James olyan hirtelen riadt fel, hogy kis híján lefordult a Gwyndemere-en lévő szűk

ágyról. Szíve vadul vert, elméje zavaros volt. Felnyögött, és a lázálom maradékától
hajtva próbált talpra kászálódni.
Vállát egy kéz érintette meg, és lágyan visszanyomta őt a párnákra.
– Hát visszatértél – szólt egy nyugodt, de határozott női hang, mintha egész eddig
ébren várta volna, hogy ő felébredjen. – Végre magadhoz tértél. Micsoda szörnyű
álmot láthattál! De most már minden rendben. Biztonságban vagy.
A kéz eltűnt a válláról, és átvándorolt a homlokára.
– Már csaknem teljesen lement a lázad – sóhajtott fel a nő megkönnyebbülten. –
Semmi perc alatt ismét talpon leszel. Ám egy pillanattal sem hamarabb. Az igazgató
beszélni kívánt veled, amint felébredsz.
– Megérkeztünk már? – kérdezte James rekedten. A szája kiszáradt, torkán pedig
mintha dörzspapírt nyomtak volna le. Kinyitotta a szemét, és végignézett a magas
mennyezeten, és a napsütötte ablakok során.
Nem a Gwyndemere-en volt.
– Hazatértél, James – mondta a nő, majd elfordult, üvegcsékkel csörömpölve egy
tálca fölé hajolt, aztán megtörölte a kezét egy törölközőbe. – Újra itt vagy, a
Roxfortban.
James villámgyorsan feltámaszkodott a könyökére, és mélységes zavarodottsággal
nézett körbe. A váratlan mozdulatra a nő egy-egy üvegcsével a kezében feléje
fordult. Madame Curio volt. A gyengélkedőn feküdt, a terem közepe táján. Ő volt az
egyetlen beteg, a többi ágy bevetve várta a pácienseket. Az ablakon beáradó éles
fénysugárban porszemek játszadoztak.
– Hogyan…? – pillantott James Madame Curióra. – De hát én azt hittem…!?
– Dehoppanáltál az iskolából! – mondta a gyógyító félig feddőn, félig ámulva.
Letette az üvegcséket, és visszatért az ágyhoz. – A vizsgák idejére, persze, feloldották
a tiltást, ahogy mindig, de a biztonság kedvéért csak belülről kívülre. Arra senki sem
számított, hogy valaki valóban dehoppanál az iskola területéről. Te mégis megtetted!
Ráadásul éppen a Godric’s Hollow-i temetőbe! Kész szerencse, hogy az igazgató
képes volt követni téged, és visszahozott. Egész éjjel eszméletlen voltál és
félrebeszéltél! Mégis hogy gondoltad?
James ülő pozícióba küzdötte magát, és elgondolkozott. Azt rögtön érezte, hogy
visszatért idősebb, magasabb önmagába, újra hetedéves volt.
– De… a valóság kitörlődött, mikor Petra átlépett a portálon! Az egész világ köddé
vált! Hogy lehet…? – Újra körülnézett, és elámult a tökéletesen közönséges szoba
láttán. A távolból oda hallatszott az óráikra tartó nebulók zsivaja, a függönyöket
langymeleg nyári szellő lengette.
Madame Curio csettintett a nyelvével, és ismét a fiú homlokára tette a tenyerét.
– Tripla hatos láz – csóválta a fejét, mire James értetlenkedve meredt rá. A
boszorkány elkapta a pillantását, és ismét csettintett a nyelvével. – Ne aggódj,
kedveském. Minden eszedbe fog jutni. Az igazgató megmondta, hogy zavartan
viselkedsz majd, ha magadhoz térsz.
Miközben ezt mondta, a tekintete elsiklott a fiú válla fölött, majd felvonta a
szemöldökét.
James a pillantását követve hátralesett a gyengélkedő bejárata felé. Merlin épp
ekkor állt fel a hátsó fal mellé tolt padról, és a talárja ráncaiba dugta a kezében tartott
kis könyvet.
– Felteszem, a betegünk újra önmaga? – kérdezte halkan.
– Többé-kevésbé – felelte Madame Curio, elfojtva egy halvány mosolyt. – Feltéve,
hogy nem kísérel meg újabb esztelen hoppanálást az ország másik végébe.
– Úgy hiszem, meglehetős bizonyossággal kijelenthetjük, hogy annak az időnek
vége – bólintott az igazgató magabiztosan. – Jöjjön, Mr. Potter! Beszélgessünk egyet
az irodámban, hátha sikerült rávilágítanunk pár homályba burkolózó részletre.

