– Nyugi, bébi! Hadd tartsalak!
Kiengedem a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bennem
rekedt, és közelebb bújok hozzá. Meleg, és menta illata van, Irish
Spring szappan meg valami egyedi, férfias illat. Magamba iszom
és mélyet sóhajtok. Mellkasa az enyémnek feszül, érzem a szíve
dübörgését. Arra számítottam, hogy ideges és picit szorongó
leszek ebben a pillanatban, és ez valamennyire így is van.
Leginkább azonban természetesnek és helyénvalónak érzem az
ölelésünket. Mintha otthonra találtam volna egy
embertársamnál, akit Evannek hívnak.
És aki mindörökre megváltoztatta az életemet.
Egyszerre tűnik másodperceknek és egy örökkévalóságnak,
ahogy szaggatott légzésünk és a szívverésünk összhangba kerül.
A keze megnyugtatóan, cirógatón jár fel-le a hátamon és az
oldalamon. Álmodozó köd ereszkedik rám, ami e pillanatban
csakis vele van tele. Először ölelkezünk.
– Te vagy a legtökéletesebb teremtés a földön!
Megtiszteltetésnek érzem, hogy közel engedtél magadhoz, és a
nyakamon érezhetem a leheleted. Nem is tudom, hogy
magyarázzam meg…
– A sors akarta így – szorítom még jobban magamhoz, és
beletúrok a hajába, úgy siklanak a fürtjei az ujjaim között, mint
a patakvíz a köveken rekkenő nyári hőségben.
Egek, ez a pasas költővé tesz! Jó, ez durva. Csak hat rám,
alapvetően. A tudat, hogy elfogad, jobban megindít, mint bármi
korábban. Könnybe lábad a szemem, elszorul a torkom, de
elhatározom, hogy nem sírok. Fura lenne. Nem, nem fogok.
Valószínűleg.
Lehajol, és megcsókolja az arcomat. A szeme varázslatos és
szikrázik, és tele van valamiféle nyerseséggel, amire mindig is
vágytam egy férfitól, de soha nem kaptam meg. Ez áhítat. Áhítat
a pillanat iránt. Áhítat irántam.
Ügyesen beterel bennünket a lakásba, és kulcsra zárja
mögöttünk az ajtót. Ez az!
– Csókolj meg, Evan!
Leküzdöm a félelemmel vegyes várakozást, amit ez a pillanat
kivált belőlem. Az első csókunk.
– Úgy érzem, egész életemben a te csókodra vágytam!
Ujjaival követi az arcom vonalát, és ekkor jövök rá, hogy
sírok. Nagy, kövér könnyek gördülnek végig az arcomon.
Előrehajol, és megcsókolja könnyáztatta arcom egyik, majd
másik oldalát. Eztán behunyja a szemét, és az orrát az enyémhez
nyomja.
– Szerelmes vagyok beléd, pedig még meg sem csókoltalak! –
mormogja a számnak.
Rejtély és kinyilatkoztatás.
 Egész testem remeg, olyanokat érzek, amiket még soha nem
éreztem, teljesen megtelik a lelkem vele. Kettőnkkel. Azzal, amit
egymás számára jelentünk. Annyiféle érzelem ez egyszerre,
hogy hirtelenjében nem tudom, mit kezdjek velük. A könnyeim
Evan ujjaira folynak.
– Én is szeretlek! Őrülten, vadul és jobban, mint eddig bármit
életemben.
– Bébi!
Az ajka alig érinti az enyémet, de ez a szó végigbizsereg a
testemen, akár az elektromosság.
– Soha nem hittem a szerelemben. Annyira váratlan ez az
egész! – suttogom.
– De jó.
– Csodálatosan jó! Csókolj meg!
Az orrához érintem az orromat, azt akarom – arra van
szükségem –, hogy ő tegye meg az első lépést.
– Ahogy akarod! Én édes Sadie-m! – mormogja, és beletúr a
hajamba, majd a tarkómra teszi a kezét, és tartja a fejem, úgy
tapad a szája az enyémre.
Nyomban megnyílok, meg akarom ízlelni ezt a férfit, aki
jobban kell nekem, mint a következő lélegzetvétel.
Ízlelőbimbóimat kellemes mentaíz izgatja, míg a nyelvünk közös
táncot lejt. Egymás körül keringőznek forró, érzéki táncban.
Evan egyik keze elhagyja a hajamat, és lesiklik a testemen,
egyenesen a fenekemre. Nagy kezével megragadja, és addig
szorongatja a hátsómat, amíg magasabban és szorosabban nem
feszülök a testének. Érzem kemény farkát a hasamnál, és
felnyögök örömömben, hogy én tettem ezt vele.
Mohón falja a számat. Szopja, nyalja, a nyelvemet szívja.
Addig harapdálja előbb a felső, aztán az alsó ajkamat, amíg
kiserken a vérem és megduzzad a szám. Ez sem állít meg. Többet
akarok tőle. Megőrjít a nyelve, a szája, az íze.
Olyan sokáig tart ez a csók, hogy csak akkor veszem észre,
hogy oxigénhiányban szenvedek, amikor elhúzódik levegőt
venni. Vágytól szédelegve, levegő után kapkodva a legközelebbi
falnak dőlök.
– Jézusom, nem is gondoltam, hogy ez ilyen jó lehet! Basszus,
a csajom aztán tud csókolni!
Homlokát az enyémnek támasztja, mélyeket lélegzik, és két
keze fel-le siklik a derekamon, a bordáimon, majd a csípőmön.
A bókja széles mosolyra késztet, úgy vigyorgok, mint egy
szerelmes nő. Mert az is vagyok: szerelmes nő.
Szeretem Evan Toekert!
Szent ég!
Ez a gondolat fellelkesít, és tettre sarkall. Egyetlen
mozdulattal kibújok a pólómból. Evan utánam csinálja. Mint a
„Simon mondja"-játék, csak én szavak nélkül instruálok. Evan
kiváló játékos. Ujjaimat a jóganadrágom derékpántjába
akasztom, és lerángatom magamról. Ő is leejti az edzőnaciját.
Mindketten alsóneműben maradunk. Bokszergatyája elején
imponáló a kitüremkedés. Szép.
Minden további nélkül a nyaka köré fonom a karom,
átteszem a súlypontom, és felugrom. Könnyedén elkapja a
fenekem, én pedig a dereka köré fonom a lábaimat, és a szájára
tapasztom a számat.
Veszi a lapot, és a hálószobába visz. Ami elképesztő
mozgássorozat, véletlenszerűen egyik-másik falhoz présel,
mialatt az erekciója az ágyékomat döfködi. Nevetek, nyögök és
sóhajtozom, és annyira vágyom rá, hogy az ölemet a
keménységének feszítem. Szerencsére egyikünk gyakorlatiasabb
gondolkozású. Becsukja az ajtót, hogy a drága kis Gloria ne
látogathasson meg bennünket szex közben. Ügyes. Jelen
pillanatban én akarok az egyetlen punci lenni Evan életében.
– Krisztusom!
Elveszi a száját az enyémről, amikor az ágyhoz érünk.
Lefektet, én pedig szétnyitom a combjaimat. Készen állok, és
mindenre hajlandó vagyok. Közéjük nyomakodik, és megfogja a
fejem.
– Minden annyival több veled!
A fejét csóválja, mint aki nem tudja elhinni.
Mosolyogva nézek kéjtől homályos szemébe. Sötétkék, mint az
éjszakai égbolt. Mágikus, eget-földet megrendítő tekintet.
– Evan… én… én...
Becsület istenemre, nem tudom, mit mondjak neki. Ami
kifejezné, mit érzek iránta. Mi mindent megmozgatott bennem.
Mennyire odavagyok érte. Elvesztem ebben az emberben, akit
kevés ideje ismerek, mégis szinte jobban értem önmagamnál.
A tetejében, biztonságban érzem magam mellette.
Felemelkedik, eltolja magát a matracról, végigmér, majd
ismét az arcomra szegezi a tekintetét.
Mosolyog, és a mosolya felderíti elcseszett világomat. Ahogy
néz! Gyönyörűnek érzem magam alatta fekve! Különlegesnek,
ritka kincsnek.
Ujját a számra teszi, hogy ne beszéljek.
– Tudom, én is így érzek irántad.
Nagyot nyelek, és bólintok, a szívem megnyílik és majd’
megszakad ezért a férfiért.
 Csücsöríti a száját, eddig lágy és rajongó vonásai cukivá és
ugratóvá válnak.
– Sadie, szerelmem, ez kibaszott életem legszebb pillanata! –
Felkuncogok, ő pedig az ajkába harap. – Azt hiszem, úgy
méltányos, ha ezt a nagyon különleges alkalmat konkrétan egy
bizonyos dologgal kezdjük.
Összeszűkült szemmel nézek fel rá, és lerúgom a combomról
a lábát.
– És mi lenne az, könyörgöm?
A homlokát ráncolva kezét a bokszeralsója tekintélyesen
domborodó elejére fekteti.
– Ideje, hogy megmutasd a cickódat, hercegnőm! Szeretném,
ha felajánlanád nekem azokat a gyönyörűségeket.
Á, visszatért a viccelődő Evan, hála istennek. Az egyik
pillanatban annyira egymásba fonódunk, hogy alig kapok
levegőt, most pedig megint könnyed és oldott ez az egész.
Határozottan el tudnék képzelni magamnak egy ilyen életet.

EVAN

Most, hogy végre a karomban tudhatom Sadie-t, elhomályosul

az agyam. Kizárólag kettőnkre tudok gondolni, és a pillanatra.
Azt sem venném észre, ha leégne ez az épület. Sadie vigyorogva,
a csípőjét riszálva leveszi a sportmelltartóját. A világ legszebb
cickója az övé.
– Helló, új legjobb barátaim! – köszöntöm őket ünnepélyesen,
és gyengéd csókot lehelek mindkét rózsaszínű bimbóra.
Jelenleg kemény kis csúcsokká merevedtek, amitől kicsordul a
nyálam.
Sadie nevetése sóhajtozásba fullad, mikor a kísértésnek
engedve szopogatni kezdem őket. Nyalom, finoman harapdálom.
Vonaglik a csípője, hozzám dörgöli tangás punciját. Krisztusom,
érzem a szagát is! Felizgult. Beillatosítja a szobát, és kőkemény
farkam máris sírva követeli őt.
Akár a homlokomra is tetoválhatnám Sadie nevét, és kész.
Mert bár még meg sem dugtam, de már hatalma van felettem.
A tény, hogy életemben először azt mondtam egy nőnek, hogy
szeretem, folyamatosan ott motoszkál a fejemben, és a gondolat
csak egy „mi a fasz?"-ra vár, ami rettegéssel van megspékelve.
Az összes létező férfiösztönömet riadóztatja a szokatlan helyzet.
Mintha valakihez tartozni és napról napra minden percben
összezárva lenni vele olyan szar lenne, hogy amilyen gyorsan
csak tudok, menekülnöm kéne. De nem teszem. Azt mondtam,
amit gondolok, és ott vagyok, ahol lenni akarok. Igaza van Sadie-
nek, minket egymásnak rendelt a sors.
– Evan – szólal meg, aggodalommal a hangjában. Amit soha
nem akarok hallani. Kis árok képződik a két szemöldöke között. –
Mi lesz, ha nem működik köztünk a kémia?
– Tessék? – Na, most összezavarodom. Miután minden vér
kiszállt az agyamból, ez nem nehéz. Ennek ellenére lassan
felfogom az imént elhangzott szavakat és azt az őrültséget, amit
jelentenek. – Sadie, bébi, szerinted nincs meg köztünk a kémia?
– Nem, nem. De mi van, ha nem illünk össze?
Vigyorogni kezdek, ő pedig a szemét forgatja.
– Nem a farkad méretére gondoltam, hanem hogy az ágyban
nem passzolunk össze.
A mellkasának támasztom a fejem, úgy próbálom rendbe
szedni a gondolataimat.
– Jogos az aggodalmad, szerelmem. Úgy gondolom, valóban
sok időt kell szánnunk arra, hogy megtanuljuk, mi a legjobb a
másiknak. És eleget kell tennünk kapcsolatunk ezen oldalának
azonnal, itt és most, és rengeteg dugást beiktatnunk e célból.
– Hülye vagyok, igaz?
– Nedves vagy. Én kemény – vigyorgok szélesen. – Mindketten
begerjedtünk. A jelek tehát jók. Semmi okunk feltételezni, hogy
gondunk lesz az ágyban, drágám.
– Sajnálom! Igyekszem nem aggodalmaskodni.
– Semmi probléma. – Sóhajtok egy nagyot. – Oké. Hol is
tartottam?
– A cickóknál?
– Jó, akkor haladjunk tovább ezen a vonalon, rendben?
Fektesd az ágyba a félelmeidet, hogy úgy mondjam.
Megnyalom az ajkam, és lecsúsztatom a kezem az oldalán: a
derekán, a csípője ívén, a fenekén. Puha, akár egy őszibarack.
Pont, mint gondoltam. Később határozottan beleharapok. Eztán
a tangája két oldalába akasztom az ujjaimat, és lehúzom a
lábairól. Segítőkészen összébb teszi őket, hogy gyorsabban
megszabaduljunk a bántó fehérneműtől.
– Olyan aranyos kis lábad van! Nézd ezeket a lábujjakat!
– Nincs velük bajom. A kezem azonban hátborzongatóan
nagy.
– Semmi gond. Van valami nagyom számukra, amit később
körbetekerhetsz velük. Épp jól jönnek most, bébi. Csak bízd ide!
– Vicces – neveti el magát. – Oké, szabaduljunk meg a te
gatyeszodtól is. Gyorsan!
Teszem, amit mond. Hatalmas fütykösöm előrelendül,
nekiverődik puha hasának, miközben az éjjeliszekrényen
várakozó nyitott kotonos dobozok felé nyúlok, hogy előhúzzak
egyet a készletből. Elsőre a legegyszerűbbet. Semmi zavaró
tényező vagy újdonság. Nem szabad túllihegni.
– Megcsinálhatom neked – ajánlja fel.
– Majd legközelebb. Annyira felizgultam, hogy valószínűleg
már az érintésedtől elmennék. – Már fent is van. Igen! Hála
istennek! Végighúzom nedves nyílásán a szerszámom duzzadt
fejét. – Bébi, kislány, csodás a puncid! Jézusom, nézd, milyen
duzzadt és nedves és rózsaszínű. Kibaszott gyönyörű, Sadie!
Életben még szebb vagy!
Zihál, fennakad a szeme, ahogy forró öléhez dörgölöm a
makkomat. Minden nő imádnivaló, de Sadie pinája egyenesen
lélegzetelállító. És olyan csodálatosan érzékeny. Masszírozni
kezdem a csiklóját, hogy növeljem a gyönyörét. Teszek róla, hogy
megfeledkezzen minden aggodalmáról. A mellkasa őrült
iramban emelkedik és süllyed, jelezve, hogy közel jár az
orgazmushoz.
– A pokolba is, Evan!
A vérem dübörög az ereimben. Követeli a folytatást. Sadie
látványa, illata, minden, ami ő, átkozottul begerjeszt. Lüktet a
farkam, és kihagy a lélegzetem. Bármennyire szeretném is
elkábítani Sadie-t az előjátékban való jártasságommal, későbbre
kell hagynom.
– Ne tökölj tovább, gyere belém! – kéri.
– Igenis, hölgyem! – kuncogok fel, vágytól égve.
A bejáratához igazítom a szerszámom, és lassan, vigyázva
benyomulok. Szenzációs érzés először lenni benne. Érezni, ahogy
forró teste körbevesz. Elszáll az agyam! Az egész átkozott
világból csupán egyvalamit érzékelek: a bőrét a bőrömön és a
csípőmre fonódó, sürgető lábait. Hiába élem át sokadszorra az
élményt, vele egészen más. A szívem majd' kiszakad a
mellkasomból a tudattól, hogy először vagyok benne.
Mindjárt elsírom magam. Vagy elélvezek. Esetleg mindkettőt
egyszerre.
Az arcán veríték finom bevonata csillog, és bódult, mégis
szerelmes pillantása maga a nirvána. Örökre meg akarom őrizni
emlékezetemben ezt a képet. Minden egyes pillanatot. De ezeknél
is inkább mozogni akarok. Érezni, hogyan dörzsölődnek
mellbimbói a mellkasomhoz, miközben ki-be mozgok. Eleinte
lassan, majd egyre fokozva a sebességet. Sadie bokái a
fenekembe fúródva sürgetnek. Mélyebbre. Keményebben.
Megfogom a csuklóját, és a feje fölé emelem. Valamelyik
írásában azt mondja, szereti a durva szexet. Jó, ha velem
csinálja. A karjai megfeszülnek, próbál kiszabadulni. Az arcára
kiülő ravasz, szexi mosoly azonban elárulja, hogy határozottan
nincs ellenére ez a játék.
– Hadd érintselek meg! – leheli elfúlón.
– Elég, ha csak érzel.
– Bassza meg! – Hátrahajtja a fejét, felkínálva nyaka hosszú,
kecses oszlopát a csókjaimnak. A csípője közben az enyémnek
feszül. – Evan, ez olyan jó!
Lenyalok egy verejtékcsöppet az álláról, és rávicsorgok, mint
egy vadállat. Megvadít és felizgat ez a nő. Ami a legkevésbé sem
lep meg. Szeretnék valami elméset mondani, de üres a fejem.
Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, ahogy a puncija
finom kis izmai remegnek a farkam körül. Rózsaszín arca egyre
vörösebb, ahogy közeledik a tetőponthoz.
 A mennyben érzem magam. A csiklójához dörgölöm a
szerszámom tövét, mire a világ legédesebb sóhajai hagyják el az
ajkát. Mind külön-külön villámcsapás a mellkasomba, és forró
örvény keletkezik a gerincem alján.
Az igazat megvallva, mindjárt kész vagyok. A golyóim a
testemhez préselődnek. A sóvárgásom e nő iránt, az egész
felgyülemlett feszültség készül felrobbanni bennem, hogy forrón
kiömöljön a szeretett lénybe. És megtörténik. A háta és finom
testének minden porcikája megfeszül. Puncija izmai
összeszorítják a farkamat, mindjárt robbanok.
A szeme lecsukódik, és gyönyörű, derűs szépség terül el az
arcán, amikor elélvez. Érzem a farkamon a nedvességét, amitől
én is elélvezek.
Basszus! Az öle egybeolvad az enyémmel. Olyan mélyen
akarok beléhatolni, amennyire csak bírok. A pokolba is, örökre
össze szeretnék forrni vele! Meleg, fehér fény vakít el, egész
testemben reszketek. Soha, semmi nem volt még ilyen jó. Egy
gól, egy tökéletes passz, egyetlen díj vagy győzelem sem. Semmi.
Lehengeredek róla, nehogy agyonnyomjam a súlyommal.
Kész vagyok. Fekszünk egymás mellett a matracon, és
mindketten igyekszünk visszanyerni a lélegzetünket. A fejemet
nagy nehezen félrefordítom, gyönyörködöm orgazmus utáni
pihegésében. Így is csoda szép. Elpilledve fekszik mellettem.
Átkozottul hozzám tartozik. Ebben a látványban akarok
gyönyörködni minden kibaszott este.
– Igazad volt – mondom, miután elcsendesedett a szívem. –
Reménytelenek vagyunk együtt. Borzasztó volt! Életem
legrosszabb szeretkezése!
Halkan felnevet.
 – Mi lenne, ha szakítanánk? Segítek visszacipelni a cuccodat a
lakásodba, mert én ilyen úriember vagyok.
A mellkasomba öklöz, habár inkább csak legyintés ez.
– Az nagyszerű lesz. Kösz. Amiért jöttem, megkaptam.
– Hmm, jobban meggondolva, sokat tettünk ebbe a
kapcsolatba. Rá kéne erősítenünk a dugásra, mielőtt feladjuk.
Tudod, gyakorlat teszi a mestert, satöbbi. Biztos, hogy nem
akarsz egy második menetre maradni?
Kinyitja az egyik szemét, és lenéző pillantást vet rám.
– Nem is tudom, Evan. Gondolod, hogy van még benned
annyi?
– Fogalmam sincs, szerelmem – felelem sanda vigyorral, és
feléje fordulva finoman megcsippentem egyik szépséges,
rózsaszín mellbimbóját.
Felnyög, és kinyújtóztatja hosszú tagjait, mintha csak az én
örömömre tenné közszemlére őket. Azonnal meg is moccan a
fütykösöm. Mit mondhatnék? Ösztönzően hat rám.
– Mindjárt kiderítjük.
Megcsípem a másik mellbimbót, és föléje hajolva szívni
kezdem az elsőt.
– Igen, kicsim! Derítsük ki!
 15. fejezet
A KARANTÉN TIZENÖTÖDIK NAPJA

