Ünnepi zsarátnok

hétköznapokra is

Vladimir Weaver
novellái
 Copyright © 2020 by Vladimir Weaver

Borító terv: Roznik Melinda és Fehér Bálint

Szerkesztés: Czene István
Tördelés: Roznik Melinda
Korrektor: Czene István

Felelős kiadó: Takács Tamás

ISBN 978-615-81682-0-5

Kiadást támogató: KIMOSZ Alapítvány

www.vladimirweaver.com

Első kiadás: 2020

Minden jog fenntartva. A könyv egésze, vagy bármely

részének bármilyen formában és módon történő
terjesztése, információs rendszerben való tárolása a
kiadó vagy a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül tilos.
 Tízezer NEM

 B
ella csinos, húszas évei végén lévő kétgyermekes
özvegy volt. Látszólag ez igen szomorú, de az élet
megy tovább.
Az év utolsó napján Bella, ahogy az ágy szélén ült, vis�-
szagondolt az elmúlt évére:

Bella NEM akart kitűnni, egyszerűen csak szeretett

volna mindent megadni magának és a gyerekeinek. Bella
NEM tört világmegváltásra, csak picit előrébb akart lépni,
hogy a mindennapok boldogabbak legyenek. Bella NEM
volt önző, csak szeretetben akarta tudni a családját.

Születésnapok

Bellának két kiskorú gyereke van. Úgy esett, hogy a

két gyermek születése között pontosan egy év van, vagyis
azonos napon születtek: december másodikán. Ez nagyon
ritka dolog és első pillanatban örült neki Bella, de aztán
rájött, hogy ugyanazon a napon megfelelni aligha lehet a
két gyereknek, akik egy bizonyos idő után rivalizálnak is
egymással. Jobb lett volna, ha nem egy napon születnek.
Ezen a napon Bella a fél napját sütéssel-főzéssel töltötte
tudva azt, hogy mit szeretnek a gyerekek. Kedvezett nekik,
így legalább ötféle főfogást, háromféle levest és nyolcféle
süteményt készített aznap.
Boldog volt és kicsit meg is pihent, mikor az utolsó adag
süteményt is kihúzta a sütőből. A homlokát törölte a köté-
nyével, mikor megjelent az egyik ünnepelt.
- Anya csinálsz nekem tejberizst? – kérdezi és nagy kerek
szemekkel néz az anyjára.
Bella első pillanatban fel sem fogta a kérdést, de aztán

6
mikor elért a tudatáig, hogy a töménytelen mennyiségű
finom étel ellenére a fia egy teljesen másikat szeretne csinál-
tatni vele, akkor első pillanatban az futott végig az agyán,
hogy „de miért is amikor itt van minden, amit szeretsz?”,
de aztán miután végiggondolta és látta lelki szemei előtt a
fia a durcis arcát, ha szembesíti, hogy milyen sok finomat
sütött-főzött csak ennyi mondott:
- Igen csinálok neked.

A pénz

A barátnője éppen akkor toppant be Belláékhoz, mikor

csinosan felöltözve épp elkészült a sminkeléssel is. Bella a
városba készült kicsit kikapcsolódni.
A barátnője nagy elánnal robbant be a lakásba, és csak
pár másodperc után derült ki, hogy nem egyedül jött.
- Szia csajszim! – lépett oda azonnal Bellához, és két puszit
nyomott az arcára a lehengerlő belépője utána azonnal.
- Szia! – köszöntötte, de szinte szóhoz sem jutott, a barát-
nője azonnal folytatta.
- Ez itt Dr. Hoo! – kezdett bele és szinte maga elé húzta
a férfit, aki úgy vigyorgott, mint egy vadalma és a kezét
nyújtotta Bella felé.
- Jó napot Bella… - folytatta volna a bemutatkozást és
miközben Bella kezet fogott vele a barátnője máris a szavába
vágva pörgette tovább a mondanivalóját.
- … na nem azért Dr. mert orvos, vagy jogász meg ilyenek
– szinte felröhögött a saját szavain, de máris magyarázta
tovább - … hanem csak mert ő a mi dokink! Mindenki így
hívja. Na szóval, ő egy zseni. – kezdett áradozni róla. – …
ha biztosítás kell csak a doki, ha pénzügyi tanács kell a doki
megoldja…mindenre kell egy jó doktor ugye doki? – fordul

7
oda férfihez és megint felkacag. – Na most vettem fel tőle
egy baromi jó hitelt! Nem hagyhatod ki. Nem kell az első
három hónapban egy fikarcnyit sem fizetni. Ezt neked talál-
ták ki! Azonnal folyósítják…
Bella barátnője csak úgy áradozott, végigmondott
mindent, a Doki meg se szólalt, illetve meg sem tudod szó-
lalni.
Bella – mint tudjuk épp kikapcsolódni indult volna
szépen felöltözve és amúgy is kiütést kapott a hitelektől
– így azonnal érezte, hogy azt kell mondania, nem akarok
semmilyen hitelt. Neki is kezdett, hogy ezt elmondja:
- De én nem… - mondta volna tovább, de a barátnője
azonnal belefojtotta a szót.
- Én is felvettem. Erre egyszerűen nem lehet nemet mon-
danod!
Bella hallgatta, ahogy beszél. És tudta, hogy nem akarja
azt a hitelt, tudta, hogy nincs rá szüksége, de nagyjából
tíz perc múlva a Doki előtt ülve felvett háromszázezernyi
hitelt.

A lovag

Bella aznap este nagyon csinos volt. A szórakozóhelyen

szinte minden férfi megbámulta. Kért egy italt, amíg a
barátnői kimentek a mosdóba. Mindenkinek van jó napja,
amikor érzi, hogy most igazán nőies, vagy férfias. Bellának
pont egy ilyen napja volt az a nap. Befordult a bárszéken a
tánctér felé, és ő is elkezdte szemlélni a terepet.
Nem sokkal ez után meglátta. Magas, sármos, visszafo-
gott, elegáns, de könnyed öltözet, komoly, de még mégis
huncutul pajkos tekintet és sugárzik belőle a pozitivitás.
Bella abban a pillanatban tudta, hogy bármikor igen

8
mondana neki még azelőtt, hogy megkérdezné. A férfi jobb
kezével kisimította a homlokába lógó barnás hajfürtjét, és a
mozdulat alatt összeakadt a tekintetük, aminek a vége egy
kölcsönös mosoly lett. Igen! Gondolta Bella.
Nos, ebben a pillanatba érkeztek meg a barátnői, és
közben hogy keveredhetett oda Bella baljára az a másik
pasi, senki nem tudta. Eközben a lányok elkezdték a
nevetős csacsogásukat – amit Bella már legszívesebben
az elején otthagyott volna, hogy koncentrálhasson arra az
igazira, aki egy „karnyújtásnyira” van csak tőle – de talán
a jó modor, vagy nem tudni mi, ott marasztalta még, és ez
a két pillanat is elég volt arra, hogy az a másik pasi a kezét
nyújtva bemutatkozzon neki.
Bella még mindig a táncparkett másik oldalán lévő
leendő lovagjával szemezgetett, és nagyon nem is foglako-
zott a balján kezét nyújtó pasival, de ösztönösen és illemtu-
dóan elfogadta.
- Én vagyok a ma esti jókedvgenerátorod! - mondta hatá-
rozottan és vigyorogva a pasi, aki teljesen ellentettje volt a
másik – Bella számára csodálatosnak tűnő – férfinak. Nem
volt a pasi szörnyű, de egyáltalán nem Bella esete. A ruhá-
zata talán picit giccses, a haja túlzselézve, a mosolya inkább
túlvezérelt vigyorgás és öntelt önzőség áradt minden
szavából.
- Ne haragudj, de ma este már… – mondta volna tovább
Bella elutasítóan, hogy már nem lehetséges, hiszen ő azért
a csodálatos másik férfiért van megveszve nagyon, akit
épp ebben a pillanatban rángat arrébb a barátja, nem tudni
hova. Bella sóvárgón nézett utána. Látta, ahogy visszate-
kint rá, talán még egy mosolyt is megengedett magának,
és ahogy tolta maga előtt, meg is botlott a saját lábában,
annyira figyelte ő is Bellát. Nem sok hiányzott, hogy felpat-

9
tanjon és odaszaladjon hozzá, de mégiscsak egy jól nevelt
lány, és egy jól nevelt lány nem tesz ilyet, így ülve maradt
és hagyta, hogy a balján lévő másik pasi a szavába vágjon.
- Még csak most kezdődik az este, fiatal az idő! – és
sunyin mosolygott egyet.
Bella barátnői látván, hogy mellette lévő ismeretlennel
beszélgetésbe kezdett, odább ültek a nem mesze lévő másik
két pasihoz és velük kezdtek el diskurálni, így Bella miután
választott lovagját a barátja kitolta – isten tudja merre – a
helyiségből, ott maradt reménnyel a szívében, hogy nem-
sokára visszajön, és megmenti ettől a másik pasitól itt mel-
lette. Addig viszont nem tehet mást, mint türelmesen és
kedvesen próbál figyelni erre a másikra.
Bellának már az elején az a gondolata támadt, hogy
ez a pasi nem kell neki. De kétórás várakozás a lovagjára
nagyon szomorúvá tette. Aznap este már nem jött vissza a
sármos férfi.
Bella négy óra múlva adta be a derekát a balján ülő zse-
lézett hajúnak, aki mindent megígért, mindenben tökéletes
tudással rendelkezett elmondása alapján, és valóságos és
igazi gazdag úriember – szintén elmondása alapján.
Aznap este Bella fizetett minden italt, és Bella lakásába
mentek föl. Azt mondta szereti, és hosszú kapcsolatba gon-
dolkozik. Még a gumit is Bella éjjeliszekrényéből adta neki
oda.
Azért a két-két és fél percért kár volt. Soha többet nem
látta.

Szükségem van egy olyanra

Bella igen nagy izgalommal érkezett meg a bevásárló

központba. A régi kávéfőzője megadta magát. Ezer éves

10
volt már, ideje volt újat venni, meg egyébként is. Régóta
szemezget a legújabb modellel, és elege volt már a régi
főzőből. Modern kapszulásat akart. Nem volt olcsó, de
Bella mindig beosztotta a pénzét és ügyesen spórolt, így
az erre félretett pénzzel a kezében határozott szándékkal
lépett be az áruházba.
Nem voltak olyan sokan benn, de azért minden eladó
foglalkozott valakivel. Bella már azelőtt hogy belépett
volna, látta a sort, ahol az a polc volt, amin tárolták azt a
bizonyos modellt. Biztos léptekkel sétált oda hozzá.
Egy sorral beljebb épp akkor hagyta abba a tájékoztatást
az egyik eladó. Kék, áruházi logós ing volt rajta. Magas volt
és kellemes benyomás keltett a középkorú férfi.
- Miben segíthetek? – kérdezte az eladó Bellától.
- Kávéfőzőt szeretnék venni.
- Hm … – kezdte egy hosszabb hümmögéssel az eladó,
majd folytatta – az a helyzet, hogy meg kell említsek önnek
valamit. Ma van az áruházunk 5. születésnapja, és ma
minden televíziót féláron tudunk adni. Én az ön helyében
megnézném a kínálatot, egy sorral beljebb kezdődnek a
leárazott modelljeink.
Bella egy pillanatra nem is értette, miért mondja ezeket
neki a férfi. Ő pontosan tudja, miért jött és mit akar. Ott
látta pár méterre már magától csak azt a bizonyos darabot,
amit annyira szeretett volna, így aztán azonnal válaszolt is
az eladónak.
- De én nem televíziót hanem… - mondta volna még
tovább is, de az áruházi eladó gyorsabb volt.
- Ne vegye sértésnek, és nem is kell igent mondani! –
kezdett bele a marketing mesteri mondataiba. – Csak nézze
meg előtte, és utána mindenben segítek.
Bella nézett nagy kerek szemekkel és mivel az áruházi

11
eladó még több percig mesélte, hogy ez kihagyhatatlan
ajánlat és féláron szinte ajándék és az ilyet nem szabad
nem megnézni blablablabla… Bella nagyon bután és kel-
lemetlenül érezte magát. Nem akarta a televíziókat meg-
nézni, de azon gondolkozott, hogy abba nem fog belehalni,
ha elmondja neki pár percben ez az eladó, miért olyan
csúcs-szuper ez az akció, majd utána gyorsan visszatérnek
az ő áhított főzőjére, megveszi és boldogan hazaér vele.
Engedett hát.
Két óra múlva egy bár szép, de nem tervezett televízió-
val a kezében érkezett haza a lakásába, és sóvárgó szívvel
gondolt a meg nem vett főzőre. Lett volna még pénze, hogy
valami egyszerűt vegyen, de ekkora hibát már nem akart
elkövetni.

A kiscica

Bella Nagynénje nagy világutazó. Bella nem is tudja

pontosan, de talán jó, ha tízszer látta életében.
Az a nap volt így akkor a tizenegyedik látogatás.
Mikor belépett a lakásba, azonnal rákezdett.
- Milyen kicsi lakásban laktok. Két gyereked is van,
hogy fértek ti itt el – mondta vehemensen, majd az eddig
a kezében hordott macskaszállító boxot letette az asztalra.
- Szia nénikém! Nos nehezen, szegényesen, szerényen,
de azért elférünk köszönöm - próbálta tompítani Bella a
nagynénje mondatainak élét, de az csak nem hagyta abba.
- Butaság! Itt nem lehet élni. Ez élhetetlen. Mikor kapod
már végre össze magad és kezdesz el élni?
És még legalább tíz percig sorolta, hogy mi az, ami nem
jó szerinte. Bella csak hallgatta és kicsit szégyellte is, de arra
gondolt, hogy legszívesebben kitenné.

12
 Aztán hirtelen, amikor befejezte, mintha nem is ő lenne,
stílust váltott
- Ma utazom el egy társasággal a Maldív-szigetekre. Két
hétig leszünk. Addig vigyázz nekem a macskámra kérlek! –
és rámutatott a nagyjából negyedórával ezelőtt az asztalra
tett boxra. – El sem tudod képzelni, milyen szép arra tenger.
De oda nem vihetem Limikét. Vigyázz rá kérlek, még olyan
aranyos kiscica!
Bella se köpni se nyelni nem tudott. Nagyon szerette a
kisállatokat, de azt vallotta, hogy lakásba nem valóak. Más
lenne a helyzet, ha lenne egy szép kertes háza, de nincs.
Határozottan a hideg futkosott az ötlettől a hátán, hogy
egy macska legyen még csak egy óráig is a lakásban. Nem
akarta, hogy ott maradjon az a kiscica.
- Ne haragudj meg rám, de… - kezdett neki bizonytala-
nul Bella annak, hogy elmagyarázza neki, nem akarja hogy
ott legyen az a cica, de nem volt rá szükség, hogy tovább
gondolkozzon, mit is és hogy is mondjon, mert átvette tőle
azonnal a vezérfonalat a nagynénje.
- Nem mondhatsz nemet. Nézd meg majd milyen kis
édes cicka a Limike. De ha nem tudom kire hagyni - és már
nem tudok mást megkérdezni -, be kell adjam egy men-
helyre, és ott lehet elaltatják, vagy nem is tudom, mi lesz
szegénnyel.
Bella, mint ahogy mondtam is, nagyon-nagyon szerette
az állatokat, és ez egy jókora nyomógomb volt számára is.
Nehogy már elaltassák szegény párát, de akkor sem akarta,
hogy egy cica legyen a lakásban a kisgyerekek mellett.
Nyilván a gyerekek nagyon szerették volna – egy ideig
persze, mert minden munka rá hárult volna természete-

13
sen, és a végén megunták volna, mert mindent megunnak
a gyerekek. De hiszen semmit nem tud róla: oltva van-e,
beteg-e szóval számos kérdés merült fel hirtelen benne.
A nagynénje nem hagyta abba és csak mondta, csak
mondta a szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat, hogy egy
menhelyen mit tehetnek szegény cicával.
Negyedóra múlva mikor elviharzott a nagynéni, Bella
egyedül maradt a macskaszállító box mellett.
Miután kinyitotta, kiderült, hogy nagyjából hároméves –
bár meglehetősen - tündéri cicát lát vendégül - akkor még
úgy tudta - két hétig. De mivel a nagynénje soha nem jött
érte, és a cica vemhes volt, egy pár hónap múlva Bella a két
kisgyermekével együtt nevelt négy kiscicát az anyamacs-
kával még jó néhány éven keresztül.

Azt mondják, hogy egy ember miután felnőtt lesz, élete végéig
nagyjából tízezerszer kerül olyan helyzetbe, hogy komolyabb
témában – mint mondjuk, hogy igyak-e egy pohár vizet vagy sem
– kell igent, vagy nemet mondani.
Az ember ezeknek az eseteknek nagy részében érzi és tudja, hogy
mi lenne neki a jó, mit akar pontosan. Mégis a világon percenként
sok millió olyan IGEN mondanak ki az emberek, amik a szívükben
NEM-ek lennének valójában.
A te életben lévő saját tízezer válaszodban vajon hányszor mondod
azt a választ, amit valójában akarsz, és hányszor hagyod, hogy
más akarata által befolyásolva és az ő célját így megvalósítva
IGEN legyen egy NEM-ből?!

14
Eljött az idő
 L
egalább ezerszer mentem végig a pályán, ez azt
jelenti, hogy behunyt szemmel is meg tudtam már
csinálni. Sem fáradt, sem kipihent nem voltam
aznap, miután már nagyjából tízszer siklottam le a hegy-
oldalban kialakított lesiklópályán, amikor életem legjobb
eredményét futva leértem apámhoz és az edzőhöz a pálya
aljára.
A nevem nem fontos. Én egy húszéves leendő világ-
bajnok-jelölt műlesikló lány vagyok. A síelés az életem.
Mindennél jobban szeretem, és ha belegondolok, még a
levegővételnél is jobban tudok síelni. Egészen kicsin, kis-
lánykoromban kezdtem és a világon az egyik, hanem a
legjobb szuperóriás-műlesikló vagyok.
Visszaemlékezve, aznap apám miután leérkeztem és
gyakorlatilag a világ legjobb nem hivatalos eredményét állí-
tottam fel, mosolyogva szorított magához. Boldog voltam
és hihetetlenül felvillanyozott, hogy mindezt láthatta az
edzőm, pár bámészkodó síelő és ami a legfontosabb, hogy
megélhette az apám. Egy könnycsepp is legördült a szeme
sarkából, amit azonnal a mutatóujja oldalával tüntetett el,
hogy ne látszódjon az önfeledt ünneplésben, kicsit el is
érzékenyült. Nem tudom, csak gondolom, hogy egy szülő-
nek ennél nagyobb büszkeség és öröm nem sok lehet.
Utoljára mentem fel aznap a hegyre. Valahogy apám
száján kibukott, hogy „ez a világ legboldogabb pillanata és
annyira örül, hogy meg tudtam csinálni”, majd miután ezt
elmondta, hozzátette: „szerinte ezt bármikor meg tudom
ismételni” így szinte ahogy ezután is említi majd, felker-
getett aznap a világrekord eredmény után még egyszer a
kezdőpontra.
A felvonóban kapaszkodva egész testemet és lelkemet

16
átjárta valami magasztos érzés. Nem tudom jól elmondani
– de nem is lehet, ezt csak érezni szabad, mert ha elmon-
dani vagy leírni próbálnád, pont azzal törnéd ketté, hisz
a helyzet pátoszát megélve szavak nélkül tudod érezni és
élvezni… egyébként sincsenek rá még csak megközelítő
szavak sem.
Aztán lenyugodott minden bennem. Éreztem, ahogy
a nap rásüt az arcomra, a meleg átjárja mindenem. Erős
voltam. Erős, mint még soha addig életemben. Ilyenkor
szokták mondani, hogy „ide nekem az oroszlánt is”.
Felérve szememre helyeztem a szemüveget és elhelyez-
kedtem. Éreztem, ahogy az arcomon pajzán táncával simo-
gatón végigszambázik a szél. És akkor óra indul, elrajtol-
tam.
Ahogy már említettem, ha behunynám a szemem, akkor
is végig tudnék menni. De ha valamit csinálsz, akkor annak
minden pillanatában ott kell lenned. Egész tested megfe-
szül. Egy másodpercre sem engedheted ki a kezedből az
irányítást. Ez a tökéletes testi-lelki önkontroll, amikor te
magad vezérled az életed pillanatait, bármi is történik, te
adod ki az utasításokat, amit - a mögötted lévő több ezer
órányi gyakorlat végett - a tested könnyedén hajt végre.
Ha az előbb világcsúcs volt, akkor ez most galaxisrekord
lesz. Meg tudod csinálni te lány! Nem te vagy ott, hanem
a síléced siklik elegánsan végig a pályán, te csak belülről
nézed végig, mintha ott sem lennél. Ilyen gondolatok futot-
tak végig az agyamon, ahogy elképesztően gyorsan hajtotta
végre a testem minden izma az utasításokat, és legalább
százzal robogok a célom felé.
Akkor én még nem tudtam, hogy az én célom nem a
pálya vége lesz.

17
 Nem tudom, hogy keveredett oda az a madár, ami neki-
koccant a sisakomnak. Nem volt több az egész egy másod-
perc töredékénél…

A temetésem előtti misén meglepően sok ember volt. Ha

nem az én temetésem lett volna, édesanyám most örömmel
mondaná, hogy milyen sok jó ember van itt. De most így
ebben a helyzetben ezer tőr járja át a szívét. Édesapám –
Drága jó Édesapám - teljesen megtört. A lelke darabokra
zúzódott, és minden pillanatban az üvölt a fején keresztül,
hogy „de én kergettem vissza a halálba! Ha akkor nem
küldöm vissza mohón és becsvágyón, még ma is élne! Én
öltem meg!”
Mindent összevetve szép temetésem volt. Még a keresz-
tapám is ott volt – ami nagy szó, hisz jó, ha háromszor
láttam életemben. Most, hogy már nem vagyok számára,
meglátogatna. De már nem tud.
Annyi virágot és koszorút kaptam, hogy nem fért el
a sírom tetején. Olyanok is sírnak, akik egyébként nem
is annyira ismertek. A plébános kitett magáért, igazán
megható beszédet mondott és az énekek meg az énekek szö-
vegei az érző szívűeket meghatják és könnyekre fakasztják.
Édesapám magát okolja és azt mondja, hogy megölt
engem. Édesanyám titkon meg apámat okolja, hogy nem
vigyázott rám, és mintha ő maga halt volna meg, nem
akarja felfogni, hogy már nem vagyok. Keresztapám keresi
az elmúlt időt és mint a víz, ami szorító markából, hiába
markolja azt erősen nem tudja tartani, kifolyik a kezéből
és tehetetlenül áll az előtt, hogy mit is tett eddig, illetve,
hogy mit nem tett, mi az amit elmulasztott. Az ott lévő
többi, főleg síró rokonság és ismerősök azt mondják, hogy

18
„megrázó baleset” „fiatalon elment, élhetett volna, ha nincs
az a szikla” meg hogy „tragédia történt a családdal, hogy
meghalt ez a fiatal, csinos, tehetsége lányka”.
Emberek! Emberi gondolatok! Emberi érzések! Hisz
emberek. Látva és hallva innen, ahol én – „köszönöm
szépen jól vagyok” – a halát furcsa mód’ fogják fel az életben
maradott családtagok, rokonok, ismerősök. Voltaképp az ő
tragédiájuk a halál és nem nekem, vagy az annak elszenve-
dőjének, aki mint ahogy a szó is jelenti, már ott nyugszik
csendben odalenn, vagy mondjuk úgy: „odafenn”.
Mert ezt ki-ki tragédiának, balesetnek, betegségnek éri
és ezt mondják rá, holott „ODAFÖNN” ezt úgy mondják,
hogy: „eljött az idő”.
Eljött az utolsó óra, az utolsó perc és az utolsó másod-
perc, amit itt tölthet a megszületett. Nem tragédia, nem
baleset, nem betegség ez, hanem az, amire nincs befolyása
senkinek. Mert ha eljön, akkor bármit teszel is bekövetke-
zik. Utólagosan látják csak úgy az emberek, hogy baleset,
tragédia, betegség volt, ami lehetett volna másképpen is,
ha…
De nincs ha! Mert ha eljön az idő, akkor az akkor és úgy
jön el, ahogy az megváltoztathatatlan.

19
Súlyos kaland
 H

angsúlyozni szeretném, hogy amit elmesélek most,
nem velem történt, bár úgy mesélem, mintha velem
történt volna. Remélem, ezt mindenki el fogja hinni.
Egy nem túl hideg, de nem is meleg inkább saras-csúszós
márciusi napon ültem a teherautómon már hazafelé tartva,
mikor nagyjából tíz kilométerre a házamtól azt éreztem,
amit az ember soha nem szeretne egy hasonló helyzetbe.
Úgy kezdődött, hogy középtájt a púpom* alatt valami
rendellenesen kezdett bugyborékolni. Pár másodpercre rá
már picivel lejjebb az az érzés határozta meg a pillanatot,
mintha egy viszonylag kis csőbe valami iszonyatosan nagy
mennyiségű cuccot szeretnél keresztülküldeni. De nem
megy. Ez után az a tipikus érzés kerített hatalmába, amit
semmihez nem tudok hasonlítani – és aki életében eddig
nem csak széntablettát meg vasat evett, tuti pontosan tudja,
hogy miről beszélek – ez a nincs sok időm, álljunk meg
most, mert hujjuj. Tulajdonképpen a tolófájások azonnal öt
másodperces ismétlődésbe kezdtek. Arra, hogy a 15 percre
lévő házamig kihúzzam, esélyem sem volt, nemhogy
perceim, másodperceim is alig voltak már. Így aztán arra
a kényszerű döntésre jutottam, hogy azonnal megállok az
egyébként kietlen, autók által alig használt mellékút egyik
jóképű helyén, ahol lesz ami lesz alapon, tuti hogy lesz
valami.
Meg is volt az a bizonyos jóképű bokor, csak egy bajt
detektáltam. Történetesen az amúgy valóban alig látoga-
tott útszakaszon két bokorral arrább egy csoport egyébként
dolgos munkásember– akik már jó pár éve nem mentek
munkába – egy rögtönzött tűz körül melegedett. Nem volt
tervben, hogy premier plánban bemutatom nekik a pro-

21
dukciómat, így arra megoldásra jutottam, hogy az út átel-
lenes oldalán próbálom összehozni azt, amit ha nem sietek,
akkor is összehozom, ha nem akarom.
Ennél kellemetlenebb már nem is lehet – gondoltam
– mert az ekkorra igen kellemetlen, megszületendő jöve-
vényt hordozni már lábujjhegyen is robbanásveszélyes volt.
Nekem meg át kellett szambáznom a túloldalra. Vagyis a
hujuj juj juj hujuj nem tudom lábujjhegyen, lassan, vagy
sietve haladjak, mert a helyzet bármikor megbosszulhatta
magát.
Persze a másik oldalon termetes árok védte „a” helynek
szolgáló bokrait előlem. Nincs mese, ádáz küzdelem árán,
de vagy át kell ugranom vagy valahogy átevickélnem a
túlra. És tényleg pürrhoszi harcok árán, de megérkeztem.
Szóval rajtam az overall meg a bakancs. Életemben nem
vettem le olyan gyorsan magamról a textilt, mint akkor, de
már akkor mindegy volt, csak legyen valahogy.
Na, most nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy men�-
nyire pengeélen táncolt helyzetben voltam. Ilyenkor az
ember nem gondol a mi lesz utána dologra, mert a most lesz
valami előtt van éppen, ami kegyetlen erősséggel nyomul
a megvalósulás másodperce felé. Leguggolva mintha felül
egy nagynyomású csövön keresztüllökve, alul pedig egy
hatalmas vákuummal húzva szabadultam volna meg a
tehertől.
Gyöngyözött a homlokom a kimerültségtől, pár másod-
percbe telt mire elemezni tudtam az épp fennálló helyze-
tet és visszaérve a valós világba a következő problémával
szembesültem: Hol a papír? Hát sehol. Március eleje
még csak egy nyavalyás lapulevél sincs. Félig guggolva
elkezdtem előre tipegni mint egy kisestélyibe öltözött nő,
akinek bokáig érő és ott igen szűkre szabott ruhája van,

22
hogy keressek valami megoldást. Nem távolodtam el a
tetemtől túl messzire, mikor is jött az o-ó helyzet: hirtelen
süllyedni kezdtem.
Aki merült már el lápban – gondolom, ilyen ember nem
sok van –, na de az tudhatja, hogy ez nem úgy van, hogy
csak addig süllyedsz, amíg te akarsz és csak olyan lassan,
ahogy te akarod. Én szabadulni akartam, de az előző nap
esővel jól feltankolt a mocsár egyszerűen beszippantott
egészen derékig. Na már most kisebb gondom is nagyobb
volt annál mintsem, hogy mivel és hogy fogom a testem
másik kivezető nyílását megpucolgatni, mert épp az a lyuk-
rész alámerülve az iszapban most jelent pillanatban elérhe-
tetlen.
Ilyen nincs!
Mint egy giliszta, perisztaltikus mozgásmintázatokat
imitálva próbáltam kikecmeregni a sár fogságából. Perce-
kig küzdöttem, de kiszabadultam. De nem úgy az egyik
bakancsom. Mert az benn rekedt. Csak nem hagyom ott –
gondoltam –, és nyakig beletúrva és nagyon óvatosan ismét
súlyos percekig az egész hátam, gerincem, derekam meg-
húzva bár, de kiszabadítottam a bakancsot.
Sajgott minden porcikám, és mint egy hadirokkant
bicegtem vissza az autóhoz. A gatyám meggyalázva. a
testem elgyötörve úgy néztem ki, mint egy mocsári szörny.
Nem akartam összekoszolni az autót, így a legkisebb kárt
hagyva magam után azt gondoltam, leveszem az overallt,
és úgy ülök be egy szál boxerban. Így is történt.
Hazaérve körülnéztem mielőtt kiszálltam az autóból.
Nem mindennapi látvány télen egy boxerban hazaérkező.
Ilyenkor azt gondolja az ember, hogy odahaza melegben a

23
kutyájával könyvet olvasgatva forralt bort szürcsölnek az
emberek. De nem az én szomszédom, aki pont ekkor lépett
ki az ajtón.
- Szervusz szomszéd.
- Szervusz! – mondom neki – és tudom hogy lát, mert
nagyon néz és itt már elkerülhetetlen a kérdés ami adja
magát.
- Hát te? – kérdezi
- Tudod szomszéd – kezdek neki – ma iszonyatosan
ment a hasam – magyarázom neki. Végigmér tetőtől talpig,
és ezt mondja:
- Nos szomszéd, igazat beszélsz, kemény lehetett, mert
még a homlokod is olyan lett.

24
Húsvét Passió
V
alamikor napjainkban…

Egy kisváros szélén a parknegyedben kora este

történt, mikor is a tizenhat éves Lisa édesanyjával
beszélgetve igen vehemensen magyarázta az igazát.
- Én nem fogok itt maradni az tuti! – Lisa hangját fele-
melve és igen elszántan válaszolt Édesanyjának, majd nem
is hagyta abba, mert még volt mondanivalója. – Emlékezz,
mi volt tavaly is? Hulla részegen kétforintos kölnikkel csak
inni jöttek. Ezért felesleges itt készülni. Három hétig tart,
mire kimosom magamból a szappanszagú pacsulijukat, a
hajam meg még egy hónap múlva is bűzölög. Egy verset
nem tudnak normálisan elmondani, és már reggel 8-kor
hulla részeg a fele. Anya menjünk el! Én nem akarok itthon
maradni. – Még mindig emelt hangon, de már kérlelő tekin-
tettel fordul anyja felé s várja, hogy mit válaszol.
Az anyja félrehúzott szájjal gondolkozik. Tulajdonkép-
pen az Ünnep akkor is ünnep, ha félresikeredik. De az is
igaz, hogy erőltetett módon lehet, nem ér semmit. E közben,
ahogy morfondírozik, a kicsi fia titkon megérkezik az ajtó
elé és hallgatja a beszélgetést.
- Nézd, nekem mindegy, ha apád beleegyezik, akkor én
nem mondok nemet – válaszol a lányának.
Lisa szinte az anyja nyakába ugrik
- Köszönöm anya, köszönöm. A világ legjobb anyukája
vagy! – összevissza csókolgatja anyját.
Miközben a nagy szerelem folyik anya meg lánya között,
épp oldalra pislantva meglátja a kisfiát.
- Hát Te? – kérdezi az anya Rivent.

26
 - Én csak hallgatlak és nézlek benneteket – válaszolja
Riven.
- És mi a véleményed?
- Mindenkinek megvan a véleménye, és én nem ellen-
zem, bármit is csináljatok – magyarázza a kissrác az any-
jának.
Lisa meg az anyja is elneveti magát, és megelégedve
mennek le, hogy kiderítsék, végül is mit szól a ház ura az
egészhez.
Pár perc múlva mindenki serényen pakol. Készülnek a
következő napi utazáshoz. Korán kell elszökni, addig amíg
meg nem érkezik hajnaltájt az első locsoló. Ha még időben
ki tudnak osonni a városból, akkor nem tudja senki mara-
dásra bírni őket. De ha beesik az első tűzoltó, akkor lehet,
soha nem szabadulnak, ezért még most este szinte mindent
össze kell pakolni. Mindenki szorgoskodik: Anya meg Lisa
pakol, Apa hurcolja le a táskákat a bejárati ajtó elé. Riven is
segít az apjának.
Alig éjfél előtt még Riven mindig a televíziót bámulja,
leköti egy történelmi dokumentumfilm...

Nagyjából 2000 évvel ezelőtt

Tibériusz császársága idején nem lehetett megmon-

dani, ki volt a legnagyobb gonosz. Azt mondják, hogy bár
sok hóhér szolgált akkor világszerte, mégis a legnagyobb
gyilkos maga a császár volt. Nem volt ember, akit ne tett
volna el láb alól. Eszelősen irtott mindent és mindenkit, aki
az útjába kerül.
Róma ereje sokban függött a császár erejétől, akinek a
keze jó messzire elért.

27
 - Miért állsz ott, mint egy megszeppent kislány? Gyere,
ülj le és egyél – invitálta a faasztalhoz, ami bár elég szegé-
nyes kinézetű volt, a rajta lévő gyümölcsök és finom étkek
egyértelműen arról tanúskodtak, hogy az asztal bizony egy
tehetős ember tulajdona.
Az asztalnál ülő vörös tógája szegleteire varrott rojtok
ismételten csak előkelőségét bizonyították. Viszonylag
nyugodtan falatozott és várt az előtte állóra, hogy ő is üljön
le. De az csak nem akart, mintha kétkedés lett volna benne
s maga sem tudja, miért van ott, vagy mit akar tenni. Aztán
pár másodperc után csak megszólal.
- Mi van, ha tévedtünk és ő mégis egy… - A hangja is
ugyanolyan bizonytalan, mint az egész viselkedése, így az
asztalnál ülőnek nem okoz nehézséget a szavába vágnia.
- Csak nem elbizonytalanodtál valamiben? – kérdezi az
asztalnál ülő, és a szájához emel egy szőlőszemet majd elég
higgadtan a szemébe néz a másiknak, aki csak nem akar
leülni.
- Én nem tudom uram! Csak hallani ezt-azt. Ez olyan
furcsa nekem, hisz mégis csak én voltam a közvetítő, és már
most is lelkiismeret-furdalásom van, hogy valami rosszat
tettünk.
Az asztalnál ülő feláll és egy törlőkendővel megtörli a
szája szélét. Iszik egy impozáns kinézetű kehelyből, leteszi
az asztalra, majd a másik kezéből a törlőkendőt egy laza
mozdulattal az asztalra dobja. Kajafás főpap szürke sza-
kálla végeit már jórészt megmarta az idő és mészfehérré
festette. Könnyed mozdulattal simította végig, miközben
lassan az asztal elé áll. Ő volt a főtanács elnöke, aki nem is
olyan régen a döntés főszereplője volt.
- El tudod képzelni, hogy egy isteni hatalommal bíró
személy szegényen, szinte számkivetett módon él közöt-

28
tünk? – kezdett bele a mondanivalójába mintha a nem is
olyan régen volt bírósági meghallgatáson szónokolna. – El
tudod képzelni, hogy a mi Istenünk ennyire gyenge legyen?
Vagy el tudod képzelni, hogy … - Kajafás folytatta volna,
de nem várt módon most a másik vágott a szavába.
- De azt hallottam, hogy gyógyító hatalma volt és halot-
tat is feltámasztott.
- Ugyan már, nekünk is vannak varázslóink. Meg hogy
meggyógyult egy pár beteg, a véletlen műve is lehet. Hal-
lottad te bármikor is beszélni? Istenkáromlás volt, amit ő
csinált! A vezetőink becsületébe tiport, és meg akart szé-
gyeníteni, majd meggyengíteni és így felülkerekedve ural-
kodni felettünk. – Az utolsó szavak alatt szinte még a fogát
is csikorgatta.
Ekkor dörömbölés hallatszott a nagykapun, a szolgák
mentek és kinyitották.
Egy teljesen széthullott ember képét mutató botorkáló
férfi támolygott be, és egyenesen Kajafás felé vette az irányt.
- Becsaptál főpap. Vétettem a mesterem ellen. Isteni igaz
vért árultam el a semmiért.
- Megkaptad a jussod! A többi nem a mi gondunk – vála-
szolt neki Kajafás
- Júdás! Barátom! Mi a baj? – kérdezi az, akivel eddig a
főpap beszélt.
- Nem kell a pénzetek, mindannyian becsaptatok! – szinte
ordítja Júdás, majd kitámolyog, egészen a templomig megy
és szétszórja a kapott 30 ezüstpénzt.
Kajafás nem megy utána, sőt az előtte állót sem engedi.
- Hagyd, hadd menjen!
- De uram, látod, ezt mondtam, már ő is azt gondolja,
hogy rossz, amit tettünk!

29
 - Tán csak nem te is vele együtt mennél Pilátushoz, hogy
ítélet szülessen rólad is? – kérdezi gúnyosan, de annál hatá-
rozottabban Kajafás
- Dehogy uram, én nem ezt akartam, csak…
- De tudod mit? Van jobb ötletem. Ha ennyire nagy a
bűntudatod, akkor… - és itt nagyot nevet a főpap, de foly-
tatja - …menj oda Jézus után, és kérj tőle magad bocsánatot.
Ha sietsz, talán még utoléred halála előtt. – Majd Kajafás
tovább nevet.

Júdás miután szétszórta az árulás pénzét egy magas

dombra igyekezett, távol a tömeg zajától. A domboldalon
szinte egymásba értek az olajfák. De még előtte egy tisz-
táson át vezetett fel a dombtetőre az út, ahol egy masszív,
jókora diófa emelkedett magasan az ég felé.
Ebben a pillanatban egy angyal érkezett le a földre,
kardját pont Júdás elé szúrva a földbe. Júdás pont az angyal
szemébe nézett. Belenézett, de magát az angyalt nem látta.
Láthatatlanul és szótlanul állt csak ott és várta, hogy Júdás
kikerülve őt távolodjon tőle, felfelé a diófa felé, vállán
átdobva egy erős sodrású, jó kétméternyi kötéllel.
Úgy pár métert mehetett, mikor az angyal háta mögött
egy fekete, füstszerűen gomolygó valami kerül. Átsiklott a
vállán és mintha valami ismeretlen nyelven suttogott volna.
Az angyal elé kerülve torz ábrázatot formált az angyali
tekintet előtt. Nem volt sem emberi, sem állati, inkább
bestiálisan borzasztó valami. Pár másodpercig állt ott az
angyal rezzenéstelen arca előtt. Mind a ketten érzékelték
egymást, de egyikőjük sem nyúl a másikhoz.
Majd hirtelen a fekete, füstszerű szerzet tovalibbent
Júdás irányába. Júdás lelkében egymást váltották az
eltökéltség szándéka által formált gyilkos érzések és a

30
megbánás tanulságaként szolgáló sóhajai. Délután volt és
kezdett borulni. Júdás megfordult, és áttekintett a város
szemközti elég magasan emelkedő hegyére, amit a helyiek
Golgotának, vagyis a koponyák hegyének hívtak.
Az angyal ebben a pillanatban Júdás előtt termett, és
szinte összeért az arcuk. Bár teljesen közel volt hozzá, Júdás
nem észlelt semmit az egészből átlátott rajta. Az angyal
elállt előle, és ő is a Golgota felé nézett, ami bár igen távol
volt, de ha nehezen is azért lehetett látni rajta három felállí-
tott keresztet és egy kisebb csoportot, akik körülötte álltak.
Júdás szeme könnybe lábadt, ledobta a kötelet válláról
és lehuppan rá, majd keze mögé rejtette arcát.
Morajlás hallatszott mindenfelől, ahogy a fekete, füst-
szerű képződmény Júdás köré tekergett. A morajlást csak
az angyal és a sötét szerzet hallotta, amiben aztán pontosan
kivehetett mondat hangozott „… csak nem fogsz felsülni?
Segítsünk?”, aztán valami túlvilágról jövő sátáni kacaj hal-
latszott. A fekete füst ismét torz arcában mutatkozott meg
és halkan suttogott valamit Júdásnak. Az angyal nem fog-
lalkozott sem azzal, amit a morajlásból hallott, hisz nem
neki szólt, sem pedig azzal, amit Júdással tenni készült.
Aztán hirtelen a fekete képződmény az angyal elé siklott.
Ha lehet, az eddiginél is bestiálisabb arcában gomolygott
az angyal arca előtt, majd hirtelen az egész valami átsiklott
az angyal láthatatlan testén.
Az angyal egy másodpercig megingott, de mindez csak
egy pillanat volt. Mialatt megfordult, visszhangzó ördögi
hangján csak ennyit mondott neki a torz, fekete bestia:
„Vesztettél”!
Az angyal már nem várta meg, ahogy Júdás feltápász-
kodik a földről, felveszi a kötelet és lassú, bár határozott
léptekkel ismét elindul a diófa felé. Hallotta, illetve inkább

31
csak érezte, amit mondott neki a démon, miközben kirán-
totta földből a kardját, elrugaszkodott ezt gondolta: „Egy
kis csatát lehet - és azt is csak lehet -, de a háborút SOHA” majd
pillanat alatt eltűnt az ég felé.

Nemsokára kezdődött az ünnep. A zsidóság legnagyobb

ünnepe, így a városban is mindenki nagy erőkkel készült.
A Kajafás házából kilépő lelkében teljes volt a káosz. El
volt keseredve, és az a gondolat cikázott csak az agyában,
amit Kajafás mondott neki, hogyha siet, odaérhet és talán
addigra még nem fog meghalni.
Ahogy ezekkel a gondolatokkal volt elfoglalva Kajafás
házából kilépve, egy gyors szekér suhant át elsodorva
magával. Szerencséje volt, mert bár megütötte magát,
kisebb zúzódáson és kellemetlen fájdalmon kívül nem lett
nagyobb baja.
Feltápászkodott leporolta magát és felnézett az égre.
Délután van, egy óra múlott és egész nap szinte percen-
ként gyűltek a fellegek mintha valami hatalmas nagy vihar
akarna betörni a város felé. Sietnie kellett. Akkor ott eldön-
tötte, hogy felmegy a hegyre és bocsánatot kér, amiért…
de nem tudhatta, hogy Júdás barátja elárulja azt az embert.
Ő csak ismerte. Mégis nagyon is érintettnek érezte magát
ebben, hisz végső soron egy ember életét követelte ez a bal-
lépése.
Elindul felfelé. Bele sem gondolt, hogy egy több kilo-
méternyi út egészen kemény kaptatón. Egész nap böjtölt,
és nagyot kordulva nem csak a gyomra jelezte, hogy éhes,
hanem a lábai is alig engedelmeskedtek neki, már majdnem
hogy remegtek, és még csak most kezdett neki az útjának.
De a lelke állhatatosnak mutatkozott. Célja volt, amiről
eltántoríthatatlannak érezte ebben a pillanatban magát.

32
 Kicsit sajgott a háta az előző ütközéstől, és ahogy lépdelt
felfelé valaki hátulról megkocogtatta vállát. Megfordult és
két embert látott. Két sajnos ismerős arcot.
- Mostanában mintha menekülnél előlünk! – kezdett bele
minden formaiság és köszönés nélkül az egyik.
- Már miért kerülnélek?
- Talán mert tartozol nekünk? – kérdezte tőle a másik.
- Meg fogom adni, de most engedjetek utamra, nagyon
fontos dolgom van.
- Ej hejh ej hejh. Mi lehet annál fontosabb, mint hogy
megadd a tartozásod? Nekünk most ennél fontosabb nincs
– tette egészen határozottan a vállára az elsőnek szóló a
hatalmas kezét egyértelműsítve, hogy innen bizony nem
nagyon kellene elmennie.
- Értsétek meg, sietek. Tudom, hogy tartozom, de meg
fogom adni ahogy ígértem.
Akkor semmi gond sincs itt… - mosolygott az, aki a
vállára tette a kezét majd folytatta: - megadod most a tarto-
zásod, és máris szaladhatsz utadra jóbarát.
- De most nem tudom megadni, értsétek meg! Pár napon
belül megadom – magyarázta és közben azon gondolko-
zott, hogy mi van, ha már meghalt és tényleg nem fog tudni
odaérni, mert folyton akadályoztatják.
A férfi erős keze a vállán kicsit szorított a fogáson, és
akkor érezte, hogy a szekér okozta ütközés hatása nem
csak egy pillanatnyi fájdalom volt, hanem még jó pár napig
maradandó rossz emlék lesz.
- Hallod ezt? – néz a másikra miközben szorítja a vállát.
– Ez azt gondolja, hogy ez nálunk így megy hogy kölcsönt
kap majd ő alkudozhat.
Ez után tulajdonképpen elszabadult az adok-kapok.

33
Illetve inkább úgy lehetne mondani, hogy kapok. Mert egy
pofon kiosztása kivételével igen alaposan megverték, majd
miután leköpték még visszaszóltak:
- Ne feledd, pár nap múlva megkeresünk és akkor már
némi kamattal is tartozni fogsz.
Sajgott minden porcikája. Nem tett jót a hátának ez a
verés. Összességében szerencsésnek mondhatta magát – na
nem azért, hogy megverték – hanem csak hogy ennyi ideig
tartott, és hogy nem törték el semmijét.
Egy percbe is beletelt, mire összeszedte magát. A gyomra
korgott, a háta most már nem csak hogy fájt, de hasogatott
is, a feje picit zakatolt és a lábai nehezen engedelmesked-
tek, hisz már az út elején is gyenge volt. De nem érdekelte.
Lépdelt felfelé.
Hatalmasat villámlott és bár délután 2-3 körül lehetett,
olyan szürkületféle időnek látszott. A percek óráknak
tűntek, és a lépései egyre nehezebben vitték felfelé.
A gondolatai cikáztak, hogy mit fog mondani neki, ha
odaért, hogy fogja kezdeni a bocsánatkérését. És ahogy így
morfondírozott, egy óvatlan pillanatban megbotlott és kifi-
camította a bokáját.
Majdnem felsikított a fájdalomtól, és egész teste görcse
rándult, ami ismét emlékeztette arra, hogy egy szekér
majdnem elgázolta, és nem is olyan régen megverték, mert
ezeknek a nyomai hirtelen ahogy görcsbe rándult a teste
szinte mindenhol fájdalommal jutalmazta, és szinte a boká-
járól azonnal el is terelték a figyelmét.
A természet viszont sajnos precízen betartotta a szabály-
könyv minden törvényét, és a bokája körül szinte azonnal
egy szép nagy duzzanat keletkezett.

34
 Ahogy próbált visszaállni a lábára, azonnal visítani lett
volna kedve, olyat nyilallott a lábfejébe. Vissza kellett ülni
a földre.
Hát akkor ennyi? Itt vége a nagy tervnek, fel kell, hogy
adja és az egész csak hiábavaló volt? Igen búsan próbálta
latolgatni a lehetőségeket, de mindegyik végén ott volt a
fájó háta, a korgó gyomra, az elgyötört megvert teste és
most már a kificamodott fájó bokája is, ami már nem vicc.
Sírni lett volna kedve, és ilyenkor van azon a ponton az
ember, hogy feladja, hisz nincs tovább. De ha feladja, akkor
valóban nincs tovább és bár csak egy hajszálon múlott, de a
célja hirtelen berobban szinte a fejébe, és nem engedte lan-
kadni a figyelmét.
Van, hogy a leglehetetlenebb helyekről is jöhet megol-
dás. Úgy tervezte már az elején, hogy a rövidebb, de nehe-
zebb és így kicsit emberek által került úton megy fel, mégis
tőle nem is olyan messze két ágas fát látott ledobva a kita-
posott ösvény mellett. Odabotorkált, és felnézett az égre, és
csak ennyi szaladt át fején: „köszönöm” Az ágasokat pont
mintha a hóna alá szabták volna.
Ha eddig nehéz volt az útja, akkor most jöhetett a valódi
kínszenvedés. Nagyon éhes volt, és mintha néha-néha meg
is szédült volna, hisz már jó ideje nem evett semmi. Egyik
lábát szinte le sem tehette a talajra a fájdalom miatt cserébe,
amikor a mankóra támaszkodott, a verés utóhatásai jutal-
maképpen sajgott az egész teste, és mintha száz tőrt szúrtak
volna minden mozdulatkor belé. Mit lett volna, ha eltörik
pár bordáját vagy akár a karját?
Ahogy vánszorgott előre, hirtelen a semmiből előtte
termett egy sötét füstszerű árny és körül szambázta. Ő

35
maga semmit nem érzékelt ebből, csak a saját fájdalmát
érezte egyre jobban lépésről lépésre elhatalmasodni a tes-
tében.
Szinte már csak vánszorgott felfelé. De tudta, hogy soha
nem adja fel. Tudta, hogy meg fogja csinálni. El akarta
mondani annak az embernek, hogy sajnálja. És ha valóban
az, akinek mondja magát, akkor nem számít semmi, csak
az, hogy lesütve a szemét elrebeghessen neki egy bocsánat-
kérést. Vagy akár csak egyetlen szót is.
A démoni képződmény viszont mintha hallotta volna a
gondolatait, és egyáltalán nem tetszett neki amit „hallott”.
Meg akarta akadályozni, hogy felérjen. És hatalmában állt,
hogy nagyon gaz és gátlástalanul bűnös dolgokkal tegyen
keresztbe ennek az embernek.
Még hátra volt pár száz méter, és ez a szakasz volt szinte
legmeredekebb. Mászni nem kellett, de még egy egészsé-
ges lábú ember is elfáradt volna a lépkedésben. Továbbá,
ha azt is belevesszük, hogy ha nem is túl sűrűn, de szúrós
bokrokkal volt tele az út ilyen állapotban lehetetlen külde-
tés már megtenni a maradék utat.
A fekete bestia mintha egy kaján mosolyú arcot for-
málna. Örül, hogy a terve nemsokára beérik.
Minden lépésnél felkarcolja egy-egy bokor a lábát, a
karját és olyankor, amikor magasabb akkor a felsőtestét
és van, hogy még az arcába is belekapaszkodik egy-egy
bokorrész és kimar belőle egy bőrdarabot.
Ez az út valóban kietlen, erre nem jár senki. Ő sem járt
volna soha. És most bánhatja, hogy mégis erre jött. Az
egészben az a legszörnyűbb, hogy nem azért bánhatja, mert
erre verték meg, és erre ficamította ki a bokáját, hanem mert
a következő pillanatban egy ember ugrik elé a semmiből. A
fél arca el van takarva és egy kést tart fenyegetően felé.

