MŰFAJISMERET

AZ INTERJÚ
ÉS A RIPORT

Szöveggyűjtemény

Szerkesztette:
Javorniczky István
 A Budapesti Kommunikációs Főiskola jegyzetei/l.

Felelős kiadó a Századvég Kiadó igazgatója

Szerkesztette Javornicky István

A szöveget gondozta és a jegyzetet tördelte Tenner Anna

A borítót tervezte Mátyus Gergely
Készült a RO-LA Kft. nyomdájában
Felelős vezető Rózsavölgyi Sándor
 TARTALOM

I. AZ INTERJÚ
Michael Schudson: Az autoritás kérdése:
a hírinterjú története 7
Michael Haller: Az újságban megjelenő
interjú változásai 1945 óta 45
Michael Haller: Az újságírói interjú 99
Michael Haller: Példák az interjú egyes fajtáira 145
Michael Haller: Hogyan készítsünk interjút? 213
Michael Haller: Az interjú eszközei 251
Ulrich Zeutschel –
Reimer Hintzpeter: Az interjú készítésének
pszichológiája 295
Michael Haller: A nyomtatott párbeszéd 313

II. A RIPORT

Michael Haller: A riportról 341

Michael Haller: Riport a napilapokban 433
Gyakorló szövegek 509
Ryszard Kapuscinsig: Lapidárium 531

3
 I.

Az interjú
 Michael Schudson
A kérdezés joga:
a hírinterjú története
Az interjúkészítés a kortárs újságírás alapvető eszköze. A ri-
porterek nagymértékben élnek az interjúkészítés módszerével:
egy washingtoni riporterek által készített 80-as évekbeli tanul-
mány szerint az újságírók oly nagy mértékben támaszkodnak
az interjúkból nyert információkra, hogy írásaik közel három-
negyedében egyáltalán nem használnak más adatokatl.
Ez azonban nem volt mindig így. Bár az amerikai újságok
indulása az I700-as évek elejére tehető, az interjú újságírói gya-
korlata csak az I860-as évekre vált elfogadottá. A korai gyar-
mati sajtóban a szerkesztői oldalak nagy részét londoni újsá-
gokból vett híreknek szentelték, erkölcsi útmutatást nyújtó
esszékkel, humorral és levelekkel fűszerezve. Körülbelül 1765-
től, amikortól a sajtó nyíltan elkötelezetté vált –, a politikai vi-
tákról szóló esszék és levelek uralkodóvá váltak, de nemigen
lehetett olyasmit találni, amit egy modern olvasó „riportnak”
nevezne. Az 1820-as években, ahogy a politikai küzdelem és a
kereskedelmi versengés is élesedett, a vezető városi napilapok
kezdtek riportereket szerződtetni hírek gyűjtésére. Az 1830-as
évek kereskedelmi szemléletű „filléres lapjainak” megjelené-
sével a riporterek addig nem látott mértékben kezdtek helyi,
különösen rendőrségi és bírósági eseményekről tudósítani. A
Boston Herald 1847-ben megjegyezte, hogy „a riportkészítés
mostanra a sajtó egyik igazi erősségévé vált”2.
A „tudósítás” megjelenése ellenére az interjúkészítés nem
vált általános gyakorlattá. Sok tudósítás pusztán hivatalos ada-
tok és nyilvános beszédek szó szerinti közlésére szorítkozott.
A riporterek beszéltek ugyan köztisztviselőkkel, de cikkeik-
ben nem hivatkoztak ezekre a beszélgetésekre. Azok a politi-
kusok és diplomaták, akik belátogattak az újságok szerkesz-
tőségeibe – ahogyan ezt többen is rendszeresen megtették –,
biztosak lehettek abban, hogy bizalmas közléseiket „titokban
tartják”, idézte fel később a Baltimore Sun riportere, Francis A.

9
 3
Richardson. Lincoln elnök gyakran beszélt informális kere-
tek között riporterekkel, de egyikük sem idézte őt szó szerint.4
Charle Nordhoff, a New York-i Evening Post vezető szerkesztője
1867-ben az Andrew Johnson elnökkel folytatott beszélgetés
szövegét továbbította szerkesztőjének, de ő sohasem jelentette
meg nyomtatásban. „Jellemző módon, Nordhoff arra használ-
ta politikusi körökben való járatos s ágát, hogy olyan ügyek-
ben lobbizzon, amelyekben hitt, és hogy bizalmukba férkőzve
időnként közvetítőként járjon el a szembenálló politikai tábo-
rok között”5 ,
A kikérdezés – akárcsak más társadalmi cselekvési formák
a különböző kultúrákban, korszakokban, területeken és társa-
dalmi helyzetekben – sem kapott ugyanakkora jelentőséget.
A kikérdezés valamilyen formában minden társadalomban és
korszakban megjelent, csak nem ugyanolyan gyakorisággal,
6
erkölcsi hangsúllyal és kulturális jelentőséggel . Az amerikai
újságírásban kérdések feltevése az 1820-as évekig nem számí-
tott rendszeresnek, nyomtatásban pedig egészen a polgárhábo-
rú utáni időszakig nem jelent meg. Hogyan vált a 19. század
eleji újságírók számára ismeretlen gyakorlat később mégis a ri-
porterszakma központi elemévé? Hogyan lett egy „természet-
ellenes cselekvési mód”, az „emberi kapcsolatok történetének
egy viszonylag új típusú szellemi párviadala” elfogadott?7 A
célom az, hogy felvázoljam az interjúkészítés társadalmi gya-
korlatként és irodalmi formaként történő intézményesülését az
újságírásban.
A sajtótörténészek megpróbálták meghatározni az első új-
ságban megjelent interjú keletkezési idejét. Némely szaktekin-
tély ezt James Gordon Benettnek a Helen Jewett gyilkosságról
szóló tudósításához kötötte, mások Horace Greeley 1859-ben,
Brigham Younggal folytatott beszélgetéséről készített beszámo-
lójához, megint mások közvetlenül a polgárháború után követ-
kező időszakhoz, és a cincinatti-i újságíró, Joseph McCullagh
munkáihoz, az első riporterek egyikéhez, aki egy elnökkel (ne-
vezetesen Andrew Johnsonnal) készíthetett interjút8. Az in-

10
terjút kitaláló személy után folyó naiv kutatás a „nagy ember”
típusú történelemszemléletet osztja, és elmulasztja feltenni a
kérdést, miért jelenhetett meg az interjú akkor és ott, amikor ez
történt. Az interjú intézményes és kulturális elfogadása, szem-
ben születésével, semmilyen nyilvánosságra került kutatásnak
nem lett a tárgya. A hírek írásának erről az alapvető átalakulá-
sáról az újságírás történetírói mélyen hallgatnak.
Bármikor is jelent meg azonban az első interjú, általában
„éve alig ismert, sőt névtelen műfaj volt az amerikai sajtóban
egészen 1859-ig, Horace Greeley saját lapjában, a New York
Tribune-ben közölt, Brigham Young mormon vezetőről szóló
írásáig. Ez tulajdonképpen már az, amit ma interjúnak szokás
nevezni, bár Greeley ezt nem szögezte le egyértelműen olva-
sói számára. Meg kellett magyaráznia „kérdés-válasz” formá-
jú cikkének befejezésében, mit is tesz tulajdonképpen: „Ez,
amennyire vissza tudok emlékezni, közel két óra beszélgetés
anyaga, amelyen belül mellesleg sok olyan is elhangzott, amiről
akkor sem lenne érdemes beszámolni, ha történetesen vissza
tudnék emlékezni rá”9.
Az „interjú” szó egyaránt vonatkozik egy nyilvános érdek-
lődésre számot tartó személy és egy hivatásos író közötti be-
szélgetésre, illetve arra a műfajra, amely ennek a beszélgetés-
nek a terméke. A 19. században a fogalmat széles körben
használták egy sokkal átfogóbb értelemben is, gyakorlatilag
bármilyen találkozóra vagy beszélgetésre. Az interjú szűkebb,
újságírói értelemben vett fogalma a Horace Greeley féle bi-
zonytalan használattól alig egy évszázad alatt az új gyakorlat
általánosan elfogadott elnevezésévé vált. A századfordulóra
megkérdőjelezhetetlenné lett, hogy az interjúkészítés az újság-
író fontos eszköze. „Bizonyos tekintetben egy washingtoni tu-
dósító munkája nem más, mint a folyamatos interjúkészítés”
– írta egy megfigyelő 1900-ban. „Az interjúkészítés minden
fázisában a lehető legjobban mutatja azt a kölcsönös bizalmat,
amely egy washingtoni tudósító és egy közszereplő között lét-
rejöhet”10. „Gyakorlatilag az egész lap az interjúra épül” – írta

11
Hutchins Hapgood 1905-ben. „A jó újságíró arról ismerszik
meg, hogy közéleti személyiségektől tényekhez jut, és hogy ab-
ból, amit biztosan megtudott, képes következtetni arra, amit
nem tudott kikényszeríteni”11.

Az interjú természete

A hírinterjú sokkal több annál az interakciónál, amelyen ke-

resztül a riporter információkat hoz a napvilágra. Ez nem len-
ne más, mint amit egy mindennapi beszélgetésben csinál az,
aki kérdéseket tesz fel egy másik személynek. Mindez azonban
nem írja le megfelelően, ami egy hírinterjú készítésénél törté-
nik. Bár nem feltételezem, hogy 125 éves története folyamán
a hírinterjú tulajdonságai változatlanok maradtak, néhány ál-
talános normából és elvárásból mégis egy viszonylag állandó
szerkezet rajzolódik ki:
1. A riporter kérdezhet információszerzés céljából, vagy pe-
dig feltehet úgynevezett „ismert információ” kérdéseket. Ha a
kérdező éppen információt keres, az interakció normál menete
a következő: (1) kérdés, (2) válasz, (3) elfogadás. Esetenként
a kérdező eleve tudja a választ, és mintegy ellenőrzi az inter-
júalanyt. Az „ismert információ” kérdés az általános iskolai
oktatásban bevett kérdés típus , ahol a tanár olyan informáci-
ók megadására kéri a tanulókat, amelyeknek ők már a birto-
kában vannak. Az általános sorrend a következő: (1) kérdés,
(2) válasz, (3) kifejtés 12. Egy hírinterjúban az interjúalany nem
mindig tudhatja az éppen terítéken levő kérdésről, hogy az „is-
mert” vagy „nem ismert” információ, és ez különleges feszült-
séget teremt. A riporter egyszerre kérdez, és próbára tesz. Az
interjú nem pusztán a forrás hitelességét ellenőrzi, hanem az
elhangzottaknak az illető korábban kifejtett nézeteivel, illetve
az ugyanahhoz a párthoz, hivatalhoz, kormányzathoz tartozók
véleményével való egyezését is. Az interjú normál sorrendje
a következő: (1) kérdés, (2) válasz és (3) a következő kérdés.

12
A „következő kérdés” gyors értékelésként is szolgál, mivel nem
enged teret az értékelő válasznak. Ha a riporter részéről nem
újabb kérdés követi a választ, hanem a kapott válasz nyugtá-
zása, akkor ezt lehetőég szerint semleges és értékítélet-mentes
formában próbálja tenni13.
2. A hírinterjúnak legalább három, nem pedig két résztvevő-
je van: háromszereplős kapcsolatot hoz létre, amelyben a nem
látható nyilvánosság „hallgató közönségként” van jelen. A vég-
eredmény a nyilatkozó (és kisebb mértékben az újságíró) írott
vagy sugárzott formájú bemutatása a névtelen közönségnek az
újságíró médiumán keresztül. Bár a hírinterjúban a riporter
általában tartózkodik az értékeléstől, ott van a harmadik részt-
vevő, a mindig jelenlevő „nyilvánosság” vagy hallgatóság köz-
vetett és utólagos értékelése. Mindebből következik, hogy az
interjú rendes körülmények között „közhírré tétetik”. Minden
személyes és nem publikálásra szánt mondatot meg kell jelölni.
Az interjúbeszélgetés általában komoly jelentőséggel bír, olyan
beszéd, amelyért a beszélő nyilvános felelősséggel tartozik.
(Akár még azt sem lenne túlzás állítani, hogy sok interjú egye-
nesen öt résztvevős: a forrás, a riporter, a távollévő közönség,
a riportert alkalmazó intézmény, illetve a forrás által képviselt
intézmény. Egy nagy presztízsű hírműhely riportere egészen
más bánásmódban részesül, mint egy diáklap újságírója. )
3. A hírinterjúban mindig jelenlévő tényező a riporter és a
forrás egymáshoz viszonyított hatalma. Bármely beszélgetés
egyaránt lehet a szolidaritás példája, amely létrehozza, vagy
megerősíti a két ember közötti egyenlőségen alapuló kapcso-
latot, vagy épp ellenkezőleg, a hatalom kimutatása, ami a hi-
erarchia létrehozására vagy ismételt kifejezésére szolgál. A ki-
kérdezés – Esther Goody szavaival – egyszerre „az igazság
keresésének eszköze” és „a hatalom demonstrálásának köze-
ge”14. A hírek tudósításában a hatalmi viszonya kölcsönös ha-
tásgyakorlás legfontosabb közege. A riporter jó hírnevét vagy
egyenesen megélhetését érintő függősége az interjúalany sza-
vaitól és nézeteitől hasonló az interjúalany nyilvánosság előtti

13
kiszolgáltatottságához és a nyilvános elismerésre való igényé-
hez, amely viszont az újságíró ellenőrzése alatt áll. Mindkét fél
a másikra potenciálisan veszélyes hatalmat gyakorol.
Ettől azonban még az egyenlőségen alapuló bizalom, jó
szándék és lojalitás is megjelenhet. A „kérdezősködés” ahogy
Esther Goody írja, „két személyt közvetlen kölcsönösséggel köt
15
össze” . Az interjúkészítésben egyfajta kölcsönösségi norma
érvényesül, olyan közvetlen emberi kötelék, amely egyaránt
hatással van arra, amit az interjúalany mond a riporternek, és
amit a riporter nyilvánosságra kíván hozni Írásában. Azonban
ez a kölcsönösség nem feltétlenül jelent egyenlőséget vagy ben-
sőségességet: a személyes találkozás során készülő interjú ösz-
szetartó ereje ellentétben áll a riportert és a forrást különböző
irányokba és szembenálló célok felé húzó erőkkel.

Az interjú korai megítélése: amerikai barbarizmus

Az interjú története nem pusztán formájának modernségéről,

hanem amerikaiságáról is beszámol. A New York World tudó-
sítója, Thompson Cooper 1871-ben „modern és amerikai ink-
16
vizíció”-ként utalt az interjúra . „Az interjú” – írta 1902-ben
a híres brit újságíró, William Stead – „jellegzetesen amerikai
találmány”17. A London Daily News már 1869-ben aggodalmát
fejezte ki némely New York-i napilap új gyakorlatát illetően,
amelyek „az újságírás hivatását minden erejükkel megvetés
tárgyává próbálják tenni, mégpedig azzal a hízelgéssel és talp-
nyalással, amit ők 'interjúnak' neveznek”18. Amerikában a The
Nation szerkesztője, az ír születésű és európai stílusú újságíró,
E. L. Gotkint támadta az interjúkészítés gyakorlatát: „A poli-
tikusi és újságírói szemfényvesztés közös terméke”19. Gotkint
leginkább az zavarta, hogy az interjú megkísérelte megnövel-
ni a riporter függetlenségét a szerkesztőségi ellenőrzéstől. Egy
francia író, Paschal Grousset összehasonlításában a francia saj-
tó alulmaradt a brittel szemben, mivel az előbbi túl készségesen

14
vette át „a nyomozás és 'kémkedés' szellemét” az amerikaiak-
tól. „Az interjúkészítés mániája, amely olyannyira elburjánzott
Amerikában, és amely itt is meghonosodni látszik, sohasem
fog gyökeret verni Angliában” – írta. „Az angol közéleti sze-
replők – folytatja elragadtatással –, kinevetik francia kollégáik
'naiv beletörődését', amellyel alávetik magukat némely külföldi
tudósító jelenlétének és indiszkréciójának”20.
Az európai újságírók nemcsak az interjúkészítést, hanem ál-
talában véve a tudósítást is az amerikai sajtóhoz kapcsolták. „Az
angol sajtó a vezércikkíróké, míg az amerikai a riportereké”–
írta 1887-ben egy Amerikába látogató skót szerkesztő. Egy
francia újságíró 1886-os amerikai látogatása után azt állította,
hogy „a riportkészítés elpusztítja az újságírást”, és aggodalmát
fejezte ki amiatt, hogy „a riport befurakodik a francia újságok-
ba is”21. A riportkészítés újságírói gyakorlata sokkal fejlettebb
volt az Egyesült Államokban, mint Európában, bár az „új új-
ságírás” – különösen a riportstílus – az 1880-as évekre Angli-
22
ában is népszerűvé vált . De még az Egyesült Államokban is,
abban az országban, ahol a riportkészítés már legkésőbb 1830-
tól megszokott volt, az interjúkészítés új gyakorlatként jelent
meg, időnként régimódi újságírók gúnyolódásainak céltáblájá-
vá válva. Vegyük például Mark Twaint 1886-ból:
Ma a szenátusban a haza oroszlánjainak egyikével, Sherman tá-
bornokkal találkoztam. Gondolom, tudósítanom kellene arról a be-
szélgetésről, amit ezzel az úriemberrel folytattam. Azt mondtam neki,
hogy az időjárás kitűnő, mire ő azt válaszolta, hogy volt már jobb is.
Nem szándékozván komolyabb állásfoglalást tenni a jelenlegi bizony-
talan politikai helyzetben, jó reggelt kívántam. Kis trükkömet átlátva ő
is jó reggelt kívánt nekem. Mindössze ennyi történt, de ez is hatalmas
jelentőséggel bírt. Ez ugyanis világosan megmutatja, mit is gondol a
tábornok a politikai vádaskodásról. Kissé alamuszinak tekintem egy je-
lentős személyiség véleményének ily módon történő megismerését, de
23
hát végül is mindenki így csinálja.
Mindezen nehézségek ellenére, az interjúkészítés gyakor-
lata első megjelenése után gyorsan meghonosodott. A Balti-

15
more Sun tudósítója, Francis Richardson arra emlékeztetett,
hogy McCullagh 1867-es interjúja Andrew Johnson elnökkel
„szenzációt keltett”, és segített az új műfaj megismertetésében
és népszerűsítésében24. Henry Grady, atlantai újságíró szerint
„az ötlet futótűzként terjedt”. Ő maga is azt állította hogy ké-
szített interjút „Dél közel minden prominens személyiségé-
vel, és sokkal Észak és Nyugat legnagyobb emberei közül”25.
Bár a közvetlen idézet a „közéleti szereplők” beszédeinek át-
írásával szemben még mindig nem volt a mindennapi újság-
írói gyakorlat része, de Gradynek mégis igazat kell adnunk.
Az Atlanta Constitution alapos átolvasása azt mutatja, hogy
az 1870-es évek elején bármilyen típusú interjú nagyon is
szokatlan jelenségnek számított, míg az évtized közepére a
híradásokban gyakran találhatók olyan szó szerinti idézetek
vagy más utalások, amelyek az adott híren belül lényegében
interjúra utalnak.
1900-tól kezdve az angolok is kezdték elfogadni az interjút,
bár gyakran csak amerikai gyámságon keresztül. Az amerikai
újságírók megmutatták az európaiaknak, hogy a hazai elit is
aláveti magát az interjúnak. 1906-ban Ferderic William Wile a
Chicago Dailynek dolgozott Berlinben, amikor R. B. Haldane,
a brit kabinet hadügyi államtitkára a városba érkezett. Wile
egyben a (londoni) Daily Mailt is képviselte, szabadságon levő
kollégája helyetteseként. „Egy amerikai képzésben részesült új-
ságíró számára még egy londoni lap ideiglenes tudósítójaként
is teljesen nyilvánvaló dolog volt interjút készíteni Haldane úr-
ral.” Odasietett Haldane szállodájához, hogy interjút készítsen
vele, annak ellenére, hogy értesült a (londoni) Morning Post
riporterétől, hogy angol minisztert „még soha nem molesztál-
tak” riporterek, különösen akkor nem, amikor egy másik or-
szág fővárosában tett hivatalos látogatást. „Ilyesmit nem szokás
csinálni”, mondta neki a riporter „olyan hangsúllyal, amelybe
megvetés és szánalom keveredett”26, Wile elkészítette az inter-
jút. 1906-ban Wile II. Oscar svéd királlyal készített interjút,
olyan időben, amikor – mint később írta –, „egy közvetlenül

16
idézett, aktív uralkodóval amerikai megjelentetésre készített
interjú hallatlannak számított, de legalábbis ritkaság számba
ment”27.
Edwar Price Bell, aki Wile kollégája volt a Chicago Dairy
Newsnál, szintén sikerrel járt 1915-ben, amikor Haldane a há-
ború nyomása alatt, és a britek azon törekvése mellett, hogy
befolyásolni tudják az amerikai közvéleményt, beleegyezett
egy interjú készítésébe. Az amerikai újságírók erőfeszítése,
együtt az amerikai közvélemény alakulását illető, egyre nö-
vekvő brit érzékenységgel megtörte a brit tisztviselők ellenál-
28
lását az interjúval szemben . Bell nem habozott megmutatni
a brit vezetőknek, amikor a háború után interjút akart velük
készíteni, hogy politikájukat széles körben félreértették: „Egy
pillanatig sem hagytam fel Curson győzködésével amióta kül-
ügyminiszter lett, hogy adjon nekem interjút az egész brit kül-
politikát illető kérdésekről, rámutatva, hogy milyen kitartóan
, kíméletlenül és gyakran igaztalanul támadták ezt a politikát
szinte mindenhol”29.
A háború átalakította az interjúkészítő megítélését, és ahogy
Isaac Marcosson, egy amerikai magazin újságírója írta: „… tel-
jesen új rangot adott neki. Láthattuk Anglia királyának örök
megközelíthetetlenségét megszűnni egy amerikai újságíróknak
rendezett sandringham-i teapartin; láthattuk a Brit Hadügymi-
nisztérium legbensőbb szentélyét, mint a riporterek részvételé-
vel rendezett heti konferencia helyszínét”30. A háború után a
Wilson elnököt Európába elkísérő amerikai újságírók tisztele-
tüket tették Lloyd George-nál. Ahelyett, hogy elegánsan vissza-
húzódtak volna rövid meghallgatásuk után, kérdéseket tettek
föl közvetlenül a miniszterelnöknek „brit kísérőink legnagyobb
megdöbbenés e és mély szégyenkezése mellett” – idézte fel a
Baltimore Sun washingtoni tudósítója. Lloyd George készség-
gel válaszolt, és úgy tűnt, élvezi a szóváltást; azt is megenged-
31
te a riportereknek, hogy idézzenek az interjúbó1 . Egy Willlis
Abbot nevű újságíró felidézte, hogy európai államfőkkel való
interjúk készítésére szóló megbízatása 1909-ben „nevetséges-

17
nek és lehetetlennek” tűnt (nem is sikerült neki), de húsz évvel
később már könnyen meg lehetett tenni, az interjú többé már
nem volt „sokkoló újítás az európai vezetők számára”32.
A brit újságírók a 19. század végén kezdtek interjúkat ké-
szíteni Angliában. Itt azonban a tolakodó interjúk sokkal rit-
kábbak voltak, mint Amerikában. Olyan közszereplőkkel ké-
szítettek interjúkat, akik nyilvánosságra vágytak, és a kérdezett
általában úgyis csak az újság olyan képviselőjével volt hajlandó
beszélni, aki jóindulattal viseltetett iránta. William T. Stead –
az interjú angliai kitalálójának tartott újságíró – legfontosabb
hozzájárulása a műfajhoz az volt, hogy megtalálta annak mód-
ját, hogy olyanokat is interjúra bírjon, akik nem túlságosan
vágytak erre. Ami igazán eredetivé tette Steadet, az „a vonako-
dó alany becserkészése” volt33.
Rendszeresen azonban egy amerikai vadászott először. A New
York World egy amerikai tudósítóját, Thompson Coopert tart-
ják az első újságírónak, aki a pápával készített interjút. (Neve-
zetesen IX. Pius-szal, 1871-ben.) A World természetesen nagy
büszkeségeként tartotta számon ezt a fogást, és megkoronázta
a dicsőséget: „A Római Katolikus Egyház a legrégebbi, ahogy
az interjú szinte a legfiatalabb az emberiség intézményei közül.
Ez a két intézmény ezen a reggelen szemtől szembe találkozott,
képviselőik, IX. Pius őszentsége és a New York-i The Worl-döt
képviselő Thompson Cooper úr személyében. Most az egyház és
a kor szelleme kézzelfogható és hiteles formájukban találkoztak.
Az Egyház és a Sajtó megcsókolták egymást”34. James Creelman
volt az első, aki Franciaország elnökétől (Félix Fature-től, 1879)
engedélyt kapott interjú készítésére35. 1915-ben a World újra
szerencsével járt a pápánál (XV. Benedictnél). Karl von Wiegand
riporter beszámolt róla, hogy ez volt az első pápával készült in-
terjú XIII. Leó (1878−1903) óta, és csak a második ilyen típusú
meghallgatás „az egyház egész modem történetében”36.
Az amerikai interjú 19. század végi európai lebecsülése nem
volt általános. Henrik Cavling, a liberális dán újságíró az 1880-
as és 1890-es években többször is Amerikába látogatott, és cso-

18
dálta az amerikai stílust. „A riporter és az interjú ezeknek a la-
poknak középpontjában áll ... ez az eszményi újságírás” − írta,
elsősorban a New York Worldre és az „új újságírás” más képvi-
selőire gondolva. „Ezeket a lapokat újságírók írják, nem eszté-
ták és politikusok, és az alsóbb osztályok számára készülnek,
hogy segítsék őket, hogy informálják őket, és az ő érdekükben
megküzdjenek a korrupcióval.” Cavling megkísérelte bevezetni
az amerikai stílust a dán újságírásba37.
Az interjú fogadtatása azonban nem volt feszültségektől
mentes. 1897-ben Frank S. Black New York-i elektor vissza-
utasította Lincoln Steffenst, amit ő megörökített olvasói szá-
mára: „Soha nem adok interjút.” „A téma rendkívül fontos”
mondta a riporter. „Ez ... –” „Semmilyen körülmények között
nem beszélek ebben a formában”38.
Az interjú természetessé válása a század végére sem tekint-
hető befejezettnek. Valójában most sem az: kulturális ide-
gensége tovább él.

Az interjúkészítés általános módszerei

Az interjúnak ki kellett fejlesztenie saját gyakorlatát, etikettjét

és szabályait. Szükséges egyáltalán, hogy a riporter jegyzeteket
készítsen? Nem feltétlenül − ébredt rá Frederic Wile, miköz-
ben a híres Chauncey Depew-val, a New York Central Railroad
igazgatójával, és leendő szenátorral készített interjút. Mint kez-
dő riporter, jegyzeteket készített, gyorsírással rögzítve Depew
minden szavát az interjú közben, amelyet más chicagói újságok
veterán riportereivel együtt készített. A végeredmény azonban
nem lett különb kollégáinál, pedig ők egyáltalán nem készítet-
tek jegyzeteket. Rájött, hogy „egy felkészült riporternek nem
kell jegyzeteket készítenie. Amire szüksége van, az nem más,
mint a lényegre való emlékezés, valamint a történtek pontos
és érdekfeszítő felidézésére való képesség.” Nagy jelentőségű
alkalmakkor, „amikor a szavak vagy gondolatok pontos visz-

19
szaadása szükséges” némi jegyzetelés elfogadható, de alapvető
témáknál „a tapasztalt washingtoni újságírók és újságírónők az
emlékezetükre hagyatkoztak, csakúgy, mint idősebb kollégáim
a Depew-interjúnál”39.
Joseph McCullagh felidézi, hogy Andrew Johnson elnökkel
készült történelmi interjújánál egyáltalán nem készített jegyze-
teket, és nem is írt semmit másnap reggelig, amikor is két óra
leforgása alatt papírra vetette a cikket4o. Annak általános gya-
korlata, hogy az interjúnál egyáltalán nem, vagy csak kis mér-
tékben készítettek jegyzeteket, megerősíti azt a benyomást, mi-
szerint az „interjú” és a „riport” külön tevékenységnek tekin-
tendő. A gyorsírás sokáig a riporter legfontosabb eszköze volt;
a század korábbi éveiben az újságíró tipikus tevékenységének
számított egy törvényhozói ülésnap beszédeinek lejegyzése. Az
interjú mindezt megváltoztatta. Mostanra a gyorsírás helyére
lépő memória vált az újságíró kitüntetett eszközévé.
A memóriára való támaszkodást tankönyvi szövegekben
rögzítették. Egy riportról írott kézikönyv (1901) arra biztatta
a tudósítókat, hogy „a lehető legkevesebbet” írjanak, és soha
ne használjanak gyorsírást. „Jegyzetfüzetet csak novellákban és
színdarabokban használnak a riporterek”41. Más tankönyvek is
megegyeznek abban, hogy „a színpad hozzászoktatott minket
ahhoz, hogy a riportert minden izgalmas esemény környékén
somfordáló, nagy, bőrkötésű noteszba izgatottan és kapkodva
jegyzetelő alakként lássuk... De az igazi újságok igazi riporterei
nem használnak jegyzetfüzetet. Néhány összehajtott gépírólap
diszkréten egy belső zsebbe rejtve, nevek, címek lejegyzésére,
esetleg számolásra készen, többnyire ez minden, amit maguk-
nál hordanak”42. Ez a szöveg arra ösztönözte az újságírókat,
hogy ne jegyzeteljenek − kivéve olyan prominens személyek-
nél, „akikkel gyakran készül interjú, és szeretik megjegyzése-
iket szó szerint viszontlátni. Bár egy ilyen interjú nem sokkal
több, mint felhívás egy nyilatkozat publikálására”43. Megint egy
másik könyv azt állítja, hogy „egy rosszul elhelyezett ceruza
vagy jegyzettömb” képes rögtön útját állni a hírnek; a riporte-

20
reknek ezért edzésben kell tartaniuk memóriájukat. A politi-
kusok általában elhallgatnak, amikor meglátnak egy ceruzát, és
ezért „a politikai újságírók tudják, hogy interjúkészítéskor ha
csak tehetik, nem ajánlatos jegyzetelniük”44. Egy 1911-es ké-
zikönyv azt tanácsolja az újságíróknak, hogy „csak neveket és
fontos tényeket jegyezzenek fel”45.
Vezető újságírók sem javasolják a jegyzetelést. „A jegyzet-
füzetek és ceruzák gyakran megriasztják, és védekezésre kész-
tetik azt az embert is, aki egy mindennapi beszélgetésben sza-
46
badon beszélne” − figyelte meg Julian Ralphs . Edward Price
Bell egyetért vele, bár ő azt ajánlotta, hogy az újságíró az in-
47
terjú után írjon jegyzeteket, amilyen hamar csak lehetséges.
Isaac Marcosson sem javallotta a jegyzetelést. „Vannak, akik
szégyenlőssé válnak, ha jegyzetelik őket. Ez különösen igaz a
vezető amerikai pénzügyi szakértőkre. Ha beszéd közben akar-
juk leírni azt, amit mondanak, akkor inkább hallgatnak, mint
a sült hal”48.
De valamikor 1900 és 1930 között valamilyen változás tör-
tént az újságírói gyakorlatban, legalábbis erre mutat, hogy
megváltoztak a fiatal újságíróknak szánt tanácsok. Walter Wil-
liams, az újságírás-oktatás egyik úttörőjének egy társszerzőként
jegyzett szövegében egyetért azzal, hogy „megvan a veszélye a
jegyzeteléssel keltett túlzott stressznek”. Ugyanakkor tanácsai
között is szerepel a jegyzetelés, mint „a pontatlanság ellensze-
re”, bár azt is állította, hogy „az a riporter, aki jegyzetfüzetet és
ceruzát használ, egy hivatalos, gyorsírásos riport képét idézi
fel, amivel bizonytalanságot és tartózkodást ébreszt, vagy oly-
annyira megfélemlíti az interjúalanyt, hogy az akár még az in-
terjú lehetőségét is elutasítja”49.
Az 1922-es kiadásban Williams és szerzőtársa, Frank Mar-
tin a „jegyzetek józan és intelligens használatát” tanácsolja. A
pontatlan idézetnek megfigyelésük szerint gyakran az az oka,
hogy a riporterek túlzottan is a memóriájukra támaszkodnak,
úgyhogy „sok közéleti személyiség, akit interjúikban tévesen
50
idéztek, biztosítékul azt kéri, hogy a riporter jegyzeteljen” .

21
1934-re egy másik tankönyv arról számol be, hogy az amerikai
riporterek ritkán használnak gyorsírásos jegyzeteket, mert az
„a lényeges kérdésekről az apró részletekre tereli a figyelmet”.
Beszédek tudósításakor a kezdők gyakran túlságosan is sok
51
jegyzetet készítenek, bár általában jobb többet, mint keveset.
Az 1930-as években az európai riportereket még mindig ar-
ra bíztatták, hogy ne készítsenek jegyzeteket. De ekkora Ame-
rikában, egy brit forrás szerint a jegyzetelés elfogadott gyakor-
lattá vált, mivel az amerikai közszereplők „inkább válnak az
interjúkészítők áldozatául, mint azok, akik általában vissza-
húzódnak, és nem nagyon vonzódnak a nyilvánossághoz”52.
A Chicago Tribune egy riportere szerint a jegyzetelés hízelgő
az interjúalanyra nézve, aki „nyomban úgy érzi, hogy az alka-
lom jelentős, és belső késztetést érez arra, hogy a lehető leg-
jobb válaszokat adja a riporternek”53. Bár a tanácsok változóak,
a jegyzetelés fokozatos térhódítása az újságírásban az interjú
elfogadottságának jeleként értelmezhető.
Csakúgy, mint a beszámolók, riportok bevett gyakorla-
ta és levezetése, idővel az interjúk is változtak. Először, mint
már arra utaltam, úgy tűnt, hogy az interjút az újságírás ön-
álló műfajának tekintik, ami jól elkülöníthető a tudósítástól
és önmagában is hírértékkel bíró újságírói fogás. Nyomtatott
formája lehet egyértelmű „kérdés-felelet” stílusú, mint Greeley
1859-es, Brigham Younggal készített interjújának esetében. „J.
B. S.” (Jerome B. Stillson) Andrews Johnson elnökkel a New
York Worldnek készített interjúi többé-kevésbé regényszerűre
sikeredtek, mivel a riporter legalább annyi figyelmet fordított
saját észrevételeire és kérdéseire, mint az elnökéire. Ismét, akár
csak Greeley esetében, a forma újszerűsége lehetőséget nyúj-
tott némi bevezető beszédre − és némi csinnadrattára:
A következő szöveg egy spontán beszélgetés összefoglalása, amelyet
a szerző Johnson elnökkel folytatott tegnap este. Mivel senki más kije-
lentései nem bírnak akkora fontossággal és senki más szavát nem előzi
meg akkora várakozás ezekben a sorsdöntő időkben, mint az elnökét,
meg vagyok győződve róla, hogy ezen nem hivatalos észrevételek tisz-

22
teletet keltő hangvételét megelégedéssel fogadja a Köztársaság és az al-
kotmányos kormányzat minden igaz híve.
Ezután következik maga az interjú, amiben Johnsont J. B.
S. időnkénti közbevetéseinek hosszú bekezdései szakítják meg,
mint az alábbiakban:
„Igen − vetettem közbe − a kongresszus radikálisai mintha vajmi
kevés figyelmeztetést vettek volna ki az északi reakciókból. Abból, amit
most tesznek, úgy tűnik, hogy a nyomásuk növekszik.”
Az elnök zordan elmosolyodott: „A kongresszus radikálisai min-
denre el vannak szánva”54.
Az interjúba kevés szó szerinti idézet is elég, ha egyáltalán
kell bele. John Swinton 1880-as interjúja Karl Marx-szal leírja
Marx nézeteit, jellemzi beszélgetési stílusát, és más szavakkal
mondja el a kérdésekre adott válaszait. Marxot csak az utolsó
bekezdésben idézi szó szerint. Swinton „a nyelv legmélyéig ha-
tolva és a legnagyobb jelentőségig emelkedve két mondat kö-
zötti csendben” felteszi Marxnak a kérdést, „Mi lenne az?” Erre
„ő mély és ünnepélyes hangon válaszolta: Küzdelem!” 55. A Chi-
cago Tribune 1896-ban több olyan cikket is közöl, ami William
McKinley elnöki kampányának vezetőjével, Mark Hannával
készült interjúkon alapszik. Az egyik cikkben egyáltalán nem
56
szerepelt szó szerinti idézet. Egy másikban, a lead szó szerinti
idézet volt Hannától, míg a cikkben ezután következő összes
57
többi idézet közvetett.
Még némi időt vett igénybe, hogy a szó szerinti idézetek
újságcikkekbe illesztése mindennapos újságírói gyakorlat-
tá váljon. Még 1914-ben is megtörténhetett, hogy egy vezető
nagyvárosi napilap, mint például a Baltimore Sun napokig úgy
jelenjen meg, hogy a címlapon sehol ne szerepeljen szó sze-
58
rinti idézet. Tíz évvel később viszont már a szó szerinti idé-
zet egy modernebb formája is meghonosodott. Például Robert
LaFollette egy pittsburgh-i beszédéről szóló cikkben a lead a
következő volt:
Robert M. Lafollette szenátor, független elnökjelölt Andrew W.
Mellont egy felszólalásában „Amerika igazi elnöké”-nek nevezte. Cal-

23
vin Coolige, tette hozzá, „pusztán csak az a személy, aki a Fehér Házban
lakik”59.
Az 1920-as évek előtt nagyon ritkán fordult elő egy beszéd
ilyen „hangbevágás” stílusú tudósítása. Az 1920-as évek alatt
szó szerinti idézetek nélküli cikkek készültek ott is, ahol ma-
napság a szó szerinti idézetek dominálnak, de a mai formához
való közeledés már megindult.

Az interjú eredetisége

Az idővel mindennapossá váló fogások természetesen nem

maradhatnak közömbös találmányok. Megszületnek a rájuk
vonatkozó előítéletek. Hiszen már az ilyen általánossá vált
technikák puszta léte is az eredeti vagy spontán viszony meg-
romlását jelenti. Az interjú egy korai kritikája méltatlanak tart-
ja, hogy sok interjú „megrendezett”:
Arra az esetre gondolok, amikor a kérdezett fél, akinek
méltóságán csorba esett, nem kíván úgy feltűnni a nyilvános-
ság előtt, mint aki „helyreigazítja saját magát”; ezért egyik ba-
rátja − vagy éppen szerény személye − megegyezik egy újság
kiadójával vagy tulajdonosával, hogy küldjenek egy riportert
a „környékre” egy bizonyos időben, aki „interjút” készít vele;
figyelemre méltó hogy a riporter ilyen esetekben mindig „épp
időben”, a saját irodájában talál „a nagy emberre”6o.
Abban az időszakban, amikor a pártoknak elkötelezett sajtó
uralkodott, mindennapos volt, hogy politikusok olyan újságnak
dolgozó riportereknek nyilatkoztak, amely őket támogatta. Az
interjú gyakran nem volt más, mint némi hírverés az interjú-
alany politikus számára. Ben Butler tábornok egész odáig ment,
hogy leíratta saját „interjúit”, majd továbbította azokat a ripor-
tereknek. Az „öninterjúvolás”, nemritkán tetemes összeggel ju-
talmazva az újság részéről, általános gyakorlattá vált.61
Mégis, a riporterek ragaszkodtak az eredetiség ideáljának
fenntartásához még akkor is, ha azt a gyakorlatban ritkán érték

24
el. Theodore Roosevelt elnök kivételes tehetséggel manipulálta
a riportereket. Charles W. Tompson, a New York Times tudósí-
tója, egy róla szóló cikkben a következőket írta:
Sok nyilatkozatot adott, némelyiket interjú formájában, és időnk-
ént valódi interjúk is készültek vele, de ezekben az esetekben is min-
dig kézben tartotta a beszélgetés menetét”. „Az igazi interjú folytatja
Thompson –, rögtönzött dolog”. A riporter kérdez, ő válaszol, és „nem
lehet megszökni, még úgy sem, ha azt mondja, 'nem válaszolok erre a
kérdésre' mivel ennek a válasznak is rengeteg jelentése lehet, ha a kér-
dést jól tették fel.” Thompson tanácsa szerint a legjobb helyszín az in-
terjúra „egy vasútállomás lenne, amint a politikus épp leszáll a vonatról.
Rövid lenne, de spontán és sokatmondó.” Ez persze soha nem esett meg
Roosevelt-tel.62
Képes lehet egy interjúalany helyesbíteni vagy visszavon-
ni, amit mondott? Természetesen igen. Frederic Wile vissza-
emlékszik egy interjúra, amit William Jennings Bryan Mrs.
Bryan jelenlétében adott, aki csendben kötögetve hallgatta a
beszélgetést. „Én a helyedben nem mondanám ezt, Will” szólt
egyszer csak közbe. „És Will abban a pillanatban visszaszívta,
amit mondott”63. William C. Hudson, a Brooklyn Daily Eagle
munkatársa Grant elnökkel készített interjút annak vidéki nya-
ralójában, 1874-ben vagy 75-ben. Anélkül írta meg az interjút,
hogy az elhangzottakat közvetlenül az elnöknek tulajdonította
volna, ahogy azt az akkori „etikett megkívánta”. Ehelyett az el-
nök nézeteiről szerzett ismereteit a „megszokott eufemizmus”
szerint, a „legfelsőbb tekintélytől” származónak tüntette fel. De
kétségek támadtak benne afelől, hogy felhasználhat ja-e Grant
bizonyos mondatait nyomtatásban, úgyhogy elküldte neki a
piszkozatot, felhívva a figyelmét a kétséges mondatokra. Grant
megköszönte neki, néhány dolgon változtatott, és hozzáadott
még egy új, más tárgyhoz kapcsolódó információt, ami Hud-
son számára szenzációt jelentett.64
Amiről Hudson mint önkéntes cselekedetről számol be,
Charles Dana általános észrevételként beszél: „Soha ne jelen-
tessen meg egy interjút az interjúalany tudta és beleegyezése

25
nélkül”65. Az 1900-as évek elejének bevett gyakorlata volt, hogy
az interjút publikálás előtt elküldték a forrásnak javításra. Isa-
ac· Marcosson, aki a Munscry's magazinnak írt, interjút készí-
tett Woodrow Wilson kormányzóval 1911-ben, majd visszajött
Trentonból, hogy ellenőriztesse a szöveget Wilsonnal.66 Ed-
ward Price Bell számára az interjúalanynak a befejezett anyag-
hoz adott engedélye az interjú jóváhagyásaként szolgált: „Az
interjú hivatalos jóváhagyása a riporter munkájának és pontos-
ságának határozott elismerése, és így nem csak az interjúalanyt
védi, hanem a riportert is, aki csak a szövegben jelenik meg”67.
Bell korának legünnepeltebb külügyi riportere volt, mégis ki
volt téve forrásai manipulációinak. Az interjú fortélyairól szóló
cikkében Németország, Olaszország (Mussolini), Franciaor-
szág és Nagy-Britannia Vezetőivel készített interjúiról írt, és a
következőképpen nyilatkozott ezekről: „Elmondtam ezeknek
az államférfiaknak, hogy igazságot, fényt és elfogulatlanságot
keresünk, ami maradandó tanulságként szolgálhat a világ szá-
mára, és meg vagyok győződve róla, hogy mindent megtettek
ennek a célnak az érdekében”68.
Az interjú a riporter és a forrás közönség elleni összeesküvé-
sének eredménye is lehet. Az ilyen összeesküvés egyik fajtája
annak függvénye, hogy az interjú során összegyűjtött informá-
ciókat közzéteszik-e vagy sem. Chaucney Depew-t időnként
név szerint idézték, máskor a szokásos fordulattal: „megbízha-
tó forrásból”69. Már a századfordulón aggodalmat keltett az a
jelenség, amit „kiszivárogtatásnak” neveznek.70 Együttműkö-
dés volt azon riporterek között is, akik sokkal többet tudtak,
mint amennyit megírtak, és megtartották azokat a bizalmas
információkat, amelyeket velük folyamatos kapcsolatban lévő
közhivatalnokoktól szereztek. A riporterek megvédhették a ki-
váltságos vagy egyszerűen csak naiv közszereplőt saját magá-
tól is. A Roosevelt alatt hadügyminiszterként szolgáló William
Howard Tafttal interjút készítő riporterek látványosan meg-
döbbentek, mikor az nyíltan kezdett el beszélni nekik egy fon-
tos ügyet érintő nézeteltéréséről az elnökkel.

26
 „Taft gyanútlanul ült a következő kérdésre várva, nem is sejtvén,
milyen veszélyes témát érintett”− írta a New York Times tudósítója,
Charles Thompson. „Legtöbbünktől biztonságban lehetett; de a Hearst
képviselője minden bizonnyal vastag betűs főcímként hozta volna az
első oldalon.” Ezért az Associated Press képviselője, Arthur Dunn azt
mondta Taftnak, hogy az előbbi megjegyzését nem titoktartási kötele-
zettség elrendelésével tette, és biztosította a minisztert, hogy azt nyil-
vánosságra is hozzák, hacsak nem kötelezi őket titoktartásra. „Nagyon
nyomatékosan azt tanácsoljuk, hogy kötelezzen minket titoktartásra.
Mindannyiunk nevében beszélek, uraim?” Mindenki beleegyezett.
Ahogy a riporterek távoztak, a Hearst embere azt kérdezte az AP ripor-
terétől: „Dunn, miért utálsz ennyire egy jó sztorit?”71
Ez az anekdota annyira kimunkált, hogy feltehetőleg sokszor
elmondták és csiszolgatták, mielőtt nyomtatásban megjelent.
Ugyanakkor Thompson könnyedén tett ígérete, miszerint Taft
„biztonságban lehetett legtöbbünk felől” annak nyílt elismeré-
se, hogy a riporterek mindennapi gyakorlatához tartozott in-
terjúalanyaik megvédése saját indiszkréciójuktól. Egy évtized-
del később, Karl von Wiegand megszervezett egy interjút
Friderich Wilhelm német koronaherceggel, mindössze néhány
hónappal az első világháború kirobbanása előtt. A koronaher-
ceg arra kérte Wiegandot, hogy mondjon meg valamit apjának,
a császárnak, amit ő maga nem mert: meg van győződve arról,
hogy a háborút máris elvesztették. Von Wiegand, megelégedve
az átlagos felismerésekkel, titokban tartotta ezt a szenzációs vé-
leményt. Amikor távozni készült, Wilhelm azt mondta: „Meg-
bíztam Önben. Mindössze annyit kérek, ne írjon le semmi
olyat, ami tovább szaporítaná a gondjaimat”72.
Eleanor Rooseveltet hű riporternők csoportja követte, akik
megpróbálták megvédeni őt. 1933-ban Mrs. Roosevelt kiszivá-
rogtatta négy riporternőnek a hírt, miszerint Roosevelt elnök
elutasított egy nyilatkozatot − azt, amely zárva tartotta volna a
bankokat a beiktatása előtti napon −, Herbert Hooverrel kö-
zös aláírását. A riporterek elmondták Mrs. Rooseveltnek, hogy
egy ilyen történet világméretű pánikhoz vezethet, és így nem

27
is publikálták azt. E riporterek egyike, Dorothy Ducas, évekkel
később egy interjúban felidézte, hogy „a nők mindig megóvták
Mrs. Rooseveltet. Mindenféle dolgokat elmondott, amelyek
nem jelenhettek meg nyomtatásban”73.
Mesterséges jellege, illetve az „új újságírással” való társítása,
ahol az újságírók kreálták vagy gyártották a híreket, ahelyett,
hogy tudósítottak volna róluk, először kétségessé tették az in-
terjú újságíráson belüli helyzetét. Bár Isaac Marcosson, az in-
terjú pártfogója, 1919-ben kijelenthette, hogy az interjú „pusz-
tán a riport egy változata”, az Associated Press egészen 1926-
ig megtiltotta riportereinek, hogy interjút készítsenek.74 Kent
Cooper, aki egy évvel korábban lett az AP vezérigazgatója, az
interjút üzleti tervének részeként vezette elő, ami szerint nem
pusztán a „fontos” hírekről tudósítanának, hanem az embe-
rek érdeklődésére számot tartókról is. Nos, ami azt illeti, az
Associated Press első interjúja Bobby Jones golfbajnokkal ké-
szült.75 Mindazonáltal az a vélemény, hogy az interjú nem ere-
deti, mivel inkább a hírek „gyártása” mintsem tudósítása, to-
vább élt.

Az interjú mint letámadás

Az interjú együttműködésen alapuló jellege, még ha össze-

esküvés-gyanús is, csak egyik oldala annak az ambivalens vi-
szonynak, amely a modern újságírásban a tudósító és a hiva-
talos szervek között létrejön. Az interjú korai kommentátorai
rendszeresen utalnak az interjút készítő újságírók agresszivi-
tására és csavaros észjárására. Grousset a „kémkedés” egy faj-
tájaként utal az interjúra.76 Grant Milnor Hyde 1912-es tan-
könyvében az interjúalanyt „áldozatként” írja le.77
Ha az interjút lehet agresszív cselekedetként kritizálni, ak-
kor férfias teljesítményként, hőstettként, merész akcióként is
lehet dicsőíteni. Az interjút már a korai időkben is a riporte-
ri merészség próbájának tekintették. Az 1870-es évekbeli New

28
York-i riporter, Joseph L C. Clarke interjút készített John
McCloskey bíborossal annak otthonában, és később így emlé-
kezett: „Senki – mondták az irodában –, senki nem tudja meg-
csinálni.” Így megkérdezte a bíborost a Szt. Patrick Katedrális
építési munkálatainak haladásáról, jó sok jegyzetet készítve er-
ről, majd becsukta a noteszét. Ekkor mintegy véletlenszerűen
megkérdezte az európai eseményekről, mivel a bíboros épp on-
nan tért vissza. Mikor cikkét publikálta a New York Heraldban,
közzétette a bíboros Európát érintő véleményét, ellenben meg-
feledkezett a katedrálisról.78
Karl von Wiegand a pápával készített 1915-ös riportját nagy
dicsőségként könyvelte el, és lapja 1000 dolláros prémiummal
jutalmazta.79 Az interjúban a következőket írja:
Csak azok az újságírók tudják felmérni a nehézségeket és akadá-
lyokat, amelyeket le kellett küzdenem, akik már próbáltak audiencát
kémi és interjút készíteni a pápával. Az én esetemben ezek a nehézségek
még nagyobbaknak tekinthetők, mivel úgy esett, hogy nem vagyok ka-
tolikus.
„Lehetetlen” – mondták Berlinben.
„Lehetetlen” – jött a válasz első római próbálkozásaimra.80
A pápával készített interjú az istennel készített interjú utá-
ni második legjobb dolognak tűnt az amerikai újságírók szá-
mára, és folytatták a pápai interjúk világrengető eredmény-
ként való felidézését 1870-től, Coopertől kezdve, 1915-ön, von
Wiegandon keresztül 1929-ig, a United Pressnek író Thomas
Morganig. Bár Morgan nem az első volt, aki interjút készített
XI. Pius pápával, de az United Press állítás szerint az első volt,
aki „a főpap saját könyvtárában” tette azt.81
A hőstettekhez szükség lehet egy kis csalásra is. A New York
Evening Sun egyik újságírója azt tanácsolta a riportereknek,
akiknek sikerült olyasmit kihúzni az interjúalanyból, amit az
illető esetleg „később szeretne visszavonni”, hogy „vonuljanak
vissza, mielőtt az illető meggondolja magát”, változtassanak té-
mát, és elegáns an távozzanak. 82 Az újságíró ennél sokkal töb-
bet is tehet az interjú formájának befolyásolására. A riporter

29
előre eldöntheti, mit akar hírként látni, és aztán ennek megfe-
lelően választhatja ki azt az interjúalanyt, akiről azt gondolja,
hogy erről beszélne.83 Úgy tűnik, a 19. század végén, „az in-
terjúkat rutinszerűen hamisították. A riporterek, akiket szállo-
dákba küldtek, hogy érdeklődésre számot tartó vendégeket ke-
ressenek, ha túlságosan gyengének találták a választékot, néha
egyszerűen csak „megidéztek” néhány közölhető karaktert”84
Bár az amerikai riporterek udvariatlansága széles körben
– még maguk az újságírók által is – elismert volt, mégis va-
lószínűleg több hibát tulajdonítottak nekik, mint amit a vi-
selkedésük mutatott. G. IC Chesterton az amerikai riporterek
tevékenységét „általában nagyon ésszerűnek” és „mindig na-
gyon gyorsnak” találta, „vagyis – jegyezte meg –, az amerikai
fogászat legtöbb jó tulajdonságával rendelkeznek.” A riporte-
rek nyomtatásban sokkal „kötekedőbbnek és pimaszabbnak”
mutatták magukat, mint amilyenek az interjú során valójában
voltak. „Az amerikai riporter – vonta le a következtetést – a
magánéletben ártalmatlan világfi, de nyomtatásban egyfajta
útonálló”85.
Nem meglepő módon, az interjú általában a magánélet-
re vonatkozó kérdéseket is tartalmaz. Egy német megfigyelő,
Emil Dovifat, aki átfogó könyvet írt az amerikai újságírás-
ról 1927-ben, az interjúra „amerikai találmányként” utal, és
megjegyzi, hogy az interjúalanyokat kereső amerikai riporter
„szinte közéleti figurává vált. Kis-és közepes méretű város-
okban még a magánutazókat is letámadták a riporterek, és a
legmeglepőbb kérdéseket tették fel nekik”86. A prominens sze-
mélyiségek feltartóztatása hotelekben és vonatokon általános
gyakorlattá vált, amit az 1920-as években szinte művészi szint-
re emelt Martha Dalrymple, aki a Chicago Journal munkatársa-
ként rendszeresen készített interjúkat a Hollywood-New York
útvonalon Chicagóban átszálló filmsztárokkal. 87 A kitűnő
amerikai szerkesztő, Henry Watterson gyakran panaszkodott
a tolakodó riporterekre, akik „feltartóztatják az embert az állo-
máson”, „lesben állnak a szállodában”, újabb „szörnyűségekkel

30
gazdagítva a modern utazást”88. G. K. Chesterton felidézi, hogy
még mielőtt a hajója szárazföldet ért volna New Yorkban, a ri-
porterek a „fedélzeten termettek, akár a kalózok”89.
Bár az amerikaiakat, akárcsak az európaiakat, meghök-
kenthette riportereik szemtelensége, a 19. század végén a sajtó
és a magánélet kapcsolatát illető aggodalom igazi forrását az
illusztrációknál és a közvetlen tudósításoknál kell keresni, nem
annyira az interjúknál. Az interjú az „áldozat” együttműködé-
sén alapult, szemben a portréval vagy a fotóval; ezért talán ke-
vésbé kell a magánéletbe való betolakodásnak tekinteni, mint
a riporteri hivatás oldaláról történő egyszerű társadalmi in-
diszkréciónak. Ezért szólhatott Ben: Perley Poore (1820-1887),
a washingtoni újságírás öreg rókája megvetően az új újságírás-
ról, felidézve, hogy a régi szép időkben a washingtoni tudósítók
még „valódi úriemberek voltak, akiknek elismert helyük volt a
társadalomban, amivel soha nem éltek vissza, nem pedig tele-
fonlehallgatók vagy interjúkészítők”. Az interjúkészítést „káros
szenvedélynek” tartotta, „a nép és közéleti szereplőink közötti
kommunikáció veszélyes formájának”90. Charles Nordhoff to-
vábbra is használt szó szerinti idézeteket cikkeiben, de lenézte
a „tudatlan” riporterek gyakorlatát, akik „serényen és pima-
szul” futottak a politikusok után, hogy kellemetlen kérdéseket
tegyenek fel nekik; jobb szerette a köztisztviselők nem hivata-
los érintkezését a köztiszteletben álló újságírókkal, ahogy azt
karrierének korai szakaszában megszokta.91

Összefoglalás

A hírinterjú története hozzájárult a kulturális és a társadalmi

modernitás történetéhez, de nem egyszerű meghatározni, mit
is jelent pontosan az interjú felbukkanása. Talán a „intruzív
megfigyelés” történetének részeként kell értelmezni, ahogy Ed-
ward Shils elnevezte azt a felügyeleti formát, amelyet nagyrészt
„a szakterületek szerinti foglalkozási kultúrák léte, a részlete-

31
sen kidolgozott, tudományosan megalapozott technológia, és
a tisztességes szándék jellemez”92. Az emberek mindig is gyűj-
töttek információt más emberekről, hogy a társadalmi össze-
ütközésekben tájékozódni tudjanak, hogy társadalmi kapcso-
lataikat stratégiailag tudják kezelni, hogy mások viselkedését
ellenőrizni tudják. De ezeket az információkat általában (a)
nem szakszerűen, (b) viszonylag rendszertelenül, gyakran nem
tudatosan és (c) egymásról kölcsönösen gyűjtötték. A megfi-
gyelés és információgyűjtés 19. században megjelenő formája
szakszerű, viszonylag módszeres és egyoldalú volt.
A 19. században új foglalkozások alakultak ki, amelyek sze-
mélytelen megfigyelésnek nevezhető dolgot műveltek: a meg-
figyelők és a riporterek formálisan személytelen kapcsolatban
voltak azokkal, akikről információt gyűjtöttek. Nem voltak sze-
mélyes társadalmi ellenőrzés alatt, bizalmi kapcsolatban mint
például a szülő, aki megfigyel, és információt gyűjt a szobában
négykézláb mászó csecsemőről vagy a medencében pancsoló
gyermekről. Nem voltak interperszonális társadalmi ellenőrzés
alatt, azaz szerződéses kapcsolatban sem, mint a munkásokat
felügyelő művezető vagy a közbiztonság érdekében járőröző
rendőr. Az intruzív megfigyelés új szakmái a személytelen tár-
sadalmi ellenőrzés keretei között jelentek meg. A személyes
és a személyközi felügyeletben a megfigyelt személy fizikai
mozgása a közbeavatkozás okául szolgálhatott; a személyte-
len felügyeletben a fizikai mozgás csak egy újabb begyűjtésre
váró részinformáció. Ez végeredményben azt mutatja, hogy az
ellenőrzés a személyről szerzett információra, nem pedig ma-
gára a hús-vér személyre vonatkozik. Az információ gyűjtője
nem rendelkezik autoritással, és nemigen van rá oka, hogy
beavatkozzon a megfigyelt személy cselekedeteibe. A szemé-
lyes megfigyelő nem számol be senkinek, hanem közvetlenül a
megfigyelttel lép kapcsolatba; a személyközi megfigyelő olyan,
már fennálló hatóságnak tudósít, amellyel a megfigyelt személy
alkalmazottként vagy állampolgárként közvetlen kapcsolatban
áll; ellenben a személytelen megfigyelő olyan hallgatóságnak

32
számol be, amilyennel a megfigyelt csak nagyon korlátozott
kapcsolatban állhat, vagy egyáltalán nem is áll kapcsolatban.
A riporter írhat a New York-i hallgatóságnak olyanokról, akik
Tusconban elvesztették otthonukat egy tűzvészben, ugyanúgy,
ahogy egy antropológus írhat chicagoi egyetemistáknak a dél-
tengeri szigetlakókról.
A személyes felügyelet a családra, a szomszédságra, a
tradicionális társadalomra jellemző. Ebben a társadalmi érint-
kezések ritkák és „szemtől-szembe” jellegűek. A személyek kö-
zötti felügyelet az ipar megerősödésével, a nagyvárosi élettel,
és a nagyléptékű, nagy sűrűségű embercsoportok létrejöttével
növekszik és specializálódik. Gyakoribbá válnak a társadalmi
érintkezések, amelyek ráadásul egyre növekvő mértékben a hi-
vatalos szerveken, vagy az ismeretlenek közötti kapcsolatokra
vonatkozó társadalmi normákon keresztül történnek. Ahogy
a kommunikáció, a közlekedés és az információtárolás tech-
nikái lehetővé teszik az emberek közötti gyakori interakciót,
a személytelen megfigyelés is megerősödik; az ebben résztve-
vők soha nincsenek szemtől szemben, közvetlen kapcsolatban,
nem köti őket össze közös szervezetben való tagság, sem a
közéletben elfoglalt helyük közelsége. Őket ehelyett a piac, a
„fogyasztói közösség” és a tömegkommunikáció által lehetővé
tett absztraktabb kapcsolatok fűzik össze. A személyek közötti
megfigyelésnek pontosan meghatározott szerepei és mestersé-
gei vannak, (ilyen például a rendőré) mint ahogy a személy-
telen megfigyelésnek is vannak szerepei (a riporter, a fotós, a
társadalomtudós, a közvéleménykutató és mások).
Ezek közül elsősorban a személytelen megfigyelés foglalko-
zásaiban jelenik meg az önbizalomhiány és a hivatás felada-
tait illető aggodalom irodalma. A rendőr számára a nyilvános-
sággal tartott kapcsolat a legfőbb tevékenység, és a rendőr épp
azoknak az embereknek tartozik felelősséggel, akikkel nyilvá-
nosan érintkezik. A riporter vagy a társadalomtudós ehhez ké-
pest teljesen más pozíciót foglal el. A terepen levő antropológus
például munkája egy meghatározott területével foglalkozik. De

33
míg a terepmunka egy beavatási rítus is, nem pusztán egy szo-
kásos feladat, addig az antropológus próbatétele szakértő hall-
gatóknak, nem pedig a bennszülötteknek tartott beszámoló.
Amikor az emberek mindennapi életükben információt
gyűjtenek, azon nyomban felhasználják vagy „fogyasztják” azt.
Ezzel ellentétben, a riporter elraktározza vagy tartalékolja az in-
formációt, és egy olyan intézményi rendszerbe fekteti be újra,
amelyre mind neki, mind a forrásának viszonylag kevés hatása
van. A mindennapi életben az emberek időnként szintén elrak-
tároznak bizonyos információkat, amikor például neheztelnek
valakire, terveket szőnek, vagy felmérik mások társadalmi moz-
gásait. De a személytelen információgyűjtésben tevékenykedők
viszonylag érdektelenek az általuk gyűjtött adatokat illetően.
Nem interiorizálják személyes használatra ezeket az informá-
ciókat, ellenkezőleg: exteriorizálják őket. Kulturális tárgyakat
hoznak létre – riportokat, fotókat vagy cikkeket. A  befekte-
tett tőkéjük nem a megszerzett információban, hanem abban
a tényben van, hogy megszerezték ezt az információt. Ezáltal
egyszerre felelnek meg szervezetük sajátos, az adott egyénekről
szerzett információkat illető intézményi szükségleteinek, és az
ilyen információkra irányuló általános igénynek.
Az interjú olyan forma, amelyben a riporter autonómiát
gyakorolhat, és amelyben mind a nyilvánosságnak, mind a
hírműhelyeknek megmutathatja azt a bizalmas viszonyt ame-
lyet nagyhatalmú emberekkel épített ki. Szakmailag a riporte-
reket forrásaik alapján ítélik meg. Ez már a századfordulón is
így volt, amikor Julian Ralph beszámolt arról, hogy a „nagyva-
dak” becserkészése, mint minden riporter „fő célja é dicsősége,
egyre inkább a közszereplőkkel fenntartott bensőséges viszony,
és egyre kevésbé az elme és a test fürgeségének eredménye”93.
A riporterek interjúikon keresztül mutatják meg a nyilvános-
ságnak, milyen közel állnak a hírforrásokhoz, növelve ezzel
írásaik tekintélyét a hallgatóság előtt.
Az interjú felemelkedése egybeesik a riporterek, mint vi-
szonylag önálló dolgozók társadalmi emelkedésével, akik tu-

34
datosan vették fel hivatásos identitásukat. A tizenkilencedik
század végén a riporterek az újságokon keresztül kezdtek egy-
mással egyfajta identitást kiépíteni (a saját munkaadóikkal lét-
rejövő identitás mellett).94
Ugyanebben az időszakban az újságírásban más szakmai
változások is történtek. Váltás történt az 1880-as, a riporternek
a szerkesztőhöz címzett meglehetősen bizalmas megszólítása
(„Az ég kék volt, a levegő tiszta, amikor ma reggel leereszkedtem
a Kapitóliumról...”) és az 1920-as, hivatalos és szakszerű, az ol-
vasóhoz címzett megszólítás között („Jones képviselő ma úttörő
jelentőségű vásárlóerő-mérési módszert terjesztett elő). Az idő-
rendben bemutatott hírek utat engedtek az összefoglaló leadnek
és a fordított piramis szerkezetnek amely megkövetelte a ripor-
tertől, hogy eldöntse, az adott eseménynek melyik aspektusa a
leglényegesebb. A hírekben egyre inkább az eredetinél szélesebb
időkeretbe helyeződött át a tárgyalt események értelme. Így az
újságírók nem pusztán dokumentumok és üzenetek továbbító-
iként, hanem hírek jogosult értelmezőiként jelentek meg, akik
nemcsak azt képesek megírni, amit úgy látnak vagy hallanak,
mint bármely más megfigyelő, hanem azt is, ami nem hallható,
nem látható vagy amit szándékosan elhallgatnak. A lead és az
interjú megnövelte a riporter cselevési területét, és diszkréció-
jának körét. Mindez nagy szerepet játszott abban, hogy a század
folyamán a riporter könnyen felismerhető közéleti figurává, sőt
időnként egyenesen hírességgé vált.
Noha az interjú készítése elfogadott újságírói gyakorlattá
vált, továbbra sem szűnt meg bizonyos kényelmetlen kérdések
tárgya lenni, azaz hogy mennyiben készíti a riporter a híre-
ket, és mennyiben tudósít róluk; mennyiben tartozik felelős-
séggel az újságíró az interjú alanya, vagy valamely más erő –
„az igazság” a „nyilvánosság” vagy a hírműhelyek felé; illetve,
hogy a riporternek vagy az interjúalanynak kell-e fölényben
lennie. Az elmúlt években, bizonyos kérdezési stílusok (Vajon
túl agresszív volt-e a CBS News riportere, Dan Rather, amikor
George Bush alelnököt és elnökjelöltet kérdezte az Iránkontra

35
ügyről 1988-ban?), sőt bizonyos konkrét kérdések is nyilvános
viták tárgyává váltak. (Meg kellett-e kérdeznie a Washington
Post tudósítójának, Paul Taylornak Gary Harttól, hogy „Köve-
tett-e már el házasságtörést?”)
Az interjú egyaránt ellentmondásos marad, akár a riporter
és interjúalanya közötti szolidaritás példájaként, akár a do-
minancia megszerzéséért folytatott olyan harcként jelenik meg,
amelyben mindkét fél a padlóra próbálja teperni a másikat. Az
újságírót mindkét esetben kizsákmányolónak tekintik. Janet
Malcolm ezt minden szépítés nélkül fogalmazta meg: „Minden
újságíró, aki nem túlságosan ostoba, vagy túlságosan beképzelt
ahhoz, hogy megértse mit tesz, tudja, hogy az erkölcsileg egy-
általán nem védhető. Az interjút készítő riporter egyfajta bizal-
masként lép fel, aki az emberek hiúságán, tudatlanságán vagy
magányosságán élősködik, elnyeri bizalmukat, majd bűntudat
nélkül elárulja őket”95. Az interjúkészítés mindennapossága és
a belé vetett bizalom ellenére nyugtalanító jelenség maradt.
Ezt még maguk a riporterek is igaznak találhatják, viszont
az interjúkészítést úgy is magyarázhatják, hogy „csak a mun-
kájukat végzik”96. A riporter ezzel nem annyira azt demonst-
rálja – a hallgatóság, a szerkesztő és a többi újságíró számára
–, hogy a hatalom szemébe meri mondani az igazságot, hanem
inkább azt, hogy a hatalom közeléből beszél. Az idézési tech-
nikák, amint Barbie Zelizer írja, „napjaink nyilvános beszé-
dének hitelkártyái: hitelt kölcsönöznek a beszélőknek, akik
üzeneteikben használják fel őket”97. Napjaink idézési technikái
tekintélyt adnak az újságírók mint csoport számára. De az új-
ságírás legkorábbi napjaiban egyáltalán nem ez volt a lényeg.
Az interjú először is az újságírás egy új formájának megterem-
tését jelentette. Az interjú a jegyzetelés hiányával, valamint a
spontaneitásra és az eredetiségre helyezett hangsúllyal az új-
ságírás művészi jellegének új táptalajává vált. Egyben az újság-
írók közötti verseny terepe is lett, olyan trófea, amely nagyobb
dicsfényt szór az egyes riporterekre, mint amennyi hitelt az új-
ságírói hivatásnak kölcsönöz.

36
 Egy idő elteltével az interjú készítése már nem pusztán egy
meghatározott típusú cikk megírására szolgált, inkább a hír-
gyűjtés megszokott technikájává vált, ami a cikkek túlnyomó
többségében meg is jelent. Az interjú a nyilvánosság előtt sze-
replő emberek egyik kulturális kontrolljaként szolgált, külö-
nösen, ami a kormányzati tisztségviselőket, vagy az arra jelöl-
teket illeti. Az interjú elsőként a 19. század közepének akko-
riban egyedülállóan demokratikus Amerikájában jelent meg,
és a hatalomra irányuló éber figyelem új eszközét adta a nyil-
vánosság kezébe. Ez a bensőséges felügyelet, ami kifejezetten a
demokratikus társadalmak jellemzője, az 1930-as évekre nagy-
mértékben intézményesült, anélkül, hogy megszabadult volna
ellentmondásaitól – ideértve a riporter kiszolgáltatottságát for-
rásának, illetve a nyilvánosság kiszolgáltatottságát mindkettő-
nek.

Hálával tartozom a Joan Shorstein Barone Center on Press, Politics

and Public Policy-nek (Kennedy School, Harvard University); a Cen-
ter for Advanced Study in Behavioral Sciences-nek; a Spencer Alapít-
ványnak; a San Diego-i University of California Akadémiai Szenátu-
sának az esszé megírásához nyújtott anyagi támogatásért.

37
 Jegyzetek

1
Stephen Hess, The Washington Reporters Washington, The
Brooklyn Institution, 1981, p. 18-52
2
Edwin A. Perry, The Boston Herald and Its History, Boston
1878, p. 23.
3
Francis A. Richardson, „A Glance Backward,” Baltimore
Sun 1902. február 11., p. 2.
4 ,
Donald Ritchie, Press Gallery: Congress and the Washington
Correspondents, (Cambridge, Mass.: Harvard University
Press), 1991, p. 81.
5
Carol Frost szóbeli közlése, 1993.
6
Esther Goody, Questions and Politeness (Cambridge: Cam-
bridge University Press, 1978).
7
Brian Winston, „The Most Perfect Contrivance Interviewing
as an Unnatural Act,” The Independent 1983. április 11-12;
Mark Benney, valamint Everett C. Hughes, „Of Sociology
and the Interview,” American Journal of Sociology 62 (1956):
139.
8
Turnbull szerint Greeley volt az első; Nilsson szerint Bennett;
Hudson és Grady szerint Bennett, de egy későbbi – 1859-es
– alkalomért; Richardson szerint McCullagh; viszont Pol-
lard talált egy korábbi – 1865-ös – interjút, amit Alexander
K. McClure készített Andrew Johnsonnal. Ld. még George
Turnbull, „Some Notes on the History of the Interview”,
Journalism Quarterly 13 (1936): 272-279; Nils Gunnar Nils-
son, „The Origin of the Interview,” Joumalism Quarterly 48
(1971): 707-713; Frederic Hudson (James Gordon Bennett’s
managing editor), Journalism in the United States (New
York: Harper, 1872), p. 563; Henry W. Grady, „On Inter-
viewing,” Atlanta Constitution, August 16, 1879, p. 1; Rich-
ardson, „A Glance Backward,” p. 2; James E. Pollard, The
Presidents and the Press (New York: Macmillan, 1947), pp.
413-428.
9
New-York Daily Tribune, 1859. augusztus 20., p. 6.

38
10
Charles M. Pepper, Every-Day Life in Washington (New
York: Christian Herald, 1900), p. 408.
11
Hutchins Hapgood, „A New Form of Literature”, The Book-
man 21 (1905): 424.
12
Hugh Mehan, „The Structure of Classroom Discourse”, in
Handbook of Discourse Analysis, vol. 3, ed. Teun A. van Dijk
(London: Academic Press, 1985), pp. 119-131, valamint
Hugh Mehan, Understanding Inequality in Schools: The
Contribution of lnterpretive Studies”, Sociology of Educa-
tion 65 (1992): l-20.
13
Ezt a lényeges kérdést Steven Clayman világította meg
számomra levelezésünkben. Amint írta, „a hírinterjú
megkülönböztető vonása nem a semleges, nyugtázó válasz
megjelenése; egyáltalán nincs is ilyen nyugtázó válasz ...
Érdekes módon, az interjúkészítés technikáiról szóló né-
mely kézikönyvek egyenesen azt tanácsolják a riporterek-
nek, hogy tartsák magukban az „igeneket” és „ahákat” az
interjúalany válaszai alatt és után”. Ld. még: John Heritage,
Analyzing News Interviews: Aspects of the Production
of Talk for an Overhearing Audience,” in Handbook of
Discourse Anarysis, ed. Teun A. van Dijk, vol. 3, pp. 95-117.
14
Goody, Questions and Politeness, p. 42. 15. Ibid., p. 23.
15
Ibid., p. 23.
16
New York World, 1871. január 31.
17
William T. Stead, The Americanization of the World (New
York: Garland reprint edition, IW2, 1972), p. 111.
18
Hugo Munsterberg, The Americans (Garden City, N.Y.:
Doubleday, Page, 1914), p. 149
19
E. L. Godkin, „Interviewing,” The Nation, 1869. január 28.,
pp. 66-67.
20
Paschal Grousset, Public Life in England (London: George
Routledge,1884), p. 39. Philippe Daryl álnév alatt publikálva.
21
Idézi: Marion Marzolf, „American ‘New Journalism’ Takes
th
Root in Europe at End of 19 Century,” Journalism Quar-
terry 61 (1984): 531.

39
22
Alan J. Lee, The Popular Press in England 1830-1914 (Lon-
don: Croom HeIm, 1976).
23
Idézi: Ritchie, Press Gallery, pp. 82-83.
24
Richardson, „A Glance Backward.”
25
Grady, „On Interviewing,” Atlanta Constitutior, 1879.
augusztus 16., p.1.
26
Frederic William Wile, News Is Where You Find It (Indian-
apolis: Bobbs-Merrill, 1939), p. 152.
27
Ibid., p. 216.
28
James D. Startt, foumalism’s Unofficial Ambassador: A Bio-
graph of Edward Price Bell, 1869-1943 (Oberlin: Ohio Uni-
versity Pre/ 1979), pp. 59-60.
29
Bell Charles Dennis-nek, 1919. december 15., Edward Price
Bell Papers, Newberry Library, Chicago.
30
Isaac Marcosson, Adventures in Interviewing (London: John
Lane 1919), p. 72.
31
J. Frederick Essary, Covering Washington (Boston: Houghton
Mifflin, 1927), p. 147.
32
Willis J. Abbot, Watching the World Go By (London: John
Lane, The Bodley Head, 1933), p. 270.
33
Lucy Brown, Victorian News and Newspapers (Oxford:
Clarendon Press, 1985), p. 163.
34
New York World, 1871. január 29.
35
New York Journal, 1897. március 2., p. 5.
36
New York World, 1915. április 11.
37
Marzolf, „American ‘New Journalism’ Takes Root in Eu-
rope,” p.533.
38
New York Evening Post, 1897. január 28., A cikk nem jelöli
a szerzőt, de Lincoln Steffens hagyatékai között található
(Colurnbia University).
39
Wile, News Is Where You Find It, p.43.
40
Cited in Jim Allee Hm, „The McCullagh-Johnson Inter-
views: A Closer Look,” Journalism Quarterly 45 (1968): 132.
41
Charles Hemstreet, Reporting for the Newspapers (New York:
A. Wessels, 1901), pp. 50-52.

40
42
Grant Milnor Hyde, Newspaper Reporting and Correspond-
ence (New York: D. Appleton, 1912), p. 171.
43
Ibid., p. 170.
44
L. Given, Making a Newspaper (New York Henry Holt,
1907), pp. 182-183.
45
Charles G. Ross, The Writing of News: A Handbook (New
York: Henry Holt, 1911), p. 116.
46
Julian Ralph, The Making of a Joumalist (New York: Harper,
1903), p. 46.
47
Edward Price Bell, „The Interview,” Journalism Bulletin l
(1924): 16.
48
Marcosson, Adventures in Interviewing, p. 74.
49
Walter Williams and Frank I. Martin, The Practice of Jour-
nalism (Columbia, Mo.: E. W. Stephens, 1911), pp. 210-211.
50
Walter Williams and Frank I. Martin, The Practice of Jour-
nalism (Columbia, Mo.: E. W. Stephens, 1922), pp. 170-171.
51
Carl N. Warren, Modern News Reporting (New York: Harp-
er, 1934).
52
F. J. Mansfield, The Complete Journalist (London: Sir Isaac
Pit.man, 1935), p.86.
53
Cited in ibid., p. 86.
54
New York World 1868, január 20, p. 1.
55
John Swinton, „John Swinton’s Travels,” The Sun (New York),
1880. szeptember 6., p. l.
56
Chicago Tribune, 1896. augusztus 12.
57
Chicago Tribune, 1896. augusztus 13.
58
Baltimore Sun, 1914. november 3-6.
59
Baltimore Sun, 1924. november l., p. l.
60
Archibald F. Hill, Secrets of the Sanctum: An Inside View of
an Editor’s Life (Philadelphia: Claxton, Remsen, and Haf-
felfinger, 1875), p. 56.
61
Richardson, „A Glance Backward,” p. 2.
62
Charles W. Thompson, Presidents I’ve Known and Two Near
Presidents (Indianapolis: Bobbs-Merrill, 1929), p. 118.
63
Wile, News Is Where You Find It, p. 203.

41
64
William C. Hudson, Random Recollections of an Old Political
Reporter (New York: Cupples and Leon, 1911), pp. 80-81.
65
Charles M. Dana, The Art of Newspaper Making (New York:
D. Appleton, 1895), p. 19.
66
Marcosson, Adventures in Interviewing, p. 83.
67
Bell, „The Interview,” p. 16.
68
See Startt, Journalism’s Unofficial Ambassador, p. 186, and
Monell Heald, Transatlantic Vista: American Journalists in
Europe, 1900-1940 (Kent, Ohio: Kent State University Press,
1988), p. 53.
69
Chauncey M. Depew, My Memories of Eighty Years (New
York: Charles Scribner’s, 1922), p. 347.
70
O. O. Stealey, Twenty Years in the Press Gallery (New York:
Publishers Printing, 1906), p. 7.
71
Thompson, Presidents I’ve Known, p.231.
72
Time, June 16,1961, p. 37, és Karl von Wiegand, „Autobiog-
raphy” (n.d.), Karl von Wiegand Papers, Hoover Institution
Library, Stanford, Califomia.
73
Maurine Beasley, Eleanor Roosevelt and the Media (Urbana:
University of Illinois Press, 1987), p. 42.
74
Marcosson, Adventures in Interviewing, p. 73, and Kent
Cooper Kent Cooper and the Associated Press: An Autobiog-
raphy (New York: Random House, 1959), p. 118.
75
Cooper, Kent Cooper and the Associated Press, p. 118.
76
Grousset, Public Life in England, p. 38.
77
Hyde, Newspaper Reporting and Correspondence, p. 170.
78
Joseph I. C. Clarke, My Life and Memories (New York: Dodd,
Mead, 1925), p.114.
79
Von Wiegand, „Autobiography,” p. 75.
80
Karl von Wiegand, „The Pope, in Interview Granted to the
World, Urges America to Work for Peace of Europe, and
Pledges the Support of Holy See,” The (New York) World,
1915. április ll., p. l.
81
Stewart Robertson, Introduction to Modern Journalism (New
York: Prentice-Hall, 1930), pp. 154-158.

42
82
Given, Making a Newspaper, p. 182.
83
William Salisbury, The Career of a Journalist (New York: B.
W. Dodge, 1908), p. 279.
84
Paul Lancaster, Gentleman of the Press: The Life and Times
of an Earlv Reporter, Julian Ralph of the Sun (Syracuse, N.Y.:
Syracuse University Press, 1992), p. 135.
85
G. K. Chesterton, What I Saw in America (London: Hodder
& Stoughton, 1922), pp. 6, 62.
86
Emil Dovifat, Der Amerikanische Journalismus (Berlin:
Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, 1927), p. lll. Thanks to
Steven Stanlnger for the translation.
87
Ishbel Ross, Ladies of the Press (New York: Harper, 1936),
pp. 373-374.
88
Henry Watterson, The Editorials of Hemy Watterson, com-
piled by Arthur Krock (New York: George H. Doran, 1923),
p.240. Louisville Courier-Journal, 1908. február 19.
89
Chesterton, What I Saw in America, p. 47.
90
Ben: Perley Poore, Perley’s Reminiscences of 60 Years in
the National Metropolis (Philadelphia: Hubbard Brothers,
1886), vol. l, p. 400, and vol. 2, p. 525.
91
Charles Nordhoff, levél Edward Atkinson-nak, 1893. július
29. Edward Atkinson Papers, Massachusetts Historical So-
ciety.
92
Edward Shils, Center and Periphely: Essays in Macrosociol-
ogy (Chicago: University of Chicago Press, 1975), p. 319.
93
Ralph, The Malcing of a Journalist, p. 193.
94
Michael Schudson, Discovering the News (New York: Basic
Books, 1978).
95
Janet Malcolm, The Journalist and the Murderer (New York:
Knopf, 1990), p.3.
96
Steven E. Clayman, „From Talk to Text: Newspaper Ac-
counts of Reporter- Source Interactions,” Media, Culture
and Society 12 (1990): 97.
97
Barbie Zelizer, ,,’Saying’ as Collective Practice: Quoting and
Differential Address in the News,” Text 9 (1989): 369.

43
 Michael Haller:
az újságban megjelenő interjú
változásai 1945 óta
 A kikérdezéstől a szakértői beszélgetésig

1949. január 21-én, 80 évvel McCullagh Interjúja után kez-

dődött az újságbéli interjúk második nagy változási hulláma,
amely ezúttal is az Amerikai Egyesült Államokból indult ki.
Ezen a napon jelent meg ugyanis a csupán pár hónappal ko-
rábban megalakult amerikai hírmagazin, a U. S. News & World
Report első kiadása azzal az ígérettel, hogy David Lawrence,
a lap kiadója minden újabb kiadásban egy, a politikai vagy
a gazdasági életben jelentős egyéniséget kérdez. Szemben
McCullagh hagyományaival, a news getting-gel, valamint az
idézet- és inside-tudósításokkal, most már a kérdés-felelet-
játék is megjelenik az újságok hasábjain. Ehhez arra van szük-
ség, hogy az interjú készítője tudással rendelkezzék alanyának
szakterületéről. Kritikus kérdéseivel rá kell vennie az interjú
alanyát, hogy az újságíró kérdéseivel szemben megvédje, illet-
ve megindokolja saját véleményét és nézeteit.
Az újdonság a következő volt: a tények (a kiadó az interjú-
kat vehicle of news-nak nevezte) és az interjú alanyának néze-
tei, illetve gondolkodásmódja kérdés-felelet formájában jelen-
tek meg. Ettől kezdve különböztetik meg a publicisztikában ezt
a fajta formált interjút a kolportált, utólag elbeszélt interjútól.
Mivel a kérdés-felelet típusú interjúk esetében a beszélge-
tőpartnerek személyes nézetei is megjelentek, a U. S. News &
World Report ott helyezte el az interjúkat, ahol addig a kiadó
kommentárjai álltak. Persze az interjúkkal nem kötöttek össze
semmilyen szerkesztőségi gondolatokat, inkább a hatalommal
rendelkező személyek nézeteit és gondolatait akarták az olva-
sók felé közvetíteni. Így az új rovat Voltaire credója alatt jelent

47
meg: „Megvetem az Ön nézeteit, de hajlandó vagyok életemet
adni azért, hogy kifejthesse őket.”
Ezek a szakmailag alaposan előkészített interjúk hamarosan
a U. S. News & World Report közkedvelt specialitásává váltak,
s reklámfogásként a címlapra is kitették őket. A szövegek szo-
katlanul hosszúak voltak. Az interjú hat-kilenc nyomtatott ol-
dalon nem csak egy témát prezentált, hanem egy szabályszerű
tour d'horizon-t nyújtott a világpolitika fontos eseményeiről
(ilyen volt rögtön a legelső interjú John Forster Dullessel). Az
interjú alanyát keretes írásban, Insertben mutatták be az olva-
sóknak.
A siker egyik fontos tényezője volt az is, hogy a szerkesztő-
ség a protokollt átdolgozta, hiszen a szóbeli (a rádióban hallha-
tó) interjú más szabályok alapján készül, mint egy megírt (az
újságban olvasható) interjú. A leglényegesebb szempont nem a
szöveghez való feltétlen ragaszkodás, hanem az interjú olvas-
hatósága volt. Ebből következett, hogy az interjú kefelevonatát
az interjú alanyának át kellett adni felülvizsgálatra; ezt a U. S.
News & World Report alapelvként kezelte. Ennek következmé-
nyeként az interjúk idézhető, visszakereshető kordokumentu-
mokká is váltak.

Spiegel-beszélgetések: az interjútól a vitáig

A német nyelvű interjú-zsurnalizmus a U. S. News & World

Report sikeres interjúrovata nélkül nem juthatott volna el egyik
legfontosabb újításához, a Spiegel-beszélgetésekhez. Néhány si-
kertelen, a papírkosárban végződő próbálkozás után jelent meg
1956-ban a Spiegel az évi utolsó előtti számában először egy
részletes interjú: „Hogyan likvidáljuk Sztálint?” címmel. A be-
szélgetőpartner a magyarországi Szociáldemokrata Párt elnö-
ke, Kéthly Anna volt, a téma pedig a magyarországi felkelés és

48
annak következményei. Ez cikk volt a próba. Ezután az 1957-es
év első számában a következő alcímmel jelentetett meg a ma-
gazin egy mindössze 1100 soros beszélgetést: „Egy Spiegel-be-
szélgetés Franz Josef Strauß honvédelmi miniszterrel”. A téma a
felfegyverkezés és az új hadsereg, illetve a „sztálintalanítással”
lehetővé váló feszültségcsökkentés volt. Még nem volt fénykép
az interjú mellé, s a beszélgetés készítői is névtelenek marad-
tak. A Spiegel szerkesztőségén belül ezt az interjút tartják az
azóta (1999 végéig) megjelent 3384 Spiegel-beszélgetés közül a
legelsőnek.
De csak az ezt követő beszélgetés – a beszélgetőpartner itt
is Franz Josef Strauß volt – állt a Spiegel-beszélgetések főcím
alatt, és a következő mondattal fejeződött be: „Köszönjük,
hogy velünk beszélgetett!”

Részletek az első Spiegel-beszélgetésekből

Franz Josef Strauß-szal
(Spiegel; 1957. jan. 2.)

(nyitó kérdés) Spiegel: Miniszter úr, lenne olyan kedves, és vá-

zolná először is nagy vonalakban a honvédelmi minisztériumi
munkája alapjait?
Strauß: Mindenekelőtt: a szövetségi köztársaság a megvé-
dendő terület. A köztársaság földrajzi elhelyezkedését, a jelen-
legi katonai-politikai helyzetet és a fegyverkezéstechnika állá-
sát tekintve, – amelybe a távirányítással működő nagy harci
gépek fejlődését is beleértem –, úgy gondolom, hogy el kell
szakadnunk egy specifikus német védelem gondolatától, amely
1870-től a hitleri háborúig jelen volt az emberek gondolkodás-
módjában.
Spiegel: Ez a politikai különbség a múlthoz képest...
Strauß: Igen. Egy pillantás a földgömbre, és az ember látja,
hogy ha az egyetlen lehetséges ellenség a Szovjetunió plusz csat-
lósai, amelyek az utóbbi hónapokban hál’ istennek kérdésessé

49
váltak –, akkor mindenféle korábbi vezérkari játszmák elmarad-
hatnak, mint például a felvonulás Olaszország, Franciaország el-
len, az intézkedések Angliával, Dániával szemben. Ezek helyére
most egyetlen feladat lépett: a Szovjetunió és egy komoly orosz-
országi támadás elleni védelmi készenlét kialakítása.

[...]

(a második rész kezdete) Spiegel: Miniszter úr, két héttel ezelőtt

a párizsi NATO-konferencián azt indítványozta, hogy a szö-
vetségi köztársaság kapjon taktikai atomfegyvereket...
Strauß: A félreértések elkerülése végett: én támogattam a
holland kollégák azon javaslatát, hogy a nyugat-európai fegy-
veres erőket kis atomfegyverekkel lássák el.
Spiegel: Akkor hogyan nézne ki a haderő tagolása?
Strauß: Kis, vegyes csoportok, melyek messze benyomul-
nak a területekre, és olyan mozgékonyak, hogy nem lehet őket
könnyen kiiktatni, és ha nem használnak atomfegyvereket, ak-
kor gyorsan csatlakozni tudnak. Ezért a klasszikus divizionális
felépítést tartottuk meg, csak kisebb léptékben, de ez kisebb
csapatok által szétdarabolható.
Spiegel: Igaz az, hogy miután kinevezték honvédelmi mi-
niszternek, Ön a katonaság tagolódásával kapcsolatban azt
mondta, hogy háromszázezer ember elegendő?
Strauß: Ez csak a hadseregre vonatkozott. Akkor én három-
százezer emberről beszéltem a mobilis katonai csoportokkal
kapcsolatban, tehát a tizenkét divízió plusz a hadsereg csapatai.
Spiegel: Az atomháború előrelátható problémái közül a leg-
súlyosabbnak az tűnik, hogyan juttatják el a tartalékokat a har-
coló csapatokhoz...
Strauß: Egy totális háború esetében már nem lehetséges a
tartalék-egységek felállítása német területen.
Spiegel: Ez nem oda vezetne, hogy az operációs hadsereg
emberei – azokból az adatokból kiindulva, melyek a német
veszteséget mérték fel az oroszokkal való háborúban és az

50
atomfegyverek erősségét tekintve – egy hét alatt elfogynának
anélkül, hogy bármiféle esélye lenne a regenerációnak?
Strauß: Remélhetőleg erre a kérdésre nem kell majd tapasz-
talatokból válaszolni. Senki nem tud erre válaszolni.
Spiegel: Vannak már elgondolások arra vonatkozóan, hogy
hány hadköteles korosztályból állítják össze a tartalékot, és ho-
gyan tervezik ezeknek a tartalékoknak a mobilizálását?
Strauß: Nem, még nincsenek ilyen terveink. Ez a jelenlegi
helyzetben legalább olyan korai lenne, mintha az autó tervezé-
sét az üléseknél kezdenénk.
[...]
Spiegel: Tervezi, hogy már most, békeidőben, egy magas
rangú tisztet állít a katonaság élére, akinek korlátlan parancs-
noki hatalma van?
Strauß: Nem. Nem lesz szövetségi főparancsnok. A katonai
parancsnoki hatalom csúcsa a hadtestnél lesz, vagy, ha kialakí-
tanak egy hadsereget, akkor a hadseregnél. A vezénylő tábor-
nokok felett áll a miniszter, és egy – a tőle kiinduló delegáció s
joggal rendelkező – főfelügyelő. A pontos elnevezés még kér-
déses. Mindenesetre egy négycsillagos tábornok lesz az.
Spiegel: Tud már neveket mondani?
Strauß: Sajnos még nem, boldog lennék, ha ez hamar eldőlne.
Spiegel: Ez egy, a légierőhöz tartozó vagy egy, a szárazföldi
hadsereghez tartozó tábornok lesz?
Strauß: A választást az egyéni teljesítmény alapján sze-
retném meghozni. Egy, a Luftwafféhoz tartozó embert még
nem feltétlenül kell kizárni a kiválasztásból csak azért, mert a
Luftwaffétól jött. Mindenesetre azonosan jó teljesítmény mel-
lett inkább szárazföldi tábornokot választanék.
Spiegel: Milyen jogköre lesz ennek a főfelügyelőnek?
Strauß: Ó a minisztériumban dolgozó felügyelők főnöke,
akik a katonaság egyes részeiért felelősek, illetve a miniszter
tanácsadója.

[...]

51
(befejezés) Spiegel: Vannak elképzelések arról, hogyan nézne ki
egy össznémet hadsereg, ha egy kollektív biztonsági megálla-
podás a határok érintetlenségét biztosítaná?
Strauß: Egy újraegyesült Németországnak is csak egyetlen
lehetséges ellensége van, a Kelet. Ezért egyfajta automatikus
védelmet kell kiépíteni, nehogy abba a reménytelen helyzetbe
kerüljünk, hogy egy rendőrkatonasággal álljunk ki egy straté-
giailag jól felkészült hadsereggel szemben.
Spiegel: Minden újraegyesítési gondolatnál felmerül a kér-
dés, hogy a honvédelmi miniszter a tábornokok tanácsára
vajon minden esetben megvétózná-e azt a biztonsági rizikót,
amit egy újraegyesítés maga után vonna? Vagy el tud képzelni
olyan megoldásokat, amelyeket a szovjetek is elfogadnának, és
az egyesített Németországnak is megfelelő mértékű biztonsá-
got nyújtanának?
Strauß: Ez először is attól függene, hogy mi önállóan mit
állíthatunk fel, másodszor attól is, hogy Amerika milyen biz-
tonsági garanciákat lenne hajlandó nyújtani. Alapvetően az a
véleményem, hogy nem érdemes a kockázattól való félelemből
a status quohoz ragaszkodni. Aki minden rizikót el akar ke-
rülni, az egy napon szemben találja magát a teljes kockázattal.
Abszolút elképzelhető számomra, hogy a szovjetek visszavo-
nulnak a lengyel határ mögé, és Németország számára nyugati
biztonsági garanciákkal a háta mögött már nem jelent rizikót a
szovjet katonaság. De nem szeretek addig ilyen ötletekkel ját-
szadozni, míg sürgetővé nem válnak.
Spiegel: De ezek a kérdések most váltak akuttá. Az amerika-
iak komolyan foglalkoznak vele...
Strauß: Nem szabad kötélen táncolnunk az ilyen gondola-
tokkal. Ha megint felélesztjük a régi Berlin–Moszkva–játék lát-
szatát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a nyugati haderők
elvesztik a bizalmat irányunkban. És mielőtt megérkeznénk
Moszkvába, az amerikaiak már ott lennének. Csak azután cse-
lekedhetünk, ha egyeztettünk a szövetségeseinkkel, és úgy kell
cselekednünk, hogy meg ne sértsük a NATO-val szembeni kö-

52
telességeinket. De ezek között a keretek között sok minden le-
hetséges. Végül is nem öncél.
Spiegel: De nem kellene a jelenlegi helyzetben legalább a fö-
lösleges sietséget elkerülni?
Strauß: 1950-ben kezdtük a felszerelkezési vitát, a felszerel-
kezést magát csak 1956-ban. Egy ilyen lassú folyamatban sok
lehetőség rejlik – akár a leszerelés és az újraegyesülés is.
A Spiegel a U.S. News & World Reporttól vette át ezt a kon-
cepciót, amikor a lapszámok olyan vastagok lettek a hirdeté-
sektől, hogy csak történetekkel nem lehetett kitölteni – írta a
korábbi Spiegel-szerkesztő, Hans Dieter Jaene. A Spiegelnél a
címlap sztori és a sorozatok mellett a Spiegel-beszélgetések lett a
harmadik reprezentatív, és sok oldalt megtöltő rovat. A követ-
kező 10 évben átlagosan minden második számban megjelent
egy Spiegel-beszélgetés, ezek közül néhány a tíz oldalt is elérte,
és így terjedelmesebb volt, mint a címlap sztori.
A német nyelvű zsurnalizmus számára nagyon szokatlan
volt a kérdező és a válaszoló közötti színjáték; ült ott két újság-
író egy neves személyiséggel szemben, nagyon jól informált-
nak tűntek, úgy beszéltek, mint a szakértők, és nagyon pontos
elleninformációkkal álltak elő. Nem csak kérdezgettek, hanem
az örökös szkeptikus szerepében tetszelegtek, kifogásokat és
szemrehányásokat tettek, mintha az interjú alanya egy vizsgá-
lóbizottság előtt ülne.
A hatvanas évek során gyakrabban előfordult, hogy a két
kérdező Spiegel-szerkesztő, mint egymás ellenfelei jelentek
meg, kik a beszélgetőpartner álláspontjával szemben tényekkel
és érvekkel alátámasztva léptek föl. A kérdések logikai sorrend-
jéből, – mint még az első Spiegel-beszélgetésekben – kialakult
egy argumentatív, olykor gúnyolódó, néha arrogáns stílusú vita,
amelynek során a beszélgetőpartnerek nemcsak a tényekre szo-
rítkoztak, hanem az interjú alanyának gondolkodási és érvelé-
si módja is a beszélgetés meghatározójává vált. Ez adta a Spie-
gel-beszélgetések különleges vonzerejét: az információ átadása
mellett a vita erőszakoskodó stílusa is a középpontba került.

53
 A beszélgetések azonban mindig egy témára koncentráltak,
a veszekedés tényekről, tettekről és ezek megítéléséről szólt,
és nem a személy jellegzetességeiről, illetve élettörténetéről: a
Spiegel-beszélgetések nem személyek portréját mutatta be, ha-
nem az akkoriban uralkodó hivatalos politikafogalom hatotta
át azokat. (Egyetlen eddig ismert kivétel Rudolf Augstein be-
szélgetése Martin Heideggerrel az 1966. szeptemberi számban,
amelyet a filozófus halála után újra megjelentettek az 1976/23-
as számban.)
Az első 25 év Spiegel-beszélgetéseiben a szerkesztőség min-
dig hírességeket tálalt beszélgetőtársként; körülbelül kéthar-
maduk politikus volt, 50 százalékuk a bonni színtérről, 76 szá-
zalék az SPD, s csak 21 százalék a CDU/CSU soraiból, amint
ezt Christina Listl-Steinkrauss disszertációjában kimutatta.
Willy Brandt 31 szeánsszal vezette a sort, őt követte Helmut
Schmidt 18 beszélgetéssel. A CDU csúcstartója 8 beszélgetéssel
Gerhard Stoltenberg, Schleswig-Holstein akkori miniszterel-
nöke volt – egy jelzés arra, hogy a Spiegel, mint a „politikai elit
kommunikátora funkcionált, és reprodukálta, visszatükrözte
az SPD akkori dominanciáját a politikai rendszerben” – vonta
le a következtetést Listl-Steinlaauss.
A Spiegel-beszélgetésben az újságíró „nem a megkérde-
zett gondolatainak katalizátora, hanem pontosan informált
és gondosan felkészített ellenjátékos, aki szellemi vitát pro-
vokál, amelyben az érvek és ellenérvek egyenértékűen állnak
egymással szemben”, vázolta Dieter Just nagyon találóan ezt a
műfajt, és magyarázatként ezt írta: „Ez legfőképpen azon mú-
lik, hogy az öntudatos szerkesztők annak a legkisebb látszatát
is elkerülik, hogy a kérdezett nézeteinek ők csak közvetítői. A
szerkesztők gyakran – bár nem saját meggyőződésükből, in-
kább taktikai elgondolásokból – a kérdezettel szemben ellen-
séges hangnemet ütnek meg, hogy ezzel a beszélgetőtársból
ellentmondásos és markáns kijelentéseket provokáljanak”. Ez a
stratégia a hetvenes években mind jobban ritualizálódott, mi-
közben egyre fontosabbá vált az olvasók szórakoztatása.

54
Példaként álljon itt néhány részlet az 1978/1-es számból (ösz-
szehasonlításképpen az 1957/1-es számban megjelent első
beszélgetéssel) a Spiegel-beszélgetés Franz Josef Strauß-szal,
amelyet Rudolf Augstein, Erich Böhme és Dirk Koch (bonni
Spiegel-iroda) készített:
A Spiegel-affér óta ellenséges hangulat Strauß és Augstein
kapcsolatában kíméletlenül nyíltan, fondorlatosan és retoriká-
val teli vitastílusban jelent meg.
Spiegel: Strauß úr, ha nem hazudnak az újságok, akkor 1978-
ban a Bajor Köztársaság elnökeként köszönthetjük.
Strauß: Először is a választóknak szeretném a tiszteletemet
kifejezni, és ha a szavazók a következő országgyűlési választá-
sokon így döntenek, akkor így lesz.

[...]

Strauß az újságírók nagy meglepetésére elmondja, hogy

l966-ban, négy évvel a Spiegel-affér után, tulajdonképpen esé-
lyes volt arra, hogy a CDU/CSU kancellárjelöltje legyen.
Spiegel: Mi volt az oka annak, hogy ezt nem tette 1966-ban?
Strauß: Mert nem akartam.
Spiegel: Miért nem akarta?
Strauß: Mert nem akartam. Ha valaki megkérdezi, hogy
miért nem akarod, akkor azt mondom, hogy azért, mert nem
akarom. Ez Bajorországban elég információ.
Spiegel: Bajorországban lehet, de ezt a lapot más szövetségi
államban is olvassák. Tudna adni a nem bajoroknak egy vala-
mivel differenciáltabb választ?
Strauß: 1966-ban problémáink voltak
[...] Kurt Georg Kiesingerben állapodtunk meg. Ezt pár perccel
később el is mondtam a kint várakozó tévéseknek. Attól kezdve...
Spiegel: Onnantól már nem volt megállás a lejtőn?
Strauß: Onnantól kezdve mindenfelé mentünk

[...]

55
 Strauß egy közvélemény kutató, Noelle-Neumann által ké-
szített, Strauß elleni jelentésről referál, amely szerint egy Dél-
Németországból származó katolikus embernek nincs választá-
si esélye északon.
Strauß: Ezután a stratégiai komisszié szűk körű megbeszé-
lésén azt mondtam, hogy ha igaza van, hogy ha ezt tényleg ko-
molyan kell venni, [...] akkor teljesen hibás döntés lenne egy
délnémet katolikust kancellárjelöltként indítani. – Értik, amit
mondok?
Spiegel: Kohlra gondol.
Strauß: Azzal a feltétellel, hogy ez két fontos érv. Akkor már
a kezdettől fogva azon kellett volna gondolkoznunk, hogy mi-
ért nem egy észak németet jelölünk, akinek nem imakönyv van
a kezében, hanem a „Hanza-look”-ot képviseli, tengerészsap-
kát és énekkönyvet hord magánál.
Spiegel: Neveket.
Strauß: Vegyük például a Carstens nevet.

[...]

Strauß a programbeli kiegészítésekről, bővítésekről referál a

CDU és CSU-val való összjátékban, azzal a gondolattal, hogy
ezáltal a választói kínálat kiszélesedik. Azt mondja, ha ez elér-
hető, akkor a pártok felépítésének változtatásáról való minden-
féle vitának véget lehet vetni.
Spiegel: De ez így nem megy. Mégsem akarhat egy politikai
önkiszolgáló boltot, amelyben mindenki mindent megtalál, és
nem egy meghatározott valamit kínál.
Strauß: Akkor elértük volna azt a szintet, amit az ön lapja
képvisel.
Spiegel: Egy pártról beszélünk.
Spiegel: Még mindig úgy tűnik, hogy a stratégiai komisszió
azzal a céllal topog egy helyben, hogy Kohl urat idegesítse.
Strauß: Ez az Ön feltételezése. Mert ha nem lennének ilyen
feltételezései, akkor nem is tudná, hogy miről írjon.

56
 Spiegel: Nem mi ülünk a stratégiai komisszió ajtaja mögött,
amely mögött Ön Kohl úrral együtt üldögél. Talán szeretik
egymást?
Strauß: Nem úgy, mint ahogy azt Ön gondolja!
Spiegel: Csak egy biztos: azok, akik az ajtó előtt vannak, fo-
lyamatosan hüledeznek.

[...]

Strauß: Nem gondolja, hogy az a lehetőség, hogy ma valaki hü-

ledezzen, az megszépíti az életet és megakadályozza az öregedést?
Spiegel: Ez még nem program. Nem az a kérdés, hogy meny-
nyire hüledezünk. A kérdés az, hogy Kohl úr mennyire hüle-
dezik magától.
Strauß: Kohl úrnak ugyanezeken kell gondolkoznia, és ezt
meg is teszi.

[...]

Spiegel: Engedje meg kérem, hogy azt, amit a CDU Kohllal

művel, leépítésnek nevezzem.
Strauß: Egy kicsit azt az embert juttatja eszembe, aki fel-
gyújtja a házát, és aztán kiabál, hogy nincs ott a tűzoltóság.
Spiegel: Kohlt nem mi gyújtottuk fel. Egy CSU-tag, akit Ön
ismer és tisztel, azt állította, hogy egyharmad részben Kohl
építi le saját magát, egyharmad részben Schmidt, és a maradék
egyharmad részben a CSU és Strauß teszi.
Strauß: Akkor Schmidt úrnak és nekem együtt megvan a
szolid kétharmados többségünk.
Spiegel: Akkor most már tényleg komolyan: valóban nagy-
koalícióra törekednek a Helmut Schmidt-féle SPD-vel, ahogy
arra Ön a Deutsches Allgemeines Sonntagsblattban utalt?
Strauß: Nem törekszem nagykoalícióra.

[...]

57
 Az egész beszélgetés 1300 nyomtatott sor hosszúságú.
A Spiegel riportere 86-szor nyilatkozott meg, az esetek felénél
kicsivel több – 45 – expliciten megfogalmazott kérdés szerepelt
kérdőjellel a végén; majdnem egyharmad részben akadékos-
kodó kifogások és feleletek; csak 19 kérdés – a Spiegel kérdések
körülbelül egyötöde – tartalmazott információkat a tényállá-
sokhoz.
A beszélgetések csípős, harapós stílusa arra a következte-
tésre juttatta a kritikusokat, hogy a Spiegel-beszélgetések nem
informálni, hanem leleplezni akarnak, ez nem beszélgetés, ha-
nem inkvizíció. „Már a frontok is egyenlőtlenek: egyik oldalon
az áldozat, a másikon két jól felkészült kérdező és egy meg-
vesztegethetetlen magnó” – kritizálta a Spiegel-beszélgetéseket
Hans-Joachim Netzer (1970/34), és nem vette észre, hogy a
Spiegel-beszélgetésekben evokált én-megjelenítés nemcsak egy
híres személyiségnek szól, hanem A-tól Z-ig, szabad akaratból
történik (amit egy kihallgatásról vagy az inkvizícióról nem le-
het állítani), és a szórakoztatáson kívül jó adag információt is
nyújt az olvasónak.

A magnófelvételtől a nyomtatásig:
Az autorizálás elve

A Spiegel-beszélgetések mítoszához tartozik az, hogy az újság-

írók olyan jól formálják meg a mondandójukat és olyan preg-
náns szónokok, hogy az interjú kazettáról lejegyzett szövegét
publikálják. Az igazság mégis az, hogy minden beszélgetést
lerövidítenek és nyelvileg megszépítenek, szövegüket erősen
átdolgozzák, s mindaddig fésülik, míg a szerkesztők véleménye
szerint az anyag nyomdakész nem lesz.
A feldolgozás ugyanazt az elvet követi, amelyet U. S. News
& World Report követett: a szöveg olvashatósága fontosabb

58
szempont – változatosnak, átütőnek, folyékonynak, tartalmi-
lag felvilágosítónak, és lehetőleg mosolyt keltőnek kell lennie –,
mint az, hogy szó szerint adják vissza a tényleges beszélgetést.
Leírva már nem száll el a szó, így egyfajta minőségi tartalmat
hordoznak a szavak. Ezért a beszélt nyelv nyitottabb szintaxi-
sa, redundanciái, megszakításai és a témától való elszakadásai
nem kívánatosak.
A beszélgetések – az írók tapasztalatai és a szerkesztőségi
tagok különböző élménybeszámolói alapján – általában más-
fél-két és fél óráig tartanak. Abban a ritka esetben, amelyben
egy probléma átfogó bemutatása történik, és ott a beszélgető-
partner nagyon beszédes, illetve, ha kialakul egy széles körű
vita, akár három-négy órányira is elhúzódhat a beszélgetés. A
Spiegel-szerkesztők szerint átlagosan 80 perc áll rendelkezés-
re egy szövetségi politikussal készülő interjúra. Egy ilyen be-
szélgetés jegyzőkönyve körülbelül 1200 és 1500 nyomtatott sor
hosszúságú: ez kétszer olyan hosszú, mint a nyomtatásra szánt
változat, amely manapság 500 és 800 sor között ingadozik. Te-
hát a beszélgetés szövegének szűkítése magától értetődő.
Alkalmanként azt a kritikát hallhatjuk a Spiegel-beszélgeté-
sekkel szemben, hogy az átdolgozás miatt sokszor manipula-
tívak. Helytálló ez annyiban, hogy míg az olvasók azt gondol-
ják, egy eredeti beszélgetés szövegét olvassák, addig az eredeti
szövegnek igazából erősen átdolgozott, változtatott tartalmú
olvasatát tartják kezükben. Nem jogos viszont a szemrehányás,
ha azt vesszük, hogy mindez a beszélgetőpartner védelméül
szolgál. Hiszen a szerkesztőség elsősorban a kérdezett beszéd-
stílusát javítja ki; végül is érdekes személyiségnek kell lennie,
az olvasónak minél izgalmasabb és a témában kielégítő beszél-
getést kell nyújtania.
A Spiegel-beszélgetések azért is váltak egyfajta intézménnyé,
mert a kérdezett felülvizsgálhatja a nyomtatás előtti szöveget,
és jogában áll a szöveget belátása szerint megváltoztatni. Az
előfordulhat, hogy a változtatások utáni autorizált szöveget a
szerkesztőség túl unalmasnak ítéli, és így nem jelenteti meg.

59
Megesik olykor, hogy a politikai körülmények olyan gyorsan
változnak, hogy a beszélgetőpartner inkább visszavonja az in-
terjút. A Spiegel ezt is akceptálja. Ez történt például 1966 au-
gusztusában, amikor a honvédelmi miniszter, von Hasel nem
engedte, hogy Krupinski dandártábornok már autorizált szö-
vegét megjelentessék. A Spiegel-beszélgetések „a szóban folyta-
tott beszélgetés felülvizsgált és autorizált változatai, melyeket
a beszélgetőpartner szabadon megváltoztathat vagy visszavon-
hat” – kommentálta a Spiegel).
A beszélgetésekben járatos Spiegel-szerkesztők különböző
autorizálási formákról számolnak be: az olyan személyiség,
akinek precíz elképzelései, és pregnáns beszédstílusa van, csak
kevés dolgot változtat meg az autorizálásnál. Franz Josef Strauß
például kellemes beszélgetőpartnerként maradt meg a szerkesz-
tők emlékeiben. Aki sokszor bizonytalan, pontatlan a beszéd-
stílusa, az többször is megváltoztatja az eléje tárt szöveget, sőt
később saját változtatásait is. Itt az akkori CDU-ellenzék veze-
tőjére, Helmut Kohlra emlékeznek, akivel négy beszélgetést is
készítettek (amíg szövetségi kancellár volt, nem nyilatkozott a
Spiegelnek). Olyan személyiségek, akiknek minden szó számít,
akik nagyon gyanakvók, legyengítik saját megfogalmazásaikat,
és kézjegyükkel látják el az összes oldalt, mint egy nemzetközi
szerződést. Így viselkedett Martin Heidegger is, illetve ez volt
tapasztalható a kelet-európai államfőknél és a fejlődő országok
potentátjainál is.
Az autorizálás elve és a benne rejlő lehetőség a változtatás-
ra ahhoz vezetett, hogy a Spiegel-beszélgetéseket máig is kife-
jezetten fair újságírói intézményként tisztelik. Ennek a ga-
ranciának köszönhetően a Spiegel olyan személyiségekkel is
tud interjút készíteni, akik bizonytalanok, vagy a magazinnal
politikailag ellentétes oldalon állnak. Végül oda vezetett az
autorizálás elve, hogy a Spiegel-beszélgetések idézhető do-
kumentumokként tekinthetők, amelyeket nem lehet megcá-
folni. Sokszor ezek szolgáltatják azokat az eseményeket, ame-
lyekről a média beszél.

60
 Vissza a kérdés-felelethez:
A Spiegel-interjú

Nincsen minden beszélgetéssel szerencséjük a Spiegel szer-

kesztőinek: esetenként csak néhány részlet érdekes, illetve né-
hány interjú témája nem elég szerteágazó egy terjedelmes be-
szélgetéshez. Olykor az adott állásponthoz nem lehet értelmes
antitézist felépíteni, és nehéz érvekkel alátámasztani. Az em-
bereket érdekli például, hogy a repülőgép-irányítók szószólója
mivel indokolja a munkalassító sztrájkot, sokan kíváncsiak a
büntetőjogi szakértő véleményére adott ügy tárgyalási menetét
illetően, szeretnék tudni, hogy a tűzmester milyen stratégiával
vezényelt egy hihetetlenül nehéz tűzoltósági bevetést, – nos,
ezek a személyiségek és témák nem igazán illenek a Spiegel-
beszélgetések kereteibe.
Hogy az olvasóközönség igényeit kielégítse, a Spiegel meg-
alkotta a Spiegel-beszélgetések kisebb testvérét is, a Spiegel-in-
terjút. Egy ilyen először az 1963/3-as számban jelent meg, s
ez három fő jellemzőében különbözött alapvetően a Spiegel
beszélgetésektől: a) körülbelül negyed olyan hosszú volt, mint
a beszélgetés; b) az interjút készítő a kérdező szerepében tűnt
fel, és nem vitatkozott; c) nem beszélgetést folytattak, hanem
kérdés-felelet játékot. Dieter Just ezt így kommentálta: „For-
májában és tartalmilag a magazin interjúja nem különbözik az
egyéb médiában megjelenő olyan interjúktól, amelyek a tarta-
lomra koncentrálnak.” (1967/88)
Az interjú funkcióját akkoriban így definiálta a Spiegel: „Az
interjú a legjobb eszköz arra, hogy azoknak az embereknek a
véleményeit, tapasztalatait, élményeit, gondolatait megtudjuk,
akiknek a gondolatai, élményei, tapasztalatai és véleményei
érdekesek lehetnek. Az újságíró ebben az esetben a közvetítő
szerepét, vagy ha nagyon jól csinálja, a bába szerepét veszi föl.”
Ezzel szemben a Spiegel-beszélgetések azt célozzák meg,
hogy vita eredményeként jelenítsék meg mondandójukat; épp

61
elégszer került sor veszekedésre. Hét évvel később a Spiegel
megerősítette ezt a funkcionális felosztást: „A Spiegel-beszél-
getések soha nem olyan interjúként készültek, amely során egy
újságíró egy szakértőt kérdez ki [...] ezek viták, veszekedések,
amelyekben minden résztvevőnek a szakértelme maximumát
kell nyújtania.
Azt, hogy az interjúban az újságírói teljesítmény kevésbé
érvényesül, úgy is kifejezésre juttatták, hogy az interjúkat ké-
szítőik nem írták alá. Miközben (1991-ig) a Spiegel-beszélge-
tések körülményeiről úgynevezett beszélgetés-kép (ez fontos
elem volt a Spiegel újságíróinak ismertté tételében) árulkodott
a magazinban, amely az interjúkészítőt beszélgetőpartnerével
együtt mutatta, addig az interjúkhoz évtizedeken keresztül
nem mellékeltek semmiféle fotót a beszélgetésről.
Kevesebb alkalom volt a szerkesztők bemutatására ugyan,
mégis, idővel több interjú jelent meg, mint beszélgetés. 1963
januárjától 1989 októberéig 1831, éves átlagban 57,5 interjú
jelent meg, és ez növekvő tendenciát mutatott az évek során.
Összehasonlításképpen: a Spiegel-beszélgetések kitalálása utá-
ni 33 év során átlagosan 52,2 beszélgetés jelent meg évente (a
60-as években csak minden második számban jelent meg egy
beszélgetés, a 80-as években viszont gyakran több beszélgetés
is megjelent egy számban; függetlenül attól, hogy ki volt éppen
a főszerkesztő. A 80-as évek végéig növekvő gyakorisággal je-
lentek meg a beszélgetések, míg a 90-es években ismét esett a
beszélgetések száma).

Exploráció a konfrontáció helyett:

A Spiegel-beszélgetések változásai

A 30 éve változatlan beszélgetésre vonatkozó szabályok a 90-

es évek második felétől egyre lazultak. Az újságírói ábrázolási

62
formák mindig is a publicisztikai kultúra kifejezői voltak: ha a
kommunikációs stílus megváltozik, megváltozik a forma is –
vagy mereven lefuttatható rituálévá válik. A Spiegel beszélgeté-
seket is az fenyegette, hogy mint egy mutatványosbódé boksz-
mérkőzéseit hiteltelen rutinelőadássá válnak.
Főként a beszélgetések funkcióján változtattak: az interjú
alanyát nem kellett többé vizsgáztatni. Így a kérdezők szere-
pe és stratégiái is megváltoztak, átjárhatóbb lett a határvonal
a beszélgetések és a Spiegel-interjú között (esetenként már az
interjú mellett is megjelent fénykép egy-egy fontos személyi-
ségről); a két forma már alig volt megkülönböztethető, a cím-
kézés szabadon választhatóvá vált. A beszélgetések már jóval
rövidebbek, a témák jobban behatároltak, mint korábban. A
negatív következmény: a beszélgetés „ceremoniális karaktere”
és „intézményes jelentősége” erősen beszűkült – ítélkezett a ta-
pasztalt Spiegel-részlegvezető, Siegfried Kogelfranz, és az in-
terjúk számának a 80-as évek vége óta való inflációszerű meg-
ugrásáról panaszkodott.
A 80-as évek eleje óta folyamatosan csökkent a konfrontatív
viták száma. „Ma már úgy gondoljuk, hogy nem a győztes sze-
repében kell elhagynunk a harcteret” – mondta az 1989-ben ki-
vált főszerkesztő, Erich Böhme. Már csak bizonyos személyek-
nél és témáknál jellemzőek a szócsaták, és odaillő a kemény el-
lenérvelés. „Korábban mindig mindent jobban akartunk tudni
– tette hozzá Böhme –, ma már sokszor inkább személyeket
akarunk megismerni.”
A 90-es évektől Dieter Wild is, aki 1994 és 1999 között fő-
szerkesztő-helyettes volt, és korábban egynéhány civakodó be-
szélgetést is készített, inkább az általa „explorálóként” titulált
beszélgető stílust részesítette előnyben. Kutakodó kérdezési
stílusra kell, gondoljunk, amelyet a társadalmi kutatásokból
„strukturálatlan interjúként” ismerhetünk: az újságíró nem
szembesíti rögtön antitézissel a beszélgetőpartner kijelentése-
it, inkább bevezetésként kezeli, hagyja a kérdezettet elbeszé-
lő stílusban elmélyülni a témában. A kérdező megkéri a be-

63
szélgetőpartnert, mesélje el egy-egy élményét vagy, hogy egy
túlhaladott gondolkodási módról nyilatkozzék, ráveszi, hogy
egy meghatározott folyamatot értelmezzen (ez korábban csak
az interjú keretei között volt megengedett), olykor adott ese-
ményben való szerepét mesélteti, magyaráztatja el (ez korábban
csak egy Spiegel-történet anyaga lehetett). Csak kevés Spiegel-
beszélgetés követte ezt az írásmódot az akkori gazdasági, és csak
egy pár a Németország-rovatban, de sok beszélgetés vette át a
változásokat a külfölddel és a kultúrával foglalkozó rovatokban.
Sokak számára példaértékű – ellentétben az 1978/1-es szám-
ból idézett Strauß-beszélgetéssel – az 1990-es Spiegel beszélgetés
Elie Wiesellel a zsidók félelméről Németország újraegyesítésé-
től. Az újságíró első kérdése a szubjektív szempontokat hang-
súlyozza: „Wiesel úr, mit érzett, amikor azt a sok fiatal németet
látta, akik a berlini falon nevettek, énekeltek és táncoltak?” A
következő kérdés régi szokás szerint: „Ön nem gondolja, hogy
egy zsidónak nincs oka az örömre, ha a németek boldogok?”
Már a kettővel későbbi kérdés explorál: „Akkor miért riad visz-
sza a német újraegyesítés gondolatától?”, ugyanígy a következő
kérdések, körülbelül a hetedik: „Mit gondol, miért van az, hogy
Kohl kötetlenebbül tud a náci múlttal bánni, mint az elődei?” Az
újságíró ezután következő 19 kijelentése exploráló vagy a kérde-
zettet interpretációra felszólító kérés, ezek közül csupán négyet
fogalmazott meg ellenvetésként, csak egy rész vezet be egy ese-
mény értelmezésére vonatkozó kérdést egy ellenvetéssel.
Az újságírók ma már használják a mélyinterjúhoz hasonló
beszélgető-stílust is. A beszélgetőpartner figyelmét felhívják
az általa betöltött szerepre, szembesítik élettörténetével és sa-
ját magával, az interjú során motivációiról, sajátosságairól kér-
dezik. Terítékre kerülnek a személy kedvtelései, önismerete,
esetleg személyiségének jellemző vonásai (vagy pontosabban:
az újságíró megpróbálja ezeket érinteni), érzéseket tematizál-
nak, kívánságokról és igényekről esik szó, előkerül a hitelesség,
az erkölcs és a tisztesség kérdése – ez a Spiegel nyelvi gördü-
lékenysége szempontjából nehezen bevehető terület, amelyet

64
más magazinok (elsők között a Playboy a 70-es évek óta: – lásd
a híres Playboy-interjút, amit három újságíró készített Rudolf
Augsteinnel az 1978-as őszi számban, vagy a 90-es évek köze-
pén Sandra Maischbergerrel készített beszélgetéseket) már rég
meghódítottak saját maguk számára.
Nem feltétlenül változott meg, inkább kiszélesedett a be-
szélgetőtársak kiválasztásának horizontja a beszélgetési stílus
megváltozásával. A 70-es évek elejéig kivétel nélkül a politikai,
a gazdasági és a kulturális elit tagjai szerepeltek a magazin ol-
dalain. Csupán a diáklázadás idejében jutottak szóhoz átlagos
egyetemi hallgatók – a Német Diákegyesület három képviselője
– (Spiegel 1968/25), és három évvel később két (Vietnam miatt)
dezertált volt amerikai katona is megszólalhatott az újság hasáb-
jain. 1974-ben fordult elő először, hogy három frankfurti ház-
foglaló beszélgetett egy, a társadalom perifériáján álló csoport
tagjaival (1974/9), majd hat évvel később öt (anonim) agresszív
fiatal szerepelhetett, ők a zürichi fiatalok mozgalmában vettek
részt, s arról beszéltek, hogy miért dobáltak köveket (1980/52).
Ez a beszélgetés is nehéz körülmények között, a fiatalok engedé-
lyével készült (négyórás „terefere” volt a Spiegel négy újságíró-
jával). Úgy tűnt, hogy a híresség-kényszer és a társadalom pe-
rifériáján álló csoportok varázsa kezdett megtörni: a 80-as évek
folyamán már munkanélküli török fiatalokkal (1982/25), nyugat
berlini „streetfighter”-ekkel (1983/43), többször is bebörtön-
zött volt RAF-terroristákkal, betörőkkel (1985/34), düsseldorfi
diákokkal (1988/15), heroin függőkkel (1988/30) és kreuzbergi
autonómokkal (1989/19) beszélgettek a Spiegel szerkesztők
(elsőként Wolfgang Stemsdor). E megjelenések azt mutatják,
hogy már nem csak a társadalmi elit, hanem annak áldozatai,
és mindenekelőtt a szociális és kulturális konfliktusok névtelen
fáklyahordozói is méltók az újságok figyelmére, és így beszélge-
tőpartnerekké válhatnak – olyan beszélgetésekhez, amelyek alig
konfrontatívak, elsősorban exploratívak és együtt érzők.
Akarva-akaratlanul ezek az újítások is a Spiegel-beszélgeté-
sek által kezdeményezett emancipacionista zsurnalizmus irá-

65
nyába mutatnak, a hierarchia-központúsággal szállnak szembe.
A Spiegel-beszélgetések lelépnek a mindentudók emelvényéről.

A portré: Ben Witter sétái

Már a Spiegel-beszélgetések is, és a 60-as években, a rádióban és

televízióban megjelenő portrék az interjúnak egyfajta drámai
színdarab-jelleget kölcsönöztek. Nem csak az, amit a kérdező
és a kérdezett mondtak, és nem csak az, ahogy mondják, sokkal
inkább az, ahogy a beszélgetés során gesztikulálnak és reagál-
nak, az, ahogy harcolnak, az, hogy mikor támadnak, és mikor
védekeznek, és hogy miként mutatják, be saját magukat – az
ilyen párharcok adják a dramatizált faggatás vonzerejét.
A televízióval ellentétben a nyomtatott kérdés-felelet já-
tékban nem lehet életszerűen megjeleníteni a beszélgetőpart-
nerek között lezajló nonverbális interakciót. Ezért az újságírók
az interjú történéseit leíró beszédstílusban közvetítik az olvasó
felé. Így alakultak ki az elbeszélt beszélgetés riporthoz hasonló
formái. Több napilapban is megjelentek olyan rovatok és olda-
lak, melyeknek az volt a céljuk, hogy politikusokat hétköznapi
emberekként, hírességeket a „ma embereiként” mutassanak be,
illetve művészeket „a nap portréjaként” ünnepeljenek. Nagy fi-
gyelmet kapott a 70-es években Walter Henkel kolumnája, a
Bonni fejek: interjú alapján készített pregnáns, a szituációhoz
illő portré a Frankfurter Allgemeineben. Ekkor már alig talá-
lunk olyan nevesebb napilapot, amelyben ne lenne egy hasáb a
human touch-ot képviselő portrék számára.
A portretizáló interjú-riport gyakorlata szempontjából a
hamburgi riporterek és a notórius sétáló, Ben Witter a Zeitben
megjelenő személyleírásai voltak jelentősek. A 60-as években
Witter – született 1920-ban, újságíró és riporter Hamburgban
1946-től haláláig (1993) – ötlete volt, hogy a hírességeket nem

66
író-vagy dohányzóasztalnál, hanem egy hosszú séta során
kérdezi ki. Beszélgetőpartnereivel utcákon, tereken, mezőkön
keresztül masírozott – és így a szövegben a történet fő vo-
nulatát követte, amely a beszélgetésnek is különleges dikciót
adott: „A séta alakítja írásaim fomáját és tartalmát” – mond-
ta Witter „Azért alakítottam ki ezt a speciális formát, mert
nem voltam elégedett az uralkodó interjú-stílussal. A kérdés-
felelet-interjú esetén csak egy-két kérdésre korlátozódik a be-
szélgetés, de az embereket nem lehet megfogni egy-két ink-
vizíció-jellegű kérdéssel, csak mellékesen szabad hozzájuk
közelíteni, és a találkozást futólag kell felfogni.” Witter portréi
alapvetően csak töredékeket tartalmaznak, a témákat idősze-
rűen ragadják meg, és nem az örökérvényűt keresik. Ha jól
sikerülnek nem egy fotográfiát, hanem egy pszichogrammot
láthatunk a személyről.
Witternek hamar feltűnt, hogy „az emberek a zárt helyeken
nem nyílnak meg”. Az volt a célja, hogy „kinyíljanak”, lehető-
leg a nyílt terepen. A séta előkészítéseként mindent elolvasott,
amit a személyről az archívumban talált. Vitt magával az útra
– egy cetlire írva – egy-két idézetet, de nem azért, hogy meg-
kösse a másikat, sokkal inkább azért, hogy mélyebb beszélge-
tést tudjon kezdeményezni. Credója ez volt: „A beszéd mögé
akarok pillantani.”
Egy séta sikerét az alapozza meg, ha „hétköznapi hangulat”
uralkodik a beszélgetőtársak között. Találkozásait inkább a ki-
tűzött időpont előtt röviddel beszélte meg, és az interjúprojek-
tet csak mellékesen említette meg. Sétái körülbelül egy-két óra
hosszára korlátozódtak. Ilyen nyugodt atmoszférában könnyen
ki lehet alakítani a beszélgetés fő fonalát. Bizonyos nehézséget
jelentett, hogy a séta közben nem lehetett lejegyezni a beszél-
getést. Ezért Ben Witter hangosan megismételte a partner né-
hány kulcsmondatát – ellenőrzésként és támaszként, hogy job-
ban emlékezzék. És amikor a séta a vége felé közeledett, Ben
Witter szeretett kialakítani egy összbenyomást: „A  személy
képének illeszkednie kell egy keretbe.”

67
 A séta után össze kellett foglalni a beszélgetést és a tapasz-
taltakat. Ez mindig az egyensúly kérdése, ezt mindig félelem-
mel teli aggodalom kíséri, hiszen vissza kell adni azt, ami tör-
tént, de ezzel egy időben meg kell próbálni a másik lényegét
bemutatni, még akkor is, ha ő saját magát esetleg máshogy
látja. Így Ben Witter nyelvezete mindig óvatos, tapogatózó,
az időlegességét hangsúlyozó maradt, de soha nem volt tisz-
teletlen vagy agresszív. Pszichogrammjai a „senki országában”
készülnek, melyben a személy elképzelése saját magáról talál-
kozik Witter elképzelésével a személyről.

Részletek Ben Witter sétájából

Axel Springerrel a 70-es évek végéről

„Az eső csak csöpögött, és úgy találtuk, hogy a Wann-tó fel-

színe úgy néz ki, mint egy simítódeszka. Igen, tudtam, hogy
Goebbels a hamburgiakat» Alpakka-angoloknak «nevez-
te és, hogy Himmler a hamburgi kereskedők angolbarát fiait
koncentrációs táborba akarta vitetni. Mert hosszú hajukkal,
Bowler-sapkájukkal és esernyőjükkel a vér-és-talajjelszó ellen
demonstráltak, Amerikával kapcsolatos álmaikat a betiltott
jazz és szving által élték ki, és gondolatban már kivándoroltak.
»De ők is ehhez tartoztak – mondtam –, és néhányuk koncent-
rációs táborba került.«» De az akkor sem volt ellenállás.» Hogy
az úton maradjunk, szorosan egymás mellett kellett mennünk.
»Az nem volt ellenállás – mondta Springer –, hogy a szerkesz-
tőim közül egynek segítettem menekülni, és a Gestapo kihall-
gatott és a Berliner Tageblatt régebbi számait osztogattam. Csak
mindenestül lehetett ellenük az ember.« A szemeiben megint
egyfajta szomorúság tükröződött, keze elernyedt és lecsúszott
a kabátzsebről.
»Én egy költő és álmodozó vagyok« – mondta csak úgy
maga elé.
[...]

68
 Egy szanatórium parkjában sem tudott volna elgondolko-
zóbban menni és maga elé motyogni. A felesége integetett fe-
lénk. Nedves hajjal ültünk le ismét a kályha elé. »Egy barát ezt
mondta nekem később: Írj könyveket, mit ülsz ott a Waterloo-
színházban a filmprojektor mögött? Ez volt az egyetlen mozi,
ahol a heti filmhíradó után a szving-fiatalság összegyűlt. Egy rö-
vid kiképzésen vettem részt, ahol mozigépésznek tanultam, és
jegyszedő is voltam. Mi szereztünk papírt, és mi hoztunk regé-
nyeket, esszéket és krimiket a régi Berliner Stadtillustrierte-től,
ha zsidó írók írták azokat, akkor álnév alatt, kemény kötéssel
hoztuk át őket. A barátom, egy könyvkereskedő, koncentrációs
táborba került, de túlélte.«szólt Axel Springer. Azt mondtam:»
Magas baritonhangja van, és ezen a hangon mindenről lehet
beszélni, de most valahogy kevesebbet beszél, mint 13 évvel
ezelőtt.«Springer rám nézett: »Mindig túl hosszú beszédeket
tartottam, de most már érzékenyebb lettem.«
[...]
El akartam jönni a kályha mellől, de Springer kinyújtotta a
kezét: »A könyvkiadó volt a megmentőm és az újságunk sor-
sa.«
[...]
»Megszáradt a haja?« -kérdezte tőlem. »Ez nagyon kedve-
sen hangzik, a Hamburger Abendblattja számára pedig azt a
mondást találta ki, hogy 'Legyetek egymáshoz kedvesek', és...
« »Igen, és virágcsokrokat osztogattam a metróállomásokon,
és a szövetségi köztársaságban én vezettettem be a zebrát, és...
« -»Igen, és milyen mondást találna most ki?« Springer nem
vonakodott: »Mindig megéri egymással beszélgetni.«
[...]
»Ha Wallraff úr beszélni szeretne velem, jöhet rögtön.«
»Úgy szenvedek attól, mint egy kutya, hogy az újságom-
ban olyanok állnak, amelyekkel egyáltalán nem értek egyet. És
milyen gyakran szenvedek, amikor reggelente a Bild-Zeitung-
ot olvasom. Levelek százaiban kértem a szerkesztőséget, hogy
minden olyat hagyjanak el, ami az emberi méltóságot aláássa.

69
A Bild a világ leggyorsabb információs lapja. Az információk
másodpercre pontosan jelennek meg. A Bild segélyakcióiról és
segélyeiről nem beszélnek az emberek. Dehát minden segítség
joggal magától értetődő. És nem is akarok semmit szépítgetni.
«
[...]
És aztán megint a parti úton: nem a Wann-tóra, hanem a
nedves fűre esik a pillantásunk: »A fiam, Axel öngyilkossága,
... én mindig helyette is álmodoztam, a Sven Simon álnév alatt
lett híres fényképész ... de nagyon félt az óriáskiadótól... [...]
Axel most teljesen velem van. A hitem által most már teljes a
közelség.«
Karját lóbálva ment tovább: »Igen, van egy birtokom az
Elbánál, Hamburg-Altonában, nagyobb, mint 50000 négy-
zetméter, egy ház is van rajta, [...], Hamburg városnak aján-
dékoztam, 'Sven-Simon-Parknak' kell hogy elnevezzék, Axel
junior mindig úgy szeretett ott lenni.«
[...]
ȃs akkoriban Schleswig-Holsteinban akart csak egy pa-
rasztházat venni – mondtam – és abból egy úri ház lett, mint
ez...« A mosoly váratott magára: »Ezt főként az álmaimnak és a
vendégeimnek tartom fönn...«”

Ben Witter inkább a riport szabályait követte, és nem az

interjúét: nem a beszélgetés körülményeinek, hanem a sze-
mélynek autenticitása érdekelte. A szöveg leírásánál elszakadt
a séta kronológiai sorrendjétől, és a beszélgetés dramaturgiáját
a szöveg sorrendjéhez illesztette. Ahogy egy riporterhez illik,
Ben Witter soha nem mutatta meg a beszélgetőpartnerének a
szöveget. „Még soha nem akarta senki kijavítani” – hangsú-
lyozta pár hónappal a halála előtt.
Witter a Zeit számára Walter Scheellel Köln Marienburgján
keresztül, Ludwig Erharddal Hamburg Johanniterstraße-ján,
Luis Ferdinand von Preußen herceggel a brémai Wümme
mentén, Uwe Seelerrel egy sportpálya üres tribünje előtt,

70
Ernst Jüngerrel a palota kertjében sétált. Nem sok idő telt el, és
Witter „sétái a prominens emberekkel”, keverék a riportból és
a beszélgetésből, a fiatal újságírók számára vonzó újdonság lett,
és hamarosan utánozni kezdték, de Ben Witter sajátos mesélési
stílusát egyikük sem tudta felülmúlni.

Az interjú mint párbaj:

Ki nem fél Oriana Fallacitól?

Akkoriban, a 70-es évek elején, különböző újságokban és hír-

lapokban egy kíméletlenül nyitott, agresszív interjú-stílus je-
lent meg, amely – a televízióban jellemző össztűzhöz hason-
lóan – azt a célt szolgálta, hogy a kérdezett személyt megszé-
gyenítse. De a televíziós programoktól eltérően (és a Spiegel-
beszélgetésektől eltérően) az újságíró saját magát akarta a be-
szélgetés középpontjába helyezni.
Ennek az invazív harci stílusnak a kitalálója Oriana Fallaci.
1929-ben Firenzében született egy kézműves lányaként, és azt
állítja, hogy alig 13 évesen aktívan részt vett az antifasiszta el-
lenállásban apja oldalán, mint fegyverhordó és segítette a me-
nekülőket. 17 évesen kezdett a L'Italia Centrale-nál dolgozni,
mint bírósági riporter, majd a L'Epoca, kulturális hírlap, 1955
után pedig a L'Europeo munkatársa lett. A 60-as és 70-es évek-
ben riporterként a világ történéseinek gyújtópontjaihoz uta-
zott –például 1966-ban több hetet töltött a NASA kiképzőtá-
borában –, és lehetőleg az első sorokból követte a történéseket:
1968-ban, Mexikóban ott volt a diákmozgalmaknál (néhány
lőtt sebbel távozott a helyszínről), 1975-ben többször is volt
Vietnamban, ahol a US-légierő bevetéseinél a repülőgépen
volt, és néhányszor ejtőernyővel a gépből ki is ugrott. Ezekből
az utazásokból sok cikk, illetve könyv (például a 80 Tage in der
Hölle –80 nap a pokolban) készült, amelyekért több kitüntetést

71
is kapott; 1977-ben a chicagói Columbia College tiszteletbeli
doktorává avatta.
Oriana Fallaci interjúi által lett igazán híres. „Tőle hatalmas
emberek is reszkettek: féltek az idegességtől a kérdései miatt,
vagy attól, hogy a válaszaikat továbbadja a nyilvánosságnak”
– írta a FAZ-Magazin 1981. június 26-án. „Oriana újságíró tel-
jes szívvel és lélekkel készített interjúi az utóbbi évek legjobbjai
közé tartoznak. Egyszerre idegesíti és megigézi a kérdezette-
ket.”
A szokatlan – néhány hagyományszerető újságírónak elvi-
selhetetlen – Oriana Fallaci interjúiban az a gátlástalan ego-
centrizmus, amellyel beszélgetéseit vezeti: mindig saját véle-
ményét és ítéleteit helyezi a középpontba, sokszor a minden-
tudó moralista pózát veszi föl, esetenként saját magát és saját
véleményét fontosabbnak tartja, mint magát a kérdezett sze-
mélyt. Szemtanúk elmondása alapján úgy rendezi fellépéseit,
mintha egy TV-show-ról lenne szó, és érzelmeit is szemmel
láthatóan kimutatja. A legismertebb szituációk: „Úgy feldühí-
tette Khomeinit, hogy az ayatollah kidobta, Cassius Claynek
(Muhammed Ali), a bokszolónak az arcába vágta a mikrofont
[...], a lengyel szakszervezeti vezető Lech Walesának pedig
megfájdult a feje az izgalomtól Oriana kutakodó kérdései mi-
att.” (FAZ-Magazin, 1981. június 26.)
A 60-as években, legtöbbször olasz hírességekkel beszélge-
tett a művészet, a tudomány és a politika világából, később
inkább a világpolitika hatalmas és bizarr alakjai lettek az in-
terjúk alanyai. Christine Uschold médiakutató Fallaci inter-
júiból írta disszertációját. 1987-ig 97 interjút számolt össze. A
lista a nagy öreg olasz kommunistától, Giorgio Amendolától
Ingrid Bergmanon, Ali Bhutton, Willy Brandton, a dél-vietna-
mi légimarsall, Cao Ky tábornokon, Walt Disney-n, Muammar
el-Kadhafin, a Playboy-főnök Hugh Hefneren, Henry Kissin-
geren, a sahon és utódján, Khomeini ayatollahon, a színésznő
Anna Magnanin, Melina Mercourin és Jeanne Moreaun ke-
resztül, a filmrendező, Pier Paolo Pasoliniig, Etiópia egykori

72
sivatagi császáráig, Haile Selassie-ig, a lengyel Lech Walesa-ig,
és Kína szürke eminenciásáig, Teng Hsziao Pingig terjed.

Részlet a Muammar el-Kadhafival készült interjúból

(Elsőként a Corriere della Sera-ban jelent meg; az itt idézet

részletek Spiegel 1979/50-es megjelent példányából valók.)
Fallaci: Ezredes úr, tisztában van azzal egyáltalán, hogy Ön
mennyire nem közkedvelt?
Kadhafi: Csak azok nem kedvelnek, akik a tömegek ellen
vannak, és azok, akik nem szeretik a szabadságot. Aki a töme-
gekért és a szabadságért küzd, az mindig és mindenhol szeret
engem.
Fallaci: Jó, de nézzük meg, miket mondanak Önről, és mivel
gyanúsítják Önt az emberek. Hol is kezdjük? Talán a bűnöző
Idi Aminhoz fűződő barátságánál? Az emberek nem értik: ho-
gyan lehet Kadhafi ezredes egy ilyen ember barátja?
Kadhafi: Mi olyan meglepő ezen? Minden, Aminnal kap-
csolatos hír hamis, minden, amit Aminról mondanak, hamis
és kitalált, a cionista propaganda következménye [...] Fran-
ciaország felett kéne ítélkezniük, mert megszállva tartja a Kö-
zép-afrikai Köztársaságot.
Fallaci: Még egyszer: hogy lehet, hogy Ön, a jog, a szabad-
ság és a forradalom önjelölt képviselője, mégis ennek a disznó
Aminnak vendégszeretetet és védelmet nyújt? És miért nem
segített Ugandának, hogy ettől a disznó Amintól megszaba-
duljon, ahelyett, hogy Aminnak segít, hogy Ugandát terror
alatt tartsa?
Kadhafi: Volt nekem valaha is, vagy van nekem bármiféle
jogom arra, hogy más kormányok dolgaiba beleavatkozzam,
vagy ezeket megdöntsem?
[...]
Fallaci: Akkor itt az idő, hogy emlékeztessem Önt arra, hogy
azzal az indokkal, hogy elnyomott népeknek kell segítenie [...]

73
nagyon is beleavatkozott más népek dolgaiba, például Csád-
ban.
Kadhafi: Csád népe a francia csapatok ellen van! Jogunk van
arra, hogy a csádi csapatokat segítsük a franciák ellen.
[...]
Fallaci: Bocsásson meg, ezredes úr: először azt mondja,
hogy azért nem segített az ugandaiaknak Amintól megszaba-
dulni, mert nincs joga hozzá, hogy az ország dolgaiba bele-
avatkozzon. Aztán azt mondja, hogy a csádi népnek azért se-
gített, mert joga van az intervencióra [...]
Kadhafi: [megmagyarázza, hogy miért tartózkodik legtöbb-
ször a katonai táborban, azután:] De, ha egy– egy gyilkossági
kísérlet történt is, hogyan magyarázná azokat?
Fallaci: Azzal a ténnyel, hogy Ön nem túl közkedvelt az or-
szágában.
Kadhafi: Először azt mondja, hogy tömegek támogatnak,
aztán azt állítja, hogy túlságosan is védem magamat. Saját ma-
gának mond ellen.
Fallaci: Nem, nem. A két oldalnak van egy közös aspektu-
sa: a félelem. Az emberek félelemből tapsolnak, és félelemből
védik magukat.
Kadhafi: Ez egy elég különös végkövetkeztetésnek tűnik,
ugyanúgy, mint az Ön állítása, hogy diktátor vagyok.
Fallaci: Ha sem diktátornak, sem elnöknek, sem miniszter-
nek nem tartja magát, akkor mondja már meg, mi is Ön egy-
általán?
Kadhafi: A forradalom vezére vagyok.
[...]

[Befejezés: ]
Fallaci: Maga nagyon szerény, nem igaz?
Kadhafi: Nem, nem vagyok szerény, mert az egész világ tá-
madásainak ellen tudok állni, és mert a Zöld Könyv a társa-
dalom és az emberiség problémáit megoldotta.
Fallaci: Akkor maga egyfajta Messiás, az új Messiás?

74
 Kadhafi: Nem látom magam annak, de még egyszer megis-
métlem: a Zöld Könyv az új Evangélium. [...] Ahhoz, hogy az
emberek megvédjék magukat a Harmadik Világban, ahhoz
csak az én Zöld Könyvemre, az én szavamra van szükségük.
Egy szó, és az egész világ felrobbanna, minden érték megvál-
tozna, a súlya, a kerülete mindenhol és örökre megváltozna.
Fallaci: Hisz Istenben?
Kadhafi: Természetesen, miért kérdez tőlem ilyet?
Fallaci: Mert kezdtem azt gondolni, hogy maga az Isten.

