DR.

LISSA RANKIN

Merj
GYÓGYULNI!

ÉDESVÍZ KIADÓ
BUDAPEST
Aprilnek, aki bátrabb, mint bárki, akit ismerek
 ELŐSZÓ

A Merj gyógyulni egy angyallal való birkózásról szól. Az angyal neve:

Félelem. Ahhoz, hogy felszabadulhass, el kell nyerned azt az áldást,
amelyet csak ez az angyal adhat neked. A könyv segít megtalálnod és
felszabadulnod, hogy valóban teljes mértékben megélhesd az életet.
Amikor először hallottam Jákob és az angyal történetét, kisgyerek
voltam. Egyike volt ez is annak a sok bölcs történetnek a Teremtés
könyvéből, amelyet drága nagyapám mesélt nekem, aki ortodox
rabbi volt, és odaadóan tanulmányozta a kabbalát. Ahogy nagyapa
mesélte, Jákob egyedül vándorolt, és amikor leszállt a sötétség,
megállt, hogy elkészítse a vacsoráját, és aludjon, amíg fel nem kel a
nap. A hely elég biztonságosnak tűnt, de mégsem volt az. Az éjszaka
kellős közepén arra riadt fel, hogy izmos karok ragadják meg és
szegezik a földhöz. Olyan sötét volt, hogy nem látta a támadóját,
csak az erejét érezte. Jákob maga is erős ember volt, és mindent
beleadott, hogy kiszabaduljon az ellenfél szorításából, de a
támadóban emberére akadt, és nem bírt vele. A földön birkóztak
egymásba kapaszkodva, hemperegve egész éjszaka.
Amikor végre pirkadni kezdett, és véget ért az éjszaka, Jákob
meglátta, hogy egy angyallal birkózott. Az angyal ekkor engedett
Jákob szorításán, és megpróbált felemelkedni, de Jákob nem engedte
el.
–  Bocsáss el engem – kérte az angyal Jákobot –, mert eljött a
hajnal.
Jákob azonban szorosan fogta továbbra is.
 – Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet – mondta
neki.
Az angyal próbált kiszabadulni, de Jákob szorosan tartotta. És
akkor az angyal az áldását adta rá.
Kislányként én ezt egyáltalán nem értettem. Jákob egész éjszaka
azért küzdött, hogy kiszabaduljon. Miért nem engedte el az angyalt,
és menekült el? Mert én ezt tettem volna. És különben is, szerettem
az angyalokat. Hogyan lehetséges, hogy valaki nem tud
megkülönböztetni egy angyalt az ellenségtől? És ami még
rejtélyesebb: hogyan áldhat meg az ellenség? A kérdéseimmel
megnevettettem nagyapát.
– Az emberek folyton összetévesztik az angyalokat az ellenséggel
– válaszolta. – Jákob pedig azért nem engedte el addig az angyalt,
amíg meg nem áldotta, mert az angyal áldása szabadította fel őt.
Sok év telt el, mire megértettem a történetet. Akkoriban erősen
kapaszkodtam a félelmeimbe. Azt hittem, hogy csak úgy lehetünk
biztonságban, ha félünk.
A családom konkrétan beleplántálta a félelmet a gyerekekbe.
Miután egyszer csúnyán megharapott egy kóbor kutya, és egy
sorozat fájdalmas oltást kellett kapnom veszettség ellen, minden
állattól félni kezdtem. Abban a hitben, hogy ez majd biztonságban
tart, a szüleim bátorították a félelmemet. Ennek köszönhetően
annyira felerősödött az állatoktól való félelmem, hogy fóbiává vált.
Huszonhét éves voltam, amikor Kaliforniába jöttem, hogy
folytassam az orvosi egyetemet. Először az ismerőseimnél laktam,
akiknek több kisgyerekük volt, meg egy hatalmas juhászkutyájuk
ijesztően hosszú, sárga fogakkal. A gazdái próbálták elmondani,
hogy a kutya szelíd és barátságos, de nekem nem volt bátorságom
szembenézni a félelmeimmel. A pár hét alatt, amíg náluk laktam, az
egész család összedolgozott, hogy biztosan mindig legyen legalább
egy csukott ajtó köztem és a kutya között. Éjjelente szabadon
mászkált a házban, én pedig nemcsak csukva tartottam a szobám
ajtaját, hanem be is zártam.
Egyszer korán reggel felébredtem arra, hogy ki kell mennem a
fürdőszobába. Még csak hat óra volt, és a család nagy része még
nyilván aludt, úgyhogy a félelmem csapdába ejtett a szobámban.
Vagy lehet, hogy valaki más is ébren van már ezen a korai órán?
Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót, és megkönnyebbülten
hallottam meg, hogy a négyéves Bridget magában énekel a
nappaliban. Ha elérek hozzá, mielőtt a kutya megtalál, ő kiküldheti
az udvarra. A félelmemet legyőzve lábujjhegyen végigosontam a
folyosón, és az ajtófélfánál állva bekukucskáltam a nappaliba. De
Bridget nem magában énekelt. Ott volt a juhászkutya is, a szőnyegen
hasalva. Kis rózsaszín pizsamájában Bridget is ott hasalt a
szőnyegen. Egy tubus fogkrém és egy fogkefe volt a kezében, és a
kutya hatalmas fogait sikálta, miközben egy reklámdalocskát énekelt
neki: „Mosd a fogad Pepsodenttel, és fehér lesz, mint a friss tej!” A
kutya szája tele volt habbal, és annyira vadul csóválta a farkát, hogy
zengett alatta a padló. Mély levegőt vettem, és kitört belőlem a
nevetés.
Egyetlen szempillantás alatt megszabadultam a félelemtől, amely
húsz éven át szorosan tartott a markában. Abban a pillanatban
tudtam, hogy nem azoktól az állatoktól félek, amelyek itt élnek
ebben a világban; csakis azoktól félek, amelyek az elmémben élnek.
A félelmem nem tartott biztonságban az állatoktól; csak elválasztott
engem a szeretetüktől. Később, amikor megtaláltam a saját
lakásomat, megmentettem egy hatalmas vörös kandúrt. Azóta is
mindig egy-egy szeretett állat társaságában élek. Az a pillanat a
nappaliban ötven éve volt, és az az angyal azóta is mindennap
megáld.
Sokunkban, akik úgy érezzük, hogy nincs bátorságunk
szembenézni a félelmeinkkel, lehet, hogy több bátorság van, mint
gondolnánk. Ha sok félelmed van, ahhoz is bátorság kell, hogy szóba
állj egy idegennel, hogy felvedd a telefont, vagy elmenj a boltba
kenyérért. Vagy hogy hangosan megszólalj. A bátorság – ahogyan a
nap mint nap munkába vett izmok – megerősödik, ha használjuk.
Egy napon, amikor azért szedjük össze a bátorságunkat, mert valami
igazán fontos dologról van szó, először döbbenhetünk rá hatalmára
és erejére.
A Merj gyógyulni című könyvből az is kiderül, hogy meglepő
módon a bátorság nem a félelem ellentettje. A félelem ellentettje az
öröm. Régen azt hittem, hogy az öröm és a boldogság ugyanaz,
pedig az öröm sokkal maradandóbb a boldogságnál. Az
örömkapacitásunk az élettel való fenntartás nélküli kapcsolat
folyománya; abból ered, hogy hajlandók vagyunk szembenézni azzal,
ami jön, akármi legyen is az. Nyíltság, mely túlvisz az élet
irányítására irányuló vágyon, és eljuttat az élet ünneplésének
képességéhez. Az élettel fenntartott ellenséges kapcsolattól eljuttat
odáig, hogy megtapasztaljuk mindazt a titkot és csodát, mely az élet
legmélyén található. És végül meggyógyíthat.
Mindenkiben van egy olyan rész, amely túlmutat azon, ahol az
eredmények a legfontosabbak, egy olyan hely, ahol a nyertes/vesztes
mentalitás megszűnik – a félelemmel együtt, amely ezen hízik. A
Merj gyógyulni által ajánlott választási lehetőség: bízzunk az életben
magában, és a felismerésben, hogy talán nincs mit veszítenünk, csak
ha nem játszunk. Ez a csodálatos könyv arról szól, hogy értsük meg
és fogadjuk el a félelmeinkben rejlő áldást, és ismerjük fel, hogy a
félelmeink képesek elvezetni minket a gyógyuláshoz, a szabadsághoz
és az örömteli élethez. Nincs olyan élő ember, aki ne találna
gyógyírra benne.

Dr. Rachel Naomi Remen

A Kitchen Table Wisdom és

a My Grandfather’s Blessings
New York Times-sikerlistás szerzője

Mill Valley, Kalifornia, 2014

 BEVEZETŐ

A félelem csak megfordított hit; a jó helyett a rosszban.

FLORENCE SCOVEL SHINN

Amikor behajtottunk egy alagútba a Colorado Springsben található

festői Pikes Peak felé vezető úton, az unokatestvéremmel,
Rebeccával erős Thelma és Louise-érzésünk volt a lehajtott tetejű
nyitott kocsinkban, ahogy a nyári szélben lobogott a hajunk. Még
egészen az alagút elején jártunk, amikor megláttuk, hogy egy autó
torlaszolja el az utat. Két férfi állt a kocsi mögött, és a csomagtartó
fölé hajoltak, mintha defektet kaptak volna, és éppen a pótkereket
keresgélnék. Fékeztünk, és már nagyon lassan haladtunk, amikor a
két férfi hirtelen hátraarcot csinált, és felénk kezdett futni – símaszk
takarta az arcukat, a kezükben pedig fegyver villant. Mivel a tetőnk
le volt hajtva, és az egyirányú alagútból nemigen lehetett kitolatni,
jól látszottunk, teljesen sebezhetők voltunk, és csapdába kerültünk.
Minden sejtem összeszorult a testemben, amint a maszkos férfiak
futva megtették azt a pár lépést, ami elválasztotta őket a kocsinktól.
A szívem vadul kalapált, és a vérem olyan hangosan zúgott a
fülemben, hogy alig hallottam, amint ránk kiabáltak, hogy adjuk oda
nekik a táskánkat.
Féltem, de abban a pillanatban egy másik részem vette át az
irányítást. A helyzet minden apró részletét éles tudatossággal
érzékeltem; egyszerre figyeltem a két maszkos fegyverest, azt, hogy
hol van Rebecca, hogy mennyire átérzem, ő mit érez, valamint a
saját testem érzeteit is. És bár féltem, valami furcsa nyugalom szállt
meg, amint ez a… valami átvette az irányításomat, és végignavigált a
helyzeten.
Amikor az egyik férfi elkérte a táskámat, a nyugodt részem
figyelte, ahogy előhúzom az ülés alól, és átadom neki. Nem volt
benne túl sok érték – pár dollár, valami hitelkártya és egy rúzs. Az
egyik rabló átkutatta a táskámat a virsliujjaival; hatalmas
aranygyűrűt viselt. Kivette a jogosítványomat, és zsebre vágta. Olyan
közel hajolt hozzám, hogy éreztem az alkoholos leheletét, amint
kitépte a hajamból a lófarkamat összefogó hajgumit és az ezüst
hajcsatomat, úgyhogy a hajam most már eltakarta a szememet.
Hallottam, amint az egyikük ráordít Rebeccára, hogy azonnal
szálljon ki a kocsiból. A nyugodt részem kimondott szavak nélküli
mentális üzenetet küldött neki: Tedd, amit mond, és nem lesz bajunk.
De Rebecca vitába szállt a férfival, aki zsebre vágta a
fényképezőgépét.
– Nem tarthatnám meg legalább a filmet? – könyörgött.
A férfi elismételte, hogy húzzon ki a kocsiból. A szemem sarkából
láttam a halántékához emelt fegyver alakját. Végre
engedelmeskedett, és odaállt mellém – az arcunk odapréselve az
alagút hideg betonfalához, a karunk magasra emelve.
Akkor megéreztem a tarkómhoz tartott hideg pisztolycsövet.
Megdermedtem, de a nyugodt részem ezt suttogta: Csak lélegezz.
Semmi hirtelen mozdulat! A fegyvert még mindig a fejemhez
szorította, amikor pisztolylövést hallottam, és egész testemben
reszketni kezdtem. Elektromos löketek jártak át, és felfordult a
gyomrom. Nem éreztem fájdalmat, de azt igen, hogy valami meleg
folyadék csorog le az arcomon. Letöröltem a kezemmel és
megnéztem – a sebészként igen jól ismert mélyvörös színre
számítottam. De nem a vérem volt az. Csak a verítékem lehetett.
 Felmértem a helyzetet – próbáltam mind az öt érzékemmel
érzékelni, hogy mi történik. Éreztem a puskapor szagát. Hallottam a
lépéseket az aszfalton és a támadóink nehéz légzését. Figyeltem,
hogy hallok-e más autókat közeledni, de nem hallottam. Érzékeltem
Rebeccát magam mellett, és azt is, hogy az ő energiája még az
enyémnél is nyugodtabb volt. Jött egy széllökés, és belefújta a
hajamat a szemembe. Semmit nem láttam, úgyhogy a többi érzékem
kiélesedett.
Az elmém gyorsan feldolgozta a pisztolylövést. Mi történt? Ha
engem nem lőttek le, akkor Rebeccára lőttek? A hullámszerűen rám
törő pánikban rájöttem, hogy rosszabb lenne túlélni a családtagom
és legközelebbi barátnőm halálát, mint ha engem ölnének meg.
Aztán Rebecca köhögött, és elárasztott a megkönnyebbülés. Még
mindketten életben voltunk.
A két férfi továbbra is a fegyverrel hadonászva megparancsolta,
hogy forduljunk meg, menjünk a kocsink mögé, és feküdjünk hasra
az aszfalton. Tettük, amit mondtak, majd az egyikük azt kiáltotta:
– És most ne mozduljatok!
Aztán pisztolylövéseket hallottam, és éreztem, amint éles
kődarabok csapódnak a meztelen vádlimhoz. Csend lett – majd
nehéz légzést hallottam és elfojtott suttogást, amit nem értettem, és
amelyet gyors, dobogó léptek zaja követett. Kocsiajtók nyíltak és
csukódtak, majd zajosan beindult egy motor, és kerekek csikorogtak.
Az autó elhúzott, és minden nagyon csendes lett.
Végtelennek tűnő, hosszú ideig feküdtem ott. Az arcom még
mindig tüzelt az aszfalton. Végül meghallottam egy kocsit, ami
abból az irányból jött, amerre a fegyveresek elmenekültek. A motort
leállították. Két ajtó kinyílt és becsapódott. Lágy hangon kérdezte
meg egy férfihang, hogy jól vagyunk-e.
 Felnéztem; két túrázáshoz öltözött férfi állt felettünk.
– Szükségük van segítségre?
Elmúlt a veszély…

AMIKOR A FÉLELEM A BARÁTOD

Amit a testem és az elmém a rablás során megtapasztalt, az igazi

félelem volt – az a fajta félelem, amit a testünknek rendesen éreznie
kell, amikor veszélyben forog az életünk. A félelem azt a
válaszreakciót váltotta ki belőlem, amit Walter Cannon fiziológus a
Harvardon több évtizede „üss vagy fuss” reakciónak vagy
„stresszreakciónak” nevezett el. Ez egy egészséges túlélési
mechanizmus, mely teljes készültségre kapcsolta a testemet arra az
esetre, ha el kellett volna futnom a támadóim elől, vagy herkulesi
erőt kellett volna kifejtenem ahhoz, hogy megmentsem Rebecca
életét vagy a sajátomat. Ha valaki pisztolyt tart a fejedhez, a félelem
nagyon jól jön. Az a dolga, hogy megvédjen.
Ilyen típusú félelem nélkül besétálhatsz egy forgalmas út
közepére, csörgőkígyóval barátkozhatsz, ejtőernyő nélkül ugorhatsz
ki egy repülőgépből, éjjel kettőkor sétálgathatsz egy veszélyes
környéken, vagy őrizetlenül hagyhatod a kisgyerekedet a medence
partján. Ha megfelelő stresszreakciót vált ki valami belőled, a tested
természetes túlélési mechanizmusai segítenek megvédeni magadat
és a szeretteidet. A megfelelő fajta félelem ily módon vigyázhat az
egészségedre. Még az életedet is megmentheti.
Ritkán esik meg azonban, hogy az életed komolyan veszélybe
kerül. Az ősembereknek sokkal gyakrabban volt szükségük ezekre az
ősi ösztönökre, hiszen nagyon sebezhetők voltak a ragadozókkal, az
elemekkel, az éhínséggel és a betegségekkel szemben. A dolgok
azonban változtak azóta. A könyv olvasói közül keveseket fenyeget
olyan veszély, hogy megeszi egy tigris, vagy éhen hal. Ma az
életünket leginkább megkeserítő félelmek csak a képzeletünkben
léteznek. Nem valódi fenyegetések ezek, az agy ősi részében lévő
amygdala azonban nem tudja megkülönböztetni a kettőt, ezért az
idegrendszer megrekedhet a felesleges stresszreakciókban. A
figyelmeztető mechanizmusaink rosszul működnek, emiatt
szükségtelenül félünk, ami pedig rombolja az egészségünket, és
felesleges szenvedéshez vezet.
Ha a félelem árthat és boldogtalanná tehet, könnyen
feltételezheted, hogy a félelem olyasvalami, amitől meg kell
szabadulnod. Lehet, hogy most azt képzeled, hogy az „egészségesen
enni” és „többet mozogni” típusú újévi fogadalmak mellé
beillesztheted a „félelemből való kigyógyulást” is. A könyvemben
azonban nem ezt fogom tanácsolni. Arra foglak biztatni, hogy
alakítsd át a félelemmel való kapcsolatodat, hogy maga a félelem
gyógyítson meg.
Hagyjuk ezt most leülepedni egy kicsit. Mi van, ha a félelem nem
is olyasmi, amit kerülni kell, aminek ellen kell állni, vagy ami miatt
szégyenkezni kell? Mi van, ha a félelem azért van itt, hogy segítsen?
Mi van, ha a félelem az az ujj, amely rámutat mindarra, ami közötted
és a valódi jólléted között áll? A legtöbben rengeteg energiát
fordítunk arra, hogy az egész életünket úgy szervezzük, hogy
elkerülhessük, amitől a legjobban félünk. A félelem azonban
ébresztő üzeneteket hozhat az életben, hogy rányissa a szemedet
mindarra, ami az életedben gyógyításra szorul. Ha például van tető a
fejed felett és pénz a bankszámládon, de félsz, hogy elszegényedsz, a
félelem olyan mintákra mutathat rá, amelyeket még gyerekkorodban
tanultál a pénzhiányról. Ahhoz, hogy megtapasztald a bőség békéjét,
előfordulhat, hogy foglalkoznod kell a pénzzel kapcsolatos korlátozó
meggyőződéseiddel, amelyek visszatartanak a pénzügyi
felvirágzástól. Ha félsz megmutatni a sebezhetőségedet és kitárni a
szívedet a szeretet előtt, a félelem üzenhet neked a múltadban
előforduló és máig gyógyítatlan szívfájdalmakról, amelyek gyengéd,
szeretetteljes ellátást igényelnek. Ha félsz, hogy megbetegedhetsz, a
félelem azt jelezheti, hogy ne adj másoknak mindent, és kezdj
odafigyelni a saját igényeidre is. A félelem értékes üzenetet hordoz,
és ha hajlandó vagy odafigyelni rá, ahelyett hogy elszaladnál előle, a
félelmed segíthet felgyorsítani a tested, az elméd és a lelked
gyógyulását.
Ha össze akarsz barátkozni a félelemmel, tudnod kell, hogyan
reagálj rá, amikor eláraszt. Ha közvetlen veszélyben van az életed, a
félelem adja az extra üzemanyagot a cselekvésedhez. Ha azonban az,
amitől félsz, csak a képzeletedben létezik, rajtad a sor, hogy
kibogarászd a félelem által közvetíteni próbált üzenetet; különben
átveszi feletted az uralmat, és ő fogja irányítani a döntéseidet. A
félelemmel való kapcsolatod átalakításához az kell, hogy meg tudd
különböztetni azt a félelmet, amelyik valós, fennálló veszélyekre
mutat, attól, amelyik csak a saját vakfoltjaidra és a fejlődésed
korlátjaira mutat rá az életedben. De hogyan érheted ezt el?
Azok a pszichológusok, akik a pszichoterápia Elfogadás és
Elkötelezettség Terápiának (ACT, Acceptance and Commitment
Therapy) nevezett ágát képviselik, különbséget tesznek „tiszta
fájdalom” és „piszkos fájdalom” között. A tiszta fájdalom valódi
életesemények következménye – egy szerettünk elvesztése,
szívfájdalom vagy például valamilyen sérülés. A piszkos fájdalom
általunk megírt mentális történetek és a saját fájdalmas
életeseményeinkről alkotott megítéléseink eredménye. Tegyük fel
például, hogy szakít veled a kedvesed. Ez tiszta fájdalmat okoz. A
piszkos fájdalom akkor következik, ha egész történetet találsz ki
arról, hogy nem vagy eléggé szexi vagy okos ahhoz, hogy méltó
legyél a srác szerelmére, aki dobott, aztán a saját megítélésedtől
szenvedsz tovább. Tiszta fájdalmat akkor érzel, amikor eltöröd a
lábadat baseballozás közben. A piszkos fájdalom annak az
eredménye, ha meggyőzöd magad arról, hogy ki fognak rúgni a
csapatból, elveszíted az ösztöndíjadat, soha többé nem fogsz tudni
játszani, és értéktelen leszel.
A félelem érzései is hasonlóan oszlanak meg. Eredetileg ez a
megoszlás ihletett arra, hogy arról írjak, amit „tiszta félelemnek” és
„piszkos félelemnek” akartam elnevezni. Aztán aggódni kezdtem,
hogy a „piszkos félelem” kifejezés esetleg a szégyen érzését keltheti
fel azokban, akiket ez az érzés akadályoz. A folyamatban, melynek
során hagyod, hogy a félelem gyógyítson, nincs helye az
ítélkezésnek. Úgy döntöttem, hogy inkább „igazi félelemről” és
„hamis félelemről” fogok beszélni, hogy tisztán lásd, hogyan
használd a félelem által átadott információt úgy, hogy az ihletett
cselekvésre késztessen. Az igazi félelem olyan félelem, amely
szükséges stresszreakciókat vált ki a saját védelmedben. Az igazi
félelem akkor üt be, amikor az életed forog veszélyben, és azt jelzi
neked, hogy CSINÁLJ VALAMIT, mégpedig azonnal! Az igazi félelem
életmentő tettekre sarkallhat, és a szeretteidet is segít megóvnod a
veszélytől.
A hamis félelem a piszkos fájdalomhoz hasonlóan csak a
képzeletedben létezik. Ennek a hangja súgja a füledbe, hogy a
férjednek viszonya van, pedig erre gyakorlatilag nincs bizonyítékod
– csakis az ad alapot a gyanakvásra, hogy az apád megcsalta az
anyádat. A képzeleted nyaggat folyton azzal, hogy a főnököd arra
készül, hogy kirúgjon, pedig éppen most kaptál fizetésemelést. Ez a
félelem sugallja, hogy nem szeret senki, és egyedül fogod végezni,
pedig szép számmal vannak körülötted olyanok, akik bármit
megtennének érted. Ez az attól való félelem, hogy az utcára kerülsz
és koldusbotra jutsz, pedig most, még ha apad is a bankszámládon
lévő összeg, ki tudod fizetni a lakbért, és van mit enned.
A földön minden ember átél mind igazi, mind hamis félelmeket, és
mind a kettő segíthet. Az igazi félelem szó szerint megvéd, ha te
magad vagy egy szeretted veszélyben van, és a hamis félelem is
segíthet, ha hagyod, hogy tanítson téged. Ebben a könyvben azt
mutatom meg, hogyan áshatod elő a természetes bátorságodat, hogy
a hamis félelem a fejlődésedet segíthesse, ahelyett hogy tönkretenné
az életedet, aláásná az egészségedet, és megfosztana az örömtől.
Ahelyett hogy vakon teljesítenéd a hamis félelemben gyökerező
gondolataid parancsait, megtanulhatod kiszűrni a félelem üzeneteit
azáltal, ha hagyod, hogy az általam „belső őrlángnak” nevezett
részed lefordítsa őket neked.

A BELSŐ ŐRLÁNGOD

A belső őrlángod az a mindig sugárzó, mindig ragyogó,

százszázalékosan eredeti isteni szikra, amely a lényed legmélyén
lakozik. Nevezd a lelkednek, a szellemednek, a valódi énednek, a
Krisztus-tudatosságodnak, a Buddha-természetednek, a magasabb
énednek vagy a belső gyógyítódnak – ez a részed a tiszta tudat.
Abban a pillanatban, amikor a lényed elképzelése megfogant, ez a
szikra meggyulladt, és azóta is folyamatosan ragyog.
A belső őrlángodnak, bátorságod bölcsőjének, megvan az ereje
ahhoz, hogy a hamis félelmed félelmes, bátorságcsökkentő
gondolatait olyan üzenetekké alakítsa át, amelyek a lényegedből
gyógyítanának meg. Ennek a bölcs részednek a hangja jelenik meg
intuíció képében, és a hamis félelem által tüzelt gondolatokkal
ellentétben erre mindig rábízhatod magad, hogy vezesse a tetteidet.
Ha megtanulod meghallani ezt a hangot és engedelmeskedni az
iránymutatásának, hihetetlen bátorságra fogsz szert tenni. Mark
Nepo filozófus Unlearning Back to God című könyvében nagyon
szépen írja le ezt a részedet az éned eredeti, megronthatatlan
központjaként: „Mindenki egy teljesen tehermentes folttal születik,
ahol nincsenek elvárások és megbánás, ahol nincs ambíció és
szégyenkezés, sem félelem vagy aggodalom; ez a kegyelem
köldökfoltja, ahol Isten először érintett meg minket. A kegyelemnek
ez a foltja bocsátja ki a békességet.”
Nem kell vallásosnak vagy különösebben spirituális
gondolkodásúnak lenned ahhoz, hogy ráhangolódj belső őrlángod
iránymutatására. Csak hajlandónak kell lenned visszaemlékezni
annak igazságára, hogy ki vagy valójában. A belső őrlángod soha,
még az életed legsötétebb időszakaiban sem ég ki, de
elhomályosulhat – és ha elveszíted a kapcsolatot a lényednek ezzel a
lényegi részével, nagyon valószínű, hogy hagyni fogod, hogy a hamis
félelmek irányítsák az életedet. Amikor nem kapcsolódsz rá a belső
őrlángodra, nem hallod az üzeneteket, amelyeket a hamis félelmek
át akarnak adni neked, tehát a félelem nem fog tudni meggyógyítani.
Ehelyett nemcsak hogy boldogtalanná tesz, hanem, amint azt a
könyvben később bebizonyítom, még meg is betegíthet, vagy akár
meg is ölhet.
Ez történt velem, miután pisztolyt tartottak a fejemhez.

HOGYAN SZENVEDTEM A HAMIS FÉLELEM MIATT?

A Colorado Springsben történtek után rémálmaim voltak: láttam
Rebeccát a fekete aszfalton feküdni egy hatalmas vértócsában, vagy
éreztem a fejemhez szorított fegyvercsövet, hallottam a lövést, és
éreztem, amint meleg folyadék csurog végig az arcomon, amely,
miután hozzányúltam, vörösre festette a kezemet. Több mint egy
évig többször is erre riadtam éjszakánként zakatoló szívvel,
elektromos szurkálásokkal az egész testemben, miközben hangosan
zúgott a vérem a fülemben.
Egy éjszakai ügyeletemen a kórházban szülész-nőgyógyász
rezidensként a folyosón toltam éppen egy beteget egy kerekes
hordágyon, amikor hirtelen, minden „jogos” kiváltó inger nélkül
előjött bennem a jelenet. Míg a kognitív elmém tudta, hogy
biztonságban vagyok, a testem pániküzemmódba kapcsolt. Mivel
napi tizenhat órát dolgozó elfoglalt rezidens voltam, nem kerestem
szakértő segítséget, ahogy kellett volna. Ehelyett végigbukdácsoltam
a rablótámadás utólagos hatásain, ami ráadásul pont egybeesett a
házasságom felbomlásával.
Már a Colorado Springs-i incidenst megelőzően is számtalan
félelem terhelt. Féltem attól, hogy megerőszakolnak hajnali négykor
a tömegközlekedési eszközökön a kórházba menet. Rettegtem, hogy
valamit elszúrok a kórházban, és ez valakinek az életébe kerülhet.
Féltem, hogy csalódást okozok a szüleimnek. Aggódtam, hogy soha
nem lesz belőlem elég jó orvos. Féltem, hogy a válás után egyedül
maradok. Még a csótányoktól is rettegtem. Izgultam, nehogy
átlásson valaki a tökéletesség maszkján, amit abban a reményben
viseltem, hogy így a sok-sok hibám ellenére is szeretnek és
elfogadnak majd engem.
Colorado Springs után azonban már mindentől féltem – a
sötétségtől, a hangos zajoktól, a szép kilátást nyújtó helyektől, a
nyitott tetejű kocsiktól, a repülőgépektől, az idegenektől a parkban,
attól, hogy elveszítek valakit, akit szeretek, vagy hogy újra szerelmes
leszek. Még attól is féltem, hogy bárkinek beszéljek az incidenst
követően fellépő pánikról; féltem, hogy gyengének tűnhetek, féltem,
hogy ez megárt a szakmai hírnevemnek, féltem, hogy valaki majd
Xanaxot ír fel nekem, amire rászokom, és a rehabon végzem, vagy,
ami még rosszabb, kényszerzubbonyt húznak rám, és bezárnak
valahova.
Amikor a fejemhez nyomták azt a pisztolyt, a félelem, amit
éreztem, igazi félelem volt. Az életem valóban veszélyben forgott.
Minden ezt követő félelem azonban már hamis volt. Kizárólag a
képzeletemben léteztek, és azok közül, amiktől féltem, semmi sem
következett be. Ezek a hamis félelmek kétségbeesetten próbáltak
felrázni, hogy felébredjek, és megmutathassák nekem az igazságot:
hogy poszttraumás stressz szindrómában szenvedek. Könyörögtek,
hogy keressek segítséget, de én akkor még mindig mélyen aludtam,
nem álltam kapcsolatban a belső őrlángommal, és nem tudtam, hogy
a félelem csak akkor gyógyíthat meg, ha megnyílok erre a
lehetőségre. Ehelyett rengeteg felesleges szenvedést okoztak az
életemben ezek a hamis félelmek. A hamis félelem fejemben visító
hangjainak a kakofóniájában a végén úgy éreztem, hogy elvesztem,
egyedül vagyok, és ki vagyok téve a veszélyes világ kényének-
kedvének.
Nem kellett volna, hogy meglepjen, hogy mindezek közben egy
rutinvizsgálat során az orvosom észrevette, hogy riasztóan magas a
vérnyomásom. Egy szívspecialistához küldött, ahol aztán még több
kóros dolog kiderült: szívzörej, szívritmuszavar és még magasabb
vérnyomás. A kardiológus a hipertónia olyan másodlagos okaira is
felhívta a figyelmemet, amelyek talán felvihették a vérnyomásomat
– veseverőér-szűkület, mellékvesetumor, pajzsmirigy-túlműködés,
Cushing-szindróma –, de minden más leletem normális volt.
A diagnózis így szólt: „krónikus magas vérnyomás”, és az orvos
háromféle gyógyszert írt fel nekem. A vérnyomásom azonban ezekre
sem reagált. Az orvosok megállapították, hogy a betegségem
krónikus, az életem hátralévő részében gyógyszereket kell majd
szednem, és hogy – mivel komolyan magas a vérnyomásom, és
fiatalon diagnosztizálták – valószínűleg fiatalon fogok meghalni
szívbetegségben. Soha az egyik orvosom sem kérdezte meg, hogy mi
egyéb zajlik éppen az életemben, és mivel az egészségügyben nekem
is az elme és a test elkülönülését tanították, bennem sem merült fel
egyszer sem, hogy a magas vérnyomásom és a szívproblémáim
esetleg összefügghetnek megszámlálhatatlan félelmemmel.
Ez majdnem tizenöt évig ment így; akkor végeztem a kutatást a
Gyógyulás gyógyszerek nélkül – Bizonyíték az öngyógyítás
hatékonyságára című könyvemhez, és csak akkor értettem meg teljes
mértékben, hogy a félelem hogyan térítette el nemcsak az elmémet,
hanem a testemet is. Nemcsak a magánéletemben és a karrieremben
zajló dolgok érzelmi és spirituális utóhatásaitól szenvedtem a
rablástól kezdve a váláson át a kimerítő munkámmal járó stresszig.
Az idegrendszerem teljesen felpörgött, és ez a testem minden
sejtjére kihatott egy sereg nagyon összetett hormonális reakción
keresztül, ami megbetegített.
Ha nem ébredtem volna rá, hogy egy ismételten kiváltott
stresszreakció mennyiféle módon járul hozzá nemcsak a magas
vérnyomásomhoz és a szívproblémáimhoz, hanem egy sor egyéb
egészségügyi problémához is, amelyek sújtottak, valószínűleg még
mindig szedném azt a hétféle gyógyszert, amit az orvosaim végül
felírtak nekem. De szerencsére felébredtem. Kezdtem megérteni,
hogy ha nem vagyunk kapcsolatban a belső őrlángunkkal, hogyan
vezethet a hamis félelem oda, hogy megtagadjuk a saját
igazságunkat, és hogy a saját személyes integritásunk ilyetén
elárulása hogyan teszi fogékonnyá a testünket a betegségekre. Az a
sokkoló igazság, amelyre rájöttem, mindennek ellentmondott, amit
az orvosi képzés tizenkét éve alatt tanultam – ez pedig kiborította az
egómat, mivel mindent, amit az orvoslásról gondoltam, meg kellett
kérdőjeleznem.

A BETEGSÉG PSZICHO-SPIRITUÁLIS GYÖKEREI

Akkoriban még nem értettem, hogy ez a bennem zajló tudati váltás

arról, hogy mit jelent „egészségesnek” lenni, nemcsak a fizikai
testemet alakítja majd át, hanem elindít a mélységes spirituális
keresés és felfedezés útján. Míg én még mindig csak tanulom, hogy
mi teszi a testet teljesen egészségessé, az egyik dolog, amire a saját
személyes tapasztalásom után rájöttem, és amit az évek során a
páciensekkel dolgozva is észrevettem az, hogy meddő dolog úgy
megközelíteni a betegségmegelőzést és -kezelést, hogy nem tanuljuk
meg azoknak a hamis félelmeknek az átalakítását is egyben, amelyek
fogékonnyá tesznek a betegségekre, és hogy nem tanuljuk meg,
hogyan hagyjuk, hogy meggyógyítsanak.
Bár sok orvos és más egészségügyi dolgozó ébred rá erre az
igazságra, és egyre több felkészült beteg fogadja el a gondolatot,
hogy a félelem és a betegség összefüggésben állhat egymással, az
orvosi közösség más tagjai számára ez még ma is radikális
elképzelés. Még mindig elsősorban a betegség biokémiai okaira
összpontosítanak, anélkül hogy számottevően foglalkoznának
azokkal a pszicho-spirituális tényezőkkel, amelyek bizonyított
hatással vannak a test biokémiájára. Bár az integratív orvoslás iránti
érdeklődés erősödése tudatosította az emberekben néhány olyan
hozzáadott tényező egészségjavító hatását, mint az étrend, a
testgyakorlás, a gyógyszerek természetes alternatívái, a kiegészítő és
alternatív orvoslás, valamint a stresszkezelés eszközeiként bevetett
meditáció és jóga, még mindig túl kevés figyelmet szentelnek a
betegség spirituális okainak és az olyan diagnosztikai és kezelési
módszereknek, amelyeket évezredek óta alkalmaznak a gyógyítók a
lelki egészség visszaállítására. Az orvoslásnak ez a nagyon kevéssé
kiaknázott területe – a tudomány és a spiritualitás találkozási
mezője – lett mélyreható kutatásom célpontja mind személyes,
mind szakmai szempontból.
Az orvoslás ezen aspektusára irányuló szenvedélyes kutatásom
nem csak a saját öngyógyító utamat ösztönözte; ez lett a melegágya
a Dr. Lissa Rankin’s Whole Health Medicine intézetnek, mely képzési
programokat ajánl orvosoknak és más egészségügyi dolgozóknak
olyan úttörő felfogású vendégorvos-előadók bevonásával, mint
Rachel Naomi Remen, Bernie Siegel, Larry Dossey, Christiane
Northrup, Aviva Romm, Sara Gottfried és Pamela Wible, valamint
egyéb „forradalmárok” szereplésével, mint Martha Beck életviteli
tanácsadó, Bruce Lipton sejtbiológus, Steve Sisgold
testintelligencia-terapeuta, Martín Prechtel maja sámán, valamint a
szabadtánc-gyógymód szakértője és a Nia megalapítója, Debbie
Rosas. A programban részt vevő látó-gyógyítókkal együtt az
egészségügy meggyógyítása a közös küldetésünk azáltal, hogy
újraegyesítjük az orvoslást a szívével és a lelkével, a betegeket pedig
arra biztatjuk, hogy úgy is javítsák az egészségüket, hogy
összeszedik a bátorságukat, és hagyják, hogy a félelem táplálja a
fejlődésüket belső őrlángjuk bölcsességének és bátorságának
vezetésével. Ha hagyjuk, hogy a belső őrlángunk átvegye az
irányítást az életünkben, nemcsak a felesleges szenvedéstől
szabadulunk meg, hanem az optimális egészség felé vezető utat is
kikövezzük.

A FÉLELEM ÁLARCAI

Amíg a félelem az árnyékban él – a szégyenünk rejtegeti, a

tudatlanságunk miatt figyelmen kívül hagyjuk, és a belső őrlángunk
nem vizsgálja meg –, jó eséllyel megmérgezhet minket. Talán nem is
tudatosodik bennünk, hogy milyen jelentős befolyással van a félelem
az életünkre. Ennek részben az az oka, hogy a mi kultúránkban a
félelem számos egyéb érzelemnek szokta maszkírozni magát. Talán
mert a stressz kifejezés sokkal inkább fizikai válaszreakcióra, mint
valamiféle érzelemre utal, hajlamosabbak vagyunk beismerni, hogy a
stressz gyötör minket, ahelyett hogy az aggodalomra, a szorongásra
vagy a félelemre gondolnánk. Sőt, sokak számára egyenesen mintha
kitüntetést jelentene stresszesnek lenni. A stressz-kitüntetésünket
csillogtatva bizonyítjuk, hogy mennyire elfoglalt, hatékony és
értékes emberek vagyunk, akik nyomot hagynak a világban. Sok
ember esetében azonban a „stresszes élet” valójában csak annyit
jelent, hogy nagyon-nagyon félnek.
Amikor a munkahelyünkön stresszelünk, akkor valójában nem
félünk? Nem attól félünk, hogy hibázunk, hogy csalódást okozunk a
főnökünknek, hogy sérülést okozunk annak, akinek segítenünk
kellene, hogy észreveszik a „szakmaiatlanságunkat”, hogy
felszólaljunk azért, amit helyesnek hiszünk, hogy megöljük a beteget
/ elveszítjük a pert / nem nyerjük meg a pályázatot / hagyjuk, hogy
elússzon az üzlet? Nem attól félünk, hogy nem léptetnek elő,
elveszítjük a fontosságunkat, lefokoznak, kirúgnak, és végül pedig
nem tudjuk eltartani a családunkat? Nem félünk-e kérni, hogy
csökkentsék a munkaidőnket, vagy azt, hogy szabadidőt
szánhassunk arra, hogy elmenjünk a gyerekek iskolai játékaira és
meccseire, és nem félünk-e ragaszkodni ahhoz, hogy a saját
magunkkal való foglalkozás ugyanolyan értékes, mint a munka?
Nem félünk talán bevallani magunknak is, hogy kiégünk és alkotói
szabadságra van szükségünk, vagy nem félünk határokat szabni a
munkatársainknak azzal, hogy hétvégén nem nézzük a
levelezésünket, vagy a munkaidő végén kikapcsoljuk a mobilunkat?
Nem rettegünk attól, hogy észreveszik, hogy sebezhetők vagyunk és
tökéletlenek, miközben olyan sok energiát fordítunk arra, hogy
bizonyítani próbáljuk: igenis szakmai szuperhősök vagyunk?
A legtöbben úgy viseljük a munkahelyi stresszt, mint a
legelfogadhatóbb kitüntetést, de azt is készséggel beismerjük, ha a
kapcsolataink stresszesek. A szülők stresszelnek a gyerekeik miatt. A
házastársak stresszelik egymást. Stresszelünk azon, hogy
megházasodunk-e, hogy lesznek-e gyerekeink, vagy szakítunk-e, és
nagyon stresszelünk, amikor reménytelenül beleszeretünk valakibe,
aki nem szeret minket viszont.
De mit akarunk valójában mondani azzal, hogy stresszesek a
kapcsolataink? Nem úgy értjük ezt, hogy félünk, hogy a szerelmünk
nem marad velünk, ha megtudja, kik is vagyunk valójában? Hát nem
az árulástól, az elutasítástól, a hűtlenségtől, a válástól és a
szívfájdalomtól félünk igaziból, vagy attól, hogy elveszítjük, akit
szeretünk, és végül egyedül maradunk? Nem attól félünk, hogy
bevalljuk: több szeretetet, több érintkezést szeretnénk, vagy több
segítséget a gyerekeink mellé, kevesebb kritikát, kevesebb ítélkezést,
több időt, több szexet, több szabadságot? Nem attól félünk, hogy ha
teljesen kitárjuk a szívünket, sebezhetők leszünk – és szánalmasan
magányosak, ha nem tesszük?
Stresszelünk a pénz miatt is, de a pénz csak egy darab papír, ami a
bankban ücsörög. Nem attól félünk inkább, hogy elveszítjük azt a
hatalmunkat, kényelmünket és biztonságunkat, amit szerintünk a
pénz ad meg? Nem attól félünk, hogy nem fogjuk tudni kifizetni a
lakbért, nem lesz mit ennünk, nem tarthatjuk meg az autónkat, vagy
nem tudjuk fizetni az egészségügyi ellátásunkat? Nem attól félünk,
hogy nem fogunk tudni pénzt félretenni a gyerekek oktatására vagy
a nyugdíjunkra? Nem attól félünk, hogy nem lesz megfelelő
biztonsági hálónk, ha beütnek az élet bizonytalanságai, és a fejünkre
hullanak, mint holmi kozmikus téglák?
A félelem szégyen képében is megjelenhet. Amikor szégyenkezünk
– a kudarcaink miatt, a testünk miatt, a szexualitásunk miatt, a
függőségeink miatt, a nevelési módszereink miatt, vagy amiatt, hogy
hogyan járunk be a munkahelyünkre –, amit érzünk, az valójában
félelem: félelem attól, hogy kiszúrják a tökéletlenségünket, félelem
az elutasítástól, félelem attól, hogy nem érdemeljük meg az annyira
vágyott szeretetet és odatartozást. Ahogy a „stressz” fátyla mögé
rejtjük a félelmünket, úgy rejtjük a szégyenérzésünket is az
arrogancia, az ítélkezés és a megvetés leplei alá. A felnőtt álarcaink
alatt azonban mindnyájunkban ott lapul egy rettegő kisgyerek, aki
attól fél, hogy senki nem fogja elfogadni úgy, ahogy van.
A félelem sunyi módon számos álruhában jelenhet meg, és emiatt
nem is tudjuk, hogy milyen nagy mértékben uralja az életünket.
Sokan még azt sem szívesen valljuk be, hogy a félelem gondokat
okoz. Gyengeségnek látjuk; olyasminek, amit el kell rejtenünk
mások elől, és amivel egyedül kell megbirkóznunk. Ennél azonban
már nem is járhatnánk messzebb az igazságtól. Az igazi félelem a
saját védelmünket szolgáló természetes túlélési mechanizmus, a
hamis félelem pedig fontos tanítást hordoz, hogy megvilágosítson. A
félelem kivétel nélkül mindnyájunkra kihat. Nincs miért
takargatnunk. Épp ellenkezőleg; megéri feltérképezni, hogy irányt
mutathasson egy jobb élet felé, mely rákapcsol természetes
bátorságunkra, és segít elérnünk az optimális egészségi
állapotunkat.

A BÁTORSÁGHOZ VEZETŐ ÚT

Mi is a bátorság tulajdonképpen? A Dictionary.com meghatározása

szerint a bátorság „az elme vagy a szellem azon tulajdonsága, mely
képessé teszi az embert arra, hogy félelem nélkül nézzen szembe a
nehézségekkel, veszélyekkel, fájdalommal stb.” A bátorság azonban
nem arról szól, hogy nem ismerünk félelmet. A legünnepeltebb
hősök és hősnők között is van olyan, aki remegve állt rongyos
papucsában, miközben hihetetlenül bátor tetteket hajtott végre. A
Merriam-Webster szótár meghatározása szerint a bátorság „az a
képesség, hogy olyan dolgot vigyünk véghez, amiről tudjuk, hogy
nehéz vagy veszélyes”. De míg a nehéz vagy veszélyes tettek
véghezvitelének képessége igényelhet bátorságot, van, hogy ennél is
bátrabb dolog elkerülni a nehéz, veszélyes cselekedeteket.
Azzal ellentétben, amit esetleg Hollywood veled is elhitetett, a
bátorság nem feltétlenül elragadó vagy szexi. Nem kellenek hozzá
fanfárok vagy egyenruha vagy kitüntetések vagy a stadionban
őrjöngő rajongók. Nem fegyverekről vagy autós üldözésekről vagy
vakmerő kaszkadőrmutatványokról szól. A bátorság néha annyit
tesz, hogy egyedül járod a belső utadat – és mindenki útja más. Van,
akinél már az is kimondhatatlanul bátor tett, ha reggel kikel az
ágyból.
A bátorság nem a vakmerőségről szól. Nem a fenegyerekről szól,
aki ejtőernyővel leugrik egy sziklaperemről számtalan éles és kiálló
sziklaszirt felett, vagy egy tornádó kellős közepén átsétál egy
kifeszített kötélen két felhőkarcoló között. Nem a szingli lányról, aki
éjjel sötét sikátorokban mászkál, miközben az intuíciója sikítva
kiabálja, hogy azt kockáztatja, hogy megerőszakolják. Nem az
egyedülálló, négygyerekes anyáról, aki kilép a nem annyira ideális
állásából, majd a végén nem tud enni adni a gyerekeinek. Nem arról
szól, hogy bemegyünk az arénába egy bikával, akinek a legfőbb célja,
hogy a szarvára tűzzön minket.
A bátorság nem arról szól, hogy félelmetes dolgokat teszünk, csak
mert mások nyomást gyakorolnak ránk. Nem is a parancsot teljesítő
katonáról, aki a vállára veszi a puskát, és ezzel kompromittálja saját
személyes integritását. Nem a tőzsdeügynökről, aki az ösztöneit
figyelmen kívül hagyva az ügyfelei összes pénzét egy kockázatos
vállalkozásba fekteti, mert a főnöke szerint ezt kell tennie. Nem a
frissen beavatott bandatagról, aki megtámad egy banktisztviselőt,
vagy a drogdílerről, aki öt kiló kokaint csempész át a határon a
nagyfőnöknek, vagy arról a kamaszról, aki azért siklik le egy fekete
jelölésű nehéz sípályán, mert a haverjai azt mondták neki, hogy ha
nem teszi meg, nem is férfi.
A bátorság nem arról szól, hogy mindenki előtt feltárod a
sebezhetőségedet, vagy gondolkodás nélkül kiteszed magad a
szívfájdalomnak. Nem arról a srácról, aki folyamatosan olyan
nőknek vall múlhatatlan szerelméről, akiket alig ismer. Nem az
étkezési rendellenességéről, drogfüggőségéről és romantikus
kalandjairól valló bloggerről, aki nem azért ír, mert azt reméli, hogy
ettől majd mások kevésbé érzik magányosnak magukat, hanem mert
szenved, és rossz helyről várja a figyelmet. Nem is arról a nőről, aki
túlságosan készségesen adja elő, hogy gyerekkorában szexuálisan
bántalmazták, mert ő így alakít ki gyorsan intim kapcsolatot. És nem
a televíziós valóságshow-ban szereplő celebről, akinek be van
kamerázva a hálószobája, és milliók szeme láttára veszekszik a
feleségével. Nem arról a gyerekről, akit az iskolában gyötörtek az
osztálytársai, és aki felnőttként tüzet nyit a régi kínzóira. Nem a
bántalmazott feleségről, aki álmában szúrja le a férjét.
Mit értünk hát bátorságnövelésen? Íme, az én meghatározásom:
A bátorság nem arról szól, hogy nem ismerjük a félelmet; arról
szól, hogy hagyjuk, hogy a félelem átalakítson, hogy megfelelő
kapcsolatba kerülhessünk a bizonytalansággal, békét köthessünk
az élet átmeneti voltával, és ráébredhessünk arra, hogy kik
vagyunk valójában.
Ez a fajta bátorság segít olyan döntéseket hoznunk, amelyek nem
kisebbítenek, hanem erősítenek minket. Ne hagyjuk, hogy a hamis
félelem és a vele járó csőre töltött érzelmek – a harag, a neheztelés,
a gyűlölet, az intolerancia, a depresszió, a szorongás és a
gyógyítatlan gyász – uralják a döntéseinket, a bátorság a belső
békességből ered, és képessé tesz rá, hogy harmóniában éljünk a
saját lelki értékeinkkel.

MI IHLETTE A KÖNYVET?

Olyan bátor páciensek inspirálására jártam utána a témának, és

írtam meg a Gyógyulás gyógyszerek nélkül című legutóbbi könyvemet,
akik hajlandók voltak szembenézni betegségük alapvető okaival,
megírni saját öngondozási receptjüket és megérlelni a testüket a
csodákra. Sok páciensemnél, aki olyan módon változtatott az életén,
ami csökkentette a teste stresszreakcióit és ezáltal aktiválta a teste
természetes öngyógyító mechanizmusait, abban az áldásban volt
részem, hogy spontán javulásnak lehettem tanúja. Más pácienseknél
azonban aggasztó mintát figyeltem meg. Úgy láttam, hogy néhány
beteg megrekedt egy bénító félelemalapú reaktivitásban, és nem
tudta végrehajtani a változásokat, amelyekről pedig tudta, hogy
szükségesek lennének az egészsége optimalizálásához. Mintha a
lelkük a félelem által lelakatolt kalitkában rekedt volna, ők pedig
rengeteg időt és energiát fordítottak a lélekkalitka rácsainak
erősítésére, hogy a veszély be ne juthasson. Amire azonban nem
jöttek rá, az az, hogy a lélek arra vágyik, hogy kikerüljön a kalitkából,
és hogy pontosan az lehet a kulcsa a kijutásunknak is, ami eredetileg
bezárt minket a lélekkalitka börtönébe – a félelem. Ezeknél a
pácienseknél a félelem börtöne nem csak azt akadályozta meg, hogy
elindulhassanak az öngyógyítás útján; úgy tűnt, hogy súlyosbítja a
betegségüket.
Kíváncsi lettem, hogy vannak-e olyan tudományos adatok,
amelyek összekapcsolják a félelmet a betegséggel, és amikor kutatni
kezdtem ebben a témában, meglepett a rengeteg, minden kételyt
kizáróan azt bizonyító adat, hogy a kettő összefügg. Aztán
megakadtam. Ha a félelem hajlamossá teszi a testet a
megbetegedésre, én pedig fényt akarok deríteni erre az igazságra,
akkor nyilvánvalóan nem hagyhatom az embereket még emiatt is
fokozott félelemben, anélkül hogy megoldást ajánlanék a
problémára. Tudtam, hogy ha megosztom az adatokat, amelyeket a
félelem és a betegség között fennálló kapcsolatról találtam, reményt
is kell adnom arra vonatkozóan, hogy kiszabadulhatunk a félelem
szorításából. És ki vagyok én, hogy ezt megtegyem? Orvos vagyok,
nem terapeuta vagy pszichológus, és bár gyakran írok spirituális
dolgokról, nincs olyan hivatalos végzettségem, amely feljogosítana
ilyen tanításra.
Próbáltam lebeszélni magam a könyv megírásáról, de
folyamatosan kísértettek az arra mutató adatok, hogy a mi
kultúránkban a félelem az egyik vezető tényező a betegségre való
fogékonyság kialakulásában. Ha elfogadható érvekkel
alátámasztható a kijelentés, hogy a félelem ugyanolyan egészségi
kockázatot jelenthet, mint a nem megfelelő étrend vagy a
dohányzás, orvosként nem az én felelősségem segíteni a
pácienseimet abban, hogy foglalkozzanak ezzel a nagyon is valós
egészségügyi problémával? Ezt a félelemről és a bátorságról szóló
hatalmas tudástár böngészése követte – nem szakértőként, hanem
kíváncsi diákként, akit az érdekel, hogy mit tehet annak érdekében,
hogy bátorságnövelő megoldásokkal egyensúlyozza ki a félelem
betegségkiváltó pusztítását.
A könyv témájában kutatva több száz tudományos cikket olvastam
a félelemről a pszichológiai irodalom fő csapásában. Több tucat
népszerű könyvet is elolvastam, többek között például Susan Jeffers
Alakítsd át a félelmet erővé! és Harriet Lerner The Dance of Fear című
könyvét, melyek pszichológiai nézőpontból közelítenek a
félelemhez, és gyakorlati tanácsokat adnak a félelemtől való
megszabaduláshoz. Más könyvek, mint például Gavin de Becker The
Gift of Fear című munkája, leírják, hogy miért jó a félelem, és hogyan
véd meg az életünkre törő bűnözőktől és egyéb veszélyes
helyzetektől. Megint más könyvek, például Pema Chödrön Közelíts a
félelemhez!, Adyashanti Kegyelembe esni, Michael A. Singer
Felszabadított lélek és Marianne Williamson Visszatérés a szeretethez
című könyvei spirituális szemszögből foglalkoznak a félelemmel.
 Olyan könyvekben és cikkekben kutattam azután, hogy mi
segíthet bátrabbá válni, mint például Brené Brown Bátraké a
boldogság, Debbie Ford Courage, Ellen Bass és Laura Davis The
Courage to Heal és Elizabeth Lesser A főnix szárnyalása. Elolvastam
továbbá rengeteg szakkönyvet a félelemmel és szorongással
összefüggő pszichiátriai állapotokról, beleértve a fóbiákat, a
poszttraumás stressz szindrómát és a generalizált szorongásos
zavart. Még pár emlékiratot is elolvastam – köztük Elizabeth Gilbert
Ízek, imák, szerelmek és Cheryl Strayed Vadon című könyvét – olyan
emberek tollából, akik túlléptek a félelem által irányított életen,
hogy bátor döntéseket hozzanak. Amellett, hogy elolvastam egy
könyvtárnyi tudományos cikket és könyvet, több mint száz emberrel
is beszélgettem arról, hogy ők hogyan győzték le a félelmet és
választották helyette a bátorságot, engem pedig lenyűgözött (na, jó,
rabul ejtett), hogy mi tesz valakit rugalmassá és bátorrá, míg mások
megragadnak a félelmen alapuló létezés csapdájában.
Rájöttem, hogy a félelem a legtöbb ember életében mélyen az
árnyékban rejtőzködik. Nem is akarunk beszélni róla. Vegyes
társaságban nyilvánvalóan nem is valljuk be a legmélyebb
félelmeinket. Ha egy ünnepi vacsorán a félelemről kezdünk
társalogni, nem valószínű, hogy népszerűek leszünk. Mégis
mindnyájan ezzel küzdünk. Ahogy egyre több embert kérdeztem
meg arról, hogy hogyan néznek szembe a félelmeikkel és hoznak
ezek ellenére bátor döntéseket, rácsodálkoztam, hogy milyen
sokféleképpen kezelik a különböző emberek a viszontagságokat. A
legtöbben mindent megteszünk annak érdekében, hogy kerüljük a
nemszeretem helyzeteket – a válást, egy szerettünk halálát, a
pénzügyi csődöt, a rákdiagnózist, a szexuális bántalmazást –, és
mégis, a legbátrabb interjúalanyaim újra és újra elmondták, hogy az
ilyen eseményeket tekintik a legjobb dolognak, ami valaha történt
velük. Ez megdöbbentett és összezavart. Hogyan jeleníthetnek meg
ilyen traumákat ennyire pozitív fényben? És miért alakította át pont
ezeket az embereket egy-egy ilyen csapás mélységesen
jelentőségteljes módon, míg mások, akik hasonló
megpróbáltatásokon mentek keresztül, feladták és befordultak?
Miért akarják néhányan mindenáron védeni magukat, hogy a végén
csak fél életet élnek, míg mások hagyják, hogy a félelem legyen a
kulcs, amellyel kinyithatják a kalitkájuk ajtaját? És ami a
legfontosabb, mit tanulhatunk azoktól, akik feltámadtak poraikból,
és meghozták a döntést, hogy bátor életet éljenek? Hogyan
nyithatjuk ki mi magunk a lélekkalitkánk lakatját?
Rájöttem, hogy a félelem áldás lehet – nemcsak azért, mert
megvédhet a veszélytől, hanem mert fel is ébreszthet. Ha ébren
tudunk maradni a félelmetes, bizonytalan életesemények közepette,
felemelhetjük a szemellenzőt, ami miatt nem láttuk tisztán az
életünket, és abban az áldásban lehet részünk, hogy megismerjük a
saját magunkkal és a világ működésével kapcsolatos igazságot, és
megtudhatjuk, hogy miért vagyunk itt. A félelem csontos ujjával
rámutat mindenre, ami gyógyításra szorul az életünkben, és ha elég
bátrak vagyunk ahhoz, hogy meg is gyógyítsuk, kivirágzik a bátorság,
és békesség lehet a jutalmunk. Ahogy Christopher Hansard írja A
békesség tibeti művészete című könyvében, a félelem csak meg nem
valósult derű. Ez az oka annak, hogy a Merj gyógyulni nem a félelem
meggyógyításáról szól, hanem arról, hogy hagyjuk, hogy az
gyógyítson meg minket.
De hogyan történik mindez? Ha a félelem az egyik embert
összezsugorítja, míg a másikat kiterjeszti, milyen leckéket vagy
gyakorlatokat sajátíthatnánk el annak érdekében, hogy a félelem
inkább orvosság legyen, mintsem méreg? Van valami, amihez
fordulhatunk, amikor a félelem szorongat? Nemcsak azért, hogy
megvédjük az egészségünket, hanem azért is, hogy autentikusabb,
lélekkel telibb és örömtelibb életet élhessünk?
A sok kutatás után arra jutottam, hogy nem létezik egyetlen,
mindenki számára megfelelő recept, amelynek segítségével a félelem
felszabadíthat, ahelyett hogy a lélekkalitkádba zárna. Van, akinél a
terápia a megoldás. Másnál az egy hónapos néma elvonulás vagy egy
zarándokút. A recept lehet a hastánc, az ejtőernyős ugrás vagy egy
rajztanfolyamra való beiratkozás. Lehet a meditáció, az imádság
vagy az EFT (érzelmi felszabadítás technikája) gyakorlása. Vannak,
akiknek az összes imént felsorolt dologra szükségük lesz. Az általam
megkérdezett személyek azonban egyetlen dologban mind
hasonlítottak: képesek voltak meghallani, értelmezni és a szerint
cselekedni, amit a belső őrlángjuk iránymutatása sugallt. Ezek az
eltéveszthetetlen hangok írták fel nekik, hogy mit kell tenniük azért,
hogy a félelmük a fejlődés katalizátora legyen, és ők eléggé
elkötelezettek voltak ahhoz, hogy meghallgassák és véghez is vigyék
ezt.
Azok a bátor lépések, amelyeket a belső őrlángunk ír fel, hogy
hagyjuk a félelemnek, hogy meggyógyítson, egy belső folyamatot
megkönnyítő külső tettek – mert a félelemgyógyítás gyökere a belső
munka. Az a lényege, hogy megfelelő kapcsolatba kerüljünk a
bizonytalansággal, és békét kössünk az átmenetiséggel. Ehhez tudati
váltás kell, mely azzal jár, hogy többé nem a saját korlátozott
önképeddel és annak gondolataival, meggyőződéseivel és érzéseivel
azonosulsz, hanem teljességgel megérted és kibontakoztatod a saját
korlátlan, igaz természetedet. A könyvvel az a célom, hogy te is
megtanuld felszabadítani magad ezzel a váltással. A Merj gyógyulni
végső soron az átalakulás útja, mégpedig a tiéd, ha hajlandó vagy és
készen állsz rálépni.

HOGYAN HASZNÁLD A KÖNYVET?

A könyv három részből áll, melyek más és más részeidhez szólnak.

Az Első rész a kognitív elmédnek üzen, ha olyan típusú ember vagy,
akit motivál a tudományos bizonyíték arra nézve, hogy a félelem
nemcsak fájdalmas érzelem, mely az elmédben létezik és
boldogtalanná tesz, hanem egyben életveszélyes erő is, mely a testi
sejtjeidben lakik, és képes arra is, hogy megöljön. Az Első rész 1.
fejezete a félelem idegtudományáról és élettanáról szól, és
elmagyarázza a mechanizmust, melynek során egy félelemben
gyökerező gondolat a testben fiziológiai változásokat okoz. Azt is
leírom, hogyan térítheti el a félelem és a trauma az idegrendszert oly
módon, hogy automatikusan, a kognitív elmét kikerülve és
egyenesen a limbikus rendszerhez kapcsolódva stresszreakciókat
váltson ki, és hogyan vezethet fóbiákhoz, poszttraumás stressz
szindrómához és egyéb pszichés rendellenességekhez, amelyeknek a
legyőzéséhez akár már szakértő segítségére is szükséged lehet.
Az Első rész 2. fejezetében végigmegyünk azokon a tudományos
adatokon, amelyek bebizonyítják, hogy a félelem szinte minden
betegség kockázatát növeli – különös tekintettel a modern világ első
számú gyilkosára, a szívbetegségre. Kiderül majd, hogy a félelem
csökkenti a várható élettartamot, és ha nem kezelik, fizikai
szenvedéshez vezethet. Az adatokkal, amelyeket az Első részben
megosztok veled, nem ijesztgetni akarlak; tájékoztatásnak és erőt
adónak szánom őket, hogy visszaadjam neked a saját egészséged
felelősségét, és többé ne kelljen tehetetlennek érezned magad, olyan
erők kényének-kedvének kitéve, amelyekről úgy gondolod, hogy nem
irányíthatod őket. A tudat, hogy a kezeletlen félelem hogyan tesz
fogékonnyá a betegségre, arra indíthat, hogy egészséges döntéseket
hozz, és a tested, az elméd és a lelked orvosságává alakítsd át a
félelmet.
Míg az Első rész a kognitív elmédnek azt az igényét elégíti ki, hogy
megértse, miért kell véget vetned annak, hogy a hamis félelem
irányítsa az életedet, és e helyett engedned, hogy átalakítson, a
Második részben nem a kognitív elmédhez, hanem az intuíciódhoz
szólok, és megmutatom neked, hogy máshogyan is lehet élni, és
hogy te magad is képes vagy rá, hogy elindítsd ezt a változást. A
Második részben a tudománytól a spiritualitás felé indulunk, és azt a
területet vizsgáljuk, ahol a kettő összeér. Megismered a négy
félelmetes feltételezést – négy olyan korlátozó meggyőződést,
amelyekre sok hamis félelem visszavezethető. Megbeszéljük, hogyan
változtatható át ez a négy korlátozó meggyőződés a négy
bátorságnövelő igazsággá. A Második rész végén olyan
bátorságnövelő gyakorlatokkal ismertetlek meg, amelyek segítenek
mindennapi gyakorlattá tenned ezeket az igazságokat az életedben.
Ha elfordítod a saját nézőpontodat arról a megszokott kulturális
világképről, amelyet a négy félelmes feltételezés ural, és becseréled
őket a négy bátorságnövelő igazságra, kikövezed magadnak az utat,
mely a bizonytalansággal való helyes, és a veszteséggel való
egészséges kapcsolathoz vezet, ahol a bizonytalanság a lehetőségek
tárháza, a veszteség pedig a fejlődés kapuja. Ebben rejlik az igazi
orvosság.
A Harmadik részben lehetőséged lesz összeházasítani a kognitív
elmédet és az intuíciódat, hogy személyessé tehesd ezt az átalakító
erejű utazást. Kialakítod a saját félelemgyógyításodat, feltérképezed
a bátorságnövelő ösvényedet, megismered a bátorságnövelés hat
lépését, és megengeded a belső őrlángodnak, hogy megírja a saját
bátorságreceptedet, hogy ragyogó fényeddel elkezdhess áldást
bocsátani a világra.
Fontos, hogy tudd: ehhez a fajta szabadsághoz több ösvény vezet.
A nyugati pszichológia megmutat egy megközelítést. A keleti
filozófiák más utat ajánlanak. A csodák tanítása a saját módszereit
alkalmazza. A szervezett vallások mind felajánlják a saját hitükön
alapuló vezérelveket ahhoz, hogy hogyan „ne félj”. Bár ez a könyv
semmiféleképpen sem valamely konkrét, szervezett vallásról szól,
meríteni fogok néhány vallási hagyomány félelemre ajánlott
megoldásából is, például a keresztény misztikusokból, a zsidó
misztikusok kabbala-ágából, az iszlám misztikus ágból, a
szúfizmusból, a buddhizmusból és a jóga hindu hagyományából.
Mindezek a módszerek érvényesek, és bármelyik alkalmas arra, hogy
a bátorságrecepted részévé tedd.
Ez a folyamat nem kínál egyszerű, gyors megoldást; spirituális
utazás vár rád, amelyhez időre, gyakorlásra, odaadásra, támogatásra,
bátorságra, hitre és az együttérzés radikális tetteire lesz szükséged
mind magad, mind más félős lények felé, akikkel az úton találkozol.
Amit felkínál, az azonban nem puszta tüneti kezelés, hanem igazi
gyógyulás. A könyv végére rájössz majd, hogy mindig is megvolt
benned mindaz, ami ahhoz kell, hogy a félelmed mögé láss, és
megleld a bátorságodat.

MIÉRT ÉRI MEG EZ AZ UTAZÁS?

Ha ért már csapás az életben – és mondjuk meg őszintén, kit nem?

–, lehetséges, hogy a félelem leválasztott a belső őrlángod hangjáról,
és emiatt kompromittáltad a valódi éned integritását. Ezek az
„árulások” lehettek nagy volumenűek, de lehettek finomak is –
idővel azonban dörzspapírként mindenképpen belemarnak a lélekbe.
Ha az egészségügyben dolgozol, mint én régen, lehet, hogy téged is
arra kérnek, hogy láss el naponta negyven beteget, pedig tudod,
hogy ahhoz, hogy igazi gyógyító legyél, több időre lenne szükséged.
Lehet, hogy a reklámszakmában dolgozol, és olyan termék eladására
kérnek, amit nem ajánlanál teljes szívvel. Az is lehet, hogy tanár
vagy, és nem ölelheted meg a gyerekeket – akkor sem, amikor
pontosan tudod, hogy erre lenne szükségük. Vagy talán bankár vagy,
és a szabályzat vagy a főnökeid nem engedik, hogy hitelt adj egy
kisvállalkozás tulajdonosának, aki elveszíti a cégét, ha nem kapja
meg a hitelt, te pedig egyszerűen tudod, hogy visszafizetné. Lehet,
hogy ügyvéd vagy, és azt az ügyfelet kell védened, aki a legtöbbet
fizeti, ahelyett hogy kiállhatnál az igazságért. Talán politikus vagy,
aki azért lépett erre a pályára, hogy hangot adjon az emberek
igényeinek, csak éppen most el kell adnod magad bizonyos
érdekcsoportoknak, mert ha nem választanak újra, nem segíthetsz
az embereknek.
Lehet, hogy most éppen nem az állásodról van szó. Talán nem
álltál ki magadért, amikor valakit kizártak egy adott csoportból
amiatt, hogy nem a megfelelő cipőt viselte, vagy nem a megfelelő
autót vezette – pedig a szíve tiszta volt. Talán nem szólaltál fel a
templomi bizottság gyűlésén, amikor arról kezdtek beszélni, hogy
miért nem akarnak meleg papot. Lehet, hogy saját igényeidért nem
álltál ki, amikor arra kértek, hogy áldozd fel a magadra szánt idődet
a családodért. Lehet, hogy igent mondtál, amikor a belső őrlángod
könyörgött, hogy mondj NEM-et.
 Az integritásodat mindennap ezerfajta módon teszik próbára, és te
mindennap dönthetsz. A félelem mindenféle érvet fel fog
sorakoztatni amellett, hogy eladd magad. Logikusan meg fogja
magyarázni, hogy miért van szükséged biztonságra, bizonyosságra
és rendszeres havi fizetésre. De milyen árat fizetsz, amikor nap nap
után szisztematikusan elárulod a saját igazságodat? Ilyen
értelemben a félelem áldás lehet, mert mindig rámutat arra, amikor
megcsúszol ezen a téren, és foglalkoznod kell vele. Még ha finomak
és szinte észrevétlenek is ezek az árulások, és alig vagy tudatában
annak, hogy mit csinálsz, akkor is eléggé kompromittálod az
integritásodat ahhoz, hogy belső őrlángod fénye elhomályosuljon.
Aztán már egyre nehezebb lesz meghallanod az iránymutatását.
Minden alkalommal, amikor elárulod az igazi énedet, egy kis részed
elfonnyad, és magával viszi az egészségedet, az életerődet és a
boldogságodat.
Ha elkötelezetten ragaszkodsz hozzá, hogy az időd száz
százalékában harmóniában élj a belső őrlángoddal, megpróbáltatást
jelentő, félelmetes dolgokat kell majd tenned. A szeretteid nem
feltétlenül támogatnak majd, mert már nem irányítanak azok a
félelmek, amelyekkel a legtöbb ember egymást próbálja irányítani,
és ez az új kiszámíthatatlanságod bizalmatlanná teszi őket. Lehet,
hogy reakciókat váltasz majd ki másokból, különös tekintettel
azokra, akik megmagyarázták maguknak, hogy miért árulják el nap
mint nap a saját igazságukat. Olyan tükröt tartasz azoknak, akik
eladták magukat, amelybe nem bírnak belenézni.
Azok azonban, akik arra vágynak, hogy harmóniában éljenek a
belső őrlángjukkal, elkezdenek majd követni. Ez az új rezgésed köréd
gyűjti majd az igazi lelki közösségedet. És mintegy köszönetképpen
azért, hogy ráhangolódtál az igazi énedre, az univerzum gyakran
egyre több igazi örömöt, feltétel nélküli szeretetet, szakmai
vitalitást, fizikai egészséget és az istenséggel való kapcsolódás
érzését vonzza majd be az életedbe. Elveszíthetsz valamennyit, vagy
akár sok mindent abból, ami a komfortzónádat kiteszi. Amit
azonban azzal nyersz, hogy kitartóan követed ezt az utat,
megfizethetetlen. A kitartásod díja a SZABADSÁG.
Hajlandó vagy hagyni, hogy a félelem meggyógyítson, és feltárja
előtted, hogy mennyire bátor vagy valójában?
Bátorságra fel!
 1. FEJEZET

A FÉLELEM ÉLETTANA

Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az a félelem maga.

FRANKLIN D. ROOSEVELT

A nyolcéves April üvegcsörömpölést hallott a lakókocsi nappali

részéből. Tudta, hogy ezzel megint egy olyan estének néz elébe,
amikor Anya kezéből kicsúszik az irányítás – ahogyan azoknak a
férfiaknak a kezéből szokott, akikkel inni szeretett. A kislány
megpróbált elfutni, ki a házuk előtti erdőbe. A tüdeje azonban
összeszorult, és olyan légszomj fogta el, mielőtt még egyáltalán
futni kezdett volna, hogy tudta: ezt a harcot máris elveszítette. A
következő dolog, amire még emlékszik, az, hogy egy idegen férfi jön
felé, és leírhatatlan fájdalom rántja görcsbe a testét.
Semmilyen egyéb emléke nincs arról az estéről. Arra azonban jól
emlékszik, hogy az édesanyja nem sokkal ezután eltűnt. Magyarázat
nélkül. Bocsánatkérés nélkül. Búcsú nélkül. April próbálta
meggyőzni az öccsét, hogy az anyjuk egyáltalán nem szándékozik
visszajönni, de ő csak állt a kanapénál hetekig, és a bejárati ajtót
leste.
Miután az anyja kisétált az életéből, a félelem az addiginál is
erősebben kezdett dominálni April életében. Sem a legközelebbi
barátaiban nem bízott többé, sem a segíteni próbáló szociális
munkásokban. Éjjeleken át virrasztott ébren, és rettegett, hogy
egyszer valaki majd elviszi, és ezzel elválasztja az öccsétől. Kerülte
az álom. Azon kivételes alkalmakkor, amikor sikerült elaludnia,
képzeletbeli férfiak üldözték álmában. Nem számított, milyen
furfangosan talált újabb és újabb búvóhelyeket, az álmaiban rá törő
férfiak újra és újra elkapták.
Mindez hamarosan testi tünetek képében is jelentkezett a lánynál.
Gyakran elájult, és rengeteget reszketett, szinte mintha rohamai
lettek volna. Az orvosok laborvizsgálatot rendeltek el, a
neurológusok agyi CT-t és EEG-t kértek, egy kardiológus pedig, aki
szívzörejt állapított meg, egy napi huszonnégy órában mérő,
hordozható szívmonitorra kötötte a kislányt. Hivatalosan „reaktív
légúti betegséget” – az asztma egy változatát – diagnosztizáltak
nála, és vagy fél tucat gyógyszert írtak fel neki, ami a szétszórtságát
lett volna hivatott enyhíteni. A sok diagnosztikai vizsgálat és kezelés
ellenére azonban nem múltak a tünetei, ami meglepte az orvosokat.
Ahogy növekedett, továbbra is állandó félelemben élt. Hétféle
küzdősportot űzött, és rögeszmésen azon igyekezett, hogy
megerősödjön annyira, hogy meg tudja védeni magát. A félelem
rávette, hogy egy fegyveres védelemre, evakuációs helyzetekre és
közelharcra szakosodott szervezetnél keressen különleges önvédelmi
képzést. Megtanult olvasni a veszélyes emberek gondolataiban, és
magas szintű biztonsági képzést szerzett testőrként, hogy másokat is
meg tudjon védeni.
Mindennap felcsatolt lőfegyverrel ment munkába, és önként
keveredett tűzharcba az ügyfelei védelme érdekében. Annak ellenére
azonban, hogy April magasan képzett „vezető védő ügynök” lett, a
félelem nem múlt el. Ha változott is, csak mélyült – folyamatosan
hátranézegetett a válla felett, félt hátat fordítani bárkinek, és meg
volt győződve róla, hogy akárhová megy, követi a veszély.
 Úgy aludt, hogy fegyvert tartott az ágya mellett, az arctalan férfiak
azonban még mindig feltűntek a rémálmaiban. Szinte minden éjjel
lelőtték álmában. Kialakított továbbá egy arzenálnyi fóbiát – félt a
sötétben, az árnyaktól, a pókoktól, a mögötte álló emberektől, és
attól, ha nem látta az emberek kezét. Kezdett pánikba esni, amikor el
kellett mennie otthonról, kényszeresen újra és újra kiszámította,
hogyan támadhatják meg, és hogyan maradhat biztonságban.
Rettegett attól, hogy ha valaki megint bántani próbálná, sokrétű
tudása ellenére most sem tudná megakadályozni.
Minél jobban rettegett, annál betegebb lett. Addig rosszabbodtak
az ájulásai, míg az orvosok végül már arra gyanakodtak, hogy valami
olyan furcsa vérbetegségben szenved, amit a hematológusok eddig
nem tudtak megállapítani. Nem vérzett, de a vére valahogyan eltűnt,
és a legtöbbször vérszegény volt, amire nem találtak magyarázatot.
Hogy ellensúlyozzák a testében zajló folyamatokat, az orvosok
infúziós kezelést írtak elő neki, amihez hat-nyolchetes blokkokban
hetente háromszor több órára infúzióra kellett őt kötni.
April emlékszik, hogyan bámult ki az ablakon, miközben egy nővér
már harmadszor próbálta eltalálni a vénát felsértett, meggyötört
karján. A nővéreknek hatszor meg kellett kísérelniük az infúzió
bevezetését, mielőtt feladhatták, és a külön erre szakosodott
csapatot odahívhatták. A lány már hat éve szenvedte el ezt a
szertartást, és minél több idő telt el, annál gyakrabban volt szüksége
a kezelésre. A probléma súlyosbodott, és az orvosoknak fogalmuk
sem volt az okáról.
Mindeközben soha senki nem kérdezte meg Aprilt arról, hogy mi
teheti valóban ilyen beteggé. Fel sem tételezve, hogy a leromlott
egészségi állapota, a félelme és a múltja összefügghet, Aprilnek
eszébe sem jutott, hogy megemlítse a rémálmokat, melyek miatt
reszketett és verítékezett éjszakánként, a remegést okozó erőszakos
emlékfoszlányokat vagy az adrenalinlöketeket, melyek a félelem
fellépésekor érezhetően végigrohantak a testén. Nem tudta, hogy
minden alkalommal, amikor végigfutott a szervezetén az adrenalin,
az az elméjében megszülető gondolatként vagy érzésként indult, ami
aztán a testében mindenütt számos fiziológiai reakcióként
jelentkezett. April nem tudott eleget a teste fiziológiájáról ahhoz,
hogy megértse: minden egyes alkalommal, amikor egy-egy
félelemmel átitatott gondolat vagy szorongató emlék merül fel az
elméjében, az betegségkeltő hormonális reakciókat vált ki nála, és
ezért a folyamatos reakciókiváltásért borzalmas árat kell fizetnie.

A STRESSZREAKCIÓ

A testünk egy olyan természetes mechanizmussal születik, melyet

„stresszreakcióként” vagy az úgynevezett „üss vagy fuss”
reakcióként ismerünk. Bár egy harvardi kutató, Walter Cannon írta
le először, Selye János magyar endokrinológus később tovább
dolgozott rajta, és leírta a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese (HPA)
tengely szerepét a stresszhelyzetben. Ezt a válaszreakciót Selye
„általános adaptációs reakciónak” nevezte el.{1} Ahogyan Selye János
Életünk és a stress című könyvében elmagyarázza, a stressz kifejezés
alatt ő a testnek a lelki-pszichikai igényekre adott biológiai
válaszreakcióit értette, legyenek ezek akár negatív érzelmek, mint a
félelem vagy a harag, akár pozitívak, mint egy új házasság vagy egy
gyerek megszületése.
Amikor valaki olyan fenyegetéssel áll szemben, mint amilyennel
April szembesült, amikor a bántalmazói elől futott, az amygdala az
agyban a félelem érzelmet éli meg. Az agy ezt az érzelmet átadja a
hipotalamusznak, amely kortikotropin-felszabadító faktort (CRF)
választ ki az idegrendszerbe. A CRF ekkor stimulálja az agyalapi
mirigyet, amire az egy sor hormont: növekedési hormont, prolaktint
és adenocorticotrop hormont (ACTH) szabadít fel, ami jelt ad a
mellékvesének, hogy válassza ki a kortizol nevű stresszhormont, és
ezáltal támogassa a testi képességeinket a fenyegetés lereagálása
során.
A hipotalamusz aktiválásakor a szimpatikus idegrendszer is
bekapcsolódik, és epinefrin (más néven adrenalin) és norepinefrin
kiválasztására készteti a mellékvesét. Ezek a neurotranszmitterek
felelnek a testedben érzett „löketért”, amikor hajszál híján
karambolozol, vagy „halálra” rémülsz egy árnyékból kiugró alaktól.
Megemelik a pulzusszámot és a vérnyomást, miközben számos egyéb
anyagcserével kapcsolatos változást okoznak a testedben mindenütt.
Gyorsabban veszed a levegőt, és kitágulnak a hörgőid, ezáltal
hatékonyabbá válik a vér oxigénellátása.
Amikor a szimpatikus idegrendszer aktiválódik, az idegek
gyorsabban „tüzelnek”, és ezáltal hatékonyabbá válik a jelátvitel.
Mivel veszélyben nem fontos, hogy a bőr meleg legyen, lehűl, és
libabőrössé válik. A testnek az életveszélyes válsághelyzetekben sem
az emésztéssel, sem a szaporodással nem kell foglalkoznia; a
gyomor-bélrendszer és a szaporítószervek felé vért szállító erek ezért
összeszűkülnek, és ezáltal a vért elsődlegesen a szív, a nagy
izomcsoportok és az agy felé terelik, minek következtében a szíved
keményebben verhet, a combizmaid gyorsabb futásra képesek, az
agyad pedig gyorsabban tud gondolkodni. A pupilláid kitágulnak,
hogy könnyebben észrevedd a támadódat, vagy megtaláld a
menekülés útját. Felgyorsul az anyagcseréd, és lebont bizonyos
energiaforrásokat (például a zsírraktárakat), hogy glükózt juttasson
a véráramba, és ezzel az energialökettel támogathasson a
fenyegetéssel szembeni harcban vagy a menekülésben.
A gyomorsavtartalom növekszik, és emésztőenzimek szabadulnak
fel. A kortizol elnyomja az immunrendszert, hogy csökkentse a
sebesüléseket kísérő, illetve a testet ért támadások által esetlegesen
kiváltott gyulladásos reakciókat. A test emellett leállít minden
rutinjellegű „karbantartást” és természetes öngyógyító
mechanizmust – ilyenkor megszűnik a fertőzés elleni küzdelem, a
rákmegelőzés, a fehérjejavítás és a betegségek általános elhárítása.
Ez logikus is, hiszen végső soron semmi értelme
betegségmegelőzésre vagy akár gyógyulásra pazarolni a test értékes
energiáit, ha amúgy is mindjárt meghalunk, mert fegyvert fognak a
fejünkhöz, vagy éppen egy puma elől menekülünk.
Mindezek a félelemre adott élettani reakciók az alkalmazkodást és
a védelmet szolgálják, ha valóban veszélyben van az életed. De itt
van elrejtve a dolog rákfenéje is. Nem úgy lettünk tervezve, hogy
gyakran megijedjünk. Pont.
Az epinefrin nagy mennyiségben toxikus, mert károsítja a belső
szerveket – például a szívet, a tüdőt, a májat és a veséket. A
gyomorsavat és az emésztőenzimeket érintő változások a nyelőcső
összehúzódásai mellett hasmenést vagy szorulást is okozhatnak. Ha
pedig ismételten stresszreakciót vált ki valami a szervezetben, a
hörgők tágulás helyett görcsösen összehúzódhatnak, ami – ahogyan
April esetében is – zihálást, légszomjat és mellkasi fájdalmat okoz.
Az ősembernél az „üss vagy fuss” mechanizmus életmentő volt,
amikor valóban veszélynek volt kitéve a fizikai teste, a mai
társadalomban azonban a legtöbb esetben ennek pont az ellenkezője
igaz. Testi felépítésünk nem képes kiállni a krónikus félelem és
stressz hatásait. Ennek ellenére a legtöbb ember teste – és így
lehetséges, hogy a tiéd is – általában egyfajta túlhajszolt állapotban
él az olyan képzeletbeli félelmek miatt, mint pénzügyi veszteség,
egy kapcsolat megromlása, stabil helyzeted fenyegetettsége,
valamilyen észlelt egészségügyi veszély, vagy egy szeretett személy
halála, mely félelmek az esetek túlnyomó többségében valójában
nem igazolódnak be.
Ez pedig ördögi körbe hajszol. Félsz attól, hogy megbetegszel,
megöregszel vagy meghalsz, miközben a félelem maga képes a szó
szoros értelmében megbetegíteni, megöregíteni és megölni. Most
pedig, hogy a könyvben idáig jutottál, valószínűleg már a félelemtől
is rettegsz! De ne aggódj! Segítek, és megtanítalak bevetni a félelmet
a stresszreakciók redukálására és lazító reakciók aktiválására, hogy a
félelem segítségével fejlődhess, ahelyett hogy belebetegednél.

A KRÓNIKUS FÉLELEM IDEGTUDOMÁNYA

Joseph LeDoux idegtudós, akinek a The Emotional Brain című

könyvéből megtudhatjuk, hogyan dolgozza fel az agyunk az
érzelmeket, alaposan tanulmányozta a félelem élettanát. „Az agy
félelemkerekének középpontjaként” írja le az amygdalát. Minden
alapvető érzés, mint a félelem, a gyűlölet, a szeretet, a harag és a
bátorság a limbikus rendszerben – az agy ősi, állati részében – lévő
amygdalában támad fel. A félelemcsomópont összhangban működik
a talamusszal, ahová az információ beérkezik, a logikusan
gondolkodó agykéreggel, valamint az emlékeket őrző
hippocampusszal.
A stresszreakció ismételt kiváltására az amygdala még hevesebben
reagál a látszólagos fenyegetésekre. A félelem bekapcsolja a
stresszreakciót, ez pedig riasztja az amygdalát – újra és újra és újra.
Ennek során az amygdala, mely az „implicit memóriából” (a tudatos
felismerésünk alatt tárolt múltbeli élménytöredékekből) táplálkozik,
egyre érzékenyebbé válik, és súlyozott félelemmaradványokkal
színezi meg ezeket az emlékeket. Ennek eredményeképpen objektív
értelemben vett félelmes tapasztalások hiányában is
megjelenhetnek az elménkben félelmet keltő érzések, melyek
gyakran szorongásban testesülnek meg.
A hippocampus, mely az „explicit emlékek” (a konkrét történése
világos, tudatos felidézései) kialakulásához elengedhetetlen, ezzel
párhuzamosan kimerül a test ismételten kiváltott stresszreakciói
miatt. A kortizol és a hozzá hasonló stresszhormonok gyengítik az
idegi szinapszisokat az agyban, és akadályozzák az újak kialakulását.
Ha a hippocampus ily módon kimerül, sokkal nehezebben képződnek
új idegsejtek – és ezáltal új emlékek. Ebből adódóan az amygdala
által „jegyzett” krónikus, fájdalmas, félelemmel átitatott élmények
beprogramozódnak az implicit memóriába, miközben a legyengült
hippocampus nem képes új explicit emlékeket felvenni.
Ilyenkor idővel krónikus rettegés és szorongás jelentkezhet úgy,
hogy nincs is valós emléked arról, hogy miért félsz egyáltalán.
Mindent átjáró és mindenen áthatoló lehangoltság és a pusztulás
érzése keríthet hatalmába, mintha valami rossz – valami nagyon
rossz – fenyegetne, miközben az objektív külső szemlélő számára
úgy tűnik, hogy biztonságban vagy. Még jóval azután is, hogy a
fenyegetés elmúlt, bármi, ami tudatosan vagy tudat alatt kiváltja ezt
a félelemreakciót, stimulálja a talamuszt, ami stimulálja az
amygdalát, és behívja a félelmetes emléket a hippocampusból, majd
hirtelen – BUMM! A test hipersebességre kapcsol. A kiváltó oknak
nem is kell közvetlenül kapcsolódnia az eredeti élményhez. Lehet ez
olyan egyszerű, mint egy garbó által keltett érzés a nyakunkon, vagy
egy olyan illatszer, amely tudat alatt felkelti a régi emléket. Az ezt
követő fizikai válaszreakció a figyelmeztető rendszer hibája, mely
olyan veszélyre hívja fel a figyelmünket, ami valójában nem fenyeget
minket. Ez a hamis félelem nem több egy gondolatnál, mégis olyan
erőteljes stresszreakciót vált ki, amely nemcsak az elménkre, hanem
a testünkre is hatással van.
A figyelmeztető rendszer ezen hibájának következtében hamis
félelmek vehetik át az irányítást az idegrendszer felett, ami fóbiák,
poszttraumás stresszreakciók, szorongásos rendellenességek,
depresszió és egyéb pszichiátriai problémák kialakulásához
vezethet. Nem számít, hogy mennyi akaraterőd van, és milyen
nagyon szeretnél meggyógyulni, ezek alól a félelmek alól nem
szabadíthatod fel magadat csak úgy tetszés szerint, mert a félelem
tudattalan folyamatokból ered, és az idegrendszer legősibb részéhez
tapad. Még ha tudod is, hogy a félelem irracionális, az sem segít,
mert a félelemreakció kikerüli a kognitív elmét, és nulláról
egyenesen rémültbe csap át ebben az ősi idegrendszerben, anélkül
hogy a gondolkodó, racionális előagyat bevonná. Akár egy olyan
ártalmatlan dolog is régi traumákba taszíthatja az idegrendszert, és
félelemmaradvánnyal töltheti fel a legszelídebb élményt is, hogy
ezáltal stresszreakciókat váltson ki, mint egy, a rádióban elhangzó
dal. Fontos felismernünk, hogy az ilyen reakciók teljes mértékben
tudattalanok. Ha ilyen félelemreakciók uralják az életedet, semmi
rosszat nem teszel. Csak éppen a rosszul működő idegrendszered
csapdájába estél, és nagy valószínűséggel professzionális segítséget
kell kapnod az újraprogramozásához.

A LAZÍTÓ REAKCIÓ
A testnek szerencsére van a félelem által kiváltott stresszreakciókra
egy természetes ellenszere, melyet a harvardi professzor, Herbert
Benson „lazító reakciónak” nevezett el. A lazító reakció azzal
ellensúlyozza az „üss vagy fuss” stresszreakciót, hogy kizárja a
szimpatikus idegrendszert, és átkapcsol az idegrendszer nyugalmi
állapotába, a paraszimpatikus idegrendszerre.
Természetesen ellazult állapotában a test csodálatosan képes az
öngyógyításra, hiszen folyamatosan kis leállások történnek benne.
Sejtek „bolondulnak meg”. Toxinok halmozódnak fel. Szervek
sérülnek. Ráksejteket gyártunk. Kórokozóknak és idegen testeknek
vagyunk kitéve. A test mégis tudja, hogyan kezelje ezeket a
rutinhibákat. Élettanilag ellazult állapotban, amikor a test nem arra
figyel, hogy megússzon egy fenyegetést, bekapcsolódnak az
öngyógyító mechanizmusaink, és természetes módon elhessegetik a
betegséget. Ahogyan azonban éppen megállapítottuk, a test
öngyógyító mechanizmusai nem működnek megfelelően, ha hagyjuk
elszabadulni a félelmet. Csak akkor képes a test meggyógyítani
önmagát, ha az elme és a test is el van lazulva.
Ha a félelem alábbhagy, és pozitív érzelmek lépnek a negatívak
helyébe, mint például amikor a tudatos előagy megéli a szeretetet, a
kapcsolódást, a meghittséget, az örömet, a hitet, az értelmet és a
reményt, a hipotalamusz nem vált ki több stresszreakciót. A
kortizol- és az epinefrinszint lecsökken, a szimpatikus idegrendszer
kikapcsol, és a paraszimpatikus idegrendszer kezdi átvenni az
irányítást. Ilyenkor csökken a pulzusszám és a vérnyomás értéke, és
a véráram ismét táplálhatja az olyan kevésbé létfontosságú
folyamatokat, mint az emésztés és a szaporodás. Ezzel
párhuzamosan az immunrendszer működése is visszaáll. Ebben a
nyugalmi állapotban csökken a szívre mért nyomás, a gyomor
kevesebb gyomorsavat termel, a test pedig foglalkozhat az
öngyógyítással, és visszaállíthatja az optimális egészségszint
homeosztázisát.
A Gyógyulás gyógyszerek nélkül című könyvemben leírtam az azt
bizonyító tudományos adatokat, hogy az olyan érzelmi állapotok,
mint a magány, a munkahelyi stressz, a pesszimizmus, a félelem, a
depresszió és a szorongás mind-mind stresszreakciókat válthatnak
ki, míg a pozitív meggyőződés, a szeretetteljes kapcsolat, az
egészséges szexualitás, a kreatív önkifejezés, a spirituális
közösségbe való tartozás és a meditáció lazító reakciókat indíthat el.
Amikor az elme a félelemről szeretetre kapcsol, képes
meggyógyítani a testet – ez nem valami lila metafizikai állítás, amit
a New Age talált ki. Egyszerű élettani tény.
Míg az igazi félelem mindig védelmező, és nem jó elhagyni, a
hamis félelem megbetegítheti a testedet, ha nem tudod, hogyan
kezeld egészségesen. Ha azonban megtanulod átalakítani a hamis
félelemhez való viszonyulásodat, megtaníthatod a testedet arra,
hogyan tud gyorsan megszabadulni a félelmet kísérő
stresszreakcióktól, hogy ehelyett inkább az öngyógyító lazító
reakciókat indítsa be. Amikor a félelem mutat rá a problémás,
gyógyításra szoruló kérdésekre az életedben, és amikor elég bátor
vagy, és hagyod, hogy ez átalakítson téged, a félelem képes lesz arra,
hogy ellazítsa az idegrendszert, miközben az elme a lehangoltság és
a pusztulás halmozása helyett a gyógyító megoldásokra
összpontosít.
A könyv Második részében megtanuljuk, milyen különleges
módszerekkel lehet bátorságnövelő igazságokká alakítani a
korlátozó meggyőződéseket azért, hogy megkönnyítsük ezt az
átváltást a félelemről a szeretetre. A Harmadik részben a
bátorságnövelés hat lépését vesszük végig, hogy a gyakorlatban is
megvalósíthassuk ezeket. Mindeközben nemcsak lenyugtatod az
elmédet, és felélénkíted a lelkedet, hanem meg is érleled a testedet
arra, hogy csodákat tehessen.

FÉLELEM, SZORONGÁS, AGGODALOM ÉS STRESSZ

A kórmegelőzéssel és kontrollálással foglalkozó amerikai központok

(Centers for Disease Control and Prevention; CDC) szerint az olyan
megbetegedések 80%-a, amelyekkel az emberek orvoshoz fordulnak,
a stresszhez köthetők.
Ahogy azonban a Bevezetőben írtam, a „stressz” nem más, mint
egy elfogadhatóbb köntösbe öltöztetett félelem, szorongás és
aggodalom.
Az aggodalom abból a képességünkből ered, hogy át tudunk
fordítani valamit az elménkben ahhoz, hogy rájöjjünk a nyitjára. Ez a
képesség egészséges lehet, amikor úgy fókuszál a
problémamegoldásra, hogy azt nem kíséri semmiféle
félelemgeneráló gondolat. Abban a pillanatban azonban, hogy a
problémamegoldás képzeletbeli negatív következményekkel jár, az
már nem csak megoldja a problémákat; kreálja is őket. A szorongás
az idegesség, nyugtalanság, rettegés vagy aggodalom, rossz előérzet
keltette érzés. Ez az a mindnyájunk által jól ismert lefelé húzó érzés,
amely ezt mondja: „Ó, ne! Ebből baj lehet.” A stresszt kísérheti
aggodalom vagy szorongás, de a test azon fizikai reakciójára utal,
amellyel az egy valós vagy képzelt veszélyre reagál. A félelmet olyan
kellemetlen érzelemként definiálják, mely abból a meggyőződésből
ered, hogy valaki vagy valami veszélyes, valószínűleg fájdalmat
okozhat, illetve a személyes biztonságunkat vagy boldogságunkat
fenyegeti. A félelemre, a szorongásra, az aggodalomra és a stresszre
különböző definíciókat találunk a szótárakban, ami azonban a testet
illeti, az aggodalom, a szorongás és a félelem mind-mind fizikai
stresszreakciót vált ki.
A félelem uralja teljes kultúránkat, ezért senki nem immúnis rá.
Félünk a nem kívánt terhességtől, attól, hogy erőszakot tesz rajtunk,
akivel éppen találkozunk, és a terméketlenségtől. Félünk a
melegházasságtól, a tb által finanszírozott betegellátástól, és attól,
hogy nem a megfelelő elnökre szavazunk. Félünk a kudarctól, a
sikertől, attól, hogy feledésbe merülünk, és hogy nem jövünk rá az
élet valódi értelmére. Félünk az elszegényedéstől, de attól is, hogy
esetleg túl sok pénzünk lehet. Félünk nagyot álmodni, de rettegünk
attól is, hogy nem vagyunk elég különlegesek. Félünk kifejezni a
kreativitásunkat, mert félünk az ítélkezéstől, vagy attól, hogy hibát
követünk el, ugyanakkor attól is félünk, hogy elénekeletlen dalok
maradnak bennünk. Félünk a haláltól, de még jobban rettegünk az
élettől.
Nem kell diagnosztizált mentális betegséget felmutatnod ahhoz,
hogy félj. Minden emberi lény természetesen is megéli a félelmet
mint túlélési mechanizmust. Néhányunkban azonban a félelem
konkrét, tisztán érzékelhető pszichés tünetekben csúcsosodik ki. Az
amerikaiak 28%-a szenved szorongásos rendellenességben, ami úgy
nyilvánul meg, hogy az ember félelmet érez, és megtapasztalja
ennek élettani hatásait is minden, az életére vagy a testi épségére
irányuló konkrét vagy azonnali külső fenyegetés nélkül.{2} Amellett,
hogy olyan dolgoktól félünk, amelyek a halálunkat okozhatják,
félünk a nyilvános megjelenéstől és felszólalástól, a magasságtól, a
tűktől és a pókoktól. 1986-ban egy amerikai mentális egészségügyi
intézet, a National Institute of Mental Health által készített
tanulmányban kimutatták, hogy a vizsgálati alanyok 5-12%-ának
volt fóbiás élménye az azt megelőző hat hónap során.
Ötszázharminc dokumentált fóbia létezik, és a felmérésekben közölt
becslések szerint az amerikaiak közül mintegy huszonnégymillióan
tapasztalnak meg valamilyen fóbiát életük során.
A nőknek kétszer-háromszor gyakrabban van szorongásos
élményük, mint a férfiaknak, a fóbiás rendellenességek azonban
mind a két nemnél egyformán gyakoriak.{3} A tíz leggyakoribb fóbia
az arachnofóbia (pókiszony), ophidiofóbia (kígyóiszony), akrofóbia
(tériszony), agorafóbia (félelem az olyan hely[zet]ektől, ahonnan
nehéz kiszabadulni), kinofóbia (félelem a kutyáktól), astrafóbia
(félelem az égdörgéstől és villámlástól), tripanofóbia (félelem az
injekcióktól), szociális fóbiák (félelem a társasági helyzetektől),
pteromerhanofóbia (félelem a repüléstől) és a mysofóbia (félelem a
kórokozóktól és a piszoktól).{4} Néhány ember életét még a
phobofóbia, azaz a fóbiáktól való félelem is megkeseríti!{5} Az egyéb
gyakori szorongásos rendellenességek között sorolhatjuk fel az
általános szorongásos rendellenességet, a poszttraumás stressz
zavart, a pánikbetegséget, az obszesszív-kompulzív zavart és a
társasági szorongásos rendellenességet.
Ha a félelem konkrét pszichiátriai rendellenességhez vezet, az
nem csak arra mutat rá, hogy mit kell kezelni; bomba ez, melyet
behajítottak az életedbe, hogy feldúlja a derűdet, és megköveteli,
hogy szakértőktől kérj segítséget. Az ilyen pszichiátriai problémák
különleges gyógykezelése túlmutat a könyvben leírtakon, ezért ha
egy ilyen rendellenesség fájdalmas hatásai keserítik meg az életedet
– vagy egy szerettedét –, kérlek, keress professzionális segítséget. A
terapeutával végzett munka mellett olyan szakértők által írt
nagyszerű könyvek is segíthetnek, akik külön ezekre a pszichiátriai
tünetekre összpontosítanak. Ha szükséged van erre, komolyan azt
javaslom, hogy keress ilyen segítséget, amit aztán hozzáadhatsz a
bátorságreceptjeidhez a félelemmel végzett öngyógyítás részeként.
Ahogy én látom, mindnyájunknak megvan a saját készlete a
szerszámosládájában, és minél több eszközt adunk hozzá a
bátorságrecept-gyűjteményünkhöz, annál valószínűbb, hogy ki
tudunk alakítani egy olyan életet, amelyet nem a félelem, hanem a
lélek bölcsessége irányít.
A következő fejezetben adatokkal fogom bizonyítani, hogy a
félelem nemcsak fájdalmas érzelem, mely felkavarja a lelki békénket,
hanem komoly kockázati tényezőként is jelentkezhet a betegségek
kialakulásánál, ha nem megfelelően vezetik le. A könyvben
leírtakkal nem ijesztgetni akarlak. Az a célom, hogy olyan
átalakulást indítsak el benned, mely segít megérteni: minden
félelemmel telített gondolat stresszreakciót indít el benned, amely
veszélybe sodorja a testedet. Emiatt aztán megszületik majd benned
az igény, hogy a félelem – a bátorságrecepted megírásával és
kialakításával – segítsen neked, ahelyett hogy tudattalanul a félelem
áldozatának szerepébe sodorjon.
A 2. fejezetben olyan paradigmaváltásban lehet részed, mely
rávilágít a félelem állandó jelenlétére az életünkben, és amely segít
felismerni, hogy ha hosszú, optimálisan egészséges életet
szeretnénk élni, lehet, hogy még annál is fontosabb a félelem
kezelése, mint hogy mit eszünk, mennyit mozgunk, mennyi vitamint
szedünk, vagy hány rossz szokásunk van. Tudom, hogy radikális az a
kijelentés, mely szerint a kezeletlen félelem bujkálhat sok betegség
mögött. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a betegségeknek
nincsenek ugyanakkor biokémiai gyökereik is, hanem csak azt, hogy
a félelem tesz fogékonnyá azokra a káros biokémiai hatásokra. És
ami még fontosabb, hogy ezek szerint igenis tehetsz valamit a saját
érdekedben. Nem vagy kitéve a félelem kényének-kedvének. Nem
kell gyámoltalannak érezned maga a félelemmel szemben. Ne feledd,
hogy a félelem potenciálisan képes rá, hogy megszabadítson a
szenvedéstől – és ha hagyod, a tested hálás lesz érte.
 2. FEJEZET

A FÉLELEM MEGBETEGÍTŐ HATÁSÁNAK

TUDOMÁNYOS BIZONYÍTÉKA

Annak ellenére, hogy a biológia és az orvoslás semmibe veszi,

az, hogy az elme uralja a testet, a legalapvetőbb tény,
amit az élet folyamatáról tudunk.
DR. FRANZ ALEXANDER

Egy a tudományos irodalomban leírt esettanulmányban az egyik

alany (a tanulmányban kapott elnevezése szerint „Baltimore Case
Study Number 469861”) egy afroamerikai nő volt, aki péntek 13-án
született a Georgia–Florida államhatár közelében lévő Okefenokee
lápvidéken. Aznap harmadikként született két másik lány után
ugyanannak a bábának a közreműködésével, aki kijelentette, hogy
mivel ilyen végzetes napon születtek, mind a hármukon rontás van.
A bába kinyilatkoztatása szerint az első nem éri meg a 16.
születésnapját. A második nem éli túl a 21. életévét. Ami a kérdéses
pácienst illeti, neki azt mondta, hogy meg fog halni, mielőtt
betöltené a 23. életévét.
Az első két lány a 16., illetve a 21. születésnapja előtt egy nappal
meg is halt. A harmadik nő abbéli rémületében, hogy a 23.
születésnapjáig meghal, az az előtti napon megjelent a kórházban;
hiperventilált. Nem sokkal ezután, de még mielőtt a 23.
születésnapja beköszöntött volna, meg is halt, és ezzel
bebizonyította a bába jóslatainak az igazát.{1}
 Amúgy is meghalt volna a boncolás során feltárt szív- és tüdő-
rendellenességeknek köszönhetően? Vagy szó szerint halálra volt
rémülve a rontástól, amelyet a bába tett rá? Vajon egy hatalmas
nocebohatás (a placebohatás ellentettje, azaz olyasmi, ami
károsítani, nem pedig gyógyítani hivatott a testet) számlájára
írhatjuk az egészet? Vajon a bába rontása azokkal a
vuduhalálesetekkel rokon, amelyekről az ősi kultúrákban gyakran
hallunk, amikor a gyógyító megátkoz egy embert a faluból, aki ezt
követően meghal?
Nehéz megmondani, de a három lány nem kivételes eset; az
elmondások szerint bizonyosan voltak mások is, akiknek a halálát a
félelem okozta. Ugyanez történt Mary Parnell-lel is, aki váratlanul
találkozott a húszéves Larry Whitfielddel. Whitfieldet éppen
megakadályozták abban, hogy kirabolja az Észak-Karolinai Gastonia
Fort Financial hitelszövetkezetet. Állítólag a bank két alkalmazottja
meglátta, hogy két férfi közeledik feléjük félautomata fegyverekkel,
mire lezárták a biztonsági ajtókat, és értesítették a rendőrséget.
Whitfield és a társa pedig ott maradtak az utcán felfegyverezve,
miközben a rendőrök már úton voltak a helyszín felé.
A hoppon maradt bankrablók beugrottak a kocsijukba, és
elhajtottak a 85-ös autópályán. Miután azonban velük is megtörtént
a kezdőkkel olyan gyakran előforduló hiba, hogy a menekülőautójuk
felmondta a szolgálatot, megrekedtek. A most már gyalogos
Whitfield menedéket keresve bevette magát a 79 éves nagymama,
Mary Parnell lakásába. Az asszony, akinek öt unokája volt, nagyon
megrémült attól, hogy egy idegen tört be a lakásába.
A férfi többször is elmondta neki, hogy nem akarja bántani, majd
beterelte a hálószobájába, és megparancsolta neki, hogy üljön le egy
székre. Annak ellenére, hogy ez talán mind igaz, Parnell asszony
szemében mindennek az ellentettje látszott beigazolódni. Kővé
dermedt a rémülettől, szívinfarktust kapott, és ott helyben meghalt.
Amikor a férje négy órával később hazaért, ott találta a székre
rogyva, ahová Whitfield parancsára leült. Az orvosok szerint a halál
oka: „szívroham betörés okozta stressz miatt”.
Ezúttal két életnek is vége lett. Mary Parnell meghalt, Larry
Whitfieldet pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték azért,
mert halálra rémisztette Mary Parnellt.