36
 - Add ide az összes pénzed, vagy megöllek! – mondja
határozott hangon a kendő mögül.
Kicsit még jól is esik neki megállni, és bár rátámasz-
kodva a mankóul szolgáló ágasokra maga támaszkodás is
fájdalommal jár, mégis egy kis pihenő nagyon kedves az
egész teste számára, de a helyzet így viszont nagyon veszé-
lyessé vált.
Az alak háta mögött ott gomolyog az a fekete füstszerű
izé. Mintha örülne ennek. Csak ő tudja, hogy ezt az egészet
ő szervezte és csak egyetlen cél vezéreli, ami nem más, mint
hogy nem érhet fel az az ember a keresztekhez.
- Nincsen pénzem és ha rám nézel – mutat magára és
valóban, a ruhája rongyos ahogy bokrok megtépázták, az
arca véres, mankóval jár, a bokája fel van dagadva és nem
úgy néz ki, mint aki egy pénzzel jól megpakolt gazdag
ember. Aztán folytatja: - … láthatod, hogy nem jó embert
akarsz kifosztani. Engedj utamra, kérlek!
Az a fekete bosszantó démoni valami mintha folyton a
fülébe sugdosna valamit a késes útonállónak. Megtölti az
agyát nagyon gonosz dolgokkal.
És sajnos a természetfeletti hatalom, ahogy neve is utal
rá természetfeletti. Mert lehet egyébként útjára is engedné,
de most így telehazudva és bűnre csábítva, nem tud mást
tenni mint …
… a kés a bordája közé szalad. Most már nem tudja
kiáltás nélkül kibírni, és csak a fújó szél süvítése - ami lassan
tényező és mi más, ha nem az útját akadályozó tényezővé
erősödik – elrejti mások füle elől bármennyire is hangos.
A haramia elszalad, hiába suttog a fülébe az álnok
démon olyanokat, hogy: „…ne hagyd! Öld meg!„ hátra se
néz, magára hagyja a közben térdre rogyott embert.
Nem is olyan régen még hallotta a gondolataiban hogy

37
„Hát akkor ennyi? Itt vége a nagy tervnek és fel kell, hogy adja
és az egész csak hiábavaló volt?” Egy bokaficam majdnem
véget is vetett mindennek. Akkor még nem is sejtette, hogy
sokkal rosszabb is lehet annál.
A kés helyét igen intenzíven érezte, és a kezét rányomva
próbálta vérzést apasztani. Megállapítani nem tudta, hogy
milyen veszélyes. De a fájdalom annyira elhatalmasodott,
hogy tudta nem csak egy egyszerű karcolásról van szó.
Fel kell érnie oda ahol, mint bűnösnek még el kell rebeg-
nie egy bocsánatkérést. Nem halhat meg itt most. De nagyon
sok az a pár száz méter még. Korgó gyomorral, sajgó háttal,
egész testét a veréstől elárasztó ütések utófájdalmától vezé-
relve és a kificamított boka mellé most kapott késszúrással
kezd kilátástalan lenni az egész. Meg fog halni? Lehet. De
ha igen akkor még inkább sietnie kell, ha fel akar érni.
Az akarat, a cél, a kitartás ismét lábra - vagy inkább
mankóra - állította. Olyan fájdalmakat, amit ebben a pilla-
natban átélt, nem sok ember érez.
De teljesen kizsigerelt testét bármennyire is erős a
szándék és nemes az ügy a természeti törvények nem
engedik szárnyalni. Ha az előbb vánszorgott most szinte a
lépés alig több mint egy álló ember mozdulatlansága. Mil-
limétereket halad, és közben a világ összes fájdalma cikázik
keresztül a teste minden négyzetcentiméterén.
A fekete füstszerű bestia iszonyúan mérges. De tehe-
tetlen dühében csak a természeti törvényeket tudja ellene
alkalmazni, és minden egyes lépését a lehető legkeményeb-
ben fájdalommal megtorolva gátolni, lassítani.
Nagyon hosszú idő telik el, azokban a hosszú percekben
olyan fájdalmak gyötrik, mint az egész város eddig megélt
össze fájdalma.
De kitartása, megingathatatlansága eredményre vezet.

38
Már csak alig pár méter van. A bestia tombol idegességé-
ben, és utolsó erőfeszítésével egy hatalmas villámlással
megnyitja az ég csapjait, és csak úgy zúdul lefelé az eső.
Szinte pillanatok alatt olyan nedves lesz a talaj, hogy a sarat
dagasztani lehet.
Jó lenne azt mondani, hogy a kitartás és a szorgalom
mindig eredményes és meghozza a végső célt, de az éppen
halálán lévő mankóra támaszkodó kimerült fájdalmában
kiteljesedett ember alól kicsúszik a lába és a sárba csapódik
a feje.
A víz megállíthatatlanul ömlik és csak ömlik, a sár egyre
szaporodik körülötte. Az eddig is lehetetlenül meredek út
így már megmászhatatlan. Meg sem próbál mankóra állni.
De akkor sem adja fel. Bocsánatot kell kérni. És ha közel
a halála, akkor sietni kell, hogy még az előtt elmondhassa
neki, hogy sajnálja és hogy bocsásson meg neki.
Négykézláb kapaszkodik hol a szúrós bokrokba, hol
pedig körmeivel a talajba. Az épp lábával tolja magát
felfelé. Van, hogy pár centit halad, majd fél méter csúszik
vissza. Olyankor mérges magára és a tehetetlen kivérzett,
végletekig kihasznált testére. A gyomra már nem korog
mert feladta belefáradt abba, hogy folyton emlékeztesse
a gazdáját, hogy éhes. Az utolsó zsíroskenyérnyi energiát
is kipasszírozta magából, és a tartalékok vésztartalékai-
nak végére ért. Egyfolytában remeg a lába a kimerültség-
től, és a feje már a vérveszteségtől is egyfolytában szédül.
A bokája már akkorára duzzadt, mint a saját feje, a verés
okozta fájdalom eltörpül és elenyészik a szúrt seb okozta
fájdalom árnyékában. Ehhez most már hozzájött, hogy a
nagy kapaszkodás közben – nem tudni, hogy akkor mikor
a talajba vájta a körmét, vagy egy bokor tüskéjével harcolt a
feljebb jutáskor – de eltörte az egyik ujját is.

39
 A sötét démon káromkodva felröppen. Ugyanebben a
pillanatban nem sokkal feljebb a három keresztet körül-
vevő 27. fénylő angyal közé leszáll a 28. angyal is. Felnéz az
átellenes hegyre, ahol a diófára felkerül végül egy vastag
erős kötél. Lesüti a szemét, de csak egy pillanatra, aztán
azonnal szikárul maga előtt tartja a kardját.
A kereszteket körbevevő angyalok és a keresztek között,
egy anya sírása hallatszik pár másik asszonyéval együtt.
Nem sok ember marad már ott.
Az angyalok láthatatlan gyűrűje körül katonák állnak.
Parancsba kapták, hogy vigyázzanak rájuk és ne enged-
jen oda senkit. Azt rebesgetik, hogy még életében valami
olyasmiről beszélt, hogy harmadnapra feltámad.
Aki oda állította őket, nem hitt az ilyesmiben, de milyen
érdekes, bár hinni nem hisz mégis fél attól, hogy mi van,
ha mégis történik valami és akkor ráfogják, hogy ellopták
a holtestet. Vagy mégis tart egy számára elképzelhetetlen
feltámadástól?
És ebben a pillanatban egy négykézláb, kínok között,
nyöszörögve mászó emberi alak formálódik a katonák
lábai előtt. Annyi ereje sincs már, hogy felálljon, csak térdig
tud felemelkedni. A hozzá legközelebb álló katona förmed
rá és lándzsájának hegyét az arca felé löki:
- Állj! Maradj ott, ahol vagy!
- Uram! Én csak szeretnék attól az embertől bocsánatot
kérni – rebegi alig hallható hangon a nagy szélsüvítésben és
elfogyott erejének vésztartalékával még felemeli a karját, és
rámutat a középső kereszten lévőre.
- Oda nem mehet senki. Te valami rokona lennél? –
kérdezi a katona.

40
 - Nem uram, csak vétettem ellene és nagyon fontos
lenne bocsánatot kérnem tőle - elcsukló hangon tudja csak
mondani már.
- Meghalt! - hangzik a sötét hideg válasz, amit hallva
az eddig átélt valamennyi fájdalmának összességénél is
nagyobb fájdalmat üt a lelkébe.
Lerogy a térdéről és a sarkaira ül. Már nem fáj semmije.
Csak a lelke. Örülhet Kajafás. Neki lett igaza. Meghalt
mielőtt felérhetett volna.
Az járt a fejében, hogy megkéri a katonát, engedje meg
neki, hogy csak a lábát hagy érinthesse akkor meg. De már
nem volt arra ereje, hogy egy szót is kiejthessen a száján. A
„Meghalt” szó - amit a katona mondott az előbb - forgott
a fejében. Nem hagyta nyugodni. Nem halhatott meg. Ki
fogja így most neki megbocsájtani a vétkét?
Meghalt. Nincs többé. És az ő gondolatai mintha már
távolodnának, és egyre inkább félelem kíséretébe kezdett
tudatosulni, hogy már ha akarna sem tudna odamenni és
megérinteni a lábait, mert nem csak ő halt meg, hanem saját
maga is a halálán van.
Elszúrta. Még ilyen Húsvétja soha nem volt, és úgy
látszik már több nem is lesz. Semmi nem jött össze a mai
nap.
Sokan beszéltek arról, hogy „Az” aki középen a keresz-
ten a katona állítása szerint meghalt, harmadnapra fel fog
támadni. De most mindenki fél, és a halál annyira erős
élmény, annyira megrendíthetetlen tény, hogy emberi
elmével nem lehet felfogni, hogy aki egyszer meghalt, az
valamikor feltámadhasson.
És akkor az az angyal, aki utoljára érkezett a kardját

41
visszatolta a hüvelyébe. Átlépdelt a katonák gyűrűjén, sőt
a végén láthatatlanul annak a katonának a testén keresztül
siklott, aki kimondta, hogy „Meghalt”.
Odalépett a lerogyott emberhez, akinek már csak pár
lélegzete volt hátra ebben az életében. Erős karjaival fele-
melte és rámosolygott és ezt mondta neki:
- Meghallgatta a bocsánatkérésed és megbocsátott.
- De hát nem is mondtam, nem is tudtam semmit
mondani, mert már halott – értetlenkedett az ember, aki
úgy állt fel két lábra, mintha nem lenne kimerült nem
verték volna meg, nem ficamította volna ki a bokáját és
nem szúrták volna meg.
- Higgy! De tudom, hogy nehéz – mondja az angyal.
Az ember körülnéz és csodálkozik. Könnyedén áll a két
lábán és nem fáj semmije. Akkor értette meg.
- Meghaltam! – mondja maga elé, majd ráemeli a tekinte-
tét az angyalra és kérdezi: -Meghaltam?
- Egyszer minden ember meghal – magyarázza.
- De miért pont most? Ennyi szenvedés után.
Az angyal rámosolyog és ennyit mond:
- Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell!
Végiggondolta a kálváriáját, ahogy feljött a Golgotára
meghalni. Ő is elmosolyodott… és tudta, hogy így történt,
mert így kellett történnie.

Napjainkban

Amikor a többiek felébredtek, Riven már fel volt öltözve.

Felvette édesanyja vásárolta öltönyét, és bár alig volt 13
éves, úgy nézett ki, mint valami meglett bankár.
- Hát Te? Ilyen korán keltél? – kérdezte édesanyja - … na
meg milyen csinosban vagy, nem öltözted magad kicsit túl?

42
 - Húsvét van, nem? – kacsintott vissza anyjára Riven.
Lassan a többiek is felébredtek és elkészültek gyorsan.
Riven és az apja sorban kihurcolták a csomagokat az
autóhoz, készen a húsvéti kiruccanáshoz és mivel hajnal
volt még, a megbeszéltekhez tartva magukat az első locsoló
előtt sikerülni fog kislisszenni a városból.
Épp mindenki be akart szállni az autóba, mikor Riven
szépen sétálni kezdett az autótól távolodva édesanyja
legnagyobb megdöbbenésére.
- Riven! Hát te? Nem jössz?
- Én nem megyek!
- De hát te is azt mondtad, hogy jönni akarsz, még szor-
gosan segítettél is nekünk!
- Nem mondtam ilyet, csak azt, hogy nem ellenzem,
hogyha másként gondoljátok - válaszolja mosolyogva
Riven.
- De most ez mit jelentsen?
- Azt hogy: „Minden úgy történik, ahogy annak történ-
nie kell!”
- Nem értem - hüledezik az anyja. – Akkor hova mész
most?
- Megyek és meglocsolom a két nagymamát.
A szülők mintha kicsit kellemetlenül éreznék magukat,
de nem ellenkeznek.
Hirtelen Lisa szólal meg:
- Na és minket nem is locsolsz meg anyával?
- El akartatok menekülni! De természetesen, ha még
estére visszajöttök, piros tojásért cserébe naná hogy meglo-
csollak! – nevet egy nagyot Riven, és szépen ballagni kezd
a Nagymamához.
Riven este húsvéti dokumentumfilmben látta, hogy
lehet, lassan el fog tűnni a húsvéti hagyomány és a „régi”

43
korok emberei, akik annak idején úgy örültek és várták a
locsolkodást, azok mára egyedül maradnak, és mivel a fia-
talok gyerekek mind wellness túrán vannak, nincs és nem
lesz, aki meglocsolja őket, illetve akit meglocsoljanak. Így
aztán szépen lassan a múltba fog szenderülni ez a hagyo-
mány és szép szokás.
Riven ezt nem akarta hagyni.
Miközben a család többi része beszáll az autóba, az édes-
anya hangosan gondolkozott
- Piros tojás…
- Anya visszafelé beugrunk a Nagyiékhoz, neki mindig
van piros tojása, térdre ereszkedsz és kérsz tőle kettőt. Mert
Riven este várni fogja a piros tojást, én meg szeretném, ha
meglocsolna.
- Micsoda pálfordulás – nevet az anyja –, jövőre másként
csináljuk. Te fogod készíteni tojásokat
- Jaj anya, az még messze van! Most koncentrálj a mára.
- Na lányok mehetünk végre? – kérdezi a volánnál ülő
apja, aki eddig csak figyelője volt az eseményeknek.
- Siessünk, hogy estére vissza tudjunk érni.

44
Remény
 E
sős májusi reggel volt. Az éjszaka vihar tombolt,
tönkretéve az éppen virágzó növényeket. Leszag-
gatta a szirmaikat, és eltörte a száraikat. Az ítélet-
időnek a sáros országút mellett álló vén, félig korhadt diófa
sem állhatott ellen. A valaha erőt sugárzó, vastag törzs
kérge, már nagy darabokban mállik. A régen pompázatos
lombkoronának mára nyoma sincs, most törött, leveleitől
megfosztott ágait láthatjuk csak már. A szürke millió árnya-
latában játszó égbolt könnycseppjei még mindig hullnak,
csendesen bár, de kitartóan.
Lassú, puha léptű macsek lépdel az erdő felől a házak
felé. Senki nem tudja mi a célja, mi végre vette irányba a
falut. Lehet, valahol arra lakik a gazdája vagy csak körül-
néz, mert a szomszéd faluban lakik. Csak ő tudja, hogy
kóbor cicaként keresi a helyét a világban.
Az esőcseppek egyre kerekednek, és mintha onnan felül-
ről is nagyobb kedvel indítanák útjukra őket, mert idelent
hangjában is meg energikusságában is gazdagon árasztja el
a falut a zápor.
A cicánk, bár mint rendes macska ő is kellőképpen utálja
a vizet, most mégis rendületlenül, magabiztos léptekkel
közelít a lakott környék felé. Néha megáll, körbekémlel
majd újra nekiiramodik.
A házak lakói sem nagyon merészkednek ki ilyenkor,
hisz kinek van kedve a zuhogó esőben kinn lenni.
Egy kis egér, aki a fészer aljának valamelyik kis réséből
pillant ki éppen, nem tudja, hogy a környéken hány macska
lehet vagy az emberek benn, esetleg kinn tartózkodhatnak,
csak egyet tud: hogy nagyon éhes. Alapesetben soha nem
kockáztatná meg, hogy tiszta terepen szaladjon keresztül,

46
de az éhség nagy úr, és bár esik az eső - ami újabb veszély-
forrás lehet -, úgy látszik a kerítésen túl várja egy finomnak
kinéző kenyérdarab, ami most életmentő lehet a számára.
A kandúrunk, ahogy elérte a falu határát, felugrik az
egyik kerítés betontalapzatára, és csendben ismét körbe-
néz. Jó ideje nem evett már, de ha valami akkor inkább az
zavarja jobban, hogy jó pár hete már, hogy gazda nélkül,
számkivetetten éli mindennapjait, most arról kár is szót
ejteni mi történ: szomorú eset. De azt mondják, a remény
hal meg utoljára, és mivel pár évesen megtanulta magát ha
kell ellátni mégis a házi koszt, egy ház adta biztonság és
meleg, hiányérzetet, és űrt hagy maga után.
A kisegér helyzetében, a nem sok választás nyomasztó
terhe rohanásra készteti lábait. Háttérben kutyaugatást hall,
de a kutya rá nézve nem, vagy csak igen ritkán veszélyes
és itt most egyébként is az élet, vagy a halál a tét. Átbújva a
kerítés alatt azonnal lépésnyi közelségbe kerül az ennivaló.
Bár a kutya nem jelent nagy veszélyt az egérre, de annál
inkább a macskára, aki meghallván az ugatást azonnal üldö-
zöttként ugrik le a kerítésről és pár lépés múlva egy egérrel
találja szembe magát, aki pont az orra előtt lévő kenyérda-
rabot szemelte ki magát ennivalónak és azzal a lendülettel
már nem a kenyér, hanem ő maga lett az ennivaló.
Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve kandúrunk hálával
áldozva a sorsnak, szépen végigmegy házak körül.
A legtöbb házból ki sem jönnek. Nem kíváncsiak
semmire a nagy esőben főleg nem egy macskára. A harma-
dik házból viszonylag hangos zaj hallatszik. A macska első
gondolata az, hogy jobb lenne arrább lépdelni, veszélyesek
azok az emberek, akik egymással kiabálnak, de az otthon
iránti vágyakozása legyőzte a félelmét, és a veranda előtt -
szájában az egérrel -várta a fejleményeket.

47
 - Hát nem meg mondtam neked, hogy tegnap hozd fel
mán’ a kumpért! Te anyaszomorító te! – kiáltott minden
bizonnyal a férjurára a termetes asszonyság, aki eső ide
vagy oda fenyegető karmozdulatok kíséretébe lökdösi ki a
férfit az udvarra.
Odakinn pár lépésnyire egérrel a szájában mind a ketten
megpillantják a macsekot.
- Egy macska – jegyzi meg elmésen a férfi. – Egeret fogott!
- folytatja szakmailag meglapozott hűséggel.
- Ajh! Zavard innen a fenébe, még a végén elereszti
nekem! Ki tudja, milyen girhes egy macska … tele lehet
bolhával és csomó betegséggel! Sicc innen! – kiált rá a macs-
kára az asszonyság mérgesen, mire a kandúr érezvén, hogy
itt nem lesz otthona, pár kecses szökelléssel már odább is
állt.
- Miért vagy ennyire goromba állandóan? – kérdezi
karját széttárva a férfi.
- Majd adok én neked gorombaságot! Na itt van már az
szakajtó? Magától nem fog feljönni a pincéből te semmire-
kellő!
A kandúr pillanatok alatt átért a szomszéd telekre, ahol
egy pajtaszerű építmény ajtaján éppen egy középkorú férfi
lépett ki és került szemkontaktusba az egeret még mindig
szájában tartó cicával.
- Szia szép cica! – szólítja meg, és bár az ajtót épp zárni
készült a mozdulatát megakasztotta és visszanyitotta. –
Látom ügyes vagy és jó egerésző – méregetik egymás,
miközben a férfi beszél hozzá.
A kandúr a múlt tapasztalatai alapján már egyre keve-
sebb reménnyel figyeli a történéseket, hogyha kell, akkor
ismét pár gyors ugrással eliszkolhasson. Az egér még

48
mindig a szájában van, vagyis az aznapi betevőre már nincs
gondja. Ha innen is elzavarják bár fájdalmas, hogy nem kell
senkinek, de annyira nagy tragédia nincs.
A macska szájában az egér meg sem nyikkan. Egy ilyen
kis állatnak legkevésbé kellemes hely egy macska szája.
Még csak erőt sem kell kifejtenie, és a fogak erejétől azonnal
átköltözik az örök vadászmezőkre. Mozdulatlan, halott
testtartásban tökéletes ebéd.
- Gyere be, adok neked tejet – beszél még mindig a kan-
dúrhoz – Na, hol is lehet… itt volt egy lábos még az elébb
– és belép vissza a pajtába.
A macska vár. Nem mozdul. A férfi visszalép és szintén
figyeli a cicát. Mintha valamit mondani akarna neki a
kandúr. Aztán szép lassan elsétál.

Fél év múlva

Egy szép, de fagyos téli délelőtt a szobában egy férfi szól

ki a feleségének:
- Kész vagy már? Nagyon lassan dolgozol! – mondja
kicsit a szemöldökét is összeborzolva, mire pár másodperc
múlva belép egy takaros mosolygós lány a kezében egy
tállal.
- Hát persze, hogy kész vagyok. Na gyere szépen, kapod
a finom hamit – mondja a lány mire a simogatástól kényez-
tetve csak nehezen de a finom illatú macskakajának ellent-
mondani nem tudván leugrik a férfi kezéből a macska, és
elkezdi falatozni a tányérjából, amit a feleség hozott.
A nő csókot ad a férfinek, aki természetesen csak vicce-
sen noszogatta a feleségét és a szemöldökét is csak piszká-
lódás végett kócolta össze.

49
 - Látod, mondtam én, a májusi macska aranyat ér –
magyarázza a lánynak, aki erre elneveti magát.
- Igen én fél éve is örültem neki. És tényleg… május volt
akkor – gondolkozik el a lány.
- Azt nem tudom, hogy hova tűnt el pár percre akkor fél
éve még, amikor először hívtam be az esőről.
- Mindegy, a lényeg, hogy azóta egy egeret sem láttam a
ház körül.
- Mondtam, hogy aranyat ér, a szomszéd már valami
hivatásos rágcsálóirtót is kihívott, és állítólag ezer egér sza-
ladozik fel s alá a palláson, még a sifonyba is befészkelték
magukat.
- Nem tudom, mit csinálhatnak náluk az egerek. De a
lényeg, hogy itt nincs egy sem – mondja a nő és rápillant
szerető mosollyal a falatozó cicára.
Valóban nem tudta senki csak a kandúr, aki egy pilla-
natra felemeli a fejét gazdi pár beszélgetésére, mintha kicsit
huncutul mosolyogna is – már amennyire egy macska
mosolyogni tud - majd folytatja az evést.
Pont fél évvel ezelőtt ugyanis egy esős májusi délelőtt a
kitartó remény meghozta gyümölcsét. Ugyanekkor szövő-
dött egy furcsa szerződés is egy macska és egy egér között.
Egy kandúr, aki megkímélte egy kicsi éhes egér életét,
és visszavitte az eledellel jól felduzzasztott pince bejára-
tához szavak nélkül is létrejött egy egyezség: A szomszéd
ház tabu! Viszont elégtételül a pice minden bőséges java
rendelkezésére áll egy végeláthatatlan egérszaporulatnak.
Az egér - mikor elengedte a kandúr - visszanézett egy
pillanatra és mintha azt mondata volna: „megbosszullak
hálául, mert nem ettél meg, és ígérem, soha nem megyek
át a szomszédba, ahol te vagy a kandúr a házban, sem én,

50
sem a gyerekeim, unokáim és ük-ük-ük-ük unokáim sem –
akikből jó pár ezerrel fog ha a jó Isten is úgy akarja, születni
a földre.
Mindenki azt kapja, amit megérdemel, és a remény
forrása soha nem apadhat el.

51
Anyák napja
 E
gy fekete autó állt be a garázs előtti kocsibejáróra.
A kézifék kattant, de a motort nem állította le az
autó vezetője.
Az autóban édesapja mellett ülő Karen meredten bámult
az előtte álló házra a kocsi szélvédőjén keresztül. Egyikőjük
sem szólt semmit. Édesapja is úgy nézte a ház falait, mintha
egy megállt időben átadta volna magát a semmittevésnek.
Súlyos másodpercek után aztán leállította az autót, de
nem mutatott semmi jel arra, hogy bármelyikük is ki akarna
szállni. Aztán Robert, Karen édesapja törte meg a csendet:
- Itt vagyunk. Megérkeztünk – hangzottak a picit rideg
mondatok, mintha nem is egy meghitt hazaérkezés lenne,
hanem valami idegen és nem is annyira kedvelt helyre
érkeztek volna meg.
Talán két perc is beletelt, mire Robert kiszállt. Nem
sokkal ezután a lánya is. Egymásra néztek, és most Karen
szólalt meg alig hallhatóan:
- Igen. Itthon vagyunk. – Ahogy ezt kimondta mintha
szomorúbb lett volna, majd folytatja: - Elmegyek Anyához.
- Karen! Kérlek, ne most! Még ne most! – kérleli az apja,
majd szépen lassan elindulnak a bejárat felé.

Petra

Petra anyja éppen a konyhában sürgött-forgott. A ház

konyhájában a tűzhelyen álló fazékban, a fedő alatt rotyogó,
és onnan kiszivárgó illatáradatról felszálló illatfelhő, ami
betölteni készült az egész házat – már ha a páraelszívó nem
dolgozott volna serényen, ez sikerült is volna – arról árul-
kodott, hogy nem sokára kész a finom kései ebéd.
Petra ekkor robbant be szinte a lakásba. Az iskolatáskát

53
ledobta kanapéra – nem töltötte fölöslegesen az időt azzal,
hogy felvigye a szobájába, és ott helyezze a megfelelő
helyére.
- Szia! – köszönti a lányát kicsit meglepetten. – Korán
érkeztél – jegyezte meg az édesanyja.
- Szia! Igen meeeeeert… - kezdett bele Petra a nyilván-
való hazugságba. De mert nem akart lebukni és egyébként
is úgy gondolta, úgysem értené meg, hogy feleslegesen jár
arra a buta fakultációra, amit jövőre úgyis le fog mondani,
mert jobban foglalkoztatja az éneklés. Így inkább az egy-
szerűbb, hatékonyabb, de egyben bűnösebb megoldást
választotta: hazudott: -… mert lebetegedett a tanár.
- Már megint? – kérdezte a lányát.
Valami gyanú motoszkált a fejében, hisz ez már talán a
harmadik alkalom, de úgy gondolta felesleges belemenni
most egy marakodásba, aminek a végén bebizonyosodik,
hogy a lánya hazudik. Inkább megmenti a további faggató-
zás kihagyásával a tuti lebukástól.
- Úgy látszik! – folytatja lazán a hazudozást. – Mi a kaja?
- Milánói makaróni finom öntettel és csináltam hozzá
panírozott húst is. Nemsokára készen van.
- Az nagyon fincsi! – kezd neki Petra nagy bejelentésnek,
nyilván egy dicsérettel illik megindítani a támadást elte-
relve, vagy legalábbis tompítva a valós okról a figyelmet.
– De nem maradok sokáig.
- Miért? Hova mész? – kérdezi, mert anyai ösztöne meg-
súgja és tudja, hogy itt valami nincs rendben.
- Tudod lesz ma egy összejövetel… és oda megyek.
- De ma még csak csütörtök van – emlékezteti a lányát,
hogy hét közben, iskolaidőben nem igazán kellene estére
mindenféle kétes összejövetelekre mennie.

54
 - Igeeeen… de ma van Adam születésnapja – hazudja a
lány, de megbánja a nagy sietséget és az átgondolatlansá-
got azonnal, ahogy kiejti a száján, de már nincs visszaút.
- Nem azt mondtad, hogy szombaton lesz?
- Tudom… na de ez ilyen előbuli.
- Hát akkor arról te lemaradsz és hagyod, hogy beme-
legítsenek és majd szombaton miután bemelegítettek a
többiek, ahogy megbeszéltük mehetsz.
- Jaj anya! Miért vagy ennyire maradi?
- Miért lennék maradni? Mert betartom az ígéretem? –
picit cinikusan hangzott, de nem tudott uralkodni az érzel-
mein, nagyon bántotta az igazságérzetét már ez az egész
helyzet.
- Mert nem tudod felfogni, hogy ez mennyire fontos
nekem – mondja magából kikelve Petra.
- Jobban tudom, mi neked a fontos! Az legfontosabb,
hogy tanulj! – Amikor kimondja, már tudja, hogy az eddigi
kísérlet arra, hogy ne legyen marakodás, már meghiú-
sult. Tudja azt is, hogy igaza van. De azt is egyben, hogy
ezzel ismét egy fronttal többet nyitott meg, mint amennyit
szükséges lett volna. Másrészt meg nagyon is szükséges.
- Persze te aztán nagyon tudod – mondja mérgesen Petra,
majd felszalad a lépcsőn.

Tina

Este nyolc órakor, mikor már besötétedett, Tina jelent

meg a nappaliban a barátjával összeölelkezve. Az egész
délutánt együtt töltötték.
A szülők a kanapén ültek és nézték, ahogy a lányuk

55
elbúcsúzik a fiútól. Nem volt rövid a búcsú. Sok csókoló-
zás, susmutolás, nevetgélés, ölelgetés övezte, mire aztán a
fiú elköszönt Tinától és a szülőktől is.
Tina boldogan, szinte repdesve indult felfelé a szobá-
jába, de édesanyja szavai megálljt parancsoltak.
- Tina, egy pillanatra gyere ide.
A lány megállt és furcsa arckifejezéssel indult a szülei
felé.
- Itt vagyok – mondta, és mintha érezné, hogy valami
komolyabb beszélgetés következik, kicsit a hangulata is
hozzákomorodott.
- Apáddal beszédünk van veled – kezdett bele Tina
Édesanyja, de ebben a pillanatban mintha puskából lőtték
volna ki, úgy ugrott szinte fel a kanapéról az apja
- Na nekem most mennem kell, elkések a munkából, de
figyelj oda anyádra Tina, jó? – magyarázza igen bután, mert
érződik, hogy nem valódi az indok, inkább menekülés a
helyzetből. – Szia kincsem. – Majd egy puszit ad az arcára.
Tina édesanyja valami olyasmit gondolt: „…férfiak,
amikor igazán kellene a segítség, menekülnek.” De nem volt
mit tenni, a látszat kedvéért és hogy megőrizve maradjon a
szülői elsőbbség, így nem kezdett el vitázni, hagyta, hogy
felvegye a kabátját és elinduljon – állítólag – munkába. Ami
valóban igaz, de a munkája még csak két óra múlva kezdő-
dik, vagyis lazán megvárhatta volna, sőt részt is vehetett
volna a beszélgetésben.
- Ülj le ide mellém kicsit - invitálja Tinát az édesanyja.
- Miről lenne szó? – kérdezi a lány, miközben helyet
foglal.
- A barátodról és rólad lenne szó – kezd neki.
- Miért, mi van velünk?
- Tudod, apád meg én… – valahogy ez olyan furcsára

56
sikeredett mondatkezdés volt, mert valóban megbeszélték
a férjével, de most hogy elszelelt és nem vállalta az apai
feladatot, így rá hárult ennek az ő részéről is a neheze, de
azért folytatta: - …azt vettük észre, hogy túl sok időt töltesz
a barátoddal és …
- Anya! – fojtja bele a szót az anyjába. – Ugye most nem
az jön, hogy szakítsak vele, mert akkor válaszom az egy
határozott NEM lesz!
- Nézd! – Kezdett neki és időt próbált nyerni, hogy hatá-
rozott is legyen, de ne is törje nagyon össze a lánya lelkét.
– Nem az a cél, hogy rosszat okozzak neked, de ez így nem
mehet tovább. Minden este itt van ez a fiú! A tanulásod
rovására megy!
- Hagyjuk már ezt a papi szónoklatot.
- Ez nem szónoklat, hanem a tények. Nem azt akarom,
hogy szakíts vele, de…
- De pont, hogy azt akarod! Korlátozni akarsz engem -
vág ismét a szavába Tina.
- Csak annyit kérek, hogy a mindennapos találkozásokat
szűkítsétek a hétvége valamelyik napjára.
- Anya te most hallod, amit beszélsz? – veti oda igen
cinikusan. – Ha el akarsz üldözni, akkor jó úton jársz,
mert akkor elmegyek, és itt hagylak benneteket. Nem csak
nálunk tudunk együtt lenni – a fenyegető és egyben igen
határozott mondatok csak úgy hasítanak a levegőben.
- Ne legyél ilyen! És ne akard kihúzni belőlem a szoba-
fogságot! – próbálkozik egy másik fogással Tina anyja.
- Te ne legyél ennyire szemét hóhér!
- Hogy beszélsz velem? Az anyád vagyok!
- Ha nem vetted volna észre, én meg a lányod! Elegem
van! – vág vissza Tina, és felszalad a szobájába.

57
Diana

Diana édesanyja kinn ült a ház előtti teraszon, és a május

első finom, lelket is melengető napsugarait élvezte az arcán
egy kávéspohárral a kezében. A pohárból finom kávé illata
gőzölgött. Érezte az illatot, de inkább behunyta a szemét és
átengedte magát a napsütésnek.
Ekkor érkezett a lánya. Kinyitotta a szemét és meglátta.
- Gyere, ülj le mellém! Olyan szépen süt a nap.
- Nem köszi! Tudsz adni egy kis pénzt?
- Pénzt mire?
- Vásárolni – válaszolja Diana, mintha a világ legtermé-
szetesebb dolga lenne.
- Na jó, de mégis mit?
- Nem mindegy?
- Már miért lenne mindegy. Mindened megvan. Akkor?
– kérdezi az anyja kicsit elképedve, hogy mégis mire akar
már megint pénzt kunyerálni a lánya.
- Szombaton lesz Adam születésnapja és neki akarok
venni valamit
- De hiszen már megvettük az ajándékot neki, ráadásul
közösen.
- De ez most nem olyan, ez most más! – próbálkozik
Diana.
- Miben lenne más. Azért annyira nem állunk jól, hogy
szórjad a pénzt!
- Mert te nem szórod csak én? Tele vagyunk minden
biszbasszal.
- Ne legyél igazságtalan…
- …akkor én mentem – mondja Diana és indulni készül.
- De hova mész ilyenkor? Rakd rendbe kérlek szobád,
addig ne menj sehova! És nekem is segíthetnél takarítani.

58
 - Majd este rendet rakok.
- És mikor tanulsz?
- Hagyj már lógva és ne nyaggass folyton! Megfulladok a
sok cseszegetésedtől! Elég bajom van nélküled is! – mondja
és azzal ott hagyja az édesanyját.

Péntek

Az első óra reggel matek. Karen egyhangúan áll az ablak

előtt, és semmibe révedő tekintettel bámulja a kint történ-
teket. De kinn nem történik semmi, így igen ijesztő látni a
lányt.
A többiek zsibongnak és csak nem találják a helyüket –
persze nem is akarják. Ekkor érkezik a fiatal tanárnő. Csi-
nosan fésült szőke haja jobbra-balra lendül, ahogy a köze-
pesen magas sarkú cipőjében betipeg a terembe. Csinos
– majdnem mini – szoknya és egy fehér blúz van rajta.
Leteszi a könyveket a tanári asztalra és az első pillantása
az ablak előtt álló Karenre vetődik, aki még mindig szinte
mozdulatlanul néz ki az ablakon.
- Gyere el az ablaktól és foglald el a helyed! – szól rá
a lányra, miközben a többiek bár kicsit már halkulnak, de
még mindig hangosak.
Karen meg sem mozdul, mintha nem is neki szólt volna a
tanárnő. Természetesen nem hagyja annyiban, ismét felszó-
lítja, hogy üljön le, de Karen mintha nem hallaná továbbra
is mozdulatlan. Harmadszorra már mérgesen parancsol,
sőt odalép hozzá és a vállára is teszi a kezét: „Azt mondtam,
hogy ülj le a helyedre, nem mondom még egyszer!” - hallatszik
és ez most már igen hangosra és erélyesre is sikeredett, és a
teremben a hangzavar is eléggé apadt ahhoz, hogy nyoma-
tékos legyen.

59
 Karen megfordul és lerázza magáról a tanárnő kezét és
elindul kifelé az osztályból. Mindenki csak bámul, de nem
mer szólni senki.
Karen nem áll meg, de a tanárnő most már szinte kiáltva
mondja ”Állj meg azonnal!” A lány megáll és visszafordul.
- Nem maradok itt! – válaszolja Karen.
- Mit képzelsz te magadról? Én vagyok a tanár, és ez
most egy matek óra! – kezd bele a tanárnő a kioktatásra,
hiszen mégsem tépázhatja meg egy diák sem a kvázi fel-
sőbbségét és tanári erejét.
Karen csak bámul a tanárnőre, és jó sok másodperc telik
el mire megszólal.
- És matekot akar nekem tanítani? – kérdezi a tanárnőtől.
- Milyen piszok szemtelen vagy te… - kezdené a tanárnő,
de Karen magabiztosan odasétál a tábla elé és a tanárnőbe
folytja a szót, miközben serényen ír a táblára.
- Tudja tanárnő, nekem semmi bajom magával – kezd
neki és egy hosszú egyenletet ír rendületlenül a táblára,
miközben folytatja. - … Az emberiség fejlődése nagyon sok
mindentől függ, és a matematika olyan sok részben kiak-
názatlan és felfedezetlen még, hogy el sem tudja képzelni
az ember. Sok tudós gondolkodó évtizedeket szánt az éle-
téből olyan példáknak a megoldására, amik előrevihetik az
emberiséget. Volt, hogy sikeresen, volt, hogy sikertelenül
töltöttek el hosszú időt egy-egy feladvány megoldására. De
volt olyan is, hogy sikeres megoldás nem vitt előre, vagy
csak újabb megoldandó kérdéseket vetett fel – szép lassan
beszél Karen, miközben a végére ér a jó hosszú mateke-
gyenletnek.
A tanárnő csak bámul és nézi a lányt. Maga sem tudja,
miért nem állítja le. Talán kíváncsi mi fog ebből kisülni.

60
 Karen a tanárnő elé áll, félig felül a padra és a két kezével
megtámaszkodik, miközben a szemeibe néz. A tanárnő
szólal meg először.
- Miért írtad ezt fel?
- Maga a tanárnő, aki matekot szeretne nekem tanítani.
– Karen nem cinikus, nem kihívó, de érződik a hangjában
valami megmagyarázhatatlan erő. – Ha megoldja ezt a fel-
adatot - hiszen nekem szeretne tanítani valamit –, akkor
egész évben hűségesen fogom figyelni minden mozdulatát
még akkor is, ha régen tudom azokat, amikről beszél.
A tanárnőn látszik, hogy nem tudja, mi tévő legyen. Egy
pillanatra megfordul a fejében, hogy beveti tanári hatalmát
és átsiklik azon, hogy most meg kellene villantani a matek
tudását. De ha megfutamodik, a mundér becsülete elveszik.
Maga sem érti miért, de oda lép a tábla elé, és viszonylag
hosszasan elemzi a feladatot, aztán a tábla másik oldalára
elkezd írni.
Negyed órán át csak ír. Többször felír valami nagyon
hosszú megoldásfélét, majd letörli az egészet és aztán újból
nekiveselkedik.
A homlokán gyöngyözik a verejték, és csak az óvja meg
attól, hogy az arcán lefolyjon a sminkje, hogy minőségi,
drága sminktermékeket vásárol.
Talán egy fél óra múlva észleli, hogy mennyire elszaladt
az idő. Furcsa, de a többi diák szó nélkül, mozdulatlanul
várt. Aztán a tanárnő Karen felé fordul.
- Nincs megoldása! – válaszol a lánynak.
Karen arca elmosolyodik.
- Nagyjából fél évvel ezelőtt ez így is volt – kezd bele
Karen, majd odalép a tanárnőhöz, kiveszi a kezéből a krétát
és két mozdulattal egyszerűsíti az egyenletet.
Bekarikázza három helyen az így egyszerűsített egyen-

61
letrészeket és közben elmondja, hogy egy orosz nevű
matematikus, aki több mint 30 évet foglakozott ennek a
problémának megoldásával, nem olyan régen oldotta meg.
A diákok közül páran a név hallatán rákeresnek az orosz
matematikus nevére, és azonnal ki is dob egy seregnyi
találatot arról, amit ezután Karen is elmond, miszerint ez
a megoldás a genetikában nyújtott hatalmas segítséget.
Az egyenlet három bekarikázott részletére magától érte-
tődő módon hivatkozott három bizonyítási tételre, mintha
ezeket természetesen mindenkinek tudnia kellene, majd
mint aki jól végezte dolgát, ennyit mondott a tanárnő felé
„köszönöm a figyelmét” majd kiment a teremből.
A teremben síri csend uralkodott. A tanárnő sem tudott
semmit mondani, és diákok is csak néztek ki a fejükből.
Aztán az egyik lány kérdezte meg a másikat.
- Te tudod, hogy ez kicsoda? Nem is láttam még itt –
kérdezi Diana.
- Azt hiszem, egy éve elköltöztek és most visszajött. De
én sem ismerem - hangzott Tina válasza.
A tanárnő pillanatnyi lefagyottságából kiolvadva,
mintha semmi nem történt volna elkezdte az órát. A diákok
semmit nem szóltak, annyira hatása alá kerültek az előzmé-
nyeknek, és bár alig kezdték el az órát, nagyjából öt perc
múlva már kicsöngettek, de az az öt perc az elmúlt évek
legfegyelmezettebb öt perce volt az iskola történetében.
Diana Tina és Petra a mosdóba mentek.
- Ez megdöbbentő volt! – kezdett bele Petra.
- Ez tényleg az volt. – helyesel Diana.
- Láttad Miss Matekzseni fejét? – kérdezi a többieket
mosolyogva Tina.
- Ilyet még nem láttam. De ki ez a lány? – kérdezi Petra
a többieket

62
 Ekkor lép ki az egyik fülkéből valaki. Az a valaki pedig
nem más, mint Karen.
Odalép a sminkjüket igazgató és trécselő lányok mellé a
mosdóhoz. Vizet enged a kezére, közben odafordul hozzá-
juk.
- Karen vagyok - mondja egyhangúan, majd megtörli a
kezeit és indulni készül kifelé.
- Várj Karen! – kiált utána Tina.
Karen megáll és visszafordul.
- Tessék?
- Ez egyszerűen zseniális volt, amit csináltál - magya-
rázza Tina
- Miért lett volna az?
- Hát mert… - keresi a szavakat a lány – …mert az volt
és kész.
- Értem - válaszol a lány és megint indulni akar kifelé
- Figyelj csak. Szombaton lesz egy születésnapi parti.
Gyere és beszélgessünk kicsit. Mit szólsz? – kérdezi Tina.
Karen még mindig egyhangúan néz, és azt várták a
lányok, hogy tuti valahogy lerázza őket, de csak ennyit
mond:
- Jó! … és hol lesz?

Szombat születésnapi házibuli

Az este közepesre sikeredett. Az ajándékokat odaad-

ták és szolidan szólt a zene. Karen félrevonulva iszogatott
valami szörpöt. A három barátnő tőle nem messze beszél-
getett, amit a zene nem tudott azért még elnyomni.
- Elegem van anyámból, mindent meg akar mondani
mit, hogy tegyek – magyarázza Petra.

63
 - Ne is mondd! El akar tiltani Davidtól. Megmondtam
neki, hogy akkor ott hagyom őket, és odaköltözöm Davi-
dékhoz. Csak nézett rám bután – magyarázta Tina.
- Nem is értem, miért lógnak folyton rajtunk? – teszi fel
a költői kérdését Dina. – Azt gondolják, hogy jobban tudják
mi az, ami jó nekünk.
- Jól mondod. Csak a macera – helyesel Tina.
- Alig várom, hogy lelépjek innen és ne kelljen hallgatni
a hülyeségeiket – magyarázza Diana.
Karen figyeli a lányokat és hogy miket beszélnek. Bár
csak figyel, a lányok észreveszik, hogy hallgatja őket és
próbálják bevonni a beszélgetésbe, hiszen mégis csak ő itt a
legnagyobb hős és legmenőbb lány.
- A te szüleiddel nincsen baj? – kérdezi Tina.
- De – válaszol Karen – minden szülővel van gond, csak
éppen van, akivel így, van akivel úgy – válaszol kicsit talá-
nyosan a lány.
- Te is legszívesebben ott hagynád? - kérdezi Diana
Karentől
- Nem, én elvagyok.
- Nem értelek. Előbb mondtad, hogy bajod van velük…
- Igen, de édesanyám csodálatos… - kezdene bele, de
aztán nem folytatja Karen.
- Jól kijöttök? – érdeklődik Diana – Mert én sokszor a
pokolba kívánom a veszekedéseket.
- Vele nagyon könnyű kijönni - magyarázza Karen – De
most apával élek.
- Nincsenek a szüleid együtt? - kérdezi Tina meglepet-
ten.
- Már egy éve nincsenek.
- Értem, ne haragudj, nem tudtam – mondja elnézést
kérően Tina.

64
 - Semmi baj.
- Egyébként el sem hiszem, hogy ilyen szépeket mondasz
édesanyádról, mesélj róla még - kérleli Tina.
- Édesanyám mindig meghallgat, akkor is ha órákat
beszélek neki. Tudom, hogy szeret és én is szeretem nagyon.
Legszívesebben minden percemet vele tölteném. – Karen
arca egyszerre mosolygós egyszerre pedig bizonytalan,
ahogy mondja ezeket a szavakat aztán picit el is komoro-
dik, de folytatja: - Persze tudom, hogy nem lehet. Minden
pillanat csodálatos volt eddig, amit vele töltöttem.
A lányok hallgatják szinte még a szájukat is eltátják.
Nem is igazán hiszik, hogy ilyeneket mond Karen. Ez
valami fantasztikus hihetetlen történet. Diana hangot is ad
a kételyének:
- Ez valami tündérmese. Ilyen nincs is…
Karen hirtelen feláll és indulni készül:
- Ne haragudjatok, mennem kell. Holnap korán kelek,
felköszöntöm édesanyámat, hiszen Anyák napja lesz. –
Azzal kiviharzik a buliról Karen.
A lányok csak bámulnak utána. Érthetetlen ez a lány.
- Ti hisztek neki? – kérdezi Tina
- Bakker holnap tényleg anyák napja van. El is felejtet-
tem – mondja Diana.
- Kíváncsi vagyok Karen édesanyjára – mondja Tina.
- Én is nagyon – bólogat Petra.
- Menjünk, lessük meg – veti fel Tina, mire mind a három
lány nagyot nevet és helyesel.

Vasárnap hajnalban a három barátnő Karenék háza felé

bandukol. Éppen hajnalodik, amikor hirtelen Karen lép ki
az ajtón. A három lány próbál észrevétlen maradni, még le
is húzódnak a járdáról.

65
 Karen nem veszi észre őket. Kitartóan baktat előre.
A lányok utána iramodnak, kíváncsiak, hova mehet ilyen
korán. A Karen felszáll egy buszra. A lányok nem tudják,
mitévők legyenek, nem szállhatnak fel a buszra, mert akkor
lebuknak.
A busz elindul. Ekkor látnak meg egy taxit. Szeren-
cséjükre megáll. Azonnal beszállnak és mondják, hogy
kövesse a buszt. A taxist nem foglakoztatja a miért, indul és
készségesen követi is a buszt.
Jó hosszan mennek. A lányok közben tanakodnak. Hol
lakhat Karen anyukája? Már elhagyták a központot. Lehet,
a város másik végében lakhat?
Aztán megáll a busz a hatodik megállóban is, és leszáll
róla Karen.
A lányok kicsit távolabb megállítják a taxist, kifizetik és
látótávolságon belül, de messzebbről követik a lányt.
Nagyon fura. Erre főleg gyárak, meg irodák vannak.
Nem nagyon tudják elképzelni sem, hogy merre lakhat
a lány anyukája, de persze egy másodpercre adják fel a
kíváncsiság nagy út és csak úgy hajtja a három barátnőt.
Karen normál tempóban lépked előttük. Rendületlenül
megy előre.
Már ötletük sincs, merre fog menni a lány. De nem kellett
sokáig várni és olyan helyre érkeztek, amit soha nem gon-
doltak volna.
Karen befordult egy kis vaskapun. A vaskapu tetejére az
volt írva hogy „Szent Imre irgalmasság temetője”
A lányok nagyon megdöbbentek, miért megy vajon a
lány a temetőbe, de követték.
Pár perc múlva Karen megállt az egyik sírnál. Nem
messze a sírtól volt három nagy fa, a lányok azok mögé
surrantak és figyelmesen nézték és hallgatták Karent:

66
 - Szia Édesanyám! – kezdett bele Karen miközben kivett
a zsebéből egy gyertyát, meggyújtotta, majd letette a sírra.
– Itt vagyok. Olyan furcsa… egy éve történt, de mintha ma
lenne. Mégis olyan régen volt az a baleset… - egy könny-
csepp jelenik meg a szeme sarkában, amit gyorsan letöröl,
szipog egyet, de folytatja. – Néha elgondolkozom, hogy
mennyire szerencsétlen vagyok… hogy nem vagy már…
de aztán eszembe jut, hogy te mindig itt vagy és bármi-
kor jöhetek hozzád. – Karen szemei megint könnyesek
lesznek - …képzeld, még egy hete sem költöztünk vissza,
de lett három új ismerősöm. Tina Diana és Petra. Rendes
lányok. Úgy cserélnék velük! – Karen hangja elcsuklik és
szipog egy sort, de azért tovább folytatja: - …persze nem
értem őket. Tegnap végighallgattam, hogy miket beszéltek
az anyukájukról. Én bármiért elcserélném, ha még egyszer
veszekednél velem, ha egyszer érezhetném, ahogy ráütsz
fenekemre. Ha megtiltanál valamit nekem. Csak halljam a
hangod, érezzem az illatod, lássalak, ahogy mosolyogsz.
Az sem baj, ha haragudnál rám, csak legyél. – Karen most
már keserves sírásba kezd. A három lány a fák mögött
először döbbenten hallgatta, ahogy Karen beszél Édesanyja
szelleméhez. Ők maguk sem sejtették, hogy mennyire meg
fogja őket érinteni, amit lány mond. Mindhármuk fejében
megjelenik, ahogy veszekednek Édesanyjukkal, ahogy azt
kívánják, hogy bárcsak elköltöznének és mennyire zavarja
őket, ahogy szabadságukban korlátozva vannak. Ott abban
a pillanatban viszont beleképzelték magukat, hogy mi
lenne, ha nem lenne. Mindhárman sírnak. Nézik és látják
Karen keserves fájdalmát. Tudják és megértik, hogy Karen
már soha nem láthatja és nem mondhatja el neki élőben,
hogy szereti.

67
 Ekkor érkezik meg Karen Édesapja. A lányok nem
tudják, hogy észreveszi-e őket, de nagyon nem is érdekli
őket az sem, ha igen.
Robert leteszi a virágcsokrot a sír fejénél lévő vázába,
megigazgatja és a lánya felé fordul.
- Hallottalak hajnalban elmenni. Tudtam, hogy ide jöttél.
- Anya örülne, ha tudná, hogy … nem engedi befejezni a
lányának amit akar mondani
- Most itt vagyok. Egy éve, hogy elmenekültem, mert nem
tudtam… - Robert hangja is elcsuklik kicsit, de összeszedi
magát és tovább folytatja: - …nem tudtam feldolgozni… de
most itt vagyok…
- Már soha nem tudom elmondani neki, hogy szeretem
apa!
- De el tudod! Itt mindig el tudod neki mondani, és ő
mindig meghallja odafönn.
- Boldog anyák napján Édesanyám! – rebegi halkan
Karen, majd odalép az apjához átöleli és hangosan zokog.
Diana Tina és Petra szintén sírnak. Ez a kvázi lecke -
bár az ember gyarló és mindig követ el még szerettei ellen
rossz dolgokat is bármennyire is tisztában van azzal, hogy
mennyire galád cselekedet az - egy életre meghatározta a
lányok életét…
Egy ideig szótlanul mentek egymás mellett majd elvál-
tak. Mindegyikük pontosan tudta, mit kell tennie…

Karen, miközben összeölelkezve mentek az apjával az

autóhoz, sok gondolattal terhelte agyát és apja volt, aki
kizökkentette.
- Behívattak az iskolába – kezdett bele Robert.
- Hát ez gyors volt.
- A matek tanárod akart velem beszélni rólad.

68
 - Gondolom, most szorulni fogok? – kezd finoman puha-
tolózni, mert nem tudja még mi lesz a bünti a fellépése után.
Bármennyire is félt visszajönni most, hogy itt volt már nem
akar elmenni és szeretne azért beilleszkedni bármennyire
is nehéz lesz.
- Azt mondta alaposan megszégyenítetted az osztály
előtt.
- Apa én csak… az úgy volt, hogy … - kezdett bele a
nagy bizonyítvány magyarázásba.
- Nyugi – fojtotta bele a szót a lányába - …elnézést kért,
hogy nem informálódott már az elején még az óra előtt
rólad és hogy hagyta magát belerángatni egy ilyen kényes
szituációba.
Karen elképedve hallgatta nem hitt a fülének, hogy még
ő kért elnézést. Kicsit szégyellte is magát amiért azt tette
vele.
- Azt mondod, elnézést kért?
- Igen. Nem a te hibád, hisz ő a tanár, neki lehetett volna
esze.
- Nem igazságos, én voltam vele nagyon flegma. Ez nettó
butaság így.
- A lényeg, hogy kiderült, ismer egy speciális úgymond’
matek trénert, aki kapcsolatban áll az ország legnagyobb
matematikusaival. Beajánl téged és lehet, hogy elindul a
nagy matematikai karriered.
Karen nem tudott mit mondani. Csak elképedve hall-
gatta, mennyire jó dolog történik vele. Még hátra nézett
egyszer édesanyja sírja felé és ennyit gondol: „Szeretlek és
köszönöm!” …biztos volt benne, hogy az ő – „szellem” -
keze lehetett ebben.

69
Diana

Hazafelé egy virágboltban vett egy szál rózsát és azzal

állított be. Anyukája már ébren volt és meglepődött, hogy a
lánya a bejárati ajtón jön be és nem az ágyában alszik.
Diana könnyes szemmel adta át a rózsát, erősen magához
ölelte és a fülébe súgta:
- Boldog anyák napját Édesanyám! Ne haragudj rám!
Édesanyja nagyon örült, bár nem értette, miről beszél. Ő
miért is haragudna. Egy anya soha nem haragszik a lányára,
maximum néha vannak nézeteltérések. Ő is magához ölelte
lányát, és kiélvezte a pillanatot.

