A pravoszláv egyház helyzete a XV–XVI.

században
 Előzmények a 14. század végétől
A Lengyel Királysághoz tartozó mai ukrán földeken (Volhínia nyugati része, Halics) már a krewói unió
megkötése előtt a katolikus egyház missziót folytatott az ortodoxok között, amelyet a 14. században ferences
és domonkos szerzetesek végeztek, akikhez a 15. században a ciszterciek rendje is csatlakozott.
Tevékenységük nyomán Halicsban 1367-ben latin püspökséget alapítottak, amelyet hamarosan érseki rangra
is emeltek (1375-ben). A nyugati szerzetesrendek az oktatáson keresztül nagy hatással voltak elsősorban a
keleti szláv népesség előkelőire, akik a katolicizmushoz való csatlakozástól előnyösebb társadalmi pozíciót
reméltek. Ettől függetlenül Halicsban ortodox püspökség továbbra is létezett, és 1375-ben a pátriárka
Kipriánt „Kijev és egész Rusz metropolitájává" nevezte ki. A kinevezést lengyel részről is támogatták azért,
hogy a lengyel korona alattvalói egyházi szempontból ne tartozzanak Moszkva alá.
A Litván Nagyfejedelemséghez tartozó mai ukrán földeken (Csernyigov, Novgorod-Szeverszkij, Kijev és
Perejaszlav déli része) tolerálták az ortodox vallást (1316/17-ben Novohorodok székhellyel még litván
ortodox metropólia is szerveződött, amely csak a litván uralom alatti keleti szlávok-lakta területre terjedt ki,
így Tverre, Kijevre és Brjanszkra nem). Náluk nem is volt 1386-ig római katolikus egyházszervezet, amely a
missziót erőltette volna. Litvánia egyházpolitikája 1386 után változott meg, amikor Jagelló lengyel trónra
került és megtörtént az ő és a litvánok megkeresztelése. Ekkor Halicsban a katolikus misszió mellett az
ortodoxia lehetőségei egyre szűkültek, s a litvánok uralta részeken a katolikus egyházszervezés került
előtérbe.
 15. század
A 14. században és a 15. század első felében a kolostorokban működő szerzetesek tevékenysége nyomán
fellendült a hagyományok gyűjtése, a régi történeti feljegyzések másolása-folytatása, a legendák, a liturgikus
irodalom összegyűjtése. A püspökválasztás ceremóniájáról a 15. század elejéről maradt fenn adat, ugyanis
1423-ból származik az Usztaiv kako dosztoity' vibraty' episzkopa (Rendelkezés arról, hogyan kell a
püspököt megválasztani). Eszerint a metropolita hívta össze a püspököket erre az alkalomra, nem volt
szükség az összes hivatalban lévő püspök jelenlétére, elegendő volt 3-5 főpap is, de elengedhetetlen volt a
világi hatalom jóváhagyása.
A latin és ortodox egyházszervezet kettőssége a 15. század folyamán abból a szempontból nem változott,
hogy továbbra is egymás mellett létezett mindkettő a mai ukrán földeken. A latin egyháznak a központja a
lengyel király fennhatósága alá tartozó területen Halicsban volt. A halicsi érsekség székhelye 1412-ben
Halicsból végleg Lvivbe került. A halicsi és litván metropólia továbbra is a konstantinápolyi pátriárka
fennhatósága alá tartozott, azonban a bizánci birodalomban a törökök általi fenyegetettség volt már. Emiatt
sokan úgy gondolták, hogy a nyugati egyházzal ki kell egyezni, az egyházi uniót akartak.
Litvániában 1386-tól kialakultak a római egyház szervezeti keretei. Jagelló és Witold/Vitautas támogatták
litván területen a missziót. Hamarosan létrehozták az első a káptalani testület, és kolostoralapításokra került
sor. Az ortodox hívők lakta területen továbbra is problémát jelentett a Moszkvával való rivalizálás. A
Kipriánt (1375–1406) felváltó új metropolita görög volt, Photiosz (1408–1431), akinek működési területe a
moszkvai nagyfejedelem alattvalóira terjedt ki. Őt nem ismerte el Witold. Püspökeit összegyűjtötte, és 1415.
november 15-én zsinatot tartott, ahol megválasztatta a bolgár származású Grigorij Camblakot a metropolita
székébe. Grigorij a 15. század elején a török elől menekülő egyháziakkal érkezett, Kipriánnak rokona volt.