EVAN

Napsugár villan a szemembe, amikor megfordulok, és az

arcomat a párnához préselem. Kinyújtom a karomat Sadie
meleg testéért, de csak az üres lepedőt tapintom. Nem csupán
üres, de hideg is, ami elárulja, hogy jó ideje felkelhetett.
Kinyitom a szemem, az alkaromra támaszkodva kidörzsölöm
az álmot a sarkából, és körülkémlelek a szobában.
A fürdőszobában nem ég a villany, ott nem lehet. A párnán
viszont látszik a feje nyoma. Oké, tehát nem álmodtam a
fantasztikus szerelmes éjszakát és a három menetet.
A homlokom ráncolva félrehajtom a paplant, pucéron a
szekrényhez sétálok, előveszek egy pizsamaalsót, és felhúzom.
A felsőtestem meztelenül hagyom. Ekkor kopogtatást hallok.
A ritmikus kattogás a nappaliból jön.
Rosszallóan indulok kinyomozni a dolgot.
Közeledem a nappalihoz. Jake asztalán a számítógép ki van
kapcsolva.
De meglátom a csajom. A kétszemélyes kanapén ül, a lába a
kávézóasztalon, rajta a laptop, és szorgosan gépel. Aranyszőke
haja az arcába hullik, és lágy hullámokban omlik a vállára,
hátára. Meglepetten látom az orrnyergére csúszott fényes,
kékeszöld szemüveget.
 Ujjai olyan gyorsan röpködnek a billentyűzet fölött, hogy
esküszöm, összeolvadnak a szemem előtt.
Elnézem őt munka közben. Lenyűgöző! A történetre
összpontosít, engem észre sem vesz. Jumping Jackezhetnék a
háta mögött, akkor is levegőnek nézne.
Átadom magam ennek a csendes pillanatnak, és
tanulmányozom. Sadie minden férfi álma. Hosszú, izmos láb,
erős comb és csípő. Bársonyos kreol bőr. Gömbölyű hátsó, amit
az ég is dugásra teremtett. Karcsú derék, noha ő nem így
gondolja. Az én böhöm termetem és lapátkezem mellett eltörpül
ez a nő, ami, érthetetlen okból, szórakoztatja. A cickója
varázslatos, teljesen rabul ejt! Maroknyi tökély, mégis kicsi
annyira, hogy a számba vehetem. Csupa gyönyörűség az én
Sadie-m, tetőtől talpig! Csorogni kezd a nyálam, és a fütykösöm
nekifeszül a gatyámnak, újra arra vágyik, hogy a magáévá
tegye.
Nem tévedtem, amikor azt mondtam, hogy ki kell dugnunk
magunkból a nehézségeket. Talán Jake-nek van igaza: a szerelem
öröm és kín egyszerre. Kín, mert nyomban megkívánom, amint
a közelébe kerülök, vagy csak rá gondolok. És öröm, amikor
reménytől és szerelemtől csillogó szemmel néz rám. Vagy
amikor összeforrunk szeretkezéskor. Krisztusom, nincs ennél
jobb a világon!
Semmi.
És én azt hittem, a focival házasodtam össze, az lesz az
egyedüli megszállottság az életemben, az egyetlen dolog, ami
iránt elkötelezem magam. De amit Sadie iránt érzek, messze
meghaladja ezeket az érzéseket.
A futball volt az egyetlen szenvedélyem. Most viszont, bár
remélem, visszavesznek a csapatba, itt van Sadie. Ha kirúgnak,
még mindig itt lesz ő, és ő sokkal többet ér. Pénzt sokféleképpen
kereshetek. Talán még úgy is, hogy örömömet lelem benne, vagy
egy idő után megkedvelem azt a munkát, de nem hiszem, hogy
bármi utolérhetné e nő iránti szerelmemet.
A pötyögés hirtelen abbamarad. Felemeli az egyik ujját, aztán
lenyom egy billentyűt, majd boldogan felsóhajt és elmosolyodik.
Leveszi a szemüvegét, és leteszi a mellette álló kisasztalra.
– Miért mosolyog a csajom?
Megkerülöm a kétszemélyes kanapét, és mellé telepszem.
– Három fejezetet írtam! – újságolja örömtől csillogó
szemmel. – Ráadásul jók! Tényleg jók!
– Valóban?
Az arcához hajolok, és lágyan megcsókolom.
– A jelek szerint a sok szex megihleti a múzsámat.
A farkam buzgón helyesel, és megkeményedik a gyönyörű
arc és test látványától. Sadie boldogsága ajzószerként hat rám.
A tegnapi pólóm van rajta, felcsúszott a combján, csábító bőrét
simogatásra kínálva.
A kezem a combjára teszem.
– Elmentetted, amit írtál?
A tekintete az enyémbe akaszkodik, és amikor a póló szegélye
alá nyúlok, rögtön felforrósodik az érintésemtől.
– Mmm... hmm…
– Helyes – mondom halkan.
A laptop fedelét becsukom, leveszem a combjáról, és átteszem
a kávézóasztalra, amit a lábfejemmel arrébb taszítok, és
letérdelek Sadie elé.
– Szuper szexi vagy szemüvegben, bébi!
 Megnyalja az ajkát, és elpirul. Vajon mije ilyen rózsaszínű
még?
Egyvalamit nem engedett éjjel megízlelni. A számmal nem
érinthettem ott. Valahányszor odakúsztam, könyörögni kezdett,
hogy a farkammal hatoljak belé. Mi mást tehettem? Ha a
csajomnak a farkam kell, hát megadom neki.
Ahányszor. Csak. Óhajtja.
– Minden szexi rajtad!
Szétnyitom a lábait, addig, amíg közéjük nem férek.
– Ezt akarod? – mosolyog önelégülten.
– Eegen.
Kezeimet a térdére szorítom, és a hüvelykemmel a bőrét
cirógatom.
– A térdemet? – nevet fel.
Mintha kicsit csiklandós lenne. Ráhajolok a jobb térdére, és a
nyelvemmel körbejárom a térdkalácsát, majd jöhet a másik.
– Huh… izé… ez érzékeny!
Vigyorgok, mint a Cheshire macska. Végigfuttatom a kezem a
combjai külső oldalán, majd az ujjaimat belemélyesztve,
hümmögve lejjebb húzom Sadie-t a kanapéról, hogy még
szélesebbre tárhassa a lábát.
Kapkodva szedi a levegőt, és remeg a lába.
Legnagyobb örömömre felcsúszik a derekán a póló, és rálátok
pucér muffjára. Vágyának egyedülálló illata betölti a levegőt
körülöttünk. A legédesebb virágillat nagy zuhé után.
Bódító. Egzotikus. Lélekmelengető.
– Nincs rajtad bugyi? Rossz kislány!
– Evan – sóhajtja, és a keze ökölbe szorul az oldalán.
– Hmm… mit érdemelnek a rossz kislányok, akik ingerlik a
pasijukat?
Nyel egyet, én pedig nézem, hogyan mozog a nyaka, mialatt
félig elnyíló száján zihálva szedi a levegőt.
– Nem is tudom. Tán egy numerát? – vigyorog rám pajkosan.
A pimasz csajom visszatért!
Ciccegve rázom a fejem, majd gömbölyded hátsóját
megragadva közelebb húzom a kanapé széléhez. Hátrébb
térdelek, széthúzom a lábait, és sóvárogva nézem.
– Basszus! Annyi mindent szeretnék veled csinálni. Kinyalni,
kiszívni, megujjazni, megdugni…
Lenyelem a vágyamat, hogy megízleljem, és lecsillapítom az
érzékeimet, mielőtt megtenném, amire mindketten vágyunk.
– Oké. Igen. Mindet akarom.
Persze megpróbálja összébb zárni a lábát, talán, hogy kicsit
elrejtőzzön, én azonban nem engedem, hanem tovább csodálom,
mennyire felhevült. A szívem minden lélegzetvételére feldobog.
– Egyik orgazmusból a másikba kergetlek, míg a végén
könyörögsz majd, hogy hagyjam abba!
Továbbra is tartom a lábait, és a szemem a nyereményemre
hiperfókuszál. A csípőjét előrelöki, és kapkodva szedi levegőt, a
puncija a szemem láttára rándul össze.
Elképesztő látvány, forró, mint a bűn, és csábító, mint egy
kígyóbűvölő.
A fütykösöm keményen a gatyámnak feszül. Lehúzom, és
hallom, hogy Sadie felsóhajt az erekcióm láttán. Megmarkolom
a farkam tövét, aztán végigsimítok az egészén. Gyötrődik.
Életemben nem volt ilyen kemény.
– Evan, bébi, kérlek!
Sadie öle hívogatón megvonaglik. Elvesztem. A puncijára
fektetem a számat, és hosszan, magasztosan belenyalok. Mézíze
szétárad a nyelvemen. Mint amikor érett görögdinnyébe harap
az ember, a leve végigfolyik a torkomon, az íze elborítja az
ajkamat és az államat. Forgatom benne a nyelvemet, minden
centijét megízlelem, mígnem az ujjai a hajamat markolásszák, és
a csípője vadul rángatózni kezd.
Belehúzok, és a nyelvem forró puncijába mélyesztem,
nyalogatom, és ismerkedek minden porcikájával. Amitől
összeszorítja a combjait. Amitől liheg. Amitől nyüszít.
Szopogatom és harapdálom a nagy- és kisajkait, hosszú
nyelvcsapásokkal kényeztetem őket, kerülve közben azokat az
idegvégződéseket, amiknek az érintéséért majd’ meghal, annyira
akarja, tudom. Figyelek, amennyire csak tudok, hogyan
dolgozom rajta, egyre magasabbra és magasabbra tornászva fel
a vágyát.
– Bébi…
– Őrültül jó az ízed! Naphosszat téged falnálak, mégsem telnék
be veled.
Végül a nyelvemmel a csiklója körül kezdek körözni, mire
felkiált, a hajamba markol, és az orgazmus hullámai
végigsöpörnek rajta.
Amikor a rángásai lelassulnak, elvigyorodom, és a puncijába
mélyesztem két vaskos ujjamat, megkeresem a hüvelyében azt a
mágikus pontot, amitől tutira elveszti a fejét. Tapogatok az
ujjaimmal, és a csípője rángatózni kezd, amikor megtalálom,
amit kerestem.
Elkerekedik a szeme.
– Nem tudok kétszer elmenni egymás után! – mondja szinte
bepánikolva, mintha azzal, hogy nem képes erre, valamiképpen
cserben hagyna.
Egyvalamit azonban nem tud rólam: hogy könyörtelen
vagyok, amikor valamit akarok. És ezt akarom!
– Dehogynem! – ígérem meg neki.
Ujjaimmal a hüvelye falát masszírozva feszes kis csiklójára
koncentrálok. Duzzadt és vörös. Mint egy kemény cseresznye,
amit épp leszedtem a fáról. Szopni kezdem, és közben keményen
és mélyen ujjazom.
Erőfeszítéseimnek hála megreszket.
– Olyan nedves vagy, hogy rácsurogsz az államra – mondom,
miközben angyali arcát nézve felfelé és lefelé nyalogatom.
– Nem tudom… nem értem – motyogja.
Nézi, ahogy a csiklójával játszom a számban.
Aztán behunyja a szemét, és a fejét hátradöntve megadja
magát nekem. Két karja az oldalára hull, és a teste elernyed,
mialatt rajta munkálkodom. Gyönyöre minden apró rezdülésére
figyelek. Ez az orgazmusa sokkal hevesebb az előzőnél. Mellkasa
csodálatos boltívben a mennyezet felé emelkedik. A lábait a
testem köré fonja, belém vágja a sarkát, és két kézzel a kanapé
háttámlájába kapaszkodik.
Csodálatos, ahogy élvez. De hiányzik még neki valami,
valami, amit még soha nem tapasztalt. Keményen, mondhatni,
brutálisan ujjazom, mialatt ő alattam vonaglik.
– Jesszusom, Evan! Nem. Nem megy! Ez túl sok.
Zihál, kapkodva vesz levegőt.
Nem hagyom abba, tovább szívom, és vigyázva megharapom
lédús kis csiklóját.
Felsikolt, elindul az ereiben az extázis lavinája.
Azt akarom, hogy ez legyen élete legjobb dugása, ezért fölötte
maradok, és szívom, nyalom, falom, míg egyik gyönyör a másik
után söpör végig rajta. Könnyek ragyognak a szeme sarkában,
és amikor kinyitja a szemét, a sós csöppek szépséges patakokban
csordogálnak le az arcán. Szeretném lecsókolni őket.
A csípője még mindig vonaglik, mohón gyűjti be a kéj
utórezgéseit, én pedig kitartok, megadok neki minden szeretetet
és vágyat, ami bennem lakozik.
Végül megpróbálja elmozdítani a fejemet.
– Elég volt! Nem bírok többet! Kérlek! Túl érzékeny!
De mikor nem hagyom abba, mert egy állat vagyok, és
agyatlanul hajszolom az örömét, a hajamba markol, és leránt
magáról.
Tudom, hogy teljesen kivetkőztem magamból. A vágy ott
tombol az ereimben, minden egyes izmom lüktet és fájón
egyesülni akarok vele, bevenni, üzekedni, megdugni.
– Akarlak! – morgom összeszorított foggal, és a testem úgy
megfeszül, hogy bármelyik percben elpattanhat, mint egy
túlhúzott gumiszalag.
– Itt vagyok.
Értem nyúl, és teljesen letolja rólam a nadrágot. A farkam
bársonnyal borított titánium, a makkja duzzadt és lila, és nedv
szivárog a csúcsán.
Sadie előrehajol, és szája forró barlangjába veszi,
körbesóhajtva az érzékeny húst. Majdnem azonnal elélvezek, de
ő megmarkolja a farkam tövét, és nem engedi.
– Basszus!
Úgy érzem magam, mint egy király, a nőm a szájával szolgál
örömömre. Ami azt illeti, tehetséges. Szakértőn mélyre tolja a
szerszámomat, majd a nyelvét végighúzza az egész hosszán, és
újra mélyen, a torka hátuljába veszi.
– A fenébe, asszony! – A golyóimat kétkilósnak érzem
megfeszített lábaim közt, miközben igyekszem nem a szájába
élvezni. – Mindjárt elmegyek – hörgöm.
Mosolyog a farkam körül, és a legszebb kék szemekkel néz fel
rám, vörös szája obszcénül hat. A hüvelykemet végighúzom a
farkam köré feszülő száján, ingerlem, miközben a nyalástól és
szopástól nedves farkamat kényezteti.
Egyik kezét a zacskómra teszi, és az ujjaival gyengéden
dédelgeti az érzékeny ékszereket. Kifordul a szemem, és nem
tehetek róla, ki-be jár a farkam a szájában. Minden lökést
készségesen, örömmel fogad, és egyre mélyebben fogad a
szájába.
Aztán a nyelve végigsiklik a farkam teljes hosszán, és isteni
hegyével a makkom felső hasítékába nyomul. Mocskos, de pont
erre van szükségem.
– A szád… Jézusom, Sadie, szétrobbanok! – nyögök fel, mialatt
a boldogság dárdái a testemet döfködik.
Fáj a farkam, a golyóim lüktetnek, a szívem vadul kalapál,
amikor Sadie mélyen a szájába vesz, két keze pedig a csípőm
körül jár, majd a körmeivel beleváj a fenekem húsába.
Üvöltve dugom a száját, elveszítve minden kontrollt.
Megragadom a tarkóját, selymes hajába markolok, kezem a
fejének feszül, míg ő fogadja a lökéseimet. Végül elérkezem a
gyönyör csúcsára. Meleg, forró szája, a szopogatás és serény
nyelve megtette a magáét, megrázkódom, és a magomat
várakozó torkába ürítem. Panaszosan felnyög, és lenyeli, amíg
nem marad más belőlem, mint nyers érzelmek,
elkocsonyásodott csont és remegő izmok masszája.
 Sadie lehúz maga mellé, és a következő pillanatban
lovaglóülésben az ölembe telepszik, és leveszi a pólóját. Nincs
időm rá, hogy megjegyzéseket fűzzek csodás cickói látványához,
mert a hátam mögé nyúl a takaróért, és maga köré teríti. Aztán
a mellemhez simul.
Bőr a bőrhöz.
Homlokát a nyakamnak támasztva megcsókolja a
mellkasomat. Átölelem, hagyom, hogy teste melege
megnyugtassa felajzott testem és lelkem.
– Szeretlek, Sadie! Nem biztos, hogy valaha is képes leszek
elmondani, mennyire, de nagyon közelinek érezlek –
mormogom.
A feje búbját csókolgatom. Az ajkam elidőzik a hajában, és
beszívom közös szagunkat meg a levendula illatát.
Nagyot sóhajt, és még jobban hozzám bújik.
– Most már tudom, milyen az igazi szerelem és boldogság. És
ez megijeszt, Evan!
– Miért? – szorítom még jobban magamhoz.
– Mert most, hogy tudom, soha többé nem akarom
elveszíteni.

