Abszolút semmi sem változott, mióta James utoljára járt a Világok közti világban.

Ezt nem csak abból tudta, hogy körülnézett, de valahol a szíve és elméje legmélyén is
érezte. Eszébe jutott, hogy legutóbb valaki ezt meg is fogalmazta: az idő itt többé nem
tényező.
Remélte, hogy nem Lucy mondta. A lány gondolatára a szíve elnehezült és hideg
lett, akár a jég.
James csendben vezette ki a csapatot a portál barlangjából, fel a sziget csupasz
sziklájába vésett lépcsőfokokon. Alattuk palaszürke hullámok ostromolták a köveket,
fehér, ködszerű vízpermetet szórtak a levegőbe. Ugyanazok a hullámok voltak, mint
korábban, azóta sem látta őket emberi szem. Erősen fújt a szél, de nyomát sem
lehetett felfedezni benne a tenger sós illatának; valahogy furcsán halott volt minden
érzéküknek.
Pár perc mászást követően (habár ennek a szörnyű helynek az időtlensége miatt
akár órák vagy napok is lehettek) a lépcsők egy széles fennsíkba torkolltak, melyet
sárgás fű borított. A felföld túlsó végében ott magasodott a fekete kastély, tornyai és
bástyái az alacsonyan függő felhőket karistolták, mocskos ablakai úgy meredtek
rájuk, mint hatalmas, döbbent szemek.
James baljával megfogta Petra kezét, jobbjában használatra készen szorongatta a
pálcáját. A körülmények ellenére örült a lány érintésének. Már nem sokáig élvezheti,
elvégre Petra hamarosan örökre itt hagyja őt, de pillanatnyilag igyekezett
megmerítkezni az övéire kulcsolódó ujjak kényelmes érzésében, próbálván örökre az
emlékezetébe vésni azt.

1
 A három fiatal némán sétált egy darabon, egyre közelebb értek a kastélyhoz. A
föléjük tornyosuló bástyák és sötét kőoromzatok ellenére most elmaradt a korábbi
baljós érzés. A kastély most teljesen üres volt, nem úgy, mint legutóbb. Ráadásul
most már a történetét is ismerték. Az építményt menekülési útvonalnak szánták egy
bizonyos dimenzióutazó és unikornis társának barátai, miután azok ketten gonosz
boszorkányok és varázslók áldozataivá váltak az emberek világában. Az
unikornishoz tartozott a patkó is, ami egyáltalán lehetővé tette az utazást. A kastély
afféle megállóként szolgált, tele számtalan portállal, amelyeket úgy hoztak létre,
hogy a saját dimenziójukba vigye az utazókat. Az építők célja az volt, hogy lehetőleg
senki se fusson össze azokkal, akik végeztek a lovassal és hátasával.
– Az égbolt – szólalt meg végül Zane, de ő is visszafogta a hangerejét ezen a
különös, félhomályos helyen. – Mintha valaki egy hatalmas ólomfazekat borított
volna a világra.
– Nincsenek csillagok – rázkódott meg Petra is. – Nem sötétedik be. Sosincs se
hajnal, se alkonyat. Sosem ér véget semmi. – Megszorította James kezét. – Siessünk,
tűnjünk el innen, amint lehet.
A kastély kínzó lassúsággal közeledett. Szél susogtatta a fűszőnyeget, a hang már-
már csábító duruzsolásnak hatott. James egyszer-egyszer mintha még szavakat is
kihallott volna belőle. A hátán végigfutott a hideg, megrázta a fejét.
– Egészen biztos vagy a dolgodban? – hajolt közelebb Petrához, egyrészt, hogy
elterelje a gondolatait, másrészt, mert tényleg kíváncsi volt. – Úgy értem, biztos nincs
más mód?
Petra halkan mélyet sóhajtott. Kifújta a levegőt, csak azután válaszolt.
– Nincs más mód. Bárcsak volna! Donofrio és én számtalanszor átbeszéltük már.
