FELSŐ TÍZEZER: MAJD LESZ VALAHOGY

1. JEGYZET MAGAMNAK
2. ANYA MIATTAD SÍR
3. A TÉVEDÉS ÁLDOZATA
4. A MENTŐ, A RENDŐR, A TŰZOLTÓ
5. KORSZERŰTLEN GONDOLATOK
6. AZ ELSŐ NAPOKBAN
7. MINDENNEK EL KELL MÚLNIA
8. NEM TUDOK LEJÖNNI RÓLAD
9. TÚL VAGYOK MINDENEN
10. MAJD LESZ VALAHOGY

JEGYZET MAGAMNAK

(…)
itt az idő elkezdenem,
de mi lesz velem, ha nem merem,
magamnak se bevallani,
hogy nem tudok semmit se mondani,

csak azt, hogy falat emeltem magam köré

semmi sincs úgy, ahogy szeretném,
de ez sem izgat fel, ha ezt dobta a gép, ezt is szeretni kell.

A rendszer szilárd - mondják felülről,

de mindegy, hogyha engem felőröl,
ha összeomlok, majd felépülök.
Velem ez nem történhet meg, de mégis
mindig ugyanazt élem végig -
mindenki életéből eltűnök.

Jegyzet magamnak: kedves én,

legyünk egymással őszinték:

én falat emeltem magam köré,

semmi sincs úgy, ahogy szeretném
de ez sem izgat fel, ha ezt dobta a gép, ezt is szeretni kell.

Isten látja a lelkem, de nem lát semmit bennem,

én üres vagyok.
ANYA MIATTAD SÍR
Alig várod, hogy hazavigyen majd a busz
valakivel, akiről semmit se tudsz,
csak a keresztnevét és azt, hogy
nem csókol olyan nagyon rosszul.
Hunyorogva nézed, hogy melyik a tiéd.
Összetörted egy random ember szívét,
egyszer majd elfelejti,
az élet amúgy sem túl hosszú,

de néha azért egy röpke pillanatra

eszedbe jut, hogy nem mennek túl jól a dolgok.

Anya miattad sír,

anya miattad nem alszik már éjszakánként el,
nem említ meg senkinek,
és te nem érted, miért nem érti meg.

Kikérsz egy kört, abból baj nem lehet,

kifizeted majd úgyis az albérletet:
IKEA-bútor, zacskós leves,
a fiúd már rég más nőt szeret,

de néha azért felteszed magadnak

azt a kérdést, hogy kit akarsz még becsapni.

És ha látná anyád, hogy dobozszámra

szívod el a cigarettákat,
és hogy nem mondasz semmire nemet,
akkor nem biztos, hogy büszke lenne rád.
A TÉVEDÉS ÁLDOZATA

Kifogytam a nagy szavakból,

áttérek most más szavakra,
most más bőrébe bújok bele
egy életre, vagy egy pillanatra.
Egész eddig elleneztem,
de most már szorosan mellé állok,
de nem leptem meg senkit ezzel,
én úgyis mindig ezt csinálom.

A világ többé nem biztonságos,

le vagyok égve egy leégett város
legszélén egy luxusházban,
de biztos, hogy nem én hibáztam:
mert én sohasem hagyok hátra embert,
én összejátszom az égiekkel.
Ha nincs tévedés, akkor nincs áldozat,
ha nincs áldozat, akkor szép álmokat.

Mit láthatott vajon bennem,

és miért nem találja senki másban,
ő akkor is jön, ha direkt megyek
az autópályán rossz irányba.
Nincsenek se véletlenek
és nincsenek se őrangyalok,
de mindig lesznek tévedések
és mindig lesznek áldozatok.
A MENTŐ, A RENDŐR, A TŰZOLTÓ

Majd egyszer megírom, hogy mikor elhagytál, akkor nem éreztem semmit,
akkor egész régen tudtam már, hogy az egészben nincs annyi,
hogy megérje tovább küzdeni érte, nem is értem, hogyan húztuk addig,
amíg végül vége lett.