SADIE

Gloria hosszú, élvezetes fürdőben részesíti magát Jake

nappalijának szőnyegén, mialatt Evan meg én a kanapén ülünk
egymás oldalán, ölünkben a laptopunkkal. Pompás teremtés, de
eddig csak messziről csodáltam. A viszketés, feldagadás és
kivörösödés kevésbé szórakoztató, mint gondolnád. Hála
istennek, eddig hatottak az allergia elleni szerek. És Evan
végigment a lakáson a porszívóval, hogy minimálisra
csökkentsük a macskaszőr jelenlétét. Szőrmók cicánkat annyira
megrémítette a zaj, hogy végig a faliszekrényen csücsült.
Mindent összevetve, mi hárman a családi boldogság
mintaképe vagyunk. Készül a sült csirkemell ebédre, és Evan
salátával is megfenyegetett. Őszintén szólva nem bánom, hogy
javítani kíván az étrendemen, kivált most, hogy a betegség
veszélye itt ólálkodik körülöttük. Mindaddig, amíg nem szól bele,
mit nasizom, rendben van a dolog.
A közösségi oldalamon dolgozom, a rajongóimnak posztolok,
és érdeklődöm, ki hogy van. Néhány nővérnek és másoknak,
akiknek a családja az egészségügyben dolgozik, gondjai vannak.
Agyonhajszoltak és félnek, amit tökéletesen megértek.
A csoportom azonnal kiáll mellettük, és megértő és szerető
üzeneteket küldenek. A románcbarátok nagyszerű emberek.
A szerzői oldalamon megkérdezem, ki mit olvas, ez a kérdés
mindig lelkes válaszokat szül. Akadnak, akik túl feldúltak ahhoz,
hogy ilyenekkel foglalkozzanak, mások viszont a könyvekbe
menekülnek a félelmeik elől. Nem létezik egyedül üdvözítő
stratégia ezeknek a szörnyű időknek az elviselésére. Egyesek
főzőcskézni kezdenek vagy barkácsolnak, mások a Netflixen
lógnak.
A szülők a távoktatás nehézségeire panaszkodnak. Magam is
bajban lennék, ha az ötödik általános matekját kellene
elmagyaráznom a kölkeimnek. Ráadásul meg kéne találni
valamiféle rutint a gyerekek számára, miközben a féken
tartásuk is gond. Az egyedülállók a magány miatt szenvednek,
friss levegőre és emberi érintkezésre vágynak, de félnek kimenni.
Mind féltjük az időseket, és dühösek vagyunk azokra, akik nem
veszik komolyan a társadalmi távolságtartás szabályait. Egy
Covid-tagadó is felbukkan, és közli velünk, hogy bolondok
vagyunk, túlreagáljuk a dolgokat. Azonnal letiltom. Idióta.
Utálom, hogy tehetetlennek érzem magam, pedig én
szerencsés és kivételes helyzetű vagyok. Rögtön adományozok
egy helyi ételosztó egyesületnek, küldök pár ajándékutalványt az
olvasóimnak. Nem nagy összegek, de a semminél több.
Evan hirtelen meglök.
– Basszus!
– Mondtam, hogy kis szünetet kell tartanunk ezen a fronton –
dünnyögöm.
Most az egyik írótársam könyvének a reklámspotját nézem.
Bámulatos! Feljegyzem, hogy írnom kell neki, és megkérdezni, ki
tervezte a videót, és kérek tőle egy olvasói példányt is.
Hihetetlenül jól néz ki a könyv.
– Nem! Ez ő! A kibaszott csaj a partiról. Aki begyógyszerezett.
Mindy.
A számítógépe képernyőjére mutat. Egy szőke nő egy pohár
bort emel a magasba egy társaságban.
– Már kezdtem azt gondolni, hogy megőrültem, és csak
kitaláltam, vagy ilyesmi. De itt van!
– Evan, ez fantasztikus!
– Egy volt pomponlány tette fel ezt a felvételt régebben. Ha jól
emlékszem, azért lépett ki, mert gyereket várt. – Felindulva
beletúr a hajába. – „Baráti ivászat” a cím. Ez mindent elmond.
– Nem címkézte meg a képen szereplőket?
– Nem. Fenébe!
– És senki nem lájkolta a felvételt vagy írt kommentet mint
Mindy?
Leteszem a laptopomat, és közelebb húzódom Evanhöz.
– Nem úgy néz ki. Egy órája böngészem a pomponlányok
fotóit, és először látom ezt a csajt. Mindynek, Melindának vagy
más hasonló hangzású névnek nyoma sincs. A francba!
– Nyugi, és add ide! – Elveszem tőle a laptopot, és elmentem a
fotót. – Van egy ötletem!
– Éspedig?
– Fordított keresés. Van, hogy meglátok egy férfimodellt a
neten, és jó lenne a fényképet felhasználni egy borítómhoz, de
nincs név mellette. Ilyenkor fordított keresést csinálok, képeket
keresek róla, hátha úgy megtudom, ki ő.
Az ujjaim táncot járnak a klaviatúrán.
Valójában ez elég egyszerű, a fotót kell a böngészőbe tenni.
Remélem, működik.
Evan megnyugodva mered rám.
– Bébi, te egy zseni vagy!
– Kösz – nevetem el magam. – És igaz, bár ez nem az én
találmányom. Egyszerűen csak tudok róla. Valószínűleg azért,
mert a kelleténél többet lógok a neten. Tudtad például, hogy ha
egy iPhone-ról elküdöd a pew pew szavakat egy másikra, akkor
olyan hangot ad ki, mint a lézersugarak? Tegnap este láttam a
Twitteren.
– Összpontosítsunk, édes!
– Oké. Bocs. – A képernyőt vizslatom. – Nem ő… Nem ő…
Bingó! Ő az. Itt egy fotó az Instagramjáról. Tessék!
Kinagyítom a fotót Evannek.
– Ez Levi itt mellette valami partin – mordul fel.
– Kicsoda Levi?
 – Egyik csapattársam.
Olyan keményen összeszorítja az állát, hogy attól félek,
eltörnek a fogai. Márpedig egyhamar nem mehet fogorvoshoz.
– Szóval, a fotó a @légyjómindyhez tartozik. Gyanítom, hogy
ez nem a valódi vezetékneve, csak egy hülye becenév. A csaj
minden jel szerint táncos és kutyatulajdonos. Semmi arról, hogy
hol lakik, vagy mit dolgozik. Kissé gondatlan a netes biztonságát
illetően, például nem zárolta a fiókját. Ami nekünk jó.
Feljebb viszem a kurzort a képernyőn, és még több fotó
gördül elénk.
– De mit találhatunk itt?
– Ez az iskolai pomponlány-egyenruha – mutatok a kérdéses
felvételre.
A csaj nagyon csinos. Szőke, mint én, de ezzel vége is van a
hasonlóságnak.
– Érdemes tovább keresgélni? – morgolódik Evan.
– Nehéz megmondani. Megtudhatjuk, honnan jött, de ez nem
biztos, hogy azt jelenti, hogy most is ott van.
Evan felnyög.
– Családi grillezés. Szelfi a Button nevű francia buldogjával.
Button láthatóan fontos szerepet játszik Mindy életében. Mi van
még? – Görgetek tovább. – Egy bikinis fotó. Jó bőr! Értem már,
miért mentél szobára vele.
– Te jobb nő vagy, és azok az idők elmúltak – hördül fel.
Láthatóan rosszkedvűen nézi a csaj képeit, aki megvezette.
– Ó, tényleg?
Lágy, szerelmes pillantást küld felém.
– Mindent megkapok tőled, amire szükségem van.
– Evan! – suttogom.
 – Nem fogok hazudni neked, Sadie. Nagy játékos voltam, de
azoknak az időknek vége.
Nem akarok engedni a nemkívánatos szorongásnak a
gyomromban. De talán nem is kéne elhallgatni és elfojtani az
aggodalmaimat. Az egészséges kapcsolat nem ilyen. Tehát hajrá!
– Komolyan gondolod, hogy miután elmúlik a járvány, és
tisztázod magad, nem fogsz újra bulizni járni a csapattársaiddal?
– Maximum megiszom velük néhány sört, mielőtt
hazamegyek hozzád. A közös időtöltés a csapattal fontos. Nem
akarok hazudni erről, vagy hamis várakozásokat kelteni. Focizni
több egyszerű foglalkozásnál. Az bizonyos fokig életforma. Ki kell
alakítanunk magunk közt a testvériességet, és ápolni. De ez nem
jelenti azt, hogy bármi olyat tennék, amivel megbántanálak,
bébi. Különben is, remélem, hogy általában mellettem leszel.
Az, hogy fontos neki, hogy a barátaival legyek, jobb kedvre
derít, de nem szünteti meg minden félelmemet és
aggodalmamat.
– Gondolod, hogy megelégszel ezzel? Kettőnkkel? – kérdezem,
és a szívem a torkomban dobog. Jaj! Látom, óriási érzelmi
érettséget és bizalmat követel tőlem ez a kapcsolat. Vakon
hinnem kell benne, aminek csalódás és fájdalom lehet a vége. De
ha már itt tartunk… – Az én életmódom nem sokat változik.
Természetemnél fogva zárkózott vagyok. Neked viszont a
társaséleted nagyját fel kellene adnod értem.
A tekintetét rám függeszti, az állkapcsa megfeszül.
– Édesem, szart se kell feladnom. Megkaptalak téged, és ez
elég! Ez a legtöbb. Bízz bennem, tudom, mit akarok. Téged, bébi!
Oké?
– Oké. Huh! – Megint könnyes a szemem. – Ümm, ez a fotó
viszont érdekes. A csaj lenge öltözetben pózol egy tollas
legyezővel. Baszki, ez valami bohózat? Mondjuk, nem jutunk vele
sokra, mert az éjszakai klubok most zárva tartanak, és kétlem,
hogy beszélhetnénk bárkivel, még ha kiderülne is, hol lép fel.
Kár, hogy nem jelöli a helyszínt a felvételek mellett.
– Igen.
Érzem, hogyan tör le Evan egyre jobban, és utálom ezt.
Utálom, hogy így belepiszkítottak az életébe, és én nem
segíthetek.
– Itt van ez az éjszakai kiruccanás a barátnőkkel. Nem
ismersz fel valakit a pomponlányaitok közül?
– Nem – borul el a homloka.
– És a barátoddal készült fotó? Nem ismerős a háttér?
Felsóhajt.
– Egy sportbárra hasonlít a lakásomhoz közel, ahol többször
megfordultunk. A tulajdonosok nagyon kedvesek, nem
fontoskodnak, meg ilyenek, és nem engedik, hogy bárki zavarjon
bennünket.
– Ez szép, de sajnos nem segít nekünk. Hogy a fenébe tudnánk
kideríteni ennek a csajnak a kilétét világjárvány idején? Ez itt a
kérdés.
– Az otthoni címére lenne szükségünk, vagy a
telefonszámára. Valami konkrétumra. Beszélnünk kell a nővel,
és kideríteni, mi a szart nyeletett le velem.
Bólintok, és elgondolkozva préselem össze a számat.
– Fenébe, annyi romantikus sztorit meg detektívregényt
olvastam, és nem segít semmit. Sajnálom!
– Ez nem igaz. Messzebb jutottunk, mint egyedül tudtam
volna. – Hátradől a kanapén, és a plafonra mered. – Talán fel
kéne hívnom Pollyt, a sajtófelelősömet. Elmondom, mit
találtunk, hátha lesz valami ötlete.
– Megér egy próbát.
Ebben a pillanatban megszólal a mobilom a kávézóasztalon.
Visszaadom Evannek a lapotopot, és a készülékért nyúlok. Üzenet
Zahrától. És még folytatja. Feloldom a képernyőt, és rámegyek a
Messengerre. És meglátom. Szent ég!
– Mi az? – dermed meg Evan is.
– Fotók kettőnkről. A drogériából, ahol a minap jártunk. –
Képkockák vonulnak végtelen sorban ámuló szemem előtt.
A gyomromban egyre nagyobb az űr. Mert ez lehet, nem jó.
Semmiképpen. – „Toeker belehúz – olvasom. – Modern
tündérmese a bajba jutott futballsztárral.” Ez… Jesszusom,
mindenhonnan ez folyik.
 16. fejezet
A KARANTÉN TIZENHATODIK NAPJA

