Minden jog fenntartva.

Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos

engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy
gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a
fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -
visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid
szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a HarperCollins Publishers-szel
létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A
nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének
termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő
vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel
teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing

reservation of rights, no part of this publication may be modified,
reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means,
electronic or mechanical, including photocopy, recording or any
information storage and retrieval system, without the written permission of
the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a
review. This edition is published by arrangement with HarperCollins
Publishers. This is a work of fiction. Names, characters, places and
incidents are either the product of the author’s imagination or are used
fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead,
businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not
intended by the author.

© Jennifer M. Voorhees, 2015 – HarperCollins Magyarország Kft., 2017

A mű eredeti címe: Better When He’s Brave (HarperCollins Publishers
LLC, New York, U.S.A.)
Magyarra fordította: Bálint Orsolya

Nyomtatásban megjelent: HarperCollins, 2017

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-448-197-3

Borító: Magán Sarolta

Kép: iStockphoto
A szerző fotója: © Self Image Photography

A HarperCollins ® a HarperCollins Publishers vagy a konszern

leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján
használnak.
Magyarországon kiadja a HarperCollins Magyarország Kft., 2017

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.

Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Mészáros Rozália
Telefon: +36-1-488-5569; e-mail cím:harpercollins@harpercollins.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is

tájékozódhat:
www.harpercollins.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
Ajánlom a bennünk rejtőző rossz kislánynak.
Az a kis dög szórakozik mindig a legjobban!

De magadra vess, ha felbosszantod…

 JAY CROWNOVER:
AZ IGAZSÁG BAJNOKA
„A bátorság az, ha te vagy az egyetlen,
aki tudja, hogy félsz.”
(Franklin P. Jones)
 Bevezetés

A POINTBAN furcsa és veszélyes dolgok is megtörténnek, de én épp

ilyennek szeretem, ezért is imádom írni ezt a sorozatot. Ám miközben
olvasod, ne feledd, hogy mindez csupán a képzelet szüleménye! A rendőri
eljárás szabályain csakis a történet kedvéért módosítottam, nem pedig
azért, mert nem néztem alaposan utána. Kövess engem, és merülj el az
őrületben, a romantikában, az életben és a káoszban, mert ez teszi
torokszorítóan izgalmassá ezeket a történeteket.

Amikor Titus rendőrőrséről és az irodájáról írok, biztosan észreveszed

majd, hogy minden kissé régimódi. Egyáltalán nincs felszerelve olyan
modern kütyükkel, amiket a mai rendőrök használnak. Ennek oka, hogy
rajongok a Homicide Hunter-sorozatért az Investigation Discovery
csatornán. Istenem, ez a legjobb műsor a világon! Itt játszódik Colorado
Springsben, és írás közben csakis ezt a rendőrőrsöt és Joe Kenda nyomozó
irodáját láttam magam előtt. Külsőre minden régimódi és kopottas, ami
tökéletesen illik a Point zord és hátborzongató légköréhez. Ha belenézel a
sorozatba, egyértelműen fel fogod ismerni, mi ihletett meg!

Megint meg kell köszönnöm mindenkinek, aki csak esélyt ad ennek a

könyvsorozatnak. Mindannyiunknak szüksége van megújulásra, kreatív
vakációra, egy kis szabadságra… Számomra ilyen a Point. Imádok olyan
férfiakról és nőkről írni, akik számára nem léteznek szabályok, szétfeszítik
a fiatal felnőtteknek szóló regények korlátait, de még az én saját határaimat
is. Hihetetlenül élvezem, és hálás vagyok mindenkinek, aki csak velem tart
az úton… Márpedig micsoda kaland lesz ez is! Minden egyes alkalommal,
amikor úgy érzem, túl messzire mentem, vagy elértem a határig,
megtalálom a továbblépés lehetőségét, az újabb meghökkentő fordulatot.
Legtöbbször engem is épp annyira meglep, merre tart a történet, akárcsak
titeket. Egy író számára semmi sem lehet ennél izgalmasabb! Ezek a
regények telis-tele vannak bűnös élvezetekkel, és amikor ezekről írok, úgy
érzem magam, mint egy kisgyerek, aki beszabadult az édességboltba.

Mindannyian tudjuk, hogy az igazi férfi erénye a bátorság, ezért már alig
várom, hogy bemutathassam nektek Titust!
 ELŐSZÓ

A VÉG kezdetén.
Cseppek a betonon…
Cipőtalpak cuppogása…
Lánccsörgés…
Fémes csattogás…
Ütések suhogása…
Tompa puffanások…
– BASZKI!

Fájdalmas nyögés.
Próbáltam felemelni a fejem, miután a tarkóm másodszorra is
nekicsapódott a mögöttem lévő vascsőnek, de képtelen voltam rá. A fülem
csengett, az arcomat elborította a vér, miközben patakokban lecsorgott a
rideg betonpadlóra a bakancsom elé. Bele sem akartam gondolni, milyen
mély, sem abba, milyen széles lehet alattam a tócsa. Rengeteg vér volt a
földön. Ijesztően sok. És mind az enyém. Nem tudtam nyitva tartani a
szememet, így már nem is láttam a körülöttem álló férfiakat, akik felváltva
ütöttek ököllel, vagy bármivel, ami csak a kezükbe akadt, mialatt én a
fejem fölötti vascsőhöz bilincselve lógtam.
 Megcsörgettem a csövön a bilincset, amelyet nap mint nap arra
használtam, hogy tisztán tartsam ezt a várost, de tudtam, innen egyhamar
nem szabadulok.
Hallottam, ahogy az egyik támadóm elindult felém, a betonon végig
húzva egy vasrudat, és a tüdőmből kiszaladt az utolsó csepp levegő is, ami
még az előző ütés után benne maradt. Már a levegővétel is annyira fájt,
mintha kifordítanának a bőrömből, ezért amilyen erősen csak bírtam,
behunytam a szemem, nehogy ezek a kegyetlen szemétládák lássák,
milyen hatásosan sikerült megdolgozniuk a vasrudakkal és az öklükkel.
A testem lassan összerogyott a kitartó püföléstől, de engem nem törhettek
meg, sosem adtam volna meg magam nekik. Kész voltam meghalni ezen a
pokoli helyen, gyilkosok és gazemberek keze által, de bármennyire
keményen bántak velem, bárhogy is próbálták elpusztítani a testemet,
sosem fogják tudni eltiporni a bátorságomat és az elszántságomat, hogy ezt
a világot megtisztítsam a hozzájuk hasonló emberektől. Sosem fogok
meghátrálni, sosem fognak megtörni, és sosem hagyom, hogy egy olyan
fickó legyőzhessen, mint Conner Roark.
Kiköptem a földre egy adag vért, amelynek fémes íze a szám minden
ízlelőbimbóját beborította. Még fel tudtam emelni a fejem, épp csak
annyira, hogy szembe tudjak nézni a rám szegeződő sötét, érzéketlen
szempárral. Nem látszott benne sem elégtétel, sem öröm, amiért így lát,
ahogyan mindig is látni akart. Nem volt benne diadal. Csak érzéketlenség,
egy fekete, végtelen űr, ott, ahol valamiféle emberség helye lett volna.
Korábban már találkoztam ezzel a nézéssel. Az öcsém apján láttam, hosszú
éveken át, minden egyes nap, mialatt ezt a várost a törvénytelenség, az
erkölcstelenség és az őrület rothadó mocsarává változtatta. A Point volt a
lehető legrosszabb hely, amit bárki is rendőrként szolgálni és védeni
akarhatott, én mégis minden egyes lélegzetvételemmel ezt tettem. Pusztuló
gettó volt, amelyet veszedelmes férfiak és kemény nők irányítottak, de
nekem ez volt az otthonom, és ezek az én veszedelmes férfijaim és kemény
nőim voltak, akiket meg kellett védenem. Sokan a családomhoz tartoztak,
értük bármire képes lettem volna. Ez nemcsak egy állás volt, hanem
hivatás. Ez voltam én. A Point nem nevelt ki magából hősöket, de én olyan
közel álltam ehhez, amennyire csak ez a hely lehetővé tette. Nem mintha
most túlságosan hősiesnek éreztem volna magam, megbilincselve és
összeverve, tudva, hogy ez már a vég számomra.
Pislogva ránéztem az arcomat beborító véren át, feldagadt számat
gunyoros mosolyra húztam, és azt mondtam neki:
– Baszd meg! Inkább meghalok, de nem fogsz megtörni!
Zihálva nyögtem ki a szavakat, mert a levegő csak ki-be járt
nyilvánvalóan sérült tüdőmön, aztán már nem is gondolkodtam, mert újabb
kör verés kezdődött. Valaki talált egy baseballütőt, és amikor eltalálta vele
a térdemet, felnyögtem és összeroskadtam. A testemet már csak a bilincs
tartotta, amire fel voltam lógatva.
Véres és homályos szemeimmel mintha láttam volna, ahogy Roark a
fejét csóválta, és amikor megszólalt, enyhe ír akcentusa úgy hasított bele
duzzadt és vérző bőrömbe, akár egymillió üvegszilánk. Gyilkos volt, egy
aljas, hazug alak, nagystílű gengszter, akibe egy csepp megbánás vagy
emberség sem szorult. Egyáltalán nem illett hozzá ez a hang, ami zöld
dombságokat és népdalokat idézett fel bennem. Bár lett volna inkább
szarva és patája, hogy minden egyes hang, amit kiejt, füstös és kénköves
bűzt árasszon. Conner Roark maga volt a megtestesült ördög, a
leggonoszabb alak, akit valaha ismertem, és akinek az én városom, az
utcáim, az én saját poklom volt az otthona. Ami nagy szó volt, tekintve
hogy egész életemben démonokat és más bukott lényeket üldöztem. Nem
kevés gonosztevővel találkoztam gyilkossági nyomozóként a világ egyik
legveszélyesebb, legromlottabb városában. Ez a hely annyira gonosz és
sötét volt, annyira elborította a bűnözés és az erőszak, hogy neve sem
volt… Mi csak Pointnak hívtuk. Ez volt a végpont, a töréspont, a pont,
ahonnan nincs visszatérés… Egyszerűen a hely, ahol csak az erősek
maradtak életben, mindenki más belehalt az igyekezetbe, hogy túléljen.
A vasdorong suhintása alatt fájdalmasan reccsentek már darabokban lévő
bordáim, és minden elsötétült előttem.
Felnyögtem, bár próbáltam uralkodni magamon, és a lehető legkevésbé
kimutatni, milyen fájdalmat okoztak az ütéseik.
– Mindezt egy nőért, és egy városért, ami sosem lesz hálás a véredért és
az áldozatodért. Most komolyan, King nyomozó, én azt hittem, keményebb
dió leszel. De az a nő elpuhított. Meggyengített. Ebben a városban minden
férfi csak a farka után megy, még azt is elfelejtik, hogy háború van.
Egyetlen nő sem ér annyit, hogy meghalj érte.
Krákogtam és kiköptem a földre egy újabb adag vért, aztán előrecsuklott
a fejem, és erőtlenül felnevettem.
– Engem megölhetsz. Porig égetheted az egész kibaszott várost.
Elbánhatsz mindenkivel, aki csak él és mozog ezen a helyen, amilyen
aljasan csak tőled telik, de akkor sem kapod meg, amit akarsz… a nőt,
akiért érdemes meghalni. Hamarabb fog ő téged kinyírni.
Összeszorítottam a fogamat és megmarkoltam a bilincset, hogy fogva
tartóm szemébe tudjak nézni, miközben kimondtam a könyörtelen és nyers
igazságot, amiről tudtam, hogy fel fogja bőszíteni.
Beszéltem neki a nőről, aki most már az enyém volt, és arról, ha
megtudja, én már nem vagyok, hogyan fogja földdel egyenlővé tenni az
egész világot, amit Roark elpusztítani próbált, hogy maga alá temesse a
szemétládát. Még bevittem pár szúrást, hogy megértessem vele, tudom,
mire megy ki a játszma, világosan látom az indítékait, még ha ezek
mindenki más számára zavarosak és érthetetlenek is voltak.
Az arcvonásai megkeményedtek, a szeme sarka rángatózni kezdett, majd
közelebb lépett ernyedten lógó testemhez, ami lassacskán végzetesen
kivérzett. Megállt, amikor a bakancsa orra vérrel borított lábfejemhez ért.
Az ujjával felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Ismerős volt ez az
egyszerre sötét és veszett tekintet. Roarknak vérében volt az őrület és az
embertelen könyörtelenség. Nem is volt kérdés, kitől örökölte.
– A te nőd? – Akcentusos hangja keményen és dühösen csengett, amiből
tudtam, hogy érzékeny pontjára tapintottam.
Felnevettem, bár ez inkább csak erőltetett lihegés volt, és pillanatnyi
elégedettség töltött el, amikor a vérem az arcára csöppent. Majdnem
egyforma magasak voltunk, és ha nem lógtam volna a fejem fölé bilincselt
csuklómon, farkasszemet néztünk volna. Legalább huszonöt kilóval
nehezebb voltam nála, és épp olyan keményen tudtam bunyózni, mint a
Pointban bármelyik nehézfiú. De egy dolgot sosem tudtam legyűrni
magamban, ami miatt a hozzá hasonlók mindig lépéselőnyben voltak
velem szemben. Azt, hogy még volt szívem. Voltak érzéseim.
Bármennyire mostohán bánt velem ez a város, bármennyiszer is kellett
választanom a családom és a helyes út között, akárhányszor is
emlékeztettek arra, hogy egy sötét, törvénytelen helyen élek, én még
mindig nem adtam fel a reményt. Még mindig harcolni akartam az
igazságért és a kevéske jóért, ami az árnyékban és a repedésekben
megbújt, és még mindig képes voltam szeretni. A szívemet egy mélyen
bennem élő szörnyeteg vigyázta, és épségben megőrizte, miközben élni
próbáltunk ezen az iszonyú helyen.
Szerettem az öcsémet, pedig egy igazi keményfiú volt, aki sosem az
egyenes úton járt. Szerettem a munkámat. Szerettem a kevés barátomat,
akik többsége inkább a törvény másik oldalán állt. Szerettem az anyámat,
bár egész életében piás volt, és soha nem is akart leszokni… És szerettem a
nőmet.
Azt a nőt, akiért kész voltam meghalni. Akiért kész voltam megvívni a
háborút, amit Roark indított, és ha ez volt a sorsomban megírva, hát
legyen. Ha a szívem a vesztemet is okozza, legalább tudom, hogy egy
kibaszottul nemes és fontos ügyért halok meg.
– Az enyém – feleltem, és gúnyosan ránéztem, mire elengedte az államat
és a nyakam lebicsaklott, mert már ahhoz sem volt erőm, hogy a fejemet
megtartsam. – Azóta az enyém, hogy tanúskodott Novak és az emberei
ellen. Csak azért jött össze veled, mert engem akart, de nem tudta, hogyan
hozza ezt szóba. Azt hitte, meg tudod adni neki a biztonságot, amire én
képes lettem volna. Milyen érzés tudni, hogy te csak egy ócska kis pótlék
voltál helyettem? Valahányszor lefeküdtél vele, csak rám gondolt közben.
Te sosem voltál számára az első, Roark.
Éreztem, hogy befeszül. Tudtam, a nő a fájó pontja, mert az elvesztése
annyira felbőszítette, hogy a Pointot a bosszú és a gyűlölet tüzes poklává
változtatta. Roark pedig soha nem törődhetett bele ebbe az elutasításba és
megaláztatásba, még azon felül, amit a Point rá mért.
 Belemarkolt a hajamba és felrántotta a fejemet, így megint farkasszemet
néztünk. A szemhéjam már annyira felduzzadt, hogy alig láttam ki rajta, és
tudtam, vészesen sok vért veszítek. Nyaktól lefelé már nem éreztem
semmit, csak a lüktető térdemet, és a bőrömet mindenütt véraláfutások,
duzzanatok és nyílt sebek borították, amelyekből alattam a betonra csorgott
az utolsó csepp életerőm is. Próbáltam az arcára fókuszálni, de folyton
elmosódott előttem, és egy másik arcot láttam helyette, azét, akit
szerettem. Nagyot nyeltem, amikor felrepedt ajkaim közt hirtelen
megéreztem a számba tolt fekete pisztoly fémcsövét, amely nekikoccant a
fogaimnak.
Láttam magamat tükröződni tökéletesen üres, fekete tekintetében, és
tudtam, hogy meg fogja húzni a ravaszt.
– Rosszul választott! A lábai elé helyeztem volna ezt a várost.
– Ha a lábai előtt akarta volna látni, ő maga helyezte volna oda. Pontosan
ezért nem érdemelted meg őt soha, te pöcs! Sosem értetted, hogy nálad
ezerszer többre képes dühből és bosszúvágyból. Csakhogy ő okosan
belátta, hogy az élet ennél sokkal többről szól. Én vagyok számára a több.
Te csak eszköz voltál a cél érdekében! – mormoltam a pisztoly csöve
mellett.
Behunytam a szemem és vártam, hogy vége legyen. Eszem ágában sem
volt az életemért könyörögni, sem alkudozni. A szemem se rebbent. Ha
már meg kell halnom, úgy tegyem, ahogyan az egész életemet éltem…
bátran és emelt fővel. Ez a rohadék soha nem tudhatta meg, mennyire
rettegtem, mert nemcsak az öcsémet hagytam magára ezen a siralmas
helyen, hanem a nőt is, akit szerettem. Az egyetlent. Tudtam, ha meghalok,
elszabadul a pokol, és Conner Roarknak fogalma sincs, mire képes egy
bosszúszomjas nő, akiben több a rossz, mint a jó, ha összetörték a szívét.
BUMM!

„A pokol te magad vagy, és az egyetlen megváltás,

ha valaki kész feladni önmagát,
hogy együtt érezzen egy másik emberrel.”
(Tennessee Williams)
 1. FEJEZET

REEVE
KÉT HELY VOLT a világon, ahová soha többé nem akartam betenni a
lábamat. Az egyik a város lepusztult, rothadó része, amit egyszerűen csak
Pointnak hívtak. A másik a rendőrőrs, ami a város közepén állt, és
ugyanúgy a bűnözés és a korrupció melegágya volt, akárcsak a város utcái.
Mindent gyűlöltem, ami miatt idejöttem, mégis kitartóan lépdeltem előre,
mert tudtam, csak akkor lesz egyáltalán esélyem arra, hogy együtt tudjak
élni azzal a nővel, aki nap mint nap a tükörből nézett vissza rám, ha
egyszer az életben helyes döntést hozok. Tennem kellett végre valamit,
amit nem csak a saját önző érdekeim diktáltak, és amit nem is az égető
vágy motivált, hogy bosszút álljak a sok igazságtalanságért, amit ez a hely
ontott magából. Akár jó voltál, akár rossz, itt mindenkinek, aki csak
otthonának hívta ezt a helyet, a hátán ott volt a célkereszt. A Point nem
kivételezett senkivel, amikor fájdalmat okozott és életeket tett tönkre.
Remegő kézzel fogtam meg a kilincset. Nem volt itt semmi
keresnivalóm, ebben a városban, ebben az épületben, sem ebben az
életben, ami már rég nem volt az enyém.
 Bujkálnom kellett volna. Más embernek kellett volna lennem. Valakinek,
aki esélyt kapott az újrakezdésre. Olyan nőnek, aki még csak nem is ismeri
a halált, sem a bosszúvágyat, mert olyan elszigetelten és távol él minden
bűntől és mocsoktól, ami a Point veleje, hogy öt percig sem bírná ki itt.
Csakhogy ez az új énem valójában sosem illett hozzám. Sosem szerettem
ennek a nőnek a lágy, törékeny álcáját. A bujkálás a gyengéknek való, én
pedig a lelkem mélyén tudtam, ki vagyok, és hogy soha, de soha nem
leszek biztonságban. Túl sok démon lakozott bennem, és túl sokszor
kötöttem üzletet az ördöggel ebben az életben, így nem is áltattam magam
azzal, hogy valaha megúszom annyival, hogy egyszerűen kisétálok a
Pointból, anélkül, hogy drágán megfizetnék a bűneimért.
A lábam remegett, amikor megkérdeztem a fiatal zsarut, aki az előtérben
a rácsokkal és golyóálló üveggel védett recepciós pultnál ült, hogy merre
találom azt a férfit, az egyetlen jó embert, akivel valaha is találkoztam ezen
az elátkozott helyen. Ha már készen álltam eldobni az új életem, és fejest
ugrani a tűzbe, Titus King nyomozó volt az egyetlen ember, akiben még
bízhattam, hogy megóv a lángoktól.
Vannak férfiak, akik végignéznék, ahogy az egész világ porig ég. Titus
olyan férfi volt, aki kész volt egyedül berohanni a tűzbe, és puszta kézzel
eloltani a lángokat. Ő volt az egyetlen, akinek át akartam adni a
birtokomban lévő információt. Csakis benne bízhattam, hogy segít
biztonságos búvóhelyet találni, miután búcsút intettem az új énemnek,
majd leporoltam és visszavettem a régi rongyos, sebzett bőrét. Csak a
Jóisten tudta, meddig húzom, miután visszajöttem, de tudtam, hogy
Titusszal az oldalamon nagyobb az esélyem eljutni a célvonalig, a
befejezésig, arra a pontra, ahol helyre tudom hozni a rosszat. Legalábbis
egyet azok közül, amiket ez az elátkozott hely ontott magából.
A Point csatába készült, és én voltam az ütőkártya, amire a jóknak
szüksége lesz, ha legalább hajszálnyi esélyt akarnak arra, hogy
megvédhessék magukat.
A fiatal rendőr megkérdezte a nevemet, és amikor azt feleltem, „Reeve
Black”, láttam rajta, ahogy megváltozik elismerő pillantása, amit hosszú
fekete hajam és el sem tudta képzelni, mennyire veszedelmes
domborulataimon feszülő pólóm váltott ki belőle, majd rosszallón, szinte
megvetően bámult rám. Már hallotta híremet, ami nem volt jó. Még egy
ilyen helyen is, ami telis-tele volt bűnözőkkel és rossz emberekkel, a
rosszak közt voltak még rosszabbak. Én voltam a legrosszabb, és soha nem
is próbáltam másnak látszani.
A zsaru felemelte a telefont, és halkan belebeszélt. Hallottam, ahogy a
nevemet mondja, nem is egyszer, aztán a fejét csóválta. Egyáltalán nem
lett volna szabad itt lennem, és tudtam, hogy Titus sem lesz boldog a
viszontlátástól. De neki nem is kellett örülnie, csak meg kellett hallgatnia,
amit mondani akarok, és beleegyezni, hogy segíthessek neki.
A fülem mögé tűrtem pár fekete hajtincsemet, és az akaratom erejével
próbáltam leállítani a kézremegésemet. Most nem adhattam meg magam a
gyöngeségnek. Nem Titustól féltem, hanem őt féltettem.
A szemem sarkából láttam, hogy nyitva áll az ajtó, amin a neve és a
titulusa állt, kopottas fekete betűkkel. A szívem nagyot dobbant és a
gyomrom összeszorult sötét hajának látványától, amint felbukkant az ajtó
nyílásában. Még ilyen távolról és ennyi akadályon át is éreztem vakító kék
szeme átható pillantását, és a dühöt, ami felizzott benne, ahogy
megpillantott.
 Ahogy vártam… egyáltalán nem örült nekem.
Kirohant az irodából, közben le sem véve rólam a szemét, és elindult
egyenesen felém, utat törve magának a rendőrőrsön fel-alá rohangáló
egyenruhás és civil ruhás rendőrök közt. Titus sosem viselt uniformist.
Legalábbis eddig egyszer sem láttam rajta. Úgy öltözött, mint egy férfi,
akinek fontos munkája van, ami fizikailag is kimerítette és lassan, de
biztosan felemésztette a lelkét.
Miközben haladt felém, láttam, hogy nyakkendője meglazítva lóg a
nyakán. Feltűrt ingujjai megfeszültek az alkarján, és a keze ökölbe szorult
a látványomtól. Fekete nadrágja összegyűrődött, miközben valami rossz
dolgot vagy rosszfiút igyekezett helyretenni a nap korábbi részében.
Amikor végre odaért hozzám, nem tudtam levenni a szememet róla. Csak
néztem viseltes, kopott fekete bakancsát, amikor megállt előttem és fölém
magasodott. Titus Kingen soha az életben nem tudtam volna elképzelni
fényes lakkcipőt, sem sportcipőt vagy laza teniszcipőt. Nem, Titus mindig
is olyan férfi marad, aki az öltözködésével is alkalmazkodik a sárhoz és
mocsokhoz, amiben minden áldott nap gázolt, hogy valamiféle rendet
próbáljon tartani.
Nagyot nyeltem, és próbáltam egyenesen állni. Titus tagbaszakadt fickó
volt és jó magas, így nem volt nehéz meghunyászkodni villámló
pillantásától. De ha így tettem volna, kimutattam volna a félelmemet, és
nem engedhettem meg magamnak, hogy így kezdjek hozzá ehhez a
beszélgetéshez.
Ehelyett lassan megrebegtettem a szempilláimat, és hosszan kifújtam a
levegőt, hogy lássa a mellkasom emelkedését és süllyedését, majd
gondosan kirúzsozott számmal csábítóan rámosolyogtam, amitől számos
férfi olyat is megtett volna már, amire nem is kértem.
– King nyomozó! – köszöntöttem. Tetszett a neve, még a titulussal
együtt is. Akár egy ősi barbár királyság ura is lehetett volna, ahol csak a
legerősebbek maradtak életben.
– Mi a franc!? – felelte, ami egyszerre volt kérdés és olyan hangos
kijelentés, hogy az épületben minden rendőr és bűnöző egyszerre kapta fel
a fejét.
Az ujjai acélsodronyként fonódtak a karomra, és kíméletlenül
végigvonszolt az őrsön, át minden rácson és akadályon, az asztalaiknál
ücsörgő rendőrök szeme láttára, akik csodálkozással vegyes kíváncsisággal
figyelték, vajon mi üthetett King nyomozóba. Titus általában nem mutatott
szélsőséges érzelmi reakciókat. Sokkal inkább a tettek embere volt, ezért is
keltett ekkora feltűnést a kemény, mégis vonzó arcvonásaiból sugárzó düh,
és az a lendület, amivel végigcipelt a kollégái és a rendőrőrsre beszállított
csőcselék között. Magánkívül volt a méregtől, amiért váratlanul
megjelentem itt, és ezt nem is titkolta.
Amikor az irodájához értünk, úgy lökött be az ajtón, mintha én is csak
egy visszaeső piti kis bűnöző lennék, aztán a szükségesnél jóval nagyobb
erővel becsapta az ajtót maga mögött. Tudtam, hogy a Point hamarosan
lángokban fog állni, de semmi sem égetett olyan forrón és féktelenül, mint
a düh, ami Titus égszínkék szemében izzott. Tudtam, hogy haragos lesz, de
még ennél is jobban aggódott, és azt hiszem, ettől csak még dühösebb lett.
Senki sem akart egy olyan nőért aggódni, mint én. El kellett viselnem
minden támadást, ami csak ért. Megérdemeltem. Így működik a karma, de
Titusnak a vérében volt az aggódás, még akkor is, ha a másik ezt nem is
érdemelte, vagy nem is akarta, és nyilván ez dühítette a legjobban.
 Hosszasan néztem őt, kőkemény állkapcsának rángatózó izmát figyelve.
Lenyűgözött, milyen gyönyörű férfi. Már az első percben ezt gondoltam,
ahogy megpillantottam, amikor először felkerestem, hogy kiöntsem neki a
szívemet és valamiféle feloldozást kapjak. Minden megvolt benne, aminek
egy igazi férfiban meg kell lennie. Minden, amire egy harcosnak szüksége
lehet a túléléshez ezen a senkiföldjén, rég elveszett dolgokért harcolva.
Néha úgy éreztem, a vonzalom és a csodálat között vívódtam, ha csak rá
gondoltam.
Az alakja akár egy áthatolhatatlan erőd. Olyan magas és széles volt, hogy
úgy tűnt, soha semmi nem lenne képes áttörni a teste védőfalain. Mindene
kemény volt, az arcvonásaitól az izmaiig, amelyek izgatóan dudorodtak és
feszültek már attól is, ha csak rátámaszkodott az asztalára. A haja kétoldalt
rövid, a feje tetején hosszabb, csaknem olyan szénfekete, mint az enyém,
de egyik oldalt a halántékán volt egy feltűnő hófehér folt. Örök
emlékeztető arra az éjszakára, amikor az új énem megszületett, és neki
végig kellett néznie, ahogy a kisöccse pisztolyt fog a saját fejéhez, és azzal
fenyegetőzik, hogy véget vet az életének. Titusnak ezenfelül hollófekete
szemöldöke volt, szexis, sötét borostája, és kreol arcbőre, amit nem a
napnak köszönhetett.
A szeme szép világoskék, ami lágyíthatott volna férfias arcának
keménységén, de volt a tekintetében valami jeges és zord, amitől úgy
csillogott, akár egy kifent penge, olyan élesen, hogy szinte fájt, ha túl
sokáig néztem. Gyönyörű szemeit sötét szempillák keretezték, amelyek
túlontúl hosszúak és dúsak voltak kemény, elszánt arcához képest. Már a
pillantásával képes lett volna a pusztításra, a mögötte álló erős test nélkül
is. Titus nem olyan férfi volt, akit bárki könnyelműen félvállról vehetett
volna, ami a megjelenéséből is világosan és félreérthetetlenül sugárzott.
Összefonta karjait széles mellkasa előtt, én pedig szemérmetlenül
bámultam, ahogy az izmai megfeszültek. Nem lett volna szabad volna itt
lennem, de ha már így esett, legalább megcsodáltam a látványt.
– Rég találkoztunk, nyomozó!
Mély hangon felmordult, és az állkapcsában rángatózó feszültség a
nyakán dudorodó ütőerőbe vándorolt.
– Soha többé nem is lett volna szabad találkoznunk, Reeve! Erről szól a
tanúvédelem. Csak a szövetségi nyomozókkal lenne szabad kapcsolatba
lépnie.
Az egyik lábamról a másikra álltam, majd lassan bólintottam. – Tudom,
de történt valami, amiről szerintem tudnia kell.
Elmormolt egy káromkodást, majd felemelte a kezét, és beletúrt a feje
tetején égnek álló, hosszabb hajtincseibe. Felborzolt hajjal és ezzel az
arckifejezéssel már-már vadállatiasnak tűnt. Volt benne valami elemi
vadság, amivel nem is biztos, hogy tisztában volt.
– Nézze, Reeve! – Eltolta magát az asztaltól, és a vállamra tette a kezét. –
Fel kell keresnie a maga mellé kirendelt szövetségi nyomozót. Valaki
szivárogtatott. Az egyik tanút, aki Novak és az emberei perében vallott
volna, tegnap éjjel meggyilkolták. Egyszerűen lekapcsolták, pedig két
hónapja tanúvédelem alatt állt. Mindenki veszélyben van, aki érintett az
ügyben, ezért is ostoba és túl kockázatos lépés, hogy visszajött a városba,
és éppen ide.
Picit sóhajtottam, aztán megkerültem hatalmas alakját, és leültem az
egyik rozoga székbe az asztalával szemben. A farmeromba dörzsöltem
izzadó tenyerem, és felszegtem a fejem, remélve, hogy nem látja rajtam,
mennyire remegek.
– Hartman. Hartmant gyilkolták meg tegnap éjjel.
A gyilkosság olyan csúf szó. Rideg és kellemetlen, valahányszor
kimondják, de már akkor is, ha csak rá gondolunk. Csupa hegyes és szúrós
hangokból áll, amelyek beleállnak a húsba és megnehezítik a
lélegzetvételt. A gyilkosság fájdalmat okozott, képes volt mindent
megváltoztatni, és hosszú évek óta nyomta a lelkiismeretem, a nyakamon
lógva, akár egy súlyos kő.
Titus ledermedt, még az eddiginél is feszültebbé vált, és a szája
könyörtelen vonallá keskenyedett.
– Micsoda?
El kellett fordítanom a fejem. Fel akart nyársalni gleccserkék
pillantásával, én pedig nem hagyhattam, hogy túl közel kerüljön az igazi
énem lágy, puha mélyéhez.
– Tudom, hogy Hartmant megölték tegnap éjjel, ezért vagyok most itt.
Azért hagytam ott a tanúvédelmet, mert tudom, ki tette.
Erre a szája egyenes vonala baljósan legörbült, amitől egy okosabb nő
máris felpattant és kiviharzott volna innen. Elém állt, majd fölém
magasodva lehajtotta a fejét, és lenézett rám, így nem volt más
választásom, mint hogy egyenesen a szemébe nézzek.
– Miről beszél, Reeve? Ajánlom, hogy legyen egy jó magyarázata, mert
csak egy hajszál választ el attól, hogy bevágjam előzetesbe, és elrendeljem
a szondáztatást és a vérvételt.
Nem voltam részeg, és soha életemben nem nyúltam droghoz se.
A szememet forgattam, és a vállam mögé dobtam selymes hajamat.
Összehúzott szemmel figyelte a mozdulatomat, majd hátralépett, mire
némán felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
Sokat kibírtam, de Titus talán még nekem is túl sok volt. Egyszerűen túl
nagy hatással volt rám.
– Tudok Hartmanról… Ugyan már, nyomozó, nézzen rám! – mondtam,
és megvártam, míg a szemembe néz. – Nem adnék fel egy kényelmes
helyet a tanúvédelmi programban, sem egy tökéletesre nyírt pázsitot a
kertvárosban, ahol az emberek azt hiszik, a nevem Jill Parker, sem egy
kellemes állást, ahol egy plázában vághatom a háztartásbeli anyukák haját,
ha nem lenne jó okom rá. Biztonságban voltam, Titus. Semmi másra nem
vágytam, amióta csak eladtam a lelkem Novaknak. Soha, de soha nem
adtam volna fel ezt… Most mégis itt vagyok. A háború a városért még
csak most kezdődött, és én tudom, ki az áruló, aki az első lövést leadta.
Szüksége van rám!
Hosszan nézett rám, és a feszültség olyan nyomasztóan nehezedett a kis
irodára, hogy lassan elfogyott idebent a levegő. Nem akart hinni nekem,
nem is akart itt látni, sem tudni azt, mi folyik itt, és nekem mi közöm
hozzá, de a tényeket nem vitathatta. Az igazat mondtam. Neki pedig ott
volt egy holttest és a vér bizonyítékként. Visszadőlt az asztalára, és
összevonta vastag szemöldökét.
– Mondja el, amit tud, és majd eldöntöm, szükségem van-e magára, vagy
sem.
Barátságtalan volt, mogorva és megingathatatlan, de én egyikért sem
hibáztathattam. A Point ostrom alatt állt, és az ártatlanok és kevésbé
ártatlanok sorra estek áldozatul a csatában. És ha volt bármi, amit Titus
King gyűlölt, az a járulékos veszteség volt.
Hosszú történetet kellett elmondanom neki, aminek csak az elejét
ismerte, és egyes részeket nem is akartam megosztani vele. Például azt
sem, hogy valójában miért lettem az áruló szeretője. Nem akartam
elismerni, hogy eleinte azért vonzódtam a tábornokhoz, aki az első
sorozatot leadta ebben a csatában, mert külsőre nagyon is emlékeztetett a
most előttem álló, lehengerlő férfira.
Conner Roark levett a lábamról azzal, hogy azt kínálta nekem, amire
mindig is vágytam, mióta csak az eszemet tudom. Biztonságot. Védelmet.
Esélyt egy olyan életre, ahol az olyan szavak, mint a gyilkosság, nem
lógnak fojtogatón a nyakamon. Ez volt a torta, ami már önmagában
étvágygerjesztő volt, de a hab és a cukormáz rajta, ami teljesen megőrjített,
magas alakja, széles vállai, hullámos fekete haja, ábrándos éjkék szeme
volt, és a leglágyabb ír akcentus, amit valaha hallottam. Nem kellett több,
hogy belehabarodjak, és mivel mindez egy jelvényes férfihoz tartozott, aki
felesküdött a törvény védelmére, mert volt benne hit és elszántság, egy
percig se haboztam, hogy a bolond szívemet tálcán nyújtsam át neki. Nem
mintha eleve sokan vágytak volna erre az ajándékra.
Csakhogy Conner Roark egyáltalán nem volt Titus Kinghez fogható.
Egyetlen férfi sem volt az, és ostoba voltam, hogy valaha is ezt hihettem.
– A szövetségi nyomozó, aki a tanúvédelmi programba betett engem… –
El kellett fordítanom a fejem. Nehezemre esett elismerni, hogy bedőltem
egy olcsó utánzatnak, miután az eredetit soha nem kaphattam meg.
A legrosszabb sosem kaphatta meg a legjobbat, Titus pedig a legjobb
ember volt, akivel valaha találkoztam. – A neve Conner Roark. Piszkos
zsaru, a legrosszabb fajtából. Ráküldött egy bérgyilkost Hartmanra, miután
kihozták az előzetesből és beköltöztették a fedett házba. Race Hartmannak
akart ezzel üzenni, hogy belássa, rossz ötlet volt ott folytatni, ahol Novak
abbahagyta.
Titus sokáig nem szólalt meg. Némán nézett, és láttam, ahogy kattognak
a fogaskerekek az agyában.
– Miért? Miért érdekli Roarkot, hogy ki veszi át a Point irányítását? Mit
jelent ez számára, és miért ér neki annyit, hogy beáldozza emiatt a
karrierjét a szövetségieknél?
Keresztbe tettem a lábaimat, és az ujjaimmal dobolni kezdtem a
térdemen, hogy magabiztosabbnak mutassam magam annál, amilyen
bizonytalan és zavarodott voltam legbelül.
– Erre nem tudom a választ. Gyűlöli ezt a várost. A lakóit is már-már
megszállottan gyűlöli. Nem tudom megmondani, miért tette. Csak azt,
hogy ő volt – mondtam, majd az ajkamba haraptam, miközben figyeltem,
ahogy Titus megpróbálja fejben összeilleszteni a mozaikdarabkákat.
Végül nem bírtam tovább tartani magam. Az alsó ajkam megremegett, és
a torkom elszorult a feltörő érzelmektől. Titus nem tudta eldönteni,
higgyen-e nekem, és ez fájt. Csípőre tette a kezét és hátrahajtotta a fejét, a
plafont bámulva.
– Ez nem lehet igaz!
Lassan megráztam a fejem, és belemélyesztettem a fogam az alsó
ajkamba. – Bár ne lenne az!
Titus nagyot sóhajtott, majd hirtelen előredőlt és a combjára
támaszkodott, mint akit gyomorszájon vágtak.
– Mégis honnan tud erről az egészről, Reeve? Miért avat be egy
szövetségi nyomozó a terveibe és a mocskos ügyeibe egy nőt, aki a
védelme alatt áll? Miért nem intézi el egyszerűen Hartmant, és megy a
dolgára? Miért oszt meg ilyen bizalmas dolgokat?
 Hallottam a hangjában a csalódottságot, a felismerést, hogy mindez
rosszabb, mint amire számított, és hogy még több piszkos zsaru is benne
lehet az ügyben. Én pedig épp a középpontjában álltam ennek az egész
zűrzavarnak, és már tudta, hogy igazat beszélek. Szüksége volt rám.
– Maga szerint miért tesz ilyet egy veszélyes és mindenre elszánt férfi,
nyomozó?
– Szerelemből – felelte hűvösen és kurtán.
Rábólintottam. – Nem sokkal azután kezdtem találkozgatni Connerrel,
miután elvitt innen. Rettenetesen éreztem magam azok után, ami Dovie-val
történt. Sosem akartam őt bajba sodorni, de meg kellett tennem, amit
tettem, mert kötött az egyezségem Novakkal. Conner elhitette velem,
szerethető vagyok, annak dacára, hogy elárultam a barátomat, és hogy
szörnyű ember vagyok. Mellette biztonságban éreztem magam.
Magamban még hozzátettem, valójában téged akartalak, de tudtam, erre
soha semmi esélyem, úgyhogy a második legjobbat választottam. Noha ezt
nem mondtam ki, a tekintetemből valószínűleg kiolvashatta, miközben
néztük egymást.
– Ez az egész sztori teljességgel hihetetlen! – jegyezte meg.
Ezzel én is tisztában voltam. Még azt hittem, hogy végre valami jó is
történik velem, de erről is csak kiderült, hogy épp ellenkezőleg.
– Segíthetek elkapni Connert, Titus. Ezért hagytam ott a tanúvédelmet.
Ezért vagyok most itt. Gyűlölöm a Pointot. Gyűlölöm azt, akivé miatta
váltam, de annyival tartozom magának és azoknak, akik sosem hagyhatják
maguk mögött ezt a helyet, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért,
hogy megállítsam őt a pusztításban. A jók is megérdemlik a győzelmet,
legalább egyszer az életben.
 Valójában ő érdemelte meg.
– Mégis pontosan hogy akar segíteni nekem? Egyelőre nincs másom,
csak a maga állítása, hogy Roark egy piszkos zsaru, aki megszegte a
szabályzatot, mert viszonya volt egy tanúval. Innen könnyen
kilyukadhatunk oda, hogy a maga szava áll az övével szemben, és senki
sem rajong a dühös szeretőkért, akik csak bosszút akarnak állni.
Számítottam erre, úgyhogy az ölembe vettem a táskámat, és kihalásztam
belőle a mobilt, amit akkor loptam el Connertől, amikor legutóbb a
kertvárosi fedett házban nálam járt. Csak egy napja történt, mégis mintha
egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Szó nélkül átnyújtottam a mobilt
Titusnak, majd felálltam. Amikor az ujjam hozzáért érdes tenyeréhez,
mintha csak apró áramütést éreztem volna a karomon végigszaladni.
– Ez Conner mobilja. Nézze át, és hívjon fel. Én már benne vagyok
ebben nyakig, nyomozó.
Megint káromkodott, én pedig megfogtam a kilincset. Hátranéztem,
amikor a nevem szólított, sokkal lágyabb hangon, mint ahogy eddig beszélt
velem.
Az ujjai közt forgatta a mobilt, és úgy nézett rám, mint aki a fejembe
akar látni. Pedig jobban tette volna, ha nem kíváncsi erre a zsúfolt és
zavaros helyre. Az is megdöbbentette volna, ha látja, máris milyen nagy
területet foglalt el benne.
– Azt állítja, nem tudja, miért teszi ezt Conner, már ha egyáltalán benne
van. De maga miért teszi?
A válasz itt állt előttem, és épp rám nézett, olyan erős gyűlöletet és
éhséget sugározva felém, amitől csaknem összeroppantam.
– Mert ez a helyes út, csak menet közben már elfelejtettem, hogy is néz
ki. De többé már nem akarok a régi Reeve lenni. Nem lehetek ugyanaz.
Amikor kiléptem az ajtón, csaknem beleütköztem abba a fiatal nőbe,
akinek nem is olyan rég csaknem a vesztét okoztam a saját önző és ostoba
döntéseimmel.
Dovie Pryce egy drága lélek volt, maga a megtestesült jóság és tisztaság.
Amikor felismert, zöld szeme tágra nyílt, és fehér arca úgy elsápadt, hogy
a létező legalacsonyabb létformának éreztem magam, ami csak ezen a
bolygón létezett.
– Mit keresel itt, Reeve? – kérdezte aggódón, amitől csak még
pocsékabbul éreztem magam. Gyűlölnie és megvetnie kellett volna engem,
mégis féltett. Túl jó volt ahhoz, hogy valaha is a barátjának nevezzen. És
túl jó volt ehhez az elátkozott városhoz.
A fülem mögé tűrtem a hajam, és erőtlenül rámosolyogtam. – Volt egy
kis megbeszélnivalónk Titusszal. A tanúvédelem nem igazán vált be
nálam.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy elmondjam, mennyire
sajnálom, hogy a seggfej apját kinyírta a legalább akkora szemétláda és
elcseszett pasim, aztán rájöttem, hogy ez Titusnak jobban menne nálam.
Ráadásul Dovie szerette őt, és szerelmes volt az ördögi féltestvérébe,
Shane Baxterbe. Az ilyen híreket pedig legjobb családtagtól hallani.
Dovie aggódón felsóhajtott, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna
tőlem, hirtelen feltűnt az oldalán egy elegáns, magas szőke férfi, és
védelmezőn átkarolta keskeny vállát. Még sosem találkoztam a bátyjával,
Race-szel, de most nem is égtem a vágytól, hogy bemutasson neki. Ő nem
tudta, ki vagyok, de azzal biztosan tisztában volt, milyen szerepet
játszottam a húga elrablásában, miközben őt megtámadta egy csapat
nehézsúlyú gazfickó, akik félholtra verték. Race Hartmannak minden joga
megvolt ahhoz, hogy a legrosszabbat kívánja nekem, ahogy mindenkinek,
aki csak élve megúszta Novak utolsó vérfürdőjét.
Ez a tudat, plusz a tény, hogy Conner a nyomomban lesz, amint rájön,
hogy elárultam és beköptem, egyáltalán nem növelte a túlélési esélyeimet.
Amilyen szerencsém volt, csoda, ha épségben eljutok a rendőrőrsről a
lepukkant, félreeső kis motelba, ahol átmenetileg meghúztam magam.
Az új énem csak törékeny héj volt. A régit erősebb anyagból gyúrták,
csakhogy még a legkeményebb tégla is eltörne, ha az egész világ súlya
nehezedne rá.
 2. FEJEZET

TITUS
NEM KELLETT VOLNA meglepődnöm azon, milyen jól fogadta az
öcsém barátnője az apja halálhírét. Végtére is, sosem találkozott a fickóval,
aki megpróbálta felbérelni a város legaljasabb, legerőszakosabb
gengszterét, hogy kinyírja őt, de hát Dovie-ból sugárzott a jószívűség és a
kedvesség. Ezért is könnyű volt elfeledkeznem arról, hogy a tündéri külső
valószínűleg betonkemény, acélgerendákkal megerősített belsőt takar,
amellyel elbír a nehézfiú öcsémmel is, és életben tud maradni egy ilyen
helyen, mint a Point.
Race más tészta volt. Tőle azt vártam, hogy dühös lesz, kifakad és
átkozódik… Mindenre számítottam, csak a jeges közönyre nem, amibe
burkolózott, miután megosztottam kettőjükkel a hírt. Race és az apja rég
nem álltak közel egymáshoz. Valójában többször is életveszélyesen
megfenyegették egymást, és ha Reeve nem tűnt volna fel a semmiből az
észbontó történetével, Race-t és az öcsémet tettem volna első helyre a
gyanúsítottak listáján, akik kinyírhatták az öreget.
Egyikük sem csinált titkot abból, hogy legszívesebben holtan látnák Lord
Hartmant, de Race dermedt arckifejezése, miközben felváltva pillantott
rám és a húgára, azt üzente, hogy egy kis része még gyászolja az apja
elvesztését, akármilyen borzalmas szülő is volt. Ezt biztosan Dovie is
érezte, mert Race vállára tette a kezét, és bátorítón megszorította.
– Hogyan történt? Novak emberei kiderítették, hová vitték őt a
szövetségiek?
Megdörzsöltem a tarkómat, és az ujjaim közt pörgettem a mobiltelefont.
Alig vártam, hogy belenézzek és elolvassam az üzeneteket. Nemcsak az
információk miatt, hanem azért is, hogy tudjam, igazat állít-e a hollófekete
hajú szépség. Volt benne valami, ami már az első pillanatban megfogott,
amikor besétált az őrsre és közölte velem, hogy terhelő információi vannak
Novak ellen, mert üzletet kötött a gengszterrel, hogy az nyírja ki a húga
pasiját. Még soha senkit nem láttam ennyire higgadtan és összeszedetten
bevallani egy gyilkosságot. Soha nem láttam senkit ennyire elszántnak,
amikor lényegében épp akkor dobta el a teljes hátralévő életét. Sosem
felejtem el, milyen végtelenül sötét és megfejthetetlen volt tengerkék
tekintete, amikor bevallotta, hogy ő adta Dovie-t Novak emberei kezére,
cserébe a gyilkosságért, amit Novak az ő kérésére intézett el. Reeve miatt
rabolták el Dovie-t az utcáról, és emiatt kellett végignéznem azt is, hogy az
öcsém, az egyetlen élő rokonom fegyvert fog a fejéhez, azzal az eltökélt
szándékkal, hogy nemcsak a szerelmét, de engem is megmentsen. De
mindezek ellenére sem tudtam kiverni a fejemből a gyönyörű árulót, akit a
szövetségiek elrejtettek, miután belement, hogy Novak emberei ellen vall,
ha cserébe ellene nem emelnek vádat és új életet kezdhet.
– Nem, nem úgy tűnik, hogy Novak emberei közül tette valaki. Már rajta
vagyok, hogy a végére járjak ennek.
 Race felvonta aranyszőke szemöldökét, és legörbült a szája. – Még több
piszkos zsaru?
Ezért volt Race olyan veszélyes, és emiatt volt egyértelmű, hogy ő vegye
át Novak évtizedek óta működő bűnöző birodalmát, miután a keresztapa
eltűnt a színről. Vágott az esze, akár a borotva. Már fejben összekapcsolta
egymással a tényeket, mielőtt még egyáltalán felvázoltam volna a
lehetőségeket.
– Még nem tudok biztosat mondani. De ki fogom deríteni! – feleltem,
majd hosszan kifújtam a levegőt. – Idehívtam Baxet és Brysent is.
Gondoltam, legjobb lenne, ha személyesen osztanátok meg velük a
történteket.
Valójában erősítésnek hívtam őket, mert nem tudtam, hogy fogadja majd
Dovie és Race a rossz hírt. Bax kész volt megvédeni Dovie-t mindentől,
ami csak fájdalmat okozhatott neki, beleértve az apja halálát is. És Brysen
volt talán az egyetlen, aki ki tudná billenteni Race-t ebből a dermedt
sokkból, amibe burkolózott. Zsaruként sosem becsültem alá az erősítés
hatékonyságát.
Dovie haloványan elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Azért akartad,
hogy Bax itt legyen, mert biztos akarsz lenni abban, hogy nem csinál
semmi őrültséget, amikor ezt megtudja.
Race felhorkant, és beletúrt borzas szőke hajába. – Mégis hogy passzol
az öreg kinyírása az eddigi események sorába, Titus?

AZ UTÓBBI HETEKBEN a Pointban már a prostik is rettegtek, miután

egyiküket csaknem halálra verték. A város egyik legalvilágibb,
legveszélyesebb klubját felgyújtották, és a bulizók közül többen is bent
égtek a tűzben. Ráadásul Race különleges veterán Mustangját lángba
borították a rendőrőrstől csupán egy saroknyira, és egyre több holttest
került elő, akiket csak azért nyírtak ki, hogy ezzel üzenjenek.
Novak halála után a város tiszta tereppé vált, legalábbis kezdetben még
annak tűnt. De most, miután meghallgattam Reeve beszámolóját, és
kinyírták Hartmant, olyan érzésem volt, valami komolyabb tét forog
kockán.
Dovie apjának megölése és a Race elleni merényletek egyáltalán nem
voltak a városhoz köthetők. Egyszerű és világos bosszúvágy motiválta
ezeket. Valakinek nem tetszett, hogy Race és az üzlettársa, Nassir Gates ott
folytatta, ahol Novak abbahagyta. A klub porig égetése a legfájóbb pontján
érintette Nassirt, a pénze és a lányai kerültek veszélybe. Ugyanez igaz volt
Race kocsijának felgyújtására is. Nagyon szerette azt az autót, és bár az
apja egy utolsó szarházi volt, nyilvánvalóan valamennyire kötődött hozzá
is. A támadások így már sokkal célzottabbnak tűntek, mint korábban.
Újra felsóhajtottam, és jelentőségteljesen Race-re néztem. Elég eszes volt
ahhoz, hogy pontosan tudja, mit gondolok, anélkül, hogy kimondanám.
Felálltam, és odamentem Dovie-hoz.
– Hadd közöljem Baxszel és Brysennel a legfontosabbakat, aztán haza is
mehettek. Ha nem avatom be Baxet, öt másodpercen belül úgyis betöri a
biztonsági üveget, és itt lesz – mondtam. A mobilom már folyamatosan
rezgett a zsebemben az üzenetektől és a nem fogadott hívásoktól, amik
csakis az öcsémtől jöhettek, mióta betette a lábát az épületbe. De semmi,
még a golyóálló üveg és egy seregnyi felfegyverzett rendőr sem
tartóztathatta fel Baxet, ha úgy érezte, Dovie-nak szüksége van rá. – Ti
beszélgethettek pár percet kettesben, ha szeretnétek.
 Épp az ajtóhoz értem, mikor Dovie lágy hangon utánam szólt.
– Miért jött vissza Reeve, Titus? Mi köze van neki mindahhoz, ami itt
folyik?
Összehúztam a szemem, és kinyitottam az ajtót. Rögtön megakadt a
szemem az öcsémen és Race csinos szőke barátnőjén. Összerezzentem,
amikor megláttam, hogy Reeve balszerencséjére épp összefutott velük, és
Bax fenyegetően fölé magasodva morgott rá. Az öcsém a megfélemlítés
feketeöves nagymestere volt, és nehezemre esett elismerni, hogy nem
hibáztattam őt azért a féktelen gyűlöletért, amit a sudár fiatal nőre zúdított.
– Még nem tudom. Próbálom összerakni a képet, mielőtt a városból nem
marad más, csak por és hamu. És van egy olyan rossz érzésem, hogy még
szükségem lesz rá.
– Nem bízhatsz meg benne! – mondta keserűen Dovie. Nála jobban senki
sem tudhatta, mennyire megbízhatatlan Reeve.
– Tudom, Dovie! Én nem bízom senkiben.
Race felhorkant, majd fél karral magához ölelte a húgát. Az arcán láttam,
hogy a gesztus sokkal inkább saját magának szólt, mint Dovie-nak.
– Nem túl késő már a lángokban álló város miatt aggódni? Amikor az itt
élő emberek mást se csinálnak, csak még többet raknak a tűzre? – kérdezte.
Ezzel most nem nagyon tudtam volna vitatkozni, úgyhogy becsuktam
magam mögött az ajtót, és odamentem Baxhez, aki sarokba szorította
Reeve-et, miközben Brysen zavartan és tanácstalanul nézte őket. Távolról
már hallottam az öcsém mély, dörmögő hangját:
– Te rohadt kurva! Bele kellett volna vernem a fejedet a falba, azok után,
amit Dovie-val műveltél. Azt hitte, a barátja vagy!
Azt kívántam, bárcsak ezek üres szavak lennének, de Bax sosem beszélt
a levegőbe, amikor fenyegetőzött. Az sem számított, hogy Reeve nő.
Számára csak ellenség volt, aki veszélybe sodorta Dovie-t. Úgy kezelte,
mint bármi mást, ami fenyegetést jelenthetett a szerelmére.
Reeve rémülten pislogott szokatlanul kék szemeivel, én pedig
felsóhajtottam, látva, hogy az arca holtsápadtra vált Bax feldühödött
rohamától. Utáltam, hogy a lelkem mélyén egy kis büszkeséget is éreztem,
amiért még ekkor sem fordította el a fejét, hanem bátran állta az ostromot.
– A Pointban senkinek sincsenek barátai, legalábbis sokáig ezt hittem.
Most megpróbálom helyrehozni a hibámat – felelte Baxnek. Mikorra
odaértem hozzájuk, a hangja már elcsuklott, és az alsó ajka remegni
kezdett.
Bax még tovább fokozta volna a nyomást, de ekkor közbeléptem.
Hátulról adtam neki egy taslit. Ritkán volt alkalmam meglepni az öcsémet,
mert a figyelme kikezdhetetlen volt, de ezúttal annyira lefoglalta a
zsákmánya, nem is látta, hogy jövök. Ráadásul nem tetszett, ahogy Reeve-
vel beszélt, és működésbe léptek a védelmező ösztöneim. Ő volt az utolsó
nő a földön, aki a védelmemre szorult volna, de ettől még el akartam
távolítani a közeléből a dühödt öcsémet.
– Hagyd őt, seggfej! Csak segíteni próbál! – ripakodtam rá Baxre, mire
megfordult, és rám szegezte a tekintetét.
Reeve előbb rám, majd Baxre nézett, de volt annyi esze, hogy eltűnjön,
amíg még van esélye rá. Egyetlen szó nélkül elhúzta a csíkot, de még
láttam, mennyire remeg a keze, amikor megfogta a rendőrőrs kijáratának
kilincsét.
– Ki az ördög volt ez? – tudakolta Brysen ingerülten és tanácstalanul.
Bax bosszúból keményen belekönyökölt a hasamba, mire felhördültem,
majd levegőért kapkodva bámultam rá.
Bax Brysenre nézett, és a fogai közt sziszegte:
– Reeve Black. Ő árulta el Novaknak, hogy Dovie egyedül van, ezért
tudták az emberei az utcáról elrabolni. Volt egy régi tartozása Novaknak,
mert segített neki elintézni valakit, ezt hajtotta be rajta, hogy bántani tudja
Race-t és Dovie-t. Börtönben kellene ülnie szándékos emberölés miatt, de
alkut kötött a szövetségiekkel, és bevették a tanúvédelmi programba.
Olyan messze kellett volna helyezniük innen, amennyire csak lehet.
Megmondtam ennek az idiótának – mondta rám mutatva –, hogy ha még
egyszer meglátom, nem vállalok felelősséget a tetteimért.
– És én már megmondtam neked, ne beszélj nekem ilyenekről! Ne
feledd, hogy zsaru vagyok! – figyelmeztettem immár sokadszor a lepcses
szája és a hirtelen természete miatt. Az öcsém képes lett volna ölni, de
engem nem kellett folyton erre emlékeztetnie, valahányszor a vad énje
leszaggatta magáról a láncait, amiket önként viselt, mióta beleszeretett
Dovie-ba.
– Miért kellett idejönnünk, nyomozó? – kérdezte Bax. Utáltam, ha ilyen
szemtelen hangon szólt hozzám.
Rámordultam, majd Brysenre pillantottam, és az ujjammal mutattam,
hogy jöjjenek közelebb, ne hallja más az őrsön, amiről beszélni akarok
velük. Sajnos a Pointban még a jófiúkat is meg lehetett venni, ha valaki
eleget fizetett. Senkiben sem bízhattam.
– Felhívott az egyik szövetségi ügynök, aki a Novak-ügyben a tanúk
védelméért felel. Race és Dovie apját tegnap éjjel megölték a fedett
házban, ahová a tanúvédelem helyezte. Hartman kész volt kiadni a határtól
délre működő legfőbb fegyverkereskedők és drogbeszállítók nevét, és
minden más információt, amire a drogellenes ügyosztálynak még szüksége
volt az ügy felgöngyölítéséhez. Szigorú őrizet alatt állt, és a semmi
közepére vitték, valaki mégis be tudott jutni hozzá.
Brysen felsóhajtott, és beleharapott az ajkába.
– Hogy fogadták a hírt?
– Dovie egy drága lélek, azt hiszem, ő csak Race miatt aggódik, aki azóta
egy szót sem szólt, hogy elmondtam neki. A seggfej apja meg akarta öletni
őt Novakkal, úgyhogy szerintem megkönnyebbült, hogy emiatt többé már
nem kell aggódnia. Race viszont teljesen hűvösen viselkedett, még soha
nem láttam őt ilyennek. De ez még nem minden – mondtam a sarkamon
hintázva, majd az övemen lógó pisztolyomra tettem a kezem. – Mivel
Hartmant teljes titokban őrizték, tudjuk, hogy a támadást belülről tervelték
ki. Olyasvalaki tette, aki a szállítását és az elhelyezését intézte.
Bax káromkodott.
– Egy szövetségi ügynök?
Bólintottam.
– Valószínűleg igen.
Bax kimondta az összes szitokszót, amit csak ismert.
– Nem elég, hogy a rosszfiúk miatt kell aggódnunk, most még a jófiúk
miatt is fájhat a fejünk?
– Nagyon úgy néz ki.
– Miért jött ide Reeve, Titus? – kérdezte Bax hirtelen váltással, de
számítottam erre a kérdésre. Látszott, hogy egyáltalán nem örül Reeve
váratlan felbukkanásának, bármi oka is volt ennek.
– Mert olyan információk vannak a birtokában, amelyekre szükségem
lesz a piszkos zsaruk lebuktatásához.
 Bax újra káromkodott.
– Mégis milyen információk?
Megráztam a fejem, majd hátrasimítottam rövid fekete hajamat, és vitát
nem tűrő hangon közöltem:
– Ez az, amit zsaruként nem mondhatok el neked, Shane. Hagyd őt
békén, mert szükségem van rá a munkámhoz, és nagyon dühös leszek, ha
az utamba állsz.
Brysen nyilván megunta a férfias erőfitogtatást és türelmetlenül
megkérdezte:
– Hol van Race?
– Az irodámban, Dovie-val – feleltem, a kezemet Bax mellkasára téve,
hogy megállítsam, amikor ki akart kerülni. Az öcsém nagydarab fickó volt,
de én mindig nagyobb voltam nála, és nem voltam rest kihasználni az
erőfölényemet, amikor szükség volt rá. – Figyelj, szükségem van Reeve-re,
hogy véget tudjak vetni annak, ami a Pointban folyik… A gyújtogatások, a
lányok összeverése, a pusztítás, minden összefügg. Feltétlenül kell a
segítsége, hogy fel tudjam ezt göngyölíteni. Dovie-nak már
elmagyaráztam, ő megértette. Szóval te is légy észnél, és ne csinálj semmi
őrültséget, különben még körül se nézel, máris rács mögé duglak.
Megértettél, Bax?
Bax nem mondott semmit, csak eltolt magától, és súlyos léptekkel
elindult az üvegajtó felé, amin a nevem és a titulusom állt fekete
stencilezett betűkkel. Brysen követte őt, de kinyúltam felé, és
megállítottam. Úgy éreztem, fel kell készítenem arra, hogy a barátját
valójában lesújtotta az apja halálhíre, de mindent megtesz ennek leplezése
érdekében.
 – Race jó ember. Most nehéz helyzetben van, és súlyos döntéseket kell
meghoznia, de mindig is érzőbb szíve volt, mint az öcsémnek. Hartman
egy szarházi volt, gyilkos és aljas bűnöző, de ha elmúlik a sokk, Race-nek
szüksége lesz támogatásra, hogy fel tudja dolgozni az apja halálát.
Brysen halkan azt felelte, természetesen mellette lesz, miközben Race, az
öcsém és a barátnője lassan sétáltak felénk. Oldalra léptem, miközben
mindkét pár megölelte egymást és halkan sugdolóztak, mintha nem is egy
forgalmas rendőrőrs közepén állnának. Aztán együtt elindultak a kijárat
felé, és úgy viselkedtek, mintha a gyilkosság, az árulás és a mély gyász
mind semmiség lenne.
Ettől összeszorult a szívem, mert a Pointban ezek a dolgok valóban
mindennaposnak számítottak, és ezek a fiatalok túl jól ismerték őket.
Legalább volt kire támaszkodniuk, egymással megoszthatták a folyamatos
rossz hírek terhét.
A legrosszabb helyzetekben szövődött barátságok és a lángok közt
fogant szerelmek fényesebben ragyogtak és tovább is tartottak, mint
amelyeknek sosem kellett kiállniuk a próbát. Az átlagemberek
könnyelműen, gondolkodás nélkül ugrottak fejest a szerelembe. Ám akik a
Pointban találtak egymásra, pontosan tudták, hogy a szerelem megtartása
folyamatos küzdelem. Itt mindenért harcolni kellett, és egy veszélyes
helyen, ami telis-tele volt veszélyes emberekkel, sokszor a szerelem volt az
egyetlen dolog, amiért az emberek a jó úton maradtak. Az öcsém volt a
legjobb példa erre.
Bax egész élete olyan volt, mint a kártyavár, ami bármelyik pillanatban
összeomolhat. Már a kamaszkorát is azzal töltötte, hogy egyre nagyobb
csínytevéseket követett el, míg végül egyszer rajtavesztett. Nem volt
tisztességes ember, nem is lesz az soha, de mert számított neki Dovie, és
szerette őt, kénytelen volt bölcsebb döntéseket hozni. Tudta, ha vissza kell
mennie a börtönbe, vagy ha ne adj’ isten beleköt valakibe, aki csak egy
kicsit is keményebb vagy könyörtelenebb nála, Dovie belehal, ha el kell
temetnie. Bax mindig is veszélyes volt, de most, a cuki kis vörös hajú
barátnője mellett már óvatosabbá vált. Pedig nem is reméltem, hogy
megérem azt a napot, amikor az öcsém előbb gondolkodik, csak aztán
cselekszik.
Visszamentem az irodámba, és leültem az asztalhoz. Hátradőltem rozoga
székemben, amiről biztosan tudtam, össze fog rogyni alattam, még mielőtt
az év véget ér, majd bekapcsoltam a mobilt, amit Reeve adott át nekem.
Kíváncsi voltam, de előre borzongtam is attól, mit fogok majd látni.
Mindenféle rosszfiúval szembenéztem már, amióta elkezdtem járőrként
dolgozni a Pointban nyolc évvel ezelőtt. Már nem sok dolog tudott
meglepni, főleg nem megbotránkoztatni. A fenébe is, én kaptam el Baxet
és kattintottam rá a bilincset a csuklójára, aztán öt évre a sittre küldtem, és
nem volt bennem bűntudat emiatt. De már a gondolattól is úgy felforrt a
vérem, hogy egy másik zsaru, a törvény egyik embere állhat a pusztítás és
a hullaházban egyre szaporodó holttestek mögött, csoda, hogy a düh nem
égette át a bőrömet. Nem azért teszi le valaki a szolgálunk és védünk
esküjét, hogy aztán rájöjjön, ezt a fogadalmat túl nehéz betartani.
A mobil biztonsági kóddal volt levédve, ezért felhívtam az egyik
informatikust, hogy jöjjön át, és nézze meg. Az őrsön úgy ismertek, mint
igazi kemény zsarut, de jól is végeztem a munkám, úgyhogy bárkitől is
kértem szívességet, általában rögtön előrevettek a sorban. Az informatikus
is húsz percen belül megjelent, és újabb öt percbe telt neki a kód feltörése.
Mire visszament a saját részlegébe, már elolvastam az első tíz üzenetet,
amitől úgy csikorgattam a fogaim, csoda, hogy egy sem tört le.
Minden ott volt a mobilban. Minden egyes szó a bosszúra és a pusztításra
utalt. Roark üzeneteket váltott valakivel, akinek megbeszélt időpontja volt
Nassir egyik prostijához. A találkozó részleteit egyeztették, hogy az ír el
tudja kapni Roxie-t, a Point egyik legismertebb örömlányát, aki Bax közeli
ismerőse volt még a régi időkben.
Többször is üzentek egymásnak valakivel, aki csak Zero néven futott, ő
hozta át a robbanószereket a vámon. Azokat a robbanószereket, amiket
Nassir klubjának megsemmisítéséhez használtak. A gyújtogatás nemcsak
Nassir és Race büntetése volt, hanem mindenkié, aki csak a Pointban
mozgott balhét keresve. Teljesen valószerűtlen volt a gyűlölet, amit a
piszkos zsaru a város iránt érzett, és nem tudtam, mi állhat mögötte.
Hiszen nem is itt élt, nem esett áldozatul az utcáknak, mint mi
mindannyian a Pointban. Érthetetlen volt ez a düh és a féktelen
bosszúszomj, ami hajtotta. Tudtam, hogy a mélyben valami komolyabb
indítéknak is kell lennie, ám az üzenetekből ez nem derült ki.
Egy másik üzenetfolyamban arról a tervéről írt, hogy elkapja az egyik
kölyköt, aki Race-nek tartozik egy focifogadás miatt, majd kidobja a
holttestét valahol, hogy ezzel üzenjen az új bűnöző elitnek. Egyre csak
gyűltek a hullák, és közben egyre több pénz vándorolt olyan
szerencsétlenek zsebébe, akik kész voltak bármilyen aljas dologra, csak
hogy a Pointban mindenki megértse, soha sem lehetnek biztonságban,
akárki is irányítsa az utcákat. És hogy elhitesse mindenkivel, a Point soha
nem lesz más, csak egy elfeledett hely, csupa elfeledett emberrel, akik
senkinek sem fognak hiányozni, ha már nem lesznek.
 A mobilban még egy fotó is akadt Race porig égett veterán Mustangjáról,
miután csak egy halom füstölgő ócskavas és olvadt gumi maradt belőle.
Roark bosszúszomjas volt, és szerette testközelből szemügyre venni a
pusztítást, amit végzett. Sajnos azzal is tisztában volt, hogyan dolgoznak a
jófiúk, ezért bár a mobiljában elég bizonyíték gyűlt össze arra, hogy jelen
volt ezeknél a bűneseteknél, a mi kezünkben nem volt semmi, ami az ő
szerepét igazolta volna. Roark tudta, hogyan maradjon láthatatlan a
kamerák előtt, és olvadjon bele a közegbe, elkerülve el a tettenérést,
miközben a háttérből úgy mozgatta a szálakat, akár egy őrült bábmester.
Átböngésztem több száz üzenetet, amit Reeve-vel váltott az elmúlt
hónapok alatt. Nem volt bennük semmi különös, csak viccelődtek és
flörtöltek egymással. Úgy tűnt, Reeve nagyon odáig volt a piszkos
zsaruért. Azt írta neki, „hiányozni fogsz”, amikor Roarknak hét közben
vissza kellett jönnie a városba. Többször is megköszönte neki, hogy nem a
múltbéli tettei alapján ítéli meg, és hangsúlyozta, mellette különlegesnek
és védettnek érzi magát.
Roark pedig egyszerű bókokkal válaszolt. Azt írta neki, milyen szép,
meg gyönyörű, és egy főnyeremény. Míg Reeve úgy írt neki, mint egy nő a
szerelem kezdeti szakaszában, Roark úgy válaszolgatott, mint egy férfi, aki
sikeresen begyűjtötte a trófeát, és csak szeretne felvágni és dicsekedni
vele. Roark titulusa és a jelvénye sokat nyomott a latban Reeve szemében,
Roark számára viszont Reeve bájai voltak elég meggyőzőek ahhoz, hogy
megszegje a szabályzatot és lefeküdjön vele. Megértettem a kísértést.
Az újabb üzenetek voltak a legérdekesebbek, amelyek a klubbéli
gyújtogatást megelőzték. Reeve a Pointban nőtt fel, és elveszítette a húgát
az utcák könyörtelen, irgalmat nem ismerő világában. Ezért nemcsak sokat
tapasztalt, de kifinomultan megérezte a veszélyt is. Arról kérdezgette
Roarkot, miért tűnik el hétvégente, és miért nem beszél neki arról, mit
csinál olyankor. Azt kérdezte, miért megy a Pointba, ha ennek semmi köze
a munkájához, és miért csörög a mobilja éjjel, furcsa időkben. Ez nem volt
szokatlan egy zsarunál, de úgy tűnt, Reeve ráérzett, hogy valami nem
stimmel. Megkérdezte, ki az a Zero, és miért kérdezősködött Roark után
nála, a fedett háznál. Világos, hogy tudta, valami nincs rendben, és hogy
Roark nem az, akinek kiadja magát.
Roark próbálta lerázni. Azt írta, egy szupertitkos, kiemelt ügy közepén
tart, és bocsánatot kért a titkolózásért és a mellébeszélésért. Megígérte
Reeve-nek, hogy elviszi egy meleg, trópusi helyre, ahogy véget ér Novak
embereinek tárgyalása, és amikor ezzel sem tudta megnyugtatni, bedobta a
nehéztüzérséget, és azt írta neki, hogy szereti. Ezek után egy napig nem is
faggatta őt Reeve. Válaszolt, hogy ő is szereti, aztán nem írt többet.
A vallomás után nem is váltottak több üzenetet, Roark viszont többször
is kapcsolatba lépett Zeróval. Az emberei figyelték Brysent és Dovie-t.
Voltak kémjei a Spanky’s-ben, a sztriptízbárban is, ami Nassir
főhadiszállásaként üzemelt, mióta a klub leégett. A Spanky’s-ben táncolt
egy Honor nevű lány is, és ha valaki kicsit jobban odafigyelt, észrevehette,
hogy Nassirnak ő volt az egyetlen gyönge pontja. Az üzenetek alapján
Roark gyűlölete egyre csak fokozódott, bármi is táplálta, és most már
egyenesen azok szívére irányította, akik utolsó védvonalként álltak közte
és a bosszú beteljesülése között. Ez pedig azt jelentette, hogy az
események csak rosszabbra és véresebbre fognak fordulni, még mielőtt
véget vethetnék nekik.
Az üzenetek elfogytak, mivel utolsó találkozásuk alkalmával Reeve
elcsente a telefonját, aztán elindult vele a városba, átadni nekem. Reeve
átlátott a szitán, hogy a hivatása csak porhintés, és azt tette, amit már az
első alkalommal is, amikor találkoztunk: saját magát mentette. Roarknak
pedig nyilván volt annyi esze, hogy rájött, a jófiú és jó zsaru álcájának
lőttek, amint észrevette a mobilja eltűnését. Lefogadtam volna, rég
elrejtőzött valahol, mert nem én leszek az egyetlen, aki keresni fogja.
Magamban meg is jegyeztem, fel kell hívnom a szövetségieket, hogy
kiderítsem, mennyit tudnak a mocskos ügynökükről.
– Baszki! – Az asztalra dobtam a mobilt, ökölbe szorítottam a kezem, és
megdörzsöltem a szememet. Éreztem az egyre erősödő fejfájást a
tarkómban és a szemem mögött lüktetni. Mintha légkalapáccsal akarták
volna áttörni a koponyámat.
Feltápászkodtam ősöreg székemből, ami megkönnyebbülten
megnyikordult. Az ajtó megremegett a keretben, úgy becsaptam magam
mögött, és több kollégám is kérdő pillantásokat vetett felém, miközben
feldúltan a kijárathoz robogtam.
Friss levegőről a Pointban nem is álmodhatott senki, de ki kellett
mennem, hogy szabadon járkálhassak, ne érezzem magam ketrecbe zárt
vadállatnak. Lehúztam a nyakamból a már korábban meglazított
nyakkendőmet, és elővettem a saját mobilomat a farzsebemből. Fel kellett
hívnom egy bizonyos valakit, noha korábban nem hittem, erre valaha is sor
kerülhet.
Hosszan kicsengett. Először azt hittem, fel se veszi, akkor pedig beülök a
pokolian unalmas szolgálati kocsimba, és addig járom a várost, míg meg
nem találom, bárhol bujkál. Ilyen külsővel nem rejtőzhetett el.
Amikor már épp elfogyott a türelmem, le akartam tenni és talán még a
parkoló másik végébe is elhajítani a mobilom, egyszerre meghallottam
fátyolos hangját a vonal túlsó felén.
– Nos, ez gyors volt, nyomozó!
Lehajtottam a fejem, és a bakancsom letaposott sarkát bámultam.
Sokadszorra töprengtem el azon, mit keresek én még itt, miért nem
hagytam magam mögött rég ezt a helyet. Megvolt a képesítésem, a
gyakorlatom is ahhoz, hogy bárhol Amerikában, akármelyik városban
zsaru lehessek. A fenébe is, még a szövetségiekhez is beállhatnék, ha
akarnék. Nem tudtam pontosan körülírni, mi tartott még itt, de nem is
bírtam neki ellenállni.
Fiatalabb koromban megpróbálkoztam azzal, hogy jobb életet éljek, a
város másik felén, a Hegyoldalon. De ez is csak arra tanított, hogy rossz
dolgok és rossz emberek mindenütt akadnak, az irányítószám nem számít.
Nekem az itteni ártatlanokat kell megvédenem, és ezt is fogom tenni az
utolsó leheletemig.
– Igaza volt, tényleg szükségem van magára, Reeve! – közöltem vele. És
isten óvjon mindnyájunkat, tettem hozzá magamban. Erre felnevetett, de
nem jókedvében.
– Nem is tudja, milyen régóta szeretném a maga szájából hallani ezeket a
szavakat, Titus King!
Fogalmam sem volt, mire céloz, de rossz előérzetem támadt, mi lesz, ha
összeállok vele, akár a munkában… akár más téren. Ez a nő csak bajjal
járhat. Mindkét esetben.
 3. FEJEZET

