A cölibátus-illúzió

Egyre többen gondolják azt, hogy helyesen értik a papi nőtlenség lényegét. Egy
katolikus lelkipásztor segít eloszlatni a tévképzeteket.

A cölibátus korunk egyházi életének egyik szimbolikus, újra és újra fellángoló

vitatémája, ami most újabb törésvonalat látszik rajzolni az Egyház egységében. A
pán-amazóniai szinódus javaslata casus belli a tradicionalista irányzatok számára,
ami megfelelő ok az (ima)harcba hívásra is, míg a progresszívnek nevezett oldal
reméli, mi több, elvárja a lényegi változást ezen a téren, mint az Egyház megújulási
képességének bizonyítékát, egyben a paphiány megoldásának Szent Grálját. Nincs
nálam a bölcsek köve, nem fogok a vitában állást foglalni, ez a teológusok dolga.
Egyet azonban leszögezek már az elején: véleményem szerint
tévednek, akik azt gondolják, hogy a cölibátus eltörlése tragédiához
vezetne, és azok is, akik szerint megoldaná a papi hivatások alacsony
számának és a már felszentelt papok kiégésének, pszichés problémáinak és
gyakori kiugrásának problémáját.
Illúzió azt gondolni, hogy a cölibátus tehet minden bajról, de még akkora illúzió azt
gondolni, hogy semmiről nem tehet. Baj van, ezt kár tagadni. Itt az ideje tehát a nyílt
és őszinte vitának.
Paphiány
Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében sem ismeretlen jelenség, hogy egy pap
több plébániát lát el, viszont a vidéki régiókban az sem ritka, hogy egy papra akár
tucat, vagy még több templom jut – ha jól tudom, a csúcstartó plébánosra 28. Nem
kell nagy szociológusnak vagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa:
nem igen folyhat érdemi pasztorációs tevékenység ilyen feltételek mellett.
Jellemzően havi egy-két mise mutatható be reálisan az ilyen paphiányos helyeken.
Persze - szól az ellenérv - ezek a régiók általában amúgy is alacsonyabb
lélekszámúak, így aztán könnyen előfordulhat, hogy a 10-12 faluban összesen vannak
annyian, mint mondjuk egy nagyvárosi misén. Ez igaz, viszont a probléma attól még
áll: ebben a rendszerben nem is lehet fejleszteni ezeket a régiókat, szinte alig van
esély a hívek számának növekedésére, ráadásul a papok elmagányosodása is nehezen
kerülhető el, ha esetenként 60-80 kilométert kell autózniuk, hogy papi közösséget
találjanak.
Talán ideje lenne felülvizsgálni, hogy érdemes-e fenntartani egy ilyen
gazdaságtalan rendszert, van-e értelme felújítani üresen álló templomokat,
továbbá kitenni a paptestvéreket a lelketlen szolgálat okozta kiégésnek.

Üdítő színfolt annak a papnak a zseniális ötlete, aki kiszuperált busszal gyűjti össze
és viszi misére a híveket. Ilyen megoldást – bevásárlóközponti járat mintájára mise
járat – nem is lenne akkora befektetés bevezetni több helyen. Bátorság annál több
kellene hozzá. A templomaink egyharmadát ugyanis egyszerűen be kell zárni. Ezt
amúgy a még oly népes nagyvárosok és a főváros sem úszhatja meg a nem is olyan
távoli jövőben.
Psziché és lélek
– Mi a legnehezebb a cölibátusban? – szokták kérdezni az ifik. – Nem az, amire
gondoltok – szoktam válaszolni. Szex nélkül ugyanis lehet élni, intimitás nélkül nem.
Tartós és mély emberi kapcsolatok elengedhetetlenek a lelki túléléshez. Ezek hiánya
pedig súlyos következményekkel is járhat, a többi között kiégéshez és a függőségek
kialakulásához vezethet. Ebben pedig elsősorban nem a cölibátus a hibás, és
valószínűleg nem is csupán egy okra vezethető vissza. Minden bizonnyal ott van az
okok között a szemináriumi képzési rendszer, ami egy zárt, szinte szerzetesi
életforma (miközben nyilvánvalóan nem szerzetesnek készülünk), ami alkalmas a
lelki képzésre, hiszen lényegében hat év lelkigyakorlat, viszont mellékhatásként elvág
minden emberi kapcsolatot a szeminárium falain kívül. Nem közömbös a kérdés
szempontjából a papi szolgálati áthelyezések jelenlegi gyakorlata sem.
Papként nehéz megélni, hogy amikor már valaki kicsit beágyazódott egy
helyen, megbarátkozott a közösséggel, kiépítette a kapcsolatait, egy másik
helyen újra kelljen kezdenie mindent, szinte a nulláról.

Természetesen a helyezések sok esetben elkerülhetetlenek a nyugdíjazások,

betegállományok, vagy egyszerűen az újonnan szenteltek rendszerbe lépése miatt, de
attól még probléma marad. A papi közösségek persze megoldást jelenthetnének, és
valószínűleg 30-40 évvel ezelőtt, amikor még jellemzően több pap élt együtt egy
plébánián, ezek automatikusan létre is jöttek. Manapság azonban az is ritka, hogy két
pap egy fedél alatt éljen – ez kétségkívül szintén az okok között van.
És akkor ott van az egyik kedvelt, "fancy" téma: a kiégés, azaz a fizikai-érzelmi-
mentális kimerülés. Mi okozza? Nem az, hogy napi 12 órában dolgozik egy pap (bár
az is előfordul), hanem a segítő hivatásokra általában jellemző körülmények, amik
növelik a kialakulás esélyét. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők: túlzott
elvárások olyan feladatokkal kapcsolatban, amelyekre nincs megfelelően kiképezve
az adott személy; a magánélet és a hivatás közötti határok elmosódnak (lásd:
“Mindenkinek mindene lettem.” 1 Kor 9,22); a pihenés hiánya (nem is olyan könnyű
megszervezni a helyettesítést); a fentről jövő pozitív visszajelzés hiánya; a túlzott
érzelmi bevonódás (hiszen emberekkel, sorsokkal foglalkozunk); a befektetett energia
látható, kézzel fogható eredményeinek hiánya stb. Ebből kialakul a tehetetlenség és
az inkompetencia érzése, csökken a munkakedv, a motiváció és a teljesítmény. A
kapcsolatok felszínessé, a munkahelyi kapcsolatok konfliktusossá válnak,
kialakulhatnak a függőségek. Ismerős? Nincs okunk kétségbe esni, a dolog nem
egyedi jelenség, nem csak a papokra jellemző, és megvan a megfelelő szakmai
megoldás, mentálhigiénés úton lehet és kell kezelni.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, látható tehát, hogy
ezeket a problémákat nem oldja meg, ha pusztán annyit teszünk, hogy a
szimpla ágyat franciaágyra cseréljük.

Ezért állítom, hogy fogalmam sincs, hogy meg kell-e tartanunk a cölibátust, vagy
sem, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem ez a kérdés.
Hodász András
“ NEM SZERETNÉK EGYEDÜL MEGÖREGEDNI” –
KILÉP A PAPSÁGBÓL FÜZES ÁDÁM
Személyes hangvételű üzenetben jelentette be nyilvános Facebook-oldalán Füzes Ádám,
hogy 22 év papi szolgálat után kilép és új életet kezd. A döntés azért is sokkoló, mert a
Főegyházmegye egyik legismertebb és legfelkészültebb papja, a Hittudományi Főiskola
korábbi tanára hagyja ott hivatását azzal a céllal, hogy új életet kezdjen. 
Huszonkét év szolgálat után otthagyja a papságot Füzes Ádám (atya), aki az elmúlt
években az egyik legismertebb papja volt az Esztergom-Budapesti
Főegyházmegyének. Többek között az Esztergomi Hittudományi Főiskolán tanított
liturgiát, ő volt az állandó diakónusok referense, valamint az Óbudai Szent József
templom igazgatója is. Személyisége miatt nem csak ismert, hanem rendkívül kedvelt
is, gyakran tartott előadásokat illetve különböző médiumok is gyakran
megszólaltatták.

Döntését részletesen megindokolta a nyilvános Facebook-oldalán megjelent

közleményében, amelyet változtatás nélkül közlünk – de előtte arra kérünk, hogy
mondj egy imát a papokért és a hivatásukért!

“Kedves Testvérek!

Sokan ismeritek Ádám atyát, sokféle szerepben: kit általános iskolában tanítottam, kit
főiskolán, egyetemen, kinek középiskolában voltam lelkivezetője, másokat eskettem,
kereszteltem (akiket temettem, már nem olvassák ezt a levelet), vagy beteg rokonát
látogattam, felnőtt hittanos, katekumen, Alpha kurzus résztvevője volt. Misék, szép
nagyheti liturgiák, prédikációk, zarándoklatok, kirándulások, táborok –
találkozhattunk, egy-egy villanásra, vagy pedig évtized hosszan. A sokféle szerepben
sokfélét gondolhattatok rólam, sokmindent tanulhattunk egymástól, sokmindent
köszönhetünk egymásnak.

A helyzetek, amelyekben együtt voltunk, általában véget értek, véget értek a

tanulmányaitok, vagy engem helyeztek át az adott templomból. Huszonkét év papság
után 2020. június 30-adikával ezek a jellegű találkozások végleg véget érnek,
befejezem papi szolgálatomat.

Az elbúcsúzás gyásza van bennem, ha azokra gondolok, akiket eddig segíthettem,

vezethettem, taníthattam, bármivel szolgálhattam: mert szeretettel tettem, és
igyekeztem figyelni a rám bízottakra.
Talán most sokan csalódtok bennem, vagy akár haragusztok is. Megértem. Az Egyház
tanítása szerint a pap “örökké” pap. Döntésemmel ezt a tanítást megsértem. Az elmúlt
huszonkét évben azonban feladataimat a legjobb tudásommal, igyekezetemmel
végeztem, munkáimat lezárva, befejezetten adtam át. Most is így szeretném ezt a 22
évet lezárni és elbúcsúzni.

Miért teszem ezt, ha nehéz is? Negyvenes éveimben szeretnék egységes, igaz, hiteles
életet élni. Egységben magammal, életvitelemmel, vágyaimmal. Nem szeretnék
egyedül megöregedni. Szeretnék családot, megtalálni a társamat, akivel kölcsönös
szerelemben élhetünk. Szeretnék mindazzal a jóval, ami bennem van, mindazzal a
tudással, szakmával, amim van, dolgozni, szolgálni: ott, ahol szükség van rá. Hiszem,
hogy megtalálom a társamat és a működésemhez szükséges külső kereteket.

Mit fogok csinálni? A papi szolgálatból való kilépés miatt minden megbízatásomat,
tisztségemet elveszítem. Ezzel együtt kapcsolatrendszerem túlnyomó részét is.
Azonban hitem Istenben töretlen, nagy bizalommal vagyok Felé, hogy amint eddig vele
együtt jártam az élet útjait, most is mellettem áll szeretetével.
Eddig is az embereket szolgáltam, továbbra is ezt szeretném tenni, szupervizorként,
coachként, trénerként, idegenvezetőként, stb.. Nem tudom még, hogy pontosan
merre vezet majd ez az út, de van bennem elszántság, képesség a változásra,
munkára. Nincs nagy tapasztalatom abban, hogyan kell karriert építeni a világban,
hiszen 20 éves korom óta az Egyház adta a kereteket az életemben. Bízom abban,
hogy megtalálom a kapcsolatokat az új világban.

Köszönöm az elmúlt évtizedekben mindenkinek a megelőlegezett bizalmat,

nyitottságot, befogadó szeretetet, együttműködést, bíztatást, támogatást!
Azzal a szeretettel és együttérzéssel búcsúzom, amivel eddig is voltam a rám bízottak
felé. Az egyházi szolgálatom változik, én maradok ugyanaz a Füzes Ádám, akit
megismertetek. Kérlek, hogy ne az ítélkezés, hanem a szeretet legyen a ti
hozzájárulásotok is ehhez a nehezen kiérlelt döntésben és élethelyzetben felém.

Akit atyának szólítottatok eddig, maradok testvéretek:

Füzes Ádám
ember”

Füzes Ádám
Született Budapesten, 1973. decembe 23-án, szentelték Esztergomban, 1998. június
20-án.
Ösztöndíjas a Pápai Magyar Intézetben 1998-2001. Káplán Bp.- Albertfalvi plébánián
2001-2003, templomigazgató Bp.-Belvárosi Szent Mihály templomigazgatóságon 2003-
2008. Oldalagosan ellátja a Belvárosi Szent Anna templomigazgatóságot 2003-06.
Plébános a Bp.-VI. ker. Szent Család plébánián 2008-2014.
Az Óbudai Szent József Templom igazgatója 2014. augusztus 1-től.
Helyettes esperes a Pesti-Északi Espereskerületben 2011-2014.
MALEZI liturgikus főreferense 2002–2004, a PPKE Hittudományi Karán a liturgika
megbízott előadója 2003-2009. Állandó diakónusok referense 2008-.
Egyházművészeti Bizottság elnöke 2011. augusztus 1-től.
Megbízva a Szent József ház igazgatásával 2014. augusztus 1-től.
Az Esztergomi Hittudományi Főiskolán liturgikát tanít 2014-től.
Kanter Károly Felnőttképzési Intézet igazgatója 2015. január 1-től.
A Főegyházmegyei Ostyaellátó igazgatója is 2016-2017.

Az Óbudai Espereskerület esperese 2018-

Forrás: Füzes atya
Életrajz: Esztergomi Érsekség
Fotó: Szent István Televízió