– „A három hatos rejtélyének” hívják – magyarázta a mágus, miután kényelmesen

elhelyezkedett a hatalmas íróasztal mögött. – Nagyjából öt éve kezdődött homályos
jelek és jóslatok képében. Csak három szám: hat-hat-hat. Felbukkant az idős
asszonyok tealeveleiben, öregek kártyáiban, sőt, még Trelawney professzor óráin, a
diákok kristálygömbjeiben is. Az emberek álmodni kezdtek ezekről a különös
szimbólumokról: három hatos, nagyjából kör alakban elrendezve, kettő kisebb felül,
egy nagyobb alul. Idén télen a próféciák azonban még intenzívebbek lettek, még a
muglikat is kísérteni kezdték ezek a szimbólumok. Végül a három hatos jelentése
felfedte magát. Nem csak véletlenszerű számok voltak, vagy a gonosz jele, ahogy azt
sokan feltételezték. – Jamesre meredt, és felvonta szemöldökét. – Egyszerűen egy
dátum volt. A hatodik hónap hatodik napja, egy hatost kiadó évben. Idén, talán még
emlékszel, a második évezred huszonharmadik esztendejét tapossuk. Márpedig kettő
szorozva hárommal…
– Egyenlő hattal – felelte tompán James. Lassan leereszkedett az asztal túlsó felén
álló vendégfotelek egyikébe. A nyitott ablakon át hangokat sodort hozzájuk a szél a
kviddicspálya irányából. A Hollóhát csapata egy utolsó edzést tartott a másnap
esedékes döntő előtt.
– Alapszintű számmisztika – bólintott Merlin. – Mégsem értette senki, miért olyan
jelentős az a dátum: kétezer-huszonhárom június hatodika. Világszerte számtalan
látó konzultált saját jósmódszereivel. Még a kentaurok is érzékelték az előjeleket, és
megalkották belőlük saját próféciáikat, talán mondanom sem kell, jóval gyászosabb
jövőképpel. Nemrégiben fel is bukkantak a birtokon, és figyelmeztettek, hogy ha
bekövetkeznek a jóslataikban szereplő ómenek, az emberiség jólétének érdekében
átveszik az irányítást a varázsvilág felett. Sikerült őket diplomácia útján
lecsillapítanunk, de éppen csak.
– Ahogy teltek a hónapok, és közeledett a kitűzött dátum, a titokzatos enigmaként
indult rejtély lassanként megszállottságba ment át, sőt, esetenként hisztériába.
– Az emberek elkezdtek szörnyű, élethű álmokat látni. Jelek jelentek meg az égen,
a felhőkben, a csillagokban és a természetben. A fák nagy része felébredt ősi
szendergéséből, és szóba elegyedtek a halálra rémült szemtanúkkal. Világszerte több
ezer ember – varázstudó és mugli egyaránt – apokaliptikus látomásokat élt át. A
próféciák többsége igen ködös volt, de bizonyos minták megegyeztek. Például, hogy
a világ lassan megáll. A természet törvényei, ősi szabályok semmissé válnak. A
világot egyengető végzet egyre sötétebb lesz, míg minden semmivé nem válik. Az
előjelek egyre gyakoribbak lettek, napi szinten exponenciálisan emelkedett a számuk.
Azt azonban, sajnos, senki nem tudta pontosan megmondani, mi fog történni, vagy
mit tehetnénk, hogy megakadályozzuk. Nem zárhattuk ki, hogy az egész csak egy
mesterségesen kreált tömeghisztéria, ami vírusként terjedt szét az egész világon.
James végre kezdte megérteni az igazgató különös meséjét. Emlékek bukkantak fel
az elméje mélyéről, habár egyelőre még csak homályosan: eszébe jutottak cikkek a
Reggeli Prófétából, hogy az emberek mágikus bunkereket kezdtek építeni a
pincéikben és udvaraikon, a muglik mindenüket eladták, hogy élelmet,
gyógyszereket és fegyvereket vásároljanak, és félretegyék őket, ha beköszöntene a
vég.
Ahogy ez átvillant az agyán, James egy pillanatra a távolba meredt, aztán
gyanakodva összevonta a szemöldökét.
– Milyen nap van ma?
– Ma, Mr. Potter – mosolyodott el kissé Merlin –, június hetedikét írunk.
James úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a szívéről. A visszafojtott
feszültség úgy pergett ki a testéből, akár a homok. Hátradőlt a karosszékben, és
hagyta, hogy a hűvös bőr jólesőn körülölelje.
– Nem történt meg – mondta félhangosan.
– Valóban – bólintott az igazgató. – Nem történt meg. Egy félelemmel teli éjszaka
után, amikor fanatikus tömegek vonultak az utcákra, milliók figyelték az eget, az
óceánokat, a családok rettegve bújtak össze, és egész falvak vonultak hadba a képzelt
végzet ellen… a sötétség feloszlott, hajnalban felkelt a nap, és a madarak rákezdtek
boldog dalaikra. Az élet, ahogy az már csak lenni szokott, ment tovább. Ma reggel a
világ lakossága egy emberként pislogott meglepetten a felkelő napra, elszégyellte
magát, de meg is könnyebbült, kicsit elnevetgélt saját magán, aztán vállat vont, és
mindenki ment a maga dolgára.
James erre nem tudott mit mondani. Az agya lezsibbadt a döbbenet, a
megkönnyebbülés és a csodálkozás elegyétől. Lassan újabb emlékek törtek a felszínre
az előző néhány évről, melyek többnyire eseménytelenül teltek, de tele voltak
hétköznapi, átlagos dolgokkal. Az utóbbi néhány hónapot is csak a három hatos
rejtélye körüli felfordulás csúfította el kissé. Egészen múlt hétig, mikor elkezdődtek
az álmok: álmok a valóságnak egy egészen más, mindazonáltal túlságosan is ismerős
változatáról, egy tengeri útról, tele árulással, egy vidéki temető felett lebegő Sötét
Jegyről, és Petra Morgansternről, aki pálcát szegez Albus mellének…
Az álmok és víziók összekeveredtek a valósággal, míg végül képtelen volt
különválasztani őket egymástól. Aztán, előző éjjel a rémálmok Petráról és Judithról,
Odin-Vannról és Albusról, meg az összeomló titokvédelmi törvényről teljesen
megtörte őt, dehoppanált a Godric’s Hollow-i temetőbe, mivel meg volt róla
győződve, hogy csak rajta múlik, hogy megmenekül-e a világ. A világ… és Petra
Morganstern.
Még álmában is csak az elsőben járt sikerrel.
– Te és én – szólt Merlin halk, titokzatos hangon, és James arcát fürkészve
lehajtotta a fejét. – Mi ketten vagyunk az egyetlenek ezen a bolygón, akik ismerik az
igazságot. A három hatos rejtélye valójában nem csak álom volt. Nem tévképzet, és
nem is tömeghisztéria. Épp ellenkezőleg, olyasvalami volt, ami majdnem
megtörtént… csak aztán mégsem.
James szíve nagyot dobbant. Belenézett az igazgató szemébe.
– Szóval… amire emlékszem… az mind megtörtént?
Merlin ismét bólintott.
– Egy olyan valóságban, ami csupán egyetlen apró lépésre van a miénktől, igen.
Egyedül te élted végig mindkét sorsot. Mindenki más csak azért álmodott a másik
valóságról, és az álmaik azért voltak ködösek és hézagosak, mert éppen csak sikerült
elkerülnünk. Én is csak azért tudok róla, mert egy közös ismerősünk segített
kiterjeszteni a képességeimet. A férfi, akit egykor Rechtor Grudje-ként ismertél –
többek között –, most ugyan a Szent Mungo kórház szanatóriumának örökös
bentlakója, de a jóslat visszafejtési képességei ugyanolyan erősek, mint valaha. Ő, aki
mostanság Timothy Dumbledore néven tengeti életét, a mi titkos triónk harmadik
tagja. Ő segített nekem felderíteni ezt a rejtélyt, és igen készségesen tette. Talán
örömmel hallod, hogy már nem ugyanaz a gonosz ember, akinek régen ismerted.
Igencsak előnyére vált az a néhány év, mióta megszabadult legendás nagybátyjának
belé zárt emlékeitől.
James értetlenkedve ráncolta a homlokát.
– De hát… az nem történhetett meg. Az egész Morrigan-hálós ügy a másik
valóságból… az itt nem történhetett ugyanúgy…
– Sajnos mégis megtörtént – felelte Merlin szinte vidáman, és hátradőlt a székén,
mire az halkan megreccsent alatta. – Idővel rá fogsz jönni, hogy jóval kevesebb
változott, mint arra számítanál. Ami azt illeti, alighanem egyszerűbb volna, ha
elmagyaráznám azt a pár dolgot, ami tényleg másként alakult – már persze
leszámítva azt, hogy nem jött el a világ vége.