Witold célja valószínűleg valamilyen szintű egyházi unió megvalósítása lehetett, emiatt küldhette el
Camblakot a konstanz-i zsinatra, ahová csak az esemény végére ért oda. Visszatérve Litvániába hamarosan
meg is halt (1419).
Witold halála (1430) után Svidrigello a szmolenszki Geraszim püspököt neveztette ki metropolitának, akit a
belső hatalmi harcokkal elfoglalt Moszkva is elfogadott. Amikor Geraszim az egyházi unió ellen foglalt
állást, elveszítette a litván fejedelmek támogatását. A moszkvai fejedelem jelöltje Iona, Murom–Rjazany
püspöke volt, akit 1433-ban meg is választottak. Mire 1436-ban Iona megérkezett Konstantinápolyba, hogy
elnyerje a pátriárkai áldást, az „egész Rusz” metropolitájává a görög Izidort nevezték ki (1436–1441), aki
részt vett a ferrarai zsinaton, elfogadta, és aláírásával megerősítette a római egyházzal való uniót. IV. Jenő
pápa bíborosi rangot adott Izidornak, és legátusi megbízást adott neki Litvánia és a Rusz területére.
Visszaútban több helyen, így Litvániában is kifejtette véleményét, ami Moszkvában egyáltalán nem
találkozott egyetértéssel. II. Vaszilij Tyomnij (Vak), moszkvai nagyfejedelem (1425–1462) börtönbe vetette.
1442-ben I. Ulászló, mint lengyel és magyar király, Budán bocsátott ki egy privilégiumot, amelyben a
lengyel–litván területek ortodox papjainak a római katolikusokkal azonos jogokat biztosított. Ez fontos lépés
volt, hogy megnyerje őket az unió ügyének, hiszen az 1413. évi Horodlói egyezmény különbséget tett a
katolikus és ortodox papok között. Moszkvában 1448-ban a nagyfejedelem által összehívott zsinaton – nem
törődve a pátriárka véleményével – Ion rjazanyi püspököt választották meg metropolitának, ezzel a
Moszkvai Rusz ortodox egyháza ténylegesen autokefállá (a helyi ortodox egyházak egyházjogi
függetlensége) vált. 1453-ban Konstantinápolyt elfoglalták a törökök, így a moszkvai pátriárka volt már
csak független az ortodox egyházon belül. A lengyel–litván uralom alatt élő ortodox egyházszervezet
vezetése krízisbe került.
Az 1448-ben megválasztott Iona unió ellenes levelekkel ostromolta el a lengyel-litván terület papjait. Az itt
megválasztott Grigorij (1458–1473) kezdetben az unió hívének mutatkozott, majd teljesen visszafordult az
ortodoxia felé. A helyébe lépő szmolenszki Mihail IV. Kázmér királlyal összeütközésbe került, a pátriárka
által kinevezett Spiridont pedig a lengyel király nem fogadta el. 1480-ban Kázmér a választást az ortodox
püspöki karra bízta, ekkor választották meg Polock püspökét, Szimeont (1481–1488). Az ortodox egyház
azonban kezdett háttérbe szorulni, a 15. század legvégén Zsigmond király korlátozni kezdte az ortodox
templomok építését és a tönkrementek újjáépítését is. Emellett az ortodox ukránok többnyire nem kaptak
városi hivatalokat, és mivel a helyi céhek is diszkriminatívan bántak velük, önálló céhekbe tömörültek,
amelyek a gazdasági funkciókon kívül vallási, nemzeti és kulturális összefogást célzó tevékenységet
folytattak.