Én vagyok a Karmazsin Fonál. Szükségem lesz rá és a szakértelmére, hogy átvegyem
Morgan, a másik világ-béli énem szerepét. De ha végzünk, minden újra normális
lesz. Amíg itt vagyok, a saját világunkban, darabokra tépem az eredeti végzetének
szövetét. Egyre nagyobb teret hódít a káosz. Ki tudja, mi minden különbözik már így
is attól, ahogy eredetileg lennie kéne a dolgoknak?
James a fejét csóválva megvonta a vállát.
– És ha pár mugli betévedt Roxfortba? Nagy ügy! – Tisztában volt vele, hogy
túlságosan is leegyszerűsíti a problémákat, de azért még folytatta. – Talán a világ
tényleg jobb hely lenne, ha a muglik végre tudomást szereznének rólunk. Erre
gondoltál már?
Petra a fiúra nézett, és szomorú mosolyra húzta a száját.
– Gondoltam. Ahogy te is. És tudod, mi lenne a vége. Egy egyesített világban
elkerülhetetlen lenne a konfliktus és a háború. De én ennél sokkal többről beszélek.
Talán egy érintetlen, romlatlan világban csupán azért nyerted meg a klaccskapdel
kupát a Nagylábokkal, mert jól szórakoztál közben. A csapatért, a sport és dicsőség
kedvéért, nem pedig azért, mert nekem kellett segítenetek.
Zane felhorkantott.
– Persze, és Newt professzor repülni tanítja a sajttortákat, csütörtökönként meg
csokiszirup hull az égből.
Petra halkan felnevetett.
– Akár az is lehet, James, hogy abban a másik életben Hermione nénikéd a
Mágiaügyi Miniszter.

2
 James próbált együtt nevetni a lánnyal, de egy gondolat nem hagyta nyugodni, így
inkább kimondta.
– Talán Lucy sem halt meg ezen a hülye, halott helyen.
Petra és Zane némán lépdeltek tovább. James a szeme sarkából látta, hogy Petra
aprót biccent.
Mikor végül beértek a kastély sötét árnyékába, nem beszéltek többet. Mint
korábban, az épület most is a semmi fölött egyensúlyozott. Lehet, hogy a tenger
mosta ki alóla a sziklát kitartó munkájával, vagy egyszerűen csak úgy építették, hogy
nem igényelt olyan prózai alapokat, mint a gravitáció. Most, hogy felnézett rá, James
végre annak látta a kastélyt, ami volt: egy totemnek, csalinak, ami abba a fő
csarnokba vezeti az erre tévedőket, ahol az oszlopok között ott sorakoztak a
lefüggönyözött boltívek. Minden boltív egy-egy dimenzióportált rejtett.
Ahogy a trió belépett a csarnokba, a lépteik hátborzongató visszhangot vertek az
árnyékos, boltozatos teremben. A hely ugyanúgy festett, ahogy évekkel (vagy csupán
percekkel?) korábban itt hagyták. A csupasz kőpadló repedéseiben itt-ott elszáradt
fűcsomók sárgállottak, a terem kellős közepén pedig, bármilyen szürreális látvány
volt is, berendezett hálószoba állt egy alacsony fiókos szekrénnyel, tükörrel, egy
ággyal, karosszékkel és vastag perzsaszőnyeggel. Egy rózsaszín, tulipánt formázó
állólámpa törötten hevert a földön. Jamesnek eszébe jutott, hogy az még akkor esett
le, mikor a Judithot és Morgant üldöző dühös Petra a helyiségen átvágva egyetlen
kézlegyintéssel lökte félre a bútorokat.
A szimbolikus karmazsin fonál, melyet a Sorsok tárházának szövőszékéből téptek
ki, akkor Morgannél volt, egy opál bross köré tekerve.
James még emlékezett rá, hogy ugyanez a bross Petrának is megvolt. A köpenyén
viselte az óceánt átszelő útjukon. Az édesapja ajándéka volt, mikor Petra még meg
sem született. Petra akkor vesztette el a saját brossát, mikor kis híján leesett a hajóról,
és olyannyira fájt neki, hogy majdnem utána vetette magát a dühöngő óceánba.