Tina

Tina ért legkorábban haza. Egyenesen hazarohant szinte.

Édesanyját épp a virágöntözés közepén találta. Szinte
hangtalanul sétált a háta mögé. Behunyta a szemét.
Ekkor vette észre az anyukája a lányát, és ugyanebben a
pillanatban Tina hátulról átölelte.
Egy elmondhatatlanul édes érzés uralkodott el Tinán.
Talán az elmúlt időben nem érzett ehhez hasonlóan gyö-
nyörű érzést.
Az édesanyja mosolyogva letette az öntözőkannát, és
megfordult az ölelésben hogy láthassa a lánya arcát. Ő sem
érzett már régen ilyen kellemes, ölelésből adódó érzést.
- Boldog Anyák napját Anyukám! – mondja mosolyogva
Tina.
Édesanyja nézi, csak nézi. Első pillanatban kereste,
hogy hol lesz itt a csalafintaság, vagy hogy milyen UFÓ
rabolhatta el a kislányát és azonnal adja vissza neki, mert
ez egy itt egy „másik” Tina, de aztán rögtön elhessegette a

70
gondolatot, mert nagyon tetszett neki ahogy a lánya most
viselkedik. Szíve szerint befagyasztotta volna ezt a pillana-
tot, és élete végéig minden pillanatában csak ezt az érzés
szerette volna érezni. Aztán csak ennyit tudott mondani:
- Köszönöm.
Tina kibontotta az ölelést és huncutul Édesanyja szemébe
nézett.
- Arra gondoltam, hogy segítek neked kicsit összerá-
molni a lakást – kezdi és ha lehet még az előzőnél is huncu-
tabbul néz, majd folytatja: - Valaki itt nagyon elhanyagolta
az utóbbi időkben az egészet! Nézz szét, minden összevis�-
sza van itt – magyarázza és úgy tesz, mint aki fel van hábo-
rodva de a végén elneveti magát.
- Majd adok én neked elhanyagolást – válaszol szintén
nevetve az édesanyja, mert mindennél jobban esnek ezek a
pajkos mondatok neki. – Nagyon örülök neked… - mondja
és valójában nem is tud semmi mást hozzá tenni, csak átadja
magát a pillanatnak.
- Gondolkoztam azon, amit mondtál és lehet, igazad
van, hogy túltoltam picit a dolgot a barátommal.
- Lehet, hogy nem tudtam jól kifejezni magam, de csak
a javadat akarom. De persze azt is szeretném, hogy boldog
legyél! – magyarázza Tinának, bár kicsit buta a helyzet,
de egyben könnyed, sokkal könnyedebb, mint a múltkori
erőltetett beszélgetés.
- Semmi baj… ma én főzök és te meg csak ülsz szépen,
nyugiban a kanapén pihensz és maximum segítesz, hogy
ne mérgezzem meg az egész családod azzal, amit főznék. –
mondja és mind a ketten nevetnek egy nagyot.

71
Petra

Hazafelé menet pont útba esik a piac, és bár már éppen

pakolnak, mert zárni készülnek, Petra észrevesz valamit.
Édesanyja legkedvesebb gyümölcse az eper. Alig várja
minden évben, hogy először lehessen kapni a piacon. Pont
jókor van/volt jó helyen, mert szemei előtt ott vannak a
gyönyörű első korai piros eprek. Nincs mit gondolkozni,
szinte odarohan és vesz belőle egy kilónyit.
Amikor megérkezik Petra, édesanyja már megszokott
módon a konyhában tüsténkedik. Szokásosan ilyenkor a
konyha azonnal a legcsalogatóbb illatkavalkáddal telik
meg. Ha bekötött szemmel jönne be valaki, akkor is ponto-
san meg lehetne állapítani, hogy Petra anyukája a konyhá-
ban főz.
Petra csak áll lefagyva a nappaliban és édesanyját nézi,
ahogy könnyed mozdulatokkal készíti a finom ebédet.
Bár meglepődik, hogy lánya miért a főbejárati ajtón
érkezik és nem a szobájából jön le, de nem szól semmit
csak vár. Látja, de legfőképpen érzi, hogy valami változás
történt és nem csak abból, hogy a lánya kezében van egy
jókora adag eper, sőt nem csak abból, hogy Petra mozdulat-
lanul áll ott szótlanul, hanem az anyai ösztöne súgja, hogy
ez valami nagyon jó dolog lesz.
Petra még mindig csak figyeli édesanyját. Valami olyasmi
játszódik le benne is, amit már igen régóta nem érzett. Pár
órával ezelőtt lejátszódó cselekmények végett beléje hasít
az a tudat, hogy ez az idilli látvány valódi és mennyire
örülhet neki, hogy ő élvezheti. Szomorúsággal tölti el,
hogy mennyire vakon szemlélte eddig ezt a helyzetet, mert
akkor érzi az ember valaminek a nagyszerű voltát, amikor
éppen elveszítette már azt. De ő nagyon szerencsés, mert

72
bármikor odamehet és megölelheti, megcsókolhatja édes-
anyját. Csak olyan nehéz ezt napról napra érezni, hiszen
ez annyira természetes, hogy észre sem veszi az ember,
sőt természetesnek és neki kijáró dolognak érzékeli. Holott
bármikor történet olyan nem várt esemény, ami megszakít-
hatja ezt a folyamatot, és akkor bánhatja minden pillanatát
az életének, amikor nem tette meg, hogy elmondja, hogy
szereti.
Petra hirtelen leteszi az asztalra az epret, szinte odaszök-
ken édesanyjához és magához szorítja.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy kérdés nélkül, azonnal
az édesanyja is magához húzza a lányát.
Nem mérik az időt, de annyira jóleső érzés mindkettőjük
számára, hogy évtizedeknek tűnik az a pár pillanat, amit
egymás karjába töltenek.
Ekkor jut eszébe Petrának az eper. Visszalép az asztal-
hoz és félszegen tekint fel anyukája arcára és átnyújtja neki
az epret.
- Boldog Anyák napját kívánok neked ezzel az eperrel. –
És csak áll ott Petra és várja, mit reagál.
Szép lassan veszi el Petrától, és bár magának a pillanat-
nak meglenne pátosza, mégis Petra könnyekben tör ki és
megint csak magához szorítja.
- Köszönöm szépen – válaszolja és leteszi most ő az asz-
talra a gyümölcsöt.
- Annyira sajnálom, úgy szégyellem magam, ne haragudj
rám! – szinte csak úgy buggyannak ki a szavak Petra szájá-
ból, miközben könnyei peregnek le az arcán a lánynak, de
őt ez nem érdekli, csak szorítja magához anyukáját.
- Na jól van! Jól van nincs itt semmi baj – simogatja meg a

73
lánya fejét. – Gyere, üljünk le ide a kanapéra picit – mondja
és közben tartalékra veszi tűzhelyi munkáját, nehogy oda-
égjenek a finom falatok.
Leülnek hát, és akkor Petra szó nélkül a megfogja mindkét
kezét neki. Édesanyja már régóta nem érezte ezt. Visszakö-
szönt neki az az idő, amikor még Petra kicsi volt, és mint
állandó támasza, állandóan rajta csüngött szinte. Mindig őt
kereste tekintetével, hiszen ő volt a szeretett anyukája. Igen
mikor még kicsi volt. Aztán ez megváltozott. Felnőtt. Na
nem túl nagyra. De pont elég nagyra ahhoz, hogy megvál-
tozzon ez valamiért. Már szinte ciki volt vele mutatkozni.
Már nem voltak közös programok. Petra a maga útját sze-
rette volna járni, és csak akadályt látott benne, hogy meg-
valósíthassa a céljait. Folyton ki akarta kerülni és ki akarta
játszani, cselezni őt már.
De most ahogy fogta a kezét, ismét nagyon varázslato-
san csengett vissza a régi érzés, amikor még egyek voltak.
Nagyon tetszett neki. Élvezte a régmúlt érzését, de persze
tudta és örült is neki hogy Petra kezd nagylány lenni. Tudta,
hogy ez az élet rendje. De olyan nehéz elengedni azt, akit
szeret az ember, olyan nehéz beismerni, hogy mindent ezért
csináltam csak bár minden kezdet nehéz – a sok sírós kial-
vatlan éjszakázások, oly sok pelenkacsere, etetés, betegség
végett átvirrasztott éjjelek - mégis édes teher, amit az ember
bármikor visszahozna az életébe, most viszont előtte áll az
a lány, aki éppen belépni készül a felnőtté válás kapujába.
Ez nagyszerű. Ezért tett meg mindent.
De most mégis nagyon jó volt érezni, ahogy Petra kislá-
nyosan megfogja a kezeit…aztán ezt mondja:
- Anya! Én soha nem akartalak megbántani téged és… -

74
még folytatná, de Édesanyja nem engedi neki, hisz ez a mai
nap nem erről szól és egy a pár szívből jövő igaz szó, amit
mondott már bőven elég neki, hogy tudja, amit tudni kell.
- Tudom. Én sem akartalak téged soha megbántani. Csak
tudod, mi felnőttek elfelejtjük, hogy mi is voltunk gyerekek
és annyi idősek, mint te most. Elfelejtjük, hogy ez nem a
te hibát. Te keresed a helyed és ez így jó. És mi sokszor
nem, hogy segítenénk neked…de ez így természetes. Ha
hiszed, ha nem én is szenvedek, amikor nem engedhetek
meg valamit, és ezért az idegeidre megyek. Te azt gondo-
lod, hogy utálni kell érte a világot és feszült leszel, mert
nem éred el, amit szeretnél. De nem a te hibád. Figyelj
meg egy kis totyogós gyereket, aki még alig tud menni,
és miközben a világot feltérképezni vágyó akarata okán
éppen egy kamion elé készül totyogva, bár ahhoz pont elég
gyorsan lépdelni, hogy baj lehessen belőle, az édesanyja
felkapja és visszaviszi magához. Mi történik? A kisgyerek
durcásan, meg nem értve sikít és sír, hogy megfosztották
a nagy világmegváltó tervétől. Tehet róla? Dehogy tehet,
még kicsi és nem érti, mi történik. De ott volt az anyukája
és vigyázott rá bármennyire is galád, ellene irányuló csele-
kedetnek is érzi azt, hogy el lett térítve a terveitől az életét
mentette meg abban a pillanatban. Ahogy felnőttök egyre
okosabbak vagytok. Egyre jobban szeretnétek kipróbálni
szárnyaitokat élesben is. Én csak óvni akarlak attól, hogy az
a bizonyos kamion ne tudjon kárt tenni bennetek. Te már
elérkezettnek érzed az időt arra, hogy kirepülhess, én meg
tolom ki ameddig csak erőmből telik az időt, hogy biztos
legyél magadban, mert bár már erősnek érzed magad, még
magadon hordod a gyermekkor bizonyos jegyeit. Ez a mi
örökös harcunk lesz. De tudod, mit mondok. Én mindig
próbálok kitartóan és nyugodtan melletted lenni, bármen�-

75
nyire is szabadságodtól való megfosztásnak érzed ezt.
Egyszer majd megérted, ahogy én is megértettem, hogy mi
miért történik. Addig pedig együtt sírunk és nevetünk, épp
mikor mi következik. Most olyan jó érezni, hogy figyelsz és
megértesz még akkor is, ha tudom, hogy nemsokára ismét
egymást és egymás idegeit fogjuk tépni. De hátha eszedbe
jut majd, hogy nem a te hibád.
Petra valóban figyelmesen hallgat. Nyilván nem mindig
érte egyet mindennel, de megérti a nagy részét annak, amit
szeretne mondani neki.
Ahogy körülnéz, látja, hogy a lakás csillog-villog, készül
a finom ebéd, de még a mai napon is van ideje mindezek
mellett leülni vele és elbeszélgetni. Most valahogy nem érzi
cikinek ezt, sőt a mai napon igazi kincsnek érzi és elismeri
édesanyja állhatatos szerető munkáját, amit végső soron
érte tesz minden nap. Sértő volt picit azt hallgatni, hogy
majd nemsokára megint civakodni fognak, mert most úgy
érzi minden más lesz – persze nem is olyan sokára akkor
is megtörténik majd. Megfogadja, hogy ha tőle függ, akkor
akár minden nap visszahozza ezt az az érzést. Érdekes
kimondani azt, hogy „szeretlek” egy bizonyos kor után
annyira nehéz. De ha nem is mondja, legalább éreztetni
akarja és ha nem is minden nap, legalább az évnek ennek a
csodálatos napján és minden évben.
Petra odabújik hozzá és csak ennyit mond halkan: „köszö-
nöm” persze a gondolataiban az is ott volt de az már nem
hallatszott „köszönöm … anya, hogy vagy nekem”

76
 Az utolsó
állomás?

 A
házunk nem az a tipikus vidéki parasztház volt.
Masszívan és büszkén csúcsosodott a legmaga-
sabbra a falu legnagyobb házai fölé. Azóta sokat
vicceltünk, hogyha fel lehetne húzni valahogy a fővárosba,
ez a ház akár a tízszeresét is érné. De itt?! Mégiscsak egy
tipikus parasztház.
A ház mögött hosszan, nagy területen elnyúló kert. Ha
éves rendszerességgel forgattad benne az ásót, a gereblyét,
a vasvillát, a kapát meg a kaszát is, akkor tudhatod igazán
mit jelent, a ránézésre nem olyan nagy kert.
Az egész területet ritkán járom be, most mégis úgy
éreztem, hogy az arcomat hívogatóan simogató tavaszi
szellő elcsavarta a fejemet, és meggyőzte a lelkemet, hogy
most erre van szükségem. Amikor kinyitottam a kiskaput
és beléptem, első pillantásom a bal oldalt tornyosuló kom-
posztra vetődött. Nagyapám amikor még egészen kicsi
voltam, állatokat tartott, és pont a látott rakás helyére hordta
ki a trágyát. Én akkoriban önfeledt szórakozás gyanánt
kíváncsi voltam. Bár maró szaga volt, amennyire csak
tudtam vakmerően a közelébe merészkedtem, és egyszer
csak azt vettem észre, hogy süppedek. A Nagyapám úgy
rántott ki a trágyaléből mintha egy ezertonnás daru húzna.
Ahogy cseperedtem, talán egy év múlva, emlékszem,
kivitt a Nagyapám a kert elejébe. Az esőtől agyagos föld
mégis meleg volt, ahogy a nap éltető sugaraival átjárta. Azt
mondta: „Megmutatom neked, hogy hajíts messzire sárgolyót”
Letört az orgonabokorból két vesszőt, egy nagyobbat és
egy kisebbet. Beletúrt a földbe és lentről ahol agyagosabb
kimarkolt egy jó adag földet. Egy kis részt odaadott és biz-
tatott hogy: „Csináld úgy, ahogy én. Gyúrd meg szépen” Én
úgy tettem, ahogy kérte. Aztán amikor kész volt a sárgo-

78
lyó, odaadta a kisebb vesszőt és felszúrta az ő sárgolyóját a
vesszője hegyére, és mondta, hogy tegyem én is ugyanígy.
Aztán tapasztalt módszerrel megsuhintotta, és a sárgolyó
jó messzire repült, alig láttam el utána. „Na most próbáld
meg, te jössz! Csak ügyesen” – bátorított és én nekilendültem.
Emlékszem pont elém esett nagyjából tíz centire. Nagyot
nevetett, de megvigasztalt, hogy a következő kis gyakorlás-
sal sokkal jobb lesz.
Tovább lépegetek. Pár méterre látom a kedvenc alma-
fámat. Talán tíz éves ha lehettem, amikor már fel tudtam
mászni rá. Speciálisan kellett rá „felmenni” mert csak egyet-
len ága volt alul, ahol csak lendülettel lehetett fellengeni rá.
Ezt oly’ sokszor megmutattam a Nagyapámnak. Bár ezer-
szer látta már, minden egyes alkalommal türelemmel ismét
megszemlélte, majd mintha a világ legnagyobb mutatvá-
nyát látta volna gazdagon megdicsért. Mára már a fél fa
kiszáradt. Azt az ágat még abban az évben vágta le róla a
Nagyapám, mert betegség lepte meg szegény almafát. Most
látom a vágást a kezelés után, szép, de fájó emlék, ugyanis
utána nem tudtam jó ideig felmászni a fára.
Pár év múlva elég erős voltam már ahhoz, hogy az alsó
ág nélkül is felmásszak erre a fára, de akkor már inkább a
lányok kezdtek el érdekelni. Kinn a kert végében volt egy
úgynevezett bunker. Régen oda tették le Nagyapámék a
zöldségeket, amíg át nem szállították télire a pincébe. Hűvös
volt a hely és sötét. Talán ha két négyzetméteres lehetett.
Ott talált ránk az akkori lopott csók idején. Kicsit összekó-
colta a szemöldökét, csóválta a fejét, de aztán mutatta az
ujjával, hogy ha gyorsan elszelelünk a lánnyal, akkor nem
lesz bajunk. A Nagyapám kemény, de igazságos volt.
Visszatérve, a kis kertkapura könyökölve egy mentő
hangját hallom ahogy a kert irányából rálátok a bejá-

79
rati kapunkra. Ezt a hangot hallottam akkor is, miután
az udvaron rosszul lett a Nagyapám. Mikor megérkezett
a mentő hárman szálltak ki belőle. Az egyik viszonylag
gyorsan tette a dolgát, amit ilyenkor előír a gyógyítási
menet. A másik kettő egy hordágyra fektette és mentőbe
tette a Papát. Az arca fehér volt, de mint ahogy egész életé-
ben mindig most is a kemény erőt sugározta. Csak az egyik
mentős mosolygott rám. Bár a mosolya megnyugtató volt ő
akkor tudta, hogy a következő megálló már nem a kórház,
hanem a mennyország.

80
A hűség
 N
agyjából százhúsz éve, még a világháborúk
előtt, az ezredforduló tájékán, az emberek élete
merőben eltért a mostani ember életétől. Egy
mostani ember el sem tudja képzelni azt, hogy mennyivel
más volt az a világ. Az a letűnt világ, aminek helyébe a
mostani életünk forgó kavalkádja állt. Akkoriban nem volt
telefon, nem volt TV. Ha meg akartál látogatni egy rokont,
akkor nem volt helyi buszjárat, ami akár naponta többször
is járt. Arról ne is beszéljünk, ha a rokon, ismerős 40-50,
ne adj Isten 100-200 kilométerre lakott, komoly tervezést
igényelt, hogy hogyan juss el hozzájuk, mert több óra volt
lóháton is, és ha történetesen egy egész család akart menni,
nem volt autó, amibe bepakoltál családostól csomagostul és
hajrá… Az a világ más miatt volt gyönyörű, mint a mostani
ismert életünk.
Azt nem tudni, melyik ország melyik falujában történt
annak idején, de elég az hozzá, hogy élt egy átlagos család
a falu széle felé. A gazda feleségével egy parasztgazdasá-
got tartott fenn. Volt ott tyúkudvar, disznóól, kacsák, libák,
nyulak és a gazda igen nagy becsben tartott szarvasmar-
hái, amik bőn tejelő fajták lévén napi szinten több tíz liter
tejjel látták el a párocskát. Ehhez persze tartoztak még a
házi macsekok és két bodri is, akik nem csak a ház tájékán
sertepertéltek, hanem a gazda munkájának asszisztensei is
voltak.
Ugyanis kihajtotta a marháit a legelőkre, amikor is a falu
más gazdáinak tehenei szintén csatlakoztak hozzá, mivel
úgy esett, hogy azon a héten ő volt a gulyás, vagyis az
a személy, aki felel a gulyáért, ami a falu összes tehenét
jelentette. Vele tartott a két kutyája is, akik fejből minden
útvonalat ismertek, és nagy szakértelemmel terelgették a

82
teheneket ki a dombtetőre, majd onnan át egy tehénszem-
mel nézve csodálatos tisztásra értek, amin egyből neki is
kezdtek az aznapi legelészéshez.
Hajnalban még berakott a szütyőjébe két kis szalonnada-
rabkát, pár hagymát, meg egy fél vekni kenyeret, kevés
pálinkát és egy liter bort, hozzá egy fél liter vizet - hátha
kezet is kell mosnia.
Az idő csodálatosan kerek volt egy alváshoz. Nem
sietett sehova. A gulya, legelés után csendesen ejtőzött és
amúgy is, ha gond lenne, a felelős helyettesek intézték az
ügyeket, vagy ha nagy lett volna a baj, az ugatás jelezte
volna számára is, hogy a főnököt óhajtja a munka.
De mégsem heveredett le, mintha a közelben járt volna
valaki, körbekémlelt és várt. Letépett egy fűszálat, aminek a
tépett végét betette a szájába és nyelvével ügyesen helyezve
finoman rágni kezdte.
Maga mellé tette a szütyőjét, amiből megfalatozta a sza-
lonkát a hagymával meg a kenyérrel és már ott tartott, hogy
a bort szürcsölte, amikor hirtelen figyelmes lett valamire.
Egyszer csak ott termett nem messze tőle a faluban pár
házzal arrább lakó dús keblű, vonzó tomporú lány, aki most
mintha felé kacsintgatna, de legalábbis úgy mosolyog, mint
egy vadalma, majd elterül a magas fűben.
Na, nem is kell több ehhez. Még utoljára jobbra, majd
balra is tekinget, felkel és gyors létekkel az addigra félig
kigombolkozó lányhoz siet.
Még a sipka is leesik a fejéről, a madarak szerteszállnak
a kéjkurjantások közepette. Széna szalma összevissza, de
legalábbis a lány a mezítelen talpaival mohón tapossa az
eget combjai között a gazdával.
Egy kiadós pár óra után a gazda felemeli a fejét, és
mintha valami nem lenne rendben, azon nyomban egy szál

83
semmiben talpra ugrik, és máris szaladni kezd, miközben
szitkozódva mondja a magáét, amin persze a lány nagyo-
kat kacarászik.
Azt történt ugyanis, hogy miközben történt egy s más,
a tehenek beszabadultak a lucernásba és jóízűen elkezd-
ték lerágni a bíró úr földjén lévő zöldet. Ádáz küzdelem
árán pár óra múlva végül is összekolompolta a gulyát, ami
ilyenkor már természetes idejét érezvén el is indul hazafelé
a faluba. Nem volt mit tenni, követni kellett őket, elég volt
a kalandból, hisz egyébként sem értették, hogy mit rohan-
gált összevissza a gulyás, hisz ők is – miközben ugyanúgy
a gazda is bár másképpen - nagyon is jól érezték magukat
a lucernásban.
Az úton próbálta összekapni magát. Begombolta, amit
csak lehetett, hogy úgy nézzen ki, mint egy ember, aki a
munkából tér haza és lehetőség szerint a jelek – amik, mint
tudjuk szoktak árulkodni – még csak meg se jelenjenek.
A tehenek tudták merre is laknak, a falu gazdái már a
kapuban várták a fejéshez előkészülve őket. A gulya szépen
fogyott, ahogy hol egy, hol egy pár szépen befordult a saját
istállója felé. A végén már csak a gazda két tehene maradt,
velük tért haza ő is.
Megmosta a tőgyüket, bekötötte a vályú elé őket és
elővette a sajtárt. A jól végzett munka gyümölcse szépen
fehérlett.
Bement a házba, ahol megszokott módon mosolyogva
találta a feleségét, aki csókot adott neki és hellyel kínálta a
vacsorához.
A gazda elszomorodott, mert több dolog is végigszam-
bázott az agyán. Először is szégyellte, amit tett. Megbánás
volt a lelkében, de hiába, hisz a bűn elkövettetett. Másod-

84
szor még mielőtt leült volna enni, a szütyőjéből ki akarta
adni a kutyáknak a maradék szalonkabőrt, és akkor valóban
elkeseredett.
Se a szütyő, sem a két kutya nincs elő. Abban a pillanat-
ban értett meg mindent.

Egy-másfél óra múlva tért vissza a szütyővel és a két

kutyával. A két kutya, míg ő nagyban a hempergéssel
volt elfoglalva, rendületlen kitartással vigyáztak a gazda
szütyőjére. Nem számított éhség, szomjúság, cserbenha-
gyás, ők kitartottak.
A gazda, miután másodszor is hazaért és másodszor is
ránézett mosolygós felesége arcára, önkéntelenül egy szóra
gondolt: „hűtlenség”. És amikor ránézett a két kutyájára,
akik farkcsóválva, mintha semmi baj nem történt volna,
mintha nem hagyták volna őket kinn a világ végén egyedül,
szeretettel néztek fel a gazdájukra, ismét egy szót hallott
beleüvölteni a fejébe: „hűség”.
Gazembernek érezte magát…

85
Délelőtt 11:51
 A
nap már az égen a napi pályájának csúcsán járt,
nemsokára a legmagasabb pontról pár pillana-
tig körbetekinthet, majd szétszórva tekintetét és
megszemlélve a vidéket indulhat mérsékelt hullámvasút-
ján lefelé, és még csak sikítania sem kell a sebességtől.

11:49 Joe

Joe valahogy nem volt ezen pillantásoktól a mai nap

elájulva, ugyanis az autójában felmondta a klíma a szolgá-
latot. Az egész jármű egy merő grillsütővé vált. Patakzott a
testéről a veríték és az sem sokat segített, hogy lehúzta az
ablakokat, miközben a feleségével telefonált.
- Tudom, hogy megígértem. Nem kell folyton emlékez-
tess rá … Igen! Megígérem! De nem is értem, minek kell az
ennyire zűrös munkatársadnak ilyeneket ígérgetned. Elég
bajom van a többi ügyemmel is. Egyébként is annyira egy
kicseszett idő van! Szerencse, hogy nem ma kell védenem
azt az átok sorozatgyilkosomat – kicsit elgondolkozott,
hogy milyen bután hangzik, mintha az ő tulajdona lenne
pedig csak mint védő ügyvéd próbálja menteni a menthe-
tetlent, de aztán folytatta. - … úgy néznék ki a teremben,
mint egy csapzott veréb.
A gondolatai persze egy egészen másik alakon jártak, aki
már-már az őrületbe kergette, de egy mentsvára azért van:
Ben és a bandája elintézik majd. Igen biztosan megoldják,
és akkor egyszersmind vége. Aztán hirtelen...
Azért kerülte a forgalmi dugós várost, hogy gyorsan
haladjon. És most előtte totyogott ez a nagy sárkánynak
átalakított reklámbusz a „Dragon akvárium” legújabb pró-
bálkozása.

87
 Már majdnem kimondta a káromló mondatát, mikor
valami az égből hirtelen rázuhant az úton alig haladó „sár-
kányra”.
- Mi a betyár…? – Joe teljesen a történések hatása alá
került és csak motyogott – Ezt nem hiszem el… - egy ember
zuhant fentről a „sárkányra”. Ekkor megcsörren Joe másik
mobilja.

6:55 Lex

- Tudod, hogy nagyon élveztem. …igen élveztelek

édes! – Lex már mintha kicsit szabadulna a helyzettől. - …
jó mondom: Micimucikám szeretlek – mondja és bontja a
vonalat.
Hirtelen négy tagbaszakadt férfi ront rá a szobába, és
mielőtt még bármit is kérdezhetne, egy méretes ütést kap
az orrnyergére, amitől elájul.
Pár óra múlva ébred egy helikopterben. Felismeri a négy
embert.
- Mit akartok tőlem? - kérdezi Lex.
- Először is most neked nem osztottak lapot. Másodszor
meg úgy érzem, hogy mocskosul tré napod lesz a mai –
magyarázza az, aki orrba verte, nézegetve a kezében az elő-
zőleg elkobzott iratait, amikor is Lex felfogta, hogy bizony
őt elrabolták. Hirtelen felugrott helyéről.
Valószínűleg ő sem így tervezte…

Lili 6:55 és 11:49

6:55
- Mindig én mondom, hogy szeretlek - nyafogott kicsit.
– Elegem van már a férjemből, tudod te is jól… élvezted

88
azért az irodában? – folytatja selymes, izgató hangon. - …
és élvezted a testem? … mondd ki végre, mielőtt letesszük!
.... de tudod úgy, hogy „micimucikám” is legyen benne –
kérleli még mindig azon a kéjes hangján. – Nyaúúú…

11:49-11:51
- Nagyon meleg van már. És különben is megígérted. Lex
a legkedvesebb munkatársam, és csak valami buta papírt
alá. Segíts neki, hiszen te vagy a nagy ügyvéd! Megígéred?
– kérleli Lili. - … Joe?... Joe?... Halló – egyre idegesebben és
hangosabban kiált a telefonba Lili. – Mi történt, Joe hallasz
engem…?
Ben és a csapat 11:51
Vedd már fel. Gondolja Ben, ahogy kicsörög a telefon.
„Na végre”
- Az van, hogy van egy jó, meg egy rossz hírem! – magya-
rázza Ben a hangzavarban miközben három társára néz. –
A jó hír, hogy megvan, aki prütyköli a feleséged, elkaptuk,
ahogy kérted. Mondtam, lefüleljük a telefonjai alapján. A
rossz hír viszont az, hogy ez a szerencsétlen kiugrott… - itt
elgondolkozik kicsit - ...vagy csak kiesett a helikopterből
és képzeld rázuhant egy sárkánynak öltözött valami rek-
lámbuszféle cuccra – magyarázza röhögve. - Nem lesz vele
többet gondod, nem tudja már használni a kis lógincáját.
- Megint csak röhög. -… Ja Joe! Amúgy Lex Buttonnak
hívják…

11:51 Joe

- ... ezt nem hiszem el! – ismételte, majd kihajolva az

ablakból felpillant az égre, a jellegzetes rotorhangot hallja,
de látni nem látja azt a bizonyos gépmadarat.

89
A sikeres körte-
szüret
 A
nap éppen csak hogy széttolta az éjből maradt
nyárvégi fellegeit a hajnalból kinyúló első fény-
karjával, mikor Vilmos felkelt, és az az ötlete
támadt, hogy ő bizony kimegy a kertbe, és szed a körtefá-
jukról egy jó kosárnyi érett körtét.
Még a nyári meleg nem lepte el teljesen az egész térsé-
get, amikor felkerekedett. De eszébe jutott, hogy mégsem
megy ki csak úgy borotválatlanul. Beállt borotválkozni a
fürdőbe, és azon gondolkozott, hogy majd ha visszajön
kimelegedve, lezuhanyozik. De csak nem hagyta nyugodni
a gondolat, így pár perc múlva beállt a zuhany alá is, ami
nem akart lefolyni.
Tíz perc múlva már a lefolyót szerelte.
Az időközben felkelt felsége álmosan odaszólt.
- Na végre! Ne felejtsd el a konyhában is kicserélni a
tömítést – ásított és azonnal ott is hagyta.
Így jóval 8 óra múlt, mire végzett. Visszavitte garázsba a
szerszámokat, mikor megjelent a szomszéd.
- Jó reggelt szomszéd! – köszönt Vilmosnak mosolygó-
san.
- Helló! – Hirtelen eszébe jutott, hogy már vagy egy
hónapja nála hagyta a létrát. Mikor ez beugrott, azonnal az
is vele együtt szaladt át az agyán, nem oly régen még azt
tervezte, hogy ő ma körtét szüretel, és ha már létra akkor
bizony pont ehhez szükséges alkalmatosság.
- Mi a terv mára? - kérdezi Vilmost még mindig moso-
lyogva.
- Jó hogy kérded, nálad maradt a létrám. Átmegyek és
utána szedek egy szakajtó körtét.
- Gyere csak gyere! – invitálja talán még szélesebb moso-
lyát felsminkelve az arcára a szomszéd.

91
 Vilmos átballagott a szomszédhoz. A kerítés egy két
méter széles bokros, átjárható rész. Mikor felért a szom-
szédhoz látja, hogy az mosolyogva várja, kezében egy
másfél literes üveget tartva.
- Hát az meg mi? - kérdezi Vilmos.
- Tudod a hétvégén itt volt a komám. Hozott a tavalyi
pálinkapárlatából. A gyengébbikből – magyarázza és
sunyin kacsint egyet. - Na csak hogy tudd! Ha ebből iszunk
egy cseppet, még a kutyád is busmanul fogja énekelni az
eszkimó himnuszt.
Az első kupica után …
- Vilmos! – sikítja Vilmos felesége, ahogy csak a torkából
kifér. – Hogy az a megveszekedett huncut kénköves ménkű
villámja verne bele az orrodban, hát hol a viharba vagy
egész nap? - kiáltja úgy este hat óra körül. Igen. Este hat óra
sikeredett, és Vilmos jó szomszédsági viszonyt ápolva még
véletlenül sem megsértve a szívélyes invitálás etikettjét
maradt, amíg csak bírt. És bírt. Illetve így estére már aligha
bírt.
De valahol messze-messze egy galaxisban nagyon távol-
ról hallván egy kakas indokolatlanul bizarr kukorékolását
este – ami valljunk be nem szokványos dolog –, vissza kellett
rázódni a valóság jelen dimenziójába, ami hát abban az
állapotában, amiben volt, nem is olyan egyszerű. De a józa-
nító kakashang, amit pár másodperc alatt azonosított, hogy
tulajdonképpen a felsége hangja, elemi erővel taszította a
kijózanítás útjára. Viszont a szomszéd szavai erősebbnek
bizonyultak, mint a felesége szerelmes hitvesi szavai, mert
abban a pálinkában 120% biztos volt, ha nem 200.
A csúcspont közelében lépett ki a feleség az ajtóba, ahol
is a lépcsőn éppen négykézláb felközlekedő férjét láthatta
egy vödörrel a kezében.

92
 Az történt ugyanis hogy a hang hallatára meglátta
a szomszéd feleségének felmosóvödrét, amit magához
ragadt. Aztán amilyen gyorsan csak lehet, szaladt – vagyis
csigalassúsággal négykézláb nagyjából ötször orra esve
a kerítés bokrosa között átmászva igyekezett hazajutni,
amikor is a macskájuk egérlesről éppen megérkezvén nyá-
vogva állt Vilmos előtt. Utolsó erejével a letört bokrok mellé
rakta a cicát is a vödörbe. Így érkezett meg a bejárati ajtó
előtti lépcső elé, ahol minden erejét összeszedve mászni
kezdett felfelé. Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón a fele-
sége.
- Hát itt vagy! – csóválja a fejét az asszony. A női megér-
zés téren-időn átívelő tökéletes pontossággal szimatolja ki,
ha férfi iszik. – Hát mit csináltál te szerencsétlen?
- Körtét szedtem - mondja Vilmos kezében a vödörrel
benne a macskával meg a gallyakkal. A felesége belenéz a
vödörbe, majd visszapillantva a férjére csak ennyit mond.
- Hát látom, jól sikerült.

93
 A
cseresznyemag
 É
n ott voltam akkor, amikor ez történt. Egy szép,
nyári, meleg délután volt. A „Botos Ember”
kivezényelte a földre a napszámosait. Igen, Botos
embernek hívta mindenki. Régen állítólag mindig egy
nagy husánggal fenyegette a falu lakóit, és rajta maradt ez,
úgymond’ gúnynévként.
Azóta övé lett nem csak az itteni, sőt még csak nem is a
környékbeli, hanem szinte az egész ország minden földje.
Tulajdonképp szerintem fogalma sem volt, hogy hány
hektár van a birtokába. Dúsgazdag volt. Persze a gazdag-
ság önmagában automatikusan nem jár együtt a kedves-
séggel és jó neveltséggel sem.
- Ide figyeljetek léhűtők! – kezdett bele nagy elánnal a
mondandójába. – Semmirekellők vagytok. Egyszer eljön az
az idő - ami már nincs is olyan messze -, amikor nem lesz
egyáltalán szükség a munkátokra, és akkor végre mind-
egyikőtöket egyenként nevetve fogom kirugdalni és boldo-
gan nézem végig, ahogy éhen haltok – röhögött egy nagyot
és látszott rajta hogy nem viccel.
Nem messze tőle állt az egyik mezőgazdasági gépe. Az
akkori idők egyik legmodernebbje. Klímás, programoz-
ható, GPS-koordináták alapján feltérképezte a tábla terüle-
tét és program alapján szántott, vetett, aratott. Ember sem
kellett, hogy benne üljön. Ez olyannyira igaz volt, hogy ő
maga mutatta be. Beszállt, elszöszmötölt vele pár percet,
nyomkorászta a gombokat, majd beindult a gép és miután
becsukta az ajtaját, valóban magától elindult a táblába, és
tette a dolgát, amire beprogramozta.
- Hát ezt nevezem én munkának. Nem azt, amit ti
munka gyanánt tesztek és annak is a felét elkummantjátok
– hadarta a Botos ember.

95
 Valójában kicsit magamra is vettem. Ki az, aki soha
nem henyélt még munkában? Ki az, akivel még soha nem
fordult elő, hogy egy rábízott feladat helyett valami egészen
mást csinált? Vagy ki az, aki az elvégzendő feladatot bőven
az elvégezhető időn kívül fejezte be azért, mert nem volt
kedve hozzá? Szóval volt igazság a szavaiban.
Ahogy lépett egyet a Botos ember valamiben megbotlott
és fél térdre rogyott. Akik közel állt azonnal a segítségére
siettek, és hóna alá nyúlva emelni próbálták.
- Hagyjatok! – ordította. - Aki hozzám mer nyúlna, azt
azonnal kirúgom! – fenyegetőzött mire mindenki vissza-
hőkölt pici sugdolózás közepette. – Nem kelletek nekem,
értsétek már meg! Nincs rátok szükség! Egyáltalán nincs
szükségem emberre sem. Gyávák vagytok! Lusták! Ember-
szerű puhány népség. A gépek! Na azok igen. Ha tehetném,
már most lecserélnélek benneteket kombájnokra, trakto-
rokra. Nem is értem, mire való az ember?! – morfondíro-
zott el a saját gondolatán. Nagyon kiábrándító volt hallani,
hogy rólunk beszélt, akik ott szorongattuk a kezünkbe a
sapkáinkat vagy csak lehorgasztott fejjel a saját kezünket
tördeltük a másikkal. Félelemmel és egy picit megvetéssel
vegyes érzelmekkel álltunk bután egymás mellett vagy
százan. A mi jövőnket fojtotta éppen két marokkal halálra.
Kilátástalanságba rúgta az életünket. Rá voltunk szorulva,
ezt bizony ki kellett mondani. És amit mondott az egyér-
telműen azt éreztette, hogy nincs ránk szükség és jobban
imádja a gépeit és százszor többre tartja még a cipőit is mint
minket embereket, a munkásait. – Ez a gyönyörű cseresz-
nyefa is többet ér egymagába, mint ti összesen együttvéve
– mutatott a mellette álló valóban termetes, sudár fára. Mit
lehet ilyenkor tenni? Mihasznának éreztem magam.

96
 Aztán valahol középen megszólalt az egyik vagányabb
és merészebb munkás.
- Ez most akkor azt jelenti, hogy nincs szüksége ránk, és
ki vagyunk mind rúgva? – hangzott a legmerészebbjeink
egyikétől félhangosan a kérdés, mert hiába ő volt a legbát-
rabb, még az ő hangja is meg-meg csuklott, miközben ki
merte nyitni a száját.
- Pontosan ezt, sőt ennél sokkal többet is jelent. Ez a fa
– mutat a cseresznyefára - … árnyékot ad, ha a nap melegé-
től elbújnál. Ha kivágod és felfűrészeled, bútort készíthetsz
belőle vagy akár hideg téli estéken meleget ad, ha fázol. És
közben ha megmászod és leszedsz egy-egy szemet vagy
fürtöt és megkóstolod, akkor gazdag ízvilág árad szét az
egész testedben a megszokott, finom, lédús élvezettől –
ahogy ezeket meséli, közben már mászik is fel a fára, és
nyúl az egyik valóban bordó érett gyümölcs felé és teszi a
szájába egyiket a másik után, és amúgy jó parasztos móddal
köpködi szerteszét a magjait miközben persze minket
sanyargat még mindig a szavaival. – Hát ez van! Az ember
semmire nem kell. Idegesít és haszontalan. Már majdnem
ott tartunk, hogy mindenkit kirúgok, és egyedül marad-
hatok végre a nyugtató gépeim zajával, amik éjjel-nappal
precízen és kitartóan végzik a feladatukat. Nem kell ide-
geskednem és ellenőrizgetnem, mert megbízhatóak – fenn
a fán állt, és csak szedte és csak nyelte a cseresznyét, és
élvezte, ahogy bántó szavait köphette egy-egy cseresznye-
mag között. Éreztük, hogy valóban komolyan gondolja.
Átfutott a fejemen a gondolat, hogy kérlelni kellene,
hogy adjon nekünk továbbra is munkát és ne utáljon
ennyire legalább még egy-két évig, amíg találunk valami
mást. Mást? Mi más is lenne itt erre?! De ha még ezt is
elveszi, akkor valóban az éhínség fogja elvinni a falu felét,

97
miközben ő dőzsöl és még csak meg sem érezné, ha minket
egész falustól évszázadokig etetne ingyen. De utál. Zsiger-
ből taszít. Csak az érdekli, hogy ő gazdagodjon egyedül a
gépeivel. De mivégre hiszen már mindene megvan, minek
oda neki még több gabona. Ugyanakkora gyomra van neki
is csak. Nem tud többet enni. Hacsak a felét is adná, az is
segítene. De nem ad. Sőt éljenezne, ha mind eltűnnénk.
Ilyen és ezekhez hasonló mondatok száguldoztak az
agyamon keresztül, mialatt a Botos ember még mindig utál-
kozva köpte a magokat és a szavakat. Legszívesebben az
itt jelenlévőket és azokat is, akik nincsenek itt, sőt az egész
világot is kirúgná, hogy egyedül maradhasson a gépeivel,
amik tiszta hasznot aratnak neki, amikor hirtelen letörött
az ág, amin állt.
A „nagy” ember ismét a fölre került. Nem mászott
magasra, így onnan ahol az előbb állt, még egy kiscica is
talpra érkezik. Nyilván a Botos ember nem egy macska, de
akkor is talán picit megüti magát, és felállva odarittyent
valami cifrát még nekünk és gyalázhat még mérgesebben
tovább minket. De a földön maradt.
Senki nem mozdult. Nem volt egy sem, aki oda lépjen,
hisz az előbb egyértelműen megmondta, hogy aki hozzáér,
azt nyomban kirúgja.
Van egy mondás: „Az Isten nem ver bottal”. Pár másod-
percnek el kellett telni, mire felfogtuk hogy nem az ütéstől,
vagy a magasból való lezuhanástól származik a probléma
hanem egy egészen pici, haszontalan cseresznyemagocská-
tól.
A botos ember nehezen talpra állt és fuldokolt. Nekitá-
maszkodott a fának, de pár másodpercre rá hol a mellka-
sára vagy torkára tett kézzel, hol mint aki a derekát fájlalja

98
lassan, vontatottan fel-alá járkált és elkerekedett szemmel
ránk-ránk pislogott előre görnyedt testtel, majd térdre
hullott.
Valójában szörnyű volt látni egy ember haláltusáját.
Ez az ember most előttünk térdepelt. Ez az az ember, aki
előtte szórta ránk az átkát, és megvetéstől izzó szemekkel
tulajdonképpen megsemmisítő ütéssel virtuálisan térdre
kényszerített valamennyiünket. De most fordulni látszik a
kocka és nem csak hogy virtuálisan, de nagyon is valóságo-
san térdel előttünk, és éppen ahogy légszomja duzzad, úgy
kerül egyre közelebb ahhoz, hogy ő hagyja el ezt a világot
jóval előbb, mint ahogy mi éhen halnánk mind.
A gépeket istenítette, az embert semmibe nézte és
lám-lám egy kis cseresznyemag, ami magában véve
semmire nem jó, most éppen úgy látszik, megtöri hatalmát
és teljesen letöri a gőgösség királyi székéről.
Egyikünk sem mozdul. A seregnyi pénz, hatalom és
géparzenál hiába áll rendelkezésére, most egyik sem képes
megmenteni a halától. Az embert eltaszította, viszont a
gépe valahol távolban teszi a dolgát: megy rendületlenül és
keresi a még több pénzt, aratja a még több gabonát, szilár-
dítja a még nagyobb hatalmát a Botos embernek. De a Botos
embernek úgy látszik, most mégsem erre van szüksége.
Egy emberre van szüksége, aki érti, megérti a problémáját
és emberszeretetből - amit valljuk be az elmúlt percekben
szisztematikusan rombolt le a földig - oda megy és segít
rajta.
Senki nem lép oda hozzá. Ezek a másodpercek a leg-
hosszabbak az életemben. Aztán nem bírom tovább. A
nővérem egészségügyisnek tanult, és nem is olyan régen
mesélt a Heimlich-fogásról. Az elsősegélynyújtó a fuldokló
mögé állva két kezét összekulcsolja a másik hasának felső

99
részén, majd kezeit hirtelen hátra és felfelé rántva össze-
nyomja a tüdejét, az így megnövekedő légnyomással kipré-
seli a félrenyelt falatot. Jó esetben.
A tudás birtokában odasietek a Botos ember mögé, de
elég masszív ember lévén látom, hogy jól jönne a segítség,
hát elkiáltom magam:
- Gyertek már ide! – kiáltom feléjük – ne csak bámuljá-
tok! A halála nem száradhat a mi lelkünkön. Ha itt hagyjuk
meghalni segítség nélkül, semmivel sem leszünk jobbak,
mint ő.
Ez a rögtönzött kis hegyi beszédem végül is megmozdí-
tott két munkást is akik a karjánál fogva megemelték nekem
a Botos embert akinek a feje már teljesen a mellkasára lóg.
Kétszer is meg kellett próbálnom azt a bizonyos mozdu-
latot.
A kicsi cseresznyemag kiugrik a torkából és végigszam-
bázik a földön egészen a kis barázdáig gurulva. Féltem,
hogy még lélegeztetnem is kell majd, de vagy a nagy beha-
tástól, vagy sors keze által magához tér, és hatalmas levegőt
próbál venni, így nem kellett szerencsére a lélegeztetés.
A többiek még mindig, mint akiknek fölbe gyökerezett
a lába, úgy állnak és bambán bámulnak ránk. Talán egy
perc sem telt bele, mire az erő visszacsoszog a Botos ember
lábába és karjába, és máris próbálja eltaszítani az addig
erős kézzel tartó munkásait.
A következő perc még mindig a fagyott csend és a villám
bénította időről szól, mire nagy nehezen először próbál
beszélni.
- Hagyjatok! – mondja még mindig erőtlenül, de már a
régi érccel. – Hagyjatok már magamra. – vicsorgó fogakkal
kiáltja.

100
 Megfordul az összes munkás és elindul. Nem tudni
merre, csak el onnan attól helytől, attól az embertől. Én is
szép lassan lépdelek utánuk a másik kettővel.
Mi is történt is most? Emberségességből megmentettünk
egy embert, aki ha most majd teheti, a világ összes gonosz-
ságától és utálatától fűtve megmutatja hatalma, pénze és
befolyása által – amit miközben fuldokolt és mi segíteni
próbáltunk rajta a gépei tovább erősítetek és szilárdítottak
– hogy képes lesz minket munkásait éhen veszejteni.
Egy kis magocska és egy nagy ember. A gépek és az
emberek. Az igazság és igazságtalanság. Ki az, aki ezeket
értheti és ki az akik ezek felett is uralkodhat?
Még aznap kivágatta a fát, és az összes magot, cseresz-
nyeszemet egyenként felszedette és eltüzeltette. Egy hét
múlva valóban erőtől duzzadón mindenkit kirúgott, és
ezzel egy időben vásárolt még legalább tíz gépet.
Rá egy hétre, viszonylag fiatalon elvitte egy színvinfark-
tus. Mi azóta ha szerényen is bár, de éldegélünk.

101
A nász
 V
alahol a szavanna mélyén, ott, ahol a sok állat
együttélése során szükséges hierarchiák és a ter-
mészetet alakított bölcs erők végett a szavanna
lakói békésen egymás mellett, néha pedig a farkastörvé-
nyek mellett gyarapodtak vagy fogyatkoztak éppen…
Itt élt az a kecskecsalád is, akinek már a dédszülei és
annak a dédszülei is itt laktak, és a rendet betartva mene-
kültek, amikor kellett, és nyugodtan eszegettek, amikor
lehetett.
A terület határán egyszer csak megjelent egy idegen
tarka kecske, és az egyik helyben született középkorú kecs-
kéhez ment, aki éppen rágott valami nem túl gusztusosan
kinéző száraz füvet.
- Helló! Te itt élsz? – kérdezte az idegen
- Igen itt.
- Az jó. És finom az a fű? - faggatta tovább, amíg ő pedig
látványosan a szájában forgatott valami hihetetlenül zöld
a világ legédesebb füvének látszó csodálatos virágfélét. A
kecske nem állhatta meg, hogy rá ne szegezze a szemét és
úgy bámulta, hogy majd’ kiszedte a szemével az idegen
kecske szájából.
- Ja! Ehető – válaszolta.
Persze nagyon jól tudta, hogy csak félig mond igazat, és
tudta ezt az idegen kecske is, majd folytatta.
- Apropó! Ismered ezt a szép virágot? - kérdezi flegmán.
- Nem, még soha életemben nem láttam ilyen szépet -
hadarja ámuldozva, miközben mohón vágyakozik felé.
- Tudod, ahol én lakom, ott ez mindennapos. Nagyon
nagy a gazdagság és nagy a bőség – magyarázza az idegen
kecske és mivel látja, hogy a másik úgy bámulja, mint
valami messiást ezért folytatja – Tudod, … még nem dön-

103
töttem el, melyik területen húzom meg magam egy kis
időre, meg az információkat sem nagyon merem elárulni
senkinek – mondja sunyin és mint aki valamit nem akar,
hogy mások meghallják halkan – előtte körülnézve, hogy
nem lát-e valakit – közelebb hajolva a helyi kecskéhez foly-
tatja – Tudod milyenek a mostani állatok?! Nem bízom meg
senkiben!
Hát ez aztán betalált, a helyi kecske azonnal válaszolt is
rá
- Gyere el hozzánk, itt csak szerető, rendes kecskék
élnek és mindened meglesz, mi nem fogunk háborgatni -
magyarázza és még mindig bámulja a füvet, amit az idegen
jóízűen majszolgat.
Nem olyan régen érkezett a közelbe egy kifejezetten
vérengző oroszlán, akit vagy bánthattak vagy születésénél
fogva volt ennyire vérengző, de ahogy megérkezett, azóta
szinte minden állatot szétmarcangolt és kezelhetetlenül
vad életet élt.
Valahonnan messziről megérkezett tarka kecske, akit
még soha az előtt nem láttak arra, valahogy mindig úgy
helyezkedett, hogy távol legyen a többitől viszont mintha
kifejezetten nagy érzéke lett volna ahhoz, hogy a helyi, ott
lakó kecskék kíváncsiságát folyamatosan fenntartva, meg-
babonázta a fiatal állatokat és szinte csapatokba járultak elé
és hallgatták, amiket mond. A kecskeközösség nagy része
nem annyira foglakozott vele, mert megvolt mindenkinek
a maga feladata, baja.
Teltek a hetek.
Egyszer csak az egyik kis kecskelány a szülei elé állt és a
következőket mondta neki:
- Apa, anya! Én férjhez megyek! – közölte velük egysze-
rűen, de határozottan.

104
 A szülők kíváncsisággal néztek a lányukra, hisz szeret-
ték volna tudni, hogy hogy történt ez ilyen gyorsan, mert
semmi jelét nem látták, hogy udvaroltak volna neki, meg
talán még elég fiatal is ehhez.
- Na és mégis? Avass be minket. Ki szerencsés vőlegény?
– kérdezte az apja.
A kecskelány kihúzta magát és mint az előbb is ugyan-
csak határozottan, emelt fejjel, büszkén válaszolt:
- Hozzámegyek az oroszlánhoz! – hangzott a levegőfa-
gyasztó válasz.
Még a saláta is megállt a kecske szájába és kikereke-
dett szemekkel, pislogva nézett a lányára az anyja is. Első
pillanatban azt gondolták, hogy valamit félreértettek. De
hangzavar nem volt, hogy eltorzították volna a szavakat, a
jelentés meg magáért beszélt. Az oroszlán. De az nem lehet!
Az oroszlán egy UFÓ! De ha nem is UFÓ, minden esetre
tuti nem egy kecske. Sőt olyannyira nem kecske, hogy
pont, hogy egy terminátorkecske. Az a valamiféle izé, ami
a kecske ellensége és nem csak hogy ellensége, meg is eszi a
kecskét. Bárhogy is forgatta a gondolatokat a fejébe az apja,
nem jutott jó megoldásra és bár harag nem volt a szívébe,
de azért a bamba bámulás utána, a lelkében szaladozó két-
ségeit a lánya elé tárta.
- De az oroszlán az ellenségünk lányom! – kezdte volna
magyarázni az apja, de a kecskelány szavába vágott.
- Ja apa! Te olyan maradi vagy! Azoknak a világoknak
már vége. Mindenki egyenlő és nekem meg jogom van
kiteljesíteni az életemet, úgyhogy senki nem szólhat bele! –
veti oda a szintén határozott szavait az apja és az anyja elé.
Az szülők ha eddig bambán álltak a lányuk előtt, a
mostani szavak után a bamba bámulás mellé kiült az
arcukra az „ uram ég a lányunk meghibbant” nézés is.