HALÁLRA RÉMÜLVE

Valóban képes halálra rémülni az ember? Nagyon úgy néz ki, hogy
igen. Számtalan olyan esettanulmányt ír le az orvosi irodalom,
amelyben megfélemlített vagy terrorizált személyek azonnali
haláláról számolnak be. Az amerikai Annals of Internal Medicine
egyik 1971-es szemléjében George Engel 170 „az életet erőszakosan
befolyásoló eseménynek” betudható haláleset leírását szedte össze.
Ezek a hatások a gyötrelmes szomorúságtól a személyes
veszélyeztetésen keresztül a társadalmi státusz vagy az önbecsülés
elvesztéséig terjedtek.
Voltak olyanok is az Engel által tanulmányozottak között, akik
egyszerűen belehaltak a félelembe. Egy 43 éves férfi azt követően
halt meg, hogy 15 éves fia egy hamis emberrablási telefonhívással
„viccelte meg”, melynek során elhangzott, hogy „ha élve akarja
viszontlátni a fiát, ne hívja a zsarukat”. Egy rémült 3 éves kisgyerek a
fogorvosi székben halt meg, miközben kihúzták egy tejfogát. Egy, az
esőtől rettegő négyéves gyereknek pedig egy komoly felhőszakadás
okozta a halálát.
 Egy 63 éves biztonsági őr meghalt, amikor a rablók megkötözték.
Egy nő, aki az ablakából végignézte, amint tinédzserek vernek meg
és rabolnak ki egy buszsofőrt, meghalt, miközben a rendőrségre
telefonált. Egy rablással vádolt 35 éves férfi szó szerint ezt mondta
az ügyvédjének: „halálra vagyok rémülve”, majd összeesett, és
meghalt. Egy 45 éves férfi halálát nyilvánvalóan a lámpaláz okozta,
miközben arra várt, hogy sorra kerüljön az előadásával. Egy 72 éves
asszony azt követően halt meg, hogy kitépték a kezéből a táskáját.
Néhány olyan túlélő, akit csak megérintett a halál szele,
hamarosan meghal a történtek után. Négy férfi halt meg közvetlenül
egy olyan autóbaleset után, amelyben nem sérültek meg. Egy 71 éves
ember azután halt meg, hogy tűzoltók érkeztek a házához egy –
amint később kiderült – téves riasztás miatt. Egy 55 éves férfi,
miután egy vonatbalesetet követően épen és egészségesen
kiszabadult a felborult vonatkocsiból, ott helyben, a sínek mellett
meghalt.
Engel a tanulmányában olyanokról is ír, akiknek a halálát
sokkélmény vagy mélységes szomorúság okozta. Egy 14 éves lány a
tizenhét éves bátyja, váratlan halálhírét hallva esett össze és halt
meg ott rögtön. Egy 18 éves lány azután halt meg, hogy elmondták
neki, hogy elhunyt a 80 éves nagymamája, aki részben felnevelte. Az
egyik tulajdonosa annak a motelnek, amelyben az ifjabb Martin
Luther Kinget meggyilkolták, a hír hallatán agyvérzést kapott,
összeesett és meghalt. Egy egészséges 39 éves férfi egy héten belül
követte elhunyt ikertestvérét. Egy 40 éves apa holtan rogyott össze,
miközben a fia fejét tartotta az ölében, akit motorbaleset ért.
Széles körben elfogadott az életet megváltoztató események
következtében beállt hirtelen halálesetek egyik szakértőjének, dr.
Martin A. Samuels harvardi tanárnak az esetgyűjteménye is. Ő az
általános sajtóban megjelenő olyan eseteket gyűjti, ahol vélhetően a
félelem vagy az izgalom okozhatta bizonyos személyek halálát.
Mivel az általa gyűjtött esetek adatai még nem jelentek meg,
megkértem, hogy mondjon el nekem néhány, idáig fel nem fedett
történetet. A gyűjteményében megtalálhatók vidámparki
halálesetek, brutális támadást követő elhalálozások, egy hullaházi
alkalmazott esete, aki azután halt meg, hogy élő embert talált a
boncasztalon, és egy, A passió című film mozivetítése közben leírt
haláleset is. Világos, hogy a szélsőséges érzelmek végzetesek
lehetnek, de mi történik ilyenkor?
A szakértők szerint általában egy szívműködési rendellenesség a
„hunyó” – vizsgáljuk hát meg a félelem és a szív közötti kapcsolatot.

AMIKOR A FÉLELEM LECSAP A SZÍVRE

Christopher ötvenhat évesen Chicagóban élt. A kórtörténetében

szerepelt egy hirtelen szívmegállás, amelyet egy potenciálisan
halálos szívritmuszavar okozott. Szerencséjére akkor, amikor a szíve
megszűnt megfelelően működni, és ő elájult, a Michigan sugárúti
bevásárlóközpontban volt, mely fel van szerelve egy vészhelyzet
esetére fenntartott defibrillátorral, és valakit a használatára is
megtanítottak. Mire a mentősök megérkeztek, valaki már
megmentette az életét.
A kórház szívosztályán Christopher szívritmusa ismét felborult,
tehát újfent életveszélyes helyzetbe került. Az EKG kamrai
fibrillációt mutatott, mely esetben a kamrák csak reszketnek és
rázkódnak ahelyett, hogy a megszokott ritmusban pumpálnák a vért.
Ez az állapot rendszerint halálhoz vezet, de Christophernek
szerencséje volt. Újraélesztették, és hogy megakadályozzák nála a
jövőben esetleg beálló hirtelen szívhalált, az orvosok egy olyan
defibrillátort helyeztek el Christopher testében, mely képes felmérni
a szívritmust, és ha halálos működési zavart észlel, elektromos
sokkal stabilizálja a szív rendes ritmusát.
Azzal a reménnyel engedték vissza a normális életébe, hogy
amennyiben ez a rendellenesség újra előfordul, megkapja a
szükséges elektromos sokkot – és bár ez tönkreteheti például egy
hölggyel a vacsoráját, az életét megmentheti. Ebben az állapotban
érkezett meg Christopher az irodájába arra, hogy mindenki a
televízió előtt tömörül és a CNN hírműsorában nézi, amint újra és
újra visszajátsszák a felvételt, melyen a World Trade Center
ikertornyai összedőlnek.
Amint a második torony is leomlott, Christophert elöntötte a
félelem, és a szíve elkezdett hevesen verni. A földre rogyott, mert
arra gondolt, hogy ha a defibrillátora bekapcsolna, így megelőzheti,
hogy a sokk miatti esetleges esés következtében megsérüljön. A sokk
azonban nem akkor reggel érte. Végül szeptember 14-én tört rá,
amikor otthon volt, és a kanapén fekve nézte a híreket.
Ez volt az első olyan alkalom, hogy a defibrillátor sokkolta a
szívét, amióta hónapokkal azelőtt kiengedték a kórházból.
Szerencsére megmentette az életét.
Vajon puszta véletlenségből kezdett Christopher szíve
potenciálisan halálos ritmusban verni szeptember 11. után nem
sokkal, miközben a híradót nézte? A kutatók szerint nem.
Egy, a Journal of the American College of Cardiology című amerikai
kardiológiai szaklapban megjelent tanulmányban a kutatók azt
akarták megvizsgálni, hogy a szeptember 11-i terroristatámadások
utóhatásaként megmaradt félelem és szorongás növelte-e a hirtelen
halálesetek számát az olyan betegek körében, akiknél fennállt a
szívritmuszavar kockázata, különös tekintettel azokra, akiknek a
szervezetébe defibrillátort ültettek be a korábban átélt potenciálisan
halálos szívrendellenességek miatt. A betegek trauma előtti és utáni
EKG-eredményeit megvizsgálva a kutatók azt látták, hogy a
szeptember 11-ét megelőző hónapban az alanyok 3,5%-a élt át
kamrai eredetű szívritmuszavart. A szeptember 11-i események után
ez az arány 8%-ra emelkedett – ami 2,3-szor akkora kockázati
tényezőt jelent.
Ezek a betegek New York-iak voltak, de az utóhatás nem csak
azokat érintette, akik közel laktak az adott területhez. Egy
Floridában végzett hasonló vizsgálatban, melyet szintén beültetett
defibrillátorral rendelkező páciensek körében végeztek, kimutatták,
hogy a katasztrófa helyszínétől távol is megemelkedett a kamrai
eredetű szívritmuszavar eseteinek a száma.
Húsz évvel korábban egy másik tanulmányban arra világítottak rá,
hogy mi történhet, amikor a félelem csapást mér a szívre. 1991.
január 18-án, miután az Egyesült Államok az első öbölháborúban
elindította a Sivatagi vihar nevű hadműveletet, Szaddám Huszein
megparancsolta a csapatainak, hogy lőjenek ki 18 Scud rakétát,
miközben Izrael gyanútlan népe az igazak álmát aludta. A
rakétatámadás rémülete teljes meglepetésként csapott le; Izrael
történetében ez volt az első támadás Tel-Aviv ellen, és a
nemzetbiztonság elleni erőszakos fenyegetést jelentett.
Bár nem számoltak be közvetlenül a bombázáshoz köthető
halálesetről, az izraeliek meg voltak rémülve, amikor felszállt a füst.
A félelem és a szorongás magasra csapott. Hihetetlen mennyiségben
fogyott a Valium.
Az izraeli Hadassah orvosi központ kutatói, akik meg akarták
tudni, hogyan hat ki a rettegés a halálesetek számára, visszakeresték
a váratlan rakétatámadást követő napokban – 1991 januárjában és
februárjában – jegyzett elhalálozási arányokat. A Journal of the
American Medical Association című szaklapban közölt eredményeik
azt mutatták, hogy a bombatámadásban elszenvedett sérülésektől
függetlenül 58%-kal (a nők esetében 77%-kal, a férfiaknál pedig
41%-kal) emelkedett az elhalálozások száma a támadás után.{2} Míg a
kutatók leírták, hogy az emelkedést bizonyos mértékben egyéb
tényezők is magyarázhatják – megterhelő fizikai aktivitás, miközben
az emberek rohantak a rakéták elől, téves gyógyszeradagolások, a
gázálarcoknak betudható légzési nehézségek, valamint az, hogy túl
sokáig voltak elzárva olyan helyiségekben, ahol nem volt elegendő
oxigén –, mégis arra jutottak, hogy az elsődleges magyarázat a
félelem káros hatása az emberi test fiziológiájára.{3}
Egy másik, a Lancet című orvosi lapban megjelent izraeli
tanulmány is vizsgálta Irak Izraelre mért csapásának a
következményeit, és megerősítette a szívrohamok és a hirtelen
halálesetek számának meredek emelkedését a támadást követő
időszakban öt békés kontrollidőszakkal összehasonlítva.{4} Egy
hasonló tanulmányban, mely az International Journal of Epidemiology
című járványügyi szaklapban jelent meg, és amelyet azután végeztek
el, hogy 1978-ban két nagy erejű földrengés rázta meg
Görögországot, jelentős megugrást mutattak ki a nem a
földrengéshez köthető, hanem „minden egyéb patológiai okból
bekövetkező” halálesetek számában, ideértve a
szívrendellenességeket is.{5}

SZORONGÁS, FÓBIÁK, PÁNIKBETEGSÉG ÉS SZÍVBETEGSÉG

Ken olyan családban nőtt fel, ahol életmentő mechanizmusnak
számított, hogy az ember hátranézegetett a válla felett. Ha nem volt
folyamatosan résen, az apja, általában miután már fél üveg whiskyt
ledöntött a torkán, mögé lopakodott, és csúnyán elverte a fiút. Ha
Kent már péppé verte, vagy a kishúgával, vagy az anyjukkal folytatta.
Ken gyerekként megtanulta, hogy aludni, játszani vagy egyáltalán
csak elengedni magát nem biztonságos.
Nem meglepő, hogy Ken serdülőkorára pánikrohamokat élt át. A
rohamok egyre fokozódó rettegéssel indultak, majd szorító érzésként
jelentkeztek a mellkasában, és emellett felszökött a pulzusa,
émelygést érzett a hasában, összeszorult a torka, hideg verejtékezés
indult el nála, és olyan erős félelem ragadta magával, hogy ki akart
bújni a bőréből. A rohamok figyelmeztetés nélkül csaptak le rá, és
amikor ez történt, Ken biztos volt benne, hogy meg fog halni.
A rohamoktól való félelmében már el sem járt otthonról. A
legjobban attól félt, hogy egy olyan helyen csaphat le rá, ahonnan
nem tud elmenekülni. Ezért nem szállt repülőre és metróra, és csak
olyan autópályán vezetett, amelyen sűrűn követték egymást a
kijáratok. Az egyetlen hely, ahol biztonságban érezte magát, a saját
lakása volt, úgyhogy egyre inkább otthon töltötte minden idejét.
De még otthon is megbénították a rohamok. Emiatt egyre jobban
szorongott attól is, hogy másokat meghívjon; félt, hogy tanúi
lesznek, amint elkapja a pánikroham. Annak ellenére, hogy
fájdalmasan magányos volt, nem hívott meg többé senkit. Mire
betöltötte a 40. életévét, Ken lényegében a saját maga által teremtett
börtönbe zárta magát, amit a félelem táplált… és gyakorlatilag
szinte mindentől félt.
Ez a fajta fóbiás szorongás nemcsak lelki szenvedést okoz, hanem
betegséghez és idő előtti elhalálozáshoz is vezethet. Míg a félelem
természetes, és mindenki átéli a félelem pillanatait, vannak, akik
Kenhez hasonlóan rendszeresen rettegnek, és ezeket a rémült,
szorongó embereket számos tanulmány vizsgálta már. Rengeteg
tanulmány köti össze a szorongást, a fóbiákat és a pánikbetegséget a
szívbetegségekkel. Az Egyesült Államok egészségügyi dolgozói által
végzett nyomon követő tanulmány 33  999 magas szintű fóbiás
szorongással élő férfit figyelt meg két éven át, és azt a következtetést
vonták le, hogy az ő esetükben két és félszer magasabb a
szívkoszorúér megbetegedésének kockázata, és hatszor magasabb a
hirtelen szívhalál előfordulási valószínűsége.
Hasonló eredményeket hozott a Normative Aging Study (Normatív
korosodási tanulmány), melyben a szívinfarktus és a hirtelen
szívhalál kockázatának háromszoros-hatszoros növekedését
dokumentálták a nagyon szorongó betegeknél.{6} A British Medical
Journal című lapban megjelent brit Northwick Park Heart Study
tanulmányban 1  457 fóbiás szorongásos beteget követtek nyomon
hat éven át. Az itt közöltek szerint a legjobban szorongók között 3,8-
szor volt magasabb a szívbetegségek kockázata, különös tekintettel a
hirtelen elhalálozásra.{7}
Hozzávetőlegesen 40  000 ember kétéves tanulmányozása után a
Harvardi Egyetem közegészségügyi kutatói arra az eredményre
jutottak, hogy hatszor magasabb a hirtelen szívhalál kockázata azok
között, akik fóbiás szorongással küzdenek. Számos nyomon követett
esetben az áldozatok a saját fóbiáik következtében haltak meg úgy,
hogy a halálos szívroham közvetlenül követte a lelki stresszélményt.
A legtöbbjük esetében nem volt korábbi bizonyítéka a
szívbetegségnek.{8}
Mivel a szorongással és szívrendellenességekkel kapcsolatos
kutatások nagy részét férfiakon végezték el, egy másik harvardi
kutatócsoport elhatározta, hogy a híres Nurses Health Study olyan
72 359 női alanyát fogják nyomon követni tizenkét éven át, akiknek
nincs szívbetegségük. A Circulation című lapban közzétett
tanulmányban leírják, hogy a komoly fóbiás szorongástól szenvedő
nők körében – a kevesebbet rettegő nőkhöz viszonyítva – 52%-kal
emelkedett a hirtelen szívhalál, és 30%-kal a halálos kimenetelű
szívkoszorúér-megbetegedések kockázata, ami megerősíti, hogy
nem csak a férfiak halhatnak bele a félelembe.{9} Az pedig tovább
súlyosbítja a helyzetet, hogy a szívbetegségben szenvedők
hajlamosabbak a szorongásra, és hogy a szívinfarktust követő
szorongás háromszorosára növeli az elhalálozási arányt,
megkétszerezi a visszatérő szívroham esélyét, és hatszorosára növeli
a hirtelen szívhalál kockázatát.{10}
Az adatok bőségesek és egyértelműek. A félelem és a szorongás
jelentősen növeli a szívbetegség és az elhalálozás kockázatát.{11} De
hogyan történik mindez? Hogyan alakul át egy, az elmében
keletkező érzelem a testben szívbetegséggé?

A FÉLELEM ÉS A SZÍV FIZIOLÓGIÁJA

Azt már tudjuk, hogyan indul be a stresszreakció. Elég egy olyan

gondolat, hogy félek, hogy elveszítem az állásomat, vagy félek, hogy
nem éli túl a gyerekem, vagy nem hagyhatom el a lakásomat, mert
félelmetes a kinti világ, és hihetetlenül összetett agyunk tekervényei-
kerekei hirtelen mozgásba lendülnek. Felvillan az amygdala, az agy
félelem-központja. És bumm! Beindul a stresszreakció.
De hogyan okoz a stresszreakció végül hirtelen halált? Két
egymással versengő elmélet vezeti a vitát azzal kapcsolatban, hogy
hogyan rémülnek halálra az emberek. 1942-ben Walter Cannon, aki
először írta le az „üss vagy fuss” reakciót, megjelentetett egy Voodoo
Death (Vuduhalál) című írást, amelyben lefektette, hogy a
vuduvarázslatok révén bekövetkezett haláleseteket a „szimpatikus-
mellékvese-rendszer hosszan tartó, intenzív ténykedése” okozta.{12}
Más szóval az attól való félelem, hogy halálra átkoztak, olyan tartós
stresszreakcióra indítja a szimpatikus idegrendszert, ami szó szerint
kimeríti a szívet.
1957-ben Carl Richter a patkánykísérleteire alapozva éppen ennek
ellenkezőjével érvelt. Miután vízzel telt üvegpalackokba tették őket,
ahonnan nem volt kiút, a patkányok gyakran hirtelen elpusztultak.
Az úszó patkányokról készített EKG-eredmények azt mutatták, hogy
a haláluk előtt a pulzusuk nem felszökött, hanem lecsökkent, és a
mellékvese eltávolítása sem védte meg őket ettől. Ezt bizonyítéknak
tekintették arra nézve, hogy nem a szimpatikus idegrendszer túlzott
aktivitása okozta ezeket a haláleseteket. Richter feltételezése szerint
a bolygóideg fokozott stimulálása volt az ok, amit a paraszimpatikus
idegrendszer irányít. A bolygóideg aktiválásakor minden lelassul –
csökken a pulzus, a vérnyomás, a légzésszám, és lassul az
anyagcsere. Ha minden túlzottan lelassul, az ember elájul, és néhány
ritka esetben meg is halhat.{13}
Kinek van igaza? Vajon a szimpatikus idegrendszer a hunyó? Vagy
a paraszimpatikus idegrendszer?
Nem olyan könnyű dönteni ebben a kérdésben. Ma már tudjuk,
hogy a kettő nem zárja ki egymást, és amikor a test fenyegetést
észlel – még ha az képzeletbeli is –, a teljes idegrendszer felbolydul.
Számos tanulmány sugallja, hogy a legnagyobb érzelmi töltettel
rendelkező élmények kezdetben stimulálhatják a szimpatikus
idegrendszert, és ezzel stresszreakciót válthatnak ki. Idővel azonban,
amikor a stressztényező tartóssá válik, ahogyan az az üvegedény
csapdájába ragadt patkányokkal történt, a paraszimpatikus
idegrendszer átveheti az irányítást, és ezzel veszélyesen lelassítja a
pulzust és a légzésszámot, és leviszi a vérnyomást. Mindkét
idegrendszeri szélsőség megnövelheti a szívritmuszavar és a hirtelen
szívhalál előfordulási esélyét.
A félelem más módokon is csapást mérhet a szívre. A szorongásos
betegek következetesen mutatják a katekolamin – epinefrin és
norepinefrin – túltermelését.{14} Emellett, mivel magasabb a
stresszhormonszintjük, túl erőteljesen reagálnak a stresszre, ez
pedig megemelkedett pulzusszámmal és magas vérnyomással sújtja
a szívet.{15} Mi történik akkor, ha epinefrin árasztja el a szívet? Az
epinefrin a szívizomsejtek receptoraihoz kötődik, és megnyitja a
sejthártyában lévő kalciumcsatornákat. A szívizomsejtekbe áramló
kalciumionok hatására a szívizom összehúzódik. Ha hatalmas
mennyiségben kötődik epinefrin a szívsejtekhez, folyamatosan
kalcium áramlik a sejtekbe, ami összehúzódott állapotban tartja a
szívizmot, és az ezáltal nem tud elernyedni. Ilyenkor a szívben lévő
ingerképző és ingerületvezető idegszövetek – különös tekintettel a
szinuszcsomóra, az atrioventrikuláris csomóra, valamint a Purkinje-
rostokra – pusztító ámokfutásba kezdhetnek a szívben, ami
potenciálisan halálos kimenetelű szívritmuszavart okozhat. Még
olyanok is holtan eshetnek össze, akiknek a kórtörténetében nem
szerepel szívbetegség. A félelem és a szorongás feltehetően azáltal is
hirtelen szívhalálhoz vezethet, hogy hiperventilációt okoz, ami
szívkoszorúérgörcsöket válthat ki, és ezáltal szívrohamot idézhet
elő.{16}
Talán bonyolultan hangzik, valójában mégis igen egyszerű
dologról van szó. Az elmében megszületik egy gondolat, az kihat az
idegrendszerre, majd roncsolja a szívet. Ez csak egyetlen az elme és
a test összekapcsolt működésének rengeteg erős és veszedelmes
példája közül. És messze nem a szív az egyetlen olyan hely, ahová a
félelem lecsaphat.

OKOZ RÁKOT A FÉLELEM?

Janet mindig rettegett a ráktól. Az évek során mindenféle

rákmegelőző szertartást elvégzett – D-vitamin-kiegészítőket
szedett, naptejet használt, brokkolit evett –, mintha csak istennel
alkudozna, miközben próbálta féken tartani a félelmet. De nem csak
a ráktól félt. Miután egyéves korában a már totyogó bátyja lelökte
egy lépcsőn, soha többé nem érezte magát biztonságban a világban.
Félt a betegségtől, a fájdalomtól, mindentől, ami rákot okozhat, ami
mérgező, a nem zárt ajtóktól és ablakoktól, a betörőktől, és számos
meg nem nevezett potenciális veszélytől. Félt attól, hogy rosszul
csinál valamit, és félt a tökéletlenséget kísérő szégyentől és zavartól.
Az első osztályos értékelésében ez állt: „Janet is rájön majd egyszer,
hogy időfecsérlés ennyit aggódni amiatt, hogy hibát követhetünk el.”
Janet félelme krónikus feszültségként, egyfajta szokásszerű
kapaszkodásként jelent meg a testében, különösen a gyomrában és a
medence környéken, mintha ezáltal elháríthatná a félelmet, és maga
irányíthatná a saját életét. Ez a gondolat született meg a fejében: ha
valaha egészségügyi problémám lesz, az a gyomrom és medencém
tájékáról fog kiindulni.
És persze, hogy az a terület betegedett meg benne. Megrepedt,
neurotikus vakbéllel kezdődött. Aztán egyszer csak, évekkel a
menopauza után, vérezni kezdett. Valahol mélyen tudta, hogy csak
felébredt az az alvó szörnyeteg, amelyet egész életében lábujjhegyen
kerülgetett.
 Épp azelőtt ment hozzá élete szerelméhez, hogy megtudta volna a
diagnózist: méhnyakrákja volt. Rettenetesen boldog-izgatott volt
amiatt, hogy férjhez megy, de az esküvő hatalmas szorongást is
keltett benne, mivel ez előhozta perfekcionista hajlamait, és ezzel
együtt a félelmeit is, hogy elveszítheti a szeretett férfit. A félelem
hangja folyamatosan ezt a mantrát hajtogatta a fejében: Vigyázz!
Janet erősen gyanította, hogy a félelem legyengítette az
immunrendszerét, és megengedte, hogy a méhnyakrák megvethesse
a lábát a testében, de a felismerés nem akadályozta meg, hogy a
félelme tovább erősödjön. Mindig is félt az orvosoktól, a tűktől, a
kórháztól és a fájdalomtól, és ezek a dolgok most rendszeres részévé
váltak az életének. Ezért nem érte nagy meglepetésként, amikor az
agresszív kezelés után egy évvel a rák kiújult. Janet logikusnak
találta, hogy amikor a test egy része krónikus feszültségben van,
azon a részen blokkoljuk az energiaáramlást, az oxigént és a
keringést, és ezáltal sebezhetővé tesszük a betegséggel szemben.
A nő gyanította, hogy ha nem tanulja meg kezelni a félelmét, a rák
kerül ki győztesen. Mivel valahogyan megérezte, hogy a félelemmel
akár össze is barátkozhatna, elhatározta, hogy „mindent át fog
érezni, és meggyógyul”. A rák-utazása során komolyan szembe
kellett néznie a legrosszabb félelmeivel – egyszerre egy
lélegzetvétellel, egyszerre egy remegő térdű lépés megtételével. Ma
már nem szorongatja a félelem; ehelyett üdvözölte azt, teljesen jelen
lett a félelme mellett, és tanult belőle. A szervezete most mentes a
rákos daganatoktól.
Janet hisz benne, hogy a félelem okozta a rákot, és a bátorsága
segíti a gyógyulását. Da vajon adatokkal is alá tudjuk támasztani a
félelem, a szorongás és a rák közötti kapcsolatot?
 Ez a kérdés visszairányított az orvosi lapokhoz, ahol találtam egy,
a Bergeni Egyetemen keresztül végzett norvég kísérletről szóló
tanulmányt. Ebben 62  591 olyan embert követtek nyomon egy
norvég megyében, akik 1995 és 1997 között vettek részt egy orvosi
felmérésben, amellyel eredetileg a norvég nemzeti ráknyilvántartást
akarták fejleszteni. A résztvevők vagy rákbetegek voltak, vagy olyan
premalignus (rákot megelőző) állapot alakult ki náluk, amely később
rákká fejlődhet. A tanulmányban részt vevő alanyokkal egy
pszichológiai tesztet is elvégeztek, hogy megállapítsák,
szoronganak-e, s ennek eredményei alapján a kutatók arra jutottak,
hogy a legszorongóbbak között 25%-kal nagyobb valószínűséggel
alakultak ki olyan abnormális sejtek, amelyek a későbbiekben rákká
alakulhatnak.{17}
Kevesebb adat áll a rendelkezésünkre a félelem és a szorongás
konkrét vizsgálatával kapcsolatban, az orvosi irodalomban azonban
szép számmal találhatók olyanok, amelyek a „stressz” és a rák
kiértékelésével foglalkoznak – ahogy pedig azt már korábban
megállapítottuk, az amygdala nem tud különbséget tenni stressz és
félelem között. Legyen ez munkával kapcsolatos stressz, stressz egy
szerettünk elveszítése miatt, válás okozta stressz, a kiürült fészek
miatti vagy a magányból adódó stressz, pénzügyi stressz, stressz
amiatt, hogy nem törődünk megfelelően magunkkal, stressz egy
diagnózis miatt, vagy az afelett érzett stressz, hogy egy barlangi
medve kerget – az agy ősi területe mindenképpen
„FENYEGETÉSKÉNT” értelmezi azt. Ez pedig stresszreakciót vált ki.
Mivel olyan sok mellrákkal diagnosztizált beteg van meggyőződve
arról, hogy a stressz okozta a betegségét, a kutatók ezt az
összefüggést külön tanulmányozták, és a rák és az élet
stressztényezői közötti kapcsolatokat keresték. Egy, a Psychotherapy
and Psychosomatics című lapban megjelent finn esettanulmány 87
mellrákos beteg életét vizsgálta meg, és azt a következtetést vonta
le, hogy ezek az emberek a betegség kialakulását megelőző hat év
során jelentősen több stresszes életeseményt, veszteséget és nehéz
élethelyzetet éltek át, mint a teljes népességre vonatkozó statisztikai
átlag. A tanulmány azoknál a mellrákos betegeknél számolt be
túlélési előnyről, akiknek az élete kevésbé volt stresszes, mint a
diagnózist megelőzően. Mivel azonban a tanulmány kis csoportot
vizsgált, korlátozott lehetőséget ad általános következtetések
levonására.{18}
Egy nagyobb, a Cancer Detection and Prevention című lapban
közreadott lengyel esetkontroll-tanulmányban 257 olyan mellrákos
beteget kérdeztek ki, akik 1993 és 1998 között műtéten estek át. Az
összehasonlító kontrollcsoport 565 rákmentes személyből állt. A
tanulmány készítői azt a következtetést vonták le, hogy azoknál a
mellrákos betegeknél, akik jelentősen stresszesebb életeseményeken
mentek keresztül, mint mások, 3,7-szer nagyobb valószínűséggel
alakult ki a mellrák.{19}
Úgy néz ki, hogy egy ennél is kiterjedtebb tanulmány is ezt az
összefüggést erősíti. Az American Journal of Epidemiology című
lapban megjelent tanulmány 10  808 nőnél vizsgálta a stresszes
életesemények és a mellrák közötti kapcsolatot a híres finn
ikercsoport-felmérésből (Finnish Twin Cohort), és arra az
eredményre jutottak, hogy azok, akik az első felmérést megelőző öt
évben stresszes életeseményeken mentek keresztül, hajlamosabbak
voltak arra, hogy mellrák alakuljon ki a szervezetükben a megfigyelt
tizenöt év alatt, különösen, ha a stressztényezők között szerepelt a
házastárs, egy közeli rokon vagy barát halála. A mellrák és a válás,
vagy a házastársak különköltözése között is találtak összefüggést.{20}
 A tudományos világban nem mindenki ért egyet abban, hogy a
stressz valóban hajlamossá teszi-e az embereket a rákos
megbetegedésekre. Néhány adat alátámasztja ezt, míg mások
cáfolják. Dr. Polly Newcomb, a seattle-i Fred Hutchinson
rákkutatóközpont rákmegelőzési programjának vezetője eltökélte,
hogy választ talál kifejezetten erre a kérdésre. Képzett
kérdezőbiztosok segítségével készített interjút rákos nőkkel (és
kontrollcsoportként egészséges nőkkel is) arról, hogy az életükben
milyen stresszes életesemények előzhették meg a rákdiagnózist; a
felmérésben közel 1  000 alany vett részt. A kérdések az alábbi
témakörökre irányultak: veszítették-e el szerettüket; házasodtak-e,
illetve elváltak-e; elveszítették-e az állásukat vagy nyugdíjazták-e
őket; tönkrementek-e anyagilag.
Az eredmények magukért beszéltek. Nem volt összefüggés az
általuk megemlített és a diagnózist megelőző öt év során átélt
stresszes életesemények és a mellrák diagnózisa között.{21}
A kritikusok azonban nem hitték el ezt. Azzal érveltek, hogy
Newcomb tanulmánya a stressztényezőket felmérte ugyan, magát a
stresszt azonban nem. A kutatóorvos maga is belátta, hogy ebben
igazuk van. Abból a valójában érthető feltevésből indult ki, hogy a
stresszes életesemények azonosak a stressz pszichológiai
élményével – az „üss vagy fuss” stresszreakcióval. A stresszes
életesemények felmérését egyfajta pótléknak használta ahelyett, ami
a testben esetleg történhetett, a történéseket magukat azonban
konkrétan nem mérte fel.
Logikusan feltételezhetjük, hogy ha valakinek az életében fennáll
valamilyen stressztényező, az több félelemhez és stresszreakcióhoz
vezet, ami hajlamosabbá teheti őt a rákos megbetegedésekre. Az
egyes emberek azonban nagyon különbözően kezelik a stresszt. Ha
engeded, hogy a félelem tanítson, és hagyod, hogy rávilágítson arra,
amit meg kell gyógyítanod az életedben, akkor a stresszes
életesemények még el is lazíthatják az idegrendszert, hiszen valahol
mélyen tudod, hogy mindettől fejlődsz. A tanulmányokban nem
könnyű kiszűrni ezt a fajta tanult reakciót. Lehet, hogy az egyik
ember pszichológiailag nyugodt marad egy-egy borzalmas
stressztényező hatására, és a testét lazító reakciók uralják, míg
mások megijednek, és egy-egy, a többiek által stresszmentesnek ítélt
esemény következtében is elárasztják a stresszreakciók.
Végül is nem könnyű a stressz pszichológiai élményét mérni,
amikor olyan stressztényezőket becsülnek meg, amelyek azelőtt
érték az alanyt, hogy bevonták volna a tanulmányba. Hacsak nem
kérsz fel idejekorán rákmentes alanyokat arra, hogy klinikai
vizsgálatokon vegyenek részt, és veszed rá őket a tudatos
monitorozásra, majd követed őket nyomon hosszú időszakokon át,
hogy kiderüljön, kialakul-e náluk rákbetegség, nehéz egyértelmű
adatokat gyűjteni, amelyek olyan általános kijelentéseket tesznek
lehetővé, mint hogy „a stressztényezők rákot okoznak”. Azt a
következtetést azonban levonhatjuk, hogy maga a konkrét
stresszélmény valóban megnövelheti a megbetegedés kockázatát,
bár lehet, hogy az, ahogyan megéled az élet stresszes eseményeit,
jobban meghatározza a tested fiziológiai reakcióit, mint a stresszes
életesemény maga. Talán ha engeded, hogy a félelem elősegítse
érzelmi, mentális és spirituális gyógyulásodat, a stresszes
életesemények nem feltétlenül tesznek hajlamosabbá az
egészségügyi problémákra. A stresszes életesemények talán –
ahelyett, hogy leromláshoz vezetnének – nyitottabbá tehetnek, és
ezáltal még javulhat is az egészségi állapotod. Ilyen változókat
nagyon nehéz laboratóriumi körülmények között tesztelni, ami
megmagyarázhatja, hogy miért ilyen vegyesek a félelemmel és a
rákkal kapcsolatos adataink.

AZ IMMUNRENDSZER ÉS A RÁK

Amikor Leonard felesége 42 éves korában belehalt a szülésbe, egy

hároméves kisgyerekkel és egy újszülöttel hagyta magára a férjét.
Kedden még boldog házas és jövendőbeli apuka volt, szerdán pedig
már özvegy és egyedüli szülő, aki teljes állásban dolgozott, így aztán
nem jutott ideje sem a gyászra, sem a gyereknevelésre.
Pániktempóban felvett egy teljes állású dadát, miközben a
munkahelyén azon igyekezett, hogy ne csapjanak át a feje felett a
hullámok.
A főnöke először együtt érző volt, és felajánlotta neki, hogy
vegyen ki valamennyi szabadságot, hogy rendbe jöjjön, és hogy
tegye azt, amire szüksége van ahhoz, hogy felépüljön az őt ért sokk
után. Amint azonban újra munkába állt, máris érezte a vele szemben
támasztott elvárások nyomását, és tudta, hogy nem áll még egészen
készen erre. Nem voltak olyan jók az eredményei, mint általában,
nem tudott úgy koncentrálni, és fiatalabb, okosabb és tanultabb
kollégák versengtek a pozíciójáért. Az ösztönei azt súgták, hogy
veszélyben van az állása, és amint később kiderült, nem is tévedett.
A felesége halála után hat hónappal elveszítette az állását. Ez után
fél évvel tüdőrákot állapítottak meg nála. Leonard meg van győződve
róla, hogy az amiatt ránehezedő stressz, hogy meghalt a felesége,
hogy egyedül maradt a gyerekneveléssel, majd az állását és ezzel
együtt a pénzügyi biztonságát is elveszítette, hozzájárult a
diagnózishoz.
 A találkozásaim alapján elmondhatom, hogy nem ő az egyetlen
rákbeteg, aki így érez. De a stressz, a félelem és a szorongás okozza
konkrétan a rákot? Ahhoz, hogy oksági viszonyt állíthassunk fel
közöttük, olyan biológiai mechanizmusokra van szükségünk,
amelyek elfogadhatóan megmagyarázzák, hogy bizonyos érzelmek,
mint például a félelem és a szorongás, hogyan tehetnek
hajlamosabbá valakit a rákbetegségre. A kutatók által leggyakrabban
alapvetésként használt ilyen mechanizmus az immunrendszer
elnyomása, amit a félelem vagy a szorongás által kiváltott
stresszreakció okoz. Ilyen érzelmekkel telítve a szimpatikus
idegrendszer stimulálása negatív hatással van a rákkal küzdő
nyirokszövetre, és elnyomja a rákos sejteket természetes módon
kiütő sejtaktivitást.{22}
Ha érzelmileg félelemmel és szorongással reagálsz egy
stressztényezőre, az agy megbolondul a stresszreakciótól, és ezáltal
gyengíti az immunrendszert. Ilyenkor a test tumor elleni
védekezőrendszerei legyengülnek. A testünk végtére is mindennap
ki van téve a környezetünkben lévő karcinogéneknek, és
rendszeresen fejlődnek ki kósza ráksejtek a szervezetünkben. Ha az
immunrendszerünk egészséges, valamelyik ősi módszerrel a három
közül gyorsan és hatékonyan – jóval azelőtt, hogy egy tumor
kifejlődhetne – felismeri és elpusztítja ezeket az elszabadult
sejteket. Az immunsejtek feladata első körben az, hogy
megakadályozzák a külső kórokozók, hatóanyagok bejutását a testbe.
Ha a rákkeltő anyagok mégis betörnek valahogyan, az abnormális
sejteket vagy meg lehet javítani, vagy a gyilkos T-sejtekre lehet
bízni, hogy kiiktassák őket.{23}
Egyszerűen hangzik, igaz? A figyelmen kívül hagyott és kezeletlen
félelem és szorongás azonban legyengíti az immunrendszert és a
test öngyógyító képességét.
Vagy talán mégsem. Bár a kutatók régóta hisznek ebben a
magyarázatban, az újabb adatok azt sugallják, hogy talán nem is
olyan egyszerű ez a kérdés. Számos bizonyítékunk van arra, hogy a
stresszes események összefüggenek az immunrendszer
legyengülésével{24}, a stressz és a rák közötti kapocs azonban eléggé
ellentmondásos. A National Cancer Institute jelentésében ez áll:
„Bár tanulmányokban kimutatták, hogy az olyan stressztényezők,
mint például a partner halála, a szociális elszigeteltség vagy az
orvosi egyetemi vizsgák megváltoztatják az immunrendszer
működését, az immunrendszert érő ezen változások és a rák
kialakulása közötti közvetlen ok-okozati kapcsolatra nem mutattak
fel tudományosan igazolható bizonyítékot.”
Az érzelmi stressz és a rák közötti kapcsolat biológiailag elvben
elfogadható. Csak éppen nincsenek olyan tanulmányok, amelyek
világosan megmutatnák, hogyan vezethet a stressz közvetlenül a rák
kialakulásához. Van értékelhető bizonyítékunk arra, hogy a stresszes
életesemények valóban összeköthetők az immunműködésben beállt
változásokkal.{25} Az azonban, hogy az immunrendszer elnyomása
valóban fogékonyabbá tesz-e a megbetegedésekre, már
ellentmondásosabb.{26}
Számos tanulmány utal bizonyos immunmechanizmusokra azzal
kapcsolatban, hogy a stressz hogyan tehet fogékonnyá a rákra.{27} Ha
egészséges immunrendszer kell a rák elleni harchoz, akkor logikus
gondolat, hogy azoknál, akikről tudott, hogy gyengébb az
immunrendszerük, a rák kockázata magasabb, és a bizonyítékok azt
sugallják, hogy valóban ez a helyzet.
A szervátültetésen átesett betegek immunrendszert lenyomó
gyógyszereket szednek a szerv kilökődésének megakadályozására, és
ezáltal önként gyengítik az immunrendszerüket. Náluk is jelentősen
megemelkedik a rák kockázata az átlagos lakossághoz viszonyítva.
Egy ausztrál kutatás során, melyet a Journal of the American Society
of Nephrology című lap jelentetett meg, 481 olyan vesebeültetett
beteget vizsgáltak meg, akik az ausztrál Multicenter Trial of
Cyclosporine Withdrawal elnevezésű program keretében három
különböző immunrendszer-elnyomó kezelés valamelyikét kapták.
Közülük 226 betegnél alakult ki legalább egyszer rákos daganat
sokkal nagyobb eséllyel, mint az átlagos lakosság körében. Az
átültetés utáni 20. évre 27%-uknál alakult ki rák a bőrrákos
megbetegedések kivételével, melyek a páciensek 48%-át érintették.
{28}

Az egyéb adatok azt mutatják, hogy a veseátültetés utáni rák –

nem bőrrák – kialakulása a 10. év utáni 20%-tól a 20. év utáni 30%-
ig terjed. A bőrrákos eseteket is ideszámítva ez az arány 65%-ra
növekszik. Még ha a páciens túléli is a veseleállást és a veszélyes
veseátültetést, ezeknél a betegeknél a halál okát 70%-ban okozza rák
– nem bőrrák – a túlélők között pedig, a legyengített
immunrendszer fényében, igen nehéz lehet a rák elleni küzdelem.
Azokkal összevetve, akiknek nem volt szervátültetésük, a vese-
transzplantációs betegek esetében a Kaposi-szarkóma, a limfóma, a
bőrrák és a veserák kockázata a 15-szörösére, míg a melanóma, a
leukémia, valamint a májat, az epét és a női szaporítószerveket
érintő rákmegbetegedések valószínűsége az 5-szörösére emelkedik.
Azoknak a gyakori rákos megbetegedéseknek, amelyek az átlagos
lakosságot érintik – gyomor-bélrendszer, prosztata, hasnyálmirigy
és mell – szintén emelkedik a kockázata, bár a fentieknél enyhébb
mértékben.{29}
Más betegek, például AIDS-fertőzöttek, akik szintén olyan
kezelést kapnak, amely gyengíti az immunrendszerüket, ugyanígy
nagyobb arányban kapnak rákbetegséget. Ezek jellemzően azok a
ráktípusok, amelyek fertőzésekhez köthetők, például a Helicobacter
pylorival összekapcsolt gyomorrák, a hepatitis B és C vírusokkal
összekapcsolható májrák, a herpeszvírus 8 fertőzésekhez
kapcsolható Kaposi-szarkóma, az Epstein–Barr-vírushoz
kapcsolható limfóma, valamint a humán papillomavírushoz köthető
méhnyakrák.
Ezek az adatok erősen arra utalnak, hogy ahhoz, hogy ellen
tudjunk állni a ráknak, egészséges, működő immunrendszerre van
szükségünk. Vannak azonban egyéb adatok is, amelyek zavarosabbá
teszik a képet.
Ha az érzelmi stressz rákot okozhat azáltal, hogy elnyomja az
immunválaszt, logikus a feltételezés, hogy azoknál, akik stresszes
életeseményeken mennek keresztül, például elveszítik a gyereküket,
vagy akiknek a gyermeke súlyos betegséggel küzd, növekszik a
megbetegedés kockázata. A kutatók ennek a feltételezésnek az
alapján tanulmányoztak embereket. Egy, a New England Journal of
Medicine című lapban megjelent dán tanulmányban 11  380 olyan
személynél vizsgálták a rák előfordulását, akiknek a gyereke
rákbeteg volt. A kutatók feltették, hogy ezek a szülők minden
bizonnyal pszichológiai stresszt éltek át, aminek úgy kell
megjelennie, hogy az ő esetükben magasabb a rák előfordulásának a
kockázata. Az ebben a tanulmányban vizsgált szülők azonban nem
voltak hajlamosabbak a rákbetegség kialakulására, mint az átlagos
lakosság.{30}
Egy másik dán tanulmányban, amely a Cancer című lapban jelent
meg, 21 062 olyan szülőnél vizsgálták a rák előfordulásának arányát,
akik elveszítették a gyereküket. Miután 18 éven át nyomon követték
ezeket a szülőket, a kutatók megállapították, hogy az anyáknál
enyhén emelkedett a rák előfordulási aránya, azok között az apák
között azonban, akik szintén átélték ezt a tragédiát, nem.{31}
Nem jelenthetjük ki tehát határozottan, hogy a stressz, a félelem
vagy a szorongás rákot okoz – de van arra utaló bizonyíték, hogy
előmozdíthatják a kórlefolyást. A Journal of Clinical Investigationben
közölt egyik tanulmány szerint az ilyen érzelmekkel köztudottan
összeköthető stresszhormonok, mint például az epinefrin,
közvetlenül elősegíthetik a tumor növekedését és terjedését. Ahhoz,
hogy a normális sejtek jól érezhessék magukat a testben, a
szomszédos sejtekhez kell kapcsolódniuk. Azok a sejtek, amelyek
leválnak a környezetükről, egyfajta programozott sejthalálon esnek
át. A ráksejtek azonban képesek kikerülni ezt a programozott
sejthalált, és ezáltal leválhatnak a rákos daganatokról, és bejárhatják
a testet a vér- vagy a nyirokkeringésen keresztül, és távoli helyeken
is terjeszthetik azt, rákos áttéteket okozva.
Dr. Anil Sood, a Texasi Egyetem MD Anderson Rákközpontjának
munkatársa a stresszhormonoknak kitett sejteket tanulmányozta, és
arra az eredményre jutott, hogy az ilyen sejtek is védettek voltak a
programozott sejthalállal szemben, és úgy is életképesek maradtak,
hogy nem kapcsolódtak a szomszédos sejtekhez. Sood feltételezte,
hogy ez növeli a rák terjedésének esélyét. Hogy a feltevését tesztelje,
a csapatával petefészekráksejteket ültettek be egerekbe, majd ezt
követően kis helyre bezárva tartották őket, hogy átéljék a félelem és
szorongás érzéseit. Azoknál az egereknél, akik ki voltak téve ennek
az érzelmi stressznek, gyorsabban nőttek a daganatok, mint a
többieknél.{32}
Tehát okoz a stressz rákot – vagy növeli az áttétek valószínűségét?
Ezek az adatok nem teszik lehetővé számunkra, hogy olyan
nyilvánvaló ok-okozati összefüggést állítsunk fel a félelem és a rák,
mint a félelem és a szívbetegség közé. Egy dolog azonban
vitathatatlan. Ha nem hagyod, hogy a félelem tanítson, az
legyengítheti az immunrendszeredet, és ezáltal növekszik a rák
kockázata. Ha azonban a félelem segítségével sikerül megtudnod,
hogy ki vagy valójában, pontosan ez lehet az, amit az orvos felírna
neked.

A STRESSZ ÉS A LÉGÚTI FERTŐZÉSEK

Könnyen felfedezhetjük a félelem és a betegség közötti egyéb

összefüggéseket. Tudjuk, hogy az érzelmi stressz gyengíti az
immunrendszert, tehát logikus, hogy azok a fertőző betegségek,
amelyeket normális esetben az egészséges immunrendszer legyőz,
gyakrabban előfordulnak, ha stresszes állapotban vagy. Mindenkivel
megesett már. Aggódsz a munkád miatt, vagy rettegsz, hogy az apád
belehal a szívrohamba, mely most érte, vagy éppen félsz, hogy
tönkremegy a házasságod, és akkor – BUMM! Megfázol, vagy
homloküreg-gyulladást vagy tüdőgyulladást kapsz.
Egy, a Psychosomatic Medicine című lapban megjelent ausztrál
tanulmányban 235 olyan 14-57 év közötti felnőttet vizsgáltak meg,
akik három konkrét háziorvoshoz tartoztak az Ausztrália déli részén
található Adelaide-ben, és akik – az általuk kitöltött kérdőív alapján
– kimondottan vagy nagyon stresszes, vagy majdnem stresszmentes
életet éltek. Az alanyokat hat hónapon át követték nyomon, hogy
megfigyeljék, ki betegszik meg közülük. Nem okozok nagy
meglepetést, ha elárulom, hogy a nagyon stresszes csoportnál közel
kétszer annyi megbetegedést (fejenként 2,71 az 1,56-tal szemben)
jegyeztek fel, és az ő tüneteik közel kétszer annyi ideig (29,43 nap a
15,42-vel szemben) tartottak, mint a nagyon kevés stresszt megélt
csoport tagjainál.{33}
Megvizsgálták, vajon a stressz hajlamosabbá teszi-e az embereket
a közönséges megfázásra, majd a Carnegie Mellon Egyetem kutatói a
New England Journal of Medicine című lapban jelentették meg az
eredményeiket. 420 személyt tanulmányoztak, felmérték a stressz-
szintjüket, ideértve a múltban átélt stresszes életeseményeket,
valamint az éppen akkori érzelmi állapotukat, az olyan érzelmeket
is, mint az „ijedtség”, „idegesség”, „harag” és „lehangoltság”. A
tanulmányban részt vevő 394 személyt ötféle megfázásvírusnak
tették ki, míg a fennmaradó 26 személy placebót kapott. A kutatók
megvizsgálták, hogy ki lett beteg, és ki nem; a stresszes
élethelyzetben lévők több mint kétszer akkora eséllyel betegedtek
meg, mint a többiek.{34}

A STRESSZ ÉS A KRÓNIKUS MEGBETEGEDÉSEK

Az átlagos amerikai nap mint nap ötven stresszreakciót él át, és

mivel a test természetes öngyógyító mechanizmusai a stresszreakció
alatt leállnak, ez idővel megadóztatja a testet. A vérnyomás gyakori
megemelkedése a véredények falának megvastagodását és
megrepedését okozhatja, ami károsíthatja a szerveket. A kortizol
túlzott mértékben megnöveli a zsírsav- és glükóztermelést, ami
hajlamosabbá tehet a magas vércukorszintre, és ezáltal növeli a
cukorbetegség és szövődményeinek – például látásvesztés és
veseleállás – kockázatát. A magas kortizolszint hatásai révén a
krónikus stresszreakció megnehezíti az egészséges testsúly
fenntartását, és ezáltal megnöveli az elhízás veszélyét, ez pedig
szintén növeli más egészségügyi problémák előfordulási
valószínűségét. A krónikus stresszreakciók izomfeszültséghez és
gyulladáshoz is vezethetnek, és ezáltal számos fájdalmas krónikus
állapotot és mozgásszervi megbetegedést idézhetnek elő.{35} A
krónikus stresszreakciók növelhetik továbbá a pajzsmirigy-
megbetegedések, fekélyek, az autoimmun-rendellenességek, a
rendellenes szexuális működés, a depresszió, az anorexia nervosa, a
Cushing-szindróma és a gyulladásos betegségek kockázatát.{36}
A sorozatos stresszreakciók még az öregedés folyamatára is
kihatnak. Egy harvardi tanulmányban, ahol 121  700 nővér adatait
vetették össze a már említett Nurses’ Health Study kutatásból, a
fóbiás szorongás pánikbetegség és tériszony formájában való
megjelenését mérték fel a betegeknél. A bostoni Brigham and
Women’s Hospital kutatói 5  243 negyvenkét és hatvankilenc év
közötti nőnél elemezték a felmérési eredményeket és a vérmintákat,
és arra jutottak, hogy – a leukocitatelomer-hosszt (a kromoszómák
végén található DNS-fehérjekomplexek, melyekről úgy vélik, hogy az
öregedés biológiai markerei) mérve – az intenzív fóbiás szorongás
felgyorsítja a biológiai öregedést.{37}
Bár bizonyos betegségeket nem tanulmányoztak behatóan,
valószínűsíthető, hogy a krónikus stresszreakciók minden krónikus
megbetegedést súlyosbítanak – még azokat is, amelyek biokémiai
szempontból egyértelműen magyarázhatók, mint a genetikai
rendellenességek. Az egészség optimalizálása érdekében a testnek
az idő legnagyobb részében lazító reakcióban kell lennie ahhoz,
hogy természetes betegség elleni mechanizmusai megfelelően
működjenek.

A STRESSZ ÉS EGYÉB TÜNETEK

Az érzelmi stressz nem csak a szívbetegségekre, a rákra és a krónikus
betegségekre van hatással. Stresszes állapotban a test általában
suttog, mielőtt kiabálni kezdene. A stressz gyakran olyan fizikai
tünetek képében jelentkezik, amelyek kevésbé sürgetően
veszélyeztetik az életünket – ilyen például a hátfájás, a fejfájás, a
szem fáradtsága, az álmatlanság, a fáradtság, a szédülés, az
étvágyzavarok, valamint az emésztőszervi panaszok. Gondolkodj el
az alábbi fizikai tüneteken, melyek mind lehetnek a krónikus
sorozatos stresszreakciók mellékhatásai – a test suttogva kiadott
jelzései; ezekkel figyelmeztet az esetleg kialakulóban lévő, súlyosabb
betegségekre.

ARRA UTALÓ JELEK, HOGY ESETLEG

MAGAS LEHET A STRESSZHORMONOK SZINTJE A
TESTEDBEN

1. Nem alszol jól.

A kortizolszintnek éjszakára csökkennie kell, hogy a test
ellazulhasson és feltöltődhessen. Nagyon magas
kortizolszint mellett azonban azt veheted észre, hogy még
ha egész nap fáradt voltál is, nagyjából a lefekvés idejére
újra éber leszel. Akkor aztán egész éjszaka forgolódhatsz –
másnap pedig újra kimerültnek érzed magad. A tudósok
elmélete szerint a stresszreakció által kiváltott magasabb
ACTH- és kortizolszint az éjszakai melatoninszintet is
csökkenti, és ezzel rásegít az álmatlanságra.

2. Hiába alszol, mégis fáradt vagy.

A stressz nem csak fáradtsághoz vezető álmatlanságot
okozhat; a magas kortizolszint idővel kimeríti a mellékvesét,
ami az úgynevezett „mellékvese-fáradtság
tünetegyüttesként” jelentkezhet. Ez egy olyan, a stresszel
összefüggésbe hozott állapot, amelyet a hagyományos
orvoslás csak ritkán ismer el. A krónikus stressz a
kimerültség érzéséhez vezethet akkor is, ha elengedő ideig
alszunk.

3. Hízni kezdesz – elsősorban a hasi területen – annak

ellenére, hogy helyesen étkezel és sportolsz.
A kortizol hajlamos derékban „vastagítani” az embert még
akkor is, ha különben mindent „jól” csinál. A kortizol növeli a
vércukorszintet, és ezáltal a cukorbetegség kockázatát is. A
magas glükózszint megemelkedett inzulinszintet hoz
magával, ettől pedig leesik a vércukorszinted, mire hirtelen
– igen, eltaláltad! – elkap a vad édességvágy. A szimpatikus
idegrendszer stimulálása arra késztetheti a gyomrot, hogy
egy ghrelin nevű aminosavat válasszon ki, amitől éhes
leszel, ez pedig testsúlygyarapodáshoz vezethet, különösen
akkor, ha hajlamos vagy evéssel „érzésteleníteni” magad a
negatív érzelmekkel szemben.{38}

4. Könnyen fázol meg és kapsz el egyéb fertőzéseket.

A kortizol kikapcsolja a test természetes öngyógyító
mechanizmusait, ami azt jelenti, hogy az immunrendszernek
– melyet a természet tökéletesen megalkotott, hogy
megtartsa az egészségedet – vége, és ezáltal sebezhetővé
válsz minden kórokozóval szemben, amivel találkozol.

5. Minden ok nélkül szédelegsz.

A stressz megjelenhet alkalmankénti vagy akár krónikus
szédülésként is, amit nagy valószínűséggel a vegetatív
idegrendszerben beállt – a stresszreakciók alatt kiváltott –
változások okoznak.{39} Az életjelek változásai, különösen a
légzésszám megemelkedése hiperventilációhoz vezethet,
ami átállíthatja a test sav-bázis egyensúlyát, és kihat az
idegrendszernek a cerebellum és a nyolcadik cranialis ideg
által irányított egyensúlyi és koordinációs reakcióira.{40}

6. Sokszor fáj a hátad és/vagy a fejed.

Ha a kortizolszinted tartósan magas, a mellékveséd kezd
kimerülni. Ez megemeli a prolaktinszintet, ami növeli a test
érzékenységét az olyan fájdalmakra, mint a hátfájás és az
izomfájdalmak. A túl sok kortizol túlérzékennyé teszi az
agyat a fájdalomra – annyira, hogy még a legenyhébb kis
lüktetés is felizgatja az agyi idegeket, és ezzel fejfájást okoz.

7. Nem vágysz a szexre.

Gondolj bele, hogy a kortizol az ellen-Viagra maga. Amikor a
stresszhormonok szintje magas a szervezetben, az olyan
libidóemelő hormonoké, mint a tesztoszteron, lecsökken, és
voilà… semmi.

8. Emésztőrendszeri problémáid vannak.

Az emésztőrendszerünk igen érzékeny a kortizolhoz hasonló
stresszhormonokra. A stressz gyakran vezet
emésztőrendszeri bántalmakhoz émelygés, gyomorégés,
hasgörcsök és hasmenés formájában. Az emésztőrendszerre
tett hatásról nagy valószínűséggel a stresszreakció alatt
megemelkedett mennyiségben termelődő ACTH tehet: az
ACTH-ra válaszul a gyomortartalom kevésbé hatékonyan
 ürül, ami gyomorfájáshoz és hasgörcsökhöz vezet. A
gyomorégés oka nemcsak az lehet, hogy megemelkedik a
gyomorsavszint, hanem az is, hogy a szimpatikus
idegrendszer bekapcsolódása lejjebb viszi a gyomor
fájdalomküszöbét; ezzel fokozza a gyomorégéssel járó
fájdalom érzékelését, valamint hajlamossá tesz a
gyomorfekély kialakulására.{41} A stresszreakció a gyomor
terjeszkedési képességét is korlátozza, ami izom-
összehúzódásokat stimulál a vastagbélben, ez pedig
hasmenést és bélgörcsöket okozhat.

9. Ideges és nyugtalan vagy.

A kortizol és az epinefrin idegfeszültséghez,
gyomoridegességhez és pánikhoz, sőt akár paranoiához is
vezethet.

10. Bánatos vagy.

A magas kortizolszint elnyomja a szerotonintermelést, és
egyszer csak azt veszed észre, hogy a kedélyállapotod a
szomorúság felé vette az irányt. Idővel ez orvosi értelemben
vett depresszióra is hajlamossá tehet.

Azzal a meggyőződésemmel összhangban, hogy a félelem hogyan

segíthet, létezik bizonyíték arra nézve, hogy amilyen érzéseket és
gondolatokat a stressz ébreszt bennünk, annak sok köze van ahhoz,
ahogyan aztán fiziológiailag hat ránk. Egy 2013-as TED-előadásban
Kelly McGonigal egészségpszichológus elmondta, hogy egy
tanulmány szerint azok között, akik az azt megelőző évben stresszes
életeseményeken mentek keresztül, 43%-kal emelkedett az
elhalálozás kockázata – de csak azok között, akik hittek benne, hogy
a stressz ártalmas az egészségre. Azoknál azonban, akiknek az
életében szintén szerepeltek stressztényezők, de a stresszt nem
tekintették ártalmasnak, nem emelkedett az elhalálozás
valószínűsége azokhoz képest, akiknek az életében viszonylag kevés
stressz jelentkezett.
Valójában az összes alany közül pont azoknál a stresszesen élő
embereknél volt a legalacsonyabb az elhalálozás veszélye, akik nem
aggódtak az őket ért stressz miatt!{42} Más szóval nem önmagukban a
stressztényezők betegítenek meg és tesznek szerencsétlenné. Az
ilyen eseményekről magunkban megírt történetek alakulnak
bennünk olyan negatív meggyőződésekké, amelyek aztán krónikus
és ismétlődő stresszreakciókat aktiválnak, lerövidítik a várható
élettartamunkat, és a kétségbeesésbe hajszolnak.
A kutatók extrapolálták ezeket a számokat, és azt a becsült adatot
kapták, hogy az alatt a nyolc év alatt, amíg ők a haláleseteket
regisztrálták, 182  000 amerikai halt meg idő előtt, nem magától a
stressztől, hanem attól a meggyőződéstől, hogy az rosszat tesz. Ha a
becslésük helyes, akkor a meggyőződés, hogy a stressz árt, évente
több mint 20  000 halálesetért felel, és ezzel 2013-ban a 15.
leggyakoribb halálokká vált az Egyesült Államokban. Ilyen erőteljes
hatással vannak a meggyőződéseink a testünkre. Más szóval a
gondolataink és a meggyőződéseink, nem pedig maguk a
félelemgerjesztő stressztényezők betegítenek meg minket. Ezeknek
az adatoknak a fényében az, ha úgy gondolunk a félelemre, hogy
felébreszthet, és segítheti a fejlődésünket, még túlélési előnyt is
jelenthet. A Harmadik részben a félelemgyógyítás eme lényeges
aspektusáról részletesebben is beszélünk majd.

A FÉLELEM ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS

A szabadjára engedett félelem nem csak betegséget okozhat; arra is
ráviheti a betegeket, hogy eltúlozzák az orvoshoz járást, az
orvosokat pedig arra, hogy túl sok kezelést írjanak elő.
Overdiagnosed: Making People Sick in the Pursuit of Health című
munkájukban a H. Gilbert Welch, Lisa M. Schwartz és Steven
Woloshin orvoscsoport a mai modern kocsik figyelmeztető, fel-
felgyulladó hibajelzőihez hasonlítja ezt a buzgó diagnóziskeresést.
Mivel a gépjármű-technológia igen sokat fejlődött azóta, amióta az
ember a saját garázsában bütykölhette a kocsiját, ezek a kifinomult
hibajelzők jóval azelőtt azonosíthatják a kocsi hibáit, hogy azok
befolyásolnák a teljesítményét. Ezek a hibajelzők lényegében korai
diagnózisokat állítanak fel.
Néha ez megelőzhet egy-egy komolyabb meghibásodást. Azáltal,
hogy korán azonosítunk egy problémát, elkerülhetjük, hogy az út
szélén elakadva kelljen várnunk a Sárga angyalt. És én, aki semmit
nem utálok jobban, mint lerobbanni az út mellett, értékelem a
pillanatokat, amikor ezek a kis jelzőfények segítettek elkerülnöm a
katasztrófát.
Az autószerelőm szerint azonban a korai diagnózis nem mindig jó.
Sokszor előfordult, hogy amikor elvittem hozzá az autómat, mert
bekapcsolt valamelyik jelzőfény, miután megvizsgálta, „túlzott
diagnózisnak” ítélte az ügyet. Mivel a szerelőm etikai kódexe
rendben van, ezekben az esetekben nem kért tőlem pénzt, és nem
cserélt ki egy-egy olyan alkatrészt, amit nem kellett. Elmondta, hogy
ha 1000%-os biztonságra törekszem, elvihetem a kocsimat egy olyan
átfogó átvizsgálásra-javításra, ami megelőzheti a jövőbeli gondokat.
A becslései szerint azonban a kocsim még két vagy három évig is
működhet, anélkül hogy az, ami miatt az adott hibajelző kigyulladt,
valós és konkrét veszélyként jelentkezne – ha egyáltalán valaha
jelentkezni fog.
Az egészségügyben is hasonló döntések előtt állunk. Az
Overdiagnosed szerzői szerint, ha az orvosok elég tüzetesen
megvizsgálnak minket, nagy eséllyel kiderülhet, hogy az egyik-másik
hibajelző fényünk világít. Minél jobban keresgélünk – különösen, ha
ráktesztekről van szó –, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a
végén diagnosztizálnak valamivel, ami aztán vagy okoz gondot
valamikor a jövőben, vagy nem.
Valaha régen, az emberek csak akkor igényeltek orvosi figyelmet,
amikor tüneteket produkáltak. A rutin-laborvizsgálatok és
szűrőtesztek viszonylag új keletűek. A korai diagnóziskeresés és a
megelőző beavatkozások mind a magas vérnyomással kezdődtek:
amint az orvosok rájöttek a magas vérnyomás, a szívbetegségek és a
stroke közötti összefüggésre, lépéseket tettek arra, hogy tüneteket
nem mutató személyeket is szűrjenek, és ezzel páciensekké
változtassák őket. És persze nem kérdés, hogy végeztek életmentő
szűrővizsgálatokat. Azoknál, akiknek nagyon magas a vérnyomásuk,
még ha tünetmentesek is, veszélyesen magas az esélye annak, hogy
valamilyen, az egészségükre ártalmas eseményt szenvedjenek el.
Kezeléssel megelőzhető a korai elhalálozás.
A magas vérnyomás és az ehhez hasonló diagnózisok azonban
számadatokon alapulnak. Régen a magas vérnyomást csak a komoly
esetekben – 160-nál magasabb szisztolés vagy 100-nál magasabb
diasztolés értéktől – kezelték, vagy ha ez bizonyítottan célszervi
(szem-, vese- vagy szív-) károsodással járt. Majd 1997-ben a Joint
National Committee on High Blood Pressure, egy a magas
vérnyomással foglalkozó amerikai bizottság kemény álláspontot
fogalmazott meg: erőteljesen arra intették az orvosokat, hogy még
az enyhe hipertóniával – a 140/90-es értéket épphogy meghaladó
vérnyomással – küzdő egyéneket is kezeljék akkor is, ha célszervi
károsodásra nincs bizonyíték. Ez az egyetlen változás azt jelentette,
hogy hirtelen további 13 millió amerikait minősítettek
vérnyomáscsökkentő kezelésre „jogosulttá”.{43}
De ki dönti el, hogy milyen számadatok tesznek normálissá vagy
abnormálissá? És itt válnak a dolgok tetszőlegessé – és potenciálisan
veszélyessé. Mivel az orvosoknak van kalapácsuk, és náluk minden
nagyon hajlamos tűnek kinézni, kialakult egy tendencia, miszerint
folyamatosan lejjebb szorítják az olyan, számokon alapuló
diagnózisok határértékeit, mint a hipertónia, a cukorbetegség, a
magas koleszterinszint és a csontritkulás. Ennek eredményeképpen
növekszik a tünetmentes, mégis diagnosztizált – és kezelt – egyének
száma, anélkül hogy az ezen betegségek következtében beállt
halálesetek száma mindeközben jelentősen csökkenne. Sok betegben
a korai diagnózis és korai beavatkozás, mely a hosszú távon esetleg
bekövetkező eseményeket hivatott megelőzni, a védelem, a
biztonság és akár a gondoskodás érzését kelti. A több diagnózis
azonban több kezelést jelent, ez több ebből eredő komplikációt, ami
pedig több orvosi eredetű egészségkárosodást okozhat – és mindez
olyan gyógykezelések miatt, amelyek segíteni lettek volna
hivatottak.
Betegként bekerülni az egészségügyi rendszerbe nem minden
körülmények között jelent teljességgel jótékony folyamatot, hiszen
fennáll az orvosi műhiba kockázata. Nem szívesen beszélnek erről,
de ha az orvosi műhiba külön tételként szerepelne a halálokok
listáján, az Egyesült Államokban a harmadik helyen, rögtön a
szívbetegségek és a rák mögött szerepelne a gyakoriságát tekintve.
Az amerikai általános egészségügyi és humánellátási felügyeleti
szerv 2010-es jelentésében az áll, hogy évente mintegy 180  000
haláleset tudható be az orvosi műhibáknak.{44} Az Institute of
Medicine széles körben idézett 1999-es jelentése, miszerint „tévedni
emberi dolog”, konzervatívabb becslésekkel szolgált: e szerint a
dokumentum szerint évente 98  000 ember hal meg kórházi
tévedések miatt (ezzel az adattal a 6. helyet foglalja el a leggyakoribb
halálokok listáján).{45} Nem olyan régen, 2013-ban a Journal of Patient
Safety című lapban közreadott éves jelentés szerint 210 000-400 000
korai haláleset volt olyan orvosi műhiba eredménye, amely
megelőzhető lett volna.{46} Lehet, hogy ezek a számok még
magasabbak lennének, ha azokat az eseteket is belevennénk,
amelyek nem kórházi viszonyok között történtek, és amelyekről
gyakran nem is készül jelentés. Ha nagyon leegyszerűsítjük, az a
félelem, amely arra buzdít, hogy agresszíven védjük az
egészségünket, még betegebbé tehet.
A félelem különösen fontos szerepet játszik, amikor a rákról van
szó, mely a kutatások szerint Amerikában a legrettegettebb
betegség.{47} A rákfóbia, avagy a ráktól való rettegés viszonylag új
jelenség, és jelentős lépésekre vezetett az orvoslásban azáltal, hogy
olyan kutatásokat indított el, melyek eredményeképpen bizonyos
típusú rákmegbetegedésekre gyógyírt találtak. A rákdiagnózis és
rákkezelés terén elért eredményeket mégis beárnyékolja a
túldiagnosztizálás és a túlkezelés.
Egy, a Journal of the National Cancer Institute című lapban
megjelent kutatás szerint a mammográfiával kimutatott mellrákos
esetek 25%-a, a tüdőszűrésen és köpetelemzésen kiszűrt tüdőrákos
esetek 50%-a és a PSA (prosztataspecifikus antigén) -meghatározás
alapján diagnosztizált prosztatarákos esetek 60%-a
túldiagnosztizált. A tanulmány szerzői olyan diagnosztizált
„rákként” határozzák meg a túldiagnosztizálást, „mely egyébként
nem okozna sem tüneteket, sem halált”. Ez nem egyenlő a téves
diagnózissal, ami arra utal, hogy a patológus hibázott, miközben a
mikroszkóp alatt lévő mintát vizsgálta. A túldiagnosztizálás azt
jelenti, hogy rák ugyan létezik, de orvosi szempontból lényegtelen –
azaz ha nem kezelik, akkor vagy spontán visszavonul (tudjuk, hogy
történik ilyesmi), vagy a beteg belehal valamilyen egyéb betegségbe,
mielőtt még a rák problémát okozhatna. Túlságosan gyakori, hogy a
túldiagnosztizált „betegségre” olyan orvosilag szükségtelen
kezeléseket írnak elő, melyek visszavetik a beteg életminőségét – ide
tartoznak a radikális műtétek és az olyan kezelések, mint a sugár-
vagy a kemoterápia, amelyek közismerten egyéb jövőbeni
rákmegbetegedések kialakulására tesznek fogékonnyá. A szerzők
azzal zárják a tanulmányt, hogy „míg a korai diagnózis segíthet
néhányaknak, kétségtelen, hogy másoknak azonban árt”.{48}
Régebbi, az 1980-as években készített kutatások szerint a
mammográfiás szűrés mintegy 25%-kal csökkentette a mellrák
miatti halálesetek számát. A betegségmegelőzéssel foglalkozó U. S.
Preventive Services Task Force frissebb becslése alacsonyabbra,
körülbelül 15%-ra teszi ezt a csökkenést.{49} Ezek a számok azonban a
betegség lefolyásával kapcsolatos elavult feltételezéseken alapulnak.
Az Overdiagnosed szerzői szerint minden 2000 mellrákszűrésre
behívott nő közül egy mellrákból adódó halálesetet lehet kivédeni tíz
év leforgása alatt, miközben tíz olyan egészséges nő, akiknél a
betegség soha nem mutatott volna tüneteket vagy okozott volna
halált, a korai diagnózis miatt szükségtelenül előírt kezeléseken
megy keresztül.{50}
Egy norvég tanulmányban összehasonlítottak 109  748 olyan nőt,
akik csak hatévente jártak szűrésre, 119  472 olyan nővel, akiket
minden második évben szűrtek, és arra az eredményre jutottak, hogy
abban a csoportban, akik több mammográfiás vizsgálaton vettek
részt, 22%-kal magasabb volt az aránya az invazív mellrák
diagnózisának, mint a ritkábban vizsgált csoportban. Mivel
magyarázható ez? A norvég kutatók arra következtettek, hogy a több
vizsgálat több olyan invazív mellrákos esetet talált, amelyek, ha
kezeletlenül hagyják őket, maguktól eltűntek volna. Más szóval,
akármilyen sokkoló is ez, néhány invazív emlőrákos megbetegedés
spontán megoldódott volna, ha nem mutatják ki.{51} A
túldiagnosztizálással és a túlkezeléssel kapcsolatos aggodalmakra
reagálva a U. S. Preventive Services Task Force 2009 novemberében
változtatott a javaslatain. Az új irányelvek szerint már nem ajánlják
a szűrést az alacsony rizikócsoportba tartozó nőknek 50 éves kor
alatt, illetve 75 éves kor felett, és a szűrési ajánlásba beleeső
korosztály számára sem évente, hanem kétévente. Azt sem
javasolták, hogy a pácienseknek megtanítsák, hogyan vizsgálják
tapintással a saját mellüket.{52}
A prosztatarákkal kapcsolatos adatok ennél is
ellentmondásosabbak. A prosztatarák annyira gyakori, hogy sok férfi
nem is tudja, hogy érintett. Egy tanulmányban leírják, hogy egy
detroiti patológuscsoport 525 olyan férfi prosztatáját vizsgálta meg,
akik nem prosztatarákban, hanem valamilyen balesetben haltak
meg. Életükben egyiküknél sem diagnosztizáltak prosztatarákot, de
a húszas éveikben járók esetében 10%-ban találtak ilyen
megbetegedést a patológusok. Azoknál pedig, akiket a hetvenes
éveikben ért halálos baleset, a prosztatarák 80%-os arányban fordult
elő.{53} Ha ennek a sok idős férfinak mind volt prosztatarákja, de
összességében csak a férfiak 3%-a hal bele a betegségbe, akkor itt
valami nem stimmel.
 Ahogyan a mellrák korai diagnosztizálása, úgy a prosztatarák
korai, PSA segítségével történő kimutatása sem változtat a késői
stádiumú rákos halálesetek arányán. Sőt, amikor 1975-ben a PSA-
szűrés elkezdődött, kétmillióval több férfit diagnosztizáltak
prosztatarákkal.{54} Az Overdiagnosed című könyvben H. Gilbert
Welch ezt a következtetést vonja le: „A kapott adatok alapján végzett
becsléseim szerint minden férfira, aki olyan szerencsés, hogy a
szűrésnek köszönhetően nem hal bele a prosztatarákba, jut mintegy
30-100 olyan, aki a túldiagnosztizálás és a felesleges kezelések miatt
szenved. Én ezt nem tartom túl jó szerencsejátéknak.” Egy, a The
New York Timesban megjelent cikkben, melynek a címe The Great
Prostate Mistake (A nagy prosztatatévedés) Richard Albin, a PSA-
szűrés feltalálója hasonló kijelentést tesz: „A szűrés körülbelül
annyira hatékony, mint feldobni egy érmét. Amint azt már évek óta
próbálom tisztázni, a PSA-szűrés nem képes kimutatni a
prosztatarákot, és ami ennél is fontosabb, nem tud különbséget
tenni a prosztatarák két típusa között – aközött, amelyik halálos, és
amelyik nem az.”{55} Az orvoslás szerencsére végül felismerte ezt a
hatalmas prosztatatévedést. 2012 májusában a U. S. Preventive
Services Task Force végre kimondta, hogy tünetmentes férfiaknak
nem javasolja a rutinszerű PSA-szűrést.
Az adatokat elemezve az embernek muszáj elgondolkodnia azon,
hogy vajon félünk-e annyira attól, hogy esetleg nem vesszük észre az
egészségünkre potenciálisan leselkedő veszélyeket, hogy emiatt a
félelem miatt túl sok mindent teszünk védekezésképpen. Igen,
csodálatos, hogy az a sok technológiai vívmány a rendelkezésünkre
áll. Minden egyes orvosnak, akit ismerek, számos sztorija van arról,
hogy egy szűrővizsgálat hogyan mutatott ki idejekorán egy
potenciálisan halálos betegséget, és mentette meg a beteg életét. Ha
az a bizonyos beteg te vagy, vagy egy szeretted, úgy látod, hogy
megéri a sok-sok szűrés. De ha nem vagyunk képesek objektíven
elemezni az ilyen szűrővizsgálatok kockázatait és a lehetséges
kimenetelét, a félelmünk miatt félrekezelhetünk és félrekezelhetnek
annak ellenére, hogy a legjobb szándékkal szeretnénk gyógyítani és
gyógyulni.
Sokan annyira félnek attól, hogy betegek lesznek és meghalnak,
hogy ha egy orvos felajánlja nekik egy potenciálisan halálos
betegség szűrővizsgálatát – vagy akár egy olyan egészségügyi
állapotét, amely halálos betegséghez vezethet, mint például a magas
vérnyomás, a cukorbetegség vagy a magas koleszterinszint –,
gondolkodás nélkül élnek a lehetőséggel. Úgy gondolják, hogy a több
orvoslás jó orvoslás. Az orvosok nagy többsége ugyanígy
gondolkodik. Orvosokként az a vágy hajt minket előre, hogy a világ
gyógyító erői legyünk. A szándékaink tiszták, de annyira félünk
attól, hogy hibázunk, hogy néha hagyjuk, hogy a félelem vezessen
minket, és ezért túl sok vizsgálatot írunk elő, túl sok gyógyszert
írunk fel, túl sok kezelést hajtunk végre, és akkor is közbelépünk, ha
talán helyesebb lenne a „várjunk egy kicsit, és meglátjuk”
megközelítés. És egyszerűen nem tudjuk, hogy mikor kell feladni
vagy akár hagyni meghalni valakit, ahelyett hogy újra- és újra- és
újraélesztenénk.
Mind az orvosoknál, mind a betegeknél a halálfélelem motiválja
ezt. Nem vagyunk jóban a halállal, különös tekintettel a korai vagy a
váratlan halálesetekre. A halállal harcolni akarunk, nem pedig
elfogadni, és ez a hatalmas félelem táplálja a teljes egészségügyi
rendszerünket. Ez viszonylag új keletű jelenség. Az orvosoknak
régen sokkal kevesebb technológiai eszköz állt rendelkezésükre, azaz
a legtöbb betegséget csak erősítő italokkal, reménnyel és annak a
személynek a szeretetével gyógyították, aki ott ült a betegágy
mellett, és letörölgette a lázas verítéket. Ma, a technológia korában
még az olyan végelgyengült állapotban lévő 90 éveseket is kezeljük,
akiket már csak gépekkel lehet életben tartani. A kezeletlen félelem
szó szerint nemcsak belülről támadja az egészségünket, hanem a
külvilág felől is.

A JÓ HÍR

És most vegyél egy mély levegőt…

És ne hagyd, hogy megijesszenek ezek az adatok. Hagyd inkább,
hogy felébresszenek! Nem kell, hogy tehetetlennek érezd magad,
amikor félsz, mert igenis tehetsz valamit annak érdekében, hogy a
félelem segítségével fejlődhess és gyógyulhass. Azt nagyon fontos
megérteni, hogy a félelem sok formája éppen olyan kockázati
tényezőként jelentkezhet az egészségünkre nézve, mint a dohányzás
vagy a nassolás, vagy ha mozgásszegény életet élünk, de azt is
tudnunk kell, hogy nem szabad kerülni a félelmet; bele kell dőlni!
Kulturális szempontból kell teljesen új kapcsolatot kialakítanunk a
félelemmel – olyat, ami megengedi, hogy ébredési lehetőségként
használjuk a félelmet, és helyes viszonyt alakíthassunk ki a
bizonytalannal, békét köthessünk a mulandósággal, és hagyhassuk,
hogy ellazuljon az idegrendszerünk – még a viszontagságok
közepette is. Ilyenkor a testünk teljes mértékben kihasználhatja a
saját öngyógyító kapacitásait. A könyv Második része segít
megtenned az első lépést a félelemmel való kapcsolatod átalakítása
felé, hogy az felébreszthessen, ahelyett hogy uralja az életedet.
Őszinte beszélgetéssel kezdjük a félelem természetéről – hogyan
különböztethetjük meg azt a félelmet, amely megvéd minket,
honnan ered a félelem, és hogyan használhatjuk fel a saját spirituális
fejlődésünk érdekében. Ezután beleássuk magunkat négy olyan
kulturális meggyőződésbe, amelyeken a félelmeink alapulnak, és
megnézzük, hogyan gyúrhatjuk át ezeket a meggyőződéseket a
bátorság nyersanyagává. A Második rész végére remélhetőleg új
szemmel tekintesz majd a világra; olyan szemmel, mely lehetővé
teszi, hogy jelzőoszlopként használd a félelmet az utadon, mely
egyenesen a saját igaz célodhoz vezet.
 3. FEJEZET

A FÉLELEM ÉSZLELÉSE

Bárcsak ahelyett hogy levadásznánk és megölnénk,

megtanulnánk befogni és meglovagolni azokat a pillangókat,
amelyek minden olyan ember zsigereiben verdesnek a
szárnyaikkal,
akik a semmiből próbálnak valami különlegeset létrehozni!
JONATHAN FIELDS

A Gyógyulás gyógyszerek nélkül című könyvemhez kapcsolódó

előadássorozat közben 2013 júniusában éppen egy kölcsönautóban
hajtottam Chicagóból egy Indianában tartandó eseményre, ahol 300
rákos beteghez kellett szólnom. Százöt kilométer per órás
sebességgel haladtam az országúton, zenét hallgattam, boldog és
nyugodt voltam, és hálás a lehetőségért, hogy azt csinálhatom, amit
szeretek. Élveztem a jelen pillanatot. Ha nyomon tudtam volna
követni az idegrendszeremben zajló folyamatokat, gyanítom, hogy
lazító reakciót figyelhettem volna meg, ahol a paraszimpatikus
idegrendszerem dominál, a természetes öngyógyító
mechanizmusaim pedig teszik a dolgukat.
Aztán egy másodperc töredéke alatt valahonnan a semmiből egy
azonosítatlan fémdarab szakadt le egy másik kocsiról, és egyenesen
az én kocsim felé repült. A váratlan úti szemét mindkét bal oldali
kereket kiszúrta, amitől a jármű annyira megdőlt balra, mintha fel
akarna borulni.
 Elöntött a félelem, és éreztem az elektromos forróság hullámait,
amint az „üss vagy fuss” reakciók beindultak. Ha monitoros
műszerekre lettem volna kötve, a kutatók biztosan kimutatták volna,
hogy magas a kortizol-, az epinefrin- és a norepinefrinszintem, és
azt is észrevették volna, hogy a szívverésem és a légzésem
felgyorsult, a pupilláim kitágultak, a vércukorszintem
megemelkedett, és vér áramlott a nagy izomcsoportjaimba, ami erőt
adott ahhoz, hogy gyorsan levezessem a sérült kocsit a forgalmas
főútról, ahol valóban veszélyben volt az életem.
Az energialöket és a fókuszált figyelem segített megragadnom a
kormányt és biztonságosan az út szélére navigálnom a kocsit,
anélkül hogy nekem jöttek volna, vagy én mentem volna neki
másnak. Akkorra a testem már nem volt veszélyben, tehát egy ideális
világban az engem figyelő-mérő kutatók észlelték volna, hogy 90
másodperc elteltével a stresszhormonszintjeim csökkenni kezdenek,
az életfunkcióim stabilizálódnak, az idegrendszerem homeosztázisát
pedig visszaállítja az éppen irányító paraszimpatikus
idegrendszerem.
De sajnos nem ez történt. Ahogy ott ültem és reszkettem a
testemet átmosó epinefrinhullámtól, a képzeletem elszabadult, és az
elmém elkezdett elméleteket gyártani mindarról, ami most
elromolhat.
Íme, a fejemben lejátszódó gondolatmenet:

Lekésem az előadásomat, és mindenki dühös lesz rám. Csalódást

okozok az eseményszervezőnek és mindazoknak a rákos
betegeknek, akik rám várnak, hogy megjelenjek a színpadon. A
barátnőm, aki kölcsönadta az autóját, mérges lesz rám, hogy
kiszúrtam a kerekeit, és lerobbant miattam. Mindenki azt fogja
 gondolni, hogy megbízhatatlan vagyok, és nem lehet számítani
rám. Azt sem tudom, kit hívjak fel, mivel a táskámat ellopták
Miamiban, és abban volt az AAA-kártyám az autómentők
telefonszámával. Itt ragadok ezen az országúton éjszakára a
fagyban, fűtés és üzemanyag nélkül. Az is lehet, hogy ezt a
sebezhető helyzetemet kihasználva megtámad valami őrült.
Ráadásul ezek után senki nem fog felkérni arra, hogy ilyen
eseményeken felszólaljak.

A félelem első hulláma, ami átcsapott rajtam, az volt, amit én „igazi

félelemként” definiálok, mert az a félelem cselekvésre késztet, és
megmentheti az életedet. Amikor az autó irányíthatatlanná vált, és
én próbáltam biztonságosan levezetni az útról, valóban
életveszélyben voltam, és a stresszreakció helyénvaló volt. Azokat a
másodlagos félelmeket azonban, amelyek akkor törtek rám, amikor
már biztonságban voltam, „hamis félelmeknek” nevezem. Ezek a
félelmek csak általam kitalált történetek voltak, képzeletbeli
aggodalmak szüleményei, amelyek vagy megtörténnek majd, vagy
nem. Segítettek valamiben ezek a képzeletbeli félelmek? Segítettek
elkerülni bármilyen negatív kimenetelt? Nem. Semmivel sem
változtathattam azon a tényen, hogy lerobbantam az út szélén,
miközben 300 ember várja az előadásomat egy 80 kilométerre lévő
előadóteremben. Míg az igazi félelem, mely lehetővé tette, hogy
biztonságosan lejussak az útról, megvédett, a hamis félelemben
gyökerező gondolatok csak ott tartottak a stresszreakcióban
megrekedve. Ilyen állapotban szinte lehetetlen kreatív megoldásra
jutni. Túl buzgón próbálod kivédeni a veszélyt, és ezért képtelen
vagy felmérni a potenciális jövőbeni lehetőségeket, és nyugodtan
agyalni a megoldásokon. Azt pedig már láttuk, hogy az ismétlődő
stresszreakciók hányféle módon lehetnek károsak az egészségre.
Mivel a hamis félelem spiráljai, amelyeket én is átéltem, gyakran
úgy törnek ránk, hogy észre sem vesszük, először bennem sem
tudatosodott, hogy az egyetlen igazi, életmentő félelem hogyan
eredményezett olyan helyzetet, amely egy tucat hamis félelmet
váltott ki. Amint megértettem, hogy mi történik, azonnal
lemerültem egy rövid, lazító reakciót előidéző meditációba, hogy le
tudjam nyugtatni az idegrendszeremet, és ezáltal újra tudjam
indítani. Ez a gyakorlat elvett pár percet, tehát még közelebb
kerültem ahhoz, hogy lekéssem az előadásomat. Az idegrendszerem
lenyugtatása azonban elengedhetetlen volt ahhoz, hogy kritikusan
felmérhessem a helyzetet, és úgy összpontosíthassam a
képzelőerőmet, hogy az kreatív megoldásokkal álljon elő, ahelyett
hogy képzeletbeli negatív kimeneteleket talál ki.
Ebben a nyugodt állapotban már képes voltam rá, hogy
lenyomozzak egy vészhívószámot, és vontatókocsit hívjak. Az is
eszembe jutott, hogy felhívjam a barátnőmet és az
eseményszervezőt, hogy esetleg valamelyikük tud-e segíteni rajtam.
A barátnőm felhívta a férjét, aki autóba szállt, hogy értem jöjjön
Indianába, hogy levezényelje a javítást, miközben én arra
koncentrálhattam, hogy hogyan tartsam meg az előadásomat. Az
összes telefonhívás után még egy órába telt, mire a vontató
megérkezett – tehát volt időm lehiggadni és meditálni, mivel már
semmi mást nem tehettem az események felgyorsítása érdekében.
Ha légzőgyakorlatokat végzek, és a jelen pillanatra összpontosítok,
elháríthatom a hamis félelmet. Abban a pillanatban azonban, amikor
a jövőre gondoltam, megint félni kezdtem. Mivel tudtam, hogy már
mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy időben odaérjek az
előadásomra, folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra,
hogy megnyugodjak. Kevésbé féltem, amikor odafigyeltem, és a
jelenben tudtam maradni, és átadtam a helyzet irányítását egy
nálam nagyobb erőnek.
Végre megérkezett a vontató! A sofőr kedves, nagydarab fickó volt,
és aranyosan mosolygott rám, amikor elmeséltem neki, hogy mi
történt.
– Szálljon be, drága! – mondta.
Miután leadtuk a lerobbant kocsit a műhelyben, ahol már ott várt
a barátnőm férje, a sofőr azt kérdezte tőlem:
– Nem kellene most előadást tartania?
Mosolyogva mondta, hogy már véget ért a műszakja, és
felajánlotta, hogy egy rövid kitérővel elvisz a művészeti központba,
ahol az előadásom lesz. Elárasztott a megkönnyebbülés.
Az úton odafelé a srác, akit magamban „Vontatóangyalnak”
kereszteltem el, megkérdezte, hogy miről fogok beszélni.
Elmondtam neki, hogy rákbetegeknek tartok előadást arról, hogyan
optimalizálhatják a gyógyulási esélyeiket. Vontatóangyal szeme
könnybe lábadt, és az apjáról kezdett mesélni, a legjobb barátjáról,
akivel minden áldott nap találkozott egészen addig, amíg 5 évvel
azelőtt bele nem halt az áttétes rákbetegségébe. Megmutatta a
műszerfalat, amelyet egy Ford Mustangról készített fotók díszítettek
– ezt a kocsit az apjával együtt építették, mielőtt meghalt.
– Annyira szerettem az apámat! – mondta.
Egészen a művészeti központ bejáratáig vitt. Épp annyi időm
maradt, hogy az ujjaimmal gyorsan végigszántsak az út
viszontagságai során összeborzolódott hajamon, és már fel is léptem
a színpadra – teljesen nyugodt állapotban. Egyetlen hamis félelmem
sem igazolódott be. Elmeséltem a hallgatóságnak a történetemet, és
pont az odaérkezésem sztorijával sikerült demonstrálnom azt, amire
a beszédemmel ki akartam lyukadni: hogy a stresszreakció, amely
akkor váltódott ki, amikor életveszélyben voltam, megvédett, míg az
összes többi stresszreakció, amit a hamis félelmeim váltottak ki,
csak felesleges szenvedést hozott az adott pillanatban, és a betegség
veszélyének tett ki ott az úton. Ugyanakkor azonban ezek voltak
azok a félelmek, amelyek rámutattak, hogy mit kell
meggyógyítanom.

IGAZI ÉS HAMIS FÉLELEM

Az igazi félelem a védelmedet szolgáló túlélési mechanizmus. Ezt a

félelmet éli át az állat, amikor a ragadozó üldözi, és ez váltja ki
belőle az „üss vagy fuss” reakciót, ami az életét mentheti meg. Az
igazi félelmet tapasztalod meg akkor is, amikor elveszíted az
irányítást a kocsid felett az autópályán. A hamis félelem ezzel
szemben aggodalomként, szorongásként és „agyalásként”
jelentkezik minden olyasmivel kapcsolatban, ami egy elképzelt
jövőben tönkremehet. Ez mindig az az ujj, ami rámutat valamire,
amit meg kell gyógyítanod az elmédben. Ily módon mind az igazi,
mind a hamis félelem segíthet – ha tudod, hogyan értelmezd őket
egészségesen.
Ha valaki megrázhatná a varázspálcáját, és kiűzhetne belőled
minden félelmet, akkor valószínűleg nem élnél túl sokáig. Akiket
antiszociális személyiségzavarral diagnosztizálnak, azok
gyermekkorukban sokszor nem éreztek félelmet, és ez a vakmerőség
hatalmas kockázatoknak teszi ki őket. A félelem nagyon fontos a
biztonságunk és túlélésünk érdekében. Az azonban, ami megvéd,
félre is sikerülhet. Bár a hamis félelem rávilágíthat az életed olyan
területeire, amelyekre oda kell figyelned, a helyes viselkedést
irányító egészséges döntések soha nem hamis félelemből erednek;
az intuíció és az integritás hozza őket. Ha megtanulsz különbséget
tenni az igazi és a hamis félelem között, tudni fogod, hogy mely
hangokra hallgass a fejedben, melyek irányíthatják a döntéseidet.
Az igazi félelem az a félelem, amit akkor érzel, amikor áthajolsz
egy sziklaperemen, és hirtelen rájössz, hogy egyetlen rossz lépés az
életedbe kerülhet. Ez az a félelem, amit akkor érzel, ha egy pumával
találkozol túrázás közben. Az a félelem, mely akkor tör rád, amikor
pisztolyt tartanak a fejedhez. Ez lehet az a nyugodt, kimért hang is a
fejedben, amely azt mondja: veszélyes ez a srác, vagy most azonnal
vissza kell mennem megnézni a babát. Az igazi félelem hangja hivatott
biztonságban tartani téged.
Lehet, hogy azt hiszed, hogy a hamis félelem is biztonságban tart.
Talán azt hiszed, hogy a pénzügyeid miatti aggodalom tartja fenn a
pénzügyi biztonságodat. Vagy azt, hogy a félelem miatt, hogy
elrabolhatják a gyerekedet, jobban vigyázol majd rá. Lehet, hogy azt
hiszed, hogy a megbetegedéstől való rettegés visszatart a
meggondolatlan viselkedéstől. Vagy talán azt gondolod, hogy
nagyobb eséllyel hagysz fel a dohányzással vagy kezdesz bioételeket
fogyasztani, ha félted az egészségedet. Sokan azt hiszik, hogy
egyedül a félelem tartja vissza őket az olyan meggondolatlan
viselkedésformáktól, amelyek veszélyeztethetik a karrierjüket, a
pénzügyi stabilitásukat, a házasságukat, az érdemeik megszerzését,
a hírnevüket, az egészségüket és a szeretteik biztonságát.
De vajon a hamis félelem tényleg segít felelősségteljesebben
viselkedned? Ha nem félnél, akkor elszórnád a pénzedet, felügyelet
nélkül hagynád a gyerekeidet, és ész nélkül falnád a cukrot? A hamis
félelem motivál arra, hogy jó döntéseket hozz? És az ilyen félelmek
által kiváltott stresszreakciók megérik vajon a testedre mért
kockázatot? Nem!
Azzal, hogy megvilágítja, ami gyógyításra szorul, a hamis félelem
valóban segíthet megvizsgálnod a pénzügyi problémáidat, a rossz
szokásaidat, a szülőként kapott leckéket és egy kapcsolat során
megélt kielégítetlenség érzését. A hamis félelem arra is
figyelmeztethet, ha kreatív problémamegoldásra van szükséged. Ha
jelzésként értelmezed, mely arra figyelmeztet, hogy ne engedd
elszabadulni a stresszreakciókat, hanem nyugodt, ellazult, intuitív
állapotban elemezd a helyzetet, akkor a hamis félelem taníthat
neked valamit. Előfordulhat például, hogy félsz a ráktól, pedig éppen
most kaptad meg a negatív leletedet az orvostól. Lehet, hogy a
félelem abból ered, hogy ösztönösen tudod: bár még nem vagy
beteg, az egészségtelen életmód, amelyet folytatsz, növeli a rák
előfordulásának a veszélyét. Lehet, hogy az ösztöneid azt súgják,
hogy ne egyél olyan sok feldolgozott élelmiszert, dobd el a
cigarettát, és kezdj el meditálni, hogy az immunrendszered jobban
fenn tudja tartani a szervezeted egészséges homeosztázisát. Vagy
lehet, hogy attól félsz, hogy elfogy a pénzed, pedig jelenleg igen
szép összeg mutatkozik a bankszámlaegyenlegeden. Talán így
figyelmeztet az intuíciód, hogy fel kell hagynod a meggondolatlan
költekezéssel, ha meg akarsz tölteni egy „vermet” arra az esetre, ha
valami váratlan csapás érné a bevételi forrásaidat.
A lényeg az, hogy megértsd: nem kell félelem ahhoz, hogy
egészséges, felelős viselkedésre ösztönözzön, bár érdemes
odafigyelni a félelemre, ami megmutatja, merre kell nézned. Amikor
a hamis félelem a kapitány, beszűkül az elméd. Ezzel korlátozod a
kreatív problémamegoldó képességedet. A hamis félelem tétlenségre
kárhoztat, megbénít. Amikor azonban hagyod, hogy a félelem
kitágítsa a tudatodat, valami megnyílik benned, és jobb döntéseket
tudsz hozni.