Morgan, a másik világból származó Petra azonban sosem indult hajóútra. Az ő
brossa nem veszett oda a tengeren. Helyette ott hevert, ezen a szekrényen,
körbetekerve a vöröslő fonállal.
Még oda sem értek, James már látta, hogy a bútor teteje most üre. Még por sem
gyűlt össze a sík felszínen.
Petra megtorpant.
– Hol van? – súgta harsányan.
– Emlékszem rá – lépett előrébb Zane, majd hátralesett a válla fölött. – A fonál itt
volt, valami ékszerre csavarva. Biztos leesett.
– Talán Judith jött vissza érte – morfondírozott James, Petra azonban megrázta a
fejét.
– Senki sem érhet a fonálhoz, csak az, akit szimbolizál, nem emlékszel?
James most már emlékezett. Ő maga is fel akarta kapni a brosst és a fonalat, de
könyékig megfagyott az egész karja.
– Keressük meg – javasolta Zane. – Váljunk szét, nézzétek meg minden sarokban.
A három fiatal lassan körözve benézett minden bútor alá, egyre nagyobb köröket
róttak a szedett-vedett hálószobadíszletben. James görnyedten vette szemügyre még
a padlót alkotó kőlapok közötti réseket is. Hamarosan már a portálokat rejtő boltívek
és a lágyan lengedező függönyök közelében találta magát. Csak most tűnt fel neki,

3
hogy minden portál halk hangot hallat: mintha egy-egy suttogó kórus rejtőzött volna
odaát. Kicsit hasonlított arra, amilyen a fennsíkot borító fű susogása volt.
Igyekezett minél nagyobb távolságot tartani a portáloktól kutakodás közben.
Elképzelhető volna, hogy a bross, és vele a fonál átgurult az egyik átjárón? Vagy a
dimenziókapuk csak élő dolgoknak működnek?
Annyira a gondolataiba és a padló repedéseibe merült, hogy kis híján nekiütközött
Zane-nek.
– Nem néz ki túl rózsásan a helyzet – súgta a szőke fiú. – Valami, vagy valaki
nyilván megelőzött bennünket.
James nem szívesen ismerte volna be, hogy a barátjának alighanem igaza van. A
zsigerei legmélyében úgy érezte, van még rajtuk kívül valaki a kastélyban. Ezúttal
nem Judith, de valaki figyelte őket, ebben egyre biztosabb lett. Tétován
körbepillantott.
Egyszer csak Petra hangja csendült fel, és pattogott ide-oda a magas mennyezet
oszlopai között.
– Megvan! – kiáltott fel boldogan. – Egész végig itt volt! Beleesett az egyik félig
kihúzott fiókba, és…
A kőpadló hirtelen megremegett, de olyan erővel, hogy Zane és James egyensúlyát
vesztve összerogyott. Ahogy a földön hevertek, a kő járólapok folyamatosan
recsegtek és pattogtak körülöttük. Pókhálószerű repedések serkentek mindenfele,
éles kőszilánkokat és port röptetve a levegőbe. Mintha az egész kastély kilengett
volna a rengés erejétől. Mély, meggyötört ropogás töltötte meg a porfelhőktől
elhomályosuló termet.
– Petra Morganstern – szólt egy erőteljes, bömbölő hang, mely mintha egyszerre
érkezett volna minden irányból.
James azonnal felismerte, ki szólt, és a gyomra gombostűfejnyire húzódott össze.
Vakító fény pulzált, lila villámként világítva meg a csarnokszerű termet. Minden
oszlop és beugró mögé koromfekete árnyékot varázsolt, minden aprócska repedés
feneketlen szakadéknak tűnt.
Zane megragadta James karját, és erősen megszorította.
– Merlin az! – Hangja szinte suttogásnak hallatszott a mennydörgő robaj miatt.