REEVE
EGÉSZ ÉJJEL ÁLMATLANUL FORGOLÓDTAM, aminek semmi köze
nem volt ahhoz, hogy mostanra már Conner is bizonyára rájött, eltűntem a
mobiljával együtt. Csak pár percre maradtam magamra a készülékkel,
mielőtt zárolta magát, ezért nem tudtam, milyen mélyre süllyedt már a
pasim az aljasságban. Az a pár üzenet, amit elcsíptem, a napnál is
világosabban bizonyította, hogy akit megmentőmnek hittem, valójában egy
gyilkos volt, és semmiben sem különb nálam.
Amikor Titus felhívott, és a telefonba dörmögte, hogy szüksége van rám,
nem csak spontán leolvadt rólam a bugyim és a szívem majd kiugrott a
helyéről. A szavai azt is üzenték, valószínűleg elegendő bizonyítékot talált
abban a telefonban, hogy egy életre rács mögé dugja Connert. Ha nem így
lett volna, ügyet sem vetett volna rám. Titus nem kedvelt engem. Hogy is
kedvelhetett volna, amikor tudott minden szörnyűségről, amit csak a
múltban elkövettem?
Sosem felejtem el, hogyan csillogott gyönyörű kék szeme, amikor
elmeséltem neki a rémtörténetemet, miután Dovie elrablása után feladtam
magam. A legtöbb férfi szeme elsötétedett, fátyolossá vált, amikor dühös
vagy szomorú volt. De Titusé nem. Az ő égszínkék szeme úgy világított,
akár a színezüst, amikor kiöntöttem neki a szívemet. Meséltem neki a
kishúgomról, hogyan tette őt tönkre egy iszonyú alak. Elmondtam, hogyan
vált Rissa a drogok rabjává, és adta emiatt prostitúcióra a fejét. De sosem
volt elég a pénz, amit hazavitt, ezért a barátja bántalmazni kezdte.
Elmondtam, mennyire fájt nekem, hogy a húgom kizárt az életéből, és
ellökött magától, valahányszor segíteni próbáltam rajta. Meg akartam
menteni, és teljesen kétségbe voltam esve. Miközben beszéltem, Titus
szemei egyre élénkebben világítottak, és az arcán a barázdák elmélyültek.
Elmondtam neki, hogy a húgom teherbe esett, és a barátja iszonyatosan
kiakadt, amikor közölte vele a hírt. Dühöngött, amiért Rissa nem tud
tovább az utcán dolgozni, és nem fekszik le vadidegenekkel, hogy a
számlákat kifizesse. Nem tudtam tovább tartani magamat, és elpityeredtem
annál a résznél, amikor az éjszaka közepén kopogtattak az ajtónkon a
rendőrök, hogy közöljék, megtalálták a húgom holttestét, meztelenül, egy
koszos sikátorban, a Point kellős közepén. Összeszorult a szívem, alig
kaptam levegőt, és emlékszem, hogy Titus ekkor felállt, odajött mellém, és
esetlenül meglapogatta a hátamat. Nem volt erőssége a gyöngédség, de
megpróbálkozott vele… miattam… amitől csak még jobban összetörtem,
miközben elmeséltem a történet folytatását.
Elmondtam neki, hogy ezek után már nem éreztem semmit. Teljesen
kába voltam. Azt suttogtam, hogy amikor a húgomat eltemették, engem is
nyugodtan mellétemethettek volna, mert többé már semmi sem számított.
Csak arra tudtam gondolni, csak azon járt az eszem, hogy bosszút álljak
Rissa gyilkosán. Teljesen felemésztett a bosszúvágy, a megszállottjává
váltam. Semmi más nem érdekelt. Csak a bosszú tartotta bennem a lelket.
Ezért keltem fel minden áldott reggel, és idővel elegem lett abból, hogy
csak ábrándozzak róla. Cselekednem kellett.
Ekkor Titus elvette rólam a kezét. Szembeállt velem, és az asztalra dőlt,
ahogy előző nap is, miközben hallgatott. A szemei ekkorra már szinte
gyémántként ragyogtak ki marcona, férfias arcából, mintha fémes
csillogásukkal könnyedén fel tudnák hasítani a bőrömet.
Akadozó hangon folytattam, mert tudtam, hogy olyan bűnt kell
bevallanom, ami legjobb esetben börtönbe, legrosszabb esetben pedig a
halálsorra juttat. Elmondtam neki, nem telt sok időbe, míg valaki
Novakhoz irányított. Természetesen a külsőm is segített abban, hogy az
emberei nem késlekedtek a néhai keresztapa színe elé vinni engem.
A férfiak szerették, ha egy csinos nő tartozott nekik, és amit én kértem, azt
jelentette, hogy Novak a testem és a lelkem birtokosává válhatott az életem
végéig.
Nem bántam. Bármilyen nagy árat is kért, kész voltam megadni neki. Ha
a saját életemmel kellett volna fizetnem, az se lett volna túl drága. Ha a
Spanky’s egyik rúdján kellett volna pörögnöm cserébe, abba is
beletanultam volna. Ha drogfutárnak vagy fegyvercsempésznek kellett
volna állnom, bármelyiket vállaltam volna, ha cserébe Rissa gyilkosa
megkapja a méltó büntetését. Azt akartam, hogy véres kínok közt
bűnhődjön, pontosan ugyanúgy szenvedve, mint a húgom. Novak pedig
mosolyogva rábólintott, megadva nekem a keserű elégtételt, amire oly
kétségbeesetten szomjaztam.
Pár héten belül a rendőrök újra a szüleim házának ajtaján kopogtattak,
azt kérdezve, tudnak-e bármit Rissa pasija halálának körülményeiről.
Anyám és apám szóhoz sem jutottak, én pedig csak dermedten ültem.
Jobban kellett volna éreznem magam a hírtől. A halálának elégtétellel
kellett volna eltöltenie, de nem így történt. Még mindig dühös voltam, de
belül végtelen ürességet éreztem, és nagyon hiányzott a húgom. Most
pedig ezek a mély sebek csordultig teltek bűntudattal és önváddal, amiért
felelős lettem egy másik ember életének kioltásáért.
Titus úgy mordult rám, akár egy vadállat, és amikor felpillantottam rá,
undorodva bámult, majd felegyenesedett, és a lehető legtávolabb ment
tőlem. Annyira szégyelltem magam, amiért így kellett rám néznie, hogy
legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. A fejével intett, folytassam, és
minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg tudjak szólalni. Sosem
állítottam magamról, hogy jó ember lennék, hibák nélkül, de ahogy Titus
rám nézett, úgy éreztem, mintha én is a koszos sikátorba tartoznék, ahol a
húgomat holtan találták.
Elmagyaráztam neki, hogy Novak ezek után hosszú ideig nem is hallatott
magáról. Már kezdtem azt gondolni, talán elfeledkezett rólam és a
szívességről, amit nekem tett. Kiköltöztem a szüleim házából, mert tudtam,
hogy emberileg megbuktam, átléptem egy határt, ahonnan már nem volt
visszaút, és elkezdtem egy fodrászatban dolgozni a piros lámpás negyed
szélén. A sztriptíztáncosnők hajlandóak voltak sok pénzt áldozni a
tökéletes megjelenésre, és bőven adtak borravalót, hiszen a megélhetésük a
felajzott idegenek nagyvonalúságán múlott. Jó kis életem volt, és hosszú
időn át próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy helyesen cselekedtem,
mert azt tettem, amit minden gondoskodó, védelmező nővér megtett volna.
A normalitás álarcát viseltem, és annyira ragaszkodtam hozzá, hogy
csaknem sikerült elhitetnem magammal, mindez csupán rossz álom volt.
Aztán egy nap felbukkant Novak jobbkeze, mire a maszkom lehullott, és
újra láthatóvá vált a gonosz, gyűlölködő nő, aki valójában voltam.
Novak behajtotta a szívességet, amivel tartoztam neki. Önkéntes munkát
kellett vállalnom egy átmeneti gyermekotthonban, hogy itt barátságot
kössek egy halk szavú, vörös hajú lánnyal, Dovie Pryce-szal. Meg kellett
tudnom róla mindent, követni minden lépését, és amikor eljön az idő, és
megkapom a jelet, Novak színe elé kellett volna vinnem, minden további
kérdés nélkül.
Azt hittem, képes leszek rá. Hiszen nem lehet túl nehéz összebarátkozni
egy félénk lánnyal, nem igaz? Csakhogy ez a lány az utcán nőtt fel, és épp
olyan bizalmatlan volt az emberekkel, amennyire én is. Dovie sosem
engedett igazán közel magához, és amikor Bax belépett a képbe, és
próbáltam figyelmeztetni arra, milyen következményei lehetnek, ha egy
ilyen férfival kezd, teljesen hátat fordított nekem. Aztán befutott a hívás,
amitől rettegtem. Novak őt akarta, és nem érdekelte, hogyan kapja el.
Vívódtam magamban, hogy színt valljak Dovie-nak, és rávegyem, hagyja
el a várost, vagy én meneküljek el, de tudtam, hogy Novak mindkettőnket
megtalálna. Végül a leggyávább utat választottam: felhívtam Bennyt,
Novak jobbkezét, és elárultam neki, hogy Dovie egyedül sétál az utcán a
buszmegálló felé, hogy a műhelyhez menjen, ahol bujkált. Tudtam, hogy
Novak emberei el fogják kapni, de arról fogalmam sem volt, hogy utána
lerohanják a műhelyt is, félholtra verik Dovie bátyját, és megölik a műhely
vezetőjét.
Mardosott a bűntudat, míg nem bírtam tovább elviselni, és elindultam
megkeresni Dovie-t. El kellett mondanom neki, miért tettem mindezt.
Tudtam, hogy soha az életben nem lesz képes megbocsátani nekem, de azt
akartam, hogy tudja, az okok sokkalta bonyolultabbak voltak, mint
amilyennek tűntek. Mondtam neki, hogy fel fogom adni magamat, mire
figyelmeztetett, hogy ne Titushoz forduljak. Természetesen ezek után nem
is volt kérdés, kit kell keressek. Készen álltam az alapos bűnhődésre, és ha
ehhez Bax bátyjának kellett kiöntenem a szívemet, hogy utána azt tegye
velem, amit csak akar, akkor ezt is vállaltam. Megérdemeltem a
legsúlyosabb büntetést, amit csak a törvény az ilyen bűntettekre kiszabhat,
és mire a vallomásom végére értem, láttam, hogy ebben Titus is egyetért.
Számára nem voltam más, mint akármelyik utolsó bűnöző a Pointban.
Készen álltam börtönbe vonulni, hogy a rácsok mögül nézzem végig,
ahogy napról napra elfogy az életem, ám ekkor Titus olyat tett, ami
mindkettőnket megdöbbentett. Felhívta a kerületi főügyészt, aki azonnal az
államügyészhez irányította. Titus röviden elmondta neki, milyen
bennfentes információkkal rendelkezem Novak bűnszervezetéről, és mire
felocsúdtam, már egy elegáns irodában ültem, ahol vádalkut ajánlottak
nekem cserébe azért, ha Novak megmaradt emberei ellen vallok a
szövetségi perben. Tanúvédelmet ajánlottak, és nem voltam rest elfogadni
a menekülőutat. Titus ugyan gyűlölt, és egyértelműen taszította, amit
tettem, mégis megmentett, és magamban tudtam, ezért egy életre az adósa
maradok. Nem sok jóval találkoztam az addigi életem során, erre egyszerre
ott állt előttem a legeslegnagyobb, hatalmas férfias termetével és
szigorúságával együtt is lehengerlően vonzóan, csakhogy többé a
szemembe se bírt nézni.
Most viszont szüksége van rám. Ami azt jelenti, kénytelen lesz újra rám
nézni, és talán, esetleg meg tud nekem bocsátani a múltbéli tetteimért,
mindazért, amiért ki nem állhatott. Persze ez csak álmodozás volt
részemről, de miután előző nap olyan közel álltam hozzá az irodájában,
éreztem az illatát és figyeltem, ahogy égszínkék szeme forrón, majd
hűvösen csillogott, képtelen voltam lecsendesíteni magamban az egyre
erősödő vágyakozást. Olyannyira fűtött belülről, hogy egész éjjel le sem
bírtam hunyni miatta a szemem. Nem is értettem, hogyan tudtam
meggyőzni magam, hogy Conner képes lenne felérni azzal az őserővel,
ami Titus Kingben megvolt. Az egyik férfi lenyűgöző volt, mint a világ hét
csodájának egyike, míg a másik ennek olcsó műanyag makettje, ami
darabokra hullott, amint hazavittem.
Ott álltam a rémes motel sötét, dohos fürdőszobájában, és magamat
néztem a régi tükörben, ami olyan homályos volt, hogy alig ismertem rá a
saját arcomra, és azon izgultam, hogyan festek majd, ha Titus pár percen
belül megjelenik az ajtómban. Pedig tudtam, ez egyáltalán nem számít. Ő
sosem fog úgy nézni rám, ahogy én rá, noha tagadhatatlanul vibrált
köztünk a vonzalom. Mégis, a saját hiúságom miatt, és mert a legjobb
formámat próbáltam mutatni előtte, idegesen igazgattam a frizurámat, és
próbáltam egy kis sminket feltenni a szerény készletem segítségével, amit
a kistáskámba bedobáltam. Amikor elloptam Conner mobilját, nem igazán
gondolkodtam előre. Csakis annyi holmim volt, amennyi ruhát magamon
viseltem, meg az a pár apróság, amit a táskámban tartottam. Nem sok, de
egyelőre megtette. Hallottam, ahogy a papírvékony ajtó megremeg, amikor
erős ököllel dörömböltek rajta, és mélyeket lélegeztem, hogy összeszedjem
magam.
Nem volt gusztusom mezítláb járni ezen a visszataszító padlószőnyegen,
így a bakancsom hangosan surrogott, amikor az ajtóhoz mentem. A hang
illett a szívem vad zakatolásához, hiszen újra láthattam Titust.
Kikukucskáltam az ajtón, és rögtön hátrahőköltem az arckifejezésétől. Még
nem is látott, de már úgy festett, mint aki meg akar fojtani valakit.
Épp csak levettem a biztonsági láncot és résnyire nyitottam az ajtót,
máris beviharzott hatalmas alakjával, akár egy hegyomlás. Úgy tűnt, nem
csak én nem öltöztem át a legutóbbi találkozásunk óta. Rajta is az előző
nap viselt, gyűrött nadrág és ing volt, és táskás szemeivel jóval idősebbnek
tűnt huszonnyolc événél. Noha valójában csak pár évvel volt idősebb
nálam, ebben a pillanatban azok az évek évtizedeknek tűntek. Nyakkendő
nem is volt rajta, sötét haja pedig borzasan állt, mintha folyamatosan azt
túrta volna.
– Két halott kábszerest találtunk, és lekapcsoltunk egy drogkereskedőt
ebben a motelben alig két hete. Jobb búvóhelyet nem talált?
Amint bent volt a szobában, becsuktam mögötte az ajtót, és nekidőltem.
Fel-alá járkált a kis szobában, mint egy dühös vadállat, én pedig
legszívesebben megsimogattam volna, hogy lenyugtassam. Olyan ideges
volt, hogy egész termetes alakjában és minden arcizmában láttam
rángatózni a feszültséget.
Beleborzongtam, amikor ragyogó világoskék szemével végül rám nézett.
– Conner nem hülye. Már biztosan a nyomomban van, így nem
kockáztathattam, hogy hazamenjek. A szüleimnek enélkül is volt elég baja
az utóbbi években. Nem akartam még őket is belekeverni.
– Nem ott fogja először keresni? – kérdezte Titus. Habozott, hogy leüljön
az ágy szélére, de elhúzta a száját, amikor jobban szemügyre vette az
undok mustársárga ágytakarót. Így csak keresztbe fonta a karjait széles
mellkasán, majd felém fordult.
– Nem hinném. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot Rissa halála óta. Én
iszonyúan szenvedtem, de úgy éreztem, ők nem eléggé. Évek óta nem is
beszéltem velük.
Titus rám mordult, majd felhúzta az orrát, amikor a szomszéd szoba
lakói hangos reggeli szexbe kezdtek, amitől a fal is rezgett a háta mögött.
– Nincsenek barátai, vagy más rokonai, akiknél elrejtőzhetne, míg
kitaláljuk, hogyan cserkésszük be Roarkot? Az államügyész azt fogja
hinni, meglépett a tanúvédelmi programból. Körözni fogják, míg el nem
kapjuk Roarkot, és át tudom adni a megfelelő személyeknek a szükséges
bizonyítékokat arra, hogy tényleg piszkos zsaru.
Hátrahajtottam a fejem, míg az ajtón nem koppant.
– Mondja meg a szövetségieknek, hogy vallomást fogok tenni, de többé
nem akarok védőőrizetet. Azt is csak Bax és Race miatt kaptam.
Egyébként meg azon felül, hogy piszkos zsaru, lefeküdt velem, megszegve
a szabályzatot. Miért nekem kellene bizonyítani, hogy nem követtem el
semmit?
A válasz már ott volt Titus szemében. Természetesen Conner szavának
hinnének, mert köztiszteletben álló hivatása volt, még akkor is, ha
törvényszegésre használta, én pedig csak egy lány voltam, aki folyton
rossz döntéseket hozott.
– Bax és Race nem voltak vétkesek Novak és az emberei bérgyilkosságra
való felbujtásában.
Önkéntelenül összerezzentem.
– Nem, de más ügyekben benne voltak Novak bűnszervezetében.
Továbbra is tartom magamat az alkuhoz, csakhogy közben itt maradok.
– Ez a hely nem biztonságos. Láttam az üzeneteket Roark mobilján. Még
nem végezte be a bosszúhadjáratát, és teljesen fel van tüzelve. Valami
nagyon feldühítette, ami ezekre a tettekre sarkallja. El akarja tiporni a
Pointot, és mindenkit, aki átvette a hatalmat Novak halála után. Biztos
vagyok benne, hogy rájön, maga adta fel, és elhozta a bizonyítékot is, ami
rács mögé juttathatja. A helyzete csak egyre rosszabb lesz.
Keserűen felnevettem, és felvontam a szemöldököm. Bárcsak lett volna
merszem odamenni hozzá és megölelni! Azt hiszem, egy ölelés
mindkettőnknek jót tett volna.
– A helyzetem már így is elég pocsék. Csak addig volt pár perc nyugtom,
míg másnak adtam ki magam, de még azt se tudtam jól csinálni. Az én
életem ez, nyomozó.
Titus erre összeráncolta a homlokát és észrevettem, hogy az állkapcsa
rángatózni kezd.
– Tisztában van azzal, hogy Conner nagy valószínűséggel meg fogja ölni
az árulásáért, ha a markába kapja? Porig égette Nassir klubját egy olyan
este, amikor tele volt emberekkel. Tíz holttestet húztunk ki a romok alól.
Legtöbben magánál fiatalabbak voltak.
Nekem nem kellett elmagyaráznia, milyen könyörtelen és hidegvérű
ember Conner. Úgy vágta a képembe, hogy szeret, mintha egy idióta
volnék. Mintha egy egyszerű lány lennék, aki nem az utcákon nőtt fel,
tudva, mekkora feladat őt szeretni. Egy rendes ember, egy igazi öntudatos,
komoly férfi sosem mondaná csak úgy az sz-betűs szót egy nőnek, akinek
ilyen súlyos múltja van. Abban a pillanatban tudtam, hogy olyasvalamit
tervez, aminek nem akarok a részese lenni. Azt hitte, ha azt mondja nekem,
szeret, majd kenyérre kenhető leszek. Ehelyett én is hazudtam neki, és
eldöntöttem, keresztbe húzom a számításait. Meg is kapta a magáét, amiért
alábecsült.
 – Tudom, mit akar majd tenni velem Conner, ha a keze közé kap, ezért is
fordultam magához.
Amikor ránéztem hosszú szempilláim alól, a tekintetünk találkozott, és
láttam, amint összeszorítja a száját.
– Maga képes életben tartani addig, míg vallomást nem teszek, King
nyomozó.
Valójában addig kellett életben tartania, hogy előbb ölhessem meg
Connert, mint ő engem, de a tervemnek eme részéről nem kellett tudnia.
– Mitől ilyen biztos ebben, Reeve?
Mélyet sóhajtottam, és ellöktem magam az ajtótól. Odasétáltam hozzá, és
felemeltem a fejem, hogy kissé le kelljen hajolnia, hogy a szemembe
nézzen. Veszedelmes egy férfi volt, de neki jól állt, és nekem is tetszett.
– Conner rá fog jönni, hogy én árultam el. Miattam nem mozoghat már
szabadon, azt a látszatot keltve, hogy jófiú. Ezért meg akar majd büntetni,
de nem ostoba, ismeri az összes menő zsarutrükköt. Nem csak egy
tanulatlan gengszter, aki drogot árul a sarkon. Épp olyan, mint maga, Titus,
csak gonosz kiadásban.
Összefontam a karjaimat a mellkasomon, akárcsak ő, és apró bizsergés
futott át rajtam, amikor észrevettem, ahogy a pillantása a mellemen feszülő
pólómra kalandozott. Noha ki nem állhatott, mégis vonzódott hozzám, és
ezt nem mindig tudta eltitkolni. A lelke egy része tiltakozott a zord álarca
ellen, amikor egymás közvetlen közelében voltunk. Pontosan ezzel a
részével akartam összebújni és hozzásimulni.
– Ha Connert akarja elkapni, szüksége lesz rám, hogy előcsalogassuk. El
fog jönni értem, bármin és bárkin is kell átgázolnia, ezért szem előtt kell
hagynia, aztán elkapni őt, amikor megjelenik.
 Titus hosszan, feszülten hallgatott, majd nagyot nyelt, láttam, ahogy az
ádámcsutkája liftezett.
– Arra kér, hogy használjam csalinak? Azt akarja, hogy dobjam bele a
cápákkal teli óceánba, miközben a víz már így is csupa vér?
Felemeltem a kezem és hátrasimítottam pár hajtincsemet, majd
lehajtottam a fejem, és az ocsmány padlószőnyeget bámultam a lábunk
között. A bakancsaink orra csaknem összeért, és minden idegszálammal
arra vágytam, hogy megtegyem az utolsó, icipici lépést felé.
– Ha nem teszek vallomást Novak emberei ellen, az alkum az
államügyésszel semmissé válik, és a hátralévő életemet rács mögött
tölthetem. Szörnyű dolgokat tettem, de nem hagyhatom, hogy Conner
minden ok nélkül elpusztítsa mindazt, ami ebből a városból megmaradt.
Csak addig tartson életben, míg megteszem, amit ígértem, ehhez pedig
muszáj felhasználnia, hogy előcsalja Connert. Ez az egyetlen
lehetőségünk. Ha most bujkál, akkor nyomós okot kell adni neki arra, hogy
előjöjjön a rejtekéből. Mert számít arra, hogy nemcsak maga fogja keresni,
hanem a szövetségiek is.
Titus hátralépett, és újra járkálni kezdett a szobában. Meg mertem volna
esküdni rá, hogy az ősz folt a halántékán picit nagyobb lett a bejelentésem
óta. Mivel az éjszakát a mocskos ágyban töltöttem, engem már kevésbé
zavart, hogy ráüljek. Lehuppantam a szélére, és néztem, ahogy fel-alá
járkált előttem.
– Ja, és jó oka van arra, miért teszi ezt, csak még nem tudom, mi az –
jegyeztem meg, mire Titus szigorúan rám nézett.
– Mi lenne, ha visszamenne a tanúvédelmi programba egy másik
szövetségi ügynök felügyelete alatt?
 Megráztam a fejem, és hátradőltem, a karomra támaszkodva és a plafont
bámulva. Volt rajta egy azonosíthatatlan folt, amit előző nap észre se
vettem. Fúj! El kell tűnnöm erről a helyről, mielőtt még elkapok valamit.
– Nem lehet. Ha újra köddé válok, esélye sem lesz Connert előcsalni a
rejtekéből, ráadásul az előbb mondtam, hogy a szép, rendezett, tip-top élet
nem nekem való. Itt akarok maradni. Itt kell maradnom.
Titus sosem értené meg, hogy ezzel nemcsak Dovie-nak tartoztam,
amiért elárultam, hanem a városnak is. A Point pocsék egy hely volt,
semmi szeretnivaló nem akadt benne, de én is épp így éreztem magam,
mégis vágytam rá, hogy valaki megmentsen és szeressen. A városban és
bennem olyan sok közös volt, mintha azért kellett volna megmentenem,
hogy magamat megmentsem. Már ha addig kihúzom. Titus nem lelkesedett
a tervemért, sőt, úgy tűnt, legszívesebben most rögtön faképnél hagyna.
– Aludt egyáltalán az éjjel? – Ez túl személyes kérdés volt, mégis
kicsúszott a számon.
Erre megállt és lehajtotta a fejét, mintha több mázsát nyomna. Felemelte
a kezét, hogy megdörzsölje a tarkóját, és akkorát sóhajtott, mintha a világ
minden fájdalma benne lenne.
– Nem. Próbáltam kitalálni, mihez kezdjek Roarkkal. És gondoskodtam
arról, a tökfej öcsém nehogy valami baromságot tegyen, miután már tudja,
hogy visszajött a városba. Húsz perccel azután, hogy hazaértem, hívtak,
hogy találtak egy halott prostit a vigalmi negyedben. Két órámba telt, mire
azonosítani tudtam. Elmentem a családjához, hogy közöljem velük a hírt,
mire kiderült, a nő nemcsak férjezett, de két kicsi gyereke is volt. Így
próbált pénzt keresni, mert a férje megszállott szerencsejátékos, és nem tud
megmaradni egy állásban. Az ilyen esetek mindennaposak a munkámban,
szóval nem sokat alszom, akkor sem, ha épp módom lenne rá.
Összeszorult a szívem. Nem azért, mert ez a történet olyan tragikus vagy
szokatlan lett volna errefelé, hanem mert neki ennyire számított. Magára
vette mások rossz döntéseit és hibáit, ami iszonyatos teher lehetett. Olyan
volt, mint Atlas, aki a hátán cipeli az egész rettenetes világot.
Rám nézett kristálykék szemével, majd az ágyra pillantott.
– És maga? Ezt a helyet lángszóróval kellene kitakarítani. Aludt valamit?
– Nem. Amint megszereztem a mobilt, megszöktem. Még váltás ruhát
sem hoztam magammal, sem a valós személyimet. A világ számára én még
mindig Jill Parker vagyok. Reeve Black nem is létezik.
– Jó ég! Ez egyre jobb.
– Óh, lesz ez még sokkal rosszabb is!
Titus felmordult, káromkodott egyet, és ökölbe szorította a kezét.
Az állkapcsa megint rángatózott, de a szemében valami felcsillant.
A tekintete egyre élénkebb és fényesebb lett, mintha belülről izzana.
Gondolkodás nélkül eladtam volna a lelkem utolsó, megmaradt darabkáit,
csak hogy engem is lángba borítson.
– Mégis meddig hajlandó elmenni, Reeve? Mi a határ?
Nem értettem, mire céloz, így kihúztam magam, és elszántan
előredőltem.
– Nincs határ. Mégis milyen lehetőségeim vannak, Titus? Meghalok
vagy börtönbe megyek, de egyik se túl vonzó számomra. Tudom, nem
érdemlek második esélyt, mégis elég makacs és önző vagyok ahhoz, hogy
kiharcoljam magamnak.
– Nem csak Connerre gondolok, tisztában van a többi veszéllyel is?
Az öcsém épp olyan veszélyes és kiszámíthatatlan, mint Roark, és
magának komoly szerepe volt abban, hogy elrabolták és megkéselték az
egyetlen lányt, akit valaha is szeretett. Gondolom, Nassirral sem számolt.
Ő egy igazi sötét lelkű gazfickó. Magánkívül van a haragtól a klubja
felgyújtása miatt, ráadásul Roark elkapta és alaposan helybenhagyta az
egyik lányt, aki neki dolgozik. Ő nem habozna csalinak használni, hogy
becserkéssze a zsákmányát, és az se érdekelné, maga élve megússza-e a
vérfürdőt. Sok itt az ellensége.
Libabőrös lettem kijózanítóan őszinte szavaitól.
– Tudom – feleltem remegő hangon, és utáltam, hogy kimutatom előtte a
gyöngeségem.
Közelebb lépett hozzám, a térdünk már összeért. Kinyúlt felém, és az
ujjával felemelte az állam, hogy újra belenézzek átható kék szemébe. Már
olyan világos volt, hogy szinte áttetszően csillogott, amitől egészen vadnak
és elszántnak tűnt.
– Én vagyok az egyetlen, aki a maga oldalán áll, és még én se szívesen
teszem.
– Jaj nekem!
Leengedtem a szempilláimat, hogy ne lássa, milyen érzéseket vált ki
belőlem a pillantása.
– De bármennyire is nehezemre esik ezt kimondani, segíthetünk
egymásnak. Valójában azt gondolom, csak akkor tudjuk a lehető
legkevesebb áldozattal megúszni, ha együttműködünk. Én Roarkot
akarom, maga pedig védelmet, ehhez pedig össze kell tapadnunk.
Kérdőn néztem rá, de ő rezzenéstelen arccal figyelt.
– Mit javasol, nyomozó?
– Ez nem javaslat, hanem közlöm magával, hogy ebben a percben
hirtelen és végzetesen belém szeretett. Megszállottan rajong értem, és
szenvedélyes, féktelen, megmagyarázhatatlan és teljesen nyilvános
viszonyt kezd velem. Az új kapcsolatunkat pedig mindenki orra előtt
folytatjuk, míg majd kiveri a szemüket.
Nagyot nyeltem, és azt akartam mondani, micsoda őrültségnek hangzik
ez az egész, de ekkor a tenyerét gyöngéden a szám elé tette. Felhorkantam,
és erős kísértést éreztem, hogy beleharapjak.
– Komolyan mondom, Reeve, ez az egyetlen járható út. Bax
lecsillapodik, ha azt hiszi, szerelmes vagyok magába. Nassirt ugyan nem
tudjuk teljesen leszerelni, de kevésbé jelent majd veszélyt, ha azt hiszi,
engem kell elintéznie ahhoz, hogy eljusson magához. Ráadásul azok
alapján, amit elmondott nekem, és amennyire ismerem az olyan
félcédulásokat, mint Roark, ha azt látja, lecserélte őt rám, gyorsabban
akcióba lendül. Hamarabb előbújik a rejtekéből, ha azt hiszi, maga könnyű
szívvel továbblépett. Ha megértette, milyen kockázatokkal jár mindez,
akkor kész vagyok magával együtt vállalni.
Csodálkozva néztem rá, és zavaromban a térdemen doboltam, mire
hátralépett és a reakciómat szemlélte. Nem tudom, mire számított, de
eléggé idegesnek tűnt, amikor felálltam az ágyról.
– Mit gondol? – kérdezte mély hangon, le sem véve rólam a szemét,
miközben odamentem hozzá és megálltam előtte.
Mit gondoltam? Hogy semmi „hirtelen” nem volt abban, hogy valami
végzeteset éreztem iránta, ami máris eléggé hasonlított a szerelemre.
A szenvedélyes, a féktelen és a megszállott jelzők jól körülírták, amit
iránta éreztem, részemről semmi színészkedésre nem volt szükség.
A mellkasa közepére tettem a tenyerem. Meleg és szilárd volt. Biztonságot
és erőt sugárzott.
– Szerintem magának sokkal nehezebb lesz úgy tennie, mintha kedvelne,
mint nekem, nyomozó. Ezzel is számolt?
Egy pillanatig habozott, majd a csuklómra tette a kezét, és körbefonta az
ujjaival. Azon töprengtem, vajon megérezte-e, hogy a pulzusom
felgyorsult az érintésétől.
– Megteszem, ami szükséges, a feladat elvégzése érdekében.
Ebben egészen biztos voltam. Csábítóan rámosolyogtam és lábujjhegyre
álltam, míg az ajkaink csaknem összeértek. Arra számítottam, hogy
elhúzódik, és sebesen hátrálni kezd, de nem tette. Ehelyett a nyelvét
végighúzta az alsó ajkán, mire csaknem hangosan felnyögtem.
– Bizonyítsa be! – suttogtam kihívóan, és visszatartottam a lélegzetemet,
hogy lássam, mire képes ez az egyszerre fenyegető és izgató férfi, ha
kesztyűt dobnak neki.
Nem okozott csalódást. Sosem tette.
 4. FEJEZET

TITUS
BIZONYÍTSAM BE.
Olyan kihívóan nézett rám különös, sötétkék szemével, hogy nem tudtam
ellenállni. Sem a kihívásnak, sem ennek a nőnek. Nem tetszett, hogy
beférkőzött a bőröm alá. Utáltam, hogy a kellős közepén állt a Roark által
kavart balhénak. Már eleve megtépázott idegeimet csak még tovább
feszítette, hogy smink nélkül, úgy is, hogy egy percet sem aludt az éjjel, ő
volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Nem akartam erről tudomást
venni. Nem akartam, hogy a farkam mocorogni kezdjen, ha csak hozzám
ér, pedig így történt, ezért egyszerre volt könnyű és nehéz eljátszani, hogy
szerelmes vagyok belé. Ezt ő is tudta.
Bizonyítsam be.
Ám legyen! Minden erőmmel bizonyítani fogom, bármire képes vagyok
a tervem végrehajtásáért. Tettethetném, hogy tetszik nekem, de akkor ez
lenne a hazugság. A pulzusom felgyorsult, valahányszor rám nézett az
éjkék szemével, amit sehogy sem tudtam összeegyeztetni a ténnyel, hogy
megrendelt egy gyilkosságot. Nemcsak szép volt, de halálos is. Épp olyan
kemény, mint ez a hely, ahol mindketten felnőttünk, nekem pedig már így
is épp elég gondom-bajom volt a várossal. Nem lett volna szabad egy
olyan nőre vágynom, aki pont olyan szívtelen és számító, mint a bűnözők,
akiket naponta sittre vágtam, különösen nem akkor, amikor összecsapásra
készültem a volt szeretőjével.
Feltámadt bennem a düh, amikor lehajoltam hozzá. Haragudtam
magamra, és őrá is. De még inkább azért voltam mérges, mert eleve
egyikünknek sem kellett volna ebbe a helyzetbe kerülni. Akármikor
hátranéztem, újabb rossz dolog vagy gonosztevő volt a sarkamban. Egyre
nehezebbé vált mindig előttük járni egy lépéssel. Egy nap talán én is
megbotlok és végem lesz, de akkor itt nem marad senki, akinek még lenne
lelkiismerete, és akit még érdekelne a törvényesség és az igazságosság.
Dühömben a kezem is remegni kezdett, amikor a hüvelykujjammal
felemeltem az állát, hogy a szája épp az enyémmel szemben legyen. Sosem
volt időm randizgatni, sem türelmem egy olyan nőhöz, aki nem értette,
hogy egy egész várost próbálok megmenteni önmagától, a munkám pedig
a figyelmem és az időm nagy részét lefoglalja. Akikkel korábban
találkozgattam, vagy magasságban vagy termetben nem illettek hozzám, de
az is igaz, hogy egyikük sem volt ennyire kívánatos és csábító, mint ez a
nő. Senki sem illett még ennyire hozzám, de ez a tény csak még jobban
bosszantott.
Mindene kísértésbe vitt. Ahogy sötétkék szeme megvillant, amikor
lehajoltam enyhén nyitott ajkaihoz. Ahogy végigsimított a mellkasomon,
majd a nyakam köré fonta a karját, miközben egyre közeledtem hozzá.
Ahogy aprót sóhajtott, a leheletével csiklandozva a számat, mielőtt az
övéhez ért. Bizonyítanom kellett volna. Megerősíteni a szándékaimat, és
talán egy másodpercig így is volt, aztán egyszerűen csak egy csók lett, és
teljesen megfeledkeztem arról, ki ő, és mi volt a célom ezzel. Csak az járt a
fejemben, hogy csókolni akarom, míg mindketten meztelenül nem
fekszünk, és tövig beledöföm a farkam tökéletes, álnok testébe.
A szája puhasága is csak hazugság volt, mert nem volt lágy nő. Az édes
íze is megtévesztés. Hiába volt álomszép és émelyítően finom, tudtam,
hogy az ínycsiklandó máz alatt keserű belső lakozik. Amikor kidugta a
nyelvét, és a hegyével hozzáért az alsó ajkam közepéhez, már nem
gondoltam bele, mit teszek. Úgy csókoltam, mint a nőt, akire vágyom, és
nem úgy, mint akinek ellen akarok állni.
Belemarkoltam hosszú hajába, és nekinyomtam a motelszoba vékony
ajtajának. Meglepetten sóhajtott, amikor nekiütközött a teste, én pedig
kihasználtam, hogy kinyíltak az ajkai, és teljesen elmerültem köztük. Fel
akartam falni. Szőröstől-bőröstől. Itt akartam maradni, ebben a pillanatban,
amikor csak a szívdobogását éreztem és a mellkasomnak feszülő kemény,
hegyes mellbimbóit. Úgy csókolt, hogy elfeledkeztem az egész világról,
ami lassan összeomlott körülöttem. Nem létezett a pusztulásra ítélt város,
amiért felelősséget éreztem, csakis ez a nő, akinek a combjait
szétfeszítettem a térdemmel, miközben a nyelvemmel köröztem a szájában.
Éreztem, ahogy a körmei belefúródnak a nyakamba. Hozzám nyomta a
csípőjét, amikor tökéletesen belesimultam combjai lágy ölelésébe. Már-
már ijesztő volt, milyen jól passzolunk egymáshoz. Nagydarab férfiként
gyakran éreztem úgy, hogy vissza kell fognom magamat a nőkkel. Nem
akartam fenyegetőnek, ijesztőnek tűnni, de vele emiatt egyáltalán nem
kellett aggódnom. Elfogadott mindent, amit csináltam vele, és úgy
viszonozta, hogy kicsit kiengedett a belső fékem, amivel az indulataimat és
a frusztrációmat tartottam elnyomva. Mélyen bennem megmozdult valami,
és életre kelt, ami eddig szunnyadt. Az sem zavarta, hogy a pisztolyom
még az övemen van, mert szinte már összenőtt velem. Belekapaszkodott a
vállamba és hagyta, hogy mohón faljam, mintha az utolsó vacsorám lenne
a halálsoron. Életemben nem éreztem még ilyen éhséget, mielőtt az ajkaink
összeértek.
Belemélyesztettem a fogam bársonyos alsó ajkába, és a hajánál fogva
keményen hátrahúztam a fejét, hogy még mélyebbre hatolhassak forrón
hívogató szájába. A farkam már szinte tombolt, hogy tegyek végre valamit,
és a dobhártyámban dübörgő pulzusomtól alig hallottam meg a mobilom
csörgését a zsebemből.
Elengedtem és hátraléptem, mintha a teste lángolna. Mindketten
kipirultan ziháltunk. A szeme csaknem feketén csillogott, és biztos voltam
benne, hogy az enyém is fehéren világít, akár az izzó parázs. Nem
emlékszem, mikor éreztem magam valaha is egyszerre ennyire jól és
rosszul.
Elővettem a mobilt a zsebemből, a fülemhez emeltem, és ingerülten
beleszóltam. – Mi van?
Alig kaptam levegőt, ő pedig csak állt ott, háttal az ajtónak dőlve, és
nagy szemekkel nézett rám. Csaknem elvesztettem az eszemet, amikor a
nyelve hegyével lenyalta az ajkáról az apró vércseppet, ami a legkevésbé
sem gyöngéd csókom nyomán serkent. Nem akartam neki fájdalmat
okozni, sem megsebezni őt, de amikor észrevette, hogy nézem, kissé
leeresztette hosszú szempilláit, amiből úgy tűnt, még tetszett is neki.
Szerette a durvulást, az erőszakot, ezért nem is csoda, hogy élvezte.
– Tudom, hogy most lett vége a műszakodnak, de találtunk a kikötőben
egy HT-t, amit meg kellene nézned.
A hang alapján nem tudtam beazonosítani, melyik nyomozó
kollégámmal beszélek épp, de csakis olyasvalaki lehetett, aki tudta, ha
valaki elpatkolt a Pointban, elsőként mindig engem hívtak.
A HT a holttest rövidítése volt, és egyáltalán nem akartam megnézni.
Épp eleget láttam belőlük az elmúlt pár napban. Beletúrtam a hajamba, és
néztem Reeve-et, amint eljön végre az ajtótól, majd odasétál az ágyhoz és
leül. Kirázott a hideg, olyan gyalázatosan mocskos volt az az ágy.
– Miért gondolod, hogy meg kellene néznem?
– Mert szinte még gyereklány volt. Alig lehetett több tizennyolc-
tizenkilenc évesnél.
Káromkodtam, és járkálni kezdtem a szobában.
– Ez tényleg szörnyű, de nem szokatlan errefelé.
– Nos, valójában azért hívtalak, mert kísértetiesen hasonlít arra a
bombázóra, aki tegnap beszambázott az irodádba. Hosszú fekete haj, kék
szem. Első pillantásra azt hittem, ő az, de fiatalabb nála, és eléggé
személyes módon intézték el.
– Bassza meg!
– Igen. Gyere ide, King, és nézd meg, mit tett az a beteg állat ezzel a
szegény lánnyal! És közben szólj a másiknak is, aki még életben van, hogy
vigyázzon magára.
Megszakítottam a hívást, és olyan erősen összeszorítottam a kezem,
csoda, hogy a mobilom nem tört ketté. Reeve-re pillantottam, aki komoly
arccal nézett rám.
– Szedd össze minden holmidat! Elmegyünk innen!
Ez nem kérdés volt. Lassan pislogott, majd összevonta sötét
szemöldökét.
– Már mondtam neked, sietősen jöttem el, és nincs hová mennem.
– Tudok egy helyet, ami egyelőre megfelel. A kikötőben épp most
találtak egy holttestet, ami döbbenetesen hasonlít rád. Ez azt jelenti, Roark
már tudja, hogy itt vagy, és szerintem a tudomásunkra akarja hozni,
mennyire nem örül ennek. Megöltek egy szegény kislányt, Reeve, csak
azért, mert a haja és a szeme ugyanolyan színű volt, mint a tiéd. Ebből sem
érzed, milyen nagy veszélyben vagy? Az a férfi egy szociopata!
Nekem pedig időm sem volt kideríteni, mi dühítette fel, mi vezetett
ehhez az ámokfutáshoz, és hogyan állítsam meg.
Amikor Reeve felállt, láttam a szemében a lelkifurdalást. Mégiscsak
képes volt bűntudatot és megbánást érezni. Jó volt tudni, ettől kicsit
kevésbé haragudtam magamra, amiért legszívesebben visszanyomtam
volna az ajtóhoz, hogy ott folytassam, ahol abbahagytuk.
– Mégis hová mehetnék, nyomozó?
– Mielőtt Baxet lecsukták, egy kis garzonlakásban lakott, a vigalmi
negyed szélén. Nem is tudtam, hogy vett egy házat, mielőtt letartóztatták.
Miután szabadult, és összejött Dovie-val, együtt kiköltöztek a kertvárosba.
Végül is, én fizettem ki a garzon bérleti díját pár évre előre, hogy mikor az
öcsém kijön a sittről, legalább legyen hová mennie. Már egy ideje üresen
áll, és nincs is messze innen. De ez csak ideiglenes megoldás, míg
biztonságosabb helyet nem találok.
Szigorúan néztem rá.
– Mellesleg mindenki tudja, hogyan áll hozzád Bax, így soha senkinek
nem jutna eszébe épp az ő lakásában keresni téged.
Egy percre sem volt szabad megfeledkeznie arról, hogy minden bokorból
ellenség les rá, és valamennyi örült volna, ha már nem lélegzik.
– Titus… – szólalt meg halkan, a szemembe nézve. – Azért jöttem
vissza, hogy segítsek neked. Nem akarom, hogy épp miattam balhézzatok
össze Shane-nel. Tudom, milyen nehéz volt számodra, hogy csaknem
elveszítetted őt. Ezt végképp nem szeretném, hogy megtörténjen.
Felnézett az ősz foltra a hajamban, ami folyamatosan arra emlékeztetett,
milyen messzire képes elmenni az öcsém. Velem ellentétben Baxnek nem
volt ketrece, amiben a vad énjét tartotta. Azt tette, amit akart, akkor,
amikor neki tetszett, amitől hihetetlenül veszélyessé vált. Ezért is volt
szüksége Reeve-nek rám. Baxszel ugyan nem mindenben értettünk egyet,
még mindig rengeteg feszültség volt köztünk és a világnézeteink között.
De ahhoz eléggé tisztel és szeret, hogy ha el tudom vele hitetni, milyen
fontos számomra ez a nő, akkor békén hagyja. Nem szívesen tenné,
valójában iszonyú nehezére esne, de akkor is visszafogná magát.
– Bax az én gondom. Mindig is az volt, és nem biztos, hogy szerencsés
lenne, ha szemtől szembe Shane-nek szólítanád.
Megvonta a vállát. – Én azt láttam, hogy Dovie Shane-be szeretett bele,
nem Baxbe. Shane-ként sokkal kevésbé tűnik ijesztőnek.
Dörmögtem egyet, mert Shane és Bax az a két rész volt, ami együtt tette
ki az öcsémet. Mindkettő épp elég rémisztő és veszélyes, de ezt Reeve-nek
nem kellett tudnia. A lepukkant szobára mutattam, és felszólítottam:
– Szedd össze a holmid!
Szerényen elmosolyodott. – Nincs is holmim.
Noha nem először állította ezt, nem hittem el neki. Mégis milyen nő
indulna útnak egy szál ruhában? Az, akinek csak a túlélés számít. Nos,
ezzel meg is válaszoltam a saját kérdésemet.
 Felsóhajtottam, és az ajtóhoz indultam.
– Rendben, akkor induljunk! Nekem ma még ki kell mennem a kikötőbe
is.
Bólintott, majd kisétált előttem, amikor kinyitottam neki a papírvékony
ajtót. Ösztönösen befeszültem, amikor egy pillanatra megtorpant, és felém
fordult, hogy a szemembe nézzen.
– Ha bármit is számít a véleményem, nagyon meggyőzően adod elő,
hogy tetszem neked, Titus. Egy másodperccel a mobilod megcsörrenése
előtt már majdnem hittem is neked.
Aztán kilépett az ajtón, miközben én próbáltam megemészteni a
mondatait.

BELETELT EGY KIS IDŐBE, mire elvittem a lakásba, aztán ott hagytam
azzal az utasítással, hogy ki se mozduljon onnan, míg nem hall felőlem.
Bax régi kis garzonja egyelőre megfelelt, de találnom kellett számára egy
helyet, ami elég biztonságos, viszont nincs teljesen rejtve, hogy Roark
tudja, hol van, vagyis hol vagyunk, miközben eljátsszuk, hogy
szenvedélyes szerelemre gerjedtünk egymás iránt. A többire nem volt kész
tervem. Tudtam, hogy elő kell csalogatnom Roarkot, de azt már egyáltalán
nem láttam előre, mi lesz, ha ez sikerül. Bíznom kellett magamban, hogy
egyszerűen le tudom majd tartóztatni, minden vérontás nélkül. Csakhogy
erőszakos ember volt, és fűtötte a düh, ezért sem hittem, hogy ez
összejöhet. De ráérek a részleteken gondolkodni – az ördög mindig
ezekben a fránya apróságokban rejtőzött –, miután biztos helyre vittem
Reeve-et és beindul a színjáték.
Szótlanul, feszülten ültünk egymás mellett a kocsiban, míg a lakáshoz
nem értünk. Megfizethetetlen volt az arc, amit vágott, mikor beléptünk az
ajtón és végignézett Bax régi agglegénybarlangján. Biztosítottam róla,
hogy Dovie alaposan kitakarította a lakást, mert korábban néha itt aludtak,
amikor Bax későig dolgozott a műhelyben. Megnyugtattam, hogy ebben a
fürdőszobában kisebb valószínűséggel fog valami nemi betegséget elkapni,
mint abban a förtelmes motelban.
Nem felelt semmit, én pedig el se búcsúztam, csak meghagytam neki,
hogy maradjon észrevétlen, és ne vonja magára a figyelmet. Egy ilyen
feltűnő szépség ezt csakis úgy tudja megoldani, ha ki se teszi a lábát az
utcára, legfeljebb házhoz rendeli a pizzát és a kínai kaját. Elég vacak terv
volt, de egyelőre ez is megtette. Komoran nézett rám, mire eszembe jutott,
hogy pénz és igazolványok nélkül jött el. Sóhajtva a kezébe nyomtam pár
húszdollárost, és láttam rajta, hogy vonakodva veszi el. Épp úgy nem akart
a terhemre lenni, ahogy én sem szívesen voltam az egyedüli ember, akire
számíthatott.
Mire a kikötőbe értem, már azt se tudtam, ki vagyok. Alig éltem, és sem
a világ összes kávéja, sem a harag nem tudott magamhoz téríteni a
kiábrándultságomból, amiért egy ártatlan lányt minden ok nélkül megöltek.
A helyszín kaotikus volt. Mindenütt rendőrök hemzsegtek, és az
orvosszakértő ott állt a holttest mellett, hogy megvizsgálja. Már, ami
maradt belőle. Szegény kislánynak pokoli kínokat kellett átélnie, és Roark
teljesen egyértelművé tette, miért kellett szenvednie. Ez félreérthetetlen
üzenet volt.
Nem csak dühös volt Reeve-re, amiért elárulta. Már rá is ellenségként
tekintett, és pontosan így fog vele is elbánni, ha egyszer a keze közé kapja.
Ezt a fickót az sem érdekelte, hogy férfit, nőt vagy gyereket öl.
A brutalitása egyre fokozódott, egyre nyilvánvalóbbá, célirányosabbá vált.
Egyértelműen kinyilvánította, hogy csak a pusztítás és a vérontás érdekli,
az ehhez eszközként használt áldozatai pedig egyre fiatalabbak voltak.
A lánynak ugyanúgy felvágták a mellkasát, mint Dovie-nak azon az
éjjelen, amikor elrabolták. Csakhogy Dovie túlélte, és a testén lévő
hatalmas hegek bizonyítják, milyen elszántan küzdött akkor a túlélésért.
Ezen a lányon csak a tátongó sebek maradtak. Ezenfelül égésnyomok a
teljes testfelületén és egy golyó ütötte seb a homloka közepén. De egyik
sem volt annyira iszonyatos, mint amit Roark művelt a nő legnemesebb
testrészével, amivel egy férfinak csak tisztelettel lenne szabad bánni.
Olyan mérhetetlen dühöt és gyűlöletet zúdított erre a lányra, amilyennel
korábban még nem is találkoztam. Mindez csak még hátborzongatóbb volt
azért, mert a lány tényleg feltűnően hasonlított Reeve-re, csak jóval
fiatalabb és alacsonyabb volt nála.
– Most már elvihetjük a holttestet, nyomozó?
Felnéztem a fiatal helyszínelőre, és bólintottam. Észre sem vettem, hogy
elkalandoztam, és csak bámultam a halott lányt, mintha azt várnám, életre
keljen, és kimondja Conner Roark nevét, hogy minden felhajtás nélkül
letartóztathassam. Csakhogy semmi sem ment ilyen egyszerűen.
– Igen. Sikerült már azonosítani? Szinte még gyerek. Valakinek értesíteni
kell a családját.
– Még nem. Csak annyit tudunk, hogy táncosnő volt a Spanky’s-ben.
A táskájában csak egy köteg pénzt találtunk, semmi mást.
Még egy jó hír! Nassir már így is közel állt hozzá, hogy elveszítse az
önuralmát azok után, ami a klubbal történt. Ha megtudja, hogy az egyik
lány, aki neki dolgozott, a lehető legrosszabb helyen volt, a legrosszabb
időben, és ugyanaz felelős a haláláért, aki a klubját is felgyújtotta, akkor
egész biztosan ki fog borulni.
Általában nem érdekelt, ha valaki úgy döntött, az én utcáimon akar
csatákat vívni. Keményebb voltam, gyorsabb, okosabb is, és amikor
kellett, könyörtelenebb. Csakhogy Nassir Gates nem ez az eset volt. Nem
ismertem alaposan a hátterét, de megéreztem, hogy dörzsölt és ravasz.
Hiába próbálta magát egyszerű nehézfiúnak beállítani, én átláttam rajta.
Nassir maga volt az ördög, és ha búcsút int a maradék józanságának,
mindannyian belefulladunk a vérfürdőbe, amit rendez.
Miközben betették a lányt a hullaszállító kocsiba, a kereskedelmi
hajókikötőt bámultam, és éreztem, hogy egy újabb értelmetlen halál súlya
nehezedett a lelkem azon részére, ahol ezeket elraktároztam. Elvesztettem
az időérzékemet is, miközben azon agyaltam, hogyan oldhatnám meg ezt
az ügyet, ám ekkor egy súlyos kéz megragadta a vállamat.
Nem gondolkodtam. Egy szempillantás alatt előkaptam a fegyverem, és
az ismeretlenre szegeztem. Mindketten káromkodtunk, Race pedig
hátrahőkölt, megadón felemelve a kezét.
– A mindenségit, Titus!
Összevont szemmel néztem rá, és visszatettem a fegyvert a
pisztolytáskába.
– Mit keresel itt, Hartman? Nem kéne épp most fogadásokat felvenned,
vagy inkább rendet rakni a fejedben, miután megtudtad, hogy apádat
megölték?
Nem voltam túl kedves, sem együttérző vele. Már nem volt hozzá erőm,
szerintem ezt Race is látta rajtam, mert csak elvigyorodott, és épp olyan
előkelően és kifogástalanul festett, mint mindig. Mintha kicserélték volna
azok után, ahogy tegnap az irodámban láttam. Azon töprengtem, vajon
mennyit segíthetett neki ebben az a tény, hogy volt mellette egy rendes nő,
aki megértette őt és az életét, és hirtelen feltámadt bennem az irigység.
– Errefelé lakom. Brysen húga hallotta a hangoskodást, és megnéztünk
az épület kameráin keresztül, mi folyik itt. Láttam, ahogy megjössz, és azt
gondoltam, megvárom, míg a többi kék ruhás lelép, aztán lejövök hozzád
megkérdezni, mi történt.
– Tényleg itt laksz?
Bólintott, és egy acélból és üvegből épült házra mutatott, ami a Pointhoz,
de különösen a rozoga kikötőhöz képest kirívóan elegáns volt.
– Az apám hordta ebbe a lakásba a szeretőit. A házfelügyelő egy kapzsi,
sötét alak, és amikor Brysen zaklatója kezdett veszélyessé válni, ráírattam
a lakást a nevére, és idehoztam, hogy biztonságban legyen. Közben
megtetszett a környék. Elég csendes, és miután Booker a lőtt sebéből
lábadozva kijött a kórházból, őt is ideköltöztettem, hogy tartsa szemmel a
házat, míg én dolgozom. Jobb így, hogy a lányokra akkor is vigyáz valaki,
ha én nem vagyok itthon. Ezenfelül a biztonsági rendszert is
megerősítettem, így már nehezebb ide behatolni, mint Bax leglágyabb
pontjába. Senki se teheti be a lábát anélkül, hogy Booker vagy én ne
tudnánk róla. Mindenütt kamerák vannak.
Noah Booker egy exelítélt volt, igazi nehézfiú. Sokban hasonlított az
öcsémre. Volt annyi esze, hogy tudja, Novak halála után csakis Race
veheti át a sötét sikátorokban és hátsó szobákban folyó bűnös ügyletek
irányítását, így hát önként felajánlotta neki a szolgálatait. Még
golyófogónak is beállt, amikor Race barátnője szemtől szemben találta
magát mindenre elszánt zaklatójával. Kész volt az életét adni azért, hogy
megmentse Brysent és a húgát, ezért nem lepett meg, hogy Race rögtön
előléptette a jobbkezévé, és nemcsak a saját, hanem a lányok testőrének is
megtette.
Megdörzsöltem borostás államat, és a fogaskerekek kattogni kezdtek az
agyamban. Felvontam a szemöldököm, és megkérdeztem Race-től:
– Van még kiadó lakás az épületben?
Erre összekulcsolta a karjait, és értetlenül nézett rám.
– Miért? Mi a gond a házaddal?
Volt egy takaros kis házam nem messze a város szélén, de a Pointtól elég
távol ahhoz, hogy álmomban – már, ha sikerült lehunyni a szemem – ne
kelljen azzal foglalkoznom, hogy belőnek az ablakomon vagy berúgják a
bejárati ajtómat. Csak a holmimat tartottam ott, és aludni jártam haza, ha
volt rá időm. Ahhoz nem volt elég biztonságos, hogy ide vigyem Reeve-et,
miközben ennyien akarták őt elkapni. Túlságosan kiesett, és teljesen
magára maradt volna, amikor én nem vagyok ott, mert Roarkot próbálom
elkapni.
– Semmi gond a házammal, de épp egy ügy kellős közepén vagyok, és
szükségem lenne egy biztonságos helyre, ahol pár hétig meghúzhatom
magam.
– Annak az ügynek köze van egy bizonyos fekete hajú szépséghez, aki
nemrég jött vissza a városba?
A fenébe is, Race borotvaéles esze mindig egy lépéssel előrébb járt, most
pedig épp engem körözött le.
– Igen, de ne is mondj semmit. A fickó, aki felgyújtotta a kocsidat,
összeverte Roxie-t, most pedig megkínozta és úgy kidobta ide ezt a
szegény lányt, mintha csak egy darab szemét lenne, már nem csak a
Pointon akar bosszú állni, Reeve-et is el akarja kapni. Elárulta nekem a
nevét, és vállalná a csali szerepét is, hogy elkapjam a pasast, ezért mindent
meg kell tennem, a biztonsága érdekében. Segíts nekem ebben, Race!
Láttam rajta, hogy fejben számba veszi az előnyeit és a hátrányait annak,
ha teljesíti a kérésemet. Race soha semmit sem tett anélkül, hogy felmérte
volna, neki milyen haszna származhat belőle. Tisztában voltam azzal, hogy
azt kértem tőle, fogadjon be a védett bázisába egy nyilvánvaló biztonsági
kockázatot. Azt is tudtam, olyasmire kérem, amit Bax végképp
helyteleníteni fog. Ő pedig felfogta, hogy elég nagy szarban lehetek, ha
arra kérem, adjon szállást a nőnek, aki nemcsak a húgát dobta oda a
gengsztereknek zsákmányként, de közvetetten felelős volt azért is, hogy őt
csaknem halálra verték. Többet kértem tőle, mint amennyit ő tőlem valaha
is. És mivel egy kibaszott zseni volt, azt is tudta, ha belemegy ebbe, sokkal
fogok tartozni neki. Legalább egy ingyen szabadulhatsz a börtönből
kártyával.
Az életemet mindig is határozott, fekete és fehér vonalak mentén éltem,
de az utóbbi időben a szürke egyre több árnyalata keveredett közéjük, és
már alig láttam a homályban. Én a jó és a rossz oldalban, a helyesben és a
helytelenben hittem. Kész voltam az életemet adni a meggyőződésemért,
de azt is szerettem volna, hogy néha a jófiúk nyerjenek. Az utóbbi időben
egyre inkább úgy tűnt, ez csak akkor lehetséges, ha a rosszfiúk szabályai
szerint játszunk. A bensőmben minden tiltakozott és lázadt ez ellen, de
nem volt más választásom, ezt Race is tudta.
– Adj egy hetet! Most épp nincs szabad lakás, de intézkedem, és kerítünk
neked helyet.
Felsóhajtottam és lehajtottam a fejem, a bakancsom orrát és az előttem
fekvő dokkot bámulva.
– Meg se kérdezzem, hogyan tudsz ilyen rövid időn belül üres lakást
keríteni, igaz?
Race felnevetett, amitől felállt a karomon a szőr. Eszembe jutott, amikor
még csak egy kallódó gazdag kölyök volt, aki kocsikat lopott Baxszel. Már
nem volt elveszett, és egyáltalán nem volt szabad alábecsülni a férfit, akivé
vált.
– Inkább ne tedd! Fontosabb, hogy mindketten biztonságban lesztek
ebben a házban, és még Bookert is kölcsönadom. Ő majd szemmel tartja a
kis besúgónkat, miközben te próbálod megmenteni a világot.
Felkaptam a fejem, hogy ránézzek, de akkorra már sarkon fordult, és
elindult az elegáns apartmanház felé.
– Szerintem lehetnél egy kicsit megértőbb azokkal, akik csak a túlélésért
küzdenek, Hartman.
Megvonta a vállát, és hátra sem nézett, úgy szólt vissza.
– Te viszont ne felejtsd el, minden jó cselekedet elnyeri a méltó
büntetését, Titus! Most azt mondja, segíteni akar neked, de ugyanezt
állította Dovie-nak is, mielőtt csapdába csalta. Én is el akarom kapni a
fickót, aki baszakodik az életemmel és a családommal, és ha szerinted ez a
nő elvezethet hozzá, akkor legyen csak a közvetlen közelemben.
Nem tudtam vitatkozni vele, mivel ő is pontosan ugyanolyan logika
szerint gondolkodott, mint én, úgyhogy csak némán bámultam a hátát,
miközben elsétált.
 5. FEJEZET

REEVE
BAX KICSI LAKÁSÁBAN BUJKÁLNI olyan volt, mintha
visszakerültem volna a tanúvédelmi programba. Senkivel sem találkoztam
a pizzafutáron kívül. Titus sem jelentkezett azóta, hogy miután itt hagyott,
másnap megjelent egy zacskó ruhával, amit a szomszédjától kért kölcsön,
és egy feltöltőkártyás mobillal, amit mogorván nyomott a kezembe.
Meghagyta, hogy csak vészhelyzetben használjam, aztán egy szó nélkül
lelépett. Nyilván terhére volt a rólam való gondoskodás, de ezen nem
tudtam segíteni, csak elvettem tőle a mobilt, és miután dühösen
kiviharzott, nekidőltem a csukott ajtónak.
Amióta rávettem, hogy megcsókoljon, és pár percre levegye bazaltkő
álarcát, minden egyes nap úgy éreztem, egyre jobban belehabarodom.
A vonzalmam Titus King iránt nem volt újdonság, de most, hogy már
tudtam, sőt, a saját bőrömön megtapasztaltam, milyen, ha engem kíván, ha
én lehetek a benne szunnyadó tűz gyújtópontja, másra sem tudtam
gondolni. Álmomban és ébren is csak ő járt az eszemben. Éreztem az ízét,
a szorítását, és amikor levegőt vettem, vagy csak megdobbant a szívem,
meg mertem volna esküdni, hogy a testem az ő nevét visszhangozza.
Pedig csakis Connerrel lett volna szabad foglalkoznom, és a szemem
előtt tartani ezt a célt, mert ennek a játéknak csak egyetlen nyertese
lehetett. Halálra rémített a tudat, hogy egy dühöngő őrült céltáblája
vagyok. Megölt egy lányt, csak azért, mert hasonlított rám, méghozzá
különös kegyetlenséggel és véresen. Az a lány rengeteget szenvedett. Titus
brutálisan őszintén elmesélte, mi történt a holttesttel, amihez hívták,
mielőtt még elszabadultak volna a dolgok a motelban. Szegény lány
iszonyú kínokat élt át, és mindketten tudtuk, hogy ez még semmi ahhoz
képest, amit Conner tenne velem, ha a keze közé kapna.
Mielőtt megismertem Titust, egyszerűen elmenekültem volna.
A virgácsaim fürgék voltak, és bárhol meg tudtam volna vetni a lábam.
Amerika közepén számos névtelen város akadt, ahol eltűnhettem volna
úgy, hogy többé senki sem talál meg. De most, hogy itt állt előttem ez a
mogorva nyomozó, aki kész volt elhinni nekem, hogy jóvá akarom tenni a
hibáimat és őszintén segíteni neki, többé már nem futhattam el.
Eljött az ideje, hogy a sarkamra álljak, és helyrehozzam minden rossz
cselekedetemet, az egyetlen bevethető eszközömmel. A külsőm volt a
csalétek, aminek kevés férfi tudott ellenállni, és ha egyszer Conner eljön
értem, gondoskodom róla, hogy többé senkit se bánthasson vagy verhessen
át. Közeledett a leszámolás pillanata. A való életben a jók sosem
diadalmaskodhattak a rosszak fölött, mert a rosszak sosem játszottak a
szabályok szerint. Csakis egy gonosz győzhette le a gonoszt, én pedig elég
álnok voltam ahhoz, hogy teljesítsem a feladatot. Azt kértem Titustól,
tartson életben, de nem azért, hogy vallomást tehessek, hanem hogy golyót
eresszek Connerbe, mielőtt ő ereszt golyót belém, vagy bárki másba a
Pointban. Kész voltam feláldozni magam a nagyobb jó érdekében, és az
egészben csak egyetlenegy dolgot bántam: hogy hazudnom kellett a valódi
szándékaimról a jóképű nyomozónak. Így is alattomosnak és kétszínűnek
tartott, de ha ez egyszer kiderül, többé nem gondolhat mást rólam, mint
hogy én is csak egy lelketlen gyilkos vagyok.
Amikor kopogtattak az ajtón, jóval naplemente után, amikorra Titus
ígérte magát, automatikusan azt hittem, ő az. Csakhogy eleget éltem a
Pointban már ahhoz, hogy ne nyissak ajtót anélkül, hogy megnézném, ki
áll a másik oldalon. Amikor kinéztem a kukucskálón, nem égszínkék,
hanem olyan ragyogó fenyőzöld szempár nézett vissza rám, ami bármelyik
nőt le tudta volna venni a lábáról. Mintha csak hallotta volna a
gondolataimat, ahogy a biztonsági lánchoz értem, az arany istenség rám
mosolygott, megvillantva a gödröcskéket az arcán, amitől önkéntelenül
megdobbant a szívem. Race egész másképp volt veszélyes, mint Bax, és
hirtelen megértettem, miért alkotnak együtt verhetetlen párost.
Kinyitottam az ajtót, de nem vettem le a kezem a kilincsről, ezzel jelezve
Race-nek, nem akarom behívni a lakásba.
– Titus küldött?
Utáltam, mennyire rosszulesett, hogy a fekete hajú zsaru esetleg
lepasszolt valaki másnak. Ennél sokkal erősebb anyagból gyúrtak. Nem
engedhettem meg magamnak a szomorkodást, valahányszor eszembe
jutott, hogy Titus nem úgy érez irántam, ahogy én iránta. Az agyamba
kellett végre vésnem, hogy nem is érezhet így. Én nem voltam jó ember,
Titus viszont a legjobbat érdemelte.
Race újra rám mosolygott, mire a szememet forgattam. Nem volt nehéz
rájönni, hogyan érte el, amit akart, minden erőfeszítés nélkül. Már a
mosolyával képes lett volna bárkit bármire rávenni. Szinte sugárzott belőle
a kellemes időtöltés és a buja, izgató dolgok ígérete.
– Nem. Nem is tudja, hogy itt vagyok, és valószínűleg elég dühös is
lenne, ha megtudná. A fejemben összekapcsoltam pár dolgot, ami általában
nem tűnik fel az embereknek, így jöttem rá, hol bújtathat. Senki sem hinné
el, hogy Bax beengedne téged a lakásába. Gyűlöl, és boldogan a kezére
adna annak, aki a legtöbbet ígéri érted. Titus a lelkét is kitette, hogy senki
se tudja meg, hol rejtőzöl. Bax folyamatosan a nyakában liheg, hogy árulja
el, de szerintem te is tisztában vagy azzal, hogy nem virágot akar neked
küldetni.
Beleharaptam az alsó ajkamba, és a szempilláim alól felnéztem Race-re.
– Tudom. Bax szeretne a keze közé kapni, és nem érdekli, miért vagyok
itt, sem az, hogy Titusnak szüksége lesz rám, ehhez a meccshez.
– Ha Baxen múlna, hamar elföldelnének, és már csak távoli emlék lennél
számunkra, de ő gyakran rövidlátó.
Race keresztbe fonta a karjait széles mellkasa előtt, én pedig figyeltem,
amint hosszúujjú pólóinge megfeszül robusztus izmain. Termetben ugyan
nem közelítette meg sem Titust, sem Baxet, de kifinomult eleganciáját épp
olyan fenyegetőnek éreztem, miközben hosszan nézett.
– Tudni akarom, mit terveztek, Reeve! Mi lesz, ha a fickó végül feltűnik?
Titus talán azt hiszi, kimenekíthet téged úgy, hogy közben nem téveszti
szem elől a célpontot. De én elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, ha te
veszélybe kerülsz, rád fog figyelni, nem pedig arra, hogy elkapja a pasast.
Szóval, mi a valódi oka annak, hogy belementél ebbe a játékba? Nem árt,
ha tudod, nem viselkedem úriemberként, ha a barátaimat vagy a
családomat fenyegetés éri. Nem okoz gondot felhívni Baxet, és elmondani
neki, hol bújtat téged a bátyja, ha nem vagy őszinte hozzám.
Race szeme színe több árnyalattal sötétebbre változott, én pedig
erősebben haraptam az ajkamba. Nem válaszoltam neki, és meg se
mozdultam, amikor egy lépéssel közelebb jött. Nem lehetett rajta érezni az
utcák szagát. Finom illata volt, akár egy drága luxuscikknek. Annyira
kirívóan nem illett bele ebbe a környezetbe, a Point kellős közepén álló,
lepukkant bérház folyosójára, hogy majd beleszédültem.
Vonakodva szólaltam meg.
– Ismerem a férfit, aki megölette az apádat. Bizonyítékom is van rá, ezért
elhoztam Titusnak, mert segíteni akarok neki, hogy megállítsa.
Race erre vékony csíkká húzta össze fenyőzöld szemeit, és az állkapcsa
megfeszült.
– Ki az?
A szememet forgattam. Nem mintha bármin is változtatott volna, ha
elmondom Race-nek, amit tudni akart. Connert úgysem tudná megtalálni,
míg ő maga nem dönt úgy, hogy előbújik.
– A neve Conner Roark. Ő a szövetségi ügynök, aki az összes tanúval
foglalkozik Novak drogkereskedelmi büntetőügyében.
Race csinos arcán megkeményedtek a vonások. Lord Hartman ugyan
nagypályás gazember volt, de neki mégiscsak az apja, és a szőke
Adonisznak egyáltalán nem tetszett a tény, hogy Conner adta ki a
parancsot a kivégzésére.
– Egy ilyen embert nem lehet jelvénnyel feltartóztatni vagy rácsokkal
fenyegetni. Az ilyen rohadékokkal csakis a golyó bánhat el.
Újra felsóhajtottam, mert ebben egyetértettem Race-szel. Csak figyeltem,
ahogy sebesen mozogni kezd a szeme, és fejben összerakja a puzzle-
darabkákat. Amikor a gondolatmenet végére jutott, közelebb lépett, és rám
mordult.
– Azért jöttél ide, hogy rávedd Titust, ölje meg neked Roarkot? Már
megint emberi életekkel játszadozol? Mert ha igen, akkor most szólok,
ezúttal sokkal rosszabbul fog végződni számodra!
Nyeltem egyet és összehúztam a szemem. Senkinek nem hagyhattam,
hogy megfélemlítsen, még akkor sem, ha Race fenyegetőzésétől kivert a
hideg veríték.
– Azért jöttem vissza, hogy segítsek. Ennyi. Nem érdekel, ha Conner
rács mögött rohad meg, vagy golyót kap a szeme közé. Az a pasas őrült.
Tudom, hogy élnek itt még jó emberek, például Titus és Dovie is. Én csak
megpróbálok helyesen cselekedni.
– Szerinted ez elég?
Elengedtem a kilincset, és én is összekulcsoltam a karjaimat, felvéve az ő
testtartását.
– Nem. Sosem lesz elég, de ez legalább a kezdet.
Felvonta a szemöldökét, és picit összehúzta a szemét.
– Nos, ha Titus nem intézi el örökre a pasast, akad elég jelentkező, aki a
helyébe lép és befejezi a munkát. Csak azon töprengtem, elég rafinált
vagy-e ahhoz, hogy ezt tudd.
Újra rám mosolygott, és a gyomrom összeugrott a gödröcskéitől.
– Szerintem az vagy. Szerintem tudod, Roarkot ki kell nyírni, mint egy
kutyát, és Titus túl erkölcsös és túl törvénytisztelő ahhoz, hogy ezt
megtegye. De vannak körülötte olyanok, akik szeretik, és akik nem
akarnák, hogy bemocskolja a kezét, ezért elintéznék helyette a dolgot.
Mélyet sóhajtottam, majd megmozdítottam a fejem, hogy a hajam a
vállamra hulljon. Nem volt igazi hajdobás, csak félig.
– Azt gondolsz, amit akarsz, Race! Connert meg kell állítani, és akár
tetszik neked, Baxnek vagy Titusnak, akár nem, a hozzá vezető út rajtam
halad át.
Race keserűen felnevetett, majd felemelte a kezét, és megdörzsölte az
állát. Úgy festett, akár egy hatalmas aranyoroszlán, aki épp készül lecsapni
a zsákmányára. Csakhogy én sosem szerepeltem senkinek az étlapján.
Vadász voltam, nem préda.
– Biztos észbontó vagy az ágyban, Reeve! Egy jó ember kész rossz
dolgokat tenni érted, egy rossz ember pedig a legelszántabban meg akarja
mutatni neked, mennyire gonosz tud lenni.
Felfortyantam, és felvontam a szemöldökömet.
– Sajnálhatod, Hartman, hogy ezt te sosem fogod megtudni!
Választ sem várva becsaptam az orra előtt az ajtót, és feltettem a
biztonsági láncot. Az ajtón át még hallottam a nevetését, amikor a
konyhába mentem egy pohár vízért. Dühös voltam magamra, amiért
remegett a kezem. Össze kellett szednem magamat. Senki sem állt az én
oldalamon. Senki sem bízott bennem, sem a szándékaim őszinteségében,
ideje volt hozzászoknom a tényekhez. Nem voltam benne a csapatban, és
nem kellett volna megsértődnöm, amikor folyton erre emlékeztettek. Ha
kimutatom az érzéseimet, félő, hogy még a műsor kezdete előtt leleplezem
a valódi tervemet, ami nem történhetett meg.
Az igazat megvallva, én is tudtam, hogy Connert csak úgy lehet
megállítani, ha valaki lepuffantja, mint egy veszett kutyát az utcán. Azzal
is tisztában voltam, hogy Titus nem így működik, valójában sokkal inkább
bíztam az erős erkölcsi tartásában, hogy nem lép át ilyen határvonalakat.
Nem, neki csak életben és biztonságban kellett engem tartania, míg közel
nem tudok férkőzni Connerhez, hogy én magam intézzem el. Úgy tűnt, ez
az egyetlen módja a karmikus egyensúly helyreállításának, amit akkor
borítottam fel, amikor sok évvel ezelőtt megkerestem Novakot. Ha akkor
bosszút akartam állni a húgom pasiján, hogy megfizessen azért, mert
tönkretette az életét, akkor elég bátornak, elég erősnek kellett volna
lennem ahhoz is, hogy saját kezűleg mérjem rá a büntetést. Valaki mással
elvégeztetni a piszkos munkát a legnagyobb gyávaság volt. Soha többé
nem lehetek ilyen gyönge, és nem lehetek senkinek se ilyen szívességért az
adósa.
Ha majd eljön az ítélet napja, és szemtől szemben állok Connerrel,
pontosan tudni fogja, miért én leszek az, aki meghúzza a ravaszt. Az én
feladatom véget vetni az őrületnek, hogy az olyanok, mint Titus, esélyt
kapjanak, hogy Race kordába tudja terelni az itt burjánzó bűnözést és
függőségeket, hogy Nassir etetni tudja a szörnyeteget, mielőtt felfalná
önmagát, és az olyanok, mint Bax, végre fellélegezhessenek. Biztosabb
voltam abban, mi a helyes út, mint bárki hitte volna rólam, és így Titusnak
sem kellene bepiszkolnia a kezét. Az enyémhez már úgyis vér tapadt, mit
számít még egy kicsivel több?
Conner átvert engem. Elhitette velem, hogy egy a jófiúk közül.
Az igazságosság és a törvényesség harcosa. Persze én is annyira hinni
akartam neki, hogy észre se vettem a jeleket, pedig majd kiszúrták a
szemem, azt üzenve, ez a férfi nem az, akinek látszik. Hazugságba
ringatott engem. Egész életemben egyszer éreztem magam biztonságban,
mintha egy átlagos huszonéves nő lennék, ocsmány múlt és ingoványos
erkölcsök nélkül, mégpedig Conner oldalán, csakhogy mindez ámítás volt.
Semmi sem volt igaz belőle.
Összerezzentem, amikor a Titustól kapott mobil pittyenéssel jelezte,
üzenetem érkezett. Felvettem, hogy megnézzem, és jól kiosztottam magam
azért, mert a szívem megdobbant már attól is, hogy megláttam a nevét a
kijelzőn.

10 perc múlva ott vagyok.

Ez jellemző volt Titusra. Semmi szófecsérlés.