AZ IGAZI FÉLELEM HANGJA

Míg a hamis félelem hasznos lehet annyiban, hogy fényt vet az élet
gyógyításra szoruló területeire, a felelős döntéshozást nem az ilyen
félelem motiválja, hanem az integritás és az intuíció. Ez táplálja
benned azokat az igényeket, hogy jól bánj a gyerekeiddel, kitűnj a
munkádban, egészséges kapcsolatokat köss, ésszerű pénzügyi
döntéseket hozz, és jó karban tartsd a testedet. A hang, amelyen az
intuíciód szól hozzád, annak a részednek a hangja, amelyet én a
belső őrlángodnak nevezek. Ha rákapcsolódsz erre a belső
vezérlőrendszerre, megmutatom, hogyan hozhatsz a saját belső
igazságoddal összhangban lévő döntéseket. A jó hír pedig az, hogy a
félelem rámutathat a belső őrlángod felé vezető útra, ha megtanulod
összekötni a kettőt.
Tegyük fel például, hogy megtalálod valakinek a pénztárcáját a
boltban. A nélkülözéstől való félelmed azt sugallhatja, hogy vágd
zsebre a tárcát, ha azonban megtanulod tudatosan vizsgálni a
félelmeidet, meglátod, hogy ezek a félelmek a fejlődési
lehetőségeidre mutatnak rá. Ráébredhetsz, hogy a pénzzel
kapcsolatos félelmeid arra csábítanak, hogy kompromittáld a
becsületedet, de minél inkább ráhangolódsz a saját belső őrlángod
hangjára, annál valószínűbb, hogy átadod a tárcát a bolt biztonsági
őrének, hogy hátha nála keresi majd a tulajdonosa. Másfelől, ha
lekapcsolódtál a belső őrlángodról, és a pénzügyi nélkülözéssel
kapcsolatos félelmed irányít, előfordulhat, hogy logikusan
elmagyarázod magadnak, hogy miért kell megtartanod a tárcát, és
bezsebelned a pénzt. Ha a belső őrlángodra vagy hangolódva, ez a
belső vezérlőrendszer segít helyesen cselekedned.
Ne felejtsd el, hogy az, ami „helyes”, esetleg nem mindig esik
egybe a társadalmi szabályokkal. A belső őrlángod a saját lelki
értékeidet erősíti, nem a társadalmi értékeket. Lehet, hogy a törvény
kimondja, hogy ne adj pénzt a koldusoknak, a lelkiismereted mégis
azt súgja, hogy tedd meg. A társadalom elvárhatja, hogy addig
maradj házas, amíg a halál el nem választ, a belső őrlángod azonban
másfelé vezethet. Honnan tudod, hogy a belső őrlángod irányít-e?
Onnan, hogy jó érzésekkel tölt el. Nem tiszavirág-életű, hedonista,
az egónak elégtételt szerző örömmel, hanem mély, lélektápláló
beteljesüléssel. Azért fogod megérezni a különbséget, mert ha a
belső őrlángod hangját követed, akkor mind önmagadat, mind
másokat tisztelni fogsz. Mivel bízhatsz benne, hogy a belső őrlángod
védelmez téged, ez a bölcs részed arra vezet majd, hogy minden
olyan szükséges óvintézkedést megtegyél, ami biztosítja a te és a
szeretteid biztonságát. És az a jó hírem van, hogy ez az iránymutatás
nem veszélyezteti az egészségedet, hanem jót tesz neki.
Míg azonban a belső őrlángod vezetésében megbízhatsz, meg kell
tanulnod megkülönböztetni ezt a hangot egy másik, sokkal
hangosabb hangtól a fejedben – a „kis éned” hangjától. Hívhatod ezt
a részedet gonosz manónak, belső gyíknak, az egódnak vagy akár a
félelem hangjának. Én azért szeretem kis énnek nevezni, mert, mint
egy gyerek, tényleg kicsi, és nem lehet bízni abban, hogy egészséges,
meggondolt és felnőtt döntéseket hoz. Ez az a hang, amelyik a
leghangosabban kiabál, amikor a félelem veszi át az irányítást, és
visszatart attól, hogy felfogd azokat a hasznos üzeneteket,
amelyeket a félelem tartogat a számodra.
A KIS ÉNED

A kis énednek nincs szüksége az ítélőképességedre. Arra van

szüksége, hogy a nagyobb éned legyen azáltal, hogy elismered és
foglalkozol vele, ahelyett hogy elutasítanád vagy elhessegetnéd. A
kis éned hajlamos nagyon megijedni, és gyakran tudat alatt reagál
olyan dolgokra, amelyek a gyerekkorodban történtek. A kis énünk is
fejlődik azonban a társadalmi hatások és felnőttkori traumák
fényében, és mindannak mentén, ahogyan védelmezni próbáljuk a
saját énképünket, a korlátozó meggyőződéseinket, a
kapcsolatainkat, a biztonságunkat és a világnézetünket. Minden
kezeletlen múltbéli trauma hamis félelmeket generál a jelenben, a
kis éned pedig biztosítani akarja, hogy megtegyél mindent annak
érdekében, hogy védelmezd, amit ő értékesnek tart. Ez a részed
hajlamos az irracionalitásra és a pszichológiai éretlenségre. Ennek
eredményeképpen folyamatosan mondja a magáét, és hamis
félelemgondolatokkal tölti meg az elmédet – nem azért, mert rossz,
hanem mert ez a pszichéd gyerekes, sértett, ijedt és túlzottan
védekező része. Amint a kis éned a biztonságot hajhászva egyre több
„okot” tesz magáévá a félelemre, teljes erőből szórja-köpi rád a
hamis félelmeket.
A kis éned mindenféle katasztrófát el tud képzelni, és azt hiszi,
hogy azzal, hogy minden feléd közelítő szörnyűségre figyelmeztet,
ami előre látható, megvéd téged, hogy ő maga, a kis éned ne
sérülhessen meg újra. Meg sem kell várnod, hogy problémák üssék
fel a fejüket, mert a kis éned már korábban ellát a tanácsaival.
Mielőtt bármi rossz történne egyáltalán, máris mindent előrebocsát,
ami el tud romlani.
Annak ellenére például, hogy én boldog otthoni környezetben, két
szerető szülő mellett nevelkedtem, a kis énem úgy nőtt fel, hogy
folyamatosan jóváhagyásért, helyeslésért küzdött, és akármit ért is
el, úgy érezte, hogy soha nem elég jó. A szüleim gyakran
biztosítottak engem a szeretetükről az eredményeimtől függetlenül,
de a kis énem minden megerősítésük ellenére csak még
keményebben… és még keményebben… és még keményebben
küzdött, csupa kitűnő volt és jó kislány, és orvosi egyetemre ment,
és évfolyamelsőként diplomázott, majd sikeres író lett. És sok-sok
éven át mindez mégsem volt soha elég. Folyamatosan keményen
küzdöttem nemcsak a szeretteim, hanem idegenek elismeréséért is.
Bár a munkámban tudatosítottam és képes voltam megfékezni ezt az
egészségtelen mintát, a magánéletemben tovább folytattam. Egyre
keményebben küzdöttem azért, hogy elnyerjem a férfiak helyeslését
az életemben, de akármennyire feláldoztam is önmagamat annak
érdekében, hogy demonstráljam az odaadásomat, nem éreztem úgy,
hogy eléggé viszontszeretnek. Nem a férfiak hibája volt. Ők mindent
megtettek, hogy szerethessenek engem. A gyerekkori sebeimet
azonban egyikük sem tudta meggyógyítani.
A terapeutám segítségével tudtam visszakövetni ezt a fájdalmat
kora iskoláskoromra. Rájöttem, hogy a kis énem irányította a
dolgokat számos férfival való kapcsolatomban, mert a hamis félelem
vezette őt. Amikor nagyon próbáltam megfelelni egy férfinak, és
nem éreztem az elismerését, átengedtem a kormánykereket a kis
énemnek, és hagytam, hogy olyan módon irányítsa a
viselkedésemet, amit a barátaim irracionálisnak tartottak. És igazuk
volt. A reakcióim nem álltak arányban azzal, ami a jelenben történt,
mert a kis énem nemcsak a jelenre, hanem régi, mély fájdalmakra is
reagált, és ez felesleges stresszreakciókat váltott ki. Amint rájöttem,
hogyan szabotálja a félelem a kapcsolataimat, már képes voltam
hasznosítani a félelemtől kapott felismerést annak érdekében, hogy
megtörjem a régi mintákat. Ráébredtem, hogy amikor a kis énem
nem érezte magát biztonságban egy kapcsolatban, az elutasítástól
való gyerekkori félelmem vezetett oda, hogy ragaszkodjak és
kapaszkodjak, amivel csak eltaszítottam az egészséges embereket.
Amint felismertem ezt a mintát és a forrását, már be tudtam
gyógyítani ezeket a gyerekkori sebeket. Az lett a célom, hogy
hagyjam, hogy inkább a belső őrlángom legyen a főnök a
kapcsolataimban. Ily módon már áldás volt a félelem.
Hirdetőtáblaként mutatta meg nekem, hogyan hoztam létre a saját
szenvedésemet, és hogyan alakíthatom át ezeket az egészségtelen
mintákat. Bár még mindig küzdök a kis énemmel, már jó úton járok
afelé, hogy egészségesebb kapcsolataim legyenek, hogy kevesebb
stresszreakciót éljek át a magánéletemben, és hogy bátrabb
döntéseket tudjak hozni.
Hacsak nem vettél részt rengeteg terápiás ülésen (de talán még
akkor is! ), valószínűleg még mindig a kis éned fogja a kormányt, és
diktálja, hogyan viselkedj, amikor meg van ijedve. A kis éned
hajlamos arra, hogy a kedvenc forgatókönyvét játssza le és ismételje
újra és újra és újra és újra. Mindig aggódik amiatt, hogy elhagyják és
elutasítják, mert a legtöbben – akármilyen szuper anyukáink és
apukáink voltak is – soha nem éreztük igazán biztonságban
magunkat a szüleink szeretetében. Mindig aggódik a pénz miatt,
még akkor is, ha rengeteg van belőle a bankban, mert a
legtöbbünknek vannak be nem gyógyult gyerekkori sebei a pénzügyi
biztonsággal kapcsolatban; még ha jómódban nőttünk is fel,
valószínűleg arra tanítottak, hogy fel kell vérteznünk magunkat a
pénzügyi veszteségek ellen. A kis éned szereti megmondani, hogy ne
engedd meg magadnak, hogy sebezhető légy, mert ha megbízol az
emberekben, összetörhet a szíved. A kis én bizonytalan, öntudatos
és magával van elfoglalva, és mindig azokat a félelemben gyökerező
szabályokat próbálja érvényesíteni, amelyeket gyerekkorodban
tanultál. Nem szabad automatikusan a kis énedre bízni, hogy bölcs
tanáccsal lásson el, mégis sokan hagyják, hogy az ő hangja irányítsa
az életüket, úgy, hogy még csak meg sem kérdőjelezik.
Míg ezek mind lehetőségek arra, hogy hagyd, hogy a félelem
rámutasson a gyógyulásra váró életterületeidre, a neheze akkor jön,
amikor fel kell ismerned, hogy a kis éned átvette az irányítást, és el
kell ismerned, hogy nem bízhatod rá, hogy jó döntéseket hozzon. Ha
engeded, hogy a kis éned irányítsa a viselkedésedet, azzal átruházod
az erődet egy megbízhatatlan tanácsadóra – és hogy mindezt
megfejelje, a kis éned nem ismeri a saját korlátait. Azt hiszi, hogy
képes meghozni minden fontos döntésedet, és hogy bebiztosítsa,
hogy odafigyelsz rá, folyamatosan beszél. És hogy még jobban
összekuszáljon mindent, ez a hang szeret egy-egy vita mindkét
oldalára odaállni, tehát először az egyik, majd a másik irányba vezet
téged. A kis éned állandóan az ördög ügyvédjét játssza, hogy
bebiztosítsa a biztonságot és a bizonyosságot.
Felszabadított lélek című könyvében Michael Singer így ír: „Így
szóltál hozzá [az elmédhez]: »Azt akarom, hogy szeressenek az
emberek. Nem akarom, hogy bárki rosszat mondjon rólam. Azt
szeretném, hogy minden, amit mondok vagy teszek, mindenkinek
szimpatikus és elfogadható legyen. Nem akarom, hogy bántsanak.
Nem akarom, hogy bármi olyasmi történjen, ami nem a kedvemre
való. Csak úgy alakulhatnak a dolgok, hogy az jó legyen nekem.«
Aztán még hozzátetted: »Most pedig, gyerünk, elmém, akármeddig
töprengesz is, gondold ki, mit kell csinálnom, hogy minden így
legyen.« Amire persze az értelmed így válaszolt: »Értettem, már
csinálom is. Meg sem állok, amíg rá nem jövök a megoldásra.«”{a} A
kis éned adta az elmédnek ezt a feladatot. Ennek pedig a hamis
félelem folyamatos litániája az eredménye.
Mivel nem tudatosul benned, hogy a kis éned beszél, a tanácsai
ésszerűnek, okosnak, védelmezőnek és kivitelezésre érdemesnek
hangozhatnak, amikor a saját fejedben hallod őket. De mi lenne, ha
valaki a kezedbe adná a kis éned mondanivalójának az átiratát?
Valószínűleg kiderülne, hogy amit hallgatsz, az valahogy így
hangzik:

Szívás ez a munka. Fel kellene mondanom. A főnököm nem

tisztel, és folyton ellopja az ötleteimet. Előléptetést érdemelnék,
de Bob kapta meg helyettem. Pedig ő csak egy hülye seggnyaló,
így jut mindig előbbre. De… ejha! Bobnál ez bejött. Talán neked
is nyalnod kellene, ha előbbre akarsz jutni. Nem, akkor
ugyanolyan hülye seggnyaló lennék, mint Bob. Nem akarok az
lenni. Inkább fel kellene mondanom. De nem mondhatsz fel.
Akkor hogyan fizetnéd be a csekkeket, te idióta? Ráadásul
őrültség lenne kilépni egy ilyen gazdasági helyzetben! Hát nem
tudod, milyen szerencsés vagy, hogy van állásod, amikor ilyen sok
a munkanélküli? Sokkal jobban teszed, ha inkább nyalsz, mint
Bob, és megpróbálsz feljebb jutni, hogy ne kelljen azzal a seggfej
főnököddel dolgoznod, aki nem tisztel. De Bob egy igazi
baromarc! Tényleg baromarcnak kell lennem, hogy valami
tiszteletet vívhassak itt ki magamnak? Valójában sokkal jobban
szeretnék zenélni. Mi lenne, ha mindig gitározhatnék, és még
fizetnének is érte? Most már tényleg őrültségeket beszélsz. Senkit
nem fizetnek azért, hogy gitározzon. Most hirtelen Carlos
Santanának képzeled magad? Hálásnak kellene lenned, hogy van
egy jó, stabil állásod és tisztességes fizetésed, hogy van miből
 etetned a kölyköket. De utálom a munkámat. Fel kellene
mondanom…

A fecsegés mélyén azonban a kis éned tényleg mond valamit, valami

sokkal egyszerűbb dolgot – és ha odafigyelsz, tisztán kihallhatod a
félelmet.

Amikor fiatal voltam, és nem tudtam megvédeni magam,

folyamatosan változtak a dolgok. Ez fájt, és féltem, és nem
éreztem biztonságban magam, ezért azt akarom, hogy ígérd meg,
hogy veled mindig biztonságban leszek. Nem bízom benned,
amikor azon gondolkodsz, hogy változtatsz a dolgokon. Ezzel
fenyegeted a biztonságomat, ami megijeszt. Ha felmondasz, nem
érzem majd biztonságban magam, úgyhogy kérlek, ne változtass
semmin, még akkor se, ha boldogtalan vagy. Inkább hallgass
rám, és tedd, amit mondok.

Amint megérted, hogy a kis éned mit is mond valójában, felteheted

magadnak a kérdést, hogy mit kell itt meggyógyítani ahhoz, hogy
túlléphess ezeken a hamis félelmeken. Lehet, hogy azt a hajlamodat
kell meggyógyítanod magadban, hogy kapaszkodsz a biztonságba,
hogy a változások közepette is megtaláld a békességet. Akármi
legyen is az, a belső őrlángod odavezeti majd a tudatodat, hogy a
félelmen túl megleld a békességet.
A kis éned működésének másik példájaként gondolj bele, hogy
miket mondogat neked a kapcsolataidról, ha hagyod. Képzeld el,
hogy mit diktálnak a gondolataid ebben a témában.

Mark nem szeret engem. Ha szeretne, tudná, hogy mennyire

szerettem volna moziba menni ma este. De nem hívott moziba.
 Inkább elment a barátaival valahová. Jobban szereti a haverjait,
mint engem. Ha szeretne, velem akarna moziba menni. Talán
nem vagyok elég csinos. Lehet, hogy ha csinosabb lennék, engem
választott volna ma este. Be kellene festenem a hajamat. Talán
csinosabb lennék szőkén. De akkor nekem is mindig lenövésem
lenne. Utálom, amikor a festett szőkéknek sötét lenövésük van.
Mark biztosan nem fog szeretni ronda sötét lenövéssel. Nem
kellene szőkére festetnem a hajamat. Többet kellene edzenem,
hogy fogyjak. Akkor majd elvisz Mark a moziba, mert ha edzek és
fogyok, jobban hasonlítok majd Aliciára. Valószínűleg jobban
tetszik neki Alicia, mint én. Lefogadom, hogy szívesebben elvitte
volna moziba őt, mint hogy a barátaival lógjon. Tuti, hogy ha
végeztek, Alicia háza felé veszi az irányt. Lehet, hogy viszonyuk
van. Nem, Mark nem tenne velem ilyet. Szeret engem. De ha
szeretne, elvitt volna moziba. Lehet, hogy tényleg viszonya van
valakivel. Lehet, hogy most éppen nem is a barátaival van. Fel
kellene hívnom. Nem, akkor csak egy paranoiás barátnő vagy, aki
akkor is nyaggatja, amikor a haverjaival van. Lazán kell venned a
helyzetet. Tégy úgy, mintha nem is akarnál annyira moziba
menni. Hívd fel Allent. Allent nem kellene nyaggatnod, hogy
moziba vigyen. De én nem szeretem Allent. Ja, csakhogy Mark
kétszer is meggondolja, hogy veled vagy a barátaival töltse-e az
estét. De én Markot szeretem, nem Allent. De Allen totál odavan
érted. Nem lenne jó egy kis figyelmességet kapni ma este? Hívd fel
Allent!

A kis éned valójában sokkal inkább valami ilyesmit akarhat

mondani:
 Apa mindig kritizálta a kinézetemet, és ettől úgy éreztem, hogy
nem vagyok szerethető. Amikor akárki ránéz egy másik nőre, én
úgy érzem, hogy nem szeretnek, és nem vagyok szerethető. Apa
mindig a haverjaival lógott inkább valahol, mint hogy rám
figyeljen. Amikor Mark a barátaival megy valahová, úgy érzem,
hogy elutasít engem.

Mit kell itt begyógyítani? Akkor se aggódj, ha nem tudod pontosan!

A belső őrlángod tudja, és még sokat beszélünk majd arról, hogy
hogyan tanulhatod meg meghallani és értelmezni ezt a hangot, és
megbízni benne.
Ne feledd, hogy az nem segít, ha figyelmen kívül hagyod a kis én
hangját. Ha úgy teszel, mintha nem hallanád, csak még
hangosabban fog kiabálni. És míg egy dolog tanulni a félelmekből,
amelyekkel a kis éned folyamatosan el van foglalva, teljesen más
dolog hagyni, hogy ezek a félelmek irányítsanak. Azt belátod, hogy
miért nincs értelme a szerint az éretlen, irracionális tanács szerint
cselekedni, amit ez a sértett fiatal kis hang szajkóz.
Ha eddig engedtél a kis éned „parancsainak”, és hagytad, hogy a
hamis félelmek mondják meg, mit tegyél, ne ostorozd magad. Nem
tehetsz róla, hogy hagytad, hogy a kis éned vezessen. Nem ismertél
ennél jobb lehetőségeket. De most már igen – és dönthetsz úgy,
hogy annak a hangnak a tanácsait kéred ki, amelyben megbízol. Nem
késő lecserélni ezt az éretlen tanácsadót egy megbízható, érett
tanácsadóra. A belső őrlángod mindig készenlétben van; készen áll
arra, hogy a lehető legjobb vezetőként és tanácsadóként átvegye az
irányítást.

1. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

 Engedd, hogy a belső őrlángod
megvigasztalja a kis énedet

1. Amikor rájössz, hogy a kis éned fél, és fennáll a kockázata,

hogy át akarja venni az irányítást, tarts szünetet. Ha
társaságban vagy, mentsd ki magad egy pillanatra, ha
teheted, még ha a mosdót kell is felkeresned ahhoz, hogy
egy kicsit magadban lehess. Ha sírnod kell, sírj. Hagyd,
hogy a kis éned átérezze a dühét vagy a csalódottságát
vagy a becsapottságát. Majd képzeld el, amint a belső
őrlángod ragyogása szerető nagymamaként, őrangyalként
vagy a Földanya ölelésével megnyugtatja a kis énedet,
amint a karjaiban tartja őt. Hadd kérdezze meg a kis
énedet, hogy mire van szüksége – alvásra, kényelemre,
megerősítésre, hisztiengedélyre, biztonságérzetre?
Engedd, hogy a belső őrlángod foglalkozzon ezzel – ne
elnéző kényeztetéssel, hanem úgy, ahogyan egy
megbántott gyereket vigasztalnál.
2. Kérd fel a belső őrlángodat, hogy nézze meg, van-e
valami, amit a kis éned és a félelmei megtaníthatnak
neked arról, ami gyógyításra szorul az életedben.
3. Készíts mentális feljegyzést minden olyan üzenetről,
amelyet a belső őrlángod a kis éned félelmeivel
kapcsolatban esetleg
át akar adni neked. Amire rájöttél, azt tedd félre, hogy
majd később foglalkozz vele; most az a legfontosabb,
hogy elérd, hogy a kis én biztonságban érezze magát, és
megvigasztalódjon. Ha a kis éned már megnyugodott, a
belső őrlángodnak könnyebb lesz átvenni az irányítást és
 érett felnőttként visszatérni a helyzetbe, ahol aztán már
bátor döntéseket tud hozni, és bátran tud viselkedni.

A TRAGÉDIA FŐPRÓBÁJA

Az ember az egyetlen faj, amely képes elképzelni a jövőt, és ez áldás

és átok is egyben. Ez a képességünk, hogy elképzeljük és próbáljuk
megjósolni a jövőt, teszi lehetővé, hogy tervezzünk, előre
gondolkodjunk, fantáziáljunk, és stabil életet próbáljunk kialakítani
magunk és családunk számára. A képzelet a kreativitás és a
problémamegoldás bölcsője.
A képzeletünknek köszönhetően rágjuk át magunkat újra és újra a
problémákon, hogy kreatív megoldásokkal állhassunk elő. Minden,
amit az ember valaha létrehozott, kezdetben a képzelet szüleménye
volt. Ennek a csodálatos emberi tulajdonságnak az eredményei az
életünket megkönnyítő olyan zseniális találmányok, mint a kerék, a
repülőgép és a világháló. Ez segítette elő továbbá a tudományos
haladást, a látszólag lehetetlen problémák megoldását, valamint az
időtlen remekművek megalkotását és a kultúrát. És bár a puszta
izomerőt tekintve sok fajnál sokkal gyengébbek vagyunk, ma már
igen ritkán kerülünk olyan helyzetbe, hogy zsákmányként
tekintsenek ránk más fajok, mert a képzelőerőnk segítségével
túlléptünk a velünk született sebezhetőségen. A képzelet teszi
lehetővé továbbá, hogy tanuljunk a hibáinkból, kísérletezzünk az
eredményeinkkel, és kikerüljük a jövőben esetleg adódó gondokat.
Segít megkímélnünk a testünket a felesleges kockázattól, hogy a
lehető legegészségesebbek maradhassunk, és segít megvédeni a
gyerekeinket a sérülésektől.
 Ugyanez a képzelőerő azonban, amely a fajunk fejlődését
elősegítette, olyan módon kínozhat minket, mely tekintetben az
emberiség egyedülálló a földön. Gondolj bele, milyen felesleges
kínokat okoz a képzelődés a szerelmi életedben. Szerelmes leszel, és
abban a pillanatban, amikor rájössz, hogy odaadtad a szívedet egy
másik emberi lénynek, felismered a saját sebezhetőségedet, és a kis
éned máris elkezdi a műsort.
Anitával azokról a félelmekről beszélgettem, amelyek azonnal
felütik a fejüket, akárhányszor szerelmes lesz. Több mint egy évig
volt együtt valakivel, aki nagyon fontos volt neki, de észrevette,
hogy a kis énje szabotálja a szerelmi életét.

Annyira szeretem őt, hogy alig bírom elviselni ennek a

kockázatát. Mi van, ha elrontok valamit, amitől kiszeret belőlem,
és elhagy? Mi van, ha valaki, aki vonzóbb nálam, ellopja tőlem?
Mi van, ha rájön, ki vagyok valójában, és meglátja, hogy egy
idegroncs vagyok? Jobb lesz, ha vigyázok. Ezt a dolgot nem
mondom meg neki, különben esetleg elmegy. Mi van, ha
megbetegszik? És ha meghal? EZ TÚL KOCKÁZATOS! NEM
TUDNÁM ELVISELNI, HA ELVESZÍTENÉM. Úgyhogy kevésbé kell
szeretnem. Fel kell készülnöm arra, hogy majd elhagy, mert
nyilvánvalóan el fog menni. Nem szabad hagynom, hogy
túlságosan is érezzek. Jobb lesz, ha vigyázok. Így aztán, ha fáj is
majd, fel leszek készülve rá.

Brené Brown a „tragédia főpróbájának” nevezi ezt. Mintha azt

remélnénk, hogy ha elképzeljük a lehető legrosszabbat, ami
történhet, akkor valahogy felkészíthetjük magunkat az esetlegesen
bekövetkező legrosszabbra. Van, hogy ez a stratégia valóban
hatékonyan csökkenti a félelmet, mivel előfordul, hogy a
bizonytalan jövővel kapcsolatban fel-feltünedező, meghatározatlan
hamis félelem ijesztőbb, mint a legrosszabb forgatókönyv
konkrétsága. Amikor például próbáltam eldönteni, hogy otthagyjam-
e az orvosi állásomat, attól féltem, hogy hogyan teremtem majd meg
a családomnak az anyagi biztonságot. Amikor azonban valóban
megengedtem magamnak, hogy főpróbát tartsak a legrosszabb
forgatókönyv szerint, rájöttem, hogy az a legrosszabb, ami
történhet, hogy munkanélküli leszek, csődbe jutok, és a
családomnak oda kell majd költöznie anyámhoz. Bár a gondolat nem
volt éppen kecsegtető, mégis bátorsággal töltött el, mert rájöttem,
hogy a legrosszabb, ami történhet, nem olyan borzasztóan rossz.
Végül soha nem jutottunk oda, hogy anyámmal kelljen laknunk, de
felhalmoztam 200 000 dollárnyi adósságot, mielőtt jobbra fordultak
volna a pénzügyeim. A tudat, hogy ha beüt a legrosszabb,
odaköltözhetek anyámhoz, csökkentette a félelmemet, és képessé
tett rá, hogy megtegyem azt a nagy lépést, és felmondjak. Ilyen
esetekben a tragédia főpróbája enyhítheti a hamis félelmet.
A tragédia főpróbájának azonban van egy súlyos árnyoldala is. A
Bátraké a boldogság című könyvében Brené Brown az alábbi
történetet írja le, melyet egy, a hatvanas évei derekán járó férfi
mesélt:
„Azt hittem, az életben úgy lehet a legjobban boldogulni, ha
mindig a legrosszabbra számítok. Így aztán ha meg is történik,
legalább felkészültem rá, ha pedig nem, akkor kellemesen csalódom.
Egy nap autóbalesetünk volt, amiben meghalt a feleségem.
Mondanom sem kell, hogy hiába számítottam a legrosszabbra,
egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Ami pedig ennél is rosszabb,
hogy még mindig gyászolom a rengeteg csodálatos, közös
pillanatunkat, amiknek nem tudtam igazán örülni. Megfogadtam az
emlékének, hogy most már teljesen átélek minden örömteli
pillanatot. Bárcsak itt lehetne velem most, amikor már tudom,
hogyan érdemes élni!”{b}

KINEK A FÉLELME?

Honnan szól a kis éned rettegő hangja? Miért van az, hogy ez a hang
mindig hamis félelmeket szajkóz? Néhány gyerekkorodban tanult
szabályt erőltet, látszólag azért, hogy „biztonságban” tartson. A kis
éned hamis félelmei azonban talán mégsem hozzád tartoznak.
Lehet, hogy sokkal régebbről származnak.
Hajlamosak vagyunk úgy örökölni a félelmet, mint valami vírust,
mely generációról generációra adódik tovább. Nem is tudunk róla,
hogy gyakran hatéves korunkra – amikorra a „programjaik” a
beleegyezésünk nélkül letöltődnek a tudatalattinkba – átvesszük a
szüleink félelmeit. Ezek a minták az egész életedre működési
paranccsá válhatnak. A leggyakoribb, generációról generációra
átadott működési parancsok között találhatók többek között az
alábbi meggyőződések:

• Ha nem te tartod a kezedben az irányítást, rossz dolgok

történhetnek.
• Ha megengeded magadnak, hogy sebezhető légy, ítélkezni
fognak feletted, úgyhogy ne add ki magad.
• Légy észrevétlen, és ne élj veszélyesen, különben elszabadul a
pokol.
• Az élvezzen elsőbbséget, ami biztos, biztonságos és helyes,
még akkor is, ha boldogtalanná tesz.
• Agyon kell dolgoznod magad, ha életben akarsz maradni.
 • Az örömteli élet nem működik.
• Ne kövesd az álmaidat, mert elrugaszkodottak és
megbízhatatlanok.
• Mindenki csak bántani akar, úgyhogy mindenáron védd a
szívedet.
• Az önfeláldozás jó dolog. Magunkkal foglalkozni önzés.
• Ne élvezd a szexet, mert pokolra jutsz.
• Ha nem vagy tökéletes, nem fogsz kelleni.

Megörökölhetted ezeket a félelemben gyökerező szabályokat a

szüleidtől, akik pedig az ő szüleiktől kapták őket, és ha nem ébredsz
fel, te is tovább fogod adni a saját gyerekeidnek – általában olyan
címszó alatt, hogy „biztonságban” tartsd őket.
Ezek a generációs félelmek megjelenhetnek olyan kulturális
traumák eredményeképpen, mint például a holokauszt. A népirtást
túlélők közül sokan továbbadták az üldöztetéstől való félelmet jóval
azt követően is, hogy a valódi fenyegetés, amely valaha kiváltotta az
ősökben az igazi félelmet, már megszűnt. A nélkülözés egy másik
általánosan elterjedt félelem. Azokban például, akik átvészelték a
nagy gazdasági világválságot, az éhezéssel és a szegénységgel
kapcsolatban igazi félelem munkált, amelyet aztán a bőségben élő
generációknak is átadtak. Megjelenhet ez a félelem az egyre több és
több pénz iránti csillapíthatatlan vágyban, ami akkor is jelentkezik,
ha bőven van étel az asztalon és pénz a bankban.
A generációs félelem elképzelését tudományos bizonyítékok
támasztják alá. Brian Dias és Kerry Ressler kísérletében, melyet az
Emory Egyetemen végeztek el, és amelynek eredményét a Nature
Neuroscience című lapban adtak ki, leírják, hogy egérszülőket
elektromos áramütésnek tettek ki, amikor cseresznyevirág- és
mandulaillatot éreztek. Ezt követően az ijesztgetett egerek gyerekei
és unokái is megijedtek a cseresznyevirág illatától, pedig soha
azelőtt nem éreztek ilyet, és nem is érte őket áramütés, amikor az
illatot megérezték. Emellett az ijesztgetett egérszülők utódainak
több olyan neuronjuk volt, amelyek a cseresznyevirág illatának a
felismeréséért feleltek, mint azoknak az egereknek, akiknek a szüleit
nem sokkolták, amikor ezt az illatot érezték. Ily módon a félelmet a
DNS szintjén lehet továbbadni: a kutatók felfedezték, hogy a
hímivarsejtekben lévő DNS-ben ott volt a lenyomata a félelem és a
cseresznyevirág illata közötti kapcsolatnak. Egy gén, mely ennek a
szagnak a felismerését kódolja a molekulában, olyan kémiai markert
hordozott, amelyről a kutatók feltételezték, hogy megváltoztathatta
a gén viselkedését.{1}
Lehetséges, hogy a képesség, hogy örökölhetjük a félelmet a
szüleinktől, egyfajta túlélési ösztönként alakult ki, mely által
megtanulhatjuk, hogy mi fenyegeti az életünket, anélkül hogy
szembekerülnénk a konkrét fenyegetéssel. A modern társadalomban
azonban ennek a biológiai alkalmazkodásnak olyan árnyoldala van,
mely megmagyarázhatja, hogyan alakulnak ki a látszólag irracionális
fóbiák, a szorongás és a poszttraumás zavar – azokról a mindennapi
félelmeinkről nem is beszélve, hogy soha nem lesz elég pénzünk,
vagy hogy elutasít, akit szeretünk.
Bruce Lipton azonban a Tudat: a belső teremtő című könyvében azt
tanítja, hogy nem vagy a génjeid áldozata. Pusztán az, hogy a
génjeidet esetleg az őseid programozták, nem jelenti azt, hogy
muszáj fejet hajtanod az ő szabályaik előtt. Még ha a génjeid
tükrözik is ezeknek a félelmeknek a hatását, az, hogy a génjeid
hogyan fejezik ki magukat, számos olyan epigenetikus (a gének
felett álló) erő függvénye, mint például a gondolataid, a
meggyőződéseid és az érzéseid, a fizikai környezeted és az emberek,
akikkel körbeveszed magad. Amint pedig rájössz, hogy ezek a
félelmek nem hozzád tartoznak, elkezdheted elengedni a múltat, és
arra összpontosítani, ami a jelenben történik. Ha hagyod, hogy a
félelem fényt vessen arra, amit meg kell gyógyítani – nemcsak
benned, hanem a családodban is –, nem csupán magadon fogsz
tudni segíteni; elszakíthatod a generációs félelem láncát, és az egész
vérvonalat meggyógyíthatod.
Az, hogy tudatosítod magadban az őseidtől örökölt félelmeket,
nem arról szól, hogy hibáztasd őket, vagy az áldozat szerepét játszd.
Az őseidnek az együttérzésedre van szükségük, nem az
ítélkezésedre, és hálás lehetsz azért, hogy az örökölt félelmek
elősegítik a gyógyulásodat. Az ősied ugyanúgy örökölték ezeket a
félelmeket a saját őseiktől, ahogyan te tőlük. Ezt tudva
megbocsáthatsz nekik, miközben újraprogramozod a tudatalatti
elmédet, hogy most már egy új működési parancshalmaznak
megfelelően – a belső őrlángod instrukciói alapján – cselekedhess.
Fontos, hogy gyengéden bánj a kis éneddel, amint megpróbálja a
nyakadba varrni a megörökölt szabályokat és félelmeket. A
pszichédnek ez a része is együttérzést kíván. Ha elutasítod, a kis
éned csak még makacsabban fog „cirkuszolni”. Szeresd inkább. Az
eredmény olyan egészséges döntéshozás lesz, amely megfontolt és
kellőképpen elővigyázatos, anélkül hogy engedné a hamis
félelemnek, hogy átvegye az irányítást. A könyv Harmadik részében
módszereket mutatok neked azoknak a nem tudatos működési
parancsoknak a megváltoztatására, amelyek esetleg most irányítják
az életedet, a generációs félelemből való kigyógyulásra, és arra, hogy
megtanulj bízni a belső őrlángodban. További praktikus
gyakorlatokat fogok mutatni ahhoz, hogy lecsillapíthasd a kis
énedet, és a bizalom, nem pedig a hamis félelem alapján állapíthasd
meg, hogy mi a helyes.

MIT TANÍTANAK A FÉLELMEID?

Amikor először találkoztam Dennis Couwenberggel az Institute of

Noetic Sciences ünnepi partiján, többször is bemutattak minket
egymásnak. Mivel orvos-író vagyok, ő pedig egy tudományos kiadó
tulajdonosa, az emberek gyanították, hogy sok közös dolog van
bennünk. És igazuk volt. A tudomány és a spiritualitás
határmezsgyéjén beszélgettünk a közös érdeklődési területeinkről és
a különleges gyógyítás különböző módozatai iránti
kíváncsiságunkról, például az energiagyógyításról, a sámánizmusról,
vagy Isten Jánosának „módszeréről”. Dennis egy fájdalmas válás
után lábadozott, és miközben azt kutatta, hogyan lehet felépülni az
összetört szív szenvedéseiből, a jóga és a meditáció spirituális
útjaira tévedt. Én már évek óta jártam a saját spirituális utamat, és
mivel én is éppen válófélben voltam, hamar összebarátkoztunk. A
kezdeti találkozásaink intellektuális síkon mozogtak. Elmondtuk
egymásnak, hogy milyen könyveket olvastunk, amelyek
meghökkentették és kíváncsivá tették szkeptikus, tudományos,
kognitív elménket, és órákon át beszélgettünk olyan dolgokról,
amelyeket a legtöbb tudományos érdeklődésű ember óvatosan
kikerül – például a telepátiáról, a reinkarnációról és a halálközeli
élmények tudományos adatairól.
Az első találkozásunkat követő három héten belül Dennisnek és
nekem, valamint April barátnőmnek olyan spontán misztikus
élményben volt részünk, ami mindhármunkat összezavart, zavarba
ejtett, eksztatikus állapotba és áhítatba juttatott. Minden felbolydult
az életünkben, és ahogy a tűzijáték alábbhagyott, Dennis és én egy
olyan furcsa spirituális partnerkapcsolatban találtuk magunkat, ahol
a barátság célja tisztázódott. Azért voltunk itt, hogy megvilágítsuk a
kis énjeink sok-sok félelmét, gyerekkori mintáit és korlátozó
meggyőződéseit, amelyek tudat alatt az életünket irányították, és
kiváltották a szenvedésünket. Én éppen ezt a könyvet írtam, és
Dennis lett az egyik önkéntes esettanulmányom. Bátor
eltökéltséggel mutatta meg nekem, hogyan ébreszthet fel a félelem,
ha hajlandó vagy bemenni a sötét helyekre, és fénnyel elárasztani
azokat, utána pedig felhasználni, amit ott találtál.
Egy ideig Dennis boldog volt a tudományos kiadói munkájában,
ahogy azonban egyre jobban megismerte a saját lélekesszenciáját,
rájött, hogy az, amivel foglalkozott, nem volt összhangban az igaz
természetével. Ez a felismerés megrémítette. Nem könnyű a
karrierünk derekán váltani. Ismerte a kiadói környezetet. Nagyon jó
kapcsolatai voltak az iparágban. Szilárdan és biztonságban érezte
magát azáltal, hogy elég bevételre tett szert, hogy a maga
szakterületén megálljon a lábán. Újrakezdésről álmodott, de a
félelem az útját állta. Mihez kezdhetne, ha többé nem tudományos
könyvek kiadásával foglalkozna? Hogyan fizetné a számláit,
csekkjeit?
Dennis végül kivett egy „alkotói évet”, hogy körülnézhessen, és
tisztábban láthasson. Szerencsés volt, hogy a saját vállalkozását
vitte, és hogy volt pénze a bankban, amiből futotta arra, hogy
szünetet tartson a munkában, de azért hat hónap elteltével
észrevette, hogy megcsappant a takarékszámlája. Azt biztosan tudta,
hogy nem akar visszatérni a régi munkájához, de fogalma sem volt
róla, hogy ha elfogy a pénze, miből fog tudni megélni. Amikor
megosztotta velem ezeket a félelmeit, megkértem, hogy mondja el,
mit mond a hang a fejében a karrierváltoztatás lehetőségéről. Íme,
Dennis kis énjének mondanivalója:

Mit gondolsz te magadról? Azt hiszed, hogy mindened megvan

ahhoz, hogy tényleg megvalósíthasd az álmaidat? Már hat
hónapja henyélsz, és ez eddig semmi jóra nem vezetett. Szerintem
elég időt fecséreltél már erre. Ideje visszatérni a földre,
elszámolni a veszteségeidet, és végre felelősségteljesen cselekedni.
Folytasd, amit eddig ilyen szépen felépítettél, és amivel eddig is
tudtál pénzt keresni, nem számít, hogy most már nem szereted
olyan nagyon. Te a pénzkeresetnek csak ezt az egy módját
ismered. Nincs kiút. Így működik ez a világ. De mi van azokkal,
akik a saját álmaikat követik, és azt csinálják, amit szeretnek, és
még pénzt is keresnek vele? Látom, hogy másokkal megtörténik.
Most tényleg szenvedélyesen szeretnék valami mást csinálni.
Szenvedélyesen akarom szeretni a munkámat. Nagyon-nagyon
szeretném, hogy ez most összejöjjön! De azzal, hogy azt csinálom,
amit szeretek, valószínűleg nem fogok tudni pénzt keresni, az élet
egyszerűen nem ilyen. Lehet, hogy másoknak ez bejött, de én nem
vagyok olyan, mint a többiek. Nálam az élet nem szokott bejönni,
amikor élvezetes. Ha megpróbálom az álmaimat kergetni, a végén
le fogok égni, és senki nem fog tisztelni engem. Soha nem fogok
tudni kikecmeregni ebből a csóróságból, akármilyen keményen
próbálkozom is. De képzett vagyok! Nézd meg, hogy mire vittem
már eddig is. Házasságban éltem, amikor igen jól mentek a
dolgok, és bőven volt pénzünk. A volt feleségem követte a művészi
szenvedélyét, és sok pénzt keres vele. Én is képes kell hogy legyek
erre. De én nem vagyok olyan, mint ő. Ő egyrészt máshogyan
 gondolkodik, másrészt nagyon támogatja a családja. Én nem
vagyok annyira optimista, és nincs ilyen családi biztonsági
hálóm. Nem hiszek ennyire magamban. A képességeim rendkívül
korlátozottak. Soha nem tudnék végigvinni egy totális
karrierváltást. Mielőtt beteljesülne az álmom, elfogyna a pénzem.
De én voltam az első a családban, aki továbbtanult. Elindítottam
egy kiadót, ami szokatlanul sikeres lett. De ez nem nagy ügy. Erre
bárki képes lenne. Az nem jelent semmit. Ha az álmaimat
követem, soha nem fogok elérni semmit. Nem vagyok elég
motivált. Még mielőtt belefognék, máris úgy érzem, hogy
lecsapolták az energiámat. Nem tudom, hol fogjak hozzá. Ha nem
megyek vissza az állásomba, becsődölök, és az utcára kerülök.
Akkor aztán senki nem fog szeretni és tisztelni, és nem fogok
tudni újra lábra állni. Ha megmaradok a kiadói munkámnál, ott
legalább biztonságban leszek, ha most már nem is tesz boldoggá.

Mit próbált Dennis félelme megtanítani a férfinak? Hogy ezt

megfejtsem, először megnéztem, hogy van-e valóságalapja annak,
amitől Dennis kis énje rettegett. Nem volt közvetlen veszélyben.
Nem üldözte tigris. Senki nem tartott fegyvert a halántékához. Volt
mit ennie, volt fedél a feje felett, és még mindig volt egy kiadós
összeg a bankszámláján. Csakhogy míg a jelen pillanatban
biztonságban volt, soha nem fektetett be saját ingatlanba, és nem
előtakarékoskodott a nyugdíjas éveire – tehát hacsak nem tesz
valamit gyorsan, hogy támogassa egyre töpörödő bankszámláját,
elképzelhető volt, hogy kifogyhat a pénzből.
Egy váratlan üzleti lehetőség vagy örökség egy olyan rokontól,
akinek a létezéséről sem tudott, felüthette a fejét anélkül is, hogy ő
tervezett volna vele. Amikor SARK (Susan Ariel Rainbow Kennedy)
barátnőm le volt égve, az utcasarkon állva ezt mondta: „találjon meg
a csoda most”, és azon nyomban hat százdolláros repült bele
egyenesen a tenyerébe az utcáról. (Igaz történet.) Az is benne volt a
pakliban, hogy Dennis folytathatja az adott életmódot, és mégis
minden szuperül alakul. De az is lehetséges volt, hogy ha nem kezd
el újra az üzletére összpontosítani, elveszítheti azt, és azzal együtt
az elsődleges bevételi forrását is. Ha elfogyna a pénze, és nem lenne
sem élelme, sem fedél a feje felett, és senki nem adna neki enni,
vagy fogadná be (ami nem valószínű, mivel rengetegen szerették,
engem is beleértve), az a biztonságát fenyegethetné. A jelen
pillanatban azonban képes volt finanszírozni az alapvető
szükségleteit.
Ezután arra kértem Dennist, hogy próbáljon meg ráhangolódni
ennek a félelemnek az üzenetére. Belső őrlángja iránymutatásával
vajon rá tud-e érezni arra, amit a félelem akar mondani neki arról,
hogy hol akadt el, illetve hogy hol kell fejlődnie? Azt mondta:

Néha úgy érzem, hogy a legmagasabb énem vezet, de amikor a

legkisebb énemben vagyok, az olyan, mintha ki lennék
szolgáltatva ennek a nálam sokkalta nagyobb negatív
áramlatnak, mintha valami állati akarat uralkodna rajtam,
amelyből nincs menekvés, és sehogyan sem tudnám átvenni az
irányítást a saját életem felett. Úgy érzem, megrekedtem ebben a
börtönben, és nem változtathatok ennek a csapdába esett életnek
a folyásán. Olyan, mintha minden alkalommal, amikor elkezdek
felemelkedni, ez visszahúzna a mélybe, ahogy egy sötét folyó
örvénye mindig leránt a víz alá, és semmit sem tehetek ellene.
Ilyen lelkiállapotban korlátozottnak érzem magam, mintha
semmiféle jó ötletem nem lehetne, és mindent nagyon sötéten
látok. Tehetetlen áldozatnak érzem magam annak ellenére, hogy
tudom, hogy ez a gondolkodás nem segít. Teljesen lebénít, és
hihetetlen módon összezsugorítja az életemet. Hiába tudom, hogy
valójában nem vagyok áldozat, azt nem tudom, hogyan tudnék
kikecmeregni ebből. A testemben nagyon felszínesnek érzem a
légzésemet, mintha ülne valaki a mellkasomon. A gyomromban
érzem ezt a szorítást. Olyan érzés, mintha valami megakadt volna
a torkomon, a nyakamra tekeredne, mintha a nyakamra kötve
cipelném a bőröndömet, és nem tudom, hogy menekülhetnék ki
ebből a helyzetből. Mivel nem bírom elviselni ezt az érzést, a
kiinduló motivációt nem ismerve bármit megteszek, hogy jobban
legyek. Alkalmi szexélményeket keresek. Alkoholt iszom, és
burgonyachipset eszem. Felhívom azokat a barátaimat, akikről
tudom, hogy azt fogják mondani, hogy szuper vagyok, és jól
csinálom. Mindig megerősítést akarok kapni arra nézve, hogy
szeretetre méltó vagyok. Még ha csak az utcára megyek is ki ezzel
az érdemtelenségérzéssel, azt veszem észre, hogy rá-rámosolygok
az emberekre, és várom, hogy valaki visszamosolyogjon rám,
hogy érezzem, értékes vagyok. Ha valaki rám mosolyog, egy ideig
jobban érzem magam. Ha azonban nem mosolyognak vissza,
vagy ha figyelmen kívül hagyják ezt a kedves gesztusomat, dühös
és agresszív leszek. Mindenféle rossz érzések keletkeznek bennem,
és rettenetesen kicsinek érzem magam. És ott van a teljes másik
részem, amelyik tudja, hogy mindez nem igaz. Próbálom
kitalálni, hogyan hallhatnám meg azt a másik hangot, és
bízhatnék inkább benne. De nem könnyű, amikor ez a hang ilyen
dühös és ennyire hangos.
Amikor Dennis a teljes figyelmét a kis énje hangjára fordította, és
hagyta, hogy az megmutassa, mi szorul gyógyításra benne, végül
képes volt leválasztani saját magát erről a hangról, és annak látni
azt, ami – kritikus, öngyűlölő zsarnoknak, akiben nincs semmi
optimizmus, és egyáltalán nem enged teret a képzeletnek. Amikor a
hamis félelem irányítja a dolgokat, a kreatív elme lebénul. A
félelemben dagonyázó töprengés gyengíti a kreativitást, és
korlátozza a saját lehetőségeid felismerését. Amint azonban a kis én
megnyugszik, máris könnyebben rákapcsolódhatunk a képzeletnek
arra a részére, amely, ahelyett hogy képzeletbeli katasztrófákra
figyelne, kreatív megoldásokat képes elképzelni.

2. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Mit taníthat a félelem?

1. Készíts listát azokról a hamis félelmekről, amelyek

jelenleg foglalkoztatnak.
2. Válaszd ki az első félelmet a felsorolásból, hunyd be a
szemedet, és kapcsolódj rá a belső őrlángodra. Lélegezz
mélyen, és figyeld meg, hogy mely területeken érzel
szorítást, különös tekintettel a hasadra és a mellkasodra. A
légzésed segítségével lélegezz teret ezekre a területekre,
és figyeld meg, hogy lazul-e a szorítás. Dülleszd ki a
hasadat. Tárd ki a szívedet. Hívd be azt, amiben bízol,
akivel azonosulsz, legyen az isten, az angyalok, az
univerzum, egy felsőbb hatalom; de fordulhatsz
egyenesen a saját belső őrlángodhoz is.
 3. Kérdezd meg, hogy a félelmed milyen gyógyító üzenetet
próbál közvetíteni. Mit taníthat neked ez a félelem a saját
személyes és spirituális fejlődésedről? Hol lehetnek
megvilágításra szoruló vakfoltjaid? Hol rekedtél meg?
Hogyan válhat ez a félelem áldássá?
4. Írd le az üzeneteket, amelyeket kapsz, mert a könyv
Harmadik részében még szükséged lesz rájuk.

Azzal, hogy rájött: nem azonos ezzel a hanggal, és hogy ő az a tudat,

aki ezt a rosszindulatú hangot hallja, Dennis képes lett sokkal
objektívebb szemmel tekinteni a helyzetére. Rájött, hogy nem
butaság kreatív problémamegoldással feltárni, hogyan juthat
bevételhez a jövőben. Kiadói háttérrel rendelkezik, tehát azzal
kapcsolatban ötletelt, hogyan fordíthatná azt, amit szeret, és amiben
jó, arra, hogy pénzt keressen. Arról álmodott, hogy kutatói és kiadói
tehetségét a tudomány és a spiritualitás közös metszete
feltérképezésének szentelje. Látta magát továbbá, amint könyvet ír,
szemináriumokat tart, és valamilyen spirituális gyógyítási munkát
végez. Ráérzett, hogy ha Peruban tanulmányozza a gyógyítás
tudományát, azzal jobban megismerheti az új karrierjét, amelyet a
belső őrlángja megjelenített neki. Új lehetőségek kezdtek
megmutatkozni ott, ahol azelőtt lezárta magát.

FELSZABADÍTHATOD MAGAD

Előfordulhat, hogy hihetetlenül nehéz lesz hagynod, hogy a félelem

gyógyítson, amikor az előtted tornyosuló adósságot látod, a
gyerekeid szükségleteit kell kielégítened, komoly egészségügyi
probléma fenyegeti az életedet, vagy éppen elveszítetted életed
szerelmét. Lehet, hogy úgy érzed majd, hogy csak a gazdagok
engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az álmaikat kövessék,
és bátor döntéseket hozzanak. Hiheted, hogy nem vagy elég okos /
elég fiatal / elég vonzó / elég tehetős / elég motivált / elég [egészítsd
ki magadra szabva] ahhoz, hogy azt tedd, amit a szíved diktál. De
tévednél, ha elhinnéd a kis éned hazugságait. A bátorság
növeléséhez nem kell zsíros bankszámla, kicsattanó egészség,
zsenikre jellemző intelligenciahányados, vagy az, hogy társ vagy
gyerekek nélkül, minden korlátozástól mentesen élj. Akik a
leginkább csapdában érzik magukat, még azok is képesek a félelmeik
helyett rácsatlakozni arra a fajta bátorságra, amely erőt ad ahhoz,
hogy a saját igazságukat kövessék. A könyvemhez végzett
kutatómunka részeként lehetőségem volt több száz olyan hozzád
hasonló emberrel beszélgetnem, akik úgy határoztak, hogy bátor
döntéseket hoznak.
Ott volt Pearl, a két kisgyerekét nevelő anyuka, akinek sem
iskolája, sem gyakorlata, sem állása nem volt, de vette a bátorságot,
hogy véget vessen boldogtalan házasságának, még ha fogalma sem
volt arról, hogyan áll majd meg a lábán egyedülálló anyaként, pénz
nélkül. April, akiről már volt szó korábban, gyerekkori szexuális
zaklatás áldozata volt, és felnőttkorára szuper testőrré képezte
magát, amíg el nem határozta, hogy kilép a karrierje biztonságából,
mert tudta, hogy az csak még jobban eltölti félelemmel. Kevin egy
vallási szekta szigorú szabályai szerint élt, és rettegett attól, hogy mi
történne, ha megszegné a szabályokat és elszökne, de aztán olyan
erődítményre lelt magában, amiről nem is tudott, és sikerült kitörnie
a rabságból. Martha megírta és kiadta az emlékiratait, amelyekben –
az egyházközösség felől érkező halálos fenyegetések ellenére –
kiteregette az igazságot a saját mormon egyházbeli tapasztalatairól.
Kathleent méhrákkal diagnosztizálták, és bár az orvosa
ragaszkodott a méheltávolításhoz, a megérzései azt súgták, hogy ha
megműtik, meg fog halni. Szembenézett a hatalmas félelemmel, és
úgy döntött, hogy nem vállalja a beavatkozást. Martin egy
fundamentalista keresztény egyház lelkészeként egyszer csak
vállalta homoszexualitását, mert már nem bírta tovább, hogy
elárulja a saját igazságát. Briant gyerekkorában szexuálisan
zaklatták, és ez teljesen tönkretette a kapcsolatait, a szexuális életét,
a szakmai életét és az önbecsülését, de úgy döntött, hogy a félelmeit
legyőzve foglalkozni kezd a múltjával, és intenzív terápiának veti alá
magát annak érdekében, hogy szembenézhessen az életét tönkretevő
szörnyeteggel, és végre boldog lehessen. Sally félt kiállni a saját
igazáért a munkahelyén, mert rettegett attól, hogy ha kimondja,
amit gondol, kirúgják, de miután éveken át úgy érezte, hogy eladja a
lelkét, végül odaállt a főnöke elé.
Ezek az emberek nem rendelkeznek semmi olyasmivel, ami ne
lenne meg benned is. Semmivel sem féltek kevésbé nálad, és nincs
bennük semmi különleges, amitől bátor tettekre ragadtatták
magukat. Hamis félelmük hangja ugyanolyan vadul kiabált, mint
azok a hangok, amelyek neked mondják, hogy nincs meg benned az,
ami a bátorsághoz kell. Azt kell megértened, hogy míg ez a hang
ráébreszthet arra, hogy mit kell meggyógyítanod az életedben, többé
nem kell hagynod, hogy ő irányítson. Ne azok közé tartozz, akik
elkótyavetyélik ezt az egyetlen vad és becses életüket, mert a hamis
félelem parancsait teljesítik, anélkül hogy a gyógyítását igénybe
vennék. Gondolj erre úgy, mint hivatalos felkérésre, hogy most már
inkább kezdj el bízni a belső őrlángodban.
TALÁLD MEG A CSENDESSÉGEDET

Ha el tudod határolni magad a kis éned hangjától, rájössz, hogy van

egy hely ezen a hangon túl, ahol nagy-nagy csend és békesség honol.
A nyugalomnak ez a hatalmas belső birodalma teszi lehetővé
számodra, hogy még a legkaotikusabb körülmények között is
megtaláld a csendességedet. A Martha Beckkel és Amy Ahlersszel
közösen tartott online szemináriumunkon, melynek a lényege az
életcélunk, elhivatottságunk megtalálása, Martha egy olyan
meditációt vezet, ahol el kell képzelned, hogy egy hurrikán
belsejében vagy a háborgó tenger felett. A szél korbácsolja a
habokat, villámlik, a hullámok hatalmasak, és te ott hánykolódsz
mindennek a közepében. És akkor elengeded magad, és lepottyansz,
és éppenhogy a víz felszíne alá kerülsz. Ebből a szemszögből nézve
még mindig hánykolódsz a hullámokban, és ha felnézel, látod a
felszínt és a villámokat az égen, de a víz alatt vagy, a széltől és a
zajtól már védve. Ha mélyebbre merülsz, túljuthatsz a hullámok
mozgásán, és már a villámlás fényeit sem látod – és a dolgok
kezdenek nagyon elcsendesedni. Menj még mélyebbre, ahol az óceán
kezd sötétté és némává válni. Menj tovább, egyre lejjebb és lejjebb és
lejjebb, amíg az óceán fenekére nem érsz, ahol aztán, mint valami
horgony, elhelyezkedhetsz a meder homokjában. Itt, a fenéken teljes
nyugalomba merülhetsz. Vedd észre a nyugalmat. Érezd meg ezt a
belső csendet. A felszínen nem változott semmi. A hurrikán még
mindig tombol a hullámveréssel, a széllel, a villámlással és a süvöltő
zajjal. Az óceán fenekén azonban mindez nem érhet el hozzád.
Van benned is egy hely, amely olyan, mint ez a tengerfenék. Lehet,
hogy a külső világodat a totális káosz uralja. Talán éppen most halt
meg egy szeretted. Lehet, hogy elveszítetted az állásodat, vagy
elváltál. Lehet, hogy most nyújtasz be csődeljárást magad ellen, vagy
éppen egy rákdiagnózissal kell szembenézned. Kint darabokra
hullhat a világ, és bekapcsolhatja minden hamis félelmedet. Valahol
benned azonban létezik egy hely, a csendesség helye, ahová mindig
elmehetsz, még akkor is, ha pisztolyt tartanak a fejedhez.
Az abszolút csendességnek erre a pontjára úgy juthatsz el, ha a
jelen pillanatban vagy, és itt, ebben a csendben nem létezik a
félelem, még az igazi félelem sem. Ebben a tudatállapotban még egy
szeretted halála sem ijeszt meg – sőt, még a saját halálod sem.
Annyira nyugodt vagy, és annyira jelen vagy, hogy bízol abban, hogy
még ha meghalsz is, minden jól van úgy, ahogy van.
Ha ebben a csendességben tudsz pihenni, és minden figyelmedet a
jelen pillanatra irányítod, ahogyan A most hatalma című könyv
szerzője, Eckhart Tolle tette a spirituális megvilágosodása után, a
félelemgyógyítás egy változatát sajátítod el. Hatalmas
bátorságnövelő stratégiát vethetsz be azáltal, ha arra fókuszálsz, ami
éppen most történik, és kikapcsolod a kis énedet, ahelyett hogy a
jövőbe vetítenél, vagy a múltra emlékeznél. Ha az elmédet nem
zavarják gondolatok, akkor hamis félelem sincsen. Ennyi a történet.
Képzeld el, hogy az elméd egyszerűen csendes. Ez nem jelenti azt,
hogy elveszíted az intellektuális gondolat lehetőségét. Ha
gondolkodnod kell ahhoz, hogy kreatívan megoldj egy problémát,
minden képességed teljes erővel helyt fog állni. A kognitív feladatok
közötti szünetekben azonban az elméd lecsendesedhet, és ezáltal a
jelen pillanat csendességében pihenhetsz, ahol mindig, még a külső
zűrzavarok közepette is a békesség uralkodik. A gondolataink nagy
részét arra fordítjuk, hogy fantáziálunk arról, amit akarunk,
elképzeljük, hogyan szerezzük meg, amit akarunk, félünk attól, amit
nem akarunk, és stratégiákat állítunk fel ezek elkerülésére. Nem
csoda, hogy nem érezzük magunkat békésnek! De teljesen
máshogyan is lehet élni, ha hajlandó vagy engedni a görcsös
szorításon azzal kapcsolatban, amit akarsz, és eltávolítod magad a
félelmeidtől. Ha képes vagy a jelen pillanatban maradni, és csak az
érzékelésre összpontosítani – arra, amit éppen most látsz, hallasz,
szagolsz, ízlelsz és tapintasz –, rájössz, hogy szabadságra mehetsz a
gondolataid elől, és nagy valószínűséggel meg fogod tapasztalni a
békességet.
Míg ezt a fajta békét olyan gyors felébredés következtében is át
lehet élni, amely egyenesen a jelenbe visz, a legtöbben nem Eckhart
Tollék vagyunk – legalábbis még nem. A legtöbb ember számára az
elme lecsendesítése és a teljes jelenben levés olyan folyamat,
melyhez ismernie kell a kis énje működését. Amint eléggé el tudsz
távolodni ahhoz, hogy észrevedd, hogyan fenyegeti a kis én az „itt és
most”-odat, arra irányíthatod a figyelmedet, hogy mi történik a
pillanatban, és megpihenhetsz a jelen békességében.

3. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Jelenbe hozó meditáció

1. Keress egy kényelmes helyet, ahol le tudsz ülni, hunyd be

a szemedet, és kezdj el a légzésedre összpontosítani.
2. Amikor elkerülhetetlenül megjelennek a gondolatok, vedd
észre őket ítélkezés nélkül, és hagyd, hogy elvonuljanak,
mint a felhők az égen, anélkül hogy ragaszkodnál
hozzájuk. Ha azt veszed észre, hogy valami múltbeli
dologra gondolsz, köszönj neki: „Helló, emlékezés!” Ha
azon kapod magad, hogy a jövőről fantáziálsz, ezt is
 nyugtázd: „Helló, tervezgetés!” Majd térj vissza a
légzéshez.
3. Keresd a mozdulatlanságot, a csendpontot a gondolatok
között. Figyeld meg, mennyi ideig képes csendben lenni
az elméd két gondolat között. Amikor észreveszed, hogy
elkalandoznak a gondolataid, térítsd vissza a figyelmedet
a légzésedre, mintha egy szeretett kiskutyát idomítanál.
4. Próbáld ki, hogy tudod-e tágítani a gondolatok közötti
szakadékot. Kezdj el pihenni a gondolatok közötti tér
csendességében. Gyakorlással azt veszed majd észre, hogy
egyre hosszabban meg tudsz pihenni két gondolat között.

Ez a meditációs gyakorlat segít belelátnod, hogy mennyire

elfoglalt lehet az elméd, segít a jelen pillanatba kerülnöd, és
segít leválnod azokról a gondolatokról, amelyek
szükségtelen szenvedést hoznak. Gyakorlással megnő a
gondolataid közötti tér, és gyakorlottabb szemmel lehetsz
tanúja a kis énednek, ahelyett hogy ki lennél téve a
„szeszélyeinek”. Ha megtanulod felvenni a tanú szerepét a
gondolataiddal szemben, rá fogsz jönni, hogy a gondolataid
nem TE vagy. Te a gondolataid felett tanúskodó tudatosság
vagy, és azok nem határoznak meg téged. Csak a kis éned
hangját adják. Ha azonosulsz velük, és hagyod, hogy ők
diktálják, hogyan dönts, csak szenvedést hozol a saját
fejedre. Ha azonban a tanú szemszögéből nézed ezt a
gondolatfolyamot, kiszűrheted belőle azt, ami segít,
feleslegesnek nyilváníthatod a többit, és ezáltal ellazulhatsz
abban a békés csendben, amely akkor tölthet el, amikor a kis
én fecsegése a háttérbe kerül.
Ha többé nem a múltra és a jövőre fókuszálod a gondolataidat,
hanem ehelyett arra összpontosítasz, hogy mi történik a jelenben, rá
fogsz jönni, hogy míg a fájdalom elkerülhetetlen, a legtöbb
felesleges szenvedést az okozta neked, hogy ellenálltál annak, ami
van. Ha el tudod fogadni azt, ami a jelen pillanatban történik –
akármi legyen is az –, anélkül hogy rossznak tekintenéd, vagy
megpróbálnál változtatni rajta, akkor úgy lehetsz benne a
fájdalomban, hogy az nem húz bele a szenvedés örvényébe. Amint
levetkőzöd ezt az ellenállást, és nem azonosulsz azokkal a
történetekkel, amelyeket te találsz ki az életedben előforduló
negatív eseményekkel kapcsolatban, valami ellazul benned, és
könnyebben megtalálhatod a békességet még a fájdalmas események
közepette is.
A félelem kezelésének ezt a csendességet kereső hozzáállását
számos olyan úton meg lehet találni, amelyet a keleti spirituális
gyakorlatok mutatnak. A mindennapi meditáció gyakorlata segíthet
mélyebben elhelyezkedned a saját belső csendességedben, ami
elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalld és értelmezd a belső
őrlángod iránymutatását, mely szerves része annak a hat lépésből
álló bátorságnövelő módszernek, amelyet a Harmadik részben fogok
megmutatni. A saját csendességed megtalálása segít abban is, amit a
könyv Második részében fogsz megtanulni és gyakorolni: abban,
hogy hogyan azonosíthatod és gyógyíthatod meg azokat a
meggyőződéseket, amelyek arra vezethetnek, hogy hagyd, hogy a
hamis félelem irányítsa az életedet. Ahogy megtanulsz a légzés és a
test tudatosságára összpontosítani, a jelenbe lökődsz, ami segít
kilépned az elméből, és bekerülnöd a mostba. Lehet, hogy a
félelemnek ez a keleti kezelése pont tetszik neked, és akár a
mindennapi meditációt, a jógát, a jelengyakorlatokat és egyéb
hasonló gyakorlatokat is bevehetsz a saját bátorságreceptedbe. A
csendességnek erről a pontjáról az eddigi, félelemben gyökerező
nézőpont helyett elsajátíthatsz egy bizalomra épülő világnézetet,
mely elvezet a belső békesség állapotába – a helyett a belső
reaktivitás helyett, ami miatt muszáj volt mindig kontrollálnod az
életet. Amikor elcsendesedsz, az ellenállás helyett egyszerűen el
tudod fogadni azt, ami van. Azon a helyen, ahol el tudod fogadni a
valóságot még akkor is, ha ez a valóság nem úgy van, ahogy neked
tetszik, a bátorságba nyíló kaput is meg fogod találni. Ha teljesen be
akarod kapcsolni ezt a bátorságot, nemcsak a belső csendességre
lesz szükséged, hanem olyan új, bátorságnövelő meggyőződésekre
is, amelyek segítenek megnyugtatni és biztonságba helyezni a kis
énedet, hogy ezáltal úgy vállalhass bátor kockázatot, hogy ne ijeszd
őt halálra. A hamis félelem alapvető okait kiásva és meggyógyítva a
bátorságra is rá fogsz találni.

A HAMIS FÉLELEM ALAPVETŐ OKAI

Több olyan szempontból tanulmányoztam a félelmet, amelyek mind

érintik a könyvben végzett munkát, a misztikus vallási
hagyományoktól A csodák tanítása leckéiben található nyugati
pszichológiáig, és amikor mindezeknek a hatásoknak a lencséjén
keresztül vizsgálom a félelmet, azt látom, hogy a hamis félelmeink
nagyrészt a világnézetünket kitevő korlátozó meggyőződésekből
származnak. Ha odafigyelsz azokra a gondolatokra, amelyek a
döntéshozásodat irányítják, a hamis félelmet kiváltó, félelmetes
meggyőződések helyett bátorságnövelő, bátorító meggyőződéseket
választhatsz. Ha tehát hagyni akarod, hogy a félelem
meggyógyítson, elengedhetetlen, hogy megvizsgáld az ijesztő
gondolataidat, és helyettük olyan gondolatokra válthass, amelyek
békét hoznak és bátorítanak.
Minden hamis félelem gondolatból ered, és az általam kikérdezett
páciensekkel szerzett, valamint a saját tapasztalataim alapján is azt
mondhatom, hogy szinte minden hamis félelmet megalapozó
gondolat négy olyan mítoszból keletkezik, amelyeket sokan –
hibásan – igazságként fogadtunk el. Ezek a félelmet generáló
korlátozó meggyőződések, amelyeket én a négy félelmetes
feltételezésnek neveztem el, a modern nyugati kultúra domináns
világnézetét képviselik, és rengeteg szükségtelen szenvedést
okoznak nekünk. Nézd meg, hogy az alábbi meggyőződések között
találsz-e olyat, amelyik ismerősen cseng.

A NÉGY FÉLELMETES FELTÉTELEZÉS

A bizonytalanság nem biztonságos.

Nem bírom ki, hogy elveszítsem, amit szeretek.
Veszélyes világ ez.
Egyedül vagyok.

A négy félelmetes feltételezés pusztán gondolat, a kis éned azonban

– ahogy oly sokunké – nagy valószínűséggel szent igazságként tette
magáévá ezeket a meggyőződéseket. Mivel elhisszük, hogy nem
érezhetjük biztonságban magunkat a bizonytalanságban, arra
jutottunk, hogy a biztonságot kell keresnünk, mégpedig
nyilvánvalóan mindenáron – még akkor is, ha ez az egészségünkbe
és a boldogságunkba kerül. Mivel elhisszük, hogy nem bírjuk ki, ha
elveszítjük, amit szeretünk, próbálunk éberen őrködni, hogy
kivédjük a veszteséget, még akkor is, ha ezáltal olyan dolgokba
kapaszkodunk, amelyeket egyszerűen nem tudunk megtartani. Mivel
úgy növünk fel, hogy elhisszük, hogy veszélyes világban élünk –
gyakran amiatt, amit gyerekkorunkban tanultunk –, azt a
következtetést vonjuk le, hogy rajtunk múlik, ki tudjuk-e védeni a
szegénységet, erőszakot, betegséget, fájdalmat, elutasítást és az
elhagyatottságot. És mivel feltételezzük, hogy különálló,
elhatárolható egyének vagyunk, akik egyedül hajóznak ebben a
veszedelmes világban, feléled törzsi fajunk ősi túlélési ösztöne, és
meggyőz minket arról, hogy védtelenek vagyunk a sérülésekkel vagy
a halállal szemben. Ha ilyen a domináns világképünk, nem csoda,
hogy végül csak rettegünk és rettegünk. Egyszerűen túl sok a
vesztenivalónk, és ez nagyon nem tetszik nekünk. Valahol mélyen
attól félünk, hogy egyszerűen nem fogjuk tudni kezelni, ha a
legnagyobb félelmeink beigazolódnak.
A négy félelmetes feltételezés mindezek ellenére viszonylag új
jelenség a fajunk történetében. Az ősemberek minden szempontból
sokkal veszélyesebb és bizonytalanabb világban éltek, mint mi most.
Az anyák és a csecsemők rendszeresen belehaltak a szülésbe.
Minden és mindenki ki volt téve az elemeknek. A természeti
katasztrófák könnyedén elpusztították a lakóhelyeiket. A ragályos
betegségek egész törzseket törölhettek el a föld színéről. A halál és a
veszteség mindennapos volt. Az emberek akkor is megsiratták, ha
elveszítették, amit szerettek, de túlélték, és felépültek a veszteség
után, mert vigaszra leltek a törzsi mitológiákban, szertartásokban és
a szellemvilággal való kommunikációban, ami értelmet és célt adott
ezeknek a veszteségeknek. A világképük olyan mélységes
nehézségekkel segített szembenézniük, amit mi el sem tudunk
képzelni.
 A tudományos forradalomig sem a tudás, sem a biztonság iránti
vágyódásunk nem tudta legyőzni azt a hajlandóságunkat, hogy a
mítoszok, metaforák és misztikum világában éljünk. A
bizonyosságért folytatott harc kezdetben segített biztonságérzetet
teremteni, mert kezdtünk egyre többet tudni a világ működéséről.
Ezzel a tudással szert tettünk némi tudományos felfogásra, ezért
többé már nem hittük, hogy ki vagyunk téve a bizonytalan,
megmagyarázhatatlan és megjósolhatatlan erők szeszélyeinek,
ahogyan azt az ősi kultúrákban hitték. Ennek a bizonyosság utáni
vágyódásnak azonban megvan a maga árnyoldala is. Csökkent a
tűrőképességünk a bizonytalansággal és a veszteséggel szemben, és
ez arra a következtetésre juttatott, hogy teljesen egyedül élünk egy
veszélyes világban.
A modern élet kialakulásával szakítottunk azzal a kultúrával, mely
szerint egymással komplexen összekapcsolt, és a természettel
folyamatos egységben élő lények vagyunk, és egy olyan kultúrára
„cseréltük le” ezt, ahol a domináns világkép szerint különálló,
egymástól elhatárolható, szénalapú létformák vagyunk, akiknek a
tudata kizárólag az agyban létezik. Az ősi kultúrák hittek abban,
hogy minden összekapcsolódik mindennel – nemcsak az emberek
vagy akár az állatok, hanem a víz, az óceán, a hegyek, de még az
időjárás is. Ma abban hiszünk, hogy semmihez nem kapcsolódunk,
és ez az egyik oka annak, hogy veszélyben van a bolygó túlélése.
Szerencsére, mivel a kultúránk félelemgeneráló meggyőződései nem
többek annál, amik – meggyőződések –, élhetünk a lehetőséggel, és
megkérdőjelezhetjük a saját félelmeinket, meggyógyíthatjuk a
gondolatainkat.

A NÉGY BÁTORSÁGNÖVELŐ IGAZSÁG

Mit tehetünk hát annak érdekében, hogy átalakítsuk a hamis
félelemmel való kapcsolatunkat? Tudatosan eldönthetjük, hogy
olyan gondolatokkal helyettesítjük a félelemgondolatainkat,
amelyek vigaszt nyújtanak, gyógyulást hoznak, és növelik a
biztonságérzetünket. Egy egyszerű példával élve, ha az a gondolatod
támad, hogy nem vagyok elég jó, jót tesz a felismerés, hogy ez csak
egy gondolat – mégpedig olyan, amelyik korlátoz téged –, és
felteszed magadnak a kérdést, hogy van-e olyan alternatív gondolat
erre, ami inkább megerősít és felszabadít.
Byron Katie olyan munkára tanít meg Négy kérdés című
könyvében, mely négy kérdésen alapul; ezek a kérdések segítenek
átalakítani egy-egy korlátozó meggyőződést valami sokkal valódibb
igazsággá. Az átfordítás néha olyan megerősítést eredményez, mely
pontosan ellentétes az adott korlátozó meggyőződéssel. A nem
vagyok elég jó átváltható például arra, hogy elég vagyok. Az átváltás
eredménye azonban gyakran mélyebb és összetettebb, mint a
korlátozó meggyőződés egyszerű ellentéte. Ha egy ehhez hasonló
„átváltási” logikát alkalmazunk a négy félelmetes feltételezésre,
olyan erőt adó meggyőződésekkel helyettesíthetjük ezeket a
korlátozó meggyőződéseket, melyeket én a négy bátorságnövelő
igazságnak neveztem el.

A NÉGY BÁTORSÁGNÖVELŐ IGAZSÁG

1. számú igazság: A bizonytalanság a lehetőségek kapuja.

2. számú igazság: A veszteség természetes, és elősegítheti a
fejlődést.
3. számú igazság: Átgondolt, tervszerű univerzumban élünk.
4. számú igazság: Mind Egyek vagyunk.
Ez az átváltás a négy félelmetes feltételezésről a négy
bátorságnövelő igazságra nem annyira kognitív, hanem sokkal
inkább intuitív folyamat. Bizonyítékokat sorakoztatok fel a kognitív
elméd számára arról, hogy a négy bátorságnövelő igazságban
megbízhatsz, az elmédnek ez a része mégis folyamatosan le akar
majd beszélni arról, hogy higgy bennük. Amikor arra kerül a sor,
hogy hagyd, hogy a félelem meggyógyítson, a kognitív elme nem a
barátod. Bár próbál segíteni, a hamis félelmekkel kapcsolatban a
kognitív elme többet árthat neked, mint amennyit használ, mert
hajlik arra, hogy a kis éned irányítását fogadja el a belső őrlángodé
helyett. És itt kapcsolódik be az intuitív érvelés. Belső őrlángod
vezeti az intuíciódat, és ő már tudja, hogy a négy bátorságnövelő
igazságban megbízhatsz. A valódi váltás tehát akkor történik meg,
amikor megtanulsz bízni az énednek ebben a részében.
A következő négy fejezetben eléd tárt világképet nem csak úgy
találomra húztam elő a fekete orvosi táskámból. Minden fellelhető
bizonyítékot a kognitív elméd elé fogok tárni, hogy alátámasszam
azt a világképet, mely a négy bátorságnövelő igazságon alapul. A
bizonyítékok némelyikét olyan színvonalas klinikai kísérletekről
szóló tanulmányokból szedtem, amelyeket a tudományos irodalom
képviselői írnak és olvasnak. Néhányat olyan emberek
tapasztalataiból merítettem, akiknek a történetét elismert
munkákban írták le. Vannak bizonyítékaim olyan történetekből,
amelyeket személyesen nekem meséltek el, és van néhány olyan,
amelyet a saját tapasztalataim alapján adok át neked. A következő
négy fejezetben mind a kognitív elmédet, mind az intuíciódat arra
kérem, hogy fogadja be ezeket az igazságokat, hogy egy olyan
bátorságnövelő világképbe betonozhasd be az új meggyőződéseidet,
amely biztonsággal és bátorsággal tölt majd el.
Amikor hinni kezded a négy bátorságnövelő igazságot, egy bátrabb
élet felé vezető útra lépsz. Amint megfelelő kapcsolatot alakítasz ki
a bizonytalansággal, képes leszel izgalommal és kíváncsisággal, nem
pedig félelemmel nézni a szemébe. Amint elfogadod, hogy a
veszteség elkerülhetetlen, a veszteség maga segíti majd a
fejlődésedet. Amint megérted, hogy mindig egy sokkal inkább
céltudatos, mint veszedelmes univerzális intelligencia vezet,
elkezdesz bízni abban, hogy minden okkal történik, még akkor is, ha
te nem érted ezt az okot. Amikor valóban ráérzel, hogy mindnyájan
egy kollektív tudat részei vagyunk, többé nem érzed majd magadban
a kozmikus magányt, és kezdesz ráébredni, hogy mind
összekapcsolódunk. Ez pedig elegendő bátorsággal tölt el ahhoz,
hogy megéld a saját életcélodat. Ha már nem engedelmeskedsz a
négy félelmetes feltételezésnek, és kezded hagyni, hogy a négy
bátorságnövelő igazság vezesse a tetteidet, meggyógyítod magad, és
áldást hozol a világra.
 4. FEJEZET

A BIZONYTALANSÁG A LEHETŐSÉGEK KAPUJA

Az emberek nehezen engedik el a szenvedést.

Az ismeretlentől való félelem miatt inkább
az ismerős szenvedést választják.
THICH NHAT HANH

Kris Carr minden reggel úgy ébred fel, hogy nem tudja, ez lesz-e az
utolsó napja. Tulajdonképpen mind így vagyunk ezzel. Bármelyikünk
meghalhat akár ma is. Kris azonban konkrétan szembesült ezzel. A
harmincas évei elején diagnosztizáltak nála egy ritka típusú, 4-es
stádiumban járó, gyógyíthatatlan rákbetegséget. A sugárterápia és a
kemoterápia sem működött, és az egyetlen sebészi beavatkozási
lehetőség magában foglalta a rák által megtámadott szervei
kicserélését átültetéssel. Ez azonban még mindig nem foglalkozik a
véredényeit burkoló mikroszkopikus ráksejtekkel.
A diagnózis mellé azt a javaslatot kapta, hogy tegyen meg minden
tőle telhetőt az immunrendszere megerősítéséért, hogy
elindulhasson az öngyógyítás radikális útján; ezt megfogadva egy
nagymértékben nyers ételekből álló vegán étrendre váltott,
spirituális gyakorlatokat végzett, és egyéb életmódbeli
változtatásokat is végrehajtott. Mindennek ellenére megmondták
neki, hogy tíz éven belül valószínűleg meg fog halni. Kris azt a
küldetést vállalta, hogy megmutatja: élhetsz „őrülten” és jól, és
lehetsz szexi akkor is, ha rákod van. Rákutazását egy
dokumentumfilmmel kísérte nyomon, melynek a Crazy Sexy Cancer
címet adta, és azóta is millióknak mutatja meg az üzenetével, hogy
hogyan lehet jól élni a rákkal.
Az útja során számtalan érthető félelemmel kellett foglalkoznia. A
rákdiagnózist Valentin-napon kapta meg, ezért minden február 14-
én CT-felvételre kell mennie, hogy felmérhessék a tumorok méretét.
Ez érthető módon félelmet generáló éves esemény a számára. Soha
nem tudta, mit fog mutatni a kép. Ahogy kiderült, a tumorok évről
évre nem változtak. Nem nőttek, de nem is zsugorodtak.
Miután egy évtizeden át félt valamitől, amit nem ő irányított,
valami végre elmozdult benne, és megengedte, hogy a félelem
rámutasson arra a dologra, amely gyógyításra szorult benne a rákkal
való kapcsolatában – az, hogy ellenállt neki. Miután tíz éven át
remélte, hogy a rák egy napon egyszer csak odébbáll, úgy határozott,
hogy elengedi a gyógyuláshoz való ragaszkodását. Azt választotta
ehelyett, hogy elfogadja a rákját, és a végső bizonytalansággal
szemben fog jól élni. Kris a tizenegyedik Valentin-napi mérésen
kapta a jó hírt. A kezdetek óta először a tumorjai tényleg
zsugorodtak.
Bár mindig a bizonytalanság arcába bámulunk, keveseknek adatik
meg a lehetőség, hogy napi szinten tudatosan gyakorolják a
bizonytalannal való megbékélést, ahogyan Kris Carr tette. A
legtöbben minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében,
hogy kerüljük a bizonytalanságot, és mindent megpróbálunk, hogy
visszatérhessünk a bizonyosság állapotába. Mégis a
bizonytalansággal való békekötés lehet az egyik legerőteljesebb
spirituális gyakorlat a világon.
Immaculée Ilibagiza szintén napi szinten nézett szembe a halál
folyamatos fenyegetésével. Az 1994-es ruandai népirtás során a
tuszikkal tartó Immaculée 91 napot töltött némán összezárva hét
másik nővel egy hutu lelkipásztor zsúfolt fürdőszobájában. Nem
tudhatták, hogy melyik percben leplezik le őket, és azt sem, hogy mi
vár rájuk odakint. Az egészséges, 52 kilós egyetemista diáklány 29
kilóra fogyva jött ki a fürdőszobából, hogy a legrosszabbal nézzen
szembe – a falujában élő legtöbb tuszi, köztük a családja nagy része
erőszakos halált halt, amíg ő bujkált.
Immaculée azt mondja, hogy ha nem imádkozik folyamatosan azt
a rózsafüzért morzsolgatva, amelyet buzgó katolikus édesapjától
kapott, mielőtt elbújt, megnyomoríthatta volna a félelem, a harag és
a neheztelés. Annak ellenére, hogy mindent elsöprő bizonyságot
kapott arról, hogy veszélyes világban élünk, az, hogy folyamatosan
kommunikált egy isteni erővel, segített békét és vigaszt találnia az
elzártságban is. Később, miután kijutott a fürdőszobából, egy
machetét tartó hutu harcossal találta szemben magát, aki azzal
fenyegette, hogy megöli. Ahelyett hogy átadta volna magát a
félelemnek, keményen a férfi szemébe nézett, az pedig szökni hagyta
a lányt kísérő többi menekülttel együtt. Évekkel később, amikor már
az ENSZ-nek dolgozott, lehetőséget kapott arra, hogy szembenézzen
azzal a férfival, aki megölte az anyját és a fivérét. A többiek arra
számítottak, hogy leköpi a férfit, ő azonban csak annyit mondott:
„Megbocsátok neked.”
Kris Carr és Immaculée Ilibagiza olyan szélsőséges egyének
példáját mutatják, akik szokatlanul bizonytalan és rémisztő
környezetben is békére tudtak lelni. De erre te is képes vagy.
Ez a két példa szolgáljon arra, hogy a segítségükkel
megkérdőjelezzük az 1. számú félelmetes feltételezést: „A
bizonytalanság nem biztonságos.” Mondhatod, hogy sem Kris, sem
Immaculée nem volt biztonságban ebben a bizonytalanságban.
Hiszen Krisnek 4-es stádiumú rákja volt, Immaculée pedig majdnem
meghalt a ruandai népirtás során. Most, ezen a ponton azonban
mindketten jól vannak. Kris milliókat inspirál arra, hogy felismerjék:
a bizonytalanság közepette is boldogulhatnak, ahelyett hogy
hagynák, hogy az ismeretlentől való félelem gátolja a fejlődésüket.
Immaculée arra tanítja a népirtás árváit, hogy meg kell bocsátani a
családjaik gyilkosainak, mert csak így lehet kilépni a világot
megrontó bosszú és erőszak ördögi köréből. Gyanítom, hogy
mindketten egyetértenének az 1. számú bátorságnövelő igazsággal:
„A bizonytalanság a lehetőségek kapuja.” Lefogadom, hogy te is
tudsz olyan példát hozni a saját életedből, amikor az, hogy hajlandó
voltál belemenni a bizonytalanba, és nem álltál ellen neki, valami
nagy dolgot hozott az életedbe. A legtöbben azonban nem engedik
meg maguknak ezt a fajta gondolkodást…

A BIZONYOSSÁG FÜGGŐSÉGÉBEN

Bizonyosságfüggő kultúrában élünk, a valóság mégis az, hogy nem

tudhatjuk, mi történik velünk a jövőben – akár a következő percben.
Éppenséggel megtörténhet, hogy akár már holnap olyan kozmikus
csapás éri a Földet, ami az egész bolygót elpusztítja. És ez egyszerűen
nem tetszik nekünk. Evéssel, alkohollal, cigarettával, túlzásba vitt
edzéssel, munkával, televíziózással és számos egyéb tevékenységgel
tompítjuk le a bizonytalanságtól való mélyen gyökerező
félelmünket, hogy eltereljük a figyelmünket annak a ténynek a
kényelmetlenségéről, hogy nem irányíthatjuk az életünket annyira,
amennyire szeretnénk. Egyre több dolgot halmozunk fel, hogy
biztonságban érezzük magunkat, és ettől aztán csak még jobban
félünk attól, hogy elveszíthetjük, amit megszereztünk. A legfőbb
célunk az lesz, hogy biztonságban tartsuk a dolgainkat, még ha
feláldozzuk is ezért azt, hogy gazdag, értelmes életet éljünk, mely
tele van a lélekfejlődésünket előrevivő lehetőségekkel és valódi
kapcsolatokkal.
Mivel a bizonytalanságot ennyire kényelmetlennek éljük meg,
olyan történeteket találunk ki a saját megnyugtatásunkra, amelyek
felbolyhosítják a biztonságérzetünket, mint például: „az én
gyerekemnek soha nem lesz rákja”, „örökre megtartom ezt a stabil
állást”, „az én életemet nem fenyegeti természeti katasztrófa”,
„mindig sok pénzem lesz”, „százéves korom előtt nem halok meg”,
vagy „a szeretteim mindig szeretni fognak”. Egy bizonyos szinten
tudjuk, hogy a biztonságról szóló történeteink csupán illúziók. A
magunknak mesélt történetek csak gondolatok, és mi mégis
belekapaszkodunk ezekbe a gondolatokba, melyeket a mélyben
meghúzódó félelmek tüzelnek, és érzelmileg kikészülünk, ha a
történeteink bizonyosságát fenyegeti valami. Sokan inkább így
alusszák végig az életet, amíg aztán be nem üt a tragédia, és
megtörténik az, amitől a legjobban féltek. Lecsap egy halálos
betegség. Meghal egy szerettünk. Kirúgnak a biztosnak tűnő
állásunkból. Tönkremegyünk anyagilag. Ezek a komoly változások
felébresztenek, hogy megmutassák, milyen nehéz visszaaludni most,
hogy már tudjuk: a bizonyosság csak illúzió.
A bizonytalanságkezelésünk eltérő attól függően, hogy hogyan
állunk az új helyzetekhez. Dr. Rachel Naomi Remen azt tanította
nekem, hogy mindnyájunknak van egy olyan részünk, amelyikben a
legjobban megbízunk – ez az „előfutárunk”. Amikor új helyzetbe
kerülünk, különösen, ha az bizonytalan, először ezt a „bizalmi”
részünket küldjük oda, hogy nézzen körül, és értékelje a képet. Egy
kognitív típusú ember a kognitív elméjét küldi előre. Azt kérdezed
tőle: Ki van ott? Mennyire megbízható? Mit mondanak a tények? Van
ennek értelme? Hogy működik? Meg tudom magyarázni? Van
bizonyítható mechanizmusa?
De nem biztos, hogy te éppen a kognitív elmében bízol. Lehet,
hogy te a szívedre vagy az intuíciódra hallgatsz. Ha így van,
ilyesmiket kérdezhetsz, amikor odaküldöd az előfutárodat: Milyen a
rezgése? Milyen érzés benne lenni? Szeretetteljes emberek vannak ott?
Kapcsolódnak egymáshoz? Versengenek? Összhangban érzem magam
ott? Odatartozom?
Míg a kognitív elme hasznos, amikor kognitív feladatokat kell
megoldani, ez a bölcsője a kis éned szent hangjának is. Az elme
számára ez nem biztos, hogy értelmezhető, mert ő azt hiszi magáról,
hogy ő az okos, felnőtt és megbízható hang. Míg azonban az igaz,
hogy az intellektus a kognitív elméből jön, a félelem is az innen
származó gondolatokban gyökerezik. A belső őrlángod ezzel
ellentétben a szívedben és az intuíciódban lakozik. A kis éned a
biztonságra hajt, a belső őrlángod azonban ugyanolyan jól érzi
magát az ismeretlen, mint a jól ismert környezetben. Nem kell
bizonyosság ahhoz, hogy békében legyen.
Mindnyájunkban megvan mind a két rész, de mi a mi
kultúránkban sokan jobban bízunk a kognitív elménkben, mint az
intuíciónkban, és ezért nagyobb teret adunk neki a tapasztalásaink
értékelésében. Ez pedig gondot okoz, mert a kisebb részednek (a
kognitív elméd, a kis éned) nem könnyű értékelnie egy nagyobb
részedet (a szívedet és az intuíciódat, vagy a belső őrlángodat). Az
intuíciód segítségével értékelheted a kognitív elméd
következtetéseit, de fordítva nem megy. Elakadsz, mert a kognitív
elme a bizonyosságra vágyik. Mindig a biztonságot és a kényelmet
fogja hajszolni, még akkor is, ha ennek a személyes
feddhetetlenséged és hitelességed, az összehangoltságod, a
kalandok és az öröm az ára.
Mi dönti el, hogy valaki „kognitív értékelő” lesz-e, vagy inkább
hajlik arra, hogy az intuíciójára hallgasson? Ha gyerekként
ismétlődő bizonytalansággal kerülünk szembe, és nem érezzük
magunkat biztonságban, hajlamosak leszünk „kognitívvá válni”.
Elkezdünk magyarázatokra, racionális gondolkodásra és
biztonságérzetre vágyni, és arra, hogy mi irányítsunk. Ettől úgy
érezzük, hogy beleszólásunk van bizonytalan világunk folyásába.
Azzal azonban, hogy „kognitívvá válunk”, elvágjuk magunk előtt a
lehetőséget, hogy kíváncsisággal, csodát várva és tiszteletteljes
borzongással tekintsünk a bizonytalanságra.
Gondolj arra, hogy mit adsz fel, amikor a bizonyossághoz
ragaszkodsz. Bevágod az ajtót a kíváncsiság, a kreativitás és az előtt
a lehetőség előtt, hogy nyitott légy az újra, és kihagyod az azzal járó
izgalmat, hogy folyamatosan tanulsz. Ahogy Rachel Naomi Remen
megfogalmazta, amikor így áll a helyzet, „uralkodásra cseréled a
misztikumot, és elveszíted az elevenség és a lehetőségek érzését”.
Én hagyományosan kognitív értékelő voltam. Tizenkét évnyi
orvosi képzés verte belém, hogy milyen fontos minden másnál
nagyobbra értékelni a racionális, logikus kognitív elmét. Mindig
nagyon megnyugtatott, amikor logikusan meg tudtam magyarázni a
dolgok működését. Nagyra értékeltem a tudományt, és a dolgok
természetével kapcsolatos részletes magyarázatait. Az általam
megmagyarázhatatlan dolgokkal szemben pedig kényelmetlenül
éreztem magam. A „tökéletes vihar”-om nyomán azonban valami
mégiscsak lazulni kezdett bennem.

A TÖKÉLETES VIHAR
A vihar előtt egy olyan életben gürcöltem, amely kívülről
tökéletesnek, kiszámíthatónak, biztosnak tűnt – ennek a
biztonságnak azonban megvolt az ára. Amit a többiek nem tudtak,
az az volt, hogy az életem belülről felfeslett. „Álomállásom” volt:
teljes munkaidős szülész-nőgyógyászként jó fizetést kaptam, amiből
luxusdolgokra is tellett, például óceánra néző házra San Diegóban,
szuper európai kocsikra és hawaii nyaralásokra. A munkámnak
köszönhetően elértem egy bizonyos köztiszteletnek örvendő
társadalmi státuszt, a szakmában pedig képzett, ügyes,
lelkiismeretes orvosnak tartottak, aki tényleg törődik a pácienseivel.
Papíron a magánéletem is nagyszerűen festett: egy kedves, okos,
szerető férj mellett éltem, akivel az első gyerekünket vártuk, és
rengeteg barátom volt. Harmincöt éves koromra mindent elértem,
amiről azt tanultam, hogy boldoggá tesz majd, ezért bűntudatom
volt, és hálátlannak éreztem magam a kétségbeesett
boldogtalanságért, amit éreztem. Mintha valahogy eladtam volna a
lelkemet a „tökéletes életért”.
Éveken át egyfajta belső nyugtalanságban éltem, amit nemigen
tudtam megmagyarázni. Miért nem voltam boldog? Mindenem
megvolt, ami társadalmilag elismerten ahhoz kell, hogy jó életet
éljek. Próbáltam a hálára összpontosítani. Olyan sok mindenért
hálás lehettem. Biztosra vettem, hogy ha sikerül a hálára
fókuszálnom, megtalálom a mozgatórugót, ami végignavigálna az
elkövetkezendő harmincévnyi magas vérnyomásos karrieren, hogy
aztán végül hatvanöt évesen nyugdíjba menjek, és végre tényleg
élvezhessem az életet.
De a hála nem működött, és gyakran ébredtem sírva éjjeli
kettőkor. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a boldogtalanságomat;
lefoglaltam magam azzal, hogy kielégítő munkát végezzek
orvosként, mellette elindítsam a művészkarrieremet, esténként
pedig borral fojtottam el egyre növekvő belső szorongásomat. De a
figyelemelterelő hadművelet nem működött. A testem elárult azzal
az évek során egyre növekvő krónikusbetegség-listával, amellyel
szembe kellett néznem. Harmincöt éves koromra hétféle gyógyszert
szedtem egy halom olyan krónikus állapotra, amelyek a kezeléstől
csak rosszabbodtak. Tudnom kellett volna, hogy az univerzum le
akarja leplezni, hogy blöffölök, de amikor végre megszólalt a riadó,
padlót fogtam.
Mikor hat hónapos terhes voltam a lányommal, felhívott anyám,
és azt mondta, hogy apám szavakat talál ki. Amikor odahívta a
telefonhoz, apa azt mondta nekem, hogy azonnal el kell utaznia egy
lámaközpontba. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben, és
mivel azt hittem, hogy stroke-ot kapott, azt tanácsoltam anyának,
hogy azonnal menjenek be az ügyeletre. A CT hatalmas tumort
mutatott ki apa homloklebenyében, és további vizsgálatok során
több egyéb daganatot is találtak szerte a testében. Egy
májdaganatból vett szövetmintából kiderült, hogy áttétes
melanómája van. Drága apámnak, aki akkor 59 éves volt, azt
mondták, hogy három hónapja van hátra.
Szinte pontosan három hónap múlva született meg a lányom,
Siena, császármetszéssel. A műtét utáni napokban repültek oda a
szüleim San Diegóba, hogy találkozzanak az unokájukkal. Egy
sorozat teljes agyi sugárkezeléssel sem sikerült zsugorítani apa
tumorját, és az orvosai úgy látták, hogy közel a vég, ezért a szüleim
kibéreltek egy házat a tengerparton, a Hospice szolgálattól kaptak
egy kórházi ágyat, és apám felkészült a halálra, miközben én a
kislányomat dajkáltam, és a műtéti sebemet gyógyítgattam.
 Chris és Keli, a testvéreim nem itt laknak a városban, úgyhogy
iderepültek, hogy apámmal legyenek az utolsó napjaiban. Amikor az
én egészséges, 33 éves Chris testvérem megérkezett, a sürgősségi
osztályon végezte, mert a Zithromax nevű antibiotikum (amit
homloküreg-gyulladásra szedett) egyik nagyon ritka
mellékhatásaként a mája teljesen felmondta a szolgálatot.
Ugyanazon a héten meghalt a mi drága, 16 éves kutyánk, Ariel.
Aztán, pontosan két héttel a lányom születése után, elveszítettük
apát. Az életem legtraumatikusabb két hete volt, és mindent
megváltoztatott. Hirtelen rájöttem, hogy a bizonyosság csak illúzió,
és ebből az álomból felébredve azt vettem észre, hogy rettegve
bámulok bele a bizonytalan hatalmas misztikumába. Nem voltam
biztos benne, hogy tudom kezelni ezt.
Egy-egy ilyen bizonytalan tragédiasorozat, mint amilyen az én
tökéletes viharomat alkotta, kétféleképpen hathat az emberre. Vagy
befordulsz, és még több bizonyosságot akarsz, még jobban
felkészülsz az ismeretlen elleni védekezésre, megerősíted a kognitív
elmédet és arra utasítod, hogy legyen mindig résen, vagy annyira
kemény pofont ad az élet abszurditása, hogy a padlóra küld. Az élet
látszólagos értelmetlensége szétszaggat, és magányosabbnak érzed
magad annál, mint amit valaha el tudtál képzelni. A kétségbeesés az
őrület határáig hajszol. És akkor, amint elveszíted a hitedet a
kognitív elmében, valami nagyobb dolog jelentkezik, hogy ott legyen
veled az elhagyatottságban. Ebben a megsemmisült állapotban olyan
erővel lepheted meg magad, amiről soha nem tudtál, és ami lehetővé
teszi számodra, hogy olyat tégy, amiről sosem gondoltad volna, hogy
képes vagy rá – elfogadod az elfogadhatatlant. És ilyenkor hagyod,
hogy a félelem meggyógyítson.
 Az elfogadhatatlan elfogadásának ez a képessége talán csak pár
percig tart, de amikor megtörténik, rést üt annak a páncélján, akinek
gondoltad magad. Ezen a résen pedig végre át tud ragyogni a valódi
önmagunk fénye – gyakran csecsemőkorunk óta először. Amint a rés
megjelenik, amint akár csak egy olyan pillanatod is van, hogy
meglásd az igazi természetedet, soha többé nem tudod már nem
látni azt. Megteheted, hogy hátat fordítasz neki. Meg is tagadhatod.
De soha többé nem leszel már ugyanaz, mert bepillantottál egy
másik tudatállapotba, mely sokkal hatalmasabb, mint az a
korlátozott önkép, amely oly sokáig uralta az önazonosságodat.