James kíváncsian előre dőlt, és a kezét a fotel karfájára tette. A felkelő nap hatására
meleg fénysugár csusszant végig az irodán, és jólesőn melengette a fiú lábát.
Merlint látszólag igencsak mulattatta a helyzet.
– A Morrigan-hálós incidens például valóban megtörtént, habár nem pontosan
úgy, ahogy emlékszel rá. A kviddics találkozót megtartották, az apádat, a nénikédet
és a bácsikádat pedig ideiglenesen tényleg letartóztatták a kristálykehely
megsemmisítése miatt. Rechtor Grudje szembenézett jótevőjével és ősellenségével,
Albus Dumbledore-ral, és a varázsló emlékeit eltávolították az elméjéből, így végre
az lehet, aki valójában volt: Timothy, Arianna fia.
– De hát… – vágott közbe James összevont szemöldökkel. – A Morrigan-hálót csak
Petra közbenjárásával tudtuk megállítani…
A szava elakadt, ahogy eszébe jutott Petra. A gondolattal együtt szomorúság
érkezett, ami hideg ködként lengte körbe a megnyugvásból maga köré épített falakat.
Merlin nagyot sóhajtott.
– Ebben tökéletesen igazad van. Miss Morganstern ebben a valóságban nem volt
jelen. Évekkel korábban tragikus körülmények között életét vesztette, feláldozta
magát mások biztonságáért. Így hát nem ő használta a Morrigan-hálót, hogy előcsalja
a Tó Úrnőjét, ahogy arra eddig emlékeztél. Nem ő volt, aki felbérelte azt a különös,
mugli detektívet, hogy derítsen fényt az Úrnő pusztító tervére.
James elképedt.
– Ha nem ő… akkor ki?
– A húga – felelte Merlin, és a szeme élesen felvillant. – Miss Isabella Morganstern.
Te és a világ nagy része egyszerűen csak Izzyként ismered. A legtöbb dolgot, amit a
másik valóságban emlékeid szerint Petra Morganstern tett, itt az ifjú Izzy.
– Izzy…? – ismételte halkan James, majd erőtlenül hátradőlt a fotelban. – De… ő
nem is boszorkány!
– De nem is mugli – emelte fel a kezét Merlin. – Legalábbis azóta biztosan nem,
mióta összehozta a sors az elhunyt nővérével. Izzy Morganstern alighanem a
legszokatlanabb teremtmény az egész világon. Talán úgy lehetne leírni, hogy ő egy
Őrző. Az ereje nem születéséből fakad, de nem is a benne elraktározott természeti
erőkből. Valami olyan felmérhetetlen és különös erőhöz van hozzáférése, ami
túlmutat minden tudáson és technomancián, és amit a nővére adott neki, habár
valószínűleg sejtelme sem volt róla.
James lassan megrázta a fejét. Megdöbbent, de mégsem lepte meg teljesen, amit
hallott. Végül ismét felnézett Merlinre.
– Mi történt még?
Merlin bólintott, aztán nagy levegőt véve folytatta az elbeszélést.
– A Judith néven is ismert Tó Úrnőjét végül a Morrigan-háló éjszakáján érte utol a
végzete. A percei ebben a világban már egyébként is meg voltak számlálva, mivel
egy évvel korábban a gazdateste, a szerencsétlen Mr. Odin-Vann életét vesztette egy
a mugli New York Cityben tartott razzián, a parádé éjszakáján. Édesapád aurorjai és
az amerikai Mágikus Integrációs Bizottság ügynökei egy mugli szenátor, bizonyos
Charles Filmore holtteste fölött állva tetten érték Mr. Odin-Vannt. Azonban nem az
apád gyilkos átka végzett vele. Később kiderült, hogy Mr. Odin-Vannt egy mugli
pisztolygolyó ölte meg, amit egy amerikai M.I.B. ügynök lőtt ki, név szerint: Price.
Önvédelem volt, mivel Odin-Vann a szemtanúk szerint pálcát rántott. A
bizonyítékok alapján úgy tűnt, Judith feláldozta a gazdatestét, csak hogy biztosítsa
saját menekülését. Alig pár másodpercen múlt. A távolság miatt már egyébként is a
végét járó Odin-Vann elterelésként szolgált. Ez a gyenge pillanat azonban
végérvényesen megpecsételte Judith sorsát, hiszen a gazdatest halála miatt
elvesztette kapcsolatát ezzel a világgal.
