EGY EXORCISTA MESÉLI

Részletek
GABRIELE AMORTH atya könyvéből

P. Candido Amantini előszava a könyvhöz

Nagy örömmel teljesítem a felkérést, hogy néhány megjegyzést fűzzek Don Gabriele Amorth
könyvéhez, aki évek óta nagy segítségemre van a római egyházmegyében exorcistaként betöltött
hivatalomban. A műben közölt néhány epizódot együtt éltük át, amikor együtt viseltük oly sok
hozzánk forduló szenvedő és megkínzott személy aggodalmát és fáradalmát, és együtt
reménykedtünk kezelésük sikerében is.
Valóban nagyon örülök ennek a megjelenésnek, mivel az exorcizmus az utolsó évtizedekben
szinte teljesen feledésbe merült, holott egyébként a teológia és a katolikus erkölcs egyéb területéről
elég sokat írtak. Talán arra vezethető ez vissza, hogy a rítusnak éppen azt a részét, mely az
exorcizmussal foglalkozik, még nem alakították át a zsinat utáni viszonyokhoz.
Pedig „az ördög kiűzésére” felszólító megbízatás, miként ez az Evangéliumokból, az apostolok
működéséből és az Egyház történelméből kitűnik, nagyon fontos.
Mikor Pétert egy természetfölötti sugallatra Kornéliusz házába vezették, hogy egy tucat
pogánynak a keresztény hitet hirdesse, és bebizonyítsa, hogy Isten valóban Jézussal volt, az apostol
nyomatékosan hangsúlyozta az Úrnak a megszállottakból démonokat kiűzni képes hatalmát
(ApCsel 10,1-38). A Szentírás több helyen beszámol arról a rendkívüli hatalomról, amelyet Jézus
ezen a területen mutatott. Isten egyszülött Fiának e világba való küldésével világosan kifejezésre
juttatta, hogy a Sátán emberekre gyakorolt káros hatásának gátat akart vetni.
A szent írások ismételten utalnak arra, hogy a Sátán e világ fölötti hatalmát fizikai megszállottság
formájában is kifejezi. Azok közé a rendkívüli képességek közé, melyeket Jézus az apostoloknak és
azok utódainak át akart adni, az ördögök kiűzése is beletartozik (Mt 10,8; Mk 3,15; Luk 9,1).
Ha Isten megengedi, hogy az embereket ördögi támadások érjék, akkor mindenféle hatásos
segítségről is gondoskodik ez ellen. Ezért az Egyházat nagyhatású szentségi erőkkel látta el. De
mindenekelőtt a Szűzanyát rendelte az ördög támadásai elleni védelemre; hiszen már a kezdetekkor
ellenkezést vetett közéjük.
Korunk szerzői, köztük a katolikus teológusok is, arra törekszenek, hogy a Sátán és a többi bukott
angyal befolyását kisebbítsék, ha éppenséggel nem tagadják egyszerűen még a létezésüket is. Holott
ha fizikai befolyásról van szó, akkor a bizalmatlanság nem csak kötelesség, hanem egyúttal az
okosság jele is. De sajnos manapság az ördög emberekre gyakorolt hatását elmúlt, sötét korok
babonájának tartják csak.
A gonosz munkáját ez a beállítottság természetesen nagyban elősegíti, különösen azért, mert
olyanok véleménye ez, akiknek hivatásuk szerint kötelességük és kompetenciájuk lenne a káros
aktivitások ellen fellépni. Az ördögtől gyötörteket a Szentírás kijelentései, a teológia és a napi
tapasztalat alapján még korunkban is szerencsétlenek légiójának kell tekinteni, akikért a tudomány
csak keveset tud tenni, habár ezt nem vallja be. Felelősséggel démonopátiát diagnosztizálni – így
lehet minden diabolikus hatást nevezni – a legtöbb esetben nem lehetetlen olyan valaki számára, aki
ismeri azokat a tüneteket, amelyekkel a démoni tevékenység általában észrevéteti magát.
Egy démoni hatásra keletkezett kóros állapotnál meglepő módon minden szokásos orvosság
hatástalannak bizonyul, miközben nehéz betegségeknél, még halálosaknál is gyakran lehet
csodálatosképpen pusztán vallásos segítséggel javulást, sőt gyógyulást elérni. Ugyanakkor a gonosz
szellemek áldozatai úgy érzik, hogy sorscsapások üldözik őket: életük szerencsétlenségek
sorozatából áll. Manapság sok tudós foglalkozik olyan jelenségekkel, amelyek a démonopátiás
eseteknél is előfordulnak. Mivel ezek objektív szemmel nézve mindennemű szabályon kívül állnak,
tudományos kifejezéssel paranormálisnak nevezték el őket. Bár semmiképpen nem akarjuk a
tudomány fejlődését kisebbíteni, az mégsem reális, hogy mindent a természettudománnyal
akarjanak megmagyarázni és minden bajt természetes okokra akarjanak visszavezetni.
Csak nagyon kevés kutató van, aki hisz az idegen, intelligens, de mégis testetlen hatalmak
befolyásának lehetőségében, és aki e lényeket bizonyos jelenségek okozójaként elfogadja. Azon
orvosok száma is csekély, akik a reménytelen eseteknél és klinikailag megmagyarázhatatlan
vizsgálati eredményeknél ilyen hatalmak befolyására gondolnak. Ilyenkor közülük többen
Siegmund Freud-hoz folyamodnak, amivel még csak rontanak a szerencsétlen áldozat állapotán,
miközben egy felszentelt exorcista ezekben az esetekben is segíthetett volna.
Gabriele Amorth könyve rövidségével és könnyű érthetőségével közvetlenül számol be egy
exorcista tevékenységéről. Logikus felépítése mellett nem kínál se hosszú teológiai magyarázatokat,
például a démonok létezéséről vagy a fizikai megszállottság lehetőségéről, se doktrinális
következtetéseket. Ehelyett tényeket és az exorcista gyakorlati munkáját mutatja be. Én tudom,
mennyire szívén viseli a szerző az Egyház papjainak helyzetét, akik Krisztustól hatalmat kaptak
arra, hogy nevében ördögöket űzzenek ki. Ezért meg vagyok győződve róla, hogy ez a könyv sok
jót fog eredményezni és e területen további tanulmányokra fog serkenteni.

Bevezetés
Mikor Ugo Poletti bíboros, a római egyházmegye pápai vikáriusa, váratlanul megbízott az exorcista
hivatalával, fogalmam sem volt róla, milyen hihetetlen világot fogok megismerni, és az emberek
mely sokasága fogja szolgálatomat igénybe venni. Eleinte csak P. Candido Amantini-nek, a híres
exorcistának kellett segítenem, akit egész Olaszországból, sőt külföldről is felkerestek a rászorulók.
Ez valóban nagy kegyelem volt számomra. Magától ugyanis senki nem lesz exorcista, hanem csak
rengeteg nehézség és a hívek kárára elkövetett elkerülhetetlen kezdeti tévedések által. Úgy
gondolom, hogy Pater Candido a legnagyobb tapasztalattal rendelkező exorcista a világon, hiszen
hivatalát megszakítás nélkül 36 éven keresztül gyakorolta.
Ezután egy másik felfedezést is tettem, nevezetesen, hogy Olaszországban nagyon kevés exorcista
van, és ezek közül is csak néhánynak van valódi képzettsége. Külföldön még ennél is rosszabb a
helyzet, úgy hogy Európa többi országából is jönnek hozzám emberek, akik – saját kijelentésük
szerint – hazájukban egyetlen exorcistát sem találnak. Vajon a püspökök és a papok mulasztása-e
ez? Vagy az ezen hivatal szükségességébe és hatásába vetett meggyőződés hiánya? Mindenesetre én
feladatomnak érzem, hogy ezeken az oly nagyon szenvedő emberen segítsek, akiket ráadásul senki
nem ért meg, se a családjuk, se az orvosuk, se a papjuk.
Manapság a katolikus világban kétségen kívül nagyon elhanyagolják e területen a lelki
gondozást. Ez a múltban nem volt így, és néhány protestáns egyházban, ahol az exorcizmust
gyakran és sikerrel gyakorolják, ma sincs így. Valójában minden egyházmegyének kellene, hogy
saját exorcistája legyen, ugyanúgy, ahogy saját pönitenciáriusa van. És ahol szükség van rá, például
nagyobb plébániákon vagy búcsújáróhelyeken, még egynél is több exorcistának kellene a hívek
rendelkezésére állnia.
Annak ellenére, hogy ilyen kevés exorcista van, még minket, néhányunkat sem néznek jó szemmel,
sőt még támadnak is és akadályoznak hivatalunk gyakorlásában. Tudott dolog, hogy a megszállottak
gyakran üvöltenek: ez elegendő ok arra, hogy a rendfőnök vagy a plébános ne engedje be házába az
exorcistát. Az ilyen egyházi vezetők számára a nyugodt, zaj és probléma mentes élet sokszor
fontosabb, mint a felebaráti szeretet és a megszállottakon való segítés. Erről nekem is van számos
fájó tapasztalatom, mégha ezek kevésbé súlyosak is, mint más gyakorlottabb és ismertebb
exorcistáéi. Mindenekelőtt a püspököket szeretném felszólítani, hogy gondolkodjanak el ezen a
problémán, mely iránt – mivel ők maguk többnyire soha nem voltak exorcisták – eddig igen kevés
megértést tanúsítottak. Holott éppen ennek a hivatalnak az ellátása kizárólag őrájuk van bízva,
ugyanis ezt a hivatalt ők maguk vagy a nevükben egy általuk kinevezett exorcista gyakorolhatja
csak.
Hogyan keletkezett ez a könyv? Minden e téma iránt érdeklődővel közölni akartam gazdag
tapasztalataimat, melyeket magam, de még inkább Pater Candido, az évek során szerzett.
Mindenekelőtt az exorcistáknak és a papoknak szeretnék ezzel segítséget nyújtani, hiszen minden
papnak rendelkeznie kellene annyi ismerettel, hogy megítélhesse, a hozzá forduló hívőnek szüksége
van-e exorcistára vagy sem.
De más oka is van annak, amiért engem a papok e könyv megírására buzdítottak. Nevezetesen a
rítus előírja az exorcistáknak, hogy lehetőleg „sok jó művet olvassanak tapasztalt szerzőktől”. Nos,
aki tényleg keres ilyeneket, az kevés könyvet fog találni, és még a találtak között is sok lesz a nem
megfelelő.
Tehát azon igyekeztem, hogy egy nyilvánvaló hiányt pótoljak, és ezt a témát minden oldalról
megvilágosítsam. Remélem, hogy ezután mások is írnak erről, mégpedig hozzáértően és vallási
tapintattal és az e témához illő elkötelezettséggel, miként ez az elmúlt évszázadokban a katolikus
világban szokásos volt, és ahogy ezt a protestánsoknál még ma is tapasztalni lehet.
Szeretném megjegyezni, hogy ebben a könyvben nem ismételek meg olyan tanokat, melyeknek
mindenki által ismertnek kellene lennie, mint például a démonok létezése, az ördögtől való
megszállottság lehetősége vagy az a tény, hogy Krisztus az Evangélium üzenetében hívők számára
hatalmat adott a démonok kiűzésére. Ezek mind kinyilatkoztatott igazságok, melyek világosan és
érthetően benne vannak a Bibliában, melyeket a teológia kidolgozott és az Egyház tanítóhivatala
szünet nélkül hirdetett. Szeretnék az ezeknél kevésbé ismert dolgokra koncentrálni, valamint azokra
a gyakorlati következményekre, amelyek az exorcisták és más érdeklődök számára hasznosak
lehetnek.
Áldja meg ezt a munkát Szűz Mária, aki a megváltás első kihirdetésétől (Ter 3,15), ennek végső
megvalósításáig (Jel 12, 1-18) a Sátán ellensége a Fiával együtt folytatott, a Sátán legyőzésére és a
Sátán fejének szétzúzására folytatott harcban.
Krisztus mint a teremtés középpontja
A démon is Isten teremtménye. Nem lehet a démonról és az exorcizmusról anélkül beszélni, hogy
előtte legalább sematikusan ne gondoljuk át Isten teremtői tervének néhány alapelemét. Ezek nem
új felismerések, de talán egyik vagy másik olvasó számára új perspektívákat tárnak fel.
Isten teremtő aktusát túl gyakran ábrázolják hamisan, legfőképp az események sorrendjéről
terjedtek el téves elképzelések. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy Isten egy szép napon megteremtette
az angyalokat, akiknek ki kellett állniuk egy próbát, amelyről mi nem tudjuk, hogy mi volt,
amelyből egyfelől az angyalok, másfelől a démonok kerültek ki. Az angyalok jutalma a paradicsom,
a démonok büntetése a pokol lett. Egy másik szép napon Isten az univerzumot teremtette meg, az
ásványokat, a növényeket, az állatokat és végül az embereket. Ádám és Éva azzal vétkezett a földi
paradicsomban, hogy Sátánnak és nem Istennek engedelmeskedett. Ekkor határozta el Isten, hogy
az emberek megmentéséért elküldi majd a Fiát.
Ez azonban nem felel meg sem a Biblia, sem az atyák tanításának. Ez az elmélet az angyalok
világáról és a teremtésről nem felel meg Krisztus titkának. Csak olvassuk el a János Evangélium
prológját és azt a két krisztológiai himnuszt, amellyel az efezusi és a kolosszeieknek írott levél
kezdődik. Krisztus „minden teremtmény elsőszülötte”, „minden általa és érte teremtetett” (Kol
1,15/16). Azok a teológiai viták, amelyek arról folynak, hogy Krisztus Ádám bűne nélkül is eljött
volna-e e világra, eléggé értelmetlenek. Krisztus a teremtés középpontja; benne tükröződik minden
teremtmény: az égiek (angyalok) és a földiek (emberek) úgyszintén. Másfelől természetesen az is
igaz, hogy Krisztus az ősszülők vétke miatt egy egészen különleges feladatot is magára vállalt:
megváltóként jött el. Ennek a szerepnek a középpontja a húsvéti titok. Jézus kereszten kiontott vére
által minden dolgot kibékített Istennel: az égieket (angyalokat) és a földieket (embereket).
Ez a krisztocentrikus szemlélet minden egyes teremtmény szerepét eleve meghatározza. És
ebben az összefüggésben Szűz Máriáról sem szabad megfeledkeznünk. Mert hiszen, ha az
elsőszülött a testté vált Ige, akkor Isten minden más teremtmény előtt arra a lényre gondolt, akiben
ez az emberréválás egykor végbemegy. Innen ered Mária különleges kapcsolata a Legszentebb
Szentháromsághoz. Máriát már a második évszázadban „az isteni hármas negyedik elemének”
nevezték.
Másodszor gondoljuk végig Krisztusnak az angyalokra és a démonokra gyakorolt hatását. Néhány
teológus úgy tartja, hogy az angyalok csak a kereszt titka révén jutottak Isten boldogságos látására.
Erről a témáról több egyházatyának volt érdekes gondolata. Szent Atanáz például azt írta, hogy az
angyalok is Krisztus vérének köszönhetik megváltásukat. A démonokra az Evangéliumokban
számos utalás történik. Krisztus keresztjével legyőzte Sátán uralmát és megalapította Isten
birodalmát. A gadarai ördöngösök például így kiáltanak: „Mi közünk hozzád, Isten fia? Azért jöttél
ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29) Ez Sátán hatalmának világos elismerése, melyet
Krisztus egyre inkább megdönt, ami azonban mégis addig fog tartani, amíg a megváltás teljesen be
nem fejeződik, amíg „testvéreink vádlóját le nem taszították” (Jel 12, 10).
Krisztus centralitásának fényében ismerhetjük fel Isten teremtő tervét, nevezetesen hogy minden
dolgot jónak teremtett „általa és érte”. És láthatjuk Sátán, az ellenség, a kísértő, a vádló, művét is,
akinek hatására a gonosz, vagyis a fáj dalom, a bűn, a halál, a világba jött. Krisztus vére által
azonban helyreállította az isteni tervet.
A démon hatalma is teljesen nyilvánvaló. Jézus a „világ fejedelmének” (Jn 14,30) nevezte őt,
Szent Pál „e világ istenének” (2 Kor 4,4), és János hangsúlyozta, hogy „az egész világ a gonosz
hatalmában van” (1 Ján 5,19), miközben a világ alatt mindazt értette, ami Isten ellen irányul. Sátán
az angyalok legnagyszerűbbike volt, így ő lett a démonok legrosszabbika és vezetője is. Mert a
démonokat is szigorú hierarchia köti össze, ugyanis megőrizték azt a rangjukat, amit angyalként
birtokoltak: főangyalok, trónállók, uralkodók. Ez azonban már a rabszolgaság hierarchiája, nem
pedig az angyalok között uralkodó szeretetéé, amelynek élén Mihály arkangyal áll.
Krisztus szétzúzta a Sátán hatalmát és felállította Isten birodalmát. Ezért kapnak különleges
jelentőséget azok a bibliai történések, melyek során Jézus ördöngösöket szabadít meg. Mikor Péter
Kornéliusz házában leírta Jézus földi működését, akkor nem a csodákról számolt be, hanem arról,
hogy „meggyógyította az összes ördögtől megszállottat” (ApCsel 10,38). Nos, ebből megérthetjük,
hogy Jézus az apostolokat miért elsőként az ördög kiűzésésének hatalmával ruházta fel (Mt 10,1).
És ugyanez érvényes a hívők számára is: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni:
nevemben ördögöt űznek” (Mk 16,17). Így állítja vissza Jézus az isteni tervet, mely az angyalok egy
részének felkelése és az ősszülők bűnbeesése miatt elromlott.
Ezért szeretném ehelyütt tisztázni, hogy a gonosz, a fájdalom, a halál, a pokol (vagyis az örök
elkárhozás a soha véget nem érő kínokban) nem Isten művei. Ehhez hadd fűzzek egy rövid
megjegyzést: P. Candido egy napon az ördögűzés vége felé gúnyosan a tisztátalan lélekhez fordult
és ezt mondta: „Takarodjál innen, hiszen Isten szép, jól fűtött lakást készített neked!” Erre a démon
ezt válaszolta: „Te semmit nem tudsz. Nem Ő (Isten) csinálta a poklot. Mi tettük. Ő még csak nem
is gondolt rá.” Egy hasonló helyzetben én magam is megkérdeztem egy démont, hogy
közreműködött-e a pokol létrehozásában. Ezt válaszolta: „Mi mind részt vettünk benne.”
Krisztus centrális helye a teremtői rendben, s e rend helyreállítása az ő megváltói műve által az az
alap, mely érthetővé teszi Isten terveit és az ember rendeltetését. Úgy az angyalok, mint az emberek
intelligens és szabad természetet kaptak. Mikor azt hallom, hogy Isten már tudja, hogy ki menekül
meg és ki kárhozik el, és ezért minden hiába (miközben az isteni előretudást összetévesztik az előre
elrendeltetéssel), akkor mindig azzal a négy biztos igazsággal válaszolok, amelyek benne vannak a
Bibliában, s amelyek dogmatikusan is definiáltak: Isten azt akarja, hogy mindenki megmeneküljön;
senki nincs a pokolra predesztinálva; Jézus mindenkiért meghalt; mindenki megkapja a
megmeneküléséhez szükséges kegyelmet. Krisztus centrális helyzete azt mutatja meg nekünk, hogy
mi csak az ő nevében menekülhetünk meg. És csak az ő nevében győzhetjük le a Sátánt, csak az ő
nevében szabadulhatunk meg a megváltás ellenségének kezéből.
Az exorcizmus vége felé a filippiekhez írott levél krisztológus himnuszát szoktam imádkozni (Fil
2,6-11), főként akkor, ha a tökéletes ördögi megszállottság különösen nehéz esetével állok szemben.
Amikor e szavakhoz érek: „Hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és
az alvilágban”, akkor térdet hajtok, a jelenlevők is térdelnek, és a megszállottat is térdelésre
kényszerítjük. Ez lenyűgöző pillanat, melyben az az érzésem, hogy Jézus nevére körülöttünk az
angyalok légiói is térdet hajtanak.
A Sátán hatalma
Természetesen egy olyan exorcista, mint P. Candido, aki 36 év alatt megszokta, hogy démonokkal
beszéljen, és aki megalapozott és biztos teológiai és szentírásmagyarázói tudással rendelkezik,
képes arra, hogy gondolatokat alkosson olyan témákról is, melyekről a teológusok eddig inkább a
„nem tudjuk” mondattal nyilatkoztak, mint például a bukott angyalok bűnének kérdéséről. Pedig
minden, amit Isten alkotott, egyetlen nagy tervet követ, mely alapján minden rész befolyásolja a
többit és minden árnyék a többit is elhomályosítja. A teológia igenis hiányos marad mindaddig,
amíg nem foglalkozik behatóan az angyalok világával. Az a krisztológia, amely tagadja Sátán
létezését, töredékes marad és a megváltás értelmét sem érti meg teljesen.
Forduljunk tehát Krisztus, az univerzum középpontja felé. Minden őérette és rá irányulva lett a
mennyben (angyalok) és a földön (látható világ az emberrel az élen). Persze az lenne a szép, ha csak
Krisztusról kellene beszélnünk, de ez tanítása és műve ellen szólna. Így sohasem érthetnénk meg őt.
Hiszen a Szentírás beszél Isten birodalmáról, de beszél Sátán országáról is; szól Isten hatalmáról, az
univerzum egyetlen Teremtőjéről és Uráról, de szól a sötétség uralmáról is; beszél Isten fiairól, de
az ördög gyermekeiről is. Lehetetlen Krisztus megváltói művét megérteni anélkül, hogy Sátán
romboló működését nem vesszük figyelembe.
Sátán volt a legtökéletesebb teremtmény, aki Isten kezeiből kikerült, aki tekintélyével és
elsőbbségével a többi angyal fölött állt. Sátán azonban azt hitte, hogy ő ezzel az egész teremtés
élére került – és alaposan tévedett! Az egész egységes teremtői terv Krisztusra irányult, és ezért az ő
földi megjelenéséig nem nyilatkozhatott meg teljes világosságával. Ezért lázadt föl Sátán, aki
továbbra is az első, a teremtés középpontja akart maradni. Ezzel ellenszegült annak a tervnek,
melyet Isten végre akart hajtani. Ezért akar Sátán a világon uralkodni („Az egész világ a gonosz
hatalmában van.” (1 Ján 5,19)), az embereket felhasználni és őket – az ősszülők óta – az Isten
akaratával szembeni ellenállásban alattvalójává tenni. Az Ádámnál és Évánál elért siker után, úgy
számított, hogy minden más embernél is sikerrel fog járni – az angyalok egyharmadának
segítségével, akik a kinyilatkoztatás szerint követték őt az Isten ellen való lázadásban.
Isten soha nem tagadja meg teremtményeit. Ezért Sátán és a többi bukott angyal Istentől való
elszakadásuk után is megtartják hatalmukat és rangjukat, akkor is ha visszaélnek ezzel. Szent
Ágoston nem túloz, amikor azt mondja, hogy „senki nem maradna közülünk életben”, ha Sátán
Istentől szabad kezet kapna. Mivel Sátán nem tud megölni bennünket, mindent megpróbál, hogy a
maga oldalára csábítson, és az Isten ellen való lázadásra rávegyen minket, ahogy ő ellenállt
Istennek.
Innen nézve válik a Megváltó műve érthetővé. Jézus azért jött, „hogy a Sátán művét romba döntse”
(1 Ján 3,8), hogy az embereket Sátán rabszolgasága alól felszabadítsa és Sátán hatalmának
megdöntése után Isten birodalmát megalapítsa. De Krisztus első eljövetele és ítélőbíróként való
második, diadalmas eljövetele között a démon megpróbál olyan sok embert, ahányat csak tud,
magának megnyerni. Mindazonáltal ez kétségbeesett küzdelem, mivel tudja, hogy már legyőzetett,
és mert „tudja, hogy kevés ideje van hátra” (Jel 12,12). Ezért mondja nekünk Szent Pál teljes
nyíltsággal: „Nem annyira a vér és test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és
hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei
ellen” (Ef 6,12).
A Szentírás az angyalokról és a démonokról kifejezetten mint szellemi lényekről beszél, akiknek
azonban igenis saját értelmük, akaratuk, szabadságuk és függetlenségük van. Legfőképp a modern
teológusok azok, akik Sátánt a gonosz elvont eszméjével azonosítják. Ez egyértelműen eretnekség,
ami ellentétben áll a Bibliával, a patrisztikával és az Egyház tanítóhivatalával. A múltban soha nem
kérdőjelezték meg ezt az igazságot, ezért nem történt meg eddig ennek dogmatikus definiálása. A
IV. Lateráni Zsinat kimondja: „Az Ördögöt (tehát Sátánt) és a többi démont Isten természetüknél
fogva jónak teremtette, de ők saját hibájukból gonoszak lettek.” Aki Sátánt eltűri, az a bűnt is eltűri,
és nem érti meg többé Krisztus működését.
Az is nyilvánvaló, hogy Jézus kereszthalálával legyőzte Sátánt, de ezen felül még tanításával is:
„De ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten
országa” (Luk 11,20). Jézus az erősebb, aki Sátánt megkötözi (Mk 3,27), elrabolja holmiját és
birodalmát kifosztja, amely így nem állhat fenn tovább (Mk 3,26). Jézus ezt válaszolta azoknak,
akik elmondták neki, hogy Heródes meg akarja őt ölni: „Menjetek, mondjátok meg annak a
rókának: lám, ma és holnap ördögöt űzök és gyógyítok, csak harmadnap leszek készen” (Luk
13,32). Jézus megadja az apostoloknak a hatalmat az ördögűzéshez. Azután ezt a hatalmat
kiterjeszti a 72 tanítványra is, végül mindazoknak megadja, akik hisznek őbenne.
Az Apostolok Cselekedetei beszámol arról, miként folytatták az apostolok a Szentlélek eljövetele
után a démonok kiűzését. És ugyanígy tettek a későbbi idők keresztényei is. Már a legkorábbi
egyházatyák, mint például Jusztin és Iréneusz, világosan beszéltek Sátánról és az ő kiűzésére
szolgáló hatalomról. És ugyanígy tanítottak a többi egyházatyák is, akik közül én különösképpen
Tertulliánt és Origenest emelem ki. Elég ezt a négy szerzőt idézni azoknak a modern teológusoknak
a megszégyenítésére, akik gyakorlatilag nem hisznek az ördögben és ezért nem is beszélnek róla.
A II. Vatikáni Zsinat nyomatékosan emlékeztetett az Egyház változatlan tanítására. „Az emberiség
egész története át van szőve a sötétség erőivel folytatott szörnyűséges harccal, mely a világ kezdete
óta fennáll.” (Gaudium et spes/GS 37) Az ember, akit a történelem kezdetekor megkísértett a
gonosz, visszaélt szabadságával, amikor felkelt Isten ellen, és útját Isten nélkül akarta járni. És az
ember, miközben vonakodott Istent saját eredeteként elfogadni, tönkretette a végső céljára
vonatkozó Isten-akarta rendet.” (GS13) „De Isten elküldte Fiát a világra, hogy ő az embereket a
sötétség és a démon hatalmából kiszabadítsa.” (Ad gentes/AG 1,3) De hogyan érthetnék meg azok
Krisztus művét, akik a démon létezését és igen aktív működését tagadják? Hogyan érthetnék meg
Krisztus megváltó-halálának értékét? A Szentírásra hivatkozva a II. Vatikánum kijelenti: „Krisztus
halála által megszabadított bennünket Sátán hatalmából.” (Sacrosanctum Concilium/SC 6) „A
megfeszített és feltámadt Jézus legyőzte Sátánt.” (GS 2)
Krisztustól legyőzetve Sátán Krisztus követői ellen harcol tovább. „A gonosz szellemek elleni
harc tovább folyik, és miként az Úr mondta, az utolsó napig tart.” (GS37) Ez idő alatt minden
ember a harc állapotában van, mivel a földi élet az Istenhez való hűség próbája. Ezért „kell a
híveknek igyekezniük állhatatosan ellenállni az ördög támadásainak és minden nap újra harcolni
ellene. Mielőtt azonban a sugárzó Krisztussal együtt uralkodhatunk és földi életünk egyedülálló
útját befejezhetjük (nincs más próba!), mindannyian meg fogunk jelenni Krisztus ítélőszéke előtt,
hogy számadást adjunk arról, amit halandó életünkben tettünk, jót és rosszat. És a világ végén eldől,
hogy aki jót tett, az az élet feltámadását kapja, aki azonban a gonoszat, az az elkárhozás
feltámadását.” (Lumen gentium/LG 48)
Akkor is, ha ez a Sátán elleni harc minden idők minden emberére érvényes, afelől nincs kétség,
hogy Sátán hatalma bizonyos történelmi korokban erősebben kifejezésre jut, legalábbis általános
síkon és a tömegek bűneire vonatkozólag. A római birodalom bukásának tanulmányozása nekem
például világosan és érthetően megmutatta annak a kornak az erkölcsi széthullását. Erről tanúskodik
Szent Pál rómaiakhoz írott levele is. Mi magunk is hasonló helyzetben élünk, ami a
tömegtájékoztatási eszközökkel való visszaélésben, de a materializmus és a társadalmak fogyasztói
szemlélete által is megmutatkozik, amik megmérgezték a nyugati világot.
De alapjában véve milyen módon szegül ellen Sátán Istennek és a Megváltónak? Azzal, hogy az
Úrnak kijáró tiszteletet a maga számára követeli és a keresztény intézményeket utánozza. Ezt
nevezzük antikrisztusnak és antiegyháznak. Az embert megváltó testté vált Ige ellen Sátán
felhasználja a szexualitás bálványimádatát , amely az emberi testet a bűn eszközévé alacsonyítja le.
Az isteni kultusz majmolásában ezen kívül Sátánnak megvan a maga egyháza, kultusza, papjai,
imádói és ígéreteinek hívei. Miként Jézus a lélek és a test üdvének elnyerését elősegítendő
különleges hatalmat adott apostolainak és ezek utódainak, úgy adott Sátán is különleges hatalmat
tanítványainak a lelkek elkárhozásának és a test megrontásának elérésére.
Még egy megjegyzés egy olyan kérdéshez, ami alaposabb megvitatást érdemelne. Ahogy tévedés
Sátán létezését tagadni, úgy szintén helytelen más erők vagy szellemi lények létezésében hinni. Ez a
hiedelem nagyon elterjedt, holott ilyen lényekről a Bibliában nem esik említés, ezek csak a
spiritisztáknak, az ezoterikus vagy okkult tudományok képviselőinek, a lélekvándorlás tana
követőinek vagy azoknak a találmánya, akik az úgynevezett „bolyongó lelkekben” hisznek.
Nincsenek jó szellemek az angyalokon kívül, ahogy gonoszak sem a démonokon kívül. Az
elhunytak lelkei vagy azonnal a paradicsomba vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerülnek, miként
ezt két zsinat, a lyoni és a firenzei, kötelező érvénnyel kijelentette. Azok a halottak, akik a spiritiszta
üléseken állítólag megjelennek (vagy azoknak az elhunytaknak a lelkei, akik élő testekbe költöznek,
hogy kínozzák azokat) nem mások, mint démonok. Az a néhány nagyon ritka kivétel, melyet Isten
engedélyezett, azok közé a kivételek közé tartozik, amelyek csak a szabályt erősítik.
Néhányan csodálkoznak azokon a lehetőségeken, amelyekkel a démonok bírnak z emberek
megkísértésére vagy a test megszállására vagy kínzására (a lélekére nem; kivéve ha az ember
önként adja át lelkét a démonnak). Ebben a kérdésben az Apokalipszis kijelentését kell szem előtt
tartanunk: „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A
sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben.
Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész
világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.Amikor a sárkány látta, hogy a
földre taszították, üldözőbe vette az asszonyt, aki fiúgyermeket szült. A sárkány haragra lobbant az
asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus
tanúsága mellett.” (Jel 12,7-10/13/17)
II. János Pálnak a Sátánról tartott számos beszédéből szeretnék egyet idézni, még pedig azt, amelyet
1987 május 24-én a Szent Mihály arkangyal római templomában tett látogatásakor mondott: „Szent
Mihály arkangyalnak a démon ellen folytatott harca ma is aktuális, mert a démon itt él és működik a
világban. A rossz a világban, a társadalmak rendezetlensége, az emberek megzavarodása és belső
meghasonlottsága valójában nem csupán az ősbűn következménye, hanem a Sátán nyugtalanító és
sötét művének eredménye is.” Ez világos utalás a kígyónak Isten általi elátkozottságára, ahogy ezt a
teremtéstörténet leírja: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka
közé. Ö széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15).
Az Apokalipszis megmondja, hogy a démonokat a földre taszították; de végső elkárhozásuk még
nem történt meg, akkor se, ha az angyalok és démonok szétválasztása megváltoztathatatlan. Tehát
még megmaradt nekik bizonyos Isten által megengedett hatalom, mégha csak „rövid időre” is. Ezért
intézik Jézushoz a kérdést: „Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8,29). Az egyetlen
bíró Krisztus, aki egyesülni fog misztikus testével. E szerint kell Szent Pál eme mondatát is
értelmezni: „Nem tudjátok, hogy angyalok fölött is ítélkezünk majd?” (1 Kor 6,3). És emiatt a
hatalom miatt, ami a gerazai gonosz lelkeknek még megmaradt, kérték ők Jézust, „hogy ne küldje
őket a pokolba, engedje meg, hogy a sertésekbe mehessenek” (Luk 8,31-32). Egy emberből kiűzött
démon számára, ha a pokolba küldik, ez a végleges halált jelenti. Ezért védekezik, ahogy csak tud
ez ellen.
Azonban az ördögnek azokért a kínokért, amelyeket a megszállt embereknek okoznak, még
nagyobb örökkétartó büntetéssel kell majd fizetnie. Szent Péter nagyon világosan megírja, hogy az
utolsó ítélet a démonok fölött még nem történt meg: „Mert Isten az angyaloknak sem kegyelmezett,
amikor vétkeztek, hanem az alvilág sötet mélyébe taszította őket, hogy maradjanak őrizetben az
ítéletre” (2 Pét 2,4). Másfelől azoknak az angyaloknak, akik több jót tesznek, szintén nagyobb
tiszteletben lesz majd az Utolsó Ítélet után részük.
Fontos tudnunk, hogy milyen hatásokat tud a démon az emberekre földi életükben gyakorolni.
Először is létezik a démon szokásos működése, ami minden ember ellen azonos mértékben
megnyilvánul, nevezetesen a rosszra csábítás. Jézus ebben a vonatkozásban is elfogadta emberi
természetét, amikor hagyta, hogy a Sátán megkísértse. Ebben a könyvben azonban Sátán rendkívüli
működésére koncentrálok, amelyet Isten csak egész különös esetekben engedélyez.
Sátánnak ezt a rendkívüli tevékenységét öt különböző csoportba lehet besorolni:
1. Külső zaklatás: Ezek azok a jelenségek, amelyekről oly sok szent életrajzában olvashatunk.
Tudjuk, miként lökdösték, ostorozták és verték Keresztes Szent Pált, az arsi szent plébánost és Pio
atyát a démonok. Ezekben az esetekben leginkább a felszentelt egyének imái segítenek.
2. Ördögi megszállottság: Ez a legrosszabb forma, ami azt jelenti, hogy a démon megszállja
valakinek a testét (nem a lelkét) és arra kényszeríti, hogy az ő akarata szerint cselekedjen és
beszéljen. Ennek az áldozat nem tud ellenállni, és ezért erkölcsileg nem felelős e tettekért. Ezt a
formát látványos jelenségek kísérik, mint például az idegen nyelveken való beszéd, emberfeletti erő
megnyilvánulása, titkos dolgok feltárása. Nagyon világos bibliai példa erre a gerazai megszállott
esete. De természetesen az ördögi megszállottságnak széles spektruma van; ezek súlyosságukban és
tüneteikben nagy különbségeket mutathatnak.
3. Ördögi kínzások: Ezek többé kevésbé súlyos zaklatások és betegségek, amelyek azonban nem
érik el a megszállottság mértékét, amely öntudatvesztéssel vagy olyan cselekedetekkel vagy
beszédekkel járnak, amelyekért az áldozat nem felelős.
Néhány bibliai példa: Jób nem volt megszállott, de gyermekeiben, vagyonában és egészségében
súlyosan károsodott. A meggörbedt asszony és a süketnéma, akiket Jézus meggyógyított, nem
voltak teljesen megszállottak, de a démon jelenléte fizikai zavart okozott náluk. Szent Pál egészen
biztosan nem volt megszállott, mégis egy diabolikus bajban szenvedett: „De hogy a nagyszerű
kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul
csapkodjon, és el ne bízzam magam” (2 Kor 12,7). Tehát kétségen kívül áll, hogy Pál betegségének
eredete démonikus volt.
A valódi megszállottság esetei nagyon ritkák. De mi, exorcisták nagy számban találkozunk olyan
emberekkel, akiket a démonok egészségükben, vagyonukban, munkájukban, embertársi
kapcsolatukban vagy valami másban befolyásolnak. E két fajta démoni hatás súlyosságban
különbözőek ugyan, de gyógyításuk időtartamában és megértésük nehézségében alig.
4. Ördögi kényszerképzetek: Ezek alatt hirtelen fellépő, néha hosszabb ideig tartó megszállott
gondolatokat értünk, amelyek gyakran abszurdak, az illető magától mégsem képes megszabadulni
tőlük. Az áldozat lehangolt, kétségbeesett és öngyilkosságra gondol. Legtöbbször az álmok is
érintettek. Nyilván sokan vannak, akik úgy vélik, hogy ezek nyilvánvaló pszichiátriai esetek. A
többi jelenségre is lehet pszichiátriai, parapszichológiai vagy ehhez hasonló magyarázatokat adni,
mégis vannak olyan esetek, amelyeket ezeknek a tudományoknak az eszközeivel nem lehet
megmagyarázni, és amelyek ördögi eredet vagy jelenlét nyilvánvaló tüneteit mutatják. Ezeknek az
eseteknek a megkülönböztetését a gyakorlatban meg lehet tanulni.
5. Ördögi pusztítások: Ezek házakra, tárgyakra vagy állatokra vonatkoznak. A pusztítás szót nem
akarom emberekre alkalmazni, velük kapcsolatban inkább megszállottságról, kínzásokról vagy
kényszerképzetekről beszélek.
Hogyan lehet mind e bajok ellen védekezni? Szigorúan véve, a rituálé szerint, ördögűzésre csak a
valódi démoni megszállottság esetén van szükség. A többi esetre a szokásos kegyelmi eszközök is
elégségesek: az ima, a szentségek, az alamizsna, a keresztény életvitel, a sértések megbocsátása, az
állandó Isten, Mária, szentek és angyalok felé fordulás.
Ezt a démonról, Krisztus ellenségéről szóló fejezetet szívesen fejezem be az angyalokról szóló pár
mondattal. Az angyalok a mi erős szövetségeseink. Sokat köszönhetünk nekik, és nagy hiba, hogy
oly kevés szó esik róluk. Mindegyikünknek van őrzőangyala, egy hű barát a nap 24 órájára
fogantatásunktól halálunkig, aki megszakítás nélkül védi testünket és lelkünket, és akire mi
többnyire alig gondolunk. Tudjuk, hogy a nemzeteknek is van saját angyaluk, és valószínűleg
minden közösségnek és így saját családunknak is, bár erről nincs biztos értesülésünk. Azt azonban
tudjuk, hogy az angyalok nagyon sokan vannak és sóváran várják, hogy jót tehessenek velünk,
sokkal jobban, mint amennyire a démonok megerőltetik magukat, hogy árthassanak.
A Szentírás gyakran beszél az angyalokról és azokról a különböző feladatokról, amelyekkel Isten
bízta meg őket. Ismerjük az angyalok vezérének nevét: Mihály arkangyal. Az angyalok között is
van hierarchia, ami a szeretetre épül. A másik két arkangyal nevét is ismerjük: Gábor és Ráfáel. Egy
apokrif írás egy negyedik nevet is említ: Uriel. A Szentírásból megtudjuk, hogy az angyalok kilenc
kórusba vannak osztva: uralkodók, hatalmasságok, trónállók, fejedelmek, az egek erői, angyalok,
arkangyalok, kerubok, és szeráfok. Az a hívő, aki a Legszentebb Szentháromság jelenlétében él, sőt,
lelkében őrzi Őt, aki tudja, hogy egy anyának, aki egy úttal Isten Anyja is, állandó támogatását
élvezi, aki tudja, hogy mindig számíthat az angyalok és szentek segítségére, hogyan érezhetné
magát egyedül, elhagyatottnak és a gonosztól eltiporva? A hívőknél van tere a fájdalomnak, hiszen
ez a kereszt útja, amely megment bennünket, de a szomorúságnak nincsen helye. És a hívő mindig
kész a tanúskodásra azzal szemben, aki arról a reményről kérdezi, ami megtartja őt. (lásd 1 Pét
3,15)
Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy a hívőnek is hűségesnek kell lennie Istenhez, és a bűntől
irtóznia kell. És ez az a segítség, amin a mi erőnk nyugszik, úgy hogy Szent János joggal
mondhatja: „Tudjuk, hogy aki az Istentől való, nem vétkezik, mert az Istentől Született ereje
megóvja (a bűntől) és a gonosz nem keríti hatalmába” (1 Jn 5,18). Akkor is, ha gyengeségünk
olykor elbuktat bennünket, azonnal fel kell állnunk azokkal a hatalmas mentőeszközöknek a
segítségével, amelyeket az isteni irgalom bocsátott rendelkezésünkre: a bűnbánattal és a
szentgyónással.
A Sátán adományai
Sátán is ad képességeket követőinek. Mivel ő autentikus hazudozó, a fogadók nem tudják vagy nem
akarják felismerni azonnal eme erők eredetét, mivel ezeknek az ingyenes ajándékoknak rendkívül
örvendenek. Így lehetséges, hogy valaki jós-tehetséggel bír, mások oldalhosszúságú spontán
üzeneteket írnak, ha üres papírt vagy tollat adnak a kezükbe, megint másoknak az a benyomásuk,
hogy megkettőződnek, vagy egyik részük egy távollevő házba vagy más helységbe lép be; nagyon
elterjedt az a jelenség, hogy valaki hangokat hall, ami azt súgja neki, hogy imádkozzon vagy valami
mást csináljon.
Honnan jönnek ezek a különleges képességek? Netán a Szentlélek adományai? Vagy diabolikus
eredetű ajándékok? Vagy egyszerűen csak metafizikai jelenségekről van szó? Ennek eldöntéséhez
alapos vizsgálatra vagy kompetens személyek ítéletére van szükség. Amikor Szent Pál Tiairában
volt, utána szaladt egy rabszolganő, aki jósolni tudott, amivel „nagy hasznot hajtott gazdáinak”. De
ez ördögi eredetű adomány volt, mely azonnal eltűnt, ahogy Szent Pál a gonosz szellemet kiűzte
belőle (lásd: ApCsel 16,16-18).
Példaként hadd idézzek egy cikket a Rinnovamento dello Spirito Santo című újság 1987
szeptemberi számából: „Néhány évvel ezelőtt ismertem meg az ‘üvegek’ játékot, amiről nem
tudtam, hogy a spiritizmus egyik formája. Az üzenet a béke és testvériség nyelvén volt
megfogalmazva (figyeljünk a jó álarcára, amely mögött a démon megbújik!). Olyan képességeket
szereztem, melyeket a parapszichológiában érzéken kívülinek neveznek, vagyis jóslás,
gondolatolvasás, klinikai diagnózis, szívekbe és élő és halott személyek életébe való látás és más
hasonlók. Pár hónappal később egy újabb képesség jött ezekhez, a fizikai fájdalom elvétele
kézrátétellel. Ez az ún. pranoterápia volt? Mindezekkel a képességekkel nem volt nehéz számomra
emberekkel kapcsolatba kerülni, akiket azonban megdöbbentett az, amit mondtam nekik, úgy hogy
a találkozások után mindig mély nyugtalanság maradt vissza, mert szemükre vetettem régi bűneiket,
amelyeket lelkükben láttam. Mikor azonban Isten igéjét olvastam, rájöttem, hogy én nem
változtattam semmit életemen. Továbbra is könnyen dühbe jöttem, haragtartó, hajthatatlan és
érzékeny maradtam. Féltem a kereszthordozástól, az ismeretlen jövőtől és a haláltól. Hosszú
tévelygés és szörnyű közjátékok után kiderült, hogy ami velem történt, az nem isteni eredetű volt,
hanem a gonosztól jött. Én tehát tanúsíthatom, hogy láttam Jézus nevének hatalmát. Beláttam
múltam vétkeit és meggyóntam őket. Bűnbánatot tartottam és minden okkult cselekedetről
lemondtam. Minden rendkívüli képességem eltűnt és Isten megbocsátott nekem. Ezért köszönetet
mondok neki.”
Ne feledjük el, hogy a Biblia is beszámol ilyen természetfeletti képességekről, melyek egyfelől
Istentől, másfelől azonban a démontól is származhatnak. Néhány csodát, amit Isten parancsára
Mózes a fáraó előtt hajtott végre, az udvar mágusai is meg tudtak tenni. Ezért a tény maga egyedül
nem elegendő ahhoz, hogy e jelenségek eredetét meg lehessen határozni.
Még azt is hozzáfűzöm, hogy a gonosz zavarokkal terhelt egyének gyakran egész különleges
érzékenységgel rendelkeznek. Az ilyen emberek rögtön megérzik, hogy egy személynek van-e
negatív kisugárzása, jövendő eseményeket látnak és kényszerítve érzik magukat, hogy pszichésen
gyenge emberekre rátegyék a kezüket. Ezen felül olyan benyomásuk van, hogy más emberek ügyeit
befolyásolhatják olyképpen, hogy ezeknek azzal a rendkívüli gonoszsággal, amelyet magukban
éreznek, valami rosszat tesznek. A gyógyulás érdekében mindezeknek a tendenciáknak határozottan
ellen kell állni.

Az exorcizmusok
„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek...” (Mk.16,17.) Ennek
a különleges képességnek Jézus által minden hívőre való átruházása a legnagyobb mértékben
megőrizte érvényességét. Az ördögűzés egy általános képesség, amely a hitre és az imára
támaszkodik, s amelyet egy személy vagy egy közösség végez – mégpedig bármikor, mivel
semmilyen különleges felhatalmazás sem szükséges hozzá. Mindazonáltal, hogy a kifejezéseket
pontosítsuk, ilyenkor az ördögtől való megszabadulásért mondott imáról, nem pedig tényleges
exorcizmusról van szó.
Hogy ezt a Krisztustól átruházott erőt hatásosabbá tegye és a híveket a csalásoktól és
boszorkányságtól megvédje, az Egyház egy megfelelő szentelményt rendelt el, az exorcizmust, amit
kizárólag püspökök vagy az általuk kifejezetten ezzel megbízott papok (tehát nem laikusok)
végezhetnek. Így van ez a kánonjogban lerögzítve (can. 1172). Ez pontosan előírja, miként kell ezt a
szentelményt, mint állandó egyházi alkotóelemet – ellentétben a privát imával (can. 1166), – az
Egyház által approbá1t rítusok és formulák pontos betartásával (can. 1167) kiszolgáltatni.
Ezért csak a megbízott papokra, valamint az exorcizmust végző püspökökre (ha lennének
ilyenek!) illik az exorcista elnevezés. Ez a kifejezés mára leértékelődött, mivel sok pap és laikus
nevezi magát exorcistának, holott nem az. És sokan állítják, hogy exorcizmust végeznek, amikor az
ördögtől való megszabadulásért imádkoznak vagy éppenséggel kifejezetten mágiát űznek. Csak az
Egyház által rendelt szentelmény a valódi exorcizmus. A többi kifejezés kétséges és gyanús: például
az ünnepi és egyszerű exorcizmusról szóló beszéd, amivel a valódi exorcizmust más imaformáktól
akarják megkülönböztetni. Szerintem hibás dolog egy imát, ami nem exorcizmus, privát vagy
egyszerű exorcizmusnak nevezni, mivel ez nem szentelmény, hanem csak ima a gonosz befolyása
alól való megszabadulásért, és ezért az a helyes, ha ennek is nevezik.
Az exorcistának a rituálé imáit kell imádkoznia. Az exorcizmus tarthat néhány percig, de több óráig
is. Ezért néha nem szükséges a rituá1é összes imáját elmondani, míg máskor még számos más imát
is hozzá kell fűzni, miként ezt a rituálé maga is ajánlja.
Az exorcizmusnak valójában kétfajta jelentősége van. Egyfelől természetesen meg szeretné
szabadítani a megszállottat; ezt az aspektust minden e témáról írott könyv hangsúlyozza. Másfelől
azonban az exorcizmusnak van egy diagnosztikai célja is; és ezt gyakran figyelmen kívül hagyják.
Ugyanis mielőtt az exorcista elkezdi a tényleges ördögűzést, kikérdezi az érintett személyt magát és
ennek hozzátartozóit annak kiderítésére, hogy adottak-e a feltételek az exorcizmus végrehajtására.
Mindazonáltal igaz, hogy csak magának az exorcizmusnak a végrehajtásával lehet bizonyossággal
eldönteni, hogy valóban ördögi hatás állt-e fenn vagy sem. Hiszen a külső jelek, bármilyen
idegenszerűek vagy furcsák is, valójában természetes jelenségek kísérői is lehetnek. Még a
pszichiátriai és parapszichológiai fenomének koncentrált fellépése sem elegendő kritérium egy
megbízható diagnózishoz. Csak az exorcizmus által szerezhető bizonyosság, hogy valódi diabolikus
hatásról van-e szó vagy sem.
A rituálé figyelmezteti az exorcistákat arra, hogy nem könnyű a démoni megszállottságban hinni.
De ezután int azoktól a trükköktől is, amelyeket az ördög használ jelenlétének eltitkolására.
Számunkra, exorcisták számára fontosnak és helyesnek tűnik, hogy figyeljünk, és ne hagyjuk
magunkat a pszichésen betegektől megtéveszteni, akiknél nincs szó megszállottságról, és akiknél
ezért nincs is szükség exorcizmusra. Azonban az ellenkező irányú veszélyről sem szabad
megfeledkezni, mely manapság sokkal gyakoribb és ezért veszélyesebb is: nevezetesen arról, hogy
nem ismerjük fel a gonosz jelenlétét, és így az exorcizmust nem végezzük el ott, ahol pedig szükség
lenne rá. Minden általam megkérdezett exorcistával együtt vallom, hogy a szükségtelenül
lefolytatott exorcizmus sem okoz kárt. Ezért egyetlen exorcizmust sem kell később megbánnunk.
Ezzel szemben igencsak okunk van a megbánásra, amikor a gonosz jelenléte később egyértelműen
bebizonyosodik, mi azonban nem ismertük fel, és ezért elmulasztottuk a kiűzését.
Nem helyes addig várni az exorcizmussal, amíg a megszállottság biztos jelei fellépnek. Nekem és
minden általam megkérdezett exorcistának feltűnt, hogy a megszállottságnak a rituáléban leírt
tünetei, nevezetesen az idegen nyelveken való beszéd, emberfeletti erő birtoklása, rejtett dolgok
ismerete, mindig csak az exorcizmus alatt és soha nem e1őtte léptek fel.
Sokszor nehéz biztos diagnózist felállítani. Vannak esetek, amelyeken csak csodálkozni lehet.
Néha olyan ember áll előttünk, aki egyszerre pszichés beteg és a gonosztól is befolyásolt. De
mindig mosolyognom kell, amikor bölcs modern teológusok közzéteszik a nagy „újdonságot”. hogy
bizonyos elmebetegségeket ördögi megszállottsággal lehet összekeverni. És olyan pszichiáterek és
parapszichológusok is vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen megállapításokkal valami nagy
felfedezést tettek. Holott az igazság az, hogy éppen az egyházi tekintélyek voltak azok, akik első
szakértőként felhívták a figyelmet erre a lehetséges tévedésre. Az Egyház már l583-ban a Reims-i
szinódus dekrétumaiban utalt erre a tényre, s kimondta, hogy a feltételezett megszállottság néhány
formája egyszerűen elmebetegségek lehetnek. De akkor még nem volt pszichiátria, és a teológusok
is hittek még az Evangéliumban.
A beteg megszabadítása az exorcizmus másik célja. Ezzel egy olyan folyamat kezdődik, ame1y
gyakran nehéz és hosszú. Hiszen arra is szükség van, hogy maguk az érintettek is részt vegyenek
benne, viszont ők gyakran akadályoztatva vannak ebben; sokat kellene imádkozniuk, és nem
tudnak, gyakran kellene a szentségekhez járulniuk, és nem teszik. És az exorcistához vezető út a
szentelmény fogadására is gyakran áthidalhatatlannak tűnő akadályokkal van teli. Ezért az
érintetteknek sok segítségre van szükségük, ezt azonban a legtöbb esetben senki nem érti meg.
Mennyi időt vesz igénybe egy megszállottnak a démontól való megszabadítása? Ez tényleg olyan
kérdés, amit senki nem tud megválaszolni. Mert megszabadítani csak az Úr tud, aki isteni
szabadsággal cselekszik, miközben egészen biztosan meghallgatja az imákat, különösen, ha azokat
az Egyház közvetítésével intézik hozzá. Általában ki lehet jelenteni, hogy a szükséges idő a démoni
megszállottság kezdeti erősségének és annak az időtartamnak a függvénye, ami az exorcizmus
megkezdéséig eltelt. Emlékszem annak az őrjöngőnek tűnő 14 éves kislánynak az esetére, aki
szerencsére csak néhány napja volt megszállott, és aki ezalatt rúgott, harapott és karmolt mindenkit
maga körül. Elég volt negyedóra exorcizmus, hogy teljesen megszabaduljon. Először élettelenül
hullott a földre, úgy hogy azt az evangéliumi esetet juttatta eszünkbe, amelyben Jézus azt a fiút
szabadította meg a démontól, akinél előzőleg az apostolok sikertelenül próbálkoztak. A pihenés
néhány perce után a kislány felugrott, keresztül szaladt az udvaron és nyugodtan játszani kezdett
testvéreivel.
De az ilyen esetek nagyon ritkák; csak olyankor lépnek fel; ha a gonosz befolyása nem erős. Az
exorcistának többnyire nehéz helyzetekkel kell szembenéznie, amelyekben azonban először senki
nem gondol az exorcistákra. Itt egy jellemző eset: Egy gyerek különösen viselkedik. A szülők nem
járnak a dolog végére, nem veszik komolyan, úgy gondolják, hogy a gyerek felnövekedésével
minden rendbe jön majd. Hiszen a tünetek eleinte enyhék. Később azonban ezek egyre erősebbek
lesznek, mire a szülők orvoshoz fordulnak. Próbálkoznak eggyel, aztán a következővel, és
természetesen mindegyikkel eredménytelenül. Egyszer egy olyan 17 éves lány volt nálam, akit már
Európa összes nagynevű klinikájában kivizsgáltak. Csak ezután merült fel végre egy bölcs barát
tanácsára a szülőkben a gyanú, hogy talán nem is természetes bajról van szó. Ekkor egy mágushoz
fordultak; amitől fogva a kezdeti bajok csak még rosszabbak lettek. Legtöbbször az a he1yzet, hogy
exorcistához csak legvégül fordulnak, akkor is csak véletlenül, valamilyen tanács hatására (szinte
soha nem egy pap tanácsára!). Eközben azonban már évek múlnak el, és a baj mélyen befészkeli
magát. Az első exorcizmus nagyon helyesen a démonnak a „gyökereitől való megfosztásáról és
menekülésre való kényszerítéséről” beszél. Ehhez azonban sokszor több exorcizmusra is szükség
van, gyakran több éven át, és még ekkor sem mindig lehet a démontól való teljes megszabadulást
elérni.
Megismétlem: az idő egészen Istené. Az exorcista és a megszállott hite azonban sokat segít,
csakúgy ahogy a hozzátartozókéé és másoké (apácák, egyházközség, imaközösségek) is. Sokat segít
a szentelmények használata, amelyek bizonyos célokat szolgálnak: exorcizált, de legalábbis szentelt
víz, exorcizált olaj, só. A víz, olaj és só exorcizmusához nincs szükség exorcistára, ezt bármilyen
pap elvégezheti, akinek azonban szilárdan hinnie kell ebben, és tudnia kell, hogy az erre a célra
szolgáló szentelések a rituáléban találhatók. Csakhogy azon papok száma, akik ezt tudják igen
csekély. A legtöbbjük semmit nem tud erről, és az ezt kérő híveknek csak az arcába nevetnek.
Alapvető fontossága van a gyakori szentséghez járulásnak és az Evangélium szerinti életnek. A
rózsafüzér, sőt minden más Szűz Máriához intézett ima erejét szinte tapintani lehet. Nagy segítséget
jelent az angyalok és a szentek felhívása. Rendkívül hasznosak a zarándoklatok a különböző
búcsújáróhelyekre, amelyek gyakran Istentől kiválasztott helyei egy-egy sikeres exorcizmusnak.
Isten gazdagon ellátott bennünket kegyelmi eszközeivel; rajtunk áll, hogy használjuk is őket.
Amikor az Evangéliumok Krisztusnak a démontól való megkísértéséről számolnak be, arról
hallunk, hogy Jézus a démont a Bibliából vett idézettel győzte le. Isten szavának nagy hatása van,
csakúgy, mint egy dicsérő imának, legyen ez spontán vagy a Bibliából való a zsoltárok vagy más az
Isten dicsőítésére szóló dalok.
Még azt is tudni kell, hogy az exorcista alázatossága lényeges előfeltétele az exorcizmus
hatásosságának. Hiszen ő magától nem képes semmire, csak Isten tud segíteni. Ő pedig mind az
exorcistát, mind a megszállottat gyakran teszi ki a csüggedés megpróbáltatásának. A látható
eredmények sokszor csak lassan és nehézkesen jelentkeznek. Ellenben a nagy lelki gyümölcsök
mindig világosan érezhetők, és segítenek megérteni, miért engedi meg az Úr ezeket a fájdalmas
próbákat. Az ember a hit sötétségében vándorol, de azzal a biztos tudattal, hogy a valódi fény felé
halad.
Néhány szót szeretnék még szólni a szentképek általi fontos védelemről, még pedig mind azokéról,
amiket magunknál hordunk, mind azokéról, amiket valahol felakasztunk, a bejárati ajtó fölé, a
hálószobákba, az étkezőbe vagy abba a szobába, ahol a család általában tartózkodni szokott. A
szentképnek semmi köze egy tárgy szerencsehozó képességében hívő pogány babonához, hanem az
ábrázolt személyre emlékeztet, akit utánozni szeretnénk, és akinek védelmét kívánjuk. Manapság
gyakran előfordul velem, hogy olyan házba megyek, amelynek bejárati ajtaján egy szép piros szív
függ. Amikor azonban áldás céljából a többi helyiségbe lépek, alig látok szentképet. Ez súlyos
mulasztás. Emlékezzünk Sziénai Szent Bernardin példájára, aki a népmissziók végén arra bíztatta a
családokat, hogy házuk ajtaja fölé egy nagy medáliát helyezzenek el, amelyre Jézus jele, az IHS
(Jesus Hominum Salvator = Jézus, az emberek Megváltója) van bevésve.
Gyakran megbizonyosodhattam az érmek hatásosságáról is, ha azokat hittel telve viselték az
érintettek. Ehelyütt csak a Csodásérmet szeretném megemlíteni, ami Szűz Máriának a szent apáca,
Labouré Szent Katalin előtt l830-ban Párizsban történt megjelenése után több millió példányban
kelt el az egész világon. Ha elkezdeném felsorolni mindazokat a kegyelmeket, amiket ez a kis érem
viselése szerzett, nem tudnék a végére jutni a történeteknek.
A diabolikus megszállottság egyik legismertebb esete, amelyet történelmileg dokumentálva több
könyvben is leírtak, az elzászi Illfurt-bó1 való két fivér esete, akiket 1869-ben egy sor
exorcizmussal sikerült csak a démoni hatás alól megszabadítani. Mikor egy különösen heves
démoni támadás után a fiúkhoz ismét exorcistát hívtak, annak kocsiját, amelyben ő, egy monsignore
és egy nővér utazott, mindenáron megpróbálták felborítani. A démon azonban mégse tudta ezt a
tervét végrehajtani, mivel a kocsis induláskor egy Benediktus érmet kapott, amit ő tiszteletteljesen a
zsebébe tett.
A gonosz hatása alatt álló emberek
Gyakran megkérdezik tőlem, hogy sokan vannak-e a gonosz hatása alatt. Úgy gondolom, hogy
ezzel kapcsolatban még mindig nyugodtan lehet a francia jezsuita pap, Tonquédec szavait idézni:
„Sok azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik démoni megszállottság jelei nélkül veszik
igénybe az exorcisták szolgálatát, hogy általuk szabaduljanak meg szenvedéseiktől, mindenféle
súlyos betegségeiktől, kellemetlenségeiktől és más szerencsétlenségeiktől. A valódi megszállottak
száma igen csekély, de ezeké a szerencsétleneké rengeteg.”
Ez a megállapítás még mindig érvényes, ha tekintetbe vesszük azt a nagy különbséget, ami a
ténylegesen megszállottak és azok között van, akik az exorcistáktól a bajaiktól való
megszabaduláshoz remélnek segítséget. Ma azonban annyi új faktort kell számításba vennünk,
melyek Tonquédec páter idejében még nem léteztek, hogy én azon a véleményen vagyok, hogy a
valódi megszállottak száma is erősen megemelkedett.
Az első ilyen faktor a fogyasztói társadalom, melyben a materialista és hedonista élet miatt a hit
nagymértékben kiveszett. Én meg vagyok győződve róla, hogy ebben mindenekelőtt a
kommunizmus és a szocializmus a hibás – különösen Olaszországban –, melyek marxista
doktrínájukkal ezekben az években a kultúrát, a nevelést és a színházat uralják. Úgy számolják,
hogy Rómában a lakosságnak csak 8 százaléka jár vasárnapi misére. Azonban ahol a hit alábbhagy,
ott nő a babona. Ezért terjed, különösen a fiatalok körében, a spiritizmus, a mágia, az okkultizmus
gyakorlata. Ehhez jön még a jógával, a zennel és a transzcendentális meditációval való foglalkozás.
Ezek mind olyan praktikák, melyek a reinkarnációra, az emberi természetnek az istenségben való
feloldására és egyéb olyan tanokra alapulnak, melyek egy keresztény ember számára nem
elfogadhatóak. Már nem kell Indiába utazni ahhoz, hogy valaki egy guru iskolájába járjon, ez már
itt is mindenütt megtalálható. Ezeknek a módszerei, melyek eleinte ártalmatlannak tűnnek, gyakran
a hallucináció és a skizofrénia állapotait idézik elő. E gyorsan terjedő szekták nagy részének direkt
sátáni karaktere van.
Mágiát és spiritizmust különböző TV csatornákon is tanítanak. Könyveik mindenütt megtalálhatók.
És a különböző újságokban és horrortermékekben a szex és az erőszak mellé még sátáni aljasság is
párosul. A közönséget egy bizonyos zene is a megszállottságig hergeli. Különösen a sátáni
rockzenét értem ez alatt. Számos felsőoktatási intézményben, ahova előadás megtartására hívtak,
győződhettem meg arról, hogy a fiatalságot mekkora mértékben befolyásolja ez a zene. Hihetetlen,
milyen nagymértékben van a különböző alsó- és felsőoktatási intézményekben a mágia és a
spiritizmus elterjedve. Ez már egy általánosan elterjedt szerencsétlenség, és nem csak a
nagyvárosokban.
Nem hallgathatom el, hogy milyen sok egyházi ember áll teljesen érdektelenül ezzel a problémával
szemben és hagyja a híveket tökéletesen védtelenül. Azt is hibának tartom, hogy az exorcizmust
szinte teljesen törölték a keresztelési rítusból (úgy tűnik, hogy VI. Pál beleegyezésével). Úgyszintén
hibás döntés volt a Szent Mihály arkangyalhoz intézett imát, amit minden mise után elimádkoztak,
pótlás nélkül törölni. Megbocsáthatatlan hanyagságnak tartom, és a püspököket hibáztatom azért,
hogy az egész exorcista pasztorációt eliminálták. Minden egyházmegyében kellene legalább egy
exorcistának lennie, és a legtöbbet látogatott templomokban és zarándokhelyeken is. Manapság az
exorcista ritka madár, többnyire meg se lehet találni. Miközben tevékenységének nélkülözhetetlen
pasztorális értéke van, ami azokat is segíti, akik prédikálnak, gyóntatnak és a többi szentséget
kiosztják.
A katolikus hierarchiának hangosan kellene mea culpát kiáltania. Sok püspököt ismerek, de
egyetlen olyant sem, aki valaha csinált volna exorcizmust, exorcizmusnál asszisztált volna vagy e
problémának megfelelő mértékben tudatában lenne. Újra és újra megismétlem: Ha egy püspök az ez
irányú komoly kérésnek (nem egy elmebetegének) személyesen maga vagy egy általa megbízott
révén nem tesz eleget, akkor a súlyos mulasztás bűnébe esik. Ezáltal abban a fenyegető veszélyben
találjuk magunkat, hogy a tanítás lánca megszakad: régen a kezdőt egy tapasztalt exorcista vezette
be feladatkörébe.
Hogyan lehet valaki a démon áldozata, beleértve a szokásos zaklatásokat, tehát kísértéseket is? Az
egyes esetektől függően kerülhet valaki a maga hibájából, de ártatlanul is a gonosz befolyása alá.
Ennek fő okait négy fő csoportba oszthatjuk: Isten akaratából; átok által; a bűnben való
megátalkodottság által; rossz helyek vagy személyekkel való kapcsolat által.
1. Isten akarata által. Először is le kell szögezni, hogy semmi nem történik, amit Isten nem enged
meg. És az is világos, hogy Isten soha nem akar rosszat, ha mi magunk nem akarjuk (mivel
szabadnak teremtett bennünket), és ő még a rosszból is jót tud csinálni. Ennél az első csoportnál
semmilyen emberi vétek nem áll fenn, hanem kizárólag a démoni hatás működik. Ahogy Isten a
Sátán szokásos akcióit (a kísértéseket) megengedi, és minden kegyelmet megad nekünk, hogy
ezeknek ellenálljunk és belőlük számunkra valami hasznosat merítsünk, ha ehhez elég erősek
vagyunk, úgy engedi meg Isten néha a Sátán rendkívüli akcióit is (megszállottságot vagy
rosszindulatú zaklatást), hogy ezáltal az érintett az alázatban, a türelemben és az önmegtagadásban
gyakorolja magát.
A Sátán rendkívüli akcióinak két fajtája van: a külső hatások, melyek fizikai szenvedést okoznak
(mint azok az ütések és ostorozások, amelyeket az arsi szent plébánosnak vagy Pio atyának kellett
elviselnie), és a valódi zaklatások, mint például Jóbnál és Szent Pálnál.
2. Átok által. Az áldozat ebben az esetben is ártatlan. De itt már emberi hatásról van szó, mégpedig
annak az embernek a vétkéről, aki az átkot maga vagy egy mágus által kimondta. Átok az, amikor
valaki egy másik embernek a démon befolyása által kárt akar okozni. Ez különböző módokon
történhet: fetis, ádáz tekintet, átkozódások stb. által. Ezek közül a leggyakoribb a tulajdonképpeni
átok. Ez volt az általam talált megszállottság vagy más rosszindulatú zavarok leggyakoribb okozója.
Nem tudom, hogy fogják tudni magukat az Egyház azon emberei igazolni, akik azt állítják, hogy
nem hisznek az átokban. És ugyanilyen kevéssé tudom megérteni, hogyan tudnak azoknak a
híveiknek így segíteni, akiket ilyen átok sújt.
Néhányan csodálkoznak, hogyan engedhet meg ilyen dolgokat Isten. Isten mindannyiunkat
szabadnak teremtett, és ő soha nem tagadja meg teremtményeit, még azokat sem, akik eltávolodtak
tőle. A végén majd leszámol, és mindenkinek azt adja, amit megérdemel, mert mindenki
cselekedetei alapján lesz megítélve. Szabadságunkat használhatjuk jól, és akkor érdemeink vannak;
de használhatjuk rosszul is, és akkor vétkeink lesznek. Segíthetünk másoknak, de különböző
módokon árthatunk is nekik. Ennek következtében – egy szörnyű példával élve – megfizethetek egy
gyilkost, hogy valakit megöljön. Isten nem köteles ezt megakadályozni, akkor sem, ha valójában ezt
gyakran megteszi. Megfizethetek egy mágust, egy boszorkányt is, hogy valaki fölött kimondjon egy
átkot. Ebben az esetben sem köteles Isten közbelépni, akkor sem, ha a valóságban nagyon gyakran
mégis ezt teszi. Aki például Isten kegyelmében él és sokat imádkozik, jobban védve van az
ilyesmitől, mint az, aki nem gyakorolja vallását, és – ami még ennél is sokkal rosszabb –
megszokottan bűnben él.
Ehelyütt szeretnék valamit megjegyezni: átkok és ehhez hasonló történések a csalóknak is kedvenc
működési területe. De nem csak nekik van ezzel kapcsolatban könnyű dolguk, hanem e területen
azoknak a száma is különösen nagy, akik beképzelnek ilyesmit vagy ez irányú kényszerképzeteik
vannak. Ezért az exorcistának különösen figyelnie kell, de nem csak neki, hanem a jóakaratú
embereknek is.
3. A bűnben való megátalkodottság által. Ehhez a ponthoz két okozat tartozik, melyek korunkban
sajnos egyre jobban terjednek, amiért aztán a démontól befolyásoltak száma is egyre gyarapszik. Az
első és alapvető ok mindig a hit hiánya. Minél jobban hiányzik a hit, annál jobban terjed a babona.
Ez, mondhatjuk, egyszerű matematikai tétel. A második ok a bűnben való megrögzött megmaradás.
Az Evangélium szemléletes példát ad erről Júdás alakjában. Júdás tolvaj volt, akit Jézus fáradságot
nem kímélve próbált figyelmeztetni, és jó útra téríteni – de csak visszautasítást és
megátalkodottságot kapott érte. Míg csak el nem jött a csúcspont: „‘Mit adtok nekem, ha kezetekre
adom?’ Azok harminc ezüstöt fizettek neki.” (Mt 26,15) És ezért olvassuk azt a szörnyű mondatot
az Utolsó Vacsora leírásánál: „A falat után rögvest belészállt a sátán.” (Jn 13,27) Nincs kétség a
felől, hogy itt valódi démoni megszállottságról volt szó.
A családok széthullásának mai állapotában gyakran volt olyan esetem, amelyben az érintett
személyek rendezetlen házassági viszonyok között éltek vagy más bűnbe voltak belebonyolódva.
Emlékszem olyan asszonyokra, akik ismételten magzatelhajtást és más vétkeket követtek el, sőt
olyanok is, akik szexuális perverziókat és erőszakot követtek el. Mások kábítószerfüggő
homoszexuálisok voltak, akik ezen kívül még kábítószerrel kapcsolatos bűntettekben is részesek
voltak. Mindezekben az esetekben a gyógyulás – természetesen – csak őszinte megtéréssel
kezdődhet meg.
4. Rossz helyekkel vagy személyekkel való kapcsolat által. Ez alatt a spirituális ülések, mágiák,
sátáni kultuszok vagy sátáni összejövetelek (melyek a fekete misében csúcsosodnak ki), okkult
cselekedetek stb. rendezését vagy az ezeken való részvételt, a mágusok, boszorkányok vagy
bizonyos kártyavetők felkeresését értem. Mindezekben az esetekben fennáll a megátkozás veszélye.
Különösen akkor, ha valaki tudatosan belemegy a Sátánnal való kapcsolatba: többek között létezik a
Sátánnak való felajánlás, a Sátánnal kötött vérszerződés, a sátáni iskolák látogatása és a Sátán-
pappá való kinevezés. Körülbelül 1980 óta ezek a formák sajnos robbanásszerűen
megsokszorozódtak.
Ami a mágusoknál és hasonló személyeknél való látogatást illeti, erről szeretnék egy teljesen
általános példát bemutatni. Valakinek olyan betegsége van, ami semmilyen kezelésre nem reagál, és
minden, amit baja orvoslására megtesz, balul üt ki. Ezután felvetődik benne a gondolat, hogy talán
valamilyen átok ül rajta, és ezért elmegy egy kártyavetőhöz vagy egy mágushoz, aki azt mondja
neki: „Önt elátkozták.” Eddig a pontig a költségek és a baj még csekély. De a mágus a kezelésre sok
pénzt követel, ami lassacskán egy egész kis vagyonná fejlődhet. Majd valami személyes dolgot kér,
egy képet, egy ruhadarabot, egy hajtincset, egy fecni bőrt vagy egy körömdarabkát. Ezzel kezdődik
a baj igazán. Hiszen mit csinál a mágus ezekkel a tárgyakkal? Világos, hogy fekete mágiát. Ehelyütt
szeretnék valamit tisztázni. Sokan hagyják magukat félrevezetni, mert azt látják, hogy a mágus
szobái tele vannak keresztekkel, a Madonna és más szentek képeivel. Azonkívül ezt hallják: „Én
csak fehér mágiát csinálok. Ha ön fekete mágiát követelne tőlem, vissza kellene utasítanom.” Az
általános szóhasználatban fehér mágia alatt az átok alól való megszabadítást értik, fekete mágia alatt
pedig az elátkozást. A valóságban azonban nincs fehér és fekete mágia, hanem kizárólag fekete
mágia. Mert a mágiának minden formája a démonhoz fordul. Így az a szerencsétlen, aki eredetileg
csak egy enyhe kellemetlenségtől szenvedett, valódi átokkal tér haza.
Még egyszer megismétlem, hogy az ördögi megszállottságot gyakran össze lehet téveszteni a lelki
betegségekkel. Nagyra becsülöm azokat a pszichiátereket, akik ismerik annyira tudományuk
határait, hogy ha egy páciensük olyan tüneteket mutat, melyek egyetlen ismert tudományos
betegség tünetei közé sem sorolhatóak, ezt a tényt beismerik. Professzor Simone Morabito,
bergamoi pszichiáter, 1990-ben a Gente című újság egyik cikkében azt írta, hogy sok páciense,
akiket pszichés betegnek tartott, valójában megszállott volt, és hogy neki ezeket csak exorcisták
segítségével sikerült meggyógyítani. Sok ilyen esetet ismerek, ezek közül szeretnék most egyet
kiragadni:
1988. április 24-én II. János Pál pápa boldoggá avatta a spanyol karmelitát, Francesco Palau-t, aki
élete utolsó éveiben magára vállalta számos megszállott gondját. Kórházat alapított, ahova
elmebetegeket vett fel. És itt mindenkin végrehajtotta az exorcizmust: akik megszállottak voltak,
azok meggyógyultak, akik valóban elmebetegek voltak, azok betegek maradtak. Heves kritikának
volt ezért kitéve, mindenekelőtt természetesen a papság részéről. Emiatt kétszer utazott Rómába:
1866-ban, hogy IX. Pius pápával tárgyalhasson erről a dologról, és 1870-ben, hogy az I. Vatikáni
Zsinattól az állandó exorcista-hivatal bevezetését kiharcolja. A zsinat, mint ismeretes, félbeszakadt,
de e pasztorális szolgálat újrabevezetésének szükségessége továbbra is aktuális probléma maradt.
Tény, hogy gyakran nehéz egy megszállottat egy pszichésen betegtől megkülönböztetni.
Mindazonáltal egy tapasztalt exorcista inkább alkalmas erre, mint egy pszichiáter, mivel az
exorcista ismeri a különböző formákat, míg a pszichiáterek többnyire nem hisznek az ördögi
megszállottságban. Néhány évvel ezelőtt Candido páter egy fiatal férfit exorcizált, akit a kezelő
pszichiáter epilepsziásnak diagnosztizált. Candido páter meghívta a pszichiátert az exorcizmusra.
Mikor kezét a fiatalember fejére tette, az rögtön a földre esett, ahol megkezdődtek görcsei. „Látja
páter, hogy valóban epilepsziáról van szó!”, sietett az orvos kijelenteni. Candido páter a páciens fölé
hajolt és még egyszer rátette a kezét. Az ifjú azonnal felugrott és egyenesen, mozdulatlanul állva
maradt. „Viselkednek epilepsziások így?”, kérdezte a páter. „Nem, soha”, felelte a pszichiáter
nyilvánvalóan meghökkenve a látottakon.
Az exorcizmusokat az ifjú ember tökéletes gyógyulásáig folytatták. Ezt a fiatalembert éveken
keresztül fölösleges gyógyszerekkel és kezelésekkel kínozták, melyek csak ártottak egészségének. A
nehéz esetek az orvos és az exorcista együttműködését igénylik. A tévedések költségét a betegek
viselik, akiket a helytelen orvosi kezelések gyakran még tönkre is tesznek.
Félelem az ördögtől?
Avilai Nagy Szent Teréz válasza
A démontól való indokolatlan félelem ellen Avilai Szent Teréz életrajzából idézek egy fejezetet: „Ha
az Úr olyan hatalmas, ahogy én tudom és látom, ha a démonok nem mások, mint rabszolgák,
amiben kételkedni a hit tiltja nekem, akkor mit tudnak ezek nekem ártani, mikor én ennek a
királynak és úrnak a szolgálója vagyok? Egy keresztet vettem a kezembe, és úgy tűnt nekem, hogy
Isten bátorságot öntött belém. Pillanatok alatt annyira erősnek éreztem magam, hogy már nem
féltem felvenni velük a harcot és odakiáltani nekik: ‘Gyertek csak közelebb. Mivel én az Úr
szolgálóleánya vagyok, szeretném látni, hogy mit tudtok ellenem tenni!’
És úgy tűnt, mintha valóban félni kezdtek volna tőlem. Ettől kezdve ez a nyugtalanság nem
kínzott többé, és ha megjelentek előttem, nem ijedtem meg, sőt úgy tűnt nekem, hogy ők rettegnek
tőlem. Minden dolgok legnagyobb ura hatalmat adott nekem fölöttük, hogy mára nem félek tőlük
jobban, mint egy légytől. Ők nagyon gyávák, és azonnal elvesztik bátorságukat, ha látják, hogy
megvetik őket. Nem támadnak, kivéve azokat, akiket könnyen elérhetőnek tartanak, vagy ha az Úr
megengedi nekik, azért hogy támadásuk és üldözésük szolgálója nagyobb hasznára váljon.
Engedje meg az Úr, hogy csak attól féljünk, ami félelemre ad okot, és hogy meggyőződjünk
arról, hogy egyetlen halálos bűn által nagyobb baj történik, mint az egész pokol által. És ez így igaz.

Tudjátok, mikor tudnak a démonok félelmet kelteni bennünk? Ha ennek a világnak a

becsüléséért, örömeiért és gazdagságaiért aggódunk. Ha tehát azt szeretjük és kergetjük, amit
kerülnünk kellene, kiszolgáltatjuk a démonoknak azokat a fegyvereket, amivel meg tudnánk
magunkat védeni, és meghívjuk őket, hogy legyőzzenek bennünket. Még gondolni is fájdalmas erre,
hiszen elég lenne a keresztet átölelni és Isten iránti szeretetből minden mást megvetni, mivel a
démon ezeknek gyakorlásától jobban retteg, mint mi a pestistől. Mint a hazugság barátja és maga is
hazugság, a démon soha nem tarthat együtt azzal, aki az igazság útján jár. De ha látja, hogy
valakinél az értelem elhomályosult, akkor azt igyekszik egészen vakká tenni. És ha észreveszi, hogy
valaki teljesen vak és e világ haszontalan és mulandó örömeiben leli kedvét, akkor azt hiszi, hogy
gyermekkel van dolga, és ennek megfelelően is jár el vele. Akkor a démon azzal szórakozik, hogy
az ilyen embert újra és újra megtámadja.
Adja meg nekem a mindenható Isten, hogy ne ezekhez tartozzam, hanem kegyelme által azt tartsam
nyugalomnak, ami nyugalom, tisztességnek, ami valóban tisztesség, és örömnek, ami igazán öröm
és nem ennek ellenkezője. Akkor minden démonnal nyugodtan szembeszállok, amire ők ijedten
elmenekülnek. Nem értem meg azoknak a félelmét, akik azt kiabálják: démon, démon, miközben
Isten, Istent kiálthatnának, és így a poklot rémületbe ejthetnék. Nem tudjuk talán, hogy a démonok
Isten jóváhagyása nélkül még megmozdulni sem tudnának? Áldott legyen az Úr, aki nekem ilyen
hatalmas segítséget adott.”
A kiindulópont
Egy napon egy püspök azzal a kéréssel hívott fel, hogy végezzem el az exorcizmust egy bizonyos
személyen. Először azt válaszoltam, hogy legyen szíves saját maga egy papot erre a feladatra
kinevezni. Mire a püspök azt felelte, hogy nem talál olyan papot, aki ezt a feladatot hajlandó lenne
elvállalni. Ezzel a nehézséggel máshol is találkozhatunk. Maguk a papok sem hisznek ebben a
dologban; ha azonban püspökük azt ajánlja, hogy vegyék át az exorcista hivatalát, máris úgy érzik,
hogy ezer ördög támad ellenük, és emiatt visszautasítják ezt a felkérést. Újra és újra elismétlem,
hogy a démont a gyóntatás sokkal jobban dühbe hozza, mivel ezalatt lelkeket ragadnak el tőle, mint
az exorcizmus, amellyel csak a testből űzik ki őt. És a prédikálás még jobban feldühíti, hiszen a hit
Isten szavából nő. Ha tehát egy papnak megvan a bátorsága ahhoz, hogy prédikáljon és gyóntasson,
akkor egyáltalán nem szabadna félnie az exorcizmustól sem.
Léon Bloy világos szavakat írt azokról a papokról, akik vonakodnak exorcizmust végezni: „A papok
exorcistaként szinte soha nem gyakorolják hatalmukat, mivel nincs meg hozzá a hitük, és
egzisztenciális félelmük van attól, hogy a démont felbosszantsák.” Így van ez. Sokan sajnálják a
vesződséget, és eközben elfelejtik, hogy a démon amúgy is minden rosszat megtesz velünk, amit
Isten megenged neki; mert a gonosszal nincs fegyverszünet! Léon Bloy így folytatja: „Ha a papok
elvesztették a hitüket, mármint hogy nem hisznek saját exorcista képességükben és ezért ezt nem is
gyakorolják, akkor ez hatalmas szerencsétlenség, kegyetlen mulasztás. Ennek az a következménye,
hogy az állítólagos hisztériások, akikkel a klinikák tömve vannak, visszavonhatatlanul
leggonoszabb ellenségeiknek maradnak kiszolgáltatva.” Ezek kemény szavak, de igazak. Az ilyen
viselkedés Krisztus parancsának egyenes elárulása.
Visszatérve a püspökkel folytatott telefonbeszélgetésemre, nyíltan megmondtam neki, hogy ha nem
talál megfelelő papot, kötelezve van arra, hogy ő maga végezze el az exorcizmust. Mire ő naiv
ártatlansággal ezt válaszolta: „Én? Azt sem tudom, hogy kezdjem el.” Erre azt feleltem, amit P.
Candido mondott nekem, amikor én kezdtem el exorcizálni: „Először olvassa el a rituálé
magyarázatait, és utána mondja el az előírt imákat a kérvényező felett.”
Ez a kiindulópont. Az exorcizmus rituáléja 21 szabállyal kezdődik, amit az exorcistának szem
előtt kell tartania. Ebben semmilyen szerepet nem játszik, hogy ezek a szabályok 1614-ből
származnak: ezek nagyon bölcs utasítások, amelyeket még ki lehet egészíteni, amelyek azonban
mára is megtartották teljes érvényességüket. Ezután az exorcistát figyelmezteti, hogy nem szabad a
démon jelenlétét az érintett személyben rögtön elfogadni. Mindezek után egy csomó gyakorlati
útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan lehet a valódi megszállottságot felismerni, és hogyan kell
viselkedni mint exorcista.
Valójában azonban nem ez, hanem más a kiindulási pont. Ha valaki személyesen vagy hozzátartozói
vagy barátai által exorcizmusra jelentkezik, kikérdezéssel meg kell próbálni kitalálni, hogy
megalapozott-e a kérés annak elvégzésére. Csak ezután kell azokat a tüneteket, amelyeket a
személy maga vagy a hozzátartozói felsorolnak, megvizsgálni, és lehetséges okaikat kikutatni.
A vizsgálódást a testi panaszokkal kell kezdeni. A rosszindulatú hatások két leginkább érintett
pontja a fej és a gyomor. A rituálé gyanús jelekként a következő külső jelenségeket sorolja fel:
idegen nyelvek folyékony beszélése vagy megértése; távoli és rejtett dolgok ismerete; emberfeletti
izomerő. Ahogy már mondtam, ezeket a jeleket mindig csak az exorcizmus alatt figyeltem meg,
soha nem előtte. Gyakran lép fel sajátságos vagy erőszakos viselkedés. Nagyon jellegzetes tünet
minden szent dolog határozott visszautasítása: az ima abbahagyása, holott azelőtt sokat imádkozott;
a templomba járás abbahagyása; káromkodás és a szentképek szétszaggatása. Csaknem mindig sor
kerül a hozzátartozókkal vagy a környezettel szembeni aszociális viselkedésre és olykor
tettlegességre is.
Az érintett személyen az exorcista felkeresése előtt csaknem mindig elvégeztek már minden
lehetséges orvosi vizsgálatot. E szabály alóli kivételek nagyon ritkák. Ezért az exorcista nyugodtan
elkérheti ezek eredményeit és kikérheti a kezelő orvosok véleményét. A démoni megszállottság
meglétének egyik biztos kritériuma a gyógyszerek hatástalansága ott, ahol az exorcizmus
nyilvánvalóan hatékony.
Emberfeletti testi erő is jele lehet a démoni megszállottságnak. Egy elmebeteg őrjöngőt
kényszerzubbonnyal kordában lehet tartani, egy megszállottat nem. Ő mindent széttép, láncokat tör
szét, még azokat a széles bőrszíjakat is, amikkel megpróbálják megkötözni. Egyszer egy
megszállottat vastag kötelekkel egy vaságyhoz kötöztek, de az elgörbítette a rudakat és széttörte a
vasat.
Gyakran hall a páciens (vagy a többiek is, ha egy egész család érintett) különleges zajokat,
lépéseket a folyosón, nyíló majd csukódó ajtókat, kopogásokat a falakon vagy a bútorokon. Tárgyak
tűnnek el, hogy aztán a leglehetetlenebb helyeken kerüljenek újra elő. Hogy az okokat megtaláljam,
én mindig azt kérdezem, mikor léptek fel ezek a zavaró tünetek, első megjelenésük nem áll-e
összefüggésben valamilyen konkrét eseménnyel, vajon az érintett nem vett-e részt spiritiszta ülésen,
nem keresett-e fel mágust vagy kártyavetőt, és ha igen, hogyan zajlottak le ezek a találkozások?
Ha a kikérdezések alapján felmerül a gyanú a rosszindulatú hatás meglétére, akkor meg kell
kezdeni az exorcizmust.
P. Candido munkája során gyakran kihallgatta a démonokat, mégpedig minden korosztályú
betegnél. De legszívesebben a gyerekek kikérdezéséről számolt be, mert ha ők olyan feleletet
adnak, ami nyilvánvalóan nem felel meg koruknak, akkor biztos, hogy a démon beszél belőlük. Egy
napon egy 13 éves kislánynak ezt a kérdést tette fel: „Két ellenség, aki egy életen át halálosan
gyűlölte egymást, újra találkozik a pokolban. Hogyan jönnek ezek egymással ki, mikor ezután már
az egész örökkévalóságban együtt kell maradniuk?” A válasz ez volt: „Milyen buta vagy! Ott lent
mindenki magába görnyedve egyedül él lelkiismeretétől kínozva. Nincs semmilyen egymás közötti
kapcsolat. Mindenki tökéletes magányban van, és kétségbeesetten siratja azt a gonoszságot, amit
elkövetett. Olyan ez, mint egy temetőben.”
A démon viselkedése
Elsőként rögtön tisztáznunk kell, hogy a démon mindent megtesz azért, hogy ne fedezzék fel,
takarékoskodik a szavakkal és minden eszközt latba vet, hogy a beteget és az exorcistát
elbátortalanítsa. Ennek jobb megértéséhez a démon viselkedésében négy fázist kell
megkülönböztetni: a felfedezés előttit, az exorcizmus alattit, röviddel az áldozat elhagyása előttit és
a megszabadulás utánit. De két egyforma eset soha nem létezik. A gonosz viselkedése mindig
különböző és előre nem látható. Ezért, amit most leírok, csak olyan különböző viselkedési minták,
amik a leggyakrabban fordulnak elő.
1. A felfedezés előtti: A démon testi és lelki panaszokat okoz, ami miatt az érintett személyt orvosok
vizsgálják, akik közül a baj igazi okát senki nem gyanítja. Ezért az ilyen betegek gyakran cserélnek
orvost. Még ennél is nehezebb a lelki bajok orvoslása. A specialisták semmit sem tudnak
megállapítani, úgy hogy a beteget a hozzátartozók ezután „beképzelt betegnek” tekintik. E
„betegek” számára ez a megnemértés még további nehéz terhet jelent. Miután a hivatalos medicina
portáján hiába kopogtattak, előbb vagy utóbb csaknem mindig felkeresnek egy gyógyászt, vagy ami
rosszabb, egy mágust, jósnőt vagy fetisisztát. És ezzel a baj még rosszabbá válik.
Azt is szem előtt kell tartani, hogy a démon még a totális megszállottság eseteiben sem (amikor ő
maga cselekszik és beszél, és a szerencsétlen tagjait használja) működik megállás nélkül, hanem
akcióit (ezeket a változásokat általában kríziseknek nevezzük) hosszabb-rövidebb nyugalmi
időszakokkal váltogatja. Az érintett személy nyugodtan be tudja fejezni tanulmányait vagy
végezheti munkáját – kivéve a legsúlyosabb eseteket –, és kívülről teljesen normálisnak hat; azt
csak ő tudja, hogy ez mekkora erőfeszítésébe kerül.
2. Az exorcizmus alatti: A démon alapvetően mindent megtesz azért, hogy ne fedezzék fel, vagy
legalábbis a megszállottság súlyosságát elrejtse, akkor is, ha ez nem mindig sikerül neki. Az
exorcizmus erejétől olykor már az első ima alatt fel kell fednie magát. De néha ehhez több
exorcizmusra is szükség van. Más esetekben meg kell várni Isten óráját.
Vannak olyanok, akik minden találkozáskor valami új panaszt adnak elő. Az embernek az az
érzése, hogy mindannak a rossznak, ami bennük megbújik, sorban a napvilágra kell kerülnie, hogy
el lehessen távolítani őket.
A démon nagyon különböző módokon reagál az imákra és könyörgésekre. Gyakran kényszeríti
magát, hogy közömbös maradjon, holott nagyon szenved, és szenvedése egyre csak fokozódik a
megszabadulás bekövetkeztéig. Néhány megszállott mozdulatlanságba és hallgatásba burkolódzik,
és csak a szemével reagál, ha izgatják. Mások viszont védekeznek, és ezért meg kell őket fogni,
hogy nehogy ártsanak maguknak. Megint mások jajgatnak, különösen akkor, ha a stólát a fájó részre
nyomják, ahogy ezt a rituálé tanítja, vagy ha keresztet vetnek felette, vagy szentelt vízzel meghintik.
Csak kevesen őrjöngnek, ezeket a hozzátartozóknak vagy segítőknek szorosan le kell fogniuk.
A megszállottság súlyossága a démonnak a szent nevek említésére való reakciójából is
megmutatkozik. A gonosz ezeket a neveket általában nem ejti ki és nem is tudja kiejteni, hanem más
kifejezésekkel helyettesíti: Istent vagy Jézust „ő”-nek (hímnemű ő-nek), Isten Anyját „ő”-nek
(nőnemű ő-nek) hívja. Néha azt mondja, hogy a „főnököd” vagy „asszonyod”. Ha azonban a
megszállottság nagyon súlyos és a démon magas rangú (mint már mondtam, a démonok megtartják
azt a rangot, amit angyalként viseltek), akkor előfordul, hogy kiejti Isten és a Madonna nevét, de
csak szörnyűséges káromkodásokkal együtt.
3. Röviddel az áldozat elhagyása előtti: Ez a momentum nagyon nehéz és sokáig is elhúzódhat.
Egyfelől a démon kimutatja, hogy elvesztette erejét, másfelől ezért az utolsó támadásokat még
szörnyűbbé próbálja tenni. Ellentétben a normális betegséggel, amelyben a beteg állapota
fokozatosan javul a teljes gyógyulásig, úgy tűnik, hogy a megszállottak a kezelés előrehaladtával,
még ha az sikeres is, egyre rosszabbul vannak. És csak amikor a démon nem bírja már tovább
erővel, jön a megszabadulás. Nem mindig, de többnyire így zajlik le ez a folyamat.
Egy emberből kiűzött démon csaknem mindig arra van ítélve, hogy a pokolba menjen, örökre
meghaljon, minden lehetőséget elveszítsen az emberek további zaklatására. A kétségbeesés ezen
állapotát az exorcizmus alatt gyakran ilyen és hasonló kiáltásokkal fejezi ki: „Meghalok,
meghalok”, „Nem bírom tovább” vagy „Gyilkosok vagytok, hóhérok, minden pap gyilkos”.
Valóban minden exorcizmus olyan, mint egy verekedés az ördöggel, aki szenved, de mégis
fájdalmat és elgyengülést okoz a megszállott személynek. Olykor még odáig is elmegy, hogy
bevallja, hogy az exorcizmus alatt rosszabbul érzi magát, mint a pokolban. P. Candido-nak egy nap
egy sikeres exorcizmus után röviddel a páciens megszabadulása előtt ezt mondta a démon: „Azt
hiszed, hogy elmennék, ha nem lenne itt rosszabb dolgom, mint a pokolban?” – az exorcizmusok
valóban elviselhetetlenek lettek e démon számára.
Hogy a gyógyuló személyeken még jobban segíteni lehessen, egy másik fontos aspektust is szem
előtt kell tartani. A démon mindig megpróbálja saját állapotát a megszállottra átvinni. Ha ő maga
nem bírja már tovább, akkor az elviselhetetlen gyengeség érzetét adja át; amikor kétségbe van esve,
akkor ezt próbálja áldozatába beleszuggerálni; amikor úgy érzi, hogy nincs többé reménye a
továbbélésre, és nem tud már gondolkozni sem, akkor azt a gondolatot sugallja az érintett
személynek, hogy mindennek vége van, életének is, és azt a meggyőződést kelti benne, hogy
megőrült. Éppen ezt kérdezik ezek a személyek az exorcistától: „Mondja meg becsületesen, hogy
őrült vagyok.”
Az exorcizmusok idővel egyre nehezebbé válnak az érintettek számára, és ezért sokan a végső
szakaszban, röviddel megszabadulásuk előtt, megszakítják a „kezelést”. Ahogy abban segítségre
szorulnak ezek a „betegek”, hogy imádkozzanak és a szentségek fogadására templomba menjenek,
mert egyedül nem képesek erre, úgy van most is támogatásra szükségük, hogy az utolsó szakaszt
bátran kiállják. A nehézségekhez tartozik még a testi fáradtság és bizonyos demoralizálás is, hiszen
a démon ilyenkor annak érzetét kelti a megszállottban, hogy baja úgyis gyógyíthatatlan.
4. A megszabadulás utáni: Nagyon fontos, hogy a felszabadult személy a továbbiakban se
hanyagolja el imádkozási ritmusát, a szentségek fogadásának gyakoriságát és a keresztény élet
egyéb kötelességeit. És még ezután is gyakran kell áldáshoz járulnia, mert sokszor előfordul, hogy a
démon újra támadásba lendül és megpróbál visszajönni. Ezért semmi esetre sem szabad neki nyitva
hagyni az ajtót. Ha a visszaesés az imaélet elhanyagolásából keletkezett, és ha az érintett még a
megszokott bűneit is újra elköveti, akkor a helyzet nagyon súlyos lesz, olyan amilyennek Máté
Evangéliuma leírja: a gonosz lélek hét másik lélekkel tér vissza, akik még rosszabbak, mint ő (lásd:
Mt 12,43-45).
Nyilvánvaló tehát, hogy a démon mindent megpróbál jelenlétének eltitkolására. És éppen ez az
a megfigyelés, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a megszállottságot bizonyos pszichés
betegségektől megkülönböztessük, hiszen ezeknél a páciens mindent megtesz, hogy felhívja magára
a figyelmet. A démon pont ellenkező módon viselkedik.
Az exorcizmus hatásai
A sikeres exorcizmushoz feltétlenül szükség van a megszállott közreműködésére. Az exorcizmusok
maguk csak 10 százalékát adják a gonosz elleni harcnak, 90 százalékot maga az érintett igyekezete
tesz ki, akinek sok imával, a szentségek gyakori vételével, az Evangélium szerinti élettel és a
szentelmények gyakori használatával kell hozzájárulnia saját megszabadulásához. Nagyon hatásos
mások imája is (mindenekelőtt családjáé, az egyházközségéjé), misék olvasása, zarándoklatok és
jócselekedetek. De legfontosabb az egyén saját imája, Istennel való egyesülése, még pedig úgy,
hogy az ima biztos szokásává váljon. Ha az exorcizmus gyümölcsei olykor lassan mutatkoznak,
azért a feltűnően gyors gyógyulások sem ritkák. Ezek többnyire akkor következnek be, amikor az
érintett egész családja elkötelezte magát a keresztény életmódra, a közös imádkozásra (gyakran elég
a rózsafüzér imádkozása). A házasságok zavarai, az elszenvedett igazságtalanságok meg nem
bocsátása, másokkal, gyakran a rokonokkal, tartott harag – ezek azok a legismertebb akadályok,
amelyeket a tartós gyógyulás érdekében nagylelkűséggel le kell győzni.
Ezzel kapcsolatban az Evangélium egyik legfontosabb parancsára is figyelmeztetni kell:
mégpedig az ellenségnek való megbocsátásra. Témánk esetében ezek többnyire azok a személyek,
akik az átkot kimondták. Az őszinte megbocsátás, az értük mondott misék a leghatásosabb eszközök
a blokád feltörésére és a gyógyulás meggyorsítására.
Az exorcizmus hatásai közé tartozik az olyan testi bajokból és betegségekből való gyógyulás is,
amelyek előbb gyógyíthatatlannak tűntek. Ezek lehetnek megmagyarázhatatlan fájdalmak, melyek a
test különböző részein (többnyire a fejben és a gyomorban) lépnek fel. A démonnak ugyanis
megvan az a képessége, hogy testi betegségeket idézzen elő. Az Evangélium beszámol egy olyan
asszonyról, akit a démon 18 évig nyomorékká tett (a gerinc elgörbülése?), és akit Jézus úgy
gyógyított meg, hogy kiűzte belőle az ördögöt (lásd: Luk 13,10-13). Hasonló módon gyógyította
meg a süketnémát is, akinek betegsége szintén ördögi eredetű volt (lásd: Mt 9,32). Más esetekben
olyan süketeket vagy némákat gyógyított meg, akik démoni befolyásoltság nélkül szenvedtek
ezekben a betegségekben. Az Evangélium nagyon határozottan különbséget tesz betegek és
megszállottak között, akkor is, ha a külső jelek megegyeznek.
Arra a kérdésre, hogy kik a leginkább érintettek, a felelet egyértelmű: a fiatalok, akik hitetlenségük
miatt és a helyes ideák hiányában tartoznak a legveszélyeztetettebb személyek közé. Felnőttek
exorcizmusánál gyakran kiderül, hogy megszállottságuk valójában már gyermekkorukban vagy
születésük pillanatában vagy akár már az anyaméhben elkezdődött.
Azoknál, akik tudnak bajuk eredetéről, de mégsem vetik magukat alá az exorcizmusnak, a
legfőbb akadályt a gyakorolt ateizmusból a hitéletbe, azaz a bűnben élésből a kegyelmi életbe való
vissza nem térés jelenti. A visszatéréshez mindenekelőtt a keresztény életvitel intenzívvé tétele
tartozik. Úgy tűnik, hogy éppen ez egyik oka annak, amiért Isten a gonosz működését megengedi. A
megszállottak gyakran bevallják, hogy hitük gyenge és imaéletük szinte teljesen kialudt. Amikor
aztán az exorcizmus alatt közelebb kerülnek Istenhez, felismerik, hogy bajuk éppen imaéletük
lanyhulásakor keletkezett. E világ és élet túlságosan is – sokkal jobban, mint gondolnánk – fontos
számunkra. Az Úr azonban a túlvilágot tartja szem előtt, és üdvösségünket vigyázza.
A démonok az exorcizmus alatt sokszor jobban szenvednek, mint a pokolban. Egy démon arra a
kérdésemre: miért nem megy vissza inkább a pokolba, ezt válaszolta: „Mert fontosabb számomra,
hogy ezt a személyt kínozzam.” E mondatból világosan kitűnik a valódi ördögi aljasság. Hiszen a
démon tudja, hogy neki ebből semmi előnye nem származik, sőt, örök kínjai annál nagyobbak
lesznek, minél több szenvedést okozott az embereknek. Még akkor sem hagyja abba gonoszkodását,
ha tudja, hogy ezzel saját magát is megsemmisíti, mert semmi nincs, amit jobban szeret, mint
rosszat tenni, másokat gyötörni, másoknak ártani.
Amikor a démonok elhagynak egy lelket, a legtöbb esetben a pokolba kerülnek. Néha a
sivatagban kötözik meg őket, úgy ahogy Tóbiás 3,17-ben Ráfael arkangyal Azmodeussal tette. Én
mindig arra kényszerítem őket, hogy Jézus Krisztus, az egyetlen ítélőbíró keresztjének lábánál
hallják meg küldetési helyük nevét.
A mágiáról
A mágia gyakorlata az emberiség egész történelme folyamán minden népnél megtalálható. Ma is
sokan vannak, akik a mágia csapdájába esnek, miközben ennek veszélyét sok pap alábecsüli. Bár
joggal bíznak Krisztus megváltó erejében, aki feláldozta magát, hogy bennünket a Sátán hatalmából
kiszabadítson, azt figyelmen kívül hagyják, hogy az Úr soha nem mondta, hogy a Sátánra nem kell
gyanakodni, vagy hogy nem kell küzdeni ellene. Ellenkezőleg, átadta a Sátán kiűzésének hatalmát,
és az ellene való harc állandóságáról beszélt, valamint azt is világosan kijelentette, hogy két urat
nem lehet egyszerre szolgálni.
A Biblia meglepően gyakran beszél a mágiáról és a mágusokról, mind az Ó-, mind az
Újszövetségben. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a démon az embereket leggyakrabban a
mágia, a babona eszközeivel köti magához: mind azokkal a praktikákkal, amelyek a Sátánnak
közvetlenül vagy közvetve kultuszt kölcsönöznek. A mágia alkalmazói azt hiszik, hogy befolyásolni
tudják a felsőbb hatalmakat, miközben a valóságban szolgálnak nekik. A boszorkányok a jó és rossz
urainak tartják magukat. A spiritiszták és médiumaik a magasabb szellemek vagy a halottak
szellemeinek megidézésére törekednek; a valóságban azonban testüket és lelküket démoni erőkre
bízzák, anélkül, hogy sejtenék, hogy ezek ezt mindig saját romboló céljaikra használják fel.
Az Istentől elszakadt ember szegény és boldogtalan; nem sikerül neki az élet, és még kevésbé a
nehézségek, a fájdalom és a halál értelmét felfogni. Azon kincsek után vágyakozik, amiket ez a
világ kínál: gazdagság, hatalom, jólét, szerelem, szórakozás, csodálat stb. Mintha a démon ezt súgná
neki: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek
akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” (Luk 4,6-7)
És ezért keresik fiatalok és öregek, asszonyok, munkások, szakemberek, politikusok, művészek,
kíváncsiak az „igazságot” a jövőjükről. Ezzel a tömeggel egy másik csapat áll szemben: mágusok,
jövendőmondók, asztrológusok, kártyavetők, látnokok stb. serege. Az előbbiek vagy véletlenül vagy
segítség reményében találkoznak az utóbbiakkal; egy részük megszállottá válik tőlük, más részük
elátkozottá válik, megint mások egy szekta zárt körébe lépnek be.
De mi rejlik e mögött? A tudatlanok csak babonát, kíváncsiságot, csalást sejtenek. De az esetek
többségében más a valóság. A mágia nem ártalmatlan őrület, hanem démoni erők szolgálatában áll,
amelyek arra törekednek, hogy az események menetét befolyásolhassák és másokat saját céljaik
érdekében manipulálhassanak. A vallásosságnak ez a tévformája eleinte csak a primitív népeknél
volt gyakorlatban, de idővel elterjedt, és mára a különböző vallásokban a világ egész részén
megtalálható. Akkor is, ha a formák sokfélék, a cél mindig ugyanaz: az embereket Istentől
eltávolítani, és a bűnbe, a lelki halálba vezetni.
A Bibliában a démon akkor jelenik meg először, amikor az ősszülőket a kígyó képében
megkísérti. A mitológiában a kígyó mindig a tudást jelképezi.
A modern civilizáció bizonyos szokásokat összekevert, de nem változtatott meg, úgy hogy
ennek eredményeképpen tudomány és mágia, vallás és antik rítusok egymás mellett létezhetnek. A
mágiával szorosan összefügg a jövendőmondás, nevezetesen az a vágy, hogy a jövőt görbe úton,
többnyire kártyavetéssel, előre megismerjék.
A mágia legrosszabb formája az az afrikai eredetű boszorkányság, amellyel valakinek mágikus
úton rosszat akarnak tenni, valamint a spiritizmus, amellyel halottak szellemével vagy magasabb
lelkekkel akarnak érintkezésbe lépni. A spiritizmust minden népnél és minden kultúrában ismerték.
A spiritiszta üléseken megjelenő szellemek, amelyek mindig és kizárólag démonok, a jelenlevők
közül valakit a tulajdonukká tesznek. Az Egyház ezért ítélte el mindig ezeket a praktikákat.
De valóban lehetetlen a halottakat megidézni? Mindig és kizárólag csak démonok jelennek meg
ezeken az üléseken? A hívők ezen kétkedő kérdései egyetlen kivételre támaszkodnak. A Biblia
számol be erről az egyetlen esetről, amikor Saul azt követelte a médiumtól, hogy idézze meg
Sámuelt, aki valóban meg is jelent. Ez az egyetlen kivétel Isten engedélyével történt, de nem szabad
elfelejtenünk Sámuel kemény szavait, mellyel Sault ezen tettéért megfedte.
Sokan azért hagyják magukat becsapni, mert nincs hitük, másokat saját ostobaságuk viszi
csapdába. Sokan azt hiszik, hogy játékról vagy ártalmatlan babonáról van csak szó. Mindenekelőtt a
papokat kell figyelmeztetni: ezeken az üléseken valójában a gonosz lelkek felhívása történik,
akiknek végső célja mindig áldozatuk Istentől való elszakítása, a bűnbe, a félelembe, az
elidegenítésbe és a kétségbeesésbe kergetése.
Hihetetlen, hogyan képes a démon egész csoportokat megtéveszteni és a tévtanokat széles
körben elterjeszteni. Mindenesetre tény, hogy a démon nagy létszámú csoportokat is képes
félrevezetni, miközben az ilyen esetekben mindig jelen van az emberi beleegyezés, a Sátán
művéhez szabad akaratból történő jóváhagyás bűne, még pedig érdekből, bűnösségből, feltűnési
vágyból vagy más hasonló indokból.
Sátán a mi legveszélyesebb ellenségünk, és az is marad az idők végezetéig. Ezért használja
intelligenciáját és hatalmát arra, hogy Isten terveit keresztülhúzza, aki a mi megmenekülésünket
akarja. A mi erőnk Krisztus keresztje, az Ő vére, az Ő sebei és az Ő szavaival és az általa alapított
Egyházzal szembeni engedelmesség.
A rituálé Hamupipőkéje
Ehhez a témához szeretném felidézni VI. Pál pápa 1972. november 15-én tartott beszédének két
mondatát: „A bibliai és egyházi tanítás talaját hagyja el az, aki vonakodik a démonok létét
elfogadni, vagy aki elvet csinál abból – ami pedig nem igaz –, hogy nekik is, csakúgy, mint minden
teremtménynek, Istenben van az eredetük, vagy aki pszeudo-realításnak, azon okoknak beképzelt és
fantasztikus megszemélyesítésének állítják be őket, melyek betegségeinket előidézik. A démon léte
és az egyes emberre, a közösségre, az egész társadalomra vagy még az eseményekre is kifejtett
hatása a katolikus tan egyik fontos fejezete, amelyre egyre jobban oda kellene figyelni, ami azonban
manapság nem történik meg.”
A gyakorlatban ugyanis korunk számos egyházi embere a Biblia, a hagyomány és a tanítóhivatal
e témáról szóló minden szavát elengedi a füle mellett. Azt vetették a szememre, hogy sok
cikkemben polémikusan nyilatkoztam bizonyos teológusokról, püspökökről és exorcistákról. De
nem polémiáról van itt szó, hanem egyszerűen arról, hogy az igazságot fel kell fedni. Mert ez
nemcsak a tan, hanem még inkább a lelkipásztorkodás egyik fontos problémája. Tehát mind azok a
püspökök, akik nem neveznek ki exorcistát, mind azok a papok, akik nem hisznek többé a démon
működésében, közvetlenül érintettek. Nem szeretnék általánosítani, de napjainkban a démon
különösen aktív az emberek kínzásában.
Kritikámat a teológusokkal kezdem: Luigi Sartori, közülük az egyik legismertebb és legképzettebb
ezt írja: „Valószínű, hogy a gyógyulások egynémelyike, amelyeket Jézus idézett elő, idegbetegeket
és nem megszállottakat érintett.” Ez a vélekedés rossz és hamis. Az Evangélium mindig nagyon
pontosan különbséget tesz a beteggyógyítások és az ördögűzések között: aközött a hatalom között,
amelyet Jézus a démonok kiűzéséhez és aközött, amelyet a betegek gyógyításához adott. Az
evangélisták ugyan nem tudják a betegségeket a mai szakkifejezésekkel leírni, mindamellett nagyon
világosan különbséget tudnak tenni betegség és megszállottság között.
Aki ezt a megkülönböztetést nem képes elvégezni, azok nem az evangélisták, hanem Luigi
Sartori. Az előzőekben már láttuk, milyen fundamentális jelentősége volt Jézus működésében az
ördögűzésnek. Amikor a 72 tanítvány be akart számolni tapasztalatairól, melyeket akkor szereztek,
amikor Jézus kettesével küldte el őket prédikálni, „nagy örömmel” csak ezt mondták: „Uram,
nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” (Luk 10,17) Mire Jézus így válaszolt
nekik: „Láttam a sátánt, mint a villám, úgy bukott le az égből.” (Luk 10,18)
Ezekután nem meglepő, ha Sartori cikkét a következő megdöbbentő állítással zárja: „A
csodatévő Jézus mindenekelőtt a szeretet erejét akarta kifejezésre juttatni, kölcsönös szimpátia
kapcsolatokat akart létrehozni; ezért tett csodákat, és nem azért, mert szent és titkos erőkkel
rendelkezett, mint egy mágus.” (Famiglia Cristiana 1989/19) Nem, kedves teológus úr, Jézus nem
szimpátiát keresett, és nem voltak titkos erői, mint egy mágusnak. Ő Isten mindenható hatalmával
rendelkezett, és műveivel azt mutatta meg, hogy ő Isten. De ezek olyan „kicsinységek”, melyektől
bizonyos modern teológusok nem hagyják magukat zavartatni.
Egy másik teológus, Luigi Lorenzetti, nyájasan elismeri, hogy „a hívő bizonyos események démoni
karakterét nem zárhatja ki teljesen”, de ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy „nehéz, ha nem teljesen
lehetetlen, konkrét esetben a gonosz jelenlétét megerősíteni”. Ha azonban ez lehetetlen, akkor se
azokat az ördögűzéseket, amelyeket Jézus vitt végbe, se azokat, amelyeket az apostolok hajtottak
végre, nem lehet elhinni; és akkor az is szükségtelen volt, hogy Krisztus Egyházának hatalmat adott
a démonok kiűzésére.
Nem, kedves teológus úr, csak a te és a hozzád hasonló teológusok számára lehetetlen egy adott
esetben megállapítani, hogy démoni jelenlétről van-e szó vagy sem, mert nektek ezen a területen
semmilyen tapasztalatotok nincs. Ezért olyan kényelmes így nyilatkoznotok: „Az esetek
többségében nem követünk el hibát, ha a történések mágikus-démoni megítélését
természettudományival helyettesítjük.” (Famiglia Cristiana 1988/39)
De ha az ismert teológusok így vélekednek, mit gondoljanak az egyszerű papok? Én naponta
tapasztalom, hogy már ők sem hisznek a démoni gonoszságban. Néha egy kalap alá veszik ezt
azoknak a praktikáival, akik a nép hiszékenységére spekulálva kevés munkával sok pénzt akarnak
keresni. Hogy sokan hagyják magukat becsapni, az nem kétséges. De az igazság tanítása minden
bizonnyal nem szükségtelen.
Mivel a tévedést az igazsággal keverik, és olyan kevés jó exorcista létezik, az emberek végül
mágusokhoz, kártyavetőkhöz fordulnak, akiknek száma egyre gyarapszik. És a hívőket senki nem
világosítja fel. Egyszer egy olyan apácát exorcizáltam, aki a démoni befolyás miatt már végzetes
állapotban volt, s akinek tünetei a találkozásunkat megelőző 10 év folyamán egyre csak romlottak.
Magamhoz hivattam rendfőnökét, és azt mondtam neki, hogy az ember nem akkor hívja az orvost,
amikor a beteg már a halálán van, hanem a betegség kezdetekor. Mire ő ezt válaszolta: „Önnek
igaza van, de ezeket a dolgokat soha nem mondta nekünk egyetlen pap sem.” És ezután elmesélte,
milyen sok pap (az orvosokon kívül) konzultált már ezzel a nővérrel, és egyiknek sem jutott eszébe,
mi lehetne e betegségnek, amely semmilyen kezelésre sem reagált, a valódi oka.
Cikkeimben valóban összevesztem néhány exorcistával. Azt állítottam, hogy az exorcisták nem
kapnak igazi útmutatást, hogy az egyházmegyékben nincs többé folyamatos utódlás, és ezért a
hivatalban levő exorcista utódját nem tudja tanítani és bevezetni a gyakorlatba. Ezért érthető, ha
olyan exorcisták vannak, akik a legalapvetőbb dolgokat sem ismerik. Msgr. Giuseppe Ruata, egy
torinói kanonok és egyházmegyéje exorcistáinak koordinátora, a Famiglia Cristiana című újság
egyik interjújában (1988/12) azt mondta, hogy „a démonikus megszállottság időben behatárolt, és
csak néhány óráig vagy napig tart”. Ezzel megmutatta, hogy ezen a területen semmilyen
tapasztalattal nem rendelkezik.
A firenzei dóm penitenciárusát is megbíráltam a Toscana oggi című újságban 1988-ban és 1989-
ben megjelent négy cikke miatt. Ha egy exorcista azt írja, hogy a mágia, a fekete misék, stb.
„ártalmatlan cselekedetek és a szuggesztív fantázia gyümölcsei”; és ha ragaszkodik ahhoz, hogy az
exorcizmus nem szentség, hanem csak egy egyszerű fohász, és ha végül azt követeli, hogy ne
kelljen többé exorcizmust végrehajtani, akkor a legnagyobb tisztelettel azt kell az ilyennek
mondani: „Kedves Fiam, vagy informálódjál jobban, vagy keressél egy másik hivatást magadnak.”
Ismerek olyan exorcistákat, akiknek még rituáléjuk sincsen. Se az előírásokat, se a szükséges
imákat nem ismerik. Mindössze XIII. Leó pápa imáját mondják, azt is többnyire rossz és hiányos
fordításban.
Végezetül beszéljünk a püspökökről. Igen, valóban a püspökökkel is vitába szálltam, mert szeretem
őket, és azt kívánom, hogy üdvözüljenek. A kánonjog nem veszi figyelembe a hivatali mulasztás
bűnét. De az Utolsó Ítéletkor a mulasztás jóvá már nem tehető bűnével is el kell majd számolnunk,
miként ez Máté Evangéliumában írva vagyon (lásd: Mt 25,41-45). Még jól emlékszem egy ismert
érsek 1988. november 25-én elhangzott szerencsétlen televízióinterjújára: azt a benyomást keltette,
mintha büszke lenne rá, hogy még soha nem végzett exorcizmust, és még soha nem nevezett ki
senkit erre a feladatra. Szerencsére az adás végén egy szakember ismertette és megvilágította a
helyes keresztény álláspontot.
Készítettem egy gyűjteményt azokból a válaszokból, melyeket azok a személyek kaptak,
akiknek azt tanácsoltam, hogy mielőtt velem beszélnek meg egy terminust előbb saját püspökeikkel
konzultáljanak: „Én elvi okokból nem nevezek ki exorcistákat.” „Én csak a parapszichológiának
hiszek.” „Csak nem hisznek még mindig ilyen dolgokban?” stb. stb.
De ahogy tudom, külföldön még rosszabb a helyzet, mint Olaszországban. A szokásos gyakorlat
mindenütt ugyanaz: a démon létezésének elvi elismerése mellett – nehogy eretnekeknek
számítsanak –, konkrét esetekben a démoni jelenlét vagy hatás legcsökönyösebb tagadása.
Szent Iréneusz tanítása
A gall egyházat Iréneusz, Lyon püspöke alapította, aki 140 körül Kisázsiában született, és 202 körül,
valószínűleg mártírként halt meg. Fő műve az Adversus haereses (Az eretnekek ellen) című írás.
Ebben a könyvben a gnosztikus eretnekek azon elméletét utasítja vissza, amely szerint e világ egy
démoni teremtő alkotása.
 Szent Iréneusz így ír: Valójában a Logos az igazi teremtő, vagyis a jóságos Isten Igéje. Az
angyalok az Isten által teremtett kozmosz részei; ezért Sátán is, a többi angyalhoz hasonlóan,
eredetileg egy jó, Istennel egyesült, örökre neki alávetett és alárendelt angyal volt, aki azonban
„aposztata lett”, és ezért levettetett a mennyből. Sátán szabad akaratból lett szakadár és az
univerzum csalója, aki megpróbálja értelmünket megtéveszteni, szívünket elsötétíteni, hogy ily
módon arra bírjon rá bennünket, hogy az igaz Isten helyett őt imádjuk. Mindazonáltal fölöttünk
gyakorolt uralma behatárolt, mert csak bitorlója annak a tekintélynek, ami jogosan és alapvetően
Istennek jár ki. És kényszeríteni a bűnre sem tud bennünket.
Iréneusz megállapítja, hogy Sátán azért vesztette el az angyaloknak járó kegyelmet, mert féltékeny
volt Istenre, és azt kívánta, hogy úgy imádják őt, mint Istent. Az emberre, Isten képmására is
féltékeny volt; mondhatjuk, féltékenysége elsősorban ránk irányul. Ezért hatolt be a paradicsomba
azzal a vággyal megrontott szívvel, hogy ősszüleinket a romlásba vezesse.
Iréneusz az első keresztény teológus, aki az ősbűn teológiáját konzekvensen kidolgozta. E
szerint Isten azért helyezte Ádámot és Évát a paradicsomba, hogy ott boldogan és vele szoros
kapcsolatban éljenek. De Sátán, aki ismerte az emberpár gyengéit, behatolt a kertbe, és a kígyó
alakjában megkísértette őket.
Mindazonáltal Sátán gonoszsága eredmény nélkül maradt volna, ha Isten az embernek nem adta
volna meg a lehetőséget, hogy a jó és a rossz között szabadon választhasson. Sátán nem
kényszerítette az első emberpárt a vétkezésre: ezek szabadon döntöttek. Sátán csak kísértő, bár
valóban nagyon kitartó kísértő, mivel rendkívül féltékeny az ősszülők eredeti állapotára.
Így minden emberi lény részese lett Ádám és Éva bűnének. Ettől a pillanattól kezdve
mindannyian a démon rabszolgái lettünk, és – ami még ennél is rosszabb – képtelenné váltunk arra,
hogy ebből a rabságból a magunk erejéből kiszabaduljunk. Mivel alávetettük magunkat Sátánnak,
szétzúztuk Isten képmását és hasonlatosságát magunkban, és ezzel halálra ítéltük magunkat. A
paradicsomi boldogság szertefoszlott. Mivel saját akaratunkból fordultunk el Istentől, Sátán kezébe
szolgáltattuk ki magunkat. Ezért igaz az a megállapítás, hogy Sátán hatalmában tartott bennünket
addig, amíg meg nem váltattunk. Az igazságosság elve alapján Isten örökre Sátán karmaiban
hagyhatott volna bennünket, de irgalmasságából elküldte Fiát, hogy bennünket ebből a rabságból
kiszabadítson.
Krisztus megváltói műve a második Ádám Sátántól való megkísértésével kezdődik, tehát az első
Ádám megkísértésének megismétlésével. De ezúttal az ördög a vesztes, Krisztus
visszavonhatatlanul legyőzi őt. A keresztény hagyomány a Krisztus szenvedése által végbevitt
megváltói műre lényegében három magyarázatot ad: a.) Krisztus megtestesülése által megszentelte,
megnemesítette, átformálta és megmentette az emberi természetet; b.) Krisztus magát ajánlotta fel
Istennek áldozatul, hogy az embereket kibékítse vele; c.) A kiváltás teóriája (ennek volt első
kifejezett képviselője Iréneusz) azt mondja, hogy mivel Sátán az emberi nemet jog szerint tartotta
fogva, Isten magát ajánlotta föl arra a feladatra, hogy szabadságunkat visszavásárolja: ennek árát
ugyanis csak Ő maga tudta megfizetni. Csak Isten vethette magát alá Istennek. Ezért az Atyaisten
megbízta a Fiúistent, hogy bennünket, Sátán túszait, kiváltson a fogságból. Krisztus szenvedései
megbénították az ördögöt, és kiszabadítottak bennünket az elkárhozás és a halál torkából.
Az áldozat teóriája, mely Iréneusz korában a legfontosabb elmélet volt, azt mondja, hogy Krisztus,
ember és Isten egyszerre, minden ember bűnét magára vette, és saját önkéntes halála által ezekért
méltányos elégtételt adott Istennek. A kiváltás teóriája, ha olykor leegyszerűsítve megfogalmazva is,
az apostoli atyáknak a Krisztus és Sátán kozmikus harcáról szóló tanítását adja vissza, és
összességében megfelel az őskereszténység mérsékelt dualisztikus felfogásának. Iréneusz számára
Krisztus második Ádám, aki megoldotta a halál láncait, amelyet az első Ádám gyengesége rakott
ránk. Iréneusz krisztológiájának középpontjában az a gondolat áll, amely szerint Krisztus, a
második ember, jóváteszi azt a kárt, amelyet az első ember követett el.
Krisztus ugyan legyőzte Sátánt, de azért Sátán még nem szűnik meg arra törekedni, hogy a
megváltást teljes erejével megpróbálja megakadályozni. E célból bátorítja a pogányságot, a
bálványimádást, a boszorkányságot, az istentelenséget és mindenek előtt a tévtanokat és a
hitehagyást. Az eretnekek és a szakadárok, akik nem Krisztus igaz Egyházának a követői, Sátán
harci csapatának tagjai, a Krisztus elleni kozmikus csata ügynökei.
Iréneusz utal arra, hogy Krisztus a keresztények védelmi fegyvere a Sátán elleni harcban. Az
ördög mindig menekül, ha keresztény imákat hall, és ha Krisztus nevét kiejtik. A harcnak még nincs
vége, mivel a démonok továbbra is folytatják a megkereszteltek megkísértését, mégpedig a Teremtő
tudtával, aki ezt vagy a bűnök büntetéseként, vagy tisztulásként, vagy a lelki megpróbáltatások
alatti kölcsönös segítségnyújtással a felebaráti szeretetben való növekedés érdekében engedélyezi.
De mindezek előtt leginkább azért, hogy a hitben éberek és erősek maradjunk.
A megújított pasztorálásért
„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek...” (Mk 16,17) –
Jézusnak ez az egyszerű ígérete az első keresztény századokban elegendő volt az ördögűző
pasztoráláshoz. Minden keresztény exorcista is volt, hiszen hite és Jézus nevének ereje által
birtokában volt az ördögűzés képességének. Erről a tényről Szent Jusztinosz, Tertullianusz,
Órigenész is tanúságot tett. A későbbiekben az exorcizmusra szolgáló formulák és az ezeket
tartalmazó gyűjtemények száma megnövekedett. Ezért az Egyház megkezdte az exorcizmus
szabályozását, mégpedig azzal, hogy a nehéz eseteket külön erre a célra kiképzett személyekre
bízta, miközben a kevésbé súlyosak számára számos szentelményt alapított, amelyek mindenkinek
rendelkezésére állnak.
Nem sokkal ezelőttig még minden egyházmegyének megfelelő számú exorcistája volt, mivel a
legnehezebb eseteket a püspökök és az általuk erre a feladatra kijelölt papok végezték (miként ez
még ma is elő van írva). Korábban nem állt fenn a mai krízis, nevezetesen az a probléma, hogy nem
hisznek a démon létezésében – legalábbis a gyakorlatban. Ennek következtében se a püspökök nem
foglalkoznak ezzel a problémával, se a papok nincsenek már abban a helyzetben, hogy ezt a
feladatot (amelynek pedig az egyházmegye normális lelkipásztorkodásának részét kellene képeznie)
elvállalják. A kánonjog mindenek előtt a plébánosokat kötelezi arra, hogy a családokat és az
egyedülállókat támogassák, különösen, ha baj éri őket. Támogatniuk kell a szegényeket, a
betegeket, a gyászolókat, és mindazokat, akiket valamilyen nehézség ér (can. 529). És kétségen
kívül áll, hogy a gonosz általi kísértés szintén a fájdalom és szükség eme csoportjához tartozik. De
ki hiszi ezt ma már?
Ezért növekszik egyre jobban azok száma, akik mágusokhoz, kártyavetőkhöz, jósnőkhöz mennek
bajaikkal. A legritkább esetben fordul csak elő, hogy valaki azelőtt megy el egy exorcistához,
mielőtt a fentebb leírt személyeknél átesne egy szomorú csalódáson. Beigazolódik az, amit a
Szentírás a szamariai Achaszja királyról mesél el nekünk. Amikor ez a király sérülten feküdt,
követeket küldött Belzebulhoz (Baal-Zebulhoz, a démonok fejedelméhez), Ekron istenéhez, hogy
megtudják a jövőjét. Illés próféta azonban az Úr angyalának parancsára elébe ment a követeknek és
így szólt hozzájuk: „Hát nincs Isten Izraelben, hogy Baal-Zebult, Ekron istenét mentek
megkérdezni?” (lásd: 2 Kir 1,1-4) Mára a katolikus Egyház nem látja el kellőképpen ezt az egyik
legfontosabb feladatát, ezért az emberek többé nem Istenhez, hanem a Sátánhoz fordulnak
bajukban.
VI. Pál pápa 1972 november 15-én egy beszédében ezt mondta: „Melyek korunkban az Egyház
legnagyobb szükségletei? Ne csodálkozzatok, milyen egyszerűnek, vagy direkt babonásnak és
irreálisnak tűnik a válaszunk: az egyik legnagyobb szükséglet attól a gonosztól való védekezés,
amelyet démonnak nevezünk.” A pápa szavai nyilvánvalóan többre vonatkoznak, mint az
exorcizmus szűk területe, ugyanakkor az is biztos, hogy ebbe a harcba az exorcizmus területe is
beletartozik.
Befejezés
Tehát nem csak az exorcisták számának növeléséről és megfelelő kiképzéséről van szó, hanem más
nyitott kérdéseket is meg kell oldani, ha nem akarjuk, hogy ez a szektor ne zárt aktatömeg maradjon
„feldolgozás alatt” jeligével. A démon soha nem csökkenti aktivitását, miközben az Úr szolgái
alszanak; miként ezt az evangéliumi példázat a búza közé szórt konkolyról tanítja (lásd: Mt 13,24-
30). De az első, az alapvető lépés abból áll, hogy a püspökök és papok újra ráérezzenek ennek a
problémának a fontosságára, mégpedig annak az egészséges tannak a talaján, amelyet a Szentírás, a
tradíció és a tanítóhivatal hagyott ránk – a II. Vatikáni Zsinat és az utolsó pápák kijelentései alapján
is.
Könyvem végére érve, úgy tűnik számomra, hogy túl keveset mondtam el abból, amit el tudtam
volna mondani. De azt is be kell vallanom, hogy ennek a feladatnak a megoldásából saját magam is
nagy lelki hasznot húztam: nyereséget hitem számára, mert közvetlen kapcsolatba kerültem a
láthatatlan világgal; nyereséget imaéletem és alázatom számára, mert mindig újra és újra tudatossá
vált bennem abszolút tehetetlenségünk e bajjal szemben. Akármekkora hittel és odaadással
imádkozunk, csak „haszontalan szolgák” maradunk, és ha az Úr nem avatkozna közbe, és nem
oldana meg mindent, összes igyekezetünk eredménye és a tapasztalatokkal szerzett képességünk
egyenlő lenne a nullával. Ez nem túlzás, hiszen Szent Pál apostol maga mondta: „Én ültettem,
Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1 Kor 3,6)
Végezetül meg szeretném cáfolni azt az – érthetetlen okból a klérus nagy részében elterjedt – hamis
vélekedést, mely azt tartja, hogy a démon megbosszulja magát azon, aki el illetve ki akarja űzni.
Ismétlem és kérem, higgyenek nekem: a démon mindannyiunknak annyi rosszat tesz, amennyit csak
tud. Tévedés azt hinni, ha én békén hagyom őt, ő is elkerül engem. Ez nem csak téves vélekedés, de
elárulása is papi hivatásunknak, mely arra kötelez bennünket, hogy a lelkeket Istenhez vezessük, és
ha szükséges, a Sátán hatalmából kiszakítsuk, mégpedig az evangélizációval, ami az első helyen áll,
aztán a szentségekkel és végül a szentelményekkel, amelyek körébe az exorcizmus is tartozik. Az a
pap, aki fél az ördög zaklatásától, olyan pásztor, aki fél a farkastól. De ez indokolatlan félelem.
Azt, hogy a papi hivatás veszélyekkel és kellemetlenségekkel jár együtt, minden pap tudja, akkor
is, ha az adott pap nem exorcista. Szent Péter mondta: „Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek
lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva
örülhessetek.” (1 Pt 4,13) A lelkek java minden áldozatot megér.
A papnak hinnie kell papi hivatásában, hinnie kell abban a hatalomban, amelyet az Úr adott neki,
és követnie kell az apostolok és a szent papok példáját. XXIII. János pápa pontifikátusa elején az
arsi szent plébános alakját állította minduntalan a klérus elé példaképként. Ez a szent valóban
elragadta a Sátántól a lelkeket, emiatt neki magának rengeteget kellett szenvednie a Sátántól –
holott nem volt exorcista, és nem is végzett exorcizmust. Az Úr intéz el mindent, és soha nem állít
bennünket anélkül a megpróbáltatások elé, hogy ezek megoldásához ne adná meg nekünk a
szükséges erőt. Jaj nekünk, ha gyávaságból visszavonulunk és kötelességünket nem teljesítjük.
Birtokunkban van a szellem adománya, az eucharisztia, Isten Igéje, Jézus nevének ereje, a Szűzanya
védelme, az angyalok és a szentek közbenjárása stb. Nem ostobaság félni egy legyőzöttől?
Kérem a Boldogságos Szűz Máriát, Sátán ellenségét, aki a megváltás első bejelentése óta
győzedelmeskedik a gonosz felett, hogy világosítson, védelmezzen és az örök bér elnyeréséig vívott
földi harcban segítsen meg mindenkit. Különösképpen imádkozom minden katolikus püspökért,
akiknek kötelessége a Sátántól zaklatottak megsegítése, hogy e téren is az Egyház törvényei és
tradíciója szerint cselekedjenek.
Maria Immaculata! Külön gyönyörűség e könyv végén őrá gondolni, akinek ellenséges viszonyát a
démonnal szemben Isten maga akarta: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé.” (Ter 3,15)
Mária az Immaculata, mert se áteredő, se másmilyen bűne nem volt, vagyis soha nem engedett a
Sátán kísértésének. És mindenkoron Szűz, mert mindenkoron Istené, testével is, amelyből az Ige
saját testét felvette. Gondoljuk egyszer végig az emberré válás jelentőségét a démon oldaláról: neki,
akinek nincs teste, mert tiszta szellem, és aki minden teremtmény elsőbbike akart maradni, fel kell
ismernie, hogy Krisztus a teremtés középpontja, valóságos Isten és valóságos ember, és azt is, hogy
a megtestesüléssel az ellene folyó harc kezdődött meg. Ezért próbálja meg az emberi testet minden
eszközzel a bűn tárgyává tenni. Az értünk feláldozott testével minket megváltó Ige megtestesülésére
adott tomboló reakciójaként a démon az emberi testet akarja megalázni és bepiszkítani. Ebből a
szemszögből nézve ismerhető fel a Mária – a „mindenkoron szűz”, aki a Sátánt legyőzte, és aki
Isten terveinek eszköze – szeplőtelen fogantatásáról szóló dogma fontossága.
Mária Isten szolgálóleányának nevezte magát, és Isten anyja lett. Ezáltal egészen különleges
kapcsolatba került a Legszentebb Szentháromsággal. Ezt tudva gondoljuk át, mennyire ellenkezőleg
cselekedett Sátán, aki elszakította magát Istentől, és ezáltal a legeslegtávolabbi teremtménnyé vált.
Mária mennybe vétele Isten terveinek dicsőséges beteljesedését jelenti, aki azért teremtett
bennünket, hogy örökké vele örüljünk, de egyúttal a Sátán tökéletes kudarcát is, aki a mennyei
boldogságból az örök kárhozatra taszíttatott.
Máriának a mi Édesanyánkként, az Egyház Anyjaként, a kegyelmek univerzális közvetítőjeként
való elnevezése az ő folytonos működésében mutatja nekünk a Szűzanya műveit, akit Krisztus a
lelkek üdvözítésének feladatában magával össze akart kapcsolni. És ezek a nevek rámutatnak a
Szűzanyának a Sátán – aki meg akarja akadályozni Isten emberekkel kapcsolatos terveinek a
megvalósítását – egész művével szembeni egyértelmű ellenállására. Ezért üldöz bennünket a Sátán,
kísért minden módon, és nem elégszik meg azzal, hogy a gonosz, a bűn, a fájdalom és a halál
eredendő oka legyen, hanem minket is magával akar ragadni az örök kárhozatba.

Végezetül néhány gondolat a Gabriele Amorth atya könyvének függelékében megjelent cikkekből:
„Okkult hullám borítja el a gyermekeket és a fiatalokat”
írta: Arnold Guillet
A nagy német ifjúsági magazinban, a Bravo-ban évek óta olyan cikkek jelennek meg, amelyekben a
fiatalokat okkult praktikákkal, mint például az asztaltáncoltatás, a spiritizmus, ismertetik meg. A
skót szerzőnő, J. K. Rowling Harry-Potter könyveivel és a japán Pokemonokkal az okkultizmusnak
hatalmas hulláma áraszt el bennünket.
Lucifer terve nagyon rafinált. Korunkban, amikor oly sok anya megy a „mind több fogyasztás”
kedvéért dolgozni, és hagyja így egyedül gyermekeit, a Sátán a gyerekszobákba, az iskolákba és a
könyvtárakba oson be, és a gyermekeket függővé teszi az okkult dolgoktól. A Harry-Potter
könyvekben azzal ismertetik meg a gyermekeket, hogy minden csak elképzelhető okkult praktikával
és varázslattal hogyan árthatnak más embereknek. A gyermeket bevezetik a mágia, a boszorkányok
világába, annak összes nevetséges és veszélyes hókuszpókuszával. A történetekben mindig feltűnik
egy varázsló, felemeli varázspálcáját, és hallatlan dolgokat visz végbe vele. Honnan származik
pálcájának az ereje? A varázspálca annak a botnak az utánzata, amellyel Mózes azokat a nagy
csodákat hajtotta végre, amelyekkel Isten megbízására kivezette népét az egyiptomi fogságból:
szétválasztotta a Vörös tengert és a sziklából vizet fakasztott. Az egész mágia és varázslás, az egész
manipuláció nem más, mint bálványimádás, Sátán-kultusz, az ördög szemfényvesztése. Az ördög
Isten majma, aki mindenben utánozza Istent. Ha Isten gyermekei templomot vagy kápolnát
építenek, akkor mellette felépül a Sátán zsinagógája. A Potter-könyvek tiszta mérgek, amik
gyermekeink és fiataljaink szívét és gondolkodását a Sátánnak szolgáltatják ki.
Ha már a gyermekeket arra tanítják, hogyan kell átkokat kimondani, mégpedig a
leggonoszabbakat, akkor el lehet képzelni, hogy Sátán birodalma futótűzként fog az egész földön
elterjedni.