A KIS ÉN BIZONYOSSÁGKERESÉSE

Ha hagyod, a bizonytalanság segít szembenézned a kis én

természetével. Részben azért is csimpaszkodsz a bizonyosságba,
mert ez azzal a hamis érzettel tölti el a kis ént, hogy te irányítasz.
Mivel a kis én az a részed, amelyik arra ösztökél, hogy fenntartsd az
énképedet és világképedet, szeret biztos lenni a dolgában. A kis
énnek megvan a maga története arról, hogy milyen ember vagy,
milyen ember nem vagy, miben vagy jó, miben nem vagy jó, mit
tudsz elérni és mit nem, miben hiszel és miben nem. A kis énnek
ugyanígy határozott elképzelései vannak a világ folyásáról is – mi
helyes és mi nem, mi valóság és mi nem, mi lehetséges és mi nem,
minek van értelme és mi bolondság. A kis én nem szereti az olyan
kérdéseket, amelyekre nincs biztos válasz, és hajlandó feláldozni a
misztikumot, a csodát, az áhítatot és a lehetőséget azért, hogy
mindent szabályos dobozokba tudjon tenni.
Kegyelembe esni című könyvében a spirituális tanító, Adyashanti
azt írja, hogy mindnyájan a csendes tudat hatalmas belső tereként
kezdjük. Aztán nevet és nemet adnak nekünk, kapunk egy sor
szabályt arról, hogy mi „helyes” és mi „helytelen”, és kész
elképzelésekkel látnak el a világban elfoglalt helyünkkel
kapcsolatban. A tapasztalatokat gyűjtve aztán ezekre az
elképzelésekre építünk, hogy megszilárdítsuk az énképünket és a
világképünket. Néhányan negatív önképet hordoznak, mely tele van
fájdalmas gondolatokkal arról, hogy mennyire nem jók. Néhányunk
önképe pozitív. Akár felsőbbrendűnek, akár alsóbbrendűnek érezzük
magunkat, értékesnek vagy kevésbé értékesnek, okosabbnak vagy
butábbnak, csinosabbnak vagy csúnyábbnak, az mind csak egy-egy
történet. Ezek az elképzelések nem többek gondolatoknál, mégis
olyan erősen azonosulunk velük, hogy megfeledkezünk arról, kik is
vagyunk valójában – tiszta tudat vagyunk, melyet nem kötnek a
gondolat korlátai.
A modern társadalomban minden a kis ént hizlalja. Alátámasztjuk,
történeteket költünk róla, kiválasztjuk az öltözékét, majd a
tökéletesség hamis auráját öltjük rá. Ha bármi vagy bárki kétségbe
vonja a magunkról és a világ folyásáról alkotott képünket, az nagyon
kényelmetlenül érint minket. A végén pedig álarcot viselünk, mert
félünk összetörni a képet, amiről azt reméljük, hogy a világba
vetítjük, aztán meg csalónak érezzük magunkat, mert nem vagyunk
őszinték az igazi énünkkel kapcsolatban. Ez a bizonyosságkeresés
okozza a szenvedést, mert akármennyire félünk is attól, hogy
összetörhet a bizonyosságunk, a szívünk mélyén tudjuk, hogy az
még nagyobb tragédia, ha úgy halunk meg, hogy nem énekeltük el a
saját dalunkat.
Heidi nevű páciensem egy napon teljes nyugtalanságban ért oda a
rendelőmbe, mert éppen előtte feküdt le az új fiújával, akit igazán
kedvelt, és nem árulta el neki, hogy herpesze van. A segítségemet
kérte. Hogyan tehetné jóvá a történteket és védhetné meg a barátját
úgy, hogy ne szégyenüljön meg?
– Dr. Rankin, higgye el – mondta nekem –, én nagyon becsületes
ember vagyok. Nem csinálok ilyeneket.
És lógatta a fejét, mert képtelen volt a szemembe nézni.
Ez válaszoltam neki:
–  És mi lenne akkor, ha ahelyett hogy teljesen biztosan kijelenti,
hogy becsületes ember, inkább egyszerűen kíváncsi lenne arra, hogy
valójában kicsoda? Lehet, hogy becsületes ember. És az lehet, hogy
nem. Lehet, hogy az, amit magáról hisz, néha igaz, máskor meg nem
igaz. Képes lenne elengedni a történetét arról, akinek véli magát?
Úgy éreztem, nem kockáztatok sokat azzal, hogy ezt mondom
Heidinek, mert tudtam, hogy milyen elkötelezett a saját személyes
és spirituális fejlődése iránt, és azt is tudtam, hogy szeretettel
fogadja majd a kérdésemet. Így is lett. Megértette, hogy mit akarok
mondani. Hazament, és bevallotta a fiúnak, amit elmulasztott. Ő úgy
döntött, hogy megelőző kezelésbe fog, ami csökkenti a
valószínűségét, hogy elkapja a herpeszvírust. Amikor két évvel
később az aktuális rákszűrésen találkoztam Heidivel, még mindig
együtt voltak.
A kis én hajlamos egymással ellentétes személeteket vallani azzal
kapcsolatban, hogy kik vagyunk. A saját nemességünkről,
okosságunkról és becsületességünkről kitalált történetekkel
pumpáljuk fel magunkat. Aztán azokkal a történetekkel eresztünk le,
amelyeket a saját értéktelenségünkről találunk ki, ha nem felelünk
meg a felpumpált elképzeléseknek, és ezzel magunknak és másoknak
is csalódást okozunk. A kis én mindig összehasonlít minket, és vagy
az általunk csodált személyek alá helyez, vagy azok fölé, akiket
magunknál „kevesebbnek” tartunk. Az azzal kapcsolatos igazság,
hogy kik vagyunk valójában, valahol a kettő között található, ahol az
alázat és a kíváncsiság segítségével képesek vagyunk meglátni a
valódi nagyságunkat, ahol nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak
senkinél, ahol egyszerűen csak önmagunk vagyunk, miközben a saját
egyedi lélekutunkat járjuk. Ha hajlandók vagyunk egyszerűen csak
kíváncsinak lenni, meg fog mutatkozni az igazi természetünk.
Fájdalmasan kényelmetlen lehet megkérdőjelezni mindent, amit
magunkról hiszünk, de ha megengedjük magunknak, hogy
kíváncsiak legyünk, az élet lehet a tanítónk. És ott rejlenek az igazi
varázslatok.

AZ ÉLET MINT TANÍTÓ

Ahogy arra Rachel Naomi Remen rámutatott a Medicine for the Soul
című közös online szemináriumunkon, az élet csak akkor lehet a
tanítónk, ha hagyjuk. Gyerekként, ahogy elkezdünk óvodába járni,
máris saját történetet gyártunk arról, hogy az óvó nénik mennyire
mindent tudnak, mi pedig, az ovisok, semmit. Csodáljuk ezeket a
nevelőket, és olyanok akarunk lenni, mint ők. Tudni nyilván
értékesebb, mint nem tudni. A nem-tudás kicsivé és gyengévé tesz.
A tudás pedig naggyá és erőssé. Arra a következtetésre jutunk, hogy
minél többet tudunk, annál jobb lesz az életünk. Emiatt aztán nem
toleráljuk azt, amit nem tudunk. Elkezdjük mindenáron értékelni a
bizonyosságot. Elhisszük, hogy jobb „tudónak” lenni, mint
tanulónak.
Rachel másodikos korában azt mondta az anyjának, hogy imádja
tudni a dolgokat, de megtanulni utálja őket. Amikor megkérdezték,
hogy mi akar lenni nagykorában, teljes magabiztossággal jelentette
ki, hogy „szakértő”. Amire azonban felnőtt, Rachel megértette, hogy
az igazi bölcsesség sokkal inkább a tanítványságban rejlik, és nem is
annyira abban, hogy mennyire vagyunk „tudók”. Persze van olyan
tudás, amit az iskolában, a könyvekből és a tanáraink segítségével
szerzünk meg. De van valami a tudáson túl, ami mérhetetlenül
értékes. Az alázatra és a kíváncsiságra való hajlandóság; amikor
egyszerűen elgondolkodunk azon, hogy valami igaz-e vagy sem, az a
lehetőségek kapuját tárja ki előttünk. Megszabadít a bizonyosság
korlátaitól, és hagyja, hogy az élet a titkok iskolájává váljon.
Az élet mint tanító sokféle módon megjelenhet. A gyerekeink is
lehetnek a tanítóink. A hajléktalan az utcán is lehet a tanítónk. A
szívfájdalom is lehet a tanítónk. A bántalmazás is lehet a tanítónk. A
félelem is lehet a tanítónk. Az élet által nekünk tanított ajándékok
közül sok nem a biztos, hanem a bizonytalan birodalmából
származik. Ahhoz, hogy hagyhasd, hogy az élet tanítson, kell
bizonyos alázat, de mind képesek vagyunk tanulóvá válni, ha
hajlandók vagyunk nem tudni valamit. Akár az Egyesült Államok
elnöke vagy, akár harvardi dékán vagy óvodás, csak akkor lehet az
élet a tanítód, ha hagyod. Valószínűleg rá fog mutatni azokra a
területekre, ahol a bizonyosság utáni vágyad a leginkább elvakított.
Ez történt velem is a tökéletes vihar során. A lesújtó
veszteségsorozat átélése tett alázatossá. A kis énem védte magát a
bizonytalanság ellen, de a tökéletes vihar által ejtett rés növekedni
kezdett, és megengedte, hogy az életemben mindent
megkérdőjelezzek. Hirtelen felébredtem a bizonyosságnak abból az
illúziójából, hogy ha száz évig élek, sem veszítek el semmit, amit
szeretek. Rájöttem, hogy ahogyan apámnak hirtelen már csak három
hónapja volt hátra, ugyanez velem is bármikor megtörténhet. És
amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy ha tudnám, hogy már
csak három hónapom van hátra, ugyanígy élnék-e, határozott „nem”
volt a válasz.
Végül meg kellett hoznom a nehéz döntést, hogy otthagyjam a
biztos állásomat a hagyományos orvoslásban. Ehhez el kellett
adnom a házamat, és vidékre kellett költöznöm, ahol kevesebből is
meg lehet élni. A kislányom még csak nyolc hónapos volt, és én
voltam az egyedüli kenyérkereső, mivel Matt, a férjem csak otthon
dolgozott. Végül összeszedtem a bátorságomat, hogy megmondjam a
partnereimnek: elhagyom a praxisomat, és biztonsági háló nélkül
nekivágok a hatalmas ismeretlennek, úgy, hogy még B tervem
sincsen. Ekkor vágta le Matt a bal kezén két ujját egy körfűrésszel.
Egy nyolcórás műtét során egy mikrosebész vissza tudta varrni az
ujjait, de figyelmeztetett minket, hogy ahhoz, hogy működjenek
majd, újabb műtétre lesz szükség. A váratlan helyzet miatt el kellett
halasztanom a felmondásomat. Már-már tűrhetetlen fájdalommal
járt úgy ott maradnom, hogy már meghoztam a döntést, hogy
elmegyek. Úgy éreztem, hogy csapdában vagyok. Megkérdőjeleztem
a saját döntésemet. Vajon ez jel volt, hogy rossz döntést hoztam?
Vagy csak tesztelik az elkötelezettségemet? Végül, hónapokkal Matt
műtétjei, fizikoterápiája és gyógyulása után, tűrve azt az érzést,
hogy egyszerűen már egy nappal tovább sem bírok megmaradni az
állásomban, kerül, amibe kerül, kiléptem.
Az orvosi költségekkel, a felmondásommal, azzal, hogy úgy
vásároltam meg a szabadságomat, hogy kifizettem a biztosítást az
olyan esetekre, ha a praxisom elhagyása után perelne valaki azzal,
hogy félrekezeltem, és a mindennapi kiadásainkkal – úgy, hogy sem
a férjem, sem én nem dolgoztunk – onnan, hogy volt egy házunk és
rengeteg pénzünk egy nyugdíj-takarékossági számlán, oda
jutottunk, hogy lakást béreltünk és 200  000 dollárnyi adósságot
halmoztunk fel. Farkasszemet néztem a bizonytalansággal és
minden félelemmel, amit ez előhozott belőlem – és hagytam, hogy a
félelem és az élet tanítson. A tökéletes vihar és a nyomában
meghozott döntéseim egy olyan beavatássorozat első lépésévé
váltak, mely a spirituális útra lökött. Az ismeretlentől való
rettegésből eljutottam odáig, hogy potenciális ajándékként néztem
rá. Talán ahelyett, hogy félek attól, amit nem tudok, nemcsak
elfogadhatom, hanem még azt is hagyhatom, hogy izgalomba
hozzon. Ahelyett, hogy személyes kudarcként tekintenék az
ismeretlenre, az univerzum ajándékának, tanulási lehetőségnek is
láthatnám – ha hajlandó lennék elég alázatra ahhoz, hogy
megkeressem benne a tanulságot.
Arra jöttem rá, hogy a bizonytalanságtól való félelem másik oldala
a lehetőség izgalma. Ahelyett, hogy félnék attól, amit nem tudok,
elkezdhetem a kaland örömével fogadni ezt a „nem tudom”-ot, mert
amikor nem tudom, hogy mit tartogat a jövő, bármi megtörténhet.
Ilyen perspektíva is létezik a saját kulturális kondicionálásunkkal
szemben! A belső kognitív értékelőnk mindig tudni akarja a
hogyanokat és miérteket. Ahogy azonban Rachel mondta nekem,
amikor folyton azt kérdezgettem, hogy hogyan és miért: lehet, hogy
a hogyanok és miértek megértése az utolsóknak járó „fájdalomdíj”.
Varázslatos dolog történik, amikor végre nem akarod az életed
minden aspektusát magad irányítani, és elkötelezetten hagyod, hogy
az élet tanítson akkor is, ha a dolgok nem arra haladnak, amerre
szeretnéd. Ha hajlandó vagy lazítani a görcsön, mellyel a
bizonyosságba kapaszkodsz, és képes vagy beleengedni magad az
ismeretlen titokzatosságába, az élet elkezdhet örömet okozni neked.
Fejlődsz. Átalakulsz. Készen állsz rá, hogy továbblépj a hamis
félelmeiden, amelyek visszatartanak, és hitből bedőlj a
bizonytalanság irányába.

A FÉLELEMTŐL A SZABADSÁG FELÉ

Ha még a bizonytalanság közepette is hajlandók vagyunk tanítóként

tekinteni az életre, útnak indulhatunk. Ez az út – amelyet néhányan
spirituális ösvénynek neveznek – az elé a kihívás elé állít minket,
hogy a bizonytalanságtól való félelemről váltsunk át az életbe vetett
bizalomra azzal szemben is, amit nem tudhatunk és nem értünk.
Miután sokakat megkérdeztem arról, hogy mit tanultak a spirituális
útjukon, rájöttem, hogy a félelemből a szabadságba vezető út, mely
teljes mértékben arról szól, hogy kerüljünk jó kapcsolatba a
bizonytalansággal, előre meghatározható utazás – olyan, amelyet
sokan megtettek már előttünk, és utánunk is sokan meg fognak
tenni. Az alábbi öt fázist átolvasva gondolkodj el azon, hogy hol
tartasz a saját utadon.

UTAZÁS A FÉLELEMTŐL A SZABADSÁG FELÉ

1. fázis: A bizonytalanságtól való öntudatlan félelem. A

komfortzónámban maradok, és mindenáron kerülöm az
ismeretlent. Amit nem ismerek, azt veszélyesnek érzem, de
tudatosan nem vagyok tisztában azzal, hogy mennyire
kényelmetlenül érint a bizonytalanság. Soha nem megyek
annyira közel az ismeretlenhez, hogy tényleg
megérezhessem. A végkifejlettel kapcsolatban érzett
bizonyosság nélkül nem cselekszem. Rengeteg energiát
fordítok a kockázat kerülésére.
Az 1. fázis mottója: „Jobb a biztonság, mint a megbánás.”
Hogyan navigálj az 1. fázisban: Kezdd tudatosítani
magadban, hogy a bizonyosságba való kapaszkodással a
szabadságodat korlátozod. Tedd fel magadnak a kérdést,
hogy neked dolgozik-e. Hogy azzal, hogy a komfortzónádban
maradsz, tényleg megvéded-e magad.

2. fázis: A bizonytalanságtól való tudatos félelem.

Veszélyesnek érzem azt, amit nem ismerek, de tisztában vagyok
a félelemmel, amit érzek. A bizonytalan helyzetek szorongást,
aggodalmat és félelmet keltenek bennem. Emiatt kerülöm a
bizonytalan helyzeteket, és próbálom kontrollálni a saját
világomat. De bár a bizonyosságot szeretem, tudom, hogy ez
a kapaszkodás mennyire visszatart. Ellenállok az
ismeretlennek, de tudom, hogy nehéz kalandosan élni, ha
mindig bevárjuk a biztos jövőt.
A 2. fázis mottója: „Az életben egyedül a bizonytalanság
biztos.”
Hogyan navigálj a 2. fázisban: Ne légy szigorú magadhoz,
miközben ráébredsz, hogy a bizonyosságra való törekvésed
mennyire korlátozza a lehetőségeidet. Ne ostorozd magad
amiatt, hogy ellenállsz a bizonytalanságnak. Veregesd vállon
magad a bátorságért, hogy képes vagy ezt bevallani
magadnak. Az önmagunkkal való igazi együttérzés
természetesen vezet át a 3. fázisba.

3. fázis: A bizonytalanság libikókája. Nem tudom, hogy az

ismeretlen veszélyes-e vagy sem. Nem érzem teljes
kényelemben magam azzal kapcsolatban, amit nem tudok,
de nem is állok ellen neki. Az ismeretlen nem ijeszt halálra,
de nem is keresem magamtól. Kezdek ráérezni az abból
adódó szabadság ízére, hogy megbékélek a
bizonytalansággal, úgyhogy hajlandó vagyok óvatos
kíváncsisággal hagyni, hogy az ismeretlentől való félelem
tanítson.
A 3. fázis mottója: „Kíváncsi vagyok az ismeretlenre, de
fenntartásokkal kezelem.”
Hogyan navigálj a 3. fázisban: Kérdőjelezz meg mindent!
Maradj nyitott! Légy kíváncsi! Állj ellen a kísértésnek, hogy
hamis bizonyosságot teremts a kényelmetlenséget
enyhítendő, amit az ismeretlennel szemben még mindig
érzel. Ha túl sok bizonyosságot keresel ebben a fázisban,
valószínűleg hagyni fogod, hogy a félelem valami olyat
hozzon létre, ami nincs éppen összhangban a lehetőségek
teljes mértékű valóra váltásával. Élj a bizonytalanság
libikókáján, és tégy meg mindent, amit tudsz, hogy vigaszra
és békességre lelj.

4. fázis: A bizonytalanság csábereje. Nemcsak hogy nem félek

a bizonytalanságtól, hanem egyenesen vonzódom hozzá.
Rájöttem, hogy rengeteg a tudnivaló, és a tudás egyetlen
módja az, hogy az ember beledől az ismeretlenbe, és
felfedezi azt. Az ismeretlen nem ijeszt meg engem. Sokkal
inkább csábít. Erősebb a kapcsolatom a felfedezéssel és a
felfedezés folyamatát kísérő felvillanyozott állapottal, mint a
tudással. A felfedezés szexibb a bizonyosságnál, és a
bizonytalanság csábításában megkockáztatom a
vakmerőséget. Annyira vágyom az ismeretlen
megismerésére, hogy belépjek oda, és megnézzem, mit
tartogat, hogy nem mindig látok tisztán. Szívesen lennék
kalandor, de emlékeztetnem kell rá magamat, hogy ne
lendüljek át a bizonytalanság lovának túloldalára.
A 4. fázis mottója: „A bizonytalanságtól való félelem
másik oldala a lehetőség izgalma.”
Hogyan navigálj a 4. fázisban: A 4. fázis kulcsa a
tisztánlátás, a józan ész. Amikor az ismeretlen kényszerítő
erejűvé válik, csábító lehet a vak elrugaszkodás gondolata,
de ez bajba sodorhat. Az, aki egyáltalán nem fél az
ismeretlen jelenlétében, azt kockáztatja, hogy vakmerővé
válik. A 4. fázis egészséges viselkedése lehetővé teszi, hogy
ne félelemmel, hanem a lélek integritása és az intuíciód
iránymutatása által hajtott józan döntéshozással közelíts a
bizonytalanság felé.

5. fázis: Megadás. Nem tudom, de azért bízom benne. Nem

félek az ismeretlentől, de nem is csábít. A tisztánlátást
gyakorlom. Érzem, hogy létezik egy szervező elv, amelyet
talán nem értek teljesen, de hiszem, hogy ebbe az irányba
dőlni biztonságos. Jó dolgok történhetnek, ha belemegyek az
ismeretlenbe. És rossz dolgok is történhetnek. A történtektől
függetlenül azonban bízom abban, hogy átgondolt
univerzumban élünk, és hogy a dolgok minden
kimenetelének van értelme. Egyszerűen csak nyitott vagyok
a csodákra, és többre értékelem a szabadságot a
bizonyosságnál.
 Az 5. fázis mottója: „Csak úgy tapasztalhatjuk meg az élet
gazdagságát, ha megadjuk magunkat az ismeretlennek.”
Hogyan navigálj az 5. fázisban: Élvezd! Az 5. fázis igen
békés lehet, de általában nem úgy van, hogy megérkezel ide,
és itt is maradsz. Az, hogy itt maradj, folyamatos gyakorlást
igényel. Ha azt veszed észre, hogy az ismeretlennel való
találkozáskor kezdesz visszacsúszni a félelembe,
emlékeztesd magad arra, hogy bízni kell: olyan módon
vezetnek a láthatatlan erők, amit lehet, hogy addig nem
értesz, amíg vissza nem tekintesz rá.

Ne feledd, hogy az öt fázisban megtett utad nem feltétlenül lineáris.

Lehet, hogy előreugrasz egy következőbe, de később azt veszed
észre, hogy ha veszteség vagy trauma ér, visszaesel. Mivel gyakran
könnyebben vesszük a bizonytalanságot az életünk bizonyos
területein, míg másokon nem, lehet, hogy a különböző
életterületeken nem ugyanabban a fázisban tartasz. Előfordulhat
például, hogy a karrieredben a 4., míg a szerelmi életedben a 2.
fázisban jársz. Figyelj oda, hogy ne ítélkezz magad felett amiatt,
hogy hol tartasz. Nincs „jó” vagy „rossz” fázis; bíznod kell a saját
tempódban. Nem azért azonosítod, hogy hol tartasz éppen az
utadon, hogy előhúzd a „nem vagyok elég jó” történetedet, hanem
egyszerűen csak azért, hogy vezessen az utadon, amint a saját
tempódban járod azt. Bánj magaddal különlegesen gyengéden és
együttérzéssel a félelemből a szabadságba vezető utadon. Ahogy
Rachel Naomi Remen mondja, a rózsabimbót nem nyithatod ki
kalapáccsal. Bízz a folyamatban, és figyelj oda nagyon magadra.
Tudd, hogy akárhol jársz is, a megfelelő helyen vagy.
HOGY ÁLLSZ A „NEM TUDOM”-MAL?

Gondolkodj el azon, hogy milyen a kapcsolatod a bizonytalansággal.

Hajlandó vagy engedni, hogy az élet tanítson? Hajlandó vagy olyan
döntéseket hozni, amelyeknek nem biztos a kimenetele, vagy
visszatart ettől a félelem? Képes vagy hagyni, hogy az ismeretlentől
való félelmed rámutasson mindenre, amit szorongatsz, és el kellene
engedned? Itt az ideje, hogy kockáztass, és visszaülj az iskolapadba
annyi év után? Itt az ideje, hogy kockáztass a házasságodban, ami
ugyan elmélyítheti a kapcsolatot, de ugyanakkor fenyegetheti is?
Elég bizalom van a párkapcsolatban ahhoz, hogy megkockáztasd,
hogy elmélyítsd a közöttetek lévő szexuális meghittséget? Itt az
ideje, hogy olyasmibe fektesd a pénzed, amiről egész életedben
álmodtál, még akkor is, ha ettől meginoghat a pénzügyi
biztonságod? Készen állsz rá, hogy végre összeszedd a bátorságodat,
és kigyógyulj egy gyerekkori traumából? Itt az ideje, hogy arra a
helyre költözz, ahol úgy érzed, hogy a szíved és a lelked otthon van?
Az élet számtalan lehetőséget ad arra, hogy hitből ugorj. De képes
vagy jól érezni magad az ilyen ugrásokat kísérő bizonytalanságban?
Ez a megfelelő pillanat? Képes vagy megbékélni az életed
kérdőjeleivel – és még meg is tudod szeretni őket?
Rainer Maria Rilke így írt: „Uram, legyen türelemmel szívének
minden megoldatlan kérdésével szemben, és kísérelje meg magukat
a kérdéseket szeretni.”{c}

4. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Gyakorold a bizonytalanságot!
Ahogy a bicepszek erősítéséhez, ahhoz is gyakorlat kell,
hogy a bizonytalansággal való kapcsolatodon változtass.
Keress egy fekvenyomópadot a bizonytalanságizmaidnak.
Told ki a komfortzónád határait beépített bizonytalansággal
megpakolt tevékenységekkel.
• Elutasításterápia. Félsz a lehetséges elutasítás
bizonytalanságától? Készülj fel az elutasításra! Jia Jiang
vállalkozó és hivatásos „féleleműző” félt az elutasítástól,
ezért száznapnyi elutasításkihívás elé állította magát,
melynek során olyan dolgokért folyamodott, amelyekre
nemleges választ várt. Hozd magad olyan helyzetekbe,
ahol várhatóan el fognak utasítani. Figyeld meg, hogy
amikor megtörténik a rettegett elutasítás, képes vagy
kezelni azt.
• Tévedj el! Félsz a meg nem tervezett utazás
bizonytalanságától? Ülj be a kocsidba, és mindig tarts
balra. Volt egy olyan első randim, ahol a srác ezt csinálta.
Mielőtt végül meg kellett állnunk egy benzinkútnál, hogy
megkérdezzük, hogy jutunk vissza oda, ahonnan jöttünk,
egy amatőr baseballmeccsen lyukadtunk ki, ahol limonádé
ízű jégkását ettünk. Kísérletezz! Keresd a kalandot!
Figyeld meg, hová lyukadsz ki!
• Légy nyitott a kudarcra! Félsz, hogy nem tudod, sikerül-e,
amit el akarsz érni? Hozd magad olyan helyzetekbe, ahol
bizonytalan a sikeres kimenetel. Iratkozz be egy
tanfolyamra, ahol valami fura dolgot tanulsz, amit még
sohasem próbáltál. Légy hajlandó kipróbálni, és kudarcot
vallani. Fedezd fel, hogy nem vagy jó mindenben, és hogy
ez rendben van. Nevess a kudarcaidon. Ünnepeld a
 bátorságodat, hogy belevágtál. Gondolj bele, hogy milyen
jól fogsz mulatni, ha elmész bowlingozni úgy, hogy nem
tudod, hogyan kell gurítani. Képzelj el egy első
görkorcsolyaélményt. A gyerekektől nem várjuk el, hogy
első próbálkozásra jók legyenek valamiben, de magunktól
valahogy igen. Próbáld ne túl komolyan venni magad.
Légy hajlandó szánalmas kudarcot vallani – vagy nem is
olyan szánalmasat! Ahelyett, hogy a mesteri szintre
összpontosítanál, tanuld meg élvezni annak az izgalmát,
hogy új dolgot próbálsz ki.

5. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Bizonytalanságmeditáció

Ha bizonytalan helyzetbe kerülsz, és azon kapod magad,

hogy félsz, töltsd le ingyen a bátorságrecept-csomagot a
TheFearCureBook.com weboldalról, és hallgasd meg a
bizonytalanságmeditációt.
 5. FEJEZET

A VESZTESÉG TERMÉSZETES,
ÉS ELŐSEGÍTHETI A FEJLŐDÉST

A gyász nem arról szól, hogy feledjünk,

hanem arról, hogy hálával emlékezzünk.
DR. RACHEL NAOMI REMEN

A hatalmas mormon család sarja, Cameron Clapp gyerekként

szófogadó fiú volt. Egypetéjű ikrekként Jesse-szel mindketten
sportos, jóképű, népszerű és okos fiúk voltak. Középiskolás korukban
a szüleik elváltak, és a válás olyan sokként érte a család minden
tagját, melynek következtében Cameronból lázadó tinédzser lett, aki
kék és zöld fülbevalót hordott, és a haját is kékre-zöldre festette.
Többé nem érdekelte az iskola, minden hétvégén bulizni járt. Soha
eszébe sem jutott, hogy az alkohol mennyire megváltoztatja majd az
életét. Még az sem térítette el az önpusztító ámokfutástól, hogy
tizenöt évesen alkoholos befolyásoltság miatt letartóztatták, amint
éppen a szomszédjától „kölcsönkért” kocsit vezette.
Cameron és Jesse egy vasútvonallal szemben laktak egy kemping
közvetlen szomszédságában, ahová terepszínű öltözetben
rendszeresen besurrantak éjjelente, és százával lopták a sört az alvó
kempingezők hűtőtáskáiból. Ahogy így iszogattak hajnalig, Cameron
sosem gondolt arra, hogy mi történik majd egy napon ugyanazokon
a síneken, ahol akkor ücsörgött.
 2001. szeptember 14-én, három nappal a szeptember 11-i
tragédiasorozat után a fiú 15 éves volt. Az ikertestvérével
mindketten nagy hazafik voltak, és azt tervezték, hogy ha felnőnek,
katonák lesznek. Úgyhogy amikor Bush elnök azt mondta az
amerikaiaknak, hogy gyújtsanak gyertyát a 11-én elhunytak
tiszteletére, Cameron és Jesse síremléket állított az áldozatoknak
gyertyákkal, zászlóval és egy lámpával, mielőtt elindultak egy vad
sörpartiba, hogy zsibbadtra igyák magukat, és ne érezzék a
fájdalmat. Addig ittak, amíg vége nem lett a bulinak, amikor is
átmentek egy másik buliba, ahol már keményebb italokkal
folytatták.
Otthon, késő éjjel Cameron kiment a ház elé telefonálni, és
meglátta az emlékművet, amit Jesse-szel állítottak a szeptember 11-i
áldozatok emlékére. Hogy jobban lássa a síremléket, átment az
utcán, cigarettára gyújtott, és leült a sínekre elmélkedni.
Ez Cameron utolsó emléke, mielőtt elgázolta egy tehervonat.
Úgy mondták el neki, hogy a vonat először jóval a térde fölött
levágta mindkét lábát. Ettől kicsavarodott a teste, és a jobb karja is a
vonat alá került. A mozdonyvezető hívta a mentőket, és valami
csoda folytán Cameron kibírta élve, míg a mentők odaértek, és
nyomókötéssel elállították a vérzést. A lábait jégre tették, a kezéből
azonban csak a kézfeje maradt meg.
Az orvosok a műtőben nem számítottak rá, hogy túléli. Behívták a
családját, hogy elköszönhessenek tőle, de Jesse-t nem találták sehol.
Miután meghallotta a szirénázást, elrohant, mert tudta – ahogy csak
az egypetéjű ikrek tudhatják –, hogy valami borzalmas dolog történt.
A következő dolog, amire Cameron emlékszik, az, hogy három
nappal később arra az érzésre ébred az intenzív osztályon, hogy
valami nagyon-nagyon nincs rendben. Amikor kinyitotta a szemét,
az egész családja ott volt, és a legelső, amit érzett, az a mindent
elsöprő hála volt.
Az első szavakat az apjához intézte: „Megtaláltuk már azt a
rohadék Oszáma Bin Ládent?”.
Aztán Cameron lenézett, és meglátta, hogy nincsenek lábai. A
jobb oldalára nézett, és meglátta, hogy a jobb karja sincs meg.
Pánikba esve lenézett a lába csonkjai közé, hogy lássa, az megvan-e
még, amit ő a „férfiasságának” nevezett. Megkönnyebbült sóhajjal
fedezte fel, hogy az megvan. „Legalább ez” – gondolta.
Csak három hét gyors gyógyulást követően, amikor végül
kiengedték a kórházból, öntötte el a fiút a félelem és a gyász, ami a
kórházi ágyon addig nagyrészt megkímélte. Mivel nem akart
fájdalmasan szembenézni azzal, hogy mi mindent veszített el,
Cameron visszatért a bulizáshoz, amit a családja különösen nehezen
viselt. Végig kellett nézniük, hogy a helyes, aktív, magabiztos,
független, vicces kamasz Cameronból sérült, depressziós,
bizonytalan, mozgásképtelen, szereket használó tinédzser válik,
akinek mindenben segítségre volt szüksége.
Hét évet töltött el az életéből ebben a lefelé húzó spirálban. Aztán
egyszer 2008-ban észrevette, hogy az ikertestvére, Jesse szobája be
van zárva. Cameron és Jesse együtt éltek, és a fiúnak nagyon rossz
érzése lett a zárt ajtótól, úgyhogy a műlábával addig verte a zárat,
amíg az engedett. Ott találta a testvérét holtan az ágyon;
drogtúladagolás végzett vele. Cameron elmondása szerint ez volt
élete legrosszabb napja.
Rögtön Jesse halála után Cameront nagyon magas láz kapta el, és
kihívta a mentőket. A fertőzés után lábadozva rájött, hogy kritikus
választási pont előtt áll. Hagyhatta, hogy Jesse halála legyen az
utolsó csepp a pohárban, és végleg feladjon mindent. Vagy
rácsatlakozhatott egy belső erőre, amiről maga sem igen tudta, hogy
ott van benne. A fiú az életet választotta.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi segített meghoznia ezt a
döntést, azt mondta:
–  Voltak, akikre számíthattam. Volt egy barátnőm, aki nagyon
sokszor segített, pedig már szakítottunk. A spirituális életem is
segített; hittem egy nálam erősebb hatalomban. Olvastam Eckhart
Tolle A most hatalma és az Új föld című munkáit. Ezek ugródeszkát
jelentettek a spirituális fejlődésem, az önbecsülésem és a
magabiztosságom szempontjából. Ez volt a fordulópont. A testvérem
életét vesztette. Én is majdnem odavesztem. Az élet azonban túl
becses. Szerencsések vagyunk, amiért esélyt kapunk arra, hogy
jelentsen valamit az életünk. Fel kellett nőnöm, és felelősséget
kellett vállalnom a hátralévő életemért.
Ez után az ébresztő után Cameronnak foglalkoznia kellett a
haraggal és a gyásszal, majd neki kellett gyürkőznie a dolgoknak: fel
kellett csatolnia a műlábait, és vissza kellett térnie az életbe. Ehhez
változtatnia kellett a hozzáállásán, látnia kellett, hogy hol akar
lenni, tervet kellett készítenie, és elkötelezetten radikális
változtatást kellett eszközölnie.
Miután két műlábbal és egy műkarral képes lett az önellátásra,
Cameron állást is tudott szerezni betegképviselőként, és felszólalt
fizikoterápiás és foglalkozásügyi szakemberek által tartott
szemináriumokon. Nem sokkal ezt követően kérték fel az első nagy
inspiráló beszéde megtartására Valentin-napon egy belvárosi
középiskolában Minneapolisban.
Pár nap múlva kapott egy e-mailt egy örökbe fogadott kislánytól,
aki úgy érezte, hogy senki nem szereti – sem a nevelőszülei, sem a
barátai, sem a nem létező fiúja. Azt írta, hogy Cameron beszéde után
hazament, és bár korábban sokat játszott az öngyilkosság
gondolatával, akkor minden tablettát lehúzott a WC-n, és
elhatározta, hogy a tettek mezejére lép. Komolyan elbeszélgetett a
nevelőszüleivel, elmondta az iskolai tanácsadó nevelőnek, hogy
sokat gyötrik a társai, és elhatározta, hogy Cameronhoz hasonlóan
akar élni.
Ez a meghatározó pillanat értette meg Cameronnal, hogy komoly
lehetőséget kapott arra, hogy másokat szolgáljon. Azóta megtanult
futni, szörfözni, sízni és golfozni a műlábaival, és ma a Camp No
Limits tábori nevelőjeként dolgozik, ahol olyan kisgyerekeknek
tanítja meg, hogyan hozzák ki az életükből a legtöbbet, akik
elveszítették valamelyik végtagjukat. Az Operation Surf nevű
rehabilitációs szörftáborban is dolgozik közreműködőként
amputáción átesett háborús veteránok mellett. Azt mondja, egyfajta
nagykövetként jár oda. Kieveznek a vízre, és meglovagolják a
hullámokat a srácokkal.
Cameron választhatta volna azt is, hogy a félelem irányítsa az
életét, de ehelyett inkább úgy döntött: hagyja, hogy a legnagyobb
félelme meggyógyítsa. Ha hagyjuk, hogy a veszteség beavasson,
ahelyett hogy tönkretenne, ha hagyjuk, hogy az élet tanítson, még a
legtragikusabb veszteségek is áldásosak lehetnek. Valószínűleg
Cameron is hitt valamikor a 2. számú félelmetes feltételezésben:
„Nem bírom ki, hogy elveszítsem, amit szeretek.” És mégis,
mindazokat a tragikus veszteségeket követően, amelyeket olyan
fiatalon átélt, gyanítom, hogy most már a 2. számú bátorságnövelő
igazságot érzi a magáénak: „A veszteség természetes, és elősegítheti
a fejlődést.” Miután nemcsak azt mutatta meg, hogy képes kezelni
azt, amit a legtöbben a legrosszabb rémálomnak gondolnának,
hanem azt is, hogy a veszteséget lehetőséggé változtathatja annak
érdekében, hogy megértse az életcélját, Cameron nekünk is segíthet
beazonosítanunk azokat a pillanatokat az életünkben, amikor
megéljük, hogy a veszteség természetes, és elősegítheti a fejlődést.

FÉLELEM ÉS SEBEZHETŐSÉG

Ha hajlandók vagyunk hagyni, a fájdalom, a gyász és a veszteség

felébreszthet a kis én nemtörődöm szunyókálásából, és
kiszabadíthat a hamis félelem lélekkalitkájából. A legtöbbünknek
nem könnyű kegyesen fogadni az ilyen ajándékot. A modern
kultúrában hajlamosak vagyunk egészségtelen kapcsolatot ápolni a
veszteséggel. Az ősi kultúrákban könnyebben elfogadták a
veszteséget az élet természetes velejárójaként. A mi modern
materialista kultúránkban azonban nincs olyan kulturális
mitológiánk, amely segíthetne a veszteség kezelésében, ezért
irtózunk a veszteségtől. A veszteséget kudarcként éljük meg,
ahelyett hogy képesek lennénk elfogadni – vagy akár üdvözölni az
azt kísérő tanításokat. Azzal büntetjük a gyerekeket, hogy elveszünk
tőlük dolgokat. És azzal jutalmazzuk őket, hogy dolgokat adunk
nekik. Arra trenírozzuk a gyerekeinket, hogy a személyes kudarccal,
a szégyennel, a bűntudattal és a „rosszasággal” társítsák a
veszteséget. A veszteségre nem úgy tekintünk mint az élet
természetes velejárójára, mint a fejlődés lényeges összetevőjére.
Inkább mindenáron ellenállunk a veszteségnek, ami azt jelenti, hogy
ellenállunk a változásnak is, mivel a változás mindig veszteséggel is
jár valamilyen formában. Semmi sem kezdődik anélkül, hogy valami
véget ne érne.
Ahhoz, hogy elkerüljük a változást és az azt kísérő veszteséget,
még a stagnálást is hajlandók vagyunk tűrni, sőt inkább hagyjuk
lassú halált halni a lelkünket, csak hogy kivédjük a bizonytalanságot
és a veszteséget. Minden, amihez kockáztatni kell,
elfogadhatatlanná válik. Így születik a félelem. A tragédia főpróbája
csak egy módja annak, ahogyan felvértezzük magunkat a szeretettel
járó sebezhetőség és a veszteség ellen, ami azzal az érzéssel párosul
amit Brené Brown a „boldog balsejtelem vértjének” nevez. A
legtöbben éltünk már át ilyet: elönt a hála mindenért, amink van,
majd hirtelen ledózerol a félelem, hogy mindezt elvehetik tőlünk.
A kutatása során Brené Brownt sokkolta a felfedezés, hogy az
emberek a saját beszámolóik alapján mikor érzik a
legsebezhetőbbnek magukat. Ez gyakran egybeesik azzal, amikor a
legjobban állnak a dolgaink – az alvó gyerekeink ágya mellett állva, a
munkánkat szeretve, remisszióba kerülve a betegségünkkel vagy
szerelembe esve.
Más szóval akkor félünk a legjobban, amikor úgy érezzük, hogy
rengeteg a vesztenivalónk. Mivel olyan nagyon fontos valami, olyan
nagyon szeretünk, olyan nagyon sok mindenünk van, rettegünk, hogy
egy szempillantás alatt mindent elveszíthetünk. És a valóság az,
hogy ez is előfordulhat. Az élet hanyatlás, és ezzel a nyers igazsággal
szemben nem védhet meg minket semmi.
Mivel ezt az igazságot nem bírjuk elviselni, többféle eszközzel
vértezzük fel magunkat; ezt nevezi Brené Brown „sebezhetőségi
arzenálnak”. A boldog balsejtelem vértje is egyfajta páncél. De van
sok egyéb, például a perfekcionizmus. Ez a fajta tökéletességre
törekvés félelemből ered; félünk attól, hogy ha nem vagyunk
tökéletesek, azzal csalódást okozunk másoknak, elutasítanak,
kudarcot vallunk, és kizárnak maguk közül azok, akik fontosak
nekünk. A perfekcionizmus nem ugyanaz, mint amikor valaki
kiválóságra törekszik. Félreértelmezett meggyőződés, hogy ha
megfelelünk a „tökéletes” valamilyen külső meghatározásának,
azzal kivédhetjük a legjobban rettegett szégyent, hibáztatást és
ítélkezést.
A lezsibbasztás is egyfajta sebezhetőség elleni pajzs. Mivel nem
vagyunk jól felszerelve a veszteségtől, a szégyentől, a hibáztatástól
és az ítélkezéstől való félelem kezelésére, mindezt alkohollal,
cigarettával, evéssel, szexszel, koffeinnel vagy akár az általam
választott függőséggel – az elfoglaltsággal – zsibbasztjuk le.
Természetes dolog, hogy próbáljuk felvértezni magunkat azzal a
valósággal szemben érzett sebezhetőségünk ellen, hogy minden jó
dolog magában hordozza a veszteség kockázatát. Egészségesebb az a
megközelítés, hogy tanuljunk meg békét kötni a sebezhetőséggel. De
hogyan csináljuk? Hogyan lelhetünk vigaszra egy olyan világban,
mely azzal fenyeget, hogy a legrettegettebb dolgoknak tesz ki
minket, vagy elveszi tőlünk azt, amit a legjobban szeretünk?
Tönkretehet az afelett érzett sebezhetőség, hogy milyen sok
vesztenivalónk van. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy bezárjuk a
szívünket még azok előtt is, akiket a legjobban szeretünk, mert nem
bírjuk elviselni a gondolatot, hogy elveszíthetjük, ami ilyen nagyon
fontos nekünk. A félelem is innen származik.

A VESZTESÉG MINT BEAVATÁS

Gyűlölünk szembenézni ezzel a fájdalmas igazsággal, de az élet

hanyatlás. Egy nap elveszítjük majd mindazt, amit szeretünk. Az élet
pedig nagyon sokszor a veszteség eszközével tanítja meg nekünk a
legnagyszerűbb leckéket. Ha hagyjuk, a veszteség avathat be a lélek
által irányított életbe. A veszteség olyan újjászületéshez vezethet,
ami megérlel, bölcsebbé tesz, és felkészít a fejlődésünk következő
szakaszára.
A főnix szárnyalása című könyvében Elizabeth Lesser így ír: „A
hányattatások az emberi élet velejárói. Hihetetlen önhittségre vall
erkölcsi elveinket, egészséges életmódunkat vagy spirituális
életünket szegezni szembe a dolgok széthullásával. A dolgok igenis
széthullnak, ez a világ rendje. Amikor foggal-körömmel kapálózunk
a változások elkerülhetetlensége ellen, nem hallgatunk a lélek
intésére. Félelmeinkre hallgatunk, kicsinyhitűségünkre, kisebbik,
szűklátókörű énünkre. Ha ehelyett lelkünk szavára figyelmeznénk,
abbahagynánk a kapálózást. Nem harcolnánk többé a dolgok
szétesése ellen, ha nem minden úgy történik, ahogyan elterveztük;
ha megbetegszünk, becsapnak vagy félreismernek minket; ha nem
érdemünk szerint bánnak velünk. A lélekre figyelve lelassulunk,
mélyebben érzünk, világosabban látjuk önmagunkat, engedünk a
kényelmetlenségnek és a bizonytalanságnak, és türelmesen
várakozunk.”{d}
Legyen a csapás, amitől félünk, vagy amivel meg kell birkóznunk
egy szerettünk halála, válás, az állásunk elveszítése, egy szerelem
vége, az egészségünk megromlása vagy pénzügyi veszteség – ha
elveszítjük, ami fontos nekünk, van választásunk. Összeomolhatunk
vagy megnyílhatunk, ahogy Lesser írja. A veszteség miatti
összeomlás félelemhez, depresszióhoz, szorongáshoz,
elszigetelődéshez, függőséghez vagy cinizmushoz vezethet, és
előfordulhat, hogy érzelmileg bezárunk, vagy képtelenné válunk
megbirkózni a dolgokkal. Még betegséghez vagy öngyilkossághoz is
vezethet. De máshogyan is reagálhatunk a veszteségre. Váratlan
virágzáshoz is eljuttathat. A vezetésével sokkal inkább a valódi
önmagunkká válhatunk, mint ahogyan azt valaha gondoltuk.
 Sokan páncélban járnak, ami megvédi őket a külvilágtól. És akár
tetszik, akár nem, a veszteség lehetőséget nyújt ennek a páncélnak a
betörésére. Amikor a veszteség nyomán összetörik a páncélunk, az
elviselhetetlenül fájdalmas lehet; úgy érezhetjük magunkat, mint
egy csupasz idegsejt, amelyet semmi nem véd a szúrásoktól és
karcolásoktól, és csak még erősebb páncélt szeretnénk magunkra
venni. De nem csak így kezelhetjük a veszteséget. Választhatjuk azt
is, hogy hagyjuk, hogy feltörjön, és aztán úgy maradhatunk – nyitott
szívvel, elérhetőnek egy gazdagabb, mélyebb élet számára.
Az, ahogyan a csapásokat kezeljük, kihat arra, hogy mennyire
lehetünk bátrak. Akár betegségről beszélünk, akár egy szerettünk
elvesztéséről, szerelmi bánatról, csalódásról a karrierünkben,
pénzügyi problémákról vagy szexuális bántalmazásról, könnyen
átkapcsolhatunk áldozat üzemmódra, hogy aztán tehetetlennek
érezzük magunkat, mint aki ki van téve egy ellenséges univerzum
kényének-kedvének. Lehet, hogy a történtek körülményein nem
változtathatunk, de mindig tehetünk fel új lencsét, hogy új
szemszögből láthassuk az adott csapást.
Mi van, ha ahelyett hogy szerencsétlen áldozatok lennénk, a
lelkünk – valamilyen szinten – a fejlődés útjaként tekintene ezekre a
kihívásokra? Egyszer óvatosan megkérdeztem egy 4-es stádiumban
lévő rákbeteget, hogy elképzelhetőnek tartja-e, hogy még mielőtt
megszületett, a lelke és isten leültek teázni, és úgy döntöttek, hogy a
megvilágosodás felé vivő fejlődése érdekében fiatalon kell majd
találkoznia a rákkal. Lehetséges-e, hogy a rák vagy a bántalmazás
vagy a válás vagy az anyagi csőd talán szükséges a spirituális
fejlődéshez?
Még 2006-ban, amikor lecsapott az én tökéletes viharom, én is
áldozatnak éreztem magam egy ellenséges univerzumban, és azt
hittem, hogy nem fogom túlélni a csapások öklözését. Most
azonban, a saját „retrospektoszkópom” lencséjén keresztül nézve
látom, hogy mindez tökéletesen meg volt hangszerelve ahhoz, hogy
betörjön az egopáncélom, és afelé tereljen, akinek meg kellett
születnie bennem. A lelkem jól választott annak ellenére is, hogy a
kis énem gyűlölte az egészet. Most már elmondhatom, hogy a
tökéletes vihar volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem, mert
felébresztett az öntudatlanságból.
Mindnyájan megpróbálhatunk visszaemlékezni erre, amikor a
dolgok nem úgy mennek, ahogy a kis énünk szerint kellene. Amikor
beüt a szerencsétlenség, először gyászolnunk kell, és át kell
éreznünk a saját őszinte érzéseinket, utána azonban dönthetünk
úgy, hogy másik lencsét teszünk a szemünk elé. „Odanézz!
Lélekfejlődés! Alig várom. Dőljünk bele, és szedjünk ki belőle
mindent, amit csak lehet.”
Amikor beüt a szerencsétlenség, nagy a kísértés, hogy ragaszkodni
kezdjünk az általunk várt végkifejlethez. Amikor azt veszem észre
magamon, hogy imádkozom valamiért, amit szeretnék, a következő
kedvenc taoista mesémre emlékeztetem magam.
Egy öreg földműves sok-sok éve gazdálkodott már a földjén,
amikor a lova elszökött. A szomszédok, ezt meghallván, így
sajnálkoztak:
– Micsoda balszerencse!
– Talán – mondta a gazda.
Másnap reggel megjelent a ló, és magával hozott három vadlovat
is. A szomszédok azt mondták erre:
– Milyen csodálatos! Szerencsés vagy.
– Talán – válaszolta ismét az öreg.
 A következő napon a gazda fia felült az egyik vadló hátára, de az
levetette magáról, és a fiú eltörte a lábát. A szomszédok azt
mondták:
– Micsoda tragédia! Micsoda szerencsétlenség!
– Talán – mondta erre a gazda.
A rá következő napon katonatisztek érkeztek a faluba, hogy fiatal
férfiakat vigyenek el a hadseregbe. Amikor találkoztak az öreg gazda
fiával, és meglátták a sérülését, ott hagyták őt. A szomszédok
gratuláltak a gazdának, hogy milyen jól alakultak a dolgok.
– Talán – mondta ő.
Ha beüt a szerencsétlenség, soha nem tudhatjuk, hogy valami, ami
csapásnak tűnik, mikor válik valójában áldássá. Úgyhogy már nem
imádkozom azért, amit szeretnék. Helyette ezt az egyszerű
imádságot használom: „Következzen be a legfőbb jó.”

VÉGKEZDETEK

Egyszer, amikor Rachel Naomi Remennel a konyhaasztal

mellett ücsörögtünk, és a veszteség egészséges
szemléletéről beszélgettünk, elmesélt nekem egy történetet
a Kitchen Table Wisdom (Bölcsességek a konyhaasztal mellől)
című könyvéből:
Harmincöt évesen értettem meg, hogy nincs vég kezdet
nélkül. Hogy a kezdetek és a végek mindig közvetlenül egymás
nyomában járnak.
Ebben az évben mentem el először az Esalen Intézetbe.
Ékszerkészítést tanultam éppen, és már volt egy saját készítésű
ezüstgyűrűm. Büszke voltam a kivitelezésére. Akkoriban nagyon
sok kézműves lakott éppen Esalenben, és a gyűrűmet sokan
megcsodálták. Többen azt javasolták, hogy menjek vissza a
parton pár kilométert, és mutassam meg az ékszerésznek abban
a galériában, amelyet odafelé láttunk az út mellett.
Esőre állt az idő, de én csak útnak indultam. Az ékszerésznek
is tetszett a gyűrű, úgyhogy nála hagytam, hogy mintát tudjon
venni róla, és árulhassa. A visszaút Esalenbe nem volt könnyű.
Komoly eső zúdult le ránk.
Éjszaka vad, tomboló vihar csapott le a partra. A reggelinél
megdöbbenve hallottam, hogy el vagyunk vágva a külvilágtól.
Esalentől északra nagyon közel hozzánk egy több mint három
kilométeres útszakasz zuhant bele az óceánba. Ennek
áldozatául esett a galéria, és vele a gyűrűm is. A dermedtségen
keresztül is meghallottam néhány belső hangot, amint a
veszteségemet kommentálták. A leghangosabb apám mondása
volt: „Soha nem történt volna ez, ha nem hagyod, hogy egy
vadidegen kihasználjon.” Aztán anyámé: „Semmilyen értékes
dolgot nem lehet rád bízni.” Ebbe keveredett bele egy nagyon
fiatal részem, aki folyton az ujjamat nézegette, ahol a gyűrű volt
még tegnap is, és ezt mondogatta: „Hol van? Pontosan itt volt.”
Gyötrelmemben kiálltam a sziklaszirt szélére, és lenéztem a
Csendes-óceánra, mely még mindig háborgott az előző napi
vihar miatt. Valahol ott volt lent a gyűrűm. Amint a szirtet
ostromló vizet néztem, felmerült bennem a gondolat, hogy van
valami nagyon is természetes, sőt elkerülhetetlen abban, ami
történt. Évezredek óta hullanak ennek a földnek a darabjai az
óceánba. Lehet, hogy a sok hibáztató hang mind tévedett. Nincs
ebben semmi személyes, ez csak egy nagyobb folyamat része.
Újra megnéztem a gyűrű helyét az ujjamon. Most tényleg üres
volt. Életemben először néztem a veszteségre kíváncsisággal. Mi
 fogja betölteni ezt a helyet? Vajon készítek majd egy másik
gyűrűt? Vagy találok egyet egy régiségboltban vagy valahol
külföldön? Vagy egy nap kapok majd egyet valakitől, aki szeret
engem?
Harmincöt éves voltam, és addig soha nem bíztam az életben.
Minden, amit addig elengedtem, karmolásnyomokkal volt tele.
Ez az üres hely azonban most más volt.

SZÍVÖSSZETÖRÉSI ENGEDÉLY

Becses tárgyaink, egy bizonyos életmódhoz szükséges pénzösszeg, a

társadalmi státuszunk vagy a szakmabeli hírnevünk elengedése
kivételesen fájdalmas lehet, főleg, ha ilyen dolgoktól tesszük
függővé a saját értékünket. Ezek a veszteségek ősi túlélési
ösztönöket kapcsolnak be, melyek gyakran olyan gyerekkori traumák
körül keringenek, amelyeket a veszteség hív a felszínre. Talán a
kapcsolatok elengedése a legbonyolultabb minden veszteség közül,
mert ez az elutasítás, az elhagyatottság, a bizonytalanság és az
érdemtelenség érzéseit csalja elő, melyek gyakran szintén gyerekkori
sebekre vezethetők vissza.
Én valahogy megörököltem a meggyőződést, hogy minden
kapcsolat, különösen az erős szeretetkapcsolatok örökre szólnak.
Mindig úgy gondoltam, hogy ha én szeretek valakit, akkor kilencven
évesen is egymás mellett kell majd ülnünk a hintaszékünkben, és ha
ez nem így lesz, annak az az oka, hogy valaki elcseszte –
valószínűleg én. A terapeutám azzal viccel, hogy orvosként a
természetemből adódik, hogy a holt dolgokon szív-tüdő
újraélesztést hajtsak végre. Hajlamos vagyok túlzásba vinni a
dolgokat, ha meg akarok menteni egy általam értékesnek tartott
kapcsolatot, még akkor is, ha mindenki más számára nyilvánvalóan
vége van. De valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az emberek
okkal jelennek meg az életünkben – vagy ideiglenesen, vagy örökre.
Érdemes megtanulni, hogyan lehet felismerni, hogy melyik
kapcsolat melyik kategóriába tartozik.
Az emberlét velejárója, hogy szenvedünk, ha összetörik a szívünk.
Mindnyájan átéltünk már ilyen traumát az életünk valamely
pontján. Ez a fájdalom annyira tűrhetetlen lehet, hogy felvértezzük,
és gyakran el is zárjuk magunkat a meghittség elől, még mielőtt újra
megtörténhetne. Siena lányommal gyakran beszélgettünk erről.
Ötéves korában egy Vivien nevű kislány törte össze a szívét, a
legjobb barátnőm kislánya, aki két héttel Siena után született. A két
lány három hónapos kora óta ismerte egymást, de azóta aztán nem
is találkoztak, mert én Sienával San Franciscóban éltem, Vivienék
pedig Chicagóban. Siena nagyszerű történeteket tudott Vivien
hercegnőről, és Vivien is csodás meséket hallott Sienáról és a
tündérvarázslatáról. És végül aztán, amikor a barátnőm és Vivien
eljöttek meglátogatni, ők is újra találkoztak. Tündéreket kergettek
egy zen kertben, játszottak a parton, minden éjjel egy szobában
aludtak, együtt fürödtek Robertóval, a játékpingvinnel, fish &
chipset ettek egy angol klubban, együtt nézték a július 4-i
tűzijátékot San Francisco felett, meghallgattak egy dharmaleckét, a
Harold és a lila varázskrétát a Green Gulch Zen központban, órákat
töltöttek a jacuzziban, és sok egyéb olyan mágikus kalandban vettek
részt együtt, amitől „szerelembe” estek. Annyira megszerették
egymást, hogy Siena egész hétvégén szinte tudomást sem vett
rólam, az apjáról és Vivien anyukájáról, az én legjobb barátnőmről.
 De felbukkant az élet mint tanító, és Viviennek haza kellett
mennie Chicagóba.
Siena sírt, amikor elment. Vigasztalhatatlanul. Órákon át. Az
ágyára vetette magát, és a kis gurulós pótágyra mutatva, amelyben
Vivien aludt, azt mondta, hogy amikor csak ránéz az ágyra, és a
kislány nincs ott, fáj a szíve. Aztán sírt tovább. Akkor halt meg egy
barátom, úgyhogy amikor ezt mondta, én is elsírtam magam, mert az
én szívem is fájt.
Siena akkor azt mondta, hogy Vivient szeretni annyira fáj neki,
hogy úgy gondolja, soha többé nem akarja viszontlátni.
Ekkor ébredtem rá, hogy beszélnünk kell. Odahúztam Sienát az
ölembe, és elmondtam neki, hogy tudom, hogy nagyon fáj, amikor
mennie kell annak, akit szeretünk. Biztosítottam róla, hogy mindez
megéri. Elmondtam neki, hogy a szeretet megéri az elválást, és hogy
ahhoz, hogy teljesen megtapasztalhassuk a szeretet örömét, el kell
fogadnunk, hogy elveszítjük őket. Azt mondtam neki:
–  Azoknak, akiket szeretünk, engedélyt kell adnunk rá, hogy
összetörhessék a szívünket.
Összevont szemöldökkel nézett rám, és ezt mondta:
– De anya, én a te szívedet soha, de soha nem fogom összetörni.
– Ó, de megeshet – válaszoltam neki – úgy is, ha nem szándékos.
Megtörténhet, hogy elmész, és akkor én sírni fogok, és az ágyadra
nézek, és talán azt kívánom, hogy bárcsak soha ne aludtál volna
benne, mert annyira fáj, hogy most nem vagy ott.
Siena sírni kezdett, és azt mondta:
–  De én soha nem tennék ilyet, anya. Soha nem hagynálak el.
Mindig szeretni foglak, és mindig itt lakom majd veled, amíg
megöregszem.
 Elmeséltem neki, hogyan adtam rá engedélyt apámnak –
nagyapának –, hogy összetörje a szívemet, és azt is, hogy amikor
meghalt két héttel azután, hogy ő megszületett az én tökéletes
viharom alatt, meg is tette. Ripityára törte, és a szívem darabokra
hullott, és ez elgondolkodtatott, hogy egy nagy vastag dróttal
összevarrjam, hogy így tartsam örökre egyben. De aztán úgy
döntöttem, hogy annak ellenére, hogy mennyire fáj, nyitva tartom a
szívemet. Elmondtam Sienának, hogy egyszer majd valaki, akit
szeret, akinek engedélyt adott rá, hogy összetörje a szívét – mint én
vagy az apja vagy a nagyi vagy a kutyánk, Grendel –, össze is törheti,
és hogy akkor is ugyanúgy érezhet majd, mint most, hogy soha többé
senkinek nem akar ilyen engedélyt adni. És lehet, hogy akkor be
akarja majd zárni a szívét, hogy ne fájjon többé úgy, mint amikor
Vivien elment.
Siena megértette. Azt mondta:
– Anya, amikor megszeretsz valakit, mindig kell hagynod egy kis
rést a szíveden, még akkor is, ha úgy érzed, hogy be kellene zárnod.
Mert így mindig beosonhat a megfelelő személy.
Bólogattam, és együtt sírtunk még egy kicsit. Aztán nagyon sokáig
az ölemben tartottam. Mielőtt elaludt, ezt mondta nekem:
– Engedélyt adok Vivien hercegnőnek, hogy összetörje a szívemet.
–  Szerintem ez nagyon jó terv – feleltem. Megforgattuk az
álomfogót, és eloltottuk a lámpát.
Egy évvel később, amikor Siena hatéves volt, szeretett kutyánk,
Grendel gyorsan és váratlanul meghalt, mert leállt a szíve. A
gyászunk szinte tűrhetetlen volt. Grendel halott testét a karunkban
tartva Siena úgy sírt-jajgatott, ahogyan mind szerettünk volna, és én
azt mondtam:
 –  Grendel, engedélyt adtam rá, hogy összetörd a szívem, és te
elmentél, és megtetted. – Ott voltunk az állatkórházban, és még az
ott dolgozók is sírtak.
Grendel elvesztése után két hónappal, amikor még mindig vérzett
a szívünk a veszteségtől, Siena azt mondta:
– Anya, készen állok rá, hogy engedélyt adjak egy másik kutyának,
hogy összetörje a szívemet.
Megbeszéltük, hogy a kutyák nem élnek olyan sokáig, mint mi,
emberek, és hogy ha új kutyánk lesz, egy napon valószínűleg ismét
ki kell majd bírnunk egy hasonló veszteséget. De biztosítottam róla,
hogy remélhetjük, hogy az új kiskutya legalább tíz évig él majd,
mielőtt tőle is el kellene köszönnünk. Siena rábólintott, és a két
hónapos Bezoar csatlakozott a családunkhoz.
Fél évre rá alig kaptam levegőt, amikor felhívott egy kedves hangú
férfi az 1-es útról, és könnyek között bevallotta, hogy elütötte
Bezoart. Sienával Grendel mellé temettük a kis testét.
Eltartott egy ideig, amíg felépültünk a két egymást érő
veszteségből, de Siena nemrég odajött hozzám, és azt mondta, hogy
újra készen áll. Hogy készen áll rá, hogy engedélyt adjon egy másik
kutyának, hogy összetörje a szívét. Nemsokára ismét meghívunk
majd egy kutyát, hogy lakjon velünk, és vadul fogjuk szeretni
mindaddig, amíg újra ő is fel nem nyit minket.
Mindnyájunknak újra és újra összetörik a szívét. A legnehezebb
dolog, amit valaha teszel, az, hogy a sorozatos szívfájdalmak után is
nyitva tartsd a szívedet. Bezárni lenne a könnyebbik út. Logikus
lépés. Senki nem hibáztatna. Akkor azonban kihagynád a szeretetet.
Az élet tele van traumákkal a szív számára, és ez talán minden
másnál inkább hamis félelmet generál, mert a szívfájdalomtól
annyira félünk. A szeretetet kockázatosnak érezzük. A szeretetet
bizonytalannak érezzük. A szeretetet olyasminek érezzük, ami ellen
védekezni kell. De soha nem a szív bezárása a megoldás.

A MAI NAP JÓ ARRA, HOGY MEGHALJUNK

Lehetetlen az ismeretlennel kapcsolatos kényelmetlen érzéseinkről

beszélni anélkül, hogy rá ne mutatnánk a szobában lévő elefántra –
a halálra. Nemcsak a háziállatainkéra, hanem a sajátunkra is
gondolok. A legtöbben a végső veszteségként tekintenek a halálra,
pedig talán éppen a végső kezdet az. Nem igazán tudhatjuk, hogy mi
történik a halál után, mert a halál titok. Minden vallási
hagyománynak megvan a saját hite arról, hogy mi van a halálon túl,
de ezzel a konkrét kérdéssel kapcsolatban a tudomány képtelen
bizonyítani, hogy mi jön utána. Csak kíváncsiak lehetünk rá. Véget
ér az élet azzal, hogy leáll a szívünk? Van mennyország? Létezik a
pokol? Vagy egy hosszú szakállú isten, aki ott ül és ítélkezik, és
eldönti, ki hová megy? Újjászületünk más emberi testekben?
Angyalok leszünk? Szellemek leszünk, akik a földi síkon ragadva
embereket kísértenek? Visszatérünk valamilyen más alakban? Vagy
egyszerűen csak lebomlunk a földdel megtöltött sírban, és
megszűnünk létezni? Az az igazság, hogy ezt senki nem tudja
biztosan, és ez félelemmel tölt el minket.
Mi lenne, ha tudnánk? Mi lenne, ha biztosan tudnánk, hogy a
haláltól nem kell félni? Mi lenne, ha nem félnénk elveszíteni a saját
életünket vagy a szeretteinket, mert tudnánk, hogy ami utána jön, az
tulajdonképpen felfelé vezet? Mi lenne, ha a halál nem egyfajta
kudarcot vagy veszteség képviselne, hanem a lélek utazásának
természetes lefolyását, amint megtanulta, amit itt, emberi formában
megtanulhatott? Ahogyan arról a 2. fejezetben már beszéltünk,
képzeljük el, hogy mennyire lennének mások a dolgok, ha az
egészségügyi dolgozók nem félnének a haláltól. Hogyan változna az
egészségügy, ha bíznánk abban, hogy a halál természetes, sőt
szívesen látott része az életnek? Akkor vajon nem kapaszkodnánk
így minden egyes vizsgálatba és kezelésbe, amely esetleg
meghosszabbíthatja az életet? Hogyan változna ettől a halált
megelőző ápolás?
Hogyan hatna ki a többi félelmünkre az, ha békésen elfogadnánk a
halál elkerülhetetlenségét? Talán nem félnénk annyira az öngyilkos
merénylőktől vagy az Ebola vírustól vagy a repülőgép-
szerencsétlenségektől. Talán nem élnénk tovább rettegésben az
ételeinkbe kerülő növényvédő szerek, az atombombák és a
hurrikánok miatt. Bizonytalansággal teli világban élünk, de ha nem
félnénk attól, hogy meghalunk, vagy hogy elveszítünk valakit, akit
szeretünk, akkor talán kevésbé uralkodhatnának rajtunk a félelmek.
És az milyen érzés lenne? Milyen lenne az élet, ha kevésbé félnénk?
Mivel oly sokunknak nagyon egészségtelen a halállal való
kapcsolata, megfeledkezünk arról, hogy a halál az élet természetes
része. Ahogyan dr. Marilyn Schlitz és dr. Deepak Chopra mondják
Death makes life possible című dokumentumfilmjükben, a halál teszi
lehetővé az életet. Csak egy, a halál elkerülhetetlenségével ápolt
egészséges viszony segítségével tudjuk helyreállítani a
kapcsolatunkat a veszteségtől való félelmünkkel is. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy ne próbáljuk elkerülni a halált, amikor
megtehetjük. Semmi szükség arra, hogy belezuhanj a szakadékba, ha
egyszerűen vissza is léphetsz egyet a sziklaperemről. És nem rossz
ötlet elkerülni az éjszakai sétát a veszélyesebb kerületek sötét
sikátoraiban. Érdemes megtanítani a gyerekeinknek, hogy ha nem
tudnak úszni, ne ugorjanak fejest a medencébe. Nincs semmi baj a
műtétekkel, a kemoterápiával és a sugárkezeléssel, ha rákot
diagnosztizáltak az embernél. Ezek segítségével hosszabbíthatja
meg az igazi félelem az életre kapott áldásos időszakot. De feltéve,
hogy átgondoltan megtesszük, amit tehetünk azért, hogy hosszú,
egészséges életben lehessen részünk, esetleg tekinthetnénk a halált
az élet természetes részének; nem olyasminek, amitől félni kell,
hanem valami ezután következő dolog kezdetének.
A halálon gondolkodva mindig eszembe jut dr. Lee Lipsenthal
orvos, aki hosszú éveken át együtt dolgozott dr. Dean Ornishsal;
orvosoknak tanították, hogyan találják meg az egyensúlyt a szakmai
életben. Lee hitvallását ez a mottó képviselte: „A mai nap jó arra,
hogy meghaljunk.” Lee nem vágyott a halálra. A barátai és a
tanítványai tudták, hogyan értette ezt – hogy mindennap minden
apró szeretetmorzsát kifejezett, minden álmot megvalósított, hogy
semmi nem tartotta vissza őt attól, hogy az élet tőle telhető
leggazdagabb kifejeződését élje. És ha nincs mit megbánni, akkor
nincs félnivalónk a haláltól. Egy ilyen életfilozófiát sokkal könnyebb
elmondani, mint megélni, ha fiatalon, épp most kaptad meg a
halálos rákbetegség diagnózisát, ahogyan Lee. Enjoy Every Sandwich
című könyvében így ír: „Tudtam… hogy minél jobban félek és
szorongok, annál magasabbra szökik a stresszhormonjaim szintje. A
magas stresszhormonszint idővel lemeríti az immunrendszer
működését, és nagyobb esélyt ad a ráknak a növekedésre. A félelem
elősegíti a rák fejlődését; a nyugalom csökkenti az esélyeit. A
létmódommá vált a lecsendesedés, az élet élvezete, és hogy
hagyjam, hogy a testem tegye a saját dolgát – gyógyítson ki a
rákból.”
Végül a rák győzött, de Lee addig is minden szendvicset élvezett –
a baconös, salátás, paradicsomos BLT volt a kedvence, a pontosság
kedvéért. Ha hajlandók vagyunk szembenézni vele, a halál
elkerülhetetlensége adja meg nekünk a lehetőséget, hogy addig
élvezzük az élet áldását, amíg megadatik nekünk.

AZ ÉLETJÁTSZMA

Néhány tanár és kutató, mint például a pszichológus dr. Michael

Newton, aki hipnózisban vizsgálta a páciensei élményeit, kijelenti,
hogy a földi élet lényegében lélekiskola: itt éljük meg a kihívásokat
és győzelmeket, és, igen, azokat a veszteségeket is, amelyeket azért
választottunk ki, hogy megtanuljuk őket, és ezáltal fejlődjünk. Nem
azt akarom sugallni, hogy a gyászból egyenesen ugorjunk a hálába,
amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk. Eszedbe ne jusson azt
mondani egy gyászoló szülőnek, aki most veszítette el a gyerekét,
hogy ne aggódjon, mert „az ő lelke és a tiéd megállapodtak, hogy
majd fiatalon fog meghalni, hogy te ezáltal megtanulhasd a nem-
ragaszkodás spirituális leckéjét”. Ezzel nem segítsz, amikor
valakinek a gyász tépi a szívét.
A tudat, hogy a veszteség beavatást jelenthet, és a bizalom, hogy
minden szenvedés együtt jár a lélekfejlődéssel, nem enyhíti a
veszteség fájdalmát, amikor éppen megszakad a szíved amiatt, ami
történt. Visszatekintve azonban kezdheted meglátni az ajándékokat
is. Idővel, ha elég veszteséget megéltél már, elkezded majd
megérezni az ilyen pillanatokban rejlő fejlődési lehetőséget, és a
veszteséget kísérő tudás segíthet enyhíteni a szenvedést.
Ennek a szemléletnek az eléréséhez nekem sokat segített az a
gyakorlat, hogy egy kívülálló, egy tanú pozíciójából szemléljem az
életemet. Martha Beck ehhez a videojáték analógiáját használja.
Emberként nagyon magával tudnak ragadni minket az ilyen játékok.
Némelyikük annyira valóságos, hogy kezdünk teljesen azonosulni a
videojáték avatárjával. Az avatárunknak lehet neve, jelmeze,
személyisége és olyan különleges képességei, amelyek segítségével a
legjobbat tudjuk kihozni magunkból játék közben. Annyira
belefeledkezhetünk a játékba, hogy megfeledkezünk az evésről, hogy
pisilnünk kell, vagy akár arról is, hogy a gyerekeinket megetessük.
Úgy elmerülhetünk benne, hogy ha valaki megzavarna játék közben,
megijednénk, mert egy időre meg is feledkeztünk róla, hogy nem
vagyunk igaziból avatárok. Valójában emberi lények vagyunk,
akiknek joystick van a kezükben.
És most lépjünk vissza még egy szintet. Képzeld el, hogy ahelyett
hogy csak ember vagy, aki videojátékot játszik, lélek vagy, aki embert
játszik, aki egy videojátékkal játszik. Mi van, ha az egész emberi
életed ugyanolyan játék, mint a videojáték? És mi van, ha ugyanúgy
irányíthatod ezt az életjátszmát is, ahogyan a joystickot? Mi van
akkor, ha az élet nem az események tetszés szerinti, kaotikus
sorozata, hanem tökéletesen időzített, művészileg megkomponált
mozdulatok gondosan megírt szimfóniája, melyet te és azok a
spirituális erők idéztek elő, amelyek vezetnek és elősegítik a
lélekfejlődésedet?
Gondolj életed legnagyobb kihívásaira – gyerekkori bántalmazás,
szülői elhagyás vagy elhanyagolás, betegség vagy
mozgáskorlátozottság, egy szeretett személy elvesztése, árulás,
szívfájdalom, válás, szegénység, erőszakos bűntény áldozatának
lenni, eladni a lelkedet egy fizetési csekkért, vagy bármi, ami a
legjobban bánt. Mi van, ha ahelyett hogy az áldozata lennél ezeknek
a traumáknak, a lélek szintjén éppen te magad választottad ezeket a
kihívásokat? Ez nem jelenti azt, hogy nézd el az ellened elkövetett
rosszat. Nem jelenti azt sem, hogy nem érdemled meg, hogy dühös
légy, vagy gyászolj, vagy megszakadjon a szíved. De megfelelő
távolságot hozhatsz létre magad és a játék között ahhoz, hogy
meglásd: van egy részed, amelyik biztonságban van mindezektől a
bántalmaktól, egy részed, amelyik visszalép, figyeli, hogy érzed, amit
érzel, és megtanulja, amit meg kell tanulnod.
Mi, emberek szeretünk örülni. Ez pihentet. Szexi és buta és
nagyon vicces dolog, amely összekapcsol minket. Tele van
szeretettel és szépséggel és masszázzsal és szívnyitogatással. Az
öröm is ugyanolyan jól taníthat minket, mint a veszteség. Az öröm
azonban lassabb és tovább tart, míg a veszteség a gyors sávra terel.
Amint elkezded fejlődési lehetőségnek és beavatásnak tekinteni a
veszteséget, már nem fogsz félni tőle, kezded elfogadni azt, ami van,
és befogadod az életnek azokat a földi leckéit, amelyekből
tanulhatsz. És amint ez megtörténik, amint megengeded magadnak,
hogy tanulj az élettől, hogy az élet tanítson alázatra, már nem állsz
ellen neki, valami átalakul, és az életnek már nem kell majd
kozmikus husángokkal verve tanítania téged. Amint valóra válik az
egyik legnagyobb félelmed, megtanulod, hogy nem úgy irányítasz,
ahogyan azt korábban gondoltad, és ha hagyod, hogy a félelem
kigyógyítson a folyamatos kapaszkodásból, akkor el tudod majd
engedni a dolgokat. Amint megtudod, hogy mit kell megtanulnod a
veszteségből, anélkül dőlhetsz bele az örömbe, hogy visszatartanád
magad. Talán a sikeres életet éppen az méri, hogy mennyire vagyunk
képesek nyitott szívvel átadni magunkat a veszteségnek.
Még a háborgó negatív érzelmek közepette is képes a lélek
szintjén békességre lelni a tiszta tudat kiterjedése, aki te vagy, akkor
is, ha közben az avatárrészed gyászol, vagy szenved, vagy dühös.
Meglovagolhatod az érzelmeket, mint a hullámokat, és azok
keresztülhaladnak rajtad.
 6. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Légy a tanú!

Amikor azt veszed észre, hogy elmerülsz a veszteség által

kiváltott érzelmekben (vagy akár bármilyen egyéb fájdalmas
érzelemben), próbáld ki ezt a gyakorlatot, mely segít
visszaemlékezned arra, hogy te vagy az avatár, akire az élet
céloz; lélek vagy, aki videojátékot játszik a földi iskolában.
Ha valamilyen veszteségtől szenvedsz, vedd észre a
megélt érzelmeket – a gyászt, a magányt, a haragot, a
megbántottságot, a szomorúságot, a csalódást, a szorongást,
a neheztelést. Nem nehéz tévesen ezekkel az érzelmekkel
azonosulnod. De mi lenne, ha ahelyett hogy az érzelem
lennél, egyszerűen csak a lélek lennél, aki ezt az érzelmet
érzi? Mi lenne, ha ahelyett hogy azt mondod, hogy „szomorú
vagyok”, azt mondanád, hogy szomorúságot érzek? Mi lenne,
ha ahelyett hogy szomorú ember vagy, a tudatnak az a
kiterjedése lennél, aki tanúja annak a részednek, amelyik
szomorúságot érez?
Próbáld ki az alábbi gyakorlatot:
1. Ha azt érzed, hogy kezdenek háborogni az érzelmeid,
például elönt a harag, a szomorúság vagy a
megbántottság, nevezd meg az érzést, és vedd észre.
2. Lépj hátrébb, és figyeld meg azt a részedet, amelyiket
háborgatja ez az érzés. Nem ez az érzés vagy. Az a részed,
amelyik ezt az érzést érzi, az avatárod. Te vagy a lélek, aki
a dühös, sértett avatár tanúja.
 3. Hunyd be a szemedet, és adj magadnak időt arra, hogy
teljesen a tanúja lehess az érzelmi háborgásnak. Hagyd,
hogy a lelked szeretetet, együttérzést és vigaszt kínáljon
az avatárrészednek, amelyik szenved.

A tanulmányok szerint a legtöbb érzelem, ha nem aggatunk rájuk

történeteket, nem tart tovább kilencven másodpercnél. Azt érzed,
hogy magányos vagy – és ez gyorsan áthalad rajtad, ha nem költesz
mellé egy történetet arról, hogy azért vagy ennyire magányos, mert
nem vagy szeretetre méltó és értékes, és soha senki nem fog
szeretni, és most már örökké egyedül leszel. Ha ragaszkodsz a
történethez, akkor feleslegesen fogsz szenvedni, akár évekig is. De
nem kell ezt az utat választanod. A lelked békességre, vigaszra és
csendességre lelhet a legnehezebb időkben is akkor, ha képes vagy a
tanú helyzetéből szemlélni a negatív érzelmeidet.

7. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

„Elfogadom” meditáció

A veszteség kapcsán megélt felesleges fájdalom legnagyobb

része a veszteséggel szembeni ellenállásunkból ered. Mivel
hibásan azt feltételezzük, hogy ami egyszer a miénk volt,
annak örökké kell tartania, ellenállunk – pedig az ellenállás
több szenvedést hoz, mint a veszteség maga. Ha legközelebb
azon kapod magad, hogy ellenállsz a veszteségnek, hunyd
be a szemed, és tölts el húsz percet meditációban azt a
mantrát ismételgetve, hogy „Elfogadom”. Amikor elfogadod
azt, ami van, ahelyett hogy tiltakoznál ellene, közelebb
kerülsz ahhoz, hogy megszabadítsd magad a felesleges
szenvedéstől.
Ez könnyebbnek hangzik, mint amilyen. Nem kis tett
elfogadni a rákot, egy gyerek halálát, egy végtag
elveszítését, a kirúgást, egy szerelem végét vagy az anyagi
csődöt. Az ellenállás azonban nem fogja visszahozni, amit
elveszítettél. Ha nehéznek találod ezt a gyakorlatot, térj
vissza a 6. számú bátorságnövelő gyakorlathoz, és gyakorold
a tanúságot. Figyeld meg, hogy melyik részed áll ellen a
veszteségnek, és együttérzéssel tárd ki a szívedet az avatár
éned felé, amelyik nem akarja elfogadni azt, ami van.
Szeresd és fogadd el azt a részedet is. Az elfogadás a
szabadság kulcsa.
Ha szeretnéd meghallgatni az „Elfogadom” meditációt,
töltsd le ingyen a bátorságrecept csomagot a
TheFearCureBook.com weboldalról.

8. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Keresd meg a hálát a veszteségben

Vedd elő a naplódat, és gondold végig az egyik

veszteségedet az életben. Talán meghalt egy szeretted, vagy
lehet, hogy elhagyott az anyukád vagy az apukád, vagy
elutasított a szerelmed. Talán elveszítetted a pénzedet vagy
a házadat vagy a kisállatodat vagy a legjobb barátodat.
Lehet, hogy el kellett engedned egy álmot, vagy el kellett
búcsúznod a jó egészségtől. Ne vedd semmibe a feltörő
szomorú, sértett vagy dühös érzéseket, de engedd meg
magadnak, hogy úgy állítsd át a fókuszodat, hogy oda tudj
figyelni az áldásokra is, amelyek a veszteség
eredményeképpen esetleg jelentkeztek. Érezted már úgy,
hogy egy veszteség az élet egy-egy új szakaszába avat be?
Kitárult a szíved? Fejlődött a lelked amiatt, amit megéltél?
Írd le a gondolataidat.
 6. FEJEZET

ÁTGONDOLT, TERVSZERŰ UNIVERZUMBAN ÉLÜNK

A legfontosabb hitbéli kérdés, amit eldönthetünk, az,

hogy barátságos vagy barátságtalan univerzumban élünk-e.
ALBERT EINSTEIN

Trish gyerekkora óta mindig rettegett a kígyóktól. Kiskorában a

családjával egy olyan helyen nyaralt, ahol udvari vécé volt, és mindig
figyelmeztették, hogy ott kígyók lakhatnak és bujkálhatnak a
sötétben, hogy aztán felugorjanak, és megcsípjenek, amikor ott
ülünk. Emiatt mindig nagyon megnézte, hogy van-e kígyó a vécében.
Gyerekként soha nem látott kígyót ott, de felnőttként minden
kígyó, még a kis ártalmatlan szalagoskígyók is halálra rémisztették.
Volt egy tizenhat hektáros földjük a férjével Észak-Georgia rusztikus
részén a hegyekben, és egy estén a tanyasi házban Trishnek ki kellett
mennie a fürdőszobába. Először, ahogy mindig, belenézett a vécébe,
majd leült pisilni. Amikor felállt, valami barnát látott a
vécécsészében, pedig csak pisilt – akkor vette észre az állatot.
A férje velőtrázó sikolyt hallott.
A vécéjük vizében boldogan úszkált egy hatalmas, mérges, vízi
mokasszinkígyó. Amikor Trish leült a vécére, nem vette észre.
Bizonyára a faülőke pereme alatt bujkált. Tisztában voltak vele, hogy
a kígyót nem tudják eltávolítani onnan egészen reggelig, amíg
segítséget kapnak, de Trish rettegett, hogy abban a házban kell
maradnia éjszakára. Addig kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig
el kell menniük onnan, amíg a férjének sikerült elbarikádoznia a
fürdőszoba ajtaját, arra az esetre, ha az állatnak valahogyan sikerül
kiszabadulnia a vécékagylóból.
Másnap reggel sehol sem látták a vécében az állatot, úgyhogy
Trish férje vízvezeték-szerelőt hívott, aki a megfelelő
célszerszámmal készen állt rá, hogy eltávolítson bármit, ami eltömi
a vízvezetéket. Sajnos, amikor letolta a csőbe a szerszámot, a kígyó
elpusztult. Darabokban kellett eltávolítani onnan, amíg a csövek ki
nem tisztultak; azt hitték, hogy ezzel Trish végre
megkönnyebbülhet.
A rémálomnak azonban még nem volt vége. Másnap Trish 13
mokasszinkígyó-gyereket talált a ház különböző pontjain – a
teáskannában, a szőnyeg alatt, a ruhák alatt stb. Lehet, hogy az
anyakígyó bejött a házba tojást rakni. Az is lehet, hogy a kiskígyók a
csöveken át, a mosdóból jöttek elő. Nehéz megmondani, hogyan
kerültek oda.
Trish ezt követően soha nem volt nyugodt abban a házban. Most
már évek óta üresen áll, de Trish még attól is fél, hogy visszamenjen,
és előkészítse az eladásra. A férje évekkel ezelőtt meghalt, ő pedig
képtelen egyedül visszamenni oda. És még mindig úgy kell
felkészítenie magát minden alkalommal, ha egy vécéhez közelít, és
mindig emlékeztetnie kell magát arra, hogy ami történt, az régen
volt, és hogy valószínűleg soha többé nem fog még egyszer igazi
kígyóval találkozni az ülőke alatt.
Amit Trish átélt, amikor meglátta a mokasszinkígyót a vécében, az
igazi félelem volt. Az a mérges kígyó valóban bánthatta volna, tehát
az első reakciója helyes volt. A kígyófóbia azonban, ami azóta is
beárnyékolja az életét, érthető hamis félelem. Amikor ilyen
félelmetes és életveszélyes dolgot tapasztalunk, könnyen arra a
következtetésre juthatunk, hogy veszélyes világban élünk, és erre a
következtetésre csak ráerősít a saját neurobiológiánk. Trish
amygdalája, mely az „implicit memóriából” segít, mélyen a
tudatalatti elméjében tárolta ezt a kígyóélményt, és ahogy a
limbikus rendszere folyamatosan inger alatt volt, az amygdala egyre
több és több félelemmaradvánnyal színezte ki ezeket az emlékeket.
Ilyenkor a félelem saját életre kel, és nem nehéz arra a
következtetésre jutni, hogy a világ nyilvánvalóan veszélyes hely,
ahol mindig résen kell lennünk.
Trish stresszreakcióit eredetileg valós fenyegetés (igazi félelem)
váltotta ki. Ha mérges kígyó van a házunkban, az olyan veszély,
amelyet orvosolni kell. Amint azonban a kígyók eltűntek, ami
utánuk maradt – félelem a vécéktől és a krónikus félelem még ennél
is általánosabb mélységei –, az emlékezetbeli vagy képzeletbeli
fenyegetés (hamis félelem). Ez a figyelmeztető rendszer hibája, mely
olyan veszélyekre riaszt minket, amelyek valójában nem
fenyegetnek. És tényleg nem több az egész, mint egy gondolat –
veszélyes világban élek.
Ha megkérdőjelezzük a 3. számú félelmetes feltételezést, mely
szerint „Veszélyes világ ez”, valószínűleg számos bizonyító erejű
ellenérvet tudunk felsorakoztatni a gondolat ellenkezője mellett.
Ahogy Albert Einstein mondta: „A legfontosabb hitbéli kérdés, amit
eldönthetünk, az, hogy barátságos vagy barátságtalan univerzumban
élünk-e.” Mivel Trish az anyám, tudom, hogy annak ellenére, amit a
kígyókkal átélt, egy hegynyi bizonyítékot gyűjtött arra nézve, hogy
nem igazán veszélyes ez a világ. Anyám erős hitű ember, ezért az
elméje hatalmas erejét vetette be az összes bizonyíték felkutatására
amellett, hogy barátságos univerzumban él. Olyan dolgoknak volt
tanúja, amelyeket szándékos csodáknak érzett. Olyan
találkozásoknak volt tanúja, amelyet angyali találkozásoknak
gondol. Érzi az isteni erő meghitt jelenlétét az életében. És bízik
benne, hogy amikor olyan dolgok történnek, amelyeket a kis énje
nem akar, akkor azok okkal történnek úgy.
Anya a legjobban két dologtól félt: attól, hogy egyedül fog élni, és
a kígyóktól. Először túlélte a kígyós incidenst, aztán a tökéletes
viharom alatt apám meghalt, és őt magára hagyta az utolsó kilenc
évére. Ott ültünk együtt a stégen a ház melletti tó partján, ahol
apámmal éltek, és azt mondta nekem:
–  Talán azért történt mindez, hogy kiderüljön, hogy még ha
bekövetkezik is, amitől a legjobban félek, tudom kezelni. És ha ezt
túlélem, akkor, gondolom, bármivel megbirkózom.
Amikor megkérdeztem Anyát, hogy hisz-e abban a lehetőségben,
hogy a legszörnyűbb félelmei valamilyen kozmikus céllal
következtek be, elismerte, hogy ez igaz lehet. Tudná-e hinni, hogy
átgondolt, tervszerű univerzumban élünk?
Anya rábólintott.

AZ ÉLET EGY „VESZÉLYES VILÁGBAN”

Veszélyes világban élünk? A szeptember 11-i események után sokan

így gondolták. A tragédia nyomán az emberek annyira féltek attól,
hogy meghalhatnak egy eltérített repülőgépben, hogy sokan inkább
autóval kezdtek utazni – annak ellenére, hogy a repülés legnagyobb
kockázata a repülőtérre vezető autóútban van. Egy professzor
kiszámította, hogy ha a terroristák hetente egy repülőgépet
térítenek el, amelynek következtében a gép lezuhan, egy olyan
ember esetében, aki havonta egyszer repül, annak az esélye, hogy
egy ilyen tett okozza a halálát, 1 a 135 000-hez, ami elhanyagolható
kockázat az 1 a 6 000-es eséllyel szemben, ami az autóbalesetekhez
köthető halálesetek statisztikája.
Sőt, egy berlini pszichológus, Gerd Gigerenzer, aki előrevetítette,
hogy a szeptember 11-i katasztrófa abban az évben több halálos
közúti balesethez fog vezetni, elkezdte gyűjteni az adatokat. És
amint várta, az amerikai utakon szeptember 11-e után valóban
felszökött a halálos balesetek aránya. Gigerenzer kiderítette azt is,
hogy hány felesleges halálos baleset történt csak azért, mert az
emberek most már jobban féltek a repüléstől. Az általa kiszámított
adat: 1  595 – kevesebb mint kétszer ennyien haltak meg a
terroristatámadásokban. Az irracionális félelem 1 595 ember halálát
okozta feleslegesen.{1}
A nemzetet lebénító félelem nem állt meg a repüléstől való
félelemnél. Amikor 2001 őszén 22 embert fertőztek meg levélben
küldött anthraxszal, 30 ezren kezdték el szedni a Cipro nevű
antibiotikumot – gyakran recept nélkül. Többen betegedtek meg
valószínűleg ettől az erős és veszélyes szupergyógyszertől, mint az a
22, akiket anthraxszal fertőztek meg. A félelem nem mentette meg,
csak további kockázatnak tette ki őket.
Utána még több egészségügyi fenyegetést élt át a nemzet. 2002-
ben röppent fel a hír, hogy lehetséges, hogy a korábbi
Szovjetunióban tárolt himlővírus egy része terroristák kezére került.
A himlőtől való félelem magasra szökött, holott az Egyesült
Államokban az 1940-es évek óta nem írtak le himlőesetet. 2003-ban,
amikor a SARS koronavírus, egy súlyos akut légzőszervi
megbetegedéseket okozó vírus felbukkant Ázsiában, az egész
világon mindössze 7  000 esetet írtak le, az Egyesült Államokban
pedig kevesebb, mint 100-at. Ez azonban nem gátolta meg az
amerikaiakat abban, hogy maszkot hordjanak, bojkottálják a légi
utazást, és kerüljék a kínai éttermeket.
Amikor 2009-ben elterjedt az új sertésinfluenza híre a médiában,
több százezer ember kezdett raktározni a Tamiflu vírusölő szerből,
és a legenyhébb tünetekkel is a kórházba rohantak. 2011-ben,
amikor egy földrengés okozta szökőár letarolta a fukusimai
atomerőművet Japánban, az Egyesült Államokban, tehát igen
messze élő emberek kezdték felvásárolni az országos kálium-jodid-
készleteket, mert azt hitték, hogy az segít megvédeni a pajzsmirigyet
a besugárzástól. Ez egészen addig ment, amíg a korlátozott készletek
ára az egeket kezdte verni az eBay-en.
A nagyközönség túlzottan felfújt reakciói ezekre az egészségügyi
félelmekre – melyek a világ csapásainak tekintetében minimális
kockázatot jelentenek – azt jelzik, hogy tragikus dolgok történnek a
modern ember pszichéjében. Nem csak az életünkben fellépő valódi
fenyegetésektől félünk, azoktól, amelyekkel szemben az igazi
félelem segíthet megvédeni magunkat. A ritka, általában nem
halálos kimenetelű vírusoktól is félünk, és a messzi, kimutathatatlan
sugárzástól is.
Igen, vannak igazi veszélyek a világban, de nem látjuk jól ezeknek
a veszélyeknek a valós statisztikai esélyeit, és ennek következtében
sokan krónikus félelemben élnek. Félünk a növényvédő szerektől, a
tejbe kerülő hormonoktól, a vegyszerektől az ételeinkben, a
mérgektől az ivóvizünkben, a génmódosított élelmiszerektől és a
toxinoktól a levegőben. Félünk a halakban és a fogtömésben lévő
higanytól, a sajtban lévő baktériumoktól, a festékekben lévő
ólomtól, a szivárgó mellimplantátumoktól és a penésztől a
pincénkben. Félünk a kozmetikai szereinkben lévő toxinoktól, a
műanyagokban lévő mérgektől és a szennyezett hústól. Aggódunk,
hogy a mikrohullámú sütő, a mobiltelefon és a dezodorunk okozza a
halálunkat. Rettegünk a ráktól, az AIDS-től, az Alzheimer-kórtól és a
herpesztől.
És mintha ez nem lenne elég, félünk a pedofiloktól, a
terroristáktól, a cápatámadásoktól, a metamfetamintól, az
autóbalesetektől, a tornádóktól és a pitbulloktól. Félünk a globális
felmelegedéstől, az atomháborútól, az Y2K-tól, a meteoroktól, a
földönkívüliektől, a maja naptár végétől, és attól, hogy
megaföldrengés sújt egy nagyvárost. Rettegünk az iskolai
lövöldözésektől, a moziban történő lövöldözésektől, az autós
lövöldözésektől és az autókba rejtett pokolgépektől. Napi szinten
féltjük a biztonságunkat, és azon töprengünk, vajon érezzük-e még
valaha úgy, hogy nem fenyeget valamilyen veszély.
Pedig minden emberi számítás szerint soha nem voltunk ennél
nagyobb biztonságban. Ez a fejlett világ összes országában igaz.
Csak egy példa: az amerikaiak várható élettartama 2000-ben 60%-
kal meghaladta az 1900-as adatot.{2} Egy 1900-ban született angol
kisbaba várható élettartama 46 év volt. 1980-ban 74 év. Ma
Kanadában például a várható élettartam 80 év felett van.
Az emberi történelem legnagyobb részében a nők életében nem
volt kockázatosabb dolog a gyerekszülésnél. A fejlődő országokban,
ahol minden 100 ezer újszülött után évente 440 nő hal bele a
szülésbe, ez még mindig igaz. A fejlett országokban azonban 100
ezer nő közül csak 20-an halnak meg a terhesség következtében.
Soha nem volt ennél biztonságosabb gyereket szülni.
A gyerekek ma szintén nagyobb biztonságban vannak, mint
valaha. Angliában 1900-ban a gyerekek 14%-a meghalt. 1997-re ez
az arány 0,58%-ra csökkent. Míg a legtöbb szülő bevallja, hogy
retteg attól, hogy elveszíti a gyerekét, csak 1970 óta több mint az
egyharmadára csökkent az amerikai gyerekek elhalálozási aránya.
És nem csak tovább, de egészségesebben is élünk. Kevesebben
szenvednek krónikus betegségtől, azoknál pedig, akik
megbetegednek, 10-25 évvel később alakul ki a betegség, mint
régebben. És amikor megbetegszenek, a betegség lefolyása általában
kevésbé súlyos. A fejlett országokban ma kevésbé valószínű, hogy
valaki mozgáskorlátozott lesz.
Félünk a háborútól, de történelmi távlatból nézve az emberi
történelem egyik legbékésebb korszakát éljük. Kevesebb a háború, és
amikor mégis kitör valahol, kevesebb áldozattal jár. Míg a fejlett
országokban az emberek nyilvánvalóan jobban élnek, mint a fejlődő
országok lakói, még az ő életminőségükben is mutatkozik némi
javulás. Bár ez a mutató még mindig riasztóan magas, a fejlődő
országokban az rosszul táplált lakosság aránya az 1980-as éveket
követő évtizedekben 28-ról 17%-ra csökkent.{3}
Mi itt a fejlett világban minden szempontból az emberi történelem
legegészségesebb, legokosabb, leggazdagabb, legnagyobb
biztonságban élő népe vagyunk. És mégis… Soha nem féltünk ennél
jobban.
De ennek nem kell így lennie…

VESZÉLYES VILÁG EZ?

Amikor az életnek lehetősége van arra, hogy vécében bujkáló

kígyókkal, gyógyíthatatlan rákbetegséggel és népirtással
ijesztgessen, nem csoda, hogy az ember arra következtet, hogy
barátságtalan univerzumban élünk. Ha átéltük a bántalmazás, az
elhagyás, az elutasítás, a veszteség, a betegség, a fizikai fájdalom, az
erőszak utóhatásának traumáit, vagy olyan tragédiákat, amelyek
után nem érezzük biztonságban magunkat, természetes a
következtetés, hogy veszélyes világban élünk. Ha azonban
folyamatos készültségben élünk, a testünk beleragad a krónikus,
ismétlődő stresszreakciókba, és ezzel kitesszük magunkat a testi
betegség kockázatának – amellett, hogy feleslegesen boldogtalanná
is tesszük magunkat.
Nyilván senki nem akarja azt mondani, hogy a világ nem tartogat
valós veszélyeket. De igaz a gondolat, hogy „veszélyes világ ez”? Mi
lenne, ha inkább valami mást hinnél? Mi lenne, ha a veszélyes világ
helyett azt javasolnám, hogy ez egy átgondolt, tervszerű univerzum?
A magadévá tudnád tenni ezt az alternatívát?
Amikor felvetem, hogy tervszerű univerzumban élünk, nem pedig
egy veszélyes világban, nem azt akarom mondani, hogy nem
történnek félelmetes dolgok, vagy hogy mindig immúnis leszel a
tragédiára. Nem is azt akarom mondani, hogy ne tudatosítsd a
veszélyt, vagy hogy ne vedd figyelembe a félelem jelzéseit. És azt
sem, hogy mindig meg fogod kapni, amit akarsz. Én azt akarom
mondani ezzel, hogy lehet, hogy az univerzumban rend és értelem
van akkor is, ha mi nem értjük a működését, és lehet, hogy egy
szeretetteljes univerzális intelligencia óv és vezet végig minket a
külső jeleken és a belső tudáson.
Amikor elkezdesz bízni abban, hogy átgondolt, tervszerű, nem
pedig barátságtalan univerzumban élsz, a hamis félelem lassan
elveszíti a lába alól a talajt. Olyan biztonságérzet alakul majd ki
benned, amely mélyebben gyökerezik, mint hogy mennyi pénzed van
a bankban, vagy mennyire érzed a társad szerelmét, vagy hogy
negatív leleteket, jó híreket kaptál-e az orvosodtól. Kezdesz bízni
abban, hogy akármi történik is – még akkor is, ha nem éppen azt
kívántad magadnak –, az hozzájárul a lélekfejlődésedhez. Ha a
lélekfejlődés iránti elkötelezettséged meghaladja a vágyat, hogy
megkapd, amit akarsz, sokkal kevesebb félelem lesz az életedben,
mert már nem a bizonytalansággal szemben evezel, és nem
szorongatod azt, amit nem akarsz elveszíteni. Ez nem jelenti azt,
hogy nem teszed majd meg a szükséges lépéseket a pénzügyi
biztonságod érdekében, hogy nem ápolod a kapcsolataidat, nem
figyelsz oda a kockázatokra, vagy nem ápolod a testedet. Annyit
jelent, hogy elengeded a folyamatos, görcsös irányítani akarást.
A legtöbben nem akarjuk kiengedni a kezünkből az életünk
irányítását, és ez a hozzáállás rengeteg hamis félelemhez vezet.
Amikor azonban hiszel abban, hogy tervszerű univerzumban élsz,
ráébredsz, hogy az univerzumnak nincs szüksége a te irányításodra,
ezért már nem kell félned attól, hogy elengeded a gyeplőt. Az élet
egy átgondolt univerzumban megengedi, hogy megfelelő
kapcsolatot alakíts ki a bizonytalansággal, mert így már, ahelyett
hogy gyanakodva vagy félelemmel tekintenél a bizonytalanságra, az
ismeretlennel szemben is békességre lelhetsz. Ahelyett hogy
megtennél mindent a veszteséget elkerülendő, bízhatsz abban, hogy
még a veszteség is okkal történik, még ha te nem is tudod pontosan,
hogy miért.
Ha elkezdesz így bízni, azt veszed majd észre, hogy a hamis
félelem, bár még ekkor is felütheti a fejét, többé nem uralja az
életedet. Ahelyett hogy pánikba esnél, ha elveszíted az állásodat,
most bízol benne, hogy tökéletes időzítéssel jelenik majd meg a
tökéletes munka. Ahelyett hogy kapaszkodnál egy szerelembe,
amikor véget ér, bízol benne, hogy a kapcsolat megszűnése annak a
jele, hogy máris úton van feléd egy egészségesebb, boldogabb
párkapcsolat. Ahelyett hogy félni kezdenél, amikor az egészségedet
fenyegeti valami, hiszel benne, hogy akármi történjen is, az a
lélekfejlődésed hasznos része. Még ha a végső rossz hírrel
szembesülsz is – hogy elveszítheted egy szerettedet, vagy
meghalhatsz – képes leszel megbízni a folyamatban és az
eredményben is.
Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek érzelmi reakcióid. Amikor
elveszíted egy szerettedet, szakítasz a szerelmeddel vagy a saját
egészségedért harcolsz, szakmai kudarc ér vagy pénzügyi
veszteséget szenvedsz el, természetes, hogy gyászt, haragot és
szomorúságot élsz át. A tervszerű univerzumba vetett bizalom nem
azt jelenti, hogy valamiféle spirituális kerülőúton mész, ahol csak
elsuhansz a fájdalmas érzelmek mellett, hanem hogy nem kell
megragadnod az áldozat szerepében vagy ezekben az érzelmekben,
melyek hajlamosak megjelenni, amikor az univerzum nem azt küldi,
amire vágytál.
Átgondolt univerzumban élni azt jelenti, hogy hiszel egy vezető
erőben, mely az életedet irányítja. Tudod, hogy nem vagy egyedül, és
ez a belső tudás ajánl védelmet a félelem ellen. Az irányító erő
szerveződhet egy vallás köré, amelyet a sajátodnak érzel, de
máshogy is lehet. Hívhatod ezt az irányító erőt Istennek vagy
Buddhának vagy Jézusnak vagy Allahnak vagy Kuan-jinnek vagy egy
felsőbb hatalomnak vagy az univerzumnak magának. Felfoghatod
energiaként vagy akár egyfajta szélként is, ami a legfőbb jó irányába
fúj, és ha hagyod, téged is magával visz. Hiheted, hogy ez az irányító
erő belülről jön, de úgy is gondolhatsz rá, mint ami rajtad kívül áll.
Nem számít, hogy szerinted ezt az iránymutatást az általad
választott istenségtől, az univerzumtól, az energiától vagy a saját
belső őrlángodtól kapod. Ami számít, az az, hogy bízol abban, hogy
nem kell mikromenedzselned az életed minden egyes kis részletét,
mert tudod, hogy folyamatosan afelé vezetnek, ami a legfőbb jóval a
leginkább egybeesik, még akkor is, ha nem tudhatod, hogy pontosan
mi is az. Ez az iránymutatás érkezhet szinte észrevétlenül, de ha
elkezded keresni, egyre többet és többet látsz belőle. Jelek
szegélyezik majd az utadat. Számodra megmagyarázhatatlan
egybeesések emlékeztetnek arra, hogy a környező világban többről
van szó, mint a puszta tudományos materializmus működéséről.
Kivételes tudásélményeid lesznek; hirtelen olyasmit tudsz majd,
amit nem tudhatnál – valamit, ami segít megvédened magad vagy
egy ismerősödet. Olyasmikben is részed lehet, ami csodának tűnik,
és ez talán olyan bátorságot ad neked, amiről soha nem gondoltad
volna, hogy sikerülhet elérned. Ez az irányító erő nem fog békén
hagyni, és ha egy jelet elmulasztasz észrevenni, valószínűleg újat
kapsz helyette.