– Talán érdekelhet, hogy az Úrnőt végül nem az ifjú Isabella Morganstern rejtélyes
mágiája győzte le, és nem is Mr. Titus Hardcastle és auror osztagának hathatós
együttműködése. Egy rózsaszín kígyó támadt rá és kerekedett felül, egy amerikai
boszorkány meghasadt személyiségének manifesztációja. Őt alighanem jól ismered.
– Nastasia…? – bukott ki Jamesből, és elképedésében elmosolyodott. – Ő ölte meg
Judithot?
– Nem egészen – vont vállat Merlin, mintha csupán egy jelentéktelen részletről
volna szó. – Először is, Judithot nem lehetett megölni, legalábbis nem emberi
értelemben. Mindörökre száműzve lett abba a sötét alvilágba, ahonnan érkezett.
Másodsorban pedig, Miss Hendricksnek csupán az Ashya része vett részt a végső
ütközetben. A másik fele nem akarta elárulni hajdani szövetségesét. De az általad
ismert világtól eltérően, ebben a valóságban Ashya túlélte. Újra egyesült a másik
felével, Nastival. És, habár azt nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy
Nastasia Hendricks ezután boldogan él, amíg meg nem hal, legalább folytatni tudta
tanulmányait az Alma Aleron iskolában. Ami azt illeti, ő és te azóta is tartjátok a
kapcsolatot. Amolyan kutya-macska barátság alakult ki köztetek, amennyire tudom.
James megkönnyebbülten sóhajtott egyet.
– Ez így egész hihetőnek hangzik. – Elgondolkodott, aztán megint az eszébe jutott
egy kérdés. – De… ha Petra sosem jutott el az Alma Aleronba, az azt jelenti, hogy
sosem törtek be az Archívumba. A Leleplezés éjszakája meg sem történt?
Merlin összehúzott szemekkel biccentett.
– Petra Morganstern sajnálatos halála után a fonala már nem volt része többé a
szövőszék által készített szőnyegnek. Judithnak nem volt sem alkalma, sem érdeke,
hogy leállítsa a szövőszéket, és ellopja belőle a Petra hasonmását, Morgant jelképező
karmazsin fonalat. Ebben a világban ez a történet teljes egészében kimaradt…
szerencsére, teszem hozzá.
– Helyette az általad Leleplezés éjszakájának hívott estén én magam vívtam csatát
Judith-tal, miután sikerült lekövetnem a menekülését Filmore szenátor halálának
helyszínéről. A közeli óceán vizébe ment, ahol a legnagyobb a hatalma. Botor módon
utána eredtem, és ott szálltam szembe vele. Mikor félő lett, hogy hatalmas vízóriás
képében bosszúból rátámad a mugli városra, minden maradék erőmet bevetettem,
hogy eltüntessem, de ezzel magamat is kiiktattam.
– Sajnos, míg nekem egy teljes évig tartott, hogy visszatérjek a holtak
birodalmából, neki hetek is elég voltak, hogy összeszedje magát. Még nem
gyöngítette le eléggé a gazdateste halála. Ez az én hibám volt. De, szerencsére, a teljes
megsemmisülése csupán idő kérdése volt.
– Tehát a negyedik tanévben ugyanúgy távol volt, mint az alternatív idővonalon –
csodálkozott James. Az igazgatónak igaza volt. Kevesebb dolog változott, mint várta
volna. A történelem valóban módot talált, hogy megismételje magát, a végkifejlet
mégis egészen más lett. Végül újra felnézett Merlinre. – Még valami?
Merlin vállat vont.
– A titokvédelmi alaptörvény továbbra is évről évre egyre gyengébb, de ez csupán
az idő vasfogának köszönhető, nem pedig valami pusztító kinyilatkoztatásnak. –
Lehajtotta a fejét, és a gondolataiban elmerülve maga elé meredt. – Te és a barátaid
sikeresen rászabadítottatok a mugli Londonra egy sárkányt, köszönhetően egy
elégedetlen házimanónak, akit a gazdái emberi munkaerőre cseréltek. A
manólázadás továbbra is aktuális, sajnos a kulturális változások elkerülhetetlenek.
De korántsem terjedt el olyan mértékben, mint a te alternatív valóságodban.