Egyszer megírom majd azt a dalt, amiben annyi lesz a lényeg,

hogyha azt hiszed, hogy összetörtél, akkor ebben is tévedsz,
bár kellett hozzá egy kis idő, hogy rájöjjek: nélküled is van élet
néha egész tűrhető.

Ebben a dalban benne lesz, hogy csakis te vagy a vesztes,

de hol leszek már addigra én, hogy ez érdekeljen,
addigra meg se lesz a telefonszámod, mert kitörlöm, ha nem felejtem el,
ha addig nem felejtem el.

De most csak az jut eszembe, hogy mennyire fáj,

még ha kibírom is, ahogy állítják
a mentő, a rendőr, a tűzoltó, akik azóta vigyáznak rám.
KORSZERŰTLEN GONDOLATOK

Amikor rossz irányba indulok el

és hiába hívlak, nem érlek el,
és ha felvennéd, se lennék vidám
mert nem biztos, hogy elmondanám (…)
mert arra senki se büszke, ha nem sikerül,
így vagy úgy, vagy véletlenül,
de ez tényleg mindegy.

Voltak olyan időszakok,

mikor azt hittem, hogy mindent tudok
és hogy majd mindenkinél jobb leszek,
lehetett volna így, de nem lehetett.
És arra senki se büszke, ha nem sikerül
így vagy úgy, vagy véletlenül,
de ez tényleg mindegy.

Az égen nincsenek már csillagok,

vagy bármi más amibe kapaszkodom,
ha te nem vagy itt, ki marad itt velem
nem kizárt, hogy valahogy átvészelem.

Ezek a korszerűtlen gondolatok

itt lesznek velem, míg ittmaradok,
és lehet, hogy senkit nem érdekel,
nekem nem ez a fontos, nekem így megfelel:
és arra senki se büszke, ha nem sikerül
de ha úszni próbál és úgy elmerül,
az nem ugyanaz, mintha meg se próbálta volna
nem ugyanaz, mintha meg se próbáltam volna.
AZ ELSŐ NAPOKBAN
Az első napokban úgy tűnt még,
hogy semmi sem állhat kettőnk közé:
a korkülönbség, a magasság
csak mások számára lehet akadály.
Az első napokban azt mondták,
hogy még nem szólnak de majd elmondják,
hogy miért csak heteket adnak nekünk
de addig örülnek, amíg mi is örülünk.

Jött egy vihar, de elvonult.

Mi csak bámultuk szótlanul,
és minket nem érdekeltek ők,
mégse volt olyan semmi, mint azelőtt.

Ők akkor még azt gondolták,

hogy ez csak egy múló fellángolás,
de mi jobban tudtuk mindenkinél,
hogy milyen az, mikor csak te vagy meg én.
Az első napokban bennünk élt,
hogy mi nem veszítjük szem elől a célt,
tőlünk robbanthatnak a franciák,
attól mi még élünk tovább.

Aztán a belvárosban valahol

megbeszéltük, hogy ennyi volt.
Az csak a filmekben létezik,
hogy nekünk van igazunk és nem nekik.
MINDENNEK EL KELL MÚLNIA

Nincs értelme semminek,

aminek értelme lehetne nélküled,
de te nem láttál meg bennem semmi fantáziát.

Úgy tűnik, nincs semmi gond,

amikor fenn vagyok a színpadon,
de hozzászoktam, hogy ne látszódjon, hogy vagyok igazán.

Hiába sajnálod, nincs értelme,

én úgy teszek, mintha nem történne semmi,
aztán nélküled élek tovább.

Mindennek el kell múlnia,

de ez az egyoldalú kémia
nem múlik el soha,
nem múlik el soha,
nem nem nem nem múlik el soha.