105
 - Lányom, ki mondta neked ezeket a butaságokat? – pró-
bálkozott most az anyja, de a lány most is kérlelhetetlen
választ adott.
- Ha nem tudjátok felfogni és elfogadni, hogy én más
vagyok akkor elhagylak titeket. Ez az án döntésem és az
én életem! – csak úgy köpte a szavakat a kecskelány majd
a végén azért kis szünet után mégiscsak válaszolt az anyjá-
nak. - …őőőő …sokat beszélgettünk a barátokkal … és …a
tarka kecske … – itt látszott a kecskelányon, mintha egy
más dimenzióba járna, rózsaszín felhő emelkedett a feje
felé, és a szeme csillogtak a boldogságtól, ahogy rágondolt
a beszéde tárgyául szolgáló idegen, tarka kecskére, aki nem
olyan régen érkezett a társaságba - …szóval ő egy olyan
jó fej …és okos …és bölcs … és világot látott segítőkész,
gazdag! A lényeg, hogy ő megmondta hogy nem szabad
leragadni a múltba, és minden ember egy individuum,
hagyni kell, hogy saját maga teljesedjék ki az saját életében.
Mert mi van, ha én nem kecskének születtem? – teszi fel a
költői kérdést maga elé, majd a szüleire néz.
- De hát te kecske vagy lányom! – mondja az apja.
- Látod! Tudtam! Te el akarsz nyomni. De legalábbis el
akarod nyomni bennem a választás lehetőségét. Én szabad
akarok lenni, és ha azt akarjátok, el is mehetek!
- De mi nem akarunk ilyet lányom! Mi szeretünk téged
– válaszol a rágalmakra az anyja majd kérdezi: - De mégis,
hogy képzeled el ezt a házasságot és mégis mikor?
- Hát holnap! – feleli a lány, mire a szülék megint csak
megdöbbennek a korai időpont hallatán.
A szülők teljes megsemmisülésükben és szomorúságuk-
ban már nem próbálkoztak tovább győzködni a lányukat

106
mert látták, hogy csak elmérgesítik a helyzetet. Így esett az,
hogy rövid gondolkozás után beavatták a társaságot, hogy
a lányuk hozzámegy az oroszlánhoz.
A közösség egy része tovább rágta a füvet, talán egyet
ha mekegett, megvonta a vállát és valami olyasmit gondolt,
hogy „ilyen még nem volt, semmi közöm hozzá, azt csinál, amit
akar”. Volt, aki heves ellenzésbe ment át és próbálta szülőket
győzködni, hogy ne taszítsák az oroszlán karmai közé a kis
kecskét amúgy is fiatal még, nem tudja, mit beszél, sőt ha
kell, erővel zárják be. Sokkal jobb bezárva élni mint szaba-
don meghalni. És volt egy másik réteg, aki mintha elhagyta
volna a sütnivalóját hallva az utolsó szólókat nekikestek,
hogy elnyomók és hogy mondhatnak olyat, hogy bárkit is
bezárni. Mindenkinek hagyni kell, hogy megélje az életét,
és nem szabad korlátozni semmiben sem. Ők voltak, akiket
igen sokat lehetett látni az elmúlt időben a tarka kecske
társaságában, és akik most mosolyogva összekacsintottak
az idegen kecskével, aki most is kicsit távolabb eszegette a
csodálatosan zöld irigylésre méltó virágait.
Nos, nem volt mit tenni. Még aznap este volt egy kis
mulatság, mindenki gratulált a kis kecskelánynak az idegen
kecske adott egy jó adagnyi virágot az ünneplő közösség-
nek, akik annyira finomnak találták, hogy el is felejtették,
mit is ünnepelnek: holnap az oroszlánhoz hozzámegy a kis
kecskelány.

Délelőtt az oroszlán a nagy meleg elől egy fa árnyékában

hűsölve ejtőzött. Nem régen lakott jól és egyéb dolog híján
jólesett a pihenés. Már-már szinte el is szenderült, amikor
olyat látott, amit eddig életében soha.
A szavanna kecskéi – bár tisztes távolságra, de mégis

107
indokolatlanul közel – szép sorban felsorakoztak, mintha
egyenként felajánlani akarnák magukat a nagy oroszlán-
nak.
Az oroszlánnak a szája is tátva maradt a meghibbant
kecskék látványától, de mivel ez a jelenség az ő malmára
hajthatja a vizet, így az első pillanatnyi megdöbbenés után
tulajdonképpen egy jóleső kíváncsiskodó érzés kerítette
hatalmába, és türelmesen várt.

Ahogy meglátták a felsorakozó kecskék az oroszlánt,

az első pillanatokban a nászra készült kecskelány kicsit
– bár még magának sem vallotta be - kicsit megijedt, és
hogy azért-e mert mindenki őt bámulta vagy mert valóban
nagyon bátor volt, azt nem tudni, de pár pillanat múlva
összeszedve magát búcsúzásba kezdett.
- Legyetek jók és ti is szabadok. Az oroszlán nem rossz,
csak tudni kell vele is megütni a megfelelő hangot! – magya-
rázza a kis kecskelány mintha legalább 1000 évnyi tapasz-
talat és bölcsesség lenne mögötte.
Talán picit remegő lábakkal elindult az oroszlán felé, aki
nyugodtan feküdt egy nagy fa hűsében.
A kecskék picit hátráltak, de nem vették le a szemüket
a kecskelányról, aki pár lépés után meg fog érkezni az
oroszlánhoz. A kecskelány anyja néha a szemét is behunyta
aztán az egyiket mégis csak kinyitotta, és az egész testén
remegő idegesség szaladozott. Az apja apatikus beletörő-
désbe menekült és lesz ami lesz alapon mereven bámult
maga elé úgy, hogy azért lássa, mi történik.
Aztán odaért. Először nem is tudta, mit tegyen. De mert
az oroszlán nem támadott, leheveredett mellé.
Ritka egy buta helyzet volt ez mindenki számára.

108
 A népes kecskesereg bámult, mint borjú az új kapura, és
nem tudta, hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni.
A kis kecskelány szíve gyorsabban dobogott, de mivel
nagy baj eddig nem történt, így erősebbnek is érezte magát,
és talán ha nem is nézte le a többieket, minden esetre büsz-
keséggel töltötte el ahogy a „ na lám megmondtam” érzés
szétterült a lelkében.
Az oroszlán érzései igen szürreálisak voltak. Azt várta,
hogy felébred és mivel előtte evett meg jó negyvenkilónyi
húst is talán, lett volna oka, hogy magyarázatul szolgáljon
rá, hogy összevissza álmodik ilyen badarságokat.
Egy perc is eltelhetett és a társaság azt látta, hogy lehe-
veredik a kis kecskelány. Aztán hihetetlen dolog történt.
Az oroszlán a mellső lábát áttette a kecskén. Félelmetes
egy mozdulat volt. De mert sem nem volt erőszakos, sem
nem volt gyors úgy nézett ki, mintha szerelmesen átkarolta
volna a párját.
A kecskék megnyugodtak. Volt, aki akkorát sóhajtott,
hogy hallani lehetett, ahogy a szikla legördül a szívéről.
Volt, akinek a hátsó fertályán apró, kecskékre jellemző
kis gubicsok jelezték, hogy az előző pillanatokban bizony
nagyon beleszaladt az ijedségbe. De elég az hozzá, hogy
végül is megelégedve helyzettel szépen lassan hátat for-
dítva a „szerelmes párnak” hazaindultak.

Következmények:

A tarka kecske hajnalban egy kietlen részen igen bátor-

talan lépésekkel haladt előre. Nem is kell ezen csodálkozni,
hisz előtte állt három hatalmas hím oroszlán.
- Na gyere csak gyere. Nem kell félned! - szólítja meg az
egyik oroszlán a tarka kecskét.

109
 - Nem félek – hazudja a kecske.
- Elvégezted a feladatodat. Jöhet a következő terület –
mondja a középen álló talán az előzőnél és erőteljesebb és
hatalmasabb hím oroszlán, majd odanyújt neki egy nagy
kazalnyi csodálatosan zöld nyálcsorgatóan friss, virágos
üde ennivalócsomagot. – Ez a tied. Az elvégzett munka
gyümölcse. Menj délre és az ottani vadkecske csapatot
keresd fel. A feladat ugyanaz.
A tarka kecske nyelt egyet, elvette a csomagot és elin-
dult. Az oroszlánok figyelték, és amikor már messze járt, a
harmadik megkérdezte.
- Mit csinálunk, ha befejezte?
- Mit-mit? hát megesszük – mondja és hatalmasat röhög,
mire a többiek is nevetésbe törnek ki.

Az oroszlán hatalmas mancsa alatt a kis kecskelány meg

se mert mozdulni. Mekegett néha egyet-kettőt, de nem
nagyon értették egymás szavait és jobbnak látta, ha nem
szólal meg egyelőre.
A dolog érdekessége az volt, hogy a természet makacs
egy dolog. Ideig-óráig talán jópofa lehet ha megmásítjuk,
de a világ eredendő rendje mindig visszaáll.
Nagyjából este lehetett, amikor az oroszlán megéhezett.
Gyors halála volt, nem szenvedett.
Mikor befejezte a falatozást, azonnal érezte az érkezésü-
ket és felemelte a fejét. Nem szaladt el, bár a szemből érkező
három oroszlán már csak számbeli fölényből adódóan is
erősebbnek nézett ki.
- Mit akartok? – kérdezte a vérző pofájú oroszlán.
- Nyugodj meg! Mindenkinek az lesz a legjobb. Nem
akarjuk, hogy bárkinek is baja essék

110
 - Akkor válaszoljatok, mit akartok.
- Tulajdonképpen csak a játékszabályokat akarjuk tisz-
tázni – és rámutatott a kis kecskelány földön levő marad-
ványaira.
- Ez az enyém! Csak a testemen át!
- Csak nem gondolod, hogy ez magától történt? – kérdezi
a középső hatalmas hím oroszlán és kellemesen nevetett.
- Hát idefigyeljetek ti… – kezdett volna bele, de belefoj-
totta a szót a harmadik
- Te figyelj rám! Mi hárman vagyunk, te egyedül. Tisz-
tázzuk, ebből csak rosszul kerülhetsz ki. De. És itt a lényeg.
Ez a kis kecske itt összezavarodott volt. Gondolom, ma
láttál sokkal furcsább dolgokat is. Ez így lesz a jövőben is.
Mi szolgáltatjuk az idióta maguktól felajánlkozó vacsorá-
dat minden napra. Semmit nem kell tenned érte. Csak … és
ez a legfontosabb: egy kicsi szeletet a zsákmányból. A többi
mind a tied.
Az oroszlán lehiggadt és elgondolkozott. Nem is hang-
zott rosszul ez az üzlet. Valóban maguktól jöttek a kecskék,
és ha ez így marad, nem kell idegeskedni azon, hogy lesz-e
mit enni. Cserébe ő meg megosztja velük.
- Rendben! – válaszolta, és azzal mindegyik nagyraga-
dozó arcára kiül az a bizonyos kaján mosoly.

Pár nappal később …

A kis kecskefiú odaállt a szülei elé.

- Apa, anya és holnaptól a tóban fogok élni – mondja
határozottan a szüleinek
- De fiam, te kecske vagy... – kezdett volna bele az apja a
helyreigazításába, de a kis kecskefi belefolytja a szót.

111
 - Ne legyél maradi és elnyomó, én akkor is a tóban fogok
élni.
- De neked nincs kopoltyúd!
- Jajj! Hagyd már a lényegtelen butaságaid! Majd kinő …

112
A patás angyal
és szárnyas
ördög
 A
fiatalok nem érzékelik az időt, az életet és a pilla-
natot. Vagy lehet, hogy pont ők élik meg ezeket
tökéletes koncentráltsággal?
A lány fiatal volt. Talán alig múlt húsz. Nem érzékelte a
nappalt, nem érdekelte az éjszaka, a tél csak úgy elmúlott a
feje felett, a nyár meg a bulik hevében csak egy pillanatnak
hatott. A pillanat nem értékes, az élet határtalan, így az idő
pedig: lényegtelen. Persze csak addig, amíg élünk. Azt meg
senki nem tudhatja, meddig is tart.
A lánynak igazából két valódi barátja volt. Az egyik Lana
hasonló korú városbéli, aki minden buliról tudott. Akinek
a haja bármikor találkozott vele az ember biztos, hogy más
színűre volt festve, mint előtte. Akinek a ruhája úgymond’
a lázadó fiatalság „ide nekem az egész világot” hangulatához
igazodott bőven mutatva a nőies, kívánnivaló idomait. A
másik barátja Rob. Ő szöges ellentettje Lanának. Megfon-
tolt, okos, előrelátó, jól öltözött és művelt férfi volt, akire
mindig lehetett számítani. És amikor valami túlcsordult, ő
szolgáltatta a mágnes másik pólusát, ami lehűtötte a for-
rásban éppen már kibuggyanó tejet a fedő alatt, így meg-
kímélve a lányt valami végzetes őrültségtől – legalábbis
ő mindig így érezte, és valahol ezért tisztelte és szerette
Robot.
Rob és Lana viszont valahogy nem kedvelték egymást.
Amikor buliba készültek, Lana volt a tűz és a vad szédület.
Rob viszont a megfontolt visszatartó erő. Ők ketten együtt
bár összeveszni soha nem tudtak volna, mégis az tipikus
kutya-macska barátság érződött kettejük között.
A lány nem is nagyon erőltette, hogy együtt bulizzanak,

114
viszont a néha napján való találkozások elkerülhetetlenek
voltak, és olyankor ha nem is izzott a levegő, de mérges
párával itatódott át pillanatok alatt a szoba.
Ez volt akkor is, mikor Lana a huszonegyedik születés-
napján nógatta:
- Gyere, menjük, nem kell állandóan csak itthon tes-
pedni. A buli érted kiált te lány! – magyarázta Lana miköz-
ben egész testével táncolós kígyó mozdulatokkal imitálta a
lazaságot mintha szalszát táncolna. – Először csak kihagysz
egy bulit, aztán lemaradsz egy dögös hapsiról, majd elfe-
lejted a vadkender illatát, és a végén szex nélkül halsz meg
élménytelenül, sivár élettel a hátad mögött! Na gyerünk
már csajszim! – nógatja Lana a lányt és kacagott.
- Ez nem ilyen egyszerű … te nálad minden olyan kön�-
nyűnek tűnik, de az élet az …
- Milyen életről beszélsz? – szakítja félbe Lana. - Tudod
is te mi az, hogy élni?! – legyint egyet a Lana, mikor is
belép a szobába Rob amely lépésével azonnal, szinte be is
fagyasztja a szoba levegőjét.
- Mi az, hogy élni? – elmélkedik el sokkal filozófikusabb
hangnemben Rob. – Vajon Lana, te olyan pontosan tudod
azt? Befolyásolni másokat olyan dolgokban, amik ebben az
életben nem az ő érdekeit szolgálja? Milyen barát az, aki ha
igazán korrektek akarunk lenni, akkor nem szolgálják egy
bölcs élet megélését – ízlelgeti a mondatokat Rob.
- Mert te ugye Rob piszkosul tudod milyen a valódi élet?
– sziszegi a szavaira Lana.
- Jaj már ne gyerekeskedjetek megint – csap a térdére
a lány, és hol az egyikre hol a másikra pillant, és mintha
választani kellene jó és rossz között maga sem tudja, hogy
mi tévő legyen. – Elmegyek a buliba. De se szívás, se
pasizás, se alkohol, és szexre nem is gondolunk – moso-

115
lyog el Lanára nézve a lány, és mikor felpillant Rob komor
tekintetébe ütközik a pillantása. – Hiszen felnőttek akarunk
lenni nem igaz Rob? – kérdezi tőle, mire picit keserűen Rob
biccent egyet.
- Megint a savanyú végét fogod meg a bulinak te lány
– mondja Lana, és kezével legyintve lemondóan elindul a
fürdőbe készülődni, és mikor elmegy Rob mellett, mintha
áram rázná meg, úgy kerüli ki.
- Legyél megfontolt és ha teheted, gyere haza időben.
Tudod, hogy neked is jobb, ha nem vegyülsz a csőcselék-
kel. Ugye tudod?! – kérdezi kérlelő szemekkel Rob a lányt.
- Tudom, és lehet igazad van. El sem kéne mennem. De
mégis csak születésnapom van, és Lana … tudod milyen …
nem lehet ellenállni neki. És őt nagyon szeretem – magya-
rázza, majd mint aki rádöbben mit mondott gyorsan hoz-
záteszi: - De nem úgy értettem … hanem hogy őt is és ter-
mészetesen téged is.
- Tudom! - mosolyodik el végre Rob, bár a komolysága
és a komorsága inkább mesterkéltté teszi azt a mosolyt,
mint sem valóságosnak.
- Na gyere ide, hadd öleljelek meg – húzza magához
Robot a lány. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.
Eközben Lana megérkezik és az ajtóban féli bekukucs-
kálva undok képet vág, mintha utálná őket ahogy ölelkez-
nek.
A buliba, vesznek italt, és Lana végigmutogatja a legjobb
hapsikat a lánynak és ecseteli: kivel milyen jó lenne össze-
jönni. Nem perverz, inkább csak egészségesen erotikus.
Lana csak a lányt akarja kimozdítani picit. Aztán eltűnik.
Egyedül hagyja az italával.
Ilyenkor a lány mindig azt érzi, lehet, jobb lett volna

116
odahaza Robbal maradni, tanulni és készülni a felnőttkor
kihívásaira. Rob soha nem jönne el egy buliba sem. Tűz és
víz.
Ezek a jelenetek ezerszer lejátszódtak már. Hol ponto-
san így, hol kísértetiesen hasonlóan legyen szó buliról,
vagy csak egy italozásról, esetleg tilosba járós füvezésről,
vagy egy esti pasizós mókáról. Rob mindig szigorú értékek
mellett, szinte prédikál, Lana meg lazán megfogalmazta,
hogy élni is kell, nem csak savanyodni. Persze Rob és Lana
valahányszor együtt voltak, diszkréten egymásnak feszül-
tek és a szavak csatáinak mezején alaposan megtépték
egymást. Hol az egyik érvelése, hol am a másik csábítása
nyert és a lány volt, hogy ment és tette, ami tett, hol maradt
és megfontoltan tervezte a jövőt.
Azt a jövőt, ami ismeretlen. Ismeretlen számára, de nem
ismeretlen egy másik világ ura előtt. Pár év múlva, ugyanis
egy ragyogó nyári nappal a lány által olyan kitartóan és
olyan „Rob”- os módon megfontoltan tervezett jövő hirte-
len robban be az életében. Elhozta el azt a pillanatot, amikor
el kell számolnia mindenkinek az életével.
Egy ittas vezető nem figyelt és hátulról legalább százzal
szállt bele a lány autójába, miközben az egy vasúti átkelő
piros jelzése előtt nyugodtan várta a szerelvényt, és így
feltolva a sínekre telibe kapta a lányt a nagy sebességgel
száguldó irdatlan tömegű mozdony…
Azonnal meghalt.

Egy hatalmas, szürke teremben ébredt. Minden szürke

volt, mégis mindent világosnak és inkább fényesen fehér-
nek érzékelt.
Egy hang szólt, de nem a fülével fogta fel, csak úgy benne
szólalt meg. Ott volt, de valóságosan testben mégsem volt

117
jelen. Először nem értette, miért van ez, mi történt és hogy
lehetséges ez. Aztán megpillantott hirtelen két személyt.
Rob és Lana állt előtte és közöttük egy fényesség, amire
nem talált magyarázatot.
- Hát eljött a te pillanatod is. – Nem is hallotta, hanem
inkább érezte a hangot bármennyire is furának tűnt a dolog.
- Milyen pillanat? – kérdezett vissza a lány félszegen, és
hol Robra, hol pedig Lanára pillantott, bár nem úgy, mint
mikor az ember a szemével néz és feléjük mozdul.
Mindkettőnek semleges volt a tekintete. Most viszont
Lana diszkrétebb volt, Rob pedig picit lazábbnak tűnt. A
fény volt, aki beszélt vagy legalább is érzékeltette monda-
nivalóját valahol belül, legbelül a lány lelkében.
- Az életed utáni pillanat, amely mindenkinél egyszer
eljön. Most van lehetőséged megérteni vajon mi az életed
értelme – magyarázza a fényesség.
A lány nem sokat értett mindebből. De akarta érteni,
hogy mi történik vele.
- Rob? Lana? Ti hogy hogy itt vagytok? – fordul megint
a két baráthoz a lány, de ők nem felelnek. Egy szót sem
szólnak ugyanolyan mozdulatlanok és semlegesek, bár
figyelmük mintha teljesen a lányra szegeződne.
- Meghaltál! – magyarázza a fény. – Ők itt – és mintha
Robra és Lanára mutatna –, ők itt a te életed tanúi. Én pedig
eldöntöm, hogy csatlakozhatsz-e hozzám, vagy ez, amit
most érzel, mint fény kialszik és örökké csak a sötétség
birodalmában fogsz félelembe szenvedni. Felelj hát! Milyen
életet éltél?
A lány elgondolkozik. Az túlzás, hogy lepörög az élete
előtte, de eszébe jut Lanával eltöltött pillanatai, huncut-
kodása, minden kis csíny, a nevetések. Aztán végigpörög

118
előtte az is ahogy megfontolt Rob barátjával otthon tanul és
kétségbeesetten sajnálja, hogy annyi időt fecsérelt el italo-
zással és fiúk karjaiban.
- Nem tudom, mit mondhatnék. Rob nyilván a te angya-
lod volt és mindent megtett, hogy jót sugalmazzon. Lanát
nagyon szerettem, de tudtam, hogy ő bár mindig vidám és
jókedvre derített, elvisz a sötét életbe és az éjszakába. De azt
gondolom, az angyalod jó munkát végzett, és többet voltam
a fényben, mint a sötétségben! - próbálja magát emberi
módon az utolsó pillanatába kimosdatni és is védeni a lány.
Valóságosan emberi még. Látszik, hogy a halál kapujá-
ban van, még nem lett igazi égi lény, hisz emberien gondol-
kozik.
A fény hangosan felnevet, legalább is ezt érzékeli a lány.
- Azt mondtad, Rob az én angyalom? - kérdezi a fényes-
ség és ha lenne arca, akkor most mosolyt láthatna a lány
rajta, de minden esetre érzi, hogy az egész entitás teljesen
fesztelenül vidám,
- Igen, hát nem így van? – kérdez vissza a lány.
- És azt gondolod, hogy amikor elmentél szórakozni,
mint ember, akkor Lana a sötétségbe vitt? – kérdezi tovább
a fényesség.
- Igen! Hisz napnál is világosabb, hogy nem az én érde-
kemet szolgálta az alkohol, a füves cigi, a szex és a bulizás
elvette az időmet a fontosabb dolgoktól, a valódi élettől,
ami … - még folytatná, de a fény félbe szakítja.
- A valódi élettől? Hm … és te ugye tudod, mi a valódi
élet? – költőinek szánhatta a kérdést, mert nyomban foly-
tatja is a fényesség. – Az emberi élet tele van emberies dol-
gokkal. Senki nem állítja, hogy a pasizás, a szex, a szóra-
kozás nem lehet emberi. Sőt a te esetedbe sokkal inkább az
életed részét kellett volna képeznie.

119
 - Ezt hogy érted? Rob szabott határt, hogy ne legyek
elkorcsosult …
- Rob? - vág megint a szavába a lánynak a fényesség!
Rob valóban Lucifer szolgálja. A legkiválóbb ördögök
egyike, akinek az undorító feladat az volt, hogy - tudván
labilis a jellemed - minél inkább besavanyítson és elkese-
redetté tegyen. Igen jó úton járt, és nem sok kellett hozzá,
hogy saját kezeddel vess pár év múlva véget a semmire
nem jó életednek, ha nem jött volna a mai pillanat - magya-
rázza fényesség, mire Rob arca elváltozik és a megszokott,
megfontol intelligens kellemesen kedves férfi ábrázata
vigyorgó, gonosz, ördögkoponyává változik.
- Istenem! …
- Itt vagyok! - feleli rá fényesség és megint elneveti
magát.
- De hát Lana belevitt a bűnbe. Ördögi tervvel rohantunk
a vesztünkbe … -
- Bűnbe? – folytja megint a szót bele a fényesség - Vajon
mi pontosan a legnagyobb bűn? Lana az egyik legkedve-
sebb angyalom, aki védő szárnyaival óvott nap, mint nap
a gonosz sátán karmai elől. Fényt, életet akar vinni az éle-
tedbe. Ki akart mozdítani, hogy ne teljesülhessen be a vég-
zeted, ami a végső becsavarodás és öngyilkosság.
- De hát…
- Én adtam az életed, és senki ember fia nem dobhatja
el magától az életet, az egyik legmegbocsájthatatlanabb
tapintatlanság irányomba. – Ha lehet olyat mondani, hogy
háborog, akkor most azt érezhetné az ember, amikor a fényt
hallja. De valójában ugyanolyan mosolygós arccal tekint a
lányra, már ha ezt tekintetnek lehet nevezni.
- Mindent félreértettem – szomorodik el a lány és megérti

120
az egész harcot az elejétől fogva miközben látja, hogy Lana
kihívó teste átalakul sugárzó angyallá. – Vesztettem? –
keseregve és kétségbeesetten teszi fel a kérdést a lány …

A döntést soha nem tudhatjuk az életben. Sokszor tévedünk

csodálatos utakra, amik bár ördögi munkával kísértetiesen hason-
lítanak a tökéletes „mi utunk”- nak mondott ösvényeinkhez, de
valóban szakadékba vezető alattomos megvezetés. Ezért minden
pillanatot érdemes úgy megélni, hogy a figyelmed egy pillanatra
sem lankadjon, mert itt jár köztünk az, akit senki nem választana
barátnak, ha tudná, hogy ki is lakozik valójában benne…

121
A döntés
 V
alamikor a nagy háborúk egyike idején, azt nem
tudni, hogy előtte vagy közben vagy már a vége
felé történt, hogy egy fiatal apa a kislányától
búcsúzott, eléje guggolva. Mennie kellett.
- Miért mész el? – kérdezte a kislány, miközben egy kicsi
barna mackót szorongatott a kezében, majd rápillantott az
apjára és egyhangúan várta a választ.
- Nekem ott dolgom van, el kell, hogy menjek! – vála-
szolt a nagyjából huszonöt év körüli apukája, bár legszíve-
sebben azt mondta volna: „Itt maradok veled, szeretném nézni
ahogy napról-napra nősz, okosodsz és csinosodsz. Veled
akarok játszani, Veled akarom tölteni az egész életemet”.
De persze nem ezt mondta, mert nem mondhatta.
- Itthon nincs dolgod? – folytatta kérdezősködését kímé-
letlen őszinteséggel, majd ismét a macijára tekintett és egy-
hangúan igazgatta a plüssjáték füleit.
- Most mindent elrendeztem egy időre és … - hogy sze-
rencsére vagy szerencsétlenségére volt, de a kislány belefoj-
totta a kegyes hazugságait az apába, mert ismét rátekintve,
azonnal ellent mondott.
- NEM! Nem igaz! Megígérted, hogy építünk Brumi-
nak egy medveházat. Megígérted! – hasítanak bele az apja
szívébe az elszontyolodott kislány vádló szavai.
- Igen. Valóban, és nem is felejtettem el – kezd bele nagy
nehezen a megmagyarázhatatlannak a magyarázatába.
Mit is lehetne egy páréves kislánynak mondani? Hogy is
lehetne annak a legszebb teremtménynek, akit a világon a
legjobban szeret azt mondani, hogy van nála egy fontosabb
is, de nem azért mert ő ezt gondolja, hanem mert kötelező.
Különben sokkal nagyobb bajba kerülhet az egész család.
Visszaszívta hát a könnyet, és összeszorított fogakkal foly-

123
tatta a kegyes hazudozásait. – Tudod, pont ezért is megyek,
hogy terveket szerezzek és a legerősebb anyagot, amit csak
létezik a világon, hogy a legbiztonságosabb medveházat
tudjuk megépíteni Bruminak – magyarázza, majd megsi-
mítja az arcát és a vállara teszi egyik kezét, a másikkal a
maci fülén igazít ő is egyet mintha most ez lenne a világ
legfontosabb dolga. A Kislány felnéz rá, és a világ legna-
gyobb bölcsességével mondja:
- Dehát a legjobb dolgok idehaza vannak! Ezt te mondtad
mindig. És nekem sem kell ennél jobb, meg Bruminak sem.
Nem kell tehát elmenned! – magyarázza és egy pici mosolyt
engedélyez a halvány arcán.
Az apa nem bírja tovább és magához szorítja a kislány.
Erőt kell, hogy merítsen valamiből és ez nagyon megnyug-
tató, ahogy a kislány a nyaka köré fonja a kis kezét. Majd a
szemébe néz.
- Tudod, már megígértem egy csomó bácsinak és neked
is! És én betartom a szavam. – ismét csak a sekélyes, erőtlen,
valótlan magyarázkodás. A kislány szeme könnybe lábad
és keserűen válasz gyanánt ezt mondja:
- Nem annyira fontos Bruminak a medveháza – ránéz a
macijára majd vissza az apjára. – Csak maradj itt velünk. –
A sírás elkerülhetetlen.
- Mennem kell kis hercegnőm! – már nincsenek érvelé-
sek, nincsenek szavak, nincsenek épp mondatok. Ha tovább
marad mindenki sírva fakad. Háborús fájdalom úgy, hogy
még csak a front szele sem érintette meg a családod, mégis
sivárabb a búcsú mintha a legvészesebb harcok közepette
élet-halál harcot vívna. Az apa felállt rápillantott a síró fele-
ségére majd vissza a kislányára
Mert pár lépéssel mindezt a felesége szemlélte, akinek

124
már jóval a kis beszélgetés előtt hullottak a könnyei. A
kislány eközben oda lépett az apjához és szorosan átölelte
az egyik lábát.
- Ígérd meg, hogy hamar visszajössz! – kérleli az apját,
bár nem tudja, de mintha megsejtené, hogy ez nem sétaga-
lopp lesz számára.
- Megígérem neked! Visszajövök! – hazudja a kislány-
nak, de most már az ő szeme sarkában sem természetes a
nedvesség, ami az egyik ujjával el is simít.
Az anyja megy oda végül, csókot nyom még a férje
szájára, és finoman kibontja a kislány szorításából a lábát.

A háborút megélt, közvetlenül a fronton harcolt férfiak

tudják csak, hogy mi az a vad haláltánc, amit sem elmon-
dani, sem megírni, de még csak nagyon elképzelni sem
lehet.
Tegnap írt haza a feleségének és a kislányának. Fogalma
sincs róla, mi van velük és mikor kapják meg, ha egyáltalán
megkapják a levelét. Ezekkel a gondolatokkal botlottak bele
az ellenségbe, és ádáz küzdelem árán úgy látszik, enged a
nyomás és nyert helyzetbe kerültek.
Egy kék szemű, épp előtte megbotló ellensége arcán,
jobb szeme felett a homloka felé két centiméter széles vágás
látható, és a bal arcán egy „U” alakú heg éktelenkedik.
Ahogy felemelt kezekkel talpra áll, úgy mozdul a fejével,
hogy a látszik nyaka alatt egy igényes kígyó tetoválása. Az
ellensége azonnal beszélni kezd.
Régen tanult ismerős nyelv bár kicsit kikopott, de megle-
pően sokat ért belőle. Ha teljesen mindent nem is tud lefor-
dítani, de valami olyasmit mondhat, hogy: „… családom
van, feleségem és 3 kicsi gyerekem! Ez a háború vesztett háború,
ha meghagyod az életem hazamegyek hozzájuk és magam mögött

125
hagyom ezt az egészet...” Lehet, hogy napestig folytatta volna
még a kérlelést az ellenséges katona és bár a fegyverét
folyamatosan rajta tartja, de fejét félrebillenti és szemével a
csapattársait keresi, akik már régen messze száz méterekre
járnak, és nemsokára belevesznek a közeli erdőbe. Dönte-
nie kell vagy lelövi, vagy meghagyja az élet. Az előtte álló
kérlelő mondatait hadaró a fegyverét már régen elhajította,
még akkor, amikor feltett kézzel vert helyzetből kelt fel.
Hirtelen a kislánya jut eszébe, ahogy a mackóját szoron-
gatja, és akkor döntött.
- Menj haza! Most! Menj! – és int a katonának, akinek
nem kell kétszer mondania.
Először csak hátrál, de aztán megfordul és csak egyszer
néz vissza ellenőrizni, hogy hátba akarja-e lőne, vagy
valóban megkegyelmezett neki. Valóban jószívűségből az
élete megmaradt, így mind ketten mehettek az útjukra pont
egymással ellentétesen: az ellensége bár fegyvertelenül
bele a pusztába, ő pedig miután felvette a földről az eldo-
bott puskát, a saját csapattársai után loholt futólépésben az
erdőség felé.

Pár hét telhetett el, és már nem is emlékezett arra az

esetre, amikor hirtelen a csapatát elementáris erővel rohan-
ták le. Hősiesen küzdött mindenki.
Ő egy robbanást követően legalább két-három métert
repült a levegőben. Mikor feltápászkodott, fura érzésekkel
telve hangokat csak foszlányokban hallott, és akkor hirte-
len elébe toppan az élete utolsó pillanata. Lágy volt, mégis
irdatlanul határozott. Őrülten fájdalmas, mégis megnyug-
tatóan lezárt. Ki az aki várja a halát? Ő sem várta, csak úgy
megérkezett.
Egy hatalmas katona szúrta belé tövig a tőrét. Nem volt

126
kibúvó. A teste a szúrás pillanatában szabadult meg az
ereje nagyjától és roskadt igen gyorsan az öntudatlanságba.
De még mielőtt az utolsó szikrája is kiszállt volna a testé-
ből érdekes képet látott. Azt mondják, az ember életében az
utolsó pillanatban lepereg előtte az élete. Az ő utolsó pil-
lanatai másról szóltak. Egészen szürreális, elmondhatatlan
érzést produkált az élete végére.
Ahogy zuhant át a földi lét kapuján az örökkévalóság
birodalmába, a szeme látta a támadó katona arcát. Egy
kék szemű, jobb szeme felett a homloka felé két centiméter
széles vágás. A bal arcán pedig egy „U” alakú heg éktelen-
kedett. Amikor az álla alá lesett estében és átszalad kislá-
nyának tett ígérete: „Megígérem neked! Visszajövök!” akkor
megpillantotta a nem is olyan régen látott kígyótetoválást,
aztán kilehelte lelkét. Attól a kéztől vezérelve, akit nem is
olyan régen ő engedett el…

25 évvel később.

Egy kis kikötőben a hajóállomás előtt két nő vitatko-

zik egy matróznak látszó emberrel. Az ötvenes évei körül
járható szőke vehemensen magyaráz valamit, miközben
a mellette álló nagyjából harminc éves szintén szőke nő
bólogat. Aztán hirtelen felkapja a fejét, és észreveszi, hogy
pár éves kisfia vagányul lépked már a szirteken miközben
ők nyugodtan elvitatkozgattak a hajóssal.
Azonnal rohan a fia felé, még az idősebb is abbahagyja
a veszekedést, és az egyik kézfejét a szája elé kapja, látszik
rajta, hogy nagyon megdöbben a látványtól.
Egy hatalmas, hideg hullám a semmiből nem vártan a
kisfiút magával ragadja és sodorja tenger felé. Egy kiálló

127
szikla szerencséjére onnan nem látni, hogy a ruhájába
akadva akasztja meg, vagy kis karjaival volt képes megra-
gadva magát tartani a vízben.
Nem sok idő van. A következő hullám minden bizon�-
nyal a tengerbe fojtja a kisfiút.

Azt mondták, nagy tehetség. Summa cum laude végezte

az orvosi egyetemet, és a jövő egyik nagy várományos a
tudományos karrier útján is.
Az apja már régóta beteg. Már régóta tolókocsiban, szen-
vedve éli életét és most a tüdeje is fel akarja adni a szolgála-
tot. Milyen érdekes az élet, a fia már ilyen fiatalon százakat
gyógyított meg de az apja betegen tolókocsiban haldoklik.
Aztán mikor az ember az gondolná, hogy az élet csak
ennyire érdekes akkor meglepődik, hogy az elképzelhetet-
len helyzetek után következik csak az igazán lehetetlen.
A fiú konzultálva a professzorokkal ugyanarra a meg-
állapításra jutott, hogy az apja egészségi állapotát tekintve
klímaváltozásra van szükség, mert a tüdeje nemsokára
feladja a szolgálatot. Azt találták ki, hogy tenger közelében,
de mégis ha lehet, magasan a hegyekben töltsön el egy kis
időt.
A kis kikötőbe, ahogy az apja kezét fogva, a buta helyzet
megoldását várta, mivel aznapra ígért járatot csak a holnapi
napra ígérik, pedig a jegy árát már napokkal ezelőtt kifi-
zettették. Az a pár ember, aki szintén hiába a hajót várja
veszekedik a helyi állomás vezetővel, hogy hogyan lehet-
séges ez, mert nem az a baj, hogy késik, hanem hogy itt kell
megtudni, ahol már szállást sem lehet találni és a tenger
mellett éjszakázni embertelen.
Hirtelen elengedi az apja kezét és hatalmas iramot dik-
tálva - mintha megőrült volna - szalad a tenger felé, sőt

128
egyenesen bele a tengerbe. Az öngyilkosjelöltek csinálnak
csak ilyet, normális ember soha nem dobná el az életét
magától, pláne nem egy élete hajnalán a világsiker kapujá-
ban lévő fiatal.

A kisfiú a sziklán várta a sorsát. A sors viszont egy meg-

mentőn keresztül esélyt adott arra, hogy végigélje életét.
Egy kar nyúlt felé és megához húzta.
A parton ugyanabban a pillanatban a matróz is észlelte
a veszélyes helyzetet, és egy viszonylag hosszú kötelet
akasztott le a hajóállomás oldaláról, és ahogy tudott ő is
loholt a sziklák felé. Amikor odaért rákiáltott a két szőke
nőre, hogy azonnal jöjjenek beljebb. Nem hiányzik, hogy
tömeges vízbefulladás legyen. Elég neki a kisfiú és az önje-
lölt vízimentő életéért aggódni.
A kötél éppen hogy elérte a sziklát, ahol a kisfiú derekára
tekerte a fiatal orvos a kötelet, és szinte kidobta sziklákra
gyereket, akit a matróz amilyen gyorsan de ugyanolyan
vigyázva is húzott kifelé.
Mialatt a gyereket húzta a matróz, ismét iszonyatos
erővel a szikláknak vágódó hullám érkezett meg telje-
sen felöklelve a kisfiút. De a kötél a derekán kitartott és a
matróz erős karja kitartóan húzta most már megállás nélkül
egészen ki a partra az anyja és a nagymamája karjaiba.
Nagy volt az öröm. A kisfiúnak az anyja kezébe adja
kedves plüssmaciját. Azt a macit, amit annak idején ő
szorongatott, még mikor édesapjának el kellett mennie a
háborúba.
De nagy a bánat is. A fiatal orvos az előző hullámok-
kal besodródott a tengerbe. Senki nem tud segíteni neki.

129
Senki nem ugrik, senki szalad a biztos halálba utána. Csak
ő szaladt és ugrott egy pár perccel ezelőtt, amit most nincs,
ki utána csináljon. Egy élet egy életért.
Nehéz pillanatok ezek. A fiatalabb szőke nő odamegy
a tolókocsis emberhez. Letérdel elé és a kezét az arcához
húzza. A férfi először vissza akarja rántani, de meggon-
dolja magát és engedi, hogy a nő az arcához érintse és meg
is csókolja azt. A nő látja, hogy a kék szeme sarkából egy
könny gördül végig az arcán, majd arról a földre hull. Látja,
hogy az arc, amiről a könny származik egy élettől meggyö-
tört kemény arc. Többek között látja azt is, hogy jobb szeme
felett a homloka felé két centiméter széles vágás van, és a
bal arcán egy „U” alakú heg éktelenkedik. És bár már meg-
kopott, de régen szépen megrajzolt kígyótetoválás látszik a
nyakán… Az apját elvette tőle, de a fia pont az ő fia által él,
bár pont ezért cserébe a fiatal férfi viszont a tengerbe vész’.

A megmenekült kisfiú aztán felnőtt lett, és 25 évvel a

bizonyos életmentő eset után édesanyja szívét összetörve
többszörös gyilkosként börtönben ül.

Az élet egyik kezével elvesz, a másik kezével ad, és mikor azt

gondolod, hogy épp kaptál abban a pillanatban lehet, elvesztettél
a jövőben egy olyat, amit ha tudnád, hogy elvesztesz, nem
fogadnád el a jelenben kapott jót.
Lehet, hogy minden úgy jó, ahogy van, csak mi vagyunk örök
elégedetlenkedők, és nem tudunk hálásnak lenni azért a kevésért,
amivel sokak még szerencsétlenebb életétől eltérően nekünk
legalább van.

130
Kutya, macska.
Veled, nélküled.
 V
alahol Európában, napjainkban, egy kis város-
ban, kinn ültek a kertjükben az éppen ballagást
ünneplő család tagjai, amikor is a szomszédban
az élete jó részét már megélő karcos, de igenis vehemens
hangú Fred, meglehetősen nagy karlengetésekkel dorgálja
az unokáját:
- Ez a világ megérett egy világégésre! A mi időnkben
nem mertünk volna ilyet csinálni, mint amit ti megenged-
hettek magatoknak! Szégyelld magad! – dorgálja szinte egy
lélegzetvétellel a fiút, akit éppen azon kapott, hogy egy
vízipisztolyba valami festéket töltve az utcán álló autókat
lövi halomra és vélhetően az a festék maradandó károkat
fog okozni a tulajdonosainak.
A szomszédok persze az ünneplést csak éppen hogy
csúsztatottan megszakítva bár alig mutatva, hogy minden
idegszálukkal figyelnek, hallgatták mit mond az öreg,
de mintha semmi nem történt volna folytatták tovább az
ünneplést.
Tulajdonképpen már mindenkivel előfordult valami
hasonló, hogy a generációk közötti feszültségként előjövő
„mi volt régen” és „mi van most”, „miért volt régen sokkal
jobb” és „bezzeg a mai időkben a gyehenna tüzére kerül
a világ” szokásos diskurzusát megéli vagy megélte már,
esetleg meg fogja majd élni.
Azt latolgatni, hogy vajon mikor volt jobb, meddő vita
lenne. Már csak azért is, mert mindenki akkor él, amikor
éppen él. Ha megkérdeznék az embereket, igen nagy szá-
zalékban azt mondanák, hogy ők szeretnek a saját életük
idejében élni és nem élnének sem a jövőben, sem a múltban
szívesebben, - már csak annak okán sem, mert ez a megszo-
kott életük, ezt ismerik, ezt szeretik - bármennyire is keser-

132
ves lehet néha. Ezután már csak egy, vagy alig pár lépés és
elérkezik az ember oda, hogy a mai világban milyen sok a
válás a megcsalás.
Hogy ez mennyire árnyalt és sok oknál fogva kiala-
kult tendencia, arról lehetne éveket is beszélgetni. A tény
viszont tény marad, hogy ez a tendencia látszik maradni
a jövőben is. Minden rész kibontására a világ összes ideje
sem lenne elég és lehet, nem lenne lehetséges, de néhány
valószínű okot talán meg lehet vizsgálni.

Kloe

Miután a család kibulizta magát és a vendégek szép

lassan elpárologtak, Kloe és a szülei nekikezdtek a rámo-
lásnak – már amennyire este a nagy esemény utáni termé-
szetes fáradtság mellett annak lehetett nevezni. Kloe anyja,
bár nem volt lusta, egy ilyen nap után neki is elfogyott az
ereje, és pár perc rendezkedés után csak ennyit mondott:
- Azt gondolom, ezt hagyjuk inkább holnapra. Még
valami takarítani vagy rámolnivalóra ránézek és elmegy a
kedvem az élettől is – magyarázza és lehuppan a kanapéra.
Nem sokkal ez után Kloe is mellé heveredik, és termé-
szetesen az apja is oda ül.
Pár perc múlva már mindenki az igazak álmát alussza.
Kloe nem kelt valami korán. Édesanyja hagyta, hogy
pihenjen mégiscsak ő volt tegnap az ünnepelt ballagó nagy-
lány. Mire felkelt, minden csillogott és ragyogott a tiszta-
ságtól, a megszokott rend visszaköltözött a lakásukba. A
lány pedig pár órával az ébredése után már két legjobb
barátnőjével lófrált a plázában.
A lányok az emeleten támasztották a korlátot és lefelé
tekintve nézték, ahogy a szökőkút mellett az emberek hol ki

133
mennek, vagy éppen bejönnek az épületbe. Felülről nézve
mókásnak tartották az embereket, és közbe a pasikról foly-
tattak igen komoly eszmecserét.
- Nem is mondtad, mi lett végül Milóval? – kérdezte a
szemüveges lány Kloe mellett a könyökére támaszkodó
hosszú, szőke hajú Elbat.
- Semmi! - vetette oda savanyú arccal.
- De nem úgy volt, hogy összejöttetek? – kapcsolódott be
a témába Kloe is.
- Idióta! Megvolt, vége lett – magyarázza unott képpel
Elba.
- Neeeem! – nyújtja el a szót Letty, mint amikor valaki
húzni akarja a másikat. - Lefeküdtél vele?
- De hogy minek? – válaszolja Elba még mindig az előző
unott képpel. - Nem ért egy lukas garast sem az egész, és
azóta rám se néz. Nem válaszolt semmire. Olyan mintha
levegő lennék a számára.
- Ne is foglalkozz vele. Hisz’ tudod: Minden pasi egy… -
ahogy Kloe nekikezd a mondatnak, hirtelen mind a hárman
egyszerre mondják a „Minden pasi egy idióta” szöveget, majd
nagyot nevetnek. Talán csak Elba nevetése nem őszinte, de
ő is kacarászik azért velük együtt.
Ahogy ott nevetgélnek kissé bizonytalan, de azért
haladós léptekkel egy közepesen magas, vékony, oldalra
fésült, barna hajú fiú közeledett a lányok felé, akit mivel a
korlát mögül kifelé néztek, nem vették észre, csak amikor a
hátuk mögé érkezett és megszólította:
- Szia Kloe! – köszönt a fiú igen bágyadt, erőtlen hangon.
A lányok mind visszafordultak és csak pislogtak, hogy
ki is lehet ez az alak pontosan. Majd Kloe szakította meg a
csendet

134
 - Ki is vagy te? És mit akarsz? – kérdezte Kloe olyan
fejet vágva hozzá, mintha valami keserű valamibe harapott
volna.
- Én Tom vagyok. Tudod együtt jártunk edzeni – kezdi
habogni a fiú, de mivel rájött, hogy butaságot mondott, máris
próbálta azt magyarázni, ami ismételt magyarázkodásba
torkollott és igen bénára sikeredett. – Mármint nem együtt
csak te is ott edzettél… illetve csak ott voltál…
A lányok csak nézték a srácot, és nem szóltak semmit.
Kloe dolga, nem őket szólították meg ők csak kiélvezték,
hogy mozizhattak, persze tágra nyitott szemmel és füllel
követték minden pillanatot, hogy mi fog ebből kikerekedni.
- Na és mit akarsz tőlem? – kérdezi ridegen a lány.
- Én csak arra gondoltam, hogy… - kezdené a fiú, de a
lány azonnal rádöbbenve, hogy mit szeretne a fiú és bele-
fojtja a szót.
- Nyilván hogy csak te, mert én biztosan nem! – mondja
Kloe és a lányokra pislog kaján mosoly félét mutatva
feléjük. A fiú hosszú másodpercekig csak áll ott, mire nagy
nehezen összeszedi a bátorságát, hogy befejezze az elkez-
dett mondatát.
- Csak szeretném, ha beszélgetnénk – hebegi alig hallha-
tóan Tom.
- Miért most mit csinálunk te nagyágyú?
- Én csak… - olyan halkan mondja, hogy már maga sem
hiszi, hogy akart is valamit mondani.
- Te csak ne csinálj semmit és ne zaklass minket többet
jó? – vágja rá mérgesen Kloe.
A fiú úgy földbe lett döngölve, hogy alig állt már a lábán,
és csak üggyel-bajjal tudott lassan visszasétálni a barátjá-
hoz, aki nem messze ült a pláza éttermi részének egyik
székén.

135
 - Ki volt ez a szerencsétlen? – kérdezi Elba.
- Honnan tudjam? – feleli neki igen flegmán Kloe. – Nem
is értem, mit képzelnek ezek magukról, itt zaklatnak!
Kloe teljesen fel volt háborodva, de a másik két lány is
azonnal igazat adott neki, pedig mindannyian egy kedves,
türelmes, jófiúra vágytak. És eközben pont Elba lett nem
is olyan régen áldozata egy Milo-féle rosszfiúnak, akinek a
sebeit még jó pár hét lesz, mire kiheveri. A Tom-féle jófiúk
viszont mikor próbálkoztak, már az első lépésnél lefejezet-
tek lettek.
És mind a hárman kacagva többször is hangoztatták,
hogy „Minden pasi egy idióta”…

Greg

Az egyetemen éppen valami buli volt. Milyen okból?

Végül is lényegtelen. Okot elég csak akkor, vagy utána kita-
lálni. Inni lehet azért, mert szomorú vagy, lehet mert sike-
rült egy vizsgád. Akkor is, ha nem sikerült a vizsga. Vizsga
előtt is lehet rákészülős bulit csinálni és lehet, azért mert
péntek van, vagy éppen szombat, vagy akár vasárnap. De
ok lehet a hétfő, a kedd, a szerda és a csütörtök is. Jó alapos
bekarmolásra okot találni, tulajdonképpen bármikor lehet.
Ez az alkalom is egy ilyen volt. Igazán sokan összejöttek.
Greg éppen valami italt öntött magának, amikor odalépett
hozzá a legjobb haverja, Joe.
- Miért van az, hogy a legjobb csajok a legnagyobb riban-
cok? – kérdezi kicsit becsiccsentve már Joe.
- Azért kisapám, hogy a te kis farkincádat jó melegen
tudja valaki tartani és ne kelljen szegény Joe barátomnak
magányosan, számkivetetten senyvednie a nagy kietlen

136
galaxisunkban – magyarázza cinikusan Greg a haverjának,
aminek a végén jót nevet és a kezébe nyomja a kiöntött
italát, majd magának újratölt egy másik poharat.
Joe fancsali képet vág, elfogadja az italt, aztán reagál a
hegyi beszédre.
- Hahaha. Nagyon vicces vagy öregem. Nekem kell
valami igazi. Szerelmes akarok lenni végre! Akarok valami
komoly dolgot – magyarázza Joe lassan, akkurátusan úgy,
hogy imitt-amott a nyelve is összeakad. – Nincs egy normá-
lis lány sem, bakker!
Greg Joe vállára teszi a karját és odafordítja táncparkett
felé a barátját.
- Nézzél szét! Itt most buli van. Itt ma este senki nem fog-
lalkozik a picinyke bágyadt lelkecskéddel. Itt ma csak az
elhanyagolt farkincáddal foglalkoznak – magyarázza Greg
a barátjának majd még hozzáteszi: - …már ha nem leszel
hozzá túl részeg. – Aztán nagyot röhög a végére ismét.
- De hát te sem értesz meg már engem!
- De már hogyne értenélek meg. Ne gondold, hogy engem
nem foglalkoztat a dolog. – Greg mintha egy pillanat alatt
megváltozott volna és átfordult komolyba. – Engem is tud
nyomasztani, hogyha nem csak kufirc a téma, akkor ki is
lenne alkalmas arra, hogy együtt legyek vele.
Ezek után persze az éjszaka folyamán mind ketten tajtré-
szegre, majd hordozhatóra itták magukat.
Délután mikor az enyhének nem mondható másnapos-
ság eluralkodott a két baráton, együtt ültek a kanapén,
mint egy elázott, majd elgázolt és aztán kifacsart macska a
kandalló előtt.
Pár óra kellett mire kitisztultak a fejek.
- Greg nekem tetszik Nikol. Olyan édes és megközelít-

137
hetetlen. Szende, aranyos lány. Szerintem még nem is volt
pasija. Tegnap komolyan gondoltam, hogy nem lehet egy
normális lányt találni. Ez annyira kiábrándító.
- Tudom. Tegnap bulizhatnékom volt. De tudom, hogy
igazad van. – Greg maga elé bámul, már nem akar szét-
hullani az egész feje és így bár nem százszázalékosan, de
gondolkozásra is tudja fogni, majd folytatja – Menjünk
el a csajokhoz. Ma este ők szervezik a bulit. Tuti ott lesz
Nikol is. Bedobod magad és elveszed feleségül, gyerekeitek
lesznek – és én meg reménykedek majd, hogy nem lesznek
olyan randák, mint amilyen a te rusnya fejed! – viccelődik
a végén Greg és szokásosan nevetni kezd, bár a feje meg a
gyomra még nem az igazi, így csak olyan visszafogottabb
kacagást enged meg magának.
- Mocsok alkoholista disznó vagy és még te beszélsz? –
vág vissza Joe és már együtt nevetnek figyelve nagyon a
másnaposság okozta mellékhatásokra.
- Nyilván én! Eli is lehet ott lesz ma este. Kb. ugyanazt
érzem, mint amit te az előbb itt elcsacsogtál nekem.
- Akkor ez eldőlt! Nagyon úgy fest, hogy ott a helyünk!
– kacsint egyet a haver.
Este már nagy reményekkel a buliban feszítenek. Először
elvegyülnek a tömegbe majd kiállva a tömeg szélére stíröl-
getik a felhozatalt. Aztán Greg látja meg először Nikolt.
- Ott van! – mutat Greg a lány felé, miközben egyik
kezében fogja a sörét és nagy erőkkel ordít Joe fülébe
remélve, hogy át tudja kiabálni az erős zene dübörgését.
Joe is meglátja a lányt, mosolyog és elindul a lány felé.
Greg egyedül marad, és a lába akaratlanul is járja a maga
kis életét a zene ritmusára. Vizslató szemével egyvalakit
keres. Nemsokára meg is látja Elit.
Az érdekessége az estének az, hogy mind a két fiú komo-

138
lyan keresett valakit, akit a sivár életükbe belehelyezve
majd valami megnyugvást és valami színesen boldog
csodát okozna. Komolyan erre vágytak. Komolyan ez a
terv mozgatta őket.
Mind a ketten berúgtak. Greg egész este csicsergett
Elinek. Greg igen helyes gyerek volt, így bár hosszú óráiba
telt, mire Eli igent mondott, de végül is beadta a derekát.
Neki adta egy nagy kincsét: a szüzességét.
Reggel mikor ismét találkozott a két barát és Joe elme-
sélte, hogy nála is nagyjából hasonló volt a helyzet azt
kivéve, hogy Nikol nem volt szűz, mind a ketten a beszél-
getésük végére egyöntetűen azt mondták, hogy: „Minden
nő ribanc!”
A szándék, a terv megvolt. De a vér – és nem utolsó-
sorban az alkohol – erősebbnek bizonyult és a lányok, akik
kapcsolat reményében, értéket kerestek, hálóba estek. Két
helyes, de alkoholtól vezérelt fiú hálójába, akik az elején
még pont ellentétes szándékkal nekiindulva, de végén
„elgyengülve” leimádkozták a lányokról a bugyit. Leimád-
kozták, megkapták, majd a könnyebb utat választva leri-
bancozták őket. Mert ugye nehezebb elképzelni, elismerni,
majd ki is mondani, hogy én voltam a féreg. Arról már ne is
beszéljünk, hogy ha valakit megbánt az ember, akkor attól
bocsánatot is kérjen.

Nita

A belváros elit negyedének egyik legpatinásabb irodá-

jában pattanásig feszültek az idegek. Mindenki fogakat
összeszorítva járt-kelt és bár tette a dolgát, mégis látszott
mindenkin, hogy tulajdonképpen csak a várakozás az, ami
meghatározza a pillanatokat.

139
 Bármikor megszülethetett a döntés. A döntés arról,
hogy a Lemon Ltd. kapja-e a megrendelést, vagy elbukják
a projektet, és akkor lehet megint a sebek nyalogatása után
lenyúlni a vacak két másik jelentéktelen üzlet után. Senki-
nek sem lenne kedve leporolgatni őket, és jópofizni a már
szinte elküldött másik két cég vezetőivel, akik viszont úgy
látszik, hogy nagyon akarnak a céggel együttműködni.
Talán Brokk volt a legidegesebb. Ő nem ment sehova,
csak ült az irodájában és semmitmondóan nézett ki az
üvegfalakon túlra. Nézte, hogy serénykednek a többiek.
Látszattevékenykedés folyt, hisz ahogy azt tudjuk is, min-
denki csak várt.
Brokk volt a projektmenedzser. Tulajdonképpen egy
zseni. Az egész szakma a kisujjában van. Henry a cég keres-
kedelmi igazgatója nem igazán kedveli. Megmondani nem
tudja miért, csak azt érzi, hogy nem szimpatizál vele. Brokk
kedves, egyszerű, tipikus zseni. Nem túl magas, nem túl
beszédes, nem túl szép és nem is sikerorientált. Egyszerű
és nagyszerű mégis inkább az esetlensége domborodik ki a
való életben. Főleg a nők terén.
Henry viszont Brokk ellentéte. Nagyvilági profi beszélő.
Így mondják ezt, amikor valaki folyékonyan tud hazudni.
Ha nagyon szárazon tekintenénk, akkor Henry nem ért
semmihez csak ahhoz, hogy hogy húzzon be valakit a
csőbe, aki aztán ott már addig vergődik, amíg igent nem
mond. De mivel sikeres, így nyilván senki nem kérőjelezi
meg a tudását. Az öltözködése mindig divatos. Méregdrága
parfüm, méregdrága karóra és hozzá méregdrága sportko-
csi. Arról ne is beszéljünk, hogy egy igényesen berendezett,
senki nem tudja, mennyire drága lakás várja minden este
haza.
Ma viszont, ha a cég megnyeri a tendert, akkor a nap

140
hőse nem Henry, hanem Brokk lesz. Két évig az előző öt
év bevételének a dupláját keresi meg a vállalat ezzel. De
Brokkot nem ez izgatta. Valahogy őt soha nem a pénz hozta
lázba. Sokkal inkább a kihívás, a szakma.
És akkor megtörtént, csöngött a telefon. Brokk vette fel.
Annyira ideges volt, hogy már izgalmában nem is félt, csak
apatikusan várta, hogy most akasztás lesz vagy mennybe-
menetel. Nem volt az sem egy kifejezetten jó húzás a meg-
rendelő hírnökétől – aki történetesen a kereskedelmi igaz-
gató volt –, hogy nem azzal kezdte, hogy igen, vagy nem,
hanem jól elhúzta a mondanivalóját azzal, hogy mennyire
örült, hogy egy ilyen jó csapattal dolgozhatott együtt és már
maga ez az együtt eltöltött idő megérte neki és a vállalatá-
nak, arról nem is beszélve, amilyen sok szakmai élményt
kapott Lemon-tól. A sok blabla után már Brokk is – akiről
mindenki tudja, hogy vasból vannak az idegei – elkezdett
fészkelődni és nagyon várta már, hogy végre kibökje, mi a
végső döntés.
Nehéz szülés volt, mert csak nem akarta abbahagyni. De
aztán mégis kimondta, hogy: Igen. Brokk szinte felugrott
a székéről, és az arcáról a közben odasereglett irodányi
ember le tudta olvasni a diadalt. Még a tulajdonos vezér-
igazgató is kilépett az irodája elé és amikor látta, hogy
nyertek, mosollyal az arcán csettintett egyet, a jobb öklével
egy félkör kanyart leírva a dereka előtt, majd azért tudatá-
ban annak, hogy mégis csak ő itt a főnök, szépen visszaült
a székére, persze a mosolyát meghagyva az arcán.
De nem így a többiek, akik szinte csak a papírokat nem
kezdték el feldobálni a magasba, mint szokás éljenzésnél
a sapkákat és egyéb tárgyakat. Nagy volt a sikongás és az
öröm.

141
 Brokk visszaült a székére és ő is csak mosolygott. Ekkor
lépett be az irodába Nita.
Nita a tulajdonos lánya. Bár van saját irodája a cégnél, ő
itt valójában senki. Alibi az egész. Az apja csak látszatnak
adta neki. Hivatalosan persze a cégnél dolgozik, de nem
hivatalosan hivatásos nagyvilági életet élő, örök bulizós,
világmegváltó, ki ha én nem nő.
Ahogy Nita határozott léptekkel, nem foglalkozva sen-
kivel végiglépkedett a magassarkú cipőjében, igen kihívó
ruházatban az irodán, pont Brokk üveges irodafala előtt
ment el. Brokk úgy látta a lányt, mintha egy lassított felvé-
telen menne el előtte. Szép, szőke, közepesen hosszú haja
a lépésektől finoman hullámzott. Ahogy egyenesen apja
iroda ajtaja felé vette az irány senkire sem nézett, pedig
körülötte mindenki hangosan ujjongva ünnepelt, volt aki
még ugrált is örömében.
Aztán mikor Nita kiért Brokk irodájának látómezejéből,
ismét minden felgyorsult, de Brokk gondolatai már messze
kalandoztak.
Nita belépett az apja irodájába.
- Szia Nita! – köszöntötte mosolygós arccal az apja.
- Szia Apa! – fogadta a köszöntést, de mintha karót nyelt
volna a lány.
- Megnyertük! – próbálkozott az apja picit zabolázottab-
ban a lány tudomására hozni, hogy mi történik.
- Nem mondod! – veti oda fancsali képpel és cinikus
hanggal a lány. – Kicsit jobban zsibongnátok, még a holdon
is megtudnák. De a szomszéd irodaház már tuti értesült
róla.
- Miért vagy ennyire ünneprontó?! Örülhetnél kicsit te
is, végül is a te céged is valahol! – folytatja még mindig a
próbálkozását az apja.

142
 - Én örülök! – válaszolja a lány még mindig szinte ugyan-
olyan hangleejtéssel és lehuppan az apja előtt székbe.
- Mi van veled?
- Semmi! – vágja rá szinte azonnal Nita.
- Semmi? – most az apja hangján érződik az a bizonyos
cinizmus. – Így szokott kezdődni az a bizonyos „valami”!
Mi a baj?
- Mondom semmi!
- Hát jó! Nekem így is jó! – mondja az apja és elkezd
pakolgatni a szinte üres íróasztalán pár iratot, mint aki
nagyon fontos dologba akar belekezdeni.
Kicsit Nita még vergődik és az apja ösztönös színjá-
téka, ösztönös viselkedést vált ki Nitából is. Mind a ketten
tudják, hogy valamiért jött és mind a ketten tudják, hogy
valamikor el fogja mondani. Már csak az a kérdés, hogy
milyen módon és mikor.
- Jól van! – adja meg magát Nita, és szétteszi maga előtt
kicsit szögletes mozdulattal a lábát. – Kellene egy kis pénz.
Az apja elkerekedett szemekkel mintha nem hinne a
fülének, meredten figyel a lányára.
- Pénz? De hát nem pár hete kaptál húszezer dollárt?
Mit csináltál vele? – kérdezi szinte már mérgesen az apja.
– Egyébként is, minden áldott hónapban elvertél eddig har-
mincezret.
- Nem olcsó szépnek lenni – válaszol kicsit pökhendi
módon a lány.
- Szépnek? – köpi szinte a szavakat. – Inkább azt mon-
danám, hogy idiótának lenni drága! – most már valóban
mérges lett. – Csak tavaly elköltöttél félmillió dollárt.
Lassan ott tartunk, hogy a cég nem költ ennyit a fenntartási
költségeire.
Nita lesüti a szemeit, majd azzal a bizonyos „bocsánatot

143
kérek és hogy tudnálak kiengesztelni, nagyon szeretlek apukám”
szempillamozgásokkal néz fel az apjára. Ez ellen egy apa
sem tud mit tenni, sőt mivel érzi, hogy a hatás fokozható,
szép lassan élő szóban és mondja.
- Ne haragudj – rebegi, persze a színészek is megirigyel-
hetnék a játékát.
Az apja picit felenged, és aztán csak megkérdezi:
- Mennyi kellene?
- Úgy húszezerre gondoltam - szinte azonnal válaszol a
lány izgatottan.
- Jézusom Nita! - képed el az apja. – Tönkreteszel.
- Jó elég lesz tíz is, – próbálja kicsit tompítani a helyzetet
és az apjára mosolyog erőteljesen ellenállhatatlan módon.
Az apja felnyitja a laptopját és elkezd gépelni rajta.
- Átutaltam ötezer dollárt. De ne egy nap alatt költsd el
kérlek!
Nita felkel a székből és kislányos mozdulatokkal, mint
aki nagyon hálás megpuszilja az apja arcát. Egy harmin-
céves nőtől ez picit talán látványosan mesterkélt, de egy
apa mindig szereti a lányát.
- Köszi! Megígérem, jó leszek. – válaszol még és máris
indulni készül, de még visszaszól az ajtóból. – Elvihetem a
Lexusod?
Az apja fejét csóválja és csak ennyit mond:
- Teljesen ne tegyél tönkre! Van neked is kocsid!
- De taxival jöttem és most… - nem tudja befejezni, mert
az apja igen határozott:
- Nem! Nekem is kell az autóm!
- Ajh! – durcás képet vág a lány és épp kifordulni készül.
- Nita! – szól utána még az apja mire Nita visszanéz bos�-
szúsan.
- Este céges buli lesz. Eljöhetnél. – Az apja nagyon

144
finoman, tapogatózóan, mint aki éppen attól fél, hogy
rászakad-e mennyezet vagy sem próbálja kitalálni, hogy
hogy fog reagálni a lánya.
- Nem nagyon érdekel! Most az foglalkoztat inkább, hogy
jutok haza - mondja Nita és azzal ott is hagyja az apját, aki
olyan fejet vág, mint akit kiraboltak, majd áthajtottak rajta
egy kamionnal és egy kést is megforgattak a mellkasában.
Henry ebben a pillanatban keresztezi a lány útját, és
azonnal mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne
szinte bekapcsolódik a beszélgetésbe:
- Én elvihetlek – mondja és közben úgy vigyorog, hogy
talán még a bölcsességfoga is látszik.
- Megtennéd? – kérdez vissza Nita.
Mindez természetesen Brokk irodája előtt zajlik, aki az
előbbi reménykedő gondolatait ezzel azonnal szerteszét
foszlatták.

Két nappal a történtek után, estefelé Nita a barátnőjénél

ül, és éppen a világot megváltani készülő tipikus csajos
beszélgetésük vége felé tartanak.
- …de most akkor mi van? - kérdezi Nita barátnője.
- Mi lenne… a szokásos nagy semmi. Amikor dugni akar,
akkor kedves és mosolyog, mint egy kifaragott töklámpa.
Én meg nem tudom, hova tenni. Nincs egy normálisa pasi
sem a világon. Annyira szörnyű!
- És mi van Brokkal?
- Most komoly? Brokk? Odajött az este és olyan kis esetlen
volt. Elmondta, hogy régóta tetszem neki és hogy szeretne
valami komolyat. Érted? Régóta tetszem neki? De mégis
milyen régóta? 100 éve már? És eddig mire várt a töketlen?
Jujj! A hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy Brokk…
- Igazságtalan vagy vele.

145
 - Én? Már miért lennék? – kérdezi Nita. – Én reális
vagyok. Nem tudok mit kezdeni egy ilyen „osztályban”
hozzám fel nem érő, így a szintet meg nem ütő pasival.
- Szerintem Brokk pedig normális.
- Normális? – képed el szinte a barátnője szaván Nita.
- Igen az. Ő viszi a céget.
- A céget az apám, meg Henry viszi.
- Már megint a Henry! Henry? – kérdez vissza cinikusan.
– Az a Henry, aki éppen tegnapelőtt fektetett meg és utána
megkért, hogy menj haza, mert sok a dolga? – magya-
rázza egyre cinikusabb hangon és folytatja – Az a Henry,
aki folyton pénzt kér tőled kölcsön és soha nem adja meg?
Vagy az Henry, aki már egy tucatszor megígérte, hogy
elvesz feleségül, de egy falovat sem mernék rábízni, mert
olyan érzéketlen, hogy azt is megdöglesztené?
- …olyan nehéz ez! Már nem tudok én semmit sem –
mondja nyűglődve Nita, és valóban azt lehet leolvasni az
arcáról, hogy kétségbeesett.
- Kell a jó? NEM! Kell a rossz? KELL! – szinte csak elgon-
dolkozva válaszol és mintha nem is válasz lenne csak úgy a
levegőbe elengedett szavak Nita barátnőjének.
A nő keresi a férfit. A férfi keresi a nőt. Az a baj, hogy
keresi és nem találja.

Boris

Az étterem a sziklás tenger partján teljesen benyúlik

a tenger felé és azt az érzetet kelti, hogy az ember bár ül,
mégis repül a tenger felett, bár stabil minden, mégis mintha
folyton zuhanna a víz felé.
Boris Tina szemét nézte. De az sem kerülte el a figyelmét,
hogy a lány hajába pajkosan bele-bele markoló, majd azt

146
rendezetlenül, de szinte odafigyelt finomsággal szétdobó
szél, hogy játszik a lány válla alatt lévő ruha oldalra lenyúló
pántját díszítő masnijával.
Az étterembe csak VIP-kártyával lehetett asztalt foglalni
és a helyek legalább negyedévre előre foglaltak. Borisnak
minden héten van két foglalása egy évre előre. Egy hétvé-
gén és egy hét közben. Itt a pénzről szó sem esik. Boris a fél-
sziget leggazdagabb embere. Az az ember, aki már régóta
nem nézi meg semmin az árcédulát, csak rámutat és kéri. A
pénz nem számít.
Tina valóban egy gyönyörű lány. Az arca mosolygós
és azt érzékelteti, mintha a világ mindig is nyugodt lenne.
Az ajka buja és valóban kívánatossá teszi az egész lányt. A
teste tökéletes, nem árnyékolja be semmi. Életének abban a
pillanatában van, amikor a világ valamennyi férfiját képes
lenne egyetlen pillantásával elvarázsolni.
Egy pincér lép az asztalhoz, akkurátus, könnyed moz-
dulatokkal áll meg és szinte lebegve kérdezi, hogy milyen
italt hozhat. Boris csak annyit mond.
- A legjobb borukat kérem.
A pincér elmosolyodik - bár tudja, hogy bajba került,
mert ez jól hangzik, de egyáltalán nem pontos meghatá-
rozás, így hosszú és kellemetlenül nehéz pillanatoknak
néz elébe, amíg kiválasztja, hogy mi lehet az a legjobb bor,
amivel nem fog leégni a – ha lehet így mondani – legvi-
pebb vendégük előtt. De ez egy ilyen hely. Nem kérdezünk
sokat, kitaláljuk, amit a vendég óhajt és előállítjuk a lehe-
tetlent. Legalábbis az étterem vezetője mindig ilyen, vagy
ehhez hasonló mondatokat mond az alkalmazottaknak.
Az egész este valójában meseszépre sikeredik egy igazán
csodálatos lány és a város leggazdagabb férfija asztalánál.
Egy nappal ezelőtt Boris és a szóban forgó lány között

147
lezajló telefonbeszélgetés alkalmával, legalább háromszor
hangzott el Tina szájából, hogy első alkalommal nincs szex.
Boris mosolyogva mindig megnyugtatta, hogy aggoda-
lomra nincs oka, természetesen nem fognak olyat csinálni,
ami a lánynak ellenére lenne.
Boris egyfelől tartotta a szavát. Nem csinált olyat,
amiben a lány bele nem egyezett volna. Viszont a romanti-
kus este ezután következő részében hosszú órák és hosszú,
de nagyon is profin megénekelt csábítás szalagjára csak fel-
lépett a lány. Beleegyezett először egy sétába, majd hagyta
a lebukó nap előtt csókot lopjon tőle és végül belement
egy utolsó italba, ami természetesen nem lehetett máshol
- mivel az idő elszaladt, így már nyitva nem nagyon találni
minőségi helyet –, mint Boris lakásában.
A bársonyos csapda csattant, és egy igazán fülledt, ero-
tikus, sőt már-már pornográf éjszaka után, reggel, a lány
elbúcsúzott és kilépett Boris lakásának ajtaján.
Pár órával ez után Boris barátjánál héderelt és valami
másodosztályú lőrét iszogatott, ami nem éppen az ő osztá-
lyához való, de mivel a barátja nem volt gazdag és a kötődés
valóban igazi barátság volt, ezért pont nem érdekelte, hogy
mivel kínálta meg, úgy itta mintha a világ legdrágább és
legminőségibb itala lenne.
- Szóval Tinát is megtücskölted! – kérdezi Borist fejcsó-
válva Hugo.
- Most mit vagy úgy oda? – veti oda flegmás lazasággal
Boris, mint akit tényleg nem is érdekel az egész.
- Én nem vagyok oda. Csak tipikus…
- Hidd el, nem vártam mást. Tina is csak egy kis fasz-
cibáló! Tudtam az elején már. Mindegyik adja az ártatlan
szende szüzet: „jaj nem fogom bekapni a kukid, mert én úrinő

148
vagyok!„ – utánozta Boris sipákolós, cinikus hangon, mintha
egy lány mondaná, majd folytatja - …aztán a végén kiderül,
hogy jobban falja a szexet, mint én.
- Boris! – szólt rá kicsit erélyesebben Hugo.
- Mi van?
- Mi van? – kérdez vissza erőteljes hanggal azonnal
Hugó – Az van apám, hogy te nem vagy teljesen komplett
öregem! Neked valami baj van az agyaddal, de ha azzal
nem is, akkor a szíveddel tuti. Vagy talán még lelked sincs.
- Miért lenne baj velem? Én a tökéleteset keresem. Nem
érem be mással csak a legtökéletesebb tökéletesnél egy
kicsit jobbal!
- Neked soha nem lesz senki sem jó – legyint egyet Hugo.
- De igen! Tudom, hogy létezik.
Hugo elneveti magát.
- Persze, mintha ezt hallottam volna már? – Hugó úgy
kérdezi, mintha bizonytalan lenne, pedig pontosan tudja,
így cikizi Borist.
- Különben is ez lesz az utolsó! Ha ez nem jön be, most
már tényleg nem fogok keresni senkit! – magyarázza Boris
- Hányadik lány is volt ez?
- 728. – mondja érezhetően büszkén kidomborítva Boris
- Miért?
- 728 alkalommal hallottam ugyanezt a dumát, amit
most is mondasz és mindig tovább léptél egy másik virágot
leszakítani. Tudod te, hogy ezek a nők csodálatosak? Más
fél karját adná, ha tized ennyi, negyed ilyen szép és intelli-
gens lánnyal randizhatna.
- Egyik sem volt tökéletes! – vég közbe Boris.
- Egy nagy lószart! Ezek szép lányok voltak és jó emberek,
Boris! Te használtad a testüket, piszkoltad be a lelküket és
zúztad szét a szívüket.

149
 - Most úgy beszélsz mintha egy pap lennél – röhög Boris
azon, amit Hugo magyaráz.
- Jó nem kell, hogy rám figyelj. De azok a lányok igen is
kedvesek voltak!
- De az első adandó alkalommal mégis letérdeltek és
élvezték. – Boris ezt úgy mondja, mintha a világ össze
tudása a birtokába lenne, és nem értené, mit magyaráz neki
Hugo.
- Mert te rájuk erőszakoltad! – szinte már kiabál a barátja
Borisnak.
- Én? Soha nem erőszakolok senkire semmit! – mintha
kicsit sértve lenne, úgy válaszolt Boris.
- Persze. Most igazán hímsoviniszta, kiállhatatlan pasi-
ként viselkedsz!
- Milyen baromságokat beszélsz már megint?
- Tudod, hogy te vagy a leggazdagabb vállalkozó?
- Na és? Ezt mindenki tudja.
- Pont ez az - magyarázza Hugo – A lányok is tudták
és értékes kapcsolat reményében valóban téged akartak.
Mit gondolsz, mit kellett volna tenniük, amikor azt érezték,
hogy csak azon múlik, hogy megnyerik–e a szíved és a lel-
kedhez is odaférhetnek, ha lefekszenek veled?! – Teszi fel a
költői kérdését Hugo. – Ezek a lányok érted tették meg és
azért, mert belehajszoltad őket.
- Hogy oda ne rohanjak! Egy nagy faszt! Ezek a ringyók
is akarták az egészet, de az elején álszentként viselkedett
mindegyik és mondta a süket dumáját.
- Amíg meg nem hallod más hangját, amit elnyom a
sajátod, addig rosszabb leszel, mint egy süket, aki semmi-
lyen hangot nem hall, mert te hallhatnál, de eleve elutasí-
tod a hallás lehetőségét.
- Igazi filozófus lettél.

150
 - Csak kívülről látlak! – mondja a barátjának fejcsóválva,
aztán vesz egy nagy levegőt és még mosolyogva hozzáteszi
– De kénytelen vagyok így elfogadni téged, te pöcsmadár!
- Én is szeretlek! – válaszol Boris, és hatalmasat nevetnek.
Boris pár nap múlva kísértetiesen hasonló módon, mint
ahogy Tinával is tette, 729. alkalommal is becserkész egy
csinos lányt.
…és nem áll le a 729. után sem…

Se veled, se nélküled?

A nemek közötti folytonos húzd meg, ereszd el, kellesz,

nem kellesz féle – rossz szó, de nevezzük így - harc, már
évezredes múltra tekint vissza.
Valahol mindenki boldog akar lenni. Valahol mindenki
akar egy társat.
És innen mégis, hogy hogy jut el a két fél arra, hogy
minden férfi féreg és minden nő ribanc? (a kivétel mindig
erősíti a szabályt persze) Talán van rá egzakt válasz, de azt
inkább meghagynám mindenkinek magának.
Egy viszont biztos:
A nagy háború közepette lehet, nem veszi észre az ember
a saját gyengeségében rejlő hibákat, illetve a tökéletlensé-
géből adódó bizonyítási vágyat arra, hogy megmutassa,
hogy mégis tökéletes. Sokszor sokkal nehezebb bevallani
azt, hogy nem vagyok tökéletes, és inkább megy az ember
előre a kilátástalan semmibe bizonyítani a lehetetlent, hisz
amíg a bizonyítási folyamat zajlik, addig sem kell színt
vallani, hogy bizony senki nem tökéletes, még én sem. De
lehet, hogy tévedek…

151
 Keserű és
savanyú az édes
Mesterségem
címere
O
tthon

A nyár, bár már a végéhez közeledett, még mindig

tombolt. A vasárnapi szentmise után a
templomból kilépő hívek szinte a déli harangszóra
befejezett mise után a templom előtti kis csinosan kiala-
kított kert részébe érkezve homlokukról, arcukról töröl-
gették a nap erejét tükröző verejtékcseppeket.

Amanda nem akart időzni és szándéka szerint ki akart

maradni a már-már szinte szertartásszerű, minden hét
miséje utáni trécselésből. Ilyenkor ráérősen, ki-ki párját
megtalálva jól átbeszélgetik a heti történteket. De a terve
nem jött be. Elsőként a templomajtón épp kilépő plébános
sietett hozzá.
Amanda! – Úgy kiáltott utána mintha az élete múlna
rajta pedig csak beszélgetni szeretett volna vele, mielőtt
elutazik. A plébános egyébként magas, vékony, erőteljes
testalkatú fekete rövidre nyírt hajú, mindig mosolygós, jó
ember volt.
Amanda megfordult és kérdő tekintettel megvárta, amíg
odaért hozz.
Igen? - Amanda finom lelkű csinos lány volt. Most töl-
tötte be a nyáron a 18. születésnapját és nagy izgalommal
tekint rá mindenki a faluban, mert évtizedek óta ő lesz az
első, aki elhagyja a helyet és egyetemre megy. Kitör a szür-
keségből és öregbíti a falu nevét. Csinos vékony alkatát,
szőke, vállig érő haja is nőiesebbé teszi, aki látja már-már
csak a látványból a szexi szót morzsolgatja tudat alatt.
Jól tudom, hogy jövő héten utazol? – kérdezi a plébános

153
bár akár költői is lehet a kérdés, hiszen kicsi az a község,
mindenki mindent tud. Pont a plébános ne tudta volna
már több mint fél éve az időpontot, a helyet, a módot, hogy
Amanda, mikor, kivel, hogyan fog menni? Persze hogy
tudta.
Igen. Pénteken repülök – válaszolta a lány mosolyogva.
Nagyszerű hír – szinte majd felröppen örömében úgy
válaszol. A plébános mindig ilyen kirobbanóan boldog,
amikor beszélget vele az ember maga is jó kedvre derül,
legyen akármilyen mély depresszióban. Közben a reve-
renda mélyen bújtatott belső zsebéből elővesz egy kis
rózsafüzért és odanyújtja a lánynak. – Csak egy kis emlék,
hogy ne felejtsd el a mi kis közösségünket és ha alkalom
adtán eszedbe jut, azért imádkozz is. – A plébános huncutul
mosolyog a végén, és megenged magának egy kacsintást
is. Tudja ő jól, hogy amikor az ember egyedül marad már
feledésben is maradhatnak a jól begyakorolt szokások is
akár.
Köszönöm szépen! – Amanda kezébe veszi és nézegeti
a valóban kicsi, zsebben is elférő fekete gyöngyszerű sze-
mekből körbe futó és a végén egy ezüstkeresztben végződő
rózsafűzért. Tetszett neki. Miközben épp a táskájába tette
csatlakozott hozzájuk a nagymamája.
Dicsértessék Plébános Úr! – köszönt oda elsőként a plé-
bánosnak, bár nem régiben már a misén találkoztak.
Mindörökké! – fogadta a köszöntését. És mintha valóban
nagyon eltelt volna az idő diszkréten biccentve mondta: -
Na de én megyek is, még van pár dolgom és még szeretnék
beszélni Fred-ékkel is. – Azzal mint mindig most is moso-
lyogva elsétált.
Na? mit kaptál? – kérdezi a Nagyi Amandától kíván-
csian.

154
 Csak egy rózsafűzért – válaszolta szendén
Csak? Az nem csak! Az egy igen szép ajándék – magya-
rázta neki, de bármennyire is kíváncsi volt rá, a lány nem
vette ki a táskájából és végül is elpárolgott a kíváncsisága,
majd folytatta: Pénteken indulás előtt gyere át, nagyon
várlak megígérted.
Tudom! Nyugi Mami, menni fogok! Tudod, hogy nem
hagynálak ki a búcsúzkodásból téged. – magyarázza a lány
és pont eközben megérkezik még három idősebb hölgy és
mindenki megerősítést kap, hogy valóban elutazik a lány,
bár mindenki pontosan tudja már jó pár hete, hogy így lesz.
A vasárnap nyugodt mederben, szokásosan folytatódik.
Falun nem túl nagy az élet, nem sok mindent lehet csinálni
és vasárnap egyébként is jól esik a pihenés.
Este amikor lecsendesedik minden és az idő is kicsit
enyhül, Amanda felhívja a barátnőjét Donnát. Hosszan
csöng és már amikor azt gondolja, hogy majd csörgeti
később, végre felveszi.
Haló? – szól bele Donna.
Na végre! Már azt hittem, hogy soha nem veszed fel.
Dehogynem. Nyugi! Itt vagyok! Na, minden rendben? –
kérdezi Amandától.
- Nálam igen útra készen állok, ahogy beszéltük is,
pénteken megyek hozzád. Inkább én kérdezem, hogy ott
minden rendben van?
- Persze! Gyere, várlak – válaszolaj Donna - Úgy izgulok,
meglátod minden jó lesz, már annyira régen nem láttalak.
Csomót fogunk beszélgetni elmondod, hogy mi van a kis
faludban és … úgy várom már hogy itt legyél. – Donna lel-
kesen ontja magából a szavakat.
– Rendben még addig úgy is beszélünk. Én is nagyon
izgulok, de én másképpen. Ideges vagyok kicsit.

155
 – Ne legyél te lány! Minden rendben lesz – nyugtatja
vehemensen Donna

Az út és a megérkezés

Péntek reggelre már Amanda mindent bepakolt. A

nagyihoz igyekezett. Nagyon szerették egymást. Tulajdon-
képpen mondhatni még az Édesanyjánál is jobb kapcso-
latban voltak. Voltak olyan dolgok, amikbe csak a Nagyit
avatta be.
Nem maradt nála sokáig, és ezt mindketten pontosan
tudták és el is fogadták, hiszen ez a nagy nap az nagy út.
Fejben ott kell lennie a lánynak. Még egy utolsót beszéltek a
jövőt illetően, nevettek a múlton és kiélvezték a jelent.
A végén a Nagyi keresett valamit a szekrénykéjében és
odafordult a lányhoz.
— Tudom, hogy ez most neked mennyire fontos. Én még
régimódi vagyok – kezdett bele és a kezében egy boríté-
kot szorongatott. - … ez neked gyűjtögettem, hogy amikor
szükséged lesz rá akkor fel tudd használni. – mondta és
odanyújtotta az unokájának.
A lány ellenkezett és úgy tett mintha fel lenne hábo-
rodva és valóban érezte, hogy ekkora áldozatot nem lehet
elfogadnia.
Na de Nagyi! … ezt nem szabad ez… - még mondta
volna, de a beléje fojtotta a szót.
De igen is, hogy szabad! – mondta és ahogy vissza
akarta adni a borítékot, finoman, de határozottan megfogta
Amanda kezével együtt és feléje tolta mintegy érzékeltetve,
hogy már pedig ezt neki szánta és nem szándékozik vis�-
szavenni!
Kis ideig még „háborúztak”, de aztán belátta a lány,

156
hogy szüksége van a pénzre. Igazából azt sem tudta elkép-
zelni, hogy fogja az első hónapot kihúzni. Bízott Donnában.
Bíznia kellett ő intézett mindent és már jó pár éve barátnők
voltak csak egy éve már, hogy nem találkoztak mert ő is
elutazott. Most pedig, rajta a sor.
Amanda még elrendezte a csomagjait, akkurátusan
megszámolta a pénzt, amit a taxira meg egyéb helyekre
akart költeni. A többi pénzét – már az a kevés, ami volt – a
számláját hagyta és ahol lehet majd kártyával fizet - nem
mintha a taxiban nem lehetett volna, de ez egy rossz falusi
megszokás.

Az út hosszú volt, próbált aludni, de csak pár órácskát

sikerült. Mégiscsak tengeren túlra utazott, és az izgalom
meg az idegesség ötvözete egy furcsa viszonylag igen
kemény gombócot képezve a gyomrában olyan diszkom-
fortérzetet adott az egész napjának, ami kihatott még a gon-
dolataira, érzéseire, meg úgy amblokk minden pillanatára.
Nagyon szabadulni akart volna már ettől. De nem lehetett,
hiszen pont a kellős közepében volt.
Amikor leszállt végre a gép és a csomagjai is meglettek,
Amanda azonnal hívta a barátnőjét, hogy merre van, de a
lány nem vette fel. Az amúgy is feszült pillanatai után ez
nem nagyon segített, és most már inkább ideges kezdett
lenni, mint feszült.
Legalább tízszer hívta és félórás próbálkozás után végre
felvette.
– Haló? – Donna hangja teljesen nyugodt volt, mint
mindig
– Na végre! Itt vagyok a repülőtéren most szálltunk le.
Merre vagy már? Nagyon ideges vagyok! - kezdi hadarni

157
Amanda. – Teljesen egyedül vagyok már itt és te meg sehol
nem vagy és… - még folytatta volna tovább is, de Donna
beleszólt:
– Jaj ne haragudj, de nem tudok kimenni érted, mert…
most meg Amanda hangja nyomta el Donnáért:
- De mi az hogy nem tudsz? Most nem tudsz? Ezt eddig
is tudtad? … miért nem szóltál Donna? – kérdezgeti kétség-
beesetten. Inkább kétségbeesett, mint ideges most már.
- Figyelj, most nem tudok beszélni sokat, mert Joe-nál
vagyok, de megoldjuk mindjárt.
- Jaj Donna egyedül vagyok idegen helyen, ne tolj már ki
velem ennyire. Ki az a Joe? Azt sem tudom, mi a lakásunk
címe!
- Majd mesélek csajszim! – Donna hangja átvált ilyen
angyal üzemmódba, mint aki szárnyal. – Figyelj rám.
Keress egy taxit és add át neki a telefonod, és lediktálom a
címet, és megyünk nem sokára.
Nagyjából úgy is lett Amanda nagy nehezen kerített egy
taxit beült felhívta Donnát, aki jó sokára felvette a telefont
– most azért szerencsére első hívásra, de jó sok kicsöngés
utána csak. A taxis nagyon hosszan vitte. megfordult a lány
fejébe, hogy biztos át akarja verni, de most csak arról volt
szó, hogy igen távol volt a lakás a repülőtértől. Kifizette a
borsos viteldíjat és a nem kevés cókmókjával, mint Bálám
szamara csak állt a betonon. És csak állt. És csak állt. Nagy-
jából három óra múlva érkezhettek meg, már éppen söté-
tedne kezdett.
Donna kiugrott a legalább tízéves kabrió BMV-ből és
Amanda nyakába ugrott. Amanda már többször átvette
magában azt, hogy miképpen fogja megdorgálni, hogy
küldi melegebb éghajlatra a barátnőjét és hogy fog beolvasni
neki, mert emberrel így nem bánhatnak még ellenségek

158
sem, nemhogy barátnők. De amint a nyakába ugrott Donna
és meleg öleléssel lányos sikongások mellett magához szo-
rította elszállt minden mérge. Minden úgy volt, mint régen.
Nagyon várta már ezt a pillanatot és talán meg is nyugo-
dott.
Donna barátja egy cingár, magas, felnyírt, melírozott,
fenn jó hosszúra meghagyott hajú, kék szemű fiú volt. A
szemei keresztbe és tipikusan ferdén álltak. Valami befo-
lyásoló anyag lehetett az okozó, amit Amanda nem tudott
megmondani, mi lehet. De nagyon reális volt a helyzet.
A lakás kicsit volt. Egy szoba, egy nagy ágy és egy
kanapé. Amúgy kellemes hatást keltett, de egyértelműen a
szegényebb lakások egyike volt a városban.
Ahogy felmentek, Donna leültette az asztalhoz, megkí-
nálta és csak csacsogott, be nem állt a szája. Jó vendéglátó
volt: sütivel, üdítővel, borral kínálta a lányt, és megkérdezte
nem akar-e frissítő zuhanyt venni. Amanda fáradt volt, de
nagyon kimerítette a sok idegesség és ezt a rá tapadó ruhák
is jelezték, ezért elfogadta.
Gyors zuhany után órákon át beszélgettek. Elmesélte a
barátnőjének, hogy mi van a faluban. Minden beszélgetés
úgy kezdődik, hogy: „… ááá tudod, falun nincs semmi,
nem történik semmi csak képzeld …„ és aztán innen mégis
napokat lehet beszélni, mindenkiről pletykálni, mert még a
legkisebb helyeken is annyi minden izgalmas történik.
Donna ellenben mikor rá került a sor a nagy Főváros ide
vagy oda, mégsem tudott róla semmit mondani. Pedig itt
aztán tényleg történnek a dolgok, mégis sokkal sivárabb
az egész. Nincs mit mondani, csak hogy buli van ezerrel
„mindent” lehet csinálni „mindig”.
Mindeközben Joe a kanapén lezseren féloldalasan

159
feküdt, unatkozva a telefonját nyomkodta néha felnézett a
plafonra és percekig bámulta. Nem lehetett kivenni belőle,
mire gondol mit érez.
Aztán amikor Amanda elfáradt a sok mesélésben –
Donna pedig a jó sok semmit elmondta a városról és mindig
inkább csak azt mondta, hogy: „majd megmutatom”, „majd
meglátod”, „Jaj majd azt meg kell nézned” – valahogy ráke-
rült a sor a pihenésre.
- És hogy fogunk itt aludni? – kérdezi Amanda Donnától
miközben hol rá, hol pedig Joe nézett.
Donna szája kicsit félreállt. Valami olyan arckifejezést
látott a lány arcán, ami kicsit meg is rémisztette. Eddig
Joe nem szólt semmit, de erre mondatra felült és Donnára
bámult. Adott volt a kérdés egy szoba bár két ágy, de mégis
egy pasi is van az „édes hármasban”.
- Szóval az a helyzet, hogy nem maradhatsz itt mert
… - Donna kereste a szavakat és ahogy eddig eljutottak
Donna szavai Amanda tudatáig teljesen lefehéredett tőlük
és majd elájult, persze Donna folytatta: - … nem régen
összejöttünk az én Joe-mmal, és most itt lakunk ketten. Jaj
én olyan szerelmes vagyok csajszim! – és máris mosolygós
szárnyalósra váltott.
Amanda falfehérsége - ha lehet még ennél jobban akkor
- még egy fokkal elfehéredett és maga sem tudta, hogy mit
kell, vagy lehet ilyenkor mondani. Érezte, hogy ez nem oké.
Visszatért az eredetileg is egész nap benne cikázó feszültség
és a kétségbeesettség érzése és csak ennyit tudott mondani:
- De hogy gondoltad ezt, Donna?
Donna nem sokat gondolkozott szinte azonnal moso-
lyogva, mint aki nem egy lesújtó hírt közöl, sőt mintha a
világ legjobb dolgát magyarázza, úgy kezdett bele a vála-
szába:

160
 - Úgy volt, hogy itt leszel, meg minden. De ez úgy
suhant bele az életembe, mint a szívbe csapódó nyílvessző
tudod, mint a rajzokon és az én Joe-m elrabolta a szívemet.
– Donna felkelt és gyors léptekkel belevetette magát a párja
ölébe és csókolgatni kezdte.
Amanda nagyot nyelt és nem hitt sem a fülének sem a
szemének. Valójában nyelni próbált csak mert ki volt szá-
radva a torka és most már tényleg az ájulás szakadékának
szélén állt. De összeszedte magát és csak tovább kérdezett:
- Donna! Ezt nem teheted meg velem. Tudod, hogy nincs
pénzem. Egyedül nem tudok kivenni egy albérletet és amíg
elkezdek dolgozni – amit mondtál pizzériában veled -,
addig alig lesz kajára pénzem. Mégis most mit vársz tőlem
aludjak kinn az utcán?
Donna abbahagyta a lovagja csókolgatását, és kissé
komorabban válaszolt.
- Nos a pizzéria bezár a jövő héten, sajnos oda már nem
mehetünk. De ne aggódj, kitaláljuk hogyan tovább! – ezek
a mondatok pláne nem segítettek Amanda amúgy is nyo-
morúságos helyzetén. Nem csak, hogy nincs hol lakni, de
munkája sincs és nem is lesz. Lehetősége sem lesz, hogy
pénzt keressen. Hétfőn már az egyetemen kell kezdenie,
és nem lesz ideje munka után rohangálni pláne úgy, hogy
esténként lehet a pályaudvaron kell kicsike dobozkákban
aludni?! Donna pedig ezt úgy tálalja neki, mint valami cso-
dálatos dolgot tel lehetőségekkel. Persze azért nem hagyja
abba mély levegőt vesz és mosolyogva folytatja: - Persze
hogy nem foglak kitenni az útra. Úgy gondoltuk Joe-val,
hogy egy hétig itt maradsz velünk és addig kitaláljuk, hogy
hol fogsz lakni. Megoldjuk, ne parázz már!
- De Donna, ne viccelj már, ez nem egy kísérlet! Ez a

161
valóság! Itt nem lehet próbálkozni ez már élesbe megy.
Nincs hol lakni, nincs mit melózni, így hiába jöttem. Nem
tudom így végezni az egyetemet. Ez így nem vicces.
- Olyan kétségbeesett vagy meg negatív! Nézz előre,
minden jó lesz - próbálja vigasztani Donna.
- Ez most vérre megy és épp most jelentetted be, hogy
veszítésre állok! – válaszolta elkeseredetten Amanda - …
és mégis hogy gondoltad, hogy egy szobában hárman
lakjunk?
- Mi alszunk az ágyon te meg itt a kanapén. Egy hét nem
olyan sok idő hidd el, ki fogod bírni – magyarázza neki a
barátnője olyan szempontból mintha ez lenne a teher de
Amanda nem ebből a szempontból idegeskedik és ezt ki is
fejti neki:
- Persze kibírom, kibírnám ezt hónapokig is, nem ez a
baj, hanem az, hogy csak egy hétig lehetek itt, és utána mi
lesz velem? – tényleg nagyon elkeseredett.
- Ne aggódj, egy hét sok idő, kitaláljuk.
Amanda nem nyugodott meg, aznap szinte alig aludt
valamit, pedig nagyon kimerült az idegeskedés végett és
az utazás is kiszívta szinte minden erejét.

A csodás megoldás

Amanda éjszakái rémesek voltak. Donnáék nem zavar-

tatták magukat, az elmúlt két éjszakában elalvás előtt és
ébredés után is kéjes hangok kíséretében tették magukévá
egymást. Joe napközben el volt tűnve délután kezdte el
hívogatni Donnát.
Alig várta Amanda, hogy a hétvége véget érjen, és végre
az Egyetem fali között sétálhasson. Az első órák bár fárad-
ságosak voltak, amíg bebarangolta a fél egyetemvárost.

162
Hatalmas az egyetem, gyalogolva nem is lehet végig érni.
Vagy autóval érdemes jönni vagy a nem túl sűrűn járó egye-
temvárosi buszjáratra kényszerül a diák. Arra meg nem jó
hagyatkozni, mert lehet, nem ér be órákra az ember lánya.
Amandának itt is csalódnia kellett. Hétköznapi ember-
ként az órabeosztásait szervezni, tantárgyait úgy felvenni,
hogy az teljesen megfeleljen minden igénynek, lehetetlen-
ség volt. Valljuk be, nem lehetetlen volt, csak rutintalanul
segítség nélkül valóban nagy feladat.
Az első nap nagyon elfáradt, és bár egy másik lánnyal
együtt bénázták végig a napot, de ő sem volt igazán nagy
segítség, mert hasonló, nyuszibb habitusával csak egymást
tartották fel ahelyett, hogy valós segítség lett volna.
Amanda egyre jobban érezte azt a bizonyos hurok egyre
fojtóbb, egyre erőszakosabban nyakára tekeredni vágyását.
Este még Joe nem volt a lakásban. Donna viszont a
szokásos fesztelen mosolygós pozitivizmusával fogadta a
barátnőjét.
- Na milyen volt a napod, csajszi? – kérdezi várakozó
tekintettel. Donna alapvetően mindig érdeklődő volt és
nagyon közvetlen, ami ha nem lenne már Amada régen
felvágta volna az ereit - képletesen persze - de egy biztos,
összeroppant volna a teher alatt.
- Nem lesz könnyű galopp ez sem. Ezer épület millió
tanszék végtelen tárgy – magyarázza Donnának. – … de
nem ez bosszant még mindig, hanem hogy nemsokára ki
fogsz dobni, és nincs munkám, nincs pénzem. Haza nem
mehetek, mert nagy szégyen lenne. A falu kiröhögne és …
- nem folytatja, mert már nem is akarja tovább mondani,
mert ahogy belegondol, egyre jobban elmegy a kedve az
egésztől, érzi mekkora teher ez is neki.
- Na pont ezért jókor, jó helyen vagyunk most itt! –

163
Donna mindig pozitív. Amanda már hisz is neki meg nem
is, de mégis ámulva hallgatja, mit fog kihozni ebből a barát-
nője. – …találtam egy megoldást neked!

- Milyen megoldást? – ahogy előbb is félig érdeklődő

félig meg kételkedőn figyeli mi fog ebből kisülni.
- A megoldás az, hogy „sugarbaby” leszel csajszim! –
mondja nagy lelkesen, miközben mega előtt összeüti a
tenyerét és majd táncra pattan az örömében.
- Sugarbaby? – kérdi erőtlenül Amanda. – Mi az, hogy
sugarbaby?
- Jajh! … hát nem tudod? – teszi szét a kezét Donna.
- Ezért kérdezem. Honnan tudnám?
- Ezt mindenki tudja! – legyint egyet a kezével Donna,
ami kicsit rosszul is esik Amandának, mert mintha lenézné
a barátnője.
- De én akkor sem tudom!
- Na gyere ide! – invitálja a lányt a laptopja elé. – Amanda
leül a lány mellé és nézi, amit mutat neki.
Egy puccos weboldalon jobb oldalon csupa puccos
kinézető kikent kifent szoláriumozott tizen-huszonéves
lány pózol a bal oldalon pedig ötvenes-hatvanas éveikbe
beleőszült, de öltönyös puccos alakok puccos verdáik és
yachtjaik mellett, vagy éppen benne vigyorognak.
- És ez most mi lenne? Mit kell itt nézni vagy látni? –
kérdezi még mindig kétkedően Amanda.
- Hát nem látod? – dorgálja meg a lányt – … ezek a te
főnyereményeid.
- De hát, hogy lennék, … vagy mi a munka? Mit kell csi-
nálnom, meg hol? – mert természetesen még mindig nem
nagyon világos a vidéki lánynak, hogy miről is van szó
pontosan.

164
 Na itt Donna elmosolyodik és már nem derogálóan,
hanem megint a mázas pozitív sugárzásával elkezdi
magyarázni Amandának:
- Figyelj rám! – kezd neki és a barátnője valóban minden
erejét rá is összpontosítja: - Amikor feljöttem, volt, hogy nem
jött össze semmi. Felszolgáltam egy tizedosztályú helyen:
szar italok, szar fizetés, szar vendégkör – amikor mindenki
csak azért megy, hogy belemarhasson a seggedbe. Utáltam.
De muszáj voltam csinálni mert lakni kellet enni kellett
élni kellett. Magamra nem marad szinte semmi pénzem.
Túlórákat vállaltam, hogy nézzek ki valahogy. Elképzel-
heted mennyire szutyok, amikor kéthavonta sem jutsz
el körmöshöz-fodrászhoz s szoliról már ne is beszéljünk.
Éreztem, hogy alig vagyok húsz, és leépülésem már meg-
kezdődött, ha nem csinálok valamit akkor itt fogok fiatalon
megöregedni és nem viszem semmire! – Amanda nagyon
oda figyelt, mit mond neki a lány, de itt eszébe jutott, hogy
volt lehetősége neki is menni egyetemre, de ő valami miatt
nem akart, már nem is emlékszik, mi volt akkor az oka
rá. De nem esik ki tovább is figyel a lányra: - … és akkor
jött ez, rátaláltam erre a lehetőségre. – Úgy magyarázza,
mint valami égi mannáról lenne szó. - … beregisztráltam
és csak úgy próbából elkezdtem szemezgetni pasik között.
Egyébként csak hogy tudd – itt Donna kicsit kiigazítóan
mondja - … szóval engem is egy ismerősöm vezetett be
ebbe a világba ő neki nagyon bejött – és hogy megvalljam
neked, nekem is. Szóval az oldalon becsületben bölccsé
vált – vagyis kicsit korosabb - vagyonos férfiak várják a
magunkfajta szegényebb, de csini, kis, fiatal husikat, akik
nem akarunk szegényen elhullani a nagy harcban, hanem
akarjuk valamire vinni az életben. ezek mind úriemberek.
Tele vannak pénzzel és csak arra várnak, hogy kicsit szóra-

165
koztasd őket. – Donna itt kicsi pihenőt tart hagy időt feldol-
gozni a barátnőjének, de mindeközben úgy mosolyog, mint
egy vadalma.
Amanda végig hallgatja és az utolsó szón - ami nagyot
koppan a kobakján – megrökönyödik.
- Szórakoztatni kell őket? Most ugye nem arra gondo… -
azonnal le is torkolja, és nem hagyja folytatni a mondaniva-
lót, hogy a végén még nehogy valami butaságra gondoljon
itt a barátnője:
- Mire gondolsz te lány! Ez nem kurválkodás. Válasz-
tasz egy olyan pasit, aki tetszik – tudod, mintha egy nor-
mális kapcsolatban is tennéd - hisz nem randizol olyannak,
aki nem a zsánered. Itt is így van, mert megteheted, hogy
választasz. Aztán aki bejön neked - vagyis egyébként is
kívánatos és tetszik –, azzal elmész vacsorázni, elvisz nya-
ralni, vagy a hajóján töltheted az időd napozással, vagy a
luxus lakosztályaiban ihatsz pezsgőt ananásszal, vagy amit
csak kívánsz – a lány még folytatná, de Amanda nem tudja
magába tartani a kérdését:
- Miért mennék én idegen pasik házába meg hajójára?
Na meg ettől nekem nem lesz jobb!
- Na itt a csavar, kisanyám! Figyelj rám! Ha van egy
férjed, párod, akkor ingyen szexelsz vele. Ugyanaz a pasi
lerobbant autó, omladozó ház, sikoltozó gyerekek, folyto-
nos házi és kerti munka, egyáltalán nem megbecsült nyo-
morult élet, ahol a férjed, a párod fizeti az albérlet vagy
a háztartást vagy esetleg közösen, ha elmész vele kajálni
szintén ez a felállás. Itt viszont nem kell hozzámenned,
nem kell, hogy a rabszolgája legyél. Ahhoz hogy egy pohár
tejet megigyál, nem kell megvenned az egész tehenet.
- Nem értem …
- Na mindjárt elmagyarázom akkor jobban - gyürkőzik

166
neki igazán Donna: - … választasz egy SugarDaddy-t és te
lesz a SugarBaby-je. Olyat választasz, aki amúgy is tetszik,
kívánatos, jó pasi. Ezzel a pasival egyébként is együtt lennél.
De miért legyél vele ingyen, ha kérhetsz tőle ezt-azt?! És
akkor itt van az a csavar, amit mondtam. Ezek a pasik, gaz-
dagok és támogatják az életed. Beszéld meg vele, hogy te jó
leszel hozzá, de tartsa tiszteletben a szabadságod. Elmész
vele, megteszel mindent neki, de támogasson – ez amolyan
támogatói kapcsolat, amit meg kell vele beszélni.
- … megteszek ezt-azt – veti maga elé szinte Amanda,
mintha nem is kérdezné.
- Ne legyél már prűd csajszim! Ha tetszik a pasi, akkor
úgyis dugnál vele! Akkor meg?! … most támogassa az
életed legalább.
Amanda pislog egy sort és sok mindent mondana, de
csak ennyit tud hozzátenni:
- Én még nem voltam pasival.
Kicsit megfagy a levegő, és félig mókásan félig kétke-
dően Donna töri meg a csöndet.
- Nebassz’! Ez most komoly? Nem lehetsz még szűz csaj-
szim.
- De az vagyok. Ez most olyan nagy baj.
-Jaj nem, dehogy baj! – pátyolgatja Amandát hirtelen stí-
lusváltással- holott gondolataiban azért kcisit mást gondol
Donna de ezt nem mondja neki – Semmi baj nincs! De itt a
remek alkalom, hogy ne egy pólyás kis tizenévessel kezd
el, akinek a tojáshéj még a valagán ragadt. Akinek csak egy
trófea leszel, aki nem tudja mi az, hogy tisztelni becsülni a
nőt, aki mellett soha nem lehetsz igaz hercegnő! Az elsőhöz
egy belevaló kedves, sármos, gyakorlott férfi kell. Olyan,
akire fel tudsz nézni, aki erős, valódi egyéniség, aki értékeli
azt, hogy te, te vagy. Aki tudja, mi kell egy nőnek, aki nem

167
nyafog, hanem határozott, valós, értékes elképzelése van
a világról és csak neked akar minden férfiasságával impo-
nálni. Ez kell neked! Pont megfelelő egy SugarDaddy.
- Donna ez nekem nem megy, én nem fogok pénzért
férfiakkal együtt hálni.
- Te jó ég csajszim! Milyen maradi duma már ez! Meddig
akarsz szűz lenni mondd meg nekem, örökké?
- Nem! Persze hogy nem akarok örökké, de azzal akarok
lenni először, aki szeret. Szerelmes akarok lenni belé és
semmiféleképpen nem pénzért. Nem vagyok kurva.
- Na teljesen félreértettél! – fúj egy nagyot Donna, de nem
adja fel. – Pont ez a lényeg - a kurvák kinn állnak az utakon,
és bordélyokban naponta tízesével aprópénzekért elégítik
ki szolgáltatásaikkal a pasikat. Itt nem erről van szó. Itt te
választasz és csak egyet. Ez valójában hosszú „komoly”
kapcsolat is egyben. Ha sikerül elvarázsolni, meg tudod
beszélni vele, hogy támogassa tanulmányaid, az egyete-
met, az életed és havi egy bizonyos összegért – amiben az a
jó, hogy te határozod meg, hogy mennyi az havi összeg – te
heti párszor a szeretője leszel. Évezredek óta a nők szere-
tők. És mit kapnak érte cserébe? Semmit csak megalázást
és csak másodrendűek. Ha szerető vagy és valódi dögös
fiatal szép nő, akkor legyen inkább támogatás. Mint ahogy
a pasid is fizeti neked az albérletet. Na ez pont ilyen és ezért
nem az, amit mondasz.
- … nem tudom! – Amandának zsong a feje. Amit hall, az
nagyon disszonáns, de az is igaz, hogy pár nap és az utcára
kerül, ennyi idő alatt nem lehet munkát szerezni, és ha még
lehetne is, a fizetés nem jön naponta, egy hónapban egyszer
jön egy szemmel is jól látható összeg és egy hónapja pedig

168
nincs most. Minden esetre a zsongás a fejében, a kételyek
még óva intik a nagy elhatározásoktól, ezért csak ennyit
mond: - még meggondolom!
- Nincs mit gondolkozni, ezt neked találták ki… és az idő
ketyeg, te lány tudod!
- Tudom.

A hős lovag

A napok nagyon gyorsan teltek. Nem is kellett sok

napnak eltelnie és máris csütörtök. Amanda minden meg-
próbált. Az iskolaszervezet rengeteg munkát kínált, és
lehetett is belőle rosszabbnál-rosszabb és kevesebbnél-ke-
vesebb fizetéssel kecsegtető állásra jelentkezni. De minden-
hol betanulási idő és próbaidő van. Pénzt - ahogy sejtette
is - leghamarabb egy hónap múlva láthatna, és az is próba-
idős bér.
Ki kellett találnia valamit. Így végső elkeseredésében
Donna szavaival a fejében „Nincs mit gondolkozni ezt neked
találták ki… és az idő ketyeg te lány, tudod” végül is beregiszt-
rált abba az oldalba és elkezdett pasikra vadászni.

Órákat töltött el és egyre szomorúbb volt. Az oldalon

regisztráltak legtöbbje képet sem tett fel vagy csak egy
képpel rendelkezett. Az adatlapjukon olvasható volt,
hogy milyen vagyonnal rendelkeznek és milyen lányokat
keresnek. A legtöbbnek ki volt írva, hogy hosszú, komoly,
értékes kapcsolatra vágyik. Felesleges is ecsetelgetni tovább,
a lényeg az volt, hogy mindenki mocskosul gazdag, igazán
gavallér és komolyat keres. De a levelezéskor első blikkre
küldenek a farkukról képet, bemondanak, hogy ők pár

169
órás szexért cserébe fizetnének 100-200 eurót, és valahogy
mindig kibukik hol előbb, hol utóbb, hogy nős pasik és gye-
rekeik is vannak, ezért csak is diszkréten akarják mindezt.
Amanda mintha mégis valami rossz tó partjára csep-
pent volna, mert ő nem ilyen lovat akart valójában és egyre
jobban megerősödni készült benne az elhatározás, hogy
ezt nem szabad tovább folytatnia és már-már majdnem
becsukta a gépet, amikor betoppan Donna.
Mosolyogva mellé ült és átvette az irányítást, mint
ahogy eddig is szokta. Végignézte a beszélgetéseit, alapo-
san megnézegette a képeit. Amanda hosszas levelezgetés-
sel négy olyan pasit talált, akik nem mindjárt péniszképet
küldtek - nem is értette ez mert ez olyan, mintha az hinnék,
hogy nekik lenne farkuk és ezért mutogatni kellene pedig
minden pasinak van olyanja - na és viszonylag normálisan
elbeszélgetett velük nem kínáltak pénzt szexért és randi-
ban gondolkoztak. A többi „ péniszes muzsikus” pénzért
húzatta volna a nótát.
Donna elsőként azt a négy embert húzta kis a listáról,
akik talán szimpatikusak is lettek volna Amandának.
- … „ezek nem akarnak semmit” „lassúak” „ebből nem lesz
pénzed” „csórók” „nem értik, mi ez az oldal” … - ilyen és ehhez
hasonló mondatokkal szavakkal oszlatta szépen fel lassan
az egész nehezen összeszerzett listáját amit órák alatt
„összebeszélgetett” Amanda.
A végére két nevet hagyott: „ Érték” és „Becsület-45”
nevűeket.
- És most? – kérdezi Amanda? –… nem bízom egyikben
sem! … ezek mind puncivadászok! Pénzt adnak és szexet
akarnak és …
- Nagyon helyes és neked most mire van szükséged? –
kérdezi belefojtva a lányba a szót, de azonnal válaszol is

170
: - … ugye hogy ugye? Pénzre! Na, szépen választasz egyet
– én a „ Becsület”-es ürgére szavaznék,- megbeszélsz vele
egy randit, elkészülsz, kicsinosítod magad és elmész ran-
dizni vele. Éééééééééés … Azonnal már most a hétvégén
megoldódik egy gondod! - Magyarázza Donna. Kiszalad a
mosdóba és már csak futtába mondja: - … mennem kell! Joe
vár, hétvégi programunk is lesz! Légy jó és csak ügyesen –
kacsint vissza Amandának.
Ahogy egyedül marad a szobában kicsit megrémül
magától is. Valami olyan szalad végig rajta hogy ez nem
biztos, hogy jó, de mégis muszáj. Feláll az asztaltól és
kimegy ő is a fürdőbe, belenéz a tükörbe. Hosszan nézi az
arcát. Szép arca van. Valahogy hirtelen aztán az fut végig
az agyán: „Meg tudod csinálni!” aztán meg hogy „Meg kell
csinálnod!” szépen visszaül a géphez, és folytatja a beszél-
getést.
Az a bizonyos négyes türelmesen várja a választ, de
Donna útmutatása alapján nem ők lesznek a nyerők. A
szíve mégsem engedi válasz nélkül őket, így nekik is vála-
szol, de csak a „ Becsület-45” nicknevűre koncentrál.
Ahogy neve is mutatja, a férfi 45 éves. Kétmillió dolláros
vagyonnal rendelkező vállalkozó. Szerencsére még nem
küldött péniszes képet, nincs családja, és szeretne egy hos�-
szabb „sugar-kapcsolatot”. Szeretne elmenni nyaralni is a
SugarBaby-jével és a tenyerén hordozná.
- „Nos akkor kezdjünk neki …” – gondolja Amada és vála-
szol neki.

Pénteken még bemegy az egyetemre, Donnát nem

keresi, mondta, hogy elmennek egész hétvégére Joe-val. Az
egyetem nagyon tetszik, bár látja, hogy nagyon sok lesz a
tennivaló, ha benn akar maradni.

171
 Pénteken már csak három emberrel chatel. „Becsület-45”
a fő csapás irány – akivel nem sokára siker megbeszélni a
randit. A legnormálisabb hangvétele mégis „Nyári zápor”
nevű felhasználónak van. Donna azonnal kiszelektálta,
hisz ahogy mondtad is „nem érti az oldal jellegét” aztán még
megjegyezte: „amúgy is csak fél millás vagyona van mit akar ez
itt ennyivel! „s ezzel kukába is landolt. Tíz képet töltött fel
magáról. Egy hajó mellett lehet, de a hajó oldala látszik és
csak sejthető, hogy hajó. Aztán téli-nyári képek, ahol síel
vagy épp búvárkodik. Aztán összejövetel lehet, ahol min-
denki vigyorogva emeli poharát és egy nagyon öltönyös
kép, ahol egy megbeszélésen van, szinte alig látszik. Kiírása
szerint 53 éves. Nem néz ki annyinak, de kopaszodik és ez
azért idősíti. Sportos, erőteljes testalkatú, egészséges. Van
valami sárm benne. Nem tudja meghatározni, de olyan…
tényleg nem tudja a lány meghatározni.
De nem szabad nagyon elcsábulnia más felé. Most egy
pasit kell megfogni, mert ezen múlhat a jövő és ez most
nem Nyári zápor” hanem „Becsület-45”
Most már csak két emberrel beszélget. De legtöbb figyel-
mét tényleg „Becsület-45” köti le, állítólag a valódi neve:
Fred.
Freddel mindent megbeszélgetnek. Sajnos nem a város-
ban van, ezért Amandának utazni kell. De Fred megígéri
neki, hogy valódi királyi fogadtatásba, illetve királynői
fogadtatásban lesz része. Azt szeretné, hogy heti egyszer
azért találkozzanak. Elmesélni neki szexuális igényeit – de
csak ennyit tud meg Amanda, ami végső soron megnyug-
tatja, hogy a normál dolgokat szereti – elmeséli, hogy sze-
retne elmenni néha vacsorázni, elmenni wellnessezni, és

172
mindezért ő cserébe támogatja a lányt havi 1500 euróval
kezdetben, és ha minden jó akkor megbeszélik, hogyan
tovább. A nagy nap tehát szombaton lesz.
Amanda nagyon ideges az egésztől, de amikor megbe-
szélik az 1500 eurós árat, akkor Donnára gondol és meg-
nyugszik, hogy jól választott a barátnője – jó szeme volt
hozzá - és ha ez igaz, akkor kihúzták a pöcegödörből. Ki
tud fizetni egy albérletet, lesz mit ennie, és ha egy hónap
múlva munkát találva kap fizetést, még mindig mondhat
nem-et is Frednek.
Kicsit az zavarta, hogy utaznia kell. De Fred azt mondta,
hogy amikor megérkezik, kifizeti a repülő árát. Donna pár
napja pont erre az eshetőségre mondta – mintha érezte
volna - hogy: „mondd, hogy repülővel mész, kérd el az árát, és
menj vonattal és megspórolsz egy csomó pénzt!”
Amanda így is tervezte, szombaton reggel elindul vonat-
tal, és este a pasival már vacsorára készen és akcióra készen
teljes felszereltséggel jelen lesz.

Az út ötórás volt. Nagyon elfáradt. Várta, milyen lesz a

pasi, de egyben félt is az egész helyzettől és úgy mindentől.
Este 18 órára beszélték meg a találkozót a reptérre.
A lány áttaxizott a pályaudvarról a reptérre, ami a ten-
gerpart mellett volt. Amanda örült a szép látványnak és a
felment a nagyváróba, aminek ablakain keresztül pont rálá-
tott a tengerre. Gyönyörködött egy sort és aztán gyorsan
elszaladt a mosdóba, hogy kisminkelje, kicsinosítsa magát,
mert közelgett a 18 óra.
Felesleges volt! Még egy fél órát bámulhatta unalomig
a tengert. Fred legalább 40 percet késett. És ezt is 18:20 kor
sikerült bejelenteni, amikor is végre felvette a telefont.
Amanda szomorú volt. Kísértetiesen hasonló helyzet,

173
mint amikor megérkezett a barátnőjéhez. Ennyire nem
lehet szerencsétlen. De most pozitívnak kellett lenni és az is
volt. Azt gondolta, hogy most már a hétre minden szeren-
csétlenséget letudott, és most jön a csoda, az ő napja, az ő
éjszakája, az ő hétvégéje.
Amikor végre megszólalt a telefon, szinte szaladt le Fred
autójához.
Nem kellett volna. Fred egy Audival érkezett. Amanda
nem értett az autókhoz annyira, de az egyértelműen látszó-
dott, hogy az autó nagyon idős már.
Fred legalább 55 éves volt, felül teljesen kopasz fejét bal
oldalt megnőve hagyott pár hajtinccsel próbálta elfedni.
Tipikus viselkedés: így csak többet árt, mint használna.
Vagyis nem 45 éves, és az a kép, amit feltöltött, az legalább
20 évvel ezelőtti lehetett.
Amanda fejében megfordult, hogy elfusson. „Becsü-
let-45” minden volt, csak férfias nem és természetesen
becsületes nem. Sőt ahogy teltek a másodpercek Amanda
egyre visszataszítóbbnak találta. Vigyorgott az autóból és
integetett, hogy szálljon be a lány.
Nem sok hiányzott, hogy nemet mondjon, de összeszo-
rította a fogát és arra gondolt, hogy ez az ő „megoldása”
– igen arra az 1500 euróra.
Nem messze mentek, de a köszönés óta a lány nem is
mert a férfira nézni, aki viszont azóta is szemét többet jár-
tatta a lány testén, mint az úton és közben visszataszítóan
mosolygott.
Nem beszéltek az autóban.
A hotel magas volt és kívülről nagyon luxus hatás sugallt.
- Ide jövünk? – kérdezte Amanada.
- Igen! - vigyorgott Fred.

174
 Amada a hotel látványától picit megnyugodott. De még
benne fészkelődött a feszültség. Fred autóját beparkolta
szállodai fiú, ők pedig elindultak a recepcióra.
Minden márványból és gránitból volt. Az intarziás bera-
kások, a monumentális oszlopok, a csillogás, a fények mind
bátrabbá tették a lányt. Ez itt valóban szép volt. A recepció-
sok egyike megszólította őket.
- Jó estét! Miben segíthetek?
Itt aztán több dolog is lezajlott: a lány el volt kicsit
kábulva, és szemet legeltette a belső tereken – inkább azon,
mint a lovagján Freden, akin sajnos semmit nem lehetett
pozitívként értékelni. Valahol a háttérben azért hallotta
a lány, hogy Fred intézi az éjszakát. Kétágyas szobát kért
egy éjszakára. Amandát ez nem is zavarta – ez talán az a
bizonyos diszkréció - de nem foglakozott vele egyébként is
nem az ő dolga, ő is csak a „SugarBaby” majd a „Daddy”-je
rendezi ezeket. De itt sem ment minden olyan gördüléke-
nyen. Fred finoman bár, de határozottan megfogta a csuk-
lóját és ezt mondta:
- Drágám az autóban maradtak az irataim, ideadnád a
személyid a foglaláshoz? – kérdezi és megint azzal a vis�-
szataszító mosolyával, amivel megdermesztette a lányt.
Nem is lehet pontosan tudni, hogy a dermedtség, vagy
az, hogy a lány egy másik mesében épp a látványt szemlélte,
a meglepődés, vagy az ami ebben a pillanatban még meg-
fordult a fejében: Fred teszteli hogy van-e 18 éves, minden
esetre a táskájába nyúlt, és egyébként is feszültségkerülő
lévén nem akart fókuszba kerülni mindenki előtt, jobb ezt
gyorsan letudni.
Arról nem is beszélve, hogy életében most először ját
hotelban, és nem nagyon ismerte protokollt sem.
Ez után még valami beszélgetett Fred a recepcióssal, ami

175
nem izgatta Amandát, az ő agya már azon járt, hogy mi
lesz éjszaka? Fred hogy is kell ezt mondani, hogy elegáns
legyen: nem túl szép ember. A kora még nem is annyira
zavarta a lányt, de a kinézete, az átfésült haja a nagyon
idegesítő folytonos elmebetegszerű mosolygása egyáltalán
nem tette kívánatossá a férfit. Pedig az 1500 eurónyi támo-
gatási pénzhez vezető út nagyon úgy fest, hogy Fred testén
keresztül vezet.
A lány hol nyugtatta magát, hogy jó lesz és minden
rendben lesz, hol pedig a frász kerülgette és menekülni
akart a pasitól, és volt hogy hányinger is meg-megszólí-
totta, de szerencsére odáig nem fajult a dolog.
Amanda nagyon nagy bajban érezte magát. De sokszor
hallotta már azt mondást, hogy hagyd magad, előbb szaba-
dulsz, és folyton ott csilingelt a veszély is, hogy nemsokára
utcára kerül, ha most nem lesz sikeres az éjszaka, így aztán
megint összeszorította a fogát, és csak arra gondolt, hogy
túl kell lennie rajta, és rendben lesz minden.
Nagyon nem lehet azt az utat elmesélni, hogyan juthat
el egy ember odáig, hogy egy számára nem túl szimpati-
kus emberrel mégis ágyba kerüljön – ezt valójában csak az
tudhatja, aki már végig járta ezt az utat. Maga az út eléggé
kétségek közötti rögös út, viszont amikor már ott van az
ember, akkor sodorja az ár, nem annyira nehéz, talán majd
csak a felocsúdás után lesz némi sírás rívás, de az is felejt-
hető.
Amandának csak most kezdődtek a megpróbáltatásai.
Elsőnek nem árulta el, hogy még soha az előtt nem volt
pasival, mert nem akarta, hogy emiatt meghiúsuljon az
egész. Fred taszította mint férfi is, meg mint ember is, de
nem volt mást tenni, mint vele kellett ezt most átélnie, ha
tovább akar lépni. És nem elég mindez, még mindezt úgy

176
kell tennie, hogy azt a látszatot keltse, hogy már tapasz-
talt lány, és Fred igazából tetszik is neki, hisz akkor semmi
értelme az egésznek, gyorsan kiderülne minden.
Milyen naiv is volt Amanda, ha tudná, hogy a férfiak
nem biztos – sőt -, majdhogy nem biztos, hogy nem így
gondolkoznak. Tehát nem volt visszaút már.
Amanda sokat gondolkozott, hogy fürödjön-e – mert az
út azért ilyenkor attól még hogy a smink kitart még meg-
gyötörheti a testet - viszont az is igaz, hogy az eredeti smink
már csak nehezen varázsolható vissza olyan formájában
pikk pakk, ahogy az volt. A lány a tusolás mellett döntött
majd valamit összedob hirtelen. Fred meg várta. Frednek
valahogy nem volt kedve zuhanyoznia - vagy már előtte
zuhanyozott, Amanda nem kérdezte – kicsit később bizo-
nyos nem túl barátságos szagokból viszont következtetett
arra, hogy Fred nem hozott jó döntést akkor, amikor nem
ment el fürödni.
Sok mindent lehetne mesélni arról az éjszakáról. A leg-
találóbb szavak viszont a következőek: megalázó, szörnyű,
fájdalmas, iszonyatosan rossz éjszakája volt Amandának.
Mivel Amanda semmit nem tudott a szexről, csak amit
innen-onnan egy ilyen korú lány azért hall, olvas és lát
online az térben – bár amikor ilyet látott, inkább gyorsan
kikerülte és ellapozta – ezért amit mondott vagy akart Fred,
azt volt muszáj elfogadni etalonnak és normálisnak.
Amanda aznap éjszakai első szerelmeskedését úgy hív-
hatjuk, hogy a lány, akin átment a gyorsvonat és egy sereg
idegen agresszív férfi, durva, fájdalmas, élménytelen, csak
rossz emlékeket hagyó módon miközben ehhez mosolygós
arcot próbált vágni főszereplőnk.

177
 Legalább háromszor kerülgette a sírás. Csak az lendítette
ki, hogy néha olyan fájdalmat élt át, ami végett azon kellett
küzdenie, hogy ne ordítsa el magát.
Egyetlen egy pozitívuma volt az egésznek hogy nem
tartott tovább az egész mind fél óra.
Még pityeregnie sem volt szabad, pedig érzelmileg – bár
kívülről mutatta az erős, kielégített nőt és játszotta a csodás
szerető szerepét – női lelkében darabokra tépve kislányko-
rát marcangolta ott mélyen a dolog, ami történt, de igyeke-
zett nem mutatni azt.
Több óra telt el mire elaludt. Először is mert Fred horkolt,
másodszor nem tudta feldolgozni azt ami történt. De túl
volt rajta és reggel, holnap reggel már elfelejtheti az egészet,
és egy új élet egy szebb élet köszönthet rá. Ez a gondolat
aztán álomba ringatta. Mit ringatta, egyenesen álomba
rúgta. Úgy belezuhant az alvásba, hogy nem tudta azt sem,
hogy mi történik, a stressz szolgáltatta a teljes kiütöttséget.
Reggel olyan 9 órakor kelt. Mindig korán keléshez volt
szokva, de most mintha tripla adag altató vett volna be,
mint akit agyonütöttek úgy aludt és úgy is kelt.
Ha ez nem lett volna elég, Fred eltűnt. Kereste minden-
hol, a lakosztály nem volt nagy, egy viszonylag nagyobb
szobából állt egy fürdőből és kis mellékszobából, ahova
inkább csak pakolni szoktak sok szekrénnyel berendezve.
Fred sehol nem volt. Amanda azon gondolkozott, hogy
csak leszaladt valamit venni, de ez egy sokcsillagos szál-
loda itt nem szokás a sarki közértbe rohangálni kifliért. De
akkor mi történt?
Nem sokkal ezután aztán beigazolódott minden félelme,
és ami eddig történt vele az csak egy kis ízelítő abból a szé-
gyenből és rosszból, ami ez után következett.
Hosszan lehetne elemezgetni a folyamatokat, történte-

178
ket, helyzeteket, azt hogy mi miután következett és hogyan
sikerült a legrosszabb lépéseket meglépnie a lánynak. Mik
voltak azok a jelek, amik azért kiáltoztak, hogy ne tedd
meg! A lényeg az, hogy nemsokára megérkezett szobaszol-
gálat és felhívta finoman a lány figyelmét, hogy tízig el kell
hagyni a szobáját, illetve ha hosszabbítani szeretne, akkor
a foglalás végett az első éjszakát rendezni kellene – ez ilyen
biztonsági protokoll –, és akkor lehet tovább is maradni. A
lány kérdezte még utolsó erejével, hogy mi lett az esti pár-
jával, de nem tudtak neki segíteni ebben, hiszen a recepci-
óson kívül nem látta senki Fredet, most pedig hogy fizetni
kellene, már nagyon nicsen itt csak a hűlt helye. A számlát
meg ki kell fizetni.
A lány teljes kétségbeesése mellett, miután becsukódott
az ajtó, azonnal sírva fakadt. Sok dolog járt az agyában, de
mindegyik homályos volt csak az érzelmek tudtak most
uralkodni rajta. Az elmúlt idők elfojtott érzelmeit most egy
nagy kitöréssel díjazta a teste és lelke. Nem volt megállj
parancs, csak tört föl belőle, mint a láva. Csak érzelmek
rossz érzések fájdalmak cikáztak a lelkében és csak sírt csak
sírt.
Lehet, hogy fél órán keresztül is bőgött, de lehet csak
negyedóra volt, de lassan lecsillapodott a teste megnyugo-
dott a lelke - már amennyire meg tudott - és végre gondola-
tok formálódtak a fejében.
Először is a helyzetet realizálta és azt, hogy Fredet hiába
emlegeti, este az ő személyiét adták le, és így csak ő az
egyetlen, akit el lehet érni és valós bérlője a lakosztálynak.
Azt most nem nagyon akarta forszírozni, hogy ez véletlen
volt-e vagy direkt így volt megrendezve, itt most a meg-
oldást kell megtalálnia méghozzá azt, hogy fél órán belül
hogy fizesse ki.

179
 Aztán az első nem negatív gondolata Donna volt.
Azonnal tárcsázta, de olyan „donnásan” a barátnője nem
vette fel a telefont. 10 percbe is beletelt, mire végre felvette.
Álmos hangon szólalt meg:
- Mi van már, mondtam, hogy nem érek rá te lány!
- Nagy bajban vagyok, Donna segíts!
- Mi a baj? - kérdezte még mindig nagyon álmos hangon.
Amanda elmagyarázott mindent, szíve szerint ó órákig
mesélte volna, mennyire rossz dolog történt vele – hozzá
kell tenni, hogy volt is és lehetett is volna mit egy órán
keresztül sorolni, annyi ballépést elkövetett és az által
nagyobbnál-nagyobb slamasztikába került Amanda – de
rövidre volt kényszerű fogni, mert nem sokára betop-
pannak és kérik a „Hotelesek” a pénzt. Donna hallgatott
és nagyon empatikusan még mindig álmosan csak ennyit
jegyzett meg: „ó mi közöm nekem ehhez?”
- Ne viccelj már Donna! Itt vagyok a világ végén, pénz
nélkül, minden nélkül és segítségre van szükségem! Te
mondtad, hogy ez jó lesz, és én hallgattam rád és… - és még
mondta volna, de Donna lehet felébredt kicsit és azonnal
letorkolta.
- Most azért azt ne mondd nekem, hogy én löktelek
bele a faszi farkába Csajszim! Ha rám akarod kenni ezt a
dolgot, akkor most nem jó helyen kopogtatsz, egyébként is
mondtam, hogy Joe-val vagyok egész hétvégén. Oldd meg
most magadnak, amit csináltál! – mondta Donna és azzal
letette a telefont.
Amanda még párszor hívta, de nem vette fel, talán
negyedik próbálgatásra már csak hangposta válaszolt:
Donna kikapcsolta a telefont.
Nagyjából ekkor kopogtak be a lakosztályba és egy
kimért úr egy szobalánnyal belépve kis beszélgetés után

180
közölte a lánnyal, hogy nem érdekes, hogy Fred volt, aki
megrendelte, a személyi valóban az övé. Így ő az, akinek ki
kell fizetni és az is kiderült, hogy így ha nem tud fizetni, a
szálloda vezetőjéhez mennek, rendőrt hívnak és még felso-
rolt egy csomó jogi dolgot, amit megsértett ezzel Amanda
és addig nem mehet sehova. Egy óra múlva jönnek vissza,
addig gondolkodjon, hogy tudja megoldani a fizetést.
Amanda még mindig a kezében szorongatott telefont
ledobta az ágyra és ráesett, majd megint zokogni kezdett.
Lehet börtönbe fog kerülni, és akkor mindenki megtudja
otthon a családja így a faluban mindenki. Jobb lenne neki,
ha már most meghalna, nem várná meg azt, hogy még éle-
tében felkoncolja a falu.

A „hogy is van ez” helyzet

A lány keserves sírása csak nem akart abbamaradni, már

nem érdekelte semmi, várta a rendőröket és várta az ítéle-
tet. Már annyira belesüllyedt a mocsárba, hogy innen nincs
menekvés.
Ahogy a sírása egyre csak tört elő és nem akart elmúlni
keserve megszólalt a telefonja. A nagy sírás közbe alig
hallotta meg. Első gondolata az volt, hogy Donna az, de
már az sem tudta felvillanyozni, mert most már mit tudott
volna neki segíteni, meg egyébként sem segített eddig neki
csak bajba sodorta. Aztán arra gondolt, hogy fel sem veszi,
mert már rajta csak a halál segíthet. De aztán mégis csak
feltápászkodott. Ismeretlen szám volt. Kicsit gondolkozott,
de aztán felvette.
- Hello! Roland vagyok! – mutatkozott be.

181
 Amanda nem tudta ki az a Roland, és kicsit amúgy is
kellett pár másodperc amíg összeszedte magát így csak
ennyit válaszolt:
- … ki? … milyen Roland?
- Előbb megcsörgettél és csak keserves sírást hallottam,
és mivel nem szólt bele senki így visszahívtalak – magya-
rázta Roland.
Amanda lassan abbahagyta a szipogást is, és a monda-
tok is eljutottak a tudatáig, és akkor jutott eszébe, hogy
ráfeküdt a telefonra és lehet, hogy véletlenül hívhatott fel
valamilyen számot. De ki az a Roland, akit felhívhatott.
- Ne haragudj, de nem tudom, hogy ki vagy! – mondta
Amanda és erősen kereste a gondolatai között ki lehet a
férfi. A hangja kellemes volt mégis olyan férfias, de nem
emlékezett, hogy bármikor is hallotta volna.
- Én vagyok az oldalról a „Nyári zápor” akivel beszéltél
pár napja még megadtam a számom, de eltűntél és most
hallottam, hogy sírsz. Nyugtass meg, hogy nincs semmi
bajod?
Amanda szíve zakatolni kezdett. Maga sem tudta meg-
magyarázni miért érezte ezt de a név hallatára: „Nyári
zápor” valami furcsa érzés kerítette a hatalmába. Legszíve-
sebben most azt mondta volna neki, hogy nincs semmi baj.
De először is mert ez nem volt igaz – soha nem volt ekkora
nagy baj, mint ami most van -, másodszor meg mert elege
volt a hazudozásból, így most az eddig bevett szokása elle-
nében igazat mondott:
- Tulajdonképpen nagy bajban vagyok!
Ez után szó szót követett, és a lány elmondta neki
röviden, hogy mi történt. ÉS azt is hogy a rendőrök nem
sokára jönni fognak érte és hogy kilátástalan a helyzete.
Először nem akart beszélni a lovagjáról, de Roland úgy

182
látszik, hogy nem most jött le a falvédőről így gyorsan
kiderül, hogy pasival volt. Csak a leglényegesebbeket kér-
dezte meg, amire a lány szégyenkezve, de válaszolgatott.
Az idő telt közben és bármikor beléphettek a rendőrök
vagy a hotelesek megint, és akkor kezdődik a számonkérés.
Roland megnyugtatta a lányt. Nagyon nyugodt és kelle-
mes hangja volt, amitől valóban erősebbnek érezte magát,
de még minden volt csak magabiztos nem. a lány megke-
reste, hogy mi a neve hotelnap a Biblia belső részébe talált
pecsét alapján és Roland szájából biztatóan ezt hallotta: „
szerencséd van” végre már gondolta a lány ideje, hogy neki
is legyen szerencséje bár nem tudta miért mondja. Lediktált
neki egy számkombinációt és mondta, hogy amikor jönnek
akkor mondja meg nekik, hogy még egy napot marad és
a szám megadása mellett a fizetést egy „TOP EMERALD
CLUB” tag fogja rendezni. Olyan magabiztosan mondta
mindezeket, hogy a lány - mint ahogy eddig mindent ezt
is - elhitte meg sem kérdőjelezte, hogy ez nem így van.
Azt is mondta, hogy neki legalább 8 óra amíg odaér
várja meg. Amanda kicsit akadékoskodott, hogy az nagyon
hosszú és hogy valóban menni fog-e de Roland, de a férfi
annyira magabiztosan és nyugodtan beszélt, hogy a lány
igent mondott megvárja – a mostani helyzetében egyéb-
ként sem tehetett volna mást mint várt az ítéletére.
Nagyon félt azért attól mi fog történni. De nemsokára
amikor megjött a szálloda igazgatója, és nem csak az előző
kimért urat és a szobalányt hozta magával, hanem nagyon
komor mérges tekintetét is. Goromba volt, de mégis tartotta
magát a Hotel etikettjéhez nem használ csúnya csak erőtel-
jes szavakat és felszólította a lányt hogy oldja meg a helyze-
tet. Amandának remegett a lába, de úgy tett, ahogy Roland
mondta. Átnyújtotta számkombinációt és mondta, hogy

183
egy „TOP EMERALD CLUB” tag fogja rendezni a számlát
és mard egy napot még. A szállodaigazgató tekintete
zavaros lett. Hát nem erre számított. A szobalány kezében
volt számlatömb volt egy POS terminál és minden egyéb
fizetést segítő eszköz, de erre nem számítottak. Utasította
a komor urat, hogy menjen le a „TOP EMERALD CLUB”
tabletért, ugyanis ezeket külön vezették és egy belső rend-
szerben regisztrálták, és fizették a klubtagok a számlákat.
Amikor visszajött és beütötte a számot, majdnem 2 perc
is eltelt mire már majdnem idegesen tekintgetett az igaz-
gató, de aztán csodák csodájára megjött, amire várt Roland
visszaigazolta a fizetést és a foglalást is.
Amanda nem nagyon értette mert zavarában alig figyelt,
de valami olyasmit mondott az igazgató, hogy nagyon rös-
telli a helyzetet és hogy így alakultak a dolgok, de azonnal
intézkedik a méltó szolgáltatások kiigazításában aztán meg-
kérdezte, hogy a pezsgőhöz kaviárt szeretne vagy epret?
Mivel Amanda nem is nagyon értette mi történik és csak
bámult bele a semmibe, gyorsan válaszolt a maga kérdé-
sére, hogy akkor hozat mind a kettőből egy picit.
Az ajtó megint bezárult és Amanda megint egyedül
maradt, de most nem volt nagyon ideje sem gondolkozni
ezen, mert 5 perc sem telt bele mire megint kopogtak és
betoltak egy szervizasztalon pezsgőt, 4 féle kaviárt, pirítóst,
kis teavajat, mellette apróra vágott hagymát és egy nagy tál
epret. A szobalány teljesen új ágyneműt hozott az előzőt
leszedte, ahol egy viszonylag jól látható vörös folt éktelen-
kedett. Mindezt pillanatok alatt mert nem áthúzta, hanem
paplanostól párnástól huzatostól cserélt mindent. Amanda
csak később érezte amikor kimentek és belehuppant, hogy
mennyire puhább, amit kapott annál mint amiben este
feküdt. Aztán a mosdóba tett teljesen új tisztálkodó szere-

184
ket és valamit, ami nagyon finom illattal töltötte be szinte
azonnal a szobát is. a kimért Úr betolt egy kis minibárt is
pluszban, amibe olyan italok sorakoztak, amiket még életé-
ben nem látott.
Mielőtt elmentek volna még egyszer elnézést kértek,
hogy ilyen szegényes lakosztályt csak ennyire állt módjuk-
ban feljavítani, de ha óhajtja az Úrhölgy, intézkednek egy
a kiemelt klubtag luxus lakosztályába való költöztetéséről,
de ehhez most sajnos pár órára szükségük lenn még.
Mikor Amanda mondta, hogy nem kell, mindenki meg-
könnyebbült. Lehet valakit ki kellett volna dobniuk az
ablakon vagy nem tudni miért, de látszott, hogy gondot
okozott volna nekik
A szobalány még hagyott egy különleges VIP-kártyát
és mondta, hogy az ebéd este 18 óráig áll rendelkezésre,
mert utána már a vacsora menüje lesz elérhető, de ha nem
tud ebéden részt venni és mégis az ebéd menüjéről óhajt
valamit választani, akkor még 19 óráig ha szól, akkor fél-
reteszik neki. Azt is mondta, hogy neki egy külön részen
kialakított helyen van lehetősége elkölteni az ebédjét és a
vacsoráját is illetve bármikor valami extra igény merülne
fel akkor az asztalon hagyott tableten tudja jelezni az igény
0/24 ben bármikor állnak a rendelkezésre. Aztán megint
becsukódott az ajtó, és most Amanda úgy érezte magát,
mint egy másik mesében. Sem a fülének sem a szemének
nem hitt. Akkor volt a váltás közötti kontraszt, hogy most
meg ez viselte meg nagyon.
Aztán hirtelen egy nagyon csúnya és gonosz groteszk
vicc jutott vagy a gondolat szaladt át az agyán hogy: „na
ezért most vajon mennyit kell majd szopnia, ha egy egy-

185
szerű lakosztályt sem tudott kifizetni” . Annyira rossz volt
hogy ezen már csak nevetni tudott. Odalépett az asztalhoz
és megvett pár szem epret. Finom édes volt.

Mivel semmi dolga nem volt és kiszabadult börtöné-

ből is, ezért megnézte magának azt az ebédet és valóban a
többiektől elszeparált luxus módon ehetett bármit, sőt ren-
delhetett olyan ételkülönlegességek közül amiről mások
álmodni sem merhettek.
Bár éhes volt, de nem tudott sokat enni, ennyi sok ide-
gesség után nagyon össze volt szűkülve a gyomra is.
Egy pillanatra átszaladt az agyán, hogy most már nem
ő van fizetőként beállítva akár el is mehetne, de nem tudta
volna megtenni Rolanddal, másrészt meg nagyon kíváncsi
volt, hogy ki lehetett a megmentője.
Este hat körül érkezett meg Roland. Lenn megvárta a
recepción Amandát.
Roland nem nézett ki 50 évesnek, de mint kiderült, 51.
évét taposta. Teljesen leborotvált feje és valószínűleg edzés-
sel karbantartott teste nagyon kellemes hatást keltett annak
ellenére, hogy látszott rajta hogy nem tini már. De a kor, az
idő - ha lehet ilyet mondani - jót tett a sármjának is.
Mosolyogva fogadta a lányt, és az akkora már foglalt
taxihoz vezette. Mindketten beültek, a taxisnak adott egy
kártyát mire bólintott és máris robogtak.
A tengerhez értek pár percen belül. Roland egy nagy
hajóhoz vezette a lányt.

A bíró

Roland yachtja a lány számára hatalmasnak tűnt, pedig

csak egy közepes, átlagos és még csak nem is új hajó volt.

186
De szép és rendezett fedélzettel, szobákkal jól felszerelt
yacht volt. Amanda ilyeneket csak a filmekben látott, de
nem tudhatta, hogy ennél sokkal nagyobbak is léteznek.
- Kérsz valamit enni vagy inni esetleg szeretnél frissítő
zuhanyt venni? – kérdezte Roland de a lány nemet intett
a fejével aztán egy ideig csak néztek senki nem akart meg-
szólalni végül a lány törte meg a csöndet.
- Köszönöm, hogy segítettél – talán már régen mondani
kellett volna, de most hogy kimondatott kicsit helye is rázó-
dott a rend a fedélzeten.
- Nincs mit.
- Én úgy szégyellem magam.
- Mi történt pontosan?
A lány elmesélte, hogy került az egyetemre, milyen tervei
voltak, hogy Donna hogyan vágta át, az ígéreteiből semmi
nem lett, és hogy milyen nehéz helyzetbe volt és döntéseket
kellett hozni és mindenből rosszabbat választotta, és végül
hogy került a hotelba.
Nehezen de azt is kibökte, hogy Donna lebeszélte őt róla
és ő pedig érezte, hogy Roland egy kedves ember. Roland
amikor történetében ennél a pontnál járt, furcsa arcot vágott,
mintha tőrt szúrtak volna a szívébe. Aztán elmondta azt is,
hogy Fred kihasználta, hazudott és nem támogatta végül is
lányt.
Roland hallgatott egy sort és egy igen érdekes válaszkér-
dést szegezett lánynak:
- Szóval akkor így adtad a fejed a kurválkodásra?!
Amandát szíven ütötte a mondat, de főként az utolsó
szó. Nem is gondolkozott sokat, azonnal reagált rá.
- Én nem kurválkodtam! Én sugarbaby-je voltam
Frednek! – az utolsó szavak már kicsit erőtlenre sikeredtek.

187
 Roland mosolyogott és bár érződött belőle némi ciniz-
mus, nem bántásnak szánta, de attól az által vélt igazságot
azért elmondta:
- Tudod mi az, hogy SugarBaby meg hogy Sugar kapcso-
lat? – kicsit várt Roland, de nem várta meg nem is akarta
hallani a választ mert tudta – de legalábbis sejtette - nagyjá-
ból a lány válaszát. – Tudod ez nagyon régre vezethető akár
vissza és nem biztos, hogy olyan szép és jó, mint ahogy azt
sokan gondolják. Már császáraink királyaink a fáraók sőt
nagy hadvezéreink a múltban is tartottak ágyasokat – de az
egészen régen volt és annyira ne menjünk vissza korban.
És hogy most mit jelent a „Sugar”?! Nos, tehetős emberek,
akik becsületben megőszülve bizonyos vagyonra, vagy
javakra tettek szert és viszonylag fiatal lányokra vágyva,
azt a luxust, amit ők biztosítani tudnak, megadják azoknak
a szegényebb, maguknak megengedni nem tudó lányok-
nak, amikre meg ők vágynak, akkor amikor ők velük
vannak. Ez még azért így nem teljesen pontos definíció, de
már sok mindent érthető belőle. Amit te csináltál, az pedig
az ősi mesterség a klasszikus értelemben vett kurválkodás,
hiszen te pénzért adtál szexuális szolgáltatást.
Amanda hallgatta, amit a férfi mond, aztán hirtelen vála-
szolt.
- De ez nem kurválkodás. Azok kurválkodnak, akik kinn
állnak az úton és bárkivel pénzért szexelnek. Én csak egy
emberrel akarok egy sugar-kapcsolatot, aki havonta egy
bizonyos összeggel támogatja a tanulásomat.
Roland megint mosolygott.
- Nos mindegy hogy hol, mindegy hogy hányszor és
mindegy hogy kivel csinálod és az is mindegy, hogy egy
hónapban csak egyszer kell lesütni a szemed azért a „bizo-
nyos összegért” ez akkor is kurválkodás.

188
 Amanda teljesen össze volt omolva most megint hirte-
len. A megmentője olyan dolgokat vág a fejéhez, ami már
több mint kellemetlen.
- Te ezt nagyon rosszul látod. Donna pontosan elmagya-
rázta nekem, hogy rengeteg lányt használnak ki a férfiak
és ingyen megkapnak a nőktől mindent s nők ezért sem
tiszteletet, de még csak köszönetet sem kapnak érte. Egy
férj és egy kapcsolatban egy pasi is támogatja a párját. ÉS
ha amúgy is vele akarsz lenni, miért ne lehetne támogatni
a lányt?
- Várjunk várjunk! Most jó sok dolgot mostál össze és
tele csúsztatással akarsz valamit tényként közölni, ami nem
az.
- De én nem csúsztatok…
- De igen! …de kezdjük onnan, hogy ez a Donna Barát-
nőd, aki olyan jól elmagyarázta a precíz mindent tudásával
azt, hogy mitől nem lesz kurválkodás az, amit csináltál. Ha
jól értettem, ő volt az, aki mielőtt megérkeztél munkát és
szállást biztosított volna neked. Aztán egyik pillanatról a
másikra amikor megérkeztél nem volt sem hol lakni, sem
munkád, amiből tudtál volna építkezni? Jól értettem?
- De volt hol laknom csak összejött a barátjával és …
- Jó akkor helyesbítek: Vagyis most még van hol laknod,
de nemsokára nem lesz viszont a munka az teljesen lema-
radt. És azt is jól értettem, hogy ez a lány amikor bajban
voltál, akkor Rád csapta a telefont és magadra hagyott. Na
most ő volt az, aki neked professzionális tanácsnokként
ezt a csodálatos idáig tartó életutadat javasolta, hogy bizo-
nyos támogatás fejébe szűzen add el a tested és szexelj egy
idegen emberrel?!

189
 - …de nem adtam el a testem és semmit nem adtam el
és … – Amanda kicsit feszült lett és rosszul érezte magát
ezektől a mondatokból, mert valahogy bántónak hatott.
- Én csak azt mondtam neked, ami az igazság. De
valóban kicsit igazítsunk rajta, hogy pontosabb legyen a
történet. Eladtad volna a tested, de végén a hős lovagod
lelépett és a szolgáltatás után – amit te lelkesen nyújtottál
neki azért - lemaradt a fizetés. – Amanda most nem szól
nem régi még ez a seb és ahogy visszagondolt nem volt
kedve ellent mondani ennek már. Egyrészt mert pont így
történt, másrészt mert leszívta az emlék ismét az energiáját.
Roland folytatta. – De térjünk vissza a csúsztatásra. Azzal
akarod egybemosni egy kurválkodást, hogy egy szerelemes
egymást szerető pár, akik saját vonzalmuk okán egymással
vannak, egymás segítik-óvják, és ami nagyon fontos szere-
tik. Egy érdekkapcsolat semmi másról nem szól, csak arról,
hogy várod, hogy kapj valamit a másiktól, és azért hajlandó
vagy áldozni te is valamit magadból. Egy igazi kapcsolat-
ban ez pedig úgy van, hogy nem vársz semmit, csak sze-
retetedből fakadóan adsz a szeretett személynek mindent,
amid csak van. Mivel viszontszeret, ő is ugyanígy csak ad.
Nincs elvárás csak odaadás.
- Ez azért így kicsit utópisztikusan hangzik – jegyezte
meg mégis a lány.
- Valóban, ahogy egyre inkább a világ halad előre egyre
nehezebb önzetlenül szeretni. A hamis ál igazmondók azon
dolgoznak, hogy eltérítsenek az igaz és valós útról.
- Miért gondolod, hogy csak az az igaz és jó, amit te
mondasz?
- Nos, elég ha csak belegondolsz abba, hogy amit teszel,
annak a saját ismerősed, rokonaid, szüleid vajon mennyire
örülnek? Hogy viszonyulnának hozzá és mit szólnának az

190
egészhez. Sajnos a mostani világban az ember a saját lelki-
ismeretét annyira hagyja elnyomni, hogy a legértékesebb
jelzőfény, aminek folyton bizseregnie kellene, ha valami
rosszat készül tenni az ember szinte soha vagy csak alig
jelez. Pedig ilyenkor éreznie kell azt az emberlányának,
hogy nem oké, amit tesz. Én sajnálom a mai fiatal generá-
ciót – tudom ők büszkék és most kikérik maguknak a sajná-
latot - de akkor is így van, hiszen a csapból az folyik hogy:
„ Te megérdemled” „ Neked ez jár” „Most tedd meg” azt
sugallja minden világ hatalmat és gazdagságod uralni és
megragadni kívánó cég ember vagy csoportosulás hogy
te különleges vagy hogy csak te számítasz csak az ember
a fontos. Ezer évekre visszamenőleg pontosan látni, hogy
sem a politikának sem pedig világok felett uralkodó hatal-
maknak nem áll érdekükben az emberi életet becsülni.
tulajdonképpen az emberi élet a legolcsóbb szükséges
nyersanyag, amit bármikor fel lehet áldozni. Csak amikor
az érdek úgy kívánja, akkor folyik a csapból is, hogy men�-
nyire fontos maga az EMBER. De ha belegondolsz egy az
iskola padjaiból most szabadult fiatal mennyire érzékes
a piacon? Mennyire nagy tudással és tapasztalattal bír az
adott cég, de akár a társadalom számára? Megmondom
neked szinte semennyire. Sok-sok időt kell eltölteni az élet
taposómalmában, hogy tapasztalattal tudással felvértezve
értéket képviseljen. Csak a fiatal – én is voltam és tudom
- nem akar várni. Most akar mindent! Nem holnap! Mert
most van a buli, most van az élet! És erre pont rájátszanak
a hamis mammon reklámjaikon, propagandáikon keresztül
a társadalomba fénysebességgel öntő világuralmi rendsze-
rek, cégek, személyek, akik ezt az érzékeny pontot ragadják
meg. És amíg be nem kapod a horgot, addig mindig csodá-
latosnak látszik – azt érzed, hogy te fontos vagy és neked

191
ez jár mert megérdemled és most - de utána mikor partra
vetett halként vergődhetsz egy egész életen át, jön a feke-
televes és a kapkodás a csapkodás és a valódi fuldoklással
járó szenvedés. Amikor egy vasgolyót meglöksz a domb
tetején, az egyre gyorsulva legurul teljesen a domb aljáig.
Hatalmas energia kell, hogy azt megállítsd, ha egyáltalán
meg lehet állítani.
- Én csak … én csak … nem akartam utcára kerülni
- mondja szemlesütve halkan Amanda mintegy bizonyít-
ványt magyarázva.
- Tudod, szerintem nem szabad eljutni olyan pontig az
életben, hogy a tested kelljen áruba bocsájtanod a következő
lépés elérése végett. Egyrészt meg a golyó elindul a lejtőn.
Másrészt meg mindig van más megoldás előtte. Arról meg
már ne is beszéljünk, akik maguk önszántukból választják
ezt és jónak gondolják. Az életben minden a kisebb ellen-
állás felé törekszik, de tudni kell érezni kell, hogy az az út,
ami nagyon könnyű sokszor a süllyesztőbe vezet. Vissza-
térve arra, ami ömlik bele a világba nem szól arról, hogy
felelősséget is kell vállalni a tetteidért. De tudja, hogy bár
ezt nem mutatja, sőt rejtegeti előleg egyszer eljön az a pont
amikor elkerülhetetlen a színvallás. Csak ott abban a pilla-
natban összehasonlíthatatlanul keservesebb a dolog, mint
akkor amikor még önszántadból tehetnéd - csak akkor nem
teszed mert hátha el lehet kummantani.
Amanda hallgat és rengeteg dolog kavarog a fejébe. A
lelke tele vagy sérelemmel, bosszúval, dühvel és haraggal
is, és néha a padlóra esve alig tud szendén egy-egy szót
kigondolni, néha pedig fellázad benne valami és kitörni
készül a felszínre buggyanó érzelem
- Minden férfi disznó!
- Köszönöm a kedves jellemzést a magam nevében is

192
 - Nem rád értettem csak …
- Akkor ne általánosíts. Ez nehéz kérdés, amíg van
kereslet addig lesz kínálat és ez egy így van fordítva is,
amíg kínálat van lesz rá kereslet is. Mindkét nem megéri a
pénzért. Azt mondod, hogy ez csak szex és az élettel együtt
jár? A szexből rutint üzletet poént csinálók világába kerülők
mind – egytől-egyig kiégnek és az alig pár pillanatnyi csil-
logás és élvezet nagyon hamar visszacsap a rút életbe. Az
örömlányok, pornózók szexet, kéjelgést hajszolók szexüz-
letet kergetők felett eljár az idő. A lányok kiöregednek. És
nem 50 évesen! Nem nem! Már 30 évesen ott tolong - letolva
a trónról őt - a sok 18 és huszonéves újabb horogra akadt.
A kiégett érzelmileg csődtömeg férfiak drogok és egyéb
élvezetek rabságába menekülők mind azt bizonyítják, hogy
ez a halál birodalma. Az igazi élet csillogásának látszatát
festi meg, de nagyon gyorsan lepereg a festék és a valóség
sokkal kiábrándítóbb, mint amit azt a legdurvább álmaid-
ban sem mernéd elképzelni.
Amanda össze van törve. Roland amiket mond a sok
filozófiai gondolat lefárasztotta, alig tud már figyelni.
Valahol mélyen talán érez olyat, hogy sok igazság is lehet
abban, amit mond. De ott zakatol a fejében, hogy eljön a
holnap ismét. És akkor nem lesz hova visszamennie. Az
eddigi egyébként is törékeny élete összezuhan. Az utcára
fog kerülni. Szép szavak ezek, de ő ettől nem fog jóllakni a
következő napokban. Donna nem fogadja vissza. Ezek után
már ő sem vágyott a barátnője bölcs tanácsira és szerető
ölelésére. Elég volt az álszenteskedésből. Pár nap alatt fel-
nőtté vált. Muszájból kellett nagylánynak lenni. És most a
racionálisság nagyon erősen tódul a gondolataiba, amit kis
gondolkozás után meg is oszt Rolanddal.

193
 - Ezek szép szavak és talán igazak is. De nekem ettől nem
lesz jobb és ma holnap utcára kerülök és megoldást kell
találnom rá. Nagy bajba kerültem. Megoldás kell azonnal!
- Te a most pillanatát látod a helyzetednek. De valahogy
ide kerültél! Valahogy ez megtörtént veled. Ez egy folya-
mat volt. A folyamat útját te jártad be és ennek az útnak
minden kanyarját a te döntéseid alakították. Mindenre
persze nem lehet felkészülni, de amire csak lehet azt meg
kell tenni. Szerintem a megoldás az, hogy realizálva a hely-
zeted önvizsgálatot tartva belásd, hogy hibáztál. Aztán
tudom, hogy felelősségnélküli világban nehéz felelősséget
vállalni, de akkor is: Vállald a felelősséget most! Ha kell
menj haza – ha jól értelmeztem a szüleid szeretnek és kon-
zervatív, szerető családod van - persze nem fognak örülni
annak, amit tettél de még mindig jobb mint itt szenvedni.
A legvégén az isteni ítélet úgyis döntést hoz vagy ha úgy
tetszik a sors nem fogja hagyni büntetlenül azt, amit és
ahogy végig éltél.
A lány ennek hallatára teljesen összeborzolódik! Ő tuti
nem fog hazamenni a faluba. Ott kivégeznék!
- Hát nem érted? Nem mehetek haza ezek után!
- De értem, amit mondasz azt viszont nem, hogy miért ne
mehetnél. Vállald azt, ami tettél és hidd el hirtelen sokkal
rosszabb lehet, de idővel engedni fog és minden visszatér-
het a régi kerékvágásába.
- Oda már soha nem fog – sopánkodik a lány és olyan
gondolatai támad, amitől ő is megrémül, de bárhogy küzd
ellene a felszínre törnek: - segíts nekem kérlek, már csak te
vagy az egyedüli lehetőségem, bármit megteszek neked…!
– A lány itt valóban bármire gondol maga is meglepődik

194
a gondolatain, de folytatja, hogy nyomatékosabb legyen,
mindent egy lapra tesz fel: -… lefekszem veled minden
héten … akár egy éven keresztül is csak segít nekem!
Megdöbbentő volt hallani a magából kínjában és elkese-
redésében kiforduló lány mondatát. Egy időre súlyos csend
is nehezedett a fedélzetre. Amanda a táskájában matatott,
egy zsebkendőt akart kivenni, hogy megtörölhesse az orrát
a feszültségtől vagy az esti párától, de érezte, hogy szük-
sége van rá. Csendben kutakodott és ahogy a táskája aljára
túrt, ujjaira akadt valamit. Akkor látta, hogy a kis rózsa-
füzér az, amit még a plébánosa adott. Lerakta az asztalra
és tovább kereste a papírzsepijét. Roland törte meg ezt a
csendet.
- Lett volna rá lehetőséged, de nem így és pláne nem ezek
után. Ne állj be a sorba azok mögé, akik soha nem vállalják
a felelősséget!
Amanda, ahogy végighallgatja a férfi válaszát nem tudja
megmondani, hogy miért teszi, de talán a helyzete végett,
mérgében a következőket találja mondani:
- Te is csak olyan vagy mint a többiek! Csak papolsz a sok
okosságról, de megoldás nincs! Értsd meg nekem vége lesz
az életemnek, ha nem találok valami megoldást azonnal!
A lány gondolatai tele vannak pirosan villogó felszólí-
tásokkal, amik mind egy irányba vezetnek. Oda aminek a
végén az áll: „Ha nem szerzel pénzt mehetsz az utcára!”
Roland higgadtan válaszol:
- Azt hiszem elfelejtetted, hogy nem régiben milyen
helyzetből hoztalak ki! Nem biztos, hogy tudatában vagy
annak – így hát elmondom neked azt, - hogy azt, amikor a
szüzességed kiárultad annak a bizonyos Frednek – végül
is ingyenesen - az nekem 3000 eurómba került. Voltaképp’

195
én finanszíroztam meg a te elszúrt éjszakádat egy másik
lovaggal. Nem volt elegáns hát azt rám kiabálnod, hogy én
nem segítettem Neked csak papolok!
- Jó! Igazad van, ne haragudj tényleg segítettél! – kezd
bele Amanda a kiigazításba, és tényleg utálja magát amiért
ennyire beleloholt a buta érzelmi állapotba, ami kihozta ezt
belőle, de vele még soha nem történt ilyen rossz ennyire
nagy szégyen és minél előbb szabadulni akart tőle és ez a
szabadulni akarás ezt váltotta ki belőle. - … de … de …
ezzel nem oldódott meg semmi. Érted, most minden jó még
és valóban… szóval kikerültem onnan. De most kell a segít-
ség, mert nincs hova mennem.
- De van! Haza tudsz menni a szüleidhez, ha vállalod
végre a felelősséget.
- Dehogy megyek! Ne légy már ennyire értetlen! Engem
ott, ha szájára vesz a falu, nem lesz ugyanúgy életem! Sőt
sokkal rosszabb lesz, mint itt az utcán!
- Azt gondolod, hogy értetlen vagyok? Pontosan értem,
hogy mit miért teszel tettél és miért gondolkodsz úgy
ahogy. Csak azt tudom ismételni, amit mondtam a Te
golyód elindult a lejtőn. Úgy látszik már megállíthatatlan.
Az elején pedig, amikor még nem gyorsult be annyira, el
lehetne kapni. De minél később jut eszedbe, hogy döntést
hozz, annál nehezebb és szinte lehetetlen – válaszolta kissé
szomorúan Roland.

A megoldás hogy nincs megoldás?

Amanda aznap éjszaka még sok gonosz dolgot vágott

igazságtalanul Roland fejéhez, akit úgy gondolt, hogy
direkt kitolásból nem akar neki segíteni pedig ő „bármit”
megtenne azért, hogy kikecmeregjen a bajból.

196
 Roland a végén megelégelte és nem adott több tanácsot.
Mivel hétfőn megbeszélése volt viszonylag korán. Vett a
lánynak egy repülőjegyet – végül is úgy, ahogy lány kérte
nem a szüleihez haza, hanem - vissza a fővárosba. Többet
nem hallott a lányról csak egy kis emlék maradt meg tőle:
egy kis fekete rózsafüzér, amit ott hagyott a lány a férfi
hajóján.

Amanda két hétig vergődött. Donna megengedte – félig

kibékülve vele -, hogy a cuccai nála maradhassanak és néha
zuhanyozni is tudott, de nagyrészt internetkávézókba járt,
ahol a sok hős SugarDaddy közöl próbált válogatni. Kide-
rült nem is olyan könnyű megfelelő prédát kifogni – amit
persze már az első légyott okán is kitalálhatott volna.
Roland mondata soha nem jutott már eszébe: „…a Te
golyód elindult a lejtőn. Úgy látszik, már megállíthatatlan.
„pedig az a golyó valóban szaladt.
Nem telt bele pár hétbe sem, Amanda felregisztrált egy
valóban nyíltan is – nem csak bújtatott sunyi sugardad-
dy-sugarbaby- s módon - szexuális szolgáltatást kínáló
oldalra, ahol 100-200 – néha még kevesebb euróért azt
csinált meg férfiaknak, amit csak kértek.
Soha nem lett belőle diplomás lány.

197
 Adventi
gyertyaláng
 A
tél fogai korán belemartak az őszbe, és hideg
leheletével gazdagon fújta szét havát a környé-
ken. Ilyet a falu népe már nagyon régen nem
látott, ha egyáltalán volt ilyen, mert a legidősebbek is hiába
kutattak az emlékezetükben, nem leltek ott ilyen extrém
időre.
Az ember azt hitte volna, hogy majd csak felenged
még kicsit, de ez így ment novemberben végig és kitartott
decemberben is, és látszik, hogy a kemény január és február
is itt van a kertek alatt már.
A kis falu dimbes-dombos részén áll öt épület. A legma-
gasabb pontján épült a templom, a maga gyönyörű tornyá-
val. Alatta a paplak, kicsit srégen tőle - de legalább száz
méterre - a bíró hatalmas háza, jobbra szép hosszan elnyúló
polgármesteri ház és középtájt a jegyző kocka háza.
A falu többi lakója a völgyben két sorban, viszonylag
szépen, egymás mellett épülő, tipikus falusi parasztháza-
iban éli mindennapjait.
Tegnap, szombaton sokan voltak a fonóban. Megmagya-
rázhatatlan módon maradt még a kukoricából is, azt mor-
zsolták. Aztán később lejött a falu mesemondója is, és egész
délután szórakoztatta történeteivel a többieket, akik nagyo-
kat nevettek ízes tréfáin. Aztán sokan énekeltek. Volt, aki
táncolt is. A sarokban persze csókot is loptak a lányoktól
néhányan és volt, aki még a hosszú rakott szoknya alá is
be merészelt nyúlni, csak hogy megsimíthassa a bokáját a
választottjának. Volt sikongás rendesen.
Mára a vasárnap is szinte eltelt. A misén meggyújtotta a
plébános kedvenc ministránsa az adventi koszorún a har-
madik gyertyát. Ma van advent harmadik vasárnapja. Nem

199
sokan tudják, hogy ez a gaudete vasárnap, vagyis az öröm
vasárnapja. A gyertya színe lila volt, amit meggyújtott a
ministráns.
Nemsokára itt a karácsony.
Beesteledett és estére a hó is szitálni kezdett, bár
már így is 20-30 centis hó ropog mindenki lába alatt.

Otthon, este minden háznál meggyújtották a lila, vagy

rózsaszín szalagos gyertyát a házi koszorúkon és elköltöt-
ték a vacsorájukat. A fogyatkozó hold jellegzetes „C” alakja
alig világított pláne így, hogy elég kiterjedt hófelhőkkel
barikádozta el magát.
A szél halkan, de határozottan súgta a falu fülébe, hogy
mindjárt érkezik a Karácsony.
A plébános estefelé a breviáriumát olvasgatta. Asztalán
ott feküdt még a Biblia, egy kereszt és pár perccel ezelőtt
töltötte meg petróleummal a lámpást, amire miután rátette
a fedelét, szépen bevilágította a paplakot szinte saroktól
sarokig.
Kinn egyre erőteljesebben fújt a szél, de az ajtaján a hatá-
rozott kopogást azonnal meghallotta. „Ki lehet ilyen időben,
ilyen későn?” szaladt át a gondolat az agyán, de bár egy
pap mindig készen kell, hogy álljon a hívei fogadására és a
segítségre, mégsem olyan sűrű jelenség, hogy ilyen későn
kopogtat valaki az ajtaján.
Ahogy kinyitotta az ajtót, két kislányt látott előtte dide-
regni a hidegben. Az öltözetük szakadt és szerény volt.
- Hát ti? – kérdezte a plébános, mire szinte azonnal vála-
szolt a magasabb kislány.
- Fázunk és éhesek is vagyunk és… - még biztosan sorolta

200
volna a sok-sok problémát, de a plébános nem akarta, hogy
kinn a hidegben tovább álldogálva és átfagyva magyaráz-
zák, hogy mi a baj, azonnal beljebb tessékelte őket.
Leültette őket az asztalhoz, és bár ő maga már jó ideje túl
volt a vacsorán, maradt még jócskán a babfőzelékből, amit
a sekrestyésének édesanyja főzött neki.
Szedett nekik belőle és két szép karéj kenyeret is vágott
hozzá.
Azon gondolkozott, amíg nekikezdtek és majszolták a
kenyeret a babbal, hogy kik lehetnek. Nem falusiak, hisz
a faluban mindenkit ismert. Akkor mégis, kik lehetnek és
honnan jöhettek egyedül ilyen időben?!
Amikor már úgy érezte, hogy az éhségüket valamelyest
csillapították, csak megkérdezte:
- Kik vagytok ti és honnan jöttetek? – kérdezte miköz-
ben a fal mellett állva nézte őket, ahogy esznek. Olyan 6-10
évesek lehettek. A nagyobbik válaszolt:
- Ő itt a testvérem Gina. Én meg Amira vagyok. Egész
hétvégén bolyongtunk erre-arra. Senki nem adott enni.
Minden pap egy tetű! – mondja határozottan a lány. A plé-
bános nyelt egyet, ahogy elhagyták a kislány száját az egy-
általán nem hozzá illő szavak.
- Melyik pap volt, akit nem kedveltek valami miatt? –
kérdezte a plébános kicsit tompítva a lány szavait, hátha
kiderül, hogy miért is mondta, amit mondott.
- Minden pap egy tetű! – vágta rá azonnal ismét a kislány
ugyanolyan gonosz tekintettel az arcán, mint előbb is.
Elég szokatlan hogy egy ilyen idős gyerek gyűlölettel
viseltet valaki vagy valakik iránt. Mi történhetett? Vajon
miért mond ilyeneket ez a gyerek? Ilyen gondolatok cikáz-
tak a plébános fejében, amikor kis stratégiaváltással tovább
kérdezősködött, mosollyal az arcán.

201
 Elég gyorsan behabzsolták a babot. Nagyon éhesek
lehettek.
- Ízlik? – kérdezte és a kisebb lányra tekintett, aki meg-
engedett egy pici mosolyt az arcán és szendén bólintott
mintegy szövetségesként. „Helyes” gondolta a plébános,
lehet még ki is derül a végén valami. – Kértek még? – foly-
tatta a kérdezősködést és most már teljesen a fiatalabb
lányra összpontosított.
- Ige… - válaszolt volna a kisebb lány, de a nagyobb a
szavába vágott.
- Jóllaktunk! Elég volt ebből! – hadarta gyorsan még
mindig azzal a haragvó tekintettel.
- Én már ettem, maradt még elég, megehetitek az egészet.
– próbálkozott a plébános továbbra is a kisebbre nézve, aki
épphogy pici mosolyt engedett meg magának.
- Nem kell! A papok mind pénzéhesek, harácsolók. Elve-
szik a szegényektől és nem dolgoznak semmit – csak úgy
ömlöttek a szavak a szájából a nagyobbik lánynak, mire a
plébános ismét nyelt egy nagyot. De nem kerülte el a figyel-
mét, hogy a kisebb lány sóvárgó tekintete a fazékra irányul,
illetve még inkább a benne lévő maradék babra. Most saj-
nálta, hogy miért nem szedett valami nagyobb tányérba
egy tekintélyesebb adagot nekik, mert bizonyára akkor azt
a mennyiséget ették volna meg.
Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a nagyobb a
könyökével oldalba böki kicsit a kisebbiket, aki pillanatra
ránézett a nagyobbik lányra, majd ezt mondta:
- A papok gonoszak – az ő hangjában nem volt semmi
érc, semmi kegyetlen és még erőtlen is volt.
- Melyik pap volt gonosz? – kérdezett ismét a plébános.
- Mindegyik! - vágta rá a nagyobbik, de párhuzamosan

202
a kisebbik is felelt – „A szomszéd falu papja…” – nem tudta
befejezni, mert a nagyobb lány rá is gonosz szemmel nézve,
szinte meg akarta fojtani a tekintetével.
A kisebbik lány lesütötte a szemét, épp csak egy pilla-
natra pislantott a papra szendén és bocsánatkérően. A plé-
bános fejében nagyon sok gondolat kavargott. Majd fogta a
felöltőjét és a papi fejfedőt és a lányokhoz fordult:
- Advent van, kimegyek és meggyújtom az adventi lán-
gokat. Addig egyetek még, ha szeretnétek. Mindjárt jövök
– magyarázta. Felvette az asztalról a kisebbik lámpást és
elindult az ajtó felé.
Pár perc volt csak, amíg kint volt a hidegben. A lányok
suttogtak, a nagyobb odament az ablakhoz és miután
körülnézett, látta ahogy a pap valóban az adventi koszo-
rún „ügyködik”. Mikor belépett a plébános, a lányok már
egymás mellett ültek.
- Jó hideg van odakinn – mondta majd a kályhához lépett
felmelegedni
- Tudjuk, mi napokat voltunk odakinn – mondta a
nagyobbik még mindig haraggal a hangjában.
A plébános arcára kiült tekintete gondokról tanúsko-
dott, amit ha akart volna sem tudott volna elrejteni. Tovább
gondolkozott, majd csak egy percre rá kérdezte ismét a
lányokat:
- Sok papot ismertek?
- Nem – mondta a nagyobb, de pont ezzel azonos időben
a kisebb ennek ellenkezőjét válaszolta, vagyis hogy: „ Igen”.
A nagyobbik megint szúrósan nézett a kisebbikre.
- Na és hol laktok, amikor nem bolyongtok éppen?
- Sehol nem lakunk – mondja a nagyobb lány.

203
 - Itt nálam - ha gondoljátok - aludhattok és holnap kita-
láljuk, mi legyen – magyarázza a plébános, mire a nagyobb
ismét szinte azonnal rávágta.
- Nem kell egy paptól a szánalma. Mi megállunk a saját
lábunkon is!
- Rendben, ahogy akarjátok. De akkor sem mehettek
ki ebbe a hidegbe éjszaka. Gondoljátok át! – szép lassan
mondta nekik a plébános, és figyelte most főleg a nagyob-
bikat.
Hirtelen a nagyobb odaszaladt az ablakhoz és elkezdte
verni.
A pap arcára most a rémület a tanácstalanság és egyben
a reménykedés egyvelege ült ki. Nem mozdult, csak a lányt
nézte. Pár pillanat után valaki nagy erővel rányitott az
ajtóra. Zárva volt. Mikor a plébános visszajött, bezárta az
ajtót. Tulajdonképpen csak pár perccel odázta el az elkerül-
hetetlent.
Két tagbaszakadt férfi rontott be a betört ajtón. A zár tel-
jesen kitörött, az ajtót maguk mögött behajtva egy székkel
kellett kitámasztaniuk, hogy a szél be ne nyomja, de a süví-
téssel a hideg is beszivárgott a helyiségbe.
- Hol a persely kulcsa, pap? – kiáltott az egyik a plébános
felé és közben a zsebéből kihúzott egy nem is kicsi kést.
Majd folytatta: - Ne kelljen megismételnem a kérdést, mert
hirtelen eljár a kezem és ez a kés itt igen éles. Pont az ilyen
papok torkára éhes! – mondta mire mind a két férfi felrö-
högött.
A plébános rémült volt. A két lány egymásba kapaszko-
dott és a férfiakat nézték.
- Gina menjetek hátrább! – kiáltott a lányokra a másik
férfi.
Ekkor érezte a plébános azt a bizonyos „ezt nem hiszem el,

204
hogy igaz” érzést. Az adrenalin és a félem közösen dolgozott
a plébánosban. Tartotta magát, de az egyik keze remegett,
amit a másikkal kellett lefognia.
- Én nem tudom, hogy kik maguk, de nem tudok segí-
teni… - kezdett bele a plébános remegőbb hangon.
- Nem kell a buta beszéd. Elmetszem a torkod, feltúrom
az egész kócerájt, megtalálom, amit keresek és elveszem
tőled vagy így, vagy úgy. Csak te járhatsz rosszul. Gondold
meg, pap! – mondja cinikusan, akinél a kés van.
A plébános most valóban rémülten néz rájuk. Ebből,
amit az előbb mondott, pontosan tudja, hogy nem fogják
megkímélni az életét. Egy pillanatra behunyja szemét.
Sóhajt egyet és azt gondolja, hogy talán papi életének leg-
nehezebb napja érkezett el, amikor megmutathatja, hogy
valóban méltó-e arra tisztségre, amit egész eddig viselt. Pár
pillanat volt csupán, de sok mindent átgondolt, hogy mikor
kinyitja a szemét, mit fog mondani, mit fog tenni és mi fog
vele történni. Széttárja a karjait és azt mondja, hogy: „…
az életemet elvehetitek, de semmi mást nem tudtok maga-
tokkal vinni, a lelkem nem a tiétek!” Az élet néha hosszú
- pláne amikor nyomorúságos - de van, hogy pillanat alatt
bekövetkezik az, amit az ember nem is gondolt volna. És ez
itt most volt. Csak egy pici időre lett volna szüksége…
Kinyitotta a szemét, hogy bátrabban, mint eddig
elmondja és megtegye, amit az előbb kigondolt.
De nem az történt és nem úgy, ahogy gondolta.
Első pillanatban a nagy, tagbaszakadt férfi, röhögő,
önelégült arcát látta. Tudta, hogy most fog bekövetkezni
élete egyik meghatározó pillanata és széttárta a karjait. A
következő pillanatban azt látta, hogy a két férfi hirtelen
valami hihetetlen erőtől a földre zuhan. Hallotta, hogy a
lányok sikítanak. Aztán elsötétült minden.

205
 Mi is történik Adventkor? Meggyújtunk négy héten
keresztül egy-egy gyertyát az adventi koszorún és…
Nem! Ezek csak a felületes tevékenységek, amiket a
tradíciók még tartanak és még nem omlott annyira össze,
hogy teljesen el nem süllyedt a többivel az enyészet sül�-
lyesztőjében. És ez igen szomorú.
Vallás szerint az Advent „Úrjövetet” jelent. A profán
világ pedig várta a szeretet ünnepét a Karácsonyt, és erre
négy héten keresztül minden vasárnap egy lépéssel előrébb
lépve egy-egy gyertya lángja jelezte, hogy közeleg. Közeleg.

Mikor felébredt a plébános, a helyi orvos beszélt a pol-

gármesterrel. A homlokát törölgette közben a sekrestyés
felesége. Ő szólt a többieknek:
- Magához tért!
- Hála a Magasságosnak… nagyon szerencsés, plébá-
nos uram. – kezdte a polgármester, mire felült plébános
szavába vágott:
- Ez nem szerencse – folytatni akarta, hogy „a hite és az Úr
mentette meg”. De nem folytatta, mert tudta, hogy ott nem
mindenki hívő. Mosolygott. Ma már ő megvallotta a hitét
akármennyire is halkan tette. – Szóval sikerült?! – folytatta
a költői kérdéssel.
Az történt ugyanis, hogy amikor a két ismeretlen lány
belépett hozzá, mint minden ember, aki két árvát meglát,
segítő szándéka beindítja az alapvető emberi ösztöneit és
segíteni kezd. De ahogy elkezdtek beszélni rájött, hogy
valami nincs rendben. Alapvetően az nem volt rendben,
hogy ismeretlenül két ilyen fiatal lány hogy kerül ide. De
ez még nem lett volna baj, mert nem mindegy, hogy került

206
ide? Ha bajban van, segíteni kell nekik. De aztán a szom-
széd plébánost említették. Akiről két hete derült ki, hogy
meggyilkolták. Tudta, hogy itt valami nincs rendjén.
Ekkor pattant ki az ötlet a fejéből, hogy meggyújtja az
Adventi koszorún a petróleumégőket. Mindet.
Csak remélni tudta, hogy valaki lenn a faluban észreve-
szi. És volt, aki látta.
Na de mit is látott? Advent harmadik vasárnapján a
paplak oldalán mind a négy petróleumégő égett. A plébá-
nos soha nem követett el még ilyen hibát.
A sekrestyés vette észre és szólt az asszonynak, hogy
nézze már meg ő is mi lehet a plébános úrral, hogy ekkora
hibát vét. Az asszony azonnal azt mondta, hogy baj van,
szaladjon át a jegyzőhöz és azonnal menjenek fel hozzá pár
csendőrrel.
Pont jókor érkeztek. Jó nagy husángokkal készültek és
leütötték mind a két támadót, akik éppen készültek elvágni
a pap torkát, mint ahogyan a szomszéd pappal is tették.
A két kislány volt a csali. Ha nem tudtak bemenni,
miután elaludtak, a kislányok kinyitották az ablakot vagy
az ajtót és álmában érték a papokat. Öt áldozat volt a kör-
nyező megyékben, mióta fosztogattak és gyilkoltak.
A kislányokat egy lelencházból lopták ki és azt hazud-
ták, hogy sokkal jobb lesz az életük. Gerjesztették a papok
iránti gyűlöletüket és így vették rá őket, hogy segítsenek
kirabolni a papokat.
Végül is minden helyre került. A sekrestyés felesége
magához vitte a lányokat, adott nekik kakaót és mesélt
nekik.
Azon a napon valóban megjött a segítség. Gaudete,
vagyis valóban öröm vasárnap lett úgy, hogy mind a négy
„gyertya” égett az adventi koszorún.

207
 Advent
Várakozás

208
 A
dvent van. Három gyertya ég a koszorún, ami
jelzi, hogy pár nap múlva Karácsony. Laura feje
- így Karácsony előtt - azt sem tudja merre áll,
és az sem segít ebben, hogy pár napja ördögien képesek
kiakasztani a gyerekei is. Napok óta olyan feszült, hogy
szét tudna robbanni. És természetesen mindjárt Karácsony,
és sehol sem tart még. Mi jöhet még? Szerencsére a főnöke
megkönyörült rajta és nagy kegyesen kiadta a szabadsá-
gát, így jövőre kell csak dolgozni menni. Jövőre! Viccesen
hangzik, de olyan ügyesen elmegy. Bezzeg a munkaidő, na
az nem telik olyan gyorsan.
A férje, szegény már nem ilyen szerencsés. Akkor lepődne
meg, ha nem kellene bemenni Szenteste is dolgoznia. De ha
az ember ügyletes, akkor nincs ünnepnap, nincs megállás.
Laura például ezt sem fogja tudni megszokni soha.
Most minden úgy feltorlódott és az sem sokat segít, hogy
édesanyja takarít, bevásárol és kicsit a mosásba is tüsténke-
dik. De neki is el kell menni egyszer.
Laura ma épp egy agyvérzésgyanús őrületen van túl,
mikor is a két virgonc gyerkőc: Lina és Mike sikeresen rán-
tották le sikítva az asztalról azt a 24 óráig készült krémet,
amit most szeretett volna beleügyeskedni a tésztába. Hatal-
mas kiabálás után némiképp megszeppenve bár, de meg
nem törve, tulajdonképp jó, ha két percre volt nyugalom
és csönd, majd újra kezdődött minden elölről. Hangzavar,
lótás-futás a lakásban önfeledt játék és megállíthatatlan
tombolás.
Laura csak túl akarta élni. Túlélni a percenkénti szívin-
farktust, túlélni ezt a pár napot Karácsonyig, túlélni, hogy a
gyerekei ne borítsák ki teljesen, túlélni a túlélhetetlent.
De nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogyan azt

209
szokták is volt mondani. Nem telt bele pár perc, és hatal-
mas robajjal csattant a kőpadlón a bútorra felrakott, de az
önfeledt szaladozás okán szélére kitotyogott váza, amit egy
rosszul bevett kanyar utáni bútor- gyerek ütközés már csak
a gravitáció erejére kellett bíznia, ami meg is hozta az ered-
ményt.
Na most lehetett volna ez rosszabb is, mert bár a kop-
panás, csattanás igen jelentős hanggal járt és mindenki
akaratlanul is hatása alá kerülve csak erre tudott figyelni,
de lévén, hogy a váza fémből készült, a hanghatást és az
ijedséget kivéve, más nagyobb baj nem történt.
Azt gondolom, hogy mindenkinél van egy bizony kom-
fortzónahatár, illetve egy olyan pont, amikor elszakad az a
bizonyos cérna. Lauránál ez volt az a pont.
Napok óta nem bírt a gyerekek türelmetlen karácsony-
várásával, a kiborított krém, tegnap eltörött pohár és most
a váza és egyáltalán az, hogy bármikor is kiáltott és utasí-
tott rendre egy gyereket, a másik éppen ez alatt volt képes
elkövetni a következő csínyt, és ha ez nem lett volna elég, a
megrovás soha nem tartott pár percnél tovább, a gyerekek,
mint a kisördögök zakatoltak tovább letarolva a világot.
Betetőzött:
- Hát nem hiszem el! Miből vagytok ti? … a jó Isten áldjon
már meg benneteket! Nem lehet az embernek egy perc
nyugalma sem? – Laura szinte őrjöngött és úgy ordított,
mint ahogy az csak a csövön kifért, miközben - mint ahogy
eddig mindig is - a gyerekek megszeppentek pár pillanatra
és várták, hogy mi lesz a büntetés, de mégis viszonylagos
nyugalomban, hisz eddig sem történt nagy baj. De ez most,
mintha kicsit más lett volna. Mintha ez nem lett volna
olyan, mint az eddigi veszekedés. Persze Laura folytatta
kiabálását: - … fel foglak egyenként pofozni benneteket és

210
szólok az angyaloknak, a Jézuskának – és itt picit elgondol-
kozott, de ha már kigondolta kimondta – és ha kell még az
ördögöknek is, hogy ne hozzanak nektek semmit! Sőt! Ha
lehet, kerüljék el ezt a házat messzire, mert két ilyen végte-
lenül rossz gyereket, már régen nem láttam. Mit képzeltek
ti magatokról, mondjátok meg nekem?!
A gyerekek a váza bukfencezése után, mintha megfagy-
tak volna, egy helyben álltak, és ez az anyjuk költői kérdése
után sem változott. De szólni egyik sem szólt. Bölcsen
vártak, hátha enged a helyzet egy kicsit, és ha nincs baj,
akkor lehet tovább ficánkolni.
A nagymama a fejét csóválta. Nem igen szokott bele-
szólni a lánya gyereknevelési stratégiájába, de most, hogy
kicsúszni látszott a kezéből ez a feladat, csendben és lassan
felkelt, elővett két bögrét, megtöltötte forró kakaóval – amit
az imént készített, miközben a gyerekek intézték a váza-
döntést - majd ugyanolyan lassan odasétált a vesztőhelyre
és nehéz szívvel bár, de megakasztotta a veszekedés prog-
ramot.
- Mike! Lina! Most leültök az asztalhoz. Itt ez a két,
kispohár kakaó. Tudjátok, most jön a Karácsony! Így ebbe a
pohárba az angyalok varázslatot hintettek – a gyerekek az
első szavakra alig figyeltek, de a varázslat szóra, már teljes
koncentráltsággal fordultak a nagymama felé. – Vegyetek
elő egy füzetet, vagy papírt és ceruzákat, tollakat. A feladat
az, hogy rajzoljátok le, milyen ajándékot szeretnétek. De
minden rajz előtt kell kortyolni hármat a kakaóból! Nagyon
fontos! Nem kettőt, nem egyet és nem négyet! Pontosan
három kortyot. Aztán egy rajz. Legalább tíz rajzot kell
készíteni, és a Jézuska ezek közül fog választani a szerint,
mennyire voltatok jók mostanában. A nagymama a „jók”
szót erőteljesen megnyomta és figyelte, ahogy a két gyerek

211
lesüti picit a szemét, de mert izgalmas volt a feladat, azonnal
visszaemelték a tekintetüket a nagymamára, aki természe-
tesen folytatta: - …a végén pedig lerajzoljátok, hogy mivel
engesztelnétek ki az Anyut és az Aput, ha esetleg (én nem
tudhatom) valami rossz fát tehettetek esetleg a tűzre –
ékelte be huncutul és természetesen jó okkal ezt a monda-
tot, mintha nem is látta volna, ahogy épp őrületbe kergetik
az édesanyjukat, és felborítják a lakást.
Pár pillanatig nem történt semmi. Megfagyott a levegő.
Édesanyjuk tajtékzása, majd a nagymama lágy hangon
elmondott kérése, egészen ellentétes hangokat hagyott a
levegőbe.
De ez a pár pillanat elmúlt. A két gyerek, mint két kisan-
gyal fogott egy csomag papírt és annyi színes ceruzát,
amennyit csak elbírt. Leültek az asztalhoz, akkurátusan
belekortyoltak a poharaikba – nagyon odafigyelve a három
kortyra - és koncentrálva belekezdtek a rajzaikba.
A nagymama elmosolyodott és intett a lányának, hogy
jöjjön félre a konyhaasztalhoz, hogy ők meg oda ülhesse-
nek le messzebb a gyerekektől. Most már lehetett hallani
a háttérben szóló karácsonyi zenét, amit eddig a gyerekek
zsivaja nyomott el. A távolság és a zene pont elégséges volt,
hogy a gyerekek ne hallják, amit beszélgetnek a felnőttek.
- Ugye most nem fogsz kioktatni, meg lelkizni velem? –
kérdezte kicsit megsértve, igazságtalanul Laura.
A nagymama annyira nyugodt volt, mint még talán
soha, még egy kis mosolyt is megengedett magának.
- Azt gondolom, hogy most jobban megérdemelnéd,
hogy elverjem a feneked, mint az unokáim – kezd bele
még mindig mosolyogva jó kedéllyel. – De mert Karácsony

212
van és mert én jó, ha kétszer poroltam ki egész életedben a
feneked, most sem teszem, hanem inkább megkérdezlek:
Hogy érzed most magad?
Laura nem tudta mire vélni ezt a kérdést. Annyira dis�-
szonáns ez az egész helyzet most, hogy tulajdonképpen
csak hebegni tudna erre válaszul. Persze összeszedi azért
magát, és mély levegő után belekezd.
- Elegem van ebből az egészből – édesanyja még mindig
mosolyog, olyan arccal, mint aki pontosan erre a válaszra
számított. - … ez az egész Karácsony … nem ilyennek kép-
zeltem … ez egy nagy rémál … - folytatta volna, de ebben a
pillanatba belefojtotta a szót.
- Laura! Édes lányom! Na, eddig és ne tovább! Hagy
meséljek el neked egy történetet, hátha okulva belőle, elke-
rülöd ezt a hibád, és az előző, majdnem befejezett monda-
tod megváltoztatod majd kicsit.

Valamikor régebben, a város zajában megcsömörlött

lány elhatározta, hogy felmegy a rokonaihoz a messzi
hegyekbe. Ott nyugalom van, nincs az a nagy hajtás, jó a
levegő és csodálatos a táj. Legalábbis mindenki ezt mondja.
Jó pár óra utazás után megérkezett a kis faluba, ahol
nagy szeretettel fogadták a rokonai. Pár óra akklimatizáló-
dás után, valahogy, mintha mindenki bármiről is kezdtek
volna beszélni, a végére a csoda szikla kilátót említették.
A lány nagyon kíváncsi lett, hogy mi lehet ez pontosan.
A rokon meg a többi ott élő nagy lelkesedéssel mesélte,
hogy ez az itteni hely csodája. Aki ide jön turista, ismerős,
rokon, barát az mind kimegy, megnézi és ámulatba esve
jön vissza, és az emlékét hazautazás után is megőrzi, sőt
évekkel később is legendás élményként mesél róla.
Szó, szót követ és végül a lány annyira kíváncsi lesz,

213
hogy meg akarja magának nézni. De mert az utazás azért
csak hatással van ilyenkor az emberre, és a házigazda épp
elfoglalt, így rokona azt javasolja neki:
- Pihenj egy kicsit. Bár nem olyan nehéz az út, de mégis
sokat kell gyalogolni. Vinned kell egy magasított szárú
csizmát, illetve egy kötelet karabinerrel. És azért tényleg
kipihenten érdemes nekivágni. Nekem most egyébként is
dolgom van és csak később, vagy holnap tudnám megmu-
tatni neked.
- Olyan nehéz odatalálni? - kérdezi a lány izgatottan, és
mint aki nem bír magával, már azt a tervet szövögeti, hogy
bizony most azonnal nekiindul.
- Nem nehéz. Egyedül is odatalálsz, de azért csak jobb,
ha van veled valaki, mert nem szeretném, ha lepottyannál
onnan. Azért kellemetlenül meg tudod ütni magad, ha
lecsúszol.
A lányt ez persze nem hatotta meg, és annyira fejébe
vette, hogy megy, hogy a rokon ezt látva rajta nem is akarta
lebeszélni.
- Én most akarok menni, nem tudom, meddig maradok
és akarom ezt a csodát látni! –magyarázza tántoríthatatla-
nul a lány.
- Hát… bár én nem ajánlom, de rendben. De akkor vigyél
csizmát, meg kötelet magaddal.
- Nem tudom, csak plusz súly, nem akarok teljesen
kidögleszteni magam – ellenkezett lány kicsit.
- Szükséged lesz rá, ha meg akarod nézni.
A lány figyelmesen hallgatta rokonát, de elengedte a füle
mellett. Nagyon menni akart már. Persze odafigyelt rá, hogy
hol veszélyesebb és merre kell menni, de amit mondott, az
nem tűnt nagyon bonyolultnak. Így aztán elindult.

214
 A falu egy kis völgyben volt, és onnan nem is nagyon
látszott, hogy a mutatott út milyen magasra vihet.
Nagyjából egyenesen kell menni. A jelzést követve a
lány igen hamar – talán negyed óra sem telt amikor – elérte
az említett csak „ragacsos”-nak hívott részt, amin átver-
gődnie egy jó derekas óra volt. Nyakig saras lett, és az
egyik cipőt 15 percig kereste a dzsuvában. Elgyötörve egy
negyed óra alatt érte el azt a sziklát, amihez kellett volna a
kötél és a karabiner. A lány sem csizmát, sem kötelet nem
hozott magával természetesen, mert feleslegesnek érezte.
Lenézve, a szikla bár nem volt őrülten mély, mégsem lehe-
tett csak úgy egyensúlyozni rajta.
A lány elment a végsőkig, amíg csak mert. De minden
egyes lépéssel azt kockáztatta, hogy a mélybe zuhan. A
szíve kalapált! De mert a cipőjére száradt sártól csúszott a
lába, így alig pár métert tudott menni kapaszkodva, és ott
kikukucskált.
„Szép kép” tárult elé…
Egy jó pár óra múlva ért vissza.
Nem is olyan sokára előkerült a rokon is, aki kíváncsian
érdeklődött:
- Na, milyen volt?
- Háááááááát… szebbre számítottam – válaszolt a lány
kicsit elgyötörten.
A rokon kissé elkomorodott. De mivel végig nézett a
lányon, pontosan tudta mi történt!
- Akkor most szépen lepihensz, alszol egy jót, és amikor
felébredsz, kimegyünk és újra megnézzük!
- Engem már annyira nem érdekel! Láttam, amit kellett
– magyarázza a lány.
A rokon nem vitázott vele. A lány lepihent és mozdulat-
lanul átaludta az egész éjszakát.

215
 Reggel a rokon már várta, kezében két pár magasított
szárú speciális csizmával, két kötéllel és karabinerekkel.
- Mondtam, hogy nem megyek! – akadékoskodott a lány,
még mielőtt meg tudott volna szólalni a rokon.
- Nem láttál te semmit. Szóval jössz szépen velem,
nehogy azt a hírt vidd, hogy itt nincs látnivaló.
Még egy kis ideig ment ez a megyek, nem megyek vita,
de mivel jól nevelt volt a lány, és a rokon végül is kedve-
sen noszogatta, ráállt és bár nem nagy kedvvel, de beadta
a derekát.
- Én nem fogok semmit cipelni!
- Mondtam én ilyet? – mosolyogott egy jót a rokon és
azzal elindult cipelve mindkettőjük felszerelését.
Nem sokára elérték azt a kis mocsaras részt. A rokon
odanyújtotta a csizmát a lánynak.
- Nem akarok egy ilyen út alatt százszor átöltözködni
- Az jó, mert nem is kell! Csak egyszer oda, meg egyszer
vissza – magyarázza nevetve a rokon.
A lány kicsit húzva a száját elvette a kínált csizmát és
lecseréli a cipőjét.
Nagyjából 10 perc sem telt el, és már ki is értek a mocsár-
ból. A csizma valóban aranyat ért, és pompás haladási
sebességet adott, nem úgy, mint tegnap a cipővel a másfél
óra szenvedés.
Tíz perc múlva már a sziklafalnál voltak. Közben vis�-
szavéve a túracipőt, a lány derekára és vállára erősítette a
biztosító kötelet és a sziklafalba rögzített sínbe akasztotta a
kötél másik végén lévő karabinert. A rokon ugyanezt meg-
ismételte magánál is. Ő ment előre és közben a lány kezét
fogva picit húzva maga után. Kérte, hogy csinálja azt, amit
ő, lépjen oda, ahova ő.
A lány pontosan érezte, hogy ez valóban veszélyes, de

216
így, hogy a kötél biztonságot nyújt, már sokkal merészebb
az ember. A látvány – ott ahol a sok fától alig látott tegnap –
lassan, szépen tisztult. Spirálisan haladtak felfelé jó sokáig,
és fél óra múlva felértek a tetejére. Leakasztotta a rokon
róluk a karabinert, és még nagyjából két métert kellett fel-
kapaszkodni, mire kiértek a szikla tetejére, ahol már egyet-
len egy fa sem gátolta a kilátást.
A lány szája tátva maradt. A rokon mosollyal nyugtázta,
hogy „na ugye” helyzet van. Amerre a szem ellát gyönyörű
erdős rész, a sziklák ott még magasabbra hágtak és ilyen-
kor felhők veszik körül, mintha a mennyország és a mi vilá-
gunk határa lenne. Nem olyan messze, lent pontosan tizen-
két tó terült el, amit bár a lány nem tudott megszámolni
– csak a rokon tudta pontosan – de a csodálatos látványt
ezzel megkoronázták.
Most, hogy nem kellett a mocsárba kis túracipővel
ragadni, nem kellett a szikla oldalán cidrizni, hogy mikor
csúszik a szakadék mélyébe, egészen másképpen történt
minden. Felkészült volt, és meg is lett az eredménye. A
rokon ekkor csak ennyit mondott!
- Soha nem a hegy tehet arról, hogy te mennyire tartod
szépnek! Valójában te vagy az, aki tehet arról, hogy milyen-
nek fogod látni.

A nagymama amint befejezte a történetét. A lányára

nézett és így folytatta.
- Advent van. A „várakozás” ideje. Nemsokára Kará-
csony. A világ egyik talán legszebb ünnepe. Nézd, milyen
szépen rajzolnak ott a gyerekeid! És nézd, milyen szép
gyerekeid vannak. Ők azok akik, majd ha annyi idős
leszel, mint én meghallgatják a történeted és örömöd leled
bennük. És ők azok, akiket most neked kell nevelned. Egy

217
kicsi varázslat és minden működik. De nem a Karácsony
tehet arról, hogy milyen lesz, hanem te magad tehetsz arról,
hogy milyennek fogod érezni. Készülj fel és tedd örömteli,
csodálatos ünneppé a gyerekeiddel.
Laura megértette, odabújt az Édesanyjához és csak
ennyit súgott a fülébe:
- Köszönöm! Mihez kezdenék én nélküled?
- … hát neked kéne kakaót csinálni nekik és elmondani a
varázslatot… – mondja mosolyogva, majd folytatja: - soha
ne mond, hogy nem ilyennek képzeltem. Tegyél róla, hogy
olyan legyen, mint amilyet a legcsodálatosabb álmaidban
látsz.

218
Mogyoró és
narancs
 R
éges-régen, amikor még a városokat kőfallal vették
körbe és a bejáratokat őrök vigyázták éjjel is, meg
nappalis, akkor történt ez, ahová most visszare-
pülünk az időben.

A homokos, napsütötte téren, a hatalmas nyüzsgő

tömegnél csak a lárma volt nagyobb. Keleten minden kufár
eladni akart. De sértő volt, ha bárki alku nélkül akart bármit
is megvenni, így valamennyi árusnál akkora volt a hangza-
var a veszekedések közepette, hogy jóformán alig lehetett
hallani, hogy tulajdonképpen ki mit akar. Mégis percen-
ként többtucatnyi üzlet jött létre, amit a vigyorgó, önelégült
arcok mögül kicsillanó fogak és a kézrázások is jeleztek.
Hátul, egy ajtó mögött, egy hatalmas sötét szobában a
földön ült négy turbános alak. Előttük, szintén a földön
törökülésben ült egy igen marcona képű férfi, nagyon szép
vörös, kasmírszegélyű, barna kaftánban és ezüst turbánnal
a fején. Öltözete azonnal elárulta, hogy valami tehetősebb
uraság lehet.
- Érthető volt? – kérdezte a turbános ugyanolyan zordan,
mint amilyen a tekintete is volt. Azt várta volna az ember,
hogy egyszerre összerezzenve válaszolnak, hogy: „Igen
uram!„ - De ehelyett csak szótlanul, mind a négyen a földig
hajoltak, homlokukkal szinte megérintve a talajt. - …és
most menjetek és parancsomnak megfelelően osszátok
szét a karavánok között a gyümölcsöket. Semmi pazarlás!
Gyorsan indulni, mert többhetes az út! Maximális profitot
akarok látni! – hangzottak a kemény kimért szavak, ami
után a turbános intett a jobb kezével, mintegy jelezvén,
hogy elmehetnek.

220
 A négy ember megint hajlongott egy sort, majd felállt, és
az ajtó felé hátrálás közben is még többször meghajolt.

A nyugati város túlélt egy pestisjárványt és egy kisebb

háborút is, a megtépázott lakosság létszámában is alig érte
el az kétezret. A városfalakon kívül félméteres hóakadályo-
kon keresztül lehetett csak megközelíteni a város vaska-
puját, ahol négy vaspáncélú őr állta az útján mindenkinek.
Csak azt engedték be, akit a szigorú parancsuk útmutatása
beengedhettek.
A városon belül több helyen kövekkel körülrakott
máglyák égtek. Nem régen fordult át a november a decem-
berbe. Korán sötétedett így a máglyák világítottak s egyben
némi meleget is szolgáltattak, cserébe a benn elolvadó hó
feláztatta a talajt és bokáig érő sártengerré változtatta az
utcákat.
A hideg alattomosan kúszott be a falak mögé és dél-
utánra már fogvacogtató mínuszok csípték az arcokat. A tél
hatalma lassan teljesen kiterjed a környékre és bekebelezi a
várost is.
Egy gazdag ember él csak itt. A legmagasabb épület az
övé. Megvehetné az egész várost, de fukarságában még
magától is sajnálja a betevőt.
Ahogy vénül úgy lesz egyre kegyetlenebb és zsugoribb.
Régen December hatodik napján évről-évre valami finom-
sággal lepte meg a szegényebb családok gyerekeit. Volt,
hogy minden gyerek kapott egy marék gesztenyét. Volt
olyan év, amikor fél tucat datolyát majszolhattak a szegény
gyerekek. Ez a jószívű ajándékozás már évek óta elmarad.
A szív, ami hajdan oly’ sok mosolyt ajándékozott, most
kővé dermedt.
A nagy kőépület a templom mellett épült a város kőfa-

221
lától nem messze és a legmagasabb pontja majdnem felér
a templomtorony tetejéig. Egy erődítmény az erődítmé-
nyen belül. A kapuja vasból készült és nagyságra majdnem
vetekedhet a város főbejáratának nagyságával és még az
is hasonló, hogy egy őr ár előtte, aki nem enged be szinte
senkit.
Most kivételt tesz, ahogy egy rongyos öltözetű, görbe
botjára támaszkodó, menni is alig tudó bozontos ember áll
elé. Nem tudni mit beszélnek, de kisvártatva az őr been-
gedi.
Az épület ura, a nagy terem végében a kandalló előtti
viszonylag magas és jó széles asztal mögött ül háttal a
tűznek.
- Nem hiszem el, hogy most is zavarni akarsz – veti oda a
jövevénynek és a hangján érződik a megvetés és az undor.
- Tudod, hogy minden évben eljövök és…
- Bárcsak ne lenne minden év után egy újabb év, és akkor
nem jönnél többet! – vág a koldusnak kinéző ember szavába
az asztal mögött ülő még mindig haragos hanggal.
- Az egyezség, az egyezség!
- Tudod, hogy nem érdekelsz!
- Tudom, hogy megvetsz – mondja mosolyogva a botjára
támaszkodva a szakadt ruházatú.
- Életem legszerencsétlenebb megállapodása volt…
- De nekem meg az életem legszerencsésebb egyezsége
lett végül is.
- Nem érek rá! Mondd, mit akarsz? – hadarja és egy
késsel az asztalt farigcsálja, szinte nem is figyel az előtte
állóra.
Az előtte topogó ember igen öreg. Az élet meggörbítette
a testét. A szakálla fehér lenne, de a folyamatos kinti élet
miatt az utca pora szürkére színezte. A bot, amin támaszko-

222
dik legalább annyira görbe, mint a háta és a ruházatáról jót
mondani nagyon nehéz lenne: mindenhol lukas és foszlott.
A „koldus” szó találó, ha ránéz valaki, jobb szót nem tudna
rá mondani.
A kandalló előtt ülő, hatvanas éveinek közepe táján
lehet. Aki ismerte pár évvel ezelőtt még azt mondta volna,
hogy daliás a kora ellenére, de pár év alatt, mintha a rozsda
rágta volna őt is belülről. Ezen idő alatt legalább tíz évet
öregedett ő is. Viszont tartása úrias, öltözete pazar. Na
nem azért, mert ad magára, hanem mert régebben ezeket
a ruhákat vette meg és ezeket hordja most is, amik annak
idején is és most is minőségi darabok voltak. Mindenki
„Uraságnak” hívja.
A koldus ember csak állt és mintha a bátorságát vagy a
gondolatait szedné össze másodpercekig nem válaszolt. De
aztán mégis szóra nyitotta száját és lassan ezt válaszolta:
- Már megüzentem mit akarok. Kérlek, gondold át és
végre… - folytatta volna, de az Uraság szavába vágott:
- Nincs mit meggondolnom! NEM! – vágta rá határozot-
tan.
- Jincsi… ! – szól oda az Uraság felé, aki mintha villám
ütne belé felnéz az asztalról pont bele a koldus szemébe a
régen nem hallott név hallatára. A koldus aztán hozzátette:
- …Uraságod nagyon megváltozott!
- Ne hívj így! És nem én változtam meg! Nézz magadra,
egy senkiházi koldus lettél. Kinek kell egy koldus? Ki áll
szívesen szóba egy ilyen senkivel, mint amilyen te lettél.
Szóval ne gyere nekem azzal, hogy én változtam meg!
- Tudod… - kezdett neki nagy elánnal a koldus ember,
de mintha közben meggondolta volna magát és csak így
folytatta: - …hm mondj igent, kérlek. Mindenkinek az lesz
a legjobb.

223
 - Ne haragíts meg! Mondtam, hogy: NEM! – válaszolja
sziklaszilárdan az Uraság.
- Értem. – szomorú tekintetét a földre szegezi, majd felnéz
és még hozzáteszi: - …akkor minden jó kihalt már belőled.
– azzal fogja magát szép lassan kisétál a botja segítségével
a teremből miközben az Uraság megenged magának egy
dölyfös mosolyt, amit persze ő maga már nem lát.
Amikor kiér a város utcájára már sötét van és húsig
hatoló hideg. Felnéz még a vasajtó fölötti nagy ablakra,
nagyot sóhajt és megcsóválja a fejét, aztán mint aki a világ
terhét hordja magában, nagyon lassan elindul a házak felé.

A város estére megnyugszik. Alig sétálnak az utcáin.

Mindenki a házak falai mögött vagy vacsorát készít vagy a
gyerekeivel játszik. Az utcán az Uraság házától nem olyan
messze lévő első házban az édesanya a kisfiát próbálja meg
lenyugtatni. És nem csak lenyugtatni hanem a figyelmét
elterelni arról hogy hideg van.
Egy napra nem elég a kiosztott tüzelőfa porció, amit a
férje még mindig kinn a rengetegben a favágói munkájával
keres. Későn este érkezik, mert még mielőtt le nem esik a
nagy hó – az a pár tíz centinyi semmi ahhoz képes, ami
majd ezután jön. Ha leesik, akkor nincs az a lófogat, ami ki
tudja húzni a megrakott szánt az erdőből. Ilyenkor aztán
kényszerleállás van. Addig kell sietni, mert addig van fizet-
ség, utána mivel nincs munka, nincs fizetés se. A szegény
ember sorsa a szegénység.
A fizetés napi faporció, ami arra elég, hogy reggel
begyújtva kicsit megenyhül az egész éjszaka házat ost-
romló hideg. Aztán délután estig eltüzelve a maradékot az

224
ágyba kerülésig elviselhető langyosságot adjon. A meleget
télen egyetlen család sem ismeri. Ha nincs olyan hideg,
mint kinn, már meg van mindenki elégedve.
Az asszony kisfia már nagyon fázik. De még csak alig
múlt öt óra. Próbálja elterelni minden erejével a gondo-
latát, hogy kihúzza legalább még egy fél órát, amíg majd
begyújthat és megmelegítheti a szegényes vacsorát, amin
mindeközben a házba beköltöző zegernye hideg picit eny-
hülni fog.
- Anya most már gyújtsunk be, mert nagyon fázok.
- Tudom kincsem, tudom. De most inkább azt mondd
meg nekem, hogy mit szeretnél, ha kapnál hatodikán,
hiszen december van már csak pár nap és… - ahogy foly-
tatná, a gyerek őszinteségével belé fojtja a szót.
- Minek? Évek óta nem kaptam semmit. Ez így lesz most
is.
- De csak képzeld el – próbálkozik tovább az anya. – Ha
behunyod a szemed és azt gondolod, hogy a kezedben van
az, amit szeretnél mindjárt jobban érzed magad, hisz olyan,
mintha valóban a tied lenne.
- De aztán mikor kinyitod a szemed, nagyot csalódsz,
mert soha nem válik valóra, hogy kapsz mogyorót meg
narancsot – vágja rá azonnal az anyja szavára a nagyjá-
ból nyolc év körüli szőke kisfia. – Mi szegények vagyunk,
szegénynek születtünk. Apa is mindig ezt mondta. El kell
fogadni a sorsunkat, mert különben csak megkeseredünk.
Van kevéske tüzelőnk – mondja és határozottan, mint
valami felnőtt megjegyzi mellékesen - amit most mindjárt
meggyújtasz, mert megfagyunk – és van mit enni, ha kevés
is, de van. A szegénység nem erény, hanem állapot. De
amíg állapot, addig az ember viselje emelt fővel - mondja a
kisfiú ismételve apja szavait.

225
 Az anya kicsit szomorú. Egyrészt mert tudja, hogy igaza
van a kisfiúnak, másrészt mert látja, hogy nem odázhatja el
tovább, be kell gyújtani, ami azt jelenti, hogy pár óra alatt
elfogy a fa és akkor korán lesz megint hideg, még mielőtt
ágyba kerülhetnének. Hidegben pedig nehéz elaludni. De
ez a szegény ember sorsa.

A koldus lassan szinte alig cammogva éri el az első

házat. Lelke tele aggodalommal és szomorúsággal. Kilátás-
talan helyzetben az ember képes még jobban beletaposnia
magát a sárba.
Aztán érdekes pillanatok következtek.
Az első ház ablaka alatt akaratlanul meghallott egy
beszélgetést, aminek a vége az volt, hogy:
„A szegénység nem erény, hanem állapot. De amíg állapot,
addig az ember viselje emelt fővel.”
Ezek voltak az utolsó szavai a kis szőke fiúcskának,
mielőtt az anyja begyújtott.
A koldus arcán egy finom mosoly gördült végig. Valami
szikraféle felgyulladt a lelkében. Mintha megtáltosodott
volna, szinte szaladt előre bár a görbe botját intenzíven
használta, de egy egészséges ember is megirigyelte volna,
ha ilyen elánnal tudott volna haladni a saras utcán, ami így
estére már kezd megfagyni.

A napok teltek. A hideg napról-napra keményedett. De a

városban élő emberek szorgosan tevékenykedtek.
Aztán csak eljött december hatodika.

Korán reggel az Uraság ajtaján egy kaftános ember lépett

226
be és pár percnyi tárgyalás után az uraság a következőkép-
pen magából kikelve szinte kiabálva a következőket vágta
a fejéhez:
- Mit képzelsz te magadról? Tudod te, ki vagyok én?
Hogy merészeled azt, hogy… - talán még fel is robbant
volna a dühében, de a kaftános beléfojtotta türelmes, de
határozott nyugodt szavaival a szót.
- Elnézést uraság! De napok óta itt vesztegeltem és
kértem audienciát Uraságodhoz, de csak ma kaptam és
ez is bizonytalan volt. Évről-évre egyre rosszabb a közöt-
tünk zajló kereskedelmi egyezség. Csorbulnak a jogaim
és csökken a bevételem. Meg kell értenie, hogy nincs más
választásom.
- Menj a pokolba árus! - ordítja és mint egy őrült kirohan
mellette, ki teljesen az utcára.

Ahogy végigrohan szinte az utcán először mérgében fel

sem tűnik, de percről-percre egyre bizarrabbnak hat, hogy
aki mellett csak elhalad, mindenki mosolyog és szeretetet
sugároz. Ahogy ezt tapasztalja, egyre lassabban mozog és
egyre inkább apad a dühe. Nem érti, mi történt itt.
Pár lépéssel a város főtere előtt viszont sustorgást hall.
Maga sem tudja miért vette erre az irányt. Csak megtörtént.
Valami ide vezette a lábait.
Fura hellyé változott a város. De jó értelemben lett fura.
Talán soha nem volt még ennyire nyugodt és szeretetteljes.
Az egész város egészen a főtérig csupa jóság.
De ahogy megérkezett a főtérre, jókora tömeg között
kellett magának utat vágnia, hogy megláthassa azt, ami
abban a pillanatban megváltoztatta a hátralévő életét.

Mikor reggel felkelt a kis szőke fiúcska, első pillanatban

227
még nem is tűnt fel neki – hisz a jót az ember pillanatok
alatt megszokottnak érzékeli – mégpedig az, hogy meleg
van. Az Édesanyja mosolyogott, az apja meg ott ült a szo-
bában az asztal mögött. Evett és figyelte a fiát úgy, hogy
közben az ő arcán is mosoly játszadozott.
Aztán a fiúcska megszólalt, mit megszólalt, felkiáltott:
- Nagyon jó meleg van!
A szülei egyszerre nevettek, de csak vártak, vártak türel-
mesen. És a türelem megteremte a maga rózsáját. A kisfiú
fordult egyet és az ablakba pillantott. És akkor megpillan-
totta addigi életének legszebb ajándékát. Először a szüle-
ire nézett, hogy szabad-e hisz annyira nem mindennapi és
megszokott volt, hogy az ablakban egy poros csizmácskából
egy piros zoknit látott kikandikálni. Ilyen csak a mesében
vagy még ott sem történhet.
A szülei még mindig mosollyal az arcukon bólogattak és
az édesanyja mondta
- Igen. A tied! Nézd csak meg!
Azzal odaszalad és hatalmas boldogsággal húzta ki a
csizmából a zoknit.

Nagyjából ebben az időben hasonlóan minden olyan

háznál ahol kisgyerek volt, ugyanaz az esemény történt,
mint a szőke kisfiúval.

Sok ember lépett ki az utcára boldog mosollyal az arcán.

Látták, ahogy az Uraság végigrohan a városon. Mosolyog-
tak rá. Iszonyatosan hideg volt az éjjel, és ezt még most is
érezték, ahogy a meleg házaikból kiléptek a szabad ég alá.
De látták a többi ember arcán is a boldogságot…

De történt egy esemény, ami némiképpen picit kizökken-

228
tette az ünneplésből a városlakókat. Egy kislány látta meg
először amint kilépett az ajtón, kezében kis piros csizma,
amiből már kivette a piros zoknit.
A város főterén állt a házuk. Ahogy kilépett, előtte feküdt
megfagyva egy ember.
Többen is odajöttek és mindenki látta. Egy valaki elsza-
ladt orvosért, aki mivel ott lakott pár házzal arrébb pár
pillant múlva már szaladt is.
A koldus volt. Az arcán egy hihetetlenül barátságos
mosollyal.
- Meghalt. Megfagyott – magyarázza az orvos.
Ekkorra már jókora tömeg gyűlt össze a főtéren és ebben
a pillanatban ért oda az Uraság is. Látta, hogy ott fekszik
szinte nevető arccal a koldus.
Egy ember lépett oda hozzá.
- Írja ezt alá! - szinte parancsolta, nem kérte az Uraságot.
Ő volt a város jogásza.
Az uraság elolvasta gyorsan, ránézett a törvény embe-
rére, majd a tömegből kicsi, fekete hajú lányka szaladt oda
hozzá, átkarolta a combját és azt mondta neki: „Köszönöm
uraságodnak!” – ideje sem volt felocsúdni, mert kisvártatva
odaszaladt egy másik gyerek, aki a másik combját karolta
át és ugyanúgy megismételte a kislány szavait és csak sorra
jöttek vagy tucatnyian a gyerekek, mind körbeölelték az
Uraságot.

Mi is történt abban a városban, abban a pár napban?

Nos nagyon kevesen emlékeztek vagy tudták azt, hogy
a koldus, aki halálra fagyott december hatodikai hajnalban
az valójában az Uraság testvére volt.
Lemondott minden vagyonáról az öccse javára. Őt nem
érdekelte a vagyon, csak az, hogy „jól menjenek a dolgok”.

229
A város lakói ne szenvedjenek semmiben hiányt, ő pedig
egy viszonylag szerényebb életet élhessen a testvére mel-
letti házban lakva mindaddig, ameddig ezt a szerződést
meg nem szegi a testvére. A gazdagság aztán elragadta a
testvére szívét. Telhetetlen volt. Mikor évek óta nem aján-
dékozott, sőt csak elvett az emberektől már csak egy aduja
maradt, méghozzá az, ami akkor jutott eszébe, amikor két-
ségbeesve a kis szőke fiúcska ablaka alatt meghallotta azt a
bizonyos mondatot:
„A szegénység nem erény, hanem állapot. De amíg állapot,
addig az ember viselje emelt fővel.”
A szegénység csak állapot. Ez beindította a gépezetet.
Volt egy szerződés közöttük. Ha az öccse nem adja meg
a városnak a megérdemelt boldogságát, akkor ő, a test-
vére szabadon rendelkezhet azzal a házzal és benne lévő
minden vagyonnal, ami az Uraság háza mellett volt és
aminek a pajtájában lakott, mint koldus az utolsó években.
Még a házban sem aludhatott, mint annak előtte.
Elment a jogászhoz – aki egyébként a főtéren épp egy
szerződés nyújt át az Uraságnak – és megbeszélte vele,
hogy fennáll az az állapot, ami szerint neki joga van arra
házra.
A jogász megerősítette. A gépezet tovább zakatolt.
A házat így eladhatta. A pénzből megbízta a helyi szűcsöt,
a tímárt, a vargát, a cipészt, a szövőmestert és mindenkit,
akit csak elért, hogy pár nap alatt csináljon neki ötszáz kicsi
piros gyerekcsizmát és ötszáz piros hímzett zoknit. Így
szép summát keresett minden mester a városban pár nap
alatt, mintha egy évig lett volna munkájuk olyan fizetséget
kaptak.
Elment és tárgyalt a karaván vezetőjével hogy megveszi

230
az egész rakományt – ezért volt olyan mérges az uraság,
hogy a végén neki semmi nem maradt, mert valaki felvásá-
rolta az egészet.
Aztán egyenként megtöltötték a zoknikat minden jóval:
datolyával, fügével, mogyoróval, naranccsal…
Egy negyed évre elegendő fát vett és minden háznak az
udvarába vitette, és december hatodikára minden kisgyere-
kes család ablakába gyermekenként egy-egy piros csizma,
benne a megtöltött zoknival várta a felkelő gyerekeket.
A csizmára rávarratta az Uraság mindenki által ismert
címerét. Hozzá kell tenni az az ő címere is volt, hiszen test-
vére volt az Uraságnak.
Meghagyta a jogásznak, hogy írassa alá vele, hogy nem
szól egy szót sem erről és akkor titokban tartja az egész
megállapodást.
Mivel eladta a házat, a régi pajta is odalett, egész álló
nap az egyre hidegebb időben december hatodikán álomra
szenderült. Később az orvos elmondta a testvérének, aki
nagyon szenvedett ettől, hogy a testvére tüdőbeteg volt és
nem élte volna meg a januárt egyébként sem már.

Amikor az Uraság ott áll a sok gyerektől körülvéve nem

értette mi történt. De mikor elolvasta azt a papirost és látta
a gyerekek kezében lévő csizmácskát, amin az ő címere
virított, minden világos lett.
Egy nagy kő zúzódott porrá a lelkében és egy métely
hullott le a szívéről. A szemében egy könnycsepp, ami
végiggördült az arcán tanúsította, hogy az élete hirtelen
megváltozott.
Így esett, hogy jóval Miklós püspök előtt, december

231
hatodikán a városban lakó gyerekek, Mikulási gazdagsággal,
tele csizmával, boldogan hálálkodtak az Uraságnak úgy,
mint jótevőnek méghozzá úgy, hogy mégsem tett semmit.

Aznap a városban egy boldog lélek mosolyogva tért meg

teremtőjéhez. Visszazökkentette testvérét a jó útra, akit
attól a pillanattól semmi nem tántoríthatott el attól, hogy
december hatodikán évről-évre örömöt vigyen minden, a
városában lakó gyerek szívébe.

232
Karácsony! A te
történeted
A
történet kezdete:

Ahogy lépdelek a régi falunk hófödte fehér utcáin

meglepően gyorsan tódulnak a gondolataimba az
emlékek. Az emlékek, amik legalább 20 éve, olyan megha-
tározó eseményei voltak az életemnek, amit már soha nem
felejtek el.

A nevem Tom. Bár velem történt, amit most elmesélek,

de ez a történet mégsem rólam szól, bár tény, hogy én ott
voltam és megéltem azokat a bizonyos napokat.

Nagyjából húsz évvel korábban:

A falunk két utcából áll egy jó hosszú, nagyjából egyenes

útból, ami bevezetett egészen a templomig és az ezt - nagy-
jából félúton - keresztülszelő, félkörívet leíró utcából, amit
a faluban mindenki csak úgy hívott, hogy kenyérhéj utca.
Főként a gyerekek kezdték el így nevezni, de aztán átra-
gadt rá és felnőttek is így emlegették, mert olyan hajlított
volt, mint egy leszelt kenyér.
Aznap a vadnak egyáltalán nem mondható, huncut szél,
lassan kergette bele a várva várt nagy hópelyheket fogócska
játékába, és a már éppen landolni készült fehér pihécske
az utolsó pillanatban felugrott a magasba és mintha csak
azt mondaná, hogy „ez még nem az én választott helyem”
huss, már repült is tovább, hogy megismételhesse legalább
még vagy tucatnyi alkalommal hó-keringőjét. Már hetek
óta vártuk, hogy havazzon és most, hogy végre az ég meg-

234
nyitotta titkos havazós csapóajtaját, mi gyerekek önfeled-
ten sikongtunk, és a nagy hópelyhekkel együtt táncoltuk
azt a bizonyos forgótáncot.
Ahol az egyenes fő utat metszette a kenyérhéj utca, ott
lakott a falu polgármestere. Nekünk csak annyit sikerült
kihallgatnunk, hogy nagyon beteg szegény és pont így
Karácsony előtt rossz érzéssel töltött el, hogy lehet, meg fog
halni. De aznap, hogy havazott, semmi nem tudott elszomo-
rítani. Talán egy pillanatra térítette el a figyelmünk, amikor
a polgármester házára srégen épült ház előtt mentünk el.
Ott lakott a „gonosz bácsi”. Mi gyerekek így hívtuk.
Nagy ritkán jött csak ki a házból és amikor kijött - és mi
„szerencsések” voltunk, hogy épp ott lehettünk - ami éppen
a kezünk ügyébe került azzal dobáltuk meg és közben igen
sok csúnya, gonosz dolgokat vagdaltunk a fejéhez kia-
bálva – olyanokat, mint hogy: „gyilkos”, „Gonosz ördög”,
„görcsös fejű”, „Családirtó” és hasonló csodásan szépsége-
ket. Természetesen ezeket nem mi találtuk ki, hanem hal-
lottuk a felnőttektől.
A kinézetre igen ronda ember, állítólag megölte a család-
ját. Mi gyerekek, csak amikor ritkán, hallgatózások alkal-
mával el-eltudtunk kapni néhány szófoszlányt, morzsá-
nyi információnkként raktuk össze a történetet. És, hogy
milyen a gyerek? Hát igen, mi is pont úgy működtünk:
a hallott információkat torzítva, felnagyítva adtuk elő és
meséltük tovább egymásnak és egymást rémisztgetve. Ő
volt a „gonosz bácsi”, aki ha nem vagy elég figyelmes és
jó gyerek, akkor elkap és téged is megöl, mint a családját.
A rémisztgetések nagyon tökéletesek voltak, és mi gyere-
kek pedig mintha csak olajat öntöttünk volna a tűzre, egyre
jobban utáltuk és féltünk is egyszerre tőle.

235
 Senki nem értette, hogy miért nem költözik már el. Pláne
azt nem hogy egyáltalán miért költözött ide, úgy jó három-
negyed évvel ezelőtt.
A polgármesterünk, aki viszont áldott jó ember volt, épp
akkor lett olyannyira beteg, hogy azóta jóformán egy pilla-
natig sem volt eszméleténél.
Ez a „gonosz bácsi”, ahogy betette a faluba a lábát a pol-
gármester eszméletlenül feküdt. Mintha valami földöntúli
varázslat lett volna.
Ahogy odaértünk a házához, az arcunkról leomlott a
mosoly, kerítettünk a földről egy-egy követ és az addigra
már – okulva az előzményekből – védelem okán fával
beszögelt ablaknyílásokra hajítottuk. Természetesen ki-ki
hozzá kiáltotta a maga kis megjegyzését a „gonosz bácsira”
és mint aki jól végezte a dolgát szaladtunk is tovább a
hópelyhekkel. Azt már egyikünk sem látta, hogy belülről
egy szempár vizslat kifelé.

Mint minden gyerek én is nagyon vártam a Karácsonyt.

Édesapám vasárnap délután valami falugyűlésre ment. Én
12 évesen meg csak arra tudtam gondolni, hogy már csak
két nap és Karácsony.

A falugyűlés:

Vasárnap délután már egészen sötét volt. A falu úgyne-

vezett művelődési házában gyűltek össze a meghívottak.
Ott volt a jegyző, a három leggazdagabb vagyonos embere
a falunak, a két orvos, a szakszervezet vezetője és apám, aki
a helyettese volt, így meghívást szerzett erre a gyűlésre. Ott
volt még pár hivatalnok, a pap, a kántor, meg postamester
és a polgármester kvázi jobb keze a titkár.

236
 A jegyző nyitotta meg az ülést. Felsorolta a sok tervezett
napirendi pontot, de mivel a polgármester titkára szinte
soha nem szakadt el az ágyától, így most siettette az egybe-
gyűlteket, hogy kezdjék a polgármester ügyével. Mindenki
beleegyezett.
A jegyző gyorsan átadta a szót az orvosoknak, aki közül
a magasabbik és egyben vékonyabb állt fel. Elmondta ilyen
érthetetlen szakmai, latin nyelven, hogy mi a baja a polgár-
mesternek. Aztán regéket mesélt, hogy mennyi és milyen
sokféle kezelést nyújtottak a betegnek. De ami a leglé-
nyegesebb volt az egészben az az, hogy a polgármester a
halálán van.
Mindenki elhallgatott és megrökönyödve maga elé
bámult, szemét szinte az asztal lapjához szögezve. Talán
egy perc is eltelt mire felállt az egyik gazdag ember és meg-
törte a csendet.
- Nemsokára új polgármestert kell választanunk. – A
szavai határozottak voltak és igy mindenki rá figyelt.
A postamester volt, aki fészkelődött egy sort, majd, csak
oda szólt neki:
- De hát mindjárt Karácsony van!
- Karácsony ide vagy oda, ha meghal a polgármester,
utódot kell választani - válaszolt meg neki a még mindig
állva maradt vagyonos, majd folytatta: - mégsem maradhat
a falu polgármester nélkül!
Bár csöndben maradtak az emberek, de nagyjából a leg-
többen biccentgettek a fejükkel, amivel azt jelezték, hogy
végső soron igaza van a gazdag embernek.
- Mégis… mégis, mikorra várható… hogy… tudják orvos
urak… na… hogy meghal, a mi jó polgármesterünk? - kér-
dezte kicsit vontatottan az egyik hivatalnok.
Most a másik kövérebb állt fel és csak ennyit mondott:

237
 - Nincs már neki hátra talán egy, vagy két napja.
A teremben mindenki felszisszent, mert bár halál is rossz
hír volt, de ezt azért ezt senki nem várta, hogy ennyire
hamar bekövetkezik.
A titkár erre felállt a helyéről és szótlanul kiballagott a
teremből.

A sürgöny és ami még történt…

A gyűlés után egy nappal, a két orvos hosszú időn

keresztül ott tüsténkedett a polgármesteri házban. Az
emberek eközben suttogtak, pletykáltak és már mindenki
tudta, hogy vége az életének. Már csak azt várták, hogy
bejelentsék a szomorú hírt. Azárt fohászkodtak, hogy csak
ne Karácsony Szentestéjén, mert az hogy megkeserítené ez
a gyönyörű napot.
A „gonosz bácsi” talán még halkabb és elbújtabb volt,
mint szokott lenni, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Mi
gyerekek meg mivel az idősebbek siránkoztak, a bosszún-
kat rázúdítottuk és jártunkban, keltükben jól megdobáltuk
kővel a házát.
Aznap Karácsony előtti, hétfői napon egy sürgöny érke-
zett. Azt nem lehetett tudni mi állt benne, de kedden pont
Karácsony napján, hajnalban elviharzott egy kocsival a
jegyző, a két orvos, meg egy hivatalnok.
Két érzésre emlékszem aznap reggelről. Az egyik az,
amikor mindenki kétségbeesésében pletykálni kezdett,
hogy itt a beteg polgármester és pont most magára hagyta
mind a két orvos, de még a jegyző is… és pont Karácsony
napján. Mi lesz, ha tényleg ma hal meg? A másik érzés

238
pedig az a csodálatos várakozás, ami a Karácsony estével
kapcsolatosan érkezett meg a szívembe, hogy vajon milyen
csoda fog rám várni?!
Az első érzés – Karácsonyhoz nem méltó módon - szí-
totta benne a haragot a „gonosz bácsival” szemben. Én
biztos voltam benne, hogy ő tehet mindenről és ha elrontja
– már így is nagyon sokat rontott rajta – a Karácsonyom,
akkor bizony én rádöntöm azt a csúnya házát.
Átmentem hát a barátaimhoz és elmondtam nekik is ezt
az érzés. Ők is egyetértettek velem. Majd jól felkorbácsolt
hangulatban elindultunk, hogy tőlünk telhető módon
még utoljára megdobáljuk, vagy ha adódik más lehetőség
is, akkor bevessünk mindent ellene. Megszállt minket a
„Karácsonyi hangulat”!

A „gonosz bácsi”

Karácsony reggelén – bár senki nem tudja pontosan,

hogy mi történt abban a házban, de – a „gonosz bácsi”
megreggelizett és érdeklődve figyelte a fákkal bereteszelt
ablaknyílások között, az eseményeket. Elmentek a jegy-
zőék. Aztán fura hangulat lett úrrá a falun. Egyrészt egy
siránkozós hangulat másrészt egy lincselős szándék.
Ha valaki belenézett volna akkor a szemébe, akkor azt
látta volna talán, hogy ő felkészült bármire.
A polgármester házából három ember lépett ki és sietve
mentek át a srégen álló házba. Épp akkor igen sok ember
járt arra. Volt, aki kíváncsi volt. Volt olyan, aki csak együtt
akart érezni a beteggel és ezért ment a háza elé. Volt olyan
is, aki kész volt bármire és testi lelki támogatás miatt téb-
lábolt a közelben és voltak olyanok is, akik azért mentek,
hogy valakit megbüntessenek, aki tehet erről az egészről.

239
 Amikor mi odaértünk a polgármester háza elé, igen
meglepő látvány fogadott. A „gonosz bácsi” kilépett az
utcára. Ilyet ezelőtt még soha senki nem látott. De a pil-
lanatnyi megrökönyödés után aztán nekiiramodott a sok
ember és titkár, meg a két segítő alig bírták megvédeni a
nagy táskával a kezében, bicegő járású és torz arcú embert.
Intettem a barátaimnak és mi is szaladtunk oda közelbe.
Pár lépésnyire ment el mellettem. Mintha rám is pillantott
volna és mintha mosolygott is volna. Bántani akartam. De
nem értettem, hogy hogy történhet ilyen, hogy a titkár meg
a másik kettő védelmezi. Ha lassan is, de elért a polgármes-
ter ajtajáig belépett rajta és maga mögött bezárult az ajtó.
Bár meghajigálták mindenfélével, ami csak a kezük
ügybe került, de jól elagyabugyálni nem sikerült.
Ahogy bezárult az ajtó, mindenki lefagyott.
Bement az az ember a polgármester házába, aki a falu
fő gonosza. Aki megölte a családját és aki valószínűleg az
ördöggel cimborál. És most ott van a szeretett polgármeste-
rünknél. Hogy lehetséges ez? És hogy lehetséges az, hogy
őt segítették a titkár, meg a többi ember?
Első gondolatom az volt, hogy miért nem törjük rájuk
az ajtót. De aztán gondolom nem csak nekem jutott az az
eszembe, hogy azért ez mégis csak a polgármester háza,
ilyet nem lehet csinálni, így aztán vártunk.
Mára a havazás után megérkezett a hideg is és a szél már
nem csak pajkos volt, hanem harapósabban utasított a vas-
tagabb öltözék viseletére.
Nem tudnám pontosan megmondani, de talán 2-3 óra
telt el úgy, hogy semmit nem tudtunk, mi történik odabenn.
Kinn fagyoskodtunk és vártuk, hogy valaki mondja el
végre, hogy mi folyik itt!?

240
A polgármester

Nekem már majd’ lefagyott a fülem és az orrom is kivö-

rösödött. Már azon tanakodtam, hogy várok egy kicsit még
és szólok a többieknek, hogy hazamegyek melegedni kicsit
és majd utána visszajövök.
Ekkor kinyílt az ajtó.
Tulajdonképpen én mindent vártam csak azt nem,
ami történt. Gondoltam arra, hogy most bejelentik, hogy
meghalt a polgármester. Gondoltam arra, hogy valami
gonosztól megszállt ember lép ki az ajtón és elrontja a
Karácsonyt. Ilyen és hasonló ötletek cikáztak az agyamon,
amikor is szembe lépett velem a polgármester ajtaján
keresztül a valóság.
A polgármester lépett ki az ajtón. Erőtlen volt, de a saját
lábán jött ki és mosolygott.

Egy orvos története

Nem nagyon tudom elmondani, hogy az a sok harag és

utálat, ami bennünk – de főleg bennem - akkor felgyülem-
lett és odavittük magunkkal a ház elé, mikor és hogy oldó-
dott fel, de arra emlékszem pontosan, hogy bicegett át a
„gonosz bácsi” a polgármestertől a házáig.
Senki nem bántotta. Sőt az én lelkem először kicsit bár
sírt bánatában, amit tettem, aztán meg valami fura megma-
gyarázhatatlan hatás alá kerültem.
Amikor mellém ért mosolygott és megállt. Nagyon nagy
táskát cipelt kitartóan. Odalépett mellém, maga felé fordí-
totta és kinyitotta. Sok kis doboz, meg tégely, meg orvosi
– számomra ismeretlen – eszköz lapult a táskája mélyén.

241
Amikor megtalálta, amit keresett, majd rám nézett, picit
megijedtem egy pillanatra. Akkor láttam először közelről
csúf, megégett arcát.

Majdnem egy egész éven keresztül hallottuk és hallgat-

tuk a „gonosz bácsi” történetét, aki megölte a családját és
gonosz tette jutalmául, a gonosz elcsúfította az arcát.
Senkit nem érdekelt a valóság. Igen ilyenek vagyunk
mi emberek. Könnyebb a rosszat meghallani, mint a jót
megkeresni. Érdekesebb sok rossz, mint egy kis jó történet.
Katasztrófaturizmusra repül a sok pletykára éhes nyelv és
alig várja, hogy kifecseghesse titkát bárkinek, akinek az
árthat.
Később tudtam csak meg, hogy a „gonosz bácsi” neve
valójában Edmond volt. Méghozzá Dr. Edmond! Igen orvos
volt. Méghozzá milyen! Az akkori kor legjobb orvosa. A
polgármesterünk kérte meg, hogy jöjjön el a falujába, mert
beteg lett. Felajánlotta neki, hogy lakjon ott és segítsen neki.
Senki nem tudta, hogy barátok voltak. Senki nem sejtette,
hogy Edmond segíteni jött.
Viszont úgy esett, hogy mire beköltözött, a polgármester
eszméletét vesztette és pletyka erősebb és gyorsabb volt,
mint Dr. Edmond lába.
De a pletyka gyorsan rágalommá vált. Az igaztalan,
elferdített igazság meg ráégett Edmondra sokkal jobban,
mint az a forró olaj anno az arcára.
Edmond a feleségével és a lányával kirándulni indul-
tak. Egy szikla tetején álltak meg és bár Edmond behúzta
a kéziféket, de a felesége, amikor hátranyúlt a lányának
adni valamit, véletlenül kioldotta a féket. Edmond saját
két kezével próbálta visszatartani a kocsit. Ami túl nehéz
volt. Minden olyan gyorsan történt. A felesége a gyereket

242
akarta menteni és már nem volt ideje kiszállni. Az autó
odacsapódott alul a sziklának mikor az első kereke lebukott
és kigyulladt. Edmond arca ekkor égett össze, de utolsó
erejéig tartotta, amíg bele nem zuhant a szakadékba.
Nem! Nemhogy nem ölte meg a családját, hanem meg
akarta menteni. Ez a seb sokkal nagyobb, mint az arcán
viselt égési seb.
Edmond viszont nem tört meg.

Az én pillanatom

Amikor ott álltam az összeégett arcú ember előtt, aki pár

órával az előtt a pillanat előtt még a „gonosz bácsi” volt
szememben, abban a pillanatban lett Dr. Edmond.
Már évek óta küzdöttem egy csúnya viszkető bőrbe-
tegséggel a kezemen. Nem tudom, mikor látta meg. Azt
sem, hogy hogy varázsolt. De bár az arca rút volt, a szemei
mosolyogtak és felém nyújtott egy kis ajándék dobozt és
ezt mondta:
- Ez egy kenőcs. Kend be minden reggel és este a kezed
vele, amíg el nem múlik. Egy ilyen ragyogó fiatalembernek,
a kezének is szépnek kell lennie – mondta és odaadta a mas-
nival átkötött és a tetejére kis harangot erősített dobozkát.
Az a pillanat volt, az én pillanatom. Akkor ott fura érzés
volt. De utána tudtam, hogy ez volt életem egyik legszebb
Karácsonyi ajándéka. A kékes színű dobozka, rajta a szép
masni a haranggal és az a krém, ami teljesen tünetmentessé
tette a betegségemet egy olyan embertől, akit hónapokon
keresztül ok nélkül utáltam és kavicsokkal dobáltam a
házát. Egy olyan embertől kapni szeretetet, aki csak megve-
tést és gyűlöletre számíthatott tőlünk. Ez a pillanat – akkor
még nem tudtam de - megváltoztatta az egész életemet.

243
A falu.

Hogy mi történt pontosan? Nos Dr. Edmond kérésére

a polgármester - aki ez után még 14 évig volt a falu pol-
gármestere és így meghiúsította azt a szándékot, hogy
letaszítsa a székéből egy másik hivatali ember - végül is
nem jelentette fel. Nem csak a jegyzőt nem jelentette, de
azokat az orvosokat sem, akik hónapokon keresztül nem
csak, hogy félrekezelték, de tudatosan a halálba taszították
volna a gyógymódjukkal, ha akkor nem kapnak sürgöny,
nem mennek el és így nem lesz módja Dr. Edmondnak
megmentse a tudatos félrekezelésből.
A két orvos nagyon elszégyellte magát és messzire mene-
kült. Soha nem ártottak azután már senkinek, de amennyire
én tudom, valahogy a pletyka utolérte őket és sikertelenek
lettek a munkájukban.
A jegyző lebetegedett és egyedül, elhagyatottan egy sza-
natóriumba került halála napjáig. Egy ember látogatta csak
kéthetente egyszer. Ugyanaz az ember, aki mikor lerobbant
segített bejutnia a szanatóriumba és saját költségén meg-
mentette az utcára kerüléstől: Dr. Edmond volt. Ő volt az
is, aki az orvosoknak és családjuknak anyagi segítséget
nyújtott, hogy átvészeljék a nehéz időszakokat.
Igen egy kitervelt gonoszság okozói voltak és Edmond
annak ellenére, hogy barátjának is ártottak és őt meg
majdnem teljesen ellehetetlenítették, segített nekik. Miért?
Mert ő volt Dr. Edmond.

Én ezután már soha nem találkoztam vele, csak hallani

hallottam sok jót róla.

244
Napjainkban:

Karácsony van, és a talpam alatt ropog a hó. Nem messze

van a szüleim háza már. Nem régen telefonáltam nekik
tudom, hogy várnak minket. Engem, a feleségem és a kis
unokájukat.
Ahogy lépdelek a kenyérhéj utcán a polgármester háza
után srégen ott áll még mindig Dr. Edmond háza.
Akkor anno, ott megtanultam, hogy a Karácsony magától
nem lesz csoda. A csodát te teremted meg.
A másik, amit megtanultam, hogy a szeretet legmélyén
teljes ingyenesség van. Nincs gőg, nincs gonoszság, nincs
irigység, nem kell hozzá semmit birtokolnod, elég vagy
hozzá csak te magad.
Milyen egyszerű és mégis mennyire nehéz. Törekszünk
a szeretetre, de mégis annyi rossz van bennünk.
És legvégül, bár annyi rossz van bennünk mégis ezzel a
tökéletlenséggel együtt is a legnagyobb kincs elfogadni a
másikat és szeretni úgy, ahogy van. És ahogy egyre jobban
beleássuk magunkat ebbe rájövünk, hogy nem tudunk
„csak úgy” szeretni, mert a legnagyobb önámítás az, hogy
amikor kicsit sikerül jónak lenni, amikor kicsit, sikerül
odabújni a másikhoz, amikor sikerül megölni valakit, akkor
elhisszük, hogy mi most már nagyon tudjuk a módját, hogy
kell jónak lenni és szeretni. De az első rossz mozzanatra
már összekócolódik a szemöldök, elkeskenyedik a száj és
ami legrosszabb, hogy elindulnak a fejünkben cikázó útjain
a buta gondolatok, amik már nem állnak meg. Visszaütünk,
harapunk és bántunk.
És akkor mit kell tenni? Bár tudva, hogy el fogunk

245
bukni, mégis, legalább Karácsonykor erős szándékkal
megpróbálni a tiszta szeretetre törekedni és ha elestünk,
felkelni és újrakezdeni.

246
Karácsony
 A
kezemben egy csillagszóró éppen a közepe felé
járhatta a hangos és gyönyörű táncát megannyi
szikrával beragyogva a szobát. Ahogy néztem
elmerengtem és egy régi emlék sejlett föl, mikor még kicsi
voltam.

Emlékszem, sötét volt. Három termetes fatörzs feküdt

nyugodtan nagyapa udvarán egy „U” alakor leírva. Az „U”
betűnek közepén lévő fatörzsnek a széle felé ült, jól beta-
karózva egy pléddel és hetykén pipázva. Előtte nagylángú
tűz lobogott. Nagymama végül kiengedett hozzá, de a lel-
künkre kötötte, hogy csakis akkor, ha jól felöltözünk és mi
is a húgommal bebugyoláljuk magunkat egy-egy pléddel.
Ahogy megtörtént, máris rohantunk nagyapához. Leül-
tünk arra a szintén földre fektetett fatörzsre, ami Nagy-
apától jobbra volt, de Nagymama már rohant is utánunk
- ahogy csak tudott - még két hatalmas pokróccal, amit
miután felállított leterített a fatörzsre, és csak utána enge-
dett ismét visszaülni.
Persze ez nem volt elég, egy percen belül egy tálcán négy
gőzölgő poharat hozott, benne nekünk finom kakaóval,
Nagyapának bizonyára forralt borral, magának meg nem
tudom mit hozott, de nagyapa fölött balról állva mosollyal
az arcán boldogan szürcsölte hol ránk nézve, hol pedig a
tűzre tekintve.
- Finom? – kérdezte tőlünk Nagymama, mire mindket-
ten bólintottunk a húgommal.
A Nagypapa a forralt borát a fatörzsre tette és szintén
mosolyogva nézett ránk miközben szívta a pipáját.
- Mesélj nekünk valamit Nagypapa! – kérlelte a húgom.

248
 - Mit meséljek nektek? – kérdezte és a tőle megszokott
nevetéssel.
- Mesélj a Karácsonyról! – válaszoltam most én neki.
- Hm… - merengett el kicsit a tűzre bámulva, aztán bele-
kezdett. - …a Karácsony egy égi háború. Nagyon régen,
majdnem kétezer éve történt, hogy megszületni készült
egy kicsi, de annál erősebb és hatalmasabb fiúcska messze
keleten…
Mi szinte tátott szájjal hallgattuk, ahogy aprólékosan
mesélte, hogy történtek abban az időben az események.
Elmesélte, hogy ennek a kisfiúnak a születése előtt fenn az
egek fölötti birodalomban összecsapott két hatalmas sereg.
Az angyalok serege és az ördögök alakulata. Az utóbbiak
minduntalan azt akarták, hogy ne születhessen meg a kis-
gyermek, vagy ha megszületik, akkor ne maradjon életben,
vagy ha mégis életben marad, akkor valahogy vesszen oda.
Ezt azért akarták, mert fenn az egek felett, mikor megtá-
madták az angyalokat veszítettek.
Volt egy régi jövendölés miszerint egy gyermek fog
születni, aki mint ember a földön Isteni erejét is ugyanúgy
magában fogja hordani, mint emberi esetlenségét.
Egy igaz, tisztalelkű asszony lesz az Édesanyja, akit
Máriának hívnak. Amikor a kisgyermek megszületése már
csak pár órára volt, akkor Mária a párjával Józseffel, egy
kellemes helyet kerestek Betlehemben. Akkor senki nem
gondolta volna, hogy milyen érdekek és erők munkálkod-
nak azokban az időkben…

A sötétséget vágni lehetett volna, kénes, áporodott szag

a húsig hatoló forróságban és fullasztó pára emberi tüdőbe

249
kerülve azonnali halát okozott volna. De az ördögök itt
érezték magukat biztonságban, ez volt az ő alvilági ottho-
nuk.
Egy vastag izzó láncon, ami a kormos, fekete plafonról
lógott alá egy nagy sziklaszerű trón lógott alul még három
lánccal oldalra és hátra is megerősítve. Ezen ült egy szintén
fekete hatalmas „valami”. Testét emberi izomszerű forma
dolog fedte, de bőre vastagabb egy rinocérosz bőrénél
is. A feje tetején két szarv emelte a fejét ki, aminek nagy-
sága jelezte, hogy ő itt főnök. Hiába a sötétség és a sötét
bőr, egymást minden ördög pontosan látja, de legalább is
érzi a mérhetetlen, beteg gonoszságát. Minél betegebb és
nagyobb, annál hatalmasabb rangú maga az ördög is.
Egy termetében is és megjelenésében is alsóbbrendű - de
azért ha egy másig gonosz fajzat mellé kerül, akkor azonnal
érzi, hogy bőven kegyetlenebb az átlagnál - nos ez a szerzet
a trónoló gonosz vezér elé állt.
- Itt vagyok fényességes – mondta majd meghajolt előtte
mintegy hű szolga, bár mindenki pontosan tudta, hogyha
gonoszságában erősebb lenne, azonnal letaszítaná a trón-
járól. Ezzel viszont senki nem foglakozott, hiszen minden
szerzet ugyanúgy velejéig romlott volt.
- Remek! – fogadta a köszöntését a vezér. – Azért hívta-
lak, hogy tudassam veled, te leszel a szervezője és a kivite-
lezője is a következő nyertes harcunknak – magyarázza a fő
gonosz úgy, hogy ő maga is pontosan tudja, hogy csak ez
az egy mondata is tele van hazugsággal.
- Tudod, megtisztelő számomra, hogy engem választot-
tál és rám bízhatod a feladatot. Vedd úgy, mint ami már el
is van intézve. – hazudta az előtte álló. Ebben a beszélgetés-

250
ben az volt az érdekes, hogy egyrészt mindketten elhitték,
hogy igazat mondanak, de pontosan tudták mind a ketten
ugyanúgy, hogy az egész egy nagy hazugság.
- Menj és vétkezz Verzzegh! – parancsolta a fényességes-
nek hívott ördög hatalmas eltorzult hanggal úgy, hogy a
szemei pirosan parázslottak mindeközben.

Fenn valahol a semmi közepén egy letisztult, világos,

tiszta levegőjű helyen hét ragyogóan fényes öltözetű ember-
szerűen mosolygós lény állt körbe. Angyalok voltak és
miközben vártak egymással beszélgettek. Szó nem hagyta
el ajkukat, csakis gondolattal kommunikáltak.
Aztán a következő pillanatban, mind a hét térdre borult.
Az egész mindenséget egyszerre elárasztotta egy hatalmas
fényesség. Ez nem tartott tovább pár másodpercnél.
A hét angyal ismét talpra állt. Az egyikük különvált, és a
többiek felé fordultak, lesték minden szavát, amint eddig is
szavak nélkül gondolati síkon osztotta meg velük
- Elviszem az örömhírt! – hangzott mindegyik lelkében
az előttük álló gondolata. – Ti pedig gondoskodjatok a
védelemről. A sötétség erői végtelenül ravaszak és végte-
len lehetőség áll hatalmukban hogy megakadályozzák az
Isteni akaratot.
- Mi lesz akkor hát? – kérdezi az egyik angyal.
- A Világosság soha nem veszíthet a sötétségtől, de folya-
matos, ádáz küzdelemre van ítélve. Ne lankadjon a figyel-
metek, meg kell védeni ŐT! Kerüljétek a sötétséget, járjatok
a fény útjain, ne tévesszen meg benneteket a gonosz, hisz
az ő alakja végtelen lehet.
Az angyalok egy pillanat alatt eltűntek, mindenki tudta
pontosan, hogy mi a feladata.

251
 - Nagyapa az angyalok ugye erősebbek, mint az ördögök?
– kérdezte a kishúgom.
- Nem – hangzott a nem várt válasza. – Az Isten a legerő-
sebb és az ő erejével együtt viszont az angyalok legyőzhe-
tetlenekké válhatnak.
- Akkor az ördögök úgyis veszítenek - próbálja magya-
rázni a húgom.
- A végén mindenképpen. De addig nagyon sok angyal
és ember elbukhat a saját döntései okán – válaszolta nagy-
apám, amit csak félig értettünk majd folytatta a történetét.

József és Mária sok száz helyre kopogtatott aznap, de

mintha ellenük esküdött volna minden, sehová nem enged-
ték be. Bármelyik házba is akartak bejutni, szinte minden-
hol egy szomorú arcú ember magyarázta, hogy nincs hely.
Egyre hidegebb volt. Valamit ki kellett találni, mert
egyedül, az utcán, a hidegben minden segítség nélkül nem
születhet meg a kisgyermek, illetve az akár végzetes is lehet
számára.

Verzzegh miután megkapta a parancsot, első dolga

az volt, hogy maga köré gyűjtötte a csatlósait. Voltak ott
démonok, ördögök és csomó megátalkodott sötét lélek. Az
ördög szép lassan előbb balra aztán jobbra fordította a fejét
és legeltette a vörös szemét a sok gonoszon, majd halálhö-
rgések hagyták el a száját ami csak az emberi fül számára
volt megdöbbentő, hisz ők maguk a bestiák így beszéltek
egymással,
- Hat bestiát akarok! – hörgött bele a tömegbe.
- Miért nem megyünk mindannyian és égetjük fel az
egészet – nem messze tőle az egyik démoni alak hörögte

252
válaszul Verzzegh-nek, mire az felé fordította a tekintetét,
villámgyorsan mellette termett és alig pár centire a pofájá-
tól beleordította.
- Talán te vagy itt a főnök, aki jobban tudja, mit akarok?
Nem feltűnést kelteni megyünk,
A démon picit lehajtotta a fejét. Na nem a földig, csak
épp annyira, hogy jelezze nincs több mondanivalója, de ha
tehetné, halálra marná az előtte állót.
Hat sátánfajzat lépett ki a tömegből. Ők voltak a legerő-
sebb és legmegátalkodottabb szerzetek mind közül. Majd
szinte egyszerre jelezték a szintén hörgő hangjukkal: „Itt
vagyunk!” Verzzegh bólintott, majd mindegyik eltűnt
lángcsóvákat hagyva maguk után.

Már nagyon közeledett az idő, amikor megszületik a kis-

gyermek. A táj az esti nyugalmában szinte magára húzta az
éjszakai sötét takaróját és teljesen befedte vele a területet.
Egészen hideg volt így, hogy a nap már lebukott a horizont
mögött.
Mivel szállással senki nem kínálta őket, így nem messze
a város határában egy sziklásabb részben, ahol a pásztorok
tanyáztak és az állataikat tartották, oda húzódtak be.
Odabenn marhák bőgtek, kecskék mekegtek és bárányok
rágták a maradék esti vacsorájukat. Csend volt.

A városon kívül nem messze attól a helytől hat félelme-

tes farkas jelent meg a domb tetején. A szemük úgy világí-
tott, mintha valami neonfény lenne. Figyelmük pont arra
irányult, ahol épp megszületik a gyermek.
Az egyik talán a legnagyobb közülük vicsorgott és
morgott egyet, amire mind a hatan hatalmas iramban neki-
eredtek.

253
 A nagy, szinte sziklába vájt istállóban egyre idegesebbek
lettek az állatok. A pásztorok nem tudták mire vélni, hogy a
marhák megindultak, szinte fejvesztve menekülni kezdtek
a kijárat felé magukkal sodorva az összes benn lévő állatot.
Egy-egy állat mintha benn akart volna maradni, de a tömeg
sodorta magával.
Kinn a hat farkas pont akkor ért oda, amikor tódultak
kifelé az állatok. Ekkora farkasokat talán soha nem láttak
a pásztorok még. Másfélszer, de lehet, hogy kétszer is
nagyobbak az átlagnál. Egyértelmű volt, hogy itt vérengzés
lesz.
Ahogy kitódult az ajtón a sok állat szétszóródott.
Odabenn percek múlva megszületik a kisfiú. A pásztorok
husángokkal a kezükben szaladtak az állatok felé, már
látták, hogy mikkel van dolguk. De nem értették. Ilyet soha
nem láttak még, hogy kiszáguldott az összes állat.
És akkor elkezdődött a háború…
Két farkas nekiiramodott, hogy elkaphasson egy marhát.
A pásztorok jól látták a szinte vágtató farkasokat. Jóval
gyorsabban szaladtak náluk, de nem adták fel.
Érdekes dolog történt. A marha - akit kiszemelt a két
farkas - kettő másikkal visszafelé loholt az istálló felé. A
megfélemlített állatok minél távolabb menekültek, de ez a
három, mintha célja lenne futott vissza.
A farkasok hihetetlenül gyorsak voltak. Másodpercek
alatt elérték még a bejárat előtt jóval a három állatot.
Ahogy oda értek, máris ugrottak az egyikre. Harapták,
tépték, ahol csak érték. A többi farkas is irányt váltott és
loholtak a helyszínre, egy kivételével azonnal rávetette

254
magát a másik két állatra. De egy farkas, talán a legnagyob-
bik berohant az istállóba. Ilyet is ritkán látni, hogy egy vad
farkas emberi épületbe rohanjon.
A pásztorok mire odaértek az egyik állat már a földön
volt, és mivel szinte azonnal végeztek vele nem volt mit
tenni. A másikat épp most kínozta három farkas akkora
sebeket ejtve rajta, hogy ott is látszódott, hogy hasztalan
az óvás, mert eldőlt az állat sorsa. A nagyjából tíz pásztor
husángjaival nekiiramodott, hogy a harmadikat védjék és
zavarják a farkasokat. Két farkas a bejárat elé ugrott elállva
a harmadik útját, a három meg szembeszállt a pásztorok
husángjaival.
Próbáltak szétválni, de a három farkas támadott. Esze-
ment erővel harapták a botokat és meg-megmarva egy-egy
közelebb kerülő pásztor lábszárát.
Eközben a másik kettő nekiesett a harmadik, még élve
maradt marhának. Esélye sem volt. Nem tartott tovább egy
percnél és legyűrték.
A háború a végéhez közeledett.
És mint minden nem evilági dolognál, amit az ember
nem érthet meg soha, ismét megmagyarázhatatlan dolog
történt.
A farkasok, akik eddig vérengző vadállatként támadtak
egyszerre mind az öten leültek és mintegy jámbor házőrző
kutyusok – szinte a farkukat is csóválva - néztek az emberek
felé.
Az ajtón József jött ki mosollyal az arcán és intett a pász-
toroknak, hogy menjenek be. A pásztorok tekingettek hol
egymásra, hol a szétszéled nyájra, de pár pillant után vona-
kodva bár de elindultak be az istállóba.

255
 Megszületett. Egy farkas ült az ajtóban, aki mellett úgy
mentek el a pásztorok mintha saját kutyájuk lenne, odabenn
levették a kucsmájukat és letérdeltek.

Mi is történt aznap éjjel? Hét isteni erővel felruházott

angyal védte a születendő gyermeket attól a hat bestiától,
akik meg akarták ölni születésekor, vagy születése után a
gyermeket.
Hat angyal farkasbőrbe bújt, hogy az istállóban démon-
ként megszállt marhákat, két kígyót és egy birkát kiűzzék
és széttépjék.
Az ördögök terve az volt, hogy egy óvatlan pillanatban
egy jámbor marha senkinek nem feltűnő és amikor eljön
az idő elég a hatalmas testével ránehezedni a megszüle-
tettre. Ki gyanakodna rájuk? Egy farkas benn őrködött,
hogy a kígyók ne merészkedjenek elő. A hatodik démon
egy bárányba bújt, hogy mérges bogyókat és növényeket
megrágva egy cseppet a nyállal ráhullasson a megszületett
ajkára.
Ördögi terv volt. De az angyali válasz a farkasokkal
érkezve meghiúsította a támadást. Idő előtt elmenekült
mind a hat átkozott bestia.
Józsefnek volt egy jelenése és látta mi történt, ezért hívta
a pásztorokat, mert ő tudta, nem kell aggódnia már.
A kinn maradt öt farkas visszaterelte az állatokat, akik
testük melegével vigyázták az újszülöttet és ők maguk kinn
őrködtek a falak körül.

- De mi volt a hetedik angyallal nagyapa? – kérdeztem,

mert az elején heten voltak.
Nagyapa elmosolyodott és válaszolt:

256
 - Látom figyeltél. – kezdett bele. A hetedik mindeközben
ott őrködött. Bármi történt volna akár felfedte volna magát
és angyali erejével védte volna őket. Ő volt az őrangyala.
- Mi az az őrangyal? – kérdezte a húgom nagyapát.
- Minden embernek az öregektől - mint amilyen mi is
vagyunk nagyanyáddal - és az olyan fiatalok is mint ti –
mosolygott ránk Nagyapa - kap egy – egy őrangyalt, aki
vigyáz rá és mindig mögötte áll.
Akaratlanul is hátranéztem és mikor hátrafordultam,
édesapám mosolygó arcát láttam, aki épp akkor érkezett
meg édesanyámmal. Annyira figyeltünk nagyapára, hogy
nem hallottuk a lépteiket sem és azt sem, hogy mindeköz-
ben a ház ablakában már látni lehetett a feldíszített kará-
csonyfát. Felpattantunk a fatörzsről, megöleltük a szülein-
ket és gyorsan szaladtunk a házba, ahol ahogy a fények is
jelezték – szüleink jóvoltából - megérkezett a Karácsony.

Ahogy leégett a csillagszóró, a szobában sötét lett. Ekkor

lépett be a feleségem.
- Ne játssz, itt vannak a gyerekek. Gyújts meg egy másik
csillagszórót gyorsan! - siettetett mosolygós arccal.
Én belefelejtkeztem a múltba, ahogy elkápráztattak a
fények. De most hogy felocsúdtam gyorsan meggyújtottam
még egyet, amikor is beszaladtak.
A karácsonyfán bekapcsoltak az égők. A felségem eléne-
kelte a „Mennyből az angyalt” a gyerekekkel együtt, akik
már alig várták, hogy kibonthassák az ajándékokat.
Ahogy néztem őket egy pillanatra négy angyalt láttam.
Az őrangyalaink, amiről nagyapa mesélt. Aztán eltűntek.
Nem tudom, hogy a szemem káprázott-e vagy igaz volt. De
az jutott eszembe, amit nagyapa szokott mondani.
„A csodákat csak azok látják, akik hisznek benne.”

257
 A Karácsony egy csoda. Ki-ki a maga hite szerint látja,
érzi. Egy biztos, hogy a szeretet minden emberre leszáll
Karácsony éjjelén, és csak rajtad múlik, hogy kinyúlsz-e
érte.

258
 Tartalom
Tízezer NEM 5
Eljött az idő 15
Súlyos kaland 20
Húsvét Passió 25
Remény 45
Anyák napja  52
Az utolsó állomás? 77
A hűség 81
Délelőtt 11:51 86
A sikeres körteszüret 90
A cseresznyemag 94
A nász 102
A patás angyal és szárnyas ördög 113
A döntés 122
Kutya, macska. Veled, nélküled. 131
Keserű és savanyú az édes Mesterségem címere152
Adventi gyertyaláng  198
Advent Várakozás 208
Mogyoró és narancs 219
Karácsony! A te történeted 233
Karácsony 247

259
Fülszöveg:

Megszólal egy csengő, énekelnek a gyerekek, valahol

messze villámlik, aztán kisvártatva hatalmas dörgés
dühöng végig a környezeten. Mind jelent valamit a szá-
modra is.
A csodák léteznek. Készen állnak. Mindig is készen
voltak.
Hogy mikor engeded oda magadhoz, hogy bearanyoz-
zák az életet, csakis a te döntéseiden múlik. Azt gondolod,
sokat kell tenni azért, hogy mindezek a jó dolgok veled is
megtörténhessenek pedig pont, hogy sokat teszel azért, ne
történjenek meg. Csupán csak engedni kell, és a kis csodák
megérkeznek hozzád is.
És hogy miért is mondtam mindezeket el neked? Az
emberek őrült hajszában keresik a nagyobb jót, miközben
nem veszik észre a kicsi kedvességeket.
Állj meg egy pillanatra! Nézz körül, hogy jó helyen
vagy-e még. Ne hajszolj semmit. Az értékek ott hevernek a
lábad előtt, le kell hajolni értük és leporolni őket.
Ez a pár novella talán segít abban, hogy ki tudj lépni a
mindennapok taposómalmából, és pár ünnepi olvasmány
ezek közül, a naptár megfelelő helyén valódi örömet is
adhat. Remélem, így lesz. Élményekben gazdag, jó olvasást
kívánok!

Vladimir Weaver