Oriana Fallaci egy versenysportoló tréningjéhez hasonlítot-

ta az interjúra való felkészülést. „Minden interjú harc és öle-
lés egyben. Úgy készülök föl rá, mint egy bokszoló a harcra.”
mondta Carla Tagliari újságírónőnek. „Utána csak ellenséges-
ség vagy legjobb esetben bizalmatlanság marad, de barátság
soha nem alakul ki. Nem véletlenül csináltam mindenkivel
csak egy interjút.” (Zeit-Magazin, 1976/44.)
Fallaci meglátása szerint – az állhatatosság és a sok türelem
mellett – egy interjú sikere az intuíción alapul. „Az újságíró
olyan, mint egy orvos. Egy orvos, akinek nincsenek intuíciói,
bármennyire ért is a szakmájához, tudhat bármennyit a szá-
mítógépekről és a laborokról, nem fogja tudni meggyógyítani
a beteget, mert nincsenek intuíciói.
[...]
Nekem vannak megérzéseim, és nem állítottam még fel
soha egy rossz diagnózist sem.”
Fallaci interjúkészítési stílusának már nem sok köze van a
két egyenrangú fél közt létrejövő, nyílt dialógus ötletéhez; az
interjú fő célja nem a kitárulkozás, hanem a harc, nem a dol-
gok feltárása, hanem a személy megszégyenítése. Christine
Uschold analizálta ezt a kérdezési stílust három interjúban,
és arra a megállapításra jutott, hogy bár Fallaci megnyilvánu-
lásainak 40 százalékában újabb és újabb kérdéseket tesz fel, és
tovább kutakodik (= makacsság), másik 40 százalékban váda-
kat és szemrehányásokat (=arrogancia és önbemutatás), körül-

75
belül 20 százalékban provokációt (= agresszió), és fennmaradó
megnyilvánulásaiban majdnem kivétel nélkül szuggeráló vagy
gyanúsítgató kérdéseket fogalmaz meg. De ugyanígy találó:
„Oriana Fallaci kérdéseivel konkrét válaszra kényszeríti a be-
szélgetőpartnereit.”

Fallaci a Time magazin újságírójának, Jordan Bonfanténak

adott, és sokat idézett interjújában pályájának csúcspontján így
körvonalazza munkastílusát (Time, 1975/44. október 20., részlet):

Time: Milyen jelentősége van Ön számára az objektivitás-

nak?
Fallaci: Nincs semmilyen jelentősége. Mi az az objektivitás?
Utálom ezt a szót. Én mindig az előzékenység és a pontosság
terminusaiban gondolkodom.
Time: Miért vált ki a beszélgetőpartnereiből ilyen erős félel-
met és izgalmat? Fellini vad kis boszorkánynak nevezte magát.
Fallaci: Igen, én meg piszkos hazudozónak neveztem őt.
Azért provokálom őket, mert én beleadok mindent, és mert az
interjúim soha nem hidegek, mert mindig beleszeretek a velem
szemben ülőbe, még akkor is, ha közben utálom őt. Számomra
egy interjú egy szerelmes történet, egy harc, egy koitusz.”
Time: Soha nem vetette be a szexet, a női attraktivitást fegy-
verként? Fallaci: Nem, soha nem tettem ilyen életemben.

Oriana Fallaci a beszélgetések verbális és nonverbális meg-

rendezésével egész szokatlan reakciókat hívott elő a beszélge-
tőpartnereiből; megszégyenítette a vele szemben ülőt, és így
növelte az olvasók kárörvendő kíváncsiságát. Fallaci profi volt
és lesz az interjúk fő attrakciójának a megtalálásában és köz-
vetítésében, illetve az interjúk piacra dobásában. A Föld sok
jelentős lapjában megjelentették írásait.
Azonban nem minden interjúja volt minden gyanú feletti.
A 70-es évek végén, a Khomeini– és a Kadhafi-interjúk ide-
jén újságírói körökben abba a gyanúba keveredett Fallaci, hogy

76
stílusa az „utánam a vízözön” credóját követi. Ez azt jelenti,
hogy a beszélgetőpartnereit olyan szinten riasztotta meg, hogy
ezek után már alig voltak hajlandóak bármiféle nyitott interjú-
ra. Kolléganője, Carla Tagliarini „a felégetett föld taktikájának”
nevezte ezt (Zeit-Magazin, 1976/44).
Autentikus vagy hazug? Oriana Fallaci taktikájához tarto-
zott, hogy lehetőleg másik újságíró és (az esetenként szüksé-
ges tolmácstól eltekintve) mindenféle tanúk nélkül egy hosszú
(akár nyolc óra hosszú) beszélgetést készített, és hangszalagon
rögzítette. Egy ilyen hosszú beszélgetés szó szerinti jegyző-
könyve több száz oldal hosszúra nyúlna. Magától értetődő,
hogy a feldolgozás végén csak rövid kivonat marad a tényleges
beszélgetésből, és így a mondottak tartalma elferdíthető, eset-
leg teljesen új összefüggésbe helyezhető, amely már nem felel
meg az eredeti kontextusnak. Máig nem ismeretes olyan nem-
zetközi hírességgel készült Fallaci-interjú, amelyet a személy a
nyomtatás előtt autorizált volna.
Fallaci, aki a munkáját egy festőnő alkotásaival hasonlít-
ja össze, a művészi szabadságot hiányolja: „Hogyha én port-
rét készítek róluk, akkor nincs jogom arra, hogy úgy fessem
le őket, ahogy én akarom?” (Uschold nyomán 1988; 46). De
művészetének tárgyai, a kérdezettek sokszor máshogy látták
ezt. Henry Kissinger állítólag arról panaszkodott, hogy a sokat
idézett kijelentést, hogy ő úgy hatott, mint „a lone gunslinger
on a horse” (magányos fegyveres egy lovon), Fallaci tette a szá-
jába. És az a kijelentés is, melyben a dél-vietnami ezredes, Ky
állítólag párhuzamot vont saját katonai eredményei és Hitleréi
között, Fallacitól származott: aligha valószínű, hogy a legalább
annyira műveletlen, mint naív Ky értette, amit az európai a
Hitler szó alatt értett. Hasonló kritikával illették szakértő új-
ságírók a Kadhafi– és a Khomeini-interjút; Khomeini először
otthagyta Fallacit, mert nem viselt csadort (New York Times;
Stent, 1979/41.): ezek post festum dramatizált verziói a be-
szélgetésnek. Egy ismerős újságíró sem hallgathatott bele a
magnófelvételeibe.

77
 Tényleg semmiféle dokumentáris jelentősége nincs a Fallaci-
interjúknak, inkább egy többé-kevésbé szabados, egyes idéze-
teiben valószínűleg korrekt művészi megformálás eredményei.
Oriana Fallaci így válaszolt arra a kérdésre, hogy az interjú
milyen technikáját dolgozta ki: „Mindegyik egy rólam szóló
portré. Mindegyik egyszeri keverék az ötleteimből, a tempe-
ramentumomból, és a türelmemből, amely a kérdéseimet irá-
nyítja.” (Time, 1975/44.) Beszélgetőpartnereiről nem szólt egy
szót sem.

Az interjú mint lelki bolyongás:

André MüIler kitárulkozásai

Az interjú nem a háttér-információk feltárásának, nem egy

személy bemutatásának, hanem saját magunk megismerésé-
nek, átélés ének eszköze: az eredeti interjú-ötlet ilyen formájú
elferdítését egyfajta lelki bolyongássá a Münchenben élő oszt-
rák újságíró, André Müller a 80-as években teljesítette ki zsur-
nalisztikai művészeti formává.
Interjúi közül néhány nagy botrányt kavart, mint például
1980-ban a rendező, Wemer Schroeter kijelentései, aki Franz
Josef Strauß-nak egy „virslibombácskát” kívánt, vagy az 1988-
as interjú a bécsi várszínház igazgatójával, Claus Peymannal,
ami egy középméretű állami botrányt robbantott ki. Az osztrák
televízió az újságírót úgy nevezte: „Müller, a gyilkos”.
Az agresszív Fallacival ellentétben, akinek a kérdései rava-
szak, mégis kicsit felszínesek, és aki szívesen tetszelgett a min-
dentudó moralista szerepében, André Müller az interjúi során
ugyanolyan nyitott, mint amilyen sebezhető is volt. Nem játsz-
sza a kemény bokszolót, leprásként viselkedik, aki betegségével
megfertőzi a kérdezettet. A legtöbben meg is fertőződtek, mert
Müller betegsége általános és a kezdetektől hozzátartozik az

78
emberiséghez: ez a sikertelen élet feletti aggodalom és a halál-
tól való félelem. „Én egy kétségbeesett ember vagyok – állítja
magáról– szörnyű az élet.” Nem érdeklik a válaszok a kérdé-
sekre. Ugyan a másik bajairól, egzisztenciájáról kérdezősködik,
mégis, mindig saját magát kutatja.
André Müller így fogalmazza meg életének történetét: „Szü-
letett 1946-ban Michendorf, Brandenburgban; az anya oszt-
rák, az apa francia, katona átutazóban, aki már azelőtt, hogy
megszületett volna a gyerek, a távolságot kereste. 1950-ben
áttelepülés Bécsbe, ott nevelkedés az anyával, a bécsi helyi tár-
sadalombiztosítás alkalmazottjával; csonka család, egy eset a
hatósági szegénygondozásnak, utána általános iskola, gimná-
zium, filozófia– , germanisztika– , történelem– szak; 1967-től
bírósági riporter a bécsi Kronenzeitungnál, később színikriti-
kus; 1970 áttelepülés Münchenbe, szerkesztő a tárca-rovatban
a müncheni Abendzeitungnál; 1975 óta szabadúszó.”
A 70-es évek végén megjelenő pszicho-interjúi a Playboy-
ban és a Sternben a Spiegel-beszélgetések abszolút ellentéte-
ként tűntek fel. Akkoriban „egy riporter perverz helyzeté-
ben látta magát, aki saját maga keresése során folyamatosan
másokat keres meg”. (1979) Az első gyűjteményes kötetében,
az Enltblößungenben (Kitárulkozás) megjelenő 35 interjú az
elbeszélt beszélgetés formáját követik, mint egykor az ameri-
kai rendőrségi riport, a penny press: az, hogy hogyan és mi-
lyen körülmények között találkozott a kultúra hírességeivel
Thomas Bernharddal, O. W. Fischerrel, Geraldine Chaplinnel,
Rainer Werner Fassbinderrel, Franz Xaver Kroetz-cel vagy
Flickenschildt-tel – , ugyanolyan fontos volt, mint az, hogy mit
mondtak.
Müller élvezte az interjúszituáció feszültségét, és a sikerte-
lenségtől való félelmét – és később az élmény leírásának fá-
radtságairól panaszkodott: „Az írás során a kérdezettből meg-
maradt hullával kell foglalkoznom [...] az írott interjú nem an-
nak a reprodukciója, ami közöttem és az interjú alanya között
tényleg történt. Az interjú egy hulla mesterséges újraélesztése.”

79
 Sok esetben sikerült a próbálkozás. A Fassbinderrel készült
mindhárom beszélgetés, egy Peter Handkéval készült beszélgetés
1978-ból, s mindenekelőtt azok, amelyek az osztrák irodalmár-
ral, Thomas Bernharddal készültek (ezek közül az első egy siker-
telen próbálkozásról szóló beszámoló): ezek az interjúk olyanok,
mintha egy beszélgetés foszlányait minden logikus meggondolás
nélkül egymás mögé raknánk, mégis olyan mélyen gyökerező
nyíltság jellemzi, hogy az emberek kimondatlan titkait hozzák a
felszínre. Esetenként túllépik a nyilvános érdeklődés szégyen és
bűntudat által emelt korlátait, kitárják az intimitás rejtelmeit és
az emberek „kukkoló” ösztöneit is megmozgatják.
Második, 1982-ben publikált interjúgyűjteménye már ab-
szolút megformált beszélgetéseket ad vissza kérdés– feleletek
formájában, amelyek körülményeit egy kis összefoglalóban mu-
tatja be az interjú elején: többek között Konstantin Weckerrel,
Joseph Beuys-sal, Ingrid Cavenssal és Friedrich Dürrenmattal.
Az interjú körülményeinek leírásai az olvasó számára szokat-
lan párhuzamot mutatnak Oriana Fallaci törékeny, sérülékeny
önimádatával. Szellemesen mutatja be, hogy milyen kínos
helyzetbe hozta saját magát az akkoriban zseniálisnak kikiál-
tott színházi rendező, Ariane Mnouchkine, mert megtagadott
tőle egy interjút (1982; 10-16). A Weeker-beszélgetés beveze-
tőjében fontos a szigorú bizalmasság bejelentése, amit állítólag
a sanzonénekes juttatott el hozzá. Az őskiáltás feltalálójával,
Arthur Janovval készült interjúról szóló beszámolóban saját
elégtelen szaktudását (= előkészítés) bosszulja meg a Janov-
intézetek praktikáinak utólagos leleplezésével. Mégis szabato-
sabbak ezek az interjúk, mint az első sorozat volt, és egyben
komolyabbak is: alig van egy-egy olyan beszélgetés, amelyik
nem mellékesként érinti a kétségbeesés témáját, amely a min-
denfajta erőfeszítés hiábavalóságának érzésében tör fel.
Az 1989-es harmadik interjúgyűjteményben 12 beszélge-
tőpartner (többek között: Rosa von Praunheim 1981-ben,
Heinz G. Konsalik 1983-ban, Claus Peymann 1988-ban) sze-
repel. A kérdezettek az egyik oldalon meglepően nyílt szívű,

80
exhibicionistának is nevezhető beszélgetési kedvről tesznek
tanúságot, a másik oldalon kifejezetten szűkszavú, soha nem
agresszív kérdezési stílus jellemző a kérdezőre: olyan, mintha
Müller azáltal, hogy szinte címszavakban beszél, a partnerek
beszédgombját nyomná meg.
Ezt a hatást André Müller főként a szöveg utólagos, nyom-
tatás előtti átdolgozásával érte el, amelynek során a szöveg tö-
mörítésére és a pregnáns formulákra helyezte a hangsúlyt.
Csak kifejezett kívánságra adta oda a nyomtatás előt-
ti változatot az interjú alanyának autorizálásra. Így volt ez
Syberberggel, de nem így történt Peymann esetében, aki ke-
rülőutakon jutott egy kefelevonathoz, és amikor az interjúból
óriási botrány lett, akkor azt állította, hogy nem nyitotta ki
a borítékot (az idézetek korrektségének kérdését nem kom-
mentálta).

Részletek a Claus Peymann-nal készült interjúból,

aki Waldheim idején a Bécsi Várszínház
frissen kinevezett igazgatója volt
(Zeit,1988/22. május 22.)

(Az újságíró visszafogottsága abban is tükröződik, hogy nem

jelenik meg a neve az általa mondottak előtt, kérdéseit dőlt be-
tűvel emelték ki.)

Még három évig érvényes az igazgatói kinevezése. Peter Zadek

utódja már nem lehet Hamburgban.
Peymann: Nem is akartam az lenni. Ott egy harmadosztá-
lyú személyt neveztek ki Angliából intendánsnak, Bogdanovot,
vagy hogy is hívják, mert ő beleegyezik a költségvetés csökken-
tésébe. Ez a hamburgi színház végét jelenti.
Meddig szeretne Bécsben tovább dolgozni?
Peymann: Ameddig produktív tudok lenni a munkámban.
Ha tudná, hogy micsoda szarral kell megbirkóznom itt! Ezt

81
a Christo-féle színházat be kéne csomagolni és leromboltat-
ni. Talán már holnap bedobom a törülközőt. Vranitzkynál, az
osztrák kancellárnál épp ott van egy visszalépési kérelem.
Már többször fenyegetőzött. Miről van szó most?
Peymann: Egy szellőztető berendezésről. A házban három
szellőztető berendezés van, amelyeket hatóságilag kénysze-
rítettünk ki, de egyik sem működik. Most be akarnak építeni
egy negyediket. Ez egy őrültekháza.
[...]
Peymann: Hogyha egy színész nem tudja felfogni azt, amit
én szeretnék, akkor a legbrutálisabb, feltétel nélküli erőszakot
alkalmazom. Ez az üvöltéstől a gyilkosságig terjedhet. Megtö-
röm az ellenállást, és tudom, hogy más rendezők is ezt csinál-
ják.
Kollégája, George Tabori azt állítja, hogy ő az enyhe módsze-
reket preferálja.
Peymann: Nem hiszek el ebből egy szót sem. Tabori ab-
szolút szemét a munkájában. Nem adja meg magát soha, első
osztályú zsarnok.
Csoda, hogy a színészek ezt eltűrik.
Peymann: Ez az ő javukat szolgálja. Oda Thormeyer, aki
Mirandát játsza a Vihar előadásában, azért olyan jó színésznő,
mert átvészelte azt a kínzást, amit végigcsináltam vele. Szörnyű
volt, de ezért vannak tényleg megmozgató pillanatok a játéká-
ban. Ez az előadás történelmi pillanat lesz a karrierjében. Saj-
nos, ebből a kritikusok semmit nem fogtak fel.
Azt vetették a szemére, hogy bagatelizál.
Peymann: Ez egy disznóság. Nem tudják elfogadni az em-
berek, hogy a német színházakban nevetni kell, kivéve Feydeau
és Ayckbourn esetében. Egyfajta sivárságot propagálnak, és
ez engem mélyen elszomorít. A Richárdot is lehúzták, csak
Voss urat (megj.: a főszereplőt) dicsérték. Ugyanígy volt a
Wintermarchennel is, ezért már gondolkozom rajta, hogy az
Ahogy tetsziket bemutassam-e. Már ott tartok, hogy váltsak.
Nem kéne ezt tennie?

82
 Peymann: Tudom, szabaddá kell tennem magam. Az ember
magára veszi az ilyen támadásokat. Bármennyire is lenézik a
színikritikusokat, mégis hatással vannak arra, hogy az ember
hogy látja a saját munkáját. Nézze csak meg, Heyme mennyire
elkedvetlenedett. Peter Stein már nem is nyúl Shakespeare-hez.
Stein azt mondja, hogy már nem olvas kritikusokat.
Peymann: Ezt nagyon is megértem. Az embernek szüksége
van az elismerésre. Korábban, amikor még dicsértek, és rossz
kedvem volt, körbebástyáztam magam 20 Theater Heute-val, és
így, teljesen gyerekes módon saját magamat ünnepeltem. Ezzel
együtt minden reggel azt kérdezi magától az ember, van-e ér-
telme annak, amit csinál.
Volt valamilyen alternatívája?
Peymann: Nem tudom. Ez a foglalkozás szerencsére nem
igazán nyit teret annak, hogy saját magamról gondolkodjam.
Mások pszichiáterhez járnak, hogy megismerjék saját magu-
kat. Ez engem nem érdekel.
Fél attól, amit megtudna?
Peymann: Hogy gondolja ezt?
Például a saját mélységeit.
Peymann: Nekem nincsenek mélységeim, attól eltekint-
ve, hogy nem vagyok hajlandó felnőni. Ezt talán nevezhetjük
mélységnek. Mióta elmúltam 50 éves, nem hordok farmert, de
az álmaim még mindig gyermeki álmok. Azt az álmomat élem,
amely szerint az élet egy mese, amelyikben a jó egyértelműen
jó és a rossz egyértelműen rossz.
[... ]
Peymann: Bár Kurt Waldheimmel élek egy városban, és
csak 200 méterre dolgozom az irodájától, nem köt össze ezzel
az emberrel semmi. Pont múltkor csókolt nyakon.
Most viccel!
Peymann: Nem. Hátulról odasettenkedett hozzám. Az Im-
perial Hotelban ültem egy látogatóval. Egyszer csak ott termett
a szövetségi elnök és nyakon csókolt hátulról. Ott volt a Richár-
don, és gratulálni akart. Állítólag a felesége is nagyon lelkese-

83
dett, a lánya meg még soha nem látott egy ennyire jó Richárdot.
Majdhogynem szaltózott előttem. A velem szemben ülő nem
hitt a szemének.
És nem volt ez kellemetlen?
Peymann: Mit tehettem volna? Megerőszakolt.

(Megjegyzés: A megjelenés előtt Waldheim tagadta, hogy

megcsókolta volna Peymannt; Peymann szerződését először
1989-ben 1993-ig, majd ismét meghosszabbították.)

André Mülller először legtöbb nagy interjúját a Playboy-ban,

később a Sternben publikálta, 1988-ban a hamburgi hetilappal
(tárca-rovat) állt szerződésben. Peymann mellett a legérdeke-
sebb beszélgetései: Wolf Wondratschekkel, a lírikussal (Zeit,
1988/11.), Hans Jürgen Syberberg rendezővel (Zeit, 1988/40.)
és az író Peter Handkéval (Zeit, Nr. 1989/10.) – ez volt a ne-
gyedik nagy Handke-interjú az elmúlt 10 évben; és végül a 95
éves íróval, Ernst Jüngerrel készült beszélgetés (Zeit, 1989/50.),
akinek nehezen emészthetően fukar válaszai láthatóvá teszik
Müller pszichologizáló beszédstílusának korlátait.
André Müller 1989 őszén az újságírás történetében egyszeri
és kétségtelenül kínos, egocentrikus kísérlettel állt elő a Zeit
szerkesztőségénél: az édesanyjával készült beszélgetéssel az éle-
téről, és életének nagy hazugságairól, amelyben Müller felnőt-
té válásáról is szó esett. (Zeit, 1989/40.) Vajon a kérdező saját
maga akar a beszélgetés témája lenni? A darab valószínűleg kí-
nos magamutogatássá vált volna, ha nem egy Müller által nyel-
vileg ragyogóan összeállított, irodalmi szintű dialógusról lenne
szó: egy interjúnak álcázott művészi alkotás, az élet mulandó-
ságáról szóló metafora, mindenféle dokumentáris érték nélkül.
Nem sokkal később megkérdőjelezték Müller újságírói gon-
dosságát. A Párizsban élő divattervező, Karl Lagerfeld 1996.
március 8-án ideiglenes intézkedést eszközölt ki Müllerrel
szemben egy, a Zeitben publikált interjú miatt: Müllernek és
a Zeitnek tilos bármilyen, állítólag Lagerfeldtől származó kije-

84
lentést publikálni a (pénzbírság 500.000 márkáig); a kérdéses
Zeit-Idadás csak a Lagerfelddel készült interjú nélkül kapható
(lásd a Lagerfeld-interjút). Müller és a Zeit között ugyanebben
az évben felbomlott a szerződés.

„Az intimitás zsarnoki uralma”:

befelé fordulás az emancipáció helyett

A tényszerű vitától a párbajon keresztül a pszichologizáló nyílt-

ságig, és végül a személyiség intim magjának a feltárásáig: a
portretizáló interjú ilyen irányú fejlődése tükrözi a privátszfé-
ra iránti bűvöletet, az intimitás feltárása felett érzett örömöt –
mintha Fassbinder potenciafélelmei és Wim Wenders nemzési
képessége vagy Nina Hagen guru-tripje különösebben érdeke-
sek lennének.
Nem lehet kizárni azt a benyomást, hogy a tömegkommu-
nikáció az interjút egyre inkább annak eszközeként használja,
hogy az olvasók érdeklődését a nyilvánosság számára releváns
tényekről az úgynevezett személyes oldalra irányítsa: egy hí-
resnek kikiáltott személyiség bármiféle jelentéktelen attitűdje
szórakoztató hírré válik, ami az emberek számára tényleg fon-
tos információkat eltakarja.
Az előbb leírt fejlődési irány, amelynek során a személyori-
entált interjú egy lelki bolyongássá alakul, nem oka, sok-
kal inkább jellemzője egy folyamatnak, amelyet az amerikai
kultúrtörténész, Richard Sennett a „nyilvánosság széthullása
az intimitás zsarnoki uralma által” névvel illetett.
Sennett nagyobb összefüggésrendszerben érdeklődik a kul-
turális változások iránt. Állításai a média funkciómódjaira és
azok újságírói formáira jellemzők. „Ma az a nézet uralkodik,
hogy a közelség önmagában morális értéket képvisel. Az az igye-
kezet dominál, hogy az individualitás t az emberi melegség és a

85
másokhoz való közelség élményében éljük át. Az a mítosz domi-
nál, hogy a társadalom szörnyűségei a névtelenségre, az elidege-
nedésre és a hidegségre vezethetők vissza. Ebből a három ténye-
zőből alakul ki az intimitás ideológiája: a szociális kapcsolatok
annál reálisabbak, annál hihetőbbek, annál autentikusabbak,
minél inkább megközelítjük az ember pszichikai szükségleteit”
– állította Sennett egy összehasonlítás alapján, mely során a mai
városi életet, illetve a XVIII. és XIX. század közéletét vizsgálta.
Sennett megállapítása: „Az intimitás ezen ideológiája át-
változtat minden politikai kategóriát pszichológiaiba. A tár-
sadalom emberszeretetét istenek nélkül definiálja: az emberi
melegség az istenünk. De a nyilvános kultúra felemelkedésé-
nek és összeomlásának története megkérdőjelezi az ember-
szeretetet.” Ez kérdéses marad sok olyan interjú esetében is,
amelyik állítólag az emberi tényezővel foglalkozik, mert eze-
ket nem az információszerzés, hanem a kizsákmányolás vágya
vezérli. Ezek jól eladhatók, mert „az önfelismerések piacán” az
olyan szociális kvalitások, mint az „emberi méltóság” már nem
léteznek. A következmény: „A nárcizmus és az önfeltárások pi-
aca strukturálják a körülményeket, amelyek között az érzelmek
kinyilvánítása rombolóan hat.”
A félreértések elkerülése végett el kell mondani, hogy
Sennett kutatása a nyilvánosság struktúrájának megváltozá-
sáról nem az interjú változásaira vonatkozik, az eredmények
inkább a mai amerikai társadalomra vonatkoznak, mint az eu-
rópai államokra. Mégis találó a nyilvános érdeklődés szétesé-
sének folyamatával kapcsolatban, amely egybeesik az interjú
funkcionális változásával. Az interjú különböző formái, mint
a TV-moderátorok, a Talkshow-k és a ZeitgeistHefte (a 90-es
évektől a SZ-Magazin) André Müller hagyományát folytatják,
amelyet – ahogy Sennett megfogalmazta – „a nyilvánosság
kiszorítása az eszme által, amely szerint a társadalom értelme
az egyén érzelmi életéből fakad” gondolata ural. Eltévelyedés,
amely az interjú előzőleg leírt emancipatorikus célkitűzését a
saját ellentétébe fordítja.

86
 Interjú a napilapokban:
A kutatás helyettesítője?

A kiváló interjú-példákon keresztül bemutatott irányzatok ala-

kulása az újságírásban nem szabad hogy elfedje azt, hogy a he-
lyi és a regionális sajtó az elmúlt évtizedekben az interjút mint
formát nagyon is kontár módon használta.
A 70-es években egyre több újság felfedezte a nyomtatott
kérdés-felelet-játék előnyeit. Legtöbbször szakértőket, politi-
kusokat és hírességeket kérdeztek adatokról és tényekről az
anglo-amerikai mintát követve, miszerint az „interviewing” a
„news getting” egy formája. A szubjektív beszámolók – min-
denekelőtt a riport – akkoriban nem voltak túl közkedveltek.
A háború utáni időszakban készített interjúkat legalább
annyira fáradságos volt elkészíteni, mint amennyire unalmas
olvasmányok voltak; a formának nem volt struktúrája, és az
újságírók számára az elmaradt nyomozati jelentést helyette-
sítette. A kikérdezés a kutatás legrégibb és legfontosabb esz-
köze. Ezért sok újságíró választotta azt a megoldást, hogy
egy befejezetlen kutatást kérdés-felelet-interjú formájában
mutasson be. Ez a fajta interjú azonban nem volt más, mint
egy kutatás lejegyzett protokollja: ahhoz elég, hogy informá-
ciókat szerezzen az újságíró, de önálló forma kialakításához
túl soványka és unalmas volt. Az újságírók között továbbra is
bizonytalanság uralkodott (és uralkodik ma is) annak tekin-
tetében, hogy ezt a szokatlan formát hogyan hasznosítsák.
Csak kérdéseket tehet fel az újságíró – vagy megfogalmazhat
egyszer-egyszer kifogásokat is? Jegyzőkönyvet kell írnia? Meg
lehet változtatni a szóban folytatott beszélgetést a nyomtatott
változatban? És ha igen, mennyire szabad megváltoztatni a
szöveget? Helyes-e a beszélt nyelv szavait és a mondatok fel-
építését megtartani a nyomtatott verzióban? Szabad-e az in-
terjúhoz saját élményeket és megfigyeléseket csatolni? A ki-
mondott szó szabadon kinyomtatható vagy a publikációra

87
szánt példányt autorizáltatni kell? Minden újság belátása sze-
rint válaszolt ezekre a kérdésekre.
Általános volt az a könnyelműség, amellyel a helyi sajtóban
az interjúkat készítették és publikálták – érthető okokból: a
kérdés-felelet sémája mindenki számára minden nagyobb elő-
készület nélkül lefuttatható ezzel a mottóval: „egy pár kérdés
csak eszembe jut a témával kapcsolatban, még ha nem is ér-
tek hozzá. Ezt a pár kérdést és (az ennek megfelelően fecse-
gés-szintű) választ pár perc alatt le lehet zavarni telefonon, és
hamarosan, egy nyolcvan soros írásmű jelenik meg a lapban.”
A 60-as években – a rádióval ellentétben – olcsó és gyors
szövegformaként fedezték fel a sajtóban megjelenő interjút
(honoráriumot általában nem kapott senki), és esetenként a
lyukak kitöltésére használták, főleg akkor, ha
a) az újságíró elszalasztott egy eseményt és szemtanúk ál-
tal akart információkat szerezni (példa: a mozifilm alatt ki-
gyulladt tűz), vagy ha
b) nem tudott bejutni egy rendezvényre (például egy kor-
mányülésre), és a résztvevők elbeszélésére · volt rászorulva,
vagy akkor is, ha
c) egy tetszőleges politikai eseménnyel kapcsolatos kijelen-
tést kellett megtudnia (tipikus helyzet: a minisztertől az el-
utazása előtt a repülőtéren).
Az interjú sokkal ritkább an szolgálta a funkciójának megfe-
lelő célokat, mint például, hogy egy politikus motívumait ki-
fürkéssze, hogy egy döntéshozót sarokba szorítson, vagy hogy
egy prominens személyiség nézeteit bemutassa (az álinterjú
még ma is elterjedt eszköze a lyukak kitöltésének). Csak a 70-
es évek folyamán tanulta meg számos napilap, hogyan kell az
interjút megfelelően hasznosítani. Ezeket a kísérleteket – ame-
lyeken az írók is osztoztak a napilapokban – az újságok előbb
leírt interjúgondozása és főként a Spiegel ösztönözte. Így a
napi sajtóban is (újra-) felfedezték a dialógusban gondolkodó
alanyt.

88
 A bemutató interjú:
A „die Welt beszélget”

A 80-as évek végén fejlesztett ki az akkoriban Bonnban, a

Hamburgi Axel Springer Kiadó által kiadott Welt című lap a
„die Welt beszélget” logó alatt egy új interjúformát.
A szerkesztőségi koncepció felülvizsgálata és modernizálása
során a Welt szerkesztősége felfedezte azt a piaci hiányt, ame-
lyet a Spiegel-beszélgetések nem töltöttek ki: a zárt interjú hiá-
nyát. A zárt interjú egy (napilaphoz képest szokatlanul) hosszú
beszélgetés egy „rangos személyiséggel”, akit a szakterületéről,
a kultúra és a politika történéseiről, vagy az élethez való vi-
szonyáról kérdeztek – nem az ellentmondásos vita, és nem az
analitikus kérdezgetés stílusában; sokkal inkább egy kutakodó
beszélgetés eszméjét követve Istenről és a világról, sokszor akár
aktuális apropó nélkül is. „A személyiség minden részletének
kifejezésre kell jutnia – mondta Gernot Facius (1996 óta he-
lyettes főszerkesztő), aki ennek a rovatnak a fejlesztéséért volt
felelős –, a végén az interjú alanyának lehetőség szerint objek-
tív portréja, és a személy teljesítményének, gondolatainak és
maximáinak bemutatása kerekedjék ki.
Laza időközönként – körülbelül három publikáció egy hó-
napban – jelent meg egy egész nyomtatott oldalon (bekez-
déscímekkel) a „die Welt beszélget” – interjú, amely 550-650
sorával egy „Spiegel-beszélgetés” hosszúságát is elérte: egy-
szer egy jelentős tudós: Steven A. Rosenberg, rákkutató (Welt,
1989. szeptember 25.), egy katona: John R. Galvin, NATO-ez-
redes (1989. május 2.), egy művész: Oleg Popov, az orosz bo-
hóc (1989. november 27.) vagy egy író: Adolf Muschg zürichi
író, akinek a németekről, svájciakról és Európa jövőjéről szóló
idézeteit két kiadásban is publikálták (1989. október 9. és 11.),
beszélgetett a Welt újságírójával. Ez igényes, egyes Welt-olva-
sóknak fárasztó újságírás, amely az idők során az újságnak egy
tartalmas lap imázsát kölcsönözte. Minden beszélgetést meg-

89
jelenítő oldal végén ott áll a lap arculatát alátámasztó refrén:
„Ezen a helyen a Welt rangos személyiségekkel beszélget.”
Bár minden beszélgetőpartnernek idegen témákhoz is hoz-
zá kell szólnia; természetesen korlátozott marad minden be-
szélgetés terjedelme – mondta Gernot Facius. „Ezért kell az
olvasónak azt éreznie, hogy egy napon az ő kedvenc beszél-
getőpartnere következik.” Fontos, hogy a szerkesztőség meg-
találja a megfelelő keveréket: a politikust egy énekes, az énekest
egy filozófus, és a filozófust egy politizáló költő követi. És per-
sze sportolókkal készülő interjúk során sem elégedhet meg az
újságíró a technikára vonatkozó kérdésekkel, a környezetvéde-
lemmel, vallással és politikai aktivitással kapcsolatos kérdések-
kel is traktálnia kell a sportolót.
Az újságíró nem lehet teljesen tudatlan, szakembernek kell
lennie, aki a kérdezett személy szakterületén jól kiismeri ma-
gát. „A kérdező és a kérdezett között megközelítőleg egyen-
súlynak kell lennie – állítja Gernot Facius, és ezzel a Spiegel-be-
szélgetés credóját követi – az interjú alanyának el kell fogadnia
az újságírót úgy is mint szakembert, hogy az asztal mindkét ol-
dalán kibontakozhasson a szakértelem.” Megnevez egy példát:
„A hollywoodi mesterhez, Billy Wilderhez egy olyan újságíró-
ra van szükség, aki a húszas évek nyugtalan Berlinjét is ismeri.”
A szakmai kompetenciát alapos felkészülés egészíti ki: „Az
újságírónak, amennyire lehetséges, mindent el kell olvasnia,
amit az adott személy korábban nyilatkozott, emellett pon-
tosan kell ismernie a személy életének történetét, ki kell ér-
tékelnie az archívumban található anyagokat.” „A pakisztáni
miniszterelnök-asszony, Benazir Bhutto 25 percen át állt a Welt
rendelkezésére. Ebben a 25 percben mindennek benne kellett
lennie, az ország alkotmányától a külkapcsolatokon keresztül a
nők helyzetéig az iszlámban” – emlékezik vissza Facius. Ez a jó
előkészületeknek köszönhetően sikerült is.
A sietség az egyetlen kivétel. Általában sokkal több, mint
egy óra áll-hasonlóan a Spiegelhez – a Welt újságíróinak ren-
delkezésre az interjúk elkészítésére. De ezáltal a teljes szöveg

90
kétszer, háromszor olyan hosszú, mint a nyomtatásra szánt
szöveg. Így alapos szerkesztőségi feldolgozásra van szükség. „A
szerkesztőségnek nem csak húznia kell, egy-két választ össze is
kell tömörítenie, vészhelyzetben a beszélgetés dramaturgiáját
is meg kell változtatnia, bekezdéseket kell összevonni, vagy
adott esetben a beszélgetés súlypontjait is meg kell változtat-
nia” – meséli Facius. Ezek után az interjú alanya megkapja a
szöveget, hogy elolvassa. „Egy szöveget sem nyomtatunk ki
anélkül, hogy azt a kérdezett személy jóvá ne hagyná.” Ez is a
Spiegel-beszélgetések hagyományait követi.
A „die Welt beszélget” -tel újraélesztett interjú-tradíciót az
1993 februárjában alapított Woche kapta fel, de ott tömörebb,
pregnánsabb párbeszédstílust találhatunk. Majdnem minden
számban publikálnak egy ilyen beszélgetést, amelynek terje-
delme 20-30 kérdés.
Ennek az interjútípusnak jó példája a teniszvállalkozóval,
Ion Tiriac-kal készített beszélgetés az 1996/47-es számban. A
Woche újságírójának első, találó kérdése így hangzott: „Tiriac
úr, melyik foglalkozását mutatjuk be ma a sok közül olvasóink-
nak?” Ez az a dallam, mely a medvéket is táncba viszi.

A dialógustól az eseményig

Sok más lapban (legtöbbször a politikai részben, mint a példá-

ul a Frankfurter Rundschau vándorló „Interjú” – rovatában) is
megtalálható ez a típusú, nagy terjedelmű beszélgetés, ha nem
is márkajelzésként, mint a Weltben és a Wocheban: kompetens,
jelentős és egyedi személyiségekkel beszélgetnek egy aktuális
esemény kapcsán.
Legfőképpen a Süddeutshe Zeitung ért el kiemelkedő
teljesítményt az időközönként megjelenő „Interjú” rovatában.
Nem a kérdezési technika a különlegesség, hanem a megfelelő

91
partnerek megválasztása a megfelelő időpontban, hogy aktuá-
lis eseményekről és ahhoz kapcsolódó gondolkodásmódokról
beszélgessenek: itt az interjú fontos kiegészítője az aktuális hí-
rek elmélyítésének. Például a SZ akkori főtudósítójának, Olaf
Ihlaunak sikerült 1989-1990 telén olyan, érdekes NDK-beli
személyiségeket interjúpartnernek megnyernie, akik társadal-
mi szerepükkel, gondolkodásmódjukkal és tetteikkel a „for-
dulat” témáját testesítették meg. Így két héttel a fal megnyitása
előtt közölte a SED-kormányzat által megszégyenített keletné-
met filozófus, Wolfgang Harich az NDK összeomlásával kap-
csolatos gondolatait (SZ,1989. november 23.), két nappal ké-
sőbb Stephan Heym, a nemzetközileg elismert író a novemberi
változások perspektíváiról beszélt; őket további értelmiségiek
követték, utána pedig különböző csoportok és pártok szóvivői
következtek. A SZ olvasói így nem csak autentikus értelmezé-
seket olvashattak, hanem a fordulat kezdeményezőinek és vég-
hezvivőinek a gondolataiba és érzéseibe is betekintést nyerhet-
tek.
A fordulat és a bizonytalanság éveiben a döntéshozók ki-
jelentései hírértékkel bírnak: 1990 júliusában, miközben Kohl
szövetségi kancellár a Kaukázusban Gorbacsovval az NDK
bekebelezésének részleteiről tárgyalt, a politikailag nemkívá-
natos NDK-külügyminiszter, Meckel a pénznemek egyesítése
után rögtön a NATO-katonák NDK-területen való tartózko-
dását nehezményezte – ez abszolút hírértékkel bírt az emberek
számára. De a kérdés az, ha vélemények és ítéletek hírértékkel
bírnak, akkor mikor érik el a szimbolikus cselekvések a tény-
szerű cselekvések súlyát?
Hogy a médiaharcban figyelmet szerezzenek és saját hiúsá-
gukat kielégítsék, az újságírók sokszor törekednek arra, hogy
az interjúval egy exkluzív hírt is közöljenek. A szerkesztőség
sokszor kiemel egy, a hosszabb beszélgetés során elhangzó ki-
jelentést, és ezt hangsúlyos információként közli. Azután ezt
hírként és irányadóként (úgynevezett trailorként) az első ol-
dalra helyezi, és ezt terjeszti el a hírügynökségeken keresztül.

92
Így lesznek beszédekből idézetek, idézetekből hírek, és ezekből
lesznek az események – médiaesemények, melyeket újabb ese-
mények követnek reakcióként.
Meglepően ügyesen bánt az interjúk ilyenfajta feldolgozá-
sával a 80-as években az amúgy inkább provinciális Neue
Osnabrücker Zeitung, amelynek bonni szerkesztősége újra és
újra neves politikusokkal beszélgetett aktuális eseményekről,
hogy ezekből aztán a dpa által terjesztett hírt készítsen. 1993-as
megalakulása után hasonló elképzelést követett a Focus, hogy
ezen az úton jusson nyilvánossághoz.

Az új típusú tényszerűség

A 90-es években a müncheni hírújság, a Focus élesztette új-

ra a rövid, tényszerű interjúk hagyományát, és vette fel reper-
toárjába: pusztán tényszerű kérdéseket tesznek fel az interjú
alanyának egy folyamattal, egy problémával, egy döntéssel
kapcsolatban – legtöbbször egy kikérdezés mintája alapján,
mindenféle verbális körítés nélkül, és csak kis részben érvelő
vagy ellentmondó kifogásokkal. Ezek a történetek kiegészíté-
seként, önálló rövid interjúként, felpumpált adalékként szol-
gáltak; a Focus nem fektette le olyan hivatalosan az interjú és a
beszélgetés közötti különbséget, mint a Spiegel. A kérdezgetés
és a nagyobb beszélgetés közti határvonal átjárható.
A Focus már három évvel az alapítása után (260-300 oldalas
terjedelem mellett) egyértelműen több interjút kínált minden
számban az olvasóinak, mint a Spiegel. Példaszerű az 1996/14-
es szám, amely összesen 17 interjút tartalmaz, ezek átlagosan
2,5 hasábot foglalnak el (képek nélkül), és nyolc kérdést tartal-
maznak.
A legrövidebb interjú (egy rákos kisgyerekkel Ausztriában)
négy kérdésből állt (a második kérdés: „Vannak még fájdal-

93
maid?”), s tulajdonképpen a gyermek apjával készült interjút
egészítette ki. Az apával készített interjú hét kérdésből állt, s
az apának a gyermek csodás gyógyulásába vetett hitéről szólt.
Két további rövid interjú öt-öt kérdéssel: egy sorozatban sze-
replő színésznővel és egy arab terrorizmus-szakértővel. A leg-
hosszabb interjú 22 kérdést tartalmazott, és Dieter Thomas
Heckkel, a sláger-moderátorral készült; a második leghosszabb
Hans Koschnikkal, a Mostar-administrátorral készült interjú,
ennek terjedelme két nyomtatott oldal. Ezekre az interjúkra
jellemző, hogy kevés beleavatkozó, kritikus vagy elleninfor-
mációkat megfogalmazó kérdést tartalmaztak. Összehasonlí-
tásképpen: a Spiegel l996-ban publikált beszélgetései átlagosan
negyven kérdést tartalmaztak és kétszer olyan hosszúak voltak.
Ezeknek az interjúknak több mint a fele konfrontatív és provo-
káló.
A Focus különösképpen a szakértői beszélgetést fejlesztette
ki, a következő minta alapján: öt tömör kérdés, öt magyarázó
válasz. Ennek az interjútípusnak nagy előnye, hogy komplex té-
mákat konkrét olvasói érdeklődési körre szűkít le, és egy széles
kör számára érthetővé teszi ezeket, így hasznos értékeket tud
átadni. Ennek a formának a hátulütője, hogy az interjúk igen
felületesek, hogy a szakértők szentek és sérthetetlenek marad-
nak, és hogy ennek a bemutatási módnak egy fontos aspektusa
– a dialogikus interakció két beszélgetőpartner között – elvész.
A siker leginkább a szórakoztatás mértékében mérhető, ame-
lyet leginkább a layout változatos előkészítésével érnek el.
A rövid interjúk ilyen sikeres bevetése a Spiegelre is hatással
volt. Mindenesetre 1995-ben ismét bevezette a rövid interjút,
amelyet a 80-as évek végén iktatott ki. Az 1996-os év folya-
mán leggyakrabban a rovatok oldalán („Panorama”, „Trend”,
„Medien”, „Spektrum”) helyezték el, átlagosan 5 kérdésből állt.
De a Focusszal ellentétben ezek a rövid interjúk is tartalmaznak
egy vagy két jól irányzott, vitatkozó kérdést.

94
 Személyes adatok mint események

Az aktualitásokra és tényszerűségre koncentráló interjúformák

mellett kialakultak új, a személy bemutatására koncentráló
prezentációs formák.
Az újságok a személyekre koncentráló TV-s „talk” – kultúra
hatása alatt keresték az interjú-prezentáció vonzó formáit. A FAZ-
Magazin már a kezdetekről fogva a rövid, személyre koncentráló
interjútípust preferálta (egy dupla oldalon: „Miért ... Ön?”). Ezen
kívül nagy visszhangot kapott a magazin a Marcel Proust által
híressé vált „kérdőívvel”; már számtalan híresség kitöltötte azt
(hogy egy kérdőív egyáltalán interjúnak tekinthető-e? – arról ké-
sőbb még lesz szó). 1990 nyarának kezdete óta a Süddeutsche Ze-
itung mellékletében található Magazin arra specializálódott, hogy
személyek történetét egy bizarr szemszögből interjúként mutassa
be. Példa 1994-ből: a „szín: piros” témájában az amerikai Kom-
munista Párt utolsó elnökét kérdezték a piros lobogóhoz való vi-
szonyáról. Joachim Kaiser, a tárcaíró a 90-es évek elején a „Kaiser
interjúja” rovatban elhunyt költők és nagy gondolkodók kijelen-
téseit prezentálta egy műautentikus kérdés-felelet-formában: új-
raélesztési kísérletek egy hullán, amelyek semmit nem értek.
A személyorientált kérdésektől már nincs messze a lehetőleg
autentikus önbemutatás. A 80-as évek végétől például a Maga-
zin, a zürichi Tagas-Anzeiger (és akkoriban a Berner Zeitung)
melléklete nagy sikerrel publikált interjúkat napló formájában
a „Der Tag im Leben von...” („Egy nap ... életében”): a kérde-
zett egy munkanapját mesélte el egyes szám első személyben;
ténylegesen azonban kérdésekre mondta el, mi történt aznap
vele, ezt az újságíró az említett formában megírta, és a kérde-
zett autorizálta.
Az önbemutatásra irányuló trend leginkább a 90-es években
a fiataloknak szóló magazinokban vált közkedveltté. Ahelyett,
hogy a személyeket meginterjúvolták volna, kijelentéseket, nap-
lóbejegyzéseket, felkiáltásokat, önbemutatást prezentálnak az

95
újságírók. Ezt a mintát kultiválja például a jetzt, a Süddeutsche
Zeitung 1993-ban bevezetett, fiataloknak szóló külön mellék-
lete: ebben a fiatalok az első szerelmükről, a munkahelyi, az
iskolai problémáikról, a szülőkkel való konfliktusokról mesél-
nek. Az ilyen beismerések fontos identifikációs tartalmakat
hordoznak a fiatalok számára. Ezek nem újságírói bemutatási
formák, hanem szövegmontázsok, amelyeket inkább esztétikai
szempontok alapján állítanak össze.
A 90-es évekre jellemző, az ebben a fejezetben bemutatott
irányzatok azt tükrözik, hogy – minden veszélyeztetettség el-
lenére – három interjútípus kristályosodott ki újra, és fejlődött
tovább:
• a tömör, tényekre és eseményekre szorítkozó interjú olyan
személyekkel, akik szakértelmük által (mint: szakértő), azáltal,
hogy részt vettek valamiben (mint: szemtanú) vagy szakmai ille-
tékességük (mint: politikus, üzletvezető) révén válnak érdekessé;
• az egy problémás témára és egyben személyre koncentráló
interjú, amelyik egy tényállás és a kérdezett gondolkodásmódja
és cselekvése közt fennálló összefüggéseket tárja fel (zárt inter-
jú, például politikusokkal a döntéseikről, kiváló művészekkel
az őket illető kritikákról vagy sportolókkal a motívumaikról);
• a személyre koncentráló interjú, amelyben szokatlan
események, egy izgalmas személy tapasztalatai, nézetei és vi-
selkedési formái állnak a középpontban (művészek, extrém
sportolók, társadalmilag a szélen állók, egzotikus emberek).
Emellett jellemző trend, hogy az interjút megmásítják annak
érdekében, hogy az minél eredetibb legyen.

Veszélyeztetett interjúkultúra

A 90-es évek végén a sajtó esetében fennállt annak a veszélye,

hogy az újságok ismét visszatérnek a szívesség-interjúk gya-

96
korlatához. A növekvő verseny nyomása alatt, a hirdetések
árának csökkenése mellett kényszerítve vannak a fit for fon ki-
adványok és a szakújságok, hogy a kérdés-felelet-játékot és a
különböző PR-rendezvényeket ingyen szolgáltatásként nyújt-
sák a hirdetési ügyfeleknek. A computer-újságokban a termék-
menedzserek mindig helyet kapnak saját maguk dicséretére,
a motoros újságokban saját gyártmányaikat ünneplik a szóvi-
vők, a divat– és utazási magazinokban a vállalkozók szóvivői
mutatják be legékesebben az ajánlataikat, a média-szaklapok-
ban a marketinges szakemberek egyszerű stratégiáikat kreatív
sziporkaként adják elő. És az újságírók minden alkalommal
jelzik, hogy jelen vannak, és ellentmondás nélkül írják meg a
kérdezettek által bemutatott idilli képeket: a címkehamisítás
marketingjeként, ahol az újságírást ingyenreklámként adják el.
Kérdéseket feltenni és válaszokat követelni: újságírói tevé-
kenység, amely összekapcsolódik a zsurnalizmus kiemelésével
a szolgalelkűségből.
Azt is bemutattuk, hogy ezt az élményt újra és újra meg
kell tapasztalni, mert az újságírók függetlensége újra és újra
kárt szenved, vagy egyszerűen feladják azt – például, ha a be-
szélgetőpartner befolyásos személyiség, vagy ha ugyanannak
a Rotary-klubnak a tagja, mint amelynek a kiadó maga. Vagy
ha valamelyik rádióadónál a szerkesztő a kérdéseit a beszél-
getőpartnerhez illeszti; ha TV-moderátorok hagyják, hogy
politikusok pórázon vezessék, kinevessék és irányítsák őket.
Vagy ha a bulvársajtó újságírói semmi mást nem tartanak szem
előtt, csak az olvasók „kukkolási kedvét”, tehát a lapjuk vagy a
TV-adásuk eladási lehetőségeit: itt olyan függőségek kerülnek
napvilágra, amelyek a kérdés-felelet-játékot megint a szolgaság
igájába hajtják, mint egykor a Német Birodalomban.

97
 Michael Haller:
Az újságírói interjú
 Az újságírói interjú jellegzetességei

Mi az interjú? Az ifjú gyakornok az újságnál nevetve válaszol,

amikor képzése során az egyik szemináriumon lehetőleg pon-
tos definíciót kérnek tőle: „Egy újságíró kérdéseket tesz fel, a
megkérdezett személy pedig válaszol rájuk.”
A többi hallgató – 18-an vannak és éppen a különböző új-
ságírói műfajokat gyakorolják – helyesel. A szemináriumve-
zető azt mondja: „Vegye rá az illető férfit (egy hölgyhallgató
közbekiált: nőt), hogy válaszoljon a kérdéseire.” Körbemegy a
kérdés, s a többi gyakornok is a fenti vagy ahhoz nagyon ha-
sonló definíciót ad. Ennek nyomán a gyakornok és a tanár kö-
zött a következő beszélgetés alakulhat ki:

TANÁR: Ha felhívja a városi közterület fenntartó hivatal

sajtóosztályát, és a szemétégető berendezés üzemi költségeiről
érdeklődik, akkor az egy interjú?
GYAKORNOK: Azt hiszem, igen, feltéve, hogy tudósításom-
ban tudom idézni a sajtófelelős által közölt adatokat.
TANÁR: Tehát minden, ami a cikkében idézetként szerepel,
az interjú?
GYAKORNOK: Na jó, talán nem minden, de azok, amelyek
egy hosszabb kikérdezésből származnak, igen. Elvileg megje-
lentethetném a sajtófelelőssel folytatott dialógust teljes hos-
szúságában, de ehhez kevés a hely. Éppen ezért a beszélgeté-
sünkből csak a legérdekesebb részeket idézem.
TANÁR: Valóban csak azért tesz így, mert kevés a hely?
GYAKORNOK: Hogy érti ezt?
TANÁR: Az is lehet, hogy a beszélgetés a sajtófelelőssel arról,
hogy ő ott miért felelős és arról, hogy milyen rosszul vannak
adatokkal ellátva, egész egyszerűen nem érdekli az olvasókat.
GYAKORNOK: Miért ne? Talán az olvasók is meglepődné-
nek azon, hogy milyen nehéz egy hivatal sajtófőnökétől pontos
információkhoz jutni.

101
 TANÁR: Csakhogy a maga témája a szemétégető, és nem az
információs politika.
GYAKORNOK: Hát jó, szóval az üzemi költségekkel kapcso-
latban teszek fel neki néhány kérdést. Egy igazi, kérdezz-felelek
típusú interjúhoz nem ő lenne az igazi.
TANÁR: És ki lenne az igazi?
GYAKORNOK: A szemétégető témájában feltehetően az
égetőüzem vezetője. Esetleg a polgármester a városházán, aki
alá a városi közterület-fenntartó vállalat is tartozik. Minden-
esetre olyasvalaki, akinek az ügyben döntéshozatali felhatal-
mazása van.
TANÁR: És ettől az illetőtől is csak néhány adatot kérdezne,
mint a sajtófelelőstől?
GYAKORNOK: Ha jobban belegondolok; nem. Végül is
ott lenne előttem valaki, aki nemcsak ért a témához, de ráadá-
sul ő is vállalja a felelősséget az üzemben történtekért. Egész
másképp kellene készülnöm. Rendelkeznem kell informáci-
ókkal azzal kapcsolatban, hogy miként lehet csökkenteni az
üzemi költségeket, vagy redukálni a környezetszennyező ha-
tásokat, esetleg arról, hogy miképp lehet a hulladék nagyobb
részét újrafelhasználni. Érdekelne, hogy az illető hogyan tud-
ja megvédeni az álláspontját. És ez feltehetően az olvasókat is
izgatná.
TANÁR: Maga tehát igyekezne egy olyan embert találni, aki
felelős az ügyben, és aki beszélhet önmagáról és a döntéseiről
is?
GYAKORNOK: Így van, mindkettő fontos; a személy is és a
téma is. Nyilvánvaló, hogy az olvasók is szívesebben hallaná-
nak olyasvalakit az ügyben, akinek a szava számít is.
TANÁR: Tegyük fel, hogy a polgármesterrel beszél. Hogyan
vezetné be az interjút?
GYAKORNOK: Hát elmondanám neki, hogy mi a téma, és
azt, hogy erről szeretnék vele interjút készíteni.
TANÁR: Minek? A sajtófelelőst is csak fel akarta hívni és
információt kérni.

102
 GYAKORNOK: Hát igen, valószínűleg először fel kell hív-
nom, és közölnöm kell, hogy interjút szeretnék készíteni ve-
le, különben az illető nem tudhatja, hogy a válaszának min-
den szava megjelenhet az újságban. Később aztán arra hivat-
kozhatna, hogy ez csak egy bizalmas beszélgetés volt, én pedig
visszaéltem a bizalmával.
TANÁR: Tegyük fel, hogy maga riportot akar készíteni a
szemétégetőről. Odamegy, és a központban éppen ott találja
az igazgatót a pult mögött. Az üzemmel kapcsolatos alternatív
elképzeléseket is felveti neki?
GYAKORNOK (rövid gondolkodás után): Talán később.
Először az lenne a lényeg, hogy minél részletesebben elmondja
nekem a szemétégetőben végzett munka megosztását, és azt,
hogy őneki pontosan mi ebben a szerepe. Hiszen az a célom,
hogy később, a riportban majd pontosan leírhassam ezt, és
idézhessek is tőle.
TANÁR: Akkor gondoljuk csak végig mindezt; valójában
mi is az interjú?
GYAKORNOK: Azt hiszem, kérdések és válaszok, amelyek
egy bizonyos témához kötődnek. Ezen kívül a másiknak tud-
nia kell arról, hogy vele most interjú készül. Ez feltehetően egy
speciális helyzethez vezet: a kérdezés és a válaszadás szemé-
lyessé válik. Ezzel egyidőben nyilvános is az egész; az interjú-
alany számára olyan, mintha magánbeszélgetést folytatna a
nyílt színpadon.
(Ezután más hallgatók is jelentkeznek, és az interjú egyéb
kritériumait és feltételeit említik).
A gyakornok eredetileg abból indult ki, hogy az „interjú”
csak az újságíró kérdésfeltevéseinek a szinonimája. A fenti
beszélgetés – vagy interjú? – során azonban világossá vált,
hogy nem minden kérdezéses helyzetből lehet újságírói in-
terjú. Valójában tehát az újságírói „interjú” nem bármely tet-
szőleges kikérdezést jelent, hanem egy olyan műfaj, amely a
sajtó történetének sok változásán, az új körülményekhez való
alkalmazkodás során alakult ki. Határozzuk meg a legfonto-

103
sabb jellegzetességeit, amelyek a fenti dialógusból leszűrhe-
tők:
• Az interjú mindkét résztvevője tudatában van annak,
hogy egyrészt egy személyes beszélgetést kezdenek, ugyan-
akkor viszont minden, amit mondanak, egyben nyilvános is,
akár egy jelenlévő (élő interjú), akár egy jövőbeli közönség szá-
mára.
• A beszélgetés mindkét résztvevője számol beszéd közben
azzal a hatással, amelyet mondataik a nyilvánosságra gyako-
rolnak, vagy gyakorolhatnak. Fordítva nézve, a közönség a
nyilvános kérdezz-felelek játékot két vagy több ember sze-
mélyes dialógusaként éli meg – talán éppen ezért találja azt iz-
galmasnak. Médiát oktató tanárok – közöttük Hans-Peter Ec-
kert, Jürgen Landwehr, Wolfgang Settekorn és Jürgen Walther
– , úgy igyekeztek az újságírói interjúnak ezt a jellegzetességét
megragadni, hogy megkülönböztettek elsődleges (=dialógus),
és másodlagos (=ahogy a közönség fogadja a dialógust) szitu-
ációt.
• A két (vagy több) résztvevő között zajló párbeszédnek
van még egy olyan jellegzetessége is, amely túlmutat a beszél-
getésekre általában érvényes szabályokon. Az újságíró ugyan
nem köteles kérdezni, hiszen az interjút a beszéd-ellenkezés
mintára is lehet alapozni; ugyanakkor mindenképpen neki kell
partnerével közölnie a beszélgetés tárgyát (a témát, az adott
eseményt, a helyzetet), és neki kell arra ösztönöznie, hogy ez-
zel kapcsolatban nyilatkozzon. A kommunikációval foglalkozó
szakemberek ezt nevezik a párbeszéd „aszimmetriájának”.
• Az újságírók nagy többsége egyetért azzal, hogy legalább
három kérdés és három válasz szükséges ahhoz, hogy inter-
júról beszélhessünk. A kommunikációs elmélet ezzel szemben
két kérdést is elegendőnek tart (a Focus című magazin is jelen-
tet meg olyan interjúkat, amelyek mindössze két kérdést tartal-
maznak). A további ismertetőjegyeket már nem lehet általáno-
sítani, ahogyan az a fenti dialógusban a tanár kifogásaiból ki-
derült, azokat már a riporter konkrét céljai határozzák meg.

104
 Ahhoz, hogy az interjúnak egy tágabb definícióját is meg
tudjuk adni, el kell különítenünk őket egymástól aszerint, hogy
milyen célból készültek (az egyszerűség kedvéért induljunk
ki abból, hogy a beszélgetés céljának meghatározását követi a
partner kiválasztása, még akkor is, ha a gyakorlatban ez sok-
szor fordítva történik).

Az újságírói interjú különböző típusai

Az interjúnak különböző típusai lehetnek annak megfelelően,

hogy
a) a kérdéseket feltevő újságírónak csak információkra van
szüksége egy adott ügyben, vagy
b) meg szeretné ismerni az illetőt élményeivel, gondolko-
dásmódjával és viselkedésével együtt és/vagy
c) ezen túl még partnere érvelésére és a párbeszéd meneté-
re is oda tud figyelni.
Az információ megszerzése szerint az újságírói interjú három
fajtáját különítjük el:
a) Az utánajáró interjú (kikérdezés)
Ebben az esetben az újságírót egyes konkrét események
vagy folyamatok dokumentálása, felidézése és/vagy tisztázása
vezérli. Ezért olyan embereket kérdez, akik szerepük, vagy tu-
dásuk révén segíthetnek a tisztázásban.
Az interjú célja az, hogy lehetőleg minél több szakszerű in-
formációt szerezzünk. A konkrét interjú-helyzet is ezt a célt
szolgálja (tehát a környezet, a kikérdezés helye és időtartama,
a technikai eszközök, a jelenlévő emberek száma), ezt a célt
szolgálja a riporter kérdezési technikája is. Az interjúalany sze-
mélyes jellemzői, illetve az, hogy önmagát milyennek mutatja
ebben a helyzetben, másodlagosak. A beszélgetés menete ön-
magában ugyancsak viszonylag lényegtelen; maga az eredmény

105
számít. Éppen ezért ezt a típust talán helyesebb kikérdezésnek
nevezni, mint interjúnak.
Mindazt, amit az újságíró a beszélgetésből megtud, vagy
újonnan szerzett ismeretként fogja kezelni (amennyiben az
adott információk megbízhatóak), vagy az interjúalanytól
származó idézetekként (ha szubjektív vagy nem alátámasztott
információról van szó) vagy egyszerűen háttér-információként
(amennyiben az informátort nem adhatja ki).
Az utánajárás végén, amikor a kapott eredményeket felhasz-
nálja, akkor az újságíró feloldja a beszélgetés korábbi helyzetét,
tudósításában megnevezi információinak forrását, önmagát,
mint kérdezőt azonban mellőzi (a kapott adatoknak igazaknak
kell lenniük az adott interjús helyzettől függetlenül is).
Az utánajáró interjú (amely általában telefonon zajlik) en-
nek alapján tehát nem újságírói műfaj, hanem sokkal inkább
egy kérdezési módszer, így az újságírói kutatás része, még ha
ezen belül nagyon fontos is.
Átmenetek: Néha egy olyan kikérdezésből, amely eredetileg
valamelyik ügyet volt hivatott felderíteni, érdekes beszélgetés
kerekedik, talán azért, mert a megkérdezett személy a puszta
tényeken túlmenően érdekes epizódokat mesél el, vagy eredeti
álláspontot képvisel. Ebben az esetben az újságíró természete-
sen (az érintett személy engedélyével) kiegészítheti a beszélge-
tést önálló interjúvá, és a kutatása kiegészítéseként megjelen-
tetheti. A kikérdezés és a párbeszéd formájú interjú között
nincs éles határvonal.
Az újságíró ugyanakkor nyilván csak abban az esetben dönt
az önálló interjú mellett, ha a kérdésekre adott válaszokból
több szűrődik le, mint puszta adatok. Hogy mi ez a „több”, ar-
ról még sok szó esik.
b) A riport-interjú (kikérdezés)
Az interjú arra is szolgálhat, hogy új történeteket hallhas-
sunk, vagy hogy új embereket ismerjünk meg. A riporter, ku-
tató kollégájával szemben nem elsősorban konkrét történések
felderítésében és dokumentálásában érdekelt; a jó riporthoz

106
elsősorban szemléletes anyagra van szükség, amely minél szí-
nesebben és hitelesebben ír le különféle eseményeket vagy
embereket. Ilyen anyaghoz pedig úgy juthat hozzá, hogy ilyen
helyzetek közelébe megy, bele kell élnie magát eseményekbe és
emberek helyébe kell képzelnie magát. Így hát olyan beszélge-
tőpartnert kell keresnie, aki azzal kecsegteti, hogy hitelességet
és életet hoz a riportba.
Ennek ellenére a riportnak is pontosan le kell tudnia írni a
témával kapcsolatos dolgokat és folyamatokat, a riporter ép-
pen ezért részletesen kikérdez különböző embereket. De ez
az utánajárás részét képezi, a kikérdezései utánajáró interjúk
(lásd fent), és nem a riport speciális tartozékai. A riporter fő
célja nem adatok megszerzése, vagy egy adott helyzet tisztá-
zása, hanem sokkal inkább bemutatása annak, hogy a cselekvő
személy miként mutatja be önmagát.
Az illető személyiségjegyei, egyáltalán, a róla szóló informá-
ciók állnak a riport középpontjában. A kutató újságíróval ellen-
tétben a riporter csínján bánik saját információival, vagy saját
véleményével. Sokszor inkább műsorvezetőre hasonlít, aki se-
gít partnerének, hogy belejöjjön a mesélésbe, ki tudja fejezni
magát.
Az interjú helyzetének itt nem kell igazodnia az informá-
ció jellegzetességeihez, azt érdemes eleve úgy tervezni, hogy az
számára vagy a téma szempontjából megszokott legyen. Más
szóval: az interjú helyzete a beszélgetőpartnert lehetőleg hiteles
színben tüntesse fel.
Az interjú eredménye ebben az esetben nem korlátozódik
az általa tett kijelentésekre, hanem abba beletartozik még egy
általános benyomás is a megkérdezett személyről. A riporter
ezt az anyagot az illető személy leírására/bemutatására hasz-
nálhatja fel, és a szöveget megtűzdelheti idézetekkel is. A kész
cikkbe lehetőleg úgy kell beválogatni adatokat, hogy az az il-
lető személyt mindenkinél jobban jellemezze.
A riport szövegében megtarthatjuk az interjú-helyzetet, mert
ez partnerünk szempontjából tipikus helyszín és helyzet lehet.

107
Ezzel egy időben maga a riporter visszavonulhat a története
mögé; csak néha, például ha ő maga is szerepet játszik és egyes
szám első személyben ír, szerepel külön mint beszélgetőpartner.
Ahhoz hasonlóan, ahogy az újságírói kutatás esetén az in-
formátort kikérdezzük, amikor a riporter úgy kérdez, hogy mi-
nél inkább mesélésre ösztönözze az interjúalanyt. A cél ebben
az esetben is az, hogy minél több anyaghoz jussunk hozzá. A
riport-interjú tehát valójában a riport módszerei közé tartozik,
éppen ezért nincs is önálló formája.
Átmenetek: Az érdekes emberekkel folytatott beszélgetése-
ket, ha interjút készítünk belőlük, nem kell feltétlenül a kér-
dezz-felelek formába szorítani. Az interjú története során ki-
alakult az úgynevezett elbeszélő interjú műfaja. A válaszokat,
adott esetben az idézeteket itt egy folyamatos szövegbe foglal-
ják bele. Ezt a tudósítást néha még az újságíró saját megfigye-
léseivel is kiegészítik, például a megkérdezett személy, vagy az
interjú helyzetének a leírásával. Az interjú menetét akár fel is
bonthatnánk, és átalakíthatnánk elbeszéléssé. Az interjú és a
riport közötti határvonalhoz érkezünk itt. Abban az esetben,
ha a kérdésekre válaszoló és mesélő ember kerül a középpont-
ba, akkor a szöveg igazából interjú – és nem riport. Ezért tár-
gyaltuk az elbeszélő interjút olyan részletesen.
c) Az interjú mint műfaj
Itt szeretnénk bemutatni a kérdés-válasz, állítás-kétségbe-
vonás váltakozását. Az újságíró akkor dönt az interjú műfaja
mellett, ha nem pusztán egyes állításokat akar bemutatni, ha-
nem egy egész párbeszédet a maga menetében. A beszélgetést
a beszélgetőpartnerek pontos bemutatása vezeti fel. Az újság-
írásban megformált interjúnak is nevezik ezt a műfajt.
Az interjú első fő műfaji jellegzetessége az, hogy az állításokat
duplán tárja elénk; informál minket arról, hogy nút mondott
valaki; ugyanakkor azt is bemutatja, hogy miként jönnek létre
az adott kijelentések. Az interjú olvasói/hallgatói/nézői részt-
vevői a kijelentések megszületésének. Így a megformált interjú
a leginkább áttekinthető műfaj a médiában.

108
 A második fő jellegzetesség az interjúalany és az interjút készí-
tő újságíró közötti különleges viszony. Az egyik fél állításokat
kér a másiktól, amelyek azután újabb kíváncsisághoz és újabb
válaszokhoz vezetnek. A beszélgetés ezért egy kommunikációs
szerepjátékká válik, melynek szigorú szabályai vannak. Ezek
közül a legfontosabbak:
• Az interjúalany szabad elhatározásából vesz részt a kérdezz-
felelek játékban (nem úgy, mint például egy hivatal sajtófelelőse,
akinek kötelessége tájékoztatást adni bizonyos ügyekben).
• A beszélgetés témáját az interjút készítő újságíró hatá-
rozza meg, és ő irányítja a beszélgetés menetét is (és nem az
interjúalany).
– A kifejtett állítások az interjúalanyhoz kötődnek, és min-
dig az adott beszédhelyzet kontextusában jelennek meg. Közve-
tetten a kérdéses témáról informálnak bennünket közvetlenül
viszont arról a személyről, aki éppen az adott pillanatban be-
szél. Mit jelent ez?
– Az állítások kettős prezentálása – amelyről korábban már
szóltunk – mellett a megformált interjúnak az informatív érté-
ke is kettős. Az újságíró célja az interjúval az kell legyen, hogy
mindkettőt kihasználja.
A harmadik jellegzetesség alapján a beszélgetési helyzet (hely,
időpont, körülmények) jelentősen befolyásolják az interjú in-
formációs értékét. A szituáció ezért az interjú fontos össze-
tevője és azonosítója, ez garantálja a hitelességet, ezért célszerű
a közönség számára mindig felismerhetővé tenni, az írott saj-
tóban például egy fényképpel. Az interjúalany kijelentései csak
összefüggésükben értelmezhetőek. Visszaadhatjuk ezt a kér-
dezz-felelek játék formájában, de mesélve is egy tudósításban.
Az interjút készítő újságíró nem bújhat partnere kijelentései
mögé, hanem szerepét fel kell vállalnia a közönség előtt; ő az,
aki a válaszokat előhívta az interjúalanyból. Az, hogy a kérde-
zés vagy provokáció mely formáit választja – a rövid, tárgysze-
rű kérdéstől az ellentmondó érvelésig –, attól függ, hogy mi a
szándéka az adott interjúval.

109
 Összefoglalás
Az újságírói interjút a következő jegyek határozzák meg és
különböztetik meg a már bemutatott általánosabb kikérdezési
formáktól:
• Az újságírói interjú legfontosabb ismertetőjegye az inter-
jú helyzetének megkettőzése; a személyes párbeszéd egyben
nyilvános látványosság is.
• A párbeszéd során négy különböző dimenziót kell figye-
lembe vennünk, lehetőség szerint össze is kell ezeket egyez-
tetnünk:
– a kérdést feltevő személynek, illetve a szerkesztőség-
nek mi a célja (szándéka) az interjúval,
– milyenek az adott médium publicisztikai és technikai
adottságai,
– mik a kérdést feltevő személy egyéni érdekei, és nem
utolsósorban
– mik lehetnek a közönség elvárásai és igényei az inter-
júval kapcsolatban.

A fent vázolt kereteken belül az újságírói interjú funkciói

különbözőek lehetnek, és ezekhez a lehetséges minták fegy-
vertárából ki kell választani a hozzá megfelelőt. Éppen ezért a
különféle interjúk esetén a kérdezési módszer a közvetítés el-
térő céljait szolgálhatja; néhány esetben a dolog vagy a téma
áll a középpontban, néha a megkérdezett személy, néha pedig
mindkettő.
Aminek viszont mindig teljesülnie kell: az interjú ne csak
tudással és különböző álláspontokkal szolgáljon lehetőleg szó-
rakoztató formában, hanem érdekes, és a téma szempontjából
hasznos személyek gondolkodásmódjába is engedjen bepillantást
egymás után következő állítások révén, hiteles módon.

110
 Az újságírói interjú formái
Téma – Partner – Megjelenítés

Áttekintés
A jó interjú abban különbözik a rossztól, hogy a választott
témához a megfelelő embert – vagy az adott emberhez a meg-
felelő témát választjuk. Ha a téma és a személy nem illik össze,
akkor még a kifinomult technikáinkkal sem biztos, hogy meg-
menthetjük a beszélgetést.
Először bemutatunk olyan témákat, amelyek a riporter
számára adódnak, ez az interjú különböző fajtáit mutatja be,
a téma és a személy lehetséges kombinációi szerint. Végül tíz
példát hozunk az interjúra német nyelvterületről, amelyek az
interjúkészítés széles palettáját mutatják be.
Foglalkozunk az újságírói interjú három legfontosabb terü-
letével; a témával, a meghívott személlyel mint témával vagy a
személy és a téma összefonódásával.
Bemutatjuk az interjúpartnereket a téma által meghatáro-
zott szerepeikben. Sorra vesszük az interjú szokásos formáit: az
idéző tudósítást, az interjú kiegészítéseit, a megformált interjút
és a portrét. A példákban az interjú különböző gyakori fajtáit
mutatjuk be (fakszimiléken, amelyekhez magyarázatokat fűz-
tünk).

Kitől, mit kérdezzünk?

Ahhoz, hogy az újságíró jó interjút készíthessen, mind a té-

mának, mind a kérdezett személynek megfelelőnek kell lennie,
azaz egy adott probléma bemutatása szempontjából érdekesnek
és hitelesnek.

Egy hivatali sajtófelelős nem hiteles, mert ő csak mások ne-

vében beszél (még ha egyébként kompetens is). A téma, példá-
ul a város új szemétégető berendezése csak annyiban érdekes,

111
amennyiben a szakértők valami újat vagy váratlant mondanak.
De mi lehet az? A berendezés technikai részletei? Vagy talán
eddig titokban tartott szakvélemények, a költségvetési keret át-
tekinthetetlensége – vagy valami más?
Az újságírónak világos helyzetet kell teremtenie:
• vajon a téma és a meghívandó személy kombinációja a
helyzetet világosabbá teszi-e, például azzal, hogy szakértőt kér-
dez meg, vagy
• nem volna-e megfelelőbb egy, az ügyben közvetlenül
érintett személy élményeit és tapasztalatait közölni, vagy
• hogy esetleg az ügyben felelős személy szolgálhatna-e a
legjobb felvilágosítással.
Ha például a városi szemétégető hiányosságairól hallunk, de
ezeket még nem bizonyították, akkor az illetékes tisztségvise-
lővel nincs sok értelme interjút készíteni. Ó könnyedén lekicsi-
nyelné vagy tagadná a problémákat. Ebben a helyzetben tehát
az interjúnak azt kell feltárnia, hogy felmerülhetnek-e egyálta-
lán gondok egy ilyen típus ú berendezésnél és ha igen, mivel
kapcsolatban. Érdekes lenne például egy független szakértőt
meghívni, akivel aztán az üzemek biztonságáról és a környezet-
szennyezésről beszélgethetnénk a szemétégetők kapcsán. A
kész interjút aztán csatolhatnánk egy nagyobb szerkesztői
tudósításhoz. Néhány nappal később talán érdemes volna az
üzem egyik dolgozóját megkérdezni arról, hogy milyen az új
berendezés – esetleg az érintett emberek félelmeiről beszélget-
ni. Ha ezek után (gondos utánajárást követően) világossá vál-
nak a hiányosságok, akkor kérhetjük azokat számon az üzemért
felelős személyeken. Az interjú célja ekkor kettős: a vendégnek
egyenesen felelnie kell a vádakra, ugyanakkor döntésének he-
lyességét is megpróbálhatja nyilvánosan igazolni.
Az interjúkészítőnek először a következő kérdést kell fel-
tennie magának: Mi a témám: a tisztázásra vagy kommentárra
szoruló helyzet, vagy talán a meghívott személy a maga gon-
dolkodásmódjával és cselekedeteivel – vagy netán az, hogy az
előbbiek egymásra hogyan hatottak?

112
 Ha maga az esemény a fontos

Ebben, az esetben nem a megkérdezett ember személyisége ér-

dekel bennünket, hanem egy tisztázatlan, vagy sokat vitatott
ügy, egy érdekes esemény, vagy egy jelentősfolyamat. Az interjú-
alany annál érdekesebb, minél többet (minél pontosabban, mi-
nél megbízhatóbban) tud mondani nekünk az adott dologról.
A riportert legtöbbször az vezérli a munka során, hogy az
ügy tisztázásához különböző érdekek fűződnek. Ilyen típusú
kérdések foglalkoztatják általában:
• Hogyan jutott a vezetőség/a hivatal az adott döntésre?
• A szerencsétlenség/rendőri akciói üzletátadás szemtanú.
akit meghívtunk, pontosan mit látott?
• Hogyan ítéli meg az említett intézkedést/szerencsétlen-
séget?

Visszatérve frissen beüzemelt, de máris hibagyanús sze-

métégetőnk példájához: a tárgyközpontú interjú ebben az eset-
ben nem elsősorban a politikai felelősséget feszegeti, hanem arra
irányul, hogy miként tervezték meg, építették fel és helyezték
üzembe a berendezést; tehát az olvasónak/hallgatónak a szakér-
tő érthetően és röviden elmagyarázza a szemétégetés bonyolult
folyamatát, és azt, hogy hol léphetnek fel hibák a rendszerben.

A tárgyközpontú interjúnak az információkat illetően há-

rom követelménynek kell megfelelnie:
1. Az interjúalany kompetenciájának és a témához való
kapcsolatának tisztázása (erre rendszerint a beszélgetés elején
kerül sor, a bevezető kérdések után),
2. A helyzet megtárgyalása, amelynek a célja a jelenségek be-
mutatása, tisztázása vagy értékelése (ez alkotja az interjú magját)
3. Az eddigiekből nyert ismeretek elhelyezése egy tágabb ke-
retben, amelyet eltérő felfogások számbavételével, egy harma-
dik személy bevonásával képzelünk el (ez az interjú befejező
része).

113
Tekintve, hogy az interjú tárgyát csak bizonyos szaktudás is-
meretében közelíthetjük meg, és tekintve, hogy az alany fel-
tehetően a szaknyelvet használja, fennáll a veszély, hogy a
beszélgetés szárazzá és unalmassá válik. A riporter ezt úgy
védheti ki, hogy nem hagyja belerángatni magát az elvont
szaknyelven folyó fejtegetésekbe, hanem marad a praktikus –
és az olvasó/hallgató/tévénéző szempontjából releváns – kér-
déseknél.
Egy másik komoly nehézség az interjúalany személyével
kapcsolatos. Igen gyakran ugyanis távol tartja magát a témá-
tól, és az abban felmerülő problémáktól, konfliktusoktól; álta-
lában a tanú, vagy a semleges szakember szerepét ölti magára,
beszéde is rideg– és józan marad. A riporter ezt úgy kezelheti
jól, ha kérdéseivel inkább az érdekességek elbeszélésére, és a
problémák tisztázására bíztatja az alany t a tudás puszta átadá-
sa helyett. Az újságíró kérdéseinek mindig a téma felderítésé~
re, tárgyának részletes és pontos bemutatására kell törekednie.
Amit tesz, az sokkal inkább mélyfúrás egy kis területen, mint
kaszálás egy nagyobbon.

Ha az ember a fontos

Ebben az esetben a meghívott személy áll a középpontban –

nem pusztán, mint egy meghatározott vélemény képviselője,
vagy információ birtokosa, hanem elsősorban mint az inter-
jú alapja: A személy maga a téma, önmagát mutatja be, néha
egyenesen ki is tárulkozik. Persze a személyközpontú interjú
során is folyton eseményekről és helyzetekről van szó, de ezek
csak a beszélgetés alapanyagát adják, amely feltárja a személy
gondolkodásmódját és cselekvéseit. A beszélgetés arra is le-
hetőséget ad, hogy az illető rejtett indítékaira is fény derüljön
– ha másért nem, hát legalább az olvasó/hallgatói tévénéző
kíváncsiságát, vagy akár titkos voyeur-i igényeit kielégítendő.
A személyközpontú interjú esetén a riporternek kérdéseivel

114
meg kell próbálnia belelátnia partnerébe. Éppen ez az izgal-
mas benne: megismerjük az embert; a kérdések hatására meg-
nyílik, mintegy lecsupaszodik előttünk. Ugyanakkor, tekintve,
hogy az intim feltárulkozás a nyilvánosság előtt zajlik, az in-
terjúalanyban felébred a szégyenérzet is. Sokan, főként tudó-
sok, pontosan ezért nem is vállalnak a személyükre irányuló
interjúkat; és a közönség oly sok kedvence szenved attól, hogy
feltárultak intimitásai.

A jó újságíró tekintettel van erre, ezért az interjú előtt beszél-

getőpartnerével tisztázza azt, hogy meddig mehet el, az interjú
alatt pedig a kérdéseit világosan, de óvatosan teszi fel. Sok hí-
rességre egyébként éppen egyfajta szemérmetlenség jellemző.
A szórakoztatóipar sok sztárja élvezi a nyilvános feltárulkozást,
hajlik az exhibicionizmusra. Így tehát a nézők rejtett voyeuriz-
musa remekül kiegészíti a hírességek exhibicionizmusát; még
a legintimebb titkaikat feszegető szégyentelen kérdésekre is
bájos arccal válaszolnak. A riporter ezt úgy használhatja ki a
legjobban, ha kezdetben úgy kérdez, hogy az interjúalany ma-
gáról beszélhessen (például: „Meséljen a legutóbbi fellépésé-
ről a ...”, vagy „Mit kezdhet az ember ekkora sikerrel olyankor,
amikor...”), hogy aztán témát váltson, és felvethesse a partner
magamutogatását (például.: „Miért szereti ennyire dicsérni
önmagát?”, vagy: „Feltűnt nekem, hogy Ön egy szóval sem em-
lít másokat, akik hozzájárultak a sikeréhez.”)
A kérdezésnek az a technikája, amelyet a riporterek a port-
réknál alkalmaznak, túlnyomórészt exploratív. Rejtett, esetleg
tudattalan aspektusokat is felderítendő, az újságíró a pszicho-
lógiai tesztek és a mélyinterjúk módszereit is alkalmazhatja.

Ha az ember és az esemény is fontos

Az interjúk egy harmadik gyakori formája az, amikor a sze-

mély és a tárgy belső kapcsolata az érdekes.

115
 Ez a kapcsolat a legjobban tetten érhető akkor, amikor az in-
terjúalanyt nézeteiről vagy véleményéről kérdezik (néhányan
a kissé pontatlan „véleményfeltáró interjú” kifejezést használ-
ják).
Ebben a műfajban a személy önmagában nem elég érdekes.
A hírességek nagy része nyilván nem egy különleges nemzetség
aranyegéből pottyant alá közénk, hanem saját tevékenységük
tette őket ismertté.
Sok tudós és politikus magánemberként esetleg unalmas; a
nyilvánosság a munkájukon és az eredményeiken keresztül fi-
gyel fel rájuk.
Az interjúkészítés erre a kapcsolatra épít. Arra ösztönzi a
partnerét, hogy részletesen és nyíltan beszéljen azokról az ese-
ményekről, amelyek szorosan kötődnek tevékenységéhez véle-
ményéhez és gondolkodásmódjához. Így az interjúalany egy-
ben önmagát is meghatározza.
A riportert egyrészt az vezérli, hogy a valóságos helyzetet
minél pontosabban leírja és jellemezze, kérdezésének módjá-
val azonban a személyes mozzanatokra irányítja a figyelmet
– az a célja, hogy a felszínre hozott információkat ehhez a
konkrét személyhez kösse, azokat személyessé tegye. Ezt azzal
érheti el, hogy minden egyes kérdés feltevésénél módot talál
arra, hogy a személy és a tárgy közötti kapcsolatot megjelenítse
(például: „Egészen múlt nyárig Ön is a vezetőség tagja volt.
Akkoriban Ön hogyan...”, vagy: „Ha ezt a folyamatot most kel-
lene szakértőként értékelnie, akkor hogyan...”, vagy: „Ezért az
intézkedésért Ön felel. Akkoriban mi indította Önt arra, hogy
...”). Az interjúnak ez a fajtája az interjúalanyban tehát nem a
puszta informátort látja, de nem is a magánembert, valójában
arra törekszik, hogy megmutassa az előbbit az utóbbiban. A
meghívott személy a legtöbb esetben aktuális szerepe, funkció-
ja, tevékenysége, valamilyen szervezetben való részvétele miatt
jelentős – és nem megnyerő stílusa miatt.
Azt a politikust például, aki kizárólag a saját véleményét
mondja, tárgyi állításokat pedig egyáltalán nem, felfuvalko-

116
dottnak és inkompetensnek fogják tartani, azt a kollégáját
viszont, aki csak elemzi az eseményeket, de nem mond sem-
milyen ítéletet és személyes véleményt, döntésképtelennek
gondolják majd vagy legalábbis nem meggyőzőnek. A kom-
binált interjú veleje tehát az ember és a tárgy összefonódása –
sokszor olyan, mint az állóóra ingája: hol az egyik, hol a másik
oldal felé lendül.
Ha a szemétégető vezetőjét tárgyközpontú beszélgetésre hívjuk,
amely egy szakértővel folytatott interjúra fog hasonlítani, és aggodal-
mairól kérdezzük – akkor hibásan járunk el. A vezető a hibák jelentő-
ségét csökkenteni fogja, és az üzembiztonságot a saját szája íze szerint
értelmezi majd. Sokkal érdekesebb lenne az igazgatót arról kérdezni,
hogy ő maga miképpen kezeli a szemetet, személy szerint milyen erő-
feszítéseket tesz a szemét megfelelő feldolgozásáért. Ezután az üzem-
zavarok tárgyalását összeköthetnénk a fogyasztói társadalom gond-
jainak a megvitatásával, és így az igazgató személyes véleményére és
beállítottságára is fény derülhetne. Ugyanígy járhatnánk el, ha a pol-
gármester vagy egy szakelőadó a vendégünk: az üzemmel kapcsolatos
személyes felelősségét, vagy a témáról vallott véleményét érintő kérdé-
seket érdemes összekapcsolni azzal, hogy ő a magánéletében mit kezd a
szeméttel, akár családi körben. A kombinált interjúnál számolnunk kell
azzal a veszéllyel, hogy a kérdésfeltevés túlságosan is triviális, és azzal
is, hogy sem a kérdés, sem a válasz nem szolgál semmiféle meglepe-
téssel („Mióta teszi Ön... ?”, „Ki mutatta meg Önnek, hogy... ?”,„Hogyan
jutott eszébe az az ötlet, hogy… ?”, stb.). Éppen ezért az interjút készítő
riporternek váratlan szempontokkal, különös epizódokkal, eredeti uta-
lásokkal kell készülnie a beszélgetésre. Ha ezeket beleszövi az interjúba,
akkor elérheti, hogy az olvasó/hallgató kapjon újszerű információkat is,
és része legyen aha-élményben.
Ami a kérdezés technikáját illeti, a kombinált interjú nem
követ egyfajta mintát, hanem ingázik a „lágyabb” és a „ke-
ményebb” formák között; a finomabb, nyitottabb részek szol-
gálnak az egyes témák bevezetőiül, hogy aztán átfogó, beavat-
kozó kérdéseket is fel lehessen tenni.

117
118
Az interjúpartnerek lehetséges szerepei
Bemutatás
A riporter az interjút színpadként
használja, amelyen a megkérdezett
személy bemutathatja saját magát.
Kérdései jórészt az interjúalany sze-
mélyére irányulnak. Híres személyi-
ségekkel, illetve hősökkel készített
interjúk jellegzetes formája.
Exporáció
A riporter a közönség helyett teszi
fel a kérdéseit; a publikum kíváncsi
képviselője, aki olyan kézenfekvő
kérdéseket tesz fel, amelyek rendsze-
rint a tárgyhoz és a személyhez egy-
aránt kötődnek.
Költőkkel, gondolkodókkal, mű-
vészekkel, illetve a szakértőkkel és
szemtanúkkal folytatott interjúk jel-
legzetes formája.
Megvitatás
A riporter egy olyan álláspont (v. fel-
fogás) hozzáértő képviselője, amely
az interjúalanyétól jelentősen eltér.
A közvéleményt formáló és dön-
téshozói helyzetben lévő szemé-
lyekkel készített interjú jellegzetes
fromája.
 Áttekintés: az interakciók fajtái (interjú-készítés)
Az interjú célja
Főként hol/kinél használjuk fel
Az olvasó számára milyen
funkciót lát el?
Az interjúalany szerepe
A riporter szerepe
Az interjú előkészítése
Az interjú menete
A riporter követendő straté-
giája
Játék-rituálé
119
Megkérdezés
A helyzet/téma/személy bemu-
tatása
Szakértők, szemtanúk (lényeg:
kompetencia), döntéshozók,
érintett személyek
Új információk, önábrázolás
A tudás birtokosa vagy színész
Kikérdez és utánajár
Precíz szakmai felkészülés kér-
déskatalógus és előre rögzített
menetrend
Előre rögzített, merev
Cél: tisztázás, felderítés
Közömbös távolságról
Párbeszéd
+ értékelés, differenciálás
Híres személyiségekkel,
politikusok, a közvélemény
képviselői
+ A személy és a tárgy össze-
kapcsolása
+ Kommentátor és/vagy önma-
gát bemutató színész
+ Differenciál és érvel
+ Közben felvethető érvek
Rugalmas
Cél: elsősorban differenciálni
Beszélgetőpartneri viszony
Vita
+ Becslések, ítéletek,
értehnezések
A közvéleményt formáló sze-
mélyek, döntéshozók
+ Mélyebb elemzés („vélemé-
nyek górcső alatt”)
+ A köz véleményének és/vagy
érdekeinek képviselője
+ Eltérő véleményt képvisel
és vezeti a beszélgetést
+ Ellentmondó infonnációk
Saját dramaturgiáját követi
Cél: a differenciálás és a konf
rontáció között változhat
Ellenféli, harci viszony
120
Az interjú témái
Tárgyak, események, helyzetek Események, helyzetek bemuta- Egy adott személy élményei, ta-
bemutatása, az interjúalany a tása, figyelembe véve az interjú- pasztalatai és jellegzetességei
témához fűződő érzelmeink ki- alany témához fűződő viszonyát
zárásával

Téma
Tájékozódás és/vagy hiteles in- A cselekvés, a beállítódás és a Az interjúalany bemutatása sa-
formáció szolgáltatása (az inter- tények közötti összefüggések ját, egyéni életkörülményei kö-
júalany szemtanú, szakértő vagy tisztázása zött (a tények / események csak
a kérdésben felelős személy) illusztrációi ennek)

Fő funkció
 Az interjúalany: Kivel beszélgessünk?

Nem csak a téma különböző aspektusait kell szem előtt tarta-

nunk, hanem az interjú alanyai is sokféle szerepet játszhatnak.
A polgármesterjelölt a szakfőiskolán tanít, az északi város-
rész lakójaként elkötelezetten küzd a városrész felújításáért,
ezenkívül a műcsarnokok megsegítéséért létrehozott egyesü-
let vezetőségi tagja, egyébként a társasági élet kedvelt figurája.
Ezen szerepei nem állhatnak mind az interjú középpontjában,
közülük egyet ki kell választanunk – de melyik legyen az? Vagy:
A neves biokémikus, amikor a vízszennyezésről szakvéleményt
mond, szakértőként beszél; amikor a kormány környezetvé-
delmi politikájáról kérdezik, a saját véleményét mondja; lehet,
hogy a város érdekes személyiségévé válik, amikor életéről és
szakmai pályafutásáról kezd mesélni. Melyik szerepében hív-
jam meg őt a beszélgetésre?
Egymástól nagyon különböző interjúfajták képzelhetők el,
annak alapján, hogy a beszélgetőpartner melyik szerepében je-
lenik meg a közönség előtt. A riporternek tehát azt kell tisztáz-
nia: mi a készülő interjú funkciója? Ettől függ, hogy az, akinek
kérdéseinket feltesszük, melyik szerepét játssza el.
Lássuk az interjúalany lehetséges szerepeit az interjú külön-
böző fajtáinak megfelelően:

Szakértők

Funkció: Az interjú szerepe jóformán csak a tisztázatlan vagy

érthetetlen dolgok vagy folyamatok tisztázása és megfejtése.
Az interjúalany szerepe: Szakmailag felkészült és elfogulat-
lan szakértő.
Sajátosságok és problémák: A szakértőkkel készített interjú-
kat nagyon kedvelik, és azokról azt hiszik, hogy a szakértők
(feltételezett) kompetenciája miatt könnyen elkészíthetők.

121
 Valójában egy szakemberrel érdekes interjút készíteni épp-
olyan nehéz, mint akárki mással,
• mert a szakértők hajlamosak túlságosan belemenni a
részletekbe,
• mert rendszerint túlságosan a szakmájuk nyelvén fogal-
maznak, és
• mert általában vonakodnak levonni a konkrét következ-
tetéseket.
Mi következik mindebből? A szakemberrel folytatott be-
szélgetés elég hamar eltávolodik a közönség érdeklődésétől.
Nincs az újságírásban még egy olyan unalmas műfaj, mint
amikor az interjúalany adatok és technikai részletek tömegét
zúdítja ránk, ráadásul lehetőség szerint a legnehezebben ért-
hető szakzsargonnal élve.
Az újságíró tehát jól teszi, ha felteszi magának a követ-
kező kérdést: Amit interjúnak szántam, az valójában nem
inkább egy kutatás során folytatott beszélgetés jegyzőköny-
ve? Ha ugyanis ez a helyzet, sokkal jobb helyet kaphatna egy
tudósításban, vagy egy feature-ben. A szakértővel folytatott
interjú azonban akkor lehet igazán érdekes, ha konkrét és
sok ember érdeklődésére számot tartó kérdéseket teszünk
fel, és a válaszok, ennek megfelelően, közérthetőek. Minden-
nek persze az az előzetes feltétele, hogy vendégünk igencsak
értsen az adott területhez és szakmai függetlenségéhez ne
férjen kétség.

Amikor átnéztem a gyűjteményemben azokat a szakértői

interjúkat, amelyek jól sikerültek, azt találtam, hogy az in-
terjúalanyok
• képesek feltárni az adott esemény valódi jelentését és gya-
korlati következményeit, vagy
• közvetve, szakértői véleményükön keresztül, meg merték
kérdőjelezni az adott határozatot vagy intézkedést, vagy
• a szóban forgó (esetleg már meghozott) döntések alter-
natíváit is fel tudták mutatni.

122
 Világossá vált továbbá a beszélgetőpartnerek hozzáértése, és
adott tárgytól való függetlensége is.
A szemétégető esetében például meghívhatnánk egy szakelő-
adót egy, a miénkhez hasonló méretű és lakosságszámú másik
városból. Náluk is felmerültek ugyanezek a problémák; miként
oldották meg? Természetesen az interjú előtt tisztáznunk kell,
hogy a két város hulladékkal kapcsolatos gondjai hasonlóak;
ezen kívül azt is, hogy az ottani megoldás korszerű, és példával
szolgálhat. Az is fontos, hogy a döntést a vendég közérthetően
el tudja magyarázni.
A szemétégető körüli gondok nem az üzembe helyezéssel
kezdődtek, a szakértők ezt a berendezést már kezdettől fogva
kritizálták. Remek interjúalanyok lehetnek független intézmé-
nyek környezetvédelmi szakértői (de a konkurens vállalkozás
képviselői nyilván nem): világosan elmagyarázhatnák a külön-
féle égető-berendezések előnyeit és hátrányait – ebből talán
arra is fény derülhet, hogy a város vezetése nem tesz eleget a
hulladék kezeléséért, éppen ezért rossz stratégiát követ.

Szemtanúk

Funkció: A szemtanúkkal készített interjú legtöbbször a közvet-

lenséget hivatott kiemelni, és az eseményt, mint részletekben
gazdag élménysorozatot mutatja be.
Az interjúalany szerepe: Az esemény megfigyelőjeként, segí-
tőként, dolgozóként közvetlen és hiteles képet ad a történtekről
(a szemtanú nem lehet színész vagy az adott üggyel kapcsolat-
ban felelősséget vállaló személy).
Sajátosságok és problémák: Az interjú ebben az esetben visz-
szavezeti a beszélgetőpartnert (és vele együtt a hallgatót/ né-
zőt/olvasót is) a történés helyszínére. Először is tisztázzák a
szemtanú szerepét és nézőpontját, majd hagyják, hogy az ese-
ménysor újra lepörögjön az interjúalany szeme előtt. Ezután
visszatérünk az aktuális helyzethez.

123
 A szakemberrel ellentétben a szemtanú – amennyire lehet
– személyesen bevonódott a történtekbe, leírása éppen ezért
szubjektív.
Az újságíró itt nem bizonyítékokat keres, vagy mérlegel,
mint egy rendőri kihallgatáson, hanem arra törekszik, hogy
kihasználja a helyzet életközeliségét. A szemtanú beszámoló-
ja annál izgalmasabb, minél közelebb került az eseményhez,
és minél több részletet, sőt, anekdotát, vagy érdekes epizódot
tud felidézni. Egy szemtanúval rövid beszélgetést folytatni a
kérdéses eseményről egyszerre lebilincselő és fáradságos: lebi-
lincselő a közvetlenül átélt élménnyel szembesülni, fárasztó,
mert a tanú, lévén érzelmileg is érintett, gyakran homályos
vagy kétértelmű válaszokat ad.
Főként a rádióinterjú esetén szokott gondot okozni a kér-
dezett személy gyenge kifejezőkészsége: a szemtanú nem a kér-
désre felel, hanem helyette valami másról kezd mesélni; vagy
elveszti az önuralmát, és fecsegni kezd; vagy valamilyen be-
nyomástól képtelen elszakadni, és ezért a megfigyeléseit csak
dobálja egymásra összefüggés nélkül stb. Éppen ezért a ripor-
ter jobban teszi, ha az élő interjú előtt beszél a szemtanúval, és
ezalatt eldönti, hogy leadja-e az interjút, vagy készítsen inkább
egy feature-t.
A nyomtatott sajtó munkatársainak könnyebb dolguk van;
hiszen ők a szóbeli anyagot átdolgozhatják. A szemtanúkkal
készített interjúk éppen szubjektív, egyoldalú szemléletük mi-
att sokszor inkább a hírbeszámolók érdekes adalékául szolgál-
nak.
Miközben a szemétégető ügyének jár utána, a riporter ta-
lán rábukkan egy technikusra, aki jelen volt akkor, amikor a
gépet porszűrővel látták el, majd beszabályozták. Némi unszo-
lás után esetleg hajlandó elmesélni, hogy ez a beszabályozás
miért nem volt megfelelő: a technikus, aki eredetileg a szakem-
berrel folytatott interjú ideális alanya volt, hirtelen a hozzáértő
szemtanú szerepében sokkal érdekesebbé válik. Az ügy esetleg
világosabbá válhat, ha kiderül, hogy a politikailag igen kínos

124
esetre a városházán került sor, éppen amikor a projekt érté-
kelése zajlott. Annak idején a városi képviselőtestület bizott-
ságában a képviselők többségét rendesen megszorongatta két
szakember, és ehhez mértékadó beszámolójukat használták fel.
A riporter felkeresi a bizottság egyik tagját, aki még emlékszik
az ülésre, és személyes okokból hajlandó nyilatkozni; elmeséli,
hogy a képviselőket hogyan rohanták le az érdekképviseletek
tagjai, hogyan győzték meg őket arról, hogy a lehető legjobb
berendezést hagyják jóvá. Még ha az adott időpontban dönté-
si helyzetben volt is, vendégünk most a szemtanú szerepében
tűnik fel.
Bevezető kérdéseivel persze az újságírónak rá kell mutatnia
erre (például: „Ön ugyebár jelen volt azon a viharos délutá-
ni ülésen. Mégis, mit mondott a két szakember a képviselők-
nek?”), hogy aztán a beszélgetés végén a szemtanú szerepéből
a helyzetért felelős hivatalos személy szerepébe mehessenek át:
„És ami Önt illeti, miért hagyta, hogy ez a két férfi rábeszélje
magát erre?”

A főszereplők

Funkció: Az interjú szerepe az, hogy az eseményt azoknak a

személyeknek a szemszögéből mutassa be, akik (legalábbis
részben) felelősséggel tartoznak érte.
Az interjúalany szerepe: Lehetőleg olyan embereket kell
találnunk, akik felelősen cselekednek, és akiket döntéshozó
szerepkörükben kérdezhetünk ki. Lényeges továbbá az, hogy
a kérdezett személyt a szóban forgó kérdésben a tettre kész
cselekvő szerepében mutassuk be. Amennyiben több ember is
szóba jön, az általános szabály: minél felelősségteljesebb, minél
szélesebb a jogköre, annál alkalmasabb a beszélgetésre.
Sajátosságok és problémák: Az interjúnak ez a fajtája sem a
kérdezett személy bemutatását szolgálja, hanem egy esemény
tisztázását és felderítését, beleértve annak előzményeit és lefo-

125
lyását is. A személyes és a tárgyhoz kapcsolódó szempontok
szorosan összefonódnak.
A legtöbbször ilyen, vagy ehhez hasonló kérdésekről van szó:
• Hogyan került sor erre a döntésre, és ki hozta azt meg?
• Mi motiválta az adott döntést?
• Rendelkeztek-e, és ha igen, milyen mértékben, szakisme-
rettel a kérdéssel kapcsolatban az illetékesek?
• Bevontak-e szakértőket is a döntésbe?
• A meghívott személy az adott kérdésben milyen tapaszta-
latokkal rendelkezik?
• Felhasználtak-e más területen gyűjtött információkat?
• Mivel indokolja/igazolja az interjúalany a döntést/a cse-
lekedeteit?
• Adódott-e alternatív cselekedet – ha igen, mi volt az?

A felelősökkel folytatott interjú még a szakértőknél és a szem-

tanúknál is átfogóbb, részletesebb felkészülést igényel (például
éppen szakértőkkel vagy szemtanúkkal készített beszélgetések
révén!), mert a döntéshozók általában nyilvánossághoz szo-
kott, jól beszélő emberek, akik a legravaszabb kérdésekre is
simán válaszolnak (a legtöbbször üres frázisokkal). A semmit-
mondó válaszokat a riporter csak pontosan megfogalmazott,
átfogó kérdésekkel kerülheti el, ehhez viszont aprólékosan fel
kell készülni – a rendelkezésre álló tudást fel kell dolgozni. Ha
az újságíró nem eléggé felkészült, beszélgetőpartnere megcse-
rélheti a szerepeket: a bizonytalanul feltett kérdésekre nem
mint döntéshozó válaszol, hanem mint a szakértő, aki legjobb
tudása alapján és tiszta lelkiismerettel hozta meg döntését,
egyébként pedig a felelősség nem őt terheli. Ezzel ügyesen el-
kerüli az interjú igazi témáját: saját felelősségét.
Tegyük fel, hogy az újságírót kutatásai az elé a kérdés elé
állítják, hogy a városi képviselőtestület illetékes tagja, vagy a
szakelőadó a pályázat meghirdetése előtt vajon kellően kidol-
gozta-e a szemétégetésről készített tervezetet, és kiértékelte-e
a projektet. Egy beszélgetés során a riporter ugyanis úgy hal-

126
lotta, hogy a fő döntéshozó kezdettől fogva az egyik, már el-
avult koncepciót részesítette előnyben, talán azért, mert ezáltal
a Meier-Müller nevű cég kapott volna megbízást, Végül is a cég
vezérigazgatója ugyanannak a pártnak a tagja, mint a mi szak-
előadónk. Ennek vajon nem lehetett szerepe?
Ha a riporter az interjúban ezzel a pletykával szembesíti az
interjúalanyt, akkor annak nem esik majd nehezére, hogy ész-
szerű érvekre hivatkozva, esetleg enyhén fenyegető hangsúllyal
kontrázzon („ez a rágalom sérti a becsületemet!”), és így nem
fogunk megtudni semmit. A gyanú azon nyomban elillanna,
sőt, mi több: az újságírót felelőtlen rágalmazónak könyvelnék
el, és a döntéshozó a történtek után már egy átfogó kutatással
szemben is fel lenne vértezve; betömné a fennmaradt réseket,
és kikezdhetetlen bizonyítékokat szerezne be.
Az interjú előtti gondos utánajárással, valamint korábbi
jegyzőkönyvekkel és tanúvallomásokkal az újságíró a döntés-
hozó első visszautasító válaszára pontos, részleteket firtató
kérdésekkel reagálhat, idézhet a jegyzőkönyvből, vagy meg-
említheti, hogy az előbbi kérdésekre egy harmadik személy
más választ adott. Amint az interjúalany felfedezi, hogy a kér-
dés kőkemény tényeken alapul, nem vághatja azokat csípőből
vissza, hanem érdemben reagálnia kell a vádakra – és talán vá-
laszaiból immáron ki is derül valami.

A közönség

Funkció: Az interjú kicsit olyan, mint egy rövid és nem rend-

szerezett körkérdés. Színes, ugyanakkor múlékony pilla-
natfelvételekből áll, mintha a vélemények széles skálájának egyes
fotói lennének. Az ügyes utcai interjúk eligazíthatnak bennünket
az aktuális közhangulattal kapcsolatban; a hétköznapi élet egy
szeletét mutatják be, amelyet az olvasó/néző/hallgató átérezhet.
Az interjúalany szerepe: A személyek, rendszerint utcai járó-
kelők, valamilyen csoport képviselőjeként szólalnak meg. Ak-

127
tuális, de múlékony pillanatkép a közhangulatról. Kifejezik
érintettségüket, egyéni reakciójukat és mentalitásukat a hét~
köznapi élet valamilyen változására adott sajátos válaszként.
Utcai interjú témái lehetnek például:
• Már lezárult események, amelyekhez már hozzászokhat-
tak az emberek, például egy korábban meghozott intézkedés
(például: már egy éve nyitva tartanak az üzletek csütörtök es-
ténként: tetszik-e ez az embereknek? Élnek-e ennek a lehető-
ségeivel?)
• Egy éppen most kezdődő változás, amely sok embert
érint (például: Az iskolai szünet első napja: milyen a hangulat a
pályaudvaron? Vagy: tegnap kiderült, hogy városunkban nőtt
az ózon szintje. Hogyan reagálnak erre az emberek?)
A helyi rádióadóknál népszerűek, de az utcai interjúkhoz
egyáltalán nem illenek a spekulációk, az úgynevezett „mi len-
ne, ha...” típusú kérdések. („Ön mit tenne, ha holnap...”). Minél
inkább a távoli jövőre és az akkori gyakorlati következmények-
re irányul a kérdés, annál homályosabb és irreálisabb válaszo-
kat kapunk. Az embereket ilyenkor rendszerint saját aktuális
hangulatuk vezérli, és ez nem tesz hozzá semmi újat a témá-
hoz, a közönséget viszont félrevezetheti.
Sajátosságok és problémák: Az utcai interjúk témái mindig
konkrét események, történések, intézkedések vagy folyamatok,
minthogy a néző/hallgató/olvasó a válaszokat saját helyzetével
és véleményével össze akarja hasonlítani. (Más a helyzet a kvíz-
műsorokban és a talk-showk-ban, ahol a bolondozás a műsor
lényeges része).
A kérdéseket nem elég néhány embernek feltennünk, hanem
úgy kell megterveznünk, mint egy kisebbfajta körkérdést – a
témának megfelelően az emberek egy speciális csoportját kell
bevonnunk (életkor, nem, foglalkozás, jövedelem, végzettség,
lakóhely szerint heterogén legyen). A közvélemény-kutatás
mintájára ezeket az interjúkat többé-kevésbé standardizált
kérdőívekkel végzik, a kérdések közül legfeljebb egyet-kettőt
igazítanak az adott helyzethez, a fennmaradó három-négy

128
kérdés (ennél többet ne is tegyünk fel) egyforma legyen min-
denkinek, és legyen előre fixálva. A kitöltött, nyilvánosságra
hozott interjúknak a vizsgálati személyeknek csak néhány, a
téma szempontjából releváns adatát kell tartalmazniuk: példá-
ul életkorukat, nemüket és foglalkozásukat. Az a fontos, hogy
az adott kérdéssel kapcsolatos véleményüket és hozzáállásukat
jól tükrözze. Világosan ki kell emelni, hogy a körkérdés csak
egyfajta pillanatfelvétel, hogy elkerülhessük azt a széles körben
elterjedt félreértést, hogy reprezentatív vizsgálatról van szó.

Tegyük fel, hogy az új szemétégetővel egy időben a szeméttel

kapcsolatban egy új rendelet is napvilágot lát, amely a hulladék
előzetes szortírozását a háztatások számára is előírja – külön az
üveget, a szerves anyagot, a műanyagot stb. –, és egy vizsgálat
kideríti, hogy az új rendelet nem érte el a célját: a házi szemetet
nem válogatják szét kellően, így a berendezés túl van terhelve.
Az új szabályozásra adott reakciónak a felmérésére alkal-
mazható lehet az utcai interjú eszköze: kiválasztunk több há-
ziasszonyt, akinek életkora, lakóhelye, társadalmi helyzete
különböző, s megkérdezzük, mi a véleményük az új rendelet-
ről, és hogy ők hogyan szabadulnak meg a szeméttől. Ezt a kis
körkérdést aztán csatolhatnánk a szemétégetésről készülő ri-
portunkhoz, például úgy, hogy minden megkérdezett személy
véleményét leközöljük (fényképükkel együtt), vagy esetleg
a válaszaikat beleszőjük a tudósítás szövegébe (ez utóbbinak
megvan az az előnye, hogy saját megfigyeléseinket vagy más
adatokat is belevehetünk).
A rádióban végzett körkérdések arra is jók, hogy a hallga-
tók érdeklődését felkeltsék az adott téma iránt egy-egy szóra-
koztató adás közben. Az egyszerű járókelők egyszerű beszé-
de sokkal természetesebben hat, mint a hivatalnokoké vagy a
szakértőké, ezért a hallgató könnyebben is azonosul vele.
A helyi rádióadók különösen gyakran alkalmaznak körkér-
déseket, élő adásban kérik fel a hallgatók egy bizonyos cso-
portját (például a kisgyermekes anyákat, az ötven feletti agg-

129
legényeket stb.), hogy nyilatkozzanak egy, a műsorban feltett
kérdésről. Válaszaikat aztán rendszerint élőben bejátsszák.
A hallgatóság ilyen bevonásának semmi köze az interjúhoz.

Hírességek

Funkció: Az interjú célja ebben az esetben az, hogy a megkér-

dezett személy önmagáról beszéljen. A riporter kérdései jelen-
tik a színpadot, amelyre a az interjúalany kiáll.
Az interjúalany szerepe: A meghívott személy a csodálat, a
tisztelet, vagy éppen a megvetés, a gyűlölet tárgya. Néha egy
érdekes (eredeti, zseniális) személyiségről van szó, és az in-
terjú általában a közönség voyeur-i kíváncsiságát hivatott ki-
elégíteni.
Sajátosságok és problémák: A hírességekkel készített beszél-
getéseket különösen a pletyka, a társasági és a modern élet-
móddal foglalkozó lapok kedvelik. Az esetek nagy részében
azonban ezek az interjúk kínos magamutogatásba torkollnak;
néha csodálkozunk azon, hogy ezek az emberek hogyan vál-
hattak népszerűvé. Ilyenek a tévésztárok (újabban egyes tévé-
bemondók is), a pénzmágnás ok, a divatdiktátorok vagy a fil-
mesek. De ide sorolhatjuk a népszerűbb közírókat (például
Marcel Reich-Ranickit) vagy orvosokat is (gondoljunk csak
Christian Barnardra vagy Julius Hackethalra). Ezeknek az em-
bereknek az interjú jóformán csak ürügy a magánszámukra;
az interjút készítő riportert csak arra használják, hogy tartsa a
mikrofont és kimondja a végszót.
A hírességekkel készített beszélgetés igazi célja nem ez kellene,
hogy legyen, hanem sokkal inkább az, hogy közel hozzon, „em-
berivé” tegyen egy piedesztálra emelt figurát, aki így az újságírói
kérdésekre nem megjátszott, hanem őszinte válaszokat ad.

A neves emberekkel készített interjúk esetén a kérdéseket

mindig konkrétan az illető személyiségéhez és egyéni élettör-

130
ténetéhez kell illeszteni. Ilyen és ehhez hasonló kérdések a szo-
kásosak:
• Hogyan kezeli az illető a prominens személy szerepét?
• Miben látja erősségeit, gyengéit?
• Kívánságai, reményei – csalódásai?
• Hogyan jön ki a többi emberrel, különösen a munkatáraival?
• Milyen a kapcsolata a barátaival, milyen volt a szüleivel?
• Milyen a kapcsolata a társával, a gyermekeivel?
• Milyen tapasztalatai voltak az iskolában, a képzése során,
hogyan került sor az első fellépésre/megbízatásra?
• Miként emlékszik vissza a kezdeti évekre, a kudarcokra,
a félelmeire?
• Más személyek hogyan ítélik meg őt, voltak-e ebből konf-
liktusok?
• Ki, miben segítette élete során? (Erez-e hálát valaki iránt)?

A szórakoztató és informatív interjú valahol a lelki sztriptíz és

a csevegés (vagy mesedélután) között helyezkedik el. A kérdé-
sek nem vájkálnak mélyen, ugyanakkor szemérmetlenül nyíl-
tak. El kell vezetniük a híres embert a hétköznapok világába,
oda, ahol az álmok és a való élet találkozik, perfekcionizmus
és kudarc határára, oda, ahol a szerencse és a véletlen uralkod-
nak, ahol a kudarcok, a tévedések és a balszerencse elkerülhe-
tetlenek. Ilyen környezetben az interjúalany emberi és éppen
ezért rokonszenves arca is feltárul, és ez meglepetésekkel szol-
gálhat. A célunk tehát az, hogy a sztárt a csodálat csillagos egé-
ről lehozzuk a valóság talajára – és így az olvasó/néző/hallgató
közelébe. A beszélgetés tehát egy kompromisszum: az interjú-
alany vágya, hogy igéző maradjon, és az újságíróé között, hogy
a valódi embert ismerjék meg benne.
Elég gyakran a riporterek maguk is azon vannak, hogy rek-
lámügynökként viselkedjenek, talán azért, mert maguk is naivan
csodálják a prominens személyt, vagy – rosszabb esetben – azért,
mert egy szponzorcég lefizette őket. Főként a tévében vetített
sportközvetítések és az ott készített interjúk szolgálnak példával.

131
 A szemétégető esete, amennyiben e realitásoknál maradunk,
nemigen kínál alkalmat hírességekkel készítendő beszélgetésre.
A szóban forgó városnak van a környéken a legnagyobb kong-
resszusi központja. A vidék emellett kiváló szőlőnedűjéről,
valamint lakóinak pezsgő éjszakai életéről híres. Az ARD Ma,
holnap, holnapután című szórakoztató magazinjának szerkesz-
tői tehát úgy gondolták, a következő adást ebben a városban
veszik fel. A műsor meghívott vendégei között találjuk Harry
Hammert, az énekest, aki néhány évvel ezelőtt még nemzet-
közileg is a csúcson volt, majd egy lemezének csúnya bukása
után némileg háttérbe szorult. Az énekest szponzoráló ügy-
nökség a fellépés napján a környék legnagyobb lemezboltjában
tartott autogramosztáson kívül a helyi rádióadótól is kér egy
órát: Radio sunshine exklusiv: ma Harryvel címmel. A műsor-
vezető, ahogyan ezt a helyi újságírók tudják is róla, Harrynek
csak olyan kaliberű kérdéseket fog feltenni, hogy „Na, és ma
hogy vagy?”, hagyja, hogy az énekes felkonferálja a saját szá-
mait, és kérni fogja a hallgatókat, hogy tegyenek fel Harrynek
kérdéseket, melyekre ő élőben válaszol. Tehát interjú helyett
egy órányi fecsegésre számíthat, Harry lemezcége ráadásul 180
másodpercnyi reklámidőt is foglalt magának.
A helyi újság munkatársa inkább egy személyesebb portré-
val próbálkozna. Harry ügynökségén keresztül megbeszél az
énekessel egy időpontot egy interjúra a fellépés előtti napon.
Késő délelőtt találkozik Harryvel, aki még nem melegedett be
és kissé gyűrött. Egy pohár narancslé mellett aztán beindul a
beszélgetés – az ügynökség embere, aki jelezte, hogy szintén ott
lesz, a riporter szerencséjére késik. Harry meglepően nyíltan
beszél arról, hogy a milyen válságon ment keresztül a kudarc
után. Elmondja, hogy pocséknak érezte a zenéjét, a zenekarát;
hogy azok a barátai, akikben korábban vakon megbízott, fa-
képnél hagyták; hogy a barátnője csak szidni és ócsárolni tud-
ta, azután pedig ott is hagyta. Harry pedig, mélyen megbántva,
önteltnek érezte magát, úgy látta, semmi más nem számít neki,
mint a siker és a közönség csodálata. A zenéléshez csak tavaly

132
jött meg újra a kedve, amikor két új, fiatal taggal bővült a zene-
kar – stb. stb.
A helyi újságíró két órával később már a számítógépébe írja az
interjút – de nem kérdezz-felelek formájában, hanem úgy, mint
egy portrét. A saját benyomásait is bele akarja ugyanis venni a
szövegbe, írni akar saját, Harryvel kapcsolatos előítéleteiről is, és
arról az új benyomásról, ami kialakult benne az énekesről. Más-
nap reggel, Harry fellépésének napján az olvasók a „Vendégek
városunkban” rovatban olvashatják énekesről készült portrét.

Költők/gondolkodók/művészek

Funkció: Az interjú célja az, hogy művein keresztül egy művész

különleges, esetenként kissé bizarr személyiségét tárja elénk.
Az interjúalany szerepe: A megkérdezett személy egyszerre
tehetséges (és csodálatra méltó) művész és a társadalmat élesen
megfigyelő ember (legalábbis akkor, ha a kultúrát a társadalmi
identitáson keresztül határozzuk meg).
Sajátosságok és problémák: A művész vagy értelmiségi – a
hírességgel szemben – amiatt érdekes a számunkra, amit al-
kotott. Ilyen interjúkat készíteni nem könnyű munka, hiszen a
művészek nagy része – érthető módon – keveset tud mondani
önmagáról és a műveiről; az a festő, aki képeit hosszú körmon-
datokban elemzi, okoskodónak tűnhet és nem igazán meggyőző.
A költőkkel – gondolkodókkal – művészekkel (a továbbiak-
ban: kgm) készített interjúknak ezért nem lehet témája a mű-
vészi alkotások tartalma vagy mondanivalója, hanem sokkal
inkább az alkotó ember személyes élményei és tapasztalatai.
Ha ezekről beszélgetünk partnerünkkel, akkor következő lé-
pésként összefüggéseket kereshetünk saját életének eseményei
és a művei között.
Az interjú szokásos bevezetője után a riporter elsősorban
személyes kérdéseket tesz fel, például a következőkről illetve a
következőket:

133
 • a szüleihez fűződő viszonyáról, illetve ennek hatásáról ké-
sőbbi életére nézve;
• olyan helyzetekről, amelyeket meghatározónak érez sor-
sának alakulása szempontjából (találkozások, döntések, ta-
pasztalatok) ;
• Milyen motívumok vezérlik? (Honnan fakad a becsvá-
gya?)
• Hogyan telik egy napja?
• Mi az a hétköznapok során, ami különösen dühíti, mi az,
ami örömmel tölti el?
• Kik voltak a példaképei az életcélja, illetve a számára fon-
tos értékek tekintetében?
• Beszéljen más neves személyiségekkel való találkozásai-
ról, a hozzájuk fűződő viszonyáról!

A „kgm” – interjúknak célja nem a beszélgetőpartner intim

feltárulkozása, hanem egy olyan ember megismerése és bemu-
tatása, aki főként művei révén él az emberek tudatában – ez
valahol a megerősítés és a tiszteletlenség között helyezkedik el.

Politikusok

Funkció: A politikai eseményeket vagy szándékokat a főszerep-

lők szemszögéből célszerű bemutatni. Az interjú során tehát
a kérdezett személyt egy aktuális történésről kérdezzük, ez a
kiindulópontunk.
Az interjúalany szerepe: A legtöbb esetben olyan emberről
van szó, aki döntéshozó helyzetben van, mi pedig egy politi-
kai tett okairól és következményeiről faggatjuk (ebből a szem-
pontból hasonlít a felelős személlyel készített interjúhoz). Néha
megesik, hogy politikai események, folyamatok értelmezésére
és értékelésére kérik fel, arra, hogy olyan ügyek okairól és kö-
vetkezményeiről beszéljen, amelyekért semmilyen felelősséggel
nem tartozik (ebben a szakértővel folytatott interjúra hasonlít).

134
A politikussal készített interjú fő céljai tehát a következők:
• felfogásának bemutatása, értelmezése és értékelése;
• az általa hozott döntések megvilágítás a és megindoklása;
• saját céljainak, politikai érdekeinek megtárgyalása, ugyan-
akkor az előítéletek és a többi választási lehetőség felmutatása.
Sajátosságok és problémák: A politikussal készített interjú
rendszerint az aktuális eseményre koncentrál. Ha az újságíró
mélyebbre akar menni, és általánosabb kérdéseket tesz fel, ak-
kor valószínűleg homályos, vagy éppen patetikus választ kap.
A reflektorfényhez szokott politikusok legtöbbször nem fogal-
maznak határozottan; igyekeznek kitérni a kérdés elől és nyitva
hagyni minden lehetőséget. Az ilyen interjúk ugyanakkor „na-
gyon sok mindent fel is tárhatnak”, ahogyan azt Jochen Vogel,
az SPD egykori elnöke is megjegyezte, „a szóhasználat és per-
sze a tartalom révén is” (Meyer, 1983, Ill., 25.)
Mindez természetesen inkább a rádió és a televízió élő mű-
soraira jellemző, amelyek sok politikust arra késztetnek, hogy
külön képezze magát médiabeli szerepléseire. Az írott sajtóban
megjelenő interjúkat rendszerint engedélyeztetik a beszélgető-
partnerrel, és ezért a politikus a túlságosan kockázatosnak ítélt
részeket kihúzhatja. Különleges körülmények között (például
előzetes megbeszélés és felkészülés, ügyesebb kérdésfeltevés)
azért nyomtatott interjúban is kaphatunk olyan válaszokat,
amelyek elárulnak valamit a politikus személyiségéről.
Ehhez a politikus részéről szükség van egyfajta hajlandó-
ságra, hogy személyes tulajdonságairól szót ejtsen, a riporter
részéről pedig arra, hogy tudjon állhatatosan kérdezni – ezen
kívül még persze elegendő műsoridőre. Olyan szabályok is a
segítségünkre siethetnek még, amelyek a fair play garanciája-
ként szolgálnak: a Spiegel például mindenkinek biztosítja a be-
szélgetés végső jóváhagyásának lehetőségét, vagy Günter Gaus
Zur Person című műsorában csak igen diszkrét kérdések han-
gozhatnak el.

135
 Hősök

Funkció: Az interjú ebben az esetben egy olyan személlyel fo-

lyik, aki valamely cselekedetével nagy feltűnést keltett, akit va-
lamilyen kivételes teljesítménye miatt sokan csodálnak, és aki-
re, éppen a fentiek okán, a közönség a legkülönbözőbb vágyait
és fantáziáit rávetítheti.
Az interjúalany szerepe: Általában azokat az embereket te-
kintik hősnek, akik valamilyen bátor tett, vagy valamilyen
fáradságos, és/vagy kiemelkedő teljesítmény révén kivívták a
közvélemény figyelmét és érdeklődését.
Sajátosságok és problémák: Manapság a hősök között sajnos
egyre ritkábban találunk művészeket vagy nagy gondolkodó-
kat. A mai hősök jórészt sportolók, akik többévnyi megfeszí-
tett edzés után ragyogó fizikai teljesítményeket érnek el. Erő-
feszítésüket nemcsak rengeteg pénzzel, hanem egyben társa-
dalmi megbecsüléssel ismerik el; gondoljunk csak Reinhold
Messmerre, Boris Beckerre, Steffi Grafra vagy a német foci-
válogatottra.
Persze akadnak olyan hősök is, akik kiváló atlétikai teljesít-
ményeiken túl menedzserként, vállalkozóként vagy PR-szakem-
berként is bizonyítják tehetségüket, és az interjú szempontjából
ez még érdekesebbé teszi őket. Franz Beckenbauer, a „Császár”
juthat eszünkbe, amikor még a német fociválogatott csapat-
kapitánya volt. A sportolók azonban ritkán tudnak jól kom-
munikálni, egy-egy jól sikerült mondásuk vagy tréfás válaszuk
általában önkéntelenül jön.
Főként a televízió sportközvetítései sugalmazzák azt a ké-
pet, hogy a legtöbb sztársportolót elképesztően leterhelik az-
zal, ha élő adásban arra kérik, nyilatkozzon a győzelem vagy a
kudarc okairól – és hogy szegény úgyis csak annyit tud monda-
ni, amennyit már úgyis mindenki tud.
A hiba nem is a sportolóké (hiszen szponzoraik és ügynökeik
követelik szereplésüket a médiában), hanem az újságíróké, akik a
sportolókkal szakértői interjút akarnak készíteni. Boris Beckerrel

136
és Stefi Graffal tragikusan rossz interjúk készültek a nyolcvanas
évek végén („hát, a harmadik játszmában már nem tudtam úgy
koncentrálni... igen, igen, a szünet után jobban ment a szerva...”).
A hősökkel készített interjúkban nem a szaknyelvi fecsegés
az érdekes, hanem gondolkodás, megérzés és cselekvés össze-
fonódása egy emberben, amikor például kiderül, milyen félel-
mek és vágyak rejtőztek a sportolóban, amikor egy kockázatos
akcióba belement.
Amikor Steffi Graf a harmadik szettről mesél, az bizony unal-
mas. Bosszankodása amiatt, hogy az újságírók hordája üldözi ap-
járól kérdezve, akit rajtakaptak egy örömlánnyal – ez már érde-
kes interjútéma, mert az apjához fűződő viszonyáról szól. Vagy,
másik példát hozva: az, hogy Reinhold Messmer beutazta a Déli-
sarkot, bár hősi tett, önmagában nem elég egy interjúhoz; a túra
leírása akkor lesz igazán izgalmas, ha beleszőjük a Messmer és
Arved Fuchs között kirobbant, nagyon is emberi vitát.
Az interjú előterében egy hős élményei állnak. Ami viszont a
hátteret illeti: ott a kényszeres nagyratörést találjuk egyrészről,
az emberi tökéletlenséget másrészről; az élet színét és fonákját.

A hétköznapi emberek

Funkció: Ennek a típusnak a szerkezete a portréhoz hason-

lít (lásd hírességek, hősök), fő funkciója azonban az, hogy a
való világot képezze le; a hétköznapok egy szeletéről van szó, a
maga szükségszerűségeivel, boldog pillanataival, reményeivel
és problémáival.
Az interjúalany szerepe: Az egyén visszahúzódik szerepe
mögé. Az interjú ugyanis azokat a kortársainkat mutatja be, akik
munkabeli teljesítményük, egy különleges esemény, stb. révén
hirtelen jelentőssé válnak – az emberek kíváncsiak lesznek rá-
juk, ugyanakkor pedig egy folyamat, vagy adott esetben akár egy
esemény, vagy egy folyamat szimbólumaivá is válhatnak (ebből
a szempontból a szemtanúkkal készített interjúra hasonlít).

137
 Példák: A város délnyugati részének utolsó cipésze bezár ja
a boltot és nyugdíjba vonul. A Hamburg– Berlin vonal első In-
tercity-járatainak mozdonyvezetője új munkahelyéről mesél;
egy rendőr mesél a berlini Love-Parade vagy a zürichi Street-
Parade során szerzett benyomásairól.
Ezek a példák azt mutatják, hogy a személy önmagában a
legtöbb esetben nem volna elég érdekes ahhoz, hogy beszél-
gessünk vele; a tevékenységéhez (szerepéhez) kötődve azonban
már igen, és ez adja a készülő interjú profilját.
Sajátosságok és problémák: A „hétköznapi emberekkel”
folytatott beszélgetéseknek általában nem az a céljuk, hogy
egy izgalmas eseményt a szemtanú szemszögéből világítsanak
meg. Éppen ezért tehát nem is kell, hogy a mondanivaló kü-
lönösebben velős legyen; a hangulat és a személyes élmény az
érdekes. Az élménybeszámolókat és a hangulatképeket gyak-
ran nehéz is az interjú merev kereteibe (kérdezz-felelek) il-
leszteni, hiszen az egyszerű emberek gyakran nem tudják elég
pontosan vagy érzékletesen leírni azt, amit átéltek. Érdemes
hát a beszélgetést elkészíteni, de az elmondottakat saját meg-
figyeléseinkkel kiegészíteni, és végül egy elbeszélés formájában
megírt, a riport elemeivel bővített anyagot leadni.
Elsősorban a helyi rádióadóknál áll fenn a veszély, hogy
ilyen interjúikkal a hallgatókban azt az érzést keltik: jelen-
téktelen dolgokról van szó. Carmen Thomas műsora, a Hallo-
Ü-Wagen ezt a problémát csak komoly ráfordítások árán volt
képes megoldani: a közvetítés kezdete előtt a riportok igye-
keznek laza hangulatot teremteni; a műsor ideje alatt pedig
azon vannak, hogy az emberek szinte egymásnak adják a szót,
és a többiek által elmondottakra reagálhassanak, mint egy sa-
játélmény-csoportban. Itt tehát az újságírók, műsorvezetők is
egyben. Mindezzel Carmen Thomas egy fontos szociális funk-
cióval gazdagította a helyi rádiózást, és a hagyományos dialó-
gus-formából egyedi kommunikációs technikát fejlesztett ki,
amelyet ennek ellenére nem nevezhetünk interjúnak.

138
 A prezentáció
Melyik a megfelelő forma?

Mindaz az információ, amelyet az interjú során partnerünkről

megszerzünk, különféle módokon válhat publicisztika tárgyá-
vá. Vannak olyan interjúk, amelyeknek hozadéka mindössze
néhány adat és tény; vajon érdemes-e ezért a helyigényes kér-
dezz-felelek játék formáját választani? Találunk ugyanakkor
olyan interjúkat is, amelyekben jóformán csak az újságíró sze-
mélyes benyomásai az érdekesek; ezt hogyan erőszakoljuk bele
a fent említett sémába?
A válasz az, hogy természetesen vannak olyan helyzetek,
amikor a tudósítás formája a megfelelő, és olyanok is, ame-
lyeknél a kifejezetten szubjektív hangvétel. Az újságírónak a
szubjektivitás mértékének megfelelően kell megválasztania az
interjú közlésének adekvát formáját.
A lehetséges formákat az alábbiakban úgy vázoltuk fel, hogy
azok a médiumok mindhárom ága esetén (írott sajtó, rádió, te-
levízió) értelmezhetők.

Az O-Ton-tudósítás

– Tegyük fel, hogy az interjúalany főként tárgyi informá-

ciókkal; dátumokkal, számokkal, stb. szolgál, tehát objektív
anyaggal, amely voltaképpen semmi egyénit nem közöl erről
az emberről (talán azt leszámítva, hogy sok mindent tud).
– Tegyük fel, hogy az interjú alanya sokat beszél ugyan, de
annak nincs sok tartalma, és amikor magnóról visszahallgatjuk
a beszélgetést, rájövünk, hogy jó, ha két-három valóban érde-
kes megjegyzést ki tudunk hámozni belőle.
– Tegyük fel, hogy beszélgetőpartnerünk olyan szakterü-
letet hoz szóba, amelyet az olvasók/hallgatók/nézők túlnyomó
többsége nem, vagy alig ismer – ahhoz, hogy értsék a témát, a

139
riporternek számos információval és utalással kellene kiegészí-
tenie a beszélgetést.
Mindhárom fenti esetben célszerű lemondani az interjú ha-
gyományos formájáról, mert a párbeszédet igencsak nehéz vol-
na megfelelően rekonstruálni. Az így nyert anyag önmagában
még csak kutatómunkánk eredménye, amelyet illő formába
kell öntenünk; tudósításokká kell őket átírnunk.
A kutatómunkából származó elsődleges tudósítással ellen-
tétben itt a megkérdezett személy állításai vannak a közép-
pontban. Idéző tudósítással van tehát dolgunk, ha az írott saj-
tóról van szó, illetve O-Ton tudósításról, ha a rádióról van szó.
(A sajtóban szó szerint megjelenő idézeteket a rádióban O-
Tonnak nevezik.)
A tudósítás felépítése mindenesetre itt is, ott is ugyanazt
az elvet követi; az elején rendszerint egy idézetet találunk, ezt
követi a hír magja, amely az újdonságot tartalmazza, majd a
végén következnek a valós helyzetet leíró információk, illetve
a jövőre vonatkozó becslések, találgatások. Az újságíró tar-
tózkodik a szubjektív értékeléstől.
Az interjúalany kulcsmondatait kiemelik, ezekből lesz az
0-Ton (=idézet), amelyet, az érthetőségre ügyelve, beleszőnek a
szövegbe. Mi alapján válasszuk ki az idézeteket?
• lehetőleg legyen könnyen megjegyezhető;
• lehetőleg legyen érthető, követhető az érvelés;
• lehetőleg legyen tömör, velős értékelés és vélemény;
• lehetőleg legyen egyedi a megfogalmazás.

A rádió-, illetve televízióbeli O-Ton lényegesen hatásosabb,

mint az idézet az írott sajtóban; előbbi az interjúalany eltérő
hangja miatt még jobban kiemeli mondanivalóját. Ami pedig
a televíziót illeti, itt az O-Ton a kép miatt még hitelesebbnek
tűnik. Tekintettel hangsúlyozó funkciójára, az O-Tont nem cél-
szerű nagyon gyakran alkalmazni. Tapasztalt újságírók szerint
egy műsornak legfeljebb a fele tartalmazhatja.

140
 Tudósítás interjú-betéttel

– Tegyük fel, hogy az interjúalany néhány, egymással öss-

zefüggő kérdésre érdekes választ adott, egyébként azonban
csupa száraz információval szolgált, és higgadtan írta le a hely-
zetet.
– Tegyük fel, hogy az újságíró egy adott eseményről hírtu-
dósítást akar írni, és beszél még egy felelős személlyel saját mo-
tivációjáról, vagy egy szemtanúval az élményeiről.
– Tegyük fel, hogy a riporternek egy igen összetett folya-
matról kell tudósítania, és hogy jobban átlássa, egy független
szakértővel beszélget.
A fenti esetek mindegyikében ajánlatos a munkát két részre
osztani; egy tudósítást, és – ettől láthatóan, illetve hallhatóan
elkülönítve – kiegészítésül egy rövid interjút.
Ha így járunk el, akkor magával a történéssel a tudósításban
szakszerűen foglalkozhatunk, és az interjúra tartogathatjuk az
egyedibb szempontokat, az értelmezést, az értékelést, amelyet
így felszabadítunk az informatív adatoktól, tényektől.
Ezt a formát a televízióban Hans-Joachim Friedrichs, az
ARD Tagesthemen című adásának főszerkesztője dolgozta ki
a nyolcvanas évek végén. Az aktuális eseményekről először is
tudósítást láthatunk, majd néhány perccel később a riporter a
stúdióban a meghívott vendéghez fordul, aki lehet szakértő,
szemtanú, főszereplő, vagy értelmezést kínáló politikus.
Hasonló mintát követ az írott sajtó is: az eseményről készült
tudósítást rövid interjúkkal „körítik”. Sok lap külön rovatot ho-
zott létre erre a célra, elsősorban a helyi tudósításoknál.
Ha a téma
• a lakosság egy része (=az olvasótábor) számára komoly
következményekkel jár, vagy
• az érintettek között sokat vitatott, vagy
• jelentése (vagy hatása) nincs teljesen tisztázva,
akkor a tudósítást rendszerint kiegészítik egy három-öt kér-
désből álló, egyhasábos, viszonylag rövid interjúval.

141
 Ennek a megoldásnak az a legnagyobb előnye, hogy a tár-
gyilagos leíráshoz hozzátehetünk egy személyesebb részt is. A
cselekvések közötti összefüggéseket, az alkalmazás különböző
módjait be tudjuk mutatni, értelmezésekkel és értéke, lésekkel
szolgálhatunk, amelyet az olvasó/hallgató/néző a hírtől elválva,
önálló egységként érzékel.

A megformált interjú

– Tegyük fel, hogy az interjúalany és a téma kombinációja nem

csak informatív, de eredeti válaszokat is hozott.
– Tegyük fel, hogy a beszélgetés folyamán egy érdekes em-
ber gondolkodásmódja és érvelése láthatóvá válik.
– Tegyük fel, hogy a megkérdezett személy az interjú fo-
lyamán olyasmiket mond, amelyek személyisége mindeddig
rejtett részeire világítanak rá.
A fenti esetek mindegyikében az anyagot megformált interjú
formájában, azaz kérdés – válasz egymásutánjában célszerű közöl-
ni. Így nem csak az interjúalany személyisége, de az újságíró szub-
jektív oldala is felvillanhat; az, hogy miként építi fel az interjút,
hogyan kérdez és vág közbe, merre vezeti a beszélgetőpartnert,
illetve ez utóbbinak hogyan alakulnak menet közben a gondolatai.

A portré

– Tegyük fel, hogy a riporter az alany válaszait meglehetősen

semmitmondónak találja, fellépését és viselkedését viszont an-
nál kifejezőbbnek.
– Tegyük fel, hogy az újságírónak az a célja, hogy beszélge-
tőpartnerét szélesebb összefüggésben mutassa be: hogyan éli
hétköznapjait, milyen a viszonya másokkal, stb.
– Tegyük fel, hogy az újságíró világosan ki szeretné nyilvá-
nítani saját benyomását az interjúalanyról.

142
 Az ilyen és ehhez hasonló igények a legtöbbször meghalad-
ják egy megformált interjú kereteit. Ilyen esetben szubjektí-
vabb formát kell keresni. Ha a riporter kommentár formájában
értékelné az interjút, az feltehetően zavaróan hatna; az olvasó/
hallgató/néző nem értené, hogy az újságíró miért nem közölte
egyszerűen partnerével a véleményét, amely aztán a kommen-
tárba került. Itt a portré műfaja tűnik adekvátnak, amely a ri-
port technikáját alkalmazza.

A rádióban nincs a portrénak megfelelő önálló műfaj. Azt

a műsort, amelyet a rádióban dolgozó újságíró készít, egyesek
mini-feature-nek, mások esetleg kibővített O-Ton-tudósításnak
neveznék. Tulajdonképpen a sajtóriporter eszközeivel él ilyen-
kor, megfigyeléseit önálló ábrázolásaként szövegezi meg és
mondja el. A tapasztalt rádiós újságírók szerint hiba háttér-
zajt (a kávéfőző kotyogását, a villamos hangját, stb.) keverni a
megfigyelésekből összeállított anyag alá, éppúgy, mint O-Ton-
idézeteket és a riporter hangját is. Egy ilyen kollázs a legjobb
esetben is csak hangulatképként szolgálhat, nem pedig portré-
ként. Mix helyett tehát ajánlatosabb O-Ton-tudósítást készíteni.
Egészen más a helyzet a televízióban: itt a kamera a riporter
figyelő szemét helyettesíti. Sőt, még annál is jobb, hiszen nem
csak az egyes részleteket figyeli meg, hanem arra is képes, hogy
az interjúalanyt több, különböző helyzetben mutassa, miköz-
ben a beszélgetést továbbra is halljuk a háttérben. Azzal, hogy
a televízió két nyomsávval dolgozhat, különböző hangi és képi
vágástechnikáival a néző agyában olyan benyomásokat és asz-
szociációkat kelt, amelyre az írott sajtóban megjelenő portré
nem képes.

143
 Michael Haller:
példák az interjú egyes fajtáira
Az alábbiakban közölt interjúk a német nyelvterület sajtójában
jelentek meg, és az előbbi fejezetekben írtak szemléltetésére
tettük be őket.
A kiválasztás során nem annyira a téma volt számunkra a
fontos, sokkal inkább a kérdezés módja, az interjúalany szere-
pe és a fogalmazás. A példák széles palettája így egyben a fel-
használható interjúk sokszínűségét is hivatott jelezni.
Eredetileg azt terveztük, hogy az írott sajtóból vett példák
mellett rádióinterjúkat is közlünk, de erről később letettünk,
mert úgy gondoltuk, hogy egy jó (és spontánul lezajló) élő in-
terjút egyetlen leírt szöveg sem képes megfelelően visszaadni.
Ez csak újabb bizonyítéka annak, hogy a rádióra jellemző dia-
lógus-forma egészen más természetű, mint az írott interjú.

Híres emberrel készített rövid interjú

1989 júniusáig, két teljes éven át a Spiegel minden számának

„személyiségek” rovatának jobb oszlopában közölt egy interjút
„Kérdések ...-hez” címmel, amely az olvasók egyik kedvencé-
vé vált. 30-35 sorba szorítottak bele átlagban négy kérdést és
választ, ez a komolyabb német sajtó egyik legrövidebb interjú-
rovata.
És hogy mi benne a nagy találmány? Egy aktuális, általában
inkább könnyed, mint jelentős témában kérdezik tréfásan, de
ugyanakkor információkra is vadászva az ügyben illetékes sze-
mélyt – kicsit olyan ez, mint a kör négyszögesítése.
Legtöbbször a lapzárta napján (tehát pénteken) választot-
tak ki a szerkesztőségbe beözönlő információ-halomból vala-
milyen különösen fura eseményt, gyorsan megkeresték a szer-

147
zőt, és telefonon feltették neki a kérdéseket. Később a neves
személyiségek már szinte tolongtak a szerkesztőségnél, hogy
bekerülhessenek a rovatba. Ezt azonban az újság soha sem
vette figyelembe: ők ugyanis nem magára a hírességre alapoz-
ták cikküket. A kérdéseket mindig az éppen aktuális témához
igazították, elmélyült felkészülésre nem maradt idő. A szó sze-
rinti jegyzőkönyv persze többszöröse volt a rendelkezésre álló
helynek, így a kérdéseket és a válaszokat is összesűrítették, az
első és utolsó kérdés által előkészített „poénra” hegyezték ki,
és nyelvileg is kicsinosították őket. Ezután az interjúalanynak
a telefonban felolvasták a nyomtatásra szánt változatot, és ha
beleegyezett, akkor megjelentették. A főszerkesztők szerint
ezek az interjúk aztán egyre görcsösebbé váltak, mesterkélt-
té, olykor egyenesen kitaláltnak tűntek. „A tartalom egyre lé-
nyegtelenebbé vált, a megfogalmazás gagjei lettek a döntőek”
– mondta Erich Böhme 1989 tavaszának elején.
Ráadásul az újsághirdetések is kárát látták a rovatnak, mert
azoktól vette el az értékes hirdetési felületet. A Klaus Böllinggel
készített interjú (1989/16.) azt mutatja, hogy miként lehet 37
sorban a humort, ítélőképességet és személyes jegyeket felvil-
lantani, a Klausjürgen Wussow-val készült második interjú
(1989/15.) ezzel szemben a főszerkesztők által kritizált üres
szószaporítás remek példája.
1995 óta Spiegel különböző rovataiban jelennek meg rövid
interjúk, amelyek ezt a korábbi, rövid hagyományt követik.
Például az 1997-es l. számban Négy kérdés Bittrich-nek, a jós-
nak című, azt a szöveget a fent bemutatott módon szerkesz-
tették. Ez az eset is mutatja, hogy a mini-interjúknál a cikk
szórakoztatóságának mértéke és informatív értéke javarészt
egymást kizáró tényezők.

Megkérdeztük...

KLAUS BÖLLING, 60 éves. Újságírást tanult, majd egy év meg-

szakítással, 1974 és 1982 között, amikor a szociálliberális koalíció fel-

148
bomlott, ő volt a kormány sajtóirodájának a vezetője. Hans („Johnny”)
Kleinnel, a jelenlegi kormányszóvivővel ellentétben Bölling soha sem
volt miniszteri rangban. Jelenleg a berlini egyetemen tanít publiciszti-
kát.
SPIEGEL: Mindenképpen miniszternek kell lennie egy szóvivőnek?
BÖLLING: Nyilván nem. Már volt egy ilyen is, akit a kancellár Gor-
bacsovhoz hasonlított.
SPIEGEL: Hogyan adható el a kormány politikája?
BÖLLING: Még ha túlságosan egyszerűen hangzik is: nem eladni
kell, hanem értelmezni, érthetővé tenni a polgárok számára.
SPIEGEL: Miben lehet Johnny Klein jobb, mint az elődje?
BÖLLING: Rokonszenves és szellemes ember, de kérdés, hogy ennyi
elég-e. Ó sem bújhat ki Schopenhauer mondása alól: rosszul áll a széná-
ja annak a kormányzatnak, amely arra szorul, hogy dicsérjék.
SPIEGEL: Most valóban távozik, nem csak úgy tesz, mint a sanda
mészáros?
BÖLLING: Szerintem nem. Kohl a párton belüli barátainak hozta
meg ezt az áldozatot. A gond nem a politika „eladásában” van, hanem a
politika természetében.
SPIEGEL: Ön mit tenne, ha Kohl kikérné a véleményét?
BÖLLING: Ez csak azt igazolná, hogy le kell mondania a posztjáról.

Megkérdeztük...

KLAUSJÜRGEN Wussow, 59 éves. A színészt, amióta Brinkmann

professzor volt a Klinikában, egy ország ismeri. A ZDF sorozata a 70.
rész felé már egyre halványabb, és a színész éppen egy új ajánlatot fon-
tolgat. Ha Mainzban továbbra sem akarják folytatni a sorozatot, akkor a
tévésztár a jövőben állatorvosi köpenyt ölt magára; ő lesz az állatkórház
főorvosa a ZDF új sorozatában, a Versenypálya riválisaiban.
SPIEGEL: A klinika professzorából lódoktor lett. Hogyan viseli a lefo-
kozást?
WUSSOW: Lefokozást? Inkább megyek egészségesen az állatorvosi
rendelőbe, mint betegen a klinikába.
SPIEGEL: Ön szereti az állatokat?