– Hogy egy kicsit visszaugorjak az időben, harmadévesként te és a barátaid a
Nagyláb házban megnyertétek a klaccskapdel kupát. Mr. Walker és Mr. Deedle
társaságában továbbra is elutaztál a tizenkilencedik századi Philadelphiába, és tanúi
voltatok Ignatius Magnussen halálának. Ugyanúgy megkaparintottátok az unikornis
patkót, mint ahogy emlékszel, és felhasználtátok az ereklyét, hogy átlépjetek a
Világok közti világba. Az egyetlen különbség, hogy mindezt azért tettétek, hogy
bizonyítsátok az Úrnő létezését, és felfedjétek a rejtekhelyét, aki legyengülve abba a
titokzatos valóságba menekült a csatátokat követően, oldalán az emberi
gazdatestével.
– És itt egyedül Izzy jött velünk a Világok közti világba? – kérdezte James.
Merlin jelentőségteljesen bólintott.
– Az apád, mint arra most már bizonyára emlékszel, igen komolyan vette Petra
utolsó kívánságát. Magához vette Izzyt, lányaként nevelte, neked, Albusnak és
Lilynek pedig lett egy új húga. Nagyon gyorsan felnőtt. Sajnos mindenkin nyomot
hagy, ha túlél egy szörnyű tragédiát. Izzy fejlődésére így is hatalmas hatást gyakorolt
a Petrával töltött idő. Már nagyon hamar jelentős prekognitív képességeket mutatott.
Sokat gyakorolt, kitapasztalta növekvő erejét, és falta a könyveket. Amelyik könyvre
csak rá tudta tenni a kis kezét, azt végigolvasta, magába szívta minden sorát, szinte
szóról szóra memorizálta őket, ezzel gyarapítva tudását és bölcsességét. Nővérétől
eltérően Izzy elméjét valahogy megtisztította mugli öröksége. Az elméje, amit a
borzalmas anyja egyszerűnek hívott, valójában tökéletesen kezelni tudta az
elképzelhető leghátborzongatóbb hatalmat is. Nem ronthatta meg a gonosz. Sem a
bosszú. Sem bármilyen önző ambíció.
– És már nem él a családommal – mondta James, ahogy eszébe jutott egy
emléktöredék.
– Nem mindig – ismerte be Merlin. – Mindig otthonaként fog tekinteni a
családodra. De megvan a maga élete. Ő egy titkokkal teli ifjú hölgy. Azonban egy
bizonyos: Izzy nem saját megkérdőjelezhető indokai miatt tart titkokat, hanem a
világ és annak minden lakójának biztonsága érdekében.
– Ő és a babái – nyílt nagyra James szeme, majd elmosolyodott. – Beatrice. És Mr.
Bobkins. Meg a többiek. Mindenhova magával viszi őket. Ha néha mégsem, az
embernek az a furcsa érzése támad, hogy okkal hagyja hátra őket, és hogy nem
egyszerű babák. Nem félelmetesek, vagy ilyesmi. Még megnyugtató is egy kicsit, ha
ott vannak, mert az övéi, őt tükrözik. De olyan, mintha saját akaratuk lenne. Mintha
megfigyelnék a világot Izzynek.
 Merlin előre dőlt a székén, mintha ezzel szeretné kifejezni, hogy a találkozónak
lassan vége. Jamesnek hirtelen eszébe jutott, hogy még tartanak az órák. Sőt, a
R.A.V.A.SZ. vizsgák is! Még neki is hátra volt belőlük néhány.
Az igazgató arrébb rakott pár pergament az asztalán.
– Arra számítok, hogy az idő teltével az emlékeidben élő világ helyét lassan átveszi
a mostani. Noha a legtöbb dolog tökéletesen passzol, időnként váratlan változásokat
tapasztalhatsz a részletekben. Teszem azt, itt például Hermione nénikéd a Mágiaügyi
Miniszter.
James már épp felállt volna a karosszékből, ennek hallatán azonban elkerekedő
szemekkel visszahuppant.
– Most csak viccel!
Merlin komolyan megrázta a fejét.
– Tisztességes ember nem viccel a politikával. Valóban ő a miniszter, két évvel
ezelőtt váltotta le Mr. Loquacious Knappot. A következő néhány napban még
érhetnek ilyen kisebb meglepő felfedezések. Bölcs dolog lenne előre felkészülni rájuk,
különben a barátaid még aggódni kezdenek a mentális egészségedért.
Megtudni, hogy Hermione néni a Mágiaügyi Miniszter nem épp „kisebb meglepő
felfedezésként”érte Jamest, ettől függetlenül megértette, mire gondol az igazgató.