AZ ÁTGONDOLT UNIVERZUM
IRÁNYMUTATÁSÁNAK 15 FORMÁJA

1. Szűnni nem akaró, látszólag irracionális gondolat, mely

nem hagy nyugtot.
2. Üzeneteket, javaslatokat tartalmazó álmok.
3. Emberek, akik pont jókor hoznak „üzeneteket”.
4. A testünk iránytűje felől érkező fizikai érzékletek vagy
tünetek.
5. Megtalált, számunkra jelentőségteljes tárgyak.
6. Belső hangok és képek, amelyek ismétlődő feladatok,
testmozgás vagy meditáció alatt jelentkeznek.
7. A szinkronicitás példái, melyeket véletlen egybeesésnek is
hívhatunk, csak túl jelentőségteljesek ahhoz, hogy
 véletlenek legyenek.
8. Könyvek, amelyek pont arról szólnak, ahol most tartasz az
életedben.
9. Útlezárások, amelyek elterelnek attól, amit akartunk.
10. Kártyacsomagok, például tarot- vagy istennőkártyák.
11. Az utunkba kerülő állattotemek.
12. Dalszövegek, amelyeket mintha folyton újra és újra
hallanánk.
13. Jelzőtáblák az univerzumtól – gyakran jelentkeznek
rendszámtáblák, lökhárító-matricák, e-mailek vagy
blogposztok alakjában.
14. Intuitív emberek közvetlen iránymutatása.
15. Számunkra jelentőségteljes számok, például amikor
11:11-kor nézzük meg az órát.

Ha meg akarod tanulni, hogyan vedd észre és értelmezd ezt

a mindig elérhető iránymutatást, hallgasd meg a 10 Ways
Your Soul Guides You in Daily Life (A lélek iránymutatásainak
10 mindennapi módja) című online leckénket, melyet dr.
Rachel Naomi Remennel tartottunk. A felvétel ingyen
letölthető a MedicineForTheSoulRx.com weboldalról.

„EZ MINDENT MEGVÁLTOZTAT”

Dr. Elizabeth Lloyd Mayer, az Extraordinary Knowing című mű

szerzője egyetemi tanárként és kutatóként dolgozott a Kaliforniai
Egyetem pszichológia tanszékén Berkley-ben és a San Franciscó-i
Egyetem orvosi központjában. Lisby, ahogyan a barátai ismerték,
szkeptikus tudós volt; nem hajlott arra, hogy túl sok figyelmet
szenteljen a „lila” elképzeléseknek. Aztán történt valami rendkívüli.
Amikor 1991-ben 11 éves lánya, Meg kézi készítésű hárfáját ellopták
a színházból, ahol játszott, Lisby két hónapot azzal töltött, hogy
visszaszerezze a hangszert. Bevonta a rendőrséget. Több
hangszerkereskedőt felkeresett az országban. Bemondatta a CBS
televíziós csatorna híreiben. De semmi sem történt. A hárfa eltűnt.
Miután minden reményt feladott, egy barátnője azt mondta neki,
hogy ha tényleg vissza akarja kapni a hárfát, mindent meg kell
próbálnia. Felvetette, hogy esetleg hívjon fel egy varázsvesszős
forráskutatót. Lisby erre a javaslatra pont úgy húzta fel a
szemöldökét, ahogy a legnagyobb akadémikus tudósok tennék. Az
addigi tudása szerint a varázsvesszős kutatók fura emberek voltak,
akik kétágú fákkal mászkáltak, hogy megmondják, hol kell kutat
ásni. A barátnő azonban állította, hogy a jó keresők nemcsak a föld
alatti forrásokat, hanem az elveszett tárgyakat is meg tudják találni.
Lisby nem hitt benne, hogy egy ilyen ember megtalálhatja a hárfát,
de mivel nem volt vesztenivalója, felhívta az American Society of
Dowsers (Amerikai Varázsvesszősök Társasága) elnökét, Harold
McCoyt az arkansasi Fayetteville-ben. Elmondta neki, hogy a hárfát
Oaklandben, Kaliforniában lopták el, és megkérdezte, hogy be
tudná-e azonosítani, hogy hol van most.
Harold kért egy kis időt, hogy meg tudja mondani, még Oakland-
ben van-e. Pillanatnyi csönd után azt mondta, hogy igen, még ott
van. Kért egy utcatérképet Lisbytől a városhoz, hogy be tudja
azonosítani a pontos helyet.
Lisby az éjszaka folyamán átküldött neki egy Oakland-térképet.
Két nappal később McCoy felhívta, és megadta a címet, hogy hol
keressék a hárfát. A rendőrség csak ingatta a fejét az információ
hallatán. Nem adhattak ki házkutatási parancsot egy sugallatra
alapozva. Ezért Lisby úgy döntött, hogy elmegy arra a címre, és ott a
környéken kiplakátolta, hogy jutalmat kínál annak, aki visszaviszi
neki a hárfát.
Három nappal később megszólalt a telefonja. Egy férfi elmondta,
hogy a szomszédja nemrég mutatta meg neki pontosan azt a hárfát,
amelyről a plakát szólt. Azt mondta, hogy elintézi, hogy
odaszállítsák a hangszert egy éjjel-nappal nyitva tartó hipermarket
parkolójába. Lisby oda is ment a megadott helyre az adott időben,
ahol egy fiatalember bepakolta a hárfát a kocsija csomagtartójába.
A visszakapott hárfára nézve jelentette ki Lisby: „Ez mindent
megváltoztat.”
A kollégáit és a pácienseit is megkérdezte az ő „ez mindent
megváltoztat” pillanataikról. Kiderült, hogy sokaknak volt hasonló
élményük, azaz hogy vagy ők tudtak valamit, amit nem tudhattak
volna, vagy találkoztak valakivel – mégpedig hihetetlenül
jelentőségteljes módon –, aki tudott. Az Extraordinary Knowing című
könyvében sok történetet leír arról, amit a tudósok „rendellenes
megismerésnek” neveznek. Ami engem ezekben az intuitív tudásról
szóló történetekben a legjobban megragadott, az az, hogy a tudás
maga nem tetszőleges. Ezek az emberek nem azt sejtették meg, hogy
milyen dal következik a rádióban. A legtöbbször ez a kivételes tudás
ahhoz járult hozzá, hogy megvédjék magukat, vagy hogy segítsenek
valaki másnak, vagy megvigasztalják, vagy akár megmentsék az
életét.
Az egyik történet, melyet Lisby az Extraordinary Knowing című
könyvében elmesél, egy idegsebészről szól, aki súlyos,
elmulaszthatatlan migréntől szenvedett. Az orvosa javasolta neki,
hogy kezdjen terápiába Lisbyvel. Az első beszélgetés után kiderült,
hogy a fejfájás akkor kezdődött, amikor abbahagyta az
orvostanhallgatók oktatását, amit nagyon szeretett. Lisby
megkérdezte, hogy miért hagyta ott a tanítást. A férfi vonakodott a
válasszal, de aztán bevallotta, hogy úgy érezte, nem tudja
megmagyarázni a tanítványainak, hogy miért nem veszít el szinte
soha pácienst, pedig nagyon veszélyes agyműtéteket hajt végre.
Ahogy elmagyarázta, ennek az volt az oka, hogy amint rájött, hogy a
betegének műtétre van szüksége, letelepedett a beteg ágya mellé, és
várt… Volt, hogy csak 30 másodpercet, de volt, hogy órákon át.
Valamire várt, amit nem tudott volna anélkül elmondani a
diákjainak, hogy azok ne könyveljék el őrültnek. Egy jól észrevehető
fehér fényre várt ugyanis, ami a beteg feje körül jelent meg. Amíg az
meg nem jelent, tudta, hogy a műtét nem lenne biztonságos. Amikor
a fény megjelent, az volt a jel, hogy viheti a beteget a műtőbe:
sokatmondó jel volt, és általános mérésekkel megmagyarázhatatlan,
mely segített az orvosnak védeni a betegeit.
Más pszichológusok és orvosok is meséltek hasonlóan
sokatmondó példákat erről a különleges tudásról Lisbynek – gyakran
nagyon halkan, és a bizalmas kezelés feltételével. Ezen neves
pszichológusok egyike Patrick Casement volt, akinek a klinikai
technikáról írt könyveit a pszichológiai szakirodalom klasszikusai
közé sorolják. Hallott Lisby hárfás élményéről, és el akarta mondani
neki a saját történetét.
1952-ben, Casement 17 éves korában az apai nagyanyjánál töltötte
a húsvéti ünnepeket. A nagymamája azon a héten mesélte el neki,
hogy egyetlen dolgot sajnál igazán az életében. Volt egy nagyon
kedves barátnője, de a háború alatt, amikor az embereket folyton
kitelepítették, elveszítették egymást. Próbálta megkeresni őt, de
minden erőfeszítése ellenére a posta folyton visszaküldte a leveleit.
 Húsvét vasárnapján Casement misére ment egy templomba a
nagyanyja házától nagyjából 6,5 kilométernyire. Utána nem várta
meg a buszt, hanem inkább gyalogolt, mert ki akarta próbálni egy
iskolai matematikai kérdés megoldását a gyakorlatban. Kidolgozta,
hogy pontosan milyen gyorsan kell gyalogolnia ahhoz, hogy a busz
ne érhesse utol. Úgy gondolta, hogy ha rosszak a számításai,
útközben is felugorhat majd a buszra, és a hátralévő utat azon teheti
meg hazáig. Eltökélte, hogy a 6,5 kilométernyi utat pontosan a
helyes tempóban teszi meg, hogy bebizonyítsa a matematikai
számításai helyességét.
A terve azonban befuccsolt, amikor húsz perccel később nagy
meglepetésére azon vette észre magát, hogy kiteszi a kezét, és
stoppol. Így mesélt erről: „Szinte sokkot kaptam, amikor kiderült,
hogy azért emeltem fel a hüvelykujjamat – amit csak
reflexreakciónak nevezhetek, hiszen a jobb karom hirtelen saját
életre kelt –, hogy egy adott kocsit megállítsak. Elképedve vettem
észre, hogy ezzel a saját szándékomat zúzom porrá.
Megkönnyebbülve láttam, hogy a kocsi továbbhajt – arra gondoltam,
hogy a busszal való versenyfutásomnak mégsem kell véget vetnem.
Egy pillanattal később azonban hirtelen megállt az autó. Mivel,
sajnálatos módon, én intettem le, úgy éreztem, hogy muszáj
elfogadnom a fuvart.
Casement beszállt az autóba, és megköszönte a hölgynek – akit a
sofőrje vitt valahová –, hogy felvette. Úgy képzelte, hogy csak a
hölgy lehetett az, aki megállította a kocsit, hogy őt felvegyék. A
hölgy megkérdezte Casementtől, hogy a Winchesterbe járt-e. A
fiúnak fogalma sem volt, hogy mi késztethette erre a kérdésre, de
megmondta, hogy igen, ott jár iskolába.
 A hölgy erre azt mondta, hogy ha most jár oda, akkor nem fogja
ismerni azt, akire gondol. Roddie Casementnek hívták, és ő is a
Winchesterbe járt, de az biztosan nagyon régen volt. Roddie
Casement Patrick apja volt.
Ezt hallva a hölgy felderült.
– És az ő anyukája él még? – kérdezte.
Elmondta neki, hogy nemcsak hogy él Roddie Casement anyukája
– Patrick nagymamája –, de három kilométer múlva ott fognak
elmenni a háza előtt. Akkor a hölgy elmesélte, hogyan próbált
nyomozni a drága barátnője után, akivel a háború alatt elveszítették
egymást. Ez a barátnő Casement nagymamája volt – a hölgy pedig
az, akit a nagyanyja keresett. Aznap végre találkoztak, és az egész
napot együtt töltötték. Casement nagymamája ez után nem sokkal
meghalt.
A történtekre visszagondolva Casement azt mondta Lisbynek:
– Lehet, hogy a hölgy fizikai hasonlóságot fedezett fel köztem és a
17 éves apám között. Ez azonban nem magyarázza meg, hogy a
karom hirtelen miért élt önálló életet, és állított meg egy adott
autót, arra kényszerítve engem, hogy felhagyjak a gondosan
kiszámított gyaloglással, holott erre készültem. Kénytelen vagyok
elfogadni, hogy az a fuvar azt jelentette, hogy a nagyanyám
boldogan halt meg, mert újra láthatta szeretett barátnőjét.
Talán véletlen egybeesés volt, de az is lehet, hogy Casement
tapasztalása parányi bizonyítéka az univerzum tervszerűségének.
Bizonyítani lehetetlen, de Lisby úgy találta, hogy az ilyen történetek
elég gyakoriak a pszichológia és az orvoslás világában.
Beszélt egy nővérrel is, aki az újszülött-intenzívosztályon
dolgozott. Gyakran olyan dolgokat tudott, amelyeket nem tudhatott,
és ezáltal a saját klinikai megítéléseit olyasmire alapozta, amit ő
előérzetnek nevezett. Az előérzetei sok baba életét megmentették,
és az osztályán sokan mások is kezdtek megbízni az ő ösztöneiben.
Egy másik orvos azt mesélte Lisbynek, hogy annyira meg akarja
ismerni a betegeit, hogy mintha kiszagolná a velük kapcsolatos
dolgokat – mintha szó szerint szagot fogna. A halál szagát is érezte…
szó szerint. Azt is kiszagolta, hogy hol volt a betegség a testben. Azt
mondta, hogy ez olyan bizonyossággal tör rá, mint egy szag – egy
erős és mindent átható szag.
– Tudod, hogy a szagát érzed, minden kétséget kizáróan – mondta.
Ez a szaglás irányította a kezelésekkel kapcsolatos döntéseit, a
főnöke azonban megkérdőjelezte ezt, ő pedig nem tudta, hogyan
magyarázhatná meg racionálisan a döntéseit. Hiszen mit
mondhatna, ha egyszerűen – kiszagolta?

SZÁNDÉK ÉS VÉDELEM

Mi van, ha az idegsebész tényleg fehér fényt látott a betegei feje

körül? Mi van, ha ez az orvos tényleg szagokat érzett? Mi van, ha
ezeket az orvosokat irányították valahogyan, hogy segíthessenek
életet menteni? Mivel Lisby sok olyan történetet feltárt az intuitív
tapasztalásokról az egészségügyi dolgozók elmondása alapján,
amelyek arra utalnak, hogy valamilyen tervezett, szándékos vezetést
kapunk, hogy arra gondoltam, körbenézek, vajon az ismerőseimnek
volt-e ezekhez hasonló élménye.
Barátnőm és mentorom, Rachel Naomi Remen, aki a Stanfordon a
gyermekgyógyászat tanszéken dolgozott, mielőtt megírta a Kitchen
Table Wisdom című könyvét, elmondott egy történetet egy éppen
járni tanuló kisgyerekről, akit hajnali 3 órakor vittek be a sürgősségi
ügyeletre kezdő kórházi gyakornok korában. A kisfiú vidámnak és
élettelinek tűnt, de az anyja ragaszkodott hozzá, hogy veszélyben
van.
–  Valami nagyon nem stimmel vele – mondta az anyukája –, a
kisbabám meg fog halni.
Rachel minden standard vizsgálatot előírt, és az összes eredmény
negatív lett. Az egyedüli tünetnek tekinthető jel, amit a gyerek
mutatott, a picit magas légzésszám és a félfoknyi láz volt. Mivel ez
zavarta, engedélyt kért az ügyeletes rezidenstől, hogy
lumbálpunkciót végezhessen. Ezt a fájdalmas vizsgálatot ritkán írják
elő, hacsak nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy
agyhártyagyulladásról lehet szó. A rezidens kinevette, majd azt
mondta neki, hogy küldje haza őket.
Amikor azonban megpróbálta hazaküldeni a babát, az anyuka
könnyekben tört ki.
–  Doktornő, kérem! – könyörgött, és Rachel rögtön tudta, hogy
igaza van.
–  Elvégzünk még egy vizsgálatot – mondta, és megcsinálta a
lumbálpunkciót.
Éppen a tűt vezette be a baba gerinccsatornájába, amikor
berontott a tajtékzó rezidens, és kiabálva kérte számon, hogy mit
művel. Ahogy felé fordult, megváltozott az arckifejezése. A tűre
visszanézve Rachel is meglátta, amint a végén megjelent az első
csöpp genny. A babának agyhártyagyulladása volt. Ha hazaküldte
volna, pár órán belül meghal.
Rachel egy másik történetet is elmesélt a magánéletéből a
megmagyarázhatatlan tudással kapcsolatban. Amikor az apja
meghalt, idős édesanyja odaköltözött hozzá. A ház, ahol addig
egyedül élt, kettőjüknek már túl kicsi volt, és Rachel elkezdett egy
nagyobbat keresni. Találtak egy tökéletes ikerházat, melyen egy
kedves idős hölggyel osztoztak volna. Tágas volt, szép volt a kilátás,
és úgy nézett ki, hogy pont megfelelne Rachelnek.
Az anyukája azonban nem úgy gondolta. A valaha erőteljes, szép
karriert megélt nő 80 éves korára kissé szórakozott és feledékeny
lett, és néha zavart volt a gondolkodása. Ennek ellenére még mindig
nagyon támogatta Rachel döntéseit, ahogy egész életében addig is.
Itt azonban, még mielőtt egyáltalán beléptek volna a házba, azt
mondta:
– Itt nem lakhatunk.
Rachel meglepődött.
– De miért, anya? – kérdezte – Pont tökéletes lenne nekünk.
Az anyja újra és újra elmondta, hogy nem lakhatnak ott, de nem
indokolta meg az erős ellenszenvét. Ezzel Rachel nem tudott mihez
kezdeni, és csak sorolta tovább a ház pozitívumait. Végül az anyja
megragadta a karját, és nyomatékkal azt mondta:
– Nem ÉLHETÜNK itt, Rachel! Nem ÉLHETÜNK ebben a házban.
Rachel feladta, és aztán végül találtak egy másikat.
Pár hónappal később nagyon heves vihar sújtotta a környéket,
melyet súlyos áradások és földcsuszamlások követtek, és sok épület
megrongálódott. Az a ház, amely Rachelnek annyira tetszett, egy
hatalmas földcsuszamlás útjába eset, és elpusztult. A ház másik felét
lakó idős hölgy szerencsére akkor éppen nem volt otthon, Rachel és
az anyja azonban igen… Ők otthon voltak, biztonságban az új
házukban. Ha azt a házat bérlik ki, biztosan megsebesülnek – ha
meg nem halnak.
Egy másik orvos barátom egy olyan élményét osztotta meg velem,
amikor úgy érezte, hogy vezetik a munkájában – ettől pedig
határozottnak és oltalmazónak érezte magát. Sean rezidens
orvostanhallgató volt. Még mindig tanulta azokat a készségeket,
amelyekre az orvosoknak szükségük van ahhoz, hogy magabiztosak
legyenek a vészhelyzetekben, amikor egyszer olyan helyzetbe került,
hogy egy sokkos beteg radiális artériáját kellett megkeresnie, hogy
beköthesse az infúziót. A beteg artériái össze voltak szűkülve a sokk
miatt, és Sean nem tudta bevezetni a tűt, amelynek be kellett volna
hatolnia a vérérbe. Számos meddő próbálkozás után pánikba esett.
Keresni akart valakit, hogy segítsen, de senkit nem talált, és tudta,
hogy ez a lépés elengedhetetlen ahhoz, hogy megmentsék a beteg
életét.
És akkor valami mintha megszállta volna – azt vette észre, hogy
egy lépést hátrál a beteg ágya mellől, és behunyja a szemét.
Elöntötte a békesség, és olyat tett, amit még soha. Az univerzum
segítségét kérte. Nem tudta pontosan, hogy mit kér, de egy hangot
hallott, amely ezt mondta: „Folytasd!”
Megköszönte, és érezte, hogy feltöltődött energiával és
önbizalommal. Amikor kinyitotta a szemét és odalépett a beteg ágya
mellé, minden kétely, tétovázás vagy nehézség nélkül azonnal
megtalálta a beteg artériáját, és ezzel megmentette az életét.
Visszatekintve az esetre Sean azt mondta:
– Úgy éreztem, mintha a kezemet egy külső erő húzná a megfelelő
helyre, és ez a jelenség ámulattal és tisztelettel öntött el. Ez volt az
első alkalom, hogy úgy éreztem, egy másik szinthez, egy jóságos
erőhöz kapcsolódom. Azóta nagyon-nagyon sokszor éreztem ennek
a vezető erőnek a segítségét, amikor megoldást kerestem a
pácienseim problémáira. Komolyan hiszem, hogy egy teljesen más
szinthez is hozzáférhetünk, hogy segítsünk egymásnak, és hiszem,
hogy az univerzumunk valóban barátságos hely, amelyet
folyamatosan mi teremtünk.
 Tosha Silver barátnőmnek is beszéltem arról, hogy milyen
módokon bukkan fel ez a fajta iránymutatás, mire ő a figyelmembe
ajánlott egy történetet Outrageous Openness című könyvéből. Az
egyik történetben, amelyik arról szól, hogy hogyan engedjük az
isteni erőnek átvenni a vezetést, Donról, a szigorú erkölcsű, igen
szkeptikus közgazdaságtan-tanárról ír, aki úgy szerette bemutatni
Toshát, mint az ő „különc, okkult, Yale-en diplomázott pajtását”.
Egyszer Tosha megkérdezte tőle:
–  Tényleg, Don, az igazat szeretném hallani! Soha nem történt
még veled olyasmi, amitől elgondolkodtál azon, hogy vajon a teljes
képet látod-e? Soha semmi nem rázta még fel a tökéletes kis
racionális világodat?
Erre Don elmesélte neki, hogy egy este egyetemista korában
egyszer még azelőtt lefeküdt aludni, hogy a szobatársa hazaért
volna. Hajnali 3 órakor arra ébredt, hogy kalapál a szíve, és kétszer is
hallotta, hogy a szobatársa a nevén szólítja. A szoba azonban üres
volt. Felöltözött, kitámolygott a kollégiumból, és beszállt a kis
bogárhátú Volkswagenébe, majd vezetni kezdett. Csakhogy olyan
volt az egész, mintha az autója vezetné magát. Mágnesként vonzotta
valami tízsaroknyira, ahol egy homokbucka alá temetve, részegen,
zavarodottan és vacogva talált rá a szobatársára.
Tosha le volt nyűgözve.
–  Most biztosan viccelsz velem. Ez nem változtatta meg az
életedet?
–  Dehogyis! – válaszolta Don. – Véletlen egybeesésnek kellett
tekintenem az egészet. Ha nem így teszek, a világon mindent meg
kellett volna kérdőjeleznem.
Amikor ilyesmi történik, az emberek vagy úgy reagálnak, ahogyan
Lisby, és azt a következtetést vonják le, hogy „ez mindent
megváltoztat”, vagy a szőnyeg alá söprik, ahogyan Don tette. Engem
azonban kissé meglep, hogy az emberek hogyan tagadhatnak meg
egy ilyen tapasztalást. Talán félnek attól, amit nem értenek. Velem
az a helyzet, hogy az ilyen történetektől még kevésbé félek, mert
igazolják a világképemet: egy tervszerű univerzumban nem kell
mindig egy veszélyes világ ellen felvérteznünk magunkat.
Kíváncsi voltam, hogy mások, akik megtapasztalták ezt az intuitív
tudást, szintén vigaszt találtak-e ebben, és kevésbé féltek-e.
Történetek után kezdtem kutatni a barátaim és kollégáim körében,
az online közösségemben, a blogom olvasói között, valamint a
Facebookon és a Twitteren. Arra kértem az embereket, hogy
meséljenek el bármit, amit személyesen átéltek, és amitől elhitték,
hogy egy átgondolt univerzumban élnek. Több mint 500-an küldtek
történeteket arról, hogy olyan dolgokat tudtak, amit nem tudhattak
volna, és hogy annak köszönhetően, amit valahogyan ösztönösen
tudtak, megmentették valaki életét – vagy a sajátjukat. A
történeteikben telepatikus üzeneteket kaptak veszélyben lévő
szeretteiktől, ösztönösen ráéreztek valamire, amiből tudták, hogy
bajra kell számítani, és álmukban kaptak problémamegoldó és
védelmet jelentő üzeneteket. Olyasmiről beszéltek, amit csodának
gondoltak – emberekről, akik pont jókor jelentek meg, látszólag
gyógyíthatatlan betegségek megmagyarázhatatlan gyógyításáról,
életeket mentő, csodálatos iránymutatásról, és olyan lények
látogatásairól, akik nem ebben a világban élnek.
Azt nem tudom bizonyítani, hogy az online közösségem által
megosztott történetek valóságosak-e, de igaznak hangzottak. Érezni
azokon, akik beszámoltak róluk, hogy milyen mélységesen
megindították őket ezek az élmények, és milyen nagy mértékben
erősítették a hitüket. Azért tudom beleélni magam abba, amit ezek
az emberek éreztek, mert én is láttam a bizonyítékot.

AZ ÉN BIZONYÍTÉKOM ARRA, HOGY ÁTGONDOLT, TERVSZERŰ

UNIVERZUMBAN ÉLÜNK

Körülbelül nyolcéves voltam, és Észak-Karolinában nyaraltam a

szüleimmel – kempingeztünk a nagyszüleim birtokán. Ősz volt, és a
hulló falevelek sárgája és narancsa terítette be a tájat, de a szokatlan
időjárás következtében az átlagosnál kevesebb volt a piros
juharfalevél, amit anyám annyira szeretett. Anya viaszpapírba akarta
vasalni a faleveleket, hogy ezzel díszítse az asztalt, és ezért kiküldött
minket az erdőbe, hogy keressünk élénkpiros leveleket, de én egyet
sem találtam. Úgy éreztem, hogy már több kilométert megtettem a
sárga és barna levelekkel borított földúton, amíg végre megláttam
egy pirosat is – egy meredély fölött lógott.
Nagyon szerettem volna lenyűgözni anyát a csodás levéllel, ezért
kicsúsztam az ág végére, ki a sziklaperemen túlra, és letéptem a
piros levelet – az ág azon nyomban megreccsent. Legurultam a
hegyoldalon, és elejtettem a piros levelet. Egy kis bokor, amiben meg
tudtam kapaszkodni, megvédett attól, hogy rázuhanjak a lenti
sziklákra.
Nyolcéves énem minden erejével kapaszkodtam a bokorba, amikor
egyszer csak egy férfi jelent meg felettem, és melegen, szeretettel
mosolygott rám. Egy szó nélkül lenézett rám, majd leeresztette a
sétabotját a perem alá. Nem tudom, hogyan sikerült megragadnom a
botot, anélkül hogy leestem volna, de sikerült, és a férfi felhúzott a
hegytetőre. Amire odafordultam, hogy megköszönjem neki, eltűnt.
Fel-le rohangáltam az úton, és szólongattam, de soha többé nem
jelent meg.
Amikor elmeséltem anyának, azt mondta, csodálatos áldásban volt
részem: Isten angyalt küldött értem, hogy megmentse az életemet.
Kevésbé érdekeltek az angyalok, mint az, hogy csalódást okoztam
anyának, mert nem tudtam hazavinni neki a piros levelet, ami
elszállt, amikor az ág letörött alattam.
És akkor anya azt kérdezte:
– Ez meg mi? – És kihúzott valamit a zsebemből.
A piros levél volt az.
„Valóságos” ez a tapasztalás, vagy sem? Lehet, hogy nem angyal
mentett meg, hanem egy hegymászó, aki gyorsabban gyalogolt, mint
én, és sikerült odébbállnia, mielőtt észbe kaptam volna. Vagy talán
csak hallucináltam az egészet. Dr. Jeffrey Kripal, a Rice Egyetem
misztikus tapasztalásokkal foglalkozó hittudományi professzora
szerint talán nem kell feltennünk a kérdést, hogy ezek az élmények
„valóságosak-e” vagy sem. Azt mondja, hogy egy harmadik
kategóriát kellene bevezetnünk erre – olyat, ami teret enged a
metaforáknak és szimbólumoknak. Szerinte ha egy tapasztalás
iránymutatást ad, enyhíti a félelmet, vigaszt nyújt, vagy kiterjeszti a
tudatot, az elég. Akárhogy is, ez az élmény meggyőzte a nyolcéves
énemet, hogy vannak dolgok – láthatatlan dolgok – ezen a világon,
amelyek vezetnek és védelmeznek minket, és emiatt nem kell
félelemben élnem.
Ahogy teltek az évek, további tapasztalások támasztották alá a
világképemet. Mint a Lisby által megkérdezett orvosok közül sokan,
én is kezdtem olyan dolgokat tudni, amit nem tudhattam, és
amelyek megvédték a betegeimet. Egyszer még medikusrezidens
koromban egy terhes asszony jött be az ügyeletre influenzára utaló
tünetekkel. A vérvétellelete rendben volt, és semmi okom nem volt
rá, hogy azt higgyem, bármi egyéb baja van. Az ügyeletes orvos haza
akarta küldeni, de valami megmagyarázhatatlan okból egyszerűen
tudtam, hogy a magzat veszélyben van. Olyan szűrővizsgálatot
javasoltam, amit a tanárom őrültségnek tartott: azt kértem, hogy
végezzünk amniocentézist, hogy mintát vegyünk a babát körülvevő
magzatvízből. Az ügyeletes orvos azonban valamiért bízott az
intuíciómban, és hagyta, hogy elvégezzem a tesztet. Kiderült, hogy a
magzatvizet egy olyan baktérium fertőzte meg, ami megölte volna a
babát, ha nem diagnosztizáljuk idejekorán. Így azonban idő előtt
megindítottuk a szülést, és elkezdhettük az antibiotikumos
kezelését.
Kezdtem egyéb olyan információkat kapni, amelyek nem a
kognitív elmémből származtak. Beszélgettem például valakivel, akit
épp akkor ismertem meg, és valami olyasmit éreztem meg róla, amit
nem tudhattam, és nem is ellenőrizhettem, hogy igazam van-e.
Megéreztem, hogy valakit gyerekkorában szexuálisan molesztáltak.
Vagy megéreztem, hogy aggódik amiatt, hogy elbocsátják az
állásából, vagy hogy arra gondol, hogy elhagyja a férjét. Később,
amikor az adott személy már megbízott bennem, visszaigazolta,
hogy úgy volt, ahogy éreztem. Nem lehetett erre támaszkodni; volt,
hogy kaptam ilyen információt, sokszor azonban nem. De az
információ, amit kaptam, gyakran segített enyhíteni a pácienseim
szenvedését.
Egyszer, kirándulás közben látomásom volt; mintha egy filmet
vetítenének előttem valami láthatatlan mozivásznon: a
vendégházamban ültem a padlón, a hátammal a falnak támaszkodva,
és egy betegem, April feküdt a karomban, a fejét pedig a
mellkasomon nyugtatta. Nagyon különleges film volt – égett egy
gyertya, April kezében kristály volt, és egy konkrét aromaterápiás
olaj illatát is éreztem. A filmben a bemondó hangja pedig ezt
mondta: „Ha ezt teszed vele, jobban lesz.”
A racionális elmém számára totál őrület volt az egész látomás.
April először is a páciensem volt. Amit láttam, az egyáltalán nem
felelt meg annak a fajta kapcsolatnak, ami közöttünk volt.
Másodszor is, amint azt már korábban olvastad, April poszttraumás
stressz zavarban szenvedő testőr volt, aki soha senkinek nem
fordítana hátat. Őrültség lenne arra kérni, hogy háttal dőljön rám.
Harmadszor, nem voltam az a kimondott kristállyal gyógyító orvos.
Egyáltalán nem is rendelkeztem kristállyal.
Nem voltam biztos benne, hogy mit is látok. Kitaláltam volna az
egészet? A képzeletem játszott velem? Vagy valami más volt ez? Mi
van, ha igaz, amit a bemondó mondott? Mi lenne, ha megcsinálnám,
amit láttam, és ezzel enyhítenék April egészségügyi problémáin?
Aprilnek több krónikus problémája volt, elsősorban egy olyan ritka
vérszegénység, amit soha egyetlen hematológusnak sem sikerült
megfelelően diagnosztizálnia, és ő havonta több napot töltött
infúzióra kötve, amire az orvosa szerint most már élete végéig
mindig szüksége lesz.
Akármilyen őrülten hangzott is, elég sok furcsa, pozitív eredményt
hozó intuitív élményem volt már ahhoz, hogy kezdtem bízni ezekben
az intuíciókban. Elhatároztam, hogy elmondom Aprilnek.
Beleegyezett, hogy próbáljuk ki, úgyhogy megterveztük az ülést. Az
eredmény mind a kettőnket, valamint az orvosát is megdöbbentette.
April három éve kapta az utolsó infúziós kezelését, és a
véreredményei azóta is normálisak.
Nem tudom megmagyarázni, hogy honnan tudtam, amit tudtam,
és nyilvánvalóan azt sem, hogy mitől gyógyult ki April a
vérszegénységből. Ahogy Sir Arthur Eddington mondta: „Valami
ismeretlen teszi a nem tudjuk mit.” Akármi volt is, ez a tapasztalás
mindkettőnket megváltoztatott.
Ez után az élmény után – és miután elolvastam Lisby könyvét –
azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekel a rendellenes
megismerés tudománya. Kognitív orvosként nem igazán hajlottam
rá, hogy ezen a ködös területen bolyongjak, arra pedig még kevésbé,
hogy a könyvemben taglaljam a kérdést. Kíváncsivá tett azonban az
elképzelés, hogy az intuíció lehet az eszköz, amelyen keresztül a
szellemvilág az emberi világgal kommunikál. Amikor zavaros az
életünk, és nehezen hozzuk meg a döntéseinket, a spirituális erők
talán az intuíciónk segítségével terelnek minket a legfőbb jó felé.
Nem lenne jó érzés, ha ez igaz lenne? Kevésbé félnél, ha tudnád,
hogy mindig jó szándékú spirituális erők vezetnek?
Kérdezgetni kezdtem az embereket a különleges tudással
kapcsolatos személyes tapasztalásaikról, és meglepő volt a
felismerés, hogy azok, akik bíznak az intuíciójukban, azért képesek
nagyot kockáztatni, mert ráéreznek, hogy a kockáztatás
összhangban van-e a legfőbb jóval az életükben. Lehet, hogy vékony
a határ a rettenthetetlen és a meggondolatlan között, ezek az
emberek azonban nem tűnnek meggondolatlannak számomra. Azok,
akiket megkérdeztem erről, akik kifejlesztették az intuíciójukat, és
megtanultak bízni benne, úgy érezték, hogy mindig iránymutatást
kapnak, és hogy ez a vezetés sokkal inkább támogatja őket, mint
amennyire a félelmeik azelőtt irányították az életüket. Az egyik nő
története különösen erősen hatott rám. Azt példázta, hogyan
hozhatunk nehéz döntéseket akkor, ha bízunk az intuíciónkban és
egy átgondolt univerzum iránymutatásában.
GYÓGYULÁS A FÉLELMEN TÚL

Amikor megállapították, hogy Kathleennek méhnyakrákja van, az

orvosa azonnal ki akarta tűzni a műtét napját. A rák egyáltalán nem
okozott meglepetést a nőnek. Ösztönösen tudta már egy ideje, hogy
valami baj van, úgyhogy a diagnózis csak megerősítette azt, amit
már úgyis érzett. A férjével és a három fiával fél évvel azelőtt
költöztek el abból a spirituális kommunából, ahol 12 évig éltek. Az
ok, amiért eljöttek onnan, olyan, amilyenek alapján azok a szörnyű
tévéfilmek szoktak készülni. Amint azonban elmenekültek és Los
Angelesbe költöztek, kezdtek összekuszálódni a dolgok. Kathleen
nagyon türelmetlen lett a gyerekeivel, és aggódott, hogy rossz anya
lett. Nehezen tudta fékezni a haragját, és félt, hogy bánthatja a
gyerekeit. Tudta, hogy el kell mennie ahhoz, hogy az öngyógyításán
dolgozzon. Bár rettegett attól, hogy elhagyja a családját, végül
megmondta a férjének, hogy egy időre el kell mennie – hogy
csökkentse a nyomást, és jó anyaként és feleségként térhessen
vissza. A férje könyörgött, hogy ne menjen el, de Kathleen intuíciója
azt súgta, hogy muszáj. A családját hátrahagyva a Shasta-hegyre
költözött. A helyről azt tartják, hogy tele van gyógyító energiákkal,
amelyek megfiatalítják a testet és a lelket. Azt hitte, hogy a Sashta-
hegy segíthet visszakapnia önmagát.
Ekkor hívta fel az orvosa azzal, hogy rákja van. Az orvosa azt
mondta, hogy a kenetet két labor is megvizsgálta, és a diagnózis
egyértelmű. Ragaszkodott hozzá, hogy térjen vissza Los Angelesbe,
és azonnal műttesse meg magát. Kathleen azonban egyszerűen tudta,
hogy nem kell műtétet végrehajtani. Furcsa módon az intuíciója azt
súgta, hogy ha megműtenék, meghalna. A gondolat, hogy utasítsa el
a rákkezelést, őrültségnek hangzott Kathleen kognitív elméje
számára. Az orvos figyelmeztette, hogy mi történhet, ha
visszautasítja az agresszív kezelés azonnali megindítását. A rák
terjedhet, és egyéb szerveket is megtámadhat. Az orvos
megerősítette, hogy a rák semmiképpen sem tűnik el csak úgy. A
kezelés visszautasítása egyenlő volt a halálos ítélettel.
Kathleen félt. Igazán nem akart meghalni. Az intuíciója hangja
azonban erősebb volt, mint a félelme hangja, ezért elutasította a
műtétet, mert mélyen legbelül egyszerűen tudta, hogy a rák csak egy
tünet. A belső bölcsessége azt mondta neki, hogy ha nem gyógyítja
meg a betegsége elsődleges okát, a rák úgyis ki fog újulni.
Az orvosa azt mondta, hogy a rák nagy valószínűséggel
összefüggésbe hozható a humán papilloma vírussal, mely arról
ismert, hogy az egészséges méhnyaksejteket rákos sejtekké alakítja.
Kathleen azonban gyanította, hogy az ő esetében többről van szó.
Lehet, hogy a rák csak egy mélyebb probléma megjelenési formája.
Lehet, hogy a vírus okozta a rákot, de megérezte, hogy azért vált
fogékonnyá erre, mert olyan gyógyulatlan érzelmi sebet hordozott,
amely legyengítette az immunrendszerét, és ettől lett fokozottan
hajlamos arra, hogy elkapja. Az intuíciója azt súgta, hogy először az
érzelmi sebet kell begyógyítania. Utána, ha a daganat még mindig
megvan, majd feliratkozik a műtétre. Aggódott amiatt, hogy ezzel
kiborítja a férjét, de attól még ennél is jobban félt, hogy ha nem teszi
meg, a családja amúgy is elveszítené őt. Teljes erőből nekifogott az
öngyógyításnak.
Kathleen elhatározta, hogy kezelési tervet készít, hogy
meggyógyítsa az elméjében fészkelő betegséget, és közben
holisztikus módszerekkel a teste igényeivel is foglalkozik. A saját
intuitív tudása kezébe helyezve az egészségét, Kathleen gondosan
összeválogatott maga mellé egy segítő-gyógyító csapatot. A
holisztikus felfogású egészségügyi dolgozók növényi tinktúrákat,
étrend-kiegészítőket, étrendbeli változtatást és tai chi-gyakorlást
javasoltak neki. A nő érezte, hogy nagyon jól gondoskodnak róla, de
gyanította, hogy amit kínálni tudnak, az nem elég az ő
gyógyulásához. Leginkább a külső kezelésekre összpontosítottak,
Kathleen intuíciója pedig folyton visszatért az érzelmi sérüléshez, és
tudta, hogy ezzel szembe kell néznie.
Akkor találkozott Joseph-fel, aki mélyszöveti masszázst végzett,
ami nemcsak az izmokban lévő fiziológiai csomókat, hanem az
azokban lévő érzelmi blokkokat is oldja. Amikor Kathleen elkezdett
Joseph kezeléseire járni, érezte, hogy felszakad benne egy hatalmas
adag félelembe burkolt düh. A masszázsasztalon szenvedve-
gyötrődve, émelyegve és sírdogálva ment végig Kathleen a benne
lévő haragon és félelmen. Lassan és mélyen elkezdett fellazulni-
letekeredni az a csomós-görcsös massza, akivé vált.
A masszázsok között edzőterembe járt, kirándult a hegyekben, és a
három fiát hiányolva sírdogált a szobájában. Aztán egy napon a
sportközpont szaunájában találkozott egy terapeutával, Kandisszel,
aki egy olyan immunrendszer-gyógyító technikával dolgozott,
amellyel meg lehet határozni azokat az időpillanatokat, amikor
életellenes döntéseket hoztunk. A kezelés célja először az, hogy a
felgyülemlett haragot, bűntudatot és félelmet felszabadítsuk, majd
olyan életigenlő döntést hozzunk, mely aktiválja az
immunrendszert.
Kathleen terápiája beszélgetésekkel kezdődött, hogy kiderüljön,
milyen események sebezhették meg a nőt az élete során. Ezt
követően Kandis kineziológiai tesztek segítségével derítette ki, hogy
ezek az események közvetlenül gyengítették-e Kathleen
immunrendszerét, és tették-e ezáltal fogékonnyá a rákbetegségre.
Az izomtesztek is megerősítették, amire Kathleen már ösztönösen
ráérzett a múltjával kapcsolatban.
Tizenöt éves volt, amikor kiderült, hogy terhes. Kilenc hónappal
később, 16 évesen egyedül feküdt a kórházi ágyon, és heves szülési
fájdalmak gyötörték. Hirtelen vészhelyzet állt elő. Anélkül hogy az
engedélyét kérték volna, a kórházi személyzet megragadta a lábát, és
kikötötte a kengyelhez. Kathleen pánikba esett, és úgy érezte, hogy
erőszakot tesznek rajta. Az orvos közölte, hogy át kell vágni a gátat.
Mielőtt beleegyezhetett volna, két nővér máris lenyomta a vállánál
fogva. Miközben ellenállt, és próbált menekülni, érezte, hogy
hatalmas kezek hatolnak belé, majd jött a hús átvágásának
küzdelme.
Működött. A kisfiú, akit örökbe akart adni, kicsusszant.
Miközben a történetet mesélte Kandisnek, Kathleen hirtelen
megértette, miért nem másmilyen rákot engedett megtestesülni
benne a legyengült immunrendszere. A méhnyak volt a kapu,
amelyen keresztül az elhagyott kisfiú megérkezett. Mindez
tökéletesen logikus volt. Gyűlölte a szaporítószerveit. Gyűlölte
magát, amiért odaadta a babát. Tudta, hogy ezt is meg kell majd
gyógyítania.
Kandis egy tükör elé vitte Kathleent, és megkérte, hogy nézzen
tinédzser önmaga szemébe. Azt mondta, hogy biztosítsa az
együttérzéséről azt a fiatal lányt amiatt, amin keresztülment.
Kathleen újraélte a veszteség miatti érzelmeket – a zavarodottságot,
a feszültséget a családjában, a vajúdást, a baba iránti szeretetet és a
veszteség kétségbeesését. Szinte alig bírta elviselni az érzelmeket,
de valahogyan képes volt kitárni a szívét a fájdalomtól szenvedő
kamaszlány felé. Ez után az ülés után Kathleen tudta, hogy
meggyógyult.
 Ekkor már fél éve a Sashta-hegyen élt. Ideje volt hazamennie.
Visszautazott Los Angelesbe, és elment az orvosához, hogy vegyen
szövetmintát a méhnyakából.
A rák elmúlt, és soha nem újult ki.
Kathleen története teljesen magával ragadott. A kognitív orvos
bennem úgy gondolta, hogy a hagyományos rákkezelés
visszautasítása nagy vakmerőség volt. Miért tenné kockára az életét
egy anya, akinek kisgyerekei vannak, és egy potenciálisan
gyógyítható rákja, ami jól reagál a kezelésre? Valahogyan azonban
Kathleen mégis tudta, hogy minden rendben lesz, ha ezt a nem
hagyományos utat választja.
Kevés olyan emberrel találkozom a hétköznapi életben, aki eléggé
megbízik az intuíciójában ahhoz, hogy olyan kemény döntést
hozzon, mint Kathleen. Sokkal inkább a félelem mozgatja őket, és
hagyják, hogy a félelem hozza meg a döntéseiket, mert azt hiszik,
hogy a félelem megvédi őket. Kathleen sokkal jobban bízott valami
másban, mint amennyire a félelmében, és ennek eredményeképpen
a daganat spontán visszavonult. Elkezdett foglalkoztatni a gondolat,
hogy mi lenne, ha többen tanulnánk meg ráhangolódni az
intuíciónkra, és bíznánk meg a belső iránytűnk iránymutatásában.
Ha így hoznánk meg a döntéseinket, az biztonságos lenne? Az
intuíció olyasmi, amivel mindnyájan rendelkezünk? Van bizonyíték
arra, hogy mindnyájan megtudhatunk olyasmit, amit nem
tudhatunk? Kutatóagyam tudni akarta a válaszokat, és az volt az
érzésem, hogy azok ott lehetnek azokban az adatokban, amelyeket
Lisby a könyvében feltárt.
Amint az intuíció és a félelem közötti összefüggésen tűnődtem,
egyre erősödött a meggyőződésem, hogy a rendellenes megismerés
valahogyan összekapcsolódik a bátorsággal. Ha a félelem amiatt a
korlátozó meggyőződés miatt jelenik meg, hogy veszélyes világban
élünk, és ha a bátorság az abba vetett bizalomból ered, hogy egy
átgondolt univerzumban élünk, ahol mindig vezetnek és
oltalmaznak minket, akkor a rendellenes megismerés jelentheti a
hidat, amely lehetővé teszi, hogy az univerzális intelligencia
szándékosan vezessen minket a saját intuíciónk révén. Az „okkult”
képességek talán nem csak a kristálygömbös, klepetust hordó
emberek privilégiumai. Lehet, hogy mindnyájan kifejleszthetjük ezt
az intuitív tudást, amely segít biztonságos, egészséges és bátor
döntéseket hoznunk, és megtanulhatunk bízni benne. Létezik
bizonyíték az elméletem igazolására? Tudósként nem hajlok arra,
hogy vakon higgyek az ilyesmiben. Szeretem a bizonyítékokat. Ha te
is, akkor most megosztok veled néhány tudományos adatot, amelyek
szerint a különleges tudás valódi, és mindnyájunk számára elérhető
lehet.

A RENDELLENES MEGISMERÉS TUDOMÁNYOS BIZONYÍTÉKAI

Az 1930-as években dr. J. B. Rhine és a felesége, dr. Louisa Rhine

úttörőkként tanulmányozták a rendellenes megismerést a Duke
Egyetemen. A házaspár alapította a Rhine Kutatóközpontot, melyet
ma a lányuk, dr. Sally Rhine Feather vezet. Louisa Rhine 1948-ban
kezdett olyan emberek által írt leveleket gyűjteni, akik papírra
vetették a különleges tudással kapcsolatos élményeiket. Csak azokat
a leveleket vette bele az adatbázisába, amelyekben a mesélő
jóhiszeműen osztja meg a történteket, birtokában van a józan
ítélőképességének, és olyan konkrét, tényszerű információt közöl,
amelyhez az öt érzékszerven keresztül nem juthatott hozzá. A
nagyon részletesen leírt történeteket szerette a legjobban. Bár több
mint 30 ezer levelet kapott, ezeknek kevesebb mint a fele ütötte meg
a mércét.
Míg Louisa Rhine-t sokkal jobban érdekelték maguk a történetek,
melyek betekintést nyújtottak egy olyan élményvilágba, amelyet
már nehéz volt téves bizonyítékként, túlmagyarázásként, a képzelet
játékaként, véletlen egybeesésként vagy holdkórosságként
magyarázni, a férjét a megsejtés/megérzés tudománya érdekelte
inkább, mely definíció szerint olyan képesség, mellyel egy eseményt
a megtörténte előtt láthatunk, azaz lényegében jövőbe látás. J. B.
Rhine a kutatásában olyan hétköznapi személyek tanulmányozására
összpontosított, akik saját elmondásuk szerint nem rendelkeztek
különleges képességekkel, és a konvencionális tudományos
módszereket és eljárásokat alkalmazta. Rhine-ék elsődleges célja az
volt, hogy – szigorúan ellenőrzött tudományos módszertan
segítségével – végérvényesen kiderítsék, lehet-e bizonyítani a
rendellenes mentális képességek létezését.
A kutatók egy 25 lapos kártyacsomagot használtak, amelyet Karl
Zener alkotott meg. Minden kártyán egy-egy egyszerű geometriai
forma volt látható az alábbi öt közül: csillag, négyzet,
hullámvonalak, kör és egy plusz jel. Kétféle tesztet végeztek el. Az
egyik a tisztánlátást mérte; itt arra kérték az alanyokat, hogy
nevezzék meg, mi van a felfordított kártyán, amit senki más nem
látott. A második fajta kísérlet a telepátiát tesztelte; itt arra kérték
az alanyokat, hogy nevezzék meg, melyik lapra gondol a másik
ember. A helyes választ tekintették „találatnak”. A 25 lapos
csomagban a puszta véletlen eshetőség alapján az a logikus jóslat,
hogy az emberek ötször „tippelnek” helyesen. A kutatók azt akarták
látni, hogy ezt az eshetőséget felül tudják-e múlni az alanyaik.
Hétköznapi emberekkel végzett háromévnyi munka és 100 ezer teszt
lefolytatása után a Rhine házaspár pozitív, statisztikailag jelentős
eredményről számolhatott be, mely messze meghaladta a véletlen
eshetőséget. Ez arra utal, hogy rendellenes mentális képességek
valóban előfordulhatnak hétköznapi emberek között.{4}
A kutatásaik során jutottak el egy fiatal teológushallgatóhoz, az
ifjabb Hubert E. Pearce-hez, akinek kártyalaplátó képessége messze
meghaladta a hétköznapi emberekét. Pearce-t Rhine
kutatóasszisztense, Joseph Pratt vizsgálta. Pratt és Pearce növelték a
közöttük lévő távolságot, hogy elszeparálódjanak egymástól – Pratt
a Duke fizika tanszékén, Pearce pedig a könyvtárban ült –, és miután
az óráikat egyeztették, Pratt összekevert egy csomag Zener-kártyát,
felütötte a legfelső lapot, és képpel lefelé maga elé tette az asztalra.
Közben Pearce a könyvtárban leírta, hogy szerinte Pratt milyen
kártyát fektetett le. Egy perc múlva Pratt levett még egy kártyalapot,
és addig ismételte mindezt, amíg mind a 25 kártyát lefordította.
Aztán megkeverte a paklit, és kezdődött az egész elölről. A két férfi
1 850 kísérletet végzett el, melyek során Pearce 558-szor találta ki a
felütött kártyát. A véletlen eshetőség esélyei szerint 370-szer kellett
volna eltalálnia. Annak az esélye, hogy Pearce-nek 558 helyes
találata legyen az 1 850-ből, 22 milliárd az 1-hez.
A Pearce–Pratt-kísérletek alapján Rhine bevezetett egy új
kifejezést – érzékszerveken túli észlelés vagy ESP (extra-sensory
perception). 1934-ben adta ki Extra-Sensory Perception című
könyvét, mellyel hatalmas sikert aratott, és több millió olvasóhoz
jutott el. Az első igazi tudósként, aki szigorúan tesztelte a
rendellenes megismerést, Rhine és adatai nagy szenzációt keltettek
mind a tudományos világban, mind a sajtóban. A hírmédia és olyan
népszerű lapok, mint a The New York Times és a Scientific American
kapva kaptak utána. A tudományos intézmények „korszakalkotónak”
nevezték a kutatást. A rendellenes megismerés pedig utat tört
magának az egyetemek pszichológiai képzése felé.
Vita ütötte fel azonban a fejét. Számos támadó kritika érte Rhine-t
és a kutatását. A kritikusok állítása szerint az adatai módszertanilag
hibásak. A Rhine házaspár a szívére vette a módszerük elleni
kritikákat, és újratervezték a tanulmányaikat. A kritikák nagy része
az úgynevezett „érzékszervi beszivárgáson” lovagolt – azon, hogy
mennyiben „szivároghatott” át információ az öt érzékszerven
keresztül az alanyokhoz, ami aztán befolyásolta a „tippjüket”. Erre
reagálva a Rhine házaspár a kártyát keverő embereket gépekkel
helyettesítette, és minden alanyt elszeparált a tesztelőktől. Ezáltal
lehetetlenné tették, hogy bármiféle „érzékszervi beszivárgás”
súghasson nekik. 1937-ben az American Institute of Mathematics
(Amerikai Matematikai Intézet) teljességgel érvényesnek kiáltotta ki
a laboratórium eljárásait és statisztikai módszereit.
1938-ban az American Psychological Association (APA, Amerikai
Pszichológiai Társaság) kongresszusán egy nyílt vitafórum keretében
zajlott a Rhine-kutatás kritikai vizsgálata. Rhine, Gardner Murphy és
Rhine egyik statisztikusa hatalmas tapsot kapott, miután
megválaszolták a vitában felmerült kérdéseket. Rhine-t minden
tekintetben támogatta a szakma.
A munkát nyomon követő könyve (Extra-Sensory Perception After
Sixty Years, vagy közismert nevén ESP-60) kiadásakor azonban újabb
ellentétek keserítették meg a kutató életét. A könyv először felkerült
a Harvard bevezető pszichológiai kurzusának kötelezőolvasmány-
listájára. Nem sokkal ezután azonban „áltudománynak” kiáltották ki
a könyvet, és eltüntették az olvasmánylistákról. Ezt követően az
Amerikai Pszichológiai Társaság már nem beszélt nyilvánosan sem
az ESP-ről, sem egyéb rendellenes mentális képességekről. Annak
ellenére, hogy a nagyközönség nagyon kíváncsi volt a munkájára, a
Rhine-labort a tudományos homály fedte be, az adataikat pedig csak
az obskúrus parapszichológiai lap, a Journal of Parapsychology
közölte. Sally Rhine Feather a The Gift című munkájában leírja a
Rhine-labor jelenlegi helyzetét, és ezt mondja: „Ma már nem arra
összpontosítunk, hogy létezik-e az ESP; arra határozott
bizonyítékaink vannak.” És mégis itt élünk a tudósok és
racionalisták világában, akik csak felhúzzák a szemöldöküket, ha az
előérzet valóságosságára utalsz.
A tudományos világ fő áramlata még mindig elutasítja a
rendellenes megismerés létezését. Ha azonban objektíven nézed a
tudományos adatokat, és megadod a tiszteletet a hétköznapi
emberek tapasztalásainak, elég nehéz nem arra a következtetésre
jutni, hogy a rendellenes megismerés valóságos. Hogy minden
kétséget kizáróan tudom-e bizonyítani? Nem. Mi lehet ennek az
oka? Ha a rendellenes megismerés valóságos emberi képesség, akkor
miért nem meggyőzőbbek a tudományos adatok? Arra kell
gondolnom, hogy az azt meghatározó tudományos módszereink,
hogy mi „valóságos” és mi nem, egyszerűen túl korlátozottak az
univerzum minden misztériumának igazolására. Talán az intuíció
nem arra való, hogy kártyákat találjunk ki vele. Lehet, hogy ez nem
elég jelentős dolog. Talán arra tartogatjuk, ami igazán fontos – a
veszély előrejelzésére, a szeretteink megvédelmezésére, hogy
megérezzük, mikor jön el az ideje, hogy kilépjünk egy kapcsolatból,
vagy hogy tudjuk, hogyan hozzuk meg a helyes döntést egy orvosi
kezeléssel kapcsolatban. Csak annyit mondhatok, hogy engem már
sokszor megvédett az intuícióm, és segített másokat is megvédenem,
és ettől valahogyan úgy érzem, hogy biztonságban vagyok, és
könnyebben vállalok kockázatot.
TRAGÉDIA AZ ÁTGONDOLT VILÁGBAN

Nem lennék igazi tudós, ha nem ismerném el azt, ami valóban az

átgondolt univerzum elképzelése ellen szól. Hogyan mondhatjuk,
hogy nem veszélyes a világ, amikor olyasmiken vagyunk túl, mint a
holokauszt vagy a ruandai népirtás? Vagy mi a helyzet a
vérfertőzéssel és az iskolai lövöldözésekkel, vagy a gyerekrablással,
illetve azzal, hogy vannak rákbeteg gyerekek? Mi van a szexuális
rabszolgának eladott nőkkel és a teljes közösségeket elpusztító
természeti katasztrófákkal? És a háborúk, ahol ártatlan emberek
halnak meg? Hogyan engedhet meg egy átgondolt univerzum ilyen
kegyetlenségeket?
Őszintén megmondom neked, hogy nem tudom. Ez a helyzet az
élet értelmével. Hogy az egész egy nagy titok. Az elgondolás, hogy
átgondolt, tervszerű univerzumban élünk, nem jelenti azt, hogy a
dolgok mindig úgy alakulnak, ahogy mi szeretnénk. Szellemként
emberi tapasztalásokat élünk át, szabad akaratunk van, és mivel
emberek vagyunk, hajlamosak vagyunk hibázni. A belső és külső
iránymutatás mindig a rendelkezésünkre áll, csakhogy mi nagyon
gyakran figyelmen kívül hagyjuk azt. És áthágjuk. Eladjuk a
lelkünket azért, hogy a kis énünk megkapja, amire vágyik. Ilyenkor
jön a szenvedés. Csak úgy tudom elképzelni, hogy a teremtőnk sír,
amikor tönkretesszük a környezetünket, és egymást gyilkoljuk.
Biztos vagyok benne, hogy azt reméli: hamarosan felébredünk.
Kecsegtető a gondolat, hogy tudjuk, mi „jó” és mi „rossz”, és hogy
kiborulhatunk, ha valami nem úgy megy, ahogy akarjuk. De
lehetséges, hogy a mi átgondolt univerzumunk nem ennyire fekete-
fehér. Kaliforniában például mostanában szörnyű szárazság tombol,
látszólag az emberiség tevékenysége okozta éghajlati változások
miatt. Államszerte tűzvészek pusztítottak, és pusztulnak az állatok.
Egy ismerősöm javasolta, hogy gyűljünk össze, tartsunk
esőtáncszertartást, és imádkozzunk a szárazság enyhüléséért.
Könnyű feltételezni, hogy a „legjobb”, ami jöhet, egy hatalmas
felhőszakadás. De mi van, ha nem ez a legjobb? Mi van akkor, ha a
mi átgondolt univerzumunknak ennél nagyobb szabású terve van, és
annak jobban megfelel, ha Kaliforniában akkora a szárazság, hogy
házak égnek porig, mert az talán ráébreszt minket annak súlyára,
hogy milyen mértékben pusztítjuk a bolygónkat? Lehet, hogy az
aszály pusztítása segít azelőtt fordítanunk a dolgokon, hogy túl késő
lenne megmentenünk magunkat. Vagy talán nem így van.
Amikor ilyesmin gondolkodik az ember, több a kérdés, mint a
válasz. Miért képes az egyik ember az előérzete segítségével
megmenteni egy gyerek életét, míg egy másik embert, akinek nincs
ilyen tudása, mélységesen lesújt egy gyerek látszólag értelmetlen
halála? Miért van az, hogy valaki csodálatos módon meggyógyul egy
halálos betegségből, míg a másik meghal? Ha létezik egy univerzális
intelligencia, mely vezet és védelmez minket, miért nem
akadályozza meg a gyilkolást, a háborút és a gyerekek
bántalmazását?
Évezredek óta gondolkodnak ezeken a kérdéseken a filozófusok és
a teológusok, és nagyon sokféle meggyőződésre jutottak, de
bizonyítani egyiket sem lehet. Kitartóan kell bíznunk abban, hogy ha
átgondolt univerzumban élünk, ahol feltétel nélküli szeretetben van
részünk, még a legértelmetlenebbnek tűnő veszteségeinkre is kell
hogy legyen ésszerű magyarázat. Nem egy tetszőleges, kaotikus
univerzum szeszélyeinek vagyunk kitéve. Nem a tökéletlenségünk
vagy a spirituális engedetlenségünk miatt büntetnek minket. Nem
vetnek a farkasok elé azért, mert nem érdemlünk kegyelmet. Vagyis
muszáj bíznunk abban, hogy akármi történjék is, annak oka van, és
egy nap majd betekintést nyerünk annak a természetébe, hogy mi
történik az életben.
Ahogy Steve Jobs mondta híres 2005-ös stanfordi
nyitóbeszédében: „Előretekintve nem tudod összekötni a pontokat.
Csak visszatekintve lehet összekötni őket. Bíznod kell tehát abban,
hogy a pontok majd valahogyan összekapcsolódnak a jövőben.
Bíznod kell valamiben: a bátorságodban, a sorsban, az életben, a
karmában, valamiben. Mert a hit, hogy a pontok összekapcsolódnak
majd mögötted, fogja megadni neked az ahhoz szükséges
magabiztosságot, hogy a szívedet kövesd – még ha az le is visz a jól
kitaposott útról.”
Amint megérted, hogy semmi sem véletlenszerű, hogy nem a
balszerencse vagy a rossz gének vagy ellenséges erők áldozata voltál,
hogy még a betegségek és azok, akik bántanak is, a saját lelked
fejlődését szolgálták és hálát érdemelnek, készen állsz rá, hogy
átalakítsd a félelemmel és a bizonytalansággal való kapcsolatodat.
Amint meghozod azt a létfontosságú döntést, hogy bízol benne,
hogy az univerzum átgondolt és tervszerű hely, azt veszed majd
észre, hogy kevésbé félsz mindattól, amit elveszíthetsz, mert
hajlandó vagy mindentől megválni, ha az ezzel a nagy céllal áll
összhangban. Akkor már nem hiszed többé, hogy az a dolgod, hogy
védelmezz, és őrködj, és felvértezd magad, mert tudod, hogy a
páncél nélküli életben sokkal-sokkal több a szeretet és a meghittség.
Ha bízol abban, hogy átgondolt univerzumban élsz, az megnyitja a
kaput afelé, hogy megfelelő kapcsolatot alakíthass ki a
bizonytalansággal. Beledőlhetsz a bizonytalanságba, és ahelyett
hogy mindenáron kerülni akarnád a kockáztatást vagy a
bizonytalanságot, megnyílhatsz a titok és a csoda és az áhítat felé.
Megnyitod a szíved a kegyelem feltétel nélkül áradó áldása előtt, és
valami átállítódik benned. Ez mindent megváltoztat. Megkapod a
bátorság ajándékát, és már helyesen tudsz cselekedni azáltal, hogy
helyet kérsz magadnak ebben az átgondolt univerzumban.
Az amerikai elméleti fizikus, Walter Kohn, aki 1998-ban megkapta
a Nobel-díjat, azt mondta: „Einstein írása befolyásolta a
gondolkodásomat, aki többször megjegyezte, hogy amikor a világ
folyásán elmélkedett, érzékelt egy mindenütt jelenlévő Erőt, mely
minden emberi erőnél hatalmasabb volt. Én ugyanezt érzem.
Körülleng az áhítat, a hódolat és a hatalmas titkok jelenlétének
érzése.”
Talán éppen az a dolgunk, hogy úgy engedjük bele magunkat a
titokba, hogy nem értjük azt. Talán ezen a ponton válhatunk igazán
bátrakká.

9. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Gondold át a bizonyítékokat!

1. Szánj rá egy percet, és gondolj bele, hogy tapasztaltál-e

valaha valami rendkívülit vagy megmagyarázhatatlant,
valamit, ami nem egészen volt érthető a kognitív elméd
számára. Neked is megvan a hárfatörténeted? Tudtál már
valaha olyasmit, amit nem tudhattál? Volt már, hogy
álmodban előre láttál bizonyos jövőbeli dolgokat? Volt
már, hogy valaki pont akkor hívott fel, amikor rá
gondoltál? Volt már olyan, hogy valami
megmagyarázhatatlan késztetésre olyasmit tettél, amiről
később kiderült, hogy segített egy másik,
válsághelyzetben lévő embernek? Volt már olyan, hogy
 egyszerűen tudtad, hol keress egy elveszett tárgyat?
Diagnosztizáltad már valaki betegségét idő előtt, vagy
láttad előre a halálát? Kommunikáltál már telepatikusan
emberrel vagy állattal? Cselekedtél valaha előérzettől
hajtva, amivel aztán végül megvédted magadat vagy
valaki mást? Voltak már látomásaid, hallottál hangokat,
vagy éltél át olyan iránymutatást, amit nem tudtál
megmagyarázni? Volt már részed olyan szinkronicitásban,
amelyet egyszerűen nem írhatsz le véletlen
egybeesésként? Elmélkedj az eddigi életeden, és gondold
át, hogy érezted-e valaha, hogy vezetnek a saját intuícióid
vagy egy másik ember iránymutatása, vagy akár külső
„jelek az univerzumtól” úgy, hogy azzal téged vagy valaki
mást kimenekítettek valamilyen veszélyből.
2. Sorold fel mindezeket az élményeket – a saját személyes
bizonyítékaidat arra, hogy átgondolt univerzumban élsz.
3. Minden egyes leírt tapasztalásnál gondold át, hogy
hogyan reagáltál rá. Figyelmen kívül hagytad?
Mindenképpen kerestél rá valamilyen logikus
magyarázatot? Elbagatellizáltad és leírtad mint véletlen
egybeesést? Valószerűtlen történeteket agyaltál ki, hogy
megmagyarázd? Elmondtad másoknak? Titokban tartod?
Volt részed „ez mindent megváltoztat” pillanatban? Vagy
nem változott semmi?

Ha segítségre van szükséged ehhez, látogass el a TheFear

CureBook.com weboldalra, és töltsd le az ingyenes
bátorságrecept-csomagot a benne lévő
bátorságmeditációval, ami egy vezetett elmélkedés
segítségével emlékezetedbe idézi a bizonyítékaidat arra,
hogy átgondolt univerzumban élsz.

10. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Találd meg az értelmet mindenben!

Lehet, hogy soha nem fogjuk teljes mértékben megérteni,

hogy a dolgok miért úgy történnek, ahogy, de ha
változtatunk azon, ahogyan a történteket felfogjuk,
különösen, ha valami félelmetes dologról van szó, rájövünk,
hogy mindenben meg lehet találni az értelmet, még a
legértelmetlenebbnek tűnő eseményekben is. Ezt a
gyakorlatot mindig előveheted, ha azon kapod magad, hogy
belelovalod magad az áldozat szerepébe.
1. Képzeld el, hogy a lelked és az univerzális intelligencia
leült, mielőtt megszülettél, és tervet készített az életed
megalkotására oly módon, hogy abból bizonyos leckéket
megtanulhass ebben az életedben. Ha például a lelked
azért jön, hogy megtanulja az önállóságot, lehet, hogy
olyan családot választasz, aki majd árván hagy téged. Ha
azért jöttél, hogy megtanuld, hogyan kell nagyvonalúan
kezelni az elutasítást, előfordulhat, hogy több szerelmed
is elhagy. Ha azért jöttél, hogy megbékélj a
bizonytalansággal, lehetséges, hogy egy életveszélyes
betegséggel kell megküzdened.
2. Annak alapján, ami most nehézséget okoz az életedben,
mi lehet az, amit a lelked éppen megtanul? Miért
 egyezhetett meg a lelked és az univerzális intelligencia
abban, hogy ezt a helyzetet teremtik meg neked? Mit
tanulsz belőle?
3. Áldd meg a helyzetet. Fejezd ki a háládat azoknak, akik
megtaníthatják neked ezeket a leckéket. Köszönd meg a
kihívásokat mindazért, amit megtanulsz.

11. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Kérd, hogy mutatkozzon meg!

Nem vagy biztos benne, hogy elhiszed, hogy átgondolt,

tervszerű univerzum ez? Nem érzed, hogy vezetnek? Soha
nem éltél át olyasmit, ami elgondolkodtat azon, hogy
esetleg többről van itt szó? Kételkedsz benne, hogy
egyáltalán létezik-e isteni jelenlét? Néha a nagyon kognitív
elmével rendelkezőknek bizonyíték kell. Kísérletezz egy
kicsit. Akármi legyen is az, amiben bízol – legyen ez Isten,
Buddha, Mohamed, Pachamama vagy a belső őrlángod –,
próbálj bizonyítékot kérni arra, hogy az univerzum átgondolt,
vagy olyan iránymutatást, aminek a segítségével ez
világosan kiderülhet a számodra. Legyen a kérésed konkrét
vagy általános – ahogy jobban esik. Csak figyelj oda, hogy
ne ragaszkodj az eredményhez. Ha megszállottan várod a
bizonyítékot vagy iránymutatást, a kapaszkodás energiája
befolyásolhatja az iránymutatás áramlását, ezért nagyon
fontos, hogy az iránymutatás-kérést ne tedd olyan céllá,
amelyhez aztán a kis én rögeszmésen ragaszkodhat.
 Miután ez megvan, figyelj oda az álmaidra, a
szinkronicitásokra, vedd észre a könyvekben vagy
üzenőfalakon vagy rendszámtáblákon feltűnő üzeneteket,
hallgass az intuíciódra, vesd be minden érzékedet, hogy
kiszúrd az iránymutatást, ami mindig próbál eljutni hozzánk,
és figyeld éberen az átgondolt univerzum bizonyítékait.
Tartsd fejben, hogy ez nem arról szól, hogy követeléseket
támasztasz az istenséggel szemben. Felajánlás ez, az
istenség behívása, hogy segítsen növelni a bizalmadat. Ha
nem kapsz jelet, ne ess kétségbe! Nem maradtál magadra.
Megjön az iránymutatás. Légy türelmes, és bízz benne, hogy
a tökéletes formában, isteni időzítésre fog megérkezni a jel.
 7. FEJEZET

MIND EGYEK VAGYUNK

Te meg én éppen olyan folyamatos összefüggésben

vagyunk a fizikai univerzummal, mint a hullám az óceánnal.
ALAN WILSON WATTS

Miután – hatodik emberként – a Holdon sétált, az Apollo–14

asztronautája, Edgar Mitchell a Föld felé közeledett az űrből. Amint
a csodálatos kék bolygót nézte, amelyet az otthonunknak hívunk, a
mindennel való Egység élménye – az élet összekapcsolódásának
mélységes, euforikus érzése – lepte meg. A bizonyosság érzése
töltötte el azzal kapcsolatban, hogy az élő rendszer egy részébe tér
vissza, mely harmonikus és egész – és hogy mindnyájan részesei
vagyunk, ahogyan később megfogalmazta, „a tudatosság
univerzumának”. Mitchell azt mondta, hogy ez a tapasztalás
átalakította őt – abból, akit lenyűgözött a külső űr felfedezése, olyan
emberré vált, aki attól fogva a „belső űr” megértésére törekedett. Bár
mérnöki, kutatói, majd űrhajós képzést kapott, Mitchell olyan belső
tudással tért vissza az űrből, amely radikálisan megváltoztatta a
világképét. A nagyszerű technikai vívmányok ellenére arra jött rá,
hogy alig érintette az univerzum legnagyobb misztériumát.
Így nyilatkozott: „Arra a magával ragadó felismerésre emlékszem,
hogy az univerzum nem egyszerű véletlen történések
összevisszasága… hogy a véletlen eshetőségnél sokkal többről van
itt szó.” Az űrből látva a Földet többé már nem érezte azt a
különállást, amelyet egész életében; megszűnt az „én” és „ők”
érzete. Ehelyett úgy tért vissza az űrből, hogy megértette: a bolygón
minden ember, állat és rendszer egy nagy szinergikus egész része.
Edgar Mitchell kevesebb mint két évvel az űrutazása után, 1973-
ban alapította meg a szellemtudományokkal foglalkozó Institute of
Noetic Sciences (IONS) intézményt. Az IONS hitvallása így szól: „A
tudat széles látókörű feltárását támogatjuk a tudomány és a szellem
találkozásán keresztül. Az emberi történelem azon nagyszerű
felfedezéseiből merítünk ihletet, amelyeknek a forrása a felismerés
és az intuíció, és amelyek az ész és a logika segítségével lelnek
kifejeződésre. Meggyőződésünk, hogy a tudat szisztematikus
feltárásával pozitív, konkrét átalakulásokat katalizálunk majd a
világban. A folyamat során olyan új világképet kívánunk a világra
segíteni, amely felismeri, hogy alapvetően összekapcsolódunk, és
függünk egymástól, és támogatja az élet virágzását annak minden
nagyszerű formájában.”
Azt a fajta szemléletváltást, amelyet Mitchell megtapasztalt,
Frank White „overview effect”-nek (nagyjából szó szerinti
fordításban: összbenyomás-effektus) nevezte el. Ő vizsgálta ezt a
jelenséget, és írt belőle könyvet, és forgatott dokumentumfilmet The
Overview Effect címmel. A filmben Mitchell a saját „aha”-pillanatáról
beszél, amikor kinézett az űrbe, és rájött, hogy a teste minden
molekulája, sőt az Apollo–14 összes űrhajósa testének minden
molekulája a csillagok anyagából van. Összezavarta ez a spirituális
reveláció, és miután visszatért a Földre, elkezdte keresni a
válaszokat – először a könyvekben, majd a houstoni egyetem
tanárainál. Elmondták neki, hogy az ősi iratok leírják a savikalpa
samadhi nevű állapotot, mely az ő megfogalmazásában ennyit tesz:
„úgy látni a dolgokat, ahogyan a saját szemeddel látod, de érzelmi és
zsigeri eksztázisban, a teljes Egység érzetében átélve őket.”
Mitchell rájött, hogy pontosan ezt élte át az űrben. A jelenség
tanulmányozása közben ez olyan világos volt számára, hogy nem
jelentett újdonságot, csak azt, hogy ez nagyon fontos azzal
kapcsolatban, ahogyan mi, emberek össze vagyunk rakva.

VÉGTELEN EGÉSZ

Nem csak asztronauták élnek át revelációkat, mely ráébreszti őket

erre az Egység-érzésre. A halálközeli élményt átéltek közül sokan
számolnak be a tudat hasonló kiterjesztéséről. Anita Moorjani, aki
spontán gyógyult meg 4-es stádiumú limfómájából a halálközeli
élményt követően, Meghaltam, hogy önmagamra találjak című
könyvében meséli el a történetét. A testében mindenütt tumorok
voltak, a szervei egymás után mondták fel a szolgálatot, a tüdeje
megtelt folyadékkal – a lány nem volt magánál, amikor az orvosok
megmondták a családjának, hogy haldoklik.
Anita azonban az egészet fentről figyelte, és ugyanakkor átélte az
Egységnek azt az elragadtatott érzését, amelyet az űrhajós is, a
Földre nézve. Így ír a könyvben: „Majd elborított a felismerés, hogy
Isten nem egy lény, hanem a létezés egy állapota… és most én vagyok
a létezésnek ez az állapota!” Ezzel az új tudással, magyarázza,
„tudatosult bennem, hogy mindannyian összeköttetésben vagyunk.
Nem csak minden emberrel és élőlénnyel, de úgy tűnt, az
összefonódó egyesülés olyannyira kitágul, hogy mindent magába
fogad az univerzumból – embereket, állatokat, növényeket,
rovarokat, hegyeket, tengereket, lélektelen tárgyakat és magát a
kozmoszt is. Az univerzum él! Tudata van, és az élet és a természet
egészét felöleli. Minden a végtelen Egészhez tartozik!
Szövevényesen és elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve az élet
egészével és minden élővel.”{e}
Dr. Eben Alexander harvardi idegsebész kómában, E. coli
fertőzésből kialakult agyhártyagyulladásban haldokolva szintén
átélte az Egység és a feltétel nélküli szeretet érzését. A mennyország
létezik című könyvében részletesen leírja az utazását egy
megváltozott tudatállapotban, amelyet ő „mennyországnak” vélt.
Halálközeli élményére alapozva jutott arra a következtetésre, hogy
mind Egyek vagyunk. A tapasztalásából leszűrt tudati és kozmikus
alapelvekben, a hét sarkalatos posztulátumában leírja, hogy a
kozmoszban minden dolog kvantumszinten összekapcsolódik, és
távolról és azonnal hatnak egymásra, mintha csak minden dolog egy
lenne a teremtés hatalmas hálójában… Egy ilyen módon
összekapcsolódott univerzumban az ok-okozati kapcsolatok végtelen
mátrixa létezik, mely arra utal, hogy amit másokkal teszünk, azt
magunkkal tesszük, azaz amint vetünk, úgy aratunk… Az, ami
egynek jó, és az, ami sokaknak jó, szimbiózisban élve azt az ősi
bölcsességet igazolja, hogy pont annyira vagyunk erősek, mint a
leggyengébb láncszemünk.

VILLÁMCSAPÁSSZERŰ FELISMERÉS

A tudósok mindig az agyi történések racionális magyarázataival

próbálják megindokolni az ilyen és ehhez hasonló misztikus
Egységélményeket. Kijelentették, hogy az űrhajósok talán azért élik
át az összbenyomás-effektust, mert a nulla gravitáció kiválthat
valamilyen idegi eseményt. Azt mondják, hogy a halálközeli
élmények talán olyan agyi területeket aktiválhatnak, amelyek
idegileg szimulálják az Egység-élményt. Talán igazuk van. Lehet,
hogy a keleti vallásokban leírt Egység-állapot, a savikalpa samadhi
sem más, mint az agy trükkje. Dr. Jill Bolte Taylor idegtudósnak
lehetősége volt akaratán kívül levezetni egy olyan elképesztő
személyes kísérletet, melynek során kideríthette, hogy igaz-e az
elmélete.
Dr. Taylor, aki egész munkásságát az agy tanulmányozásának
szentelte, nagyon jól ismerte az agy bal és jobb féltekéi közötti
különbséget. Híres TED-előadásában, amelyet ennek a könyvnek az
írásakor már több mint 15 milliószor megtekintettek, dr. Taylor
elmondja, hogy a jobb agyfélteke a jelen pillanatban él – az „itt és
most”-ban. A jobb agyfélteke képekben gondolkodik, kinesztéziai
(mozgásérzeti) úton, a test mozgása révén tanul, és az érzékeinken
keresztül áramoltatja befelé az információt – hogy néz ki, milyen a
szaga, az íze, milyen a tapintása és a hangja –, mielőtt a jelen
pillanatot kitevő élménykollázzsá robbanna.
Dr. Taylor így fogalmazta meg: „Energia vagyok, mely a jobb
agyféltekém tudatossága révén kapcsolódik a mindenütt körülvevő
energiához. Egyetlen emberi családként, a jobb agyféltekénk
tudatosságán keresztül összekapcsolódó energialények vagyunk.”
A bal agyfélteke ettől nagymértékben eltérő világ. A bal agyfélteke
lineárisan gondolkodik, és a múltra meg a jövőre koncentrál. Bár
bevonódik a jelen pillanatba, azt csak azért teszi, hogy egyre több és
több darabra-részletre törje össze a jelen pillanat hatalmas
kollázsát, hogy kategorizálhassa a beáramló információt. A jelen
pillanatot a múltban már elemzett dolgokhoz hasonlítva analizálja,
majd fogja, és kivetíti a jövőbe úgy, hogy a dolgok kimenetelére
vonatkozó minden lehetőséget átgondol.
 A bal agyfélteke a nyelvben gondolkodik, mely aztán a kis éned
folyamatos agycsevejeként jelenik meg – akként az analitikus
intelligenciaként, amely mindig parancsokat osztogat azzal
kapcsolatban, hogy mit tettél a múltban, és mit kell tenned a
jövőben. Dr. Taylor azt állítja, hogy a legfontosabb mindebben talán
az, ahogyan ez a kis hang azt mondogatja: „Én vagyok. Én vagyok.”
És amint a bal agyfélteke azt mondja, hogy „én vagyok”,
elkülönülünk. Különálló egyénekké válunk, akik mind a minket
körülvevő energiaáramlástól, mind egymástól el vannak szeparálva.
Ez a bal agyfélteke, az a részünk, mely a negyedik félelmetes
feltételezést – „Egyedül vagyok” – táplálja, volt az, amelyet dr.
Taylor elveszített azon a reggelen, amikor stroke-ot kapott. A stroke
lezajlása során dr. Taylor észrevette, hogy mennyire máshogy érzi
magát. „Először szinte sokkot kaptam attól, hogy hirtelen egy
csendes elmében találom magam. Aztán azonnal magával ragadott
az engem körülvevő energia pompás ragyogása. És mivel már nem
azonosultam a testem határaival, hatalmasnak és kiterjedtnek
éreztem magam. Egynek éreztem magam minden létező energiával,
és csodálatos volt ott lenni.”
A bal agyféltekéje mindeközben fel-felvillant, és figyelmeztette,
hogy segítséget kell szereznie. Tudta, hogy valami nem volt egészen
rendben. Majd a bal agyféltekéje teljesen kikapcsolt, és ő újra
belesodródott a hatalmas, kiterjedt térbe. „Képzeld el, milyen lenne
teljesen leválni az agycsevejedről, ami a külvilághoz köt! – mondja.
– A munkámhoz kötődő minden stressz eltűnt. Könnyebbnek
éreztem magam a testemben. És képzeld el a sok-sok kapcsolatodat
a külvilággal és az ezekkel járó rengeteg stressztényezőt! Ezek is
eltűntek… És képzeld el, hogy milyen érzés lenne elveszíteni azt a 37
évnyi érzelmi csomagot! … Hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem
magam, mint egy szellem, aki most szabadult ki a palackjából…
Emlékszem, hogy arra gondoltam: kizárt, hogy még egyszer vissza
tudom passzírozni ezt a hatalmas önmagamat abba a parányi kis
testbe.
Aztán rájöttem, hogy még mindig élek! Élek, és megtaláltam a
nirvánát! És ha megtaláltam a nirvánát, és még mindig élek, akkor
mindenki képes azt életében megtalálni. Elképzelem azt a világot,
amely tele van szépséges, békés, együtt érző, szeretetteljes
emberrel, akik tudják, hogy bármikor beléphetnek ebbe a térbe. És
hogy szándékosan úgy dönthetnek, hogy kiugranak a bal
agyféltekéjükből jobbra, és ott megtalálják ezt a békességet. Majd
rájöttem, hogy micsoda hatalmas ajándék lehet ez a tapasztalás,
micsoda villámcsapásszerű felismerés lehet ez azzal kapcsolatban,
hogy hogyan éljük az életünket.”
A doktornő ezekkel a szavakkal zárja az előadását: „Minden
pillanatban hatalmunkban áll eldönteni, hogy kik vagyunk, és
hogyan akarunk a világban lenni. Itt és most beléphetek a jobb
agyféltekém tudatosságába, ahol mi vagyunk – én vagyok – az
univerzum életerő-üzemanyaga, és annak az ötvenbillió gyönyörű
dzsinnek az életerő-üzemanyaga, aki az én formámat adja ki.
Egységben mindennel, ami van. Vagy úgy dönthetek, hogy belépek a
bal agyféltekém tudatosságába, ahol különálló egyén lehetek, aki el
van szeparálva az áramlástól, el van szeparálva tőled… Te melyiket
választanád? Melyiket választod? És mikor?”{1}
Ha az elméd tele van olyan gondolatokkal, hogy „Egyedül vagyok”,
könnyű megijedni és félni. Ha azonban megtapasztaltad az
összbenyomás-effektust, vagy halálközeli élményed volt, esetleg egy
bal agyféltekét sújtó stroke-od, vagy bármilyen módon Egység-
élményed, egyszer csak azt veszed észre, hogy levetkőzted az
„Egyedül vagyok” gondolatát. A maga helyén a „mind Egyek
vagyunk” vigaszt nyújt, és arra inspirál, hogy kedvesen gondoskodj
az embertársaidról.

AZ EGYSÉG MINT A FÉLELEM ELLENSZERE

Hogyan kapcsolódik az Egység a hétköznapi élethez, és hogyan

kapcsolódik a félelemhez? Hogy a kérdést megválaszolhasd, gondolj
arra, hogy kisgyerek vagy, aki fél a sötétben. Gyerekkorunkban egy
adott időszakban szinte mindnyájan féltünk egyedül maradni
éjszaka. Lehet, hogy az anyukád este megkért, hogy vigyél oda neki
valamit a szobádból, és ahhoz, hogy elmenj érte, át kellett rohannod
egy sötét közlekedőn, vagy egyedül kellett felmenned a lépcsőn.
Bátran bementél a sötétbe, és menet közben felkapcsoltad a
lámpákat, de egy ponton talán elkapott a pánik szorítása, amitől
megszaporáztad a lépteidet. Félelmetes, nem valódi szörnyeket
képzeltél oda, és úgy érezted, hogy bekerít a világ. Kisgyerekként
egyedül kimondottan félelmetes lehet bemerészkedni a sötétbe. De
ha a legjobb barátod ott van, az más. Akkor is szembe kell néznetek a
sötét ismeretlennel, de foghatjátok egymás kezét, és együtt
vághattok neki a sötétségnek. Valahogy pusztán attól, hogy fogod a
másik kezét, és tudod, hogy nem egyedül kell szembeszállnod a
sötétséggel, kicsit kevésbé lesz félelmetes.
Fejest ugrani az életbe olyan, mint bemenni a sötétbe. Ha úgy
érzed, hogy egymagadban merészkedsz be a hatalmas ismeretlenbe,
nagyon félelmetes lehet önként kilépned a komfortzónádból. Ha
azonban van valaki, aki fogja a kezed – akár személyesen van jelen,
akár egy másik síkon – egy olyan entitás társasága, akinek fontos
vagy, az valószínűleg megnöveli a bátorságodat. Ha azt a világképet
ápolod magadban, hogy különálló, magára maradt emberi lény vagy,
könnyen a magány és a félelem érzésével tölthet el, amikor
bemerészkedsz az élet bizonytalanságainak sötétségébe. Ha azonban
érzed, hogy a bolygó minden más lényével Egyek vagytok, és hogy
valamilyen módon harmóniában állsz azokkal, akiket szeretsz –
különösen, ha veszélyben vagy –, az nagy különbség. Én ezt
meglepően vigasztalónak találom, és bátorságra kapok tőle. Emellett
együttérzéssel tölt el társaim, a többi emberi lény iránt – még azok
iránt is, akiket nem ismerek. Ha mind Egyek vagyunk, valamilyen
szinten bármilyen lény szenvedése az enyém is, és muszáj nyitva
tartanom a szívem mindenki előtt ahhoz, hogy mindnyájunk
rezgését emeljem.
Dr. Larry Dossey a One Mind című könyvében úgy ír az Egységről
mint „az intelligencia kollektív, egységes tartományáról, amelynek
minden egyéni elme a része”. Azt mondja, hogy az Egy Elme
tudatosságára való ráébredés nemcsak fellebbenti a félelem
hátterében húzódó különállás illúziójának a fátylát, hanem
„lehetséges kiutat mutat a világ elárasztásával fenyegető
megosztottságból, keserűségből, önzésből, mohóságból és
pusztításból – ahonnan, egy bizonyos ponton túl talán már nincs
menekvés. Az emberi tudatosság legmagasabb kifejeződésével való
azonosulás kitisztíthatja a látásunkat, megakadályozhatja a morális
és etikai vénáink meszesedését, és cselekvésre sarkallhat.”
Létezik olyasmi, hogy kollektív tudat? És ha igen, mi az? Létezhet
a tudásnak egy olyan energiamezője, amelyre időről időre mind
rákapcsolódhatunk, hogy a hagyományos öt érzék használata nélkül
cseréljünk információt egymással? Ha igen, tudjuk bizonyítani ezt?
A vallás- és filozófiatudományban természetesen fel-felüti a fejét az
Egység-élmény leírása, de vajon az Egység ezen elképzelésének és a
tudománynak van közös metszete? Valóban mindnyájan össze
vagyunk kapcsolódva? És ha így van, a felismerés, hogy mind Egyek
vagyunk, valóban vigaszt nyújt, és enyhíti a félelmünket?

ÖSSZEKAPCSOLÓDÁS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

A Működő szellem rövid története című könyvében Ken Wilber így ír:
„És akkor a bölcsek, a misztikusok is mind őrültek? … Mindegyikük
története nagyjából arról szól, hogy egy szép napon felébredtek, és
rádöbbentek, hogy egyek a Mindenséggel, időtlenül, mindörökké,
határtalanul.”{f} A meditáló buddhista szerzetesek, a jógik, a
katolikus szentek, minden vallás misztikus ágának képviselői és
mindenki, aki a sámáni utazáson ayahuascát vesz magához, hasonló
történeteket mesél az élményeiről, mint azok, akik az űrben jártak
vagy majdnem meghaltak. De valóságosak ezek a történetek? Igen,
az ilyen történetek folyamatosan keringenek a személyes sztorikban,
ezek azonban nem jók tudományos célra, mivel – ahogyan Wilber
mondja – mindet leírhatjuk a sóvárgók fantáziájaként vagy a
holdkórosok káprázataként. Kíváncsi voltam, hogy tudok-e találni
valódi tudományos bizonyítékot arra a fajta Egységre, amelyet a
misztikus élményt átélt emberek leírnak.
Először csak még több történet talált rám. A rendellenes tudásról
szóló, Extraordinary Knowing című könyvében Elizabeth Lloyd Mayer
(azaz Lisby, ha még emlékszel) olyan terapeuta kollégái történeteit
gyűjtötte össze, akik mintha telepatikusan kommunikáltak volna a
pácienseikkel. Dr. Susan Coates, a kora gyermekkor nemzetközi
szakértője egy olyan négyéves kislány kezelését mesélte el, akit
egyik év október 2-án látott – ami azért jelentős dátum, mert Susan
bátyja halálának az évfordulója, aki huszonöt évesen fulladt vízbe,
miközben valaki életét próbálta megmenteni. A kislány játszott,
majd egyszer csak, minden előzmény nélkül Susanhoz fordult, és azt
mondta:
– A testvéred fuldoklik! Meg kell mentened!
Susan megborzongott, és azonnal felállt a szőr a nyakszirtjén. Azt
mondta:
– Senki nem fog megfulladni, mert megmentjük.
A kislány erre visszament játszani. Susan elmondta, hogy a gyerek
semmilyen logikus úton nem ismerhette meg a róla szóló történetet.
Paula Hamm pszichoanalitikus azt mesélte el, hogy egy kép jelent
meg a lelki szemei előtt egy totyogó kisgyerekről, akinek nejlonzsák
volt a fején. Érzékelte a képpel együtt fennálló szorongást és
kínlódást is. Nem ismerte fel a gyereket, és nem is tudta értelmezni a
látomást. Valószínűleg el is felejtette volna, ha nem arról a
pácienséről lett volna szó, akivel két órával később találkozott, és aki
azzal kezdte az ülést, hogy elmondta neki, hogy milyen szörnyű
jelenetet élt át nemrég. A vacsorát készítette, amikor a kisfia egy
szorosan a nyaka köré tekert nejlonzsákkal a fején jelent meg.
Leszedték a zacskót, mielőtt bármi baj történhetett volna, de az
anyát nagyon megrázta az eset.
Dr. Robert Stoller, a UCLA orvosi karának pszichiáterprofesszora
1973-ban írt egy tanulmányt Telepatikus álmok címen, de a mentora,
Ralph Greenson arra intette, hogy ha fontosnak tartja a szakmai
hírnevét, ne jelentesse meg soha. Nem sokkal Stoller írásának
olvasása után Greenson elmesélte neki, hogy a fia, Danny San
Franciscóban elvesztette az uralmát a motorja felett, és a bal lábán
nyílt töréssel szállították kórházba. A sérülése miatt fennállt a
veszélye, hogy Danny, aki akkor kezdte volna el az orvosi egyetemet,
nem tudja időben elkezdeni az iskolát.
 Stoller nem talált szavakat döbbenetében. Azon az éjszakán,
amikor Danny megsérült, Stoller azt álmodta, hogy újra ott volt San
Franciscóban, ahol a gyakorlatát végezte, és egy orvostanhallgató
bal lábán lévő nyílt törésen dolgozott a sürgősségi műtőben. Az álom
annyira életszerű volt, hogy el is mesélte a saját terapeutájának, aki
lejegyezte a részleteket, mielőtt még Stoller értesült volna róla, hogy
mi történt Greenson fiával. Ez volt az első epizódja annak az
elképesztő eseménysorozatnak, amit Stoller az álmokkal
kapcsolatban átélt. Elkezdte lejegyezni a mintát. A hétvége után
kezelt páciensei olyan álmokról számoltak be, amelyek ugyanazt
tükrözték, amit Stoller is éppen megtapasztalt a magánéletében –
mintha a páciensei valahogyan tudat alatt ráhangolódtak volna arra,
amit átélt.
Az egyik páciense például azt álmodta, hogy házibuliban volt
valakinél. Emberek nyüzsögtek egy nagy szobában, amelynek az
egyik teljes fala üvegből volt. Aztán egy idősebb férfi, aki egy nagy
tárgyat cipelt, valahogy átesett az üvegen. Nem sérült meg, de
mindent beterítettek az üvegcserepek. Még azon a hétvégén, amikor
a betege ezt álmodta, Stoller részt vett egy partin, ahol valaki
előadást tartott. A beszéd után Stoller ajánlkozott, hogy segít
kihordani a székeket a szoba egyik oldalát elfoglaló üveg tolóajtón,
és – mivel nem vette észre, hogy az ajtó csukva volt – betörte az
üveget a székkel. Az ajtó összetört, és beterítette a padlót
szilánkokkal, de senki nem sérült meg.
Egy másik álomban Stoller egy másik páciense átsétált egy építés
alatt álló házon. A fürdőszobába süllyesztett kádat terveztek, és
valaki beleírta a neve kezdőbetűit a még puha malterba. A betege
nem tudta, hogy Stoller éppen építkezik. A professzor azon a
hétvégén vette pont észre, hogy valaki megrongálta az újonnan
beállított süllyesztett kádat. A száradó malterban egy monogramot
látott.
Megdöbbentő rendszerességgel történtek ezek az események, és
Stoller 13 év jegyzeteit gyűjtötte össze, mielőtt a még mindig
kiadatlan Telepatikus álmok című munka Lisby kezébe került. Az
értekezés ezekkel a szavakkal zárul: „Amellett, hogy a teljes témát [a
telepátiát] a saját tudományos meggyőződéseimtől idegennek
tekintem, azért is tétováztam leírni ezt, mert nem tudom, hogy
valami jó, vagy valami rossz történik-e velem. Ha egyszer kiderül,
hogy ezek az élmények az emberi psziché meglehetősen hétköznapi
működését tükrözik, furának tűnhet majd, hogy engem
nyugtalanított.”
Mire Lisby elolvasta Stoller írását, a szerző váratlanul meghalt.
Lisby felkereste tehát az özvegyét, aki elmondta, hogy Stoller végül
túllépett az ezzel kapcsolatos aggodalmán, és meg volt győződve
róla, hogy a telepátia és a nem tudatos kommunikáció egyéb formái
képviselik a nyugati tudomány legizgalmasabb területét. Sajnálta,
hogy soha nem járt utána az értekezése kiadatásának, és pont akkor
kezdett újra dolgozni rajta, amikor hirtelen meghalt. Stoller özvegye
kifejezte abbéli reményét, hogy végül egy tekintélyes tudományos
lapban fogja nyomtatásban látni a férje munkáját.
Lisby felajánlotta a segítségét, és 2001-ben az amerikai
pszichoanalízis legelőkelőbb lapja, a Journal of the American
Psychoanalytic Association jelentette meg a munkát Lisby
bevezetőjével és zárszavával. A cikket számos megjegyzés és e-mail
követte – leginkább olyanok írtak, akik az addig titokban tartott
élményeiket szerették volna megosztani. Lisby felvette a
történeteiket a saját, egyre növekvő adatbázisába.
 A Stolleréhoz hasonló tapasztalásokat olvasva kíváncsi lettem rá,
hogy vajon az én online közösségemben is vannak-e olyanok,
akiknek szintén voltak telepatikus tapasztalásaik. Sokaknak volt!
Clayton Rio de Janeiróba utazott a testvére, Landon esküvőjére, és a
szertartás előtt pár nappal az egész család lement a tengerpartra
pihenni. Clayton testvére már félórája lesétált a partra, amikor a
férfinak borzasztó, vérfagyasztó érzése támadt. Elküldte a legjobb
barátját, hogy keresse meg Landont. A barát el is indult a partra.
Végül akkor ért oda hozzá, amikor egy életmentő már megmentette
Landont, aki majdnem vízbe fulladt egy áramlatban.
Debra rengeteg gyógyszert vett be, hogy megölje magát, és az
intenzív osztályon feküdt, amikor egy régi barátja felhívta. Akkor
már több mint egy éve nem beszéltek. Amikor Debra felvette a
telefont, a barát egyszerűen csak ennyit kérdezett:
– Szia, hogy vagy?
Mivel Debra arra gyanakodott, hogy valaki értesítette az
öngyilkossági kísérletről, megkérdezte, hogy ki szólt neki. A férfi azt
mondta, hogy senki nem hívta – egyszerűen csak elárasztották a
Debrával kapcsolatos gondolatok. Nem is tudta, hogy miért
telefonál. Amikor a nő elmondta neki, hogy hol van, a férfi elsírta
magát. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért nem tudta kiverni a
fejéből a nővel kapcsolatos gondolatokat. Most már értette.
Alexiának is hasonló élménye volt. Felhívta az anyját, és amikor az
nem vette fel a telefont, Alexia azonnal tudta, hogy az anyja
tablettákat vett be, és segítségre van szüksége. Mivel kételkedett a
saját megérzésében, még kétszer próbálta hívni. Az anyja azonban
még mindig nem vette fel, ezért Alexia taxiba ugrott, és arra ért oda,
hogy az anyja valóban bevett egy egész doboz erős nyugtatót. Még
időben érkezett ahhoz, hogy mentőt hívjon. Az anyja túlélte az
eseményt, és még ma is él.
A kétségtelenül telepatikus kommunikációról szóló sok-sok
történet után felmerül a kérdés, hogy tényleg össze vagyunk-e
kapcsolva valahogyan; oly módon, hogy azt sem teljességgel
felmérni, sem megmagyarázni nem tudjuk? Lenyűgöző történeteket
olvastam és hallgattam meg, és egyre kíváncsibb lettem. A
történetmesélés azonban még mindig nem tudomány. A kognitív
elmém több megalapozott bizonyítékot követelt. Ekkor találtam rá
olyan igazán tudományos adatokra, amelyek szerint lehetséges,
hogy valóban össze vagyunk kapcsolva valami megmagyarázhatatlan
módon.