SADIE

Amikor ez elkezdődött, nem voltam hajlandó tudomásul venni,

hogy egy hírességgel adtam össze magam. Figyelmen kívül
hagytam a tényt, hogy Evan híres ember, mert a járvány
felfüggesztette a dolgok megszokott működését. Legalábbis ez
volt az érzésem. Nem mintha teljesen tapasztalatlan lennék e
téren. A dedikálásoknál sokan akarnak közös fényképet velem.
Románcországban viszonylag ismert vagyok. Mindez azonban
eltörpül Evan hírneve mellett.
– A srác, akivel gimiben jártam, arra kér, szerezzek neki tőled
egy szignózott trikót. – Fel-le járok a nappaliban, kezemben a
mobil. Gloriát idegesítem, ez nyilvánvaló. A konyhai padkán ül,
és utálkozva mered rám. – Összesen három hétig jártunk, aztán
dobott.
Evan a kanapén ül, és kifejezetten egykedvűen néz.
– Csak töröld az üzenetet!
– Egy bizonyos Karen, aki évekkel ezelőtt leszopott valami
forró fürdő során Seattle-ben, üdvözöl. Azt mondja, továbbra is
elérhető, ha készen vagy kitenni a kövér seggem az utcára. Bájos
ez a Karen! Ennyit a női szolidaritásról. – Nem teljesen racionális
a haragom, de nem érdekel. – Szex a fürdőkádban? Nem
higiénikus. Noha a hölgyike imponálóan sokáig tudott meglenni
levegő nélkül a víz alatt.
– Imádom a feneked!
– Egy oaklandi ismeretlen nekem ajánlja fel a szolgálatait.
Kedves tőle. Igazán hálás vagyok, hogy bizalmat szavaz nekem.
Elmegyek az ablakokig, aztán visszafordulok a konyha felé.
– Az az oaklandi ismeretlen csak ábrándozzon tovább. Te az
enyém vagy!
Tovább tallózok az üzenetek között, mint akinek elmentek
otthonról.
– Egy faszi meg arra kíváncsi, mit szól hozzám Tarah. Ki az a
Tarah, Evan?
– Te tényleg nem néztél utánam, ugye?
Egy párnát illeszt a feje mögé, és fájdalom suhan át az arcán.
Na, ez érdekes lesz.
– Nem. Tiszteltem a magánéleted. Megvártam, hogy te beszélj
a múltadról, annyit, amennyit jónak látsz.
Nyelve hegyével körültapogatja a fogait.
– Nos, Tarah fürdőruhamodell. Együtt jelentem meg vele egy
Valentin-napi jótékonysági rendezvényen. Kedves lány, de
egyéjszakás kaland volt. Jót mulattunk. Egyetlenegyszer.
– Te randiztál Tarah Moore-ral, a modellel?
– Nem hívnám randinak – sóhajt fel.
Drámai sóhajjal roskadok a kanapéra.
– Atyavilág, ő egy bombázó!
– Te vagy bombázó – mondja.
– Ebben az évben történt? – Megremeg a hangom, amit
utálok.
Utálom ezt a bizonytalanságot, aminek nemcsak az az oka,
hogy egy hírességgel jöttem össze, de az is, hogy nevezett
híresség hihetetlenül jól néz ki.
– Igen.
– Értem.
Sajog a szívem. Tarah Moore egy istennő. Én meg egy
zárkózott, különc regényírónő vagyok.
A pasim frusztráltan felsóhajt.
– Sadie, bébi. Most együtt vagyunk! A többi nem számít.
Tegyünk úgy, mintha mindketten szűzen jöttünk volna ebbe a
kapcsolatba. Tisztán és érintetlenül. Mintha soha nem ismertem
volna semmilyen fürdőruhamodellt vagy Karen nevű lányt. És te
sem jártál azzal a puha pöcsű Seannal, meg a gimis fiúd sem
létezett. Áll az alku?
– Hahaha! Még meggondolom.
Gondolj arra, milyen tökéletes az a Tarah, duzzogok
magamban.
– Mindenkinek van véleménye rólunk. De ez nem jelenti azt,
hogy foglalkoznunk kell velük. – Megsimogatja a hajam, fölém
hajol, és csókot nyom a fejem búbjára. – Beledilizel, ha elolvasod
az összes seggfej kommentjét. Ezek az alakok nem ismernek
minket. Kibaszott lövésük sincs arról, kik vagyunk, és mit
jelentünk egymás számára. Az életünk egyedül a miénk!
– Tudom. – És a szitu is tök ismerős. – Fenébe, a rólam írt
kritikákat sem olvasom el. Megbízható forrásból származó
kritika persze jöhet. Szívesen tanulok és fejlődöm. De egy
névtelen senki a netről ne ossza az észt, hogy túl sok a
szexjelenet a könyvben. Vagy túl kevés. Túl profán. Nem eléggé
profán. Nem jó a cselekményszövés. Nem elég vicces. A rosszfiú
a szexisebb. Egyik fülemen be, a másikon ki. Megköszönöm,
hogy megvették a könyvet, és elolvasták, és rendszerint hagyom
a fenébe az egészet, miután befejeztem. Beletettem szívemet,
lelkemet, hadd menjen. Nem befolyásolhatom, hogy az emberek
szeretik, vagy sem.
– Akkor miért idegesíted fel magad ezeken?
Oldalt fordítom a fejem, és helyes arcába nézek.
– Szeretlek! Ami engem is meglep. És próbálok megnyugodni.
Nem törődni azzal, hogy az egész világ akar egy darabot a
boldogságunkból. Nem az ő dolguk, és szívás, hogy mégis
foglalkoztatja őket.
– Sajnálom, hogy el kell ezt viselned, édes! Ez a munkám
legnagyobb hátránya.
– De ez olyan munka, amit szeretsz, és ezért megéri elviselni.
Hozzászokom majd. Csak meglepetésként ért.
Evan mobilja megszólal az ölében, de nem veszi fel, kizárólag
rám koncentrál. Istenem, olyan jó nekem!
– Bébi, téged hívnak – mondom. A kijelzőre pillantok, és vadul
kalapálni kezd a szívem. – Levi az! – sikoltok fel, majd
megragadom a készüléket, és remegő kézzel a markába
nyomom.
– Végre visszahív, a fenébe! – Beleszól a telefonba. – Helló,
Levi!
Evan mellé kucorodom.
– Hangosítsd ki! – súgom oda.
Nincs jogom ezt kérni tőle, de már úgy vártam ezt a hívást.
Tegnap este átküldtük Levinek a fotót, amin Mindyvel látható, és
Evan hívta is, de nem vette fel. Evan szó nélkül kihangosítja a
beszélgetést, és az ölébe veszi a mobilt.
– Nem tudtalak este visszahívni, haver, a szüleimmel voltam.
Anyám elkapta a vírust, és nincs jól. Apám teljesen kikészült, de
úgy tűnik, ma délutánra anya jobban lett.
– Basszus, tesó! Fogalmam sem volt róla. Sajnálom! – fejezi ki
az együttérzését Evan.
– Szívás! Anyám ötödik napja beteg, és erősen hullámzik az
állapota. Az orvosok reménykednek, hogy átvészeli, de közben
apám, Brent és én is kockázatnak vagyunk kitéve. Mind
karanténban vagyunk, és naponta mérjük a lázunkat, de nyilván
csak idő kérdése a dolog.
Borzasztó! Ez lehet az egyik legfélelmetesebb dolog a világon.
Nemcsak az anyukád küzd egy vírussal, amiről alig tudunk
valamit, és ami ellen nincs oltóanyag vagy hatásos kezelés, de
szinte biztos, hogy téged is megfertőz. Közelebb húzódom
Evanhöz, és homlokomat széles vállára fektetem.
– Sajnálom! – mondja. – Nem zavartalak volna, ha tudom, de
a csaj, akit a fotón látsz, kábszerezett be a buliban.
– Ő vitt ágyba?
Nem tehetek róla, de totál ledermedek. Evan felsóhajt, és
átöleli a derekam, arra kényszerítve, hogy fejemet a mellkasára
hajtsam. Szívdobbanásait hallva elcsitul bennem a zöld
szörnyeteg.
– Igen, haver – sóhajt fel. – Ismered?
– Igen. Kicsit. A képet látva összeraktam a dolgokat. Mikor
először találkoztunk, még barna volt a haja. Én épp alaposan
eláztam. Valamikor tavaly történt… Gondolom, miután győztünk
a Bolts ellen L.A.-ben. Egy klubban futottunk össze. Felvittem a
hotelembe. Vidám éjszakát töltöttem el vele. De a nevére nem
emlékszem.
Elhallgat, mintha törné a fejét.
– Mindy – szúrja közbe Evan határozottan.
 – Igen, igen, ez az! Azt hiszem, megvan a száma. Tartsd a
vonalat!
Felülök, és a jegyzetfüzetemért és a tollamért nyúlok.
– Igen, Mindy Goode. E-vel a családnév végén.
Eszerint a @légyjómindy közelebb állt a valósághoz, mint
gondoltam. Levi beolvassa a telefonszámot, én pedig leírom.
– Ő húzott be a csőbe? – kérdezi Levi.
Kissé elkínzott a hangja, ki tudja, miért.
Evan hosszan felsóhajt.
– Azt hiszem, igen.
– A francba, testvér! Sajnálom, hogy nem raktam össze
hamarabb. Őszintén szólva, nem igazán emlékeszem, mi történt
aznap éjszaka. Abba kell hagynom az ivást, csak árt nekem.
Most, hogy végig kell néznem anyám harcát a vírussal, meg
látom, ahogy apám magába roskad minden egyes köhögőroham
után, úgy érzem, változásra van szükségem. Nagy-nagy
változásra.
Evan a tenyerébe veszi az arcomat, és rám mosolyog.
– Igen, én is végrehajtottam pár változtatást az életemen.
Sorsdöntőeket.
– Köze van ennek a szőke szépséghez, akivel együtt látni téged
az összes bulvároldalon? Sadie Walsh, aki romantikus
regényeket ír.
– Bizony, köze van, haver! Ő az én szemem fénye! Fülig
beleestem! A karantén alatt! Ő Jake szomszédja.
– Jellemző. A világjárvány idején találod meg álmaid
asszonyát!
Harsogó nevetése visszhangzik a vonalban.
A megjegyzés Evant is megnevetteti.
 – A sors keze, azt hiszem.
– Eddig nem igazán ragaszkodtál a nőidhez. Mi olyan
különleges benne?
Evan megnyalja az ajkát, és a szemem közé néz.
– Amellett, hogy olyan szép, hogy a napba lehet nézni, rá
nem? Szinte fáj. Hihetetlenül szellemes, és állandóan
megnevettet.
– Hát, ha valaki képes erre ez alatt a szar alatt! Kurvára
megfizethetetlen!
– Igen, és tehetséges is! Olvastam a könyveit.
– Te? Romantikus regényeket? Beszarás!
Evan felnevet. Örömmel nyugtázom, hogy felderül az arca.
– Nem sokat tudtam róla. És gondoltam, pár dolgot hátha
megtudok. Nos, megtudtam, hogy jó a mesélőkéj, és piszkos a
fantáziája!
Szokott éretlen módján a szemöldökét rángatja, amivel
megint megnevettet.
– Ez igen nagy bónusz, haver.
Evan gonoszul elvigyorodik.
– Ahogy mondod. Hát… kösz, hogy visszahívtál. A név és a
telefonszám sokat lendít az ügyön.
– Remélem, megtalálod, és sikerül kiderítened, mi volt ez az
egész.
– Én is remélem – dörgöli meg Evan a homlokát. – Majd
jelentkezz, hogy van anyád és a szeretteid!
– Úgy lesz. Kösz, testvér! Remélem, minden megoldódik, kihal
a vírus, és visszatérhetünk a megszokott kerékvágásba.
– Adja az ég! – helyesel Evan.
– Majd még beszélünk – mondja Levi.
 – Igen, beszélünk. Vigyázz magadra!
Evan kinyomja, és az asztalra ejti a mobilt, majd a térdére
könyökölve két kezébe temeti az arcát. A világ súlya ismét az
emberem vállára nehezedik. Utálom, hogy így szenved szegény!
– Bébi, ez jó hír! Egy lépéssel előrébb járunk! Tekintsük ezt
győzelemnek.
Vigasztalón simogatom a hátát, remélve, hogy oldódik a
feszültsége.
Bólint.
– Aggódom Levi édesanyja miatt, és azért is, hogy ott vannak
négyen egy légtérbe zárva. Szinte biztos, hogy mind elkapják a
fertőzést.
Á, a pasimat a barátja, nem a karrierje aggasztja. Átkarolom
izmos hátát.
– Ezt nem tudhatod, édes! Gondolkodj pozitívan!
– Igen, de úgy nehéz, hogy minden elszaródik a világban. Ki
tudja, mi lesz a karrieremmel? Bassza meg! Nem fontosabb,
mint mindannyiunk biztonsága.
A hátának támasztom a homlokom.
– Igazad van. A többinek jelenleg nincs jelentősége. A dolgok
nagy rendszerében. Ami nem jelenti azt, hogy nem léteznek. De
ketten majd mindent megoldunk.
– Együtt? – kérdezi szinte sóvárgón.
– De együtt ám! – mosolyodom el.
Felém fordul, és lágyan szájon csókol.
– Köszönöm, bébi!
– Mit?
– Hogy vagy. Hogy itt vagy! Hogy a hibáim ellenére szeretsz!
Szélesen elvigyorodom.
 – Evan, láttalak pucéron. Minden porcikádat alaposan
szemügyre vettem, de sehol egy hiba. Csak a sima, szexi bőröd.
Értem nyúl, és az ölébe von. Átkarolom. A fejét a nyakamra
hajtja, magához szorít, és csak lélegzik.
Ebben a pillanatban elhatározom, hogy történjen bármi, itt
leszek neki. Megvédem, amitől tudom, és kitartok mellette.