Újból nekidurálta magát, hogy felálljon a fotelből, habár nem nagyon akaródzott neki
visszatérni az órákkal és tananyagokkal teli mindennapokba – hatalmas
megkönnyebülés ide vagy oda.
Aztán hirtelen eszébe jutott valami, amitől ismét lezuttyant a székbe.
– Maradt még kérdésed, James? – vonta fel egyik szemöldökét az igazgató, és
lerakta a kezében lévő lapokat.
James lassan megrázta a fejét. Nem igazán tudta, hogyan tegye fel a kérdését,
hogyan fogalmazza meg, mi foglalkoztatja. Végül erőt vett magán.
– Mi történt köztem és Petra között? Volt az az ezüst szál, ami összekötött
kettőnket az elveszett évek során. Kettőnk megosztott ereje. A fizetség, amit a végén
le kellett rónia, hogy megmentsen minket… – Nagyot sóhajtott, nem találta a
szavakat. Kissé kétségbeesve pillantott fel Merlinre.
A mágus újra előre dőlt, és összetámasztotta ujjait.
– Úgy hiszem, te mindenkinél jobban tudod, mi kell egy horcruxhoz, és az hogyan
működik. Jól gondolom, James?
James összevonta a szemöldökét.
– A horcrux egy sötét mágia által kötött alku. Egy sötét boszorkány vagy varázsló
úgy tudja létrehozni, hogy megöl valakit. Segítségével le tudják tépni a lelkük egy
darabját, és biztos helyre teszik, ha a testükkel végeznének.
Merlin fontolóra vette a leírást, majd száját elhúzva biccentett.
– Azt mondják, a gonosz képtelen a teremtésre. Csak megrontani tud. Ez igaz a
horcruxokra is. A bennük rejlő sötét mágia csupán árnyéka egy sokkal nagyobb,
sokkal hatalmasabb erejű varázslatnak. Az ősi nyelven Lex Caritának hívják, és
annak idején a nagymamád ezzel a megállapodással mentette meg a fiát, Harry
Pottert, ahogy te is így voltál képes megmenteni Petrát, mikor hajlandó lettél volna
meghalni érte.
– Mégis, a horcrux és a Lex Carita közel sem nevezhetők egymás testvéreinek.
Éppenséggel, hogy egymás ellentétei. Ahol horcruxok egy gyilkosság által magukba
gyűjtik a létrehozójuk életét, ott a Lex Carita valaki más életét őrzi meg az
adományozó áldozata jóvoltából. Míg egy horcrux szeszélyes, és mindig az ígéret
visszautasítására törekszik, a Lex Carita paktum jótékonyságból fakad, és mindig
sokszor többet ad. Ezért maradt meg a kapcsolat közted és Petra között még akkor is,
mikor visszamentetek a múltba, mielőtt egyáltalán megteremtetett volna. Petra
horcruxa viszont elhagyta őt abban a pillanatban, amint elhagyta saját, természetes
idővonalát. Ami viszont ennél is fontosabb, egy horcrux csupán megmérgezett
féléletet nyújt, míg a Lex Carita örökké tartó jólétet.
James arcán árnyék futott végig az igazgató szavainak hallatán. Mikor Merlin
elhallgatott, a mágus szemébe nézett.
– De ha ennek a Lex Carita izének jólétet kellett volna hoznia, akkor miért kötött ki
Petra újra a Gwyndemere-en? Miért kellett meghalnia?
– A saját értelmezésedet próbálod ráerőltetni a jólétre – felelte Merlin együttérző
mosollyal. – A jólét nem csupán boldogságot és biztonságot jelenthet. A jólét ennél
mélyebbre nyúlik, az adott személy szerepéig a sors szőnyegén. Petra a karmazsin
fonál volt, és nem véletlenül. Ő maga is megmondta neked: gyilkolt. A gyilkosság
miatt érzett bűntudata határozta meg őt, az alakította a személyiségét. Számára a
fordulópont nem a Leleplezés éjszakája volt, vagy az az este a pavilonnál, a mólón,
még csak nem is a Titkok kamrája. Petra élete akkor változott meg gyökeresen, mikor
a fájdalmát bosszúvá alakította. Mikor egyesítette saját hatalmát a húga kis erejével,
hogy végezzenek a kislány anyjával. Ezért volt, hogy a Lex Carita szerződés nem
igazán Petra életben tartására koncentrált. Segített neki visszanyerni az egyensúlyt a
lelke legmélyén.
James ezt a választ egyáltalán nem találta kielégítőnek. Karjait összefonva
mogorván hátradőlt a fotelban. Egy nap talán képes lesz elfogadni a nagyobb jó, a
helyes döntés és a lelki megváltás koncepcióját, de nem most. Egyelőre még
gyászolta Petrát. Némán, dühösen és minden reményét elvesztve.
Egy perccel később pont akkor lépett le a vízköpő által őrzött csigalépcső legalsó
fokáról, mikor a kastélyban megkezdődött a tanítás, és mindenfelől ajtók csapódása
hallatszott. A beszélgetés duruzsolását lassan átvette a széklábak nyikorgása, ahogy
mindenki elfoglalta helyét a termekben. Frissen vágott fű illatát sodorta James felé a
folyosón végigtáncoló langyos szellő. James megállt, és nagy levegőt vett. Próbált
alkalmazkodni az ismerős, mégis egészen más valósághoz.
– James! – szólította meg egy lány, és a hangja vidám visszhangot vert a csendes
folyosón.
James megfordult, aztán akaratlanul is hátra tántorodott, nem kapott levegőt, szíve
a torkában dobogott.
– Mi van? – vigyorodott el meglepetten a lány. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet
látott. Mármint leszámítva Binns professzort, akinek az órájáról egyébként épp
iszonyatosan nagy késésben vagyok.
– Te… – súgta James. Boldogan pislogott, majd előre sietett, és közelebbről is
alaposan szemügyre vette a lányt.
Az unokatestvére, Lucy elpirult hugrabugos egyenruhájában. Sötét szeme oldalra
rebbent, és kinézett az ablakon. Már évekkel korábban túltette magát a fiún, ennek
ellenére még mindig volt kettejük között valami, ami túlmutatott a barátságon.
Elvégre valójában nem voltak vérrokonok. A lány jobb kezével hátrafésülte haját a
szeméből.
– Hallottam, mi történt tegnap – nézett végül vissza a fiúra. – Hogy kicsit
bekattantál a tripla hatos láztól, és dehoppanáltál valami temetőbe, vagy hova. Millie
mesélte. Az egész Hugrabug klubhelyiség nagyot nevetett rajta. Mondtam nekik,
hogy nem vicces, és biztosan jó és fontos okod volt arra, amit tettél.
Az emlékek meleg fuvallatként tértek vissza. Eszébe jutott Lucy feltétlen hűsége, a
határtalan lelki ereje és a szinte tudattalan vezetőkészsége. Mosolya hatalmas
vigyorrá szélesedett, aztán felnevetett. Képtelen volt uralkodni magán, kitárta karjait,
és szorosan magához ölelte a lányt.
– Hűha – hallatszott Lucy fojtott hangja a fiú válla felől. – Ennyit azért nem
érdemel az egész ügy. Eressz el, még mielőtt valaki rosszra gondolna! Főleg
„Dolohov” meg Rose. – A lány eltolta Jamest, de látszott rajta, hogy azért jólesett neki
a gesztus. – Gyere! – igazította meg a táskáját. – Kísérj el az órára! És mondd meg az
igazat…
– Bármit, amit csak akarsz – vágta rá James kitörő vidámsággal. Megfordultak, és
egymás mellett elindultak a folyosón. Az ablakon beáramló fénysugarak hol
megvilágították és felmelegítették őket, hol nem.
– Tényleg jó okod volt arra, ami tegnap este történt? – sandított rá a lány kritikus
szemekkel. – Csak mert tisztában vagyok vele, hogy szokásod furcsábbnál furcsább
kifogásokat találni. Bocs – vont vállat bocsánatkérően –, de hat teljes éven keresztül
sikerült kihagynod a kviddicsválogatókat.
James ismét felnevetett, majd megrázta a fejét.
– A tegnap éjjel történtekre sem tudok jobb kifogást, azt hiszem. – Menet közben
az unokatestvérére nézett, és képtelen volt levenni róla a tekintetét. – De ez unalmas.
Inkább mesélj, mi van veled, Lu.
A lány újabb csodálkozó pillantást vetett rá.
– Biztos jól vagy? Úgy viselkedsz, mintha már hónapok óta nem találkoztunk
volna.
– Inkább évek óta – vigyorodott el James huncut csillogással a szemében. – Mesélj!
Abszolút mindenről hallani akarok.
Lucy fejcsóválva meredt rá, mintha azt hinné, a fiú bolondozik vele. Végül nem
tett eleget a kérésének Mágiatörténetre menet.
De később igen.
Az elkövetkező években abszolút mindenről beszámolt Jamesnek.