149
 Wussow: Mindegyiket – kivéve a hírlapi kacsákat. Ezenkívül a meg-
vadult bambikkal adódik még néha gondom.
SPIEGEL: Mit gondol, megérti a lovakat?
WUSSOW: Ezek szerint nem látták a Császárnő futárát.
SPIEGEL: Szamuráj, a sorozatban szereplő ló Walter Scheelnek, az
egykori szövetségi elnöknek a tulajdona – versengenek a közönség kegye-
iért?
Wussow: Egyértelműen – bár én azért nem táncolok minden eskü-
vőn. De azért, azt hiszem, jobban tudok lovagolni, mint ahogy Scheel úr
énekelni.
SPIEGEL: Tehát Ön szerint is a lovak a földi boldogság letéteménye-
sei?
Wussow: Lehet, még ha ez az én életemre nem is érvényes.

Életmentés
Isteni világosság

DIETMAR BITTRICH: a 43 éves hamburgi jövendőmondó „gu-

mimacis jóslatáról” beszél, amely éppen megjelent könyv formában a
bielefeldi Pendragon Kiadónál.
SPIEGEL: Lóvá akarja tenni a közönséget?
BITTRICH: Mindegyik jóslatot lehet komolyan is venni, de nem
muszáj. Az egyik női olvasómban mindenesetre már döntő fordulatot
hozott a gumimacis jóslat: elhagyta a férjét.
SPIEGEL: Mit mondhatnak pont a gumimacik az ember jövőjéről?
BITTRICH: Ez igen egyszerű. Csukott szemmel kihúzunk öt
gumimacit a zacskóból, ezek egy bizonyos szín- és számkombinációt
adnak. A régi hagyomány szerint a páros számok stagnálást, a páratla-
nok pedig mozgást ígérnek. A vörös mindig is szerelmet vagy erőszakot
jelentett. A fehér a szellem színe. Ez az átlátszóan fehér gumimaci ese-
tében jól megfigyelhető: a zselatin szellemén keresztülvilágít az isteni
világosság.
SPIEGEL: Ez aztán különös. A gumimacik viszont már öregszenek.
1997-ben már 75 évesek lesznek. Az évfordulókor nút jósolnak a macik
Kohl kancellárnak?

150
 BITTRICH: Ezt csak akkor tudom megmondani, ha kihúzok öt gu-
mimacit a zacskóból.
SPIEGEL: Akkor tegye meg.
BITTRICH: Becsukom a szemem, és bal kézzel nyúlok a zacskóba,
az intuíció így jobban érvényesül. Aha. Két piros, két fehér és egy zöld.
A zöld azt mutatja, hogy Kohl úr minden bosszúság ellenére megőrzi az
önbizalmát. Ugyanakkor elfojtott agresszivitásával is meg kell küzdenie
jövőre, ezt a piros macikból tudjuk. A két fehér gumimaci pedig arról
tanúskodik, hogy a túlzott önbizalom letompítja a realitásérzékét.

Művésszel/gondolkodóval/költővel
folytatott interjú

Érdekes és/vagy híres személyt aktuális eseményről kérdezni,

ez az interjúknak egy igen gyakori sémája. Az a jó, ha az illető
személy, miközben a téma egyes szempontjaival kapcsolatban
kifejti a véleményét, egyben sokat áruljon el önmagáról is. Az
interjúnak ezt a fajtáját ugyanakkor sajnos eléggé lejáratták a
televíziós hírességekre specializálódott talkshow-k.
Saját példánk mutatja, hogy még az ilyen interjúk is sike-
rülhetnek jól, ha az alkalom érdekes, és a téma és a meghí-
vott személy párosítása jó. Friedrich Dürrenmatt, aki életének
utolsó éveit a nyilvánosságtól elvonultan élte, 1990-1991 for-
dulóján egyedülálló alkalommal szolgált beszélgetésre: janu-
árban következett hetvenedik születésnapja, és szülőhazája,
Svájc éppen hétszáz éves jubileumát várta. E mögött a feltű-
nő, ám felszíni téma mögött a háttérben egy másik is megbújt:
ahogyan Svájc európai, úgy Dürrenmatt, a drámaíró a német
nyelvű színházhoz kapcsolódó identitása is válságba került.
Az interjú célja az volt, hogy ezt a két szintet összefüggésbe
hozzák nemcsak egymással, hanem a politika aktuális esemé-
nyeivel is.

151
 A beszélgetés, amelyre az író neuchâteli házában került sor,
hosszú órákig tartott, és svájci dialektusban folyt. Az a változat,
amelyet aztán a riporter lejegyzett és lerövidített követi ugyan
a kérdések sorrendjét, de át lett írva a német irodalmi nyelv
szabályainak megfelelően (ezzel ugyanakkor elveszett Dürren-
matt jellegzetes berni dialektusa).
Ennek a beszélgetésnek a tragikuma abban áll, hogy Dür-
renmatt tíz nappal utána szívelégtelenségben meghalt. Az új-
ságíró a nyomtatásra szánt változatot Charlotte Kerr-rel, Dür-
renmatt özvegyével és gondolatvilágának kiváló ismerőjével
engedélyeztette.

Az ember meghal. És egyszer csak felnéz a holdra

A Zeit interjúja Friedrich Dürrenmatt-tal
Készítette: Michael Haller

Dürrenmatt úr, hogy tetszik Önnek a világ éppen aktuális színháza?

FRIEDRICH DÜRRENMATT: Szerintem egyre groteszkebb, és
egyre kiszámíthatatlanabb. Itt van például Mihail Gorbacsov: Reagan
a minap még a diktátort látta benne, a „gonosz birodalmának” vezérét.
Azóta béke Nobel-díjas. És mindeközben az oroszok olyan rosszul él-
nek, mint már vagy hatvan éve nem. Groteszk az is, hogy a kommunista
párt, amely ugyebár a világforradalmat akarta ünnepelni, külső ellen-
ség nélkül is összeomlik. De az USA helyzete is meglehetősen bizarr; a
fegyverkezési versenyben úgy eladósodtak, hogy a belpolitika jelenleg
külföldi bankoktól függ. Így hát a külpolitika egyre kiszámíthatatla-
nabb. Most, 1990 decemberében senki sem mer jóslásokba bocsátkozni
arról, hogy, mondjuk, hat hét múlva háború vagy béke lesz-e a Perzsa-
öbölben.
Úgy látszik, mintha a valóság most egy Dürrenmatt-darabot vinne
színre, amelyik a világot bolondokházának mutatja, mint 1962-ben A
fizikusok vagy 1988-ban írt utolsó darabja, az Achterloo. A világpoliti-
ka főszereplői másként beszélnek, mint ahogy gondolkodnak, és másként
gondolkodnak, mint ahogy cselekednek – ez éppoly groteszk, mint amilye-
nek az Ön figurái.

152
 DÜRRENMATT: Vagy talán még groteszkebb. Egyre inkább az az
érzésem, a világ színháza még őrültebb. Atomfegyverek kerülnek ki-
számíthatatlan harmadik világbeli hatalmasságok kezébe, természetes
környezetünket pedig éppen a technikai fejlődés pusztítja. Ezek a folya-
matok abszurdak, mert az emberek ugyan fel akarják tartóztatni őket,
tetteikkel azonban valójában csak felgyorsítják őket. A való világ szín-
háza a maga paradoxonaival már rég beérte az én színpadomat. Örülök,
hogy négy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy nem írok több színdara-
bot. Az emberiség perspektívája valóban apokaliptikus.
De reménykeltő jelek is vannak. Közép-és Nyugat-Európában a politi-
kai helyzet stabilizálódni látszik. Ebben a régióban enyhült a katonai fe-
nyegetés, és ezzel kiszámíthatóbbá is vált a helyzet.
DÜRRENMATT: Biztos ebben? A keleti és a nyugati életszínvo-
nal közötti egyre növekvő különbség inkább destabilizál. Óriási nép-
vándorlás várható kelet-nyugati irányban. Mit gondol: a csehek, a
lengyelek és a németek csak úgy befogadják majd a szenvedő szovjet
menekültek hadát? A menekültáradatnak előre nem látható, még csak
nem is sejthető következményei lesznek. Még nem tudjuk, mit teszünk
majd, amikor a nyugati világnak a következő gazdasági válságával kell
majd szembenéznie. A huszadik századi világ kiszámíthatatlanná és
eltervezhetetlenné vált. A második világháborút követően vajon ki
mondta volna, hogy Japán és Németország, a háború két nagy vesztese
gazdasági nagyhatalommá válik, amelyek az eladósodott USA fölébe
kerekednek?
Ön szerint az új, nagy Németország is egyre kiszámíthatatlanabb?
Önéletrajzi témájú könyvében, a Labirintusban tíz évvel ezelőtt a hitleri
Németországot szupernovához hasonlította, egy robbanó naphoz, amely
minden bolygóját elégeti még mielőtt összeroppanna, és óriási szemét-
dombként kiégne. Svájciként most is fél egy ilyen szupernovától, amely
elégetheti országát?
DÜRRENMATT: A szupernova képét a korabeli Japánra, illetve a
nácik nagy Németországára használtam. Sok közös vonásuk volt, pél-
dául az uralkodó faj ideológiája, a terjeszkedés és az autarkia vágya.
És mindketten elszánták magukat arra, hogy fegyveres eszközökkel hó-
dítsanak területeket a szomszédos országokból. Én ilyen veszélyt most

153
nem érzékelek sem Európában, sem Japánban. Ami pedig a katonai fe-
nyegetést illeti, az észak-déli konfliktusba fordult.
Az új Németország egyre növekvő gazdasági ereje a szomszédokat
egyre jobban aggasztja: az egykori háborús színházból mára gazdasági
színház lett.
DÜRRENMATT: Hát igen, ilyenkor mi, a kis svájciak csak ámu-
lunk. Nyugat-Németország szabályosan megvásárolta keleti területeit.
Az is meglehetősen groteszk volt, hogy a Szovjetuniónak rongyos tizen-
öt-tizenhat milliárd márkáért kellett megválnia egykori gyöngyszemé-
től, a szocialista NDK-tól. Ebben felfedezhetjük az újfajta háború stra-
tégiáját. Németországnak még gazdasági háborút sem kell indítania, a
kancellár egyszerűen előveszi a csekkfüzetét. A német politikusok egy
szép napon talán Varsóban is ezt tetszik majd, és Lengyelország egyko-
ron német területeit visszavásárolják.
Dürrenmatt, az író lendületbe jön, a világ éppen aktuális színháza
megindítja dramaturgiai fantáziáját, amelyről nem tudhatjuk, hogy be-
érik-e a való világ történései, és ha igen, mikor.
DÜRRENMATT: De igen, én legalábbis a világot egy elkeseredett
gazdasági háborúnak látom. A színpad közepén ott állnak a nyugat-
európaiak, közöttük pedig jelenleg a németek a szószólók. Ott állnak,
és az USA és Japán ellen vívott gazdasági háború következő lépését ter-
vezgetik. Ezzel egy időben a színpad baloldalán washingtoni politiku-
sok a gazdasági vezetőket gyalázzák, akiknek a zsebe tele van azokkal a
nyereségekkel, amelyeket inkább újra be kellett volna fektetni ük. Ezzel
úgy meggyengítették az amerikai gazdaságot, hogy a jobb oldalon a ja-
pánok támadásba lendülhetnek. Mindannyian azon igyekeznek, hogy
valahogyan megnyerjék a háborút, mert senki sem tudja pontosan,
hogy mikor száll be Kelet-Európa is a fogyasztási cikkek gyártásába, és
összezavarja a helyzetet. Egy valami biztos: ez a színdarab meglehető-
sen kaotikus.
A világ színpadán a németek kizárólag gazdasági hatalmukkal
hivalkodnak? A németkedés felett eljárt már végre az idő?
DÜRRENMATT: Nem vagyok benne olyan biztos. Talán mi, sváj-
ciak különösen érzékenyen reagálunk erre, de nekem úgy tűnik, hogy
a németek körében erősödik a nacionalizmus. Vegyük csak azt a szín-

154
házat, amelyet négyévente futball-világbajnokság néven játszanak: ma-
napság a sport az egyik legfontosabb eszköz arra, hogy felkeltse az em-
berekben a nemzeti öntudatot. És a német médiában a nemzeti sportra
óriási hangsúlyt fektetnek. Nézze, én nyíltan bevallom: jobban tetszett
a régi rendszer, amikor két külön Németország volt. Az NDK-ban élő
keletnémetek természetesen megérdemelték, hogy demokratikus rend-
szerben éljenek. Azt azonban nem tudtam megérteni, hogy miért kell
feltétlenül politikailag összenőnie annak, ami történelmileg összetarto-
zik. Én mindig előnynek éreztem azt, hogy a német nyelvterület több
különálló államból tevődik össze. A sok állam sok kis népi színháza
valójában a német hagyományhoz kötődik, és nem az adott államhoz.
Attól tartok, az egységes Németország hatalmas színpada a politika sok
szereplőjét túlzottan impozáns vagy éppenséggel tragikus szerepre csá-
bítja. A határtalanság a németek ősi vágya. De, ha nem érzik határaikat,
akkor rosszul játszanak a színpadon.
Svájc fennállásának 700-adik évfordulóját ünnepli 1991-ben, sok-sok
rendezvénnyel. Miért kell egy ilyen kis államnak, amely a politika alatt
mindig csak szolgáltatást értett, egy ennyire hangsúlyosan nemzeti szín-
ház?
DÜRRENMATT: A hétszáz éves évforduló megünneplése is gro-
teszk, mert Svájc identitása súlyos válságban van: az ország már nem
az, ami volt, és nem is az, aminek a svájciak tartják.
Ön egy november végi beszédében, amelyet Václav Havel csehszlová-
kiai vendég tiszteletére tartott, Svájcot éppenséggel egy olyan börtönhöz
hasonlította, amelyben a svájciak önszántukból élnek. Ezt hogy értette?
DÜRRENMATT: Én azt mondtam, hogy Havel annak idején kese-
rűen groteszk írásokat jelentetett meg a szocialista Csehszlovákia
hétköznapjairól. De a virágzó Svájcról is lehet groteszkeket írni. Azt
mondtam, hogy a svájciak zárkózottak, olyanok, mintha be lennének
zárva a börtönbe, és ide azért menekültek be, mert féltek, hogy oda-
kint letámadják őket. De, hogy bebizonyítsák, önszántukból vannak itt,
mindenki átvette a börtönőr szerepét is: Svájcban mindenki felügyeli
önmagát. Vegyük csak a legújabb botrányt, az ún. Fichen-ügyet. Pont
abban az országban, amely a világ legrégibb demokráciájaként hirde-
ti magát, abban, amelyik bevezette a polgárok közvetlen beleszólását a

155
politikába, abban, amelyik mindenféle idegen hatalmat idejekorán lerá-
zott magáról, abban, amelyik bevezette a hadsereg intézményét, éppen
Svájcban gyűjtött óriási mennyiségű információt a politikai rendőrség
több mint negyedmillió állampolgárról, miközben az ország teljes la-
kossága mindössze hat és fél millió. Ez tehát körülbelül ugyanolyan ki-
terjedt megfigyelési rendszert jelent, mint amilyen a Stasié (a keletnémet
titkosrendőrség rövidítése – a ford.) volt az NDK totalitárius államában,
talán csak azzal az egy megnyugtató különbséggel, hogy a svájci nyo-
mozók jóval dilettánsabbak voltak. Ez a botrány pedig egy másik ügy
kapcsán került elő, ez pedig a Kopp-ügy: egy szövetségi tanácsos hölgy
arra használta igazságügy-miniszteri pozícióját, hogy figyelmeztesse a
férjét, aki pénzt síbolt. Ez az eset is ellentmond a svájciak önmagukról
alkotott képének, mert ők a politikai erények utolsó mentsvárának te-
kintik az országukat. Sok svájci állampolgár csak most fogja fel, hogy az
ő országa is rendelkezik olyan hatalommal, amelyet adott esetben saját
polgárai ellen használ fel bármilyen külső ok nélkül. Abban is felfedez-
hetjük a groteszket, hogy az SED-t a nép többsége elutasítja, azaz volna
oka a leskelődésre, míg a svájciak nagyon is lojálisak hazájukhoz.
Mely nemzeti értékeket ünnepel Svájc 700. születésnapján?
DÜRRENMATT: Svájc nem tudja igazán, hogy mit is ünnepel. Mert
hát az igazság az, hogy az a modern állam, amelyről beszélünk, egy ve-
reség nyomán jött létre. Napóleonnak, egy külföldi hódítónak köszön-
heti létét. Erről persze a svájciak nem beszélnek olyan szívesen, mint
Tell Vilmos egyébként jórészt kitalált mítoszáról, amelyről azt állítják,
hogy 700 éves. Ahhoz, hogy jobban érthessük ezt az identitásbeli vál-
ságot, eszünkbe kell idéznünk, hogy Svájc sohasem volt egy nemzet,
mindig mesterségesen létrehozott állam volt. Súlyos vallási viszályok
közepette született meg; Genfben a kálvinisták kerekedtek felül, akik
nem akartak Franciaországba menni. Zürichben pedig a hasonlóan
makacsul gondolkodó zwingliánusok vették át az irányítást. A kettő
közé szorult az őskatolikus Belső-Svájc. Nem véletlen, hogy annyi-
szor mészárolták le egymást a svájciak a lehető legvéresebb valláshá-
borúkban. Egyáltalán, soha sem voltak békeszerető nép, még ha ma-
napság ilyennek szeretnék is látni magukat. Amikor felhagytak a val-
lásháborúkkal, zsoldosként harcolták végig Európa harcmezeit, teljes

156
lelkesedéssel. Hogyan is felejthetnénk XVI. Lajos svájci gárdáját, amely
inkább feláldozta magát a királyért, mint hogy a felkelő nép oldalán a
demokráciáért küzdött volna? Az a mítosz, amely szerint ez az ország
a világ legrégibb demokráciája, szintén nehezen hihető. Valójában igen
sok város, mindenekelőtt Bern, könyörtelenül kizsákmányolta a köze-
lében található vidékeket évszázadokon át. A parasztok felkeléseit vér-
be fojtották, az éhínséget egyszerűen cinikusan nyugtázták. A svájciak
rendkívül büszkék arra, hogy soha egyetlen nemzetbe se olvadtak bele.
Az országon belül is végig elkülönítve maradt a négy nyelvi régió. A
lakosság a külföldiek irányában svájcinak nevezi magát, más svájciak
irányában viszont meggyőzéses lokálpatrióták: völgy völgy, város város,
kanton kanton ellen.
Ön Konolfingen faluban született, Emmentalban, amely Bern kanton-
hoz Negyven éve a francia Svájcban, Neuchâitelben él. Minek érzi magát?
DÜRRENMATT: Amióta csak élek, a berni dialektust beszélem,
ami emmentali. Amikor írok, akkor persze német irodalmi nyelven. A
német nyelvű kultúra tagjának érzem magam, és nem a svájciénak.
Mi az, ami Svájchoz köti?
DÜRRENMATT: Érzelmileg semmi sem köt Svájchoz. De ellenszen-
vet sem érzek vele szemben. Svájc praktikus és céltudatos ország – és
egy kissé unalmas. Van egy ideillő mondás: jó dolog svájcinak születni,
és jó dolog svájciként meghalni is. Hogy a kettő között mit csinál az
ember? Erre jó svájci választ adnék: ezt a köztes időt munkával ütöm
agyon.
Jelenleg sok svájci író nyilvánosan tiltakozik a hivatalos 700 éves jubi-
leumi ünnepségek miatt. Ön azonban csendesen meghúzódik a háttér-
ben. Miért?
DÜRRENMATT: Ezek a lelkes írók azt érzik legfőbb problémájuk-
nak, hogy svájciak. Nekem ezzel sohasem volt gondom, talán éppen
azért, mert a „Svájc” nevű képződmény nem jelent számomra semmit.
Hogy lehet, hogy ez az identitásbeli válság nem irodalmi téma az Ön
számára?
DÜRRENMATT: Engem mindig is az emberi lét globális problé-
mái izgattak. Ez már csak így van: az ember az a tényező, amelyik soha
sem fejthető meg teljesen. Részemről mindegy, hogy svájci vagy német

157
vagyok-e, én filozófiai szempontokat követek. Én a felvilágosodás híve
vagyok. Azt szeretném, ha az ember kiszabadulhatna az önmaga okozta
kiskorúságból, amely még mindig meghatározza a gondolkodását.
Egyik helyen össznémet érzésekkel találkozunk, a másikon pedig ősi
svájci ünnepségekkel: a német nyelvterületen mintha nem is a felvilágo-
sodást akarnák, hanem éppenséggel valamiféle átszellemülést. Vajon ez is
a válság jele?
DÜRRENMATT: Úgy tűnik, manapság az embereknek valóban ne-
hezükre esik, hogy bízzanak saját gondolataik erejében. A világ jelenlegi
állapotáról szerzett tudást már önmagában is nehéz elviselni. Ezért hát
inkább a hitet választják; ki ebben hisz, ki abban.
Ön hisz abban, hogy az életnek van valamilyen értelme?
DÜRRENMATT: Annyiban igen, hogy az értelem kérdését csak
ember vetheti fel egy másik embernek. Az embereken túl nem hiszek
semmiféle értelemben. A kozmoszban nincsen értelem. De az emberek
körében van értelme annak, hogy békében együtt éljünk. Én ezt neve-
zem józan paraszti észnek.
Az Ön figuráit olyan motívumok mozgatják, amelyekről utóbb mind
kiderül, nincsen semmilyen mélyebb értelmük, mint az, hogy bármiféle
értelem keresése hasztalan. Úgy tűnik, mintha az egyetlen valódi isten
maga az író. Durcheinandertal című darabjában rászabadítja az embe-
rekre különös „kedves istent”, akinek még szakálla sincs, csak hogy meg-
mutassa, az nem más, mint merőfantazmagória. Ezen az úton az értel-
metlenség nagyobb szerepet kap?
DÜRRENMATT: Természetesen. A művészi szabadságom éppen
abban áll, hogy kedvemre játszhatok ezzel a világgal. A Durcheinandertal
a különös isten figurájával is világszínház. Anti-metafizikus vagyok. Azt
szeretném megmutatni, hogy minél hosszabb ideig próbáljuk az embe-
riség túlélését a hitre alapozni – amely a tudás szerepében tetszeleg –,
annál kevésbé leszünk erre képesek.
Műveiben az emberiség útját az apokalipszis színeivel festi le; a halál
ott van az orrunk előtt. Lehet, hogy azért látjuk groteszknek az életet,
mert félünk a haláltól?
DÜRRENMATT: A haláltól való félelem velünk születik. És ez a
félelem elképesztő mértékben megbénít bennünket. Hogy megnyugod-

158
janak, néhány ezer évvel ezelőtt kitalálták maguknak a túlvilágot, és ki-
alakult a kultúra mint egy védőernyő a halál ellen.
Ön ateistának vallja magát. Az Ön számára tiszta a válasz arra a kér-
désre, hogy mi következik a halál után?
DÜRRENMATT: Magával a „meghalással” nem tudtam még meg-
birkózni. De a halál számomra már nem jelent problémát.
Mit jelent a halál az Ön számára? A semmit?
DÜRRENMATT: Talán igen. De éppen ilyen könnyen el tudom
képzelni azt is, hogy örökké élünk. Schopenhauer jól ragadta meg a
dolog lényegét, amikor úgy írt erről, hogy az emberiség tudata a tenger,
amelyben az egyes ember tudata a hullám. A közös tudat mindaddig
fennmarad, amíg létezik emberiség. El tudom képzelni azt, hogy a halál
után új, másik hullámmá alakulunk át ebben a tengerben.
Ezt az átváltozást, amelynek során egy másik hullámmá lesz,
reinkarnációként képzeli el?
DÜRRENMATT: En ezt egyáltalán nem metafizikailag nézem. A
tudatosság persze a testhez kötött, de hát új testek egymás után kelet-
keznek, és ezek továbbvihetik a tudatot mint egy hullámot. De ez alatt
egyáltalán nem az egyes emberek lélekvándorlás át értem.
A halálát úgy képzeli, hogy az egy feloldódás ebben az általános tu-
datban?
DÜRRENMATT: Miért ne? Amikor meghalunk, látjuk, ahogy meg-
halunk. És akkor talán hirtelen felnézünk a holdra, vagy talán már ott
is vagyunk, lenézünk a Földre, és egyáltalán nem is látjuk érdekesnek.
Olyan idétlennek tűnik, hogy az ember legszívesebben nem is foglal-
kozna vele. Ezekről a dolgokról már kisgyerekként sokat beszélgettem
az apámmal. Azt kérdeztem tőle: miért tartod olyan borzasztónak a
semmit? Erre azt felelte: az a legborzasztóbb dolog, amit csak el tudsz
képzelni. Jó, akkor milyennek képzeled a mennyországot? – faggattam
tovább. Azt mondta: az az örök vigasság! Apám mindig is félt a haláltól.
Én ezen nagyon csodálkoztam. Irodalmi szempontból is szükségszerű
a halál. Ez a mű legjobb befejezése.

159
 Amikor az interjú tesztként szolgál

A Bonus egy havonta megjelenő magazin, amelyet a Radio 24

nevű zürichi rádióadó ad ki, és annak idején a szintén zürichi
Tages-Anzeiger nevű újság mellékletében jelent meg. Ez a ma-
gazin már az első szerkesztői oldalon egy olyan interjúrovattal
szolgált, amelyik más volt, mint a többi. A kérdéseket nem va-
lamiféle előre felépített logika szerint tették fel, hanem mint
egy kvízjátékban; egyik témáról a másikra ugorva.
Honnan jött az ötlet? A zürichi média és szórakoztatóipar
neves személyiségeinek, akik sokat szerepelnek a nyilvánosság
előtt, kellett bebizonyítaniuk, hogy igenis jól ismerik azokat a
dolgokat, amelyek a fiatalokat (vagyis a Radio 24 hallgatóit) ér-
deklik.
A kérdéseket három különböző területről gyűjtötték össze:
az interjú idején divatos eseményekről, emberekről, tehát szí-
nészekről, filmek és slágerek címeiről; ezen kívül néhány olyan
dologgal kapcsolatban, amiért az illető személy a felelős, vagy
amivel éppen foglalkozik; és végül, a városban zajló aktuális
eseményekről (az éppen frissen megnyitott kocsmától kezd-
ve a rikító új plakátokig, amelyet a sétálóutcában ragasztot-
tak ki). Mindent egybevetve tehát olyan kérdésekről van szó,
„amelyekre feltehetően minden fiatal tudja a választ” – állítja
Domenico Blass, a Bonus szerkesztője.
A tesztinterjúra kiszemelt személyt telefonon kérték fel az
együttműködésre. Ha az illető beleegyezett, akkor összeállítot-
ták a kérdéseket, telefonon felolvasták neki, a spontán válaszo-
kat nyelvileg kicsit kicsinosították, egy kicsit átdolgoz. ták –
majd megjelentették. A szerkesztőség számára az volt a lényeg,
hogy megmutassák ifjú olvasóiknak, hogy a zürichi kulturális
élet nagymenői lényegesen kevesebbet tudnak azokról a dol-
gokról, amelyekről a fiatalok képben vannak, legyenek ezek
akár lényegesek, akár nem. És amennyiben valamelyik kérdés-
re nem érkezett válasz – úgy hát az annál többet mond.

160
 A Bonus ezt a rovatot a városi képviselőtestület kilenc tagjával
kezdte meg (vagyis a város vezetőségével) – közülük mindössze
egy ember nem vállalta a válaszadást (az újság az illető neve alatt
üresen hagyott egy féloldalt). Később a zürichi kanton vezetése
is foglalkozott az üggyel: miután közülük is meghívtak már va-
lakit, döntést hoztak, hogy egyikük sem vesz részt a műsorban,
amelyet „trend-barométernek” neveztek. Az alább közölt interjú
egy akkoriban népszerű televíziós újságíróval, Thurnheerrel ké-
szült, és jól mutatja az interjú funkcióját: szinte minden kérdés
teljesen banális, a válaszokból kivehető tudás nem jelez semmit.
Mégis sikerül egy „teszttel” lejáratni a menő újságírót a Radio
24 hallgatói előtt: nem a tehetségét értékelik, hanem kinevetik a
tudatlanságát. Rövid az út a kárörömhöz.

BENI THURNHEER a Tell-Star című műsorban ravasz kérdésekkel

ostromolja a jelölteket. A Bonus most arra kíváncsi, hogy a tévés mű-
sorvezető maga mennyire van otthon a jelenlegi divat világában.
Beni Thurnheer, ki az a Julia Roberts?
...
Mi az a Corona?
Hát először is, ez egy szivarkareklám, ezen kívül pedig az Opel egyik
régi modelljét hívják Corona-nak.
Amire mi gondolunk, az se nem az egyik, se nem a másik. A Corona
egy mexikói sör. Drága, de finom. Kicsoda Matthias Reim?
A fenébe is – szeretlek!
Köszönjük. Ez az a dal, amellyel most a slágerlistákat ostromolja.
Hogy kívják az iraki külügyminisztert?
Tafir... vagy valahogy így. Tafir és még valami.
Tárik Aziz. Mi az az Astra?
Étkezési zsír. Vagy asztrológuskonferencia Zürichben. Vagy azok a
kedves emberek, akik másoknak reményt adnak és be tudják jósolni a
betegségeket. De azt hiszem, mégis csak maradnék az étkezési zsírnál.
Jó, persze. De mi arra a műholdra gondolunk, amely 16 csatorná-
val rendelkezik, és amelyik 1991. január elsejétől az Opus Radio című
klasszikus programot fogja sugározni. Urs Rinderknecht?

161
 Na ne csinálják! Az első ötletem az, hogy politikus valahonnan a
baloldalról. De éppenséggel lehet a feloszlott POCH utolsó vezetője is,
meg aztán ott van az a pasas, aki a Sulzer tervei után kémkedett.
Köszönjük a bő választékot. Urs Rinderknecht az SBG vezérigazgató-
ja, nemrég ő volt az, aki bejelentette a kamatemelést. Mi a helyzet a New
Kisd on the Block-kal?
Az egy nagyon menő amerikai popcsapat. A kedves és barátságos,
srác-a-szomszédból az ő image-ük.
Pontosan. Na és mi a Zoo and Friends?
Egy countryzenét játszó együttes. De nem, ilyet biztosan nem kér-
deznek. Inkább Sue Schell ugrik be ezzel kapcsolatban.
Egyik sem. Ez egy butik neve, ami a Rüdenplatzon van.
Zürichben egyáltalán nem ismerem ki magamat. Évente kétszer me-
gyek be a belvárosba. Én már csak ilyen vidéki ember vagyok.
Ezek szerint akkor azt sem tudja, hogy mennyibe kerül a hosszú távra
szóló VBZ-jegy?
De, azt azért körülbelül ki tudom számolni. A Winterthur–
Elfretikon–Zürich jegy nyolc frank. Akkor ez kb. három frank.
2 frank 40. Kicsoda Julia Roberts?
Ó énekesnő, a klasszikusok közül. Vagy a környezetvédelmi kérdé-
sekért felelős egyetemi tanár. Egyik sem. Richard Gere oldalán a Pretty
Woman című film főszereplője volt. Mit jelent az, hogy homeboy?
Szerintem egy hagyományos kifutó fiú, aki négy keréken italokat,
meg hasonlókat szállít.
Nem. Ez a kifejezés a hip-hop világából származik, és annyit tesz,
mint „közeli, jó barát”. Mi a Bolero?
Ravel egyik zeneműve. A Blick nevű újság szerint használ a szeret-
kezésnek, ha közben ez a zene szól a háttérben.
A Bolero egy új női magazin címe is. Kicsoda Salvatore Caputo?
Viktor Giacobbot hívják így, amikor Tessinben turnézik. Nem, ez én
vagyok, ez után az interjú után.
Vagy még inkább: ő egy nagy lemezcég tulajdonosa, ezen kívül pedig a
város egyik jól ismert DJ-je.

162
 Utcai interjú, a „hangulatjelentés”

A Hamburger Abendblatt nevű lap éppilyen gyakran él az ut-

cai interjú műfajával. Egy új intézkedés bevezetését, tudósí-
tásokat, vagy korábbi döntésekre, változtatásokra való vis-
szatekintéseket is gyakran tálalják utcai interjúkkal; járókelők,
az ügyben érintett emberek, vagy nézők véleményét közlik le,
esetleg fényképükkel együtt.
Honnan jött az ötlet? A tudósítások az eseményeket rend-
szerint a felelősök szemszögéből mutatják; arról már nem szól-
nak, hogy mindez hogyan hat az érintettekre. Az utcai interjú
jelentheti azt a hidat, amelyen keresztül, még ha csak rövidebb
időre is, közelebb juthatunk a „másik oldalhoz”.
Amikor például a Lufthansa vezetése úgy döntött, hogy a
belföldi járatain megtiltja a dohányzást, az Abendblatt a hír
helyett három kis fényképet közölt rövid kísérőszöveggel: egy
nem dohányzó nő (aki helyeselte a döntést), egy pipadohányos
férfi (aki ellenezte) és még egy cigarettázó nő (aki ennek elle-
nére helyeselte) véleményét. Tekintve, hogy az ilyen véletlen-
szerű vélemények nem sokat árulnak el a légi járatokon utazók
tömegének elképzeléseiről, az ilyen adalékoknak hírértékük
voltaképpen nincs; szerepük abban áll, hogy az olvasók így ta-
lán azonosulhatnak az érintettekkel.
Amikor négy Hamburgban élő külföldi nyilatkozik az al-
kotmánybíróság döntéséről, amelynek értelmében külföldiek
nem szavazhatnak – nem az azonosulást segíti, hanem meg-
szólaltatja az érintetteket, akik egyébként nem nyilatkozná-
nak. Kiküldtek egy szerkesztőt az utcára egy fotóssal együtt,
hogy kérdezzenek meg külföldieket a döntéssel kapcsolatban.
Mintegy harminc portréval és véleménnyel tértek vissza, ami
„persze csupán véletlenszerű eredményeket hozhat” mondja
Günter Meisling főszerkesztő is. A fényképek minőségén túl
fontos volt a megkérdezettek neme (paritásos alapon), a nem-
zetisége (lehetőleg több, egymástól távol eső nemzetből) – és

163
maguk a kijelentések. A megkérdezettek túlnyomó többsége
megütközött a döntésen, mondta Günter Meisling.
Ezek a reakciók ugyanakkor nyilvánvalóan nem mások, mint
járókelők odavetett szavai. Céljuk, hogy felkeltsék az érdeklő-
dést, tartalmi hírértékük lényegében nincs. Azzal, hogy az első
oldalra teszik őket, vonzóvá tehetik az újságot, az olvasó úgy
érezheti, személyesen szólították meg, ugyanakkor problémá-
kat is felvetnek: egy véletlenszerű képből hirtelen jelentős ese-
mény lesz; ezzel túl nagy jelentőséget kap a többi hírhez képest.

A portré

A zürichi helyi újság, a Tages-Anzeiger hétvégi melléklete, a

Das Magazin már a nyolcvanas évek kezdete óta vezet egy nagy
sikerű rovatot, amelynek címe: Egy nap... életéből. Ez az inter-
júnak egy egyéni formája, amelyből az újságíró kérdéseit egy
az egyben kiveszik és az egész szöveget egyes szám első sze-
mélyben hagyják, mintha csak az illető naplójából idéznének.
Miért jó ez az ötlet? Bemutatják egy embernek egy napját, és
ez érdekes, mert a mi hétköznapjainkhoz hasonló (más példák:
az asszony, aki minden este nyolc és éjfél között a leveleket szor-
tírozza a postán; vagy zürichiek, akiknek vicces, különös vagy
éppen keserves az élete). Mindegyik esetben arról van szó, hogy
bepillantást nyerhetünk a nagyvárosi élet pillanataiba: szemé-
lyes dolgokba, amelyek így egy pillanatra a nyilvánosság kíváncsi
szeme elé tárulnak. Azt találjuk, hogy a nagyváros színtelensége
mögül sokszínű, izgalmas életek bukkannak elő. Ez a hatás a ri-
porthoz teszi hasonlatossá az interjúnak ezt a fajtáját. Már maga
a cím megadja a témát, ráadásul igen személyes kérdéseket en-
ged meg, amely megmutatja, hogy a hétköznapok szokásos cse-
lekedetei és az ezeket kísérő gondolatok, érzések milyen érdekes
viszonyban állnak egymással. Ez a módszer szintén nem követel

164
túl nagy erőfeszítést az újságírótól: egyszerűen megkéri az ille-
tőt, hogy írja le egy szokásos napját, aztán ehhez a leíráshoz köt
olyan, lehetőleg nyitott kérdéseket, amelyek arra vonatkoznak,
hogy a személy mit érzett mindeközben. A felkészülés nem vesz
el sok időt (sok újságíró a tágabb ismeretségi köréből választ
interjúalanyt) ugyanakkor magának az interjúnak az időtarta-
ma egytől akár három óráig is eltarthat. Az interjúalany által
elmondottakból azután egy 150-200 soros, összefüggő szöveget
szerkesztenek, amelyet engedélyeztetnek a megkérdezett sze-
méllyel. A megjelentetés során (a német nyelvű írott sajtó nagy
részével ellentétben) meghagyják az illető személy dialektusát és
egyéni beszédstílusát. Ez a németnyelvű svájci médiában nem
egyszerű, hiszen itt mindenki dialektusban beszél, és ezt rend-
szerint, a közérthetőség kedvéért, át szokták írni. Néhány ripor-
ter úgy próbálja megoldani a problémát, hogy a helyi dialektust
a nyelvjárás néhány jellegzetes szavával érzékeltetik, amelyeket
kurzívan szednek. Mások a nyelvtani, mondattani eltéréseket is
megőrzik, és emellett egy-két kifejezést. Akár így, akár úgy, a
szövegnek valahogyan érzékeltetnie kell a dialektus szerepét.
Az évek folyamán az eredeti koncepció némileg kifakult. Az
az ötlet ugyanis, hogy valaki mesélje el, hogyan telik egy napja,
sokszor csak ürügy arra, hogy egy tetszőlegesen kiválasztott,
vicces vagy különös embert bemutassunk a maga egyéni gon-
dolkodásmódjával és jellegzetes viselkedésével. Az alább fak-
szimilében közölt példa (19901/) éppen ezt mutatja. Ugyan-
akkor azt bizonyítja, hogy a portrészerű interjú rendkívül sok
lehetőséget rejt, főként az újság helyi rovatában.

Egy nap Heinze Baumann életéből

Azt hiszem, ha az egyik napom nem tipikusan zajlana, akkor abba-

hagynám. Tegnap hajnali ötkor keltem, egy lover-girl-nél voltam Stutt-
gartban. Vagy talán jobb, ha úgy mondjuk, hogy ott dolgoztam, mert
hát tényleg nagyon gyakran dolgozom ott. Stuttgartban van egy állá-
som, koncertek és színházi előadások világosítója vagyok. Ezzel kere-

165
sem a kenyeremet. Hogy kiknek a világosítását intézem? Miles Davis-t,
Dizzy Gillespie-ét, ilyen emberekét.
A specialitásom a kombinált fény, tehát egyrészt az élő műsorra
vetülő fény, másrészt a televíziós fény. Lehetőleg úgy alakítom, hogy
mindkét oldal számára elviselhető legyen. A tévések több ellenfényt
szoktak kémi, vöröset viszont soha. Munka közben két fejhallgatóra
is szükségem van, ezen kívül pedig még egy kezelőkészletre. Az egyik
fejhallgatón a rendezőt és az operatőrt hallom, ahogy olyanokat mon-
danak, hogy: Figyeljetek, megvan a hármas, most totálképet kérek. Én
ilyenkor tudom, hogy melyik a hármas kamera, ezért már a snitt előtt
próbálom a fényt úgy mozdítani, hogy kicsit több ellenfényt kapjon, és
az operatőr elmélyülten dolgozhasson.
Na, szóval utána átmentem Svájcba – Stuttgarttól Zürichig két óra
tíz perc az út. Ezután beugrottam a kedvenc kávézómba, ahol regge-
lente elolvasom az újságomat. Ott már jól ismernek, és békén hagynak.
És akkor kezdődik a pörgés: iránya jegyszedő, elmenni a grafikushoz
a cuccért, aztán át a fénymásolóba, plakátok, az apró hirdetés mintái,
kitűzők, szóval minden, amit csak el lehet képzelni a Miller and the Hot
Kotz nevű banda turnéjához, amelyet éppen szervezek. Mindeközben
befut még vagy három telefon: jövő szombaton egy forgatáson nekem
kellene csinálni a világítást. Azt sem tudom, hogy mit forgatnak. Vala-
mi videoklipet egy számhoz, amelyről még sohasem hallottam. Aztán
egy másik hívás Baselból, a Temporary Tattoostól: egy amerikai fickó,
aki egy hét után lekopó tetoválásokat csinál, arra kér, hogy helyettesít-
sem, mert ő visszatér az Államokba. Ami az ebédet illeti: müzli és újság.
A kondoméria se nem szexbolt, se nem gyógyszertár. De hát az igény
érthető: a szexualitáshoz kevésbé defenzív és AIDS-központú hozzáál-
lásra van szükség, legyen megint az öröm a lényeg. A szex nem rossz
dolog. Ami engem illet, én manapság mindig gumit használok. Azelőtt
persze másként volt: nyolc évig benne voltam egy szoros kapcsolatban,
de két éve szakítottunk. Amióta a boltban óvszereket árulok, jobban
látom, hogyan mennek a dolgok errefelé. A tabletták rossz hírbe keve-
redtek, a védekezés ugyanakkor megmaradt a nőknek. Azt még csak
meg-megértették a férfiak, hogy „elkaphatnak valamilyen betegséget”,
de magára a védekezésre csak az egyik partner gondol.

166
 Ami meg az óvszer használatát illeti: sokan attól tartanak, hogy a
partnerük majd azt gondolja, hogy betegek, vagy azt, hogy a partnerét
gondolja annak. Erre jön még a kondom kiszerelése: olyan mint egy
gyógyszeré, a vágyat nem igazán ébreszti fel. De óvszerrel is lehet él-
vezetes a szex, nagyon is. Éppen erre szeretném érzékennyé tenni az
embereket a kondomériával. Többet kellene nevetni, lazábban kellene
kezelni ezt az egészet. Az én boltomban több nő fordul meg, mint férfi.
Egyszóval még mindig a nők azok, akik kezdeményezőbbek. Valószí-
nűleg több óvszert hordoznak női táskákban, mint zakók zsebeiben.
És egyáltalán: a védekezés témájáról döbbenetesen kevés információ
áll rendelkezésre. A boltban van egy koffer, amely megelőzéssel kapcso-
latos anyagokkal van tele. Ebben van mindenféle eszköz: a pesszárium-
tól kezdve a spirálon és a tablettán át egészen a hüvelyszivacsig. Minden
német iskolában van ilyen koffer, csak éppen ott hallani sem akarnak
róla. Még a gumióvszerrel kapcsolatban is óriási az információigény.
Mert hát az különböző óvszerek között nagy különbségek vannak. A
legjobbak között például csak százezerből egynél fordulhat elő, hogy
nem állja a szakítópróbát. Egyébként is rendkívül keveset foglalkoztak
eddig az óvszerekkel. Hívták ezt már horroróvszernek, barlanglakónak,
buzogánybevonatnak, szögesdrótnak, mindenhogy, csak értelmesen
nem. Jelenleg szerintem a svéd óvszerek a legjobbak. Ezek tényleg egé-
szen mások, minden szempontból, érzésre is. Ezek enyhén bordázottak;
végül is a hímvessző sem teljesen sima. De hát ezt mindenki próbálja ki
maga, hiszen minden pénisz más, és a nők szempontjából is különbö-
zők lehetnek az érzések.

A főszereplővel készített interjú

Egy esemény „főszereplői”, érintettjei, vagy akár áldozatai ket-

tős szerepben vannak: egyrészt hitelesen mesélhetnek arról,
hogy mi történt, másrészt személyesen fel is kell dolgozniuk
mindazt, amit átéltek – az interjú szempontjából ez egy igen

167
kényes helyzet. Aki mégis sikerrel oldja meg, annak az interjúja
is kétszer olyan izgalmas lesz, mint például a Süddeutsche Ze-
itung itt idézett, 1996. május 6-i számában megjelent interjú,
amelyben beszélgetést olvashatunk a Reemtsma-házaspárral
néhány nappal egy túszdráma végét követően.
Az újságírók már 1996 áprilisában, tehát rögtön értesültek
Jan Philipp Reemtsma, a hamburgi milliomos elrablásáról, de
tartották magukat a hallgatási kötelezettséghez, amelyben a
rendőrséggel megegyeztek. Még így is megadatott a Spiegel-
nek, és a Focus nevű hírmagazinnak, hogy előkészítsék anya-
gukat az emberrablási ügy végére, és Reemtsma elengedését
– amelyre aztán április 29-én sor is került – követően azonnal
megjelentessék. Ezek a tudósítások tele voltak spekulációkkal
az érintett emberek, ügyvédjeik és az ügyben nyomozó rend-
őrök közötti kapcsolatot illetően. A pihenés céljából New York-
ba utazó Reemtsma-házaspár mindenesetre azt kívánta hogy
nyilvánosan tisztázzák az ügyet.
Május 2-án, csütörtökön, a Süddeutsche Zeitung főszer-
kesztőjét, Werner Kilzet New Yorkból keresték telefonon;
nem volna-e kedve New Yorkba utazni, és interjút készíteni
Reemtsmaval? Kilz, aki éppen egy másik ügynek járt utána
Pfalzban, azon nyomban Münchenbe utazott, Herbert Riehl-
Heyse nevű kollégáját kirángatta egy színházi előadásról, idő-
pontot beszélt meg az interjúra, a helyi archívumból pedig ösz-
szeállíttatta az emberrablásról meglévő teljes anyagot. Kilz és
Riehl-Heyse péntek reggel felszállt a New York-i gépre, útköz-
ben átnézték az anyagot, kidolgozták a kérdéseket, összeállí-
tották a beszélgetés menetét. Eszerint legjobb, ha Reemtsma és
neje elmond mindent úgy, ahogyan történt „eredetiben”.
Alig szálltak le a gépről, már mentek is egy hotelbe, ahol
azzal fogadták őket, hogy a közeli étteremben várnak rájuk.
Egy szeparált asztalhoz vezették őket, ahol Reemtsma úr és
felesége, Ann Katrin Scheerer üdvözölték őket, egy amerikai
barátjuk társaságában. Sokat beszéltek és meséltek – de az em-
berrablásról szándékosan semmit (a riporter jól tudja, hogy az

168
interjúalany akkor már nem beszél spontánul és hitelesen, ha
nem sokkal korábban már ugyanezt elmesélte). Időközben eu-
rópai idő szerint hajnali négy óra lett.
Másnap reggel – Münchenben ekkor szombat délután volt
– a két újságíró az interjú számára kijelölt helyre, a Madison
Building 42. emeletén lévő irodába ment, ahonnan belátni jó-
formán az egész Central Parkot. Az elkövetkező három órában
a két riporter elmeséltette beszélgetőpartnereivel a túszdráma
teljes történetét. Néhány konkrétumra és részletre irányuló
kérdéssel újra végigvezették mindazon a gyötrelmen, ame-
lyen mindössze néhány nappal ezelőtt estek át, és amely sajnos
traumatikus élményekben is bővelkedett. A beszélgetés során
közösen rekonstruálták azokat az eseményeket, amelyeket a
félelem, az aggodalom és a kétségbeesés élménydarabkákra
tört szét. A kérdezz-felelek játékban tisztán, világosan a fel-
színre került minden, ami történt, és amit ezzel kapcsolatban
a résztvevők személyesen átéltek – és ezzel talán a feldolgozása
is megkezdődött mindannak, amit a két ember elszenvedett.
A beszélgetés végeztével a hanganyagot legépelték – össze-
sen 73 oldal lett –, a két újságíró átszerkesztette, majd a végső
formába öntés céljából átfaxolták Münchenbe (az újságírók
nem álltak online-kapcsolatban a müncheni szerkesztőséggel).
Végigdolgozták a szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Né-
metországban időközben már dél volt, szorított az idő, hiszen
az interjút a hétfői kiadásba szánták, és a nyomtatás helyi idő
szerint 18 órakor kezdődik.
A Reemtsma-házaspár és a két újságíró reggelinél újra ta-
lálkozott. A házaspár mindkét tagja visszavonult és külön kü-
lön átrágta magát a nyomtatásra szánt anyagon, amelynek ter-
jedelme akkor 1200 sor volt. „Az utolsó pillanatig ott volt ben-
nünk a félelem, hogy Reemtsma úr visszavonja az interjút” –
emlékszik vissza ezekre a pillanatokra Werner Kilz. Egy órával
később visszatértek, és meg voltak elégedve az interjúval, bár
egy-két helyen változtatást javasoltak. Néhány helyen a házas-
pár két tagja sem értett egyet: ez akkor így történt, vagy egy ki-

169
csit másképp? Helyi idő szerint 17 órakor futottak be az utolsó
módosítások Münchenbe, 17.30-ra a két kész, tördelt oldalon
elvégezték az utolsó simításokat, és 18.15-kor már nyomdában
volt az anyag.
Kilz és Riehl-Heyse New York-i idő szerint még vasárnap
este felszálltak a Lufthansa járatára, és hétfő reggel szálltak le
Frankfurtban – egy újabb éjszakát töltöttek alvás nélkül.
A váróteremben éppen a Süddeutsche Zeitung hétfői számát
osztogatták, és a várakozó utasok valósággal rávetették ma-
gukat az interjúra, amelyet az első oldalon öles betűkkel úgy
hirdettek, mint a világháború utáni Németország történetének
legizgalmasabb emberrablásának igaz történetét. A kíváncsi
olvasók között volt a két riporter is.
A Süddeutsche Zeitungnak adott interjú maradt Reemts-
ma egyedüli nyilatkozata a túszdrámával kapcsolatban. Ebben
minden benne van, ehhez semmit sem kíván hozzátenni ahogy
ő maga fogalmazott, amikor a többi újságírót elhajtotta:

„A világ egy darabja tönkrement”

Egy barátságos manhattani vendéglő, sok vendég van ezen a péntek

estén, ezek között egy olyan is, kinek fotója sok New York-i újságárus bó-
déján látható. Ennek ellenére senki nem fordul a férfi után, aki hátul a
baloldalon ül egy asztalnál feleségével és még három vendéggel. Ez azzal
is összefügghet, hogy a férfi – az újságárusoknál lógó képekkel ellentétben
– szakállt visel, amit azalatt a négy hét alatt növesztett, amely megvál-
toztatta eddigi életét. És nem is az amerikai lapok főhőse lett, hanem a
németeké, amelyeket itt is meg lehet vásárolni. Jan Philipp Reemtsma,
felesége, Ann Kathrin Scheerer és fia, Johann épp ezért gondolták, hogy
jó lesz, ha New Yorkban bújnak meg egy hétig, hiszen itt nem számítot-
tak beszédtémának, és így elmenekülhettek életük legszörnyűbb hetének
emlékétől is.
Vissza fognak térni Németországba, de a házaspár elhatározta, hogy
előbb elmesélik az SZ-vel készült beszélgetés során, hogy mi is történt
igazából. Ehhez a döntéshez az is hozzájárult, hogy az elmúlt napokban

170
sok újdonságot tudtak meg saját magukról a német lapokból, amelyekről
ők maguk sem tudtak, mert nem igaz dolgokat állítottak. Az anya az
emberrablás után Amerikába küldte fiát, Jan Philipp szenvedélyes vitor-
lázó, a családnak van egy háza Zermattban – állt az újságokban, amelyek
azért is állítottak ilyesmiket, mert Reemtsmasék mindig is védeni próbál-
ták a privátszférájukat. Jó okkal, ahogy ezt a március 25-i események is
bizonyították. Fél napig egy hivatalban ülünk New York tetői fölött – az
előbb említett este után az olasznál –, és egy tiszteletreméltó házaspár
történetét hallgatjuk, amint azt mesélik – Reemtsma megfogalmazása
szerint –, hogyan „dobta ki őket a világból” bűnözők egy csapata. Lebilin-
cselő nap: Ann Kathrin Scheerer kitűnő mesemondó, Jan Philipp Reemts-
ma egy értelmiségi, aki túlélte a rémálmot, és még mindig csodálkozva
próbálja összeszedni magát, ha arra gondol, hogy ez hogy is sikerülhetett.
Johann, a 13 éves fiú is megjelenik egyszer-egyszer – de ő már nagyban
érdeklődik a baseball iránt, amelyet apja vett neki ezekre a napokra.
Herbert Riehl-Heyse

SZ: Reemtsma úr, jól néz ki. Kipihente magát valamennyire ezen a
héten?
REEMTSMA: Pihenés? Mindenképp jó volt, egy kis időt máshol töl-
teni és távolságot nyerni.
SZ: Miért pont Amerikába menekült?
REEMTSMA: Itt van az irodám, és fontos volt számunkra, hogy
New Yorkban anonimok maradhatunk.
SZ: Vissza a kezdetekhez. Március 25-én elrabolták. Mostanáig csak
részleteket tudott a nyilvánosság arról, hogy mi is történt Önnel.
REEMTSMA: 20 óra 15 és 20 óra 30 között történt, már sötét volt.
Egy pár könyvet akartam elhozni az irodámból, és utána vissza akartam
menni a lakásba. Pár méterre voltam az ajtótól. A házhoz vezető út mel-
lett jobbra van egy kis fal, és ezen a falon kis bokrok vannak. Hallottam,
hogy zizeg. Ez nem szokatlan, nagy a kert. Emlékszem, még az futott
át az agyamon, hogy ez hangosabb, mint egy macska. De mielőtt ezt
jobban végiggondolhattam volna, kiugrott egy fekete maszkos férfi a
bokorból.
SZ: Olyan maszk, amilyet az autonómok hordanak?

171
 REEMTSMA: Igen, mint az autonómok vagy a sífutók. Fentről jött
felém, és megtámadott, és én is visszaütöttem.
SZ: Volt nála valamilyen eszköz?
REEMTSMA: Nem láttam.
SZ: Próbált ütni vagy rúgni?
REEMTSMA: Nem végeztem semmiféle önvédelmi kurzust vagy
hasonlót. De mindig azt mondtam magamnak, hogy ha egyszer meg-
támadnak, akkor az az egyetlen lehetőség, ha nem tudok elfutni, hogy
nagyon gyorsan és nagyon hatásosan kell sebet ejteni a támadón. Meg-
próbáltam az ujjamat belenyomni a szemébe, de nem ment, talán mert
hiányzott az elhatározás. Azt hiszem, kiabált valamit az ember, én is
üvöltöttem, aztán fejbe vágtak.
SZ: Valaki más?
REEMTSMA: Valaki más vágott fejbe, akit én nem láttam. Elestem,
a szemüvegem elrepült. Valaki megfogta a fejemet, és beleverte a falba.
Innen van az orrsérülés.

„Fényes villanást láttam, és aztán azt mondtam:

Feladom, mit akar?”
Jan Philipp Reemtsma

SZ: Anyagból volt a fép maszkja?

REEMTSMA: Igen, és valószínűleg el is szakadt a verekedés közben.
Gondolom, beleakadt az ujjam. Később mondta az egyik emberrabló,
hogy ez halálos hiba is lehetett volna, ha abból indultak volna ki, hogy
láttam az adott gengsztert, de ez nem így történt. Ők sem ebből indul-
tak ki.
SZ: Beszélt valaki a verekedés közben?
REEMTSMA: Az, amelyik beleverte a fejemet a falba, azt mondta:
„nem védekezni, nem történik semmi”.
SZ: Ez meddig tartott?
REEMTSMA: Kb. másfél percig.
SZ: Elvesztette az eszméletét?
REEMTSMA: Nem. Egy fényes villanást láttam, és aztán azt mond-
tam: „Feladom, mit akar?” Addig azt gondoltam, hogy talán betörők,

172
ki akartam nyitni az ajtót, és azt mondtam volna, hogy szolgálják ki
magukat, vagy valami ilyesmit. De aztán bekötözte a szememet és a szá-
mat, bilinccsel kötötte össze a kezemet a hátam mögött.
SZ: Kiabált segítségért?
REEMTSMA: Nem, nem is tudtak kocsival bejönni oda, ahol ez az
egész történt. Először el kellett vinniük az autóig.
SZ: És senki nem vett észre semmit a szomszédok közül?
REEMTSMA: Hát ez volt a legfurcsább. Fél 9 volt. Ilyenkor szoktak
az emberek kutyát sétáltatni. És itt meg jön egy csapat a nyílt utcán, az
egyik géppisztollyal, a másik egy megkötözött embert visz, akinek be
van kötve a szeme, és senki nem vesz észre semmit.
SZ: Mennyi ideig mentek így?
REEMTSMA: 5-8 percig. Kockázatosan hosszú idő. Szerencséjük
volt a gengsztereknek.
SZ: Hol állt az autó?
REEMTSMA: Amikor az utcán voltunk a lejtőn, hallottam egy au-
tót. Azt hittem, hogy megállítanak, amíg elmegy az autó. De az autó
megállt. Hátul kinyitottak egy ajtót vagy a csomagtartót és betoszogat-
tak az autóba.
SZ: Nem látott semmit?
REEMTSMA: Láttam az autót, a rendszám egy részét is, mert nem
volt jól bekötve a szemem. Sárga-fekete rendszám volt, nem német. Az
FV vagy VF betűket ismertem fel.
SZ: Egy autó hátsó billenőajtóval?
REEMTSMA: Igen, úgy gondolom, hogy az autó lent várt az Elbá-
nál, és azután jeleztek neki, amikor elkaptak. Nem tudhatták, hogy mi-
kor megyek keresztül a kerten. Gondolom, a sötétség leszállta óta ott
vártak, és arra vártak, hogy valamikor éjfél előtt úgyis arra jövök. Talán
napok óta így ment.
SZ: Hol volt Ön eközben, Scheerer asszony?
SCHEERER: Nem is tudtam, hogy Jan Philipp kiment a házból. A
fürdőben voltam, megbeszéltük, hogy korán fekszünk le, mert másnap
sok munka várt ránk. Amikor kijöttem a fürdőből, lekiabáltam, hogy
szabad a fürdőszoba, de nem kaptam választ. Ez előfordul néha, gon-
doltam, még a TV előtt ül, és nem aggódtam. Amikor ez így ment egy

173
ideig, gondoltam, hogy átment az irodába. Csak az volt furcsa, hogy
nem szólt egy szót sem.
SZ: Reemstma úr, milyen bizonyítékai vannak arra nézve, hogy az
emberrablást már régóta tervezték?
REEMTSMA: Később a tömlöcömben mondták, hogy figyelték a
házat. Ismertek embereket is a telken. És azt is tudták, hogy nem sokkal
előtte érkeztem haza egy utazásról. Szabadságon voltam. A telket hete-
ken keresztül megfigyelték.
SZ: Tehát kétségtelenül profikról van szó?
REEMTSMA: Igen, már kezdetben ezt a benyomást keltették ben-
nem. Először is az tűnt fel, hogy – ez most egy kicsit furcsán fog hang-
zani – agresszivitás nélkül vezettek az autóhoz. Ha elképzeli, hogy va-
laki hogy megy, amikor be van ragasztva a szeme, néha megbotlik. Ha
valaki nagyon ideges, akkor egyszerűen felrántja, maga előtt lökdösi
vagy a bilincsnél fogva rángatja. Ez egyik sem történt.
SZ: Semmi parancsolgatás?
REEMTSMA: Nem. Az egészre az volt jellemző, hogy ezek az em-
berek nagyon magabiztosak voltak, nem az történt, amit az ember el-
várna, ha a másik ideges, hogy az idegességet agresszióba fordítja át.
De nem ez történt. Már akkor észrevettem, amikor a fejemet verték a
falba. Már akkor azt gondoltam, hogy akár rosszabb is lehetne. Az volt
a benyomásom, hogy olyan emberről van szó, aki tudja, hogy ossza be
a verést, és csak annyi erőt fordít rá, amennyi ahhoz szükséges, hogy
egyértelművé váljon az áldozat számára, hogy nem érdemes védekezni.
SZ: Beszéltek egymással az autóban?
REEMTSMA: Nem.
SZ: Megpróbálta kitalálni, hogy hova mennek?
REEMTSMA: Csodálom az olyanokat, akik utólag nyomokat tudnak
rekonstruálni. Amíg ezen gondolkoztam, addigra már messze jártunk.
Egyszerűen nem ez volt az első, ami az eszembe jutott. Csak azt tudom,
hogy maga az utazás elég jó ütemű volt. Valószínűleg autópálya volt.

„Ezután sokkos állapotba kerültem, rázott a hideg,

kiszáradt a szám, olyan volt minden, mint egy filmben.”
Ann Kathrin Scheerer

174
 SZ: Úgy gondolja, hogy maximum egy órát utaztak.
REEMTSMA: Igen, azután ki kellett szállnom, az utolsó 20-30 mé-
tert világítás nélkül tette meg az autó. Ezután bevittek egy házba, egy
lépcsőn kellett lemennem, ez egy enyhén kanyargós falépcső volt. Be-
csuktam a szemem. Féltem, hogy ha túl biztonságosan megyek, kiderül,
hogy egy kicsit látok. Akkor már inkább megkockáztattam, hogy vala-
minek nekimegyek. Ez jó is volt.
SZ: És amikor újra kinyitotta a szemét ...
REEMTSMA: ... egy csupasz, fehér csempével kirakott teremben
voltam, az ablakok lécekkel beszögezve, priccs, szék, kis asztal. Le kel-
lett vetkőznöm. Levették a bilincset. Kaptam egy tréningruhát, a lábam
köré tekertek egy láncot. A lánc a falban végződött. Ezután levették a
szememről és a számról a ragasztószalagot, a számon már a rablás után
meglazították.
SZ: Miért?
REEMTSMA: Mert bedagadt az orrom a veréstől. És épphogy szólni
tudtam, hogy nem kapok levegőt. Ezután egy kéz nyúlt oda, és kilazí-
totta a ragasztószalagot, hogy kapjak levegőt. Ezzel nyilvánvalóvá vált
számomra, hogy élve akarnak.
SZ: És elmagyarázta valaki Önnek, hogy azért rabolták el, hogy
váltságdíjat kérjenek Önért?
REEMTSMA: Amikor körülnéztem, láttam egy levelet az asztalon.
Az volt benne, hogy 20 milliót akarnak értem. Fel kellett írnom azokat
a neveket és címeket, amelyek számukra fontosak lehettek: rokonokat,
vagyonkezelőket. Azt mondták, hogy jobban teszem, ha együttműkö-
döm, mert akkor gyorsabban szabadulok. Ne védekezzek, mert felesle-
ges. Ha menekülni próbálnék, csak rontana a helyzetemen. Ezen kívül
az volt a levélben, hogy napi kétszer kapok enni, és hogy írásban is kér-
hetek tőlük dolgokat. Azt mondták, hogy ha háromszor kopognak, ak-
kor a matracon hasra kell feküdnöm, és nem nézhetek fel. Ez így is volt:
másnap reggel kopogtak, én kaptam enni. Már este hoztak vizet mo-
sakodni, megmosakodtam, és észrevettem, hogy az egész arcom véres.
SZ: Géppel írták a levelet?
REEMTSMA: Igen.
SZ: Németül?

175
 REEMTSMA: Igen, nagyon igényesen, alaposan megfogalmazott le-
vél volt. Csak egy elírás volt benne, „anánl” „annál” helyett. És nem
voltak mondatjelek. Ez így volt a későbbiekben többi levélben is.
SZ: Aztán egyedül volt?
REEMTSMA: Igen, megpróbáltam aludni.
SZ: És sikerült?
REEMTSMA: Igen, gondolom, ez egyfajta sokkos állapot volt.
Előbb azon gondolkoztam, hogy a feleségem mikortól fogja furcsállni,
hogy nem jövök haza. Mikor fogja észrevenni, mit fog találni? Mi lesz
a fiammal?
SZ: Scheerer asszony, hogy vette észre, hogy mi történt?
SCHEERER: Először is, terv szerint befeküdtem az ágyba, de iga-
zából nem voltam nyugtalan, inkább ideges. Nem szokás nálunk, hogy
szó nélkül elmegyünk otthonról. Két órát aludtam, úgy fél 12 körül
felébredtem, ekkor már nagyon aggódtam, mert tudtam, hogy valami
nincs rendben.
SZ: És Johann végig ágyban volt?
SCHEERER: Johann aludt, én még egyszer telefonáltam az irodába,
de ott nem volt senki. Valamivel éjfél előtt átmentem a másik házba a
kutyáink nélkül, erősen dobogott a szívem. Körbejártam a házat, mert
meg akartam nézni, hogy ég-e a villany Jan Philippnél.
SZ: Nem tudta felhívni egyik szomszédját sem, hogy átmenjen Önnel
a másik házba?
SCHEERER: Megtehettem volna, de nem akartam. Nem tudtam el-
dönteni, vajon csak képzelődöm, vagy megőrültem. A másik ház ajta-
jánál állt egy nagy szobor, de ez az úton feküdt, és akkor tudtam hogy
történt valami. Akkor át akartam mászni a szobron, és be akartam néz-
ni a házba…
SZ: Felborult a szobor a verekedés során?
SCHEERER: Azt hiszem, csak eldöntötték, nem volt rajta sérülés. Ez
jelzés is lehetett. Ezután rögtön megláttam a papírt a falon, ott feküdt
átlátszó nejlonban, és egy kézigránát volt rajta. Bár még soha nem lát-
tam kézigránátot, mégis tisztában voltam vele, hogy nagyon is igazinak
néz ki. Ezután sokkos állapotba kerültem, rázott a hideg, kiszáradt a
szám, olyan volt minden, mint egy filmben. Ezzel egy időben az az ér-

176
zésem volt, hogy „ja, hát ez megtörtént”. Ezután elolvastam a levél első
mondatát: „Elraboltuk Reemtsma urat.” Meglepő módon egyfajta meg-
könnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy tisztelettel írnak a férjemről.
Ezután megláttam a váltságdíj összegét, a 20 milliót, először meg kellett
számolnom a nullákat.
REEMTSMA: Ezt nekem is meg kellett tennem ennél az összegnél.
SCHEERER: Aztán hazarohantam, felhívtam egy barátunkat Frank-
furtban, és utána az ügyvédemet, Kerstent, aki nem sokkal később
megérkezett a kollégájával, Schwennel. Bár a levélben az állt, hogy „se
rendőrség, se sajtó, mert akkor megöljük”, egyetértettünk abban, hogy
értesítenünk kell a rendőrséget.
SZ: Mikor avatta be a fiát?
SCHEERER: Felmentem hozzá és felébresztettem, mielőtt csörgött
az ébresztő, és azt mondtam neki, hogy fantasztikus kalandban lesz ré-
szünk, és hogy biztos vagyok benne, hogy jó lesz a vége, de addig nehéz
lesz eljutni – Jan Philippet elrabolták. Johann sírt, és azt ismételgette,
hogy „nem, nem, nem...”. Egy rövid ideig még ott ültünk egymás mellett,
és mindent elmondtam neki, amit tudtam. A kézigránátot nem említet-
tem. Amúgy azt mondtam neki, hogy 48 órával a pénzátadás után haza
fogják engedni az édesapját. És innentől kezdve elkezdett számolni.
SZ: Reemtsma úr, tömlöcében is abból indult ki, hogy gyorsan véget
ér a dolog.
REEMTSMA: A következő reggel kellett írnom a feleségemnek és
a vagyonkezelőknek egy levelet, hogy fizessenek. De ezt a levelet nem
vitték el az emberrablók. Gondoltam, egy órával később jönnek, de még
ekkor sem jöttek, arra gondoltam, hogy beijedtek, és engem itt hagytak.
Akkor szomjan haltam volna. Nem volt órám, és alig volt fény a töm-
löcben. Volt egy villanykörte a tetőn, de nem égett. Azért nem akarták
az áramot felkapcsolni, nehogy öngyilkosságot kövessek el. Később ez
megváltozott.
SZ: Hogy bírta ki egyáltalán ezt a bizonytalanságot, az egyedüllétet, a
várakozást és a félelmet?
REEMTSMA: Az volt a legfontosabb, hogy valami olvasnivalót
kapjak. Visszaemlékeztem arra, hogy mit mesélt a Hamburgi Intézet
szociológiai kutatásokkal foglalkozó török származású volt munkatár-

177
sa arról, hogy milyen érzés volt, amikor a börtönben hosszú idő után
először egy újságot kapott kézbe, minden sort, minden szót elolvasott.
Ugyanezt tettem, amikor egy Spiegelt kaptam. Nem azokat a dolgokat
olvastam, amik érdekeltek, minden oldalt elkezdtem fent a balolda-
lon, elolvastam minden reklámot szóról szóra, hogy minél hosszabbra
nyújtsam az olvasást.
SZ: Dehát nem lehet mindig olvasni.
REEMTSMA: Közben mozogtam is, oda-vissza futottam 3 lépést a
lánccal. Egyik nap 18 500 lépésig is eljutottam. Ez jó módszer az idő
eltöltésére. 4000 lépés körülbelül egy óra.

„Ami a feleségem és a fiam védelmét illeti: nem tudtam, hogy

a rendőrségi munkának ez az oldala, és ilyen jó minőségben létezik.”
Jan Philipp Reemtsma

SZ: Úgy tűnik, hogy nagyon nyugodt és összeszedett volt.

REEMTSMA: Nem teljesen, csak nem üvöltöztem és őrjöngtem. De
amikor nem jöttek, és a kempinglámpa fénye gyengébb lett, azt gon-
doltam, hogy itt hagynak, nem jutok ki innen, nem veszik le rólam a
láncokat, nem tudom kinyitni az ajtót; és itt halok meg. Írtam egy bú-
csúlevelet a feleségemnek és a fiamnak, amíg még valami fény volt.
SZ: Ez volt az első levél, amit megkapott, Scheerer asszony?
SCHEERER: Csak egy másolatot kaptam. A rendőrség felfogta a
postát. Azt mondták, hogy van benne egy kép, amelyen látszik, hogy a
férjem jól van.
SZ: És hogy azon egy Kalasnyokiv is látszik, azt nem árulták el?
SCHEERER: Nem, ezt elhallgatták. Így egy kicsit megnyugodtam.
SZ: Annak ellenére, hogy az egy búcsúlevél volt?
SCHEERER: Igen. De egyben szép szerelmes levél is volt, és arra kö-
vetkeztettem, hogy legalább testileg annyira jól van, hogy levelet írjon.
SZ: És hogy reagált, amikor az emberrablók megfenyegették, hogy le-
vágják a félje egyik ujját?
SCHEERER: Az szörnyű volt. A postai alkalmazottak aláíratták Ve-
lem a második postai meghatalmazást, most csomagokra. Ez csak azt
jelenthette, hogy az ujjat várják.

178
 REEMTSMA: Nagyon fontos volt számomra, hogy tudtam írni,
mert így rendben tudtam tartani a gondolataimat. Mindig papírt kér-
tem, naplót vezettem, amit sajnos nem hozhattam el magammal. Már
öt sor leírása – még ha csak az emberrablóknak szóló jegyzet volt is – is
olyan volt, mint egy mély belégzés. Leültem, és leírtam az érzéseimet.
SZ: Milyen gondolat okozta a kétségbeesés ilyen rohamait?
REEMTSMA: A fiam. Amikor rá gondoltam, az nagyon fájdalmas
volt. Igyekeztem nem rá gondolni. Tudja, nálam ez egy kicsit más: az
emberrablás veszélye fennáll, ha az ember vagyonos. Aki nem ajándé-
kozza el nyilvánosan az összes pénzét, az végül is döntést hozott, hogy
ezt a kockázatot vállalja.
SZ: Beszélt erről valaha is a fiával?
REEMTSMA: Johann beleszületett ebbe a szituációba. Ezt nem ő
kereste. 13 évesen még nem készült föl arra, hogy ezt átvészelje. Ahogy
hallottam, nagyon jól csinálta.
SZ: És saját magát felkészítette egy ilyen lehetőségre?
REEMTSMA: Nem hiszem, hogy ilyesmire tényleg fel lehet készül-
ni. A valóság mindig nagyban különbözik a fantáziától. Ennek ellenére
segített, hogy tudományosan régóta foglalkoztam az erőszak, az ember-
rablások, a rabság és az izoláció kérdéseivel. Az is segített, hogy tudtam,
hogy emberek szörnyű körülmények között is életben tudnak maradni,
és menekülésük után röviddel már régi életüket tudják folytatni. Isme-
rek ilyen embereket.
SZ: Várakozás és remény maradt Önnek.
REEMTSMA: Nem sokat reméltem: egy mondat a Faust második
részéből: az ember két legfőbb ellensége a félelem és a remény. Meg-
próbáltam mindkét irányban ellenállni. A túl erős remény, amiben csa-
lódik az ember, a másik véglethez vezethet, és ezt el akartam kerülni.
Mindig megpróbáltam az arany középutat megtalálni.
SZ: Imádkozott?
REEMTSMA: Meg kellett állapítanom, hogy tényleg nem vagyok
vallásos.
SZ: Már korábban sejtette, és most lett biztos benne?
REEMTSMA: Hallottam anekdotákat ateistákról, akik halálos ágyu-
kon megtérnek, mert félnek. Én nem tértem meg, pedig voltak olyan

179
pillanatok, amikor megint kisgyerek szerettem volna lenni, és arra
vágytam, hogy valaki a karjába vegyen. Ekkor felmerül az ima gondo-
lata, de soha nem éreztem azt, hogy tényleg jót tenne.
SZ: Scheerer asszony, hogy bánt a félelmeivel?
SCHEERER: Egyrészt igényeltem, hogy sok segítő legyen körülöt-
tem és Johann körül, hogy azt érezze, hogy biztonságban van. Ez tény-
leg jót tett neki. Heteken keresztül így ment, nem voltak nagyobb fe-
szültségek. Matracokon kempingeztünk, az egyik rendőr heteken ke-
resztül az ebédlőasztal alatt aludt.
SZ: Kedves és kompetens rendőrök voltak?
SCHEERER: Már volt ilyen tapasztalatuk. Nagyon barátságosak,
szimpatikusak, kompetensek voltak, és részt vettek az életünkben.

„Nem is az a szörnyű, hogy nekem személyesen hiányzik a pénz,

de sokkal értelmesebb dolgokat is lehetett volna kezdeni vele,
mint hogy ezek a gazemberek a Bahamákon tapsolják el.”
Jan Philipp Reemtsma

SZ: És Schwenn ügyvéd?

SCHEERER: Az első perctől kezdve velünk volt, három hétig ott is
lakott. Teljesen hozzánk alkalmazkodott: nagyon vicces tudott lenni, és
ez még egy ilyen szituációban is javított a hangulaton, ez óriási segítség
volt. Kersten ügyvéd három héten keresztül minden nap főzött ránk – a
legkifinomultabb menüket varázsolta elénk. A rendőrök azt mondták,
hogy már rég nem ettek ilyen jókat.
SZ: Nevettek is néha?
SCHEERER: Nevettünk is. Voltak mániás estéink, amikor szőke nős
vicceket meséltünk egymásnak.
SZ: Akkor nem volt semmiféle feszültség Ön és a rendőrök között?
SCHEERER: Feszültség nem volt. Voltak konfliktusok az eljárás mód-
jával kapcsolatban, de ezeket mindig meg tudtam fogalmazni, meg tud-
tam mondani, hogy mivel van problémám, megbeszéltük, még ha órákba
telt is. Nagyon kellemesen lehetett együttműködni a rendőrökkel.
SZ: Nem is léteztek azok az ellentétek Schwenn úr és a rendőrség kö-
zött, amiről az újságok írtak?

180
 SCHEERER: Ezek akkor jöttek elő, amikor nem sikerült a máso-
dik pénzátadás Luxemburgban. Schwenn úr érthető módon fáradt volt.
Óriási stresszt jelentett, míg megtalálta az emberrablók utolsó cetlijét,
amelyen az utasítások álltak. Át kellett dobnia a rácson a pénzt a pi-
henőhelynél. Nagyon megkönnyebbültünk, amikor sikerült. Annál
nagyobb volt a csalódás, amikor nem vitték el a pénzt. Nem is tudják
elképzelni, mekkora érzelmi megterhelést jelentettek ezek a pillanatok.
Nem csoda, hogy vitára került a sor. Iszonyú hálás vagyok Schwenn
úrnak azért, amit értünk tett.
SZ: Ez a félresikerült luxemburgi pénzátadás mindenkinek igénybe
vette az idegzetét, az áldozat, a közvetítő és a tettes is megszenvedte. Hogy
ismerte meg a hetek alatt a gengsztereket? A rendőrségi pszichológusok
szerint az a legfontosabb az elraboltak számára, hogy minél jobban meg-
ismerje az emberrablókat.
REEMTSMA: Ez kétségtelenül így van, erre gondoltam egész idő
alatt. Tisztában voltam azzal, hogy csak egy esetben tehetnék valamit,
abban az esetben, ha megölni készülnének. Tudtam, hogy abban az
esetben jó, ha személyként, és nem tárgyként tekintenek rám. A má-
sodik az, hogy nem szabad úgy viselkednem, hogy támadóvá váljanak.
Két módja van annak, hogy agresszívvá tegyünk valakit. Az egyik az, ha
túlságosan alávetjük magunkat, a másik az, ha szidjuk a másikat, és ma-
gunk is támadjuk a másikat. Megpróbáltam elkerülni ezt a két végletet,
és nagyon udvariasan viselkedtem.
SZ: Eljött az a pillanat, amikor a gengszterek már szövetségesként
kezelik a foglyukat?
REEMTSMA: Igen, egyszer hozzám fordulva mondta: „Ugyanabban
a csónakban ülünk.” Én azt válaszoltam: „Igen, de te választottad.” Sa-
ját önbecsülésem megtartására távolságot próbáltam tartani. Másrészt
rá voltam utalva. Így egyszer oda is eljutottunk, hogy abszurd módon
féltő apaként azt mondtam a férfinak, hogy vezessen óvatosan, amikor
a penzátadást ment intézni.
SZ: Néha azt lehet hallani, hogy a foglyok hálát éreznek őrzőik irányá-
ba, ha valamennyire elviselhetően bánnak velük.
REEMTSMA: Abban a helyzetben voltam, amikor csak a másik jó-
indulatán múlik, hogy teljesen vagy csak egy kicsit elviselhetetlen lesz-e

181
a helyzet. Az a tény, hogy a felvigyázóm legalább nem volt szadista, és
amikor arra gondoltam, hogy mi minden történhetett volna még ve-
lem, hálaféleséget éreztem, de persze ez olyasmi volt, aminek feltétlenül
megpróbáltam ellenállni. Azt hiszem, valamennyire kordában tudtam
tartani az érzelmeimet. Ha adott érzelmi állapotomban meg tudtam bo-
csátani neki, akkor is megtartottam ezt magam számára. Nem tudtam
neki megbocsátani, amit a családommal tett.
SZ: Mindig ugyanazzal az emberrablóval volt dolga?
REEMTSMA: Csak egyikükkel beszéltem, a többiek ételt, vizet vagy
papírt hoztak. Neki mondtam el a kéréseimet is. Főként könyveket, új-
ságokat, olvasnivalót és papírt kértem.
SZ: Egyszerre hozták az összes könyvet?
REEMTSMA: Egymás után, több részletben.
SZ: Tényleg Sloterdijket kért?
REEMTSMA: Nem, nem kérhettem könyveket, ez legenda. Még a
legelején kértem egy könyvet, valami vastagat, hogy sokáig olvashas-
sam. A Bibliát szerettem volna.
SZ: Mégis vallásos téma?
REEMTSMA: Nem, mondhattam volna az Odüsszeiát vagy az Is-
teni színjátékot is. A Bibliát könnyebben be tudták szerezni, vészhely-
zetben csak el kellett volna menniük a következő templomig. Arra
gondoltam, hogy azt egyszerűen, feltűnés nélkül meg tudják szerezni.
Ha azt mondtam volna, hogy a József és testvéreit szerezzék meg, akkor
az feltűnő lett volna, és körül kellett volna nézniük, és tudtam, annak
nem örülnének.
SZ: Tehát nem gondolt arra, hogy különös dolgokat kérjen, hogy ké-
sőbb utánakérdezhessen a rendőrség, hogy hol vették azokat?
REEMTSMA: Nem így volt, és amúgy nem Sloterdijk volt, hanem
egy róla szóló könyv.
SZ: Azért mégis meglepő a választék.
REEMTSMA: Én is meglepődtem a választékon, mert bizonyos kifi-
nomultságot tükrözött: egy thriller, egy izgalmas regény, egy kis filozó-
fia – valaki jól átgondolta a dolgokat.
SZ: Még azt is gondolhatná az ember, hogy értelmiségiek voltak. Mi-
lyen következtetésre jutott a tettesekkel kapcsolatban?

182
 REEMTSMA: Úgy tűnt, tettük előkészületeihez hozzátartozott,
hogy olvastak rólam.
SZ: Megtudta az emberrablóktól, hogy miért Önt választották áldo-
zatnak?
REEMTSMA: Azt mondták, hogy több személy is szerepelt a listá-
jukon.
SZ: Milyen kritériumok alapján választhatták Önt?
REEMTSMA: Állítólag azért választottak engem, mert én örököl-
tem, és nem egyedül szereztem meg a vagyonomat. Az ilyen ember sze-
rintük könnyebben válik meg vagyona egy részétől.
SZ: Honnan tudtak a tettesek ilyen sok mindent Önről?
REEMTSMA: Egyértelműen közölték, hogy a tavalyi tudósítások
adták a kezdő löketet.
SZ: Az egyik tettessel angolul beszélt. Volt neki valamilyen akcentusa
vagy dialektusa?
REEMTSMA: Nem, az volt az érzésem, hogy angol vagy amerikai,
vagy ha nem, akkor nagyon sokáig élt kint. Nem ismertem fel semmi-
lyen akcentust, nagyon idiomatikus angolt beszélt.
SZ: Akkor nem szokásos bűnözők, primitív emberek voltak?
REEMTSMA: Legalábbis ez biztos nem volt az. Sokat beszélt a rend-
őrökről, a bizalmatlanságáról. Azt mondta: „Tudja, ebben a szakmában
hetedik érzéke van az embernek ehhez. A rendőrök mind ugyanúgy
néznek ki. És a rendőrök és a gengszterek ugyanúgy viselkednek. Mind-
ketten vadászok.” Néha úgy beszélt, hogy azt gondoltam, rendőr volt, és
frakciót váltott. Azt mondta magának, hogy mindkettő kockázatos, de
az egyikkel lényegesen többet kereshet. Az volt az érzésem vele kapcso-
latban, hogy fiatalabb nálam, de semmiképp nem öregebb.

„Nem érzem úgy, hogy csalódtam volna bármiben is.”

Jan Philipp Reemtsma

SZ: A beszélgetések közben kialakult egy olyan kapcsolat ezzel a férfi-

val, hogy később megakadályozza, ha meg akarnák Önt ölni?
REEMTSMA: Ezt nem tudom megítélni. Csak arra számíthattam,
más nem maradt számomra. Ő személyesen soha nem fenyegetett meg,

183
mindig csak azt mondta, hogy azt mondták a feleségemnek, hogy le-
vágják az ujjamat. Nem mondta, hogy meg fogják tenni. Soha nem
mondta azt sem, hogy meg fognak ölni. Nem is kérdeztem meg tőlük.
Nem szívesen hallottam volna a választ.
SZ: Ez a férfi soha nem kiabált Önnel, csak ideges volt?
REEMTSMA: Tényleg rosszkedvűnek tűnt, amikor nem sikerült a
pénzátadás. Már az első hiba után azt mondta, hogy ha így megy to-
vább, akkor hónapokig is eltarthat a dolog. Aztán megkérdeztem tőle,
hogy miért csinálja ezt. Mert amit itt átélek, az egy nagy logisztikus
megerőltetés. Erre ezt válaszolta: „Mit gondol, mennyi benzint elautóz-
tunk már? Minden pénzátadáshoz el kell lopatnunk egy autót. Ez egy
200 ezer márkás befektetés.” Azt mondták, hogy az egyik emberrabló
már régen külföldön van. És egy olyan ember, akit ilyen munkára bé-
relnek fel, biztos nem túl olcsó.
SZ: Hány tettessel ismerkedett meg?
REEMTSMA: Azt tudom, hogy az emberrablásban hárman vettek
részt. De szerintem legalább öten voltak.
SZ: Mondott arról valamit, hogyan készítették elő a rablást?
REEMTSMA: Csak azt mondta: „Hat hétbe telt, mire kiderítettük,
hogy hol és hogyan él. Ezután megfigyeltük a házat és megállapítottuk,
hogy könnyű lesz.” Azt mondta, hogy akkor is végigcsinálták volna, ha
lett volna testőröm. Azt mondtam neki, hogy ilyen képességekkel más
foglalkozást is találhatott volna.
SZ: Volt valamilyen konkrét ajánlata számára?
REEMTSMA: Azt mondta, hogy ő nem örökölt annyit, mint én, és
nem akar 3-5000 márkáért dolgozni. Szerinte jól fizetett állásokban is
sokáig tart, amíg tényleg sok pénzt keres az ember, és persze addigra, 50
évesen, már túl van az ember az élete csúcsán. Azt is mondta, hogy ne
felejtsem el, hogy így sok évig nem kell semmit csinálnia.
SZ: Ez költséges életstílusról árulkodik.
REEMTSMA: Nem, ez inkább azt jelenti, hogy sokat le kell adnia
a pénzből. Ebből arra lehet következtetni, hogy egy nagyobb szerve-
zet tagja, és hogy a pénzmosás olyan utakon történik, amelyből sok
mellékutca ágazik szét. Azt is mondta, hogy nem örökölt olyan sokat,
mint én.

184
 SZ: Eltávolodott a rendőrségtől a luxemburgi eset után, Scheerer asz-
szony?
SCHEERER: Mindig azt mondták nekem a rendőrök, hogy eldönt-
hetem, adjanak-e tanácsot nekem, és ugyan néha nem értékelik a dön-
téseimet, de mindig megbecsülik azokat. Így is viselkedtek a kezde-
tektől fogva, ennek megfelelően viselkedtem én is. Én is hoztam olyan
döntéseket, amelyeket nem fogadott el a rendőrség.
SZ: Például?
SCHEERER: Például hogy nem akartam védőberendezést magam-
mal vinni, nem akartam, hogy a második pénzátadásnál megpreparál-
ják a csomagot.
SZ: Mit szóltak ahhoz a rendőrök, hogy személyesen akarja átadni a
pénzt?
SCHEERER: Először nem akarták, amúgy én sem. A szituáció na-
gyon drámai volt számomra, mert Johann nem akarta, hogy megte-
gyem, és megmondtam neki, hogy előfordulhat, hogy meg kell tennem.
Arra az esetre, ha valami nem jól megy, írtam Johannak egy levelet, és
beszéltem az ügyvéddel, hogy mi történjen Johannal, ha mindketten
meghalnánk. Ez most nagyon patetikusan hangzik, de teljesen racioná-
lis volt még erre is gondolni.
SZ: Volt valaha is olyan érzése, hogy a rendőrségnek fontosabb a tette-
sek elfogása az áldozat megmentésénél?
SCHEERER: Nem, egyáltalán nem volt ilyen érzésem. Daleki úr ...
SZ: A bevetés vezetője, a kriminológiai igazgató Michael Daleki, aki
elfogta „Dagobertet”, a bolti zsarolót ...
SCHEERER: ... igen, ő mindig biztosított arról, hogy a férjem élete
az első. Többször is elmondta, hogy ha rajta múlna, akkor akár az ottho-
nában is felvehetnék a pénzt a rablók vagy bemehetnének a rendőrségre
is, ő nem nézne oda.
SZ: Ennek ellenére mindig új közvetítők léptek fel, akiket a férje aján-
lott az emberrablóknak.
REEMTSMA: Ezt korrigálnom kell, egyik legenda követte a másikat
az újságokban. Először azt írták, hogy a nő az idegösszeroppanás szélén
áll, és hogy a férfi pedig bár kedves, mégis kicsit bolond. Most azt állít-
ják, hogy átvettük a hatalmat az országban. A nő kirúgja a rendőrséget,

185
és a túsz saját maga veszi kézbe a dolgokat. Fantasztikus leírás: az em-
berrablók veszekednek, Reemtsma közbeavatkozik, és kibékíti a vesze-
kedő feleket. Ez nem így történt, bármennyire is szeretnék egy hősies
történetet elmesélni magamról.
SZ: Hanem?
REEMTSMA: Tömlöcbéli beszélgetőtársam azt mondta, hogy már
nem dolgozunk együtt Schwennel. Becsapott minket. Szükségünk van
egy harmadikra, aki közvetít. És azt mondta, gondolkozzam el azon,
hogy ki lehetne az. Clausen és Arndt jutottak az eszembe.
SZ: A szociológia professzor és a pásztor, olyanok, akikben megbízhat.
SCHEERER: Igen, ez beindította a történéseket, hirtelen 30 millió
lett a tét. Még több pénzre volt szükségünk. Közben megbántam, hogy
az első pénzátadásnál a pénz megpreparálása mellett voltam, akkor
elhitették velem, hogy ez nem kockázatos. De most arra gondoltam,
hogy két semleges közvetítő vesz részt a játszmában, és ha a tettesek
rájönnek, hogy a pénz preparálva van, lehet, hogy rajtuk állnak bosszút.
Ezért szükségünk volt új pénzre, de nem tudtuk Németországon belül
olyan gyorsan beszerezni. Be kellett kapcsolnunk az amerikai vagyon-
kezelőinket is.
SCHEERER: Megkérdezték New Yorkból, hogy beleegyezem-e
abba, hogy privát biztosítási szakemberektől kérjenek tanácsot. Két
embert ajánlottak nekik Wiesbadenből.
SZ: A Szövetségi Bűnügyi Hivatal volt alkalmazottait.
SCHEERER: Igen, több órán keresztül beszéltünk velük, és arra kér-
tek engedélyt, hogy egyrészt teljesen beavathassák a rendőrséget, más-
részt azonban úgy, hogy mégis maradjanak ki teljesen a dologból. Ez
számomra teljesen korrekt, és mindenki számára biztos megoldásnak
tűnt.

„Nagyon fájdalmas és szörnyű időszak volt.”

Ann Kathrin Scheerer

SZ: Meddig húzódott még?

SCHEERER: Az emberrablók azt mondták a következő telefonbe-
szélgetésnél, hogy nem olyan gyorsak, és hogy még nincs kész a terv.

186
 REEMTSMA: Azt mondták, hogy már nincsenek ötleteik. Ezt senki
nem mondja ki szívesen. Ezzel a professzionalitás hiányát ismerik be.
Két vagy három pénzátadásra készültek, és most megint ki kellett gon-
dolniuk valamit.
SZ: Apropó professzionalitás: Reemtsma úr, Ön megköszönte a rend-
őrség kitűnő munkáját. Ez csak hivatalos szófordulat volt?
REEMTSMA: Nem. Persze én nem tudom megítélni a rendőrségi
munka bűnügyi részleteit. De ami a feleségem és a fiam védelmét illeti:
nem tudtam, hogy a rendőrségi munkának ez az oldala, és ilyen jó mi-
nőségben létezik.
SZ: Igaz az, hogy a tettesek, a rendőrség és az áldozat bonyolult együtt-
működése, és az érdekek ütközése feltétlenül konfliktusokhoz vezet?
SCHEERER: Igen, amíg még fogságban volt a férjem, számomra
sokkal kevésbé volt fontos a nyomozás sikere, mint az ő egészsége. De
a rendőrség azt mondta nekem, hogy ha már szabad lesz a férjem, ak-
kor mindannyiunk számára fontos lesz a tettesek elfogása. Akkoriban
nem akartam erről beszélni. De mindig arra gondoltam, hogy ő vajon
mit tenne ebben a szituációban? Azt akarná-e, hogy minél gyorsabban
fogják el ezeket az embereket?
SZ: Milyen fontos az Önnek, Reemtsma úr, hogy elfogják a tetteseket?
REEMTSMA: Ez nagyon fontos. Azt gondolom, hogy ez minden
olyan ember számára fontos, aki valaha is átélt ilyesmit. Tényleg átéltem
azt – és ezt mindig is hangsúlyoztam –, hogy egy ilyen erőszakos tett
áldozatai számára mindig nagyon fontos a tettesek megbüntetése, hogy
a világ tönkrement darabját helyrehozzák.
SZ: Ez lelkileg is fontos az Ön számára?
REEMTSMA: Bíróság előtt akarom látni ezeket az embereket. At-
tól eltekintve, hogy minden félresikerült emberrablás csökkenti mások
számára a rablás veszélyét.
SZ: Mi a legfontosabb Ön számára: az elégtétel, a bosszú vagy az ál-
lamérdek?
REEMTSMA: Azt gondolom, hogy az ilyen mértékű bűncselekmé-
nyeket keményen meg kell büntetni. Persze elégtételt is jelent számom-
ra, hogy olyan embereknek, akik velem és a családommal ilyen ször-
nyűségeket tettek, bűnhődniük kell. Ezen kívül a büntetés beindíthat

187
valamit: bevallom, bíróság előtt szeretném látni a tetteseket. Szívesen
találkoznék velük szemtől szembe.
SZ: Hogy érint az egy multimilliomost, ha ki kell fizetnie 30 milliót?
REEMTSMA: Körülbelül minden formában előfordul a pénz ebben
a történetben. Egyrészt olyan valami, ami az életemet mentette meg,
másrészt csak egy adag papír.
SZ: Hogy képzeljünk el 30 millió márkát egy csomóban? Hogy néz az
ki körülbelül?
SCHEERER: Körülbelül 40 kg, egy zsák tele. Csak ezreseket akartak
– használt svájci frankot és német márkát.
REEMTSMA: Ez nem befolyásolja az életvitelünket. De mégis olyan
összegről van szó, aminél úgy tehetünk, mintha még mindig meglenne.
Nem is az a szörnyű, hogy nekem személyesen hiányzik a pénz, de sok-
kal értelmesebb dolgokat is lehetett volna kezdeni vele, mint hogy ezek
a gazemberek a Bahamákon tapsolják el.
SZ: Levont már bármiféle következtetést saját maga számára azzal
kapcsolatban, hogy mit kell megváltoztatnia a világnézetén?
REEMTSMA: Nem, még túl friss az élmény. Nem mintha meglepne,
hogy milyen bűncselekmények vannak. Mégis más szemmel látom a
világot, de erről majd egy év múlva pontosabban tudok beszélni.

„Bevallom, bíróság előtt szeretném látni a tetteseket.

Szívesen találkoznék velük szemtől szembe.”
Jan Philipp Reemtsma

SZ: Lesznek olyan emberek, akik azt mondják, hogy egy filantróp óri-
ásit csalódott az emberszeretetében, és szörnyen büntették meg.
REEMTSMA: Soha nem voltam filantróp, nincsenek különösebb
illúzióim az emberi jósággal kapcsolatban. Nem is lehetnek, ha az em-
ber viszonylag komolyan foglalkozik a történelemmel. Nem érzem úgy,
hogy csalódtam volna bármiben is.
SCHEERER: Persze már gondolkoztunk rajta, hogy mennyiben fog
megváltozni az életünk. Meg kell hogy változzon, mert már nem lehe-
tünk ilyen naivak. Messzemenő biztonsági intézkedéseket kell tennünk.
Alapjaiban zártam le ezt a félelmet. Korábban sokkal nagyobb szerepet

188
játszott az életemben. Ezért figyelt Jan Philipp éveken keresztül arra,
hogy ne fényképezzék le. Kemény akarattal dolgoztuk fel magunkat a
félelem nyomása alól, és elértük, hogy a fiúnk normál körülmények kö-
zött nőhetett fel. Persze ez most megszűnt. Most el kell gondolkoznunk
azon, hogy mi a teendő.
SZ: Scheerer asszony, talán az Ön része volt a nehezebb az elmúlt he-
tekben.
REEMTSMA: Igen, én is így gondolom.
SCHEERER: Mindketten azon a véleményen voltunk, hogy egész
rendben volt a szereposztás. A pincében biztos nem bírtam volna ki.
Boldog voltam, hogy tehettem valamit, hogy döntéseket hozhattam.
SZ: Daleki, a bevetés vezetője, egy „különösen erős asszonynak” ne-
vezte.
REEMTSMA: Igaza van, de a jellemzés nem lep meg különösebben.
Már régen ismerem.
SZ: Mit gondol, milyen nehéz lesz az átéltek feldolgozása?
SCHEERER: Már egy hét eltelt, és még mindig úgy olvassuk az új-
ságokat, mintha valaki mással történt volna. Nagyon fájdalmas és ször-
nyű időszak volt.
REEMTSMA: Az utolsó percig az volt. Még az erdőben, a szabadu-
lás előtt is halálfélelmem volt, amikor kiraktak a csomagtartóból. Még
mindig elképzelhetőnek tartottam, hogy lelőnek.
SZ: Gondolt Schleyerre és Aldo Morora?
REEMTSMA: Persze.
SZ: Mi volt az utolsó, amit az emberrablókkal beszélt?
REEMTSMA: Azt mondtam a végén, hogy ha egyszer elfogyna a
pénze, személyesen megkérem, hogy ne tegye ezt velem. Elmosolyo-
dott, és azt mondta: „Ne feledje, Ön még a de-luxe-variációt élte át!”
SZ: Ön is tudott nevetni?
REEMTSMA: Már a nyelvemen volt, hogy ezt megemlíteném a bí-
róságon enyhítő körülményként. De aztán inkább megkértem, hogy
adjon egy névjegykártyát. „Ha valaki el akarja raboltatni magát, akkor
meleg szívvel fogom ajánlani.”

189
 A szakértővel folytatott interjú

Az interjú egyik leginformatívabb fajtája az, amikor szak-

emberek véleményét kérjük ki homályos vagy vitatott kérdé-
sekben. A nagy napilapok, különösen a szaklapok, valamint a
special interest magazinok gyakran élnek ezzel a műfajjal.
A Spiegel cikke (1990/36.), amelyet itt példaként hozunk, azt
mutatja, hogy miként kerülhetjük el azokat a hibákat, amelyek-
be ilyen esetben sokan beleesnek. A riporter először Hans Me-
yer jogtudóst mutatja be, majd elmondja, hogy mi szolgáltat
alkalmat a beszélgetésre, és csak ezután vázolja fel a problémát.
Az újságíró kérdései nem arra szolgálnak, hogy megerősítsék
azt, amit a szakértő mond, ehelyett ő provokál és kifogásol
mindent, amit csak hall. Érveivel arra készteti a szakértőt, hogy
pontosítsa és finomítsa elméletét (amelyet egyébként nem sok-
kal később a német alkotmánybíróság is megerősített). A té-
mával kapcsolatban felmerülő kérdéseket lényegében mind
felteszik logikailag követhető sorrendben, és választ is kapnak
mindegyikre.
A beszélgetést, amelyet Thomas Darnstädt, a Spiegel szer-
kesztője vezetett, egy rövid tudakozódás előzte meg. Maga az
interjú aztán egy harminc perces beszélgetés alapján készült,
amelynek során az összes fontos részletre rákérdeztek az itt lát-
ható sorrendben, ugyanakkor nem volt olyan tömör és feszes,
mint a nyomtatásra szánt változat. A hosszú hanganyagból
tisztázta le a riporter a végső verziót, amelynek jól olvasható-
nak és tömörnek kellett lennie – ezért ez a szöveg a sűrítés és a
tömörítés remek példája is egyben.
A nyomtatásra szánt változatot engedélyeztették az interjú-
alannyal, és csak csekély mértékben változtattak rajta. Az egyik
módosítás Hans Meyer egyik, a beszélgetés hevében tett kije-
lentésére irányult: a választási törvényről azt mondta, hogy az
„valójában merő szélhámosság”, ezt a kemény kifejezést akarta
a riporter eredetileg címként felhasználni. Az engedélyezés so-

190
rán Meyer ezt „átlátszó manipuláció”-ra javította, és mindkét fél
egyetértett, hogy az enyhébb fogalmazás a megfelelőbb. A „szél-
hámosság” szó egy durva támadással érne fel, és így megrendít-
hetné a Meyerről mint független szakértőről kialakult képet.

„Átlátszó manipuláció”
A Spiegel interjúja HANS MEYER frankfurti jogászprofesszorral
a német választási jogról

SPIEGEL: Professzor úr, Ön mint alkotmány jogász gyakran írt szak-

véleményt a választási jog körüli konfliktusokkal kapcsolatban. A zöldek
most az Alkotmánybíróság elé akarják vinni a választási törvényt. Van
esélyük, hogy elérjék, amit akarnak?
MEYER: Amennyiben az Alkotmánybíróság valódi bíróságként mű-
ködik, és úgynevezett államérdekből nem hunyja be a szemét, akkor igen.
SPIEGEL: Mi az alkotmánysértő abban a tervezetben, hogy a kis
pártoknak engedélyezzék, hogy más szervezetekkel közös listát állítva lép-
jék át az ötszázalékos küszöböt?
MEYER: Így kis csoportok előtt megnyílik a lehetőség, hogy egy na-
gyobb párt hátán jussanak be a parlamentbe. Az ötszázalékos küszöb
értelme éppen az, hogy megakadályozza a nagyon kis támogatottsággal
rendelkező csoportok bejutását a képviselőházba.
SPIEGEL: A parlamentbe nem kerülhet be akármilyen szervezet, ha-
nem éppen hogy csak olyan, amelyik képes közös listát állítani egy másik
párttal.
MEYER: Csakhogy itt nem két egyenrangú lista összekapcsolásáról
van szó: nem együtt kampányolnak és küzdenek mellette, a parlament-
ben nem közösen alakítanak frakciót. A kapcsolat lényege az, hogy az
erősebbik partner – egy nyugati párt – feddhetetlenségi bizonyítványt
állít ki a gyengébbikről a választási bizottság előtt.
SPIEGEL: Ez a szabály legalább kedvezne a kis pártoknak, nem úgy,
mint az ötszázalékos küszöb szigorú alkalmazása.
MEYER: Igen, de nem mindegyiknek. Az alkotmány a parlamenti
választásokkal kapcsolatban is szigorúan ragaszkodik az egyenlőség-
hez.

191
 SPIEGEL: Miért sérül az egyenlőség elve?
MEYER: Nálunk csak azok a pártok segíthetnek be kisebb pártokat
a parlamentbe, amelyek az NDK-ban nem indulnak. Ez elsősorban a
CSU, a zöldeket ugyanakkor arra kényszeríti a választási törvény, hogy
az NDK-beli zöldekkel való összefogást halasszák el a választások utá-
nig. Odaát csal azoknak vannak előjogaik, akiket a „nagy puttonyosok”
arra méltónak ítélnek.
SPIEGEL: Csakhogy a német alkotmánybíróság – éppen az ötszázalé-
kos küszöbbel kapcsolatos döntésében – engedélyezte a különböző elbírá-
lást a parlament működőképességét megőrzendő – valójában az ötszáza-
lékos küszöb esetében is ilyesmiről van szó.
MEYER: Ha abból indulunk ki, hogy a törvényhozás működését
akadályozza, hogy sok kis párt kerül be a parlamentbe, akkor mindegy,
hogy ezek a csoportok valakinek a hátán kerülnek be vagy önállóan.
Az a rossz tulajdonság, hogy nem szállunk be önállóan a versenybe,
nem elfogadható indok. Itt valójában egy jól kiszámított választási tör-
vényről van szó, amely a gyökeret vert nagy pártoknak – leginkább a
CSU-nak kedvez.
SPIEGEL: Ön lát egyáltalán alkotmányos lehetőséget arra, hogy a ke-
leti polgárjogi csoportok bekerüljenek a parlamentbe?
MEYER: Alkotmányos szempontból sohasem fogadható el az a fel-
fogás, hogy mi azt szeretnénk, ha bizonyos csoportok bekerülnének a
parlamentbe. Erről dönteni a választópolgárok dolga.
SPIEGEL: Ennek az elvnek a következménye mégis az lenne, hogy bi-
zonyos NDK-beli pártoknak eleve nem lenne esélyük arra, hogy átvigyék
az ötszázalékos lécet.
MEYER: Az Alkotmánybíróság már régen megmondta, hogy elő-
állhatnak olyan körülmények, amikor az ötszázalékos küszöb túl ma-
gasnak bizonyul. Most ilyenek a körülmények. A felzárkózási időszak
rövidsége miatt az NDK-beli pártok nem vehetnek részt egyenrangúan
a versenyben a régebbi nyugatnémet pártokkal.
SPIEGEL: Mondhatjuk tehát, hogy az ötszázalékos küszöb az összné-
met választások esetében alkotmányellenes?
MEYER: Igen. Az volna a helyes, ha a küszöböt jelentősen lejjebb
hoznák, legalább két százalékig.

192
 SPIEGEL: Ön szerint van még mód, hogy ezeket a kérdéseket tisztáz-
zák még a választási határidő, azaz december 2. előtt tisztázzák Karlsru-
héban?
MEYER: Addig még jelentősebb tárgyalásokra is van idő. Ez az ügy
nem olyan bonyolult. Valójában a törvény nem más, mint egy átlátszó
választási manipuláció.
SPIEGEL: A Bundestagban ülő zöldek jogosultak egyáltalán arra,
hogy az Alkotmánybíróság elé vigyék az ügyet?
MEYER: Benyújthatnak egy ún. szervezeti indítványt. Hatásköri
kérdések elől az Alkotmánybíróság már csak saját önbecsülése miatt
sem fog megfutamodni.

A hétköznapi emberekkel készült interjú

A Hamburger Abendblatt ötvenes években indított rovata az

„Emberileg nézve” sok helyi újság human touch rovatára em-
lékeztetett: izgalmas személyiségeket (vagy olyanokat, akik
valamilyen esemény kapcsán feltűntek) méltatnak egy rövid,
feature-stílusban írott szövegben, amelyhez legtöbbször vala-
melyik hírügynökség szolgáltatja az anyagot.
Ebben a rovatban ugyanakkor néha az elbeszélő interjú for-
májában mutatnak be embereket – mint például Peter W.-t, a
koldust (Hamburger Abendblatt, 1996. október 24.), vagy Ger-
hard Zeits-et, a halle-i mozdonyvezetőt, aki az első Intercity-
járatot vezette Hamburgból Berlinbe (1990. július 28.). W., a
koldus története jelképes: Hamburg belvárosát abban az idő-
ben jóformán elárasztották a koldusok. A probléma kényessé
vált, tekintve, hogy a helyi politikusok már egyfajta koldusadót
akartak bevezetni az összepiszkított utcák megtisztítására, mire
a hamburgi önkormányzat egy politikailag igen kényes anyagot
nyújtott be a koldusokról. A portré azon a napon jelent meg,
amikor „Heves vita a koldusokról a városi parlamentben” cím-

193
mel tudósítottak a parlamenti vitáról (az új javaslatokat visz-
szautasították) – és ez kedvező pillanat volt, hiszen az olvasók
legalább néhány pillanatra bele tudtak helyezkedni egy érintett
személy helyzetébe.
A mozdonyvezetőről készült portré apropójával maga a
német Államvasutak szolgált, amely a kelet- és nyugatnémet
területeket összekötő vasútvonal átadásának napján sajtó-
konferenciát tartott. Renate Schirrmacher, az Abendblatt mun-
katársa, akit azért küldtek, hogy beszámoljon az eseményről,
kihasználta az alkalmat, hogy egyben portrét készítsen a
mozdonyvezetőről is. Megkérte a vezetőt, hogy mutassa meg
a vonatot, a mindössze öt négyzetméteres vezetőfülkét, majd
beült vele egy kupéba, és tíz percet beszélgetett vele diktafon
nélkül, egy puszta jegyzetfüzettel. A rövid időtartamhoz képest
sok téma került szóba: a mozdonyvezető élettörténete, ami az
NDK-hoz kötődött, a családja, szakmai karrierje, az, hogy ho-
gyan került kapcsolatba a vasúttal, hogyan került az IC-hez,
hogyan látja Németország és a vasút jövőjét. Mindezek mellett
az újságíró még arra is képes volt, hogy az anyagból egy kis,
érzékletes történetet kerekítsen, amelynek fő motívuma: Ger-
hard Zeits viszonya a vasúthoz.

Emberileg nézve
Felemelő érzés

Gerhard Zeits már négyévesen tudta, hogy mozdonyvezető akar

lenni. Most ötvenöt éves, ő volt az, aki múlt pénteken a Német Állam-
vasutak (DR) első IC-járatát, a „Max Liebermann”-t, az „1990-es repülő
hamburgit” vezette Berlintől Hamburgig. „Mi tagadás, felemelő érzés
volt – mondta –, hogy éppen nekem jutott a megtiszteltetés, hogy ezen
a nagy hagyományokkal rendelkező szakaszon vezethettem.”
Egy halle-i peronon hallott arról, hogy megnyitották a határt. „Ez
november 9-én történt. Először nem hittem a fülemnek, aztán az ál-
latkerti állomáson megerősítették” – emlékszik vissza Gerhard Zeits.
„Akkor könnyek szöktek a szemembe, és először félre kellett vonulnom

194
a sarokba.” A jelenlegi helyzetről azt mondja, hogy az „még kicsit zava-
ros, de a decemberi választások után tisztábban látunk majd”.
A berlini mozdonyvezető először jár Hamburgban. „Korábban sokat
utazgattam a munkám miatt, és ezt akarom folytatni 1999-ig, amikor
nyugdíjaznak. Amíg a gyerekek még kicsik voltak, addig ez nem igazán
tetszett a családnak.” Bernd ma már felnőtt, és maga is mozdonyvezető
az S-Bahn-nál. Bärbel, a kislány állatorvos, Inge, a felesége pedig eladó
egy textilüzletben.
A Zeits házaspár Kelet-Berlin külvárosában, a mahlsdorfi kertben
tölti szabadidejét, a vakációkon pedig hegyi túrákat terveznek. Jelenleg
egy svédországi utazást terveznek. „Ez a leghőbb vágyam” – mondta
Gerhard Zeits, aki 1970-ben egy vasúti utazás során járt Malmöben.
És hogy miként jut el az éjféli nap országába? „Természetesen vasúton.”

Emberileg nézve
Mi kell még?

Peter W. mellett a legtöbb ember leszegett fejjel megy el. 52 éves és

koldus. Vezetéknevét nem szeretné elárulni – fél, hogy Berlinben élő fia
megtudja, hogy apja koldul.
W. odatartja hajóskapitány-sapkáját és érdes hangon, de kedvesen
kérdi: „Nincs egy-két groschened feleslegesen?” Úgy becsüli, hogy na-
ponta 20-30 márkát szed össze, „ha már 40 jön össze, az már soknak
számít”. Aki mást mond, az hülyeséget beszél. „Amikor kidőlök, regge-
lente néha ott áll egy termosz kávé – és egy tányér zsemle. Mi kell még?”
Korábban bádogosmester volt. „Aztán a válás után lecsúsztam” –
meséli. Ez öt évvel ezelőtt volt. Aztán alkoholfüggővé vált. „Elmentem
melózni, de az alkohol miatt mindenhonnan kirúgtak.” Aztán koldulni
kezdett. A tömény szeszről már leszokott, csak sört iszik.
A jungfernstiegi járókelőkből különböző reakciókat vált ki a szakál-
las férfi. „Persze, valaki idétlen dolgokat mond. Néhányan azt mondják:
mennél inkább dolgozni. Akkor azt szoktam felelni: mit gondolsz, itt
mit csinálok?” A szociális segélyből nem kér. „Egyszer voltam a mun-
kanélküli hivatalban. Egy rakás hivatalos ügyintézéssel járna – nem.”
W. nem kizárólag a koldulásból él. Sokszor egy cirkusszal utazza be az

195
országot. „Szükségem van az állataimra” mondja. És hogy miért nem
marad végleg a cirkusszal? „Ott sosincs megállás.”

Az interjú mint kiegészítés

Sok napilap arra használja az interjú adta lehetőségeket, hogy

egy aktuális eseményről szóló tudósítást személyesebb szem-
pontokkal bővítsen ki. Míg a tudósítás szárazon visszaadja a
történteket, addig a kíséretként, kiegészítésként készített inter-
jú egy szakértő véleményét, egy személyesen érintett résztvevő
nézőpontját, esetleg egy szemtanú saját élményét nyújthatja.
Így kölcsönösen kiegészítik egymást.
A Hessisch-Niedersächsische Allgemeine, egy Kasselben
megjelenő helyi lap, ebből a célból új alkalmi rovatot nyitott
„Rövid kérdések” címmel.
Ulrich Exner, az újság egyik munkatársa egy sajtókonferen-
ciára látogatott, amelyet az Adófizetők Szövetsége tartott. Egy
szakvélemény volt a napirenden, amelyet Kassel városának költ-
ségvetéséről készítettek. A szakvélemény szerzője, Kurt Reding
pénzügyi szakértő is jelen volt. A sajtókonferencia folyamán egy-
re több kérdés fogalmazódott meg a tudósítóban: ez éppen ele-
gendő ok volt arra, hogy a szakértőtől rövid interjút kérjen. Ul-
rich Exnernek 15 perce maradt a felkészülésre, ezután benyújtot-
ta négy kérdését beszélgetőpartnerének. A válaszok kulcsszavait
lejegyezte magának, az interjú körülbelül tíz perccel később véget
ért. A szerkesztőségbe érve mondatokká fogalmazta Reding sza-
vait, majd a nyomtatásra szánt változatot átfaxolta neki. Az inter-
júalany egyetlen módosítást sem kért. (Az újságíró csak másnap
vette észre, hogy Reding első válasza alaposabb kérdést követelt
volna meg: így maradt az interjú egyszerű kikérdezésnek).
Azóta sok napilap él az interjúval mint egyfajta kiegészí-
téssel, és különösen a helyi hírek rovataiban jelentetik meg

196
ezeket. Amikor átnéztük az 1996-ban gyűjtött példákat, azt ta-
láltuk, hogy az interjút meglehetősen ritkán használják kiegé-
szítő szövegként, és ennek nyilván több oka is lehet. Az egyik a
precizitás hiánya, a másik talán az, hogy sok riporter számára
nehéz átvenni az olvasók nézőpontját, és éppen ezért nem tud-
ják eléggé alaposan tisztázni, és érzékletessé tenni a témát.

A híres személyiséggel/hőssel készített interjú

Yves Saint-Laurent, Joop vagy Lagerfeld – egy ilyen, színekben

csillogó divatdiktátorral érdekes beszélgetést készíteni nem tű-
nik túl nehéznek. Pedig az. Azért, mert a hírességek, különösen
a divatszakmában dolgozók, rendszerint igen különösek, és azt
szeretnék, ha a nyilvánosságnak egyedi képet mutathatnának
magukról. Éppen ezért, médiabeli szerepléseik során mindig
ugyanazt a szerepet játsszák el, ugyanazokkal a frázisokkal és
attitűdökkel: egy merev klisét nyújtanak. Az ilyen emberekkel
készített interjúk ennek megfelelően általában elég unalmasak,
kedvenc beszólásaikat és gesztusaikat már jól ismerjük. Sze-
repléshez szokott hírességekkel eredeti és egyben informatív
beszélgetést folytatni nehéz – ritkán is sikerül.
Ezen ritka kivételek közé tartozik az az interjú, amelyet
Sven Michaelsen, a Stern szerkesztője, és Stefanie Rosenkranz,
a francia tudósító készített a Párizsban élő divattervezővel, Karl
Lagerfelddel. A beszélgetés a lap 1996/44. számában jelent meg.
Michaelsennek szerencséje is volt. A döntő kérdésre, „Ho-
gyan kerülhetek a szeszélyes és munkamániás Lagerfeld közelé-
be?” megkapta a választ: osztályvezetőjének a felesége a „Marie
Claire” divatszakértője, kitűnő viszonyban volt Lagerfelddel. A
személyes kapcsolat bizalmat is jelent: Lagerfeld, akinek soha
nem volt több ideje kilencven percnél, akkor három teljes órát
szánt a riporterre.

197
 Miután időpontot egyeztettek, Michaelsen mindent leho-
zatott magának a G3J adatbankból, amit „Lagerfeld” címszó
alatt talált. Mintegy 900 cikket talált a legkülönbözőbb médi-
umokban, amelyek bemutatták, hogyan is mennek a dolgok
a divatszakmában. Azt is megtudhatta az anyagból, hogy
Lagerfeld eddig miket nyilatkozott a sajtónak, és mire nem ér-
demes újra rákérdezni. Az anyag tartalmazott beszélgetéseket
is divatról író riporterekkel, és telefonos interjúkat Lagerfeld
barátaival, ellenfeleivel, vetélytársaival és üzletfeleivel. Nos,
Michaelsennek mindebből nyilván az számított, hogy miként
tudna Lagerfeld egyéniségéről minél többet megtudni. A ba-
rátok és partnerek ráadásul sokszor olyasmiket mondanak el
az interjúalanyról, amelyeket beszélgetés közben provokáció-
ként, ellenvetésként vagy éppen bókként be lehet vetni.
Ebből a hatalmas kutatási anyagból a Stern riportere azu-
tán összeállított egy körülbelül száz kérdésből álló listát, ame-
lyet egy logikailag követhető sorrendbe rendezett. Amint
megérkezett Párizsba, találkozott a helyi tudósítóval, Stefanie
Rosenkranz-cal, aki szintén kigondolt már kérdéseket. Egy óra
múlva már összeállították végleges kérdéseik listáját, amely
több mint három órára elég.
A két újságírót 13 órára rendelték Lagerfeld városi palotá-
jába. De ott először senki sem ért rá. Manökenek, tervezők,
fényképészek és kellékesek rohantak át a szobán. Három órás
várakozás után – ez Lagerfeld szokásos eljárása az újságírókkal
szemben – végre megérkezett maga a mester, és nem kis arro-
ganciával vetette oda: „Most maguk is láthatják, hogy megy ez
itt nap mint nap.” Laza beszélgetés kezdődött. 17 óra körül a
munkatársak elmentek, és a tizenhat szobás villára csend bo-
rult. Csak akkor kezdődött a valódi beszélgetés, és jóval éjfél
után lett vége.
A két riporter tudta, egyvalaminek semmiképpen sem sza-
bad előfordulnia: annak, hogy Lagerfeld unatkozni kezdjen.
Azt a szabályt követték, amely a nárcisztikus emberek esetében
bevált: a majmot mindig etesd meg cukorral. Tehát az előzetes

198
kutatásból összeszedett idézetekkel táplálták interjúalanyuk hi-
úságát. A puszta dörgölődzés persze rosszul sült volna el. Úgy
tűnt, a stratégia jó: Lagerfeld eredetinek találta a kérdéseket,
a kérdezőket felkészültnek, magát a beszélgetést pedig „szóra-
koztatónak” – ahogy a végén megjegyezte –, az ő szókincsében
ez az elképzelhető legnagyobb bók.
A beszélgetés nyolc óra hosszúra nyúlt, a hanganyag leír-
va 250 oldalt tett ki. Ha gyorsan olvasnánk végig a kinyom-
tatott interjút, az tíz percet venne igénybe. Minden olyasmit
elhagytak, ami valahonnan máshonnan megtudható a divat-
tervezőről: a divat jelenlegi trendjéről alkotott véleménye, a di-
vattervező munkájának leírása, véleménye arról, hogy mi az,
hogy „divatos”. Michaelsennek ugyanakkor fontos volt hogy az
interjúból kivillanjon Lagerfeld rosszmájúsága, ezen keresz-
tül ugyanakkor szellemi eleganciája is. A sűrítés legfeljebb a
tömörség szempontjából csal: míg a kinyomtatott interjúban
Lagerfeld precíz válaszai olvashatók, addig az élő beszélgetés
során inkább fecsegőnek mutatkozott.
Arra a kérdésre, hogy el kívánja-e olvasni a nyomtatásra
szánt változatot, azt felelte: „Bízom magukban, mert isme-
rem a főnöküket.” Majd hozzáfűzte: „Ha olyasvalamit adnak a
számba, ami nincs rajta a hangszalagon, akkor viszont maguk-
ra uszítom az ügyvédemet – és akkor az maguknak sokba fog
kerülni.” Korábbi interjúk bizonyítják, hogy ez nem üres fe-
nyegetés. Amikor aztán megjelent az interjú, Lagerfeld azt írta
a két riporternek Párizsból, hogy „szórakoztató” volt olvasni a
beszélgetést. Lagerfeld ennél nagyobb bókra nem képes.

„Akit ma szépnek tartanak,

azt holnap már csak takarítani hívják”

KARL LAGERFELD lenne a legszórakoztatóbb ember Németország-

ban? A STERNnek adott interjúban a divatcézár múzsákról és szerzetesi
nélkülözésről, jóslásról és bodybuilding-ről, politikusaink katasztrofális
ízléséről beszél, és azokról a modellekről, akik takarítónőként végzik.

199
 STERN: Lagerfeld úr, szagolta már az All About Eve-et?
LAGERFELD: Az mi akar lenni?
STERN: Az Ön hamburgi kollégájának, Wolfgang Joopnak legújabb
parfüm-kreációja.
LAGERFELD: Én nem ismerek senkit, akinek ilyen lenne. Miért,
milyen?
STERN: Egy kicsit olyan, mint egy gyereksampon.
LAGERFELD: A pedofília korában ez végül is ügyes húzás.
STERN: Joop úr egy alkalmat sem szalaszt el, hogy interjúi során elra-
gadtatással ne említse Önt.
LAGERFELD: Túl sokat beszél rólam. Többet kellene saját magá-
ról beszélnie. Mintha én lennék a mániája. Közben meg semmi bajom
azzal a sráccal.
STERN: Egy alkalommal mégis csak egy „bolhacirkusz igazgatójá-
nak” nevezte őt.
LAGERFELD: Arra meg is volt az okom. De most már nem em-
lékszem, hogy mi volt az. Én olyan gyorsan felejtek, hogy utólag már
sohasem tudom, kivel, miért vagyok haragban.
STERN: Ön bosszúálló alkat?
LAGERFELD: Hát, a megbocsátás szót nem igazán ismerem. Az
életről alkotott elképzelésemet Kriemhilde testesíti meg a leginkább.
Amikor Franciaországban megjelent egy könyv, amelyben engem gya-
láztak, a sofőrömnek meghagytam, hogy látogassuk végig Párizs leg-
nagyobb könyvkereskedéseit. Ott aztán felvásároltam a könyv összes
példányát, kivittem őket, és a bolt előtti szemetesbe hajigáltam őket.
Azután visszaszóltam az eladónak: „Ha utánrendelnek ebből a szemét-
ből, akkor soha többé nem vásárolok maguknál!”
STERN: Joop úr nemrég megjelentetett egy írást, amelyben azt igyek-
szik megvilágítani, hogy miért van az, hogy oly sok divatdiktátor...
LAGERFELD: ... ez a biszexualitással kapcsolatos dolog? Ennek az
embernek először meg kellene tanulnia írni, meg kellene találnia a stí-
lusát. Joop úr nem egy Tucholsky.
STERN: Ön szereti úgy mesélni, hogy „férfiakkal és nőkkel folytatott
kalandjai után” korán nyugdíjazta a nemi ösztöneit. Talán az a nyűg, hogy
évente körülbelül 2500 ruhadarabot tervez, szerzetesi lemondásra kényszeríti?

200
 LAGERFELD: Én a szexet korán kezdtem, és átéltem egyet s mást.
Így visszafogottabb az ember, mint ha sokáig várt volna rá. Amikor ma-
napság a korombeliek azt mondják, hogy ez milyen remek dolog, azt
hallgatni se bírom. Csináljanak, amit akarnak – csak én nem akarok
tudni róla. A szex a fiatalok számára csinos játékszer, később már csak
egy banális fogyasztási cikk.
STERN: Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy „ha egy férfi 40 felett még a
szexről beszél, az illetlenség”.
LAGERFELD: Minthogy én már 50 is elmúltam, más témát kérnék.
STERN: Jil Sander...
LAGERFELD: Őt nem is ismerem.
STERN: Hogyan? Németország két legnagyobb divatszakembere még
egyszer sem találkozott?
LAGERFELD: Nem.
STERN: A karrierszakértők imádják Jil Sandert. Ön milyennek tartja
azt a divatot, amelyet ő képvisel?
LAGERFELD: Fanyarnak. De minőséginek. Az élet nem lehet
örökké fátyoltánc. Az ő imázsa legalább fegyelmezett, és egész csi-
nosak a reklámjai. Németországból ezen kívül úgysem jön semmi
más.
STERN: A Chanelnél egy hajpánt 240 márkába kerül. A Quelle áru-
házban, amelynek mostanában dolgozik, egy Lagerfeld-estélyi rongyos
245 márka. Tönkre kívánja tenni a szabóművészetet?
LAGERFELD: Ezt a Quellés dolgot szórakoztatónak és modernnek
találom. A postai rendelésé a jövő.
STERN: A divat az egyediség elérésén alapul. Ha ma mindenki
Lagerfeldet hord, akkor holnap már senki sem akarja azt hordani.
LAGERFELD: Én kétfajta sznobizmusban hiszek: a nagyon drágá-
ban és a nagyon jutányosban. És engem csak a sivár eszközök hangol-
nak le.
STERN: A Chanel tulajdonosai most megorroltak Önre a Quelle-
megbízás miatt?
LAGERFELD: Nem. Csak a szokványos emberek dühöngenek.
STERN: Ön féltucat cégnek dolgozik jutalékos alapon. Túl gyáva ah-
hoz, hogy saját divatházat alapítson?

201
 LAGERFELD: Én élvezem azt, hogy zsoldos vagyok, és a tojásaimat
különböző kosarakba pakolom. Így én lehetek az, aki mindenkit min-
denki ellen kijátszik.
STERN: Egy Volkswagen Golfot húsz óra alatt készítenek el. Ön nem-
rég bemutatott egy ruhadarabot, amelynek állítólag egyedül a hímzése
1280 munkaórát vett igénybe.
LAGERFELD: A bankárom neje egy hímzett indiai díszpálcát vett
nekem karácsonyra. Ez inspirált engem ennek a ruhának a megter-
vezésére, amely a világ legdrágább estélyije.
STERN: Mennyibe kerül?
LAGERFELD: Úgy egymillió frankba. És sokat vesznek belőle.
STERN: A világon összesen nincs több mint 300 nő, aki szabók állan-
dó vásárlója. Közülük hányat ismer személyesen?
LAGERFELD: Azokat a nőket, akik a legtöbbet vásárolják, látni a
legritkábban. Ők egyszerűen megrendelik telefonon, mint a Quellénél.
Ezután pedig magánrepülőgépükön vitetik haza a ruhát felpróbálásra.
STERN: Az orosz maffia szeretői is köztük vannak?
LAGERFELD: Velük a Chanel nem foglalkozik, erre ügyelnek. Az
orosz nők különben is inkább Fendi-bundákra vágynak. Mert hát náluk
hideg van. A butikokba meg már koffernyi pénzzel jönnek.
STERN: Kedvelik a csípős nyelvű Lagerfeldet Franciaországban?
LAGERFELD: Úgy tűnik, néhány újságírót kiborít az, hogy a Cha-
nel zsidók kezében van, és egy német vezeti. „Károly (császárról”, meg
„villámháborúról” beszélnek, meg arról, hogy én milyen agresszív va-
gyok. Ami azt illeti, engem nem is fűt a vágy, hogy kedvesnek tűnjek.
Ahhoz én túlságosan is sznob vagyok.
STERN: Miért van az, hogy Ön a divatbemutatókon mindig bosszús
és elégedetlen?
LAGERFELD: Utálom a frontális bemutatókat. Ez nem az én stílu-
som. Nekem az az álmom, hogy soha ne is lássanak. Én valójában csak
vad árnyékként akarok létezni.
STERN: Claudia Schiffer jórészt Önnek köszönheti, hogy tavaly
8,3 millió márkát keresett. Most pedig Yves Saint Laurentnek, az Ön
ősellenségének dolgozik. Jelenleg milyen érzéseket táplál Schiffer kisasz-
szony iránt?

202
 LAGERFELD: Hát beszélhetünk itt érzésekről? Claudia azt állítja,
hogy Yves Saint Laurent mellett rátalált az eleganciára. Én megértem,
hogy ez a divatszakértő érdekessé vált a számára: így már legalább tud-
ja, hogy miként fog kinézni, amikor már annyi idős, mint Gudrun, az
édesanyja.
STERN: Nemrégiben még úgy beszélt Schiffer kisasszonyról, mint „az
elmúlt 20 év leggyönyörűbb szőke asszonyáról”. Most pedig közli, hogy „a
sötéthajú nőket mindig is izgalmasabbnak találta”. Miért ennyire hűtlen
„Kloodiájához”?
LAGERFELD: A modelli hivatás igazságtalanságokon alapul. Akit
ma szépnek tartanak, azt holnap már talán takarítani se hívják. A lá-
nyoknak is tudniuk kell, hogy a divat is olyan, mint a háború, itt is van-
nak harcmezők és tömegsírok. Linda Evangelista az egyedüli, aki min-
den fotózáson újjászületik.
STERN: Eileen Ford, az ügynökség alapítója azt mondja: „Ha Karl
kiválaszt egy lányt, és azt mondja, hogy 'Ő a legszebb', akkor azért ő a
legszebb, mert Karl azt mondja.” Lagerfeld áldása valóban ilyen biztos
garanciája annak, hogy egy modell nagy karriert fusson be?
LAGERFELD: Eileen nagyon kedves asszony, de ebben nincs iga-
za. Én egy lányt csak öt perccel hamarabb fedezek fel, mint a többi-
ek. Amikor találkoztam Nadja Auermannal, akkor nem is nézett ki
olyan jól. Túl molett volt, és a lábai túl vékonyak voltak. De tudtam:
ez menni fog!
STERN: Kikéri mások véleményét, mielőtt egy új arcot bemutat a
Chanelnek?
LAGERFELD: Engem hála Istennek nem lehet befolyásolni. Meg az-
tán mindig van egy saját elképzelésem. A Chanel embereivel aztán már
csak azt közlöm, hogy mennyit kell fizetniük a lányért.
STERN: Stella Tennantot hárommillió márkáért szerződtette, mint a
Chanel új arcát. A bírálói szerint a hölgy „arcszíne egy élőhalotté”. Stella
Tennant lenne a hanyatló világ arca, vagy ahogy Ön merészen kijelentet-
te, „a huszadik század végének női álma”?
LAGERFELD: Stella a fiatal generáció modern prototípusa. Claudia
ezzel szemben egy Barbie-baba. Nemrég itt dolgozott nálunk Stephane
Marais, a világ legnevesebb sminkmestere. Ahogy meglátta a falon

203
Claudia képét, azt mondta: „Valaki levenné ezt a képet a falról? Erre a
lányra rá sem bírok nézni.”
STERN: Stella Tennantot a múzsájának nevezte. Ez nem csak egy
amolyan idétlen reklám-kifejezés?
LAGERFELD: Egyáltalán nem. Minthogy én nem Chanelt viselek, a
divatomat ki kell vetítenem egy bizonyos nőre. Meg kell találni a megfe-
lelő típust, amely képes számomra megtestesíteni az adott pillanat élet-
érzését. El kell égetnünk a példaképeinket, hogy újakat alkothassunk.
STERN: Csak az lehet az Ön múzsája, aki szellemileg is izgatja?
LAGERFELD: Ne legyen buta. És legyen kedves, végül is együtt kell
dolgoznunk. De ez nem elengedhetetlen.
STERN: Adorno, a filozófus egyszer azt mondta, hogy „a fantáziánkat
éppen azok a nők gyújtják fel, akikből hiányzik a fantázia.”
LAGERFELD: Nekem úgy tűnik, ez inkább az említett úr személyes
problémája.
STERN: Nemrég Ön egy ötmárkás méretű Chanel-toppal keltett feltű-
nést. Hogy jutott eszébe ez az ún. bimbóvédő?
LAGERFELD: Amber Valletta egyszer az asztalnál elmesélte, hogy
az orvosa azzal riogatta, hogy mellrákot kap, ha kiteszi a napra a mell-
bimbóját. Akkor azt mondtam: „Hát akkor készítünk rá valamit, olyas-
mit, mint amilyen a kalózok szemkötője.”
STERN: Veszik a bimbóvédőt?
LAGERFELD: De még mennyire. Óriáskebleken talán kissé obsz-
cénnek tűnik, de hát nem is Veronica Ferres-nek találtuk ki.
STERN: A szociológusok szeretik azt mondani, hogy a trendek mindig
a szubkultúrákból jönnek. Vagy ez egy elavult nézet?
LAGERFELD: Nem, korábban ez tényleg így volt. De a szubkultúrák
olyanok lettek, mint a vámpírok, nem tudnak megújulni. A divatszak-
ma vámpíroknak való.
STERN: És nem is szívesen mozdulnak ki kastélyaikból. Egy
mizantrópnak honnan van ilyen orra a bimbódzó életérzésekhez?
LAGERFELD: Kerülöm a valóságot, amikor csak tehetem, mégis tu-
dok róla mindent. A világ jön hozzám, és elmondja, hogy mi a helyzet.
Ezek az én önkéntes kémeim. Én magam pedig olyan kíváncsi vagyok,
hogy házmesternek kellett volna mennem.

204
 STERN: Látott már szupermarketet belülről?
LAGERFELD: Imádom a szupermarketeket, de nehezen mehetek
oda. Ujjal mutogatnak rám, és ez kellemetlen, nevetséges.
STERN: Hát akkor menjen el egy techno-pincébe. Ott jó sötét van.
LAGERFELD: Nem szeretek rossz időben, rossz helyen lenni. En-
gem érdekelhetnek az emberek anélkül is, hogy a legcsekélyebb vágyat
is érezném, hogy közéjük tartozzak. Én olyasmi vagyok, mint a tudós,
aki a cserebogarakat tanulmányozza.
STERN: Alkalmaz testőröket arra az esetre, ha mégis ki kellene lépnie
az ajtón?
LAGERFELD: Igen, a biztosítás miatt. De az a legjobb, ha az ember
otthon marad.
STERN: A tükörbe bámuló hiúság a kultúra egyik legnagyobb attrak-
ciójává vált. Erről az olyan emberek tehetnek, mint például maga?
LAGERFELD: A nárcizmus bombáját az AIDS robbantotta fel. Az
emberek egyre elszigeteltebbek, és mindenki saját példaképévé vált. A
reklám az erotikára hergeli az embereket, amelyet igazán nem tudnak
kiélni. Túl sok benne a rejtőzködés és a megjátszás. Én viszont látom,
hogy a modellek valójában csak önmagukkal, a nárcizmusukkal és a
testükkel törődnek. Ez egy kordivat – amelyből a szabók jól megélnek.
STERN: Mikor lesz már elege a divatból?
LAGERFELD: Ebből a szempontból egy kicsit hülye vagyok, és azt
beszélem be magamnak, hogy a legjobb kollekcióm még hátravan.
STERN: Ön már régen kiéghetett volna.
LAGERFELD: Minél többet dolgozom, annál jobb ötleteim támad-
nak. Ez feltüzel, olyan vagyok, mint a nimfomániás, aki képtelen eljutni
az orgazmusig.
STERN: Iskolát akar teremteni?
LAGERFELD: Egy ideig tanítottam Bécsben. De ott rájöttem, hogy
engem nem érdekelnek a diákok. Ők mind úgy érezték, hogy a kapita-
lizmus elnyomja őket. Akkor azt gondoltam: „Szegény gyerekek! Már
áldozatnak érzitek magatokat, közben meg nem vagytok jók semmire.”
STERN: A német politikusok batiknyakkendőkben, szemétkosárszí-
nű nadrágokban, mosóselyem-ingekben pompáznak, mint például Klaus
Kinkel. Van magyarázata a katasztrofális ízlésükre?

205
 LAGERFELD: És a divat igazi drámáját még ki is felejtette: a ráncos
zoknikat és a szőrös férfilábak látványát. Borzalmas! Az utolsó jól öltözött
német politikus Walther Rathenau volt. De a miniszterek talán egysze-
rűen azért öltözködnek ilyen rémesen, mert a választópolgárok maguk
is tragikusak. Németországban egész héten hétvégi ruházatot hordanak.
STERN: Szavazna olyasvalakire, aki Gaultier gérokkjában kampá-
nyol?
LAGERFELD: Hát ez az illető lábától függ.
STERN: Ön kinél vásárol ruhát?
LAGERFELD: Évente kétszer elmegyek Yamamotohoz és a Comme
des garçons-hoz zárás után. Csak feketét és fehéret hordok.
STERN: A gyémánt a nyakkendőjén igazi?
LAGERFELD: Igen, de azt ajándékba kaptam. Magamnak nem ve-
szek gyémántokat. Gyakran kapok ilyen ajándékokat: lakást személy-
zettel együtt, vagy egy Bentley-t. Ez néha már kínos.
STERN: Milyen okból ajándékoznak Önnek például Bentley-t?
LAGERFELD: Annak az volt az előzménye, hogy adtam valakinek
egy jó tippet, és az illető keresett rajta 29 millió frankot. Ezért már küld-
jön is Bentley-t az ember, nem?
STERN: Azt fontolgatja, hogy megválik Mozart-copfjától. A jövőben
esetleg kefefrizurával sokkol majd minket?
LAGERFELD: Az álmom a kuglifej, de az sok ápolást igényel.
STERN: Jelenleg is a Klorane szárazsamponát használja reggelente,
hogy fehérre színezze a haját. Ez is időigényes.
LAGERFELD: Nálam ez három másodpercig tart.
STERN: A szárazsampon ráadásul csöpög ki az ember hajából.
LAGERFELD: Egy kicsit. Látják is a zakómon.
STERN: Melyik a nő legerotikusabb testrésze?
LAGERFELD: Az a pont, ahol a hát véget ér és a fenék kezdődik.
STERN: És a férfiaknál?
LAGERFELD: Amikor az egyik parfümöt készítettük, akkor meg-
rendeltünk egy kutatást, amely kimutatta, hogy a nők a férfiak testén a
fenék két gödröcskéjét találták a legerotikusabbnak.
STERN: Nemrég ünnepelte 58-adik születésnapját. Mit szolgált fel az
inas ünnepi reggeli gyanánt?

206
 LAGERFELD: Szárított szilvát és egy serleg Pepsi Lightot.
STERN: Pepsit? Helmut Schmidt exkancellár mellett Ön számít
Németország első számú Coca-Cola fogyasztójának.
LAGERFELD: A Cola Lightba Franciaországban újabban valami új
adalékot tettek, most olyan az íze, mint a fogmosóvízé.
STERN: Szárított szilva? Áttért a bio-étrendre?
LAGERFELD: Attól szürke és csúnya lesz az ember. Volt egy gyö-
nyörű modell Finnországban. Amikor áttért a bio-étrendre, pattanásos
lett, de kráter-méretekben. Tudják, hogy ezután mihez fogott? Takarí-
tónő lett!
STERN: A fürdőszobájában futószalag van. Egy vérbeli dandy body-
buildingezik?
LAGERFELD: Korábban sokat csináltam. Kellemesen elhülyül köz-
ben az ember. Ma ez nekem már nem elég kreatív. Az élet nem szépség-
verseny, és az én koromban ugyebár az embernek nem kell mutogatni
a fenekét senkinek.
STERN: Gondolt már arra, hogy felvarassa az arcát?
LAGERFELD: Hogy aztán három hétig ne tudjak borotválkozni?
Van nekem más bajom is. A nyolcvanéveseket gyakran sokkal mulatsá-
gosabbnak tartom, mint a fiatalokat. Nekik minden unalmas.
Franciaországban csak a hetven és kilencven közötti emberek foly-
tatnak valódi beszélgetéseket.
STERN: Berlinben berendezett egy hotelt, a Négy évszakot. Mi a be-
nyomása a fővárosunkról?
LAGERFELD: Semmi. Én Németországban nem megyek ki az utcá-
ra, mert ott hozzámérnek. Különben sem szeretem az építkezéseket, és
Berlin egy nagy építkezés.
STERN: A gázsija az lett, hogy élete végéig bármikor megszállhat a
hotel Lagerfeld-lakosztályában. Ez alighanem dohosodni fog.
LAGERFELD: Ezt a lakosztályt napi 3500 márkáért ki lehet venni,
ebben a reggeli is benne van. De a személyes holmimat akkor kiviszik.
STERN: Engedi, hogy idegenek aludjanak az ágyában?
LAGERFELD: A matracot előzőleg eltávolítják. Még az hiányzik.
hogy bűz maradjon utánuk!
STERN: Ön milyen ruhában alszik?

207
 LAGERFELD: Hosszú, fehér hálóingben. Kibontott fehér hajjal úgy
festek, mint egy kísértet. Nyáron fehér hermelinprém tető alatt alszom,
télen pedig cobolyprém alatt.
STERN: Ön a Fendi nevű szőrmekereskedésnek is dolgozik. Egyálta-
lán nem szégyelli magát?
LAGERFELD: Miért, a hentes talán bocsánatot kér azért, amit tesz?
Párducokat már régóta nem ölnek meg, a nyércek meg olyanok, mint a
gonosz patkányok. Amikor Amerikában járok, akkor sokan azt kiabál-
ják, hogy „Karl gyilkos!” és mustárt akarnak az arcomba kenni. Mintha
a Gucci-táskák műanyagból lennének...
STERN: Mi az, amitől fél?
LAGERFELD: A betegségektől. Nem szeretek semmi olyat, amit
nem tudok uralni.
STERN: Nem fél a szegényektől?
LAGERFELD: Azt hiszem, a gazdagoktól jobban kell félni.
STERN: Ön állítólag évi 20 millió márkát keres. Ki intézi a pénz-
ügyeit?
LAGERFELD: Friedlander úr, egy bájos kis zsidó. A pénzügyeimet
kizárólag zsidókra bízom. Bárki másnál kétségeim lennének.
STERN: Ki örökli az Ön vagyonát?
LAGERFELD: Ezzel kapcsolatban két probléma is van: sok örökösö-
met már túléltem, ezen kívül pedig az örököseim örököseit utálom.
STERN: Aki fárasztja, azt kizárja az örökségből?
LAGERFELD: Joop úrnak is ugyanezeket a kérdéseket teszik fel,
vagy őt csak a plasztikai műtétekről kérdezik?
STERN: Ön szerint a németek irigyek?
LAGERFELD: Az a legjobb, ha az ember csak olyanokat ismer, akik
gazdagabbak nála. Akkor nincs gond.
STERN: Vannak barátai?
LAGERFELD: Szerintem ne várjunk túl sokat a többi embertől. Én
nagyon jól elvagyok egyedül. Számomra az ideális hétvége úgy néz ki,
hogy péntek este hazamegyek, és hétfő reggelig nem szólok egy szót
sem. Csak olvasok és álmodozom. Lehet, hogy lelketlen és felszínes va-
gyok, de nagyon kellemes az életem.
STERN: Szerelmes Ön valakibe?

208
 LAGERFELD: Ezt jó néhány évvel korábban kellett volna megkér-
deznie.
STERN: Egy olyan sznob, mint amilyen Ön, ismeri-e a vad dühöt és
a vérszomjat?
LAGERFELD: Egyre kevésbé. A közöny úgy nőtte körbe az élete-
met, mint a borostyán.
STERN: Megírja majd az emlékiratait?
LAGERFELD: Egy nagyvilági leszbikus hölgyismerősöm nem sok-
kal a háború után beleszeretett Garboba. Amikor Garbo egy harmin-
cas évekbeli eseményről kérdezte, ő ezt válaszolta: „I don't remember,
because I was not happy.” – Nem emlékszem, mert nem voltam boldog.
Ezzel én is így vagyok. Ami nem tetszik nekem százszázalékosan, az a
rossz emlékek szemetesébe kerül, azt elfelejtem. Így hát nem írhatom
meg az emlékirataimat. És különben sem akarom megadni az embe-
reknek azt a kellemes érzés, hogy bármilyen szerepet játszottak az éle-
temben.
STERN: Milyen volt Karl Otto Lagerfeld gyerekként?
LAGERFELD: Anyám arra biztatott, hogy pimasz legyek. Ő nagyon
nyugodt volt, és mindig az övé volt az utolsó szó. Kigúnyolta az apámat
is, és én együtt nevettem vele. Szegény. Olyan rendes ember volt.
STERN: Meg tudott mindent beszélni az édesanyjával?
LAGERFELD: Nem voltak titkaink egymás előtt. Még azt is elmesél-
tem neki, ha öreg szatírok támadtak le.
STERN: Édesapja a négylevelű lóherés tejjel milliókat keresett. És ma-
gát mégis rövid pórázra fogták?
LAGERFELD: Nem, otthon a bőség volt a normális. Apám mindig
azt mondta: „Az öltözködés a legfontosabb!” Így már gyerekként olyan
ingeket meg cipőket hordhattam, amilyeneket csak akartam.
STERN: Kisgyerekkorában voltak egyáltalán gátlásai, komplexusai?
LAGERFELD: Gyerekként és fiatalként az volt az érzésem: akármit
teszel is, ellenállhatatlan vagy! Szentségnek tartottam magamat, aki túl
jó ehhez a Németországhoz, amelyik ilyen vigasztalan hely lett a háború
után. Ez már-már aggasztó volt. Ha akkori önmagamat összehasonlí-
tom a mostanival, akkor azt kell mondjam, ma félénk vagyok és szerény.
STERN: Talán a nevelése során félrecsúszott valami.