Felsóhajtottam, és végignéztem a kölcsönruhámon. Fogalmam sem volt,
ki lehet Titus szomszédja, de jóval alacsonyabb volt nálam, és imádta a
színes, mintás kis rucikat, míg én szívesebben viseltem pasztellszíneket.
Elhúztam a szám, milyen nevetségesen festhetek a pink minisortban és a
limezöld sztreccstopban. Azóta nem is volt rajtam smink, mióta
visszajöttem a Pointba, és az egyetlen dolog, amivel picit fel tudtam dobni
a megjelenésemet, az egy lófarok volt.
Eddig megszoktam, hogy jól nézek ki. A külsőmmel képes voltam
lefegyverezni másokat és kivédeni a kérdéseket, amelyekre nem akartam
válaszolni. Titusszal szemben nem volt ilyen előnyöm, amióta utánam jött
a motelbe. A legrosszabb formámban látott, aminek nem örültem,
különösen mert már így is elég rossz véleménnyel volt rólam. Vágytam
volna egy kis fölényre, csakhogy ez nem adatott meg, ezért felkészültem
rosszalló és szigorú hallgatására, mialatt A-ból B-pontba szállít. Fel kellett
vérteznem magam ellene, hiszen hosszabb időt készültünk együtt tölteni,
legalábbis ha minden Titus tervei szerint megy.
Felvettem a fekete kapucnis pulcsit, ami talán az övé volt, vagy egy
másik, hasonlóan nagydarab fickóé. Az ujjaim végéig és csaknem a
térdemig ért, legalábbis jóval a sortom alá. Nem sokkal volt jobb, mint
amit alatta viseltem, de erre az útra megtette.
Titus első kopogására ajtót nyitottam, majd gyorsan hátraléptem, nehogy
homlokon találjon az öklével, amivel újra kopogni akart. Gyorsan
beszívtam a levegőt, és reméltem, hogy nem hallotta, miközben dermedten
álltam egy helyben, ő pedig a pillantásával végigmért. Legörbült a szája, és
hirtelen felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a kapucnis pulcsi alól
kikandikáló csupasz lábaimat.
– Van rajtad nadrág?
A hangja a szokásosnál is érdesebben és keményebben csengett, és
nyelnem kellett egyet, mielőtt válaszolok. Én is rajta felejtettem a
szememet, és beletelt egy másodpercbe, mire ráeszméltem, hogy hozzám
beszél. A szokásos gyűrött inge és szövetnadrágja helyett fekete pólót
viselt, ami úgy feszült az izmain, mintha kőből faragták volna a felsőtestét.
A térdén és az egyik combján szakadt farmer volt rajta. A szakadás alól
kilátszott kreol bőre, ami épp olyan feszes volt, mint mindene. Semmi
lágyság nem szorult Titus Kingbe, még szolgálaton kívül sem. Ugyanazt a
bakancsot hordta, amit a munkába, de a haja borzasabb volt, mintha nem is
fésülködött volna. Még soha nem láttam őt ennyire hasonlítani az öccsére.
Pont olyan mogorvának és kiszámíthatatlannak tűnt, mint Bax, és ettől a
testem bizonyos pontjai bizseregni kezdtek, amit sürgősen el kellett
nyomnom magamban, hogy válaszolni tudjak neki, ne csak álljak ott
kukán.
– Persze hogy van rajtam nadrág! Arról nem én tehetek, hogy a
szomszédod egy törpe.
Elléptem az ajtótól, ő pedig követett a lakásba, amitől a szoba rögtön
ezerszer kisebbnek tűnt.
– Szomszédot mondtam? Valójában a szomszédom lányáé.
A szomszédom több mint százötven kiló, de a tinilánya kábé akkora, mint
te, csak alacsonyabb. Kérhettem volna ruhát Dovie-tól vagy Brysentől is,
de fontosabb volt biztonságos helyet találni magunknak, mielőtt
belekezdünk a színjátékba. Dovie elmondta volna Baxnek, aki már így is
az agyamra ment, annyit kérdezősködött rólad. Brysen belement volna,
hogy segítsen, de Race-től már így is akkora szívességet kértem, hogy nem
akartam még többel tartozni neki.
– Hát, örülök, hogy legalább felnőtt nők nem viselnek pink minisortot
ruhaként – feleltem, majd felemeltem a pulcsit, hogy megmutassam neki,
tényleg van rajtam nadrág, és észrevettem a szeme ezüstös villanását.
– A közeljövőben azért szükségem lenne rendes ruhákra is. Ha az a terv,
hogy felhergeljük Connert a viszonyunkkal, és előcsalogassuk a rejtekéből,
akkor úgy kell kinéznem, ahogy egyébként szoktam.
– Az milyen?
Elkapta a pillantását a lábamról és felemelte a fejét, hogy a szemembe
nézzen.
– Mi milyen?
– Hogy nézel ki egyébként?
Zsebre dugta a kezét, mire a nyelvembe kellett harapnom, mert ezzel a
mozdulatával letolta a derekáról a farmert, épp csak annyira, hogy a farmer
dereka és a pólója szegélye közötti csíkban láthatóvá váljon a hasa.
A szemem előtt táncoltak kockás hasizmai és a tökéletes V betű, amitől
minden nőnek összefut a nyál a szájában. Magamban el kellett számolnom
tízig, nehogy oda akarjak nyúlni megérinteni meztelen bőrét, amit vékony
csíkban fekete szőr borított. Természetesen Titus nem borotválta magát
bébibőrűre, mint manapság a férfiak közül oly sokan. Ehhez túlságosan
férfias volt. Már csak emiatt is, Conner csupán olcsó utánzata volt annak,
amire valójában vágytam. Ő még nálam is több időt töltött szépítkezéssel.
– Általában csinosan. Egy férfi számára kívánatosan. Egyáltalán nem
úgy, mint most… mintha nem is igyekeznék. Conner sosem veszi be, hogy
hirtelen belém szerettél, ha úgy nézek ki, mint aki nem is akar tetszeni egy
férfinak. Szerinted ő mégis miért figyelt fel rám egyből?
Titus erre pasisan leeresztette a szempilláit, és tetőtől talpig végigmért, a
pillantásával szinte égetve a bőrömet. Aztán nagy levegőt vett, és a nyakán
kissé kidudorodott az ütőér.
– Teljesen jó vagy úgy, ahogy vagy! Így is jobban nézel ki, mint sok nő
felcicomázva. Nincs mit javítani ezen, és amelyik pasi szerint ennél jobban
kell igyekezned, az egy seggfej. Hozd a cuccod, és menjünk innen!
Legszívesebben megbotlottam volna, vagy ledobom a ruháimat és a
nyakába ugrom, ha bármelyik esetben halvány esély is lett volna rá, hogy
elkap. Még soha senki nem mondott nekem ilyen szépet. Olyat már igen,
hogy fölöttébb csinos vagyok, de ezek csak üres bókok, ha olyasvalaki
osztja őket, akinek amúgy sem lehet egy szavát se elhinni. De ha Titus
mondja, neki elhiszem. Benne nem volt hátsó szándék, sem alakoskodás.
Volt valami lehengerlő és ellenállhatatlan nyers őszinteségében,
megkérdőjelezhetetlen egyenességében.
Gyorsan összekaptam magam és a holmimat, ami még a lakásban itt-ott
hevert, aztán követtem a folyosóra. A pillantásom a fegyverére tévedt, ami
most is az övére csatolt pisztolytáskában pihent, emlékeztetve arra, hogy ő
még szolgálaton kívül, civil ruhában is a jók közé tartozott, én viszont
nem. Bármilyen erősen vonzódhattunk volna egymáshoz, nem volt elég
hosszú, sem elég erős pillér, amely át tudta volna hidalni ezt a köztünk
tátongó mélységes szakadékot.
Amikor kiléptünk az épületből, hirtelen feszültté, éberré vált. Bár én csak
a hátát láttam, szinte éreztem, ahogy a pillantásával végigpásztázza az
utunkat szegélyező valamennyi árnyat és rejtett rést.
Megállt egy behemót, feltűnő kék-fehér kocsi előtt, ami épp olyan
nagydarab és marcona volt, akárcsak ő. Az ablakai csaknem feketén
csillogtak, de ilyen kerekeket sem láttam még korábban soha.
– Ez nem úgy néz ki, mint egy zsaru kocsija! – jegyeztem meg
hitetlenkedve, miközben kinyitotta nekem az ajtót.
– Ez nem akármilyen zsaru kocsija, hanem ezé a zsarué. Fiatalabb
korunkban Baxszel nem tudtunk öt percet se eltölteni úgy egy szobában,
hogy ne akarjuk kinyírni egymást. Anyánknak egy ideig viszonya volt egy
autószerelővel, akié az a műhely volt, amit most Bax vezet. Gus
mindkettőnknek a kezébe nyomott egy-egy csavarkulcsot, és azt mondta,
foglaljuk el magunkat. Csak akkor nem veszekedtünk, amikor a
motorháztető alá bújva dolgoztunk. Baxnek mindig is jobban ment, mint
nekem, de nem hagyhattam, hogy csak a kisöcsémnek legyen menő
verdája. Ezt a Pontiac GTO-t azután raktam össze, hogy őt lecsukták. Azt
hiszem, így dolgoztam fel, hogy én juttattam rács mögé.
Meghökkenten néztem magam elé, miközben Titus megkerülte a kocsi
orrát és beszállt a túloldalon. A belső térben is minden épp olyan egyedi
volt, mint kívül. A fényes krómbetétekkel díszített műszerfal fényei
kigyúltak, amikor beindította a motort. Az egész háztömb beleremegett,
még az emberek is felriadtak álmukból, amikor a gázpedálra taposott és
zajosan elrobogtunk.
– Bűntudatod volt, amiért le kellett tartóztatnod Shane-t? – kérdeztem
tőle.
A szeme sarkából rám nézett, én pedig ösztönösen nekitámaszkodtam a
műszerfalnak, amint a fémszörnyeteg csikorgó gumikkal befordult egy
sarkon.
– Nem, nem ezért volt bűntudatom. Bax megszegte a törvényt, mindig is
ezt csinálta, és nem is érdekelte, hogy elkaphatják. Azért volt bűntudatom,
mert miattam nem érdekelte a lebukás. Legjobban azt bántam, hogy
miattam lett belőle bűnöző. Leléptem otthonról, otthagyva őt egy iszákos
anyával és egy gengszter apával. Így esélye sem volt más életre, amivel én
tisztában voltam, mégis magára hagytam. Azt hiszem, az, hogy cserben
hagytam az egyetlen embert, akire vigyáznom kellett volna, az egyik
legfőbb motivációm volt arra, hogy a rendőri pályát válasszam. Azért
építettem a GTO-t, hogy megmutassam Baxnek, milyen fontos volt
számomra a vele töltött idő, mielőtt meggyűlölt, mielőtt cserben hagytam
volna. Az öcsém a tettek embere, a szavak nem hatnak rá, de úgy
gondoltam, talán majd ez a kocsi fog.
– Ezért fizetted ki a lakbérét is, míg rács mögött ült? Ezzel is azt akartad
kimutatni, hogy fontos számodra?
Titus válasz helyett dörmögött valamit, majd újra az utat figyelte.
Belesüppedtem a kagylóülésbe, és néztem, ahogy vezet. Amikor túllépte a
sebességhatárt, azon töprengtem, vajon tisztában van-e azzal, hogy épp
most szegte meg a törvényt, amit oly elszántan védelmez. Titus összetett
személyiségű ember volt, sokkal több volt benne, mint ami elsőre feltűnt
nekem. Tudtam bonyolult viszonyáról Baxszel, és hogy a testvérek egymás
szöges ellentétei, de azt nem sejtettem, hogy Titusnak is voltak a múltjában
nyomasztó emlékek, és máig bántotta, ahogy maga mögött hagyta a
Pointot. Már sokkal sebezhetőbbnek, emberibbnek láttam. Ettől csak még
jobban vonzódtam hozzá, pedig nem hittem, hogy ez még fokozható.
– Pontosan hová megyünk? – kérdeztem.
Nem hagytuk el a Pointot, épp ellenkezőleg, a kellős közepe felé
tartottunk, túl a vigalmi negyeden, a kikötő irányába. Senki sem tette be
ide a lábát, hacsak nem akart holttestet eltüntetni, illegális dolgokat
kicsempészni vagy behajózni.
– Race-nek van egy lakása a kikötőben. A saját kis főhadiszállásává
alakította át. Van saját testőre és biztonsági rendszere, mert a barátnője és
az ő húga is itt lakik vele. Majdnem olyan biztonságos, mint a védőőrizet,
viszont még a városon belül van, és elég szembeöltő helyen ahhoz, hogy
Conner akcióba lendüljön, miután megtudja, hol keressen bennünket.
Idegesen fészkelődtem.
– Pontosan ide hozta azt a lányt, aki hasonlított rám.
Titus felsóhajtott.
– Tudom. De ez a legjobb választás, ha el akarjuk érni a célunkat. Itt
biztonságban leszel, amíg én dolgozom, és így nem kell megosztanom a
figyelmemet a munkám és a védelmezésed között.
A szavaitól a szívembe bekúszott egy kis melegség, hiába próbáltam
jegelni az érzéseimet.
– Nem gondoltam volna, hogy fontos számodra az én védelmezésem.
Végül is, én sodortam magam ebbe a bajba.
Oldalra hajtottam a fejem, hogy ránézzek, és észrevettem a már ismerős
izomrándulást, amint az állkapcsa megfeszült, amikor valamilyen érzést el
akart fojtani magában. Hatalmas kezével megmarkolta a kormányt, majd
azt mormolta:
– Nem mindig tudjuk irányítani, ki vagy mi fontos nekünk. Nem tanultad
meg a leckét Roark mellett?
Elkaptam a tekintetem, és az útra irányítottam. Éreztem, ahogy
megdermed a szívem ott, ahol az előbb melegség öntötte el.
– Igazad van. Ez a lecke egyszer elég is volt, nem kell megismételni.
Szóval, mivel vetted rá Hartmant, hogy befogadjon bennünket? Ha már
ennyit fáradozott, hogy várat építsen a királynőjének és a kis hercegnőnek,
miért engedné be a gonosz boszorkányt a kapun?
A szeme sarkából megint szigorúan pillantott rám.
– Mert neki is vannak tervei, és most már az adósa vagyok. Race nyakig
ül olyan dolgokban, amelyekben nem kéne, és egy okos fickó nem
szalasztja el a lehetőséget, hogy egy zsaru ekkora szívességgel tartozzon
neki.
A torkomat fojtogatni kezdte a bűntudat, és még valami sokkal rosszabb
és fullasztóbb.
– Alkut kötöttél vele miattam és a terved miatt? Másképp soha senkinek
nem adnál felmentést a törvény alól.
Nem akartam, hogy Titus feladja az elveit azért, hogy engem közelebb
juttasson Connerhez. Egyáltalán nem akartam, hogy megváltozzon.
Csodáltam őt és felnéztem rá azért, amilyennek láttam… hősiesnek és
bátornak. Tudtam, hogy teljes szívemmel tudnám őt szeretni, ha ez nem
lenne teljességgel elképzelhetetlen.
Elmormolt egy káromkodást, majd a hangos izomautóval lehajtott a
rámpán, ami egy mélygarázshoz vezetett. Felém fordította a fejét, a szeme
csaknem olyan fényesen világított, mint a kocsi fényszórói. Kimerültnek és
elcsigázottnak tűnt, amikor azt mondta:
– Már nem tudok különbséget tenni a rosszfiúk és az olyan jófiúk között,
akik rossz dolgokat művelnek, mert nincs más választásuk. Nem
alkudozom, hanem alkalmazkodom. Nem ez a túlélés első törvénye?
De igen, csakhogy azt sem akartam, hogy alkalmazkodjon. Azt akartam,
maradjon olyan, amilyen most, és inkább vetettem volna bele magam a
halál karjaiba, mint hogy ő úgy érezze, meg kell változnia.
 6. FEJEZET

TITUS
POKOLI HETEM VOLT, azt se tudtam, túlélem-e.
Egy hét telt el, mióta átköltöztettem Reeve-et a Race házában lévő
loftlakásba. Ez alatt az egy hét alatt majd beleszakadtam a munkába, hogy
megpróbáljam kideríteni, pontosan miért üzent hadat a városnak Roark.
Felhívtam a szövetségieket, de elhajtottak, mert nem akarták, hogy rajtuk
kívül bárki más tudjon a viperáról a fészkükben. Így őket kikerülve kellett
nyomoznom, nem pedig velük együtt.
Esténként felmentem a lakásba, és próbáltam nem bámulni Reeve-et, aki
folyton túl szűk és túl rövid ruhákban mászkált az orrom előtt, komoly
próbára téve az önuralmamat és a józan eszemet. Egy héten át hiába
próbáltam kitérni előle, mert a loftlakás már csak ilyen: egylégterű.
Teljesen nyitott, emiatt túl kevés a fal, nincs hová elrejtőzni benne.
A hálószoba is csak egy galériaágy az amerikai konyha fölött, még ajtaja
sincs, amit be lehetne zárni. Hallottam, ahogy Reeve zuhanyozik, ahogy
lerúgja magáról a takarót éjszaka, és füleltem a ruhái susogását, amikor
felöltözött és levetkőzött. A hangok befurakodtak a bőröm alá, és a
bennem egyre növekvő feszültség bármelyik pillanatban kész volt
robbanni.
Ettől a bosszantó időpocsékolástól kezdett elfogyni a türelmem.
Átengedtem neki az ágyat, és én a kanapén aludtam. Igyekeztem kerülni,
hogy ne érezzem a közelségét, és próbáltam ügyet se vetni arra, hogyan
reagál rá a testem minden porcikája. Folyamatos merevedéssel mászkáltam
a lakásban, de hiába is határoztam el, hogy nem foglalkozom a köztünk
lüktető szexuális feszültséggel, Reeve nem könnyítette meg a dolgom.
Észrevettem, hogy a szeme sarkából folyton figyel engem. Kitartóan,
szüntelenül nézett. Nem tudtam, mit vár tőlem, mit tegyek, de nem állt
szándékomban megadni magam a csábításának, sem a kísértésnek, hogy a
magamévá tegyem.
Szem előtt kellett volna lennünk, és előadni a kis színjátékunkat, hogy
kicsaljuk Connert a rejtekéből, de nem volt időm kitalálni a következő
lépést, és ilyen ramaty állapotban talán még a szerepemet sem tudtam
volna hitelesen eljátszani. A tervem félkésznek sem volt mondható, de
amíg ki nem dolgozom a végjátékot, nem akartam sem az ő bőrét, sem a
sajátomat vásárra vinni.
A lakás padlótól plafonig érő ablakai a távirányító egyetlen gombjának
megnyomására elsötétedtek és átláthatatlanná váltak. Race biztosított arról
is, még ha valaki be is láthat az ablakokon napközben, nem tud rajtuk
bedobni semmit, mert törhetetlen üvegből készültek. Valóságos
bevehetetlen erődöt épített magának, én pedig nem is akartam arra
gondolni, miből van annyi pénze, hogy egy ilyen komoly biztonsági
rendszert kiépítsen.
Minden este, amikor visszamentem a lakásba, vissza kellett fognom
magam, nehogy torkon ragadjam Bookert, és kihajítsam a ház elé, vagy
felkenjem a legközelebbi falra. Még a fél arcát borító sebhellyel együtt is
jóképű csávó volt. Csaknem olyan nagydarab, mint én, de külsőre még
zordabb. Nem lett volna egyszerű elbánnom vele, de végtelenül
bosszantott, milyen jól megértették egymást Reeve-vel. Mindketten túl jól
ismerték a törvényen kívüli életet, és túlságosan is kellemesen érezték
magukat benne. Booker tudta, hogy idegesít, ezért szándékosan még
fesztelenebbül járkált a lakásban és még bizalmaskodóbb volt Reeve-vel.
Valahányszor megfordultam, épp rátette a hatalmas mancsát a vállára,
vagy a könyökével bökdöste, mintha ezer éve barátok lennének.
A hollófekete hajú szépség pedig cserébe könnyeden flörtölt vele, amit
velem nem lehetett. Ki akartam verni a fejemből a hülye ötletemet és hátat
fordítani ennek az egésznek. Ugyan nem tettem volna meg, de erős
kísértést éreztem rá.
Épp a kanapén feküdtem, az egyik karommal eltakarva a szememet. Már
jóval elmúlt éjfél, és egész nap a kikötőben talált halott lány ügyén
dolgoztam. Kiderült, hogy senkije sincs. Állami gondozásban nevelkedett.
Egy újabb szerencsétlen gyerek, akit senki sem akart, ezért az utcán kötött
ki, ahol bármit megtett a túlélése érdekében. Meglepett, mennyire
feldühítette az eset Nassirt. Nem is azon akadt ki, hogy ugyanaz az
ellenség ölte meg a neki dolgozó lányt, mint aki a klubját is felgyújtotta,
hanem hogy senki sem jelentkezett a holttestért, senki sem akadt, aki
gyászolja. Megsúgtam neki a szükséges információkat, hogy el tudja
hozatni a testet a hullaházból, és gondoskodhasson a fiatal nő tisztességes
temetéséről. Nassir sosem tűnt érzelgős típusnak, de kellemesen csalódtam
benne, amikor kiderült, még dobog egy szív a háromezer dolláros öltönye
alatt. A lányok fontosabbak voltak neki, mint a bevétel, amit a konyhára
hoztak, és bár elítéltem, amivel foglalkozott, értékeltem, hogy a maga
módján jó szándék vezérelte.
Végzetesen kimerült voltam, ami enyhe kifejezés. Belefáradtam ebbe az
egészbe, és már lemerültek a tartalékaim is. Fel kellett töltődnöm, és
mozgásba lendíteni a tervemet, hogy Roark a felszínre jöjjön. Szükségem
volt egy ötletre, amit már réges-rég ki kellett volna találnom. Már nem
tudtam sokáig elviselni az összezártságot Reeve-vel, állandóan az
ösztöneimmel és a testi vágyaimmal harcolva, miközben a munkámra
kellett volna összpontosítanom.
Hallottam, ahogy megmozdul a takarója, és álmában motyog valamit,
miközben a holdfény ezüstös árnyakat rajzolt a sötét ablaküvegre.
Elfojtottam egy nyögést és nyugtalanul fészkelődtem a kanapén.
Szerencsére jó széles bőrkanapé volt, így kényelmesen elfértem rajta, de
közel sem volt annyira otthonos, mint a saját ágyam, és végképp nem
annyira hívogató, mint a franciaágy a galérián, benne az észvesztően szexis
Reeve-vel.
– Ébren vagy még? – hallottam a hangját valahonnan fentről.
Kitört belőlem az elfojtott nyögés, még a mellkasom is beleremegett.
Felültem, és a kezembe temettem az arcomat.
– Igen.
– Milyen napod volt? – kérdezte szarkasztikusan.
Sóhajtottam, és hátradőltem a kanapén, a tarkómon összekulcsolva az
ujjaimat.
– Komolyan erre vagy kíváncsi? – förmedtem rá. Seggfejség volt tőlem,
de most ennyi tellett.
 Erre ő sóhajtott fel.
– Egész héten ezt csináltuk, Titus! Minden egyes nappal csak feszültebb
és mogorvább leszel. Valamit muszáj tennem! Szerelmesnek kellene
látszanunk, és sülve-főve együtt lennünk, hogy Roark megőrüljön a
féltékenységtől. De te mást se csinálsz, csak kerülsz engem. Én csak
próbálom számodra megkönnyíteni a helyzetet.
Hallottam meztelen talpainak surrogását a lépcsőn.
– Az én helyzetem sosem lesz könnyebb. Most is egy gyilkossági ügyben
nyomozok, amiben bár ismerem a tettest, mégsem tudom megtalálni, hogy
kikérdezhessem. Pontosan így ment éveken át Novakkal, aki a fél várost
kinyíratta, mégis újra és újra kicsúszott a markunkból. Nem akarok megint
veszíteni.
Reeve felé fordítottam a fejemet, amikor leült mellém a kanapéra és
besüppedtek alatta a párnák. Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne
lógjon ki a számból, mint valami kanos kamaszfiúnak. Még az alig világító
holdfényben is csak végtelen hosszú lábakat és erdőnyi fekete hajat láttam.
A sort és a spagettipántos top, amit viselt, többet mutatott belőle, mint
amennyit elrejtett, és még röntgenszemek nélkül is láttam, hogy nincs rajta
melltartó. A szentségit, ez a lány még a sírba visz! Vad és elsöprő erők
éledeztek bennem.
– Minél hamarabb kiállunk Conner orra elé, annál hamarabb fog lépni!
Ne keress kifogást arra, amit meg kell tenni.
Önkéntelenül összerezzentem, amikor az egyik ujjbegyével végigsimított
a homlokomtól az orrnyergemig húzódó, mély gondolkodóráncon.
– Talán akkor te is nyugodtan átaludnád az éjszakát. Így csak
tönkreteszed magad, nyomozó!
 Megfogtam a csuklóját, és elhúztam az arcomtól. Nem volt jó ötlet,
hozzám érnie, egyikünk számára sem. A gondosan lakat alatt tartott
szörnyetegek már éhesen vonyítottak bennem.
– Holnap elviszlek vásárolni, hogy legyen rendes ruhád. Aztán
elmegyünk pár nyilvános helyre a Pointban. Így még ha Roark nem is lát
meg bennünket, mások igen, és a pletyka hamar körbejár az utcán.
Elhúzta a kezét és beletúrt hosszú hajába. A mozdulattól a mellei
megemelkedtek, nekifeszülve az alig valamicskét takaró, vékonyka top
anyagának. Felhördültem, amikor a puszta pillantásomtól látványosan
megkeményedtek a mellbimbói.
– Szerinted pontosan hová menjünk?
A kelleténél tovább tartott, mire értelmes választ tudtam kinyögni. Ennek
a nőnek még a lélegzetvételeit hallgatni is izgatóbb volt, mint amit eddig
nővel átéltem, vagy amit nő velem valaha csinált. A józan eszem és
minden önfegyelmem lecsúszott tőle az ágyékomba, ahol olyan sűrű,
nehéz vággyá duzzadt, hogy a farkam már fájdalmasan lüktetett a sliccem
alatt. Nem csak a rég elnémított részeimet keltette életre. Minden egyes
érzékeny porcikám kívánta őt, és megbabonázva hallgatta csábító
szólamait.
Picit odébb akartam húzódni, mert már éreztem a meztelen bőrünk közt
cikázó elektromosságot. Okosabb lett volna magamon hagyni a pólómat,
amikor lefeküdtem aludni. Túl kevés volt rajtunk a ruha ahhoz, hogy ne
érezzük az egymás felé áradó forróságot.
– Szerintem be kellene ugranunk a Spanky’s-be. Így azok az emberek
fognak minket együtt látni, akiknek kell, és legalább Nassirnak is
megmutathatjuk, hogy velem vagy. Ezenfelül, ha Roark akcióba lépne, itt
nem lennénk egyedül. Chuck is ott lesz, és Nassirnak vannak fegyveres
biztonsági őrei, akik a helyre vigyáznak. Nem lenne egyenlőtlen a
küzdelem, ha Roark nem személyesen jön oda, hanem segédeket küld
maga helyett.
Reeve keresztbe tette a lábait, mire felnéztem az arcára, hogy lássam,
szándékosan csinálta-e. Nem is volt kérdés. Sötétkék szeme visszatükrözte
a holdfény csillogását, és láttam benne, hogy rá is épp olyan nagy hatással
van a közelségem és a félmeztelenségem, mint az övé rám. Ez egyszer
csak robbanni fog kettőnk közt, és amikor elül a füst, az idők végezetéig
szedegethetjük magunkból a szilánkokat. Kezdtem azt hinni, hogy a sebek,
amiket óhatatlanul ejtünk majd egymáson, soha nem is fognak teljesen
begyógyulni.
– Sok olyan lánynak vágtam a haját, aki a Spanky’s-ben dolgozott,
amikor még Ernie vezette a helyet Novak megbízásából. A legtöbb lány
igazán kedves volt, azok is, akik nem csak táncoltak. Szörnyű, hogy
miután beszippantotta őket az a hely, már nem volt többé kiút számukra.
Novak birtokolta őket.
A hangja elcsuklott. Biztosan ő is ugyanezt érezte, amikor hosszú éveken
át arra várt, hogy Novak behajtsa rajta a hatalmas szívességet, amivel
tartozott neki.
– Nassir már jobban bánik a lányokkal, akik neki dolgoznak. Elég kényes
fickó, ezért ügyel a biztonságukra és gondoskodik róluk. Nem tűri meg
azokat, akik nem lojálisak és nem diszkrétek, ami az ügyfeleire is
vonatkozik. Többször próbáltam már lekapcsolni kerítés vádjával, de senki
sem jelentkezett tanúnak. Ő intézi a kikötőben talált lány temetését is,
úgyhogy azt hiszem, a maga csendes, ijesztő módján nagyon is fontosak
neki ezek a lányok.
Reeve hümmögött, mire a golyóim megfeszültek már a gondolattól is,
milyen érzés lenne, ha ugyanezt csinálná, miközben a farkam a szájában
van.
– Valakinek mégis segíteni kellene nekik, ha szeretnének kilépni ebből.
Pontosan ez az, ami olyan borzalmas ebben a városban. Ha egyszer
bekerülsz a sűrűjébe, többé már nincs kiszállás. Egy lány tizennyolc-
tizenkilenc évesen még kiállhat a színpadra, mert megszédíti a sok pénz,
amit vetkőzéssel kereshet, de mi lesz később? Hirtelen ott áll
harmincévesen, csak ahhoz ért, hogy a testét árulja, és egyedül az utcák
világát ismeri. Milyen esélye van így bármi másra?
– Tapasztalatból beszélsz?
Ha Reeve valaha is pénzért vetkőzne, egész országok mennének csődbe.
– Nem! Csak azt mondom, amit hajvágás közben hallottam tőlük, és
láttam, milyen gyorsan beszippantotta ez a húgomat is. Nincs menekvés,
ha a Point egyszer a markába kerített.
Hátrahajtotta a fejét a kanapé támlájára, és a plafont nézte. Úgy láttam,
egy kis nedvesség táncolt tengerkék szemében, de egyet pislogott, és már
el is tűnt.
– Rettenetes! – mondtam, mire felém fordította a fejét. – Rettenetes az
egész, ami a húgoddal történt. De te segíteni akartál neki, próbáltad
megmenteni, csak erre szabad gondolnod.
Felhorkant, és felpattant a kanapéról. Keresztbe fonta a karjait, és
rezzenéstelen arccal rám nézett.
– Az nem volt elég! Mikor szeretnél indulni holnap?
A gyors témaváltást alig tudtam fejben követni.
 – Reggel dolgoznom kell, úgyhogy majd ha visszajöttem.
– Tényleg vissza fogsz jönni ide a műszakod végén?
Természetesen észrevette, hogy kitérő választ adtam.
– Igen. Megpróbálok ideérni öt előtt. Komolyan, kell neked pár rendes
ruha.
Brysen idő közben hozott neki néhány holmit, amelyek már jobban álltak
rajta, de a földön nem volt még egy nőnek ilyen hihetetlenül hosszú lába és
a talpától a feje búbjáig ennyire formás alakja, mint Reeve-nek. Brysen
ruhái ugyan többet takartak belőle, mint a szomszéd tinilány cuccai, de
ahhoz nem eleget, hogy ne legeltessem rajta a szemem, valahányszor csak
ránézek.
Összekulcsolta az ujjait és a feje fölé emelte a karját, amitől a
spagettipántos top szegélye felcsúszott a köldöke fölé, az icipici sortja
pedig eltűnt a combhajlatában. Nem kellett nagy képzelőerő, hogy szinte
magam előtt lássam minden titkos, érzéki részét. Nem mintha még több
ösztönzésre lett volna szükségem, már így is csak rá és a szexre tudtam
gondolni, miközben egész másra kellett volna figyelnem.
– Felvehetek bármennyi ruhát, az sem fog változtatni a tényen, hogy meg
akarsz kapni és emiatt dühöngsz!
Azzal sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. Ha lett volna a lakásban
egyetlen ajtó is, most biztosan becsapta volna, csak hogy nyomatékosítsa a
kijelentését.
Igaza volt. Tényleg meg akartam kapni. Attól a perctől fogva, hogy
belépett az irodámba, és bevallotta nekem, hogy gyilkosságra bujtotta fel
Novakot. Akkor is, amikor könnyes szemekkel elárulta, milyen szerepet
játszott Dovie elrablásában. És akkor is, amikor a szövetségiek magukkal
vitték, és azt hittem, soha többé nem látom. És igen, most is meg akartam
kapni, ennek a színjátéknak a kellős közepén, amiben élet és halál forgott
kockán.
De nem azért voltam dühös, mert vágytam rá. Gyönyörű nő volt, rafinált,
és nagyon is dörzsölt. Folyton úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja,
mivel tud felhúzni. Még az sem zavarta, hogy az időm nagy részében úgy
teszek, mintha egyedül harcolnék az egész város ellen. Minden egyes nap
vesztes csatába indultam, amitől végeredményben igazi lúzer voltam, de ő
nem így tekintett rám. Valójában számos okom volt rá, hogy kívánjam, és
végzetesen vonzódjak hozzá.
De ennél is nyomósabb okaim voltak arra, hogy elöntsön a bűntudat és a
szégyen, valahányszor a vérem forrni kezdett tőle. Eleve azzal sem tudtam
megbékélni, hogy bevallottan bűnös volt. Egyike azoknak, akiktől a várost
próbáltam megvédeni. Nem számítottak a szándékai, sem az, hogy egy
rosszfiút használt arra, hogy egy másik rosszfiútól megszabaduljon, mert
nem a törvényes utat választotta. Ezenfelül ott volt az a tény is, hogy a
múltam démonjai, a szörnyetegek, amiket olyan mély és sötét helyre
zártam magamba, hogy már el is feledkeztem róluk, egyszerre felébredtek
és üvölteni kezdtek, valahányszor a közelébe kerültem. Már nem tudtam
tudomást se venni róluk, sem arról, hogyan feszítették szét belülről a férfit,
aki nagy erőfeszítések árán lett belőlem.
Ha viszonyt kezdenék egy olyan nővel, aki egyszer már a saját kezébe
vette az igazságosztást, az végromlásba taszítana. És ha nem tudom az
érzéseimet lakat alatt tartani, semmi sem marad majd belőlem. Többé
semmi sem tudná megfékezni a bennem bujkáló vadállatot. Elevenen
felfalna belülről, és épp olyanná válnék, mint a többi elveszett és
magányos ember, aki csak arra vár, hogy a város elnyelje. Nem
hagyhattam, hogy ez megtörténjen.
Nem egyszerűen dühöngtem, amiért meg akartam őt kapni, hanem
valósággal rettegtem.
Elnyúltam a kanapén, az arcomra nyomtam az egyik díszpárnát, és
elsoroltam az összes szitokszót, ami csak eszembe jutott. Eddig is hosszúra
nyúlt az éjszaka, most pedig már végtelen lesz.

– NEM AKAROD EGYIKET sem felpróbálni?

Utáltam a vásárlást. Szívből gyűlöltem. A legtöbb férfiismerősöm
szükséges rosszként fogta fel, ha boldoggá akarta tenni a barátnőjét. Én
magamnak is csak akkor vásároltam, ha kifogytam az alsóneműből, vagy
ha új cipő és egyéb kellett a munkába. A legtöbb farmeromat és pólómat
már a rendőrakadémia óta hordtam, és máig megfeleltek a célnak. Reeve
azonban kivétel volt a szabály alól. Úgy tűnt, ő is épp annyira gyűlöli a
vásárlást, mint én.
A Pointban nem akadt bevásárlóközpont-féleség, sőt, a városban a
legtöbb butik rég bezárt, miután túl sokszor fordult elő fegyveres rablás.
Ezért kikocsikáztunk a város szélére az outlet üzletekhez. Felkészültem a
több órányi kínszenvedésre, de nagy meglepetésemre Reeve úgy járta
végig a boltokat, mintha az lenne a cél, hogy a lehető legrövidebb időn
belül kijusson belőlük. A tekintete folyton cikázott, mintha arra számítana,
valaki előugrik a ruhaállványok mögül és elkapja. Sebesen elvágtatott a
pénztár felé, a karján egy halom ruhával, amiből egyetlen darabot sem
próbált fel.
A válla fölött hátranézett, miközben az eladó elkezdte leolvasni az
árcédulákat.
– Tudom a méretemet, és nem választottam semmi különlegeset. Csak
farmert, pólókat, és pár miniszoknyát, hogy ha bárki meglát minket együtt,
rögtön értse, miért nem tudsz nekem ellenállni.
Morogtam valamit, és átnyújtottam a hitelkártyámat az eladónak. Reeve
mindkettőnknek megköszönte, majd azt mondta, gyorsan elszalad
átöltözni, és a kezében az egyik új farmerjével elviharzott a próbafülkék
felé. Elvettem a zacskókat az eladótól, és elindultam kifelé a boltból.
Végigpásztáztam a parkolót és szemmel tartottam a járókelőket, míg
Reeve-re vártam. A mobilom megcsörrent, és egyből rányomtam az
elutasítás gombra, miután megláttam az öcsém nevét a kijelzőn. Iszonyú
sok energiámat felemésztette az utóbbi hetekben Bax lerázása. Már tudta,
hogy ott lakom Reeve-vel Race házában, de még el kellett neki
magyaráznom, miért. Meglepett, hogy eddig még meg se próbálta
megrohamozni a várat, válaszokat követelve, de eléggé megváltozott,
amióta Dovie belépett az életébe. Sokkal kevésbé volt meggondolatlan,
mint azelőtt.
– Jesszus!
Önkéntelenül összerezzentem, amikor egy kéz finoman megérintette a
derekamat. Visszatettem a mobilomat a zsebembe, és lenéztem Reeve-re.
Nem lett volna szabad ilyen közel kerülnie hozzám úgy, hogy észre sem
veszem. Kihúztam a gerincem, és erősebben markoltam a szatyrokat.
Ekkor lábujjhegyre állt, és adott egy puszit az arcomra. Tudtam, ez is
csak a műsor része, a gyöngéd gesztustól mégis úgy befeszültem, hogy
összekoccantak a fogaim.
– Köszönöm! – mondta, majd belém karolt és felnézett rám hosszú
szempillái alól.
– A ruhákra szükséged volt – mormoltam.
Elindultam a parkolón át a kocsihoz, nem törődve azzal, lépést tud-e
tartani sietős tempómmal. Erre belemélyesztette a körmeit a karomba,
hogy ránézzek.
– Ne feledkezz meg arról, úgy kell tenned, mintha tetszenék neked!
Eddig pocsékul csinálod, pedig alig egy órája mozdultunk ki.
Felsóhajtottam, és lelassítottam a lépteimet az övéihez. Rátettem a kezem
a kezére, és mosolyt erőltettem a képemre.
– Sajnálom! Ideges vagyok attól, hogy a nyílt utcán vagyunk, és meg se
hallottam, amikor odajöttél hozzám, mert azon gondolkodtam, milyen
furcsa, hogy Bax még nem bukkant fel kérdőre vonni engem, és nem is
szaglászik utánam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi is
elterelje a figyelmemet, ez a te érdeked is.
– Te is csak ember vagy, Titus! Nem lehetsz állandóan résen, és nem
vagy felelős mindenért.
Megálltam a GTO előtt, és kinyitottam neki az ajtót.
– Nem ugyanezt magyaráztam neked én is tegnap este?
Elsiklott mellettem, a testével végigsúrolva az enyémet. Vissza kellett
tartanom a lélegzetemet, amikor megállt előttem, és az orrunk hegye
csaknem összeért.
– Te mindenkit meg akarsz menteni. Én csak egyetlen embert próbáltam,
aki fontos volt számomra. Ez egészen más.
Beült az anyósülésre, és a kezébe nyomtam a ruhákkal teli szatyrokat,
hogy dobja őket a hátsó ülésre. Nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy
megkerültem a kocsit, aztán kihajtottam a parkolóból, és elindultam a
város felé, hogy beugorjunk a Spanky’s-be.
– Mégis mivel magyarázzuk, hogy épp egy sztriptízbárba megyünk? –
kérdezte Reeve. – Ránézésre nem vagy az a típus, akinek zsinóros
tangákba kell pénzt dugdosnia, hogy meztelen nőket láthasson.
Az igazság meglepte volna. Már nem is emlékszem, mikor láttam
utoljára meztelen nőt közvetlen közelről, és általában akkor sem hunytam
be a szemem, ha a munkámból kifolyólag a Spanky’s-be vezetett az utam.
– Majd azt mondom Chucknak, beszélnem kell Nassirral a kikötőben
talált lány ügyéről. Így kérdezősködés nélkül be fog engedni.
Chuck volt Nassir biztonsági főnöke. Még Novak idejéből maradt rá az
igazi, régi vágású izomember, aki nem ijedt meg sem jelvénytől, sem
fegyvertől. Szerencsére engem egy picit kedvelt, ezért általában nem volt
köztünk szükség közelharcra. Persze tudtam, ez nem lett volna így, ha az
évek során bíróságra került volna egyetlen vád is, amit az én nyomozásom
alapján emeltek ellenük. Chuck végtelenül lojális volt, Nassir pedig
bőkezűen jutalmazta a hűségét.
– Rendben. És én mit csináljak, amíg Nassirral beszélsz? Akár hiszed,
akár nem, még soha életemben nem jártam sztriptízbárban.
– Csak úgy kell besétálnunk, mintha össze lennénk tapadva. Így Nassir,
vagy bárki, aki lát bennünket, azt fogja hinni, hogy elválaszthatatlanok
vagyunk. Fogd a kezem, cirógass, meg ilyenek. Csak nézz rám rajongással
és légy hiteles. Fogadok, hogy Roarknak mindenhol akadnak kémjei, és
valaki úgyis elviszi neki a hírt.
Reeve felvonta a szemöldökét, és rám mosolygott.
– Rajongással. Vettem!
Elvigyorodtam, és a szemem sarkából ránéztem.
 – Az itt dolgozó lányok eléggé harciasak. Nem fog nekik tetszeni, hogy
egy ilyen szép nő beszambázik a felségterületükre, úgyhogy próbálj meg
rájuk se hederíteni, ha kötekedni kezdenek veled.
Halkan felhorkant.
– Felnőtt nő vagyok, Titus! Tudok vigyázni magamra! És senki sem
vádolhat engem rosszabb dolgokkal, mint amik miatt amúgy is minden
áldott nap hibáztatom magamat.
Abban nem kételkedtem, hogy tud vigyázni magára, de a Spanky’s-ben a
lányok a női nem külön alfaját képviselték. Megkeményítette őket, hogy a
Point legvérmesebb ragadozói éveken át úgy tekintettek rájuk, akár egy
darab húsra. Szemrebbenés nélkül kieresztették a méregfogukat, mert csak
így tudták megvédeni magukat.
– Csak ne feledd, miért megyünk oda!
Helyeslően motyogott valamit, és az út hátralévő részében már nem
szóltunk egymáshoz. A sztriptízbár parkolójában szándékosan Nassir
Bentley-je mellé álltam. Ez volt az egyetlen hely, ahol semmi rossz nem
történhetett az én kicsikémmel. Nassir imádta a pofátlanul drága kocsiját,
ezért bizonyára kamerák figyelték a parkolóban is. Nem akartam, hogy a
GTO Race Mustangjának szomorú sorsára jusson. Nassirnak ugyan nem
számítottam sem én, sem a kocsim, de ahhoz elég közel parkoltam az
autójához, hogy ha bármi történik az enyémmel, az övé is ugyanúgy kárt
szenved, és a kényes disznó ezt sosem hagyta volna annyiban.
Átfogtam Reeve vállát, és szorosan az oldalamhoz öleltem. Belekarolt a
derekamba, és elindultunk befelé. A testem felforrósodott, ahol csak
összeért az övével, és észrevettem, hogy ő is szaporábban vette a levegőt
mellettem. Kinyitottam az ajtót, és hátrahőköltem, amikor a dübörgő zene
és a villódzó pink fények lerohanták az érzékeimet. Nassirnak sokkal jobb
ízlése volt, mint a bár előző tulajának, de még nem ért rá átalakítani a
helyet. Minden figyelmét lekötötte a klub felgyújtásáért felelős személyek
előkerítése.
Chuck nagydarab afroamerikai férfi volt. Azon kevesek egyike, akikre
még nekem is fel kellett néznem. Vakítóan fehér mosolyt villantott rám, és
megcsillant arany metszőfoga. Magamhoz szorítottam Reeve-et, amikor
éreztem, hogy befeszül az oldalamon.
– Mi a helyzet, Chuck?
– Egy héten belül már másodszor, zsarukám! Ez nem tesz jót az
üzletnek!
– Újabb kérdést kell feltennem a főnöködnek.
Chuck végigmért sötétbarna szemével, majd Reeve-re nézett. Őt is
végigmérte, aztán újra hozzám fordult.
– Már van saját munkaerőd?
Kierőltettem magamból egy nevetést, és a szemem sarkából láttam,
ahogy Reeve forgatja a szemét.
– Olyasmi.
Még jobban az oldalamhoz szorítottam, és magamban megdicsértem,
amikor a mellkasomra tette a kezét. Megrebegtette a szempilláit Chucknak,
és bedobta a legbujább mosolyát, amitől minden Y kromoszómával
rendelkező egyed agya lecsúszott a gatyájába.
– Valójában randi volt a terv, édeskettesben. Ha szerencséje van, később
még kaphat tőlem egy esélyt, hogy kiengeszteljen.
Reeve olyan hihetően játszotta a csábító nőt, nem csoda, hogy nem
bírtam a kezemmel.
 Felkacagott, amikor végigsimítottam a derekán, és a legtökéletesebben
elpirult, amikor a fenekére tettem a kezem, miközben Chuck bevezetett
minket a bár legbelső helyiségébe. Nem voltam az a típus, aki nyilvánosan
kimutatja az érzéseit, de Reeve-et megérinteni, megsimogatni valamiért
teljesen természetesnek tűnt. Vele még a színészkedés is sokkalta
valóságosabb volt, mint amit bármelyik nővel korábban megtapasztaltam.
Hosszú távon ez persze nem segített a józanságom megőrzésében.
– Menjünk a bárpulthoz! Kisebb az esélye, hogy a lányok
kellemetlenkedni kezdenek, ha nem a táncparketten mozogsz, elvonva
róluk a figyelmet.
Reeve nem felelt, csak nagy szemekkel nézett körbe a helyen. Akadt is
látnivaló bőven. A pucér lányok a színpadon… a színes fények, amelyek
megvilágították a meztelen, csillámos testeket és a nyálcsorgató
vendégeket… a marcona biztonsági őrök, akik körbe járkálva szemmel
tartottak mindenkit… a hiányos öltözékű pincérlányok, akik veszélyesen
magas sarkú cipőkben illegették magukat, a kezükben italokkal teli
tálcákkal. A felszín ugyan hangos és harsány volt, de az alatta megbúvó
szomorúság és reménytelenség a bár minden egyes szegletét átjárta.
Leültettem Reeve-et az egyik fekete bőr bárszékre, és megvártam, míg
odatesz elé egy italt a csupasz felsőtestű pultos, aki úgy festett, mintha
valami felesleges luxuscikket reklámozó hirdetőtábláról lépett volna le.
Láttam, hogy kinyílik Nassir irodájának ajtaja, ezért előrehajoltam, és
adtam egy puszit Reeve tarkójára.
– Maradj itt! Egy perc, és visszajövök.
Amikor megfordult és puhán szájon csókolt, egy pillanatra
lemerevedtem, aztán eszembe jutott a közönségünk. Noha nem volt igazi
csók, csak összeért a szánk, mégis zakatolni kezdett a pulzusom és
mocorgott a farkam.
– Siess vissza!
Reeve hangja dallamosan és könnyeden csengett. Morogtam egyet, és
elindultam az iroda felé, ahol a sztriptízbár sötét hajú tulajdonosa az
ajtóban állva várt.
Nassir jóval alacsonyabb és véznább is volt nálam, de ettől még nem
tartottam kevésbé veszélyesnek. A szeme csaknem természetellenesen
bronzbarnán csillogott, és állandóan körbelengte őt egy már-már nem e
világi hűvösség. Egyszerre volt halálos és kifinomult, és sosem tudtam, mi
jár a fejében. Rideg és számító alak volt, akiben sosem bízhattam, és soha
nem is áltattam magam azzal, hogy egy oldalon állunk. Nassirt csak
egyetlen dolog érdekelte, maga Nassir. Ő volt a saját univerzumának
közepe, emiatt lelkiismeretlenül és kíméletlenül intézte sötét ügyeit.
– Mit szól hozzá Bax, hogy így összemelegedtetek?
Nassir nem kertelt.
– Még nem adtam neki lehetőséget arra, hogy kifejtse a véleményét.
– Az a nő elárulta Dovie-t! Novak zsebében volt! Így is bejön neked,
zsarukám?
– Nem kell kedvelnem ahhoz, hogy megbasszam.
A saját szavaimtól keserű lett a szám, mert túlságosan közel álltak az
igazsághoz, amivel én is folyamatosan küzdöttem.
Nassir erre olyan éles hangon felnevetett, mintha borotvapengével
vagdosták volna a bőrömet.
– Pedig biztosan tud valamit! Jó oka van annak, hogy vele vagy, és
idehoztad. Fogadok, arra is van magyarázat, hogy az egyik lányomat
felhasították, aztán kihajították a kikötőbe. Ha szerencselovag lennék –
márpedig mindketten tudjuk, hogy az vagyok –, arra tennék, köze van a
tényhez, hogy hasonlított az új barátnődre.
A vállam megfeszült, miközben lenéztem rá.
– Miért volt az a lány aznap éjjel a kikötőben? Te küldted oda egy
klienssel találkozni? Senki sem megy a városnak abba a részébe
önszántából.
Nassir villámló szemekkel nézett rám, és erőt kellett vennem magamon,
hogy farkasszemet tudjak nézni vele. Ijesztő egy pofa volt, az már biztos.
– Már megmondtam neked, hogy olyasféle munkára sosem ment. Hisz’
még csak gyerek volt. Csak táncolt, semmi több. A megtalálása előtti estén
Chuck kikísérte az ajtón, és ő azt állítja, a lány beszállt a kocsijába –
egyedül. Mint mindig. Tovább kérdezősködhetsz, de mindenkitől ugyanazt
a választ fogod kapni. Mi a helyzet veled, zsarukám? Miért van olyan
érzésem, hogy te meg ez a lány együtt többet tudtok, mint amennyit velem
megosztasz?
– Nem tartozik a munkámhoz az alvilági bűnözőkkel való fecsegés,
Nassir.
– Pedig jobban tennéd, főleg ha nem akarsz útban lenni, amikor
elvégzem helyetted a munkát. Úgy látszik, te nem tudod elkapni a fickót,
de fogadok, nekem sikerülne előkeríteni, ha bevonnám az új barátnődet.
– Senki sem megy a közelébe! – feleltem fogcsikorgatva, szigorú
pillantásommal azt üzenve, meg se forduljon a fejében megkörnyékezni
Reeve-et.
– Azt majd meglátjuk! Úgy tűnik, a kis barátnőd máris talált magának
társaságot.
 Amikor megfordultam, láttam, ahogy Reeve talpra ugrik, és a bárszék
hangos csörömpöléssel feldől mögötte. A mutatóujját egy másik nő arcába
tolta – az egyetlen olyan nőjébe, aki valaha is megközelíthette az ő
szépségét. Keelyn Foster éppúgy a Point régi bútordarabja volt, akárcsak
az öcsém. Már régóta dolgozott táncosnőként Honor művésznéven, és egy
okos nőnek sosem jutott volna eszébe ujjat húzni vele. Egészen eddig
Reeve-et fölöttébb intelligensnek és kiváló emberismerőnek tartottam,
ezért sem értettem, mit csinál.
Keelyn átdobta vörösesbarna haját a válla fölött, szélesen elmosolyodott,
aztán valami olyasmit mondott, amitől Reeve annyira elvörösödött, hogy
még ilyen távolról is feltűnt. Erre a nehézsúlyú fekete bombázó minden
figyelmeztetés nélkül elkapta és földre vitte a szexis vöröset. A padlón
összegabalyodva birkóztak, Reeve ruhában, Keelyn meztelenül. Olyan
ádáz és izgató cicaharc ment a földön, hogy már a tömeg is felfigyelt rájuk.
Nassir vihogott, én pedig elindultam szétválasztani a lányokat.
– Mi olyan vicces? – vakkantottam rá a vállam fölött, meg sem állva.
Újra felnevetett.
– Megemeltem volna a belépődíjat, ha előre tudom, milyen pazar
műsorszámot hozol ma magaddal, zsarukám! Ha az a nő rájön, hogy csak
kihasználtad, és jól pofára ejtetted, küldd majd el hozzám! Minden este
beolajozom, Honorral együtt, és annyi pénzt fogok keresni, amennyiből
százszor megvehetem és eladhatom ezt az egész szaros várost!
– Baszd meg, Gates!
Átverekedtem magam a szurkolók tömegén, míg oda nem értem, ahol a
lányok birkóztak a földön. A népek kórusban fújoltak és több sörösüveggel
is megcéloztak, amikor leszedtem Reeve-et a sztriptíztáncosnőről.
Mindketten ziháltak, és tele voltak véres karmolásnyomokkal.
– Erre tényleg szükség volt? – kérdeztem Reeve-től, miután talpra
állítottam, és kisimította hosszú hajtincseit az arcából. Felsóhajtottam,
majd kézen fogtam és elvonszoltam a hátsó mosdóhoz, amit csak a lányok
használhattak, vendégek nem.
– Most már minden rendben! – mondta remegő hangon, miután
betuszkoltam a mosdóba és felkapcsoltam a lámpát.
– Semmi sincs rendben!
Élesen felkacagott, és a következő pillanatban olyan lendülettel vetette
rám magát, mindkét karomra szükségem volt, hogy elkapjam.
– Igazad van! – felelte.
Kérdőre akartam vonni, mégis mit képzelt magában, és mi vitte rá, hogy
összeverekedjen egy sztriptíztáncosnővel, de még mielőtt megszólalhattam
volna, a számhoz nyomta a száját, és többé már nem gondolkodtam. Csak
a forróságot éreztem, pár cseppnyi vért, és az édes ízt, ami mindig
elnyomta a keserűségét.
 7. FEJEZET

REEVE
SOK MINDENT el tudtam viselni. Immunis voltam a becsmérlő
szavakra, és nem tartottam sokra azokat, akik gondolkodás nélkül
sértegettek másokat. Hozzászoktam ahhoz, hogy besúgónak neveznek.
Gyakran hallottam az utcán, amint az áruló szót suttogják a hátam mögött.
Hívtak már kétszínűnek, spiclinek, de ezeknél sokkal rosszabbul esett a
csalódottság, amit Titus szemében láttam, valahányszor túl közel kerültem
hozzá és rádöbbent, kit tart a karjaiban, ki is az a nő, akire olyan mohón és
vágyakozva néz, hogy a szeme színtelen fehéren izzik. A maradék
büszkeségem is felmorzsolódott, amikor így nézett rám, mert a
csalódottsága nem felém irányult, hanem önmaga felé. Próbálta leküzdeni
az irántam érzett vágyát, harcolt a mélyről feltörő érzések ellen, amiket az
érintéseink ébresztettek benne. Fájt, hogy nem engedett nekik. Noha azt
sem tudtam, vajon neki van-e fogalma a létezésükről, én éreztem őket.
Minél erősebben akarta őket elhallgattatni, annál hangosabban
szólongattak engem. Sokkal több mozgatórugó működött benne, mint hogy
csak szolgáljon és védjen, én pedig mindegyiket meg akartam ismerni.
 A köztem és a jóképű nyomozó között kialakult helyzet nyilvánvalóan
Honornak sem volt ínyére. Ismertem Keelyn Fostert, találkoztam már
csillámos bőrű táncos alakjával a Spanky’s falain kívül is. Egyike volt a
rendszeres vendégeimnek, amikor még a vigalmi negyedben dolgoztam
egy fodrászüzletben. Kemény csaj volt, szókimondó, és ha létezett volna a
Point királynője cím, csakis ő formálhatott volna rá jogot. Nem csak szívós
volt, hihetetlenül szép is. Ráadásul kíméletlenül őszinte, és egy percig nem
zavartatta magát abban, hogy elém álljon és közölje, Titus jó ember, túl jó
egy magamfajta nőhöz, és jobban tenném, ha levenném róla a véres
mancsaimat. Egyszerűen ki kellett volna nevetnem. A véleménye
közhelyes és triviális volt, ráadásul egy szál zsinóros tangában és
magassarkú platformcipőben közölte velem, amiben már csaknem felért az
orromig. De az igazság ott volt gyanakvó, szürke szemeiben. Komolyan
gondolta, hogy Titus fölöttem áll, és attól tartott, valahogy bemocskolom
és lerángatom a mi szintünkre, ami nem tetszett neki. A megjegyzése
érzékeny ponton talált el, talán az igazságtartalma miatt, talán mert Key
komolyan aggódott amiatt, hogy nem használ Titus jó hírének, ha velem
együtt mutatkozik. Én csak segíteni akartam neki, de valahányszor hátat
fordítottam, valaki a képembe vágta, hogy fájdalmat fogok okozni neki,
akár akarom, akár nem.
Azt feleltem Keelynnek, kopjon le. Megmondtam neki, hogy Titus
felnőtt férfi, aki el tudja dönteni, kivel akarja tölteni az idejét. Key erre
gyanakvóan összehúzta a szemét, és keresztbe fonta a karjait meztelen
mellei előtt. Bár kívülről nevetségesnek és közönségesnek tűnhetett, nem
volt az. Harcias és eltökélt volt, akár egy amazon, amitől csak még feljebb
ment bennem a pumpa. Én is épp annyira féltettem Titust, mint ő. A fenébe
is, őrülten és reménytelenül bele voltam habarodva, már első látásra
belezúgtam, és az érzéseim egyre erősödtek és mélyültek, ahogy egyre
többet megtudtam arról, miért védelmezi az ártatlanokat és a jókat.
Senkinek sem volt nálam több vesztenivalója, ha a mi kis színjátékunk
egyszer véget ér.
Keelyn viszont azzal folytatta, hogy rögtön tudta, valami rosszban
sántikálok, mert a jóképű nyomozó különben sosem haragítaná magára
szándékosan az öccsét azzal, hogy velem mutatkozik, és nem lenne ilyen
látványosan bensőséges és gyöngéd se velem, mert akárkinek nem
osztogatja a kegyeit. A feltételezés, hogy nálam jobban ismerheti Titust,
ráadásul első kézből vannak információi a szerelmi életéről, végleg
kiborította nálam a bilit. Nem gondolkodtam. A mutatóujjammal
megböktem meztelen mellkasának közepét, és azt feleltem, természetes,
hogy Titus bensőséges és gyöngéd azzal a nővel, akit igazán akar. Erre
Keelyn szemében felcsillant a ragadozó vérszomja, és mielőtt még megálljt
parancsolhattam volna magamnak, ráugrottam és földre vittem, nehogy ő
tehesse meg velem. A Point első számú szabálya, hogy sose mutass
gyöngeséget, ezért előbb támadtam, mint hogy megtámadhattak volna.
Egyszerű utcai logika vezérelt.
Nem volt hajtépés, sem kényes visítozás. Ököllel és kemény ütésekkel
harcoltunk egymás ellen. A belső combomat sikerült felsértenie a gyilkos
tűsarkújával. A sebből végigcsorgott a lábamon a vér. Fájdalmas volt,
akárcsak szúrós vádjai. Valójában ezért ugrottam Titus nyakába, amint
becsukódott mögötte a mosdó ajtaja.
Nem tudtam józanul gondolkodni. Forró kezei, amelyekkel leszedett a
sztriptíztáncosnőről, és a szemében ragyogó ezüstös fény, ahogy véres
arcomra nézett, teljesen elvették az eszemet. Csak arra tudtam gondolni,
hogy én a legjobbat kívántam neki, de ő a józan esze ellenére is engem
akart. A nyaka köré fontam a karjaim, és apró hajszálai csiklandozták az
ujjaimat, amikor a számat az övére tapasztottam, miután elismertem, hogy
igaza van, semmi sincs rendben.
Erősen kapaszkodtam bele, mert arra számítottam, leráz magáról, és azt
mondja, túl messzire mentem, nem kellett volna ilyen műsort csinálnom.
Vagy elhúzódik, és bűntudattól gyötörten, hűvösen néz rám égszínkék
szemével.
Ám erre a reakcióra egyáltalán nem voltam felkészülve a mindig szigorú
és elszánt Titus Kingtől. Elhúzódás helyett olyan erővel préselt neki a
mosdónak, hogy a pult széle belevágott a combomba. Hűvösség helyett
épp olyan forrón csókolt vissza, ahogyan én csókoltam őt. Kőkemény
combjával szétfeszítette az enyéimet, és még több réteg ruhán keresztül is
félreérthetetlenül éreztem a merevedését, ahogy nekidörzsölte a
legérzékenyebb részemnek, ami máris bizsergett a vágytól és elöntötte a
nedvesség.
Összerezzentem, amikor a könyökével eltalálta a kéztörlőtartót, ami nagy
robajjal leesett a falról. Egyik kezével megragadta a tarkómat, a másikkal
benyúlt az egyszerű póló alá, amit aznap délután vett nekem. A mosdó
icipici volt, Titus épp ellenkezőleg. Nem sok helyünk jutott a
manőverezésre, mégis sikerült a pultra felültetnie és lehúzni rólam a pólót
anélkül, hogy még több berendezés vagy egyikünk is megsérült volna.
Kapkodtam a levegőt és biztos voltam abban, olyan elszántan nézek rá,
mintha ő lenne az utolsó mentőövem ebben az életben, és nélküle egész
biztosan megfulladnék. Előredőltem, és újra megcsókoltam, megízlelve a
vér fémes zamatát és a hívogató tisztaságot, ami mind Titus volt. Az íze
épp olyan, akár a külseje: erős, markáns, izgató. Az igazságosság és a
becsületesség esszenciája. Maga a megváltás és a feloldozás. Színtiszta
jóság, és nem hittem, hogy valaha is be tudnék telni vele.
A nyelvemmel köröztem az övén. Magamba szívtam, és élveztem, ahogy
betölti a bensőmet. A körmeimet belemélyesztettem a hátába, amikor
türelmetlenül lerángatta rólam az új melltartómat. A fekete pamut sem
tudott ellenállni kíváncsi ujjainak, és azt hittem, elájulok a gyönyörtől,
amikor a hüvelykujja begyével dörzsölni kezdte azon nyomban
felágaskodó mellbimbómat. A szájába nyögtem, mire még határozottabban
nyomta hozzám a slicce alatt dudorodó kemény farkát, és még
szenvedélyesebben csókolt, hogy már csillagokat láttam.
A múltamban akadtak olyan férfiak, akik tudták, mit csináljanak velem,
hogy kívánatosnak, gyönyörűnek, kivételesnek érezzem magam. De
egyikük sem vett úgy birtokba, kis híján felfalva engem, mint Titus… a
mellbimbómat izgató ujjaival, a tarkómat markoló kezével és az ölemhez
dörzsölt férfiasságával, miközben egyre közelebb és közelebb húzott
magához. Teljesen körbevett, még ott is, ahol a testünk nem ért össze, és
olyan érzésem támadt, hogy sosem fogom tudni kikerülni, ezért bele kell
hatolnom, ha több szabad térre vágyom.
Odáig voltam a mogorva, túlontúl komoly Titusért, akinek folyamatos
fejfájást okoztam. De a féktelen, zabolátlan Titus teljesen levett a
lábamról. A tenyerébe vette és gyúrni kezdte csupasz mellemet, és rám
mordult, amikor becsúsztattam a kezem az ágyékához, hogy
megérinthessem kettőnk közt lüktető, hosszú és kemény farkát. Amikor
végre szabadjára engedte a vad énjét, az a legmámorítóbb érzés volt, amit
valaha tapasztaltam. Nem voltam rest minden pillanatát kiélvezni, míg
lehetőségem volt rá. Mert ha egyszer visszanyeri az önuralmát, dühös lesz
rám, amiért levettem a lakatot a ketrecről, és a bensőjében rejtőző vadállat
szabadon portyázhatott pár lopott percig egy sztriptízbár mosdójában.
Próbáltam lefejteni róla a farmerjét, ami elválasztott minket egymástól.
Hátravetettem a fejem, amikor a szájába kapta a mellbimbómat, amit eddig
kíméletlen mozdulatokkal dörzsölt. Minden idegvégződésem kisült, és a
fülemben ciripelni kezdett valami még a szenvedélynél is hevesebb.
A szája forrón és mohón kebelezett be. Meghökkentett és hihetetlenül
felizgatott, hogy elszánt nyomozóm nem volt a puha érintések és a
gyöngéd simogatások híve. Két kezével erősen megmarkolt, és belém
mélyesztette a fogait. Egyáltalán nem kímélt, ami kibaszott felemelő volt.
A nevét nyögdécseltem, és próbáltam benyúlni nehéz bőröve alá, hogy
hozzáférjek a sliccéhez, de nem volt elég helyem. Túlságosan
összesimultunk, és csapdába ejtett azzal, ahogy mohón falta és szívta
érzékeny bőrömet. Ficánkoltam és mocorogtam, hogy én is
megérinthessem, de rendíthetetlen volt. A hajamba kapaszkodva
hátrahúzta a fejemet, még pár csepp könny is szökött a szemembe.
– Ne csináld! – mordult rám, érdes hangjával megrezegtetve a torkomat,
miután a szája elhagyta a mellemet és a fogai belefúródtak az ajkai alatt
remegő nyakamba.
– Én is meg akarlak érinteni! – rimánkodtam kétségbeesetten. Két olyan
dolog, amit korábban sosem engedtem volna meg magamnak a
jelenlétében.
– Nem! Nem csinálunk semmit! – felelte, miközben tovább csókolta és
szívta a nyakamat, egészen fel a fülem mögötti érzékeny részig. Meg
akartam kérdezni, mégis mi a fenéről beszél, hiszen épp nagyon is
csinálunkvalamit, de ekkor sokkal fürgébben hátralépett, mint egy ilyen
hatalmas férfitól vártam volna, és csaknem átdöfött parázsló pillantásával.
– Nem csináljuk ezt, és kész! Különösen nem csináljuk egy sztriptízbár
mosdójában, miután verekedtél, végképp nem védekezés nélkül… –
Hirtelen elhallgatott, és megrázta a fejét, mintha mindketten megőrültünk
volna. – Nem kevés megkérdőjelezhető döntést hoztam, amióta visszajöttél
a városba, Reeve, de az előbbi tetteim ellenére tudom, hol húzzam meg a
határt.
Meghökkenten bámultam rá. Erősen ziháltam, amitől a pillantása még
mindig csupasz mellemre vándorolt. Más a helyemben eltakarta volna
magát szégyenében. Csakhogy nem valaki más voltam, hanem az a nő,
akinek elege lett ebből a macska-egér játékból. Összehúztam a szemem, és
leugrottam a mosdópultról, ahová feltett. Hátralépett egyet, de már nem
volt hová menekülnie, a háta az ajtónak feszült. Elindultam felé, közben
lehúzva magamról a melltartómat. Gyanakvóan figyelt, míg elé nem értem.
Ezüstösen kék szemében most is az elutasítás és a vágy harcolt egymással.
Életem során sok helytelen dolgot tettem már mindenféle rosszfiúkkal.
Ez lett volna az első alkalom, hogy helytelen dolgot teszek egy rendes
férfival. Nem érdekeltek a következmények, csak magamnak akartam azt
az énjét, amiről az előbb levette a pórázt. Persze a helyszín cseppet sem
volt idilli, de itt és most kész voltam elvenni Titusnak azt a részét, ami az
enyém volt, és többé már nem tartóztathatott fel. Nem mintha egyáltalán
akart volna. Persze megértettem, hogy nem ma lesz a napja, amikor az
egészet megkapom, de abban tévedett, hogy soha nem fog megtörténni, és
ezt ő is tudta. Láttam abból, ahogy kreol arcbőre kipirult, amikor
megragadtam nehéz övcsatját és kihúztam belőle az övet. Mocskosnak és
olcsónak tűnhetett volna, amit teszek, én mégis helyesnek és
elkerülhetetlennek éreztem. Az öv suhogása visszhangzott a szűk kis
helyiségben.
– Ez az én megkérdőjelezhető döntésem, nem a tiéd, és sosem érdekeltek
a határvonalak, nyomozó!
Az öve nagyot csattant a földön, de a kemény farkán feszülő cipzár még
kétszer ilyen hangos volt, amikor nekiálltam lehúzni. Nem lepett meg,
hogy elkapta a csuklómat, csak az, hogy nem rántotta el, hanem
mozdulatlanul tartotta, miközben az ujjaim megálltak pamut
bokszeralsóján és az alatta lüktetve ágaskodó farkán.
– Miért tennéd? Ez nem jelentene semmit. Semmit sem változtat a
kettőnk dolgán. Akár belátod, akár nem, ha átlépjük ezt a határvonalat,
attól még nem lesz jobb semmi.
Még ilyenkor is ízig-vérig zsaru volt, vallatott és indítékot keresett.
Oldalra billentettem a fejem, erre hangosan felnyögött a telt kebleim fölött
repkedő hosszú hajtincsek látványától.
– Mindig te gondoskodsz mindenkiről. Ezúttal én akarok gondoskodni
rólad! – mondtam, majd felvontam a szemöldökömet, és megnyaltam az
alsó ajkamat. – Ennek meg kell történnie, Titus. Akármilyen elszántan is
küzdesz ellene, te is kezdettől fogva tudod, hogy elkerülhetetlen.
Némán néztük egymást legalább még egy percig, aztán hátravetette a
fejét, ami nagyot koppant az ajtón, és elengedte a kezem.
– Általában próbálom elkerülni a bajt, ha előre látom.
– De nem ezt a bajt.
Végig lehúztam a sliccét, és örültem a győzelmemnek, több okból is.
Noha nem végérvényesen adta meg magát, legalább egyelőre igen, és ez
most elég is volt. Halkan kuncogtam, amikor elővettem duzzadó farkát az
alsónadrágjából. Tényleg mindene lenyűgöző volt, ám ez nem lepett meg.
Ha már egyike a legtökéletesebb férfiaknak, természetesen a farka is
kivételes. Összerezzent, amikor a hüvelykujjammal cirógatni kezdtem a
makkját, amiből hívogatón csordogált a bizonyíték, hogy bár a józan esze
tiltakozott, a testének és a vad énjének már nem tudott parancsolni.
Felnyögött, amikor letérdeltem elé. Nem szívesen tettem meg ezt
egyetlen férfinak sem, mert gyöngének és alárendeltnek éreztem magam
közben, most azonban épp ellenkezőleg. Úgy éreztem, én irányítok, és
elveszem, ami az enyém. Nem érdekelt sem a helyszín, sem az időpont
alkalmatlansága. Mindez eltörpült ahhoz képest, milyen izgatóan siklott a
számban a farka, amikor magamba szívtam és a nyelvemmel cirógattam.
Ahogy félig leengedett szemhéja alól nézett, csak a villámló ezüst vihart
láttam. Még mindig ellenállt, nem is akart hozzám érni… legalábbis amíg
a szörnyeteg fel nem ébredt attól, ahogy a nyelvemmel köröztem érzékeny
makkján. Amikor a tövénél kezembe fogtam a farkát és rászorítottam az
ujjaimat, hirtelen belemarkolt a hajamba, és dugni kezdte a számat.
– Kibaszott veszélyes vagy! – dörmögte rekedten, miközben lassacskán
átadta magát nekem. Helyeslően hümmögtem, és az egyik kezemmel
belekapaszkodtam hihetetlenül kemény, gömbölyű fenekébe.
– Miért nem tudok neked ellenállni?
A hangja dühösen csengett, de nem állt meg. Nagyon oda kellett
figyelnem, mit csinálok, mert most sem volt gyöngéd, sem óvatos, nekem
pedig nem semmi férfiassággal kellett megbirkóznom. Óh, és még ezer
más módon is meg akartam birkózni vele! Szorosabban rámarkoltam a
farkára, és picit hátradöntöttem a fejem, miközben a hajamba kapaszkodva
baszta a számat.
Tágra nyílt a szeme, és izzó pillantásától csaknem cseppfolyóssá váltam
a mosdó padlóján. Hatalmas mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és
süllyedt. A nyelvem alatt mocorgott a farka, amikor olyan mélyre
beszívtam, amennyire csak tudtam, hogy még az arcom is behorpadt.
A kezemben éreztem, ahogy a hatalmas izom megkeményedik, mintha
kőből lenne. Kitört belőle egy káromkodás, amit a farkából forrón a
számba spriccelő ondó és még több szitokszó követett.
Mindketten levegő után kapkodtunk, miután felálltam. Úgy néztük
egymást, mint a küzdő felek, nem úgy, mintha félig-meddig szeretők
lennénk. Szó nélkül megfordultam, hogy lemossam a vért az arcomról és
felöltözzek. Életveszélyes volt kikezdenem ezzel a férfival, és ha Conner
nem húzza meg előbb a ravaszt, jóllehet, a Titus iránt táplált érzéseim
okozzák majd a vesztem.
Hátul összefogtam a hajam, és a tükörből néztem, ahogy felhúzza a
sliccét.
– Nem is tudom, Titus, de ha képtelen vagy nekem ellenállni, talán nem
kellene ennyire erőltetned. Ezen a helyen sosem tudhatod, mit hoz a
holnap, ezért meg kell becsülni mindent, ami akár csak egy másodpercre is
jó érzéssel tölt el.
Hátrasimította a haját, és megfogta a kilincset, hogy kinyissa az ajtót. Ha
akartuk, se tudtuk volna leplezni, mit csináltunk idebent. Az arcára volt
írva minden, amit tettem vele, ahogy én is tele voltam az ő feltűnő
nyomaival, amit máris imádtam.
– Reeve, te nem lehetsz az, ami engem jó érzéssel tölt el.
 Kimondta. Ez volt a kegyetlen valóság kettőnk között. Ő a szakadék
egyik oldalán, én örökre a másikon.
– Mégis így van, neked pedig meg kell tanulnod ezzel együtt élni.
Kisétáltam előtte az ajtón, vissza a sztriptízbárba, és reméltem, hogy nem
látja a lábaim remegését. Hátradobtam a hajam, és zsebre vágtam a kezem.
Arra számítottam, hogy a kijárathoz kísér. Jó nagy feltűnést keltettünk ma
este, és ha Connernek voltak a bárban kémjei, azt is láthatták, milyen
ziláltan és kipirultan jövünk ki együtt a mosdóból. A küldetést teljesítettük,
bár a szívem és az egóm is kapott egy-egy gyomrost Titus utolsó kemény
szavaitól.
Meglepett és picit bosszantott is, amikor egyszer csak megállt az egyik
színpad előtt, ahol Nassir és Chuck beszélgettek. A két férfi futólag rám
pillantott, majd mindketten vigyorogni kezdtek a fekete hajú nyomozóra.
Hirtelen lekapcsolták a villódzó fényeket, és a hangszórókból megszólalt
egy régi, mélabús jazzdal. A színpadra pillantottam, ahol a vakítóan fehér
reflektorfényben megjelent egy szexisre tuningolt, régimódi
gengszterruhába öltözött lány: kalapban, zoknitartóban és a
harisnyatartójába dugott fegyverrel. A szájában még egy égő szivar is
füstölgött, miközben magassarkú lakkcipőjében járkált a színpadon.
Próbáltam nem felrobbanni, amikor a három férfi hirtelen abbahagyta a
beszélgetést, és megbabonázva bámulták, amint ledobja kis fehér blúzát,
majd fekete miniszoknyáját is. A lánynak gyönyörű teste volt és tudta,
hogyan hergelje a közönséget, de még az erős színpadi fényben is úgy tűnt,
mintha egyenesen Titust figyelné.
Sóhajtottam egyet, és arrafelé fordultam, ahonnan éreztem, hogy valaki
felém közelít. Key még felöltözve, az egyik szeme körül sötétlő
monoklival is szebb volt bármelyik nőnél. Elvigyorodott, amikor
rezzenéstelen arccal ránéztem.
– Úgy verekszel, mint egy csaj!
Felhorkantam.
– A te cipőd viszont halálos!
– Szerinted mégis miért hordom állandóan?
Kidugta a lábát, és láttam, hogy még a farmerhez és a pólóhoz is
irgalmatlanul hegyes és magas sarkú cipőt viselt. A színpad felé fordult,
ami előtt a három férfi lenyűgözve bámulta az erotikus jelenetet.
Legszívesebben belerúgtam volna Titusba.
– Nem csak velem kell megverekedned érte. Meg kell küzdened Baxszel,
az egész várossal… a fenébe is, még vele is birkóznod kell, ha őt akarod.
Felvontam a szemöldököm, miközben a zene egyre hangosabban szólt.
A lány már csak egy szál zsinóros tangában táncolt, vagyis inkább
vonaglott a színpadon, mintha egy képzeletbeli férfival szeretkezne.
– Egész eddigi életemben csak harcoltam, minden áldott nap. Néha úgy
érzem, soha nem ér véget a küzdelmem.
De ha valamiért megérte harcolni, az a Titusszal töltött idő, mielőtt a
dolgok elkerülhetetlenül összeomlanak körülöttünk.
Key erre rám mosolygott, de nem úgy, mint amikor pénzt akar kisajtolni
a férfiakból, vagy el akarja hitetni az emberekkel, hogy csak egy buta
sztriptíztáncosnő. Őszinte mosoly volt, és egész más embernek tűnt tőle.
Szexistennő helyett csak egy átlagos nőt láttam, aki mellesleg elképesztően
gyönyörű.
– Mi itt mindannyian a harcot ismerjük a legjobban. Fárasztó dolog.
Helyeslően motyogtam, és komolyan megfordult a fejemben, hogy
belecsípek Titus karjába, amikor a sztriptíztáncosnő ruganyosan talpra
ugrott, majd a színpad széléhez sétált. Kiköpte a nyálas szivarvéget, és a
harisnyatartójából előhúzta a fegyvert. A közönségre célzott. Azt
gondoltam, talán vízipisztoly, vagy olyan játékpisztoly, ami kis pukkanós
műanyag töltényeket lő ki.
Tévedtem.
Mielőtt a lány meghúzta volna a ravaszt, engem elcsapott egy kamion.
Nem igazi kamion, de pont olyan érzés volt, ahogy Titus teljes testsúlyával
beledöngölt a padlóba. A bárban lövések visszhangoztak, férfiak és nők
üvöltöttek fel fájdalmukban, miközben a fegyver újra és újra elsült.
Hallottam, ahogy Titus kiabál valamit Nassirnak, aztán leszállt rólam, és a
fegyvere után kapkodott. Próbáltam feltápászkodni és utánamenni, de
mindenütt a kijárat felé menekülő testekbe ütköztem. Körbenéztem, a
szememmel Keelynt keresve, és felhördültem, amikor megláttam a
mellkasán egyre terjedő, élénkvörös foltot.
Négykézláb elindultam hozzá, közben próbáltam nem gondolni arra,
milyen gusztustalan a padló, amin csúszok-mászok. Key szürke szemei
tágra nyíltak és hallottam, ahogy fuldoklik. Pár perce még szét akarta rúgni
a seggemet, most meg képes és itt hal meg a kezeim között. Rászorítottam
a kezemet lőtt sebére, és azt mondtam neki:
– Velem kell maradnod! Itt mindenkinek szüksége van rád!
Reméltem, hogy tudja, a városra gondolok, nem pedig az ocsmány
sztriptízbárra.
– Nézz rám, Keelyn!
A szeme becsukódott, mire még erősebben szorítottam a sebét. A vére
forrón és ragacsosan bugyogott ki az ujjam közt.
 – Key?
Semmi reakció. Még jobban rányomtam a kezem a sebre, és rákiáltottam.
– Honor!
Erre kipattant a szeme, és rám förmedt. – Ne szólíts így!
Megkönnyebbülten felnevettem, majd hirtelen erős férfikezek toltak
félre. Felnéztem Nassirra, aki letérdelt mellénk. Szó nélkül levette és a
földre dobta drága öltönyét, amit azonnal összetapostak a menekülők.
– Nem halhatsz meg! – mondta Keelynnek fojtott hangon, miközben
levette fehér ingét, hogy rögtönzött nyomókötésnek használja a csúnya,
mély seben.
A helyzet válságos volt, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy
egy pillantást ne vessek az előttem feltáruló bársonyos bronzbarna bőrére.
Nassir ugyan nem volt akkora hegyomlás, mint Titus, de a felsőtestén
ínycsiklandóan domborodtak az izmok. Azt pedig nem is sejtettem, hogy a
titokzatos bártulajdonos hátát egy hatalmas tetoválás borítja. Válltól vállig
és a nyakától végig le a gerince mellett, egészen elegáns nadrágja derekáig
húzódott. Ugyan nem tudtam kivenni, mit ábrázol, de a helyzet nem is volt
alkalmas a behatóbb vizsgálódásra.
– Azt csinálok, amit akarok, Gates! Nem vagyok a tulajdonod! – nyögte
ki Key, a levegővétellel küzdve.
Nassir felfortyant.
– Az enyém lehetnél, ha rám bíznád magad.
Örültem, hogy Key látszólag picit visszanyerte az erejét, és most, amint a
füst kezdett elülni, ki akartam deríteni, Titus is jól van-e. Nem tudom, mi
alakult Key és Nassir között, de eléggé hevesnek és kissé fullasztónak tűnt.
Titus Chuck mellett térdelt, aki szintén csúnyán vérzett. A színpadra
pillantottam, és összeugrott a gyomrom, amikor megláttam a
sztriptíztáncosnő testét, ami úgy feküdt ott, akár egy összecsuklott
marionettbábu. Nem is kellett találgatnom, vajon él-e még, elég volt látni a
fejéből csordogáló vértócsát. Túl fiatal volt ahhoz, hogy így végezze.
A kezében még mindig a fegyvert szorongatta, körülötte szétszórt
bankjegyek és átható puskaporszag terjengett a levegőben. Az egész olyan
volt, akár egy Tarantino-film jelenete.
Odabotorkáltam Titushoz, és halkan felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől, amikor felnézett rám.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel, csak nem jöttem rá, mi az. Csak
bámultam őt, és próbáltam rájönni, hátha ismerem, vagy láttam már
korábban… Azt hittem, talán körözik, vagy ilyesmi. Az a kibaszott
pisztoly! Ki kellett volna szúrnom, hogy igazi.
Chuck felnyögött, és intett Titusnak, hogy segítse fel.
– Az az én dolgom lett volna, haver! Nekem kellett volna kiszúrnom! –
szuszogta, majd odafordult, ahol Nassir térdelt Keelyn fölött. – Jobb, ha
gyorsan kerítünk neki segítséget. Ha az a lány meghal, a főnök beleőrül.
– Már hívtam a mentőket – felelte Titus csípőre tett kézzel, a körülöttünk
végzett pusztítást szemlélve. – Ki volt a lány?
Chuck belekapaszkodott Titus vállába, és kissé imbolyogva megállt, a
kezét a sebére szorítva. A másik oldalról belekaroltam, hogy megtartsam,
és mindhárman a lány holttestére néztünk. Azon töprengtem, vajon Titus
lőtte-e le, vagy valaki más.
– Nem igazán tudom. Nassir vette fel a kikötőben elvesztett lány helyére.
Neki azt mondta, hogy még tanul, és egy kis pluszpénzre lenne szüksége.
De te tudod, milyen kényes Nassir a biztonságra, a lány valahogyan mégis
átjutott az ellenőrzésen.
Titus a háta mögül felemelt egy felborult széket, és a nagydarab kidobó
mögé tolta.
– Ülj le, mielőtt még eldőlsz! – szólt oda neki, majd megdörzsölte az
arcát, és hunyorogva kémlelt körbe. – Ez Roark műve lehetett.
Idegesen mocorogtam, és picit bólintottam, egyetértésem jeléül.
– A lány, akit megölt, nemcsak rám hasonlított, de itt is dolgozott. Roark
tudja, milyen fontos hely a Pointban a Spanky’s, Nassir és Race számára
pedig különösen az, amióta a klubnak vége. Conner juttathatta be ide a
lányt.
Titus erre nem mondott semmit, de láttam rajta, alaposan megfontolja a
szavaimat, ezért folytattam:
– Roark jóképű és megnyerő a modora. Pontosan tudja, mit mondjon,
hogy elhitesse veled, te vagy számára az egyetlen. Ez a lány még fiatal
volt, valószínűleg egy ártatlan főiskolás. Roark mindig megfontoltan
választ célpontot. Talán a lánynak azt a feladatot adta, hogy belülről fúrja a
Spanky’s-t, és ha eljutott hozzá, hogy ma este mi is itt vagyunk, akkor
kapott az alkalmon. A lány egyenesen téged bámult, Titus. Az első lövést
neked szánta.
Efelől nem volt semmi kétségem, ahogy abban is biztos voltam,
Connernek köze van ehhez az egészhez. Titus komor arcáról le tudtam
olvasni, ő is épp így látja. Ekkor kivágódtak a bár ajtói, és berohant egy
csapat mentős, hordágyakkal felszerelkezve. Nemcsak Keelyn és Chuck
sebesültek meg az össztűzben, de mindenki úgy nézett Nassirra, mintha
időzített bomba lenne.
Megjelentek Titus zsaru haverjai is, és egy szempillantás alatt már csak
egy lány voltam, akivel a mosdóban hetyegett, nem pedig a társa, akivel
egy bűnöző zsenit próbál elkapni. Mélyet sóhajtottam, és odasétáltam a
bárpulthoz tölteni magamnak egy italt, aztán lemostam a kezemről az
újabb adag vért.
Mindig csak egyre több volt a vér, az erőszak és a pusztítás, és utáltam az
érzést, hogy a visszatérésem csak súlyosbította a vérontás mértékét és
gyakoriságát.
De jó is újra itthon! Pfff…
 8. FEJEZET