AZ EGYSÉG KLINIKAI BIZONYÍTÉKA

Akik azt állítják, hogy rendszeresen részük van a rendellenes

megismerés élményében – olyan emberek például, akik intuitív vagy
okkult hivatást folytatnak, gyakran leírják, hogy ki- és belépnek
egyfajta transzállapotba. Azt mondják, hogy lenyugtatják a kognitív
elméjüket, és lényegében lehalkítják a belső zajt, hogy rá tudjanak
kapcsolódni az intuíció és az iránymutatás csendesebb régióira.
Azok, akik a rendellenes gyógyítás valamilyen formáját, például az
„energiagyógyítást” gyakorolják, elmondják, hogy mennyire fontos,
hogy bejussanak a befogadásnak ugyanebbe a csendes állapotába.
Azok a hétköznapi emberek azonban, akik például a Rhine-laborban
Zener-kártya-kísérletekben vettek részt, nem estek ilyen
transzállapotba. A legtöbbjük szilárdan megmaradt a tudat kognitív
állapotainál. Ez behatárolhatja a tudomány abbéli képességét, hogy
mérni tudja a rendellenes megismerést.
 A kutatókat érdekelte, hogy lehet-e szimulálni azt a
fogékonyságot, amelyet az elmondások szerint az emberek
transzállapotban megtapasztalnak. Parapszichológiai kutatók
feltételezése szerint a telepatikus kommunikáció – definíció szerint
olyan képesség, melynek segítségével a hagyományos öt érzék
használata nélkül gyűjtünk információt egy másik személy
gondolatairól, érzéseiről vagy tevékenységéről – hatékonyabb lehet,
és talán könnyebben mérhető, illetve értékelhető, ha a küldő képet
közvetít egy alvó fogadónak.
Bár Freud soha nem akarta nyilvánosan kimondani, hogy hisz a
telepatikus kommunikációban, odáig elment, hogy kijelentette:
„vitathatatlan tény, hogy az alvás jó feltételeket teremt a
telepátiához.”{2} Dr. Montague Ullman, a New York-i Maimonides
orvosi központ elemzője egyetértett Freuddal, és 1961-ben
elhatározta, hogy az alváslabor új technológiáját ötvözi Freud
gondolatával, nevezetesen hogy az álmodás állapota javítja a
telepátia feltételeit. Ezt egy korszakalkotó tanulmány követte,
melyben Ullman célja az volt, hogy meghatározza: egy „küldőként”
működő személy képes-e telepatikusan kommunikálni egy alvó
„fogadóval”, és ily módon befolyásolni a fogadó álmának a tartalmát.
A fogadókat EEG-gépekre kötötték, amelyek jelezték, hogy mikor
vannak az álomfázisra jellemző REM- (rapid eye movement; gyors
szemmozgás) ciklusban. Miközben a fogadó aludt, a küldőként
funkcionáló személyt abban a percben riasztották, amint a fogadó a
REM-alvásszakaszba lépett. Akkor arra kérték a küldőt, hogy
próbáljon mentálisan egy olyan képet sugározni az alvó fogadónak,
amelyet véletlenszerűen választottak ki egy hatalmas képhalmazból.
A REM- ciklus végén a fogadót azonnal felébresztették, és
megkérték, hogy a lehető legrészletesebben mondja el, hogy mit
álmodott. Három független bírót kértek fel az álomleírások
elemzésére, az eredeti képkészlet vizsgálatára és arra, hogy
válasszák ki a képek közül azt, amely a legjobban megfelel az alvó
fogadó álma leírásának. A hat éven át tartó kutatásban, melynek
során 450 különálló kísérletet végeztek el, a bírók annyiszor tudták
kiválasztani a megfelelő, sugárzott képet, aminek az esélye a puszta
véletlen egybeesés alapján statisztikailag kevesebb lenne, mint 1 a
75 millióhoz.{3}
Az alváskutatás területét felkavarták a meggyőző adatok. Nem
meglepő azonban, ha elárulom, hogy nem hiányzott a szkepticizmus
sem. A tanulmány módszertanát a Yale Egyetemen dolgozó dr. Irvin
Child vizsgálta szigorú szempontok szerint, és ő igazolta, hogy a
tanulmányterv megállja a helyét – a racionális kutatók azonban
semmilyen mechanizmussal nem tudták megmagyarázni, hogy
hogyan lehetséges ez, ezért a magas szinten elismert adatokkal
szemben is erős ellenállást mutattak.
Ullman meg volt győződve róla, hogy az álom-telepátia valóban
létezik – hogy amikor az emberek alvás közben leválnak a kognitív
elméjükről, felszabadul közöttük egy természetes információátadási
képesség. Ez társadalmi szinten érdekelte őt; hitte, hogy ez a
képesség hatalmas összekapcsoltságot jelent, és megmutatja, hogy
az egyes egyének élete mennyire összefonódik a többiekkel a
közösségben, és hogy ez evolúciós szempontból túlélési előnyt
jelenthetett.
Vajon az ő eredményeik képviselik az általam keresett tudományos
bizonyítékot annak a spirituális elképzelésnek az érvényesítéséhez,
hogy mind Egyek vagyunk? Egyre kíváncsibb lettem, és azon
töprengtem, hogy létezhet-e még több tudományos adat az Egység
elméletének alátámasztására.
A GANZFELD-KÍSÉRLETEK

Az Ullman maimonidesbeli álomlaborjában elvégzett álom-

telepátiás kutatás ihlette Charles Honorton munkáját, aki régebben
már levelezésbe kezdett J. B. Rhine-nal a Duke-on, később pedig
Ullmannal dolgozott a Maimonidesben, ahol végül a
parapszichológiai és pszichofizikai tanszék igazgatója lett. 1979-ben
alapította meg a Princeton pszichofizikai kutatólaboratóriumait.
Honortont tizenéves kora óta érdekelte a rendellenes megismerés, és
az alváslaborban szerzett munkatapasztalata nyomán merült fel
benne a kérdés, hogy vajon lehet-e teremteni olyan feltételeket,
amelyek megkönnyítik a mindennapi mentális zaj lehalkítását, hogy
ezáltal jobban tanulmányozhassa a telepátiát laboratóriumi
körülmények között, ébren lévő emberekkel.
A kutatók úgy gondolták, hogy a rendellenes megismerés
természetes emberi képességként mindnyájunk számára elérhető
lehet, csak az információ vélhetően olyan gyenge jelként bukkan fel,
ami aztán belefullad a mindennapi élet zajába. Arra gondoltak, hogy
a rendellenes megismerést laboratóriumi keretek között, ha az
alanyok figyelmét kevésbé vonják el a mindennapok érzékszervi
ingerei, könnyebben lehet észlelni. Honorton azt akarta megtudni,
hogy lehet-e minimalizálni az elme zaját, hogy ennek következtében
minden fogható telepatikus befolyás hangosabbá váljon.
Dr. William Braud és dr. Adrian Parker parapszichológia-kutatók
együttműködésével fejlesztette ki Honorton az úgynevezett
„ganzfeld”- (teljes mezős) módszert. A ganzfeld-módszernél az
alanyokat megfosztották az érzékeiktől oly módon, hogy áttetsző,
félbevágott pingponglabdát ragasztottak a szemükre, majd piros
fényt irányítottak a labdákra, és fejhallgatót tettek az alanyok fülére,
amelyből fehér zajt hallottak. Ezt követően relaxációs gyakorlatsort
végeztettek el velük, hogy ezáltal némítsák le a test érzékelését és a
mentális csevejt.
A ganzfeld-kísérletek során a „fogadót” tompították el a
pingponglabdákkal és a fejhallgatókkal, a „küldőt” pedig egy
távolabb lévő, hangszigetelt fülkébe vitték, és azt kérték tőle, hogy
30 percig koncentráljon egy tetszőlegesen kiválasztott képre, és
fókuszáljon arra, hogy ezt telepatikus módon átküldje a fogadónak.
A fogadót arra utasították, hogy 30 percen át gondolkodjon
hangosan – szóban, egyfajta tudatfolyamként írja le a fejében
megjelenő képeket vagy gondolatokat. Az ülés elteltével négy képet
mutattak a fogadónak, amelyek között az egyik az volt, amelyet a
küldő megpróbált sugározni neki. A fogadót megkérték, hogy
rangsorolja a képeket aszerint, hogy milyen mértékben felelnek meg
a 30 perces ülés alatt felmerült képeknek vagy gondolatoknak. Ha a
fogadó a helyes képet választotta ki, az találatnak számított. Ha
nem, akkor tévesnek. A várt találati arány a véletlen eshetőség
szabályai szerint 1 a 4-hez, azaz 25% volt.
Honorton kiadott egy értekezést 42 különálló telepátiás ganzfeld-
kísérlet leírásáról, amelyet tíz különböző kísérletvezető végzett
világszerte. Az átlagos találati arány 35% volt. Annak az esélye, hogy
a puszta véletlen eshetőségnek köszönhetően ilyen eredményt
kapjunk, a számítások szerint 1 a 10 milliárdhoz.{4}
Az adatai publikálásával Honorton okozott egy kis felbolydulást,
és még a közismerten szkeptikus Ray Hyman, az Oregon Egyetem
kognitív pszichológusának a figyelmét is felkeltette. Az adatokkal
szembeni cinizmussal felvértezve Hyman úgy döntött, hogy
független elemzés alá veti ugyanazokat az adatokat, amelyeket
Honorton.{5} Tudományos kollegiális megállapodás keretében
Honorton és Hyman megegyeztek, hogy mindketten külön
metaelemzéseket folytatnak le minden, már megjelent ganzfeld-
adattal, és összehasonlítják az eredményeiket. 1986-ban adták ki a
tanulmányaikat a Journal of Parapsychology című parapszichológiai
lapban, és ugyanarra a következtetésre jutottak. Míg abban eltért a
véleményük, hogy a kapott eredmények valóban minden kétséget
kizáróan bizonyítják-e a telepátia létezését, abban egyetértettek,
hogy az adatok valósak, és hogy azok sem a véletlennel, sem
valamely módszertani hibával nem magyarázhatók.{6} Más kutatók is
megismételték a korai ganzfeld-tanulmányokat, és következetesen
33-35%-os találati arányt mutattak fel, ami arra utal, hogy az
emberek közötti telepatikus kommunikáció valóban
valószínűsíthető.
A kritikusok szkeptikusan fogadták a ganzfeld-adatokat, de azok
továbbra is magukra vonták a figyelmet, és a tudósok sokat
foglalkoztak velük. Köztük volt Lisby is, akinek szintén felkeltették a
kíváncsiságát az eredmények. Ahogy megfogalmazta: „Ez végre kezd
tudománynak tűnni.” Egy a Psychological Bulletinben, egy nagy
szakmai lapban megjelent cikk szerint a ganzfeld-adatok kétséget
kizáróan és megismételhetően bizonyítják a telepátia létezését.{7}
Egy másik, szintén a Psychological Bulletinben megjelent cikk
ugyanilyen határozottan arra a következtetésre jut, hogy a telepátia
nem létezik.{8} A kérdést, hogy bízhatunk-e a ganzfeld-adatokban
vagy sem, olyan sokat dobálták oda-vissza, mintha csak az alanyok
szemét fedő pingponglabda volna, hogy Lisby úgy döntött, ő maga is
meg akar próbálkozni vele.
Önként jelentkezett hát pingponglabda/fejhallgató felszereléssel
ellátott fogadónak, miközben valaki telepatikus úton próbált
elküldeni neki egy képet hat közül. Amikor levették róla a
pingponglabdákat és a fejhallgatót, csak bámult az elé kirakott hat
kártyára. Egyikük sem hasonlított semmire, ami a kísérlet alatt
felmerült benne. Az egyetlen dolog, amit össze tudott szedni, annyi
volt, hogy „piros”. Amikor tehát az egyetemi hallgató ragaszkodott
hozzá, hogy egyet mindenképpen válasszon, még ha csak találomra
is, Lisby egy vörös naplemente képét választotta.
A diák akkor kinyitotta a borítékot, hogy megmutassa neki, melyik
képet sugározták felé. A vörös naplemente volt az.
Lisby így ír erről: „Abban a percben fura fordulatot vett a világ.
Egyetlen rövid pillanatra elborított a félelem. Egy szempillantás
alatt elmúlt, de meghökkentően valódi volt. Semmilyen addig érzett
félelemhez nem hasonlított. Kettéhasadt az elmém. Rájöttem, hogy
tudtam valamit, amiről ugyanakkor biztosan állíthattam, hogy nem
tudtam. És akkor megértettem. Erre gondolnak a pácienseim, amikor
azt mondják, hogy elméjük nem a sajátjuk. Vagy hogy az eszüket
vesztik. Félelmetes érzés volt. Az elmém kicsúszott alólam, és a világ
irányíthatatlannak tűnt… Miután elmentem a laborból, rájöttem,
hogy megkaptam, amit akartam: egy érzést egy bizonyos
tudásminőséghez, hogy végre elhiggyem… Egy részem még mindig
ágált, hogy a vörös naplemente kiválasztása csak véletlen egybeesés
volt, nem más, mint szerencsés választás, és nincs semmi köze a
ganzfeld-állapothoz vagy a zaj lehalkításához. De nem azért mentem
oda, hogy a kivételes ráhangolásban higgyek. Én valami másért
mentem oda. Nem azért a löketért, amikor az egyetemista odaadta
nekem a naplemente képét, vagy amikor a fiatalember visszaadta a
hárfát… A löket a tényt követő jel volt. Én a löket előtti érzést
akartam megismerni… Akármilyen érzést keltett is bennem, én azért
mentem oda.”
Valóságos a telepátia? Ha igen, az vajon bizonyítja, hogy mind
Egyek vagyunk, és hogy képesek vagyunk valahogyan bekapcsolódni
egy mindnyájunkat összekapcsoló tudatmezőbe? Nem tudom
biztosan, de a dolog elég ígéretes. A témával kapcsolatban Lisby erre
a következtetésre jutott: „Lehetséges, hogy emberi lényekként olyan
mélyen tudunk összekapcsolódni más emberekkel és az anyagi világ
összes többi aspektusával, hogy az az általunk ismert összes
természeti törvényt felülírja? Ha igen, akkor ez annyira gyökeres
összekapcsolódás, ami gyakorlatilag már-már felfoghatatlan.”

GYÖKERES KAPCSOLÓDÁS

Ha tényleg össze vagyunk kötve ezen a szinten, az mit jelent arra

nézve, ahogyan együtt élünk a világban? Olyan könnyű ítélkezni
azok felett, akik nem abban hisznek, mint mi, vagy nem úgy
viselkednek, ahogyan mi, de minden alkalommal, amikor egymás
felett ítélkezünk, állandósítjuk a különállás illúzióját, és
megfeledkezünk a mindenkit összefogó Egységről. Ebben
mindnyájan bűnösek vagyunk. Nemrég posztoltam a Facebookon
egy inspiráló videót, amely egy híres spirituális tanító üzenetét
osztotta meg. Sokakat megérintett, és ők is megosztották az
ismerőseikkel, egypáran azonban ócsárló megjegyzéseket tettek, és
olyanokat írtak, hogy abban a spirituális tanítóban nem szabad
bízni, mert az alkoholizmussal küzd – mintha olyan spirituális
tanítást, amit egy alkoholista ad át, nem hihetnénk el.
Visszagondoltam azokra a 12 lépcsős találkozókra, amelyeket az
orvosi képzésem alatt a pszichiátrián járva végig kellett ülnöm. Az
aktív és visszaeső függők találkozóin való részvétel mélyen
megérintett. Úgy nőttem fel, hogy a függőket elveszett lelkekként
ítéltem meg, akikben egyszerűen nincs akaraterő. Nyilván sosem
gondoltam, hogy elhihetem egy függő spirituális tanítását. A
találkozókon való részvétel azonban alázattal töltött el, és rájöttem,
hogy nagyon is sokat tudnak tanítani nekem ezek az emberek arról,
hogy mit is jelent valójában a spiritualitás. Fel sem fogtam, hogy az
ítélkezésemmel az egyik legnagyobb spirituális vétséget követem el.
Elfelejtettem, hogy valószínűleg minden erény között az együttérzés
a legspirituálisabb, és ezekben az Anonim Alkoholisták találkozóira
járó emberekben bizony rengeteg együttérzés volt.
Ahogy hallgattam a függők emberi sebezhetőségről szóló saját
történeteit, a körben ülők között mások is bólogattak, akik értették,
hogy miről beszélnek. Gyerekkori szexuális bántalmazás, szülői
elhagyás, nevelőszülők és alkoholista szülők szerepeltek a
történeteikben. Golfütőkkel verték őket. Az anyjuk kiverte a fogukat.
Az egyikük árvaházról árvaházra költözött, és mindig, minden
otthonban ott kellett hagynia azokat, akiket végül megszeretett.
Nem csak önmagukat traumatizálták. Volt, aki másoknak is
okozott traumát. Bevallották, hogyan bántottak másokat – hogyan
árulták el a szeretteiket, loptak pénzt a szüleiktől, szegtek törvényt,
és okoztak fájdalmat. Ájulásokról és rohamokról beszéltek,
öngyilkossági kísérletekről és börtönről, majd a szégyenről, amit a
társuk és a gyerekeik megverése miatt éreztek. Ahogy meséltek,
gyakran könnyek között, a többiek – akik néha szintén könnyeztek –
figyelmesen hallgatták őket. Senki nem ítélkezett ezek felett a
függők felett, amint elmondták a történeteiket. Mindenki sokkal
inkább tiszta, szeretetteljes együttérzéssel hallgatta őket. Valami
szentséges dolog volt az. Mélyen meghatott, ahogyan az Egységben
osztoztam emberi útitársaimmal, és szégyenkeztem amiatt, ahogyan
korábban megítéltem őket.
Minden egyes ember megteszi a tőle telhető legjobbat.
Semelyikünk sem oldott még meg mindent; azok sem, akiket a
legszívesebben piedesztálra állítanánk. Akarná-e bármelyikünk,
hogy ítélkezzenek felette a hibái miatt, amikor a tőlünk telhető
legtöbbet megtesszük, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból? A
világnak nincs szüksége több ítélkezésre. Együttérzésből van
szükség még többre! És most jöjjön egy anonim idézet, amely
mindezt röviden összefoglalja: „Ne ítélj meg senkit pusztán azért,
mert máshogyan vétkezik, mint te.” Ha az együttérzést gyakoroljuk,
áldást hozunk a világra.
Nem csak másoknak van szükségük az együttérzésünkre; nekünk
magunknak is. Sokszor, amikor mások felett ítélkezünk, valójában a
saját önkritikánkat vetítjük ki egy másik személyre. Mások felett
ítélkezve gyakran a saját megtagadott, árnyékos részünket
kritizáljuk. Amikor a saját igazamat hajtogatom, mert azt hiszem,
hogy valaki felett állok, mindig arra jövök rá, hogy valamilyen
szinten én pontosan az vagyok, ami felett ítélkezem. Ha például
felbosszant egy barátnőm, mert úgy érzem, hogy önző, kicsit túl kell
néznem magamon ahhoz, hogy megtudjam, miért hozott ki a
viselkedése a sodromból – mert én is tudok önző lenni. Mivel
könnyebb másokat kritizálni, mint vizsgálat alá venni a saját
árnyékunkat, másokra vetítjük feltáratlan árnyékunk tulajdonságait,
pedig sokkal jobban járnánk, ha inkább az együttérzést
gyakorolnánk mind másokkal, mind magunkkal szemben.
Az ítélkezés hamis félelemből ered. Félünk, ha a többiek mások,
mint mi. Ha valaki másik istenséget imád, vagy egy vele azonos
nemű partnert szeret, vagy úgy dönt, hogy nem szüli meg a gyerekét,
vagy az ellenlábas politikai pártra teszi le a voksát, megítéljük. Ha
valaki egy velünk harcban álló törzsből, vagy egy ellenséges
bandából, vagy a sínek másik oldaláról származik, „más”-ként
bélyegezzük meg. Ha valaki bűnt követ el, megítéljük. De minden
egyes alkalommal, amikor ezt tesszük, magunkat bántjuk. Félünk
azoktól, akik mások, mint mi, mintha azzal, hogy nem pont
ugyanolyanok, mint mi, valahogyan a saját énképünket fenyegetnék.
De csak a kis énünk retteg. Ha hajlandók vagyunk hagyni, hogy a
félelem meggyógyítson, arra használhatjuk a félelmeinket, hogy
rávilágítsanak, hogyan táplálkoznak az ítéleteink a különállás
illúzióján. Amikor sikerül félreállítanunk a kis énünket az útból,
lélek-lélek szinten tapasztalhatunk meg másokat, és akkor
feloldódnak a különbözőségek. A lelket sosem ijesztik meg ezek az
eltérések.
A kis énünk akkor érzi biztonságban magát, ha mindenki
alkalmazkodik, miközben minden egyes ember egyedi, mint egy-egy
hópehely. Ugyanakkor az egységbe vonó kollektív tudaton keresztül
is összekapcsolódunk. Olyan paradoxon ez, amelyet a kognitív elme
képtelen felfogni. Ha csak megpróbál elgondolkodni rajta, máris
rövidre zárja az agyat. Ahogyan azt Jill Bolte Taylor átélte, amikor a
bal agyféltekéje stroke-ot kapott, csak a jobb agyfélteke képes
megérteni, hogy mind Egyek vagyunk. Az Egységbe nem juthatunk
be érvekkel, mert abban a pillanatban, hogy elkezdjük használni a
bal agyfélteke logikáját, különválunk. Azt mondja: „én vagyok”. És
ha „én vagyok”, akkor „te vagy”, és ezzel a dualisztikus világképpel
már nem is vagyunk Egyek.
Az agy bal féltekéje rengeteg bajba sodor minket egyénekként,
fajként és a világ polgáraiként. A hamis félelem a bal agyféltekéből
ered, ahol a nyelv lakik, mert minden egyes hamis félelem gondolat
csupán, a nyelv koholmánya. Mivel a bal agyfélteke hozza létre a
különállás ezen illúzióját is, az „én vagyok” és a „te vagy” közötti
megkülönböztetés összecsap, és traumát szül – mi pedig képesek
vagyunk rá, hogy mindenféle érzelmi és fizikai erőszakot tegyünk
nemcsak egymáson, hanem a bolygónkon is.
A földlakókként megélt globális problémák legtöbbje abból a hibás
elképzelésből ered, hogy különálló lények vagyunk; hogy leváltunk
egymásról és a Forrásról is. Abban a pillanatban, amikor
visszaemlékszünk rá, hogy mind Egyek vagyunk, többé nem
fordítunk hátat a többi szenvedő embernek, veszélyeztetett állatnak,
az őserdők pusztításának, a szennyezett óceánoknak és a vékonyodó
atmoszférának. Ha mind Egyek vagyunk, pont annyira vagyunk
erősek, mint a leggyengébb láncszemünk, a leggyengébb
láncszemünk pedig most éppen a természeti világ pusztítása. A
bolygónk történetében soha máskor nem fordult elő, hogy egyetlen
faj felelt volna a bolygón található élet teljes elpusztításáért. Amíg
bele vagyunk ragadva a különállás illúziójába, képesek vagyunk
olyan önző döntéseket hozni, amelyek rövid távon fenntarthatják a
nagyobb kényelmünket, hosszú távon azonban elpusztítjuk a
természetes környezetünket, és vele együtt mint fajt, saját magunkat
is.
Amikor visszaemlékszünk arra, hogy mind Egyek vagyunk, az
együttérzés addig soha nem tapasztalt szintjein kell majd kitárnunk
a szívünket. Ahelyett hogy átadnánk magunkat a félelemnek,
ítélkezéssel osztanánk meg magunkat, vagy az ég felé tartanánk a
kezünket tehetetlenségünkben, cselekednünk kell majd. A döntés a
mi kezünkben van.
Hogyan tesszük meg? Hol kezdjük? Az egész VELED kezdődik.
Amikor minden egyes személy úgy dönt, hogy meggyógyítja a hamis
félelmet, és helyette az együtt érző bátorságot választja, a döntés
körkörös hullámokban szerteárad, és mindenkit megfertőz, és
elkápráztat az ezt kísérő szeretettel. Ha csak egyetlenegy olyan
ember van, aki páncélozatlan szívvel jár a világban, és a helyes
tettek mellett dönt, áldást hoz a többiekre. A szeretet sugárzása még
kicsiben is emeli a bolygó rezgését. Ha visszaemlékszünk arra, hogy
kik vagyunk valójában, másokat is emlékeztetünk a saját igaz
természetünkre, és elillan a különállás illúziója.

AZ 51. SZARVAS

Tom Shadyac I am (Én vagyok) című dokumentumfilmjében egy

rajzfilmfigura mutat rá az emberi önzés őrültségére. A figura
elmeséli egy bennszülött törzs történetét, akik sok éven át
harmóniában éltek, foglalkoztak és törődtek egymással, és aki éhes
vagy beteg volt, azt közösen ellátták. Aztán egy napon a törzs
legjobb vadásza úgy döntött, hogy attól kezdve megtartja magának a
zsákmányt, amit elejtett, és elkezdte azt egy hegyre hordani a
törzsétől messze. Amikor a többi kiváló vadász meglátta, hogy mit
csinál, ők is elkezdték felhalmozni a saját zsákmányaikat, és ezáltal a
gyengék és a betegek éhesen maradtak. Ahogy a törzsi kultúra
elcsúszott a mohóság és a versengés felé, a szülők kezdték
megtanítani a gyerekeiknek, hogy hogyan szerezhetnek meg többet
maguknak a zsákmányból, és ezáltal egy egészséges, önmagát
fenntartó kollektív szervezetből különálló, magával foglalkozó
egyénekből álló, elkülönült hordává váltak.
Ismerősen hangzik? Nézd csak meg, hogyan működik a mai világ.
A különállás illúziója a bolygó népességének egy kis százalékát arra
motiválja, hogy az emberiség nagy része és a természeti környezet
egészségének és jóllétének kontójára erőforrásokat halmozzon fel, és
kizsákmányolja a környezetet. De ennek nem kell így lennie. Ezt az
ördögi kört csak és kizárólag a félelem mozgatja. Félünk attól, hogy a
saját és a családunk szükségleteit egy kooperatívabb mentalitást
felvéve nem fogjuk tudni kielégíteni. Félünk az olyan politikai
ideológiáktól, mint például a szocializmus, mert az ilyen
filozófiákkal felcímkézett történelmi kísérletek arra vezettek miket,
hogy a diktatúrával és a szabadság eltiprásával kössük össze a
szocializmus elképzelését. Ezek a kudarcba fulladt kísérletek
azonban csak a húst felhalmozó vadász újabb példái voltak.
Emberekként mi vagyunk az egyetlen olyan faj, aki ebben a
versengő, „kutya kutyát eszik” mentalitásban él. Talán tanulhatnánk
végre az állatoktól. Shadyac a filmjében elmesél egy kísérletet,
amelyet egy szarvascsordával végeztek, hogy megismerjék az állatok
igaz természetét: hogy ösztönösen versengők vagy együttműködők-
e. A kutatók hónapokon át nyomon követték a csordát, hogy
elemezhessék a szarvaskultúra működését. Íme, a felfedezéseik.
Mindennap, amikor eljött az ideje, hogy inni menjenek az
itatóhoz, a szarvasok valamiféle szavazási szertartást tartottak. Az
alfahím nem kötötte ki, hogy melyik itatóból igyanak, és nem
vonszolta magával a vonakodókat. Minden szarvasnak megvolt a
lehetősége arra, hogy az általa választott itató felé bökjön a fejével.
Ha a szarvasok legalább 51%-ának ugyanarra az itatóra esett a
választása, a többségi szavazat nyert, és a többiek velük tartottak.
Amikor eljött az ideje, hogy másik itatót válasszanak,
megismétlődött a szertartás is.
Az I Am című film tanulsága az, hogy bolygószintű tudatváltási
folyamat zajlik éppen, melynek során a mohóságot és a versengést
az együttműködés és fenntarthatóság felé tolnánk el. Tom Shadyac
így beszél erről: „A megoldás egy olyan mélyebb átalakulással
kezdődik, amelynek mindnyájunkban le kell zajlania. Az I Am nem
annyira arról szól, hogy mit tehetünk, hanem sokkal inkább arról,
hogy kik lehetünk. A lét átalakulása pedig természetesen hozza majd
magával a tetteket is.”
Mi történne, ha az emberi faj 51%-a többé nem hagyná, hogy a
hamis félelem uralja az életét? Találjuk ki együtt. Az egész veled
kezdődik. Lehet, hogy éppen te vagy az 51. szarvas, aki átlépi a
küszöböt, és ez segít minket át azon a ponton, amelyet Malcolm
Gladwell „fordulópontnak” nevezett el. Ha meghozod ezt a
személyes döntést, részt veszel a világ gyógyításában. Margaret
Mead azt mondta: „Soha ne kételkedj abban, hogy egy kis csoport
körültekintő, elkötelezett ember megváltoztathatja a világot; hiszen
ez az egyetlen dolog, amit mindig is tett.”
Talán csak 51% kell ahhoz, hogy a globális tudatosság átalakuljon.
Talán csak ennyi kell ahhoz is, hogy engedd, hogy a félelem
felszabadítson, hogy a természetes bátorságod megjelenhessen.
Ahhoz, hogy döntést hozhass egy vállalatnál, nem kell a részvények
100%-át a kezedben tartanod. Csak 51%-ra van szükséged. Amint a
lelked kivásárolja a kis énedet, és megszerzi a részvények 51%-át a
TE nevű vállalatban, a bátorság átveszi a vezetést.
A könyv Harmadik része arról szól, hogy hogyan szerezheted meg
a saját személyes 51%-os részesedésedet. Ugyanebben a részben
megtanulod a bátorságnövelés hat lépését, és felírhatod magadnak a
saját bátorságreceptedet. A könyv végére az intuíciód segítségével
olyan cselekvéstervet állítasz majd össze, amellyel a félelmet a
fejlődés üzemanyagává alakíthatod, és megengedheted, hogy a
bátorság átvegye a kormányt.

12. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Tonglen meditáció az együttérzésért

A Tonglen egy tibeti buddhista gyakorlat, melynek során
felvesszük mások szenvedését, és azt a saját
boldogságunkkal, együttérzésünkkel és belső békénkkel
helyettesítjük a légzésünkön keresztül. A gyakorlatnak
számos jótékony hatása van. Feloldja a kis én önvédelmét,
ragaszkodását és fixációit, és megnyitja a szívet. Megfordítja
a kis én hajlamát a szenvedés kerülésére és az örömök
keresésére, és kiszabadít az önzés börtönéből. Kezdetben
előfordulhat, hogy némi ellenállást tapasztalsz magadban a
gyakorlattal szemben. Előhozhatja belőled a visszatetszést
és minden neheztelésedet, frusztrációdat és haragodat,
valamint a szenvedés kerülésére irányuló vágyadat. Ha ilyen
érzéseket tapasztalsz, használd őket a gyakorlat
elmélyítésére. Engedd, hogy az élet szenvedésének mérge
legyen a gyógyszer. A gyakorlatot végezve egyre jobban és
jobban kitárul a szíved, és az együttérzés edényévé válsz,
mely a jelenléteddel gyógyít másokat. Képzelj el egy olyan
világot, amelyben mind napi szinten gyakoroljuk a Tonglent.
1. Kezdd az érzelmi térképed megtisztításával! Ülj le
csendben, koncentrálj a légzésedre, és engedd, hogy az
elméd lecsendesedjen. A légzés segítségével lásd magad,
amint belélegzel minden negatív érzelmet, amely esetleg
most benned van, és békességet és örömöt lélegzel ki. Ezt
a folyamatot ismételgetve tisztítsd meg az érzelmi
térképedet, amíg nyugodtnak és tisztának nem érzed
magad.
2. Most tisztítsd meg önmagadat! Két lényként lásd magad –
a belső őrlángodként és a kis énedként. Belégzés közben
vizualizáld, amint a belső őrlángod belélegzi a kis éned
 minden szenvedését a saját tágra nyílt szívébe. Kilégzés
közben lásd, amint a belső őrlángod gyógyítást, békét,
nyugalmat, szeretetet és együttérzést küld a kis énednek.
A belső őrlángod együtt érző ölelésére a kis éned úgy
reagál majd, hogy ő is kitárja a szívét, és minden
szenvedés feloldódik.
3. Tisztítsd meg a rossz cselekedeteidet! Gondolj bele egy
olyan helyzetbe, ahol nem a legjobb énedként viselkedtél.
Előfordulhat, hogy bűntudatot, szégyent vagy megbánást
érzel. Az adott helyzetre gondolva belégzés közben vállald
a felelősséget azért az eseményért, majd kilégzés közben
ismerd el, hogy helytelenül cselekedtél, és küldj
magadnak megbocsátást, aztán ajánld fel a szeretetedet,
békességedet és békejobbodat azoknak, akiket
megbántottál.
4. Most, hogy megtisztítottad az érzelmi térképedet, a kis
éned fájdalmát, és beléptél a megbocsátás és megbékélés
energiájába, terjeszd ki a Tonglen gyakorlatodat másokra
is. Először egyetlen emberrel kezdd, akinek segíteni
szeretnél. Hívd segítségül a szívedben lévő istenség
jelenlétét, majd ennek a személynek a fájdalmát vagy
szenvedését érezve, lásd a fájdalmat kormos, fekete
füstként, melyet belélegzel. Miközben belélegzed, ez a
mérgező füst feloldódik a szíved nyitottságában, és
megtisztítja a szívedet és a kis én minden kapaszkodását,
önvédelmét vagy magába mélyedését, mely megakadályoz
abban, hogy átérezd minden lény Egységét. Kilégzés
közben lásd magadat, amint fényt, szeretetet, együttérzést
és boldogságot küldesz annak, aki a fájdalmat hordozza.
5. Most pedig terjeszd ki ezt a gyakorlatot egy személyről
egy egész közösségre. Lélegezd be mások szenvedését,
majd kilégzés közben lásd, amint ennek a fénynek,
szeretetnek és együttérzésnek a sugarai a bolygó minden
lelkéhez elérnek. Nagyon erős lehet ez a gyakorlat, mivel
az együttérzés energiáját árasztja a kultúrára, és összeköt
minket az Egység-hálónkban.
6. Ha ellenállást veszel észre magadban a gyakorlattal
szemben, figyeld meg a benned megjelenő érzelmeket –
neheztelést, félelmet, haragot, szomorúságot, rettegést,
visszatetszést vagy bosszúszomjat. Figyeld meg ezzel
együtt a fizikai érzéseket is – a feszülést a mellkasodban,
a szorítást a solar plexusodban, vagy a nehézség vagy
sötétség érzéseit. Belégzés közben érezd át az Egységet a
bolygón élő minden olyan emberrel, aki ugyanúgy érez,
ahogy te. Kilégzés közben küldj enyhülést minden
szenvedő lénynek, magadat is beleértve.

13. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Ellenségek és hősök

A következő gyakorlatot egy Martha Beckkel közös

gyakorlatunkból vettem át, akivel egészségügyi dolgozókat
tanítunk a Whole Health Medicine intézményben, melyet
Byron Katie munkássága ihletett.
• Gondolj egy olyan emberre, aki tényleg megőrjít. Ki az, aki
valóban a torkodnak ugrik? Aki ártott neked? Aki szerinted
 azt érdemli, hogy a pokolban rohadjon meg? Most írj neki
egy levelet. Kezdd úgy, hogy „Kedves…! A legsötétebb
óráimban tényleg, igazán ezt gondolom rólad.” Aztán
engedd el magad. Ne próbálj megvilágosodni. Hadd vesse
rá magát a kis éned. Hadd üsse-verje gondolatban
kedvére. Tényleg adj bele mindent. (És ne aggódj! Ez a
levél nem tartozik senkire, csakis rád. )
• Most gondolj egy olyan emberre, akit igazán csodálsz.
Lehet élő, vagy lehet akár holt is. Nem is kell ismerned őt.
Választhatod akár Jézust vagy Buddhát is, ha akarod. De
nagyon fontos, hogy olyan ember legyen, akit tényleg
nagyon szeretsz, aki mindazokat az emberi
tulajdonságokat képviseli, amelyeket tisztelsz és
elismersz. Írj neki egy levelet, ami úgy kezdődik, hogy
„Kedves…! A legsötétebb óráimban tényleg, igazán ezt
gondolom rólad.” Aztán veszítsd el a fejedet! Dicsérd
vadul, ész nélkül, ahogy csak tudod.
• A gyakorlat 3. lépéséhez hallgasd meg a
TheFearCureBook.com weboldalról letölthető utasításokat.
(Bízz bennem! Nem véletlenül találtam ki neked ezt a
plusz lépést. Megérted majd az okát, amikor az
instrukcióimat hallgatod, és átvezetlek a következő
lépésen.)

14. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Egység-meditáció
Keress egy csendes helyet, ülj le, és lazulj el. Ha az jó neked,
tegyél fel valamilyen csendes zenét. Ülj kényelmesen, hunyd
be a szemedet, és 20 percig elmélkedj a mindnyájunkat
összefogó Egység-élményen. Engedd, hogy a különállás
illúziói előjöjjenek, hogy megvilágíthasd őket. Vedd észre,
amikor ítélkezel valaki felett, vagy a saját jóllétedre
fókuszálsz a többiek kárára. Adj lehetőséget magadnak arra,
hogy megvizsgáld, milyen módon helyezed előtérbe a saját
kényelmedet a bolygó jóllétével szemben. Arany fénnyel
vonj be minden felmerülő gondolatot, hogy egy földelő
zsinóron leereszthesd a Föld magjába. Helyette adj
lehetőséget magadnak arra, hogy a minden lénnyel érzett
összekapcsolódáson meditálj. Válj Eggyé minden emberrel,
még azokkal is, akikkel nehéz neked. Engedd meg
magadnak, hogy Eggyé válj az állatokkal. Válj Eggyé minden
növényi élettel, az erdőket is beleértve. Érezd az Egységet az
óceánnal, a hegyekkel, a mezőkkel, a folyókkal, a tavakkal, a
talajjal és a Földanyával. Éld át az Egységet a Holddal, a
Nappal, a bolygókkal, a csillagokkal és az egész kozmosszal.
Tedd lehetővé, hogy az aranyfény hordozójává válj, amint az
átáramlik rajtad, és belép a Földbe, ahol ily módon földel, és
összekapcsol téged minden lénnyel. Engedd, hogy ez a
benned lévő fény kiáradjon a fejed tetején, és összekössön a
kozmosszal, hogy puszta fénnyé alakulhass, ami felfelé,
lefelé és körkörösen mindenfelé sugárzik, és összekapcsol
téged az Egységben minden létezővel.
Ha szeretnéd meghallgatni a vezetett Egység-meditációt,
töltsd le ingyen a bátorságrecept-csomagot a TheFear
CureBook.com weboldalról.
 8. FEJEZET

SZABADÍTSD FEL MAGAD!

A bátorság félelem, mely elmondta az imáit.

DOROTHY BERNARD

Amikor Dennisszel beálltunk a legnagyobb, legfélelmetesebb

hullámvasút előtti sorba a vidámparkban, csak egy morzsáját láttuk
annak, ami várt ránk. Onnan, ahol vártunk, nem látszott az egész
hullámvasút, de ahhoz eleget láttunk, hogy nyugtalanok legyünk
annak a bizonytalansága miatt, amit éppen átélni készültünk. Ahogy
haladtunk előre, egyre jobban elkapott a gyomorideg. Néztük, amint
az emberek beszállnak, majd pár perc múlva kikapcsolják az övüket,
és kiszállnak. Senki nem tűnt úgy, mintha haldokolna. Ezt enyhe
biztatásnak tekintettük, de még mindig ott volt a kérdés – mi is
túléljük vajon?
Végre minket is beszíjaztak, bekapcsolták a biztonsági rácsot, a
hullámvasút készen állt, hogy kilőjön, és megmutatkozott előttünk
az ismeretlen. Nem volt visszaút. Miután pár másodperc alatt
állásból 100 km/óra sebességre gyorsult, és a gyomrunkat ott
hagytuk jóval a testünk mögött, a járművünk lassan emelkedni
kezdett, és felzakatolt az első hegyre, a mi várakozásaink pedig
minden méternyi emelkedéssel fokozódtak. Dennisszel egymás
szemébe néztünk azzal a Mégis mi a francot képzeltünk? nézéssel.
Mindketten féltünk, de ott volt az izgalom szikrája is. Mit fogunk
átélni? Hálás voltam a társaságért. Legalább nem egyedül kell
bemerészkednem az ismeretlenbe.
Bár az első sorban ültünk, még onnan sem láttuk, hogy mi vár
ránk az emelkedőn túl. Az előttünk lévő sínpár pont annyira bukott
le, hogy nem látszott, hová tartunk. Megfigyeltem, hogy
kitámasztok. Ismertem ezt az érzést. Gyakran érzem ezt, amikor
kockázatot akarok vállalni, és ha a komfortzónámon kívül akarok
kipróbálni valamit. Ezt éreztem, amikor hazahoztam az újszülött
kisbabámat. Ezt éreztem, amikor otthagytam az orvosi praxisomat.
Ezt éreztem, amikor úgy döntöttem, hogy véget vetek a
házasságomnak. Ezt éreztem, amikor olyan valakinek vallottam
szerelmet, akiről nem tudtam, hogy viszontszeret-e. Ezt éreztem,
amikor elhatároztam, hogy megkockáztatom és kiadom az első
könyvemet. Még mindig minden alkalommal ezt érzem, amikor
kilépek a dobogóra, hogy előadást tartsak több ezer embernek.
Ezekben a helyzetekben mindig észrevettem, hogy hajlamos vagyok
kitámasztani a bizonytalanság ellen – ugyanúgy, ahogyan most
tettem, a felfelé kúszó hullámvasútkocsiban.
Eszembe jutott Brian Andreas egyik alkotása, ami megerősített,
amikor a felmondásomra készültem: egy nőalak ül egy felfordított
esernyőben, amire ez van ráírva: Ha belekapaszkodsz a fogantyúba –
mondta –, könnyebben fenntarthatod az irányítás illúzióját. De sokkal
jobb móka, ha csak hagyod, hogy magával ragadjon a szél. Évekig
tartott, hogy összeszedjem a bátorságomat ahhoz, hogy otthagyjam
a biztos állásomat, de ezek a szavak segítettek. Amikor
emlékeztettem magam, hogy jobb móka elengedni a fogantyút,
könnyebben el tudtam lazulni, hogy ne támasszak ki a
bizonytalanság ellen, hanem inkább bízzak benne.
 Ahogy a hullámvasút átrobogott a domb csúcsán, megfogtam
Dennis kezét, és a gép zakatolását túlharsogva odakiáltottam neki:
– Engedjük el!
Próbáltam ellazítani a hasamat, miközben a solar plexusom
összeszorult a szabadesésben. Mindketten elengedtük a biztonsági
rácsot, és a levegőbe emeltük a karunkat, a lábunk meg előrelógott,
miközben a kocsi a föld felé zuhant. A menet egész hátralévő
részében ezt mantráztam magamban: Elengedni, elengedni,
elengedni…
A kocsi fejjel lefelé fordult, átsuhant egy hurkon, és egy sarkon
nagyot rántott rajtunk. Egy pillanatra megálltunk a hurok legtetején;
fejjel lefelé lógtunk a kocsiból teljes csendben. Csak a biztonsági rács
volt köztünk és az alattunk lévő föld között. Dennis a rácsot
szorongatva azt kiabálta, hogy „ez túl félelmetes”, de egész idő alatt
nevetett. Ha képes vagy bízni benne, hogy biztonságban vagy, a
félelem izgalomba csaphat át. Bizalom nélkül a félelem csak puszta
rettegés.
A menet végére fájt a hasizmunk a megállíthatatlan nevetéstől. A
testünk reszketett egy kicsit az adrenalinlökettől. Amikor
kiugrottunk a kocsiból, szédülten dülöngélve, mint két részeg,
egyszerre mondtuk mind a ketten:
– Még egyszer!
A második alkalom már közel sem volt annyira félelmetes. Tudtuk,
mire számítsunk, ezért jobban el tudtunk lazulni, jobban meg tudtuk
adni magunkat, beledőltünk a szabadesésbe, és amikor fejjel lefelé
lógtunk, már nem kapaszkodtunk olyan erősen. A második kör
azonban már nem is volt annyira izgalmas. Az ismeretlen
hullámvasút bizonytalansága izgalmasabb, mint amin már egy
tucatszor utaztál.
 Az élet ugyanilyen lehet. Felvértezhetjük magunkat a
bizonytalanság ellen, ellenállhatunk annak, ami a komfortzónánkon
kívül van, és belekapaszkodhatunk a biztonsági rácsba, amikor
félünk. Vagy a józan eszünket bevetve vállalhatjuk a megfelelő
kockázatokat, hogy az élet izgalmas és szórakoztató legyen, és
megteljen értelemmel, céllal és szeretettel. A bátorságnövelés nem
arról szól, hogy legyünk vakmerők, és minden óvatosság nélkül
ugorjunk fejest a félelmetes helyzetekbe. És nem is arról szól, hogy
traumát okozzunk magunknak. Egy barátnőm retteg a
hullámvasutaktól, és egy spirituális tanító, akivel dolgozott, azt
kérte a tanítványaitól, hogy üljenek fel a hullámvasútra, hogy
megtanuljanak elengedni. Ez a barátnőm azt mondja, neki
egyáltalán nem segített. Amikor rákényszerült, hogy felüljön rá, csak
annyi történt, hogy az idegrendszere folyamatos vészjelzést
küldözgetett. A maga módján kellett megtanulnia elengedni.
A legtöbb ember nem úgy tudja növelni a bátorságát, hogy akarata
ellenére félelmetes helyzetekbe kényszerül. Sokkal jobb, ha te magad
nyújtod a határaidat, mintha valaki más erőszakolja rád. Az segít, ha
olyan helyzetekbe mész bele, amelyek olyan emberek jelenlétében
nyújtanak/visznek túl a komfortzónádon, akikkel nagyobb
biztonságban érzed magad. De erre készen kell állnod. Ahhoz, hogy
kivirágozhasson a bátorság, igazán akarnod kell hagyni, hogy
fejlesszen a félelem. Hogy ezt megtehesd, meg kell tanulnod bízni
benne, hogy biztonságban vagy, hogy nem vagy egyedül, és hogy
mindig az igaz természeted és az életcélod felé vezetnek.

BIZTONSÁGBAN
Az élet valamely pontján talán te is megtapasztaltad a teljes
biztonság érzését, mely abból ered, hogy bízol valamiben vagy
valakiben. Lehet, hogy emlékszel arra, amikor gyerekként feltétel
nélkül szerető nagymamád tartott a karjaiban, ahol teljes
biztonságban érezted magad, mert a nagyi vigyázott mindenre.
Lehet, hogy az anyád és az apád mindig veszekedtek; lehet, hogy apa
agresszív alkoholista volt, vagy anyának pszichés gondjai voltak, és
mindig dühös volt, úgyhogy megtanultad megragadni az élet
vezérlőművét, mert otthon sehogy máshogy nem érezted
biztonságban magad. Ha nem vigyáztál, és védekeztél mindig a
bizonytalanság ellen, rossz dolgok történtek. A nagyival azonban
tudtad, hogy elengedheted magad. És ilyenkor ellazult a szorítás a
hasadban, és végre szabadon lehettél játékos, varázslatos gyermeki
önmagad. A nagyi mellett úgy érezted bátornak magad, ahogyan
soha senkivel, úgyhogy szabadon lecsúszhattál a legnagyobb
csúszdán a játszótéren – azon, amelyik megijesztett, amikor csak
anyával voltál ott. Bíztál benne, hogy ha a nagyi veled van, nem kell
folyton a biztonságra játszanod; segített növelned magadban a
természetes bátorságodat.
De az is lehet, hogy gyerekkorodban soha nem tapasztaltad meg a
bizalom és a biztonság ezen érzését, csak később, amikor szerelmes
lettél. Mivel ilyen hiánytalanul bíztál a szerelmedben, hajlandó
voltál őrült kockázatokat vállalni, amíg ő ott volt melletted.
Olyasmiben bíztál, ami még annál a szeretett személynél is nagyobb
volt. Annyira bíztál abban, amit szeretetnek hívunk, hogy a szorító
félelem, amit talán te is éreztél, meglazult, és hajlandó lettél feladni
mindent, amitől régen biztonságban és nyeregben érezted magad.
Már nem kellett neked vigyáznod mindenre, mert a szerelmed veled
volt, és az egymás iránti szeretetetek felbátorított.
 Egyedül nem tudod kinyitni a lelked kalitkáját. Ahhoz, hogy
kinyisd azt a börtönt, ami biztonságban tartja a lelket, hatalmas
kölcsönös bizalomra van szükség egy másik emberrel. Míg ez
egyfelől igaz, ezzel a fajta bátorsággal az a baj, hogy egy másik
emberi lényen múlik, és az emberek elkerülhetetlenül elhagynak
bennünket. Lehet, hogy a nagyi meghalt, és te úgy érezted, hogy vele
együtt a bátorságodat is elveszítetted. Vagy elhagyott a szerelmed, a
félelmeid újra visszatértek, és úgy maradtál ott ebben a veszélyes
világban, hogy megint nem érezted biztonságban magad. Ha mindig
a kapcsolatainkban keressük a biztonságot, ha amiben bízunk, azok
más emberek, akkor csak tovább gyűjtjük a bizonyítékokat arra, hogy
a bizalom nem igazán biztonságos, mert az embereknél mindig ott a
kockázat, hogy cserbenhagynak. Még a leghűségesebb és feltétel
nélküli szeretetet nyújtó ember is meghalhat, mielőtt mi, és itt
hagyhat minket.
A bátorságnövelés fenntartható és egészséges módjához el kell
kezdenünk bízni valami többen, valami felettünk álló dologban.
Talán érzékeled is ezt a dolgot, amelyben magadon kívül bízol, és
Istennek, vagy Buddhának, vagy Allahnak, vagy Földanyának
nevezed. Lehet, hogy nem kívül érzékeled, hanem belül, ott, ahol a
legmagasabb énedben – a belső őrlángod hangjában – bízol. Ha nem
hiszel egy irányító erőben – akárhonnan eredjen is az –, ami segít
megmaradnod a célod mellett, akkor a kognitív elme úgy érzi, hogy
neki kell magánál tartania a kormányt, és erősen kell szorítania a
biztonsági rácsot. Addig nem enged a szorításán, amíg be nem
bizonyosodik a számára, hogy biztonságos elengedni. Bár minden
igazi átalakuláshoz elengedhetetlen, hogy segítő szándékú
emberekkel vegyük körül magunkat, az igazán tartós bátorság abból
ered, hogy egy minden emberi lénynél megingathatatlanabb és
megbízhatóbb valamiben bízunk.
Talán volt már részed olyan élményben, ami legalábbis ízelítőt
adott neked a végső biztonság ezen érzéséből, amikor tudtad, hogy
valami isteni dolog tart a maga feltétel nélküli szeretetet árasztó
karjaiban. Talán a Lisby által megkérdezett emberekhez hasonlóan
veled is előfordult már, hogy olyasmit tudtál, amit nem tudhattál, és
a rendellenes megismerés ezen élménye bebizonyította neked, hogy
lehet valami a fizikai síkon túl, ami mindig vezet és védelmez téged.
Talán azt hitted, hogy egy angyal látogatott meg, vagy egy elhunyt
szeretted szelleme, és ez a látogatás személyes bizonyítékkal
igazolta a számodra, hogy létezhet valami több, nagyobb dolog,
amiben bízhatsz. Az is lehet, hogy halálközeli élményben volt
részed, és ott annyira megteltél a bizonyossággal, hogy a halál a
tiszta, feltétel nélküli szeretetbe olvaszt, hogy azóta nem félsz már a
haláltól, és ez ad bátorságot. Talán „kundalíni ébredésben” volt
részed, ahogyan azt a jóga hagyományában leírják. Lehet, hogy
spontán misztikus tapasztalásod volt a természetben, ahol
Egységben érezted magad minden lénnyel. Lehet, hogy nem
hagyományos körülmények között tapasztaltál fizikai gyógyulást –
például ellátogattál Isten Jánosához, vagy jó tapasztalatod volt egy
energiagyógyítóval, vagy egy törzsi/népi gyógyítóval. Az is lehet,
hogy bal agyféltekés stroke-ot éltél át, mint Jill Bolte Taylor, és
személyesen megtapasztaltad a kognitív elmétől való
megszabadulással járó félelemmentes állapotot. Talán sámáni
utazáson voltál, amely megnyitott előtted egy, a tisztán fizikai világ
korlátain túli birodalmat. Talán Lisbyhez hasonlóan neked is
megvolt az „ez mindent megváltoztat” élményed, és ez konkrétan
bebizonyította a kognitív elméd számára, hogy az élettől nem kell
félni; az életet örömmel kell élni. Vagy lehet, hogy a te kognitív
elméd nem olyan makacs, mint a hozzám hasonlóké, és nem is volt
szükséged bizonyítékra, mert egyszerűen vakon hiszel az
istenségben – és ez elég neked ahhoz, hogy bízz, és elengedd magad.

ÚT A BÉKESSÉGBE

Mindnyájan egyediek vagyunk, ezért a bátorságnövelés folyamata

mindnyájunknál eltérhet, az első lépés lényege azonban az, hogy
legyünk hajlandók legalább eljátszani a gondolattal, hogy van
valami felettünk álló dolog, amire rábízhatjuk az életünk irányítását.
Amíg a kognitív elméden kívül nem bízol semmiben, ez valószínűleg
megijeszt majd. Az elméd szerint nem biztonságos elengedni a
kormányt, és az élet minden apró részletét kézben akarod tartani.
Amikor aztán az életed nem úgy alakul, ahogyan tervezted, még
jobban megijedsz, és annál inkább próbálod még erősebben
irányítani a dolgokat. Mindenáron kerülni akarod a
bizonytalanságot. A veszteség gondolata kibírhatatlanná válik.
Veszélyesnek tűnik a világ, és végül egyedül érzed majd magad.
Amint képes vagy hitből elugrani, a vezetés egy kis részét máris
átengedheted annak a valaminek, amiben bízni kezdesz, és
gyűjtögetheted a bizonyítékokat a kognitív elméd számára ahhoz,
hogy tényleg biztonságos belépni az ismeretlenbe. Amint kiderül,
hogy tényleg biztonságos, a kognitív elme ellazul, alábbhagy a
félelem, és valami elkezd megnyílni benned. A kognitív elme
zsarnoki gazdából készséges szolgává alakul, a kis én pedig
vonakodva elfoglalja a neki való helyet a hátsó ülésen. Akkor pedig,
mivel már elég bátor vagy ahhoz, hogy hagyd, hogy a félelem
fejlesszen, megengedheted, hogy a bátorság fogja a gyeplőt az
életedben, és már nem leszel kitéve a félelem kényének-kedvének.
Nagyon fontos! Ezzel a váltással nem küszöbölöd ki a félelmet!
Irreális lenne azt hinni, hogy ezután már soha nem lesz
hamisfélelem-gondolatod; hogy ha megtanultál bízni, és el tudod
engedni magad, akkor már százszázalékosan félelemmentesen
élhetsz. A reális elképzelés az, hogy valószínűleg még mindig hallani
fogod a kis éned hangját, de többé már nem kell hagynod, hogy ez a
részed hozza meg a döntéseidet, mert egy magasabb szinten bízol
abban, hogy biztonságban vagy. A kis éneddel való azonosulástól
megszabadulva rá tudsz kapcsolódni a belső őrlángod bölcsességére
és józanságára, hogy összeszedd magadban a kurázsit, és megtedd,
amit tenned kell, még ha ez nem is pontosan vág egybe azzal, amire
vágysz. Vagy még ha megijeszt is.
Amikor pedig felüti a fejét a félelem (mert fel fogja), már nem
automatikusan reagálsz rá. Hanem megkérdőjelezed. Nyitottan,
kíváncsian megkérdezed tőle, hogy mit akar megtanítani neked.
Feltérképezed a fejlődésed körvonalait. Engeded, hogy a félelem
jelölje a haladásodat. Idővel a félelem alább fog hagyni. Egyre
derűsebb leszel, és tágul a félelmetes gondolatok közötti űr. Ez a
belső tágasság és béke jelzi számodra, hogy haladsz a
bátorságnövelés útján.
Hogyan történik ez a váltás? Az átalakulás, melynek során onnan,
hogy tudattalanul hagyod, hogy a félelem hozza meg a döntéseidet,
oda jutsz, hogy megengeded a bátorságnak, hogy átvegye a gyeplőt,
belső munka. Hogy ez megtörténjen, ahhoz senki semmit nem tehet
meg helyetted. Nyilván próbálhatod proaktívan megkönnyíteni a
folyamatot. Gyakorolhatod a könyvben megismert módszereket.
Konzultálhatsz pszichológusokkal és orvosokkal. Kérheted
spirituális tanácsadók útmutatását, vagy elmehetsz imádkozni.
Annyi önsegítő könyvet és spirituális szöveget olvashatsz, amennyit
csak akarsz. Eljárhatsz szemináriumokra és meditációs
elvonulásokra, és követheted azon spirituális keresők kitaposott
útját, akik szintén egy hasonló váltáson munkálkodtak. A váltás
azonban végső soron benned zajlik le a saját tökéletes módján, a
saját időzítése szerint. Nem erőltetheted, nem számít, hogy milyen
erősen szorítja a kis éned a bátorságnövelés iránti vágyadat, és tesz
meg mindent a siker érdekében. Ennek a bátorságnak a növelése
nem arról szól, hogy tegyünk többet, hanem arról, hogy engedjünk
el – és ezt senki nem teheti meg helyetted. Az elengedés folyamatát
magadnak kell irányítanod. Pontosan erről szól a saját
bátorságrecepted megírása. Az erről szóló részben csak a kereteket
mutatom meg neked, hogy végigvezesselek a folyamaton, de azokat
neked kell majd kitöltened.
Ne feledd, hogy nem vagy a félelem tehetetlen áldozata. Inkább
légy hálás minden félelemért, ami felbukkan, hogy tanítson. A
félelemnek nem kell ellenállni; azért van, hogy megmutassa, hol kell
több bizalom ahhoz, hogy békességre lelj, és megleld a bátorságodat.
A teljes tisztánlátás szellemében hadd figyelmeztesselek, hogy bár a
békesség felé való haladás egyenes, könnyen járható ösvénynek
tűnhet, a kis éned minden követ meg fog mozgatni annak érdekében,
hogy megnehezítse az utadat.
A folyamat, melynek során hagyod, hogy a félelem felszabadítson,
és a bátorság vegye át az irányítást, nem a félénkek és bátortalanok
útja. Szembe kell majd nézned az igazsággal azzal kapcsolatban,
hogy ki vagy, és ki nem vagy. A folyamat teljes őszinteséget és erős
együttérzést kíván magaddal szemben, amint kiszúrod a kis én által
– látszólag a te védelmedre – kreált valótlan látszatot. A
felfedezések és a fejlődés folyamata során mindennel szembe kell
majd nézned, amit igaznak képzeltél, hogy mindent
megkérdőjelezhess. Mindeközben pedig fényt fogsz deríteni
mindarra, ami az árnyékban bujkál. Többé nem tagadhatod meg azt,
ami a saját igazságod, még ha félelmetes is szembenézni vele.
A legtöbbünket annyira elvakít az öncsalás, annyira bele vagyunk
ragadva a saját kis énünk félelemben gyökerező hazugságaiba, hogy
már azt sem tudjuk, hogy mi az igazság. Érezhetjük az igazságot, de
sokszor kellemetlen egyenesen szembenézni vele. Az igazság
brutális és csodálatos is lehet: az kell hozzá, hogy átvizsgáljunk
minden olyan korlátozó meggyőződést, amely a tudtunkon kívül az
életünket irányítja, és fájdalmas lehet, amikor megértjük, hogy
hogyan hoztuk létre mi magunk a saját szenvedésünket. Még fel is
erősödhet a félelmed, mielőtt alábbhagy, mert amint leveszed a
szemellenződet, és rávilágítasz mindenre, ami az életedben valótlan,
egyre jobban tudatosul benned, hogy hogyan irányíthatja a hamis
félelem az életedet. Ez a felismerés végtelenül kellemetlen lehet. Ne
feledd azonban, hogy minden feltárt félelem a fejlődésedet fogja
szolgálni. Ne frusztráld magad; csak térj vissza mindig a hálapontra.
Lehet, hogy az igazsághoz be kell majd vallanod, hogy nem vagy
boldog egy elkötelezett kapcsolatban. Lehet, hogy azzal kell
szembenézned, hogy a fizetésedért eladtad a lelkedet, vagy az
egészségedet és a jó közérzetedet. Előfordulhat, hogy meg kell
szabnod a határaidat egy goromba családtaggal szemben, és emiatt
esetleg egy olyan kapcsolatból is hátrább kell majd lépned, ami
igazán fontos neked. Meg kell tanulnod nemet mondani annak
ellenére, hogy már hozzászoktak az emberek, hogy az aranyos,
mindenki kedvére tevő kis éned vagy. Nem biztos, hogy mindezt jól
végig tudod vinni azokkal, akik fontosak neked. És ezért nagyon
fontos a bátorság. Nem könnyű olyan döntéseket hozni, amelyek
egybeesnek a lelked integritásával.
Akkor mi értelme erre törekedni? Miért tennéd ki magad ennyi
kényelmetlenség kockázatának? Miért ne hagyhatnád a félelmet az
árnyékban, ahová tartozik? Mert a félelem az út a szabadság felé.
Amint rávilágítasz a félelemre, ünnepelhetsz. Most már tudod, hogy
mi torlaszolja el előled a derűt. Igeeeen!
Martha Beck szerint azért vagyunk itt a földön, hogy érzelmeket
bányásszunk, a félelem érzelmét is beleértve. Ahogy sokkal
izgalmasabb olyan hullámvasúton utazni, amelyen még nem ültél,
az élet is szórakoztatóbb, ha a teljes érzelmi skálát megélhetjük.
Minden érzelem azért van itt, hogy a békesség felé terelgessen. A
bátorság növelése nem a félelem elutasításáról szól; sokkal inkább
arról, hogy a lélekfejlődés lehetőségévé alakítsuk azt. A félelmen túl
található hely olyan, mintha hazatérnél. A bátorság a békességnek
ebből a fészkéből ered.
Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy megírd a saját bátorságreceptedet,
és a belső iránymutatásod szerint cselekedj, azonnal megérted azt is,
hogy miért éri meg mindez az erőfeszítést. Amikor rájössz, hogy
átgondolt univerzumban élsz, amely mindig arra terel, hogy
harmóniába kerülj a valódi éneddel, elkezdesz bízni valamiben,
amiben azelőtt talán nem bíztál; és ez a bizalom az, ami meghozza a
bátorságodat. Idővel már nem lesz fontos, hogy úgy erőltesd a
dolgok lefolyását, mint régen. Sokkal érdekesebbé válik az, hogy
hagyd, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan történniük kell.
Enyhül a szorongás. A hiábavaló sóvárgás terhe leszáll a szívedről.
Alábbhagy a félelmed. Egyre jobban bízol.
Aztán úgy kezdenek rád törni a csodák, ahogyan sosem képzelted
volna. Amint nekivágsz a bátorságnövelés útjának, az az univerzális
intelligencia, amelyik irányít, kis örömtáncot lejt, mert végre
ráléptél az ösvényre, amelyen levedled azokat a rétegeket, amelyek
nem a valódi te gúnyái, hogy az igazi önmagad lehess. Minden, ami
nem te vagy, lehullik rólad. És minden, ami te vagy, ragyogni kezd.

KI LENNÉL, HA NEM ÁLLÍTANA LE A FÉLELEM?

Mit csinálnál, ha nem félnél? Merre ugranál, ha hitből ugranál?

Hogyan szeretnél? Milyen kapcsolataid lennének? Milyen munkát
végeznél? Hogyan szolgálnál másokat? Milyen igazságokat
mondanál? Valódi önmagad milyen aspektusait fednéd fel? Hogyan
élnél, ha az életed minden szempontból a lelked értékeit tükrözné?
Hogyan éreznéd magad, ha semmi nem tartana vissza attól, hogy a
legbátrabban élj?
Képzeld el ezt. Ahelyett hogy félve ébrednél amiatt, hogy mit
tartogat neked a mai nap, izgatottan nyitnád ki a szemed az előtted
heverő lehetőségek miatt. Észreveszed, hogy egyre kevésbé arra
koncentrálsz, ami hiányzik, és sokkal inkább arra, amit értékelsz.
Amikor természetes módon negatív érzelmek lepnek meg, gyorsan
áthaladsz a félelem, a szorongás, a lehangoltság, a csalódottság, a
neheztelés, a harag és a frusztráció érzésein, hogy eljuss a békesség,
a csendesség és az öröm érzéseihez. Már nem érzed úgy, hogy fel kell
adnod az integritásodat azért, hogy megkapd, amit akarsz. Sokkal
több értelmet és célt fedezel fel a munkádban. Az azokkal való
kapcsolataidat helyezed előtérbe, akik a félelem szorításán túl
szeretnének élni, hogy támogathassátok egymást a bátrabban élt
élet vágyában. Kevésbé szigorúan őrzöd a szívedet. A elkülönültség,
magány és különállás érzései, melyek miatt annyit szenvedtél,
átadják a helyüket a szeretet, az együttérzés és az összekapcsolódás
nemes érzéseinek minden lénnyel szemben. Észreveszed, hogy újra
lelkesedsz azokért az álmokért, tevékenységekért és hobbikért,
amelyeket eddig elnyomtál magadban. Ahelyett hogy védekeznél a
veszteség ellen, a lelkedet fejlesztő beavatási folyamat
elkerülhetetlen részeként fogadod el azt. Ahelyett, hogy megijednél
attól, amit nem ismersz vagy nem értesz, egyszerűen csak kíváncsi
vagy rá. A kis én, aki valaha folyton ott csevegett az elmédben, és a
maga által kreált gondokkal-bajokkal traktált, most lecsendesedik.
Helyette azt a belső csendességet érzed, mely menedéket kínál, és
bátorsággal tölt el. Újonnan felfedezett bátorságod nem hajszol
vakmerő cselekedetekbe, mert a saját integritásod vezet. A belső
iránytűd vezetése mellett nem kell hagynod, hogy a döntéseidet és a
tetteidet a hamis félelem irányítsa.
Amint ez a váltás megtörténik, feltűnhet néhány meglepő
mellékhatás. Mágnesként vonzza az embereket a kedvességed és a
belső nyugalmad, és azt is észreveheted, hogy olyanokat vonzol
magadhoz, akik teljesen más rezgésre vannak hangolva. Ez a belső
béke beáradhat a szakmai életedbe is, segíthet tető alá hozni a
megállapodásokat, ügyfeleket vonzani, új elképzeléseket beindítani,
és több bevételt generálni. Észreveheted, hogy váratlanul felbuzog
benned a kreativitás forrása, hiszen míg a félelem korlátozza a
kreativitást, az intuíció a legjobb múzsa, aki előhívhatja.
Felforrósodhat a szexuális életed is, hiszen most már nem félsz
szabadjára engedni a saját autentikus szexuális énedet.
Megváltozhat a kinézeted is, és mások is megjegyezhetik, hogy
sokkal szebbnek tűnsz, amikor a belső fényed jobban átragyog a
külvilágra. Megfigyelheted, hogy a tested energikusabb, könnyebb
megtartanod az egészséges súlyodat, és eltűnhetnek az addig
fennálló kellemetlen fizikai tüneteid is. Akár meglepődve
konstatálhatod, hogy bizonyos krónikus betegségek spontán, orvosi
kezelés nélkül megszűnnek. Ha már nem a félelem uralja a
döntéseidet, az egész életed megváltozhat.

ENGEDD ÁT A GYEPLŐT A BELSŐ ŐRLÁNGODNAK

Rachel Naomi Remen nemrégiben azt mondta nekem, hogy amikor

2007-ben megismerkedtünk, egy részemet azonnal felismerte, pedig
soha nem találkoztunk azelőtt – azt a részemet, amelyik autentikus
és bölcs volt. Elmondta, hogy az a részem, amelyet felismert, a
részvényeimnek – az ő szavaival élve a „Lissa cég” részvényeinek –
akkor csak körülbelül a 20%-át birtokolta. Kíváncsi lett, hogy ez a
20% vajon átveszi-e valaha az irányítást. Azt gyanította, hogy amint
megérek, így lesz.
2013-ban kezdtünk közösen tanítani, és rengeteg időt töltöttünk
együtt. Rachel akkoriban mondta nekem a következőket: „Úgy
látom, hogy az a részed, amelyiket rögtön felismertem – a régi, bölcs
Lissa –, most már 48%-os részvényes a Lissa cégben.” Emlékeztetett
rá, hogy ahhoz, hogy egy vállalatot vezessünk, nem kell a részvények
100%-át a kezünkben tartanunk; csak 51% kell ahhoz, hogy a cég
minden határozatában döntő szavazatunk legyen. Rachel megérezte,
hogy a régebbi, bölcsebb részem – az, amit én belső őrlángnak hívok
– teret hódít. Ahogy a szarvasoknak csak 51% kell ahhoz, hogy új
itatóhoz vezessék a csordát, ha az 51%-od megszerzi a te
irányításodat, átveheti a vezetést. Ha többé nem engeded, hogy a kis
éned félelmei hozzák meg minden döntésedet, akkor a bátorság
hozhatja meg őket helyette. Rachel akkor kezdett ellátni
tanácsokkal, és a tőle tanultak közül sok mindent leírok ebben a
könyvben.
 Nem tudom, hogy tényleg elértem-e már az 51%-os határkövet a
saját személyes és spirituális fejlődésem során. És téged sem foglak
üres ígéretekkel kecsegtetni a könyv utolsó, leginkább előíró jellegű
fejezetéhez közeledve. Amit megígérhetek: az a szándékom, hogy
eléggé megerősítselek ahhoz, hogy belefogj a saját bátorságod
növelésébe úgy, ahogyan te előírod magadnak. A saját életemben
még mindig elkötelezetten dolgozom ezen a folyamaton, és még
mindig dolgozom a bátorságreceptemen is, hogy elvezessen a
bennem lévő csendességhez és bölcsességhez. (A saját, folyamatos
fejlesztés alatt álló bátorságreceptemet elolvashatod az D
függelékben.) Remélem, hogy megtalálod magadban a vágyat, hogy a
magad számára is felkutasd azt a saját, egyéni módodon.
Amikor a belső őrlángod 51%-os részesedést szerez benned,
valami nagyon különös dolog történik. Nem ragadja magához az
irányítást, és nem erőlteti a saját elképzeléseit. Egyszerűen csak
elengedi azt az igényt, hogy mindig irányítson, és elkezd bízni
valami nagy és átgondolt, tervszerű dologban. A kis én által uralt
kognitív elmének nem könnyű az elengedés, amíg azt hiszi, hogy
senki nincs a kormánynál, akiben megbízhat, de ha te képes vagy
bízni abban, hogy a belső őrlángod számára biztonságos dolog
átvenni a vezetést, ezt a kisebb részedet is megnyugtathatod, és
segíthetsz neki az elengedésben. Ha félsz, az elengedés teljességgel
természetellenes dolognak tűnik. Sokkal nagyobb a kísértés, hogy
csak kapaszkodjunk kétségbeesetten, és próbáljuk irányítani az
életünket. Ahhoz, hogy átengedd az irányítást a belső őrlángodnak,
bíznod kell benne, hogy a kormány átadása teljesen biztonságos.
Egy részed máris tudja, hogy ideje elengedni ezt, hogy a
kapaszkodás abba, amit akarsz, nem működik. Ennek ellenére még
az elengedés vágya is egyfajta ragaszkodássá válhat. A kis én ki
akarja fundálni, hogyan lehet úgy elengedni, hogy szép munkát
végezzen, hogy kontrollálhassa az elengedés folyamatát. A kis én
ugyanolyan kétségbeesetten bele tud kapaszkodni ebbe is, ahogy az
elismerések gyűjtésébe, vagy a romantikus szerelem ideájába. Az
elengedés folyamatának az irányítása azonban nem a te dolgod.
Csak annyit kell tenned, hogy hagyd, hogy a dolgok azok legyenek,
amik. Ne ítéld meg magad amiatt, hogy félsz. Csak fogadd el, hogy
félsz, és hagyd. Ne állj ellen a szívfájdalomnak vagy a csalódás
fájdalmának. Csak légy ott magaddal fájó szívvel, csalódottan. Ne
kapaszkodj bele abba, amire vágysz. Csak fogadd el a be nem
teljesült sóvárgás kellemetlenségét. Ne feledd a mantrát:
„Elfogadom. Elfogadom. Elfogadom.” Engedj el minden olyat
magadban, ami vitába száll a realitással, és meg akarja változtatni a
világot.
A kis éned begurul, ha elengedésre utasítod. Mindenféle
történeteket fog kitalálni arról, hogy milyen veszélyes csak úgy
elfogadni, ami van. Olyan szöveggel áll majd elő, amiben megró
lustaság vagy felelőtlenség miatt, vagy mert nem gondolkodsz
reálisan. A belső őrlángod viszont tudja, hogy az elengedés nem
egyenlő azzal, hogy kihúzod magad a felelősség alól, vagy figyelmen
kívül hagyod a kötelezettségeidet, vagy elárulod a saját becsületedet.
Az elengedés pusztán annyit jelent, hogy teljesen ott vagyunk
pontosan azzal, ami a jelen pillanatban zajlik, anélkül hogy akár
ellenállnánk neki, akár kapaszkodnánk bele, mert félünk, hogy
elveszíthetjük. Azt jelenti, hogy belépsz abba a részedbe, ami a
tiszta tudat, és teljesen elfogadsz mindent, ahogy van.
Részben ez vonz minket a természethez. A természet nem akar
változtatni semmin. Csak van. A nárciszok virágba borulnak, amikor
elolvad a hó – nem kapaszkodnak a télbe, és nem állnak ellen a
tavasznak. A folyó körülfolyja a sziklát, anélkül hogy dühös lenne rá.
A nap úgy bukik le az arany-rózsaszín felhők mögé, hogy közben
nem csalódott amiatt, hogy vége van a napnak. A hegyek nem
akarnak szépek lenni; csak azok. A hullámok nem küzdenek azért,
hogy kicsapjanak a partra; csak teszik. A mamutfenyők nem
unszolják magukat, hogy sugározzanak békességet. A természet csak
van.
A mai modern kultúrában az elengedés nagyon nehéz nekünk.
Megvan az elképzelésünk arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene
lenniük, és amikor a valóság eltér attól, aminek szerintünk történnie
kellene, mi kiborulunk. Ellenállunk. Kifogásoljuk a valóságot.
Szenvedünk. Az elengedés terén van mit tanulnunk a természettől.
Már abból is eleget tanulhatunk arról, hogy hogyan éljünk és
engedjünk el, ha kimegyünk a természetbe, és megnézzük, hogyan
működik.
A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés azonban elhagyható. Az
élet fájdalmát nem kerülhetjük el. Tragédiák történnek. Elveszítjük a
szeretteinket. Lesznek beteljesületlen vágyaink. Megbetegszünk és
meghalunk. Ezek a dolgok elkerülhetetlenek akkor is, ha minden
óvintézkedést megteszünk, ha kerüljük a vakmerőséget, és próbáljuk
kivédeni a veszélyt. Akármilyen nehéz is ezt elfogadnunk, végső
soron nem uraljuk az élet tragédiáit. A békesség akkor jön el, ha
elfogadjuk azt, ami történik. Még azokban a pillanatokban is
megtapasztalható egyfajta furcsa békesség, amikor minden
egyszerre zajlik, bonyolódik. Nem arról van szó, hogy el kell bliccelni
a gyász, a veszteség, a csalódottság, a harag vagy a szomorúság
érzelmeit. Hanem arról, hogy ellenállás nélkül kell végigmenni
rajtuk. Arra fogsz rájönni, hogy ha a jelen pillanatban – anélkül hogy
félnél tőle, vagy kifogásolnád – megengeded magadnak, hogy azt
érezd, amit érzel, mindig elérheted a békességet.
Az elengedés a küzdés ellentettje. Nem kell keményen
próbálkoznod, hogy átalakítsd a félelemmel való kapcsolatodat, és
előásd a természetes bátorságodat. A küzdés energiája éppen hogy
az utadba áll. Az elengedés akkor a leghatékonyabb, ha egyszerűen
elfogadod, ami van, és megbékélsz. A béke és a megadás energiája
vonzza oda hozzád azt, amire vágysz. Ahogyan Tosha Silver mondja:
„Pontosan azzal a mozdulattal, amivel a madártoll után nyúlsz,
keltesz akkora szelet, ami elfújja előled.” Az elengedés nem egyenlő
a feladással. Csak a kapaszkodás feladását jelenti.
A saját bátorságrecepted megírásához el kell engedned a
kapaszkodást – a bátorságnövelés vágyához való ragaszkodást is. Ha
túlságosan is ragaszkodsz hozzá, azzal konkrétan akadályozod a
folyamatot. Arról van szó, hogy könnyedén, békésen sokkal inkább
hagyni kell a folyamat zajlását. Mi kell ahhoz, hogy közelebb juss a
békességhez? Milyen korlátozó meggyőződéseket kell
megvilágítanod és meggyógyítanod? Kikkel kell esetleg körülvenned
magad, hogy biztonságosnak érezd az elengedést? Mi segíthet
abban, hogy jobban halld a belső őrlángod hangját, hogy a kis énedet
szeretettel beszíjazhasd a hátsó ülésre, és hogy hagyd, hogy a belső
őrlángod vegye át a kormányt? Mi áll a békesség és közötted?
Hogyan engedheted el? A következő fejezetben ilyen kérdésekkel kell
majd foglalkoznod.
Most pedig megosztom veled a bátorságnövelés hat lépését. Nem
kipróbált és bevett képlet ez, amelyet vakon kell követned, és nem is
valami egyszerű folyamat, amellyel leteheted a saját utad iránti
felelősségedet. Csak egy keret ez, melyen belül az intuíciódra
bízhatod, hogy vezessen, hiszen – amint már említettem – a
bátorságnövelés belső munka.
Ne feledd, hogy ez a folyamat arról szól, hogy kevesebbet tégy,
nem pedig arról, hogy további tételek kerüljenek az elvégzendő
feladataid listájára. Ahogy Lao Ce írta: „A tudás keresésében
mindennap kapunk valamit. A megvilágosodás keresésében
mindennap leteszünk valamit.” A következő fejezet segít
eldöntened, hogy mit kell letenned ahhoz, hogy felszabadíthasd
magad.
 9. FEJEZET

A BÁTORSÁGNÖVELÉS HAT LÉPÉSE

Az életed véges, ezért ne pazarold arra, hogy valaki más életét

éld. Ne ess a dogmák csapdájába – ami annak az eredménye,
ha mások gondolkodásának a termésével élsz. Ne hagyd, hogy
a saját belső hangod belefulladjon a többiek véleményének
zajába. És ami a legfontosabb, legyen bátorságod a szívedet
és az intuíciódat követni!
STEVE JOBS

Dennisszel több száz méterre a föld felett, egy fára épített pallón
gubbasztottunk. Dennisnek tériszonya volt, úgyhogy annak ellenére,
hogy olyan erős kötelekkel voltunk biztosítva, ami garantáltan egy
elefántot is elbírt volna, a szíve vadul kalapált. A négy pálya közül a
legnehezebb, a „fekete gyémánt” kötélpálya első akadályához egy
drótkötélpályán kellett a fák között lombtetőről lombtetőre
száguldva lesiklanunk a hatalmas üresség felett. Be voltunk ugyan
kötve biztonságosan, de háló nem volt alattunk. Utána egy olyan
szálfán kellett átsétálnunk, ami két kötél között himbálódzott. A
pályán kellett még hatalmas szélhárfaként lógó függőleges
fatönkökön egyensúlyoznunk, átbillegnünk a levegőben, lábbal egy
sor fekete gyűrűn támaszkodva, és áttipegnünk egy kifeszített
drótón. A kísérők ígérete szerint ha leesünk, megtart a hám,
úgyhogy a racionális elménk tudta, hogy teljesen biztonságban
vagyunk. Abban a pillanatban azonban, hogy valami bizonytalan,
ingó dologra teszed a lábad a fák koronájának magasságában, elkap
valami ősi érzés.
Ahogy Dennis a pálya legnehezebb akadályához közelített,
figyeltem, amint zord tekintettel állt a palló szélén. Lenézett a
mélyen alatta lévő talajra, és azt mondta:
– Menj előre.
Elkezdtem áthelyezni a hámom karabinereit az övéi elé, de akkor
hirtelen meggondolta magát.
–  Kevésbé félelmetes, ha te mész előre, de sokkal jobb móka, ha
én.
Behunyta a szemét, egy pillanatig várt, hogy megtalálja a belső
középpontját, majd belevetette magát a feladatba – érezte a
félelmet, és mégis megtette. Ujjongtam!
Nem azért ültünk fel a hullámvasutakra és jártuk a kötélpályákat
Dennisszel, hogy kikészítsük magunkat. A bátorságreceptünk
részeként választottuk ezt; azért kényszerítettük magunkat
kényelmetlen helyzetekbe, hogy meg tudjunk tanulni elengedni.
Néha ez kell, ha hagyni akarod, hogy meggyógyítson a félelem. Ha
elég bátor vagy ahhoz, hogy finoman belemenj a félelmedbe,
megtörténhet, hogy enyhül a szorítása rajtad, és lassan, ahogy a mag
csírázni kezd, átfúrja magát a bátorság. Jia Jiang, akit a 4. fejezetben
már említettem, ugyanezt tette a saját elutasítástól való félelmével.
Jiának voltak fájdalmas elutasítási élményei, de felismerte, hogy az
elutasítástól való félelem mennyire visszatartja őt attól, hogy
teljesen megélje az életet.
Ahhoz, hogy ezen a félelmen túlléphessen, „100 napnyi elutasítás”
kihívása elé állította magát; elhatározta, hogy 100 olyan őrültséget
fog kérni, amire feltételezhetően nemleges választ kap, hogy az
ismétlődő elutasítással találkozva kevésbé legyen érzékeny.
Idegenektől kérdezte meg, hogy tudnának-e kölcsönözni neki 100
dollárt, lenne-e kedvük focizni vele a hátsó udvaron, jelentkezett
bolti Abercrombie & Fitch modellnek, és megkérdezte egy rendőrtől,
hogy vezethetné-e a rendőrautót. Megkérdezte Tony Hsieh-t, hogy
elvinné-e valahová a magángépén, és jelentkezett Obama elnöknél,
hogy interjút szeretne készíteni vele. Még egy kávézóban is
megkérdezte az egyik eladót, hogy elkészítené-e külön neki fánkból
az olimpiai öt karikát, és hamburger-újratöltést kért egy étteremben.
A kéréseit videóra vette, és nagy meglepetésére sokan követték az
eseményeket, akik szurkoltak neki, hogy túljusson az elutasítástól
való félelmén. Érdekes módon sok kérését mégsem utasították el,
amitől új tisztelet ébredt benne az idegenek kedvessége iránt. Néha
persze nemet mondtak neki, és idővel enyhült az elutasításra adott
reakciója. Miután teljesítette a kihívást, és túlélte az elutasítást, ezt
mondta: „A képzeletünk sokszor a lehető legrosszabb kimenetelt
vetíti elénk, és pont ettől lesz sokkal kevésbé valószínű, hogy
cselekedni fogunk. Valójában mi vagyunk a legelutasítóbbak
magunkkal szemben.”
Amikor 2009-ben elindítottam a blogomat, a legnagyobb félelmem
az volt, hogy nem fogják tökéletesnek találni. Kiskoromban és
tiniként én voltam a mintagyerek, aki csupa ötöst visz haza, nem
iszik, nem dohányzik, nem drogozik, és a házasságra tartogatja
magát. Orvosként rettenetes nyomás nehezedett rám amiatt, hogy
tökéletes legyek a kórházban; máskülönben emberek halhattak meg.
Kezdtem visszatartani a valódi önmagammal kapcsolatos igazságot,
sőt még kegyes kis hazugságokkal is tetéztem, hogy „tökéletesebb”
képet fessek magamról, mint amilyen voltam – majd
elszigetelődtem, és magányos és álszent lettem attól, hogy az
emberek hajlottak elhinni ezt, elhitték, hogy tökéletesebb vagyok,
mint valójában. Folyamatos rettegésben éltem amiatt, hogy
„lebukhatok”, és az általam élt hazugság miatti szégyen
megbénított, és tönkretette a kapcsolataimat.
A blogommal az volt a szándékom, hogy az legyek, amit úgy
fogalmaztam meg, hogy „a mentegetőzés nélküli ÉN”, mégpedig
nyilvánosan. Lehetőségként használtam a blogomat arra, hogy
idegenekkel osszam meg a saját tökéletlenségeim miatti
küzdelmeimet, miközben az utat kerestem a legautentikusabb Lissa
felé, aki lehetek. El akartam kerülni a régi hajlamomat az igazság
elkendőzésére, le akartam venni a védőmaszkomat, gyakorolni
akartam, hogy sebezhetőbb vagyok, és meg akartam tanulni kezelni
a kritikát. Ahogyan Jiának, a nyilvános elszámoltathatóság nekem is
segített kitartanom a küldetésem mellett. Őszintén írtam a
blogomban a félelmemről amiatt, hogy fel akarok mondani, a
kudarcomról, hogy kiadjam az első könyvemet, az egóm
működésével kapcsolatos fájdalmas felismeréseimről, a
küzdelmemről a házasságomban, a többi kapcsolatomban átélt
csalódásokról, a pénzügyi kihívásokról, amelyekkel szembe kellett
néznem, a spirituális utamat járva átélt misztikus élményekről és
egyéb sebezhető pontjaimról, amelyeket régen talán megtartottam
volna magamnak. Amellett, hogy csökkentettem a félelmemet azzal
kapcsolatban, hogy tökéletlennek láthatnak, rájöttem, hogy a
legtöbben nem ítélnek el, vagy kritizálnak akkor, amikor megosztom
velük a saját igazságomat. Sőt, épp ellenkezőleg. Szinte mintha a
blogom olvasói csoportként összefogtak volna, hogy nem használják
fel a sebezhetőségemet ellenem. Brené Brown azt tanítja, hogy a
sebezhetőség a meghittség és az összekapcsolódás kapuja, és a saját
tapasztalásaim szerint ez valóban így igaz. Attól, hogy hajlandó
voltam a közönség elé állni a tökéletlenségemmel, konkrétan jobban
bíztak bennem. Ahelyett hogy piedesztálon álló, állig
begombolkozott, keményített fehér köpenyes, tökéletes orvosnak
mutattam volna magam, megengedtem magamnak, hogy emberként
gondoljanak rám, és ahelyett hogy ezzel romboltam volna a jó
híremet, vagy kivívtam volna az emberek megítélését, inkább kaput
nyitottam magam felé, ami még nagyobb bizalmat keltett. Ebből a
bizalmi helyzetből tudtam embereket vinni magammal a saját
utamra, hogy azok, akik együtt dolgoznak a bátorságnövelésen,
beleértve engem is, kevésbé érezzék egyedül magukat. Ez a
biztonságos, lélekmelengető közösségérzés adott erőt olyan
döntések meghozatalához, amelyeket néhányan bátornak
mondanának.
Az én bátorságreceptem idővel onnan, hogy nyilvánosan
kiteregetem a szennyesemet az interneten, oda fejlődött, hogy
lemerültem a saját legmélyebb árnyékos részembe – vagy egyedül,
vagy a terapeutáim, spirituális tanácsadóim és legközelebbi
barátaim diszkrét társaságában. És itt kezdődött az igazi
bátorságnövelés. Elég félelmetes volt már az is, hogy nyilvánosan
megosszam a saját tökéletlenségemet, de ez mankó is lett egyben,
mely a kis énemet támogatta. Az, hogy nyilvánosan előadtam a
történetemet, táplálta az elismerés utáni vágyamat, mivel rengeteg
szurkolót vonzottam be, akik dicsértek, és segítettek kívülről
értékelni a néha fájdalmas döntéseimet. A belső őrlángom azonban
nem akarta, hogy mások elismerésétől függjek, vagy hogy
befolyásoljon mások esetleges kritikája. Magamban kellett
megtalálnom a békességet, miközben lemerültem a saját öncsalásom
valódi igazságába, és ennek a békének a bennem lévő félelmetes
csend mélyéről kellett jönnie. A határaimat akkor terjesztettem ki
igazán, amikor arra kényszerítettem magam, hogy egyszerűen csak
csendben üljek, és meditáljak az igazságommal, ami félelmetesebb
volt számomra, mint a tökéletlenség bármilyen nyilvános
megvallása, félelmetesebb, mintha 200 ezer dolláros adósságba
keveredtem volna, és annál is jobban feldúlta a pszichémet, mint az
orvosi állásom elhagyása. A saját elmémben lévő démonokkal
szembenézve sokkal messzebbre jutottam a komfortzónám határain
kívül, mint valaha bármi miatt. Aztán amikor találkoztam
Dennisszel, könnyebbé vált a kis énem mély, árnyékos részeinek
feltárása, mert az igazi énje felé vezető útján ő is éppen bátran
lemerült a saját öncsalása mélyére. Míg a bátorságnövelés
kifejezetten belső munka, ha csak egyetlenegy társ is van veled az
úton „elszámoltató partnerként”, az egész máris nem annyira
félelmetes.
Lehet, hogy a te bátorságreceptedben nem szerepelnek majd
hullámvasutak, kötélpályák, elutasításterápia, néma meditáció vagy
a lelked lemeztelenítése az interneten. Az utad a sajátod, melyen a
belső őrlángod bölcsessége vezet. A bátorságnövelés nem feltétlenül
arról szól, hogy ijesztő dolgok véghezvitelére kényszeríted magad, és
a folyamatnak nem az a lényege, hogy traumát okozzon. Az a célja,
hogy békébe merülj, mert ott találhatod meg a bátorságodat. A saját
módodon fogod hagyni, hogy a félelem rávegyen a lélekfejlődésre,
amint átadod magad a békességnek; ez a fejezet abban segít majd,
hogy kitaláld, hogyan.

HOGYAN FOGJ HOZZÁ?

A bátorságnövelésnek nincs olyan egyszerűen elsajátítható

módszere, mint például a lekvárkészítésnek. Minden út egyedi, mint
egy-egy ujjlenyomat. A folyamat néhány aspektusa azonban szinte
mindenkinél hasonló, és néhány gyakorlat valószínűsíthetően
hasznos lesz – például egy szakértő felkeresése, aki vezethet az
úton, és a benned lévő csendesség megtalálása valamilyen napi
gyakorlat révén. Ha olvastad a Gyógyulás gyógyszerek nélkül című
könyvemet, a bátorságnövelés hat lépése ismerősnek tűnhet
számodra, mert párhuzamba állítható az abban a könyvben leírt
öngyógyító lépésekkel. Mivel a bátorságnövelés folyamata a
gyógyulás és átalakulás útja, ugyanaz a hat lépés, amely a test
gyógyításánál működik, a bátorság növeléséhez is elvezethet.
Mindezek után érthető, hogy ez a folyamat nem hasonlítható
azoknak az önsegítő könyveknek a gyógymódjaihoz, melyek egy-egy
általános, mindenki számára alkalmazható receptet írnak le.
Módszereket ajánlok majd, és segítelek ötletekkel, de sokukat
megszűrik a saját előítéleteim, meggyőződéseim és személyes
preferenciáim. Lehet, hogy a tieid teljességgel mások, ezért nem
írhatja meg senki a te saját receptedet. Ahogy továbbhaladsz a
könyvben, tedd magadévá a folyamatot. Vedd át azt, amiről úgy
gondolod, hogy rád illik. Ami pedig nem, azt hagyd el. Meríts ihletet.
Képzelj el egy békében élt életet. Mi kell ahhoz, hogy felszabadítsd
magad?

A BÁTORSÁGNÖVELÉS HAT LÉPÉSE

1. lépés: HIT. A félelemgeneráló meggyőződéseket

helyettesítsd bátorságnövelő bizalommal.
2. lépés: TÁMOGATÁS. Keresd a körülötted lévők
támogatását – és ajánld fel a támogatásodat másoknak.
3. lépés: INTUÍCIÓ. Tanulj meg bízni az intuíciódban, hogy
meg tudd különböztetni az igazi félelmet a hamis
 félelemtől.
4. lépés: DIAGNÓZIS. Azonosítsd be a hamis félelmeid
gyökerét képező hazugságokat.
5. lépés: RECEPT. Írd meg magadnak a bátorságreceptedet.
6. lépés: MEGADÁS. Engedd el a dolgok kimenetelével
szembeni elvárásaidat, és fogadd el azt, ami van.

1. LÉPÉS: HIT. A félelemgeneráló meggyőződéseket helyettesítsd

bátorságnövelő bizalommal

Az Első részben láttuk, hogy a test stresszreakciói ártalmasak

lehetnek – és azt is, hogy mennyire nem csak a fennálló, sürgető
stressztényezők, hanem főleg a gondolataink, a meggyőződéseink és
a saját magunk által kiagyalt történetek váltják ki az egymás után
következő stresszreakciókat, amelyek sokkal kártékonyabbak
lehetnek, mint maguk az eredeti stressztényezők. A stressz nem
más, mint álruhában jelentkező félelem – tehát mi a megoldás?
Olyan meggyőződéseket kell kialakítanunk, amelyek visszafogják a
stresszreakciókat, és hagyják, hogy ellazuljon az elménk. Talán nem
tudod, hogy a legtöbb hamis félelmed igaznak tartott korlátozó
meggyőződésekből ered. Talán még azt sem ismerted fel, hogy
kofferként cipeled magaddal ezeket a meggyőződéseket, mert
annyira igaznak fogadtad el, hogy soha meg sem kérdőjelezted őket.
Előfordulhat például, hogy azt hiszed, csak úgy kereshetsz pénzt,
ha keményen küzdesz és gürcölsz. Pedig ez korlátozó meggyőződés,
nem annyira kőbe vésett igazság. Van, aki azzal keresi a kenyerét,
amit szeret, és egyáltalán nem munkaként éli meg. Ilyen
meggyőződésből eredhet például az a hamis félelem, hogy ha
arrafelé irányítanád a karrieredet, hogy abból élj meg, amit szeretsz
csinálni, felkopna az állad. Mégis sok olyan bátor ember van, aki
megkockáztatta ezt, és most rengeteget keres azzal, amit szeret.
Amíg ragaszkodsz ahhoz a korlátozó meggyőződéshez, hogy fel kell
áldoznod magad, és véres verítékkel kell küzdened a pénzügyi
biztonságért, soha nem leszel képes bátor döntéseket hozni a
karriereddel kapcsolatban.
Az is lehet, hogy elhiszed, hogy a szerelmi kapcsolatokban mindig
kialszik a láng, és hogy normális, ha úgy érzed, hogy nincs
közöttetek kapcsolat, és unatkozol, vagy magányos vagy egy hosszú
távú kapcsolatban. Pedig az az igazság, hogy vannak olyan párok,
akik évtizedek elmúltával is őrülten szerelmesek, és szenvedélyesen
vonzódnak egymáshoz. Ha ragaszkodsz ehhez a korlátozó
meggyőződéshez, az a hamis félelem jelenhet meg, hogy esetleg
nem mered megkérni a partneredet, hogy egy terapeutával
dolgozzatok a kapcsolatotokon, pedig már nem érzed úgy, hogy
összetartoztok. Ha pedig a társad nem partner abban, hogy
keményen dolgozzon a meghittség újraindításán közöttetek, lehet,
hogy egyéb korlátozó meggyőződések miatt félsz véget vetni a
kapcsolatnak, például hogy a gyerekeket tönkreteszi a válás, vagy ha
véget vetek a házasságomnak, mindenki rossz embernek tart majd, vagy
ebben a korban én már nem leszek újra szerelmes.
Általában a négy félelmetes feltételezés fedi azokat a
meggyőződéseket, amelyek alatt a legtöbb félelemgeneráló,
korlátozó meggyőződés meghúzódik. Az a korlátozó meggyőződés
például, hogy küzdelmes munkával kell pénzt keresned, a „Veszélyes
világ ez”, és „A bizonytalanság nem biztonságos” kategóriák alá
eshet, míg az, hogy minden kapcsolatban kihuny a láng, és ezzel kell
élni, egyaránt eshet „A bizonytalanság nem biztonságos” és a „Nem
bírom ki, hogy elveszítsem, amit szeretek” fedőmeggyőződések alá.
A könyv Második részében leírt gyakorlatok segítségével úgy
állíthatod át a meggyőződéseidet, hogy a négy félelmetes
feltételezést a négy bátorságnövelő igazsággal cseréled fel. Ez
ellazítja az elmét, enyhíti a stresszreakciókat, és gyakorlatilag
egyensúlyban tarthatja az idegrendszert még a legstresszesebb
életesemények közepette is. Ha tudod, hogy a bizonytalanság a
lehetőségek kapuja, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel vállalsz
kockázatot a karrieredben, vagy kockáztatod a kapcsolatodat azáltal,
hogy megkéred a társadat, hogy együtt dolgozzatok rajta. Ha bízol
abban, hogy átgondolt, tervszerű univerzumban élsz, nem félsz majd
akkor sem, ha adósságba keveredsz vagy az általad vállalt
kockázatok miatt véget ér a kapcsolatod. Sokkal inkább bízol abban,
hogy még az olyan fejlemények is, amelyeket nem te kívántál, okkal
történnek, és hogy mindeközben fejlődik a lelked. Érzed, hogy
mindez értelmet nyer egy bizonyos ponton, és hogy a kockázatok
megérik majd, még ha a dolgok nem a te terveid szerint alakulnak is.
Míg a félelem a fejlődés eszköze lehet, a meggyőződések alakítása
oly módon, hogy kevésbé félj, csak megkönnyíti az átalakulást. Ezért
a bátorságnövelés hat lépése közül az első lépés az, hogy a
félelemgeneráló meggyőződéseket bátorságnövelő
meggyőződésekkel helyettesítjük. Nagyon oda kell figyelnünk arra,
hogy milyen meggyőződésekkel tömjük tele az elménket az élet
stressztényezőivel és az ezeket kísérő félelmekkel kapcsolatban. Az
idegrendszerünk akkor nyugszik meg, amikor helyes kapcsolatot
alakítunk ki a bizonytalansággal, megbékélünk a veszteséggel,
bízunk abban, hogy átgondolt univerzumban élünk, és nem
feledkezünk meg arról, hogy soha nem vagyunk egyedül. A
legtöbbünk esetében ezek a meggyőződések a tudatalatti elmében
bujkálnak, és ott, anélkül hogy tudnánk róla, a gyerekként megtanult
programjainkat futtatják. Lehet, hogy soha nem jövünk rá, hogy
olyan meggyőződések által futtatott programok szerint működünk,
mint a saját érdekedet nézd, vagy mindenáron védd a szívedet.
Téged milyen korlátozó meggyőződések irányíthatnak? A Második
részben talán már sikerült beazonosítanod néhány általános, az
életedet irányító korlátozó meggyőződést. Lehetnek azonban olyan
egyéb meggyőződéseid, amelyek mintákként jelennek meg az
életedben. A legbiztosabban úgy tudod kiszúrni, hogy hol lehetnek
olyan félelemben gyökerező korlátozó meggyőződéseid, amelyek
tudat alatt működtetnek, hogy megvizsgálod ezeket az ismétlődő
mintákat. Talán már háromszor mentél hozzá alkoholistához,
minden állásodból kirúgtak, amit szerettél, mindig pénz nélkül
maradsz, vagy minden alkalommal, amikor úgy tűnik, hogy jól
alakulnak a dolgok, fizikai tüneteket produkálsz. Ilyenkor olyan
történeteket találhattál ki, amelyekben egyszerűen mások, vagy a
balszerencse áldozata voltál. Mégis nagy az esély rá, hogy ha valami
újra és újra megtörténik az életedben, egy-egy korlátozó
meggyőződés állhat a szerencsétlenséged hátterében.
Íme, pár példa a korlátozó meggyőződésekre, melyek
nemkívánatos fordulatokat hozhattak az életedben, és amelyeket
most átgondolhatsz.

NEGATÍV KORLÁTOZTÓ
KIMENETEL MEGGYŐZŐDÉS
Goromba önimádókkal Ha azt akarom, hogy szeressenek,
randizol mások kedvére kell tennem,
 és fel kell áldoznom a
saját igényeimet és jóllétemet.

Ismétlődő pénzügyi A kedves, szeretetteljes,

nehézségek
Sokféle krónikus betegség
Folyamatos túlteljesítés
az elégedettség érzése
nélkül
A vagyon halmozásának
olthatatlan vágya
Krónikus túlsúly az
egészséges
étkezés ellenére
jószívű emberek nem
halmoznak fel vagyonokat.
Ha jó akarok lenni,
addig kell adnom, amíg
teljesen le nem merülök.
Senki nem fog szeretni,
ha nem teljesítek egyre jobban.
Csak úgy maradhatok fenn,
ha duzzad a bankszámlám.
Csak akkor vagyok biztonságban,
ha túlsúllyal védekezem a
kéretlenül rám irányuló
figyelem ellen.

15. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Azonosítsd a mintáidat!

1. Vannak olyan negatív minták, amelyek folyamatosan

ismétlődnek az életedben? Sorold fel őket. Figyelj oda,
hogy ne ítélkezz magad felett; a kérdést vizsgálva
gyakorold az együttérzést magaddal szemben.
 2. Van olyan a családodban, akinek vagy hasonló, vagy pont
a tiéddel ellentétes mintái vannak? Vigyázz, hogy ne
ítélkezz ezek felett a családtagok felett. Velük szemben is
gyakorold az együttérzést!
3. Tudsz mondani olyan meggyőződést, amely a minták
hátterében meghúzódhat? Sokszor úgy örököljük ezeket a
meggyőződéseket a szüleinktől, hogy nem is tudunk róluk,
ahogyan ők is úgy örökölték őket az őseiktől. A gyakorlat
célja nem az őseid hibáztatása; az a lényege, hogy
tudatosítsd magadban azokat a korlátozó
meggyőződéseket, amelyek működtethetnek, hogy
megvilágítsd és meggyógyíthasd őket.
4. Ha sikerül beazonosítanod valamilyen korlátozó
meggyőződést, beszéld meg egy képzett terapeutával vagy
tanácsadóval, vagy nézz utána, hogy milyen technikákkal
gyógyíthatók a korlátozó meggyőződések, illetve hogyan
lehet újakat bebetonozni helyettük. Az A függelékben 13
hasznos tippet olvashatsz a meggyőződések
átformálásáról.