A padló közepén egy alak húzta ki magát, jobb kezében egy hosszú botot
szorongatott. A bot lila tűzben izzott, tompán morajlott, miközben időről-időre
vakító, hűvös fényhullámot bocsátott ki magából. Mögötte Petra szembe fordult a
váratlanul felbukkant mágussal, megfeszítette vállait, és jobb kezének ujjait
szorosabbra zárta a bross és a fonál körül.
– Igazgató – szólt nyugodtan. Az ő hangja kristálytisztán csengve visszhangzott
végig a termen. – Nem kellett volna ide jönnie. Nem áll szándékomban elpusztítani
önt.
– Nekem se önt – szögezte le Merlin őszinte sajnálattal. – Azonnal itt teremtem,
amint megérintette a fonalat. Ide idézett aggodalmam ön és a világ sorsa iránt. Adja
nekem a fonalat! Térjünk vissza szövetségesként, nem pedig, mint fogoly és őre.
Petra megrázta a fejét.
– Maga nem érintheti meg a fonalat, csak én. Én most már ahhoz a dimenzióhoz
tartozom, ahonnan az is származik. Kérem, ne álljon az utamba!

4
 James kezében még mindig ott szorongatta a pálcáját. Becélozta vele Merlin széles
hátát, habár nem igazán tudta eldönteni, milyen bűbájt használjon. Ekkor viszont
Zane megragadta a csuklóját, és felrántotta.
– Mégis mit művelsz? – sziszegte James fülébe. – Merlinnel nem harcolhatunk! Az
olyan lenne, mint kést vinni egy pisztolypárbajra!
– Eressz el! – erősködött James, ám akkor már késő volt. Mágikus energiahullám
taszította hátra a két fiút, melynek epicentrumában Merlin és Petra erejének
ütközőpontja volt. James próbált ellenállni, de az ereje túl nagy volt, lobogtatta, tépte
a fiú haját és ruháját. Makacsul megvetette a lábát, és hunyorogva próbált kivenni
valamit a süvítő szélben. Már éppen sikerült volna, mikor leírhatatlan gyengeség
söpört végig a testén. A világ elszürkült, a lábai megrogytak, mintha valaki elszívná
minden energiáját. Zane az utolsó pillanatban kapott utána és nyúlt a hóna alá,
nehogy összeessen.
Nem messze tőlük Petra és Merlin csatázott. A lány kinyújtott karral, tenyeréből
előtörő varázslatokkal, Merlin a botját használta. A közöttük feszülő mágia időnként
vakító kisüléseket és energiavihart kavart. Petra ereje halványkéken derengett, akár a
friss jégszilánkok, Merliné lilás szikrákat szórt mindenfelé.
Pontosan középen, ahol a két energia egymáshoz ért, a megsemmisítő erejű
fényorkán magjában lassan egy apró alak lebegett, szinte már békésen. A bross volt
az, és a köréje csavart fonál. James el-elhomályosuló szeme láttára az ékszer néha
lendületet vett, kilódult Petra felé, csak hogy aztán újra Merlin irányába induljon
meg.
Olyan volt, mint a kötélhúzás egy pusztítóbb változata. James egy pillanatra
elámult: ha Petra és Merlin ilyen erősek úgy, hogy el vannak vágva az elemüktől – a
lány a városról, Merlin pedig a természettől –, akkor James és Zane szerencsésnek
mondhatták magukat. Máskülönben esélyük sem lenne a túlélésre ilyen közel a
harcukhoz.
James még így is furcsán kábának és fáradtnak érezte magát, mintha teljesen
kiszipolyozták volna. Remegő sóhajt hallatott, aztán minden erejét összegyűjtve
mozgásba lendült. Sután kitépte magát Zane markából, aztán újra becélozta Merlint.
Azt remélte, ha mást nem is ér el, talán a figyelmét sikerül elterelnie. Végül a
lefegyverző bűbáj mellett döntött, olyan hangosan harsogta a varázsigét, amennyire
csak tőle telt, de a pálcából egyetlen szikra sem röppent ki.