TITUS
MÁR ELTELT pár nap a Spanky’s-ben történt lövöldözés óta, megint
nyakig ültem a munkában, és úgy kerültem Reeve-et, mintha pestises
lenne.
Lehetetlenség volt tanúkat keríteni. Persze nem meglepő, hogy az
emberek, akik a szabadidejüket egy sztriptízbárban múlatják, senkinek sem
akarják az orrára kötni, mire költik a kemény munkával megkeresett
pénzüket. Amikor megtaláltam a mészárlást kirobbantó lány családját,
megdöbbentett, hogy tényleg csak egy átlagos főiskolás volt, aki az
anyjával és az apjával élt egy csinos kis házban, a Hegyoldalon.
A szüleinek fogalma sem volt arról, hogy a Spanky’s-ben táncolt, és mikor
elmeséltem nekik, hogyan lőtte szét a helyet, összesen öt embert
megsebesítve, ők is ledöbbentek. Egyáltalán nem ilyennek ismerték a
lányukat, szerintük soha is nem látott közelről fegyvert, ezért sem akarták
elhinni, hogy képes volt egy emberekkel zsúfolt helyen pisztolyt rántani.
Nem elég, hogy el kellett temetniük a lányukat, meg kellett birkózniuk
azzal is, hogy fogalmuk sem volt, ki lett belőle, és miért keveredett bele a
Point alvilági játszmáiba.
Reeve elmélete helytállónak tűnt arról, hogyan hálózta be Roark a lányt,
hiszen az emberek sok őrültségre képesek a szerelem nevében. Csak még
nem volt hozzá bátorságom, hogy elmondjam neki, igaza volt. Ha akkor
nem járt volna egész máson a fejem, ha a szörnyeteg nem rángatta volna
olyan vadul a pórázát, hogy megkaparintsa őt, belehatoljon, és minden
józan megfontolás ellenére a magáévá tegye, kiszúrtam volna, hogy a
fegyver valódi. Szenvtelenül néztem, ahogy a lány vetkőzött a színpadon.
Persze egyetlen meztelen nő sem érhetett fel ahhoz, akit hirtelen
felindulásból csaknem odaszegeztem a Spanky’s mosdójának pultjához.
De éreztem, hogy van valami fura abban a sztriptíztáncosnőben, csak nem
tudtam rájönni, mi az, mert az agyamat eltompították a testi vágyak és az
idegeim pattanásig feszültek a gerjedelemtől.
Kilométerekről ki kellett volna szúrnom a kis .22-es kaliberű pisztolyt,
de csak Reeve-et láttam magam előtt, ahogy előttem térdel, az ujjaim
belegabalyodnak hatalmas hajkoronájába, miközben teljesen megőrjít
fürge nyelvével és a fogai leheletfinom dörzsölésével. Tudta, mivel húzzon
fel, ahogy azt is, hogyan viselje gondomat. Pedig az lett volna a dolgom,
hogy vigyázzak rá, életben tartva magamat is, és lehetőség szerint
mindketten megússzuk ezt az egészet összetört szívek nélkül.
Csakhogy ő nem segített ebben. Láttam a szemében, amikor rám nézett,
hogy fontos vagyok neki. Sosem gondoltam volna, hogy egy lány, aki a
múltban ilyen súlyos döntéseket hozott, és akinek a saját túlélése mindenki
másénál előrébb való volt, ennyire együttérző lehet. Ő mégis azt sugározta
felém, hogy fontos vagyok, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Mindig én
voltam az, aki mindenki másért aggódott. Még senki sem akadt az
életemben, aki engem féltett, vagy rólam akart volna gondoskodni. Ez csak
még jobban megrengette az elhatározásomat, hogy tartsam magam távol
tőle, és a fenébe is, egyre kíváncsibb voltam, mire képes még az ügyes kis
szájával.
Felkaptam a fejem, amikor az irodám ajtaja hirtelen kivágódott, és
beviharzott rajta egy khakiszínű nadrágot és fehér pólóinget viselő idősebb
férfi, majd kényelembe helyezte magát az asztalommal szemben álló
székben. Acélszürke haja volt, és olyan szigorú képet vágott, mint Clint
Eastwood A jó, a rossz és a csúfban. Épp csak a rongyos poncho hiányzott
róla, és a szivarvég a szájából.
Becsuktam az előttem fekvő aktát, amit eddig tanulmányoztam, aztán
hátradőltem a székemben. Nem tudtam, ki ez a fickó, de az egész
kiállásáról, és arról, ahogy leült velem szembe, lerítt, hogy zsaru.
Általában kiszúrtuk a magunkfajtát, függetlenül attól, milyen jelvényt
viselt és melyik testülethez tartozott.
– Segíthetek?
Az idegen keresztbe tette bokáját a térdén, és az ujjaival dobolni kezdett
a lábán.
– Nagyon remélem, fiam, különben hamarosan mindannyian nyakig
ülünk a vérfürdőben!
Volt egy kis akcentusa, nem olyan markáns, mint a déli vagy a texasi, de
amilyen vontatottan ejtette ki a szavakat, abból arra tippeltem, talán
Virginiából, esetleg Észak- vagy Dél-Karolinából jött. Kérdőn néztem rá,
és vártam, hogy végre bemutatkozzon. De ő csak hosszasan bámult, majd
elvigyorodott, és az arcán megjelentek a mély barázdák.
– Otis Packard szövetségi ügyészhelyettes. Azt csiripelték a madarak,
hogy magánál van védőőrizetben az egyik tanúm, akit nem áll
szándékában visszaadni.
Felhorkantam.
– A helyzet ennél sokkal bonyolultabb!
Bólintott, és összehúzta a szemét.
– Nekem mondja! A négy tanúból, akiket védelem alá helyeztünk, vagy
biztos helyre akartunk szállítani, míg a Novak-ügy bíróság elé nem kerül, ő
az utolsó, aki még életben van. Hartmant nyírták ki elsőként, a sztriptízbár-
tulajdonos Ernie Diaznak múlt héten veszett nyoma, Benny Truman pedig
a sittet sem élte túl. Hartmant olyan messzire vittük innen, egy nyugat-
texasi porfészekbe, hogy esélytelen lett volna a nyomára akadni, Ernie
pedig annyira rettegett a megtorlástól, hogy csak azzal állt szóba, aki
jelvényt tudott neki mutatni, szóval nem kérdés, mindkettőjüket belülről
nyomták fel.
Megköszörültem a torkom.
– Ezek szerint tudták, hogy valaki sorra nyírja ki a tanúkat, mégsem
tettek semmit, hogy azt a nőt megvédjék?
– Akkor oldott kereket, amikor épp összeállt a kép. Gyorsabb volt
nálunk. Miután megkaptuk a hírt Hartmanról, rögtön elmentünk érte, hogy
biztonságos helyre vigyük. Csakhogy addigra neki is nyoma veszett,
akárcsak az érte felelős szövetségi ügynöknek.
– Kezdettől fogva egy rókára bízták a tyúkól őrzését.
A zsaru egy pillanatra elgondolkodva nézett rám, majd határozottan
bólintott.
– Nagyon úgy tűnik.
– Most már azt is tudják, hogy Roarknak a többi gyilkossághoz is köze
van, ugye?
Erre szaporán rángatózni kezdett az állkapcsa.
– Rájöttünk, igen, csak túl későn. Conner feddhetetlen hírben állt.
Tengerészgyalogos volt, majd a határőrségnél szolgált. Ő volt az
egységünk egyik legkiválóbb embere, míg a Novak-ügyben dőlni nem
kezdtek a dominók. Túl későn vettük észre, hogy köze van hozzá. Pár éve
elkezdett élénken érdeklődni a Point iránt, szándékosan olyan ügyekhez
kérte magát, amelyek a városba szólították. Akkor is elsőként jelentkezett
bevetésre, amikor maga hívta a szövetségieket, hogy kapcsolják le
Novakot.
Senki sem akarhatta szándékosan, hogy bármi köze legyen a Pointhoz.
Egy reménytelen, lepusztult hely volt a semmi közepén. A fejemben
beindult a vészjelzés, hogy Roark motivációja jóval mélyebbre nyúlik
annál, mint hogy megmutassa Race-nek és Nassirnak, nem tetszik neki,
hogy átvették Novak birodalmának irányítását.
– Nem feltétel az amerikai állampolgárság ahhoz, hogy valaki a
szövetségieknél szolgálhasson? Hiszen Roark ír!
– Csak az anyja ír, ő kettős állampolgár.
– És az apja? Vele mi a helyzet?
Az öcsém példájából okulva tudtam, milyen fontos lehet az apai minta.
Talán ezen a ponton kellene elkezdeni mélyebbre ásni.
– Nem tudom. Mindig azt mondta, az apja coloradói katona volt, aki futó
viszonyt folytatott az anyjával. Conner nála töltötte a nyarakat, de ki tudja,
ez igaz-e vagy sem. Most már tudjuk, milyen ügyes hazudozó. Miután
kicsit utánanéztünk, kiderült, hogy a katonaság után, mialatt a
határőrségnél dolgozott, segített Novaknak és az üzlettársainak fegyvereket
és drogokat átcsempészni a határon. Conner már jó ideje piszkos zsaru
volt, és én is hülyét csináltam magamból, amiért személyesen rendeltem ki
ehhez az ügyhöz.
A homlokomat ráncoltam, aztán megkérdeztem, meg tudja-e mondani a
coloradói férfi nevét. Az öreg erre ráfirkált egy nevet egy papírfecnire, ami
az asztalomon hevert, majd odatolta hozzám.
– Miért kezd egy megbecsült ügynök egyszer csak segédkezni egy
közismert bűnözőnek abban, hogy tiltott dolgokat csempésszen át a
határon? Pénzért? Vagy talán Novak megfenyegette?
Az öreg a fejét rázta. – Nem tudom. Ehhez meg kell találnunk Connert,
hogy megkérdezhessük tőle.
Csakhogy én erre nem várhattam. Hiányzott egy kulcsfontosságú
információ, ami talán lépéselőnyhöz juttathatna Roarkkal szemben, vagy
elvezetne hozzá, én nekem ki kellett derítenem, mi az.
– Porig égetett egy zsúfolt szórakozóhelyet. Félholtra vert egy prostit, aki
régóta dolgozik ezen a környéken. Nem csak a Novak-ügy tanúit intézte el,
bosszút áll a Point legismertebb figuráin is, ott, ahol a legjobban fáj nekik.
Reeve rájött, hogy benne volt Hartman megölésében, ezért menekült el.
– De miért épp magához? A bizonyítékok arra mutatnak, hogy Connerrel
jól összemelegedtek. Ezzel még egy szabályt megszegett az a rohadék.
Felsóhajtottam.
– Nem tudom. Talán mert megbízik bennem. Tudja, hogy nem vagyok
piszkos zsaru, és a legfontosabb számomra megállítani Connert, mielőtt
még többen esnek neki áldozatul. Megölt egy lányt, csak hogy ezzel
üzenjen Reeve-nek, egy másikkal pedig szétlövetett egy sztriptízbárt pár
napja. Ez a fickó jó úton jár, hogy térdre kényszerítse a Pointot, miközben
ő láthatatlan marad. Illékony, akár egy mérgező füstfelhő, és épp annyira
káros is.
– Veszettül ügyes! – ismerte el keserűen az öreg.
– Túlságosan is – feleltem, majd hátrasimítottam a hajamat, és ránéztem
az asztalomon álló üres kávésbögrére. Szükségem volt evésre, alvásra,
szexre, de mindenekelőtt arra, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
– Pontosan miért jött ide?
– Azért, mert egyelőre úgy fest, a Novak elleni vád megy a levesbe.
Mindenkinek vége, aki használható információkat tudott adni nekünk.
Benny már kész volt elárulni a beszállítók és az elosztók teljes névsorát, ha
cserébe felmentik, és új életet kezdhet a napfényes Orlandóban. De ahogy
már mondtam, valaki hamarabb eltette láb alól, mint hogy vallomást
tehetett volna. Meg kell állítanunk Roarkot! Nemcsak azért veszélyes, mert
ügyes és mindenre elszánt, hanem mert a képzettsége miatt súlyos
pusztításra képes. Nemcsak a Pointot irányító alakok vannak veszélyben,
hanem maga és a lány is. Conner nem fogja egykönnyen megbocsátani az
árulást.
– Erre magamtól is rájöttem – feleltem, majd az ajtómon látható nyomozó
feliratra mutattam. – Végül is, ez a munkám.
– Nos, a lány vádalkujának befellegzett. Többé nincs szükségünk a
vallomására.
– És most mi lesz vele? Odavetik a farkasok elé, hadd küzdjön meg
egymaga Roarkkal?
– Nem. Azt hiszem, mindketten ugyanarra gondoltunk, fiam. Maga is
tudja, hogy Roark utána fog jönni, ahogy mi is tudjuk. Azt reméltük, a
nyomára bukkanhatunk, némileg helyrebillentve az egységünk becsületét,
csakhogy a saját módszereinket használja ellenünk. Maga meg én ugyanazt
akarjuk, King: elkapni Connert.
Felmordultam.
– Ez a célom, de nem tudom, mit csináljak, hogy közben a lány is életben
maradjon. Nem szívesen dobnám ki a placcra, akár egy darab húst, abban
bízva, hogy gyorsabban húzom meg a ravaszt Roarknál. Ennél jobb terv
kell.
– Nem engedheti meg magának, hogy veszítsen, ha egyszer sor kerül az
összecsapásra. Ösztönzésként jusson eszébe az is, ha a lány már nem
hasznos számunkra, az alkuja semmissé válik, és gyilkosságra való
felbujtásért áll majd bíróság elé, nem szólva a Pryce lány elrablásában
játszott szerepéről. Nekünk Conner kell, élve vagy holtan, de ez már a
maga döntése.
Káromkodtam, és ellöktem magam az asztalomtól. Erre az öreg is felállt,
én mégis egy fejjel magasabb voltam nála.
– Először hagyták volna meghalni, most meg börtönbe vágnák, ha nem
hajlandó a bőrét vásárra vinni a maguk kedvéért? Basszák meg!
– Megszegte a törvényt.
– Tudom, de vállalta, hogy vallomást tesz Novak emberei ellen, és
amikor rájött, miben sántikál Roark, eljuttatta hozzám ezt az információt a
bizonyítékkal együtt. Továbbra is védett tanúként kellene kezelni.
– Az is. Amíg még hasznos. Tegye őt hasznossá, nyomozó! Villogjon és
hencegjen vele, folytassa, amit, gondolom, már eddig is csinált. Provokálja
Connert, hogy bújjon elő. Már nem lesz egyedül, figyelni fogjuk magát és
a lányt is, és ha Conner akcióba lendül, lesz erősítése. Itt a névjegyem.
Értesítsen minden fejleményről a Roark-ügyben. Ha húsz évvel fiatalabb
lennék, és nem ülnék íróasztal mellett hosszabb ideje, mint szeretném,
magam végezném a terepmunkát. Mi sokban hasonlítunk egymásra, King.
Tudom, mindent meg fog tenni az ügy megoldásának érdekében. Ahogy
már mondtam, mindketten pontosan ugyanazt akarjuk.
Felhorkantam, amikor megfordult, hogy kinyissa az irodám ajtaját.
Legszívesebben átugrottam volna az asztalomon, hogy rávessem magam.
– Én sosem zsarolnék meg egy áldozatot, hogy eszközként használjam a
céljaim elérésére.
– Ez nem zsarolás. Maga már így is csalinak használja azt a lányt.
Tisztában van vele, hogy Roark a nyomában lesz, akár egy éhes cápa,
amikor megérzi a vért a vízben. Én csak barátilag figyelmeztettem, mi is a
tét, nehogy az érzései elbizonytalanítsák abban, amit meg kell tennie.
– Úgy beszél, mintha az a nő feláldozható lenne.
Noha Reeve az agyamra ment, és nem értettem egyet a legtöbb
döntésével, amelyek a mostani helyzet kialakulásához vezettek, mégiscsak
ember volt. Csak egy fiatal nő, aki megérdemelt egy esélyt, hogy
helyrehozza legalább egy részét mindannak a rossznak, amit elkövetett.
Próbált segíteni, a helyes úton járni, amit értékelni kellett volna.
Az öreg zsaru szigorúan nézett rám.
– Mi mindannyian feláldozhatók vagyunk. Csak addig érünk valamit,
amíg megteszünk mindent, hogy megváltoztassuk a világot magunk körül,
remélhetőleg a jó irányba. Sajnos sokszor azok, akik valóban számítanak,
épp rossz irányba fordítják a világot. Sok szerencsét, King nyomozó!
Szüksége lesz rá!
Néztem utána, amint átverekedte magát a nyüzsgő rendőrőrsön, és
közben a kezem ökölbe szorult. Nem szerencsére volt szükségem, hanem
egy esélyre. Egyetlen alkalomra, hogy elkaphassam Connert, és rács mögé
dughassam. Kezdtem őszintén bánni, hogy erre az egyetlen mód az, ha
megkérem Reeve-et, tegye a szép, kecses nyakát a tilóba. Ezt nem
tartottam helyesnek, hiába hajtogatta, hogy tudja, ez a legjobb, amit tehet,
és így akar vezekelni a múltban elkövetett bűneiért. Ha Roark ügyesebb
lesz nálam a játszmában, és Reeve-nek az életével kell fizetnie, az
aránytalanul magas ár lesz ahhoz képest, hogy ő csak meg akarta
szabadítani a világot egy bántalmazótól és gyilkostól. Egyszerre nem tűnt
olyan megbocsáthatatlan bűnnek, hogy egy gonosz embert használt arra,
hogy egy másik gonosztól megszabaduljon. De továbbra sem tudtam
megbékélni a Dovie-val szemben elkövetett árulásával, és hogy a tettei
végül életem legszörnyűbb éjszakájához vezettek. Csakhogy a Pointban
mindenki kihasznált mindenkit, ezért neki se lett volna szabad
keményebben bűnhődni, mint bárki másnak.
Felvettem a papírfecnit, amire az öreg zsaru a coloradói pasas nevét írta,
aztán kutatni kezdtem a neten, míg nem találtam valakit, akire illett a
leírás. Pár kattintás és két téves hívás után már a vonalban volt az Alby
Jones nevű férfi. A hangja alapján napi húsz doboz cigit szívhatott, és
egyáltalán nem érdekelte, amikor elmondtam neki, zsaru vagyok, aki egy
gyilkosság lehetséges gyanúsítottja után nyomoz. Már épp le akarta tenni,
amikor megemlítettem neki, tudom, hogy katonaként szolgált – ez volt a
varázsszó, ami után rögtön beszédesebbé vált. Véget nem érő történetekbe
kezdett a szolgálati útjairól, különféle hőstetteiről és a háborús
élményeiről. Türelmesen hallgattam, mert amíg beszélt, szépen
terelgethettem abba az irányba, ami engem érdekelt.
Megkérdeztem tőle, van-e felesége vagy gyereke, mire felhorkant, és öt
percig megállás nélkül köhögött. Azt mondta, egy nő egyszer csúnyán
átverte, azóta nem bízik a szebbik nemben. Elmesélte, hogyan találkozott
egy gyönyörű ír lánnyal, mialatt Törökországban állomásozott. A lány
levette a lábáról, elcsavarta a fejét, aztán arra használta őt és a katonai
rangját, hogy olyan fegyverekhez jusson, amikhez másképp esélye se lett
volna. A nevével visszaélve fegyvereket csempészett át a határon, átverte
őt, egyúttal tönkretette a karrierjét is. Terroristának nevezte a nőt, majd
végül, nagy sokára megemlítette a fiút is.
Pár évvel azután, hogy kirúgták a seregből és szégyenszemre
hazaküldték, a nő megkereste, és tudatta vele, van egy fia. Pénzt akart, és
azt, hogy ismerje el a gyereket, a kettős állampolgárság megszerzése
érdekében. A rangját és becsületét vesztett katona belement, mert bár a nő
átverte, még mindig szerelmes volt a szépséges ír lányba, és azt hitte, ha
tisztességgel felneveli a fiukat, azzal elnyerheti a szívét.
Aztán megjelent nála a fiú, és már az első percben érezte, hogy valami
nem stimmel vele. Próbálta szeretni, tanítgatni, de a fiú minden együtt
töltött nyáron egyre kiállhatatlanabban viselkedett. Először a fiú anyját
hibáztatta ezért, hiszen ő is gyilkos és szörnyű ember volt, aztán rájött,
hogy a fiú velejéig romlott. Féktelen volt és szemtelen. Kegyetlenkedett az
állatokkal és az apja farmján dolgozó emberekkel. Feltűnően erőszakosan
viselkedett, de a legaggasztóbb az volt, ahogyan ezt a viselkedést ki-be
tudta kapcsolni. Amikor a fiú belépett a hadseregbe, az apja azt remélte,
végre megváltozik.
Csakhogy ennek épp az ellenkezője történt: attól, hogy fegyvert adtak a
kezébe és megtanították ölni, az eleve instabil fiú csak még erőszakosabbá
és veszélyesebbé vált. Aztán az öreg katona azt mondta, utoljára négy
évvel ezelőtt látta a fiatalembert, akit mindig is a fiának tartott. Miután a
fiú kilépett a seregből és felvették a határőrséghez, karácsonyra
hazalátogatott. Az öregember remélte, közelebb kerülhetnek egymáshoz,
de ami akkor történt, egy életre megsebezte és végérvényesen
szétszakította őket.
Elmondása szerint a fiú a karácsonyi vacsora után nem sokkal eltűnt.
Senki sem foglalkozott ezzel, míg észre nem vették, hogy vele együtt
eltűnt az egyik fiatal lány is, aki a ház körüli munkákban szokott
segédkezni. Persze akár az is lehetett volna, hogy két fiatal szerető egy kis
magányra vágyva elbújik, de ő érezte, valami nincs rendben, ezért elindult
megkeresni zavart elméjű fiát.
Megtalálta a lányt, kikötözve a pajtában, a fiú pedig épp kést szorított a
torkához, és csak másodpercek választották el attól, hogy egy életre
megcsonkítsa. Az öreg erre lerángatta a lányról, dulakodni kezdtek, és ő
kést kapott a torkába az atyai jóságáért cserébe.
– Mindig is tudtam, hogy túl gyönge és szánalmas vagy ahhoz, hogy az
apám légy – mondta a fiú, amikor megállt a fuldokló férfi fölött. Aztán
hasba rúgta, és örökre eltűnt, otthagyta kivérezni a földön a szerencsétlent,
aki felnevelte. Csakhogy a férfi harcos volt, nem hagyta magát legyőzni,
büszkén mesélte nekem, hogy túlélte a pusztítást, amit az anya, majd a fia
műveltek vele.
Miközben beszélt, a bőrömön cikázott a feszültség és az állkapcsom
ugrálni kezdett. A hiányzó puzzle-darabkák egyszerre az ölembe hullottak,
és már csak az ismerős sötét tekintetet láttam magam előtt.
Megköszörültem a torkom és megkérdeztem a férfit, van-e tippje arra, ki
lehetett a fiú igazi apja, mire azt felelte:
 – Valaki, aki épp olyan zavart, könyörtelen és velejéig gonosz, mint ő.
Megköszöntem neki a segítségét, hátradőltem a székemben és olyan
erővel rúgtam bele az asztalomba, hogy legalább tíz centit csúszott előre a
padlón.
– A rohadt szemétláda!
Nem hittem el, hogy nem jutott eszembe korábban ez a párhuzam!
Novak megpróbálta belemélyeszteni a karmait Baxbe, hogy a saját képére
formálja, és pontosan ugyanezt tette a másik törvénytelen gyerekével is.
Roark egész biztosan Novak fia volt, és a keresztapa természetesen tudni
se akart róla, míg elég idős nem lett ahhoz, hogy a hasznára legyen.
Amikor Roark belépett a határőrséghez, Novak előlépett, és rátette a
mancsát a már eleve romlott utódjára. Ugyanezt csinálta Baxszel, nem is
törődött az öcsémmel, míg a képességei a kocsilopás terén hasznosnak
nem bizonyultak. Egyszerre minden a helyére került, és a szívem hevesen
zakatolt.
Roark nem azért akart bosszút állni Race-en és Nassiron, mert átvették
Novak üzleteinek irányítását, hanem hogy megfizessenek azért, mert
megölték az apját. Az apját, aki – most már világos – az öcsém apja is.
Minden kétséget kizáróan Bax is Roark célpontja lesz, hiszen komoly
szerepet játszott Novak halálában. Szörnyen rossz előérzetem támadt,
azonnal fel kellett hívnom az öcsémet, hogy figyelmeztessem, legyen
óvatos. Épp amikor be akartam pötyögni a számát, az arcképe egyszerre
megjelent a telefonom kijelzőjén. Tudtam, hogy dühös lesz rám Reeve
miatt, de szükségem volt a támogatására, és tudnia kellett, milyen komoly
veszély leselkedik rá Roark személyében.
– Szia!
 – Szóval még élsz! Már nem voltam biztos benne.
A szememet forgattam, és szinte láttam magam előtt, amint pislog az épp
általa kifújt sűrű cigifüstben.
– Durva napjaim voltak.
– Hallottam hírét. Nassir lelkesen elújságolta, hogy lövöldözés volt a
bárban, és te jó hosszú időre eltűntél a hátsó mosdóban azzal a ribanccal.
Azt is tudom, Race-nél bújtatod, de azt nem gondoltam volna, hogy le is
fekszel az ellenséggel.
Felhördültem, miközben átmentem a parkolón.
– Találkozzunk a gyorsétteremben az őrs mellett! Muszáj ennem valamit,
és közben mindent elmagyarázok. Sok mindenről kell beszélnem veled.
– Akkor többé már nem kerülsz?
Elképzeltem, amint a szeme sarkába tetovált fekete csillag ugrándozik az
izgatottságtól.
– Nézd, mostanra sikerült elérnem, hogy bízz bennem azok után, ami öt
évvel ezelőtt történt. Nem akarom, hogy ez a lány, vagy amit vele
csinálnom kell, aláássa ezt. Nem tudom, hogyan értessem meg veled,
ebben a pillanatban szükségem van rá, ezért békén kell hagynod. Amúgy
meg kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy hová dugjam a farkamat.
– Dovie majdnem meghalt miatta!
Felsóhajtottam, mert a hangján most is hallottam, mennyire megviselték
a történtek.
– Megértelek, Shane, komolyan! De néha olyan dolgokat is meg kell
tennünk, amelyekhez nem fűlik a fogunk, és amelyekkel nem értünk egyet,
mert a végcél fontosabb nálunk és a saját érdekeinknél. Értesz engem?
Megint hallottam, ahogy kifújja a füstöt, aztán egy egész káromkodás-
cunamit zúdított rám.
– Tíz perc múlva ott leszek a gyorsétteremben. Rendelj nekem egy
hamburgert! – felelte végül.
Fellélegeztem, hogy legalább hajlandó meghallgatni. Gyermekkorunkban
ugyan nem álltunk közel egymáshoz Baxszel, de most, hogy mindketten
felnőttünk, és az utcákon harcoltunk, noha a két ellentétes oldalon, úgy
éreztem, nagy szükségünk van egymásra. Szerettem az öcsémet, és hogy
erre ráébredjek, végig kellett néznem, amint hajszál híján fejbe lövi magát
a szemem láttára. Akkor döbbentem rá, milyen üres volt az életem addig
nélküle.
Szükségem volt egy célra, ami felette áll a jókon és rosszakon, hogy
folytatni tudjam a harcot. Szükségem volt Baxre, hogy emlékeztessen arra,
néha a rosszfiúk nem azért lépnek a rossz útra, mert így akarják, hanem
mert nincs más választásuk. Baxnek kezdettől fogva nem volt másra
esélye, egy iszákos anya és egy szadista gyilkos apa gyermekeként.
Ráadásul még én is cserben hagytam, épp amikor a legnagyobb szüksége
lett volna rám. Csoda, hogy még maradt benne emberség. Most már az én
feladatom volt választási lehetőséget kínálni az öcsémnek, és emlékeztetni
arra, hogy akkor is fontos számomra, ha nem értünk egyet, és ez így is
lesz, míg a föld alá nem temetnek.
A gyorsétteremben hemzsegtek a zsaruk, és az egyetlen szabad asztal az
ajtó mellett állt. Túlságosan szem előtt volt, ezért nem szívesen ültem le
ide, de a gyomrom korgott, ezért megadtam magam, és beültem a bokszba.
A pincérnő odasietett hozzám, én pedig kértem két hamburgert és kávét.
A nyakam annyira befeszült az idegességtől, hogy a kínzó fájdalom
belenyilallt a tarkómba, amikor elvettem a gőzölgő kávésbögrét, amit a
pincérnő felém nyújtott. Utoljára akkor töltött el béke, akkor lazultam el és
felejtettem el mindent, mikor Reeve megtette, amit ígért, és gondoskodott
rólam. Nem voltam az a fajta férfi, aki mocskos dolgokat művel egy
sztriptízbár mosdójában, de hosszú ideje ott először tudtam elengedni
minden terhet, amit folyamatosan a vállamon cipeltem. Nem számított sem
Bax, sem a Point, sem Roark. Sem a hivatásom, ami szép lassan
felemésztett és üres héjjá aszalt engem. Csak a gyönyörű nő létezett,
akinek sötétkék szemében benne volt minden, amitől visszatért belém és a
farkamba az élet, és csak azok a csodálatos dolgok számítottak, amiket
művelt velem. Nem lett volna szabad akarnom őt, mégis így volt, és a
vágy, hogy megkapjam, lassan túlnőtt rajtam és minden önfegyelmemen.
Elbeszélgettem a járőrökkel, akik megálltak az asztalomnál, hogy a
bárban történt lövöldözésről kérdezzenek. Legfőképp arra voltak
kíváncsiak, hogy van „Honor”. Keelyn sok egyedülálló és magányos férfi
szíve csücske volt a városban, úgyhogy azt feleltem nekik, jól van. Egy
golyót kapott a mellkasába és egyet a vállába, ami belefúródott a csontba.
Életveszélyes állapotba került, túl sok vért vesztett és meg kellett műteni,
de már felébredt az altatásból, és nagyon dühös volt. Nassir szerint – aki
eközben folyamatosan hívásokkal bombázott, infókat követelve Roarkról –
Keelyn felmondott, és közölte vele, itt hagyja a Pointot. Nassir szerint ez
csak üres fenyegetőzés volt, de én nem voltam ebben olyan biztos. Keelyn
már túl hosszú ideje élt ebben a mocsokban. Megértettem volna, ha új
életre vágyik, és azt is láttam, mennyire kiborult Nassir, amikor meglátta őt
a földön, vérbe fagyva. Mostanáig Key ugyan sikeresen ellenállt az
ostromnak, de idővel Nassir felőrölné, és akkor örökre itt ragadna a
Pointban, vele. Már Nassir rá vetett pillantásából láttam, hogy nem
nyugszik, amíg nem birtokolhatja.
A pincérnő letette elém a hamburgert, épp amikor több háztömbnyi
távolságból meghallottam Bax Hemi ’Cudájának robaját. Az a kocsi igazi
acélszörnyeteg volt. Hangosabb, gyorsabb és menőbb is az enyémnél.
Irigykedtem is rá! A kisöcsém csodát tudott tenni az öreg izomautókkal.
Úgy hozta rendbe őket, hogy az már művészet volt. A járőrök elismerően
biccentettek, amikor féltékenységtől csillogó szemmel elmondtam nekik,
Bax kocsija adja ki ezt a hangot. A férfi DNS-be gyárilag kódolt, hogy
felizguljunk az erős és morcos motorzúgásra, mint amilyen a Hemijé.
A GTO ugyan elsőrangú járgány, Baxszel mégsem versenyeztem volna,
mert az egóm nem tudta volna elviselni a lealázást.
Épp lóerőkről és kipufogókról értekeztünk, amikor az egyik járőr furcsa
képet vágott, aztán kimutatott az ablakon. A szívem azon nyomban
megállt, mert legutóbb, amikor valaki ezt csinálta, épp Race kocsija lángolt
kint a parkolóban. Roark egyik felejthetetlen üzenete.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nem tudom. Egy szemeteskocsi épp most robogott el az utcán.
Csakhogy a városnak ebben a részében nincs ma kukanap, és eléggé
sietősnek tűnt.
A mondat végét már nem is hallottam. A fülem csengett, amikor
kiugrottam a bokszból és félretoltam a két egyenruhás rendőrt, akik a
kijáratnál álltak. Épp amikor kinyitottam az ajtót, a gumik csikorgása és a
fém fémhez csapódásának robaja minden más hangot elnyomott a
fülemben. A gyorsétteremből kiözönlöttek a zsaruk, de semmi másra nem
tudtam figyelni, csak az öcsém kocsijára, ami felismerhetetlen
roncshalmazzá zúzódott a hatalmas szemeteskocsi súlyos orra alatt.
Kiabálást hallottam, és valaki segítségért kiáltott, de észre sem vettem,
hogy a hang belőlem jön, míg a kezem a fémhez nem ért, ahogy próbáltam
felfeszíteni a sofőroldalon megvetemedett ajtót, hogy kiszabadítsam Baxet.
– Shane! – szólongattam, miközben hiába rángattam az ajtót, ami nem
mozdult, ahogy Bax sem. Előregörnyedve ült, borotvált feje ráborult a
kicsavarodott kormányra. Az arcából és a hozzám közelebb eső füléből
ömlött a vér. Úgy tűnt, nem lélegzik, és épp ököllel be akartam zúzni a
még ép ablaküveget, amikor erős kezek megragadtak, és próbáltak elhúzni
onnan. A tenyerem felszakadt bőréből csorogni kezdett a vér, foltokat
hagyva a fémen, miközben kétségbeesetten kiáltoztam Bax nevét, hogy
válaszoljon, vagy legalább adjon életjelet.
Megfordultam, és gondolkodás nélkül öklöt rántottam a zsarura, aki
próbált visszahúzni.
– A testvérem van odabent!
A kisöcsém volt abban a kocsiban, ami úgy nézett ki, akár egy
összepréselt tonhalkonzerv.
A kisöcsém, aki ijesztően vérzett, és nem mozdult.
A kisöcsém, aki túlélt minden rosszat, amit a sors rá mért, és végre
rátalált a jó az életében.
A kisöcsém, aki végre megértette, hogy vannak körülötte emberek, akik
szeretik, ezért jobban kell vigyáznia magára. Puszta kézzel is felemeltem
volna azt a szemeteskocsit, ha kell.
– Nyomozó, a tűzoltóknál van feszítő-vágó! Ki kell vágnunk onnan.
Ököllel beleütöttem az ablakba, és újra Baxet szólongattam. Még mindig
nem mozdult. Hagytam, hogy elhúzzanak a kocsitól, amit körbevettek a
tűzoltók. Mialatt a puszta kezemmel próbáltam elhajlítani a fémet, a
mentők, a kollégáim és egy szakasznyi tűzoltó érkezett a helyszínre.
Utasításokat adtam, mindenkinek szóltam, aki csak rám figyelt, hogy
keressék a szemeteskocsi sofőrjét. Tudtam, hogy ebben is Roark keze van.
Fogalmam sem volt, honnan tudta, merre jár épp Bax, és hogyan tett szert
ilyen komoly pusztító fegyverre, mint egy szemeteskocsi, de tudtam, hogy
ő intézte el. És ha végre a kezem közé kapom, porrá zúzom.
A fém tiltakozva nyöszörgött és visított, miközben próbálták
kiszabadítani Baxet. Valahányszor oda akartam menni, valaki visszahúzott.
Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, nem csak pár perc, mire a
kocsiajtó leesett és Bax hatalmas teste kidőlt a volán mögül. A ’Cuda
védőpajzsa nélkül még rosszabbul festett. Láttam, hogy az egyik lába
súlyosan sérült. Szerencsére a mellkasa mozgott, de csak lassan,
küszködve a levegővétellel. Az arcomat dörzsöltem, és próbáltam
megőrizni a hidegvéremet. Az sem érdekelt, hogy a felszakadt
tenyeremből csordogáló vérrel kenem össze az arcomat.
– Fel kell hívnom a barátnőjét!
Tudtam, hogy Dovie magánkívül lesz, és joggal. Bax, aki annyi
veszélyes és sötét ügybe keveredett bele, most egy autóbaleset miatt
harcolhat az életéért. Ez olyan mérhetetlenül igazságtalan volt, hogy
elszorult a torkom, és alig láttam a dühtől. Magamban mérgelődtem,
amikor a mentősök a hordágyra szíjazták és elindultak vele a várakozó
mentőautó felé. Még sosem láttam az öcsémet ilyen törékenynek és
védtelennek. Még akkor sem, amikor még csak kisfiú volt, és el kellett
neki magyaráznom, elköltözöm, és mostantól fogva magát kell
megvédenie, mert nincs más lehetőség. Olyan összetörtnek tűnt, a
belsőmben minden felüvöltött, hogy tennem kell valamit, valahogy meg
kell ezt torolnom. Sosem tartottam magam bosszúálló típusnak. Ehhez túl
sok időt töltöttem a törvény és az igazság szolgálatában, de most csakis
bosszúra vágytam. El akartam temetni Roarkot egy halom vas alá, hogy
úgy szenvedjen, mint most Bax.
– A pulzusa gyönge, és sok vért vesztett. A városi kórházba visszük.
Minden perc számít! Már előkészítettek egy baleseti egységet a
fogadásunkra.
Minden perc számít? Ez nem is volt kétséges. Bax egyáltalán nem
mozgott, semmi szín nem volt az arcán, a fekete csillagon és a pólóját is
eláztató véren kívül. Úgy nézett ki, akár egy hulla.
– Velünk jön, nyomozó?
Nem. Nem akartam abban a mentőben utazni, miközben az öcsém
életéért harcolnak, mert ha elveszítik, tombolni fogok, és az senkin sem
segít. A haragom és a gyászom csak azokra zúdulna, akik segíteni akarnak,
ezt pedig nem hagyhattam. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy a szörnyeteg
énemet a ketrecben tartsam, és ha most kiengedném, az se nekem, se
másnak nem tenne jót. Reeve már felébresztette a szörnyet, amit egyre
nehezebb volt visszaaltatni.
– Nem. Fel kell hívnom a barátnőjét, és ki kell derítenem, van-e bárkinek
infója arról, hová lett a szemeteskocsi sofőrje. Majd maguk mögött
megyek!
A mentős Baxre nézett, amikor betolták a mentőautóba, aztán vissza rám.
Már ezerszer láttam ezt a nézést. Én magam is gyakran így néztem a
családtagokra és az áldozatokra. A mentős nem hitte, hogy Bax túléli, és
nem akarta, hogy lemaradjak az utolsó percekről, amiket még vele
tölthetek.
 – Csak induljanak! – sziszegtem a fogaim közül, majd hátraléptem.
Elővettem a zsebemből a mobilomat, és nagy levegőt vettem, mielőtt
bepötyögtem Dovie számát. A tőle megszokott derűvel vette fel, és
valósággal hallottam a csörömpölést, ahogy összetörik és darabokra hullik
a szíve, amikor elmondtam neki, mi a helyzet. Jellemző volt Dovie-ra,
hogy nem kiabált, nem sikongatott, csak nehezen vette a levegőt, és vagy
ezer kérdést tett fel nekem. Hallottam, hogy sír, amikor azt mondtam neki,
találkozunk a kórházban, aztán letettem, és hívtam Race-t. Mondtam neki,
hogy menjen el Dovie-ért. A legrosszabbra kellett felkészülnie, és ilyen
állapotban semmiképp sem vezethetett. Race ugyanúgy fogadta a hírt,
akárcsak a húga, de miután elmondtam neki mindent, amit csak bírtam,
megígérte, hogy elmegy Dovie-ért, és utána a kórházban találkozunk.
Miután megszakítottam a hívást, az egyik járőr, akivel még a baleset előtt
beszélgettem, megjelent mellettem.
– Az igazi sofőr megállt egy benzinkútnál pár háztömbnyire innen.
Bement fizetni, és mire kijött, a kocsinak hűlt helye volt.
– Honnan a francból tudhatta, hol lesz épp most Bax? – motyogtam
magam elé, miközben a kollégáim az őrsről nekiláttak a szokásos baleseti
helyszínelésnek.
Egy dolog világos: senki sincs biztonságban, akinek köze volt Novak
halálához. Még a legkeményebb nehézfiúkat is, mint Shane Baxter, érheti
váratlan támadás, mert senki sem legyőzhetetlen. Egy fiú bosszúszomja,
hogy elégtételt vegyen az apja megöléséért, hihetetlenül erős mozgatórugó.
Roark ott célozta meg Race-t és Nassirt, ahol anyagilag és érzelmileg a
legjobban fájt nekik, de Baxet… őt ki akarta nyírni. Az egyik testvér
örökre le akart számolni a másikkal. Mindannyian sebezhetők vagyunk,
Roark pedig így tudatta velem, hogy vörösre akarja festeni az utcákat
azoknak a vérével, akik felelősek a veszteségéért.
 9. FEJEZET

REEVE
MÁR NAPOK ÓTA színét se láttam Titusnak. Be akartam menni a
kórházba, de Booker nem hagyta, hogy kilépjek a házból, és egy részem
tudta azt is, hogy bár nagyon szerettem volna Titus mellett lenni, nem volt
szüksége arra, hogy még én is láb alatt legyek. Bax rendkívül rossz
állapotban volt. Még mindig nem tért magához, és amióta bevitték a
kórházba, kétszer is életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta.
A másodikat alig élte túl, és abból, amit hallottam, úgy tűnt, senki sem
tudja, mikor ébred fel… ha egyáltalán felébred. Ezenfelül szilánkosra tört a
bokája, eltört az egyik csuklója, mindkét oldalon voltak törött bordái,
kificamodott a válla és eltört az állkapcsa. Már a sürgősségin felnyitották
az orvosok, és megműtötték a kilyukadt máját, mielőtt elvérzett volna.
Szóval, ha fel is ébred, még akkor sem lesz túl az életveszélyen, de miután
egy húsztonnás szemeteskocsi rohant bele, és még mindig lélegzett, már
ezt mindenki sikerként értékelte.
A legtöbb hír Brysen kishúgán keresztül jutott el hozzám. Karsen
letáborozott a nappalimban, miután Race és Brysen az utóbbi napokban a
legtöbb idejüket a kórházban töltötték. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy
miközben a csinos szőke tinilány a házi feladatát írta vagy épp a neten
lógott, árgus szemekkel figyelte Booker minden mozdulatát. Egyértelműen
nem volt ínyére, hogy összebarátkoztam a mogorva, sebhelyes arcú
férfival. Valahányszor megnevettettem Bookert vagy bárhogy megérintett,
Karsen összerezzent, és úgy nézett rám, mintha belerúgtam volna a
kiskutyájába. Legszívesebben azt mondtam volna neki, még túl fiatal és túl
szép ahhoz, hogy egy olyan férfira pazarolja az érzéseit, mint Booker, de
tudtam, ez nem az én feladatom, és az ilyen leckéket – mint a legtöbb
fontos leckét az életben – mindenki a saját bőrén tanulja meg.
Péntek este volt, újabb válaszra sem méltatott üzenetet küldtem Titusnak,
tudakolva, hogy érzi magát, és van-e szüksége bármire. Nem lepett meg,
hogy nem írt vissza, mégis rosszulesett. Még mindig nem jöttem rá,
hogyan kapcsoljam ki magamban ezt a reakciót. Épp grillezett sajtos
szendvicset készítettem vacsorára Bookernek és Karsennek, mert úgy tűnt,
megint velük töltöm az estét. Úgy döntöttem, elég hosszú ideje vagyunk
már jóban Bookerrel, hogy kérjek tőle egy szívességet, amire azóta
készültem, mióta csak megbízták, hogy szemmel tartson.
Karsenre pillantottam, aki épp valami butuska valóságshow-t nézett a
tévében, és ügyet sem vetett ránk. Nem akartam, hogy meghallja, amit
kérek, és beköpjön Race-nek. Nem mintha az arany Adonisz megállíthatott
volna, de nem akartam még őt is belekeverni ebbe. Már így is túl sok
szinten belefolyt a Conner és köztem zajló kockázatos játszmába.
– Kérhetek tőled valamit, Noah?
Booker felvonta sötét szemöldökét, és az arcán húzódó sebhely
megfeszült, amitől fenyegetően és ijesztően festett. Race jól tette, hogy őt
választotta a jobbkezének. Már a puszta nézésével megfutamodásra
kényszerített volna bárkit, aki rosszban sántikál.
– Kérhetsz.
Felsóhajtottam, és megfordítottam a szendvicset. Halkan folytattam, mert
Karsen sokkal szemfülesebb volt, mint amilyennek Booker valószínűleg
gondolta.
– Szükségem lenne egy fegyverre. Conner már megmutatta, hogy nem
riad vissza a vérontástól, és nem tudom, meddig bírja még Titus ezt a
színjátékot, amit előadni próbálunk. Már eddig is iszonyú nehezére esett,
és most, azok után, ami Baxszel történt… – a fejemet ráztam és a vállam
fölött Bookerre néztem – muszáj, hogy én is meg tudjam védeni magamat.
Booker acélszínű szemében a kék és a szürke árnyalatai váltakoztak,
miközben elgondolkodva nézett rám. A szája legörbült, és rátámaszkodott
a konyhapultra.
– Tudod, hogy kell használni?
Felhorkantam, és levettem a serpenyőt a főzőlapról. Hosszú hajamat
átdobtam a vállamon, és megfordultam, hogy egyenesen a szemébe
nézhessek.
– A Pointban nőttem fel! De erről sem Titus, sem Race nem tudhat –
mondtam, majd megvontam a vállam. – Nem helyeselnék, hogy fegyvert
adsz az ellenség kezébe.
Booker felhorkant és leült, miközben elővettem a tányérokat, és
feltálaltam a szendvicseket és egy-egy marék chipset.
– Számukra talán ellenség vagy, de ellenem semmi rosszat nem követtél
el. Én megértelek téged, és fogadok, a zsaru is kapiskálja már, milyen erős
mozgatórugó a bosszúvágy, mert egy hete csak azt látja, hogy a testvére
mozdulatlanul fekszik egy kórházi ágyban. Senki sem ismeri igazán a
bosszú és a megtorlás útját, míg saját magának nem kell végigjárnia.
Beleharaptam az ajkamba, és letettem elé a tányért.
– Szóval akkor segítesz nekem?
Ő volt a legbiztonságosabb lehetőségem. Fel kellett készülnöm az
összecsapásra Connerrel, és ha Booker nemet mond, vállalnom kell a
kockázatát annak, hogy magam megyek ki az utcára felhajtani egy
fegyverneppert. Ez lett volna a végső megoldás, de megtettem volna, amit
kell, hogy végre véget vessek ennek.
– Miért szólítasz Noah-nak? Mindig mindenki csak Bookernek hív, téged
kivéve. Az is fura, hogy Baxet Shane-nek szólítod, amit senki más nem
tenne.
Booker olyan gyorsan váltott témát, hogy szaporán pislogtam, miközben
odakiáltottam Karsennek: – Az egyik szendvics a tiéd, ha kéred!
Karsen a kanapéról hátrafordult, és láttam, amint csokoládébarna
szemével végigmérte Bookert, aki épp közelebb hajolt hozzám, hogy
halkan beszélgethessünk. Aztán felhorkant, és visszafordult a tévéhez.
– Talán majd később! Most nem vagyok igazán éhes.
Felsóhajtottam, és újra a tagbaszakadt férfira néztem.
– Azért hívlak Noah-nak, mert kedves vagy hozzám. Beszélgetsz velem,
és bár mindenki mást meg kellene védened tőlem, valójában engem is
megvédesz tőlük. Nem csak egy gengszter vagy. Több vagy börtönviselt
nehézfiúnál, én látom. Már azért is van szemem hozzá, mert én is több
vagyok annál, akinek tartanak. Szóval számomra nem csak Booker vagy,
és számára sem – mondtam széles válla fölött Karsenre mutatva, aki épp
látványosan duzzogott, de olyan elegánsan és kifinomultan, ahogy nekem
sose menne.
– Ugye tudod, hogy ez a lány menthetetlenül beléd zúgott? Úgy néz rád,
mint aki halálosan szerelmes beléd.
Booker hátrapillantott, majd vissza rám, és felhúzta a szemöldökét,
amitől úgy festett a hatalmas sebhelyével, akár egy képregény gonosz
figurája. Horkantott, aztán felemelte a szendvicsét, és jókorát harapott
belőle.
– Még csak kisbaba. Semmit nem tud a szerelemről.
Keserűen felnevettem, és a hűtőhöz fordultam, hogy kivegyek belőle egy
üdítőt.
– A húgom is épp ennyi idősen szeretett bele egy férfiba. Annyira
szerette, hogy a szerelme a vesztét okozta. Karsen talán még fiatal, de az
érzései nagyon is érettek és komolyak. Légy vele kíméletes!
Booker felmordult.
– Már szóltam Race-nek, hogy tegyen rá pórázt. Megmondtam neki, a
lány bajba fogja sodorni magát, ha így néz a férfiakra. Túl csinos és túl
finom ahhoz, hogy ilyesmibe keveredjen, ha itt fog élni a Pointban. Ezt
már épp ideje lenne megtanulnia.
Elcsórtam egy krumpliszirmot a tányérjáról, aztán belekortyoltam az
üdítőmbe.
– Nem általában a férfiakra néz így, kisapám, hanem rád. Pontosan úgy,
ahogy Brysen néz Race-re, és ahogy Dovie néz Shane-re.
Booker elvigyorodott, amitől egészen megváltozott az arca. Fölöttébb
jóképű férfi volt, ha épp nem akart fenyegetőnek tűnni, és ha már
hozzászokott az ember a fél arcán keresztül húzódó sebhely látványához.
Amikor mosolygott és dermesztő tekintete felengedett, igazi szívtipró volt.
 – Meg ahogy te nézel arra a zsarura!
Megvontam a vállam.
– Tudom, milyen érzés, ha így nézel valakire, de ő nem így néz vissza
rád. Ezért is mondom neked, hogy légy vele kíméletes. Kedves gyerek, és
mindketten tudjuk, az élet épp elég mostohán fog vele bánni anélkül is,
hogy összetörnéd a szívét. Mellesleg nem szeretném, ha álmomban
kinyírnának, és úgy tűnik, már nem sok választja el ettől a kétségbeesett
lépéstől.
Booker újra felnevetett, aztán betömte a szájába a szendvicset.
A nevetgélése végül odacsalogatta hozzánk a tinilányt is. Összehúzott
szemmel nézett előbb az egyikünkre, majd a másikunkra, miközben leült a
bárszékre Booker mellé. Tényleg törékeny és tiszta szépség volt. Már az is
képes lett volna bemocskolni, ha csak kiteszi a lábát a Pointba.
– Mi olyan vicces?
Odatoltam elé a tányért, mire vonakodva vette el róla a fél szendvicset.
– Booker rajtam élcelődik, mert belezúgtam Titusba.
Karsen meglepetten pislogott rám, mint aki elcsodálkozott a
vallomásomon.
– Komolyan? De hát ti ketten együtt vagytok, nem? Miért ne lehetnél
belezúgva?
Picit összerezzentem. El is felejtettem, hogy nem mindenki van tisztában
a viszonyunk valódi természetével.
– Igen, együtt vagyunk, de egy kapcsolat nem kevés munkával jár, nem
mindig csak móka és kacagás, szóval nem árt, ha bele vagy zúgva abba,
aki fontos neked.
Karsen oldalra pillantott Bookerre, majd vissza rám. – Már értem!
 Persze hogy értette. Ez a lány jóval érettebb volt zsenge koránál, és mire
eléri a nagykorúságot, csak még okosabb lesz. Volt egy olyan érzésem,
hogy a most még ártatlan, ábrándos pillantások és a titokban bámulás
egyszer még sok fejfájást fog okozni Bookernek, ha Karsen elég idős lesz
ahhoz, hogy önálló döntéseket hozhasson az életéről.
– Titus nem olyan kedves, mint amilyennek gondolnám. Úgy értem, bár
zsaru, és egyike a jófiúknak, mégis olyan mogorva és undok. Picit ijesztő –
fejtette ki Karsen.
Bookerrel egymásra néztünk, és el kellett fojtanom egy vigyort. Ez a
kislány egy olyan férfiba volt fülig szerelmes, aki kemény éveket töltött
rács mögött, ráadásul a nővére barátja azért fizette, hogy gerinceket törjön
el és arcokat verjen péppé, és ő még Titusra mondta, hogy mogorva és
ijesztő.
– Nehéz jó embernek maradni egy szörnyű helyen. Ő kilóg a sorból,
ezért ilyen kemény – feleltem.
Karsen picit elmosolyodott.
– Ráadásul egy olyan testvérrel, mint Bax, mindenki harapós lenne.
Ez mindannyiunknak eszébe juttatta, miért nincs velünk a kis csapat
többi tagja ezen a péntek estén. Booker eltolta magától a tányérját,, és a
vállával megbökte Karsent, aki erre rögtön fülig elvörösödött. Olyan édes
volt, hogy legszívesebben megöleltem volna. Összeugrott a gyomrom,
amikor arra gondoltam, épp ilyen édes és ártatlan volt Rissa is, mielőtt a
város megrontotta. Az igazságtalanságtól felfortyant a vérem.
– Bax igazi harcos! És sosem hagyná magára Dovie-t, nincs az az isten!
Ki fog tartani, mert nem hagyhatja, hogy egy szemeteskocsi okozza a
vesztét. És ha felébred, az a seggfej Roark megnézheti magát. Bax épp
most fejezte be a ’Cuda kipofozását. Iszonyú dühös lesz, hogy az egészet
kezdheti elölről – jelentette ki határozottan Booker, ami különös módon
megnyugtató volt.
A hangulatunk ettől még szomorkás maradt, úgyhogy nekiláttam rendbe
tenni a konyhát, Booker pedig felajánlotta Karsennek, hogy lekíséri a
lakásukba. Miközben a tinédzser összeszedte a cuccát és a mosogatógép
hangosan zakatolni kezdett, Booker komolyan rám nézett szürkéskék
szemével, majd halkan azt mondta:
– Szerzek neked fegyvert, de ha a zsaru rájön, neked kell
kimagyaráznod!
Azzal felemelte a két kezét, és elindult az ajtó felé, ahol a szőke tinilány
már várta. Karsen most is úgy nézett rá, hogy azon gondolkodtam, vajon
Booker volt-e már ekkora hős bárki szemében.
Megvártam, míg kilépnek az ajtón, majd az üres lakásnak suttogtam:
– Mindig egyedül maradok!
Mélabúsan és haszontalanul összekucorodtam a jókora kanapén, és a
tévécsatornák közt kapcsolgattam. A kórházban akartam lenni, Titus
oldalán állni, és barátként megvigasztalni Dovie-t, mert megérdemelte
volna. Most, hogy már világosan láttam a helyes utat magam előtt, úgy
éreztem, én is megérdemlek egy esélyt arra, hogy mellette és Titus mellett
lehessek. Zsaruként ugyan csak csalinak kellettem neki, de férfiként… a
férfinak és szigorú felügyelet alatt tartott vágyainak ennél sokkalta többre
lett volna szüksége. Én boldogan gondoskodnék róla minden téren, ha
engedné.
Végül elszundítottam egy filmen, amiben egy csapat kölyköt dobtak be
valami futurisztikus túlélőharcba. Pedig élveztem, és tetszett a főhős lány,
de túlságosan közelről érintett a túlélésért folytatott küzdelem, a kényszer,
hogy előbb öljek, mint hogy megölhetnének, és a figyelmem elkalandozott,
aztán el is nyomott az álom még a film vége előtt.
Az ajtó csukódásának hangjára és a fapadlón tompán dobogó lépések
zajára ébredtem. Először kicsit össze voltam zavarodva, mert a reggeli nap
sugarai már besütöttek az ablakon, amit elfelejtettem elsötétíteni, mielőtt
elszundítottam. Fogalmam sem volt, mennyi az idő és hány órát aludtam.
De Titusból olyan nyugtalanság sugárzott, amitől egy csapásra
felébredtem. Felspanoltan figyeltem, ahogy ledobta a kulcsát a
konyhapultra, aztán egy fokkal óvatosabban lecsatolta és letette a
pisztolytáskáját.
Elnyűttnek és haragosnak tűnt. A borostája már úgy megnőtt, hogy
csaknem sűrű szakáll borította az arcát. A szeme izzón világított, mint a
kék lézerfény. A szája kemény vonalban lefelé görbült, és a szemöldökei
közt húzódó ránc eltüntethetetlen árokká mélyült. A haja borzasan égnek
állt, és az ősz folt a halántékán a kétszeresére nőtt. Az egyik kezén
rugalmas pólya, a másikon fehér gézkötés. Úgy festett, akár egy
nehézsúlyú bokszoló, aki épp most bunyózott végig kilenc menetet, ám a
mérkőzésen nem hirdettek győztest.
– Shane magához tért? Nem számítottam rá, hogy egyhamar
viszontlátlak.
A levegő elnehezedett a feszültségtől, ahogy közelített a kanapéhoz,
amin összekucorodva feküdtem.
– Tegnap délután felébredt. Nem tud beszélni, mert az állkapcsát
összedrótozták, és még mindig élet-halál közt lebeg, annyi vért vesztett, és
olyan erősen bevágta a fejét az ütközéskor. De magánál van, megismert
engem és Dovie-t is, úgyhogy az orvosok hazaküldtek, hogy pihenhessen.
– Értem – feleltem, és a szívem fájdalmasan összeszorult. Örültem volna,
ha értesít arról, hogy Bax magához tért. – Küldtem neked pár üzenetet,
hogy megkérdezzem, szükséged van-e valamire, és tehetek-e érted bármit.
Titus egyre közelebb jött, a puszta tekintetével szinte felperzselve a
bőrömet. Nem a nyugodt és higgadt zsaru volt, aki az utcák biztonságát
őrizte. Ez a vadember volt, aki üzletet kötött egy nővel, akiben nem bízott,
aztán hagyta, hogy a kezével és a szájával kényeztesse, mert nem tudott
ellenállni a kísértésnek. Ez a szörnyeteg táplálékra vágyott, sóvárgott és
éhezett. Titus valósággal remegett a benne ádáz harcot vívó érzésektől.
A szemében düh, vágy, félelem, fájdalom, bűntudat, megbánás és
lelkifurdalás birkóztak az első helyezésért, miközben engem nézett és
egyre közelített.
– Még a baleset helyszínén földhöz vágtam a mobilomat. Roark biztosan
azt is lehallgatta. Mindenhol ott van. Fogalmam sincs, másképp honnan
tudhatta volna, hol lesz épp akkor Bax. Azóta pedig egész idő alatt a
kórházban voltam, és még nem volt időm újat venni. Csak akkor jöttem el,
amikor a műhelybe mentem lezuhanyozni, vagy beszaladtam az őrsre,
hátha valakinek befutott új információja Roarkról. Feltételeztem, Race
vagy Brysen elmeséli Karsennek vagy Bookernek, mi a helyzet.
– Nem, senki sem mondta, hogy már felébredt. Pedig örültem volna, ha
valaki szól nekem is – mondtam kissé szarkasztikusan. Noha Bax sosem
volt a kedvencem, de mivel Titusnak fontos volt, így már nekem is.
A kanapé mögé ment, és rátámaszkodott a háttámlára. Ahogy fölém
magasodott, fenyegetőnek is érezhettem volna, különösen a mostani
hangulatában, de hát Titus ilyen volt. Tudtam, hogy engem nem bántana.
Senki mást sem bántana, legyen akármilyen dühös. Ennél sokkal különb
ember volt.
– Szerintem mindenki annyira megkönnyebbült, amikor magához tért,
hogy csak erre tudtak figyelni. Brysen Dovie miatt aggódott, Race pedig
kész idegroncs. Baxszel olyanok, akár a testvérek, ezért mindenkit
megviselt, hogy így kell látnunk. Ennyire összetörtnek és csendesnek. Bax
nem ilyen.
Már nem bírtam türtőztetni magamat. Meg kellett érintenem Titust. Meg
akartam vigasztalni és csitítani háborgó lelkét. Még soha nem fordult
hozzám egyetlen férfi sem, akinek ilyen óriási szüksége lett volna gyöngéd
érintésre. Feltérdeltem, és mindkét kezemet a mellkasára tettem, épp a
szíve fölé. Nehézkesen, vontatottan zakatolt az ujjaim alatt, mintha minden
egyes szívverés komoly erőfeszítésébe került volna.
– Shane gyorsan fel fog épülni, és bár Race-szel olyanok egymásnak,
mint a testvérek, te vagy a bátyja, Titus. Ezért neked is épp annyi jogod
van kiakadni és aggódni érte, mint a többieknek. Nem kell mindig mindent
magadba fojtanod. Te is ember vagy, nem pedig gép! Néha téged is meg
kell nyugtatnia valakinek, és azt mondani, minden rendbe jön.
Hirtelen mintha feléledt volna a szíve, és a ritmus az ujjaim alatt egyre
gyorsabbá, egyre élettelibbé vált. Felemelte két bekötözött kezét, és
megfogta a csuklóimat. Lenéztem a kezére, miközben az ujjai egyre
szorosabban fonódtak a karomra.
– Mi történt a kezeddel?
Nagy levegőt vett, amibe a mellkasa is beleremegett, majd lehunyta a
szemét. Mire hosszú fekete szempillái újra kipattantak, gyönyörű szeme
kékről az ismerős ezüstös színűre változott. A bőröm ösztönösen
bizseregni kezdett.
– Amikor Baxet próbáltam kihúzni a roncsból, összevagdosta az éles fém
és a törött üveg.
Istenem, milyen vakmerő és hősies volt! Hogy képes egy férfi ennyire
megszállottan aggódni mindenki másért, közben észre sem véve, ha
magának fájdalmat okoz? Nem cipelheti a vállán a világ minden terhét, az
még őt is elpusztítaná.
– Titus… – suttogtam a meghatottságtól remegő hangon. Nem is kellett
kimondanom, megtette helyettem, amikor megrázta a fejét, és halkan azt
mondta:
– Mondd, hogy minden rendbe jön, Reeve!
Gondolkodás nélkül, elszántan feleltem:
– Minden rendbe jön!
Lehajolt hozzám, és az arcunk félúton találkozott. A helyszín ugyan most
más volt, sokkalta meghittebb, de a csókja most sem volt gyöngéd.
Nyersen és követelőzőn falta és harapta az ajkaimat, miközben a nyelve
mohón körözött a számban. Az ajkai feszesek, türelmetlenek voltak.
Zihálva vette a levegőt, miközben elengedte a csuklóimat és megragadta a
derekamat.
Felemelt, akár egy tollpihét, és rátett a kanapé háttámlájára. Azt hittem,
így maradunk, miután a lábaimat a dereka köré fontam, de a fenekem alá
nyúlva felkapott, és a számat egy másodpercre sem elengedve odasétált
velem az ablakhoz, míg a hátam nekinyomódott az üvegnek.
Miután hatalmas testével odapréselt az üvegablakhoz, vetkőztetni
kezdett. A könnyű pamutpólómnak és a szaténmelltartómnak esélye sem
volt tehetetlen, kapkodó kezeivel szemben. Felsóhajtottam, amikor az
izgalomtól hegyes mellbimbóim a mellkasához értek, majd újra, amikor
izmos combját betolta a lábam közé, ahol a puncim már forró és nedves
volt a várakozástól. Már majdnem teljesen meztelen voltam, és épp a
nadrágomat igyekezett lefejteni rólam. Túlságosan sietősen haladt. Mintha
megszállott lenne, olyan vadul kapkodva siklottak a bőrömön az ajkai és a
kezei. Ez csakis a vágyról szólt, nem a szükségletekről, legalábbis részéről,
én viszont elég mohó voltam és eleget ábrándoztam már erről a férfiról
ahhoz, hogy engedjem, hadd vegye el, amit akar, legalábbis egyelőre.
A farmerom gombja egyáltalán nem riasztotta el, figyelmeztetés nélkül
benyúlt a nadrágom alá. Ügyes ujjai tévedhetetlenül találták meg a
helyeket, amik csak rá vártak, noha közben a belső hangom azt súgta, sőt,
kiabálta, azonnal állítsam le. A kötés a tenyerén durván dörzsölte érzékeny
húsomat, majd az ujjait még kíméletlenebbül csúsztatta belém. Hangosan
felnyögtem, és az egész testem megremegett a behatolás pontja körül.
Elkapta a fejét, mert egy csapásra mindkettőnknek elfogyott a levegője.
Izzó tekintettel nézett rám, én pedig nem tehettem mást, átadtam magam
neki, és vele együtt mozogtam, miközben elszánt és kitartó mozdulatokkal
ujjazta a puncimat. Semmi finomkodás nem volt abban, ahogy hozzám ért.
Féktelen és vad volt, de a türelmetlensége csak még jobban beindított.
– Mennyei vagy! Még finomabb vagy belül, mint amilyennek kinézel.
Tudod?
Nem akadt sok hely odalent, hiszen rajtam volt még a farmer és a kezei
hatalmasak voltak, de a szavaitól még jobban összeszorult a hüvelyem és
erősebben mozogtam fürge ujjain. A gyönyör olyan tömény és bódító volt,
hogy már nem fértem a bőrömbe, ki kellett szabadulnom.
Az egyik kezemmel belemarkoltam duzzadó vállizmába, a másikkal
beletúrtam a hajába a tarkóján. Meglepően puha volt, valószínűleg ez volt
az egyetlen lágy dolog rajta. Hátravetettem a fejem, ami hangosan koppant
az ablaküvegen, amikor a hüvelykujja váratlanul és jól irányzottan a
csiklómhoz ért. Minden idegszálam megfeszült, és csak a zubogást
hallottam a fülemben, ahogy a vágy elindult a vérkeringésemben,
felpezsdítve az egész testemet.
– Titus! – A nevét nyögtem, egyszerre esedezve többért és kevesebbért.
A kettőből bármelyik segített volna, hogy élve megússzam ezt.
Feljebb tolta a combját a lábaim között, mire a mellbimbóim még
hegyesebben fúródtak bele a mellkasába. Rajta még volt póló, de ahogy a
pamut hozzáért az érzékeny kis csúcsokhoz, újra a nevét sóhajtottam. Azt
hittem, elájulok, amikor még egy ujját bevetette az érzéki játékba, amit a
testemmel folytatott. A telítettség érzésétől önkéntelenül összehúzódott a
hüvelyem, és tudtam, már nem bírom sokáig az ostromot.
– Már kész vagy, Reeve? Ennyit bírtál? Én mindig többet akarok, még
olyan sok mindent!
A hangja reszelősen súrolta a nyakamat, akár a csiszolópapír, amikor
lehajolt és belém mélyesztette a fogait. Csodálatos érzés volt, és csak még
izgatóbbá tette, hogy a szakálla dörzsölte érzékeny bőrömet. Kíváncsi
voltam, milyen érzés lenne, ha ugyanezt lejjebb csinálná. Elvettem a
kezem a tarkójáról, és a tenyerembe fogtam az arcát. Vártam, hogy
felemelje a fejét és a szemembe nézzen. Közben forgatni kezdte a
csuklóját, és csaknem darabokra hullottam a kéjtől. Nem tudtam pontosan,
milyen vágyak tűzvonalába kerültünk, de azt tudtam, hogy ha most nem
tartok ki, sosem fogom megkapni Titus King egészét.
Ezért azt mondtam neki, amit hallani akart:
 – Minden rendben, Titus. Ne fogd vissza magad, még többet akarok!
Csak erre a zöld jelzésre várt. Hirtelen mindenütt ott volt: harapta és
szívta a mellbimbóimat, és közben lázasan rángatta le rólam a maradék
ruhát is, hogy semmi se választhasson el minket egymástól. Ámulatba
ejtett az ereje, hogy képes volt fél kézzel megtartani, mialatt a másikkal
vetkőztetett. Hallottam, ahogy kicsatolta az övét, és hirtelen egy nehéz
tárcát éreztem a kezemben. Értetlenül néztem rá, míg fél kézzel áthúzta a
pólóját a fején. Már egy kérdést se tudtam kinyögni.
– Óvszer! Vedd elő!
– Tessék?
A szavam is elállt a látványtól. Lenyűgöző volt, brutálisan gyönyörű.
Igazi harcos, aki küzdelemre és győzelemre született. Mindene hatalmas és
feszes. Az izmai súlyosak, kidolgozottak. Olyan észbontóan robusztus és
férfias volt, hogy hihetetlenül törékenynek és nőiesnek éreztem magam a
karjaiban. A tökéletes férfi, és még annál is eszményibb, sosem találhattam
volna hozzá foghatót. Éreztem, hogy ő lesz a végzetem, jó és rossz
értelemben egyaránt.
– Vettem pár gumit, amikor legutóbb a benzinkúton jártam, mert kurvára
nem tudlak kiverni a fejemből, és szeretek mindig felkészült lenni. Keresd
meg az egyiket!
Úgy beszélt, akár egy ősember, ami valójában még tetszett is. Akárcsak
az, ahogy a hasán vékony csíkban végigfutó szőre csiklandozta az ölemet,
miközben hozzám nyomta az ágyékát. Lehúzta a sliccét, és a puncimhoz
dörzsölte hosszú farkát, még erősebben hozzápréselve engem az
ablaküveghez. Végre megtaláltam a kis tasakot, és a tárcát elejtve ki is
bontottam a csomagolást a fogammal.
 – Siess! – sürgetett, mint aki már képtelen tovább várni, úgyhogy
megragadtam vaskos férfiasságát, és ráhúztam a gumit. Az érintésembe az
egész teste beleremegett, ami olyan mámorítóan hatott rám, hogy
előrehajoltam, hogy megcsókoljam. Erre az egyik kötéses kezével
megmarkolta és gyúrni kezdte a mellemet.
Amikor a makkja belém hatolt, olyan forrón és keményen feszítve
belülről, hogy egyszerre éreztem magam a mennyországban és a pokolban,
hirtelen rádöbbentem, hogy a csupasz fenekem a teljesen átlátszó ablaknak
nyomódik. Bárki, aki csak felnézett az épületre, jól láthatta az erotikus
jelenetet, ami épp köztem és a jóképű zsaru közt zajlott.
– Titus!
Szólni akartam neki, hogy el kell innen mennünk, és álljon meg egy
pillanatra, mert be kellene sötétíteni az ablakot, de ő csak felhördült, és
vadul belém döfte a farkát, egyetlen lökéssel tövig felnyársalva.
Az ágyékaink úgy összeforrtak, hogy már nem léteztem sem én, sem ő,
csak mi. Annyira egy hullámhosszon voltunk, és olyan éhesen kívántuk
egymást, hogy el is feledkeztem arról, amit mondani akartam.
Az egyik kezével megmarkolta a fenekem, és felemelte, hogy jobban
hozzáférjen a puncimhoz. Az arcát a nyakamba fúrta, így minden nyögés,
minden dörmögés és minden elsuttogott káromkodás úgy csengett a
fülemben, akár egy-egy ígéret. A másik kezével a fejem fölött
megtámaszkodott az üvegen, aztán folytatta a kemény döféseket, amikkel
félájultra baszott.
A mellkasunk összeért, az ágyékaink egymásnak feszültek. Éreztem,
ahogy a farka tombol és lüktet bennem, de az én testem is válaszolt minden
rezdülésére. Kimelegedtem és leizzadtam. Az ölemet elárasztotta a
forróság és a nedvesség. Ahol csak hozzám ért, úgy éreztem, mintha
összeforrna a húsunk, és soha nem akartam, hogy ez véget érjen. Hirtelen
elvette a kezét a fenekemről, és becsúsztatta a lábam közé. Nem is
értettem, honnan tudhatja ilyen pontosan, hová nyúljon, hol dörzsöljön, és
milyen erővel. De úgy nyúlt hozzám, akár egy szakértő, és annyira
felizgatott, hogy már fizikai fájdalmat okozott visszafogni magam.
Az ellenállásom összeomlott. Darabokra hullottam a karjaiban, és ő
végignézte az egészet. Önkívületben ficánkoltam, vonaglottam és ziháltam,
ekkor a gyönyörömtől nedves kezét kihúzta a lábam közül, és a torkomra
helyezte. Hirtelen tágra nyílt a szemem, mire ő csak vigyorgott rám. Ugyan
azt mondtam neki, ne fogja vissza magát, mégsem szorította meg a
torkomat, csak könnyedén rajta tartotta az ujjait, miközben féktelenül és
brutálisan megbaszott, akár egy elszabadult vadállat.
Pár percen belül ő is a csúcsra ért, amitől megint elállt a szavam. Minden
izma megfeszült, a tekintete felizzott, és kemény arcvonásai egyszerre
olyan gyönyörűen ellágyultak, hogy az maga volt a csoda. Azt akartam,
hogy mindig így nézzen rám.
Lehajtotta a fejét, és apró puszikat adott a kulcscsontomra, miközben
kihúzta a farkát, és lassan leengedte a földre a lábaimat. Mindketten
ziláltan festettünk, mint akik épp most kefélték szét egymás agyát.
– Nem hagytál esélyt se arra, hogy elsötétítsem az ablakot. A szemközti
épületben lakók szép kis műsort láthattak!
Noha még kora reggel volt, de ettől még ez volt a helyzet.
Titus lehúzta az óvszert, és felvette a nadrágját. Hátrasimította a haját,
aztán újra olyan élénkkék szemekkel nézett rám, akár a nyári égbolt.
– Nem akartam, hogy besötétíts. Pontosan az volt a cél, hogy akik minket
figyelnek, ezt lássák.
Olyan tényszerűen és ridegen közölte ezt velem, hogy a vér megfagyott
az ereimben. Pontosan tudta, mit csinál. Azt akarta, hogy Conner
megtudja, mi van közöttünk, és hogy az exem ilyen helyzetben lásson. Ez
egyáltalán nem kettőnkről szólt. Azt mondta, le kell zuhanyoznia, de ezt
már csak távolról hallottam, mert a szívem robbanásának zaja mindent
elnémított körülöttem.
Sosem fogom megtanulni a leckét. Ha mégis, akkor túl késő lesz, és ez a
tanulság már nem tud megmenteni a teljes összeomlástól.
 10. FEJEZET