EVAN

– Ha még egyszer megnézed a telefont, esküszöm, a térdemre

fektetlek – közlöm könnyed hangnemben, miközben tökéletes
ötcentis gombócokká gyúrom a sovány darált marhahúst.
Sadie felhúzza az orrát.
– Mostanra fel kellett volna hívjon. – Nyugtalan és ideges. Pár
percenként ellenőrzi a telefont, és úgy néz rá, mintha attól
csörögnie kellene, aztán amikor mégsem teszi, dühöngeni kezd. –
Megbeszéltük már, hogy ne fenyegess ezzel. A konszenzus nélküli
fenekelés nem megy.
– Értettem. De még csak alig néhány órája hagytam üzenetet
a csajnak. Nyugi! Lehet, hogy fel sem hív. Végül is tudja, hogy
rosszat tett velem. Segített csőbe húzni. Őszintén szólva nem sok
a valószínűsége, hogy hív. Valószínűbb, hogy kerül, és letiltja a
hívásaimat.
Sadie fúj egyet mérgében, és vizet tölt egy lábasba a
spagettinek.
– Durva nem viszonozni valaki hívását!
– Ennél csak az durvább, ha csőbe húz egy gyanútlan balekot,
kiadja a médiának, és derékba töri a karrierjét. Ennek a csajnak
nyilvánvalóan nincs lelkifurdalása, amiért kárt okozott
valakinek. Csak azt nem értem, miért én voltam a célpont. Meg
is zsarolhatott volna a fotóval, milliókat kérhetett volna érte.
– Neked annyi pénzed van? – hüledezik Sadie.
– Mégis, mit gondolsz, bébi, mennyit keresnek a profi
futballisták? – vigyorgok rá.
– Képzeld, sosem foglalkoztam ezzel – vonja meg a vállát. –
Sokat?
– Az attól függ, mennyire vagy jó, vannak-e rekodjaid, mióta
vagy a pályán, meg ilyenek. Az utolsó szerződésem bő tizennégy
milkáról szólt.
– Hány évre?
– Szívem, egyetlen évre!
– Hűha! – Sadie szeme a szó szoros értelmében kigúvad. –
A pasim kőgazdag! Ez őrület. Ezt az infót bevetem, amikor
legközelebb anyámékkal beszélek. Pénz beszél, kutya ugat, ahogy
mondják. Megnyerem neked őket a rengeteg dollároddal.
– Vess be bármit! – csóválom a fejem. – Bár szerintem, ha
személyesen találkozunk, meg tudom nyerni őket én
magamnak.
– Amint anyu meglát, azonnal elkezd majd szőke unokákról
álmodozni. Mondd majd neki, mennyire szereted a gyerekeket,
és meglesz – kacsint rám.
Már a nyelvem hegyén a válasz, hogy akár hozzá is
kezdhetnénk az unokák előállításához, amikor megint megszólal
a mobilom.
Sadie úgy beparázik, mintha bomba robbant volna. Magasba
lendíti a fakanalat, mire a szósz ráfröccsen a kredencre és a
szemközti falra.
 – Jézusom! Csillapodj, asszony! – nevetek fel.
– Ki az? – suttogja elhalón.
A fakanálról csepegő szósz kisebb tócsává gyűlik közben a
lábánál. A falra és a szekrényekre mutatok.
– Bébi, lerendeznéd ezt, míg én fogadom a hívást?
Most eszmél rá, mit művelt.
– A francba! – szalad ráncba a homloka.
A mosogatóba dobja a fakanalat, és törlőrongyért rohan.
Felkapom a mobilt.
– Trina vagyok, bébi, nem Mindy. Hűtsd le magad!
Sadie egész teste befeszül. Az én csajom, készen áll, hogy
megvédje a pasiját.
– Helló, Trina! Hogy s mint, hölgyem?
– Evan. Helló, szívem! – mondja krákogva.
– Trina, valami baj van? Szar a hangod. Hogy vagy? –
kérdezem.
Köhögőroham a válasz, és elszorul a szívem.
– Trina, jól vagy?
Újabb köhögés.
– Ta-találtam va-valamit.
Már öklendezik is. Mint aki a tüdejét készül kiadni magából.
Libabőrös leszek, és hideg futkározik a hátamon.
– Azt mondtad, a köhögésnek nincs jelentősége! Voltál
orvosnál? Kórházban? – faggatom ingerülten.
– Szivi, bekaptam a vírust. Megteszi a magáét, de leküzdöm.
Újabb teljes percig küzd levegőért.
A szívem vadul ver, és a homlokomon kiüt a verejték.
Reszkető kézzel tartom a fülemhez a mobilt, úgy hallgatom az
asszonyt, aki anyám helyett anyám, mióta a vér szerintit
elvesztettem tizennégy éves koromban, és minden másodperccel
rosszabbnak tűnik a helyzet.
– Evan, figyelj rám, megtaláltam Mindyt! – Olyan reszelős,
sípoló a hangja, hogy alig értem.
– Hogy érted, hogy megtaláltad? Ma este megkaptam a nevét
és a számát Levitől. Te mit találtál?
Elkapja a következő roham.
– Bassza meg!
Fel-alá futkosok a konyhában. Sadie közben takarékra veszi a
tűzhelyen a lángot. Aztán a karját keresztbe fonja a mellkasán,
és a bicepszét dörzsöli fel-le. Tekintetéből süt a szerelem és az
együttérzés, mialatt engem a frász kerülget.
– Ma megkaptam egy jóváhagyott pomponlánykérelem
másodpéldányát Bates edzőtől. – Aki fociedző, az én edzőm, és
nem a pomponlányok vezetője. – Mi-mindy Goode-nak szól. Az a-
alkalmazás kezdete ez év ta-tavasza. So-sok pénz, és nem a me-
megszokott csatornákon keresztül.
A közlést heves köhögés és zihálás tagolja.
– Mi? Miért küld az edző egy ilyen kérelmet neked? És mi köze
az edzőnknek hozzá? Miért ő hagyja jóvá, hacsak nem… bassza
meg!
Majd felrobbanok, ahogy kezd összeállni a kép.
– Kü-küldtem neked egy másolatot, fiam – hörgi Trina, aztán
elhallgat.
– Trina! – kiáltom, de nem kapok választ. – Trina! – üvöltöm a
mobilomba, de megint nincs válasz. – Trina, Trina, kérlek,
drágám, válaszolj! – ordítom.
Vagy húsz másodpercig a szívverésemet hallgatom, ezután
hallom meg Tom hangját nagyon távolról.
 – Trin, szívecském! Trinny, ébredj fel! Jaj, csak ezt ne, édes
istenem! Segítség, segítsen valaki! – zokogja, nekem pedig majd’
megszakad a szívem.
Végül Tom felveszi a telefont.
– Halló!
– Tom, mi történt? Evan vagyok.
Bemegyek a nappaliba.
– Meghalt! Nem lélegzik! Rettenetesen szenvedett, te jó ég!
Segítséget kell kérnem – mondja, és bontja a vonalat.
Süket csönd támad.
Csak állok ott, Sadie-vel a hátam mögött, aki két kezét a
lapockáimra szorítja.
– Evan – suttogja, és a hangjából árad a szomorúság.
A valóság szíven üt, és apró darabokra szaggat. Térdre
roskadok ott, a nappali közepén. Ömlik a könnyem. Roskadozom
a rám törő fájdalom súlya alatt. Trina! Az én szeretett fogadott
mamám! Az egyetlen nő, aki törődött velem anyám halála óta.
Róla szóló képek töltik meg az elmém.
Alig bírt beszélni. És nekem akart segíteni. Az a végtelen
köhögés. Aztán az a baljós csönd a vonalban.
Tom zokogása.
És ő élettelenül feszik, nem lélegzik.
– Kérlek, Istenem, ne vedd el Trinát! Engedd, hogy felépüljön!
Kérve kérlek!
A szememhez szorítom az öklömet, és hagyom, hogy
átcsapjanak rajtam a gyász hullámai.
Sadie a derekamat átkarolva simul a hátamhoz.
– Engedd ki! Ne fojts el semmit! Itt vagyok, vigyázok rád!
Az ajkamhoz vonom mindkét kezét, és sorra csókolom az
ujjait.
– Ne hagyj el, Sadie! Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el!
Fejét a nyakamra hajtja, végigcsurognak rajtam a könnyei.
Az én bánatom az övé, az ő bánata az enyém.
– Nem hagylak el, ígérem! Egyek vagyunk a bajban.
 17. fejezet
A KARANTÉN TIZENHETEDIK NAPJA

EVAN

Melegség. Ez tölt el, amikor pislogva kinyitom fáradt, kisírt

szememet, és szemtől szembe találom magam egy alvó
angyallal. Sadie arany haja körülfogja az arcát és a nyakát.
Esküszöm, sosem volt ilyen gyönyörű! A karja körém fonódik, az
enyém köré, a lábaink is kényelmesen összegabalyodnak.
Emlékképek villannak elém a tegnap estéről. Hagyta, hogy
sírjak, mint egy gyerek. Szimplán kibuktam a sok szarságtól.
Trina utolsó percei. A hírek Mindyről. Totál kicsinált.
Összeomlottam, ott a nappaliban, de Sadie végig ott volt
mellettem.
Addig ölelgetett, amíg már nem tudtam sírni. Leszárította a
könnyeimet, letisztította az arcomat, és mellém bújt a kanapéra,
míg végül megkordult a gyomrom. Ekkor szó nélkül odahozott
három ujjnyi whiskyt, tisztán, ahogyan szeretem, és befejezte a
vacsorát. Én az üres éjszakába bámultam.
Miután elkészült az étel, egy tányéron óriási adagot tett elém,
bekapcsolt a tévében valami hülye valóságshow-t, és falatozni
kezdett az oldalamon. Ahogy végeztünk az evéssel, elvette a
tányéromat, újratöltötte a poharamat, és magának is öntött.
Csak ültünk egymás mellett, vigaszt találva e közelségben, az
italban és az unalmas tévéműsorban.
 Egészen addig, míg röviddel éjfél előtt felhívott Tom. Trina
nem élte túl. A szövődményekbe halt bele. A vírus legyőzte.
A tüdeje nem bírta a küzdelmet.
Elment.
Az egyik percben még telefonon beszéltünk, a következőben
már nem lélegzett.
Sadie végig tartotta bennem a lelket, aztán lefektetett, és
átölelt, amíg álomba sírtam magam. Utoljára tizennégy évesen
történt velem ilyen. Amikor meghallottam, hogy anyám
meghalt.
A veszteség és az, hogy Trina milyen közel állt hozzám,
mindkettőnk számára intenzív és pusztító élmény volt. Sadie
velem sírt. A könnyeink elkeveredtek, végül csókokba és könnyű
érintésekbe fordultak át. Aztán Sadie szeretkezett velem.
Levetkőztetett bennünket, és nekilátott, hogy örömet okozzon az
emberének.
A hála, ami eltöltött iránta, örökre a szívembe vésődött.
Bassza meg minden más! Érte fogok élni! Hogy boldoggá
tegyem, és én is boldog legyek mellette. Közös életet építünk,
olyat, amiért érdemes élni.
Már teljesen felébredtem. Körbecirógatom pofacsontja ívét.
Az ujjaimat végigfuttatom a haja vonalán, míg a szempillája
rezegni kezd, mint a pillangó szárnya, és kinyitja a szemét.
– Mmm, jó reggelt, szépfiú! Hogy vagy ma reggel?
Tovább simogatom, mert jólesik, és mert tehetem. Őt
megérinteni olyan luxus, amihez nem hiszem, hogy valaha is
hozzászokom. Persze nem is akarok.
– Jobb. De még fáj. Trina miatt összetört a szívem.
A tenyerébe fogja borostás államat.
 – Természetes, hogy így érzel, és valószínűleg így is fogsz még
sokáig. Trina fontos volt neked.
Bólintok, és mélyeket lélegzem, próbálom elengedni a
szomorúságot, ha csak egy pillanatra is. A hátamra fordulok, és
felidézem, Trina miket mondott.
– Közvetlenül mielőtt… – Megdörgölöm az arcomat, mert
nem akarok emlékezni arra, ami történt. – Huh, szóval, azt
mondta, hogy kapott egy pomponlánykérelmet, amin Mindy
neve szerepelt.
– Hm, érdekes az időzítés, de mi benne a különös?
– Bates edző hagyta jóvá és pecsételte le, és ő is adta fel, nem
pedig a pomponlányok vezetője.
– Ez azt jelenti, hogy az edző nem a szabályoknak megfelelően
intézte az ügyet? – vonja össze a szemöldökét.
– Igen. Kérdés, miért? Hacsak nem fizetségnek szánta
valamiért – vonja össze a szemöldökét.
– Mondjuk, egy játékos begyógyszerezéséért, csőbe húzásáért
és a karrierje derékba töréséért. És a leégetéséért cserébe
kinevezte Mindyt pomponlánnyá.
Sadie felül, és láthatóvá válik meztelen cicije.
Vigyorogva megcsípem az egyik szemrevaló, rózsaszín
mellbimbót.
– Ne bomolj! – legyinti félre a kezem. – Rá kell jönnünk, mi ez.
– Mit számít ez már? – sóhajtok fel. – A világnak vége, és
Trina meghalt. De te megvagy. Minden más bassza meg!
Sadie résnyire szűkíti a szemét.
– Viccelsz velem? Három hete rágódsz ezen, és most feladnád?
Amikor hajszál választ el az igazságtól?
– Mint mondottam, nem érdekel.
 – De érdekel. Hidd el! Lehet, hogy most nem így érzel, de
érdekel!
Kiugrik az ágyból. Meztelen gyönyörűség. Gloria, aki az ágy
lábánál ejtőzött, pucsít, majd felszökken, és a konyha felé
battyog, nyilván arra számítva, hogy Sadie megeteti.
A csajom belebújik a tegnapi pólómba, a bugyit mellőzi.
Nagyon helyes!
– Felhívom ezt a hazug kis ribancot! Most. Megszerzem neked
a bizonyítékot, amire szükséged van.
Ekkor eszembe jut valami, amit Trina közvetlenül azelőtt
mondott, hogy összeesett.
– Bébi! – kikecmergek az ágyból, és magamra kapom a
szabadidő-alsóm. – Édes, Trina azt mondta, hogy elküldte a
kérelem másolatát. Ez lesz az a bizonyíték, amire szükségünk
van!
Már a dolognak ezt a részét illetően. Mert a terjesztés vádját
nem cáfolja, ami továbbra is eldöntetlen kérdés a jogászaink
számára. Tudomásom szerint még mindig nem született döntés
ez ügyben.
Átmegyek a nappaliba. Sadie a laptopom előtt ül.
– Mi a jelszavad? – szegezi nekem a kérdést.
– Futball2015. Nagy F-fel.
Fürgén begépeli.
– Szóval, Trina azt mondta, e-mailben küldte el? – kérdi, és
már hívja is be a gmailemet.
– Igen.
Irtó szexi szemüvegben. Holt komoly, láthatóan átállt
nyomozó üzemmódra. Az elmúlt néhány napban tanúja voltam,
hogyan néz utána valaminek. Nos, mesterien.
 A kétüléses kanapét megkerülve melléje telepszem a
nagyobbra. Bólogatva olvas valamit, és a képernyőre mutat.
– Látod? Itt van. A kérelmet Bates edző írta alá, és ő is hagyta
jóvá. Elég arra, hogy tisztázzon a csapat előtt?
Megrázom a fejem.
– Nem. Ha Mindy nem vallja be, hogy szándékosan
bekábszerezett és csőbe húzott, még mindig bajban vagyok.
Az okmány csak azt bizonyítja, hogy volt motivációja.
– Hacsak nem hívod fel, és hagysz üzenetet, hogy tudod az
igazságot, és a kezedben van a kérelme másolata Bates edző
aláírásával. Fenyegesd meg, hogy az edzőt megkerülve a
nyilvánosság elé állsz, és akkor lőttek a hölgyike ragyogó
jövőjének. Megemlítheted azt is, hogy a sajtóreferensed épp a
megfelelő csatornákat keresi, ahol ezt a bizonyítékot
megjelentetheti. És aztán lebegtesd meg, hogy ha nem hív vissza,
értesíted a rendőrséget, és kéred, hogy vizsgálják ki a dolgot. Ez a
takaros hármas fenyegetés bizonyára elgondolkoztatja.
– A fenébe, bébi, szuper vagy!
Rám villantja a mosolyát, és rácsap meztelen combjára.
– Ezt a szart most az élet számára írom. Ijessz rá! De csak
annyit árulj el neki, amennyi elég ahhoz, hogy azt higgye,
nyakában a kötél.
Felkel, megkeresi a mobilomat, és idehozza.
Haladéktalanul tárcsázom Mindy számát.
Legnagyobb meglepetésemre beleszól a vonalba.
– Halló!
– Mindy, itt Evan Toeker beszél.
– Nincs mit mondanom, ne hívj többet!
Kihangosítom a beszélgetést, Sadie pedig bekapcsolja a
mobilja hangrögzítőjét. Az én csajom olyan okos!
– Ó, én azt hiszem, rengeteg közölnivalód van, és még több
hallanivalód. Itt hever az orrom előtt a pomponlánykérelmed
jóváhagyott másolata.
– Hazudsz! – Mindy ezt szinte visítja.
– Nem hazudok. És az alján ott van Bates edző jóváhagyó
aláírása. Tudom, hogy az edző biztatott fel, és ez a fizetséged
érte. Hároméves szerződés az Oakland Marauders
pomponlánycsapatában, ami egy vagyont jelent a későbbiekben:
modellkedés, céges fellépések, naptárfotózások, lóvé és így
tovább. Arról nem beszélve, hogy máról holnapra híres lehetsz.
– Hogyan jutottál a másolathoz? Bates edző biztosított, hogy
sosem fogod megtudni! – emeli fel a hangját.
– Nos. Pedig megtudtam. És ha nem mondasz el mindent
arról az éjszakáról, meg arról, hogyan kerültek körém a drogok
és a szekrényembe a doppingszer – sorolom fel ismét előrelátón
az ellene szóló bizonyítékokat –, akkor mindent elmondok a
sajtónak és a hatóságoknak.
– Ezt nem teheted! Tönkretennél vele! Én csak pomponlány
akartam lenni, és az edző megígérte, hogy senkinek nem esik
bántódása! – kiabál, aztán hüppögni kezd, mint egy gyerek.
– Mondj el mindent, az elejétől a végéig! Hogyan történt?
Sadie mosolyogva felkel, elnézem a testét, ahogy átmegy a
konyhába, és bedurrantja a kávéfőzőt. Aztán gügyög Gloriának,
és enni ad neki.
– Bates edző úgy három hónapja keresett meg. Látta a
kérelmemet, és megkérdezte, szeretnék-e teljesen biztosan
bekerülni a csapatba.
A fogamat csikorgatom, de hallgatok.
 – Ötezer dollárt fizetett, hogy keressek egy srácot, akitől
szteroidokat vehetek az utcán. Azt mondta, ami marad,
megtarthatom. Több üvegcsével vásároltam, harminc
millilitereseket. Olcsó volt, a pénz nagy része mehetett a bankba.
Istenem, nem lett volna szabad megtennem! – nyöszörgi.
– Szóval megvetted a doppingszert. Mi történt azután? –
kérdezem, és Sadie telefonjára pillantok, veszi-e még a
beszélgetést.
– Ümm… az edző egy parkba rendelt, és elvette a cuccot, én
meg kaptam tőle pár tablettát. Kettőt a poharadba kellett tennem
azon a bulin, amit az edző megjelölt számomra. És egy rakás
másfajta drogot is kaptam tőle, amit a helyszínen kellett
elrendeznem.
– És te megcsináltad? – kérdezek rá, mert fontos, hogy
hangosan és egyértelműen megerősítse.
– Sajnálom, Evan, igazán őszintén sajnálom! Gyerekkorom
óta pomponlány akartam lenni, és soha nem sikerült bejutni,
és…
– Az italomat eszerint te kábszerezted be a partin? – térek
vissza a lényegre.
Nem érdekel, mi a szart akart. Elcseszte az életemet, bassza
meg!
Hangosan zokog, néha fel is hüppög.
– Igen. Előbb leitattalak, és miután teljesen eláztál, új italt
hoztam, amibe beletettem a két tablettát. Az edző
megnyugtatott, hogy mindössze elalszol tőle, de ártani nem fog
neked.
Az orrlyukam veszedelmesen kitágul, a harag minden egyes
pórusomba beszivárog.
 – Mi történt azután?
– Izé… szobára vittelek, egy ideig csókolóztunk, aztán kidőltél.
– Hmm… És utána?
– Evan, én tényleg nem akartalak bántani!
– És aztán, Mindy? Mit csináltál? – ordítom immár teli
torokból, magamból kikelve.
Az izmaim megfeszülnek, a torkom kiszáradt, elektromosság
árad szét az ereimben, legszívesebben csak rohannék, rohannék
ki a világból.
– Elhelyeztem az edzőtől kapott kokót és füvet. Néhány üveg
sört is szétszórtam a szobában. Az ágyra dobtam a
melltartómat, és lefényképeztem az egészet.
Behunyom a szemem. Még mielőtt a falba bokszolnék,
megérzem Sadie megnyugtató jelenlétét. Tudom, hogy ő áll
előttem teljes szépségében. Gyönyörű arcán aggodalom.
Kinyújtja a kezét, és a tenyerét a szívemre fekteti.
Nyomban átfogom nagy lapátkezemmel, szükségem van a
közelségére, hogy szét ne robbanjak.
– Aztán, huh, elküldtem a fotókat az edzőnek, bizonyítékul,
hogy elvégeztem a feladatot. Külön e-mail-fiókot csinált nekem
erre a célra, és onnan kellett továbbítanom a lebuktató fotót a
sajtókapcsolatainak is.
Nagy levegőt veszek, minden a helyére került!
– Köszönöm, Mindy, hogy elmondtad az igazat. A helyedben
nem reménykednék abban a pomponlány posztban, de én
személy szerint nem jelentelek fel a rendőrségen. Azt azonban
nem ígérhetem, hogy a csapat jogászai sem teszik meg.
– De azt ígérted, nem szólsz a hatóságoknak!
– Nem is fogok. A nevemet azonban tisztára mosom. Viszhall,
Mindy!
Elengedem Sadie-t, és bontom a hívást. Ő felveszi a mobilját,
és kikapcsolja a hangrögzítőt.
– Majdnem készen vagyunk – mosolyog rám.
– Igen. Csak egy dolgot nem értek.
– Éspedig? – vonja fel kérdőn a szemöldökét.
– Miért? Miért akarta Bates edző tönkretenni a legjobb
futóját? Ennek semmi értelme.