 16. század
A lublini unó eredményeképpen Volhíniát és a Kijevi vajdaságot közvetlenül Lengyelországhoz csatolták és
a litván uralkodók vallási és etnikai tekintetben megnyilvánuló viszonylag toleráns kormányzati módszereit
a lengyel kormányzat katolizációs és ellengyelesítő politikája váltotta fel. A Rzeczpospolita teljes értékű
polgárainak csak a katolikus lengyelek számítottak, ezért voltak olyan ukrán nemesek, akik a katolikus
vallásra áttértek. Azonban az 1569 utáni diszkrimináció inkább nemzeti, mint vallási jellegűnek tekinthető,
amit az is bizonyít, hogy míg a mai Kelet–Ukrajna egyes részei és Halics ideiglenesen elfogadták a
katolicizmust, a katolikus ukránok hátrányos helyzete mégsem szűnt meg, hiszen továbbra sem tölthettek be
fontosabb kormányzati pozíciókat. Ennek köszönhetően az ukrán nemesek sorra adták fel ukrán
nemzetiségüket és ortodox vallásukat, hogy élvezhessék a teljes állampolgársággal járó gazdasági és
politikai előnyöket. Közben pedig mert továbbra sem hívták meg az ortodox kijevi metropolitát és püspökeit
a Szenátusba, csupán petíció benyújtási joggal rendelkeztek.
A Jagelló-ház 1572-es kihalását követően a lengyel királlyá választott Valois Henrik megerősítette az
ortodox egyház érdekében hozott korábbi királyi rendeleteket, majd az őt követő Báthori István is elfogadta
a kijevi ortodox érsekség legitim helyzetét, de ő már támogatta a katolikus egyház kísérleteit a vallási
egység megteremtésére Rzeczpospolitában.
1577-ben egy lengyelországi jezsuita szerzetes, Pjotr Skarga a vallási únió mellett szóló érvek között
kiemelte, hogy a lengyel–litván állam területén élő ortodox vallású hívőknek szerinte kedvezőbb lett volna
alávetni magukat a Szentszéknek, mint a törökök függésében működő Konstantinápolyi Patriarchátusnak.
A 16. század folyamán az ukrán polgárság kezdeményezésére létrejöttek az ún. „egyházi testvériségek”,
amelyek kezdetben vallási és szakmai társulásokként indultak, majd az 1580-as évekre kulturális és
segélyszervezetekké váltak. A testvérületi mozgalom központja Lviv lett, célja pedig az egyház és a
társadalom moráljának helyreállítása. Tagjaik közé a polgárság mellett az ukrán nemesség, a pravoszláv
közép- és alsópapság, valamint a kozákság lépett be nagy számban. Iskolákat alapítottak, nyomdákat
létesítettek és támogatták az egyházi polemizáló irodalmi művek kiadását. A keleti pátriárkák, felismerve e
mozgalom lengyel- és katolikus-ellenes élét, elismerték és támogatták ezeket az egyházi szervezeteket,
amelyeket a Lvivi Társaság fennhatósága alá vonták, közvetve pedig a konstantinápolyi pátriárka
felügyelete alá helyezték. Emellett a 16. században terjedő reformáció hatására a liturgia egyházi szláv
nyelve mellett, illetve helyett kezdték a beszélt nyelvet (vagy népnyelvet) használni az istentiszteleteken.
A 16. század második felében a világiak növekvő beavatkozása az egyház hatáskörébe tartozó ügyekbe
egyre jobban nyugtalanította a kijevi metropolitát. A főleg katolikus hatásra megjelenő kegyúri jog
elterjedése bomlasztotta a rendet az ortodox egyházon belül, és fokozatosan elvilágiasodáshoz vezetett. Ilyen
körülmények között a 16. század végére az ortodox püspökök egy csoportja arra a meggyőződésre jutott,
hogy az úniót elfogadva, a pápa és a lengyel kormányzat támogatását elnyerve, kedvezőbb helyzetbe
kerülhetnek. A vallási egység kezdeményezésére végül ukrán részről került sor: 1590-ben néhány ortodox
püspök vezetésével titkos gyűlés ült össze, hogy mérlegeljék az egyházi únió lehetőségét és számukra nézve
az azzal járó esetleges előnyöket. Az únió előkészítésében három tárgyaló fél – a Vatikán, a központi
hatalom és az ukrán ortodox klérus képviselői – vettek részt. A katolikus egyház a kijevi metropóliával
kötendő úniót az első fontos lépésnek tekintette a moszkvai Patriarchátus megnyeréséhez vezető úton. A
lengyel kormányzat reményei szerint a vallási egység megteremtése felgyorsíthatta volna az ukrán alattvalók
– elsősorban a nemesség – asszimilálódásának folyamatát. Az únió megkötésében részt vevő ukrán főpapok
kompromisszumkészségét is elsősorban politikai okok motiválták, illetve az a törekvés, hogy a római
katolikus klérussal egyenrangú státuszba kerüljenek.