– Ez nagyon nem oké! – kiabálta túl Zane a mágikus csata és a kastély
remegésének zaját. – Minden lehetséges forrásból elszívják a mágiát, még a
pálcáinkból is! Nekünk nem marad semmi!
Nem csak a pálcáinkat csapolják meg, gondolta James. Petra az én energiámat is elszívja a
köztünk lévő láthatatlan kapcson keresztül. Én vagyok az akkumulátora!
– NYOMÁS! – csattant fel hirtelen Petra hangja. A mágikus energiával telítődött
levegő felkapta a szavakat, míg végül a kastély minden kövében ott remegtek.
– Ezt ránk értette! – kiáltotta Zane, és elkapta James karját. – Az egész hely össze
fog omlani!
Most már James is érezte. A padló kövei elcsúsztak a repedések mentén, az
oszlopok recsegve-ropogva meghajoltak és kidőltek. James viszont még így sem
tudta elszakítani a pillantását Petráról.

5
 – Meg kell mentenünk őt! – kiabálta, és az utolsó erőtartalékait felélve kilőtt előre.
Fogalma sem volt, mit fog tenni, talán nekironthatna hátulról Merlinnek, hogy
ledöntse őt a lábáról. Tisztában volt vele, hogy erre körülbelül annyi esélye volna,
mint kisujjal felemelni a Roxfort kastélyt, de ez most nem számított.
Pontosan így halt meg Lucy is, villant be neki futás közben. A gondolat furcsán
megnyugtató volt.
Még tíz lépésre volt a mágustól, mikor megtörtént. A még mindig középen lebegő
bross egyre gyorsabban kezdett pörögni Petra és Merlin villámai közepette. A fonál
váratlanul letekeredett róla, és Petra jeges energiája mentén indult meg, míg a bross
Merlin lilás villámai által feltöltve a férfi irányába.
A fonál Petra nyitott tenyerébe hullott, a bross körül Merlin ujjai szorultak össze,
majd az energiák vakító robbanás kíséretében váltak el egymástól, mindent elsöprő
lökéshullámot indítva el.
James hátrarepült, és fájdalmas nyekkenéssel terült el a törött padlón,
végighorzsolva a könyökét és a térdét. Egy pillanattal később száraz fűvel lett tele a
szája. Felnyögött, hirtelen azt sem tudta megállapítani, merre van felfele, majd
köhögve feltápászkodott. A fennsík peremén állt, a kastély árnyékában.
Az ereje visszatért ugyan, de ő alig vette észre. A hátborzongató morajlás nem lett
halkabb, sőt, egyre csak hangosodott. Jamesben csak néhány másodperccel később
tudatosult, hogy miért. A kastély lassan átbillent a holtpontján, és kezdett lecsúszni a
sziklaszirtről. A fekete tornyok még mindig föléje magasodtak, de most mintha kissé
hátrébb dőltek volna. A téglák elváltak egymástól, az ablakok csálén eltolódtak, a
bástyák önmagukba roskadtak.
Zane hangja csak tompán jutott el hozzá a hatalmas zűrzavarban.
– James! – ordította a fiú, aki ekkor tántorgott ki az összeomló romok közül, és
mindkét karjával eszeveszetten hadonászott. – Fuss! Futás!
– Petra! – kiáltott fel James, készen rá, hogy visszaszaladjon a széthulló árnyak
közé, ekkor azonban a lány is felbukkant. Oszlopok rogytak össze mögötte, arca
koromtól volt mocskos, farmerja felszakadt, térdén csúnya, véres horzsolás látszott.
James előre nyúlt, és elkapta Petra kezét, épp mikor a lány elvesztette az
egyensúlyát, és kis híján összeesett. James a nyaka köré kanyarította Petra karját, és
félig vonszolva, félig cipelve őt megindult előre. A kastély mostanra végképp
megadta magát, és a fél fennsíkon magával rántva kezdett beleomlani a tengerbe.
– Gyerünk! – zihálta Petra, miközben James tovább húzta őt a susogó fűben. – Még
nincs vége! Mindjárt itt lesz! GYERÜNK!
A lány erőt vett magán, megvetette a lábát, futásnak eredt, és most ő vette át a
vezetést. Mögöttük hegy nagyságú szürke víztömeg robbant a magasba, egy
pillanatra elfedve a tompa fényű égboltot, és különös, árnyékfoltos félhomályba
borította a fennsíkot.
Zane jóval James és Petra előtt futott, de a hirtelen zajra és árnyékra hátralesett a
válla fölött. Tágra nyílt szemmel torpant meg, de nem sok ideje maradt nézelődésre,
mert a másik kettő beérte őt, és Petra a gallérját elkapva tovább rángatta.
Cikázó villámok tépték szét a szökőár egységes felszínét, melynek középpontjában
éles ragyogással kezdett alakot ölteni valami. Jamesnek nem volt kétsége felőle, mi
lehet az. Az alak lassan leereszkedett, és mikor elérte a sziklaszirt peremét, nem
messze onnan, ahol nemrég még a kastély állt, az egész fennsík megremegett.

6
 – PETRA MORGANSTERN! – bömbölte Merlin, akár egy tomboló hurrikán.
– Futás! – lihegte Petra az utolsó erejével. – Fussatok!
Futottak. Olyan gyorsan szaladtak, mint még soha életükben.
Elérték a kőlépcsőt, és nem sokon múlt, hogy a lendület át nem billentette őket a
peremen. Kettesével-hármasával szedve a fokokat repültek előre, kerülték meg a
sziklát lefelé, a hullámok irányába.
Merlin közeledett. A fennsík megremegett a lépteitől. Botjának fényét visszaverték
az alacsonyan úszó felhők, amitől minden árnyék és kiszögellés kiélesedett. Merlin
valahogy önmagából nyerte az erejét, amely – legalábbis pillanatnyilag – még most is
szörnyen hatalmas volt.
Végül a trió a végkimerülés határán botladozott be a portál barlangjába, ám szinte
rögtön meg is torpantak.
A portálnak ugyanis hűlt helye volt.
James tágra nyílt szemmel kutatta a félhomályt. Tudta, mit kellene látniuk: az
Apolló kúria ajtaját belülről, a semmiben lógva, azon túl pedig a győzelmi dombot és
a főépület vörös tégláit. Csakhogy nem volt ott semmiféle ajtó, se megnyugtató esti
fény. Az egyetlen menekülési útvonaluknak lőttek.
A föld megremegett. A lilás fényáradat beesési szöge megváltozott, most
közvetlenül az odalent tomboló hullámokra esett. Merlin elérte a lépcsőt.
– Hol van az ajtó? – kiáltotta Zane, a szokásosnál egy teljes oktávval magasabb
hangon. Előre bukott, és karjaival vadul kalimpált, mintha megvakult volna. – Itt
kéne lennie! Pont itt! Itt van a lábnyomunk, ide érkeztünk meg! Adjátok vissza az
ajtót, kérlek! Nagyon szépen kérem, adja vissza valaki!
Hirtelen valami éles hangon felhápogott James jobbján.
– Pukizós pojáca! – Természetesen a zsebében lévő kacsa volt az. Vadul előrángatta,
és lenézett rá. Egyetlen szó állt rajta csak, csupa nagybetűvel: MERLIN!
– Remek – biccentett James, visszatömve a kacsát a zsebébe. – Kösz, hogy szólsz,
Rose.
– Ki kellett vennie a patkót – szólt Petra halkan, töprengőn. – Donnak le kellett
zárni a portált egy percre. Biztos valaki arra járt. Vissza fogja tenni. Csak várnunk
kell.
– Szerintem a várakozás hamarosan nem lesz a választható opciók között! –
jegyezte meg Zane mániákus vigyorral.
– Gyertek ide! – nyújtotta ki a jobb kezét Petra Zane felé, míg baljával Jamesét
szorította meg. – Készen kell állnunk.
Zane Petra mellé állt, de a szemét nem vette le a barlang bejáratáról. Remegő
kézzel előre tartotta a pálcáját.
– Mi a legjobb bűbáj egy mágus ellen? – kérdezte reszketeg hangon.
Petra fontolóra vette, mit válaszoljon, miközben a talaj ismét megremegett alattuk.
– Mi a legrosszabb bűbáj, amit ismersz?
– Öhm…! – pislogott Zane.
Petra kurtán bólintott.
– Na, nem az.
A barlang szájánál megmozdult egy árnyék. A mennyezetről finom por szitált, és
kavicsok hullottak rájuk.

7
 A sötétbe hirtelen halvány, éjszakai fény hasított, és felbukkant az Apolló kúria
ajtaja.
– Most! – kiáltotta James, és ugrás közben maga után rántotta Petrát, aki viszont
Zane-t húzta előre, épp amikor a barlang száján beáramló tompa félhomályt elállta
egy árny.
Mikor földet ért James lába, már az Apolló kúria teraszát taposta. Az ajtó
becsapódott mögöttük, Zane a lendülettől kis híján mindhármukat felborította.
– A patkó! – akarta kiáltani James, de kiszáradt torkát csak száraz károgásra
emlékeztető hang hagyta el. – Vegye ki! Vegye ki onnan!
A sarokkő mellett meglepetten pislogó Odin-Vann gyorsan kirántotta helyéről az
ezüstpatkót, amit még ideje sem volt elereszteni, mióta utoljára beletette.
A kúria rózsaszínes-arany ragyogása abban a pillanatban kihunyt. A portál
bezárult. James Petra mellé rogyott, a győzelmi domb friss, vastag gyepére. Zane a
megkönnyebbülés hisztérikus nevetésével követte a példáját.
– Valaki visszajött egy sálért! – zihálta Odin-Vann, aki a patkóval a kezében
odasietett hozzájuk. – Valami Perkins! Mondtam neki, hogy nem mehet be a mérges
csigák miatt, de elkezdett vitatkozni! Azt mondta, ha az az őrült zombi, Zane Walker
elbír velük, neki is menni fog! Be kellett engednem! Visszaraktam a kulcsot, amint
lehetett!
James szó nélkül megmutatta Odin-Vannak a gumikacsát, s rajta az egyetlen szót,
Rose sietős kézírásával. A professzor arca egy szempillantás alatt falfehér lett, szeme
a kacsáról Jamesre, majd Petrára szökkent.
– Megszereztétek? – súgta elhaló hangon.
Zane fáradtan bólintott, hangjában még mindig ott bujkált az ideges nevetés.
– Sikerült. Nem sokon múlt, de sikerült.
James Petrára nézett, aki még mindig a lépcsőn állt. A lány térdénél nagy, tépett
lyuk látszott a farmerján, lábszára portól és vértől volt mocskos. Kusza haja a fejére
tapadt, egy átizzadt tincs az arca elé lógott, eltakarta a szemét. Felemelte a kezét, és
megmutatta a nyitott tenyerét. Abban egy aprócska, vörös zsebpiszoknál alig
nagyobb valami hevert; a karmazsin fonál.
– Megvan a fonál – felelte halk, élettelen hangon. – De nem jártunk sikerrel.
James hirtelen rádöbbent, hogy érti a lány. Igen, Petra mindenkinek, még Odin-
Vannak is azt mondta, hogy a küldetésük célja a karmazsin fonál visszaszerzése.
Viszont maga Petra egészen más okból lépett át a Világok közti világba, ami
mindennél többet jelentett neki.
Azért ment, hogy visszaszerezze az apja elveszett brossát. És ebben, sajnos, csúfos
kudarcot vallott.

A következő fejezetben:
MERLIN AKARATLAN SEGÍTŐJE!
MILLIE ÉS JAMES IMMÁR „HIVATALOSAN”!
A KVIDDICSVÁLOGATÁS EREDMÉNYHIRDETÉSE!