SADIE

Ezután minden nagyon gyorsan történik. Polly, Evan

sajtófelelőse semmit nem bíz a véletlenre. A hangfelvételt és a
dokumentációt elküldi a sajtónak, a csapat tulajdonosának és a
rendőrségnek. Normál körülmények között, gondolom,
mindenfelé lesifotósok lennének, most, karantén idején viszont
mindössze annyit tehetnek, hogy megvettek egy fotót, amin én
futkosok fel-alá, Evan meg a kanapén ül. A szomszéd házból
készítette valaki. A minősége nem a legjobb, de azért ez is
valami. A hajam, akár egy szénakazal. Szerencsére nem az a
legging volt rajtam, amin baloldalt a fenekem alatt egy lyuk
ékeskedik. Az lett volna az igazi!
Eléggé felháborító, hogy így megsértik a magánélet
szentségét! Kezdem érezni, hogy a celebeket nem tekintik valódi
embernek. Inkább szórakoztató tömegtermékek. A szenvedésük
és fájdalmaik a nagyérdemű éhét táplálja. Ezután behúzva
tartjuk a függönyöket, és nem megyünk ki a balkonra.
Időközben az edző is lencsevégre került, amint leszegett fejjel
rohan a kocsija felé. Mindyről nincs fotó. Talán segíti a zsarukat
a nyomozásban. Kapja be! Szemernyi szánalmat sem érzek
iránta! Azt kapja, amit főzött.
Evan egyfolytában a telefonon lóg. Vallomást tesz, interjúkat
ad, és Pollyval beszéli meg, mit mondjon a sajtónak. Az apját és
az öccsét is tájékoztatta, ami nagyon kedves. Örülök, hogy
vannak jó emberei, akik támogatják. A neve tisztázása kész
kálvária, és nem megy máról holnapra. De megtörténik, és
velem madarat lehet fogatni. Folyamatosan ellátom közben
étellel és itallal. Jobbára répán és zellerszáron él, és a Reese's
Pieces nem érdekli annyira, mint az megérdemelné, de ezen
segítek én. Erre valók a partnerek.
Megszólal a mobilom, és anyu arca tűnik fel a képernyőn.
Nagyot sóhajtok, és fogadom a hívást.
– Sadie, ne tedd le! – hadarja. – Jól vagy?
– Igen, anyu, megvagyunk. Láttad a híreket?
Megkönnyebbülten sóhajt. Lehet, hogy kicsit durva voltam,
amikor teljesen elzárkóztam előle. Ekkor azonban eszembe jut
Sean a küszöbömön. Nem, a szüleim csak azt kapták, amit
megérdemeltek.
– Mi ez az egész? A te fotódat látni mindenütt. És néhány
riporter idetelefonált, és rólad kérdezett. Mintha kiadnám a
magánéleted!
– Nem beszéltél velük?
– Természetesen nem, édesem!
Huh!
– Kösz, anyu. Jól tetted.
– Eszerint Evant az a szörnyű edző és az a rettenetes nő húzta
be a csőbe? Borzasztó! Szegény ember! Még jó, hogy vagy neki te,
és átsegíted mindezen. Mondd meg neki, hogy sokat gondolunk
rá ebben a nehéz helyzetben, és vele vagyunk.
Azt hiszem, felrobbanok.
– Á, kösz… megmondom neki.
– Talán küldök majd neki a német kávétortámból. Csak nem
tudom, hogyan bírná a postát.
– Igen. Hát, nem vagyok benne biztos, hogy úgy menni fog.
Mi lenne, ha inkább mogyoróvajas sütit csinálnál? – javaslom,
mert arra számítok, hogy Evan megeszik majd egy szemet
udvariasságból, a többi meg az enyém lesz. Óriási!
– Jó ötlet. Martha unokahúga a szomszédban majd feladja a
postán. Nagyon rendes, ő intézi a bevásárlásainkat.
– Örülök, hogy van segítségetek, anyu.
A szívem mélyén bánt, hogy nem én vagyok a támaszuk
ezekben a nehéz időkben.
– Nagy rajongód, tudod?
– Tényleg? – vigyorodom el. – Majd küldök neki néhány
dedikált könyvet. Nagyon hálás vagyok neki, hogy nem kell
kijárnotok.
– Hát igen. Remélhetőleg hamarosan feloldják ezt a buta
karantént, és visszatérhetünk a megszokott kerékvágásba.
Öregek vagyunk ehhez, Sadie! Nem akarjuk életünk utolsó évét
azzal tölteni, hogy itthon bámuljuk egymást, mint két unatkozó
idióta.
– Miért, az jobb lenne, ha az utolsó napotokon a levegőért
küzdenétek, és egyedül halnátok meg egy kórházban? –
kérdezem negédesen. – Evan egyik barátja meghalt tegnap este,
anyu! Ez a vírus nagyon is valóságos!
– Sajnálom, hogy Evan elvesztette egy barátját – mondja anyu
kis hallgatás után. – És mint mondtam, maradunk a négy fal
között, nem kell ezt a hangot használnod.
– Oké, anyu. Köszönöm, hogy a józan eszetekre hallgattok –
jegyzem meg majdnem őszintén.
De csak majdnem.
Felhördül.
– Apád üdvözöl. Azt üzeni, soha nem hitt az Evan elleni
vádakban. Túl tehetséges ehhez.
Istenem, adj erőt!
– Az bizony.
– Csodálatos, hogy olyan férfire akadtál, akire
támaszkodhatsz. A futballisták egy vagyont keresnek az ő
szintjén.
– Vigyázunk egymásra, anyu. A pénze viszont nem érdekel!
– Természetesen nem, drágám – mondja békítőleg. – De egy
gazdag férj minden bizonnyal megkönnyíti az életedet. Nem
kellene többé aggódni a lakbér meg hasonlók miatt két
honorárium kifizetése között. Na persze, fel kell majd fogadnia
egy szakácsot vagy házvezetőnőt. A főzés soha nem volt az erős
oldalad.
– Igenis tudok főzni! – morgom.
Apu nevetését hallom a háttérben, és anyu hangjában is
mosoly bujkál.
– Nem tudsz, drágám. Pedig isten látja a lelkemet, próbáltalak
tanítani, te azonban szívesebben olvastál.
– Ezennel tudatom veletek, hogy tegnap este én főztem a
vacsorát, és alig kozmált oda, csak a széleken. És Evant nem
zavarta, így is megette. Tessék!
– Ennek örülök, édesem! Gondolom, még nem beszéltétek
meg a jövőtöket.
– Egyelőre a neve tisztázására és a karantén átvészelésére
koncentrálunk. Jó volt veled beszélgetni, anyu, de most mennem
kell.
– Rendben. Szeretünk! Vigyázz magadra!
– Én is szeretlek benneteket. Viszhall!
Leteszem a mobilt, és óvatosan, hogy ne fájjon, az asztalba
verem a fejemet.
– Gondolom, a szüleiddel beszéltél – szólal meg Evan
vigyorogva.
– Azt mondják, mindig hittek benned, és mellesleg örülnek,
hogy felvet a pénz.
– Nagyon helyes – neveti el magát. – Jó tudni, hogy immár a
mi oldalunkon állnak.
– Biztos vagy benne, hogy vállalod azt az őrületet, ami az
életem? – mondom neki siránkozó hangon.
– Igen.
– Még csak nem is haboztál!
– Nem. – Állával az előttem heverő laptop felé bök. –
Dolgoznál? Ez most eléggé zavarhat.
– Semmi gond. Megérdemeljük a győzelmet. Megérdemled.
Amúgy a fülszövegen dolgozom – mosolyodom el. – Szívás
leegyszerűsíteni egy történetet, amit szeretsz, pár ütős
mondatra. De hát meg kell csinálni. Öröm az ürömben, hogy ez
a sajtóvisszhang megnöveli majd az eladott példányok számát.
– Valami jó a rosszban.
– Na ja.
Felkel a kanapéról, és nyújtógyakorlatokba kezd. Annyira
mozgalmas volt ez a nap, hogy elmaradt a mai edzés. Ami nem
tesz jót egy hozzá hasonló mozgásmániás lelkivilágának. Nem
elég, hogy nem mehet ki a szabadba, fölös energiáit sem adhatja
ki. A szemem mindenesetre a fenekére tapad, mialatt lehajol a
lábujjaihoz, majd egy sor guggolást végez. Egy odaadó barátnő
önként vállalná, hogy feláldozza magát a pasija vágya oltárán.
Vagy az enyémen. Vagy ilyesmi. Senki nem mondhatja, hogy a
szex nem jó testedzés, ha jól csinálják. És egy olyan srác, mint
Evan, tudja, hogyan kell jól csinálni.
– Kiesik a szemed – mondja.
– Igaz.
– Fotózz le, azt tovább bámulhatod – idéz engem.
– Nincs kifogásod a videó ellen? Mert egy csomó izomhajlítást
végzel, amit később elnézegetnék. Amikor valahol a távolban
játszol, én meg beledöglök a magányba.
– Nem lesz rá szükséged – kuncog fel. – Bebizonyítottuk már a
jártasságunkat a FaceTime- és a telefonszexben. Különben meg
bármikor velem jöhetsz. Gondold meg!
– Úgy lesz. Addig is hadd adjak neked enni.
Valami átsuhan az arcán. Talán félelem.
– Nem akarod, hogy besegítsek? Mire gondoltál? – kérdezi
aggódva.
– Egek! Te sem hiszed el, hogy tudok főzni!
– Azt nem mondtam.
– Úgy érzem, cserben hagytál. – A kezem drámai mozdulattal
a szívem fölé helyezem, mint egy vérbeli tragika.
– Bébi…
– Nyugi, Toeky! – kacsintok rá. – Tudom, nem vagyok egy
konyhatündér. Kaját készültem hozatni. Támogatnunk kell a
kisvállalkozásokat.
 – Nemes ötlet. Nagyszerű lehetőség hatalmas borravalóval
támogatni a konyhai dolgozókat és mindenkit! Segítenél
elajándékozni valamennyit a pénzemből?
– Igen.
Felveszem a mobilom, és felkászálódom. Evan nyújtózásai
nekem is meghozták a kedvem egy kis mozgáshoz, noha
rohangáltam ma eleget fel-le idegességemben. Ezúttal csak lazán
körbesétálom a nappalit.
– Lássuk, milyen kaját kérsz: kínait, thaiföldit, indiait vagy
pizzát?
– Legyen meglepetés.
– Micsoda? Semmi kikötés a zsírtartalomról? Semmi grillezett
hús és salátaköret? Ki vagy, és hová tetted az én profi
sportolómat, a szuperegészséges Evan Toekert?
Jókedvűen rám sandít, de nem felel.
– Mellesleg anyu süteményt süt neked.
– Igen? És hagysz belőle?
Félrehúzom a számat.
– Nézd, nem mondom, hogy lehetetlen. De azért egyelőre ne
kötelezzük el magunkat! Anyu isteni sütiket készít. Ma este pedig
együnk pizzát. Alig várom azt a kis szénhidrátot, olvadt sajttal a
tetején!
– Ahogy mondod, bébi.
– Na és a fokhagymás kenyér? Ínyenc csemege!
Állva lapozom végig a kuponokat, nem akad-e közöttük
használható.
– Sadie, mi a fasz ez? – lesz váratlanul éles és indulatos Evan
hangja.
– Mi van? – nézek fel. A laptopom előtt ül, és a szövegemet
olvassa. – Az a fülszöveg. Mondtam már.
A szeme résnyire szűkülve tapad a képernyőre.
– Jaj, nem, drágám, ezt bizony nem mondtad! A hősnő
karantén idején beleszeret egy profi sportolóba, aki a
szomszédban lakik. Mellesleg az emberünk botrányba keveredik,
bár hamisan vádolják. Mi mást kölcsönöztél még az életemből?
– De nem doppingról írok. Amúgy a cselekmény egy részét
elmondtam már neked.
– Azért baszottul közel jársz a valósághoz.
A hangja keményen cseng, és halálosan komoly. Jól nézünk ki.
– Evan, túlreagálod a dolgot – legyintek. – Ezek az emberek
nem mi vagyunk, csupán egy könyv szereplői. Jó, valamennyire
megihletett a jelen helyzet. De még a sajtó is mesebelinek
jellemezte a kapcsolatunkat! Ami nem változtat a tényen, hogy a
munkám fikció.
– Azt mondod, a regény egyetlen más eleme sem hasonlít
ahhoz, ami köztünk történt?
– Hát… izé…
– Nem hiszem el, ezt a szart! – Becsukja a számítógépet, és a
kanapéra löki. – Tényleg azt hiszed, hogy miután hónapokig
rajtam csemegézett a média, a magánéletem további részleteit is
a nagyközönség elé akarom tárni? Bíztam benned, Sadie! – lilul
el az arca.
– Kérlek, ne kiabálj velem! Meg tudom magyarázni! – emelem
fel megadón a kezem.
Arca a szemem előtt változik át rideg kővé.
– Kímélj meg ettől! Egy életre elég baromságban volt részem
az utóbbi időben – hörgi. – Arra azonban álmomban sem
számítottam, hogy pont te használsz ki és árulsz el. Az egyetlen
nő, akibe bele tudtam szeretni, becsapott! – csóválja a fejét.
– Te… te nem érted ezt! – hebegem. – Evan, én soha…
– Már megtetted! – mordul fel.
– Jaj, bébi, nem, dehogy! Nem érted! Rosszul látod az egészet.
Elered a könnyem. A szívem staccato ritmusban kalapál a
mellkasomban, és érzem, hogy pánikroham közelít.
– A kulcsodat! – tartja fel a kezét.
– A kulcsomat? – szalad ráncba a homlokom.
– Igen. Hol a faszban van a kulcsod? – acsarog.
– Ümm… a retikülömben. Azt… akarod… hogy elmenjek? –
kérdem könnyektől fuldokolva, és a ruhám ujjába törlöm
taknyos orromat.
Nézem, ahogy beletúr a retikülömbe, előveszi a kulcscsomót,
majd egyetlen szó nélkül a bejárati ajtóhoz megy, és magára
vágja. Utánabotorkálok, és megállok a bezárt ajtó előtt. Hallom,
ahogy a folyosón káromkodik, aztán kinyitja a lakásom ajtaját,
majd azt is becsapja maga után.
A lakásomba menekült előlem.
Mi a franc történt?
 18. fejezet
A KARANTÉN TIZENNYOLCADIK NAPJA