Optimizmus kontra pesszimizmus

Alapvetően optimista vagy pesszimista természetű vagy? Amiatt,
ahogyan a pesszimisták a negatív eseményeket értelmezik, nekik
sokkal nehezebb bátor kockázatot vállalni, míg az optimistáknak ez
könnyebb, mert ők akkor is hajlamosabbak elhinni, hogy a dolgok
jóra fordulnak, ha éppen nehézségekkel állnak szemben. Amikor
rossz dolgok történnek, a pesszimisták hajlamosak azt hinni, hogy
mindez személyes, mindenre kiterjedő és állandó. Más szóval, a
negatív kimenetel a saját kudarcuk eredménye („az egész az én
hibám”), nemcsak az adott, hanem minden további eseményre kihat
(„mindenben szerencsétlen vagyok), és örökké tart („ennek már soha
nem lesz vége”). A jó eseményekről pedig pont az ellenkezőjét
hiszik. A pozitív kimenetelt ideiglenesnek („most pont szerencsém
volt”), egyedinek („ebben az egy dologban szerencsém volt”) és
személytelennek („nem amiatt történt, amit én tettem”) tekintik. Az
optimisták teljesen máshogyan működnek. A rossz eseményeket
látják ideiglenesnek, egyedinek és külső befolyásnak, a jókat pedig
ezzel szemben állandónak, mindenre kiterjedőnek és olyannak, ami
az ő hatáskörükbe tartozik.
Ha pesszimista meggyőződések tartanak vissza attól, hogy
megtaláld a természetes bátorságodat, vigasztaljon a tudat, hogy az
optimizmus, mint a bátorság maga, szintén fejleszthető. Learned
Optimism című könyvében dr. Martin Seligman leír egy gyakorlatot a
csapásokról, a meggyőződésekről és a következményekről. Amikor
lecsap ránk valami rossz, az esemény gondolattá válik, amely aztán
nagyon hamar meggyőződéssé alakul át. Ezek a meggyőződések
befolyásolják aztán a viselkedésünket, ami következményekkel jár.
Ha megtanuljuk befolyásolni azt, ahogyan a csapást meggyőződéssé
alakítjuk, kihathatunk a következményekre is, amelyek a
szerencsétlen esemény nyomában jelennek meg. Ha változtatunk
azon, ahogyan a dolgokat megmagyarázzuk magunknak, optimista
gondolatokká alakíthatjuk a pesszimistákat, és ettől megnő a
bátorságunk.
Tegyük fel például, hogy kiabál veled a főnököd a munkahelyeden
(csapás). Felkapod a vizet, és azt gondolod: A főnököm olyan
hálátlan! Nem becsül meg engem. Soha nem kapok elismerést azért,
hogy olyan keményen dolgozom (meggyőződés). Aztán azzal vágsz
vissza neki, hogy bosszúból késve adod le a jelentésedet
(következmény). Vagy az új barátod lemond egy randevút, amit
izgatottan vártál (csapás). Azt mondod magadnak: Tudtam, hogy túl
jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Nem is vagyok fontos neki
(meggyőződés). Megbántott, csalódott és dühös vagy, és egész nap le
vagy törve (következmény).
Hogyan változtathatsz a csapások nyomában járó
meggyőződéseken? Amikor például felfortyan a főnököd, ahelyett
hogy magadra vennéd, és azt feltételeznéd, hogy ez állandósul, és
mindenre kihat, mondd azt magadnak, hogy ez csak erre az adott
körülményre igaz, ideiglenes, és nem rólad szól. Ahelyett hogy azt
hinnéd, hogy nem becsül meg téged, gondolj inkább arra, hogy
esetleg rosszul indult a napja otthon, és te csak óvatlanságodban
kerültél kereszttűzbe. Ahelyett hogy ez passzív-agresszív tettekre
sarkallna, válaszd az együtt érző reakciót. Még ha a főnököd nem
veszi is észre, te jobban fogod érezni magad, és mivel bátrabb leszel,
még arra is képesnek érezheted magad, hogy megpróbálj kedvesen
vigaszt nyújtani neki, és beszélgetést kezdeményezz vele. Ahelyett
hogy azt feltételeznéd, hogy a barátod nem foglalkozik veled, és
emiatt szomorkodnál, inkább azon gondolkodj, hogy vajon csak
elfoglalt-e, vagy esetleg több szabadságra van szüksége. Keress
valami más szórakozást arra az estére, hogy jobb kedvre derülj.

16. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Változtasd a pesszimizmust optimizmussá!

Dr. Martin Seligman, a Learned Optimism című könyv

szerzője azt javasolja, hogy pár napig vezess csapás-
meggyőződés-következmény naplót, hogy megtudd, milyen
meggyőződések ütik fel a fejüket, amikor valami rossz
történik veled. Ehhez oda kell figyelned a belső
párbeszédedre, és észre kell venned a reflexszerű reakcióidat
akkor, amikor valami nemkívánatos dolog történik.
1. Írd le, hogy milyen csapás ért!
2. Sorold fel a csapás nyomában felmerülő gondolatokat és
meggyőződéseket!
3. Jegyezd fel a következményeket! Hogyan érezted magad?
Hogyan viselkedtél?
4. Gondold át a meggyőződésekkel kapcsolatos mintáidat, és
hogy azok hogyan befolyásolják a következményeket!
Pesszimista vagy optimista vagy? A pesszimisták, miután
megvizsgálták, hogy milyen meggyőződések jelentkeznek
a csapások nyomában, észrevehetik, hogyan váltanak ki
negatív érzelmi állapotokat a felmerülő meggyőződések,
míg az optimisták megfigyelhetik, hogyan segítettek a
meggyőződéseik gyorsan túljutniuk az őket ért
csapásokon.
5. Vitasd meg pesszimista meggyőződéseidet! Ehhez meg
kell tanulnod érvelned magaddal. Amikor valami rossz
történik, figyeld meg a felbukkanó pesszimista
meggyőződéseket, majd készülj fel rá, hogy bebizonyítsd
magadnak, hogy helytelenül gondolkodsz. Ha
automatikusan a legrosszabbat feltételezed, gondolj bele,
van-e más magyarázat arra, miért történt az adott csapás.
Gondolj ki más magyarázatokat a főnököd felfortyanására,
vagy arra, hogy a barátod lemondta a randitokat. Mivel
nem lehetsz biztos benne, hogy mi az igazság, miért ne
 választanál olyan meggyőződéseket, amelyek segítenek
bátrabbnak és nyugodtabbnak lenned? Válassz optimista
meggyőződéseket a pesszimisták helyett, és figyeld meg,
hogy ezek véget vetnek-e a pesszimista meggyőződések
által kiváltott lefelé húzó spirálnak.

Tedd fel a kérdést, hogy mi az igazság!

Csábító a lehetőség, hogy egyszerre váljunk meg minden negatív
gondolattól és meggyőződéstől, de néha ezek a gondolatok nemcsak
árthatnak – valahogyan segíthetnek is. Ez paradoxont hoz létre, az
pedig, amikor egy paradoxont elfogadunk, potenciálisan
meglazíthatja a kognitív elme szorítását, és ily módon teret
adhatunk a kreatív problémamegoldásnak.
Extraordinary Knowing című könyvében Lisby ír egy kollégájáról,
Phyllis Cathról, egy nagy nevű, nagyon racionális pszichiáterről.
Phyllisnek egy történetet mesélt egy férfi, aki olyan különös módon
tudott valamiről, amiről nem tudhatott, hogy azt csak a „hatodik
érzékével” tudta megmagyarázni. A kollégája reakciója
paradoxonélményt keltett benne: „A történetet hallgatva egyrészről
folyamatosan úgy éreztem, hogy »Hát persze!«, másrészről viszont
teljességgel elképesztőnek és hihetetlennek találtam. Hogyan
gondolhatom ezt a két dolgot egyszerre? Ennek nincs semmi
értelme! Az adott mentális keretben mindkettő teljesen igaz… A
történet két oldalról lépett be az elmémbe, és a két oldal nem adódik
össze.”
A történetet hallgatva Phyllis Cathtal az történt, hogy belépett a
paradoxon birodalmába, ahol a gondolatai úgy jelentek meg az
elméjében, hogy egyszerre voltak megmagyarázhatók és
hihetetlenek. Képes volt oda-vissza ugrálni a két kölcsönösen
összeilleszthetetlen nézőpont között, anélkül hogy kibékítette volna
őket, vagy eldöntötte volna, hogy végül is melyik az igazság. Nem
utasította el, de el sem fogadta egyiket sem. Mintha az elméje
megnyílt volna, hogy egyszerre képviselhesse mindkét nézőpontot.
És amikor az elménk ily módon megnyílik, az behívja a lehetőséget.
Ha nem vagy biztos benne, hogy a meggyőződéseid segítenek vagy
korlátoznak, próbáld azzal a technikával vizsgálni őket, amelyet
üzleti partnerem, dr. Anne Davin mélylélektan-terapeuta vet be a
pácienseinél. A gyakorlat lényege az, hogy tegyük fel magunknak a
kérdést: mi igaz, és mi nem igaz a meggyőződéseinkkel
kapcsolatban.

17. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Mi igaz és mi nem igaz?

1. Vizsgáld meg azokat a meggyőződéseidet, amelyeket egy

adott helyzetben magadnak mondogatsz. Lehet, hogy az a
meggyőződésed, hogy „ebből soha nem fogok megélni”,
vagy „túl öreg vagyok ahhoz, hogy azt csináljam, amit
szeretek”. Ha lehetséges, szűkítsd le a meggyőződést
egyetlen mondatra. (Ha több meggyőződésed van,
többször is elvégezheted a gyakorlatot.)
2. Nézd meg, hogy mit írtál le, és tedd fel magadnak a
kérdést, hogy igaz-e. Hívd a belső őrlángodat, és vesd be a
józan eszedet, amikor átgondolod, hogy melyik aspektus
hasznos. Egy külön papíron sorold fel az igazakat.
 3. Nézd meg, hogy mit írtál le, és tedd fel magadnak a
kérdést, hogy mi nem igaz abból, amit leírtál. Hívd a belső
őrlángodat, és vesd be a józan eszedet, amikor
átgondolod, hogy melyik aspektus nem hasznos. Írd le,
hogy mi nem igaz.
4. Egy pillanatra maradj csendben, hunyd le a szemed, és
hagyd, hogy az elméd mindkét oldalt fenntartsa.
5. Figyeld meg, hogy a paradoxont megtartva felbukkan-e
valamilyen kreatív megoldás.

2. LÉPÉS: TÁMOGATÁS. Keresd a körülötted lévők támogatását –

és ajánld fel a támogatásodat másoknak

Míg a bátorságnövelés folyamatát te magad irányítod, pontatlanság

lenne tőlem, ha azt sugallnám, hogy csak egyedül végezheted el. A
félelemtől a bátorsághoz vezető út végső soron meghitt hősi utazás,
de minden hősnek kellenek mentorok, cimborák, elszámoltató
partnerek és szurkolók. Amikor fejlődési lehetőséggé akarjuk
változtatni a félelmet, nem ritka az olyan családtagokkal, barátokkal
és szeretteinkkel való találkozás, akik ránk vetítik a saját félelmeiket,
ahelyett hogy támogatnák bátor döntéseinket. Ez nemcsak
megnehezítheti, hogy úgy érezzük, támogatnak ezekben a
döntéseinkben, hanem a saját félelmeinket is felnagyíthatja. A
félelem félelmet szül, és amikor ennek az átalakulásnak a korai,
sebezhető fázisában jársz, olyan védőburkot kell kialakítanod,
amelyik sokkal inkább táplálja és kényezteti a bátorságodat.
Ugyanannak a már említett TED-előadásnak a második részében
Kelly McGonigal arra jutott, hogy a stressz egyetlen egészséges
aspektusa az, hogy társas lénnyé tesz amiatt, hogy a stresszreakció
részeként oxitocint termelsz. Ez az „öleléshormon” arra indít, hogy
támogatást keress az életed félelmetes, stresszes időszakaiban – és
ez jó dolog. Ezért van az, hogy a bátorságnövelés hat lépése közül a
második a társas támogatásról szól. Amikor az élet félelmetes, olyan
emberekkel kell körülvenned magad, akiknek fontos vagy. De az is
segít, ha ilyenkor arra koncentrálsz, hogy hogyan segíthetsz
másoknak a megpróbáltatásaik során. A társas kapcsolat mindkét
irányban működik. Mások szeretetét érezve bátrak leszünk,
ugyanúgy, mint amikor mi törődünk másokkal.
Az oxitocin nem csak arra indít, hogy támogatást keress, amikor
félsz és stresszes vagy. Ha végigviszed, és támogatást keresel,
ahelyett hogy magadba zárnád az érzelmeidet, és megtartanád őket
magadnak, még több oxitocint bocsátasz ki, ez a hormon pedig
gyakorlatilag védi a szív- és érrendszeredet a félelem káros
hatásaitól. Mivel természetes gyulladásgátló, elősegíti, hogy a
vérerek lazák maradjanak a stresszes életesemények közepette is.
Mivel a szívnek oxitocinreceptorai vannak, a hormon segíti a
szívsejtek regenerálódását és a krónikus stresszreakciók által
okozott sérülések gyógyulását. Az oxitocin erősíti a szívet még a
félelemmel szemben is, és ezért gyorsabban kigyógyulsz a félelmet
keltő érzelmekből és a stresszes életeseményekből nemcsak érzelmi,
hanem fizikai szinten is.
Egy tanulmányban körülbelül 1  000, 34 és 93 év közötti felnőttet
követtek nyomon az Egyesült Államokban. A tanulmány résztvevőit
arról kérdezték, hogy mennyi stressz érte őket az elmúlt évben. Azt
is megkérdezték tőlük, hogy mennyi időt töltöttek azzal, hogy
segítettek a barátaiknak, ismerőseiknek és a közösségük tagjainak. A
kutatók ezután a következő öt év során a nyilvános adatokat nyomon
követve kiderítették, hogy ki halt meg közülük az adott időszakban.
Az eredményeikből az derül ki, hogy minden stresszes
életeseményre, mint például egy családtag halála vagy pénzügyi
válság, 30%-kal emelkedik a halál kockázata. Ez a félelmetes adat
azonban nem vonatkozott a tanulmány összes résztvevőjére. Azok
között, akik időt fordítottak arra, hogy másokkal törődjenek, nem
mutattak ki a stresszel összefüggésbe hozható növekedést az
elhalálozási arányban. A másokkal való törődés – és az, hogy velük
is törődtek – rugalmassá tette őket.
Amikor megváltoztatod a meggyőződéseidet – a bátorságnövelés
folyamatának 1. lépése –, és képes vagy új szemmel tekinteni a
veszteségre és a bizonytalanságra úgy, hogy azok a fejlődés és a
kapcsolatteremtés lehetőségévé váljanak, mind érzelmileg, mind
fizikailag rugalmas leszel. Amikor pedig ezeket az élményeket
lehetőségnek tekinted arra, hogy támogatást keress, és másokat
szolgálj, tovább fokozod ezt a rugalmasságot. Ezzel gyakorlatilag
létrehozod a bátorság biológiáját. Ezért szól a 2. lépés a helyes társas
támogatás felkutatásáról, és arról, hogy szívbéli támogatásunkat
ajánljuk másoknak. Kezdjük azzal, hogy átgondolod, hogyan
találhatsz megfelelő társas támogatásra, majd nézd meg, hogyan
ajánlhatod fel a saját támogatásodat úgy, hogy egyúttal a
bátorságodat is felturbózd.

Mit gondol „Mindenki”?

Részben az is visszatarthat a bátor tettektől, ha félsz attól, hogy mit
fog „Mindenki” gondolni, ha olyan kockázatot vállalsz, ami mások
szemében „őrültségnek” tűnhet. Ne feledd, hogy azt, amit te
bátorságnak tartasz, mindenki más csakugyan őrültségnek
gondolhatja – és néha pontosan ebből tudhatod, hogy a helyes úton
jársz. Akárhogy is, ki ez a Mindenki, aki miatt ennyire aggódsz?
Finding Your Own North Star című könyvében Martha Beck azt
tanítja, hogy a legtöbbünk Mindenkijét valójában csak pár fontos
ember teszi ki. Mivel társas lények vagyunk, akik törzsben érzik
magukat biztonságban, minden tőlünk telhetőt megteszünk azért,
hogy beleilljünk a saját klánunkba. Nem könnyű azonban 5-6
személy ízlését és véleményét egyszerre fejben tartani, ezért
ahelyett hogy a saját elhatározásainkat követnénk, az a kis
leleményes részünk, amelyik a törzs jóváhagyásáért sóvárog, rövid
jegyzetet készít. Kiválasztja pár kulcsember – ezt nevezik a
pszichológusok az „általánosított másiknak” – hozzáállását és
véleményét, ezeket a megítéléseket bevési az agyába, majd úgy
extrapolálja ezt a felületesen megképzett Mindenkit, hogy az most
már egy teljes bolygónyi emberi lényt képvisel, akik nyilvánvalóan
csak arra várnak, hogy hibát kövessünk el.
Ahelyett hogy amiatt aggódunk, hogy mit gondol Mindenki, ha
valami bátor dolgot teszünk, Martha azt javasolja, hogy képezzünk
egy új Mindenkit a bölcs tanácsadók belső körét felépítve – olyan
emberekből, akikről tudjuk, hogy bízhatunk a véleményükben.

18. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Hozd létre a saját új „Mindenkidet”!

1. Nevezd meg a mostani Mindenkidet! Sorold fel azokat,

akiknek a megítélését vagy a jóváhagyását fontolóra
veszed, amikor amiatt aggódsz, hogy mit fog gondolni
Mindenki.
2. Figyeld meg, hogy ezek az emberek olyan
tulajdonságokkal rendelkeznek-e, amelyeket te is a
magadénak szeretnél tudni! Kedvesek? Becsületesek?
Együtt érzők? Bátrak? Ne ítéld meg őket, de tedd fel
magadnak a kérdést, hogy valóban nagyra értékeled-e a
véleményüket.
3. Válaszd ki a saját ideális Mindenkidet! Lehet, hogy a
mostani Mindenkidből is van közöttük néhány ember, mert
értékeled és tiszteletben tartod a tanácsaikat. Ha így van,
tartsd meg őket! Ha azonban jobban akadályozzák, mint
amennyire megkönnyítik a fejlődésedet, választhatsz
magadnak vadonatúj Mindenkit. A jó hír az, hogy nem is
kell személyesen ismerned őket. Sőt, mi több, nem is kell,
hogy éljenek. Akár élnek, akár halottak, akár ismered őket
testi mivoltukban, akár nem, mindig támaszkodhatsz
mások bölcsességére. Lehetnek valódi személyek, akik
szeretnek és támogatnak, és akik a szívükön viselik az
érdekeidet. Lehetnek szerzők, akik inspiráló könyveket
írtak, élő vagy holt spirituális tanítók, vagy akár angyalok,
illetve istenségek is. Válassz ki hat olyan személyt, akik
feltétel nélkül bátorítanak, és segítenek abban, hogy
bátrabbnak érezd magad.
4. Rendszeresen kérd ki az új Mindenkid véleményét! Kérd a
tanácsukat meditációban, írásban, imádkozás közben vagy
személyesen, amikor őszintén segítő iránymutatásra van
szükséged.

A Martha Beckkel és Amy Ahlersszel közösen tartott online

szemináriumunkból (Find Your Calling) átvéve, Martha
 Finding Your Own North Star című munkája alapján.

A megfelelő mentorok megtalálása

A bátorságnövelés folyamatában mindent megváltoztathat, ha
megtalálod a jó mentort, aki legalább pár lépéssel előtted jár az
átalakulás útján. Néhányan a mentorok közül a Mindenkid közé is
bekerülhetnek. Az a lényeg, hogy olyan mentorokat keress, akikben
bízol, hogy bátorítani tudják azt a részedet, amelyik arra vágyik,
hogy a bátorság és a bizalom, ne pedig a félelem alapján hozza meg a
döntéseit.
A megfelelő mentorok megtalálása nem feltétlenül könnyű. Lehet,
hogy nem találsz egy olyan mentort, aki a személyes utad minden
lépésénél fogja a kezedet, de ha hajlandó vagy elengedni magad és
bízni, azt veheted észre, hogy a tökéletes mentor a tökéletes
időpillanatban jelenik meg egyenesen a küszöbödön vagy a bejövő e-
mailjeid között. Ha pedig egy mentorral végeztél, lehet, hogy máris
ott áll a következő feléd nyújtott kézzel, hogy vezethessen.
Megfelelő, rád hangolódott mentorra lelhetsz:

• Egy imahelyen
• Egy, az életedben jelen lévő idősebb emberen keresztül
• Ha megkéred egy bizalmas barátodat, hogy ajánljon be egy
spirituális tanítónál
• Olyan tanítók könyvein, blogjain, internetes szemináriumain,
előadásain vagy videofelvételein keresztül, akiket nem is
feltétlenül ismersz személyesen
• Az intuitív iránymutatásodat követve és egy olyan emberhez
járva, aki személyes üléseken, egyszerre egy páciensével
 foglalkozik – például transzperszonális pszichológus,
spirituális tanácsadó, terapeuta vagy coach
• Megkérsz erre egy olyan jóga- vagy meditációmestert, esetleg
spirituális tanítót, akiben bízol
• Elmész egy spirituális közösségbe, és találkozol valakivel, aki
pár lépéssel előtted tart a saját útján, és önként felajánlja a
segítségét
• A támogatódban egy 12 lépcsős programban
• Ha szerencsés vagy, olyan kapcsolatokra lelhetsz, amelyeket a
spirituális tanító, Craig Hamilton „fejlesztő kapcsolatoknak”
nevez. Ők lehetnek szerelmek, barátok, családtagok vagy
kollégák, akikkel egyezményesen olyan potenciálisan
kényelmetlen, megpróbáltatást jelentő kapcsolatban vagy,
amely azonban szeretetteljes, és azon a közös vágyon alapul,
hogy átlépjetek a hamis félelmeken, és harmóniába kerüljetek
a legmagasabb énetekkel.

Ne feledd, hogy mindig lehetsz a saját mentorod. Megvan benned a

belső őrlángod bölcs, szeretetteljes, józan tanítása. Nem tudod, hogy
most mit tegyél? Kérdezd meg a belső őrlángodat. Amint megtanulsz
rácsatlakozni erre a kimeríthetetlen és csalhatatlan részedre, rá
fogsz jönni, hogy soha nem kell leválnod a saját belső
iránymutatásodról. A 3. lépésben még lesz szó majd arról, hogy
hogyan fogadjuk és értelmezzük ezt a lényeges iránymutatást.

19. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Hogyan találhatsz megfelelő, rád hangolt mentorra?

1. Kérd, hogy jelenjen meg a megfelelő mentor! Azt
mondják, hogy amikor a tanítvány készen áll, a mester
megjelenik. Amikor a mester készen áll, a tanítvány
megjelenik. Spontán – érzésre isteni irányításra – is
előfordulhatnak ilyen egymásra találások, de
imádkozhatsz is iránymutatásért. Tisztázd magadban a
szándékodat, hogy megkeresed a mentort, imádkozz
iránymutatásért, engedd el a kimenetellel kapcsolatos
ragaszkodásodat, és figyelj oda az iránymutatásra, amit
kapsz.
2. Közöld a szándékodat másokkal! Tudasd azokkal, akikben
megbízol, hogy a megfelelő mentort keresed az úton,
amelyen elindultál. Kérj ajánlásokat! Ha ismersz olyat, aki
a spirituális utat járja, és már segített neki spirituális
mentor, járj utána, hogy vajon az a személy hajlandó
lenne-e téged is tanítani. Úgy is rátalálhatsz, ha hangot
adsz ennek a vágyadnak a közösségi médiában, vagy
küldesz egy e-mailt a bizalmas ismerőseidnek. Ha
publikussá teszed ezt a vágyadat, az megkönnyítheti a
folyamatot.
3. Légy nyitott a meglepetésekre! Lehet a mentorod egy
befutott spirituális tanító vagy profi tanácsadó. Lehet,
hogy jól ismert író vagy felszentelt pap. Vezethet
átalakulási szemináriumokat, vagy vezényelhet spirituális
gyűléseket. De tartsd nyitva az elmédet és a szívedet is,
mert a megfelelő tanító nem biztos, hogy az lesz, akire
számítasz. Lehet, hogy fiatalabb nálad. De lehet egy öreg
hölgy is egy idősek otthonából. Lehet, hogy egy
hajléktalan, akiből csak úgy árad a bölcsesség, amikor
 meglátogatod a padján a parkban. Lehet a főnököd vagy a
bejárónőd is. Ne korlátozd a tanulási lehetőségedet azzal,
hogy beszűkíted az elvárásaidat!
4. Bízz az ösztöneidben és a testedben! Keresd az „igazság
pendülését” a zsigereidben, amikor találkozol a megfelelő
emberrel. Figyelj oda azokra, akiknek a szavaitól libabőrös
leszel, mert a tested tudja, hogy az igazság szól belőlük.
5. Légy bátor! Ha olyan emberrel találkozol, aki felderíti a
lelkedet, bátran kérdezd meg, hogy hajlandó lenne-e
vezetni téged. Ha valaki nemet mond, ne vedd magadra.
Bízz benne, hogy akármi legyen is a válasz, az
harmóniában áll a legfelsőbb érdekeddel, és tudd, hogy a
megfelelő mentor isteni időzítéssel fog megjelenni.

A lelki közösséged megtalálása

Ha azt látod, hogy a régi Mindenkid elítél, ha a saját igazságodat
követed, az utad sikere szempontjából különösen fontos, hogy olyan
emberekkel vedd körül magad, akik elkötelezetten azt a bátor életet
élik, amelyre te is vágysz. A lelki közösséged felemelhet, felelősségre
vonhatóságot biztosíthat, növelheti a bátor élet iránti
elkötelezettségedet, tükröt tarthat neked, amikor letérsz az útról, és
megmutathatja, hol tartasz a fejlődésben.

Lehetséges lelki közösségek

• Imaközösségek, például templomok, mecsetek vagy zen

központok
• Közös spirituális érdeklődés alapján szerveződő órák –
meditáció, intuíciófejlesztés vagy az isteni nőiség, illetve
isteni férfiasság elsajátítása
• Spirituális témájú konferenciák, mint a Hay House kiadó I
Can Do It! konferenciái, a Wisdom 2.0, a Health &
Harmony fesztivál vagy a Wild Goose fesztivál
• Jógaórák
• Eksztatikustánc-közösségek
• Önkéntes szervezetek
• Női és férficsoportok
• Összejövetelek olyan elvonulásra alkalmas
menedékhelyeken, mint az Esalen Intézet, a Kripalu vagy
az Omega Intézet
• Meditációs körök
• Spirituális, vallási vagy ezoterikus könyvesboltok
• 12 lépcsős programok
• Iskolai csoportok, például egyetemi klubok vagy hasonlóan
gondolkodó szülői klubok, amelyeket a gyerekeid
iskolájában ismersz meg
• Képesítést nyújtó kurzusok, mint az általam vezetett Whole
Health Medicine intézet programjai vagy Martha Beck
életvezetési programja
• Spirituális alapokon nyugvó online programok, mint az én
Medicine for the Soul, Find Your Calling és Visionary
Ignition Switch programjaim, Craig Hamilton Integral
Enlightenment programja vagy Tosha Silver Felajánlásórái
• Facebook-csoportok
• Online fórumok
• Blogközösségek
 • Zenei csoportok, például dobosok klubja, kirtan
énekcsoportok és kórusok
• Spirituális beállítottságú szakmai csoportok, mint a
Finding Meaning in Medicine csoportok, amelyeket Rachel
Naomi Remen segít megszervezni orvosok számára
• Szent szövegeken, például a Biblián alapuló tanulmányi
csoportok, vagy A csodák tanítása tanulmányi csoportok
• Spirituális könyvek olvasására fókuszáló könyvklubok
• Inspirációsgyakorlat-csoportok, mint például a SoulCycle
• Dr. Anne Davin saját lelki közösség alapításával
kapcsolatos tippjeit a C függelékben (A saját törzs
kialakításának 7 lépése) olvashatod

Szolgálj másokat!
Míg a megfelelő támogatás megtalálása létfontosságú a
bátorságnöveléshez, ha a félelmen alapulva kizárólag csak magadra
gondolsz, azzal a saját bátorságkapacitásodat korlátozhatod. Nagyon
fontos, hogy először egészséges módon a saját igényeidet kell
kielégítened ahhoz, hogy tiszta indíttatásból, abból az érzésből
eredően tudj másokat szolgálni, hogy minden lény összekapcsolódik
egymással, nem pedig valami kölcsönös függőségi
„megmentőkomplexusból” kiindulva. Ha az őszinte szolgálat ezen
tiszta forrásából adsz másoknak, az idegrendszered ellazul, a
félelmed alábbhagy, a bátorságod pedig megnő.
Andy Mackie nagyon jól demonstrálta ezt. A saját, bármelyik
pillanatban bekövetkező halálával szembesülve kilenc olyan
szívműtét után, amelyek nem tudták meggyógyítani, Andy
tizenötféle gyógyszert szedett, miközben az orvosai próbálták
megmenteni az életét. A gyógyszerek mellékhatásaitól azonban
nagyon rosszul érezte magát. Végül meghozta a bátor döntést: az
összes gyógyszert abbahagyta, és inkább azzal töltötte hátralévő
napjait, hogy valami olyat csináljon, amire mindig is vágyott. Annak
ellenére, hogy az orvosok kitartóan azt állították, hogy egy éven
belül meg fog halni, Andy elhatározta, hogy a szívgyógyszerekre
szánt pénzen inkább 300 szájharmonikát vásárol, és gyerekeknek
ajándékozza őket a saját zeneleckéi mellett. Amikor egy hónap
múlva még mindig életben volt, vett még 100 hangszert. Andy
Mackie végül tizenhárom évvel és 20 ezer szájharmonikával később,
2012-ben halt meg. Az Andy Mackie Zenei Alapítvány ma is az ő
szellemében munkálkodik.
Van, hogy az, ami a legbátrabbá tesz minket, valami félelmetes
dolgot követel nem magunknak, hanem mások nevében. Andy
Mackie-nek a saját bátor szolgálata tette lehetővé, hogy túllépjen a
halálfélelmén – olyannyira, hogy abbahagyta a gyógyszerek
szedését, amelyektől rosszul volt. Azzal, hogy a saját halálfélelme
helyett inkább azokra a gyerekekre figyelt, akiknek adni tudott,
másoknak segített, és ezáltal a saját egészsége is javult. Mivel a
félelem általában arra inspirál, hogy mások felé forduljunk, és
vigaszt keressünk, ezt a természetes társas hajlamunkat akár arra is
fordíthatjuk, hogy a félelmet ilyen csatornába tereljük. Ily módon a
félelem konkrétan arra motiválhat minket, hogy jobbá tegyük a
világot.
Chris Guillebeau-t a szeptember 11-i félelemgeneráló események
arra inspirálták, hogy Afrikába költözzön, és egy kórházhajón
másokat segítve éljen szolgálatközpontú életet. Tíz évvel később,
2011-ben indította el az első World Domination csúcstalálkozót; a
konferencia célja az volt, hogy segítse a segíteni vágyókat abban,
hogy kibővítsék a szolgálatukat a világon. A konferencia
lebonyolítása neki mint házigazdának személyesen körülbelül 30
ezer dollár veszteséget jelentett. Chris nem bánta, hogy ráment a
pénze az eseményre. Ez az ő saját szolgálata volt. A rá következő
évben egy magánadakozó, aki hallotta, hogy Chris pénzt veszített az
első konferencián, felajánlotta a segítségét a következő esemény
finanszírozásához. Okos üzletemberként Chris addigra már kitalálta,
hogyan tudna nem ráfizetni már a következő évben úgy, hogy még
profitot is termeljen. Az összes haszonnal és a hatalmas névtelen
adománnyal együtt a férfi vissza tudta volna fizetni magának a 2011-
es veszteséget, és még a jövő évi konferenciára is félre tudott volna
tenni valamennyit. Ehelyett azonban Chris valami sokkal figyelemre
méltóbb dolgot tett.
Amikor elvégezte a számításait, kiderült, hogy ha a 100 ezer
dollárnyi adományt elosztja a konferencián részt vevők számával
(1000), pontosan fejenként 100 dollár az eredmény. Chrisnek, aki
épp akkor írta meg The $100 Startup (100 dolláros startup) című
könyvét, támadt egy ötlete. A konferencia végén, amelyen én is részt
vettem, mindenki kapott egy borítékot. Egy friss, ropogós 100
dolláros volt benne. A 100 dolláros befektetés felirat alatt ez a
megjegyzés állt: Szeretnénk látni, hogyan tudod jó célra használni ezt
az alapot. Fogj bele egy projektbe, lepj meg valakit, vagy csinálj valami
teljesen mást – rajtad áll.
A következő pár napot azon töprengve töltöttem, hogyan
használhatnám fel az én 100 dolláros befektetésemet. Elhatároztam,
hogy írok egy blogot, amelyben arra biztatom az olvasóimat, hogy
osszák meg velem az ő elképzeléseiket arról, hogy hogyan
használnák ezt a pénzt a világ jobbá tételére. A leginspirálóbb
ötletet kiválasztva aztán az ötletgazda olvasómnak adom majd a 100
dolláromat. Több száz olvasóm írta meg az ötletét arról, hogy mit
kezdene a pénzzel, hogy megváltoztassa a világot. Volt, akit annyira
megihlettek a többiek elképzelései, hogy ő is felajánlott 100 dollár
adományt a saját pénzéből. Robbanásszerű volt az élmény. Az
olvasóim együtt végül több ezer dollárt invesztáltak világmegváltó
ötletekbe, miközben én csak néztem, ahogy mindez kibontakozik, és
könnyekig hatódtam ezeknek az idegeneknek a nagylelkűségétől,
akik ennyire elkötelezetten akartak szolgálni.
Most pedig a saját bátorságod kihívására átadom neked a
következő bátorságnövelő gyakorlatot. Van 100 dollárod arra, hogy
valami feletted álló dologba fektesd?

20. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

A 100 dolláros befektetés

1. Ha adna neked valaki 100 dollárt, és azzal bízna meg,

hogy menj, és tedd jobbá a világot, mihez kezdenél vele?
2. Félre tudnál tenni a pénzedből 100 dollárt arra, hogy
beindítsd a tervedet? Elég bátor vagy hozzá?
3. Ha nem tudsz félretenni 100 dollárt erre a célra, mit
gondolsz, hogyan tudnád előteremteni? Vannak, akik
szívesen finanszíroznák az ötletedet?
4. Rá tudnál venni valakit arra, hogy változtasson a világon
100 dollárral? Szívesen vállalná ez a valaki veled együtt a
kihívást? Képzeld el, mi lenne, ha mindenki
megengedhetné magának, hogy 100 dollárt a világ jobbá
tételére fordítson…
3. LÉPÉS: INTUÍCIÓ. Tanulj meg bízni az intuíciódban, hogy meg
tudd különböztetni az igazi félelmet a hamis félelemtől

Amint meg tudod különböztetni az igazi félelmet a hamistól,

bízhatsz benne, hogy az ösztöneid felhívják majd a figyelmedet
azokra az igazi félelmekre, amelyek azonnali cselekvést követelnek,
hogy a hamis félelmeidet megkérdőjelezhesd és megvizsgálhasd, és
megengedd, hogy a fejlődésedet segítsék, de közben ne irányítsák a
döntéseidet. Minél inkább képes vagy erre, annál jobban növelheted
a bátorságodat. Amíg az amygdala magas készültségben van, és
naponta átlagosan 50-szer vált ki stresszreakciót, nem lesz könnyű
bátor döntéseket hoznod. Ha az idegrendszered lenyugszik, máris
könnyebben hozzáférsz a bátorságodhoz.
Ahhoz, hogy különbséget tudj tenni igazi és hamis félelem között,
elengedhetetlen, hogy a belső őrlángodra csatlakozz, és megbízz
benne, mert onnan a saját intuíciód hangját hallod, és a testeden
keresztül kapsz értékes iránymutatást. Bár a természetünkből
adódóan odafigyelnénk az intuíciónkra, a kultúránk nem értékeli azt.
Gyakran csak leintjük, elhessegetjük, és a már emlegetett
kristálygömbös-vudus médiumok és látók területére száműzzük. És
nagyon sokan nem élünk igazán „megtestesített” életet; csak tessék-
lássék érintkezünk a testünkkel. Annyira csak a fejünkben zajló
dolgokkal vagyunk elfoglalva, és olyan régen leváltunk a testünk
által küldött jelekről, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezt a belső
iránytűt.

Az igazi félelem megkülönböztetése a hamistól

Amint a 3. fejezetben láttuk, a legkönnyebben úgy lehet
megmondani, hogy egy félelem igazi-e vagy hamis, hogy
megnézzük, az adott pillanatban veszélyben van-e valaki. Vadállat
kerget éppen? Valaki fuldoklik a vízben? Sérülés vagy halál fenyegeti
a gyerekedet? Te vagy egy szeretted már napok óta nem juttok
elegendő ételhez? Pár percen belül meghalhatsz? Ezek
nyilvánvalóan igazi félelmek lennének. Az igazi félelem
CSELEKVÉSRE sarkall. Azt mondja: „Csinálj valamit – most!” Ilyen
helyzetekben a tested stresszreakciót aktivál, amely segít
megvédened magadat és a körülötted lévőket. Nem kell azon
gondolkodnod, hogy tégy-e valamit vagy sem – csak teszed. Ha azt
látod, hogy a kisgyereked beleesik egy medencébe, vagy valakit
lelőnek, vagy az anyád rémült kiáltását hallod a hátsó szobából,
anélkül cselekszel, hogy gondolkodnál rajta.
Az igazi félelem azonban nem mindig ilyen egyértelmű. Van, hogy
finomabb – és ezért potenciálisan nem ennyire nyilvánvaló – módon
jelentkezik. Az igazi félelem olyan intuitív tudás formájában is
felbukkanhat, ami például ilyesmit üzen: nem engedem, hogy a
gyerekem annak az embernek a házában töltse az éjszakát.
Megmutatkozhat álomként, belső hangként vagy egy zsigeri
érzésként, ami azt üzeni, hogy valami baj lesz. Az intuitív tudásnak
ezek a példái nem feltétlenül mutatnak azonnali fenyegetést a
jelenben, az általuk hordozott félelem azonban valóban igazi félelem
lehet. Arra vezethetnek, hogy oly módon változtass a
viselkedéseden, ami megvéd az igazi veszélytől. Lehet, hogy bemész
egy szobába egy idegennel, és bár teljesen barátságosnak tűnik, úgy
érezheted, hogy azonnal el kell tűnnöd onnan. Vagy autóbalesetről
álmodhatsz, és emiatt legközelebb, amikor autóba ülsz, az
átlagosnál is óvatosabb és körültekintőbb vagy. Dr. Larry Burk
radiológus olyan mellrákos páciensek történeteit gyűjti, akiket azért
diagnosztizáltak és kezeltek, mert komolyan vették a figyelmeztető
álom formájában kapott üzeneteket. Számtalan olyan történetet
hallottam, amelyben a szülői intuíció segített megvédeni a gyereket,
és ez azt sugallja, hogy ez a fajta igazi félelem különösen erős lehet
azokkal kapcsolatban, akiket a legjobban szeretünk.
Az intuíció szó töve a tuere ige, aminek a jelentése: „őrizni,
védeni”. Az intuíció nemcsak a saját, hanem mások védelmét is
szolgálja. Az intuícióm az orvosi munkám során rengeteg
alkalommal védte meg a pácienseimet. Ugyanezt fogod hallani
rendőröktől és katonáktól is. Ezért olyan fontos, hogy odafigyeljünk
az igazi félelemre.
De honnan tudjuk, hogy melyik félelemre figyeljünk oda, és
melyiket hagyjuk figyelmen kívül? Ezen a ponton jön nagyon jól
Gavin de Becker bölcsessége. A The Gift of Fear (A félelem
adománya) című könyv szerzője háromszoros elnökjelölt, és egy
olyan céget vezet, amely a kormánnyal, törvényvégrehajtási
ügynökségekkel és kiemelkedő médiaszereplőkkel konzultálva
tanítja, hogyan mérhetjük fel pontosan az erőszak fenyegetéseit.
Gavin de Becker azt tapasztalta, hogy az erőszakos
bűncselekmények áldozatai szinte mindig arról számolnak be, hogy
féltek, mielőtt egy bűnöző megtámadta őket, csak figyelmen kívül
hagyták ezt az érzést, mivel olyan irracionálisnak tűnt. Az alapján,
amit a kognitív elméjük felmérhetett, a félelmük alaptalan volt. Az
erőszakos bűncselekmény előtt a bűnöző udvariasnak, segítőkésznek
és biztonságosnak tűnt. Az áldozatokat mégis riasztotta egy nagyon
érzékeny és pontos belső figyelmeztető rendszer.
Gavin de Becker szerint ha veszélyben forog az életünk, a zsigerek
(intuíció) minden alkalommal jelzést küldenek az agynak
(megismerés). Így ír: „A tudatos gondolatot valahogy jobbnak véljük,
pedig az intuíció valójában szárnyalás a logika poroszkálásához
képest. A természet legnagyszerűbb műve, az emberi agy soha nem
hatékonyabb és hatalmasabb, mint amikor a gazdája veszélyben van.
Ilyenkor az intuíció teljességgel más szintre katapultálódik; olyan
magasságba, ahol minden túlzás nélkül nevezhetjük
méltóságteljesnek, sőt természetfelettinek. Az intuíció olyan A-ból
Z-be vezető út, melynek során egyetlen másik betűnél sem kell
megállni út közben. Tudás a miértek ismerete nélkül… Az intuíció
mindig tanulás, és bár alkalmanként küldhet olyan jelet, amelyről
végül kiderül, hogy egyáltalán nem sürgős, minden, amit feléd
kommunikál, jelentőségteljes. Az aggodalommal ellentétben nem
fecsérli az idődet. Az intuíció több hírvivőt is küldhet, hogy felhívja
magára a figyelmedet, és mivel ezek a sürgősségüket tekintve
különbözők, jó ismerni a rangsorolásukat.”
Gavin de Becker szerint az intuíció egyfajta sürgősségi hierarchiát
betartva beszél hozzánk: a sürgősségi piramis csúcsán a félelem áll,
és ezt követi – ebben a sorrendben – a balsejtelem, a gyanú, a
tétovázás, a kétely, a zsigeri érzések, az előérzetek és a kíváncsiság.
Tapasztalhatsz továbbá nyaggató érzéseket, állhatatosan visszatérő
gondolatokat, fizikai érzékleteket, csodálkozást, szorongást, vagy
akár megtapasztalhatod a fekete humor villanásait. Gavin de Becker
azt állítja, hogy „ha nyitott elmével elgondolkodunk ezeket a
jeleken, amikor felbukkannak, megtudhatjuk, hogyan
kommunikálunk magunkkal”.

Milyen érzést kelt az intuíció?

Ahhoz, hogy különbséget tudjunk tenni az igazi és a hamis félelem
között, tudnunk kell, hogyan jelentkezik az intuíciónk. A
könyvemhez végzett kutatás részeként sok olyan emberrel
beszélgettem, akiknek olyan intuitív előérzeteik voltak, amelyek
segítettek megvédeniük magukat vagy valaki mást – idetartoznak a
6. fejezetben leírt példák is. Amikor azt kérdeztem tőlük, hogy
honnan tudják, hogy ezekre az előérzetekre oda kell figyelniük, és
hogyan tesznek különbséget ezek és a paranoiás gondolatok között,
a legtöbben azt mondták, hogy amikor az előérzet meglepte őket,
éppenséggel nem voltak megijedve. Még ha az előérzet esetleg
félelmetes képet közvetített is az elméjük számára, a reakciójuk
gyakran nem a pánik érzése volt, hanem a mélységes nyugalom. Sőt,
azok, akik tényleg kifejlesztették az intuíciójukat, azt mondják, hogy
gyakran ez a belső csendesség segít eldönteniük, hogy az adott
intuitív érzés valódi-e. Mások azt vették észre, hogy a testük segíti
őket a beazonosításban. A félelem gyakran jelentkezik szorító
érzésként a solar plexusban, míg az intuíciót sokszor a belső
tágasság vagy akár az ellazultság érzése kíséri. Hogyan beszél
hozzád az intuíciód a testeden keresztül?

21. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

A testtudatosságoddal különböztesd meg

az igazi félelmet a hamis félelemtől

1. Gondolj egy olyan félelmetes gondolatra, amelyről nem

tudod eldönteni, hogy igazi vagy hamis félelem-e! Lehet,
hogy úgy érzed, hogy a félelem ösztönként akar
védelmezni, mégsem vagy meggyőződve róla, hogy nem
csak puszta szorongásról vagy paranoiáról van szó.
2. Hagyd, hogy a tested valóban átérezze a félelmetes
gondolatot! Ne csak a fejedben gondold el. Érezd a
testedben. Engedd, hogy átjárjon.
 3. Figyeld meg a tested válaszreakcióját erre a félelmes
gondolatra! Pánikot vagy nyugodtságot érzel? Őrülten
zakatol, vagy egyenletesen dobog a szíved? A légzésed
szapora vagy lassú? A solar plexusodban szorítást vagy
lazaságot érzel? Érzel bárhol fájdalmat, vagy úgy érzed,
hogy megnyílt a tested? Kérdezd meg a testedet, hogy
van-e üzenete a számodra. Különösen figyelj oda arra,
hogy milyen érzések vannak a testedben.
4. Hozd a testedet lazító reakcióba, és legyél a jelenben!
Bármilyen technikát használhatsz erre, ami működik nálad
– meditációt, EFT-t (Érzelmi Felszabadítás Technika), jógát
vagy mélylégzést.
5. Ebből a mély fizikai ellazultságból és jelenből próbáld
meg érzékelni a félelmetes gondolat minőségét!
Nyugodtnak, ellazultnak érzed magad, jelen vagy, és még
mindig az a gondolat foglalkoztat? Még mindig aggódsz,
szorongsz vagy félsz, amikor ez a gondolat jár a fejedben?
Vagy a gondolat elveszíti az erejét, amikor a tested ellazul,
és az elméd is megpihen a jelen pillanatban? Ha a
félelmetes gondolat elveszíti az élét, ha megnyugszol, és
a jelenben vagy, valószínűleg hamis félelemmel állsz
szemben, amit nyugodtan figyelmen kívül hagyhatsz. Ha a
gondolat még akkor is erős és igaz, amikor nyugodt vagy,
az a valószínűbb, hogy az intuíciód olyan védelmező
üzenetet akar közvetíteni neked, amelyre érdemes
odafigyelni.

Tekerd fel a hangerőt!

Vannak, akik természetesebben rá tudnak kapcsolódni az
intuíciójukra, mint mások, de az intuitív képességek lehetősége
mindenkiben megvan. A gyerekkori traumatikus élmények, például a
bántalmazás, illetve a szexuális molesztálás gyakran felfokozza a
gyerek intuícióját, hogy ezáltal védelmezze őt a további veszélytől.
Ezek a gyerekek természetes módon válhatnak annyira intuitívvá,
amire a biztonságban nevelkedő gyerekeknek nincs szükségük.
Néhány gyerek születésétől fogva nagyon intuitív, és hagyják őket az
intuíciójukat fejleszteni, anélkül hogy ezt „rossznak” kiáltanák ki.
Vannak, akiknek az intuícióját megkérdőjelezhetik; amikor feltárják
erős intuitív képességeik bizonyítékait, a szüleik azt mondhatják
nekik, hogy „butuskák”, vagy „kitalálnak dolgokat”. Mivel ez nem
kellemes érzés, ezek a gyerekek „kognitívvá válhatnak”, az
intuíciójukat pedig elássák, amely ettől nehezen hozzáférhetővé
válik.
A jó hír az, hogy a bátorsághoz és az optimizmushoz hasonlóan az
intuíció is fejleszthető. Próbálj ki párat az alábbi trükkök közül a
belső hangod felerősítésére!

HOGYAN ERŐSÍTHETED AZ INTUÍCIÓDAT?

• Meditálj! Az intuíciód üzenetei hajlamosak csendben

érkezni, ezért a némaságban töltött idő segíthet
meghallani és értelmezni ezeket az üzeneteket.
• Fejleszd az érzékelési tudatosságodat! Próbálj észrevenni
mindent, amit csak tudsz az öt hagyományos érzékeddel.
Ezáltal a hatodik érzékedre vonatkozó érzékenységedet is
növelheted.
• Figyelj oda az álmaidra! Amikor a kognitív elme elfoglalt,
elnyomhatja az intuitív jobb agyféltekét és a tudatalatti
elmét, az intuíció forrását. Amikor azonban alszol, a
kognitív elme pihen, és ezáltal teret hagy a tudatalatti
elme számára, hogy álmodban üzenhessen neked.
• Légy kreatív! A kreatív tevékenységek – rajzolás,
emlékkönyvkészítés vagy kötetlen naplóírás –
lecsendesítik a kognitív elmét, és hangot adnak az
intuíciónak.
• Használj „jóskártyát”! Tanuld meg a tarot-kártya
használatát, vagy próbálkozz más jóskártyákkal, például
Doreen Virtue Istennők jóskártyájával.
• Teszteld a megérzéseidet! Ráéreztél már, hogy melyik ló
fogja megnyerni a futamot? Volt már olyan érzésed, hogy
másnap esni fog, pedig az időjárás-jelentésben nem ez
állt? Egyszerűen tudod, hogy a legjobb barátnőd új barátja
nem jó választás? Ha vannak megérzéseid azzal
kapcsolatban, hogy mi fog történni, írd le őket, és később
ellenőrizd vissza. Figyeld meg, hogy milyen gyakran volt
igazad.
• Konzultálj a testi iránytűddel! Az intuíciód a testeden
keresztül üzen, és minél jobban fejleszted a szomatikus
tudatosságodat, annál érzékenyebbé válsz. Ha valamilyen
kellemetlen fizikai érzéssel jár, amikor döntést próbálsz
hozni, figyelj oda rá. Könnyűnek vagy nehéznek érzed
magad? Zsigeri rosszullét környékez? Lecsap a fejfájás
vagy a hasmenés? Lehetnek ezek a hamis félelem által
kiváltott stresszreakciók, de lehetnek az intuíciód hangos
és tiszta vészjelzései is.
• Törj ki a mindennapok rendes menetéből! Menj el
valahová. Lassulj le. Menj elvonulásra, vegyél ki alkotói
szabadságot, vagy csak tölts egy napot új környezetben
úgy, hogy nem tervezel el semmit. Nehéz érzékenynek
lenni az intuíció csendes hangjaira, ha nagyon elfoglalt
vagy. Próbáld ritkítani a napirendedet, és figyeld meg,
hogy felbukkan-e az intuíciód.
• Tölts időt a természetben! A természetben, a
technológiától és a kognitív elme egyéb kísértéseitől távol
megnyílhat bennünk az a fajta intuíció, amelyre akkor volt
szükségünk, amikor az emberi faj még a szabad ég alatt
élt, és erre támaszkodott, hogy megmeneküljön az
elemek, a ragadozók és egyéb, igazi félelmet kiváltó
veszélyektől.
• Tanulj a történtekből! Hívd elő egy korábbi negatív
élményedet – lehetőleg olyat, amelyik nem túl régen
történt. Gondolj vissza arra, hogy mielőtt megtörtént, volt-
e olyan érzésed, ami azt sugallta, hogy tűnj el onnan, ahol
vagy. Talán a zsigereidben érezted, hogy valami nincs
rendben. Talán volt egy álmod, vagy megjelent előtted egy
kép, ami előrevetítette ezt az árnyékot. Ha igen,
odafigyeltél erre az érzésre, álomra vagy képre, vagy
megbeszélted magaddal, hogy ez nem számít? Próbálj
visszaemlékezni arra, hogy pontosan hogyan érezted
magad. A lehető legnagyobb részletességgel idézz fel
mindent. Minél inkább kapcsolatba tudsz kerülni azzal a
részeddel, amelyik figyelmeztetni akart, annál jobban
fogsz bízni benne legközelebb.
• Érezz, ne gondolj! Az elme gondolkodik, és mindig dumál,
magával alkudozik és vitatkozik, mint egy bolond. Az
intuíció ezzel szemben érez. Ha nem vagy biztos benne,
hogy a rettegő elmédet vagy a megbízható intuíciódat
hallod-e, próbáld kideríteni, hogy gondolatok vagy érzések
kavarognak-e benned.
• Végezz ismétlődő mozgást! Fuss. Táncolj. Apríts sárgarépát.
Zongorázz. Fess. Ezek a fizikai tevékenységek
lenyugtathatják a kognitív elmét, és megnyithatják az
intuíciódat.
• Hangolódj rá az értékeidre! Az elméd elkormányozhat az
integritásoddal ellentétes irányba, az intuíciód azonban
soha. Kényelmesen merülj bele az érzésbe, amit akkor
érzel, ha elárulod az értékeidet, hogy megtanuld, milyen
érzést nem kelt soha az intuíció. Figyeld meg, milyen
érzés az értékeiddel egybehangoltan viselkedni, és még
tisztábban fogod érzékelni az intuíciódat.
• Gyakorold, hogy mielőtt még megismersz valakit,
megérezd a lényét! Nézd meg, hogy milyen információt
szedhetsz össze úgy, hogy csak megfigyeled az embereket,
és érzékeled az energetikai aláírásukat, mielőtt beszélnél
velük, vagy bármi mást megtudnál róluk a többiektől.
Minél jobban odafigyelsz, annál jobban ráébredsz, hogy
máris tudsz olyan dolgokat, amelyeket a kognitív
elméddel egyszerűen nem tudhatsz.
• Olvass könyveket az intuíció fejlesztéséről! Próbálkozz
meg Sonia Choquette Trust Your Vibes, Shakti Gawain
Developing Intuition vagy Caroline Myss Szakrális
szerződések című munkájával.
 • Edzd az intuíciódat! Hagyományos osztálytermi órák
keretein belül, de online programokon is tanulható az
intuíció. Íme, néhány jó nevű forrás: Academy of Intuition
Medicine, Foundation for Spiritual Development vagy
Jenai Lane Spirit Coach tréningprogramja.
• Lazíts az ellenállásodon! Ne nevezd magad őrültnek, ha
intuitív megérzésed van. A kognitív elme gyakran
vitatkozik az intuícióval, ahelyett hogy bízna benne. Ily
módon racionálisan elvetheted azt az intuitív tudást,
amely megmenthetné az életedet.

Ismerd meg a belső őrlángodat!

Azt már tudod, hogy az a részed, amelyet én a belső őrlángodnak
hívok – a vezetőd a bátorságnövelés útján –, az intuíciód hangján
beszél hozzád. Ezért nagyon hatásos módszer az igazi és a hamis
félelem megkülönböztetésére, ha ápolod a kapcsolatodat ezzel a
részeddel. Ha nem megy könnyen a kommunikáció a belső
őrlángoddal, próbálkozz az alábbi technikákkal, hogy jobban
megismerkedjetek.

• Csendesedj el! Szinte lehetetlen meghallani a belső őrlángod

hangját, amikor zajos környezetben vagy, és lefoglalnak a
gondolataid. Meditációban kérd meg a belső őrlángodat, hogy
ossza meg veled a nap folyamán esetlegesen neked szánt
bölcsességet.
• Olvasd a Daily Flame-et! Ezek a napi üzenetek a belső
őrlángod szerelmes levelei a kis énednek. Az
 InnerPilotLight.com-on iratkozhatsz fel rá. Vagy írd meg a
sajátodat!
• Engedd, hogy a belső őrlángod levelet írjon megsebzett
gyermeki énednek! Gondolj a gyerekkorod legnehezebb
időszakára, amikor nagyon megbántottnak és magányosnak
érezted magad, vagy féltél, illetve dühös vagy csalódott voltál.
Engedd, hogy a belső őrlángod felajánlja a szeretetét és az
iránymutatását ennek a sebzett részednek.
• Menj kirándulni a belső őrlángoddal! A legelején határozd
el, hogy nyitottan fogadod az iránymutatást. Aztán figyelj.
Vedd észre a dolgokat. Hegyezd a füled.
• Kérd meg a belső őrlángodat, hogy ő válassza ki az
álmodat! Engedd, hogy álmodban beszéljen hozzád, és
segítsen értelmezni az álmaidat, amikor felébredsz.
• Rajzold le a belső őrlángodat! Hogy néz ki ez a részed?
Engedd szabadjára a kreatív énedet. Használj ceruzát, színes
filcet, zsírkrétát, festéket, ami felvillanyoz.
• Engedd, hogy a belső őrlángod falitáblát készítsen neked!
Magazinokból vágj ki szavakat és képeket, és ragaszd rá őket
egy papírlapra. Ne kérdőjelezd meg a belső őrlángod
választásait.
• Kérd meg a belső őrlángodat, hogy válasszon neked egy
mantrát vagy megerősítést! Válasszatok valami ilyesmit: „A
jó úton vagyok akkor is, ha éppen nem tudom, hová megyek”
vagy „A hamis félelmet elengedni biztonságos” vagy „Elég
vagyok”.
• Készíts belsőőrláng-könyvlistát! Milyen könyvek
villanyozzák fel ezt a részedet?
 • Készíts belsőőrláng-barátlistát! Kik azok, akik ezt a részedet
aktiválják?
• Készíts belsőőrláng-helylistát! Melyek azok a helyek, ahol
élénkebben lángol a belső őrlángod?
• Készíts belsőőrláng-zenelistát! Milyen zene éleszti fel a
belső őrlángodat?
• Válogasd ki a belső őrlángod gardróbját! Ha a belső őrlángod
öltöztethetne fel, milyen stílusú öltözéket ajánlana neked?
Melyik a belső őrlángod kedvenc színe? Válassz ki legalább
egy olyan öltözetet, amitől színesnek és ragyogónak érzed
magad.
• Találkozz a belső őrlángoddal egy vezetett meditációban!
Ha szeretnéd meghallgatni a vezetett meditációmat, amelyben
végigviszlek a belső bölcs mentoroddal való találkozáson,
töltsd le ingyen a bátorságrecept-csomagot a
TheFearCureBook.com weboldalról.

Arra is megkérheted a belső őrlángodat, hogy beszélgessen el

őszintén a kis éneddel. Én gyakran merülök ilyen párbeszédbe. Mivel
felismerem, hogy a félelem csak egy részem, amelyik próbál
megvédeni engem, már képes vagyok együtt érzőn vitába szállni
vele, ő pedig eközben veszít egy kicsit az erejéből. A fejlődés azon
területeit is megvizsgálhatom ezáltal, amelyekre esetleg figyelmet
kell fordítanom. Ha például félek olyan beszélgetést kezdeményezni
egy számomra fontos emberrel, amelyben sérülhetek, a belső
párbeszéd valahogy így folyhat le.

Kis én: Nem mondhatsz ilyet. Azt fogja gondolni, hogy „túl sok”
vagy, és visítva rohan el a másik irányba, ahogyan az összes többi
 srác tette.
Belső őrláng: Igen, ez is egy lehetséges kimenetel, és ha ez
történik, akkor ezt hasznos kísérletnek lehet tekinteni a kapcsolat
erejét illetően. Egy másik lehetséges kimenetel viszont az, hogy te
kifejezed az őszinte érzéseidet, ő ettől jobban megérti, hogy mit
érzel, és úgy dönt, hogy ezután még tudatosabban találkozik
veled.
Kis én: Ja, persze! Talán egy másik bolygón. Mi itt a földön
azonban pontosan tudjuk, hogyan reagálnak a fiúk arra, ha
sebezhetővé válsz. Gyengének és „csimpaszkodónak” látnak
majd, ettől pedig beijednek, és elhagynak, te meg itt maradsz
összetört szívvel. Mostanára már megtanulhattad volna, hogy
meg kell tartanod ezeket a gondolatokat magadnak.
Belső őrláng: Hát, lehet, hogy gyenge és csimpaszkodó voltál.
Megvan benned a hajlam arra, hogy ilyen legyél, ha te irányítasz.
De most én irányítok, és ez a fiú mindig gyengéden fogadta a
sebezhetőségünket. Elnyertük a bizalmát, ő pedig a miénket.
Gondolj vissza azokra az alkalmakra, amikor feltártuk előtte a
sebezhetőségünket, ő pedig nem élt vissza vele, és nem szaladt el.
Tényleg azt hiszed, hogy elutasít majd minket, amikor
megmondjuk az igazat? Még ha ez történt is régebben, az nem
jelenti azt, hogy most is megtörténik. És ne feledd az értékeinket.
Nagyon nagy értéknek tartjuk magunkban, hogy őszintén
beszélünk azokkal, akik elnyerték a bizalmunkat. Ne áldozzuk fel
az értékeinket csak azért, mert félsz, hogy megsérülsz. Hadd
mondjam el neki, hogyan érzel. A legrosszabb az, ami történhet,
hogy elutasít minket, és ha ez történik, én mindig itt leszek neked.
Én soha nem hagylak el. A legjobb pedig, ami történhet, az, hogy
még nagyobb bizalmat és meghittséget építünk ki, mert
 megmutatta, hogy gyengéden tudja fogadni a sebezhetőségünket.
Még ha a végén fájni fog is, ne feledd, hogy értékeljük a
bátorságot, és az, hogy elmondod, mit érzel, bátor dolog.

Egy másik módja annak, hogy közvetlenül beszélj a félelmeddel, és

előhívd a belső őrlángod hangját, az, ha levelet váltasz kettőjük
között. Ahogy a kis énnel való beszélgetésben, itt is elérheted azt a
távolságot, amire szükséged van ahhoz, hogy megértsd: a félelem
csak az egyik hang benned. Ezzel sikerülhet engedned, hogy a
félelem hajtsa a fejlődésedet, és üzeneteket hozzon arról, amit meg
kell gyógyítani. Nézzünk meg egy példát ennek a működésére.

Drága Liz!

Hát már nem emlékszel, mi történt, amikor hagytad, hogy mások

irányítsák az életedet? Nem voltunk biztonságban. Anyában
mindig ott lapult a vágy, hogy elmenjen. Apa mindig ivott. Téged
mindig megvertek. Először a nagyinál kötöttél ki, majd sorra
jöttek a nevelőcsaládok. Hát nem látod, hogy én csak próbállak
megvédeni? Ha nem hallgatsz rám, még elszabadul a pokol!
Fontos vagy nekem. Csak azt akarom, hogy legyél biztonságban.
Kérlek, hallgass meg. Bízhatsz benne, hogy én akkor is gondodat
viselem majd, amikor senki másban nem bízhatsz. Én mindig itt
vagyok neked. Szükséged van rám.

Védelmező szeretettel:
Félelem

Íme, mit válaszolhat erre a belső őrlángod.

Kedves Félelem!
 Jól hallak, drágám. Köszönöm, hogy így vigyáztál ránk sok évvel
ezelőtt. Lehet, hogy ha te nem védelmezel minket, nem is éljük túl.
Akkor megmentettél. De ma másmilyenek a dolgok. Itt vagyok,
felnőttem. Gondoskodom rólad. Többé nem kell félned.
Biztonságban vagy. Erről kezeskedem. Nem hullanak szét a
dolgok, ha bízol bennem. Sőt, ha képes vagy átengedni nekem a
kormányt, minden, amiről úgy gondolod, hogy kell neked, hirtelen
elérhetővé válik a számunkra. Képesek leszünk nagyban szeretni,
nagyban álmodni, nagyban kockáztatni és változtatni a világon.
De mindezt nem tudom elérni, csak ha itt vagy velem a fedélzeten.
Nem hagylak el. Azt szeretném, hogy velem legyél, de fontos, hogy
engedd el magad, és bízz bennem. Most már hátradőlhetsz.
Biztonságban vagy. Liz biztonságban van. Biztonságban vagyunk.
Minden rendben van.

Hálás köszönettel:
A belső őrlángod

Minél jobban ellen akarunk állni a félelemnek, az annál hangosabb

és ijesztőbb lehet. Ha azonban inkább összebarátkozunk vele,
megnyugodhat. Kérdezd meg a félelemtől, hogy miért van itt. Hadd
magyarázza el, hogyan próbál segíteni neked. Hallgasd meg, hogy
honnan jön. Add meg a tiszteletet annak a részednek, amelyik
sérült, és csak próbál védeni téged. Ne ítélkezz a félelem felett. Ne
légy dühös a félelemre. Ne próbáld csitítani a félelmet. Úgysem
működik. Inkább kérd meg a belső őrlángodat, hogy legyen együtt
érző a félelemmel. Legyen szeretetteljes. Legyen türelmes. Tudasd a
félelemmel, hogy nem akarsz megszabadulni tőle, csak azt nem
akarod már, hogy a vezetőülésen üljön. Ha elég bátor vagy, hagyd,
hogy a félelem meggyógyítson.
 A következő gyakorlatban kétirányú beszélgetést folytathatsz a
félelem- és a belsőőrláng-éned között.

22. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Írj levelet a belső őrlángod nevében!

1. Hunyd be a szemedet, figyelj a légzésedre, és hagyd, hogy

lecsendesedjen az elméd!
2. Kérd meg a félelmet, hogy írjon neked levelet! Kezdd úgy,
hogy „Kedves TE!”, és zárd azzal, hogy „Szeretettel:
Félelem”. Ne cenzúrázd. Hadd legyen a félelem olyan
ijesztő, vinnyogó, ocsmány, gyerekes és gyenge,
amennyire csak bír.
3. És most érezd a belső őrlángod jelenlétét! Érezd ezt a
bölcs, szerető mentort. Engedd, hogy gondozzon. Hadd
tartson a karjában a saját legmagasabb éned.
4. Kérd meg a belső őrlángodat, hogy válaszoljon a
félelemnek! Kezdd úgy, hogy „Kedves Félelem!”, és zárd
azzal, hogy „Szeretettel: A belső őrlángod”. Ha rá tudsz
hangolódni az énednek erre a részére, teljesen
megbízhatsz a tőle kapott iránymutatásban. De ne hagyd
becsapni magad! A félős kis éned megpróbálhat eltéríteni
minden olyan belső hangot, amelyben bízol. A kis én
IMÁDJA a bölcsesség hangjának feltüntetni magát, és a
„védelmező” maszkját viselni az arca előtt. Érthetően
közöld a szándékaidat. Mondd, hogy csak a belső
őrlángodnak szabad írnia. Ha a hang önkritikus, ítélkező,
rémült, kételkedő, parancsolgató, gyanakvó, vagy negatív
 gondolatokon rágódik, akkor az nem a belső őrlángod.
Lehet, hogy a belső őrlángod nem mindig azt mondja,
amit hallani akarsz, de a hangja mindig igaznak fog
csengeni. És ami a legfontosabb, mindig szeretetteljesnek
és együtt érzőnek fogod érezni, még akkor is, amikor azt
mondja, hogy térj ki egy-egy potenciálisan veszélyes
helyzet vagy személy elől.
5. Ha ihletet érzel hozzá, hagyd, hogy a félelem visszaírjon
erre! Figyelj oda, hogy van-e a félelemnek olyan üzenete a
számodra, amely továbbviheti a fejlődésedet. Majd, ha
akarod, hagyd, hogy a belső őrlángod újra írásban
válaszoljon a félelemnek. Engedd, hogy a dialógus olyan
hosszúra nyúljon, amennyire szükséges ahhoz, hogy
világosan megértsd, amit a félelem meg akar neked
tanítani.

4. LÉPÉS: DIAGNÓZIS. Azonosítsd be a hamis félelmeid gyökerét

képező hazugságokat

A félelemgyógyítás kritikus pontja az, hogy hagyjuk, hogy a félelem

rávilágítson az akadályokra közted és a belső béke között. Mit kell
még meggyógyítani benned? Mi tesz hajlamossá a félelemteli
gondolatokra? Milyen gyerekkori hatások váltanak ki benned olyan
hamis félelmeket, amelyek lehet, hogy még mindig irányítanak
téged? Hogyan kergethet bele a tudatalattid, hogy feleslegesen félj?
Milyen emberek erősítik a hamis félelmedet? Az ezekre a kérdésekre
adott válaszaid segíthetnek a „félelemdiagnózisod” felállításában. A
félelmed alapvető okainak a diagnosztizálása emeli a tudatosságod
szintjét, így a félelem már nem tud elbújni a tudatod árnyékos
részeiben, és nem irányíthatja az életedet az engedélyed nélkül. Ha
finoman és együttérzéssel feltárod a félelmeid gyökerét, azzal
kihozod őt a fényre, ahol aztán a tudatosságod ragyogásában
automatikusan elkezd szertefoszlani.
A legtöbb esetben igaz, hogy ha elég mélyen leásol a gyökerekig, a
négy félelmetes feltételezés egyikére (vagy többre, vagy mindre)
bukkansz:

1. A bizonytalanság nem biztonságos.

2. Nem bírom ki, hogy elveszítsem, amit szeretek.
3. Veszélyes világ ez.
4. Egyedül vagyok.

Ha felismered, hogy azért félsz feleslegesen, mert egy vagy több

feltételezést elfogadsz a fentiek közül, az segít kiszabadulnod a
hamis félelem lefelé húzó örvényéből. A könyv Második részében
található gyakorlatok segítségével elkezdhetsz a négy
bátorságnövelő igazság alapján működni a négy félelmetes
feltételezés helyett, és ezáltal egy sokkal bátrabb világkép
irányíthatja a cselekedeteidet. A világképed megváltoztatása
mindent megváltoztathat, és egyszer csak azt veheted észre, hogy
lazult a mindennapi félelmeid szorítása. Vagy azt látod, hogy még
mindig küzdesz velük. Ha megérted, hogy mi tesz hajlamossá ezekre
a félelmekre, az segíthet a mögöttes okoknak egészen a gyökerétől
meggyógyulnod. A félelemdiagnózis akkor is segíthet, amikor itt az
ideje bátorságrecepted megírásának.
 A HAMIS FÉLELEM MÖGÖTT HÚZÓDÓ
TÍZ GYAKORI ALAPVETŐ OK

1. Gyerekkorból eredő korlátozó meggyőződések, mint

például az a meggyőződés, hogy soha nincs elég élelem
2. Generációs félelmek, amelyeket úgy kapunk a szüleinktől,
ők pedig az övéiktől
3. Régi veszélyek emléke, amelyekkel szembenéztünk
4. Félelemteli képzelődések kivetítése a jövőbe
5. Ösztönös félelmek, például félelem a magasságtól vagy a
kígyóktól – olyan alapvető túlélési félelmek, amelyek
valamilyen szinten mindenkiben megvannak
6. Elégtelen közösségi támogatás vagy tanítás
7. Pesszimista értelmezési stílus
8. Félelemgeneráló vallásos neveltetés
9. Kifejezetten félelemgeneráló médiával való találkozás és
az erre való érzékenység
10. A spirituális kapcsolat elvesztése

Lehet, hogy ez nem tudatosul benned, de ahogy a 3. fejezetben

megbeszéltük, előfordulhat, hogy a legtöbb hamis félelmedet
örökölted. Valószínűleg nagyon pici voltál még, amikor letöltődtek a
tudatalatti elmédbe. Abban a korban, amikor beléd programozták a
félelmet, a szüleid és mások is hatottak rád. De nem fair dolog
hibáztatni őket. A legtöbben csak egyszerűen továbbadják ezeket a
generációs félelmeket, ahogyan a vírusokat szoktuk. A szüleiktől
örökölték ezeket a félelmeket, te pedig aztán tőlük a tieidet. Mivel a
legtöbben még csak nem is vagyunk tisztában vele, hogy a félelmek
irányítják az életünket, a gyerekeinknek is tudat alatt adjuk át őket.
Ha belefogsz a hamis félelmeid gyógyításának nehéz munkájába,
nem csak magadat szabadítod fel; megszakítod a láncot, összetöröd
a generációs félelmek mintáját, megmented a gyerekeidet, és
jövőbeli generációkat gyógyítasz.
Egy-egy generációs félelmet hordozva könnyen belecsúszhatsz az
áldozat szerepébe. Érthető ez az érzés! A félelem még csak nem is
hozzád tartozik; valaki mástól örökölted. De fontos megértened,
hogy nem vagy áldozat. Túlélő vagy. Ha így látod magad, a magaddal
hurcolt generációs félelmek nem nyomorítanak meg, hanem
erősíteni fognak.

23. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Szakítsd meg a generációs félelem láncolatát!

1. Ha készen állsz, jelölj ki egy napot, és mondd azt

magadnak, hogy attól kezdve 7 napon át nem szabad
félned.
2. Ha felütné a félelem a fejét (fel fogja), kérdezd meg
magadtól, hogy honnan származik. Az anyád félelmét
tükrözöd? Az apád félelme ellen lázadsz? Valóban a tiéd
ez a félelem?
3. Függetlenül attól, hogy honnan származik a félelem, egy
hétre tedd félre. Emlékeztesd magad, hogy nem szabad
félned, és lépj tovább a következő érzelemre. Talán félsz
változtatni a házasságodon, de ha nem szabad félned,
akkor milyen érzelem lep meg közvetlenül utána?
Bűntudatot érzel? Szégyent? Szomorúságot? Frusztrált
 vagy? Tehetetlen? Ha félsz attól, hogy állást változtass,
mit éreznél, ha nem lenne szabad félned? Milyen egyéb
érzelmek húzódnak a félelmeid mögött?
4. A hét elteltével jegyezd le a naplódba, hogy hogyan
működött nálad ez a tapasztalás. Rájöttél valamire az
általad cipelt félelmek forrásával kapcsolatban?

A saját működési alapelveid

A félelemdiagnózis felállításának másik módja az, ha felismered,
hogyan tarthat túszként a félelem úgy, hogy még csak észre sem
veszed. A Medicine for the Soul című online szemináriumunkon
Rachel Naomi Remennel úgy segítettünk a hallgatóknak felismerni,
hogy a félelmeik hogyan vezetik a döntéseiket, hogy arra kértük
őket, gondolkodjanak azon, amit mi „a kis én működési
alapelveinek” neveztünk el. A kis én működési alapelveinek néhány
példája:

• Soha, soha ne merészkedj az ismeretlenbe.

• Ne mondd el a saját igazságodat senkinek.
• Tedd, amit mondanak, és szeretni fognak.
• Az élvezzen elsőbbséget, ami pénzt hoz, még akkor is, ha
boldogtalanná tesz.
• Az önfeláldozás jó dolog. Magunkkal foglalkozni önzés.
• Soha ne hibázz.
• Ne okozz csalódást senkinek.
• Azt mondd az embereknek, amit hallani akarnak.
• Mindenáron kerüld a konfliktust.
 • Csak a tökéletes elég jó.
• Mindig te irányítsd a dolgokat.

A kis én működési alapelveinek mindegyike – melyek közül a legtöbb

generációs félelmekből ered – korlátoz abban, hogy bátor életet élj.
Nem engedik, hogy a saját igazságodat éld, és a belső őrlángod
iránymutatását kövesd – ha pedig nem ezt teszed, nem mennek jól a
dolgok. Gondold át azokat az eseteket, amikor figyelmen kívül
hagytad a belső őrlángodat. Nagy valószínűség szerint azért hoztad
meg azokat a döntéseket, amelyeket meghoztál, mert úgy gondoltad,
hogy a „helyes dolgot” teszed; nagy valószínűséggel az mozgatott,
hogy féltél, hogy csalódást okozol, hogy féltél a pénzügyi
nehézségektől, féltél az elutasítástól vagy más dolgoktól, ami arra
vezetett, hogy eláruld azt, amit valóban igaznak tartottál.
Talán azért döntöttél úgy, hogy mindenképpen legyen meg az
esküvő, mert már kiküldtétek a meghívókat. Lehet, hogy olyan sok
éven át képezted magad azért az állásért, amit ott akartál hagyni –
vagy olyan vonzó volt a fizetés vagy a biztonság –, hogy lebeszélted
magad a saját igazságodról. Talán azt hitted, hogy attól vagy „jó
ember”, hogy gondját viseled annak az idős személynek, aki
lábtörlőnek használt. Talán halálra dolgoztad magad azért, hogy azt
az életminőséget biztosíthasd a családodnak, amire szerinted
szükségük volt, amikor a belső őrlángod azt üzente, hogy
egyszerűsítsd és csökkentsd a dolgokat. Lehet, hogy azt mondtad
magadnak, hogy az ő életminőségük fontosabb, mint a tiéd.
Talán a belső őrlángod nem akarja, hogy templomba járj, a kis
éned azonban azt mondja, hogy kell járnod. Talán a belső őrlángod
nem akarja, hogy a 20 éve ismert barátoddal lógj, a kis éned azonban
úgy érzi, hogy a közös múlt kötelez. Talán a belső őrlángod nem
szereti a misszionárius pózt, hanem igazán mindent bele szeretne
adni a szexbe, a kis éned viszont azt mondja, hogy nem biztonságos
elárulni, hogy mikről fantáziálsz. A belső őrlángod talán szeretne
táncolni a holdfényben, a kis éned azonban ehelyett arra kényszeríti,
hogy hajnalban súlyzózzatok az edzőteremben. A belső őrlángod
tudatosan nevelt állatok húsát akarja fogyasztani, a kis éned viszont
azt mondja, hogy vegánnak kell lenned. A belső őrlángod
kétségbeesetten vágyik arra, hogy aludjon, míg a kis éned szerint ha
nyolc órát alszol éjszakánként, soha nem éred el, amit akarsz. A
belső őrlángod azt szeretné, ha elfogadnád az iránymutatását, a kis
éned pedig azt mondja, hogy ebben az iránymutatásban nem
bízhatsz. A kis éned azt akarja, hogy mindenáron az ő működési
alapelveinek engedelmeskedj. Retteg, hogy mi történne, ha egyszer
felrúgnád a szabályokat. De egy kicsit sem vagy kíváncsi? Mi van, ha
máshogyan is lehet élni?

24. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

A saját működési alapelveid

• Sorold fel a kis éned működési alapelveit! Milyen korlátozó

szabályok mentén élsz? Ha nem jut az eszedbe semmi,
gondold át, hogy amiben hiszel, az helyes-e vagy
helytelen. Gondolj a szabályokra, amelyeket a szüleidtől
tanultál. Milyen szabályokat tanítasz te a gyerekeidnek?
Mit tanultál a templomban vagy a mecsetben arról, hogy
hogyan kell élni? Mit gondolsz, mit kell tenned azért, hogy
szeressenek? Vagy a sikerért? Az egészségért? A pénzért?
 A biztonságért? Írd le azokat a meggyőződéseket vagy
szabályokat, amelyek az eszedbe jutnak.
• Sorold fel a belső őrlángod működési alapelveit! Most azt
gondold át, hogy ki vagy igaziból. Mi az, ami igazán
számít neked? Mire vágysz? Mit hiszel valójában arról,
hogy mi a helyes és mi a helytelen? Melyek az alapvető
értékeid? Mely alapelvek vannak harmóniában a lelki
integritásoddal?
• Hasonlítsd össze a két listát! Nem létezik, hogy ne láss
eltéréseket! Melyik lista uralja az életedet? Mely
szabályok irányítják a döntéseidet? Milyen lenne, ha a kis
éned alapelvei helyett a belső őrlángod alapelvei mentén
működhetnél?

A félelemdiagnózisod
Amint megérted, hogyan irányítják a félelmeid az életedet, és
honnan származnak ezek a félelmek, meg fogod tudni fogalmazni a
félelemdiagnózisodat, és le is tudod írni. Ha ezzel megvagy, a
félelmeid által megvilágított információt arra használhatod, hogy
elvezessenek a gyógyulásodhoz szükséges eszközökhöz. A
folyamatot átgondolva támaszkodj a bátorságnövelés hat lépése
közül az 1., a 2. és a 3. lépésre. Ha a hamis félelmeid korlátozó
meggyőződésekben gyökereznek, menj vissza az 1. lépéshez, és
dolgozz azon, hogy megszabadulj azoktól a meggyőződésektől,
amelyek visszatartanak. Ha a megfelelő támogatás hiánya okozza a
félelmedet, térj vissza a 2. lépéshez, és dolgozz a szükséges
támogatás kiépítésén. Ha nehezen tudsz eljutni a félelmed
gyökeréhez, a 3. lépéshez kell visszatérned, és hagynod kell, hogy a
belső őrlángod irányítson. Ha még mindig nem tudod, honnan
erednek a hamis félelmeid, keress fel egy terapeutát, dolgozz
spirituális tanácsadóval, vagy kérd egy olyan személy
iránymutatását, aki segíthet kiderítened, hogy mi rejlik a félelmed
hátterében.

25. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Állítsd fel a saját félelemdiagnózisodat!

1. Kérdezd meg a belső őrlángodtól, hogy miben

gyökereznek a hamis félelmeid! Fogj egy tollat, és ne
gondolkodj, csak írj. Hagyd, hogy az intuíciód megírja a
félelemdiagnózisodat. Sorolj fel mindent, amiről úgy
érzed, hogy feleslegesen kelthet benned félelmet.
2. Ha elakadsz, tedd fel magadnak a következő kérdéseket!
Vonatkozik rám a négy félelmetes feltételezés bármelyike?
Vannak más korlátozó meggyőződéseim, gyerekkori
traumáim vagy fiatalon tanult félelemgeneráló mintáim?
Terhelnek generációs félelmek? Ha igen, melyek ezek?
Pesszimista vagyok?
Nem hiszek benne, hogy képes vagyok kezelni, akármi
jöjjön is?
Szükségem van támogatásra?
Szükségem van rá, hogy szolgáljak másokat?
Kapcsolatban állok a belső őrlángommal? Nem bízom
eléggé ebben az iránymutatásban?
5. LÉPÉS: RECEPT. Írd meg magadnak a bátorságreceptedet

Amint dolgozni kezdesz a meggyőződéseid átállításán, a megfelelő

támogatás megkeresésén, azon, hogy az intuíciód segítségével
megkülönböztesd az igazi félelmet a hamistól, és beazonosítsd a
félelem alapvető okait, inspirálva érezheted magad, hogy tegyél is
valamit ezzel kapcsolatban. És itt jön a bátorságrecepted! De ne
feledd, hogy a bátorságrecept nem mindig arról szól, hogy „tenni
kell valamit”. Lehet ez egy csendes, hosszú alkotói szabadság,
mialatt nem csinálsz semmit. Nem mindig a radikális változás a
bátorságrecept lényege. Van, hogy a radikális csendességről szól.
Sőt, a bátorságrecept nem igazán cselekvésterv; sokkal inkább
lehetőség a szándékaid megszilárdítására és olyan döntések
meghozatalára, amelyek tettekre sarkallhatnak. Ezért van az, hogy
minden bátorságrecept ugyanúgy kezdődik: azzal, hogy tisztázd
magadban a szándékaidat és azt, hogy készen állsz-e. Ha a
szándékaid világosak, és tényleg készen állsz arra, hogy átalakítsd az
életedet, meg is fogod tenni.

Most van itt az ideje?

Ha homályosak a szándékaid, vagy úgy próbálsz cselekedni, hogy
még nem állsz készen, a hamis félelmek hajlamosak hatalmas,
szőrös szörnyetegekké változni. Akkor pedig szabotálni fognak ezek
az óriásira nőtt félelmek, és úgy fogod érezni, hogy nem bízhatsz
magadban azzal kapcsolatban, hogy bármit is véghezvihetsz. Lehet,
hogy egy szép nagy summát kifizetsz azért, hogy részt vegyél egy
átalakító-fejlesztő programban, de aztán a felénél lemorzsolódsz.
Megígéred magadnak, hogy meditálni kezdesz, de mindennap
kifogásokat találsz. Rehabilitációs programokat nézegetsz, de soha
nem mész el egyre sem. Végre szakítasz a barátoddal, de két nap
múlva újra lefekszel vele. Addig próbálsz felmondani, amíg
fizetésemelést ajánlanak, és te újra belesüppedsz a megszokásba.
Minden egyes magadnak tett ígérettel, amit nem tartasz be, az
integritásodat és a bátorságodat ásod alá. Ahelyett hogy azonnal
cselekednél, minden bátorságrecept azzal kezdődik, hogy
kristálytisztán meg kell fogalmaznod magadnak, hogy milyen
változást akarsz elérni. Utána várj a cselekvéssel egészen addig,
amíg úgy nem döntesz, hogy tényleg készen állsz. Húzd meg a vonalat
a homokba. Szedd össze minden belső erődet, és lépd át. Tudd, hogy
ez most tényleg komoly.
Ha még nem állsz készen, akkor sincs semmi baj. Légy együtt érző
magaddal. Ne hajszold bele magad a bátorságba. Higgy nekem! Az a
módszer minden alkalommal kudarcba fullad. Sokkal jobban
működik, ha szeretettel veszed rá magad a bátor tettekre. Ha
együttérzéssel és a saját magad iránti szeretettel állsz hozzá a bátor
tettekhez, csoda történik. Egy ponton, amikor a legkevésbé
számítanál rá, kipattan egy szikra. A láng erőre kap. A fény
beragyogja a sötétséget. És bumm! – bátor változtatásokat kezdesz
hozni az életedben.
Ha eljön ez a perc, az nem olyan lesz, mint a többi üres
elhatározás. Belülről jön majd, és különbözni fog az eddig tett és
megszegett ígéretektől, vagy azoktól a változtatásoktól, amelyeket
azért léptél meg, hogy mások kedvére tegyél. Egyszer csak annyira
törődni kezdesz magaddal, az egészségeddel, a boldogságoddal és a
bátorság iránti elkötelezettségeddel, hogy egyszerűen úgy döntesz,
hogy itt az idő.
Ha még nem érzed úgy, hogy készen állsz, az első lépésre
koncentrálj – egészen addig, amíg kész nem vagy. Légy türelmes.
Lehet, hogy még a kihordási szakaszban tartasz – és minden nő, aki
várt már kisbabát, tudja, hogy a terhességet nem lehet siettetni. Ne
aggódj amiatt, hogy még nem állsz készen. Bízz benne, hogy eljön az
az idő, amikor megérsz a változásra. Légy nyitott a cselekvésre, ha
majd eljön az a perc.
Készen állsz? Most van itt az ideje?

A recept elemei
Nincs olyan standard bátorságrecept, amely mindenkinek jó lenne,
mert ez a folyamat mélyen személyes. A kutatásom során azonban
megkérdeztem általam bátornak tartott embereket arról, hogy ők
milyen gyakorlatokkal ápolgatták a bátorságukat, és felfedeztem
néhány következetes elemet. Szinte mindenki, akit megkérdeztem, a
meditációt ajánlotta a bátrabb élet elsajátításának egyik lényeges
alapköveként, és én is osztom a véleményüket. A bátorság a
spirituális lényegedben rejlik, amihez csak a gondolataid közötti
térben férhetsz hozzá. Bármi, ami segít teret képezned a gondolataid
között, növeli a bátorságkapacitásodat.
Egy másik tényező, amely időről időre felbukkant a beszélgetéseim
során, a bizalom volt. Szinte minden általam megkérdezett bátor
ember azt mondta, hogy megtanult bízni nemcsak önmagában és az
intuíciójában, hanem valami felette álló dologban is. Bízol benne,
hogy még a nehezebb időszakokban is talpra esel majd a végén? Ha
még nem is bízol abban, hogy ez így van, hajlandó vagy változtatni a
gondolkodásodon? Ha elkezdesz bizonyítékokat gyűjteni azzal
kapcsolatban, hogy igenis mindig talpra esel még a legnagyobb
megpróbáltatások közepette is, könnyebben fogsz tudni bízni
magadban és az isteni erőben.
 Michelle azt mondta, hogy amikor visszatekintett az élete igazán
félelmetes időszakaira, elképedve látta, hogy mennyire bátor volt
már akkor is. Ettől úgy érzi, hogy ha most megijed, akkor is bízhat
magában. Jen azt mondta, hogy sokat segít neki, ha mindennap
emlékezteti magát arra, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell.
Ezt a mantrát ismételgeti mindennap – Minden úgy van, ahogyan
lennie kell –, és ez megakadályozza, hogy kövesse a fejében felmerülő
félelemteli gondolatokat. Charlotte is hasonló mantrát mondogat:
Minden jól alakul.
Más szóval azt figyeltem meg, hogy ezeknek az embereknek a
bátorsághoz való hozzáállása pont annyira határozott és egyedi,
mint ők maguk. Emileenek az segít, ha ijedt belső gyermekként
ismeri el a félelmet. Beszél ehhez az ijedt belső gyermekhez, és
biztosítja róla, hogy biztonságban van. Sam azt javasolja, hogy ha
félsz, nézz a kezedre. Azt mondja, hogy ha a kezedre nézel, az a jelen
pillanatba hoz, és ezzel leállítod a félelem hangját. A kezed olyan
szünetet képez a gondolatfolyamban, amelybe beléphet a békesség.
Ruth azt vette észre, hogy a szív- és mellkaskitáró jógapozíciók
segítenek neki, amikor bátorságra van szüksége. Szerinte ha
fizikailag felemelkedsz, és kitárod a szívedet, nehéz összehúzódni
vagy kicsinek érezni magad.
Sandra, aki 47 évesen kezdett bele egy nem mindennapi sportba –
akrobata-ugróasztalon tanult figurákat –, azt állítja, hogy amikor fél,
erre emlékezteti magát: „Ha képes vagyok hátraszaltót ugrani, ezt az
[aktuális félelmet] is tudom kezelni.” Anna azt javasolja, hogy egy
pillanatra emlékezzünk vissza egy olyan időszakra, amikor úgy
éreztük magunkat, mintha a világ tetején állnánk: emlékezzünk
vissza, hogy éppen mit csináltunk, hogyan éreztük magunkat, mi
vett körül, ki volt velünk, milyen szagok, hangok voltak, mit láttunk,
majd húzzuk ki magunkat, és engedjük, hogy a pillanat feltöltsön
bátorsággal. Lottie szerint el kell készíteni azoknak a félelmetes
dolgoknak a listáját, amiket már megtettünk vagy megtapasztaltunk
az életünk során; ismerjük el, hogy átmentünk ezeken a
megpróbáltatásokon, és használjuk bizonyítékként, hogy a
bátorságunkra és az erőnkre emlékeztessen.

Könyvek, amelyek megváltoztathatják az életedet

Sokan azok közül, akikkel beszélgettem, bizonyos könyveket jelöltek
meg a bátorságreceptjük fontos részeként. Ezek a könyvek nem
feltétlenül önsegítő, pszichológiai vagy spirituális munkák vagy
vallásos szövegek voltak. A festményeket vagy fotókat tartalmazó
albumok, illetve verseskötetek is inspirálhatják a bátorságodat. Az
én bátorságreceptem több száz könyvet is felsorolt, és ezek közül
egypár olyan nagy hatással volt rám, hogy úgy gondoltam, érdemes
itt felsorolnom őket. Az alábbiak között sok olyan könyv van,
amelyik megváltoztatta az életemet, és olyanok is, amelyek újra és
újra előfordultak a beszélgetéseim során. Természetesen lehet, hogy
azok a könyvek, amelyek a te életedet változtatják meg, teljesen
mások. Engedj az intuíciódnak, amikor a könyvespolcot böngészed.
Hagyd, hogy a megfelelő könyvek megszólítsanak. Engedd meg
magadnak, hogy odavonzzanak magukhoz azok, amelyek a szemedbe
ötlenek.
Míg sokan – saját magamat is ideszámítom – olyan klasszikus
spirituális és vallásos szövegekből nyernek ihletet, mint a Biblia, a
Tóra, a Korán, a Ji Csing, a Tao Te King és A csodák tanítása, ezeket a
nyilvánvalóan inspiráló műveket nem tettem fel a listámra, mert
amúgy is széles körben ismertek. Ehelyett inkább olyan nem vallásos
könyveket gyűjtöttem össze, amelyeket én magam olvastam, és ezért
ajánlhatom. Nyilvánvalóan számos egyéb csodálatos könyv létezik,
amely megváltoztathatja az életedet. Semmiképpen ne hagyj ki egy
olyan könyvet sem, amelyikről úgy érzed, hogy neked szól, csak
azért, mert nem találod ezen a listán!
A felsorolás sorrendje tetszőleges; ne gondold, hogy azok,
amelyek előrébb vannak, nagyobb hatással voltak rám, mint a többi.

30 KÖNYV, AMELY MEGVÁLTOZTATHATJA AZ ÉLETEDET

1. Michael A. Singer: Felszabadított lélek

2. Adyashanti: Kegyelembe esni
3. Brené Brown: Bátraké a boldogság
4. Őszentsége a dalai láma: Nyitott szívvel
5. Eckhart Tolle: A most hatalma
6. Dr. Rachel Naomi Remen: Kitchen Table Wisdom
7. Dr. Martha Beck: Finding Your Way in a Wild New World
8. Tosha Silver: Outrageous Openness
9. Elizabeth Lesser: A főnix szárnyalása
10. Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre!
11. Thich Nhat Hanh: Peace Is Every Step
12. M. Scott Peck: A járatlan út
13. Jack Kornfield: A Path with Heart
14. Ram Dass: Be Here Now
15. Pema Chödrön: Közelíts a félelemhez!
16. Susan Jeffers: Alakítsd át a félelmet erővé!
17. Marianne Williamson: Visszatérés a szeretethez
18. Thomas Moore: Care of the Soul
19. Dr. Rachel Naomi Remen: My Grandfather’s Blessings
20. Debbie Ford: The Dark Side of the Light Chasers
 21. Shakti Gawain: Élj a fényben
22. Florence Scovel Shinn: A karmának nincs humorérzéke
23. Caroline Myss: Szakrális szerződések
24. Gary Zukav: A lélek lakhelye
25. Paul Ferrini: Love Without Conditions
26. Byron Katie: Négy kérdés
27. Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról
28. Ellen Bass és Laura Davis: The Courage to Heal
29. Eckhart Tolle: Új föld
30. Niszargadatta Mahárádzs: Én Az vagyok

Készítsd el a tervet!
A következő gyakorlatban az lesz a feladatod, hogy létrehozd a saját
bátorságnövelési cselekvéstervedet. Ebben a folyamatban csak
magadra támaszkodhatsz, és bíznod kell az intuíciódban.
Előfordulhat, hogy olyan dolgokat írsz le, amelyek a kognitív elméd
számára értelmezhetetlenek. Ne nagyon kérdőjelezd meg magad. Ha
túl sokat elemzed a dolgokat, a kognitív elméd megpróbálja majd
lebeszélni az intuíciódat arról, amit érez. Bízz magadban, és hagyd,
hogy a belső őrlángod mutassa az utat.

26. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

Írd meg a saját bátorságreceptedet!

1. Vegyél elő egy papírt, vagy nyiss meg egy új

dokumentumot a számítógépeden, és írd fel a címet: „A
bátorságreceptem”. (A TheFearCureBook.com weboldalon
 az ingyenes bátorságrecept-csomagra regisztrálva
letölthetsz egy vénymintát a bátorságreceptedhez.)
2. Fennhangon vagy írásban jelentsd ki a világosan érthető
szándékodat! Miért kezdesz bele a folyamatba? Milyen
eredményeket szeretnél elérni? Hogy nézne ki, és milyen
érzés lenne, ha sikerülne? Miért akarsz bátrabb lenni?
3. Mérd fel, hogy mennyire állsz készen! Légy őszinte
magaddal. Valóban készen állsz a változásra? Azzal sincs
semmi baj, ha nem. Természetes folyamat ez, és semmi
szükség nincs arra, hogy sürgesd vagy magadra erőltesd a
dolgokat. Ha tudod, hogy mit kell tenned, de azt is tudod,
hogy még nem állsz teljesen készen rá, menj tovább, és
írd meg a receptedet. Nem kell most cselekedned.
Félreteheted ezt addig, amíg eljön a megfelelő pillanat,
hogy meghúzd azt a vonalat a homokba, és átlépj rajta.
4. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy
növeld a bátorságodat! Írj le mindent, ami az eszedbe jut:
egy gyakorlatot, amibe bele szeretnél fogni; egy
tanfolyamot, amire be akarsz iratkozni; egy változást a
környeztedben; egy embert, akinek a támogatását akarod
kérni; egy könyvet, amelyet el akarsz olvasni; egy határt,
amit meg akarsz szabni – vagy bármit, ami eszedbe jut. Az
is tökéletesen rendben van, ha a bátorságrecepted
egyetlenegy apró lépést tartalmaz csupán. Az az egy dolog
jelentheti a számodra a mindent, vagy olyan tettekhez
vezethet, amelyek nagyon fontosak neked. Ne becsüld alá
az értékét egyetlen lépés megtételének. Ha nem vagy
biztos benne, hogy mit írj fel a listádra, kezdd azzal, hogy
eltökéled, hogy rendszeresen végzel valamilyen
 csendességgeneráló gyakorlatot – jógát, meditációt,
csikungot vagy tajcsit. Majd gondold végig a könyvben
fellelhető összes bátorságnövelő gyakorlatot, és tedd fel
magadnak a kérdést, hogy szeretnéd-e rendszeresen
végezni valamelyiket. Gondold végig a Második részben
található bátorságnövelő gyakorlatokat. Segíthet
valamelyikük abban, hogy a négy félelmetes
feltételezésről átválts a négy bátorságnövelő igazságra?
Gondold végig az ebben a fejezetben olvasott
bátorságnövelő gyakorlatokat az 1–4. lépésekben.
Szükséged van olyan gyakorlatokra, amelyekkel
átállíthatod a meggyőződéseidet? Szükséged van
támogatásra? Vannak olyan gyakorlatok, programok vagy
könyvek, amelyek fejleszthetik az intuíciódat, vagy
segíthetnek meggyógyítanod a félelem alapvető okait?
Nézd át annak a 30 könyvnek a listáját, amelyek
megváltoztathatják az életedet. Nézd át a 20
bátorságnövelő ötletet a B függelékben. Figyeld meg,
hogy felvillanyoz-e valamelyik ötlet. A bátorságrecepted
lehet, hogy egyszerűen abból áll, hogy elhatározod, hogy
megkeresed a lelki közösségedet. Amint megérzed a
támogatásukat, lehet, hogy máris bátrabbnak érzed
magad. Vannak, akiknél az is radikális változtatásokat
kíván, hogy elhagyják a házat. Ne félj kicsiben kezdeni, de
tudd, hogy azzal sincs baj, ha erőlteted, hogy kilépj a
komfortzónádból. Ha kíváncsi vagy rá, az én személyes
bátorságreceptemet a D függelékben olvashatod.
5. Kezdd kicsiben, hogy örülhess a sikerednek, amikor bátran
tettekre váltasz egy olyan elképzelést, amelyet azelőtt
 esetleg féltél kivitelezni. Amikor elérsz valamit, ne
felejtsd el megünnepelni a bátorságodat! Menet közben,
ahogy nő a bátorságod, jegyezd fel a bátor tetteidet, és
gondolj rájuk, amikor ösztönzésre van szükséged.