TITUS
ÚGY ÉREZTEM, egy vadidegen költözött be a testembe. Olyan dolgokat
tett és mondott, olyan döntéseket hozott, amiket én soha nem tettem volna.
Próbáltam a fáradtságra fogni, a stresszre, mert csaknem elvesztettem az
öcsémet, és a frusztrációmra, mert túl későn jöttem rá, ki is valójában
Roark, és miért indított háborút a városom ellen. De az igazság az volt,
hogy én is ezeken az utcákon nőttem fel. Megküzdöttem a túlélésemért, és
hogy azzá váljak, aki vagyok, ezért pontosan ugyanannyi kosz és mocsok
volt a körmöm alatt nekem is, mint itt bárkinek. Az énem régi, durvább
részeit és a gyökereimet mélyre eltemettem magamban. Elfedte a
becsületességem és az elhivatottságom, hogy a világot jobb hellyé tegyem
az ártatlanok és védtelenek számára. Csakhogy a veszedelmességet és a
kegyetlenséget fedő rétegek egyre vékonyabbá váltak, lassan felszínre
került a férfi, aki eredendően voltam.
A férfi, akinek egyáltalán nem okozott lelkifurdalást, hogy olyan közel
kerüljön Reeve-hez, amennyire csak tud. Ő képes volt eltompítani az élet
minden szörnyűségét. Tengerkék szeme megnyugtatott, a szája, és amiket
csinált vele, pár percre lecsendesített minden rosszat, ami folyamatosan
visszhangzott a fülemben. Olyan volt, akár a nadragulya. Ránézésre szép
és lágy, érintésre finom és puha. De ha egyszer bekerült a szervezetedbe,
ha a magadévá tetted egyetlen részét is, elég mérgező és halálos volt
ahhoz, hogy megöljön. A bensője épp olyan veszélyes volt, akárcsak az
enyém, és miután vadállatias módon szeretkeztünk a nappaliban, ez már
egyáltalán nem is zavart. Nem akartam többé okokat és észérveket keresni
az ellenállásra. Szerettem vele együtt lenni. Tetszett, hogy törődik velem
és úgy néz rám, mintha én lennék a mindene. Ráadásul elég vakmerő
ahhoz, hogy gondolkodás nélkül akarjon mindent, amit csak adhatok neki.
Elegem volt az önsanyargatásból, amiért vonzódom hozzá. Végre inkább
élvezni akartam a helyzetet.
Mindig óvatos voltam szex közben, nem csak a védelmet illetően.
Tudtam, hogy képes vagyok bevadulni, és elfelejteni, hogy a partneremnek
nincs olyan óriási szüksége a menekülésre és a felejtésre, mint nekem.
A szex többször is rosszul végződött, ha elengedtem a pórázt, és a
partnerem számára túlságosan rémisztővé váltam. Reeve-et azonban ez
nem érdekelte. Nem egyszerűen előcsalogatta belőlem a szörnyeteget,
hanem bottal piszkálta a mohó lényt, hogy bújjon elő és játsszon vele.
Olyan részemet keltette életre, aminek a létezéséről is gyakran
megfeledkeztem. És csak többet és még többet akart belőlem.
Ugyanez a szörnyeteg követelte azt is, hogy mutassam meg Roarknak,
mit veszített. Meg akartam kapni Reeve-et, és tudtam, hogy ebben a
kiszolgáltatott és érzelmileg ingatag állapotban, amiben Bax ébredése után
voltam, elég lesz meglátnom gyönyörű arcán az együttérzés és a kedvesség
bármilyen jelét, hogy azonnal rávessem magam. Az csak a bónusz volt,
hogy mindezt még Roark szeme láttára is tehettem. Érzéketlenség volt
részemről, és méltatlan hozzám. Mindketten jobbat érdemeltünk ennél, de
abban a pillanatban, mikor kimondta, hogy minden rendbe jön,
elveszítettem a fejem. Talán túl messzire mentem, elvette az eszem a vágy
és a kiéhezettség, de a végeredmény így is, úgy is ugyanaz lett volna.
A magamévá tettem volna. Szeretkeztem volna vele, akár végignézi Roark,
akár nem. Mégis jobban éreztem magam attól, hogy bosszúból neki is
bevihettem egy gyomrost. Reméltem, hogy ezzel nem haragítom magamra
Reeve-et. Mindent el akartam neki magyarázni, tisztázni előtte a
pillanatnyi őrültségemet és hirtelen felindulásomat, csak előbb szükségem
volt pár órányi alvásra, hogy ne érezzem úgy, mintha az agyam
vattacukorból lenne.
Amikor kijöttem a zuhany alól, a fejemre csavartam egy törölközőt, és
még egyet a derekam köré. A magas galériaágy mennyeien hívogatónak
tűnt, már a szememet is alig bírtam nyitva tartani, miközben
felbotorkáltam a lépcsőn. Végtelenül kimerült voltam, azt se vettem észre,
hogy Reeve a matrac szélén ül, míg le nem dőltem, csaknem lerúgva őt az
ágyról. Időközben felvett egy szűk fekete nadrágot és egy bő pulcsit, ami
lecsúszott a válláról, túlontúl sokat mutatva bársonyos bőréből. A haját
lófarokba fogta a feje tetején, és pontosan úgy festett, akár egy átlagos,
csinos fodrásznő, amikor reggel munkába indul egy menő szalonba.
Csakhogy benne semmi sem volt átlagos, és engem épp az vonzott benne a
legjobban, ami bonyolulttá tette.
– Mégis hová készülsz? – morogtam, a saját hangomat is vontatottnak
érezve.
– El kell intéznem valamit. Booker majd elvisz. Ki kell szabadulnom
innen pár órára!
Egész idő alatt bezárva ücsörgött itt, míg én a kórházban voltam. Nyilván
már kezdett belebolondulni. Végig csak az utasításaimat követte, és
meghúzta magát. Seggfej voltam, hogy nem kértem kölcsön egy mobilt, de
akár használhattam volna a vezetékes telefont is Bax szobájában, hogy
felhívjam, és elmondjam neki, mi a helyzet. Levegőhöz kellett jutnia és
kiszabadulni a lakásból, de amilyen önző szemétláda voltam, azt akartam,
hogy velem maradjon. Arra vágytam, hogy újra és újra elmondja nekem,
minden rendbe jön, és végképp nem akartam őt Booker közelében látni
azok után, ami a nappaliban történt közöttünk. Ha erőm teljében lettem
volna, el tudom mondani neki mindazt, amit érzek, és amivel küzdök, hogy
megértse. De mivel az agyam csak félgőzzel működött, maradtam az a
fickó, aki eddig is voltam a közelében. Meggondolatlan és telhetetlen a
vágytól, aki kérdés nélkül elvesz, és elfelejt civilizáltan viselkedni.
Feltápászkodtam, hogy átkaroljam, és amikor visszaestem az ágyra, őt is
magammal rántottam, így a mellkasomon landolt. Az oldalamra
gördültem, és hátulról szorosan magamhoz öleltem. A törülközőt valahol
félúton elvesztettem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy ez érdekeljen, és
amilyen mereven feküdt mellettem, arra utalt, rá sincs hatással, hogy
meztelenül fekszem mellette és magamhoz szorítom. Ez sem zavart.
Éreztem, ahogy lelassul a szívverésem, a tagjaim elnehezednek és
elernyednek. Az orromat belefúrtam a hajába, és magamba szippantottam
virágos, nőies illatát. A városban semminek sem volt ilyen finom illata.
– Aludnom kell! Maradj itt velem egy órára, aztán majd én elviszlek oda,
ahová menni akarsz. Amúgy is vissza kell mennem a kórházba –
mormoltam álmos hangon, azt sem tudva, vajon tényleg kimondtam a
szavakat, vagy csak akartam, mert a sötétség már kezdett magába szívni.
Reeve mocorgott egy kicsit, mire még szorosabban fontam köré a
karjaimat, és a tenyeremet rátettem lapos hasára, hogy maradjon nyugton.
Gondoskodtam róla, hogy minden porcikája hozzáérjen meztelen
testemhez. Hát ilyen volt egy igazi, valóra vált álom.
– Jobban aludnál, ha csak a tiéd lenne az ágy – suttogta, de én tisztán és
hangosan hallottam.
– Egyáltalán nem. Minden jobb, ha itt vagy mellettem. Csak adj egy órát,
Reeve, kérlek!
Belélegeztem az illatát, és tudtam, hogy minden elcsendesül majd
bennem, amint kifújom a levegőt. Folyton csak kértem tőle, ami szöges
ellentétben állt az elveimmel. Sosem akartam semmit magamnak,
legalábbis addig, míg ő vissza nem tért a városba.
Már képtelen voltam ébren maradni, hogy megtudjam, beleegyezik-e, de
amikor elnyomott az álom, épp egy békés rétet láttam magam előtt, és
fölötte az égboltot, ami éjkékre változott.
Amikor felébredtem, a lakásban sötét volt, és már réges-rég elmúlt dél is.
Nyilvánvalóan többet aludtam egy óránál a digitális ébresztőóra szerint,
ami a tárcám, a fegyverem és a jelvényem mellett állt az éjjeliszekrényen.
Egyedül ébredtem. Nem kellett volna meglepődnöm ezen, azok után,
amilyen durván bántam Reeve-vel és rávetettem magam, akár egy őrült.
Noha ő keménynek mutatta magát, minden nőnek szüksége van a finom
bánásmódra, én pedig egyáltalán nem strapáltam magam ezzel. Bármit is
tett a múltban, és függetlenül attól, hogy a törvény ellentétes oldalán
álltunk, neki is járt volna, ami bármelyik nőnek, ha odaadja magát egy
férfinak. Én viszont semmit sem adtam neki, pedig mindent megérdemelt
volna cserébe azért, hogy törődött velem.
Leszidtam magam, aztán a karomat a szemem elé emeltem, és próbáltam
nem gondolni minden egyes hibámra, amit vele kapcsolatban elkövettem.
Kezdve azzal, hogy odalöktem őt Roarknak. Nem lett volna szabad a
jelvénye miatt automatikusan azt hinnem, hogy ő is jófiú. Okosabbnak,
elővigyázatosabbnak kellett volna lennem. Hiszen engem is mocskos
zsaruk vittek véresre verve Novak elé. Zsaruk, akiket a keresztapa már
azelőtt megvett, hogy engem előléptettek volna nyomozóvá. A jófiúk
egyre kevesebben voltak, engem pedig annyira elvakított az undor, amit
Reeve tettei váltottak ki belőlem, és annyira dühített, hogy ez a gyönyörű
nő ilyen mocskos és bűnös dolgokat művelt, hogy csak meg akartam
szabadulni tőle, de még az emlékétől is.
Azt hittem, ha átadom a szövetségieknek, a vágy, amit éreztem,
valahányszor csak ránéztem, nem fog többé harcolni az eszemmel, ami azt
súgta, ez a nő csak bajt hoz rám. Le akartam passzolni valaki másnak, mert
bűntudattal töltött el, hogy kívánom. Tudtam, hogy bűnös, de még ennek
ellenére is csodáltam, amiért bátran és őszintén felvállalt minden rosszat,
amit tett. Az ellentmondásos érzéseim miatt igyekeztem lerázni a
szépséges bajkeverőt, amilyen hamar csak lehet, mielőtt még valami
őrültséget teszek, például lefekszem vele vagy beleszeretek.
Ekkor a bejárati ajtó zárja halkan kattant, aztán cipőtalpak halk surrogása
hallatszott. Próbált nesztelenül mozogni, hátha még alszom, ezért
leszóltam neki:
– Már fent vagyok!
Nem felelt, de hallottam, hogy irányt változtat, és elindul felfelé a
lépcsőn.
 – Nem akartalak felébreszteni. Úgy láttam, szükséged van pihenésre.
A feje felbukkant a galérián, majd a pillantásával végigmért és elpirult.
Lenéztem magamra, és elvigyorodtam. A takarón feküdtem, még mindig
meztelenül. Elég volt ugyanabban a helyiségben lennünk, és a farkam
máris érdeklődőn mocorgott.
– Így is volt. Már nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Elintézted, amit
akartál?
Meg mertem volna esküdni arra, hogy valami bűntudatfélét láttam
megvillanni sötétkék szemében, aztán a tekintete megragadt valahol a
köldököm alatt, és az arckifejezése rögtön megváltozott.
– Igen. Booker elintézte nekem, és hazafelé beugrottam neked ezért –
mondta, miközben előhúzott egy kis dobozkát a táskájából, és felém dobta.
A mellkasom közepére esett. Megfogtam a dobozt, és csodálkozva néztem
rá.
– Vettél nekem egy mobilt?
Erre megvonta a vállát, majd levette a válláról a táskáját, és a földre
ejtette. A táska nagyot koppant, mire picit összerezzent. Kérdőn néztem rá,
majd az ágy széléhez kászálódtam, és letettem a lábam. Nem voltam
hozzászokva, hogy bárki is a szívességet tegyen nekem, ő viszont
folyamatosan figyelmes és kedves gesztusokat tett felém.
– Köszönöm!
– Mondtad, hogy nincs mobilod, és gondoltam, legjobb lenne egy
feltöltőkártyás, mivel Roark valószínűleg minden lépésedet figyeli. Nem
nagy ügy – mondta, majd beleharapott az alsó ajkába, mire a farkam
rögtön felállt. Most nem igyekeztem tettetni, hogy nem figyelek semmire,
amit csinál. Nem csak fizikális értelmében voltam meztelen előtte, minden
érzésem az arcomra volt írva.
– Nem akarsz felöltözni, hogy meglátogasd Baxet? Én is veled mennék,
ha nem bánod. Szeretnék benézni Keyhez.
Megdörzsöltem a szakállamat, és kimozgattam a nyakam. Akkorát
roppant, hogy még ő is hallhatta a lépcső tetején állva.
– Key?
– Keelyn… Honor, vagy ahogy ismered. Gyakran járt hozzám a
szalonba, ahol dolgoztam, még azelőtt… – mondta eltöprengve. Az azelőtt
és az azután látszólag fontos vízválasztó volt számára. – Szóval sosem volt
könnyű sorsa, és nincs túl sok barátja, mert eléggé kiállhatatlan nőszemély,
de én mindig is kedveltem. Talán örülne, ha egy barátot láthatna.
– Barátot? Nem ti akartátok péppé verni egymást múlt héten?
Megint megvonta a vállát, és közelebb jött. Újra megnyalta az ajkait, le
sem véve a szemét a merevedésemről, ami már feltűnően ágaskodott a
lábaim közt.
– A Pointban nincs nagy különbség barát és ellenség közt. Néha egyazon
személy tölti be mindkét szerepet.
A feszültség úgy szikrázott és pattogott kettőnk közt, mintha valódi
elektromosság lenne, ami egy láthatatlan vezetőn keresztül cikázik a teste
és a testem közt.
– Gyere ide, Reeve! – A hangom elmélyült, a vérem kezdett besűrűsödni
és felforrósodni.
Erre oldalra hajtotta a fejét, és picit összehúzta a szemét.
– Nem tartom jó ötletnek. Már melletted maradtam egy órát. Nem
hiszem, hogy képes lennék neked még többet adni ebben a pillanatban.
Tudom, hogy csak Roarkot akarod előcsalogatni. Megértem, hogy dühös
vagy, amiért kis híján megölte Baxet, de senki sem nyerhet meg egy
sakkjátszmát egyetlen gyaloggal.
Basszus! Sejtettem, hogy haragudni fog az ablak miatt, de ennek ellenére
is mellettem maradt, míg aludtam. Legszívesebben megragadtam volna,
hogy örökre magam alá gyűrjem.
– Te nem csak egy gyalog vagy, én viszont egy pöcs vagyok. Nézd,
amikor beléptem az ajtón, sok minden zakatolt a fejemben… –
Elhallgattam, majd nagy levegőt vettem. – Iszonyúan megviselt a
várakozás, hogy Bax felébredjen, aztán végre magához tért. Minden
számomra fontos embernek el kellett magyaráznom, hogy Novak még
holtában is baszakodik az életünkkel. Tudatnom kellett Baxszel, hogy
rajtam kívül van még egy féltestvére, aki meg akarja ölni – mondtam,
közben lassan ingatva a fejem. – Mindezt valahogy ki kellett adnom
magamból, és csakis neked tudtam. Veled akartam lenni, Reeve. Ezért
jöttem hozzád, nem haza, és nem is a városi lakásba. Elcsesztem, de ami
kettőnk közt történt, az csakis rólunk szól, semmi köze nincs Roarkhoz.
Összeráncolta az orrát, mintha azt latolgatná, igazat mondok-e.
Kinyújtottam felé az egyik kezem.
– Gyere ide, és bebizonyítom! Az ablakok el vannak sötétítve. Senki más
nincs ebben a lakásban, csak mi ketten. Téged akarlak, akár van
közönségünk, akár nincs. Megmutatom neked, csak gyere ide!
Még mindig habozott. A szeme azt üzente, legszívesebben odalépne
hozzám, de a teste merev volt, apró kezei pedig önkéntelenül ökölbe
szorultak. Látszott rajta, nem hiszi el nekem teljes mértékben, hogy a
korábbi együttlétünket a vágy és az elsöprő szenvedély, nem pedig a
macsó büszkeség és a keserű bosszúvágy motiválták. Ettől úgy éreztem
magam, mint egy komplett idióta. Most, hogy már nem voltam végzetesen
kimerült, és nem kavargott bennem ezer különféle érzés, tudtam, hogy
ebben a percben jobban akarom őt, mint bosszút állni Roarkon azért, amit
az öcsémmel tett.
Lágyan megkérdeztem:
– Adtam neked valaha is okot arra, hogy kételkedj a szavamban, ma
reggel előtt?
Az ujjai picit ellazultak, és tett egy lépést felém.
– Nem, de még nem is ismerjük egymást túl régóta.
– Nincsenek hátsó szándékaim. Tudod, hogy téged akarlak, csak
bonyolítja a dolgokat, hogy szükségem van rád, hogy elkapjam Roarkot.
De kész vagyok elismerni, egyikünknek sem kellett tettetnie a vonzódást,
és elkerülhetetlen volt, hogy ez a dolog bekövetkezzen kettőnk között.
Most, hogy már megtörtént, többé nem akarok ellenállni. Ha engem
akarsz, tessék, a tiéd vagyok!
Még egy lépést tett felém, és kinyújtotta a kezét, összeérintve az
ujjainkat.
– Nem az itt a gond, hogy kívánjuk egymást, Titus. Hanem minden, ami
ebből következik.
Igaza volt, de ezzel nem tudtam foglalkozni, míg el nem kaptam Roarkot.
Az egy újabb csata lenne, amit még meg kell vívnunk, és nem tudtam,
milyen állapotban leszünk akkorra, amikor el kell döntenünk, hogy
harcolunk vagy felemeljük a fehér zászlót. Mivel már elég közel állt
ahhoz, hogy megérintsem, elkaptam a csuklóját, és magamhoz húztam.
Megállt a combjaim közt, és a farkam máris vidáman integetett felé.
Megragadtam a csípőjét, és ráhajtottam a fejem a hasára. Beletúrt a
hajamba, és még soha nem éreztem ehhez foghatóan finomat. Meg akart
nyugtatni, de talán nem is tudta, hogy ezzel épp ellenkező hatást ért el. Fel
akartam falni, és pontosan ezt készültem tenni azon nyomban.
– Most csak ennyi telik tőlem, Reeve, szóval ez mindenünk. Vagy ez,
vagy semmi.
Átkaroltam, és a fenekére téve a kezemet magamhoz húztam. Amikor
hozzám simult, cirógatni kezdtem a hátát a bő pulcsi alatt. Teljesen
meztelen volt, még melltartó sem akadt az utamba, amikor a tenyeremet
végighúztam kecses gerincén, hogy levegyem róla a pulcsit.
Elvette a kezét a hajamról, és a vállamat kezdte simogatni. Az érintésébe
beleborzongtam, és miután levettem róla a felsőt, átöleltem, és hátradőltem
az ágyon, magamra húzva őt. Le kellett vetkőztetnem, hiszen én is
meztelen voltam, úgyhogy megfordítottam, és magam alá gyűrtem, hogy
levegyem a nadrágját, még mielőtt zöld jelzést adott volna. A hasa
behorpadt, olyan mély levegőt vett, miközben lehúztam az elasztikus
anyagot végtelen hosszú lábáról.
– Azt hiszem, akkor ezt választom – mondta fátyolos, búgó hangon,
miközben lerángattam róla a csizmáját, majd újra megtámaszkodtam
fölötte. A merevedésemet izgatóan dörzsölte a hasa puha bőre. Észbontóan
finom volt a teste, akkor is, ha alig értem hozzá.
Lenéztem rá, és a lehető leghatározottabban és legőszintébben közöltem
vele:
– Ígérem, nem fogod megbánni. Ez elég lesz addig, míg a többivel nem
tudunk foglalkozni. Csak ez számít, akármi is van köztünk, és egyelőre ez
minden, oké?
Hosszan és komolyan nézett, közben a farkam már türelmetlenül
mocorgott, mintha önálló életre kelt volna. Erre felvonta az egyik sötét
szemöldökét, és minden porcikám bizseregni kezdett, amikor édes
félmosolyra húzta a száját.
– Oké. Ez veled már így is több, mint amit valaha bárkivel átéltem.
Éreztem, ő lesz a vesztem. Romlásba és bűnbe fog vinni. A függőségem
lesz és a rögeszmém, és akkor is fejest fogok bele ugrani, ha tudom, hogy a
földet érés mindkettőnk számára kemény lesz.
Vadul szájon csókoltam. Habzsoltam és haraptam a száját, de nem
érdekelt. Az örökkévalóságig tudtam volna csókolni. Hagyta, hogy úgy
faljam, nyaljam és harapjam, mintha valami finom édesség lenne. Addig
csókoltam, míg egyikünk se kapott már levegőt, és mindkettőnknek fájt, de
imádtam. Imádtam, hogy habozás és félelem nélkül átadta magát nekem,
ámde ezúttal nem ezt terveztem. Mindig csak ő adott, de most rajtam volt a
sor. Csak én meg ő, és minden, amit csak adni tudok neki. És mindent meg
akartam adni neki.
Elhelyezkedtem a lábai közt, és a számmal lassan elindultam lefelé a
testén. Amikor megcsókoltam a torkát, éreztem a szám alatt lüktető
szívverését. Megcsókoltam a mellkasa közepét, és néztem, amint az ajkaim
puszta érintésétől mindkét bársonyos mellbimbója felágaskodott. Lejjebb
csúsztam, hogy a számba vegyem őket. Az ajkaimmal és a nyelvemmel
addig kényeztettem és izgattam a kis csúcsokat, míg ficánkolni nem
kezdett alattam, és a körmeit belemélyesztette a hátamba. Immár nedvesen
csillogó mellbimbói után feszes, lapos hasát kezdtem csókolni. Remegett
és libabőrös lett a kéjtől, mire továbbhaladtam. Halkan felnyögött, amikor
a nyelvem hegyét befúrtam a köldökébe, és a nevemet suttogta, amikor
leértem már nedves puncijáig. A lábai nyugtalanul mozgolódtak, de
megragadtam a térdét, széttártam a combjait, és letérdeltem előtte a
padlóra.
Fényes. Gyönyörű. Titkos. Tiltott. Rejtélyes. Titokzatos. Minden
megvolt benne, amiért egy férfi kész megszegni a szabályokat, amelyeket,
mióta csak az eszemet tudom, követtem. Úgy feküdt előttem, akár az
istenek svédasztalos lakomája. Adni akartam neki, nem elvenni, de amikor
éjkék szemével rám nézett, ráeszméltem, hogy én is épp annyit kapok,
mint amennyit adok. Ez a magától értetődő kölcsönösség szokatlanul
otthonos érzéssel töltött el. Pontosan olyan volt, amilyennek két ember
kapcsolatának lennie kell, csak én korábban soha nem tapasztaltam még
ilyet.
Meg akartam érinteni, de még ennél is jobban vágytam rá, hogy
megízlelhessem. A puncija nedvesen, hívogatón csillogott. Közel hajoltam
hozzá, és a hüvelykujjammal végigsimítottam a szeméremajkai közt,
megtalálva vágytól feszülő, duzzadt csiklóját. Amikor először belenyaltam,
a felsőteste felemelkedett az ágyról. A másodikra vadul belém markolt és
oldalra dobálta a fejét. Szorosan behunyta a szemét, és úgy zihált, mint aki
épp most futott le egy maratont. Felajzott volt és észbontóan szexis,
miközben együtt mozgott a legérzékenyebb részét izgató nyelvemmel.
A fogammal is dörzsölni kezdtem a punciját, és lejjebb csúsztam, hogy
még egy-két ujjal is fokozzam a gyönyörét. A fejem mellett felemelte a
lábait és belekapaszkodott a matracba. A hüvelye szorított és szívott
magába, amitől bennem is dübörögni kezdett a vágy. Éreztem, ahogy egyre
jobban beindul, egyszer szűkebbé és nedvesebbé válik az ujjam körül.
Boldogan itt maradtam volna a lába közt az örökkévalóságig, de azt
akartam, hogy elélvezzen, és lássam, ahogy a csúcsra jut. Felnéztem rá, és
a számmal megrezegtettem a szeméremajkait, mire a nevemet kiáltotta.
Most nyitva volt a szeme, és engem figyelt. Az arca kipirult, akárcsak a
mellbimbói, amiket az ujjai közé csippentve dörzsölt magának. Kibaszottul
tökéletes volt. Csaknem fekete szemei fátyolosak voltak a mámortól, és
láttam, hogy már csak egy hajszál választja el az orgazmustól.
Lélegzetelállítóan szép volt, és épp ennyire finom is az íze és bársonyos
puhasága.
Picit erősebben nyaltam bele a puncijába, és még egy ujjamat
becsúsztattam a hüvelyébe. Több se kellett neki, valósággal lebegett a
gyönyörtől, elárasztva a számat érzéki nedveivel. Miközben vonaglott és
rázkódott az ujjaimon, picit hátrébb húzódtam, és megcsókoltam a belső
combját. Még mindig nem borotválkoztam, ezért ahol a szám hozzáért,
nedves foltokat hagyott a bőrén. Pokolian izgató volt.
Kinyúltam az éjjeliszekrény felé, hogy megkaparintsam a tárcám, és
magamban hálát adtam az égnek, mert hallgattam a belső hangra, ami azt
hajtogatta, egynél több óvszerre lesz szükségem, ha kettesben maradok
vele. Előkotortam a kis tasakot, és Reeve kezébe nyomtam, miközben
ábrándos tekintettel, kipirult arccal nézett rám. Lehajoltam, és
megcsókoltam úgy, ahogy mindig is akartam: a nyelvemmel vadul körözve
a szájában, semmit sem adva. Közben nem vesztegette az időt, megragadta
ágaskodó, vaskos farkamat, hogy ráhúzza az óvszert. A szemem is
fennakadt egy kicsit, amikor becsúsztatta a kezét a lábam közé és pajkosan
megmarkolta érzékeny, feszesen duzzadó golyóimat. Nem voltak gátlásai,
talán ez tetszett benne a legjobban.
A tarkójára tettem a kezem, és a hüvelykujjammal hátrahajtottam az
állát, amennyire csak a matrac és az izmai engedték. Lehajoltam, hogy
végigcsókoljam a nyaka kecses ívét, közben a térdemmel félretoltam a
lábait az útból, hogy végre behatolhassak hívogató hüvelyébe. Még az
óvszeren át is éreztem, hogy szinte égeti a bőrömet. Észbontóan forró és
nedves volt. Az izmai mohón húztak egyre beljebb és beljebb. Semmi más
nem érdekelt, csak célba akartam érni, olyan mélyen elmerülni benne,
amennyire csak bírok, hogy csillapítsam a bennem tomboló éhséget. Ennek
róla kellett volna szólnia, arról, hogy bizonyítsam neki, kettőnk közt van
valami, talán nem több ennél, de akkor is valóságos. A fenébe is, bennem
is volt finomság, és akkor is használni fogom, ha mindjárt megfulladok a
nyomástól.
Végigsimított a hátamon, aztán a nyakam köré fonta a karját. Két
oldalamon felemelte hosszú lábait, és a sarkait belevágta a fenekembe,
hogy menjek még közelebb. Gondolkodás nélkül beleharaptam a nyaka
lágy bőrébe, mire felnyögött.
– Mozogj már, Titus! – mondta, és ez nem óhaj volt, hanem parancs,
izgatóbb, mint bármi, amit csak eddig átéltem.
A felsőteste felemelkedett, belém kapaszkodott, és a fogam éles
hegyének nyomta a nyakát. Végigkarmolta a hátamat, és már az égető
érzéstől elvesztettem az önuralmamat. Felhördültem, és tettem, amit
parancsolt. Mozogtam.
Magasabbra emeltem a lábait, és beledöftem a farkam. Nem volt benne
finomkodás, sem gyöngédség. Sem elegancia, sem romantika…
Egyszerűen a magamévá tettem, ő pedig hagyta, hogy újra és újra
elmerüljek benne.
Ragacsos volt. Agresszív. Hangos. Csaknem brutális erővel markoltuk
egymást, miközben a testünk harcolt, hogy még közelebb kerülhessen, és
még többet vegyen el a másikból. Messze ez volt életem legjobb szexuális
élménye.
Megfeledkeztem az arcomat borító borostáról, ami kidörzsölte érzékeny
bőrét, ahogy haraptam a nyakát és faltam az ajkait. Becsúsztattam az egyik
kezem kettőnk közé, és a mutató- és a hüvelykujjam közé csippentettem az
egyik mellbimbóját, és addig csavartam, míg fel nem kiáltott, amikor a
gyönyör már fájdalomba fordult. Bocsánatot kértem volna, de éreztem,
mennyire élvezi, mert a farkamat elárasztotta a nedvesség, miközben lázas
tempóban mozogtam benne. Az egész lénye és minden, amit csináltunk,
annyira hihetetlenül izgató volt, hogy majd felrobbantam. A gerincem
megfeszült, a golyóim összehúzódtak, és minden egyes lökéssel egyre
mélyebben és keményebben dugtam.
– Még! Még többet akarok!
A hangja elcsuklott, de nekem se kellett kétszer mondania. Nem tudtam
neki megadni mindazt, amire vágyott, de ezt igen.
Felemeltem a csípőjét, és olyan keményen beledöftem a farkam, hogy az
ágyékaink csaknem fájdalmasan csapódtak egymáshoz. Beleharaptam az
alsó ajkába, és megszívtam. Csak ennyi kellett, hogy újra elélvezzen.
A nevemet kiáltotta, miközben a teste vadul rázkódott és remegett
körülöttem. Már én is közel álltam hozzá, hogy elsüljek, és amikor
kielégültségtől és gyönyörtől csillogó sötétkék szemével újra rám nézett,
én sem tartóztattam tovább magam. Kiömlött belőlem és átfolyt bele
minden, és ő egyetlen szó nélkül elfogadta, mint minden mást, amióta csak
belépett az életembe és a feje tetejére állította.
Erősen zihálva rázuhantam, úszva a verejtékben és a testnedvekben.
Befúrtam a fejem a nyaka hajlatába, ő pedig a hátamat simogatta.
A csontjaim folyékonnyá váltak, súlytalannak éreztem a testemet. Ebben a
pillanatban semmi más nem számított, csak ő és én, pontosan ezért nem
adhattam neki még többet. Már így is túl sokat kapott.
– Ennyi elég is lesz – mondtam, de éreztem, hogy a hangomból hiányzik
a határozottság.
– Egyelőre. Mosakodjunk meg, hogy aztán meglátogathasd az öcsédet!
Helyeslően motyogtam, és legördültem róla, hogy felkelhessen. Nem
akartam azt mondani neki, hogy ennél talán nem is lesz több időnk, ha nem
tudom kiiktatni Roarkot, mielőtt ő iktat ki engem.
 11. FEJEZET

REEVE
MINŐSÉGI VÁLTOZÁS állt be kettőnk viszonyában, miközben menő
verdájában áthajtottunk a városon. Ez már nem csak a szexről szólt. Nem
csak arról, hogy olyasmire vágyunk, amire nem lenne szabad. Egyszerűen
elfogadtuk, hogy már nincs ő és én, hanem csak „mi” vagyunk, akár jót,
akár rosszat jelentsen ez. Végre együtt voltunk benne ebben, bármi is
legyen a vége. Egy csapat voltunk.
A motorhang dübörgött a fülemben, akárcsak a tény, hogy lőttek a
szövetségiekkel kötött alkumnak, mivel már közel jártak ahhoz, hogy
lezárják a Novak-ügyet, és nem volt rám többé szükségük. Titus őszintén,
szépítés nélkül elmondott nekem mindent, és tudtam, hogy jó eséllyel
börtön vár rám, ha nem sikerül segítenem neki Conner elfogásában.
A feladatomat elvégeztem, és többé senkinek nem voltam hasznára, már
ami a szövetségieket és Novak embereit illeti. A szövetségiek ugyanazt
gondolták, amit Titus is, hogy Conner előbb-utóbb eljön értem, és ez lesz
az egyetlen esély arra, hogy bárki is elkaphassa. Mivel nem állt
szándékomban Connert futni hagyni anélkül, hogy golyót kapna a szemei
közé, ez egyben azt is jelentette, mesterien elszúrom az utolsó
lehetőségemet is a börtön elkerülésére.
Nem szóltam semmit, miközben Titus azt magyarázta nekem, hogy
minden megoldódik, amint letartóztatja Connert. Győzködött, hogy itt
egyedül én kockáztatom a bőrömet, és még a szőrös szívű szövetségieknek
is tudnia kell, hogy ezért cserébe tartozni fognak nekem. Válaszul
érthetetlenül motyogtam valamit, és a Glockra gondoltam, ami megtöltve
rejtőzött a lábamnál heverő táskámban. Mindennek ára van, és miután
eddig csak elvettem, ideje volt nekem is feladnom valamit. Ha ez a
szabadságom lesz, akkor így kellett lennie. Kész voltam ezt az árat is
megfizetni azért, hogy mindent helyrehozzak.
Amikor odaértünk a kórházba, azt hittem, szétválunk, mivel Bax még az
intenzíven volt, Keelyn pedig egy másik emeleten egy kórteremben
lábadozott. Meglepetésemre Titus azt akarta, kísérjem az öccse
szobájához. Haboztam, mert tudtam, hogy Dovie és Race is a közelben
lehetnek, és a hátam közepére se hiányzott egy csúnya összezördülés.
Hiszen mielőtt Titusszal összejöttem, Conner szeretője voltam, aki
csaknem megölte Baxet. Fordított helyzetben én is jól beolvastam volna
magamnak. De amikor Titus megfogta a kezem, és magával húzott, nem
igazán találtam a szavakat, hogy ellentmondjak neki, ezért némán
követtem, miközben a cipőnk talpa kellemetlenül nyikorgott a linóleum
padlón.
Bax szobáját nem volt nehéz kiszúrni. Két fegyveres rendőrtiszt állt az
ajtó két oldalán, előttük pedig egy borzas vörös hajú lány járkált fel-alá.
Dovie nyúzottnak és kimerültnek tűnt. Két zöld szeme alatt sötétlila árkok,
hófehér bőrén piros foltok. Összetörten és feldúltan festett, amikor
odaértünk hozzá. Kétségbeesett pillantást vetett Titusra, aki erre rögtön
elengedte a kezem, a karjaiba kapta, és szorosan magához ölelte, mire
Dovie-ból kitört a zokogás. Törékeny kis teste hevesen rázkódott, mire
Titus csitítani kezdte és nagy kezével vigasztalón simogatta a hátát.
A szívem összeszorult. Mindig lehetett rá számítani, mindig gondoskodott
mindenkiről. Olyan gyakran kellett a mindent megoldó jófiúnak lennie,
nem csoda, hogy fogalma sem volt, mihez kezdjen, amikor a bensőjében
rejtőző szörnyeteg kiszabadult.
– Beszélni sem tud, mégis azt mondta, menjek el! Nem akarja, hogy itt
legyek! – panaszolta Dovie elhaló hangon, mint akitől mindent elvettek,
amit valaha szeretett. Úgy remegett, csoda, hogy darabokra nem hullott. –
Mondtam neki, hogy ez nevetséges! Mindig mellette maradok, de ő csak
azt hajtogatta, hogy menjek el. Hogy tudnak ekkora fájdalmat okozni még
a kimondatlan szavak is?
Titus elmormolt egy káromkodást, elengedte Dovie-t, majd két kezét a
vállaira tette.
– Pokolian festesz. Nyilván látja rajtad, mennyire gyötrődsz, és
tehetetlennek érzi magát. Ez pontosan olyan, mint amikor letartóztatták
Novak lelövése miatt, és nem akart látni. Csak meg akar óvni attól, hogy
vele együtt szenvedj. Engedd, hogy az egyik rendőr hazavigyen!
Zuhanyozz le! Próbálj meg enni pár falatot, aztán gyere vissza, és ne is
törődj a hülyeségekkel, amiket mondani próbál. Azt akarja, hogy mellette
légy. Szüksége van rád, ezt mindketten tudjuk.
Dovie könnyes szemekkel pislogott, majd nagyot sóhajtott. – Majdnem
meghalt, Titus! És az az ember, aki csaknem megölte, a testvére!
Titus megértően bólintott. – Tudom. De nem halt meg, és csak ez számít,
oké? És ami Roarkot illeti, attól, hogy felerészt ugyanaz a vér folyik az
ereikben, még nem lesznek testvérek. Őt csak bízd rám!
Dovie szorosan behunyta a szemét, és látványosan összeszedte magát.
Amikor újra felnézett, a szeme már nem volt könnyes, és az ajkai sem
remegtek. – Rendben!
A tagbaszakadt zsaru erre előrehajolt, és gyöngéd csókot nyomott a
homlokára, amitől csaknem elolvadtam. Milyen végtelenül jóságos volt a
szeretteivel! Elképesztően szerencsések voltak, hogy számíthattak Titusra.
Féloldalasan rámosolygott Dovie-ra, aztán megkerülte, hogy kinyissa az
ajtót.
– Talán csak morcos, mert összedrótozott állal nem cigizhet. Bax bagó
nélkül kész rémálom!
Dovie felderült, és visszamosolygott rá. – Talán ez rábírja arra, hogy
leszokjon!
Titus kuncogott, és mielőtt belépett az elsötétített szobába, még azt
mormolta: – Erre nem vennék mérget!
Miután Titus eltűnt a folyosóról, Dovie tekintete rám szegeződött.
Minden oka megvolt rá, hogy gyűlöljön, és hogy ne bízzon bennem. De
Dovie már csak Dovie maradt, és elgondolkodó arccal tett egy lépést
felém.
– Muszáj jónak lenned hozzá, Reeve! Nem tudom, mi van köztetek, de
most mondom neked, ha fájdalmat okozol neki, ha bárhogyan elárulod,
nem a fiúk miatt kell aggódnod. Velem kell elszámolnod.
A gerincemen végigfutott a hideg, mert ez nem csak üres fenyegetés volt.
Úgy mondta, mint szilárd tényt, ha átverem Titust, személyesen
gondoskodik arról, hogy megfizessek érte. Nem is kételkedtem a szavában.
Nem tudta volna megtartani Baxet, sem talpon maradni ebben a világban,
ha nem tudná adott esetben kiereszteni az oroszlánkörmeit.
Nyeltem egyet, és idegesen toporogtam. – Valakinek vele is törődnie
kell. Minden áldott nap csak azt teszi, hogy mindig mindenki másról
gondoskodik.
– És te akarsz lenni ez az ember, aki róla gondoskodik? Nem épp annak a
féregnek a szeretője voltál, aki megölte az apámat, és most megpróbálta
kinyírni a pasimat is? Ő is ennyire fontos volt számodra?
Az igazság nem rémített meg, ezért nyugodt hangon válaszoltam. – Azt
hittem, Conner más ember, és igen, a férfi, akinek hittem, fontos volt
számomra.
Dovie felhorkant. – Mégis kinek képzelted?
Felsóhajtottam. Még mindig nehezemre esett elismerni, mekkorát
tévedtem, és milyen könnyen bedőltem a hamis képnek. Ennél
dörzsöltebbnek gondoltam magamat. – Úgy hittem, ő is van olyan jó, mint
Titus, hogy beleszerethessek, és legyen egy rendes kapcsolatom. Azt
hittem, jó ember, de nem az. Ügyesen eljátszotta, hogy pontosan az, akire
szükségem van, de ez mind hazugság volt. És ami Titust illeti, most igenis
én vagyok az, aki vele törődik.
Mivel még ő sem tudott ennél többet ígérni, egyelőre ennyit tehettem.
Dovie felsóhajtott, majd felemelte a kezét, és megdörzsölte fáradt arcát. –
Senki sem fogható Titushoz. Senki sem ilyen erős, határozott és kemény.
Ő maga a törvény és egy egyszemélyes hadsereg. Bax sosem fogja jó
szemmel nézni, hogy a bátyja körül sündörögsz. Sosem fog bízni benned.
– Tudom, de bizonyára Race sem örült annak, hogy Baxszel
összejöttetek, végül még ő is megbékélt a ténnyel. Shane-nek nem kell
bíznia bennem, míg a bátyja bízik bennem. Jelen pillanatban Titusnak és
nekem szükségünk van egymásra, és bárki bármit is gondol vagy érez, mi
egy csapat vagyunk.
Dovie némán végigmért, majd határozottan bólintott, amitől vörös
loknijai az arcába hullottak.
– Nekem most van elég bajom a saját makacs és veszélyes pasimmal.
Nincs energiám egy másik miatt is aggódni. Titus tudja, mire vagy képes,
ezért ha ennek ellenére is bemerészkedik veled az ingoványba, ki vagyok
én, hogy megkérdőjelezzem a döntését? De azt tudnod kell, hogy ha
magadra haragítod, épp olyan könyörtelen és megátalkodott tud lenni, mint
Bax. Ő sem csupa jóság. Jól leplezi, de neki is van sötét oldala.
– Tudom – feleltem megkerülve Dovie-t. – De előttem nem akarja a
rosszat leplezni. Valószínűleg azért, mert tudja, soha nem ítélném el őt
ezért.
Bennem is épp elég rossz dolgozott folyamatosan ahhoz, hogy a szemem
se rebbenjen, ha időnként ez előjött Titusból is. Dovie némán bólintott,
aztán mindketten elindultunk a magunk dolgára.
Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam Keelyn kórtermét, és amikor
beléptem, meglepetten láttam, hogy az ágy szélén ül, utcai ruhába öltözve,
mintha csak vásárolni vagy ügyeket intézni indulna. Amikor
megszólítottam és megfordult, láttam, hogy az egyik karja fel van kötve, és
bő felsője nyakánál kikandikál egy vastag kötés.
– Szia! Te már ilyen jól vagy? – kérdeztem meglepetten.
Pislogott egyet szürke szemével, majd lassan bólintott. – Úgy döntöttem,
elég jól vagyok a távozáshoz. Valójában épp jókor érkeztél. Segíthetnél
nekem lejutni a kijárathoz, ahol már vár a taxi.
 Összeráncoltam a homlokom, és csípőre tettem a kezem. – Szóval
valójában nem az orvosok engedtek el?
Miután szembefordult velem, már láttam, hogy mindig hibátlan bőre
szürkés árnyalatú, és a szája elkeskenyedett a fájdalomtól.
– Az orvos szerint még pár napig maradnom kellene, de nekem itt kell
hagynom ezt a kócerájt, ezért saját felelősségre távozom.
– Itt kell hagynod a kórházat? Hogyhogy? Mi ez a nagy sietség?
– El kell mennem ebből a városból. Már nem bírom itt tovább, Reeve!
Nézz csak rám! – mondta a felkötött karjára és bekötözött mellkasára
mutatva. – Húsz öltés van a mellkasomon, és még tíz a hátamon. Úgy
nézek ki, mint egy kiborg egy videojátékból. Senki sem fog azért fizetni,
hogy azt nézze, amint egy lerobbant sztriptíztáncosnő, akit mindenütt
hegek borítanak, leveszi a ruháit. Az egész annyira szánalmas és szomorú.
Belefáradtam, többé nem akarom ezt csinálni.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és beléptem a szobába. A földre
ejtettem a táskám, és összerezzentem, amikor a benne lévő fegyver nagyot
koppant a padlón. Hozzá kell szoknom ehhez, különben Titus még gyanút
fog.
– De hát azóta élsz a Pointban, amióta én is! Mégis hová mennél innen?
– tudakoltam. Én is kipróbáltam a kertvárosi életet, amiről azt hittem,
milyen jó lesz majd nekem, de hatalmasat tévedtem. Nem tudtam, vajon
Key valaha járt-e a Pointon kívül.
– Bárhová, ahol senki nem is hallotta még a Honor nevet. El akarom őt
temetni. Többé nem akarok az a nő lenni. Nem akarom az életét. Nem
akarok arra vágyni, amire ő – mondta az ép kezével a válla mögé dobva
sötétvörös hajkoronáját. Csak ő tudott még lőtt sebekkel és múmiaként
bekötözve is ennyire tökéletesen kinézni. – Ismerek egy lányt, aki pár
évvel ezelőtt úgy hat hónapig táncolt a Spanky’s-ben. Olyan volt, mint egy
vándorcigány, sosem maradt túl sokáig egy helyen. Bár fiatal volt, okos és
ambiciózus is. Azt hiszem, Denverben kötött ki. Úgy hallottam, összejött a
régi szerelmével, akitől gyereket vár. Néha még beszélünk, szóval úgy
gondoltam, elindulok arrafelé. Azt mondja, Colorado a legszebb hely, ahol
életében járt. Egyáltalán nem is hasonlít a Pointra. Talán csak friss
levegőre lenne szükségem, hogy összeszedjem magam.
– Ez nem ennyire egyszerű – feleltem halkan.
– Mi nem az?
– Magad mögött hagyni ezt a helyet. A környezet megváltozhat, az
emberek kicserélődhetnek, de attól még te önmagad maradsz, tehát mindig
is meghatározó részed lesz ez a város. Nem tudod egyszerűen hátrahagyni,
hiába próbálod elhitetni magaddal, hogy mást akarsz, nem működik –
magyaráztam. Én már tudtam, soha többé nem lennék képes bedőlni egy
utánzatnak.
– De megpróbálhatom! Most akkor segítesz lemenni, vagy sem? – Olyan
eltökéltnek és felpaprikázottnak tűnt, hogy felnevettem.
– Igen, segítek – válaszoltam, de mi mást mondhattam volna? – Meg
akarod mondani Nassirnak, hová mész, vagy egyáltalán azt, hogy lelépsz?
Átkaroltam a derekát, és hagytam, hogy rám támaszkodjon, miközben
kifelé sétáltunk. Kinyitottam előtte az ajtót, mire fájdalmában felnyögött,
mert a lendületemtől meginogott.
– Már megmondtam. Nem hitt nekem.
A nővérek felkapták a fejüket, amikor kiléptünk a folyosóra. Undok
képet vágtak Keelynre, de ő édesen visszamosolygott rájuk, miközben
lassan lépdeltünk a lift felé. Erre felhúzta a szemöldökét, és rám nézett.
– Valamiért nem kedvelnek engem.
Halkan kuncogtam, és a szabad kezemmel kinyúltam, és megnyomtam a
lift hívógombját. – Mert csak te vagy képes arra, hogy lelőnek és
összevarrnak, mégis úgy nézel ki, akár egy istennő. Ez nem fair.
Key a szemét forgatta. – Sok pénzt fizettem azért, hogy ilyen jól nézzek
ki!
Ebben nem is kételkedtem.
– Láttam Nassirt, miután lelőttek. Nem volt valami boldog, sőt, épp
ellenkezőleg. Van valami köztetek, igaz? Ezért nem hiszi, hogy el tudnál
innen menni?
Key nekidőlt a lift falának, és behunyta a szemét. Láthatóan nem csak a
golyó ütötte seb okozott fájdalmat a mellkasában.
– Nassir Gatest semmi sem teheti boldoggá. Egy kőszívű rohadék, akinek
csak egyetlen dolog számít, ő maga. Ami kell neki, azt elveszi, nekem
pedig egy életre elegem volt abból, hogy a férfiak csak elvegyenek tőlem.
Nassir tönkretenne. – Key hangja elcsuklott, és amikor újra rám nézett, a
tekintetében túlontúl ismerős érzéseket láttam. A vágyódást, az epekedést,
a lángolást egy olyan férfi iránt, akit nem lenne szabad kívánnod.
– Veszedelmes alaknak tűnik.
– Nassir egy gyilkos. Neki nincs jó és rossz oldala, mint Baxnek vagy
Race-nek. Ő egy hatalmas űrben, a saját univerzumában él, a saját
szabályai szerint, és mindenki, aki nem ezek szerint játszik, járulékos
áldozattá válik. Könyörtelen, és csak egyetlen szempontot ismer, a sajátját.
A külseje csupán álca, a kifinomultság és az emberi külső mögött egy
rémálom rejtőzik. Ő maga az ördög Armani öltönyben.
 – Értem.
– Komolyan? Tényleg érted, Reeve? Mert a legtöbb embernek, akivel
beszélek róla, csak homályos fogalmai vannak arról, milyen veszélyes
lehet valójában.
A hangsúlyából éreztem, hogy valami mélyebb van közte és az egzotikus
megjelenésű bártulajdonos között, de már nem tudtam rákérdezni, mert a
lift leért a földszintre. Átkaroltam a derekát, és szinte kivonszoltam a
kijáratig. Nagyon lassan mozgott, nyilván nagyobb fájdalmai voltak, mint
mutatta. Gyöngéden magamhoz öleltem és lágyan azt mondtam:
– Azt hiszem, nagyon is jól értelek, Key. Azt hiszed, elmenekülhetsz.
Azt hiszed, az idő, a távolság, és talán egy másik férfi elfeledteti majd
veled, mert nem ő az, akire szükséged lenne. Talán, de csak talán új
emberré válhatsz, magad mögött hagyhatod a Point minden szennyét és
mocskát, és olyan lehetsz, amilyen mindig is szerettél volna lenni. Azt
hiszed, helyettesítheted, kiverheted őt a fejedből, de saját tapasztalatból
mondhatom neked, ez nem ilyen egyszerű. Ahogy a város a részed, ő is az,
és te mindig önmagad maradsz, ezért az a részed, ami rá vágyik, utána
sóvárog, akkor is, ha a végzetedet jelenti, mindig is veled lesz.
Egy ütött-kopott sárga taxi várta, kinyitottam az ajtaját, és besegítettem a
hátsó ülésre. A kocsi szörnyen bűzlött, még golyó ütötte lyukak is voltak
rajta, de ez jellemző volt a Pointban a taxikra. Key morcosan felnézett rám.
– Kösz a segítséget, de ettől még ribanc vagy.
Megvontam a vállam. – Te is. Sok sikert az új életedhez!
Key beleharapott az alsó ajkába. – Ígérj meg nekem valamit!
Kérdőn néztem rá, és vártam, mire fog kérni.
– Ha a következő félévben újra itt látsz, ígérd meg, nem fogod azt
mondani, „én megmondtam”. Ez iszonyúan dühítene, és akkor megint be
kellene húznom neked.
Rámosolyogtam, és megfogtam az ajtót, hogy becsukjam.
– Sok szerencsét, Key! Nem szívesen lennék a helyedben, amikor Nassir
végül utolér, de ígérem, nem fogom a szemedre vetni, ha visszahoz ide.
A taxi elindult, amint becsaptam az ajtót. Keresztbe fontam a karjaim, és
visszamentem a kórházba. Nem akartam felmenni Bax szobájához, hogy
ne zavarjam meg a testvéreket, inkább lementem a büfébe, és vettem
magamnak egy üveg vizet, hogy ezzel is teljen az idő. Nem akartam a
szokásosnál is jobban feldühíteni Baxet azzal, hogy kivetettem a hálómat a
bátyjára. Neki most minden erejét a felépülésre kellett fordítania. Fogtam a
vizemet, és leültem az egyik váróba, ahol csaknem egy órán át régi
magazinokat lapozgattam. Aztán eszembe jutott, talán Titus mostanra már
keresni is kezdett, ezért a lifthez mentem, hogy visszamenjek az intenzív
osztályra.
Amikor kinyílt a liftajtó, beleütköztem egy széles mellkasba. Titus
megragadott két hatalmas karjával, és elindult velem arrafelé, ahonnan épp
jöttem. Feldúltnak és iszonyú dühösnek tűnt, a szemei villámokat szórtak.
Megdöbbentett, mekkora érzelmi zűrzavart tud okozni Bax még egy
kórházi ágyhoz kötözve is, úgy, hogy még beszélni sem tud.
– Jól vagy? – kérdeztem, mire picit megszorított izmoktól súlyos
karjaival.
– Nem. Az öcsém egy tökfej, vele vitatkozni pont olyan, mintha a falba
verném a fejem.
– Tényleg nem akarja, hogy Dovie itt legyen?
Ez nemcsak elkeserítő, de egyértelműen hibás döntés lett volna részéről.
 – Ó, dehogynem, de csak azután, hogy megszabadult az ajtaja előtt álló
fegyveres őröktől, hogy kinyírhassa Roarkot. Bax azt hiszi, ha Roark
megtudja, hogy túlélte a balesetet, majd idejön bevégezni a dolgot. Azt
kérte, szerezzek neki fegyvert.
– Ne! Komolyan erre kért? Tudnia kellett, hogy nemet mondasz neki.
Kirázott a hideg attól, mennyire kísértetiesen emlékeztetett Bax terve a
sajátomra.
– Persze hogy tudta! Csak nem túl burkolt módon tudomásomra akarta
hozni a szándékait, hogy ne legyek nagyon meglepve, ha eldurvulnak a
dolgok. És tudod, mi a legpocsékabb? Természetesen én elküldtem a
fenébe, de Race nem fogja. Ha megkéri Race-t, hogy segítsen neki ebben,
ő megteszi. A szentségit! Mindenki, akit szeretek, meg akar halni!
Átkarolt és az oldalához szorított, én pedig átfogtam sudár derekát.
Olyanok voltunk, mint egy átlagos párocska, és a szívem repesni kezdett a
boldogságtól, de rögtön le is szidtam magam érte. Az ilyesmi
egyértelműen a több kategóriájába tartozott, Titus pedig még nem állt
készen erre. Ráadásul, ha tudná, mit tervezek, hogy végül vagy holtan,
vagy rács mögött végzem, a többre esély sem lesz. Szóval miért is
ábrándozom egyáltalán erről, miért reménykedem, valahányszor csak
hozzám ér? Még jobb is, hogy távol áll attól, hogy belém szeressen,
különben én is csak egy lennék a szerettei közül, akik orosz rulettet
játszanak a sorsukkal.
– Elmondtad neki, mit tervezünk mi ketten?
Titus felmordult, és megállt csillogó kék kocsija mellett. Meghökkentem,
amikor lehajolt és vadul szájon csókolt. Az egész testem beleborzongott.
– Megmondtam, hogy te és én együtt vagyunk, és ha nem tetszik neki,
akkor is ez van. Meglepően nyugodtan fogadta, ellentétben a többi
dologgal. Azt mondta, csak ne lövessem el a farkam.
Összerezzentem, és végigsimítottam a mellkasán. Szerettem, hogy ilyen
robusztus és kemény. Szerettem azt hinni, hogy legyőzhetetlen és
golyóálló, még ha nem is volt így. A nyaka köré fontam a karjaimat, és
magamhoz húztam, hogy megcsókoljam, csak sokkal lágyabban, mint
ahogy ő engem.
A számmal szétnyitottam az ajkait, végignyaltam a rést, és amikor
behatoltam a szájába, végre elengedte magát. A nyelvemmel cirógattam a
felső ajkát, aztán a szájában köröztem a nyelve körül. Kávé- és enyhe
fogkrémíze volt. Igaz és tiszta íze, mint mindennek, amiért az életben csak
küzdeni érdemes.
Rá jellemzően csak egy másodpercig tűrte a lágyságot és a finomságot,
aztán átvette az irányítást. Az egyik kezével megmarkolta a fenekemet, és
magához szorított, közben lehajolt, hogy felfalhasson. Amikor végül
elengedett, mindketten ziháltunk, és a tekintetünkben izgató, szexis
gondolatok csillogtak. Világító kék szemében láttam tükröződni a saját
zilált, várakozó pillantásomat. Jól állt nekem, de neki még jobban.
Kinyitotta előttem a kocsiajtót, és amikor beültem, végighúztam az
ujjaim keményen dudorodó sliccén, arra gondolva, ami alatta várt rám.
Beült a volán mögé, és a szeme sarkából dögös pillantást vetett rám.
– Meglátogattad Honort?
– Keelynt – javítottam ki automatikusan. – Igen, meglátogattam.
Nehezen viseli, hogy meglőtték.
– Ez mindenkivel így lenne.
Eltöprengve bólintottam. – Szeretne változtatni az életén.
 – Nassir említette, hogy itt akarja hagyni a várost. Nem hittem, hogy
komolyan gondolja. Azt sem hiszem, hogy Nassir hagyná elmenni. A nők
a lábainál hevernek, de valamiért Key az egyetlen, akivel úgy bánik, mint
egy rendes emberi lénnyel. Mindenki mással meg úgy, mintha csak nyűg
és időpocsékolás lenne.
Elgondolkodva csavargattam a hajamat, miközben a graffitikkel borított
épületek és a töredezett járdaszigetek összemosódtak előttem. Ha az ember
picit összehúzta a szemét, majdnem olyan látvány volt, mint egy absztrakt
műalkotás. De csak majdnem.
– Nem hinném, hogy Nassir előbb észrevenné a távozását, mint amikor
már messze jár innen. Key tudja, hogy nem hagyná elmenni, és ő is hagyná
magát meggyőzni a maradásról. De meg kell tapasztalnia, milyen a kinti
világ. Rá kell ébrednie, hogy nincs a Pointhoz hasonló hely, nem csak jó
értelemben.
Titus rátette a kezét a combomra. Megint egy egyszerű, hétköznapi
gesztus, amitől elgyöngültem és még többet akartam. Végighúztam a
mutatóujjamat a kézfején dudorodó vénákon a tiszta kötés mellett, amit
még én cseréltem ki a délutáni lepedőakrobatikázásunk után. Szerencséje
volt, hogy az öltések nem nyíltak szét, amilyen agresszívvé és mohóvá
vált, amikor elengedte magát.
– Erre a tanúvédelemben jöttél rá? Hogy a fű máshol sem zöldebb?
Keserűen felnevettem, és megsimogattam összezúzott ujjperceit. – Soha
nem is láttam igazi gyepet a tanúvédelem előtt. Lánykoromban sem
futottam a hegyoldali srácok után. Nem ismerkedtem a saját köreimen
kívül. Nem vágytam a pointi cafkák sorsára sem, akik megszokták, hogy
megalázzák és kihasználják őket. Inkább mindig én voltam az, aki
kihasznált másokat. Megtanultam, hogy a füvet nehéz zölden tartani, eleve
a kertészkedéshez rengeteg szabadidő és sok fölösleges pénz szükséges.
Mivel egyik sem vonzó számomra, bármikor inkább a betont és az
aszfaltot választom. Azt nem kell életben tartani, elég slaggal leveretni róla
a mocskot.
Titus erre nagyot füttyentett és oldalra fordította a fejét, hogy rám
nézzen. A szeme olyan szépségesen kék volt, képes lettem volna egész nap
csak ezt bámulni. Keelyn a levegőváltozásért ment Denverbe, számomra
ez itt volt ebben a két, átható kék gömbben.
– Elég zordan látod a világot, Reeve.
Megvontam a vállam. – Olyannak, amilyen. Szerintem fontos, hogy a
legjobbat hozzuk ki abból, amink van. Mert körül se nézünk, már el is tűnt
az egész, és akkor csak a megbánás marad.
– Most a húgodról beszélsz? – kérdezte lágyan, de a keze megfeszült a
combomon.
– Akár róla is, de valójában bárkiről. Te miért hagytad magára Baxet
fiatalkorodban? Azért, mert többet akartál, ahelyett, hogy értékelted volna,
amid van? És mit nyertél vele? Lelkifurdalást, mert az öcséd rossz
társaságba keveredett? Bűntudatot, amiért nem számíthatott rád? Ezért
próbálod ennyire megszállottan védelmezni az ártatlanokat és a
védteleneket, mert nem tudtad megvédeni azt, aki a legfontosabb volt
számodra? Én nem török pálcát fölötted, csak azt mondom, nem jó, ha nem
tudjuk elfogadni, ahonnan jövünk, és amilyenné a származásunk formál
bennünket.
Titus erre elvette a kezét a combomról, és azonnal hiányozni kezdett az
érintése. Megszorította a kormányt, míg el nem fehéredtek az ujjai.
Érzékeny pontján találtam el, de nem állt szándékomban bocsánatot kérni
ezért. Már rég leszoktam a mentegetőzésről.
– Jól tudom, honnan jövök, és ez milyen hatással van a mostani énemre.
Eleve ezért jöttem el. – Olyan érdes és durva hangon ejtette ki a szavakat,
hogy szinte horzsolták a bőrömet.
– Valójában honnan származol? Hol vannak a gyökereid?
Tudtam, hogy a válasz bonyolultabb, mint hogy a Pointban vagy a
Hegyoldalban, de nem tudtam, hajlandó-e megosztani velem.
Visszatartottam a levegőt, miközben a válaszára vártam, de csalódnom
kellett, mert elfordította a fejét, és csak annyit mondott: – Ez már a több
kategóriába tartozik, Reeve.
Egyszerűen ennyivel lerázott. Bárcsak ne éreztem volna úgy, mintha
benyúlna a mellkasomba, és ökölbe szorítaná a szívem, valahányszor ezt
tette.
– Ez nem számít nekem, tudod? Nem az érdekel, honnan jöttél, hanem
az, aki most vagy. Úgyis látom benned, nyomozó. Látom azt a részed, amit
próbálsz elfojtani és elrejteni. Látom a vad és durva énedet, de nem zavar,
mert ez is csak te vagy, benne van a csomagban.
Pontosan ezt kerestem akkor is, amikor besétáltam Conner csapdájába.
Valakit, aki látja minden részemet, mindent, ami azzá tesz, aki vagyok, és
ezzel együtt szeret.
– Túl sokat látsz – mordult rám durván.
– Csak mert figyelek.
Zsákutcába jutott a beszélgetésünk, ezért az út további része feszült
csendben telt. Tudtam, amint visszaérünk a lakásba, két ellentétes sarokba
vonulunk majd duzzogni. A feszültség sűrűvé és fojtogatóvá vált kettőnk
közt, amit nem bírtam elviselni.
Nyilvánvalóan Titus sem, mert a bejárati ajtó még be se csukódott
mögöttünk, máris rám vetette magát. Vadul csókolt, és mindkettőnket
sietősen vetkőztetni kezdett, miközben az ágy felé tuszkolt. Meg se
szólaltam. Nem engedett közelebb, nem adott többet, de legalább adott
valamit, és ez a valami annyira mennyei és magától értetődő volt, hogy
akkor se tudtam volna leállítani, ha akartam volna, márpedig ez eszem
ágában sem volt.
Csak egy idióta mondana nemet ezeknek a folyékony ezüstszínű
szemeknek, az ügyes szájának, türelmetlen és súlyos kezeinek, a testének,
ami egyszerre tudott büntetni és jutalmazni. Sok mindent el tudtam
mondani magamról, többségében negatív dolgokat, de azt nem, hogy idióta
volnék.
 12. FEJEZET

TITUS
A SZÁRMAZÁSOMRÓL soha senkinek nem akartam mesélni. Ennek
semmi köze nem volt Reeve-hez, sem ahhoz, hogy ha beengedném őt ebbe
a mély, fekete lyukba, az csak még szorosabban hozzákötne. Noha
mostanra olyan férfivá váltam, akinek van célja és feladata az életben,
korábban én is csak egy átlagos utcakölyök voltam, és utáltam még az
emlékét is. Nekem senki sem mutatott kiutat, magamnak kellett
kitaposnom, és a mai napig rossz szájízzel gondolok arra, ahogyan ezt
elértem. Nekem is épp annyi rossz vér csörgedezett az ereimben, mint
Baxnek. Ha összemértük volna, talán még több is. Ez volt az a részem,
amivel nap mint nap harcoltam, hogy a tisztesség és a becsület alá
temessem. A származásom és a bűnös múltam állandóan nyomasztott és
kísértett, pontosan ezért nem volt hely az életemben a szürke
árnyalatainak. A múlt ködje tele volt a lelkemet mardosó szörnyetegekkel,
ezért a sötétben bezárva tartottam őket. Általában kiéhezetten és dühösen
mocorogtak bennem, de miután Reeve felrobbantotta a védőfalaimat, a
felszínre másztak és figyelmet követeltek.
 Eddig megelégedtek az ő figyelmével és azzal, hogy gyönyörű testéből
lakmározzanak. Úgy itták tengerkék szeméből az elfogadást és a
megértést, mintha ambrózia lenne. De én tudtam, idővel ő is kevés lesz a
vadak kordában tartásához, és ha megszöknek, a nagy gonddal felépített
életem a pusztításuk martalékává válik. Ezért másztam ki az ágyból
minden reggel napfelkelte előtt, hogy munkába menjek, ott hagyva Reeve-
et az ágy másik felén elnyújtózva, meztelenül, tele a harapás- és a
kéznyomaimmal. Minden éjjel készségesen hagyta, hogy a magamévá
tegyem, én pedig minden reggel azzal a tudattal keltem, hogy jobbat
érdemel annál, amit adok neki. Két héten át minden egyes éjszaka
rávetettem magam, és hagytam, hogy egyre mélyebbre hatoljon belém.
Hófehér bőre csupa vörös folt volt, ahol borostás arcomat
hozzádörzsöltem, és nem éreztem lelkifurdalást, mert felsértettem a
szépségét, összeziláltam a tökéletességét, sőt, legszívesebben a mellemet
vertem volna a büszkeségtől, mint aki megnyerte a főnyereményt.
Veszélyes volt ezt hinni, hiszen ő nem díj volt, nem egy trófea, ráadásul
semmit sem tettem azért, hogy elnyerjem, ezért minden áldott reggel
magára hagytam, és elindultam vadászni.
Benéztem minden egyes sikátorba, amit csak találtam. Bementem
minden alvilági kocsmába, és megráztam minden egyes tulajt, hátha
sikerül valamelyiket szóra bírnom. Berontottam minden drogtanyára, amit
csak ismertem, válaszokat követelve. Elmentem mindenhová, ahol Novak
életében megfordult, és a tékozló fia után kérdezősködtem. Megállítottam
az utcasarki prostikat is – akik nem kértek Nassir védelméből, inkább a
saját erejükből próbáltak talpon maradni a vadonban –, hogy Roarkról
faggassam őket. Minden alvilági figura ugyanazt a történetet adta elő
nekem a rejtélyes, akcentusos fickóról. Minden egyes bűnöző és gazfickó
tudta, hogy itt van a városban, az árnyak közt bujkál, és bosszút áll
mindenkin, akinek köze lehetett az apja halálához. Senki sem tudta, hol
lehet pontosan az ír, de mind ugyanazt mondták: a sötétből figyel, és
félnek tőle.
Az igazat megvallva, én is féltem.
Ilyen összetört állapotban látni Baxet, és Nassirt, ahogy Keelyn fölé
hajol, miközben a mellkasából patakzik a vér, nagyon is érzékenyen
érintett. Korábban folyamatosan a törvény és a szeretteim között
egyensúlyoztam. Hiszen öt évre rács mögé juttattam az öcsémet, és csak
arra vártam, hogy Race is tegyen valami elég nagy baromságot ahhoz,
hogy utána őt is sittre vághassam. De az a nyílt hadjárat, amit Roark
indított a számomra fontos emberek ellen, egész más szinten folyt, és
dühített, hogy ő van előnyben. Ha egy rosszfiú ismeri a jófiúk összes
trükkjét, kétszer olyan nehéz elkapni, mint egyébként.
Máris vesztesnek és hitehagyottnak éreztem magam, miután már órák óta
hiába jártam az utcákat, ám ekkor egy halálos kimenetelű fegyveres
rabláshoz hívtak. Az italbolt tulajdonosa a helyszínen meghalt, de
meglőttek még két vevőt is, akik sörért mentek be, velük épp úton volt a
mentő a kórházba. Ez nem volt szokatlan esemény a Pointban, mégis
amikor a helyszínre érve megpillantottam bilincsbe verve, a járőrkocsi
hátsó ülésén a kölyköt, aki alig lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél,
majdnem sarkon fordultam, hogy beüljek az unalmas kocsimba, és meg se
álljak a rendőrőrsig, leadni a fegyverem és a jelvényem. Túl sok erőszakot
és feleslegesen elpazarolt életet láttam már ahhoz, hogy minden hátralévő
napomat ezzel töltsem.
 Megigazítottam a nyakkendőmet, és lesimítottam a ráncokat a
nadrágomon, miután kiszálltam a kocsimból. Az egyenruhás rendőr, aki a
szalaggal elkerített bűnügyi helyszín mellett álldogáló kis csoporthoz
beszélt épp, meglátott, és elindult felém. A kölyök a járőrkocsiban
felnézett rám, láttam maszatos arcán a lecsorgó könnyek nyomát.
A szentségit! A barátaival kellene inkább fociznia, nem a városban
lövöldözni.
– Látott valaki valamit?
Az egyenruhás zsaru bólintott, és a kölyökre mutatott a tollával, amivel a
szemtanúk vallomásait jegyzetelte le.
– A fickó a pult mögött a tulaj. A felesége a raktárban volt és leltározott,
amikor az első lövések eldördültek. Látta, hogy a férje összecsuklik,
miközben a kölyök tovább lövöldözött. Egyértelműen azonosította a
srácot.
Felnyögtem, és összeráncoltam a homlokom, amikor a hullaszállítók
hordágyon kitolták az üzletből a súlyos fekete hullazsákba csomagolt
holttestet. Hallottam, amint a bámészkodók közül többen felhördülnek a
látványtól, majd felsóhajtottam.
– Hogy sikerült ilyen gyorsan elkapni a kölyköt? A szüleit már
értesítették?
Lehet, hogy gyilkolt, de akkor is kiskorú volt, tehát a szabályok szerint
kellett eljárnunk.
– Visszament a suliba. Azt hiszem, nem tudta, mit csináljon, miután
balul sültek el a dolgok. Az egyik tanára látta, ahogy visszaszökött az
épületbe, és észrevette, furán viselkedik. Amikor odament hozzá, látta a
vérnyomokat a ruháján és a cipőjén. Átadta az iskolai biztonsági őrnek, és
az igazgató értesített bennünket. Idehoztuk, az áldozat felesége pedig
azonosította. A fegyvert eldobta, azt még keressük, és nincsenek szülei.
Az anyja börtönben ül metamfetamin-gyártásért, az apa pedig ismeretlen.
A kölyök azt mondta, valami „bácsikájával” lakik – mondta a zsaru, a
levegőbe rajzolva egy idézőjelet. – De úgy tűnik, a pasas totálisan zakkant.
A gyerek azt mondja, azért akarta kirabolni az italboltot, hogy buszjegyet
vegyen, és lelépjen a városból, mert elege van abból, hogy a bácsikája
bántalmazza. Amúgy a fegyver is az állítólagos nagybácsié, ezért
kiküldtünk hozzá is egy egységet, hogy előállítsuk.
– Jesszus! Ennek sosem lesz vége? – kérdeztem az arcomat dörzsölve.
Ördögi kör volt, amit nem lehetett megtörni.
Most a zsaru sóhajtott, és a gyerekre nézett. – Nem, sosem.
– Ha a két másik áldozatot kitolják a műtőből, őket is hallgassák ki. És a
kölyök kihallgatásánál mindenképp legyen ott valaki a gyámhivataltól,
mert nincs törvényes gondviselője. Gondosan ügyeljenek a szabályok
betartására, mert fogadok, hogy nagykorúként akarják majd bíróság elé
állítani.
– Nem mondanám, hogy ne lenne alapos okuk rá. Még egy felnőttől is
durva lenne, amit elkövetett.
Ez igaz is volt, de a kissrác az élettől semmi esélyt nem kapott, és csak
arra tudtam gondolni, hogy akár Bax is könnyen tehetett volna ekkora
ostobaságot, amikor ugyanennyi idősen saját magáról és a túléléséről
kellett gondoskodnia, mert senki sem tette meg ezt helyette.
– Néha az egyetlen esély a legrosszabb döntés is egyben. Manapság túl
sok gyerek kerül ilyen helyzetbe. Nekünk végeznünk kell a munkánkat, és
megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy megóvjunk mindenkit ezektől a
szörnyű döntésektől és azoktól, akik rákényszerítik erre a gyerekeket.
– Saját tapasztalatból beszél, nyomozó?
Nem fárasztottam magam a válasszal. Ha az ember zsaruként dolgozik
ebben a városban – de lényegében bármelyik városban –, már mindent
látott. Gyilkos gyerekeket. Drogosokat, akiket valósággal zombivá
változtatott a függőségük. Nőket, akik bármit kész voltak megtenni azért,
hogy a családjukat és magukat eltartsák. Utcán élő családokat, mert az
illegális pókerjáték fontosabb volt a jelzálog törlesztésénél. Férfiakat, akik
megszegték a törvényt ahelyett, hogy betartották volna, mert valakinek
rosszfiúnak is kellett lenni, és akkor már miért ne lehetnének ők azok.
Mindannyiunknak voltak személyes tapasztalatai arról, miért mennek így
errefelé a dolgok, nem kellett még nekem is könnyfakasztó történeteket
mesélnem az iszákos anyámról, a sorozatgyilkos apámról, sem az
autótolvaj öcsémről, hogy felvágjak azzal, milyen mély benyomásokkal
rendelkezem a Point legsötétebb bugyrairól.
Magamhoz vettem a biztonsági kamera felvételeit, röviden
elbeszélgettem a vigasztalhatatlanul zokogó feleséggel, lejegyzeteltem a
részleteket, amelyekre a jelentésemhez szükség lesz, aztán áthajtottam a
városon az általános iskoláig, ahol egy másik járőr egység már megtalálta a
fegyvert az iskola játszóterén egy csőbe dugva, csupán egy háztömbnyire a
középiskolától, ahová a kölyök járt. A fegyver töltve volt és kibiztosítva,
és magunkban mindannyian hálát adtunk az őrangyalnak, aki épp
szolgálatban volt, hogy nem egy apró kéz találta meg, ami akár újabb
tragédiához vezethetett volna. Amikor belegondoltam az egész
szörnyűségbe, mélységes szomorúság fogott el. A lelkem mélyén is
éreztem a veszteséget, mert egy fiatal élet tört derékba, és semmit sem
tehettem ellene. Legjobban az fájt, hogy képtelen voltam helyrehozni
szegény kissrác életét, és nem tudtam neki segíteni, mielőtt ilyen
kétségbeesett helyzetbe került. Senkinek sem lett volna szabad ilyen
rémtettre kényszerülnie, márpedig ez itt minden áldott nap megtörtént.
Épp végeztem a helyszín bejárásával, amikor az egyik járőr rádiója
megszólalt. Bombariadót jelentettek az egyik közeli középiskolából.
A kölykök folyamatosan ezzel szórakoztak, de amióta Nassir klubja
leégett, komolyabban vettük a bejelentéseket. A járőr beszólt, hogy vette
az adást, aztán mind beugrottunk a kocsinkba, és az iskolához hajtottunk.
A legtöbb gyerek és tanár addigra már kint ácsorgott az épület előtt és az
utcán. Amikor kiszálltam a kocsimból, erősen összehúztam a szemem,
mert ismerős volt a diákok tengerészkék és khakiszínű egyenruhája.
Ugyanezt a színkombinációt láttam minden egyes nap Karsen Carteren,
iskolába menet és jövet.
A karomon felállt a szőr, és a gerincem megfeszült. Végigpásztáztam a
tömeget, az ismerős hamvasszőke fejet keresve, de nem láttam sehol. De
Race-t és Brysent sem, amitől megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Az iskolából valószínűleg már értesítették Brysent, hogy jöjjön a húgáért,
miután a gyerekeket kiterelték.
– Mi a helyzet?
Felnéztem a nyomozóra, aki odajött hozzám és a kérdést feltette.
– Nem tudom. Nem az én ügyem. Én a belvárosi fegyveres rabláson
dolgoztam, de csak pár mérföldnyire voltam innen, ezért idejöttem. Azt
hiszem, épp a tűzszerészekre várnak, hogy bemenjenek, és megállapítsák,
nem volt valós a fenyegetés.
A nyomozó erre dörmögött valamit, én pedig elindultam a gyerekek felé,
akik épp a szüleikre vártak, hogy hazavigyék őket. Reméltem, találok
valakit, aki látta Karsent, ám ekkor odarohant hozzám egy megviseltnek
látszó nő, a kezében egy mobillal. A szeme hatalmasra nyílt, és úgy
fújtatott, mint aki egy félmaratont futott le épp. A kezembe nyomta a
mobilt, majd összegörnyedt, és a térdére támaszkodva lihegett.
– Maga… King… nyomozó?
A mobilra néztem, aztán vissza rá. Rossz előérzetem támadt, miközben a
nő reszketve és zihálva felegyenesedett előttem.
– Én vagyok. Maga kicsoda?
– Debbie Granger. Az igazgatónő. A férfi a telefonban azt mondta,
keressem meg magát, és adjam át a mobilt.
Felmordultam, és a fülemhez emeltem a mobilt. Meg sem lepődtem,
mikor egy akcentusos hang szólt bele.
– Helló, nyomozó!
Összeszorítottam a fogamat, és a szívem zakatolni kezdett. – Roark!
– Eljött az idő, hogy tudassam magával, jól emlékszem arra, mit tett azon
az éjjelen, amikor az apámat megölték. Láttam magát ott, nyomozó!
A gerincem megfeszült, és csaknem összeroppantottam a mobilt a
markommal.
– Miről hadovál, Roark?
– Aznap éjjel, amikor az apámat megölték… ott volt. Láttam magát,
amikor lerohantuk a klubot. Összeverve, használhatatlanul. Semmit sem
tett, hogy megállítsa az öcsémet, aki megölte az apánkat. Még a kezében
volt a füstölgő fegyver, amikor behatoltunk az épületbe. Szép lassan
tönkreteszem az egyetlen dolgot, ami fontos magának, nyomozó, és eddig
még csak észre sem vette. És ha azt hiszi, egyszerűen besétálhat, és
elveheti a nőmet, nagyot téved. Nem hagyom megtorlás nélkül a tetteit,
sem az ő árulását.
Beletúrtam a hajamba, és káromkodtam egyet. – Mit ért az alatt, hogy
tönkreteszi az egyetlen dolgot, ami fontos számomra? Race-re és Baxre
céloz? Bántani akarja a családomat?
Hiába kapkodtam a fejem, amint egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem
látom Karsent, abban is egyre biztosabb lettem, hogy bent van az
épületben, valószínűleg Roarkkal, és egy robbanni kész puskaporos hordón
ücsörög.
Az akcentusos hang erre felkacagott, amitől a hátamon is égnek állt a
szőr.
– Rá fog jönni! Valójában már ott, az előtt az iskola előtt álldogálva,
miközben semmit sem tesz, csak feszülten várja, hogy megtudja, vajon
bántottam-e a csinos kis szőkét. – A nyelvével csettintett, majd a hangja
komorrá vált. – Ha beteszi a lábát az épületbe, a lány meghal. Ha egyetlen
zsarut is meglátok az épület közelébe menni, kinyírom, és nem ő lesz az
egyetlen áldozat. Érti, amit mondok, King nyomozó?
Fogcsikorgatva válaszoltam. – Épp olyan őrült, akár az apja, nem igaz,
Roark? – Dühített, hogy lépéselőnyben volt, de még jobban az, hogy elég
közel voltam végignézni a terve megvalósulását, de nem elég közel ahhoz,
hogy megállítsam.
– A zseni és az őrült közt igen vékony a határvonal. Hamarosan látjuk
egymást! Adja át üdvözletemet Reeve-nek! Látom, jól elszórakozik
magával a maradék kis idejében, ami még hátravan.
Erőt vettem magamon, és visszaadtam a mobilt az igazgatónőnek.
Tehetetlenül bámultam az iskola bejáratát. Kétségem sem volt afelől, hogy
Brysen valahol odabent van, csapdába ejtve, és dübörgött bennem a
késztetés, hogy menjek be, és mentsem meg. Mindig ezt csináltam,
mentettem az ártatlanokat a Point pusztításától, de most Roark megkötötte
a kezemet, amitől iszonyú dühös lettem. Kiabálni kezdtem a kollégáimnak
és mindenkinek, aki csak figyelt rám, nehogy bemenjenek az épületbe.
Nem tudtam, milyen fenyegetéssel állunk szemben, de nem
kockáztathattam, hogy Roark beváltsa az ígéretét. Amikor a kollégáim úgy
néztek rám, mintha megbolondultam volna, azt mondtam, meg kell
várnunk a tűzszerészeket. Ez volt a legegyszerűbb kifogás, ami épp
eszembe jutott. Nem tetszett nekik, de visszavonultak, miközben én fel-alá
járkáltam, le sem véve a szememet az ajtóról.
Karsen csak egy gyerek volt, ráadásul jó gyerek. Jobbat érdemelt annál,
mint hogy Roark belekeverje a gyilkos játszmájába. Ökölbe szorítottam a
kezem, és ránéztem a zsarura, akivel az imént beszéltem.
– A szülők lassan megérkeznek – mondta a fejével arrafelé intve, ahol
sorban álltak meg az autók, és egyre többen szállingóztak az épület
irányába. A szülők feldúltan keresték a gyermekeiket, akik látszólag unták
az egészet. Próbáltam kitalálni, hogyan surranhatnék be az épületbe, vagy
legalább valahogy kideríthetném, mi van odabent, amikor egy magas hang
a nevemet kiáltotta.
– Titus! Mi folyik itt?
A torkom összeszorult, amikor megpillantottam Brysent, aki épp felém
rohant, az ijedségtől kitágult szemekkel. Race nem volt vele, ami
meglepett, de Booker ott loholt mellette, olyan képpel, mint aki képes
lenne kinyírni bárkit, aki csak az útját állja.
– Bombariadó volt.
 – Épp az egyetemen voltam, amikor hívtak, hogy az iskolát kiürítik, és
ide kell jönnöm Karsenért. Hol van a húgom, és te mit csinálsz itt?
– A diákok mind kint vannak a tanárokkal, de Karsent nem láttam köztük
– feleltem. Nem tudtam, hogyan mondjam meg neki, a kishúga a csali egy
veszélyes játszmában, és fogalmam sincs, hogyan tudnék rajta segíteni.
Booker felvonta a szemöldökét. Pokoli fenyegetően festett az arcát
elcsúfító sebhellyel. – Miért nem árulod el, miért nem vagy bent, és
keresed a lányt, miközben mind tudjuk, nincs a tanárokkal?
Hosszan kifújtam a levegőt és megdörzsöltem a tarkómat.
Szégyenemben és tehetetlenségemben a cipőm orrát bámultam. – Roark az
előbb hívott. Azt mondta, ha bemegyek az iskolába Karsenért, megöli. Azt
mondta, ne engedjek zsarukat az épület közelébe, különben halálos
áldozatok lesznek. Én csak megpróbálok időt nyerni, míg a tűzszerészek
ideérnek, hogy megtudjuk, mi van odabent, és mire kell felkészülnünk.
Brysen a szája elé emelte remegő kezét, és a szeme természetellenesen
megnőtt. – Azt gondolod, a húgom odabent van vele?
Nem akartam semmire se gondolni, de ha ez is csak egy Roark csapdái
közül, akkor bármi lehetséges. Épp kinyitottam a számat, hogy mondjak
valami szokásos közhelyet a csinos fiatal nőnek, amikor Booker engem
megkerülve nekilódult, az ajtó felé véve az irányt. Utánanyúltam, hogy
megállítsam, és amikor hirtelen megtorpant, elvesztettem az
egyensúlyomat. Hatalmas volt, akár egy hegyomlás, én pedig nem sűrűn
találkoztam olyan fickóval, aki hozzám hasonlóan tagbaszakadt lett volna.
– Mégis mit képzelsz, hová mész? Megmondtam, hogy senki sem megy
az épület közelébe, míg nem tiszta a levegő. Nem kockáztathatunk!
Booker lerázta magáról a kezem és szigorú, elszánt tekintettel nézett rám.
Pont úgy, ahogyan Bax, amikor el akart küldeni a fenébe, mert olyasmire
készült, amiről tudta, hogy nekem nem fog tetszeni.
– Én nem vagyok zsaru, és Roark azt mondta, a zsarukat tartsd távol.
Race azért fizet engem, hogy megvédjem ezeket a lányokat, ezért pontosan
ezt fogom tenni.
Nem volt értelme vitába szállni vele, mert hacsak nem sokkolom, vagy
nem lövöm le, akkor is megteszi, amire készült. Igazság szerint azt
kívántam, bárcsak én mondhattam volna, hogy pokolba a várakozással,
bemegyek, és megkeresem az eltűnt tinédzsert. Booker lerázott magáról
még pár zsarut, akik megpróbálták megállítani, és el is lökött egyet, aki
elég ostoba volt ahhoz, hogy az útjába álljon. Sóhajtottam egyet, mert így
már hatósági személy elleni erőszak miatt fogják előállítani, akkor is, ha
megússza a többi szabálysértést, amit a rendőrségi parancs megszegéséért
rávarrhatnék.
– Mi van, ha megsérült, vagy még rosszabb? Hogyan tudnék azzal együtt
élni? Az én feladatom, hogy vigyázzak rá – rebegte vékony hangon
Brysen, aki a körülményekhez képest meglepően jól tartotta magát. Nem
sírt, legalábbis még nem, de nem volt igaza. Az én feladatom volt vigyázni
Karsenre és a többi gyerekre, akiket a város még nem rontott meg.
Ekkor belém hasított a felismerés, olyan erővel, hogy csaknem
összerogytam. Roark kezdettől fogva azt akarta elpusztítani, ami a
legfontosabb volt számomra: az embereket, akiknek még volt esélyük
kitörni a Pointból. Azért harcoltam az ártatlanokért és a fiatalokért, mert
sokszor úgy éreztem, rajtam kívül senki sem teszi meg. Mindenki, akit
Roark a bosszúhadjárata során megsebzett, megtört és megfertőzött, olyan
ember volt, akinek a védelmére felesküdtem.
 Azzal a kölyökkel kezdődött, akinek eltörte a nyakát, aztán a holttestét
kihajította a klub mögé. Csak egy elkényeztetett, alig húszéves főiskolás
kölyök volt, aki szeretett fogadni, de akkor is csak egy gyerek, aki jobb
véget érdemelt volna. Aztán ott volt a klub. Mielőtt porig égett, Nassirt
szándékosan elcsalták, és az áldozatok csakis kölykök voltak, akik egy kis
balhéra és szórakozásra vágytak. Életüket vesztették, miközben azt
csinálták, amit országszerte minden fiatal megtett minden egyes nap.
Aztán jött a lány a kikötőben és a lövöldöző sztriptíztáncosnő a Spanky’s-
ben. Végül pedig az öcsém. Persze Bax nem volt éppen ártatlan, még csak
esélye sem volt rendes, törvénytisztelő életre, de a testvérem volt, vér a
véremből, és bár a múltban cserben hagytam, most már komolyan vettem a
kötelességemet, hogy vigyázzak rá, és távol tartsam a bajtól. Ha sikerült
volna megölnie Baxet, Roark kétszeresen is célt ér: egyrészről bosszút áll
azon, akiről azt hitte, felelős az apja haláláért, másrészről örök bűntudatra
kárhoztatott volna, amiért képtelen voltam megvédeni a saját öcsémet.
A felismeréstől, milyen fondorlatos és aljas, ráadásul kibaszott precíz
volt Roark gonosz terve, úgy reszkettem, alig hallottam meg Brysen
suttogását.
– Valakinek meg kell őt állítani, nem kaphat el több embert!
Kifújtam a levegőt, és próbáltam összeszedni magam. – Azon
igyekszem.
Brysen összehúzta kék szemét. – Igyekezz jobban!
Nem csoda, hogy Race odáig volt érte. Noha ránézésre Barbie-babának
tűnt, a karmai tűélesek voltak, akár egy vércsének. Minden szempontból
tökéletes pár voltak: külsőre aranyfényűek és csillogók, belül erősek és
rugalmasak. Ha Roark tényleg elkapta Karsent, csak remélni tudtam, hogy
a kisebbik Carter lány is van olyan tűzrőlpattant, mint a nővére.
Épp amikor a kommandósok nagy fekete furgonjai és a tűzszerészek is
odaértek a helyszínre, az iskola vasajtaja kivágódott, és kirobogott rajta
Booker, átkarolva a riadt és szomorú Karsent. A tini olyan aprónak és
törékenynek tűnt az óriás mellett, hogy nemcsak a szívem dobogott a
torkomban, hanem a mellkasomban ébredező, bosszúra szomjazó
szörnyeteg szíve is.
Brysen felsikoltott, és szaladni kezdett feléjük. Fel kellett volna
tartóztatnom, hiszen az épület még mindig nem volt tiszta, és fogalmam
sem volt, hol rejtőzhet Roark, de nem volt szívem elválasztani őt a húgától.
A két szőke lány megölelte egymást, és mindketten zokogtak, miközben
Bookert elrángatták mellőlük, és a zsaru, akivel percekkel előbb
beszélgettem, rákattintotta a bilincset.
Karsen kiabálni kezdett, amikor a zsaruk elvezették Bookert, de Brysen
lecsendesítette, és odakísérte hozzám. Kíváncsian figyeltem, ahogy a
fekete egyenruhások kipakolták a robotot, ami úgy nézett ki, mintha a
Csillagok háborújából vették volna, majd egy laptoppal irányítva
elindították az iskola felé. Tudni akartam végre, vajon találnak-e bármit,
vagy az egész csak furmányos átverés volt Roarktól, hogy megmutassa
nekem, a markában vagyok.
– Jól vagy? – kérdeztem a tinit, aki krokodilkönnyeket hullatott, de
ránézésre a haja szála sem görbült. Bólintott, majd elfordította a fejét,
Bookert figyelve.
– Miért tartóztatják le? Ő volt az egyetlen, aki bejött értem, hogy
megkeressen! – A vád a szavaiban mardosta a bensőmet.
– Fellökött egy rendőrt, emiatt elő kell állítanunk. Miért voltál még bent
az épületben, Karsen? Mi történt?
Nem akartam túl nagy nyomás alá helyezni, mivel nyilvánvalóan feldúlt
volt, de nem volt vesztegetni való időm.
Karsen lebiggyesztette a száját, és a fejét ráhajtotta a nővére vállára, aki
szőke haját simogatta.
– Igen, miért voltál még bent? – kérdezte ingerülten Brysen.
Karsen nagyot nyelt, majd ártatlan szemekkel felnézett a nővérére. –
Bemondták az iskolarádióba, hogy mindenkinek el kell hagyni az épületet.
Folyamatosan vannak próbariadók, ezért nem tűnt nagy ügynek. Az egész
osztály felállt, és elindultunk az ajtó felé, mint máskor is. De Mr. Kline, a
matektanárom megállított, és azt mondta, maradjak még egy percre. Fura
kérésnek tűnt, de aztán azt mondta, szüksége van egy tanúra, aki igazolni
tudja, hogy a terem teljesen üres, ezért maradtam. – Karsen úgy pislogott,
akár egy bagoly, miközben kapkodta a fejét kettőnk közt. – Éreztem, hogy
valami nincs rendben. Épp ki akartam szaladni az ajtón, amikor a tanár
megragadott, és lenyomott az egyik padba. Összevissza beszélt, hogy neki
családja van, és hogy nagyon sajnálja. Aztán bezárt a terembe. Nem
tudtam kinyitni az ajtót.
Brysen elsorolta a létező összes szitokszót, majd Karsen feje fölött rám
nézett. – Mondd, hogy ezt nem hagyod következmények nélkül!
Bólintottam. – Karsen, itt van még az a tanár? – kérdeztem, miközben a
tűzszerészek integettek, hogy tiszta a terep, és a kommandósok
beözönlöttek az épületbe. Nem volt valós fenyegetés. Az egész csak
elterelő hadművelet volt. A mellkasomban dübörgött a feszültség, és
valami még erősebb és ijesztőbb. Elfogott a rossz előérzet.
Karsen végignézett az egyre ritkuló tömegen, majd megrázta a fejét. –
Nem, nem látom őt sehol. Ez a miatt a fickó miatt van, ugye? Aki
felgyújtotta Nassir klubját, meg Race kocsiját, és megölte az apját is?
Nem láttam okot arra, hogy hazudjak neki, ezért igennel akartam felelni,
de ekkor derült égből ott termett mellettünk Race. Iszonyú dühösnek tűnt,
kész lett volna elbánni a teljes rendőrhaddal és mindenki mással, aki nem
engedi őt oda a lányaihoz. Olyan erővel ölelte át őket, hogy felvisítottak,
majd a fejük fölött rám nézett.
– Ez komoly? Egy gyereket is bele kellett keverni ebbe a játszmába?
Ennek itt és most véget kell vetni, Titus!
Teljes mértékben egyetértettem vele, de nem tudtam, mit várnak tőlem,
mit tegyek. Én már belógattam a csalit Roark elé, csak még nem harapott
rá.
Karsen kiszabadult Race fojtogató öleléséből, és kérlelő szemekkel
nézett rá. – Booker jött be értem a suliba, ő talált meg. Hallottam, hogy a
nevemet kiabálja, és addig dörömbölt az ajtókon, míg meg nem talált.
Letartóztatták őt! Segítened kell neki, Race!
A tinilány hangjából érezni lehetett, hogy nem csupán a megmentőjéért
aggódik. Ajjaj, nem irigyeltem sem Race-t, sem Brysent, ha ez a kislány
épp egy olyan fickóba habarodott bele, mint Booker. Ezzel csak sok-sok
fájdalom céltáblájává tette a szívét.
Race megint szigorú pillantást vetett rám, mire megvontam a vállam. –
Ez a munkám, Race. Booker nem tartotta be a rendőri parancsot, és
bement, noha még nem tudtuk, hogy a helyszín tiszta-e. Nagyobb
veszélybe is sodorhatta volna ezzel Karsent. Fellökött egy rendőrt, amikor
megpróbálták megállítani, ezért tartóztatták le.
Race zöld szeme haragosan villogott, a szája pedig vékony vonallá
keskenyedett. – Mi lett volna, ha van bomba, Titus? Ez a kislány ott ült
volna bent, a halált várva, csak mert egy őrültnek apakomplexusa van?
Mivel a beszélgetés Race-szel csak elfajult volna, ha továbbra sem tudok
választ adni a kérdéseire, megkértem Karsent, mondja meg a tanára teljes
nevét, és megígértem neki, mindent megteszek, hogy Bookert mihamarabb
kihozzam az előzetesből. Szegény kislány, mára már eleget szenvedett.
Beszóltam a központba, kikértem a matektanár címét, aztán eszembe
jutott, hogy fel kell hívnom Reeve-et, hiszen egyedül maradt. Az idegeim
pattanásig feszültek, amikor a telefon hosszan kicsöngött. A lakásban
kellett volna maradnia, mert jól tudta, ha egyedül kimerészkedik a városba,
tálcán kínálja a győzelmet Roarknak ebben a gyilkos játszmában.
Próbáltam erre emlékeztetni magam, miközben a telefon még mindig
kicsengett, de nem vette fel. Biztosan nem sodorná magát önként bajba,
hiszen tisztában van vele, milyen nagy a tét. Emlékeztettem magam arra,
ha el is hagyná a lakást, a szövetségiek biztosan szemmel tartanák a
megállapodásunk szerint, így legalább nem mászkálna teljesen egyedül a
háborús övezetben.
A tanár ugyanazon a fura környéken lakott, ahol Bax házat vett. Ahhoz
biztonságos volt, hogy ne kelljen rácsokat szerelni az ablakokra, de így is
elég közel a városhoz, hogy a talpam alatt érezzem a szennyet és a
mocskot. A tanár egy egyszerű, de szépen rendben tartott kis kertvárosi
házban élt, igazi alsó-középosztálybeli álomotthonban. Ránézésre semmi
jele nem volt annak, hogy bármi köze lehetne Roarkhoz, de tudtam, a
látszat csalhat. Küldtem egy utolsó üzenetet Reeve-nek, életjelet követelve,
aztán kiszálltam a kocsiból, és a bejárathoz mentem.
Felemeltem a kezem, hogy bekopogjak, de majdnem beestem a házba,
amikor az ajtó kinyílt az öklöm előtt. A házban sötét volt, és még mielőtt a
küszöböt átléptem volna, megcsapta az orromat a vér fémes szaga.
Elmormoltam egy káromkodást, és beléptem, felkészülve a
legrosszabbra. Pontosan az fogadott.
A középkorú tanár és a felesége a kanapén ültek, mindkettőjük
homlokában egy-egy tökéletesen kerek, pisztolygolyó ütötte lyuk. Még
mindig egymás kezét fogták. Pár lépésnyire tőlük egy tinédzser fiú, aki
nem lehetett idősebb Karsennél, arccal a szőnyegre borulva feküdt, a
koponyája egy része hiányzott. Mintha el akart volna szaladni, de nem
jutott messzire. Elővettem a mobilomat, hogy jelentsem a gyilkosságokat,
ekkor láttam, hogy Reeve küldött egy SMS-t, amit eddig nem vettem észre.
Nem nyitottam meg, előbb az őrsöt hívtam, hogy elmondjam, háromszoros
gyilkosság történt, ami közvetlenül kapcsolódik az iskolai bombariadóhoz.
Nem tudtam, hogyan magyarázzam el nekik Roarkot, ezért csak annyit
közöltem, hogy minden egy folyamatban lévő nyomozás része. Újabb
gyerek feküdt vérbe fagyva, akihez nem értem oda időben. Roark tényleg
kezdett felemészteni engem és a legfontosabb motivációmat.
Kimentem a házból, hogy beszéljek a szomszédokkal, hátha valaki látott
valamit. Amikor kiléptem az ajtón, eszembe jutott Reeve üzenete.
Visszakerestem a mobilomból, és elhúztam a számat a tömör üzenet láttán.