SADIE

Jóval elmúlt éjfél. Képtelen vagyok elaludni. Egyre Evan

fájdalomtól és csalódástól eltorzult arcát látom magam előtt.
Nem jött haza. Illetve, technikailag otthon van, valószínűleg az
ágyamban alszik. Felülök Jake ágyában, és a térdemet felhúzom
a mellkasomhoz.
Hogyan hozzam ezt rendbe?
Evan haragján rágódom, és hogy miért lett ennyire dühös.
Először nem értettem. Amit írok, az mindig csak rám tartozott,
és a döntéseimet egyedül az olvasóim befolyásolták. Hogy talán
azt szeretnék, hogy egy másik karakterről írjak. Vagy hogy ne
váltsak hangnemet, és ne növeljem a romantikus feszültséget.
Nem tudom. De ami ezt a könyvet illeti… A fenébe! Órák óta
pörgetem a fejemben a lehetséges forgatókönyveket, de mindig
ugyanarra az egyértelmű és tömör válaszra jutok. Elrontottam!
Nagyon!
Azzal, hogy részleteket emeltem át az életünkből, eljátszottam
Evan bizalmát. A botrány óta mindenki akar egy darabot belőle.
Az emberek nyilván zabálnák a könyvet, ha tudnák, hogy a mi
szerelmi történetünkön alapszik. Ami piszkosul megnövelné az
eladást, de tönkretenné a kapcsolatunkat. Különben pedig
tényleg azt akarom, hogy a nagyközönség megtudja, hogyan
találkoztunk és szerettünk egymásba? Nem. Az én családom,
rendben. Az ő családja, határozottan. A barátaink? Talán. De a
média? Szó sem lehet róla!
Jesszusom, mindent elrontottam! Mégis, hogy gondoltam?
Gondolkodtam egyáltalán?
Nem. Anyám is folyton ezt mondja. A fellegekben járok, és a
szereplőimmel társalgok.
Most, innen nézve annyira sajnálom.
Megint könnyek gyűlnek a szemembe, de már eleget sírtam.
Nincs idő a bánatomban dagonyázni. Cselekednem kell. Ha kell,
térden csúszva szerzem vissza az emberem. Kerül, amibe kerül.
Kikelek az ágyból, leemelem a fürdőszobaajtóról a köntösöm,
és felveszem, hogy eltakarja lenge trikómat meg a bugyimat.
Evan kulcsait nem nehéz megtalálnom, az ajtó mellett lógnak.
Magamhoz veszem őket a pendrive-val együtt, amit neki
készítettem. Ezután kimerészkedem az üres folyosóra, és
bezárom Jake lakásának ajtaját. Fohászkodom az éghez, hogy
mérgében ne zárja be a lakásom ajtaját.
Győzelem! Elfordítom a kilincset, és a lehető legcsendesebben
benyitok. Nagyon figyelek a mozgásomra, miközben becsukom,
és kulcsra zárom magam mögött az ajtót.
Lábujjhegyen végiglopózom a lakásomon, és látom, hogy
semmi sem változott, mióta napokkal ezelőtt elhagytam.
Istenem, úgy tűnik, mintha évmilliók teltek volna el azóta!
Hogyan történhet annyi minden ilyen rövid idő alatt? Elszorul a
szívem a gondolatra, hogy esetleg újra itt maradok egyedül, ha
nem sül jól el ez az akcióm.
Lenyelem a félelmeimet és a bánatomat, és belépek a
hálószobámba. Evan a hátán alszik, az ágynak azon az oldalán,
amit magáénak nevezett ki. A mellkasa pucér, a haja kócos, a
szája félig kinyílt. A homloka még álmában is csupa ránc, ami
zaklatott lelkiállapotról tanúskodik.
A szívem majd' kiugrik a mellkasomból, mialatt leveszem, és
egy széktámlára fektetem a fürdőköpenyt. Az ágy üres oldalára
csusszanok, és bebújok a takaró alá.
Evan meg sem mozdul. Egészen addig, amíg hozzá nem
simulok, a lábamat átvetve az övén, és a karomat a hasára
fektetve.
– Mmm… végeztél az írással, drágám? – mormogja, nyilván
nem emlékszik a tegnap este történtekre.
Felsóhajtok és hozzábújok.
– Szeretlek, és nagyon sajnálom, Evan!
Azt szeretném, hogy ugyanazt érezze, amit én, és ez az érzés
a csontja velejéig átjárja.
Megmerevedik a teste a karjaimban. Elszorul a szívem és
kiszárad a szám.
Elveszi a karomat, lehúzza a lábam, majd az ágytámlának
dől. Pillanatokon belül felgyullad az éjjeli lámpa, és láthatom
rajta árulásom következményeit.
A szeme fáradt és duzzadt, ezek a sötét karikák nem voltak ott
korábban. Az arcáról süt a szomorúság.
Azok a bosszantó könnyeim visszatérnek, amikor keresztbe
tett lábbal felülök.
– Kérlek, hallgass meg!
Megrázza a fejét, és megfeszül az állkapcsa.
– Sadie…
Kinyújtom a kezem, és megfogom a combját.
– Kérlek! Amikor te hibáztál, hagytalak beszélni. Ha nem
tetszik, amit mondok, kirúghatsz a házamból.
Megrándul a szája, de továbbra sem szólal meg.
Nyelek egyet, kihúzom magam, és egyenesen a szemébe
nézek.
– Igazad van. Elszúrtam. Nagyon. És először fel sem fogtam,
mit művelek. Tudod, az írók sokszor a saját életükből merítenek
ihletet.
Szólni készül, én azonban két ujjammal lezárom a száját, és
megrázom a fejem.
– Mindez nem mentség, és nem változtat a tényen, hogy
hibáztam. – Szipogva nyeldesem a könnyeimet. Két ikercsöpp
végiggördül az arcom két felén. – De annyira rossz! Amikor
elmentél, a szívem is veled ment, mert a tiéd lett mostanra.
Neked adtam, és soha nem akarom vissza!
– Sadie, bébi! – morogja megindultan.
– Nem! Tudnod kell, hogy nem szándékosan csináltam!
Mondtam neked, hogy régóta küzdöttem az írással. És
beköltözött ez a dögös futballista a szomszédomba a járvány
idején, és bumm! Visszatért a múzsám. Őszintén szólva
fogalmam sem volt, hogy a saját történetünk mennyire átüt
ezen az egészen, egyszerűen csak ömlött belőlem a szó, és én
írtam. De igazad van, a cselekmény szinte szó szerint a mi
történetünk, én pedig nem akarom, hogy ismeretlen emberek
megtudják, hogyan találkoztunk, és szerettünk egymásba. Csak
azok tudják meg, akik számítanak nekünk! Nem az egész világ.
Ez túl személyes, túl különleges. Olyan lenne, mintha a szívünk
egy darabját nyújtanánk át vadidegeneknek. És én nem láttam
ezt, csak amikor te rávilágítottál.
Tovább bőgök, és elhúzódom Evan simogató keze elől,
felkelek, és felemelem a fürdőköpenyt.
– Ne menj el, édesem! – Megtört a hangja, és tele van
vágyakozással.
– Nem megyek el, csak hoztam neked valamit. – Előveszem a
köpeny zsebéből a pendrive-ot, odamegyek az ágyhoz, és felé
nyújtom. – Szeretném, ha nálad lenne. Ez a regény egyetlen
megmaradt példánya. Az összes többit töröltem. Neked adom!
Soha nem jelentetem meg! Soha! – Elfullad a hangom. Letérdelek
a pasim előtt, úgy könyörgök. – Csak ne engedd, hogy vége
legyen! Azt nem élném túl! Azok után, hogy te vagy életem
szerelme!
– Gyere ide! – Evan felemel, és az ölébe von.
Lovaglóülésben helyezkedem el rajta, és könnyekkel öntözöm
a nyakát.
– Annyira szeretlek! Nem akarlak elveszíteni! Soha, de soha!
Olyan szorosan ölel magához, mintha összeolvadtunk volna.
– Nem is veszítesz el, soha, Sadie! Te az enyém vagy, én pedig
a tiéd. Miután elmentél, és egyedül maradtam… Soha többé nem
akarok ilyen éjszakát. A részemmé váltál!
– Annyira sajnálom! – Simogatom a bőrét, és a könnyeim
benedvesítik a nyakát és a mellkasát. – Gyűlölöm magam azért,
amit tettem! Kockáztattam a szerelmünket!
Beletúr hosszú hullámaimba, majd elhúzza a fejem tökéletes
rejtekhelyéről, a nyakáról.
– Nem szándékosan tetted, és a mi szerelmünk nagyon
különleges. Tudom, hogy csak meg akartál osztani az
emberekkel valami szépet, és ezt megértem. Idejöttél,
felajánlottad a regényed egyetlen példányát, és patakokban folyt
a könnyed. Ez mindent elmond nekem! Azt bizonyítja, hogy
mindennél fontosabb vagyok számodra. Én is így érzek, Sadie!
Mindent odaadnék érted! Hogy mellettem élj, és az ágyamban
ébredj, mint a másik felem! Ha ennek az egésznek vége,
megkérem a kezed, édesem. Soha többé ne állhat közénk semmi!
Feleségül akar venni!
Újabb zokogásroham kap el.
– Gyere! – A mellkasára von, amíg a könnyek és a bánat
elmúlik, és a légzésem lecsillapodik. – Vége? Megcsókolhatlak?
Mosolyogva felemelem a fejem, és bólintok.
Az ajka lágyan érinti az ajkam. A szájába sóhajtok, és ő
elmélyíti a csókot, a nyelve csábítóan játszik az enyémmel,
hosszú, majd rövid csapásokkal izgatja.
– Tudod, mi a legjobb a veszekedésben? – suttogja.
A nyelve most végigsiklik a nyakam oszlopán, majd a
fülcimpámat kezdi harapdálni.
Zihálok.
– Mi?
– A békülős szex. Sok-sok békülős szex.
Kemény farka az ölemet döfködi.
– Ó, igen! Ez az!
Nekifeszülök, ő pedig mindkét kezével benyúl a bugyim alá, és
a fenekemet markolássza.
– Le a trikóddal! Ide a cickóimat! – utasít, én pedig fürgén
engedelmeskedem.
Letépem magamról a trikóm, megemelem az egyik cicimet,
és a szájához teszem.
Szívni kezdi, és élvezettel morog közben.
– A másikat! – vakkant fel. A nyelve körbejár ezen a cickón.
Én közben nekifeszülök a döféseinek, amitől egyre jobban
begerjedek. – Most mind a kettőt egyszerre! – adja ki az ukázt.
Mindent meg akarok adni neki, a száját akarom a melleimen,
úgyhogy összenyomom a félgömbjeimet, és lenyűgözve nézem,
ahogy beszívja a mellbimbóimat, megkeményítve és pirossá téve
őket.
– Csodás dudák! Nem tudok betelni velük!
Ellöki a kezem, és csipkedni kezdi mindkét mellbimbót. Addig
folytatja, amíg meg nem fájdulnak. Gyönyörömben ívben
ráfeszülök a szerszámára. A bugyim elázott, készen állok.
– Evan! Kellesz, édes! – zihálom, ami aztán örömkiáltássá
válik szakavatott mozdulataitól.
– Ülj fel!
Nyomban engedelmeskedem, és feltérdelek. A következő
pillanatban eltépi a bugyim keskeny pántját.
A puncim összerándul, és a csiklóm lüktet, annyira beindulok.
– Láttam a héten a fürdőszobában a piruláidat. Engem
leteszteltek a csapattal együtt. Tudod, hogy tiszta vagyok. Én
pedig megbízom benned.
– Igen.
Megnyalom az ajkam, és lenézek az ágyékára.
Bokszeralsójából kilátszik a farka hegye, mintha menekülni
szeretne.
Letolja az alsógatyáját. Odanyúlok, és teljesen lehúzom a
lábáról.
– Gyere, azt akarom, hogy egészen együtt legyünk!
Istenem, én is ezt akarom! És már jön is. Készen állok, hogy
befogadjam. Kicsit szűk vagyok ebben a helyzetben, de nem
állnék meg a világ minden kincséért sem! A csípőmmel köröző
mozgást végezve benedvesítem, hogy könnyebben csússzon a
helyére.
Szavak röpködnek az elmémben.
Teljesség.
Otthon.
Szerelem.
Mi.
– Jesszusom, Sadie, de jó érzés! Soha ilyen jó nem volt, bébi!
Soha!
Karjait a hátamra fonja, ujjait a hajamba fúrja, szája az
enyémet keresi. A maratoni csóknak az a vége, hogy keményen
lovagolom a farkát.
Az első orgazmusom után leemel, letesz, és négykézlábra állít.
Hátulról hatol belém, és gyorsan hazavág.
Felkiáltok, a fejem előreszegem, úgy fogadom a döféseit.
Abszolút ura a helyzetnek. Olyan keményen dug, hogy a cickóim
ugrálnak, és egymásnak verődnek a fogaim, de tartom magam,
mert még többet akarok.
– A csajom brutális dugást akar?
– Igen! – kiáltom. – Keményebben! – esdeklek, és azt akarom,
hogy tökéletesen olvadjunk össze, és ne tudjuk, hol kezdődik az
egyikünk, és hol végződik a másikunk.
– Óhaja parancs, hercegnőm! – hörgi, majd megfogja a
vállam, és még mélyebbre hatol belém.
Káprázik a szemem. Csodás fények villognak varázslatos
színekben a mámor örvényében.
Az egész testem verejtékezik, ahogy dug. Nem is szeretkezés
ez, és mégis az, hiszen mi vagyunk: Sadie és Evan. Rátaláltunk,
mi tesz bennünket boldoggá.
Intenzív öröm árad szét a testemben, ívbe feszülök minden
újabb hullámára. A második orgazmus söpör végig a tagjaimon,
felforrósítja a vérem, sistergő elektromossággal tölti fel
valamennyi idegsejtemet és pórusomat, mígnem végleg
elvesztem az öntudatom.
– Basszus, igen! Bírod te még! – hörgi.
Lapátkeze a cickóimat markolja, és felhúz, míg a hátam a
felsőtestének feszül. Hátulról újra a testembe hatol, és hihetetlen
gyönyörrel ajándékoz meg. Életemben nem volt még részem
hasonlóban!
Hosszan pumpál, mintha nem bírná abbahagyni, nem fogja
abbahagyni. Az egész teste remeg és reszket az erőfeszítéstől,
ahogy dug.
Hátranyúlok, kezemmel átfogom a tarkóját, és a vállamat
ellazítva oldalt hajtom a fejem.
– Csókolj meg! – követelem.
Szája az enyémre tapad. Elkapom a nyelvét, és keményen
szopni kezdem, míg az egész teste rángatózni kezd, és belém
löveli forró magját. Marad még bennem, csak lelassul. Szelíden
ring bennem, mint aki ki sem akar szállni.
– Evan, édes, nem dughatsz örökké, bármennyire is
szeretném.
A válasz egy morgás. Ahogy elnézem, a heves szex
neandervölgyi ősemberré változtatja a pasimat. Jó tudni.
Végül nem mozgatja tovább a csípőjét. Már csupán
ellazulásunk piszkos, közös játszótere összeérő testünk.
– Zuhany? – kérdezem, mire felcsillan a szeme.
Újabb morgás után a karjába kap, és átröpít a fürdőszobába.
Ott letesz. A tekintete sötét a szerelemtől és a vágytól.
Átkarolom a nyakát, és helyes arcába nézek. Mindent, ami a
lelkemben forr, ebbe a pillanatba akarok önteni.
– Megbocsátasz?
Bólint.
– Szeretsz még?
Rám mosolyog.
– Még mindig feleségül akarsz venni egyszer?
– Ha tehetném, már holnap elvennélek, Sadie!
Széles vigyor terül szét a képemen.
– Annyira szeretlek! Soha többé nem kockáztatom azt, amik
mi ketten vagyunk! Ígérem!
Olyan közel hajtja a fejét az enyémhez, hogy csaknem összeér
az orrunk.
– Hiszek neked, és én is nagyon szeretlek!

EVAN

Később feltálalom az ebédet. Szendvics és saláta nekem,

szendvics és chips Sadie-nek. Megszólal a telefonom, ott, ahol
hagytam, a nappaliban. Visszajöttünk Jake lakásába, mert itt van
minden kaja. Meg Gloria, a kövér cica.
Sadie megkerüli a konyhapultot, és megszemléli a tányérokat.
– Hogy miért jó neked a saláta a chips helyett, azt fel nem
foghatom – mondja, és kezembe nyomja a mobilt.
A kijelzőre pillantok, ismeretlen számot jelez. Nem szoktam
fogadni az ilyen hívásokat, mert nagy részük olyan emberé,
akikkel nem akarok beszélni. Sadie viszont élvezi őket. Totál
elveszti a fejét, amikor felhívja egy riporter. Át is szoktam neki
passzolni ezeket a hívásokat. Hatalmas szókincsével mindig eléri,
hogy a végén görénynek érezzék magukat. Mert azok.
Dögkeselyűk, akik ki akarnak tépni egy darabot az életünkből.
A magam részéről letudtam a hivatalos nyilatkozatomat.
Megcsináltam minden interjút. Most már élni akarok.
Jobb meggyőződésem ellenére lenyomom a fogadás ikont.
– Igen – szólok a készülékbe, mert ez nem az a „helló, hogy
vagy”-típusú helyzet.
– Ööö… gondolom, ön Mr. Toeker…
– Igen, én vagyok.
– Browne hadnagy vagyok az oaklandi rendőrségtől.
Szeretnék beszélni önnel.
– Már kihallgattak, hadnagy. Nincs több mondandóm.
– Valójában csak tudatni akartam önnel, hogy vád alá
helyeztük Bates edzőt és Mindy Goode-ot.
– Ez komoly?
Sadie felvonja a szemöldökét, és egy chipset megállít a szája
előtt.
– Mi van?
Megrázom a fejem, hogy ne most, és felmutatom felé az
ujjam.
– Miss Goode vallomást tett. Mr. Bates pedig vádalkut kötött,
hogy elkerülje a maximálisan kiróható büntetést.
– Mit jelent ez az én szempontomból?
– Mindenekelőtt azt, hogy nem árthatnak többé önnek, mert
egy időre, bár valószínűleg nem sokra, de rács mögé kerülnek.
Mivel Mindy Goode minden bizonyítékot beszolgáltatott, és
először ő vallott, három hónapot kapott, ezenkívül egy évig
közmunkát kell végeznie.
– Helyes – vigyorodom el. – És Bates edző?
 – Egy év börtön a büntetése, de jó magaviseletért fél év után
szabadon bocsájthatják. Ehhez járul három év közmunka, és
soha többé nem tölthet be sporttal kapcsolatos állást. Nem
mintha kapkodnának utána.
– Nem mondta el véletlenül, miért tette? Továbbra sem értem,
miért engem pécézett ki.
– Na igen. Azt mondta, meg kellett volna újítania magával
egy tizennégy millió dolláros szerződést.
– És?
– Nos, a befektetők felajánlották, hogy amennyiben csökkenti
a kiadásokat néhány millióval, egymillió üti a markát. Úgy tűnik,
a neje szívja a vérét. Gondolta, ha önt kiteszi a csapatból, a
következő futónak kevesebbet kell fizetnie. Több millióval
kevesebbet anélkül, hogy a csapat nagyon megsínylette volna.
Ugyanakkor azt nem akarta, hogy valamelyik rivális csapat
szerződtesse önt.
– Maga viccel? Azért akarta tönkretenni a jó híremet és
engem, mert egymillió dollárt ígértek neki?
Az sem fájt volna ennyire, ha gyomorszájon vágnak.
Megdörzsölöm a szívem táját, mert nagyon fáj. Ez az ember, akit
nagyra tartottam, és akiről azt hittem, hogy a javamat akarja,
szándékosan tönkretett, pusztán a pénzért. Még mielőtt
magamhoz térnék, Sadie átkarol hátulról, homlokát a hátamnak
támasztja, és eláraszt a szeretetével és a vigaszával.
– Ez elég nagy csapás – motyogom, és igyekszem féken tartani
a haragomat.
– Igen, az. És magunk között meg az egész oaklandi
rendőrség nevében szólva, akik lelkes szurkolói a Maraudersnek
és önnek, és hisznek a testvériségben, ez az ember ennél is többet
érdemelne.
Elmosolyodom.
– Na igen, elvesztette a hírnevét, a karrierjét és a szabadságát.
Pontosan azokat, amiktől engem akart megfosztani. Azt hiszem,
végső soron én győztem.
Sadie karjai szorosabbra fonódnak körülöttem.
Bontom a hívást, a munkapultra ejtem a mobilt, majd
megfordulok, és Sadie gyönyörű arcára nézek.
– Ha mindez nincs, soha nem találkozom veled – mondom.
– Látod, a jó a rosszban.
Gyönyörű arcán mosoly ömlik szét. Ebben a mosolyban
szeretnék gyönyörködni életem végéig!
– Bizony! Mert nem csupán az edző ellen nyertem, de téged is
elnyertelek.
Úgy maradunk ott, összesimulva, az álla a mellkasomon
nyugszik.
– Most már ehetünk?
Lehajolok hozzá egy lágy csókra.
– Igen, bébi, ehetünk.
Elengedne, de én még szorosabban ölelem. Ráncba szalad a
homloka.
– Mi az?
Kuncogva nézek rá.
– Ki tudta volna kitalálni mindezt? A botrányt, a te írói
leblokkolásodat, a bujkálásomat Jake lakásában, hogy
megtalálom álmaim asszonyát, és szerelmes leszek karantén
idején.
– Szerelem karantén idején?
– Igen.
 Végigfuttatom a kezem meseszép hátsóján, és belemarkolok.
– Fantasztikus könyvcím lett volna!
Rám kacsint, aztán lábujjhegyre áll, és édes csókban
egyesülünk.
– Nézd, úgysem olvasta volna el senki – ugratom félig
viccelődve.
Felkacag, én pedig az ebédhez kísérem.
Igen. Egy életen át tartó karantén sem lenne elég vele!
Mindig többre vágynék.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönetet szeretnénk mondani bámulatos csapatunknak,

amelyik lehetővé tette ezt a gyors megjelenést!
Mindenekelőtt köszönet illeti megértő és rendkívül tehetséges
szerkesztőnket, Jeanne De Vitát. Úgy mentél bele ebbe a
vállalkozásba, hogy nem tudtad, mi sül ki belőle, hiszen fejezetről
fejezetre alakult, változott. Nem győztük bámulni az
elkötelezettséged.
Jena Brignola pillanatok alatt állt elő csodás borítójával.
Döbbenten állunk rátermettséged és szakértelmed előtt.
Amy Tannenbaum a föld legtoleránsabb ügynöke. Rájöttél,
hogy két szerződ képes összedolgozni. A kezdetektől támogattad
az együttműködésünket, és abban a pillanatban dologhoz láttál,
hogy megkerestünk. Hihetetlen!
Jeananna Goodall vetette fel először az együttműködésünk
ötletét.
Támogató írócsoportunknál – Tracey Wilson-Vuolo, Tammy
Hamilton-Green és Gabriela McEachern – lelkesebb szurkolókra
sehol a világon nem lelhettünk volna. Ráadásul nem egyedül,
hanem ketten. Nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy minden
fejezetet elolvastatok, és naponta kaptunk tőletek visszajelzést.
Sokkal több volt ez puszta kötelességteljesítésnél. Ezer hála és
köszönet!
Brian Kaminski fotós mágikus fotográfiát varázsolt a
borítóra.
Kedves olvasóink, nélkületek, a ti támogatásotok nélkül
semmire sem jutottunk volna.
 Audrey-tól Kylie-nak

Irtó hálás vagyok neked! Köszönöm, hogy rám gondoltál,

amikor felmerült benned a könyv alapötlete, azaz, hogy egy férfi
és egy nő egymásba szeret a mostani karantén idején. Legalább
valami szépre gondolhattam megpróbáltatásaink közepette.
Jómagam mindig ódzkodtam a közös írástól, de azért ki is
akartam egyszer próbálni. Nos, hihetetlenül könnyű és izgalmas
volt, dacára annak, hogy két különböző kontinensen lakunk! Alig
várom, hogy újabb könyveket írjunk együtt! A lehetőségek
száma végtelen, hölgyem. Örök hálám, AC
 Kylie Scott

Kylie New York Times és USA Today bestsellerszerző. 2013-ban,

2014-ben, 2018-ban és 2019-ben az év legjobb ausztrál
romantikus írójának választotta az Australian Romance Writer ’s
Association [Ausztrál Romantikus Regényírók Szervezete].
Munkáit tizenkét nyelvre fordították le. Szereti a romantikát, a
rockzenét és a B kategóriás horrorfilmeket. Queenslandben él
férjével és két gyermekével. Itt ír, olvas, és böngészi az
internetet.

Facebook: www.facebook.com/kyliescottwriter
Instagram: www.instagram.com/authorkyliescott
Twitter: twitter.com/KylieScottbooks
Bookbub: www.bookbub.com/authors/kylie-scott
Website: www.kyliescott.com
Reader Group: www.facebook.com/groups/599197093487040
Goodreads: www.goodreads.com/author/show/6476625.Kylie_
Scott
Amazon: www.amazon.com/Kylie-Scott/e/B009CJ8188
 Audrey Carlan

Audrey Carlan New York Times, USA Today és Wall Street Journal
bestsellerszerző. Bűnösen forró szerelmi történeteket ír, célja,
hogy annyira kedves, szexi és forró élményt nyújtson, amik még
az e-bookokat is megolvasztják. Több művét világszerte ismerik:
Calendar Girls-sorozat, Trinity-sorozat, International Guy-sorozat.
Könyveit több mint harminc nyelvre fordították le.

AUDREY HÍREIT A KÖVETKEZŐ HÍRLEVÉLEN OLVASHATOD:

audreycarlan.com/sign-up

Az írónő imád társalogni az olvasóival. Felkeresheted:

Website: www.audreycarlan.com
E-mail: audrey.carlanpa@gmail.com
Facebook: www.facebook.com/AudreyCarlan
Twitter: twitter.com/AudreyCarlan
Pinterest: www.pinterest.com/audreycarlan1
Instagram: www.instagram.com/audreycarlan
Readers Group: www.facebook.com/groups/
AudreyCarlanWickedHotReaders
BookBub: www.bookbub.com/authors/audrey-carlan
Goodreads:
www.goodreads.com/author/show/7831156.Audrey_Carlan
Amazon: www.amazon.com/Audrey-Carlan/e/B00JAVVG8U
 Méltatások

A két főhős tűz és víz, de az ellentétek vonzzák egymást.

Dorothy Bircher, Goodreads

Volt itt minden, sírás és nevetés… két gyönyörű ember.

Caro Richards, Goodreads

A világnak pont erre van szüksége, hogy túljusson a járványon.

Csodálatosan olvastatja magát. Szellemes és kedves könyv, némi
drámai beütéssel. Kötelező olvasmány, aki kézbe veszi, okvetlenül
beleszeret Evanbe és Sadie-be.
DB14, Amazon.com