1595 decemberében Kirilo Terleckij és Ipatyij Potyij püspökök Rómában aláírták azt az úniós okmányt,
amely a pápát helyezte az „egyesültek” fölé. A pápai bulla garantálta az unitusoknak a keleti rítus szerinti
szertartásokat és a kijevi metropolita megválasztásának jogát. 1596 októberében a breszti úniós zsinat
legitimálta a görögkatolikus egyház létrejöttét, amelynek első metropolitájául Mihajlo Rohozát választották
meg. Mivel az ortodox főpapság kisebb csoportja és az alsópapság egységesen ellenezték az úniót (Gedeon
Balaban, Mihajlo Kopisztenszkij püspökök és Vaszil-Konsztantin Osztrozkij herceg), megtörtént a szakadás
az ortodox egyházon belül, amelyből kiváltak az únió hívei, akik megtarthatták ugyan a szláv istentiszteleti
nyelvet és egyházi szertartásaikat, de el kellett fogadniuk a katolikus hittételeket és a pápa egyházfőségét,
ami közvetlenül a Vatikántól való függést eredményezte számukra.
A breszti vallási únió egyáltalán nem oldotta meg a vallási problémákat, ellenkezőleg, a valódi egység
megteremtése helyett a katolikus és az ortodox egyház mellett egy harmadik – unitus – egyház jött létre,
amelynek minden igyekezete ellenére sem sikerült a katolikus klérus tagjaival egyenértékű megbecsülést és
a katolikus egyházon belül azonos privilégiumokat elérni. 1596-tól a pravoszláviát hivatalosan megszűntnek
nyilvánították a Rzeczpospolita területén, de az ukrán lakosság túlnyomó többsége mégis ragaszkodott az
ortodoxiához. A vallási únió legelszántabb ellenségeiként a kozákok léptek fel, akik eddig elsősorban addig
megszerzett jogaik védelmében fogtak fegyvert, a breszti vallási únió után pedig a pravoszlávia védelmét is
a zászlajukra tűzték.
Az ortodoxok az unitusokat árulóknak nyilvánították, mert hamarosan egyházi tradícióik elhagyásával
kellett bizonyítaniuk a Vatikán melletti feltétlen hűségüket. Az úniót elfogadó püspököknek valójában nem
állt szándékában „elárulni” saját keleti hagyományaikat és ellenségesen viszonyulni a pravoszláviához. Azt
hitték, hogy az egység elfogadásával nem kell változtatniuk saját hitvallásukon, hiszen szerintük az
lényegileg megegyezik a katolicizmuséval. Így a későbbiekben az lett az únió megvalósulásának legfőbb
akadálya, hogy az unitusok katolikus mivoltának mértékét az ortodox tradíciók elhagyása, az azoktól történő
elfordulás szabta meg. Vagyis az „egyesültek”, ha következetesek akartak maradni az elveikhez, nemcsak
korábbi pravoszláv hittestvéreikkel, hanem az őket befogadni nem kívánó katolikus papsággal is
szembekerültek. A katolikusok mindeközben a hitegység ellenére továbbra is idegeneknek tartották az
unitusokat, akik viszonylag más, tőlük eltérő formában élték vallásos életüket. Tovább nehezítette a
görögkatolikus egyház helyzetét, hogy a lengyel világi és egyházi hatóságok nem voltak hajlandók helyet
biztosítani az unitus klérusnak a legmagasabb lengyel államhatalmi szervben, a Szenátusban. Így az únió
hívei végig politikai képviselet nélkül maradtak, és nem tudtak kellőképpen védekezni az ortodox
támadásokkal szemben sem.