Haza kellett mennem.

Mégis mi az ördögöt jelentsen ez? Akkor a lakásban maradt? Vagy

visszament északra, ahová a tanúvédelem helyezte? Vagy a városi
garzonjába, ahol korábban élt, mielőtt elszabadult a pokol? Nem tudtam,
mit ért „haza” alatt, ami egyáltalán nem volt ínyemre. Válaszoltam neki.
 Mi a fenét jelentsen ez? Hívj fel, MOST! Nyakig ülök a melóban.
Háromszoros gyilkosság, valószínűleg Roark.

Azt hittem, ez felkelti a figyelmét, és egy másodperc múlva válaszol, de

nem jött semmi reakció. Bármennyire nem tetszett, végeznem kellett a
munkám, úgyhogy elkezdtem végigkopogtatni a szomszédok ajtajait.
A közvetlen szomszéd nem látott és nem is hallott semmit. Hát persze.
A másik nagy lelkesen elmesélte, micsoda gazember volt a kamaszfiú.
Egyértelműen drogproblémái voltak, és többször is lebukott, amikor
próbált betörni a szomszédokhoz.
Két házzal odébb egy nyolcvan körüli idős hölgy megesküdött, hogy a
ház előtt látott megállni egy nagy, ezüst furgont, ami biztosan nem
idevalósi volt. Mivel azt is meggyőződéssel állította, hogy még Clinton az
Egyesült Államok elnöke, ezért lemondtam az információról, mert nem
fűztem hozzá sok reményt, hogy valamire vezethet. Végül, amikor a
szemközti házban lakó fiatal házaspárral beszéltem, végre valami
hasznosat is megtudtam.
Azt mondták, látták, hogy egy kopasz, kecskeszakállas férfi beszélgetett
a gyerekkel. Néhányszor már járt itt korábban is, amikor a szülők nem
voltak itthon, és egyáltalán nem tűnt bizalomgerjesztőnek. A gyerek
drogfüggősége közismert volt a környéken, ezért azt hitték, biztosan egy
dealer. Megköszöntem nekik a felvilágosítást, és visszamentem a házhoz,
ahová addigra már megérkeztek a helyszínelők. Lassan kezdett elegem
lenni belőlük és a hullazsákosokból.
Roarknak hosszú fekete haja volt, és az arcát simára borotválta. Úgy
nézett ki, mint egy veterán katona. Szikár és harcedzett, de mindig
kifogástalan megjelenésű, ahogy a seregben megszokta. Azon tűnődtem,
vajon a kopasz, kecskeszakállas fickó lehet-e a hírhedt Zero, aki egyszer
megjelent Reeve házánál is, és Roarkot kereste. Úgy tűnt, sikerült
megszereznem a személyleírását a pasasnak, aki elintézte Roark számára a
piszkos munkát, miközben ő biztonságos távolból mozgatta a szálakat.
Miután végeztem a helyszínen, újra hívogatni kezdtem Reeve mobilját,
és igyekeztem nem pánikba esni, amikor még mindig nem vette fel.
Tudtam, okos lány, csakhogy Roark eddig mindannyiunk eszén túljárt.
Reeve-nek tisztában kellett lennie azzal, hogy egyedül maradt, miután a
házból mindenki, akire csak számíthatott, az iskolához rohant, bedőlve
Roark alaposan kifundált figyelemelterelésének. Nyilván nem hagyta volna
ott a lakást, ha nincs más választása. Felhívtam Otist, a szövetségi
ügyészhelyettest, hogy megtudjam, figyelik-e, és hogy útbaigazítson.
Amikor elmondta, hová ment Reeve, a szívem a torkomban dobogott, és
tudtam, oda kell mennem érte. Gondoskodott rólam, amióta csak újra
betette a lábát a Pointba. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy ezt viszonozzam.
 13. FEJEZET

REEVE
AMIKOR BOOKER elviharzott Brysen kétségbeesett hívása után, már
előre láttam, hogy megint egész nap be leszek zárva, és nem csinálok
semmit. Kezdett nagyon elegem lenni a semmittevésből. Sosem volt
lehetőségem ölbe tett kézzel ücsörögni, mialatt valaki más gondoskodott
rólam, de nem is vágytam erre. Különösen nem azok után, hogy minden
áldott reggel magányosan és összetörten ébredtem, mert Titus nappal
szándékosan távol akart tartani magától. Ki kellett találnunk a módját,
hogy kimehessek a lakásból, és úgy tűnjön, mintha önállóan mozognék,
valójában azonban mégsem lennék teljesen védtelen. Olyan helyre kellett
mennem, ahol Conner közelebb merészkedhet hozzám. Ez a ház olyan
volt, akár egy erőd, áthatolhatatlan falai mögött senki sem tudott hozzám
férkőzni.
Épp a hajamat igazgattam a fürdőszobatükörben, mert már ennyire
unatkoztam, amikor a mobil, amit Titus adott nekem, megcsörrent. Csak
két ember ismerte ezt a számot, Titus és Booker, ezért lefagytam, amikor a
kijelzőn egyikük neve sem jelent meg. Azt hittem, tudom, ki vár a vonal
másik végén, és a halálosan dallamos ír akcentus duruzsol majd a fülembe,
ha felveszem.
A hang, amit utoljára akkor hallottam, amikor a családom még teljes
volt, annyira meglepett, hogy a lábaim elgyöngültek, és le kellett ülnöm,
mielőtt még összesem. Anyám hangja annyira hasonlított Rissáéra a
telefonban, mintha egy szellemmel beszélgettem volna. Alig tudtam tartani
a mobilt, úgy remegtem, és a szavai csak távolról értek el hozzám a
dobhártyámban dübörgő szívdobogásomon át.
Anyám azt mondta, egy szövetségi ügynök járt náluk, hogy közölje vele
és apámmal, új információk merültek fel Rissa és a barátja
meggyilkolásával kapcsolatban. Azt mondta, az ügynök nagyon kedves,
jóképű és udvarias volt. Ő javasolta, hogy hívjanak fel engem, mert ez az
információ az egész családra tartozott. Anyám azóta nem volt ennyire
felajzott állapotban, hogy eltemettük a húgomat. A szavai úgy szakították
fel a régi sebeimet, akár az éles üvegszilánkok. Azt kérte tőlem, menjek
haza. Csaknem hat éve nem láttam már az apámat. Az eltelt idő és egy
súlyos titok miatt nem mehettem eddig haza hozzájuk, most viszont
Conner mozgatta a szálakat, így nem volt más választásom.
Conner azt akarta, mondjam el nekik, mit tettem. Tudta, hogy semmitől
sem rettegek jobban, mint hogy bevalljam a szüleimnek, mi történt Rissa
halála után. Ellenem használta, amit elmondtam neki, amit azért osztottam
meg vele, mert azt hittem, szeretem. Egyenesen ördögi volt, és roppant
fondorlatos. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ki akar csalni a lakás
menedékéből, amikor Titus és Booker is épp távol vannak. Azon
tűnődtem, vajon a szövetségieket is lekapcsolta-e már, akik titokban
figyeltek, vagy egyszerűen nem is törődött velük.
 Megígértem anyámnak, hogy hamarosan hazamegyek. Erre elsírta magát,
és amikor letettem, tudtam, hogy a telefon azon nyomban újra megcsörren
majd. Fogalmam sem volt, honnan szerezte meg Conner a számomat, de
már megelégeltem a folyamatos agyalást azon, hogyan kerülhetett mindig
egy lépéssel elénk. Most arra kellett összpontosítanom, hogy minél
közelebb csalogassam magamhoz.
Sosem fért a fejembe, hogy lehet egy ilyen szörnyű embernek ennyire
gyönyörű hangja. Minden kétséget kizáróan ez volt az egyik
leghatékonyabb fegyvere a teljes arzenáljából. Az akcentusa csak árnyalta
kemény szavait, ahogy kimondta a nevemet.
– Reeve! Bájos kicsi Reeve! Milyen kár, hogy így alakultak a dolgok.
Nagy terveim voltak veled.
Úgy bámultam a mobilra, mintha villámcsapás ért volna. Conner
szavaitól elszorult a torkom.
– Mert szerettél engem, Conner? Azért voltak velem nagy terveid, mert
szerelmes voltál belém? – A hangom felindultan és keserűen csengett, de
így is éreztem magam. Kiborított, hogy ilyen csúnyán átejtett. Utáltam őt
azért, mert csak még több rosszat hozott az életembe, amikor én csakis jóra
vágytam. De az dühített a legjobban, hogy ha megölöm, ez a csodálatos
dolog, ami köztem és Titus között alakulóban volt, vele együtt kimúlik és
elenyészik.
– Épp annyira szerettelek, amennyire te engem, Reeve! Akik csak
kihasználnak másokat, már mérföldekről megismerik egymást. Szerintem
ezt csináltuk… használtuk egymást.
Felhorkantam. – Az hittem, mindketten rendes kapcsolatot szeretnénk.
De másnak hittelek, mint aki vagy.
 – Akkor már ketten vagyunk! Mert én meg azt hittem, te megérted, miért
teszem azt, amit tennem kell. Azt hittem, mindketten a bosszú nyelvét
beszéljük, és csak helyre akarjuk hozni, amit más elrontott.
A bosszú szóra összerezzentem. Hátborzongatóan hangzott, ha egy ilyen
veszedelmes alak használta. Beletúrtam hosszú hajamba.
– Miért mentél el a szüleim házába, Conner? Mit akarsz velük tenni?
Felnevetett, amitől összeugrott és liftezni kezdett a gyomrom.
A derekamra tettem a kezem, és lehajoltam. Közel álltam hozzá, hogy
kiadjam magamból az ebédet.
– Elmondom nekik az igazat! Nem gondolod, hogy tudniuk kellene,
milyen szerepet játszottál abban, hogy a húgod gyilkosa elnyerje méltó
büntetését? Nem gondolod, hogy büszkének kellene lenniük rád, és
csodálni téged, amiért ilyen nagy kockázatot vállaltál? – Újra felnevetett. –
Én csak segítek neked szembenézni a félelmeddel, drágám! Nem
gondolod, hogy ideje színt vallanod, és megszabadulnod a tehertől? Azért
jöttél vissza a Pointba, hogy engem elintézz, csakhogy elfelejtetted, milyen
sok titkod lakik még itt. Számos módon lehet egy embernek fájdalmat
okozni, Reeve, és te valamennyit meg fogod tapasztalni, míg viszont nem
látjuk egymást.
Sem a szüleimmel, sem ellenük nem akart tenni semmit. Ez mind csakis
ellenem irányult. Azért mentem el otthonról, mert tudtam, hogy nem
helyes, amit érzek. Hogy tisztában voltam vele, mit teszek, mégsem volt
bennem egy csepp lelkifurdalás sem a döntésem miatt. Képtelen voltam
így otthon maradni és a szüleim képébe hazudni, ezért eljöttem, most pedig
Conner rákényszerített, hogy menjek vissza. Újra szét akarta robbantani a
családomat, engem és a múltbéli döntéseimet használva dinamitként.
Erősen behunytam a szemem. Nem túlzott, tényleg számos módon lehet
egy embernek fájdalmat okozni. Már éreztem is, ahogy átjár és mardos
belülről a kín.
– Azt várod tőlem, hogy én mondjam el nekik, mit tettem? Meséljem el
nekik, hogy elmentem Novakhoz?
– Nem elvárom, hanem tudom, hogy ezt fogod tenni. Mert ha nem
teszed, a következő hívást az új barátodtól kapod, miközben úton lesz a
szüleid holtteste felé. Érted, amit mondok?
– Amúgy is megölnéd őket. Mert egy gyilkos vagy – mondtam
összeszorított fogakkal. Bár a szüleimmel nem álltunk közel egymáshoz,
mégsem hagyhattam, hogy Conner bántsa őket. Mindketten ártatlanok
voltak ebben, az egyetlen bűnük az volt, hogy világra hoztak és
felneveltek. A haláluk az én lelkemen száradna, és hiába voltam erős, még
több áldozat és még több bűntudat engem is összeroppantott volna.
– Senki olyat nem öltem meg, aki nem ezt érdemelte volna – felelte
Conner elbűvölő hangon, szinte könyörögve azért, hogy higgyek neki.
– Ó, igen? Mi a helyzet a lánnyal a kikötőben? Vagy azt akarod elhitetni
velem, ahhoz nem volt közöd? Pontosan úgy nézett ki, mint én!
Conner kuncogott. – Épp olyan nagyszájú is volt, mint te! Nos, az ő
esetében talán személyes indokok motiváltak, és kissé elkapott a hév,
amikor meg akartam mutatni neki, mi vár a csinos, cserfes lányokra. Ideje
hazamenned, Reeve! Egyedül menj! Ha a zsaru megjelenik, annak
mindenki számára rossz vége lesz.
Összerezzentem. – Tudni akarja majd, hová mentem. Egy percre sem
akar szem elől veszíteni.
Titus már azért is iszonyú mérges lesz, ha kimegyek a lakásból.
 Ha azt is megtudja, miért tettem, joggal nevezhet ostobának, amiért
önként besétáltam Roark csapdájába.
– Nos, akkor időt kell nyerned. Ez a kis családi összejövetel már régóta
esedékes, és az új barátod nem fogja elrontani a szórakozásomat. Most el
kell intéznem még egy hívást, Reeve, de hamarosan találkozunk! – Úgy
hangzott, mintha még egy puszit is dobott volna nekem a telefonba, amikor
elköszönt. Miután letettem, pár percig csak bámultam magam elé. Azt sem
tudtam, mi történik velem, míg észre nem vettem a hatalmas, kövér
könnycseppeket, amelyek az arcomról a mobil kijelzőjére potyogtak.
A szüleimet meglátogatni szörnyen kockázatos volt. Ha taxival elmegyek
hozzájuk, és elmagyarázom nekik, amit tettem, utána Conner még mindig
rájuk küldheti Zerót, de ha nem megyek, egész biztosan végük. Ebben a
játszmában nem voltak nyertesek, és mint mindig, én maradtam a végén a
vesztes. Mivel nem volt más választásom, ráadásul régóta tartoztam már a
látogatással és egy mindent tisztázó beszélgetéssel annak a két embernek,
aki felnevelt, így hát visszahívtam anyámat, és megmondtam neki,
vacsorára otthon leszek. Meglepett, mennyire örül, hogy láthat, ráadásul
alig fért a bőrébe amiatt, hogy megtudhat valami újat, ami talán segíthet
lezárni magában a lánya halálát, de ez csak még jobban fájdította a
szívemet.
Feltettem egy kis sminket, mert szükségem volt harci festésre, hogy
felszívjam magamat, aztán hívtam egy taxit. Titus próbált hívni, aztán újra
és újra, de nem hagyott üzenetet. Tudtam, ha felveszem és megpróbálom
elmagyarázni neki a helyzetet, nem hagyja, hogy egyedül menjek. Egy
részem még reménykedett is abban, hogy mindez egy bonyolult terv része,
hogy elhagyjam az erődöt, és Conner elkaphasson. A Glock még mindig
ott pihent a táskámban, a leszámolás pillanatára várva, amire régóta
készültem. Sokkal inkább, mint erre a találkozásra a szüleimmel. Már
Titusnak is iszonyú nehezemre esett elmondani, miután feladtam magam,
hogy felbéreltem valakit egy gyilkosságra, de azt végképp nem tudtam,
hogyan magyarázzam el a tetteimet a saját szüleimnek.
Conner nem egyszerűen aljas volt, hanem beteges és könyörtelen.
Pontosan tudta, ha elmondom a szüleimnek, hogy megszerveztem egy
gyilkosságot, és eladtam a lelkemet Novaknak, az az utolsó csepp jóérzést
is kiöli belőlük, ami még az egy szem élő lányuk iránt maradt bennük.
Nem egyszerűen csak szenvedést akart nekem okozni. Tudta, hogy ha újra
lerombolom a családom békéjét, én is épp olyan gonosz emberré válok,
mint ő. Emlékeztetni akart arra, mennyire hasonlítunk mi egymásra, erről
pedig rögtön az jutott eszembe, milyen mások vagyunk Titusszal. Ez
iszonyúan fájt, mardosott és égetett belülről. Nem akartam elfogadni, pedig
kétségtelenül így volt.
Miután taxit hívtam, úgy döntöttem, kikapcsolom a mobilomat. Ezzel
ugyan nem tudtam sokáig feltartóztatni Titust, csak épp annyi időre,
amennyire szükségem volt, hogy elvégezzem a piszkos munkát. Ha a
szövetségiek még a nyomomban vannak, hogy elvezessem őket
Connerhez, majd ők értesítik arról, hogy elindultam. Küldtem neki egy
üzenetet, hogy hazamentem, remélve, hogy tudja, mire célzok, aztán
végleg kikapcsoltam. Tudtam, hogy rengeteg kérdése lesz hozzám, ha
utolér, de most nem hagyhattam, hogy ő vagy a józan érvei tovább
terheljék már így is ólmos lelkemet, miközben a város külső része felé
tartottam.
A szüleim még mindig a Pointban éltek, egy kis házikóban, egy régi,
elhagyatott bevásárlóközpont mögött. A házuk fala tele volt fújva
graffitivel, az ablakokon vastag függőleges rácsok. A szüleimnek sosem
volt dolga drogokkal, életükben nem játszottak szerencsejátékot sem. Még
fiatalok voltak, amikor lángoló szerelembe estek, aztán túl korán
becsúszott nekik egy gyerek, és soha nem tudtak előrébb jutni a ranglétrán
a munkahelyükön, hogy szebb jövőt építhessenek maguknak. Mindig is a
szegény munkásosztályhoz tartoztak, a Point olyan volt számukra, akár
egy kényelmes, kitaposott, öreg cipő. Anyám pincérnőként dolgozott már
tinédzserkora óta, apám pedig gondnokként egy hatalmas épületben
valahol a Hegyen. Sosem maradt meg túl sokáig egy állásban, és bár nem
kimondott bőségben nőttem fel, mindig jutott pénz a legfontosabbakra.
Miközben a kifakult bejárati ajtót néztem, feltörtek belőlem az emlékek.
Csak a húgomat láttam magam előtt. Semmi mást nem éreztem, csak
gyászt és ürességet, mint mindig, amikor Rissára gondoltam.
A könnyeimmel küzdöttem, mégis felemeltem a kezem, hogy bekopogjak.
Amikor anyám ajtót nyitott, arra számítottam, hogy idősebbnek fog
tűnni, mint akit meggyötört és megöregített a gyász. Csakhogy épp olyan
fiatalos és szép volt, mint Rissa halála előtt, amitől picit hátrahőköltem. De
nem sokáig hagyott távolságot kettőnk közt, kinyújtotta a karját és
szorosan magához ölelt. Annyira meglepett, hogy visszaölelni is
elfelejtettem. Ledöbbentem a meleg fogadtatástól, ami csak még
keservesebbé tette, hogy megtegyem, amiért valójában jöttem.
– Milyen csinos vagy! De jó újra látni! – üdvözölt, majd végigvezetett a
fiatalságom képeivel díszített előszobán. Minden egyes fotó Rissát és
engem ábrázolt gyerekkorunkban. Az emlékek úgy fejbe kólintottak, hogy
meg kellett támaszkodnom a falon, nehogy összeessek. Anyám aggódó
pillantást vetett rám, majd belém karolt és bekísért a pici, zsúfolt
nappaliba, már menet közben kérdezgetve, merre jártam és miket
csináltam, míg nem láttuk egymást. Apám a karosszékében üldögélt, és
tévézett. Épp olyan normálisnak tűnt, mint az anyám, amitől majdnem
hanyatt estem a kanapéra, amikor a vádlim hozzáért. Mégis hogyan tudtak
továbblépni? Hogyan küzdötték le a gyászt és a keserűséget, anélkül, hogy
bármit tettek volna ellene? Csak kapkodtam a fejem közöttük
döbbenetemben. Én nem ezt a családot hagytam itt. Ez a család felépült a
gyászból, és továbblépett nélkülem.
Nyeltem egyet, amikor anyám megsimogatta a térdemet.
– Úgy örültem, amikor ma meghallottam a hangodat, Reeve! Apádnak és
nekem is nagyon hiányoztál. Nem telik el nap, hogy ne gondolnák rád, hol
lehetsz, mit csinálsz épp.
Annyi szeretet és kedvesség sugárzott az arcáról, hogy legszívesebben
összegörnyedtem volna, mert úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon
vágtak.
Apám helyeslően dörmögött, majd visszafordult a tévéhez. Nagy levegőt
vettem, és ökölbe szorítottam a kezem.
– Ti is hiányoztatok nekem! Egyszerűen csak nehéz volt itt lennem. Túl
sok emlék köt ide.
Meg akartam kérdezni anyámtól, ő miért nem érzi ezeket nyomasztónak,
amikor én majd megfulladok tőlük.
– Nos, mindannyiunknak csak az emlékek maradnak, ezért is
ragaszkodunk annyira hozzájuk.
Conner pontosan tudta, mit csinál. Nagyobb kínt okozott, mintha golyót
kapnék a fejembe vagy kést döfnének a bordáim közé. A lelkemet boncolta
fel, az életerőmet szívta ki, és az a rohadék tisztában volt vele. Tudtam,
hogy bemocskolom a szüleim utolsó emlékdarabkáit is, amik még
Rissához és hozzám kötötték őket. Soha többé nem gondolhatnak ránk jó
érzéssel, ha megtudják, mire vetemedtem, hogy bosszút álljak Rissa
gyilkosán.
– Olyan izgatott lettem, mikor az a jóképű ügynök bekopogott hozzánk
és azt mondta, új információhoz jutottak. Mindig is tudtam, hogy Rissa
nem keveredhetett olyan szörnyű dolgokba, amiket a halála után mondtak
róla.
Levert a hideg veríték és erőt kellett vennem magamon, hogy lassan
levegőt vegyek, majd kifújjam.
– Az az ügynök hazudott neked, anya! Nincs semmilyen új információ
Rissáról. Azért halt meg, mert a barátja drogdealer és strici volt. Azért halt
meg, mert egy rossz férfit szeretett, aki bántotta. Azért halt meg, mert
nagyon rossz döntéseket hozott az életével kapcsolatban, és a végére ő is
épp olyan lecsúszottá vált, akárcsak a barátja.
Az anyám némán tátogott, és a szája elé emelte a kezét. Apám fél
szemmel rám nézett a karosszékéből, de nem kelt fel. Így hát belekezdtem.
Felsóhajtottam, és azt mondtam anyámnak:
– Az az ügynök azért jött ide, mert súlyos titkokat tud rólam. Sötét,
bűnös dolgokat, és most azt akarja, mindet meséljem el nektek, hogy
lássátok, milyen ember valójában az egyetlen élő lányotok. – Nagy levegőt
kellett vennem, mert anyám halálra vált arcát látva alig tudtam folytatni. –
Azt akarja, mondjam el nektek, mit tettem, miután tudomást szereztem
Rissa haláláról. Hogy valljam be, annyira elvette az eszemet a bosszúvágy
és a gyász, hogy én is meghoztam a magam rossz döntéseit. Az a férfi már
nem a szövetségieknek dolgozik, igazából azt sem hiszem, hogy valaha
ügynök volt. Van ugyan jelvénye, de csak a saját céljaira használja, nem
azért, hogy másoknak segítsen. Rossz ember, és sok embernek akar
fájdalmat okozni. Engem is kényszerített, hogy idejöjjek, és fájdalmat
okozzak nektek.
Anyám felpattant és fel-alá járkált előttem. – Miről beszélsz, Reeve?
Ennek nincs semmi értelme! – Még mindig reménykedett, éreztem a
hangján. Ha eddig nem akartam volna megölni Connert, most biztosan
rászánom magam. Gyűlöltem, hogy épp nekem kell elvennem anyámtól az
utolsó reménysugarát is.
– Tudtam, hogy a barátja ölte meg Rissát, és azt is, hogy meg fogja
úszni. A Pointban túl sokan halnak meg, egy fiatal lánnyal több már nem
számít, akkor sem, ha épp babát várt. Betelt a pohár. Túl sok volt a
fájdalom, a szenvedés, az igazságtalanság. Úgy döntöttem, neki is a saját
bőrén kell megtanulnia a leckét, ezért elmentem Novakhoz.
Anyám felnyögött, és elfordította a tekintetét. Nagy szemekkel bámult
apámra, aki ekkor végre felállt a karosszékből. Odajött anyám mellé, és
átkarolta reszkető vállát.
– Mindent megígértem neki. Bármit megadtam volna, a testem, a lelkem,
minden egyes centem, amit életem végéig keresek, csak ne érezzem többé
ezt a dühöt és fájdalmat. Novak azt mondta, elintézi, és meg is tette. –
Lehajtottam a fejem, mire a hajam az arcomba hullott, és a körmöm úgy
belemélyesztettem a tenyerembe, hogy a vérem is kiserkent. – Rissa
barátja azért halt meg, mert én ezt akartam. Csak így tudtam tovább élni.
Hallottam, ahogy anyám halkan motyog valamit, aztán felállt, és kiment
a szobából. Amikor felnéztem, már csak apám és én maradtunk, és úgy
nézett rám, mintha vadidegen lennék.
– Ennél különb embernek neveltünk! Minden élet értékes, te nem
ítélkezhetsz mások fölött. Nem fordítottunk hátat Rissának, amikor a
drogok rabjává vált. Továbbra is ugyanúgy szerettük, amikor prostituálta
magát azért a fiúért. Még akkor is értékeltük benne a jót. Hogy tehetted
ezt, Reeve? Hogy köthettél üzletet egy olyan szörnyeteggel, mint Novak?
Mégis mi jó származott ebből?
– Úgy éreztem, meg kell tennem. Rissa jobbat érdemelt a sorsánál –
feleltem. Nem értettem, ő miért nem akarta, hogy megfizessen a férfi, aki
ilyen csúnyán elbánt Rissával. Miért én voltam az egyetlen, aki így
gondolkodott?
– Jobban érezted magad utána? Megbékéltél a történtekkel?
Csak a fejemet tudtam rázni. Apám undorodott attól, amit tettem. Nem
lepett meg, mégis rettenetesen fájt.
– Nem. Azóta sem.
– Mert a gyászra nincs orvosság. Nem tehetsz mást, csak vársz, és napról
napra, szépen lassan elfogadod. De amit tettél… – most apám ingatta a
fejét –, egy ilyen hibát még az idő sem tud helyrehozni. Mindig is a
lelkeden fog száradni ez a gyilkosság, Reeve, nekünk pedig már túl sok
halál és gyász jutott ebben a családban. Miért jöttél ide? Jól megvoltunk
mostanáig. Miért érezted úgy, hogy ezt tudnunk kell?
Nagyot nyeltem, mert minden egyes szava úgy fájt, akár egy-egy orrba
vágás.
– Nem volt más választásom. Az ügynök, aki itt járt nálatok, a saját
bosszúhadjáratát folytatja azok ellen, akik keresztbe tettek neki, és én is
egy vagyok közülük. Megfenyegetett, hogy bántani fog téged és anyát, ha
nem vallom be nektek, amit tettem. Talán így is bántani akar majd titeket,
ezért nagyon óvatosnak kell lennetek. A bosszú el tudja venni az emberek
eszét – magyaráztam, hiszen velem is épp így esett, pedig közel sem
voltam olyan tébolyult és zavarodott elméjű, mint Conner.
– Bántani? Nem ez a jó szó arra, amit ma itt tettél, Reeve. Már
elvesztettük egy lányunkat a kicsapongó természete miatt, és mert rossz
férfiba lett szerelmes. Most elveszítjük a másikat is, a saját önzősége és
meggondolatlansága miatt. Nem kellett volna idejönnöd! Ha csak ezt
tudtad hazahozni magaddal, akkor inkább maradtál volna távol!
– Muszáj volt – mondtam, és így is gondoltam. Pontosan erre a reakcióra
számítottam, de így is elevenembe talált.
– Ahogy muszáj volt üzletet kötnöd egy rémes emberrel, hogy bosszút
állhass. A kényszer és az akarat meglehetősen távol állnak egymástól.
Szerintem most menj el.
– Sajnálom!
Felálltam, és az ajtó felé botorkáltam.
– Van mit! – Apám hangja szigorúan csengett, mégis egész idő alatt
remegett. Anyám magánkívül volt, meg se bírt mukkanni, de apámban
még maradt annyi erő, hogy utánam szóljon: – Ne gyere ide vissza, Reeve!
Mi már megbékéltünk, és továbbléptünk nélküled.
Azért tudtak megbékélni, mert apámnak igaza volt, csak az idő és a
veszteség elfogadása vezethetett a sebek behegedéséhez és a
továbblépéshez. Én máig nem tudtam elfogadni a húgom halálát. Még
mindig abban a pillanatban éltem, amikor nézem, ahogy betemetik Rissa
koporsóját, és a dühtől és a haragtól parázsként izzik a belsőm. Sosem
leszek újra egész ember.
 Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a házhoz vezető betonlépcsőre. Picit
megbotlottam, annyira elgyöngültem az elutasítástól és a csalódottságtól,
ám ekkor elkapott két erős kéz. Mostanában mindig ott volt, amikor
kapaszkodóra volt szükségem. Fel se néztem, csak a mellkasához bújtam,
és kitört belőlem a sírás. Titus semmit sem kérdezett, szorosan átölelt, és a
kocsijához kísért. A GTO úgy állt ott, ezen a lepusztult helyen, akár a
szabadság és az igazságosság fáklyája, és miután beültem, végképp
darabokra hullottam. A zokogástól rázkódott az egész testem, amikor a
motor felbőgött, és Titus elhajtott velem a szülői háztól. Úgy éreztem, az
egész múltamat hagyom magam mögött.
– Többet ne kapcsold ki a mobilodat! – szólalt meg végül.
Csuklottam egyet a szigorú hangnemtől, és kipislogtam a szememből a
könnyeket, hogy lássam, merre tartunk. A várost rég magunk mögött
hagytuk, fénysebességgel húztunk el a Hegyoldal mellett, fel a hegyekbe.
Még soha életemben nem jártam idefent. Ízig-vérig városi lány voltam,
akkor kerültem legközelebb a természethez, amikor a tanúvédelmi
programban először sétáltam át a gyepen. Ez a táj még sötétben is
lenyűgözően szép volt.
– Muszáj volt. Ha felveszem, lebeszéltél volna arról, hogy eljöjjek, vagy
ragaszkodsz ahhoz, hogy elkísérj. Conner megmondta, hogy ha nem
egyedül megyek, megöli őket. Amúgy sem akartam, hogy még egyszer
végighallgasd, mit tettem. – Az apám undorát elviselni is kemény volt, de
Titus vonzó arcán újra látni a megvetést végképp tönkretett volna.
– Roark így is elintézheti még őket.
– Talán. De ez sokkal inkább arról szólt, hogy engem meggyötörjön, nem
pedig őket. Sejtette, hogy apám úgy fog rám nézni, mint aki többé látni
sem akar, és igaza is lett. Elmondtam neki, hogy képtelen lennék a
szüleimnek elárulni, mit tettem. Mindig is ettől a vallomástól rettegtem,
mint kiderült, joggal. – Sóhajtva nekidöntöttem a fejem a hűvös
ablaküvegnek, majd megkérdeztem: – Mégis, hogyan találtál meg?
Titus erre felhorkant. A behemót kocsi kerekei kipörögtek, és a hátulja
kifarolt, ahogy a kavicsos útról áthajtottunk a földútra. – Felhívtam a
szövetségieket. Bár picit még haragszom magamra, amiért nem jöttem rá
azonnal, mit jelentett a „haza”, amikor az üzenetet küldted.
Halkan hümmögtem. – Hová megyünk?
– A hegytetőre. Régen itt versenyeztünk pénzért és egymás kocsijáért.
Bax pokolian gyors volt, tizenhat évesen már mindenkit legyőzött, ezért
lassan elment a kedvünk az egésztől. De még mindig kellemes hely, ahová
ki lehet jönni, ha egy kis csendre vágyik az ember.
– Nem tudom, hogy a csend jót tenne-e most nekem – jegyeztem meg.
Dermedtnek és zsibbadtnak éreztem minden porcikámat. – De köszönöm,
hogy eljöttél értem.
Titus elmormolt egy káromkodást, és a kocsi újra kifarolt, mégsem
lassított. A hangja fátyolosan és fojtottan csengett a fülemben. – Az anyám
iszákos. A kezében volt az üveg, már abban a pillanatban, amikor
megszülettem, és azóta le se tette. Sosem érdekelte különösebben, hogy jó
anya legyen, de gyönyörű nő volt, aki ellenállhatatlanul vonzódott a
veszélyes és nagy hatalmú férfiakhoz.
– Például Novakhoz.
Titus bólintott a sötétben, és láttam, mennyire megfeszül az álla beszéd
közben. – Novakhoz, és az apámhoz, Elias Kinghez is.
A megdöbbenéstől kiszaladt a számon egy halk nyögés. Elias King élete
a legdurvább horrorsztori volt, amit a szülők azért meséltek a
gyerekeiknek, hogy este korán hazamenjenek, és ne keveredjenek
semmilyen rosszba. A nevét is suttogva ejtették ki, amikor a fiatal lányokat
riogatták a gaztetteivel. Elias King sorozatgyilkos volt. Több nőt ölt és
erőszakolt meg, mint két kezemen és lábamon meg tudtam volna számolni.
Nem is szólva arról, hogy amikor letartóztatták, annyi tiszta heroint
találtak nála, amennyiből még évekig el tudta volna látni az állam összes
függőjét.
– Nem! – Lehetetlen, hogy ez a férfi, ez a csodálatos, kivételes,
becsületes ember egy ilyen fenevadtól származzon, mint Elias King! Titus
bensőjében megbújtak szörnyetegek, de nem tudtam elhinni, hogy belőlük
is született.
– De igen. Azt hiszem, anyám tudta, mire készül, ezért is kezdett inni. De
megtanulta a leckét, és amikor teherbe esett Baxszel, már elég okos volt
ahhoz, hogy ne adja neki egy gyilkos vezetéknevét. Engem egy
tömeggyilkos árnya követ egész életemben, bárhová is megyek.
– Ó, istenem, Titus, erről fogalmam sem volt!
– Nem sokan tudják. Nem reklámozom, és a King elég gyakori családnév
ahhoz, hogy ne kapcsoljanak rögtön össze vele. Anyám már terhes volt
velem, amikor lelépett. Sosem találkoztam vele személyesen. Csak annyit
tudok róla, amit bárki más a hírekből és a sajtóból. Halálra ítélték, de a
kivégzését újra és újra elhalasztják.
– Akkor is… – A hangom elakadt, mert még mindig nem tudtam
feldolgozni ezt a meghökkentő vallomást.
– Tizenöt éves koromban volt egy barátom, Jordan. Az anyja néha
áthozta Gus műhelyébe, hogy a kocsikkal szórakozzunk. A család a
Hegyoldalban lakott, de nekem ez semmit sem jelentett, míg egy nap az
anyja azt nem mondta Jordannek, hogy ne álljon szóba velem az apám és a
származásom miatt. Oké, egy gyilkos génjeit örököltem, de nem akarta,
hogy barátkozzunk, csak azért, mert szegény voltam, és a Pointban éltem?
Kibaszottul rosszulesett, és akkor döbbentem rá, hogy egész életemben ez
vár rám. Nemcsak egy gyilkos vezetéknevét viseltem, de még a város
rosszabbik feléről is származtam, ezért mindig is haszontalan leszek.
Nehezen vettem a levegőt, és a szívem a dobhártyámban dübörgött. El se
akartam hinni, hogy mindezt megosztja velem. Beengedett a ketrecbe,
amiben a szörnyeit tartotta.
– Nos, közben kiderült, hogy Jordan anyja nem azért jár sokat a
műhelybe, mert folyton elromlik a kocsija, hanem mert Gus szeretője volt.
Megmondtam neki, ha nem visz magával a Hegyoldalra, és nem ad esélyt
arra, hogy középiskolába és főiskolára járhassak, mindent elmondok a
férjének. Gus pedig belement, hogy segít nekem meggyőzni, de Gus már
csak ilyen volt.
– Mit csinált? – kérdeztem suttogva, annyira magával ragadott Titus
eddig ismeretlen oldala.
– Készült egy videó. Gus nem volt szégyenlős típus. Ezután költöztem
hozzájuk a Hegyoldalba, beírattak egy drága magániskolába, és ott
lakhattam náluk, míg le nem érettségiztem. Zsarolással csikartam ki a
jövőmet magamnak, és közben magára hagytam a kisöcsémet, hogy
boldoguljon, ahogy tud. Bárcsak azt mondhatnám neked, az egészet azért
tettem, hogy visszamehessek és segíthessek Baxen meg az anyámon, és
gondoskodjak róluk, de valójában azért csináltam, mert több akartam lenni
csóró utcagyereknél. Nem a pénz számított, hanem az, hogyan néznek rám
az emberek. Az egyenruhával kivívtam a tiszteletet, a Hegyoldalon és a
Point mocskában egyaránt. Végre voltam valaki. Az első járőrként töltött
évem során ébredtem rá, milyen sokat tehetek. Megakadályozhatom, hogy
a Baxhez hasonló kölyköket beszippantsa a bűnöző alvilág. Segíthetek
fiatal lányoknak, hogy ne egy utcasarkon dolgozva éljék le az életüket.
Képes voltam jó irányba fordítani a dolgokat, és volt jelentősége annak,
amit csináltam, miközben igyekeztem jobb emberré válni, és a lehető
legjobban eltávolodni Elias King örökségétől. Esélyt akartam adni az
ártatlanoknak, akiknek még volt lehetőségük jó döntéseket hozni az
életben. Nem hivatástudatból vagy becsületből lettem zsaru, mint a
legtöbben hiszik, de ezzel együtt kell élnem. Azért dolgozom olyan
keményen, mert számomra ebben a városban mindenki számít, akár jó,
akár rossz ember. Mindenkinek kell döntéseket hoznia, Reeve, és nem
mindig találjuk meg a helyes utat. Néha az egyetlen járható utat választjuk.
De attól még, hogy teszel rossz dolgokat, nem feltétlenül válsz rossz
emberré. Van egy szürke zóna, amit sokszor nem akarok figyelembe venni,
mert nem szeretnék emlékezni arra, hogy én is elég sok időt töltöttem
benne. Csakhogy ez nem igazságos veled szemben.
A kocsi végre megállt egy jókora por- és kavicsfelhőben. A fényszórók
megvilágították az előttünk lévő kiszögellést. A hold magasan járt az égen,
a fénye ezüstösen tört át a szmogon és a felhőkön. Épp olyan színe volt,
mint Titus szemének, amikor beindult, és amikor mélyen elmerült bennem.
– Régóta nem tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, ezért nem kellene
úgy éreznem, mintha elvesztettem volna őket. Mégis így érzem.
– Én is ezt éreztem, amikor lecsuktam Baxet. Tudtam, hogy nem érti
meg, én csak a munkámat végeztem, és amikor kiengedték, az első dolga
volt, hogy jól behúzzon nekem. Gyűlölt engem. – Titus leállította a motort
és felém nyújtotta az ujját, rácsavarva egy hosszú hajtincsemet.
– Ne hagyd, hogy Roark nyerjen! Ha minden rendeződik, menj vissza
hozzájuk, és mondd el nekik újra, hogy megértsék.
Odafordultam hozzá. A szeme elszántan csillogott a félhomályban. Ha
ránéztem, egy hőst láttam, függetlenül attól, milyen úton jutott el idáig.
– Már azt sem tudom, én értem-e. Akkor úgy éreztem, ez az egyetlen
lehetőségem. Ma már nem vagyok ebben olyan biztos. – Kinyúltam felé, és
megsimogattam borostás arcát. Már csaknem szakálla nőtt, ami remekül
állt neki. – Az utóbbi időben csak egyvalamit értek: téged, Titus.
Felvonta az egyik sötét szemöldökét. – Mit értesz velem kapcsolatban,
Reeve?
– Hogy te mindent jobbá teszel. Engem is, és bár lehet, hogy sosem
leszek elég jó neked, melletted úgy érzem, közel kerülhetek hozzá.
Megfogta a csuklómat, és magához húzott a műszerfal és a kézifék fölött,
hogy a kormánykeréknek háttal az ölébe üljek. Tinédzser korom óta nem
voltam kocsiban egy fiúval ilyen helyzetben, és eléggé tetszett. Sőt,
kifejezetten élveztem.
– Te is mindent jobbá teszel, Reeve, és nincs „elég jó”, mert ez veled a
lehető legjobb.
Ekkor megcsókolt, és már nem volt lehetőségem elmondani, hogy ezt
már rég magunk mögött hagytuk, és határozottan haladunk a több felé.
Miután már megismertem a hibáit, megtudtam, hogy ő is tett
megkérdőjelezhető dolgokat, hogy azzá a férfivá váljon, akinek
megismertem, csak még jobban szerettem. Ő még nálam is sokkalta
rosszabb helyzetből indult, amiért őszintén csodáltam. Épp ilyen
varázslatos volt az is, ahogy vetkőztetett és végigcsókolta a nyakamat.
Picit hátradőltem és belenéztem fémesen csillogó szemébe. – Én
folyamatosan megszelídítem a benned lakozó vadállatot, Titus. Azt
hiszem, a szüleimnél tett látogatás után az enyémre is ráférne, hogy
lecsillapítsd. Vágyik egy kis simogatásra és összebújásra – mondtam neki.
Én is épp azt akartam tenni vele, amit ő velem, csak másképp. Meg
akartam őrjíteni lágysággal, összezilálni gyöngédséggel, finom
érintésekkel és puha csókokkal félájultra szeretgetni, míg már alig kap
levegőt, és a teste súlytalanná nem válik. Be akartam temetni
kedvességgel. Mindkettőnknek olyan kevés jutott belőle az életben, hogy
ettől megrészegedve egy kis időre elfelejthettük az egész világot.
A szemöldökét felhúzta a homloka közepére, és mindkét kezét kitárta
felém.
– Add csak ide!
Tudtam, hogy ha átadom neki, attól fogva hozzászegődik. Az én
együttérzésből és lágyságból született szörnyetegem tökéletesen illett az ő
kemény, harcból született szörnyetegéhez.
 14. FEJEZET

TITUS
EGY KEZEMEN meg tudnám számolni, hány embernek meséltem
önszántamból az apámról, és ketten közülük a vérrokonaim voltak. Soha
senkinek nem beszéltem a szüleimről, a származásomról, sem arról,
hogyan jutottam idáig. Kellemetlen volt rágondolni is. Csalónak,
álságosnak és hamisnak éreztem magam azoktól az emlékektől. Nem
számított, hogy azóta elköteleztem magam az igazságszolgáltatás oldalán,
rengeteget tettem azért, hogy másokon segíthessek, és elszántan
küzdöttem, hogy jobbá tegyem ezt az elátkozott helyet. A felszín alatt én is
ugyanolyan voltam, mint Bax vagy Race. A fenébe is, valójában pont
olyan rideg és számító voltam, mint Nassir. Megfenyegettem és zsaroltam
másokat, hogy elérjem a célomat, és még csak meg se bántam, mert az
igazat megvallva, újra megtettem volna, ha úgy látom, ez az egyetlen kiút
számomra.
Amikor Reeve a bennem lakozó vadállatról beszélt, igaza volt.
A személyiségemnek most is meghatározó része volt az a dühös kölyök, a
gyilkos apa és iszákos anya sarja, és pontosan ez tett engem azzá a férfivá,
akivé mostanra váltam. Még mindig bennem volt a kisfiú, aki éhezett, mert
sosem volt otthon ennivaló, és rettegett, hogy nem tud gondoskodni a
kisöccséről. Hiába próbáltam ezt elrejteni és mélyen magamba zárni, minél
tovább róttam az utcákat, és minél több időt töltöttem ezzel a lánnyal, aki
jól ismerte a sötétséget és a reménytelenséget, a dühös emlékek annál
közelebb férkőztek a felszínhez.
Reeve az ölemben ült, egyik kezével vadul belemarkolt a hajamba, és a
szájához húzott. A másikkal levette már meglazított nyakkendőmet, majd
vadul nekiesett az ingem gombjainak. Sosem gondoltam, hogy a
türelmetlenség ennyire izgató lehet.
Most nem vetettem rá magam. Ez csakis róla szólt. Rajta volt a sor, hogy
elvegye, amire szüksége van, én pedig készségesen megadtam volna neki
mindent. Bár, a GTO első ülésén nem volt valami sok hely ahhoz, amit
mind meg akartam tenni vele. Eddig semmitől sem rettent meg, egyszer
sem állított le, még csak nem is habozott, amikor együtt voltunk. Ettől csak
még jobban feszegetni akartam a határait. A szex vele olyan addiktív volt,
amilyet még soha senkivel nem tapasztaltam. De azok közül, akikkel
életemben lefeküdtem, eddig senki nem is illett úgy hozzám, mint ő. Senki
sem fogadott el így mindent, amit csak adhattam, és főleg nem kért még
többet. Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember a földön, aki valaha is látta az
igazi énemet. Noha a mohósága, telhetetlensége és a birtoklásvágya nem
tüntette fel őt vonzó fényben, Reeve mégsem fordította el tőlem az arcát.
Most sem, amikor épp két oldalról belekapaszkodott az ingembe, hogy
szétnyissa. Az apró műanyaggombok csak úgy pattogtak a kocsi belső
kárpitján és a szélvédőn. Kirángatta az anyagot a nadrágom derekából és
végigsimított a hasizmomon, ami azon nyomban megfeszült, amikor az
ujjai helyett a körmét húzta végig rajta.
– Imádom, milyen erős vagy! – mondta, végigsimítva a mellkasomon és
a kulcscsontomon. Visszatartottam a levegőt, amikor a mutatóujjával
körözött a mellbimbómon, és azon tűnődtem, vajon neki is épp ilyen érzés-
e, amikor én csinálom. – Összetörhetetlennek tűnsz!
Rezzenéstelenül ültem, akár egy szobor, miközben a figyelmét a másik
mellbimbómra irányította. Éreztem, hogy a vérem besűrűsödik és kezd
összegyűlni az ágyékomban, épp azon a ponton, ahol a rajtam ült. A kocsi
belseje hirtelen mintha ezer fokosra forrósodott volna, és semmi mást nem
láttam magam előtt, csak a végtelen sötétséget különös színű szemében.
Amikor előredőlt, a haja szaténként simogatta meztelen bőrömet.
– Mindenkinek van töréspontja.
A hangom rekedten szólt, és alig tudtam kinyögni a szavakat, mert
közben előrehajolt és belecsókolt a nyakamba a fülem alatt. A fogával
harapdálta az érzékeny pontot, majd a nyelvével nedves csíkot húzott
végig a nyakamon és a fülembe suttogott: – Szeretném látni, amikor eléred
a tiédet.
Az ujjait a tarkóm köré fonta, és az arcát az enyémhez dörzsölte. Amikor
a szörnyetegem a magáévá tette, szinte felfalta, akkorákat harapott belőle,
és olyan gyorsan és mohón kebelezte be, ami még épp csak a gyönyör
határain belül maradt. Reeve nem beszélt a levegőbe, amikor azt mondta,
az ő szörnyetege is gondoskodásra vágyik. Minden egyes mozdulata
tudatos és hihetetlenül izgató volt. Mindenütt simogatott, és az egész
valahogy sokkal bensőségesebb volt, mint eddig bármikor, az elmúlt egy
hónap alatt. Amikor a mellkasomhoz dörzsölte a melleit, úgy döntöttem,
kicsit kiegyenlítem a játszmát, ezért megfogtam a pólóját, és lehúztam
róla. A haja fekete függönyként ereszkedett körénk, amint a tenyerembe
fogtam az arcát, hogy megcsókoljam. Csodálkozó szemekkel nézett rám,
és elmosolyodott.
– Te vagy az egyetlen, aki láthatja, újra és újra. Te voltál a töréspontom,
már abban a pillanatban, amikor besétáltál az irodámba, hogy elmondd,
segítettél Novaknak elkapni Dovie-t. Undorodnom kellett volna és
megvetni téged ezért, de képtelen voltam rá. Gyönyörűnek és törékenynek
láttalak. Elveszettnek és zavarodottnak tűntél, de már akkor is
legszívesebben levetkőztettelek volna, hogy megbasszalak az asztalom
tetején.
Reeve lehajtotta a fejét, és a szánk épp csak összeért. Az egyik kezét
végighúzta a mellkasomon, le az övcsatomig. Válaszként kikapcsoltam a
melltartóját, és elhúztam az utamból.
– Meg kellett volna tenned. Hagytam volna magam – suttogta az
ajkaimnak, és a mellkasomban a vadállat felüvöltött a gyönyörűségtől.
Pontosan ez hiányzott az életemből. Valaki, aki megbecsüli az összes
áldozatomat, a nehéz döntéseket, amiket meghoztam, hogy ilyenné váljak,
de ugyanígy értékeli bennem a vásott kölyköt is.
Még mindig hagytam, hogy ő irányítson, és miközben az ölemben ült, és
az övemet próbálta kicsatolni, csak simogattam az oldalát, a hátát, majd
izgatóan telt kebleit is. Az ujjam közé akartam csippenteni mindkét hegyes
mellbimbóját. A szájába akartam tolni a nyelvemet. Forró öléhez akartam
dörzsölni duzzadó farkamat. Már alig fértem a bőrömbe, de ő úgy
cirógatott, simogatott és játszadozott velem, mintha az örökkévalóságig
ráérnénk, ami már édes kínszenvedés volt. Kicsatolta az övemet, és picit
felemelkedett rólam, hogy lehúzza a sliccemet. A szűk kis térben minden
mozdulatát sokkalta erőteljesebbnek, izgatóbbnak és érzékibbnek éreztem.
Benyúlt a nadrágomba, és megmarkolta a farkamat. Addig húzogatta rajta
fel-le a bőrt, míg már kész voltam ledobni őt magamról. Csak ziháltam
mozdulatlan ajkainak, melyek alig értek az enyémhez, és közben úgy
néztük egymást, akár két ragadozó, akik azt várják, ki bírja tovább, és ki
kerül ki győztesen az összecsapásból. Végighúzta a makkomon a tenyerét,
hogy benedvesítse a hegyén összegyűlt cseppekkel, és tovább folytatta a
farkam simogatását.
Érzetem, hogy felforrósodik az arcom. A légzésem lassúvá és nehézkessé
vált. Leengedtem a szemhéjamat, és úgy belemarkoltam a csípőjébe, az
sem lepett volna meg, ha ott marad rajta az ujjam nyoma.
– Azt hittem, az a dolgom, hogy lecsillapítsam a szörnyetegedet, Reeve.
Csakhogy ez pont az ellenkezőjének tűnik – hajszálnyira voltam attól,
hogy elsüljek a kezében, miközben ő még mindig csaknem teljesen fel volt
öltözve és még csak meg se csókolhattam. – Neked kellene elvenned,
amire szükséged van!
Picit felnevetett, és végre adott egy apró csókot. – Épp azt teszem!
Tetszel nekem így. Sosem vagy lágy, sem gyöngéd, csak velem. Ez
mélyen megnyugtat. Szeretem, hogy én vagyok az, aki meg tud szelídíteni.
A láncaid folyamatosan feszítenek és rángatnak, csak most nem.
Értettem, mire gondol. Miközben az ő vad énjét akartam lecsillapítani, a
sajátom csendesült le. Leheletfinom simogatásai mellett már nem volt
szükségem arra, hogy megjelöljem és szétmarcangoljam. Vele más volt.
Mindig.
– Kábé két percen belül végképp ellágyulok, és akkor már hiába
szeretnéd, nem tudod semmire se használni – jegyeztem meg, rámutatva
ágaskodó farkamra, amin még mindig fel-le járatta a kezét. Fenyegetőnek
és hatalmasnak tűnt aprócska markában. Erre ő is lenézett rá, és sötétkék
szeme elkerekedett. Észbontóan szexis látvány volt, ahogy figyeli, amit
csinál velem. A nyelve hegyét kidugta, hogy végignyalja az alsó ajkát, és
amikor láttam, ahogy a pulzusa felgyorsul az izgalomtól, csaknem
elélveztem a kezében.
Ekkor hirtelen megragadta a nyakkendőt, ami még a nyakamban volt, és
magához húzott, úgy csókolva engem, ahogy én akartam csókolni őt.
A fogainkat összekoccantva, a nyelvünket egymásén forgatva, a
leheletünket összekeverve, míg már levegőt sem kapunk. Meztelen mellét
buján a mellkasomhoz dörzsölte, amit felhívásnak vettem, hogy
vetkőztessem le végre. Csakhogy nem volt elég hely, a lábai viszont
lehetetlenül hosszúak voltak, ezért az egész olyan komikusnak tűnhetett,
mintha épp a kocsiban twistereznénk. De érzésre egészen más volt. Ahol
csak összeért a testünk, szikrázott köztünk az elektromosság. Ahol csak
megcsókoltam, megnyaltam és megszívtam a számmal, a bőre szinte
felizzott. Minden porcikája, amit csak megérintettem, drága, pótolhatatlan
kincsnek tűnt.
Miután végre sikerült lehámoznom a nadrágját, úgy döntöttem, nem
bajlódom még a bugyival is. Amúgy sem volt több falatnyi kis csipkénél,
ezért félrehúztam az utamból, aztán felemeltem a csípőjét és az ágyékom
fölé irányítottam. A kormánykerékkel a hátában nem is tehetett mást, mint
hogy ráült a farkamra. Mindketten felnyögtünk, miközben a hüvelye
kitágult körülöttem és tövig belesiklottam. Most nem a szokásos vad
döngetést csináltunk, mint eddig. Ez más volt. Több.
Az egyik kezével marokra fogta a nyakkendőmet, a másikkal
belekapaszkodott a vállamba. Én az egyik kezemmel benyúltam a feneke
alá, hogy segítsek neki mozogni, miközben meglovagolt, a másikat
birtoklón a mellére tettem. Valahányszor az ujjammal köröztem a
mellbimbóján, a hüvelye önkéntelenül ráfeszült a farkamra. Hagytam,
hogy édesen és lágyan csókoljon, ahogy mindketten egyre jobban
felizgultunk. Miközben fel-le mozgott rajtam és a bugyija is dörzsölte
bársonyos hüvelyében sikló farkamat, már fennakadt a szemem és bódult
állapotba kerültem. Még soha életemben nem éreztem semmit ennyire
biztosnak, ennyire a magaménak.
Amikor a nevemet suttogta, válaszul én is elsuttogtam az övét, és
hátrahajtottam a fejem a kocsi bőr fejtámlájára. Az ablakok bepárásodtak,
és csaknem elnevettem magam, mennyire közhelyes volt ez az egész,
mennyire közhelyesek voltunk mi ketten. A zsaru és a szexis bűnöző,
akinek aranyból van a szíve. Tényleg vicces volt, de ettől még megfogtam
a kezét, lefejtettem a nyakkendőmről, és becsúsztattam kettőnk közé, hogy
simogatni tudja magát… és engem.
Felnyögött, amint az ujjai hozzáértek mohó kis csiklójához. Én is
felnyögtem, amikor minden egyes mozdulatánál hozzám ért, és az ujjaival
finoman dörzsölte a farkamat, miközben ki-be járt benne. A csábító
előjáték és a kettős ingerlés után már egyikünk se bírta sokáig. Minden
izmom megfeszült és éreztem, hogy az övéi is ellazulnak és felforrósodnak
körülöttem. A hüvelye megfeszült, és amikor picit hátrahúzódtam, hogy a
fogam közé kapjam a mellbimbóját, neki se kellett több. Fejest ugrott a
csúcsról, engem is magával rántva.
Hajszálpontosan egyszerre élveztünk el, egymás szemébe nézve, még a
szívünk is egy ütemre dobogott. Ez a szeretkezés felszabadultabb volt,
mint máskor, ami különösnek tűnt, hiszen annyival több volt benne.
Reeve hosszan kifújta a levegőt, és levette a kezét a nyakamból, hogy
borostás arcomat simogassa. Egyszerűen csak nézett, ahogy én is csendben
néztem őt a sötétben. Nem hiszem, hogy valaha átéltem ilyen meghitt és
békés pillanatot bárkivel is. Csak még jobban megerősítette, hogy a testünk
még mindig a lehető legbensőségesebb kapcsolatban volt, ami két ember
közt csak lehetséges.
Féloldalasan rám mosolygott, és felemelkedett, hogy leszálljon rólam.
Mindketten ledermedtünk, amikor megmozdult és az érzékeny szövetek
egymáshoz dörzsölődtek. Nem csoda, hogy mindent jobbnak, többnek és
egy örökkévalóságnak éreztünk. Szó szerint és ténylegesen semmi sem
választott el minket egymástól. Felsóhajtottam, és előrehajoltam, a fejemet
a mellkasának döntve.
Felemelte a kezét, hogy kisimítsa a homlokomból a hajamat.
Megállt a halántékomon lévő ősz foltnál, és az ujjbegyével megcirógatta.
– Ugye tudod, hogy amikor elszöktem a tanúvédelemből, semmit sem
hoztam magammal? Még fogamzásgátlót sem.
Bólintottam. – Tudom.
Az utóbbi időben elég sokat szeretkeztünk ahhoz, hogy ne kerülje el a
figyelmemet, az óvszer használata a szükséges rossz.
– Hmm, rendben. Beugorhatunk egy gyógyszertárba hazafelé. Ezért nem
kell pánikba esni.
Olyan nyugodtnak tűnt, olyan készségesen elfogadott mindent, amit
tettem vele, hogy ez az elevenembe, és talán a szívembe is talált, de arra
még nem álltam készen, hogy ezt elismerjem. Még egy kicsit simogattam
az oldalát, és hátradőltem, hogy a szemébe nézhessek. Úgy kavarogtak
benne a kék és a fekete árnyalatai, akár az éjjeli égbolton.
– Ez most már több lett, és ennek megfelelően fogjuk kezelni. Ha
szeretnéd, megállhatunk valahol a városba menet, de ha nem, részemről az
is rendben van.
Reeve meglepetten és egyszerre csábítóan nézett rám. – Titus?
Tudom, hogy amit mondtam, őrülten hangzott, hiszen egyáltalán nem
illettünk egymáshoz, én pedig épp örökre magamhoz akartam őt kötni.
Átöleltem és lágyan megcsókoltam, mert már tudtam, hogy épp így
szereti. Aztán felvontam az egyik szemöldököm, és felemeltem az
ölemből, hogy vissza tudjam ültetni a saját ülésébe, és felöltözhessen.
– Már mondtam neked, hogy megteszem, ami szükséges. Mindig! –
jelentettem ki. Még most is picit elveszettnek tűnt, ahogy ingatta a fejét,
miközben elkezdte felhúzni a nadrágját.
– Én sosem akartam tönkretenni az életed – suttogta olyan halkan, hogy
járó motor mellett meg se hallottam volna. – Én csak segíteni akarok
neked. Helyesen akarok cselekedni.
Felhúztam a sliccem, és levettem magamról szétszaggatott ingemet.
Kinyúltam, hogy megfogjam egy fekete hajtincsét, majd féloldalasan
rámosolyogtam.
– Ami számunkra helyes, talán más szemében nem tűnik annak, és nem
tettél tönkre semmit. Valójában inkább megjavítod a részeimet, amikről
nem is tudtam, hogy sérültek.
Nem akartam nyomás alá helyezni. A fenébe is, nem is értettem, miért
fontos ez. Követelhettem volna, hogy vegyen be esemény utáni tablettát,
de ezt nem akartam. Egyáltalán nem. Teljességgel helytelennek éreztem
volna. Úgy éreztem, épp kezd kialakulni valami kettőnk közt ezzel a
lánnyal, aki megért engem és ismeri minden részemet, mégsem ijed meg
tőlük. Nem is éreztem magam egész embernek, míg ő elő nem csalogatta
belőlem a szörnyeteget játszani.
Reeve lassan a fejét csóválta, rám se nézve. A lába mellett heverő
táskáját bámulta, és holtsápadt lett. Miután megkaptam a választ, amit
akartam, már nem erőltettem tovább. Szerintem mindketten őrültek
voltunk, csak még nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben.
Ezt csakis az idő mondhatta meg.
 15. FEJEZET