6. LÉPÉS: MEGADÁS. Engedd el a dolgok kimenetelével szembeni

elvárásaidat, és fogadd el azt, ami van

Olyan kultúrában élünk, amely arra tanít, hogy ha akarunk valamit,

azért tennünk kell. Nyomulnunk kell érte. Küzdenünk kell érte.
Addig kell ülnünk az íróasztal mellett, amíg kész nincs. Meg kell
valósítanunk. El kell nyernünk. Gürcölnünk kell érte. Fájdalom
nélkül nincs győzelem. Ha nem megy jól, küzdjünk még
keményebben. De soha ne lássák az erőlködésünket. És az istenért!
Meg ne álljunk, hogy élvezhessük, amit elértünk, mert máris vár
ránk egy még nagyobb cél.
Pontosan ezek az alapelvek szabták meg a működésemet, amikor
2010-ben országos turnéra indultam a könyvemmel. Jó előre
megterveztem a menetrendet több város érintésével, és két másik
emberrel utaztam, akik segítettek a logisztikai kérdésekben. Néhány
városban azonban konkrétan semmi nem történt, amikor
megérkeztünk. A New Yorkban megtervezett események miatt öt
éjszakát fizettünk ki egy drága szállodában, és mégsem volt
megszervezve egyetlen könyves esemény sem. Ez zavart és
frusztrált. Hol a sok országos médiainterjú, amelyeket lekötöttek?
Mi van a leszervezett dedikálásokkal? A körutazás rengeteg pénzbe
került, és csak kevesen vették meg a könyvet.
 Azt próbáltam kitalálni, hogyan menthetném meg a turnét,
amikor dr. Christiane Northruphoz fordultam, aki ezzel a kincset érő
bölcsességgel ajándékozott meg: „Lissa, CSELEKVÉSBEN nagyon jó
vagy, de meg kell tanulnod elfogadni is. Ne annyira spermium, mint
inkább petesejt légy.”
Christiane felismerte, hogy a lélek sötét éjszakájának kellős
közepén járok, és bár megsuhinthatta volna a varázspálcáját, hogy
megmentsen, ő azt akarta, hogy megtanuljak egy nagyon fontos
leckét. Ezt az e-mailt kaptam tőle: Lissa, hát persze, hogy cselekvő
vagy. Másképpen nem is lehetne sebészeti rezidens valaki. De ha fejlődni
akarsz, rá fogsz jönni, hogy az, ami eljuttatott oda, ahol tartasz, megöl,
ha ugyanúgy folytatod! Abba a fejlődési szakaszba érsz most, ahol a
cselekvés a fenekedbe harap, ha nem tanulsz meg elfogadni.
Amikor ezeket a sorokat olvastam, csupa libabőr lettem az
igazságától. Éveken át alkalmazható mechanizmus volt a számomra
a „spermiumjelleg”. Hasznomra volt, és lehetővé tette, hogy
túléljem a 12 évnyi orvosi képzést, aminek rengeteg hozadéka volt.
Ez a hozzáállás most már nem volt a hasznomra, és ideje volt, hogy
elengedjem. De hogyan?
Christiane indított el a „petesejt”-ösvényen, amely Martha
Beckhez, Rachel Naomi Remenhez és Tosha Silverhez vezetett, akik
megerősítették ezt a lényeges spirituális leckét. A „spermiumjelleg”
nagyon sikeres stratégia lehet, ha a célod világuralomra törni a
puszta képességeiddel, tízezer órányi küzdelemmel és az
akaraterőddel az elkötelezettség nemes szintjein, a végkimerülés
árán. Ha fel akarsz építeni egy vállalkozást, megírni egy könyvet,
elérni egy célt, befejezni egy projektet, vagy bármilyen módon meg
akarsz jeleníteni valamit, ami csak az elmédben létezik, személyesen
garantálom ennek a hagyományosan maszkulin hozzáállásnak a
hatékonyságát. Az életemből körülbelül három évtizedet töltöttem
ennek a „sikerparadigmának” az irányítása alatt, és bizton
állíthatom: minden kétséget kizáróan működik. Amire azonban
rájöttem női mentoraim gyámsága alatt, az az, hogy másképpen is
itt lehet lenni a világban – ez a másik út pedig a megadásról szól.
Mit jelent a „petesejtjelleg”? Petesejtként élni azt jelenti, hogy
úgy tűzünk ki célokat, hogy elengedjük a kimenetellel kapcsolatos
ragaszkodásunkat. Arról van szó, hogy adjuk meg magunkat annak,
ami lesz, ahelyett hogy azt erőltetnénk, amit az egónk akar. A
lényege az, hogy átadjuk a kívánságunkat az univerzális
intelligenciának, majd bízunk benne, hogy akármi történjék is, az a
legfőbb jót szolgálja. A petesejtjelleghez bízni kell abban, hogy
átgondolt, tervszerű univerzumban élünk, és még ha nem is úgy
alakulnak a dolgok, ahogyan reméltük, minden okkal történik, amit
lehet, hogy soha nem fogunk egészen megérteni.
Nem nehéz félremagyarázni ezt a női princípiumot. A
petesejtjelleg nem arról szól, hogy passzívak vagyunk, és hiányzik
belőlünk az ambíció; azt jelenti, hogy bízunk benne, hogy amikor az
öröm, a fesztelenség, a békesség, a harmónia és a szeretet felé
mozdulunk, és elengedjük az eredménnyel kapcsolatos
ragaszkodást, az univerzum bukfencet vet abbéli igyekezetében,
hogy a legfőbb jó felé tereljen minket. Amikor felhagyunk a
kapaszkodással, helyet csinálunk annak, aminek az eljövetelére
vágyunk, ha az nem ütközik a legfőbb jóval.
Az biztos, hogy petesejtjellegűnek lenni nem nehéz. Igazán nem
kell hozzá erőfeszítés. Az ego azonban nem érzi könnyűnek ezt a
létmódot, mert ehhez kezelni kell a szorongást, ami abból adódik,
hogy nem nyomulunk, nem küzdünk és dolgozzuk halálra magunkat.
Ehhez ráadásul az integritásunk mentén kell élnünk, ami nagyon
kockázatos dolgokra kötelezhet – például nemet mondani a
szeretteinknek, vagy világosan megszabni a határainkat a
munkahelyünkön.
Tosha Silver azt mondja, hogy bár vannak hasonlóságok közöttük,
a petesejt jellegű lét nem a „vonzás törvényéről” szól, ahogyan azt
számos népszerű New Age-könyv tanítja. Nem arról szól, hogy
készítsünk listát az egónk vágyairól, majd vizualizáljunk, mondjunk
megerősítéseket, és „manifesztáljuk odébb a popónkat”. Az általam
megkérdezettek közül, akikkel a félelemről beszélgettem, sokan
bevallották, hogy frusztrálja őket a vonzás törvénye. Éveket töltöttek
azzal, hogy próbáltak vizualizálni, megerősítéseket mondani és
bevonzani a Ferrarit, de azóta is csak busszal járnak! Készítettek ezer
meg ezer falitáblát, teleragasztgatták megerősítésekkel a
hűtőszekrényt, fejben nézték a Ferrari-mozit, és a szelet is érezték,
amint borzolja a hajukat, miközben a tengerparti úton hajtanak. De
Ferrarijuk még mindig nem volt. A petesejtjellegű lét nem erről szól.
Ez csak a spermiumi lét másik módja. A petesejt nem ragaszkodik a
vágyaihoz, hanem feladja azokat.
A vágy, az akarat, az irányítás és a túlzott munkára való hajlam
feladása számomra a világ legtermészetellenesebb dolga volt.
Találkoztam olyanokkal is, akik ezzel ellentétben pont azt a hibát
követik el, hogy túlságosan is petesejtszerűek. Úgy döntenek, hogy
életviteli tanácsadók lesznek, életvitel-tanácsadói tréninget
végeznek, átadják az isteni akaratnak a vágyukat, hogy pácienseik
legyenek, majd hátradőlnek a foteljükben, és várják a pácienseket,
anélkül hogy akár csak egy weboldalt összedobnának, vagy
feladnának egy hirdetést a közösségi médiában, vagy kiküldenének
egy körlevelet. A mi kultúránkban azonban a legtöbben – férfiak és
nők egyaránt – inkább spermiumi jelleget mutatnak.
 Lehet, hogy a petesejt működési jellege nem mindig juttat el
ahhoz, amit akarsz, ha az a vágy tisztán materiális, vagy kizárólag a
saját személyes hasznodat szolgálja. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy anyagi dolgokra vágyni rossz. Természetesen nem az. Csak
amikor elengeded a kis éned vágyait, és megbízol abban, hogy a
legfőbb jó felé haladnak a dolgok, meg fogsz lepődni, hogy a kis éned
kapaszkodásán túl micsoda dolgok bontakozhatnak ki.

Megadással a bátorság felé

Ha a nagyobb jó szolgálatában teszel bátor lépéseket, teheted azt
spermium módra, de választhatod a petesejt útját is. Kérlek, ne érts
félre. A spermiumi út nagyon „sikeres” lehet. Csak éppen nem
mindig okoz megelégedést. Lehet, hogy nagyon szépen elérsz
mindent, amire az egód vágyik, csak éppen arra jössz rá, hogy ez
nem elégíti ki a lelkedet. Lehet, hogy gazdag és híres leszel, és
összejössz álmaid pasijával. De boldoggá tesz ez? Ettől vajon
mélységes gazdagságot, összetartozást és békességet érzel?
Kiszabadulsz a hamis félelem börtönéből? Vagy most majd már attól
félsz, hogy mindezt elveszítheted? Belehajszolod magad abba, hogy
még több mindened legyen? Az egyik hamisfélelem-halmazt másikra
cseréled?
A spermiumi jellegű lét hatékony alkalmazkodási mechanizmus
lehet, amikor az egyetemi vizsgáidra készülsz, vagy végezni akarsz
az íróasztalodon halmozódó feladatkupaccal, de van, amikor
egyáltalán nem működik ez a módszer. Azt például nem érheted el
ezzel a hozzáállással, hogy a gyereked boldog felnőtté érjen. A rákból
sem küzdheted ki magad a spermiumi úton. És az életed szerelmét
sem találhatod meg így. Persze olvashatsz jó könyveket a
gyereknevelésről, betarthatsz egy egészséges étrendet a rák elleni
küzdelemhez, és regisztrálhatsz a társkereső oldalakon, de ezeket a
vágyakat, akármennyit küzdesz is, nem így érheted el.
És a bátorságot sem szerezheted meg ily módon. És itt jön nagyon
jól a 6. lépés. Minden tőled telhetőt megtehetsz azért, hogy bátor
légy. Dolgozhatsz a meggyőződéseid átalakításán, lelki támogatást
kereshetsz, támaszkodhatsz az intuíciódra, diagnosztizálhatod a
hamis félelmeid hátterében meghúzódó okokat, és megírhatod és
követheted a bátorságreceptedet. A könyv összes gyakorlatát
elvégezheted, és minden általam felsorolt könyvet elolvashatsz.
Meditálhatsz, szemináriumokra és konferenciákra járhatsz,
jógázhatsz, és bevonulhatsz egy ashramba. De nem kényszerítheted
magad arra, hogy bátor légy.
A Filippibeliekhez írt levélben (4,6) ez áll: „Semmi felől ne
aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden
alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.”
Attól függetlenül, hogy milyen vallás felé húzol, az imádságnak
megvan az ereje ahhoz, hogy eloszlassa a félelmet. Amint
észreveszed, hogy besomfordál a félelem, a félelmes gondolataidat
alakítsd át a megadás felajánlásaivá. Túl egyszerűnek hangzik? Vagy
túl nehéznek? Tosha Silver az általa „Változtass meg engem”-imának
nevezett imádság elmondását ajánlja, amely valahogy így hangzik:
„Változtass engem olyasvalakivé, aki képes átengedni a vezetést az
istenségnek.”
Persze nagyon szép és jó így beszélgetni a megadásról, de ezek
csak üres szavak, ha nem tudod gyakorolni akkor is, amikor a dolgok
igazán nehezen mennek. Ennek a fejezetnek az írása közben a
férjemmel egy válási mediáció kellős közepén jártunk, és bár a
dolgok békésen indultak, két olyan embert láttam, akik – bár
fontosak egymásnak – sorozatos csatározásokba kezdenek a
pozícióért, miközben arról tárgyalnak, hogyan osszák fel egymás
között a javaikat. A kis énem hatalmas belső hisztit vágott le,
melynek a lényege ennyi volt: Enyém, enyém, ENYÉM!!! Félek
elveszíteni mindent, amiért olyan keményen megdolgoztam. Meg kell
védenem magam – MOST! Azon kaptam magam, hogy szinte
észrevétlenül félelemben gyökerező önvédelmi üzemmódra
kapcsolok, anélkül hogy meggondolnám, hogy mi a legjobb ennek a
férfinak, akit 12 éve szeretek.
Megírtam Toshának, hogy nagyon próbálom átengedni az egész
válást az isteni akaratnak, de ez egyáltalán nem könnyű. Ezt
válaszolta:
A válófélben lévő embereknél a következő dolog szokott működni.
Mondd magadban ezt: „A pénz 100 százaléka istené, és istennél van a
tökéletes megoldás.” A pénz gondnokaként, de nem a tulajdonosaként
kérd, hogy mutassa meg a tökéletes elrendezést. Elképesztő, hogy ez
mennyit számít! Amint teljesen felajánlod az egészet az isteni
akaratnak, rögtön világossá válik a helyes léps. Ne érts félre! A
megadásnak semmi köze a passzivitáshoz. Egyszerűen meg fogod látni,
hogy mit tegyél azokkal a javakkal, amelyek most és mindig is istenhez
tartoztak.
Úgy fogod érezni magad, mintha hirtelen 40 kilónyi tehertől
szabadultál volna meg – folytatta. – Készen állsz, Lissa. Ez a megadás
magasiskolája. Meg tudod csinálni.
Ezt írtam neki válaszul:
Igen, készen állok. Igazán, igazán, valóban készen állok. De nem
tudom, hogy elég erős vagyok-e ehhez. Én úgy gondolom, hogy ezek a
dolgok az „enyémek”. Hihetetlen, hogy egy válás milyen mértékben
táplálja a kis én „igazságosságát” és ítélkezését. A legborzalmasabb
dolgokat gondolom arról az emberről, akit évekig szerettem.
 Tosha válasza erre:
Ne ostorozd a kis énedet a hisztije miatt. Ez a kis ének dolga! Csak
öleld át szeretettel ezt az ijedt kisgyereket. Ne „próbálkozz” a
megadással a kis éneden keresztül. Nem tudja, hogyan kell csinálni.
Engedd, hogy isten tegye meg.
Elfogadtam ezt a javaslatot, és elmondtam a „Változtass meg
engem”-imádságot: „Változtass engem olyasvalakivé, aki képes
átengedni ezt az isteni akaratnak.” Abban a pillanatban, hogy ezt
elmondtam, azt éreztem, hogy elektromosság cikázik végig a
gerincemen. A teljes bőrfelületem libabőrös lett, és a szívemre
békesség szállt.
Félre ne érts – még mindig nem volt könnyű a helyzetem. A
fejemben zajló csevegő elmondta, hogy nem biztonságos a megadás,
hogy átverhetnek, hogy nekem kell kontrollálnom ezt a válást, és
jobban tenném, ha inkább a saját érdekeimet szem előtt tartva
irányítanám az ügyet. A kis én már csak ilyen, ennyire kitartó tud
lenni. Amint megérzi, hogy már-már képes vagy igazán átengedni a
gyeplőt a belső őrlángod bátorságának, behúzza az összes féket,
hogy meggyőzzön, mennyire fontos, hogy te irányíts.
Félek, miközben ezeket írom. Úgy érzem, mintha hatalmas
szakadékba ugranék, és félek, hogy ha elengedem magam, nem
kapom meg, amit akarok. De már nem akarom, hogy a félelem
irányítsa az életemet. Félni fogok, de mindenképpen kiugrom.
Toshának igaza van. Készen állok. A kérdés most az, hogy te készen
állsz-e?
Tartom magam ahhoz, hogy a megadás a legfontosabb a
bátorságnövelés hat lépése közül. Ha elsajátítod a megadás
művészetét, megfelelő kapcsolatot tudsz kialakítani a
bizonytalansággal, egészséges kapcsolatba kerülsz a vágyaiddal, és
megfigyelheted, amint feloszlik a félelmed, és természetes bátorság
alakul ki benned. Már nem kell, hogy a félelem tartson biztonságban,
mert bízol abban, hogy máris gondoskodik erről valami, ami feletted
áll. Akkor elengedheted a biztonsági rácsot, és a legfőbb jó
szolgálatába állíthatod magad.
Nehéz ehhez a folyamathoz instrukciókat adni, de leszűrtem pár
tanulható lépést a spirituális tanácsadóim tanításaiból, hogy
könnyebben előhívhasd a bátorságodat. A legtöbb megadásleckét
Tosha Silver tanításaira alapozom az Outrageous Openness című
munkájából, illetve Martha Beck „négy mágikus technikájára” a
Finding Your Way in a Brave New World című könyvéből.

27. SZÁMÚ BÁTORSÁGNÖVELŐ GYAKORLAT

A megadás gyakorlása

1. Nevezd meg a vágyadat!

Akár azért a vágyadért fogsz bele, hogy kevésbé félj, akár
azért, hogy meggazdagodj, vagy megtaláld a szerelmet, a
megadás folyamata mindig ugyanúgy kezdődik.
Mindannak dacára, amit esetleg a vasárnapi iskolában
tanítottak neked, a vágy soha nem rossz. Jelzőpózna, mely
rámutat, hogy mi derít fel, táplálja a lelkedet, lelkesít fel,
és érezteti veled azt, hogy élsz. Néha tévedünk azzal
kapcsolatban, hogy mire is vágyunk valójában.
Gondolhatod azt, hogy a legjobb barátnőd férjére vágysz,
de amit igazán akarsz, az az a fajta lelki kapcsolat, amit
akkor érzel, amikor vele vagy – amit nagy
valószínűséggel másban is megtalálsz oly módon, hogy az
 nem fenyegeti a becsületedet, és nem vezet arra, hogy
eláruld a legjobb barátnődet. A vágy egyszerűen
információ. Visszajelzés arról, hogy mi gyújtja lángra a
belső őrlángodat.
2. Ajánld fel a vágyadat!
Abban a pillanatban, hogy beazonosítod a vágyadat,
ajánld fel azt az istenségnek. Bátor szeretnél lenni?
Ajánld csak fel. Félsz, hogy megcsal a férjed? Ajánld fel.
Aggódsz, hogy nem jó ajándékot választasz a legjobb
barátnőd születésnapjára? Tegyél felajánlást. Frusztrál,
hogy nem tudod kijavítani azt a hibát a számítógépeden,
ami éppen eltüntette a posztodat a blogon? Add át az
istenségnek. A mi kultúránkban általában kihagyjuk ezt a
lépést – vagy már csak térdepelve érkezünk el ide, az
utolsó szalmaszálhoz, amikor már minden mással, amit
ismerünk, kudarcot vallottunk – pedig valójában ezzel
kellene kezdenünk mindent.
Hogyan ajánlunk fel egy vágyat? A kis én mindig meg
fog próbálkozni a folyamat irányításával. A megadás
aktusa azonban nem erről szól. Nem is arról, hogy
megtanítsuk a kis énnek, hogyan adja meg magát, hogy
mi megkaphassuk, amit akarunk. Az a lényege, hogy
felajánljunk valamit az istenségnek, és őszintén akarjuk
elfogadni azt, amit a legfőbb jó hoz, még ha az nem is
egyezik azzal, amire vágyunk. A felajánlás arról szól, hogy
ledobjuk magunkról a vágyakozás terhét. Tosha Silver arra
tanít, hogy a szívünkre nehezedő, 40 kilós dobozként
gondoljunk a vágyra. Képzeld el ezt, majd képzeld el,
amint a súlyos dobozt átadod annak a Magasabb Erőnek,
 akit te jónak érzel. A vágyat ettől kezdve már nem neked
kell megvalósítanod. Már nem neked kell megoldanod ezt
a problémát. Tosha úgynevezett „Változtass meg engem”-
imádságokat is tanít, mert ezekkel kikerülheted a kis én
ragaszkodását. Például: „Változtass engem olyasvalakivé,
aki képes megadni magát, ahelyett hogy mindig
irányítania kellene.”
Ahogy Martha Beck mondja: „Figyelem. Szándék.
Lazaság.” A lényeg tehát elengedni a ragaszkodást ahhoz
a konkrét kimenetelhez, amelyre vágysz. Legyen ez az
imádságod: „Ezt – vagy valami még jobbat.” Légy nyitott a
csodákra!
3. Kerülj szótlan állapotba!
Ez egy olyan energetikai lépés, amelyhez be kell lépned
egy bizonyos tudatállapotba. A szótlan állapotba kerülés,
ami egyszerre aktiválja mind a két agyféltekét, az, amit
Martha Beck az „első mágikus technikának” nevez. Jung
ezt a szótlan állapotot „kollektív tudattalannak” hívta,
Martha pedig ahhoz hasonlítja, mintha rácsatlakoznánk
valamiféle „energia-internetre”, ahol a régi kis énnél
valami nagyobb dologba kapcsolódhatnánk be. A szótlan
állapotba kerülést a következő technikákkal lehet
megkönnyíteni: azzal, hogy beleérezzük magunkat a
kézfejünk belsejébe, az érzékeink „nyitott fókuszba”
hozásával, a saját véráramunk követésével,
„érzékáztatással” (a világ megtapasztalása az öt
érzékünkkel egyszerre), mély kapcsolódással a
természethez, szakrális tánccal, azzal, hogy nem
fókuszálunk a szemünkkel és az alvásra gondolunk, vagy
 hogy megnyitjuk az elménket egy paradoxon segítségével.
A technikák gyakorlásával kapcsolatos pontos
instrukciókat megtalálod Martha Beck könyvében.
4. Kapcsolódj be az Egységbe!
Az Egységbe kapcsolódás (Martha második mágikus
technikája) lényege az, hogy kerüljünk ki a kis énből, és
váljunk Eggyé mindennel, ami van; ezáltal megszünteted
az elkülönülést magad és a többi életforma, valamint a
vágyaid tárgya között. Ilyenkor mintha e-mailt küldenél az
energia-interneten, ami közelebb hozza az esszenciáját
annak, amire vágysz. Ne feledd, hogy ami közelebb jön, az
talán nem az, amiről úgy gondoltad, hogy vágysz rá.
Lehet, hogy egy érzelmi állapot lesz, amit attól vártál,
hogy megszerzel egy bizonyos dolgot. Talán arra
gondolsz, hogy szeretnél 1 millió dollárt, de amire
valóban vágysz, az a nyugalom érzése, ami azzal jár, hogy
tudod, hogy van 1 millió dollárod. Talán ez a nyugalom
lesz az, ami valahogyan máshogy felbukkan az életedben,
akár a pénz nélkül.
A Martha által javasolt technikák, amelyek segíthetnek
bekapcsolódni az Egységbe, többek között az alábbiak:
evőeszközök könnyed meghajlítása azáltal, hogy Eggyé
válsz velük, és érzed, amint „megolvadnak” a kezed alatt;
ha engeded, hogy a boltban a termények megüzenjék,
hogy melyik növények tesznek jót neked, és melyek nem;
ha nyugodt tudatállapotba hozol más embereket; vagy ha
telepatikusan kommunikálsz egy-egy háziállatoddal –
vagy akár egy vadállattal –, és várod, hogy válaszol-e.
5. Képzeld el, hogy a szándékod megvalósul!
Martha „harmadik mágikus technikája” abból áll, hogy
elképzeljük, hogy bátrak vagyunk. Bár hasonlónak tűnhet
a fantáziáláshoz, ez a folyamat teljesen más. A
fantáziában van egyfajta ragaszkodás. Szinte fáj a
fantáziálás, mert attól félünk, hogy ha nem kapjuk meg,
amiről álmodunk, csalódni fogunk. A fantáziálás gyakran
az elérhetetlenség érzését hozza magával; a dolgok
elképzelése ezzel szemben olyan érzés, mintha valamely
dimenzióban a vágyunk máris megvalósult volna. Az
elképzelés lényege az, hogy megérezzük, ami meg akar
valósulni, nem csak pusztán azért dolgozunk, amit meg
akarunk szerezni.
Nézzünk meg egy példát. Dennis, a barátom, akinek a
története már többször felbukkant a könyvemben,
holland. Amikor ezt a könyvet írtam, már 18 hónapja élt
az Egyesült Államokban, és az ügyvédje azt javasolta neki,
hogy ne folyamodjon zöldkártyáért – pedig Dennis arra
számított, hogy ezzel tud majd Kaliforniában maradni.
Hacsak valami változás be nem áll, Dennisnek pár héten
belül el kellett volna hagynia az országot. Ő nem erre
vágyott. A racionális elméje számára az lett volna neki a
legjobb, ha Kaliforniában marad. Amikor azonban Dennis
átállította a tudatát a szótlanság állapotára, és
bekapcsolódott az Egységbe, majd belefogott az
elképzelésbe, azt látta, hogy valami teljesen mással
foglalkozik – hogy Peruba megy egy időre sámánoktól
tanulni, majd tartózkodási engedéllyel tér vissza onnan
Kaliforniába. Bár tudatosan nem akart elmenni
Kaliforniából, egyre erősödött benne az érzés, hogy
 Peruba menni a „helyes” dolog. Képeket látott magáról,
amint Peruba megy. Így működik az elképzelés. Azzal,
hogy nyitottá vált, és megérezte, hogy mi akar
megvalósulni, Dennis társteremtő lett valamiben. Kap
olyan vízumot, amivel az Egyesült Államokban maradhat?
Elmegy Peruba? Megkapja a zöldkártyát? Biztosan senki
nem tudná megmondani. De azzal, hogy elképzelte a
lehetséges kimeneteleket, részt vett annak a
teremtésében, ami energetikailag éppen kibontakozott.
Ugyanez vonatkozhat rád is, ha elképzeled, hogy bátor
lépéseket teszel.{g}
6. Figyelj oda az iránymutatásra!
Most, hogy már tisztáztad, hogy mire vágysz, átadtad azt
az univerzumnak, gyakoroltad a szótlanságot és az
Egységet, és elképzelted, hogy amire vágysz, létrejön,
ideje, hogy engedd vezetni magad. Gyakorold a radikális
odafigyelést. Figyeld az univerzumból érkező jeleket.
Figyelj oda az intuitív tudásra. A jelek mindenütt ott
vannak, és próbálják magukra vonni a figyelmet, de ha
nem figyelsz nagyon, elmulasztod őket. Várd az
iránymutatást, majd hangolódj rá. Tudd, hogy az
iránymutatást könnyű félreérteni, különösen ha a
vágyaddal ellentétes irányba terel. Ezen a ponton nagyon
fontos a nem-ragaszkodás. Ne feledd, hogy nem az a
lényeg, hogy megkapd, amit akarsz; arról van szó, hogy
add meg magad, és hangolódj rá arra, ami létre akar
jönni.
7. Cselekedj ihletetten!
 Ha odafigyelsz az iránymutatásra, eljön egy olyan pont,
amikor TENNI KELL valamit. Martha „negyedik mágikus
technikája” ezt a szakaszt „formálódásnak” nevezi. Tosha
Silver azt mondja, hogy a folyamatnak ezen a pontján a
spandára kell odafigyelni. A spanda szanszkrit kifejezés, és
azt jelenti, hogy „kicsit mozdulni”. Más szóval a megadás
nem egyenlő a passzivitással. Néha ihletett tettekre
szólítanak. Nem tudod eldönteni, hogy tegyél-e valamit
vagy sem? Használd a testi iránytűdet. Amikor azon
gondolkodsz, hogy tegyél-e valamit a vágyad
megvalósítása érdekében, a teljes testedben azt érzed,
hogy IGEN, és meglódulsz a lelkesedéstől? Vagy olyan
„kell” érzésed van, hogy már a puszta gondolattól is
kimerültséget érzel a testedben? Az ihletett cselekvés
energizáló és könnyed, míg az ego által indítványozott
küzdelem leszív, stresszel, vagy végtelenül félelmetes. Az
ihletett cselekvéshez lehet, hogy az kell, hogy
nekiveselkedj, és olyasmit csinálj, ami nem könnyű, de
még így is van benne valami játékosság.
8. Légy türelmes!
Ez a legnehezebb rész. Kívánhatod, hogy egyik napról a
másikra megjöjjön a bátorságod. Kívánhatod, hogy bármi
kell is ehhez, hirtelen legyél képes eldobni a hamis
félelmeidet, és átengedni a bátorságnak a döntéshozást.
De néha az, amire vágysz, nem egészen pontosan úgy
jelenik meg, ahogyan és amilyen formában azt te
szeretnéd. Ilyenkor hajlamos vagy úgy érezni, hogy
kudarcot vallottál, és hibáztatod magad, amiért nem
pontosan „manifesztáltál”, vagy istenre leszel dühös,
 amiért nem ezüsttálcán nyújtja, amit kértél. Ha a többi
lépéssel megvagy, tudnod kell várni. És várni. És várni.
Bízz az isteni időzítésben. És légy hajlandó letérni az
útról, ha az iránymutatás erre terel.
9. Gyakorold a hálaadást!
Lehet, hogy megkaptad, amire vágytál, és a félelem már a
múlté. De ha te is olyan vagy, mint a legtöbb halandó,
talán néha még mindig félsz. Akárhogy is, találd meg
benne a tökéletességet. Légy hálás azért, amit tanultál.
Ha a vágyad megvalósult, fürdőzz ebben az áldásban. Ha
nem, légy hálás azért, hogy valami még jobb – akármi
akar is megvalósulni – már úton van feléd. Ha csak egy
kicsivel érzed is bátrabbnak magadat az út végén, akkor is
fejezd ki a köszönetedet.
Ahogy Gena Mama mondja: „A ki nem mondott áldás
kakává válik.” Köszönd meg a bátorságodat – vagy bármi
mást, amit életre hívtál. Bízz a folyamatban. Szappanozz.
Öblíts. És még egyszer.

Amikor először vettem részt egy Tosha által vezetett

szemináriumon, ahol a petesejtjellegű élet eszközeiről tanultunk,
revelációm volt. Összehúzott szemöldökkel mentem oda hozzá a nap
végén, és elmondtam neki, hogy a Gyógyulás gyógyszerek nélkül című
könyvemben leírtam az öngyógyítás hat lépését, de azon
gondolkodom, hogy lehet, hogy nem a jó sorrendben írtam le őket. A
Gyógyulás gyógyszerek nélkül hat lépése ugyanaz, mint amit ebben a
könyvben is olvashatsz: HIT, TÁMOGATÁS, INTUÍCIÓ, DIAGNÓZIS,
RECEPT és MEGADÁS. A Gyógyulás gyógyszerek nélkül című
könyvemben a megadás fontosságáról írtam, arról, hogy a
betegséget át kell adni az isteni akaratnak, és hogy el kell engedni a
kimenetellel kapcsolatos ragaszkodásunkat. De a megadást tettem
meg hatodik lépésnek.
– Tosha! – mondtam félénken. – A megadásnak kellene lennie az
első lépésnek.
Tosha bólogatott.
– Igen, drágám. Mindig a megadás az első lépés.
Ez az igazság. Az élet könnyebb és kevésbé félelmetes, ha mindig a
megadás az első lépés. Ebben a folyamatban azonban, mivel
gyanítom, hogy sokan olyanok, mint én, mégis megtartottam
hatodik lépésnek a megadást. Nem azért, mert nem hiszek benne,
hogy képesek vagyunk elsőként átadni a vágyainkat, hanem mert a
legtöbb ember számára jobb érzés valami mással kezdeni a dolgot,
amire képes. Aztán, gyakran térdepelve, elengedjük a vágyat.
Sok kereső ér el a megadásig ezen az úton. Először tegyél meg
minden tőled telhetőt azért, hogy megkapd, amit akarsz. Ha a
félelem megbetegít vagy megnyomorít, valószínűleg meglesz az
indíttatásod, hogy mindent megtegyél, ami a puszta erődből,
eltökéltségedből és akaratodból telik. Meditálni fogsz. Megkeresed a
lelki közösségedet. Gyakorlod majd az intuíciód erősítését. Dolgozol
a korlátozó meggyőződéseiden. Aztán, ha már mindent
megpróbáltál, és még mindig kínoz a hamis félelmeket kísérő
szenvedés, végül csak hajlandó leszel térdre esni, és megadni magad.
Ebben a formában a megadás gyakran a tehetetlen kétségbeesés
cselekedete. De ennek nem kell így lennie. Ha hajlandó vagy
idejekorán átadni a félelmeidet egy Magasabb Erőnek, lehet, hogy az
történik, hogy a bátorság egyenesen odaszalad hozzád, és beugrik a
szívedbe.
 Nem kell rögtön a nagyágyúkkal kezdened. Elkezdheted kis
lépésekben is gyakorolni a megadást. Jó parkolóhelyet keresel?
Megadás! Azt reméled, hogy helyet kapsz egy többszörösen megtelt
repülőjáraton? Megadás! Arra vágysz, hogy a főnököd pénteken
hamarabb hazaengedjen? Megadás! Keress kis dolgokat, és
gyakorold a vágyad feladását. Figyeld meg, hogy mi történik. Tartsd
nyitva a szemedet, a füledet és a szívedet. Keresd a jeleket. Bízz a
megjelenő iránymutatásban. Aztán legyél elég bátor ahhoz, hogy
engedd, hogy ez irányítsa a döntéseidet. Amikor megtanuljuk
megadni magunkat, a női princípium szövődik bele az életünkbe, és
megváltoztatja a működésünket – nemcsak egyénekként, hanem a
kultúra szintjén is.
A modern kultúrát évszázadok óta a férfi princípium uralja. Sok
szempontból volt ez áldásos. A férfi princípium messzire juttatott
minket. A férfi princípiumnak köszönhetően ma már sok rákbetegség
gyógyítható. A férfi princípiumnak köszönhetően a múlt században
30 évvel növeltük a várható élettartamot. A férfi princípiumnak
köszönhetjük az internet létezését. A férfi princípiumnak
köszönhetően jutottunk ki az űrbe. A felfedezés, az újítás vágya és
az, hogy a végsőkig elmegyünk, számtalan módon volt hasznos a
számunkra. A férfi princípium erős és egészséges változtató,
innovatív és előremozdító erő lehet.
Ugyanennek az erőnek a romboló, szentségtörő formája azonban
sok rendszert tönkretett a kultúrán belül. Az egészségügyi rendszer,
a jogrendszer, az oktatási rendszer, a bankrendszer, a céges kultúra
mind-mind elmozdult a kapzsiság, a versengés és a hatalmon lévők
öncélú indítékainak az irányába. Elfelejtettük, hogy mit jelent az
együttműködés, a nyílt szívűség, a kompromisszum és a közös
munka. Arra van szükségünk, hogy a nőiség felé mozdulva
visszaállítsuk a kulturális egyensúlyt.
A megadás, amit a hatodik lépésben kérek tőled, arra vonatkozik,
hogy engedd meg a női princípiumnak, hogy a te életedet is
kiegyensúlyozza. Az egész változás tánc a „valósítsuk meg” és a
„hagyjuk, hogy megtörténjen” között. Ez a lényege a
bátorságnövelés hat lépésének.

TEDD MEG AZ ELSŐ LÉPÉST

Az alábbi szép gondolatot gyakran tulajdonítják Anaïs Ninnek: „És

eljött a nap, amikor fájdalmasabb kockázatot hordozott a bimbóba
zárva maradni, mint virágba borulni.” Értem, hogy ahhoz, hogy
vállaljuk a kivirágzás kockázatát, rengeteg bátorság kell. Ez a te
hívásod. Mi kell ahhoz, hogy a vágyódás felébredjen benned, és
legyőzze az ismeretlentől való félelmedet? Mi kell ahhoz, hogy
megtaláld a kivirágzáshoz szükséges bátorságot? Lehet, hogy azért
választottad ki magadnak ezt a könyvet, mert küzdesz a félelemmel
– de mindannak ellenére, amit esetleg gondolsz, már most is
hihetetlenül bátor vagy. Korlátoz egy aggódó, szorongó és félős
részed, egy ennél végtelenül nagyobb részed azonban bátorságot
sugároz. Máris képes vagy arra, hogy hozzáférj ehhez a belső erőhöz,
de amit ebben a könyvben tanultál, még jobban megerősíti a vele
való kapcsolatodat, és még elérhetőbbé teszi a számodra.
Mindannak ellenére, amit esetleg gondolsz, nem te irányítod az
életedet. Ezt nem azért mondom, hogy megijesszelek. Hanem hogy
felszabadítsalak. Nem vagy kitéve egy tetszőleges, kaotikus
univerzum szeszélyeinek, ami jojóként rángat téged. Nem veszélyes
világ ez, mely mindig azzal fenyeget, hogy bántani akar. Hanem egy
átgondolt, tervszerű univerzum, és a lélekfejlődés lehetőségeit
ajánlja neked, melyek mind az öröm, mind a balsors formáját
magukra ölthetik. Ahelyett hogy ellenállnál a megjelenő csapásnak,
inkább dőlj bele, és tudd, hogy tanulsz – és nemcsak biztonságban
vagy, hanem szeretnek is. Lehet, hogy nem érted, hogy mit tanul a
lelked éppen most. Lehet, hogy áldozatnak érzed magad. Az élet
igazságtalannak tűnhet. Természetes dolog, hogyha így érzed.
Visszatekintve azonban meglátod, hogy mindez értelmet nyer, hogy
még a tragédia időszaka is megtelik értelemmel, és hogy a lelked
akkor is fejlődött, amikor gyászoltál.
Tudom, hogy mennyire vágysz a bizonyosságra. Én is arra vágyom.
Ez nagyon is emberi. Mind tudni szeretnénk, hogy minden, aminek
örülünk, örökké tart majd, és semmi, amitől félünk, nem következik
be soha. De megfeledkezünk arról, hogy a bizonytalanság ellen
védekezve a lehetőségeket is kizárjuk az életünkből. Ha nem tudjuk,
hogy mit tartogat a jövő, BÁRMI LEHETSÉGES. Ha üdvözöljük a
titkot, az áhítat és a csodálat is besétálhat vele együtt.
Ne hagyd, hogy a félelmed korlátozzon, kedves Olvasó! Inkább
hagyd, hogy felébresszen. Kérd meg, hogy adja a kezedbe a lelked
kalitkáját nyitó kulcsot, ami kiszabadít. Amíg a bizonyosságot
keresed, nem vállalsz kockázatot, ha pedig meg akarod ismerni az
örömöt, kockáztatnod kell. Kockára kell tenned a szívedet. Muszáj
megkockáztatnod a veszteséget. Hajlandónak kell lenned a fájdalom
megtapasztalására ahhoz, hogy ráébredj a képességeidre – a valódi
lényedre. Ehhez igazi bátorság kell. Olyan erőteljes
szeretetrohamban kell majd állnod, hogy alig kapsz levegőt; mégis,
abban a pillanatban is letaglóz majd a tudat, hogy milyen sebezhető
vagy. Megtanulni ennyire sebezhetőnek lenni, és nyitva hagyni a
szívedet – ez az élet végső vizsgája. Ezt a tesztet akárhányszor,
korlátlanul megismételheted. Senki nem foglalkozik vele, hogy
átmentél-e, vagy megbuktál. Átengedheted a kormányt a
bátorságnak, vagy hagyhatod, hogy a félelem vezessen. Akárhogy is,
senki nem fog elítélni.
Orvosként sok haldokló ágyánál álltam már, és megerősíthetem a
tényt, hogy a haldoklók nagyon ritkán bánják, hogy nem eléggé
irányították a saját életüket. Azt sajnálják, hogy nem kockáztattak
többet. Az álmokat sajnálják, amelyeket nem kergettek, a
szenvedélyt, amit elpazaroltak. De még ennél is jobban bánják azt,
hogy nem tárták ki a szívüket. Sajnálják a be nem vallott szerelmet,
azt, hogy visszafogták magukat, a páncélt, amelyet önvédelemből
hordtak a sebezhetőségükön.
Ne legyél olyan ember, aki megbánással a szívében hal meg. Ne
hagyd, hogy visszafogjon a félelem. Még nincs késő. Még van idő.
Ahelyett hogy a félelmeid korlátai között élnél, engedd, hogy az
életed hátralévő részére a bátor részed vegye át a kormányt.
Tartozhatsz te is azok közé, akik kimerülten halnak meg, de nem
marad bennük beteljesítetlen szenvedély és kimondatlan szeretet,
csak a hatalmas belső csendesség, mely abból ered, hogy az igazi
énjükkel harmóniában vannak. A szíved ilyen nagy. A bátorságod
hatalmas, mint a tenger. Fogalmad sincs róla, milyen határtalan,
mérhetetlen vagy.
Most el is indulhatsz. Megvan benned az erő, hogy mindent
egyetlen pillanat alatt átállíts. Az igazi éned arra vágyik, hogy
kiszabaduljon, és áldást hozzon a világra.
Az ifjabb Martin Luther King azt mondta: „Hit az, ha akkor is
megteszed az első lépést, ha nem látod az egész lépcsőt.” Abból
fogod tudni, hogy végre eljött a kivirágzás ideje, hogy a helyben
maradás fájdalma és a bátorság iránti vágy legyőzi a változástól való
félelmet. És ha készen állsz, kedvesem, tedd meg az első lépést!
 A FÜGGELÉK

13 technika a meggyőződések átalakítására

1.  Byron Katie „munkája”. A korlátozó meggyőződések

felismerésének és átalakításának igen hatékony technikája.
Olvasd el Byron Katie Négy kérdés című könyvét, iratkozz fel
valamelyik szemináriumára, töltsd ki a „Judge Your Neighbor”
(Ítéld meg a szomszédodat) című tesztet a TheWork.com
weboldalon, vagy keress egy ebben a technikában járatos
terapeutát vagy tanácsadót.
2.  Kognitív viselkedésterápia (CBT). A kognitív
viselkedésterápia, ez a bevett és sok terapeuta által gyakorolt
pszichoterápiai megközelítés a problémákra összpontosít, és
cselekvésközpontú. A CBT célorientált eljárásokkal kezeli a
rendellenesen működő érzelmeket, önszabotáló
viselkedésmintákat és maladaptív kognitív folyamatokat. A
CBT-technikák segítségével megkérdőjelezheted a korlátozó
meggyőződéseket és mintákat, és egészségesebb
gondolatokkal helyettesítheted a gondolkodási hibákat. Így
kevesebb érzelmi szenvedés és önszabotáló viselkedés lesz az
életedben.
3. Hipnoterápia. A hipnoterápia a pszichoterápia azon formája,
melyet arra használnak, hogy a tudatalatti elme szintjén
változtassanak a gondolatokon és viselkedésmintákon. Mivel
 csupán az idő 5%-ában működünk a tudatos elme irányítása
alatt, a hipnoterápia gyors, mélyebb szintű változást képes
elérni.
4.  Szemmozgásos Deszenzitizálás és Élményátstrukturálás
(EMDR). Az EMDR megoldatlan traumával küzdő egyéneknél
használatos pszichoterápiás technika. Egy 8 lépésből álló
folyamat vezeti végig a pácienst a nyomasztó képek
előhívásán, miközben kétoldali szenzoros inputot kap –
vízszintes szemmozgás, váltakozó érintés a két kézen,
hanghatások. Az EMDR bizonyítottan segít a traumás emlékek
feldolgozásában, enyhíti azok hosszan tartó hatásának a
következményeit, és segít megbirkózni a nehézségekkel.
5.  Pszichológiai kineziológia. A pszichológiai kineziológia a
pozitív pszichológiát és a kineziológiát ötvözi olyan
módszerré, amelyben közvetlenül kommunikálhatunk a
tudatalatti elmével, hogy azonosíthassuk és átváltoztathassuk
a gyógyulási folyamatot akadályozó korlátozó
meggyőződéseket. A megerősítések és a fizikai mozgás
összekötésével a pszichológiai kineziológia olyan egészséges
agyi állapotot aktivál, mely fogékonnyá teszi az agyat a
meggyőződések átalakítására.
6.  Az érzelmi felszabadítás technikája (EFT vagy
kopogtatás). Az EFT a pozitív pszichológiát a kínai
orvoslásból átvett akupresszúrás technikákkal ötvözi. A
neurolingvisztikus programozásból (NLP), az
energiagyógyításból, valamint a gondolatmező-terápiából is
merített. Miközben akupresszúrás pontokat kopogtatunk az
ujjainkkal, negatív meggyőződéseket engedünk el és
helyettesítünk pozitív megerősítésekkel, az EFT lenyugtatja az
 amygdalát, csillapítja a félelmet, és hatékonyan elősegíti a
meggyőződések megváltoztatását.
7.  Neurolingvisztikus programozás (NLP). Az NLP alapja a
neurológia (neuro) és a nyelv (lingvisztikus) közötti
összekapcsolódás, és az, ahogyan a nyelv és az elme
kölcsönösen egymásra hatva fejti ki a hatását a testre és a
viselkedésre (programozás). Az NLP azon az elven alapul,
hogy a szavaink megválasztása a belső, tudatalatti
meggyőződéseinket tükrözi, és ha a szavainkon változtatunk,
a meggyőződéseinket is átállíthatjuk, és meggyógyíthatjuk az
életünk problémás területeit.
8. Testintelligencia. Steve Sisgold módszere a test segítségével
azonosítja és gyógyítja meg a korlátozó meggyőződéseket. A
testintelligencia módszere a testtudatosság segítségével
határozza meg, hogy a negatív meggyőződések hogyan
telepednek meg a testben. Megerősítéseket, mozgást, a
szomatikus tudatosságot és légzéstechnikákat kombinálva
szabadít meg a korlátozó meggyőződésektől, és változtatja
meg a viselkedést.
9.  Energetizáló/spirituális gyógyító gyakorlatok. Sokféle
energiagyógyítás, sámáni gyógyítás vagy egyéb spirituális
gyógyítási módszer, például a reiki, a Théta gyógyítás, a
hitgyógyítás és az intuitív gyógyítás is hasznos lehet a
korlátozó meggyőződéseken dolgozva.
10.  Imádság. Az imádság és a szándék beállítása is hatékony
módszere lehet a meggyőződések átalakításának. Tosha Silver
az általa kidolgozott „Változtass meg engem”-imádság
formáját tanítja. Például: „Változtass engem olyasvalakivé, aki
 nem fél.” A 27. számú bátorságnövelő gyakorlatból még többet
megtudhatsz a megadásról és a „Változtass meg engem”-
imádság megírásáról.
11.  Légzéstechnikák. A légzésmunka több módozata,
amelyeket például a meditációs vagy jógagyakorlatok során
alkalmaznak, szintén bevethető a negatív gondolatminták
átalakításához.
12.  Megerősítések. Elegendő ismétléssel a pozitív
megerősítések – például: „Bátor vagyok” vagy „Bízom az
intuíciómban” – a tudatalatti elmében lakozó negatív
meggyőződések helyébe léphetnek. Tűzd vagy ragaszd ki
otthon mindenhol ezeket a megerősítéseket, és az legyen az
első dolgod reggel ébredéskor, illetve az utolsó este elalvás
előtt, hogy elmondod őket. Meditációban mantrázd őket. Vedd
fel őket, és játszd le magadnak az MP3-lejátszódon. Ahhoz,
hogy a megerősítések hatékonyak legyenek, a véreddé kell
válniuk, hogy bevésődhessenek a tudatalatti elmédbe.
13.  Elkerülés. Az olyan félelemgeneráló hatások, mint a
hírműsorok nyomon követése, az újságolvasás, a félelmetes
filmek nézése vagy akár a félős emberekkel való időtöltés
kihathat a meggyőződésekre. Sokat segíthet egy olyan
különösen sebezhető átmeneti állapotban, amikor meg akarod
változtatni a meggyőződéseidet, ha gubót szősz magad köré,
mely megvéd a felesleges félelmetes hatásoktól. Amint ezen
az érzékeny időszakon túl vagy, már kevésbé leszel sebezhető,
de legalább kezdetben, ha teheted, maradj meg a saját
hitbuborékodban.
 B FÜGGELÉK

20 bátorságnövelő ötlet

1. Keress fel egy terapeutát vagy életviteli tanácsadót, vagy

teremts kapcsolatot egy spirituális tanítóval.
2. Iratkozz be egy transzformációs fejlesztő szemináriumra vagy
programra (ajánl ilyeneket például a Hoffman Intézet, a
Landmark Forum, de a férfi-, illetve női szemináriumok is
megfelelők).
3. Kezdj el meditálni.
4. Eddz egy versenyre.
5. Tervezz meg egy utazást.
6. Vállalj önkéntes munkát.
7. Menj el egy elvonulásra (próbáld ki az Esalen Intézetet, az
Omega Intézetet vagy a Kripalut).
8. Menj el egy zarándokútra (járd végig a Camino de Santiagót
vagy a Pacific Crest Trailt).
9. Gyakorolj rendszeresen valamilyen mozgásformát (jóga,
zumba, Nia, Journey Dance, Soul Motion, 5Ritmus).
10. Keress új hobbit.
11. Iratkozz be valamilyen önvédelmi órára (küzdősportok,
kickbox, otthoni erőszak elleni védekezés).
12. Tanulj valami újat (idegen nyelvet, művészetet, valamilyen
hangszeren játszani, lakberendezést, kreatív írást).
13. Tágítsd a szexualitásod határait (S Factor rúdtánc, tantrikus
szex, erotikus olvasmányok, szexuális játékszerek
kipróbálása).
14. Kényeztesd magad mindenféle módon (fürdősók, olvasás
csak úgy élvezetből, fürdőbe járás, masszázs, körömlakkozás,
egy egész szabadnap, amit csak magadra fordítasz).
15. Radikálisan változtass az étrendeden (vegán étrend, nyers
étkezés, zöldséglé-tisztítókúra, szuperételek). Vagy, ha az
egészséges ételekre vagy rákattanva, próbálj meg csalni!
16. Fogadj örökbe egy kisállatot egy menhelyről.
17. Kezdeményezz inspiráló beszélgetéseket idegenekkel.
18. Változtass a kinézeteden (festesd be vagy vágasd le a hajad,
próbálj ki új sminket vagy tetováltass, kérj fel egy stylistot,
hogy segítsen stílust váltanod).
19. Kötelezd el magad a gyógyulás mellett (foglalkozz a
függőségeddel, iratkozz fel rehabilitációra, csatlakozz egy 12
lépcsős programhoz).
20. Válj Eggyé a természettel (járd a nemzeti parkokat, kezdj
kertészkedni, kirándulj mindennap).
 C FÜGGELÉK

A saját törzsed kialakításának 7 lépése

Dr. Anne Davin élt egy bennszülött amerikai törzsben, és nagyon

foglalkoztatja a törzsek kialakításának kérdése a modern életben. A
Medicine for the Soul című online szeminárium anyaga alapján az
alábbi tanácsot adja a saját lelki törzsed megtalálásához.

1. Mondj igent minden meghívásra gondolkodás nélkül!

Sohasem tudhatod, hogy hol bukkanhatsz a törzsedre. Ismerd
fel, hogy minden meghívás nyitás a szentség felé, amely
nagyon szeretne bevonni az élet isteni tervezésébe. Ezért
nagyon nagy valószínűséggel találkozhatsz lelki társakkal, ha
minden egyes alkalommal, amikor az élet meghívással kínál,
felbukkansz. Mondj igent, különösen akkor, ha igazán
szeretnél nemet mondani.
2. Ugyanannyit segíts másoknak, mint amennyit magaddal
törődsz! A törzsi perspektívából működj. Ahelyett hogy arra
koncentrálnál, hogy „mit kaphatok?”, azt kérdezd, hogy „mit
adhatok?” A kapás benne van az adásban. Engedj előre egy
idegent. Mutasd meg az utat valakinek, aki eltévedt.
Mindennap keresd, hogy hogyan szolgálhatsz. És ami a
legfontosabb, olyat adj, amit a legjobban szeretnél kapni.
3. Menj el egyenesen egy olyan közösségbe, amit azért
választasz, mert olyasmi köré szervezték, ami beindít! Így
lehet a leggyorsabban hasonlóan gondolkodó emberekre
találni. A törzsi tagok rájuk váró „otthonként” ismerik fel a
már megszerveződött csoportokat. Tedd magad beavatottá
azáltal, hogy úgy viselkedsz, mint aki odatartozik. Tételezd
fel, hogy a helyed rád vár.
4. Tedd fel magadnak a kérdést: Mi a legnagyobb érzelmi
sebem? Aztán menj, és lásd el! Mi az, ami a leginkább
megakadályozza, hogy közösséget érezhess és kapcsolatba
kerülhess másokkal? Amiatt van, hogy bántalmaztak
gyerekkorodban? A goromba, erőszakos házastársad vagy egy
alkoholista szülőd az oka? Vállalj önkéntes munkát Nagy
Testvérként a bántalmazott nők menhelyén, vagy egy
rehabilitációs otthonban a közeledben. Azzal a dologgal
állítsd vissza a bizalmat és a kapcsolódást, ami megtépázta az
életbe vetett bizalmadat.
5. Indulj vándorútra! Nézd meg, hogy ki és mi szorult ki a
világod széleire, és kalandra fel! Látogasd meg ezeket a
határvidékeket. Ahhoz, hogy modern vándorútra indulj,
először meg kell kérdezned: „Mi van a világomban belül?
Vannak gyerekek az életemben? És idősek? Mi a helyzet
azokkal, akiknek más a bőrszíne, vagy más fajba, nembe,
illetve politikai meggyőződéshez tartoznak?” Írj le 5 őket
jellemző jelzőt, majd fordítsd meg a kérdést: „Vannak emberek
az életemben, akik ezekkel a tulajdonságokkal bírnak?” Lépj ki
a komfortzónádból, és megfigyelőként vágj neki az
ismeretlennek. Engedd meg magadnak, hogy a találkozástól
átformálódj.
6. Játssz! Ha játszol, és nyugodt és nyitott vagy, valószínű, hogy
varázslatos találkozásokban lesz részed, mert a jelen
pillanatban vagy. Használd ki ezt. A zene okoz örömöt? Az
irodalom? A sárkányröptetés? A futás vagy más fizikai
tevékenység? Az egésznek az a lényege, hogy autentikus
módon vedd fel a kapcsolatot másokkal. Napi szinten adj teret
az örömnek és a játéknak. Ugyanazzal az eltökéltséggel
végezd, mint a fogmosást.
7. Gyújts saját falutüzet! Mit szeretsz? Mitől nyílsz meg az
áhítatra és a csodára? Aktívan keress olyan embereket, akik
osztoznak a szenvedélyedben, és keressétek a lehetőséget,
hogy együtt csináljátok. Indíts könyvklubot vagy
meditációskört. Mit gondolsz a bowlingról? Lehet, hogy
kirándulni vagy főzni szeretsz. Vagy talán az a szenvedélyed,
hogy valamit vagy valakit szolgálj. A törzset a tagok közötti
kölcsönös szeretet hozza össze. Alapítsd meg a saját
törzsedet, és figyeld, amint kibontakozik a csoda.
 D FÜGGELÉK

Lissa saját személyes bátorságreceptje

Ahhoz, hogy bátorságra kapjak, és elhagyjam a hagyományos

orvoslást, hogy a saját igaz célomat kövessem, hogy eladjam a
házamat, és hozzáférhetővé tegyem a nyugdíj-megtakarításomat,
hogy finanszírozhassam az álmomat, azaz teljesen új vállalkozásba
kezdhessek, hogy adósságot vállaljak azért, hogy alkalmazottakat
vehessek fel, hogy fejleszthessem a szárnyait bontogató saját
vállalkozásomat, és hogy véget vessek a házasságomnak, ami nem
tett boldoggá, át kellett ültetnem a gyakorlatba a saját
bátorságreceptemet. A te átalakulásod valószínűleg nem tartalmaz
olyan szélsőséges, az egész életre kiható változtatásokat, mint az
enyém, de a bátorságnövelő gyakorlatok hasznosak attól
függetlenül, hogy milyen változtatáshoz gyűjtöd a bátorságot.

• Kiköltözni a nagyvárosból, San Diegóból, egy észak-kaliforniai

tengerparti kisvárosba, hogy körülvegyen a természet, ami
segít az istenséghez kapcsolódnom, és ettől bátrabbnak
érezzem magam.
• Nap rendszerességű, legalább 20 perces ülő meditációba
kezdeni különböző meditációs technikák, áhítatgyakorlatok és
imádságok bevonásával.
• A lehető leggyakrabban kirándulni a természetben.
• Vizualizálni a „hitbuborékot” magam körül, és védeni magam a
többiek félelmeitől, amelyeket rám vetítenek (általában az „én
védelmem” álcájával), mivel radikálisan megváltoztatom az
életemet.
• Olyan emberekkel való kapcsolatokat bevonzani, ápolni és
előtérbe helyezni, akik szintén a belső őrlángjuk által vezérelt
életet akarnak élni a kis én által irányított élettel szemben.
Amikor a kis énem megijed, az ő segítségüket kérni.
• Határokat szabni és korlátozni, hogy mennyi időt töltök
olyanokkal, akik elkötelezetten dajkálják a kis énjüket.
• Blogot írni arról, hogy a „mentegetőzés nélküli ÉN” vagyok,
hogy kigyógyítsam magam az attól való félelmemből, hogy
tökéletlennek láthatnak.
• Anélkül hogy traumát okoznék magamnak, félelmetes dolgokat
csinálni érzéketlenítési terápiás céllal. Például egyedül
külföldre utazni, hullámvasutazni és ijesztő kötélpályákon
végigmenni; minél inkább érzéketlenítem magam, ezek annál
kevésbé lesznek félelmetesek.
• Bátorságnövelő otthoni oltárt állítani olyan jelentőségteljes
tárgyakkal, amelyektől bátrabbnak érzem magam. Ezt az oltárt
használom meditáláshoz, a szándékaim megfogalmazásához
és a megadás gyakorlatához.
• Hetente többször jógázni.
• Háromhavonta megtisztítani a testemet, az elmémet és a
szellememet a Tricia Barrett által kifejlesztett zöldséglé-
tisztítókúrával. (Az erre vonatkozó további információt keresd
a Forrásoknál.)
• Olyan zenét hallgatni, ami felszítja a belső őrlángomat –
például Karen Drucker, Snatam Kaur, Deva Premal, Rafael
Bejarano, Christine Tulis, Michael Franti, klasszikus zene –, és
a saját „belsőőrláng-zenelistámat”, amelyet én állítottam
össze olyan számokból, amelyek megérintik a lelkemet.
• Spirituális táncórákra járni, például Nia, Soul Motion, 5Ritmus,
Journey Dance és S Factor.
• Vasárnaponként összejönni az eksztatikus 5Ritmustánc-
lélekközösségemmel.
• Havonta találkozni egy hasonlóan gondolkodó orvos
közösséggel a Rachel Naomi Remen által vezetett Finding
Meaning in Medicine elnevezésű tanulmánycsoportban.
• Dharmaleckéket hallgatni a Green Gulch Zen központban.
• Békét kötni a pénzügyi félelmeimmel könyvek és programok
segítségével, és eljárni Barbara Stanny pénzügyi
nehézségekkel foglalkozó tanácsadó személyes üléseire.
• Ha félelmek, vágyak, problémák vagy csapások merülnek fel,
gyakorolni a megadás művészetét a bátorságnövelés hatodik
lépésében leírtak szerint.
• A belső őrlángomat felébresztő könyveket olvasni, mint
amelyeket a 287. oldalon felsorolok.
• Online kurzusokat hallgatni, például Craig Hamilton „Teljes
megvilágosodás”-át.
• Spirituális tanácsadók iránymutatását kérni, akikben
megbízom, ideértve az alábbiakat: Rachel Naomi Remen,
Martha Beck, Tosha Silver, Anne Davin, Elisabeth Manning,
Sarah Drew, Sera Beak, Christine Hassler, Jon Rasmussen,
 Linda Rose, Craig Hamilton, Dennis Couwenberg és April
Sweazy.
• Részt venni egy havonta szervezett spirituális mesterelme
(„Szellemelme”) csoportban olyanokkal, mint Amy Ahlers,
Mike Robbins, Steve Sisgold és Christine Arylo.
• Spirituális tanítók – például Adyashanti, Tosha Silver, Byron
Katie és Rachel Naomi Remen – szemináriumaira járni.
• Részt venni Martha Beck African STAR elvonulásán, és
gyakorolni a Martha Finding Your Way in a Wild New World
című könyvében leírt technikákat, hogy bizonyítékot gyűjtsek
arra, hogy átgondolt univerzumban élünk, és mind Egyek
vagyunk.
• Gyakorolni, hogy nemet mondjak mindenre, ami nincs
százszázalékos harmóniában a belső őrlángommal, még ha
megijeszt is, hogy a lelkem integritását választom a
biztonsággal és a kényelemmel szemben.
• Ha félni vagy kételkedni kezdek, gyakorolni a tanúságot a 6.
számú bátorságnövelő gyakorlatban leírtak szerint.
• Kerülni a félelemgeneráló hírműsorokat.
• Spirituális iránymutatásért és bátorságért imádkozni, amikor a
kis énem megijed.
• Ha félek, hagyni, hogy a belső őrlángom megnyugtassa a kis
énemet az 1. számú bátorságnövelő gyakorlatban leírtak
szerint.
• Radikális önkényeztetést gyakorolni a kis énemet
lecsillapítandó, ha megijed. A kedvenc csillapító technikáim
közé tartozik a meleg fürdő, a lábmasszázs, az aromaterápia,
 az ücsörgés az óceánparton, a saját magam által készített
nyers csokoládé, gyertyák égetése és illóolajok kényeztetése, a
tánc és az éneklés a zuhany alatt.
• A Daily Flame – a belső őrlángom napi szerelmes levelei a kis
énemnek – megírása. Ennek a mindennapi e-mailnek a
szolgálatként való megírása segített, hogy megtanuljak
azonosulni ezzel a bölcs, szeretetteljes belső hanggal.
 FORRÁSOK

Töltsd le az ingyenes bátorságrecept-csomagot a

TheFearCureBook.com weboldalról.

Ha kíváncsi vagy a Whole Health Medicine intézmény orvosi

képzésére és egészségügyi dolgozói képzésére, látogass el a
WholeHealthMedicineInstitute.com weboldalra.

A Lissa Rankin és Rachel Naomi Remen Medicine for the Soul online
szemináriumával kapcsolatos információkat megtalálod a
MedicineForTheSoulRx.com weboldalon.

A Lissa Rankin és Martha Beck Coming Home to Your Spirit online

szemináriumával kapcsolatos információkat megtalálod a
ComingHomeToYourSpirit.com weboldalon.

A Lissa Rankin, Martha Beck és Amy Ahlers Find Your Calling online
szemináriumával kapcsolatos információkat megtalálod a
FindYourCallingNow.com weboldalon.

A Lissa Rankin és Amy Ahlers Visionary Ignition Switch online

szemináriumával kapcsolatos információkat megtalálod a
VisionaryIgnitionSwitch.com weboldalon.

A Lissa által háromhavonta végzett zöldséglé-tisztítókúrával

kapcsolatos információkat megtalálod a JuiceDietCleanse.com
weboldalon.

A Daily Flame-re, a belső őrlángod napi üzeneteire az

InnerPilotLight.com weboldalon iratkozhatsz fel.
Kövesd Lissa blogját a LissaRankin.com oldalon.

Kövesd Lissát a Facebookon: facebook.com/LissaRankin.

Kövesd Lissát a Twitteren: twitter.com/LissaRankin.

1. fejezet

1) Walter B. Cannon, Bodily Changes in Pain, Hunger, Fear and

Rage: An Account of Recent Researches into the Function of
Emotional Excitement (D. Appleton and Company: New
York és London, 1927); Hans Selye, „The General
Adaptation Syndrome and the Diseases of Adaptation”,
The Journal of Clinical Endocrinology & Metabolism 6, no. 2
(1946): 117–230.

2) „Any Mood Disorder Among Adults”, National Institute of

Mental Health:
www.nimh.nih.gov/statistics/1ANYMOODDIS_ADULT.sht
ml.

3) Hans-Ulrich Wittchen et al., „DSM-III-R Generalized

Anxiety Disorder in the National Comorbidity Survey”,
Archives of General Psychiatry 51, no. 5 (1994. május): 355–
364.

4) Kendra Cherry, „10 Common Phobias”, About.com:

psychology.about.com/od/phobias/p/commonphobias.htm.

5) Lisa Fritscher, „What Is the Fear of Phobias?”, About.com,

updated 2013. szeptember 3.:
phobias.about.com/od/phobiaslist/f/What-Is-The-Fear-Of-
Phobias.htm.

2. fejezet
1) George L. Engel, „Sudden and Rapid Death During
Psychological Stress: Folklore or Folk Wisdom?”, Annals of
Internal Medicine 74, no. 5 (1971. május): 771–782.

2) Jeremy D. Kark, Sylvie Goldman, and Leon Epstein, „Iraqi

Missile Attacks on Israel: The Association of Mortality
with a Life-Threatening Stressor”, The Journal of the
American Medical Association 273, 15 (1995. április): 1208–
1210.

3) Ibid.

4) S. R. Meisel et al., „Effect of Iraqi Missile War on Incidence

of Acute Myocardial Infarction and Sudden Death in Israeli
Civilians”, The Lancet 338, no. 8768 (1991. szeptember):
660–661.

5) Klea Katsouyanni, Manolis Kogevinas, and Mitrios

Trichopoulos, „Earthquake-Related Stress and Cardiac
Mortality”, International Journal of Epidemiology 15, no. 3
(1985. december): 326–330.

6) I. Kawachi et al., „Symptoms of Anxiety and Risk of

Coronary Heart Disease. The Normative Aging Study”,
Circulation 90 (1994): 2225–2229.

7) A. P. Haines, J. D. Imeson, and T. W. Meade, „Phobic

Anxiety and Ischaemic Heart Disease”, British Medical
Journal 295 (1987. augusztus): 297–299.

8) “Can You Be Scared to Death?”, USA Today Magazine, 1994.

október.
9) Lana L. Watkins et al., „Phobic Anxiety, Depression, and
Risk of Ventricular Arrhythmias in Patients with Coronary
Heart Disease”, Psychosomatic Medicine 68, no. 5 (2006.
szeptember/október): 651–656.

10) James L. Januzzi, Jr., et al., „The Influence of Anxiety and

Depression on Outcomes of Patients with Coronary Artery
Disease”, Archives of Internal Medicine 160, no. 13 (2000.
július): 1913–1921.

11) I. Kawachi et al., „Prospective Study of Phobic Anxiety

and Risk of Coronary Heart Disease in Men”, Circulation 89
(1994): 1992–1997; I. Kawachi et al., „Symptoms of
Anxiety and Risk of Coronary Heart Disease. The
Normative Aging Study”, Circulation 90 (1994): 2225–2229;
William Coryell, Russell Noyes és John Clancy, „Excess
Mortality in Panic Disorder: A Comparison with Primary
Unipolar Depression”, Archives of General Psychiatry 39, no.
6 (1982. június): 701–703; Coryell, Noyes és J. D. House,
„Mortality among Outpatients with Anxiety Disorders”,
American Journal of Psychiatry 143, no. 4 (1986. április):
508–510.

12) Walter B. Cannon, „‘Voodoo’ death”, American

Anthropologist 44, no. 2 (1942. április–június): 169–181.

13) Curt Richter, „On the Phenomenon of Sudden Death in

Animals and Man”, Psychosomatic Medicine 19, no. 3 (1957.
május): 191–198.
14) Murray Esler, et al., „The Peripheral Kinetics of
Norepinephrine in Depressive Illness”, Archives of General
Psychiatry 39, no. 3 (1982. március): 295–300.

15)S. B. Manuck et al., „Does Cardiovascular Reactivity to

Mental Stress Have Prognostic Value in Postinfarction
Patients? A Pilot Study”, Psychosomatic Medicine 54, no. 1
(1992. január–február): 102–108; D. S. Krantz et al.,
„Cardiovascular Reactivity and Mental Stress–Induced
Myocardial Ischemia in Patients with Coronary Artery
Disease”, Psychosomatic Medicine 53, no. 1 (1991. január–
február): 1–12.

16) Kawachi et al., „Symptoms of Anxiety”, 2225–2229.

17) Raj Persaud, „Worriers More Prone to Cancer”, New

Scientist, 2003. május 28.:
www.newscientist.com/article/dn3767-worriers-more-
prone-to-cancer.html.

18) Alf Forsén, „Psychological Stress as a Risk for Breast

Cancer”, Psychotherapy and Psychosomatics 55, nos. 2–4
(1991): 176–185.

19)Joanna Kruk and Hassan Y. Aboul-Enein, „Psychological

Stress and the Risk of Breast Cancer: A Case-Control
Study”, Cancer Detection and Prevention 28, no. 6 (2004.
július): 339–408.

20)Kirsi Lillberg et al., „Stressful Life Events and Risk of

Breast Cancer in 10,808 Women: A Cohort Study”,
 American Journal of Epidemiology 157, no. 5 (2003): 415–
423.

21)Felicia D. Roberts et al., „Self-Reported Stress and Risk of

Breast Cancer”, Cancer 77, no. 6 (1996. március): 1089–
1093.

22) D. L. Felten et al., „Noradrenergic and Peptidergic

Innervation of Lymphoid Tissue”, Journal of Immunology
135, no. 2 (1985): 755s–765s; Y. Shavit et al., „Opioid
Peptides Mediate the Suppressive Effect of Stress on
Natural Killer Cell Cytotoxicity”, Science 223, no. 4632
(1984. január): 188–190; Bruce S. Rabin et al.,
„Bidirectional Interaction Between the Central Nervous
System and the Immune System”, Critical Reviews in
Immunology 9, no. 4 (1989): 279–312.

23)Lisa Hurt Kozarovich, „Stress: A Cause of Cancer?”, Psych

Central: psychcentral.com/lib/stress-a-cause-of-cancer.

24) “Stress Weakens the Immune System”, American

Psychological Association, 2006. február 23.:
www.apa.org/research/action/immune.aspx.

25)Robert Ader, David L. Felten, and Nicholas Cohen, szerk.,

Psychoneuroimmunology (San Diego: Academic Press,
1991); J. R. Calabrese, M. A. Kling és P. W. Gold,
„Alterations in Immunocompetence During Stress,
Bereavement, and Depression: Focus on Neuroendocrine
Regulation”, American Journal of Psychiatry 144, no. 9
(1987. szeptember): 1123–1134; Janice K. Kiecolt-Glaser és
 Ronald Glaser, „Psychosocial Factors, Stress, Disease, and
Immunity”, in Psychoneuroimmunology, Ader et al., szerk.
(San Diego: Academic Press, 1991), 849–867.

26) Sheldon Cohen és Gail M. Williamson, „Stress and

Infectious Disease in Humans”, Psychological Bulletin 109,
no. 1 (1991. január): 5–24; Mark L. Laudenslager,
„Psychosocial Stress and Susceptibility to Infectious
Disease”, in Viruses, Immunity, and Mental Disorders,
Edouard Kurstak, Z. J. Lipowski és P. V. Morozov, szerk.
(New York: Springer, 1987), 391–402.

27)Sheldon Cohen és Tracy B. Herbert, „Health Psychology:

Psychological Factors and Physical Disease from the
Perspective of Human Psychoneuroimmunology”, Annual
Review of Psychology 47 (1996. február): 113–142; M. Irwin
et al., „Life Events, Depressive Symptoms, and Immune
Function”, American Journal of Psychiatry 144, no. 4 (1987.
április): 437–441; Steven J. Schleifer et al., „Suppression of
Lymphocyte Stimulation Following Bereavement”, The
Journal of the American Medical Association 250, no. 3
(1983. július): 374–377.

28)Martin P. Gallagher et al., „Long-Term Cancer Risk of

Immunosuppressive Regimens after Kidney
Transplantation”, Journal of the American Society of
Nephrology 21, no. 5 (2010. május): 852–858.

29)J. F. Buell, T. G. Gross és E. S. Woodle, „Malignancy after

Transplantation,” Transplantation 80, no. 2S (2005.
október): S254–S264; Jeremy Chapman és Angela Webster,
 „Cancer Report” in ANZDATA Registry 2004 Report (2004):
99–103; Chapman és Webster, „Cancer after Renal
Transplantation: The Next Challenge”, American Journal of
Transplantation 4, no. 6 (2004. június): 841–842.

30)Jørgen H. Olsen et al., „Cancer in the Parents of Children

with Cancer”, New England Journal of Medicine 333 (1995.
december): 1594–1599.

31)Jiong Li et al., „Cancer Incidence in Parents Who Lost a

Child: A Nationwide Study in Denmark”, Cancer 95, no. 10
(2002. november): 2237–2242.

32) Anil K. Sood et al., „Adrenergic Modulation of Focal

Adhesion Kinase Protects Human Ovarian Cancer Cells
from Anoikis”, Journal of Clinical Investigation 120, no. 5
(2010. május): 1515–1523.

33) Neil M. H. Graham, Robert M. Douglas és Philip Ryan,

„Stress and Acute Respiratory Infection”, American Journal
of Epidemiology 124, no. 3 (1986): 389–401; W. Thomas
Boyce et al., „Influence of Life Events and Family Rou-
tines on Childhood Respiratory Tract Illness”, Pediatrics
60, no. 4 (1977. október): 609–615; Roger J. Meyer és
Robert J. Haggerty, „Streptococcal Infections in Families:
Factors Altering Individual Susceptibility”, Pediatrics 29,
no. 4 (1962. április): 539–549.

34)Sheldon Cohen, David A. J. Tyrell és Andrew P. Smith,

„Psychological Stress and Susceptibility to the Common
 Cold”, New England Journal of Medicine 325, no. 9 (1991.
augusztus): 606–612.

35) T. G. Pickering, „Blood Platelets, Stress, and

Cardiovascular Disease”, Psychosomatic Medicine 55, no. 6
(1993. november–december): 483–484; Esther M.
Sternberg, „Does Stress Make You Sick and Belief Make
You Well? The Science Connecting Body and Mind”, Annals
of the New York Academy of Sciences 917 (2000. január): 1–
3.

36) Bert Garssen, „Psychological Factors and Cancer

Development: Evidence after 30 Years of Research”,
Clinical Psychology Review 24, no. 3 (2004. július): 315–338;
Eric Raible és Allan S. Jaffee, „Work Stress May Be a
Determi- nant of Coronary Heart Disease”, Cardiology
Today 11, no. 3 (2008. március): 33; S. O. Dalton et al.,
„Mind and Cancer: Do Psychological Factors Cause
Cancer?”, European Journal of Cancer 38, no. 10 (2002.
július): 1313–1323; Edna Maria Vissoci Reiche, Sandra
Odebrecht Vargas Nunes, és Helena Kaminami Morimoto,
„Stress, Depression, the Immune System, and Cancer”, The
Lancet Oncology 5, no. 10 (2004. október): 617–625;
Ljudmila Stojanovich és Dragomir Marisavljevich, „Stress
as a Trigger of Autoimmune Disease”,Autoimmunity
Reviews 7, no. 3 (2008. január): 209–213; Eva M. Selhub,
M.D., „Stress and Distress in Clinical Practice: A Mind-
Body Approach”, Nutrition in Clinical Care 5, no. 4 (2002.
augusztus): 182–190.
37)Olivia I. Okereke et al., „High Phobic Anxiety Is Related to
Lower Leukocyte Telomere Length in Women”, PLOS ONE
7, no. 7 (2012. július): e40516.

38)Masahiro Ochi et al., „Effect of Chronic Stress on Gastric

Emptying and Plasma Ghrelin Levels in Rats”, Life Sciences
82, nos. 15–16 (2008. április): 862–868.

39)Jack Sparacino, „Blood Pressure, Stress, and Mental

Health”, Nursing Research 31, no. 2 (1982. március–
április): 89–94.

40)Ashley E. Nixon et al., „Can Work Make You Sick? A Meta-

Analysis of the Relationships Between Job Stressors and
Physical Symptoms”, Work & Stress: An International
Journal of Work, Health & Organizations 25, no. 1 (2011.
április): 1–22.

41)Ricard Farré et al., „Critical Role of Stress in Increased

Oesophageal Mucosa Permeability and Dilated
Intercellular Spaces”, Gut 56, no. 9 (2007. február): 1191–
1197.

42)“Kelly McGonigal: How to Make Stress Your Friend”, TED

Talk video, 14:28, felvéve: 2013. június 11.
www.ted.com/talks/kelly_mcgonigal_how_to_make_stress_
your_friend.

43)Lisa M. Schwartz és Steven Woloshin, „Changing Disease

Definitions: Implications for Disease Prevalence. Analysis
of the Third National Health and Nutrition Examination
 Survey, 1988–1994”, Effective Clinical Practice 2, no. 2
(1999. március–április): 76–85.

44)Bart Windrum, „It’s Time to Account for Medical Error in

‘Top Ten Causes of Death Charts’”, Journal of Participatory
Medicine 5 (2013. április):
www.jopm.org/opinion/commentary/2013/04/24.

45)Janet M. Corrigan et al., „To Err Is Human: Building a

Safer Health System”, Institute of Medicine of the National
Academies (1999. november 1.): www.iom.edu

46)John T. James, „A New, Evidence-Based Estimate of

Patient Harms Associated with Hospital Care”, Journal of
Patient Safety 9, no. 3 (2013. szeptember): 122–128.

47) Bill Hendrick, „Americans Worry about Getting

Alzheimer’s: Survey Reveals Fears About Alzheimer’s,
Stroke, Heart Disease, and Other Diseases”, WebMD Health
News (2011. február): www.webmd.com/alzheimers/
news/20110223/.

48)H. Gilbert Welch és William C. Black, „Overdiagnosis in

Cancer”, Journal of the National Cancer Institute 102, no. 9
(2010. április): 605–613.

49)Heidi D. Nelson et al., „Screening for Breast Cancer: An

Update for the U.S. Preventive Services Task Force”, Annals
of Internal Medicine 151, no. 10 (2009. november): 727–
W242.
 50) H. Gilbert Welch, Lisa M. Schwartz és Steven Woloshin,
Overdiagnosed: Making People Sick in the Pursuit of Health
(Boston: Beacon Press, 2011), 88.

51) Per-Henrik Zahl, Jan Maehlen, and H. Gilbert Welch, „The

Natural History of Invasive Breast Cancers Detected by
Screening Mammography”, Archives of Internal Medicine
168, no. 21 (2008. november): 2311–2316.

52) Ned Calonge et al., „Screening for Breast Cancer: U.S.

Preventive Services Task Force Recommendation
Statement”, Annals of Internal Medicine 151, no. 10 (2009.
november): 716–726.

53) W. A. Sakr et al., „Age and Racial Distribution of Prostatic

Intraepithelial Neoplasia”, European Urology 30, no. 2
(1996): 138–144.

54) H. Gilbert Welch és Peter C. Albertsen, „Prostate Cancer

Diagnosis and Treatment after the Introduction of
Prostate-Specific Antigen Screening: 1986–2005”, Journal
of the National Cancer Institute 101, no. 19 (2009. április):
1325–1329.

55) Richard J. Albin, „The Great Prostate Mistake”, The New

York Times, March 9, 2010.

3. fejezet

1) Brian G. Dias és Kerry J. Ressler, „Parental Olfactory

Experience Influences Behavior and Neural Structure in
 Subsequent Generations”, Nature Neuroscience 17, no. 1
(2014. január): 89–96.

6. fejezet

1) Daniel Gardner, The Science of Fear (New York: Plume,

2008), 3.

2) Marc Siegel, „The Irony of Fear”, The Washington Post,

2005. augusztus 30., www.washingtonpost.com/wp-
dyn/content/article/.

3) Gardner, The Science of Fear, 8–10.

4) Psychic Powers, Mysteries of the Unknown series (Time-

Life Books, 1987), 50–53.

7. fejezet

1) “Jill Bolte Taylor: My Stroke of Insight”, TED Talk video,

18:19, felvéve: 2008. február,
www.ted.com/talks/jill_bolte_taylor_s_powerful_stroke_of_
insight.

2) Sigmund Freud, „Dreams and the Occult” in New

Introductory Lectures on Psycho-Analysis (New York: W. W.
Norton, 1933), 24.

3) Dean Radin, The Conscious Universe: The Scientific Truth of

Psychic Phenomena (New York: HarperCollins, 1997), 68–
73.
4) Daryl J. Bem és Charles Honorton, „Does Psi Exist?
Replicable Evidence for an Anomalous Process of
Information Transfer”, Psychological Bulletin 115, no. 1
(1994. január): 4–18.

5) Ray Hyman, „The Ganzfeld Psi Experiment: A Critical

Appraisal”, The Journal of Parapsychology 49, no. 1 (1985.
március): 3–49.

6) Ray Hyman és Charles Honorton, „A Joint Communiqué:

The Psi Ganzfeld Controversy”, The Journal of
Parapsychology 50 (1986. december): 351–364.

7) Bem and Honorton, „Does Psi Exist?”, 4–18.

8) Julie Milton és Richard Wiseman, „Does Psi Exist? Lack of

Replication of an Anomalous Process of Information
Transfer”, Psychological Bulletin 125, no. 4 (1999. július):
387–391.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Megszállottja lettem egy gondolatnak, amit egyszer Joyce Carol

Oates mondott: „Soha nem értettem, hogy az emberek miért
csapnak akkor hűhót körülöttem mint író körül. Csak kerti slag
vagyok én, amelyen kifolyik a locsolóvíz.” Pontosan így érzek én is a
szavakkal kapcsolatban, amelyek rajtam keresztül kerülnek a
papírra. Amit biztosan tudok, az az, hogy csak egy saras, eltömődött
és összegabalyodott slag lennék azok nélkül, akik hozzásegítettek a
locsoláshoz. Ha ez a könyv bárkinek segít a gyógyulásban, az csak az
isteni kegyelemnek és azoknak az embereknek köszönhető, akik
lehetővé tették a megjelenését – köszönöm ezt a csodálatos
kombinációt! Ha ők nem fogják a kezemet, és nem bogozzák ki a
gubancos slagot, én egyszerűen nem tudtam volna megírni.
El kell hogy mondjam, hogy a könyv szörnyeteggé vált, és
váratlanul vadul szembeszállt velem – nyilván mert túl szorosra volt
tekerve a slag. Amikor elkezdtem, a kognitív elmém kutatást végzett,
majd könnyedén megírta a könyv Első részét, mielőtt még a többi
részem ijedten felkiálthatott volna: „Az áldóját! Csak még jobban
megijesztettem őket!”, majd azon nyomban el is némult – két egész
évre. Majd 2014 januárjában, csak három hónappal azelőtt, hogy be
kellett fejeznem, úgy alakult, hogy egy online
szemináriumsorozaton kezdtem tanítani régi barátnőmmel és
mentorommal, dr. Rachel Naomi Remennel, aki megtisztelt azzal,
hogy megírta a könyv előszavát. Két hónapon át mindennap ott
ültem Rachel híres konyhaasztala mellett, és időről időre könnyekig
hatódtam. Amikor már nagyjából egy hónapja mindennap
találkoztunk, Rachel azt kérdezte tőlem: „Lissa, tudod, hogy miért
veled tanítom a Medicine for the Soul anyagot?” Amikor
megegyeztünk, hogy együtt csináljuk, alázatot éreztem, és azt, hogy
nem vagyok alkalmas a feladatra. Arra gondoltam, azért csinálja,
hogy az így befolyt pénzzel a nonprofit munkáját támogathassuk. A
fejét rázta, és leírhatatlan szeretettel mosolygott rám. Azt mondta,
azért ment bele, hogy segíthessük egymás lélekfejlődését.
Most már gyanítom, hogy az átgondolt univerzum rendezte úgy,
hogy Rachel és én két hónapon át üljünk egymás mellett, hogy ez a
könyv megszülethessen. Én annyit tettem, hogy leültem a
számítógépem elé gépelésre emelt kézzel, és közben valami felettem
álló anyag áramlott ki az ujjaimon át, míg Rachel mindvégig
gyengéden a kezében tartotta a könyv lehetőségét, mintha egy
rózsabimbót ápolna. Rachel! Nem tudom szavakkal kifejezni az
irántad érzett hálámat. Amikor úgy bele voltam kövülve az áldozati
szerepembe, te szeretgettél vissza a teljességbe. A jelenlétedet az
életemben nem lehet máshogyan leírni, csak a kegyelem meg nem
érdemelt áldásaként. Te vagy a családom, és ezt nagyon köszönöm
neked!
Kimondhatatlanul köszönök mindent Martha Becknek, aki
egyszer, amikor a saját félelemutazásomban kételkedtem, azt
mondta, hogy „feltartóztatja nekem a gépet”. Felhúzott
szemöldökkel jeleztem, hogy nem értem, mit akar ezzel mondani.
Martha azt mondta erre:
–  Ismered az érzést, amikor késve berontasz a reptérre, a táskáid
mindenbe és mindenkibe beleütköznek, de te csak rohansz és
rohansz, hogy elérd a járatodat. De akkor eszedbe jut, hogy a
barátnőd már ott ül a gépen, és szólhat a pilótának: „Várjanak, ne
induljunk még! A barátnőm mindjárt itt lesz!”
 Amikor írni kezdtem a Merj gyógyulni című könyvet, nem hittem
benne, hogy elérhetem azt a gépet, amelyen te már ott ülsz, Martha.
De a tudat, hogy te hittél benne, hogy időben odaérek, valahogy
lehetővé tette. Amikor nekem nem volt elég, a te hitedet vettem
kölcsön. Az irántad érzett hálám soha el nem apadó vízesés.
Köszönöm, hogy bevezettél a varázslatba, miközben fáradhatatlanul
kutattad a misztikumot, normalizáltad az én „őrült”
tapasztalásaimat, és mindig elérted, hogy mindennek a csodája
megnevettessen.
A locsolócsövem kidugításával kapcsolatos munka oroszlánrészét
Tosha Silvernek köszönhetem, aki szerető kérlelhetetlenséggel
számoltatott el, hogy mindig harmóniában maradjak azzal, amit
írok, és gyakran emlékeztetett arra, hogy valójában ki végzi az írói
munkát. Sokszor megfeledkeztem magamról, és kiestem a
harmóniából, de – áldjon meg az ég, Tosha! – te sosem engedted,
hogy túl messzire letérjek az útról. Minden alkalommal, amikor azt
hittem, hogy végre megértettem a tanításodat, a kis énem
furmányosan, álruhában visszasompolygott, és magához ragadta
Lissa kormányát. Hála istennek, te sosem vetted be a trükkjeit, és
minden alkalommal gyengéden visszavezettél az igazsághoz. A
találkozásunk csoda a számomra.
Ha a könyvnek bármilyen tájat ábrázoló háttérfüggönye lehet,
akkor az a Tahoe-tó havas hegyektől körbeölelt látképe, ahol sok-sok
órát töltöttem egy réten a könyv tartalmának a megnyirbálásával az
én lelki ikrem, Dennis Couwenberg társaságában, aki elég bátor volt
ahhoz, hogy mélyen bemerészkedjen velem az árnyékba a
küldetésünk során, hogy lefejtegessük az ego hagymarétegeit, és
együtt világíthassuk be a legsötétebb félelmeinket. Dennis! A
hajlandóságod, hogy megvizsgáld a félelemmel való kapcsolatodat –
és hogy megengedted, hogy megírjam a történeteidet –
mérhetetlenül sokat adott ehhez a könyvhöz. Az inspiráció
kiapadhatatlan forrása vagy a számomra. Ahogy ott ültél a
hullámvasúton, beszíjaztad magad a kötélpályán, elmentél
Adyashantival a néma elvonulás belső utazására, bejelentettél
mindkettőnket Rose-hoz, szembenéztél az állóképességeddel,
amikor megmásztad az Andok csúcsát, mindent kockára téve magad
mögött hagytad a stabil karrieredet, és rajtaütöttél az Általános
démonjain a Mágikus Gyermek játékosságával, megmutattad nekem,
hogy mit is jelent a nyers bátorság életét élni. Minden alkalommal,
amikor azt hittem, hogy elértél a határáig annak, amit vállalni tudsz,
te még tovább mentél. És mivel annyi játékosságot vittél a
megvilágosodás felé tartó útba, nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy veled tartsak. Örökké hálás leszek azért, hogy megjelentél az
életemben, és magaddal hoztad a szabadság egy szeletét. Soha nem
akartam egyedül végezni a munkámat ezen a világon, és most, hogy
megtaláltalak, bízom benne, hogy akármilyen okból kell is együtt
felfedeznünk a világot, az tökéletesen kibontakozik majd. Amikor
arra gondolok, hogy a te oldaladon lépek színpadra, csupa libabőr
leszek, és úgy érzem, hogy minden lehetséges. Köszönöm, hogy
emlékeztettél rá, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és hogy hogyan
tud együtt létezni a feltétel nélküli szeretet és a teljes szabadság.
April Sweazynek, akinek ezt a könyvet dedikáltam: amikor
reggelente meglátlak zilált hajjal és álmos szemmel, megcsípem
magam, és jót nevetek az univerzum vad humorérzékén. Még
emlékszem, amikor évekkel ezelőtt átrepültél az országon hozzám
egy beszélgetésre; akkor nekem még fogalmam sem volt róla, hogy
mit csinálok, neked pedig arról, hogy miért repülsz Kaliforniába egy
tanácsadó ülésre egy vadidegennel. Csak annyit mondhatok, hogy
nagyon jó dolog, hogy Valaki jobban hangszereli az életet, mint
ahogy mi valaha tudnánk! Minden nap örömet okoz, hogy a
családhoz tartozol, és tanúja lehetek annak, ahogyan folyamatosan
egyre több és több bátorságot mutatsz. Köszönöm, hogy mindig
vigyázol rám, hogy a hangos jegyzetfüzetem voltál, miközben a
könyvvel küzdöttem, hogy feltétel nélkül szeretsz, hogy
megtanítottad nekem, hogy mit jelent a valódi gyógyulás, és hogy
bátran a családoddá fogadtál minket. Hálás vagyok neked.
Külön köszönet Sarah Drew-nak, aki állhatatosan, minden
ítélkezés nélkül utazott velem, miközben én a küzdelmes spirituális
utamat jártam. Egyszer azt hallottam, hogy amikor egy lélek úgy
dönt, hogy megpróbáltatást jelentő emberi szerepben jön le a földre,
a szellemi vezetője is úgy dönthet, hogy leszületik vele, hogy
megkönnyítse az útját, és vezesse az emberi formájában. Ennek a
hallatán azonnal tudtam, hogy ha ez igaz, akkor Sarah az a szellemi
vezető, aki idejött, mint Földanyánk maga, hogy betakarjon
hatalmas ölelésébe, elárasszon a nőiséggel, és mindent rendbe
hozzon. Köszönöm, Sarah, hogy a lehető legjobb barát vagy a földön.
Köszönöm neked, Anne Davin, hogy a lézer pontosságával
mutattál rá az igazságra, és odahívtál, hogy a te ragyogó nézőpontod
lencséjén keresztül is megláthassam. Köszönöm továbbá a
munkálkodásodat azon, hogy kiterjeszd, földeld, elmélyítsd és
felemeld a tanításainkat. Hálásan köszönöm Bruce Cryernek, hogy
egy évig táncolt velem, mielőtt még egyáltalán megtudhattuk volna
egymás nevét, és hogy most az én vállalkozásomat viszi, és a lehető
legfinomabb jelenléttel ruházza fel. Öröm veled vezetni a
vállalkozást. Köszönet nektek, Pearl Roth és Beth Elliott, akik nélkül
egyetlen munkám sem létezhetne. A ti fáradhatatlan odaadásotok és
gyakran hálátlan munkátok nélkül nem gyűjthetnénk olyan
egységbe a lelkeket, ahogyan tesszük. Köszönetemet szeretném
kifejezni Bridgette Boudreau-nak is, akinek a Martha Beck Inc.
igazgatójaként végzett munkája és őszinte barátsága és
iránymutatása jelzőfáklyaként terelgetett engem az üzleti élet
aknamezején.
Hálás köszönetem a legjobb barátnőimnek, Cari Hernandeznek,
Rebecca Bassnek, Elisabeth Manningnek, Christine Hasslernek,
Melanie Batesnek, Linda Rose-nak, Rachel Carlton Abramsnek, Amy
Ahlersnek, Tricia Barrettnek, Sera Beaknek, Katsy Johnsonnak,
Maggie Varadhannek, Kira Siebertnek és Kris Carrnak, akik éveken át
feltétel nélkül szerettek és elfogadtak engem és a kis énemet, és
mindig a lelkem mellett álltak, miközben kedvesen vigasztalták azt
az ijedt kis részemet, aki ellenállt a fejlődésemnek. Kitartó
támogatásotokért örökké hálás leszek nektek.
Végtelenül hálás vagyok továbbá az életemben megjelent isteni
férfiaknak: Jon Rasmussennek, Nicholas Wiltonnak, Fred Kraziese-
nek, Steve Sisgoldnak, Chris Guillebeau-nak, Rafael Bejaranónak,
Nick Polizzinek, Scott Dinsmore-nak, Larry Dosseynak, Jonathan
Fieldsnek és Ken Jaques-nak. Erős karotok nélkül, amellyel
megtartottatok engem, nem lettem volna képes úgy elengedni
magam az élet táncparkettjén, ahogyan teszem.
Külön köszönetem Barbara Stannynek, akinek a Tahoe-tó melletti
faházát használhattam – itt született ennek a könyvnek a nagy
része. Köszönöm neked, Elizabeth Lloyd Mayer („Lisby”)! A
kutatásaid és az Extraordinary Knowing című könyved mély hatással
volt erre a munkára. Betsy Rapaport, köszönöm, hogy segítettél
befejezni Lisby könyvét a halála után. Van, hogy egy tudósnak egy
másik tudóssal kell beszélnie ahhoz, hogy feltörjön az ego páncélja,
ami miatt nem láttunk a szemünkkel.
 Köszönöm továbbá a családomnak, Siena Kleinnek, Matt Kleinnek,
Trish Rankinnek, Chris Rankinnek, Keli Rankinnek és – bár köztünk
lenne még! – Dave Rankinnek. Tudom, hogy az út, amelyet
bejártam, mindnyájatok számára jelentett nehézségeket. Amikor
felébredünk, és elkezdjük megkérdőjelezni azokat a tudattalan
megállapodásokat, amelyeket a családunkkal kötöttünk, és kezdjük
lebontani a kölcsönös függőség kötelékeit, azt könnyű
összetéveszteni az elutasítással, pedig a valóságban csak az
egészséges szeretet egy teljesen új szintjére léptünk. Köszönöm,
hogy türelmesek voltatok velem, és tudnotok kell, hogy
mérhetetlenül szeretlek titeket, és végtelenül hálás vagyok a
főnyereményért, hogy ebben az életemben a Rankin családba
születhettem.
Köszönet a Whole Health Medicine Institute minden orvosának és
egészségügyi dolgozójának. A tudat, hogy a világon vagytok, és a
könyveimben vázolt munka nagyköveteiként működtök, mérhetetlen
nyugalommal tölti el a szívemet, és arra emlékeztet, hogy a nagy
dolgokhoz az egész falu összefogására szükség van. Köszönöm, hogy
ti vagytok a falum, és lehetővé teszitek számomra, hogy ilyen nagy
örömmel végezhessem a munkámat! Szeretlek titeket, és
kimondhatatlanul hálás vagyok nektek.
És természetesen mindenkinek köszönöm a munkáját a Hay House
kiadónál, akik nélkül ez a könyv soha nem jelent volna meg. Külön
hatalmas köszönettel tartozom Reid Tracynek, Louise Haynek, Patty
Giftnek, Anne Barthelnek, Sally Masonnak, Richelle Ziziannek és
Lindsay McGintynek a támogatásukért ennek a behemót könyvnek a
leküzdése során. Nagyon hálás vagyok Bob Martynak, a Merj
gyógyulni külön televíziós kiadása producerének. Utoljára hagytam
néhány olyan embert, akinek a munkáját külön nagyon-nagyon
szeretném megköszönni. Különösen hálás vagyok az irodalmi
ügynökömnek és kedves barátnőmnek, Michele Martinnak, aki eljött
velem a legvégsőkig és vissza, és soha egyszer sem kellett aggódnom
amiatt, hogy vajon biztos-e benne, hogy végig akar jönni velem,
akárhová lyukadjak is ki. Michele, velem együtt élted ezt a könyvet,
és védelmezted (a szószólóként vitt szerepemmel együtt) akkor is,
amikor én kételkedtem benne, és kész voltam bedobni a törülközőt.
A Merj gyógyulni nélküled maximum szalvétára vetett jegyzetek és
egy tucat Word-dokumentumban található értelmetlen zagyvalék
formájában létezne, amihez talán soha nem lenne bátorságom
hozzányúlni. Valóban egy egész falu kell egy ilyen könyv
megírásához, és hihetetlen áldás az életemen az én falum szerető,
támogató közössége. Egy olyan iparágban, amelyik biztonságos,
kiszámítható dobozokban szereti tartani az írókat, kimondhatatlanul
áldásos dolog azt érezni, hogy olyan bátran támogat mindenki, aki
részt vett ennek az üzenetnek a létrehozásában és a terjesztésében,
miközben én azt kutattam, hogy mi lehet valójában az „orvoslás”.
Azoktól, akiket itt felsoroltam – és azoktól is, akiket nem
említettem név szerint, de szintén az áldásukban részesítettek
engem és a könyvet (tudjátok, drága barátaim, hogy kikről van szó!)
–, megtanultam, hogy mit jelent valójában a szeretet. Byron Katie
azt mondja, a személyiségek nem képesek szeretetre. Ők csak
akarnak dolgokat. Amint azonban a félelem kiszáll a képből, egy
újfajta szeretet léphet be. Most így határozom meg a szeretetet: A
szeretet azt jelenti, hogy finoman toljuk előre a lélekfejlődés (a sajátunké
és egymásé) határait, miközben türelmesen vigasztaljuk a lemaradt kis
ént (a sajátunkét és egymásét). Nagyon nehéz elfogadnom, hogy
esetleg én is méltó lehetek erre a fajta kiterjesztett szeretetre. Én
úgy látom, hogy az univerzum azért küldött néhányat a
legmegvilágosodottabb emberek közül a bolygóra, hogy harmóniába
szeressenek engem, és segítsenek megírnom ezt a könyvet. Már-már
túl jó ez ahhoz, hogy igaz lehessen… És tudni, hogy a szeretet az,
akik vagyunk, és mi csak visszaemlékszünk arra, ami mindig is igaz
volt.
Végezetül szeretném megköszönni annak, aki itt lakik bennem és
benned, körülvesz minket, és megelevenít minden létezőt, annak,
aki tulajdonképpen megírta ezt a könyvet, és mindnyájunkba, akik a
Végtelen egyedi kifejeződései vagyunk, életerőt lehel. Micsoda áldás!
Hálás, hálás, hálás vagyok.
 A SZERZŐRŐL

Dr. Lissa Rankin, a The New York Times sikerlistás Gyógyulás

gyógyszerek nélkül című könyv szerzője orvos, író, előadó és az
orvosoknak, valamint más egészségügyi dolgozóknak képzéseket
tartó Whole Health Medicine Institute alapítója. Szenvedélyesen
érdekli, hogy mi teszi az embereket egészségessé, illetve fogékonnyá
a megbetegedésre, és azt kutatja, hogyan gondozhatják jobban a
gyógyítók a betegeiket, és hogyan törődhetnek a betegek jobban
saját magukkal. Az egészségügy meggyógyítása a küldetése. Azon
fáradozik, hogy hozzásegítse a betegeket ahhoz, hogy aktívabb
szerepet vállaljanak a saját gyógyulásukban, ősi kultúrákból
tudakozódjanak a gyógyítás különböző formáival kapcsolatban, és
arra bátorítsa az egészségügyet, hogy fogadja el és segítse ezeket a
csodákat, ahelyett hogy ellenállna nekik. Szenvedélyesen kíváncsi
továbbá arra, hogy hogyan fordulhat a spirituális fejlődés fizikai
gyógyulásba, és hogyan gyógyít meg mindnyájunkat az ébredező
kollektív tudat.
A szerzővel kapcsolatos további információk megtalálhatók a Lissa
Rankin.com weboldalon.
 DR. LISSA RANKIN

Gyógyulás gyógyszerek nélkül

307 oldal
Keresd a weboldalunkon!
www.edesviz.hu

Bizonyíték van rá, hogy elménk megváltoztatásával gyökeresen megváltoztathatjuk a

testünket. Ahogy arra is, hogy az egészségtelen gondolatok megbetegítenek. És nem
csak mentálisan. Élettanilag. Hogyan lehetséges ez? Ne aggódjanak. Pontosan
elmagyarázom, hogyan lesz betegség az egészségtelen gondolatokból és érzelmekből,
és hogyan segítik a test felépülését az egészséges gondolatok és érzelmek.
Amikor maga is betegeskedni kezdett, Dr. Lissa Rankin úgy érezte, hiányzik valami a
hagyományos orvosi módszerekből: a felismerés, miszerint a test képes helyrehozni
magát, és az a módszer, ahogyan a tudat erejével aktivizálhatjuk ezt a képességét.
Kutatásai során rájött, hogy az egészségügy immár ötven éve igazolta a test
öngyógyító képességének létezését.
„Gondolatainkban több az orvosság, mint korunk számtalan káprázatos felfedezésében.”
A könyv segítségével felfedezhetjük azt a tudományos eredményeken alapuló,
forradalmian új módszert, aminek használatával diagnosztizálhatjuk életünk
spirituális, környezeti, táplálkozási és kapcsolati zavarait, hogy új utakra lépjünk, és a
testünk meggyógyíthassa saját magát.
„Nem a testen múlik, hogyan élünk. A test azt tükrözi vissza, ahogyan élünk:
élettapasztalataink összességének a tükörképe.”

A szerzőről:
Dr. Lissa Rankin orvos, újítók és gyógyítók tanácsadója, író, előadó, blogszerző,
egészségügyi és jólléti internetes közösségek létrehozója. Rajta van az Egyesült
Államok tíz legfontosabb „twitter-doktorának” listáján.
ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ
AKCIÓK • INFORMÁCIÓK

webaruhaz@edesviz.hu

00-36-1-320-3642
www.edesviz.hu
 ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG
ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK
A mindennapokra!

ÉDESVÍZ KIADÓ

           
 ÉDESVÍZ MAGAZIN
EZOTÉRIA • SPIRITUALITÁS • ÉLETMÓD
Interjúk a szerzőkkel, érdekességek a könyvtémákról csak nálunk!

www.edesviz.hu
{a}
Gömöri Péter fordítása

{b}
Csulák Márta és Dányi Dániel fordítása

{c}
Szabó Ede fordítása

{d}
Béresi Csilla fordítása

{e}
Bozai Zsuzsanna fordítása

{f}
Orzóy Ágnes fordítása

{g}
Kíváncsi vagy rá, hogy mi történt Dennisszel? Nem kapta meg a
vízumot, ezért Peruba költözött 6 hónapra, mert eltökélte, hogy
mindent megtesz a spirituális fejlődése érdekében. Meglátogattam, és
együtt másztunk fel az Andokban a Q’ero őslakosok egy 4 800 méteres
magasságon lévő falujába, ahol ő ott maradt, és a helyi sámánokkal a
gyógyítási módszereket és ezeknek a bölcs embereknek a spirituális
tanításait tanulmányozta. Dennis később sámáni képzést és beavatást
is kapott az új hivatásához. Most együtt tanítjuk a spirituális gyógyítás
különböző aspektusait, többek között azt, hogy hogyan hagyjuk, hogy
a félelem gyógyítson, és hogyan adhatjuk át magunkat az isteni
akaratnak. Bár Dennis kis énje először nem kapta meg, amit akart, a
lelke nyilvánvalóan elérte, amire vágyott.