209
 LAGERFELD: Neveléssel sohasem fárasztottak. Anyám csak annyit
mondott: „Ha az idegeimre mész, intézetbe raklak”. Más jó tanácsot
nem kaptam.
STERN: Az édesanyja már 42 éves volt, amikor Ön megszületett.
LAGERFELD: Akkor már volt egy lánya, de minthogy a nőket gyű-
lölte, mindenképpen szeretett volna még egy fiút.
STERN: Az édesanyja miért nem akarta szoptatni?
LAGERFELD: Azt mondta: „Nem azért mentem hozzá egy dobozos
tejet gyártó pasashoz, hogy anyatejjel kenjem össze a dekoltázsomat.”
Ehelyett kaptam tehát a lóherés tejet.
STERN: Jó tanuló volt?
LAGERFELD: Állandóan orvosi igazolásokat hamisítottam magam-
nak, egyébként meg csak a hencegésemmel tudtam végigcsinálni. Ezért
aztán utáltak is rendesen a többiek. Anyám mindig azt mondta: „Karl,
az összefüggéseket tanuld meg. A többi benne van a lexikonban.”
STERN: Az édesanyja örült, hogy Ön 14 évesen Párizsba ment?
LAGERFELD: Ő maga is mondta nekem: „El kell innen menned.
Hamburg kapu az egész világra, de csak egy kapu.” Mit is csinálhattam
volna én ott?
STERN: Például egy hotelt vezethetett volna.
LAGERFELD: Belegondolni is borzasztó. Abból biztosan kupleráj
lett volna.
STERN: Mi lett a nővérével?
LAGERFELD: Ő Amerikában él, és nagyon jó ember, nem olyan,
mint én. Törődik a szegényekkel, meg ilyesmik. Azt sem rótta fel nekem
soha, hogy a szüleink velem kivételeztek.
STERN: Remélhetőleg most majd' belefullad a sok Chanelbe?!
LAGERFELD: Amit küldök neki, azt rögtön a szegényeknek adja.
STERN: Az ötvenes évek végén állítólag azt jövendölte Önnek egy jós-
nő: választania kell: vagy család és szexuális élet, vagy karrier. Mindkettő
nem fog menni. A pletykák szerint ennek a hölgynek valósággal a rabszol-
gájává vált egy időre.
LAGERFELD: Egy kövér török nő volt, gyönyörű türkizszínű sze-
mekkel. Minden, amit jövendölt nekem, az valóra vált. Apám halálának
időpontja, minden. Aztán kétévente mindig felkerestem, és egyetlen

210
fontos döntést sem hoztam meg anélkül, hogy vele meg ne beszéltem
volna. 1987-ben egyszer csak csörög az autómban a telefon. A hölgy azt
mondta: „Látom, épp most megy aláírni egy szerződést. A dokumen-
tum hetedik oldalán van egy hiba, amely a kárára fog válni.” És igaza
volt. A titkárnőm elütött valamit.
STERN: Nem sokkal azelőtt, hogy ez a hölgy meghalt, jóval kilencven
felett, azt mondta, hogy fényt lát maga körül.
LAGERFELD: Azóta én vagyok a saját médiumom.
STERN: Hangokat is hall?
LAGERFELD: Csak olyanokat, amelyek velem kapcsolatosak.
STERN: Ki az, akivel legszívesebben soha sem találkozott volna?
LAGERFELD: Saját magammal.

211
 Michael Haller:
Hogyan készítsünk interjút?
Az interjúk és beszélgetések előkészítése, kivitelezése

Hogyan készüljünk fel egy interjúra? Előre jelezzük beszélge-

tőpartnerünknek, hogy mit fogunk tőle kérdezni? Mi men-
jünk hozzá, vagy jobb, ha ő jön a szerkesztőségbe? Vannak-e
engedélyezett és tiltott kérdések? Hogyan vezessünk egy kér-
dezz-felelek játékot, és hogyan egy kötetlen beszélgetést? Vi-
tába szállhat-e a riporter partnerével, és hozhat-e fel érveket ál-
láspontja mellett? Hogyan értelmezzük azt, ha az interjúalany
keresztbe teszi a lábát, kényelmesen hátradől és lekezelően vi-
selkedik velünk?
Ez a rész útmutatást kíván adni az interjúkészítés gyakorlati
kérdéseiben az írott sajtó és a rádió területén egyaránt. A sza-
kaszok a munka fázisainak sorrendjét követik.
Az első szakasz az interjú előkészítésének legfontosabb lépé-
seit mutatja be: a tervkészítést mind szervezeti, mind pedig tar-
talmi szempontból, a szerepek meghatározását, a végső döntést
a meghívott személyéről, az előzetes beszélgetés funkcióját.
A második szakasz azt tárgyalja, hogy miképpen folytassuk
le magát a dialógust: a kérdések különböző fajtáit, a válaszo-
ló viselkedésének irányítását, a kérdések tisztaságát, az érvelés
szerepét a beszélgetésben, illetve annak különböző fajtáit egy
vitában.
A harmadik szakasz az interjúpartnerek között zajló nem-
verbális kommunikációt tárgyalja: a kifejezés különféle módja-
it, a testbeszédet; a másik és önmagunk pontos megfigyelését;
a beszélgetés követendő stratégiáját és a kommunikáció során
fellépő problémákat.

215
 Felkészülés az interjúra

Egyre-másra találkozunk olyan újságírókkal, főként a helyi

rádióadók munkatársaival, akik azzal büszkélkednek, hogy
készületlenül mennek az interjúra, és a beszélgetőpartnert
spontán kérdezgetik. Csak így jöhet létre életszerű, spontán
beszélgetés, mondják, csak így kérdezhetnek természetesen
úgy, ahogy azt maguk a hallgatók tennék.
Tegyük fel egy pillanatra, hogy a kollégáknak igazuk van, és
abban az esetben ha minden előzetes tudás nélkül szabadulnak
rá az interjú alanyára, remek szórakoztató interjúkat „hoznak
össze”. Még ebben az esetben is csak egyfajta interjúval járnának
sikerrel. Ezt a típust talán fecsegő interjúnak nevezhetnénk, mert
itt a riporter a nagyobb fajsúlyú válaszokra nem reagál, nem
kérdez vissza, nem járja körül a problémát, nem ismeri fel, ha a
beszélgetőpartner ki akar térni a válasz elől – és így tovább.
A fecsegő interjúk – feltéve, hogy a riporter jól fogalmaz és
gyorsan reagál a meglepetésekre is – a rádiózás kellemes percei
lehetnek, ha az interjúalany jól tud beszélni egy bizonyos témáról
és/vagy saját magáról. Másképp fogalmazva: az interjúnak ez a
fajtája alkalmas lehet egy híres személyiség vagy egy hős bemuta-
tására. Ha viszont egy esemény alaposabb vizsgálatáról vagy egy
vélemény megindokolásáról van szó, akkor mindez kevés.

Hogyan nyerjük meg magunknak

beszélgetőpartnerünket?

Kézenfekvő, hogy a felkészülés első lépése az, hogy kiválasztjuk

az interjú alanyát, azaz megtaláljuk azt az embert, aki a legin-
kább megfelel témánknak.
A személyközpontú interjúknál – például: egy kiváló hang-
mester érkezik a városba a helyi ünnepségek idejére – egyér-
telmű, hogy kit hívunk meg, hiszen ő maga a téma. Ebben az

216
esetben már arra fordítsuk energiánkat, hogy időpontot egyez-
tessünk vele.
A szórakoztatóiparban dolgozó embereknél ez rendszerint
nem okoz gondot. Hírneves személyeknél más a helyzet; kö-
zülük sokan szégyenlősek, vagy vegyük a népszerű sztárokat,
akiknek folyton tele a naptárjuk, ügynökeik pedig a jónevű és
széles közönséghez szóló médiumokat részesítik előnyben – és
csak utánuk következhetnek a helyi sajtó képviselői. A helyi
riporternek sokszor bizony vernie kell a dobot, és hangsúlyoz-
nia kell saját újságjának/rádióadójának jelentőségét a híresség
vagy a saját ügynökei előtt.
Ha azonban még nem találtuk meg a megfelelő embert, ak-
kor fontoljuk meg, ki az a személy, aki kellően felkészült, szere-
pe, vagy funkciója révén is érdekes, jól bánik a nyelvvel, és ere-
detien tud fogalmazni.
A sokat habozó, folyton biztosítékokat kereső, állításait
relativizáló szakértő az interjú számára érdektelen. Ezért hát
a felkészülés azzal kezdődik, hogy igyekszünk tisztázni a meg-
kérdezett személy tulajdonságait (például úgy, hogy egy har-
madik személytől kérünk információkat róla).
Amennyiben valamilyen ügy főszereplőjéről vagy bizonyos
érdekképviseleti szervezet tagjáról van szó, nem árt némi nyo-
mást gyakorolni rá, hogy ne térjen ki a beszélgetés elől. Néha
elég utalni arra: saját érdekük, hogy közöljék az álláspontjukat.
Esetleg meg lehet említeni, hogy az ellenoldal egyik képvise-
lőjét (például lakószövetségét a háztulajdonosokkal szemben,
vagy fordítva: a rivális párt egy képviselőjét, a konkurens cég
vezetőjét stb.) már előjegyezték egy interjúra.
Sok kortárs híresség esetén valóságos harcokat kell vívni egy
időpontért és alkudozni a beszélgetés időtartamára. Érdemes
minden követ megmozgatni; megszorongatni a sajtófőnököt,
egy befolyásos személyt, vagy egy esetleges közös ismerőst rá-
venni arra, hogy közvetítsen.
Ezenkívül a kiszemelt ember előtt világossá tehetjük, hogy
bizony hátrányára válhat, ha lemond az interjúról.

217
 Az interjú megtervezése

A külső keret gyakorta jobban meghatározza, hogy mi kerüljön

az interjúba, mint maga a téma. Éppen ezért érdeme előre gon-
dolni erre, sőt igyekezni kell befolyásolni is azt (lásd az Interjú
megszervezése c. szakasznál).

Az interjú időtartamának egyeztetése

Ami az írott sajtót illeti: Az az általános szabály, hogy tíz

perc alatt legfeljebb öt kérdést lehet feltenni. Sőt, ha alanyunk
sokat beszél, lehet, hogy csak hármat. A riporter a felkészülés
során mondjuk nyolc fontos kérdést írt fel magának, három-
négy utólagos kérdés adódik még a beszélgetés alatt is. Ehhez a
sereg kérdéshez tehát mintegy félórára lenne szüksége.
Ez az időkeret érvényes attól függetlenül, hogy aztán ké-
sőbb mekkora helyet kap az újságtól. Egy interjút annál gon-
dosabban kell átdolgozni és összesűríteni, minél szűkebb a
hely. Itt is érvényes egy másik alapszabály: annak, amit be-
szélgetőpartnerünk elmond, legfeljebb a felét lehet kinyom-
tatni. Mindig több kérdést kell feltenni, mint amennyit meg
akarunk jelentetni.
A túl szűkre tervezett idő általában sok különböző szempont
felületes kikérdezéséhez vezet. Attól tartva, hogy valamelyik
fontos pont kimarad, a riporter egyik kérdéstől a másikig haj-
szolja az interjúalanyt. Minthogy ez mindkét résztvevőt stres-
szeli, a beszélgetés is görcsössé és kapkodóvá válik. Olyankor,
amikor valóban rövid idő áll a rendelkezésünkre (maximum
tíz perc), a kérdés egyik aspektusával kapcsolatban tegyünk fel
három-négy kérdést, így legalább arról kaphatunk részletesebb
információt.
Ami a rádiót illeti: Ahhoz, hogy tömör és témánkat jól be-
mutató interjú készülhessen, az eredetileg tervezett időhöz még

218
hozzá kell számolnunk egy bemelegedési fázist (warming-up),
egy kis előzetes csevegést. Ezalatt az interjúalany ellazulhat, a
riporter pedig kicsit megismerheti partnere beszédstílusát; in-
kább zárkózott és szűkszavú, aki nehézkesen fogalmaz; vagy
éppenséggel egy beszélőgép, aki szereti a saját hangját hallani?
Ennek megfelelően alakíthatja ki az újságíró hozzáállását – fel-
téve, hogy foglalt magának elég műsoridőt.
Az interjúból valószínűleg nem használhatunk fel mindent.
Az előzetes beszélgetés ellenére bizonyára előfordul, hogy az in-
terjúalany önmagát ismétli, vagy hogy egy adott kérdésnél rövid
előadást tart a kedvenc témájáról. A beszélgetésnek tehát csak
egy részét adjuk le, vagy addig teszünk fel újabb és újabb kér-
déseket, amíg a válasz nem jó – mindez viszont sok időt vesz el.
Ha élőben folytatjuk az interjút, akkor meg kell bizonyo-
sodnunk arról, hogy a – mondjuk -180 másodperces adásidőbe
beleférjen négy kérdés és az azokra adott választ. Ez úgy sike-
rülhet, hogy az előzetes beszélgetésben pontosan tisztázunk
mindent, erre tehát hagyjunk elég időt.
Általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy ha szorít az
idő, akkor ritkán készíthetünk jó interjút.

Az interjú fajtájának kiválasztása

Két különböző fajta létezik, amelyekre eltérő módon kell felké-

szülni: a telefonon, illetve a személyesen, közvetlen beszélgetés-
sel folytatott interjú.
A telefonon készített interjúk általában rövidebbek, helyi
lapoknak vagy a helyi adó magazinjának szokták készíteni,
ezekre kevesebb időt és energiát kell fordítanunk. Témájuk
rendszerint valamilyen napi aktuális esemény, amely magya-
rázatra vagy elemzésre szorul. A telefonon folytatott előzetes
beszélgetés során a leendő beszélgetőpartner alkalmasságát fel
kell mérnünk (ki tudja-e fejezni magát röviden és tömören?),
egyben meg kell ismerkednünk partnerünkkel.

219
 A telefon személytelenül hathat, mert a közvetlen kommu-
nikációt nem teszi lehetővé. Ezért tehát a telefonos interjú (leg-
alábbis kezdetben) formálisabb, mint a személyes. Az interjú-
alany úgy érezheti, hirtelen lerohanták. Az engedély kikérése
és az előzetes beszélgetés éppen ezért elengedhetetlen ahhoz,
hogy kellemes legyen a hangulat.
Amikor az interjúra készülünk, arra is gondoljunk, hogy
ebben a tulajdonképpen anonim helyzetben még kevésbé aján-
latos tolakodó vagy személyeskedő kérdést feltenni. Ezen kívül
lehetőleg rövid kérdéseket fogalmazzunk meg; a hosszú fejte-
getés összezavarhatja az interjúalanyt, hiszen a kommuniká-
ciónak csak az akusztikus csatornáját használhatja fel. Ennek
megfelelően azonban a válaszok is lerövidülnek: a beszélgetést
kis egységekre érdemes bontani.
A közvetlen beszélgetésen alapuló interjú, amennyiben a kom-
binált, vagy a személyközpontú fajtáról van szó, mindenképpen
megfelelőbb a telefonos változatnál, itt a beszélgetőpartnerek
egymással szemben ülnek. Mindenképpen ajánlatos szemtől
szemben (face-to-face) elhelyezkedni az interjúalannyal, külö-
nösen akkor, ha érvelésre, vitára lehet számítani.
A telefonos módszerrel szemben itt az interjú irányítására, a
beszélgetés formálására számos eszköz áll a rendelkezésünkre.
Bevezetésként a riporter a helyszínen kezdeményezhet egy
kötetlen beszélgetést valamilyen jelentéktelen témáról (a képen
lógó képről, a nyári szabadságáról, az előszobán váró kedves
titkárnőről), a bemelegedés kedvéért, hogy jó hangulatban kez-
dődhessen a beszélgetés. Érdemes végig figyelnie a vendéget,
azt, hogyan viselkedik a többi munkatárssal vagy a titkárnővel,
milyen az öltözete és a frizurája. Ezek sokat árulnak el a beszél-
getőpartnerről, és lehetővé teszik, hogy személyesebb kérdése-
ket is feltegyünk.
A riporternek a nem-verbális csatornát is ki kell használ-
nia; jeleket kell adnia, például hogy a lényeges állításokat ki-
emelje, ugyanakkor partnerének jelzéseit is vennie és értel-
meznie kell.

220
 Minthogy a riporter ebben az esetben mindent a személyes
kommunikáció hátterén értelmezhet, sokkal inkább támasz-
kodhat spontaneitására és intuíciójára, mint a telefon esetében.
Ezért tehát alapszabály: ha már nem tudunk felkészülni a be-
szélgetésre, akkor mindenképpen a személyes formát válasz-
szuk. Így lehetséges, hogy közvetlen, hétköznapi helyzetekből
– a felavató ünnepségen, a fogadáson, a premier szünetében,
vagy a focistadion lelátóján – gyorsan interjú kerekedhet, ter-
mészetesen mindig azzal a feltétellel, hogy partnerünket tudat-
juk ezt a spontán keletkezett ötletünket. Ha ezt nem tesszük
meg, akkor a beszélgetésünket nem alakíthatjuk megformált
interjúvá.
Spontán készült interjúk: Előfordul, hogy az interjú ötlete egy
olyan rendezvényen (az orvosi kamara szakmai tanácskozásán,
a tornaegyesület szokásos éves ünnepségén, stb.) fogalmazódik
meg, amelyet eredetileg más célra terveztek. A meghívott új-
ságíró egyszer csak észreveszi, hogy a vendégelőadó, a frissen
megválasztott elnök, vagy a meghívott szakértő szórakoztató
stílusban tud fontos információkat közölni. Ez a megfelelő em-
ber az interjúhoz (amelyet az eseményről szóló tudósításhoz
csatolhatnánk)!
A riporter azonban nem rohanhatja le az illetőt azon nyom-
ban, jobban teszi, ha kér tőle egy időpontot a rendezvény vége
felé, vagy utána. Így legalább némi ideje marad felkészülni,
meghatározni, hogy pontosan mire is kíváncsi, és azt hogyan
tudhatná meg. Az idő azonban arra is kell, hogy a környezetet
felmérje; annak akusztikája, hangulata, a figyelmet esetlege-
sen elterelő tényezői nagyban befolyásolják az interjú alaku-
lását.

Az interjú helyszínének meghatározása

A személyes, közvetlen interjút elvileg háromféle helyen le-

het megtartani, még ha az újságíró nincs is mindig abban a

221
helyzetben, hogy válasszon ezek közül: a szerkesztőségben, az
interjúalanynál (otthonában vagy a munkahelyén) vagy egy
mindkettőjük számára ismeretlen helyen.
Ha az interjút semleges terepen folytatjuk, akkor a riporter
dolga gondoskodni arról, hogy beszélgetés közben lehetőleg
semmi se zavarja partnerét, semmi se vonja el a figyelmét.
Egy hajszolt politikus juthat az eszünkbe, vagy egy nemzet-
közileg is elismert tudós, aki az ülés során három sorral hátrébb
ül, és suttogva ad interjút, miközben fél szemmel az ülésterem
történéseire figyel, rámosolyog egy épp arra járó kollégájára, és
még az előadót is figyeli. Az ilyen interjú hozadéka a legjobb
esetben is néhány idézhető mondat – nem marad más, mint
egy kapkodó, felületes beszélgetés.
Mindig érdemes keresni egy kis szobát, egy konferencia-
termet. Ha választhatunk, hogy rögtön elkezdjük-e a beszél-
getést a plenáris ülés termének egy szögletében, vagy öt perc
keresés után találjunk egy szeparált helységet, feltétlenül az
utóbbit ajánlanám. Az időbeli veszteség ellenére feszesebb lesz
az interjú, a kijelentések velősebbek, és az egész beszélgetés
feltehetően sokkal érdekesebb. Ez a szabály különösen igaz a
rádióban dolgozó újságírókra, akiknek még az akusztikai viszo-
nyokat is figyelembe kell venniük.
Harcosok és tárgyalófelek jól tudják a harc, a tárgyalás leg-
jobb, ha semleges terepen zajlik. Így ugyanis egyik fél sem húz-
hat előnyt abból, hogy ismeri a környezetet. Ez a szabály azon-
ban nem érvényes az újságíró által készített interjúra.
Az interjú aszimmetrikus helyzete; elsősorban a riporter
szerepének megkettőződése; egyszerre a beszélgetés irányítója,
és a (média-)nyilvánosság képviselője, ahhoz vezetnek, hogy
az interjúalany már eleve defenzív pozícióba kerül. Szorult
helyzetben érezheti magát, ezért menekülőre foghatja, vagy el-
lentámadásba lendülhet. Ezt abból érezhetjük meg, hogy a kel-
lemetlenebb kérdésekre agresszívan, vagy éppen szűkszavúan
válaszol. Ez a viselkedési minta a hírességekre nem érvényes;
ők ezeket az interjúkat arra használják fel, hogy tetszeleghesse-

222
nek önmaguk előtt a nyilvánosság reflektorfényében, a riporter
pedig csak arra szolgál, hogy kimondja a végszót.
Ismerős terepen: Mivel a riporternek az a jó, ha partnere la-
zán és nyíltan beszél, minden eszközzel azon kell lennie, hogy
az illetőt lehetőleg megszokott, kellemes környezetében kér-
dezhesse. Hogy ez pontosan hol van, azt már döntse el maga
a személy: a cég, a vállalat, vagy az intézet egyik nyugalmas
szobájában, az alapítvány vendégházában, vagy a saját dolgo-
zószobájában. Sok interjúalany valósággal megnyílik, amint
otthonos környezetbe ér, itt biztonságban érzik magukat a kér-
dezősködő újságíró kérdései elől. Nem véletlen, hogy a konf-
rontatív Spiegel-interjúkat is mindig a megkérdezett személy
által kijelölt helyen folytatják.
A rádiónál dolgozó újságíróknak, akik az interjúalany ott-
honában veszik fel az anyagot, ügyelniük kell arra, hogy le-
hetőleg se telefon, se mobil, se személyi hívó hangja ne zavarja
meg a beszélgetést. A titkárnőt is, feltéve, hogy van, meg kell
kérni, hogy lehetőleg semmilyen módon ne zavarjon (például
ne az interjú közben hozza be a kávét, vagy az üdítőt; hanem
vagy előtte, vagy utána).
Ez utóbbi – még ha nem is ilyen szigorúan – az írott sajtó-
ra is vonatkozik: minden zavaró tényező elvonja a partner fi-
gyelmét. Ha hosszú interjút beszéltünk meg (mondjuk 40
percnél hosszabbat), akkor ajánlatos legkésőbb harminc perc
után szünetet javasolni, így az interjúalany elintézhet egy fon-
tos telefont, vagy ihat egy kávét.
Az ellenfél területén: Szervezési okok miatt előfordulhat,
hogy az interjút az újság szerkesztőségében kell lefolytatni. Ez
problémákhoz vezethet, ha olyan beszélgetést tervezünk, ahol
sok a kérdés és a kritikai észrevétel; a beszélgetőpartner ugyan-
is idegen terepen van, és adott esetben nyersen reagálhat.
Ilyen esetben az újságíró jól teszi, ha bőven hagy időt az ella-
zulásra, és ezen kívül kigondol néhány olyan műveletet, amely-
lyel partnere bizalmát elnyerheti: esetleg körbevezeti szerkesz-
tőségben vagy a nyomdában, vagy beszélgetést kezdeményez

223
az újságírási technikák változásáról és az Internet hatásáról –
és így tovább; az interjú kezdete előtt frissítőt hozat, de legjobb,
ha ő maga hozza be (kiszolgálói gesztus).
Már az előkészületek során érdemes végiggondolni azt,
hogy miként kezdjük az interjút; mindenesetre semmikép-
pen se kezdjük nagyon hirtelen. Ezen kívül még valami, amit
maguk a riporterek felejtenek el, amikor belekezdenek a be-
szélgetésbe: ők se hagyják, hogy bárki, vagy bármi zavarja őket.
Minden szerkesztőségben legyen legalább egy kellemes atmo-
szférájú szoba. Itt azután húzzuk ki a telefont, és az ajtón lévő
kampóra akasszuk ki a „Ne zavarjanak!” táblát.
Mit tehetünk, hogy erősítsük a bizalmat? A rádió- és tévéinter-
júkat a technikai felszerelés szükségessége miatt rendszerint a
stúdióban készítik el. Nem elég, hogy a környezet idegen, rá-
adásul még ott vannak a mikrofonok, a rendezőasztal, a te-
levízió esetén meg a kamera és a világosítás is. Az interjúalany,
még ha lazának tűnik is, belül feltehetően izgatott, talán fél is,
vagy elfogja a pánik, és ez jóval erősebb lehet, mint a normális
lámpaláz. A félelem görcsössé teheti, és ez meggátolja abban,
hogy szabadon, nyíltan beszéljen. Éppen ezért a riporter jól te-
szi, ha már a felkészülés során hagy időt bizalmat erősítő és
félelmet csökkentő manőverekre.
Jól ismerjük azt a fajta televíziós újságírót, aki mindig jelen-
tőségteljes arccal siet végig a folyosón, akinek mindig éppen
ezer dolga van, valójában pedig egyszerűen nem tervezi el a
teendőit. Nagy kapkodásában még arra sem szakít időt, hogy
maga menjen meghívott vendége elé, hanem egy gyakornokkal
viteti fel egyenesen a sminkszobába. Ott aztán minden külö-
nösebb teketória nélkül már púderozzák is az arcát, zselézik
a haját, aztán otthagyják egyedül a kávézóban, ahol aztán van
még fél órája, hogy ezen, számára idegen történések közepet-
te kezdeti idegességét pánikká fejlessze. Aztán végül, az adás
kezdete előtt öt perccel érte jönnek, és bevezetik a stúdióba.
Két perccel később befut a riporter, megveregeti a vállát („csak
semmi pánik, menni fog ez”), fecsegni kezd valamit az első

224
kérdésről, amelyet fel szeretne tenni („szóval, én azt gondol-
tam, hogy az első kérdésemre valahogy így fog válaszolni...”),
majd meglepődik, hogy vendége görcsös lesz, visszahúzódik,
és már az első kérdés után összezavarodik. „Ezzel aztán nem
lehet mit kezdeni”, meséli később a szerkesztőségben, „nem
tudja kifejezni magát”. A katasztrófáért azonban nem a ven-
dég, hanem az újságíró a felelős, aki már az előkészületek során
szarvashibákat követett el.

A publikáció formájának mérlegelése

Nagy általánosságban az a szabály, hogy mindazok, akik nem

tudnak hitelesen hozzászólni az adott témához (például az a
sajtófelelős, aki a hivatal vezetőjének nevében beszél; a védő-
ügyvéd, aki védence érdekeit képviseli), megformált inter-
júalanyaként nem jöhetnek szóba. Kijelentéseiknek sokkal na-
gyobb hasznát látjuk egy összetett tudósításban, idézetek for-
májában.
Amennyiben ragaszkodnak a szokásos kérdezz-felelek for-
mához, még azokkal az emberekkel sem lehet izgalmas interjút
készíteni, akik képesek eredeti közlésekre, de túl homályosan...
A gondolataikhoz közelebb kerülhetünk akkor, ha az új-
ságíró az elmondottakat saját megfigyeléseivel tűzdeli meg, és
ír egy könnyen érthető szöveget, amelyben riportrészletek is
vannak.
Az ilyen típusú döntéseket persze nem hozhatjuk meg már
a felkészülés során, de az sem jó, ha írás közben tesszük meg,
amikor ott fekszik előttünk a beszélgetésről készült vékony
jegyzőkönyv. Talán az a leghelyesebb, ha az újságíró a felkészü-
lés során szeme előtt tartja a publikáció lehetséges formáit –
amennyiben kiderül, hogy a tiszta interjú nem megfelelő for-
ma, akkor tudjon váltani.
Interjúrovatok: Sok lap szerkesztőségében külön rovatot
tartanak fenn az interjúk számára, és azoknak egy bizonyos

225
funkciót szánnak („Vendég városunkban”, vagy „Utánakér-
deztünk...” vagy „Emberileg nézve”). Már ismerjük a rovatok
gyenge pontjait: egy kezdetben jó, eredeti ötlet később formá-
lis kényszerré válik. Az interjú sem azért készül már, hogy be-
mutassunk egy érdekes személyiséget, hanem, hogy kitöltsük a
rubrikát a következő számban; úristen, ma kit hívjunk be be-
szélgetésre?
Legkésőbb ilyenkor, amikor a rovat már kényszerré válik
meg kell szüntetni, vagy a szerkesztőkkel gyakoroltatni kell a
tartalmi gondolkodást: mit is akarunk ezzel a rovattal elérni
(és mit nem), milyen személyek jönnek vendégként szóba (és
milyenek nem), mik a legfontosabb szempontjaink a téma ki-
választásakor (és milyen nézőpontokat zárjunk ki)?
Nap mint nap venni kell a fáradtságot, hogy a rovat kínál-
ta keretet érdekessé tegyük. Az interjúra való felkészülés ebben
az esetben tehát azt jelenti, hogy újra meg újra feltesszük ma-
gunknak a következő kérdéseket: mi a célunk ezzel a rovattal,
ennek megfelelően tehát ki az, aki abban a funkcióban és szerep-
ben van, hogy érdemes meghívni, mik az adott téma súlypontjai,
amelyeket ki akarunk emelni. Ha rendszeresen végiggondoljuk
ezeket a kérdéseket, akkor nem kell, hogy elkopjon a rovatunk.
Főleg a rovatban megjelenő interjúk szenvedik meg ripor-
tereik ötlettelenségét, akik készületlenül mennek a beszélge-
tésre, és úgy kezdenek hozzá, mintha legalább hatvan percük
lenne rá. Valójában az 50 soros helyre legfeljebb négy-öt kér-
dést tudnak beszorítani válasszal együtt. Ahhoz viszont, hogy
egy terjengős beszélgetésből végül tömör cikk szülessen, sok
tapasztalatra és időre van szükség, ami rendszerint hiányzik. A
végeredmény az, hogy egyik témára sem marad elég idő, mind-
egyiken csak átrohannak – és az interjú unalmas. Jusson újra
eszünkbe a szabály: minél kisebb hellyel gazdálkodhatunk, an-
nál kisebb témát válasszunk, és annál pontosabban fogalmaz-
zuk meg a kérdéseinket.
Mekkora helyet tervezzünk be? Azért, hogy meg tudjuk be-
csülni az összefüggést az interjú időtartama és a publikáció

226
terjedelme között, évtizedekkel ezelőtt felállítottak egy sza-
bályt: az interjú minden perce 10-15 sor szövegnek felel meg.
Eszerint tehát a 60 nyomtatott sorra való anyagot már négy
percnyi beszélgetéssel beszerezhetjük, tíz perc után pedig már
túlléptük azt a 150 soros felső határt, amely a napilapoknál ér-
vényben van.
Ez a számítás két okból is csalóka: először is, az interjú jegy-
zőkönyvét sohasem lehet egy az egyben átvenni; másodszor,
annak az aránya, amennyit átveszünk belőle, attól is függ, hogy
rövid, vagy hosszú interjút tervezünk. Ezért tehát tévedés azt
gondolni, hogy kis publikációs felületre rövid interjút kell
készíteni, nagyra pedig hosszút. Az ugyan igaz, hogy a terje-
delmes interjúk sok időt vesznek el, de egy rövid beszélgetés is
ugyanilyen sokáig tarthat, és sok szerkesztői munkát igényel-
het – „rövid interjún” itt egy kb. 90 másodperces adást, illetve
maximum 50 soros szöveget értünk. Csak a közepes hosszú-
ságú interjúk – három-öt perc adásidő, 70-120 soros szöveg –
esetében van arányban az interjú időtartama a szöveg kiterje-
désével. Mindezeket fontos figyelembe venni az előkészületek
során.

Az interjú tárgya és célja

Az interjú tárgyának tisztázása és behatárolása (téma- vagy

személyközpontú), három fő célt szolgál:
– az interjú-szerződés tisztázása (hogy elkerüljük az eset-
leges félreértéseket a riporter és a szerkesztőség mint megbízó
között);
– az interjú témájának tisztázása a meghívott személlyel
(akinek tudnia kell, hogy milyen témáról lesz szó);
– a téma behatárolása abból a célból, hogy a kellő alapos-
sággal készülhessünk a beszélgetésre.

227
 A zagyva megbízások („Menjél oda hozzá, aztán csinálj vele
egy 80 soros interjút”) nem a nagy szakértelem, hanem éppen
hogy a szerkesztőség lustaságának bizonyítékai.
Tapasztalt riporterek újra meg újra megerősítik azt a sza-
bályt, hogy a témára való felkészülés során először a kollégákat
kell megkérdezni, együtt ugyanis sokkal gyorsabban találnak
rá a lényegre. Az érdekes-e – az újságíró és az olvasó számára
egyaránt –, hogy hogyan történt a dolog, vagy inkább arra va-
gyunk kíváncsiak, hogy milyen szerepet játszott benne az illető?
Vagy esetleg ezeknél is érdekesebb az, hogy vendégünk hogyan
viszonyul az eseményhez, mit gondol annak összefüggéseiről
és okairól?
A kollégákkal folytatott beszélgetés sok régi emléket is
előhív, belső megfigyeléseinket és ítéleteinket hangosan ki-
mondjuk; ezek olyan információk, amelyeket egyetlen irat-
tárból sem szerezhetünk be (például: „Emlékszem múlt no-
vemberi nyilvános szerepléseire, már ott az volt a benyomá-
som, hogy azt szeretné, hogy...”).
Érdemes más szerkesztőségekben dolgozó munkatársak-
kal is beszélni, akik esetleg ismerik leendő beszélgetőpartne-
rünket.

Az interjú témájának behatárolása

Az interjú tárgyának konkrét meghatározása azért fontos, mert

a riporter így meg tudja határozni a célját, és precízen felké-
szülhet.
Az interjúnak az a célja, ami válasz a következő kérdésre:
Mit tudjanak meg az olvasók/hallgatók/nézők az interjúból?
Ha például az a cél, hogy egy adott eseményt tisztázzunk,
akkor az esemény (lehetséges) okait kell-e számba venni, a tett
motívumait, vagy inkább az illető hozzáállását?
Az információ célja határozza meg azt is, hogy mennyire
körültekintően kell felkészülnünk rá:

228
 – Amennyiben csak néhány egyszerűbb kérdést kell fel-
tenni az érintett személynek, vagy egy szemtanúnak, hogy bele
tudjon kezdeni az elbeszélésbe, általában elég kigondolni az
(olvasó/néző/hallgató szempontjából) érdekes bevezető kér-
dést tartalékolni néhány ötletet a következő kérdésekre, arra az
esetre, ha megakadnánk.
– Ha célunk az, hogy beszélgetőpartnerünk saját közlései
által bemutassa önmagát, akkor ismernünk kell élettörténeté-
nek jelentős és kényes pontjait.
– Ha egy esemény tisztázásáról van szó (például szakértők
megkérdezése), akkor az ügy homályos és vitatott szempontjait
ki kell előre nyomozni.
– Ha egy ügy főszereplőit akarjuk kikérdezni valamiről, ak-
kor még fontosabb, hogy alaposan felkészüljünk, mert ők nyil-
ván arra fognak törekedni, hogy szépítsék viselkedésüket, és el-
tussolják hibáikat. A riporternek tehát jó, ha segítségül hívhatja
ismereteit az ügy részleteiről és összefüggéseiről, ha keresztezni
akarja partnere stratégiáját, és fel akarja tárni, amit eltussolnak.

A tartalmi felkészülés segédeszközei

Az előkészületeknél használatos segédeszközök ugyanazok,

mint bármely más utánajárás esetén. Álljon itt egy rövid össze-
foglaló:
A könyvespolcos eszközök azok, amelyekkel minden újságíró-
nak rendelkeznie kell; ide tartoznak a címjegyzékek, forrásjegy-
zékek (Németországban a legnevesebb közülük a Taschenbuch des
öffentlichen Lebens). Különösen fontosak a hivatal-jegyzékek és a
témájához tartozó intézmények éves jelentései. Ezeken kívül az
újságírónak szüksége van egy személyes okmánytárra is, amely
tartalmazza a gyakori témáihoz tartozó cikkeket és anyagokat.
Jártasság az információkhoz való hozzáférésben: Honnan
szerezhetem be a legpontosabb anyagokat az adott ügyről/sze-
mélyről/problémáról, lehetőleg rövid idő alatt?

229
 Az első hely nyilvánvalóan a szerkesztőség saját okirattá-
ra, ahol témák, illetve kulcsszavak szerint, időrendben cso-
portosítva az újság összes valaha megjelent cikke megtalálható.
A személyes okmánytár különösen fontos az újságíró számára,
amelyre előfizethet a levéltárban, és CD-n vagy a számítógépről
férhet hozzá. Ha például az interjúalany kortárs személyiség, a
Munzinger-archívumban biztosan találunk az életéről néhány
fontos adatot, amely segítheti a felkészülést.
Ide tartozik a város dokumentációs központjainak, levéltá-
rainak, könyvtárainak ismerete; melyikben mi található mikor
tartanak nyitva, milyen az internetes kínálat (milyen website-
okat találunk)? Tegyük fel, hogy egy kevéssé ismert, de az új-
ságokban szereplő író felolvasásra a városba érkezik: Hogyan
szerezhetek be róla minden fontos információt (könyveinek
címét, az azokról írt recenziókat, életrajzi adatait) egy órán be-
lül? Mindezek azt feltételezik, hogy a riporter tudja az interne-
tet az utánajárás fontos eszközeként használni.
Az információ forrásai: Ide tartoznak egyrészt az adatban-
kok, és online-okmánytárak, másrészt a szakértők és a fontos
pozícióban lévő emberek, akik magasfokú szaktudással rendel-
keznek (az újságíró szempontjából mindenki szakértő, aki va-
lamilyen szakterületről sokat tud, és akit nem köt a témához
semmilyen üzleti érdek).
A szakértőkkel folytatott, puhatolódzó beszélgetések na-
gyon fontosak az interjúra való felkészülés során; ezekkel az
emberekkel az újságíró jó, ha egyébként is rendszeres kapcsola-
tot tart fenn. Egy közigazgatási jogra specializálódott ügyvéd,
például, biztos hozzá tud szólni az interjúra behívott államtit-
kár jogi álláspontjához („háttértudás”). Vagy az egyetemünkön
dolgozó professzor, a holnap előadást tartó, majd interjút adó
tanár kollégája nyilván egy rövid beszélgetésben tud mesélni
az illetőről, és a tudományon belül elfoglalt helyéről. Vagy a
városi tanács női tagja, aki a nőkkel kapcsolatos politika jó is-
merője, biztos szívesen elmagyarázza nekünk, hogy mit kell
tudni az egyenjogúsításhoz fűződő szakvéleményről, amelyről

230
a kormánytanácsos asszony egy sajtótájékoztatón fog beszélni,
és amelyről mi is kérdezni szeretnénk őt.
A szakértőknek, de még inkább az interjúpartner kollégái-
nak, riválisainak és ellenfeleinek a felkészülés során óriási hasz-
nát látjuk, mert ők a felszín alatt, vagy igen gyakran, felett is,
versengenek vele. Legtöbbször barátsággal és tisztelettel beszél-
nek az illetőről, de egy-egy félmondat, egy csípős megjegyzés
mimikájuk vagy gesztusaik révén elárulják, hogy nem tartják
őt kiemelkedőnek, és hogy irigylik tőle az elismerést. Fű alatt
mintha ezt közvetítenék nekünk: „Mitől olyan fontos épp ez a
nő/férfi, hogy interjúra hívjátok – engem pedig nem?” Ellensé-
geskedés, rejtett irigység, az a vágy, hogy egyszer még megfúr-
juk a másikat – mindezeket az újságíró saját javára fordíthat-
ja, ha finom érzékkel rákérdez bizonyos háttérinformációkra,
amelyek kissé rossz színben tüntetik fel az interjúalanyt. Ké-
sőbb, az interjú közben ezeket tartalékolhatja arra az esetre, ha
a beszélgetőpartner kicsit túlzásba viszi az önteltséget.

A tartalmi felkészülés céljai

A felkészülés során az anyagok beszerzésével és kiértékelésével

a riporternek három alapvető célja van:
Az általános tudásszint feldolgozása (kérdés: Mihez köthe-
tem ezt?), a történés rekonstruálása, hogy a téma lényegét té-
nyekkel is alá tudjuk támasztani, vagy adott esetben ki is tudjuk
tolni (kérdés: Az adott dologgal/emberrel kapcsolatban mi az,
ami az olvasó/hallgató/néző számára tisztázatlan/problémás/
figyelemre méltó?).
Az interjú lefolytatásának módja: A beszélgetésben a tudás
feltárására, tehát az információkra helyezzük-e a hangsúlyt?
Vagy az illető gondolkodásmódját kívánjuk bemutatni, azaz
inkább érvelni fogunk? Megpróbálkozunk-e egy problemati-
kus esemény/tett mélyebb magyarázatával? Másképp fogal-
mazva: csak kikérdezünk valakit egy adott témáról, vagy rész-

231
letesen utánajárunk valaminek, kifogásokkal és ellenérvekkel
szembesítve az interjúalanyt? A régi szabály újra csak beigazo-
lódik: minél konfrontatívabb a beszélgetés, annál részletesebb,
alaposabb és szélesebb körű (már ami a válaszlehetőségeket
illeti) felkészülésre van szükség.
Hogyan közeledjünk a beszélgetőpartnerhez? Az előkészüle-
tek talán legfőbb célja, különösen a személyközpontú interjúk
esetén az, hogy közelebbről megismerkedjünk partnerünkkel.
Ha a riporter előre felkészül az illető élettörténetének jelentő-
sebb eseményeiből, ismeri néhány állítását, és van fogalma a
gondolkodásmódjáról, ezen felül esetleg még megérzi karak-
terének egy-két jellegzetes vonását is, akkor sokkal jobban fog
tudni igazodni beszélgetőpartneréhez.
Mindezek elsősorban az írott sajtó munkatársainak fonto-
sak, akiknek ugye még a szóban elmondottakat le is kell írni-
uk. A nyomtatásban megjelenő interjú hitelessége jórészt azon
múlik, hogy az újságírónak mennyire sikerült belehelyezkednie
partnere gondolkodásmódjába és beszédstílusába.
Sok neves riporter azt állítja magáról, hogy annyira felké-
szül, és annyira ráhangolódik az interjúalanyra, hogy a vála-
szok legalább felét magától kitalálja. Ha a felét nem is kell előre
tudni, de ez mindenképpen a jó irányba mutat, különösen a
kombinált interjú esetében.

A téma ismertetése

Ha már behatároltuk a témánkat egy érdekes központi kérdés-

re, akkor vajon össze tudnánk-e foglalni néhány mondatban?
Ezt a rövid ismertetést hozzuk az interjúalany tudomására,
hogy a maga részéről fel tudjon készülni, ha akar (de ne adjunk
neki listát a kérdéseinkről!).
Néhány riporter úgy érzi, akkor végez igazán profi munkát,
ha eltitkolja partnere elől a beszélgetés valódi témáját, és meg-
lepi őt.

232
 Ez a módszer célravezető lehet egy utánajárás esetében,
mert az ügy pontosabb felderítését, ezáltal pedig több infor-
mációt eredményez.
Az interjú műfajához azonban egyáltalán nem illik egy
ilyen taktika, mert itt a téma mély megértése, feltárása a cél.
Ez ugyanakkor csak akkor valósulhat meg, ha az interjúalany
komolyan veheti az őt kérdező újságírót (és nem nézi sem idió-
tának, sem pedig bűvésznek), ha ráhangolódott a témára (ettől
a riporter persze még meglepheti új kérdésekkel, ha az inter-
jú közben józan esze ellentmondásokat fedez fel abban, amit
partnere mond).
Az írott sajtó munkatársai jó, ha tekintettel vannak arra,
hogy a készületlen interjúalanyok a kész beszélgetést vissza-
kérhetik, hogy újra átnézzék. Utólag gyakran pontosítják,
differenciálják, vagy letompítják korábbi kijelentéseiket. Ez-
zel nemcsak újabb munkát adnak az újságírónak, hanem igen
gyakran az interjú színvonalát is rontják.

Kérdéskatalógus vagy témák listája?

Tapasztalt újságírók között nincs egyetértés abban, hogy a

tartalmi felkészülés végeredménye pontosan megfogalmazott
kérdések katalógusa kell-e legyen, vagy elég, ha a riporter jegy-
zeteket készít magának a beszélgetés egyes lépéseiről. Ez ko-
rántsem akadémikus, hanem nagyon is gyakorlati kérdés. A
választ nem könnyű megadni, tekintve, hogy két, egymással
ellentétes tapasztalat is létezik:
Minél precízebb és alaposabb a tartalmi felkészülés, annál
rugalmasabban alakíthatja a riporter a kérdések végső kata-
lógusát (azaz megelégedhet egy tematikus vázlattal, amelyben
az egyes pontokhoz csak egy-egy kulcsszót jegyez fel, és nincs
szüksége pontosan megfogalmazott kérdésekre).
Minél rövidebb az interjú, annál kisebb rugalmasságot en-
gedhet meg magának a riporter, éppen ezért a kérdéseket is an-

233
nál pontosabban kell előzetesen megfogalmazni (tehát lennie
kell egy rögzített sorrendnek, és ezen belül az egyes kérdéseket
pontosan meg kell fogalmazni).
Amikor a kérdések olyanok lesznek, mint egy fűző: Ha az új-
ságíró az interjúra pontosan rögzített kérdéslistával érkezik,
akkor a beszélgetést egy szűk keretbe szoríthatja: a riportert
semmi más nem vezérli, mint hogy jól kigondolt kérdéseit
mind feltehesse partnerének, és közben nem tud figyelni és
közvetlenül reagálni a válaszokra. A végén örül, hogy kipipál-
hatja a listát, és észre sem veszi, hogy a válaszok egy része való-
jában semmitmondó volt.
A kérdések megfogalmazása az interjú előtt ennek ellenére
célravezető lehet, különösen ha kényes, vagy bonyolult ügyről
van szó, amelyet ezért kisebb részekre szeretnénk bontani. Még
ha az újságíró később nem is olvassa fel a kérdések listáját, sőt,
akár már rá se tekint, akkor is megragad a fejében azzal, hogy
korábban papírra vetette.
Kívülről megtanulni: A rádióban dolgozó újságírók egy ré-
sze kívülről megtanulja a kényes kérdéseket, mintha csak ide-
gen szavakról lenne szó. Ezt a módszert tapasztalt újságírók is
alkalmazzák, ha szorítja őket az idő, és bonyolult a téma.
Minél hosszabb az interjú, annál szabadabban viselkedhet
a riporter. Ha emellett még vette is a fáradtságot, hogy megis-
merkedjen az anyaggal, akkor biztonságban érezheti magát, és
nyugodtan odafigyelhet beszélgetőpartnerére, és spontán mó-
don utána is kérdezhet annak, amit az illető mond. Itt azonban
egy másik veszély bukkan fel: a csábítás. Ha az újságíró csak
reagál az elhangzottakra és a válaszok után megy, akkor előbb-
utóbb elveszíti a beszélgetés fonalát. Így az interjú egészen más
irányt vehet, mint ahogyan azt a riporter eltervezte. A végén
előfordulhat, hogy sok érdekes részletre kitértek, a legfonto-
sabbakat azonban nem tisztázták pontosan.
Kerüljük a spontán vitákat! Azokban az interjúkban, ame-
lyekben a riporter teljesen a vendég spontán beszédét követi,
hamarosan elveszíti a fonalat, és a beszélgetés fecsegésbe for-

234
dul, amely szórakoztató lehet, de nyomtatott formában kész
káosz – olyan, mintha a televízió egyik talk-show-jának kedé-
lyes csevegését jegyzőkönyvbe vennénk és megjelentetnénk.
Ezeket a csapdákat az újságíró egy kétlépcsős eljárással ke-
rülheti el:
• Először is az interjút menetét úgy tervezi meg, hogy struk-
túrálja a témáit (eltervezi a kérdéseket): Mely szempontokat
szeretném mindenképpen megbeszélni – és melyeket zárha-
tom ki? Mivel kezdjem? Hogyan alakíthatom a beszélgetés me-
netét a bevezető után? Hogyan rendezhetem átlátható logikai
sorrendbe a különböző témákat? Melyek azok a részek, ahol
csak szűk teret engedhetek partneremnek, hol engedhetem
szabadjára? És mindenekelőtt: amikor az interjú menetét ter-
vezzük, mindig készítsünk az eredeti mellé még legalább két-
három alternatív változatot is (az interjúkészítésről részleteseb-
ben a következőkben szó lesz).
• Ezenkívül előre feljegyez magának konkrét kérdéseket
is. Egyes kényes pontokhoz nemcsak kérdéseket ír fel, hanem
adott esetben utalásokat, adatokat, érveket is. A legfontosabb,
hogy a bevezető kérdést jól átgondolja, valamint azt, hogy ha
kényes kérdéseknek a végére akar járni; háttértudásából mi az,
amit kiadhat, és mi az, amit nem. Az egyes kérdéseket már csak
azért is jó előre megfogalmazni, hogy így ne kelljen kiadnunk
az informátorainkat.

Az interjúpartnerek szerepei

Ahogyan azt már a bevezetőben is írtuk, minden interjú két

színész jelenete; mindketten egy szerepet játszanak – és ennek
így is kell lennie. A kérdés nem az, hogy magunkra vegyünk-e
egy szerepet vagy sem, hanem az, hogy tudattalanul vegyük-e
át, vagy pedig tudatosan formáljuk és játsszuk-e el.

235
 A félreértések elkerülése végett: szerep és szerepjáték alatt
nem a színészetet és a színházat értjük (bár televíziós interjúk
esetén ez is gyakran előfordulhat), hanem a játék szociálpszi-
chológiai dimenzióját. Mindenki, aki mások előtt megjelenik,
egy tanult viselkedésminta szerint cselekszik, és valamilyen ha-
tást akar kiváltani; abban azonban nem lehet bizonyos, hogy a
szerepét a többiek is így értelmezik majd. Az a benyomás, ame-
lyet másokban kelt, a többi ember elképzeléseitől és igényeitől
is függ. Az egyébként jámbor ember is tűnhet adott esetben
veszélyesnek, ravasznak, naivnak, csodálatra méltónak vagy
éppen megvetendőnek mások szemében. Ez a benyomás aztán
a külvilág megfelelő reakcióját váltja ki, ez pedig megint csak
visszahat a „színész” elvárásaira saját szerepével kapcsolatban.
Ez új reakciókat vált ki belőle – és így tovább.
A szerepjáték: A fent vázolt interakciós modell, amely szerint
az emberek szerepeiknek megfelelően befolyásolják egymás
viselkedését, az interjú helyzetére is érvényes, ahol ráadásul a
nyilvánosság színe előtt zajló viselkedésről van szó. Itt tehát a
kommunikáció két szintjén folynak az események.
Minél zavarosabb és egyben összetettebb a szerepjáték, az
interjú menetét annál nehezebb kiszámítani. Az interjúalany
például hirtelen szerepet vált (főszereplőből sajnálatra méltó
áldozat lesz), ezzel összezavarja a riportert, aki ezért a feldühí-
tett ember szerepét veszi fel. Ez csak tovább bonyolítja a hely-
zetet, és talán nem várt irányt vesz a beszélgetés.
Szociálpszichológiai kutatásokból már jó ideje ismert, hogy
ugyanarra a kérdésre egészen különböző válaszokat adhat az
ember a riporter viselkedésétől függően: verbális és nem ver-
bális viselkedése nagyobb hatással van az interjúalanyra, mint
ahogyan azt az újságíró gondolná.
Éppen ezért fontos, hogy az újságíró a felkészülés végén
tisztázza: milyen szerepjátékra van szükség?
• Milyen (a témával összefüggő) szerepet szánok az interjú-
alanynak? (A szerep-repertoárt az első fejezetben az interjú kü-
lönböző fajtáinál már röviden bemutattuk). Az a fontos, hogy a

236
riporter lehetőleg csak egy szerepet jelöljön ki partnerének – azt
viszont határozottan. Csak az igen hosszú interjúk – egy óránál is
hosszabbak – esetén engedhető meg a folyamatos szerepváltást,
mondjuk a szakértőtől a szemtanún át az érintett személyig. Ezt
a szerepet – akár szemtanú, akár véleményező, akár szakértő –
egyszerűen, világosan és természetesen közölni kell a beszélgető-
partnerrel az interjú elején. (Igen kínosak azok az interjúk, ame-
lyekben például egy politikust szakértőként kérdeznek – vagy az
olyanok, ahol az ügyben nem érintett szakembert hipotetikus
kérdésekkel az érintett fél szerepébe igyekeznek beleerőltetni).
• Mi a riporter, azaz az én szerepem? A saját szerepem az
első fejezetben leírt funkciókból ered: mit szeretnék az inter-
júval közölni, hogyan „csapódjon le” az olvasónál/hallgató-
nál/nézőnél az adott esemény, vagy személy? A riporter sze-
repétől függ ugyanis az is, hogy miként hat az interjúalany; bi-
zalmatlansággal vagy rokonszenvvel közeledjünk-e felé, hihe-
tünk-e neki, vagy inkább sajnálnunk kellene – és így tovább.
A riporter szerepe igen sokféle lehet. A valóságban sajnos a
lehetőségek beszűkülnek három alapmintára, amelyeket mind
jól kell ismernie:
Vállveregetés (affirmáció): A riporter meghajol beszélge-
tőtársa (szakmai) nagysága előtt, és azt a közönség elé akar-
ja tárni. Ilyenkor ő a buzdító, néha provokatív is, azért, hogy
partneréből érdekes mondatokat csaljon ki a témáról, vagy
önmagáról. Az újságíró ugyan tartja a távolságot, ugyanakkor
empátiáját, adott esetben részvétét kimutatja. Ebben az esetben
az interjú az a fórum, amelyen a kérdezett személy bemutathat-
ja saját magát. A riporter kérdései legtöbbször nem kritikusak,
viszont exploratívak.
Hátulról jövő megszólítás (explikáció): A riporter a közönség
képviselője. Szerepét úgy adja elő, hogy a közönség ezt érezze
is; az interjúalany válaszait tulajdonképpen magához a közön-
séghez intézi.
Amikor az újságíró erre a szerepre készül, át kell vennie az
olvasók/hallgatók/nézők nézőpontját (tudásvágy, a probléma

237
megértésének igénye, kíváncsiság, előítéletek), majd a kérdé-
seit úgy kell feltennie, hogy azok megfeleljenek a publikum
(vélt) érdeklődésének: előzetes tudás nélkül, érthetően és gya-
korlatiasan.
Ez a típus, amely főként a televízióban és a rádióban terjedt
el, elsősorban a tudás bővítését, a jobb érthetőséget szolgálja, és
legtöbbször megerősíti előítéleteinket.
Kutakodás (konfrontáció): A riporter ebben az esetben a
vitapartner, vagy akár az ellenfél szerepét ölti magára. Nem
kérdez naivan, hanem megalapozott érveket hoz fel, sőt, ha te-
heti a partner érveinek ellentmondó információkból merít. A
közönség úgy érezheti magát, mint a színházban: a két fél vi-
tatkozik, ő pedig ezt nyomon követheti.
Amikor felkészül, az újságírónak olyan információkat kell
keresnie, amelyek eltérnek partnere álláspontjától, adott eset-
ben ellent is mondanak annak. Arra azonban nagyon kell
ügyelnie, hogy az interjú ne fulladjon se akaratoskodásba, s
veszekedésbe (mindkettő nevetségesen hat), hanem érveket ál-
lítson szembe érvekkel: győzzön a jobbik.

Az interjú megszervezése

Már a kiválasztott szerepből adódnak következmények az in-

terjú stílusára nézve. Aki például egy szakértőt szeretne ki-
kérdezni valamiről, rosszul teszi, ha folyton közbevág, meg-
kérdőjelezi az érvek hitelességét, vagy kontrázik. Egy politi-
kussal ugyanakkor nem lehet konfrontatív beszélgetést foly-
tatni, ha a riporter behódol partnere tekintélyének, szépen
megvárja, amíg a másik befejezi kiselőadását és méltóztat meg-
hallgatni a következő kérdést.

238
 A dramaturgia tisztázása

Érdemes előre végiggondolni, hogy milyen stílusban akarjuk

lefolytatni az interjút: kikérdezés legyen belőle, esetleg alapos
utánajárás – vagy éppen konfrontatív beszélgetés?
A nagyinterjúk tematikája összetett – ebben az esetben stí-
lust válthatunk: az exploratív kérdésekről a makacs utánajárá-
son át az ellentmondó érvekig mindent bevethetünk. Lássunk
három különböző mintát:
Tárgyközpontú interjú: Amennyiben elsősorban szakmai
kérdésekről van szó, az interjú célját (Miről van szó? Mi a prob-
léma?) nem árt már az első kérdésekkel körülhatárolni és a
beszélgetőpartner szerepét (például szemtanú, főfelelős, érin-
tett személy) is tisztáznunk kell. A kikérdező interjúk menete
legtöbbször ugyanazt a sémát követi, a beszélgetés könnyen
unalmassá válhat. Ezért tehát jó előre végiggondolni: az eset
melyik részletéből tud partnerem egy érdekes epizódot kiemel-
ni? Kik a történetnek azon szereplői, akikről markáns vélemé-
nye van? (Provokáljuk!)
Kombinált interjú: Ha az a célom, hogy a témát és/vagy az
illető személyt jobban megvilágítsam azzal, hogy utánakérde-
zek dolgoknak, vagy kifogásokkal élek; vagy az, hogy felhívjam
a figyelmet tisztázatlan vagy vitatható kérdésekre, akkor sok
információval és jól alátámasztható érvekkel kell készülnöm
a beszélgetésre. Vannak ugyan slágfertig interjú-akrobaták,
akik, ha kell, csípőből is tudnak tüzelni, de azért az interjú so-
rán nem hagyatkozhatunk kizárólag a lélekjelenlétünkre. Ha le
akarjuk rántani a leplet egy híres személyiségről, egy politikus-
ról vagy vezérigazgatóról, vádjait megbízható forrásokra vagy
kétségbevonhatatlan tényekre kell alapoznia. Igen kínos, ami-
kor az interjúalany egy kifogást azzal söpör le, hogy megkér-
dezi: „mégis, kitől szerezte be ezeket az információkat?”.
Személyközpontú interjú: Ha célunk az, hogy az illető személy
hitelességét megkérdőjelezzük, akkor az előkészületeink során
olyan információkat kell keresnünk, amelyek arról tanúskod-

239
nak, hogy partnerünk bizonyos állításai között ellentmondás
feszül. (Korábban mit mondott? Megváltoztatta a véleményét
– de miért? Találunk-e az illető véleményének ellentmondó
ítéletet, szakvéleményt? Hogy szól a konkurencia értékelése az
ügyről? Mi erről a véleménye a párton belüli ellenfeleinek, a
riválisainak, korábbi munkatársának?, stb.) Szükség van arra,
hogy az ellenoldalt kikérdezzük, ahogy arra is, hogy a múlt-
ban kutassunk – nincs ebben semmi tisztességtelen, hiszen
mindazt, amit találunk, az interjú során letesszük az asztalra és
beszéd témájává tesszük. A beszélgetőpartner tehát állást fog-
lalhat mindenről.

A megvitatás problémái

Létezik három olyan veszély, amelyre nem árt előre gon-

dolni:
Először: Minél több érvet akarunk felhozni, annál inkább
kitolódik a beszélgetés időtartama. Éppen ezért vitatkozó be-
szélgetésbe csak akkor érdemes belefogni, ha van – mondjuk
– legalább ötven percnyi időnk az interjúra.
Másodszor: Minél hosszabbra nyúlik a kérdés megvitatása,
annál nagyobb a veszélye annak, hogy elveszítsük a fonalat:
Semmit sem nehezebb helyreállítani, mint egy interjú menetét,
ha egyszer felborul, ha X témáról már tizedik, harmincharma-
dik, ötvennyolcadik perce vitatkoznak, ráadásul még mindig
ugyanabban az összefüggésben. Az is problémás lehet, ha túl
sokat időznek a résztvevők a történeti vonatkozásoknál, vagy
ha egyes részleteknél leragadnak. Mindezek miatt a riporternek
ki kell építenie a fejében a beszélgetés pontos dramaturgiáját:
hogyan fogok kitartani az eltervezett keretek mellett, hol sző-
hetek bele részletkérdéseket anélkül, hogy felborítanám a be-
szélgetés menetét?
A harmadik veszély a viták pszichodinamikájában rejlik.
Ahogy azt korábban említettük, az újságíró a vita során sze-

240
repet cserél: az interjú tárgyához közömbösen álló kérdezőből
hirtelen ellenféllé változik, akinek önmagát éppolyan komo-
lyan kell vennie, mint partnerét.
Ezt az – amerikai újságírásból egyébként száműzött –
módszert csak abban az esetben alkalmazhatjuk, ha végig is
tudjuk vinni, azaz ha rendelkezünk a megfelelő elleninformá-
ciókkal és ellenérvekkel.
A tapasztalat arra int minket, hogy csak akkor lehetünk
talpraesettek a beszélgetés során, ha jól ismerjük interjúnk
tárgyát, és az elleninformációkat is (ez persze nem jelenti azt,
hogy kezdjünk szakmacsőszködésbe!).
Mekkora kockázatot lehet vállalni? Ebből a szempontból az
írott sajtónál dolgozó újságírók előnyben vannak a rádiós kol-
légákkal szemben: ha pozíciójukat nem tudják megtartani, és
már a második közbevetett kérdésükkel is felsülnek, akkor ezt
a bekezdést a cikk szerkesztése során egyszerűen kihúzzák. Ép-
pen ezért a lapoknál dolgozó újságírók többet kockáztathatnak
és kísérletezhetnek. A rádiósok örülnek, ha egyáltalán komo-
lyabb sérülések nélkül megússzák a vitát.

A beszélgetést irányító személy kettős feladata

Az újságírói interjú azért igazán nehéz munka (szemben pél-

dául a kérdőíves adatgyűjtéssel), mert a riporternek két felada-
tot kell párhuzamosan ellátnia:
• Először is, a riporter – mint az interjú szervezője és
vezetője – felelős azért, hogy az adott idő alatt a tervezett kér-
déseket követhető logikai sorrendben feltegye, és hogy ezekre a
kérdésekre választ kapjon. Ő a rendező; ő az, aki gyorsít, és aki
behúzza a féket, ha kell, könnyítésül védekezésre áll be, majd
később előreíveli a labdát és kitámad, hogy fokozza a nyomást.
Célja mindig az, hogy győztesként távozzon a pályáról.
• Másrészt az újságírónak az az érdeke, hogy a fontos kér-
désekre kielégítő választ kapjon, hogy a pontatlanságokat és

241
kifogásokat felismerje, és szóvá tegye. Főként a konfrontatív
interjúk esetén a partner állításának minden egyes szavára
rátapad, és lecsap bármilyen tisztázatlanságra. Olyan, mint a
söprögető a fociban, aki elhappolja az ellenfél csatárától a lab-
dát, és rögvest előrerúgja a társainak.
Ez a két feladat sokszor alaposan megizzasztja a riportert,
ha konfrontatív, tartalmilag igényes beszélgetést akar készíteni.
Szeretne partnere minden válaszára jól reagálni – ugyanakkor
egyik szemével az órát lesi és észben tartja az összes eltervezett
kérdést, amelyet még nem tehetett fel. Ha mindezek mellé még
interjúalanya is nehéz eset, akkor bizony gyakran érzi úgy, ez
már sok.
Az ilyen helyzeteket, amelyek az interjú hozadékát is je-
lentősen csökkentik, nem könnyű elkerülni.
Az egyik lehetőség, hogy elkerüljük ezt a csapdát, ha beszű-
kítjük témánkat a legfontosabbra, és lehetőleg nem kanyaro-
dunk el tőle.
A másik módszer, amely bonyolultabb témák esetében
alkalmazhatunk: az interjút egy munkatársunkkal közösen foly-
tassuk le.

Egy vagy két riporter?

Amennyiben problémás témát választunk, és szeretnénk lehe-

tőséget adni vitára is, úgy ajánlatos két riporternek folytatnia
az interjút, akik felosztják egymás között a fent taglalt feladato-
kat (valójában ezek is szerepek):
• Az egyik újságíró a játékvezető/rendező szerepét vállalja
magára, ő a felelős a beszélgetés menetéért, de mindenekelőtt
az idő betartásáért. Ehhez fontos, hogy át tudja tekinteni az
egészet: melyek azok a szempontok, amelyeket mindenképpen
szóba kell hozni, melyeket kell feltétlenül tisztázni az illetővel –
és melyek azok a pontok, amelyeket esetleg rövidebben is elég
tárgyalni, vagy amelyeket adott esetben akár el is hagyhatunk.

242
 • A másik riporter az éber szőrszálhasogató, a söprögető,
aki mindig ott lohol a labda közelében és ügyel rá, hogy az ne
a saját, hanem az ellenfél kapuja felé guruljon. Ehhez a feladat-
hoz is alapos, sok részletre kiterjedő felkészülés szükséges, csak
az képes kritikusan értékelni az információkat, aki maga is sok
mindent tud.
A Spiegel sok interjúja éppen ezért sikerült jól: két (néha há-
rom) újságíró készítette a beszélgetést az itt leírt minta szerint,
és így alaposan megszorongatták alanyukat. A felkészülés végé-
re tehát nem csak azt kell eldöntenünk, hogy hány riporter ve-
zeti majd az interjút, hanem azt is, hogy kinek mi lesz a szerepe.
Persze két unalmas riporter rosszabb, mint egy olyan, aki
furfangosan és szakszerűen kérdez. Ezen kívül van még egy
rendkívül fontos (sajnos nem magától értetődő) feltétel: mind
két riporternek kooperatívnak kell lennie.
Kerüljük a rivalizálást: Nehéz szánalmasabb látványt elkép-
zelni, mint két újságírót, akik az interjúalany szeme előtt ver-
sengeni kezdenek egymással („Hát, ezt a kérdést én nem egé-
szen így tenném fel...”, vagy „A kollégám ezzel a kérdéssel va-
lójában arra kíváncsi, hogy...”, stb.). Már csak ilyen kellemetlen
helyzetek elkerülése érdekében is ajánlatos az interjú menetét
és a tervezett kérdéseket előre egyeztetni munkatársunkkal.
Végül, gondoljunk arra is, hogy ha egy helyett két személy
vezeti a beszélgetést, az nem csak több személyzetet és költs-
éget jelent, de az interjú idejének kitolódását is.

Az előzetes beszélgetés

Az előzetes beszélgetésnek, nagyon egyszerűen fogalmazva,

az a célja, hogy biztosítsuk a lehető legjobb kereteket. A rövid
interjúk esetén, amelyek egy kisebb, központi témára koncent-
rálnak, az interjúalany felkérése és az előzetes beszélgetés egy-

243
beesik. Az újságíró felhívja az illetőt telefonon, bemutatkozik,
megmondja, hogy melyik újságtól jött, a megkeresés okát, a
témát (tehát az interjú tárgyát), adott esetben az elérendő célt
(vagyis azt, hogy milyen típusú információkat szeretne halla-
ni), és a megjelenés formáját. Mindez a későbbi jogi viták miatt
is fontos; a megkérdezett személynek tudnia kell, hogy a be-
szélgetésből a médiában megjelenő interjú készül. Tudnia kell,
hogy minden, a beszélgetés során elmondott szava megjelen-
het, kivéve, ha egyértelműen másképpen egyeznek meg.

A kérdéslista problémája

Korábban már írtuk, hogy a megkérdezett személlyel a témát is

meg kell osztani előre: minél jobban ismeri azt az interjúalany,
ő maga is annál alaposabban tud felkészülni. Az alaposabb fel-
készülés pedig szakszerűbb és érdekesebb válaszokat eredmé-
nyez. A riporternek azonban sohasem szabad elő. re odaadnia a
már megfogalmazott kérdéseket a felkészülés idejére. Ha mégis
így tesz, akkor a beszélgetés nem lehet spontán, helyette előre
elkészített válaszokat fog kapni. És ha az interjú végére egy ké-
nyelmetlen záró kérdést tartogat, számolnia kell azzal, hogy a
beszélgetőpartner megtagadja a választ azzal a megjegyzéssel,
hogy ezt a kérdést nem kapta meg előre.
Kerüljük az írásbeli interjúkat! Magas rangú tisztségvise-
lők, leginkább az állam képviselői követelik, hogy a kérdé-
seket előzetesen küldjék meg nekik. Ez komoly dilemma elé
állítja az újságírót: ha ezt visszautasítja, akkor számíthat rá,
hogy partnere lemondj a az interjút, ha elfogadja, akkor vi-
szont abból nem beszélgetés lesz, pusztán írásbeli válaszok a
kérdéseire.
Ha városi vagy egyéb magas rangú tisztségviselőktől szeret-
nénk interjút kémi, akkor először a sajtóreferensével, az iroda-
vezetőjével vagy a titkárával kell beszélnünk. Ennek a köztes
személynek is igyekeznünk kell adni valamit: nem konkrétan

244
megfogalmazott kérdéseket, mindössze – ha kéri – azoknak a
témáknak a jegyzékét, amelyeket érinteni szeretnénk (lehető-
leg egyetlen kérdőjel se legyen benne). Néha az is célravezető
lehet, ha a sajtóreferenssel megbeszéljük, hogy mi a probléma
a konkrét kérdések listájával. Esetleg közösen megállapíthat-
juk, hogy ilyen listát rendszerint alaptalan bizalmatlanságból,
bizonytalanságból vagy félelemből szoktak kémi.
Az írott sajtó munkatársai azzal is nyugtathatják a másik
felet, hogy a nyomtatásra szánt változatot, ha kell, előzőleg
megmutatják az interjúalanynak, itt tehát még ki lehet javítani
azokat a részeket, amelyekkel az illető nincs megelégedve. Az
esetek nagy többségében a kérdéslista problémája ezzel meg is
van oldva.
A rádiós újságírók nehezebb helyzetben vannak. Ha lehet,
kérniük kell egy időpontot előzetes beszélgetésre, amelyen az-
tán megbeszélhetik az egyes szempontokat és az interjú pontos
menetét.
Ha mindezen próbálkozásaink ellenére a tisztviselő ragasz-
kodik ahhoz, hogy kézhez kapja a kérdéseket, akkor az újságíró
még így is jobban teszi, ha – még ha morogva is – belemegy (az
írásbeli válasz még mindig jobb, mint a semmilyen). Kérjen
ugyanakkor egy interjú-lehetőséget a válaszok pontosítása és
lekerekítése céljából, jó esély van rá, hogy ezt megkapja – az
írásban megadott válaszok biztonságos talaján.
Az újságnál dolgozó riporter aztán az írás-és szóbeli vála-
szokból már tud szerkeszteni egy összefüggő interjút. A rádiós
újságíró ugyanakkor csak ezt a bizonyos utó-interjút fogja tud-
ja felhasználni; az írásbeli válaszokat legfeljebb a bevezetőbe
teheti, vagy „adáson kívül” számolhat be róluk.

Hogyan bírjuk rá az interjúalanyt a beszélgetésre?

Nagy lélegzetű interjúk esetén érdemes a témát több, kisebb

részre bontani (mindenképpen abban a sorrendben, amelyben

245
a kérdéseket is tervezzük!), és ezt közölni is a megkérdezett sze-
méllyel. Ezt könnyedén megtehetjük egy előzetes beszélgetés
során: az újságíró kér néhány percet egy rövid megbeszélésre.
Itt a fő cél a téma és az interjú menetének a közlése. Valójában
az előzetes beszélgetés kiválóan alkalmas arra is, hogy beszél-
getőpartnerünk bizalmatlanságát és védekezését leépítse, és
megteremtse a kellemes hangulatot. Meg kell próbálnunk elér-
ni, hogy az interjúalany jó kommunikációs kapcsolatot tudjon
kiépíteni a riporterrel, és hogy szívesen nyilatkozzon.
Az előzetes beszélgetést akkor tekinthetjük sikeresnek, ha
partnerünk érdeklődését felkeltettük, ha nem fél az interjútól,
inkább kedve támadt hozzá. De a fordított hatás is fontos: azt
is szolgálja ez a beszélgetés, hogy az újságíró jobban rá tud-
jon hangolódni az interjúalanyra. Így tekintettel tud lenni az
egyéniségére, arra, vajon szófukar és zárkózott emberről van
szó – vagy éppenséggel olyasvalakiről, aki szeret beszélni? Tö-
mören beszél – vagy inkább szeret fecsegni. Vannak-e számára
tabutémák? Milyen érdekeket képvisel, arra használja-e a be-
szélgetést, hogy bizonyos érdekeket védelmezzen, hogy kam-
pányoljon valami mellett?

Tisztázzuk a technikai kérdéseket!

Az előzetes beszélgetést még arra is felhasználhatjuk, hogy

tisztázzuk a technikai – szervezési kérdéseket:
• Pontosan beszéljük meg az interjú időpontját és időtarta-
mát (adott esetben az előzetes beszélgetés végén még megpró-
bálhatjuk egy kicsit kitolni az interjú eredetileg megbeszélt
hosszúságát).
• Tisztázzuk azt, hogy a beszélgetést milyen formában rög-
zítjük (egy megformált interjús párbeszédet diktafonra érde-
mes venni; amennyiben a beszélgetőpartner fél, hogy később
visszaélhetnek ezekkel, felajánlhatjuk, hogy miután már fel-
használtuk az anyagot, átadjuk neki a kazettát).

246
 • Ha interjúalanyunk bizalmát meg kell erősítenünk, félel-
mét csökkentenünk kell, érdemes elmagyaráznunk partne-
rünknek, hogy mi az interjú későbbi sorsa: ismertessük a szer-
kesztőségi munkát, a technikai simításokat. Azt is mondjuk el,
hogy csak az ő általa engedélyezett változatot fogjuk közölni.
• Főként a rádióriporterek jól teszik, ha a technikai felté-
telekkel megismertetik az alanyt (hangerő, a nézés iránya, fel-
lépés), és végig figyelik partnerük beszédét.
• Tisztázzuk az interjú szempontjából lényeges személyes
adatokat: a pontos nevet, a tudományos címe(ke)t, a betöltött
funkciót, a beszélgetés szempontjából döntő szerepet. Élő rá-
dióinterjúban fontos, hogy a személy nevét, beosztását és foko-
zatait korrektül nevezzük meg -a bevezetőnek lőttek, ha part-
nerünk már első válaszát egy helyreigazítással kezdi: „Még mi-
előtt válaszolnék: intézetünknek nem én vagyok az igazgatója,
ezt a posztot egy szakképzett munkatársam látja el, én csak
ennek a kutatási projektnek a vezetését vállaltam. A kérdéssel
kapcsolatban pedig ...”
• Amennyiben a rádióinterjút nem a stúdióban készít-
jük, hanem az interjúalanynál, az előzetes beszélgetés egyben
„mustra” is: meg kell vizsgálnunk, melyik szoba a megfelelő
(akusztikailag, a fény szempontjából), milyen az áramellátás,
melyek az esetleges zavaró tényezők, amelyekre tekintettel
kell lennünk. Ezen kívül fel kell készítenünk interjúalanyun-
kat a stábra is: mondjuk el, rajtunk kívül még hány ember
jön, milyen berendezéseket hoznak magukkal, és meddig tar-
tózkodnak majd a lakásban?
• Ha az interjúhoz fényképet is akarunk készíteni, akkor azt
előre közölnünk kell (nem állhatunk csak úgy elő ezzel az öt-
lettel; meg kell adnunk az interjúalanynak a lehetőséget, hogy
jól mutasson a képen); adott esetben meg kell beszélnünk a
fényképésszel is, hogy mikor és mennyi ideig legyen jelen
(rendszerint a beszélgetés elején érkezik meg, és amint sikerült
néhány jobb fotót készítenie, el is megy).

247
 Felkészülés az interjúra – Vázlat

• A témát lehetőség szerint szűkítsük be néhány szem-

pontra (kritériumok: aktualitás, követhetőség, érdeklődés).
• Keressük meg az adott téma szempontjából legjobb, és
a közönséget leginkább érdeklő interjúalanyt (kritériumok:
szakmai kompetencia, jelentős funkciót lát-e el, és/vagy a je-
lenkor jelentős figurája-e, szerepe megfelel-e az interjú témá-
jának, jó-e a beszédkészsége)!
• Döntsük el, hogy személyes beszélgetést, vagy inkább te-
lefonos interjút készítsünk-e!
• Keressük meg személyesen a kiválasztott személyt. Mu-
tatkozzunk be, közöljük az újság nevét, a megkeresés okát és a
témát (adott esetben adjuk meg témáink listáját – de a konkrét
kérdéseket soha!). Igyekezzünk minél hosszabb Időt kialkudni
az interjúra, és rögzítsük a beszélgetés helyszínét!
• Szerezzünk információkat a témáról és a meghívott sze-
mélyről, esetleg kérdezzünk meg egy harmadik személyt (utá-
najárás)! Cél: pontos szakmai információ begyűjtése, az inter-
júalany által képviseltek megértése, adott esetben ellenkező
információk megszerzése.
• Mérjük fel a közönség érdeklődését, átlagos tudásszintjét,
az adott problémára való fogékonyságát!
• Határozzuk meg az interjú célját, és az egyes résztvevők
szerepeit! (Az interjúalany milyen szerepben és megvilágítás-
ban tűnjön fel a közönség előtt? Mi legyen a riporter szerepe?)
• Határozzuk meg az interjút készítő újságírók számát
(amennyiben erről mi dönthetünk), a munkatársakkal pon-
tosan tisztázzuk az interjú menetét!
• Tervezzük meg az interjú menetét (készítsük el a drama-
turgiáját), gondolkozzunk több változatban. Az egyes kérdé-
sekhez részletinformációkat, utalásokat is írhatunk.
• Nagyszabású interjú esetén folytassunk le előzetes beszél-
getést is. Ebben lehetőleg minél pontosabban írjuk le az interjú

248
menetét és technikai lebonyolításának részleteit (különösen a
rádióinterjú esetén): az időkeretet, a beszélgetés rögzítésének
módját, esetleges fénykép, a partner pontos nevét, rangját és
megszólítását.

249
 Michael Haller:
Az interjú eszközei
 A kérdés

Az interjú készítőjének az interjú előkészítése mellett a kér-

dezési technika a második legnagyobb segítsége: nemcsak az,
hogy mit kérdez, hanem az is, hogy hogyan kérdez, befolyásolja
azt, hogy kap-e, illetve hogy milyen választ kap.
Alapvetően igaz, hogy a nyomtatott médiában megjelenő in-
terjúkban – egyesek véleményével ellentétben – nem léteznek
megengedett vagy nem megengedett, rossz vagy jó kérdések,
mert a kérdezett önként vállalja az interjút, és minden kérdésre
megtagadhatja a választ, ha nem szeretne válaszolni.
Az élőben sugárzott rádiós interjúk során fair-play-szabá-
Iyok uralkodnak, és ez a kérdezési formákat is befolyásolja. Itt
léteznek az interjúszituációtól, a beszélgetés folyamatától és a
kérdések céljától függően többé vagy kevésbé sikeres kérdezési
módok.
A következő részben bemutatjuk a különböző kérdésfor-
mákat. A szakirodalom különböző, amúgy csak részlegesen
célszerű osztályozásokat nyújt. Meglátásunk szerint az inter-
jú szempontjából használható felosztásnak a következő di-
menziókat kell tartalmaznia:
a) kérdéstípusok, amelyek elsősorban egy bizonyos válasz-
reakciót vesznek célba,
b) kérdéstípusok, amelyek a kérdés tárgyára vonatkoznak,
c) kérdéstípusok, amelyek a dialógus irányítását célozzák.

253
 Kérdéstípusok, amelyek elsősorban a partner
válaszreakcióját befolyásolják

A kérdező a kérdés megfogalmazása által befolyásolhatja a vá-

lasz szélességét (részletességét) és a válaszoló beszédének fo-
lyamatosságát.

Felszólító és motiváló kérdések

Felszólítás: Ahhoz, hogy részletes és ezzel egy időben

személyes színezetű választ kapjunk, az olyan kérdéstípusok
a célra vezetőek, amelyek tényszerű válasz-felszólítást tartal-
maznak. Az ilyen kérdések általában két részből állnak, a tárgy
megnevezéséből és a beszédre való felszólításból, amely egy
felszólító mondatban is megfogalmazódhat.
Példák:
(l) „Az utazása okairól szeretnénk beszélni. Mit tud mon-
dani erről?”
(2) „Ma reggel érkezett meg ide. Meséljen az utazásról.”
(3) „Sok jó oka van annak, ha az ember Baselba utazik. Önt
mi motiválta?”
Hatás: Ez a kérdéstípus erősen felszólító jellegű, de a tárgy
meghatározásában nem határozott; a kérdezett válaszainak szé-
les terepet hagy (l. példa) vagy behatárolja időben (2. példa:
visszatekintés) vagy térben (3. példa: helység). Legfőképpen a
feltárást szolgálja.
Nehézségek: A kérdezett válaszreakcióját nem lehet irányíta-
ni. A kérdés határozatlansága elbizonytalaníthatja a kérdezet-
tet: pontosabban szeretné megismerni a kérdés tárgy át és ezért
visszakérdez. A határozatlan felszólító kérdések csak az interjú
folyamatában érik el hatásukat, ha már kialakult egyfajta bizal-
mas viszony és a téma kontextusa.

254
 Motiváció: A motiváló kérdések azt a célt szolgálják, hogy
az interjú alanyát bátorítsák, megerősítsék és felépítsék. A kér-
dés megfogalmazása odaforduló és felszólító.
Példák:
(l) „Nyolc órával ezelőtt innen 1000 kilométerre indult el, és
már itt is van: hogy csinálta?”
(2) „Most, hogy meghozta a döntést: hogy lesz tovább?”
(3) „Hogyan valósítaná meg ezt a projektet?”
Hatás: A kérdezett megtisztelve érzi magát és hajlandó ma-
gáról beszélni: a kommunikatív kapcsolat javul, a hangnem
nyitottabb és egyben bizalmasabb lesz.
Nehézségek: Előfordulhat, hogy a kérdezett túl részletesen
válaszol. Fennáll a bizalmaskodás veszélye, és elveszhet a kri-
tikus távolság az interjúpartnerhez.

A nyitott és zárt kérdésforma

A nyitott kérdésforma esetében nem válaszolhat igennel

vagy nemmel a kérdezett, hanem ki kell fejtenie a válaszát rész-
letesen. Ezek a kérdések általában a „miért”, a „hogy/hogyan”, a
„mi okból”, a „mi által”, a „minek”, a „hova/honnan” kérdősza-
vakkal kezdődnek.
Példák:
(1) „Hogy jött ide?”
(2) „Miért tett ilyen kerülőutat?”
Hatás: A kérdezettnek magyarázóan, mesélően vagy érv-
előleg kell választ adnia. A nyitott kérdések megindíthatják a
beszéd folyamát. Ezáltal megnyílik a válaszoló; a kérdező új fo-
gódzókat kap a további kérdésekhez.
Nehézség: A kérdezett válasza nem kiszámítható, lehet tö-
mör és felkiáltásszerű. A kérdező megnyitja vagy megerősíti a
beszéd folyamát és csökkenti az irányítás lehetőségeit.
A félig zárt kérdésforma esetében be kell határolni a
választeret. Ezt válaszok vagy válaszlehetőségek előírásával le-

255
het elérni. Az ilyen kérdések általában a „vagy” kötőszót tartal-
mazzák (vagy-kérdések, alternatív-kérdések).
Példák:
(l) „Motorral, autóval, vonattal vagy repülővel jött?”
(2) „Melyik útvonalat választotta: Baseltól Stuttgarton
Nürnbergen vagy Hannoveren át?” ,
(3) „Személyes vagy üzleti okokból utazik?”
Hatás: Bár a kérdezettnek tartalmi választ kell adnia, de
mégis korlátokat kell szabni a részletes elbeszélés előtt, ezért
két vagy több alternatívát nyújt vagy szuggerál a kérdező.
Nehézségek: Ha az elvárt alternatívák már a kérdésben
megfogalmazódnak, akkor fennáll annak a veszélye, hogy
tetszőleges (2. példa) vagy nem teljes változatokat állít a
kérdező. Az l. példa egy gyakorlatilag teljes, elméletileg hi-
ányos felsorolást (kerékpár, hajó) nyújt, a 3. példa bizonyos
körülmények között rossz alternatívákat tartalmaz (az utazás
mindkét célt szolgálhatja). Ha a kérdező túl sok válaszlehe-
tőséget nyújt, akkor túl bonyolultnak, anyáskodónak tűnhet
a kérdés.
A zárt kérdésforma egy válaszlehetőségre korlátozza a
kérdezettet. Ezt vagy a válasz előre megadásával vagy egy le-
hetséges kijelentésre való korlátozással lehet elérni.
1, Igen-nem-kérdések: A kérdezettet a válaszok implicit
megadásával az igen/nem/nem tudom válaszra korlátozza a
kérdező,
Példák:
(l) „Autóval jött?”
(2) „Úgy gondolja, hogy kerülő úton jött?”
(3) „Vonattal kényelmesebb lett volna az utazás?”
Hatás: Ez a kérdésforma döntést kényszerít a kérdezettre:
rövid, egyértelmű megállapításokat és a tényállás megvizsgá-
lását teszi lehetővé. Megfékezi a beszed folyamát.
Nehézségek: A megadott válasznak meg kell felelnie a kérdés
tárgyának. A kérdezett úgy érezheti, hogy személyét aláren-
delik a tényeknek: hajlamos lehet arra, hogy a korlátozásból

256
kirobbanjon vagy kikerülje azt, mert ki szeretné fejezni saját
magát is. Az ilyen eldöntendő kérdések sokasága esetén meg-
változhat az interjú stílusa (inkább kihallgatás-jellegűvé) és a
párbeszéd folyamatát eltorlaszolhatja.
2. A tudást vizsgáló kérdés: A kérdés egy önálló tényre való
korlátozása miatt a válaszolónak tényszerű tudást kell vissza-
adnia.
Példák:
(1) „Hány óráig volt úton?”
(2) „Melyik közlekedési eszközt választotta volna ökológiai
szempontok alapján?”
(3) „Milyen okból utazik?”
Hatás: Ez a kérdés típus egy nyitott tényállással kapcsolatos
tömör választ, és/vagy korábban megadott homályos vagy ál-
talános adatok pontosítását hívja elő. A tudás szintjének meg-
vizsgálását is szolgálja.
Nehézségek: Az ilyen kérdésekre adott válaszok legtöbbször
absztraktak vagy tényszerűek, inkább a kutatás műfajához tar-
toznak. Gyakori használatuk esetén élettelennek és száraznak
tűnik az interjú.

Direkt és indirekt kérdéstípusok

A direkt kérdések közvetlen kapcsolatot létesítenek a kér-

dezett személy és a kérdés tárgya között (az eddigi mindegyik
példa direkt kérdés volt). A kérdező kifejezett célja az expli-
citen meghatározott tényálláshoz (példáink: közlekedési esz-
közök, útvonal, utazás oka) fűződő kapcsolat tisztázása.
Hatás: Tiszta, félreérthetetlen kérdezési cél. A kommuni-
káció nyitott és direkt.
Nehézségek: A kérdezés céljának feltárása lehetővé teszi,
hogy a kérdezett védekező mechanizmusokkal éljen. Ezen kí-
vül a kérdezett számára ismeretlen kapcsolatok nem kerülnek
szóba.

257
 Az indirekt kérdések leplezik a kérdések célját. Két for-
mája van: a kérdés közvetett értékelést (közvetett provokációt)
tartalmaz – vagy azáltal leplezi a kérdés célját, hogy valami
mással helyettesíti a kérdés tárgyát (közvetett bizonyítékot ke-
reső kérdés).
1. Indirekt provokációs formák: A kérdés bírálatot vagy érté.
kelést idéz (harmadik személy kijelentéseit) és konfrontál' a
kérdezettet ezzel az értékeléssel.
Példák:
(l) „Azt szokták mondani, hogy az utazás tanít. Ön is így
gondolja?”.
(2) „Azt szokták mondani, hogy az utazás tanít. Érvényes ez
még a tömeges turizmus idejében?”
(3) „A környezetvédők úgy gondolják, hogy a vasút az öko-
lógiailag egyetlen felvállalható közlekedési eszköz. Egyetért Ön
ezzel?”
(4) „ ... Mit szól Ön ehhez, mint szenvedélyes autós?”
Hatás: A kérdező kényszeríti a kérdezettet, hogy egy emlí-
tett ténnyel kapcsolatban ítéletet hozzon. A provokáció lehet
enyhe (1. példa), de változások (2. példa), morális értékek (3.
példa) vagy ellentmondások (4. példa) bemutatásával növel-
hető. Indirekt provokáló kérdésekkel leplezi (teszi objektívvé
az újságíró saját értékeit és bizonyos távolságot tart a beszél-
getőpartnerrel.
Nehézségek: Az indirekt provokáló kérdések magyarázatot.
igazolást kívánnak. A kérdezettet feszültségnek teszik ki, é an-
nál inkább elrontják a kommunikatív kapcsolatot, minél nyil-
vánvalóbban a személy beállítódását veszik célba (4. példa). Az
enyhén provokáló kérdések (1. példa) lehetnek nyitó kérdések,
erősen provokáló kérdések inkább az interjú folyamán elfo-
gadhatóak.
2. A közvetett bizonyítékot kereső kérdések esetében az új-
ságíró más kérdezési célt tettet, mint amit elérni szeretne. Ez
nem a kérdés speciális megfogalmazásán, hanem a jelentési
sík (szemantika) megkétszerezésén múlik: a válasz bizonyí-

258
tékként szolgál egy tényre, amely közvetlenül nem került
szóba. Kialakul egy felfogásbeli különbség: a kérdezett tény-
szerűen érti a kérdést, a kérdező eközben tünetként tekint
ugyanarra. A megkétszerezett jelentési sík (a közvetett bizo-
nyító jelleg) legtöbbször csak a kérdések folyamatában válik
nyilvánvalóvá.
Példák:
„Milyen közlekedési eszközzel utazott?” (válasz: Autóval.)
Következő kérdés: „Legutóbb is autóval jött?” (válasz: Igen.)
Következő kérdés: Sokat utazik autóval? (válasz: indokolt
igazolás)
Következtető kérdés: „Nem okoz Önnek ez a környezet-
szennyező magatartás lelkiismeret-furdalást?”
Ugyanez fordítva: „Hallott már valaha az üvegházhatásról, a
minket fenyegető természeti katasztrófáról?” (válasz: Igen, ter-
mészetesen – miért?)
Következő kérdés: „Tudja, hogy mi a fő oka ennek?” (válasz:
Igen, a fejlett országok széndioxid-kibocsátása.)
Gyanúsító következtető kérdés: „A teherautók nagyon ká-
rosak. Hogy tudja összeegyeztetni a lelkiismeretével, hogy eny-
nyit autózik?”
Hatás: A kérdezett magyarázatokat és információkat ad,
amelyeket nem mondana ki ilyen formában, ha már az elejétől
kezdve ismerné a kérdések célját, vagy azért, mert elhallgatná,
vagy azért, mert ő sincs tudatában ezeknek (analitikus sík). A
közvetett kérdések sorozata egy felvilágosító, beismerésre buz-
dító kérdésbe torkollik, amelynek a megválaszolása legtöbb-
ször a téma elmélyítését eredményezi.
Nehézségek: A közvetett, főleg a közvetett bizonyítékokat ke-
reső kérdések a kérdezőt lenézőnek tüntethetik fel a válaszoló
szemében. Egyes kérdezettek nemcsak provokálva, hanem be-
csapva is érezhetik magukat, és ezért agresszívan vagy a válasz
megtagadásával is reagálhatnak. Ezen túl a beismerésre buzdí-
tó kérdés letaglózóan hathat, és bizalmatlanságot kelthet; erő-
sen megrontja a kapcsolatot az interjú készítőjével.

259
 Provokáló és irányító formák

Gyanúsító kérdések: A kérdés egy gyanús tettet, véleményt

vagy viselkedést tényként fogalmaz meg -és összekapcsolja ezt
az állítást egy kérdéssel, amely a cselekvő indítékaira kérdez rá.
Példák:
(l) „Autóval jött. Mi a problémája a vasúttal?”
(2) „Annyi ideje van, hogy megteheti, hogy kerülőutakat
tesz meg?”
(3) „Azt állította, hogy nemcsak üzleti úton van, hanem ma-
gánjellegű okokból is utazott ide. Mindig az adófizetők fizetik a
személyes szórakozását?”
Hatás: A gyanúsítás kiprovokál egy választ, de egyúttal
védelmi helyzetbe kényszeríti a kérdezettet: nyomás alatt áll,
hogy igazolja magát, mint egy gyanúsított (l. példa). Válaszá-
ban először a tényszerű megállapításra kell koncentrálnia (2.
példa: kerülőutakat tenni), hogy az abból következő indíték
kérdését megvizsgálhassa: a kérdező így időt nyer, hogy egy
további kérdést kigondoljon.
Nehézségek: A gyanúsítgató állítások sokszor nem megala-
pozottak: a kérdező egy (sokszor nem bizonyítható) viselkedést
(2. példa) ír le, vagy egy egyszeri eseményt eltúlozva általánosít
(3. példa). A kérdezett támadásként érzékeli a gyanúsítgatáso-
kat, és ezeket helyre akarja igazítani. A párbeszéd végződhet
agresszívan vagy vitává alakul – és elveszti hitelességét.
A szuggesztív kérdések esetében nyilvánvaló, hogy egy
bizonyos választ vagy válaszlehetőséget preferál a kérdező a
többi alternatívával szemben.
Példák:
(l) „Egyre többen hagyják otthon az autót a garázsban, és
vonattal utaznak. És Ön?”
(2) „Nem gondolja, hogy a vasúttal való utazás kíméli leg·
jobban a környezetet?”
(3) „Végiggondolja, hogy melyik útvonal a legelőnyösebb
Baseltől Berlinig, vagy csak úgy elindul?”

260
 Hatás: A kérdés tartalmazza az újságíró által elvárt választ,
és ez irányítja a válaszreakciót. Az újságíró legtöbbször tren-
dek (1. példa), az ép ész és értékítéletek (2. példa) felidézésé-
vel vagy egy bizonyos válasz felértékelésével (3. példa: pontos
tervezés jobb, mint gondolkodás nélkül elindulni) szuggerálja
az elvárt választ. A szuggesztív kérdések, amelyek az inter-
júkban sokkal gyakoribb, mint azt az elméletek feltételezik,
feszültséget keltenek és felgyorsítják a kérdések folyamát az
interjú céljának az irányába. A szuggesztív kérdések annál
hatásosabbak, minél alkalmazkodóbban gondolkozik a kér-
dezett.
Nehézségek: Ha a szuggesztív hatást általánosító túlzások-
kal vagy gyanúsításokkal (2. példa) éri el az újságíró, akkor
agresszívnak tűnhet a kérdés; a kérdezett úgy érezheti, hogy
manipulálni akarják és előfordulhat, hogy visszakérdez, az ol-
vasók inkább a kérdezettel szolidárisak, és igazságtalannak ta-
lálhatják a kérdést.

Kérdéstípusok, amelyek elsősorban

a tárgyra vonatkoznak

Az újságíró azáltal tudja befolyásolni, hogy a kérdezett hogy

közelíti meg a kérdés tárgyát és az interjú témáját, hogy hogyan
teszi fel a kérdéseket.

Tényszerű kérdések

Tényállásra vonatkozó kérdések esetén az újságíró a

kérdés tárgyával kapcsolatos tényszerű információkra kérdez
rá – tehát olyan információkra (adatok, dátumok), amelyek a
kérdezett személytől függetlenül érvényesek, vagy annak kéne

261
lenniük Ezek a kérdések a „ki”, „mi”, „mikor”, „hol”, „mennyi”,
„milyen messze, nagy” stb. – jellegű kérdések.
Példák:
(l) „Mekkora volt a forgalom az autópályán, amikor ma reg-
gel idefele utazott?”
(2) „Tulajdonképpen mióta Ön a berlini hatóság vezetője?”
(3) „Hány elődje volt ebben a munkakörben?”
Hatás: A kérdések pontos, ezáltal ellenőrizhető válaszokat
kívánnak, és az interjúnak tényszerű alapot adnak.
Nehézségek: A tényekre vonatkozó kérdések segítségével
információkat lehet szerezni, de kizárják (és ki is kell, hogy
zárják) a kérdezett személy gondolatait, cselekvéseit és vélemé-
nyét. Az interjú során unalmasnak tűnnek (1. példa) és ezért
szükség van személyes érintettségre (2. példa) vagy fel. tétele-
zésre (3. példa), hogy a válasz ne legyen olyan száraz és abszt-
rakt.

Elbeszélő kérdések

Az elbeszélő kérdések a kérdezett személy megfigyeléseinek

és élményeinek reprodukcióját és rekonstruálás át szolgálják.
Felszólító jellegűek, nyitott és kutakodó kérdésként fogalma-
zódnak meg (felszólító kérdések, nyitott kérdések).
Példák:
(l) „Tehát 16 évesen mozdonyvezető szeretett volna lenni.
Mi tartotta vissza az álom megvalósításától?”
(2) „Mesélje el nekünk, hogy mit is csinált pontosan itt Ber-
linben?”
(3) „Miben különbözik ez a szolgálati út a többitől?”
Hatás: Az elbeszélő kérdések vagy beindítják a beszéd fo-
lyamát (l. példa) vagy a részletek leírását szolgálják, hogy jobb
betekintést nyerjen az újságíró (2. példa) vagy, hogy korábbi
eseményeket és változásokat rekonstruáljon (3. példa). Céljuk
a konkrét szemléltetés.

262
 Nehézségek: A válasz monologikussá válhat, az újságíró nem
tudja befolyásolni a válaszreakciót, és előfordulhat, hogy nem
tudja lefékezni, illetve leállítani a beszéd folyamát.

Felbecslő kérdések

A véleménnyel foglalkozó kérdések a kérdezett beállító-

dását vizsgálják egy (a kérdésfeltevés idejében) ismert ténnyel
kapcsolatban. A tisztán véleményre koncentráló kérdés nem
tartalmaz gyanúsító, közvetett vagy szuggesztív elemeket. Leg-
többször félig nyitott vagy nyitott kérdések.
Példák:
(1) „Mi a véleménye a német autósokról?”
(2) „Kielégítőnek vagy elégtelennek tartja a szövetségi vasút
járatkínálatát Berlin felé?”
(3) „Mennyiben változott meg a kelet-berliniek véleménye
a Fal leomlása óta?”
Hatás: A kérdés egy téma, egy téma adott aspektusa vagy
egy tény és a kérdezett közötti személyorientált összefüggést
hoz létre, bevezeti a fókuszváltást a dologról a személyre.
Nehézségek: Az ilyen kérdésekre adott válaszok sokszor za-
varosak és határozatlanok, az olvasók számára nehezen ért-
hetőek. Sok személynek nehezére esik, hogy egy általános
kérdésre konkrét véleménnyel válaszoljon (1. példa) és sze-
retik, ha a kérdés válaszlehetőségeket tartalmaz (2. példa).
Egy problémára koncentráló kérdések sokszor túlságosan is
igénybe veszik a kérdezettet (3. példa: közhelyszerű válasz ve-
szélye).
Az introspekciós kérdések tárgya a kérdezett személy
gondolatai, érzései és cselekvései, és magyarázó, leíró választ
kívánnak.
Példák:
(l) „Gondoljon arra, ami ma reggel történt: mit érzett, ami-
kor már 40 perce állt az autópályán a dugóban?”

263
 (2) „Hogy érzi magát, ha visszagondol a tegnapi személyzeti
taggyűlésre, és az ott felemlegetett vádakra?”
(3) „Nem okoz Önnek gondot, hogy személyes szórakozása
érdekében megy szolgálati útra?”
Hatás: A kérdés a személyre, mint egészre világít rá; érzé-
seket kell rekonstruálnia és aktualizálnia (1. példa), vagy au-
tentikusan kell beszélnie magáról egy adott szituációban (2.
példa), vagy saját hitelességét kell bizonyítania (3. példa: egy
„nem”-válasz hiteltelenné teszi a személyt).
A hipotetikus vagy szituációs kérdések egy elképzelt,
de reálisan nem létező tényállást írnak le és ezek megítélését
prognózist kívánnak válaszként.
Legtöbbször időbeli vagy módbeli kötőszavakat tartalmaz-
nak („amint”, „ha”, „amíg”).
Példák:
(l) „Amint szanálták a vonatalapanyagokat és a síneket
óránként érkeznek az Intercity vonatok Berlinbe. Akkor át~
szállna a vonatra?”
(2) „Mit gondol, mennyi ideig kell a dugóban állnia, hogy a
garázsban hagyja az autót?”
(3) „Tegyük fel, hogy nincs barátnője Berlinben. Akkor is
jelentkezett volna a hatóság vezetői tisztjére?”
(4) „Képzelje el, hogy Berlin és Bonn között 400 km/h-
val közlekedne egy mágneses függővasút. Nem lehetne akkor
mindkét város főváros?”
Hatás: A hipotetikus kérdések döntéseket szemléltethetnek
azok feltételeivel és alternatíváival (1. példa), vagy az önkritika
hitelességét (2. példa) vizsgálják, vagy provokációt (3. példa)
tartalmaznak.
Nehézségek: A hipotetikus kérdések irreális spekulációkhoz,
fantáziaszüleményekhez vezethetnek; ha ezek utópisztikusak,
a válasz is ilyen lesz (4. példa). Az olvasók számára a kérdések
és válaszok nem tartalmaznak információt.

264
 Költői kérdésformák

A költői kérdések ismétlő kérdések, amelyek a többértel-

mű vagy a homályos válaszok (= értelmező kérdés) vagy bi-
zonytalan definíciók (definiáló kérdés) tisztázását szolgálják
– vagy egy válasz megerősítésében (= interpretáló kérdés) is
szerepet kaphatnak: a kérdező kiragadja az előre sejtett kije-
lentést vagy a válaszban rejlő szándékot és azt átütően megfo-
galmazza.
Az értelmező kérdések legtöbbször zárt igen-nem kér-
dések és többértelmű vagy homályos válaszok tisztázására
szolgálnak. Az előző válaszhoz való viszonyukat módbeli vagy
ok-okozati kötőszavakkal (amíg, feltéve ha, úgy tűnik, mert,
ha) vagy határozószóval (tehát) jelzik.
Példák:
(1) „Úgy tűnik, nem igazán kedveli a vonattal való utazást?”
(2) „Tehát maga vezetett végig?”
(3) „Csak azért van itt, mert szolgálati úton van?”
Hatás: Az értelmező kérdések tömörítőleg (1. példa), pon-
tosítólag (2. példa) vagy tisztázólag (3. példa) hatnak. Meg-
akadályozzák, hogy a személy a válaszaiban valamit leplezzen
vagy megszépítse azt. Az olvasónak az a benyomása, hogy az
újságíró pontosságra törekszik.
Nehézségek: Az értelmező kérdések nem viszik tovább az
interjút, hanem visszalépést jelentenek. Túl gyakori használa-
tuk gátlóan hat és úgy tűnhet, hogy a kérdező túl pedáns vagy
nehéz a felfogása; a kérdezett úgy érezheti, hogy anyáskodnak
fölötte vagy hogy nem bíznak benne. Ezek a kérdések nem
tesznek jót a kommunikatív kapcsolatnak.
A definiáló kérdések kiragadnak egy homályos vagy
többértelmű kijelentést, és ennek pontosítására, körülírására
vagy definiálására szólítanak fel.
Példák:
(l) „Kire gondol pontosan, amikor a szövetségi vasút rossz
menedzsmentjéről beszél?”

265
 (2) „A 'klimatizált állatszállító'-n a vasút nagyterű intercity-
jét érti?”
(3) „Mit ért a 'keresletorientált kínálatirányítás'-on?”
Hatás: A definiáló kérdések felszólítják a kérdezettet, hogy
pontosítsa (1. példa), hogy megmagyarázza (2. példa) vagy
hogy szemléltesse (3. példa) a mondottakat. Érthetőbbé teszik
az interjút.
Nehézségek: Az óvatlanul megfogalmazott kérdések felszólí-
tásként hathatnak egy kitérőre vagy egy kiselőadásra. Túl gya-
kori használatuk szétszabdalja az interjú folyamatát.
Az interpretáló kérdések érthetőbbé teszik, felerősítik
a választ, bemutatják a következményeket vagy megmagya-
rázzák azokat. Kapcsolódnak a mondottakhoz – legtöbbször a
„tehát” határozószóval – és megfogalmazzák a lényeget vagy a
végkövetkeztetést kérdés formájában.
Példák:
(l) „Tehát Baselből Berlinbe ezután már csak vonattal fog
utazni?”
(2) „Tehát még ebben az évben akar új munkaerőt keresni a
megüresedett helyekre, mint új hivatali vezető?”
(3) „Ez azt jelenti, hogy a jövőben még kevesebbet adnak ki
a sínek javítására?”
Hatás: Körülményes, túl rágós és homályos kijelentéseket
pontosíthatunk (1. példa), és sokszor a következményekre való
rávilágítással kiemelhetjük a lényeget (3. példa), vagy a témát
visszük tovább (2. példa). Az olvasók számára konkrétabbá,
szemléletes ebbé válnak ezáltal a mondottak, az interjú keretet
kap és feszültséget nyer.
Nehézségek: Mivel a kérdező egy tényt interpretál, visszafo-
gottnak kell maradnia az értelmezéssel (2. példa). Ellenkező
esetben számolnia kell azzal, hogy a kérdezett nem követi az
interpretációját, és ezért visszautasítja a kérdést (l. és 3. példa).

266
 Informálódó kérdések

A terasz- vagy platform-kérdések (minimum) két rész-

ből állnak: először egy megállapítást tesz a kérdező (kijelentő
mondat), hogy egy információt vonatkoztatási pontként tisz-
tázzon. Erre a kijelentésre vonatkozik a következő mondatban
megfogalmazott kérdés. A párbeszéd kontextusában a plat-
formkérdés kijelentő mondat nélkül is állhat, a ténymegálla-
pítás kérdésként és egyben ellenvetésként hat (3. és 4. példa).
Példák:
(l) „Különböző járművek álltak rendelkezésére az útra, az
autó, a vonat és a repülő. Melyiket választotta?” vagy másképp:
„Miért választotta az autót?”
(2) „Berlin kormányzó polgármestere azt mondta, hogy leg-
később 5 év múlva kész lesz az Olimpia megrendezésére. Ön is
így gondolja?”
(3) „De a szövetségi kormány nem akar pénzt adni erre.”
(4) „Még a bonyolultabb részlegeket is kézben kell tudni
tartani pár hónap alatt. És maga már egy éve átvette a hivatal
vezetését.”
Hatás: Egyértelművé válik a kérdés tárgya. A kérdezett és
az olvasó úgy érzi, hogy képben van. A kérdést nem kell meg-
rakni magyarázó információkkal. Ellentmondó vagy utólagos
kérdések tömörek és párbeszédszerűek lehetnek.
Nehézségek: A megfogalmazott tényeknek igazaknak (ld.:
nyomozás) és vitathatatlanoknak kell lenniük (1. és 2. példa),
ellenkező esetben előfordulhat, hogy a kérdezett korrigálja azt
(3. példa: a kijelentés túl szabványos) vagy ellentmond (4. pél-
da: a kijelentés nem tartható).

267
 A párbeszédet irányító kérdéstípusok

Az újságíró különböző kérdéstípusokkal tudja irányítani, hogy

milyen szinten mélyednek el a témában a beszélgetőpartnerek,
hogy mennyire mutatja be a kérdezettet, illetve azt is, hogy az
interjú beszélgetésének fonala hogyan alakul.

Formális irányítás

A nyitókérdések megnevezik a témát, illetve a téma érin_

tett aspektusát, üdvözlik az interjú alanyát és bemutatják a kap-
csolatot a téma és személy között.
Az első kérdés általában platform-kérdés; nem jók a zárt il-
letve a félig zárt kérdések, de a tisztán felszólító vagy elbeszélő
kérdések (a kiselőadás veszélye) sem megfelelőek. A felhívó és
egyszerre provokáló kérdéstípusok eredményesek, mint pél-
dául egy közvetlen vagy enyhén gyanúsító kérdés (mosolygós
vagy meglepetésszerű is lehet).
Példák:
(l) „Miniszter úr, egyenesen arról a kormányülésről jön,
amelyen az Ön adóreform-tervét tárgyalták. Elcsigázottnak
tűnik. Nagy ellenállásba ütközött a terve?”
(2) „Elvárásaink ellenére pontosan érkezett meg ide, Ber-
linbe. Mesélje el, hogy hogy kerülte ki az autópályán a dugó
okozta stresszt?”
Hatás: „A nyitó kérdések egyszerre kétszeres lasszóként
szolgálnak: a kérdezettet egy markáns kijelentésre kényszeríti,
és kíváncsivá teszi az olvasókat.
Nehézségek: A túl hosszú magyarázatok az első kérdés előtt
ahhoz vezethetnek, hogy elfogy az olvasók türelme. Bár a na-
gyobb gyanúsítgatások feszültséget kelthetnek, irritálhatják a
kérdezettet és védelmi helyzetbe kényszerülhet.

268
 Az átvezető kérdések összekapcsolják a választ a téma
egy aspektusával. A kérdésben megjelenik a kérdezett kije-
lentésének egy része, és vagy új összefüggésben jelenik meg
(legtöbbször általánosításokban) vagy új tényállással hozza
kapcsolatba az újságíró.
Példák:
(l) „Úgy tűnik, sok tapasztalata van az autópályán kialaku-
ló forgalmi dugókkal kapcsolatban. Egyáltalán mi viszi arra az
embereket, hogy minden tapasztalatuk ellenére újra és újra a
volán mögé üljenek?”
(2) „Épp szolgálati úton van: mit gondol a költségek új sza-
bályozásáról?”
(3) „Már ötödször van Berlinben a kormány költözése óta.
Tényleg azt gondolja, hogy ez a város ma már Párizzsal, Ró-
mával és Londonnal egy szinten van?”
Hatás: Az átvezető kérdések célja, hogy a törés benyomását
keltse, amikor az újságíró a témában tovább akar lépni. A kér-
dezettnek (és az olvasónak) nem kell új témára koncentrálnia,
hanem folyamatos beszédfolyamatot tapasztal (2. példa).
Nehézségek: Általánosításoknál az állításnak, amelyhez kap-
csolódunk, tényleg jó példának kell lennie, az általánosítás
nem lehet túl absztrakt vagy szuggesztív (3. példa).

Tartalmi irányítás

A filterkérdések korlátokat szabnak a témának (probléma

kiderítése), felmérik a tudást vagy megvizsgálják a kérdezett
személy illetékességét (kompetencia). Legtöbbször platform-
vagy félig zárt kérdésként jelennek meg, és utólagos kérdés-
ként veti be az újságíró, ha az előzetes válasz nem volt kielé-
gítő.
Példák:
(l) „Egy menedzserek között végzett közvélemény-kutatás
eredménye szerint úgy gondolják az autóvezetők, hogy hatéko-

269
nyabbak, mint a mozdonyvezetők, de épp ezért több stressznek
is vannak kitéve, mint a mozdonyvezetők, akik kiegyensúlyo-
zottabbnak érzik magukat. Ön hogy ítélné meg saját magát?”
(2) „Az Ön hivatalának minden jogbirtokosságot felül kell
vizsgálnia. Foglalkoznak az új tulajdonjog bevezetésével vagy
csak korábbi tulajdonosok átruházási kérelmeit dolgozzák
fel?”
Hatás: A filterkérdések útmutató funkciót látnak el:
továbbvezetik a beszéd fonalát, ha a kérdezett homályosan
vagy túl bonyolultan fejezi ki magát. Nehézségek: A kérdésfor-
ma legtöbbször bonyolult, a kérdezettnek (és a közönségnek)
túl megerőltető a részletes meg. fogalmazás miatt (l. példa);
fennáll a veszély, hogy rossz alternatívákat vagy nem megfelelő
változatokat kínál a kérdés (adott esetben a 2. példában).
A felerősítő kérdések a kérdezett egy kijelentésének
konkretizálását, hangsúlyozását vagy kiemelését szolgálják:
az újságíró tömörebben, hangsúlyosabban fogalmazza meg a
mondottakat, és az ismétlést hagyatja jóvá a kérdezettel (lásd
költői kérdések).
A megerősítő kérdések a kérdezett beszédének folyamát
erősítik.
Nem mindig kell verbalizálni ezeket („Ez igen érdekes”.
„Mondja tovább!”; „És mi történt azután?”), állhatnak nem
verbális jelekből, mint egy bólintás, mosoly, szemek kitágulása
stb. (lásd: a felszólító kérdéseket is).

Az interakció irányítása

Az interakcióval kapcsolatos kérdések az aktuális in-

terjúszituációra összpontosítanak és a jelen beszédbeli visel-
kedést tematizálják (vagy problematizálják). Ez a kommuni-
kációs sík megváltozás át okozza (váltás egy metasíkra), vagy
azáltal, hogy a kérdezett hangos gondolkodásra kényszerül
(kogníciós kérdés), vagy azáltal, hogy az aktuális kommuni-

270
kációs viselkedését ragadja ki a kérdező (viselkedéssel kap-
csolatos kérdés).
1. A kogníciós kérdések: A válasz egy részét értékelik és fel-
szólítják a partnert, hogy a mondottakról nyilatkozzon.
Példák:
(l) „Nem gondolja, hogy kijelentése kicsit túlzó?”
(2) „Miért hallgatja el, hogy vonattal is utazhatott volna?”
(3) „Tegyük fel, hogy itt van a pártválasztmány elnöke; nem
kellene jobban megindokolnia a döntését?”
Hatás: A kommunikációs sík változása feszültséget okoz
a párbeszéd során (1. példa). A kérdezettet szembesítik egy
ténnyel (2. példa) vagy gondolati játékra – egy fantáziakép
segítségével – kérik (3. példa), ami legtöbbször a téma elmé-
lyítését eredményezi; az olvasók a közvetlenség élményét élik
át („Live-Effekt”).
Nehézségek: A síkok váltakozása irritációhoz (2. példa) vagy
a válasz megtagadásához vezethet, mert provokálólag hat (3.
példa).
2. A viselkedéssel kapcsolatos kérdések szituatívan fogalma-
zódnak meg, a kérdezett az interjú során mutatott viselkedését
pszichologizálják.
Példák:
(l) „Nem találja vitathatónak a saját kijelentését?”
(2) „Kezd agresszív lenni. Mitől gurult így dühbe?”
(3) „Kikerüli a kérdéseimet. Talán kínosak Önnek a hivatali
átvétel körülményei?”
(4) „Nem válaszol a kérdéseinkre, így nem jutunk tovább.
Miért nem akar belemenni ebbe a témába?”
Hatás: A viselkedéssel kapcsolatos kérdések által megválto-
zik a kommunikációs sík, ez a párbeszédben felmerülő zavarok
elhárítását (4. példa) vagy az érzelmi viselkedés felderítését (1.
és 2. példa) szolgálja, ami fontos része lehet a válasznak (ese-
tenként az egész válasz) (3. példa).
Az ilyen kérdések esetenként az utolsó lehetőséget jelentik,
hogy elkerüljék az interjút fenyegető véget.

271
 Nehézségek: Sok kérdezett nem akar az aktuális érzelmeiről
beszélni: úgy érzik, hogy a viselkedésükre vonatkozó kérdések
gyanúsítgatások (3. példa), és ezért inkább védekeznek, vagy
agresszívan válaszolnak. Ezért ezeket a kérdéseket nagyon óva-
tosan (l. példa) vagy a kérdezett személyhez illően
(2. példa) kell megfogalmazni, ha nem vészfékként (4. pél-
da) akarjuk bevetni ezeket az interjú során.

Kérdéstípusok és a sportszerűség

A kérdések az interjúk során az adott interjúszituációtól é az

épp folyamatban levő interakciótól függnek. Ezután az előjel
után minden kérdés megengedett, ha az interjú korrekt fel-
tételek mellett jön létre. Ezt részleteiben kell elmagyarázni.
1. Játékszabályok. Egy zsurnalisztikai interjú feltétele, hogy
a kérdezendő személy ismerje az esemény értelmét és célját.
Csak akkor lép önszántából a nyilvános beszélgetés színpadá-
ra, ha tudja, hogy minden kijelentése elérhető a nyilvánosság
számára.
Az interjúra való felkérés alapján lehetséges számára, hogy
megbeszélje a fellépése körülményeit (a honorárium kérdésé-
től a szerzői jogokon keresztül az eredmény felülbírálásáig a
megjelenés előtt – lásd előzetes megbeszélés).
Az újságírói sportszerűség azt parancsolja, hogy a kérde-
zendő személy időben és kielégítően tudomást szerezzen az
interjú tényéről. Ezek szerint az újságírói sportszerűség sza-
bályai ellen való volna, ha egy újságíró miután egy személlyel
beszélgetett, ezt a beszélgetést annak tudomása és beleegyezése
nélkül interjúvá alakítaná és megjelentetné.
2. A cselekvés szabadsága. Ha az interjú kereteit és feltétele-
it tisztázták, akkor a kérdezett személy minden kérdésre úgy
válaszolhat, ahogyan akar: senki nem kényszerítheti egy adott

272
válaszra. Visszautasíthat, kritizálhat vagy kihagyhat kérdé-
seket. Ha úgy érzi, hogy sportszerűtlenül bánnak vele, akkor
közölheti ezt a benyomását vagy legvégső esetben meg is sza-
kíthatja az interjút.
3. A publikum mint döntőbíró. A közönség nézőpontjából
azon is múlik az interjú értéke, hogy egy újságírói termék ké-
szülését tapasztalhatja meg: az interjú az interjúvolás folya-
matában jön létre. Ebben a folyamatban mindkét oldal – az
újságíró és beszélgetőpartnere – ugyanannyira ki van téve az
olvasók/hallgatók/nézők ítéletének.
A mi kultúránkban is messzemenő egyetértés uralkodik a
viselkedési és a kérdésformákról. Aki ezeket a szabályokat nem
veszi figyelembe és a szabálysértést nem tudja mivel magya-
rázni, sportszerűtlennek, antipatikusnak, álnoknak stb. tűnik.
Az újságíró, aki minden különösebb ok nélkül egy retorikailag
gyenge partnert alattomos kérdésekkel bombáz, a közönség
szemében nyilvánvalóan tisztességtelenné válik, , a végén ő ke-
rül ki vesztesként.
4. Az élő interjú különleges szituációja. Minden élő szituáció
különleges követelményeket támaszt a résztvevőkkel szemen, ez
összehasonlítható azzal, amikor a színészek a premieren lépnek
fel – azzal a különbséggel, hogy az újságíró profi játékos, aki is-
kolákat és próbákat tud a háta mögött, míg a beszélgetőpartnere
legtöbbször laikusként kényszerül fellépni: bizonytalan, ideges és
figyelme a technikára irányul. Ebben a stresszteli szituációban
könnyen elbizonytalanodnak a tapasztalatlan interjúalanyok és
olyan kijelentéseket tesznek, amelyeket amúgy nem tennének, de
később már nem tudják visszavonni ezeket. Ez a hatás nagyon
célravezető lehet, ha kikérdezésnél alkalmazzák; egy formált in-
terjú keretei közt azonban pszichológiai manipulációt jelentenek.
Ha az ember az interjú alapelveként ismeri el, hogy minden-
kinek egyenlő esélye van a vélemény kinyilvánítására, akkor a
rutinos újságírónak nem szabad kihasználnia saját jobb esélye-
it a gyakorlatlan partnerrel szemben; sokkal inkább segítenie
kellene, hogy a partner sikeresen megoldja ezt a szituációt.

273
 Ezért a gyanúsító, a szuggesztív, az indirekt és az interpre-
táló kérdések használatát jól meg kell gondolni élő szituáció-
ban, mert elbizonytalaníthatják a beszélgetőpartnert.
Ehhez meg kell említeni, hogy a vezető politikusok és a
gazdaság főbb képviselői sokszor egyértelműen jobbak a re-
torikában és az interakcióban, mint az interjúk készítői: elő-
fordul, hogy logikus érvekkel és retorikai trükkökkel olyan
ügyesen kicselezik a kérdezőket, hogy a közönség már majd-
nem együtt érez az újságírókkal.

A beszélgetés irányítása

Hogy egy interjú jól sikerüljön – hogy izgalmas és információ

dús legyen –, nemcsak az előkészületek alaposságán és kér-
déstechnikán, hanem a két ember összjátékán is múlik – ez-
zel együtt az újságíró kommunikatív készségei is fontosak, aki
ugye az interjú sikeréért egyedül felelős. Hogy rögtön szem-
beszálljunk ezzel a hamis elképzeléssel: mint mindig, ha két
ember egymással kommunikál, a beszélgetés folyamatát sok
beszámíthatatlan tényező befolyásolhatja, amelyeket sem előre
megjósolni, sem irányítani nem lehet. A kommunikáció torzu-
lásai is elkerülhetetlenek: legfeljebb azt lehet befolyásolni, hogy
ezek minél jelentéktelenebbek legyenek. Két egymás számára
ismeretlen ember között – még ha különböző magasak is – el-
mozdíthatatlan fal emelkedik, melyet nem lehet egyszerűen
lebontani. Röviden szólva: nem mindenkinek kell tudnia min-
denkivel jó interjút készíteni. Az a nézőpont, miszerint újság-
írók olyan sok technikai tudást és trükköt elsajátítanak, hogy
minden interjút kitűnően abszolválnak, az mese.
Ezek után a következő fejezeteket tapasztalatvezérelt ta-
nácsoknak kell tekinteni, amelyek talán segíthetnek a külö-
nösen nehéz szituációk megoldásában.

274
 Az ülésrend jelentősége

Mindenféle zsurnalisztikai interjú fő szabálya, hogy az interjút

készítő vezeti egyedül a kérdezést, a beszélgetést, a vitát. En-
nek mindenekelőtt akkor van jelentősége, amikor az interjú a
kérdezett személyhez tartozó helységben készül. Az újságíró
és csapata (rádió), a vendégek és az interjú alanya a vendég-
látó szerepében: az újságíró ennek megfelelően barátságosan
és visszafogottan viselkedik, hangulata semleges. A vendéglátó
offenzív és ő vezeti a beszélgetést.
Az újságírónak mindenképp bele kellene mennie ebbe a
lazító bemelegítésbe.
Közvetlenül az interjú kezdete előtt megtörténik a szerep-
csere, az újságírónak kell „támadnia”. Ajánlatos ezt a szerep-
cserét egyértelműen, legjobb esetben egy rituáléval véghez-
vinni. Ezt legegyszerűbb az ülésrend megváltoztatásával jelez-
ni: miután a vendéglátó a helyre (az asztalra) mutatott, amely-
nél az interjú készül, technikai okokból (mikrofon, világítás,
beszédirány, konnektor stb.) az újságíró veszi át az ülésrend
kijelölését.
A sajtóban megjelenő interjúkra is vonatkozik: a székek el-
osztásánál figyelni kell arra, hogy a távolság ne legyen se túl
kicsi, se túl nagy. „Távolságtartó közelség” nevezhetnénk az
(egyénileg különböző) optimális távolságot: elég közel ahhoz,
hogy a szemébe tudjak nézni a másiknak, úgy hogy az ne ke-
rülje ki a szemkontaktust – és elég távol ahhoz, hogy a másik
ne érezze magát sarokba szorítva: fontos, hogy dühbe gurul-
hasson az ember anélkül, hogy a másikhoz fizikailag túl közel
kelljen lépnie.
A térbeli távolság nagyban befolyásolja a beszélgetőpart-
ner érzelmeit. Főleg televíziós szituációknál fontos szem előtt
tartani, hogy minél kisebb a távolság, annál kisebbnek tűnik a
társadalmi különbség – itt figyelembe kell venni, hogy az al-
sóbb rétegek képviselői inkább közel, az értelmiségi középréteg
tagjai inkább távolabb szeretnek ülni a másiktól.

275
 A székek elosztásánál arra is lehetőséget kell adni, hogy a
személy változtathassa a távolságot az interjú során: a távolság
csökkentése (például a felsőtest előrehajlítása) feszültséget, kí-
váncsiságot és vonzódást tükrözhet. A távolság növelése (például
a hátradőlés) gyakran kételyt jelent, de az ellazulás jele is lehet.
A rádiós interjúk esetén – az eddig leírt szabályokkal szem-
ben – a testkontaktus lehetőségét is meg kell adni. Adott eset-
ben az újságíró úgy érezheti, hogy le kell állítania egy sokat
beszélő embert, és ráteszi a kezét az alsókarjára (ez használ!),
mert nem akar belevágni a szavába.

A beszélgetés irányítása

Az újságíró a következő viselkedési formák segítségével de-

monstrálhatja, hogy az interjú kezdete előtt a kezében Van a
beszélgetés irányítása:
• Csak az újságíró tesz fel kérdéseket (kivétel erősíti a sza-
bályt).
• Az újságíró nem fogad el a beszélgetőtárstól vagy harma-
dik személytől (titkár, sajtóreferens, stb.) kérdésötleteket a pár-
beszéd ideje alatt – szemben az előzetes megbeszéléssel ahol
megbeszélik a témajavaslatokat.
• Az újságíró felelős a folyamatért. Egyedül ő dönt a témák
sorrendjéről, például megszakíthatja a másik beszédét azzal a
magyarázattal, hogy a téma adott aspektusára később kerül sor.
• Az újságíró felelős az időbeosztásért. Szabad gyorsítania
vagy fékeznie, ha szükséges. Ha például a kérdezett túl messzi-
re elkalandozik vagy túlságosan belemegy a részletekbe (ami a
kérdezett kifáradását is jelezheti), az újságírónak be kell avat-
koznia, és rá kell mutatnia, hogy a rendelkezésre álló idő alatt
még sok más témának szóba kell kerülnie, megkéri a kérdezet-
tet, hogy tömören fogalmazzon.
• Az újságíró (illetve a technikus) illetékes és felelős az inter-
jú technikai lebonyolításáért, főként a beszélgetés rögzítéséért.

276
 • Az újságíró felelős a megjelentetésre szánt példány elké-
szítéséért a szerkesztőségben, amely a beszélgetés rögzített vál-
tozatán alapul. Hogy mikor és hogyan csinálja, az az ő dolga
(illetve a szerkesztőségé); a beszélgetőpartner ebbe nem szól-
hat bele (lásd autorizálás).

A kérdések sorrendje és a beszélgetés fonala

Kezdet: Előfordul, hogy a nyitókérdést az az esemény határozza

meg, amelyre az vonatkozik: „Tegnap aranyérmet nyert az óri-
ás-műlesiklásban. Hogy telt az első éjszaka ezután a győzelem
után?” Vagy: „Meier-Müller professzor úr, a szerb milícia múlt
heti támadásai után a Koszovoalbánokra egy újabb balkáni-há-
ború következik?”
Legtöbbször azonban jól meg kell gondolni az interjú nyi-
tókérdését, és a (közönség számára) kézenfekvő eseményt,
amelyhez kapcsolódik. Ajánlatos a közönség (nyilvánosság)
tudásszintjét egy inkább általánosnak ítélt, nyitott kérdéssel
összekapcsolni (nyitott platform-kérdés), hogy utána a témát
zárt kérdésekkel közelítsük meg, így a kérdezett kalandozásait
megakadályozhatjuk.

Az interjú készítése:
általános viselkedési szabályok

• Az interjú előtt ajánlott a lazító bemelegítés; a fellépésben

az ülésrendhez hasonlóan a távolságtartó közelséget jó tartani.
• Az interjú kezdetével egyértelművé kell tenni, hogy kinél
van a beszélgetés irányítása.
• Az interjú alanyát közvetlenül, a nevén kell szólítani és a
szemkontaktust keresni.

277
 • A beszélgetés klímája legyen pozitív: el kell kerülni az im-
ponálás vágyát, a fontoskodást és a bizalmaskodást. Az interjú
során barátságos tartózkodást érdemes mutatni.
• Jobb inkább rövid kérdéseket föltenni, és a saját magya-
rázatot elegendő tömör, szemléletes példákkal alátámasztani (a
konkrét kérdések inkább vezetnek konkrét válaszokhoz ).
• A válaszoktól függően használjuk a legkülönbözőbb kér-
déstípusok széles választékát, és adott esetben váltsunk kom-
munikációs síkot.
• Kerülni kell a kettős kérdéseket és a homályos megfogal-
mazásokat („eléggé”, „körülbelül” és feltételes mód).
• Az előkészületek eredményeit fel kell használni: egy ese-
mény vagy egy cselekmény idejét, helyét és körülményeit pon-
tosan le kell írni (de nem szakbarbárnak tűnni!).
• Az érvelésben a tervezett sorrendet tartsuk be: kilengése-
ket, kiselőadásokat és melléktémákat csak akkor hagyjunk ha
a dramaturgiát alapvetően nem zavarják, és ha a rendelkezésre
álló idő engedi azt.
• A beszélgetőpartner visszatérő témakívánságait az interjú
végére érdemes hagyni, és akkor, ha a fontos kérdéseken már
túljutottunk.
• Vitás interjú esetén szemléletesen és egyszerűen érvel-
jünk és ugyanezt követeljük meg („a jobb érvelés nyer”).
• Idézhetünk bírálatokat (értékeléseket) és becsléseket har-
madik féltől. („A párton belül nő az olyanok száma, akik azt
mondják, hogy az adóemelés kikerülhetetlen.” vagy „Számos
vasúthasználó panaszkodik az Intercity-vonatok rend. szeres
késéséről.” stb.) Kijelentéseinknek bizonyíthatóknak kell len-
niük.
• Nagyobb interjúk esetén ki kell használni a nonverbális
kommunikáció lehetőségeit is: meg kell érteni, amit a másik
érez és gondol.
• Az interjú folyamán ellenőrizni kell, hogy az interjú ala-
nya a kérdéseket kielégítően megválaszolja-e, és hogy a ma-
gyarázatok az interjú célját követik-e.

278
 • Az interjú után a visszajelzés lehetőségét ki kell használni
(rövid beszélgetéssel a történtekről) és – ha nem élő interjú – a
megjelentetés szervezésbeli kérdéseit meg kell beszélni.
• A kérdések sorrendje legyen tölcsérformájú (egyre szű-
külő) – a riporttal ellentétben, amely inkább az ellentétes irányt
követi.
• Rövidebb rádiós interjúk esetén legtöbbször döntő jelen-
tőségű a beszélgetőpartner első két kijelentése, ekkor – az első
60 másodpercben – dől el, hogy a hallgatók/nézők kíváncsivá
válnak-e vagy inkább csatornát váltanak. Ez azt jelenti, hogy a
párbeszédnek egyértelmű témával vagy aspektussal, egyszerű
és érthető mondatokkal kell kezdődnie.
Átjutás: Ha beindult a beszélgetés, négy olyan manőver kö-
zül választhat az újságíró, amellyel minden válasz után biz-
tosan tovább tudja vinni a beszélgetést:
• Indulhat visszafelé, a mondottakkal kapcsolatosan ma-
gyarázatot, pontosítást vagy indoklást kérhet (például költői
vagy definiáló kérdésekkel).
• Letérhet az interjú fő vonulatáról egy mellékútra, kiragad
a válaszból egy érvet vagy agy aspektust – ez lehet egy magya-
rázat, egy kis kitérő vagy a beszélgetés fő témájával kapcsolatos
példa –, és ideiglenesen azt kezeli a beszélgetés fő témájaként.
• Mehet tovább egyenesen, vagy lassan kapcsolódva az elő-
zőekhez és tovább kutatva (felszólító elbeszélő kérdésekkel)
vagy gyorsan – például egy átvezető kérdéssel – a következő
ponthoz irányítja a beszélgetést. Vagy teljes gőzzel megy to-
vább, és megváltoztatja a beszélgetés tárgyát („Akkor térjünk
át a ...”).
• Negyedik lehetőségként teljesen lefékezheti a beszélge-
tést kétségbe vonva a kérdezett egy kijelentését, azt kritikusan
megvizsgálva. Ettől kialakulhat egy kisebbfajta vita, ekkor az
újságíró behúzhatja a kéziféket, mielőtt újra sebességbe teszi a
beszélgetést.
Aktív figyelem: Az újságíró irányítás a attól is függ, hogy a
kérdezett milyen válaszokat ad. A beszélgetés eredményes irá-

279
nyításának talán legfontosabb momentuma, hogy a kérdezőnek
tudnia kell figyelni.
Ez – tekintetbe véve az interjú készítésének korábban leírt
kettős funkcióját – egyáltalán nem magától értetődő. A tele-
víziós újságírókat sokszor annyira igénybe veszi a beszélgetés
lebonyolítása és az előadás, hogy nem tudnak koncentrálni a
tartalomra: lefuttatják az interjút, mint egy rutinműtétet.
A rádiós interjú esetében a figyelemhez hozzátartozik az a
feszültség, hogy az újságíró ekkor kikapcsolhatja a kamerák je-
lenlétében tükröződő nyilvánosságot, és személyes érdeklődést
mutasson a beszélgetőpartner felé. Ez az érdeklődés áttevődik
a hallgatókra/nézőkre és laza hangulatot eredményez a beszél-
getés során. Az újságírónak a párbeszédet nyitott és közvetlen
interakciós játékká kell alakítania, amely bizonyos szabályokat
követ.
A legfontosabb szabály: nemcsak hallgatni, hanem képesnek
kell lenni az aktív figyelemre.
Az aktív figyelés három tényezőt foglal magában:
a) A pontos figyelmet, amely arra vonatkozik, hogy a válasz
tényleg a kérdésre ad-e (kielégítő) választ, vagy kevesebbet,
hogy kicsit mást, hogy többet, talán túl sokat nyújt-e.
b) A sorok közé való belátás képességét, hogy a válasz ösz-
szefüggéseit megértsük – és azt is, hogy a kérdezett mit akar
azzal mondani.
c) A kérdezettel való együttgondolkodás képességét, hogy
megértsük, miért mondja a másik azt, amit mond (motívu-
mok, indokok).
• Ha a kérdezett nem válaszolja meg a kérdés egészét vagy
egyes részeit, rögtön el kell döntenie az újságírónak, hogy
továbbmegy-e vagy megáll, esetleg megismétli-e a kérdés
tartalmát (kérdések többszöri megismétlése megtöri a leg-
érzéketlenebb partnert is).
• Nem minden kérdés olyan fontos, hogy teljes egészében
meg kellene válaszolni, de pszichológiai okokból fontos lehet,
hogy megválaszolják (például, hogy az újságíró a kérdezettel

280
érzékeltesse, hogy a beszélgetés irányítójaként választ vár –
mintha az alárendeltséget ritualizálná).
• Ha az érvelés összefüggéseiben nem egyértelmű a válasz
tartalma, tehát ha az újságíró nem érti, hogy a kérdezett hogyan
érti a választ, fenntarthatja ezt a bizonytalanságot (megkockáz-
tatva további félreértéseket), de célszerű egy interpretáló kér-
déssel ezt a bizonytalanságot lehetőség szerint kiiktatni. Ezzel
megelőzhető a feszültség kialakulása, és a homályos kijelenté-
sek pontosíthatók.

Érvelés

A tisztán csak kikérdezésre koncentráló teszt/kvíz-interjúk

fordulnak elő érvelés nélkül: ezek ez interjúk egy kérdőíves
vizsgálatra hasonlítanak, amelyek során a kérdésfeltevésről és a
válaszpreferenciáról nem esik szó; a válaszok minden fajtája (a
válasz megtagadása is) az interjú célja szempontjából kielégítő
információt tartalmaz.
Minden más zsurnalisztikai interjúnál a második kérdés
legtöbbször az első válasz tartalmára reagál: a kérdés, a válasz
és a további kérdések érvelő összefüggésben állnak. Az hogy
mit, és hogyan kérdez az újságíró, nagyban az érvelés össze-
függésein múlik. Az érvelés szabályok szerint zajlik, amelyeket
mindkét beszélgetőtársnak figyelembe kell vennie, ha a párbe-
szédnek – átvitt értelemben is – valamiféle értelmet szeretné-
nek adni.
A következőkben különböző interjú-szituációk esetében
fontos minták szerepelnek. Paul-Ludwig 1979-es vizsgálatára
– amely a zsurnalisztikai párbeszédnek leginkább megfelel –
támaszkodunk.

281
 Indoklás

A kérdezett által megfogalmazott indoklásnak szemmel látható

összefüggésben kell lennie a megindokolandó cselekménnyel.
A „szemmel látható” azt jelenti, hogy mindhárom beszélgető-
partnernek – az újságírónak, a kérdezett személynek és a fan-
táziabeli vagy valósan jelen levő közönségnek – egyértelműnek
kell találnia az összefüggést. Ha az újságíró (mint a közönség
képviselője) nem találja érthetőnek az összefüggést, akkor meg
kell vitatnia az indoklást a kérdezett személlyel.
Példák:
(1.) „Autóval jöttem, mert szívesen vezetek autót” (elfo-
gadható indoklás, mert mindenki egyetért abban, hogy a sze-
mélyes preferenciákat el kell fogadni).
(2) „Autóval jöttem, mert elviselhetetlennek találom
a zsúfolt Intercity-vonatokat” (csak a „zsúfolt” szó teszi el-
fogadhatóvá az indoklást: valóban akkor zajlott az autózás,
amikor az Intercity-vonatok tényleg zsúfoltak a tapasztalatok
alapján?).
(3) „Autóval jöttem, mert számomra ez a legbiztonságosabb
közlekedési eszköz” (nem elfogadható indoklás, mert ez az
empirikusan alátámasztott tudásnak ellentmond, és mindenki
egyetért abban, hogy az alátámasztott tudás jobb indoklásnak
számít).
(4) „Autóval jöttem, mert még nem tudom, hogy mikor
utazom vissza” (nem elfogadható indoklás, mert a „még-nem-
tudás” indoklás az autózást nem legitimálja egyértelműen a vo-
natozással és a repüléssel szemben).
Az az újságíró, aki elfogadható indoklást szeretne, ezt az
alapszabályt követi: még ha a kérdezett a cselekvést meg is in-
dokolja, ez nem feltétlenül nyújt kielégítő magyarázatot a cse-
lekvésre -először elfogadhatóvá kell tennie azt.

282
 Célok és szándékok

Arra a kérdésre, hogy miért csinált a kérdezett személy valamit,

nem mindig indokolást kapunk válaszként, előfordulhat, hogy
a személy a cselekvés célját vagy a tettre vonatkozó szándékot
(érdeklődést) nevezi meg. Tényleg sok olyan tett van (törvény-
hozatal), amelyet a cél megnevezésével jobban meg lehet indo-
kolni, mintha az okokat sorolnánk fel.
A megnevezett cél közvetlen összefüggésben áll az annak
elérésére bevetett eszközökkel. A kérdéses cselekedet ezek
szerint az eszköz; az elérendő cél megnevezésével ugyan meg-
indokolja a személy a tettet, de nem feltétlenül legitimálja azt
(nem minden cél szentesíti az eszközt).
Példák:
(l) „Autóval jöttem, mert itt, egy berlini műhelyben ol-
csóbban megcsinálják az autómat.” (elfogadható indok, mert
társadalmunkban mindenki egyetért azzal, hogy a személyes
haszon a célt szentesíti, ha nem okozunk ezzel kárt egy har-
madiknak).
(2) „Bár hivatalosan vagyok itt, szeretnék az elkövetkező
napokban egy kicsit a Brandenburgi őrgrófságban utazgatni
_ezért jöttem autóval.” (amennyiben az indoklás csak a cse-
lekményre vonatkozik, akkor elfogadható, de mivel a cselek-
vés is vitatható – hivatalos út, mégis személyes célokat követ
– ezért a cél is vitatható).
(3) „Azzal a céllal érkeztem, hogy itt bedaráltassam az
autómat, és aztán otthon bejelentem, hogy ellopták, hogy a
biztosító kártérítést fizessen.” (elfogadhatatlan indok, mert
a biztosítási csalás nem jogszerű cselekvés, hanem bünte-
tendő).
A célok és szándékok megadásánál közbevetheti az újság-
író, hogy a cél alapvetően nem szentesíti az eszközt, mert a
cél-eszköz-gondolkodás azt feltételezi, hogy a legitim célok
szentesítik az eszközt. Az első példa nyilvánvalóvá teszi, hogy a
legitim cél „autóval Berlinbe utazni” ellen ökológiai szempont-

283
ból kifogást lehet emelni: két különböző nézőpont áll szemben
egymással (bővebben lásd Pontosság).
Ráadásul nem minden cselekvés követ egy bizonyos célt: le-
hetnek öncélúak, és a kérdezett csak visszatekintve tud célokat
és szándékokat kapcsolni a cselekvéshez. Nemcsak az újságírók
hajlamosak tetteket a sajtó „felvilágosítási szükségletével” legi-
timálni, de az újságírói hiúság és a konkurenciaharc nagyban
motiválja ezeket.
Hogy tettek és cselekvések sokszor tényleg nem követnek
semmiféle célt, sőt minden célt ignorálnak, az a dohányzás pél-
dáján bemutatható: a dohányos magában a dohányzásban látja
a célt, amelyet ő „ellazult élvezetként” írna körül. Ha az újság-
író kutatások eredményeit tartaná az orra elé, hogy a dohány-
zás egyetlen célja a károkozás, és végül a testének a teljes szét-
roncsolása, akkor a dohányos persze kétségbe vonná hogy ez
lenne a célja, de nem tudná letagadni, hogy valószínűleg ez lesz
a dohányzás eredménye. Az eszköz-cél kérdéskör is az újságíró
trükkjei közé tartozik, ha egy vitát szeretne elindítani: amikor
egy cselekvés vagy egy kijelentés célja és értelme érdekli, ezáltal
kétségbe vonhatja a személy által megnevezett célt.

Őszinteség (szavahihetőség)

Egy vitákkal teli interjú során a beszélgetőpartnereknek őszin-

tén (szavahihetőn) kellene érvelniük, mert a beszélő őszintesé-
gén sokszor lemérhető az érv súlyossága.
A zsurnalisztikai interjú során az őszinteség (szavahihető-
ség) alatt nem beismerő vallomást vagy erkölcsi meggyőződést
kell érteni, hanem hallgatólagos megegyezést arról, hogy az ér-
velés során mindig a jobb érv nyer.
Általánosságban azt lehet mondani, hogy értelmes párbe-
szédet akkor lehet folytatni, ha a beszélgetőpartnerek abból
indulnak ki, hogy végül a jobb érvek győznek. A beszélgetést
diskurzusnak nevezzük.

284
 Ez az igény sok szempontból befolyásolja az ideális beszél-
getés körülményeit, amelyben nem a hatalom és a hírnév, ha-
nem az értelem győzelme a fontos. A valóságban azonban ha-
talomról, haszonról és hírnévről szól az emberek élete.
A kérdezett különösen egy nyilvános vita során szeretne
győztes lenni. Így fordulhat az elő, hogy egy vita (például a
Spiegel-beszélgetések) során nem mindig a jobb, hanem gyak-
ran a hatásosabb érv győz, tehát az, amelyikre az ellenfél (és a
közönség) nem tud mit válaszolni.
Hogy ezt elérje az ember, érvelési trükköket kell használ-
nia (például, hogy egy cselekvés körülményeit annak okaiként
állítjuk be), lehet tudatlanságot (például, hogy a kérdezett egy
közvetlen kérdést visszautasít, mert azt állítja, hogy 01 lehet
megválaszolni), lehet megadást, izgalmat vagy félelmet tettet-
ni, hogy a beszélgetőpartnert érzelmi síkon megfélemlítsük.
Leginkább a politikusokkal készült televíziós interjúkon
megfigyelhető, hogy az interjú alanya ahelyett, hogy a kritikus
kérdésekre reagálna, megkérdőjelezi a kérdés jogosultságát,
vagy átfogalmazza a feltett kérdést egy másik, kényelmesebb
verzióba. Gyakran meggyőződéssel vonják kétségbe a beszél-
getőpartner szavahihetőségét, ahelyett, hogy reagálnának a fel-
hozott érvre – és így tisztességtelenül érvelnek.
Az őszinteséget (szavahihetőséget) nem lehet egy tényhez
hasonlóan ellenőrizni, csak az érvelés folyamatából követ-
keztethető ki. A kérdezett hiányos szavahihetőségét persze
sokkal gyorsabban látja át a jól felkészült újságíró, mint a
felkészületlen: a jól felkészült felfedez kifogásokat és ellent-
mondásokat a kérdezett érvei között, szemet szúrhat neki a
kérdezett feltűnő tudatlansága, meghall hatja a válaszokban a
fenyegető hangsúlyt, ha egy bizonyos aspektust vagy egy bi-
zonyos személyt említ meg – és sok más hasonló.
Ha az újságíró számára nem tűnik őszintének a beszélge-
tőpartner érvelése, akkor ezt szóba hozhatja egy kogníciós
vagy viselkedéssel kapcsolatos kérdéssel – feltéve, hogy ezt a
benyomását bizonyítani is tudja, például egy idézettel vagy

285
ellentmondó tények felidézésével. Ha a benyomást nem lehet
százszázalékosan alátámasztani, akkor a beszélgetőpartner ha-
missága abban fog megnyilvánulni, hogy ezt a gyanút elutasítja
és az újságírót gyanúsít ja meg ugyanazzal.
Persze az újságíróra is vonatkozik az őszinteség parancsa
természetesen egy döntő kivétellel: az újságíró tettetheti magát
tudatlannak, hogy kézenfekvő kérdéseket feltehessen, és hogy
elkerülje a szakmai beszélgetést.
Néha ez a fajta tudatlanság az egyetlen eszköze annak, hogy
a partner hamisságát felderítsük: a vita első 10-20 percében azt
a benyomást kölcsönzi az újságíró a kérdezettnek, hogy naív,
tudatlan kérdezővel áll szemben, akit hamis attitűdökkel és el-
ferdített kijelentésekkel félre lehet vezetni – és egy ilyen ha-
mis választ pontos részletekkel és tényekkel szétbombázni, ez
nyilvánvalóvá teszi, hogy az újságíró tisztában van a kérdéses
nézőpont részleteivel. Ezután megfigyelheti az újságíró, hogy
milyen nagyokat nyel a vele szemben ülő, hogy elvörösödik,
mielőtt a következő, csak nagyon finom és visszafogott válaszát
enyhén dadogva megfogalmazza. Az interjú végére valószínű-
leg arra fog törekedni a beszélgetőpartner, hogy szavahihetősé-
gét helyrehozza a közönség előtt.

Helyesség

A kérdezett kijelentése lehet teljesen elfogadható és szava-

hihető: de hogy eközben helyes-e, arról még nem tudunk sem-
mit. De mit jelent az, hogy „helyes”?
Először is arra a különbségtételre szeretnék emlékeztetni,
amit a kikérdezés és az interjú között tettünk (lásd bevezetés).
A kikérdezés eszköz arra, hogy információkat szerezzünk és
ellenőrizzünk, azaz helyességüket igazoljuk. Az információk
akkor helyesek („igazak”), ha tartalmuk megfigyelt és/vagy
általánosan érvényes tényekkel egybeesik. Az interjú, mint
bemutatási forma, nem azt a célt szolgálja, hogy tényeket el-

286
lenőrizzen, hanem egy érdekes személyiség felvilágosító és/
vagy érdekes kijelentéseit autentikusan bemutassa. Különösen
újszerű lehet, ha a kérdezett valami hamisat állít.
Kitérő: A vita filozófiai elméleteiben megkülönböztetik az igazat a
helyestől. Először: az olyan tényszerű megállapítások, amelyek az em-
pirikus tényekkel megegyeznek, „igazak”, azok, amelyek nem egyeznek
meg ezekkel, „nem igazak (hamisak)”. Az igazsággal kapcsolatos kér-
dések ezt a típust követik: „Tényleg így van ez, ahogyan ezt Ön állí-
totta?” Másodszor: Az olyan kijelentések, amelyek parancsolatokra és
normákra vonatkoznak, azok vagy „helyesek” vagy „helytelenek”. A
helyességre vonatkozó kérdések alaptípusa: „Miért tette ezt?” és „He-
lyes ilyet tenni?”. A mindennapokban nem lehet ezt a megkülönböz-
tetést fenntartani, az újságírásban az „igazság” nem annyira a tényre,
inkább az összefüggésekre vonatkozik, amelyeket a kutakodásnak kell
felderítenie. Ezért célszerűbb, ha az interjú során az érvek helyességét
vizsgáljuk.
Hogyan mutathatja be az újságíró, ha a kérdezett személy
kijelentései helytelenek?
1. Empirikus tényekkel: A legegyszerűbb eset az, amikor a
mondottak ellentmondanak az empirikus tényeknek, amivel az
újságíró (és a közönség egy része is talán) tisztában van vagy
tudtára juthat. Ha például a kérdezett azt válaszolja az adott
kérdésre, hogy azért jött autóval, mert reggel számos Intercity
több mint egy órát késett – ez vagy igaz vagy hazugág, amelyet
(adott esetben még az interjú ideje alatt) fel lehet deríteni. De
ilyen jellegű hazugságokat ritkán hallhatunk.
Gyakrabban fordulnak elő hamis állítások empirikus tények
esetében, amelyeket nem lehet ellenőrizni, mert zárt ajtók mö-
gött és/vagy kis körben hangzanak el, amely kör mindent titok-
ban akar tartani. Emlékezzünk csak vissza: 1999/2000 telén a
CDU képviselői mindig a köztudattal szembenálló dolgokat
állítottak a párt támogatóiról és a támogatások nagyságáról, de
az interjúk idején még az újságírók sem tudták az igazságot, er-
re csak a későbbiekben derült fény. Következtetés: az interjúk-
nak nem a kikérdezések funkcióját kell betölteniük.

287
 2. Általánosításokkal: Az újságírók szenteljenek különös fi-
gyelmet az általánosításokra, mert azok sokszor helytelenek.
Példa: Azt a választ, hogy „autóval jöttem, mert ezen a sza-
kaszon szinte soha nincs dugó”, csak akkor lehet megcáfolni, ha
a kérdéses szakaszon gyakran volt dugó. Ugyanez vonatkozik
a következő válaszra: „Az Intercity-vonatok szinte mindig tele
vannak.” Ha az újságíró ezt a választ kritikusan akarja megköze-
líteni, akkor először a „szinte” szóval beépített bizonytalansági
tényezőt, majd a „tele” szót kezdi el boncolgatni. Megállapít-
hatja, hogy a kérdezett teljesen mást ért a mondat állítmánya
alatt, mint ő. Tehát nem egyszerűen az „ez nem igaz” fordulat-
tal válaszolhat, hanem először visszakérdezhet – „Mit ért Ön
azalatt, hogy tele van?” –, hogy konszenzusra jussanak a szó
jelentése felett. Csak ha a kijelentés annyira alaptalan lenne,
hogy a tapasztalatoknak teljesen ellentmond (például, mint
„az Intercity-vonatok mindig késnek”), akkor válaszolhatna
az újságíró a kijelentés helytelenségét hangsúlyozva. Fordított
esetben úgy ellenőrizheti az újságíró egy feltételes kijelentés
helyességét, ha a kérdésben általánosít: „Akkor szenvedést je-
lent a vonatozás?”, ez megnyitja a kérdezett előtt a lehetőséget
arra, hogy többet beszéljen a saját és mások tapasztalatairól.
A beszélgetés során a zsúfoltság következtében kialakuló szen-
vedés fokáról egyezkedhetnek, amely sokat elárul a vonatozás
során kialakuló érzésekről.
3. Cselekvési normákkal: Egy vitatott cselekvés jogosultságát
úgy ellenőrizheti az újságíró, ha az indítékairól kérdezi beszél-
getőpartnerét – és ezeket az indítékokat általános nézetekkel és
értékítéletekkel hasonlítja össze. Gyakran sikerül a kérdezett
által említett normával szembeállítani egy általánosabb, maga-
sabb rangú normát. Ez az ellenvetés arra kényszeríti a kérde-
zettet, hogy saját indítékait megmagyarázza.
Példa: „A Berlinbe való autózás helyes volt, mert itt olcsóbb
az autó javíttatása.” Ebben az esetben helytelen ellentmondani
azzal, hogy az ökológiai cselekvési normák magasabb rendűek,
mint az egyéni haszon elérését célzó cselekvési normák.

288
 A normák kontrollja

Az interjú alanyának történeteiben és véleményeiben felbuk-

kanhatnak homályos és problematikus értékítéletek, például
az ilyen, mint a „nem szeretem a mozdonyvezetőket, mert...”.
Itt legtöbbször előítéletek ütköznek a társadalmi rend érték-
rendszerével, amely az emberi jogok és az emberi méltóság
alapvető értékeire épül. Az értékek aspektusából tekintve a
mozdonyvezetők lebecsülése és kirekesztése ugyanazt jelké-
pezi, mint a menekültek, a törökök vagy éppen a zsidók kire-
kesztése: az emberek egy része ellen kifejeződő üres gyűlöl-
ködés, amellyel nem lehet vitába szállni, mert ezt a gyűlölkö-
dést saját tapasztalatokkal támasztják alá. Ilyen szituációkban
az újságíróknak nem szabad átengedniük az ilyen nézeteket
anélkül, hogy ezt normákkal ne hasonlítsák össze: Hogyan il-
leszkedik ez a nézet az általánosan elismert emberi jogokhoz?
Kultúránk normatív elveihez tartozik az az alapelv is, hogy
nem teszünk semmit embertársaink jogos érdekei ellen, ha
nincs olyan jó (társadalmilag megalapozott) ok, ami ezt meg-
indokolná. Semmiféleképpen nem nevezném régimódinak
vagy hóbortosnak, ha ebben az összefüggésben Kant katego-
rikus imperativuszára emlékeztetünk: Csak azok szerint az
elvek szerint cselekedj, amelyekről ezzel egy időben akarnád,
hogy törvénnyé legyenek.”

Az érzelmi kommunikációs sík

Az, hogy mit mond a kérdezett, ellentétben áll azzal, ahogyan

mondja azt. Olyan határozottsággal mondja például a választ
egy igazán bonyolult kérdésre, hogy a kérdezőben önkéntele-
nül is felmerül a gyanú a kérdezett hitelességével kapcsolatban.
Vagy a kérdezett olyan sok feltételes módot használ egy egy-

289
szerű, személyesen rá vonatkozó kérdésre, hogy az újságíró ké-
telkedni kezd abban, hogy tényleg ennyire bizonytalan, vagy
felvetődik benne, hogy csak saját nagyképűségét akarja-e lep-
lezni – és így tovább.
Nyilvánvalóan létezik az érvelés síkja mellett egy másik
sík, amely azt tükrözi, hogy a beszélő hogyan éli meg a szitu-
ációt és saját magát. Ezt a második, inkább rejtett kommuni-
kációs síkot – nevezzük érzelmi síknak – figyelmes „odané-
zéssei és odahallással” tudja kihasználni az újságíró: a mon-
datokban felbukkanó töltő- és kötőszavak például több tar-
talmat hordozhatnak, mint a mondat explicit tartalma (lásd
táblázatok).

AZ ELLENÁLLÁS JELEI

Beszédstílus
Természetesen..., persze...,
magától értetődő”
(„...természetesen össze-
hívtam utána egy ülést.”)
„alapvetően”
(„Ehhez alapvetően azt
szeretném megjegyezni...”)
„mindazonáltal..., de mégis ...,
annak ellenére...,
ezzel szemben...,
(,,Jogos ellenvetései ellenére
szeretném megjegyezni...”)
Értelmezés
Amint kritikára számít, előre
védi magát ezzel a kritikával
szemben.
A kérdezett fontosnak akar
tűnni, pótolhatatlannak érzi
magát. Gyakran nagyképűség
az oka.
A kérdezett visszafogottan
nyilatkozik, de egyáltalán
nem ért egyet azzal, amit az
újságíró kérdezett.”

290
 A BIZONYTALANSÁG JELEI
Beszédstílus
„tulajdonképpen...,
valahogy így...,
körülbelül...,
valamennyire... , bizonyos
tekintetben... , vagy így”
„Igen, igen..., pontosan...,
biztosan..., valószínű”
(„Igen, igen, az biztosan
jó tervezet volt a közlekedés
tehermentesítésére.”)
„gyakorlatilag”
(„Gyakorlatilag már csak ezt
a rendeletet kell hatályba
léptetni.”)
„Őszintén..., tényleg...,
komolyan”
(„Az új tényleg jó,
komolyan meg fogja oldani
a problémát.”)
„Mindenképp..., soha...,
semmi esetre sem...,
egyáltalán..., abszolút...,
minden körülmények
között”
(„Minden körülmények
között nekikezdünk
a projektnek; az időpont
abszolút vitathatatlan.”)
Értelmezés
A kérdezett olyan dolgokról
beszél, amelyekről nem sok
fogalma van és/vagy amely-
ben nem illetékes/nem kom-
petens.
A kérdezett elbizonytalano-
dott; saját kétségeit akarja le-
csillapítani vagy leplezni.
Ez a szófordulat rövidtávú
cselekvésre utal, és inkább
gyengébb problémarálátást
tükröz.
A kérdezett nem bízik a sa-
ját szavahihetőségében. Meg
akarja előzni a már nem lé-
tező szavahihetőségének el-
vesztését.
Ezek az abszolutizáló szófor-
dulatok a saját bizonytalan-
ság leplezésére szolgálnak;
elfogultságot keltenek a kér-
dezett irányába
291
 A LELEPLEZÉS JELEI

Beszédstílus
„Azt gondoltam...,
úgy gondolnám...”
(„Úgy gondolnám, hogy
a közlekedés tehermentesíté-
se csak a kapacitások növelé-
sével lehetséges.”)
„Én mint...”
(Én, mint a hivatal vezetője,
mondom Önnek, hogy nem-
sokára...”)
„Kiűnő..., találó...,
ragyogó...”
(„Ezt nagyon találóan
fejezte ki.”)
Értelmezés
Leplezi a saját véleményét;
fenn akarja tartani egy véle-
ményváltoztatás lehetőségét.
Fontoskodó szófordulat
amely azt akarja tudatni:
hogy a kérdezett milyen sze-
rény.
Minél gyakrabban használ
ilyen fordulatokat a kérde-
zett, annál nyilvánvalóbban
jelzik az öncsodálatot: aki sa-
ját magát tudósnak hiszi, az
szereti a többieket tanulóként
dicsérni.

Ez az érzelmi kommunikációs sík (amelyhez a következő fe-

jezetben bemutatott nonverbális kommunikáció is tartozik)
nem azt a célt szolgálja, hogy felismerjük a beszélgetőpartner
állapotát, hanem döntő jelentőségű a jó beszélgetési atmoszfé-
ra kialakításában, hiszen az újságíró ezen a síkon akkor is fenn
tudja tartani a kapcsolatot a beszélgetőpartnerrel, ha meg
akarja cáfolni a mondottakat. Különösen olyan interjúk eseté-
ben, amelyek során kellemetlen kérdések merülnek fel, fontos
az újságíró számára a nyitott és kellemes beszélgetési klíma.
Ezt könnyen el tudja érni, ha az érzelmi kommunikációs sí-
kon jelzi a beszélgetőpartnernek, hogy kemény kérdései nem
személyes támadást, nem bizalmatlanságot vagy fennhéjázást

292
tükröznek. Ez az üzenet akkor hihető, ha az újságíró nonver-
bális közléseit a verbális közlésekről leválasztja: miközben
ténylegesen kellemetlen dolgokat állít, emocionális viselkedé-
se változatlanul „érdeklődő és barátságos távolságtartó vissza-
fogottság”-ot fejez ki: mindig odaforduló és bíztató, soha nem
bizalmaskodó.
Tapasztalatok alapján akkor sikerülnek jobban az ellent-
mondó-jellegű interjúk, ha az újságírók az érzelmi síkon a
következő üzenetet küldik beszélgetőpartnerüknek: „még ha
most kritikus és kemény kérdéseket teszek is föl, ez nem rád
és a személyiségedre, hanem a tényekre vonatkozik; igazából
érdekes, vagy akár jelentős személyiségnek tartunk – semmi
bajunk Veled.”
Nehéz megindokolni, hogy a német nyelvterület újságíró-
inak miért olyan nehéz az érzelmi síkot az érvelés síkjától el-
választani: mintha az igazság keresztes hadjáratáról lenne
szó, úgy fel tudnak háborodni, és az erkölcscsősz szerepében
tetszelegnek maguk és mások előtt – „hibás újságírói viselke-
dés” – kommentálta egy amerikai televíziós újságíró, amikor
látott egy televíziós interjút egy akkori NDK-politikussal „sok
német újságíró szellemi vezérnek érzi magát.”. Ténylegesen
sok német újságíró számára tanulságos lenne azt megfigyelni,
ahogy angol és amerikai kollégáik ezt a kettős kommunikációs
játékot űzik: keményen és megvesztegethetetlenül kérdeznek –
és ezzel egy időben jelzik a beszélgetőpartnernek, hogy amúgy
egész normális fickó.

293
294
 Ulrich Zeutschel
Reimer Hintzpeter:
Az interjú készítésének
pszichológiája
 Az interjú-szituáció:
A felszín és ami a felszín alatt van

A K-val, az íróval készült rádiós vezérinterjú a „a német-német egye-

sülés folyamatának befogadása a mai német irodalomban” témájában
szenvedés volt az újságíró J. úr számára: K. úr egy korábbi művét nem
sokkal előtte plágium vádjával gyanúsították, aminek eredményeként
nagyon negatív sajtóvisszhangot kapott. Az interjú elején J. több, a té-
mával kapcsolatos kérdéséből kiindulva végül K. oda lyukadt ki, hogy
felemlegette az ellene felhozott vádakat, és kikelt magából „ez ellen a
felheccelt kampány” ellen. Amikor J. úr átvezetésként az interjú témá-
jához akart visszakanyarodni, K. úr alig hagyta szóhoz jutni, hangosan,
izgatott taglejtésekkel szidta az újságírókat.
J. úr itt átélhette a „kommunikációs jéghegy” hátrányait,
amely által még egy jól és pontosan előkészített interjú is kárt
szenvedhet már az elején.
Mi is az a kommunikációs jéghegy?
Mint egy vízen úszó jéghegy látható csúcsa, ugyanúgy az
interjú „hivatalos” témája is csak a mondottak felszíne. Ez-
alatt – a résztvevők számára legtöbbször elrejtve – van a be-
szélgetés kapcsolati síkja, amely sokszor veszélyes fokokat és
mélységeket tartalmaz. A kommunikációs problémák elemzé-
séhez mindenképpen különbséget kell tenni az interakció tár-
gyi és kapcsolati síkja között. Mint a legtöbb tematikus be-
szélgetésnél, az interjú esetében is egyenlőséget lehet tenni a
„mi” és a kijelentések tartalma között, valamint a „hogyan” és
a kapcsolati sík között, amely az interakció nonverbális elemeit
tartalmazza. A fenti példában a „hivatalos” téma tárgyi síkját
„a német-német egyesülés folyamatának recepciója a mai né-
met irodalomban” K úr kitérői zavarják meg a kapcsolati sík-
ra. K úr azért ad hangot dühének az újságíró-társadalom ellen,

297
mert egy képviselőjükkel ül szemben, és tisztáznia akarja ma-
gát a plágium-vádak alól a hallgatóság előtt. Még ha J. úr ezt a
vádat egy szóval sem említi, akkor is jelen van K úr számára,
már csak a beszélgetés kereteiből („újságírói interjú”) adódóan
is. A kapcsolati aspektus általi tárgyi sík megzavarása itt na-
gyon jól felismerhető, mert tartalmilag is megjelenik K úrnak
az alapvető témától való kitérőjében. Sokkal nehezebb az olyan
újságíró számára, aki a téma ügyvédjének érzi magát, ezekkel
a szituációkkal megbirkózni, amikor a felszínen továbbra is a
témáról beszélgetnek és a kapcsolati konfliktusok csak a felszín
alatt, a mondottak kifejezési módjából tűnnek elő. Vissza az
újságíróhoz és K úrhoz:
J. úr úgy érezte, hogy itt a lehetőség, hogy első kézből jusson hozzá
pár izgalmas válaszhoz a plágium-váddal kapcsolatban -közelebb húzta
székét az asztalhoz, újra beállította a mikrofont, határozottan ránézett
K. úrra, és feltett pár közvetlen kérdést, miközben megemelte a hang-
ját, hogy K. úr felfigyeljen. K. úr rutinválaszokkal, lenéző kézmozdula-
tokkal és unatkozó-elnéző arckifejezéssel söpörte le az első kérdéseket
az asztalról. Mikor J. úr makacsul tovább folytatta, amit megfeszített
mutatóujjával és felfelé mutató nagyujjával támasztott alá, egyre sértő-
döttebbek-ellenállóbak, és rövidek lettek a kérdezett válaszai, emellett
K. úr hátradőlt a székében, összekulcsolta a karját, előretolta a vállait,
oldalra fordult, és a J. úr felé néző lábát keresztezte a másikkal.
A plágium-témára való rövid áttéréssel az újságíró a tárgyi
síkra emelte ezt a témát. Ennek ellenére nem megy tovább fo-
lyékonyan a beszélgetés, hanem J. úrnak először partnere ki-
térő, majd elutasító reakcióival kell megküzdenie – ami az író
személyes érintettségét tekintve teljesen érthető.
Hogy az itt leírt beszélgetést – a támadást, az elhárítást, az
üldözést és a visszavonulást – jobban megvilágítsuk, szeret-
nénk a résztvevők váltakozó szereposztását bemutatni, amely-
hez a tranzakció-analízis kommunikáció-pszichológiai alap-
gondolatait hívjuk segítségül, amelyek a felnőtt-, a szülő és a
gyerekszerep között tesznek különbséget. A beszélgetés felszí-
nén megmarad a hivatalos szereposztás a kérdező és a kérde-

298
zett között, míg a kapcsolati síkon váltakoznak a szerepek: az
elején az újságíró tárgyorientált, érdeklődő kérdéseivel a tar-
talmilag strukturáló felnőtt szerepét veszi fel, amelyre K úr le-
néző módon szülői szerepben válaszol. A kihívásra válaszolva
J. úr is szülői szerepre vált, amikor kérdéseivel kutakodni kezd,
és megfeszített ujjával feszültséget kelt. K úr sarokba szorítva
érzi magát, és a makacs-elutasító gyerekszerepbe húzódik visz-
sza, ezt főleg a védekező testhelyzete tükröz. Ezek a viselkedési
stílusok a szülő-és a gyerekszerepben főleg konfliktus-és konf-
rontatív szituációkban jellemzőek; a szerep kiválasztása nagy-
ban függ a személy egyéni konfliktusmegoldó stratégiáitól, a
hasonló szituációkban gyűjtött tapasztalatoktól és az aktuális
szituáció dinamikájától. Adott esetben a szülő és a gyerek vi-
selkedési forma hozzájárulhat ahhoz, hogy izgalmassá váljon
az interjú.
Információk közléséhez és két, egymást tiszteletben tartó
beszélgetőpartner közt létrejövő nyílt dialógushoz mégis a fel-
nőtt szerep az ideális, amely témaorientáltságával érdeklődő-
en és rugalmasan tud a partner kijelentéseire reagálni. Általá-
nosságban ez a három szerep megfelelő érzékenység mellett
jól megfogható eszközt nyújt a nonverbális kommunikációra,
hogy problematikus konstellációkat felismerjünk és megold-
junk a kapcsolati síkon.

Nonverbális jelzések

Testbeszéd

Távolság: Előfordulhat, hogy a másikat sarokba szorítjuk

egy egyértelmű odahajolással, amit a másik már nem érdek-
lődésként vagy figyelemként értékel, hanem inkább fenyege-
tőnek, elnyomásnak érez, ezért a felsőtest hátradöntésével vagy

299
az ülés hátracsúsztatásával reagál, amelynek a televíziós inter-
júk esetében rossz kameratechnikai hatása lehet.
Gesztikuláció és testtartás: A gesztikuláció a kezek, a karok
és a vállak „mindent kifejező” mozgását tartalmazza. Megérté-
sükhöz az „illusztrátorok” és az „adaptorok” fogalmának meg-
különböztetése fontos:
Az „illusztrátorok” alátámasztják és érthetőbbé teszik az el-
mondottakat. Főleg szokatlan témák és komplex tényállás. ok
esetében használunk illusztrátorokat a struktúra és a vizuali-
zálás eszközeiként: például, hogy időbeli vagy logikai folyama-
tokat vagy tárgyak térbeli elhelyezkedését mutassuk be. Ennek
a kifejezési formának korlátozása, például a telefonos interjúk
esetén vagy, ha a személy orra alá tartják a mikrofont, nagyon
elbizonytalaníthatja őt. Az illusztrátorok segítik a személyt sa-
ját gondolatmenetének felgyorsításában és nyelvi gátak áthida-
lásában – a kézzel-lábbal-beszéd sokszor megfigyelhető a hiá-
nyos nyelvtudás helyettesítőjeként.
Az adaptorok az illusztrátorokkal ellentétben, tudatlan, in-
kább a saját test irányába végzett kar-és kézmozdulatok, ame-
lyek a személy emocionális és feszültségi állapotáról árulkod-
nak. Ezek zavartság-és feszültségoldó gesztusok, melyek dör-
zsölés, karmolás, simogatás és kézrátét segítségével testkon-
taktust szimulálnak. Ha gyakran megfigyelhetők, akkor ezek a
bizonytalanság és a belső feszültség biztos jelei.
A kar és a kéz helyzete nyitottságról vagy zárkózottságról
árulkodik a személy tudta nélkül: a kérdező felé fordított kéz-
hát vagy a megfeszített, elutasító tenyér, a keresztezett karok,
vagy a „hideg” vállak gátolják a kapcsolat fejlődését. A kinyúj-
tott, hívogató karok, és a nyitott, a szemben ülő felé fordított
kezek nyitottságot és a kapcsolat keresését jelzik – különösen
szemkontaktussal, odaforduló test-, lábtartással párosítva.
A láb és a lábfej helyzete legtöbbet a híres személyekről árul
el, hiszen ezek az emberek már megszokták, hogy mimikáju-
kat, gesztikulációjukat és felsőtestüket kontrollálják, de sok-
szor nem figyelnek lábukra és lábfejükre: keresztezett lábfe-

300
jek és lábak (a felül lévő comb van a beszélgetőpartnerrel
szemben) egyértelmű gátat jelképeznek a kontaktus kialakí-
tásában.
Az arc a legkifejezőbb kifejező eszközünk, hiszen a kom-
munikáció nemcsak verbálisan történik, hanem a mimikán, a
szemkontaktuson, a tekintet irányán és a fejtartáson keresztül
is. Ezért is érdekes a beszélgetőpartnerek azon próbálkozása,
hogy arckifejezéseiket befolyásolják, ez történhet a szemkon-
taktus elkerülésével, a fej elfordításával vagy a száj kézzel való
eltakarásával. Az utolsó gesztus adaptív is lehet a gyermeki
„befogom a szám” maradványa, miután egy hazugság elhang-
zott. Tehát ha a beszélgetőpartner többször is elhúzza a kezét a
szája fölött (látszólag) az orrát törölve, ez legalábbis egy bizo-
nyos bizonytalanságot jelent az elmondottakkal kapcsolatban.
Mimikának és a tekintet irányának összjátéka sokat elárul
a személy állapotáról. A mimika elsősorban az érzelmeket
tükrözi, míg a tekintet iránya a kognitív-gondolati munká-
ról nyújt felvilágosítást. Újabb, bár vitatott elméletek szerint,
a tekintet iránya mind az információfeldolgozás időbeli síkját
(emlékezés régmúlt dolgokra, jövőbeli dolgok konstrukciója)
mind az aktivált érzékleti modalitást (látás, hallás, tapintás)
tükrözi. (Ha jobbkezesek maguk elé néznek és közben balra
pillantanak, akkor ez emlékezeti tevékenységre utal, míg a jö-
vőorientált, konstruáló agyi tevékenység a jobb oldallal van
összefüggésben). Felfelé néző szemek képszerű információfel-
dolgozást tükröznek, a vízszintesen tekintő szemek akusztikus
tartalmakra, míg az oldalra vagy lefele irányuló tekintet testi és
mozgásbeli érzékletekre utal.
Alapvetően nagy különbségek vannak a személyek között
a szemkontaktus szubjektív érzékelésében: adott szemkontak-
tus időtartama és intenzitása, az egyik ember számára csak
az érdeklődés és a figyelem alapvető jele, míg egy másik em-
ber már úgy érezheti, hogy partnere „átfúrja a tekintetével”.
Ha valaki hosszan és gyakran elfordítja a tekintetét a beszél-
getőpartneréről, az jelentheti azt, hogy az illető nem biztos

301
a dolgában, és hogy nem állna ki nyílt vitára abban az adott
témában. Mást jelent, ha a személy elnéz a beszélgetőpartner
mellett, ez tükrözheti a koncentrált elgondolkodást vagy visz-
szaemlékezést.
A tekintet irányával együtt már kis fejmozdulatok is tudatta-
lan, de nagyon jelentős jeleket bocsátanak ki: kicsit elfordított
fej, és egy pillantás a szem sarkából bizalmatlanságot és kételyt;
felemelt fej, lefele néző tekintettel dominanciát, lefelé hajtott
fej, felfelé néző tekintettel alárendelődést; ugyanez összehúzott
szemöldökkel makacs elutasítást – tipikus tartás a kérdezettek
„befalazó” kijelentéseinél – fejez ki. Szemüvegeseknél óvatos-
nak kell lennünk a fejmozdulatok értelmezésénél, mert sokan
enyhén felfelé vagy lefelé hajtva tartják a fejüket, hogy jobban
lássanak a szemüvegben. Hasonló vonatkozik azokra, akik
rosszul hallanak, akik a fej elfordításával nem bizalmatlansá-
got vagy kételyt fejeznek ki, hanem a jobbik fülüket akarják a
beszélő felé fordítani. A folyamatos oldalirányú fejmozgások
nem feltétlenül a tartalmi egyetértést tükrözik, hanem – főleg
enyhén ferde fejtartás esetén – figyelmes érdeklődést jeleznek,
és a beszéd folytatására szólítanak fel. Az újságíró tudatosan
is felhasználhatja ezt, hogy egy bizonytalan beszélgetőpartnert
bátorítson.

A beszédet kísérő jelzések

Ez a terület a nyelv minden nem-tartalmi jellegű aspektusát tar-

talmazza: a hangerőt, a beszédtempót, az artikulációt, a beszéd
folyékonyságát és a hanglejtést. Mivel ezek a jellemzők tisztán
a mondottak „hogyan”-jára vonatkoznak, ezek is a nonverbális
kommunikáció részét jelentik.
A hangerő, a beszédtempó és az artikuláció a beszélgetőpart-
ner energiájáról árulkodnak. A hangos és siető beszéd azt is
jelezheti, hogy a beszélgetőpartner nem biztos a dolgában vagy
az újságíróban kialakuló kételyt akarja leépíteni.

302
 A hangsúlyozás fontos kifejezőeszköz, mert azonosan hang-
zó kijelentések esetében a különböző hangsúlyozás teljesen
más · jelentést eredményezhet. A következő mondat jelenté-
sét: „Megértette a kérdésemet?” például különböző hanglej-
téssel úgy lehet variálni, hogy a hallgató irányába érdeklődő
kérésként, agresszív helyreigazításként, esengő kérésként, ka-
csintgató kommentárként, lekezelő értékelésként vagy paro-
dizáló önkritikaként hat.

A testbeszéd értelmezése

Bár a nonverbális kifejezés egyes területeit és az egyes jelzések

lehetséges jelentéseit áttekintettük, csak a kibocsátott jelzések
komplexitásából lehet a nonverbális jelzések egészét megérte-
ni. Ennek két fő oka van:
1. Általában nem csak nyitott, odaforduló vagy csak ellen-
séges, kizárólag elforduló tartást figyelhetünk meg a beszélge-
tőpartner nonverbális jelzéseiben: a gondos megfigyelő retori-
kailag gyakorlott vagy rutinos beszélőknél is megfigyelhet
összeférhetetlenségeket, amelyek valamilyen rejtett szándékra
(védelem, falak) vagy állapotra (félelem, izgalom) utalnak.
A sztárügyvéddel, D.-vel készült interjú során J. úr egy „nonverbális
összezavaró-csomaggal” találkozott: miközben D. úr nyugodt szem-
kontaktust tartott fenn és barátságos mosollyal, nyitott gesztusokkal
kísérte a beszédét, a J. úr felé néző bal lábát elutasítóan keresztezte a
másik lábán, és a bal vállát fordította felé.
Hogy kell J. úrnak D. úr nonverbális jelzéseit értelmeznie?
Ilyen ellentmondásos jelzések esetén a nonverbális kifejezés
különböző területeinek „hitelességi hierarchiája”:
• A beszédet kísérő jelzések, mint a mimika és az illusztra-
tív gesztikuláció elég könnyen ellenőrizhetőek, és ezért a hi-
erarchia legalján állnak.
• A lábak és a lábfejek (távol vannak a fejtől) helyzetére ál-
talában kevésbé figyelnek (főleg ha megszokták, hogy csak de-

303
réktól fölfelé látszanak a televízióban). Az adaptív gesztusokat,
amelyek nyugtalanságra és stresszre utalnak, még nehezebb
ellenőrizni; ezért elég magasan állnak a hitelességi hierarchi-
ában.
• Legfelül a testi reakciók állnak, a pirulás, az elsápadás, az
izzadás, a kéz vagy az alsó ajak remegése, a száj kiszáradása (ez
kevésbé érthető, nehézkes artikuláció vagy heves nyelő mozgá-
sok által lesz látható), amelyeket egyáltalán nem lehet befolyá-
solni, mert ezeket az idegrendszer irányít ja közvetlenül vagy
közvetetten.
Ennek a hierarchiának megfelelően a fenti példában J. úr jól
teszi, ha az az elutasító combnak és az elforduló vállnak hisz, és
D. úr esetében védekező állásra számít.
2. A második ok, amiért az újságírónak oda kell figyelnie
a másik nonverbális közléseire egészében, és ezeket az egész
összefüggésében kell értelmeznie, azért fontos, mert minden-
ki máshogy alakítja nonverbális jelzéseit: minden embernek
megvan a saját, egyéni testbeszéd-stílusa, amely a személy ak-
tuális állapotától (hangulat, aktivációs szint, stb.) és a szociális
keretfeltételektől (a beszélgetőpartner elvárásai, társadalmi
rang, stb.) is függ.
Kísérletek eredményei bizonyítják, hogy bizalmas viszony-
ban levő beszélgetőpartnerek között a legbiztosabb és a leg-
megbízhatóbb a nonverbális jelzések dekódolása. Ebből az
okból kifolyólag ajánlatos, hogy az újságíró csak regisztrálja a
beszélgetőtárs nonverbális jelzéseit, mielőtt azt további meg-
figyelések alapján – legfőképpen a megbízható, azaz kevéssé
kontrollálható kifejezési területeken – részleteiben értelmezi.

Önmegfigyelés

A nonverbális kommunikáció természetesen interaktív: az

újságíró által kiadott jelzések és a testtartása nemcsak a saját
gondolkodását és érzéseit befolyásolják, a beszélgetőpartnerre

304
is tudatos vagy tudatalatti hatással vannak, és így a beszélgetés
folyamatát is nagyban befolyásolják. Ajánlatos tehát saját ma-
gunkat is megfigyelni, hogy a test jelzéseinek célzott használa-
tát gyakoroljuk, és ezzel az interjút a nonverbális kommuniká-
ciós síkon irányítsuk.
Nem szívesen emlékszik vissza J. úr az öntudatos operaénekessel,
H.-val készített televíziós interjúra, amelyben H. teljesen átvette az
uralmat, és egyszemélyes show-vá alakította. J. úr nem tudta kézbe ven-
ni az irányítást, kérdéseivel már csak reagálni tudott, először bizonyta-
lannak, majd gyámoltalannak, végül pedig fölöslegesnek tűnt. Mikor
később az interjúról készült felvételt megnézte, megállapította, hogy
már az elején milyen visszafogott, és kevéssé jelentős benyomást keltett
a testtartása és a gesztikulációja. Ezzel nem csak szerepléshez szokott
beszélgetőpartnerét hívta fel arra, hogy magát helyezze a középpontba,
hanem saját magát is leblokkolta.
Állapotunkat a test jelzéseinek tudatos megfigyelésével és
annak célzott megváltoztatásával, a tartás, az aktivációs szint
és a gesztikuláció által kontrollálhatjuk.
Különös figyelmet igényelnek azok a testrészek, amelyeket a
„fejével gondolkodó ember” sokszor elfelejt: a vállon és a tar-
kón jelentkező feszültség, a testhelyzetben megnyilvánuló gör-
csösség, valamint a láb, lábfej. Ezért szokásunkká kell válnia,
hogy a beszélgetések szüneteiben rendszeresen és szisztema-
tikusan átvizsgáljuk saját testünket, és komolyan vesszük jel-
zéseit.
A beszélgetőpartnerrel kapcsolatos érzelmeinket is nagy-
ban befolyásolhatjuk ily módon. Szófordulat, például az „ösz-
szeszedem magam”, a „nekilendülök”, az „a dolgok felett állok”,
mind arra utalnak, hogy saját magunkra is hatással vagyunk
saját testbeszédünkkel. Persze ehhez nem kell velünk ellenkező
gondolkodású ember bőrébe bújnunk – talán az is elég, ha úgy
ülünk le, hogy úgy lássuk a dolgokat, mint a velünk szemben
ülő.
J. úr az operaénekessel gyűjtött tapasztalatai után nem azt a
következtetést vonta le, hogy hasonló helyzetekben „az asztal-

305
ra fog csapni”, hanem azt, hogy majd: legközelebb szembeszáll
az adott személlyel, és tudatosan jelentékenyebb gesztusokat
fog használni.
A fentebb írottak szerinti nézőpontok alapján a következő
eredményre jutottunk a nonverbális kommunikációval kap-
csolatban: a mindennapi életben „kommunikációs képesség
alatt sokszor a nyelv ügyes felhasználását értik.
A nonverbális kommunikációs eszközök itt bemutatott
sokrétűsége is tükrözi, hogy milyen fontos a beszédet kísérő
jelzések, és a test jelzéseinek megértését segítő érzékenység,
valamint az, hogy ezeket mennyire tudjuk kihasználni, ezért
mindenképp ajánlatos ezek hangsúlyozása az interjú készítése
során. A következőkben szeretnénk bemutatni a nonverbális
kommunikáció tudatos felhasználását az interjúk során.

Konstruktív beszélgetési stratégiák

Egy interjú elkészítésének feladata egy sor irányítási funk-

ciót tartalmaz, kezdve a téma bevezetésétől a beszélgetés fo-
lyamatának strukturálásán keresztül egészen a beszélgető-
partner ellenállásának és gátlásainak feloldásáig.
Hogy ezeknek a funkcióknak megfeleljünk, nagyon fontos
az újságíró számára, hogy rövid idő alatt bizalmas kapcsolatot
építsen ki a beszélgetőpartnerrel.
A ráhangolódástól az összehangolódáson keresztül a vezeté-
sig.
A bemelegítés fázisa után pozitív, meghitt atmoszféra ala-
kult ki J. úr és P. asszony, a környezetvédelmi hivatal szóvivője
között, ami megfogalmazhatatlan, mégis érezhető kölcsönös
megértés érzésében nyilvánult meg.
A külső szemlélő számára rögtön észrevehető lett volna,
hogy a két ember testtartása, energiaszintje és mimikája egy-

306
mást tükrözte, és hanglejtésüket, beszédtempójukat és hang-
erejüket is egymáshoz igazították.
Ami az interjú tartalmát illeti, úgy tűnt, hogy J. úr mindig a meg-
felelő percben tette fel a megfelelő kérdéseket, és P. asszony nemcsak a
kérdések megválaszolásához szükséges információt adta meg, hanem
azon kapta magát, hogy több információval szolgált, és előzetes terve-
ivel ellentétben egyértelműen állást foglalt és önálló gondolatait is kö-
zölte az újságíróval.
Az ilyen nonverbális összehangolódást, amely J. úr számára
inkább közvetetten, az interjú eredményességén keresztül vált
világossá, az újságíró tudatosan is megcélozhatja azáltal, hogy
tudatosan ráhangolódik az interjú alanyára, és összehangolja
saját testbeszédét a vele szemben ülőével.
Itt nem pontos utánzásra kell gondolni – amely inkább el-
bizonytalanítaná a beszélgetőpartnert –, hanem arra, hogy ugyan-
azt a hullámhosszt találjuk meg, a kifejező mozdulatok és a be-
szédet kísérő jellemzők tempójában, irányában és intenzitásában
kell megtalálni a hasonlóságot a másikhoz képest. Az így kiala-
kuló összhang bizalmat kelt, és megadja az újságírónak a lehető-
séget, hogy kezében tartsa a beszélgetés irányítását, anélkül, hogy
konfrontációkkal, és a másik ellenállásával kellene megküzdenie.
Ezzel az összehangolódással sokkal jobban bele tudja élni magát a
másik szubjektív észlelésének és tapasztalatainak világába, és sok-
kal könnyebben megértheti a másik mondandóját.
Tanácsok a lépésekhez:
• Regisztrálni kell a beszélgetőpartner sajátos nonverbális
stílusát.
Itt lehetőleg a testbeszéd és a beszédet kísérő jellemzők mi-
nél szélesebb spektrumát kell megfigyelni, mint például:
– a távolságot (variációk),
– a testtartást (ülőhelyzet, irányultság, nyitottság, szimmetria),
– a gesztikulációt (fejlettség, gyorsaság, dinamika),
– a mimikát (szemkontaktus, kifejezés erőssége, hangulat),
– a hangot (hangerő, hanglejtés, beszédtempó, artikuláció,
a beszéd folyékonysága).

307
 • A nonverbális stílus összehangolása a beszélgetőpartner-
rel minél több előbb említett dimenzióban:
– ellenőrizni kell, hogy mennyire illik össze saját nonver-
bális stílusunk a másikéval;
– saját nonverbális stílusunkat össze kell hangolni a
másikéval ott, ahol eltérések mutatkoznak, de csak addig a
szintig, amíg ez saját stílusunkkal és aktuális állapotunkkal
összeegyeztethető. Itt – ahogy már az előbb említettük – nem
utánzásról van szó, hanem a viselkedés tempójára, az irányára
és a jelentőségére való ráhangolódást jelenti.
• A kívánt kifejezési készséget közvetíteni kell a beszélgető-
partner számára.
A bizalmas viszony kialakulása – nem fontos folyamatosan
kontrollálni önmagunkat – után az interjú során óvatosan meg
lehet változtatni a nonverbális jelzéseket a kívánt irányba, példá-
ul élettelibb hanglejtéssel és egyenesebb ülőhelyzet által (hogy ki-
mozdítsuk beszélgetőpartnerünket letargikus beszédstílusából).
Ha ő erre még nem kész, akkor az újságíró megint ráhangolódik
a másikra, és több időt hagy neki, és a folyamatos összhang által
bizalmat ébreszt a másikban a nonverbális vezetéssel szemben.

Kommunikációs problémák

Finális nézőpont a kauzális helyett

Az előbbiekben bemutatott interjú során, amikor az író egyre

jobban belelovalta magát a bizalmatlan-védekező pozícióba,
azt kérdezte magától J. úr, az újságíró, hogy mit csinált rosszul
a beszélgetés során, mivel térítette el K. urat a témától és mi
váltotta ki a sajtó ellen szóló heves kitöréséket. Anélkül, hogy
választ kapott volna a kérdésére, arra tett fel mindent, hogy az
előkészített témánál marad.

308
 Nyilvánvalóan kauzális magyarázatot keresett a kommu-
nikációs zavar értelmezésére, azaz ok-okozati összefüggést ke-
resett a viselkedése és a beszélgetőpartnere témától távol álló
kitérői között. Nem jutott messzire, hiszen K. úr kitöréseit nem
az ő kérdései befolyásolták, hanem azt a felsőbb célt szolgálták,
hogy saját magát tisztázza a nyilvánosság előtt.
A finális, azaz a cselekvés következményeire és céljára vo-
natkozó problémadiagnózis egyből erre az eredményre jutott
volna, és a beszélgetés következő szakaszát is helyesen jósolta
volna meg: minél inkább ragaszkodott J. úr az irodalmi témához,
annál hangosabban és egyértelműbben kellett K. úrnak a saját
„témáját”, a sajtóval való leszámolást artikulálnia. Csak amikor J.
úr áttért a K. úr által felhozott témára, akkor tudott a beszélgetés-
ben (még ha enyhén fennhéjázó) partnerként részt venni.
Legtöbb embernek nehezére esik a finális nézőpontból te-
kinteni a kommunikációs problémákra, mert kultúránkban a
kauzális ok-okozati-minták szerinti gondolkodás a jellemző.
Ezért felsorolunk egy-két gyakorlati tanácsot a finális gon-
dolkodásmód felhasználására az interjú során felmerülő prob-
lémák értelmezésére.
Pillantásunkat nem a múltra, hanem a jövőre irányítjuk, a
jelenlegi cselekvés jövőbeli következményeire gondolva: Mi
történik, ha továbbra is fennmarad a jelenlegi viselkedés? Mi
változna meg, ha a jelenlegi viselkedés elmaradna vagy meg-
változna?
Nem azt kell kitalálnunk, hogy ki volt a hibás, hanem azt a
folyamatot, amelyben mindketten részt vettünk: a „nincsenek
hibásak, csak társak” mottó alapján – ez konstruktív alapelv a
kommunikációs nehézségek elemzésére és felszámolására. Ez a
nézőpont nem egyedüli „okozót” feltételez, hanem az interak-
ciót egészében vizsgálja, feltárja a kérdező és a kérdezett között
zajló kölcsönhatásokat, és segít elfogadni a személynek a prob-
lémában játszott szerepét.
Nem a lehetséges hibák, hanem a lehetséges motívumok
vannak a középpontban: minden tiszteletem az újságírók ön-

309
kritikus szemléletmódja előtt, de sajnos sokszor marcangoló
önkínzásban végződhet, és a személy nem ismeri fel, hogy mi-
lyen „játszmát” játszik vele az adott esetben sokkal rutinosabb
beszélgetőpartner. Ezért elsőbbséget élvez az a kérdés, hogy
mit szeretne elérni a másik a viselkedésével, és milyen hasznot
tud húzni a fennálló kommunikációs problémából.

Metakommunikáció:
Beszélgetések a beszélgetésekről

J. úr a K. úrral készült interjú során egy idő után a következő meglátás-

sal szakította meg az egyre jobban elfajuló beszélgetést: „K. úr, szeret-
nék letérni egy kicsit erről a témáról, mert nem Vagyok megelégedve
beszélgetésünk folyamatával és idegességet érzek ki a szavai mögül. Az
a benyomásom, hogy a kérdéseim mögött rossz szándékot és csapdákat
feltételez, és ezekre idegesen reagál. Ezért ellenségesebben fogalmazom
meg a kérdéseimet, mint ahogy azt terveztem, és egyre jobban össze-
veszünk. Ön hogy látja ezt?” Egy kis meglepetésteli és elgondolkodó
szünet után így válaszolt K. úr: „Én is észrevettem, hogy negatív töltést
kapott köztünk a levegő, és ezt igazán sajnálatosnak találom, mert tény-
leg eleget idegeskedtem az utóbbi időben az ellenséges újságírók miatt.
Talán tudatlanul is egyenlőséget tettem Ön és ezen újságírók között.
Hadd gondolkodjam, melyik kérdésénél ereszkedett le a vörös függöny:
„Aha, ez is csak be akar ugratni...”. A kapcsolat tisztázása után nyitott és
laza hangulatban folytatódott az interjú, és ez mindkét oldalon egy sor
meglepő felismeréshez vezetett.
A J. úr által bevetett amúgy ritka fordulat jó példája a me-
takommunikációnak. A görög „meta” (=valamiről, arról) szó-
ból vezethető le, és magának a kommunikációs folyamatnak
a megértését jelenti. „A zavaroknak elsőbbsége van!” mottó
alapján egy időre letérünk a témáról, és' a beszélgetést a kom-
munikációs síkra helyezzük át.

310
 Ez akkor ajánlatos, ha:
• az interjú zsákutcába jut vagy körbe-körbe forog, mint
például kölcsönös gyanúsítgatás ok esetében;
• negatív érzelmek kerülnek napvilágra, amelyek az inter-
jú konstruktív folytatását veszélyeztetik, mint a fenti példá-
ban;
• az újságíró ellentmondásos benyomásokat és közléseket
kap beszélgetőpartnerétől, mint például J. úr a sztárügyvéddel
készített interjúja esetén, akinek barátságos-elutasító jelzéseit
nem tudta értelmezni.
A problémák metakommunikatív megoldásának konstruk-
tív felhasználásához a következő lépéseket kell az újságírónak
szem előtt tartania:
• A beszélgetés síkjának változtatását jelezni kell: semmi
esetre sem szabad a metakommunikációt a „konfrontáció foly-
tatásaként más eszközökkel” bevetni. Ezért az újságírónak je-
leznie kell a másik számára, hogy egy időre elhagyják a hivata-
los témát („K. úr, szeretnék letérni erről a témáról egy időre”),
hogy tisztázzák a szituációt, és ezt meg is kell erősítenie non-
verbálisan a hanglejtés (nyugodt és barátságos) és a testtartás
(nyugodt és figyelmes) megváltoztatásával.
• Saját magunkról beszélni: megfigyeléseinket és benyomá-
sainkat egyes szám első személyben kell megfogalmaznunk,
hogy saját, szubjektív nézőpontunkat kiemeljük, nehogy part-
nerünk véleményét előre feltételezzük.
• A konkrét benyomások megfogalmazása: minél szemlé-
letesebben, saját nézőpontunkból kell bemutatni a proble-
matikus szituációt („idegességet érzek ki a szavai mögül”).
• A saját viselkedés kommentálása: jelezni kell a másik ré-
szére, hogy saját részünket is elismerjük a probléma kialaku-
lásában („ellenségesebben fogalmazom meg a kérdéseimet,
mint ahogy azt terveztem”).
• Kérés a beszélgetőpartnerrel szemben: a közös problé-
mamegoldás kezdődhet bátorítással, hogy a másik elmondja
saját benyomásait („Ön hogy látja ezt?”).

311
 • A beszélgetőpartner nézőpontjával szemben megértőnek
kell lenni: az újságíró megkérdezi, ha nem értett valamit és
adott esetben kérhet magyarázatként (nem igazolásképpen!)
konkrét példákat, amelyek a beszélgetés során a problémát
okozták. Végül összefoglalja a hallottakat saját szavaival, je-
lezve, hogy számára mi vált érthetővé.
• A probléma megoldását célzó lépéseket közösen meg-
tervezni: sok esetben elegendő a szituációról és az azzal ösz-
szefüggésben levő érzelmekről beszélni, hogy a résztvevők
tisztázzák a szituációt. Ha a kapcsolati problémát bizonyos vi-
selkedésmódok okozzák és tartják fenn, a beszélgetőpartnerrel
közösen kell megfelelő ellenlépéseket tenni.
Az újságíró elindíthatja ezt a folyamatot azáltal, hogy a ter-
vezett viselkedési változásokat megemlíti.
A metakommunikatív megoldás itt felsorolt szakaszai elég
körülményesnek tűnhetnek, mégis ezek a probléma érzékelé-
sének, elemzésének és megoldásának szerves lépcsőfokai. Ezen
kívül a kapcsolat alapos tisztázása értékes befektetés az interjú
ezt követő produktivitása érdekében.
A metakommunikáció lehetőséget nyújt arra, hogy a lehet-
séges és tényleges interakció s zavarokat konstruktív módon a
kapcsolat gazdagítására fordítsuk: ez jelzi a beszélgetőpartner
számára, hogy személyét értékelik és az újságíró mélyebb em-
beri beszélgetésben érdekelt. Az interjú mélyebb dimenzióba
lép, amely a szokásos „kérdező” és „kérdezett” szereposztásban
aligha lehetséges.

312
 Michael Haller:
A nyomtatott párbeszéd
A nyomtatott sajtóban megjelenő
interjúk sajátosságai
 Áttekintés

A sajtónál dolgozó újságírók sokkal szabadabban tudják alakí-

tani interjúikat, mint a rádiónál dolgozó kollégáik. Ezek a kü-
lönbségek még jelentősebbekké válnak az utólagos feldolgozás
során: a sajtónál dolgozó újságíró teljesen új interjút kompo-
nálhat a feldolgozás során. De megteheti ezt egyáltalán? A kö-
vetkezőkben a nyomtatott interjú sajátosságaival foglalkozunk:
• bemutatjuk a lehetséges beszélgetőpartnerek szélesebb
körét;
• bemutatjuk a szabad helyválasztás előnyeit a beszélgetés
légkörének szempontjából;
• megemlítjük a beszélgetés irányításának eszközeit;
• bemutatjuk a szövegszerkesztés fontos alapelveit;
• bemutatjuk az autorizálással kapcsolatos legfontosabb
szabályokat és használatukat;
• foglalkozunk az idézetekből összeálló beszámolóval és a
portréval, mint önálló műfajjal;
• a sajtó-interjúk hitelességével foglalkozunk.

A jelöltek kibővült köre

A rádiónál és a televíziónál dolgozó kollégáikkal ellentétben

a sajtónál dolgozó újságíróknak nem kell beszélgetőtársuk be-
szédbeli képességeire figyelniük, ha jártasak lennének a jelbe-
szédben vagy tolmács segítségével, akár egy siketnémával is
készíthetnének interjút: írásban is megtudhatnánk hogyan éli
meg az interjúalany a környezetét. Alapvetően jellemző, hogy

315
a sajtónál dolgozó újságírók hangfelvétel nélkül is készíthetnek
interjút, és fel is tudják azt használni. Ez a technikai segédesz-
közöktől való függetlenség lehetővé teszi, hogy tágítsák a lehet-
séges beszélgetőpartnerek körét.

A társadalom perifériáján élő csoportok képviselői

Főleg az olyan emberek, akik különösen bizalmatlanok, fé-

lénkek vagy gátlásosak, hajlandóbbak részt venni egy inter-
júban, ha a körülmények diktafon nélkül biztonságosnak és
személyközelinek tűnnek. Ez főleg a társadalmilag szélen álló
csoportok képviselői esetében fontos, akik számára a média a
gyűlölt rendszer jelképe. Az újságíró egy kis ügyességgel (és
elég idővel) barátságos körülményeket teremthet, hogy ezzel
megnövelje az interjú iránti hajlandóságot.
Példa: Az elmúlt két napban több száz házfoglaló került összetűzésbe
a rendőrökkel, akiket azért rendeltek ki, hogy az elfoglalt házakat fel-
szabadítsák. Sok a sebesült és az anyagi kár. A következő napon megje-
lent újságcikk szerint ez a szakmai konferencia fő témája: „Meg kellene
mutatnunk az olvasóinknak, hogy hogyan gondolkodnak a házfogla-
lók: csak a bajt keresik vagy valami másról van szó?” – állítja a helyi
részleg vezetője, és kiküldi a terepre egyik riporterét.
Késő délután egy kocsmában látjuk viszont a riportert, amint a ház-
foglalók asztalához ül, és egy órán keresztül az előző napi verekedésről
beszélget velük. Visszafogottan kérdez, alig szól valamit, inkább figyel.
Utána megpendíti, hogy „fontos lenne”, hogy „az emberek első kézből is-
merjék meg a nézeteiket”. Megkérdezi, hogy lejegyezhet-e néhány dolgot,
leírhat-e egy-egy kijelentést szó szerint, hogy nehogy valamit véletlenül
rosszul adjon vissza, stb. A házfoglalók szkeptikusak, de nem zárkóznak
el. „De ne szúrj ki velünk, mert akkor majd meglátod ...” – egyeznek bele
a riporter kérésébe. Kitalált a neveket akarnak, hogy ne tudódjon ki az
igazi kilétük, nehogy az interjú után a rendőrség letartóztassa őket a bal-
hé miatt. A riporter beleegyezik, és megnyugtatja őket, hogy újságíró-
ként elutasíthatja a tanúskodást, és így nem adja tovább a valódi neve-

316
ket. A csoport nem kéri, hogy a riporter megmutassa nekik a szöveget a
nyomtatás előtt, sem autorizálni nem akarják azt. „Csak azt írod le, amit
mondunk” – lépnek át a problémán. A következő fél órában a riporter a
kérdéseihez egy párbeszédszerű jegyzetet készít, ez elég ahhoz, hogy egy
100 soros interjú készüljön belőle. „Nem vagyunk verekedős típusok” –
így hangzik a következő nap megjelenő újság főcíme, az alcím: „Fritz
Meyer riporter beszélgetett a házfoglalókkal a zendülés okairól”.
Ha a helyi rádiónál dolgozó kolléga jelent volna meg a fel-
vevőkészülékkel és egy hivatalos interjú-kérvénnyel, a ház-
foglalók csak leszólták volna – ilyen és hasonló szófordula-
tokkal utasították volna el az interjút: „Na, még mindig a ház-
tulajdonosok talpát nyalod?”
Ha a sajtónál dolgozó újságíró lemond a diktafonról, ak-
kor ajánlatos folyamatosan jegyzeteket készíteni (az emlékezet
sokszor csalóka).
• Nem csak a válaszokat, hanem a kérdéseket is le kell je-
gyezni (ha ezt elfelejtjük, akkor előfordulhatnak hozzáren-
delési hibák).
• Minden válaszmondathoz legalább két címszót kell leje-
gyezni (a használt határozószó és melléknév fontosabb lehet,
mint maga a tartalom, mert minősíti a kijelentést és személyes
színezetet kölcsönöz).
• Ha semmilyen lehetőség nincs a jegyzetelésre (például
séta közben), akkor jó előre megtanulni a beszélgetés tagolá-
sát és a kérdezett legfontosabb kijelentéseire kell koncentrálni.
Tapasztalt kérdezők hangosan megismétlik a másik fontosabb
mondatait, hogy jobban meg tudják jegyezni azokat.
• Közvetlenül a beszélgetés után le kell írni a kérdezett ki-
jelentéseit a címszavak és a memória segítségével.
Ha a kérdezett személy nem igényli azt, hogy autorizálás
céljából elolvassa a nyomtatásra kész verziót, különösen fon-
tosak a jegyzetek, mert ezek jelentik az egyetlen (bár gyenge)
bizonyítékot. De alapvető szabály, hogy ha a párbeszédet tel-
jesen emlékezetből írtuk, akkor az interjút meg kell mutatni a
beszélgetőpartner(ek)nek, még ha nem is igényli(k).

317
 Több beszélgetőpartner

Példánkban több személlyel találkozott a riporter. Könnyebb

dolga van az újságnál dolgozó embernek, mint kollégájának a
rádióban: míg a több személlyel készült rádiós interjúk sokszor
fárasztók a hallgatók számára, mert csak a hang alapján tudják
azonosítani a résztvevőket, addig a nyomtatott interjúban név
szerint feltüntetik a résztvevőket, és kizárt a személyek felcse-
rélése.
Ha az újságíró több személlyel készíti az interjút, már az
előkészületek során meg kell határoznia a résztvevők szerepét.
Három modell alapján teheti ezt:
A konszenzus-csoport: minden résztvevő ugyanazt a vé-
leményt képviseli. Kollektívan cselekednek, nem egyesével, ha-
nem csoportosan szeretnének beszélni. Minden egyes személy
egyéni nézőpontból, és egyéni tapasztalatok alapján közelíti
meg a témát, ellentmondások nem fordulhatnak elő (például a
házfoglalókkal készített interjú).
Fennáll viszont a redundancia veszélye, azaz, hogy több em-
ber ugyanazt mondja el, csak más szavakkal. Ezt úgy kerülheti
el az újságíró, hogy a téma adott aspektusáról először mindig
egy személyt kérdez meg, aki valamilyen általános véleményt
vagy értékelést mond, az újságíró ezután egy-két szubjektív él-
ményt kér a többi csoporttagtól, hogy színesen mutassa be a
témát.
Tapasztalatcsere: Legtöbbször két személy beszélget
ugyanarról a témáról vagy eseményről, de saját nézőpontjukat,
saját tapasztalataikat mutatják be. Az olvasó nem egy személy-
lyel azonosul (ahogy ez általában egy interjú esetén történik),
hanem ingadozik kettejük között és egy plusz perspektívát
nyer. Az újságírónak figyelnie kell arra, hogy beszélgetőtársai
ne térjenek át egy nem általa indított (és már nem irányítható)
beszélgetésre. Ez a forma főként a sport esetében (például a két
csapatkapitány), és komplex események utólagos feldolgozása-
kor (a házfoglalós példánkban például elképzelhető egy ilyen

318
interjú, amely során két szemtanú szomszéd beszél arról, hogy
mit láttak a balhéból) hasznosítható jól.
Vitabeszélgetés: Legalább két ember beszélget egy előre
megbeszélt téma két vagy több nézőpontját (vélemény, felfo-
gás, érdeklődés) képviselve. A vélemények legyenek lehető-
leg ugyanannyira megalapozottak, de egymással ellentétesek.
Több személy és több nézőpont átláthatatlan képet nyújthat az
olvasónak. Ezért ajánlatos a vitát két pregnáns, ellentétes pozí-
cióra korlátozni.
Az újságíró kérdésekkel indítja el a beszélgetést, amelyek
lehetővé teszik a résztvevőknek, hogy bemutassák pozícióju-
kat; a beszélgetés folyamán az újságíró az egyik pozíciót fel-
kínálja a másik személynek kommentálásra, és kiélezi a vála-
szokban rejlő ellentéteket újabb és újabb kérdésekkel, míg
kiugrik a nyúl a bokorból, és kialakul a vita a két résztvevő
között. Az újságíró ezután a moderátor szerepére vált: arról
kell gondoskodnia, hogy a résztvevők betartsák a sportsze-
rűség szabályait, és a vitatott témát elmélyítsék. (Példánkban
el lehet képzelni egy vitát a házfoglalók egy szószólója és az
elöljáró között, aki a rendőrségi bevetésért felelős). Ezt a for-
mát különböző funkciója és az újságíró szokatlan moderátori
szerepköre miatt nem interjúnak, hanem vitabeszélgetésnek
kellene nevezni.
Bárhogy is kezdődik ez a többszemélyes interjú, az újság-
írónak szem előtt kell tartania, hogy:
a) az átírás folyamata nagyon időigényes,
b) a nyomtatásra szánt verzió túl terjedelmes lesz,
c) az autorizálás folyamata nagyon bonyolult folyamat le-
het (ha például mindkét partner már a másik által autorizált
példányt szeretné elolvasni, de őket kettőjüket nem lehet
még egyszer összehozni). Főleg vitabeszélgetések esetében
szükséges, hogy világos megállapodás legyen a három part-
ner között.

319
 A beszélgetések körülményeinek sokrétűsége

Szabad helyválasztás

A rádiós újságírókkal ellentétben, akik rá vannak utalva akusz-

tikus felvételre alkalmas helyszínre, a sajtónál dolgozó újság-
írók figyelembe vehetik a beszélgetőpartner igényeit az interjú
helyszínének kiválasztásánál. Még sétálni is elmehet vele, ha
szükséges (mint Ben Witter, a hamburgi újságíró).
Alapelv: minél jobban (biztonságosabban, otthonosabban,
bizalmasabban) érzi magát a kérdezendő személy, annál haj-
landóbb lesz megnyílni a kérdések előtt, és érdekes részleteket
elárulni.
Példánkban nem lett volna szerencséje az újságírónak, ha
meghívta volna a házfoglalókat a szerkesztőségbe: valószínűleg
elutasították volna az újságíró által felajánlott helyszínt, mert
a fiatalok büntetendő cselekedeteket hajtottak végre a zendü-
lés során és nagyon bizalmatlanok. Csak a kocsma viszonylag
anonim környezetében hajlandók a riporterrel beszélgetni.
Minden olyan dokumentációt elutasítanak, amely alapján azo-
nosítani lehetett volna őket (fotó, magnófelvétel).
Ha nem is ajánlatos, mégis előfordulhat, hogy az interjú
helyszínét meg kell változtatni. Bár (a rádióval ellentétben)
technikailag nem jelent problémát a helyszín megváltoztatá-
sa, ez mégis törést jelent az interjú folyamatában: megszakad
a beszélgetés fonala, a beszélgetést újra be kell vezetni. Ezért
ajánlatos egy elkerülhetetlen „költözés” esetén az interjú té-
máját újra felosztani: az új helyszínen nem lehet egyszerűen
folytatni a beszélgetést, újra kell kezdeni. Ezért az újrakez-
déshez a téma új aspektusát kell szóba hozni, és ezt nyitó kér-
désekkel bevezetni. Később a nyomtatott verzió elkészítésénél
ki kell javítani ezt a törést.

320
 Folyékony beszédtémák

Néhány érdekes sajtó-interjú nem tervszerűen lefuttatott ki-

kérdezés, hanem ezzel ellentétben nagyon hosszú, kusza be-
szélgetés eredménye.
Példánkban a riporternek feltűnhetne a kocsma asztalánál ülő fi-
atalok csoportjában egy fiatalember, aki meglepően differenciáltan ér-
vel, emellett déli akcentussal beszél, máshogy öltözik, és viselkedésében
egyfajta távolság tükröződik a többiekhez képest: az újságíró érdeklő-
dése felébredhet, és találkozót beszél meg vele a következő napra.
A lefoglalt ház előtt találkoznak, az utcán sétálgatnak és beszélget-
nek, aztán beülnek egy halk kávézóba. A fiatalembernek most nincs
ellenvetése a diktafonnal szemben, amelyet a riporter az asztalra tett;
öt perccel később már el is felejtette, hogy ott van. A kérdések által fi-
noman vezetve lassanként elmeséli élettörténetét: az anyja német, apja
chilei, és szakszervezeti vezető. Szantiagóban született. A család a Pino-
chet-kormány kiszolgálói elől menekült. Ezután az Európában, Német-
országban gyűjtött tapasztalatokról beszél.
Az újságíró alig egy órával később a „német fiatalság” témájára irá-
nyította a beszélgetést. A fiatalember érdekes megfigyeléseket közöl. A
házfoglalók társadalma példaként szolgál.
A riporter úgy döntött, hogy felhasználja ezt a beszélgetést,
de nem biztos, hogy ez megformált vagy elbeszélt interjú lesz.
A beszélgetés elmélyítése: Főként nagyszabású interjú.
projekteknél, amelyek egy személyiség bemutatását célozzák
meg, fordul elő újra és újra, hogy az újságíró mintegy tapo-
gatózva közelít a személyhez, és gondolatmenetét, beállítódá-
sát kutatja. Így az előzetes beszélgetést törés nélkül követheti a
tapogató kutakodás, és ezt a tapogatódzást követi a személyes
jellegű, bizalmas hangulatú párbeszéd.
A beszélgetés ilyen iránya esetén a téma pillanatnyi elmé-
lyítése a cél: a rugalmasság és a párbeszédesség sokkal fonto-
sabb, mint a kérdések katalógusa. A kérdéskatalógus helyett
a téma tervezett aspektusaira vonatkozó címszólista ajánlott;

321
ezen kívül a mondandónkat alátámasztó iratoknak, idézetek-
nek és érveknek kell mindig kéznél lenniük (ha ezeket nem
tudjuk kívülről).
Később, az így nyert nyersanyag áttekintésénél (a sokszor
több órányi hangfelvétel meghallgatása során) válik az újságíró
számára nyilvánvalóvá, hogy nem lehet egyszerűen kivonatot
kinyomtatni (a rádiós riporterrel ellentétben, aki az anyagból
összevág egy pár perces interjút, és ennek saját szavaival kere-
tet ad), Inert az a kivonat a ténylegesen folytatott beszélgetés-
hez képest unalmas és felszínes lenne.
Sűrítés: Az újságírónak ebben a helyzetben az a (bár elég
időigényes) lehetőség áll rendelkezésére, hogy az óriási hang-
anyagból egy újra megfogalmazott interjúszöveget szűrjön ki,
vagy pontosabban: addig kell „főznie” az interjú szövegét, amíg
már csak a sűrítmény marad vissza. A protokoll akár 4 000 sort
is magába foglalhat; az összesűrített nyomtatás előtt álló szöveg
sokszor kevesebb, mint tizedannyi.
Belehallgatni: Sok újságíró megspórolja a hangfelvétel írá-
sos rögzítés ét. Kétszer-háromszor meghallgatják a hangfelvé-
telt, és vázlatot készítenek az írásos változathoz (használjunk
számlálót, hogy megtaláljuk a felvételen a fontos részeket!).
Bár a szöveges változat a hangfelvétel kronologikus sorrendjét
követi, a szöveg megformálásában különbözik a mondottak-
tól. Ebből következik, hogy végül sokban különbözik az írott
szöveg a mondottaktól. A jó újságíró nem fantáziszüleményt
ad vissza, ha többször meghallgatta a hangfelvételeket, és ezzel
beleképzelte magát a másik helyzetébe: azt írja le, amit a másik
(így vagy úgy) mondani akart, és nem tudta pontosan (tömö-
ren) megfogalmazni. Előfordulhat, hogy csak az értékelés so-
rán értjük meg, hogy mit is akart mondani a másik.
Egyértelmű, hogy ezt a szöveget autorizáltatni kell a be-
szélgetőpartnerrel. A kérdezett sokszor változtatásokat igényel
az autorizálás során.
Ez a folyamat kétségtelenül lehetővé teszi, hogy bemutas-
suk a személyt közlései által, de a munka nagyon idő-és nyers-

322
anyagigényes. Nem véletlenül csak a nagyobb hetilapok és ma-
gazinok engedhetik meg maguknak az ilyen költségeket.

A beszélgetés irányításának sajátosságai

Az a tény, hogy a hangfelvételt nem hozzák nyilvánosságra, ha-

nem csak az írott szöveg nyersanyagaként szolgál, új horizontot
nyit a beszélgetés irányításának újabb eszközei előtt.

Kísérletezni és tesztelni

Hogy elmélyüljünk egy témában, és hogy felizgassuk, esetleg

provokáljuk a beszélgetőpartnert, feltehetünk biztosítatlan
kérdéseket – ez egy kísérleti léggömbhöz hasonlít, amely fel-
robban, ha túl erősen fújjuk fel.
Két dolgot kell szemmel tartanunk:
• Biztosítatlan kérdések esetén jeleznünk kell, hogy ilyenről
van szó: a kérdezettnek fel kell ismernie, hogy a kérdés hipo-
tetikus, hogy ennek megfelelően bánjon vele (például: „Tegyük
fel, hogy Ön az ülésen...”).
• Ne vessünk be blöffként spekulatív vagy gyanúsítgató kér-
déseket (például: „És azon az ülésen Ön is részt vett a döntés-
ben...”). A gyanúsítás cáfolata kicsinyes vitákhoz, és az újságíró
kompetenciájának csökkenéséhez vezethet.
Alapvető szabály, hogy az interjú során nem szabad szélhá-
moskodni, mert előbb vagy utóbb átlátja a másik ezeket bizto-
sítatlan kérdéseket, és ennek hatására az újságíró elveszti hite-
lességét. Ennél jobb technika magunk alulmúlása.
Ez azt jelenti, hogy egyszerű kérdésekkel kell leplezni sa-
ját (alapos felkészüléssel nyert) szaktudásunkat. Csak amikor
fecsegni kezd a beszélgetőpartner, akkor kell a jól informált

323
újságírónak egy precíz megállapítással vagy egy részletekbe
menő kérdéssel felhívnia a másik figyelmét arra, hogy töreked-
jék pontosságra – így a meglepetés még nagyobb lesz.

Kommentálni

A beszélgetőpartner magyarázatait soha nem szabad érté-

kelően kommentálni (például: „Igen, ez szerintem is így van!”,
vagy: „Nagyon jó!”, vagy: „Hát ezzel kapcsolatban teljesen más
véleményen vagyok!”).
Mindenesetre a nyomtatott interjúk esetében bármikor vált-
hat az újságíró a kommunikációs síkok között, és a metasíkon
kommentálhatja az aktuális történéseket.
Ez a lehetőség a beszélgetés irányítását szolgálja, például
amikor az újságíró felhívja egy nagyon beszédes beszélgető-
partner figyelmét a rendelkezésre álló időre: „Arra kell kér-
nem, hogy hosszabbítsuk meg a beszélgetésre szánt időt, na-
gyon részletesen megy bele a témába”. Ha ezt elutasítják: „Ak-
kor meg kell kérnem, hogy tömörebben fogalmazzon.”
A síkok közti váltás megkönnyíti a téma tervezett időbeli
sorrendjét, például amikor a választ a következő megjegyzéssel
szakítja félbe az újságíró: „Erre a pontra még szeretnék később
részletesebben visszatérni, most hagyjuk ezt.”
Ajánlatos a párbeszéd folyamatának irányításakor techni-
kai és szervezési érveket felhozni a tartalmi érvek (például:
„Ez nem tartozik a témához.”) helyett. A makacsabb beszél-
etőpartnerek kétségbe vonhatják vagy figyelmen kívül hagy-
hatják a tartalmi kifogásokat (például a következő bevezetése!:
„A téma ezen aspektusához még szeretném megjegyezni,
hogy…”).
Mindenesetre: a túl gyakori kommentárok fontoskodónak
tűnhetnek, illetve elbizonytalaníthatják a partnert, vagy zavart
okozhatnak a párbeszédben.

324
 A formált interjúk szövegszerkesztése

Az a tény, hogy a nyomtatott interjúkat olvassuk, és nem hall-

juk, teszi ki a fő különbséget a többi interjúformával szemben.
Itt a következő (sajnos sokszor figyelmen kívül hagyott) alap-
szabályok érvényesek:
• A nyomtatott médiumban nem lehet a beszélgetés körül-
ményeit sem rekonstruálni, sem szimulálni. Néhány újságíró
megpróbálkozik ezzel – és szimulációt tettetnek. Ebből kö-
vetkezik a második alapelv:
• Minden nyomtatandó interjú meg kell, hogy feleljen azoknak
a követelményeknek, amelyek minden zsurnalisztikai olvasandó
szövegtől elvárhatóak: érthetőség, áttekinthetőség, egyértelműség
és (elegendő) pontosság. És ne legyen fölöslegesen hosszú.
A napi sajtó számára ez azt jelenti többek között, hogy az
interjú szövegében se legyenek hosszabbak a bekezdések, mint
15-20 sor (a hasáb szélességétől függően). Csak kivételes esetben
tartalmazzanak a részek (például egyik beszélgetőpartner szöve-
ge) több mint két bekezdést.

A beszélgetés szituációjának átalakítása

Még ha (csak) telefonos interjúról van is szó, amelyet rög-

zítettek, és szó szerint kinyomtattak (ami szinte soha nem
fordul elő), akkor is jelentős különbség lenne az eredeti in-
terjú-szituáció és a szöveges változat között: az auditív kom-
munikáció lehetőséget nyújt a hangsúlyozásra és a hanglejtés
változtatására, sokkal teljesebb, mint ugyanennek a szöveges
változata. Ez adja a rádiós interjúk vonzerejét.
Így a beszélgetés szó szerinti leírása a kommunikáció meg-
csonkítását jelenti, amelyet egyesek úgy érzékelnek, mintha el-
szürkítették, vagy elferdítették volna szavaikat az „Ezt nem is
így gondoltam, ahogy itt áll.” mottó alapján.

325
 A beszélt nyelv más szabályokat követ, mint az írott: A sza-
badon beszélő máshogy építi fel a mondatait; sok kötőszócskát
és töltőszót használ, sokszor ismétli önmagát (redundancia).
A nyomtatott interjú feldolgozásakor nem a retorika, ha-
nem a nyelvtan szabályai a fontosak: a mondottaknak az írott
nyelvbe való átalakításakor a beszélt nyelvet fordítjuk le írott
nyelvre. Ebből következik:
• Az interjú szövegének megfogalmazásakor nem kell
megtartani a beszélgetés körülményeit (Példa: „Hát, úgy
gondolom, mhhh, ez értelmetlen mégis, így azt gondolom, ha
ezt megpróbáljuk, tehát, ha most így, mint ahogy beszélünk,
egy az egyben leírjuk, és aztán a leírtakat, hmmm, a csak félig
kimondott szavakat elfelejtjük, ha azt az újságban kinyomtat-
juk, azaz hm megjelentetjük”).
• A megfogalmazásnál nem kell szimulálni a beszélgetés
szituációját (Példa: „Úgy gondolom, hogy értelmetlen len-
ne, hogy azt, ahogy beszélünk ugyanúgy le is írnánk, tehát,
hogy az interjút úgy jelentetjük meg, ahogy beszélni szok-
tunk”).
• Az újságírónak a beszélőhöz illő megfogalmazásokat
kell találnia, mint egy tolmácsnak, aki a mondottak stílusát
is lefordítja (Példa: „Értelmetlen próbálkozás lenne, ha egy
nyomtatott interjúban a beszélt nyelv szintaxis át akarnánk
visszaadni).
Ha a szerkesztőség mindenképpen vissza szeretné adni a
beszélgetés stílusát, akkor ezt semmiképpen sem a hibásnak
tűnő mondatfelépítések vagy a különböző kötőszócskák (hm,
ah, stb.) vagy a szó-és mondatismétlések átvételével kell tennie:
mindegyiket ál-hitelesnek és nagyon fáradtságosnak, unalmas-
nak találná az olvasó.
A beszélgetés atmoszféráját sokkal inkább dramaturgiai és
lexikai trükkökkel lehet visszaadni az írott szövegben:
A párbeszéd dramaturgizálása által:
a) gyorsabb szóváltás a partnerek között („egymás szavába
vágni”),

326
 b) hosszabb és rövidebb részek váltogatás a (akár félmon-
datok is),
c) olyan megfogalmazások, amelyek közvetlenül a másik
előbbi kijelentésére vonatkoznak (dialogizálás),
a hétköznapi nyelvezet használata által,
a) szleng kifejezések formájában,
b) beszédstílussal (stílus), amely időnként (partnertől és
témától függően) akár durva, cikornyás vagy ponyva is lehet.

Nyelvi miliő, divat a nyelvben és zsargon

Ha a beszélgetőpartner bizonyos miliő vagy csoport képvi-

selője, amelynek identitás a a nyelvhasználaton keresztül is ki-
fejeződik, akkor már máshogy kell felvetni a fordítás kérdését.
A házfoglalók csoportja bizonyos zsargont használ; a jup-
piek teljesen más nyelvezetet használnak, mint a skinheadek
vagy azok, akik a cybert vagy technot szeretik vagy a New-
Age-mozgalom résztvevői – és így tovább.
A hitelesség követelményéhez az is hozzátartozik, hogy a
nyelvi miliő felismerhető legyen, ha ez nagyon eltér az átlagtól.
Ez nem azt jelenti, hogy az újságírónak át kell vennie a kér-
déses miliő nyelvezetét (olvasás közben úgysem tükröződik),
hanem szófordulatokat és a miliőre jellemző szavakat kell be-
szúrnia a beszélgetőtárs mondataiba – kulcsként a másik világ
nyelvezetéhez.
Az ilyen jellemző szavak célzott használata sokkal hatéko-
nyabb, mint a hasonulásra való törekvés, mert ezek felkeltik az
érdeklődést; ezen kívül sokkal jobban kiemelik az adott miliőt,
mint a zavaros, bennfentesnek ható zsargon.

327
 Dialektus-interjúk

Azokon a területeken, ahol főleg dialektusban beszélnek az em-

berek – például egész német-Svájcban, Ausztria nagy részén és
Bajorországban –, sokkal nagyobb a különbség a beszélt és az
írott nyelv között, ezen kívül a dialektust leíró nyelvtani szabá-
lyok híján a párbeszédet nem is lehet mindenki számára érthe-
tő szöveggé formálni.
Az újságírónak szem előtt kell tartania az átalakításnál, hogy
bár a dialektus szókincse kisebb, mint az úgynevezett hivatalos
német nyelvé, de sok tájnyelvi szó több, sokszor teljesen kü-
lönböző jelentéssel bír (például: a „schmecken” – hivatalosan:
ízleni – szó alemann tájszólásban három különböző jelentéssel
bír: szagolni, ízleni és metaforaként: valakit kedvelni).
Az adott jelentés beszéd közben a kontextusból, a hang-
súlyokból és a kísérő hangokból válik nyilvánvalóvá. Más sza-
vakkal: a kisebb szókincset a nagyobb jeladási lehetőség ellen-
súlyozza. A probléma az, hogy ezek a jelek legtöbbször csak
akusztikusan, és írásban nem fejezhetők ki.
Az előbb említett okokból kifolyólag nem ajánlott, hogy az
újságíró szó szerint adja vissza a mondottakat, inkább helyes
értelem szerint tennie: nem a szavak hangzásán, hanem a sza-
vak jelentésén van a hangsúly.
Néhány helyi szerkesztőség meg szeretné mutatni olvasói-
nak, hogy az interjút dialektusban készítették. Elszórnak né-
hány tájnyelvi szót a szövegben, mintha ez olyan fűszer lenne,
amellyel az ételt utólag lehet ízesíteni. Itt már ízlés dolga, hogy
ki mennyire fűszeresen szereti – de mint mindig, ha a jó ízlést
tartjuk szem előtt, akkor itt is azok az ételek számítanak jónak,
melyeket csak enyhén fűszereztek.

328
 Utólagos javítások

A protokoll szerkesztőségi feldolgozása során nem csak a

mondottak fordítása történik írásos formába, az interjú gon-
dolatmenetét is kijavítják.
Például: Hosszúra sikerült magyarázatokat, melyeket hall-
gatni még szórakoztató volt, de írásban már unalmasak, rö-
videbbre kell fogni. Az újságíró hosszú megjegyzései írásban
olyanok, mintha kiselőadást tartott volna, ezeket egy mondatra
kell leszorítani. A kérdezett hosszúra nyúlt válasza az újságíró
azon megjegyzésére válaszol, amely korábban szerepelt, ezt át
kell helyezni vagy ki kell húzni – és így tovább.
Vannak olyan újságírók, akik a beszélgetés közben csak ba-
nális kérdéseket tesznek föl, de később nagy olvasottságról ta-
núskodó, intelligens megjegyzéseket szúrnak be a szövegbe.
Mivel a kérdés értelmét és célját nem változtatják meg, nem
kell javítani a válaszokat. Ezért jogilag nem is kell autorizál-
tatni ezeket. De nem lenne elfogadható például, ha utólag egy
kérdésből kritikus ellenvetést fogalmazna meg az újságíró: Az
utólagos javításokat csak addig lehet végezni, amíg tartalmilag
a kijelentések és/vagy ezek kontextusa nem változik meg.
Például tartalmi változtatás, ha egy vonatkoztató mellék-
mondatot vagy egy korlátozó mondatot törlünk a szövegből.
De nem jelent tartalmi változtatást, ha példákat, analógiákat
vagy levezetéseket törlünk: az állításnak indoklás nélkül is meg
kell állnia (a törlés csökkenti az elfogadhatóságot, de a helyes-
séget nem).
Az, hogy hogyan javítunk, attól is függ, milyen célt szeret-
nénk elérni: Tárgy-centrikus interjúk esetében leginkább a
mondottak pontosságán és érthetőségén van a hangsúly. Az
újságíró szövegébe adott esetben be kell illeszteni előzetes vagy
háttérinformációkat.
Ajánlatos a részletes kifejtő magyarázatokat, a hosszabb le-
írásokat és rövid válaszokat, ellenvetéseket váltogatni.

329
 A zárt interjúk vonzerejét az adja, hogy a beszélgetőtárs
ki. jelentései célzottak, pregnánsak. A javítás azt szolgálja,
hogy a kijelentések még kiélezettebbek legyenek (tartalmi
változtatás nélkül). A dramatizálás elősegítésére ajánlatos az
érve. lő karakter erősítése, például azáltal, hogy az újságíró
szövegrészei egyértelmű ellenvetéseket és kérdéseket tartal-
maznak amelyek a kérdezett válaszaira reakcióként szerepel-
nek.
Személyorientált interjúk a személy gesztusait, kifejezési
módját is tükrözik. A szavak kiválasztásában jelentkező pre-
ferenciákat meg kell tartani, a tényszerű kijelentéseket viszont
gyengíteni vagy törölni. Ajánlatos a megjegyzéseket és a kér-
déseket személyre szólóan, és közvetlenül („nyitottan”) meg-
fogalmazni.

A melléklet

Az utólagos javítás – például száraz adatok és részletek törlése

– a párbeszédek rövidítését jelenti, de ez nem mehet a téma
érthetőségének rovására: a bennfentesek számára megfogal-
mazott interjúk figyelmen kívül hagyják az olvasót.
A nyomtatott médiának adott a lehetőség arra, hogy fon-
tos információkat az interjú-mellékletben közöljék: például a
beszélgetőpartnerek élettörténetét (mindig fotóval), háttér-
információkat (például az esemény előtörténetét) és a téma
másfajta megközelítéseit (például egy harmadik véleményét)
önálló szöveggé is alakulhatják, és ezt – például egy rovatban
– az interjúhoz lehet csatolni.
Ezeket a segédírásokat főleg a nagyobb interjúk (120 sor fö-
lött) esetében érdemes felhasználni, hogy felkeltsék az olvasó
érdeklődését, és hogy megkönnyítsük az olvasóknak az interjú
szövegéhez való közeledést.

330
 Kialakítás: Különös vonzerőt jelent hosszabb interjúk ese-
tén, ha egyes mondatokat kiemelünk, és ha ezeket idézetképpen
vastagabb betűvel kihangsúlyozzuk.
Illusztrációként a beszélgetést bemutató fényképek és portré-
fotók segítik a téma szemléltetését: archív képek segítségével
bemutathatjuk a beszélgetés során szóba kerülő eseményeket
és tárgyakat. Az adott képsor kapcsot képez a kép és az interjú
mondanivalója között, tehát a beszélgetőpartner kérdéses ki-
jelentésére vonatkozik.
Nagy előnyt jelent a rádióval szemben az interjúk optikailag
igényes kialakítása a nyomtatott médiában; ezt minden lehető-
ségével ki kell használni.

Autorizálás – mikor és hogy?

Az autorizálás jogi aspektusait már az előző fejezetben be-

mutattuk. Tehát az alapelv: ha tartalmában megváltoztatjuk
az interjú alanyának kijelentéseit (például minőségjelzők
megváltoztatásával vagy egy tartalmilag fontos, például ok-
okozati mondatkonstrukcióval), akkor meg kell adnunk a má-
siknak a szöveg elolvasásának és megváltoztatásának lehető-
ségét. A dialektusban vagy idegen nyelven készített interjúk
esetén, melyeket le kellett fordítani, alapvetően érvényes az
autorizálás elve.

Autorizálási szabályok

Az újságíró szemszögéből nézve az autorizálás azt a veszélyt

rejti, hogy az interjú szövege veszít spontaneitásából jelentősé-
géből és mondanivalójából. A politikai élet személyiségei tény-
leg hajlanak arra, hogy az íróasztal mögött, tollal a kezükben

331
sokkal óvatosabban, semmitmondóbban fogalmazzanak, mint
a párbeszéd során.
Ha túl sokat változtat az interjú alanya, akkor az újságíró el-
utasíthatja ezeket vagy utalhat a beszélgetésben elhangzottakra
– de előfordulhat, hogy a beszélgetőpartner ahhoz a feltételhez
kötötte az engedélyezést, hogy csak az ő általa autorizált szöveg
az érvényes.
A gazdasági és politikai élet nagy személyiségei esetén sok-
szor előfordul, hogy az autorizálást a sajtószóvivők vagy az iro-
davezetők végzik. Néhányuk még félősebb, mint a főnök. Ha az
újságíró túl soknak találja a változtatásokat, akkor bejelentheti,
hogy visszatér az eredeti szöveghez, ha az autorizáló személy
nem fogad el olyan megfogalmazást, ami az újságírónak is
megfelel. Kétséges esetben kérheti az interjú alanyának véle-
ményét a kérdéses megfogalmazással kapcsolatban (általában
önállóbb, mint az irodavezetője).
Alku: Az újságírónak nem kell elfogadnia minden változta-
tást. Kétséges esetben alkudnia kell; közösen általában meg-
találják a kompromisszumot, egyébként pedig inkább ajánla-
tos letenni az interjú megjelentetéséről, mint hogy a másik az
interjút saját PR-céljaira használja fel.

A szerkesztőségekben uralkodó gyakorlat

Különböző újságok és hírlapok szerkesztőségei általánosították

az autorizálás alapelvét, és már csak autorizált interjúkat jelen-
tetnek meg.
Elsőként a Spiegel szerkesztősége emelte alapelvvé ezt a
szabályt egy 1958-as Spiegel-beszélgetés kapcsán: csak azt
nvomtatjuk ki, amit autorizáltak. A Stern is évek óta bemutatja
a beszélgetőpartnernek a nyomtatásra szánt verziót. Ugyanezt
az elvet követi – bár kevésbé szigorúan – a Die Zeit, amelynek
a tárcaírója lett André Müller, aki az autorizálást vétójogként
értelmezte.

332
 1988-ban a Medien-Kritik nevű szakmabeli cég közvéle-
mény-kutatást végzet~ az egyes újságok autorizálási gyakor-
latával kapcsolatban. Íme egy kis ízelítő:
Werner Holzer, a Frankfurter Rundschau akkori főszerkesz-
tője: „Az interjú zsurnalisztikai formáját alapvetően írásban
bemutatjuk vagy telefonon felolvassuk az interjú alanyának.”
De felmerülhetnek problémák az aktualitással és az időhiány-
nyal kapcsolatban.
A Die Welt azt állítja, hogy „az interjúk legtöbbjét elolvas-
tatják és autorizáltatják a beszélgetőpartnerekkel” – mondta
Manfred Schell, az akkori főszerkesztő – „de egyébként az elő-
zetes beszélgetés során tisztázzák a feltételeket”. Néhány beszél-
getőpartner már az elején lemond autorizálási jogáról (mint
például Gabriel Garcia Márquez); mások, mint François Mitte-
rand, a francia miniszterelnök a végén személyesen javítják ki
a szöveget.
A Süddeutsche Zeitunggal kapcsolatban azt mondta az ak-
kori helyettes főszerkesztő, Herbert Riehl-Heyse, hogy nin-
csenek szigorú szabályok. A terjedelmesebb interjúkat rend-
szeresen autorizáltatják. Felhívta azonban a figyelmet arra,
hogy gyakran előfordul: a beszélgetés során spontánul ejtett
kijelentéseket törlik az interjú alanyai. „Így elvész a spontane-
itás.”
Az 1999-ben megszűnt Frankfurter Allgemeine Magazin
szerkesztősége 1988-ban alapelvvé emelte az autorizálást,
és a jogi biztonság kedvéért megkövetelte, hogy aláírják az
engedélyezett szöveget (most már nem mindig ez az alapelv
érvényes). Ezt az elvet azután vezették be, miután a Klaus
Dohnanyival, a Hanza-város, Hamburg főpolgármesterével
készült „Miért” -interjú nem jelenhetett meg: a polgármester
által átdolgozott változat a hamburgi újságírónál maradt. A
frankfurti szerkesztőség eközben a következő alapelv alapján
cselekedett: ha nem érkezik semmilyen változtatási igény, ak-
kor biztos minden rendben van, és kinyomtatta az interjú ide-
iglenes változatát. Csak pár órával azelőtt, hogy a Magazint a

333
FAZ mellé berakták volna, érkezett meg az autorizált, az ide-
iglenes szövegtől jelentősen eltérő változat. A ház jogászainak
javaslatára bezúzták az azóta híressé vált 411-es számú füzetet:
ekkor a FAZ pénteki kiadása Magazin nélkül jelent meg.
A 90-es években a média és az érintett beszélgetőpartnerek
közti jogi viták miatt költségei miatt a legtöbb sajtószerkesztő-
ségben szabállyá nőtte ki magát a nyomtatásra szánt változat
autorizáltatása (nem utolsó sorban a szabadúszó Tom Kummer
okozta botrány miatt, aki 1999-ig több médiaorgánumban ki-
talált interjúkat publikált és kompozícióit „a zsurnalizmus ha-
táresetének” titulálta).
Sok beszélgetőpartner már annyira természetesnek (konk-
ludensnek) veszi az autorizálási jogot, hogy már nem is kérik
– abban a (hamis) hitben, hogy az újságírónak ez kötelező.

Beszámoló jellegű interjúformák

Ebben a fejezetben leginkább a formázott interjúról volt szó,

amely a párbeszédes formát jeleníti meg. Két oka lehet annak,
ha a beszámoló jellegű vagy az elbeszélő formát választjuk: az in-
terjú informatív jellege ellenére interakcióként annyira nem volt
kielégítő, hogy párbeszédes formában jelentessük meg, mert így
unalmasnak és felfuvalkodottnak tűnne, vagy a személyt, akit az
interjú során megismerhetünk, több oldaláról (kinézet, viselke-
dés, hol és hogyan él, stb.) is szeretnénk bemutatni.

Idézeteket tartalmazó beszámoló

Ha az interjú során új tényekre derül fény (hírek), és ha a nyers-

anyag túl tényszerű vagy túl személytelen egy formázott inter-
júhoz, akkor ajánlatos a beszélgetést egy idézeteket tartalmazó

334
beszámoló formájában visszaadni: az újságíró korlátozhatja a
beszámolót a másik általa fontosnak tartott kijelentéseire.
A formázott interjúval ellentétben az elbeszélő interjú a tu-
dósítások szabályait követi: az interjúban meg kell találni a hír
központi magját, és ezt kell újdonságként középpontba állítani.
Az újdonság, a hír a szöveg elején áll, ez vagy egy jellemző
idézet, egy epizód vagy a kérdezett szavainak rövid összefog-
lalója.
Csak ha már közölték a hír lényegét, akkor jöhetnek a kö-
rülmények. Ehhez kapcsolódik a kérdezett személy legfonto-
sabb kijelentéseinek strukturált bemutatása. Az újságíró kér-
dései helyett a kérdésekkel érintett nézőpontokat mutatják be:
ezek képzik a beszámoló központi fonalát.
A beszámoló központi része a beszélgetőpartner kijelenté-
seit – esetleg zárójelben az előtörténettel vagy a körülmé-
nyekkel kapcsolatos információkat – direkt és indirekt idézetek
formájában adja vissza:
• Akkor használjuk az idézeteket, ha központi jelentőségű
kijelentésekről van szó, amelyek a személy és a tényállás közti
összefüggést tárják fel.
• A függő beszéd tömörebbnek, és kevésbé hitelesnek tű-
nik, de könnyebben illeszkedik a beszámoló folyamatába. Ke-
vésbé tűnik fontosnak, mint a közvetlen idézetek.
• Az idézetek és a függő beszéd közti váltások lehetővé te-
szik, hogy a kérdezett személy kijelentéseit élethűen adjuk visz-
sza, és hogy a beszámoló folyékony és változatos legyen.
Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a hosszú, szó sze-
rinti idézetek nehézkesnek tűnnek. Az a szabály érvényes, hogy
egy szó szerinti idézet nem lehet két mondatnál és negyven
szónál hosszabb. A függő beszéd esetén figyelni kell a tények
bemutatása és a kérdezett személy kijelentései közötti különb-
ségre (Például: „azt állította, hogy a házak tegnapi kiürítésekor
20 házfoglalót megvertek a rendőrök...”). Az idézeteket tartal-
mazó beszámoló akkor is hasznos ha hírként szeretnénk közöl-
ni kutatásaink eredményeit.

335
 Személyek portréja

Ha a beszélgetőtárs fellépése, életkörülményei vagy életstílu-

sa olyan érdekes, hogy az újságíró be szeretné mutatni, akkor
ajánlatos a portré-forma használata. Ez bemutató, elbeszélő
forma, amely a riporthoz áll közel.
Egy portré készítéséhez a következőkre van szüksége az új-
ságírónak:
• A kérdezett személy kijelentéseire. Ezek nem csak idéze-
tek, hanem cselekvések is (azaz: a beszéd a cselekvések ös-
szefüggésében értelmezhető: a személy feláll, jelez a kezével
grimaszt vág stb., miközben beszél);
• Személyiségjegyekre való utalásokra. Például az a mód,
ahogyan valamit mondanak, több információt hordoz, mint
az, hogy mit mondanak. (hangsúlyok, hanglejtés, nonverbális
jelek).
• A személy külsejének és körülményeinek megfigyelésé-
re (Hogyan van a személy felöltözve, milyen a helység beren-
dezése? Hogyan viselkedik más emberekkel, például a beosz-
tottakkal?).
• A személy életével és a témával kapcsolatos informáci-
ókra (például archív vagy sajtóanyagra, válaszokra ezzel kap-
csolatos kérdésekre).
Az újságíró ezt a nyersanyagot strukturálja élménybe szá-
molóvá: az elején vagy egy, a személyre jellemző idézet, egy
megfigyelés vagy egy anekdotajellegű epizód áll.
A szöveg nem a tudósítás, hanem a riport kritériumait kö-
veti: kialakítja a cselekmény fő fonalát (például a személy éle-
tének egy napja, séta a cégnél, séta a teniszklubhoz – vagy a
beszélgetés folyamata). Az újságíró erre a központi fonalra ag-
gatja a személy kijelentéseit, saját megfigyeléseit és az elbeszé-
lés színhelyeit.
A beszédnek nem tényeket, hanem személyes nézeteket és
érzelmeket kell tartalmaznia: a függő beszéd a cselekményt írja
körül anélkül, hogy megszakítaná.

336
 Az újságíró megfigyelései érzékelhetőek legyenek (minden
érzékszervet használjunk: szemet, orrot, füleket – és a fejet a
gondolkodásra). A közvetlenül vagy közvetetten tapasztalt sze-
mélyiségjegyeket megfogalmazhatjuk értékelésként: a szöveg
végére az olvasók megtudhatják, hogy az újságíró milyennek
találta beszélgetőtársát.

Autentikusak-e a sajtóban megjelenő interjúk?

Ebben a könyvben sokat foglalkoztunk az interjúk auten-

ticitásával. A rádió és a televízió esetében, főleg az élő adások
esetében ez természetes: mivel azt sugározzák, ami az interjú
során történik, az interjúszituáció és a személyek egyaránt au-
tentikusak.
Ezt nem lehet elmondani a sajtóban megjelenő interjúkról.
A formázott interjúk autenticitása, a mondottak szöveggé ala-
kítása, a szerkesztőségi munka és a megjelentetés okozta kése-
delem miatt a nyomtatott szöveg dokumentáris jellegre korlá-
tozódik:
a) vagy egy párbeszéd (csak) tartalmilag korrekt megfogal-
mazása és/vagy
b) egy vagy több személy kijelentései, melyek az autorizálás
által visszavonhatatlanná váltak – semmi több.
Sokszor még ennyit sem nyújt az interjú. Újra és újra elő-
fordul, hogy az újságírók nem figyelnek eléggé, és inkább sa-
ját előítéleteiket vagy nézeteiket csempészik bele a szövegbe.
Ne ámítsuk magunkat: bele lehet költeni bármit az interjú
szövegébe, fel lehet tüntetni a beszélgetőtársat olyan színben
amilyenben csak akarjuk, az újságíró utólag átalakíthatja sa-
ját beszédstílusát – és a jóindulatú beszélgetőtársak ettől füg-
getlenül autorizálják a szöveget. Ebből következik, hogy az
őszinteség parancsolata nem csak az interjú során, hanem a

337
szerkesztőségi munka során is érvényes: Az újságírónak azt az
alapelvet kellene követnie hogy nem őneki vagy az újságnak,
hanem a meginterjúvol~ személyiségnek kell a középpontban
állnia. Ha ezt sikerül elérni, akkor ennek a sajtó-interjúnak az
autenticitása újabb, mélyebb értelmet nyer az elektronikus mé-
diával szemben.
Az így sikerült interjúk inkább kivételt képeznek az újság-
írásban. Ha híresebb kortársaink közül az érzékenyebbeket kér-
dezzük sajtó-interjúkkal kapcsolatos tapasztalataikról akkor
sok történetet hallhatunk, de ezek csak variációk egy témára:
történetek a félreértelmezésről. Irodalmárok, színművészek,
tudósok véleménye szerint a legtöbb újságíró képességeit felül-
múlja az a feladat, hogy valakit megértsenek és ezt autentiku-
san kifejezzék.
A csalódottak képviseletében idézzük az író Milan Kunderát,
aki mindig visszautasítja az újságírók interjú-kérvényeit. A Die
Zeitban elmondott kritikáját felszólításként értelmezzük, hogy
legközelebbi interjúnkat autentikusabban fogalmazzuk meg:

A párbeszéd jelentős irodalmi műfaj, és nem tagadom, boldog vol-

tam a jól átgondolt, jól felépített és az összmunkában átdolgozott inter-
júk láttán. De nem így szokás interjút készíteni. Először is: az újságíró
megfogalmaz kérdéseket, amelyek csak számára érdekesek, számunkra
nem; másodszor: csak azokat a válaszokat használja fel, amelyek neki
megfelelnek; harmadszor: ezeket átdolgozza saját szóhasználata, saját
gondolkodásmódja szerint. Az amerikai zsurnalizmus példáját követve,
nem veszi a fáradtságot, hogy autorizáltassa azt, amit ránk kényszerí-
tett. Az interjú megjelenik. Megvigasztaljuk magunkat: Gyorsan elfe-
lejtik! De nem: Idézni fogják! (...) 1985 júniusában eldöntöttem, hogy
soha többet interjú. (...) minden kijelentést, amelyet ezután az időpont
után nekem tulajdonítanak, hamisnak kell tekinteni.”

338
 II.

A riport
Michael Haller:
A riportról
Mielőtt szó esne arról, hogy miként írjunk riportot, érdemes
tisztáznunk főbb jellegzetességeit, vagyis azt: mitől riport a ri-
port?
A kritériumok a hosszú évtizedek során változtak ugyan,
de tény, hogy a riport mint műfaj jóval ősibb, mint maga az
újságírás, és hogy ez utóbbit a riport irodalmi hagyománya
formálta. Aki tehát ennek a műfajnak a sajátosságait igyekszik
megérteni, annak meg kell ismerkednie kialakulásával is.
Az újságírók által használt ábrázolási módok azonban tá-
volról sem csak hagyományon alapulnak. Többek között ar-
ra szolgálnak, hogy bizonyos közírói feladatokat ellássanak,
megfeleljenek az olvasók elvárásainak. Az újságírók tehát nem
pusztán informálni akarnak, hanem iránytűt is adni a tájékozó-
dáshoz, esetenként szórakoztatni, felvilágosítani, az olvasó ér-
deklődését felkelteni. Ehhez hasonló feladatokat lát el sok más
műfaj is. A riport ezek egyike. Ahhoz tehát, hogy értsük, mi is a
riport, tudnunk kell, hogy mire való – és azt is, hogy mire nem.
Számos olyan műfaj akad, amely rokonságot mutat a riport-
tal és közöttük nehéz szigorú határvonalat húzni. Az, hogy az
újságíró végül melyik mellett dönt, több tényezőtől függ: a té-
mától, az adott anyagtól, de éppúgy lapjának sajátosságaitól, és
az újságíró alkatától is. Így a riport jellegzetességeit csak más
újságírási műfajokkal összehasonlítva ismerhetjük fel: csak a
rokon műfajokkal mutatott hasonlóságok, illetve az eltérések
teszik egyedülállóvá a riportot.
A riport témáját éppen ezért három különböző úton közelí-
tjük meg: történetileg, fogalmilag és az összehasonlító mód-
szert alkalmazva. Ez a három megközelítés alkotja együtt azt
az alapot, amelyeken 3. következőkben bemutatásra kerülő új-
ságírói módszerek nyugszanak.
• Áttekintjük a műfaj történetét, amelyben nem törekszünk
teljességre, csupán kiemeljük a hangsúlyosabb elemeket, hogy

343
felmutassuk a mindmáig érvényes kritériumokat. A társadalmi
viszonyokat bemutató rövid vázlattal zárjuk e részt, amely a ri-
port n1űfajának új értelmet kíván adni.
• A riport legkülönbözőbb, tankönyvekből és lexikonokból
kigyűjtött definícióit vesszük górcső alá, és megállapítjuk, hogy
a címkézésnek az újságírói gyakorlatban nem sok hasznát vesz-
szük. Helyette a tiport funkcionális meghatározását javasoljuk
majd – az újságíró szempontjából ez a helyesebb.
• Bemutatjuk azokat a műfajokat, amelyek rokonságot mu-
tatnak a riporttal: a hírbeszámolót, a feature-t, a hírmagazinok
cikkeit és a háttérbeszámolót. Ezután a műfaj különböző funk-
cióit vesszük sorra, mégpedig azért, hogy minél inkább felhív-
juk a figyelmet a különbségekre, bemutassuk, hogy melyiket
mikor célszerű alkalmazni, illetve azt, hogy mikor használjunk
kevert műfajokat.
• Végül pedig a riport hagyományairól, funkcióiról és sa-
játosságairól megszerzett ismereteinket foglaljuk össze öt tö-
mör tételben.

A riport története

A Meyer-féle Enciklopédikus Lexikon szerint a riport „egy

szemtanúnak a közvetlen helyzetből származó, legtöbbször
rövid beszámolója egy eseményről, amely annak hangulatát
is érzékelteti”. „A riport viszonylag új irodalmi műfaj: kezde-
te, néhány előzményét nem számítva, a modern újságírás ki-
alakulásának időszakára, a 19. század végére tehető.”
Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy a riport megjele-
nését nem köthetjük konkrét időponthoz, a definíció ezért
nem egészen helyes, bár is nem teljesen hibás.
Ha az eredeti francia szóból, a reportage-ból indulunk ki
(amely ugyanakkor maga is az angol to reportból származik),

344
a fenti leírás teljesen helyes; a reportage ugyanis a modern
újságíráshoz szorosan kötődő és általa elterjedt szövegfajta,
amelynek központi magja a szemtanúi beszámoló. Ha azonban
riport alatt a kommunikáció egy fajtáját értjük, akkor az egy
ősi irodalmi műfajnak tekinthető, sőt, a nyelvi érintkezés olyan
részének, amely manapság igencsak hiányzik. Az elbeszélőhöz
ugyanis hozzátartozik a közönsége is, a hallgató, illetve az ol-
vasó.
Az irodalmi műfaj és az újságírási szövegfajta együtt, egy-
mással kölcsönhatásban alakultak, fejlődtek. Az irodalmi
műfaj tehát az újságíró számára is jelentős és mindenképpen
vizsgálandó. Éppen ezért a riport történetét nem szűkítjük le
a modern újságírás területére, hanem igyekszünk azokat a jel-
legzetességeit feltárni, amelyek az elbeszélés kommunikációs
kultúrájához kötődnek, és bemutatni, hogy ezek milyen ha-
tással vannak a jelen újságírására.

Az irodalmi hagyomány: az úti beszámoló

„Minden nagyobb hajón a férfiak és a nők össze vannak zsúfolódva.

Sok nő fatálat tart a kezében és azt zörgeti. Néhány férfi csoportot al-
kot; furulyáznak, míg a többi utas ütemesen tapsol és dalol. Amikor
azonban a hajó városhoz közeledik, hagyják, hogy a parthoz egészen
közel sodródjon. Amint a lakók kilépnek házaik kapuján, a hajóról, fő-
ként a fiatal nők, vidám gúnydalokba kezdenek, némelyek vad táncra
perdülnek, mások ledobálják ruháikat, és pucér testüket mutogatják a
parton álló nézőknek. A játék minden egyes város előtt megismétlődik,
amely mellett a folyón lefelé elhaladnak. És amikor végül megérkeznek
B.-be, ott együtt mulatnak azokkal, akik már korábban megérkeztek,
ekkor tartják az áldozati ünnepet. Úgy mondják, mintegy százezer em-
ber ünnepelt már ott, és több alkoholt ittak, mint egyébként az évben
bármikor.”
Egy részletet idéztünk a turisztikai rovat szerkesztőjének
riportjából a dél-malajziai bennszülöttekről, amelyet a heti

345
utazási mellékletben pillantunk meg? Tévedés. Ez a beszámoló
mintegy 2240 évvel ezelőtt íródott. A szerző az a Hérodotosz,
akit a hellén kor legkiemelkedőbb krónikásaként és néprajztu-
dósaként tartunk számon. Kr. e. 490-ben született a kis-ázsiai
Halikarnaszban, művelt, befolyásos családban. Húsz eszten-
dősen politikai zűrzavarok miatt el kellet hagynia hazáját. Az
elkövetkező évtizedekben jórészt utazott, és megismerte egész
Kis-Ázsiát, elvándorolt Babilonig majd a szír-föníciai tenger-
part mentén egészen Egyiptomig jutott, onnan pedig bejárta
a Nílus völgyét egészen Elephantine-ig. Megismerkedett egész
Görögországgal és az attól északra fekvő területekkel, a mai
Romániával és Bulgáriával, és egészen Odesszáig barangolt.
Később hosszú ideig Athénban élt mint híres úti elbeszélő,
majd Alsó-Itáliába vándorolt, ahol 65 éves korában érte a halál.
Hérodotosz művészi szintre emelte az akkoriban bevett elbe-
szélői formát, a logoi-t (a rövid, önmagukban érthető általában
úti élményekről szóló beszámolót), izgalmas, anekdotákkal,
álhírekkel, éles szemű megfigyelésekkel és tanúvallomásokkal
tarkított történetekkel szolgált idegen törzsek és népek élet-
módjáról. Célja mindig az volt, hogy szembeállítsa az isme-
retlent a megszokottal – ezzel pedig megteremtette a riport ősi
formáját.
A fenti idézet az egyiptomiak felvonulását írja le Bubastis
(Hérodotosz így nevezi Pa-Bastot, Bast istennő házát) kul-
tuszhelyéhez, ahová évente többször ellátogattak az istennőt
dicsőíteni. Hérodotosz rögvest át is ruházta az istennőre az
Artemis nevet, amely a görögök hasonló istenét jelölte. Leírá-
sai így egyrészt az idegenszerűt, a különbözőt, az ismeretlent
voltak hivatottak kiemelni, másrészt viszont úgy próbálta el-
mesélni az újdonságokat, hogy azokat az olvasó könnyen meg-
értse és összefüggésbe hozza a számára ismerős viszonyokkal.
Athéni hallgatói számára például érdekes volt, hogy Egyiptom-
ban a férfiak és a nők közösen ünnepeltek, míg a görög kulti-
kus ünnepeken a két nemet szigorúan elkülönítették. Fontos
volt ugyanakkor az egyiptomi istenek mellett azok görög meg-

346
felelőit is említeni, hogy funkcióikat és kultikus szerepüket a
hallgatók jól értsék. Mindez már egyiptomiakról szóló beszá-
molójának bevezetőjében remekül sikerül:
„Ahogyan az éghajlat és nagy folyamuk egészen más, mint amilyen
az éghajlat és a folyók más vidékeken, úgy az egyiptomiak szokásai is
egyediek. Náluk a nők járnak piacra, ők adják el az árukat ók keres-
kednek, míg férjeik otthon ülnek és szőnek. A világon mindenki úgy
sző, hogy a vetülékfonal felfelé néz. Csak az egyiptomiaknál néz lefelé.
A terheket a férfiak a fejükön cipelik, a nők viszont a vállukon. A nők
állva, a férfiak viszont ülve vizelnek. A szükségüket bent a házukban
végzik el, de az evéshez kijönnek az utcára, mert úgy tartják, a rút köte-
lességeket rejtve intézzük, a többit viszont nyilvánosan. A kenyértésztát
lábbal gyúrják, az agyagot viszont kézzel, és a trágyát is puszta kézzel
szedik fel. Az egyiptomi férfiak körülmetélik a hímvesszejüket, máshol
a férfiak úgy hagyják, ahogy van, kivéve azokat, akik ezt eltanulták tő-
lük. Ott a férfi két ruhát hord, a nő csak egyet. Minden más vidéken a
hajókötelet kívülről kötik a hajófalhoz, egyedül Egyiptomban belülről.
A hellének balról jobbra számolnak, az egyiptomiak jobbról balra – és
még állítják is, hogy ők csinálják helyesen és a hellének hibásan.”
A reportare mint ige jelentése a latinban „összegyűjteni”, il-
letve „visszavinni”. És éppen ez a riport ősmintája Hérodotosz
óta: az elbeszélő kivonul otthonából, újdonságokat fedez fel az
idegen vidéken, magába szívja és hazahozza azokat, hogy aztán
feltárja őket az otthonmaradottak előtt.
Akik otthon maradtak, érdeklődnek. Vagyis meg akarják is-
merni, és át akarják venni azt, ami még ismeretlen, tájékozódni
akarnak, hogy kiismerjék magukat a világban. A jó elbeszé-
lés megszabadítja az idegen dolgokat attól, ami megdöbbentő
bennük. Ehhez a megfigyelések pontos leírására van szükség,
és arra, hogy értelmezni is tudjuk azt, amit írtunk, mégpedig
szemtanúk beszámolói vagy szakértők magyarázatai alapján. A
megérzések és feltevések csak informatív elbeszélés formájában
válhatnak tudássá: az egyszerű személyek megelevenednek, a
tárgyaknak nevük és meghatározott céljuk lesz, egymással ösz-
szehasonlíthatóvá válnak, és egyszerre rend lesz.

347
 Az érdeklődéssel együtt a hallgatóban vágy ébred, hogy jelen
is legyen a történetben – ez a kíváncsiság. Az elbeszélő olyanok-
nak mesél, akik nem mehettek vele, és most annál feszültebben
figyelnek. Úgy kell mesélnie, hogy a hallgatóság az elbeszélés
pillanataiban vele együtt élje újra az eseményeket, mintha maga
is utazáson venne részt. Tehát: a múlt történéseit meg kell jele-
nítenie a nyelv közvetlenségével és az ábrázolás érzékletességé-
vel (éppen ezért használ a riport a mai napig jelen időt).
Az elbeszélés öröme, csakúgy, mint az irántuk mutatott kí-
váncsiság éppolyan ősi, mint az irodalmi kultúra, sőt, talán
annyira, mint maga az emberi nyelv. Pontosan ezért arra a
kérdésre, miként meséljünk el egy történetet úgy, hogy az ki-
elégítse a kíváncsiságunkat, már ősidők óta megvan a válasz:
úgy, hogy a hallgató az élmény részesévé váljon. Ez ugyanis szá-
mára azt jelenti, hogy – legalábbis az elbeszélés idejére – kilép-
het önmagából és saját pozíciójából a nagyvilágba. A mesélő-
nek tehát úgy kell előadnia történetét, hogy a hallgatót elbű-
völjék az újdonságok, szava is elakadjon tőlük – és ugyanakkor
eligazodjon a történések hálójában, és végső soron ahhoz a
felismeréshez jusson, hogy ismerőssé, sőt otthonossá vált szá-
mára a világ: ez is ősi, alapvető élményeink egyike.
A mesélő sokat utazott. Történetei mégsem az utazás tag-
lalásától élnek, hanem attól, hogy a távoli dolgokat közel hozza.
Ebből a szempontból tehát az a megnevezés, hogy úti beszámoló,
félrevezető lehet – a riport csak kivételes esetben mesél arról,
hogy mi történik az úton, majdnem mindig a messzi tájakon
gyűjtött élményeket és tapasztalatokat közvetíti számunkra. Az
utazás mint fogalom mégis illik ide, mégpedig tartalmilag is: a
mesélő elbeszélése ösvényét önhatalmúan jelöli ki. Beszámoló-
ját kezdheti az utolsó előtti nap valamely látványos eseményé-
vel. Az elmondottakat magyarázandó beszúrhat egy-két kisebb
epizódot vagy megfigyelést, hogy azután visszatérjen a történet
elejére. Ekkor az utazás kezdetét néhány rövid bekezdésben el-
intézi, amelyek már átvezetnek a témánk szempontjából első
fontos találkozás taglalásához. Ehhez viszont már a szereplők

348
és életkörülményeik pontos leírása kívánkozik, ezután röviden
bemutatja az adott térség lakosságának általános életviszonya-
it, de csak addig, amíg a riport már egy másik szereplő és az ő
különleges helyzete felé fordul, akivel együtt a mesélőnek ab-
ban a szokatlan élményben volt része, amelyet legott részlete-
sen tárgyal, még mielőtt... és így tovább.
Az újkor kezdetén, amikor a nagy hódítások és felfedezé-
sek megindultak (például Afrika vagy Nyugat-India felé), az
úti beszámolók fokozatosan tárgyilagosan előadott, kalandos
történetekké nőtték ki magukat. Csakúgy, mint annak ide-
jén Hérodotosz, az európaiak is naplót vezettek útjaik során,
megfigyeléseiket gondosan feljegyezték és kiegészítették azokat
olyan információkkal, amelyeket érdeklődésükre megosztottak
velük, és amelyekhez elemzés útján jutottak el. Hérodotosszal
ellentétben azonban nem ismereteik és műveltségük kibővítése
vezette őket, hanem az egyre nagyobb hatalom és haszon.
A spanyol és portugál hajósok a 16. században különösen iz-
galmas és nagy feltűnést keltő beszámolókat írtak dél-amerikai
élményeikről. Ezeket a tudósításokat a királyi udvarnak vagy
spanyol bankoknak szánták, amelyek a hódító utakat a nagy
haszon reményében és magas kamat ellenében előre finanszí-
rozták. Így hát a beszámolók fő témájává az arany, a profit kü-
lönféle lehetőségei és természetesen a konkvisztádorok dicső
hírneve vált. A riport első ízben lett a katolikus öntömjénezés
eszköze. Mi több, kész anti-riportok születtek, amelyek a benn-
szülötteket alacsonyabb rendűként, sőt gonoszként ábrázolták,
hogy jogosan kirabolhassák, kizsákmányolhassák és megsem-
misíthessék őket. Ebben az időszakban tehát az úti beszámoló
az európai arrogancia, valamint az önnön kapzsiság és hata-
lomvágy igazolására szolgált.
Sokak számára jó példa marad El Doradonak, az Indiánok
Arany Királyának legendája, aki az Andok északi részén élt.
Aranyéhségük során a spanyol hódítók a mai Kolumbiában élő
csibcsa indián törzset is kiirtották. A mészárlás alapja a spanyol
Vasco Núnez de Balboa felderítői jelentése volt, 1513-ból. II.

349
Ferdinánd király udvarába írt levelében leírta, hogy milyen egy-
szerűen jutnak hozzá az indiánok hatalmas aranykincseikhez.
„... Innen kétnapi út távolságra gyönyörű föld terül el, mely-
nek lakói jellegzetesen karibiak és rendkívül rosszak. Annyi
embert esznek meg, amennyit csak bírnak (...) Az övék ezek
a bányák, amelyek, ahogy hallottam, a világ leggazdagabbjai
közé tartoznak (...) Az indiánok, akik az aranyat összegyűjtik,
úgy, ahogy éppen találják őket, nagy darabokban kifejtik, meg-
olvasztják és eladják Dabeibának, a kaziknak (papi törzsfő-
nök). O ezért cserébe fiú-és leánygyermekeket ad nekik étkül,
és nőket, akiket nem esznek meg, hanem nőül vesznek. Örvös
pekarit is ad nekik, amelyből itt igen sok él, ezenkívül halat, pa-
mutból készült ruhát, sót és aranytárgyakat. Ennek a kaziknak
a házában van egy igen nagy olvasztóedény, ahol mintegy száz
ember dolgozik az arannyal folyamatosan”

A következő évtizedek során több spanyol hűbérúr is vé-

gigvonult az őserdőn rablóhadaival El Dorado aranybányáit
kutatva. Különösen El Dorado önjelölt „kormányzója”, Gonzalo
Jiménez de Quesada tett ki magáért mint hódító és kardfor-
gató, aki 1538-ban az embereivel egészen a bogotai fennsíkig
nyomult előre és kivette a részét a csibcsa és muiszka indiá-
nok módszeres lemészárlásából. Az egyik harcos, Gonzalo
Fernández így számol be 1538 és 1548 közötti, aranyszerzésre
irányuló hódítóútjaikról:
„Úgy kifényesítik az aranyat, hogy az 23 karátosnak, vagy még ér-
tékesebbnek látsszék (...) Egy különleges gyógynövénnyel kezelik, de
olyan titkosan, hogy ezzel a módszerrel Európa vagy a keresztény világ
bármely aranyművese rögvest meggazdagodna (...) Én is láttam ezt a
növényt és az indiánok is meséltek róla, de sohasem sikerült nekem,
sem hízelkedéssel, sem egyéb más úton-módon kiszednem belőlük a
titkát (...)” A taironáról: „Egy arany-reliefet hordanak, amelyen egy férfi
meghág egy másikat Szodoma ördögi aktusát idézve. Láttam ezt a för-
telmes ékszert, melynek súlya hatvan aranypezó volt, homorú volt és
gondosan megmunkált (...) Darién egyik olvasztóüzemében az ezüst-

350
műves üllőjén szétvertem kalapáccsal (...)” És a legendás El Dorado ki-
rály intronizációjáról a Guatavita-tónál így ír:
„Sétált fel-alá, aranyporba burkolva, de olyan természetesen, mint-
ha csak só lenne. Számára ugyanis minden más ékszer csúf volt. Vert
aranyból készített ékszert és fegyvert hordani teljesen mindennapos
volt.”
Száz évvel később, egy másik felfedezőút krónikása, Juan
Rodriguez Freyle kezdte kutatni El Dorado titkát, és a követ-
kező, riport formájában megírt etnológiai beszámolóval tért
haza:
„A szertartás során, amely a tóparton zajlik, nádból tutajt építenek,
amelyet aztán feldíszítenek mindenfajta szép dologgal. (...) Amint a tu-
tajon meggyújtják a tömjént, meggyújtják az emberek is a parton, úgy-
hogy a nagy füst elsötétíti a napot. Ezután fogják az örököst, meztelenre
vetkőztetik és bedörzsölik ragadós földdel, amelyre aranyport szórnak,
míg az teljesen be nem teríti. Felviszik a tutajra, amelyen mozdulatla-
nul kell állnia, majd a lába elé hordanak egy egész halom aranyat és
smaragdot, amelyet el kell vinnie az istenének. A parton éneklésbe kez-
denek (...) Ezután, ahogy a tutaj a tó közepére ér, zászlót vonnak fel a
beálló csendet jelezve. Az arannyal bevont indián felemeli az ajándékait
és a halom aranyat beledobálja a vízbe (...) A zászló leereszkedik, és
amint a hajó megindul a part felé, újra felcsendül az ének fütyüléssel,
furulyaszóval, csoportos tánccal. Ezzel a ceremóniával fogadják az új
uralkodót, így ismerik el mint az új urat és királyt. Ebből a rituáléból
ered a híres El Dorado név, amely annyi ember életébe került eddig.”
Azóta egyébként még több ember életébe került, minthogy
az elkövetkező évszázadok során az európaiak fogságba ejtett
indiánokkal felszínre hozatták a Guatavita-kincsek egy részét,
a lehető legembertelenebb módon.
Érdekesség: Ez a fajta úti kalandbeszámoló, amely csak erő-
síti az előítéleteket, és amely a mi nyugati gőgünket tükrözi,
azóta széleskörű hagyományt teremtett. Ha ma már nem rab-
lógyilkosságok igazolására szolgál is, mint a konkvisztádorok
idején, a harmadik világ gazdasági kizsákmányolására és a
nyugati kulturális szokások eluralkodására, amelyet egész vi-

351
lágot behálózó információs rendszerünkkel érünk el, minden-
képpen: azt a világképet, amelyet az AP és a UPI a híradások-
ban felvázol, az USA érdekei határozzák meg. Többek között
Peter Scholl-Latournak, az egykori televíziós újságírónak a ri-
portkönyvei, főként a Halál a nagy folyónál (Mord am groβen
Fluβ, 1985), az Afrikáról szóló nagysikerű könyv is mutatja: a
nyugati előítéletek igazolása a mai napi igen sikeres. A gyar-
matosítás következményeiről rajzolt torz kép többet árul el az
európai szerzőről, mint Fekete-Afrikáról.
Németországban az úti beszámoló mint irodalmi műfaj
csak a 17. században, az udvari barokk költészet hanyatlásá-
val egyidejűleg kezdett fel-feltűnni, mégpedig kalandregény
formájában (lásd. Grimmelshausen: Simplizissimus, 1668),
azután a 18. század folyamán költői elbeszéléssé finomodott.
Később, a Sturm und Drang korszakában az úti beszámolót az
érzelmi kifejezés olyan formájaként ünnepelték, amely mentes
a kényszeres hitelességtől és szigorú szavahihetőségtől. Sokak
számára Laurence Sterne 1768-as nagysikerű regénye, az Ér-
zékeny utazások Francia- és Olaszországban vált a követendő
példává. Ugyanakkor a pontosan és találóan megfogalmazott
úti jegyzőkönyvek is egyre népszerűbbek lettek. A napló mint
irodalmi forma – gondoljunk csak Goethe 1786 és 1788 közötti
itáliai útjára – levette a cselekmény szövésének terhét a szerző
válláról, és lehetőséget adott arra, hogy megfigyeléseit kénye-
kedve szerint, saját gondolatain is átszűrve tárja elénk. A 18.
század végére, a romantika korai időszakában azonban az írók
egyre kevésbé foglalkoztak a valósággal. A világból csak annyi
volt érdekes, hogy az utazó emberből milyen érzéseket, gondo-
latokat vált ki, a fantáziáját milyen irányba indítja el. Ennek a
tendenciának remek példája Novalis 1802-es regény töredéke,
a Heinrich von Ofterdingen: az ember és természet éles szétvá-
lása felett érzett bánat feloldódik az esztétikai élmény és a nyel-
vi finomságok örömeiben. Az irodalom célja többé már nem
a valóság bemutatása volt, hanem az, hogy hagyja szabadon
szárnyalni a fantáziát.

352
 A mindennapos eseményeket száműzték a művekből, úgy
gondolták, ezek triviálisak, érdektelenek, és nem ütik meg a
mércét. Ekkor állapítottak meg először értékbeli különbséget
irodalom és újságírás között. Az irodalom magának követelte
a választékos nyelv használatát, amely, miután lerázta magáról
a realizmus láncait, az emberi létezésről sokkal érzékletesebb
képet adott. Éppen ezért az irodalom – a művészet fontos ré-
szeként – az „abszolút szellem” (Hegel) médiumává nőtte ki
magát, amely az ember világgal alkotott egységét hirdette, és
az empirikus tapasztalatok felett állt. Goethe 1811-es önélet-
rajzának már a címe is: Költészet és valóság (Dichtung und
Wahrheit) ezt a programot tükrözte.
A fenti törekvéseket persze kritizálták is. Kirobbant egy vita
a realizmus körül, amely a mai napig tart; ennek a gyökere az
úti beszámoló mint műfaj.
„A regényekben már jó hosszú ideje a költészet köntösé-
be öltöztetik és egyre csak ismételgetik a régi, mindenki által
elfogadott igazságokat, de ezt én nem rovom fel senkinek; ez
még csak a kezdet. Tejbedara kicsiknek” – írja Johann Gott-
fried Seume 1803-ban úti beszámolójának „kedves olvasóját”
megszólítva. „De most már férfivá kell érnünk, és itt az ideje,
hogy a dolgokat „tárgyszerűen és a maguk történetiségében
vizsgáljuk, előítélet és gyűlölködés, szenvedélyek és önzés
nélkül. A helységek, személyek és körülmények megnevezése
szolgáljanak a tények alátámasztására, legyen minden a doku-
mentumoknak megfelelő. Végtére is mi a történelem, ha nem
jó és rossz dolgaink hatalmas tárháza?”
Az előbbi idézet valójában a riporter védőbeszéde, aki ko-
molyan veszi a munkáját, tehát az a dolga, hogy gondosan
megfigyelje a világot. Megfigyelései azonban nem lehetnek
légből kapottak, vennie kell a fáradságot, hogy utánajárjon ér-
tesüléseinek.
Seume fenti intése. Séta Syracusába 1802-ben című útinap-
lójának előszavából való, amely egy elmélkedő, a riport elemeit
sem nélkülöző elbeszélés, formáját tekintve pedig az utazás

353
időrendjét követő fiktív levél. Seume nem volt sem nagypolgár,
sem tudós, mint Itáliába utazó társai, hanem a nép egyszerű
fia. Ő nem a szépségideált kutatta és nem is az antik kultúrához
való visszatérés gondolata foglalkoztatta; egyszerűen azt akar-
ta, hogy az olvasó személyesen „részesévé váljon az olaszor-
szági valóságnak” ahogyan kiadója, Albert Meier fogalmazott.
A könyv a „nép életének hiteles és izgalmas bemutatása”. Ar-
ról, hogy ez hogyan sikerült neki, a szerző így ír az előszóban:
„Kedves Olvasó, amit ebben az úti beszámolóban olvashatsz,
azt majd Te elrendezed magadnak. Vállalom belőle mindazt,
amit a saját szememmel láttam már amennyire bízhatok önnön
szemléletemben és belátásomban, ezen kívül csak olyan dolgo-
kat írtam meg, amelyeket szavahihető emberektől ismételten
hallottam.” Seume tehát nem érte be a hitelességgel, a riport
alapján levont következmények is ellenőrizhetőek kellett hogy
legyenek.
Ezen követelményeknek, amelyek a modern riportra épp-
úgy érvényesek, az alapja a szavahihetőség igénye (amely nem
azonos az igazság kényes fogalmával), amely alatt nem is any-
nyira az újságíró erkölcsi kötelezettségét értjük, mint egysze-
rűen a tisztességet. Seume előszavának végén így ír: „Senki sem
tüntetheti fel magát vagy a dolgokat jobbnak, mint amilye-
nek.” Nem az esztétikai tökéletességről van tehát szó, hanem
az emberi igazságról, amelyet képviselnünk kell a változó vi-
szonyok közepette is. Seume számára az aktualitás is fontos
volt; hazatérése után nyolc hónappal már megjelent a „séta”
teljes kiadásban (a cím ironikus hamisítás: Seume nagyon fá-
rasztó és veszélyes gyalogutat tudhatott maga mögött). Az ere-
deti téma igazi érdekességét a riporter egyedülálló szemlélete
adja: Seume kritikusan vizsgálja az olasz társadalmat és keresi
a párhuzamokat a korabeli németországi viszonyokkal. „Ezen
párhuzamok révén elemzése igen kényessé vált Németország-
ban, olyannyira, hogy a Séta Syracusába-t még Göschen kiadó-
ja sem merte megjelentetni” – ahogyan arról Albert Meier ír.
Amikor a könyv végül megjelent a Hartknoch kiadónál, óriási

354
siker lett – feltehetően politikai aktualitásának köszönhetően.
„Manapság – Meier megítélése szerint – a 19. századi úti iroda-
lom legjelentősebb klasszikusai közé kell sorolnunk.”
Seume realizmusát a biedermeier időszakában végre
értékelni kezdték, és, ahogyan azt Friedrich Sengle is megjegy-
zi, irodalmi-újságírói műfajként is elfogadták. Azóta számta-
lan olyan szöveg született, amely megfelel a riport követelmé-
nyeinek az érzékletes beszámolótól az elbeszélésen át egészen
a tényszerűen megírt regényekig (Tatsachenroman). Heinrich
Heine és Adalbert von Chamisso mellett itt még Theodor
Fontane-t kell megemlítenünk. Szerinte az irodalom visszaka-
nyarodása a realizmushoz a riport hatásának köszönhető, és ő
maga a „riporterkedés” lelkes hívévé vált. Ezek a fejlemények
azonban – legalábbis a riport elméleti megközelítésében – nem
szolgálnak új szempontokkal Seume munkájához képest, ezért
bővebben nem foglalkozunk velük.
Azt szögezzük le, hogy a Seume állta l felállított szakmai
követelmények, mégpedig az információ dokumentálása (utá-
najárás), a hitelesség (a téma alapos megvizsgálása), szavahi-
hetőség (amit tényként állítunk, az legyen ellenőrizhető), az
egyszerűség (konkrét megfigyelések) és a becsületesség (a témát
tekintsük fontosabbnak saját szempontjainknál), a mai napig ér-
vényesek. Horst Krüger, aki ezt a hagyományt követi, 1972-ben
így írt munkamódszeréről: „Számomra az érzékletek nyelve a
fontos: a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, és mindaz, amit nagy
általánosságban csak a város, a táj, a nép hangulatának szokás
nevezni”. „Csak olyat írhat az ember, amiről tudja, hogy igaz,
megbízható forrásból származik és alátámasztható bizonyíté-
kokkal. Az információknak gondosan utána kell járni.”
Manapság már nehéz meghúzni a határvonalat az irodalmi
és a tisztán újságírói riport között, amely messzi vidékeket és
távoli népek szokásait, a homokos tengerpartot és a nyári szó-
rakozóhelyeket varázsolja elénk. Ezt, ha máshonnan nem is,
a Geo című folyóiratból mindenképpen láthatjuk. Ha van kü-
lönbség, úgy az a téma megközelítésében van, illetve a nyelvi

355
megfogalmazásban, amelynek célja, hogy lekösse az olvasót, és
amelynél még fontosabb, hogy közérthető legyen.

Az újságírói hagyomány: a szemtanúk beszámolója

„Már felkelt a nap, mégis csak homályos és tompa fény szűrődött be. A
környező házak már megrázkódtak, és jogos volt a félelem, hogy ösz-
szedőlnek. (...) Csak most szántuk el magunkat arra, hogy elhagyjuk a
várost. Nyomunkban zavarodott tömeg (...) a menekülők már tolnak
minket előre. (...) A kocsikat, amelyeket kövekkel ékeltünk ki az egyéb-
ként sík területen, úgy dobál ták ide-oda hogy egy sem maradt a helyén.
A tenger pedig mintha beszürcsölt~ volna saját magát, a földrengés mi-
att úgy tűnt, nyomul befelé a Partról. (...) A túloldalon szörnyűséges
sötét felhő lobogott, amelyet az összekuszálódó lángcsóvák téptek szét
(...) Ez a felhő hamarosan leszállt a földre, és elborította a tengert. Elta-
karta Caprea szigetét és a misenumi hegyfokot. Az égből hamu hullott
alá, kezdetben csak kevés. Körülnéztem: sűrű fekete füst ömlött a földre
mint megáradt hegyi patak és felénk közeledett. Húzódjunk ki oldalra,
amíg még látunk valamit, mondtam, és míg az utánunk nyomuló tömeg
nem tapos agyon bennünket. Alighogy kiváltunk a tömegből, tökéletes
sötétség állt be, mint mikor a bezárt szobában kialszik a fény. Már hal-
lottuk a nők sírását, a gyermekek nyöszörgését, a férfiak kiáltozását”
Így írta le az éppen 18 éves Gaius Cacilius Plinius (ifjabb
Pliniusnak is nevezték) a pompeji földrengést. A szöveget Ta-
citus, a történész kérésére írta, aki az ifjú túlélőtől „szemtanúi
beszámolót” kért. Mommsen „az ókor újságírói remekének”
nevezte. Riport is ez a javából, még ha egészen más értelemben
is, mint az úti beszámolók. Nézzük tehát a különbségeket:
• Az úti elbeszélés különleges varázsa a téma szabad kezelé-
séből adódik: a riporter határozza meg, hogy mikor hol akar
éppen lenni, hol és milyen eseményeket akar rögzíteni. Uta-
zását ő maga szervezi, és így témáját is ő alakítja ki, ő rendezi
be, így az soha nincs is mereven rögzítve. A riporter sokszor
csak az adott helyen és az adott pillanatban hozhatja meg a

356
helyes döntést. Ennek így is kell lennie, hiszen a riporter él-
ményekről számol be, és ehhez előbb át is kell élnie azokat.
• A szemtanú ezzel szemben nem alakíthatja a témát sa-
ját belátása szerint, hanem pusztán jelen van egy fontos ese-
ménynél. De az esemény nélküle is megtörténik. Ez a helyzet
a természeti katasztrófákkal – a pompeji földrengéssel is: az,
hogy éppen egy riporter is jelen van, jóformán a véletlen műve.
Ebből a szempontból különösen érdekes Charles Dickens
1840-es riportja, A rendőrkocsi, amely a következő mondatok-
kal kezdődik:
„Éppen egy délutáni sétáról tértünk vissza és a Bow Street sarkánál
jártunk, amikor egy embercsoportra lettünk figyelmesek, akik egy
rendőrőrs ajtajában gyűltek össze. A járdán és az úttest szélén harminc-
negyven ember állt, és kicsit távolabb még néhány. Világos volt, hogy
mindnyájan várakoznak.”
Az azonban, hogy a riporter időben megérkezik-e az ese-
mény helyszínére és meg tudja-e írni beszámolóját, nem függ-
het a vak véletlentől. Éppen ezért amikor az újságírók szemta-
núként számolnak be valamiről, akkor rendszerint a történés
későbbi szakaszait jelenítik meg; a segítségül érkező csapatokat,
amint az emberek megmentéséért küzdenek. Jellemző a fentiek-
re Egon Erwin Kisch elbeszélése arról, hogy mi történt, amikor
egy nagy malomtűzhöz küldték ki, azzal, hogy kerekítsen belőle
egy nagyszabású katasztrófajelentést. Amikor Kisch megérke-
zett a helyszínre, nem talált ott mást, mint tűzoltók seregét, akik
az oltással voltak elfoglalva. Ezután az újságíró állítólag óvato-
san visszaosont a szerkesztőségbe, és kiagyalt egy koldusokról
és hajléktalanokról szóló történetet, akik betévedtek az égő ma-
lomba. (A kitalált riport története egyébként maga is fikció.)
A katasztrófák, a szerencsétlenségek és a bűntények a
klasszikus újságírói beszámolók kedvelt témái, és ezek meg-
határozzák azt a képet is, amellyel a riporter szolgál: a men-
tőalakulatok lázas munkája, a helyszín képe a szerencsétlenség
után, tudósítás egy családról, akit a tragédia érintett, mire jut
a rendőrség és az ügyészség az ügyben, a szerencsétlenségért

357
felelős személyek mit tudnak felhozni a mentségükre, mit te-
hetnénk, hogy a jövőben soha ne történhessen hasonló ször-
nyűség – és így tovább. A rendőri tudósító mint hivatás is nyil-
vánvalóan ebből a hagyományból nőtt ki.
A modem újságírás fejlődésére azonban nem a katasztró-
fákról beszámoló riporter gyakorolta a döntő hatást, hanem a
különböző rendezvényekről jelentő újságíró, vagyis a tudósító.
A hivatalos rendezvényeket a szerencsétlenségekkel szemben
előre bejelentik. A sajtó képviselőit gyakran egyenesen felszó-
lítják arra, hogy legyenek ott, és tudósítsák a történtekről azo-
kat, akiket érdekel az esemény, de nem mehettek el.
Az eltervezett rendezvények is lehetnek akkora horderejű-
ek mint a katasztrófák. Sok riporternek ilyenkor valóban az az
érzése támad, hogy gigantikus szerencsétlenség tanúja, amely
kiszabadult az ember akaratlagos irányítás a alól. A háborúk
kapcsán gyakran emlegetjük a haditudósítót, amely klasszikus
újságírói szerep.
Valójában a hadmozdulatok esetében is rendezvényekről
van szó, amelynek éppúgy megvannak a maga szervezői, fő-
szereplői és statisztái. Ezt valószínűleg William Howard Rus-
sell, az angol riporter ismerte fel elsőként, amikor a Times kü-
lönleges tudósítójaként 1854 októberében kiküldték a Fekete-
tenger partjára, a Krímbe, hogy megfigyelje az angol hadsereg
oroszokkal vívott harcát. Ijesztően életközeli riportot készített
a szevasztopoli erőd elleni ostoba, öngyilkos támadásról, és
ez egész Angliát feldúlta. Mindenki a parancsnokok megdöb-
bentő felelőtlenségéről és a katonák vak engedelmességéről
beszélt. Ha Russell nem írja meg tudósítását, az angolok fel-
tehetően annyit tudtak volna meg az eseményről, amennyit
a hivatalos közleményben olvashattak: a katonák lerohantak
egy orosz üteget, majd a támadás után a lovasság visszavonult;
veszteségek voltak ugyan, de „a parancsot példás bátorsággal
és lendülettel hajtották végre”.
A civil élet legfontosabb rendezvényei mindig azok, ame-
lyekre a legtöbben kíváncsiak, illetve amelyek a legtöbb em-

358
bert érintik, akár mint érdeklődő nézőt, akár mint szervezőt.
Ilyenek például azok a társaságok, tömörülések, amelyeknek
a szervezése az állam hatáskörébe tartozik, például az ország-
gyűlési képviselők ülései. Itt a tudósító feladata egyértelmű: le-
hetőleg minden állampolgárt informáljon a történtekről.
Ma úgy mondanánk, hogy „nyilvánosságot teremt” az ese-
ménynek. Ebből a szempontból a polgári társadalom a maga
igen terjedelmes intézményrendszerével nem más, mint egy
szakadatlan óriásrendezvény, és így a tudósítók örökös témája.
Valóban, a profi újságírás kezdete egybeesik a rendszeres
parlamenti közvetítés kezdetével. Ez utóbbi pedig a társadalom
demokratizálódásához kötődik, amelyben a polgárságé volt a
vezető szerep – tehát az 1679-es angol „glorious revolution” és
a Bill of Rights (1689) közötti időszakhoz.
Akkoriban jelentkezett először az az igény, hogy a közérde-
kű információkat megtudhassák az emberek; igény a „nyilvá-
nosságra”, például azért, hogy a választók véleményt alkothas-
sanak az általuk választott képviselőkről, illetve, hogy azok
képviselhessék a lakosság érdekeit. A nagyurak hegemóniája
elleni küzdelmet kezdettől fogva a közírók és a riporterek ve-
zették. Az alsóház mint intézmény bevezetése után azonnal
megkezdődött a vita a parlamenti ülések nyilvánossága körül,
és 200 éven át húzódott. Előfordult, hogy meg is szüntették a
nyilvánosságot, attól tartva, hogy a privilegizált nemesek több
hasznot húznak belőle, mint a polgárok.
A 18. században aztán több újság is tudósítani kezdett a
parlamenti ülésekről, a leghíresebbek talán a Gentleman's
Magazine-ban 1736-tól rendszeresen megjelenő cikkek. Kez-
detben ezek a tanácskozások puszta jegyzőkönyvszerű feljegy-
zései voltak, később már az újságírók megszerkesztették őket,
ezzel némi emberi színezetet („human touch”) adva nekik.
A publicisztikai feladat abban állt, hogy az állampolgárt ré-
szesévé tegyék a politikai történéseknek. Ez akkor kapott különö-
sen nagy hangsúlyt, amikor a közvetlen nyilvánosságot valami-
ért kizárták: az újfajta publicisztika megteremtette a részvételi

359
polgári demokrácia illúzióját. Ha az állampolgárnak arra nincs
is ideje és módja, hogy közvetlenül részt vegyen a politikai ese-
ményekben, a tudósításokon keresztül mindenesetre közvetet-
ten jelen lehet. Alapelve ez például a Neue Zürcher Zeitungnak
a mai napig: a német nyelvterületen ez az egyedüli lap, amely a
parlamenti ülésekről továbbra is jegyzőkönyvet közöl.
Az a feladat, hogy nyilvánosságot teremtsenek, az informá-
ciókhoz való hozzáférést az újságírók privilégiumává tette. Az-
óta számos rendezvényt kifejezetten a sajtó számára és kedvé-
ért tartanak.
A Német Szövetségi Köztársaságban a sajtót ráadásul kü-
lönleges információs jogok illetik meg, és a hatóságok kötele-
sek számos kérdésben felvilágosítást adni. Ez tehát nem jelent
kevesebbet, mint hogy a riporter – aki az olvasót képviseli
olyan falak mögé tekinthet be, amelyek az egyszerű állampol-
gár számára átjárhatatlanok.
Az újságíró további tipikus vonása szorosan a szemtanúi
beszámoló hagyományához kötődik ez a „száguldó riporter”
figurája. Egon Erwin Kisch l924-ben ezt a címet adta riport-
gyűjteményének, amelynek köszönhetően az a képzet alakult
ki róla a világban, hogy ő folyton száguld, rohan. A valóságban
azonban sokszor napokig csiszolgatott egy-egy bekezdést vagy
akár egy-egy szót. Igazán fürgén (és gyakran igen gyengén)
mindig csak olyankor dolgoznak a riporterek amikor lapjaik a
konkurenciával folytatott kemény harcban az olvasó figyelmé-
ért versenyeznek. Ilyesmi már a 18. században is sokszor előfor-
dult, például Észak-Amerika kikötővárosaiban, ahová egy-egy
nagyobb, Európából érkező hajóhoz valósággal özönlöttek az
újságírók: a hajó, az általa hozott sok újdonsággal és hírrel volt
az a „rendezvény”, amely az elkövetkező napok témáját adta.
Úgy tartják, az első valóban „száguldó riporter” az amerikai
John Blake volt a 18. században, egy bostoni folyóirat munka-
társa. Amint egy érdekesnek tűnő hajó közeledett a partokhoz,
rögvest csónakba ugrott és már repítették is ki a fedélzetre, ahol
elsőként jutott hozzá az aznapi sürgönyök témájához. Amikor

360
később a hajó kikötött, és a többi tudósító fellépett a hídra, a
jól informált Blake már javában útban volt a szerkesztőség felé,
hogy a következő kiadás szenzációit megírja.
Az aktualitás, a még keményebben hangzó főcím és még
bombasztikusabb tudósítás örökös kényszerét aztán a 19. szá-
zad végén megjelenő tömegsajtó hozta – az az időszak, amelyet
a Meyer-féle Enciklopédikus Lexikon szerint a riport született.

A modern riport: az esemény és az élmény

A riport modem formája, amelyet az elkövetkezőkben tár-

gyalni fogunk, egyesíti magában az úti és a szemtanúi beszámo-
ló nagy hagyományát, ezáltal új műfajt teremtve. Főként angol
és francia írók vállalták az úttörő szerepet: Honoré de Balzac és
Emile Zola például „riporterként tudósítottak az évszázadról,
amelyben éltek” (Kisch). Születtek persze német újságírói-iro-
dalmi művek Németországban is, mint például Heinrich Heine
1828-ban megjelent riportja a bíróságokról, az Old Bailry. Vagy
ott van a Látogatás a Tuilerák kertjében, Georg Weerth 1848-
as riportja a februári forradalomról, és ne felejtsük Theodor
Fontane nagy feltűnést keltett tudósítását, az Egy óra a tobor-
zóknál-t, amely 1858-ban jelent meg.
Az eddig elmondottakat öt tételben foglalhatjuk össze:
1. Az úti beszámoló célja az volt, hogy a hallgatót vagy ol-
vasót helyettesítve, legyőzze a nagy távolságokat, és így testkö-
zelbe hozza azt, ami távoli és idegen. Az ismeretlen dolgok a
riporter személyes, elbeszélt élményein keresztül tárulnak fel.
2. A szemtanúi beszámoló arra szolgál, hogy, megint csak
az olvasót helyettesítve, átlépjen bizonyos korlátokon, és meg-
ismerhetővé tegye azt, ami általában rejtve marad. A titkos dol-
gok meghatározott események leírása révén kerülnek felszínre,
máskor egy rendezvényről készített tudósítás formájában; a

361
riport az, ami hidat ver azokhoz a történésekhez, amelyek az
újságíró nélkül is lezajlanak.
3. Mindkét fenti, klasszikus riportfajta esetében az a lényeg,
hogy az olvasó részesévé váljon az adott eseménynek. Ezt a célt
a riport sajátos nyelvhasználatával éri el, amely egyszerre me-
sélő, elbeszélő, ugyanakkor leíró is. A történteket, mint konk-
rét, érzékelhető és közvetlen dolgokat jeleníti meg.
4. Mai, áttekinthetetlenül komplex ipari társadalmunkban
mind a távolságot, mind a korlátokat tágan kell értenünk: a
riporter társadalmi távolságokon is áthatol és az intézmények
korlátait is átlépi.
5. Minden, ami riport témáját képezheti, a távolságok le-
győzésének, illetve a korlátokon való túllépésnek a lehetőségét
rejti. Az igazán jó riport témája mindkettőre alkalmat ad.
Az utolsó tétel különösen jelentős a mai riportok szempont-
jából. Szöges ellentéte ugyanis annak, amit sok fiatal újságíró
gondol: minél hétköznapibb a téma, minél kisebb távolságot
és kevesebb akadályt rejt, annál nehezebb riportot kerekíteni
belőle. De banális helyzeteket is izgalmassá tehetünk, ha mi
magunk teremtünk korlátokat, amelyeken aztán túllépünk. Ezt
úgy tehetjük meg, hogy más oldalról tekintünk rá a dolgokra,
ha nem a nézőtérről pillantunk a színpadra, hanem pont for-
dítva, és egyáltalán, ha bekukucskálunk a „függöny mögé”, ha
ősrégi helyzeteket új megvilágításba helyezünk. Előfordulhat
az is, hogy a riporter valamilyen, számára extrém helyzetet ke-
res, és személyesen átéli benne azt, ami annyira bizarr (a téma
kereséséről még lesz szó).
Egon Erwin Kisch tudósítása a híres-hírhedt spanyolorszá-
gi higanybányáról, Almaden-ről (Emberek a higanyban, higany
az emberben, 1934) szépen bemutatja a távolságok és a korlá-
tok legyőzésének egy módját, a szó szoros és átvitt értelmében
egyaránt. Így kezdődik:
„A szállítókas zörög lefelé. Egy deszka fent, egy lent. Közöttük az
utasok és egy üres csille. A sziklák, amelyek között haladunk, a szál-
lítókas oldalfalaivá olvadnak össze. Az aknában egy tátongó boltíves

362
járatra bukkanunk. A bányának ebben a mélységében a szállítókas már
vagy százszor időzött, minden utas mindig itt szállt ki, itt rakodtak ki
és be, száz éve itt a végállomás. Rabszolgák egész hada fejtett itt reggel-
től estig, estétől reggelig, de egy szép napon átalakították, és a liftaknát
mélyebbre vezették a földbe.
Ötven méter után újabb boltív sötétlik fel karbidlámpánk fényénél.
Ennek a folyosónak a bejárata olyan alacsony, hogy felegyenesedve sen-
ki sem bírna végigmenni rajta. Itt még ember nem ment be és nem is
jött ki. (...)
Az itteni bányászok gyalog jönnek nap mint nap egy alagúton át,
amelyet lakóhelyük közeléből, a felszínről vájtak rézsútosan a földbe,
és a műszak végén gyalog térnek haza ugyancsak az alagúton át. Haza,
vagyis a spanyol királyi börtönbe.
Az almaden-i királyi spanyol börtönbe csak olyan rabokat szállí-
tottak, akiknek a büntetése életfogytiglani kényszermunka volt. Az élet-
fogytiglan persze nem tartott soká, sok-sok nemzedék váltotta egymást
az elmúlt száz évben. A higanygőzzel teli levegő alaposan lerövidíti a
fogság idejét. (...) A sziklába vájt rézsútos járatot, amely a börtönből a
bányába vezet, már régen nem használják. (...)
Csaknem öt percig merülünk alá a hatalmas sziklák, pala és kvarcit
között. A San Aquino-i bánya tizenkettedik szintjének mélyén kiszál-
lunk, itt ér véget a liftakna. (...)
Egy ormótlan, ingó létrán kúszunk lefelé, majd egy újabb ormót-
lan, ingó létrán, majd egy újabban – nem éppen könnyű feladat nyílt
lánggal a kézben, különösen olyasvalakinek, aki nem szokta meg. Az-
tán elérünk a tizenhármas számú tárna fenekére, 370 méterrel a felszíni
fények alatt. Görnyedt háttal botorkálunk tovább... ”
Kisch óta a riport jellegzetességei egy újabbal bővültek: a
burkolt szerepjáték módszerével. A riporter többé már nem éri
be a puszta megfigyeléssel, maga is aktív cselekvő, sőt, akár fő-
szereplővé is válhat, a többi érdekelttel szemben azonban meg-
őrzi inkognitóját. Csak a már elkészült tudósítás tárja fel a ri-
porter valódi kilétét.
A segítőkész érintettek szándékos megtévesztése miatt so-
kat kritizálták ezt a módszert, különösen miután egy Günter

363
Wallraff nevű újságíró a hatvanas évek végén egyre nagyobb
sikerrel alkalmazta a burkolt szerepjátékot a riportjainál.
Alapjában véve itt nem a riport egy új fajtájával állunk
szemben, sokkal inkább egy szokatlan kutatási technikával.
Éppen ezért ilyenkor úgynevezett oknyomozó (recherchierte)
riportról beszélünk, amelyet már jó ideje a tudományos anya-
gok esetében is alkalmaznak. Egon Erwin Kisch, aki az önáb-
rázolásnak is mestere volt, gondoskodott róla, hogy ezeket a
kevert módszereket mindenki az ő nevéhez kösse. A mai na-
pig úgy mondják: ,,Kisch óta...” Ezeket az új módszereket a
19. századi világvárosokban próbálták ki először, hogy a pub-
licisztika eszközeivel pontosabb képet alkothassanak az egyre
inkább eluralkodó társadalmi káoszról. Így a londoni és párizsi
újságírók már Kisch előtt vagy ötven évvel, a 19. század hetve-
nes éveiben írtak a fentihez hasonló, saját élményeiken alapuló
társadalmi riportokat. A tudósítók értesüléseiket úgy szerezték
be, hogy órákig, sokszor napokig együtt éltek azokkal, akikről
írni akartak. Nem volt hát éles határvonal a burkolt szerepjáték
és a korábbi hagyomány között. Nagy feltűnést keltett Willi-
am Thomas Stead, az angol újságíró, akinek 1885-ben egy igen
nagyszabású szerepjáték keretében sikerült lelepleznie egy kis-
lányokkal kereskedő bandát. Max Wintert, a bécsi újságírót éle-
te során lelkesen ünnepelték nagy empátiáról tanúskodó társa-
dalmi riportjai kapcsán, míg a remek üzleti érzékkel megáldott
Kisch hírneve túl nem ragyogta őt is. A kilencvenes években
bebarangolta Bécs szegénynegyedeit, csavargónak öltözve még
börtönbe is záratta magát. Winter így beszélt álcájáról, amikor
betért melegedni egy kocsmába: „Nyomorúságos rongyokat
öltöttem magamra: régi lódenkabátom gallérját felgyűrtem,
koszlott filckalapomat lehúztam a homlok közepéig, a kezemet
pedig mélyen nyári nadrágom zsebébe dugtam. Így állok ott, a
lábam majd elfagy (...) A nyomor bűze leng minket körül.”
Winter riportjainak kiadója, Stefan Riesenfellner a szerzőt
a tudományosan megalapozott riport úttörőjének tartja: „Az
eseményekből részt vállaló megfigyelés, az adott társadalmi

364
csoport leltárba vétele teszi Wintert a társadalmi kutatás ki-
emelkedő alakjává, és az is, hogy mekkora figyelmet fordított a
szakszervetek ellenvéleményének és az, hogy visszatért az an-
kéthoz, mint sajtóbeli műfajhoz. Winter riportjai a szociológiai
megközelítést képviselik.” Hannes Haas, a bécsi publicisztika-
kutató egy Max Wintert méltató írásában (Der Wallraff der
Monarchie) így ír róla: „Winter belopódzott gyárakba és rend-
őri fogdákba, hogy olyan területekre is eljusson, amelyek egy
újságíró előtt általában nem nyílnak meg. Ne felejtsük, hogy a
riport ezen formáiban az olvasó is az illetéktelen behatoló sze-
repébe bújhat, és így a kaland részesévé válik.” (Wiener Zeitung,
1987. július 10.) Íme, újra a részvétel lehetősége egy izgalmas
helyzetben – a kommunikáció útján – az, ami olyan csábító.

A riport és a tömegsajtó

Az újságírás professzionalizálódását és standardizálódását – és

ezzel párhuzamosan a modern riportot mint műfajt – a sajtó tö-
megessé válása tette lehetővé. Ez utóbbinak a kezdetét pontosan
ismerjük: 1850-ben Poroszországban eltörölték az állam újság-
hirdetési monopóliumát, és az apróhirdetéseket a kiadókra bíz-
ták. Fokozatosan jelentek meg az egyre korszerűbb nyomdász-
gépek: 1872-ben a rotációs, 1884-ben a mechanikus szedőgép,
amely már teljes sorokat nyomtatott. 1891-ben jelent meg a pia-
con az első, rézből készült mélynyomó-körforgó gép, 1914-ben
az első hattekercses rotációs gép a König és Bauer-től, amely egy
nyolcoldalas újságból óránként 200 000 példányt nyomtatott.
A hetvenes években felgyorsult az iparosodás, aminek kö-
vetkeztében a városok hamarosan nagy gazdasági gócokká
váltak. A városi polgárság nagyvárosi populációvá duzzadt,
amelynek információs- és szórakoztatási igénye gyökeresen
megváltozott. Ezeknek viszont a nagy kiadók igyekeztek a le-
hető leginkább megfelelni, és egy sor új termékkel álltak elő.
Berlinben például 1892-től új lap jelent meg, az Illustrierte Ze-

365
itung, a nagy Ullstein-kiadó képes újságja, és emellett még több
egyéb napilap napi több kiadásban. A technikai fejlődés új le-
hetőségeket teremtett; az 1904 októberében alapított
B.Z. am Mittag, szintén az Ullstein-kiadótól: ez utcai újság
volt, amelyet a déli órákban árusítottak öt pfennigért. Hama-
rosan elnevezték a „világ leggyorsabb újságjának”. (Ullstein)
Később, a húszas években az Ullstein-kiadó – nem kis büsz-
keséggel – ír arról, ahogyan az újság készül, amely kétszázezer
példányban fogyott:
„Reggel nyolc és tíz között a gépszedő körül viszonylagos nyuga-
lom honol, mert ilyenkor a szerkesztőségből a küldöncök sok olyan
anyagot küldenek át, amely nem aktuális. Aztán tíz és tizenegy között
berontanak a szerkesztők a szedőterembe, hogy a szedőkkel közösen
feldolgozzák a legújabb híreket. Az utolsó beérkező anyagot jóformán
kitépik a berohanó küldönc kezéből, villámsebesen végső formába ön-
tik az utolsó mondatokat, és az utolsó pillanatban beillesztik a megfele-
lő oldalra (...) Lapzárta után tizenöt perccel 26 gép lövelli ki a végleges
példányokat észvesztő sebességgel. Teherkocsik sora kígyózik odakint,
amelyekre felpakolják az újságrakásokat, és szállítják őket egyenesen a
repülőterekre, pályaudvarokra és a város újságosaihoz. Egy órán belül
elül a vihar és leállnak a gépek.”
Ezek az utcán árusított újságok, amelyeknek óriási volt a
konkurenciájuk a vásárlókért folytatott harcban, hamarosan
kiszorították a piacról a fontoskodó stílusú úgynevezett „ér-
telmiségi lapokat” (az egyik nagy nevű újságot például így hív-
ták: Hírek Berlinből állami és tudományos dolgokról). A tech-
nikai fejlődés nyomán az újságoktól azt várták, hogy azok fris-
sek, sokoldalúak és lehetőség szerint érdekesek legyenek. Üzle-
ti szempontból pedig a lapnak vonzóbb cikkekkel kell szolgál-
nia, mint vetélytársainak. Ez bizony nem volt könnyű, tekintve,
hogy időközben távíróhivatalokat – a mai hírügynökségek elő-
futárait – állítottak fel, amelyek ugyancsak hírekkel szolgáltak
kül- és belföldről egyaránt.
1849-ben, nem sokkal azután, hogy a távíróhálózatot meg-
nyitották a magántáviratok előtt, a berlini „nemzeti újság” üz-

366
letvezetője, Bernhard Wolff a frankfurti és londoni tőzsde ár-
folyamait közölte lapjában, amelyhez távírón keresztül jutott.
Hogy csökkentse az átküldés igen magas költségeit, „közvetítő
távíróirodát” alapított Berlinben, és a hozzá eljuttatott sürgö-
nyöket különböző újságoknak ajánlotta fel. Hamarosan a bécsi
és párizsi tőzsde árfolyamaival, később már politikai híradá-
sokkal is bővült a kínálat. Hírekkel a francia Charles Havas
szolgált, aki 1835-ben Párizsban megalapította az első hírügy-
nökséget, és így példaképpé vált.
A 19. század közepén az európai távíró hálózatban még sok
lyuk tátongott. Ezeket levélpostával vagy postagalambokkal
pótolták ki. Az Aachen, Brüsszel és London közötti lyukakat
például Paul Julius Reuter, Havas egykori munkatársa hidal-
ta át, kezdetben postagalamb-szolgálattal. 1851-ben, miután
Calais és Dover között lefektették az első víz alatti kábelt, Lon-
donban telepedett le, és hannoveri fiókintézményét látta el.
Wolff, Havas és Reuter hamarosan szerződést kötöttek a hírek
cseréjéről, és felosztották egymás között a területeket, ahonnan
a hírek jöhettek. Egy 1870-ben állami nyomásra megkötött kar-
tellszerződés értelmében Reuter kapta Nagy-Britanniát, Ame-
rikát és Ázsiát, Havas a román államokat, míg Wolff a német
nyelvterületet, valamint Észak- és Kelet-Európát. Ezzel tehát
Reuter összes német fiókintézménye Wolff tulajdonába került.
Más külföldi irodákkal kötött megállapodásai révén a szá-
zad hetvenes éveire Wolff ügynöksége jóformán az egész or-
szág újságjait el tudta látni hírekkel. Az ügynökségnek 1885-
ben mintegy 700 megrendelője volt, húsz évvel később már
2300.
Porosz állami pénzből már 1865-ben megalapították a
Continental Telegraphen Compagnie-t, ennek az intézménynek
adta át Wolff saját vállalatát (1871-ig ugyanakkor ő maradt az
igazgató); 1874-től államilag vezetett részvénytársasággá vált.
„Wolff távíróirodája innentől kezdve félhivatalos intézménnyé
vált, és a porosz vezetés közvetlen befolyása alá került” – írta
Kurt Koszyk sajtótörténész.

367
 Az információs hálók és azok piacának kiépülésével egyi-
dejűleg a nagy napilapok szerkesztőségében kezdték elkülö-
níteni a munka három nagy területét: a sürgönyök és a sajtó-
tudósítások kirostálását és feldolgozását (hírszerkesztőség),
személyes állásfoglalások és az aktuális események hosszabb
taglalását (kommentárok és vezércikk) és az egyes esemé-
nyekről szóló exkluzív tudósítások készítését a helyi és bel-
politika területéről, amelyeket a lap saját munkatársai írtak.
Ahogy a hírszolgáltatás technikája egyre fejlődött és egyre
szakszerűbbé vált, a nagy lapok igyekeztek eltávolodni az ál-
lami intézményektől és azok információs politikájától.
A cenzúra szigorúsága miatt azonban a hatalomtól igazán
függetlenedni nem lehetett; az olvasók pedig inkább a könnyen
fogyasztható cikkekre, a rikító főcímekre voltak kiéhezve.
„Hivatás nélküli emberek, akik a közvélemény tolmácsolá-
sára a legkevésbé sem alkalmasak, úgy biztosítják a megélhe-
tésüket és úgy próbálnak fontos emberré válni, hogy újabb és
újabb újságokat alapítanak” – szólt már 1850-ben a porosz ál-
lami minisztérium vádja – „és nem riadnak vissza semmilyen
témától, sem eszköztől, csak hogy olvasóik táborát bővítsék.”
Ahogyan a lapok készítése egyre szakszerűbbé vált, úgy ala-
kult ki a valódi újságírói hivatás, és vált le a kiadóiról. (A kettőt
korábban nem lehetett egyértelműen elkülöníteni. A nyomdá-
szok sokszor kiadók, sőt szerkesztők is voltak egy személyben.)
A már régóta létező irodalmi riporterből tudósító lett, azaz
hivatásos újságíró. 1864 májusában találkoztak először 34 né-
met újság különböző szerkesztői az eisenachi újságíró-napon.
Fő témájuk: egységesen felvenni a harcot az állami gyámkodás
és cenzúra minden formájával szemben. Szakmai szövetséget
ugyanakkor csak 1895-ben hoztak létre, és még akkor is vegyes
érzelmekkel: sok közíró még magáról sem tudta igazán eldön-
teni, hogy valójában inkább szépírónak vagy újságírónak tart-
ja-e magát. Így a szakmai szövetségbe tartozott eleinte az összes
„újságíró- és íróegyesület”. Végül 1910-ben megalakult a Német
Sajtószövetség (Reichsverband der deutschen Presse), amely

368
egészen az ötvenes évek közepéig a német újságírók legrango-
sabb szervezete maradt. (A hetvenes évek kezdete óta – a tech-
nikai fejlődés és a média gyors változása miatt – újra próbálják
egységesíteni a különféle publicisztikai tevékenységeket.) Nyu-
gat-Németországban 1986-ban megalakult a „Média, Nyomda,
Papíripari, valamint Publicisztikai és Művészeti Szakszervezet”
amelynek a széleskörű összefogás után a 13 000 újságíró mellett
3000 író, és több mint 20 000 más művész lett a tagja.
Sok közíró és a szerkesztő régebben maga is elismert irodal-
már vagy társadalomtudós volt. Olyan nevek, mint Lessing
(aki miatt a Berlinische Zeitung 1751-ben külön mellékletet
hozott), Hegel, Kleist, Schiller, Görres, Marx vagy Heine, mind
évekig dolgoztak újságíróként. Az ő munkásságuk tükrözi,
hogy egészen a biedermeier-időszakig bizonytalan a határ-
vonal a közírói és szépirodalmi művek között. Élménybeszá-
moló és fantáziadús elbeszélés, ponyvaregény és műelemzés
fonódtak egybe kibogozhatatlanul.
A 19. század végére azonban a szerkesztő, aki információk-
kal dolgozott, nem sokban hasonlított az íróra. Hírek közvetí-
tőjeként elsősorban az elérendő hatást tartotta a szeme előtt,
ráadásul sokan azzal vádolták, hogy elvtelenül kiszolgálja az
anyagias kiadó érdekeit. Arctalan embernek tartották, akinek
se politikai véleménye, se irodalmi műveltsége nincs; az újság-
író, és főleg a riporter a korabeli kultúra képviselőinek megve-
tését, a pártok és a bürokraták haragját vívták ki. „A riport szó-
nak kicsit tisztességtelen hangzása van” – vélte Manfred Georg
közíró. Karl Kraus, aki elszántan küzdött a régi nyelvi kultúra
megőrzéséért, a riportereket leereszkedően „a való világ sze-
métgyűjtőinek” nevezte, míg Siegfried Kracauer szociológus és
közíró azt mondta róluk, hogy „lyukas vödörrel merítenek az
élet vizéből”.
Az irodalom és az újságírás között tátongó szakadék csak
tovább mélyült az első világháború idején, amikor az utcai új-
ságok az irodalom által annyira megvetett korszellem nevében
beszéltek, amely a technikát istenítette. „Kegyetlen, az egyéb-

369
ként is rossz körülményekre rájátszó szándékot tulajdonítottak
a riportoknak” – írta Christian Ernst Siegel az irodalmárok és
a riporterek közötti feszült viszonnyal kapcsolatban. „Azzal,
hogy a riportot a 'véletlen' események ábrázolásával vádolta
(...), a szépirodalom saját maga által kijelölt gettóba zárta ma-
gát.” Mindebben a publicisztika is hibás volt.
A tömegsajtó – élén az igen népszerű Berliner Illustrierte Ze-
itunggal, amely 1,8 millió példányban fogyott –, bulvárosodni
kezdett: a külső forma helyett egyedül a kiváltott hatás szá-
mított a szerkesztőségekben. A helyzetet súlyosbította az első
világháború nyomán egyre agresszívabbá váló „párthű” jobb
és baloldali sajtó, amely a húszas évek durva társadalmi ellen-
téteinek idején szinte háborús propagandával szolgált. Ebben
az időben nőtt meg igazán a Hugenberg-birodalom hatalma,
amely nemcsak városi és helyi lapokat tartott fenn, hanem ki-
terjedt távíróhivatalt is. Az Alfred Hugenberg által vezetett mé-
diakonszernt a Weltbühne című lap 1926-ban „véleményeket
gyártó üzemnek” nevezte, ahol a nagyipari érdekek, reakciós
és nemzetiszocialista eszmék olvadnak egybe „antiszemita,
kispolgári sovinizmussá”. Hugenberg válasza: „Az a dolgunk,
hogy terjesszük az eszméket.” Ilyen környezetben a riport,
amely mint újságírói műfaj a húszas években jött divatba, a
kampányolás eszközeként tűnt fel. „Az újságírók elvtelensége,
élményeik és meggyőződésük áruként való értékesítése a kapi-
talizmus eldologiasodásának csúcsa” – írta az akkori tendenci-
áról Lukács György marxista filozófus.
Mindkét tendencia – a sajtóbeli riportok elértéktelenedése,
illetve az irodalmi riport kifinomulása – ellen küzdött Egon
Erwin Kisch, a riporter, írásaival és érveivel egyaránt.

Egon Erwin Kisch és a realizmusról folytatott vita

Kisch egy németajkú zsidó posztókereskedő fiaként szüle-

tett 1885-ben Prágában. Húsz évesen gyakornokként került

370
a Prager Tagblatthoz, és egy évvel később a Bohemia helyi tu-
dósítója lett. 1913-tól a Berliner Tageblattnál dolgozott, és
1918-ban – amikor visszatért a frontról –, belépett a bécsi Vö-
rös Gárda (Roter Garden) munkás- és katonatanácsokba. „A
szocializmushoz vezető úton Marx-szal alig találkozott” írta
életrajzírója, Pierre Merin 18 évvel később erről az időszakról,
amely egy olyan pacifistának, mint amilyen Kisch, rendkívül
sokat jelentett. „Kisch átélte a lövészárok mocskát és a hadse-
reg éhínségét. Szemtanúja volt az apostoli hatalom bukásának.
Végignézte a bécsi forradalmat, és tudta, hogy mit kell tenni.”
1921-ben, immáron nemzetközi hírű publicistaként vis-
szaköltözik Berlinbe, és különböző újságoknál vállal munkát.
Az elkövetkező években bejárja Európát, Afrikát, később az
Egyesült Államokat, mindig a hírek után menve. Élményeit
riportokban és könyvekben adja közre. 1924-ben megjelenő
válogatása, A száguldó riporter (Der rasende Reporter) per-
cek alatt bestseller lesz. 1925-ben belép a Német Kommunis-
ta Pártba, ezután hosszabb útra indul a Szovjetunióba. 1928
-ban belép a Proletárforradalmár Írók Szövetségébe (Bund
proletarisch -revolutionarer Schriftsteller), 1931-ben pedig
professzori állást vállal a harkovi egyetemen. 1933-ban a ná-
cik letartóztatják, majd nemzetközi nyomásra hamarosan el-
engedik, kitoloncolják. Párizsba emigrál, és csatlakozik az an-
tifasiszta ellenálláshoz. Nyugat-Európában, Spanyolországban
utazgat, majd egy vitára Ausztráliába. 1937-ben tér vissza Prá-
gába, miután a köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol pol-
gárháborúban. A harmincas években számos úti beszámolója
jelenik meg, például a Kalandok öt kontinensen (Abenteuer
in fünf Kontinenten) Párizs, 1935, Megérkezés Ausztráliába
(Landung in Australien), Amszterdam, 1937.
A második világháború kitörését követően Kisch Mexikó-
ban telepedik le, és több riportot, illetve könyvet jelentet meg.
Ezek között már több elméleti munka is akad (A szenzációk
vására – Marktplatz der Sensationen, Mexikó, 1942). 1946-ban
visszatér Prágába, ahol rögtön be is választják a városi tanács-

371
ba. Két évvel később, 1948. március 31-én váratlanul belehal
egy gyors, heves lefolyású betegségbe. A megbetegedés körül-
ményeit a mai napig sem tisztázták pontosan.
Kisch szilárd politikai elkötelezettsége ellenére sem volt soha
híve az agitatív újságírásnak, soha sem használta fel hivatását
eszközül az osztályharcban. Az újságíró az ő felfogása szerint
sokkal inkább higgadt „közvetítő” összebékíthetetlen ellenfe-
lek, a profi publicisták és a világtól elrugaszkodott irodalmá-
rok között (A riporteri hivatás lényege – Wesen des Reporters,
in: Das Literarische Echo, 1918, 8/440-es füzet). Kisch a neue
Sachlichkeit lelkes híve volt, Balzac és Zola elképzelése sze-
rint: a fénykép pontosságú, realista riport irodalom a javából,
ez vezeti be az irodalmat az olvasók mindennapjaiba, és így a
ponyvairodalom helyébe léphet. A riport ugyanakkor persze a
tömegmédia műfaja is, így hát a széles tömegek igényeire is te-
kintettel kell lennie, például a szüzsé megválasztásakor.
Ezek a tételek új munícióval látták el a közírókat a riport
irodalmi értékéről és az újságok szerepéről folytatott heves
vitában. Soha még olyan szenvedélyesen és szellemesen nem
vitatkoztak az újságírói műfajokról, mint a húszas évek végén
a neue Sachlichkeit kapcsán kirobbant, úgynevezett realizmus-
vitában. Az ipari társadalom változóban levő, érzékiségre és
látványosságokra kiéhezett lakossága, a híradások nemzetkö-
zileg kiépített hálózata, a tömegmédia termelésének irgalmat-
lan felgyorsulása, és végül, de nem utolsósorban az a sok ér-
telmiségi, akiből újságíró lett; mindezek alkották e komoly elvi
vita alapját. A legfontosabb álláspontok:
„Soha ennyi kívülről érkező információ még nem árasztotta
el az embert, mint manapság” – állapította meg Robert Neu-
mann 1927-ban. „De akik az újságot készítik, nem elégednek
meg olyan anyaggal, amelyet már más lap is letett az asztalra.
És az, akinek az újságot készítik, aki addig falja azt, míg végül
már maga is elvész benne, nem elégszik meg holmi vérszegény
hírkészítménnyel. Amikor egy yorkshire-i hegyi balesetről ol-
vas, kevés neki, ha ott csak az áldozatok számát találja. Azt is

372
látni akarja, ahogy rángatóznak. És akit odaküldenek, hogy
meglesse a rángatózást, az a riporter.”
Közvetlensége révén azonban a riport leragad az esemény
felszíni jellemzőinél, a lényeget nem képes befogni. „A riport
tehát tudósítás a tényekről, amely – pont fordítva, mint a mű-
alkotások esetében – a szokványos eseményben a különlegeset,
a vonatbalesetnél a konkrétan erre a vonatbalesetre jellemzőt,
a speciálisat, a rendkívülit keresi, ábrázolja.”
Összegezve: „A riport természete egészen más, mint a
művészeti alkotásoké.”
Egészen más nézőpontból hasonló különbségekhez jut az
ugyancsak dogmatikusan érvelő Lukács György. Bár a riport,
ha jó, „megfelelő kapcsolatot teremthet az általános és a konk-
rét, a szükségszerű és a véletlen események között, (...) de a
dolgok és azok okai közötti összefüggés itt alapvetően más ter-
mészetű, mint az irodalomban. A jó riportban a konkrét ténye-
ket, az egyedi eseteket olyan kézzelfoghatóan ábrázolják, hogy
azokat tökéletesen át tudjuk élni. Ez az ábrázolás azonban csak
egy egyedi esete, példája, illusztrációja, egy általános, többé-
kevésbé tudományos, vagy legalább is fogalmilag meghatáro-
zott, statisztikailag is alátámasztott, követhető motivációval
rendelkező összefüggésnek. „Az újságíró és a tudós módszerei
éppen ezért rokonok. Egyébiránt a „riport az érzelmekre apel-
lál, a tények ábrázolásával éppúgy, mint a következtetéseiből
adódó gyakorlatias beállítódásával”. Siegfried Kracauer definí-
ciója szerint a riporter „idézetei, beszélgetései és megfigyelései
nem valamely elméletre felhozott példák, hanem a valóságot
példázó esetek”. A riport vonzerejét, szerinte annak az általá-
nos meggyőződésnek köszönheti, hogy „ez az egyedüli műfaj,
amely képes a valóságot a maga eredetiségében megragadni”.
Valójában azonban felszínes, a konkrét eseményeknél leraga-
dó egyszerű tudósítás. „Ha egy gyárról száz riportot készíte-
nek is, abból sem áll össze a gyárnak egyfajta képe, ez mind-
örökre csak a gyár száz különálló nézete marad. A valóság egy
konstrukció.” Walter Benjamin szerint a legfőbb különbséget

373
a sajtó és az irodalom a termelési feltételeiben találjuk: míg a
regény és az elbeszélés viszonylag hosszabb idő alatt érik be,
addig a riportot frissen írják és kutyafuttában olvassák. „Az
információ jutalma egy szempillantás alatt tovaszáll. Csak ab-
ban a pillanatban él, amikor még újszerű. Teljesen ki kell adnia
magát a pillanatnak, mert nincs egy szemernyi vesztegetnivaló
ideje sem. Az elbeszélés más: nem adja ki magát. Belül őrzi az
erejét, és még sok ideje marad, hogy kibontakozzon.”
Egon Erwin Kisch véleménye ezektől egészen eltérő, sok-
szor persze önellentmondásokba is keveredik, ráadásul nézetei
változtak is az idők során. Kisch felfogását érdemes Christi-
an Ernst Siegel nyomán három szakaszra bontani. Az első az
első világháború vége és az 1926-os szovjet út között húzódó
időszak, a második a mexikói kiutazásig tart, a harmadik élete
fennmaradó része.
Az első periódusban Kisch a riportot úgy fogta fel, mint
az irodalmi elbeszélés egy közönséges (ma úgy mondanánk:
gyorséttermi) formáját. Többször is Karl Mayra hivatkozott,
aki az irodalom tömegessé válásának korában a valóság regé-
nyes, mégis realista ábrázolására vállalkozott. A riportnak,
ahelyett, hogy a művelt polgárság elitjének íródó elvont iro-
dalom nyomában lohol, a tömegek szórakoztatásával kellene
törődnie, az újságíróknak pedig a riport lázadó formáját minél
szélesebb körben kellene terjeszteniük.
A második időszakban, tehát a szovjet út után, Kisch első-
sorban kommunista aktivistának tekintette magát, aki az egyre
erősödő fasizmus ellen küzd. Egységfront létrehozását sürget-
te a haladó értelmiségiek és a munkásosztály részvételével, és
Bertolt Brechthez hasonlóan, arról álmodott, hogy „újfajta,
pedagógiai formába öntik a művészetet”. Életemet az újságért
(Mein Leben für die Zeitung) című jegyzetében Kisch 1928-
ban amellett érvelt, hogy a sajtónak szembesülnie kell végre a
politikai és társadalmi realitásokkal, és új felismerésekre jutott:
„Az élet szörnyűségei arra tanítanak minket hogy a legmeg-
indítóbb hangulatképek, a legérzelgősebb szerelmi jelenetek

374
és a legrafináltabb detektív trükkök is elbújhatnak a valóság
puszta tényei mögött. Arra tanítanak, hogy a tárca- és novella-
írók fecsegésének semmi köze sincsen azokhoz a gondokhoz,
amelyek mindannyiunkat kínoznak. Az ember hozzászokott
ahhoz, hogy a lapokban többé már ne azt keresse, hogy a va-
lóságról hogyan terelhetné el a figyelmét, hanem hogy magát
a valóságot keresse bennük. A riportot Franciaországban és
Németországban körülbelül ugyanakkor ismerték el művészeti
formaként és azóta veszik komolyan. (...) Minden közíró a leg-
jobbat nyújthatja, ha becsületes, ha tárgyilagosságra törekszik,
az igazságot keresi, van benne szociális érzékenység; ha az a
szándék vezérli, hogy kendőzetlen tanúvallomásával az elnyo-
mottak javát szolgálja.”
A fentiek alapján tehát beérhetjük a kendőzetlen tanúval-
lomással, nem kell már Karl May, hogy életkörülményeinkből
regényes könyvet kerekítsen, mert azok durvák és megrázóak,
ellentmondások feszülnek közöttük, a riporternek ezeket kell
megragadnia és leírnia. Ő tehát nem meghamisít, csak hagyja,
hogy „szociális érzéke” vezesse, amely aztán eljuttatja egészen
a lényeges tényekig. 1935-ben Kisch a párizsi Nemzetközi Író-
kongresszus előtt tartott beszédnek a következő címet adta: A
riport, mint a művészet és a harc egyik formája. Most már (Luk-
áccsal szemben) meg akarta szólítani a tömegeket, kritizálta a
fennálló viszonyokat és figyelmeztetni próbált a jövőbeli társa-
dalmi gondokra. A riport az „irodalom egyik különleges műfa-
ja, amelyet a polgári esztéták diszkreditáltak”. Ceyloni utazását
hozta fel példának, ahol a gyermekek ezrével halnak bele az
éhínségbe és a maláriába, az utazási prospektusok mégis csak a
„gyöngyalakú kis sziget szépségéről” áradoznak. A jó riporter
„az igazság krónikása”, aki „a színek és a perspektíva megvá-
lasztása által” riportjából „szépen hangzó remekművet” alkot.
Az újságírónak ugyanakkor megbízható módszereket kell al-
kalmaznia. Itt újra Lukácshoz kötődve, hozzáteszi: „Minden
művészi törekvés mellett igazat kell mondania, a tiszta igazat;
éppen a tudományos, ellenőrizhető igazságtól olyan veszélyes

375
az újságíró munkája, (...) veszélyesebb, mint a költőé, akinek
nem kell félnie attól, hogy meghazudtolják, vagy hogy hely-
reigazítják.” A „szociális érzék” tehát még kevés, szükség van
egyfajta igazságra irányult realizmusra is, amely a „forradalmi
valósághűség” formájában mutatkozik. A polgári közírók ki-
fogása kézenfekvő volt: Kisch csal írásaival, amikor az anyagot
„egyéni világnézeti beállítottságán” keresztül mutatja be (pél-
dául Felix Scherret).
Kisch harmadik korszakában, amely mexikói száműzetésé-
vel kezdődik, még nagyobb hangsúlyt helyezett a szavahihe-
tőségre és a becsületességre. Hogy ezt még világosabbá te-
gye, saját magát is hazugsággal vádolja – ahogyan arról ko-
rábban írtunk – a Debütálás malomtűznél 1942 (Debüt beim
Mühlenfeuer) című önéletrajzi írásában: fiatal kezdőként egy
nagy tűzesetről szóló tudósításában nem írt igazat: „A való-
ság egyenes bemutatása, úgy tűnik, jóval nehezebb.” Tanult is
belőle: „egy krónikás, aki hazudik, annak vége”. Csakhogy az
egész történetet állítólagos hazugságáról ő találta ki, tehát az
maga is képmutató hazugság. Az, hogy Kisch ezt megenged-
te magának, talán azzal függ össze, hogy újra a regényes for-
mák felé fordult. Időközben ugyanis – nyilván a náci tömeg-
propaganda hatásától kijózanodva, ugyanakkor elkeseredve a
szocialista forradalom alakulása láttán – búcsút vett a riport
„harci formájától”. Egyre gyakrabban nevezte a riportert a
„ballada prózaírójának”, aki nyelvileg megformázza, és iro-
dalmi értékű elbeszéléssé finomítja az eseményeket.
Akárhogyan legyen is, Kisch véleményét és az önellent-
mondásokat akkoriban nem lehetett tovább elemezni – az
újságírói műfajok Németországban a propaganda puszta esz-
közeivé silányultak. Időközben ugyanis az egykor hírneves né-
met sajtó hagyta, hogy a nácik saját játékszerükké alakítsák és
gleichschaltolják. A riportok, amennyiben egyáltalán engedé-
lyezték őket, arra szolgáltak, hogy a párt és az állam politikai
kampányát átélhetővé és vonzóvá tegyék.

376
 A modern riport reneszánsza

A nyugatnémet publicisztika negyvenes évek végi újjáépítésénél

a ténytisztelő, ún. pozitivista angolszász újságírás bábáskodott. A
szubjektív ábrázolásmódot igyekezték száműzni, egyedül a beszá-
molók tényszerűsége számított. Az elsődleges, mindenkire köte-
lező alapelv így szólt: Világosan különíts d el a hírt a véleményed-
től! „E kettő közötti határ tudatos eltörlésével vezette félre a ná-
cizmus a nyilvánosságot” írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
(FAZ, 1960. május 7.) A különböző hírügynökségek és tudósítók
egységes felépítésű beszámolói dominálták ekkor a német sajtót.
Az egyéni véleményt tartalmazó cikkeket (például a vezércikke-
ket, kommentárokat, glosszákat) szigorúan különválasztották, és
a harmadik-negyedik oldalra tették, az ennél is szubjektívebb ele-
meket (például a riportot, az elbeszélést, a feature-t, az esszét) tel-
jes egészében kihagy ták. „Úgy tűnik, a riport mint irodalmi mű-
faj a múlté” – írta Erhard Schütz, Kisch kiadója még 1978-ban is.
„Mert ha manapság már van is néhány, igen jó nevű riporterünk,
maga a riport, mint műfaj kikerült az irodalmi élet látóköréből.
A formája meghaladottnak tűnik, egy része visszakerült a napi
újságírás rutinszerű nagyüzemébe, egy másik részét pedig mara-
déktalanul felszippantotta a szépirodalom.”
Ami a szépirodalmat illeti, Schütz-nek igaza lehet. A napi
újságírással kapcsolatban azonban nagyon téved. Valójában
már a hatvanas évek elején számos újság szerkesztői felis-
merték, hogy a híradásokra korlátozódó újságírás ugyancsak
torz képet ad a valóságról. Úgy tesz, mintha az események
semmi másból nem állnának, mint elvont, kívülről adott in-
formációkból, a társadalom pedig nem lenne más, mint ada-
tok és sajátosságok összetett struktúrája. Így tehát az embernek
az az érzése támad, hogy az idézetek, határozatok és cselek-
vések, amelyekről a beszámolók szólnak, egyenesen az égből
pottyannak a hírügynökségek ölébe: éppen a cselekvő ember, a
maga jellemvonásaival, hajlamaival, erősségeivel és gyengéivel
veszett el bennük.

377
 Hans Ulrich Kempski Süddeutsche Zeitungbeli példáját kö-
vetve a különböző médiumok újra rátaláltak a riportra: úti
vagy szemtanúi beszámolókként, politikai hírtudósításokhoz
fűzött kommentárok formájában, vagy egyszerű szórakoztató
olvasmányként vagy kutatási anyagok szemléletes leírásaként.
„A riport hiánya és a hírmagazinok 'klasszikus' formáira
korlátozott cikkek idővel komoly hiányként jelentkeztek, ami-
kor más szerkesztőségek riportok révén sokkal jobban meg
tudták ragadni” – ismerte el még a tényszerűséghez egyébként
ragaszkodó Spiegel is 1964 elején.
Az elkövetkező években sok újság új rovatot nyitott, amely-
nek a riport nevet adták (jóllehet az ott megjelenő írások közül
nem sok felelt meg a riport követelményeinek). Újfajta maga-
zinokat és mellékleteket terveztek, hogy kellő teret adjanak az
„új” riportoknak. A csillogó-villogó riportmagazin, a Geo – a
Föld új képei 1976-os alapítása óta a riport különleges és rend-
kívül nehéz műfajnak számít. Azért, hogy újra felfuttassák, a
hetvenes években új kitüntetéseket, díjakat vezettek be. Ezek
közül a legnevesebb az „Egon-Erwin-Kisch díj” amelyet a
Gruner és Jahr kiadó alapított, és a Stern ad ki (évente három
újságírót tüntetnek ki vele). A „legjobb német nyelven írott
riportok” számára hozták létre, az Egon Erwin Kisch-féle ha-
gyomány tiszteletére. Az elbírálás során az „írói tehetség és az
életszerűség a lényeges, és nem az ambíció vagy a világnézet”.
Az előbbi alatt természetesen ma már egészen más felfogást
értenek, mint amit Kisch képviselt vagy ötven évvel ezelőtt.
Ugyanakkor viszont ugyanazt értik alatta, ha a riport irodal-
mi értékéről van szó. Éppen a Spiegel írta egy közleményében
a következőket arról, hogy mi a riporter feladata, ezzel indo-
kolva három újságíró (köztük volt Gerhard Mauz és Hermann
Schreiber is) alkalmazását lapjuknál: „Zola szerint 'a természet
egy darabja, amelyet a saját temperamentumunkon át nézünk'
– egy műalkotás. De éppenséggel riport is lehet belőle.”

378
 A dzsungel és a világfalu

Az iménti Zola-idézet egyrészt azt jelzi, hogy az irodalmi ri-

portot újra értékelni kezdték; ugyanakkor viszont megtévesztő
is, mert a riport modern fajtáját régmúlt idők művészízléséhez
méri. Az újságírók napjainkban egészen másképp látják a vilá-
got, másképp értelmezik a társadalmat, az egyén helyét társas
környezetében, mint az írók Zola idejében. A mai riportok más
témákkal is foglalkoznak, amelyeket másképp közvetítenek és
másfajta nyelvezetben tárnak az olvasók elé. Sok oka van en-
nek a változásnak. A következőkben a négy legfontosabbat
próbáljuk felvázolni:

A társadalom újfajta áttekinthetetlensége

Ezzel az ügyes formulával írták le azt az újfajta közvéleményt,
amely a hetvenes évek végén kialakult. Ennek a társadalomról
alkotott újfajta kép az alapja: korábban az volt az általánosan
elterjedt nézet, hogy az államot és a társadalmat meg lehet
szervezni racionálisan, és lehet így irányítani is. Ez az abszt-
rakt hírszövegek preferálásában mutatkozott meg. Manapság
ezzel szemben az a benyomása az embernek, hogy a politika és
a gazdaság egy értelmileg alig átfogható interakcióban állnak;
hogy a társadalom változása átláthatatlan; hogy az egész föld-
golyón minden mindennel összefügg, de ezt az összefüggést
senki sem képes megragadni, nemhogy irányítani (érzékletes
példa a kilencvenes évek elejéről: az állítólagos környezeti ka-
tasztrófa az üvegházhatás következtében).
A tehetetlenség érzése kötődik ehhez, amelyet csak még
jobban erősít a nem emberi munkaerő egyre nagyobb aránya.
És ezt erősíti az is, hogy az ipari társadalom amúgy is bonyolult
hétköznapjait egyre több és több új szabály és törvény hatá-
rozza meg. Annak érdekében, hogy kivédhessük a technikai
fejlődés környezeti szempontból legkárosabb hatásait, számta-
lan új jogszabályra van szükség. A magas szintű technikai
rendszerek és szervezetek ráadásul nagyobb valószínűséggel

379
is hibáznak. Még a gondosan bebiztosított államszervezet sem
védheti tökéletesen „érzékeny részeit” (például atomreaktora-
it, infrastruktúráját, saját döntéshozóit) a támadásoktól, me-
rényletektől. A rejtett bizalmatlanság kúszik be mindenhová,
amelyet csak tovább erősít az állami szervek fékezhetetlen vá-
gya, hogy megfigyelje állampolgárait. Sok ember ezért vissza
is vonul a nyilvánosságtól, a hivatalok és az intézmények egyre
inkább eltávolodnak az egyszerű embertől. A kommunikáció
terepei egyre inkább beszűkülnek, a felelősségérzet és a civil
kurázsi egyre apad – mégpedig elképesztő mértékben. Már az,
ahogy belépünk egy fontos épületbe (kórházba, pártközpont-
ba, minisztériumba, vagy egy konszern vezetőségéhez) is sok-
szor olyan, mint egy szabadkőműves páholy beavatási szertar-
tása: a jelölt veséjébe akarnak látni.
Ez a bevezető mindössze azt akarta jelezni, hogy a társa-
dalom a hetvenes évek óta az intézményesített korlátok és
akadályok jelentős megemelésének irányába ment el. Amit a
minap még közelinek és ismerősnek éreztünk, az holnapra már
idegen és elutasító. Olyan ez, mintha a társadalom sok, egy-
mástól elkülönülő kulturális molekulára esne szét.
Az újságírói műfajok közül a riport az, amelyik a legjob-
ban megközelíti ezt az elidegenedést: nem ragyog a hibátlan-
ság fényével, mint a magazinok cikkei, nem merevedik bele az
egyszerű híradás rideg tényszerűségébe – saját szemszögének
egyoldalúságát felvállalva igyekszik közel kerülni a dolgokhoz.
Például: a zöldek pártgyűlésén nem okoskodik fellengzősen
a nagy összevisszaságról, hanem a főszereplőket figyeli emlék-
darabkákat idéz fel, ésszerű következtetéseket von le (Herbert
Riehl-Heyse a Süddeutsche Zeitungban). Nem a tudomány ele-
fántcsonttornyából spekulál a lombikbébik esetleges következ-
ményeiről („csecsemőgyárosok”), hanem éles szemmel pillant
át az orvos válla felett, aki éppen „in vitro” végzi el a megter-
mékenyítést (lásd Hans-Joachim Noack, Der Spiegel 1987/15.).
A riporter szubjektív elemzése – annak ellenére, hogy felde-
ríti a hír környezetét és hátterét – a társadalom struktúrájába

380
illeszkedik, magában a szövegben nem jelenik meg. Ennek el-
lenére (vagy éppen ezért) az olvasó úgy érzi, a riporter meg-
fogja a kezét és elviszi, ő is átél mindent, tájékozódik. A ripor-
ter szemszögéből a társadalom olyan kusza, mint a dzsungel,
csak a riporter nem buldózeren érkezik, hogy legyalulja, ha-
nem gyalog, és ösvényt vág az olvasóknak a macsettájával. Jár-
hatóvá teszi az őserdőt, és mégis érintetlenül hagyja. A modern
riportoknak ezt a funkcióját nyugodtan nevezhetjük „dzsun-
gel-effektusnak” is.

A neoindividualizmus
Régebben az újságírók csak akkor érdeklődtek egyes embe-
rek iránt, ha tehetségük, egy különleges tettük, vagy nyilvános
szerepük miatt kiemelkedtek a többiek közül. Caruso, az ope-
raénekes hóbortjai, a hamburgi tömeggyilkos élettörténete,
vagy Bismarck úr apró mániái riporttémák voltak: ők különle-
ges, senki máshoz nem hasonlítható emberek voltak, nem olya-
nok, mint te vagy én, olyanok, akiket lehetett isteníteni, vagy
akiktől lehetett borzongani. A hétköznapok ezeket leszámítva
névtelenek maradtak, a politika pedig a döntéshozókra korlá-
tozódott. Nyugodtan elővehetjük és végiglapozhatjuk a húszas
évekbeli politikai újságokat, ott nem találunk olyan riportokat,
amelyek az emberek hétköznapjaival foglalkoznak.
Mindez gyökeresen megváltozott a hatvanas évek óta – ta-
lán éppen azért, mert elfordultunk a társadalom absztrakt
felfogásától. Az újságírók megelégelték, hogy folyton a pusz-
ta cselekvéseket és döntéseket szállítsák – anélkül, hogy akár
egyszer is mutatnák magukat a cselekvőket vagy a döntésho-
zókat. Arra volt szükség, hogy az emberek visszakerüljenek
az eseményekbe, a felelősök, mint cselekvők és az érintettek,
mint tehetetlen emberek. Már az ötvenes évek végén (és Hans
Ulrich Kempski ennek is az egyik úttörője volt) kezdték a po-
litikai hírtudósításokat kiegészíteni interjúkkal, vagy a riporter
személyes benyomásaival, ezek egyre inkább portrékra kezdtek
hasonlítani. Nemsokára az újságírók fogták magukat, és elkí-

381
sérték a művészeket és a hírességeket, és írtak nemcsak a fel-
lépés színpadi részéről, hanem arról is, ami a kulisszák mögött
zajlott. Később pedig felfedezték az egyes embert, mint a hét-
köznapok egy „különleges helyzetének” főszereplőjét – az utol-
só németet egy csak törökökből álló kukás-csapatban, az első
nőt a város villamosvezetői közül, az öreg iskolamesterünket,
akit nyugdíjba küldenek, és így tovább.
A fent említett technikából, amelynek során a tárgyilagos
témákat megszemélyesítették, időközben a személyes riport-
nak egy új vállfaja alakult ki. Ez a műfaj nem a történelem
egyes nagy figuráinak kiemelkedő cselekvéseihez kötődik, ha-
nem az egyes embert vizsgálja cselekvésének kontextusában: az
észrevétlen átlagember a helyzet vagy az összefüggés révén ér-
dekessé válik, és ebben az összefüggésben leírhatóvá is.
A régebbről már ismert portré is megváltozott: az írott saj-
tó komolyabb termékeiben már nem az a lényeg, hogy a hí-
rességeket körberajongják, hanem az, hogy egyszerű emberi
mivoltukban mutassák be őket – vonatkozik ez a politikusokra,
a kultúra vagy a sport gigantikus figuráira egyaránt. Az újság-
író megfontolása itt a következő: nem az a célom, hogy ideá-
lokat isteni színben tüntessek fel, hanem az, hogy bemutassam
azokat az érdekes kortársainkat, akik valamilyen szempontból
zseniálisak. A portrénak tehát az is lehet az egyik funkciója,
hogy az olvasókat figyelmeztesse: ezek az emberek sem auto-
ritások vagy istenek (lásd például Klaus Umbach művészek-
ről, többek között Pogorelichről, Karajanról, vagy Bernsteinről
készített portréit a Spiegelben a nyolcvanas években). A poli-
tikusokról készített portrék szerepe is hasonló: az újságíró a
tévésnél sokkal pontosabban és mélyebben tudja megragadni
az interjúalany személyiségét és azokat a vonásait, amelyek a
választók döntésében fontos szerepet játszhatnak (hitelesség).
A korábbi, hősiességre kihegyezett korszakhoz képest ez az
újfajta szemlélet a különlegességre összpontosít, arra, ami bár-
mely embert kiemelhet a tömegből, és individuummá tehet. Ez
a folyamat, amelynek során az újságírók felfedezték az emberi

382
egyediséget, nyilvánvalóan összefügg az eredetiség és az ön-
megvalósítás iránti általános, mondhatni divatba jött vággyal
(a nárcizmusról mint újságírói problémáról később szó lesz).
Ráadásul jól kiegészíti az úgynevezett news-újságírást is, amely
a névtelenséget kedveli, és a híráradat lényegét berendezések-
ben és rendszerekben, nem pedig az egyes emberben látja.
Mindezek alapján már érthető, hogy miért kedvelt riporttéma
az újságírók körében a portré. Az ábrázolt személy egyedisége
iránti érdeklődés összhangban van az újságíró szubjektív néző-
pontjával és a riporttal, mint műfajjal.
A portré ugyanakkor maga is újságírói műfaj, amelynek
igazodnia kell a közérdeklődéshez és a téma általános rele-
vanciájához – nem határozhatja meg pusztán az adott újságíró
kénye-kedve, ahogyan azt sok fiatal újságíró gondolja.

Az audiovizuális média
Ahogyan maga a tömegkommunikáció, úgy az általa közvetített
világkép is gyökeresen megváltozott. Főleg az információkat
gyorsan és felszínesen szállító televízió és rádió volt az, amely
a hallgatókat/nézőket idegen világokba vezette be. A kép és a
hang közvetlensége az eseményben való személyes részvétel ér-
zését kelthette az emberekben. Az idegen és távoli eseményeket
házhoz hozták, és éppolyan közelivé tették, mint a helyi híreket.
Az egzotikus események vonzereje csökkenni kezdett, mert az,
ami furcsa az idegen világokban, maga is a média témájává vált.
A televíziós szakemberek, és feltehetően a nézők számára
is világfaluvá zsugorodott a földgolyó, ahol áttekinthetőek a
dolgok, ahol az újdonságokat sztorikra redukálják: az állam-
elnökkel és kedves nejével csevegünk, ráközelítünk a kettős
gyilkossággal vádolt férfi szemeire, harminc másodperc alatt
végigszáguldunk a 300 kilométeres fronton ágyúk, harckocsik
és tüzérségi lövegek mentén, és ha lehet, még néhány sebesült
és halott mellett is elhaladunk.
A technikailag nehézkes televíziós helyszíni riport csak kira-
gadott eseménydarabkákkal és részletekkel szolgálhat. Ráadá-

383
sul kizárólag képileg fixált eseményeket ábrázolhat. A nézőnek
nem ad lehetőséget arra, hogy a fantáziájában kiegészítse; rög-
zíti a témát, mint egy regény filmváltozata, amely természete-
sen csak egy az ezernyi lehetséges verzió közül, amely a regény
olvasóinak fejében él.
A tévé világfalura redukált világa tehát lényegesen szegé-
nyesebb, mint a valódi falu, amelyben sok minden homályos
és tisztázatlan, ahol tehát sok a pletyka, a spekuláció és éppígy
van benne remény és félelem.
Talán a rádió és a televízió imént említett jellegzetességei
teszik, hogy az újságírói riport reneszánsza egybeesett a televí-
zió „elhétköznapiasodásával” a hatvanas években. Igaz ugyan,
hogy a világ világfaluvá zsugorodott, de az írott sajtó visszahoz-
hatja bele a kifinomultságot és a távoli világok egzotikus s ágát.
Például: egy újságírói riport, ha az „újfajta” szegénység a té-
ma, akkor nem egy bizonyos koldus felnagyított képét hozza
le, hanem követ három csavargót hétköznapjaik során, ame-
lyeket a nagyváros kemény aszfaltján töltenek, és ezzel közel
hozza őket mindnyájunkhoz. Az újságírói riportnak nem kell
szétszaggatott végtagokat és lángoló tankhajókat mutatnia ah-
hoz, hogy az Irak és Irán közötti „szent háború” iszonyatát be-
mutassa; sokkal többre megy például azzal, ha ellátogat a front
mögötti kikötővárosba, ahol a civil lakosság életében mutatja
meg a háború értelmetlenségét (lásd például Victor Kocher ri-
portját Baszráról, az iraki kikötővárosról, in: Neue Zürcher Ze-
itung, 1986. október 4.).
Az újságírói riport azáltal képes ezt megmutatni, hogy a hét-
köznapokban megmutatkozó többértelműséget és különössé-
get kutatja: ami nem ismerős a számunkra, az idegennek tűnik,
és felkelti az érdeklődésünket. Ez azt jelenti, hogy a klasszikus
riport hagyományos fizikai távolsága mellett a társas, az em-
berek közötti távolság is a riport modem formájának központi
témájává válik. A távolság legyőzésén túl egy másik hatás is
érvényesül, amit talán az „egzotikusság hatásának” nevezhet-
nénk: a hétköznapokban is a különleges dolgokkal találko-

384
zunk. A médiában újabban úgy tűnhet az embernek, hogy az
egész világban otthonosan mozog, és ez éles ellentétben áll sa-
ját hétköznapi világunk idegenségével.

Félelem, cselekvés, kaland

A nagyvárosi, a mesterséges parkokban töltött élet egyforma-
ságát és a pihenés korlátait már sokszor leírták és elpanaszol-
ták. Ugyanakkor sok jel mutat arra, hogy az átlagember kiéhe-
zettségét az új élményekre az újságírók élménybeszámolói is
pótolhatják. Mindenesetre a kalandos történetként előadott
riportok egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a külön-
böző hetilapok, magazinok és mellékletek oldalain. Ilyen cik-
kekhez az újságíró rendszerint csak úgy gyűjthet anyagot, ha
egy másik szerepbe bújik bele: kenusként az Amazonason, az
ejtőernyős-egyesülettel kétezer méter magasban a felhőket sú-
rolva, két nap és két éjszaka után Anatóliában távolsági teher-
gépkocsi-vezetőként, férfi sztriptíztáncosként a kuplerájban, és
így tovább.
Sokszor a katasztrófákat is kalandnak állítják be és mint
ilyenről tudósítanak a Konsalik-séma nyomán: a ház előtt a
füstölgő bomba, az ajtóban a zokogó anya, az ajtó előtt az utol-
só fiúgyerek, aki épp most készül bevonulni, odabent a nyomo-
rékká lőtt apa, és mindezek felett a halál és a hősiesség szele.
Magyarul: keménynek kell lennünk, az élet sokszor abszurd, a
szerencse elillan, csak a remény örök.
Ezt a mintát találjuk a legtöbb magazin úgynevezett „front-
riportjaiban” (a Paris Match esetében különösen véresen), de
valamivel finomabban és a politikával fűszerezve a Sternben is
(Jürgen Petschull a nyolcvanas években), vagy nyelvi megfo-
galmazásában még önteltebben néha a Spiegelben is (Erich Wi-
edemann).
Elsősorban a nagy amerikai lapokban olvashatóak a már-
már standardizált sztorik a háborús frontról, amelyet a néhány
órára vagy néhány napra Eritreába, Falklandra, Grenadára,
Bejrútba, vagy a Satt-el-Arabhoz siető riportercsapat dob ösz-

385
sze. 1984-ben például, amikor Afganisztánban a szovjet bevo-
nulás ötödik évfordulója közeledett, a nagy világlapok tudó-
sítói mind Pesavarba, a pakisztáni határmenti városba özön-
löttek (felderítésük legfőbb helyszíne a Hotel Intercontinental
bárja volt, amely az első szálloda volt, amely az útjukba került),
majd onnan át a mudzsahedinhez, át a hegyekbe. Ott élvezettel
végighallgattak néhány érdekes történetet, saját fényképészük
lefényképezte őket, amint a legfiatalabb harcos felé nyújtanak
egy gépfegyvert – és ezzel már kész is volt az élménybeszámo-
lóvá bővített sztori: a háború mint nagy médiaesemény.
A rohanó riportereknél, akik a frontról vagy valahonnan a
harmadik világból küldik tudósításukat, a valódi események
és saját fantáziálásuk sokszor összekeveredik. Ezt persze ritkán
tudjuk igazolni (ebben az esetben is érvényes: in dubio pro reo),
már csak azért is, mert a szemtanúk és a források javarészt ma-
guk is névtelen vagy fel nem lelhető figurák: egy ismeretlen,
kiskorú hétköznapi nevű szent harcos, aki elképesztően mély
dolgokat mond, vagy a nairobi taxisofőr vagy egy éhező paraszt
a Sahel-övezetből. Az ilyen riportok jelentős része úgyneve-
zett faction (a facts és a fiction, azaz a tények, illetve a kitaláció
angol szavakból alkotott mozaikszó, a ford.), ahogyan Jürgen
Petschuller saját, a Bejrútban élő palesztinokról szóló politikai-
háborús thrillerjét nevezte (A mártír – Der Märtyrer, 1986).
Tegyük hozzá: ezekért a tendenciákért nem is annyira a ri-
porterek a felelősek, mint a szerkesztőségekben dolgozó rek-
lámszakemberek, akik blikkfangos és kifejező cikkeket sze-
retnének. Nicolas Born író a Stern és Bejrút esetén keresztül
példaszerűen mutatta be, hogy ezek a mechanizmusok hogyan
működnek.

Az „együttérzés egyensúlyáról”

Természetesen a frontriporterek nagy része nem faction– elbe-

szélő, hanem komoly krónikás – és egyben az egyedüli függet-

386
len szemtanú, akinek a tudósításai felvilágosításul szolgálnak.
És amelyeknek néha érezhető hatásuk van. 130 ével ezelőtt
William Howard Russell, a Times tudósítója a krími háborúról,
úgy más amerikai riporterek a vietnami frontról küldött jelen-
téseikkel a háború ellen foglaltak állást és formálták a közvéle-
ményt – a jelentések majd a csapatok visszavonásában fontos
szerepet játszottak.
Néhány évvel később, 1975 áprilisában, amikor Kambo-
dzsában a vörös khmerek kialakították rémuralmukat, és amikor
az újságírók többsége elhagyta az országot, a New York Times két
tudósítója, az amerikai Sydney Schanberg és a kambodzsai Dith
Pran jelen voltak Phnom Penh elfoglalásakor. A vörös khmerek
kezére kerültek, és életben maradásukat kizárólag bátorságuk-
nak és Dith Pran ügyességének köszönhetik. Végül elválasztot-
ták őket egymástól, és Schanberg visszatért az USA-ba. A khme-
rek által meggyalázott Prannak négy és fél évvel később sikerült
Thaiföldre menekülni. A két barát egymásra talált, és Schanberg
megírta Dith Pran élete és halála című riportját, amely 1980-ban
Pulitzer-díjat nyert, és amelyet később Roland Joffé rendező meg
is filmesített (The Killing Fields). Részlet Schanberg riportjából,
amelyet Phnom Penhben töltött utolsó napjaiban írt:
A város hangulata hirtelen megváltozott: az üresség érzése költözött
be, már ha ez egyáltalán lehetséges egy két és fél millió lakosú város-
ban, amelyet elözönlöttek a menekültek. Az amerikaiak voltak a ha-
talom utolsó bázisai. Most olyan, mintha a város a miénk lenne, csak
magunkra számíthatunk.
Nem valljuk be magunknak, de ez több, mint ijesztő.
Pran és én két bérelt Mercedesünkön minden nap keresztbe-ka-
sul száguldoztunk a városon és a környékén, és próbáltunk felkeresni
minden frontvonalat, minden kórházat, minden fellelhető kormányzati
tisztségviselőt – azért, hogy az egyre kaotikusabb helyzetről legalább
hozzávetőlegesen tiszta képet kapjunk. Egyvalami világossá vált: az el-
lenség egyre szorosabbá vonta a Phnom Penh körüli gyűrűt.
Hosszú, frenetikus, izzasztó napokat éltünk. Életünk – és döntéseink
– lehetőségei a minimumra csökkentek. Amire feltétlenül szükségünk

387
volt, azt magunknál tartottuk: írógépet és papírt a kocsiban, túlélő-fel-
szerelést (útlevelet, pénzt, tiszta inget és alsóneműt, fényképezőgépet és
filmet, pótjegyzettömböket, szappant és fogkefét) a vállunkon, Pran az
övét egy hátizsákban, én az enyémet egy kék PanAm-táskában.
Április 14-én a vörös khmerek megindították döntő rohamukat:
behatoltak a repülőtérre, a város egyik utolsó védelmi vonalára. A fő-
városban olyan, mintha mindenki függetlenítené magát a közvetlen
közelben zajló valóságtól. Néhány francia, aki abban a hitben, hogy
őslakosokként nem eshet bántódása, itt maradt, ők sakkoznak a hotel
úszómedencéjének partján. A kormány hírügynöksége már két napja
nem közöl semmit az amerikaiak evakuálásáról, helyette viszont hosz-
szan taglalják Josephine Baker halálát. A hotel egyik amerikai törzsven-
dége azért reklamál, mert elfogyott a jég, ő pedig gyűlöli melegen inni
a Pepsit.
Ez a szürrealisztikus helyzet április 17-én, csütörtök reggel véget ér,
amikor az új uralkodók végigvonulnak a megfélemlített városon. Már
16-án késő este világossá vált, hogy a küzdelem eldőlte legfeljebb órák
kérdése. Az esti égboltot a város körül a harc óriási lángcsóvái festik na-
rancssárgára. A menekültek ezrével özönlenek a központba ökrös sze-
kereikkel, szegényes holmijaikkal, őrültjeikkel. Sok közöttük a dezertált
reguláris katona.
Pran felém fordul, és azt mondja: „Vége, vége”. És ahogy egymásra
pillantunk, mindketten azt a kínzó bizonytalanságot fedezzük fel a má-
sik szemében, hogy vajon mi történik most velünk. (...)
Ahogy azonban be akarunk szállni a kocsiba, (...) állig felfegyverzett
vörös khmerek rohannak be a bejáraton. Üvöltve és dühösen integet-
nek, hogy szálljunk ki, fejünkre és mellkasunkra fegyvert szegeznek,
és azt parancsolják, hogy tegyük a fejünkre a kezünket. Ösztönösen
Pranra pillantok, hogy őhozzá igazodjak. Többször is előfordult már,
hogy nehéz helyzetbe kerültünk, de most látok először rettegést az
arcán. Azt rebegi nekem, hogy tegyek mindent úgy, ahogy mondják.
Reszketni kezdek Arra gondolok, hogy minket helyben agyonlőnek De
Prannak sikerül összeszednie magát, és a kéréssel próbálkozik. A kezét
a fején tartva igyekszik elmagyarázni nekik, hogy nem vagyunk az el-
lenségeik, hanem külföldi riporterek, akik győzelmükről tudósítanak.

388
 Elveszik mindenünket – az autónkat, a fényképezőgépünket, az író-
gépünket, a rádiónkat, a táskáinkat – és egy páncélozott járműbe tusz-
kolnak bennünket, egy könnyű harckocsiba, amelyben csapataikat szál-
lítják, és amelyet a reguláris hadseregtől zsákmányoltak.
Mindannyiunkat ide tesznek – a három újságírót, és Sarunt, a so-
főrünket – kivéve Prant. Halljuk, ahogy odakint khmerül tovább védi
saját álláspontját. Persze azt gondoljuk, hogy el akar szabadulni, meg-
menekülni attól, hogy neki is be kelljen szállni a harckocsiba. Gondo-
lataim kuszán kergetik egymást, de arra emlékszem, hogy ez volt az
egyik: „Pran, az isten szerelmére, gyere be. Így talán még lehet valami
esélyünk, ha tovább vitatkozol, a nyílt utcán agyonlőnek”.
Nagy sokára végre beszáll, és a harckocsi nekiindul. Néhány percnyi
jeges hallgatás után Sarun hozzám fordul, és franciául azt kérdezi, hogy
tudom-e, hogy Pran mit csinált odakint Én mondom, hogy nem, mert
hát khmer nyelven beszéltek. Akkor Sarun elmeséli, hogy Pran koránt-
sem elmenekülni próbált, hanem épp ellenkezőleg, szövegével be akar-
ta magát dumálni a harckocsiba. A vörös khmerek elküldték, mondván,
csak az amerikaiakat akarják, meg a „nagy embereket”. Ő tudta, hogy
nélküle semmi esélyünk, ezért hát közölte, hogy neki velünk kell ma-
radnia; voltaképpen zálogba helyezte saját életét, hogy a mienket talán
megmenthesse. (...)
Negyven perc utazás után hirtelen megáll a jármű, és kivágódik a
hátsó ajtó. Ránk parancsolnak, hogy szálljunk ki. Ahogy kúszunk ki a
kocsiból, látunk két khmer katonát, akik csípőből ránk céloznak. Mö-
göttük a Tonle Sap homokos folyópartja. Rockoff és én félelemmel pil-
lantunk egymásra. Mindketten ugyanarra gondolunk: ezek itt helyben
megteszik, és egyenest a folyóba gurítanak bennünket.
Mégis kiszállunk; olyanok vagyunk, mint az élőhalottak Nem lőnek.
Pran megint kérlelni kezdi őket, kikeres magának egy olyan katonát,
akit tisztnek néz. Egy rémes órán keresztül érvel, hízeleg, könyörög az
életünkért. A tiszt egy motoros futárt küld vissza a főhadiszállásra a vá-
rosközpontba. Várakozunk, a félelemtől megmerevedve, de próbálunk
reménykedni miközben Pran beszél. Végre visszatér a futár, valamit be-
szélnek egymás közt – és akkor, mint valamiféle varázsütésre, leeresztik
a fegyverüket. Megengedik, hogy igyunk egy kis vizet. Pranra nézek, és

389
ő megkockáztat egy óvatos mosolyt. Én pedig arra gondolok: sikerült
neki, végig tudta csinálni. (Weltwoche, 1985/9.)

Vajon Sydney Schanberg tudósítása túlságosan szentimen-

tális és elfogult – vagy éppenséggel túl tárgyilagos és száraz?
Egyiket sem volna értelme felróni neki. Mert a szöveg megér-
demli a díjat részvétteljes, hitelességre törekvő ábrázolásmód-
ja miatt. És a komoly szemtanúi beszámolókat mindig ez kell
hogy jellemezze minden különbség és változatosság mellett is.
Andreas Kohlschüttert, a frontriportert életközeli riportjai-
ért a Zürichi Újságírók Díjával tüntették ki 1983-ban, miután
tíz éven át ott volt jóformán minden világpolitikai konfliktus-
nál mint a zürichi Weltwoche, illetve később mint a hamburgi
Zeit tudósítója.
Köszönőbeszédében hivatásáról vall, és ebben a frontripor-
tert az újságírók jelképévé emeli. Hivatásáról vallott felfogása a
mai napig érvényes:
Tehetetlenség. Ott állok és siralmas romok között kotorászok, nincs
nálam semmi más, csak a tollam meg a jegyzettömböm. Irigylek min-
den orvost, mentőst, minden nővért és szociális munkást. 6k gyakorlati
munkát végeznek, segítséget nyújtanak.
A riporter ezzel szemben lejáratja magát az értelmetlen kérdéseivel,
amelyek nem enyhítik a fájdalmat, nem állítják el a vérzést, semmit sem
csillapítanak, semmit sem gyógyítanak meg. Ez az állapot, hogy ott va-
gyunk az akut krízishelyzetben, és mégsem tehetünk semmit, borzasz-
tóan lehangoló. Túl nagy benne a veszély, hogy belesüllyedünk a ne-
gatívumokba és a tagadásba. A háborús és krízishelyzetekről tudósító
riporterek között rengeteg az önsorsrontó, az alkoholista, a cinikus, a
házasságtörő, a vesztes. Sokszor a hideg borzadály fog el a kollégáimtól.
Nem értek egyet Graham Greene-nel, akinek A csendes amerikai
című művének egyik hőse, Fowler, a Vietnamban állomásozó amerikai
riporter azt mondja: „Isten csak a vezércikkek írói számára létezik”,
vagy, hogy „Ha véleményem is kellene hogy legyen, már nem lehetnék
riporter”. Én nem fogadom el ezt a kizárólagosságot: vagy tényszerű ri-
portok, vagy személyes véleménnyel átitatott újságírás. Önmagamról

390
alkotott felfogásomnak mond ellent. Graham Greene újságírója jogo-
san kritizálja az olcsó ideologizálást és a doktriner elfogultságot. Ak-
kor azonban már tévúton jár, amikor azt hajtogatja, hogy „Nem aka-
rok résztvenni benne”. John Le Carré azt fűzi hozzá egyik thrillerjéhez,
amely a palesztin-izraeli konfliktus hátterén zajlik, és amelyben egy
angol színésznő-ügynök a the little drummer girl mintájára a rokon-
szenv egyik partjáról a másikra hánykolódik, hogy az az „együttérzés
egyensúlyában” (balance of compassion) született meg. Ez a megfogal-
mazás nagyon találó, és ebben én is magamra ismerek.
A riporter se tagadja meg önmagát. De az „együttérzés egyensúlya”
legyen a mintája. Nem akarom elzárni magamat attól, hogy méltassam
és a maga helyén meg is értsem az izraeliek szabadságharcát az angolok-
kal és az arabokkal szemben. A véres izraeli terror gyökereivel együtt,
amelyet mai izraeli vezetők követtek el annak idején. A megértés és tisz-
telet ugyanilyen szabadságát kérném én a palesztin szabadságharc és a
PFSZ terrorjának kapcsán is. És ezt semmilyen türelmetlen izraeli lobbi
vagy semmilyen együttérzést nem mutató zsidó propaganda részéről
nem hagyom elhomályosítani. Az a beállítás, amely szerint az egyik ol-
dalon csak hősök és államférfiak, a másikon pedig csak terroristák és
gyilkosok állnak, nem csak tisztességtelen, és irreális, de embertelen is.
Az együttérzés egyensúlyának súlyos megsértése, amely az én iránytűm.
Én pártatlannak tekintem magam. Mindig idegenül hangzott ne-
kem az, hogy bárki is birtokában lehetne az igazságnak. Én nem vagyok
ideológus, sem kereszteslovag, sem keményvonalas, sem szemellenzős.
Az előírásokkal szemben ösztönösen bizalmatlan vagyok. Ami állandó,
az nekem rögtön gyanús. Én mindig két front között találom magamat,
két szék között a pad alatt.
Mindez nem jelent értékmentes újságírást. Nem jelenti a gondolatok
menlevelét – sem azt, ami talán még ennél is rosszabb: az érzéketlen-
séget. A riporter sem különülhet el. Kötelessége együtt gondolkodni,
együtt érezni, egész egzisztenciájával bevonódni a történésekbe. Más-
különben képtelen lesz olyan humánus módon eligazítást és informáci-
ót nyújtani az olvasóknak, ahogyan ők szeretnék.

391
 Megközelítések: A riport definíciójáról

A fiatal, fekete göndör hajú kollegina a hátsó sorokból dia-

dalittas mosollyal emeli a magasba a szétnyitott újságot, és mu-
tatóujjának zöldre festett körmével a szöveg közepére mutat.
„És ez itt micsoda: riport?” Hangjából gúnyt érezni. „Vagy egy
feature – vagy egyszerűen egy szép kis kitalált történet?”
Már néhány órája így együtt üldögélünk a szemináriu-
mon, és a riport szakmai jellegzetességeit vesszük sorra. A fi-
atal kollegina azonban úgy gondolja, hogy mindent szabad
mindaddig, amíg a szöveg tetszetős. Példának egy hosszabb
cikket hozott a Tempo nevű kortárs lapból, amely egy levél
formájában az állítólagos új nyárspolgári kultúrával foglal-
kozik, amelyre folyton folyvást a bebraizmus szót (németes
szóösszetétel, magyarra nehezen fordítható, a ford.) használja
„Ez egyértelműen egy feature-ként kidolgozott kitalált törté-
net riportszerű kezdettel” gúnyolódik definícióinkon.
A többi hallgató nem ért vele egyet. Néhányan a Tempo-
cikket unalmasnak találták, mások ugyan szívesen olvasták,
de a végén úgy érezték, hogy abban nem volt túl sok infor-
máció, és a cikk inkább az orruknál fogva vezette őket. Úgy
ítélték meg, hogy ha elfogadjuk azt, hogy egy újságírói szöveg
egyetlen elengedhetetlen kritériuma a tetszetősség, akkor az
egyéni Ízlés kénye-kedve szerint alakul – vagy pedig olyan új-
ságírássá válhat, amely teljesen a (példányszámból leolvasha-
tó) tömegízléshez igazodik. A többi hallgató tehát úgy vélte,
hogy az újságírói szövegeknek – a tanulmánnyal és az esszével
ellentétben vannak körülírható funkcióik; végül is az olvasók
az újságot rendszerint nem egyszerűen azért olvassák, hogy
„valami” szórakoztatót találjanak benne, hanem azért is, hogy
orientálódjanak.

392
 Szükséges-e egyáltalán definiálni
a szubjektív műfajokat?

„Bizonyos feladatok”: ez bizony sok újságíró számára úgy hang-

zik, mint a kötelezettségeknek valamiféle gyűjteménye. Ille-
nek-e az újságíráshoz egyáltalán a pontos definíciók? Az újság
hírrovatában megjelenő tudósításnak vannak egyértelmű kri-
tériumai, például az, hogy milyen információkat tartalmazzon,
vagy az, hogy ezeket miként tálalja. De vajon igaz-e ugyanez a
nyitott műfajokra is, mint amilyen például a háttérbeszámo-
ló vagy az olyan hangsúlyozottan szubjektív szövegekre, mint
amilyen a riport? „Ebben az esetben a követelménylista olyan
szűkké válik, mint egy fűző, amely minden dudort az előre sza-
bott sémába szorít bele” – mondta aggódva egy fiatalabb hall-
gató az első sorok egyikéből.
És számítsuk ide az idő változását is, amelynek, ha valahol,
hát akkor éppen az újságírás területén kifejezésre kell jutnia.
Nem véletlen, hogy időről időre újabb és újabb típusú újságok
kerülnek a piacra, ezeket nem egyszerűen valamelyik média-
konszern marketingosztályán tervezik, ezen túlmenően egy
publicisztikai gondolat is inspirálja őket, mint például a 19.
század végén nagy példányszámban megjelenő lapokat, a hú-
szas évek amerikai hírmagazinjait vagy a hetvenes évek végén
az alternatív sajtót és a városi magazinokat Nyugat-Németor-
szágban, a nyolcvanas évek közepétől a már említett Tempo-
típusú kortárs lapokat. Ezek a médiumok az új tendenciával
párhuzamosan új látásmódokat is behoztak, a témák másfajta
megközelítését, műfaji és megfogalmazásbeli újításokat.
A műfajoknak természetesen alkalmazkodniuk kell a vál-
tozásokhoz. Fontos, hogy közben ne veszítsék el közvetítő
funkciójukat, sőt, ellenkezőleg: éppen hogy úgy alkalmaz-
kodjanak, hogy ezt a funkciójukat fenntartsák. Ami tehát ma-
radandó, az az újságírói szöveg funkciója. Es ez a riport eseté-
ben, ahogyan azt az első fejezetben már kifejtettük, a formák
és stílusok megdöbbentő sokszínűsége mellett valójában 2400

393
éve ugyanaz: az olvasó/hallgató számára szellemileg és érzelmi-
leg közel hozni az adott eseményt, megadni annak a lehetőségét,
hogy a hiteles elbeszélésen keresztül személyesen is átélhesse azt.
A funkció megváltozás a , amelynek az utóbbi években a
tanúi lehettünk, nem a riportot szabadította fel, hanem magát
az újságírást, mégpedig a formához való szigorú ragaszkodás
alól-az önkényességet és a tetszés szerinti hozzáállást pedig
gyakran tévesztik össze a szabadsággal. A mostanában divat-
ba jött műfajok kapcsán éppen hogy az újságírás másik fontos
szerepe a szembetűnő: valójában nem az informálás, az orien-
táció a legfontosabb -a szerző sokkal inkább el akar mesélni va-
lamit, leginkább saját magáról, saját benyomásairól, ötleteiről,
a lényeg, hogy a szöveg tetszetős legyen külső formája révén.
„De nem minden arany, ami fénylik” -jegyzi meg a már emlí-
tett Tempo-cikk kapcsán szemináriumunk egy idősebb részt-
vevője, aki már egy újság szerkesztőjeként dolgozik.
Az ilyen bele-a-semmibe típusú elbeszélések ugyanakkor
éppen a tapasztalatlan újságírók körében igazán népszerűek,
mert ők úgy vélik, hogy ebbe „önmagukat is beleadhatják”,
„az írásban kiélhetik magukat”. Mindenesetre sok gyakornok
fogalmaz így. Ezzel ugyanakkor azt a benyomást keltik, hogy
őket valójában nem is annyira az információ közvetítése ér-
dekli, mint – és nem véletlen, hogy erre már akad egy divatos
szavunk – egyfajta önmegvalósítás, amelyről úgy vélik, hogy a
riportok megírásán keresztül érhetik el: „ott végül is teljesen
szubjektív lehet az ember”.
Mindeközben szinte észrevétlenül megváltozik az újságírói
munka célja és értelme: a szöveg többé már nem az a közeg,
amelyen keresztül az olvasók részesei lehetnek az események-
nek, hanem sokkal inkább eszköz arra, hogy az író és az ol-
vasó közösséget vállaljon egymással. Az ehhez kötődő maga-
mutogatást hajlamosak bagatellizálni, azzal együtt is, hogy
nárcisztikus, identitását kereső korban élünk, ahogyan azt töb-
bek között Christopher Lasch a tömegmédiumokkal és azok
látszatinformációival kapcsolatban is kimutatta.

394
 „És mi köze mindennek a riporthoz?” – kérdezi egy idősebb,
idegesen bepillantó kolléga. Hát éppen ez az: a riport fokoza-
tosan veszíti el eredeti formáját, hogy mi lesz belőle az lassan
már a jó szerencsén vagy a véletlenen múlik, az újságírás pedig
egyre inkább az egoizmus martalékává válik. Közben elvileg
vitathatatlan, hogy” az újságírásnak mindig közvetítenie kelle-
ne az eseményeket. Es ezzel együtt az is vitán felül áll, hogy a
közvetítéshez szükséges technikák nem pusztán a tehetség sze-
rencsés adományai, hanem taníthatók, tanulhatók.
A fekete, göndör hajú kollegina kifogása teljesen jogos: ha
a „riport írását meg lehet tanulni, akkor először azt kellene
tisztázni, hogy egyáltalán miből áll: milyen témákkal és ese-
ményekkel foglalkozik, hogyan szerezhető be hozzá az anyag
és miként kell elkészíteni, hogyan tagoljuk a szöveget, milyen
nyelven, milyen stílusban? Az itt következő vitában jóformán
mindenki másfajta véleményt fogalmazott meg. Kolleginánk a
definícióra újra csak azt mondhatta volna, hogy ízlés dolga. De
ezúttal szolíd hangulatban volt.

Mekkora a tankönyvi definíciók haszna?

Ekkor több résztvevő – egytől egyig szerkesztők – is arra hív-

ta fel a figyelmünket, hogy az újságírás témájában időközben
számos remek kézikönyv és lexikon is született, a hétköznapi
újságírás állományát már régen leírták részletesen. Nyilván a
„riport” címszóhoz is akad valami találó. Ekkor a hátsó sorból
a göndör hajú hölgy nyíltan rájuk vigyorgott: „Na, hát akkor
okosodjanak belőle”. Ó már tudta, hogy a tankönyvek kínálata
„az újságírói műfajok”, illetve a „riport” tekintetében rendkívül
sokféle. Úgy tűnik, a német nyelvterületen a szakértők körében
is káosz van a meghatározások körül.
És valóban: ha a tankönyvek leírásait összehasonlítjuk, ak-
kor két, egymástól gyökeresen eltérő típusú osztályozással ta-
lálkozunk. Mindkettő csak korlátozottan érvényes.

395
 A „történelmi iskola”
Fő képviselőik nem is annyira újságírók, hanem többé-kevésbé
hivatásos szociológusok és médiakutatók, akik az újságírással
foglalkoznak. Definícióikat jórészt a publicisztika legújabb tör-
ténetéből szűrték le. Alapsémájuk az angolszász újságírás nagy
klasszikusa, a tényeken alapuló és a kommentár-jellegű formák
szembeállítása. Mottójuk: „A hír szent, a vélemény szabad.” –
Facts are sacred, comment is free. Ugyanakkor a „riporter”, és
ennek megfelelően a „riport” fogalma körül nincs egyetértés.
A tudósok által vitatott kérdés a következő: a riporter vajon tu-
dósító, vagy önálló véleményt formáló újságíró? Ez már meg-
lehetősen akadémiai kérdésnek tűnik, pedig nem az. A  vála-
szomtól függ ugyanis, hogy riporterként köteles vagyok-e tény-
szerűen beszámolni az eseményekről vagy, hogy adott esetben
még lényeges információkat is elhagyhatok-e, és az adott ren-
dezvényről vagy személyről egészen egyoldalú, személyes él-
ményen alapuló képet festhetek-e, amint az például egy könyv
recenziójában vagy egy színikritikában teljesen elfogadott.
Brendel-Grobe művében (Újságírói alapismeretek – ouma-
listisches Grundwissen, 69. o.) például a következőket talál-
juk: „Minden olyan újságíró számára, aki a munkáját alapo-
san kívánja ellátni, riporternek lenni elsősorban azt jelenti:
tudósítani.” Saját szemináriumunkon ezen mondat hallatán
többen, különösen a szerkesztők, csóválni kezdték a fejüket:
„Manapság egy szerkesztő éppenséggel nem riporter, és nem
is a tudósító értelmében.” A szerkesztő a legtöbb újságnál sok-
kal inkább egyfajta szövegellenőr, sok esetben az írások puszta
„értékesítője”. Brendel-Grobe könyvében később úgy mutatja
be a riportot, mint amely „relatíve emocionális formája révén
speciális műfaj”. A fekete göndör hajú hölgy egyre szélesebben
mosolygott: „Mi az, hogy emocionális forma? Költészet?” Kurt
Koszyk és Hugo Pruys A tömegkommunikáció kézikönyvében
(Handbuch der Massenkommunikation), amelyet kifejezetten
újságírók számára írtak, a következő kategóriákba sorolják be a
műfajokat „kialakulásuk időrendjében”, ahogyan ők írják:

396
 1. Tudósítás/jelentés/riport, 2. Feature, 3. Kommentár 4. Ve-
zércikk, 5. Interjú, 6. Karikatúra, 7. Tárca, novella.'
A riport, mint tudósítási forma a „szemtanúi beszámolóból
ered, amely a megfigyelő (riporter) személyes nézőpontjából
nyeri hitelességét; az élményről alkotott tudósításban Össze-
kapcsolódnak a személyes élmények az elsőként formálódó
véleménnyel, amely az aktuális esemény leírását, bemutatását
jelenti”. Már jöttek is a kritikus megjegyzések: mi az, hogy „el-
sőként formálódó vélemény”, mi a különbség az egyszerű je-
lentés és a riport között? „Nem értem, hogy ha a jelentés és
a riport összetartoznak, akkor a feature miért önálló kategó-
ria?” – kérdezi egy hölgy az egyik szaklap szerkesztőségéből.
A válasz itt is, ott is csak vállvonogatás. A mai újságírás szá-
mára ezek a definíciós kísérletek valóban nem hasznosak, sőt,
inkább félrevezetőek.
Az Elisabeth Noelle-Neumann és Winfried Schulz gondo-
zásában megjelent lexikon, a Publicisztika (Publizistik) ugyan-
akkor az „újságírói stílusformák” hármas felosztását javasolja:
l. Tényalapú stílusformák: hír, tudósítás, fénykép és film,
feature, riport, interjú, 2. Véleményalapú stílusformák: ve-
zércikk, glossza, kommentár, de ugyanakkor portré, színi-,
zene-, és filmkritika, 3. Fantázián alapuló stílusformák: rövid
elbeszélés, tárca, képregény, vicc.
De ez a felosztás sem nyerte el szemináriumunk hallgatói-
nak a tetszését, mert nem igazán volt világos, hogy a portré
miért képvisel inkább véleményt, mint a riport. A könyv 1989
utáni kiadásai (amelyekben már Jürgen Wilke is részt vett)
mindenesetre jóval differenciáltabb, az újságírói gyakorlatot
sokkal jobban tükröző leírását nyújtják a különböző műfajok-
nak, főként a riportnak. A három, már idézett, alapvető definí-
ciót ugyanakkor meghagyták úgy, ahogy volt
Érdekesség: a „történelmi iskola” szemléletében feltűnő
az az elszántság, amellyel az angolszász hagyományból eredő
hír-vélemény kettősséget képviselik, anélkül, hogy komolyan
feltennék a kérdést, hogy a jelenlegi újságírói munka szem-

397
pontjából az releváns-e, vagy hogy nem inkább a tényekkel
alátámasztott – személyes érveken alapuló információközlés
ellentétpárban volna-e helyes gondolkodni.
A régi liberális, Emil Dovifat Újságírástan (Zeitungslehre)
című könyve, amelyet később Jürgen Wilke dolgozott át, má-
ra már történelem. Wilke ugyanakkor átdolgozta Dovifatnak
azt az ötletét, hogy az újságírói feladatokat mindenféle forma
viszonyítási alapjává tegyék, ő ezt meghagyta javítás nélkül a
műfajok történeti bevezetőjeként. Ebben a megközelítésben a
riport tehát marad „egy esemény életközeli, nagyon szubjek-
tív és személyesen átélt leírása”. A „mai újságírói gyakorlat
számára lényegében használhatatlan” – állapították meg sze-
mináriumunk hallgatói, hiszen „minket az is érdekel, hogy
menyi hírre és mennyi utánjárásra van szükség”.
Az eltávolodás a hétköznapi gyakorlattól Eckart Klaus
Roloff Újságírói szövegfajták című kompendiuma, amely
eredetileg „gyakorlati tankönyvnek” készült. Megkülönbözteti
egymástól egyrészt a „referáló, az értelmező és a kommentá-
ló szövegfajtákat”, de utána l 9 különböző és egymással ösz-
szeegyeztethetetlen definíciót gyűjt össze, és nem ad össze-
függő magyarázatot. Ezt a felosztást Verena Hruska baráti visz-
szafogottsággal csak „akadémikusnak” nevezte.
Szemináriumunkon más definíció s kísérleteket is vizsgál-
hattunk volna. Mégsem tettük, mert csak azt igazolták vol-
na, ami így is egyértelmű: bár a különböző szerzők a műfajok
problematikájának érdekes szempontjait villantják fel, elsikla-
nak afelett, hogy a riport modem változata (amelyet az előző
fejezetben írtunk le) Janus-arcú hagyományból nőtt ki, azaz
úti beszámoló (saját élmény) és szemtanúi beszámoló (maga
az esemény) egyaránt. Vagyis: az események leírásába számos
szubjektív elemet sző, élménybeszámolóhoz képest pedig sok
hírszerű információval szolgál.
A kutatók, ahelyett, hogy ezen két hagyomány összefonódá-
sának nyomába eredtek volna, az adott korszak előítéleteitől
függően vagy a szubjektív élménybeszámolók irodalmi (né-

398
met) hagyományára, vagy a hírszerű eseményleírás újságírói
(angolszász) hagyományára hivatkoztak.
Még inkább bonyolítja a helyzetet, hogy az újságírói mű-
fajok nem kizárólag történelmi szempontból vizsgálhatók és
elemezhetők, hiszen egyikük sem egyszerűen beskatulyázha-
tó művészeti-, vagy stílusirányzat, és nem is ósdi építmények,
amelyeket (poszt-) modern kutakodással pontosan leírhat-
nánk. Ahogyan azt már korábban megállapítottuk, az újságírói
műfajokat funkciójuk szerint kell meghatározni, figyelembe
véve a kort, amelyben születtek.
A „kategóriák tana”
A tankönyveknek ez a fajtája a definíciókat receptként vagy
tulajdonságlistaként képzeli el, az „Így kell ezt csinálni” elve
alapján. Ezeknek a könyveknek a szerzői javarészt a média te-
rületén dolgoznak, legtöbbjük újságoknál Ennek megfelelően
leírásaikban vagy saját gyakorlati tapasztalatukból indulnak ki,
vagy abból, amelyik azon a területen a meghatározó. A szoká-
sokat, a hagyományokat kategóriákba rendezik. A gyakorlati-
asság fényében a további indoklásoknak nem is mindig érzik
szükségét.
Walther von LaRoche például három kategóriába sorolja a
különféle műfajokat Bevezetés a gyakorlati újságírásba (10. ki-
adás) című könyvében: 1. Informáló műfajok (hír), 2. Egyéb
informatív műfajok (tudósítás), 3. Személyes véleményt meg-
fogalmazó műfajok (kommentár és glossza).
Saját szemináriumi csoportunkban ezt a felosztást megle-
hetősen önkényesnek tartották a hallgatók. A hír és a tudósítás
elkülönítésének, például, jóformán semmi haszna sincs. A ri-
port és a feature leírásai pedig mintha inkább a rádió esetében
lennének igazak. „Én egyáltalán nem értem, hogy miért van
szükség az informatív műfajok ilyen széles palettájára, ami-
kor személyes véleményen alapuló műfajból mindössze kettő
van” – mondta fekete göndör hajú kollégánk a hátsó sorból A
riportnak az a megfogalmazása, amely szerint az a „hír és a
tudósítás kiegészítése”, használhatónak tűnt neki, mint ahogy

399
egy másik megfogalmazás is, amely szerint: „A riporter leírja
mindazt, amit lát, és amit tapasztal, jellegzetes részleteket je-
gyez fel magának.” Azt is helyesnek érezte, hogy a riporter „a
lehető legkonkrétabban és legérzékletesebben” írja le az ese-
ményeket, és azt is, hogy „lehetőség szerint engedje magukat
az embereket szóhoz jutni”. Ugyanakkor, ahogy arra több hall-
gató is felhívta a figyelmünket: „Az adott témának megfelelően
a fentiek minden részletes tudósításra igazak.” És valószínűleg
igazuk is van.
Az újságírás ABC-je (ABC des Journalismus) amelyet a „he-
lyi újságírók munkacsoportja” adott ki, a harmadik kiadásig
egy kéttagú kategorizációs rendszerrel lepte meg az olvasóit:
„tényeken alapuló műfajok”, például a hír és a riport az egyik
oldalon; „személyes véleményen alapuló műfajok”, például a
feature és a kommentár a másikon. Ebben a műben – éppen
úgy, mint a Heinz Pürer kiadásában megjelent Gyakorlati új-
ságírásban (Praktischer Journalismus) is – a feature-t egészen
különleges, felettébb igényes műfajként mutatják be, amelybe
beletartozik szinte minden a riporttól kezdve az elemzésen ke-
resztül egészen a felderítő szándékkal íródott háttérbeszámoló-
ig. „Mostantól kezdve mindenki kizárólag feature-t akar majd
írni” – jósolta az ifjú kollegina a hátsó sorból – közben meg
senki sem tudja, hogy mi is az valójában.” Úgy tűnik, maguk
a kiadók is némileg bizonytalanok voltak ezzel kapcsolatban.
Az ABC ugyanis a 4. és a 6. kiadás között (1986-tól kezdve)
új felosztással állt elő: az első kategória a hír volt, a második a
,feature-jellegű” – ez új, és kétségkívül eredeti (azt jelenti, hogy
„egy eseményről készült jelentést a feature stílusjegyeivel egé-
szítünk ki, hogy életszerűbbé, izgalmasabbá tegyük”). Ezután
következett a feature mint egyfajta titokzatos, összetett műfaj,
amelyre, a könyv szerint „az ábrázolás és a következtetések fo-
lyamatos váltogatása a jellemző”. A „riport” pedig már mint
egy alapvetően „tényeken alapuló műfaj” jelenik meg, „amely-
nek a magja egy hír”, még akkor is, ha az újságíró személyes
benyomásait is tartalmazza, és „életszerűen” mutatja be az ese-

400
ményeket. Ez a felosztás lényegesen ésszerűbb, még ha a riport
ilyen fajta definíciója egyrészt hírszerű, ugyanakkor véleményt
is tartalmazó forma, tehát valahol a feature, a portré és a kom-
mentár között helyezkedik el – továbbra sem mentes az ellent-
mondásoktól. (A könyv a hetedik kiadás, 1994 óta egy másik
koncepciót követ.)
Más elvet követ Werner Meyer Újságírói gyakorlatok című
könyve. A műfajok eszerint:
1. A hírszerű formák, 2. Az interjú, 3. A riport és a feature,
4. A vezércikk, a kommentár, a glossza. Itt a kategóriákat nem
elvi alapon határozza meg a szerző, hanem kiváló újságírók
munkásságából vezeti le. Saját szemináriumi csoportunkban
ez a felosztás nagy tetszést aratott, mert igen jól illeszkedett
az újságírói funkciókhoz és gyakorlathoz. Már önmagában az
az őszinteség, amellyel elismeri, hogy a feature és a riport közé
nem húzható éles határ, sőt, hogy a kettő sok esetben felcse-
rélhető, nagyon imponált a göndör kolleginának. „Hiszen oda
van. írva: 'Keresni – nézni – gyűjteni – megvizsgálni – kivá-
logatni – elmesélni', ez a lényeg” – állapította meg. Ezt olyan
jelentős riportere k is tanúsíthatják, mint például Hans Ulrich
Kempski, aki a könyvben bemutatja, hogy „miként készül egy
feature”, amelyet éppen ennyire hívhatnának riportnak is. Ak-
kor hát mire jók a különböző elnevezések? Tanácstalanul vo-
nogatják a vállukat.
A hallgatók a szakirodalom ilyen részletes végigbogarászásá-
ból megtanulhatták, hogy még a látszólag kézenfekvő megha-
tározások is teljesen önkényes osztályozásokhoz, ellentmondá-
sos leírásokhoz és a gyakorlattól igen távol álló jellemzésekhez
vezethetnek. Elsőként a hátsó sorban ülő kolleginának kezdett
derengeni ebből valami: „Valószínűleg semmi értelme annak,
ha azt próbáljuk meg definiálni, hogy ma mit jelent az, hogy
riport, a jelenlegi gyakorlat ehhez túl sokszínű és ellentmon-
dásos” – érvelt. Akkor hát? „Talán több értelme volna azt vizs-
gálni, hogy mit kezdünk a témával, ha ezt vagy azt a műfajt
alkalmazzuk”.

401
 Legkésőbb mostanra már minden jelenlévő hallgató szá-
mára világossá vált: a tankönyvírók többsége (Meyer Újságírói
gyakorlatok című könyve egy fontos kivétel ez alól) kezét-lábát
töri, hogy kerek, sőt, lehetőleg nominalista definíciót találjon.
Egyszer és mindenkorra meg akarják mondani a kezdő újság-
írónak azt, hogy mi a riport, ahelyett, hogy azt mutatnák be,
hogyan kezeli a riport mint műfaj az adott témát, az esemé-
nyeket és helyzeteket, miként alakítja az információkat és az
élményeket, egyszóval – azt, hogy mi a funkciója.

Hogyan közvetíti a riporter a témát?

Mi tagadás: az a kérdés, hogy mi az újságírói műfajok funkciója,

tudományosan és elvontan hangzik. Valószínűleg helyesebb is
volna az újságíró munkájára alkalmazni és átfogalmazni. Tehát
a riporternek a következő kérdésekre kellene választ találnia:
1. Az általam alkalmazott médium mely jellegzetességei-
re kell ügyelnem (a média típusától kezdve a rubrikákon ke-
resztül a külső megjelenésen át egészen a konferálásig) ? Be-
lefér-e egyáltalán a bulvárlap human interest rovatába 5 oldalra
a riportom? Vagy: elbírja-e a riportom témája a magazin hűvös
és sikamlós nyelvezetét?
2. Hogyan találom meg a témának azokat az aspektusait,
amelyek a műfajnak megfelelőek? Vagyis: melyek azok a té-
mák és események, amelyeknél a riport a megfelelő forma, és
melyek azok, amelyeknél inkább a feature, a magazinbeli cikk,
vagy a háttérbeszámoló? (A különböző formák elkülönítéséről
később szó lesz.)
3. Egyéni-szubjektív módon, vagy inkább tényszerűen-ob-
jektíven szeretnék írni? Miként közvetítsem a konkrét témán
túlnyúló személyes benyomásaimat és értelmezéseimet, ho-
gyan bánjak a különböző értékekkel és beállítódásokkal – és
általánosabban: hogyan láthatom el azt, amit a sajtótörvé-
nyekben (jobb híján) „közfeladatnak” neveznek?

402
 4. Melyik publikumot melyik műfajjal tudom a legjobban
megszólítani? Vagyis: milyen hatást váltok ki az olvasóból?
Ezt természetesen nem tudhatom pontosan, de azért a
médiakutatás szolgál bizonyos támpontokkal. Félreértések
elkerülése végett: nem egy szűk rétegre szabott írásokra gon-
dolunk hanem arra, hogy az újságíró reflektáljon az olvasók
elvárásaira.
Ha a riporter belegondol ezekbe a kérdésekbe, akkor tevé-
kenységét nem egyfajta magamutogatásként értelmezi, hanem
valódi funkciójának megfelelően. E könyv konkrét szakmai
kérdésekkel foglalkozó része is erre a felismerésre épül. A funk-
cionalitás megértése tehát a szakmai tudás előfeltétele.
„Mit jelent a funkció ebben az összefüggésben?” – kérdezte
több szerkesztő is szemináriumunkon. „Úgy hangzik, mintha
azt mondanánk: szolgáltatás.” Való igaz, manapság a funkci-
onalitásról nem is annyira az újságírásban beszélnek, mint
inkább a közönségkutatásban, a különböző médiumok al-
kalmazásával kapcsolatban: azt, hogy egy adott műfajt, vagy
médiumot a „fogyasztó” (olvasó, néző, hallgató) hogyan hasz-
nál fel, az adott médium „speciális funkciójaként” értelmezik
(például: szórakoztató funkció, jóvátételi funkció, információs
funkció).
A 'funkció' kifejezést ezen kívül a rendszerelméletben
(funkcionális modell, amelyben az összetett folyamatokat
részrendszerekként írják le) arra is használják, hogy a „tömeg-
médiumok alrendszeréhez” a nagyobb rendszer által megha-
tározott funkciókat rendeljenek hozzá (például azt, hogy más
alrendszereket információval lásson el).
Ezen a helyen minket a 'funkció' mindkét jelentése érdekel.
A két jelentés összejátszásából ugyanis a 'funkcionalitásról' egy
olyan kép bontakozik ki, hogy az a közvetítésnek valamilyen
konkrét-praktikus, közvetlenül a kommunikációfolyamatára
irányuló módja.
Az újságírónak fontos észrevennie, hogy az általa használt
műfajok abban segítik, hogy általuk hidat verjen a téma, saját

403
szándékai és képességei, valamint az olvasók elvárásai közé az
imént felsorolt négy alapvető kérdés értelmében.
Az újságírónak kötelessége tevékenységét – tehát a téma
megtalálását, az anyagok beszerzését, a nyelvi megfogalmazást
– ennek a kommunikációs folyamatnak a rendszerében elhe-
lyezni. Így talán helyesebb is a műfajok, többek között a riport
kommunikációs funkcióiról beszélni. ,.Azt, hogy mire lehet jó a
riport, azon látjuk a leginkább, amire a legalkalmasabb” – össze-
gezte az egyik hallgató a szemináriumi csoportban. Ez igaz is,
mert alkalmasságon riport esetében a következőket értjük:
1. A nyomtatott sajtónak azt a részét, amely szubjektív új-
ságírást is engedélyez, és még a csak közvetett aktualitással bíró
témák számára is biztosítanak elég helyet, hogy azokat színe-
sen bemutathassunk;
2. Olyan témákat, amelyeknek megragadása lehetővé teszi,
hogy konkrét, különleges aspektusaik az olvasók saját szemé-
lyes élményeivé váljanak;
3. Olyan újságírókat (szerzőket), akik képesek az esemé-
nyeket hitelesen bemutatni, az olvasókat az élmény részeseivé
avatni;
4. Olyan olvasókat, akik készek hosszabb és nehezebb szö-
vegeket is elolvasni, és akik ugyanakkor elfogadják azt, hogy a
cikk a témának egy bizonyos aspektusára korlátozódik, és akik
értik a szubjektív és kifinomult nyelvezetet.
A 2-es és 3-as pontból olyan kritériumok és technikák kö-
vetkeznek, amelyek egyértelműen tanulhatók, az l-es és 4-es
pontok pedig kívülről meghatározott körülmények.
Ezzel a leírással megelégedett a szemináriumi csoport: va-
lahogy így érdemes az újságírói riport műfajához közeledni.
Ezek után mindenesetre már senki sem állította, hogy a szö-
vegek színvonala ízlés kérdése volna, még a fekete göndör hajú
hölgy sem a hátsó sorban. „Hát, szóval, ez a Tempo-cikk a né-
met kispolgárokról” – mondta lassan – tényleg nem jó. Olyan,
mint a csokis süti kávétejszínnel.”

404
 Különbségek: riport kontra feature!
Körülhatárolások:
A rokon ábrázolási formákról

Még ha elméletileg pontosan meg is lehet mondani, mi a jel-

lemző a riportra, az újságírói gyakorlatban, főleg a napi sajtó-
ban a tiszta, a hamisítatlan tudósítás elég ritka. Sokkal gyakrab-
ban találkozunk olyan szövegekkel, amelyeket a szerző vagy a
szerkesztőség riportnak nevez, de a tárgyalt kritériumoknak a
legjobb esetben csak néhány bekezdésben felelnek meg. Rosz-
szul sikerült tudósításokról volna szó?
Van sok jól sikerült szöveg, amely a tudósításhoz hasonló,
de nem tudósítás és vannak szövegek, amelyek különböző for-
mák keverékei, de ettől még nem sikerültek rosszul: a színpadi
leíró ábrázolási formák palettája szélesebb, mint némely újság-
író gondolja, éppúgy a keveredés lehetősége is.
De mielőtt variálják vagy vegyítik őket, ismerni kell a ke-
verékhez rendelkezésre álló formákat ismertetőjegyeikkel és
alkalmasságukkal együtt. Ezt a célt szolgálja a következő fej-
tegetés.
Egy szelíd hangulatú késő nyári este olvastunk a Zeitben egy
cikket, amely egy fiatal apa hivatalnokokkal és hatóságokkal
szerzett élményeit mondta el: „Házasságlevél nélküli szülők”
jelezte a meggyötört férfi családi állapotát, „a fáradságos út a
bürokrácián keresztül” alcím tömören összefoglalta tapaszta-
latait.
A történet hősével a bürokrácia által megpróbáltatott
olvasók együtt tudnak érezni és mosolyognak azok, akik a
távolságokat és akadályokat már áthidalták. Tehát tudósítás
volt?
Nézzük csak meg a szöveget!

405
 Házasságlevél nélküli szülők

Nem apa, csak nemző

A fáradságos út a bürokrácián keresztül

„A törvényhozó tudatosan saját érdekében gyermeke anyjával

összeházasodott.” Az anyakönyvvezető méltóságteljesen hátradől
és könyörögve néz az íróasztala túloldalán álló büszke, de nőtlen
apára. „Képzelje el, hogy gyermeke jog szerint még 'apá'-t sem
mondhat Önnek! A törvény előtt Ön csak a nemzője.”

Az „apa”, mint megtisztelő cím csak férjeknek jár. A házasságon

kívül született gyermekek diszkriminációja ellen eredményesen har-
coltak, és a hajadon anyák is ma jobb helyzetben vannak, mint még
néhány évtizede. A nőtlen apáknak viszont nemcsak hogy nincs joguk
gyermekeikhez, hanem a hivatalokkal is meggyűlik a bajuk, diszkrimi-
nációkat és zaklatásokat kell elviselniük.
Benjamin otthon született. A szülésznő igazolta a születést. Az apa,
aki jogilag senki, elment az anyakönyvi hivatalba, hogy az örvendetes
eseményt bejelentse a hatóságnak. Ott ül hát, diktálja az anya nevét, és
a sajátját is megadja. Azt tervezik, hogy a fia neve „Benjamin” lesz, teszi
hozzá. A hivatalnok sajnálkozik: „Ezt mondja Ön. Nekünk azonban írá-
sos igazolásra van szükségünk az anyától, hogy ezt a nevet akarja.” Az
apa most kezdi csak érteni.
De aztán megkapja a születési anyakönyvi kivonatot, olvassa és cso-
dálkozik. A „szülők” alatt csak az anya neve áll, majd: pontvessző-pont.
Még mindig vidám, emlékszik arra, hogy már említette a nevét. „Igen,
az is fontos. Végül is tudnunk kell, ki jelentette be a születést”, hangzik
a válasz. Valóban ennyire fontos lenne, a naiv apa tudni akarja és fel-
ajánlja, hogy szívesen hoz az anyától egy írásos igazolást az apaságáról.
A hivatalnok türelmesen nekilát és megmagyarázza a jogi hely-
zetet: „Házasságon kívül született gyermekek esetén automatikusan
hivatali gondozás lép életbe. A gyámügyi hivatal értesítést kap tőlünk
és aztán az Ön ...áh.. .feleségét beidézik és megkérdezik tőle a nem-
ző nevét és címét. Ha mindkettőt meg tudja adni, Önhöz fordulunk

406
írásban és szintén beidézzük. Megkérdezzük Öntől hogy elismeri-e az
apaságot. Ha igent mond, kapunk erről újból a gyámügyi hivataltól
egy értesítést.”
Az anyakönyvvezető elővesz egy vastag könyvet, amelyben a község
minden bejelentett születést időrendi sorrendben rögzít. Felcsapja ezt:
„Ott, a születési megjegyzés melletti margóra később beírták: Az apasá-
got elismerte X-úr Daunddortban!”
A csodálkozó apa tudni akarja, hogy nem túl komplikált-e ez az el-
járás, amelyet olyan esetekben, mint az övé, könnyedén lerövidíthetné-
nek. „A törvény abból indul ki, hogy a házasságon kívül született gyer-
mekek apja ismeretlen.”
A gyermek megkeresztelését illetően az egyházak rugalmasabbnak
mutatkoznak, mint az állam. „A gyermek ugyanis nem tehet róla, hogy
a szülei élete rendezetlen”– mondja Max Huber kanonok a fekete Pas-
sauból.
A protestáns lelkész is felteszi a kérdést: „Miért nem esküdtök is meg
ezek után?” A kérdést „meggyőzőnek” gondolták, bizonygatja Albrecht
von Mutius a düsseldorfi Evangélikus Hivatalból. Teljesen meg tudja
érteni – nem helyeselve –, hogy sok fiatal manapság a házasság intéz-
ményét „köteléknek tartja és nem esélynek”.
Benjamin szülei számára a munkabér-elszámoló helyen bonyolódik
tovább a helyzet. Azt szeretnék, hogy Benjamint az apa személyi adat-
lapjára jegyezzék be. „De hát, Önök nem házasok!” A pénztári tisztvise-
lőnek gyanúsan sokáig kellett tanulmányoznia a számítógép képernyő-
jén megjelenő bejelentő kartotékot. Tanácstalanságában szemrehányást
tesz. A hivatalnok elnézést kér és felkeresi a felettesét. Ezalatt nő a sor a
pénztári ablak előtt.
Visszaülve székére a tejüveggel védett pult mögött jelenti, hogy: „Így
nem megy. Önöknek először a gyámügyi hivatallal kell igazoltatniuk,
hogy egy háztartásban élnek.”
Benjamin anyja nem akarja ezt megérteni. „Kinek – kérdezi – kell
hát ezt tudni, ha nem a bejelentőhivatalnak?”
A hivatalnok kicsit gondolkodik, aztán: „Ugyanis csak az utcát és a
házszámot tudjuk. Honnan kell hát tudnunk, hogy Önök ugyanabban
a lakásban élnek?”

407
 Az anya ellenvetése: „És honnan kell ezt a gyámügyi hivatalnak tud-
nia? A hivatali gondozást visszavonták.” A tisztviselő egy barátságos,
méghozzá nagyon fiatal férfi. „Telefonálok – ajánlja fel – és megér-
deklődöm.” A mögöttük kígyózó sorban időközben nő a rosszkedv.
Amikor a hivatalnok visszatér, tisztázódik az eset a schildai pol-
gárok módján: „A gyámügyi hivatalnál az eljárás tényleg nem létezik.”
Hatásszünet. „De beszéltem a kollégával, most már tud róla. Csak oda
kell menniük, elmagyarázni, hogy együtt laknak, és azután jöjjenek az
igazolással vissza.” Benjamin anyja szívesen megkérdezné még, hogy
egy ilyen nyilatkozatot miért nem adhat le a helyszínen, de a tömeg
nyomja és Benjamin apja lecsillapítja. Nem szeretné kockáztatni azt az
eredményt, amit már elért.
Uwe Knüpfer

Kétségtelenül jól olvasható, hatásos szöveg, de az olvasó nem

igazán válik az események részesévé. Csupán néhány fél-
mondatot találunk, amely igazán közvetlen: „Méltóságteljesen
hátrahajolva” és eközben „könyörögve” nézte a fiatal apát az
anyakönyvvezető. És a tisztviselő a bejelentőhivatalban, „aki
különben nagyon fiatal”, „gyanúsan tanulmányozta a képer-
nyőt”, mialatt az „ablak előtti sor”, közvetlenül a „tejüveggel
védett pult” előtt nőtt és később még „nyomult” is.
Ezek szemléletes rövid jelenetek. Azonban a teljes szöveg-
nek csak kevesebb, mint tíz százalékát teszik ki, a többi 90
százalék tényállást közlő információkból, hallott történetek
elmeséléséből és kiszínezéséből áll, amelyek íróasztal mellett,
telefonon keresztül, a törvények tanulmányozása és tapasz-
talati tudás – tehát kutatás által beszerezhetők. Más szavakkal:
a néhány szituációt, amelyet kiválasztottak, szemléletesen írták
ugyan le, de nem egyedi módon. Hiányzik belőlük a szemlélet
valódisága (lásd Seume fejtegetéseit), ami a tudósítás szem-
pontjából döntő. Ha jobban megfigyeljük, a személyek maguk
is halványak és határozatlanok: Huber kanonok kivételével
nincs nevük, legfeljebb címkéjük, „Benjaminnak” nevezik Já-
kob legfiatalabb fia óta a család legfiatalabb tagját. Ez azt jelzi,

408
hogy a cselekvő személyek tulajdonképpen felcserélhetők –,
hogy minden nőtlen apa úgy járna, mint történetünk névtelen
hőse, hogy mindegyik anyakönyvvezető – feltéve, ha udvarias
– úgy válaszolna és minden lelkész úgy kérdezne vissza. Ezek
szerint akkor ez egy kedves szöveg, mégis rossz tudósítás? Egy
olyan tanár, aki bolondul a definíciókért így jellemezné?
Nagy tévedés! A szövegnek valami más célja van, mint egy
riportnak, más funkciót lát el. Egyáltalán nincs itt semmi egy-
szeri és különleges esemény, amelyben az olvasó részesülhet-
ne.
A cikk célja sokkal inkább az, hogy a témát egy példás „ese-
ten” keresztül szemléletessé tegye és egyben az azzal kapcsola-
tos problémát áttekinthetővé: az absztrakt-általános sík és egy
konkrétan érzékelhető sík kapcsolódik itt össze.

Riport vagy feature?

Ami általános, vagy általános érvényű, az mindig elvont, ami

különleges, az viszont mindig konkrét.
A jogi rendelkezések, például a családjogi szabályozások
rendkívül elvontak, és érvényük általános. Sok ember nehezen
érti meg ezeknek a rendelkezéseknek a konkrét jelentését és a
saját élethelyzetére nehezen tudja alkalmazni. Az újságírói szö-
vegnek itt az a funkciója, hogy lefordítsa az absztrakt tényeket a
mindennapi tapasztalatok nyelvére. A leírások szemléletessége
által („cselekmények” és „szín” = „jelenet”) az olvasó bele tudja
magát élni szituációkba. (Az olvasó azt gondolja: „Így történne
velem is, ha...”) Az olvasó számára éppen azzal válik általános
érvényűvé a szöveg, hogy a szereplőket nem individuumok-
ként látja.
Itt tehát nem tudósításról van szó, hanem egy másik ábrá-
zolási formáról, amely úgy működik, hogy egy témát konkreti-
zál, és néhány érzékletesen ábrázolt szituáció segítségével tipi-
kus jellemvonásokat emel ki.

409
 A fafaragó-, a sziluett- vagy linóleummetszetet készítő mes-
ter ügyessége abban rejlik, hogy mindössze néhány vonallal
egy táj, személy vagy egy arc jellegzetességét napvilágra hoz-
za: néha a száj körüli ráncokat, a homlok fölötti tincseket, az
orr lágy ívét. Megörökíti a (szó szerint) felszínes, ugyanakkor
felismerhető ismertetőjegyeket, amelyek egyúttal ezt az arcot
összetéveszthetetlenné teszik és minden más arctól megkülön-
böztetik.
Ugyanezt tette a Zeit újságírója: jellemezte egy fiatal apa jogi
helyzetét és összetéveszthetetlenné tette minden más nőtlen
nemzőével, aki apaszerepét követeli és a mostohaapák, bigámis-
ták vagy keresztapák helyzetével. A különlegesség nem a konk-
rét személy egyéni élményében vagy eseményében rejlik, hanem
ennek a szituációnak az objektív körülményeiben, amelyek min-
den egyénre ráillenek, aki megfelel a követelményeknek.
Az amerikaiak a kiemelés és jellemzés ezen technikáját ne-
vezték (és nevezik) „to feature”-nek. A nagy Langenscheidt-
ban (ugyanaz az értelme, mint Webster Új Világ Szótárának) a
„feature” főnév németül „Gesichtzug”, arcvonást jelent. Egy em-
beren tényleg nincs felszínesebb és egyszerre jellemzőbb, mint
az arcvonásai. Egyenként négy jelentést különböztetünk meg:
• arcvonás, jellemvonások, kinézet, (fő-) ismertetőjegy;
• alapjellem, ismertetőjel, (fő-) tulajdonság, jellemző vagy
fontos (fő-) alkotórész;
• (szem-)pont, lényeg;
• fő attrakció, előadás, speciális cikk (újság).
Ez a sorrend nyilvánvalóvá teszi, hogyan válik egy érzékel-
hető tárgy megnevezése absztrakt ténnyé, majd egy kiemelt
jelentés metaforájává, és végül egy műfajjá, amely ugyanak-
kor absztrakt tényeket olyanokra fordít le, amelyek már köz-
vetlenül érzékelhetők...
A feature történetét összekuszálták és ez még nagyobb fo-
galmi zűrzavarhoz vezetett, mint a tudósítás esetében. Ezeket
ehelyütt nem tárgyaljuk. Elég nekünk az az utalás, hogy a fea-
ture szó szokásos használata „színes”, „színpompás”, „élénk”,

410
valahogy „tudósításszerű” szövegekre félrevezető lehet, sőt,
rosszabbik esetben az újságírókat zavaros és tetszés szerinti
írásra ösztönözheti. „Csinálj hát egy feature-t belőle!” ajánl-
ja mindenki, és ez a funkcionálisan meghatározott formák és
technikák megszűnéséhez vezethet. Valójában a „tudósítás” és
a „feature” nem ugyanazt jelenti, hanem funkcionálisan ponto-
san megkülönböztethető ábrázolási formát.

Összehasonlítások

Amikor Hans Kempski a Süddeutsche Zeitungtól 1982-ben

Hamburgban Klaus von Dohnanyi polgármestert közelről
megfigyelte, anyagot gyűjtött egy kiváló politikai riporthoz
és nem egy feature-höz, ahogy az „ABC” ennek a példának a
kommentálásával elhiteti: „Kempski leírja, ahogy Dohnanyi
reggelente a sötétkék kasmírból készült kétsoros kabátjában
mogorván néző munkásoknak propagandaanyagot nyom a
kezébe. Az elegáns kabát hajlong a 'kék Anton' előtt. Érdekes
szempont. A politikus beleveti magát a szavazatvadászatba.
Kempski fellebbenti a függönyt és bepillantást nyújt a kulisszák
mögé”. Találóan ábrázolt – és tipikus tudósítás.
Amikor a Spiegel 1987-ben „A személyi számítógép sikeré-
ről és bosszújáról.” „Álom a tökéletes rabszolgáról” címmel
sorozatot indított, a szerző a témába való bevezetésként egy
(több felkutatott esetből általánosított) esetleírás mellett dön-
tött. A történet aztán így kezdődött:
Karácsony óta a 17 éves Holger Widmann távol van. Nem mintha
eltűnt volna, sokkal inkább elbarikádozta magát a játszószobájában és
azóta a család többi tagja csak a konyhába vagy a WC-re menet látja.
Az ajtaján kartontábla lóg: 'Hagyjatok békén', alatta filctollal: 'Chippie',
számítógépőrült vagyok.”
A szöveg elmeséli azt a történetet, ahogy Holger a szünidőben egy
„PC”-ért dolgozott, és az apjától anyagi támogatást kapott, mielőtt az-
tán karácsonyra megkapta az Atariját. A továbbiakban elmesélik, ho-

411
gyan vesződik most a készülékkel és a „szoftverrel” és hogy az egyszerű
programozást miként gyakorolja. Majd Holger esetéről az aktuális pi-
aci helyzetre vált át a cikk, hogy a trendre utaljon: „Karácsonykor sok
nyugatnémet Holger apjához hasonlóan döntött. A kereskedők becs-
lése szerint 100 000 darabbal a legkelendőbb gép volt.” (…) Átvezetik
a tömegessé váló jelenségre „A fiatalok és a számítógép-mámor” – és
közelebbről leírják. Ez az átalakulás így végződik: „A résztvevők és az
érintettek számára ez egy szörnyű időszak, amelyben kevés az öröm
és sok a félelem (…) A fiatalok kerek fele csalódottan feladja, és nem
nyúl többé a számítógéphez. Ha aztán azonban végre feltámad az érzés,
hogy ezt az átkozott ládát megérintsék, talán úrrá tudnak lenni rajta és
enyhülnek a mámor tünetei.” (...) (Spiegel 1987/12.)
Ez a bevezetés jellemző a feature-re. A konkrét, érzékelhe-
tően leírt szituációtól az esetleírásig vezet, majd a példa je-
lentésének tisztázásán át a szöveg bevezet az ügy témájának le-
írásába, amely ez esetben: „A hétköznapok számítógépesítése”.
A tudósításszöveg fő funkciójának azt neveztük, hogy „le-
hetővé teszi az olvasó részvételét az eseményekben” (mi is ott
állunk Kempskivel Dohnanyi mellett). A feature fő funkciója az
absztrakt tények „szemléletessé tétele” (belehelyezkedünk egy
tipikus PC-kezdő helyzetébe), hogy a szerkezeteket áttekint-
hetővé tegye. A feature-iparban ez annyit jelent: az újságíró az
általa felkutatott információkat az olvasó elé tárja, és a min-
dennapi tapasztalatokból szerzett anyaggal írja le őket.
A leírt szituáció példaértékét kiemelendő, inkább lemond a
feature – a tudósításhoz elengedhetetlen – autentikus élmény-
vagy szemtanúi beszámolójáról. Az ugyanakkor megengedett
a számára, ami a tudósítás esetén nem, mégpedig az, hogy fik-
tív jeleneteket alkalmazzon, és kész jeleneteket tervezzen meg.
Gyakran (mint az idézett Spiegel-történetben is) négy-öt törté-
netre is szükség lehet ahhoz, hogy egy tipikus esetet jellemez-
zünk, hogy felmutassuk benne azt, ami példaértékű (feltéve,
hogy a példákat megfelelően választottuk ki). Mivel a feature
szerzője a fiktív jelenetet nem individualizálja, hanem általá-
nos esetként mutatja be, az olvasó megérti, hogy nem az adott

412
ember személye a döntő. És pontosan így „működött” annak
az íróasztal mögött ülő anyakönyvvezetőnek a leírása is: Kö-
nyörgő arckifejezése semmiképp nem teszi összetéveszthe-
tetlen egyéniséggé, mindössze egy olyan szituációt mutat be,
amely egy anyakönyvvezető szempontjából nem egészen min-
dennapi.
Ezzel ellentétben a tudósítás, amely hiteles ábrázolásra tö-
rekszik, azt a benyomást igyekezne kelteni, hogy csak ez a fiatal
apa tapasztalhatta ezeket a dolgokat, csak ez a hivatalnok re-
agálna így, csak azon a délelőttön történne ez így a hivatalban
és így tovább. Ennek a szövegnek a bevezetése így szólna (felté-
ve, ha megfelelő megfigyeléseket teszünk):
Uwe Kallert még egyszer végigsimítja szőke, hullámos sörényét, és
vesz egy mély lélegzetet. Majd belép Herbert Seipel fogadószobájába,
aki a 2000 lelket számoló község, Appel anyakönyvvezetője. A 25 éves
Uwe szeplős arca sugárzik. „Szeretném kis Benjaminomat bejelenteni”
– mondja apai büszkeséggel. „Tegnap nálunk otthon született. 11 óra 45
percet jegyzett a szülésznő a nyomtatványra.”
Seipel úr, egy mindig méltóságteljesen mosolygó, a szolgálatban
megőszült, ötvenes évei végén járó férfi kezébe veszi a papírt, hátradől
a nyikorgó faszékben, és megkérdezi a fiatal anya nevét. Aztán meg-
hökken: „Önök nincsenek összeházasodva?” A nyomtatványra mered.
„Akkor szükség van az anya írásos igazolására, hogy ezt a nevet akarja.”
Uwe bólint. Hát persze, ezt követeli az esélyegyenlőség, fut át az agyán.
„Mivel nincs apa – szakítja meg Seipel úr a gondolatmenetet –, automa-
tikusan életbe lép a hivatali gondoskodás.”
Uwe Kallert zavartan mosolyog. Meg van róla győződve, hogy fél-
reértésről van szó. Végül is már hét éve ismeri az ő Mónikáját, négy
éve együtt laknak, és úgy szeretik egymást, mint az első napon. A kis
Benjamin az ő közös várt gyerekük, és az apaságban Uwe egész biztos.
De Seipel úr megmakacsolja magát. „Jog szerint a gyermeke még
'papát' sem mondhatna Önnek. A törvény előtt Ön csak a nemzője.”
A tudósítás eredeti forrásból táplálkozik és a cselekvők
egyéniségét mutatja. Tehát azt a benyomást kelti, hogy a sze-
replők épphogy nem kicserélhetők és az élmények egyszeriek,

413
tehát pótolhatatlanok. Ez azt jelenti, hogy a tudósítás az abszt-
rakt tények példaszerű bemutatásának említett funkcióját csak
kivételesen tudja átvenni. Bár a feature és a tudósítás között
egyre több az átmenet (például abban az esetben, ha az újság-
író az eseti példákat is és a valódi élményeket is különlegesként
akarja bemutatni). És néha az is megesik, hogy a feature nyelve-
zetét a tudósításétól alig lehet megkülönböztetni. Az ok azon-
ban nem az újságírók zavarodottsága, hanem az, hogy az egyes
jeleneteket és szituációkat a tudósítás stíluselemeivel lehet áb-
rázolni: Az újságíró úgy tesz, mintha ő is szemtanú lett volna
(lásd az említett részmondatokat a Zeit-cikkből: úgy lehetett
csak leírni őket, mert a szerző a helyszínen volt; máskülönben
kitalált történetek lennének). Nehéz megmondani, hol csap át
egy szituáció színes tapasztalati tudással való kicifrázás a merő
fantáziálásba. Az bizonyos, hogy a tényeket és az összefüggése-
ket nem torzíthatjuk el.

Feature-szerű és feature-ré alakított szövegek

A feature nemcsak az absztrakt dolgokat konkretizálja, ha-

nem a száraz híranyagot is lazább és érdekesebb leírássá ala-
kítja át. Egy jó feature szórakoztatóbb, mint egy szigorúan
átfogalmazott jelentés: ajánlatos ezért az adott témánál a hír
anyagát a feature-nek megfelelő formába önteni.
A „to feature” igével a 20-as évek amerikai bulvárújságírói
azt a technikát jelölték, amellyel a bejövő híreket „kiélezték”.
Ezzel igyekeztek a jelentéseket izgalmassá, szenzációssá tenni
és ezt a szempontot belehelyezni a szövegbe. Tehát az esemény
legjellegzetesebb mozzanatait igyekeztek a tudósítás fénypont-
jává tenni.
Persze csak a komoly bulvárújságírásban van így, amely
technikáit az érthetőség szolgálatába helyezi. A tömeglapok
értékesítési technikái a feature-t a „szex és bűnözés” részletezé-
sére silányították és „sztorivá” változtatták át a funkcióját. Az

414
esemény fő ismertetőjele helyett előítéletek és a voyeurizmus
kerültek a középpontba. Például: A baleset okaként nem az
autóvezető gondatlansága kerül a cikk élére (a címbe és a rö-
vid összefoglalóba), hanem az a mellékes körülmény, hogy a
megsebesült gyalogos állítólag XY filmdíva fiának a volt barát-
nője.
Az ilyen kicserélési technikákra nálunk azt a két álnémet
szót használják, hogy feature-elés és a feature-esítés. Az Az
újságírás ABC-jében ez áll (csak a 6. kiadásig): „A feature-elés
vagy a feature-esítés nem a német újságírás találmánya; eddig
nincs az idegen szóra sem kötelező írásmód, sem meggyőző
fordítás. Magát a műfajt azonban napról napra gyakorolják a
szerkesztőségekben, és az eredmények a legkülönbözőbb ne-
veket viselik: a kicsi, az emberi történet, a színes, a darab – vagy
egyszerűen a történet.” Egy definícióajánlat az „ABC”-ben így
hangzik:
• annyit jelent, mint egy szöveget feature-ré alakítani.
• annyit jelent, mint egy (többnyire) aktuális eseményről
szóló tudósítást a feature stíluselemeivel fellazítani és az olva-
sónak élénk, attraktív módon tálalni.
Egyetértünk abban, hogy a németesítés borzasztóan hang-
zik, de az azzal megjelölt funkció – az absztrakt híranyag át-
helyezése egy szemléletes, színpadi leírásba – már vitatható.
Az ilyen technikák egyre hasznosabbak, míg a helyi napi po-
litika egyszerű szakmai kérdései szemlátomást egyre abszt-
raktabbak és az olvasó számára egyre érthetetlenebbek lesz-
nek. Ha a városi képviselőtestület új határozatáról kell írni,
amelyben a szemét eltávolításáról rendelkezik (leírandó hely-
zet: a szemetet produkáló háztartás öt éven belül), ha a német
étkezőkocsiban manapság zajló kiszolgálást kell jellemezni
vagy ha a fizikai Nobel-díjas kutató munkáját szemléletessé
és érthetővé kell tenni: itt bizony tipikus feature témákkal van
dolgunk.

415
 Egy kevert műfaj: a hírmagazinba írt cikk

A riport és a feature elkülönítésével talán képesek voltunk meg-

mutatni, hogy melyik, mikor alkalmazható. Mit tegyünk azon-
ban akkor, ha az információk tömegéből ki szeretnénk emelni
bizonyos eseményeket, epizódokat, egyes emberek történetét?
Hogyan mutassuk be az adott folyamatokat, fejleményeket,
miként lássunk bele az emberek által játszott szerepekbe, ho-
gyan tárjuk fel a hátteret – és egyben magát a cselekvő embert
a saját egyediségében?
A feature struktúrák és dolgok illusztrálására szolgál – ezért
nem megfelelő. A riport pedig hiteles megfigyeléseket jegyez
le, tehát szintén nem igazán alkalmas.
A feature és a riport mellett létezik egy harmadik műfaj is,
amely az előző kettő bizonyos elemeit ötvözi: az angolszász
újságírói hagyományból átvett és továbbfejlesztett ún. hír-
magazincikk (news-story).
A fogalom körül itt is nagy a kavarodás. Azért, hogy elke-
rüljük a félreértéseket, és funkcióját helyesen értelmezzük,
vázoljuk fel a magazincikk legfontosabb jellegzetességeit. Ma-
gazincikken az elkövetkezőkben a hírmagazinokban (például
a Der Spiegelben, a Manager-Magazinban, a Wirtschaftswoche-
ban Nyugat-Németország, a profilban – Ausztria, a bilanzban
– Svájc) megjelenő cikkeket értjük szemben a szórakoztató
magazinokkal és mellékletekkel, amelyeknek a műfaját nehéz
volna meghatározni.
Tegyük fel, hogy a Spiegel egyik munkatársa ugyanazt a té-
mát választja ki magának, mint a Zeitnak dolgozó kollégája. Ő
riport vagy feature helyett Spiegel-cikket kerekítene belőle, de a
kiindulási helyzetnek ugyanazt választja. Azonban másképpen
közvetítené nekünk, mondjuk így:
„Nem lehetek apa” – sóhajt fel Uwe Kallert, 25 éves, Benjamin nevű
fia édesanyjának. „Én csak a gyerek nemzője vagyok.” A fiatalember
épp akkor tért vissza Appel városának anyakönyvi hivatalából, ahol él.

416
Ott nem ismerték el az apaságát. „Jogi szempontból a gyermek nem is
szólíthatja Önt Papának” – közölte vele a hivatalnok, Herbert Seipel.
Uwe Kallert egyike annak a 75 000 német nőtlen férfinak, akik ta-
valy családot alapítottak. Társaihoz hasonlóan ő is szeretne részesülni
azokból a jogokból és felelősségekből, amelyek utódjaival együtt járnak.
Csakhogy a törvényalkotók nem gondoltak az ilyen esetekre. Az Ő
szemükben az az anya, aki nincs férjnél, bukott lány, akinek a csemeté-
jét „állami nevelésben” kell részesíteni. És amennyiben egyáltalán tud-
ják azonosítani a „tettest”, úgy csak abból a szempontból érdekes, hogy
a gyermek „nemzőjeként” fizet-e érte, vagy sem.
Ennek a szereposztásnak még mindig az egyház által szentnek nyil-
vánított családfő áll a középpontjában; neki adjuk hát oda a teljes ha-
talmat. Ebből már logikusan következik, hogy amennyiben ő hiányzik,
az állam a gyámügyi hivatalon keresztül maga gondoskodik az elesett
anyáról.
Sok egyedülálló anya már nem tud kiegyezni ezzel az ódivatú felfo-
gással. Családot szeretnének, élettársukkal közösen, partneri viszonyok
között: azonos jogokkal, azonos kötelezettségekkel.
Így volt ezzel Monika is, Uwe barátnője, aki 26 éves, középiskolai
tanár és hivatali alkalmazott. Mostani kedvesét hét évvel ezelőtt ismerte
meg, egy érettségit követő utazás során egy firenzei pihenőhelyen. Négy
éve élnek együtt jóban-rosszban. „Már ezelőtt is mindig megosztottuk
a munkát egymás között” – meséli. „Felezzük a főzést és a mosogatást,
ez természetes” – mondja Uwe is. Mindketten tagjai a Zöld Párt vezető-
ségének is, az üléseken felváltva vesznek részt. A vasárnapi szórakozás
pedig a biciklizés – tandemen.
Egyedül a gyereknevelésben kell mindent szétválasztani, mint nagy-
szüleik idején. „A törvényalkotók az Ön saját érdekében szabták felté-
telül, hogy házasságban éljen gyermekének édesanyjával” – visszhan-
gozta a családi állapotról vallott hivatalos nézetet Seipel úr, a szigorú
hivatalnok.
A Zeit-beli feature-rel ellentétben a magazinbeli cikk ingázik
az egyedi esetleírás és az általánosítás között; azt a tendenciát
igyekszik felvillantani, amelybe az adott eset illeszkedik. Érde-
kes feszültség keletkezik: a magazin-cikk egyrészt közelebb áll

417
a hírhez, ezért tényszerűbbnek hat, ugyanakkor az érvek olyan
színben tüntetik fel, hogy megvilágosodik az esemény lénye-
ge, valamint a tendencia, amelybe illeszkedik. Ehhez arra van
szükség, hogy a szerző már írás előtt interpretálja az anyagot,
később tehát már az értelmezésén keresztülment „történetet”
mesélje el. Azt, ami alátámasztja saját értelmezését, igazolásul
használja, ami annak ellentmond, azt hajlamos lesz kihagyni.
A kitalált magazinbeli cikk eleje már-már karikatúra. Ez
egy Spiegel-cikk esetében (akárki akármit mondjon is) nem ti-
pikus, de ezzel számolni kell olyan témák esetében, amelyek
„túl vékonyak” egy hírmagazinban megjelenő cikkhez: olyan
történetekről van szó, amelyek túl felszínes problémákat vet-
nek fel, túl kevés újdonsággal szolgálnak – pontosan ilyen a
„házasságok papír nélkül” témája, amelynek jogi problemati-
káját már mindenki jól ismeri.
A témából hiányzik a változás és a fejlődés fontos dimenzi-
ója. A szerzőnek ezért kellett a „régebben-ma” ellentétre ala-
poznia, ütköztetve egymással a törvényalkotó, illetve Uwe és
Monika felfogását.
A történet mehetne is tovább ezzel a dramaturgiával – a so-
ron következő epizódok mind az érveinket támasztanák alá: a
lelkészek ódivatú megjegyzései (esetleg egy-két középkori egy-
házi idézettel megtámogatva), az alternatív művészek, liberális
politikusok véleménye, a hivatalnok tehetetlensége, aki esetleg
végül bevallja Uwe-nak, hogy ő maga is nőtlen, és egyben apa
– így szintén a „törvényen kívül” áll.
Magazinbeli cikkünk szempontjából sokkal könnyebb hely-
zetben lennénk (és a feature szempontjából sokkal nehezeb-
ben), ha éppen most kerülne a parlament elé az új családjogi
törvény (ez a „régebben-ma” összehasonlítás kontrasztját ad-
ná), vagy ha azt mutathatnánk be, hogy mik a tapasztalatok az
új, sokat vitatott rendelkezések bevezetésével kapcsolatban (a
törvény szelleme – valóság közötti kontraszt). Ebben az eset-
ben a cikk olyan ellentéteken alapulna, amelyek nem pusztán
az olvasó fejében léteznek, hanem magában a témában is.

418
 A feature-rel ellentétben a magazinbeli cikk részletes infor-
mációkat gyűjt össze, ezeket epizódokba ágyazza be, majd
ezeket az epizódokat valós, élő személyek kapcsán meséli el.
Mindent tudni akar (vagy legalábbis úgy tesz, mintha mindent
tudni akarna), pontos információival pedig a hitelesség látsza-
tát kelti. Ugyanakkor nem az élmény vagy a személy érdekli
a maga egyediségében, hanem általában az eseményben rejlő
tendenciát igyekszik meglátni. Ezt szolgálja az is, hogy epizód-
jait és szereplőit az összefüggések és a háttér gondosan felderí-
tett hálójába helyezi. Ingázik a különleges (a történet szereplői)
és az általános (a háttér) között.
A fentiek alapján a magazin nyelvét is jobban érthetjük.
Most nem arra gondolunk, hogy a Spiegel milyen szívesen al-
kot új szavakat, vagy azt, hogy hajlamos kajánul fogalmazni,
ami miatt sokat bírálják is. Ugyanakkor: a nyelvezet ingázik a
tényszerű (hírszerű), a címkéző (kommentár-szerű), illetve a
mesélő (riportszerű) stílus között. A magazinbeli cikk esetében
meg kell találnunk a fonalat, amely mentén haladhatunk (fiktív
példánk esetében ez valahogy így hangzik: Uwe útja a bürok-
rácia útvesztőjében, kis epizódokra bontva). Emellett szüksé-
günk van a kontextusra is ahhoz, hogy mindent megértsünk
(információkra a házasság korábbi felfogásával kapcsolatban,
arról, hogy egyre gyakoribbak a „papír nélküli” házasságok).
Tehát amíg a feature leír bizonyos eseményeket, a riport pedig
bemutat különböző élményeket és személyes történéseket, ad-
dig a magazinba írt cikk elmesél – de mit is? Hát történeteket,
mi mást.
History in the making (a történelem a maga alakulásában),
így határozta meg lapja tartalmát Henry Robinson Luce, a
Time, the Weekly Newsmagazine alapítója és (41 éven át) kiadó-
ja. Ez bizony büszke képlet. Briton Haddennel közösen 1923-
ban sikerült létrehozniuk a hírmagazint a különleges story mű-
fajjal. Az olvasók jelentős részét a nagyvárosi „üzletemberek”
alkották, akiknek nem maradt elég idejük arra, hogy végigol-
vassák a sok újságot és hírszolgálatot. A Time sztorijai tehát a

419
hét legfontosabb eseményeit tartalmazták, sűrítve és könnyen
olvasható formában. Hadden és Luce ezt a következő formá-
ban határozták meg alapító-prospektusukban, 1922-ben: From
virtually every magazine and newspaper of note in the world,
Time collects all available information on all subjects of impor-
tance and general interest. The essence of all this information is
reduced to approximately 100 short articles, none of which are
over 400 words in length. Magyarul: „A világ összes jelentősebb
magazinja és újságja közül a Time az, amelyik minden fontos és
közérdeklődésre számot tartó témáról közli az összes rendel-
kezésre álló információt. Mindezt az információt mindössze
száz cikkbe tömörítettük, amelyik közül egyik sem hosszabb
négyszáz szónál.” (A fenti számok az angol nyelvre vonatkoz-
nak, amely sokkal tömörebben fogalmaz, mint a német vagy a
magyar.)
Ezzel már meg is határoztuk az egyik fontos különbséget a
magazinba írt cikk és a riport között: a magazin sztoriját író-
asztalnál írják, messze az esemény valós helyszínétől. Vannak
persze hírtudósítók és oknyomozó újságírók (az angloamerikai
nyelvben: riporterek.), ők azonban csak az alapanyagot szállít-
ják, amelyből aztán a sztori szerzője feature-t készít. Sőt: kidol-
gozza a cikk dramaturgiáját, ő adja a cikk drive-ját, a szemé-
lyes véleményt. Hadden szavaival élve: Time gives both sides,
but clearly indicates which side it believes to have the stronger
position. Magyarul: „A Time bemutatja mindkét oldalt, de vilá-
gosan jelzi, hogy melyik oldalról véli úgy, hogy erősebb.”
A Spiegel főszerkesztősége 1949-ben, két évvel a lap alapí-
tása után igyekezett egy sztori megírásának néhány fő jelleg-
zetességét összegyűjteni, egyfajta „alapszabály” keretében. Ez
sohasem lépett ugyan érvénybe, mégis világosan elkülöníthető
a Time-féle mintától, és mindenekelőtt azt jelzi, hogy a maga-
zincikk hogyan közeledik a riport (az olvasó váljon részesévé
az eseményeknek), és a feature (tegyük a témát szemléletessé)
funkciójához egyaránt. A végeredmény persze így is egy író-
asztal mellett írt „mix”.

420
 Az a műfaj, amelyben a Spiegel a hírt érdekes formában köz-
vetíti az olvasók felé, a sztori. Ezt úgy értem, hogy egy aktuális
eseményről szóló hírt cselekvésbe fordít át. Az olvasónak így
az az érzése támad, hogy maga is részese a dolognak, végigéli
annak minden percét. Sőt, ezáltal még több benyomásban és
élményben lehet része, mint az egyszerű nézőnek.
Az embert semmi sem érdekli annyira, mint maga az em-
ber. A Spiegel-sztorik tehát lehetőleg minél közelebb legyenek
az emberhez. Olyan emberről, vagy emberekről kell szólniuk,
akik valamilyen változásokat idéznek elő.
Az az ideális eset, ha egy konkrét személy kapcsán az adott
korszaknak egy egész áramlata megmutatkozik (az aktuális
események, folyamatok, stb.); a háttér, az okok, a motiváló té-
nyezők, a következmények.”
Az elmúlt évtizedek során a magazincikk műfaja még
cseppfolyósabbá vált, és a riport is – mint ahogyan azt az elő-
zőekben leírtuk – új elemekkel egészült ki. A Spiegel munka-
társai körében is elterjedt az a nézet, amely szerint a „szem-
revételezés” (tudósítás) és az „íróasztali munka” (sztori) kö-
zötti felosztás rossz hatással van az írások színvonalára (nem
beszélve arról, hogy a német újságírók – az amerikaiakkal
ellentétben – nehezen dolgoznak együtt csoportban). Jófor-
mán az összes cikket, amely a Spiegelben megjelenik, kuta-
tómunka előzi meg. A Spiegelbeli magazincikkről nyolcvanas
évek közepén írt kritikai elemzésünk a következő eredményre
jutott:
„Vannak olyan témák, amelyektől a magazin-újságírásnak, ha
egy módja van rá, távol kellene tartania magát: egyrészt az elvont,
és ezért eseménytelen témáktól, mint amilyenek például a társada-
lomtudományban adódnak. Ezen kívül olyan témáktól is, amelyek
csak közvetlen, személyes élményen keresztül ismerhetőek meg; ilyen
például a művészi alkotás, a társas érintettség, különleges érzelmi álla-
potok, egzotikus helyzetek. Másképp fogalmazva: a magazin-újságírás
kudarcot vall mindazokon a területeken, ahol nem a közelség, hanem a
távolság a megfelelő (…)

421
 Már jó ideje tudjuk, hogy a hírmagazin-újságírás bizonyos témák
szempontjából ideális, más dolgok bemutatására viszont alkalmatlan.
A  Spiegel mindenesetre már tizenöt éve folyamatosan szélesíti műfa-
jainak palettáját: manapság a Spiegel-ben találunk hagyományos kom-
mentárokat, (már-már irodalmi színvonalú) esszéket, a riport és a
feature különböző formáit, különféle rovatokat, és végül, de nem utol-
sósorban, a Spiegel-interjút.”
A koncepció finom módosításainak nem kizárólag a Spie-
gel esetében lehetünk tanúi. A Newsweek szerkesztőségében –
amely 3,1 milliós példányszámával a második legnépszerűbb
az amerikai piacon a Time 4,7 milliója mögött – ugyancsak
változtatásokat fontolgatnak. 1983 óta például egyre nő az
olyan szerkesztők száma, akik maguk is utánajárnak bizonyos
témáknak, és meg is írják azokat. Ezeknek a szerkesztőknek a
stílusa is más: személyesebb, több benne a kommentár, keve-
sebb a tény, az írás maga mégis találóbb. A „hírsztori” klasz-
szikus műfaja kiegészül az esszé, a feature és a vezércikk ele-
meivel – azaz szubjektív műfajokéval, amelyeket az amerikai
magazinok munkatársai (a „kemény” tényekkel ellentétben)
túl „puhának” tartanak. Richard Smith főszerkesztő ezt az új
műfajt 1987-ben impact journalism-nek (hatásra játszó újság-
írásnak) nevezte, amivel a tartalom (téma) és a forma (az al-
kalmazott műfaj) olyan újfajta összekapcsolására utalt, ame-
lyet az olvasóra gyakorolt hatás alapján alakítanak ki. Az a cél,
hogy a sztori az olvasót „gondolkodásra és megvitatásra kész-
tesse”. Katherine Graham kiadó, a Washington Post Company
felügyeleti tanácsának elnöke a Time merev hagyományától
való elfordulást (amely korábban a Newsweekre is vonatko-
zott) a következőképpen indokolja: „A hírszektor változása
minden itt dolgozó embert arra kényszerít, hogy gondolja át
újra a szerepét. Nem hivatkozhatunk a Magna Chartára, sem
valamiféle vezérkari tervezetre – se én, se a főszerkesztőség
–, hogy aztán azt mondhassuk: 'Ez a megfelelő irány, így kell
csinálni.' Valójában a jó újságírás iránti érzékről van itt szó.”
(New York Magazine, 1987. május 11.) Ezekből úgy tűnik,

422
hogy a Newsweek is azt az irányvonalat követi, amelyet a Spie-
gel már hosszabb ideje képvisel.
Összefoglalva: a riporttal ellentétben a hírmagazinbeli cik-
kek alkalmasak arra, hogy bizonyos eseményekről és azok sze-
replőiről is tudósítsanak. A történet általában folyamatszerű,
okokat és okozatokat is megismerünk, és önmagán túlmutatva
egy bizonyos tendenciát is bemutat a cikk. Az egyes jelenetek
és epizódok leírásakor a riport és/vagy a feature elemeit is fel-
használja, de azokat az összefüggések hátterén jeleníti meg.
Értelmezi az összefüggéseket, és megmutatja az események
irányát. Tényszerű és elemző nyelvezete korábban nagyon tá-
volságtartónak tűnhetett, a koncepció későbbi megváltozása
révén az újságíró egyéni nézőpontja és személyes stílusa job-
ban megnyilvánulhat.

A teljes történet, vagy report

Nem, ezúttal nem a tőzsde hivatalos és határidős árfolyamáról

van szó, bár azt is gyakran nevezik reportnak. A tőzsdén ezt
franciásan ejtik az angol reporttal szemben, amely „átfogó tu-
dósítást” jelent. A Newsweek például egy különösen jó reporttal
állt elő 1987. április 25-én. Brothers (Testvérek) címmel 25 ol-
dalon keresztül írt tizenegy fekete amerikairól, akik az ország
különböző városaiból származnak: gyönyörű portrék kereked-
tek belőlük, amelyekért fél évet utaztak a szerzők. Egy nagysza-
bású riportról lenne tehát szó – vagy valami egészen másról?
A report mint műfaj a német nyelvterületen nem igazán is-
mert (sok tankönyvben meg sem említik). Először is tisztáz-
nunk kell valamit: időközben több újság is felfedezte magának
a reportot, mint műfajt, de némileg mást értett rajta, mint az
angolszász hagyomány. Nézzük tehát legfontosabb jellegzetes-
ségeit néhány pontban:
• Német nyelvterületen a report nem korlátozódik a do-
kumentumszerű formákra, hanem a dokumentumok értel-

423
mezését is tartalmazza. Az olvasó így egyrészt sok új hírnek is
a birtokába kerül, de emellett egy adott problémáról és annak
esetleges megoldásairól is tudományosan megalapozott ítéletet
kap.
• A report témái rendszerint olyanok, amelyek valamilyen
problémát vetnek fel. A „probléma” ebben az esetben azt jelenti,
hogy nincsen egy vitathatatlan megoldás, csak megközelítések,
alternatívák, vélemények, nézőpontok. A témák rendszerint
igen komplexek, amelyeket az olvasó bővebb szakmai ismere-
tek hiányában nem tud maga megítélni.
Példa: Az erdők kipusztulásában valójában mekkora szere-
pet játszik az egyes emberek által bonyolított gépkocsiforga-
lom? (Én, mint a report olvasója, holnaptól már ne is járjak
kocsival?)
„Valóban” igaz az, hogy a fiatalabb generáció körében az
írás- és olvasáskészség olyan drámai mértékben leromlott
volna, hogy „funkcionális analfabétizmusról” beszélhetünk?
(Holnaptól tiltsam meg a gyerekeimnek a tévézést?)
„Valójában” mit is gondoljunk a hétköznapokban a számí-
tógép ilyen mértékű elterjedéséről? (Most akkor számítógépet
vegyek a gyermekem születésnapjára, vagy valami mást?)
• Sok olyan téma, amely problémákat vet fel, mára igen ösz-
szetetté vált. Az „összetettség” itt azt jelenti, hogy egy bizonyos
eseményt sok folyamat befolyásol, és a végső hatást nem ismer-
hetjük pontosan. Azok, akik részesei a problémának, vagy érin-
tettjei, nemigen vannak abban a helyzetben, hogy mindenki
számára kielégítő megoldást találjanak. A fent említett három
probléma ebben az értelemben mind igen összetett. Jelentősé-
gük az emberek hétköznapi életében egyre nagyobb.
• Az összetett problémák esetében igen gyakran olyan je-
lenségekről és tendenciákról van szó, amelyek állampolgárként,
fogyasztóként, szülőként, helyi lakosként (olvasóként) szemé-
lyesen is érintenek minket. Az emberek éppen ezért nagyon
vágynak arra, hogy felfedjék előttük az összefüggéseket. Sokan
gondolják úgy, hogy képesek volnának a tendenciákra ráhan-

424
golódni, amennyiben időben megkapnák a megfelelő felvilá-
gosítást, és, ami talán még fontosabb, az információk egyfajta
értelmezését. Ebben az esetben, vélik sokan, „az ember” saját
véleményén sőt, adott esetben viselkedésén is, változtathatna.
• Az olvasók többségének sem ideje, sem módja nincs a
problémák önálló feldolgozására. A felderítési munkálatokat az
újságra hárítják; az lehetőleg gyűjtsön be minden, a témába vá-
gó anyagot – leírást a konkrét történésekről, szakvéleményeket,
a politikusok és a pártok véleményét, a szemtanúk beszámoló-
it – dolgozza fel ezeket, értelmezze, majd lehetőleg az olvasók
szempontját átvéve adjon róla értékelést, és adja közre egy cikk
formájában olyan tömören, ahogy csak lehet.
• Egy reporttól azt várják el, hogy egy komplex témakörben
az okoknak és okozatoknak egyfajta ideiglenes, ugyanakkor
végleges értékelését adja. Azért „ideiglenest”, mert természete-
sen bármelyik napon új információk kerülhetnek napvilágra,
amelyek minden korábbi elméletet romba dönthetnek.
Azért „véglegest”, mert azt várják el az újságírótól, hogy az
összes aktuálisan rendelkezésre álló anyagot nézze végig és ér-
tékelje ki, semmi fontosat ne hagyjon ki.
Mindez kemény munka. Mindehhez ráadásul még azt is
számoljuk hozzá, hogy egy jó report a strukturális, elméleti,
illetve a gyakorlati problémák közötti összefüggést is figyelem-
be kell hogy vegye, azaz a feature és a riport bizonyos elemeit
is be kell hogy vesse. Például amikor arról az észak-német au-
tósról ír, aki megdöbbenve tapasztalja svájci nyaralása során,
hogy a Fekete-erdő teljesen kopárrá vált, és aki azóta be se
száll a kocsijába. A tizenhárom éves, éleseszű osztályelső, aki
mindig mindenből ötös, helyesírásból viszont mindig egyes.
A tinédzser érdekes esete, aki, miután hónapokig csak Atari-
játékokkal játszott a gépén, több hónapnyi kemény gyakorlás
után Pascal-programozóvá képezte ki magát. Ezek annak a
hídnak a pillérei, amely az elméleti kérdéseket a hétköznapi
élettel összeköti, annak, amely a dokumentumszerű tudósítás
józanságából hiányzik.

425
 Az újságírónak tehát abban az esetben érdemes a report mű-
faját választania, ha az adott téma és az olvasók hétköznapi élete
közötti összefüggéseket kívánja vizsgálni, arról „ideiglenes és
végleges” ítéletet kíván alkotni. A report tehát mindig tartalmaz
valamiféle háttérbeszámolót és ezen kívül egy jelentős elemző
részt. Mindehhez az újságírónak ismernie kell számos tudomá-
nyos módszert, kell hogy legyen elég ideje, elég pénze a külön-
féle kiadásokra – ezen kívül pedig sok hely kell neki az újság-
ban: 300 sor alatt nem igazán lehet komoly reportot készíteni.
Természetesen nincs sok olyan újság, amelyik egyáltalán meg-
engedhet magának igazi reportokat (ilyen például a Frankfurter
Rundschau hétvégi melléklete, vagy néha a Süddeutsche Zeitung
Seite Drei rovata). Így a report a nagy újságok, elsősorban a Spie-
gel privilégiuma marad. Amikor tehát ebben a lapban például a
„Személyi számítógép sikeréről és furfangjáról” írnak kétrészes,
összesen 2200 soros reportot, akkor abban megtaláljuk a kom-
puterhasználat lélektani hatásainak értékelését, a bináris logika
matematikai alapelveinek összefoglalását Descartes-tól kezdve
Leibnizen és Gödelen át egészen Hofstadterig, ezen kívül a hét-
köznapok komputerizálódásának várható következményeiről
szóló eszmefuttatást szemléletes helyzetekkel illusztrálva. Az
írás végső következtetése: „A fokozódó komputerizálódás nem
az élet humánusabbá válását segíti elő, csupán a hatékonyság
növekedését” és mindennek egyik következménye: „A 21. szá-
zad hétköznapjait már jórészt névtelen gépi szolgáltatások fog-
ják meghatározni” (1987/11-12.).

„Objektív” és „szubjektív” között

Az előzőekben a különböző műfajok funkcionális alkalmas-

ságáról beszéltünk. Így tettük fel a kérdést: egy adott témában,
egy adott médiumban, egy adott közönség számára melyik a

426
megfelelő műfaj ahhoz, hogy újságíróként azt tudjam kifejezni,
amit szeretnék?
Vizsgáljuk most meg azt, hogy írásával mi az újságíró
szándéka! Hogyan közelíti meg az adott témát, mi áll érdek-
lődésének középpontjában, mi a célja, hogyan kezeli az in-
formációkat?
Itt nem foglalkozunk az újságíró politikai meggyőződésé-
vel, a szakmai kényszerekkel, a kiadó szempontjaival. Minket
az érdekel, hogy miként tárja fel az újságíró a témáját, hogyan
alkalmazza mesterségbeli képességeit. Mindeközben továbbra
se veszítsük szem elől azt, hogy minden újságíró elsődleges fel-
adata a közvetítés (és nem önmaga bemutatása), tehát olyan
események megragadása, amelyek nélküle is megtörténnek.
Hogyan közvetítsük ezeket az eseményeket? Könnyen el
tudunk képzelni két szélsőséges esetet: az egyikben az újság-
író igyekszik kikapcsolni a saját érzékelését, és csak olyan in-
formációkra fordítani a figyelmét, amelyek tőle függetlenül is
léteznek. Jelentést ír, vagy tényszerű tudósítást (a továbbiakban:
„tudósítás”). Igyekszik „objektivizálni” az adatait, vagyis a való-
ság leírásának csak azokkal az elemeivel él, amelyeket több szem-
vagy fültanú is igazol, tehát amelyeknek az „interszubjektivitása
igazolt”. A kérdéses kijelentéseket vagy kihagyja, vagy az adott
források verziójaként nevezi meg. Egyvalamiben megegyezhe-
tünk: a jó, megbízható hírszerkesztőnek így kell eljárnia.
A második esetben az újságíró kizárólag abban bízik, amit
ő maga megfigyel; saját noteszének, fényképezőgépének és
diktafonjának tartalmában. Csak azt tartja találónak és hite-
lesnek, amit ő maga úgy látott, hallott, tapintott, szagolt. Ki-
zárólag azokkal a tudósításokkal és történetekkel foglalkozik,
amelyeket személyesen megmutattak neki. Minden olyasmit,
ami másod- vagy harmadkézből kerül elé, például más újság-
cikket, megbízhatatlannak tart: számára az interszubjektivitás
próbája sem ér semmit. Ebben is megegyezhetünk: egy ennyire
személyes élménybeszámoló minden tudósítás közül a legin-
kább szubjektív. Emiatt kevésbé is „igaz”?

427
 Amennyiben azon az igen nehéz szón, hogy „igazság” azt
értjük, hogy egy kijelentés mennyire pontosan jellemzi azokat
a dolgokat, amelyekről beszél, akkor nem állíthatjuk, hogy a
priori különbség volna a két megközelítés igazságtartalma kö-
zött; mert előfordulhat, még ha ez nem is túl valószínű, hogy
az „interszubjektivitás által igazolt” tudósítás több tévedést
tartalmaz (például a különböző tanúk fejében lévő egyforma
előítéletek miatt), mint egyetlen megfigyelő nagyon személyes
leírásában. Ha „igazság” alatt ember és világ metafizikai egy-
ségét értjük, akkor a személyes tudósítás talán még igazabb
is, mint a tényszerű jelentés, mert utóbbi a valóságnak csak
egy igen szűk szeletéről szolgál cáfolhatatlan kijelentésekkel.
Ugyanakkor a személyes tudósítás „igaza” egyetlen megfigyelő
megbízhatóságán és hitelességén áll vagy bukik. Vakon bíznia
kell elfogulatlanságában, megfigyelőképességében és emléke-
zőtehetségében. Ugyan ki képes erre? Hányszor csalatkoztunk
már olyan helyzetben is, amikor biztosnak hittük magunkat!
Óvakodjunk hát az előítéletektől, ne ítéljük az egyik mód-
szert helyesnek, a másikat hibásnak! Az újságírásban mind-
két módszerre szükségünk van, és nagyon gyakran a kettőre
együtt.
Az a kétféle megközelítés, amelyet itt felvázoltunk, jelenti
a tudósító újságírás valódi terepét. A két szélső pontot nem
„hírnek” és „véleménynek” nevezzük, hanem sokkal inkább
„objektívnek” és „szubjektívnek”. Mindezek alapján tehát az
újságíró szándékával kapcsolatos kérdésünket így fogalmaz-
hatjuk meg: ebben vagy abban a témában mennyire bízhatok
saját szubjektivitásomban? Ezek után pedig a következő kér-
dést tegyük fel: milyen műfaj lenne erre alkalmas?
Az az öt műfaj, amelynek a funkcióját korábban meghatá-
roztuk, sorrendbe rendezhető aszerint, hogy az eseményt meny-
nyire szubjektív módon mutatja be. A tudósítás vagy jelentés
objektivizált formája az első (néhány tankönyv ezt „hírnek”
nevezi). Ezt a műfajt abban az esetben érdemes alkalmaznunk,
ha általános érvényű újdonságokat akarunk közvetíteni, és ezért

428
csak az esemény vitathatatlan tényeit adjuk közre. A legtöbb
szubjektív elemet tartalmazó műfaj az ismertetettek között két-
ségkívül a riport, még abban az esetben is, ha híreket is tartalmaz.
Akkor írjunk riportot, ha hiteles információkkal rendelkezünk,
és a megtörtént eseményeket saját szemszögünkből igyekszünk
bemutatni oly módon, hogy az olvasók annak részeseivé válja-
nak. (Félreértések elkerülése végett: itt most nem mutatjuk be a
műfajok teljes palettáját, csak a tudósító műfajokat és a ripor-
tot). Ahogy azt már fentebb említettük, az objektív és a szubjek-
tív formák a legtöbb újságírói szövegben keverten jelennek meg.
Ritkán találkozunk tehát „eredeti” riporttal, „valódi” feature-rel,
talán néha „tiszta” jelentésekkel az újság hírrovatában.
Ahogy a szakács az ételt, az újságíró is úgy keveri, fűszere-
zi és kóstolgatja a szövegét. Akkor hát minek fecséreljük itt az
időt a különböző műfajok definiálására és egymástól való el-
különítésére?
Azért, mert minden jó szakács úgy ismeri minden egyes
fűszer ízét, hogy ha álmából keltik is fel, megmondja, melyik
melyik.

Bevezetés, megközelítés, elkülönítés:

összefoglalás öt tézisben

Az előzőekben a riport műfajához három különböző úton kö-

zelítettünk: a történelmi bevezetésen, a definíción és az egyéb
műfajok funkcióitól való elhatárolódáson keresztül.
Most, visszatekintve a korábbiakra, öt tézisben összefoglal-
nánk mindazt, amit a modern riportról megtudtunk. Az első
fejezetben alkalmazott tézisekhez hasonlóan, amelyeket a ha-
gyománnyal kapcsolatban dolgoztunk ki, ezek is útravalóként
szolgálnak a könyv következő részéhez, amely a riporter újság-
írói munkájába vezet be minket.

429
 • A riport eredete. A riport modem formája egy Jánusz-arcú
hagyományból nőtt ki, tényeken alapuló szemtanúi beszámo-
ló és leíró jellegű élménybeszámoló egyben. Konkrét esemé-
nyekkel foglalkozik, amelyeket élményekként közvetít felénk.
Ezen túl arra hívja az olvasót, hogy az olvasottak nyomán maga
is vegyen részt az eseményekben, mintha csak most kezdődne
a szemtanú utazása.
• A riport célja. A riport modern formája azzal a céllal ké-
szül, hogy legyőzze a társadalmi távolságokat és az intézmé-
nyi akadályokat annak érdekében, hogy bepillanthassunk a
kulisszák mögé. Tanúbeszámolókat, egyéni megfigyeléseket
és élményeket gyűjt egybe, hogy ezeket azután részben leíró,
részben mesélő, részben pedig érzékletesen ábrázoló stílusban
közvetítse az olvasók felé.
• A riport formája. A riport modern, lapokban megjele-
nő formája általában a hírszerű tudósítások kiegészítőjeként
szolgál, ezeket csak kivételes esetekben helyettesítheti. Az
angloamerikai újságírói szóhasználattal ellentétben tehát a
német nyelvterületen a riport nem objektív műfaj, mint pél-
dául a tudósítás, tartalmát a riporter leleményessége és egyéni
nézőpontja határozza meg, az a döntő, hogy miként közelít az
adott témához, melyik különleges szempont ragadja meg a fi-
gyelmét, illetve mik a saját hiteles élményei.
• A riport funkciója. A modern riport a hétköznapi
gyakorlatban nem korlátozható egy bizonyos ábrázolási
módra, már csak azért sem, mert a riporter szubjektivitása
a nyelvi megfogalmazásban is megmutatkozik. Gyakran ke-
veredik egyéb újságírói műfajokkal, leginkább a tudósítás-
sal, a (kutatáson alapuló) háttérbeszámolóval és a (tipizáló)
feature-rel. A műfajok közötti átmenet nem ízlés, hanem
funkció kérdése: az eseményeket lehetőleg úgy kell közvetí-
teni, hogy az olvasó, a riporter nézőpontját átvéve részesévé
váljon az élménynek, megérthesse azt. A cél tehát az, hogy az
olvasók megszokott nyelvi és tapasztalati világába emeljük
azt, amiről írunk.

430
 • A riport jelentősége. A riport modern formája nyelvileg
megformált tapasztalat a világról. Nem is annyira az esemé-
nyek megfigyelése és tényszerű leírása az, ami az újságírói
szakma fontos műfajává emeli, hanem a tapasztalatokból nyert
anyag nyelvi átdolgozása, megvalósítása. Kifejező erejét nem
a különféle titkok felfedésének köszönheti (erre más műfajok
sokkal alkalmasabbak), hanem annak, hogy az életet a maga
hétköznapiságában mutatja be. Irodalmi, de sohasem költői
megfogalmazásra törekszik. Sikere az anyag hitelességén és a
riporter szavahihetőségén áll vagy bukik.

431
 Michael Haller:
riport a napilapokban
A riport kiemelkedő újságírói műfajjá vált, amely helyet ka-
pott először a vezető napilapok kiemelt rovataiban, majd
olyan formátumú lapokban és magazinokban, mint amilyen
a Spiegel, vagy a Geo, végül pedig a hetilapokban is, példá-
ul a Die Zeitben, Deutsches Allgemeines Sonntagsblattban,
Weltwoche-ban.
Az újságírásnak az a szerepe, hogy az olvasót részesévé
tegyék a riporter által megélt élményeknek, már nem volt
rendkívüli eset, hanem megszokottá vált. Riportok kerültek
a sport- és gazdasági rovatba, a tárcákba, a helyi hírek közé.
Ugyanakkor éppen a rövid riportokkal bajlódnak az újságok
a legtöbbet.
A következőkben abba igyekszünk bevezetni az olvasót,
hogy miként kell riportot írni egy napilapba, sokszor kis
helyre, és szűk időkorlátok között, hogyan mutathatjuk meg
a hétköznapok különlegességét, a megszokottban rejlő egzo-
tikumot, és ezen keresztül hogyan kelthetjük fel az olvasó ér-
deklődését.
Az ismertetések sorrendje a riporter munkamenetét köve-
ti: az első (és sok esetben döntő) lépés a riporthoz illő téma
megtalálása; a második a szükséges anyagok beszerzése, főként
az esetleges szemtanúktól; harmadik lépésben, mielőtt még az
első szót papírra vetnénk, arról kell döntenünk, hogy témánkat
milyen formába öntsük; csak a negyedik fázisban jegyzi le a ri-
porter a megfigyeléseit, természetesen egyéni stílusához hűen;
majd végül az ötödik lépés a szöveg letisztázása. És a riportot
csak ekkor lehet kész mondatokba átültetni.
• Először is arra hívjuk fel a figyelmet, amire az újságírónak
minden téma esetében ügyelnie kell: a műfajnak megfelelően
álljon hozzá a témához, találja meg a közérdeklődésre igényt
tartó aspektust, azt, amely különlegesen izgalmas, és amely a
személyes élményekhez kötődik.

435
 • Másodszor annak a hat témakörnek a jellegzetességeit ír-
juk le, amellyel az újságíró a munkája során találkozik: külső
alkalmak (rendezvények); olyan divatos témák, amelyek utá-
najárást igényelnek; a saját élmények; a portré és egy adott sze-
mély bemutatása; a politikai témák különlegességei.
• Bemutatjuk a szükséges anyagok beszerzésének
különféle módszereit: először egy előzetes kutatás; ezt kö-
veti a megfigyelés és a tanúk kikérdezése; komplex témák
esetében sokszor ezeken túl még alaposabb utánajárásra is
szükség lehet.
• Később azokat a legfontosabb döntéseket vesszük szám-
ba, amelyekkel írás előtt szembesülünk, hogy minél jobban
kiaknázzuk az összegyűjtött anyagban rejlő lehetőségeket, és
hogy céltudatosan, szorongás nélkül láthassunk neki az írás-
nak. Tárgyaljuk az összbenyomást, a téma érdekességét, az
elmesélésre kerülő történet lehetséges tagolását, az egyes stí-
lusjegyek alkalmazását, illetve az újságban rendelkezésre álló
hely kihasználását.
• Foglalkozunk az írással, és azt tárgyaljuk, hogy miként
alakíthatja az újságíró a beszerzett anyagot, és hogy mind-
eközben hogyan maradhat hiteles, pontos és tisztességes. Ar-
ról is szólunk, hogy az újságíró esetében nagyon hasznos, ha
beszél idegen nyelveket, és ha anyanyelvi kifejezőképességét is
fejleszti.
• Szólunk a kész szöveg átdolgozásáról, amelyre csak ak-
kor kerülhet sor, ha riporter képes újra távolabbról szemlélni
a korábbi élményeket; írunk arról is, hogyan tehetjük ebben a
szakaszban elevenebbé és érdekesebbé a szöveget, hogyan fino-
míthatjuk a nyelvezetet.
• A függelékben tizenegy rövidebb riportot gyűjtöttünk
össze különböző napilapok hasábjairól gyakorlás céljára.
Mindegyik szöveget (egy, a kilencedik kivételével, amely egy
tapasztalt újságírótól származik) gyakornokok írták egy ri-
portot begyakorló feladat keretében. Az író ehelyütt is köszöni
a riportok szerzőinek hozzájárulását.

436
 Hogyan lesz az eseményből riporttéma?

Megtalálni a témát, időpontot egyeztetni, odaszaladni, fi-

gyelni, kérdezni, megint figyelni, visszajönni, leülni, leírni,
kipipálni – és gyerünk, mondatba önteni: bárcsak ilyen egy-
szerű lenne az egész! De még abban az esetben is, amikor egy
tapasztalt riporter keze alól valóban ilyen egyszerűen kerül
ki az anyag, az is legtöbbször éppen azért van, mert gondo-
san felkészült az adott munkára, a témát „riporthoz illően”
készítette elő.
A riport elkészítése nem az írással kezdődik, nem a szük-
séges anyagok beszerzésével, nem az adott esemény helyén lét-
rejött találkozóval, hanem a téma gondos előkészítésével. Ha egy
mód van rá, a téma legyen közel a távolsághoz és valamilyen
akadályhoz, jó, ha módot ad a korábbiakban leírt dzsungel- és
egzotikum-hatás érvényesülésére.
Egyszóval, azt ajánljuk, hogy:
• A témához a riportnak megfelelő módon közelítsünk.
Ilyen kérdéseket tehetünk fel magunknak: Melyik az adott té-
mának az a része, amely az olvasó számára ismeretlen, mi a
távolság és/vagy akadály a témában – és miként tudnám le-
győzni?
• Találjuk meg a téma legérdekesebb szempontját. Esetleges
kérdések: Hogyan kapcsolódhatnak az olvasók a témámhoz,
mely oldalról ismerik, miről lehetnek személyes tapasztalataik?
Mi az, ami számukra új?
• Találjuk meg a témának azt az oldalát, amelyhez szemé-
lyes élmények kötőd(het)nek. Esetleges kérdések: Milyen él-
mények merülhetnek fel éppen ezzel a témával kapcsolatban?
Hogyan, milyen úton-módon kerülhetek hozzá olyan közel-
ségbe, hogy én magam átélhessek belőle valamit?
Olyan ez, mint a főzés: a legelső az, hogy megmosom és fel-
aprítom a zöldséget; végül is az, hogy a zöldség szétfő-e, vagy
nyers marad, jórészt attól függ, hogy miként aprítottam fel.

437
 A „riporthoz illő” megközelítés

Az ilyen megközelítés mindig az eseményben személyesen

érintett emberhez vezet minket: hol és mikor találom meg azt,
aki ebben a témában fontos? Míg a feltáró nyomozás során
óvatosan közelítünk kívülről a belső mag felé, addig a riporter
egyből az esemény főszereplőit veszi célba. Minél dinamiku-
sabb, szenvedélyesebb, érdekesebb emberekről van szó, annál
jobb. Semmi sem nehezebb, mint egy depresszióba zuhant
ember letargiáját közvetíteni, vagy mint egy unalmas embert
bemutatni.
Először is tehát tudakozódjunk arról, hogy „hogyan”, „ki”, és
„mit” – a rendezvény szervezőjétől, az ügyfélnél, a korábbi lá-
togatóktól, az ügyintézőtől, a felügyelő szervnél, a játékosoktól,
a győzteseknél vagy veszteseknél, a szemtanúknál, és így to-
vább.
Kérdezzük meg tőlük, hogy az érintettek közül ki az, aki kü-
lönösen tipikus, bemutatásra alkalmas, ki az, aki eredeti.
A cirkuszról szóló riport esetében például a „láthatatlan”
karmester esetleg sokkal inkább megfelel, mint a nemzetközi
hírű állatidomár. (Az utóbbi feltehetően csak sztereotip, üres
frázisokkal szolgál, míg a karmester a cirkusz elengedhetetlen,
központi figurája – de ezt az ember csak akkor tudhatja, ha
előzőleg informálódik).
Vagy: nyári árleszállítás. A pénzügyi mérlegek helyett nyo-
muljunk be a nyüzsgés közepébe.
Másik téma: taxisok. Az aggodalmaskodó vállalkozók szám-
talan közleménye helyett inkább legyünk ott műszakváltáskor.
Persze nagyon sok múlik a külső körülményeken is, amelyek-
re a riporternek nincs hatása, amelyekre viszont tekintettel kell
lennie. Tehát: mikor közelítünk a lehető legjobban a témához?
A cirkuszban: például a délutáni gyermekelőadás előtt,
amikor mindenki éppen lazít egy kicsit, és marad idő egy kis
csevegésre, vagy még inkább este, mielőtt vagy mialatt egy új
műsorszám megy – vagy esetleg utána, amikor a zenekar már

438
pakol, és amikor a karmester eltűnik a függöny mögött. Mind
a három időpont szóba jöhet.
A nyári árleszállítás esetében: az előtte lévő napon beszélget-
ni a kirakatrendezővel? Reggel kilenckor egy nagyáruházban –
vagy még inkább egy szaküzletben nem sokkal zárás előtt?
A taxisoknál: az üzleti vagy a magánkliensekre vagyunk
kíváncsiak? Olyan taxira, amelyikben van, vagy amelyikben
nincs rádió? Már most péntek este – vagy jobb volna megvárni
a hóvégi fizetésnapot, amikor jobban költekeznek az emberek?
Tehát: a riporternek mindig tájékozódnia kell az adott kö-
rülményekről, számolnia kell minden szóba jöhető lehető-
séggel. Csak ezek után dönthet abban, hogy „ki”, „mikor”, és
„hogyan.”

Az érdekes szempont

Az „érdekesség” a témát az olvasóval összekötő vonalat jelenti

– és (sajnos) nem mindig esik egybe az újságíró „céljaival”.
A riporternek ugyanis azt kell kérdeznie magától, hogy az ol-
vasók hogyan viszonyulnak az adott témához, és hogy gazda-
gíthatja-e ő ezt egy újabb szemponttal vagy sem.
Az érdekesség szempontjának figyelembevétele jórészt ab-
ból áll, hogy szokásos dolgokat szokatlan nézőpontból köze-
lítünk meg, képszerűen szólva, „a pult túloldaláról” vagy „a
kulisszák mögül” (lásd korábbi megjegyzéseinket a legyőzendő
akadályokról):
• Az árleszállítást mutassuk be egy eladónő szemszögéből
– mégpedig úgy, hogy az olvasókat mint potenciális vásárlókat
is szólítsuk meg.
• A műszakváltás a taxisoknál a telefonközpontos szem-
üvegén keresztül – úgy, hogy az olvasó taxiba szálló kun-
csaftnak érezze magát.
• A cirkuszban zajló eseményeket a karmester személye kö-
ré csoportosítsuk, akire általában nem is figyel oda a közönség

439
– mégpedig úgy, hogy az olvasónak fogjuk meg a kezét, és ve-
zessük be a függöny mögé, ahol olyasmit láthat, amit különben
soha.
Az érdekes aspektus nem feltétlenül közeli, de mindig ké-
zenfekvő. Vagyis: nem lehet valami kiagyalt, hajánál fogva elő-
rángatott szempont. Azzal kell felkeltenie az érdeklődést, hogy
valami ismerős dolgot teljesen új megvilágításba helyez.

A téma élményekhez kötődő oldala

Ezt az oldalt mindig ott találjuk meg, ahol konfliktusokra, vi-

tákra, sérelmekre bukkanunk, ahol váratlan dolgok történnek
ezért az emberekről feltételezhető, hogy másképp viselkednek,
mint ahogyan várnánk. Egy metaforával élve: amíg zajlik az
előadás, addig minden nagyjából terv szerint megy, és ezért
nem is nagyon érdekes, de az előadás előtt és után bizony elő-
fordulnak meleg és kétes helyzetek a függöny előtt és mögött
egyaránt. Ezek életszerűbbek, közel esnek hétköznapi élmé-
nyeinkhez és éppen ezért sokkal izgalmasabbak.
A téma akkor lesz életszerű, ha a riporter belemártózik az
eseménybe, részt vesz a szituációkban: ha ő maga is szerepel
benne, vagy ha ő maga rendezi meg.
Árleszállítás: miért ne öltözhetne eladónak, hogy egy napot
az áruház turkálója mellett álljon, átélje annak minden vesződ-
ségét?
Taxisok: miért ne látogathatna három-négy napig a nap
különböző időszakaiban a taxiközpontba, mire az ott dolgozó
lányok már megbíznak benne, és nyíltan mesélnek utcai élmé-
nyeikről, és amennyi idő alatt már elég dolog történt ott ahhoz,
hogy pillantás a kulisszák mögé már érdekes legyen az olvasók
számára?
Cirkusz: nyugodtan álljunk néhány napig a függöny mögött
mint segédmunkások, és figyeljük az öreg karmestert és az ál-
latidomárt idomítás közben – hogyan tudnak együtt dolgozni?

440
 Aki a témáját ezen három dimenzión keresztül mutatja be,
az lényegében bármely alkalmat, eseményt, ötletet vagy él-
ményt felhasználhat készülő riportjához. Ha definícióba sze-
retnénk ezt foglalni:
A riport számára alkalmas bármely téma, amely az olvasók
számára érdekes, amely lehetővé teszi az esemény főszereplőihez
való közvetlen hozzáférést, és amely életszerű helyzetet kínál a
riporter számára.
A gyakorlati munka szempontjából persze ez a definíció
túlságosan elvont. Mégis, ha ennél konkrétabb útmutatást ke-
resünk, akkor már az adott téma nyomán kell elindulnunk:
nem alkalmazhatjuk ugyanazt a módszert bármely esetre.
Hogy a főzéshez térjünk vissza: annak az általános sza-
bálynak, hogy a zöldség párolva jó, csak akkor van értelme, ha
a zöldség különböző fajtáinak lehetséges elkészítési módjait – a
gőzölést, a forralást, a főzést lobogó vízben, a pirítást, stb. –
már tisztáztuk és megtanultuk.
A következőkben ezeket igyekszünk bemutatni.

A felhasználható témák palettája

Események és rendezvények

Ha a város helyi pártszervezete, a férfikórus vagy a közösség

diakónusai éves gyűlésüket tartják, a helyi újság tudósítót küld
a helyszínre riporter helyett. Hiszen itt nem különleges esemé-
nyekről van szó, ez csak a szokásos: a pénztáros, aki az éves
pénzügyekről beszél; a vezető, akinek megköszönik éves fára-
dozásait; a városi tanácsnok, akinek a beszédét tiszteletben kell
tartani. Ezekben az esetekben pusztán krónikaírói feladatokat
lát el az újság a helyi nyilvánosság érdekében. A riporter szub-
jektívebb nézőpontját az eseményekkel kapcsolatosan (részle-

441
tek bemutatása: hogy törli meg az orrát a pénztáros) és ehhez a
részletes bemutatáshoz tartozó egzotikumot sok olvasó kárör-
vendőként, glosszaszerűként érti félre. A riportforma ebben az
esetben egyszerűen bolondság lenne.
Ha az eseménynek nincs újdonságértéke, de valamiféle szo-
ciális (vagy társadalmi) attrakciót, valami különlegeset, feltű-
nőt, esetleg egyszerit nyújt az olvasók egy részének, akkor meg-
felelő a riportforma. Az esemény különlegességét aligha tudja
a tudósítás kifejezni, még akkor sem, ha képekkel támasztják
alá: a tudósítás nyelvezete lapossá teszi az esemény különleges-
ségét. Ha például Bonnból a miniszter úr városunk pártjának
ülésére érkezik, az olyan esemény, amely csak néhány évenként
fordul elő. Miért ne mutassuk be, hogyan tudja provinciális jel-
legzetességeinket kezelni, hogy megérti-e problémáinkat vagy
csak átszalad felettük? Vagy ha a férfikórus alakulásának 100.
évfordulójának alkalmából a közösség ünnepséget szervez: mi-
ért ne vethetnénk egy pillantást az ünnepség előkészületeire, és
– egy előzetes tudósításból kiindulva – miért ne nyerhetnének
ebbe bepillantást az olvasók is egy riporton keresztül? Miért ne
mutathatnánk testközelből egy riport segítségével a közösség
diakónusainak éves gyűlésének alkalmából szervezett szociális
munkát az „Egy nap a diakónus ápolók között” cím alatt?
A riport – alkalomtól és témától függően – kiegészítheti és
kibővítheti – vagy helyettesítheti – a tudósítást.
Riport a tudósítás helyett. Ha riporttal szeretnénk helyettesíte-
ni a tudósítást, akkor ennek bizonyos hírközlői feladatokat kell
ellátnia. Hiszen azt is szeretnék megtudni az olvasók, hogy mi
is történt. (Például: Mit mondott pontosan a szónok? Milyen
programpontok kerültek elő? Milyen előadásokat nyújt az
esemény?) Két lehetőség adott: a riportot el lehet választani a
száraz híradástól, és mini-tudósításként (a jelentés tömör nyel-
vezetében) a riport szövegéhez csatolható. De írhatunk tudó-
sítást, és ebbe belekeverhetjük a riport elemeit az első részben
leírt jellemzési technikával: kezdésként a szituáció jelenetszerű
bemutatása, ezután tudósítás az eseményről idézetekkel fű-

442
szerezve, melyeket a személyek és a szituáció vázlatos leírása
támaszt alá, és végül esetleg megint egy jelenetszerű leírás. A
riporternek finom érzékkel kell megtalálnia a – témának/ese-
ménynek megfelelő – keverési arányt a hírértékű tudósítás és a
bemutató riport között.
A könyv ezen részének első gyakorló szövege („Keresztény vezető va-
gyok”) példaként szolgálhat: a béke Nobel-díjas Tutu püspök röviddel
a díjátadás után Hamburgba utazik és prédikációt tart – egyértelmű,
hogy ez kitűnő lehetőség, amikor a riport sokkal többet nyújt, mint a
tudósítás. Az, hogy mit mond Tutu, fontos, de valószínűleg se nem új,
se nem meglepő. Ezért elegendő a mondanivaló leszűkítése a legfonto-
sabb tartalmakra. Az az érdekes, ahogyan Tutu ezeket mondja, és talán
többet árul el erről az érdekes személyiségről, mint a részletekbe menő
idézgetés. A riporttéma „Tutu Hamburgban” azt is jelenti, hogy a kör-
nyezetet, tehát a templom légkörét és a közönséget is be kell mutatni.
Bár az adott rendezvény után azonnal lejegyzett szöveg kevesebb hír-
értékkel bír, mint egy tudósítás, de ennek fejében mi, olvasók percekre
közönséggé válhatunk. Néhány gyenge pontja ellenére a tiszta tudósí-
tással szemben bizonyosan ez a jobb megoldás.
A riport mint a tudósítás kiegészítője, bővítése. Különleges
vagy politikailag jelentős rendezvények esetében a történé-
sekről hírt kell adni, de ez önmagában sokszor nem elegen-
dő. Például az 1986-os mexikói futball-világbajnokság: napról
napra tele van a napi tudósításokkal a sportrovat, a televízió
folyamatosan közvetít. A foci természetesen mindenki számá-
ra mindennapi téma. Itt nem válthatja fel a riport a tudósítást,
kiegészítésként bemutathat kevésbé jelentős dolgokat, és így az
ismeretlent is közelebb hozza: így működik a riport kiegészí-
tésként és észrevételként.
A könyv végén szereplő második gyakorló szöveg („Futball-vb: Una
festa portuguesa”) példaszerűen követte három dimenziónkat: a kap-
csolatot (=a portugál kocsmában összegyűlt rajongók, akik a játékot
figyelik), a nézőpontot (=a portugál csapat meglepő sikere, és ezzel
szemben a DBF-csapat rossz játéka) és az élményt (=a német riporter
a portugálok oldalán egy mérkőzésen az angolok ellen). A kocsma at-

443
moszférája megfelelő háttérnek bizonyul, a pár személy (Toni kolléga, a
kocsmáros, a szakács és a két statiszta) jellegtelen marad, de ez elegen-
dő, hogy bemutassák az ellentétet a TV-közvetítéssel szemben: összes-
ségében szép kis hangulatjelentés, amely hatására pár pillanatra mi, az
olvasók is a győztes portugál csapatnak örülünk.
A rendezvényeknek van egy eléggé el nem ismerhető elő-
nye: legtöbbször meghívókkal és előzetes információkkal jól
előkészítik,' pontosan meghatározható kezdetük és végük van,
tervszerűen, program szerint folynak. Önmagában zárt egészet
alkotnak és jól áttekinthetők, az előzetes információgyűjtésre
nem kell sok időt szánni. A tudósítóval ellentétben a riporter-
nek nem kell ragaszkodnia a történések kronológiai sorrend-
jéhez és annak kereteihez – de megteheti, ha a riporthoz nem
talál jobb szerkezetet.
Mindkét gyakorló szöveg követi az események időbeli sorrendjét.
Persze a Tutu-szöveg is kezdődhetett volna egy idézettel vagy epizóddal
a prédikáció végéről (ha valami történt akkor); kétségtelenül kezdődhe-
tett volna a televíziós futballriport az angolok kudarcával, vagy a német
vendégek kiszolgálásával a félidőben. A két író a kronologikus szerke-
zetet választotta, és követte sikeresen.
Ez a séma alapminta, amely más, bonyolultabb témák feldolgo-
zásánál is felhasználható. Erre még visszatérünk.

A miliő

A miliő szociológiai jelentései: l. az egyén vagy egy csoport ter-

mészetes és szociális életkörülményeinek összessége;
2. az élőlények közvetlen (primér) környezete.
Az újságírásban a miliőn az embereket értjük a saját maguk
által teremtett környezetben, a szobaberendezéstől a városrész
építészeti stílusán, a lakóközösség tagjainak jellemzőin, a mun-
kahely hangulatán keresztül a törzsasztalig.
A riport esetében a miliő „összefoglalás”, azt jelenti teljes-
ség: az emberek életkörülményei, munkája, az emberek ön-

444
feláldozása másokért, emberek, akiket mások korlátoznak,
vagy akár emberek, akik magányosak.
A riport célja eddig ismeretlen miliők bemutatása az olva-
sóknak: az olvasó részt tud venni benne, és így kialakulhat
benne megértés, részvét. Ez az egyetlen olyan forma, amely
ezt megteheti anélkül, hogy kioktató, moralizáló vagy indok-
trináló lenne. Ez úgy érhető el, ha a riporter saját maga is el-
mélyült az adott miliőben és az megértést váltott ki belőle.
A miliő mint téma ínyenc riporttéma, és ezért is nagyon kedvelt.
A harmadik gyakorló szöveg („Los, zieh ihn an den Haaren”) hatáso-
san mutatja be, hogy milyen sok átjön a miliő légköréből, az élet- és
cselekvési módokból ebben a rövid szövegben is, mert az írónő átlépte
a miliő határvonalát és bemutatta markáns jellegzetességeit – és mert a
megfigyelt agresszív jeleneteket tömör, autentikusnak ható nyelvezeten
adta vissza.
A leíró (deskriptív) miliőriport. Ebben az esetben az új-
ságíró célja leginkább a miliő iránti érdeklődésből, az idegen
megismerésére irányuló kíváncsiságból áll. Nem tudunk semmi
közelebbit, nincsenek markáns, legalábbis értékelő előítéleteink,
és szeretnénk bemutatni az olvasónak a távolit, az egzotikust.
A jelenség érdekel minket, fenomenológiailag közelítünk (azaz
nem értelmező vagy értékelő szándékkal). Ebben az összefüg-
gésben még mindig él az utazásokról szóló riport hagyománya.
Az ilyen típusú riportokat sokszor megtalálhatjuk a napi-,
illetve a hetilapok turisztikai mellékleteiben. Legfőképpen az
olvasó kíváncsiságára és szórakoztatási igényére építenek: arról
nem sokat mondanak, hogy egy távoli vidék mennyire alkal-
mas turisztikai célokra (ezért sokszor szükséges egy kiegészítő
szöveg, amely információkat tartalmaz).
A leíró nyelv visszafogott és tárgyszerű, mert a riporter
maga egyáltalán nem, vagy csak alig jelenik meg a szövegben:
a szakács, aki szerényen a konyhában marad, amikor felszol-
gálják a fogásokat.
Ez a visszafogottság akkor tűnik ki, ha a bemutatott mi-
liő mindennapjaink egy része, és akkor, ha szörnyű, sokkoló

445
körülményekről van szó: ha koldusok életkörülményeit, a ka-
szárnya udvarán uralkodó viselkedésmódokat, vagy egy taka-
rítóvállalat takarítónőinek a munkakörülményeit mutatják be.
Ilyenkor a régi újságíró-bölcsesség érvényes: minél izgalma-
sabb, botrányosabb, sokkolóbbak a tények, annál visszafogot-
tabb és hidegebb a nyelv.
A negyedik gyakorló szöveg („Ein Tag in Hahnöfer Sand) ezt a sza-
bályt követi. A riport alapjául a következő kérdés szolgált: „Mit ér a
liberális büntetés-végrehajtás?” Az írónő a fiatalkorúak rugalmas bün-
tetés-végrehajtási prototípusán keresztül találta meg a témához vezető
utat, ez a „Hahnöfer Sand” az Elba szigete. Elbeszélése során körutat
teszünk a részlegeken keresztül. Visszafogott marad és hagyja a szerep-
lőket szerepelni. Az a mód, ahogy a szereplők beszélnek, sok probléma-
és konfliktusforrást sejtet. Az írónő nem kommentálja a történteket
(sajnos sok riporter enged a moralizálás csábításának).
Az ötödik gyakorló szöveg („Töten durch Blutentzug”) távolságtar-
tóan mutatja be a téma tárgyát, az állatok lemészárlásának módját. Mi,
olvasók magát a témát is eleve problematikusnak ítéljük. Az írónak si-
kerül az állatok megölése egyes részleteinek tömör, konkrét bemuta-
tása által ezt még jobban felerősítenie. Már alig tudunk elmenekülni.
A nyelvezete mindenesetre nem annyira visszafogott; kommentálva
hangsúlyozza ki a hátborzongató részleteket („nem hátborzongató vicc,
amikor...”) és a szöveg vége felé „az ölés csapdája” kerül a középpontba.
Ez az író számára olyan jelentőséggel bír, hogy végül a riportból ki-, és
a kommentárba lép át.
A problémaközpontú (értékelő) miliőriport: a riporter a
fenomenológiai leírással ellentétben valamilyen apropóból kö-
zelíti meg a témát. Legtöbbször ez az apropó diktálja a témához
való közeledést, ez szolgáltatja az érdekes nézőpontokat, és át-
szűri a riporter élményeit: a probléma szemléltetését szolgál-
ja – ez olyan egyoldalúságot jelent, ami a riport keretei között
teljesen elfogadható, feltéve ha a probléma leírása a tényeknek
megfelelő volt.
A visszafogott és a problémacentrikus leírás között gyakran átjárható
a határ. A hatodik gyakorló szöveg („Bei Frieslands Muschelbauern”) azt

446
mutatja be, hogy a riporter kiindulhat a problémából, és már a kezdet-
től kinevezheti fő témájának: a riport apropója a kagylózátonyok fenye-
gető elhomokosodás a volt. Persze már sok tudósítás foglalkozott ezzel.
A riport a tudósítások kiegészítéseként a „kagylóhalászok munka köz-
ben” miliőt mutatta be, persze a fenyegetés háttere előtt. A szöveg által
(amennyire ezt a rövid terjedelem lehetővé teszi) az olvasó bepillantást
nyerhet a tengerészek életébe, és ezzel szemben bemutatja a munkát
fenyegető véget. Ez az ellentét alapozza meg a téma súlyát.
A hetedik gyakorló szöveg („Bandreißer: Sterben in der Marsch”) a
problémára építi fel a történet egészét. Elejétől a végéig minden a ha-
nyatlás irányába mutat. Nincs semmi ok a reményre. A munka résztvevő
leírása megérteti velünk, hogy mennyire problematikus ennek a foglal-
kozásnak a hanyatlása. Az olvasás közben olyan közel kerülünk a geren-
dahasogatás és a gumiköpeny-készítés feladataihoz, hogy szívesen élet-
ben tartanánk ezeket a foglalkozásokat. A téma problémacentrikussága
egy irányzat jó példája, melynek legfontosabb mondanivalója: az érté-
kes kézimunkát kiszorítják az automatizálás és a műanyag termékek.
Ha a szöveg egy-két gondolatot és adatot tartalmazna a klasszikus kézi-
munka hanyatlásával és ennek következményeivel kapcsolatban, akkor
akár a következő kategóriához a „trendtémákhoz” is sorolhatnánk.
A legvadabb miliők sem kaotikusak, hanem rituálék és
struktúrák jellemzőek rájuk, amelyek belső rendet kölcsö-
nöznek az egésznek. Ezért jó megoldás lehet adott esetben, ha
a miliőtémát a rendezvényekhez hasonlóan kronologikus sor-
rendben mutatjuk be: az állatok meggyilkolásának folyamata
és levágásuk egymásutánisága bizonyos értelemben rendezvé-
nyek, ugyanúgy, mint a kagylóvadászok egy napja: a riporter
így bemutathatja a témát a benne rejlő időrendi sorrenden ke-
resztül.
A negyedik szöveg (büntetés-végrehajtás) írója ezzel szemben a
kétszeresen tagolt szerkezetet választotta: leírja egyrészt a körutat az
intézményen keresztül a részlegek sorrendjében; másrészt a napi prog-
ramot reggel 10-től a vacsoráig. Ennek a szerkezetnek köszönhetően
megismerhetjük az intézmény működését mind területi, mind időbeli
szempontból.

447
 A hetedik szöveg (gerendahasogatók) írója nem tudott semmilyen
előzetesen adott struktúrára építeni. Szabadon kell bemutatnia a té-
mát, és az epizódokat össze kell kötnie. Az író egy „vész-struktúrát”
választott, amely mindig rendelkezésére áll minden riporternek, mint
a szakácsoknak a szörnyű Maggi fűszerkeverékek: a látogatás időrendi
sorrendje („és-azután-és-azután-séma”) a klasszikus útibeszámoló stí-
lusában. Az író úgy mutatja be a látogatást, mint egy utazást a témában.
Hátrány: az epizódokat összekötő fonal tetszőleges és nem informatív,
mert nem mond el semmit a téma belső struktúrájáról.
Ennél a szövegnél nem zavaró ez a megoldás, mert a munkafolya-
mat, amely a témának struktúrát kölcsönöz, és amelyhez a riporter
alkalmazkodik, már nem létezik. Abban is megmutatkozik, hogy ez
a foglalkozás a végét járja, hogy nincsenek szilárd struktúrák. Az Író
ügyesen megszakította látogatásának leírását kis epizódokkal, amelyek
a gumiköpeny készítését szemléltetik.

Trendtémák

Ahogy a hetedik gyakorló szöveg már nyilvánvalóvá tette, két

dimenzió jellemzi a trendtémákat: az egyik a háttérben rejlik, a
trendnek szól, a másik az előtérben van, és az élményeket tar-
talmazza, amelyek az adott trendet a mindennapi életben mu-
tatják be.
Trend a háttérben olyan folyamatokra és fejleményekre vo-
natkozik, amelyekre a népnyelvben az „... egyre több...” szó-
fordulatot használják (de a szófordulatot használó újságíró
csak az információgyűjtés feletti lustaságát ismeri be). A tren-
dek nem csak az egyes emberekkel kapcsolatosak, hanem át-
fogóak: emberek egy csoportjával, városunkkal, régiónkkal,
országunkkal, Nyugat-Európával, az ipari társadalommal, az
emberiséggel kapcsolatosak.
Sok minden lehet trend: divatok, beszédstílusok, látás- és
gondolkodásmódok (korszellemről is beszélhetünk, és akkor
is egy divatirányzatot követünk) – de politikai és szociális vál-

448
tozások is idetartozhatnak, mint a kíméletlenség a szociálisan
gyengébbekkel szemben, vagy még elvontabban, a gazdagok és
a szegények vagy a túlképzettek és a képzetlenek közti szaka-
dék növekedése.
A társadalomban mutatkozó trendek érintik a struktúrákat
és többnyire csak elvontan, és statisztikák segítségével mutat-
hatók ki: hogy a női munkaerő helyzete javul, illetve romlik,
hogy egyre több zöld területet építenek be, hogy a családok
nagysága csökken vagy növekszik, hogy az autósok évről évre
többet autóznak, hogy a diákok egyre kevésbé tudják a német
nyelvet az iskola befejezésekor – és így tovább. Az ilyen adatok
a) egy bizonyos időtartamra vonatkoznak, arra, amikor a vál-
tozások történnek, b) a lakosság egy szegmensére vagy egy te-
rületre vonatkoznak, arra, amelyen a változások történnek, c)
a változás mérését szolgáló vonatkoztatási pontra vonatkoznak
(korábban, tehát ezelőtt az időpont előtt; a lakosság másik fele;
más területek).
A strukturális trendeket legtöbbször csak érzékelni lehet,
hallunk róluk („újfajta szegénység”: mi az?), de nem tudunk
róluk semmi pontosat. Ez azt jelenti, hogy a riporter nem je-
lentheti ki egyszerűen, hogy az általa említett téma trend (lásd
az „egyre több...” szófordulatot), hanem először meg kell ala-
poznia a kutatás eredményeit.
A divatos, a szabadidővel kapcsolatos trendek sokkal nyil-
vánvalóbbak, a média is terjeszti ezeket, például a 70-es évek-
ben a jogging, a 80-as években a body-building volt divatos
a nők körében. Ezek városszerte témát jelentenek az emberek
számára, és ezért kedvelt riporttémák.
Ha a riporternek sikerült megalapoznia az általa trendnek nevezett
folyamatot, akkor nem kell ezt – ellentétben a kutatásokat végző kol-
légával, aki a háttértudósítást írja – elemeznie. Elegendő, ha az adott
folyamat ekkor megfigyelhető. Egy alkoholistáról szóló riport esetében
elég, ha csak pár tényszerű állítással utal az egyre növekvő alkoholiz-
musra; egy játékgép-függőről szóló riportnak nem kell dokumentálnia
az általánosan jellemző trendet a szerencsejáték-függőséggel kapcso-

449
latban; és a fogadással kapcsolatos riporthoz is elegendő, ha csak uta-
lunk a rizikó keresésének folyamatos növekedésére, ahogy a nyolcadik
gyakorló szöveg („Gangster ließ mich im Stich”) is mutatja.
Ha az előtérben élmények, események és történetek van-
nak, ezek a trendek mindennapi arcát tükrözik. Ezek jelentik
az egyedit, a trend az általánost:
A kolduló koldus és sorsának kilátástalansága láttán feltű-
nik a szegénység problematikájának általánossága jóléti társa-
dalmunkban. A játékautomatánál játszó ember szakadozott
mozdulataiban szenvedélybeteg társadalmunk sziluettje tük-
röződik. A frankfurti banknegyedben feltűnő, többgenerációs
bankárcsaládból származó puccos menedzser attitűdjei a fo-
gyasztói társadalom hanyatló önbizalmát sejtetik.
Olyan riportokat, amelyek a téma általános tartalmát egy
egyedülálló, konkrét történeten keresztül szemléltetik, na-
gyon nehéz írni. Sok időt, türelmet és különleges tehetséget
igényelnek. Ezek sok riporter és újság számára elérhetetlenek
maradnak. Egyes Spiegel- és Geo-újságírók időbeli és pénzbeli
játéktere gyakran alapvető feltétele a kitűnő miliő- és trend-
riportoknak. Maria Luise Scherer riportjainak művészien és
találóan megfogalmazott passzusai többhónapos munka ered-
ményei.
A munka feltételei túlnőnek a napilapok újságíróinak játék-
terén, ahol a helyi és a sporttudósítók nagy erőfeszítések árán
tudnak rászánni pár órát a témára, és ha minden jól megy
még pár órát az írásra is. Ilyen körülmények között készültek a
gyakorló szövegek is. Nem volt idő információk felkutatására
a trendekkel kapcsolatban, vagy hogy az író ráhangolódjon a
kínos élettörténetekre.
A nyolcadik gyakorló szöveg („Gangster ließ mich im Stich”) modern
témán keresztül mutatja be, hogy mennyi minden lehetséges. A hát-
térben az amatőr fogadás témája rejlik, amit egy különös úton közelí-
tett meg az író: az ügetőpályán megismerhetjük a lóversenyfogadást az
amatőrprofi (Eddy) segítségével. Az előtérben azokat az élményeket írja
le az író, amikor ő maga is az amatőr fogadó szerepében lépett fel. Azt

450
teszi, amit mi is megtehetnénk, amit megtennénk. Tehát identifikációs
személyt jelent az érdeklődő olvasó számára.
Ezeknek a trendtémáknak a megszerkesztése még nehe-
zebb, mint a miliők bemutatásáé, mert a téma nyitott, és nincs
semmiféle rendezvényszerű vonatkozása. Ezt már a második és
a hetedik gyakorló szövegnél is láttuk: a tárgy strukturálatlan, a
riporternek kellett megtalálnia a megfelelő struktúrát, az uta-
zás sémáját választották.
A nyolcadik gyakorló szöveg struktúrája az utazás sémáját követi: az
ügetőpályán tett látogatás szolgáltatja a központi magot, amely köré a
riport épül. Bármilyen banálisnak is tűnik a séma, mégis nagyon találó
ebben az esetben. Ennek a riportnak ugyanis az a célja, hogy bemutassa
nekünk, olvasóknak a lóverseny fogadást. Az olvasmány elején ugyan-
annyit tudunk az egészről, mint maga a riporter. Az ügetőpályán tett
körúton Eddy vezet minket a fogadások világában. Este, mikor a ripor-
ter hazatér, számunkra is véget ér az utazás.

Szerepjáték és önmagunk megismerése

Sok téma akkor válik egyáltalán riporttémává, ha a riporter

maga is részt vesz a történésekben és ő is szerepel – ahogy a
nyolcadik gyakorló szöveg írója is: az újságíró saját magát állítja
az élmény tárgyának a helyére.
Ez igaz, bár nem ennyire élesen a résztvevő megfigyelésre,
és különösen igaz a szerepjátékra. A szerepjáték folyhat a részt-
vevők előtt nyíltan vagy rejtve.

1. Rejtett szerepjáték: sokszor nem tudjuk máshogy átlépni a

szociális, politikai vagy gazdasági határvonalat (és a témát ki-
dolgozni), csak rejtett szerepjáték segítségével. Ezt bizonyítják
a 60-as évektől Günter Wallraff játszmái is. A Bild szerkesztő-
ségének munkastílusát csak Hans Esser Bildújságíró; a török
vendégmunkások munkafeltételeit csak Ali Siglirlioglu fedő-
szerepében lehetett feltárni (ez később felvetette azt a kérdést,

451
hogy Wallraff török segítőivel sportszerűtlenül járt el – lásd
Spiegel, 1987/25.). Az ilyen szerepjáték ezen kívül a titkos ku-
tatás módszere – információkat kell megszerezni, amelyeket
más módon nem lehet, függetlenül, hogy azokból riport vagy
tudósítás születik-e. Továbbá a riport témája is lehet ez a metó-
dus: alapjában azt meséli el a riporter, hogy milyen fifikás vagy
eredeti módszerekkel szerezte be az információkat: így néz ki a
könyv első részében bemutatott kutató riport.
A rejtett szerepjáték nem csak a bátor leleplező riporterek
specialitása, vagy a kalandos történetek á la Wallraff alapfel-
tétele: kisebb miliőriportoknál is felhasználható, mint például
a „Klofrau” esetében, ha a résztvevők (a vécésnéni ügyfelei)
ismerték volna a hölgy igazi identitását, aki egy napig ezt a
munkát végezte, akkor teljesen máshogy viselkedtek volna –
és a téma már nem is lenne jó. Ez fokozottan érvényes akkor,
amikor szociálisan rosszabb helyzetűekkel, hátrányos helyze-
tűekkel, ellenállókkal van dolgunk: az újságíróban – és sokszor
nem is ok nélkül – a rendszer végrehajtó szerveinek a cinkosát
látják, akiben nem lehet megbízni. De minden megértésünk
ellenére, így nem lehet riportot készíteni. Először a rejtett sze-
repjáték (autóstoposként, a barát barátjaként, tudósként, turis-
taként, stb.) lehetővé teszi, hogy az igazságba lássunk bele. De
ezt a módszert nem lehet arra felhasználni, hogy a résztvevőket
átverjük (itt Wallraffal kapcsolatban felmerülnek sportszerűsé-
gi kérdések). De amíg a riporter tartja magát ahhoz az alapsza-
bályhoz, hogy a riportot soha nem a gyengék gyengítésére és
az erősek erősítésére használjuk, akkor nincs semmiféle ellen-
vetés ez ellen a módszer ellen.
A kilencedik gyakorló szöveg („Als Call-Boy im ’Puff paradox’”) pél-
daként szolgál arra, hogy a rejtett szerepjátékot a témának megfelelően
kell felhasználni. Találó az énbemutatás is, amelyet az író ad. Saját gyen-
géit önkritikusan elemzi (ahelyett, hogy saját erősségeivel dicsekedne,
ahogy ez sok esetben történik). Ez azt jelenti, hogy a riporter most va-
lamivel kisebbnek tűnik, mint az olvasó. Az olvasó felülről mosolyoghat
a szerepet játszóra. Hatás: az olvasó elmondhatatlanul szimpatikusnak

452
találja a riportert, kedvet érez, hogy azonosuljon vele, tehát, hogy ő is
részt vegyen a játékban. A szerepjáték ilyen jó alakítása profi íróról árul-
kodik (tényleg ez az egyetlen gyakorló szöveg, amelyet nem kezdő írt).
A nyílt szerepjáték: kitűnő módja az anyagszerzésnek a ri-
port esetében: a riporter beleveti magát a történésekbe, és
közvetlenül – az eseményekben többé-kevésbé aktívan éli át
a témát. Tarthatja magát újságírói céljaihoz, nem kell álcáznia
magát. Ez a megközelítési mód lehetővé teszi, hogy autentikus
élményanyaghoz jusson; eldöntheti, hogy ez mikor elegendő
vagy hogy ki kell-e még egészíteni.
A nyolcadik gyakorló szövegből kitűnik, hogy néha nem fontos, hogy
rejtve vagy nyíltan játszunk: a riporter szerepe az érdeklődő dilettánsé,
aki információkat gyűjt a helyszínen, tehát az újságíró szerepében lép
fel. Ebben a szövegben is szerényen, sőt alázatosan mutatja be az író a
szerepjátékot – ugyanazzal a hatással: az olvasó szimpatizál a színész-
kedővel.
Emlékezzünk a szakácsra, aki a barátainak főzött. Amikor helyet
foglaltak a vendégek, nem marad a konyhában, hanem leül hozzájuk,
és velük együtt eszi meg az általa készített ételeket. Beszélhetne a fű-
szerszállítóról vagy a tejcsarnokról vagy a gázrezsók előnyeiről és hát-
rányairól a villanyrezsókkal szemben és bocsánatot kérhetne, hogy a
zöldségfelfújt kicsit lapos, a szósz pedig kicsit túl folyékony lett. Mi, a
vendégek kínosan éreznénk magunkat, már nem ízlene annyira az iga-
zán finom menü. A jó és okos szakács visszafogott és nyugodtan kiélve-
zi vendégeivel a vacsorát.
Ugyanígy van ez a szerepjátékkal: a riporter nem marad kí-
vül, hanem olvasóihoz társul (egyes szám első személyben ír),
és együtt örül velük a szép kis történetnek.
Saját-élmény. A szerepjátékkal felmerül az a kérdés, hogy a
riporter mennyire vigye bele saját magát a szövegbe. A szerep-
játékban két szerepet játszik a riporter: egyrészt ő a megfigyelő
író, másrészt ő a megfigyelt. Ezt csak egy harmadik személy
nézőpontjából tudja bemutatni (lemond az egyes szám első
személyről) – de így kimaradna a saját-élmény különlegessé-
ge. Igazából ismeri a megfigyelt személy lelkiállapotát, isme-

453
ri elvárásait, kívánságait, félelmeit és aggodalmait. Kézenfek-
vő, hogy minél emocionálisabb a szituáció, annál nyíltabban
kellene a riporternek a saját élményeiről beszélnie: nem lelki
sztriptízre gondolok, de legalább annyi nyíltságra szükség van,
hogy az olvasó részt tudjon venni a történtekben. Mert a túl
sok, túl intenzív saját-élmény egocentrikusnak, erőltetettnek
tűnhet.
A szerepjáték bemutatásával kapcsolatos dicséret a nyolca-
dik és a kilencedik gyakorló szövegben annak a képességnek
szólt, hogy az író a saját-élményt megfelelően adta át. A szerep-
játék módszere megköveteli, hogy a riporter ne csak nyitott le-
gyen, hanem tudjon annyi távolságot tartani, hogy titkos kedv-
teléseit, kisebb és nagyobb gyengéit ismerje – például a hamis
szerénységgel álcázott hiúságát, a fontoskodásra való hajlamát,
a szentimentalizmusra vagy a dicsekvésre való hajlamát, a har-
monikus-kényelmes iránti szeretetét, félelmeit a szeretetmeg-
vonástól vagy a konfrontációtól: az ilyen be nem vallott ten-
denciák elzárhatják az utat a téma előtt vagy elferdíthetik azt.
Mind férfi, mind női riporterek számára fontos tudni, hogy
mire képesek, mire vállalkozhatnak, mielőtt szerepjátékba kez-
denek vagy bármi más úton saját-élményt gyűjtenek. Néhány
riport nem sikerült, mert nem tudták a saját-élményt hihetően,
tisztességesen közölni, ez főleg azért történt, mert az író félt,
hogy az olvasók nem fogják jól érteni, nem fogják csodálni,
nem fogják szeretni. Okosabb, ha nem vállalunk saját-élmény-
riportot, mint hogy egy nem sikerült szöveget közöljünk.

Személyek

A riportok mindig emberekről szólnak. A modern riport re-

neszánszát is az az igyekezet hatotta át, hogy a tényekre szorít-
kozó híreket cselekvő emberekkel egészítsék ki. Kialakult egy
keverék, amely a cselekvő embereket környezetükben mutatja
be. Manapság az írók gyakran kihagyják a leírásból a cselek-

454
vés körülményeit és csak a személy mint jelentős egyéniség be-
mutatására koncentrálnak. Az előbbi esetben személyriportról,
utóbbiban portréról beszélünk.

A portrék megfelelnek az individualizmus jelenlegi trendjé-

nek (mint: people-stories) és nagyon keresettek. De ritkán si-
kerülnek jól, mert ezek nehézségi fokát gyakran alábecsülik.
Ennek egyik oka az érdekes élmények hiánya: a riporter leg-
többször ott ül a személlyel szemben, kérdéseket tesz fel, és
meghallgatja az elbeszéléseket. Egy ilyen élményekben szegény
anyagból aligha lehet összehozni egy riportot, sokkal inkább
alkalmas egy kolportázs vagy egy interjú elkészítésére. A má-
sodik ok magában a témában, az emberekben rejlik: érdekes
kortársaink sokoldalú, bonyolult személyiségek, akik belső
világukat külsőségek, attitűdök mögé rejtik el. Kifejezetten
unalmas lenne, ha csak ezeket a külsőségeket mutatnánk be, és
nem is illene ezekhez a személyiségekhez, akár le is tehetünk a
riport ötletéről.
Ahhoz, hogy egy portré jól sikerüljön, először is nagyon
fontos, hogy a riporter a lehetőségekhez mérten jól fel legyen
készülve (áttanulmányozza a személy részletes élettörténetét és
az újságokban megjelent cikkeket). Másodszor a portré célsze-
mélyének legalább annyi időt kell szánnia a riportra, mint ma-
gának a riporternek. Harmadszor mindkettőjüknek kész kell
lennie bizonyos fokú nyitottságra, és nem szabad, hogy kínos
pillanatoktól vagy megszégyenítéstől tartsanak a beszélgetés
során (sokszor a riporter görcsösségén múlik, hogy nem sike-
rül a riport). Negyedszer a riporternek gondoskodnia kellene
arról, hogy több különböző szituációban is megismerje a sze-
mélyt, hogy ezáltal különböző viselkedési módjait ismerhesse
meg.
Jó megoldást választott a Zeit újságírója, Ben Witter: hos-
szabb sétára invitálta vendégeit, és saját magukról, a világról,
a cipőkről, az esernyőről és a kilátásról beszélgetett velük. Ki-
alakította a „Séta a hírességekkel” rovatot. Ennek a megkö-

455
zelítésmódnak megfelelően a portrék nehézkes beszélgetések
voltak, riportformába bújtatott interjúk. Jürgen Leinemann,
egyik jelentős riport-portréírónk, utalt a közelítés-távolságtar-
tás problematikájára: mindkét félnek késznek kell lennie arra,
hogy közel engedje a másikat, ha a híres személyiség maszkja
mögé szeretne bepillantani a riporter. Főleg a riporternek kell
elengednie magát, át kell élnie a másik helyzeteit, empatikus-
nak kell lennie. Elég nehéz az ilyen mértékű közelség, és ezután
az íráshoz szükséges távolságtartás kialakítása, mert a súlypon-
tokat csak bizonyos távolságból lehet helyesen elhelyezni.
A személyriport abból a gondolatból indul ki, hogy az embe-
rek cselekményeik és életük kontextusában válnak jelentős
személyiséggé: városrészünk cipőkészítője cipészként igazán
jelentős. A miniszterelnök szövegírója önmagában szürke sze-
mélyiség, de ha befolyásos emberként tekintünk rá a kulisszák
mögött, akkor már jelentős személyiség. A női taxisofőr önma-
gában kedves, de nem feltűnő jelenség, de ha ő egy azon kevés
nők közül, akik éjszakai műszakot is vállalnak akkor az olvasó
érdeklődésére érdemes, és így tovább.
A téma felderítésénél a riporternek figyelemmel kell kísér-
nie ezeket az összefüggéseket: cselekvő emberekként kell a sze-
mélyekre tekintenie. Például nem fog jól sikerülni a riport a
cipészről, ha a riporter záróra után találkozik jelöltjeivel egy
kocsmában: csak történeteket fog hallani, de nem fog semmit
ténylegesen átélni. De ha fogja magát, és egy délután ellátogat
a műhelybe, és leül egy-két órára a sarokba nézelődni, mie-
lőtt a teaszünetben hosszasabban elbeszélget a cipésszel, akkor
megnyerheti az öreg jóindulatát, és megismerheti a munka
különlegességeit. Természetesen akkor egy olyan cipészről fog
szólni a riport, aki épp dolgozik: a cipők javításának folyamata
(az emberek bejövetelétől a foltos kalocsnik polirozásáig) le-
het a történet vezérfonala. A téma másfajta rendszerezése: egy
műszak (taxis), a vevő felkeresése (szállító, ügynök, stb.), egy
nap története. Vagy bármi más, az a fontos, hogy az olvasó kö-
zelebbről megismerje a személyt és tevékenységét, és hogy a

456
téma bemutatása kövesse a tevékenység logikáját. Csak ez az
összefüggés érdekes és közvetít információkat.
A tízedik gyakorló szöveg („Drahtzieher mit gutem Ton”) személyri-
portot kínál. Az író egy nap leírásán keresztül rendszerezte a nyers-
anyagot. Ha az író egyetlen zongorán mutatta volna be a hangolás fo-
lyamatát – kétségtelenül elegánsabb megoldás –, nem világította volna
meg a zongorahangolók munkájának összefüggéseit. És pont ez a szö-
veg célja: bemutatja a munkájába, a zenébe és a zongorajátékba fonó-
dott Paul Winnitzit, mintha egy szép, számunkra idegen világban élne.
De ezzel együtt sok mindent megtudunk a zongorahangolásról.
A tizenegyedik gyakorló szöveg írója („Eine Haut voller Erinerungen”)
azzal próbálkozik, hogy a személyriportot portrévá rövidítse, hiszen az
író nem talált olyan tevékenységet, ami a témát szemléltette volna (pél-
dául egy új tetoválás). A főszereplő nem szolgált olyan tevékenységgel,
ami a történet vezérfonalává lehetett volna: a látottak, hallottak és a
tapasztaltak azzal fenyegettek, hogy elszigetelt elemekké esnek szét.
Sok portréval ez a probléma. Az írónő úgy mentette meg a témát (és
a riportot), hogy a tetovált testet egy utazás tárgyává tette. Míg egyik
tetoválástól a következőig vándorlunk, megismerjük a személy életének
különböző epizódjait, állomásait – és ezeknek az epizódoknak a kedves
kommentárjain keresztül megismerhetjük, hogy ma hogyan él: lazán
megírt szöveg, amely egyes újságokban ékszerként tündökölne.

Politikai események

A híradó és kommentár-újságírás fő témája hagyományosan

a politika. Az objektivitásra törekvő bemutatási formákat ré-
szesítik előnyben, mert a demokratikus társadalmakban a
politikai események és a döntések racionalitásának ellenőriz-
hetősége fontos tényező, ezek tényszerűek és távolságtartóak.
A riporter szubjektív nézőpontját titkos hangulatkeltésként,
rejtett kommentárként értelmeznék az emberek. Ugyan a na-
pilapok néha riportként adják ki a politikai tudósításokat; de
ezek legtöbbször jellemzésekre épülő szövegek, rendezvény-

457
tudósítások (riport)bevezetéssel, elszórtan jelenetszerű ele-
mekkel és jelenetszerű véggel.

Egy igazi riport a politikai tudósítás kiegészítésére és kibővíté-

sére alkalmas a különleges eseményeknél. Témája a feltűnő ese-
mények és személyek említésre méltó nézőpontjait érinti.
A feltűnő politikai rendezvények közé sorolhatjuk a pártok
gyűléseit, választási rendezvényeket, moratóriumokat – olyan
szituációkat, amelyek jelenleg jelentőséggel bírnak, hátterük
feszültségekkel telített, és amelyekben olyan személyek szere-
pelnek, akik aktuálisan nagy nyilvános érdeklődésnek örven-
denek: a pártok prominens személyiségei mellett a jelöltek; el-
lenfelek egy politikai kérdésben; a különbség vezetés és háttér
között, stb. Bár a riporternek nem kell a hírközléssel bajlódnia,
mert szövege a tudósítás kiegészítéseként jelenik meg. Ugyan-
annyira bemutatja a hírek összefüggéseit, amelyben az esemé-
nyek történnek: hogy mutatkoztak be a jelöltek, milyen elvárá-
sai vannak a választóknak, ki melyik irányzatot képviseli, me-
lyik témában mire helyezik a hangsúlyt, és így tovább.
A jó politikai riporter nem elégszik meg az események fe-
nomenológiai bemutatásával, mint a miliőriport esetében,
hanem következtet. Például összehasonlítja tapasztalatait az
éppen átéltekkel (Milyen benyomást szereztem a jelöltről egy
évvel ezelőtt? Hogy alapozta meg pozícióját, amelyről éppen
lemond? Mit mondott ezen a helyen öt évvel ezelőtt? stb.), ezt
összeköti az aktuális eseményekkel (például az ellenfél, az el-
lenkező jelölt érveivel, a legutóbbi pártülés programjával, a
párt adott szárnyának aktuális gyengéivel és erősségeivel), és
ezt szembesíti saját preferenciáival és nézőpontjaival, elemez-
ve kíséri az eseményeket (minden jó riporter így csinálja, de
sokan úgy tesznek, mintha nem csinálnák). Persze ez nem azt
jelenti, hogy akkor kommentárriportot kell írni, sokkal inkább
igaz, hogy a riporter célzottan választja ki az epizódokat, hogy
azok alátámasszák az általa leírt összképet: a nyakkendő feltű-
nő színe, a gyűrött, éjszakázást tükröző arc, a határozott geszti-

458
kuláció, a fogvicsorítást rejtő mosoly, stb.: ezek az epizódok a
riporter által közvetített összbenyomást támasztják alá.
A 60-as évek végén Hans Ulrich Kempski, a Süddeutsche Ze-
itung munkatársa mesteri szintre fejlesztette ezt a riporttípust.
Ugyanezt az irányt követi ebben az időben Olaf Ihlau. Herbert
Riehl-Heyse, a politikai témákban jártas riporter arra emlé-
keztet, hogy a rendezvényriporterek egyik legfontosabb erénye
egyszerűen a szorgalom: „Órákon keresztül kell zárt frakciókat
rejtő ajtók mögött ácsorognunk (...) nem szabad túl arrogáns-
nak lenni ahhoz, hogy körülbelül minden emberrel elbeszél-
gessünk, aki bármiféle információval szolgálhat az eseménnyel
kapcsolatban.”
Politikusok portréjának esetében ugyanaz érvényes, ami a
személyriporttal és a portréval kapcsolatban igaz volt – azzal
a járulékos nehézséggel, hogy a politikusok cselekvéseinek kö-
rülményeit nehezebben lehet kihagyni a történetből –, és az
legtöbbször csak szónoklatokból, beszédekből áll. Az agyafúrt
riporter csak arra a lehetőségre vár, hogy a portré alanyát ak-
ció közben elkapja: szolgálati vagy kampányúton, államlátoga-
táson, otthon a privátszférában, saját választási kerületében a
törzsasztalnál vagy hasonlók.
Sibylle Krause-Burger, Jürgen Leinemann mellett egyik ne-
ves politikus-portrékészítő szerint az újságírónak egész közel
kell merészkednie a riport tárgyához, „még ha ez egy kicsit kí-
nos is”. A jó riport feltétele az anyagok alapos előkészítése, a pre-
cíz megfigyelés és kitartás a másik személlyel kapcsolatban. Ez
így van, és minden fent leírt témakörrel kapcsolatban érvényes.

A nyersanyag összegyűjtése

Tegyük fel, hogy témánkat egy riporthoz illően feltártuk, meg-

találtuk azt az érdekes nézőpontot, ahonnan ehhez közelítünk,

459
és a téma érdekesebb oldalait. Ekkor kezdődik a nyersanyag
összegyűjtése, amely a következő lépésekből áll:
• Előzetes információgyűjtés az előkészítéshez
• Megfigyelés
• Az esemény résztvevőinek kikérdezése
• A komplexebb témáknál szükséges lehet a teljeskörű in-
formációgyűjtés.

Előkészítés előzetes információgyűjtés által

Minden trendtéma, személyes és politikai riport, sokszor a

miliőriportok, és néha a rendezvényriportok esetében alapos
előkészítés szükséges. Ebben minden riporter és riporternő
egyetért, akiket könyvünkben is idézünk – egyetlen kivétellel:
Margrit Sprecher szerint annak is lehetnek előnyös következ-
ményei, ha a riporter teljesen felkészületlenül találkozik az in-
terjú tárgyával.
Első utunk saját archívumunkba vagy a dokumentáci-
ónkhoz vezet, hogy az előtörténetet, a témával közvetlenül
összefüggő eseményeket feltárjuk. Ha ezek szegényesek vagy
egyáltalán nincsenek ilyen anyagaink, akkor irány a város ar-
chívuma vagy más dokumentációk.
Ezután menjünk a városi vagy a szakkönyvtárba, hogy fel-
fedezzük, mit kutattak, gondoltak, költöttek ezzel a témával
kapcsolatban (fontos a háttértudás, és az összefüggésekről való
ismeret).
Ezután adott esetben egy régiók feletti sajtóarchívum vagy
adatbank kiértékelése következik (például dpa), hogy felku-
tassuk, vajon történt-e ilyen vagy hasonló esemény valahol
máshol az országban (analógiák).
A nagy személyarchívum (mint például a Loseblatt-
Archiv von Munzinger) minden fontos személyiség rövid,
tömör életrajzát tartalmazza, ha a kortörténet alakjai közé
tartozik.

460
 A ház archívumában lehetőleg legyenek megtalálhatók vá-
rosunk hangadó személyiségeinek adatai (ha nem, akkor itt az
ideje, hogy kialakítsunk egy ilyen archívumot).
Adott esetben konzultáljunk más témacentrikus archívu-
mokat és dokumentációkat, amelyeket a témával kapcsolatban
felhasználhatunk.
Nem utolsósorban lehetnek hasznos információs források
a témával közvetlenül foglalkozó vagy a témáért felelős szer-
vek és személyek (például az illetékes hivatal, a tulajdonosok, a
hordozó szervek, a felelős kezdeményező csoport, az adott vál-
lalkozás sajtófelelősei stb.) Mottó: Aki az illetékeseknél kérde-
zősködik és hangsúlyosan igényli a dokumentációs anyagokat,
az nem veszthet semmit.
Ezek az előkészületek lezártnak tekinthetők, ha a riporter:
• ismeri a fő események előtörténetét, amelyek a témához
tartoznak (az aktuális apropót, hangsúlyokat, alkalmat);
• össze tudja foglalni a témával kapcsolatos dolgokat, meg
tudja mondani, kit érint, és kinek van köze hozzá;
• ismeri a párhuzamos vagy analogikus eseteket a környé-
ken vagy más hasonló környéken;
• rendelkezik a történetekben előforduló prominens és is-
mert személyiségek élettörténetének legalább a hivatalos vál-
tozatával (önmegnyilatkozások, fülszövegek, „who is who”)
• adott esetben meg tudja alapozni saját adatokkal a téma
általános jelentőségét, és perspektíváit.
Ennek az anyagnak a feldolgozása lehetővé teszi a riporter
számára, hogy a témát behatárolja térben (Hol van ez így, és
hol van ez másképp?) és tartalmilag (Mi az egyedi a témában,
hol mutatkozik ez meg, és mi az általános?).
A kevés tapasztalattal rendelkező fiatalabb riporterek haj-
lanak arra, hogy ezt az információs oldalt elhanyagolják. Any-
nyira lenyűgözik őket a szubjektív újságírás számukra új lehe-
tőségei, hogy elhanyagolják vagy akár el is felejtik az előkészítő
információgyűjtést. Ez így történt a gyakorló szövegek több
írójával is.

461
 A hetedik gyakorló szöveg talán még tartalmasabb lett volna, ha a
trendet (ennek a foglalkozásnak a hanyatlása) pár adattal alátámasztotta
volna. A nyolcadik gyakorló szöveg bemutatja, hogy lehet az ilyen te-
repmunka eredményeit a szövegbe belevinni: megtudhatunk adatokat
a látogatók számáról, a nyerési százalékokról, a tétekről és a nyereség
elosztásáról. A trendet alátámasztó (növekvés/csökkenés) két-három
további adat nem lett volna zavaró a szövegben.

Közvetlenül a helyszínen: a szemtanúság

Időközben tisztáztuk, hogy egy riport csak a riporter meg-

figyelései és élményei által lesz riport, az eseményekben való
aktív és passzív részvétellel. Egy régi szabály szerint, aki nem él
át semmit, nem tud riportot írni.
A téma riporthoz méltó felderítésével kapcsolatos gondo-
lataink megvilágították, hogy nem lehet egyszerűen megren-
delni vagy megvásárolni a kívánt élményeket. Az sem ér sokat,
ha az ember mondjuk spontánul, kedve és hangulata szerint
elfut a helyszínre és megfigyel. A helyszíni szemlét jól át kell
gondolni és meg kell tervezni. Ez különösen érvényes a miliő-
és a trendtémák esetében.
A vasútállomás-misszióval, a vágóhídon dolgozó hentesek-
kel, a menekülteket felvevő repülőtéri helyszínnel, a vásárban a
„Hau den Lukas”-t utolsóként használókkal, egy évvel a ház el-
foglalása után a házfoglalókkal foglalkozó riport: attól függően,
hogy mikor kerül sor a helyszíni szemlére, találhatunk szuper,
szokatlan, tipikus, vagy unalmas, akár használhatatlan anyagot
is. Már félresikerült néhány kezdetben ígéretesnek tűnő riport
is, mert a riporter a szerencsére bízta magát, és megfigyelései
során nem talált semmit vagy csak használhatatlan dolgokat.
A megfelelő időpont problematikájához az újságírók kö-
rében elterjedt felületesség is hozzájárul: a mindent-a-leg-
gyorsabban-riporterek úgy gondolják, hogy lehetőség szerint
minél kevesebbet, és minél rövidebben kell beszélgetni az em-

462
berekkel. Viszont kétszer-háromszor is vissza kell térni ugyan-
arra a helyszínre, többször meg kell nézni ugyanazt, és több-
ször el kell beszélgetni ugyanazokkal az emberekkel, mielőtt az
egyedit és a tipikusat megismerhetjük.
A munkaközvetítő hivatal pultjánál ülő hivatalnok barát-
ságtalan hangja: mindig ilyen a hangulat a hivatalban vagy ép-
pen rossz hangulata volt a hivatalnoknak? Tényleg olyan sokat
hoz a konyhára a „Lukas”-verőgép, vagy csak szerencséje van a
tulajdonosának ezen a későnyári délutánon? Mindig ilyen elő-
zékeny a határőrnő a menekültekkel a kihallgatások alatt vagy
kivételt jelent a megfigyelt epizód?
Kívánatos újságírói erény a kíváncsiság és a kitartás. Ezek
különösen fontos tulajdonságok a helyszíni szemlénél.
A „szemtanú” szó alapjában félrevezető. Még ha a vizualizá-
ció időszakában élünk is, ahol mindent képekkel és színekkel
kell kifejezni, akkor is több érzékszerv áll rendelkezésünkre.
Halljuk a zajokat, érezzük a szagokat, ízleljük az ízeket és kita-
pintjuk a felületeket.
Öt érzékszervünk van, és mindet ki kell használnunk, és eze-
ken kívül szükségünk van a fejünkre, amellyel gondolkozunk, asz-
szociálunk, összehasonlítunk, összekapcsolunk és következtetünk.
És még sokszor az orrunk is dolgozik: a frízországi kagyló-
halászok mentőcsónakjában látszólag halszag van; a geren-
dahasogató gép által vágott fa „citromos illatú”; a vágóhídon
„édeskés szag terjeng” (idézetek a gyakorló szövegekből). De a
többi érzékszerv úgy tűnik, nem működik.
Nem csak azért vannak érzékszerveink, hogy a sztorit kiszí-
nezzük, ahogy ezt a riporterek zsargonjában nevezik. Szüksé-
günk van rájuk, hogy eligazodjunk a világban, hogy alkalmaz-
kodni tudjunk. A riporter arra használja őket, hogy az olvasók
megismerjék az események helyszínét, hogy otthon érezzék
magukat a témában, hiszen csak így tudnak részt venni az ese-
ményekben.
A riporternek ennek elérése érdekében a) érzékleteit lehe-
tőség szerint a legjobban kell írásban szemléltetnie, és b) ezek-

463
kel alá kell támasztania benyomásait. Ez azt jelenti, hogy a
riporter nem használhat fel tetszőlegesen megfigyeléseket a
helyszín leírására, hanem csak azokat, amelyek azt az összbe-
nyomást támasztják alá, amelyet a riporter a helyszínen nyert.
A helyszíni szemle során a riporter folyamatosan azt a kérdést
teszi fel magának, hogy mi és milyen hatással van rá. Ennek
megfelelően bizonyítékként gyűjti megfigyeléseit.
E mondat „Hermann Holtdorf köszöntött, szimpatikus fér-
fi, vidám göndörhajú arccal sötét munkaruhában” hatására az
olvasó megvonja a vállát: honnan tudja a riporter, hogy nekem
ki a szimpatikus, és miért? Mert sötét a munkaruhája?
Lehet, hogy pont azt találja rossznak, amit mi különösen
jónak találunk. Teljesen másképp hat azonban az alábbi mon-
dat: „Szokva vagyok a látogatókhoz – köszöntött Hermann
Holtdorf. Barátságosan közeledett felém, napsütötte arcán mo-
solyráncokkal. Vörösesszőke göndör haj és dús szemöldök dí-
szíti. Nagy kordsapkát, fekete munkanadrágot visel, és egy cso-
mag fűzfavesszőt tart a hóna alatt.” (idézet a hetedik gyakorló
szövegből): olvasóink szimpatikusnak találják a férfit anélkül,
hogy ezt rájuk erőltettük volna.
A riporter erősen megválogatja azokat a megfigyeléseket,
amelyek alátámasztják az összbenyomását, egyéb tetszőleges
megfigyeléseket nem említ.
Például: „Ez a szoba szűk, nyomasztóan hat rám. – Miért?
– kérdezi magától a profi riporter, még míg a szobában tartóz-
kodik. Ha később azt írná, hogy „... ebben a nyomasztó szobá-
ban...”, akkor nem tudnának semmi mást elképzelni az olvasók,
olyan, mintha hipnotizálták volna őket. Tehát a riporter visz-
szavezeti élményeit az azokat kiváltó érzékletekre. Megfigye-
lés közben gondolkozik: „palaszürke, régen valószínűleg sárga
tapéta; ott van egy eldugott faliszőnyeg, ja, most veszem észre,
hogy a homlokfal felfelé hajlik, és szűkíti a szobát, csak az egyik
falon van két kis ablak, le vannak lakatolva, igazából túl szűk
és túl magas ez az ajtó, nem stimmelnek az arányok”, és így to-
vább. Később esetleg így írja le a szobát: „A két kis ablakon át

464
látható esőfelhők szürkesége kontúrok nélkül olvad egybe a ki-
fakult tapéta palaszürkeségével. A magas ajtó és az ablaktalan,
felfele szűkülő homlokfal még inkább szűkíti a teret. A poros
padlószőnyeg elnyeli a lépéseket, a levegő állott.” Vajon hogy
ítélik meg az olvasók ezt a szobát?
Johann Gottfried Seume azt mondta: „Mindenért kiállok,
amit láttam, amíg bízhatok a nézeteimben és a gondolataim-
ban.” Itt, a szemlével kapcsolatosan ez azt jelenti, hogy a ri-
porternek biztosnak kell lennie abban, hogy megfigyelései és
benyomásai (érzései) összeillenek – biztosnak kell lennie eb-
ben az egyezésben.
Nem hihetünk vakon az érzékleteinknek. Mindenki ismeri a
következő kísérletet: öt iskolázott megfigyelő tartózkodik egy
szobában egy órán keresztül. Ezek után mindegyik személyt
egyszemélyes kabinokba küldik be, hogy a másik négy sze-
mélyt egy sor tulajdonság alapján írják le. A tulajdonságok
nagy választékából minden személy azokat választja ki, ame-
lyek számára fontosak (például a hajszínt és frizurát, dzseki-
ben van-e vagy blúzban, van-e nyakkendője vagy nincs) és
leírja megfigyeléseit, amelyek közül megint sok a pontatlan
vagy akár teljesen hibás. De akkor miért választotta az egyik
kísérleti személy a tulajdonságok egyik, a másik a tulajdonsá-
gok másik csoportját? Az ellenőrző kérdések azt bizonyítják,
hogy csődöt mondott sok kísérleti személy emlékezete azoknál
a tulajdonságoknál, amelyeket nem választottak ki: az egyik kí-
sérleti személy nem emlékszik a másik személy nadrágjára, a
másik kísérleti személy nem emlékszik, hogy ki volt-e rúzsoz-
va a másik szája, stb. Az, hogy egyes tulajdonságokat fontosnak
neveztek, a személyek emlékezetének hiányosságait leplezte.
A tapasztalt riporter ismeri ezt a dilemmát, és edzi az em-
lékezetét: nem szabad, a véletlenre bíznia, hogy mit jegyez
meg, azt kell fejben tartania, ami az összbenyomás, a tapasz-
talat leírásához szükséges – példánk, „a szűk szoba” mintájára.
Persze a riporternek a szemle során mindig kéznél van a jegy-
zetfüzete, és néha még fényképezőgéppel vagy adott esetben

465
iránytűvel vagy mérőszalaggal is dolgozik, hogy megfigyeléseit
pontosan dokumentálja.
A helyszíni szemle alatt már a leírandó történettel foglalko-
zik a riporter, nem azért, hogy az előtörő kedvet kedvetlenségbe
fordítsa át, hanem hogy megtalálja a témán átvezető csapást
(hogy fogom felosztani az anyagot, mi lehetne a vezérfonal?),
és hogy ellenőrizni tudja, elég precíz és színes anyagot gyűj-
tött-e össze a jelenetek leírásához. Néhány riporter csak akkor
hagyja el az esemény helyszínét, ha már tudja, hogy milyen je-
lenettel vagy epizóddal kezdi el a riportot.

A kikérdezés azt jelenti: mesélni hagyni

A riporterek legfontosabb képessége a megfigyelés képessége

mellett, az odafigyelés. Persze, hogy jól tudjunk figyelni, ahhoz
jó kérdéseket kell feltenni, hogy a kérdezett elkezdjen beszélni.
Az az újságíró, aki mutatóujjával a szegény áldozat mellkasát
furkálja, és türelmetlenül vallatja a másikat: „Így volt vagy nem
így volt?” – nem fog jó riportot írni, mert úgy kérdez, mintha
kihallgatást vezetne, amely során az eddig tisztázatlan dolgok-
ra konkrét választ vár.
A nyomozó egyből a kérdéses pontra kérdez rá, a riporter
inkább távolodik ettől a bizonytalanabb felé: főleg nyitott kér-
déseket tesz fel, ritkán nyomoz...
Ismeri a beszélgetés témáját, és fejben tart egy-két jól előké-
szített kérdést. De nyitottnak és figyelmesnek kell maradnia,
hogy lássa, merre tart a beszélgetés. A bevezető kérdések té-
nyekre vonatkoznak, főleg mégis az a céljuk, hogy beszédre bíz-
tassák a kérdezettet. Az első kérdések épp ezért ártatlan szem-
pontokat érintenek, amelyekről a kérdezett szívesen mond el
információkat, és ezután már szívesen cseveg. A mellékesen
megfogalmazott kérdések továbbra is mesélésre buzdítanak.
Közben éreznie kell a riporternek, hogy meddig mehet el, hogy
a kérdezett nem zárkózik-e el a folyamatos kérdezgetés miatt.

466
 Példa a kikérdezésre a vágóhíd témával kapcsolatban
Beszélgetés egy hentessel az ebédlőben a szünet ideje alatt
Először azt kérdezi a riporter, hogy mióta dolgozik ott a férfi. A ri-
porter a sült húsgombócra mutat, amit a hentes a kezében tart: „Ez itte-
ni hús?” Hentes: „Gondolom, igen.” Riporter: „Ízlik?” Hentes: „Kitűnő.”
Riporter a húsra pillant: „Egy olyan állatból, amelyet Ön darabolt fel?”
Hentes (grimaszol): „Lehet, bár...” (elmondja, hogy sok hentes dolgo-
zik ott, és hogy sok marhát feldarabolnak). Riporter: „Sok húst eszik?”
Hentes (nevetve): „Lehet.” Riporter: „Mi volt tegnap az ebéd Önöknél?”
Hentes: „Karaj.” Riporter: „Mi a kedvenc étele?” Hentes (rövid gondol-
kodás után): „Sok disznót eszünk (rövid szünet), ha jó meggondolom:
egy jól megsütött bordát, de belül legyen véres!” (további húsokat sorol
fel, és megnevezi a kedvenc elkészítési módot is). Riporter: „Hány marha
megy át egy nap a kezei alatt?” Hentes: „Hát mire vége a műszaknak,
körülbelül 70 darab.” Riporter: „Gondol közben az evésre?” Hentes: „Hát
ha közeledik a tízórai ideje, miért is ne? Meg néha ebéd előtt is.” Ripor-
ter (abba az irányba mutat, amerre a félbevágott marhadarabok lógnak
és elmosolyodik): „Hát nem mondom, hogy túl étvágygerjesztő!” Hen-
tes: „Persze, hogy nem az ebben az állapotban. De például elképzelem,
ahogy kivágom a filét, ahogy letisztítom, kockára vágom, és a forró olaj-
ban megsütöm (beleharap a húsgombócba). Akkor már meg is jön az
étvágyam.” Riporter: „Ha visszagondol, meg tud nevezni egy olyan okot,
ami miatt hentes lett?” Hentes: „Apám akarta. Azt mondta, hogy hen-
tesre mindig szükség lesz.” Riporter: „És szerette?” Hentes: „Kezdetben
meg kellett erőltetnem magam, mert az agyamra ment a sok vér a vágás-
nál és a darabolásnál.” Riporter: „Undor?” Hentes (a riporterre pillant):
„Talán nem is undor, csak egy rossz érzés a gyomromban. De idővel úgy
éreztem, hogy ez jó foglalkozás.” (A hentes különböző feladatairól me-
sél, és hogy milyen helyeken dolgozott már, mielőtt a vágóhídra került).
Riporter: „Mi tetszett Önnek a legjobban ebben a munkában?” Hentes
(lefele néz az asztalra, megfogja a cigarettás dobozt és azt babrálja): „Ha
jól meggondolom, akkor azt mondanám, hogy mint ember hatalmam
van az állatok felett. Elpusztíthatom. Nem megölöm. Szép tisztán le-
mészárolom. És darabonként szétszedem. Valahogy erősnek érzi magát
ilyenkor az ember. Az éles késsel és a baltával mindent fel lehet apríta-

467
ni. Riporter: „Így le tudja vezetni a feszültséget is?” Hentes (spontánul):
„Persze.” (rövid szünet után) „Ismerek két kollégát, akikkel nem tudom,
hogy mi lenne, ha nem mészárosok lennének.” Riporter: „Van hobbija?”
Hentes: „Persze, a motorozás a hobbim. Tavaly nyáron vettem egy 500-
as Kawasakit.” (Elmeséli a riporternek, milyen utakat szokott tenni, és
hogy mi tetszett bennük.) Riporter: „A szünet előtt két órán keresztül
megállás nélkül dolgozott. Mikre gondolt eközben?” Hentes (bizonytala-
nul elmosolyodik): „Nem voltam éhes.” Riporter: „Tehát nem gondolt a
filére?” Hentes (továbbra is bizonytalanul mosolyog): „Arra gondoltam,
hogy mit fogok ma este csinálni, hogy motorozzak-e egyet.”
Riporter: „Nők?” Hentes: „Persze, azokra is.” Riporter: „Hogy miket
lehet velük csinálni?” Hentes: „Hogy miket csinálnék velük szívesen.”
Riporter: „Még hány óra munka vár Önre?” ... (Kivonat a hangfelvé-
telből, amely gyakorlatként készült, Német Újságíróiskola, München,
1985. november)
A nyomozót a kijelentések érdeklik. Számára jelentősége van
egy-egy mellékmondatnak vagy egyes megfogalmazásoknak
is. Ezért kérdés- vagy címszólistával és magnóval dolgozik.
A riportert az emberek érdeklik. Bár számára is információ-
val bírnak a kijelentések, de legalább annyira jelentős számára
a másik ember hangszíne, az a mód, ahogy a szavakat kiejti, a
gesztikuláció és a mimika – röviden az, ami egy ember kom-
munikációjához tartozik: egészében érdekli a másik ember. Ez
csak akkor lehetséges, ha a kérdezett szabadon, biztonságban
érzi magát. A technikai eszközök nem segítik ezt elő: a kér-
dezőnek nem ér meg annyit a használatuk, hogy a kérdezett
görcsös és zárkózott legyen.
A tapasztalatokból megtanulhattuk, hogy minél gyengébb-
nek érzi magát a kérdezett az életben, minél inkább úgy gon-
dolja, hogy ő hátrányos helyzetben van és kizsákmányolják,
annál nagyobb ellenállást fog mutatni a felvevőkészülékekkel
szemben. Néha még egy jegyzetfüzet is túl sok. Ez érvényes
az alternatív világhoz tartozó emberekre is, és azokra, akik ki-
léptek a társadalomból, mert a felvételt az ellenőrzéssel vagy a
megfigyeléssel azonosítják.

468
 A nyomozóval ellentétben, aki általában rövid, tömör kije-
lentéseket vár, a riporter sok anyagot gyűjt össze. Eltarthat egy
óráig is, míg a beszélgetőtárs rátér az igazán érdekes dolgokra. Így
a technikai eszközök inkább nehezítik, mint könnyítik a riporter
dolgát: egy óra magnóhallgatás kétszer annyi időbe telik, míg
végre eljut a három érdekes mondathoz. Mennyivel egyszerűbb
egy órán keresztül odafigyelni a beszélgetőtársra, és lejegyezni
a három érdekes mondatot, emellé pedig lejegyezhetünk egypár
címszót vagy megfigyelést. Az önmagában rossz emlékezet meg-
lepően precízen működik, ha címszavakkal segítünk neki. Tehát
nem kell részleteiben leírnunk, ami a kikérdezés során történik,
elég ha néhány címszót lejegyzünk a beszélgetés légköréről is.
Ajánlatos a kikérdezés után, amíg még friss az élmény, átnézni
a jegyzeteket, és kiegészíteni megfigyeléseinkkel és epizódokkal,
amikre pár órával később már nem emlékeznénk.
A nyomozással ellentétben nem lehet előre megmondani,
hogy ki az, akit mindenképp ki kell kérdezni, és milyen sor-
rendben. Persze minden főszereplőt meg kell ismernie a ri-
porternek. Ehhez a szabályhoz is léteznek kivételek, például,
ha nem elérhető az egyik főszereplő, akkor jobban be lehet ha-
tárolni a témát (például a miliőtől egy személy életéig – vagy
úgy kell áthelyezni a hangsúlyokat, hogy a hiányzó személy
pótolható mellékszereplővé váljék). A riporter feladata eldön-
teni, hogy meg akar-e ismerni még embereket, vagy elég sok és
élénk nyersanyagot gyűjtött már össze.

Komplex témák esetében: teljes körű információgyűjtés

Hogy mit értünk komplex alatt, azt a korábbiakban bemu-

tattuk. De mit jelent az, hogy teljes körű információgyűjtés?
A riportok esetében szokásos előzetes információgyűjtéshez
képest szeretnénk valami mást bemutatni: a helyszíni szemle
vagy a kikérdezés előkészítéseként elegendő egy többé-kevésbé
alapos anyaggyűjtés. De a komplex és problémacentrikus té-

469
mák esetében tények feltárásáról, vagy a háttérben rejlő össze-
függések felderítéséről van szó.
Például a városban újonnan kialakított sétálóutcáról szóló
riport készítője megmaradhat a felszínen és ünnepelheti az
elért eredményeket, azzal a mottóval: mindenki elégedett. De
elindulhat a mélyebb rétegek felé és felvethet problémákat: mi-
ért nem vonták be a két szomszédos vásárlóutcát is? Milyen
érdekek jelentek meg és milyen úton? Miért nem csináltak
kerékpársávot? Ki a felelős a kevés zöld területért? Miért nem
foglalják le a két bekötőutcát a szállítóknak?
A riport nem tud biztos válaszokat adni ezekre a kérdések-
re. Ehhez szabályos, teljes körű információgyűjtés szükséges,
amelyik a) nem véleményként vagy történetként közli a kije-
lentéseket (riport esetében szabad), hanem kritikusan felülbí-
rálja azokat; b) minden olyan esetben, amikor valakit hibáz-
tatnak vagy meggyanúsítanak, megkérdezi a másik oldalt is;
c) szakértői véleményeket kér és mérlegeli ezeket; d) közli az
előre látható következményeket.
Az ilyen információszerzési módok bemutatása túl messze
vezetne. Az „Információgyűjtés” kézikönyvben részletesen és
sok példával megtalálható.
Olyan cikk, amely csak ezekkel a problémákkal foglalko-
zik, és kutatásaink eredményeit prezentálja, nagyon száraznak
és elvontnak tűnhet városunk sétálóutcájához képest. A teljes
információgyűjtés eredményeit le kell fordítani a mindennapi
élmények nyelvezetére, amelyen az olvasók a sétálóutcával ta-
lálkoznak.
Ez több fokozatú munkát jelent: először a téma előkészí-
tése szemlével, hogy jobban körülhatároljuk a problematikus
pontokat; ezután következik a teljes információgyűjtés; azután
pedig a helyszíni szemle és a résztvevők kikérdezése. Az ered-
mény különlegességekből, háttértudósításból és riportból álló
keverék, ahogyan ezt már korábban leírtuk.
Az ilyen keverékek a helyi sajtóban kivételt képeznek, de az
újságoknak ápolniuk kell ezt a műfajt, ha a problémáknak és

470
az olvasóknak megfelelően akarják közvetíteni a helyi esemé-
nyeket. Ennek a kettőnek az összekapcsolása a regionális sajtó
helyi részének a nagy lehetősége – a privát helyi rádióadóval
ellentétben, amely az animációra koncentrál.

Az írás előtt:
a forma és a tartalom összeillesztése

Sok oka van a riport írásának. A legfontosabb az összes közül,

hogy valami érdekeset meséljünk olvasóinknak. De mit is je-
lent ez a csodálatos szó: „érdekes”? Talán csak azért találom ér-
dekesnek a történeteimet, mert én mesélem őket, és ezért még
honoráriumot vagy fizetést is kapok.
Cseréljük ki az „érdekes” szót a következő szólással: „A ri-
porternek meg kell tudni mondania, hogy miért kell az olvasó-
nak elolvasnia a szöveget.” Vagy másképp: a szövegnek világossá
kell tennie, hogy összességében mi is a riport mondanivalója,
és hogy milyen összbenyomást szeretne közvetíteni az olvasók
számára.

Kvintesszencia

Nem költői kijelentésként, hanem felszólításként kell érteni,

hogy tényleg meg kell találni az írás alapjául szolgáló lényeget.
(Az a cél, hogy egy történettel vagy a hangulat leírásával szóra-
koztassunk, az is lehet az írás lényege.)
Ha tudjuk az írás okát, az megkönnyíti az anyag rendsze-
rezését válaszok formájában, az ilyen és hasonló kérdések-
re: melyik megfigyelések fontosak, melyekre van szükségem
szemléltetésképp, a légkör bemutatására vagy a bemutatandó
összbenyomáshoz? Mely ellentétek és feszültségek támasztják

471
alá a kvintesszenciát, mi lehet a vezérfonal? Az, hogy az írás
okáról gondolkozunk, ezek szerint a következőt jelenti: a riport
mondanivalója nagyban függ az anyagválasztéktól, az anyag
rendszerezésétől és súlyozásától, amelyet a riporter kiválaszt,
mielőtt az első betűt leírná a papírra.
A cirkusz városunkba érkezett, ma volt a premier – ez ri-
porttéma. Képzeljük el, hogy részletes anyaggyűjtés, intenzív
megfigyelések és sok kikérdezés után leülünk az íróasztalhoz a
„cirkusz” témával. Képzeljük el, hogy kivételesen szabad a szo-
kásos szirupos történetnél többet írhatunk. Mi tükröződjék az
írásból?
„Ezzel a riporttal azt szeretném bemutatni, hogy egy bo-
nyolult cirkuszi program alapjában nem a manézsban tündök-
lő sztárokon, hanem néhány kiszolgált, a háttérben dolgozó, a
közönség elől gondosan elrejtett rutinos emberen múlik.” Ez
kétségtelenül más mondanivaló, mint a következő:
„Be szeretném mutatni a cirkuszi emberek jellemző, szá-
munkra idegen hozzáállását az élethez, és ehhez bemutatok
néhány embert a kulisszák mögül, akik már régen a cirkusznál
dolgoznak, és nagy szerepet játszanak a cirkusz életében.” És ez
megint más: „Meg vagyok lepődve azon az éles ellentéten, ami
a manézs tökéletesnek tűnő képe, és a függöny mögött zajló
fárasztó improvizáció között feszül, ahol minden fogaskerék-
nek a következőbe kell kapaszkodnia, míg az előbbi úgy tűnik,
mintha minden probléma nélkül történnének a dolgok.”
Mindhárom benyomás más történetet, másik riportszerke-
zetet jelent. Az első kvintesszencia talán egy kezdő jelenetet
igényel, amelyik a sikeres este végén a tapsvihar közben a ma-
nézsban levő sztárokat mutatja be – és ugyanakkor az embe-
reket a függöny mögött, akik már a takarítást végzik. Ezután
visszapörgeti az időt, és a riport fő részében bemutatja, hogy
mi történik egy órával a sikeres előadás előtt – a munkások
szemszögéből. A riport végén pedig elkezdődne az előadás,
amelynek a végét már a riport elején megismerhettük. A riport
a színpad és a háttér kontrasztját emelné ki, és konfrontálná

472
az artisták bizarr attitűdjeit és beszédstílusát a munkások gya-
korlott kézmozdulataival.
A második kvintesszencia esetleg az egyik lakókocsiban zaj-
ló reggelizős jelenettel indulhatna, és ezután követné a mun-
kásokat a munkanap során, bemutatná, hogyan viszonyulnak
az artistákhoz, bemutatná, hogyan hallgatnak az igazi és az
önjelölt vezetőkre, bemutatná őket feleségükkel, gyerekeikkel.
A riport hajnali fél kettőkor végződne, amikor egy utolsó kör-
bejárás után elalszanak a lámpák a sátor körüli lakókocsikban.
A harmadik kvintesszencia a cirkuszigazgató lakókocsijá-
ban kezdődne, és elmesélné, hogyan zajlik egy beszélgetés a
programfelelőssel. Az esti előadást a kulisszatologató vagy a
fényszórókat irányító ember szemszögéből mutatná be, és azt,
ami a manézsban történik, visszavezetné a kulisszák mögöt-
ti munkára, a segédmunkás szemszögéből kommentálná az
eseményeket. Talán az igazgató lakókocsijában végződne a ri-
port, ahol a premier utáni megbeszélés zajlik, mielőtt kinyitná-
nak egy üveg bort az ünnepléshez.

Az összhang

Egy jól sikerült riport abban különbözik a többitől, hogy

„összhangos”. Már megint egy furcsa szó. Persze semmi köze
a hangulathoz, de sok köze van az összhanghoz: az összegyűj-
tött anyagnak, a riporter által megcélzott kvintesszenciának és
a riport nyelvi megvalósulásának meg kell felelnie egymásnak.
Ha ez így van, akkor összhangos a szöveg, persze feltéve, hogy
a riporternek sikerül olyan jól megfogalmaznia a mondaniva-
lóját, hogy élet és atmoszféra sugárzik a sorokból (egy rosszul
megfogalmazott riportot majdnem mindig meg lehet menteni
– egy olyan riport, amelyben nincs összhang, el van veszve).
Mintaként szolgál a harmadik és a nyolcadik gyakorló szöveg erre
az összhangra, a nyelvi megfogalmazást is beleértve. A pankrátorokkal
foglalkozó riportban a riporter be akarta mutatni a versenyzők életé-

473
nek mindkét oldalát: a ringben a közönség előtt, és a kulisszák mögött a
barátokkal egy sör mellett. Kvintesszencia: a harcok brutalitása a sóvár-
gó közönségnek fizetett vám. A kezdő jelenetben azáltal hangolódik rá
az olvasó a riport mondanivalójára, hogy rövid és hirtelen vágásokkal
váltakoznak a ring és a kulisszák mögötti élet képei. Ezután bővülnek
az egyes életterek leírásai, de a minta ugyanaz marad. Az így kialakított
kontraszt feszültséget és kíváncsiságot kelt. Az írónő az este eseményei-
nek időrendi sorrendje alapján rendszerezi az anyagot, de lazán követik
egymást az epizódok, felcserélhetőnek tűnnek – és így egy szabad este
légkörét tükrözik, amely során az ember egyszer itt, egyszer ott bukkan
fel, talán végigcsinál egy második mérkőzést, talán nem. Azaz a nyers-
anyag, a forma és a téma megfelelnek egymásnak.
A lóversenyek világáról szóló riport írója azt az összbenyomását
közvetítette az olvasóknak, hogy a lóverseny is olyan szerencsejáték,
amely függővé tud tenni, és hogy azok az emberek, akik fogadnak, nem
a lovak iránt érdeklődnek; a gebéknek csak az a dolguk, hogy a rizikó
izgalmáról gondoskodjanak, ahogy ez minden szerencsejátékhoz hoz-
zátartozik. A riport a polaritás témáját járja körbe: az egyik oldalon a
játékfüggőség, a másik oldalon pedig a kalkulált rizikó. Kvintesszen-
ciaként nem könnyű feladatot állított maga elé a riporter: a polaritást
annak eszközeként használja fel, hogy közelebb hozza az olvasóhoz
a fogadást és annak szabályait. A kezdő jelenetet úgy választotta ki a
riporter, hogy mind a játék vonzereje, mind a rizikóval kapcsolatos
probléma megjelenik abban; ezt még egyszer megerősíti az utolsó kép.
A játék izgalma és a rizikó közti kettősséget csak testközelből, saját
élményeken keresztül lehet jól érzékeltetni. Az író ennek megfelelően
saját magát teszi ki a hangulatok és a félelmek hullámzásainak, és en-
nek ingadozásai viszik előre a tapasztalt történetet. A vezérfonalat az
Eddyvel, a szakemberrel készített retrospektív beszélgetés (az előtör-
ténet utólagos elmesélése) képezi. Ügyes megoldás: míg a főszereplő, a
riporter megtudja Eddytől, hogy mik a játék szabályai, addig mi, olva-
sók is megtudjuk, hogyan működik a játék. Itt vissza kell tekintenünk
az anyaggyűjtés módszereire: a riporternek megfelelően agilisnak és
kontaktuskeresőnek kell lennie, hogy az események helyszínén elég
embert megismerjen, és ki tudja választani a számára megfelelő figu-

474
rát. Tehát megfelel egymásnak az anyag, az összbenyomás és a nyelvi
megformálás.

A történet felépítése

A riport összhangjának szempontjából fontos az anyag fel-

építése, rendszerezése, ahogy ezt a két gyakorló szöveg is tük-
rözte: ezektől függ, hogy a riporter összbenyomását megérti-e
az olvasó. Persze nincsenek kész receptek vagy szigorú szabá-
lyok a megfelelő felépítéshez; a riporter formaérzéke a döntő.
A következő címszavakat ötletekként kell érteni, hogy átgon-
doljuk, hogyan is szoktuk felépíteni riportjainkat, és esetleg új
formákat próbálhatunk ki...

A tudósítástípus
Tegyük fel, hogy a téma rendezvényszerű (például pártgyűlés,
aukció, az átépített színház megnyitása) vagy hogy kötelező
jellegű az események sorrendje a téma megértéséhez (például
mentőakció egy katasztrófa után, egy folyamat leírása a leszál-
lított friss gyümölcstől a konzervrakományig a teherautón, egy
televíziós sztár beöltöztetése és sminkelése a fellépés előtt).
Ezekben az esetekben ajánlatos az epizódokat, jeleneteket és
az idézeteket kronológiai sorrendben visszaadni. Néha még a
pontos idő leírása is hozzájárulhat a feszültség ívének kialakí-
tásához (például, ha valami az idő nyomása alatt történik).
Ezt a mintát követi az első (Tutu) és a második (foci vb) gyakorló
szöveg. A hatodik gyakorló szöveg (kagylóhalászok) azt mutatja be, hogy
hogyan lehet a témát rendezvénnyé alakítani: a munka folyamatának
a végét mutatja be (az előzetes munka rövid leírásával) egy-egy toldás
ellenére kronologikus sorrendben – egy másik vezérfonal hiányában jó,
témához illő megoldás, hiszen pont ez a munkafolyamat van veszély-
ben a fenyegető elhomokosodás miatt.
Az ötödik gyakorló szöveg (vágóhíd) tükrözi ennek a mintának a
korlátait, hogyha ugyanaz az esemény ismétlődik mindig. A második

475
borjú levágása csak azért izgalmas, mert az író ezen keresztül akar egy
kivételt (a mellélövést) szemléltetni; a disznók megölése harmadik ese-
ményként már szinte túl sok az olvasónak (a felépítés, és nem a tarta-
lom miatt). A tizedik gyakorló szöveg is eszerint a minta szerint szerve-
zi a személyriportot, a nap eseményei képezik a történet vezérfonalát:
nem túl izgalmas, de megfelelő felépítés, hogy bemutassuk a főszerep-
lő tevékenységi körét. Más tevékenységek és folyamatok átalakíthatók
kvázi-rendezvényekké, ez mindig fennáll vészmegoldásként, ha más,
szabadabb minták nem alkalmazhatók.

Az utazási típus
Tegyük fel, hogy nyitott témáról van szó, amelynek a lényege
az atmoszféra és a hangulat átadásában rejlik (például a focira-
jongók győzelmi diadala a győztes játszma után, élet a hajlékta-
lanszállóban, Euro-Disneyland). Az ilyen témák önmagukban
nem kínálnak szerkezetet, strukturálatlanok. Nehéz az anyagot
úgy felépíteni, hogy az epizódok és a megfigyelések logikusan
kapcsolódjanak egymáshoz, hogy a riporter által bemutatott
hangulat átjöjjön az olvasókhoz. Lehetséges megoldás, hogy a
riporter a helyszíni szemle során szerzett információkat, azaz
a témában tett utazást a téma vezérfonalává teszi (az irodalmi
útibeszámoló hagyománya e minta keresztapja). Persze figyel-
ni kell arra, hogy a folyamat ne legyen véletlenszerű vagy tet-
szőleges, a körút a témára jellemző logika szabályait kell hogy
kövesse.
A negyedik gyakorló szöveg (büntetőintézet) szemlélteti ezt a mintát
a napirend és az intézményen keresztül tett körút összekapcsolása által.
A körút megfelel az írónő témabeli utazásának; mivel erre egy egész na-
pot rászánt, össze tudja kötni a körutat a napirend markáns eseménye-
ivel (a huss-huss-újságírók két óra alatt lezavarják a szemlét, és utána
semmitmondó, összhang nélküli írás az eredmény). A hetedik gyakorló
szöveg (gerendahasogatók) szemlélteti, hogy a nyitott miliőtémák ese-
tében megfelelő lehet a szemle kronológiai sorrendjének felhasználása
az anyag szerkezetének alapjául, mert ez teljesen az atmoszférával kap-
csolatos tényezőkre koncentrál.

476
 A saját-élményekkel kapcsolatos témák esetében szinte
kényszerítő jellegű ennek a szerkezetnek a felhasználása: az
élményeken keresztül választott út különleges nézőpontot és
érdekes megközelítési módot tesz lehetővé. Az olvasónak szem
előtt kell tartania, hogy a történeteket szabályosan megrendez-
ték, áldozatul esnek a riporter önkényességének.
A kilencedik gyakorló szöveg (paradox bordély) mesteri eleganciával
mutatja be, hogy a makacsul kronológiai sorrendben leírt történet egy-
szerűsége sehol sem feltűnő vagy zavaró.
Bizonyítás:
Ezen nem bűnügyi logikát értünk, hanem a riporter arra vo-
natkozó kísérletét, hogy az olvasó számára új felismerést tegyen
lehetővé. Tegyük fel, hogy a riporter valami újat hall a helyszí-
nen, talán még kutatott is, és felfedezett valami újat. Kvintesz-
szenciaként egy régi dologgal kapcsolatban fedezett fel valami
újat (például: az alkoholisták nem rossz, csak beteg emberek;
a párt szuperjelöltje nem annyira megbízhatatlan, mint azt az
ember hinné, hanem meglepően őszinte; a tündöklő győztes
nem is hivalkodó, hanem páni félelemben él, hogy nem tudja
teljesíteni az elvárásokat az elkövetkező versenyek során). Az
legyen a riporter célja, hogy ezt az új nézőpontot kvintesszen-
ciaként közölje. Ebben az esetben a riportert egy elbeszélővel
lehet összehasonlítani, aki feltárja beszélgetőtársa előtt az új
felismeréseket; érvekkel és bizonyítékokkal cáfolja meg a hall-
gató kifogásait, amíg a másik is elfogadja az ő véleményét. Az
elbeszélő nem az utazás sémája szerint mesél („és-azután-és-
azután”), hanem logikus érvekkel támasztja alá mondandóját,
és meggyőző munkát végez.
A riporter is ezt teszi írásbeli készségeivel: talán először egy
epizódot ír le a probléma felvetéseként, aztán egy értelmezést
idéz a hozzátartozó következtetésekkel egyetemben. Ezt, az
ezzel az értelmezéssel kapcsolatos kézenfekvő kifogások figye-
lembe vétele követi (például egy elterjedt előítélet), amelyeket
megfigyeléseinkkel megcáfolunk: új epizódok és jelenetek se-
gítségével differenciálunk, amelyek a téma különböző oldalait

477
tárják fel. Újabb értelmezés következik, amelyet idézetek tá-
masztanak alá, az újabb kifogásokat von maga után, de ezeket
kevés új információval meg tudjuk cáfolni (kutatásaink ered-
ményeivel), mielőtt az utolsó jelenet tömören megfogalmazza
az újdonságot.
A nyolcadik gyakorló szöveg (lóverseny) egyes részei ezt a szerkezetet
követik Például az Eddyvel készített párbeszéd során a visszatekintés,
és az utolsó harmadban a mellékesen megfogalmazott monológ
ilyen, amikor a riporter a fogadószelvénnyel babrál. Ez a riportszer-
kezet nagyon jól felhasználható nagyobb, terjedelmes, riportjellegű
problémacentrikus témák esetében.
A tárca:
Tegyük fel, hogy a riporter semmi mást nem fogalmaz meg
kvintesszenciaként, mint élményeit azok tarkaságában bemu-
tatni (például élmények a szórakoztató megnyitó ünnepségen,
nyaralás a klubban, nézelődés a karácsonyi vásárban), vagy
be szeretné mutatni élményeinek sokrétűségét és sokszínűsé-
gét, ami egy kicsit komolyabb, és kevésbé hiú megfogalmazás
(mindenekelőtt személyportréknál). Ebben az esetben nem ta-
lálhatunk vagy nem helyes használnunk olyan szerkezeteket,
amelyek a cselekvés egy vezérfonalát követik, mert valami fon-
tosat kölcsönöznének a történet sorrendjének, de ez tetszőle-
ges lenne.
Másik lehetőség a megfigyelések és epizódok gondolatok-
kal, információkkal való asszociációs összekapcsolása – ez
összehasonlítható egy kollázzsal, egy sokféle alapanyagból ké-
szített művel. Itt kezdődik a riportírás művészete, mert a ripor-
ternek meg kell nyílnia nyelvi érzéke és asszociációs tehetsége
előtt, de nem szolgáltathatja ki magát nekik. Mert ha ez tör-
ténik, akkor adott esetben a riporter szándékával ellentétben
nyelvi kapcsolatok véletlen sorozata lesz az eredmény – Chris-
tian Morgenstern értelmében, aki az alábbi rímmel fejezi ki
felismerését: „... megtudta a part, hogy az agyafúrt bestia csak
rímelni akart.” (Szabó Lőrinc fordítása) („... der Wiesel, dies
putzige Tier, saß nur um des reimes willen auf dem Kiesel.”)

478
 Ennek annál kisebb a veszélye, minél inkább ragaszkodik a
riporter a tárgyhoz és a tapasztalataihoz. Közben megtöltheti
gondolatokkal, adatokkal (például életrajzi elemekkel vagy
előtörténettel) az epizódok és jelenetek közti, üres fúgákat, és
összefogja az egészet egy kerettörténettel. „Novellaszerűnek”
nevezhetjük ezt az irodalmizáló technikát.
Példaként említjük a zürichi riportert, Margrit Sprechert,
akinek ez mindig sikerül, például mikor sok kis epizód segítsé-
géve! mutatja be Reinhold Messmer, csúcstartó személyiségét
(Weltwoche, 1984/45.), Philipp Vandenberget, a bestsellerírót,
Klaus D. Hartlt újgazdag nyárspolgárként, vagy amikor felfedi
a zürichi lakásbérlők rémének, az iparmágnás Josef Müllernek
sebezhető lelkét. (Weltwoche-Magazin 1983/84.)
A tizenegyedik gyakorló szöveg (A tetovált) megközelíti stílusában
ezt a novellaszerű montázst. A történet asszociációk, cselekvési szálak
és kolportázs-anyagok laza szövevénye. Sokkal egyszerűbb lett volna az
írónőnek biciklitúrát tenni Theo Tattooval St. Georgon keresztül, hogy
ez legyen a történet vezérfonala, de ez a megoldás nem illett volna a
témához. Az írónő a fantáziakörutat választotta Theo tetovált testén,
és ezzel sokkal közelebb került Theo lelkének és céltalan életstílusá-
nak megértéséhez: az anyag, az összbenyomás és a megjelenítési forma
összhangban vannak.

Bevezetés, kontraszt, feszültség

Ha jól sikerült riportok olvasására gondolunk, akkor jellem-

ző, hogy a szövegeket egy lélegzetre olvassuk végig, sőt szinte
behabzsoljuk. Először a bevezetés ragadott meg. A téma tömör
áttekintése meglepett az új megközelítési móddal. A szereplők
bemutatása feszültséget keltett. Egyes részletek árnyalatokban
gazdag leírása kíváncsivá tett, és egyre jobban elmerültünk a
történetben, amely a hullámvasúthoz hasonlóan izgalmas uta-
zásra invitált: gyors zuhanás és a következő csúcsig tartó lassú
emelkedés, megint zuhanás a mélybe, és megint új kanyarok,

479
mielőtt a végén hirtelen, de nem kellemetlenül elérte a nyu-
galmi állapotot.
Ha nem is ennyire drámai, de mégis hasonló élményt kell
nyújtania egy rövidebb – mondjuk 120 soros – riportnak a na-
pilapok sport-, gazdasági vagy helyi rovatában.
Bevezetés:
Sok múlik a szöveg bevezetésén: jelenetszerűnek kell lennie,
és egyből az események közepébe kell helyezni az olvasókat –
persze nem feltétlenül a centrumba, de oda, ahol valami em-
lítésre méltó történik. Különösen szerencsések az olyan kezdő
jelenetek, amelyek tartalma ráhangolja az olvasókat a riport
mondanivalójára, hangulatára.
A negyedik (büntetésvégrehajtás), a hetedik (gerendahasogatók)
és a nyolcadik (lóverseny) gyakorló szöveg szemléletesen mutatja ezt
be.
Persze a kezdő jelenet felkeltheti az olvasó kíváncsiságát egy éles
kontraszt bemutatásával is, ahogy ez a hatodik gyakorló szövegben
(kagylóhalászok) látható, vagy megteheti ugyanezt ellentétek és
akciódús jelenetek segítségével, mint a harmadik (pankrátorok) vagy
az ötödik (vágóhíd) gyakorló szövegben. De ilyen akciódús jelenetek
ritkán állnak rendelkezésre. A kilencedik gyakorló szövegnek (para-
dox bordély) a téma csípőssége adja meg a kezdő lökést. Ha rögtön
a riport elején van a lényeg, akkor az valami megfoghatatlanságot,
műviséget kölcsönöz a szövegnek; ez csak vészmegoldásként elfo-
gadható, mint a tízedik gyakorló szöveg (zongorahangoló ) esetében,
hiszen a reggelizős jelenet nem jellemző kép, és ezért inkább unal-
masnak tekinthető.
Nagyon sok múlik a megfelelő bevezetésen, ezért a riporter
már a helyszíni szemle során azon gondolkozik, hogyan fog-
ja elkezdeni a riportot. Még ha nagyon kevés idő is áll a ren-
delkezésére, akkor is gondosan megtervezi a kezdő jelenetet,
miközben a következő szabályt tartja szem előtt: akinek nem
tetszik az első bekezdés, az általában nem olvas tovább; de aki
tetszéssel olvassa végig a szöveg első harmadát, az tovább olvas,
még ha utána kicsit döcögős is a szöveg.

480
 Kontraszt:
A hullámvasutazás közben a meglepetések okozzák az iz-
galmat. Ezeket ellentétek segítségével érhetjük el: a sebesség hir-
telen megváltoztatása, a fel-le, a hirtelen kanyarok és fordulatok.
A riporternek is sok lehetősége van a kontraszt bemutatá-
sára: már a szemrevételezés közben megpróbálja ugyanazt az
eseményt különböző nézőpontokból leírni (fent/lent, a füg-
göny előtt/mögött, kívül/belül). A beszélgetőtársak kiválasztá-
sánál figyelhet arra, hogy egy kérdéssel kapcsolatban különbö-
ző beállítottságú emberektől vagy ellenfelektől kérjen választ
(ellenfelek a harcban, a társadalomban, a játékban, férfi-nő,
parancsnok-beosztott). Leírhatja az adott szituációval kap-
csolatos saját tapasztalatok és az élménybeszámolók közt fe-
szülő ellentétet (ha azokat tényleg máshogy élte át).
Ilyen kontrasztot találhatunk a második (foci vb), a harmadik (pank-
rátorok) és a kilencedik (paradox bordély) gyakorló szövegben.
További lehetőségeket nyújt az anyag rendszerezése a leírás
előtt: a kamerához hasonlóan, amely a részletekbe menő közeli
felvétel után totálra vált át, a riporter is átválthat egy hosszabb
lélegzetű, részletes leírás után egy tömörebb, átfogó áttekin-
tésre (például két bekezdés a hamutartóban lévő csikkekről, a
következő bekezdés bemutatja a szoba egész berendezését, a
szobák számát és az épület elhelyezkedését).
Ezt a zoom-hatást fedezhetjük fel az ötödik gyakorló szövegben (vágó-
híd) az első bekezdés után, és a tízedik gyakorló szövegben (zongora-
hangoló) a szöveg utolsó harmadában.
Feszültség:
A riport olyan történeteket ír le, amely cselekvő emberekről
szól. Epizódokat mesél el, és nem anekdotákat. Ahhoz hogy
az epizódok ne váljanak anekdotákká, az kell, hogy azok ösz-
szekapcsolódjanak, mint egy hosszú történet pillanatfelvételei
(például mint a képregényekben). Összetartoznak – néhányan
a magazinbeli történetekből kiindulva dramaturgiáról beszél-
nek – és a vezérfonal köti össze őket. Ha nincs vezérfonal, a
szétesés fenyegeti a történetet.

481
 A napilapokban megjelenő riportok általában nem túl
izgalmasak vagy változatosak. Sokszor nem szolgál jó kiin-
dulási alapként a történet, és nem találhatunk más vezérfo-
nalat, mint az események időbeli sorrendjét. Nehéz az ilyen
történeteket érdekessé tenni. Viszont semmi sem rosszabb egy
unalmasan előadott történetnél. A riporternek törekednie kell
arra, hogy az anyag felépítése során kialakuljon valamilyen fe-
szültség, amelyre felépítheti a történet, és így egyfajta dinami-
kát nyerhet a szöveg. Ezt tartalmi, nyelvi vagy formai eszkö-
zökkel érhetjük el.
Tartalmi eszközök:
Az eszköz lehet egy kerettörténet, amelyben bevezetésként
elkezdünk egy epizódot, de befejezetlenül hagyjuk (az olvasó
kíváncsi, hogy mi fog történni). A fő rész visszatekintéssel kez-
dődik, ezt a témát egy másik fontos aspektussal való kibővítése
követi. A történet végül visszatér a kezdő epizódhoz, és elju-
tunk a csattanós befejezésig. Egy másik tartalmi megoldás szi-
tuációk és viselkedési módok rejtvényszerű leírása, majd ezek
megfejtése: pontosan leírunk egy jelenetet vagy eseményt, de
a jelentését nem magyarázzuk el. Az olvasó kíváncsian várja
a megfejtést, amelyet legkésőbb a szöveg végén prezentálni
kell (ha már ilyen sokáig várt). Ehhez hasonló, ha történetünk
fonala egy időre elhagyja a szereplőt izgalmas tevékenysége
közben, és kevésbé érdekes dolgokra tér rá, hogy azután visz-
szatérjen az izgalmasabb részhez. Persze ezek a technikák csak
rövidebb szövegek és egyszerű témák esetében használhatók.
Ezeknek a technikáknak a jeleit figyelhetjük meg a második (foci
vb), az ötödik (vágóhíd) és a nyolcadik (lóverseny) gyakorló szövegben.
Nyelvi eszközök:
Használjuk a nyelvi megjelenítés különböző változatait,
tényszerű nyelvezetet az időt felgyorsító részeknél, érzékle-
tes, képekben gazdag leírást az epizodikus jeleneteknél, tá-
volságtartó és mérlegelő stílust a következtetéseknél, homá-
lyos, metaforákban gazdag hétköznapi nyelvezetet a szerep-
lőktől vett idézetekben.

482
 Ebben az összefüggésben feszültséget kelthet az is, ha az
elbeszélés ideje váltakozik a visszatekintés és az aktuális ese-
mények között (jelen-múlt), erre jó példa a nyolcadik gyakor-
ló szöveg (lóverseny). Nagyon fontos, hogy a riport végén fel-
gyorsuljanak az események: a hullámvasúttal ellentétben a tör-
ténetnek egyre gyorsabbnak, tömörebbnek kell lennie, hiszen
az olvasó elfárad, és már szeretne a végére érni.
Ez nagyon jól sikerült a második (foci vb) és a hatodik (kagylóha-
lászok) gyakorló szövegben.
Formai eszközök:
Az elbeszélt anyag gazdaságossága tartozik ide: a leírások le-
hetnek terebélyesek, és hajlamosak a híranyagot elnyomni. En-
nek következményeként a riport túl hosszúra nyúlik, és fontos
előzetes, illetve a környezetre vonatkozó információk hiányoz-
hatnak. Hogy ez ne történjék meg, gazdaságosan kell felhasz-
nálni a rendelkezésre álló terjedelmet. Ha a riporter az írás
előtt egy megközelítőleges helytervet készít, akkor meg tudja
becsülni, hogy mit hova fog írni. Gondosan kiválasztja a fontos
epizódokat és részleteket a gazdag választékból – és így a riport
tartalmát nem az fogja meghatározni, hogy jegyzetfüzetének
melyik oldalán kell abbahagynia az írást helyhiány miatt.
Tegyük fel, hogy körülbelül 120-130 nyomtatott sor áll rendelke-
zésünkre, ami elég sok egy napilaphoz mérten. A kezdő jelenetre és a
téma gyors körülírására aktuális vonatkozásaival együtt elmegy olyan
20-30 sor. Legkésőbb ekkor el kell kezdődnie a cselekménynek, be
kell mutatnia a főszereplőket, és összetömörítve el kell mesélni az elő-
történetet – már el is használtuk a rendelkezésünkre álló hely felét. Ez
után a részletek szép színes leírásának kell következnie, mielőtt vissza-
térünk az aktuális cselekményhez. Ez legalább 20-25 sorunkba kerül,
összesen már 80 sort írtunk. Ez után még marad hely a fontosabb mel-
lékszereplők bemutatására, és hogy az esemény körülményeivel és hát-
terével kapcsolatos információkat közöljük. Ekkor már fel kell vennünk
a történet vezérfonalát, a szereplőket kell a középpontba helyeznünk, és
gyorsan el kell mesélnünk a történet végét; talán még marad hely egy
kedves kis záróképre 10 sor terjedelemben, és máris 130 sort írtunk.

483
 Ebből is látszik, hogy ebben a felépítési mintában a kezdő
jelenet mellett a zoom-hatás (részlet/totál) eléréséhez csak a
részletek terjedelmesebb leírására és az azt követő tömörítésre
marad hely. Ez igazából kevés egy riporthoz. A riporter csök-
kenti – még az írás elkezdése előtt – a bevezetésre, az előzetes
és a körülményekkel kapcsolatos információk leírására szánt
helyet. Ennek ellenére úgy fogja érezni a végén, hogy csak egy
töredékét írta le annak, amit érdemes lett volna.
De ez még mindig jó érzés ahhoz a világvége-hangulathoz
képest, amit akkor érez az elmés spontánriporter, amikor utol-
éri a felismerés, hogy végül egy olyan szöveget alkotott, amely
nem jut túl a bevezetésen, a néhány történést rossz megközelí-
tésből tárgyalja, és meg sem közelíti a tervezett mondaniva-
lót, hanem leragad erőltetett megfogalmazásoknál, gyerekes
csacsiságoknál. Sok órával később viszontlátjuk a kétségbeesett
riportert, amint a tizenhetedik papírt gyűri az írógépbe, és kez-
di újra tizennyolcadszor is az írást.
Mindannyian ismerjük ezt a világvége-hangulatot, és tud-
juk, hogy hova vezetett ez egy-egy kolléga esetében: a nyug-
tató- vagy pörgetőszerekhez, és az azoktól való függéshez vagy
önmarcangoláshoz vagy a totális írásképtelenséghez. Esetleg
ezekhez mind.
Az előzőekben leírt ötletek és ajánlások talán néhány új-
ságíró számára túl befogadó jellegűek. Ezek gyógyszerként
hathatnak az ilyen világvége-hangulattal szemben, ha időben,
azaz az írás előtt bevesszük, megfogadjuk őket. És ha ez meg-
történt, akkor ezek a jó tanácsok minden újságírót eljuttatnak
arra szintre (minimális nyelvi és írásbeli tehetséget feltételez-
ve), hogy tetszőleges témából bármikor meg tudnak írni egy
legalább közepes riportot.
És ez a biztonságérzet elég megnyugtató.

484
 Az írás közben:
a tárgynál maradni
és a helyes nyelvezetet használni

Paradox lenne, ha azt akarnánk megmondani, hogyan kell jó

riportot írni: elég gyakran ismételtük meg ebben a könyvben,
hogy ennek a műfajnak a szubjektivitása pont a téma egyéni
felderítéséből és bemutatásából fakad. Mindkettő a riporter
különleges, egyéni nyelvi stílusában gyökeredzik.
Persze kicsit többet is mondhatunk a következő felszólí-
tásnál: „Használd a saját nyelvedet, ne utánozz senkit!” (fel-
téve, hogy mindenkinek van saját nyelve). Megkérdezhetjük
magunktól, hogy mi tesz egy szöveget jó szöveggé. Ha össze-
hasonlítunk sok jól sikerült szöveget, akkor felfedezhetünk
hasonlóságokat és jellemző tulajdonságokat. Ezekről a tulaj-
donságokról lehet beszélgetni, vagy akár meg is lehet egyezni
bennük, de ezek sem általános érvényűek, az adott preferen-
ciák, szokások és egyedi vonások a meghatározóak Ezeket is
csak irányadóként, ötletként értelmezhetjük, hogy ezek alapján
saját írásainkról elgondolkozzunk és valami szokatlant próbál-
junk ki.
E rész címe mégsem a nyelvvel kezdődik, hanem a tárggyal.
És tényleg ez az elsőrangú. De mit jelent az valójában, hogy
maradjunk a tárgynál?

Harc a valósággal

„Tárgy” alatt rajtunk kívül létező és érzékszerveinkkel ér-

zékelhető dolgokat értünk: történeteket, amelyeket más em-
berek mesélnek nekünk, a dokumentumokban rögzített té-
nyeket, történéseket, amelyeket megfigyeltünk, hallottunk,
megszagoltunk, megízleltünk és megtapogattunk, röviden,
munkánk tárgyait.

485
 Már az előzőekben említettük a szemtanúk szerepével kap-
csolatban, hogy milyen problémákat jelenthet az érzékelés
szubjektivitása. Következtetésünk így hangzott: el kell számol-
nunk magunkkal szemben arról, hogy mennyire befolyásolja
megfigyeléseinket az, hogy hogyan akarjuk látni a dolgokat.
Felmerül az a kérdés is, hogy nyelvileg hogyan kezeljük ezeket a
megfigyeléseket. Ez azt jelenti, hogy helyet kell adnunk a szub-
jektivitásnak, és úgy mutatjuk be a dolgokat, ahogyan azokat
talán senki más nem látta. De tegyük a szívünkre a kezünket,
és valljuk be őszintén, tényleg azt írja le az általunk megfogal-
mazott történet, amit tapasztaltunk? Esetleg nem tesszük-e szí-
nesebbé, érdekesebbé megfigyeléseinket? Esetleg nem írunk-e
le kicsit többet, mint amit tényleg tudunk?
Sok újságíró – gyanúm szerint nem a legtisztességesebbek –
nem ismeri be, hogy ezzel bármilyen probléma lenne: mindent
úgy írunk le, ahogyan azt láttuk vagy hallottuk. Szépítések?
Rendben, talán egy virág a szmoking gomblyukában, vagy egy
rózsaszín ruha a barna helyett főszereplőnk barátnőjén – úgy-
is jobban állt volna neki! De hazudni vagy kitalálni dolgokat?
Soha! Kitalált taxisofőrök, vasúti kalauzok, csaposok és házi-
asszonyok sora hangos nevetésben törne ki: de hát ők csak a
riporterek fantáziájában élnek. Tehát inkább az lenne az igaz-
ság, hogy teljes lelki nyugalommal írhatjuk le a legnagyobb ki-
talációkat, ha az segít a történetet összhangban tartani?
Tanúkban nincs hiány A Galíciából származó újságíró, Joseph Roth,
Egon Erwin Kisch kortársa, 1933-ig, emigrációjáig a híres Frankfurter
Zeitung riportere, 1926 tavaszán, Kisch-sel körülbelül egy időben, el-
indult egy Volga-utazásra a fiatal Szovjet-Oroszországba. 1926. októ-
ber 5-én jelent meg szenvedélyes útibeszámolója a Frankfurterben a „A
Volgán Asztrahánig” címmel. Szeretetteljes, szocialista pátosszal írja le,
hogy a hajó még mindig négy részre van osztva, de hogy az igazi, hami-
sítatlan élet a negyedik osztályon, egész a hajó alján zajlik: „A férfiak az
asszonyok hajába temetik a fejüket, parasztok a szent kaszákat, a gye-
rekek pedig rongyos babáikat ölelik át. A lámpák a bukdácsoló gépek
ritmusában ringanak. Pirospozsgás kislányok mosolyognak. Béke árad

486
szét a szegények világán...” Ezután Roth arról ír, hogy az orosz paraszt
inkább a negyedik osztályon utazik, hiszen a forradalom felszabadítja
az uraságokkal szemben kötelező alázatosság alól, de nem teszi meg
ugyanezt a tárgyakkal szemben. „Egy-két hónapig mindenki minden-
hol utazott, aztán szinte önkéntesen váltak szét a csoportok.”
Ezek mind pontos megfigyelések és finom következtetések. De ezt
közvetlenül követi egy nagyon otromba idézet: „Látja – mondta nekem
egy amerikai a hajón –, milyen eredményt ért el a forradalom? A szegé-
nyek alul nyomorognak, míg a gazdagok kártyáznak!”
Ezen kívül semmit nem tudunk meg erről az amerikai férfiről, se
nevét, se a ruházkodását, se az élettörténetét. Úgy áll ott, mintha csak
megrendelték volna, és azt mondja, amit ebben a szituációban egy ame-
rikainak a szocialista forradalommal kapcsolatban mondania kell. A
következő mondatból megtudjuk, hogy mit csinál a hajón ez az ame-
rikai. Ez így hangzik: „Ez az egyetlen cselekvés – mondtam –, amelyre
gondolkodás nélkül feláldozhatja az idejét....” Roth beszéde a forrada-
lom pszichoszociális következményeiről letaglózza az amerikait.
Soha nem fogjuk megtudni az igazságot (J. Roth elhunyt
1939-ben Párizsban), de úgy tűnik, hogy az írónak azért volt
szüksége az amerikaira, hogy elindítsa és meghallgassa saját
reflexióit. És csak ezért utazott a hajóval egész Asztrahánig.
Csak egy díszítőelem volt? Retorikai trükk, hogy saját ma-
gát állíthassa a középpontba? De hogyan ítéljük meg Egon
Erwin Kisch kapcsolatát a valósággal, aki 1942-ben („A szen-
zációk piactere”) leírta, hogy fiatal riporterként félelemből és
nagyravágyásból nem az igazságot írta le, és ebből a következő
tanulságot vonta le: „Ha az esemény csak kitalált dolog, akkor
bemutatása attól függetlenül, hogy az olvasó észreveszi-e vagy
nem, nem lehet tudósítás.” Kisch egyértelmű következtetése:
regényíróknak és anekdotázóknak szabad hazudniuk, „de egy
hazug krónikás el van intézve”. És akkor Kisch egyik honfitársa
feltárta, hogy ez a biográfiai epizód kitaláció. (Josef Polacek:
Philologica Pragensia 1968, 248. oldaltól; utalás Erhard Schütz-
nél 1978, 324. old.) Kischnek szabad volt meghamisítania az
életrajzát a mélyebb mondanivaló, az igazság érdekében, igaz

487
az, hogy szükség van a fikcióra, hogy le tudjuk írni azt, ami
igaz? – ahogy ezt Erhard Schütz írta le (325. old.). De hogyan
ítéljük meg Kisch másokkal szemben gyakorolt kemény kriti-
káját, amikor hazugságon kapta őket, mint például az Opper
von Blowitz esetben? Hogyan lehet, hogy Kisch az Újságírók
Nemzetközi Konferenciáján a költőknek még azt állította,
hogy számára riporterként semmi más nem létezhet, csak az
igazság, és ezzel a „tudományos értékű, ellenőrizhető igazság-
ra” utalt – és ezzel egy időben megjelentette tudósítását a „Le-
szállás Ausztráliában” címmel, melyben csakúgy hemzsegtek a
költői túlzások.
Tagadhatatlan, hogy Kisch a szövegeket nem csak nyelvileg
díszítgette és szépítgette, hanem tartalmilag is úgy alakította
az anyagot, hogy az dramaturgiailag egy világnézeti riporttá
váljon.
Számára mindig fontosabb volt az, amit be akart mutatni,
mint saját mondanivalója a dolgokról. Megfigyelései mindig
elmaradtak amögött, amit nyelvileg megvalósított. Rabja volt a
tökéletesen realisztikus riport eszméjének, mely a költészettel
szemben fogalmazta meg a riport lényegét, mégis olyan köl-
tői eszközökhöz folyamodott, mint a drog, hogy a realitások-
kal szemben meg tudja őrizni művészetének szépségét. Kisch
harcos volt. De nagy játékos is.
De hol kezdődik a költői szabadosság? Christa Wolf, az író-
nő, kutatta azokat az eseményeket, amelyek azon a bizonyos áp-
rilisi napon történtek 1986-ban, amikor eljutott Mecklenburgba
a csernobili katasztrófáról szóló jelentés. Sok megkérdezett sze-
mély jelenik meg leíró tudósításában („Störfall”) kis történetével,
kitűnő irodalmi riport. „A szövegben egyik figura sem azonos
élő személlyel. Mindet én találtam ki” -írja. Tehát nem újság-
írás, hanem költészet. Ez azt jelenti, hogy az írónőnek a források
védelme mellett nyitva kell hagynia a képzelet szárnyalásának
lehetőségét. Közvetetten megerősíti azt a meggyőződését, hogy
az újságírásnak orientálódnia kell a tényleges történtének felé, és
nem engedhet meg magának költői szabadosságokat.

488
 Minden tiszteletem mellett nem tudom elfogadni Kisch
bánásmódját a valósággal. Akkor viszont mi lesz Joseph Roth
amerikaijával?
Jegyezzük meg, hogy a megengedett díszítés és a megen-
gedhetetlen költészet nem a célokkal, hanem a tárgyakkal kap-
csolatos. Ez Roth esetében azt jelenti, hogy a riporternek biz-
tosnak kell lennie abban, hogy ebben az időben a kapitalista
gondolkodású amerikai állampolgárok orosz hajókon utaznak
a Volgán. Ha legalább egy ilyen esetről tud, akkor megelőzheti
a véletlent, és igénybe veheti ugyanazt a hajót, mint az ameri-
kai. Ezt szabad neki, mert nem változtatja meg a Volga-hajókon
uralkodó realitást,. de ha nem tudta, hogy a hajón voltak ame-
rikaiak, akkor a díszítés szabados, és ezért megengedhetetlen
kitaláció volt (ettől eltekintve inkább azért zavaró az amerikai
fellépése, mert Roth ezáltal szeretné magát kommentátorként
a középpontba helyezni – elég kínos attitűd egy riporter eseté-
ben).
Ez a fajta újságírói realitáselv azt jelenti, hogy az író az adott
időre jellemző állapotokat alkotói szabadságát kihasználva fel-
dolgozhatja, de nem ferdítheti el azokat.
Ezt az elvet legalább annyira komolyan kell vennie a nagy
művészeknek, mint a kis napilap helyi tudósítóinak.
Ez a nyolcadik gyakorló szövegben (lóverseny) tükröződik jól. Az író
a délután során több fogadóval is elbeszélgetett a lóversenypályán, egyi-
kük úgy nézett ki, mint a riportbéli Eddy. De a továbbiakban a délutánt
és a hazautat már más segítők és tanácsadók között töltötte. Ahhoz,
hogy a történet ne váljék túl bonyolulttá, és hogy az olvasó ne veszítse
el a történet fonalát, az író a riport írása során összeolvasztott két figu-
rát, és így alakult ki Eddy, akivel a riport végén ismét találkozhatunk
– ez nem csak elfogadható, hanem helyesen kiválasztott montázs, mert
ezáltal a leírás a lényegre koncentrál, és az író nem hamisította meg
a realitást. Az író valóban találkozott olyan figurákkal, mint Eddy. És
hogy hány ilyen emberrel akart megismerkedni a délután során, tel-
jesen az ő döntésétől függött, tetszőleges volt, ezért tartalmilag nem
árul el semmit a témáról. Hasonló manipulációkat megfigyelhetünk pár

489
másik gyakorló szövegben, de ezek mindig az elfogadhatóság keretein
belül maradtak. Az írók elfogadták a realitáselvet, így nem lendültek át
a fikció világába, és a „dolgoknál maradtak”.

A különböző nyelvek

Az anyagoknak, amelyeket a riporter fel szeretne dolgozni, kü-

lönböző minőségük lehet. Ezeket a különbségeket nyelvileg is
vissza kell adnia az írónak.
Más emberek történetei és tudósításai, amelyeket hallott a
riporter, és tovább szeretne adni olvasóinak. Ha ezeket a törté-
neteket ellenőrzés nélkül adja tovább (ami a legtöbb esetben
jellemző), akkor kolportálja ezeket. De ha ellenőrizte ezeket
vagy más okból meg van győződve ezeknek az érvényességé-
ről, akkor tudósít.
A kolportázs szó a franciából származik, és eredeti jelentése
„összehordani és továbbadni” (mint a kereskedő). Csak a múlt
század vége felé nyert negatív jelentést ez a szó, mert az akko-
riban tömegesen megjelenő, divatossá váló ponyvaregényeket
nevezték kolportázsregényeknek. Ténylegesen azonban a „kol-
portálni” azt jelenti, hogy például én, mint újságíró, hasonlóan
a zöldségeshez, aki nem vág fel minden almát, és ellenőrzi,
hogy nincs-e benne kukac, úgy adom tovább az információkat
(a hivatalos sajtóközleményektől a pletykákig) , hogy nem el-
lenőrzöm azokat.
A riportok anyaga nagyrészt ilyen történetekből áll össze.
A jóhiszemű riporterek hajlamosak elhinni ezeket a szép szí-
nes történeteket, amelyeket a kedves artista vagy a megfáradt
kamionsofőr mesélt, de ezekben a történetekben gyakran el-
választhatatlanul összeolvad a valóság és a fikció. A jó riporter
tehát nem azonosul ezeknek az embereknek a történeteivel,
hanem távolságot tart és egyértelműen jelzi, hogy ki az elbe-
szélő. A jó kolportázsok nyelvezete nem a kijelentő módot,
hanem a függő beszédet használja idézetként vagy a beszéd

490
kontextusában (Például:... az asztal fölé hajol, kezével a nyitott
ablakra mutat. Már egy hónapja esik – állítja. És miközben az
időjárásról beszél, kintről zúgás hallatszik...). A jó kolportázs
nyelvezete annál óvatosabb, minél személyesebb az elbeszélő
témája: az utcai festő elbeszélését más városokban aratott sike-
reiről úgy adja vissza a riporter, hogy az olvasó érezze ennek a
kérdésességét. De ezt a riporter nem teheti ironikus vagy lené-
ző stílusban, végig kedvesnek kell maradnia.
A nyolcadik gyakorló szöveg (lóverseny) mindig mosolygós távol-
ságtartással idézi Eddyt; a kilencedik gyakorló szövegben (paradox
bordély) a callboyok szövegeit az író csak olyan kontextusban idézi,
amelyet ő is átélt (tehát ez nem is kolportázs), vagy csak utalásokat
tesz („Egyik ugratás a másikat követi. Manfred callboyként szerzett
élményeiről mesél”). A tizenegyedik gyakorló szöveg (A tetovált) író-
ja nagyon találóan bánik a főszereplővel, akinek nem lehet kihagyni
a történeteit (ahogyan ez a kilencedik szövegben történik). Úgy idézi
Theo szövegeit, hogy a végük nyitott marad, nem lehet tudni, hogy hol
ér véget a valóság, és hol kezdődik a költészet. De ha a riporter gondo-
san átgondolt okokból hihetőnek tartja a főszereplők történeteit, akkor
továbbadhatja ezeket tudósításként. Ezt teszi a tizedik gyakorló szöveg
(zongorahangoló) írója, amikor Winnitzi úr énbemutatását tényszerű-
en adja tovább.
Be kell még mutatnunk a kolportázs egy különleges formá-
ját, amely pszeudoriport formájában jelenik meg: ez történelmi
események, legtöbbször katasztrófák rekonstrukciója szemta-
núk fennmaradt elbeszélései alapján. Ezek tudósításként jelen-
nek meg, amit úgy alkot meg az író, mintha nem historizáló
riportertől, hanem egy szemtanútól származna. Például:
,,(...) Öt gép köröz Karlsruhe felett. Mindegyiknek nyolc bomba van
a fedélzetén. A negyven bombából öt vérfürdőt fog okozni.
Lent a török Brahim-Hamid lovagol egy tevén egyik sátortól a mási-
kig turbánnal a fején. A gyerekek megérinthetik az állatot. Egész durva
a szőre, és kicsit büdös. De nagyon érdekes.
Majd kétezer ember ül a sátorban Mivel a legtöbb gyerek, legalább
tényleg ülnek (...).

491
 Verekednek, morgolódnak, bonbonokat cserélgetnek, nyafognak,
nevetnek, üvöltöznek (...).
Kicsit éhségszag van. Egy évvel ezelőtt vezették be Németországban
az élelmiszergazdálkodást. Aki naponta retket eszik, büdös lesz. (...)
Azután énekhang száll a levegőben. 1916. június 22. van. Senki nem
hallja egy fekete-fehér ruhás lányon kívül. (...) Szép hang, a kék égből
jön. A kislány érdeklődve néz föl. Talán angyalok, akik fent énekelnek?
(...) A kislány lelkesen húzza maga után a testvérét. Másodpercekkel
később vasdarabkák hullanak a felfele néző szemekbe. A kislány vérzik.
Valamit rosszul csinált? Haragszik valamiért az Egek Ura? (...) Ami-
kor az első robbanások tompán hangzanak Karlsruhe utcáin... „ (FAZ-
Magazín, 1986.2.6)
Mariela Sartorius precízen, empatikusan és sok költői fan-
táziával megírt, nyelvileg nagyon megható pszeudoriportja a
franciák téves bombatámadásáról szól a szabad városra, Karls-
ruhéra az első világháborúban, amelynek 85 gyermek és 34
felnőtt esett áldozatul. Irodalmi értékei ellenére vegyes érzel-
mekkel olvassuk az ilyen szöveget: a fikció a hitelesség leplé-
ben jelenik meg, nyelvi eszközökkel eléri az író, hogy az olvasó
együtt érezzen a szereplőkkel, pedig csak elképzelésekről, dí-
szítőelemekről, egy lehetséges valóságról van szó.
A történelmi kolportázsok másik mestere Wolf Schne-
ider. A Titanic katasztrófájáról írt hosszú sorozatot (Stern,
1986). Ennek a szövegnek is több része pszeudoriportként
(jelenidőben) jelent meg. De ezek csak olyan elemek voltak,
amelyeket történetekbe (múltidő), a résztvevők gondolatairól
szóló leírásokba ágyazott be. Ebben a kontextusban szívesen
veszi az olvasó a riportformát mint a feszültségkeltés egyik
eszközét.
A kolportázs ellentétét jelentik az olyan élmények és ta-
pasztalatok amelyeket a riporter a helyszínen gyűjtött, és eze-
ket senki más nem élhette át ugyanúgy, mint ő. Ez az autenti-
kus, saját élményanyag olyan elegy, amely megfigyelésekből,
énmegfigyelésekből (érzésekből) és reflexiókból (saját ma-
gunkról, másokról, a történtekről) áll össze.

492
 Ez elválaszthatatlan a riporter személyiségétől: ha élményeit
írja le, akkor saját magáról ír. Ez az újságírásban – a költészet-
tel ellentétben – kényes téma. Hiszen az egyik legfontosabb
újságírói erény a visszafogottság. A ma újságírójának (ellen-
tétben az 50 évvel ezelőtt dolgozó újságírókkal) az a feladata,
hogy úgy reagáljon a társadalom önimádatára, hogy elrejtőzik
mondanivalója mögött. Vannak olyan briliáns riporterek, akik
anélkül írtak már több száz riportot, hogy az „én” szót hasz-
nálták volna.
Véleményünk szerint azonban a saját élményeket feldolgozó
riport esetében az egyes szám első személy használata logikus,
sőt elengedhetetlen. Csak az egyes szám első személy használa-
tán keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy különleges szituációról
van szó, amelyet az újságíró személyesen élt át, és nem az ere-
deti személy szerepét vette fel.
Ezért is volt elengedhetetlen az egyes szám első személy használata
a nyolcadik (lóverseny) és a kilencedik (paradox bordély) gyakorló szö-
vegben: az előbbi írója a második bekezdés első mondatában, a máso-
dik szöveg írója pedig a harmadik bekezdés első mondatában határozza
meg a szerepjátékot.
A leíró, az elmesélő és a tudósító stílus keveredik egymás-
sal, mint azt a kilencedik gyakorló szöveg negyedik bekezdése
is jelzi. A cselekvés, az érzések, a gondolatok és az elbeszélés
egységességének meg kell jelennie a nyelvi megformálásban.
Az ilyen részek bája abban az kis iróniában rejlik, amellyel saját
magát kíséri az író. Aki nagyon komolyan veszi saját magát,
vagy okoskodó stílusban adja elő a mondanivalóját, az olvasó-
inál már veszített.
A saját élmény azt jelenti, hogy saját magunk gyűjtünk tény-
leg említésre méltó élményeket. Nem elég, ha valaki elmegy a
helyszínre, körülnéz és feltesz egy-két kérdést. Sok újságíró ri-
porternek tartja magát, ha valahol, valamit kérdez. És sokan
merész szerepjátékosoknak tartják magukat, akik egyes szám
első személyben írhatnak csak azért, mert valakivel beszélget-
tek, vagy valakit elkísértek valahova. Néhány női újság vette

493
át ezt a rossz szokást, és odáig fokozta azt, hogy az írók saját
magukat beleviszik a szövegekbe. Egy müncheni női magazin
munkatársát kértük meg, hogy mutassa be ezt a stílust Freun-
din vagy Brigitte módra: a fiktív riport így kezdődött:
„Vidám csilingeléssel köszöntött az üveggyöngysor az ajtó felett, mi-
kor benyitottam. Dobogó szívvel lépek be. A puha szőnyeg elnyeli a lép-
teimet. Balra hosszú polc áll, amely gyapjúanyagokkal van tele minden-
féle pasztellszínben: mint egy szivárvány, amely úgy tűnik, hogy soha
nem ér véget. A parázsló füstölő finoman fűszeres illata száll felém. Aka-
ratlanul is arra gondolok, amikor gyermekként a templomban álltam.
Gondolataim visszatérnek a jelenbe, amikor barátságosan mosolyogva
odalép hozzám Britta, szőke, göndörhajú, magas és vékony hölgy. Hal-
ványkék nyersselyemből készült, kaftánszerű ruhát hord. A széles öv éles
ellentétben áll arca kislányos vonásaival. A 31 éves üzletasszony egy hete
nyitotta meg a butikot. „Tudod – mondja a puha ülőalkalmatosságokra
mutatva –, olyan boldog vagyok itt”. Belekortyolok a finom quimen te-
ába, amelyet készített, és körülnézek a helyiségben. Én is jól érzem ma-
gam itt...” Ezt az áruk és a helyiség énközpontú leírása követi. A riport
témája és apropója (felső sor): „Britta önálló lesz”. Tényleges apropó:
Münchenben már megint megnyílt valahol egy kézi készítésű dolgokkal
foglalkozó butik, amely pár hónap múlva többnyire úgyis ismét eltűnik.
Abban egyetérthetünk, hogy ebben a formában az újság-
írók már nem a dolgok mögött, hanem azok előtt állnak. És a
legfájdalmasabb ezeknél a szövegeknél a giccses, klisékkel teli
nyelvezet. Ha Joseph Roth azon trükkjét kínosnak neveztük,
amikor saját magát akarta a középpontba helyezni, akkor ez az
újságírás olyan rettenetesen kínos, hogy mi olvasók szégyelljük
magunkat az író helyett. Apropó újságírónők: ugyanez meg-
található férfi kollégák esetében is, amikor a merész kalandor
macsók szerepében tetszelegnek. Erről már tettünk említést a
könyvben, a kalandriportról szólva.
3. Az anyag legnagyobb részét saját érzékszerveivel, elsősor-
ban a szemével és az orrával szerezte az újságíró. Ezt az anya-
got elbeszélő stílusban dolgozza fel az író, hiszen történeteket
szeretne mesélni.

494
 A „történet” ebben az esetben azt jelenti, hogy az anyagokat
valamilyen összefüggésbe helyezik. Legtöbbször a történet idő-
beli, illetve ok-okozati összefüggésében jelenítik meg ezeket, még
akkor is, ha a riport felépítése nem követi az események időbeli
sorrendjét. A riporternek ezért az idők, a határozók és kötőszók
használatán keresztül kell a történet összefüggéseit nyilvánvalóvá
tennie. A cselekmény összefüggéseiben történő elbeszélés álta-
lában az elbeszélések nyelvi tartalmi összekapcsolásán keresztül
jön létre: az egyik a másikból következik és az egyik a másikba
megy át. Tartalmilag ez az „és-azután-és-azután” (példa: tizedik
gyakorló szöveg) vagy a körút (hetedik gyakorló szöveg) vagy a
staféta mintájára történik, tehát, hogy az elbeszélőt kézről kézre
adják tovább (negyedik gyakorló szöveg). Ha nincsenek tartalmi
összekötő elemek, akkor értelmet kölcsönző nyelvi eszközöket
kell találnunk (mint: tizenegyedik gyakorló szöveg, különösen a
hetedik és a kilencedik bekezdés között). A jelentésnélküli nyelvi
játékok, bolondságok (példa: „Először a nőbe vágott bele, majd
a Canossa felé vezető gyaloglásba.”) Ezzel szemben a harmadik
gyakorló szöveg (pankrátorok) jól sikerült nyelvi megoldásokat
mutat be (ld. második és harmadik bekezdés).
Előfordul, hogy a történet túl unalmas kronológiai sor-
rendben. Ilyenkor segíthet, ha két párhuzamos történetet
(különböző helyszíneken) mesélünk el egyszerre, hogy izgal-
masabbá tegyük a szöveget.
A második gyakorló szöveg (foci vb) jó példa erre: az író egyszerre
beszéli el a meccsen és a kocsmában zajló történetet. Az ötödik és a
hetedik bekezdés közötti szakasz a kapcsolódást az időponton és a TV
helyén (pálinkás polc) keresztül szépen mutatja be. Ez a párhuzam teszi
izgalmassá a riportot – és nem a szurkolók futballnyelvezete.
A nyelvezetnek annál hidegebbnek és tömörebbnek kell len-
nie, minél forróbb az elmesélendő történet. Ez fordítva is igaz:
minél kevesebb a cselekmény a történetben, tehát minél unal-
masabb a történet, annál érdekesebbnek kell lennie a szöveg
nyelvezetének (ld.: tizenegyedik gyakorló szöveg). Tehát soha ne
„habzó szájjal” kezdjünk írni.

495
 Ezt mutatja be a második gyakorló szöveg: a végén minél drámaibb
lett a meccs, annál rövidebb és hidegebb lett a riporter nyelvezete (a vé-
gétől, az ötödik bekezdéstől a harmadikig). Közvetetten közelítette meg
az eseményeket: ahelyett, hogy az „egymás karjaiba borulunk” kliséjét
használta volna fel, a nyelvhasználat egyfajta távolságot ér el az abszt-
rakció segítségével, ezzel egy időben tartalmilag eléri a csúcspontot, és
eljut ahhoz az érzéshez, amivel a szurkolók ezekben a pillanatokban
azonosulnak.
Egy jó elbeszélés tényleg cselekvőként mutatja be a cselek-
vő embereket és nem hangosbeszélőként, mint azt a hírtudó-
sítás teszi. Ha beszélnek, akkor viselkednek: mozognak, va-
lamilyen módon néznek, arckifejezésük van. A verbális kom-
munikáció mindig egy szélesebb kategóriába, a nonverbális
kommunikációba ágyazódik be. Az elbeszélés úgy írja le az
embereket, ahogy ezt vagy azt teszik, és többek között azt,
hogy beszélnek.
Több gyakorló szöveg, legfőképpen a harmadik (pankrátorok) ilyen
életteli, cselekményekben dús jelenetekkel (hatodik-hetedik bekezdés)
van tele.
A riporterek gyakran elhanyagolják a tényszerű anyagot a
téma összefüggéseinek feltárására, hogy segítsék az olvasók ori-
entálódását (a téma jelentésére és körülményeire vonatkozó-
an).
Ennek az anyagnak – a kolportázzsal ellentétben – bizonyí-
tottnak kell lennie. Vagy a riporter szerzi be és ellenőrzi azo-
kat, vagy úgynevezett megbízható forrásokból (mint a kutató-
intézet, a hivatal sajtóközpontja) származnak. Tehát objektív
anyagról van szó tényszerű-absztrakt nyelvezetben. Ugyanak-
kor ez úgy hat, mint egy ólomdarab, lehúzza a riportot. A
művészet az, hogy ezt a híranyagot erősen tömörítő nyelve-
zetben adjuk vissza, kis darabokra szedjük szét, és a megfe-
lelő helyre szúrjuk be: ha a cirkusz karmesterének szegényes
fizetéséről beszélünk, akkor ebben az összefüggésben álljon
ott néhány információ a cirkuszi bérekről és a bérköltségek-
ről más kiadási tételekhez képest. Ha a taxik telefonos köz-

496
pontjában uralkodó stresszről írunk, akkor kitérhetünk arra,
hogy a telefonos kisasszony átlagosan mennyi ideig végzi ezt
a munkát, hogy hány új embert vettek fel az előző évben, és
így tovább. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél intenzívebb
és szorosabb a cselekmény, minél erősebb a cselekmény fona-
la, annál több információt írhatunk a szövegbe – a vontatókö-
télhez hasonlóan, amely annál több hajót elbír, minél erősebb
a kötél.
A riporternek két okból is szüksége van az információs
anyagra.
Először is azért, hogy bemutassa az egyedi (például: AIDS
– a két főszereplő élettörténete) és az általános közötti össze-
függéseket. Az ilyen információk természetesen különösen
fontosak a trendtémák esetében.
A gyakorló szövegek közül az ötödik (vágóhíd: mit, mennyit, mikor
és milyen körülmények között vágnak le) és a nyolcadik (lóverseny: a
szerencsejáték hozama egy évben) gyakorló szöveg szolgál ilyen infor-
mációkkal.
Másodszor azért van szüksége ezekre, hogy jelezni tudja
egyes jelenetek és epizódok jelentőségét: ha a riporter hagyja,
hogy ez vagy az megtörténjék, akkor ezen a helyen kell meg-
említenie, hogyan jutott a történet idáig, vagy hogy mi is a
mondanivalója ezzel.
A hetedik gyakorló szövegben (gerendahasogatók) több jól sikerült
részt találhatunk, például a negyedik és hátulról a harmadik bekezdés
ilyen.
A hatodik gyakorló szöveg (kagylóhalászok) bemutatja, hogy sok-
szor mindkettő sikerülhet: a környezet és a jelentés összefüggései. Ez
itt azért sikerülhetett, mert a tudósító információs blokk a szöveg köze-
pén a kapitány cselekvéseinek összefüggéséből fejlődik ki tartalmilag és
nyelvileg is. A szöveg nem zökken ki az elbeszélés stílusából, az olvasó
a hajón marad akkor is, amikor három bekezdést a homokosodás prob-
lémájának szentel az Író.

497
 A nyelvi kifejezés

„Soha ne használjatok új szót, ha arra nem jellemzőek az

alábbiak: elengedhetetlennek, érthetőnek kell lennie és jól
kell hangzania.” Ezt tanácsolta Voltaire 1737-ben a következő
generáció újságíróinak, de ez nemcsak az új, hanem minden
szóra érvényes, amelyet a riporter használ. Elég gyakran írnak
le felesleges dolgokat érthetetlenül vagy rossz hangzású szava-
kat...
l. Az elengedhetetlen a riport szempontjából azt jelenti, hogy
a szó vagy a mondat valamilyen tartalmat hordoz, legalább
annyit, hogy az írás folyamatát segítse. Gyakorta előfordul,
hogy olyan szavakat használunk – csak azért, hogy mondjunk
valamit –, amelyekkel semmit vagy szinte semmit nem mon-
dunk el.
Nemcsak a beszéd, hanem az írás esetében is olyan (rossz)
szokásokat, preferenciákat követünk, olyan attitűdöket ve-
szünk föl, amelyek nem a stílus kifejezői, hanem több motívum
eredményeként kerülnek papírra: a félelmek elkerülésére, a bi-
zonytalanság leplezésére, a divatos stílusirányzatok követésére.
Nagyon egyszerűen ellenőrizhetjük, hogy a szó vagy a mondat
elengedhetetlenül fontos-e: ha megírtuk az adott bekezdést,
akkor kihúzunk minden olyan szót, aminek a fontosságában
nem vagyunk biztosak, ezután hangosan felolvassuk a lerövi-
dített szöveget: még mindig teljes és félreérthetetlen a szöveg?
Elfogadható a mondat ritmusa? Tehát inkább húzzuk ki a sza-
vakat, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy szükségesek. Ezt
a zsargon sűrítésnek nevezi.
A harmadik (pankrátorok) és a kilencedik (paradox bordély) és a ti-
zenegyedik (a tetovált) gyakorló szövegek jó példaként szolgálnak ennek
bemutatására.
Ezt viszont túlzásba is lehet vinni. A riport a jelentéssel és
a hírtudósítással szemben tartalmazhat redundáns elemeket.
Azok a szavak és mondatrészek redundánsak, amelyek nem
tartalmaznak információkat, illetve kijelentéseket, és ezért (a

498
híriparban) elhagyhatjuk ezeket. A riportokban esetenként
lehet értelme az ilyen redundanciáknak: például, hogy az írás
folyamát és a mondatok ritmusát fenntartsuk, vagy retorikai
okokból: például hogy hangsúlyokat helyezzünk át, késleltes-
sük az eseményeket egy cselekményekben gazdag történetben
vagy hogy megalapozzuk a hangulatot. Tartalmilag semmit-
mondó szavak is hozzájárulnak az atmoszféra kialakításához,
és így ezek is érintik a tartalmat.
Például: A bázeli irodalmár, Jürg Laederach röviddel a „Sandoz”
konszern által okozott Rajna-katasztrófa után riportesszét írt a tűznek
a szülővárosára gyakorolt következményeiről. A harmadik bekezdés így
kezdődik: „Bázel tehát a végét járja. A kemence kihűlt. A szellem kihalt.
Nincs bocsánat. Csernobil óta a legnagyobb környezeti katasztrófa (...)
ekkor, és csak ekkor, a rendszert elemezve, először is ... (...)” (Die Zeit,
1986. 11.21.). Az első mondatok nem tartalmaznak információt, és eny-
nyiben redundánsak – ennek ellenére jelentőségteljes, találó állítások.
Annyiban redundancia, amennyiben egy verés esetében az áldozatra
mért első ütést követő többi ütés redundáns. Az áldozat nem értene
egyet ezzel. És ha ezek csak betanult pózok lennének ütések helyett:
a sok ütés sokkal kétségbeesettebb agresszívabb nyelvet beszél, mint
egyetlen első ütés.
A riportnak érthetőnek kell lennie, tehát elébe kell mennie
az olvasóknak, az írónak lehetőség szerint az ő nyelvükön kell
leírnia és bemutatnia a dolgokat. A félreértések elkerülése vé-
gett: a riporternek nem kell bizalmaskodnia, nem kell átvennie
a beszélt nyelv vagy egy zsargon sajátosságait (csak akkor és
ott használjuk a miliő nyelvezetét, ha az adott miliőből érkező
emberek lépnek fel és beszélnek a szövegben). Az, hogy az ol-
vasók elébe kell menni, azt jelenti, hogy átgondoljuk a napila-
pok felhasználási módját. A napilapok olvasói inkább rövidebb
mondatok várnak el, mert azok érthetőbbek. Ezért a riporter
váltogatja a hosszabb és a rövidebb mondatokat, hogy a szö-
veg ne váljék unalmassá. Minél hosszabb viszont egy mondat,
annál egyszerűbb kell hogy legyen a felépítése. Ezenkívül az
olvasók olyan szavakat várnak el, amelyeket ismernek, vagy a

499
mondat kontextusából érthetővé válnak. Ezért a napilapokban
megjelenő riportok esetében a bonyolult, absztrakt szavakat
egyszerűbb, (és ha fájdalmas is leírnom) használatosabb sza-
vakkal kell felváltani. Még ha a mozgóképszínház is a megfe-
lelő szó, az emberek mozinak hívják. És majdnem mindenki
szívesebben utazik autóval, mint gépjárművel, használ sprayt
aeroszolos dezodor helyett, és hallgat CD-t a compact disc he-
lyett. A fiatalok nem sétálómagnót használnak, hanem röviden
walkmant: ebben az esetben is sikerült egy cég (Sony) marke-
tingeseinek, hogy az emberek egy termék nevét gyűjtőnévként
használják.
A hagyományos nyelvezetet és az ahhoz kapcsolódó szava-
kat is ápolni kell. A mindennapi nyelvet is áthatják a zsargon-
ból származó és a divatos kifejezések, amelyek alapjában véve
értelmetlenek. Ez megfigyelhető volt a 80-as években, a számí-
tógépes szaknyelv kifejezéseinek átvételében. Megjelent a sok-
szor emészthetetlen „menüirányított program”, amelyet a hac-
kerek feltörni próbálnak. Hirtelen minden közigazgatási folya-
mat „előre programozott” lett, pedig már a „programozott” is
elég rossz lenne. Az a legújabb, hogy az emlékezetünk „elmen-
tett adatokból” áll (ez a szófordulat már a FAZ tudományos
mellékletéig is eljutott) és a küldöttek beszédét „szoftvernek”
nevezik az újságírók. De a korszak szelleme is befolyásolja a
divatot: a 70-es évek értelmisége társadalomkritikus, a 80-as
években „posztmodern”. „Gourmet”-ek lettünk, és elhagytuk a
„nouvelle cuisine”-t a „postnouvelle” kedvéért.
Nehéz megmondani, hogy miért feltétlenül szükséges a
szakszavak és az idegen szavak átvétele a szókincs növelésé-
re – gondoljunk a „GAU” (grösster Anzunehmender Unfall,
magyarul a legnagyobb feltételezhető kár) rövidítésre – ez
nem több, mint divatos zsargon, és minden más, csak nem
érthető. Sokszor a mindennapi nyelv is egyfajta melegítő, és
az újságírók szorgalmasan táplálják ezt a folyamatot. A wies-
badeni „Német Nyelvi Társaság” minden évben összegyűjti a
leggyakrabban használt (legnépszerűbb) szavakat. Az 1986-

500
os évre egy szovjet helységnév volt jellemző, amelyet az év
májusáig senki sem ismert: Csernobil. Hamarosan feltűnt a
sajtóban a megfelelő jelző a „csernobili” viszonyokra; más
katasztrófákat is elláttak a „cserno” előtaggal (mint: Cserno-
Bázel). Ugyanígy tört be a „GAU” rövidítés más területekre is,
és így például nem házastársi veszekedést, hanem „kapcsola-
ti GAU”-t eredményezett. Az előző évben a „környezetautó”
volt a legkedveltebb, annak ellenére, hogy senki nem tudta
megmondani pontosan, mit is jelent – ennél értelmetlenebb
nem is lehetne.
A riporter számára azt jelenti a nyelvi gondosság, hogy mér-
legeli, egy hagyományos kifejezést, egy (értelmes!) szóképződ-
ményt vagy egy divatos szófordulatot használjon-e, amely egy
adott légkör beszédstílusát és gondolkodásmódját tükrözi, így
megint tartalmat nyerhet.
Az újságírók, különösen a riporterek között vita folyik ar-
ról, hogy a szimbólumok, metaforák használata jó vagy rossz
stílust jelent-e. A tudományos újságírásban, ahol az absztrakt-
tényszerű állítások lefordítása történik a mindennapok nyel-
vezetére, különösen ajánlott a metaforák használata a szem-
léltetés eszközeként. A jellemzők bemutatásakor szimbólumo-
kat használunk, amennyiben a konkrét példa és az absztrakt
tényállás viszonya engedi. Ezzel szemben a riport konkrét,
átlátható anyagokat dolgoz fel. Ehhez a leíró, elbeszélő nyel-
vezet illik, amely azt mondja el, mi milyen. A szimbólumok
és a metaforák inkább elfátyoloznák a konkrét dolgokat. Azt
fejeznék ki, hogy a riporter maga nem tudja leírni a dolgokat.
Tehát nem a jó stílus, hanem a hiányos kifejezőeszközök jelei
lennének.
De ez sem jelent szigorú szabályt, nem lovagolunk állan-
dóan ezen a vesszőparipán, hanem egy problémát akarunk
bemutatni. Az érintettek ne érezzék úgy, hogy elárulták vagy
cserbenhagyták őket, hanem térjenek vissza könyveikhez.
A „jól hangzik” kifejezéssel Voltaire valószínűleg még több,
a francia nyelvben fontos nyelvi hangzást kapcsolt össze, mint

501
mi manapság, a költészetben pedig valószínűleg más nyelvi
eszközöket tartanak jónak, mint a prózában, vagy akár a ri-
portban.
Az előzőekben a riportot „a használat művészetének” ne-
veztük. Nem olyan, mint például Mörike egy verse, amely ön-
magában szép, hanem azáltal nyeri el szépségét, hogy eléri a
célját, hogy magával ragadja az olvasókat egy rövid utazásra a
történetbe. Az olvasás élvezete és a cél beteljesítése (funkció)
összetartoznak. Adott esetben a szöveg érthetősége és pontos-
sága elsőbbséget élvez a szép hangzás és a beszéd eleganciája
előtt.
A riporter nyelvi munkája abban merül ki, hogy ezt a ket-
tőt közelebb hozza egymáshoz: ide tartozik a buktatók elta-
karítása, körmondatok feloldása, értelmetlen szavak megfejté-
se, félreérthető mondatok átalakítása és szinonimák keresése
– mindemellett mindig az egyszerűbb, tömörebb megoldás
választása. Itt is sokszor segít a hangos felolvasás, ha kész van
az egész szöveg.

„Az én nyelvem”: kinek a nyelve?

E cím arra utal, hogy a riporternek meg kell találnia a saját

nyelvét, a saját stílusát. Ennek nem szabad oda vezetnie, hogy
a gyermekkor óta begyakorolt beszédmódot használjuk. A
stílus, amelyet beszélünk, az uralkodó gondolkodási módot,
beállítódásokat tükrözi. Az „uralkodó” szó ebben az esetben
tényleges hatalmi kapcsolatra utal. Ezek felmerüléséről a nyel-
vezet mindig árulkodik.
Ezek a hatalmi viszonyok nem az egyszerű „azok-fent-ezek-
lent” séma alapján épülnek fel, hanem az uralkodó viszonyokat
jelzik. Például harcos, agresszióval teli mindennapi beszédstí-
lusunk fokozottan jelenik meg a sportújságírók nyelvezetében:
ott harcok dúlnak, támadnak, felgöngyölítik az ellenfél állásait
és legyőzik az ellenfelet.

502
 Még elterjedtebb, és még észrevehetetlenebb a szexizmus
uralma. Mi, hím újságírók sokszor megemlítjük futtában a
formás kis szőkét, a könnyűvérű lányt vagy a rossz anyát. Tár-
sadalmunkban szinte csak férfiak töltik be a hatalmi pozíci-
ókat, csak férfi diplomatákról, politikusokról és tudósokról
írunk, csak férfi művészeket és vállalkozókat mutatunk be, és
csak (hímnemű) konferenciákról tudósítunk, még ha a részt-
vevők többsége nő is volt. Néha a metaforikus nyelvezet is le-
leplező. (Férfias viselkedés, úri modor, egy családja van és há-
rom lánya.)
Ahhoz, hogy jó nyelvi kifejezésmódot találjunk, figye-
lembe kell vennünk ezeket a hatalmi viszonyokat – és meg
kell szabadulnunk tőlük. A riportok jó, hiteles nyelvezete
emancipatorikus. Nem csak a férfiak, hanem a nők is lehet-
nek szakemberek; ma már vannak politikusnők és sportoló-
nők is.
Egy riport esetében megengedhetetlen a köztes lehetőség a
per-jellel elválasztva: férfi/nő, ezt a riporter/nőknek is el kell
kerülniük. Legtöbbször én is újságírókról és riporterekről be-
széltem, ha a női kollégákra is gondoltam. Ezt a könnyebb ol-
vashatóság érdekében tettem. A jobb megoldás a nemektől
független elnevezések használata. Az ilyen nyelvi fejlesztése-
ken még dolgoznunk kell.

Az írás után: távolságot nyerni

1986-ban jelent meg Friedrich Dürrenmatt kolportázsregénye

a Megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyelésé-
ről című huszonnégy mondatból álló, nyelvileg briliáns novella
100 oldal terjedelemben. Dürrenmatt kommentárja: „Nem én
hajtottam arra a mondatokat, amerre én akartam, hanem azok
hajtottak engem arra, amerre ők akartak.”

503
 Ennél találóbban nem is lehet megfogalmazni a költészet
és az újságírás közötti különbséget. A költővel ellentétben a
riporternek figyelnie kell arra, hogy az általa írt mondatok ne
tereljék el. A riport írása, ahogy ezt az előzőekben bemutattuk,
egyensúlyozás egy vékony kötélen a tényszerűség és a nyelvi-
ség között.
A riport megírásához a távolság növelésének folyamata is
hozzátartozik: tudnunk kell távolságot tartani az írás során.
Ez legtöbbször nem az írás előtt vagy közben történik, mert
a megírás és a megformálás folyamata egyben az átéltek lelki
feldolgozását is jelenti.
Ennek egyik következménye, hogy az ember nem tudja sa-
ját írását megítélni. Lelkiállapottól függően egészen szörnyű-
nek vagy egész jónak ítéljük, és egész elképedünk a kollégák
más véleményén.
Ez a bizonytalanság legtöbbször a hiányzó távolság
megnyilvánulása Ezt vissza. kell nyernünk az írás után. A leg-
egyszerűbb recept: már a megbízáskor úgy kell megállapodni
a leadási határidőben, hogy az írás befejezése után legalább
egy éjszakánk maradjon, hogy aludjunk rá egyet, és egy dél-
előttünk maradjon az átdolgozásra még a szöveg elküldése
előtt.
Már egy éjszaka távolsága is megdöbbentő felismerésekhez
vezethet: egy megfogalmazás, amelyet előző este még nagyon
jól sikerültnek ítéltünk, üres szófordulatként jelenik meg. Egy
egész bekezdést húzhatunk ki, mert nem járul hozzá a mon-
danivalónkhoz, sőt inkább az ellentétét tartalmazza. Az egész
első jelenetet körülményesen fogalmaztuk meg, nem ragadja
magával elég erősen és gyorsan az olvasót, tehát át kell dol-
gozni. Hiányzik továbbá néhány információ a körülményekről,
amelyeket most be tudunk illeszteni a cselekménybe a megfe-
lelő helyre. A vége is eléggé elhúzódik ahelyett, hogy hirtelen,
kiélezett lenne. Tehát újra írjuk...
A szöveg átdolgozását a riport három előbb felsorolt minő-
ségi követelménye értelmében kell végrehajtani:

504
 • Mondanivaló: Átjön az összbenyomás, felismerhető a lé-
nyeg, nyernek valamit az olvasók.?
• Forma/tartalom: Hangulatos a riport, egységet alkotnak a
céljaim, a feldolgozott anyag és az olvasók elvárásai?
• Nyelv: Tömör és pontos a felhasznált nyelvezet, érthető,
és emancipált a célszerűség határain belül?
A szerkesztőségi átdolgozás során, amely ehhez a három jel-
lemzőhöz igazodik, minden mondatot hasonló kérdések alap-
ján ellenőriznek:
• Hogyan tudom ugyanezt még tömörebben elmondani?
• Hogyan tudom ugyanezt még pontosabban elmondani?
• Hogyan tudom ugyanezt még szemléletesebben elmon-
dani?
• Hogyan tudom ugyanezt még érdekesebben elmondani?
A szöveg tömörítését és a szöveg precizitásának növelését a
jelentősségteljesség növekedéseként érzékeli az olvasó. Példá-
ul egy vonatkoztató mellékmondatot tárgyesetben álló főnévi
igenév-konstrukcióvá alakítunk. Az idézeteket és a személyek
leírását még tömörebben kell visszaadni. A szakkifejezéseket
használatosabb kifejezésekkel vagy körülírásokkal kell he-
lyettesíteni. És a történet folyamát, főleg a bekezdések össze-
kapcsolását átláthatóbbá, egyszerűbbé kell tenni.
Ugyanilyen fontos a tartalmi kontroll. Elcsábultam-e olyan
megfogalmazások felé, amelyekért így, ahogyan itt állnak, nem
vállalnék felelősséget? Itt kezdődik a laokoóni küzdelem a meg-
fogalmazás, a tények bemutatása, az időkényszer és helyhiány
között. Hiszen a szöveg amúgy is túl hosszú volt, és további
tartalmi korrekciókhoz vezetett, amitől a szöveg még hosszabb
lett. Főleg a részletek leírását (zoom-hatás) kell még egyszer
alaposan átgondolni: ez tényleg a témára jellemző jelenet, rá-
hangolja az olvasókat a lényegre – vagy csak azért áll ott, mert
tetszik a megfogalmazása?
Attól függően, hogy mennyire vagyunk hajlamosak önma-
gunkban kételkedni, fennáll annak a veszélye, hogy a túlságosan
részletes átdolgozás teljes elbizonytalanodáshoz vezet. Végül

505
minden második mondatot átfogalmazunk, felveszünk olyan
részeket a szövegbe, amelyeket tegnap még elfogadhatatlannak
ítéltünk – és aztán megint a papírkosárban végzik.
Persze minden riport megírása – hogy egy metaforát hasz-
náljak – az összes újságíró és újságírónő számára fájdalmas és
hosszú szülést jelent. Mondhatni az átdolgozás jelenti az utó-
fájásokat. De ez nem szabad, hogy gyermekágyi lázhoz, vagy
szülés utáni depresszióhoz vezessen, amely saját gyermekünk
elutasítását eredményezi. Ha ilyen hajlamot érzünk magunk-
ban, akkor le kell rakni és pihentetni kell az írást. Még jobb,
ha az embernek vannak jó szándékú kollégái, akiktől tanácsot
kérhet, nem is azért, hogy sérült önbizalmát bókokkal építsék
fel, hanem hogy a szöveget jobbá tegyék.
Ami minden cikkre érvényes, az a riport esetében még fon-
tosabb: a feldolgozás után oda kell adni valakinek, aki elolvassa
– de nem a jóindulatú barátnőnek, hanem a szörnyűnek ki-
kiáltott, mégis segítőkész, idősebb kolléganőnek, aki jó nyelv-
érzékéről híres. Ha lehet, ne legyen jártas a témában, hogy a
szöveget a kritikus olvasó szemével olvashassa.
Azok számára, akik kollégák írásait olvassák, természetes-
nek kell lennie, hogy megjegyzéseik nem kötelező jellegű taná-
csok – ezeket az író megfogadhatja, de el is utasíthatja. Ha pe-
dig így tesz, akkor ebben nem az ellenőrzést veszi semmibe,
hanem mérlegelés eredményét fejezi ki. A nevetségesség hatá-
rát súroljuk, amikor ilyen tanácsokat leírunk. De a kollégákkal
és kolléganőkkel szerzett tapasztalatok azt jelzik, hogy előfor-
dulhat a következő: a fiatalabb szerkesztőnő idősebb kollégája
tanácsára tudatosan lerontja a riportját attól való félelmében,
nehogy elkeserítse kollégáját, ha nem követi tanácsait az „in-
kább rosszabb szöveg, de nem olyan rossz munkahelyi légkör”
mottó alapján. Így a riport művelése a másik tiszteletben tartá-
sára orientálódó munkahelyi kultúrát eredményez a szerkesz-
tőségekben.
Aki sokat ír, az rendszeresen saját nyelvi készletéből merít.
Ez pedig nem kifogyhatatlan, egy nap kimerül. Ezt azon vehet-

506
jük észre, hogy nap mint nap ugyanazokat a szófordulatokat,
ugyanazokat a szavakat és megformálásokat írjuk le a papírra;
és hogy a régebben írt szövegeket találóbbnak, eredetibbnek és
hangulatosabbnak érezzük.
Megelőzésképp ellenintézkedéseket kell tennünk. Például
rendszeresen írjunk riportot, de ne túl gyakran. Nem szabad a
nagyon jól sikerült szövegeket mértéknek venni. Nem szabad
se magunkkal, se másokkal szemben elvárási nyomást gyako-
rolni. Mindenek előtt elég időt kell hagyni az írásra és az átdol-
gozásra.
Véleményem szerint a legfontosabb intézkedés: saját nyel-
vi készletünk állandó feltöltése irodalmi olvasmányok segít-
ségével. Ebben az összefüggésben azt tartom jó irodalomnak,
amely bővíti a nyelvhasználatomat; olyan írókat értékelek, akik
nyelvi fantáziával rendelkeznek, és nyelvi szempontból kreatí-
van írnak. Riporterként nagyobb hasznot tudok húzni Günter
Grassból, mint Thomas Mannból, Hubert Fichte többet ad,
mint a szolid Walter Kempowski. Egy férfi szemszögéből az
írónőktől származó írások sok újat tudnak nyújtani, sokszor
más nyelvezetük új perspektívát nyit előttem: más szemmel lá-
tom a dolgokat.

507
Gyakorló szövegek
 „Egy keresztény vezető vagyok”
Andreas Landwehr írása

„Remélem, Önök nem úgy vannak velem, mint a lelkészfeleség, aki este
férje mellett fekszik az ágyban” – mondja a püspök a zsúfolt templom-
ban. Moraj fut végig a tömegen, az emberek kérdőn néznek egymásra.
A piros-fehér ruhás férfi, kaján mosollyal a meglepődött arcokra néz,
és folytatja: „A lelkészfeleség ugyanis azt mondta férjének: – Drágám,
nem tudok aludni, légy szíves mondd el egyik vasárnapi beszéded.”
Ezzel a felütéssel okozott általános derültséget a béke Nobel-díjas
Desmond Tutu, a Hamburg belvárosi Szt. Péter templomban. Több
mint ezer kíváncsi jött a gótikus templomba a „Nap Afrikáért” rendez-
vénysorozatára, és állt szorosan összezsúfolva egészen a kijáratokig.
Tutu püspök mellkasán egy finoman megmunkált, aranykereszt lóg.
Csillogó szemei alig látszanak ki a szószék virágcsokra fölött. „A No-
bel-díj nem személyesen engem illet, ez a kitüntetés mindannyiunknak
szól, mindannyiunké” – mondja, és kitárja kezét, mintha át akarná ölel-
ni a tapsoló tömeget. „Mindannyiunkat kitüntettek, mert felvállaltuk és
elősegítettük a békét, igazságot és a megbékélést.”
A Nobel-díj Bizottság tavaly decemberben, Oslóban ítélte oda
Tutunak, az apartheid elleni küzdelem „megegyezést hozó vezér-
egyéniségének” a díjat. Míg a dél-afrikai kormány a Township-beli (fő-
leg feketék által lakott városrész Dél-Afrikában) lázongásokat, nyug-
talanságot erőszakkal akarta leverni, addig a Bizottság „egyéneket és
csoportokat” biztatott arra, harcoljanak tovább a faji elkülönítés ellen.
Tutu szerint a Biblia a „legforradalmibb, legradikálisabb könyv a
világon”. Átéléssel idézi hamburgi hallgatóságának a próféták szavait.
Mint egy szigorúan őrzött titok hagyja el minden mondat a száját. Fél-
revezetett emberekről beszél, akik az „Isten által létrehozott földi egyen-
súlyt” összezavarják. Tutunak, aki prédikációját angolul tartja, mindig
meg kell szakítania beszédfolyamát, hogy szavait lefordíthassák. Kon-
centráltan és mozdulatlanul kivár. Akkor megint élettel telítődnek nagy
szemei és elnyomásról, igazságtalanságról, kizsákmányolásról beszél
Dél-Afrika világában. Mintha segítséget kérne, felnéz a templomhajó
tetejére.

511
 „Imáinkat szociális, gazdasági és nemzetközi területre is ki kell ter-
jesztenünk.” Az a jámborság, ami csak a templom falain belül érvénye-
sül, számára visszataszító és elfogadhatatlan. „Nem vagyok politikus,
– mondta egyszer – csak egy keresztény vezető vagyok, akit Isten egy-
szer nyakon csípett, és Istennek sokkal inkább kell engedelmeskednem,
mint az embereknek, kerül amibe kerül.” Tutu már régóta világossá tet-
te, hogy elveti az erőszakot. Ugyanakkor mindig attól óvott, hogy az
elnyomott emberek kétségbeessenek, és a kétségbeesett emberek két-
ségbeesett módszerekhez nyúljanak.
„A szegénység és a szükség nem ok nélkül van jelen a világban” –
mondja a hamburgiaknak. Anélkül hogy megnevezné a bűnösöket, a
hatalom, a gazdagság és a földi kincsek igazságtalan elosztásáról beszél.
Desmond Tutu új világgazdasági elosztást követel, amely egyenlőségen
alapul: „Osztoznunk kell”. Negyvenperces prédikációja végén könyör-
gőn magasba emeli kezét, és így szól: „Vagy mindannyian, együtt túl-
élünk, vagy egyenként fogunk elpusztulni.”
Mosolyogva, és folyamatos tapstól kísérve visszalép az asztaltól, és
integet az embereknek.
Egy magas afrikai férfi, aki egész idő alatt kislányával a karján állt a
tömegben a templom középső hajójában, csillogó szemmel néz fehér,
valószínűleg német feleségére. Lassan araszolnak előre ők hárman a tö-
megben, át a főbejáraton, majd eltűnnek a belváros forgatagában.

Futball-VB: Una festa Portuguesa

Karsten Kolloge írása

24 óra, kezdő sípszó. A „Bela-Mar” vendégei meggyújtják cigarettáikat,

halkan, de idegesen fészkelődnek a székeiken. Az utolsó ínyenc és bil-
liárdjátékos is már rég elhagyta a portugál vendéglőt, csak a szurkolók
maradtak. 12 szempár mered a fent, a rövidital-polcon álló kis készü-
lékre, ami élőben közvetít Mexikóból: Vajon Portugália nemzeti tizen-
egye átugorja-e az Anglia nevű lécet?
Toni kollégám, a nagy sportrajongó már mindent előre megjó-
solt. Portugália lesz a világbajnok, erről Carlos Manuel és Manuel
Diamantino gondoskodik. A második Brazília lesz, vagy talán Ar-

512
gentína. És Németország? Toni zavartan mosolyog. Hát, az összjáték
nem az erősségük. „De az elődöntőig azért eljutnak” – vigasztal meg
diplomatikusan.
Bár a szakértők a szaklapokban teljesen mást prognosztizáltak,
Toni egy olyan laikust, mint engem, meg tudott győzni. Nemhiába, egy
Monzát nyert volna egy fogadáson, ha a barátja nem táncol vissza, hisz
már rég megmondta, hogy Portugália kijut Mexikóba a világbajnokság-
ra. Így azonban csak egy üveg whisky lett az övé.
„Ötezer angol és körülbelül ezer portugál szurkoló van a stadion-
ban” – harsog a sportriporter, Günter-Peter Ploog hangja a rövidital-
polcról. Toni nem hagyja magát: ezt nem lehet így leegyszerűsíteni, hisz
még a brazilok is ott vannak. Ők azóta sípolnak, énekelnek és dobolnak
a piros-zöldeknek, amióta Portugáliában focit játszanak.
Nulla óra öt perc. Mialatt második kólámat szürcsölöm, hogy ébren
maradjak, fent a polcon a durva Dave Watson keményen megrúgja Ma-
nuel Bento kapust, aki különben a Benfica Lissabonban játszik. Bento
földre zuhan, a portugálok körülöttem a plafonon vannak. Velem szem-
ben José fogai között már szinte szétőrli rágóját, amit fél órával ezelőtt
tömött a szájába. Bento kapus azonban feláll, Portugália fellélegzik.
Öt rendelés szakítja meg a labdarúgókrimit, két német és egy hol-
land vendég szeretne enni valamit. Pont tíz perccel éjfél után, amikor
Portugália játszik! Raul, a szakács nem érti a dolgot. Bizonytalanul
Belarmiro Santosra, főnökére pillant, de ő csak a képernyőt figyeli. Raul
haragos arccal tűnik el a konyhában.
A szakács nem sokat mulaszt el. „Az izgalom – szól fentről a kom-
mentátor, Günter-Peter Ploog –, mindkét oldalon rányomja bélyegét
a teljesítményre.” A középmezőny játszadozása kijózanítja a Bela-Mar
vendégeit. „Chalana hiányzik” – állapítja meg Toni. A középpálya sztár-
ja az utolsó húsz hónapban sérülésekkel küszködött, ezért otthon kellett
maradnia.
Végre megszólal a megváltó, szünidőt jelző sípszó. Itt az idő egy kis
szakbarbárkodásra, és még egy cigarettára. Raul sötét arccal hozza a
rendelést. Hihetetlen, a németek a hátsó asztalnál nem akarták észre-
venni az angol faultját. Mindent egybevetve Anglia belehúzott, magya-
rázza nekem Toni, de a döntetlen eddig nagyon igazságos.

513
 A szünidő után nyomulnak az angolok. ·José megint szétrágja rágó-
ját, Toni nyugtalanul ide-oda tologatja székét. „Rapido!” – ösztönzi a
csapatot, azaz a portugáloknak gyorsabban kellene reagálniuk a játék-
ban.
Aztán egyszerre megtörténik a csoda: Diamantino és Manuel előre-
sprintel, Diamantino átfúrja magát az angol védelmen, beadja a labdát,
és Manuel berúgja. Egy kiáltás, Portugália felugrik a székekből, Portu-
gália ölelkezik, Portugália táncol.
A meccsnek azonban még nincs vége. Portugália tényleg bajnok
lesz? Szeretném megtudni mégegyszer – csak a biztonság kedvéért –
Tonitól. Ő csak nevet: „Hisz láttad!”
A végső sípszó. Portugália felugrik a székekből. „Una festa
Portuguesa” – mosolyog Toni a boldogságtól, jöhet a pezsgő.
Csak egy csendes vendég hajtja le a fejét a Bela-Mar egyik sarká-
ban. Üres kóláspoharával a söntéshez oson és fizet. „Angol” – suttogja
Belarmino, átkarolja a fiatalember vállát, és vigasztaló szavakkal kíséri
a kijárathoz.
Egy pillanatra csend honol a helyiségben. Portugália részvétet nyil-
vánít.

„Gyerünk, húzd a hajánál fogva”

Anne-Kathrin Stöber írása

A mázsás ember tompán zuhan a kötélre. Nála gyorsabb feketebőrű

ellenfele először hátracsavart karokkal megpörgette a levegőben, majd
földhöz vágta. A nézők üvöltenek, ordítanak: „Vágd jól pofán!” A da-
gadt csak nehezen áll lábra, imbolyog, nyög majd méregtől eltorzult
arccal, és teljes erőből a feketére veti magát. Elszalasztotta! A köteleken
lógva dühös pillantást vet a publikumra, majd erőt gyűjt a következő
ütéshez, „csináld ki” ösztönzésektől kísérve. „Egyáltalán nem bánt-
ják egymást” – szól a feszültség közepette Norbert, egykori Pankráció
Európabajnok, majd hatalmas karjával átkarolja a vállam. Egy ölelés,
mint az izzasztóban.
Norbert Henniger, a Hamburger Dóm pankrációcsapatának sztárja.
Ma azonban egy sérülés miatt nem szállhat ringbe. Mialatt a több mint

514
kétszáz néző a cúgos sport-show sátorban az éppen győzelemre álló ko-
losszusnak szurkol, Norbert nagy kortyokkal issza dobozos sörét. Ko-
pasz, kicsi, kidülledt szemekkel, és keskeny szakállal, ami két füle között
kígyózik sebhelyes arcán. A körülöttünk állók ránéznek, majd gyorsan
elfordulnak. „Én vagyok a gonosz” – mondja halkan. „Mindenki jóként
kezdi, aztán gonosz lesz belőle.”
Helyettese, a dagadt győztes, Karl-Heinz Grabicki is a gonosz szere-
pét alakítja. Legalábbis a szorítóban. De minden ütést, minden arcki-
fejezést pontosan betanultak és – fájdalommentesen – összehangoltak.
A harc után, az első estén, melyet érdeklődés szerint egy vagy két este
követ még, verekedőpartnere oldalán ül a sörsátorban. „Két felest!”
Dany Lopez, a fekete kubai és Karl-Heinz koccintanak, dohányoznak.
„Utána még elmegyünk Helgához Dany?” Lopez még nem tudja. „Vén
szatyor.”
A mellettük levő asztalnál Norbert két tinit karol át, akik vihogva
istenítik őt. Mint kollégái, ő is sok éve pankrátorkodik már, de nem
állandó tagja a vásári csapatnak. Őt, aki különben profi verekedő, azért
foglalkoztatják, hogy megtöltse a sátrat nézőkkel. Brutális imidzse főleg
a fiatalokat vonzza.
„Minden publikum kedvenc rossz, mert a rosszak hozzák a mec-
cset.” Norbert elmeséli, hogyan küldött barátnője húga évekkel ezelőtt
egy csokor vörös rózsát a szorítóba. Kezével tépte szét, majd ugrált raj-
ta. „Ezt kellett tennem, különben nem hittek volna nekem többé.”
Diszkózene hallatszik a boksz-viskó felől, amelynek lépcsője előtt
azonnal összegyűlik a tömeg. A bemondó másodszorra mutatja be „Eu-
rópa legütőképesebb csapatát”. A sátor előtti színpadon először a dagadt
jelenik meg, piros trikóban. Elnéz a tömeg feje fölött. „Itt látható a mi
Karl-Heinz Grabicldnk, a Keleti Zóna bajnoka.”
Grabicki megüt egy boksz-labdát, majd az éppen befele táncoló
kubait is. „Ha valaki össze szeretné mérni erejét kettejük közül vala-
melyikkel, nyugodtan jelentkezzen!” A lépcsőn megjelenik egy fiatal
izompacsirta, bikaszerű arccal. „Őt akarom” – mutat a Keleti Zóna baj-
nokára, aki 150 Márkás prémiumát védi meg éppen. Grabicki kiköp,
teljesen brutális képet vág. „Természetesen a show-hoz tartozik ő is, a
publikumból” – mondja Norbert sörszagú lehelettel.

515
 Grabicki és a fiú egy lakókocsiban laknak – összecsukható ágy, mű-
virágok és közös televízió – míg itt a dómnál pankrációznak. Essenből,
illetve Dortmundból jönnek, hivatásos bokszolók és tetőfedők. Né-
hányszor verekszenek évente, amíg össze nem jön annyi pénz, ami a
legszükségesebbre elég. „Mindig, amikor újra találkozunk, egymás
nyakába borulunk. Az utolsó napon már látni sem bírjuk egymást ezzel
a seggel. Akkor már elég volt.”
A szorítóban a tömegből jött fiatalember az ügyes kihívót játssza,
akinek megvannak az adottságai a győzelemhez. „Fiatal barátunk egy
durva mészáros”, mutatja be a show-mester komor hangon a tetőfedőt.
Érdeklődők jönnek a sátorba, a sokat ígérő újdonság vonzza ide őket.
Öt márkáért kényelmetlen állóhelyet kapnak és még háromnegyed óra
várakozásra is számíthatnak, mert a bemondó addig folytatja, amíg
nincsenek pénzüknél.
„Egyszer megnéztünk egy vágóhidat” – okoskodik az egyik fiatal. –
Az ilyen mészárosok voltak a legbrutálisabbak.” Baráti köre nem győz
csodálkozni. Kabátjuk hátuljára a fiatalok nagy betűkkel írták hogy
„Rambo” és „Rocky”.
Mikor elhallgat a diszkózene, megindul a tömeg a kötelek felé, a lá-
nyok az első sorban. Alig másztak a harcosok a deszkákra, máris kiál-
tozni kezdenek. Norbert tudja, miért: „Buknak a keménységre. És a nők
a legrosszabbak.”
Ebben a körben a fiatal önkéntes maga mögött tudhatja a tömeget.
„Gyerünk, húzd a hajánál fogva!” – követelik, amikor a Keleti Zóna baj-
noka dühöngve támad. A mészáros-imidzs megteszi hatását, ő pedig
megteszi nekik azt a szívességet, hogy megszeg egyet a kevés szabály
közül. Bár érvényesül a „catch-as-catch-can”, de hajat tépni, a másik
szemét kinyomni és az övön aluli ütések – ahogy a sátor előtt különösen
hangosan tudtunkra hozták – tilos.
A bajnok felüvölt, mesterien színrevitt, fájdalomtól eltorzuló arc-
cal. A publikum utálja. Egy lány elfordul. „Nem tudom tovább nézni.”
Norbert vigyorog, üveges, részeg tekintete azt mondja nekem: Látod,
működik.
Négy egyperces menet után már vége is az egésznek, de a sátor előtt
a nézők és a pankrátorok vad vitába kezdenek. „Öreg, a Keleti Zóna

516
bajnoka ellen semmi esélyed!” „Tiszta sor, a következő harcban kikészí-
tem.” Hát ki lehet ezt hagyni? Máris új kíváncsiskodók és régi szurkolók
alkotnak kígyózó sort a bejárat előtt.
A csapat, izzadtan és fáradtan, újabb sört gurít le a szomszéd sön-
tésben, de nem beszélnek a show-ról. Norbert kiezi bordélyát reklá-
mozza, Grabickinek pedig a neonfénynél hirtelen feltűnik véraláfutásos
szeme, hatalmas felső karját pedig kék-zöld foltok díszítik. „De tudod”
– hajol hozzám Norbert, és megpróbál színpadéretten brutális arcot
vágni. „Az nem innen való, azokat előző héten, Düsseldorfban szerezte.
Itt nem üthetünk, de az, az magánügy volt.”

Egy nap hahnöfer sandon

Christiane Feist írása

Halk surrogással zárul be mögöttünk a kapu. Az Elba egyik félszigetén

elhelyezkedő fiatalok börtönének kedves portása még egyszer int ne-
künk, és mutatja az utat a zöld dombon át. E mögött fekszenek az in-
tézet épületei. Jelenleg 150, 15 és 24 év közötti fiatal fiú tölti itt napjait.
Laposan elnyúlva simulnak a tájba a piros nyerstégla épületek, melyben
ők százötvenen laknak és dolgoznak. A virágágyások és a doromboló
macskák a falusi idillt idézik.
„Bemutatnám a zónahatárunkat.” Klaus Böhme, börtönőr-nevelő itt
Hohnöfer Sandon, széttárja kezét. Előtte egy négy méter magas kerítés,
tetején, mint egy korona: szögesdrót. Itt kezdődik a zárt részleg. A sötét
hajú Böhme, ötven és hatvan között, ezernyi kis ránccal szeme körül, a
levegőbe mutat: „Különös figyelmet érdemelnek a videokamerák és az
úgynevezett lehallgatók.” Böhme kezei térdmagasságban ide-oda mo-
zognak. A látogató számára szinte láthatatlanul, cigarettadoboz nagy-
ságú ládikók lógnak a kerítésről.
A lehallgatók a kerítés terhelésekor – például egy menekülő fiú test-
súlyára – bekapcsolják a kamerákat és a riasztórendszert. Alig néhá-
nyan vették csak fel a harcot a fejlett technikával. Négyen-öten, akik
mégis megpróbálták, bebizonyították az ember győzelmét a technika
felett. Őket csak később, nyílt terepen, vagy akár csak Hamburgban
tudták elkapni.

517
 Itt, a kerítés mögött a legtöbb fiatal belenyugszik sorsába. „A kerítés
még mindig jobb, mint egy fal – mondja a 18 éves Jens, és kinéz a fizi-
katerem ablakán –, így legalább látni még valamit a külvilágból”
Hat másik fiatallal együtt Jenst is a zárt intézet iskolai részében ké-
szítik fel a középiskolai záróvizsgára. Ha a rácsok nem lennének az ab-
lakon, egész osztálytermi légkör alakulna ki: néhányan ásítanak, mások
pálcikaemberkéket rajzolnak, és persze a stréberek sem hiányozhatnak.
Fél kettőkor vége a tanulásnak. A fiúk gyorsan behajítják dolgaikat
a hátizsákba, majd beszélgetve elindulnak a lakócsoportokhoz vezető
lépcsőkön. Mindegyik csoportban egy nevelő lépdel. Szinte méteren-
ként elővesz egy hatalmas kulcscsomót nadrágzsebéből, és kinyitja a
következő traktusba nyíló ajtót. Kilincsek sehol sincsenek.
A VII. lakócsoportban van a 17 éves Dirk cellája. Megmutathatja
nekünk. A félénk fiú büszkén prezentálja kétszer három méteres szo-
báját: fényképek a barátokról és a családról, gondosan festett papírra
ragasztva. Ez, és lovas képeslapok oldják a standard bútorokkal beren-
dezett cella ridegségét: szék, asztal, ágy, polc és mosdókabin. Az ágyon
kézimunka fekszik. Dirk, aki zsebtolvaj karrierjének köszönheti, hogy
a Hahnhöfer Sand vendége lehet, horgol. Sovány zsebpénzét gyapjúra
áldozza, most rikító narancssárgára, amit párnahuzatnak dolgoz fel.
„Sajnálom, de most be kell zárnom Dirket” – lép be lassan a már
amúgy is telített szobába Klaus Böhme. Egy utolsó kézfogás, egy halk
„Szia”, és az ajtó bezárul, Dirk megint egyedül marad kézimunkájával.
A folyosó, melyen nappal tartózkodhatnak, megtelik élettel. Egy
tágra nyitott cellaajtóból diszkózene dübörög. Az ajtóban Tarzan és Ro-
bert de Niro jól sikerült keveréke áll. Kék szeme elővillan arany sörénye
mögül, ajkai sármos mosolyra nyílnak.
Thomas – így hívják az álomlovagot – segítőkészen ül le az Ikea-
asztal mellé, és megosztja velünk tapasztalatát: „A dutyi az dutyi.” Ezzel
a semmitmondó kifejezéssel söpri le az asztalról a fiatalok büntetésének
liberális megoldásába vetett hitet. Böhme, a nevelő szivarját élvezet-
tel szívja az asztalnál, a szeme se rebben. Thomas belehúz. Szélesen
az asztalra támaszkodva elmondja, a fiatalok börtöne egyáltalán nem
reszocializál, hiszen hiányzik a (pszichológiailag) képzett szakszemély-
zet. A nagy szavak jól megformálva hagyják el száját, Thomas ügyesen

518
fejezi ki magát. Büntetett társaival ellentétben, akik iskolai pályafutása
már a középiskola előtt befejeződött, vagy különleges (kisegítő-) isko-
lákban folytatódott, ő majdnem az érettségiig jutott. „A 13. évfolyam-
ban váltunk meg egymástól, én és az iskolám.” A 22 éves fiú vigyorog.
Kissé vontatottabban árulja el fogvatartásának okát: szemérem elleni
erőszak.
Thomas egy strici, mondja Klaus Böhme, útban a zárt osztály mű-
helye felé. Karja messzire elér, még az intézet falain kívülre is, egészen
Kiezig, és „a lányok még most is engedelmesen beszolgáltatják a neki
járó részt.” A börtönőr-nevelő hangjába csodálkozás vegyül. Thomast
még ebben az évben átrakják Fuhlsbüttelbe, a híres-hírhedt „Santa Fu”-
ba.
A fogvatartottak rangsorában teljesen más helyet foglal el a 17 éves
Ahmed. Az asztalosműhelyben kis vágódeszkákat készít. Itt, Hahnöfer
Sandon nagyon jó, ad segítőkészen felvilágosítást a fiú. Meg tudja ítél-
ni, hiszen már öt másik börtönben is ült. Utolsó tartózkodási helye,
„Vierlande” vizsgálati börtöne még néhány hónappal meghosszabbít-
ja fogságát: „A cellában még két fiú volt rajtam kívül. Levetkőztek, és
csinálták a maguk hülyeségét. Nem tehettem mást, megvertem őket.”
Gondterhelten néz a vágódeszkára. Ügyvédnője szerint ez a verekedés
többe kerül majd neki, mint az összes betörése együttvéve.
A fiatal török sem érti meg a Hahnöfer Sand nyitott részében élő
fiatalokat. „Nekik mindenük megvan” – mondja durcásan. „Ha egyszer
odakerülök, iskolába szeretnék menni, és élvezni az életet.”
Bár „mindene” megvolt, a 18 éves Kai mégis megszökött az intézet
nyitott részlegéből. Összeveszett barátnőjével, és mivel félt, hogy elve-
szítheti, megszökött. Szerette volna elsimítani az ügyet a lánnyal. Há-
rom hét múlva megint elkapták. Már három napja ül magánzárkában,
amit a fiúk csak „különítőnek” (Iso) hívnak. Ez a hely minden fogvatar-
tott réme: 23 órát eltölteni egy spártaian berendezett szobában, semmi
személyes holmi, csak egy könyv és egy újság naponta, egy óra szabad-
idő a folyosón.
Kainak szerencséje van, mert a nevelő, Ernst Klemens, nevéhez il-
lő komolysággal teszi a dolgát. Kai túlnyomórészt szabadon mozoghat
az épületnek ebben a szárnyában, és Klemens még foglalkozik is vele.

519
„Csak nem zárhatok be egy ilyen vásott kölyköt 23 órára egy cellába.”
Mérgesen legyint. Majd hirtelen: „Tudna valaki adni cigit Kainak? Míg
ő kint volt, a többi fiú ellopta a dohányát.”
Kai, aki az ajtóban áll, zavarba jön, először nem akarja elfogadni
Böhme szivarját és a néhány közönséges cigit. „Na, vedd már el” – mo-
rogja Klemens. „Mára talán elég lesz.”
Szökésével Kai elmulasztotta a lehetőséget, hogy kőművesnek tanul-
hasson. Már mindent elintéztek. Most, itt a zárt traktusban maximum
karosszérialakatos szakképzésen vehet részt.
Barátai a nyitott részen éppen befejezték a mai napi munkát. Min-
denütt fiatal fiúk csoportjait látni, akik éppen többé-kevésbé motiváltan
a házak felé tartanak. A II. lakócsoportban ma mindenki pontos. A té-
vészoba asztalán tea gőzölög, néhány fiú pedig ledobja magát a kissé
lepusztult mustárszínű ülőgarnitúrára.
Henner és Stefan nem ér rá ennyire. Még el kell készíteniük a va-
csorát. Stefan csak a konyhában dolgozik, Henner emellett még fes-
tőnek is tanul. Reggel négykor kel, nyolcig a konyhában dolgozik, dél-
után négyig tanulás, majd öttől hétig megint a konyhán segít. „Mit t'ok
tenni – nevet zavartan – a munka eltereli a figyelmemet.”
Henner számára a börtön nagyon megalázó, ő a többi fogvatartottal
ellentétben rendezett körülmények közül került ide. Azért ül, mert de-
zertált a hadseregből. „Három bátyám van, ők mind normálisak. Én
vagyok a fekete bárány.” A 21 éves fiú rezignáltan maga elé néz. Hirtelen
feláll, majd köszönés nélkül elhagyja a szobát.
„Elég szar ügy – véli a 23 éves Stefan. – Én legalább úgy éltem mint
egy király, mielőtt idekerültem. De ő, csak azért, mert meglógott a se-
regből?”
Stefan csalásból élt úgy, mint egy király. Az ablakpucolás mellett ez
volt a szakterülete. „Úgy 10 000 Márkát is megkerestem egy héten” –
mondja büszkén. Hogy mit akar csinálni, ha kikerül innen? Stefan ne-
vet: „Ablakot pucolni.”
Ewald, a II. lakócsoport legfiatalabb tagja csendben ül velünk az asz-
talnál. A négy és fél évből még három és felet kell leülnie a 17 éves fiú-
nak: emberölési kísérlet. Szerinte úgyis minden mindegy. Még mindig
vállalja tettét, és legközelebb is ugyanezt tenné. Hirtelen Martin, Ewald

520
szomszédja a politikára tereli a szót. Michael Kühn politikai csoport-
jához tartozik, állítja, tehát eléggé a jobbszélen áll. Más már nem segít
Németországon. Itt, a börtönben is tarja a kapcsolatot embereivel.
„Hé, fiúk, vacsora!” Az ajtóban egy sötét, hosszú hajú fiatal nő áll.
Lassan feloszlik a csoport, a nevelőnő szavaira itt hallgatnak. Még né-
hány óra, és a fiúkat megint celláikba zárják.

„Vérelvonással ölni”
Jörn Hons írása

Gőz száll fel a bikaborjak hátáról, kiizzadják félelmüket. A férfiak egy

keskeny folyosóra terelték a 6-16 hetes borjakat, így azok most össze-
zsúfolva állnak egymás mögött. Az első kettőt előrelökik a „halálcsap-
dába”, a szegbelövőketrecbe. Egy harmadik borjú is melléjük furakszik,
de néhány botütés után botladozik visszafelé. A vasajtó bezárul. Né-
hány másodpercen belül a fiatal hentes a szegbelövő pisztolyt már az
első borjú homlokára helyezi, és meghúzza a ravaszt. Az állat összeesik
anélkül, hogy egy hangot is hallatna, és kicsúszik az oldalsó csapóajtón
egy rézsűn a ketrecből.
Már három óra óta dolgoznak a hamburgi Állat- és Húscentrum
dolgozói a marhavágó csarnokban. Rutinosan végeznek minden moz-
dulatot. Egyikük a még vergődő állat hátsó lába köré teszi a láncot. A
borjat magasba emelik, és így lassan lengve közeledik egy gumiköté-
nyes ember felé, aki éles késsel a kezében áll egy vérrel teli kád mellett.
A borjú orrából és szájából folyamatosan fehéres víz folyik, édeskés illat
terjeng a levegőben. „Bébihányás”-nak hívják a hentesek a tejet, amit a
borjak előző este szoptak. Ekkor ürül ki a gyomrukból.
Werner, egy erős, középmagas, negyvenes férfi már majdnem 20 éve
végzi ezt a munkát. Egy mély vágással fúrja a kést a nyak és a mellső
lábak közé, és eltalálja a fő verőeret. Literszám spriccel a vér, lefolyik
a kezén és a kötényén. Csak most hal meg az állat. Levágni egy állatot
annyit jelent, mint „vérelvonással ölni”. A szeg, ami átüti a koponya-
csontot, csak elkábít.
„Az állat szívének tovább kell pumpálnia, hogy minden vér kifolyjon
a testből”, hangzik az egyszerű hentes-szabály. Harald Kühnle, az állat-

521
orvos elmagyarázza: „Ha egy állatot a vágás előtt ölnek meg, úgy a vér
sokkszerűen az izmokba áramlik – így a hús többé nem lesz ízletes, és
nem is tartható el olyan hosszú ideig.”
Így tehát nem pusztán hátborzongató tréfa, hogy reggel három óra
óta egy állatorvos áll a rácsok előtt, és a borjakat, 10 méterrel a halál-
csapda előtt – még élő állapotban – megvizsgálja. Azt a beteg borjút,
amelyik szíve a szögbelövésnél felmondaná a szolgálatot, ki kell emelni
a többi közül, hogy azt az elkülönítő vágóhídon vágják le.
Előző évben csak 50 borjat kellett így levágni a 26 000-ből. Az 57 000
marhából 130-at, a 198 000 disznóból pedig kereken ezret vittek a szük-
ségvágókra. A disznók a legkényesebbek.
Egy bólintással jelzi az orvos, hogy ezek a borjak rendben vannak.
Elkerüli azonban a fehér köpenyes, zöld gumicsizmás ember figyelmét,
hogy a fiatal hentes a ketrecnél, nem igazán áll a helyzet magaslatán.
Már 400 borjat lőtt ezen a reggelen, az utolsókat most terelik a keskeny
folyosóra.
Amikor a ketrecben a második borjúra céloz, csak a szarvát találja
el. A második lövés egy hajszállal kerüli el a halántékát, mert a borjú
az utolsó pillanatban elfordította a fejét. Páni félelemmel, és minden
erejéből a vasajtónak veti magát. A harmadik lövés sem találja el telje-
sen, csak a negyedik. A fiatal hentes egy kézi szeglövő pisztolyt hívott
segítségül.
Uwe Koppitke, a hamburgi vágóhíd üzemvezetője tudja, az ilyen
esetek nem ritkák. A „halálcsapdában” kifejlett teheneket, bikákat és
ökröket is elkábítanak. A borjakat kettesével terelik be, hogy lehetőség
szerint mozdulatlanul álljanak egymás mellett. Egy éven belül állítólag
lesz a borjak számára is külön szögbelövő ketrec.
A marhákkal ellentétben a disznók, úgy tűnik, tudják mi vár rájuk.
Velőtrázó félelemkiáltások visszhangzanak a párás csarnokban -a mé-
szárlást kísérik. Elektromos botokkal terelik előre őket, egy vízfüggö-
nyön át. Egy csapásra elnémul az első két állat, amikor a hentessegéd
a 180-220 voltos kábító fogót a nyakukba nyomja. Olyan dermedten
állnak ott, akár egy macska, amelyet a grabancánál fogva tartanak.
Néhány másodperc múlva az elektromos fogókat eltávolítják, s a
disznók lecsúsznak egy rézsűn. A hátsó lábuknál fogva lánccal húzzák

522
őket a magasba, egyiket a másik után. Kereken 60 perc múlva már 4
féldisznót tolnak egy csendes hűtőkamrába.
A kábítás egyszerű technikái – mechanikusan (szögbelövéssel)
vagy árammal – a hentesek körében nem igazán népszerűek. A „Nord-
Fleisch” (Északi hús) vágóhídon Bramstedtben például szén-dioxiddal
dolgoznak, mert ezzel az eljárással több glukóz marad a húsban. Az ál-
lat feldarabolása után még sokáig „dolgozik” a gyümölcscukor, így a
hús puhább lesz.
Az üzemvezető, Koppitke úr azonban egy olyan „mellékízről” szá-
mol be, amelyet a Németországban alkalmazott szén-dioxid okoz.
Így Észak-Németország vágóhídjain – a leölés tekintetében egyelőre
minden marad a régiben.

A frízföldi kagylótermesztóknél
Kai Stumper írása

Előttünk kavarog a mélykék tenger. A hajó orránál habzik a víz. A leve-

gő sós, bántóan halszagú. Rozsdás csövek tekeregnek a fedélzeten. Egy
borotválatlan férfi fapapucsban, farmerben és tengerész-pulóverben a
hídról nézi, ahogy a 70 tonna fekete kagyló a fedélzet nyílásán keresztül
a vízbe süllyed. Három mérföldnyire horgonyoztunk le a Hooksieltől, a
fríz tengerpart közelében.
A szelepeket kinyitották, a hajó minden szegletéből ömlik a víz. Az
embernyi magasságú kagylóhegy, amely az előbb még a Schillhörn fe-
délzeti korlátjáig ért, kopogva omlik össze. A közepén egy kráter formá-
lódik, kagylók ezrei esnek le zörögve a széléről és tűnnek el bugyogva
a vízzel teli lyukban. A hajótörzs mellett szállnak alá a tengerfenékre.
A kapitány, a 36 éves Johannes Kaiser a „kagylóhalász” szót nem szí-
vesen hallja, ő tenyészti a kagylókat csakúgy, mint az a két matróz, akik
alatta a rakodófedélzeten a csőszelepeket kezelik. „A kagylókat gondoz-
ni, ápolni kell. Ezért több ez, mint a puszta halászás.”
A sok helyen csemegeként fogyasztott kagylókat, melyeket most
a Watt-tengeren, a Brossenlochnál a vízbe vetnek, a legénység 24 órá-
val ezelőtt „aratta” Jadebusen aljáról, innen 15 kilométerrel délre.
„A Brossenlochban előbb meg kell érniük, mielőtt teljesen kifejlődnek.

523
Itt több planktont találnak és oxigénben is gazdagabb a terület. Szept-
emberben aztán megint begyűjtjük őket” – mondja Kaiser, majd kis
hallgatás után hozzáteszi: „Legalábbis reméljük.”
A bizonytalanságot számára nem a szeszélyes időjárás jelenti. Újab-
ban ugyanis felbukkant egy másik veszély is: „Ha ezek idemossák ne-
künk az összes homokot, akkor bezárhatjuk a boltot.”
Arról a 15 millió köbméter homokról van szó, mely a WeserEms
kerületi kormányzat tervei szerint a Jade kiegyengetésénél keletkezik.
„És pont a legfontosabb tenyészeteinkre akarják lerakni azt a vackot” –
teszi hozzá morogva.
Kaiser munkaadója, Siebenus Gerjets, Németország legnagyobb
kagylótermesztő üzemének a tulajdonosa. „Ha emiatt be kell zárnia, ak-
kor mindannyian az utcára kerülünk” – ezt jósolja Hermann Oleeksyn.
A másik három „kagylóhajó” dolgozói is ugyanígy járnának.
„Fele annyira se lenne veszélyes, ha a homokot néhány mérfölddel
távolabb tennék le – mondja Kaiser, és felbúgatja a 240 lóerős motort a
hajó gyomrában – de nem, az nekik túl drága”. A tevezési időszak lejárt.
Az Aurich Vízügyi- és Hajózási Igazgatóság végleges döntése júniusra
várható. „Addig csak várhatunk” – mondja Ralf, Oleeksyn testvére.
Könnyedén maga felé húzza a kormányrudat. A 35 méter hosszú
„kagylóhajó” egy ellenkanyarral válaszol. A hajó orrában teljes erővel
dolgoznak a pumpák. A 16 jobb- és a 16 baloldali fúvókából az egy-
re fogyatkozó kagylóhegyre zubog a víz. Amelyik kagyló nem fér ki a
nyomócsövek nyílásain, azt Hermann Oleeksyn és testvére Ralf, karnyi
vastagságú csövekkel mossa a vízbe a hajótörzs nyílásán át.
Az egymásra lövellő vízsugarakon át már mindkettejüknek pusztán
az árnyékát látni. A rakodófedélzet fehéren habzó felszínné változik,
ahogy az utolsó fekete kagyló is kopogva távozik a nyíláson. A kapitány
még egyszer utoljára megnyitja a gépházban a csöveket, azután zubogá-
suk gyöngyöző cseppekké szelídül.
A Schillhörn most rikoltozó sirályok hadát vonzza maga után, akik
időről időre a rothadó halászzsákmány maradékára vetik magukat.
A Nap sugarai most már jóval gyengébbek. A hajó orra megint az anya-
kikötő felé veszi az irányt. A gépházban a három férfi egymással szemben
áll, és teával koccint. „Vége – mondja Kaiser –, legalábbis erre a hétre.”

524
 Csíkhasítók: Tengermelléki halál
Kai-Ove Kessler írása

„Nyár nem is igazán van errefelé”, mondják sokan tengermellék kör-

nyékén. A szél mindig hidegen fúj keletről, vagy nedvesen nyugatról, az
Elba vidékéről. Csak néhol, ritkásan hajtanak ki azok göcsörtös alma-
fák, amelyek nagy ültetvényeken állnak az elbai gátak előtt. A domború
mezőkön, a nagy zöld barázdákon, amelyek átszabják a vidéket, birkák
legelnek. A távolban egy traktor dübörög. Haseldorf falujában járunk,
Schleswig-Holsteinban.
„Már megszoktam a látogatókat, sőt a tévé is járt már itt” – üdvö-
zöl az 51 éves Hermann Holtorf a nyerstéglából rakott viskó melletti
portánál. Holtorf egyike a két utolsó csíkhasítónak. A mosoly mély
ráncokban szeli át barnára cserzett arcbőrét, vörösesszőke tincsei alatt
bozontos szemöldök húzódik meg. Durva kordkötényt, fekete munkás-
nadrágot visel, hóna alatt egy köteg fűzfavesszőt tart.
Ezernyi ilyen köteg áll egymásnak döntve az udvaron, egy nagy nyi-
tott bádogpajta előtt. Hajtások valóságos erdeje, amelyek vékonyak,
mint a nádszál, és vagy egy méter magasak, várnak itt feldolgozásra.
Olyan illat terjeng, mint amilyen a fa kérgéé, ha megkaparjuk.
A csíkhasítók egészen az évszázad közepéig hajlékony fából készítet-
ték a hordóabroncsot, főleg dán kádárok vajashordóinak. Azután azon-
ban megjelent a fémgyűrű, majd az ötvenes évek vége felé a műanyag.
Hermann Holtorf nagyot nyög, amikor a 40 kilós köteget a földre dobja.
„Közülünk csak kevesen élték túl.”
Rozsdás zakatolás hallatszik a magas bádogpajta felől. Hermann
apja, a 75 éves Johann egy csíkot – így hívják itt a fűzfavesszőt – tol át
a vasból készült hasítógépen. Morgó hanggal hasítja ketté hosszában
– a két forgó kés a zöld, illatos fát. A két fél azután a gép mögötti raká-
sokra hullik. „A gyűrűkbe hajlított szalagok fő felvásárlói manapság a
koszorúkötők – mondja Holtorf – hisz műanyagot nem szabad égetni
a temetőben.”
„Jer' velem, fiam.” Ruhámnál fogva a pajta felé húz. Egy öreg
hasítótömböt – leginkább egy régi fapadra hasonlít – húz magával a kő-
lapokon. Hermann Holtorf fürgén keresztbe ül a bakon, és egy durván

525
megmunkált féméket dug annak közepébe. Baltával felhasítja a vessző
csúcsát, majd a fémékre helyezi. Megfontoltan, hosszában húzza át a
csapon.
„Mindig vezessük a vesszőt a mutatóujjunkkal. Óvatosan, nehogy
a fa beszakadjon.” Nem telik bele 10 másodperc, és már szépen szét
is hasította a csíkot. Mégis, 10 másodperc nagyon sok, túl sok ma, a
mikrochipek korában.
Elmúltak azok az idők, amikor az egész falu a csíkokból élt, és a fér-
fiak télen, a harapós elbai szélben Juhlsand félszigetén „arattak” a faül-
tetvényeken. Elmúltak azok az idők, mikor pünkösd körül a haseldorfi
igazgató „háncsszünetet” rendelt el a gyerekeknek, hogy azok édesany-
jukkal és nagyszüleikkel a portákon fűzfavesszőt hántolhassanak.
„Ami elmúlt, az elmúlt” – mondja Johann nagypapa vállát megvon-
va. Akkoriban a férfiak bárkákkal hozták az abroncsfát az Elba túlolda-
láról. Ott most az atomerőmű és a Dow Chemical gyára áll. „Ezt mind
felemésztette az ipar.” Johann zavartan vakarja meg a fejét.
Nyikorogva ide-oda mozgatja a szél a szénapadlás zöld ajtaját,
meglibbenti a már kész gyűrűket, melyeket a rozsdás szegekre lógattak
a házfalra száradni. „Ebben az évben nem is dugványoztam. Legkésőbb
9 év múlva nyugdíjba megyek” – mondja Holtorf. Mára még egy utolsó
köteget szorít a hóna alá. „Furcsa érzés kihalni.”

„Egy gengszter bennehagyott a pácban”

Michael Geffken írása

Nem tudom elhinni. Már megint teljes bukás. Pedig mindent olyan
ügyesen csináltam, de a lovak azt csinálnak, amit akarnak. Ott van pél-
dául Tauruszszarv: „Esküszöm neked – mondta Eddy a verseny előtt
magabiztosan –, ez tuti.” Eddyt már sehol sem találom, én magam meg
itt állok érvénytelen szelvénnyel a kezemben. Otranto Tauruszszarv és
Édes előtt, ezt tettem meg erre a futamra, az eredmény pedig: Otranto
Édes és Widukind előtt. Vagy lehet, hogy nem is a lovakon múlik az
eredmény?
Lépten-nyomon doppingolásról és csalásról, zugkönyvelőkről és
megvesztegetésről hallani a lóversennyel kapcsolatban, úgyhogy én

526
magam is szkeptikusan érkeztem Bahrenfeldbe, az ügetőpályára. A fo-
gadást saját tisztesség-skálámon valahol a mélyművelés és a pártfinan-
szírozás közé helyeztem el. Figyeltem tehát arra, hogy a pénzem meg-
maradjon. Na, és persze a szakértők véleményére is adtam.
Eddy volt az első, aki az utamba került. Onnan tudtam, hogy szak-
értő, hogy az altonai vasútállomástól az ügetőig tartó úton a buszon
egy Startert húzott elő az aktatáskájából, ami a fogadók szaklapja. Az
út alatt lelkiismeretesen végigolvasta, összehasonlította az adatokat a
saját jegyzeteivel, amelyeket koszos kis fekete füzetéből vett. Ez végképp
meggyőzött arról, hogy ismeri a dörgést. Úgy láttam, Eddyre hagyat-
kozhatok, és ő készségesen a szárnyai alá is vett: „Hát persze, segítek,
hogy összejöjjön neked. Nehogy aztán itt kiraboljanak nekem!” Így is-
mertem meg a harmincas évei közepén járó férfitól a lóversenyt – és a
fogadást.
Arra a mintegy 110 napra, amikor futamok vannak, úgy félmillióan
jönnek évente ide, Bahrenfeldbe. A futamokat rendszerint csütörtökön
és vasárnap tartják. Ezek szerint tehát kb. 4700 emberrel számolhatunk
naponta. „A statisztikai hivatal szerint ez Hamburg legnépszerűbb
sportrendezvénye” – fűzi hozzá Hans Matthiesen, a Hamburgi Ügető-
társaság igazgatója.
Eddy barátom kicsit másképp látta: „Még hogy sport! Az emberek
nem azért jönnek ide, hogy a lovassportot lássák. Fogadni jönnek. A
nagy többségnek teljesen mindegy, hogy kint a pályán lovak vagy ép-
pen tevék rohangálnak.” Éppen ezért is marad szinte mindenki a fedett,
fűtött, beüvegezett tribünön.
Szinte senki sem vágyik arra, hogy közelről megnézze a lovakat. Az
avatott fogadó inkább a Starter végtelen számoszlopaira hagyatkozik.
Itt mindent megtalál a lovakkal kapcsolatban: eddigi legjobb idejüket,
zsokéjuk és tulajdonosuk nevét, valamint korábbi helyezéseiket. Eddy
is hitt a számoknak. „A tendencia a lényeg. A táblázatokból látom, hogy
utoljára ki kit vert meg, javulnak-e az idők, vagy sem, vagy azt, hogy
melyik zsoké hozza ki a legjobbat az adott lóból. Mindehhez még a saját
megérzésedet is hozzáteszed, és a dolog el van intézve”. Jól hangzott – és
biztatóan. De én igyekeztem vigyázni. Éppen ezért arra gondoltam, az
első két futamra csak próbából fogadok. Megnéztem a Startert, meg-

527
kérdeztem Eddyt, kicsit leskelődtem a profiknál, végül kitöltöttem a
szelvényt – de nem adtam le.
Remekül ment a dolog. A próbaszelvénnyel egyből 18 márkát
nyertem volna mindössze öt márka befektetése mellett. Jól tippeltem
ugyanis, hogy Gigi fog győzni. „Agyaggal az ügetőkocsidban nem ve-
szíthetsz” – hangzott a szakértők véleménye, amelyhez ezúttal örömmel
csatlakoztam. Saját sikeremen felbátorodva a következőben a nyerőhár-
masra fogadtam. Ilyenkor helyes sorrendben kell megtippelni az első
három helyezettet. Nehéz, nehéz, de ha összejön, dől a pénz.
Ezúttal teljesen a Starterre hagyatkoztam. „Cervantest legutóbb csak
kemény küzdelemben győzték le. Ma talán még jobb lesz. Szerintünk ő
a nyerő!” és így tovább. „A mi tippünk: első Cervantes, második Taras,
a harmadik Várnagy.” Rajtuk kívül én Jatagánt tettem meg elsőnek, ezt
a lovat is nagyon dicsérte az újság. Az eredmény végül Jatagán, Taras,
Várnagy lett. Nem is rossz, majdnem összejött, tíz márkáért ezúttal 84-
et hozott volna a győzelem. A német ügetőpályán győzelemre és győz-
tes hármasra lehet tenni, ezen kívül még helyre és győztes párosra. Az
utóbbinál az első két befutót kell helyes sorrendben megtippelni. Ha
helyre teszünk, akkor elég, ha a ló benne van az első háromban. A győz-
tes hármassal lehet a legtöbbet nyerni, ha mind a három ló autszájder,
akkor tíz márkás tétnél akár húszezret is.
Csak a harmadik futam előtt töltöttem ki élesben számítógépbe be-
olvasható szelvényemet. Favoritom, Porcelán (hogy lehet eleve egy ló-
nak ilyen nevet adni?) „toronynak szaladt” – az ügetőpályán ez annyit
tesz, hogy teljesen kudarcot vallott. A negyedik futamban egy Agathos
nevű lónak dőltem be, amelyik nem hogy nem győzött, de még az első
háromba sem került be. Tauruszszarvról pedig már meséltem.
Eddyt az ötödik futam alatt sem látom, eszembe jut, hogyan fi-
gyelmeztetett engem korábban a „rablókra”, vagyis a zugkönyvelőkre.
Bahrenfeld-ben minden tapasztaltabb fogadó ismeri ezeket a „va-
dakat”, a Hamburgi Ügetőtársaságnál pedig mindenki tagadja, hogy
léteznek. „Igen, régebben voltak itt ilyenek” meséli a pénztárban ülő
kedves lány, aki már nyolc éve figyeli, hogy mi zajlik itt. „De három
éve kijött a rendőrség, és letartóztatott tizennégy embert. Azóta nyugi
van”.

528
 A bűnözők tényleg békén hagynak. De hát én is teljesen legálisan
vesztem el a pénzemet, mindezidáig 35 márkát. Nekem ez jó sok, az
ügetőnek, ahol aznap este 327 410 márka volt a forgalom, semmiség.
Tavaly összesen 43,2 millió márka értékben fogadtak a bahrenfeldi üge-
tőpályán. Az összeg kb. 75%-a visszakerül nyereség kifizetésre, a töb-
biből fizeti az Ügetőtársaság a személyzetet, a pálya költségeit és a ha-
szonbérletet. Ezeken kívül még 16,66% megy a kincstárba adó címén.
A kincstár jól keres a lóverseny-szenvedélyen.
A napi utolsó futamon még egyszer próbára teszem a szerencsémet.
Ezúttal egyszerűen a két legszebb nevű lovat választom: Gengsztert és
Hízelgőt. Kettő márka ötvenet teszek fel helyre mindkettőnél. Hízelgő
utolsóként fut be, de Gengszterrel – magam is alig hiszem – szerencsém
van: harmadikként fut be, végre nyertem. Várom, hogy közöljék a kvó-
tákat, de ők csak húzzák, húzzák, sokkal hosszabb ideig, mint a többi
futamnál.
„Gengszter ellen óvást nyújtottak be akadályoztatás miatt” hallom
a hangosbemondóból. És tekintve, hogy egy ilyen nevű lóról minden
rosszat elhisznek, Gengsztert büntetésből valóban negyediknek jelentik
be. Én pedig megint csak dobhatom a szelvényemet a kukába.
Ahogy a busz felé ballagok, végre újra találkozom Eddy-vel.
Együttérzően hallgatja végig a siránkozásomat, de rögtön vigasztal:
„Gyere velem holnap a könyvelőhöz. Ott legalább a melegben és szára-
zon üldögélhetünk – és legalább húsz futamra fogadhatunk!„

529
Ryszard Kapuscinski:
Lapidárium
 Lapidárium III. – 4. rész

Varsó, 1996. október 29.

Szürke, esős nap. Ebben a nyirkosságban minden olyan elmosódott, el-
maszatolódott, lapos, nem látni a dolgok hátterét, a tájnak nincs mély-
sége. Hirtelen egy kutya fut elő a bokorból, forgolódik egy kicsit, majd
eltűnik a ködben. Madarak koncerteznek a magas juharfán: hangolnak,
mielőtt útra kelnének melegebb országokba. A beázásoktól foltos házfa-
lak nedvesek, vakolatuk hámlik, mint a hal pikkelye. Az utca üres, tépett,
elvetemedett, mint a magára hagyott színházi díszlet. A tévében a be-
mondó hideghullám közeledését jósolja, és egy kockás sálba burkolózik.
A riport paradox vonásai: bár a riportról az újságra asszociálunk,
a szerzők között ritka az újságíró. Ez a műfaj nagyon időigényes, a
szerkesztőségben dolgozó újságíróknak viszont kevés az idejük. Egon
Erwin Kisch Az újságírás klasszikusai című antológiájában ilyen cím-
szavak vannak: Bevezető cikk, Helyi hírek, Tárca, de nincs Riport. Egyéb-
ként az antológiában a több tucatnyi szerző között ott szerepel Luther
Márton, Jonathan Swift, Victor Hugo, Heinrich Heine, nincs viszont
szinte egyetlen újságíró sem. Egy másik, testes riportantológiában, a
The Faber Book of Reportage-ban benne van Tacitus, Marco Polo, Cha-
teaubriand, Dickens, Flaubert, több tucatnyi más író, tudósok, utazók,
de alig van újságíró.
Összességében több a riport, mint a riporter, mégpedig azért, mert
a világ riporttermésének nagyobb részét nem riporterek, hanem próza-
írók, költők, tudósok, katonák írták. De mindenekelőtt – írók. Nálunk
pl. Sienkiewicz, Reymont, Kuncewiczowa, Gombrowicz, stb; igazából
kevés olyan írót említhetünk, aki ne írt volna riportot.
A riportnak az irodalomban elfoglalt helyéről és helyzetéről az an-
gol irodalommal foglalkozó oxfordi John Carey professzor 1987-ben a
következőket írta:

533
 „Az a kérdés, hogy a riport vajon »irodalom-e«, önmagában nem
érdekes, még csak nem is fontos. Az »irodalom«, mai értelmezés sze-
rint, nem objektív módon meghatározott kategória, amelybe az egyes
műveket, a dolgok természeténél fogva besorolhatjuk. Az irodalom
inkább olyan szakkifejezés, amelyet különféle intézmények és közvéle-
mény-formáló testületek valamint más, kultúrairányító csoportok azért
alkalmaznak, hogy rangot adjanak azoknak a szövegeknek, amelyeknek
bizonyos okokból nagyobb értéket akarnak kölcsönözni. Épp ezért a
helyett a kérdés helyett, hogy irodalom-e a riport, érdemesebb inkább
azt feszegetni, hogy az értelmiség és az irodalmi intézmények miért
igyekeznek olyan hévvel megtagadni a riporttól ezt a státust.
A riport befogadóiként számon tartott tömegek iránti idegenke-
dés természetes módon kedvez az ilyen előítélet fejlődésének. A ter-
minológiának, amelynek segítségével mindez kifejezésre jut, gyakran
rejtett társadalmi értelme van. A »magas« kultúrát megkülönböztet-
jük a riportra úgymond jellemző »trivialitástól«. A riportnak ez a
diszkreditálása valójában azt a szándékot tükrözi, hogy azt, ami irre-
ális, fölébe kell helyezni annak, ami valóságos. A közvélekedés szerint
a képzelet alkotásai ab ovo fölötte állnak a többi alkotásnak, és olyan
szellemi többlettel rendelkeznek, amely hiányzik az »újságírásból«.
Az alkotóművésznek a valóságosnál magasabb rendű igazságokkal
van dolga, s ez kizárólagos jogot ad neki az emberi lélekbe történő
betekintésre.
Az ilyen meggyőződés, úgy tetszik, a mágikus gondolkodás marad-
ványa. A képzelet csúcsainak meghódítása, amit e nézet hirdetői val-
lanak, a tisztaság hangsúlyozása, a földi tisztátalanságtól való elhatá-
rolódás és az ihletbe vetett hit, ezek mind a lelkipásztorkodásról és a
titkos kultuszokról kialakult hagyományos mítoszok körébe tartoznak.
Az ilyen nézeteket valló személyek hajlamosak elvetni a kritikusok azon
próbálkozásait, hogy kapcsolatot keressenek a művek és az alkotók élet-
útja között. Létezik olyan meggyőződés, hogy az életrajzi megközelítés
csökkenti az irodalom értékét azáltal, hogy a közönséges valósággal
kapcsolja össze: a szöveget el kell választani szerzőjétől és tiszta, elsza-
kított szövegként vagy – legjobb esetben – más, ugyancsak tiszta és el-
szakított szövegek társaságában kell benne elmélyülni.

534
 Az ilyen dogmák mögött rejlő előítéletek lehetnek ugyanolyan érde-
kesek, mint a primitív kultúrák maradványai, de nem volna szerencsés
dolog, ha vitáinkban a komoly érvek rangjára emelnénk őket. A riport
fölénye a fiktív irodalommal szemben jól látható. Ahhoz ugyanis, hogy
ez utóbbi kifejthesse hatását, az olvasónak önszántából és már előre
hinnie kell abban, amiről az ilyen irodalom szól. Ez viszont maga után
vonja egyfajta játék, megállapodás vagy önbecsapás elemeit. A riport
ezzel szemben azt írja le, ami valóságos, s amit az irodalom csak a fikció
segítségével tud felvetni.
Ostobaság volna, természetesen, ezen okból kisebbíteni a fantázia
szülte irodalom jelentőségét. Hiszen éppen az a tény, hogy az ilyen iro-
dalom nem valóságos, hogy bánatai, szerelmei és halálai látszólagosak,
ez magyarázza, hogy miért vonzódunk hozzá. A fiktív irodalom olyan
álom, amelyet bármely pillanatban félbeszakíthatunk, s ez által, a reá-
lis élet folytonos szükségszerűségei közepette, a szabadság értékes illú-
zióját nyújtja. Lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk a szenvedélyek és
egyéb érzelmek (düh, félelem, együttérzés, stb.) gyönyörűségét, hiszen
normális körülmények között ezek csak fájdalomhoz vagy aggódáshoz
kapcsolódó helyzetekben jelentkeznének. Az ilyen irodalom tehát fel-
szabadít minket, és kitágítja érzelmi életünk terét. Valószínűnek látszik,
hogy az olvasók többsége a riportok nagyobb – ha nem a legnagyobb
– részét fikcióként kezeli. A riportokban bemutatott szerencsétlensé-
geket, katasztrófákat nem valóságnak, hanem olyasvalaminek fogja fel,
ami egy irreális, az ő saját gondjaitól és a tolakodó valóságtól távoleső
világhoz tartozik. Éppen ezért tudott a riport az emberek többségének
életében a fiktív irodalom helyébe lépni. Az emberek szívesebben ol-
vasnak újságot, mint könyvet, az újságok pedig ugyanúgy tele lehetnek
fikcióval, mint Frayn regényei.
Csakhogy bármennyire kellemes volna is ez, mégis a valóságtól való
menekülést mutatja, ahogyan a fiktív irodalom is, a jó riport célja pedig
éppen az, hogy megakadályozza ezt a menekülést. A riport a fikció vi-
lágából az igazság keserű területeire űz bennünket.
Az összes nagy 19. századi realista – Balzac, Dickens, Tolsztoj, Zola –
közelítettek a riport technikájához azzal, hogy regényeikbe szemtanúk
vallomásait, újsághíreket építettek be a realizmus érzésének fokozása

535
érdekében. A cél azonban, amely felé törekedtek, mindig hatókörükön
kívül volt. A legjobb esetben is csak a riport imitációját hozhatták létre,
ebből azonban hiányzott a riport leglényegesebb eleme: az olvasónak az
a meggyőződése, hogy mindez valóban megtörtént.
Ha a holokausztot túlélt tanúk beszámolóit olvassuk (hogy a legvi-
lágosabb példával éljek), nem vigasztalhatjuk magunkat azzal (ahogyan
tesszük a realista regények szenvedőkről szóló leírásait olvasva), hogy
ez az egész csak fikció. A bemutatott tények megkövetelik tőlünk, hogy
tudomásul vegyük őket, és reagálásra kényszerítenek, bár nem tudjuk,
hogyan kellene reagálnunk. Olvassuk a részleteket – a zsidók kivégzésre
várnak a tömegsírok szélén; egy apa a fiát vigasztalja az égre mutatva;
egy nagymama pici unokáját nyugtatgatja – és máris eluralkodik raj-
tunk saját tehetetlenségünk érzése, egy abszurd segíteni akarás, együtt-
érzés, s ezek az érzések csillapítatlanok, fölöslegesek maradnak.
Bár talán nem egészen fölöslegesek. Ezen a szinten a riport ugyanis
(hogy mindenki reménykedhessen) megváltoztathatja olvasóit, alakít-
hatja érzéseiket, tágíthatja – mindkét irányba – nézeteiket arról, hogy
mit jelent embernek lenni, korlátozhatja bennük az embertelenség tole-
rálását. Ezeket az eredményeket általában a fiktív irodalomnak tulajdo-
nították, mivel azonban a riport – az irodalommal ellentétben – a való-
ságot minden díszétől megfosztja, így tanításai jelentősebbek és azok-
nak is kell lenniük. S minthogy a riport irodalom által meg nem érintett
milliókhoz jut el, összehasonlíthatatlanul nagyobbak a lehetőségei.”
A riportok különböznek egymástól színvonalukban (ami nyilván-
való) és rendeltetésükben. Ismerünk újságriportot, gyors tudósítást,
ún. „irodalmasított információt”. De vannak igényesebb – irodalmi,
szociologizáló, antropológiai – riportok is.

Hőse alapján a riport három típusba sorolható:

1 – a riport hőse valamilyen esemény (pl. Kennedy elnök dallasi

meggyilkolása),
2 – a riport hőse egy probléma (pl. a munkanélküliség, a malária),
3 – a riport hőse maga a szerző (aki pl. egy brazíliai utazásának él-
ményeit írja le).

536
 Kisch. Mi a riport? „Kifejezési forma” (A szenzáció vásárában).
A riport meghatározásának két eleme:
a) a terv szándékossága: céllal utazom valahova (vagy küldtek vala-
hova), hogy tudósítsak valamiről;
b) a témát az élet szolgáltatja (van valamilyen esemény vagy problé-
ma, odautazom, anyagot gyűjtök – beszélgetések, dokumentumok, be-
nyomások – írok, megjelentetem újságban vagy könyvet adok ki, filmet,
rádióadást készítek).
Miközben ezeket a feljegyzéseket írtam, más riport definíciókat is
találtam:
– „Publicisztikai- irodalmi műfaj” (Irodalmi kifejezések szótára,
1988, szerk. Janus Slawinski);
– olyan irodalmi műfaj, amely valóságos és részletes beszámolót
igyekszik nyújtani közvetlenül látott vagy pontosan dokumentált ese-
ményekről: „úgy tetszik, hogy egyenesen azt mondhatnánk – ez az
egyetlen irodalmi műfaj, amelynek értéke van” – George Orwell (En-
cyclopaedia Britannica, 1986);
– „A riport olyan irodalmi műfaj, amely az egyik legjelentősebb
irodalmi formává válhat” – Jean Paul Sartre (Robert, 1984).
A „riport” címszó nem olyan rég jelent meg a szótárakban. Nem
szerepel Jan Karlowicz 1912-es A lengyel nyelv szótárában, nincs ben-
ne az 1923-as Larousse-szótárban, sem Kisch már említett, ugyancsak
1923-as kiadású Az újságírás klasszikusai c. művében. Vagyis a riport,
mint tudatosan művelt, különálló irodalmi műfaj, egészen fiatal – ha
ugyan nem a legfiatalabb; a tömegtársadalom és a tömegkommuni-
káció, az utazás, a multikulturális kapcsolatok, a globális médiumok
terméke.
A riport, jóllehet francia meghatározás, legerősebben mégis az an-
golszász irodalmi hagyományba ágyazódott bele. Mark Twain, Jack
London, Herman Melville, Richard Wright, Ernest Hemingway, John
Steinbeck, Norman Mailer és sok más amerikai író írt riportokat. Hosz-
szan lehetne sorolni azokat az angol írókat is, akik nagy riportokat írtak,
így többek között: Charles Dickens, D.H. Lawrence, Aldous Huxley,
Ewelyn Waugh. Más nyelvű, riportokat író irodalmárokat is tucatszám
említhetünk: Claude Roy, Amor Oz, Heinrich Böll, Elias Canetti, Hans

537
Magnus Enzensberger, Ilja Ehrenburg, Joseph Kessel, Arthur Koestler,
Jean Baudrillard és sokan mások.
Számos, általam ismert országban az írók, filozófusok, művészek
rendszeresen és gyakran publikálnak újságokban: Dél-Amerikában –
Gabriel Garcia Márquez, Carlos Fuentes, Mario Vargas Llosa. Francia-
országban – André Gluksman, Allain Finkelkraut, Jacques Derrida. Az
Egyesült Államokban – John Updike és Elizabeth Hardwick, Olaszor-
szágban – Umberto Eco, Németországban – Günter Grass, stb. – riport-
jaik, esszéik és tárcáik állandóan jelen vannak a napilapok és folyóira-
tok hasábjain.
The New Journalism: a vitában, hogy irodalom-e a riport, a 60-as
években következik be az áttörés. Az Egyesült Államokban Tom Wolff
lép fel azzal a tézissel, hogy mivel az irodalmi fikció amerikai műve-
lői hallgatással reagálnak a társadalmi és politikai élet jelentős esemé-
nyeire (s ezek nyugaton forradalmi esztendők), elkerülhetetlenné vált,
hogy ezeket a témákat felvessék az „új újságírók”. Innen származik a
new journalism (új újságírás) kifejezés. Ennek az új műfajnak a legje-
lentősebb amerikai képviselőiként tartják számon magát Tom Wolffot
(pl. The Right Stuff), Norman Mailert (pl. Advertisements for Myself),
Hunter S. Thompsont (pl. The Great Shark Hunt) és Truman Capote-ot,
aki a tényregény megteremtésén fáradozott.
A riport, mint írói műfaj az újságírástól az irodalomig ívelő fejlődési
pályát ír le. Ennek oka többek között a sajtó (print press) gyengülő sze-
repe a közvélemény piacán. Ezen a piacon, amelyet korábban politiku-
sok és újságírók uraltak (e két foglalkozás és hivatás gyakran felcserél-
hető volt), megjelent egy új, dinamikus személyiség – a dircom (kom-
munikációs, – média-menedzser). Ma ő alakítja a közönség ízlését,
érdeklődését, nézeteit. A nagy sajtó társadalmi, intervenciós küldetése
elveszőben van, a napilapok egyre inkább különféle érdekcsoportok
szószólóivá válnak, kriticizmusuk, társadalmi elkötelezettségük, harci-
asságuk gyengül. Ebben a helyzetben a riport – amely természeténél
fogva harcias műfaj – elveszti létjogosultságát, kiszorul az újságok ha-
sábjairól (különféle formális kifogások alapján), és új helyét az irodalmi
sajtóban vagy a könyvkiadásban találja meg. Mindez, természetesen, a
magas, művészi színvonalú riportra vonatkozik (arra, amit a franciák

538
úgy hívnak – le grand reportage). A gyorstudósítás, a felületes, könnyed
riport egyszerűen eltűnik.
Kollázs, szimbiózis: a riport manapság gyakran él a novella- vagy
regényírás jellegzetes technikáival, az ún. szépirodalom pedig szívesen
nyúl a riport vívmányaihoz. De hát ez régen is így volt. A szorgos anyag-
gyűjtést illetően a regényírók nem különböztek a riporterektől. Nézzük
csak, hogyan gyűjtötte az anyagot Balzac A huhogók c. regényéhez:
„1827 őszén vidékre, Fougéres-be indul, ide koncentrálja A huhogók
cselekményét. Pommereul tábornok családjánál vendégeskedik – szülei
még Toursban barátkoztak a tábornokékkal. Ezen a vidéken élénken
emlékeztek a felkelésre, Pommereul tábornok és számos ismerőse töké-
letesen föl tudta idézni a polgárháború eseményeit. Reggelente Balzac a
környékbeli majorságokat és mezőket járja, sziklák és hangával benőtt
rétek között barangol, néptelen utakon, szűk ösvényeken kószál, fölku-
tat minden zugot, különféle napszakokban és különféle megvilágításban
figyeli a Pélerine-hegyet és a Couë snon-völgyet. Esténként ír. Így töl-
tött el két hónapot. Ha A huhogókat olvassuk, meggyőződhetünk róla,
mily pontosan figyelt meg mindent: az embereket, a szokásokat, a tájat;
milyen lelkiismeretesen, egy stratéga aprólékosságával tanulmányozta
a vidék topográfiáját. Olvashatjuk azoknak a társadalmi és gazdasági
okoknak a gondos elemzését, amelyek a lázadáshoz vezettek, s amely
lázadás – miként azt Balzac látja – bizonyára nem tört volna ki, ha nincs
a bretagne-i nép nyomora és elmaradottsága, s ha nem agitál a helyi klé-
rus; találkozhatunk a könyvben nemcsak a korabeli partizánháborúval,
de annak harci módszereit is megismerhetjük. Balzacot minden érdek-
li: a földművelés és állattenyésztés módszerei, a hiedelmek és babonák,
az egyes gazdaságok elhelyezkedése, sőt, még a falusi házakban látott
szerszámok, eszközök minősége és származása is”. (Julian Rogozinski).

A téma? Hogyan találjunk témát?

Nos, bármi lehet téma. Babel írja: „A stílussal érjük el sikereinket, a
stílussal! Írhatnék elbeszélést a mosásról, s úgy csengene, mint Julius
Caesar prózája. A nyelven és stíluson múlik minden”. És panaszkodik,
hogy egy rövid elbeszélésnek már 22 változatát készítette el, de még
mindig nem biztos abban, hogy az utolsó alkalmas-e kinyomtatásra.

539
 Clifford Geertz kortárs amerikai antropológus az Elmosódott műfa-
jok c. esszéjében már 1980-ban fölfigyelt arra, hogy „.. néhány év óta je-
lentős műfajkeveredés tapasztalható az intellektuális életben, s a dolgok
eme zavarossága egyre fokozódik.” Az irodalmat – mint írja – „a műfaji
határok elmosódása jellemzi. a kifejezésmódok keveredése olyan stádi-
umba jutott, hogy megnevezni is nehéz az egyes szerzőket csakúgy, mint
az egyes műveket. /.../ ahelyett, hogy szépen sorba raknánk a természe-
tes műfajokat, a minőségükben élesen szétváló, rögzített típusokat, egy-
re inkább elveszünk a legkülönbözőbb szándékkal és módon létrehozott
alkotások hatalmas, szinte végeláthatatlan tömegében, melyeket csak
gyakorlatiasan, viszonylagosan és adott szándékunknak megfelelően tu-
dunk rendszerezni”.(Az értelmezés hatalma: ford. Kovács Éva)
A „műfajok elmosódásának” egyik előidézője Bruce Chatwin volt.
Az 1989-ben elhunyt Chatwin a kortárs angol riport legnagyobb egyé-
nisége. 1976-ban In Patagonia címmel könyv alakban kiadott argentin
riportjaival debütált. A könyv pontos műfaji besorolásának nehézsége-
iről Susannah Clapp kiadó ezeket írja: „Aki az In Patagóniát olvassa,
ne számítson arra, hogy a könyvben ábrázolt emberek pontosan olya-
nok, mint a valóságban. Chatwin elvetette a hagyományos riporttól
elvárható tényszerű pontosságot, és olyan technikákat alkalmazott,
amilyeneket a regényírók használnak. Olyan riport született, amelyet
novellaként olvasunk. A szerző nem közli, hogyan jutott el egyik hely-
ről a másikra. Beszéde szaggatott, meggyőző, szeme olyan valakié, akit
vonz minden, ami meghökkentő és ellentmondásos. Riportot olvasunk,
amely ugyanakkor történelmi esszé, s ráadásul még regény is. Olyan
újfajta írásművészet ez, amely a tényirodalmat tágasabb és gazdagabb
műfajjá változtatta”.
Egon Erwin Kisch, a régi időket emlegetve valahol ezt írja a riport-
írásról: „Az akadályok néha izgalmasabb témát jelentettek, mint maga
a téma”. Valóban, számos riport éppen arról szólt, milyen nehézségekbe
ütközött a riporter, míg eljutott az események színhelyére, hogyan tar-
tóztatták le, milyen gondjai voltak az információk továbbításával, ho-
gyan vesztette el a kapcsolatot a központtal, stb. Ez ma már mind nem
téma – a közlekedés sokkal jobb, mint régen, az összeköttetés szintén.

540
 Korunk fenoménje – a tömegturisztika – alaposan megváltoztatta
a riporttal, különösen a külföldi riporttal szemben támasztott köve-
telményeket. Ez a turisztika két új jelenség összekapcsolódásából szü-
letett: létrejött a mozgékony, szórakozást igénylő tömegtársadalom, s
ezzel együtt kifejlődött az olcsó, charterközlekedés. Mindenki eljuthat
mindenhova. Régebben az utazásban volt bizonyos titokzatosság. Ma
a titokzatosság helyét elfoglalta a pénzügyi kalkuláció: elég-e a pén-
zem arra, hogy eljussak ide vagy oda? Az út már nem téma. Goethe
Utazás Itáliában c. útinaplója ma nem születhetne meg. A Karlsbadból
Nápolyba kilenc hónapig tartó utat, amelyet Goethe Italienische Reise
c. művében 300 oldalon írt le, ma repülőgéppel egy óra alatt tesszük
meg; ez épp arra elég, hogy megigyunk egy kávét és átlapozzuk az
újságot.
A riporttal kapcsolatos félreértések az angolszász és a kontinentális-
európai sajtó különbözőségéből is fakadnak.
Az angolszász újságírás liberális hagyományokból eredeztethető,
abból a meggyőződésből, hogy a sajtó össztársadalmi intézmény, hogy
az összes polgár érdekeit és véleményét egyformán képviseli, s ezért
függetlennek, elfogulatlannak, tárgyszerűnek kell lennie. Ezért ott az
újságírótól azt várják el, hogy beszámolói függetlenek, elfogulatlanok,
mintegy személytelenek legyenek. A riporter olyan valaki, aki szöve-
gében nem nyilváníthatja ki saját véleményét, nézeteit. Az a feladata,
hogy minél több „tiszta” információval lássa el olvasóját. „Mi történik
itt?” – kérdeztem egyszer az NBC operatőrétől, amikor egy mexikói
tüntetés alkalmával utcai összecsapást filmezett. „Fogalmam sincs róla
– válaszolta. – Én csak filmezek, és a szalagot elküldöm New Yorkba.
Ott aztán a főnök kiválogatja azt, amire szüksége lesz”.
Mivel az újság nem állhat csupa információból, hiszen az olvasó
a kommentárt is elvárja, az angolszász sajtóban létezik az újságírók-
nak egy speciális kategóriája. Ezek kizárólag kommentálással, elem-
zéssel és véleménynyilvánítással foglalkoznak. Az ilyen újságírókat
kolumnistáknak (columnists) nevezik. Kevesen vannak. Általában a
legismertebb, világhírnévnek örvendő sajtó korifeusok, a toll arisztok-
ratái tartoznak ide. Walter Lippmann, Joseph Alsop, James Reston – az
ő kommentárjaikat az egész olvasó Amerika türelmetlenül leste.

541
 Riporterek és kolumnisták – két teljesen eltérő, egymástól elkülö-
nített helyzet. Az amerikaiak kétféle újságírást különböztetnek meg:
az egyik az investigative journalism (a riporterek területe), a másik a
reflective journalism (a kolumnisták területe).
A kontinentális-európai sajtó más gyökerekből táplálkozik – poli-
tikai mozgalmakból ered. A sajtó itt a pártharcok eszköze volt. Vagyis,
az angolszász sajtóval ellentétben, az elfogultság, elkötelezettség, harci
szellem, pártosság jellemezte. Itt nem vált el egymástól az információ és
a kommentár, ellenkezőleg – információt akkor közöltek, ha az pártér-
deket (vagy más, az újság által képviselt erők érdekeit) szolgálta, ezért
itt a leggyakrabban előforduló forma nem a „tiszta” információ volt
(mint az angolszászok újságjaiban), hanem a kommentált információ,
s az újságírótól éppenséggel elvárták a véleménynyilvánítást, az elkö-
telezettséget és mindenek előtt – a jelenlétet. (Szándékosan, a világos
levezetés érdekében mutatom be a két eltérő modellt tiszta, szélsőséges
formában, a gyakorlatban ugyanis idővel sok kevert, eklektikus, hibrid
forma alakult ki.)
A két sajtómodell ismeretében könnyebb válaszolni arra, hogy a
riport újságírói vagy irodalmi műfaj-e. Az angolszász világban hatá-
rozottan irodalmi. Az angolszász sajtómodellben nincs helye az olyan
személyes terméknek, amilyen a riport, hiszen ennek ereje éppen abban
rejlik, hogy szerzője ott van az esemény színhelyén, jelen van fizikailag,
de érzelmileg is, vannak benyomásai és reflexiói. Ezért az angolszász
világban a riportokat az irodalmi folyóiratok közlik, vagy könyvkiadók
adják ki. Senkinek sincsenek kétségei a felől, hogy V. S. Naipul, James
Fenton vagy Colin Thubron könyvei szépirodalmi alkotások.
A kontinentális Európa országaiban változó a helyzet. Itt egy ide-
ig létezett, s néhol még mindig létezik az újságírói riport. Különösen
azokban az országokban töltött be fontos szerepet, amelyekben cenzúra
működött, a riport ugyanis nagyobb szabadságot biztosított a függet-
len, kritikus vélemény kinyilvánításában.
Európában az irodalmi riport is létezett, ezt a műfajt főleg írók
művelték, akik a legtöbb esetben nem voltak hivatásos újságírók –
Wankowicz kiadó volt, Kuncewiczowa írónő, Jasienica pedig törté-
nész.

542
 Anthony Speath-tel, a Time tudósítójával beszélgetek Újdelhiben
arról, hogy az olyan találmányok, mint a fax, modem, e-mail, mobil
telefon a tudósító munkájában egyszerre jelentenek haladást és visz-
szalépést. Mert egyfelől megkönnyítik az információ megszerzését és
továbbítását, másfelől viszont:
a) a központtal létesíthető gyors, azonnali, nehézségektől mentes
összeköttetés következtében a tudósító közelebb van a központhoz, mint
ahhoz a helyhez és kultúrához, amelyben tartózkodik. Az állandó kap-
csolat révén, a földrajzi helyváltoztatás ellenére, a kultúra, a társadal-
mi közeg szempontjából továbbra is irodája épületében (általában New
Yorkban, Londonban, Párizsban) érezheti magát. Mivel az „elektronikus
összekapcsolás” révén sosem hagyja el a központot, úgy érzi, hogy a má-
sik kultúrában csak ideiglenesen, véletlenszerűen, felszínesen tartózko-
dik. Semmi sem készteti arra, hogy megismerje azt az új kultúrát és az
ott élő embereket. (Egyszer rövid ideig a brit televízió forgatócsoport-
jával együtt utaztam Afrikában. A csoport tagjainak többsége először
volt ezen a földrészen. Döbbenten figyeltem viselkedésüket. Bárhova
érkeztünk, azonnal a telefonra vetették magukat, és órákig tartó beszél-
getéseket folytattak Londonban élő családjukkal. A gondolat, hogy más-
nap újra felhívják Londont, lehetővé tette, hogy úgy-ahogy elviseljék a
következő, Afrikában eltöltendő napot. Afrika egyáltalán nem érdekelte
őket, kísérletet sem tettek arra, hogy közelebbről megismerjék);
b) az állandó elektronikus kapcsolat miatt a tudósító ki van téve an-
nak, hogy a központ irányítja majd minden lépését, elveszi tőle a kezde-
ményezés lehetőségét, szóval, hogy a tudósító inkább „kiküldött” lesz,
nem pedig önálló riporter és kutató.
Truman Capote és Mozart és a kaméleonok c. műve. Capote sosem
dolgozott újságíróként, de az „újságírást, mint művészi formát” akarta
művelni. „Narratív újságírásnak” vagy „tényregénynek” nevezte ezt.
1966-ban adta ki a Hidegvérrel című művet, s ezzel áttörést hozott
a világ riportirodalmába – megszületett az „újságíró-regény”. Capote
szerint „az írónak egyetlen palettán kell tartania minden színt, minden
képességét, hogy keverni tudja a színeket”, és a következő műfajokat
sorolta fel: „filmforgatókönyvek, színpadi művek, riportok, versek, no-
vellák, elbeszélések, regények”.

543
 Hol olvastam? – hogy az Afrika-kutatónak aszkétának kell lennie.
A külföldi riporter a kultúrák tolmácsa. Harcban áll az általánosan ural-
kodó tájékozatlansággal, sztereotípiákkal, előítéletekkel. Természeténél
fogva eklektikus, és saját társadalmához képest kulturális emigrációban
él. A világot, távoli országokat járó riporter magányossága: azokról ír,
akik nem olvassák őt, olyanoknak ír, akiket kevéssé érdekelnek az ő hő-
sei. Köztes helyet foglal el, lebeg az általa közvetített kultúrák között.
Legfőbb gondja, kérdése: mennyire lehet felfogni, megismerni egy má-
sik kultúrát, hiszen azt belső, rejtett kódok hozzák létre, ezeket pedig
mi, egy másik világ gyermekei, nem tudjuk megfejteni és megérteni.
A riporterkedés életforma, karakter. 1940-et írunk. Háború van. Né-
met invázió Franciaország ellen. A párizsiak tömegesen menekülnek,
pánik, apokalipszis. Ezt a tömeget látja Andrzej Borkowski. Látja, és
azon melegében írja Jegyzeteibe: „Egyetlen érzés uralkodik most ben-
nem: a kíváncsiság, az intenzív, sűrű kíváncsiság, amely úgy gyűlik a
számban, mint a nyál. Nézni, nézni, befogadni, elraktározni. Életemben
először írok, jegyzetelek. És most csak ez érdekel”.
A médiumok fejlődése, az egész, napjainkban zajló információs for-
radalom új, nagy létszámú foglalkozási csoportot hozott létre olyan em-
berekből, akik az újságírást minden érzelemtől és misztikától megfosz-
tott foglalkozásnak, a karrier egyik lehetséges útjának tartják, amelyet
másnap már el is dobhatnak egészen más, anyagilag kifizetődőbb fog-
lalatosság kedvéért. Ezek az emberek jól érzik magukat az információk,
képek, hangok nagy gyáraiban, vagyis a bolygónkat átfogó információs
sztrádákkal egybekapcsolt modern szerkesztőségekben, a rádiókban és
televíziókban. Ezeken a helyeken már nincs szükség az olyan indivi-
dualista, magányos, saját útjait járó macskára, amilyen természeténél
fogva a riporter. Az eredmény – a riport ma az irodalmi műfajok széles
skáláját egészíti ki, és a regény, az esszé és a dráma mellett az írásmű-
vészeti szakokon tanítják, nem pedig az újságíró iskolákban, amelyeket
egyébként egyre gyakrabban neveznek promóciós, reklám- vagy mar-
keting iskoláknak.
Tiziano Terzani firenzei olasz. Huszonöt éve él Ázsiában. A Der
Spiegel tudósítója Újdelhiben. Kiváló riportkötetek szerzője. Levelet
kaptam tőle:

544
 „A mi foglalkozásunk eltűnőben – írja –, az új» kollégák «a konver-
tibilis fajtához tartoznak – holnap bármelyikükből lehet ügynök vagy
bróker; egyébként sokan közülük valóban ezt csinálják. A világ, úgy
tetszik, egyre inkább az élet anyagi oldalával foglalkozik, az embereket
a kellemes időtöltés, a különféle hobbyk érdeklik, a teljes közöny pedig
új erkölcsi alapelvvé kezd válni.
Amikor egy alkalommal Fülöp (II. Makedóniai Fülöp, Nagy Sándor
apja – R. K.) tábort akart verni egy szép vidéken, de azt hallotta, hogy
ott nincs táplálék a teherhordó állatok számára, így szólt:» Ó, Hérak-
lész, milyen is a mi életünk, ha a szamarak igényeit kell szem előtt tar-
tanunk?« (Plutarkhosz). 96. május 28.
Megkérdeztem A. B.-től, akinek egy évvel ezelőtt agyvérzése volt
(amelyből csodálatosan fölépült), hogy az agyvérzés hagyott-e maga
után nyomokat. „Igen – válaszolta A. B. – először is hamar fáradok.
Reggel érzem magam a legjobban, aztán fokozatosan, óráról órára egy-
re lassúbbá, gyöngébbé válok, estére kikapcsol az agyam, látok, hallok,
de csak távolból, mintegy ködön át jut el hozzám minden. Este saját
testem terhét is érzem. Furcsa érzés ez, később ugyanis testem eltávolo-
dik tőlem, majd eltűnik. Gondolom, ekkor alszom el. De gyakran nem
tudok elaludni. Ezek az üresség órái. Nincs kedvem aludni, nem tudok
gondolkodni, képtelen vagyok bármit is elképzelni. Fekszem, várom a
hajnalt.
Ezenkívül – folytatta – erős hangulatingadozást tapasztalok. Néha
a hangulatom minden ok nélkül, egy perc alatt megváltozhat. Az előbb
még fürge, mozgékony voltam, s hirtelen apátia, kedvetlenség, bénult-
ság lesz úrrá rajtam. Képtelen vagyok koncentrálni, beszédem érthetet-
len.
Gondjaim vannak a rövidtávú emlékezéssel, elfelejtem, mi történt
egy perccel korábban. Hova tettem a kulcsaimat? Kit kellett volna föl-
hívnom? Mit olvastam tegnap? Ez az emlékezetkihagyás félelmet, két-
ségbeesést vált ki belőlem. És ha holnap mindent elfelejtek? Mindenre
óriási figyelmet kell fordítanom. Még az olyan egyszerű dolgokra is,
amilyen a járás. Normális körülmények között a járás ösztönös, mecha-
nikus tevékenység. Nekem viszont erre is koncentrálnom kell. Nem ar-
ról van szó, hogy egyensúlyomat vesztem, imbolygok, tántorgok. Nem.

545
Nem, de mondogatnom kell magamban: vigyázz, most mész, gondolj
arra, hogy mész.”
Az agyvérzésen átesett beteg gondolkodása olyan embert juttat
eszünkbe, aki egy városban bolyong, ahol az utcák és terek üresek, az
összes kapu, ajtó, ablak zárva van. Az illető sejti, sőt, biztos benne, hogy
a falak mögött mindenütt élet van, emberek vannak, ügyeket intéznek,
zajlik a történelem – a közönséges, hétköznapi történelem is meg a
nagy, heroikus történelem is – de nem tud bejutni azokba a házakba,
nem lehet sem résztvevője, sem tanúja az eseményeknek. Számára elér-
hetetlen az a valóság, nem élheti azt át. Elvesztett valamiféle képessége-
ket, megfosztódott valamiféle értékektől.
Nem tudja átlépni a küszöböt? Nem tud bemenni az ajtón? Talán
nem próbálkozik? Fél a próbálkozástól. Ez a különbség mai énje és teg-
napi énje között. Azelőtt, ha kihívással találta szemben magát, azonnal
fölvállalta azt. Ha próbálkozása nem járt sikerrel, a vereség nem kedvet-
lenítette el, azonnal újra nekivágott a feladatnak. Ma azonban akkora
félelmet érez, hogy nem tud semmibe belekezdeni, ennek már a gondo-
latától is remeg, lebénul, pánikba esik.
Közte és a valóság között megszűnt a közlekedés, az éltető ozmózis.
Megszakadt az aktív, dinamikus összeköttetés. A jelek és szimbólumok,
amelyeket lát, még ha változatlanul érti is azokat, már nem küldenek fe-
léje hullámokat, sugarakat, ösztönzést. Látja, de nem fogja azokat, nem
hatnak rá, valahol útközben eltűnnek, elvesznek.
Az ilyen ember, akarata ellenére, légmentesen be van zárva egy szi-
getelt, át nem eresztő szkafanderbe.

Amszterdam
I. B. öngyilkos holland író temetése (a család kérésére nem írom le a ne-
vét). Az utóbbi években küldött levelei nagy nyugtalansággal töltöttek
el. Pár éve dolgozott egy regényen. Írta, de nem tudta befejezni, mert
a regény állandóan nőtt, terjeszkedett. Nem mennyiségét, hanem te-
matikáját tekintve. Az egymást követő levelekből az derült ki, hogy I.
B. egyre inkább arra törekszik, hogy mindent átfogjon. Egy idő után a
leghatározottabban már csak egyetlen dolog érdekelte: az egész. „Az,
amit te írsz – közölte régebben szemrehányóan – legfeljebb néhány ház-

546
ról szól, esetleg egy utcáról. Én az egész várost akarom megragadni!”
Később már ez is kevésnek bizonyult: „Te egyetlen régióról, egyetlen or-
szágról mesélsz. Az én regényem viszont egyszerre fog szólni rengeteg
országról, egy egész kontinensről!” És hozzátette: „Miért nem jelentke-
zel? Nem vagy jó erőben?”
Nem válaszoltam neki, mert nem tudtam, mit írjak. Regényének
egyre burjánzóbb világa aggodalommal töltött el I. B. elmeállapotát il-
letően. Ismertem olyan eseteket, amikor az, aminek nincs határa, alja,
vége, az embert végérvényesen, örökre elnyelte.
Tudtam, hogy I. B.-nek ahhoz, hogy létezhessen, szüksége van vala-
milyen stabil pontra, látnia kell maga előtt valamilyen határt, vonalat,
végpontot, egy konkrét, már-már megfogható dolgot, hogy ellenállhas-
son a tátongó mélység szívóerejének, amely erősebb az embernél. Az
utolsó levele: „Közel vagyok ahhoz, hogy átfogjam az egész világot, az
összes embert, mindent, ami él, sőt, a halott dolgokat – a sziklákat, kö-
veket, homokszemeket – is”.
A. B. bizalmasan közli velem, hogy egy elbeszélésen gondolkodik.
Témája – az ő saját teste. A cselekmény reggel, fölébredés után játszó-
dik. Valamikor A. B. teste rugó volt, katapult, amely reggel kilőtte őt az
égbe, a nappali világosságba, az életbe. Könnyű, eleven, derűs, dina-
mikus emberként ugrott ki az ágyból. Úgy érezte, szárnyai nőttek, egy
pillanat alatt lett ura önmagának és a világnak.
Most ugyanezt a testet berozsdásodott fékek szorítják össze, nem
engedik, hogy megmozduljon. Mit tegyen? Akarja, nem akarja, be-
lefog az első próbálkozásokba, kísérletezésekbe. Óvatosan fölemeli a
kézfejét aztán bizonytalanul és bizalmatlanul a lábát, végül pedig – a
legnagyobb aggodalommal, a legrosszabbra is fölkészülve – a fejét. Fáj-
dalom! Lüktető halánték, zakatoló fejfájás. Most a bal kar következik.
Milyen szörnyen fáj! Mozgatni! Fáj, de mozgatni kell. Ezt mondja az
orvos, aki ezt a fájdalmas állapotot reggeli izommerevségnek nevezi. A
fájdalom valamilyen láthatatlan nyíláson jut be a testbe, és vagy meg-
telepszik egy helyen, ahol aztán fúr, nyomakodik, növekedik, szinte
robban, vagy vándorol, kering a testben, égető sugárban hömpölyög
ma itt, holnap másutt, s hogy milyen utat, milyen irányt választ – nem
lehet tudni. Miért hagyja el hirtelen a gerincoszlopot, s indul a térd-

547
szalagok felé, hogy vasszilánkként fúródjon közéjük? Miért távozott a
vesékből, s állt meg a szívben? A fájdalom rejtély, megvannak a saját
titkai, a saját külön élete.
A halállal kapcsolatban a legnehezebb dolog arra gondolni, hogy
magányosan tapasztaljuk meg. Még ha az adott pillanatban körülvesz-
nek is hozzátartozóink, egyedül halunk meg, s minél közelebb van a
halál, annál magányosabbak vagyunk.
Joseph Heller – Nem tréfadolog (No laughing matter, 1986). A szer-
ző ritkán előforduló izombénulásban (Guillain-Barré kórban) szen-
ved. Kórház. Kezelés. Heller elkülönített betegszobája azonban sza-
lonná alakul. A könyv ugyanazokról az eseményekről számol be két
nézőpontból – a szerző és barátja, Speed Vogler nézőpontjából. Az
első fejezetet Heller írja, a másodikat Vogler és így tovább, váltakozva.
Jellegzetesen amerikai filozófia: a betegséget úgy lehet megszelídíte-
ni, leigázni, ha minimalizáljuk, viccet csinálunk belőle, ha a tragédiát
játékká változtatjuk, hogy ily módon gyengítsük pusztító, destruktív
hatását.
A fájdalom és a szenvedés. A fájdalom a fizikai világhoz, a szenvedés
a lelki világhoz tartozik. Két külön terület, mégis összekapcsolódnak,
hatnak egymásra. A fájdalom lokalizálódhat egy helyre (fejfájás, hasfá-
jás), a szenvedés viszont egész lényünket kínozza, tönkretesz, gyengít,
és gyakran degradál is. A fájdalom olyasmi, amit természetes, megen-
gedhető, nyilvánvaló rossznak tartunk: ha a fűrész levágja ujjunkat – fáj
a kezünk, ez logikus, nincs benne semmi meglepő. A fájdalomnak meg-
bocsátunk. Más a helyzet a szenvedéssel – a szenvedést igazságtalanság-
nak, pechnek, jogtalan sérelemnek tartjuk: első reakciónk, amellyel a
szenvedésre reagálunk – a lázadás, a tiltakozás. A szenvedés lefokozza,
sőt, megalázza az embert. Egy amerikai nő egyszer ezt mondta nekem:
„Amikor rákos voltam, éreztem, mennyire megaláz a betegség. Bár-
mely orvos hozzám nyúlhatott, tapogathatott, nyomkodhatta testemet.
Ezt felháborítónak éreztem!”
Van úgy, hogy a fájdalom bejut a testünkbe, és keringeni kezd ben-
ne. Reggel fölébredünk – fáj a derekunk, aztán megszűnik ez a fájdalom
– fölment a vállízületbe, majd egy idő után az ízületből lefelé, a térdbe
kúszott. Úgy kering bennünk a fájdalom, mint láthatatlan, vak állat;

548
lesben áll, hogy újra és újra támadásba lendüljön, marjon, gyötörjön.
Ez az állat, bár bennünk leledzik, mégis idegen, megközelíthetetlen,
ellenséges. Nem várhatunk tőle semmiféle irgalmat. Legfeljebb, isme-
retlen okokból, hirtelen tétlenné válik, s ilyenkor pillanatnyi nyugalmat
nyerünk.
Éveink sokasodása: tudatunkban az idő mindinkább jelenvaló-
vá válik. És ez a jelenvalóság egyre kínzóbb, egyre terhesebb. Az idő
minden jellemzője közül a visszafordíthatatlanság a legnyomasztóbb.
Az idő: lavina, amely zúdul előre, és sem kiugrani nem lehet belőle,
sem megállítani nem lehet. Amikor a férfi meghal, halála az asszonyát
is megváltoztatja: megváltozik fizikailag – apróbb, kevesebb lesz. És
zárkózottabbá, sőt, bátortalanná válik. Az egyik fele ő valaminek, ami
már nincs. Olyasmit őriz emlékezetében, ami nem adható át másnak,
amihez a kulcsot, a kódot már senki sem ismeri.
A csodatévő Harris Varsóban! Ez a fiatal, energikus mozgású angol
kicsit mintegy kábultan, révületben, mintha láthatatlan, de azért érez-
hető felhő venné körül, ott lépked a fekvő, ülő, álló emberek sorai kö-
zött, mindenki előtt megáll egy pillanatra, tolmács segítségével kérdezi,
hogy kinek mi baja, egy pillanatra – a másodperc töredékéig – megérin-
ti a beteg által mutatott helyet, és sietve továbblép.
Óriási tömegek tódulnak Harrishoz! A jegyek több héttel érkezése
előtt elkelnek. A tömeg, az emberek nyugtalansága, izgalma, türelmet-
len és reményteli várakozása, mind ugyanazt mutatja: mennyi szenve-
dés vesz körül bennünket! Mennyi beteg, fájdalomtól gyötört ember!
Olyanok, akik, köztünk élve, megtanulták szenvedésüket eltitkolni,
rejtve, lopva elviselni. Harris menet közben, egyetlen mozdulattal félre-
húzza egy hordágyon fekvő beteg takaróját. A takaró alatt összetekere-
dett, kimerült, fonnyadt, erőtlen test. A test, amely bár hozzánk tarto-
zik, egyre terhesebbé és idegenebbé válik, és már csak az általa okozott
fájdalommal kapcsolódik hozzánk.
Baál-Sém így szólt a testéhez: „Csodálkozom rajtad, test, hogy
még nem hullottál szét Teremtődtől való félelmedben” (Martin Buber
Hászidok elbeszélései).
Ez a halál a földben lapul. Az úton leselkedik. Önmagától nem tá-
mad, ha nem nyúlsz hozzá. De elég, ha egy lépést teszel. Ha hozzáérsz.

549
 Aknák.
Az akna előnyei: kisméretű (elfér az ember tenyerében), könnyű
(még egy kilót se nyom), olcsó (néhány dollárba kerül). Milliószám-
ra leselkedik rád. Mintegy százmillió akna rejtőzik a földben, sivatag-
ban, kövek alatt, utakon – 62 országban. Ez 1993-as adat, most, amikor
mindezt írom, számuk eléri a 150 milliót, s amikor a könyv az olvasó
kezébe kerül, meghaladja a 200 milliót.
Csupa milliós nagyságrend!
Milliókra rúg azoknak a száma, akiket aknák öltek, sebesítettek,
csonkítottak meg, akik láb nélkül, kéz nélkül, vakon, süketen, tébolyul-
tan sínylődnek. Az áldozatok jelentős része gyerek, mert a gyerekek a
legmozgékonyabbak, a legnyüzsgőbbek és legfigyelmetlenebbek, nincs
önfenntartási ösztönük.
Kevesen vannak olyanok, akik megúszták az aknával való találko-
zást. Minden tíz áldozatból nyolcan belehalnak sérüléseikbe, a vérvesz-
teségbe, mire bárki is segítségükre siethetne. Az ellenfelek a legkülön-
félébb fegyveres konfliktusok tucatjaiban kölcsönösen aknákat telepí-
tenek egymás ellen, s ha a háború véget is ér, az aknák ottmaradnak az
utakon, a mezőn a barázdák alatt, az erdei alomban, bokrok sűrűjében,
a folyópartokon, a házak falában, a padló alatt, a kéményben, a sze-
métdombban. Az aknák megmaradnak, mert az aknátlanítási művelet
sokba kerül, s az olyan országoknak, mint Afganisztán, Kambodzsa,
Angola vagy Szomália, ahol a legtöbb akna található – nincs pénzük.
Az aknák terrorizálják a lakosságot, elszigetelik a falvakat, megbé-
nítják a közlekedést. Az emberek szomjan halnak, de nem mehetnek
vízért a forráshoz, mert az ösvények alá vannak aknázva. Állatcsordák
éheznek, de a pásztorok nem merik őket legeltetni, mert a legelők alá
vannak aknázva. A parasztok nem művelik földjeiket, nem mernek rő-
zsét gyűjteni, piacra járni, mert mindenütt aknák rejtőznek. A világon
egyre több az aknamező, egyre több az olyan terület, amelyet el kell
kerülni.
Akna – a halál metaforája, a halálé, amelynek elébe megyünk anél-
kül, hogy tudnánk róla, hogy előre látnánk.
Az aknáknak több tucatnyi fajtájuk van. A legveszélyesebb az ame-
rikai „Claymore” akna. 27 dollárba kerül. Nagyon hatékony, mert 700

550
srapnelre robban szét. A szakemberek szerint rövidesen megszületik
egy olyan berendezés, amellyel egyszerre több aknát lehet felrobbanta-
ni. Akkor majd nagy földterületeket lehet levegőbe röpíteni, tengernyi
vért lehet kiontani.
Csak a hangos, látványos, tűzijátékra emlékeztető halál van kitéve
annak, hogy felfigyelnek rá, s igyekszenek korlátozni, visszaszorítani. A
csöndes, néma, meghúzódó halál – az éhínség, a tüdőbaj, a malária, az
elhagyott helyen fölrobbant akna okozta halál – nyugodtan pöffeszked-
het, tizedelheti, zabálhatja áldozatait.
A halálban rejlő paradoxon: a legnagyobb hatást az egyedi, elkülö-
nülő halál gyakorolja ránk. Az olyan ember halála, akinek vonásait le
tudjuk írni, akit meg tudunk nevezni. Minél nagyobb a halál áldozatai-
nak száma, annál közömbösebben reagálunk rá. A nagy szám, ahelyett,
hogy növelné a hatást – megöli azt.
„Xenokrátész szerint – írja Galenus – a filozofálás kezdete a min-
dennapi élet zajától való eltávolodás”. Claudius Galenus Marcus Aure-
lius személyi orvosa volt. Az általa kidolgozott orvosi-gyógyszerészeti
receptekre támaszkodott az orvostudomány 1500 évig! A Galenus által
emlegetett Xenokrátész pedig Arisztotelész barátja és Platón tanítványa
volt; az ő nevéhez fűződik a deriváció elmélete. A deriváció következ-
ményeként, szerinte, egyszerre van jelen az egyes és a többes, a jó és a
rossz, a nyugalom és a mozgás, a meghatározott és meg nem határozott,
stb. A lényeket istenekre, emberekre és démonokra osztotta fel (azzal,
hogy voltak jó démonok és gonosz démonok).

551