REEVE
BEKOPOGTAM Race és Brysen ajtaján egy órával azután, hogy Titus
elment dolgozni. Vártam, hogy Booker felbukkanjon, de miután nem
került elő, elhatároztam, hogy kiderítem, hol lehet. Vissza kellett adnom
neki a fegyvert. Képtelen lettem volna megtenni. Nem eshettem vissza
abba a csapdába, hogy én akarjam eldönteni, ki éljen és ki haljon meg,
csak mert azt hittem, én tudom a helyes választ. Azok után már nem,
ahogyan a dolgok alakultak kettőnk közt a zsaruval.
Miután visszahozott a lakásba, gondosan ágyba dugott. Éjjel a
nyakkendőjét sokkalta izgalmasabb dolgokra használta, és miután
kikötözött vele, majd a magáévá tett, ezúttal még gyöngédebben, mint
valaha, rádöbbentem, hogy már képtelen lennék eltitkolni előtte a titkos
tervemet. Nem hazudhatok neki, ha valaha is esélyt akarok arra, hogy
kettőnk közt valódi kapcsolat alakuljon ki.
Felébresztett, mielőtt indulnia kellett, levitt magával zuhanyozni, és
mielőtt kilépett az ajtón, még adott egy búcsúcsókot. Ez az egyszerű
gesztus, ami szinte már olyan volt, akár egy igazi kapcsolat, annyira szíven
ütött, hogy kapkodva felöltöztem, és türelmetlenül vártam, hogy Booker
előkerüljön. Miután eltelt legalább egy óra, elfogyott a türelmem, és
lementem.
Race nyitott ajtót, egy szál farmerben, ami hanyagul lógott a derekán.
Csinos arcával morcosan nézett, aranyszőke haja összeborzolva, zöld
szeme sötét és fáradt. A vállával nekidőlt az ajtónak és keresztbe fonta a
karját fenséges, izmos mellkasán. Egy ilyen pompás férfi nem tűnhetne
fenyegetőnek, de én minden idegszálammal éreztem a vészjelzést.
– Szia! Nem tudod, hol van Booker? Kölcsönkértem tőle valamit, és
nagyon fontos lenne, hogy visszaadhassam.
Próbáltam egyenesen a szemébe nézni, de hát félmeztelen volt, én pedig
csak nőből voltam.
Race felvonta sötétszőke szemöldökét. – Az éjszakát az előzetesben
töltötte. Rohadt nehéz volt elintézni az óvadékát, de hamarosan itthon lesz.
Reggel kiengedték.
Elhúztam a számat. – Át szokott jönni, miután Titus elmegy munkába, de
ma színét sem láttam.
Race felemelte a kezét, és megdörzsölte az állát. – Akkor nem tudom, hol
lehet. De nem vagyok a gazdája. A tegnap történtek után Bry és Karsen
itthon maradtak, talán emiatt úgy döntött, megérdemel egy szabadnapot.
Booker nem volt az a szabadnapos típus, de ezt a véleményemet nem
akartam most megtárgyalni Race-szel. Hátraléptem, és azt mondtam:
– Nos, ha előkerül, átküldenéd hozzám? Sajnálom, ami tegnap Karsennel
történt. Conner nem ismer határokat.
– Nem, és most átlépte azt, ahonnan már nincs visszaút – felelte Race, és
a fenyegetés a napnál is világosabb volt. Nyeltem egyet.
 – Egyetértek. Valójában épp azon gondolkodtam, miképp lehetnék
jobban szem előtt, hogy ha Conner el akar kapni, akkor megtehesse.
Remek munkát végeztél, hogy ezt a helyet biztonságossá és védetté tedd.
Itt senki sem férkőzhet a közelembe.
Race oldalra hajtotta a fejét, és tűnődve méricskélt. Úgy nézett rám,
mintha egy puzzle-darabka lennék, és azt próbálná kitalálni, hogyan
illeszkedem a teljes képbe.
– Tényleg hajlandó lennél ezért kockára tenni a bőrödet?
Keserűen felnevettem, és elszántan felszegtem a fejem. – Igen, de nincs
is más választásom. A szövetségiek le akarják zárni a Novak-ügyet.
Conner felrobbantotta a vádat, így már nincs rám szükségük. Csak úgy
lehetek hasznukra, ha segítek elkapni Roarkot. Nekem még nem mondtak
semmit, de Titusszal már közölték, hogy az alkumnak lőttek, ha nem
kerítem elő Connert. De ebben az erődítményben nem tehetek semmit.
Valakinek meg kell próbálni előcsalogatni őt, és szerintem abban is
egyetértünk, hogy mindegy, ki teszi ezt meg.
Race lassan bólintott. – Szóval azt szeretnéd, hogy valaki intézze el
neked Roarkot, vagy inkább azt akarod, hogy Titus végezze a munkáját?
Összerezzentem, és keresztbe fontam a karom a mellkasomon. –
Szerintem nem az én dolgom ezt eldönteni. Conner szörnyű alak, és
továbbra is rémes dolgokat fog művelni, ezért végül is csak azt szeretném,
hogy megkapja, amit érdemel. Viszont nem akarom, hogy bárki más
megsérüljön közben.
Race ellökte magát az ajtótól, és hátrasimította szőke haját. Borzas
aranyfényű loknijai szép hosszú hullámokká változtak. Meglepően jól állt
neki. Csak még vonzóbban festett így.
 – Ha nem érdekel, milyen vége lesz, akkor azt tanácsolom, keresd fel
Nassirt. Kérj tőle munkát a Spanky’s-ben! Mondd el neki, mit tervezel!
Tudasd vele, hogy karnyújtásnyira hozod elé Roarkot, ha addig vigyáz az
életedre. Nassir nem fog habozni. Mindenbe belemegy, hogy
megkaparinthassa Roarkot. Bár, kérdéses, hogy életben hagy-e, miután a
megállapodásotokat teljesítetted. Nem lenne okos húzás megbízni
Nassirban. – Race felnevetett, majd rám mutatott. – De nem hinném, hogy
Titus valaha is hagyná, hogy ebbe belemenj. Még ha a szövetségiek
közben szemmel is tartanak, nem engedné, hogy rábízd az életed egy
gengszterre, egy stricire.
Nyeltem egyet, és felszívtam magam. – Nem lesz más választása! Előbb-
utóbb a szövetségiek majd megkötik a kezét, és akkor amúgy is magamra
maradok odakint. Inkább megpróbálok megegyezni Nassirral. Ő legalább
előbb lő, aztán kérdez.
Race helyeslően felhorkant, és a válla fölött hátranézett, amikor egy női
hang a nevén szólította.
– Adj egy órát, aztán elviszlek a bárba, mivel Bookerre most nem
számíthatunk. Nassir talán meg sem hallgatna, de ha veled megyek,
legalább ad öt percet, hogy elmondd neki, amit nekem. De ettől még
szólnod kell Titusnak, mire készülsz. A hátam közepére se hiányzik, hogy
az éjszaka közepén verje az ajtómat, mert úgy seggbe akar rúgni, hogy a
Hegyoldalig repüljek.
Vonakodva ugyan, de elfogadtam az ajánlatát, és visszamentem az
emeletre. Útközben megálltam Booker ajtaja előtt, és bekopogtam, hátha
időközben hazaért. Meg kellett szabadulnom a fegyvertől. Már attól
mocskosnak és bűnösnek éreztem magam, hogy nálam volt.
 Amikor Titus azt mondta, nem bánja a gondatlan, védelem nélküli
együttlétünk következményeit, azt hittem, rosszul hallok. Világra hozni
egy gyereket itt, ráadásul egy ilyen kiszámíthatatlan és bizonytalan
helyzetben, nagyon rossz ötletnek tűnt. Súlyos felelőtlenség lett volna,
magamtól meg sem fordult volna a fejemben. De ha ő kész volt jóban-
rosszban kitartani mellettem, akkor én is mellette, ami azt is jelentette,
nincs több hazudozás, sem hátsó szándék, és magamat sem akarom jobb
színben feltüntetni, mint amilyen vagyok. Úgysem leszek soha tökéletes,
és már így is alaposan elcsesztem. De miután Titus közel engedett
magához, és láttam az enyémhez hasonló hibáit, már nem éreztem úgy,
hogy jobbá kell válnom azért, hogy kiérdemelhessem őt.
Idegesen rágtam az ajkaimat, miközben felhívtam, és lélegzet-
visszafojtva vártam, hogy felvegye. Titokban reménykedtem, hátha
bekapcsol a hangposta, és hagyhatok neki egy csapongó, összefüggéstelen
üzenetet a terveimről, de nem volt ilyen szerencsém.
– Tessék! – Amikor meghallottam mély hangját, a nyelvem rögtön
odatapadt a szájpadlásomhoz. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy
meg tudjak szólalni. A háttérből beszűrődött a szirénák, a forgalom és
beszélő emberek hangja.
– Szia, dolgozol? – kérdeztem, bár nyilvánvalóan így volt. Azt is jól
hallottam, hogy elfoglalt. Ekkor kiáltott egyet, és a háttérzaj elhalkult.
– Igen, de egy percre ráérek. Mi a helyzet? Minden oké? – Ekkor
hisztérikusan felnevettem. El sem hittem, hogy miattam félretette a
munkáját, még ha csak egy percre is. A hivatása rendkívül fontos volt
számára, és egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet a gesztus jelentősége.
– Minden rendben. De amit mondani akarok, nem fog tetszeni neked.
 Erre káromkodott egy sort. – Mi folyik ott, Reeve?
Az ujjamra tekertem egy hajtincsem. – Beszélni fogok Nassirral. Nem
bujkálhatok örökké ebben a lakásban! Rá kell bírnom Connert, hogy
lépjen, és ezt csak úgy tehetem meg, ha hagyom közel férkőzni magamhoz.
Meg akarom kérni Nassirt, adjon nekem munkát a Spanky’s-ben. Race
szerint bele fog menni mindenbe, még abba is, hogy cserébe életben tart,
ha ezzel kicsalogatom Roarkot a nyílt terepre.
Arra számítottam, azonnal vitába száll velem, és kiabálni és tombolni
fog, aztán meg azt kérdezi, elment-e az eszem és meg akarok-e halni. Ám
ehelyett elmormolt egy újabb káromkodást, és csak annyit kérdezett:
– Vetkőzni fogsz a Spanky’s-ben?
Épp azt magyarázom neki, hogy ki akarok állni a tűzvonalba, erre ő csak
amiatt aggódik, hogy nyilvánosan ledobom-e a ruháimat? Annyira
meghökkentett, hogy elnevettem magam.
– Nem! Egyáltalán nem vágyom rá, hogy izzadt, részeg, vadidegen
férfiak fogdossanak. Ráadásul a zsinóros tanga csak bevágna ott, ahol
normál esetben egyetlen ruhának sem lenne szabad. Majd megkérem
Nassirt, állítson be a bárpult mögé, vagy valami ilyesmi. Ezt majd később
kitalálom. Szóval akkor nem vagy dühös?
Titus felsóhajtott. – Nem tetszik az ötlet. Nagyon kiszolgáltatottá tesz.
– Azzal is tisztában vagy, ha Nassirnak lehetősége lesz elkapni Connert,
nem fogja hellyel és itallal kínálni, hogy megvárja, míg te odaérsz, és
elszállítod egy szigorúan őrzött börtönbe?
– Pontosan tudom, hogy működik Nassir agya, Reeve! Tudom, mi fog
történni, ha elég közel kerül Roarkhoz, hogy a keze közé kapja.
Kifújtam a levegőt. – Rendben.
 Titus felmordult, és úgy hallottam, mintha valaki egy üvegen kopogtatott
volna. Valószínűleg beült a kocsijába, hogy beszélni tudjunk.
– Most mennem kell! Egy drogos betört egy bankba, hogy gépfegyverrel
kirabolja. Persze nem lett jó vége.
Jó ég, milyen kiábrándító munkája volt! Nem is tudom, hogy bírta ki
minden áldott nap. Elengedtem a hajtincsemet, amivel addig babráltam,
aztán betűrtem a fülem mögé.
– Vigyázz magadra, nyomozó! Legalább gyere haza egy darabban, hogy
aztán én gondoskodhassak rólad.
– Még soha senki sem akart gondoskodni rólam. Emiatt még sokkalta
fontosabb, hogy óvatos legyek. De ez érvényes rád is! Te is vigyázz
magadra!
Letette a telefont, és el se tudtam hinni, milyen hatalmas
megkönnyebbülést éreztem. Az igazat megvallva, még életemben nem
tapasztaltam hasonlót. A táskámra pillantottam, és rögtön eszembe jutott,
milyen álnok voltam vele kezdettől fogva. A háta mögött gyilkosságot
terveztem, már attól a másodperctől fogva, hogy bevonszolt az irodájába.
Színt kellene vallanom neki, elmondani, hogy fűtött a bosszúvágy, és
számomra még mindig helyes megoldásnak tűnt, hogy egy gyilkosság árán
szabaduljak meg egy gonosz embertől. Tudnia kellene, mit terveztem már
a legelején, miután mostanra már biztos voltam benne, hogy képtelen
lennék megtenni. Nem akartam gyilkossá válni, olyan ember akartam
lenni, akit ő képes lenne szeretni. Felsóhajtottam, és a homlokomhoz
érintettem a mobilom sarkát. Csak én lehettem ilyen szerencsétlen, hogy
amint elérhető közelségbe került, amire nagyon vágytam, kész voltam a
következő pillanatban egyetlen rossz mozdulattal az egészet tönkretenni.
 Kicsit kicsinosítottam magam, miközben Race-re vártam. Láttam a
lányokat, akik Nassirnál dolgoztak, és egyiküket sem lehetett volna
leszólni. Persze legtöbbjük szemében ott volt a kiégettség és az
elcsigázottság, mert megkeserítette őket a Point-béli élet, de ezen túl épp
olyan dögösek voltak, akárcsak Keelyn. Noha az ő mellei egy ügyes sebész
munkáját dicsérték, és temperamentumától még egy megvadult hiéna is
meghunyászkodott volna, lenyűgözően szép volt, amit nagyrészt a
természetnek köszönhetett. Úgy gondoltam, nem árt nekem is bevetni egy
kis csáberőt Nassirnál, amikor arra kérem, hogy tartson életben.
Race pontosan egy órával később bekopogott az ajtón. Hajszálcsíkos
nadrágot és fekete pulcsit viselt, könyékig feltűrt ujjal. A drága, külföldi
fekete félcipőjében úgy festett, mintha egy pénzügyi vagy jogi céghez
készülne tárgyalásra, nem pedig egy sztriptízbárba fényes nappal. Race
Hartman különc figura volt, és tudtam, hogy a saját érdekemben sosem
szabad őt lebecsülnöm.
Szemügyre vett engem, a begöndörített hajamtól az erősen sminkelt
arcomon át az egyszerű nyári ruhámból kilátszó meztelen lábamig. Mielőtt
Titust megismertem, olyan miniszoknyát vettem volna fel, ami többet
mutat, mint amennyit eltakar, hozzá a lehető legmélyebben kivágott
felsőmet, de most már tudtam, hogy a visszafogott szexualitás milyen
hatékony fegyver, ha ügyesen használom.
Race elvigyorodott, miután becsuktam magam mögött az ajtót és a dögös
magassarkúmban végigtipegtem előtte a folyosón.
– Nassir azt akarja majd, hogy táncolj. Ilyen lábakkal egy vagyont tudnál
keresni!
Felhúztam az orrom, bár Race nem láthatta. – Nincs az az isten! Már
megmondtam Titusnak, hogy azt nem csinálom. Így is vonakodva adta
áldását erre a tervre. Nem akarok neki okot adni arra, hogy lefújja az
egészet, még mielőtt belekezdenénk.
– Semmi rossz nincs abban, ha valaki táncol a megélhetéséért! Honor
többet keresett vetkőzéssel, mint Bax, amikor elkezdett Novaknak
dolgozni.
A vállam fölött hátrapillantottam. – Keelyn! Még ha sok pénzt is keresett
ezzel, közben elveszítette önmagát. Szerinted mégis miért lépett le a
városból?
Race összehúzta szőkés szemöldökét fenyőzöld szeme fölött. – Azt
hittem, azért ment el, mert Nassir nem szállt le róla. Már jó régóta próbálja
becserkészni. Szerintem ezért sem kedvel engem, mert Keelynnel volt egy
kis kalandunk még fiatalkorunkban. – Rám vigyorgott, amikor beléptünk a
mélygarázsba tartó liftbe. – Mondjuk, fénykoromban a fél várost
megdöntöttem, de ő még most is az egyik legkedvesebb emlékem.
A szememet forgattam, és a szükségesnél picit erősebben csaptam rá a
liftgombra.
– Az egyik legkedvesebb emléked, és még csak nem is az igazi nevén
szólítod, hanem a színpadi nevén? Szerinted ez milyen érzés neki? –
pufogtam, a vállam mögé dobva a hajamat. – Majd én megmondom,
milyen: mintha csak egy test, egy tárgy lenne, aki csak a szexre és némi
fantáziálásra jó, semmi többre.
Race arca elkomorodott, és láttam, ahogy beindulnak a fogaskerekek az
agya bonyolult gépezetében. Nekidőlt a lift falának, és összeráncolta szép,
magas homlokát.
– Nekem semmi ilyesmit nem mondott. Sem előtte, sem utána.
 Amikor a liftajtó kinyílt a garázsban, Race megfogta a könyökömet, és
maga mellett tartott, miközben ő ment előre. Feszülten és éberen mozgott,
amit már kezdtem megszokni a férfiaknál, akik ezt a helyet életben
tartották. Race óvatosan, de elszántan haladt előre, én pedig hagytam, hogy
vezessen.
– Miért mondta volna? Lefeküdtél vele. A színpadi nevén szólítottad,
aztán leléptél. Amikor elkezdtél pénzt keresni, és nevet szereztél
magadnak, miután átvetted Novak üzleteit, eszedbe jutott valaha is, hogy
megkérdezd, nem akar-e ennél többet? És Nassir? Ő átvette a sztriptízbár
irányítását Ernie-től, aztán hagyta, hogy Keelyn továbbra is azon a
színpadon táncoljon. Sosem kínált neki ennél többet. Ha megtette volna,
Key biztosan gondolkodás nélkül odaadta volna magát neki. Csupán
olyasvalakire vágyik, aki értékeli őt.
Race magában dörmögött, és egy gombnyomással kinyitotta menő,
modern sportkocsiját. Annyira más volt, mint a régimódi izomautó, amivel
az utóbbi időben furikáztam, hogy majdnem ráfintorogtam. De tudtam,
hogy a férfiak nem ismernek tréfát, ha a játékszereikről van szó, ezért még
időben észbe kaptam. Race a kocsi fölött rám nézett fenyőzöld szemével,
és eltűnődve kérdezte:
– Te mégis honnan tudod, mire vágyik? Azt hittem, ti ketten ki nem
állhatjátok egymást. Nassir említette, hogy pár hete össze is verekedtetek,
amikor Titus levitt a sztriptízbárba.
Hosszan kifújtam a levegőt, amitől repkedtek az arcom előtt a
hajtincseim.
– Onnan tudom, mert egyformák vagyunk. Ugyanonnan származunk,
ugyanabból az anyagból gyúrtak minket. Ugyanazokat a csatákat kell
megvívnunk, és én se vágytam többre, mint hogy valaki értékeljen, úgy,
ahogy vagyok.
– Titus – jelentette ki Race.
Megvontam a vállam. – Noha helyteleníti, amiket a múltban csináltam,
épp ezek a dolgok teszik lehetővé, hogy az egész lényét lássam, és így
kölcsönösen el tudjuk fogadni egymást. Ráadásul a korábban átélt
élményeim miatt van bennem elég erő, hogy belekapaszkodjak és ne
engedjem, amikor bevadul, és el akarja szaggatni a láncait.
Kinyitottam a kocsiajtót, Race pedig szarkasztikusan felnevetett. –
Mindig is tudtam, hogy a bátyónak több oldala van, mint amit mi
ismerünk! Bax annyira dühös volt rá, amikor fiatalok voltunk, hogy miatta
vált szörnyeteggé. Noha az életemet is rábíznám Titusra, mindig éreztem,
hogy a felszín alatt valami más is lappang. De ahhoz, hogy talpon tudjunk
maradni a Pointban, egyikünk sem engedheti meg magának, hogy csak egy
oldalon álljon. Mindannyian egyszerre több hálóval halászunk a
zavarosban, és azt reméljük, végül egyikért sem kapnak el minket.
A motor beindult, sokkal csendesebben és szelídebben, mint amilyen a
GTO hangja volt. Az úton a sztriptízbár felé már nem is beszélgettünk, és
miután leparkoltunk, Race átnyúlt, hogy kinyissa a kesztyűtartót, majd
elővett belőle egy fegyvert. Picit összerezzentem, mert ideges voltam már
a sajátom miatt is, ami a lábamnál, a táskámban lapult. Réges-rég meg
kellett volna szabadulnom tőle.
– Általában nem hordok magamnál fegyvert, de valami azt súgja, ha
veled vagyok, még szükségem lehet rá – közölte Race, majd bedugta a
fegyvert a derekához, és elrejtette a pulcsija alá. Kiszálltunk, és
elindultunk a harsány pink épület felé. Fényes nappal csak még rosszabbul
festett, üvöltött róla a züllöttség és a romlottság. Olyan ocsmánynak és
közönségesnek tűnt, hogy ránézni is fájt. Nem is értettem, miért nem
alakította még át Nassir, hiszen neki legalább volt ízlése, amit Race-nek is
megjegyeztem.
Egyetértően hümmögött, amikor beütötte a biztonsági kódot és kinyílt
előttünk a robusztus vasajtó.
– Nassirt ez egyáltalán nem érdekli. Kényszerűségből vette be ide magát,
miután a klubja leégett. És csak addig marad itt, míg a klubot újjá nem
építi.
– Milyen kár! Ha már gondoskodik ezekről a lányokról, és megvédi őket,
igazán adhatna nekik egy helyet, amire büszkék lehetnek. Ez az épület még
most is úgy néz ki, mint amikor Novak bordélynak és játékbarlangnak
használta. Nassir fordíthatna rá egy keveset abból, amit a lányok keresnek
neki! – Úgy értettem, ettől még persze sztriptízbár marad, de miért ne
lehetne szép sztriptízbár?
Race az irodához vezetett, és felemelte az öklét, hogy bekopogjon, de
még mielőtt hozzáért volna az ajtóhoz, a keze megállt a levegőben, és
szigorúan rám pillantott.
– Ne feledd, hogy ne bízz benne! Nassir mindenben csak a saját érdekeit
nézi.
Felvontam a szemöldököm. – Ahogyan te is!
– Ez így igaz! És ahogy Bax, Booker, és mi mindannyian. Valójában az
egyetlen ember, aki egyenes veled, az Titus. Ő az egyetlen megbízható
közülünk.
– Bízom is benne. – De még mennyire, hogy bíztam. Könnyedén össze is
törhetett volna, ha nem vagyunk elég óvatosak.
 Race picit bólintott, mire pár szál szőke haja a szemébe hullott. – Nos, ő
is bízik benned, ez a legijesztőbb. Ne okozz neki csalódást, mert ez nem
olyan ajándék, amit bárkinek könnyű szívvel adna.
Óh, ez az álnok, jóképű zseni! Mintha átlátott volna rajtam, vagy
kiszagolta volna a bűntudatom, mert még mindig nálam volt a fegyver,
emlékeztetve az eredeti, csalárd tervemre. Szerencsére nem kellett
válaszolnom, mert Chuck kinyitotta az ajtót, és betessékelt minket.
Nassir ott ült egy düledező fémasztal mögött, ami látszólag majdnem
szétesett. A kinyitott MacBookja mögül mogorván nézett ránk gyilkosan
vonzó arcával. Nehéz volt őt kiismerni, de most nem csinált titkot abból,
hogy bosszús és ingerült. Chuck rám kacsintott, megvillantotta az
aranyfogát, és nekidőlt az ajtónak, amin bejöttünk. Laza gesztusnak tűnt,
de így az irodából csak rajta keresztül lehetett kijutni, amitől picit
csapdában éreztem magam.
– Láttad Bookert, mióta kiengedték? – Nassir hangja ugyan selymesen
búgott, de mindig lehetett benne érezni a pengeéles szigort.
Race felhorkant, és megvonta a vállát. – Nem, és nem is értem, miért
hiszi mindenki, hogy az én dolgom őt szemmel tartani. Nem tetettem bele
mikrochipet, oda megy és azt csinál, amit akar.
Nassir karamellbarna szeme rám villant, és nehéz volt megállnom, hogy
össze ne rezzenjek. Vérfagyasztóan félelmetesnek tűnt, már kezdtem
bánni, hogy ilyen meggondolatlanul fejest ugrottam ebbe a tervbe.
– Te mit keresel itt? – mordult rám ingerülten, mert nyilván nyűg volt
számára a jelenlétem is.
Megköszörültem a torkom, nehogy rekedtes hangon szólaljak meg. Egy
ragadozó előtt sosem szabad félelmet mutatni.
 – Meg akarlak kérni, hogy adj nekem munkát a bárban, hogy Connert
lépésre kényszerítsük. Ez a várakozás nem visz minket sehová, ő viszont
egyre jobban eldurvul. Jobban örülnék, ha veled találná szemben magát, és
nem a szövetségiekkel, ami a második lehetőség lenne. Csakhogy ők idő
közben lefújták az alkumat.
Nassir hosszan hallgatott, miközben felváltva méricskélt hol engem, hol
Race-t, aztán felvonta az egyik koromfekete szemöldökét, és a tekintete
megállt Race-en.
– Ez a te ötleted volt?
Race erre megrázta szőke fejét, és a hüvelykujjával rám mutatott. –
Egyedül az övé, ráadásul még a zsaruval is megbeszélte.
Nassir erre felhúzta a másik szemöldökét is. – A zsaru tudja, hogy ha az
ír a közelembe jön, azt nem éli túl. Ebbe pedig soha nem menne bele.
– Ez rendkívüli helyzet – feleltem, noha még én sem tudtam
megmagyarázni, miért mondott igent Titus az új tervemre. De amíg
támogat, nem kísértem a sorsomat azzal, hogy az okairól faggassam.
– Pontosan mit akarsz csinálni? A színpadon szeretnél táncolni? – Nassir
szemérmetlenül végigmért, és kéjenc módjára elvigyorodott. – Ebben látok
lehetőséget!
Keresztbe fontam a karom magam előtt, és összehúzott szemmel néztem
rá. Végül inkább nem vágtam könyékkel oldalba Race-t, aki erre a szája
sarkából azt motyogta:
– Ugye megmondtam!
– Nem akarok táncolni! Megígértem Titusnak is, hogy azt nem vállalom.
Nem tudnál a pult mögé beállítani, vagy ilyesmi?
A pincérkedést szándékosan nem is említettem, mert azok a lányok is
félmeztelenül dolgoztak, és bár én nem voltam szégyenlős, nem akartam,
hogy az intim részeim a részeg vendégektől csupán karnyújtásnyira
legyenek.
– A pultban nincs hely. És az piszkosabb munka, mint meztelenül kiállni
a színpadra. A zsaru gutaütést kapna, ha megtudná, hogy pénzmosásban
veszel részt.
Race és Nassir is olyan kifinomultnak és elegánsnak tűntek, könnyű volt
elfeledkezni arról a sok-sok halom piszkos pénzről, ami átfolyt a kezeik
közt, miközben a város alvilágát irányították. Ezt a rengeteg mocskos
pénzt valahol tisztára kellett mosni, és egyértelmű megoldásnak tűnt a
sztriptízbár pultját erre használni.
Race is egyetértett, és rám vigyorgott.
– Te is tudod, mennyire lefoglal, hogy újjáépítsd a klubot, és folyton
panaszkodsz, hogy nem akarsz itt lenni. Bízd rá ezt a helyet Reeve-re!
Az a véleménye, hogy a Spanky’s egy ocsmány lebuj, és épp azt
magyarázta nekem, hogy valakinek ki kellene csinosítania. Egy nő mindig
jobban ért az ilyesmihez. A táncosok is jobban éreznék magukat a
kellemesebb környezetben. Reeve szerint ők is jobban értékelnék ezt a
helyet, ha a magukénak érezhetnék. Talán akkor Honor is itt maradt volna.
– Keelyn! – csattantunk fel egy ütemre Nassirral, akinek fahéjszínű
pillantása morcosról töprengőre változott.
– Hogy érted, hogy jobban értékelnék?
Megvontam a vállam. – A legcsinosabb lányokat veszed fel. Olyan
biztonságot adsz nekik, amit az utcán sosem találnának, de ettől még
vadidegenek előtt vetkőznek, ami lealacsonyító lehet. Pofozd ki ezt a
helyet! Szabadulj meg a pinktől, mindenütt. Közönséges és hivalkodó. De
ha ezt a helyet elegánssá és különlegessé teszed, a lányok nemcsak
dolgozni fognak itt, hanem otthon is érzik magukat. Ráadásul így még több
pénzt is kereshetsz, és jobb vendégkört is idevonzhatsz. Ez a hely
mindenkit csak a nehéz időkre emlékeztet, különösen a lövöldözés után…
– Megint megvontam a vállam, mert Nassir nem volt ostoba, jól tudta,
miről beszélek. – Új életet kell lehelned ebbe a helybe, mint ahogy Novak
többi régi vállalkozásával is teszed.
Nassir mormolt valamit egy idegen nyelven, amiből egy szót sem
értettem, mégis egzotikusnak és szexisnek tűnt. Nem csoda, hogy Key
hanyatt-homlok menekült. Képzelem, milyen nehéz lehetett ellenállnia, ha
mindez a lappangó szenvedély és szívdöglesztő csáberő egyes-egyedül
csak rá összpontosult.
– Szerinted egy átfestés és pár új dekoráció itt tartotta volna Keelynt? –
kérdezte hitetlenkedve.
– Nem. Szerintem azért kellett elmennie, hogy ha majd visszajön, úgy
érezhesse, többé már nem kell innen elmennie. Tudom, hogy ezt nehéz
megemészteni. Azt hiszem, ha úgy érezhette volna, hogy több egy csinos
testnél és szemrevaló látványosságnál, sokkal többre mentél volna nála.
Nassir rám mordult, és leült a vacak asztala mögé. Megnézett valamit a
laptopján, majd a vállam fölött Chuckra pillantott, aki még mindig ott állt
az ajtóban, akár egy néma őrszem.
– Te mit szólsz hozzá? Őrült ötlet, nem?
Az óriás afroamerikaiból kitört a nevetés, amitől picit összehúztam
magam. – Egyáltalán nem! Szerintem kibaszott zseniális! A törzsvendégek
elkényelmesedtek, neked pedig így is túl sok a dolgod. Engedd, hogy
kigányolja és kipofozza ezt a helyet! Legyen ez is olyan csinos, mint ő!
Az embereknek meg majd tátva marad a szája.
A szemem sarkából Race-re néztem, és idegesen egyik lábamról a
másikra álltam. Egyáltalán nem erre számítottam.
– Nos… Nem lehet közöm pénzmosáshoz. A szövetségiek már így is
szemmel tartanak, és ha Titus gyanakodni kezd, hogy itt ilyesmi folyik,
mindannyiunkat megöl, miután rács mögé dugott.
Nassir előbb Race-re, majd rám nézett, aztán összekulcsolta az ujjait, és
hátradőlt a székében. Úgy festett, mintha maga az ördög üldögélne az
ütött-kopott trónján.
– Pontosan ezért is kell minél hamarabb befejeznem a klubom felújítását.
A Spanky’s-t mindig is próbáltuk tisztán tartani. Egyelőre csak a pultban
kezelnek olyan pénzt, amit törvényes módon kell tisztára mosni. Találunk
erre más utat, míg itt vagy, de csak akkor, ha vállalod, hogy mindent
kézben tartasz. Ha nem egyezel bele, akkor már csak a színpadon tudok
neked munkát adni, világos? És végig is kell csinálnod, a megbízásod nem
csak addig tart, míg golyót eresztek az írbe.
Idegesen feszengtem. Nem vicceltek, akik könyörtelennek nevezték
Nassirt. Úgy tudta manipulálni az embereket és a helyzetet, hogy pontosan
a számára legjobb végeredmény szülessen. Úgy éreztem, semmi
mozgásterem nem marad, ha belemegyek ebbe. Jóval több felelősséggel is
járt, mint amire számítottam, amikor kitaláltam, hogy munkát kérek tőle.
Fogalmam sem volt, hogyan kell egy sztriptízbárt vezetni, és hogyan fogok
elboldogulni több tucat, a Point tüzében edzett amazonnal. Azt sem
tudtam, Titus mit szól majd hozzá, ha Nassirnak dolgozom. Világosan
megmondta, mit gondol Nassir üzleti tevékenységéről és arról, hogyan
kerüli meg a bosszantó kis törvényeket és jogszabályokat. De hát ezen
kívül nem is volt más lehetőségem. Míg a leszámolásra várok Connerrel,
legalább segíthetek pár nőtársamon, mielőtt eljön számomra az ítélet napja.
– Ha gondoskodsz róla, hogy minden törvényes, minden tiszta maradjon,
és Titusnak ne legyen oka kételkedni bennem, akkor benne vagyok.
Race felnevetett és úgy hátba vágott, hogy csaknem előreestem,
miközben Nassir szigorúan végigmért.
– A zsaru véleménye ilyen sokat számít neked?
Felszegtem a fejem, hogy mindhárman jól lássák, milyen komolyan
gondolom:
– Ez az egyetlen, ami számít!
Chuck felnevetett mögöttem. – Üdv a családban, kicsi lány! Ez izgalmas
lesz!
Az izgalmas még enyhe kifejezés volt arra, ami rám várt. Bármit
csináltam, a város csak egyre erősebben szorított a markában. Legalább
volt annyi magamhoz való eszem, hogy tudjam, ha ellenkezem, a szorítása
csak még fojtogatóbbá válik. Keelyn is hamarosan rájön majd, amire én is:
ha egyszer visszatérsz ide, már tudod, hogy örökre itt maradsz, és ez a
tudat valamiért különös megnyugvással töltött el. Vagy belehalok abba,
hogy az otthonomat próbálom védeni, vagy az otthonom fog előbb-utóbb
megölni. Mindannyiunkra ugyanez a sors várt, pontosan ettől váltunk –
ahogy Chuck is fogalmazott – egy családdá. Ugyan a létező
legelcseszettebb családdá, de ettől még összetartoztunk.
Micsoda mázlisták voltunk!
 16. FEJEZET

TITUS
FELRIADTAM, amikor az állam leesett az öklömről, amire a fejemet
támasztottam. Elbóbiskoltam Bax kórházi szobájában üldögélve, miután
vad SMS-csatát vívtunk, mert kapcsokkal és drótokkal az állában nem
tudott rendesen elküldeni a fenébe. Dovie nem tágított mellőle azóta, hogy
egyik éjjel akarata ellenére elküldte. Most azért voltam egyedül én
mellette, mert Dovie-nak haza kellett szaladnia kicsit rendbe szedni a
házat, mielőtt Baxet kiengedik. Már két héttel korábban kiengedhették
volna, de visszaesett, miután a szilánkosra tört bokáját tartó csavarok közül
az egyik elmozdult, és csúnyán elfertőződött a sebe. Emiatt újabb műtét és
újabb hosszas lábadozás következett.
Bax követelte, hogy Dovie rendes ágyban töltse az éjszakát, és pihenje ki
magát, de mivel Dovie nem akarta egyedül hagyni, végül belement, hogy
üzenjen nekem, és megkérjen, maradjak mellette, míg haza nem engedik.
Egész aranyos volt, ahogy az ultrakeményfiú öcsém beadta a derekát a
tűzrőlpattant vörös hajú lánynak. Dovie nem akarta egyedül hagyni, ezért
szólt nekem, én pedig bementem hozzá, hogy mellette legyek. Miután
Dovie elment, Bax cseszegetni kezdett, miért nem segítettem neki távol
tartani a barátnőjét. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, valójában őrülten
aggódik Dovie-ért, és azt hiszi, nagyobb biztonságban lenne messze tőle és
az egész Roark-kalamajkától. A saját érdekében akarta eltaszítani magától,
de Dovie túl okos és túl makacs volt ahhoz, hogy ebbe belemenjen.
Oda-vissza üzengettünk, míg végül Bax elfáradt, és elszundított. Egy
ideig néztem, ahogy alszik, és megdöbbentett, mennyire másnak tűnik így.
Mindig is robusztus volt, akár egy kamion, most viszont csaknem
törékenynek láttam. Az arccsontjai kiálltak, a szeme sarkában a
csillagtetoválás élesen és baljósan kiugrott hirtelen beesetté vált arcából.
A kulcscsontja szögletesen kikandikált a kórházi ruhája nyaka alól, izmos
válla és karjai döbbenetesen lesoványodtak. Ha nem lett volna az arcán a
tetoválás és a mindig letörölhetetlen gunyoros mosoly, amitől még
álmában is felfelé görbült a szája egyik szeglete, úgy nézett volna ki, mint
bármelyik éhező utcagyerek. Kisgyermekkora óta nem láttam ennyire
„Shane”-nek „Bax” helyett. Ekkor döbbentem rá, nem egyszerűen aggódik
Dovie-ért, hanem egyenesen retteg attól, hogy ilyen állapotában képtelen
lenne vigyázni rá. Attól félt, még cserben hagyja, ezért is akarta, hogy
elmenjen. De hála az égnek, Dovie-nak esze ágában sem volt így tenni.
Leültem a kórházi ágy mellé, és elgondolkodtam. Bax mindent
megpróbált, hogy vigyázzon Dovie-ra, akár még az akarata ellenére is.
Ezzel szemben én kezdettől fogva Conner orra előtt lóbáltam Reeve-et.
Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogyan lököm be őt nap mint nap az
oroszlán barlangjába, amikor elviszem a Spanky’s-be és magára hagyom,
hogy egyedül boldoguljon a Pointban. Búcsúzóul megcsókol, és kiperdül a
kocsiból a hosszú lábaival, aztán úgy sétál be a sztriptízbárba, mintha a
világon semmi veszély nem fenyegetné, mintha nem lenne hatalmas
céltábla a hátán, én pedig hagyom, hadd menjen. Mégis milyen férfi tesz
ilyet?
Pedig nagyon is fontos volt számomra, tudtam, hogy ez a dolog kettőnk
közt már nem viharos gyorsasággal közeledik a vége felé, és tovább fog
tartani az után is, hogy leszámolok Roarkkal. Reeve a részemmé vált. Ott
lakott bennem, ugyanabban a ketrecben, amiben a szörnyeteget is
tartottam, és úgy tűnt, jól érzi ott magát. Akkor mégis hogyan voltam
képes együtt élni a tudattal, hogy minden áldott nap kockára teszem az
életét? Miközben az öcsém, akit saját magán kívül soha senki és semmi
nem érdekelt, igyekezett becsületes emberré válni, hogy a barátnőjének
megfeleljen, én miért csináltam ennek épp az ellenkezőjét? Amikor az
életem a feje tetejére állt, miért nem tettem semmit, hogy visszafordítsam?
Undorodtam magamtól, amikor erre gondoltam. Reeve túl értékes ehhez.
A gyászából fakadó rossz döntéseit leszámítva egy kivételes és csodálatos
nő, akinek aranyból van a szíve. Jobbat érdemel annál, mint amit eddig
adtam neki. Olyasvalakit, aki hajlandó ugyanannyi kockázatot vállalni,
amennyit ő. Megérdemelte, hogy őt is ugyanúgy védelmezzék és
babusgassák, ahogyan Bax tette Dovie-val, és ugyanúgy gondoskodjanak a
biztonságáról, mint Race Brysenéről, valóságos erődöt építve köré. Reeve
jobbat érdemelt nálam.
Elővettem a mobilom, és írtam neki egy SMS-t, hogy megkérdezzem,
hogy telik az estéje. Teljesen belebolondult abba a förtelmes sztriptízbárba.
Jó szokása szerint életet lehelt egy lepusztult, viharvert dologba, bevetve
minden dörzsöltségét és eredeti stílusát. Visszaadta a méltóságát egy tucat
megcsömörlött, életunt táncosnőnek. Ugyan nem jártam bent a bárban,
mióta átvette a vezetését, de már kívülről is egész más helynek tűnt.
A graffitiket lemosták a falakról, és eltűnt az ócska pink neonreklám, ami
azt hirdette, „lányok-lányok-lányok”. A parkolót biztonságosan
kivilágították, levették még a nevetséges Spanky’s táblát is. A helyére a
Moulin Rouge stílusát idéző antik cégér került, hogy lágy fényekkel
hívogassa be az embereket a frissen felépített birodalomba. Elegáns volt,
szexis, remekül illett a hely szelleméhez. Míg a táncoslányok valóban egy
egész birodalmat alapoztak meg a meztelenségükkel és a ringó
csípőjükkel, Reeve felépített számukra egy saját erotikus királyságot, és
hatalmat adott nekik. Láttam rajta, milyen büszke rá, valahányszor
belenéztem csillogó tengerkék szemébe. Boldoggá tette, hogy olyan nőkön
segít, akikkel azonosulni tudott. Azt hiszem, picit úgy érezte, hogy ezt a
kishúgáért is teszi, akit felőrölt és elpusztított a Point. Azért dolgozott,
hogy egyetlen fiatal lány se juthasson az ő szomorú sorsára.

Indulok haza. Otthon találkozunk!

A válaszát látva összeráncoltam a homlokomat. Booker azóta nem került

elő, hogy letették érte az óvadékot, ezért mindenki azon töprengett, és azt
kérdezgette, vajon hová tűnhetett. Reeve pedig magára maradt, csak a
szövetségiek és Nassir tartották szemmel, amikor én nem voltam mellette.
Utáltam arra gondolni is, hogy egyedül mászkál az utcán. Szörnyen rosszul
végeztem a dolgom.
Ekkor mintha csak olvasott volna a gondolataimban, újabb üzenet
érkezett:

Chuck hazavisz. Ne aggódj értem!

 Hangosan káromkodtam, és visszaírtam neki, reggelig nem érek haza,
mert megígértem Dovie-nak, hogy Bax mellett maradok. Reeve erre egy
szomorú arcot küldött vissza, amitől összeszorult a szívem. Ő épp úgy nem
akart egyedül lefeküdni, ahogy én sem akartam, hogy nélkülem bújjon
ágyba. Jobban kell igyekeznem, és kimutatni neki, milyen fontos
számomra a biztonsága, hiszen minden másodpercben az életét
kockáztatta. Nem hagyhattam, hogy Bax túltegyen rajtam. Nem engedte a
versengő természetem, sem a Reeve iránt táplált egyre mélyebb és erősebb
érzelmeim.
Válaszoltam neki, hogy gondoljon rám, mielőtt elalszik, mire visszaírt,
ha rám gondolna az ágyban, biztos nem az alváson járna az esze. Hangosan
felnyögtem a csendes kórházi szobában, és a homlokomhoz kocogtattam a
mobilomat. Tényleg tökéletes volt, a jó és a rossz eszményi keveréke, és
egyik részével sem tudtam betelni.
Hátradőltem a túl kicsi székben, és hálával figyeltem, ahogy Bax
mellkasa emelkedik és süllyed, míg a légzését hallgatva egyszer csak
elnyomott az álom. Nem volt túl kényelmes a helyzet, és amúgy sem
szoktam mélyen aludni, ezért rögtön felriadtam, amikor az állam lecsúszott
a kezemről. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és a sötétben pislogva
próbáltam kitalálni, hány óra lehet. Felálltam és kinyújtóztam, amitől
minden egyes gerinccsigolyám fájdalmasat roppant. Túlságosan nagydarab
voltam ahhoz, hogy macska módjára összekuporodva aludjak egy székben.
Hátrasimítottam rövid hajamat, és a telefonomban az e-maileket
pörgettem, amikor egyszerre kinyílt az ajtó, és feltűnt az ismerős tűzvörös
hajkorona.
Dovie lábujjhegyen bejött, halkan, akár egy macska. Amikor meglátott
éberen ülve a sötétben, lassan pislogott, majd lazán megvonta a vállát.
– Nem alszom otthon nélküle.
Odament az ágyhoz, és az ujja hegyével megcirógatta Bax csillagát.
– Aggódik, hogy nem tud vigyázni rád – suttogtam, de Dovie
meghallotta, és bólintott. Lerúgta a vászon tornacipőjét, és felpattant az
ágy szélére.
– Tudom, de én is tudok mindkettőnkre vigyázni, míg ő jobban lesz.
Ehhez is hozzá kell szoknia.
Bax álmában motyogott valamit, és ösztönösen kinyúlt Dovie felé, aki
erre odabújt hozzá és sovány, behorpadt mellkasára tette a kezét.
– Vigyázunk egymásra. Így működik a szerelem ezen a helyen.
Mindenben számíthatunk a másikra.
Dovie halkan sóhajtott, amikor Bax elfordította a fejét, és belefúrta az
arcát hatalmas, göndör hajkoronájába. Egyiküket se láttam még így,
ennyire távol a hétköznapok szennyétől és mocskától. Egyszerűen egy
normális szerelmespárnak tűntek, amitől a szívem összefacsarodott.
Baxnek meg kellett járnia a poklot, hogy idáig eljusson. Keményen
megdolgozott ezért a győzelemért.
– Akkor én lelépek, ha te itt maradsz vele. Hívj fel, ha szükséged van
segítségre, hogy hazavidd. Megint nem fér majd a bőrébe, ha már nem lesz
a kórházi ágyhoz kötve.
Dovie halkan kuncogott, és intett felém a sötétben.
– Szeretem, amikor nehezen kezelhető. Az a kedvencem, amikor az
agyamra megy.
– Ti ketten tökéletesen illetek egymáshoz!
– Valójában egyáltalán nem, de máshoz sem, úgyhogy azt hiszem, már
egymás nyakán maradunk az idők végezetéig.
Bax mormolt valamit álmában, és Dovie felé nyúlt törött csuklójú
kezével. Dovie erre megnyugtatóan suttogott neki, és az ujjával tovább
cirógatta a fekete csillagot. Ahogy már mondtam, a Pointban pontosan
ilyen volt a szerelem, és én mindkettőjüknek őszintén örültem.
Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és előhúztam a zsebemből a
mobilom, hogy üzenjek Reeve-nek, mégis visszamegyek a lakásba. Nem
válaszolt, amiből azt gondoltam, biztosan elaludt, hiszen későre járt. Épp
kitolattam a kórház előtti parkolóból, amikor megcsörrent a mobilom. Azt
hittem, Reeve hív vissza, hogy elmondja, még ébren van, és ha hazaérek,
játszunk valami felnőttes huncutságot. A vér megfagyott az ereimben,
amikor a vonal túlsó végéről meghallottam az egyik nyomozó kollégám
természetellenesen nyugodt hangját.
– King nyomozó! Épp most hívtak ki minket a kikötőbe az egyik
emeletes házhoz. Lövöldözést jelentettek, egy halálesettel. A helyszínen
lévő szemtanú kérte, hogy magát hívjuk. Azt mondta, maga is ott lakik.
Levegőt vennem is nehéz volt, miután a tüdőm összeesett és a szívem a
torkomban dobogott.
– A holttest női vagy férfi?
Hallottam a háttérből beszűrődni a bűnügyi helyszínelés jellegzetes
hangjait, és tövig nyomtam a gázpedált, miközben áthajtottam a GTO-val a
városon.
– Férfi, több lövés érte a fején és a mellkasán. Úgy tűnik, betörés és nemi
erőszak kísérlete. Az áldozat azt mondja, önvédelemből lőtte le a támadót.
Azt mondta a helyszínen egy rendőrnőnek, hogy a maga barátnője, és azt
kérte, azonnal értesítsük. – A zsaru köhécselt egyet. – Csinos nő. Csúnyán
elbántak vele, mielőtt meghúzta a ravaszt. De nem akarja, hogy a
mentősök bevigyék, míg maga ide nem ér.
Csúnyán elbántak vele? Vajon mit értett ez alatt a nyomozó?
Az agyamban rögtön a legrosszabb eshetőségek cikáztak. Nem fért a
fejembe, hogy Reeve lelőtt valakit. Egyáltalán honnan szerzett fegyvert?
És hogyan juthatott át a támadó a szigorú, high-tech biztonsági rendszeren,
amit Race szereltetett fel a házban? Egyikre sem találtam magyarázatot, de
ebben a pillanatban csak az számított, hogy Reeve jól van, és akárki is
próbálta bántani, többé már nem lélegzik.
Amikor megálltam a ház előtt, olyan érzésem volt, mintha egy rossz
bűnügyi sorozatot néznék. Villogó szirénák, lepusztult dokkok, unatkozó
bámészkodók, akik csak azt várják, hogy a holttesteket kigurítsák a
hullaszállítók. Mindenütt járőrök és karikás szemű nyomozók, akik a
helyszínt biztosítják, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, egy
alulöltözött, elbűvölő áldozat, akit egy mentőautó hátuljában ülve épp
ellátnak a mentősök.
Reeve hátára csak egy durva plédet borítottak. A haja csapzottan lapult a
fejére, mintha felmosórongynak használták volna. Épp egy zsaruval
beszélgetett, sápadt arcán piros-kék fények cikáztak. Látszólag
nyugodtnak, összeszedettnek tűnt, mintha haja szála se görbült volna. Csak
akkor láttam meg a bántalmazás nyomait, amikről a nyomozó beszélt,
amikor Reeve észrevett és felém fordult.
Az egyik fekete szemöldökén sebtapasz, és már alakult a monokli
sötétkék szeme körül. Felrepedt álla fekete sebvarrócérnával volt
összefoltozva, és amikor felállt és elindult felém, láttam a hibátlan bőrét
elcsúfító horzsolásokat és a zúzódásokat. Amikor megpillantottam a nyaka
körül húzódó élénkvörös csíkot, ökölbe szorult a kezem. Felül csak egy
topot viselt, az egyik pántja leszakítva lógott a vállán. Rajta volt a
túlságosan rövid sortja, amit alváshoz szokott felvenni, és észrevettem,
hogy a térdén szétnyílt és lehorzsolódott a bőr, mintha a földön vonszolták
volna.
Kijött belőlem egy halk „uff”, amikor nekiütközött a mellkasomnak és a
nyakamba fúrta a fejét. Amint átöleltem, kitört belőle a sírás. Csak
zokogott és a teste úgy rázkódott, hogy azt hittem, mindjárt darabokra
hullik. Megsimogattam csapzott haját, és vigasztaló szavakat suttogtam a
fülébe, miközben a nyomozó odabandukolt hozzánk. Rám nézett, aztán
Reeve-re, majd felvonta a szemöldökét.
– Fel kell tennem még pár kérdést.
Összehúztam a szemem, Reeve pedig még erősebben rázkódott a
karjaimban. Nem voltam hozzászokva, hogy egy ilyen beszélgetésnél a
másik oldalon álljak, és a hátam közepére se hiányzott az egész.
– Adjon még egy percet!
– Rendben, de szeretnék még azelőtt visszafeküdni az ágyba, hogy feljön
a nap, ezért tényleg csak egy percet kapnak.
Legszívesebben behúztam volna neki, de most Reeve-nek nagyobb
szüksége volt rám, úgyhogy a füléhez hajoltam és megkérdeztem:
– Roark?
Tudni akartam, végre véget ért-e ez a macska-egér játék, de Reeve csak a
fejét rázta, és a számhoz nyomta nedves arcát, mire gyöngéden
megpusziltam.
– Ki volt az?
– Zero. Épp kijöttem a zuhany alól, lefekvéshez készülődtem, amikor
egyszer csak feltűnt a semmiből. Felismertem, miután egyszer ott járt a
fedett háznál, és Connert kereste. Kés volt nála – suttogta Reeve, majd
felemelte a fejét és hatalmas, rémült szemekkel nézett rám. – Meg akart
ölni!
Lágyan csitítottam, és puhán megcsókoltam a száját.
– De nem sikerült neki. Honnan volt fegyvered?
Erre elfordította a fejét, és megint reszketni kezdett, akár a nyárfalevél.
Felmordultam, és picit erősebben megszorítottam a karjaimmal. – Reeve…
a fegyver?
– Én is épp ezt akartam kérdezni, Miss Black. Ez egy bejegyzetlen,
sorszám nélküli fegyver. Hogyan került magához? – szólt közbe a
nyomozó.
Reeve rám nézett, majd elkapta a tekintetét, és a mellkasa előtt
összefonta a karjait. A földre szegezte a szemét, úgy suttogta:
– A támadó hozta magával.
Ez hazugság volt. Rögtön tudtam, és feszengeni kezdtem a bőrömben.
Kinyitottam a számat, hogy kérdőre vonjam, majd a másik nyomozóra
néztem. Fürkésző tekintettel vizsgált bennünket, és tudtam, ha
megszólalok, abból csak újabb megválaszolatlan kérdések származnának.
– Beszéljék meg egymással a többit, én addig megyek, és felkeltem
Race-t, hogy megkérdezzem, hogyan juthatott át valaki a biztonsági
rendszerén. Mindjárt visszajövök! – Azzal ott hagytam őket.
Éreztem, hogy a hangomból sugárzik a düh, és nem cseng eléggé
együttérzőn, de nem tudtam magamon uralkodni. Reeve hazudott, és még
mindig olyan döntéseket hozott, amik jogi értelemben mindkettőnket bajba
sodortak. Gyűlöltem, hogy még most is a szürke zónában mozog.
Legszívesebben jó erősen megráztam volna, pedig úgy festett, mint akinek
most legfőképp ölelésre lenne szüksége.
Nem is kellett felkeltenem Race-t. Brysen nyitott ajtót, tágra nyílt
szemekkel közölte velem, hogy Race épp lent van a technikussal az épület
biztonsági központjában, és azt próbálják kideríteni, hogyan juthatott be
Zero az erődítménybe. Az alagsorba irányított, én pedig elindultam lefelé,
hogy megkeressem Race-t és az úgynevezett biztonsági szakértőjét.
A szoba ajtaja nyitva állt, és belépve megláttam az egész falat beborító
képernyőket, amelyeken a kamerák élő adása ment. Ott volt előttem az
épület bejárata, a garázs, minden egyes szinten a folyosó, a liftek és a tető
kameráinak képe, és mindegyik azt mutatta, épp mi történik odakint.
– Mi a fene történt itt ma este? – szóltam rájuk hangosan, de sem Race,
sem a másik fickó meg se rezzent. Végül a másik a válla fölött rám nézett a
Buddy Holly-keretes szemüvege mögül, és összeráncolta a homlokát.
Abból, ahogyan a billentyűzetet kalapálta és a biztonsági rendszer
gombjait és kapcsolóit nyomogatta, igazi számítógépes kockának tűnhetett
volna. Csakhogy épp annyira tagbaszakadt és csaknem olyan izmos is volt,
mint én. Mindenütt tetoválások borították, és szigorú tekintetéből úgy tűnt,
nem riad meg sem a termetemtől, sem a haragomtól, ami betöltötte a
helyiséget.
– Az történt, hogy valaki mindent lekapcsolt, aztán kinyitotta a bejárati
ajtót annak a rohadéknak, aki szépen besétált az épületbe.
– Micsoda?
Race megfordult, és rám nézett. Ő is iszonyú dühösnek tűnt, akkor
döbbentem rá, hogy a barátnőjét és annak kishúgát csupán pár emelet
választotta el Reeve-től, és egy idegen a házban számára épp olyan
fenyegető volt, mint számomra.
– Stark levédte a rendszert, hogy senki se férhessen hozzá. A kamerák
folyamatosan rögzítik és szerverekre továbbítják a képet, így mindig van
élő képünk mindenről. Ma este valaki szabályosan kihúzta az egészet a
konnektorból, aztán beengedte azt az alakot. Nincs róla felvétel, ahogy
felmegy a lifttel, de semmiről sincs. Berúgta az ajtót, és rátámadt Reeve-re,
és mivel általában Booker szokott lenni az egyetlen ember rajtuk kívül
még azon az emeleten, senki sem hallotta őt kiabálni. Valaki kihívta a
zsarukat, miután eldördültek a lövések, és akkor egyszerre visszajött
minden kép, mintha csak visszadugták volna a konnektorba.
– Ennyi drága eszközt mégis hogyan lehet ilyen egyszerűen kikapcsolni?
– kérdeztem hitetlenkedve.
– Ez egy számítógép. Azoknak pedig áram kell a működéshez – csattant
fel Stark, a tetovált pasas, aztán folytatta a bütykölést a laptopján. – De van
biztonsági mentés, ami egy külső szerveren tárol mindent, abban az
esetben, ha áramtalanítják a rendszert. Csak beletelik egy kis időbe, mire
beindul, ami épp elég arra, hogy valaki kihasználja az áramszünetet.
– Egyáltalán ki tud erről a helyiségről? Ki tudta, hol kell kihúzni a
csatlakozót? Biztos nem Roark, és nem is a bábja.
Race beletúrt borzas hajába, és összenézett a számítógépes fickóval.
– Most játsszuk le a korábbi felvételeket, hogy kiderítsük. Csak páran
tudnak a szoba létezéséről, de még kevesebben ismerik az ajtó belépési
kódját.
A tekintete azt üzente, már tudja a választ, csak a bizonyosságra vár.
Halkabbra vettem magam, és megkérdeztem:
– Hogy került Reeve kezébe fegyver?
 Race szeme színe sötétzöldre változott. – Te vagy a nyomozó, Titus!
Nyomozd ki!
Idegesen kifújtam a levegőt az orromon, akár egy dühöngő bika, amikor
egy ismerős arc jelent meg az épület bejáratát figyelő kamera felvételén. –
Booker!
– Pontosan! – vágta rá Race. Ekkor kapcsoltam, hogy a kérdésemre
válaszolt, nem látta azt, amit én a képernyőn.
– Úgy értem, Booker itt járt a bejáratnál, és kurva nagy szarban lesz, ha ő
adta Reeve-nek a fegyvert. Óvadék ellenében van szabadlábon, vissza
fogom küldeni a rács mögé.
Race erre megfordult, és láttam, ahogy szinte kővé dermed. Feszülten
nézte, amint Booker besétál a bejárati ajtón, egész idő alatt a biztonsági
kamerákat figyelve, aztán beszáll a liftbe, és amikor megnyomta az alagsor
gombját, Race jól láthatóan összerezzent.
– Bassza meg!
– Azt hittem, a te embered! – szólalt meg Stark, miközben Booker leért
az alagsorba és a kamerák követték egészen eddig a szobáig. Az ajtó előtt
megállt, és még egyszer belenézett a kamerába, mielőtt beütötte a kódot,
majd az ajtó kinyílt és minden elsötétült. – Áruló van köztünk, főnök!
Race ökölbe szorította a kezét, és felváltva nézett a számítógépes fickóra
és rám.
– De hát kedveli Reeve-et! Miért akarná szándékosan veszélybe sodorni?
– Nagyon fura volt, ahogy végig a kamerákat figyelte. Tudta, hogy látni
fogod a felvételeken.
Race a fejét csóválta.
– Ezt nem értem!
 Felhördültem.
– Nekem nem kell érteni! A saját szememmel láttam őt a felvételeken,
úgyhogy megy vissza a rács mögé. Reeve-et ma csaknem megerőszakolták
és megölték!
Race felhúzta az egyik aranyszőke szemöldökét, és megkérdezte:
– Akkor valóban jól jött neki a fegyver, amit azért kapott valakitől, hogy
megvédje magát, nem gondolod? Ez a történet végződhetett volna sokkal
rosszabbul is, nem igaz, Titus?
Farkasszemet néztünk, és egyikünk sem tágított az igazától. Stark ekkor
megköszörülte a torkát, hogy megtörje a feszültséget.
– Hahó, mi egy csapatban játszunk, emlékeztek? A haragotokat inkább
arra a pasasra irányítsátok, aki a rosszfiút beengedte az ajtón!
Én fordítottam el elsőként a fejem. A képernyőre néztem, és úgy
éreztem, mintha Booker egyenesen engem bámulna.
– Ha megtalálom, megy vissza a sittre!
Race elhúzta a száját.
– Ha én találom meg, nem marad belőle semmi, amit sittre vághatsz.
Az egész városban ez az egyetlen biztonságos hely, amitől megfosztott
engem és a családomat. A világon nincs erre elég jó magyarázat.
Korábban ilyenkor mindig rászóltam Race-re, ne mondjon előttem
ilyesmit, hiszen zsaru vagyok, és így már minden előre megfontolt
szándékká válik. Most azonban annyit mondtam:
– Csak el ne kapjanak! – Azzal sarkon fordultam, és visszamentem
Reeve-hez.
Már a GTO-ban ült az anyósülésen. Valaki hozott neki egy pulcsit, de
mielőtt beszálltam a kocsiba, már láttam, hogy reszket, mint a kocsonya.
Megkérdeztem a nyomozót, hazavihetem-e végre, mire az csak dörmögött
egyet, majd azt mondta, Reeve-nek óriási szerencséje volt.
Amikor beültem a volán mögé, észrevettem, hogy csendben potyognak a
könnyei.
– Jól vagy? – Még mindig haragudtam rá, amiért hazudott a zsarunak, és
velem sem volt őszinte, de nyilvánvalóan gyöngédebb bánásmódra volt
szüksége, mint amiben szívem szerint részesítettem volna.
– Igen. Hová megyünk? A lakásba nem mehetünk vissza, míg
helyszínelnek.
– Hozzám – feleltem. A házam ugyan nem volt olyan biztonságos, mint a
lakás, de a történtek után bebizonyosodott, hogy még az az erőd sem
áthatolhatatlan.
– Rendben – felelte Reeve fáradt, összetört hangon. Olyan elkeseredett
volt, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem a kezem a térdére. De amikor
hozzáértem, összerezzent és elhúzódott, mire összeszorítottam a fogam.
Erre rám nézett, és megint csorogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj!
Halkan káromkodtam.
– Ne kérj bocsánatot! Kemény éjszakád volt. Majd később beszélünk
róla, mindenről.
– Mi van, ha én nem szeretnék mindenről beszélni? – kérdezett vissza.
Hallottam, ahogy a hangjába visszatér az erő, ami kivételes tartást adott
neki, és a büszkeségtől kidülledt a mellkasom. Az én nőm tudta, hogyan
álljon meg a saját lábán, tudott küzdeni, megvédte magát, és ettől kicsit
kevésbé éreztem magamat seggfejnek, amiért minden áldott nap kockára
tettem az életét.
 – Nincs más választásod. Erről szól a több, Reeve. Te meg én, jóban-
rosszban. De ez várhat holnapig.
Erre elfordította a fejét, és nekidöntötte a kocsiablaknak.
– Holnap már más nap lesz, de én ettől még ugyanaz a lány maradok,
Titus. És nem fog neked tetszeni, amit el kell mondanom.
– A történethez hozzátartozik, hogy egy férfi bántani akart téged, én
pedig nem voltam itt, hogy megakadályozzam. Egyedül voltál, féltél, és az
életedért kellett harcolnod. Mérget vehetsz rá, nem fog nekem tetszeni,
amit el akarsz mondani, Reeve. De végig foglak hallgatni, és mindent
megbeszélünk, mert bíznod kell bennem, hogy többé ne hazudj nekem.
– Mindig is bíztam benned. Ahhoz kell hozzászoknom, hogy te
megbízhass bennem.
– Akkor majd együtt hozzászokunk.
Reméltem, hogy ezek nem csak üres szavak, amiket vigasztalásképp
mondok neki. Hinni akartam benne, hogy sikerül valamiféle közös
nevezőre hoznunk az én fekete-fehér világomat az ő homályos szürke
világával. Amikor újra a térdére tettem a kezem, nem rezzent össze és nem
húzódott el, hanem megfogta a kezem, és megszorította.
 17. FEJEZET

REEVE
TITUS HÁZA picit olyan volt, mint ő maga. Kívülről takaros és
szabályos, tökéletesre nyírt gyeppel, belül viszont szétszórt és rendezetlen.
A berendezésből kitűnt, hogy egyedül, agglegényként él itt. Sehol sem
látszott női kéz nyoma, csak pár vaskos, sötét bútora volt, telepakolva
levetett ruhákkal, üres sörösüvegekkel és kajásdobozokkal. Ha nem a saját
szememmel látom, el sem hiszem, hogy ilyen rendetlen.
Kimerült voltam, és minden porcikám fájt, ezért az elszámoltatás helyett,
ami még rám várt, inkább megkérdeztem, használhatom-e a fürdőszobát,
hogy egy kicsit összeszedjem magam. Azt felelte, várjak egy percet, aztán
hallottam, ahogy lázasan pakolászik odabent, hogy rendbe hozza a fürdőt,
mielőtt meglátom, milyen ember lakozik valójában a jelvénye mögött.
Legalább húsz percbe telt neki, aztán kijött értem, és a gőzölgő vízzel teli
kádhoz vezetett, majd megvárta, míg bemászom. Nézte, ahogy sajgó
testem elmerül a vízben, aztán azt mondta, hoz nekem valamit, amit
felvehetek, mert ami rajtam volt, csupa szakadt vagy kölcsönkapott ruha
volt. Bólintottam, és néztem, amint merev léptekkel kimegy a fürdőből.
 Dühös volt, de próbálta leplezni, és igyekezett gyöngéden bánni velem.
Haragudott rám, mert hazudtam neki, és magára, mert nem volt ott, amikor
szükségem lett volna rá, és nem tudtam eldönteni, melyik dühíti jobban.
Azt sem tudtam, képes leszek-e még a szemébe nézni, miután elmondom
neki, miért volt nálam a fegyver és mi volt az eredeti tervem. Azt mondta,
mindent megbeszélünk majd, de tudtam, hogy megint csalódást okozok
majd neki. Abban sem voltam biztos, az ő erkölcsi normáival egyáltalán
szóba áll-e még velem, miután megtudja, hogy szándékosan kiterveltem
egy ember megölését. Ezt bárkinek nehéz lenne megemészteni, de
különösen egy olyan férfinak, akinek ennyire szigorú elvei vannak arról,
mi helyes és mi helytelen.
Az államon az öltéseket nem érhette víz, ezért csak a vállamig merültem
el a kádban, miközben próbáltam óvatosan lemosni a karom és a lábam
sérüléseit. A hajam sötét felhőként lebegett körülöttem, és nagyon oda
kellett figyelnem a légzésemre, nehogy újra remegni és sírni kezdjek.
Nem sok minden tudott még megijeszteni. Sok rosszat láttam, sokat
veszítettem és rengeteget szenvedtem már életem során, de amikor Zero
váratlanul rám támadt az egyetlen helyen, ahol védve voltam, úgy éreztem,
soha többé nem lehetek biztonságban. Egyszerűen ott termett, egyetlen
hang nélkül, és amikor rám vetette magát, rögtön tudtam, meg akar ölni
Conner utasítására. Csakhogy a tekintete azt üzente, jóval több szenvedést
és fájdalmat akar okozni, csupán a saját szórakozására.
Könyörtelen külsejű férfi volt. Rögtön felismertem a kopasz fejéről és a
gondosan borotvált kecskeszakálláról. Rám vigyorgott, amikor
felsikoltottam, és megvillant a kezében a kés, amivel megvágta a karom
húsosabb részét, mielőtt még észbe kaptam volna, hogy védekezzek.
Egyedül voltam a fürdőszobában, pizsamában, teljesen védtelenül.
Életemben nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak. Egyáltalán
nem volt egyenrangú a küzdelem, és amikor végre ráeszméltem, hogy
kiabálnom kell és menekülni, Zero ököllel behúzott az arcomba. Az ütés
erejétől térdre rogytam.
Belemarkolt a hajamba, és a fejemet a sliccéhez húzta, a kése hegyét az
arcomhoz érintve.
– Nem csodálom, hogy Conner begerjedt rád! Közvetlen közelről még
jobban tetszel!
A kés éles pengéje és durva szavai kijózanítóan hatottak rám. Fogalmam
sem volt, hogyan jutott be a lakásba, de tudtam, csak egyikünk sétálhat ki
élve az ajtón.
– Conner őrült! Életeket tesz tönkre egy szociopata miatt, aki még csak el
sem ismerte fiának, míg rá nem jött, hogy a hasznára lehet!
Nem gondolkodtam, csak nekilendültem, és a homlokommal jó erősen
lefejeltem a slicce mögötti legérzékenyebb testrészét. Összegörnyedt, és a
pillanatnyi sokkját kihasználva kiszabadultam a szorításából. Térden
csúszva menekültem ki a fürdőszobából, jókora hajcsomót hagyva Zero
markában. Káromkodott és utánam vetette magát, de én gyorsabb voltam,
és amint sikerült kikúsznom a fürdőből, felpattantam és rohanni kezdtem a
lépcsőhöz.
A Glock még mindig ott lapult a táskámban, miután Booker azóta sem
került elő. Noha még azt sem szívesen ismertem volna be senkinek, hogy
nálam van a fegyver, ebben a pillanatban mindennél jobban örültem, hogy
még nem szabadultam meg tőle.
Már félig leértem a lépcsőn, amikor hátulról olyan erős ütés ért, hogy
felemelkedtem a lépcsőfokról, és szabályosan lerepültem a földszintre.
A lábam se érte a földet, arccal előre lezuhantam a padlóra, a hátamon
Zero teljes súlyával. A fogammal átharaptam az alsó ajkamat és az állam
olyan erővel csapódott a fapadlóba, hogy egy pillanatra elsötétült előttem
minden. A tenyeremről és a térdemről akkor jött le az első réteg bőr,
amikor kétségbeesetten próbáltam valami fogódzót keresni a padlón, hogy
megszabaduljak a hátamra nehezedő jókora tömegtől.
Zero káromkodott, és mindennek elmondott, aztán a hátamra fordított, és
ráült a derekamra. A kés pengéje összekaristolta a mellkasomat, miközben
ököllel hadonásztam felé, és próbáltam belekarmolni. Ő csak gúnyosan
nevetett a küzdelmemen, és levágta rólam a felsőm egyik pántját.
Felüvöltöttem, amikor elmondta, milyen gusztustalan dolgokat fog
művelni velem, miközben a kését végighúzta a mellkasomon. Kiabáltam,
ahogy a torkomon kifért, de ez látszólag csak még jobban felingerelte.
Lehajolt, és beleharapott meztelen mellembe, amiről lehúzta a felsőt.
Az egyik kezével ellökte kapálózó karjaimat, a másikat a nyakam köré
kulcsolta.
Pánikot és a vesztemet éreztem, ahogy egyre erősebben szorította a
torkomat, és a pengével körözött csupasz bőrömön. Hiába kalimpáltam a
lábaimmal, ő csak folytatta, hogy Conner elmesélte neki, milyen dögös
vagyok az ágyban. Csak mondta és mondta, milyen obszcén és mocskos
dolgokat művelt magával, miközben engem figyelt az elmúlt egy
hónapban. Belegondolni is visszataszító volt, még annál is rémisztőbb,
mint hogy rajtam ült és fojtogatott.
Már kezdtem színes pöttyöket látni magam előtt. Levegőre volt
szükségem, de bárhogy is próbáltam lefejteni a torkomról erős kezét, nem
engedett egy centit sem. Hallottam, amint a mobilom megcsörrent valahol
a táskámban. Zero erre megint felnevetett és szájon csókolt, miközben úgy
kapkodtam levegőért, akár egy partra vetett hal.
– A zsaru hív? Gondolj csak bele, micsoda élmény lesz számára, amikor
majd megtalál! Összeverve és felhasítva. Bemocskolva, egy másik férfi
által megbecstelenítve. Bárcsak itt lehetnék, hogy lássam az arcát! Conner
el lesz ragadtatva!
Muszáj volt valamit tennem, és mivel a harc nem vezetett sehová, úgy
döntöttem, nem ellenkezem. A földre ejtettem a karjaimat Zero mellett.
Nem rugdostam a lábaimmal, és nem ficánkoltam a csípőmmel. Kővé
dermedtem, és úgy feküdtem alatta, mintha máris hulla lennék. Láttam a
diadalt megcsillanni üveges tekintetében, és újra a számhoz nyomta az
undok, kegyetlen száját.
– Jobban szeretem, ha ellenkezel, de így is jó!
Erőt vettem magamon, nehogy egyetlen izmomat is megmozdítsam,
miközben lassan engedett a szorítása a torkomon, és a kés pengéjét
végighúzta a nyakamon, az izgalomtól vadul lüktető ütőerem fölött.
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, vagy felmérhettem volna a
kockázatokat, felemeltem a fejem a padlóról, mintha csak vissza akarnám
csókolni, és teljes erőmből ráharaptam az ajkára. Éreztem, ahogy a húsa
felreped, és ömleni kezd belőle a vér, de megint sikerült őt kibillentenem
az egyensúlyából, és ezt kihasználva gyorsan kikecmeregtem alóla.
Miközben szabadulni próbáltam, a kés pengéje fájdalmasan felhasította a
bőrömet, de egy pillanatig sem törődtem a vágás súlyosságával, csak
rohantam a táskámhoz. Csaknem azon nyomban elsírtam magam, amint
megéreztem az ujjaim alatt a fegyver hűvös fémjét.
 Zero megint közeledett, éreztem a hátamban. Ezért kibiztosítottam a
fegyvert, megfordultam, és célzás nélkül meghúztam a ravaszt. Csak
lőttem és lőttem, minden egyes durranás hangosabb volt az előzőnél.
Addig lőttem, míg a tár ki nem ürült, és úgy éreztem, mintha közben a
vállam is kificamodott volna. Az egész lakásban vér- és puskaporszag
terjengett, amikor Zero összerogyott és a lábam előtt elterült a padlón.
Nem sikerült minden lövéssel eltalálnom, de ahhoz épp eleget kapott, hogy
többé már ne jelentsen veszélyt. A kés ott feküdt ernyedt teste mellett a
padlón, haszontalanul, az egyre növekvő vértócsában.
Amikor hívtam a rendőrséget, már azzal fogadtak, hogy úton vannak ide
az egységek, miután bejelentést kaptak a lövöldözésről. Megmondtam a
diszpécsernek, van a helyszínen egy holttest, aztán hirtelen felbukkant az
ajtóban Race és Brysen. Kitereltek a lakásból, és ezernyi kérdést tettek fel.
Senki sem hallotta a sikoltásaimat, de a fegyverdörgésre bezzeg mindenki
felriadt. Mielőtt még válaszolhattam volna nekik, és egyáltalán tudatosult
volna bennem, hogy erősen vérzek és valószínűleg sokkos állapotba fogok
kerülni, megjelent előttem egy fura nyomozó, és újabb kérdéseket tett fel,
míg én csak azt hajtogattam, hogy Titust akarom.
Az én zsarumat akartam.
Épp amikor erre gondoltam, egyszerre kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és
megjelent hatalmas alakja a hozzá képest apró fürdőszobában.
– Minden rendben idebent?
Észre sem vettem, hogy a víz már kihűlt, és csak ülök a kádban és sírok.
Megdörzsöltem az arcomat, és próbáltam kikászálódni a kádból.
– Igen, csak még egy percet kérek – hüppögtem. Folyamatosan
harcoltam valakivel, valamivel, vagy épp saját magammal. Nem voltam
hozzászokva, hogy áldozat legyek, sem ilyen gyönge és erőtlen.
Fel se tudtam állni. Mielőtt még kiszállhattam volna kádból, Titus
átfogott erős karjaival, és magához ölelt, közben eláztatva a ruháját és az
egész fürdőszobát. Nem ellenkeztem. Csak átkaroltam izmos nyakát, és
hagytam, hogy a víztől és a könnyektől csöpögve átvigyen a hálószobába.
Rögtön észrevettem, hogy mialatt én a kádban voltam, ő sebtében
kitakarította a hálószobát. Sehol egy ledobott ing vagy zokni, az ágy pedig
frissen áthúzva. Sajgó arcomat a mellkasához nyomtam, és a
szívdobogását hallva felsóhajtottam.
– El sem hiszem, milyen rendetlen vagy. Sosem gondoltam volna rólad.
Erre felmordult, és picit áthelyezte a súlyomat, hogy félkézzel felhajtsa a
takarót, aztán letett az ágy közepére. Egy percig csak némán nézett, aztán
vetkőzni kezdett. Ezzel a műsorral dollármilliókat kereshettem volna, ha
pénzt szedek más nőktől, hogy nézhessék. Kár, hogy kapzsi voltam, és
örökre csakis magamnak akartam a rengeteg gyönyörű, feszes izom és
kreolbarna bőr látványát.
– Én vagyok az egyetlen, aki látja, ezért sosem érdekelt igazán, hogy
rendet tegyek. Nem is töltök itt túl sok időt.
Ez megint csak jellemző volt Titusra. Ő volt az egyetlen, aki ismerte a
sötétséget, ami a szívében lakozott. A szörnyeteg magányos volt, én
voltam az egyetlen, akit valaha is beengedett a ketrecébe. Szüksége volt
rám. Csak remélni tudtam, hogy ez így lesz azután is, miután elmondom
neki az utolsó piszkos titkomat is.
Amikor már ő is meztelen volt, akárcsak én, kinyúlt, és lekapcsolta a
lámpát, aztán bebújt mellém az ágyba. Noha már rég hajnalodott és a világ
többi része épp most ébredezett, mi épp aludni készültünk.
 Átkarolt, és szorosan a mellkasához húzott.
– Már holnap van – mormolta.
Tudtam, hogy beszélgetni akar, de még nem álltam készen rá.
– Akkor is holnap lesz, ha felébredünk. Csak pihenjünk egy kicsit!
Szükségem volt alvásra, még soha ennyire nem vágytam a felejtésre.
Megpuszilta a hajamat, és lágyan cirógatta duzzadt és felhorzsolt karomat,
amivel átöleltem.
– Jól van. Pihenjünk! Mellesleg büszke vagyok rád! Rettenthetetlen
harcos vagy, Reeve!
Fohászkodtam, hogy akkor is így gondolja, miután felébredtem, és
elmondtam neki a történetemet. Végzetesen kimerült voltam a saját
érzéseimtől, és amikor megéreztem a teste melegét, a biztonságot, hogy
végre a karjaiban lehetek ez után a rémálom után, már nem tudtam tovább
nyitva tartani a szemem. Az egyetlen, ami ellen nem akartam küzdeni, az
álom és egy kis haladék volt.

CSODÁLATOS álmot láttam. Telis-tele volt felfedező kezekkel, gyöngéd

csókokkal, a bőrömet lágyan cirógató hajszálakkal. Szeretett ajkak
suttogták a nevemet, és még soha életemben nem éreztem magam nagyobb
biztonságban.
Aztán egy csapásra minden szertefoszlott, és üldözni kezdtek.
Az életemért rohantam, és a torkomban egy elfojtott sikollyal és az
arcomon patakokban csordogáló könnyekkel ébredtem. Felültem az
ágyban, és lenéztem Titusra. Világító kék szemével aggódón, egyszerre
féltőn és feldúltan nézett. Hátrasimítottam a hajam, és a kezemet zakatoló
szívemre tapasztottam. Erre kinyúlt felém, és a hüvelykujjával letörölte a
könnyeket nedves arcomról. Fájdalmasan gyöngéd gesztus volt, annyira
szokatlan tőle, hogy reszketni kezdtem. Titus sokféle tekintettel nézett rám,
amióta visszatértem az életébe, de nem hagyhattam, hogy a sajnálkozó is
köztük legyen. Megértettem a kockázatokat… mindet… ezt tudnia kellett.
Ráhajoltam, és megcsókoltam lefelé görbülő száját.
– Jól vagyok! Legalábbis rendbe jövök.
Végignézett rajtam, aggódón szemlélve összekaszabolt nyakamat és a
feldagadt szememet.
– Nem vagy jól!
Ez úgy hangzott, mintha a zsaru mondta volna, nem pedig a meztelen,
vérforralóan szexis férfi, aki könnyedén kitörölhette volna valamennyi
rossz emlékemet, sokkal jobbakkal helyettesítve őket.
Talán nem volt semmi értelme, mégis azt akartam, hogy szeretkezzen
velem. Hogy a szívem érte dübörögjön és ficánkoljon a mellkasomban,
nem azért, mert riadt és feldúlt vagyok. Titus minden rossznak, minden
tragikus és esztelen dolognak képest volt értelmet adni. Maga volt a jóság,
és most mindennél jobban szükségem volt rá, hogy betöltsön.
– Rendbe jövök! Gyógyíts meg engem, Titus!
Felnyögött a hajnali fényben, de nem tudta leplezni, ahogy a pillantása
megváltozott, és mivel mindketten meztelenek voltunk, nem lehetett nem
észrevenni, hogy a teste is ébredezni kezdett. Újra megcsókoltam, de
ezúttal már átölelte a nyakamat közben.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Kemény éjszakád volt.
– Te meg én együtt, mindig jó ötlet. Szükségem van erre!
Tudtam, hogy soha nem hagyna cserben, amikor szükségem van rá.
Túlságosan gondoskodó volt ahhoz, hogy nemet mondjon.
 Felsóhajtott, és megpuszilta az arcom sérült felét. Aztán megcsókolta a
nyakamat, ott, ahol a pulzusom lüktetett a felajzottságtól és a vágytól.
A borostái dörzsölték érzékeny bőrömet, ahogy a szájával haladt egyre
lejjebb, meztelen mellkasomtól egészen hullámzó hasamig.
A bőröm bizsergett a bódító gyönyörtől, és a szívem egyre hevesebben
vert, hogy utolérje a testem ficánkolását a teste alatt, ami a súlyával
belepréselt a puha matracba. Hirtelen egy felhőn találtam magam, a
szerelem és az érzékiség hullámain lebegve. Tényleg ez volt a legjobb
gyógyszer minden rémálomra és rossz emlékre, amit valaha átéltem.
Amikor a hűvös levegő hozzáért a combjaim közti hiperérzékeny
részemhez, aztán lehúzta csupasz lábamról a rácsavarodott takarót, már
felajzottan és epekedve vártam, hogy a szájával még bensőségesebben,
még érzékibben megcsókoljon.
– Titus… – Már attól jobbnak, erősebbnek éreztem magam, hogy
kimondtam a nevét. Az ajkaival megrezegtette a puncimat, amitől a csípőm
felemelkedett az ágyról. Beletúrtam a hajába, hogy tudja, jó irányba halad,
mire válaszul megmarkolta a fenekemet.
A feje eltűnt széttárt combjaim között, és felnyögtem, amikor ügyes
nyelvével elfeledtetett velem mindent. Az ujjaival a térdhajlatomat
csiklandozta, miközben minden figyelmét az arca előtt kitárulkozó nedves,
vágyakozó puncimra irányította. Nyalt, szívott és harapott. Megint
megrezegtette a szeméremajkaim, és minél jobban felizgatott, annál
erősebben markoltam a haját. Felváltva izgatott a szájával és az ujjaival,
míg már azt sem tudtam, hol vagyok, és amikor a gyönyörtől és a
beteljesedéstől reszkető, folyékony péppé váltam alatta, újrakezdte.
A második orgazmus után úgy éreztem, többé meg sem tudok mozdulni.
Titus elengedte a lábaimat, hogy elnyúljanak az ágyon, aztán
végigcsókolta a testem, megállva minden egyes horzsolásnál, vágásnál,
zúzódásnál, foltnál és sérülésnél, amiket a Conner emberével történt
összecsapás során szereztem. A gesztus kedvességétől a lélegzetem is
elállt, és amikor megtámaszkodott fölöttem, duzzadó bicepszével tartva
jelentős súlyát, gyorsan átöleltem és magamra húztam, akár egy szexis
vigasztakarót.
Megpuszilta az államat és a monoklimat. Végigcsókolta a lángvörös
karcolást, amit a kés pengéje ejtett a nyakamon. Belefúrta az orrát a
hajamba, és a fülembe suttogta:
– Úgy sajnálom, hogy nem voltam ott!
Éreztem a hatalmas testéből sugárzó megbánást, ahogy az izmai
megfeszültek a bűntudattól és a dühtől. De valójában sokkal jobban
aggasztott, vajon akkor is mellettem marad-e, ha elmondom, mit terveztem
azzal a Glockkal, mint az, hogy nem volt mellettem, hogy megvédjen
Zerótól. Borostás arcához dörzsöltem az arcomat, és magamhoz
szorítottam, hogy a szívünk a mellkasunkban egymásnak dobogjon, és azt
mondtam neki:
– Tudok vigyázni magamra, és rád is, Titus! Senkinek sem szabad
alábecsülni engem.
A fülembe sóhajtott, amitől a hajtincseim repkedtek az arcom előtt.
A karját a vállam alá csúsztatva átölelt, és leengedte sudár csípőjét,
tökéletesen belesimulva az ölembe. Olyan közel voltunk egymáshoz,
amennyire két ember csak lehet. Még soha életemben nem éreztem magam
ennyire egy másik ember részének. Azt gondoltam, belehalnék, ha valaha
is megfosztanának tőle. Sejtszinten beépült a lényembe, és szükségem volt
rá, hogy olyan nővé válhassak, amilyet megérdemelt.
Felemelte a csípőjét, majd újra leengedte, álló farkát hozzádörzsölve
duzzadt, érzékeny puncimhoz. Lélegzetelállítóan szexis és annyira izgató
volt, hogy felhúztam a lábaim az oldala mellett, és felemeltem a csípőmet,
hogy kövessem a mozdulatait.
– Én sosem becsültelek alá. Magamat becsültem túl. Azt hittem, végig
tudom játszani ezt a játszmát, és hagyhatom, hogy mindent kockára tegyél
a végső cél érdekében, de tévedtem. Te több vagy számomra a többnél,
Reeve. Most te vagy a mindenem.
Ha lágy simogatásaitól és áhítatos érintéseitől nem szöktek volna újra
könnyek a szemembe, ezektől a szavaktól és attól, ahogy a férfi és a
szörnyeteg egyszerre dörmögte őket, biztosan elérzékenyülök. Mindketten
kimondták, hogy hozzájuk tartozom, és ennél boldogabb már nem is
lehettem volna.
– Szégyellem bevallani, te milyen régóta vagy a mindenem, Titus.
Mindent megért számomra, hogy eljussak idáig, és most itt lehessek veled
– mondtam, magamban azért imádkozva, hogy ez így is maradjon, miután
kiderül az igazság.
Újra végigsiklott a szeméremajkaim között a farkával, a makkja hegyét
minden irányból hozzádörzsölve a csiklómhoz. Már ettől türelmetlenül
markolásztam a vállát, hogy végre belém hatoljon. A szex Titussal mindig
is küzdősport volt, és bár élveztem a lágy és érzéki cirógatást, mohó
módon érezni akartam, ahogy betölt és a magáévá tesz, amikor végre
elmerül éhesen és türelmetlenül várakozó hüvelyemben. Igyekezett óvatos
és tapintatos lenni, tekintettel arra, amit előző éjjel átéltem, de nem volt
szükségem emlékeztetőre. Nem akartam, hogy abból bármi is kettőnk közé
álljon, ezért a lábaimat a dereka köré fontam, és a sarkamat belevágtam
kőkemény fenekébe, aztán felnyársaltam magam vaskos farkára.
Mindketten felnyögtünk, amikor a testem elnyelte őt. Belemélyesztettem
a körmeimet a hátába, és hátrahajtottam a fejem, hogy ránézzek. A szeme
ezüstösen izzott, az arca kipirult.
– Már meggyógyítottál azzal, hogy végigpuszilgattad az összes bibimet.
Édes volt, de most már basszál meg rendesen, ahogy szoktál, kérlek!
Összevonta szemöldökét világító kék szeme fölött, és elvigyorodott.
– Tényleg arra kérsz, hogy basszalak meg?
– Igen! Mozognál már végre? – kérdeztem türelmetlenül ficánkolva a
csípőmmel, amitől a farka felágaskodott bennem. Rászorítottam a
hüvelyemmel, mire elmormolt egy káromkodást.
– Nos, ha már ilyen szépen kéred…
Picit megmozdította a lábait, hogy a csípőm felemelkedjen, aztán végre
rendesen mozogni kezdett bennem, amiért valósággal rimánkodnom kellett
neki. A csípőnk egymásnak feszült. A melleim a mellkasához préselődtek.
A lélegzetünk összekeveredett, miközben csókolózás helyett egymást
lélegeztük be. Megmarkolta a vállam, ami ugyan picit fájt a korábbi esés
után, mégis imádtam. Szükségem volt rá. Vágytam erre a vad és féktelen
adok-kapokra, ami csak az enyém volt. Én voltam az egyetlen, akinek ezt
megadta, ezért eszem ágában sem volt hagyni, hogy bármit is visszatartson
tőlem.
Felnyögött, és felemelte a combjaimat az oldalához, aztán a fejem mellől
elvett egy párnát. Betuszkolta a fenekem alá, hogy a csípőm még jobban
felemelkedjen az ágyról, majd feltérdelt, és folytatta a döféseit. Fentről
nézett engem, le sem véve a tekintetét a szememről, miközben mindketten
egyre közelebb kerültünk a csúcshoz. Szerettem, ahogy kiizzad és a bőre
csillogni kezd, akár egy szilárd és robusztus márványszobor. Hihetetlenül
izgató volt, ezért nem bírtam a kezeimmel, és masszírozni kezdtem a
melleimet. Egy pillanatra megálltam, hogy a mellbimbóimmal
játszadozzak, amitől a szeme csak még fényesebben csillogott. Amikor
erősen megmarkolta a csípőmet, tudtam, hogy már nem sok választja el
attól, hogy elélvezzen.
Le voltam maradva, mivel én még az előző orgazmustól lebegtem, amit a
szájával adott nekem. Végigsimítottam a hasamon, a köldököm körül
körözve az ujjammal, és élveztem, ahogy nézi. Jó érzés volt simogatni
magamat, de még jobb azt látni, ahogy Titus elveszti tőle a fejét. Úgy
fújtatott, mintha maratont futna, kitartó döfködései pedig egyre
kapkodóbbá és féktelenebbé váltak. A hüvelybemenetemhez tettem a
kezem, ahol a testünk összeért, és az ujjam hegyét a farkához érintettem,
miközben ki-be járt bennem.
Hangosan felhördült, és rám parancsolt:
– Simogasd magad! Hadd lássam!
Szót fogadtam. Rámosolyogtam, és becsúsztattam a kezem a saját
gyönyörforrásomhoz, figyelve arra, hogy jól lássa, ahogy az ujjaimmal
körözök és finoman dobolok a kis dombocskán. A döféseivel egy ritmusra
mozgattam az ujjam, és amikor kinyögte a nevem, majd elernyedt fölöttem
és rám borult, én is követtem őt a mélységbe, csak sokkal lágyabban
ereszkedtem le a csúcsról. Tökéletes volt. Ő volt tökéletes. Együtt voltunk
tökéletesek.
A gerincét simogattam, amikor kihúzta alólam a párnát. Végre
megcsókolt, és magához ölelt, majd a hátára fordult, én pedig elnyúlva
feküdtem rajta. Amikor a térdem hozzáért a nedves folthoz a lepedőn, egy
pillanatra elfogott a pánik. Már megint nem vigyáztunk, és ezúttal nem
voltam biztos benne, hogy akkor is jóban-rosszban kitart mellettem, ha
végighallgatja, amit el kell mondanom neki. Nagy levegőt vettem, és a
szívéhez kezdtem beszélni, mivel a fejem épp fölötte pihent.
– Amikor visszajöttem a Pointba, azt terveztem, hogy megölöm Connert.
Tudtam, hogy te biztonságban és életben tudsz tartani, míg olyan közel
férkőzhetek hozzá, hogy célba vegyem. Ő egy szörnyeteg, Titus, ráadásul
okos. Sosem fog belülről börtöncellát látni, ezt mindketten tudjuk.
Reméltem, hogy segítesz nekem, és én lehetek az, aki meghúzza a ravaszt.
Kezdettől fogva tudtam, rám végül a börtön vagy a sír vár, ezért úgy
gondoltam, az évekkel korábbi hatalmas hibám helyrehozásáért nem lenne
túl nagy ár a szabadságom sem. Tudtam, hogy ebbe sosem mennél bele,
ezért nem mondtam el neked, hogy megkértem Bookert, segítsen fegyvert
szerezni, sem azt, amit terveztem vele. Nem akartam, hogy bármi közöd
legyen egy újabb bűntényhez. Hazudtam neked. Hazudtam neked kezdettől
fogva, és iszonyúan sajnálom, de miután a kocsiban azt mondtad nekem,
jóban-rosszban mellettem vagy, már tudtam, hogy sem ezt, sem téged nem
tehetlek kockára. Megértettem, hogy jobbá kell válnom és helyesen
cselekednem, ezért eltökélt szándékom volt visszaadni a fegyvert
Bookernek, és hagyni, hogy Nassir vagy akár Race végezze el a piszkos
munkát. Kérlek, próbáld megérteni, miért hoztam ezeket a döntéseket.
Legszívesebben esedeztem volna neki, hogy úgy szeressen, ahogyan én
szeretem őt. Könyörögni akartam a bocsánatáért, amiért elhamarkodott és
kétségbeesett voltam. Azt akartam, lássa a nőt, aki mindig is leszek: bár a
szívem vajból van, mégis sokszor rossz döntéseket hozok. Én is csak
ember vagyok. Viharvert és tele repedésekkel, akárcsak ez a hely, amit az
otthonunknak hívunk, és amilyen ő is. Szerettem volna, ha megérti, milyen
tökéletesen összeillő párt alkotunk mi ketten ezeken az ütött-kopott
utcákon.
A teste megfeszült alattam, és beleharaptam sebesült alsó ajkamba, mert
arra számítottam, hogy elhúzódik tőlem. Nem tette. Az ujjaival beletúrt
boglyas hajkoronámba, majd a hátamat kezdte simogatni.
– Mindenre rájöttem, amikor hazudtál a zsarunak a fegyverről. És csak
hogy tudd, Booker engedte be Zerót az épületbe.
Erre én feszültem be.
– Tessék?
Felsóhajtott, és felemelte a fejét, hogy megcsókolja a homlokomat.
– Booker engedte be a pasast, és kiiktatta a biztonsági kamerákat is, hogy
senki se lássa felmenni a lakásba. De ennek semmi értelme!
Én is ledöbbentem. Tudtam, hogy Booker gengszter és börtönviselt
keményfiú, de azt hittem, a barátom. Megértettük egymást.
– És a többire mit mondasz, Titus? Már megint elcsesztem!
Sikerült újra bizonyítanom neki, hogy sosem leszek olyan jó, mint ő,
pedig mindketten ugyanarról a mocskos és bűnös helyről származtunk.
Hosszan kifújta a levegőt, és a szabad karját a nyaka alá tette.
– Nem lehetsz egyszerre bíró, esküdt és hóhér, ha együtt maradunk,
Reeve. Meg kell értened a különbséget egy rossz döntés és egy
megmásíthatatlan, végzetes következményekkel járó döntés között. Ha
Dovie meghalt volna, vagy ha sikerül megölnöd Connert… végül mire
jutottál volna? Maga alá temet a bűntudat és a megbánás, pontosan úgy,
mint miután megkérted Novakot, intézze el a húgod barátját. Bíznod kell
bennem, hogy elvégzem a munkám, és bíznod kell az
igazságszolgáltatásban. Tudom, hogy Roark piszkos zsaru, több van
belőlük ebben a városban, mint jó zsaruból, de én nem tartozom közéjük.
Esélyt kell adnod nekem arra, hogy tehessem, amit tennem kell.
Lassan bólintottam.
– Tudom.
– Most már igen.
Ezúttal én sóhajtottam fel.
– Nem egy csapatként indultunk neki ennek, nyomozó. Én kívül álltam,
kibicként. Azt próbáltam tenni, ami mindenki számára a legjobb. És csak
hogy tudd, Race azt hitte, téged akarlak rávenni, hogy öld meg nekem
Connert. Sosem hitt a szándékaim egyenességében.
Titus elvigyorodott, és kivillantak hófehér fogai.
– Race eszes srác, de ez nem jelenti azt, hogy mindent ért. Én kezdettől
fogva tudtam, sosem várnád el tőlem, hogy becstelen dolgot tegyek,
akármilyen mocskos és durva játszmába kényszerít bele Roark. Ehhez elég
sokszor mondtad nekem, mennyire csodálod és értékeled az
elszántságomat, hogy helyesen cselekedjek. Azt is sejtettem, van egy titkos
terved. Csak nem jöttem rá, mi az, míg nem hazudtál a fegyverről.
– Nem szeretném, ha megbánnád, hogy együtt vagy velem, Titus! –
mondtam, és a hangomban benne volt minden, amit iránta éreztem.
– Nem bánom, Reeve, és nincs is választásom. Akár jó, akár rossz vagy,
te kellesz. Minden részemet megosztom veled. Melletted úgy érzem,
önmagam lehetek, nem egy zsaru, egy báty, egy hős, egy megmentő…
csak egy férfi. Egy férfi, akinek megvannak a maga jó és rossz oldalai.
Sosem leszek tökéletes, de számodra mindig is valóságos, és te is mindig
az lehetsz mellettem, aki vagy. Még az a lány is, aki azt hiszi, meg tudja
oldani a problémáit egy pisztolygolyóval. Csak gyakran kell
emlékeztetnem téged arra, hogy mindig van más megoldás, és túl sok a
vesztenivalónk, ha nem gondoljuk át alaposan a dolgokat. Amúgy meg
mindketten defektesek vagyunk, szóval más úgyse bajlódna velünk –
mondta, majd megcsókolt, hogy tudjam, csak ugrat. – Kezdettől fogva
téged akarlak. Már akkor tudnom kellett volna, hogy végül itt kötünk ki.
Ez nem szerelmi vallomás volt. Nem is arra kért, legyek a barátnője, de
amikor kimondta, hogy én minden részét megkapom, az egész lényét csak
nekem adja, épp olyan fontos volt számomra, mintha azt mondta volna,
szeretlek.
Meg akartam köszönni neki és elhalmozni a hálámmal, még több csókkal
és legfőképp még több szexszel, de hirtelen kipattant a szeme, felült az
ágyban, és belemarkolt a hajába.
– A rohadék!
Titus bocsánatot sem kért, amiért megtörte a meghitt pillanatot, csak
gyorsan letette a lábát az ágyról, és a nadrágjáért nyúlt. Láttam, amint
megfeszül a válla, ezért én is felültem, és megkérdeztem.
– Mi a baj?
Szokatlanul mérgesnek és felpaprikázottnak tűnt, miközben öltözködött.
– A kezdetek! Minden a kezdetekről szól! És ez az egész Novakkal
kezdődött.
– Micsoda?
Nem értettem, miről beszél, de kezdtem feszültté válni. Először láttam a
zsarut és a szörnyeteget egyszerre elszabadulni. Félelmetes volt a
féktelensége.
 – Nem láttam az összefüggést, amikor Roark szívatni kezdte Nassirt és
Race-t. Túl későn jöttem rá, mi a kapcsolat közte és az öcsém közt. Egy
bombariadóba és egy tucat kölyök életébe került, mire rájöttem, pontosan
ott támad mindannyiunkat, ahol a legjobban fáj, de már mindent értek.
Roark úgy akart bosszút állni rajtunk, hogy a gyöngeségeinket használta
ellenünk, de ő csak egyetlen gyöngéjét mutatta ki, a bizarr ragaszkodását
az apjához.
Titus újra káromkodott, és kirázott a hideg, amikor felcsatolta az övére a
pisztolytáskáját.
Világosnak tűnt a gondolatmenete, és elfogott a balsejtelem.
– Arra gondolsz, hogy Conner Novak régi raktárában van?
Erre morgott egyet, és kivett egy névjegykártyát a tárcájából, majd felém
dobta.
– Nem tudom, ott van-e, de oda kell mennem, hogy kiderítsem.
Felemeltem a névjegyet, amin rajta volt a szövetségi ügyészség jelvénye,
és a markomba szorítottam.
– Ne menj oda egyedül! – suttogtam alig hallhatóan. Képtelen voltam
elviselni, hogy veszélyben forog az élete, noha tudtam, ez együtt jár a
hivatásával.
Titus lehajolt, és csókot nyomott a számra, majd azt mondta, bízzak
benne, és higgyem el neki, képes elvégezni a munkáját. Megígérte, hogy
hív erősítést, és meghagyta, szóljak a szövetségieknek, ha egy órán belül
nem hallanék felőle. Ha egy órán belül nem jelentkezik, én magam fogok
odamenni, csak ezt nem mondtam meg neki. Visszacsókoltam a szívem
összes szeretetével és aggodalmával, és megígértem neki, hogy pontosan
azt teszem, amire kért. Miközben néztem, amint széles háta eltűnik az
ajtóban, magamban fohászkodtam minden magasabb hatalomhoz, ami csak
hajlandó volt meghallgatni, hogy óvja meg ezt a férfit, aki a világ
megmentéséért küzd. Nem akartam többé nélküle élni ezen a helyen.
 18. FEJEZET

