Van egy álmom… Egy napon felébred majd ez a fáradt, reményvesztett színész,

és megéli újra, mit jelent valójában az, amire annak idején az életét tette fel:
Játszani.
Számunkra ennek az igazságnak nyilvánvalónak kéne lennie; minden színész
játékra lett teremtve.

Van egy álmom: egy napon a régi játszóhelyeken a magukat hajdan otthon érző
színészek össze tudnak jönni, és együtt tudnak izgulni egy közös permier
sikeréért.
Van egy álmom: hogy egy napon még az utcán kiabálók is, még a döntnöki
székekben ülők is egyszer megérzik, átélik újra: mit jelent ez: az embereket
szolgálni testünkkel, lelkünkkel…

Van egy álmom, hogy az én egy-szem; s a kollégáim kettő-három-öt kicsi

gyermeke egy napon olyan ország polgára és lakója lesz, ahol a játék csak éppen
annyira fontos, amennyire kell: nagyon. De nem lesz annyira „nagyon” fontos,
hogy ezzel, ennek irányításával életek, sorsok fölött döntsön valami olyasmi, ami
nem tudja, mi az: játszani.

És van egy álmom: egyszer újra azzal a gondolattal ébredek egy hosszú éjszakai
próbát, vagy premierbulit követő, alig kialudt éjszaka után, hogy Istenem, csak
el ne késsek, mert a színésztársaim mind pontosan érkeznek, és nélkülem kezdik
el az újabb jelenet, vagy újabb előadás próbáit, és biztosan haragudni fognak a
léhaságom miatt.

És van egy álmom: este tíz után, vagy még később a civil barátaimnak nagyon
büszkén elpanaszolom egy sör mellett, hogy mennyire fárasztó és komoly dolog
ez a színész-élet.

És van egy álmom - ahogyan Hamvas Béla is mondta Beethovenről: a

rettenetesen nehéz kezdet után végre megint nem tudom otthagyni az írást
egyik alkalommal sem, mert a darab nem hagy nyugodni, az éjszaka közepén is
fölébredek, és meg kell nyugtatni a feleségemet, hogy nem vele van bajom, csak
éppen eszembe jutott valami, és sürgősen le kell jegyeznem.

És van egy álmom: haragszanak rám megint a színészeim, időért könyörögnek,

apró kis füllentésekkel próbálnak perceket elcsalni az általam tartott próbák
idejéből, mert én megfeledkezem arról, hogy szünetet tartsak.

És van egy álmom: nem tartozom pénzzel sem színésznek, sem fordítónak, sem
internet-szolgáltatónak, nem tartozom papírokkal statisztikákat készítő és
követelő intézményeknek, mert mindezt egy kedves munkatársam rendesen,
határidőket betartva elvégzi, mert ért hozzá, nem úgy mint én; - mindezek
helyett állandóan tartozom: újabb instrukciókkal, szövegrészletekkel, jelenet-
módosításokkal, mindenféle magyarázattal a színésznek, hogy megértse, hogy az
a teljesen értelmetlennek tűnő mondat vagy cselekedet miért is olyan fontos
számomra.

És végül van egy álmom: minderre van időnk, energiánk, türelmünk, igényünk
és pénzünk.
És végül van egy álmom: mindez játék. Nem „csak játék”, hanem Játék. Az élet.
Az életünk.
Egy pályázat megírása haszontalan dolognak tűnik, hiszen újra és újra ugyanazt
írom: tele vagyok jó ötlettel: adjatok pénzt, és én megcsinálom.
És most már, igen, „adjatok”, és nem „Tisztelt Kuratórium”, nem mintha ez a cím
nem illetné meg a „Tisztelt Kuratóriumot”, nem erről van szó, nem sértésnek
szánom.
Ismerjük egymást. Ti/Önök ismertek/ismernek engem, én pedig ismerlek
Benneteket / ismerem Önöket.

Mi szükség hát a magyarázkodásra?

Arra, hogy újra és újra megfogalmazzam, ki vagyok, kik vagyunk, és mit

akarunk? Néha engem is meglep a válasz erre a kérdésre.
Bizton állíthatom, hogy idén teljesen mást akarok, mint tavaly. Legalábbis sok
szempontból mást. A tavalyi (és tavaly előtti) „élve eltemetés” átgondolásra
kényszerített, számolnom kellett azzal, hogy mi lesz, ha ennek egyszer vége
szakad. Ha nem lesz több támogatás, ha magunkra maradunk.

Eleinte stratégiáim voltak. Hogy hogyan hagyom majd el az országot, hogy

mihez kezdek majd, ha már nem lehetek rendező, vagy színész, vagy zenész,
vagy táncos, vagy akrobatika-tanár, vagy harcművész, vagy csak úgy már nem
lehetek budapesti, mert nem tudom az itteni létezésemet fenntartani. Voltak
ötleteim, de végül mindet elvetettem, úgy döntöttem, hogy maradok. Hogy addig
csinálom, amíg lehet.

Egyrészt, mert hiába élnék valami más, „rendes munkából” (ahogy az anyósom
mondta), úgyse bírnék. Nem lehet. Az nem az én dolgom, az engem nem tenne
boldoggá, és nincs kedvem hosszas gyötrődés után belebetegedni, én ebbe
akarok belehalni, ebbe a színházba, akár így, akár úgy, de egészségesen, mert
én ehhez értek.

Nincs személyiségzavarom, még küldetéstudatom sincs. Egyszerűen csak tudom.

És ahogy múlnak az évek, kezdek rájönni, hogy erre másokat is rá tudok venni.
Sokáig azt tanították, hogy ezt valamiféle szektás vezetői allűrrel kell csinálni –
ez nem volt szimpatikus, ezt elvetettem. Aztán nagyon sokáig azt gondoltam,
hogy ezt pénzzel lehet: igen, lehet pénzzel.

De ez a két év élve eltemetés azt mutatta meg, hogy lehet máshogyan is. Nincs
már olyan stratégiám, hogy hogyan élem túl. Ahogyan a Gattaca című filmben
mondja a főhős: nem tartalékoltam a visszaútra.

Most ezt a „máshogyant” fogom megpróbálni, és nem tudom, hogy fog-e

sikerülni, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert nincs más
választásom, tessék ezt figyelembe venni.

Így aztán biztosan furcsán hangzik, hogy a fent leírtak után mégis meglepő
dologra ragadtatom magam: pénzt fogok kérni.