Az utolsó mondatod nekem

az volt, hogy nem szeretnéd, hogy dal legyen
abból, ami köztünk történt, de ennyi nekem is jár.

Mindennek el kell múlnia,

mindennek el kell múlnia,
ez a lehető világok
ez a lehető világok
leg leg leg legjobbika.
NEM TUDOK LEJÖNNI RÓLAD
Kifürkészhetetlen utakat járok,
pedig ismerem már ezt az egész várost
és hogy hogy változnak a dolgok általában
bennem és a környező világban,
de most én sem értem, hogy mi történik bennem,
mintha sikerült volna az időben visszamennem:
mintha tizenöt lennék és az ágyamon fekve
először próbálnék megírni egy verset

hogy én már nem tudok nem tudok lejönni lejönni rólad

nem is akarom és nem is tervezem
azt hiszem, hogy ez nem szerelem
nem tudok nem tudok lejönni lejönni rólad

Jelentéktelen üzenetekre várok,

minden miatt jelenetet csinálok,
vajon hogy változnak a dolgok általában,
szerintem most se jött be az, amire vágytam.
És most én sem értem, hogy mi történik bennem,
mintha sikerült volna az időben visszamennem,
mintha tizenöt lennék és az ágyamon fekve
először próbálnék megírni egy verset.
TÚL VAGYOK MINDENEN
Túl vagyok mindenen,
nézzétek el nekem,
nem maradt semmi belül.

Jó lenne azt látni,

hogy hiányzom másoknak,
de sosem sikerül.

Nem hagyom el magam,

pedig most jó lenne
nem tudni semmiről.

Rángatnak, lökdösnek,
bennem az ördögnek
nincs hely, de mégis ott él.

Madarak énekelnek a fákon,

akárhogy is tovább csinálom az életem.

Túl vagyok mindenen,

nem alszom rendesen,
hajnalig ébren vagyok.

Sebeket halmozok,
nagyokat hallgatok,
nem zavar most már a csend.

Mosolygok mindenre,
a szembejövőkre,
nem értik, mi van velem.

Rángatnak, lökdösnek,
bennem az ördögnek
nincs hely, de mégis ott él.
MAJD LESZ VALAHOGY
„Maradt-e bármi, amit még nem mondtam el?
Én nem hittem volna, hogy ezen is nevetni kell.
Köszönöm a tapsot. Beérem ennyivel.”
(Monológ vége. A bohóc balra el.)

Nem tehetek róla, hogy mindig azon gondolkodom,

hogy a hibákat mindig, mindig én okozom,
és hiába írok róluk egy lemeznyi dalt,
attól még okozhatnak így is bármennyi bajt.

Elhalasztom a nagy utazást

nincsen miből és nincsen hová,
kerülöm azt, aki jót akar,
attól félek, hogy összezavar.
Megjelennek a falon a lidércek,
segítségre lenne szükségem,
de kinek mondom ezt, úgyse kímélnek
ez az utolsó dal, mielőtt kiégek.

Ebben a testben régen volt a léleknek hely.

Még lehet belőlem valaki, ha nem adom fel.
Keresek egy helyet, ahol senkit nem zavarok.
Leírom egy papírra: majd csak lesz valahogy.

Én mindig kitűzöm a zászlót, aztán úgy kap bele a szél,

hogy már soha meg nem találom, ha még valaha keresném
és tényleg, hová tart az az ember, aki egyre csak körbe jár?
Hogy mikor lettem ilyen rohadt bölcs, arra nem emlékszem már
és arra sem, hogyan került a kabátomra a vér,
hogy hol voltam már ma este és még hova mehetnék
én majdnem mindenkit szeretek, de ezt ők nem tudhatják meg,
rólam nem tudhatnak semmit és most már mindenki bassza meg
mindent egy helyre gyűjtök és kidobom az ablakon,
csak egy papír marad nálam, amin annyi áll, hogy
„majd lesz valahogy”.