TITUS
MEGLEPŐDTEM, amikor mellém gurult és a GTO mellett leparkolt egy
böszme pickup. Egy dombtetőn álltam, hogy rálássak a régi, elhagyatott
raktárépületre, ahonnan Novak és az idő közben kereket oldott emberei a
bűnös ügyleteiket intézték. Már egy ideje itt álltam, várakozva és figyelve,
közben magamat korholva, miért nem sikerült már jóval korábban
összeraknom a képet. De Roark mindig egy lépéssel előttem járt. Néha a
rosszfiúk még nálam is ügyesebbek voltak.
Amikor a sofőr lemászott a krómmal borított acélszörnyetegből, a
meglepetésem egy része elillant. Sejthettem volna, hogy valahol a
közelben ólálkodik, és a támadás utáni következő lépését tervezgeti, bármi
is legyen az. Booker úgy bámult bele a biztonsági kamerákba, mintha
tudatni akarná velünk, hogy ő is Roark tervének a része. Egész idő alatt
furán és feltűnően viselkedett Race erődítményében, egyértelműen jelezve,
készül valamire, csak mi nem látjuk a bábukat, amiket a sakktáblán
mozgat. Úgy tűnt, mintha a börtönviselt gazfickó a saját szabályai szerint
játszana, nem fárasztva magát azzal, hogy a többi játékos tudomására
hozza ezeket.
Nem lepett meg, hogy őt látom, és ő sem tűnt túlzottan döbbentnek,
amikor hamarabb kaptam el a nyakát, mint hogy földet ért volna a lába. Le
akartam tépni a fejét és beleköpni a torkába, amiért ilyen hatalmas
veszélybe sodorta Reeve-et. Örültem, hogy még nem hívtam erősítést.
Szemtanúk előtt nem rugdoshattam volna végig a Pointon.
A pickup oldalának csapódott, amikor rávetettem magam, de a
méretünket és az izomtömegünket tekintve is egy súlycsoportban voltunk,
ezért nem telt bele sok idő, mire megéreztem a bordáim közt az öklét. Már
mindketten az aszfalton hemperegtünk, jókora ütéseket mérve egymásra,
hatalmasakat nyögve az erőlködéstől. Bevitt egy jó erős horgot az
arccsontomba, én pedig jó eséllyel eltörtem az orrát, amikor a
homlokommal lefejeltem. Könyékkel szegycsonton vágott, amitől egy
pillanatig nem kaptam levegőt, amit egy veseütéssel viszonoztam, mire
végre elgördült mellőlem. Mindketten feltápászkodtunk, véresen és
támadásra készen köröztünk egymás körül, akár a harci kutyák.
– Reeve meg is halhatott volna, seggfej!
Kiköptem egy adag vért Booker lába elé, mire hátralépett és káromkodott
egyet.
– Van fegyvere, és tudja is használni! Csak így kerülhetett az egyikünk
közel Roarkhoz. Valakinek a bizalmába kellett férkőzni, amit csak úgy
érhettem el, ha adok neki valamit, amire fáj a foga.
– Reeve hulláját?
Már ezt kimondva is felforrt a vérem dühömben, és újabb fenyegető
lépést tettem Booker felé. Erre megadóan felemelte a kezét, és lassan
ingatta a fejét.
 – Nem! Roark téged akar. De meg kellett győznöm arról, hogy
megbízható vagyok, teljesítem az utasításait, és képes vagyok a végsőkig
elmenni. Szerinted miért hagytam, hogy a kamerák felvegyenek? Hiszen
minden kibaszott vakfoltot ismerek abban az épületben! Azt akartam, hogy
lássatok! Race agyas, neked meg az a kibaszott munkád, hogy összerakd a
képet. Tudatni akartam veletek, hogy készülök valamire.
– Az a rohadék összekaszabolta, és csaknem megerőszakolta őt! Nem
érte meg ekkora kockázatot vállalni! Reeve nem a tulajdonod, hogy így
játszadozz vele!
– Nincs választásunk. Áldozatokat kell hoznunk, mert eddig Roark áll
nyerésre, mi csak lógunk a horgára akadva, és ostobán várjuk, kire csap le
legközelebb. Bíztam benne, hogy Reeve meg tudja védeni magát, és
pontosan azt értem el ezzel, amire szükségünk volt. Követtelek, miután
eljöttél otthonról, hogy beszélni tudjak veled, bár tudtam, megpróbálsz
majd kifektetni. Roark magától soha nem fog előmerészkedni, de abba
belemegy, hogy én odavigyelek hozzá, miután már bizonyítottam neki.
Nekem elhiszi majd, hogy én kaptalak el, mert azt is elhitte, hogy be
akartam engedni Zerót az épületbe. Ez az egyetlen esélyünk, a közelébe
férkőzni, Titus! Túlságosan ravasz. Pontosan tudja, hogy működnek a
dolgok. Ügyesebb nálunk, és csak egyre több áldozatot hagy maga mögött.
De meg tudjuk állítani, ha bízol bennem.
Keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, mire Booker leejtette a
kezét.
– Miért akar Roark engem?
Booker nagy levegőt vett és kifújta, majd a kézfejével letörölte az orrából
csordogáló vért. Nekem is fájtak a bordáim és sajgott az állkapcsom.
Alaposan helybenhagytuk egymást.
– Mert a lány szerelmes beléd! Még a vak is látja, amikor együtt
vagytok. Roark nem holtan akarja látni Reeve-et, hanem azt akarja, hogy
szenvedjen. A maga beteges, rögeszmés módján Reeve tényleg fontos volt
neki. Azt hitte, őket az ég is egymásnak teremtette, miután Reeve
elmesélte neki, hogyan kérte meg Novakot, intézze el a húga barátját.
Roark azt hitte, épp olyan könyörtelen és erőszakos, akárcsak ő, és a
bosszú majd örökre összeköti őket. Reeve cserben hagyta őt, amikor
kiderült, van szíve, és törődik másokkal, ezért kell most megfizetnie.
Ugyanolyan fájdalmat kell éreznie, amit Roarknak, amikor csalódott
benne.
– Zero meg akarta őt ölni, Booker!
A sebhelyes arcú gengszter erre megrázta a fejét, szerteszét spriccelve a
vérét, mire elhúztam a számat.
– Roark velejéig gonosz és elvetemült, Titus. Zero nem tudta, hogy
Reeve-nek fegyvere van, de Roark igen. Abban a biztos tudatban küldte rá
a fickót, hogy Reeve nem fogja hagyni magát. Tudta, hogy meghúzza majd
a ravaszt. Szerinted miért csak egy kés volt a pasasnál? Roark azt akarja,
hogy Reeve olyanná váljon, mint ő. Gyilkost akar csinálni belőle. Azért
küldte oda az emberét, hogy Reeve keze által haljon meg.
– A fegyver a földszinten volt. Zero leszúrhatta volna őt, abban a
pillanatban, amikor kilép a zuhany alól. Meglepte Reeve-et, és neki
harcolnia kellett. Keményen megküzdött az életben maradásért. Túl sok
„mi lett volna, ha” van ebben a történetben.
– Roark számára ez így is, úgy is nyereség. Ha Reeve megöli a fickót,
Roark bebizonyítja magának, hogy pontosan olyan, amilyennek őt hiszi, és
ha ő hal meg, legalább nincs többé útban és Roark tovább kínozhat minket.
Ahogy már mondtam, ravaszabb nálunk, csakis úgy állíthatjuk meg, ha a
bizalmába férkőzünk. Azt mondtam neki, én el tudlak kapni. Elcsallak
valahová, mintha beszélni akarnék veled, te pedig eljössz, hogy jól ellásd a
bajom, amiért elárultam a családot és beengedtem Zerót az épületbe.
Ráadásul ez olyan, mintha végezni akarnád a munkád, és nem hagynád ki a
lehetőséget, hogy bevigyél az óvadék megsértéséért és az eltűnésemért.
Megígértem neki, hogy akkor elkaplak, és elviszlek hozzá. Hitt nekem, de
csak azután, hogy beengedtem Zerót az épületbe.
– Egyáltalán hogyan keresett meg?
Booker letörölt a képéről még egy adag vért, és morcosan nézett rám
feldagadt, gyorsan hegesedő orrát tapogatva.
– Zero várt rám, miután letettem az óvadékot. Szó szerint a rendőrőrs
kapujában állva. Megkérdezte, kell-e fuvar vissza a lakáshoz, és világossá
tette, csakis igennel válaszolhatok. Karsenről kérdezgetett. Tudta, hogy
bementem utána az iskolába. Ő még csak egy gyerek, a szentségit! Nem
lenne szabad belekeverednie semmibe, ami ezen a helyen folyik. Neki még
van esélye rendes életre. Megmondtam Zerónak, hagyja őt békén, mire azt
felelte, Roarknak mindig szüksége van jó emberekre. Mintha csak Darth
Vader üzent volna, hogy „válaszd a sötét oldalt!” Zero megígérte, békén
hagyja Karsent, ha megteszem, amit kér, mire azt feleltem, tudom, hogy
mindennek ára van. Akkor közölte, be kell engednem be az épületbe, hogy
elkaphassa a nődet.
Felhördültem, és az öklöm önszántából meglódult, hatalmasat behúzva
Booker arcába. A feje oldalra csapódott az ütés erejétől, és a dühtől
fújtatva fenyegetően felém lépett, miközben leráztam lüktető ujjperceimet.
 – Mi történt ezután?
Booker kimozgatta az állkapcsát, és felemelte az egyik ujját, hogy
megtapogassa vörös és felduzzadt arccsontját.
– Amikor Zero már bent volt az épületben, jött egy hívásom egy rejtett
számról. Az akcentusról rájöttem, hogy Roark az. Azt mondta, mindig
megjutalmazza a jól végzett munkát. Háromszázezer dollárt ígért, amiért
beengedtem Zerót, és újabb tízezret, ha téged elcsallak hozzá. Azt feleltem,
áll az alku.
– Ide kellett hoznod engem?
Az agyam vadul zakatolt. Erősítésre volt szükségem. Több fegyverre. És
le kellett higgadnom, hogy végezni tudjam a munkámat, márpedig most
csak lőni akartam, nem kérdezni. El sem hittem, hogy Roark végre elérhető
közelségben volt, de még be akartam vinni pár ütést Bookernek.
– Helyet nem mondott. Adott egy számot, hogy hívjam fel, ha nálam van
a csomag. – Booker felvonta a szemöldökét. – Te vagy a csomag, zsaru!
Felhorkantam.
– Erre magamtól is rájöttem! És most mi jön? Kiverjük egymásból a
szart is, aztán feldobsz a pickup platójára, és elviszel valami titkos helyre?
Mégis mi gátolná meg Roarkot abban, hogy rögtön golyót eresszen
mindkettőnk fejébe, abban a pillanatban, amint megérkezünk? A helyében
én ezt tenném.
Booker megint a fejét rázta.
– Már mondtam neked, hogy betegesen és rögeszmésen ragaszkodik a
nődhöz. Azt akarja, hogy szenvedj, és Reeve is tudja, hogy miatta
szenvedsz. Ami engem illet… ezt a kockázatot vállalnom kell.
Újra felhorkantam.
 – Hülye döntés! Ha megöl, többé már nem jelentesz rá veszélyt, és ki
sem kell fizetnie. Halott ember vagy, Booker.
– Ám legyen! De csakis így vethetünk véget ennek.
– Erősítést kell hívnom. Nem mehetünk oda egymagunkban, leszámolni
vele.
Már bántam, hogy nem hívtam azonnal az őrsöt, amint kitettem a lábam
otthonról. De egy részem biztos akart lenni abban, hogy végre kirakom a
puzzle-t, és megvan minden egyes darabkája, mielőtt hívom őket. Elegem
volt abból, hogy gyalogot játsszak, ideje volt végre a király szerepébe
lépnem.
– Nem kell több zsaru! Ha rájön, hogy nem egyedül jövünk, lemerül az
alvilágba, és többé nincs esélyünk elkapni. Ne feledd, hogy ő is zsaru volt.
Nem a szabályok szerint játszik, tudja, mire számítson. Az egész
rendőrőrsöt bepoloskázta. Egész idő alatt figyelte a
szerencsétlenkedéseteket, ahogy próbáljátok őt elkapni, és csak röhögött
rajtatok. Kamerák, lehallgatókészülékek… ez a rohadék mindenütt ott van,
minden lépéseteket látja. Még az a szerencsénk, hogy Novak nem adott
hatalmat a kezébe. Szerintem tudta, még őt is simán lepuffantaná, csak
hogy első legyen. Az a pasas egy kibaszott őrült!
– Szóval csak úgy bemasírozunk, mint Butch Cassidy és a Sundance
kölyök? Ugye tudod, hogy ők meghaltak a film végén? Ez egy pocsék terv,
Booker! Szerinted el tudunk sütni egy fegyvert hamarabb, mint hogy
Roark tenné?
– Nos, ez az egyetlen tervem, és egyetlen lövés is elég, ha a találat célt
ér. De előbb még jobban szét kell rúgnom a segged, aztán megbilincselni,
és feldobni a platóra. A mobilodat el kell vennem, mert az alapján be lehet
mérni a helyzeted. Az enyémet is el kell dobnom, miután Roark közli
velem a helyszínt. Mondtam neked, a pasas mindenre gondol. Még azt is
meghagyta, kapcsoljam a nyomkövetőt a GTO-ban, hogy azt se lehessen
lekövetni.
Káromkodtam, és elsoroltam minden egyes szitokszót, ami csak eszembe
jutott, miközben próbáltam valamiféle tervet kieszelni. Semmi sem ugrott
be. Bookernek igaza volt, Roark túl ügyesen keverte a lapjait. Beletúrtam a
hajamba. Arra kértem Reeve-et, játssza ő a csalit ebben a játszmában, már
az elejétől fogva. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy belógassam magamat
Roark elé, mint egy gilisztát a horgon. Ha Reeve elég erős volt ezt
bevállalni, elég bátor, hogy újra és újra vásárra vigye a bőrét, akkor nekem
is menni fog. Képes leszek rá érte, és bebizonyítom, hogy méltó vagyok az
erejéhez és a bátorságához.
– Jól van! Menjünk, és lövessük le magunkat! De előbb még fel kell
hívnom Reeve-et, hogy elmondjam neki, mi a helyzet. Ha nem ússzuk meg
ezt… – Nem fejeztem be a mondatot, mert elkalandoztak a gondolataim.
Ha nem jövök ki onnan élve, Reeve bosszút esküszik és vért akar a
véremért. Visszajut ugyanoda, ahol akkor volt, amikor eljött hozzám, és
úgy érzi majd, szent kötelessége megölni Roarkot, és bosszút állni értem.
Ezt nem hagyhattam. Csak most kapta vissza a lelkét, és nem lehetek én az
ok, amiért újra elveszíti.
Az első csörgésre felvette, a hangja rémültnek tűnt.
– Szia! Én vagyok. – Nem hagytam megszólalni, csak gyorsan
elmondtam neki, mire készülök, és milyen szerepet játszott egész idő alatt
Booker. Mire befejeztem, tisztán hallottam, hogy sír.
– Ez rémes terv! – jegyezte meg a könnyektől fojtott hangon.
 – Tudom, de mi más esélyem van?
Reeve hosszan hallgatott, mielőtt újra megszólalt. – Rám bízhatod
Roarkot.
Erőltetetten felnevettem. – Szó sem lehet róla!
Megőrült, ha azt hitte, ez még számításba jöhet azok után, amin
átküzdöttük magunkat, hogy kettőnk közt több lehessen.
– Túl kell élned, Titus! Nem maradhatok itt egyedül, nélküled nem
lehetek jó ember!
A szívem megint elnehezült, mintha mázsás kő nyomná.
– Akkor ne legyél jó! Csak légy önmagad, Reeve! Ne aggódj értem,
gondolj csak arra, hogy mindig a jók győznek a végén!
Most már tényleg zokogott, a telefonon keresztül is szinte éreztem a
könnyei sós ízét.
– Ennek véget kell vetni, te is tudod!
Szipogott egyet. – Nekem kellene ennek véget vetni. Én vagyok az, akit
Roark bántani akar. Nekem gondoskodnom kell rólad, Titus!
– De hisz’ már megtetted, többet tettél értem, mint bárki valaha is.
Ki kellett volna mondanom, hogy szeretem, de elcsépeltnek, hamisnak
hangzott volna. Akkor kellene ezt tőlem hallania, amikor már nincs ekkora
valószínűsége, hogy először és utoljára mondom neki.
– Bízz bennem, és még áll, amit meghagytam neked: ha egy órán belül
nem hallasz felőlem, hívd a szövetségieket, és mondd el nekik, hová
mentem.
Letettem, amikor elcsukló hangon a nevemet mondta. Kivettem az aksit a
mobilomból, és átadtam a készüléket Bookernek. Ledobta az aszfaltra, és a
bakancsával összetaposta. Lecsatoltam az övemről a pisztolytáskámat, és
azt is átadtam neki. A bokámra mutatott, és megvárta, míg lecsatolom a
tartalékfegyveremet is. Végül levettem a jelvényemet az övemről, és a
zsebembe csúsztattam.
– Hadd kapcsoljam ki én a kocsiban a nyomkövetőt, és hozom a bilincset
is a kesztyűtartóból.
Nem akartam, hogy más babráljon az én kicsikémmel. Reméltem, hogy
bármi is történjen, valaki majd egy darabban visszajuttatja Baxhez. Jobbat
érdemelt annál, mint hogy itt álljon, elhagyatottan a pusztaságban.
Benyúltam a műszerfal alá, és kirántottam a kábeleket a nyomkövetőből,
ami segített volna megtalálni az én szépségemet, ha valaha megpróbálnák
ellopni. Előhalásztam a bilincsemet is a kesztyűtartóból, aztán Booker
kezébe nyomtam. Feldobta a levegőbe, elkapta, és rám vigyorgott.
– Még sosem voltam a bilincsnek ezen az oldalán – mondta, majd
felhúzta a szemöldökét, amitől a sebhelye felszaladt a homlokáig. – Ne
feledd, az egésznek hihetőnek is kell tűnnie!
Épp meg akartam kérdezni, mi a fenéről beszél, amikor az első ütés
eltalálta az arccsontomat. A fémbilinccsel a kezében Booker ökle olyan
kemény volt, mintha acél borítása lenne. Megráztam a fejem, hogy
megszűnjön a fülem csengése, amikor egy újabb ütés találta el a másik
arccsontomat. Ösztönösen védekezve felemeltem a kezem, de Booker
kikerülte, és bevitt egy felütést az állcsúcsomra, amitől elharaptam a
nyelvem. Rámordultam, de erre újabb ütést kaptam a bilincset markoló
öklétől. Alig bírtam megállni a lábamon. Imbolyogni kezdtem, és színes
pöttyök táncoltak a szem előtt, miközben a látásom elhomályosult.
– Hé, zsaru!
– Mi az? – hörögtem összeesett tüdővel és felrepedt, rohamosan duzzadó
szájjal.
– Őszintén sajnálom!
Esélyem sem volt megkérdezni, mit sajnál, mert a következő pillanatban
a homlokával lefejelte az enyémet, majd hirtelen minden elsötétült előttem,
és térdre rogytam. Már alig voltam magamnál, és egész biztosan
agyrázkódást is szenvedtem az ütés erejétől. Valami durva és szúrós dolog
borult a fejemre, amiben nehezen kaptam levegőt, és semmit sem láttam.
Ösztönösen ellenálltam, amikor Booker talpra állított és odavonszolt a
pickuphoz.
– Vedd le rólam ezt a szart! – Le akartam magamról rángatni azt a
vackot, de ekkor hátracsavarta a karjaimat, és a csuklómra rákattintott a
saját hűvös fémbilincsemet.
– Nem lehet. Ez is a főgonosz parancsa volt. Azt hiszem, valójában picit
fél tőled, azért ragaszkodott a bilincshez és a csuklyához. – Közben
éreztem, ahogy Booker belecsúsztat valamit a zsebembe. – Itt a kulcs, ha
valamilyen csoda folytán élve megúsznád.
Nagy levegőt vett, aztán végighallgattam, ahogy felhívja Roarkot.
– Nálam van a zsaru. Igen, fegyvertelenül, megbilincselve… Igen, még
lélegzik, de a rohadék eltörte az orrom. – Booker kényszeredetten
felnevetett, majd folytatta. – Hová vigyem?
Tompa puffanás hallatszott a pickup oldala felől.
– Persze hogy egyedül jövök! Bax mozogni is alig tud, Race ki akar
nyírni, a zsaru meg gúzsba van kötve, akár egy kötözött sonka.
Hosszas káromkodás következett.
– Igen, eldobom a mobilom. Már megígértem, hogy megteszem. Nézze,
én csak azt akarom, hogy hagyják békén a lányt. Ezt már megtárgyaltuk.
A többiek kurvára nem érdekelnek.
Mocorogni kezdtem, hátha látok valamit a csuklyán keresztül, de
mindhiába. Teljesen védtelen voltam, és épp önszántamból készültem
leszállni a fenevad gyomrába. Ez egyszerre a legostobább és a legbátrabb
dolog volt, amit életemben tettem. Legszívesebben seggbe rúgtam volna
magam, mert nem volt más ötletem, ami kevésbé reménytelen és
kétségbeesett terv lett volna.
Most Booker horkant fel. – Ezt nem mondja komolyan! Oké, hamarosan
odaérek!
– Novak raktárában van, ugye?
A hangom tompán és elfúlón szűrődött ki a csuklya alól.
Booker megint belerúgott a pickup oldalába.
– Igen. Szerinte ez méltó végállomás számodra, hiszen olyan sokáig
fáradoztál azon, hogy lekapcsold az apját. Senki sem járt odabent, mióta a
szövetségiek lefoglalták. Állami tulajdonba került, és mivel ő is a
szövetségieknél volt, és ezen az ügyön dolgozott, ezt is tudja.
Beleütöttem a fejem a platóba.
– Kurvára tudtam!
– Kezdődik a műsor, zsaru!
Hallottam, ahogy a második mobil is recseg-ropog az aszfalton, aztán
fém a fémhez koppant, amiről feltételeztem, hogy a fegyvereim, amiket
Booker bedobott mellém a platóra.
A pickup motorja felbőgött, és elindultunk vissza a város felé. Próbáltam
kordában tartani a pánikomat és a félelmemet. Emlékeztettem magam,
hogy már korábban is volt dolgom elvetemülten gonosz emberekkel, és
mindig én nyertem. Összeszorítottam a fogam, újra és újra elismételve
magamban, hogy túl sok forog kockán számomra, ezért sem veszíthetek.
Talán öt percbe is beletelt az út, én mégis öt másodpercnek éreztem.
Csak morzsányi idő választotta el az elméletet a gyakorlattól, most pedig
arra készültem, hogy szemtől szemben találkozzak a férfival, aki hadat
üzent a városomnak, ripityára törte az öcsémet, megfenyegette és zaklatta a
nőmet, és személyesen megkérdőjelezett mindent, amiben hittem.
Esély sem volt rá, hogy a jelvényt viselő Titus ezt végigcsinálja és élve
megússza. Itt volt az ideje, hogy a két fenevad nézzen farkasszemet
egymással, és az én régóta megtagadott, elnyomott szörnyetegem sokkalta
kiéhezettebb volt, mint Roarké valaha is lehetett.
A pickup lefékezett és megállt, aztán kinyílt az ajtaja. Booker kiszállt,
majd meghallottam a dallamos ír akcentust:
– Elhozta az ajándékomat?
Legszívesebben szétmarcangoltam volna, hogy lenyeljem, és aztán
kiköpjem.
– Igen. Elhozta a pénzemet?
– Óh, Booker! Azt hiszi, nem tudok arról az édes kis Rugerről, amit a
derekába dugott? Azt hiszi, nem tudok a gyönge pontjáról, amit egy csinos
kis tinilány testesít meg? A férfiak, akiknek az ilyen törékeny dolgok
fontosak, annyira kiszámíthatók! Akárcsak King nyomozó. Tudtam, hogy
magával jön, minden körülménytől függetlenül, de masnival átkötve még
csinosabb ajándék. Köszönöm!
Lövés hangja dördült, aztán megint. Valaki felnyögött, majd egy
hatalmas test tompa puffanással a földre zuhant. A vér fémes illata
megtöltötte az orromat, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy erős
kezek lerángatnak a platóról. Ellenálltam, de hasztalan. Túl sokan voltak,
és megbilincselt kézzel és letakart fejjel esélyem sem volt ellenük. Acélos
kezek nyúltak a hónom alá, és végigvonszoltak a kavicságyon, és még a jó
ég tudja, min. A lábaim a levegőben kapálóztak.
Tudtam, hogy beértünk a raktárba, miután a küzdelmem hangjai már
visszhangoztak a beton- és acélfalakon.
– Mr. Booker a saját kárán tanulta meg, hogy egy katonai kiképzésen
átesett ember mindig gyorsabban húzza meg a ravaszt, mint egy egyszerű
utcai gengszter. De közel volt, meglepően közel! Tudta, hogy meg fog
halni, és ennek ellenére megragadta az utolsó esélyét. Ki mondja, hogy a
bűnözőkben nincs becsület?
A karjaimat felemelték a magasba, a fejem fölé, és éreztem, amint valami
kemény és fémes dolog végigsiklik a csuklómon, aztán a lábam a
levegőben ficánkolt, a lábujjam is alig érte a földet. Felakasztottak, akár
egy marhát a hűtőházban, és tudtam, ez semmi jót nem jelent. Booker arra
épített, hogy egyszer el tudja sütni a fegyverét, de őt már elvesztettem, és
most felhúztak ide, mint valami rituális áldozatot. Ebben a szent
pillanatban csődölt be végleg a tervünk. Mostantól szólítson mindenki
Butch Cassidynek!
Lehúzták a fejemről a csuklyát, és szemtől szemben találtam magam a
férfival, aki az életemet pokollá tette.
Conner Roark semmit sem változott azóta, hogy eljött Reeve-et
tanúvédelem alá helyezni. Magas, jóképű fickó volt, és ahhoz túlságosan
hasonlított Baxre, hogy egy icipicit nehezebb legyen gyűlölnöm.
Ébenfekete szeme gonoszul villogott, miközben fel-alá járkált előttem.
– Elmesélhetek egy vicces történetet, nyomozó?
A hangja kellemesen és megnyugtatóan csengett, tökéletesen álcázta a
dallamos akcentus mögött rejtőző gonoszt. Nekifeszültem a bilincsemnek,
de fölöslegesen.
– Menj a picsába!
Conner felhúzta az egyik szemöldökét. – Milyen bárdolatlan! Bízz
bennem, nyomozó, ez a történet neked is tetszeni fog. A nőről szól, akinek
látszólag egyikünk sem tud ellenállni.
Nem akartam hallani, ahogy kimondja Reeve nevét. Az izmaimat
megfeszítve fújtattam, míg ő úgy bámult rám, mintha egy befogott vad
lennék az állatkertben.
– Amint megpillantottam őt aznap, amikor feladta magát, már tudtam,
hogy meg kell kapnom. Gyönyörű volt, lágy, de könyörtelen. A tökéletes
nő számomra. A bosszúszomja, hogy mások megfizessenek azért, mert
neki fájdalmat okoztak, zene volt füleimnek. Benne megvolt minden,
amire mindig is vágytam, és mélyen megértettem a Point iránti gyűlöletét
mindazért, amit ez a hely tett vele. Azt hittem, mellém áll majd, és együtt
nézzük végig, ahogy a város porig ég, mert ő megért engem.
– Szerintem te egy szociopata vagy! Reeve átlátott rajtad, Roark!
Különös tehetsége van hozzá, olyan a szeme, akár a röntgen.
A háttérből csöpögés hangját hallottam, és Roark embereit, akik már
türelmetlenül toporogtak, hogy kiverhessék belőlem a szuszt. Életnagyságú
piñata voltam, és alig várták, hogy szétcsaphassanak. Azt mondtam
magamnak, várnom kell egy órát. Egy órácskát már csak ki tudok bírni,
míg a lovasság ideér, feltéve, hogy Reeve azt teszi, amit meghagytam neki,
és nem próbálkozik valami őrültséggel, például a saját kezébe venni a
dolgokat. Beláttam, hogy a bilincs ellen küzdeni nem vezet sehová,
úgyhogy elengedtem magam, belekapaszkodtam a fémkarikákba, és csak
lógtam a vascsőre felakasztva. Roark pár lépéssel közelebb jött.
– Talán így történt, de sosem látott át a férfin, aki az apám volt. Tényleg
elhiszed, hogy Novak olyan önzetlen volt, vagy lett volna benne szikrányi
igazságérzet is, és kinyírjon egy pasast, aki megölte a kis kurva barátnőjét?
Szerinted Novakot érdekelte bárki is annyira, hogy a szánalmas kis családi
drámájába beavatkozzon? A válasz természetesen nem. Ő üzletember volt,
Reeve pedig egy csinos lány. A húga barátja sok pénzzel tartozott
Novaknak, amit drogok formájában mind felszippantott az orrába. Nem
fizetett, ezért elintézték. Csak véletlen egybeesés volt, hogy Reeve feltűnt,
bosszúért esedezve. A fickó halott ember volt, mielőtt még kinyírta volna a
saját barátnőjét. Novak ellenben okos volt. Tudta, hogy Reeve egyszer
még hasznára lehet, ezért évekig abban a tudatban hagyta, hogy ő volt az
értelmi szerző… hogy a lelke mélyén igazi gyilkos. Dróton rángatta őt,
ami csodálatos volt. Én is épp ilyen babát akartam magamnak.
Roark közelebb hajolt, és ekkor megláttam az esélyemet. A bilincsbe
kapaszkodva deréktól lefelé felemeltem az egész altestemet és
előrerúgtam, az ír visszataszító nyaka köré kulcsoltam a lábaim, aztán
szorítani kezdtem. Hadonászott és küzdött ellenem, de csak egyre
erősebben szorítottam a combjaim közé. Ki akartam belőle nyomni az
utolsó szuszt is, az sem érdekelt, ha közben golyót kapok a hátamba.
– Nem játszadozhatsz egy emberrel! – sziszegtem az erőlködéstől,
miközben Roark képe lilulni kezdett. Már-már úgy tűnt, sikerül térdre
kényszerítenem, ám ekkor valami hatalmas erővel eltalálta a tarkómat,
amitől rögtön elernyedtek az izmaim. A fejem előrecsuklott és éreztem,
ahogy a vér csörgedezni kezd a nyakamba, akár egy sebes folyású patak.
Valami csöpögött. Valami jókora csattanással a földre esett. Valami fém
csörgött, aztán suhintásokat hallottam. A következő puffanás már csak
távolról jutott el a fülemig, és semmi mást nem tehettem, csak halkan
káromkodtam és nyögdécseltem, miközben az agyam felforrósodva és
fájdalmasan lüktetett a koponyámban. A verés most már komolyan
elkezdődött.
– Baszd meg! Inkább meghalok, de nem fogsz megtörni!
– Mindezt egy nőért, és egy városért, ami sosem lesz hálás a véredért és
az áldozatodért. Most komolyan, King nyomozó, én azt hittem, keményebb
dió leszel. De az a nő elpuhított. Meggyengített. Ebben a városban minden
férfi csak a farka után megy, még azt is elfelejtik, hogy háború van.
Egyetlen nő sem ér annyit, hogy meghalj érte.
Krákogtam és kiköptem a földre egy újabb adag vért, aztán előrecsuklott
a fejem, és erőtlenül felnevettem.
– Engem megölhetsz. Porig égetheted az egész kibaszott várost.
Elbánhatsz mindenkivel, aki csak él és mozog ezen a helyen, de ha földig
rombolod is a várost, akkor sem kapod meg, amit akarsz… a nőt, akiért
megéri meghalni. Hamarabb fog ő kinyírni téged! – Csak reméltem, hogy
erre nem kerül sor, de tudtam, Reeve megtenné, ha Roark rákényszeríti.
– Bármit teszel velem, vagy ezzel a hellyel, nem változtat a tényen, hogy
Reeve engem és a Pointot választotta helyetted. Épp olyan őrült és beteges
vagy, akár az apád, és az is kurvára biztos, hogy soha nem voltál elég jó az
én nőmnek.
– A te nőd? – Akcentusos hangja keményen és dühösen csengett, amiből
tudtam, hogy érzékeny pontjára tapintottam.
– Az enyém!
– Rosszul választott! A lábai elé helyeztem volna ezt a várost! – Már
majdnem úgy hangzott, akár egy hősszerelmes, akit próbált eljátszani a
könyörtelen seggfej helyett, aki valójában volt.
– Ha a lábai előtt akarta volna látni, ő maga helyezte volna oda. Pontosan
ezért nem érdemelted meg őt soha, te pöcs! Sosem értetted, hogy nálad
ezerszer többre képes dühből és bosszúvágyból. Csakhogy ő okosan
belátta, hogy az élet ennél sokkal többről szól. Én vagyok számára a több.
Te csak eszköz voltál a cél érdekében!
Jobban tettem volna, ha befogom a számat, mert kemény szavaim úgy
feldühítették, hogy a számba tolta a pisztolya csövét, és a fém fenyegetően
kocogott a metszőfogaimon. Ridegen a szemembe nézett, sötét
tekintetében a diadal és az őrület fénye csillogott, és az ujja megremegett a
ravaszon. Eljött a végső leszámolás ideje.
A világ darabokra hullott körülöttem.
BUMM!
Roark teste vadul rángatózni kezdett, és mindenütt golyók repkedtek a
sötét raktárépületben. A szemembe bámult, miközben térdre rogyott
előttem, és a fegyver a kezéből a földre esett. Az emberei szétszóródtak,
miközben a helyiséget ellepték a fekete ruhás kommandósok és a
szövetségi jelvényes fekete dzsekit viselő fickók. Behúztam a nyakam,
amikor egy golyó megpattant a fejem fölötti vascsövön, és körülnéztem az
egyre erősödő káoszban. Ismerős arc tűnt fel előttem, majd a galléros pólót
és golyóálló mellényt viselő férfi elindult felém, de megállt Conner
testénél. Ellökött az útjából még valakit, majd lehajolt, hogy megvizsgálja
Roark pulzusát, és elhúzta a száját. Aztán felnézett oda, ahol
megbilincselve lógtam, majd az embereit és Roark bábjainak holttesteit
megkerülve odajött hozzám.
 – Van ehhez kulcsa, King? Mellesleg elég szarul néz ki.
– A zsebemben! – A pasas tapogatni kezdett, miközben én csak
bámultam rá. – Ennél jobban is siethetett volna, Packard!
Nem mintha nem örültem volna annak, hogy látom, hiszen épp lenyelni
készültem egy golyót.
Roark korábbi főnöke felvonta ősz szemöldökét, amint összerogytam
előtte, amikor kiszabadította a csuklóimat. Nem tudtam, a térdkalácsom
tényleg eltört-e, de olyan érzés volt, mintha kocsonyából lenne, úgyhogy
esélyem se volt innen a saját lábamon kisétálni.
– Kaptam egy feldúlt hívást Reeve Blacktől. Azt mondta, egy Noah
Booker nevű férfi elrabolta magát, és Roarkhoz vitte. Könyörgött, hogy
siessünk. Bár maga meghagyta neki, hogy egy órát várjon, de ez túl hosszú
idő lett volna. Abban a pillanatban hívott minket, amint maga letette a
telefont. Utasítottam az embereimet, hogy menjenek maga után. Azt kell
mondjam, az időzítés ennél jobban ki sem lehetett volna centizve. A fickó
a parkolóban csaknem elvérzett, de a mentősök szerint túléli, ha gyorsan
megműtik, és kap vérátömlesztést. Még eszméleténél volt, amikor a
helyszínre értünk, amit a mentősök jó jelnek vettek, és a golyó sem talált
létfontosságú szervet. Szerencsés fickó! De maga is rosszabb állapotban
lenne, ha csak egy perccel később érünk ide.
Nem tudom, vajon Booker is szerencsésnek tartotta-e magát. Fél éven
belül másodszorra kapott golyót a mellkasába. Még ha kilenc élete is
lenne, mint egy macskának, rohamosan fogyott a készlete.
– Örülök, hogy Reeve nem fogadott szót nekem, és felhívta magát. –
A szentségit, már az is megdöbbentett, hogy nem próbált egymaga a
segítségemre sietni.
 – Hát igen. Miután a telefonban elmondta, kicsoda, valami olyasmit
kiabált, hogy bízik az igazságszolgáltatásban, és helyesen akar cselekedni.
De azt is mondta, ha nem küldünk utánad embereket, hívja a nem egészen
legális erősítést. Fogalmam sem volt, hogy ilyen barátai is vannak,
nyomozó! Tud járni?
Ingattam a fejem, mire Packard felsegített, és átkarolta a hátamat.
Mindketten odanéztünk, ahol Roark teste feküdt, mereven és élettelenül, a
homloka közepén golyó ütötte lyukkal.
– Nem a legméltóbb büntetés, azok után, amit maga és a város többi
lakója ellen elkövetett.
Nem értettem egyet Otisszal, de ez betudható volt annak, hogy az elmúlt
fél órában épp vascsövekkel és öklökkel püföltek félájultra. – Annak a
birodalomnak a hamvain halt meg, amit elvettünk Novaktól. Ennél
méltóbb véget nem is érhetett volna.
Packard felhorkant, majd lassan bicegve elindultunk a kijárat felé.
– Csak örülök, hogy vége lett, és bár hivatalosan sosem ismerném el,
annak is örülök, hogy én adtam le a végső lövést. Óriási bakot lőttem
Roarkkal. Ez viszont kicsit kiegyenlítette a számlát a javamra.
Felsóhajtottam. Ez volt a Point. Ennek sosem lesz vége, mert mindig
akad, aki ki akar egyenlíteni valamilyen számlát. Packard segítségével
sántikálva és fél lábon ugrándozva kibotorkáltam a raktárépületből,
ahonnan már hallottam a szirénák hangját. Egy mentőautó nyitott hátulja
felé igyekeztünk, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.
A tömegben megpillantottam a fekete hajkoronát, és rámordultam
Packardra, amikor az egyik embere lefogta, hogy ne mehessen a káosz és a
bűnügyi helyszín közelébe.
 Otis szólt az ügynöknek, hogy engedje át, és Reeve úgy rohant hozzám,
mintha vérebek kergetnék. Olyan erővel ütközött a mellkasomnak, hogy
csaknem mindhárman elterültünk a földön. Csupa vér voltam, aminek egy
része nem is a sajátom volt, de őt ez sem érdekelte. Összecsókolta az
arcomat, aztán a másik oldalamról belekarolt a derekamba, és segített
elvonszolni engem a mentőautóhoz. Közben megállás nélkül dőlt belőle a
szó, tágra nyílt szeme pedig fényesen csillogott a megkönnyebbüléstől és a
visszatartott könnyektől. Lehuppantam a mentőautó végébe, aztán a
tenyerembe vettem az arcát. Megcsókoltam, hogy elhallgattassam, és mert
erre vágytam. Életben maradtam. Ő is túlélte. A jók megtépázottan ugyan,
de győzedelmeskedtek.
– Nem vártál, ahogy meghagytam!
Reeve a nyakam köré fonta a karját, és befúrta az arcát a nyakam
hajlatába.
– Egész életemben vártam valami jóra és igazra, Titus. Nem akartam egy
újabb órát várni rá. Nem kockáztathattam. Téged nem kockáztathattalak.
– Köszönöm! Büszke vagyok rád, mert tudtad, mit kell tenned, és mert
gondoskodtál rólam.
Reeve bólintott. – Helyesen akartam cselekedni. Azt akartam, hogy lásd,
bízom benned, és bízom az igazságszolgáltatásban. Meg akartam mutatni
neked a többet. Jól akartam gondoskodni rólad.
Magamhoz szorítottam, és összerezzentem, amikor hozzáért a térdemhez.
Az a szerencsétlen teljesen tropára ment. Hatalmasra dagadt, akár egy
kosárlabda, és épp olyan sötétkék színben pompázott, mint Reeve szeme.
– Bárhogy gondoskodsz rólam, mindig jól csinálod, Reeve. Szeretlek!
Felcsuklott a nyakam hajlatába bújva, és éreztem, hogy kicsordulnak a
könnyei.
– Én is szeretlek!
Végigsimítottam dús hajkoronáján, majd a tarkójára tettem a kezem. Picit
megszorítottam, majd a fülébe suttogtam, miközben az egyenruhás mentős
elindult felénk.
– Mondanom kell neked valamit!
– Bármit!
– Soha nem volt közöd a húgod barátjának meggyilkolásához. Sok
pénzzel tartozott Novaknak a drogokért. Már rég meg akarta ölni. Novak
manipulált és kihasznált téged, mint mindenki mást a Pointban. Sosem
voltál gyilkos, Reeve! Nem vagy rossz ember. Még rendbe hozhatod a
kapcsolatod a szüleiddel, és elengedheted egy részét a bűntudatnak, ami
megbéklyózott téged.
Reeve hátrahúzódott, és döbbenten nézett rám. Fintorgott a mentősre, aki
megkérte, menjen odébb, hogy meg tudja vizsgálni a sérült lábamat.
Reeve lassan ingatta a fejét, és megfogta a kezem.
– Nem! Én most is ugyanaz az ember vagyok, Titus! Akár volt közöm
hozzá, akár nem, örülök, hogy Rissa gyilkosa halott, és megöltem volna
Connert is. Még mindig meg akarom ölni, azért, mert így elbánt veled.
Nem fogom még egyszer meghozni azt a döntést, mert tudom, hogy azzal
elveszítenélek, de ettől még meg akarnám tenni. Nem hiszem, hogy ettől
rossz ember vagyok. Inkább csak túlélő. Ha választás elé kerülök, hogy én,
egy szerettem, vagy egy gonosz ember maradjon életben, akkor a
gonosznak pusztulnia kell, és többé nem fogok emiatt bűntudatot érezni.
Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. – Te egy oroszlánszelídítő vagy!
Rettenthetetlen nő volt, bármikor kész táncra perdülni a sötétben lakozó
szörnyekkel és fenevadakkal, akik fel akarták falni. Nem csoda, hogy az én
szörnyetegem is imádta. Reeve erre felhúzta az orrát.
– Nem lehetne inkább „A szépség és a szörnyeteg”? Azt hiszem, az
jobban tetszene.
Fel akartam nevetni, ehelyett felnyögtem, mikor a mentős közölte, a
hordágyra kell feküdnöm. A térdem iszonyúan fájt, de elviselhetőbb volt,
mert mellettem volt a nőm, hogy gondoskodjon rólam.
Mint ahogy mindig is tette. Én a véremet adtam volna mindenki másért.
A végsőkig harcoltam ezért a városért és azokért, akiket szerettem benne,
de ez a nő… ő értem adta volna a vérét és soha nem kért cserébe semmit.
Ez volt a világon a legtöbb. Számomra ezt jelentette a szerelem a Pointban:
egy lányt, aki tud magára és a szeretteire is vigyázni… és isten óvjon
mindenkit, aki csak az útjába áll.
 19. FEJEZET

REEVE
A MŰHELYBEN nagy volt a nyüzsgés és a hangzavar, amikor átsétáltam
rajta. A levegőben olaj- és benzinszag terjengett. A motorháztetők alatt és
különféle autóalkatrészeken dolgozó szerelők kíváncsi tekintettel fordultak
felém, de én ügyet sem vetettem rájuk. Mindenki tudta, hogy én vagyok
Bax bátyjának barátnője, és ha nem akartak a föld alá vagy rács mögé
kerülni, jobban tették, ha megtartották maguknak a véleményüket.
Tudtam, hogy Bax valahol itt van a telepen. Korábban felhívtam Dovie-t,
hogy megkérdezzem, merre találom. Azt felelte, Bax már kezdett
belebolondulni a bezártságba, ezért miután levették az állkapcsát tartó sínt,
visszament dolgozni. Dovie eléggé feszültnek tűnt, amit meg tudtam
érteni. Noha Titus sérülései összességében enyhébbek voltak Baxéinél, őt
is betegszabadságra küldték a törött térde és pár megrepedt bordája miatt.
A zsaru rémesen rossz beteg volt, megőrjített a rosszkedvével és a
mogorvaságával, miközben a házban sántikált a gipszében. Az én
véleményem az volt, hogy a pihenés jót tett neki. Megérdemelt egy kis
szabadságot, azok után, amin átment, csakhogy Titus nem volt az a lazítós
típus. Folyamatos készenlétben állt, a rendőrségi rádiót fülelte, és
állandóan a telefonon lógott a kollégáival, munkáról és megoldatlan
ügyekről tanácskozva. Még megbéklyózva és szobafogságra ítélve sem
lehetett őt leírni, ami Baxre is igaz volt.
Épp hatalmas fémasztala mögött üldögélt az irodájában. A csuklóján még
rajta volt a műanyag gipsz, és a törött bokáját feltette az asztal sarkára az
ormótlan fekete járógipszében. Még mindig túl sovány volt, és beesett
arcán gunyoros mosolya még félelmetesebbnek tűnt, amikor kérdés nélkül
leültem vele szembe. Most is sugárzott belőle a keményfiú szigora és a „ne
állj az utamba, ha kedves az életed”, noha úgy festett, mintha veszített
volna az utolsó pusztakezes bokszmeccsén.
Dovie elmondta nekem a kódot, amivel a robusztus vasajtón át
bejutottam a telepre, különben soha az életben nem számíthattam volna
meghívásra. Nem voltam szívesen látott vendég, ez lerítt Bax mogorva
arckifejezéséről is.
– Mit keresel itt? – kérdezte az asztalra feltett térdén dobolva, miközben
körbenéztem az irodában. Próbáltam rájönni, mi változott meg rajta a
fogyáson kívül, amikor egyszerre bekúszott az orromba a régi cigiszag.
Felvontam a szemöldököm.
– Nincs cigi a kezedben!
Az arcára tetovált csillag melletti vénája összerándult az ingerültségtől.
– Épp elég szarság próbál megölni minden áldott nap. Úgy döntöttem,
nem segítek be nekik. Plusz kurvára idegesítő volt cigizni a drótokon meg
egyéb szarokon át, amik pár nappal ezelőttig összetartották a képemet. Mit
keresel itt, Reeve?
A vállam mögé dobtam hosszú hajam, és megköszörültem a torkomat.
 – Tudom, hogy nem kedvelsz, nem bízol bennem, és mást szeretnél a
bátyád mellett látni.
Bax nem szólt semmit, csak alig észrevehetően bólintott.
– Egyik sem titok.
Összekulcsoltam az ujjaim az ölemben, és rákényszerítettem magam,
hogy szembenézzek baljós tekintetével és mélyről táplált gyűlöletével.
– Nézd, tudom, hogy elárultam Dovie-t, és emiatt bántódása esett,
viszont megmentettem Titus életét, és muszáj ennek is érnie valamit.
Hosszú távra tervezek Titusszal, és te is tudod, hogy nem tehetsz ellene
semmit, ha nem akarod magadra haragítani a bátyádat. Fegyverszünetet
akarok kötni, Shane. Akár tetszik, akár nem, most már egy család vagyunk.
Bax nem szólt semmit, csak hintázott a székében, és összetette a kezét,
miközben végigmért. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne
kezdjek mocorogni és feszengeni átható, fenyegető pillantásától. Mintha
csak rám szakadt volna az egész éjjeli égbolt.
– Mi a hosszú távú terved Titusszal, Reeve? Ő mindig is zsaru marad, te
pedig mindig olyan nő leszel, akinek a két lába a törvény két oldalán áll.
Választás elé akarod őt állítani, hogy döntsön közted és aközött, ami ő
maga, amilyen mindig is volt?
Lassan ingattam a fejem.
– Szeretni fogom és gondoskodom róla, ahogy ő is rólad, Shane. Neki is
szüksége van valakire, aki törődik vele, és ígérem, soha nem hozok rá
szégyent. Ezt megmondtam Nassirnak is, amikor megállapodtunk, hogy
átveszem a sztriptízbár vezetését. Minden tiszta és legális, és így is marad,
különben szedem a sátorfámat. Talán erkölcsileg nem ez a
legfeddhetetlenebb munka, amit egy zsaru barátnője végezhet, de jól fizet,
és tetszik, hogy gondoskodhatok a lányokról. A sztriptíztáncosnők
többsége rendes nő, csak azt csinálja, amit muszáj a talpon maradáshoz a
kinti világban. Én jobban megértem ezt, mint Nassir vagy Race valaha is
tudná. Nem mintha neked lenne jogod ítélkezni fölöttem. Tudom, miért áll
itt a telepen az a rengeteg kocsi. Kettőnk közül te vagy az, aki próbára teszi
Titus elhivatottságát, nem én.
Felálltam, és az asztal szélére támaszkodtam. Előredőltem, hogy Bax is
megérezze átható és fenyegető pillantásomat, amivel ránéztem.
– Ráadásul Titus nem volt mindig zsaru. Épp olyan kölyök volt ő is,
akárcsak te. Neki is súlyos döntéseket kellett meghoznia, éppúgy, mint
neked. Ne kényszerítsd rá egy újabbra. Próbálj meg megbékélni a ténnyel,
hogy itt vagyok, és itt is maradok.
Nem állt szándékomban könyörögni neki. A büszkeségem nem engedte,
de kész voltam szembeszállni vele, ha rákényszerít. Titusnak
mindkettőnkre szüksége volt, és nem hagyhattam, hogy Bax újra
megnyissa a sáncot, ami oly sokáig elválasztotta őket egymástól. Ellöktem
magam az asztaltól, és megfordultam, hogy elinduljak az ajtó felé. Bax
reszelős hangja megállított, épp amikor megragadtam a kilincset, hogy
lenyomjam.
– Amikor azt mondod, „maradsz is”, csecsemőkre és jegygyűrűre
gondolsz? Olyan hagyományos szarságokra, amiknek semmi értelme sincs
ezen a helyen? – kérdezte hitetlenkedve.
Erre csak megvontam a vállam. A jövőről valójában még nem beszéltünk
a zsaruval, de látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a fogamzásgátlást
hagytuk a fenébe. Nos, miután a szövetségiek hivatalosan is ejtették a
vádat ellenem, és többé már nem fenyegetett a börtönbüntetés réme sem, a
védekezés tényleg feleslegessé vált. A Point nem ideális hely egy
kisbabának, de ha egy anya kész megtenni bármit, szó szerint bármit, hogy
biztonságban és boldogságban felnevelje, akkor Titusszal együtt készek
voltunk vállalni a kockázatot, hogy egy új életet hozzunk erre a zord
világra. És amennyire hagyományosan és felelősségteljesen gondolkodott a
családról, afelől sem volt kétségem, hogy egy napon majd hivatalossá
akarja tenni kettőnk közt a többet.
– Állok elébe, bármi is vár rám mellette.
Bax levette ormótlan járógipszét az asztalról, és felállt. Keresztbe fonta a
karját a mellkasa előtt, és farkasszemet néztünk egymással. Amikor nem
fordítottam el a fejem, megint alig észrevehetően bólintott, majd vigyorra
húzta a száját.
– Most kvittek vagyunk, Reeve, de ha még egyszer veszélybe sodorsz
bárkit, aki fontos nekem, nincs olyan távoli hely ezen a világon, ahol
elrejtőzhetnél előlem.
– Mindkettőnknek ugyanazok az emberek fontosak, Shane. Többé nem
követem el azokat a hibákat.
Azzal kisétáltam az irodából, mielőtt még valamit mondhatott volna. A
legjobb esetben is csak ingatag fegyverszünetet kötöttünk, de egyelőre ez
is elég. Bax sosem lesz odáig értem, de amíg elvisel és megérti, soha nem
hagynám, hogy Titust bármi rossz érje, boldog nő leszek.
Még gyorsan be kellett ugranom valahová, mielőtt hazaindultam volna a
morcos zsarumhoz. Noha a loftlakás szép és modern volt, sosem éreztem
otthonosnak. Nem is akartam egy erődbe zárva élni, sem egy toronyházban
az utcák fölött, amiket az otthonomnak tartottam. Szerettem Titus
rendetlen kis házikóját. Miután kitakarítottuk, és már volt benne pár dolog,
amitől élettelinek és lakályosnak tűnt, automatikusan úgy tekintettem rá,
mint a közös otthonunkra. Titus meg se kért, hogy költözzek hozzá.
Magamtól megtettem, amint kiengedték a kórházból. Tudtam, hogy
segítségre lesz szüksége, hiszen alig bírt járni, és több helyreállító műtét is
várt rá, de egy szava sem volt, amikor a holmim elborította a szekrényét és
a fürdőszobája polcát. Ebből arra következtettem, boldoggá teszi a helyzet,
hiszen sosem panaszkodott, még csak csúnyán se nézett rám, amikor néha
rászóltam, hogy rakjon rendet maga után. Nem ismertem még egy ilyen
embert, aki bármerre ment, olyan felfordulást hagyott maga mögött, mint
egy tornádó. Nagy szerencséje volt, hogy szeretem, minden trehánysága
ellenére.
A kórházba érve hamar megtaláltam a szobát, amit kerestem. Már
korábban be akartam jönni, de azon túl, hogy a zsaruk kérdéseire
válaszolgatott, és a szövetségiek is a nyakára jártak, Booker elfoglalt
ember volt. Nem is szólva arról, hogy három műtétre volt szüksége, hogy
megmentsék az életét, és kibányásszák a golyót a mellkasából, és csak
most tért magához annyira, hogy látogatókat tudjon fogadni.
Benyitottam, meg sem lepődtem, hogy nincs egyedül. Nagy barna
szemek néztek rám bűnbánóan, amikor Karsen megilletődötten ellépett az
ágytól. A tinilány elpirult, és beleharapott az ajkába.
– Szia, Reeve!
– Szia, kicsim! A nővéred vagy Race tudja, hogy itt vagy?
A tini erre még jobban elvörösödött, amiből márt tudtam, hogy a válasz
nem. Felsóhajtottam.
– Akkor jobb, ha most elmész. Ne haragítsd rá még jobban Race-t erre a
gazfickóra.
 Karsen bólintott, suttogva elköszönt Bookertől, majd kisietett az ajtón.
Becsuktam mögötte, aztán átvettem a helyét az ágy mellett. Booker fáradt
szürkéskék szemmel nézett fel rám, mindenhol csövek és drótok lógtak
belőle.
– Komolyan megnézheted magad, ha azt hiszed, Race engedi, hogy egy
ujjal is hozzáérj ehhez a lányhoz, barátom!
Booker nevetésszerű hangot préselt ki magából.
– Te is haragszol még rám?
Amikor Titus először beszélt Booker árulásáról, annyira fájt és olyan
hatalmasat csalódtam, hogy többé látni sem akartam őt. De mivel
megtanultam a leckét a kétségbeesésből és türelmetlenségből hozott súlyos
döntésekről, miután lehiggadtam, már tudtam, hogy nem haragudhatok rá.
Booker is csak azokkal a lapokkal játszott, amiket az élet osztott neki, mint
mi, többiek is. Mindannyian kockára tettük a sorsunkat és a szerencsénket,
minden áldott nap, ezért borítékolható volt, hogy néha veszítünk.
Pontosan ezért voltam most itt. Jól ismertem az érzést, amikor annyira
elcseszel valamit, hogy úgy érzed, teljesen magadra maradtál, és soha
senki nem fog tudni megbocsátani neked. El kellett mondanom Bookernek,
hogy bár amit tett, fájdalmat okozott, gondatlanság és ostobaság volt,
megértettem, ahogy azt is, miért tette. Mi ketten sokban hasonlítottunk
egymásra, és ezen a helyen nehéz volt olyan embereket találni, akiket
nemcsak kedvelsz, de meg is értesz. Nem akartam neki hátat fordítani, és
ezt a tudomására kellett hoznom.
Race nem tudott neki olyan könnyen megbocsájtani, mint én. Az
erődítményébe belülről ütöttek rést, amitől úgy érezte, nem tudja
biztonságban tartani a lányokat. Nem tudtam, mit hoz a jövő számára és
Booker számára a munkakapcsolatuk tekintetében, de mivel Karsen még
mindig a jóval idősebb és sokkalta harcedzettebb férfi körül sompolygott,
abban biztos voltam, hogy Booker kálváriája még csak most kezdődik.
– Nem, már nem haragszom. Megértettem, miért tetted, amit tettél, de
csak azért, mert sokáig én is ebben a cipőben jártam. Csakhogy a férfiak…
– oldalra billegettem a fejem – …ők csak azt látják, hogy veszélybe
sodortad a számukra fontos nőket, ezért ki akarnak csinálni. Adj nekik egy
kis időt! Előbb-utóbb Race is átlátja a teljes képet.
– Mi a helyzet a zsaruval?
Megvontam a vállam. – Nem örül, hogy helybenhagytak, ahogy annak
sem, hogy te adtál a kezembe fegyvert, de büszke rám, mert meg tudtam
védeni magamat. Azt hiszem, megérti, hogy kétségbeesésből döntöttél,
belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. Valakinek cselekednie kellett, és
talán nem ez volt a legjobb megoldás, de végeredményben neked
köszönhetően sikerült legyőzni Connert, és csak ez számít. Titus azt
mondta, ettől még próbaidőre bocsátanak az óvadék megsértéséért.
Booker megint lihegett, mintha nevetni próbálna.
– Hagyta, hogy megtartsd a fegyvert?
Picit bólintottam. – Nem, de szerzett nekem egy másikat. Egy
bejegyzettet.
Még most is ugyanaz az ember voltam, ugyanúgy éltem az életem, csak
most világosabb vonalak mentén, mint korábban. Valójában kimondottan
élveztem, hogy van egy saját, dögös zsarum, aki betartatja velem a
szabályokat.
– Helyes! Nem szeretném, ha eltompulnál! – Booker lassan leengedte a
szemhéját, mire megfogtam és picit megszorítottam a kezét. Mindennek
ellenére helyén volt a szíve, még ha rengeteg rossz döntést is hozott az
életben. Ez kínosan ismerős volt számomra.
– Az élek maguktól elsimulnak, ha egy olyan emberhez csiszolódsz, aki
a kősziklád, barátom.
Booker mormolt valamit, majd hagyta, hogy lecsukódjon a szeme.
– Nekem nincs szükségem sziklára. Egyedül is elég szilárd vagyok.
Nem mondtam semmit, de eszembe jutott a bociszemű tinédzser, aki
beszökött hozzá, hogy meglátogassa. Néha a sziklák csupán apró kavicsok,
amiket a vihar felkap, és addig koptatják a jóval nagyobb szikladarabot,
míg szép csendben és lassacskán simára csiszolják a felszínét.
Halkan kijöttem a szobából és a GTO-hoz indultam, hogy visszamenjek
Titushoz. Nem használta sűrűn az „sz” betűs szót, valójában eddig csak
kétszer mondta nekem. Azon a napon, amikor Connert elvitték a
hullaszállítók, és akkor, amikor végre hazaengedték a kórházból, és még
alig volt magánál a fájdalomcsillapítóktól. De nem bántam, mert másnap
odaadta nekem a csillogó kék izomautó kulcsát, és azt mondta,
használhatom, míg a lábáról le nem veszik a gipszet. Ennél egyértelműbb
szerelmi vallomást nem kaphattam volna tőle. A GTO kulcsa többet ért,
mintha gyémántgyűrűt húzott volna az ujjamra.
Leparkoltam a kocsit a ház mögötti utcában, és elindultam a hátsó
bejárathoz. A konyha romokban állt, a Titus által készített ebéd
maradványai mindenhol szanaszét hagyva. Felsóhajtottam, és a táskámat
letettem az asztalra. Negyedórámba telt visszapakolni a hűtőbe,
elmosogatni, és letörölni a pultot. Pipa voltam, amikor elindultam
megkeresni őt. A szentségit, nem a bejárónője vagyok!
A nappaliba lépve rögtön észrevettem. Valahogy sikerült neki minden
bútort a sarkokba tolni, és a szoba padlójának közepén épp felüléseket
csinált. Nem volt rajta póló, csak a rugalmas kötés sérült bordáin. Az
egyetlen ruhája, már ha annak lehet nevezni, egy fekete bokszeralsó volt,
miután a gipszén bármit átcibálni körülményes és bosszantó lett volna
mindkettőnk számára. Már egy ideje ezt csinálhatta, mert az izmai feszesen
csillogtak a meztelen bőrén gyöngyöző izzadságcseppektől. Olyan erősen
zihált, hogy a szoba másik feléből is hallottam. Hangosabb volt még a
cipőm sarkának kopogásánál is a kemény fapadlón. Felém fordította a
fejét, miközben közeledtem felé, de nem hagyta abba a felüléseket, míg az
ölébe nem huppantam. Felnyögött, és a hátára feküdt a padlón, aztán a
kezét a derekamra tette. Kész szerencse, hogy épp szoknyát vettem fel,
amikor beugrottam a városba, mert forró és izzadt bőre izgatóan dörzsölte
a combjaimat, miközben rajta ültem. Mindig ő volt a legfinomabb dolog,
amit valaha éreztem.
Megcirógattam az ősz foltot a halántékán. Látszólag nem növekedett
tovább, és most egy Oreo keksz méretű körben ragyogott ki fekete hajából.
A szememben ez volt az egyik legkedvesebb része. Egy másik a sok közül
épp éledezni kezdett a combjaim alatt, amikor lehajoltam, hogy lágyan
megcsókoljam.
– Hogyan cipelted odébb a bútorokat? Kímélned kellene magadat!
Végigsimított a combjaimon, a csípőmre feltolva a szoknyám vékony,
rugalmas anyagát. Beleborzongtam érdes tenyerének érintésébe, miközben
visszacsókolt, vadul és szenvedélyesen, mint mindig.
– Elegem van már a megkíméltségből! Vissza akarok menni dolgozni,
ahogy leveszik rólam ezt a vackot. Ez pedig azt jelenti, nagyobbnak és
erősebbnek kell lennem a rosszfiúknál.
 Rátettem a kezem kőkemény mellkasára, és a körmömet
belemélyesztettem duzzadó izmaiba.
– Pár hét ücsörgéstől és tévézéstől még nem veszíted el a formád, Titus.
Megérdemled a lazítást!
A szeme tágra nyílt, amikor az ujja hegyét végighúzta a bugyim szegélye
alatt, közvetlenül a combhajlatomnál. Már kezdtem benedvesedni és
bizseregni a vágytól.
– Lazítok is! – felelte, az ujjaival egyre közeledve a puncimhoz.
– Mikor? – kérdeztem levegőért kapkodva, majd előredőltem, hogy
könnyebben hozzáférjen a helyekhez, ahol az érintésére éheztem. A hajam
sötétítőfüggönyként borult kettőnk köré a délutáni fényben.
– Amikor benned vagyok! – Felnyögtem, amint az ujjai rátaláltak a
gyönyör apró bekapcsológombjára, és játszadozni kezdtek a csiklómmal.
Szigorúan ránéztem, és a tenyeremet az arcára tettem. – Megvonom tőled
a szexet, ha nem állsz neki rendet rakni magad után! Tényleg ennyire
nehezedre esik betenni egy tányért a mosogatóba? – A fenyegetésem
komolyabbnak hangzott volna, ha épp nem a hüvelyemben sikló ujjain
mozgattam volna a csípőmet.
– Nem bírsz ellenállni nekem, Reeve! Te is épp annyira kívánod a
szörnyeteget, ahogy ő is téged.
Újra megcsókolt, én pedig picit összerezzentem, amikor kihúzta belőlem
az ujjait, és kivette a kezét a szoknyám alól. Már épp nyafogni kezdtem
volna, amikor közölte:
– Vedd le a ruhádat, és fordulj meg! Majd ellazítjuk egymást!
Csibészesen fel-le mozgatta a szemöldökét, miközben engedelmesen
megtettem, amit kért, bebizonyítva az igazát. Tényleg soha nem tudtam
volna ellenállni neki.
Meztelenül visszaültem kockás hasára, és a vállam fölött lenéztem rá, a
szempilláimat rebegtetve. – Most mi jön, nyomozó?
Mély, búgó hangon felnevetett, az egész testemben éreztem a rezgését.
– Most kölcsönösen gondoskodni fogunk egymásról!
Hatalmas kezével megragadta a csípőmet, és hátrahúzta, hogy
négykézláb álljak fölötte, kitárva maga előtt a legérzékenyebb,
legtitkosabb részemet. Épp meg akartam kérdezni, mire készül, amikor
egyszer csak kidugta a nyelvét, és fentről lefelé végignyalta a puncimat.
Az égető forróságtól meghökkenten felnyögtem, és amikor lepillantottam,
észrevettem, hogy épp a pamutalsóban dudorodó merevedése fölött van az
arcom. Szó szerint értette a kölcsönösséget. Az egyik kezemmel
megtámaszkodtam a padlón a gipsze mellett, a másikkal óvatosan
kiszabadítottam ágaskodó farkát. Bársonyos makkja lágyan dörzsölte az
ajkaimat, amikor a számhoz húztam.
Kimondta a nevemet, az ajkaival megrezegtetve a csiklómat. Próbáltam
arra figyelni, amit csinálok, és lehajoltam, hogy nedves és forró számba
vegyem a farkát, de alaposan megnehezítette a dolgomat azzal, amit
eközben csinált.
Olyan mélyen bekaptam a farkát, ahogy csak bírtam, majd végigszívtam.
Igyekeztem összehangolni a mozdulataimat a nyelve fürge táncával és az
ujjai izgató behatolásaival, de lehetetlenség volt. Kemény és gyors tempót
diktált, míg én jobban szerettem lassan, édes kínszenvedést okozva izgatni
őt. Ő fel akart húzni, hogy felrobbanjak a kéjtől, én le akartam lassítani, és
elhalmozni gyöngédséggel, míg túl nem csordul a gyönyörtől. Minden
idők legszexisebb csatáját vívtuk.
 Még egy ujját becsúsztatta a hüvelyembe, miközben tovább nyalt és
döfködött az ujjával. Én erre a tövénél marokra fogtam a farkát, miközben
folytattam a szopást, és a nyelvemmel játszadoztam vele. Már bódult
voltam a kettős izgatástól, az övétől és az enyémtől is, és amikor benyúlt
alám, gyakorlott ujjai közé csippentve az egyik érzékeny mellbimbómat,
tudtam, hogy már nem húzom sokáig. Hümmögni kezdtem vaskos farkával
a számban, és benyúltam a lába közé, hogy feszes golyóit dörzsöljem,
amitől az egész teste felemelkedett a padlóról.
– Most engedj be magadba, Reeve!
Mindennél jobban imádtam, amikor ilyen parancsokat adott nekem, ezért
a nyelvemet érzékien végighúzva a farkán kiengedtem őt a számból, aztán
fölé térdeltem. Nem bajlódtam azzal, hogy megforduljak, csak
időpocsékolás lett volna. Elhelyezkedtem az ágyéka fölött, és felemeltem a
csípőmet, hogy a farkát beállíthassa csillogó hüvelybemenetemhez.
Amikor a makkja hozzáért nedves szeméremajkaimhoz, tövig beleültem a
farkába, mire mindketten felsóhajtottunk. Az egyik kezét a csípőmre tette,
és megemelte az ép lábát, hogy a combjaim még szélesebben kitáruljanak
fölötte. Attól, hogy így kifeszített, még intenzívebben éreztem, ahogy a
farka jár bennem, miközben lassan fel-le ringattam a csípőmet.
A vállam fölött hátrapillantottam, hogy lássam, vajon ő is ugyanennyire
élvezi-e, mint én, de nem nézett fel rám. Ezüstösen világító, szenvedélytől
izzó tekintetét csak oda irányította, ahol a testünk összeforrt. Megnyalta az
ajkát, és az ujjai egyre erősebben markolták a csípőmet, valahányszor
elmerült a testemben. A tekintetében benne volt a birtoklás. Felszínre
törtek belőle a rejtett, ősi ösztönök, hogy a magáévá tegye, ami az övé.
Benne volt a szerelem, és minden küzdelem, hogy megőrizze ezt a
szerelmet. Már a nézése is elég volt ahhoz, hogy kirobbanjon belőlem az
orgazmus, majd darabokra hulljak körülötte.
Sóhajtva előredőltem, az ép térdén pihentetve az arcomat, miközben még
párszor megemelte a csípőjét, belém döfve a farkát, hogy ő is elérje a
beteljesülést. Majdnem dorombolni kezdtem, miközben lágyan cirógatta a
gerincemet.
– Látod? Máris mindketten szépen ellazultunk!
Legszívesebben a szememet forgattam volna rá, ha lett volna hozzá
erőm.
– Ez még nem teszi jóvá a rendetlenséget, amit a konyhában hagytál
magad után! – mondtam, mire beletúrt a hajamba és a hátamra húzott,
hogy a mellkasára feküdjek. Mindketten a plafont néztük. – Mindig
gondoskodni fogok rólad, Titus, de nem fogok folyton utánad takarítani,
mint egy háztartási alkalmazott.
Belenevetett a fülembe, és az egyik karjával átkarolta a melleimet. Nem
lehetett neki kényelmes a padlón elnyúlva, miközben én is rajta feküdtem,
de ha ő nem panaszkodott, én sem iparkodtam felkelni.
– Sajnálom! Majd megpróbálok jobban igyekezni! – Erre csak
sóhajtottam egyet, mert mindig ezt mondta. – Mellesleg nem én toltam
félre a bútorokat, hanem Nassir. Beugrott, hogy szívességet kérjen tőlem,
és ha már itt volt, megkértem, hogy segítsen cipekedni.
Ösztönösen megfeszültem. Elképzelni sem tudtam, milyen szívességet
kérhet az én ravasz és könyörtelen főnököm a pasimtól.
– Mit akart Nassir?
Titus a szabad kezével lágy köröket rajzolt a hasamra, és azon
töprengtem, vajon épp arra gondol-e, ami elkerülhetetlenül be fog
következni, ha továbbra is védekezés nélkül élünk ilyen féktelen szexuális
életet.
– Azt kérte, keressek meg neki valakit.
Rátettem a kezem a kezére. – Keelynt?
Titus helyeslően dörmögött. – Igen. De megmondtam neki, hogy szó sem
lehet róla.
El sem hittem, mekkora kő gördült le a szívemről. – Miért?
– Mert akár segítek neki, akár nem, úgyis meg fogja találni, és
mindketten tudjuk, hogy akkor vissza fogja hozni ide. Keelyn a barátnőd,
vagy valami olyasféle… Ezért sem akartam belefolyni abba, hogy
visszajuttassam ide, ha bármi esélye van valahol máshol új életet kezdeni.
Nassir elfogadta ezt, de miután elment, fogadok, az első útja Starkhoz
vezetett. Az a fickó két percen belül megmondja neki Keelyn pontos
tartózkodási helyét. Nem is lesz nehéz dolga, miután már mind tudjuk,
hogy Denverben van.
Megint felsóhajtottam. – Nassir az új bárnak a Lock and Key nevet adta.
Nem lehet véletlen egybeesés.
Noha hivatalosan még nem nyitottunk meg, az egész város és minden
utcája várakozástól és szóbeszédtől volt hangos, vajon mit tartogathat
számukra a bűn és a sötétség hercege.
– Nem, valószínűleg nem is az. A szerelem egészen különös formákat
ölthet a Pointban. Valójában, ha nem figyelsz eléggé, talán észre sem
veszed, mert nem is tűnik szerelemnek.
Oldalra hajtottam a fejem, hogy megcsókoljam.
– Nos, én kifejezetten örülök, hogy a te figyelmedet semmi sem kerülheti
el, nyomozó!
 Titus visszacsókolt. – Én pedig örülök, hogy harcolsz azért, amit
helyesnek érzel, Reeve!
Ez a két dolog kellett ahhoz, hogy ne csak túléljünk, hanem boldogok is
lehessünk a Pointban.
Szerelem és harc.
Szerencsére nekünk bőven jutott mindkettőből.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

TELJES SZÍVEMBŐL KÖSZÖNÖM mindnyájatoknak, akik eljutottatok

eddig a Pointig (bocs a szóviccért, nem hagyhattam ki).
Sosem tudom eléggé kifejezni a megbecsülésemet és a hálámat nektek,
akik nyitottak vagytok az újdonságra, engeditek, hogy kipróbáljak
mindenféle stílust, és követtek a világokba, amiket felépítek, időt és a
bizalmat adva ezeknek a nehéz, összetett, vad regényhősöknek. Ti vagytok
a szívemhez legközelebb álló olvasók és könyvmolyok. Imádom, hogy
bátran kipróbáltatok valami mást, és remélem, nem okoztam nektek
csalódást. Mindig abban bízom, hogy a jutalom megéri a kockázatot, mert
a legtöbb olvasóm tudja, az egész pályám arra épül, hogy kockázatot
vállalva kipróbálok valami újat. Az igazat megvallva, a Point a tökéletes
megtestesülése az én „mindent vagy semmit” hozzáállásomnak, talán ezért
is lubickolok ennyire, miközben ezeket a könyveket írom.
Olyan sok az ötletem, annyi történet kering a fejemben, hogy nélkületek,
kedves olvasók, azt hiszem, szétpukkadnék. A kreativitás éhes fenevad,
akit többféle eledellel kell táplálni. Ezért is köszönöm a támogatást, a
szeretetet, és ezt a közös kalandot. Köszönöm, hogy ilyen bátrak vagytok.
Nélkületek nem tartanék most itt, és nem létezne ez a rengeteg izgalmas
figura sem, akiket a bizalmatokkal életre kelthettem. Az olvasóim a
legfontosabbak számomra… ebben sose kételkedjetek!
Mindent köszönök a bloggereknek. Köszönöm, hogy hírét viszitek a
könyveimnek. Köszönöm, hogy szenvedélyesen szerettek olvasni, és ezt az
egész világgal megosztjátok. Köszönöm a kemény, önzetlen munkátokat.
Köszönöm az őszinteségeteket. Köszönöm a hitelességeteket.
És mint mindig, a szívdöglesztő zsaru sem hozhatná a legjobb formáját a
szerkesztőm, Amanda nélkül, és nem ismerhetné meg az egész világ, ha
nem lenne ilyen ütős csapatom a HarperCollins, William Morrownál.
Jessie, Molly, Caro, Elle… veletek az oldalamon kicsit kevésbé tűnik
félelmetesnek a könyvkiadás hatalmas és ijesztő világa, és mindig úgy
érezhetem, hogy én és a hőseim a legjobb helyen vagyunk, pedig ezúttal
szentül hittem, hogy A meg fog ölni a vitáink közben. Ó, és amikor Jay a
sarokba menekülve összekuporodik, miután visszakapja a javításaimat…
nos, most már ez a dolgok rendje. De komolyra fordítva, köszönöm a
csapatomnak… hogy ők az én csapatom!
Nem is tudnék élni KP Simmon nélkül! Mi mást mondhatnék még? Nem
csupán marketing- és PR-guru, de csodás barát, imádni való ember, a
gondviselőm és a támaszom is egyben. Az életem szakmai és személyes
téren is mindig egy kicsit édesebb lesz egy csipetnyi KP-tól.
Stacey Donaghy, köszönöm, hogy mindig mutatod az utat előttem, és
benne vagy minden őrültségemben. Tudom, néha nehéz velem bírni, de
neked mindig sikerül, és sosem hagyod, hogy túl messzire menjek. Nincs
egyszerű dolgod.
Melissa Shanknek és az egész Shank csapatnak köszönöm, hogy ilyen
csodálatosak, szeretetteljesek és erősek vagytok. Köszönöm, hogy a
családom vagytok, ennyi szeretetet és életvidámságot sugároztok felém,
minden egyes nap boldoggá tesz, hogy az életem részei vagytok. Mel, te is
tudod, nélküled félútig se tudnék elevickélni a káoszban, amit teremtek, és
őszintén köszönöm, hogy kérés nélkül, egyszerűen csak intézed a
dolgokat.
Vilma Gonzalez, Denise Tung és Heather Self – köszönöm, hogy
mellettem álltok, lányok! Köszönöm, hogy elviselitek a végtelen hosszú
szövegeimet és privát üzeneteimet. Köszönöm, hogy elolvassátok a nagy
halom könyvet, amit írok, és elfogulatlanul, kendőzetlenül, őszintén
mondtok véleményt róluk. Köszönöm, hogy segítetek jobbá válni a
hivatásomban. Köszönöm, hogy ilyen csodás, erős, vicces és bűbájos nők
vagytok, minden napomat egy picit jobbá teszitek. Ó, és köszi, hogy
elküldhettem nektek több tucat szívdöglesztő pasi képét, amikor
címlapsrácot kerestem. Tudom, sokszor nehéz a barátnőmnek lenni…
Szeretlek titeket, lányok, és annyira, de annyira utálom, hogy ilyen messze
vagytok tőlem… grr!
Minden könyvrajongómnak üzenem: Jen, Jen Mc, Jenn, J4, Tiffany,
Cora, EK, Emma, Kristen, Jamie, Kimberly, Laurelin, Sophie, Monica,
Tucker, Amy, Tijan, Lo, Karina, Chelsea, Crystal, Carolyn, Ali, Debbie,
Denise, Renee, Stephanie, Damaris, Courtney, Christine, Danielle és Teri,
szuperek vagytok, csajok! Legszívesebben mindannyiótokat magamhoz
ölelném, hogy kinyomjam belőletek a szuszt a szeretetemmel.
Aki követ engem a közösségi médiában, vagy eljött egy rendezvényre,
hogy találkozzon velem, tudja, hogy jó eséllyel a szüleim is felbukkannak.
Imádom a családomat, és hálás vagyok, amiért ilyen fantasztikus szülőket
kaptam az élettől. Anya mindig is a legjobb barátnőm lesz, apa pedig a
legjobb fej pasi, akit ismerek. Az egyik legnagyobb örömöm, amit az
írásnak köszönhetek, hogy ezeket az izgalmakat és az álmaim
beteljesülését megoszthatom velük. Köszönöm, anya és apa, hogy velem
tartotok ebben a kalandban. Köszönöm, hogy mindig hoztok nekem Bud
Light sört, hogy sose száradjak ki. Ó, és köszönöm azt is, hogy ilyen cukik
vagytok – a dedikálásokon is mindenki szívesebben lógna veletek, mint
velem!
És mint mindig, most is imádatomat küldöm a falkámnak (a négylábú
családomhoz hazatérni a világon a legjobb érzés), és hálás köszönetem a
férfinak, aki helyettem is szeretgeti őket, míg én úton vagyok. Köszönöm,
hogy ilyen drága vagy, Mike Maley! És komolyan gondoltam a meghívást
az idei Renaissance fesztiválra!
Végezetül pedig, bármikor könnyen megtaláltok, ha csak szeretnétek rám
köszönni, mindig válaszolok nektek ezeken az oldalakon:

https://www.facebook.com/jay.crownover

https://www.facebook.com/AuthorJayCrownover?ref=hl@jaycrownover

www.jaycrownover.com
http://jaycrownover.blogspot.com/
https://www.goodreads.com/Crownover
http://www.donaghyliterary.com/jay-crownover.html
http://www.avonromance.com/author/jay-crownover
 Tartalom
Bevezetés
ELŐSZÓ
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS