NEMERE ISTVÁN

Őrültek a trónon
 Tartalom
1. Egy józan-bolond uralkodó szertelen élete
2. A véres ifjú ámokfutása
3. Gyenge elme, gyenge test
4. Tizennégy éves rémálom
5. Az éjszaka lánya
7. A lelki és testi nyomorék
8. Egy cár a téboly határán
9. A női aktok megszállott szerelmese
10. Fekete élet, fekete sors
 1.
Egy józan-bolond uralkodó szertelen élete
(Tiberius Claudius)
Ezekkel a Claudiusokkal mindig történt valami.
Már elég régen éltek Rómában - századokkal korábban vándoroltak
be egy szabin kisvárosból és hamarosan vagyonos, tehetős polgárok
hírében álltak. A közéletben is részt vettek - igaz, váltakozó előjellel és
sikerrel. De azért nagyjából mégis pozitívan. Akkor még senki sem
tudott semmit a genetikáról és az öröklődés titkairól. így hát nem is
sejthették, hogy a kezdetben csak kissé hibbant ősök vérvonala
folytatódván eljön egy olyan pont, egyszercsak olyan utódok születnek
majd szinte sorozatban, akiknek elméje enyhén szólva nem lesz
rendben.
Volt a Claudiusok között csaknem harminc konzul, vagyis a két
állami vezető egyike - még a köztársaság korában -, akadtak hadvezérek,
politikusok. Még olyan is, aki a punokat győzte le Hannibál idején. De
volt ott rablóvezér és gyilkos is. Akadt olyan, aki nem átallott a köznép
körében felkelést kirobbantani csak azért, hogy egy kétes nőügyet
önmaga javára fordíthasson - de olyan is, aki saját kis udvartartást
szervezett, majd azt hitte, már hadserege is van és nekifutott, hogy
elfoglalja… egész Itáliát! Amikor ez nem jött össze, elkeseredésében
diadémfejdíszes szobrot állíttatott… saját magának! Lám, a hibbantság
itt már kezdett átmenni az őrületbe, de ismétlem, ezt akkor senki sem
vette olybá és senki sem félt a Claudiusoktól.
Egy másik Claudiust hadvezérré nevezték ki és Szicíliánál kellett
megvívnia tengeri ütközetét az ellenséggel. Jóslatot kért hát a tyúkoktól,
amelyek szent madaraknak számítottak ott. De hiába tette eléjük a
jósláshoz szükséges különféle magvakat, azok nem nyúltak hozzá, pedig
ebből kellett volna megtudniuk a rómaiaknak, milyen sikerrel kecsegtet
a csata. Ám mivel a tyúkok nem voltak hajlandók evéssel jósolni, a
szóban forgó Claudius feldühödött és a tengerbe dobatta a riadtan
kotkodáló háziállatokat, mondván:
- Ha nem akartok enni, akkor igyatok!
Mondani sem kell, hogy a csatát persze elvesztette, amiért szintén a
tyúkokat okolta.
A Claudisok arisztokraták voltak, lenézték a népet, azt csőcseléknek
tartották és ezt a tömeg szemébe is mondták. Ami ismét csak nem volt
okos dolog - tudunk olyan Claudiusról, akit ezért alaposan elpáholtak
egy-egy kies utcán, még világos nappal is. Mindig a patríciusok, vagyis a
római nemesség védelmezőiként léptek fel és lehetett rájuk számítani,
ha valaki olyan törvényt akart hozni, amely a nemesek jogait, vagyonát,
bevételeit, előnyeit, helyzetét javította és a plebejusokét, vagyis az
egyszerű népét csökkentette. Nem mindig voltak hát népszerűek, és
akkor még elég finoman fogalmaztunk.
Volt olyan Claudius is, aki hogy eléljen valamilyen fontos állami
tisztséget - vagy, hogy elorozza azt egy vetélytársa elől! - egy magánál
sokkal fiatalabb illetővel örökbe fogadtatta magát, csakhogy annak
nevét és címeit is felvehesse, és így nagyobb jogcíme legyen az új
tisztségre.
Tiberius apja, aki egyszerre viselte a Claudius és a Nero nevet is (e szó
a szabin nyelvben erőset jelentett) roppant kalandos életet élt. Nincs itt
helyünk ezt ismertetni, de azért annyit jelzünk, hogy már ő sem
lehetett teljesen normális. Meglepő tettei és „húzásai” arra engednek
következtetni, hogy minimum némi paranoia volt már benne is. Csak
két esetre hívom itt fel a figyelmet: amikor az állam egyik nagyon magas
rangú embereként elvesztette hivatalát, távoli vidékre menekült, de
mert az ottani római vezető nem fogadta őt azonnal, amikor
bejelentkezett nála, hátat fordított és meg sem állt egy másik
világrészig, ahol lepaktált a rómaiak ellenségeivel. Később visszatér
Rómába terhes feleségével, akit viszont az előző császár, a csaknem fél
évszázadon át uralkodó Augustus meglátott és megkívánt. Hát csak szólt
ennek a Claudiusnak, aki azon nyomban átengedte feleségét a
császárnak. Az pedig habozás nélkül ágyasává tette a terhes, ám mégis
kívánatos asszonykát - Claudius meg állítólag csak nevetett az egészen.
Viszont a császár feleségül vette a terhes hölgyet, ám amikor az pár
hónap múlva fiút szült, Tiberius szó nélkül elismerte azt a magáénak.
Biológiai értelemben csakugyan az ő gyermeke volt.
Mellesleg nem csoda, ha Tiberius aztán enyhén szólva is búskomor
lett és olykor különösen viselkedett. Hiszen gyermekkora egy ilyen apa
mellett valóságos vesszőfutásnak bizonyult. Az idősebb Claudius
egyszerre volt politikus, összeesküvő, lázadó és hadvezér, akinek
sokszor kellett menekülnie valamelyik ellenfele elől. Vagy éppenséggel
a körülmények hozták úgy, hogy jobbnak látta kereket oldani, általában
a családjával együtt. Tiberius még csecsemő volt, de már többször került
életveszélybe, mint sok korabeli felnőtt.
Ezzel próbálták később magyarázni önmagában is oly ellentétes
jellemét, ambivalens politikai és egyéb cselekedeteit. No és „nagyfokú
mélabúját”, amit manapság depressziónak szoktak nevezni.
A kis Tiberius apró gyermekként egyszer kis híján odaveszett egy
erdőtűzben. Anyja ruhája és haja is megégett, alig menekültek meg.
Hároméves volt, amikor anyjától a fent leírt módon és igencsak hirtelen
megfosztották. Kilenc éves volt, amikor apja meghalt és feljegyezték,
hogy ez volt a gyermek első nyilvános szereplése. Római szokás szerint
ugyanis gyászbeszédet tartott apja teteme fölött, ami egy kilenc
esztendős gyerektől nyilván igen érett cselekedett lehetett. Magunk
között szólva apja halála azért nem okozhatott nagyobb változást az
életében, mert az idősebb Tiberius utolsó éveiben a gyerekeket inkább a
szolgákra bízta, míg maga csak bús sorsán merengett. Gyaníthatóan ő
sem volt teljesen normális, mindenesetre kevésbé volt bolond, mint lett
a fia, nem is szólva a nemzetség ezután következő tagjairól.
Fiatal férfiként sem volt könnyű dolga. Valamilyen formában
ismétlődött az apja sorsa ugyanazon Augustus császár által, aki persze
még akkor is uralta Rómát. Augustusnak nem volt elég, hogy elvette a
kisfiútól anyját. Most látva, hogy a fiatalember milyen jól alakítja sorsát,
abba ő is beleszólt. Előbb segítette tanulni (jogot), aztán afféle
„rendezvényszervező” lett Tiberius a császári udvarnál, végül kis
vagyonából maga is rendezett ünnepi játékokat az arénákban. Szerelmes
lett, feleségül vett egy nőt, aki gyermeket is szült neki - de megint
közbelépett Augustus és úgy döntött: a szépreményű ifjúhoz adja Iulia
nevezetű lányát. Nos, mielőtt valaki utánanéz, miféle is volt ez a
császári leányzó, készüljön fel a legrosszabbra.
Sok év telt el, de amikor Iuliát elébe állították, már nem is volt olyan
fiatal. Az előző szeretett feleségét elvették tőle, rákényszerítették, hogy
váljon el az asszonytól és vegye el Iuliát, aki viszont - mai kifejezéssel
élve - rosszabb volt egy prostituáltnál. Iulia csak a szexuális örömöket
kereste egész életében és Tiberius, a férj számára nem volt egyéb, mint a
kényszerű megoldás. Az apja azt parancsolta, hogy menjen hozzá, hát
hozzáment, de nem sok örömet talált a búskomor, mindenkivel
szemben bizalmatlan és általában mogorva férfiban. Akinek fiatal
korában ugyan fényes jövőt jósoltak, de hát ebből - egyelőre - semmi
sem teljesült.
Iulia boldog-boldogtalannal lefeküdt, aki az útjába akadt. Tiberius
meg semmit sem tehetett ez ellen, egész jövője az öreg Augustus császár
kezében volt - sőt az élete is. Egy idő után sztrájkba lépett, legalábbis
ami a hitvesi ágyat illeti és többé nem volt hajlandó lefeküdni a nejével.
Akit ez persze a legkisebb mértékben sem izgatott, hiszen talált
magának éppen elég férfit…
Volt hivatalnok, jogász, volt katonai vezető is különféle
tartományokban, fellépett közügyekben - egyszóval élte a római előkelő
férfiak normális életét. Volt ő minden, ami Rómában lehetett: praetor,
questor, consul, tribunus stb. Krónikások szerint áradt feléje a
szerencse, és ha leszámítjuk kalandosan szomorú gyermekkorát és még
szomorúbb felnőttkorát, ahol végül csak a munka maradt neki, semmi
más - hát bizony még azt is mondhatnánk, hogy szerencséje volt. Nem
ölték meg rablók, nem esett el háborúban, nem végzett vele
összeesküvés sem császári önkény, betegség sem vitte el.
Nem csoda, ha Rómában nem tekintették normálisnak - mert
karrierje csúcsán, középkorú férfiként egy napon bejelentette, hogy
lemond minden rangjáról, elege van a hivatali életből, sőt elhagyja
Rómát is. Mindenki könyörgött neki, anyja és mostohaapja, vagyis
Augustus is kérlelte. Amikor látta, hogy nem sokat adnak a szavára, egy
ritka fegyverhez folyamodott: éhségsztrájkot tartott (semmi sem új a
nap alatt!). Akkor végre elengedték. Tiberius otthagyta családját és
elhajózott Rhódosz szigetére, ahol végre jól érezte magát.
 Nem tudni miért, de egy idő után kezdte kerülni a szigetlakokat és
úgy viselkedett, mint egy remete. Félt az emberektől. Vajon
összeesküvést gyanított-e, vagy… Visszatért volna Rómába, de onnan
ezt neki kategorikusan megtiltották. Közben Iuliát távollétében
elválasztották tőle, ami nem okozott sok bánatot. Viselkedésében
azonban egyre különösebb elemek bukkantak fel. Alázatos is volt, meg
rémült is. A sziget belsejében lakott, és nem mert kimenni a
tengerpartra. Azt sem tudta elviselni, ha régi tisztelői Rhódoszon járva
felkeresték volna, hogy üdvözöljék. Az embergyűlölet egészen ellepte a
tudatát, már senkit sem akart látni.
Érdekes, Rómában arra gyanakodtak, hogy csak megjátsza magát és
egy politikai fordulatot készít elő. Egyszerűbben szólva összeesküvést
sző Augustus császár ellen… Amikor e gyanút maga a császár üzente
meg neki, Tiberius azt felelte: adjon mellé a császár valakit, aki éjjel-
nappal mellette lesz és minden szavát, cselekedetét ellenőrizheti, akkor
majd megtudják, hogy nem tervez összeesküvést senki ellen. Az
„ellenőr” persze nem érkezett meg.
Tiberius sajátos, bár soha ki nem mondott „száműzetése” nyolc álló
évig tartott, végül hívei elintézték, hogy hazajöhessen. Igaz, addigra
már nagyon megváltozott - Rhódoszon nem került az emberek színe
elé, és ha olykor mégis, hát már fel sem ismerték. Elhanyagolta külsejét,
a római előkelők öltözete helyett ottani parasztviseletet és sarut
hordott, lehajtott fejjel járt, mint aki szégyelli, hogy létezik. És lehet,
csakugyan ez történt?
A jósok viszont nagy és szép jövőt mondtak neki, csodaszép életet.
Amit így ötvenen túl már nehezen hitt el. Kesernyésen mosolygott.
Rómában azonban ismét ellátták feladatokkal, különféle állami
megbízásokat és állásokat kapott, sőt végre valakinek eszébe jutott, hogy
hadvezérnek sem utolsó, hát elküldték a Balkánra, ahol nagy sereggel
három éven keresztül harcolt és végül nagy és fényes győzelmet aratott.
Embergyűlöletének nem voltak most látható jelei, de minden bizonnyal
csak azért, mert egyszerűen titkolta azt. Soha senkiben nem bízott meg
és szerfölött ritkán látták nemhogy nevetni, de még csak mosolyogni is.
Persze az embereket Germániában sem kedvelte meg - oda is hadat
vezetni küldték - amikor kis híján meggyilkolta egy merénylő.
 Aztán egy napon Augustus haldokolni kezdett. Mivel még fiatalon
örökbe fogadta Tiberiust, hát most sem tagadta meg akkori szándékát.
Szerette volna, ha ez a férfi lesz utódja a trónon. Csak az volt a baj, és
ezt Augustus is látta, hogy a férfi nem egészen normális. Mélabús
természete, örökös komorsága, érthetetlen dühkitörései óvatosságra
intették volna - de most már nem volt más kiútja, a betegség nagy
léptekkel hozta közelebb a halált. Augustus a szóbeszédek szerint halála
előtt négyszemközt beszélt még kijelölt utódjával, aztán állítólag az
istenek kegyeibe ajánlotta a… római népet, akinek ilyen pocsék
uralkodója lesz.
Ő csak tudta.
Tiberius tehát trónra került, önmaga számára is meglepetésként. De
még mielőtt a nép megtudta volna, hogy a császár meghalt, ő máris
parancsot adott egy rokoni vetélytársa, egy lehetséges riválisa
meggyilkolására. Mondhatni, jól kezdte az uralkodást.
Ötvenhat éves volt ekkor.

Mindenkit meglepett, hogy ez az embergyűlölő, amint trónra került,

mennyire megváltozott.
Persze lehet, csak megjátszotta magát. Most az első években szelíd
volt, jóságos, elengedte az adókat, növelte a katonák zsoldját, igazságot
szolgáltatott, segélyeket juttatott a rászorulóknak, visszautasította a
hízelgők felajánlkozásait. Mondhatnánk mai nyelven, hogy a személyi
kultusz semmilyen formáját nem várta el, mi több, nem is tűrte. Igaz,
Rómát nem merte elhagyni, félt, hogy a háta mögött valami baj
történhet.
Persze, ahogyan az gyakorta megesik, politikai ellenfelei látván
szelídségét, ezt gyengeségnek vélték és máris szerveztek ellene egy
összeesküvést. De ezt leleplezték - képzelhetjük, hogy ezek után ez a
sok tüskétől sebzett lélek még inkább heges és kérges lett.
Igaz, volt egy ellenfele, akit megmérgeztetett és akadtak állítólag
mások is a számláján. Teltek az évek és a császár, aki sohasem
mosolygott, még mindig bírta a nép kegyét. Hiszen nagy
általánosságban meg voltak elégedve uralkodásával. Ám mivel a
felségsértési pörök szaporodni kezdtek és bizony egyre többeket ítéltek
el a császár „megsértéséért” (ne feledjük, ehhez elég volt valami illetlen
mozdulatot tenni ezer mérfölddel távolabb a császárt ábrázoló szobor
előtt is…) már nem volt olyan szép a kép. Közben a családján belül is
kitörtek az ellentétek, fiát megmérgezték, menye egy szeretőjével a
trónt szerette volna megszerezni. Ismét elborult hát a politikai
égboltozat és alighanem Tiberius tudata nem kevésbé.
Attól kezdve annyira félt az összeesküvésektől, az orgyilkosoktól, a
haláltól, hogy megint csak visszavonult sündisznó- magányába. Császár
létére soha sehová nem ment fegyvertelenül, és a bíróságok helyett
most már csak az érdekelte, ha valakit hóhérkézre juttathatott
felségsértési ügyben. Régóta ígérgette, hogy sorban felkeresi a távolabbi
provinciákat is, de még akkor sem indult el, amikor már egész
kocsikaravánokat és útravaló élelmiszereket halmozott fel. Az utolsó
pillanatban mindig lemondta ezeket az utakat, mire a gúnyolódásra oly
készséges rómaiak „Helybenjárónak” nevezték el.
Amikor végre rövidebb utakra elszánta magát, egyszer eljutott Capri
szigetére és akkor az - Rhódoszhoz hasonlatosan - megfogta
szépségével. Addigra elvesztette mindkét fiát, a nép egy része is félte őt,
halálfélelme pedig egyre erősebb lett.
Caprin vélte megtalálni a boldogságot. Megismétlődött ugyanaz, amit
tízegynéhány évvel korábban a görög szigeten is átélt. Itt telepedett le,
felhagyott az államügyek intézésével és semmi és senki nem érdekelte
többé. Egy jól őrzött házba rejtőzött és ott végre kiélhette bűnös
hajlamait, amelyeket, mint államférfinak, császárnak addig rejtegetnie
kellett.
Ekkor derült ki, hogy nem csak bolond, de alkoholista is. Mindene
lett a bor. No meg - a szex. Csak olyan lakomákon vett részt, ahol
anyaszült meztelen fiatal lányok szolgáltak fel - képzelhetjük, mi
történt aztán a fogások közti szünetben, no és később. Mivel már
igencsak kerülgette az impotencia, mindent megtett, hogy saját vágyát
feltüzelje. Ezért szabadok és rabszolgák különböző nemű seregét
vezényelte be vacsorázó- és hálótermeibe, ahol azok aztán mindenféle
módon közösültek a tekintete előtt. Fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal,
fiúk a lányokkal, öregek a fiatalokkal, állatokkal… Palotája termei is tele
voltak - ma úgy mondanánk: pornóképekkel.
 Valósággal vadászott azokra, akik újfajta közösülési módokat eszeltek
ki. Eme „feltalálókat” élő bemutatókra invitálta palotájába és gazdagon
megjutalmazott mindenkit, aki az efféle mulatságokon részt vett.
Akkoriban kezdték el suttogni, hogy ilyesmi már fiatalabb korában is
foglalkoztatta őt, csak akkoriban nem volt elég hatalma és pénze, hogy
efféle vágyait teljesítse. Most viszont egészen fiatal kisfiúkat vásárolt, és
ha fürdött, ezeknek a medencében mellette kellett úszniuk és bizonyos
testrészeit simogatniuk, finoman harapdálniuk. Még csecsemőkorú
gyermekeket is szerzett magának és nemiszervét azok szájába adta,
miközben kéjesen nyögdécselt. Tette persze mindezt a szokásos komor
arckifejezésével, merthogy a jelek szerint a szexuális élvezetek között
sem tudta már elfelejteni, hogy nem kedveli a világot és ezt az
emberiséget sem.
Megesett, hogy felülkerekedett benne a homoszexualitás és két kisfiút
is megbecstelenített egymás után ugyanazon az estén, majd amikor azok
felhánytorgatták a dolgot, mindkettőnek eltörette a lábát úgy, hogy
örök időkre nyomorékok maradtak.
Akik közelebbi kapcsolatba kerültek vele, azok egy „sörtés és bűzlő
vénségnek” titulálták. Persze ilyen véleményt nyilvánosan csak végső
kétségbeesésükben hangoztattak azok, akiket a császár megzsarolt vagy
egyenesen elhurcoltatott. Ha valahol azt hallotta, hogy híresen szép
lány vagy asszony él Itália területén, érte küldte embereit. Úgymond
azért, mert látni akarta, csakugyan olyan szép-e… De a férjek, apák,
fivérek jól tudták, mire megy ki a játék és nemegyszer szinte hősies
dolgokra is képesek voltak nők és férfiak, csakhogy elkerüljék a vén és
bolond kéjenc hatalmát.
Pedig akkortájt - beszélték az érintettek - annyira impotens volt már
Tiberius, hogy még a fentebb leírt módszerekkel sem ment neki a dolog.
Köztudott volt, hogy nőket már csak a nyelvével tudott kielégíteni.
Aki csak a közelébe került, azt kifosztotta, felségárulásért vagy más
ürügyekkel elítéltette, de az is megesett, hogy nagyon gazdag embereket
rávett: hagyják rá a vagyonukat és nem kell tartaniuk semmitől,
élhetnek nyugodtan. Persze amikor az illetők aláírták az erről szóló
dokumentumot, sokszor pár napnál többet sem éltek meg, ismeretlen
orgyilkosok végeztek velük, Tiberius pedig örökölt, örökölt…
 Közel a hetvenhez a külseje is igen előnytelen lett. Mindenki
undorral tekintett már erre az aggastyánra, aki kopasz volt és sovány,
görnyedten járt és arcát, fejét megszámlálhatatlan pattanás és bibircsók
borította, amiket nem is igyekezett leplezni.
Tiberius saját családjának és fiainak sem kegyelmezett, lassan már
mindenki joggal rettegett tőle, bár ahogyan az ilyenkor lenni szokott - a
következő kétezer év alatt számos újabb keletű példát láthattunk erre -
a szolgalelkűek ezt is kihasználták és a császárhoz dörgölőzve, neki
társaikat besúgva és feladva, aljas szolgálatokat vállalva nagy haszonra
tettek szert. Mindeközben pedig - gyanítom - Tiberius jól látta az
emberi aljasságot, legalábbis mások tetteiben, és ettől ismét elment a
kedve a világtól. Tudata mindinkább elborult, tettei egyre vadabbak,
kegyetlenebbek, a császár viselkedése pedig ezzel párhuzamosan mind
kevésbé beszámítható lett.
Úgy viselkedett, hogy senki sem nevezhette őt normálisnak. Az
unokáit is börtönbe vetette és ott éhhalálra ítéltette a szerencsétlen, alig
felserkent ifjú embereket. Megesett, hogy mindenféle bölcseket hívott
asztalához és udvarába Capri szigetére, és az egyik óvatlanul
megkérdezte egyszer egy szolgától, aznap délelőtt milyen könyvet
olvasott a császár? Ebből akart ugyanis felkészülni ő is, hogy aztán este a
vacsoránál nagy filozófiai beszélgetést folytathasson az uralkodóval.
Tiberiusnak besúgták ezt az ártatlan érdeklődést is, amit ő csalásként
értékelt és gondoskodott róla, hogy a filozófus már ne sokáig élvezhesse
az életet.
Tiberius minden aljas feljelentőnek hitelt adott, sőt ezeket gazdagon
megjutalmazta. Eljött hát az az idő, amit a szabad római polgárok addig
rémálmukban sem gondoltak volna - nem volt már menekvés, az árulás,
a besúgás, a halál és az attól alig különböző gyötrelmes létezés
mindennapjaik részévé vált. Nem múlott el nap halálos ítéletek nélkül,
és a nép - tegyük hozzá: a bamba nép, amely pedig egyetlen perc alatt
lerázhatta volna az őrült uralmát - rettegett. Aki csak pár szót szólt,
amit így is, úgy is lehetett értelmezni, Tiberius elleni kiáltványnak,
lázadásnak, összeesküvésnek fogtak fel és máris lecsaptak a hóhérok.
Még írók, költők is bajba kerültek, és sokasodtak az öngyilkosságok -
tisztes polgárok félve a meghurcoltatástól, otthonukban inkább
felvágták ereiket és magukra hagyták családjukat. Volt, hogy egyetlen
napon húsz halálos ítéletet is végrehajtottak.
A császár Capri szigetén nagy kínzóközpontot rendeztetett be és
személyesen ügyelte fel annak munkáját. Nemegyszer megesett, hogy a
hozzá messzi tájakról látogatóba érkező vendégeket is kínpadra vonatta,
majd amikor rájött, hogy tévedés az egész, mégis megölette őket -
nehogy elmondják bárkinek is, miféle tévedés lehetséges a császári
udvarban. Máig mutogatják a szigeten azt a magas sziklát, ahonnan
aztán a kivégzetteket a tengerbe dobatták a halak martalékául. Állítólag
ő maga találta ki azt a később is alkalmazott kínzási módot, hogy
áldozataiba sok vörösbort töltetett bele, aztán zsinórral elköttette
nemiszervüket, így azok nem tudtak vizelni és hólyagjuk megrepedvén,
rettenetes kínok között pusztultak el. Tiberius ilyenkor sugárzó arccal
járt-kelt a „vörösbor-halálra” ítéltek között és intésére hol az egyikbe,
hol a másikba töltöttek az italból a pribékek.
Már öregedvén, hetven körül, és ilyen zilált viszonyok között az őrült
császár már azon jártatta az agyát, hogy kire hagyja a trónt. Germanicus
nevű fiának több leszármazottja, rokona volt még életben. Ezek közül
ketten jöttek volna számításba: Caligula, akinek apját Tiberius, mint
nagybátyja fogadta örökbe, Gemellu, az unokája. Igaz, volt egy
harmadik „jelölt” is, csakhogy az éppen olyan gyengeelméjű volt, mint
Tiberius. Ez volt Claudius, Germanicus öccse, akit azonban még ez az
őrült sem tartott uralkodásra képesnek. A másik jelölt Caius Caligula, a
császár unokája volt. Őt már ismerték, sőt olyanok is akadtak, kik
szerették, bár éppenséggel Tiberius küldte őt valami főhivatalt elfoglalni
Rómába. Ez a Caligula - mint majd látni fogják a róla szóló fejezetben -
éppen olyan volt, mint Tiberius, és az öreg bolond átlátott unokáján.
Caligula egy szót sem szólt, látva szülei tragikus sorsát, más közeli
rokonok, testvérek véres bukását. Volt annyira óvatos, hogy soha
egyetlen szóval nem bírálta nagyapját, ami szerfölött jót tett neki
később, merthogy Tiberius őt megkímélte. Talán éppen ezért.
Ugyanakkor a nagyapja jól tudta, hogy unokája milyen vadállatiasan
kegyetlen tud lenni, bár még nem sok alkalma volt ezt kimutatni. Ilyen
császárt akart ő maga után Róma népének hagyni.
 Huszonhárom évi uralkodás után, élete hetvennyolcadik évében (ami
akkoriban különösen hosszú életnek számított, csak keveseknek adatott
meg) elérte a vég. Ám hogy ez pontosan hogyan történt, nem tudni.
Tény, hogy halála előtt két unokáját, Gemellust és a már említett
Caligulát közösen nevezte ki császárnak - legbelül biztosan azon
vihogott, hogy ezek aztán majd egymásnak esnek, és hatalmi harcot
folytatnak. A destruktív lélek örül az efféle perspektívának.
De amikor egy este végleg elhagyta az ereje, ágynak esett és
végrendelkezett, már mindenki azt hitte, csakugyan vége van. Bizonyos
hírek szerint Caligula, az unoka adta be neki a mérget, de erre nem volt
bizonyíték. Az unokák és mindenki más örvendezett. Ám estefelé
hírnök jött pihegve Caligulához és Gemellushoz, jelezve: az öreg megint
felébredt és hangoskodik. Pedig már hallottnak hitték… Szinte tort
ültek felette!
Nem kevés krónikás akadt, akik szerint ekkor a két unoka példás
egyetértésben berohant a betegszobába, párnát ragadtak és az öreg
arcára szorítva azt, megfojtották.
Talán mondani sem kell, hogy halálának hírére a rómaiak mind az
utcákra tódultak és valóságos örömünnepet rendeztek. Az ókori
utcabálon ott voltak mindazok, akik végre megkönnyebbülhettek: lám,
pokolra kerül végre az az átkozott vénség, a bűnöző és őrült kéjenc!
Csak kevesen gondolkoztak el azon: vajon ki követi őt a trónon?
 2.
A véres ifjú ámokfutása
(Caligula)
Mivel ez az ember Kr. után 12-ben született, hát 37-ben, amikor
Tiberius végre kiadta a lelkét (bár sokan kételkedtek abban, hogy az
elhunyt ilyennel egyáltalán rendelkezett…), az új császár huszonöt éves
lehetett. Még senki sem tudta, hogy csak négy évig fog a nép nyakán
ülni - aminthogy azt sem sejthették a szerencsétlen rómaiak, hogy az
nagyon kemény négy év lesz!
Az igazi neve Gaius Caesar Germanicus volt, amihez ő trónra kerülve
hozzáragasztotta a császári címet jelképező Augustus nevet is. De
ahogyan akkor, és kétezer éve mindig mindenki Caligulaként emlegette.
Ezt „sarucskának” vagy „csizmácskának” fordították, mert apja,
Germanicus hadvezérként már pár évesen magával vitte a kicsit és a
katonák nagyon kedvelték. Megcsodálták a neki varratott katonai
bakancs, a caliga pontos, ámde miniatűr mását. Innen az elnevezés, amit
a maga idejében gúnynévként használtak, később meg ráragadt és a
történeti müvekben is e néven szerepel.
Caligula roppant komolyan vette önmagát. Első dolga volt, hogy a
szolgamódon engedelmes szenátussal felülvizsgáltassa Tiberius
végrendeletét, abból kihúzatta a császár igazi unokája, Gemellus nevét
és a tizenhét éves ifjú egyelőre annak is örülhetett, hogy ennyivel
megúszta. Caligula egyszemélyben, teljhatalommal lett a Római
Birodalom császára.
Eleinte természetesen mindent megtett, hogy elnyerje a nép
rokonszenvét. Suttogták róla ugyan, hogy roppant kegyetlen ember, aki
a nem vér szerinti nagyapja kínzókamráiban majd’ annyi időt töltött,
mint a véreskezű bolond öreg, de azt is hallották, hogy álhajat és álruhát
öltve nemegyszer végigjárta már a római kéjtanyákat, színházakat és
egyéb dalos helyeket, hol néha maga is kieresztette a hangját. Azt
képzelte magáról, hogy jó színész és énekes lehetne. Amikor
Tiberiusnak megsúgták e kirándulásokat, csak mosolygott rajtuk.
Ahogyan ez ilyenkor lenni szokott - új seprő jól seper! - Caligula
visszaállította nép egyes szabadságjogait, csökkentette az adókat,
ajándékokat osztott boldog-boldogtalannak, nem feledkezve meg
természetesen a hadseregről sem. Akkortájt igazából csak az lehetett
császár, aki mellé a helyőrség odaállt. Akivel szembeszállt, azt ugyan
nevezhette bárki császárnak, uralkodni nem tudott.
Caligula mindenesetre óvatosságból elégetette Tiberius összes iratát és
szánalmasan elmebeteg nagybátyját, Claudiust konzullá neveztette ki.
Mindent megtehetett, még egyelőre örültek is az intézkedéseinek.
Bármit tett, abban a nép a Tiberiustól való távolodást látta.
Jó lenne tudni, mi történt nyolc hónappal később?
Ugyanis ekkor Caligula ágynak dőlt. Lehet, azt gyanította, hogy
megmérgezték? Vagy nem hitte el a népnek, hogy tényleg szereti őt,
mert hát betegsége alatt ezrek várakoztak a palota előtt és lesték a
híreket, áldozatokat mutattak be az isteneknek, csakhogy szeretett
császáruk minél előbb felépüljön. Ez meg is történt, viszont aki a
betegágyból felkelve elébük lépett, bizony már nem a régi Caligula volt.
Ha olyan „régi” Caligula egyáltalán létezett valaha is? A kegyetlen ifjú
egyszerűen ledobta álarcát? Elérkezettnek találta az időt arra, hogy most
aztán megmutassa, ki is ő valójában?
Akárhogyan is történt, az eredmény a rómaiak torkára forrasztotta az
örömujjongást.
Mint a krónikás írja, Caligula „megszűnt császár lenni, hanem dühös
őrjöngővé változott.” De annyira vitte egészen rövid idő alatt, hogy nem
csak az emberekkel szállt szembe - amit még megbocsátottak volna
neki, hiszen az egy olyan világ volt és nagyon sokan tették ugyanazt -
hanem az istenekkel is. Mi több, még a természet törvényei ellen is
fellázadt! Ez utóbbiak egyik példája az volt, amikor hidat akart veretni a
tengerre, ami persze nem sikerülhetett, a folyamatos hullámzás
lerontotta az építményt. A fagerendákból készült híd pár nap alatt
eltűnt, Caligula pedig dühöngött, és ha ő haragudott, az mindig
emberéletek végét jelentette.
 Ő sem tudott kibékülni a római patríciusokkal. A büszke nemesek sok
nemzedékre vezették vissza családfájukat, amellyel szemben az ő
zavaros múltja és ugyanolyan ősei valóságos karikatúrának tűntek.
Uralma pár éve alatt „Csizmácska” megtizedelte a római nemességet. De
nem jártak jobban mások sem. Ráadásul a központ még több pénzt vont
el a vidéki tartományoktól, vagyis a provinciák is alaposan
megszenvedték a császár uralmát.
Caligula ámokfutása egy pillanatra sem tartott szünetet, a véres
rohanásban a császár nem tartott pihenőt. Gyakorlatilag hideg
számítással tett el láb alól mindenkit, aki az útjába állhatott volna. Ugye
észrevették a fogalmazásbeli különbséget? Nem azokat vette célba, akik
csakugyan az ellenfelei voltak, az útjában álltak - hanem azokat, akik
esetleg, valaha, szerinte az útjába állhatták.
Akkor már mindennapos volt, hogy a politikai ellenfeleket a
cirkuszban vadállatok elé vetik. Egykori unoka-társát és kis híján
császár-társát, Tiberius Gemellust, aki ekkor mindössze 18 éves volt,
arra kényszerítette, hogy egy karddal leszúrja önmagát. Ez az
öngyilkosságra kényszerítő mánia elharapózott a családban: kénytelen
volt ilyen módon meghalni saját apósa, a nagyanyja, legjobb barátja
vagy annak felesége. Mindennapos volt, hogy ha meglátott valahol egy
szép nőt, akkor azt katonáival elragadtatta - az sem fékezte, ha mindez
éppen egy esküvőn történt. A menyasszonyt palotájába vitette, a férjét
száműzte - aztán, amikor az asszonyt is megunta (akárcsak saját
törvényes feleségét), azt is utána küldte, vagy megölette.
Amit Tiberius annyi év alatt összeszedett, azt ő az első két évben
elköltötte. A régi receptet követve elvette a gazdagok pénzét és a
legtöbbször az illetők életét is. Ha még így sem jutott elég nagy
összeghez, egyszerűen elárvereztette valamelyik császári palotáját annak
teljes berendezésével.
Hogy a legkevésbé sem volt normális, az nem kétséges. Például nagy
garral háborút hirdetett Britannia meghódítására, fel is vonult hadaival
az akkoriban irdatlan messzeségben lévő atlanti-óceáni partokra,
ahonnan szinte szabad szemmel is láthatta Dover fehér szikláit. Ne
feledjük, egy ilyen út akkor a lassan és gyalogosan vonuló katonákkal
hónapokig tartott, a légiók nem a gyorsaságukról voltak híresek. Hogy
mindez mennyibe került, jobb nem is firtatni - több tízezer ember
élelmezése menetelés közben már akkor is észtveszejtő summát tett ki.
Aztán amikor az óceán partjára értek, Caligula megfúvatta a kürtöket,
majd azt parancsolta katonáinak, hogy… szedjék össze az ott heverő
kagylókat, azokat emlékbe hazaviszi. Ezt követően a hadsereg
megfordult és méltóságteljes lassúsággal elvonult a partról, hogy aztán
majd Rómában diadalmenetet tartson a Britannia felett aratott „nagy
győzelem” emlékére.
A jelek szerint minden, amit tett, csak egy kulissza volt. Egy színházi
előadás, amelynek nem csak őt magát tekintette az egyetlen
szereplőnek, de ő volt a rendező, sőt olykor a közönség is. Az egyetlen
„néző”, aki jól érezte magát.
Három nővére volt, mindhármat ágyasává tette és szeretőként bánt
velük, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ha összeesküvést
szimatolt, meg ne torolja rajtuk és férjükön, azok családján. Márpedig
Caligula - sejthetjük: nem ok nélkül - folyton attól tartott, hogy
végeznek vele. Azok után, amit művelt, ezt teljesen jogosan hihette is.
Talán világos pillanataiban maga is jól tudta, hogy ez egy pünkösdi
királyság, amely csak rövid ideig tarthat. És mint a gyenge emberek
általában, úgy döntött: arra használja ki ezt az időt, hogy kiélhesse
szenvedélyeit és megmutassa a világnak, milyen kegyetlen is tud lenni.
Az okos emberek valami jóra használják fel a hatalmat, a rosszak
mindenkinek bajt és bánatot okoznak.
Caligula élvezte, ha megbánthat másokat, ha nevetségessé tehet
bárkit és bármit. Kedvenc lovát konzullá nevezte ki, Claudius
nagybátyját pedig, ezt a szellemileg erősen fogyatékos férfit - aki csak
azért volt ilyen, hogy megmeneküljön a kivégzéstől - számtalanszor
gúny tárgyává tett. A véreskezű fiatalember igazából csak akkor érezte
jól magát., ha körös-körül szinte a levegőben vibrált a rettegés. Ha
mindeni félt, és persze tőle félt, akkor érezte igazán a császári hatalmat.
A krónikások voltaképpen már azt sem tudták eldönteni, hogy
például a házasságkötései körül mi volt undorítóbb: az a mód, ahogyan
megkötötte, vagy az, ahogyan felbontotta őket? Már persze csak
azokban az esetekben, amikor így vagy úgy törvényesítette a
kapcsolatot.
 Említettük már, hogyan szerezte asszonyait. Aki megtetszett, azt
erővel a magáévá tette, majd hamarosan eldobta, de az illető még
örülhetett, ha csak azt tiltotta meg neki, hogy ezután valaha is férfival
háljon. Az is megesett, hogy valamelyik ilyen alkalmi „feleségét”
kivégeztette annak rokonaival együtt, mert a hölgy állítólag a császár
életére tört. Caligula különben, ha nagyon akarta, egész bizonyítási
eljárást épített fel a nem létező összeesküvések mellett. Számtalan
hamisított levél került elő nagy hirtelen, de még a tőrök is, amiket
úgymond az ellene szőtt ármányosok osztottak ki egymás között, hogy
azzal tegyék el őt. Caligula különben számtalan szép címet talált ki
magának és azokat hivatalosan, a szolgalelkű szenátus által is
elfogadtatva, elvárta és megkövetelte használatukat.
Így volt Caligula egyszerre „A kegyes császár”, „A hadsereg atyja”, „A
tábor fia” (ami gyermekkorára célzott) vagy éppenséggel és egyszerűen
„A legjobb és leghatalmasabb Caesar”, ahol az utolsó szó nem az akkor
már csaknem száz éve halott Julius Caesarra vonatkozott, hanem a
„császár” mint olyan, éppen őbenne megtestesült nagyszerűségére…
Igazából persze ellentmondásos egyéniségét csak elmélyítették azok a
pozitívumok, amelyeket szintén az általa uralt négy évhez kell
kapcsolni. Nemcsak az első nyolc hónapban, de később is tett normális
intézkedéseket. Rég leomlott városfalakat építetett újjá, szintúgy addig
nem létező vízvezetékeket és utakat építtetett. Templomokat,
szentélyeket renováltatott, fizikai és szellemi versenyeket rendezett.
Nem bírta elviselni, ha valami nem sikerül - amikor például a már
említett tengeri hidat nem volt képes elkészíttetni, egy jóslatot
mindenáron teljesíteni akarván száz és száz hajót hozatott az öbölbe,
annak két foka között sorban lehorgonyoztatta őket, majd földet
szóratott rájuk csak azért, hogy beteljesedjen a jóslat: e két pont között a
tenger fölött ő, Caligula császár igenis lóháton fog átkelni.
Ilyen ostobaságokra rengeteg pénzt költött, ennél többet már csak
saját érzéki örömeiért volt hajlandó áldozni. Nem volt az a nő, aki ha
megtetszett neki, vagy éppen csak futólag megkívánta, akkor azt ne
szerezte volna meg magának. Embereket küldött szét három földrészre,
a provinciákba, hogy ott felkutassák a legszebb nőket. Aztán amikor
hírt kapott róluk, elküldte értük az embereit és Rómába hozatta mindet,
még ha sok ezer mérföldre laktak is. A legjobban egy már nem fiatal,
sok gyereket szült, de szerfölött romlott és ezért a szex terén igencsak
járatos hölgybe bolondult bele, akit nyilvános helyekre is magával
cipelt, még katonai páncélt, egyenruhát is adott rá, kezébe pedig kardot
nyomott és úgy parádéztatta meg a hadserege előtt. Ugyanakkor a jó
barátoknak megmutatta a hölgyet anyaszült meztelenül is. Amikor
pedig ez a nő kislányt szült, a gyereket azonnal a magáénak, a nőt pedig
törvényes feleségének ismerte el.
A szenátorokkal sem élt békességben, pedig azok a szerencsétlenek
mindent megtettek, hogy valahogyan átvészeljék a nehéz időket.
Ezerszer megalázkodtak annak az intézménynek a nevében, amely
pedig valaha, Róma legszebb évszázadaiban a legfelsőbb hatalmat
gyakorolta az államban. Most szolgák serege lett a szenátorokból, akiket
Caligula ezer ötletes módon alázott meg nap, mint nap. Például
meghívta őket, kísérték Rómában - ő maga közöttük egy kocsin ment.
Körös-körül a bíbortógás szenátorok sétáltak. Ám egyszercsak Caligula
utasította a kocsisát, gyorsítson. A szenátorok nem maradhattak le
mellőle, hát ők is sietni kezdtek. Lihegtek, már-már futottak. Akkor
Caligula még nagyobb sebességre ösztökélte kocsisát, végül már szinte
vágtatott, a szentárok pedig magukban átkozódva, a kerekek által felvert
port nyelve szaladtak utána és még azt is megbánták, hogy éppen most
születtek erre a világra. Képzelhetjük, miket kívántak a „a legjobb és
leghatalmasabb Caesarnak”!
Némelyiket arra kényszerítette, hogy lakomáin a személyi szolga
szerepét játsza el mellette. Az ő hajukba törölte zsíros kezét, velük
szolgáltatta fel italát. Néha - hogy féken tartsa a testületet - néhányat
meggyilkoltatott közülük, majd a következő napokban is küldött a
holtak nevére szóló meghívókat az udvari rendezvényekre. Eljátszotta,
hogy nem is tud a halálukról, később pedig „megsértődött”, amiért nem
jöttek el és kihúzatta őket a vendégek névsorából. Még később pedig azt
mesélte, hogy biztosan öngyilkosok lettek…
A nép sem élvezhette maradéktalanul az uralmát. Már csak azért sem,
mert Caligula nyilván sejtette: van itt egy hatalom, amely bármikor
képes lenne elsöpörni a hadsereget és vele őt is. A néptől félt, de
gúnyolta és bántotta is, mert lassanként rájött, hogy az alsóbb
néposztályok, legyenek bármilyen sokan is, nem képesek összefogni.
Sem ellene, sem bármilyen más cél érdekében. így aztán azt tette velük
is, amit akart, nyilván célzatosan, hogy mutassa: ők is a hatalmában
vannak. A gabonaraktárakat olykor bezáratta - pedig tele voltak - és
kihirdette, hogy mostantól kezdve éhínség lészen, gabona nincs,
mindenki segítsen magán, ahogyan tud. Ha valahol morogtak,
lázadoztak, odaküldte katonáit, a főkolomposokat elfogatta és a
cirkuszban a vadállatokkal összeeresztette. A cirkusz különben is egyik
kedvenc tartózkodási helye volt, ahol például arra is új módszert
dolgozott ki, hogyan lehetne olcsóbban eltartani az oroszlánokat és más
húsevőket: egyszerűen emberhússal kell őket etetni. A köztörvényes
bűnözők közül nap, mint nap le kell vágni ennyit és ennyit - adta ki a
rendeletet, és attól kezdve a drága állatok Caligula ellenfeleinek, és a
közrend ellenségeinek húsán éltek.
Az is megesett, hogy neves embereket, kik ellene szegültek - vagy
csak ő hitte úgy - olyan ketrecekbe záratott, amelyekben azok csak
térdepelhettek, akár az állatok. De az sem volt ritkaság, hogy valakit
kettéfűrészelésre ítélt. Ilyenkor az illetőt, akár egy fatörzset, fűrészbakra
rakták és a hóhérjai Caligula nagy röhögése és ujjongása közepette élve
elfűrészeltek…
A népet azzal dühítette, hogy - ha már sokszor követelték a cirkuszi
játékokat - feltűnően nyomorék polgárokat szedetett össze az utcán és
azokat kényszerítette, hogy „gladiátorként” küzdjenek meg egymással,
vagy éppenséggel az ugyanolyan öreg és már beteg, a lábukon alig álló
vadállatokkal. Ezzel Caligula anélkül, hogy tudta volna, feltalálta a
műfaj ellenpárját, a cirkusz paródiáját, ami aztán később megszelídült,
csöppet sem véres formájában, a vidám jelenetekben, bohóctréfákban
élt túl mindmáig.
Az is megesett, hogy a császár a cirkuszban - egy bőséges lakoma után
- elaludt. Mivel a nép ordítása felriasztotta álmából, katonáival
megverette és szétkergette a tapintatlan nézőket. A rémült tumultusban
több tucat embert összetapostak, halálra nyomtak - de ez sem
változtatott a férfi álmosságán. Amint véget ért az incidens, ismét
álomba merült.
 A mindennapra jutó kivégzéseken nemegyszer maga is ott volt, és hat
fiatalember volt az áldozat, elküldetett szüleiért és arra kényszerítette
őket, nézzék végig fiuk halálát. Ha nagyon fiatal lánykát ítéltek el a tőle
reszkető bírák, az ősi római törvények értelmében szűz lányt nem
lehetett halálos ítélettel sújtani. Ezért Caligula cinikusan kiadta a
hóhéroknak a „központi utasítást”, hogy az ilyen lányokat a börtönben
előbb erőszakolják meg, aztán már nincs akadálya a kivégzésnek…
A költőt, akinek tréfás sorait magára vette és úgy értelmezte, hogy a
férfi őt gúnyolta ki - egy porond közepén elevenen elégettetett. Nem
kímélt senkit, legyen az patrícius, szenátor vagy a külvárosok
kisemmizett lakója. Aki valami okból nem nyerte el a tetszését, vagy
csak rosszat hallott róla, kivégeztette.
Persze elsősorban a gazdagoknak kellett tőle félniük, mert ilyenkor
egyúttal a vagyonukra is szemet vetett.
A kísérletezés és az egészségtelen, morbid kíváncsiság gyakorta arra
ösztönözte, hogy addig sohasem látott kegyetlenségekre ragadtatta
magát. Egyszer például eltökélte: neki látnia kell, amint egy embert
darabokra tépnek. A gondolat csak nem ment ki a fejéből, végül
megszervezte a „kísérletet”, méghozzá egy ismert és népszerű szenátor
élete árán. Akit, amikor mit sem sejtve belépett a cirkuszba, a császár
emberei elkaptak, összeszurkáltak, majd az elgyengülő testet kezdték
darabokra vágni és tépni, beleit kihúzták és a még gőzölgő,
majdhogynem élő ember maradványait halomba dobálták a bámuló
császár előtt.
Nemcsak hitte, de hirdette is alapelvét:
- Nekem mindent szabad mindenkivel szemben!
És ehhez tartotta magát. Túl gyakran, naponta mutatta meg, hogy
nem ismer gátlásokat és akadályokat, sem korlátokat. Csakugyan
mindent szabad volt neki, egyszerűen azért, mert egyfelől az emberek
nem mertek ellene lázadni, másfelől egy ideig ki tudta fizetni a
katonákat, azok hát mellette álltak.
Tíz naponként egy-egy több tucat, vagy éppenséggel több száz névből
álló listát írt alá. Ez volt a kivégzendők névsora. Ilyenkor nemegyszer
azt hangoztatta, hogy most egy kicsit selejteznie kell, elszámolást készít
a túlvilági hatalmakkal, akiknek jóindulatát úgy vélte elnyerni, ha
minél több embert küld maga előtt, ha minél többeket gyilkoltat le még
életében.
Gyakorta volt más nézeten, mint a római nép, ami nem is csoda. Ha
ilyesmit tapasztalt - legyen az a legártatlanabb dolog is, például ha egy
kocsiversenyen a tömeg hallhatóan nem az ő kedvencének drukkolt -
dühösen-vágyakozva így kiáltott fel:
- Bárcsak egy feje lenne a római népnek! - amivel arra célzott,
hogy azt akkor egyszerre lecsaphatná. Semmi közösséget nem érzett az
emberi fajjal, még véreivel, a rómaiakkal sem. Mindenki ellensége volt
és talán csak akkor érezte volna jól magát, ha mindenkit kiirthatott
volna.
Ő volt az, aki nap, mint nap saját kezűleg is gyilkolt. Teljesen
ártatlanokat, ok nélkül bárkit, a saját legjobb emberei közül is. Senki
sem lehetett biztonságban mellette. Bizony Caligula volt az, aki elment
a szentélybe segíteni az áldozópapnak az áldozati barom leölésében.
Amikor amaz tisztelettel a császár kezébe adta a taglót, Caligula nagyot
lendített a szerszámon és pontosan a homloka közepén találta el a…
papot, aki természetesen holtan esett össze. Caligula meg jót nevetett az
egészen, pedig a templomban ölni a legnagyobb bűnnek számított
Rómában. No persze, a régi szép tiszta időkben, amikor még köztársaság
volt és mindenki felelt a tetteiért - a vezetők is.
Nagyon is tudatában volt rettegetett hatalmának. Olykor a
társaságban lévő uraknak, „barátainak”, sőt szeretőinek is a szemébe
mondta:
- Mulatságos dolog tudni, hogy egy szavamba kerül és elvágják a
torkotokat.
Ez a féktelen hatalom valósággal megrészegítette, elzsibbasztotta.
Mielőtt elítélnénk Caligulát, szálljunk magukba: biztos, hogy mi nem
szédülnénk bele a hatalom nyújtotta korlátlan lehetőségekbe? Ki nem
ábrándozott gyermekkorában arról, hogy egyszer majd a világ ura
szeretne lenni? Jó néhány felnőttben ez később is megmarad, és azok
közül a legveszedelmesebbek, akik katonai vagy politikai pályára lépve
csakugyan valóra akarják váltani a gyermekkori álmot. Nem mindig
pozitív a nagy akaraterő.
 Nem csak az akkor ott élőkkel volt baja. A régen holt híres emberek
is szúrták a szemét. Ledöntette a régi hírességek szobrait, ócsárolta a
már elhunyt írók, költők és történetírók munkásságát. Olykor
kimondva is jelezte: ő maga különbet tudna náluk alkotni, csak lenne rá
ideje!
Mérhetetlenül irigyelt mindenkit, akinek bármilyen téren több jutott,
mint neki. Ez olyan beteges dolgokra is kiterjedt, hogy ha például egy
széphajú embert látott - az ő haja pocsék volt - nyomban elfogatta és
megnyíratta az illetőt, aki aztán még örülhetett is, ha csak ennyivel
megúszta - hiszen éppenséggel lecsaphatta volna a fejét is a szép hajával
együtt. Caligula nem volt szép ember, nem volt szép a teste sem. Ezért
megesett, hogy egyszer a cirkuszban egy alaposan megnőtt, arányos
testű, széparcú ifjút látott - nyomban lefogatta, bedobatta az arénába és
több ellenfelet küldött rá. Majd amikor az erős, sportos fiatalember
legyőzte a gladiátorokat, akkor Caligula megparancsolta: fojtsák meg. És
persze ezt a parancsát is teljesítették. Minden parancsát teljesítették.
A szexuális orgiákban nem csak nőkkel, de férfiakkal is kapcsolatokat
létesített. Akadtak híres színészek, udvaroncok, más vezető
személyiségek, akiket ágyába kényszerített és olyanok is, akik később
azzal vádolták csöndben a császárt, hogy nemibetegséget kaptak tőle.
Ami nem is csoda, mert hiszen a császár rendszeresen magához rendelt
tapasztalt római utcalányokat is, vendégeket hívott, fontos embereket
fiatal feleségükkel, aztán a lakoma közben alaposan szemügyre vette a
hölgyeket, majd fontos dolgára hivatkozva otthagyta vendégeit és
elvonult hálószobájába. Oda rendelte be egyik vagy másik asszonyt -
egy-egy estén olykor többet is - majd miután kielégítette vágyát,
visszament a lakomázók közé és teljes részletességgel elmesélte, mi
történt az ágyban és bírálta, avagy dicsértre a hölgy egyik-másik
testrészét, avagy szerelmi tudását. A férjnek ezt végig kellett hallgatnia.
Közben lassan megfagyott a levegő és képzelhetjük, hogyan érezték
magukat a meghívottak.
Az sem volt kiút, hogy valaki egy ilyen lakomára ne jött volna el, ha
meghívták. Caligula személyesen ellenőrizte a meghívottak névsorát - a
legtöbbször persze maga állította azt össze - így hát kevés esélye lehetett
annak, aki el akart kerülni bármilyen atrocitást. Még a vidéken,
Rómától távol élő embereknek volt a legtöbb túlélési esélyük - igaz,
nekik sem mindig. Mert megesett, hogy a császár maga ment el
felavatni a vidéken épült hidakat, utakat, vízvezetékeket. És ilyenkor
egyik kedves „tréfája” az volt, hogy a hídavatásra meghívott helybeli
előkelőségeket felállíttatta a híd szélén, háttal a mélynek, aztán
beavatott emberei adott jelszóra a mit sem sejtő vendégeket a mélybe
lökték. A halálba zuhanó, ordító emberek hangja és látványa
mérhetetlen kéjes örömet okozott „Csizmácskának”.
Ha valaki szóvá merte tenni - gondolom, ez csak egy kincstárnoka
lehetett - hogy vészesen fogy a pénz, a császár csak legyintett:
- Az ember vagy takarékoskodjon, vagy legyen Caesar!
Ha más nem jutott az eszébe, hát egy hatalmas hajót építtetett,
amelynek tíz evezősora volt - akkoriban a legnagyobb gályákon sem
alkalmaztak három evezősornál többet. De ez luxus-hajó volt, sok száz
gályarab hajtotta, a burkolatát kívülről drágakövekkel rakták ki, belül
hideg- és melegvizes fürdőmedencék, sőt igazi földbe ültetett fák és
szőlőlugasok is voltak.
Nem tűrte, ha azt mondták neki: lehetetlen. Ha egy síkság kellős
közepén hegyet akart látni, hát kivezényelt oda több ezer rabszolgát és
azok addig hordták oda a földet, míg valóságos hegy emelkedett a sík
közepén - akkor aztán arra villát építtetett, de sziklás tengerparton
ugyanígy kivájatta a követ, hogy ott legyen egy háza, ahol két napot
sem tartózkodott. Hegyeket is elhordatott, csak azért, mert valaki előtte
óvatlanul kételkedni merészelt, hogy ilyesmi lehetséges.
Uralkodásának másik évében aztán sikerült is a nyakára hágnia
mindennek, ami a kincstárban volt. Márpedig ez nem volt kis összeg,
közel három milliárd (!) sestertiusról volt szó, ami akkoriban
elképzelhetetlen összeg volt, földrésznyi országok tíz év alatt összesen
sem adtak ki annyit.
Akkor aztán beindult a pénzszerző gépezet sokkal inkább, mint addig.
Most már csak az adókban bízhatott, no meg a felségsértési perekben és
a végrendelkezőkben. Odáig fajult a dolog, hogy aki végrendeletében
nem hagyott pénzt a császárra is, annak végrendeletét semmisnek
nyilvánította az állam minden vagyonát a kincstárba vitték.
 Olyan adónemeket talált ki, amik addig senki fejében meg nem
termettek. Minden holt tárgyra is adót vetett ki és miden élő emberre
szintén. Adóztak az állatok után, a bírák elé kerülő alperesek és
felperesek, adóztak a szállítók és minden, Rómában eladott
élelmiszermennyiség árának bizonyos hányada szintén a császárt illette.
Mielőtt rosszabb gondolataink támadnának, ne feledjük el: voltaképpen
ő találta fel az ÁFÁ-t, az általános forgalmi adót. Vagyis az állam,
hatalmi szóval beleszólt mindenféle üzletkötésbe, szolgáltatásba, annak
egy részét magának követelve, holott azért semmit sem tett és ma sem
tesz. Ez a bitorlás egy jellegzetes és évezredek óta tartó folyamata.
Caligula alatt a házasság is adóköteles volt, sőt - a prostituáltak
tevékenysége is. Mivel persze nehéz lett volna megállapítani, hogy egy-
egy prosti naponta vagy éjjelente hány ügyfelelet fogad, hát sajátos
„átalányadót” vezettek be. Minden prostituált napi egy szeretkezés árát
volt kénytelen adóban átadni a hatóságoknak, akkor aztán békén
hagyták és annyiszor űzhette az ipart, ahányszor csak tudta.
Később Caligula arra is rájött, hogy egyes forrásokat maga is
működtethet - így hát állami szuper-bordélyház létesült a Palatinum
dombján, ahol szép hölgyek és ifjak álltak a mindkét nembeli szexet
keresők részére. Az is megesett, hogy megadóztatta a kockajátékot és
minden egyéb szerencsejátékot szintén, de arra is volt példa, hogy
Caligula elfogatott az utcán sétáló lovagok közül néhányat és valami
ürüggyel elkoboztatta vagyonukat. Csak úgy, a szórakozás és a pénz
kedvéért. Kihirdette, hogy újév alkalmából szívesen fogad ajándékokat -
a sok ostoba hízelgő és rettegő ember pedig január elsején sorban állt a
palota előtt, hogy személyesen adhassa át a császárnak ajándékát. Ki
pénzt, ki ékszereket, arany edényeket stb. hozott. Akkortájt
feljegyezték a császárról, hogy beteg elméjének újabb fordulataként
most már nem csak a nők és férfiak teste, hanem a vert pénz érintése is
nagy szexuális élményt okozott számára. Gyakorta megtörtént attól
kezdve, hogy bezárkózott egyik kincseskamrájába. A leselkedők szerint
ilyenkor meztelenre vetkőzött és fürdött a pénzben! Össze-visszagurult
a földön szétterített pénzhalmokon, mezítláb gázolt benne, ráfeküdt és
kéjesen nyögött…
 Amikor úgy érezte, hogy ismét sokan ellene szövetkeznek - talán
nem is tévedett, hiszen egyre többen érezték úgy, hogy véget kéne vetni
ennek a véres ámokfutásnak - listákat készített azokról, akiket
hamarosan ki kell végeztetnie. Ezeket a névsorokat később, a halála
után megtalálták.
A történetírók kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy ez az ember
sem testileg, sem szellemileg nem volt egészséges. Aki ilyesmit tesz,
mint ő, azt egyetlen korban és egyetlen társadalomban sem tekinthetik
normálisnak. Ráadásul a külseje is elborzasztó volt. Mint feljegyezték,
nagytermetű, durvaarcú ember volt, mindig sápadt. Valamiféle torzóra
emlékeztetett amúgy, hisz a nagy testhez roppant vékony nyak és
lábszár járult, ami karikatúrális külsőt eredményezett. Hamar
megkopaszodott, viszont teste minden más részén igen szőrös volt. Ez
még csak növelte azt az állatias benyomást, amit keltett a szemlélőben.
Maga is tudta, hogy ez a sok szőrzet egészségtelen és állatias, ezért
például a jelenlétében sohasem volt szabad kimondani azt a szót, hogy
„kecske”, (latinul capra) mert rögtön magára vette és ordított,
vagdalkozott, hóhérért kiáltott.
Ha dühkitörésének szabad folyást engedett, teljesen kivetkőzött
magából és már puszta külsejével is rémületet keltett. A halántékai
beestek, homloka viszont széles és magas volt, feje egy koponyára
száradt bőrdarabra hasonlított. Talán nem kell mondani, hogy
genetikailag erősen terhelt lehetett, ami mellesleg az egész Claudius-
vérvonalon érződött. Ahogyan akkoriban mondták, gyermekkorában
számos „nyavalyatörés” rohamot élt át - ez mai nyelvre lefordítva
epilepsziát jelent. Olykor hiperaktív volt és jól tűrte a fáradtságot,
máskor meg - a külvilág számára megmagyarázhatatlan módon -
hirtelen bénító fáradtság lepte el, ilyenkor sem állni, sem ülni nem
tudott, lerogyott és hosszú órákig nem kelt fel.
Eleinte még volt annyi önkritikája, hogy császárrá választása után -
abban a bizonyos „normális” nyolc hónapban - még emlegette: vissza
kellene vonulnia valahová, ahol talán meggyógyulna. De aztán ez a
gondolat is elfoszlott a fejéből, már nem hitte többé, hogy beteg. Éppen
ellenkezőleg, nagyon erősnek vélte magát. Soha életében nem aludt
három óránál többet, de azt is úgy, hogy rémálmok gyötörték. Az
éjszakái nagyobbrészt hát úgy teltek, hogy vagy mulatott, vagy
virrasztott. Vagy éppenséggel palotájában bolyongott és folyton azt
leste, mikor pirkad, kezdődik-e már a nappal…
Akkoriban talán nem ő volt az egyedüli, aki félt a mennydörgéstől,
villámlástól. Az istenekben nem hitt, sőt megvetette őket, de az égi erők
e jelei mérhetetlen félelmet ébresztettek benne. Ha dörgött az ég,
párnába fúrta a fejét, ha pedig villám- lőtt is, gyakorta az ágy alá
menekült.
Már az is enyhén szólva furcsa volt, ahogyan öltözött. Az a ruházat,
amit a császár hordott, senki máséra nem hasonlított a birodalomban, de
sokszor még azon is kételkedni kellett, hogy vajon emberhez méltó
ruhákat ölt-e magára?
Mert hol női, hol férfi ruhákat hordott előszeretettel, ami talán egy
transzvesztita-hajlamra is utalt. Soha nem látott ázsiai köpenyeket
kreáltatott magának, amiket drágakővel díszített, ujjas tunikát alakított
át felismerhetetlen ruhadarabbá. Hordott selyem női ruhákat és
karpereceket, de gyakran öltözött álruhákba vagy színházi jelmezekbe.
Alexandriában feltörette Nagy Sándor sírboltját és elhozatta annak
páncélját, csak hogy elmondhassa mindenkinek: most éppen a
Világhódító öltözetét viseli!
Mint később Néró, ő is azt hitte, hogy szellemi és művészi képességei
túlszárnyalhatatlanok. Jogásznak és szónoknak is hitte magát és peres
ügyekben vádló- vagy védőbeszédekkel lépett fel. Ezt kötelező volt
meghallgatnia minden előkelőségnek Rómában. Sportolónak sem
utolsó, hirdette és hol gladiátor, hol kocsihajtó szerepében tetszelgett.
Tudott és szeretett táncolni is, aminek megtekintésére a legváratlanabb
pillanatokban és napszakokban késztette embereit. Énekhangja ugyan
nem volt, de ez a legkevésbé sem zavarta, hogy lantkísérettel elő ne
adjon valamit időnként.
Ha valakit megkedvelt, elhalmozta ajándékokkal, de persze az illető
sohasem tudhatta, melyik pillanatban fordul a kocka.
Caligula elméje nem volt rendben, figyelme ide-oda csapongott,
kedvteléseit és kedvenceit gyakorta változtatta. Megesett, hogy valaki
az egyik pillanatban még a puszipajtása volt (néha ezt szó szerint értsük,
mert homoszexuális hajlamai miatt az illető férfit nyilvánosan is
összecsókolgatta), ám a következő percben megharagudott rá és
nyilvánosan, saját kezűleg megkorbácsolta, vagy kínpadra vonatta.

Nem csoda hát, hogy közeledett a végjáték.

Egyre több embernek volt belőle elege és mind többen vélték úgy,
hogy el kéne őt tenni láb alól. De ott volt a legnagyobb akadály: a
hadsereg. A római helyőrség katonái az utolsó szálig Caligula mellett
álltak. Nagyobb részt persze azért, mert ők mindig megkapták a
zsoldjukat, sőt nemegyszer a császár azt nagyobb összegekkel meg is
fejelte. Nekik nem állt érdekükben a váltás, a császárcsere. És Caligula
még fiatal volt, húszas évei második felében járt, tehát a katonák azt
remélték, akár tíz-húsz évig is uralkodik majd, vagy még tovább, mint
boldogult emlékezetű egyik elődje, Augustus császár.
Mégis, vagy éppen azért, mert olyan rossz természete volt, katonák is
részt vettek végleges eltávolításában. Köztük is akadtak olyan tisztek,
akiket Caligula nemegyszer vérig sértett gúnyolódásával.
A dühöngő őrült ellen mind többen fenekedtek, de egy ideig még
nem találtak egymásra, és ami a legnagyobb akadálynak mutatkozott:
még senkiben sem gyűlt össze annyi bátorság, hogy valóban meg is
tegye, amiről álmatlan éjszakákon fogát csikorgatva ábrándozott.
Ráadásul „Csizmácska” mintha csak a vesztét érezte volna, azokban a
hetekben még a szokásosnál is könyörtelenebb és gúnyosabb volt.
Mindenkit vérig sértett, testőrtisztjeit és a katonákat egymás ellen
ingerelte, mindenkinek azt mondta, hogy a többiek őt bevádolták
előtte. Ez azért nem éppen zavart elmére vallott - a jelek szerint
Caligula is érezte a feszültség növekedését és mindent megtett, hogy
lehetséges ellenfeleit semlegesítse és indulataikat inkább egymás ellen
fordítsa. A taktika mellesleg nem vált be.
Pedig ha a férfi érzékeny idegrendszere jobban „veszi” az előjeleket,
talán megmenekülhetett volna. így utólag persze ez úgy hangzik,
mintha az őrült zsarnoknak szurkolnánk, de nem erről van szó. Ismert
tény, hogy bizonyos emberek idegrendszere sokkal élesebb, finomabb,
érzékenyebb, mint másoké. Az érzéketlenek között aligha találunk
bolondokat - ez inkább az érzékenyek egyik (bár nem kötelező jellegű)
kiváltsága, tulajdonsága. Caligula ilyen volt, tehát ha jobban figyel maga
körül, már-már szinte konkrétan tudhatta volna, mi készül.
Még az egyik csillagjósnak is volt annyi bátorsága, hogy
figyelmeztesse a császárt: az égi objektumok állásából arra következtet,
hogy közeleg erőszakos halála napja. Egy híres jóshely is azt közölte,
hogy óvakodjék Cassiustól. Persze tudnivaló, hogy akkoriban Rómában
a Cassius meglehetősen gyakori volt úgy személy-, mint családnévként.
Így hívták testőrsége egyik parancsnokát is. Cassius Chaerera éppen azt
tervezte, hogy végez a császárral. A távoli jóshely papjai vajon honnan
tudták előre a gyilkos - legalább egyik - nevét? Ez máig megoldatlan
kérdés.
Mindenesetre Caligula is megkapta az üzenetet és villámgyorsan
kivégeztette… Cassius Longinust prokonzult, aki elég közel állt hozzá a
rangsorban és ezért azt hitte, ő akart vele végezni. Eszébe sem jutott,
hogy van a közelében még egy Cassius.
Krisztus után a 41. év januárjában, e hónap huszonegyedik napján és a
napnak a hetedik órájában érett meg az elhatározás és vált cselekedetté
az akarat. Cassius Chaerea, a köztársasági érzelmű testőrkapitány, akit
Caligula ezerszer nyilvánosan kigúnyolt, végre elszánta magát.
Azon a délelőttön Caligula későn kelt fel - előző éjszaka sokáig tartott
a menetrendszerű tivornya. De mivel arra a délelőttre egy őt nagyon is
érdeklő színdarab bemutatóját tervezték, hát végre elindult. A palotából
egy földalatti folyosón kellett átmennie, ahol már a leendő darab
tömegjeleneteihez készülődő ázsiai ifjak gyakorlatoztak. A császár
megállt, hogy beszédbe elegyedjen velük. Ez volt az az alkalom, amire
Cassius és beavatott társai készültek. Chaerea hátulról kardjával a
császár nyakára csapott és felkiáltott:
- Rajta…
Ez volt a jel, a többiek is támadtak. Szétroncsolták a fiatal császár
állkapcsát, aki hamar a földre került. Állítólag később harminc sebet
számoltak össze rajta. Dárdával döfték át a mellét, valaki más az
ágyékába merítette a kardját, jó mélyen… Nem, ezt nem élhette túl.
Caligula három évig és tíz hónapig uralta Rómát, áldozatainak számát
már akkor sem lehetett tudni, mindenképpen több tízezer ember
kivégzéséhez, öngyilkosságba hajszolásához járult hozzá tevőlegesen.
Huszonkilenc éves volt mindössze, amikor végeztek vele. Jellemző,
mennyire gyűlölték őt, ha a felbőszült testőrök ezzel egy időben
leszúrták feleségét, a kislánya koponyáját pedig a falhoz verve
loccsantották ki. Írmagja se maradjon ennek az őrültnek! - hangzott a
kiáltás végig az Örök Városon.
Jellemző, hogy az emberek eleinte el sem akarták hinni, mi történt.
Mindenki meg volt győződve, hogy a császár maga terjesztette el halála
hírét, hogy kilesse, kik kezdenek örvendezni - azokkal aztán majd
véresen leszámol! Képzelhetjük hát, mekkora volt a rettegés a
zsarnoktól, ha még ilyesmi is előfordulhatott. A testőrök, a gyilkosai
különben egy hevenyészett tűzön félig elégették a férfi holttestét, aztán
elkaparták és végül a szenátus, a konzulok és mindenki más csak akkor
hitte el, hogy Caligula nincs többé az élők sorában.
Mindenkiben égett a vágy, hogy egyszer s mindenkorra eltöröljék a
„Caesarok” uralkodását, semmi módot nem adva arra, hogy
visszatérjenek a diktátorok és kedvükre nyomorgassák a népet.
Mindenki köztársaságot akart.
Vagy nem mindenki?
 3.
Gyenge elme, gyenge test
(Claudius)
Volt már szó Claudiusról. Ez szintén a császári ág egyik tagja volt, de
sohasem számolt vele senki komolyan, hisz nem volt normális. Még
olyannyira sem, mint az előzőek.
Tiberius a három lehetséges jelölt közül egy valódi unokát és egy
fogadottat nevezett meg utódaként - a harmadik a fiatalok nagybátyja
lett volna. A csöpögő orrú ostoba filozófus, aki annyi mindenbe
belekapott, csak éppen soha semmiben sem volt képes igazi
teljesítményt nyújtani. De hát hogyan is lett volna képes bármilyen
szellemi teljesítményre, amikor gyengeelméjű volt…
Vannak, akik hajlamosak úgy beállítani Claudiust, mint aki nagyon
ravasz volt és csak tettette az ostobát, hogy elkerülje a halált. Ha így
viselkedik, lett volna benne logika - mert lám, mindenki hülyének
hitte, hát eszükbe sem jutott őt bántani.
Csak az a baj ezzel az elmélettel, hogy Claudiusnak nem kellett
tettetnie magát - ő valóban őrült volt. Méghozzá szinte klasszikus eset.
Olyan, aki néha azt a benyomást kelti a környezetében, hogy értelmes,
hogy valamilyen szellemi teljesítményre mégis képes - de percek, órák
vagy napok múlva ismételten kiderül, hogy bizony menthetetlenül
elhomályosult az elméje. A bárgyú ifjúnak nem volt mit csinálnia az
egymást követő császárok rémuralma alatt - élt a palotában, megkapta
nap, mint nap az ebédjét, azon felül csak kerülgették és még a szolgák is
kigúnyolták. Ő pedig jobbára olvasott, mert nem tehetett mást. Aztán
mivel sokat olvasott, azt hitte, most már írni is tud. Görögül és latinul
írogatott, de ezek igen gyenge munkák voltak. Megírta saját önéletrajzát
is - ő, akivel soha semmi nem történt ötvenéves koráig… Tiszta
szerencse, mondhatjuk, hogy ez a munka nem maradt fenn, halálosan
unalmas mű lehetett.
 Azt hitte magáról, hogy tud szónokolni, hát olykor fellépett valahol,
de persze kinevették, kifütyülték. Annyira ostoba volt, hogy bár a
család rokona volt, negyvenhat éves koráig senki sem ajánlott neki
semmilyen tisztséget. Caligula is csak azért nevezte ki konzullá, hogy
megnevettesse vele a népet és borsot törjön számos politikai ellenfele
orra alá.
Hogy miféle ember, azt bizonyítják a Caligula meggyilkolását követő
események is. Míg a római nép végre elhitte, hogy vége a véres
zsarnoknak, a szenátusban pedig sokan abban reménykedtek, hogy most
már aztán tényleg eltörlik a császárságot és visszaáll a köztársaság - a
katonák nem így gondolták. Különösen nem a testőrgárda. Ha
köztársaság lesz, ki félti majd az életét olyannyira, hogy azt rájuk bízza?
Ki fizeti majd őket olyan bőkezűen?
Hát a praetoriánusok, vagyis, a testőrgárda tagjai átcsörtettek a
palotán és kerestek valakit. Mindegy volt nekik, ki az, csak császárrá
tehessék, mielőtt a szenátus a romai nép nevében kötelező érvényű
határozatot hozna. Mellesleg ott sem volt teljes az egyetértés, sok vitát
folytattak az ügybe!
Az egyik testőrkatona a palota egyik fejtekén, egy kis kuckóban,
félreeső helyiségben megtalálta Claudiust. A csöpögő orrú vénember
(ötven év akkoriban már szinte aggastyáni kornak számított) a jelek
szerint annyit azért érzékelt az eseményekből, hogy neki, mint szintén
a meggyilkolt fajzatához tartozónak, jó lesz eltűnnie. De mert elméje
gyenge volt, nem hagyta el a palotát - a falakon kívüli világ teljességgel
ismeretlen volt számára. Claudius Caligula apjának fivért, a frissiben
meggyilkolt császár nagybátyja volt, és most rettegett. A katona
azonban nem akarta bántani. Odahívta társait is, és megkérdezte
Claudiustól:
- Mennyit fizetnél a császári trónért?
A katona ezzel feltalálta a pénzért árusított hatalmat, amelyre a
későbbiek során aztán még számos példa volt. Addig Augustus, Tiberius
és Caligula aránylag békésen, kijelölt örökösként kerülhetett a római
trónra. Mostantól kezdve azonban akárki megkaphatta azt, függetlenül
származásától, szellemi vagy egyéb teljesítményétől - csak éppen elég
sokat kellett ezért cserébe ígérnie a katonáknak!
 A testőrgárda attól kezdve lett királycsináló tényező Rómában.

A csöpögő orrú, dadogó, olykor érthetetlenül motyogó, beteg fejét

ide-oda ingató, nyomorúságos megjelenésű férfi felbukkanása a császári
trónon eleinte sokkolta a rómaiakat. Viszont a bárgyú császár első
intézkedései nagy reményeket ébresztettek. Kiderült, annyira azért nem
hülye, hogy ne tudná, hogyan lehet népszerűséget nyerni ebben a
városban.
Egyetlen tollvonással eltörölte Caligula összes sorsrontó
rendelkezését, ami máris rengeteget jelentett. És ő, aki még jól
emlékezett Augustus császár szelíd természetére, nyájas modorára,
önkéntelenül is ezt kezdte utánozni. Olyan császár került a trónra, aki
mindenkihez csak a „kérem” szóval fordult és alázatosan viselkedett.
Persze - félt. Sokáig nem fogta fel, hogy ő, a mindig mellőzött kis
senki, akibe még a szolgák is belekötöttek, és akit gúnyoltak szerte a
palotában - most hirtelen az élre került és ő lett ezeknek az embereknek
az ura, parancsolója.
Igazából semmi baj sem lett volna vele. Könnyen irányítható volt, és
mivel nyoma sem volt benne a vérszomjasságnak, hát az alattvalók
megnyugodhattak: biztonságban élhetnek majd. Legfeljebb azt a tudatot
kell elviselniük, hogy a császáruk finoman szólva… hm… szóval nem
egészséges.
De ezt már megszokták ellenkező előjellel, így igazán nem lesz nehéz
elviselniük egy szelíd bolondot, aki miatt senkit sem hurcolnak meg,
nem ítélnek el, nem kínoznak, meg és nem végeznek ki a pénzéért vagy
csak azért, mert egy őrült uralkodó úgy látja jónak a pillanat hevében.
Az első időkben nem is volt baj Claudius-szal. Csupa békés
építőmunkába kezdett, az emberekkel jól bánt. Kikötőket, várfalakat,
vízvezetékeket épített, nagy közmunkákat végeztetett, ahol az addig
munkanélküli rómaiak is keresethez jutottak. Békét kötött egynémely
barbár törzsekkel, és ha háborúzott is valamennyit, nem képzelte magát
hadvezérnek. Az ilyesmit rábízta azokra, akik értettek hozzá - így aztán
még győztes háborúi is voltak.
Az anyja már gyermekkorában látta rajta, hogy nem lesz belőle
semmi. Igaz, a kisfiút rengeteg betegség támadta meg és ezért sem
vihette semmire. Nem kétséges, hogy valamelyik kór az agyára ment. A
saját anyja „emberi szörnyszülöttnek” nevezte a fiát, olyan lénynek,
akinek teremtését az istenek csak elkezdték, de nem fejezték be.
Később, amikor már látszottak elmebeli hiányosságai, az anyja számára
valóságos negatív mérce lett. Ha egy ostoba vagy nagyon ostoba embert
látott, azt mondta rá:
- Ez butább, mint az én Claudius fiam! - és ilyenkor nagyon
csodálkozott, hogy bizony a kis Claudiusnál vannak még butábbak is a
földkerekségen.
Mielőtt császár lett, fel kellett fognia, hogy kerülik őt a jobb emberek.
Sőt, a saját családja is. Kapott egy vidéki házat, szolgákat, pénzt is, de
semmi egyebet, nem törődtek vele. Nem csoda hát, hogy aljanéppel
barátkozott, mert csak azok álltak vele szóba. És az sem olyan ritkaság,
hogy nagy barátja lett a boroknak, nemegyszer a részegségben keresve
menedéket. Az alkohol biztosan nem használt szellemi állapotának, sőt
inkább további leépülését okozta.
Ugyanakkor annyira ártalmatlan és szelíd volt, hogy azért még
szerették is. Különösen azok, akiknek nem kellett vele túl gyakran
találkozniuk. Ha csak egyszer egy évben látták őt valami állami
ünnepségen, a furcsán imbolygó járása az ingó feje, a motyogása egy
komplett beteget sugallt. Ha viszont sikerült vele valahol kisebb
társaságban leülni, beszélgetni, azért kiderült, hogy az elméjének egyes
részei majdhogynem teljesen tiszták. Bizonyos témákban Claudius
értelmesen tudott beszélni és egészen világos nézeteket képviselt.
Caligula idején, mint említettük, kapott pár tisztséget, de ezeket is
csak néhány hétre vagy hónapra, s jobbára csak jelképes tevékenységére
számítottak. Jellemző, hogy ha valami nagyobb lakomára mégis
meghívták, inkább csak azért tették, hogy megjelenésével növeljék a
humort a társaságban - kinevették kegyetlenül. Ha késve érkezett, és ez
gyakorta előfordult, hisz nem volt időérzéke, akkor a lakomázó
vendégek asztalánál már nem talált helyet. Megesett bizony
nemegyszer, hogy a csetlő-botló királyi rokon háromszor is körbejárta a
termet, míg végre valahol, valakik megsajnálták és az egyik asztalnál
szorítottak neki helyet. Az is napirenden volt, hogy megrakva gyomrát
már ott az asztalnál elbóbiskolt, akkor a tréfacsinálók olajbogyókkal
dobálták meg, ami igen nagy nevetést eredményezett az emelt szellemű
társaságban…
Mindenestre nem volt annyira bolond, hogy ne ígérjen a katonáknak
fejenként tizenöt ezer sestertiust - ha ő lehet a császár. De az ötlet nem
tőle származott - dehogy akart ő császár lenni! Eleinte nem is.
Később azonban rákapott az ízére. Nem állt bosszút senkin, csupán
azt a pár embert ölette meg, akik Caligula halálát okozták. Aztán
közkegyelmet hirdetett, mindenkinek megbocsátott mindent, amit az
előző uralkodó alatt tett vagy mondott. Nem vitás, hogy egész
viselkedése merőben különbözött az előző zsarnokoktól. A családi
ünnepeit nem tukmálta rá az államra, nem akarta használni a császári
(„imperator”) címet a neve előtt és azt sem hagyta, hogy trónra
lépésének napját állami ünneppé nyilvánítsák.
Azt is mondhatnánk, hogy afféle polgárkirály volt - ha ezt a szót,
akkor már ismerték volna. Ha nagyobb csoportot fogadott, mindig
elnézésüket kérte, hogy nem ültetheti le őket, de ehhez - mint
mondotta - „sem elegendő hely, sem elegendő szék nem áll
rendelkezésre”.
Nem csoda, hogy megkedvelték. Afféle jó bolondnak vélték, akinek
nincsenek karmai és ártalmatlan, sőt bizonyos fokig még meg is
szerették sokan, mert hát olyan szerényen viselkedett. Akik tudták,
hogyan élt annak előtte, azok még sajnálták is nyomorúságos múltjáért,
betegségeiért és hajlandók voltak elnézni neki a dadogását, az enyhén
szólva igénytelen megjelenését, valódi vagy eljátszott szerénységét.
Mint császár és nemegyszer egy-egy időszakban konzul, vagyis a nép
vezetője egyben annak bírájaként is tevékenykedett. A krónikaírók
feljegyezték, hogy ezen a téren az agya egészen furcsán működött.
Sajnos ez a kettősség már az elmegyengeség egyik csalhatatlan jele is
volt egyben. A tekintélyének nem használt, hogy rezgett a feje és
dadogott, ennél azért többet vártak egy császártól vagy bírótól.
Az egyik tárgyaláson az is megesett, hogy egy nemes lovagnak, kit
igaztalanul vádoltak szemérmetlenséggel és utcalányokat állítottak
ellene terhelő tanúként, elfogyott a türelme. Ezt az ügyet is Claudius
tárgyalta. A lovag már nagyon dühös volt a hamis vádak miatt és a
császári bíró szemébe vágta:
 - Öreg vagy és hülye!
De nemcsak a szavak repültek ekkor, hanem egy írótábla is,
egyenesen Claudius arcába, megsebesítve a férfit.
Igaz, néha meg olyan ravasz ítéleteket hozott, amelyek bölcsességét is
jelezhették. Egy középkorú asszony nem akarta elismerni huszonéves
fiát, azt állítván, hogy nem az ő gyermeke. Erre Claudius ráparancsolt,
hogy menjen hozzá feleségül… no, ezt azért az asszony sem merte
felvállalni és menten elismerte, hogy az ifjú mégis az ő fia. Sajnos
alapvetően befolyásolható volt, mint a hozzá hasonlók általában. Ha
csak az egyik fél jelent meg a bíróság színe előtt, a másik valami okból
távol maradt, szinte mindig a jelenlévőknek adott igazat és ítélete is így
szólt. A közönség bekiabálásai is hatottak rá - alighanem dolgozott
benne egy öntudatlan kényszer, hogy mindig eleget tegyen a többség
akaratának, hogy tetszenie kell a népnek, hiszen elsöpörhetik egy
pillanat alatt. Augustus, Tiberius és Caligula idejét átélve sok mindent
látott már és az események egy részét még az ő erősen terhelt, de
rosszul működő agya is fel tudta dolgozni.
Az ostobasága belefért egynémely hivatali ténykedésébe, sőt igazából
ott nem is keltett volna gyanút. Ki akadt volna fenn azon, hogy egyetlen
napon húsz rendeletet adott ki, de azok között egyszerű jótanácsok is
voltak - mint például mit használjanak kígyómarás ellen, vagy, hogy
szüret előtt készítsék elő a hordókat… Az emberek kínjukban már csak
nevettek rajta. Igazából azonban - úgy hiszem - megkönnyebbültek,
mert az előző tízegynéhány év két véreskezű császárához képest
Claudius tökéletes hülyesége valóságos felüdülést jelentett a
zsarnokságtól megtépázott embereknek. Itt és most nem kellett attól
tartani, hogy ez a császár is véres ámokfutásba kezd, miként elődei
tették.
Csak az volt a baj, hogy Claudius igazából nem egyedül uralkodott.
Ahogyan az a szellemileg vagy jellemileg gyenge emberek esetében
előfordul, önkéntes gyámok sokasága lepte el az udvart. Mindazok, akik
azelőtt rá se fütyültek a szegény öreg bolondra, most hirtelen, mint
annak régi jótevői, gyámolítói bukkantak fel és minden második szavuk
az volt, hogy ők csak segíteni akarnak szegény bolondnak, nehogy
valami ostobaságot csináljon. Ezen nők és férfiak mind-mind azt
harsogták, hogy az állam, a császárság érdekeit tartják szemük előtt.
Nem volt azért váratlan az a tizenhárom év, amit a trónon töltött.
Ezen idő alatt tíz összeesküvést fedeztek fel, amelyek kivétel nélkül
ellene irányultak és természetesen az ő megölésére, a trón
megszerzésére irányultak. A jelek szerint azért ezek a „gyámolítók” is
figyeltek, mert általában ők fedezték fel a bajt, még időben. Akiknek
valós befolyásuk volt a csöpögő orrú bolondra, azok azt szerették volna
sokáig megtartani! Ezért szorgosan figyelték a többi „gyám-jelöltet” és
mindenkit az udvarban, egész Rómában, sőt azon túl is. A lázadók, az
összeesküvők a legtöbbször szenátorok és lovagok voltak - nos, Claudius
hatalma idején harmincöt szenátort és csaknem háromszáz lovagot
végeztek ki ezzel a váddal. Tehát a háttérben igen mozgalmas volt az
élet, drámák, tragédiák is zajlottak. Miközben a kép előterében ott állt
ez a motyogó öregember, aki hamarosan istennek hitte magát (mint
minden római császár).
Claudius abban is utánozni akarta dicső elődeit, hogy háborút
indított. Hat hónap alatt elhajózott Britanniába, ott gyorsan összeverte
és legyőzte az ellenfeleit, majd máris hazatért és roppant pompás
diadalmenetet tartott Rómában. Ahogyan akkoriban azt természetesnek
tartották, pénzt, gabonát osztott a népnek, cirkuszi játékokat rendezett.
Harci játékokat is tartott, mesterséges tavakon igazi hajókkal tengeri
csatát játszatott el az ámuló nézők előtt.

A bajok Messalina miatt kezdődtek és folytatódtak.

Claudius két sikertelen házasság után - sohasem volt szerencséje a
nőkkel, amit talán nem is csodálhatunk - mégis büszkélkedhetett
gyermekekkel. Négy gyermeket vallott a magáénak, de az egyikről
mindenki tudta, hogy az apja az egyik házi rabszolga volt, egy fia pedig
gyermekként meghalt. Három veje volt, akik közül kettőt megöletett, a
harmadikat meg fiának fogadta. Ezt Nérónak hívták…
Azok között, akik hatással voltak rá, folyton ott lebzseltek körülötte,
és akik szavára adott, azok között bizony voltak rabszolgák, heréitek,
nők, rosszindulatú alakok. Végső soron ezek uralkodtak rajta, és így
uralták a császárságot is. Egy bolond könnyen befolyásolható, még
akkor is, ha időnként fel-felcsillan benne valami isteni szikra, a
bölcsesség halvány jele, a normális gondolkodás is.
Ezek mondták meg neki, mit tegyen. Kinek adjon címeket, pénzt,
birtokot, hivatalt, és kitől vegye el ugyanazokat? Kit fogadjon kegyébe
és kit gyűlöljön meg örökre? Claudius az ő számukra hatalmi gépezet
volt. Igen, egy gép, amelyet irányíthattak kedvükre. Ha olykor zavar is
támadt e működésben, csak azért következett be, mert a kedvencek
egymás között nem egyeztettek és mindegyik mást akart a „főnöktől” -
ugyanabban az ügyben. Ilyenkor Claudius általában annak adott igazat,
akivel utoljára beszélt, vagy aki a döntés pillanatában éppen mellette
volt. A távollévők kihullottak a fejéből, akkor is, ha csupán pár perce
távoztak mellőle. Ismert tünetek ezek.
A harmadik feleség mérhetetlen kicsapongásairól volt ismert
akkoriban - és tegyük hozzá: nem csak Rómában, a városban, hanem
egész Itáliában és később már a még távolabbi provinciákban is. Röpke
pár év alatt ez a nő olyan életmódot folytatott, ami még a sokat látott
rómaiakat is meglepte. A profi prostikat megszégyenítő szakértelemmel
vetette bele magát az éjszakai életbe és nem csak a palotában és
környékén, de tán az egész városban nem akadt férfi, aki biztonságban
lehetett volna tőle. A fehérmájúságnak olyan fokára jutott el, hogy a szó
szoros értelmében valósággal falta a férfiakat. Nemhogy nap, de szinte
óra sem múlhatott el anélkül, hogy valakivel ne közösült volna. Efelé
borzalmas belső tűz, mérhetetlen vágy vonzotta az asszonyt.
De az asszony, aki amúgy nagy befolyással volt a férjére, Claudius
uralkodásának hetedik évében aztán túlfeszítette a húrt. Persze maga a
bolond császár ekkor sem lépett volna fel ellene, ha nem bíztatják a
„gyámolítók”. Akiknek érthetően útban volt az asszony. Különben is
utálták Messalinát.
A megfelelő ürügyet persze maga a nimfomániás nő szolgáltatta azzal,
hogy férjhez ment egy másik férfihoz. Ezt úgy értsük, hogy el sem vált a
császártól, mégis egy szokásos szertartás keretében egy másik férfi
felesége lett. Nos, ez a bigámia már Claudius számára is tűrhetetlen volt
és megölette asszonyát.
Mint már volt róla szó, őt, egy cseppet sem rázta meg, ha egy közeli
családtagra kellett kimondani a halálos ítéletet. Megtette ezt már
azelőtt, még nem császár korában is. Most persze hamar kiütközött
belőle a Claudius-vér - bizony kicsapongó életet kezdett élni maga is.
Nem tudni, Messalina példája jelentett-e némi buzdítást, vagy
egyszerűen kívánta ezt?
A férfiakat nem, a nőket annál jobban szerette. Sok év után végre egy
olyan császár ült Róma trónján, akinek nem voltak homoszexuális
hajlamai - de ettől semmi sem lett jobb. Hiszen Claudius is kegyetlen
volt.
Vérre szomjazott.
Gyermekként örült, ha lemehetett valamelyik kazamatába és
végignézhette, a pribékek hogyan kínozzák ott az embereket. Egy idő
után már ott tartott, hogy ez valóságos narkotikum lett számára -
megtiltotta, hogy nélküle folytassák a kínzásokat és a kivégzéseket. Ott
akart lenni mindegyiken, különösen azt kedvelte - vajon miért? - ha az
apagyilkosokkal végeztek. Azt mindig megnézte.
A cirkuszi játékok közepette megkívánta, hogy a gladiátorok életre-
halálra folytatott küzdelmét a páholya előtt vívják meg - látni akarta a
haldoklók szemét, arcát, amikor beáll náluk a halál. A bolondnak lassan
ez is rögeszméje lett - üldözte a halált, szerette volna elkapni a
pillanatot, amikor bekövetkezik. Amikor lecsap a láthatatlan ellenfél és
végez az emberekkel. Vajon eszébe jutott-e, hogy egykor őt magát is
utoléri? Nyilván igen, hisz nem volt annyira bolond, hogy ne tudta
volna ezt is.
Ahogyan teltek az évek, minden megváltozott. A jó öreg bolond
császár nem volt többé ártalmatlan - éppen olyan lett, mint az elődei.
Már ő is azt leste, kit végeztethet ki? A cirkuszi játékok merő
rémálommá váltak a személyzet számára. Hiszen ha valami nem úgy
ment, ahogyan mennie kellett, ha valamelyik műsorszám technikai
okból kimaradt, valamelyik szerkezet elromlott, Claudius azonnal azt
követelte - dadogva, nyálat fröcskölve - hogy a felelőst azonnal dobják
az aréna közepébe és az ott vívjon meg egy gladiátorral vagy
éppenséggel egy veszélyes vadállattal. Ez általában az illető halálát
jelentette. És nem volt mentség, nem volt kifogás, sem menekvés - a
császár utasítását egy percen belül teljesíteni kellett.
 Hát nem csoda, hogy tőle is ugyanúgy rettegtek egy idő után, mint
elődeitől. A római nép arca lassan elkomorult. A nyálas kis öregúr többé
nem volt az a bohém alkat, az a senkinek sem ártó nevetséges alak,
akinek addig látták, hitték.
Mindezek mellett roppant bizonytalan és önállótlan is volt, ami
persze csak növelte a „gyámok” hatalmát felette. Megesett, hogy valaki
névtelen levélben azt írta neki, mondjon le, míg nem késő, éljen
magánemberként, akkor megússza élve - ő pedig komolyan vette a
dolgot, összehívta bizalmi embereit és megtanácskozta velük: akkor
most lemondjon, vagy sem? Később sem mindig tudta elhinni, hogy ő
már valóban teljhatalmú császár. És amikor végre felfogta, rettegni
kezdett, hogy megölik.
Részben ezzel a félelemmel magyarázható a kegyetlensége is. El akart
tenni az útból mindenkit, aki fenyegethette hatalmát. Közben félt a
merényletektől - nem is ok nélkül - és az első években csak katonái
között étkezett és belső szobáiba vagy nem engedett senkit, vagy ha
mégis, hát az illetőket a bejáratnál alaposan megmotozták.
Amikor egyszer nyilvános szereplése alkalmával a közelben elfogtak
egy férfit, akinél rejtett tőrt találtak, Claudius megint pánikba esett.
Összehívta a szenátust és ott sírva panaszolta el a dolgot, megint
felvetve, hogy akkor talán mégis jobb lenne lemondani, akkor talán
nem bántanák őt…
A rajta élősködők hamar rájöttek, hogy mennyire hiszékeny, ebben
tán még egy gyermeket is felülmúlt. Több ízben beadták neki, hogy
álmot láttak, ahol valaki meg akarta őket gyilkolni, vagy meg is tette azt
- aztán rámutattak az udvar egy másik tagjára, mondván: ez volt az!
Claudius meg azonnal kiadta az utasítást, hogy végezzék ki az illetőt…
gyilkosság vádjával, ami meg is történt.
Ő volt az is, aki a félelemnek és a császári hatalomnak egészen
különleges elegyét produkálta. Ismeretes, hogy amikor kivégeztette
Messalinát és annak „férjét”, attól félt, hogy azok hívei mégis átvették a
hatalmat Rómában. Ő éppen vidékről igyekezett hazafelé, úti célja
természetesen a hozzá hűséges testőrgárda laktanyája volt. De akivel az
úton csak összetalálkozott, tehát aki friss római híreket tudhatott, attól
megkérdezte:
 - Mondd, még én vagyok a császár Rómában? Megvan még a
hatalmam?
És ha akkor egy éles eszű, talpraesett férfi azt feleli neki, hogy „Nem,
attól már megfosztottak téged, másik császár uralja Rómát, ki régi
ellenfeled” - bizony akkor Claudius az utód nevét is elfelejti
megkérdezni, azonnal hátrafordul és világgá szalad félelmében. De hát
nem így történt a dolog - eljutott a testőrgárdához, amelynek hűsége
még nem rendült meg iránta, és továbbra is ő maradt a Római
Birodalom első embere.
Nem sokkal később azonban egy másik „első ember” bukkant fel.
Agrippina.

Messalina kivégeztetése után - remek példa az ilyen beteg agyának

szelektív működésére - még hetekkel később is előfordult, hogy amikor
ebédre terítettek, Claudius csodálkozva kérdezte:
- És hol van Messalina? Ma nem jön ebédelni?
Akárcsak elődje, nemes urakat, udvaroncokat végeztetett ki, aztán
elfeledve az egész ügyet, már két-három nappal később küldöncöt
menesztett értük, hogy asztalához hívja őket. A kockajáték volt a
mindene egy időben, erről könyvet is írt. Szeretett enni és inni,
mindkettőt mértéktelenül. Beteg agya nem fogta fel, hogy az ital az ő
számára különösen ártalmas. Szinte nem volt olyan nap, hogy le ne itta
volna magát. Mint a Claudiusok többsége, ő sem tudott aludni éjjel, már
éjfélkor fenn kukorékolt, hogy aztán másnap a tanácskozásokon,
tárgyalásokon nyilvánosan elaludjon. Ilyenkor édesdeden aludt, még
horkolt is, közben a nyála csörgött…
Agrippina kemény nő volt, még a következő fejezetben is olvashatnak
róla. Nem tudni pontosan, mivel vette rá a „gyámolítókat”, hogy őt
ajánlják az öreg császár figyelmébe. Claudius akkor már közel járt a
hatvanhoz, Agrippina pedig talán feleannyi idős lehetett. Az első
férjétől származó fia, Nero (Néró) akkor volt tizenegy éves. A manőver
mindenesetre sikerrel járt, Agrippina és kisfia beköltözhettek a császári
palotába, mint az isteni Claudius felesége és nevelt fia.
Az összeütközés oka eleve adva volt, csak persze a bolond öreg nem
egyhamar vette észre, mi készül. Agrippina uralkodásra vágyó nő volt,
ráadásul gőgös és kitartó természetű - amit egyszer a fejébe vett, azt
maradéktalanul el is érte, tűzön-vízen, halálokon keresztül is, ha
másképpen nem ment. Ha az öreg Claudius tudta volna, hogy önnön
gyilkosát fogadja a házába… De persze nem tudta, és mint afféle vén
kéjenc, jó ideig csak élvezte a fiatal nő testét és semmi többre nem
gondolt, nem vágyott.
Nem tudhatta még, hogy Agrippina egyetlen vágyát akarja csak
teljesíteni, azért intézte el ezt a házasságot. Az asszony Nérónak akarta
biztosítani a császári trónt. Az, hogy ott volt a házban Claudius két
megmaradt gyermeke, egy csöppet sem zavarta. Ezeket leküzdendő
akadálynak vélte, és igaza volt. A lány, Octavia amúgy sem jöhetett
szóba, hisz nőt a rómaiak semmiképpen sem fogadtak volna el
császáruknak, parancsolójuknak. (Száz évvel korábban alaposan
megbámulták a többször is odalátogató Kleopátrát - rajta kívül nemcsak
hogy nem láttak asszonykirályt, de nem is hallottak olyanról.) Octaviát
tehát jól kell férjhez adni, és ennyi a feladat vele kapcsolatban.
Nehezebb diónak bizonyulhat Britannicus, a bolond öreg fia. Claudius
nyilván őt akarja majd utódjául.
Az energikus asszonyka hamar elérte, hogy a még szinte gyermek
Octaviát a szintén nem korosabb Néróval összeházasította. Amikor ily
módon Néró a császár veje lett, addig rágta az öreg fülét, míg az
hivatalosan is fiává fogadta Nérót. Egyszerre volt hát a fia és a veje, ami
azért meglehetősen szokatlan volt még Rómában is.
Az viszont szinte normális dolognak tűnt, hogy később Néró
hűtlenséggel vádolta meg asszonyát és… megölette. De ez egy másik
történet, amely a következő fejezetben fog kibontakozni - hisz ott lesz
szó Néróról. Ekkor még kevesen sejtették, hogy Róma következő
császárát láthatják benne. Csak Agrippina volt meggyőződve szentül,
hogy az ő elkényeztetett, drága fiacskája veszi majd át a hatalmat a
bolond öregtől, ha eljön az ideje.
És hogy mikor jöjjön el az ideje, azt ő döntötte el.

Hatvanon túl Claudius nemegyszer megbánta már ezt a házasságot.

Ezt kifelé is jelezte, de igazából nem volt ereje bármit is tenni.
Agrippina addigra eluralta a „gyámolítók” csapatát is, föléjük kerekedett
és hamarosan ő volt az egyetlen, akinek volt lehetősége befolyásolni a
császárt. Nos, mindent meg is tett azért, hogy ezt a vénembert maga
irányítsa.
Aki talán vissza is lépett volna mindentől. Mármint a császári trónt is
elhagyta volna - annyira azért nem vonzotta már a halál látványa, a
kínzókamrákba is ritkábban járt, viszont alapvetően nagy félelme
megmaradt, sőt nőtt. Látva, miféle alakká serdül a veje-fogadott fia, azt
is jelezte: megbánta nemcsak a házasságát, de Néró örökbefogadását is.
A császári palota végső soron egy nagy méhkashoz hasonlított, ahol
Claudius körül zsongott mindenki. De a legnagyobb ereje Agrippinának
volt, aki mindenki mást elmart a császár mellől, ő viszont határtalanul
érvényesítette akaratát. A jó bolond pedig csak bólogatott, orrát szívta,
nyálát törölte - ha törölte - és engedelmeskedett. Csak Agrippinától,
távol mert véleményt nyilvánítani. Egyszer nyilvánosan megjegyezte
(roppantul sajnálta önmagát…) hogy lám, az ő sorsa: kicsapongó nőkkel
együtt élni, akiket aztán legnagyobb sajnálatára ki kell végeztetnie…
Ez fenyegetésszámba is ment. Ekkor - Kr. u. 544 októberében -
Agrippina úgy érezte, nem várhat tovább. Annál is inkább, mert
Claudius egyre csak azt hajtogatta, hogy ha ő nem is volt jó császár,
majd a fia, Britannicus, az igen! Az majd igazi uralkodó lesz, hamarosan
meglátja mindenki!
Ez is egyértelmű volt. Agrippinának nem sikerült hát rávennie az
öreget, hogy másítsa meg végrendeletét és Nérót nevezze meg utódjául.
Ezért más módszerhez kellett folyamodni. A terv roppant egyszerű és
hatásos volt - el kell tenni láb alól az öreget és mielőtt bárki észreveszi,
mi történt, lefizetni a praetoriánusokat, vagyis a testőrgárdát, hogy
álljon Néró mellé. Mire Róma egyáltalán felfogja, hogy mi történt, ez a
sajátosan megrendezett „váltás” már befejezett ténnyé válik, ami ellen
csak az ostoba vakmerők lázadnának fel - ráadásul nekik sem lenne sok
esélyük a sikerre.
A terv nem volt egyéb, mint egy államcsíny ötlete, és csak
csodálhatjuk Agrippina asszonyt (tisztán szakmai szempontból), hogy
nő létére ilyen szépen kidolgozta, mi több, meg is valósította azt! Újabb
bizonyíték arra - bármilyen negatív is - hogy a római nők semmivel sem
voltak rosszabbak a férfiaknál. Sőt jobbak, mert az efféle terveket
ráadásul még el is tudták titkolni a férfiak elől és éppen őket becsapva
valósították meg azt.
Amikor pedig Claudius valakinek jelezte, hogy foglalkozik a válás
gondolatával, Agrippinának pedig ezt megsúgta egy hallgatózó híve -
nem várhatott tovább. Tudta, hogy Claudius sok egyéb kedvenc étele
között imádja a gombát is. Nos, kézenfekvő volt, hogyan végezzen vele.
És meg is tette.
Maga főzte a gombát, persze jobbára inkább abból a mérgesből, amit
egy boszorkány hírében álló asszonytól, régi cinkostársától kapott. A
mérgezett étellel október 12-én késő este etette meg férjét. Azt is
beszélték akkoriban, hogy a méreg nem hatott azonnal, ezért hát a
feleség által megvesztegetett görög orvos még rá is segített kissé és
valami gyógyítási ürüggyel maga is adott mérget a bolondnak. így aztán
nem csoda, ha Claudius szörnyű kínok között elpusztult.
Életbe lépett a terv második pontja: semmi sem szivároghat ki!
Agrippina lezáratta a császári lakosztályt, oda csak ő léphetett be.
Ezen idő alatt elintézte, amit kellett. Bizalmasan hívatta a testőrgárda
parancsnokát és nagy összeget ígért minden testőrnek, ha a fia, Néró
mellett teszik le a garast. Még a császár gyermekei sem tudták, mi zajlik
a háttérben és őszintén szólva aligha tűnt fel nekik, hogy 13-án délelőtt
nem láthatták apjukat. Aztán délután minden készen állt már,
Agrippina megegyezett a testőrökkel és Néró is betanulta a szerepét.
Néhányan ugyan halkan megkockáztatták a kérdést, hogy hol van
Britannicus, a Claudius által kijelölt utód? De rájuk senki sem hallgatott.
A szenátus egyfelől megkönnyebbült, hallván, hogy a vén bolond nincs
többé, ugyanakkor homályos nyugtalanság ébredt bennük. Semmi jót
nem tudtak erről a tizenhét éves ifjoncról, akit közönségesen csak
Nérónak hívtak.
De akkor már késő volt.
 4.
Tizennégy éves rémálom
(Néró)
Agrippina úgy járt, mint a népmesében. Ahol is a rossz elnyeri méltó
jutalmát. Hogy a jó mit kapott a végén, ne részletezzük. Már csak azért
sem érdemes erről szólni, mert ebben a történetben igazából csak rossz
jellemek, negatív szereplők voltak, pozitív mutatóban sem akadt.
Tény azonban, hogy - mint látni fogják - egy roppant izgalmas és
véres krimi-történet bontakozott ki, amelynek zajlása alatt az asszony
számára minden a visszájára fordult, amit eltervezett. A szörnyeteg, akit
a világra hozott és olyanná nevelt, amilyen lett - végül kisiklott a
kezéből, önhatalmú lett, a végén pedig földi teremtőjével is
szembefordult.
A „szörnyeteg” szó nem véletlenül hangzott itt el. Néró apja, akinek
kalandos életéről regényeket lehetne írni (politikai kalandor, szélhámos
volt) valami prófétai ihletett pillanatában megjósolta, hogy a gyermek,
amelynek ő az apja és Agrippina az anyja, eleve csak szörnyszülött
lehet, amely felnőve igen veszélyes lesz a közre nézve. Hát azt kell
mondanunk, hogy az öreg szélhámos ezúttal fején találta a szöget.
Agrippina, mint az ismert módon Claudius felesége lett, teljes gőzzel
rákapcsolt. A fiából császár lesz, bármi áron - döntötte el és ehhez jó
nevelőket fogadott. Nem is akárkiket - az egyik maga a híres filozófus,
Seneca volt. Agrippina pedig az unokahúga Claudiusnak. Vagyis a vér, a
származás megint csak közbeszólt: Néró is a genetikailag erősen terhelt
családból származott. Ez a vérvonal sok bajt okozott Rómának és sok
tízezer ember halálát okozta.
Nos, Seneca és nevelőtársai sem sokra mentek az önfejű és lusta
ifjúval. Bár kétségtelen, hogy a kamasznak, majd fiatalembernek voltak
képességei, amelyek őt az átlag fölé emelték, azért azokat nemigen
kamatoztatta. Hogy valamiképpen bírjanak vele, hogy rávegyék a
tanulásra, ezek a nevelők meglehetősen antipedagógiai módszereket
alkalmaztak. Például megengedték Nérónak, hogy gyanús barátokkal és
barátnőkkel vegye körül magát. ígérte, megtanul mindent, ha estéit
ezek társaságában töltheti. A szavát természetesen nem tartotta be és
irányítása lassan kicsúszott a nevelők kezéből is.
Anyja túlkésőn eszmélt. Agrippinát túlságosan is elfoglalta az öreg
Claudius elleni támadások, belharc szervezése és vezetése, a Britannicus
elleni akciók. Így későn vette észre, hogy kedvenc fiacskája
irányításában vetélytársa támadt: bizony egy utcai ribanc, felszabadított
rabszolganő máris kivetette hálóját Néróra és fia azt teszi, amit az a lány
tanácsol neki. Hogy visszanyerje befolyását, viselkedést, ruházatot, még
frizurát is váltott, más nő lett önnön fia számára. De éppen ekkoriban
jött közbe az a bizonyos októberi éjszaka, amikor is Claudiust, aki
kifecsegte válási terveit, sebesen el kellett tenni láb alól.
Agrippina azt hitte, ezzel most minden megváltozik, a fia hálás lesz
neki, amiért császárrá tette. Csakhogy addigra késő volt. Néró tizenhét
évesen került a trónra és első dolga volt megmutatni az anyjának: vége a
gyámkodás korszakának!
De egyelőre nem jött el a fogcsikorgatás, sem a fogak kimutatásának
ideje. Mint minden rémisztő császár akkoriban, Néró is pozitív oldaláról
mutatkozott meg a tömegnek. A család belső bajait félretette, sőt
kezdetben anyjára bízta a magánügyek irányítását is - nyilván, hogy
elfoglalja valamivel az asszonyt, míg ő maga fontosabb dolgokkal
foglalatoskodik. Nagy gyászünnepséget rendezett az istenné nyilvánított
Claudius emlékére (a halotti szertartáson természetesen a gyilkosa,
vagyis az özvegy is részt vett igen bánatos képpel) és különféle
jótéteményeket tett az egyes társadalmi rétegeknek, szakmáknak.
Alaposan megjátszotta magát, el kell ismerni. A tejfelesszájú ifjonc,
amikor elébe terjesztették az első, halálraítéltek nevét tartalmazó listát,
hogy írja alá - nagyot sóhajtott:
- Bár ne ismerném a betűket!
Vagyis hogy milyen nehezére esik emberek életéről és haláláról
döntenie… Később valahogy nem voltak ilyen nehézségei. Nem ismerte
a lelkifurdalást és soha nem voltak kétségei, hogy amit (rosszat) tett, azt
másképpen is tehette volna. És nem bánt meg semmit sem.
 Már Claudius életében - hisz a császár fogadott fia volt, és persze
Agrippina unszolására - különféle fontos állami tisztségeket kapott. Ha
hibázott, elnézték neki, hisz oly fiatal volt. De ő maga elhitte, hogy
mindezek betöltésére tényleg alkalmas, sőt eleve ő az egyetlen, aki ezt
képes megtenni. Amikor aztán tizenhét évesen császár lett, az első
pillanattól kezdve biztos volt önmagában, hatalmában és képességeiben.
Most vagy eltörölte a legsúlyosabb adókat, vagy mérsékelte őket - de
a rómaiak, bár örültek, most már gyanakodva figyelték. Három évtized
leforgása alatt ez volt már a negyedik császár, aki efféle pozitív
„üzenetekkel” bombázta őket - de csak uralkodása kezdetén. Sokan el is
költöztek Rómából, hisz vidéken, ha nem is olyan fényes és könnyű, de
biztonságosabb volt az élet. Néró minden római lakosnak - már ha az
szabad polgár volt - készpénzt ajándékozott, mindenféle könnyítéseket
ígért, sőt olykor rögtön tényegesen adott is. Ezért a legtöbb ember
vállalta a veszélyt, hisz tudta, ha nyugtalankodni kezd, ha lázadást
mímel, a császári palota általában rendkívüli adományokkal reagál.
A kockázatot viszont az jelentette, hogy minden rossz is előbb a
rómaiakat érte, jelképesen rájuk fröccsent, nekik ártott. A császárok
általában Rómában tartózkodtak, ott tobzódtak, ott szórták a pénzt, de
gyilkos kedvük is elsősorban a Városra csapott le.
Gyanúsan viselkedett ez az addig nyegle ifjú. Lehet, Seneca volt a
felbujtó, aki mellesleg korántsem volt olyan pozitív személyiség,
ahogyan őt később sokan láttatni akarták. Néró nevelőijeként még
annak császárrá emeltetése után is ott maradt a fiatalember
környezetében és sok jó és rossz dolgot sugallt neki. Az egyik az volt,
hogy sugallatára Néró alázatosnak, szerénynek, kedvesnek mutatta
magát - no persze, kezdetben. Ha a szenátus, a szolgalelkek jellegzetes
hada valamiért megdicsérte, mindig azt válaszolta a fiatal császár:
- Majd akkor dicsérjetek, ha valóban rászolgáltam!
Persze sohasem szolgált rá, de úgy tett, mintha. És amazok is úgy
tettek, mintha csakugyan tett volna valamit a népért. A csalafinta ifjú
ráadásul nem volt rest és bemagolta az összes szenátor és ismertebb
nemes úr nevét és megjegyezte arcukat is. így aztán a sok száz embert
kezdettől a nevén szólította, amitől azok halálosan meghatódtak. „A
császár tudja, ki vagyok! A császár ismer engem!” Mint tudjuk, ez még
ma is régi, de jó trükk, azzal a különbséggel, hogy a politikusok ma sem
jegyzik meg a neveket és arcokat, de erre rendelt titkáraik ott állnak
mellettük és a kellő pillanatban eszükbe juttatják, kivel találkoztak, ki
közeledik hozzájuk. Kétezer éve így megy ez. Talán éppen Néró volt az
utolsó, aki segítség nélkül ismerte fel a meghatározó személyiségeket?
Azt hitték róla, koraérett, de igazából sohasem ért meg. Mint a
későbbiekben látni fogjuk, magában hordozta a Claudiusok összes rossz,
és kevés jó tulajdonságát. Egy genetikai zsákutcát képviselt, ahol már
túlságosan is felszaporodtak a negatív tulajdonságok a pozitívok
rovására, ez a túltengés pedig óhatatlanul tragédiákhoz vezetett.
Tudott hízelegni és tudott görögül is - ami akkoriban minden jobb
római családban kötelező idegen nyelvnek számított. Ha műveltségét
akarta fitogtatni, vagy művelt emberekhez dörgölőzött, felváltva beszélt
latinul és görögül. Mindenkinek azt mondta, amit az hallani akart, ezzel
ideig-óráig belopta magát a szívekbe.
És osztogatott, osztogatott, csakhogy senki ne vonja kétségbe:
törvényesen került hatalomra. Nemcsak készpénzt vagy gabonát osztott
szét az emberek között - ez mondhatni már hagyomány lett Rómában -
hanem élelmiszert, ruházati cikkeket, madarakat, aranyat és ezüstöt, sőt
még drágaköveket és igazgyöngyöket is! Nem sajnálta a néptől a
festményeket, szobrokat, rabszolgákat és háziállatokat, de olykor
sorsolás útján egy-egy nagyobb hajót, házat vagy földbirtokot is adott!
Afféle ókori lottót rendezett hát, azzal a különbséggel, hogy a jelképes
„szelvényekért” senkinek sem kellett fizetnie, mégis nyerhetett.
Néró tehát uralkodott. Akármerre nézett, nem látott ellenséget.
Hiszen mindenkit megnyert, akit kellett, és akire érdemes volt energiát
pazarolni. Ez volt az a pillanat - de ezt ő akkor még nem tudhatta -
amikor minden rendben volt. Ha most nem indul el rossz úton, ki tudja,
talán az egyik legnagyobb római uralkodót tisztelhetnénk benne
mindmáig.
Azt sem sejtette, hogy a dolgok éppen ott fognak elromlani, ahol a
legjobban mennek. Vagyis, és megint, Agrippina, az anyja volt a
kulcsfontosságú személy.
 A fiatal császár, mint említettük, anyjára bízta a magánügyek
intézését és bizonyos államügyeket is meghagyott neki. Néró csak azzal
nem számolt, hogy ezt egyfelől a nő halálosan komolyan veszi majd és
csakugyan uralkodni akar (fiát még túl fiatalnak és éretlennek tartva az
uralkodásra - ő csak tudta) másfelől pedig a rómaiakat ez bántani fogja.
Igen, Agrippina kétségtelenül túlzásba vitte a dolgot.
Ekkortájt történt, hogy az asszony úgy érezte, császári fia lassanként
kicsúszik a kezéből és megszűnik addigi, szinte korlátlan befolyása.
Ráadásul Seneca és nevelőtársai is ott voltak Néró mellett. Hát éppen
akkor hagyták volna ott, amikor övé lett a hatalom? A befolyásos ember
közelében akkor is, ma is nagyon szeretnek sütkérezni a művészek és
tudósok, szerencsére nem mindegyik… Szóval Agrippina bekeményített
és szó szerint vette a hatalommegosztást, amit - ha nem is ezzel a szóval
jelölve - de maga erőszakolt ki fián. Az asszony attól kezdve elment még
a szenátusba is, fiát kísérve, akárha az kisgyermek lett volna. Persze a
római államférfiak ezt nem engedhették meg. Sok vita és veszekedés
után abban maradtak, hogy Agrippina nem vehet részt a külföldi
követek fogadásain, sem a szenátus bizalmas tanácskozásain, örülhet, ha
kivételes kegyként egy függöny mögött ülve, láthatatlanul
végighallgathatja ezt. Már ez is nagy engedménynek számított. Néró e
viták alatt egyáltalán nem állt anyja pártjára, inkább vigyorogva figyelte
a nő megalázását. A rómaiak el sem tudták volna képzelni, hogy egy
nőnek szava legyen a politikában, amit teljes mértékben a férfiak
ügyének tartottak. Hogy őszinték legyünk, a birodalom fennállásának
csaknem ezer éve alatt a római férfiak semmibe vették a nőket, a
legtöbbet buta libának vélvén.
Az anyjával való szakítás még messze volt, amikor kiderült, hogy a fiú
azért csak figyelt a tapasztalt nő tanácsaira. Maga is jól tudta, hogy nem
lehet nyugta, amíg él Claudius egyetlen fia, régi vetélytársa,
Britannicus. Ezért kibékülési szándékot színlelve egy nap lakomára
hívatta a fiatalembert, és ott megmérgez- tette. Britannicus meghalt,
Agrippina szíve pedig örült, hogy lám, az alma mégsem esett messze a
fájától. A feleség megmérgezte a férjet, a fogadott fiú megmérgezte az
édes fiút - uralkodói körökben így ment ez akkoriban szerte a világban,
nemcsak Rómában.
 Agrippina jól ismerte fiát és tudta, valójában milyen kegyetlen embert
hozott a világra. Ahogyan az apja mondotta volt: egy szörnyeteget…
Hát menedéket keresett. Már nem akart mindenáron fiával egy fedél
alatt élni, ez a szándéka találkozott Néró akaratával is. A fiú egy napon
kilakoltatta anyját a palotából, másutt jelölt ki neki (luxus) lakást, ne is
lássa egy ideig! Agrippina katonai parancsnokokat keresett meg,
védelmet kért fiától.
A kettejük közti háború megkezdődött.

Néró egészsége nem volt egészen rendben, különösen, ami a

pszichikumát illeti, de erre akkor még senki sem figyelt fel. Fizikailag
rendben lévőnek látszott, bár megesett, hogy hirtelen elsötétült előtte a
világ és egy ideig semmit sem látott, alig tudott magáról. Könnyen lehet,
hogy csak a vérnyomásával volt baj, de ezt persze ott és akkor még senki
sem diagnosztizálhatta.
Két dologra jött rá a fiatal Néró, mindjárt uralkodása elején. Az egyik,
hogy művészi elhívatást érez magában és imádja a nyilvános
szerepléseket - a másik: hajszolni kell a népszerűséget, mert az olyan
jólesik hiú lelkének. A kettőt aztán sok éven át össze is kapcsolta,
amikor csak lehetett. Külön öröm volt számára - aki az anyja
árnyékában, annak utasításait követve - nőtt fel, hogy lám, anyja nélkül
is képes valamit felmutatni.
Később ez az ál-művészi hajlam elhatalmasodott rajta és mivel
gyermekkorától igencsak kedvelte a cirkuszt, az arénát is, hát
összekapcsolta a két dolgot. Színházakban és arénákban lépett fel, költői
és szavaló versenyeken szerepelt, dalosként lantkísérettel is megjelent a
színpadokon. Kifütyülni persze senki sem merte, pedig „tehetsége” csak
egy közepes amatőr színvonalán mozgott. Értelemszerűen ezt senki sem
merte a császár szemébe mondani, inkább hízelegtek neki azok, akik
ezért cserébe egészen sokat kaptak tőle. Címeket, rangokat, hivatalokat,
ajándékokat, birtokokat, jól jövedelmező posztokat. Hát nem csoda,
hogy agyba-főbe dicsérték - és mivel Néró igazából csak dicséreteket
hallott, hát azokat el is hitte. Így alig pár éven belül meg volt győződve,
hogy ő a világ egyik legnagyobb élő művésze, ráadásul milyen sokoldalú
művésze!
 Ám azért ott volt Agrippina, az egyetlen, aki néha a szemébe mondta
az igazat. Az asszony nagyon is jól tudta, mennyit ér a fia és talán azért
akarta sokáig szemmel tartani, sőt uralkodni is helyette, nehogy a
végzetébe rohanjon. Arról nem is szólva, hogy hiszen Agrippina maga is
a hatalom igézetében élte le életét, mindig is arra törekedett, hogy
környezete felett uralkodjon. Most lett volna rá alkalma, ha a fia
megmarad a befolyása alatt. De a „bábu” önálló életre kelt, saját akarat
volt, sőt éppenséggel teremtője ellen fordult. Ezt az asszony nem bírta
elviselni.
Nérónak pedig nem volt más útja, mint szabadulni anyjától, már csak
azért is, mert a köznép körében uralkodása elején igencsak
anyámasszony katonájaként tartották számon és lenézték azért, hogy
egy nő parancsol neki. Az „imidzs” javítása tehát szükségszerűnek
látszott.
Pedig a kezdet még olyan szép volt és sok jót ígért - Agrippina
számára. A múzeumokban ma látható pénzérméken, az addigi szokástól
eltérően, két fejet látunk: a tényleges uralkodó, Néró profilja mellett ott
van anyja arca is. Mint akik egyazon joggal és felhatalmazással, közösen
uralkodnak! Nem csoda, hogy Nérónak hamarosan elege lett ebből a
gyámkodásból.
A közösködés bő két, két és fél évig tartott csupán, aztán valami
történhetett a kulisszák mögött. A két ember, kik addig nemegyszer egy
gyaloghintón vitették magukat és a fiú nyilvánosan is a „legjobb
anyának” nevezte Agrippinát - jól érezhetően elfordult anyjától. Az
asszonyt kiköltöztették a palotából, az akkortájt vert pénzérmékről
eltűnt az arcéle, csak Néróé maradt ott.
Voltak rossz kezdeményezései is. Kezdetben ugyanis nagyon
békésnek akarta mutatni magát. A katonákat visszavonta a
stadionokból, cirkuszokból, remélve, hogy a fegyveres őrök hiánya nem
hergeli a szokásos verekedésekre a lelátók népét a hatóság embereivel.
Tévedett, mert attól kezdve a stadionok nézői és a gladiátorok
egymásnak estek és a tömegverekedések sokszor az utcákon
folytatódtak. A másik melléfogása az volt, hogy - szintén a békesség
kedvéért - megtiltotta, hogy az arénában a legyőzött harcosokat
megöljék, ezt kiterjesztette a legyőzött és már elítélt bűnözőkre is. A
népet ez módfelett ingerelte, és néhány ilyen vértelen bemutató után a
vérre igenis szomjazó nézők rothadt gyümölccsel dobálták meg Nérót.
Tizennégy évig uralta Néró Rómát, de az első ötöt tartják az igazán
jónak, szépnek. Tény, hogy akkoriban nagyon kevés vér folyt a
városban és a fiatalember sem volt még az, aki. Hogy a hatalom mennyit
rontott rajta és mennyit az általa hordozott gének - természetesen már
nem deríthető ki. Az sem vált javára, hogy anyjával is kemény
belharcba bonyolódott. Voltak pillanatok, amikor minden arra utalt,
hogy egy pacifista, igazságos, tehetséges császár próbál valamit tenni a
birodalomért, amit az hálásan is fogad, értékel. De aztán a dolgok
kezdtek elromlani. Csak kevesen sejtették, hogy eleve és velejéig
romlott ez az egész, hiszen Néró több gyilkosság (Claudius, Britannicus
stb.) árán került hatalomra és már az indulása is egy titkos
államcsínynek köszönhető.
Agrippina próbált titokban szövetkezni a hadsereggel is. Amikor
viszont Néró fülébe jutott a dolog, az asszony úgy magyarázta:
valamiféle közelebbről meg nem határozott összeesküvőktől szerette
volna fiát és a császárságot megvédelmezni a katonák révén. Ám akkor
már szöget ütött Néró fejébe a dolog és csak úgy tett, mint aki elhiszi ezt
a magyarázatot. Nem ismerte anyja szándékait, legalábbis nem tudhatta,
nem áll-e a háttérben még egy férfi. Amikor Britannicus még élt,
egyszer anyja azzal zsarolta őt: ha nem engedelmeskedik neki, letéteti a
trónról és Britannicust emeli rá, merthogy képes ezt megtenni. Erre
Néró egyfelől meggyilkoltatta Britannicust, másfelől sokkal óvatosabb
lett az anyjával szemben. Már nem ajnározta az asszonyt, igyekezett tőle
távol maradni és nem nevezte őt többé a „legjobb anyának”.
De ez csak a kezdet volt.
Míg Agrippina azon töprengett, hogyan szerezze vissza befolyását a
fia fölött, annak nevelői hagyták, hogy a legvadabb kicsapongásokkal
üsse agyon az időt. Igaz, ezek egy részét a fiatal császár „művészet”
címszó alatt űzte, és a szerencsétlen színházlátogatókat sújtotta vele.
Ám másfelől viszont részegeskedéssel, tivornyákkal töltötte idejét,
különösen az éjszakákat.
Az egyik mániája az volt, hogy álruhát öltött és úgy ment el
kocsmákba, utcára, nem hagyta ki a gyanús környéket sem. Méghozzá
testőrök nélkül, merthogy az „igazi véleményeket” akarta hallani. Erre
aztán nemegyszer ráfizetett. Hogy teljesen olyan legyen, mint a
hétköznapi, egyszerű rómaiak, pontosan úgy is viselkedett. Általában
nem ismerték fel, amikor nagyokat ivott a lebujszerű tavernákban, sőt
kocsmai verekedésekbe is bonyolódott. Egyszer alaposan „elkalapálták”
a sötét utcán, amiért „beszólt” valakinek, aztán borgőzösen ökölre ment
holmi sötét alakokkal.
Róma népe nem nagyon örült mindennek. Amikor egy idő után
óhatatlanul híre ment, hogy császáruk rabszolgának öltözve járja
éjjelente a kocsmákat, undorodni kezdtek tőle. Talán eleinte el sem
hitték. Ilyesmire azért a nála bolondabbak sem voltak képesek. Azok
másfajta gazságokat vettek el, igaz.
Az is megesett, hogy egy színházban, ahol kivételesen ő nem lépett
színpadra, maga hergelte a közönséget tapsra és füttyre, afféle
egyszemélyes klakkot talált ki és valósított meg. Aztán addig tüzelte a
nézőket a szerinte tehetségtelen színészek ellen, míg azok felbuzdulva
eme legfelsőbb bátorításon, szétverték a berendezést, sőt egymásnak is
estek. E „művészeti vitának” a fiatal császár nemhogy nem vetett véget,
hanem maga is csatlakozott hozzá. Ütlegeket adott és kapott, majd
jókora monoklikkal a szeme alatt viharos gyorsasággal távozott. Szolgái
alig tudták kimenteni és sebes lábú gyaloghintó-hordozói révén
menekült csak meg a további ütlegektől.
Mivel ilyesmi nem egyszer-kétszer, hanem azon időkben gyakrabban
megesett vele, hát nem tetszett a népnek. Amely szerette az ő császárát
- ha már nem volt befolyása a megválasztására - legalább valamiféle
méltóságként látni, elképzelni. Az ő számukra a császár valami isteni
magasságban lebegő, ritkán látott, bölcs és félelmetes lény legyen, aki
úgy uralkodik, mint az istenek az Olümposz hegyén a görögöknél, vagy
mint Jupiter a rómaiak hite szerint.
Ám ez a császár fiatal volt, nagyszájú, szemtelen és sokszor ostobán
viselkedett. Azon kívül volt benne még valami, ami nyugtalanította
azokat, akik nap, mint nap láthatták őt. Ezek kevesen voltak, de volt
már gyakorlatuk.
Felismerték az őrültet.
 Azt kell mondani, hogy az eddigi elmebeteg uralkodók közül a
legtovább Nérónak sikerült elhitetnie mindenkivel, hogy normális.
Nem volt ez tudatos dolog, és talán akkor még nem is volt annyira sérült
szellemileg, amilyen lett később. De tény, hogy az első négy-öt évben -
huszonkét-huszonhárom éves koráig - bármit is tett, azt fiatalsága,
szertelensége rovására írták. Ám ismétlem, néhány hozzáértő már látta
szemében azt a nyugtalan lángot, látta a mozgásában, egynémely
megnyilvánulásában az őrület akkor még apró jeleit. A fékezhetetlen
vad vágyat, a bosszúállást, a józanésztől egyre távolabb eső tettek
előrevetítették árnyékukat.
Egyszer egy éjszakai vándorlása során összeakadt egy szenátorral, aki
álöltözetében nem ismerte fel a császárt - kóbor és mulatni vágyó,
részeges rabszolgának hitte az útjába akadt szakadt alakot, és jól elverte.
Másnap Néró felfedte kilétét és habozás nélkül aláírta az illető halálos
ítéletét. Ekkor már valahogy nem ódzkodott a halálos ítéletektől, egyre
többször folyamodott hozzájuk. Kezdett hát idomulni az elődeihez,
azok szokásaihoz.
Abban is kezdett hasonulni elődeihez, hogy pénzért osztogatta a
hivatalokat. Jó sokat kellett fizetnie annak, aki el akart nyerni egy
állami hivatalt, ráadásul - és ebben Néró újítónak számított -
kötelezettséget kellett vállalnia, hogy a majdani jövedelmének,
fizetésének felét minden évben leadja a „főnöknek”. Ez már tipikus
maffia-módszer, gondolnánk ma, és nem tévednénk. Amikor a esztelen
pazarlásokra már annyi pénze ment el, hogy alig maradt valami a
kasszában, hát ő is megkezdte a gazdag emberek elfogatását.
Felségsértési, hazaárulási pereket akasztott a nyakukba és gyorsított
eljárással kivégeztette őket, vagyonukat pedig lefoglalta. Az áldozatok
családja - már ha megúszta ítélet nélkül - mehetett isten hírével, egy
szál ruhában. Mind többen lettek hát, akik bosszút esküdtek a császár
ellen. De még messze nem voltak elegen ahhoz, hogy akár összefogva is,
valamit tehessenek ellene.
Az őrület egyik jeleként feljegyezhetjük azt az esztelen és teljesen
fölösleges pazarlást, amit művelt. Az még rendjén való lett volna, hogy
ez a dilettáns pénzt szóratott a nézőközönség közé, ha az fellépése után
megtapsolta őt (éppen ezért a pénzért tették), vagy, hogy egész
stadionokat, cirkuszokat, sőt mesterséges tavakat építtetett azért, hogy
ott a bemutató műsorokban aztán maga is fellépjen. De az, ha valaki
milliókat ad ki csak illatszerekre, vagy építtet egy palotát, aztán abban
naponta kicserélteti az összes bútort - nos, ilyent normális ember akkor
sem tesz, ha gazdagságát akarja fitogtatni csupán. Itt a lélek mélyebb,
betegebb rétegei húzódnak meg.
Agrippina persze nem adta fel. A helyzet egyre jobban éleződött, bár
mindez, amit itt olykor említek, éveken át tartott. Tehát időben
elhúzódott, de azért folyamatosan létezett és Néró kedve mindig
elborult, ha valaki eszébe juttatta az anyját.
Persze leginkább maga az asszony tett olyasmit, ami miatt a fia nem
feledhette, hogy egykori jótevője, lényegében az őt császárként
„megcsináló” nő még mindig létezik és tevékenykedik. Néró számára az
anyja olyan volt, mint egy bomba. Lehet, hogy időzítették - csak nem
tudni, mikor és hol robban? Folyton kémeket kellett fizetnie, hogy
figyeljék az asszonyt, mert hiszen ki tudhatja előre, nem sző-e
valamilyen ármányt a fia ellen? Összeesküvést, palotaforradalmat,
merényletet? Ez utóbbitól félt a legjobban.
Bár a fia volt - vagy éppen azért? - soha, egy pillanatig sem
kételkedett abban, hogy az anyja az életére törhet. Ez nem egy normális
anya-fia viszony volt. Itt szerétéiről soha egy szó sem esett, ezt az érzést
egyikük sem ismerte. A későbbi események fényében pedig azt kell
mondanunk: szinte mindegy volt, melyik csap le előbb és végez a
másikkal. Mindkettő képes volt rá és egy idő után egyikükből sem
hiányzott az erre irányuló akarat, az elszánás.
Tulajdonképpen csak az volt a kérdéses, melyikük dönti ezt el előbb,
teljes határozottsággal? Persze ha az anyjának sikerül, akkor Róma már
jóval korábban megszabadul a fiától és ez mindenképpen pozitív lett
volna a történelem, és főleg az akkoriban élők, szenvedők, Néró későbbi
áldozatai szempontjából.
Akkoriban már Seneca és nevelőtársai is látták, hogy egyre
kevesebbszer juthatnak szóhoz. A fiatalember életében, mióta az
császárrá lett, nekik már egyre kisebb szerep jutott. A nagy bölcselő
szava lassan semmit sem ért. Hagyták hát, hogy Néró a baráti körével, a
császári udvarhoz közelálló korabeli aranyifjak „bandájával”
szórakozzon, múlassa az időt. Úgy vélték, még ez is jobb, mint ha a
fiatalember igazán és komolyan uralkodni kezd. Persze azért ennek is
eljött az ideje és lett aztán fogaknak csikorgatása és halálhörgés, bőven.
Két világ között hányódott a szerencsétlen ember. Az eszébe sem
jutott, hogy Róma légióit elküldje a határvidékekre, új földeket
hódítani. Nem érdekelte a háború és Róma földjeit semmivel sem
gyarapította. Ehelyett a békés építőmunka volt az egyik mániája -
miközben halálos ítéleteket írt alá…
A szellemi teljesítmény volt tehát az ő világa, a művészeteké,
amelyben sokkal inkább otthon érezte magát. Akárcsak Claudiusnak,
neki sem merték a szemébe mondani, hogy pocsék, amit csinál, hogy
ezzel egy külvárosi amatőr is messzebbre jutott volna. A hajbókoló
hízelgők, a hozzá verseket író poéták, az egymással versengő dicsérő
udvaroncok végül is azt a téveszmét alakították ki nála, hogy ő
csakugyan művész, és ebben is jobb másoknál. Persze a lelkének erre
szüksége volt, hiszen az olyan volt, akár egy csontszáraz sivatag, ahol
száz éve nem esett az eső. Valósággal áhítozott a sikerre, itt még jobban,
mint bármely más téren.
És megkapta - annak árnyékát. Annak mását. Hiszen mindenki tudta,
hogy ez nem az igazi - aki csak egyszer is hallotta őt énekelni. Aki
hallotta szavalni vagy színpadon ágálni, lanton játszani. Pedig hát a
szerencsétlen nagyon igyekezett. A legjobb művészektől tanult, azokkal
versengett is. Egyszer ment el külföldre, görög földre, ami akkor a
rómaiak hatalmában volt és ott is úgymond „megmérette magát”, vagyis
a tehetségét. Persze ott is körbelelkendezték - mondhatnánk ezt egy
súlyosabb szóval is, a nyalni ige segítségével! - és megdicsőülve tért
vissza.
Négy évenként a régi görög mintára olimpiai játékokat írt elő, ahol a
fizikai teljesítmények mellett a szellemieket is mérték. Természetesen ő
is elindult és begyűjtött néhány babérkoszorút, ami gyermeteg lelkét
ismét boldoggá tette.
Ugyanakkor és ezenközben mértéktelenül áldozott az evés, az ivás és
a szex isteneinek. Ez utóbbit nem csak nőkkel, hanem férfiakkal is
gyakorolta, különösen szerette az omlóhúsú fiatal fiúkat.
 A római csőcseléknek persze esze ágában sem volt megszabadulni
tőle. A lázadás, a saját életük kockáztatása távol állt tőlük. Nekik
őszintén szólva teljesen mindegy volt, ki a császár, alacsony vagy magas,
hogy hívják és fiatal-e vagy öreg, melyik családból származik? Nekik
csak egy volt a fontos: hogy az életük zavartalan maradjon. Hogy a
császár gondoskodjon az élelmezésükről és szórakoztatásukról - a többit
megoldották ők maguk. A „panem et circences”, a „Cirkuszt! Kenyeret!”
tüntető jelszavára a hatalom Rómában mindig ugyanazzal a megengedő,
kegyes szópárral válaszolt: „Cirkuszt és kenyeret? Tessék, itt van!”
És csak az a császár járt rosszul, aki ezek egyikét vagy ne adj’ isten
mindkettőt megtagadta tőlük. Annak aztán nem volt, nem lehetett
maradása.
De Nérót ilyen váddal nem illethették. Mint a hozzá hasonló
szellemileg elmaradott, egyben terhelt alakok, egyik végletből a
másikba esett. Úgy alázkodott a nép előtt, hogy azt már nézni is
undorító volt. A csőcselék persze élvezte, ha császáruk valóságos
szolgaként szól hozzájuk és hízeleg nekik. Cserébe hát ők is úgy tettek,
mintha szeretnék őt és dicsérnék mindazt, amit tesz.
Pedig a valóság a vígjátékokat is felülmúlta. Ha Néró fellépett egy
színházban, akkor nem csak a színház közönségét zárták be és senki sem
távozhatott onnan, míg ő le nem jött a színpadról - de a római
városkapuk is zárva maradtak. Ez utóbbi teljesen érthetetlen utasítás
volt, mégis betartották.
A vígjátéki elem mindebben az, hogy az emberek ennek ellenére
menekültek, amerre láttak, ha meghallották valahol a fiatal császárt
énekelni vagy szavalni. Egyszerűen kibírhatatlan volt. Megtörtént, hogy
a lezárt színházból a császár fellépése alatt nem engedték ki a vajúdó nőt
és az ott szülte meg gyermekét a nézőtéren. A zárt városkapuk miatt
pedig sokan az éj leple alatt kötélen ereszkedtek le a várfalakról.
Illegálisan távoztak inkább, nehogy Néró dalait kelljen
végighallgatniuk. Sőt még olyanok is akadtak - tudjuk az egyik római
krónikás ezen időkről szóló könyvéből - akik halottnak tettetvén
magukat elérték, hogy Néró fellépései előtt koporsóban szállították ki
őket a városból!
 Nem ok nélkül volt ekkora ellenállás a „művész” produkciói ellen,
gondolhatjuk.
Ez a félrevezetett, önhitt és valójában messzemenően tehetségtelen
férfi igazából csak ezt az egy foglalatosságot vette komolyan. Igaz,
közben uralkodott is, épített és törvényeket hozott, halálra ítélt és
igazgatott - de mindez nála egyre hátrébb tolódott a feladatok
rangsorában. Minden zeneszámot és minden vers elszavalását előbb
otthon, rabszolgái előtt gyakorolt be, aztán nem kisebb helyen, mint a
Circus Maximusban adta elő. A közönség egy része eleve a híveiből
állott, ezek valósággal tomboltak. Ma azt mondanánk, ott „csápoltak”
neki, akár egy mai rock-koncerten a sikeres előadónak, zenésznek,
énekesnek. Ő pedig csak állt a színpadon, átszellemült arccal és
boldogan. Lám, ismét bebizonyította a világnak, milyen nagy művész!

Azért szemmel tartotta politikai ellenfeleit is.

Elsősorban Agrippinát, az anyját, aki körül olykor veszélyes emberek
bukkantak fel. Az asszony nem nyugodhatott, mindenféle hatalmasok
társaságát kereste. Ha valaki rendszeresen figyeltette őt - és Néró éppen
ezt tette - akkor hamar rá kellett jönnie, hogy az asszony bonyolult
politikai játszmát űz. Sok vasat tart a tűzben, és aki bármikor, bármilyen
szinten ellentétbe került Néróval, azt Agrippina így vagy úgy
megkereste. Ő maga, vagy hűséges emberei találkozókat szerveztek az
illetővel, próbálták rávenni, hogy álljon be a Néró-ellenes táborba.
Kettejük között az egykori (majom) szeretet mára gőgös
ellenségeskedéssé fejlődött. Már egyik sem lett volna képes
megbocsátani a másiknak. Agrippina - némileg jogosan - azt vetette a fia
szemére, hogy tizenhét éves korában ő ültette Nérót a trónra,
lényegében mindent neki köszönhet. Még azt is megtette érte, hogy
feleségül ment a dadogós, csöpögő orrú elmebeteg Claudiushoz, aztán
addig unszolta a császárt, míg az előbb hozzáadta a lányát Néróhoz,
aztán meg a fiává is fogadta. És amikor veszélybe került a szép álom,
hogy fiából császár lehet, mert Claudius a saját fiát akarta a trónra
ültetni - akkor meggyilkolta a férjét. És mindezt miért, kiért tette? Hát
Néróért!
 A másik oldalon ott volt Néró, aki éppen ezek miatt nem akart
anyjával közösködni. Nem mintha bármiféle erkölcsi ellenvetése lett
volna a gyilkosság, az ármány, az aljasság akármilyen formája ellen,
dehogy! Ám anyja az első években túlságosan is kikövetelte a hálát
mindezért, no és ami még veszélyesebb és tekintélyrombolóbb volt:
uralkodni akart, mindenáron! Néró úgy érezte, beteg agya ekkor azért
helyesen működött - hogy anyja mélybe húzza őt. Egy nő a római trón
közelében, aki minden ügyet a maga kezébe vesz, mindent maga intéz?
Ez egyfelől őt, Nérót teljesen zárójelbe tette volna, semmi tekintélye,
hatalma nem maradt volna. Másfelől pedig ő akart uralkodni és éppen
azért szakított anyjával, mert nem akart élete végéig csak hálálkodni
neki, amiért az a trónra juttatta őt.
Néró köszönte szépen, de ebből többé nem kért. És ahogyan
figyeltette anyját, ahogyan lefizette szinte egész környezetét, már szinte
látta kirajzolódni a nagy összeesküvést. A valóságban persze az asszony
ettől még messze volt, de nem ártott óvatosnak lenni. Mindazonáltal
Néró nagyon ravasznak képzelte magát és biztos volt benne, hogy már
nem kell sokáig várnia. Közeledik a perc, amikor okkal csaphat le
anyjára.
Eközben ez a roppant gőgös férfi nem vetkőzte le sértő, nyegle
viselkedését. Öröklött génjei is megszólaltak benne, úgy tűnik.
Elődeihez, rokonaihoz hasonlóan mindinkább előtérbe tolta bűnös
hajlamait. Ahogy ment előre húszas éveiben, még sokan azt hihették
róla - és szentül hitték is - hogy faragatlansága, durva megnyilvánulásai
csak neveltetésbeli hiányosságainak köszönhetőek, hogy még nem
alakult ki személyisége. Hogy hibákat vét, de hát istenem, ki nem teszi?
Ám az aggasztó jelek csak sokasodtak. A férfi kedélyhullámzása,
beteges ötletei és még betegesebb tettei már komoly aggodalomra adtak
okot. Ismét megkezdte éjszakai vándorlásait a városban, ahol
nemegyszer életveszélybe sodródott, de csak nevetett ezen is.
Álruhában, parókával a fején járta a kocsmákat és Róma kivilágítatlan
utcáit. Most már okosabb volt, legalábbis annyiban, hogy testőrei tisztes
távolságból követték.
Néró álruhájában és az éjszaka homályát kihasználva, belekötött a
későn közlekedő emberekbe. Megesett, hogy többeket alaposan elpáholt
és bedobott egy csatornába. Adott, de kapott is. Egyszer egy előkelő
férfiú feleségét molesztálta, markolászta meg egy kocsmában, mire a
férfi csaknem kiverte a császár szemét. Kistáján agyonverték néha, de ő
nem ijedt meg, nyilván azért, mert sérült szellemével nem mérhette fel
a valós veszélyt.
Később megtette azt is, hogy éjszakánként… betömi járt. Római
boltok ajtaját feszítette fel, és amit onnan ellopott, azt másnap a
palotába baráti körben árverésre bocsátotta. Ez lényegében
köztörvényes bűnözés volt, ami őt a legkevésbé sem aggasztotta, csak
nevetett, ha valaki erre célozgatott. Ő császár, tehát neki mindent
szabad.
A bolondnak is mindent szabad.
Életmódja egyre kórosabb lett, ami persze abban az időben nem volt
annyira feltűnő. A rómaiak már sokat elviseltek császáraiktól. Néró a
lakomáit délben kezdte el és éjféltájban fejezte be. Ő is álmatlanságban
szenvedett, miként hasonlóan beteg elődei.
Nem volt elmebeteg, akkor még nem. De állapota rohamosan romlott
és alig néhány év alatt már odáig „fejlődött”, hogy egy mai elmeorvos
minden bizonnyal kiállította volna róla az elmarasztaló bizonyítványt.
Azt beszélték róla, hogy még huszadik éve előtt, amikor anyja
társaságában élt, vele is hált. Beszélték, hogy Agrippina hajlandó volt e
vérfertőző kapcsolatra szintén a nagy cél: a befolyás érdekében.
Mondogatták, akik látták, hogy mindig közös gyaloghintóban vitették
magukat és a lefüggönyözött járműben ki tudja, mi minden történhetett
az úton, mert amikor aztán anyja és fia kiszálltak, bizony ruházatuk
állapota… hm… bizonyos kívánnivalót hagyott maga után.
De ennek már vége volt. Vagy nem? Mert Néró számos ágyasa között
élt a palotában egy rabszolganő is, aki a megszólalásig hasonlított
Agrippinára. A hasonmást Néró kutatta fel, pénzt és energiát nem
kímélve. Ez megint egy használható adalék lenne egy (Freud-féle
szexuál-pszichológiai) elemzéshez, no és annak végén egy mindent
megsemmisítő elmekórtani lelet kiállításához.
De voltak ennél zavarosabb és kegyetlenebb ügyei is. Férfiakkal is
gyakorta közösült, aztán egyszer valami köztest, valami „harmadik utas
módszert” is ki akart próbálni. Hát homoszexuális szeretőjét, a fiatal és
csinos férfit kasztráltatta, aztán női ruhákban járatta, és mint
menyasszonyát kezelte. Mindenhová magával vitte és nyilvánosan
csókolózott vele - a kísérete, a programokra meghívott vendégek vagy
éppen lakomázó társak azt sem tudták ilyenkor, hová nézzenek, és
hogyan reagáljanak.
Meg volt győződve, hogy nincs romlatlan ember a világon. Ebből
indult ki, és ebben rögtön mentséget talált önnön hagymázas
elképzeléseire, amelyeket sajnos meg is valósított. Vadállat bőrébe bújt
és cölöpökhöz kikötözött meztelen rabok, nők és férfiak nemiszerveit
harapdálta, mert akkor ő „ketrecéből kitört farkasnak” képzelte magát.
Valahol a lelke mélyén ilyenkor csakugyan az volt, egy féktelen
ragadozó. Hisz emberként is olyan volt, úgy élt. Mindent megengedett
magának.
Az is megtörtént, hogy hármas szexet parancsolt. Ilyenkor a fentebb
említett kasztrált szeretőjét ő tette magáévá, miközben hátulról egy
barátja meg őt „szerette”. Ezenközben a felnőtt férfi egy szűzlány
hangján sikongatott, mint aki most veszíti el szüzességét - és ezt roppant
jó tréfának vélte, remekül szórakozott és többször megismételtette.
Ez az életmód, és számos más is, amiről itt helyhiány miatt nem
szóltunk, őrületes mennyiségű pénzt emésztett fel. Néró naponta
milliókat költött - esztelenségekre. Olyan palotákat építtetett magának,
amelyeknek méreteit mai ésszel fel sem foghatjuk. És főleg nem
találunk választ a kérdésre: miért? A beteg elme ritkán tárult fel teljes
mélységében. Mindenesetre Néró azt mondta: a pénznek akkor van
értelme, ha pazarolhatjuk. Nos, maradéktalanul teljesítette is ezt az
elvet.
Palotái, fürdői, oszlopcsarnokai akkorák lettek, hogy azt még a mai
Róma méretei között is nehéz elképzelni. Pedig hát a Krisztus utáni
évtizedekben Róma a mainak csak a töredéke volt területileg. így aztán
nem csoda, hogy a pénze, mint elődeinek, neki is elfogyott és attól
kezdve sokszor bűnös módon kellett ismét százezreket és milliókat
szereznie, hogy fenntarthassa ezt a csak őt, az ő kényelmét és
kicsapongásait szolgáló gépezetet. Nem volt egyszerű feladat, de
megoldotta.
 Ahogyan elődei, ő is felségsértési pereket rendezett. De ennél
ravaszabb és aljasabb ötletei is voltak. Egyszer betiltotta egy drága
bíborfesték árusítását és az azzal készített ruhák viselését. Mivel pedig
ez a gazdagok viselete volt, a rendeletet nem hirdette ki, hanem
titokban, ámde érvényben lévőnek tartotta. Aztán akit az utcákon -
nem csak Rómában, de más városokban is - ilyen öltözetben értek, vagy
a kereskedőt, aki ezt árusította - lefogták és vagyonelkobzásra ítéltek.
Amikor így is elfogyott már a megkopasztható jelöltek száma, Néró
maga beszélte rá egyik szolgáját, menjen a piacra és áralja a szert. Ezzel
az ürüggyel aztán másnap katonáival körbevette az egész piacteret és
illegális árusításra hivatkozva az összes kereskedőt börtönbe záratta.
Nagy váltságdíj ellenében szabadultak a szerencsétlenek - Nérónak egy
ideig megint volt pénze…

Agrippina nem nyughatott.

Valamit folyton forralt, és minden lépésén látszott, hogy még messze
nem mondott le a hatalomról. A nő akkor már az ötvenhez közeledett
(pontos születési dátumát nem ismerjük, ahogyan akkoriban még az
ismertebb emberek többsége sem tartotta érdemesnek feljegyezni azt).
Néró egyre ráncosabb homlokkal hallgatta az anyja környezetéből
érkező borzalmas híreket.
Hát embereket bérelt fel, akik naphosszat anyja háza körül tanyáztak,
és ha az asszony kijött, követték és gyalázták. Ha csak felbukkant az
ablakban, rothadt gyümölcsökkel dobálták meg és trágár szavakkal
illették. Ha vidékre ment - ment? Menekült! - akkor ott Néró
utasítására pereket akasztottak a nyakába, úgyhogy ismét visszafutott a
fővárosba.
Egy időben több mérgezési kísérletet tett, de a korabeliek ismerték az
ellenmérgeket, mi több, előre felkészültek rá: ellenmérget vittek be
szervezetükbe apránként, de rendszeresen. Kiderült, hogy Agrippina is
ugyanezt tette. Így Néró tajtékozva volt kénytelen megállapítani, hogy a
mérgezés, mint olyan nem jön számításba.
Akkor építtetett egy villát az anyjának, de olyan hálószobát
készítettek, amelynek mai szóval „álmennyezete” volt. Az igazi alá
ugyanis hatalmas ólomsúlyokat függesztettek, amazokat eltakarták egy
vékony lemezréteggel. Majd az egész szerkezet alá helyezték az ágyat…
Ha Agrippina abba belefekszik, akkor éjjel egy beavatott ember
egyetlen mozdulattal kioldhatta a rémületes súlyt, az az ágyra zuhan és
agyonnyomja az alvót.
Persze az volt az asszony szerencséje, hogy a mesteremberek akkor is
pletykálkodtak, dicsekedtek munkájukkal. Fülébe jutott hát, mit
terveznek és bár a házat elfogadta fiától, a hálószobába soha be nem
tette a lábát. így Nérónak valami mást kellett kitalálnia, ha célhoz akart
érni.
Nagy ravaszul úgy tett hát, mintha ismét összebarátkozna anyjával.
De persze már elszánta magát a végső tettre, mi több, azt pontosan elő is
készítette. Hajókirándulásra hívta anyját, éreztetve üzenetében, hogy
most talán megbékélhetnek. Agrippina, bármennyire is ravasz
nőszemély volt, lépre ment - hiszen ő is jobban járt volna, ha a
folytonos ellenségeskedés helyett újra fia közelébe kerülve esetleg
befolyása alá vonhatja a császárt. Kíséretével eljött hát és részt vett egy
lakomán. Majd ezek után a fia több, a kikötőben álló kisebb hajóra
mutatott, mondván: ezekkel fognak hazaérni. Több barátjának és
anyjának is adományozott egy-egy hajót, míg maga természetesen a
legnagyobbra szállt, amelynek még a vitorlái is aranyszálakkal átszőtt
szövetből készültek.
Agrippina nem tudhatta, hogy a hajó egy külön erre a célra
gyártott… csapda. Ugyanis úgy készült, hogy két fél részből rakták
össze, ezek látszólag szorosan illeszkedtek egymáshoz. Az asszony
álmában sem gondolta volna, hogy fia mesteremberei képesek valami
ilyesminek az előállítására - igaz, mások sem tudták. Az összeillesztett
hajó látszólag egységes, szilárd darab, használható jármű volt. Vitorláját
feszítette a szél és szelte a hullámokat.
Ám a négyfős, beavatott legénység csak arra várt, hogy a hajó a folyó
közepére érjen. Ott aztán - Néró feszülten leste a fejleményeket -
egyikük meghúzott egy kart és a hajó azonnal két darabra vált. A
legénység a vízbe ugrott és elúszott. Agrippina ott maradt, de közben a
lábai már csúsztak a ferdévé lett fedélzeten… Minden csak egy
pillanatig tartott, és az asszony máris a vízben volt.
 Alighanem az volt az a pillanat, amikor felfogta, hogy a kockát végleg
elvetették. Ez egy halálos játszma volt, és a tulajdon fia őt sem kíméli.
Ahogyan ő sem kímélte Claudiust, sem másokat… Ahogyan Néró
megölette Claudius fiát, vetélytársát Britannicust, úgy miért éppen vele
ne végezne?
Máris a vízben volt és elmerült.
Néró több száz méterrel távolabb tapsolt örömében. Közben mégis
nyugtalanul fürkészte a vizet - nem bukkan fel az asszony? Mintha
látott volna egy fejet távolodni a túlsó part felé. De az talán az ő
valamelyik hajósa volt, vagy csak káprázott a szeme? Ebben
reménykedett.
Nos, volt itt egy dolog, amiről még Néró sem tudott és ezért
semmiképpen sem számíthatott rá.
Agrippina tudott úszni.
Ez azért érdekes, mert akkoriban még a férfiak nagy többsége sem
tudott úszni akkor sem, ha tenger vagy folyó mellett lakott, netán a
foglalkozása - halászat, hajózás - ezt megkövetelte volna. A nőknél ez a
tudás még ritkább volt. Agrippina még gyermekként tanult úszni, de
aztán ezt sehol sem használta és nem is mutatta, nem volt rá szüksége.
Most, amikor életveszélybe került, a régi tudás egy másodperc alatt
automatikusan feléledt és az asszony kiúszott a másik partra. Távol
fiától és annak pribékjeitől a bokrok, sások között mászott partra, és
ahogyan volt, talpig nedvesen elrohant közeli házába. Elképzelhetjük,
mennyi keserűség tombolt a lelkében háládatlan és könyörtelen fia
iránt!
Most már biztos volt benne, hogy el kell tennie Nérót láb alól,
különben az végez vele.
Néró sohasem volt annyira izgatott, mint azon az estén és éjszakán.
Valami ösztön azt súgta, hogy ne örüljön, amíg nem kap biztos hírt. Hát
nem is aludt, hajnalig ült és leste a hírhozókat. Aztán a pirkadattal
együtt az első hírnök is megérkezett és jelezte: Agrippina asszonyt a
házában láttak ma éjjel, készülődött, tett-vett. Nedves ruhában,
csapzottan és félig magánkívül érkezett haza, de most már nagyon is
tettre kész…
 Nérót kiverte a hideg verejték. Hát az anyja elpusztíthatatlan? Nem
értette a dolgot. Ha babonás lett volna - vagy istenhívő - hát magasabb
erőknek tulajdonítja anyja csodálatos és érthetetlen megmenekülését,
talán magába száll, és többé nem mer próbálkozni. De a fiatal császár
semmiben sem hitt, ezért miután lecsillapodott, oda lyukadt ki, hogy
még egy kísérletet kell tennie. De félre az efféle ravaszságokkal és
mintaszerűen kidolgozott - ám hatástalan! - mestermunkákkal!
Maradjunk a régi, bevált módszereknél! Kell egy bérgyilkos, és semmi
több, nem kell ezt cifrázni!
Elfogatta Agrippina egyik rabszolgáját, megkötöztette, hálószobájába
vitette, majd egy tőrt dobott melléje, aztán behívta barátait és a fogolyra
mutatott:
- Agrippina hű embere, azért jött, hogy megöljön. Le kell
számolnom vele!
Nem kellett attól tartania, hogy ezek az emberek nem hisznek neki.
Belőle éltek, őt szolgálták, egész létezésük Nérótól függött. így hát
természetesen azonnal úgy tettek, mint akik elhitték a dolgot, sőt
szolgálatkészen indultak a városba elhíresztelni, milyen aljas
orgyilkosságot tervezett a rettenetes anya, ki lám, még saját édes fiát
sem kíméli, annyira áhítozik a hatalomra!
Az „egyszerű, de hatásos” módszer ezúttal is bevált. A bérgyilkos
akadálytalanul jutott be Agrippina házába és ott leszúrta az asszonyt.
Így halt meg a nagy Augustus unokája, aki három őt követő császár
közül az egyiknek nővére, a másiknak felesége, a harmadiknak az anyja
volt.
Néró megint feszülten várta otthon a hírt és nem kétséges, hogy az
agya akkortájt ismét túl nagy terhelést kapott. A személyisége, az
idegrendszere megroppant. Pedig már amúgy is eléggé gyenge és sebzett
volt.
Amikor jött a hír, hogy sikerült a tett, kisebb kísérettel anyja villájába
rohant. Azt beszélték, hogy a holttest látványa mérhetetlen örömet
okozott neki. Az elfajzott fiatalember sorban megtapogatta anyja véres
tagjait, némelyik testrészét dicsérte, másikat bírálta. Mint aki nem tud
betelni az örömteli ténnyel, hogy lám, vége a rettegetett nagy
ellenségnek.
 Ugyanakkor belső szorongásait nem oldhatta fel, a gyilkosság után
azok csak szaporodtak. Később Néró nemegyszer megvallotta
barátainak, hogy rosszul alszik, folyton anyja arcát látja maga előtt. Ez a
halott arc „kísértette” őt éveken át és ez a helyzet nyilván csak rontott
pszichés állapotán. Még később mindenféle mágikus varázslásokkal
próbálta kibékíteni anyja szellemét, csak hogy hagyja el őt - ám egy
anyagyilkos igazából mit tehet?
Mielőtt megsajnálnánk a gazembert, jó, ha tudjuk: azért ez az este
nem hatott rá annyira keményen, hogy felhagyjon a gyilkolással úgy
általában, sőt. A családtagok gyilkolása igazából csak ezután vette
kezdetét. Mint aki egy új játékra kapott, mint aki új ízt érez szájában és
tudatában - most már valósággal sportot csinált abból, hogy egyetlen
közeli rokon vagy hozzátartozó se maradjon életben. Ha végezni, mert a
saját anyjával, miért kímélne nagynéniket, feleségeket, bárkit?
Különösen, ha ráadásul ezektől még nagy vagyont is örökölhet!
Hát hamarosan felkerekedett és egy gazdag, idős nagynénjét látogatta
meg. Aki nem élte túl a látogatást, igaz, itt a fiatalember nem saját
kezűleg, hanem orvosai révén tétette el az öregasszonyt láb alól. Aztán
azon melegében átkutatta a lakást - személyesen! - hogy ellophassa a
végrendeletét, amelyben persze nem őt jelölte meg örökösnek. Így tette
rá kezét az asszony vagyonára, majd szétnézett, honnan lehetne még
több pénzhez jutni - hasonló módszerekkel?
Tudjuk: Néró első felesége a még csaknem gyermek Octavia, az őrült
Claudius lánya volt. Tőle hamar megszabadult, mivelhogy… megunta
őt. Ami nem csoda, hiszen a korabeliek tanúságtétele szerint Octavia
valóban nem volt egy szórakoztató vagy érdekes lény. Néró néhányszor
éjjel az ágyban próbálta őt megfojtani, de vagy az ereje volt ehhez
kevés, vagy a nej kiáltott segítségért, és akkor még a férfi fékezte magát.
Végül is belátta, akadnak más módszerek is. Kijelentette, hogy neje
meddő, gyermeket nem szülhet - ez akkoriban Rómában válóok volt.
Néró el is vált tőle, igaz, a nép egy része ezért megvetette és nyilvános
szereplésein kifütyülte. Ez nagyon meglepte - nem sejtette előre, hogy
Octavia ilyen népszerű lehet, vajon miért?
Mindenesetre száműzetésre ítélte az asszonyt, hogy ne is lássák
Rómában, akkor talán majd elfelejtik. Amikor ez sem segített, és
Octaviának továbbra is sok híve, barátja volt a városban, a császári férj
házasságtöréssel vádolta meg feleségét. Otromba volt a vád, tele hamis
állításokkal - a per sem növelte Néró népszerűségét. Mi több, még az
általa felbérelt hamis tanúk is, látva mi történik, megtagadták a
vallomást. Ekkor végső kétségbeesésében a császár egyik volt nevelőjét
bírta rá, vallja azt, hogy Octavia vele csalta meg őt.
Mindenesetre sikerült elválnia Octaviától, és tizenkét nappal később
feleségül vette Poppeát, akit állítólag nagyon szeretett. A mi számunkra
persze több mint kétséges, hogy egy ilyen lelkületű ember egyáltalán
tudta volna, mi a szerelem és valóban azt érezte volna? A szerelem
pozitív érzés, míg Néró akkoriban már, és később még inkább, szinte
kizárólag negatív, mások ellen irányuló cselekedetekben lelte örömét.
Ám egy napon a terhes asszony alapos fejmosással fogadta őt, amikor
késő éjjel tért csak haza valami mulatozásból. Ezen Néró olyannyira
feldühödött, hogy „szerelmét” feledve hasba rúgta asszonyát - aki ebbe
bele is halt. Poppea ugyan előzőleg szült egy kislányt, de hamarosan az
is meghalt.
A harmadik felesége is kalandos úton került a palotába. Néró egyszer
meglátta őt valahol, akkor éppen egy előkelő lovag felesége volt Statilia
Messalina. Hogy elvehesse, egyszerűen meggyilkoltatta a férjét és az
özvegyet villámgyorsan oltárhoz vezette.
Igazából persze - a történetírók szerint - nem volt olyan rokona, aki
ellen el ne követett volna valami gazságot. Az illetők még örülhettek is,
ha élve, de kifosztva és száműzetve megúszták a konfliktust.
Nem különben végzett a nem vérrokonnak számító sógorokkal. Az
egyiket, egy vele egykorú fiatalembert Néró közvetlenül kivégzése előtt
homoszexuális módon még meg is erőszakolt, majd halála után azt
híresztelte róla, hogy az anyja szeretője volt. Amikor besúgták neki,
hogy Poppea kiskorú gyermeke „császárosdit” játszik a pajtásaival és
magát római császárnak képzeli - Néró megijedt. Szentül meg volt
győződve, hogy a gyermeket arra nevelik, őt majd tegye el az útból, ha
megnő. Ezért parancsot adott egy rabszolgájának, hogy fürdőzés közben
húzza a szerencsétlen gyereket a medence fenekére, hadd fulladjon
meg. Így is történt.
 Ölt bosszúból, ölt előre megfontoltan, ölt és gyilkolgatott pillanatnyi
szeszélyből, megmagyarázhatatlan okból, „csak úgy” és ölt… tréfából.
Testőrségének parancsnoka torokfájásra panaszkodott, mire küldetett
neki a saját gyógyszertárából orvosságot - a férfi, aki pedig
gyermekkorától mindenkor mellette volt és mindenhová elkísérte,
mérget kapott és azonnal meghalt. Néró meg jót nevetett az egészen. Az
ismert módon Senecát, a nevelőjét is halálba kergette - a tudósnak nem
sok ideje volt meggyőződni arról, hogy nem jó a politikusokkal közeli
barátságba keveredni. Különösen nem akkor, ha az a politikus
hatalommániás és elmebeteg. Mire Seneca ezt beláthatta, már késő volt.
Aztán a gyilkolás, mint olyan éppen annyira a mindennapok részévé
vált Róma és Néró számára, mint véreskezű elődei idejében. Az, hogy a
keresztényeket az arénába küldte, igazából nem találkozott nagy
rosszallással. Ezt mi csak a mából visszanézve tartjuk főbenjáró bűnnek.
Az akkori rómaiak számára a keresztények valami sötét és titkos szekta
volt, rejtélyes és bizonyára bűnös emberek. Mert hiszen nem
rejtőzködtek volna, ha nem szárad valami a lelkükön? - kérdezhették az
akkori római átlag-csőcselék. Sokkal jobban izgatta őket az, ami a
városban a rómaiakkal, a nem keresztényekkel, az előkelőkkel és a
közemberekkel történt. A villámok csapkodtak és soha nem lehetett
tudni, kit találnak el…
Sokakat eltaláltak, nem kétséges. Néró nemegyszer valóságos
vérfürdőt rendezett. Üstökös tűnt fel az égen? Nosza, gyilkoljunk le egy
csomó előkelő családot, beleértve kicsi gyermekeiket, házuk népét, még
rabszolgáikat is, vagyis irtsuk ki őket maradéktalanul - hogy
megengeszteljük az égiek haragját. Hogy ezenközben „véletlenül” az
illetők teljes vagyona is a kincstárba került? Annál jobb.
Nem kell mondani talán, hogy az embereknek már nagyon elegük
volt uralkodásából és több összeesküvést is szőttek megbuktatására. De
ahogyan az a diktatúrákban lenni szokott, tömérdek besúgó járta az
utcákat és férkőzött be mindenhová. így az összeesküvők mindig
lebuktak.
Persze ahhoz, hogy valakit megölessen, nem kellett semmi rosszat
tennie az illetőnek. Elég, ha nagy, neves ősei voltak, olyanok,
melyekhez foghatókkal Néró nem büszkélkedhetett, és máris elküldte
pribékjeit az illető házába. De az is elég volt, ha valakinek bús, komor
ábrázata volt, azt is maga elleni kihívásnak tekintette. Kedvelt módszere
akkoriban az volt, hogy „orvosokat” küldött az illető házába, persze
katonai kísérettel, hogy „meggyógyítsák” a házigazdát és olykor háza
népét is. A katonák lefogták a szerencsétlen áldozatot, az orvosok eret
vágtak rajta, de aztán félbe is hagyták a műveletet és hagyták azt az
embert elvérezni. Néró maga röhögve „kezelésnek” nevezte ezt a
módszert és nemegyszer maga is végignézte, hogyan huny ki ily módon
egy-egy emberi élet. Szerette meglesni a halált.
A pirománia csak egyike volt rettenetes szenvedélyinek, amelyek
kínozták és mindinkább a bűn útjára lökték őt. Imádta nézni a tüzet, de
ez csak a kezdet volt. Később már jobban szerette azt okozni, életre
kelteni, megszülni és táplálni. Amikor pedig azt képzelte, hogy ő
voltaképpen nagy építész, aki nem csak hatalmas palotákat, hanem
egész városnegyedeket képes tervezni, hát minden skrupulus nélkül
felgyújtotta a nagyváros egész negyedeit, hidegvérrel végignézte, amint
leégnek a szegények apró házai. De azt sem bánta, ha a tűz átterjedt a
bérházakra, majd a gazdagok palotáira, sőt egyes templomokra is. Azt
biztosan rosszul tette, hogy nyilvánosan ujjat húzott a szenátussal, a
patríciusokkal és a nemességgel. Vagyis szinte mindenkit maga ellen
fordított, aki számított, ez pedig nem jósolt semmi jót számára.
Ráadásul a csillagjósok, dacolva minden veszéllyel, több ízben is
szemébe mondták, hogy el fogja veszíteni hatalmát. A nagyképű
fiatalember erre csak vállat vont és közölte:
- Majd megélek a művészetemből.
Ugyanis akkor is, sőt halála pillanatáig szilárdul hitte: ő egy nagy
művész! Olyan nagy, akihez foghatót a Föld még nem hordott a hátán.
Néha arra is célozgatott, hogy talán nem is érdemes neki
államvezetéssel foglalkoznia, mikor művészként még annál is nagyobb
és tehetségesebb!

Fizikailag sem volt rendben, bár mint kocsiversenyző és atléta

egészségesnek tűnt. De amikor például hírét vette, hogy Gallia és
Hispánia együttesen fellázadtak ellene, egyszerűen úgy megdöbbentette
a hír, hogy elájult. Ez a gyengeség még az ő számára is érthetetlen és
meglepő volt. Amikor aztán végre magához térítették, fejét a falba
verte, ruháját szaggatta - mint aki ekkor fogta fel, hogy a hatalom
elvesztése csakugyan közeleg. A férfi sírva panaszolta mindenkinek,
milyen méltánytalanság ért egy nagy művészt!
Vad terveket kovácsolt, hogyan előzhetné meg a veszedelmet. Úgy
tervezte, minden gallt meg kell ölni az egész birodalom területén, mert
hiszen azok nyilván a lázadók cinkosai. Rómát fel kell gyújtani, a
cirkuszi vadállatokat pedig a nép köré ereszteni, hogy senkinek se
legyen kedve a tűzoltással foglalkozni. Előzőleg egy nagy lakomán
méreggel ki kell irtani az egész szenátust - és hasonlókat tervezett
teljesen komolyan. „Felperzselt föld” taktikájának egy igen korai
változata lett volna ez - ezzel próbálta megállítani a közeledő fellázadt
légiókat és a gallokat.
Néró más légiókat küldött a lázadók ellen, akik azonban sorra
megegyeztek egymással és így neki nem maradt serege, míg a lázadók
egyre többen voltak és Róma ellen vonultak. Mindegyiküknek elege
volt Néróból, az amatőr művészből és profi tömeggyilkosból. A
népharag, amely tizennégy éven át békésen tűrte az egzaltált bűnöző
hihetetlenül véres uralmát, most mintegy varázsszóra ellene fordult.
Ebben nyilván nagy szerepet játszottak a vészesen közeledő légiók is.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Néró is felfogja a veszélyt.
Pedig az utolsó napokig - ez is elmebaja közvetett bizonyítékaként
fogható fel - egyszerűen kizárta tudatából a valóságot. Nem akarta
hallani a valós híreket. Félt az igazi eseményektől, hát egy kitalált
világba menekült. Nem mérsékelte fényűző életmódját, dorbézolt késő
éjszakáig és egyre fogyatkozó híveivel úgy beszélt, mintha a veszély
nem is létezne. Nem engedte magához az egyre rosszabb híreket hozó
futárokat és aggódó politikusokat vagy hadvezéreket sem. Mellesleg
ezek is kerülték őt, mióta egyik győztes kollégájukat Néró egyszerűen
kivégeztette annak az ellenség felett aratott nagy győzelme után -
csupáncsak azért, mert íme, bebizonyosodott, hogy nem ő, Néró a
legügyesebb hadvezér…
Hát megfogyatkoztak hívei, végül szinte senki sem maradt. A
csőcselék is fellázadt - még nem feledhették el neki a kényszerű
színházi bemutatókat, a hamis énekét, de legfőképpen a római negyedek
felgyújtását.
Amikor a nép már éhezett, mert hiszen elapadtak a
gabonaszállítmányok, Néró pedig még a maradékra is nagy adókat vetett
ki és a háború ürügyén is megadóztatta volna népet - híre jött, hogy az
afrikai Alexandriából egy nagy gályán… homokot hoztak a
gladiátorjátékok porondjára. Ez az abszurd esemény aztán végleg
ráébresztette az embereket arra, hogy Nérótól nem remélhetnek
védelmet a lázadókkal szemben, nem remélhetnek tőle semmit. Ettől
kezdve Róma népe is ellene fordult, most már nyíltan.
Az utolsó nap nagyon hamar eljött. Akkor pontosan a Kr. után 68. év
június havának 8. napját írták. A Claudius-nemzetség utolsó sarja a
tizennégy éves uralkodó és akkor majdnem 31 éves uralkodó néhány
rabszolgája társaságában gyalog menekült a forrongó városban. Végül
egy majorságba szorult be, és már hallotta az üldözők zaját. Annak is
híre jött, hogy az ezerszer (általa is) megalázott szenátus erőre és
bátorságra kapván Nérót a haza ellenségének kiáltotta ki. Elfogása
esetén kilátásba helyezték, hogy halálra vesszőzik…
A rémült és egyre kétségbeesettebb ripacs még mindig szavalt,
verseket mormolt és közvetlenül halála előtt kijelentette:
- Milyen nagy művészt veszt el velem a világ!
A jelek szerint ez az elferdült elme végig hitt saját nagyságában,
tehetségében. De az este félhomályában gyanús árnyak közeledtek.
Néró megásatta sírját, majd egy rabszolgájának megparancsolta, döfje át
a torkát. A kísérlet csak másodjára sikerült, akkor aztán végre távozott
az élők sorából az a férfi, aki annyit ártott Rómának és a világnak.

Már Platón is javasolta, hogy ki kell választani egy bizonyos

emberfajtát, fiatal kortól az uralkodásra nevelni, akkor talán ezeket nem
szédíti meg a hatalom - írta Barbara W. Tuchman amerikai történész.
Ha az egyes emberek között sem ritka az őrület, miért is hinnénk, hogy
az uralkodók ettől mentesek maradnak? Különösen, ha az egyik
legnagyobb narkotikum, a hatalom kerül ilyenkor a kezükbe. Platón
mindenesetre jól látta az alapvető bajokat, bár a megoldás, amit javasolt,
máig nem kapott teret. A hatalom gyakorlásának amúgy is csak a
technikáját lehet elsajátítani, mondhatjuk úgy is, hogy annak
adminisztratív részét bárki megtanulhatja. De hogy a lelke, a tudata
képes lesz-e megvédeni magát a nap, mint nap jelentkező kísértésektől,
az felette kétséges.
„A hatalom őrülete” (és mint könyvének egyik kiadásában az alcím is
sokat jelent: „Trójától Vietnamig”…) című művében Tuchman asszony
is hitet tesz amellett, hogy a hatalom gyakorlóinak racionalistáknak és
bölcseknek kellene lenniük. Nem kétséges, az utóbbi háromezer évben
ilyen uralkodók is akadtak - ritkán, mint a fehér holló.
Persze az esetek nagy többségében nem a bölcsesség a mérvadó és
még csak nem is szükséges az uralkodáshoz. Gusztáv Adolf svéd király
mondotta volt egykoron leendő utódjának, a még kiskorú Krisztinának:
„Ha tudnád, lányom, mily kevés bölcsséggel irányítják ezt a világot!” És
csakugyan.
A bölcsességre csak akkor számíthatunk, ha a hatalom iránt
érzéketlen, azon felülemelkedni tudó férfi vagy nő kerül vezető
pozícióba. Kiskirályokkal, a „hatalom őrületében” szenvedő kisebb-
nagyobb képességű és hatalmú emberekkel nap, mint nap találkozunk,
még egyáltalán nem vezető beosztásokban is. A jelek szerint akkor
lehetett régen is, ma is számítani normális uralkodóra, vezetőre, ha az
illetőből hiányzott a személyes becsvágy, önmagát tehát nem tolta
előtérbe, és ha az illető képes volt a dolgokat józanul, az úgynevezett
„paraszti ésszel” szemlélni.
Hát azt kell mondanunk, hogy ez is szerfölött ritkán teljesült így
együtt. Minekutána a történészek egy része arra a belátásra jutott, hogy
a hatalmi őrület igazából nem más, mint a hatalom gyermeke. Ahogyan
igaz, hogy a hatalom korrumpál, úgy igaz az is, hogy elveszi a józan észt.
Kinek kissé, kinek nagyon. Az a tény, hogy parancsokat adhatunk és
ezzel mások életét akár egy pillanat alatt is gyökeresen
megváltoztathatjuk, az a tény, hogy engedelmeskednek nekünk és
alakíthatjuk a világot vagy annak akár csak egy darabját is, hogy addig
nem volt és a nélkül be sem következő eseményeket idézhetünk elő
játszi könnyedséggel, csupáncsak hatalmi szóval - hihetetlenül
rombolhatják az elmét.
 Különösen azokét, akiké már a hatalomra kerülés előtt sem volt
teljesen tiszta.
 5.
Az éjszaka lánya
(Őrült Johanna)
Nem csak férfiakat sújtott a hatalomtól fűtött őrület. Különösen
akkor, ha valaki amúgy is erősen terhelt családból származott.
Az 1480-as évek elején az Ibériai félsziget két nagy, spanyol nyelvű,
nemrégen egyesített államának közös uralkodópárosa több gyermeknek
adott életet. Az első, ahogyan akkoriban „illett”, fiú lett, a második
közös gyermek - és néhány többi - lány. Juanának, vagyis Johannának
keresztelték.
Anyja, Izabella királyné (ugyanaz, aki Kolumbuszt elindította
Afrikába) bizony ősei révén meglehetősen terhelt volt, nehéz genetikai
örökséget hordozott. Hiszen Izabella anyja (vagyis Juana-Johanna
nagyanyja) egy komplett őrült volt, aki negyvenkét éven át nap, mint
gyászolta fiatalon elhunyt félj ét. Izabella apja és egyik testvére is
elmegyenge volt, aminthogy az kiderül a korabeli leírásokból. Enyhén
szólva egyik sem volt egy észkombájn, viselkedésük pedig rászolgált a
fenti gyanúra. Maga Izabella sem volt mentes az efféle bajoktól. Igen
különösen viselkedett, és ha haragba jött - vagyis naponta - borzalmas
jeleneteket, valóságos és látványos dühöngéseket rendezett, amelyektől
mindenki rettegett, beleértve férjét, Ferdinánd királyt is.
Amikor a lány felnőtt, még senki sem sejtette, hogy baj lehet vele.
Igaz, néha kissé különösen viselkedett, de hát ezt már megszokták az
anyjától is. Izabella attól még egészen jól vezette országát, hát aligha
lehet baj ezzel a lánnyal sem - vélhették. Hamarosan kérő is akadt,
méghozzá nem is akármilyen. A német-római császárság örökösének
tekintett és a Szépnek nevezett Fülöp jött háztűznézőbe. Johanna ekkor
tizennyolc, Fülöp tizenhét éves volt. Nem ok nélkül nevezték a férfit
Szépnek, aki csak találkozott vele, mind igen fess férfinak tartotta.
Mondanunk sem kell talán, hogy a fiatalok rögtön egymásba
habarodtak, amiből arra következtethetünk, hogy talán Johanna sem
volt csúnya. Bár sokan állítják, csak ő szerette igazán a léha és
könnyelmű természetű férfit, akit már addig is elkényeztettek a nők.
Mindenesetre az akkori krónikások hevesen fellobbant szerelemről
írnak. Ami Juanát-Johannát illeti, az ő részéről ez biztos volt - a nyegle
fiatalemberről meg gondoljunk, amit akarunk. Ő még biztosan sok nőről
álmodott, mielőtt megállapodik. Tény viszont, hogy miután kitűzték az
esküvő napját, a forróvérű fiatalok erre nem vártak - titokban papot
hívattak és tanúk nélkül villámgyorsan összeadatták magukat, aztán
rohantak az ágyba…
Napokkal később megtartották aztán a hivatalos, nagyszabású esküvőt
is, amit - mint ilyenkor általában - a köznépnek szántak, afféle ingyen
cirkuszként.
Hogy Johanna ekkor már kimutatta-e elmeállapotát, nem tudható.
Nincsenek róla hírek és feltehetően a benne lappangó kór nem
jelentkezett - még.
Az akkor szintén az övéknek számító Németalföldön, Brüsszelben
éltek. Távol a hazájától Johanna számára mindennapos küzdelem és baj
forrás lett szépséges férje. A következő években ugyanis Fülöp
egyáltalán nem adta fel a legényéletet és bár lefeküdt olykor a
feleségével is, egymást érték nőügyei. Az udvarban szedte fel egyre
újabb és újabb nőit - gyakorlatilag a felesége szeme láttára. Egyszer
aztán betelt a mérték. Férje egy udvari fogadáson, az udvaroncok
tömege előtt kezdte roppant módon dicsérni az egyik fiatal udvarhölgy
szépségét. Különösen a haját. Juana vörösödő arccal hallgatta -
mindenki előtt megszégyenítették, mint feleséget. Halkan egy ollót kért
egyik szobalányától, majd váratlanul felkelt férje trónszéke mellől, a
dicsért hölgy mellett termett és gyakorlott mozdulatokkal -
lenyisszantotta a haját körös-körül! Akkoriban egy nő férfiasan rövid
frizurával nem mutatkozhatott, ez is megszégyenítés volt. Az
udvaroncok döbbenten álltak és nézték, ahogyan Johanna-Juana
megnyírta a nőt. A férj szeme elkerekedett - addig nem hitte volna,
hogy feleségében ennyi indulat van.
De benne is volt ám! Mert felpattant a trónról, odament az
asszonyhoz és ököllel esett neki! Ha valaki azt hiszi, ilyesmi nem esett
meg a fenséges családokban, ráadásul a nyilvánosság előtt, hát téved.
Ütötte-verte a feleségét, a királynét. Az udvar erre még inkább
megdöbbent, érthetően. Végül Johanna sírva rohant vissza
lakosztályába.
Ez az eset úgy hatott, akár egy katalizátor. Attól a naptól kezdve
valami megváltozott Johanna tudatában is mind furcsábban viselkedett.
Hosszabb időkre „búskomorságba” esett, vagyis depressziós időszakok
törtek rá. Máskor meg egy szál pendelybe lovagolt ki, a köznép nagy
örömére, az udvar bosszúságára. Vagy éppenséggel az is megesett
többször, hogy felment a vár legmagasabb tornyába, kiállt a szélére és a
madarakat utánozta - úgy tett, mint aki szívesen elrepülne velük…
Szép Fülöp tovább szédítette a környékbeli nőket, állítólag még
balkézről való gyermekei is születtek tőlük. Ami nem volt nagy csoda,
hiszen a fogamzásgátlást gyakorlatilag nem ismerték. Johanna minden
egyes újabb szerető felbukkanásakor dühöngött, mire férje a
lakosztályába záratta. Mellesleg az asszony folyton terhes volt, vagy
éppen szült - erről is a szépséges férj gondoskodott. Ezzel elérte, hogy
hosszú hónapokon át nem kellett vele foglalkoznia, kedvét lelhette a
férfias mulatságokban, vadászatokban, lovagi tornákban és persze az
egyre szaporodó szeretőiben.
Mindez nem változtatott azon, hogy Johanna továbbra is rettenetesen
szerelmes volt a férjébe. Ha dühöngött is, ha jeleneteket rendezett is -
nem tudott volna nélküle élni. Egyszer pedig hazamentek spanyol
földre látogatóba, aztán a férj - azzal az ürüggyel, hogy neje
előrehaladott terhes - otthagyta és elment Németalföldre. Közben
háború tört ki Franciaországban, így Johanna a szülés után sem
követhette őt. A családi viszonyok közben úgy alakultak - Johanna
trónörökös fivére is meghalt - hogy most majd ő örökli a spanyol trónt.
Ezen időben járt Kolumbusz is az Újvilágban és a spanyol birodalom
már kezdett kiterjedni Amerikára is. Szép Fülöp, akinek csak a teste volt
szép, a lelke jóval kevésbé - állítólag hosszú távú tervet készített. Mivel
most ő a spanyol trónörökösnő férje, Németalföldön és számos más
tartományon kívül hamarosan övé lesz Spanyolország és annak
gyarmatai is. Ez pedig már szép darabja a világnak, amiért érdemes
aljasnak lenni. Eldöntötte hát, hogy kihasználva Johanna zilált
idegállapotát, azt még egy kicsit rojtozza, feszíti, megtépi - aztán amikor
Johanna már ország-világ előtt láthatóan mutatja az őrültség jeleit,
legálisan megszabadul tőle és egyedül uralja a fél világot!
Megesett, hogy Johannát nem engedték rögtön férje után. Akkor
képes volt egy egész napot és egy éjszakát állni a vár kapujában és rázta
a rácsot! Végre persze engedtek és indulhatott kíséretével
Németalföldre. Szép Fülöp kihasználta, hogy a felesége annyira szereti
őt - megzsarolta a szexualitással. Csak akkor volt hajlandó lefeküdni
vele, ha az asszony teljesítette valamilyen kívánságát. Ugyanakkor
Johanna vad jeleneteket rendezett, ahányszor híre jött, hogy férje ismét
megcsalta. Némi cinizmussal elmondható hát, hogy a királyi udvar nem
unatkozott, majd’ minden napra jutott valami „cirkusz”.
Johanna közben ettől függetlenül is egyre furcsábban viselkedett, ami
jelzi, nem volt nála minden rendben. Naponta többször hajat mosott,
amit semmi sem indokolt egy olyan korban, amikor a hölgyek ezt igen
ritkán tették. Folyton azt leste, melyik udvarhölgyre vet a férje mohó
pillantásokat, akkor aztán az illető magához hívatta és körmeivel
végigszántott a hölgy arcán. Ezzel nem egy fiatal lányt örökre elcsúfított
és szerencsétlenné tett. Mondani sem kell, hogy a hölgyek - és előkelő
családjuk - kárpótlást követeltek a királytól. Az igazságszolgáltatás egyik
sajátos eleme az volt, hogy a király dúlva-fúlva berohant feleségéhez,
sajátkezüleg és jó alaposan helybenhagyta az asszonyt, majd bezáratta
egy szobába.
Lehet, Johanna egyszerűen mazochista volt? Nála az imádott férfi
iránti szerelem egyik nélkülözhetetlen kelléke volt az, hogy a férfi őt
elverje időnként? Vagy minél gyakrabban? Ezt a kórt sem ismerték
akkoriban, bár minden bizonnyal akadtak, akik benne szenvedtek.
A fogságban töltött napok és hetek alatt Johanna nem volt hajlandó
enni. A dühös félj lefogatta és az ételt lenyomatta a torkán. Még jó,
hogy ezt is túlélte. Aztán Fülöp, hogy nagy tervét valóra válthassa, egy
hosszabb időszak minden egyes napját leíratta szolgáival. Ezt a sajátos
naplót aztán elküldte a spanyol királyi párnak - lássák csak, hogy
leányuk mit művei Brüsszelben! Ez már a „lélektani alapozás” része
volt. így majd senki sem csodálkozik, ha egy szép napon Fülöp ország-
világ előtt kijelenti, hogy felesége megőrült.
 A későbbi két Habsburg-ág, a spanyol és osztrák közös ősanyja
állapota csak romlott. Néha már a királyra is alig lehetett ráismerni - az
addig szép és vidám huszonéves férfi már maga is komor volt és a szeme
villámokat szórt. A felesége meg - akiről a Fülöp-párti krónikások azt
írták: „vagy terhes, vagy bolond, vagy mindkettő egyszerre” - csakugyan
egyre beszámíthatatlanabb lett.
Ez a házasság még tíz évig sem tartott, tehát annak vége felé Johanna
még csak huszonöt-huszonhat, huszonhét éves volt. A férje meg -
emlékszünk - egy évvel fiatalabb. De koruk ellenére nemegyszer már
úgy veszekedtek, sőt verekedtek, akár a több évtizedes házasok.
Ejtsünk pár szót a gyermekekről is. Szép Fülöp és Johanna egyik fia a
később oly hírhedt V. Károly lett, akiről tudjuk, hogy elmebaj
tekintetében még az anyját is felülmúlta (e könyvben róla is lesz szó). A
hat gyermekből - két fiú, négy lány - szinte mind trónra került. A másik
fiú, Ferdinánd is császár lett. Az egyik lány, Eleonóra portugál és francia
királyné lett, Izabella a dán trónt szerencséltette, Mária magyar és cseh
királyné lett, Katalin pedig a portugál trónra jutott.
De mindez még a távoli jövő volt, ezek a leendő császárok, királyok és
királynék a pólyában gőgicséltek vagy éppen lábra álltak, amikor az
események zajlottak. Fülöpöt nem töltötték el maradéktalan örömmel a
Spanyolhonból érkező hírek. Ott ugyanis meghalt Johanna anyja,
Izabella és férje Ferdinánd maradt a trónon. Sikerült elintéznie, hogy
mindkét országrészt, Kasztíliát és Aragóniát uralja, és mivel más felnőtt
gyermeke már nem volt, csak Johanna - hát papíron az örökölje az
említett két országot a tengerentúli gyarmatokkal együtt.
Igen ám, de az öreg Ferdinánd átlátott a szitán. Sejtette már, miben
sántikál kedves veje és otthon a parlamenttel olyan törvényt fogadtatott
el, amelynek értelmében Johanna csak akkor örököl utána, ha
beszámítható, vagy semmi egyéb ok nem akadályozza az uralkodását. És
kimondták azt is: csak ő örökölhet, a férje nem!
Szép Fülöp ekkor kezdte felfogni, hogy igazi és egyetlen ellenfele
voltaképpen nem a felesége - ahogyan addig hitte - hanem az apósa. Az
öreg róka Ferdinánd tehát megpróbálta keresztülhúzni az ő számítását?
Amit eddig tett, az most ellene fordult. Ha Fülöp eddig azt híresztelte,
és talán nem is ok nélkül, hogy felesége nem normális, az most ellene
szólt. Hiszen erre hivatkozva a spanyolok elintézik, hogy egy bolond ne
örökölhesse a spanyol trónt, ergo ő, a férj is elesik az örökségtől!
Gyorsan taktikát váltott hát. Mézes-mázos szavakkal kereste fel
feleségét, ígért megbánást és szexet bőven, sőt ez utóbbiban attól kezdve
napokon át bőven részeltette a feleségét. Sikerült persze elhitetnie az
asszonnyal, hogy eddig is csak őt szerette, de mostantól fogva aztán
szóba sem kerülhet más nő, örök hűséget fogadott neki.
Persze, rögvest benyújtotta a számlát is. Arra kérte a feleségét, írjon
egy hosszú levelet a spanyol nemesi parlamentnek, amelyben kifejezte
akaratát és kérését, hogy helyette a férje vehesse át a hatalmat, legalább
Kasztíliában, ha már nem is az egész spanyol földön. Ez az irat aztán
meg is született, Szép Fülöp pedig úgy döntött, személyesen utaznak
Kasztíliába tárgyalni Ferdinánddal. Fülöp nem kevés pénzt is vitt
magával - a megvesztegetésekre. Emberei előtte jártak és bőven
osztogatták az aranyakat. így aztán mire odaért a feleségével, aki
boldogan üdvözölte gyermekkora ismerős tájait és réglátott rokonait -
már két párt állt egymással szemben. Mindkettő megegyezett abban,
hogy bárki is uralkodjon spanyol földön, az nem lehet Johanna, és hogy
csak egy ideiglenes állapotról van szó, amely addig tart, míg Fülöp és
Johanna nagyobbik fia, Károly (Carlos) fel nem nő, hogy aztán ő vegye
át a hatalmat.
Johannát senki sem kérdezte, sőt minden egyezkedés a háta mögött
folyt. A nőt mindkét fél fegyverként használta a másik ellen. Az
acsarkodások napjait széles mosolyok követték, olykor udvariasak
voltak egymással a tárgyaló felek, olykor meg kis híján egymás torkának
ugrottak és becsületsértéseket vágtak a másik fejéhez - hogy a
következő napon lehiggadva, udvariasan kezdjék elölről a másik…
sértegetését.
Elmondható, hogy a veszekedésekkel fűszerezett tárgyalási hónapok
alatt csak a bolond nő, „Juana, la loca” viselkedett természetesen. Ő
mindig azt tette és mondta, amit akart, amit gondolt. Távol álltak tőle a
diplomáciai furfangok.
1506 őszén történt aztán - Johanna éppen az utolsó lányával,
Katalinnal volt teherben - amikor Fülöp váratlanul megbetegedett. A
történészek egy része - csakúgy, mint a korabeli krónikások is - meg
volt győződve, hogy Ferdinánd, az após mesterkedett valamit.
Feltehetően mérget csempésztetett kedves veje ételébe, italába? Lehet,
hosszan kalkulált és mindent számba véve arra a belátásra jutott, hogy
így úszhatja meg a legolcsóbban. Mert hát bármi is lesz a tárgyalások
végeredménye - Fülöp így is, úgy is elviszi legalább Kasztíliát, aztán
később valami ürüggyel, amit Ferdinánd akkor már nem akadályozhat
meg, ráteszi a mancsát a többi spanyol területre is. Hát inkább
csírájában akarta elfojtani az egész káros folyamatot. Nem hiába
tartották őt ravasz diplomatának és királynak. Aki felesége, Izabella
uralkodása alatt háttérbe szorult, de annak halála után kimutathatta
végre, mit tud.
No és Ferdinánd vakmerő volt, nem törődött az európai
közvéleménnyel, amely úgy igazán akkoriban nem is létezett. Sokkal
többet számított az európai uralkodóházak, udvarok véleménye, mert
annak diplomáciai vagy éppenséggel háborús folytatása is lehetett.
Mindenesetre megkockáztatta, hogy vitapartnerét, aki addigra
kierőszakolta, hogy névlegesen uralhassa is legalább Kasztíliát,
félreállítsa az útból. Ha lehet - végleg…
Mindenesetre nincs bizonyíték, de a huszonnyolcadik évében lévő,
hatgyermekes király, a szép férfi egyszercsak váratlanul meghalt.
Mivel akkoriban a boncolás gyakorlatilag szóba sem jött ilyen előkelő
halottak esetében, hát a rejtély nem oldható meg ma sem. Igaz, számos
betegség leselkedett a korabeli emberekre és az orvostudomány
gyakorlatilag teljesen tehetetlenül állt ezekkel szemben - azért nagy a
valószínűsége, hogy Ferdinánd némileg siettette ezt a halált…
Johanna életének ezzel egy új és döbbenetes szakasza kezdődött.
Az addig is sok gyötrelmet elszenvedett asszony, mindentől
függetlenül, most is szerette férjét. A halott férjét. A holttestet
bebalzsamoztatta és vállalta, hogy maga kíséri el utolsó nyughelyére,
egy távolabbi kasztíliai városba. Igaz, míg a gyász kora és a szertartások
zajlottak, ő hol apatikusan bámult maga elé (megesett, hogy napokon át
szüntelenül, nem is aludt közben), vagy ruháit szaggatva sikoltozott.
Nehezen jutott el tudatáig az a tény, hogy szépséges és hűtlen férje
nincs többé. Vagy ezt végül is - sohasem fogta fel?
Azt hangoztatta, hogy az ő Fülöpje most is vele van!
 Ezt ő maga is szó szerint értette és attól kezdve úgy is élt. Egy percre
sem tágított a koporsó mellől. Ezt eleinte naponta, később már „csak”
hetente néhányszor felnyittatta és a balzsamozott holttestet nézte
meredten. Máskor meg is csókolta, hol a fejét, a kezét, sőt a lábait is.
Folyton azt ismételgette, hogy Fülöp nem halt meg, lám itt van, vele
van most is!
Aztán végre elindult a temetési menet. De nem nappal - hanem csak
éjszaka haladhattak! Ez is Johanna ötlete és egyben parancsa volt.
Valami olyan homályos gondolat motoszkálhatott benne - mert szavain
eligazodni akkoriban nem igazán lehetett - hogy mivel ő most
elveszítette „élete napját”, a szépséges Fülöpöt, hát neki az igazi nap
látványa sem jár már. És csakugyan, a különös gyászmenet elindult -
éjjel. Mikor pirkadni kezdett, megtorpantak, szállást kértek és kaptak, és
amíg a nap fent volt az égen, aludtak. Aztán alkonyaikor a gyászkíséret
mozgolódni kezdett, majd amint beállt a sötétség, fáklyákat gyújtottak
és indultak.
Az akkori útviszonyok között ez szinte öngyilkos vállalkozásnak
tetszett. Hiszen utak, ha itt-ott voltak is, a minőségük még nappal is
igen figyelmes kocsivezetést, lovaglást kívánt. Éjszaka számos akadály
leselkedett a menetre. Rablóktól persze nem kellett tartaniuk - a nép
egyszerű fiai és lányai babonásan féltek a halottaktól. És jó előre
mindenki tudta már, kit hoznak a furcsa éjszakai menetelők. Ráadásul
Johanna hírneve is megelőzte a menetet, akivel szintén nem óhajtottak
találkozni.
Az éjszakai gyászolók létszáma persze hamarosan apadni kezdett.
Voltak ott urak és szolgák, akik nem bírták nézni, mit művel Johanna a
halottal, hogyan csókolgatja azt. Másokat az éjszakai menetelés
körülményei riasztottak el. Ráadásul Johanna bebeszélte magának, hogy
valakik, - titkos árnyak, rejtélyes erők? - el akarják lopni tőle a
holttestet. Fokozott őrizetet rendelt hát el, és maga sem sokszor
távolodott el a koporsótól. Elmondható voltaképpen, hogy mindig
mellette volt.
Azt sem tűrte, hogy nők jelenjenek meg. A kíséretben rajta kívül nem
is volt más nőnemű lény. Ha valamilyen kolostorhoz közeledtek -
általában ilyenekben szálltak meg nappalra - előbb meg kellett
bizonyosodni, hogy vajon férfi vagy női kolostorról van szó? Ha
kiderült, hogy ott apácák laknak, Johanna máris kiadta a parancsot és a
különös menet a sötétség leple alatt is nagy ívben kerülte el azt az
ellenséges fészket. Hiszen meg volt győződve, hogy férje még most is,
ebben az állapotában is képes lenne szemet vetni minden felbukkanó
nőre!
Ezt pedig nem kockáztathatta…

A politikai helyzet meglehetősen furcsa volt. A Johannával ellentétes

erők előzőleg mindent megtettek, hogy őt kivessék a nyeregből és
jogilag is megfosszák attól a lehetőségtől, hogy uralja Kasztíliát, anyai
örökségét. Azt inkább vagy másfél évvel halála előtt formálisan
odaadták a férjének. Ám most, hogy Fülöp meghalt - a felesége örökölte
ezt is. Így tehát megint ugyanott tartottak a politikai helyzetben, ahol
évekkel korábban, és amit senki sem akart.
De Johannát ebben az állapotában természetesen a legkisebb
mértékben sem érdekelte a politika. A balzsamozott testtel történő
vándorlása közepette annyit írt apjának, hogy uralkodjon helyette, ő
minden döntését előre is, látatlanban is helybenhagyja.
Johanna meg volt győződve arról, hogy a félje hamarosan… feltámad.
No, nem krisztusi értelemben, hanem mert számos esetet regéltek
akkoriban a tetszhalottakról, akik egyszercsak magukhoz tértek és éltek
tovább, mintha mi sem történt volna velük. Olyan
természettudományos vagy logikai kérdések nem hatolhattak el az
asszony zavarodott fejébe, hogy ugyan hogyan térhetne magához a férfi,
ha egyszer már bebalzsamozták, vagy, hogy hónapokkal, sőt tán évekkel
a halála után azért mégsem várható el, hogy magához téljen… Ő csak
hitt, de azt nagyon.
Ezért egy idő után a koporsóra üvegtetőt is csináltatott, hogy mindig
láthassa az imádott férfi arcát. Persze ez után is fel-felnyittatta azt, hogy
csókolgathassa a szeretett férfit. Élete egyetlen férfiúját, hisz más testét
sohasem ismerte meg és ezután erre már nem is nyílott lehetősége.
Biztosan el sem tudta volna képzelni, hogy őt Fülöp után bárki is
megérintse.
 De ilyesmiről szó sem volt. Az özvegy, aki élte napjának kihunytával
attól is rettegett, hogy az igazi nap fénye akár csak egy pillanatra is
rásüssön, tovább vándorolt. Minden hajnalra fedelet kellett találniuk,
legalább az ő számára, hogy tető alá rejthesse testét. Mániákusan félt
attól, hogy megérinti a napsugár. Ez valamiféle árulás lenne Fülöppel
szemben, hitte és hangoztatta is.
A kísérete alaposan megfogyatkozott. Különösen akkor, amikor
spanyol földön szerte pestisjárvány tört ki. Az emberek elhagyták
lakóhelyeiket, az erdőkbe menekültek kis csoportokban és féltek
egymással találkozni - nehogy valaki valahonnan rájuk hozza a ragályt.
Ilyen időkben egy halottal bolyongani a kísérteties, kihalt tájon már
önmagában is szürreális látvány lehetett. Az éjszaka, fáklyafénynél
haladó, káromkodó lovasok, a félénken meg-megugró lovak nyerítése, a
koporsóvivő kocsi kerekeinek nyikorgása - akár egy horrorfilm.
Ha útközben bárhol templomra akadtak, Johanna elrendelte, hogy a
koporsót vigyék be és tartsanak gyászmisét Fülöp lelkéért. Ugyanakkor
- erre a személyzet figyelmeztette a papokat a miséért járó tisztes összeg
átadásakor - még véletlenül se említsék meg, hogy egy halottról van szó!
Őfelsége a királynő ugyanis meg van győződve arról, hogy férje nem
halt meg.
A papok csak vállukat vonogatták, nem igazán értették. Ha
gyászmisét rendelnek, miért kell úgy tenni, mintha a halott élne, és
különben is, mindenki tudta, hogy Szép Fülöp meghalt. De hát tették a
dolgukat. Aminthogy a megmaradt szolgaszemélyzet, úgy ők sem
tartották tanácsosnak ujjat húzni a bolond királynéval.
Persze megesett, hogy a közeledő menetet megelőzte a (rossz) híre.
Ilyenkor bizony nemegyszer a papok elfutottak és addig vissza sem
jöttek, míg az a csupa gyászruhás kíséret a szentély közelében tanyázott.
Johannát az ilyesmi nem rázta meg - a halottat akkor is bevitette a
templom közepére. Ha volt kripta, akkor oda vitette le a koporsót, ha
nem, akkor a templom padlójára tétette. Virágokat hozatott és még a
gyászmenet is örült, mert ilyenkor egy-két napos pihenőt tarthattak.
Johanna a derékalját a koporsó mellé tétette és ott aludt „Fülöppel”,
mintha egy közös nyoszolyán feküdnének… Belegondolni is rossz,
milyen lelkiállapotban lehetett.
 Vajon csakugyan hitte, hogy férje egyszercsak feltámad? Hitte, hogy
más nők most is szemet vethetnek rá? Hitte, hogy ezzel a vándorlással
bárhová is eljuthat?
Mert bizony a vándorlás tartott. Hisz már rég nem az a bizonyos
kisváros volt a cél, ahol el akarta temetni a férjét. Azóta rájött, hogy
nem is szabad eltemetnie, hisz fel fog támadni! Húzta hát az időt. Pénze
volt, a megfogyatkozott kíséret pedig - jó fizetésért - kitartott mellette.
Senki, sem mert útjukba állni. Johanna nem volt normális, ez bizonyos.
Viszont felmerült a gyanú - igaz, pár száz évvel később - hogy talán
annyira mégsem őrült, amennyire igyekeztek őt beállítani. Az ellenpárt
hívei ugyanis attól tartottak, hogy egy szép napon gondol egyet és…
férjhez megy! Akkor aztán a férje jogilag támadhatatlan módon átveheti
az uralmat Kasztília fölött!
Ezt meg kellett akadályozniuk. Nem tudható, nem ezek az erők
sugallták-e neki a feltámadás lehetőségét, nem ezek gondoskodtak róla,
hogy az őrült asszony csak tovább bolyongjon az alig lakott tájakon?
Még azt is szívesen vették volna, ha öngyilkos lesz, vagy a pestis, netán
más nyavalya végez vele. Ezzel megszűnt volna a baj forrása.
Mert ne legyenek kétségeink - Európa számos uralkodóháza jelezte,
hogy szívesen lépne házassági kapcsolatra Johannával! Az embereket a
jelek szerint akkoriban azért nem riasztotta el a hír, hogy a leendő
menyasszony egy kicsit - vagy nagyon is - bolond. A racionális
gondolkodású királyfiak számára fontosabb érv volt a kasztíliai trón,
netán még Németalföld megszerzésének lehetősége is, mint az, hogy
egy bolond nővel kellene együtt élniük. Ez másodlagos kérdés volt.
VII. Henrik angol király (a nejeitől oly drasztikus módszerekkel
megszabaduló VIII. Henrik apja) erősen sérelmezte is, amikor kosarat
kapott. Johanna ugyanis útközben azért meg-megkapta postáját és
benne az efféle értesítéseket is. Visszaíratta Londonba, hogy az ő
számára fontosabb férje koporsója, mint a világ bármelyik élő
királyának keze és hatalma… Henrik természetesen megsértődött és
több leánykérő levelet nem írt. Lassanként a többiek szándéka is lehűlt.
Végső soron eljött az idő - Johanna akkor már jó ideje bolyongott a
koporsóval - amikor szerte Európában híre ment több mint különös
viselkedésének. Ekkor az addigi vőlegényjelöltek szép lassan
visszaléptek. Most már az a perspektíva sem fűtötte őket, hogy Kasztília
mellett esetleg egynémely tengerentúli, aranyban gazdag spanyol
gyarmatokat is elnyerhetnek. „Juana la loca”: vagyis Őrült Johanna
társasága ehhez képest túl nagy árnak látszott.
Körülbelül egy álló évig tartott ez az éjszakai vándorlás a koporsóval.
Jó, ha tudjuk, hogy a sajátos korszak ötödik hónapjában Johanna
megszülte utolsó gyermekét. Szép Fülöp posztumusz lányát, aki vele is
maradt. Az egy év elteltével - vehették ezt „gyászévnek” is? - aztán apja
megelégelte a dolgot. Az öreg Ferdinánd (persze még csak ötvenöt éves
volt akkor, de a kor szintjén bizony már nem tartották fiatal embernek)
nem sajnálta a fáradtságot, felkerekedett, valahol egy éjszaka „elkapta” a
lányát és egy kolostorban tartotta pár napig, míg sikerült a lelkére
beszélnie.
Ennek eredményeképpen a furcsán viselkedő hölgy - még mindig
nem volt harminc éves sem! - lemondott a politikai hatalomról és
magánszemély vált belőle. Apja tanácsára végre felhagyott az örökös
vándorlással és egy kisvárosban telepítették le - természetesen hűséges
kíséretével és az elmaradhatatlan koporsóval. Itt megnyugodott, amiben
szerepe volt két legkisebb gyermekének - egyik fiának és az utolsónak
született lányának is. Őket nála hagyták és a két gyermeket Johanna
szerette, velük jól elvolt. Hamarosan még arra is engedélyt adott, hogy
az ő drága Fülöpjét elvigyék és Granadában eltemessék. A jelek szerint
nem várta már, hogy felültámadjon a szoknyavadász és nem féltette őt
más nőktől sem…
Azonban ez nem jelenti azt, hogy szellemi állapotában javulás állt
volna be, ellenkezőleg. A következő években Katalin lányát nem
engedte ki a kispalotából, napfény sem érhette és főleg nem játszhatott
más gyerekekkel. Mintha ketten élnének egy lakatlan szigeten. Johanna
teljesen elhagyta magát, rongyokban járt, a földön aludt - pedig volt
ágya - és szinte sohasem mosdott! Olyannyira bűzlött, hogy akik csupa
szimpátiából, avagy régi ismeretség, tisztelet okán felkeresték, percekkel
később orrukat befogva, undorodva menekültek el a közeléből.
Végül is a személyzet erőszakkal kényszerítette tisztálkodásra,
normális táplálkozásra, öltözködésre. De sohasem járt ki semmilyen
eseményre, a világ ügyei nem érdekelték. Valahol ott belül „bekattant”
valami, lassan elhomályosult a külvilág emléke, nem is hiányzott.
Johanna mindinkább a maga világába zárkózott. Aki egykoron -
legalábbis papíron - hatalmas országokat uralt férjével együtt, sőt a
nélkül is, bár valójában sohasem vezetett államot - most egy lassan
kihunyó csillaghoz vált hasonlatossá.
Tíz évvel félje halála után - és tíz éve tartott ez az állapota is - apja
meghalt. Első fia, a trónörökös közben felnőtt, már majdnem húsz éves
lett, amikor első ízben kereste fel anyját. Akit régen, nagyon régen nem
látott. Károly császár, akiről később majd valaki kitalálja - milyen
találóan! - hogy „birodalmában sohasem megy le a nap”, hisz az már
körbeéri a földgolyót - elszorult torokkal és döbbenten szemléli a
mocskos öregasszonyt. Ez az ő anyja? Akire mindig, mint fiatal és
büszke nőre emlékezhet? Ez lenne az a nő, aki annakidején
meghódította apját, Szép Fülöpöt, aki annyira szenvedélyesen élte meg
házassága első éveit Brüsszelben?
Jó, ha tudjuk, hogy Johanna akkor mindössze harmincnyolc éves volt.
De legalább hatvannak látszott… Nem csoda, ha a fiatal uralkodó arra a
belátásra jut, kishúgát, Katalint nem tarthatja itt tovább. Az anyja
pusztító hatást gyakorol nem csak önmagára, de másokra is. Hát szigorú
őrizetet rendelt el. A világ semmiképpen sem tudhatja meg, mit művel
az anyja, hogyan viselkedik, hogyan néz ki! A külvilágot most már ő is
ki akarta zárni onnan, ahol pedig eme rendelkezés nélkül sem volt
számára hely. Johanna számára a világ már régen megszűnt létezni. Az
sem nagyon hatolt el hozzá, hogy a fényes öltözetű fiatalember az ő
tulajdon elsőszülött fia volt.
Egy időben ördögűzést is próbáltak nála. A korabeli diagnózis szerint
ugyanis a szellemi bajok, sőt az elmebaj bizonyos tünetei arra utaltak -
az egyházi „szakemberek” sokszor hangoztatott vélekedése szerint -
hogy az ördög szállta meg a szerencsétlen embert. A szertartás egy része
valóságos kínzással ért fel, állítólag ezt is végrehajtották Johannán.
Képzelhetjük, mennyire „segített” ez az állapotán…
Az állapota és ez által helyzete sem sokat változott a következő
évtizedekben. Néha kiengedték sétálni egy kertbe, de nem szívesen
ment ki. A legtöbb időt most is fedél alatt töltötte, mintha még mindig
érvényben lenne az önmaga által megfogadott-kijelentett rendszabály,
hogy miután férje meghalt, őt nem érheti napfény. Árnyékban élt - a
szó minden értelmében. Nem volt könnyű vele, bármilyen szigorúan is
bántak vele, mindig neki lett igaza. Hiszen fegyvere volt az
éhségsztrájk, fegyvere volt a hallgatás. De a veszekedés, sőt a verekedés
is. Ha valami nem tetszett neki, vadállatként ugrott neki gondozóinak.
Károly fiának nyilván eszébe jutott, látva korábban az anyját, hogy
bizony ezt a betegséget ő is örökölheti. És nyilván tudott nagyanyja,
Kasztíliai Izabella családjának azon tagjairól is, akik szintén betegek
voltak. Elmebetegek. Abban az időben, ha a genetikáról nem is tudtak
még semmit, arról azért volt az embereknek némi fogalmuk, hogy egyes
betegségeket örökölni lehet az ősöktől, szülőktől. Akárcsak az egyéb,
külső, fizikai jegyeket és tulajdonságokat.

Sok év telt el így. Végső soron szinte hihetetlen, de igaz: férje halála
után Johanna összesen még negyvenkilenc évet élt, ebből
negyvennyolcat voltaképpen fogságban!
Kettős rabság volt ez. Egyfelől az őrület tartotta őt láthatatlan rácsok
mögött, amelytől nem szabadulhatott. Másrészt a környezete valós
rácsokat rakott köréje, de ezek nem hatoltak el hozzá. Volt, hogy
dühöngött, volt, hogy éveken át „csendes őrültként” morzsolgatta
napjait. Fantáziáit és vádaskodott, máskor meg önmagát vádolta. Ismét
máskor azt képzelte, hogy férje ismét él, és minden olyan szép és jó,
mint volt valaha Fülöppel együtt. Közben a gyerekei felnőttek és
szerteszéledtek a világba, uralkodtak és unokákat nemzettek vagy
szültek - mindez igen kevéssé hatolt el hozzá. Élete második felében
papok uralták a környezetét, de sokszor éveken át nem gyóntathatták
meg, mert nem volt egyetlen világos pillanata sem. Az utolsó években
dagadt a lába, testét sebek lepték el, ezeket úgymond kezelték is, de a
siker reménye nélkül.
Voltak ugyan olyan percek vagy órák, amikor tisztában volt
helyzetével. De az annyira megrémisztetté, hogy elméje - már csak
önvédelemből is - ismét a sötétségbe menekült. Nem tudta elviselni,
hogy igaz mindaz, ami ilyenkor eszébe jutott az életéről. Hogy
elvesztette a szerelmet, a férjét, a királyságokat, amelyeket valaha uralt.
Elveszítette gyermekeit, unokáit nem is láthatta már, és szemébe
nevetett a rettenetes igazság: „Bolond vagy! Bezártak ide, nehogy kárt
tégy önmagadban és a világban!”
Belső világa tele lett kísértetekkel. Gyilkos lényekkel, amelyek a
padlón sompolyogtak és nemegyszer őt is megtámadták. Legalábbis ezt
kiabálta olykor. Számtalan esetben panaszkodott azokra az asszonyokra,
akik őt gondozták - gonosz szellemeknek, ördögtől megszállt
rosszakaróknak hitte őket. Később, élete vége felé hivatalosan is panaszt
tett egy afrikai fekete… macska ellen, amely annakidején - állítása
szerint - halálra marta már anyját, apját és most őrá vadászott…
Gyakorlatilag majdnem egész felnőtt életét úgy élte meg, hogy
mindig volt valami baj, mindig erős ráhatások érték. A szenvedések,
amiket férje miatt kellett kiállnia annak életében, majd az imádott férfi
halála, aztán a fogság - egyik sem tett jót neki. Ha mindehhez
hozzáadjuk a kétségtelenül öröklött hajlamokat, tulajdonképpen csak
azt csodálhatjuk, hogy az elmebaj nem manifesztálódott még ennél is
különlegesebb formákban és hogy sohasem kísérelt meg öngyilkosságot.
Az önpusztítás vágya gyakori ezekben az esetekben.
1555. április 12-én aztán véget ért a szenvedések láncolata és Juana, la
loca, vagy ahogyan őt később még a történelemkönyvekben is nevezték:
„Őrült Johanna” végleg lehunyta szemét. Vesszőfutása véget ért.
 6.
Vécében született, uralta a fél világot
majd nyomorban halt meg
(V. Károly)
Maradjunk még egy ideig Őrült Johanna családjában.
Annál is inkább, mert hát hol másutt is termettek volna olyan színes
alakok, egyben elmebajos uralkodók, mint éppen itt? Hiszen, mint az
előző fejezetben említettük, a családi terheltség már jóval korábban is
létezett. „Juana, la loca” maga is gyakorolta és utódainak továbbadta a
kórt, egyszerre volt áldozat és továbbító, akár a mai kábítószeresek, akik
egyben dílerek, terjesztők is.
V. Károly spanyol császár az ő fia volt és már a születése körülményei
is jellemzőek. Emlékezzünk csak azokra a brüsszeli hónapokra az 1490-
es évek második felében, amikor Szép Fülöp lépten-nyomon megcsalta
fiatal és szép feleségét, amikor az terhes volt: És mivel a férj
gondoskodott róla, hogy neje szinte folyamatosan anyai örömök elé
nézzen, hát alig maradt olyan időszak, amikor Fülöp király otthon
elégítette volna ki ez irányú szenvedélyeit.
Nap, mint nap megesett - és a szemfüles spanyol szolgálólányok
jelentették is Johannának - hogy a férje most megint teszi valakinek a
szépet. Egy napon estefelé, amikor éppen egy nagy udvari bálra
készültek, megint jött egy „füles”: a király éppen a palota másik
szárnyában udvarol egy csinos fiatal udvarhölgynek. Johanna szokása
szerint azonnal tűzbe jött, haragosan felkapta hosszú szoknyája szélét és
elindult, hogy rajtakapja és megleckéztesse a férjét…
A kilencedik hónapban volt, ma azt mondanánk, hogy „mindenórás”
terhesként ez nem volt éppen okos dolog.
Nem is ért el a palota másik szárnyáig. Útközben rájöttek a fájások és
bár ez volt az első szülése, a dolog könnyen és gyorsan ment… Már csak
annyi ideje maradt a magzatvíz megindulása után, hogy keressen egy
félreeső helyiséget, ahol nem kell szégyenére az udvari nép bámész
szeme előtt megszülnie.
Nos, a néptelen és félreeső helyiség a krónikások világos utalásai
szerint olyasmi volt, amit mi ma toalettnek nevezhetnénk. Azzal a
különbséggel, hogy az ilyen helyiségekben akkoriban sem vízvezeték,
sem fürdő- vagy mosdó alkalmatosságok nem voltak. (A fürdőszoba még
pár száz évig ismeretlen maradt Európában). Hanem éjjeliedények álltak
szerte a padlón, és akinek éppen halaszthatatlan dolga támadt az urak és
hölgyek közül, ide zárkózott be és dolgát végezvén, otthagyta
produktumát és elment. A szolgák időnként bementek és kihordták a
„termést”, majd kimosva visszavitték az éjjeliedényeket.
Nos, a fél világ későbbi ura, Habsburg Károly, úgyis, mint Carlos, a
nagy spanyol császár, efféle nem túl lelkesítő környezetben látta meg a
napvilágot. Mégsem mondható, hogy ami vele később történt, annak ez
lett volna az oka. A bajt - mint fentebb céloztunk rá - már magában
hordozta, csak még nem tudott róla. Sem ő, sem a világ.
Történt mindez 1500-ban a németalföldi Gentben. Az országot apja,
Szép Fülöp révén szülei uralták. Anyja ekkor - aki 1479-ben született -
mindössze huszonegyedik évében járt. Tüzes spanyol menyecskének
tartották, aki nem képes elviselni, hogy a férje úton-útfélen megcsalja
őt. Még azt is feltételezték - különösen osztrák forrásokban találkoztunk
később efféle állításokkal - hogy később otthon spanyol földön nem is
apja mérgeztette meg Szép Fülöpöt, hanem egy újabb szerelmi kalandja
miatt a már-már beszámíthatatlan felesége, Johanna tette el láb alól a
férfit… Természetesen erre sem volt semmi bizonyíték, a dolog
meglehetősen valószínűtlenül hangzik.
De maradjunk az elsőszülött fiúnál. Az anya fiával kapcsolatos
legnagyobb - és szinté egyetlen - cselekedete ez a szülés volt. Világra
hozta a trónörököst, de tovább nem törődött vele. Mint az aztán később
a Habsburgok körében szokássá is lett, a csecsemőt elvették anyjától és
idegenekre bízták. Neveltetésére az udvar által megfelelőnek tartott,
erkölcsi foltoktól mentes, az élet dolgaiban tapasztalt (bár pedagógiai
érzékkel nem igazán rendelkező…) arisztokratákra bízták. Ők aztán
gondoskodtak arról, hogy a fiatal királyfi rangjának és a rá váró
feladatoknak megfelelő nevelést kapjon.
 A gyermek mindössze hat éves lett, amikor tulajdonképpen árvaságra
jutott. Apja meghalt - mindegy, miféle intrikák következtében - anyja
pedig előbb arra az emlékezetes éjszakai vándorútra indult a
bebalzsamozott holtesttel, még később pedig elzárták őt a külvilágtól.
Ily módon tehát a kis Carlos-Károly árva-gyermekként nőtt fel. Anyját
csak egyszer, már majdnem- felnőttként látta, és soha többé nem is volt
rá kíváncsi. Érthető módon megrázta a találkozás az elmebeteg
asszonnyal, soha többé nem tudta feledni azt a rettenetes látványt.
Gondoljuk, nemegyszer feltette magában a kérdéseket: Miért? Miért
történt minden úgy, ahogyan? És biztosan azt is megkérdezte: biztos,
hogy ez az én anyám? Nincs itt valami tévedés? Ennyire kegyetlen
lenne a sors?
De az önsajnálat, ha volt is, nem tartott sokáig. A gyermek, majd a
fiatal férfi élte a maga életét, készült a nagy feladatra.
Amikor pedig megkoronázták, formai okokból a még mindig élő
anyja nevében és vele vállvetve uralkodott. Évtizedeken át minden
kiadott hivatalos dokumentum a kettejük nevével kezdődött és a nép
nagyobbrészt nem is ismerve a hátteret, elfogadta ezt a fikciót.
Ami Károly külsejét illeti, hát bizony ezzel sem dicsekedhetett a
vécében született ifjú ember. Az apjától bizony nem örökölte a
szépségét, csak azt a jellegzetes Habsburg-szájat, amit sokan gúnyosan
nyúlajaknak is „becéztek”. Alsóajka és álla olyannyira előreállt, hogy
szinte nem is illett a fejéhez. Olykor dadogva, érthetetlenül motyogva
beszélt. Hat nyelvet kellett megtanulnia tizenhat éves korára, ami azért
szép teljesítmény volt. Igaz, ez a hat voltaképpen csak öt volt (francia,
spanyol, flamand, angol és olasz), mert a kötelező nemzetközti nyelvvel,
a latinnal csak nem tudott megbarátkozni igazán. Ráadásul ő, aki
voltaképpen német-római császár is volt, a német nyelvet is utálta és
sohasem tanulta meg.
A német császári trónon még a nagyapja ült (választás útján került
oda, merthogy a több száz kis hercegség, fejedelemség, királyság vezetői
maguk közül emeltek trónra egy német császárt, akinek a különböző
korokban vagy volt tényleges hatalma, vagy csak a hangzatos címnek
örülhetett…), és ő tizenhat évesen a spanyol trónt kapta, de azért erről
a címről sem feledkezett meg. A nagypapa korabeli lovagkornak
visszavonhatatlanul vége lett, V. Károly már a modem korba, a
reneszánsz idejébe vitte országait. Már felfedezték Amerikát és kezdetét
vette az újkor, amiről persze a benne élők még nem tudtak. De
mindenki érezte, hogy változnak az idők, és új szelek fújdogálnak szerte
a kontinensen.
Lássuk elmeállapotát. Míg el nem ért egy bizonyos kort, csak a közeli
bennfentesek láthatták örökös nyugtalanságát. Nem tudott egyhelyben
maradni, afféle utazó császárrá lett. Zaklatott volt, csapongó, mindig
mintha félt volna valamitől, de várt is valami jót. Mindig másutt vélte
meglelni azt, amit itt - bárhol is volt - nem találhatott meg. Tisztelte a
művészeket és egyszerű embereket is felemelt, ha tehetséget látott
bennük. Még középkori büntetéseket rendelt el, ha valaki bűnt követett
el - az orrlevágás, karlecsapás, fővesztés, élve megégetés mindennapos
események voltak országaiban - ugyanakkor már olykor egészen
felvilágosult módon is uralkodott.
Az utazásokat sokszor semmi sem indokolta igazából. Károly nem
tudott nyugton maradni, belső vágyakozás hajtotta. Képzeljük el, hogy
valaki az 1500-as években az akkori több mint kényelmetlen
útviszonyok és egyéb kellemetlen körülmények között tízszer utazott el
szülőföldjére, Németalföldre, kilencszer kereste fel Németországot (amit
pedig utált - hányszor ment volna oda, ha szereti?) hétszer Itáliát,
hatszor a spanyol földet, kétszer Angliát, sőt kétszer Afrikába is
elhajózott. Amúgy a Földközi tengeren nyolcszor hajózott különböző
célok irányában, az Atlanti óceánon pedig háromszor. A többi
uralkodóhoz képest elmondható, hogy egymaga többet volt úton, mint
szinte az összes vele egyidőben élő európai császár és király.
Nem állítjuk, hogy az elmebaj csalhatatlan jele lett volna a császár
beteges takarékoskodása. Bár Károly királyi idejének csúcspontján a
világ egyik leggazdagabb embere volt - de betegesen megfogott minden
garast és sohasem szórta a pénzt (ennyiben talán mégis német, sőt
kifejezetten Habsburg volt - tegyük hozzá némi malíciával). Pontosan
számon tartotta ruhadarabjait, ezekből keveset hordott, azok is olcsók
voltak. Ha kalapban ment valahová és eleredt az eső, levette és köpenye
alá rejtette az „értékes” ruhadarabot, el ne ázzon! Minden egyes ingét és
alsóneműjét ismerte, és ha egyet a személyzet - mert elrongyolódott -
újra cserélt, nagy patáliát csapott. (Emlékezzünk csak az első ismert
Habsburgra, a szegény Rudolfra, aki még maga foltozta ruháit…)
V. Károly, mérhetetlen kincsek ura minden kilyukadt ruhadarabját
megfoltoztatta és árgus szemekkel figyelte, hogy a személyzet e téren is
engedelmeskedik-e neki.
Különösen vonzódott a halottakhoz és mindenhez, ami a halállal volt
kapcsolatos. Az evéssel is így volt, betegesen zabáit mindig és
idegeneket soha nem is engedett az asztalához - mintha csak attól félne,
hogy eleszik előle az ételt. Nem érdekelte a családja sem, a saját anyját -
aki nem élt az udvarban - ötven év leforgása alatt mindössze egyszer
kereste fel! Senki sem hiányzott neki. Szerelmi viszonyai viszont
akadtak - nem sokáig volt nős, hát botrányok nélkül élhette ki efféle
vágyait is. Sokszor meg akarták nősíteni, végül volt egy jó házassága,
amelyből fiai születtek.
Persze később visszakapta mindazt, ami maga okozott másoknak. De
ne rohanjunk előre a történetben. Nagyon szerette feleségét, Izabella
portugál királynőt. Ám amikor az asszony negyedszer is szült - Károly
császár ekkor harminckilenc éves volt - elküldte az orvosokat magától
és emiatt szülés alatt és után simán elvérzett. Meghalt.
V. Károly császár ekkor különös tüneteket produkált, fizikailag éppen
úgy, mint pszichésen. Egyfelől epilepsziás rohamot kapott, aminek
pedig azelőtt semmi jele nem volt és ez is érdekes orvosi szempontból.
Megviselte hát valami - végre történt egy olyan eset, ami kihozta őt a
sodrából? No, de ennyire?
Másfelől viszont felbukkant a genetika. Mint az várható volt, őrült
nagyanyja és hasonlóan őrült anyja viselkedésének meglepő jegyeit
mutatta ekkor a császár. Mindenesetre megtiltotta, hogy Izabellát
eltemessék - és hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, naphosszat
ott ült a koporsó mellett. Nem bízott senkiben, hűséges szolgáiban sem.
Úgy érezte, személyesen kell őriznie Izabella bomló testét, ami persze
egy idő után kezdett kissé kellemetlen lenni a császári palotában…
Komolyan vette ezt az őrszolgálatot - senki még csak a szobába sem
merészkedhetett. Például hogy enni-innivalót vigyen a gyászolónak. Ha
valamelyik bátrabb szolga vagy főúr mégis megkísérelte a behatolást, az
éber császár felpattant székéről és kivont tőrrel rohant a
szerencsétlenre. Abban az időben kezdődött különben az a pszichés
igen jellemző korszaka, amikor is néha megrohanta a gyász érzése és
napokig csak könnyezett. Később már nem is kellett egy konkrét halott
a környezetében, hogy gyászoljon - nekrofiliájában odáig ment, hogy ha
bárhol utaztában temetést vagy temetőt látott, ömleni kezdett szeméből
a könny. Mindenesetre akkoriban, Izabella halála után végül is egy
magas rangú jezsuita pap-hercegnek sikerült csak ráhatnia, hogy
engedje végül eltemetni az asszony már igencsak bomlásnak indult
tetemét. Károly végigbőgte a temetést.
És elkezdett gyászolni csak úgy spontán, minden ok nélkül. Először is
önmagát gyászolta - pedig még élt. De ilyen logikai bukfenc a
legkevésbé sem izgatta őt. Szobáját fekete anyaggal vonatta be - még a
mennyezetre is jutott belőle - mindent feketére festetett és egy
katafalkon aludt éjjelente. Ha pedig utazni készült - mert azért ezzel a
szokásával nem hagyott fel - akkor mindenhová magával vitte
koporsóját. Igen, a sajátját, melynek oldalára aranyozott betűkkel
felíratta a nevét - a dátumokkal még várt - és azt kedvelte, ha éjjelente a
hálószobájába állították az egyelőre még üres koporsót. Képzelhetjük,
hogyan néztek rá a vendégfogadókban, a vidéki urak kisebb
kastélyaiban, ahol megszállt…
De Károlyt mindez a legkevésbé sem izgatta.
Voltaképpen egészen logikus volt a dolog. Mindennap gyászmisét
mondatott eddig elhunyt hozzátartozóiért, aztán egy idő után úgy
döntött, hogy kényelmesebb lesz neki, ha már eleve nem is ágyban,
hanem a koporsójában alszik. Mint aki szokni akarja a majdan
kétségtelenül bekövetkező helyzetet…
Az utolsó (előtti) felvonás az volt, hogy több ízben megrendeztette…
a saját temetését!
Akár egy mai színházi rendező, a legapróbb részletekig kidolgozta a
„forgatókönyvet” és elvárta, hogy azt természetesen teljesítsék. Ő maga
elhelyezkedett egy félreeső kis helyiségben, és végignézte, ahogyan
lezajlik V. Károly császár temetése. Rekviemzene, gyászoló tömeg,
ünnepi öltözetű szolgák serege (az öltözetüket is maga tervezte…)
papok csapata. A papok mellesleg jobbik énjüket kényszerűen félretéve,
maguk is részévé váltak a szomorú színjátéknak. Volt hát gyászmise,
beszentelés és minden, ami kell. Károly elvárta, hogy jelen legyen az
egész udvar a „temetésén”; hát hogyan is maradhatna távol bárki is,
amikor a világ egyik leghatalmasabb urát temetik?
Ott volt hát, mindenki, beleértve a spanyol udvarhoz kiküldött
külföldi követeket is. Képzelhetjük, azok aztán miket jelentettek haza a
megbízóiknak. Akkoriban az „európai közvélemény” és „média” szinte
kizárólagosan e követek ide-oda küldött jelentésein alapult, nem
számítva a kevésbé publikus kémjelentéseket és az ezer színes pletykát.
Nos, a spanyol udvarból mindenféle hír lábra kelt. A legszörnyűbb,
hogy ezek javarésze igaznak bizonyult, lett légyen bármilyen hihetetlen
is. Senki sem kételkedhetett Európában a felől, hogy a spanyol császár
meghibbant. És valóban ez történt, akkor is, ha sokan nem akarták
elhinni.
Az őrületnek mellesleg egyéb jelei is mutatkoztak. Mint tudjuk, egy
uralkodónak nap, mint nap szoros programja van, fogadnia kell ezt-azt,
intézkednie kell, döntéseket hozni, aláírni fontos törvényeket, aktákat,
kinevezéseket stb. Ehhez képest Károly akkortól fogva nemcsak
napokon, de olykor heteken - később aztán hónapokon keresztül sem
fogadott senkit! Csak ült és sajnálta önmagát, aki ugye „meghalt” és akit
eltemettek, vagy ha még nem, hát hamarosan erre is sor kerül majd…
Megesett, hogy még egy aláírására is majdnem egy évig kellett várni. Ez
alatt a nagy, több világrészre kiterjedő hatalmas birodalomban -
legalábbis hivatalos téren - szinte megtorpant az élet és semmi sem
történt. A császári udvar döntésképtelensége ilyenkor mutatkozott meg.
Egy abszolutisztikus uralkodó egymaga végez mindent, sok intézményt
ő maga testesít meg és helyette senki sem dönthet. Ha ilyen vagy olyan
okokból ez az ember „sztrájkba lép”, akkor megáll minden.

Sokan úgy vélik, és talán nem is oktalanul, hogy amikor elérkezett az

1555. év, és a császár is éppen 55 éves lett - őrültségének következő
biztos bizonyítéka a lemondása lett.
Nem gyakran fordult elő sem akkor, sem később, hogy valaki hatalma
csúcsán egyik napról a másikra úgy döntsön: köszöni szépen, neki ebből
elege van, veszi a kalapját!
 Nem tudni miért, Károly ezt tette, de nem egyszerre. Igaz, a
részletekben történő visszavonulásnak sem volt semmi értelme -
legalábbis sem a korabeliek, sem a mai szakértők nem látják ennek okát.
Mindenesetre Károly előbb a németalföldi hatalmat engedte át Fülöp
(Felipe) fiának, aztán pár hónappal később a spanyol trónról is
lemondott. Jellemző, hogy amikor az aktuális pápa meghallotta a hírt,
csak annyit mondott:
- Őfelsége megőrült.
És csakugyan ez volt a helyzet. A diagnózist persze a távolból azért
állíthatták fel ilyen pontosan, mert akkoriban senki fejébe nem fért a
gondolat, hogy egy hatalmas uralkodó egyszerűen fogja magát és
visszavonul.
Hogy ő maga mire gondolt, nem tudható. Tény, hogy kösz- vényes
volt, már járni sem tudott és folyton fázott. De ilyen nyavalyákkal még
sokan éltek akkoriban, az előkelő körökben is, sőt más uralkodókat is
bántottak efféle kórok - mégsem jutott eszükbe a lemondás. Az utolsó
percig foggal-körömmel ragaszkodtak a hatalomhoz. Erős a gyanú, hogy
egyszerűen a halál megszállottja lett. Nekrofíliája annyira
elhatalmasodott rajta, hogy úgy érezte: ő inkább felkészül a halálra, ez a
nagyon is sajátos foglalatosság majd szépen kitölti a maradék idejét. Ha
már ezzel foglalkozik, hát teszi azt teljes erővel és energiával?
Azt kell mondanunk, hogy nem jó lóra tett, amikor Fülöp fiára bízta a
hatalmat. Bizonyos jelek arra mutatnak ugyanis, hogy a spanyol földre
visszavonult és többé már nem utazgató király azért szerette volna
magát továbbra is „képben tartani”. Úgy hitte, hogy afféle csöndes
szemlélője lesz az eseményeknek, aki sok jó tanáccsal szolgálhat fiának
és folyamatosan tudni fogja majd, mi történik, hogy időben
közbeléphessen, ha a dolgok rosszra fordulnának. De nem ismerte a fiát.
Fülöp - aki, ne titkoljuk: maga sem volt egészen normális, ami nem is
csoda ilyen ősökkel a háta mögött! - egészen másképpen képzelte el a
hatalmat.
Az apját, „azt az őrültet” eleve kizárta előbb a hatalomból, aztán a
társadalomból is. Hiába volt közöttük aláírt megállapodás, egyszerűen
nem volt hajlandó kifizetni az éves tartásdíjat, amiből Károly rangjának,
származásának megfelelő személyzetet tarthatott és úri módon élhetett
(volna). Így az apa, aki hiába vergődött és fenyegetőzött (mit tehetett
mást, hisz aláírta lemondását és a hatalmat fiára ruházta) afféle Lear-
király szindrómába került. Akire maradék jövőjét építette, az
cserbenhagyta őt. Mi több, lassan úgy megszorította az öreget, hogy
annak egyre- másra összébb kellett húznia nadrágszíjat. Mivel nem volt
pénze, a cselédek is otthagyták. A végén - és ez a vég igen hamar
bekövetkezett - már szinte egyetlen szolgája sem maradt! Élt valahol
egy vidéki udvarházban, és ha vendége érkezett, az döbbenten volt
kénytelen látni: zörgetésére a kaput nem más, mint… maga az ex-
császár nyitja ki. Ő vitte vendége előtt a fáklyát, ha mindez este történt,
és a látogatás végén a köszvényesen csoszogó, nehezen mozgó férfiú
maga kísérte ki vendégét. Mindez érthetően megrázta a látogatókat -
egy ideig. Mert aztán rájöttek az urak, hogy itt már nincs mit keresni,
szemmel láthatóan mindent elveszített az az ember, aki nem is olyan
régen még a világ leggazdagabb uralkodójának számított. Európai,
amerikai és afrikai kincses országok ura, sok százezer katona
parancsnoka - hová süllyedt hát?
A fia soha nem látogatta meg. Ami érthető is, hisz nem volt kedve
apja szeme elé kerülni és meghallgatni annak jogos panaszait. Nem
mintha az őrült királynak szüksége lett volna fia - vagy bárki más -
látványára. Egy szerzetesi kolostorba költözött, ahol ellátták. Ha
tehette, most is megtömte a bendőjét, hihetetlen mennyiségű ételt
fogyasztott. Ha nem kapott enni, hát koplalt. A gyász, a halál gondolata
ezután sem hagyta el. A lemondás utáni nem egészen három évet, amit
még kapott a sorstól, jobbára úgy töltötte, hogy a szerzetesek gyászos
dalait hallgatta. Ha volt a közelben valamilyen temetés, arra úgy
készült, mintha valami nagy-nagy dolog lenne - gondolom, az ő számára
csakugyan az volt. Alig tudott járni, de ilyenkor elvitette magát és nézte
a koporsót, a fekete zászlókat, a koszorúkat. Ha pedig a kolostorban halt
meg egy szerzetes, akkor az egész temetési szertartást végignézte mohó
tekintettel, valósággal reszketve a gyönyörűségtől. Talán jobban is járt,
hogy egykor megrendezte és végignézte saját ünnepélyes, mondhatni
„igazi” temetését - mert már nyilvánvaló volt, hogy ilyenre nem
számíthat. A teljesen megváltozott körülmények között a legjobb
esetben is csak olyan temetést kaphatott, mint egy szegény vidéki úr,
vagy éppenséggel, mint a szerzetesek egyike.
De neki ez is elég volt. Gondolatban ezerszer végigélte már. 1558
szeptemberében végre elnyújthatta fáradt tagjait és megszűntek evilági
gondjai.
 7.
A lelki és testi nyomorék
(Don Carlos)
V. Károly unokája volt, és elmondhatjuk, hogy rettenetes örökséget
cipelt. Maga is sejthette, hogy ennek nem lesz jó vége. Őrült Johanna
volt a dédanyja, Károly a nagyapja, és az erőszakos természetű, szintén
aligha normális II. Fülöp az apja. Az lett volna a furcsa, ha ezzel a
genetikai teherrel normálisnak születik és úgy is él.
Sokat írhatnánk Don Carlos apjáról, de minek? Ő is egy volt a sorban.
Harminchárom évesen úgy nézett ki, mintha hatvan lenne. Ami
mellesleg egyik tünete a degeneráltságnak, bár ezt akkor nyilván nem
tudták. És ha tudják, sem merik szóvá tenni. Sok sikertelen próbálkozás
után - az udvar trónörököst követelt - végül sikerült feleségül vennie
egy tizenöt éves francia királylányt. II. Henrik király és Medici Katalin
lánya, spanyol földön, Izabella néven mellesleg unokatestvére volt
Fülöpnek. Ha belegondolunk, miféle vérvonalak kereszteződtek itt…
Habsburgok voltak ők ketten, az egyik túl fiatal, a másik túl
degenerált. És persze Őrült Johanna unokái mindketten. Az is
elgondolkoztató, hogy a csecsemő születése után órákon át feküdt úgy,
hogy nem is adott életjelet. Már halottnak hitték, amikor jókora
késéssel felsírt. Hogy az agya oxigénellátásával volt- e baj, nem tudni.
Anyja pár nappal a szülés után meghalt, apja később újra nősült. Azt
nem mondhatjuk, hogy a gyerekkel senki sem törődött, hisz végső soron
ő volt II. Fülöp elsőszülött fia, a spanyol, a németalföldi és a Habsburg-
trón reménybeli örököse. Csak éppen meglehetősen nehéz dolguk volt
vele, mert a féktelen ifjú már a pólyában is vérengzeni kezdett -
állítólag három dajka mellbimbóját harapta le szoptatás közben. Érthető
módon megritkultak a dajkai címre önként jelentkezők, ezért az éppen
szoptatós nők közül meglehetősen erőszakos módon kellett toborozni az
újabb jelölteket.
 Három éves koráig meg sem szólalt, később kiderült, hogy dadog. Már
felnőtt volt, amikor valamilyen korabeli szájsebészeti műtéttel
„felvágták a nyelvét”, a szó szoros értelmében, és ez segített. Még
egészen kicsi volt, amikor már számos jelét adta kegyetlen
természetének. Élve sütögette meg az állatokat és egyik apródját
felakasztatta volna valami apróság miatt, ha hagyják. És mivel nem
hagyták, sajátos - királyoknál azért valljuk be, ritkán tapasztalt -
módszerhez folyamodott: éhségsztrájkba kezdett. Ez már aggasztotta az
udvart, végül is köztes megoldás született: a kisfiút palotai lakosztálya
ablakába ültették, hogy megnézhesse a „kivégzést”. A jó messze
megrendezett sajátos aktus során az apród ismerős ruháiba öltöztetett
gyermeknagyságú bábot akasztott fel a hóhér a porkolábok és a
közönség asszisztálása mellett. Mivel Carlos meg volt győződve, hogy
parancsát teljesítették (az apródot persze vidékre vitték és többé nem
kerülhetett a szeme elé), hajlandó volt visszatérni a normális világba.
Persze, hogy számára mi volt, mi lehetett a „normális világ”, azt igen
nehéz lenne megmondani. Már csak azért is, mert hamar észrevette,
hogy különbözik a többiektől, az egészségesektől. Az egyik válla lógott,
és ráadásul komoly járáshibával volt kénytelen élni. Az egyik lába
ugyanis jóval rövidebb volt, mint a másik. A lelki beállítottsága is
hasonlított testi külsejéhez. Szeszélyes volt, akaratos, semmilyen
tekintélyt nem tisztelt. Hamar rájött, hogy ő a trónörökös, és mint
ilyen, kivételezett helyzetben van. No, attól fogva ezt naponta éreztette
is környezetével. Nem tanult és buta maradt. Ha úgy gondolta, hogy
most enni fog, össze-vissza zabáit. Ékszereket rendelt, de fel sem vette
őket - már a birtokba vétel pillanatában megunta őket. A környezete
valóságos terror alatt élt. A kisfiú, majd kamaszgyerek folyton üvöltött
velük, rájuk vicsorgott és tőrével fenyegetőzött. Volt, hogy valakit
megszúrt - életének abban a korszakában hat gyilkossági kísérletet
követett el. Nemes urakat akart kidobni az ablakon saját kezűleg, és ha
valamilyen utasítását nem teljesítették, valóságos dühöngő-rohamot
kapott. Ilyenkor artikulálatlanul üvöltött és toporzékolt. Mindenki
elmenekült a környezetéből, aki csak tehette.
Ma kétségtelenül már fiatalon elmegyógyintézetbe került volna. Ám
akkoriban a spanyol trón örököse zavartalanul élhette vérgőzös életét.
Ugyanakkor az egész udvar és mindenki azon kívül is tudta: ha egyszer
valóban ez az ember kerül a trónra, akkor képletesen szólva „annyi”
nekik, sőt a birodalomnak is. Az apja Németalföldön élt és mit sem
tudott minderről, a nevelők, udvaroncok jelenteni sem merték mindazt
a szörnyűséget, amit a zavaros fejű ifjú nap, mint nap produkált. Sokat
betegeskedett is, ami mind testi, mind szellemi fejlődését hátráltatta.
Képzelhetjük, hogy aki olyan elmaradással indult neki az életnek, az
később még le is maradt a természettel folytatott versenyben…
Mintha mindez nem lenne még elég, tizenévesen, fiatal felnőttként -
egész Európa házassági terveket szőtt az ő rovására - egy éjszakai
randevúra sietve elesett egy kivilágítatlan lépcsőn és komoly fejsérülést
szenvedett. Ettől a viselkedése ismét romlott. Egy ideig nem látott, láza
lett, orbáncot kapott. A kor híres orvosai tehetetlenkedtek körülötte,
mígnem sikerült úgy-ahogy helyrehozni. Jellemző, hogy apja már
részletes utasítást küldött, miképpen rendezzék majd meg a temetési
szertartást. Talán ennek hírére „támadt fel” a félhalott? Mert Don
Carlosnak esze ágában sem volt meghalni!
Úgy érezte, még sok dolga van ezen a világon.
Senkit sem szeretett, de majdnem mindenkit gyűlölt. Nem volt
könnyű mellette élni. Az ott állomásozó külföldi követek nyíltan
megírták haza, hogy a trónörökös gyengeelméjű, sőt elmebeteg,
befolyásolható, rosszindulatú. Ha trónra kerül, senki semmi jóra nem
számítson részéről. Külföldi előkelőségek, akiknek alkalmuk nyílott
beszélgetni Don Carlos-szal, elhűlten konstatálták, hogy fizikai bajain
kívül - púpos, sánta, dadog - az elmeállapota nemegyszer kórosan
melankolikus (ma azt mondanánk: depressziós), zavart, csapongó. Amit
mond, annak nem sok értelme van. Mondjuk ki kereken: ha nem a
király fiának születik, már születésekor agyoncsapják vagy más módon
„elteszik”, de ha mégsem, hát, mint a falu bolondja nő fel valahol.
Egy ideig a nők sem érdekelték, már attól tartottak, hogy impotens,
ami az ő állapotában lévőknél nem ritka dolog. Mosdatlan volt,
ápolatlan. A környezete királyi parancsra sajátos „próbát” rendezett -
hoztak neki egy utcalányt, és hogy úgy mondjam, „összeeresztették
őket”. A tapasztalt nő tudta, mi a dolga, a leskelődő bizottság pedig
elégedetten jelentette, hogy a fiatalember nemhogy nem impotens, de
egyenesen ötször kiállta a próbát. II. Fülöpöt, aki jobbára
Németalföldön élt, ez az eredmény igen nagy elégedettséggel töltötte el
- most már kiajánlhatta fiát az európai uralkodóházaknak. Sok
jelentkező akadt. Ne csodálkozzunk rajta, akkoriban senki sem kérdezte
az esetleges menyasszonyjelölteket, a nőknek még a királyi házaknál
sem volt szavuk, önálló véleményük. Ha egy királylánynak azt
parancsolták, hogy menjen férjhez a földre szállt Luciferhez, akkor is
engednie kellett.
Don Carlos németalföldi spanyol helytartó szeretett volna lenni. Apja
azonban mást nevezett ki oda, mire sajátos háborúskodás indult apa és
fia között. A nyomorék fiú minden alkalmat megragadott, hogy
megnehezítse a király dolgát, még gúnyiratokat is kiadatott Fülöp ellen.
Dühöngött, előkelő urakra tőrrel támadt, főpapokat fenyegetett, de
megesett, hogy főurakat egyszerűen leütött a palotában. És nem járt
gyónni sem - akkoriban ezt megbocsáthatatlannak tartották. A hangulat
egyre feszültebb lett.
Fülöp király végül, sehová sem mert elutazni, mert híre járt, hogy fia
az ellenzékkel, holmi nemesi lázadókkal keresi a kapcsolatot. Félő volt,
hogy a király távollétében megszerzi a hatalmat és rémuralmat vezet be
- egyéb államvezetési forma úgysem tellett volna tőle. Kínjában (?)
Fülöp újra nősült, remélve, fiatal felesége fiút szül, és akkor azt teheti
meg trónörökössé, kisemmizve a testi és szellemi nyomorékot. Ámde
lánya született és egyelőre nem látszott megoldás. Már egész Európa azt
suttogta, hogy halálos gyűlölet feszül a király és fia között. És tényleg
így volt.

A királyfi éjszakákon át Madrid utcáin kóborolt és zaklatta az útjába

kerülő nőket. Minden pillanatban készen állt arra, hogy tőrt rántson és
leszúrja a szembeszegülőket - erre is akadt példa. A bordélyházakat is
gyakorta látogatta - amennyire azelőtt kerülte a nőket, most annyira
imádta a szexet.
A szexben nem csak az érett nők érdekelték, hanem a fiatal kislányok
is. Ez a mániája sok bajt okozott - egyik kedvenc „szexuális” szórakozása
az volt, hogy embereivel gyermeklányokat szereztetett valahol a
városban, aztán megkorbácsoltatta őket meztelenül, és azt nézte
kéjesen. Ez már a deviancia újabb, veszélyes formája volt. Apja nem
győzte csitítani a lányok szüleit, de a botrányok híre elterjedt. Az egész
udvar azon volt, nehogy valaha is király legyen ebből a fiúból. Hisz
akkor nekik is végük, de talán még az ország sem ússza meg. Ha egy
őrült kezébe kerül a kormánykerék, csak kevés idő kérdése, hogy a hajó
zátonyra fusson.
1567-et írtak, a huszonéves császárfi pénzt akart szerezni, hogy apja
ellen lázadjon. Híveket toborzott, élénk levelezésbe kezdett más
királyokkal, szövetségeseket keresett. Akkoriban az udvarban
mindennek híre ment, persze ez sem maradhatott titokban. Az is biztos,
hogy egy időben Don Carlos egy hadihajót akart „kölcsönkérni” a
flottától, hogy Itáliába hajózzon - az volt az egyik rögeszméje, hogy ha
beszélhet a pápával, akkor az megérti őt és melléje áll apjával szemben.
Később fejébe vette, hogy apja fiatal francia felesége tulajdonképpen
őt szereti, eredetileg neki szánták feleségül, de az apja lecsapta a nőt a
kezéről. Ezért is dühöngött egy sort, majd mindent megtett, hogy a
fiatal mostohaanyját magához édesgesse, az persze undorodva és
iszonyattal fordult el tőle. Mondani sem kell, hogy ez ismét csak rontott
a fiatalember lelkiállapotán.
Diego Velázquez ismert képén persze nem látszanak a fiatalember
testi fogyatékosságai. Nehéz is megfesteni a sántaságot, a púpot pedig a
tapintatos művész elrejtheti - és Velázquez ezt tette. Ám meg kellett
mutatnia a fiatalember arcát, és az önmagáért beszél. Durva, faragatlan,
ellenszenves, „tenyérbe mászó” ez az arc - annak ellenére, hogy a festő
nyilván itt is tompította a dolgokat. Milyen lehetett hát a valóságban?
Egy kis Frankenstein, nem kétséges.
Fülöp sokat elviselt a fiától, de a nyílt szembeszegüléstől már
komolyan tartott. Hogy a saját fia szervez lázadást a trón, az ő hatalma
ellen - meghaladott minden elfogadható határt. Lépnie kellett, és lépett
is.
Don Carlos egy ideje amúgy is gyanúsan viselkedett. Részt követelt a
hatalomból, mire apja még az államtanács üléseiről is kitiltotta. Aztán
jöttek az összeesküvés egyéb jelei, végül pedig Don Carlos egy
gyóntatópapnak bevallotta, hogy egy nagyhatalmú és hozzá közel álló
személyt akar meggyilkolni, merthogy azt az embert halálosan gyűlöli.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy megérett benne az orgyilkosság
szándéka is. Fegyvert fog emelni a saját apjára!
A végső leszámolásra 1568 januárjában került sor. A jelek szerint
addigra a király eldöntötte, hogy nem vár tovább. Most már tennie
kellett valamit és azt is tudta, mit.
Don Carlos akkoriban hónapok óta nem látta apját. Egy fedél alatt
éltek ugyan a madridi királyi palotában, de ez semmit sem jelentett.
Viszont a király tudott fia minden lépéséről. Arról is, hogy olyan zárat
csináltatott hálószobája ajtajára, amit kívülről nem lehetett megnyitni.
Don Carlos éjszakánként kivont kardot, pisztolyt, sőt két felajzott
számszeríjat is készített ágya mellé. Olyan volt, mint aki eleve egy
támadás kivédésére készül.
Egy este eljött az idő. A fiatalember rájött, hogy napközben
ismeretlen tettes elrontotta a zárat, tehát szobáját nem tudta bezárni. Ez
elég egyértelmű jelzés volt. De már semmit sem tehetett, mert éjjel
tizenegy órakor felbukkant az apja fegyveres emberek kíséretében.
Jellemző: Fülöp a ruhája alatt páncélt viselt, féltette az életét.
Don Carlosra is jellemző, hogy az volt az első kérdése:
- Meg akar ölni Felséged?
- Betelt a mérték! - válaszolta az apja. Nem kellett kiadnia
parancsokat, embereit előzőleg instruálhatta már. Azok elvették a
fegyvereket, kivittek minden iratot, amit találtak, kezdték be- deszkázni
az ablakokat. Don Carlos felfogta, hogy bár egyelőre életben hagyják, de
fogoly lesz. Ez elrémisztette, térden állva könyörgött apjának, aki
azonban hajthatatlan maradt. Fia bizonygatta, hogy ő nem bolond - de
mindjárt az ellenkezőjére utalt, amikor az egyik, még szabadon hagyott
ablakon akarta kivetni magát. Elkapták, akkor meg a kandalló tüzébe
akart ugrani, hogy ott haljon meg.
Fülöp látta fia állapotát, szívét már régen megkeményítette. Csak
annyit mondott:
- Mostantól kezdve nem az apád, hanem a királyod vagyok.
Amivel azt közölte: megszűntnek tekinti a köztük lévő vérségi
kapcsolatot. Mint királya, vagyis feljebbvalója fogja megítélni a
fiatalember - az alattvaló! - tetteit. Ez nem sok jót ígért.
 Másnap hivatalosan is kihirdették, hogy a trónörököst fogságba
vetették. Fülöpnek sokfelé kellett magyarázkodnia. A spanyol
arisztokrácia egy része bizony nem kedvelte őt és már csak ezért is
inkább Don Carlos mellé álltak. Másfelől a rokonok sem helyeselték ezt
a drasztikus lépést. Ismét mások úgy vélték, hogy Don Carlos szinte már
majdnem trónra is lépett, márpedig egy „uralkodót” nem lehet csak úgy
bezáratni. Még akkor sem, ha őrültnek nyilvánítják.
Sokan gyanúsnak találták azt is, hogy Fülöp valóságos ködfelhőt vont
az ügy köré - mindenkinek más okot mondott és írt a fia
letartóztatásával kapcsolatban. így aztán hamarosan senki sem tudott
semmi bizonyosat, ami csak növelte az ügy körüli ellenállást és
homályt.
Hogy a pár hónapos fogság után mi történt, máig nem világos.
Mindenesetre tény, hogy júliusban a trónörökös úgymond
megbetegedett és hamarosan meghalt. A legtöbben akkor is, azóta is
meg voltak és vannak győződve, hogy apja parancsára megmérgezték.
Voltaképpen kivégezték, mert már nagyon útban volt az apjának.
Mindenesetre gyanús, hogy a fiú halála után az apa úgynevezett
„postazárlatot” rendelt el, amit még háborús időkben is ritkán tettek - és
most béke volt. Fülöpnek szüksége volt pár napra, hogy előkészítse azt a
verziót, amit majd elfogadtál a közvéleménnyel és a külfölddel, a nagy
létszámú rokonsággal. Madridban nyíltan beszélték, hogy a király a
legprimitívebb módon, egyszerűen meggyilkoltatta a fiát, minden más
változat hazugság. Tény, hogy a sajátos hírközlési „embargó” után aztán
hivatalosan azt terjesztette a madridi udvar: Don Carlos betegségben
hunyt el. Miközben a valóságban megölték.
 8.
Egy cár a téboly határán
(Rettegett Iván)
Hogy Iván nem volt normális, abban ma már megegyezik a legtöbb
történész. Nem véletlen ugyanakkor, hogy orosz földön a mai napig
akadnak szakemberek - vagy csak önjelölt szakértők? - akik ezt is
tagadják. Természetes dolog, hogy nehéz bevallani, elismerni, ha
nemzetünk történetében volt egy elmebeteg uralkodó is, aki
meglehetősen sokáig tartotta magát a trónon. Ez szégyennek számít
akkor is, ha az az eset ötszáz évvel korábban történt.
Persze hamis ez a szemlélet. A régi időkben, különösen a
középkorban - az ókorról nem is szólva - a degenerált uralkodó réteg
egy része éppen úgy hatalomra kerülhetett, mint a viszonylag
normálisok. Azt sem lehetett elkerülni, hogy valakit származása miatt
ültessenek a trónra, hiszen az akkori jog és a szokások szerint a
mindenkori király legidősebb fia automatikusan örökölte a trónt. Akár
rátermett volt, akár középszerű, akár - alkalmatlan. A nagy számok
törvénye alapján szinte természetes volt, hogy valahol ezen a nagy
földrészen, az Atlanti-óceán és az Ural-hegység között valahol éppen
mindig ült egy trónon egy „bonyolult lelkületű” király, császár vagy cár.
Ivánnak már a születése sem volt szokványos.
Apja, Vaszilij az akkor még meglehetősen kis kiterjedésű orosz
fejedelemség uralkodója volt. Bár magát cárnak nevezte, nem volt igazi
uralkodó. Európából nézve az orosz fejedelemség egy meg lehetősen
kicsi, „vidéki” és jelentéktelen országocska volt. Amúgy is kiesett az
érdeklődési körökből, sem katonailag, sem kereskedelmével nem folyt
bele a kontinens életébe. A legtöbb európai uralkodó azt sem tudta, hol
van Moszkva vagy Novgorod, és fogalmuk sem volt arról, hogyan élnek
arrafelé az emberek.
 Mindez persze nem érdekelte az oroszokat, akikben már akkor is igen
erős volt az idegengyűlölet. Mindenki gyanús volt, aki külföldről jött, az
idegenekben kémeket sejtettek és ott akadályozták őket, ahol csak
tudták. Az ország földrajzi helyzeténél fogva is erősen vonzódott
Ázsiához, bár az emberek nagy többségének fogalma sem volt Európa
vagy Ázsia mibenlétéről. A szigorú telek, a nyomor, a rossz
közegészségügyi állapotok, a mindenkori hatalom túlkapásai
foglalkoztatták őket. Másra nem is maradt idejük.
Nos, Vaszilij fejedelem elég sokat tett azért, hogy gyermeke,
trónörököse szülessen. Az előző feleségével kerek húsz évig
kísérletezett. A szó szoros értelmében gyakorta zajlottak ezek a
szexuális, gyermeknemző kísérletek, de múltak az évek, majd az
évtizedek és nem történt semmi.
Az alattvalók türelmetlenkedtek, és eljött az idő, amikor a vérmes és
durva lelkületű Vaszilij türelme is elfogyott. Elkapta idősödő és
szemlátomást meddő neje haját, majd néhány jól irányzott rúgás
kíséretében kiebrudalta a hölgyet a palotából. Ahogyan azt a krónikások
leírták - senki sem csodálkozott ezen. Az orosz fejedelemségben az
ilyesmi megszokott dolog lehetett, és mint majd látni fogjuk, a
családtagok és alattvalók megrugdosása meglehetősen gyakori volt az
uralkodók részéről. Azt is mondhatnánk, hogy bevett szokássá
nemesült…
Mivel viszont múltak az évek és trónörökösre mindenképpen szükség
volt, a sajátos „válási ceremónia” után Vaszilij új feleség után nézett.
Valahonnan Litvániából hozatott magának egy egészséges, persze
nemesi származású asszonykát. Vele már csak négy évig kellett
„kísérleteznie”, míg eredményt ért el. Mindez mellesleg arra mutat,
hogy azért talán férjuram sem lehetett egészen rendben, nála is lehetett
valamilyen pszichés vagy fizikai akadály, amely oly sokáig akadályozta a
megtermékenyítést.
De aztán eljött az áldott (?) 1533-as év és megszületett Iván, a
trónörökös.
Ugyan azt suttogták szerte orosz földön, hogy nem is Vaszilij volt az
apja, merthogy neki egyáltalán nem lehetett gyermeke. Hogy ő maga
volt meddő, nem az első felesége. Bizony könnyen elképzelhető, hogy a
litván menyecske látván, mennyire fontos a fejedelemnek az utód, és
sejtve, hogy amaz a „hibás”, hát egy másik férfi segítségét vette igénybe.
Vaszilij is hallotta a pletykákat, de nem törődött vele. Mint afféle férfi,
nem engedte magához közel a gondolatot, hogy vele lenne a baj. Száz
százalékos férfinak képzelte magát. Nekünk mindenesetre alapos
gyanúnk van arra nézve, hogy Iván, a későbbi „rettegett” és rettegő,
igazából zabigyerek volt. Sajnos ennek sem akkor, sem ma nincs
jelentősége. Önmagában kell őt szemlélnünk, mint jelenséget.
A fentebb ismertetett gyanút csak táplálják a következő évek
eseményei. Ugyanis Vaszilij három évvel a fiú születése után meghalt -
elég koros volt már, de nincs kizárva, hogy valaki „átsegítette” a
túlvilágra. Ugyanis a felesége - helyesebben: az özvegye - szinte azonnal
összeállt egy hercegi szeretővel és együtt kormányozták az országot. Az
sem elvetendő, hogy ez a herceg talán ugyanaz a személy volt, aki
korábban besegített a litván asszonynak az utód létrehozásában. Vagyis
netán ő volt a trónörökös apja?
Iván szerencséjére (és a későbbi orosz nép nagy bánatára) a szerelmes
uralkodópáros mindent megtett, hogy egyéb trónörökös-jelöltek fel ne
bukkanjanak. Kizártak mindenkit az öröklésből - Ivánnak szánták a
trónt. Ahogyan az orosz földön akkoriban, és a következő ötszáz évben
történni szokott - a litván nő és hercegi szeretője hihetetlen rémuralmat
vezetett be. Ma már nehezen elképzelhető kegyetlenséggel uralkodtak.
Ám ez ott megszokott dolog volt.
Ivánt ez csak annyiban érintette, hogy mindez az ő nevében történt.
A hercegi szeretőről hivatalosan soha nem esett szó, anyja pedig, mint a
kiskorú trónörökös gyámja hozta a törvényeket, ítéleteket. A nép korán
meg tanulta gyűlölni a kisfiút. Pedig szegény akkor még igazán
semmiről sem tehetett, azt sem tudta, mi zajlik az országban - az ő
nevében.
Később persze sokkal több köze lett mindenhez…
Az orgyilkosságok sajátos helyi folklórrá váltak. Minden napra jutott
valami kivégzés, alattomos mérgezés. A cári bárgyilkosok egész csapata
élt úgy, hogy sok munka jutott nekik. Az ország rettegett. Mindegy volt,
hogy valaki főúr, főpap, birtokos vagy nincstelen jobbágy. Ha bárkinek
útjába került, az máris fegyverest vagy orgyilkost küldhetett ellene. A
mérgezéseket betegségnek álcázták, a törvénytelenséget törvényesnek.
Az illegálist legálisnak. Szerte az országban utánozták a cári család
viselkedését. Nem véletlenül mondogatták, hogy fejétől bűzlik a hal. Ha
„odafönt” a törvénytelenség elharapózott és mindennapossá, sőt szinte
elfogadottá vált - hát „odalent” is éltek az efféle eszközökkel. Már-már
anarchia uralta az országot - Iván nevében.

A kisfiú viselkedése nem sok jót jósolt.

Nem is történhetett másképpen, hiszen nem nők, hanem férfiak
nevelték. Hideg emberek vették őt körül és már korán látta, hogy a
kegyetlenség alapvető része az életnek. A kisfiú is kegyetlen lett,
állatokat kínzott, később embereket. Lassan ráébredt, hogy ő nem
akárki és ettől fejébe szállt a „dicsőség”.
Nehéz volt később kinyomozni, miket követett el gyermekként,
kamaszként. Ugyanis Ivánt nem véletlenül nevezik a kommunizmus
előfutárának. A huszadik századi módszerek közül legalább kettőt ő
talált fel csaknem fél évezreddel korábban.
Az egyik a koncepciós per volt, amit nagy előszeretettel űzött, mint
majd látni fogjuk. A másik a múlt átírása. Ugyanis ő volt az első, aki
gyakorta visszamenőleg átirattá a krónikákat és meghamisította a
múltat. Az orwelli módszer voltaképpen szinte ősinek számít hát,
legalábbis orosz földön. Nem kétséges: a krónika-átírások, hamisítások
egy része azt célozta, hogy ily módon Iván eltitkolhassa saját múltjának
sötét foltjait. És ezekből volt bőven.
Az igazság eltorzításában különben nagy mesterré fejlődött. De ekkor
még csak figyelt. Koraérett gyereknek bizonyult, aki tudatosan készült
arra, hogy eljön az idő, amikor átveszi a hatalmat. Felfogta, mit jelent
trónörökösnek lenni és számot vetett a lehetséges akadályokkal,
ellenfelekkel.
Ugyanakkor arra is ügyelt, hogy senki se figyeljen fel rá. Szépen
meghúzta magát, csöndben ült, figyelt és tanult. Tanulta, mit kell majd
tennie. Mit tenne ugyanúgy, mint a mostani hatalmon lévők, és mit
másképpen. Jobban, hatékonyabban!
A Kreml magas faláról magatehetetlen kutyakölyköket dobált a
mélybe és élvezte, hogyan loccsan szét a fejük. Galambokat fogott el,
hogy kivájja a szemüket. Egyszóval készült a felnőttkorra, az
uralkodásra. Ugyanakkor meg tanult szemrebbenés nélkül hazudni
szóban és írásban. Később csakugyan mestere lett ennek a műfajnak is -
egy-egy eseményről tucatnyi levelet küldött tucatnyi embernek,
illetékesnek, és mindegyikben másképpen írta le az eseményt. Ezzel
mérhetetlen homályt keltett minden ügy körül. És ilyenkor nagyon
élvezte a dolgot, ezt afféle szellemi csúcsteljesítménynek tartotta.
Hogy nem normális, azt egyre nyugtalanabbul látták néhányan. De
persze a nép erről nem tudott, anyját pedig érdekelte a dolog. A litván
nő élvezte a hatalmat és eszébe sem jutott egyelőre, hogy azt megossza
fiával vagy bárki mással. Idilli állapot volt ez - onnan fentről, a
moszkvai Kreml várfalai mögül nézve.
Egyetlen zavaró tényező bukkant fel, túl korán és túl váratlanul -
maga Iván.
A tizenhárom éves kamasz néhány barátjával - hozzá hasonlóan azok
is kiváltságos főúri csemeték voltak - olykor kilovagoltak a várból és
lecsaptak a piactereken nyüzsgő kereskedőkre, vásárlókra. Kedvenc
szórakozásukat az jelentette, hogy karikás ostorhoz hasonló hosszú tatár
korbáccsal végigverték a szerencsétlen publikumot. Aki nem tudott
idejében elmenekülni - gyalog! - a lovon érkező aranyinak és
fegyvereseik elől, azt jól elkalapálták. Felforgatták a kereskedők
asztalait, sárba taposták áruikat, és roppantul élvezték ezt az elmés
mulatságot… Iván ezen roppant jól szórakozott, később órákon át
könnyesre nevette magát, ha csak visszaemlékeztek egy-egy ilyen
„támadásra”. Mindezek közben igen bátornak és szellemesnek képzelték
magukat. És persze tudták, hogy büntetlenek maradnak - ki, mert volna
panaszt tenni a trónörökösre?
Mindez talán csak álca volt? Mert ezenközben a fiú figyelt és
tapasztalatokat gyűjtött. Mindenkit megdöbbentett, amikor koraérett
kölyökként - mindössze tizenhárom évesen! - egyszer csak magához
ragadta a hatalmat!
Sajátos puccs volt ez, amihez foghatót addig orosz földön még nem
láttak. Éppen ezért érte olyan váratlanul az érdekelteket. Senki sem
gondolta volna, hogy Ivánnak tizenhárom éves korára már ennyi esze
lesz. Ügyesen álcázta magát - addig. De attól kezdve már nem volt
kedve megjátszania magát. Csak azt ragadta magához, ami jogosan járt
neki - mondogatta.
Olyannyira meglepett mindenkit, hogy ellenállásra nem is gondoltak.
Anyja azonnal visszavonult és átadta a gyeplőt, a hercegi szerető
jobbnak látta meghúzódni az árnyékban. A tizenhárom éves cár pedig
komoran látott az uralkodás nehéz feladatának. Megtanították ugyan
írni-olvasni, de ezen felül semmit. Viszont a palotában élt ő is és
szorgosan leste el a fortélyokat. Vagyis azt, hogyan kell kamarilla-
módszerekkel, kisebb-nagyobb összeesküvésekkel és főleg
törvénytelenségekkel megszerezni, majd megtartani a hatalmat. Hogyan
lehet az érdekcsoportokat egymással szembefordítani, majd
kiegyensúlyozni és mindegyiket féken tartani?
Ez valóban mesterség, ma is sokan gyakorolják. Ki egy-egy ország, ki
egy-egy nagyvállalat élén. Iván eddig azt látta, hogy gyámjai a saját
pénzeszsákjukat tömik, és a pénzt az ellenlábasoktól veszik el különféle
ürügyekkel - adók, kártérítések, zsarolási pénzek formájában. Hát ő is
átvette a bevált módszereket, később újakat talált ki.
Hamar meg kellett mutatnia, ki is ő!
Hogy mindenki tudja és értse a helyzetet, hát az addigi hercegi
gyámot, Sujszkijt lefogatta. Az udvar felhördült - a jól értesültek tudni
vélték, hogy éppen ő volt a gyerek balkézről való apja. De mindez nem
számított, már csak azért sem, mert Ivánnal ezt senki sem merte
közölni. Anyja is rémülten lapított. A kamasz uralkodó saját egykori
tanácsadóját nem kímélte, sőt különleges halálnemet talált ki számára.
Az udvarban tartott nagytermetű, félvad kutyákat pár napig éheztette,
majd az egész kirendelt udvari személyzet szeme láttára a herceget
bedobták a kutyák közé. Az éhes állatok percek alatt széttépték a
hercegi áldozatot.
A moszkvai udvar - és hamarosan az egész ország - rémületbe
dermedt. A vérengző kamasz egyszerre volt hihetetlen látvány, és
borzalmas valóság. Akik Moszkvától távol éltek, vad pletykának hitték
az egészet. Akik közelebb éltek az udvarhoz, azoknak hideg futkosott a
hátukon. Nem minden alap nélkül úgy vélekedtek: ha tizennégy évesen
erre képes ez a kölyök, mit fog tenni felnőttként?
 Márpedig nem kellett várniuk, míg Iván felnő. Igen találékonynak
bizonyult abban, miféle kivégzési módozatokat találjon ki. Ezek között
számos újítás is szerepelt, amit annak előtte senki sem gyakorolt még.
Persze nagyon kétes dicsőség ez, mégsem lehet elmenni mellettük szó
nélkül. (Az 1999-ben megjelent „A kivégzések története” című
könyvemben e módszerekről részletesen olvashatnak.)
Itt csak az egyiket említsük meg. Egy amúgy Vallásos úri ellenfelét
lőporos hordóhoz köröztette, majd parancsára meggyújtották a kanócot.
Mindenki tisztes távolba vonult, Iván pedig tréfásan kiáltotta az
áldozatnak:
- Így legalább igen hamar felérsz istened színe elé!
És könnyesre nevette magát, amikor a hordó felrobbant és a
szerencsétlen ellenfél teste kicsiny darabokban repdesett szerteszét…

Tizenhat éves volt Iván, amikor valóságos irtó hadjáratot

kezdeményezett a „gyámok” ellen. Anyja mellett korábban ugyanis egy
egész testület működött. Ezek a tanácsadók ugyan kevéssé szólhattak
bele a dologba, de Iván úgy vélte- utólag - hogy ezek nyomták el őt
gyermekkorában. Ezek adtak olyan tanácsokat anyjának, hogy afféle
sajátos „ridegtartásban”, önmagától távol, szeretet nélkül neveltesse fel a
fiát. Lehetséges persze, hogy Ivánban mindez nem tudatosult ennyire.
Csak azt érezte, hogy nem kapott a gyermekkorban szinte semmit, és ez
dühítette. Áldozatokat keresett, és talált.
A „gyámok” tehát egyik napról a másikra eltűntek. Mint az később
Sztálin „udvarában” is megszokottá vált az 1930-as évek félelmetes
terrorjában - egy-egy addig felelős beosztású ember egyik délután még
hivatalában volt, dolgozott, intézkedett, utasításokat osztogatott és
sokan tartottak is tőle - másnap reggel már nem jött munkába, és senki
sem tudhatta, mi történt vele. Hogy előző éjjel elhurcolták és egy
százalék esély sem volt arra, hogy élve szabadul és visszatér…
Nos, Rettegetett Iván rászolgált sajátos jelzőjére. A „gyámok”
ugyanígy tűntek el. Egyik nap még ott voltak, másnap meg már sehol.
És az is rosszul járt, aki utánuk kérdezősködött, sorsukat nyomozta
volna. Az urakat a Kreml földalatti tömlöcébe hurcolták, ahonnan nem
hallatszottak ki a segélykiáltások, de a megkínzott emberek
halálüvöltése sem.
Volt, hogy valakit hetekig gyötörtek, mire sikerült végezni vele. De
az is megesett, hogy elég volt pár börtönben töltött nap és az ottani
bánásmód - és az illetőket máris lábbal előre hozhatták ki a nyirkos
falak közül.
A cári udvar rémülten lapított.
Ami attól kezdve ott lejátszódott, az rémisztőbb volt mindennél, ami
addig valaha is lejátszódott. Iván apja (?), Vaszilij fejedelem a fiához
képest voltaképpen egy szelíd uralkodónak bizonyult, így utólag.
Vaszilij, ha megharagudott valakire, üldözte az illetőt, de amit Iván
művelt, az a rémuralom nagyüzeme volt. Ő már nagyban űzte ezt a
sajátos „ipart”. Mert másféle uralkodást el sem tudott képzelni. Azt,
hogy népének szeretetteljes királya legyen, szóba sem jött. Több okból
sem. Az egyik az volt, hogy magát Ivánt is kegyetlennek nevelték, aki
számára a szelídség nem volt érték, sőt. Másfelől az orosz nép, az orosz
urak, és egyáltalán a tizenhatodik századi emberek azon a földrajzi tájon
igencsak megzavarodtak volna, ha a „cár atyuska” igazán kegyes,
jótékony ember lett volna, aki úgy is bánik alattvalóival.
Nos, Iván esetében szelídségről szó sem volt. A könyörtelen
leszámolások, az örökös fenyegetettség érzése uralta a terepet és a
lelkeket. A ravasz ifjú - tizenhat-tizenhét éves volt ekkoriban - mestere
lett annak, hogyan kell megosztania az embereket, a főurakat, az udvart.
A befolyásos emberek ott is sok érdekcsoportra oszlottak és egymás
ellen küzdöttek. E küzdelem alapvető eszköze maga a cár volt. Nála
„mószerolták be” egymást, sötét intrikákat indítottak és vittek végig,
hűséget ígértek a cárnak, ha elintézi ellenfeleiket, és így tovább.
Iván pedig készséges partnernek bizonyult. Nagyon jól tudta azt, amit
amazok nem is mertek végiggondolni - hogy ha összefognának, fél óra
alatt végezhetnének a cárral. Hogy lemészárolhatnák maroknyi
testőrségét, pár hívét és őt magát is - és lám, máris a kezükben lenne a
hatalom, ők ültethetnék a trónra egyiküket. De melyiküket?
Iván védelmébe vette egyik vagy másik csoportot, és rosszul bánt a
másikkal. Miután az ellenfeleket meggyengítette, a „barátait” pedig
felemelte, birtokokkal és tisztségekkel megerősítette - váratlanul váltott.
Az eddig üldözötteket karolta fel, édesgette vissza magához, most azok
kaptak posztokat és birtokokat és adományokat - az eddigi barátokra
pedig lecsaptak a cári bérgyilkosok és rendelkezések, kiforgatták őket
hatalmukból és birtokaikból. Így ment ez pár évig, majd a cár éppen
olyan váratlanul, egyik napról a másikra ismét híveket és barátokat
váltott…
Így érte el, hogy egyik csoport sem erősödhetett meg igazán. Hogy
mindig volt egy-két másik érdekcsoport, amely ezeknek a körmére
nézett, tetteit, szándékait előre megsúgta a cárnak. És így érte el a
permanens bizonytalanságot, ami minden diktátor alapvető eszköze,
uralkodási módszere.
Soha senki nem tudhatta, mit hoz a holnap. Ki ma üldözött volt,
abban reménykedett, hogy holnap ő lesz a kegyenc, és átkozott
ellenfeleit, az udvari frakció másik szárnyát a cár elűzi. De hogy ez
mikor következik be, senki sem tudta. Nyilván maga Iván sem.

A bizonytalanság uralmi módszer volt hát, mint említettük. És Iván

gondoskodott arról, hogy ez így is maradjon és törvénnyé váljon.
Egyszer egyetlen rossz szó miatt kivégeztette egyik gyermekkori
pajtását is - egyikét azoknak, akikkel ama emlékezetes korbácsos
kirándulásokat tették a vásártereken. Ezzel ismét elhullajtotta a rémület
magvait.
Senki sem volt mellette biztonságban, és éppen ezt akarta elérni.
Elérte. Nem volt barát, akinek nem kellett volna félnie. Nem volt
tanácsadó, szolga vagy baráti főúr, aki komolyan hihette, hogy holnap
és holnapután is ugyanolyan jó kapcsolatban fog állni a cárral, mint ma.
Elég volt egy rossz szó, egy el nem végzett feladat, és az illetőért már
jöttek a poroszlók. Vagy éppenséggel a bérgyilkosok.
Akkoriban persze senki sem vette észre, hogy van itt egy még
rettenetesebb dolog is: Ivánnak nem volt szüksége barátokra. Érzelmi
fogyatékos volt a javából - nem vágyott szeretetre, hisz nem is ismerte
ezt az érzést. Nem vágyott igaz barátokra, hisz azokkal kivételeznie
kellett volna. Azokban bíznia kellett volna - de ő nem tudott hinni
senkinek. Nem is akart. Csak akkor érezte magát biztonságban, ha
egyetlen ember sem állt hozzá túl közel. Senkivel sem ápolhat túl jó
viszonyt, mert mindig attól kell tartania, hogy éppen az az ember árulja
el, az végez majd a hatalmával és vele magával is. Mellesleg mindmáig
ez a diktátorok nagy tragédiája. Mondhatjuk: a szakmával jár.
Mai lélektani, pszichiátriai ismereteinkkel azt mondhatjuk, hogy Iván
mániás, paranoiás volt. A paranoiás félelem szinte természetszerűleg
üldözési mániával párosult amúgy sem tiszta, zavart tudatában. Ez a
veszélyes keverék aztán azt eredményezte, hogy Iván mindenütt
ellenfeleket, sőt ellenséget látott. Nem voltak akkor még külföldi
ellenfelei, nem viselt háborúkat. Az ellenséget otthon kereste és találta
meg.
Ott volt például a hírhedt Duma.
Ezt a gazdag földesurak, a bojárok uralták. Afféle tanácsadó szervezet
volt eredetileg, amely az igazságszolgáltatás és a törvények végrehajtása
terén jutott némi szerephez - Iván előtt. Igazából persze általában az
történt, amit a cár akart, de azért a Duma véleményét általában kikérték
az uralkodók és a bojárok ezért azt is hihették (hitték is szentül), hogy
beleszólásuk lehet a közügyekbe. Hogy még az uralkodót is féken
tarthatják, ha úgy hozza úri kedvük.
Nos, Ivánnak más volt a véleménye, de kivárt pár évet és csak akkor
mutatta meg nekik oroszlánkörmeit.
Előbb fenyegetésekkel és ígérgetésekkel arra vette rá az urakat, hogy
cárrá koronázzák őt, a tizenhét éves kamaszt. Még az orosz törvények
szerint sem volt nagykorú, de addig nyüzsgött és gyakorolt nyomást az
egyházra, a Dumára és mindenki másra, hogy fogcsikorgatva
beleegyeztek. Egy napon Iván fejére tették a cári koronát.
Akit a legjobban „megetetett”, az az egyház volt. A szervezet mindig
is pártolta az erőskezű központi hatalmat, már csak azért is, mert az is
általában az egyházi vezetés mellé állt. No és a főpapok azt remélték,
hogy Iván majd kemény kézzel beszedi az adókat, köztük az egyházi
tizedet is… Mint oly sokszor a nyugati katolikus egyház esetében, itt a
keleti keresztény egyház is meghajolt a világi hatalom és a pénz ígérete
előtt.
A Duma tagjai egy napon észrevették, hogy fogy a létszám. És bár
hivatalosan senki sem jelezte, mi történt az eltűnt urakkal, sejteni
lehetett, ki áll a dolog mögött. Egyes bojárokat elhurcoltak, másokkal
„ismeretlen tettesek” végeztek valahol a közutakon, ahol a közbiztonság
amúgy sem volt túl nagy. Másokkal rejtélyes kórok végeztek, csak
furcsa módon mindig igen gyors lefolyású betegségek voltak ezek…
Iván nem volt buta ember. Tudta, hogy a bojárokra, ezekre a tehetős
főurakra szüksége van az országnak és szüksége volt neki magának is.
Hiszen egyfelől nekik volt pénzük arra, hogy minden fontosabb
tisztséget megvásároljanak maguknak (a pénz egy része az államkasszát
erősítette…), másfelől olyan prózai ok is közrejátszott ebben, hogy csak
a bojárok tudtak írni-olvasni. Márpedig az államigazgatás ügyei
akkoriban már nem működtek levelek, írott parancsok, az írástudók
által vezetett könyvek, törvények stb., nélkül.
Ahhoz képest, hogy az orosz fejedelemség voltaképpen milyen kicsi
volt, elég sok bojár szolgálta az államot. Iván ebből azt a sajátos
következtetést vonta le, hogy akkor vannak éppen elegen, ha kiirt
közülük még százat vagy kétszázat, meg sem kottyan se nekik, se az
államnak. És eszerint járt el. Ha rettegést akart kelteni, hát sikerült
neki. A bojárok összerezzentek minden cári katona láttán. Soha nem
lehetett tudni, nem egy letartóztatási parancsot hoznak-e éppen…

A békés élet csak egyetlen rövidke és voltaképpen nem túl jelentős

szakaszon köszöntött be az életébe - ez a házasság volt.
Persze a módszer, ahogyan Iván feleséget talált magának, nagyon is rá
vallott. Egy beteg elme kellett ahhoz, hogy a cár elrendelje azt a
különleges „menyasszony-toborzást”, amellyel végül is bevonult a
történelembe. A házasság, mint intézmény történelmébe.
Iván ugyanis elrendelte, hogy minden tartományból, városból és
faluból küldjék el Moszkvába a legszebb lányokat. Hogy legyen miből
feleséget választani… Mondani sem kell, hogy felpezsdült az ország
népe. Addig soha senki nem hallott hasonló akcióról, most viszont sok
fiatal és valóban csinos (vagy kevésbé csinos…) nő, a szüleik és rokonaik
a kezüket dörzsölték. Mert mi van, ha éppen őrá esik a cár választása?
Akkor nem csak a fiatal hölgy jár jól, de egész rokonsága karriert
csinálhat Moszkvában!
Öreg parasztok és elszegényedett nemesek, no de dúsgazdagok is arról
ábrándoztak, hogy lányukat, testvérüket sikerül férjhez adni a cár
atyuskához és attól kezdve bekerülnek az udvarba. Ők lesznek a cár
apósa, sógora, hogy ily közeli rokonságba keverednek magával az
uralkodóval…
Hány ezer lány ábrándozott arról, hogy ő lesz a cár felesége! Az
ország királynéja! Nem csoda, hogy nagy felbuzdulás követte a
hirdetményt. Kicsinosították a lányokat, szép ruhákat vásároltak nekik -
akadtak amúgy szegény családok, amelyek adósságokba verték magukat.
Másutt egész nemzetségek adták össze a pénzt a ruhára, az útra - persze
abban a reményben, hogy az ő jelöltjük győz és akkor a kiadások
busásan megtérülnek.
Akik azt hitték a hölgyek közül, hogy minden jelölt személyesen
találkozhat a cárral - alaposan tévedtek. Iván megkérte néhány bizalmi
emberét (akik éppen akkor ezt a szerepet játszották mellette…), hogy
végezzék el a „selejtezőket”. Így aztán az urak válogattak helyette és
mivel egyetlen kritérium nem az ész vagy egyéb tehetségek, hanem
csak és kizárólag a fizikai szépség volt - aránylag könnyű dolguk volt.
Minden érkező csoportból csak az igazán szépeket választották ki, a
többieket hazaküldték.
Aztán amikor fennmaradt a rostán a száz legszebb feleségjelölt, Iván
nagy kegyesen maga is leballagott a palota udvarára és végignézte a
felhozatalt.
És ekkor meglepő dolog történt. Minden valószínűség számítás és
emberi logika ellenére - amelyek azt sugallnák, hogy ilyen alapon aligha
lehet jó feleséget találni - Ivánnak ez sikerült! Talált egy asszonyt, aki
tetszett neki, és aki jó feleségnek bizonyult. Ebben már csak azért is
biztosak lehetünk, mert egyfelől az illető hölgy tizenhárom éven át
kibírta az amúgy elviselhetetlen férfival - de még inkább azért, mert
vele szemben Iván sohasem volt „rettegett”, nem volt rémisztő. Kímélte
ezt az asszonyt, talán a maga módján szerette is. Jó házasságban éltek.

Ám az élet ment tovább. A vicsorgóan dühös, olykor eszeveszettül

rikácsoló diktátor az őrületbe kergette embereit. Mert hiszen alig
múltak el a mézeshetek, visszatért előző életéhez és vérfürdőket
rendezett. Hol az addig őt híven szolgálókat, hol a nyíltan ellene
szegülőket hurcoltatta el.
 Egyetlen ítéletet ismert - a halálosat.
Ötszáz éves hagyományt alapozott meg azzal is, hogy a halálos
ítéleteket általában nem nyilvánosan hajtották végre. Várbörtönök
mélyén, magas falak mögött végeztek a hóhérok az áldozatokkal. A nép
gyakorta nem tudta meg sem akkor, sem később, mi történt egyik vagy
másik bojárral, vagy éppenséggel az alacsony sorból származó
szolgákkal, bárkivel. Azon a földön az uralkodó osztály, vagy csoport, a
politikai elit gyakorlatilag máig szereti kizárni a közvéleményt a
döntésekből. Nos, Iván e téren is élenjárt és negatív példával szolgált az
utódainak.
Lelkében ott izzott a félelem is. Különösen akkortájt, amikor a súlyos
adókkal megvert nép - egy kis bojári biztatásra, persze - fellázadt.
Méghozzá éppen Moszkvában, az ő Moszkvájában!
Megkergették az emberek a cárt! Kaszával, kapával, késekkel,
botokkal, ostorral. Kisszámú kísérete nem tudott sokáig ellenállni,
menekülniük kellett. A várkapun az utolsó pillanatban sikerült
becsúsznia - de nem mindenkinek. Az egyik hozzá hű főurat, ráadásul
nagybátyját a tömeg elkapta és a cár szeme láttára agyonverte. Ha csak
egy percet késik - fogta fel Iván - akkor most őt is agyonverik itt a
porban…
A fogát csikorgatta és persze bosszút esküdött. Aztán egészen mást
cselekedett. Az eset szemmel láthatóan annyira megrázta, hogy
módszert változtatott. Majdnem tíz évig lecsillapodott és nem
kegyetlenkedett. Nem rendelt el kivégzéseket és nem emelte az adókat,
nem viselt háborút saját népe és a bojárok ellen sem. Ehelyett
művelődött. Érdekelte az egyházi jog, a történelem, az
igazságszolgáltatás. Elmondható, hogy amit tizenévesen kellett volna
megtanulnia, azt most, ebben a sajátos és korai „második
gyermekkorában”, huszonévesen és később sajátított el. Nem tagadható,
hogy szerzett némi műveltséget, méghozzá olyan széleskörűt, amivel
kevesen rendelkeztek akkoriban orosz földön.
Egy pszichiáter azt mondaná talán, hogy Ivánt rettenetes sokkhatás
érte akkor ott a várkapuban és valamilyen értelemben megtért. Talán
gyógyult is.? Sajnos nem így lett. Az a kilenc-tíz év ugyan emelte a
műveltségi szintjét és egy jó házassággal a háttérben egészen szépen
élhetett és uralkodhatott volna.
De hát nem volt ő normális!
Ennek hamar tanújelét adta. Mert kiderült, hogy míg úgymond tanult
és szelíden élt, addig is nyitott szemmel figyelte politikai ellenfeleit.
Valahol csak írogatta azok „rossz pontjait”, és várta, mikor állhat rajtuk
bosszút. Ez az évtized is egy álca volt a sok közül. Megismételte azt,
amikor gyermekkorában is lapított és figyelt. Gyűjtötte a
tapasztalatokat, megtévesztve egész környezetét.
Míg lapított, újabb törvényeket hozott. Megerősítette a hadsereget
létszámban és fegyverzetben, ám másféle rendelkezései teljesen röghöz
kötötték a parasztokat és némelyik új törvénye alaposan megkurtította a
bojárok jogait is. Talán nem is kell mondanunk, hogy az elégedetlenség
nőttön nőtt, de az emberek keveset tehettek. Senkire sem számíthattak,
csak önmagukra - viszont az uralkodó ördögi ravaszsággal egyre újabb
és újabb dolgokat talált ki, amelyekkel népét bosszanthatta, és ha még
csak bosszantásról lett volna szó!
Néhányan mégis szentül hitték, hogy Iván a javulás útjára lépett.
Sokan még abba is belenyugodtak, hogy így maradjanak a dolgok, és
akkor kevés veszteséggel megússza az orosz nép az Ivánnak rendelt
évtizedeket.
Mint minden diktátor, neki is nagy vágya volt a központosítás.
Mindenáron azt akarta elérni, hogy az országban csak egyetlen akarat
létezzen - természetesen az övé. A külföld felé egyáltalán nem fékezte
magát. Folyamatosan harcban állt a lengyelekkel, ukránokkal,
tatárokkal. Mint a későbbi cárok, ő is természetesnek tartotta, hogy
elvegyék más népek földjeit és kiterjeszkedjenek Ázsia és Európa felé is.
Az utódai - egészen máig - azt hiszik, hogy Szibéria vagy Ukrajna, vagy
a Kaukázus mindig is orosz föld volt, holott ezek éppen olyan
gyarmatok, mint amelyekről az angolok, franciák, spanyolok,
portugálok a huszadik században lemondtak.
Iván fizikailag sem volt egészséges. Huszonhárom éves korában egy
máig felderítetlen, különös betegség támadta meg. Heteken át szinte
kómában volt, félrebeszélt és senkit sem ismert fel. Ellenfelei szép
csöndesen örülni kezdtek, de korai volt a boldogságuk. A pár hónappal
korábban született - és valami csoda folytán teljesen egészséges,
genetikailag nem terhelt - Dmitrij fiára már fel is esküdtek az urak.
Sokan örvendeztek, hogy végre eltakarodik innen ez a szörnyszülött. De
pechjük volt, mert Iván éppen olyan érthetetlenül és váratlanul,
ahogyan a betegségbe esett, ki is gyógyult ismét. Utólag derült ki, hogy
a félkómás állapotban is figyelte környezetét, mi több, megjegyezte,
melyik főúr hogyan viselkedett az ágyánál. Akik örömmel várták
halálát, azok most szorultak, akik pedig kitartottak mellette, azokat szép
birtokokkal ajándékozta meg.
„Az ördög fia!”, átkozódtak az urak és átkozódott a nép is. De mit
tehettek volna ellene? Kezében volt a hadsereg, amely egyben a
rendőrség szerepét is betöltötte. Jellemző, hogy ő volt az első orosz
uralkodó, aki megtiltott minden kapcsolatot a külfölddel. Ha valamelyik
bojár levelet kapott idegen országból, akkor azt a cári udvarban
bontották fel és az igazi címzett csak akkor kaphatta meg, ha már biztos
volt, hogy nem tartalmaz kémjelentéseket, nem buzdít
összeesküvésekre…
A koncepciós per is Rettegett Iván találmánya volt.
Mint tudjuk, orosz földön aztán a huszadik századi kommunista
időkben erősen továbbfejlesztették és tömegessé tették ezt a leleményt.
Ám az elsőség mindenképpen Iván nevéhez - agyához? - fűződik.
Aki bojár volt, vagy tehetős kereskedő, az attól kezdve reszkethetett.
Ivánnak örökösen pénzre volt szüksége, de ezen túlmenően arra is,
hogy folyamatosan ébren tartsa a félelmet a bojárok körében. Vagyis
soha senki nem tudhatta, mikor kerül rá sor, ezért félje urát, a cárt!
Ha egy bojárnak az országhatár mentén voltak birtokai, bármikor
megeshetett, hogy vádat emeltek ellene: a határon túli idegen
hatalommal összejátszik, ura ellen lázad. Ha az ország belsejében élt és
életében nem is látott külföldit, akkor valami más ürügyet találhattak.
Az emberek sajátos „csengőfrászban” éltek, bár ezt az eszközt azok a
háztartások nem ismerték. És mégis… Soha nem tudhatták, hogy ha a
birtokhoz, palotájukhoz, udvarházukhoz kis porfelhő közeledett, akkor
a kiket takart? Vajon nem a cár ijesztő katonái érkeztek kezükben egy
vádirattal, sőt eleve azzal az utasítással, hogy fosszák őt meg
mindenétől? Mert hiszen a koncepciós per azért volt koncepciós, vagyis
kitalált - hogy ne is kelljen azt végigjátszani, véghezvinni. Elég volt a
cár utasítása. Iván abban a pillanatban, amikor kitalálta, ki legyen az
áldozat, már gondolatban végigjátszotta magát a pert is - így azt
fölösleges volt végigvinni. Az ítélet az ötlettel egy időben pattant ki a
fejéből, csak végre kellett hajtani.
Ami ennek ellentmondani látszik: nem mindig csak a pénzre hajtott.
Sokszor többet ért számára a félelemkeltés, az ijesztő példa statuálása.
Ha a gazdag bojár vagyonát akarta megkaparintani, bevádolta az illetőt
és mielőtt a bojár felocsúdhatott, máris a fejét vették valahol egy
börtönben, családját elűzték a környékről is. Földönfutóvá lett a
felesége, a szülei, testvérei, gyermekei - és még örülhettek, hogy így
megúszták!
Mert az esetek egy jelentős részében nem a pénz kellett a cárnak. A
katonái a legváratlanabb pillanatokban, nappal vagy éjszaka bukkantak
fel egy-egy vidéki birtokon, annak urát kiemelték a házból és ott
helyben kivégezték, majd sorfalat állítottak az udvarház köré, beterelték
a családját és szolgáit, nemegyszer száz vagy több embert - és
felgyújtották a házat. Senkit sem engedtek ki - röhögve nézték, ahogyan
nők és gyerekek élve égnek el odabent. Amikor már egyetlen élő sem
jajveszékelt odabent és csak az üszkös romok maradtak, a csapat
vezetője visszament Moszkvába és személyesen mesélte el a cárnak, mi
történt. Tudható, hogy Iván ilyenkor csillogó szemmel hallgatta a
sajátos beszámolót, roppantul élvezte, ha a tiszt színesen és élethűen
adta elő, utánozta a lángok ropogását és a bent égő emberek rémisztő
segélykiáltásait.
Állítólag az is megesett, hogy maga Iván is részt vett ezeken a különös
expedíciókon. Katonái között állt, nem leplezte le magát, és mohón
figyelte a lángokat. Az emberi szenvedés látványa nagy kéjt okozott
neki. Kegyetlen volt a velejéig.
Arra persze már nem tellett a bátorságából, hogy a háborúkban
személyesen vegyen részt. Mindig otthon lapult és onnan vette a
hadjáratokról szóló híreket. Ha csapatai győztek és visszatértek
Moszkvába, akkor bezzeg az élükre állt és fürdött a dicsőségben. Nem
akarta észrevenni, hogy az utcák népe csak félelemből éljenzi meg őt, a
„nagy hadvezért” és a nagy uralkodót. Neki így volt jó.
 Harminc éves volt Iván, amikor az a bizonyos jó felesége meghalt
valami nyavalyában. Azt mondogatták akkoriban, hogy ha volt is benne
némi könyörület addig, hát azután ebből már semmi sem maradt. Az a
nő kissé fékezte a lelkét, talán néha sikerült rábeszélnie, kegyelmezzen
meg ennek vagy annak.
Most már eltűnt az utolsó fék is. Semmiféle béklyó nem
akadályozhatta meg, hogy tovább haladjon az egyre véresebb úton.
Hogyan nézett ki Iván, hogyan élt akkoriban?
Talán meglepő, de vöröshajú és vörhenyes szakállú férfi volt. Magas
termetű, de valami okból - talán a betegségei miatt - görnyedten járt.
Emiatt alulról pislogott felfelé és ez, valamint a járása valamilyen
fenyegető vadállatra emlékeztetett. Nos, ami az állati jegyeket illeti -
erre utalt a bűze is. Ugyanis szinte sohasem fürdött, nem is mosdott!
Éveken át nap, mint nap hordta ugyanazt az öltözetet, amely a kosztól
megkeményedett és szinte a bőrére száradt fekete rétegnek tűnt.
Aki először találkozott vele, azt megdöbbentette a tekintetéből sütő
gyanakvás és gyűlölet. Nem csoda, hogy kerülték. Aki csak tehette,
kitért az útjából. Az idegei enyhén szólva nem voltak rendben, hisz
folyamatosan rettegett. Mai fogalmakkal azt is mondhatnánk, hogy a
félelem tragikus egyensúlya alakult ki akkoriban Moszkvában - a nép
félt Ivántól, Iván pedig a néptől. Igazából a cár mindenkitől félt és nem
vette észre, hogy mindezt önmagának köszönheti. Akkor már lassan két
évtizede állt az állam élén, ám ha kezdettől szelíden uralkodik, senki
sem feni rá a fogát.
Rosszul aludt. Híresen rossz alvó volt, mert alig csukta le a szemét,
máris rátörtek a rémálmok. Nem csoda, hogy aztán másnap dühöngött
és öldökölt. Az álom elkerülte, a rémek viszont sohasem.
Orgyilkosoktól tartott - ő, aki annyi orgyilkost küldött mások nyomába!
Ha nem is akarta bevallani saját magának, igazából önmagától félt.
Valahol a lelke mélyén pontosan tudta, hogy ő szabadította el azokat a
vadállatokat, amelyek most az ő lelkét is marcangolták.
Idegállapota siralmas volt és nem látott kiutat. Minél rosszabbul
aludt, annál vérszomjasabb volt másnap. Minél több halálos ítéletet
adott ki, annál több rémálma lett a következő éjszakán - és a kör
sohasem zárult be. Az üldözési mániája tehát nemhogy nem
csökkenhetett, hanem egyre inkább növekedett, terebélyesedett.
Ő volt az első, aki orosz földön klasszikus titkosrendőrséget alapított.
Ennek tagjai igyekeztek beférkőzni mindenféle körbe, még bojárok is
akadtak ügynökei között - természetesen azok, akiket sikerült
megfélemlítenie. És Iván kit ne tudott volna megfélemlíteni? Ezek az
emberek mindent jelentettek, amit láttak, hallottak.
Már alig élt valaki azok közül, akik valaha a barátai voltak. Mert
senkit sem kímélt. Akik valaha közel álltak hozzá, akikkel együtt
dorbézolt tizenévesen - azok egyben sokat tudtak róla is. Sok terhelőt a
szokásairól, viselt dolgairól. Már csak ezért sem maradhattak életben.
Ahogyan a későbbi, sőt a mai diktátorok között is megfigyelhető, hogy
amint hatalomra kerülnek, úgy tünedeznek el a gyermekkori barátok és
egyéb ismerősök - nos, itt is erről volt szó. Iván nem tűrhette, hogy
visszamenőleg leleplezzék őt.
Amikor szemet vetett egy nagyobb birtokra - mániákusan gyűjtötte a
földeket! - akkor nem csak annak tulajdonosával, általában egy gazdag
bojárral végzett. Mint említettük, annak közeli és távoli családtagjainak
is veszniük kellett - éppen azért, nehogy később ezek közül bárki is
megpróbálja visszaszerezni a birtokot. Amely földre Iván rátette a kezét,
annak más élő örököse nem maradhatott az országban.
Minél inkább biztosítani akarta uralmát, annál kegyetlenebbnek
kellett lennie. Viszont minél kegyetlenebb volt, annál jobban tartania
kellett attól, hogy egyszer valahol valakik megelégelik mindezt és ellene
támadnak. Iván tehát nem csak Rettegett, de Rettegő is volt. A rémület
spirálját hajtotta felfelé, benne önmagával és elképzelhetetlen
félelmeivel.
Éjszaka, ha sikerült elaludnia, üvöltve ébredt fel. Testőrei berohantak,
merénylőt sejtve. De általában a fáklyák vagy gyertyák fényében urukat
találták egyedül, amint láthatatlan ellenfeleivel viaskodott az éjszaka
homályában.
Ezek után nem csoda, ha harminc éves korában vénembernek nézett
ki. Aki nem tudta, mikor született, valóban azt hihette, hogy legalább
ötven vagy hatvan éve él már ezen a világon. Az arcára a félelem véste
mély ráncait szürke bőrébe. Szinte sohasem volt egészséges, belső fizikai
fájdalmak gyötörték, de az orvosokban sem bízott, hát csak magában
szenvedett. Elég volt elképzelnie, hogy valamelyik régi, megszállott
ellenfele lepénzeli az orvost, aki aztán azt tehet vele, amit akar… Ez
rettenetes perspektíva volt, nem is engedte magához közel a
gyógyítókat.
Csak zárójelben jegyezzük meg: a korabeli orvostudomány még
Nyugaton sem sokat tudott ezekről a kórokról. Tehát könnyen
megeshetett volna, hogy még egy igazán igyekvő, senki által fel nem
bérelt orvos is eltette volna őt láb alól, csekély tudása okán. Amint az
nyilván megesett nemegyszer, és nem csak orosz földön.

A beteg lélek kéjt talált a kínvallatásokban. Szadista volt és úgy hitte,

akkor győződhet meg igazán ellenfelei bűnösségéről, ha maga is jelen
van a szerencsétlenek vallatásánál. Nos, nappalokat és éjszakákat töltött
olykor a kínzókamrákban, sőt maga is kitalált újfajta kínzóeszközöket.
Olyanokat is, amelyekkel nagy nyilvánosság előtt szégyeníthette meg
ellenfeleit.
Megtette, hogy ha a bojárok valami ügyben küldöttséget
menesztettek hozzá, nagyon kedvesen fogadta őket. Minden bojárnak
szakálla volt - ez afféle kötelező viselet volt a nemes urak körében. Iván
végighallgatta a küldötteket, aztán pár szót kiáltott az előre betanított
szolgáknak. Azok előrohantak, lefogták a bojárokat, petróleumot
öntöttek szakállukra és meggyújtották azt. Iván a térdét csapkodta a
nagy nevetéstől, látva, hogy amazok milyen kétségbeesetten
rohangásznak, a földre hemperednek, úgy próbálják eloltani égő
testüket. Tette mindezt természetesen az egész moszkvai cári udvar
nyilvánossága előtt.
Az efféle ötletekben kifogyhatatlan volt. Elfogatta például két régi
ellenfelét - apát és fiát. Természetesen ismét csak a birtokukra fájt a
foga. Megparancsolta a fiúnak, hogy saját kezűleg csapja le az apja fejét -
azt ígérte, hogy akkor hazamehet és birtokát is megtarthatja. A
szerencsétlen fiatalember komolyan vette az ígéretet és fájó szívvel bár,
de kivégezte az apját. Ezt látva Iván ráförmedt:
- Te apagyilkos! - és őt is kivégeztette.
 Azt kevesen tudják ma is, hogy Iván biszexuális volt. Különösen a
felesége halála után derült ki a dolog. Ő, aki az ország bármelyik nőjét
bármikor színe elé rendelhette és azt tehetett vele, amit akart - egy
időben rákapott a fiúkra is. Egy fiatal és roppant csinos bojárfiú
hosszabb időn át volt a kedvence. A homoszexuális kapcsolat a jelek
szerint nagy örömére szolgált a cárnak, de a fiút a maga módján
jutalmazta meg. Mondhatni, az elmeállapotnak megfelelően
rendelkezett a sajátos szolgáltatásokért járó fizetségről. Közölte a
bojárfiúval, amikor befejezték viszonyukat - hogy beárulhatja nála
bármelyik vetélytársát, ellenfelét, bárkit, akit gyűlöl, és akinek vesztét
szeretné, Iván pedig az illetőt kivégezteti.
A nemi partner nem gondolkozott sokáig. Ellenfelei neki is voltak.
Megnevezte az illetőt, és Iván betartotta szavát. Az ismét csak teljesen
ártatlan urat elfogatta és kivégeztette, a bojárfiú pedig mehetett haza -
üres kézzel, de számtalan tapasztalattal gazdagabban…
Szó volt már arról, hogy a cár nemcsak kínzóeszközöket és
módszereket, de kivégzési módozatokat is kitalált. Elég
belegondolnunk, hogy miféle lelke lehetett annak az embernek, ha
ilyesmiken képes volt napokig, hetekig töprengeni?
Az egyik, számára roppant mulatságos módszer az volt, amikor egy
élő embert bevarratott egy medve frissen lenyúzott bőrébe. Az illető
mellesleg az egyház egyik vezetője volt, aki, szembe mert fordulni a cári
hatalommal. Nos, több sem kellett a ferdehajlamú cárnak! Az udvarnál
éppen ilyen célokra tartott félvad kutyákat napokig éheztette, aztán
ráeresztette őket a bőrbevarrott emberre. Az udvart is kirendelte Iván a
látványosság megtekintésére. A jelenet kicsiben a régi római cirkuszok,
arénák eseményeire emlékeztetett. Például amikor a keresztényeket
vadállatokkal tépették szét.
Nos, itt is keresztény volt az áldozat, de - elméletileg - keresztények a
nézők is. A kutyák medvét sejtettek a fura lényben és széttépték azt.
Nemcsak bőrét, de a benne rejlő embert is. Ivánnak ez az eset
felejthetetlen perceket okozott, a térdét csapkodva nevetett, még a
könnye is kicsordult, látva, ahogyan kiszenved a véres áldozat. Jó napja
volt, hihette és nyilván hitte is.
 Szépen fejlett üldözési mániája gyakorta arra késztette, hogy ne
maradjon sokáig egyazon helyen. Még a moszkvai Kreml öles falai
között sem érezte magát biztonságban. Nemegyszer megesett, hogy
hirtelen ötlettől - félelemtől? - vezérelve hóna alá csapta az
államkasszát, felkapott egy szekérre, és pár száz testőr kíséretében az éj
leple alatt elhagyta a fővárost. Senki sem tudta, hová tűnt - és éppen ez
volt a cél. Ahányszor zaklatott tudata arról „értesítette”, hogy most
aztán valahol valakik biztosan összeesküdtek ellene és a nyomában
vannak, hogy végezzenek vele - máris inába szállt a bátorsága és futott
maga elé, céltalanul. Olykor hónapokig kóborolt az országban, persze
rögtön ideológiát is talált hozzá: „szeretett népét” kereste fel,
ismerkedett hazájával, meg akarta tudni, hogyan érzik magukat
alattvalói - és, hasonló idétlen szövegekkel indokolta alapos félelmeit.
Saját birtokait az ország kellős közepén szerezte meg, ahová külső
ellenség még erőteljes támadás esetén sem juthatott el. Iván persze nem
is az idegenektől félt. Pontosan tudta, hogy ha egyszer fellázadnak
ellene, akkor a saját népével kell majd farkasszemet néznie. Ezért az
egyik folyó mellett éjjel-nappal több hadihajót tartott készenlétben. Ha
kitörne a lázadás, a legszűkebb környezetével és az államkasszával
együtt odafut, és azonnal Svédországba hajózik.
Ez a svéd földre való menekülés volt a másik megszállott ötlete.
Többször újra és újra kidolgozta a menekülési útvonalat és módozatot.
Még a Kremlben is gondoskodott róla, hogy éjjelnappal pihent lovak
garmadája álljon készenlétben. Baj esetén nyeregbe! És futás, rohanás a
hajókhoz! Ennyi volt a nagy terv.
A teljes udvari személyzetet pár évenként elcsapta és újat fogadott
helyette. Ezzel is az összeesküvéseket akarta megelőzni. Mire valaki
bedolgozta magát a cári udvarban, kapcsolatokat épített ki, barátokat
talált és esetleg összeesküvést szervezhetett őfelsége ellen - egy szép
napon jött egy parancs, hogy az udvarmestertől és arisztokrata
vezetőktől kezdve le egészen az utolsó lovászfiúig és szakácsnőig
mindenki mehet, amerre lát, többé ne mutatkozzanak az udvar
környékén, mert bajuk eshet… És napokkal később új udvart
szerveztek, teljesen új emberekből. Iván ilyenkor érezte magát
biztonságban - egy-két évig. Akkor aztán megint elbocsátotta a teljes
személyzetet, beleértve saját személyes szolgáit is.
Négyszáz évvel Orwell előtt Iván már átírta a múltat. Az állam
hivatalosan vezetett évkönyveit olvasgatta, amelyekben évről évre, sőt
hónapról hónapra feljegyezték a valamikori eseményeket. Ezek
általában hűségesen követték a valóságot - míg Iván a kezébe nem
kaparintotta őket. Nemegyszer saját kezűleg húzott ki belőlük némely
eseményt és a helyébe írt olyanokat, amelyek soha nem történtek meg.
A múlt formálásában nagy örömét lelte.
Akárki lázadt is ellene, azzal kegyetlenül leszámolt. Pribékjei elfogták
és halálra botozták a vélt vagy valós ellenfeleket - a papokat sem
kímélték. Akadt, akinek kivágták a nyelvét és még örülhetett, hogy így
megúszta. Amerre Iván utazásai közben elhaladt, programszerűen
elfogtak parasztokat, akik mit sem vétettek. De éppen ez volt a dolog
lényege. Felakasztották vagy más módon végeztek velük - csak hogy
lássa mindenki, miféle erős ember a cár. Hogy később soha senkinek
eszébe ne jusson lázadni. Mert ha így bántak el a pribékek az
ártatlanokkal - vajon milyen szörnyű sors várhat a bűnösökre?
Iván tulajdonképpen nagyon primitív ember volt. Keveset tudott a
világról - mondani sem kell, hogy a Nyugatról fogalma sem lévén nem
fordult meg a fejében, hogy az embereknek bizonyos jogok is járnának.
Ahol ő uralkodott, ott mindenki rabja volt valakinek vagy valaminek.
Beleértve önmagát is. A parasztok a földesurak tulajdonát képezték,
rabszolgák voltak. A katonák fölött a parancsnokok rendelkeztek, az
urak Iván rabjai voltak, Iván pedig - a rettegésé.
Az éjszakái és a nappalai egybefolytak, most már folyton rémeket
látott maga előtt. Akadtak olyan időszakai, amikor nem tudta
megkülönböztetni a valóságot a fantázia rémséges világától. Láthatatlan,
de nagyon is érezhető és fájdalmas ellenfelek üldözték.
A cári paranoia sokféle módon megnyilvánult. Nem lehet azt
mondani, hogy Ivánnak ne lett volna meg a magához való esze. Még
arra is képes volt, hogy rábeszélt egy urat, színleg vállalja el a cár ellen
szervezendő összeesküvés vezetését és a bojárok készítsenek egy névsort
azokról, akik hajlandók ehhez társulni. A meglehetősen ostoba urak így
maguk készítették el a halálra ítélendők listáját… Iván pedig, a ravasz,
kényelmesen válogatott a listáról és persze nem csak az ott szereplő
urakat, de azok egész nemzetségét, beleértve még a másod-
unokatestvéreket és azok családját is kivégeztette. így egyetlen csapással
több száz birtokhoz jutott, amit mohón csatolt a már megszerzettekhez.
Szerette nézni, hogyan bánnak el ellenfeleivel. Pár száz pribékje élén
nemegyszer maga is elment megnézni, hogy egyik vagy másik bojár
birtokát felégetik. Iván olykor maga vetette a háztetőkre az első csóvát.
Végignézte, amint a legyilkolt nemesúr feleségét, lányait a katonák
megerőszakolják - utána minden alkalommal parancsot adott, hogy
végezzenek azokkal is. Nem érdekelte, hogy azok a nők igazából
sohasem voltak az ellenségei. Ugyanígy szemrebbenés nélkül
végignézte, ahogyan kisgyermekeket vetnek az égő házak tüzébe.
Iván nagyon szerette, ha a szeme láttára végeztek ellenfeleivel, olykor
maga is részt vett ezeken a különös kivégzéseken. Volt olyan eset, hogy
politikai ellenfelét behozatta a cári palotába és a megkötözött férfit egy
éles tőrrel összeszabdalta, majd végignézte, hogyan vérzik el a
szerencsétlen. Egy másikkal, aki ráadásul közeli rokona is volt, mérget
itatott és annak hatásában is gyönyörködött, míg csak az áldozat az
utolsókat rúgta. Ezt annyira megszerette, hogy utána odahozatta az
illető feleségét és kislányát is, és azokat is rákényszerítette, hogy kiigyák
a méregpoharat. Iván megint a térdét csapkodta e jól sikerült „tréfa”
láttán…
Bomlott agya egyre inkább elszakadt a valóságtól, de mint oly
gyakran, senki sem merte megkérdőjelezni a vezetési módszerét. A
diktátornak olyan segédcsapatai, feltétlen hívei és gyilkosai voltak, hogy
aki szembeszállt volna vele, az is inkább külföldre menekült. Már ha
sikerült neki a szökés - ugyanis Iván hadserege, ha éppen nem a
tatárokkal, litvánokkal vagy másokkal hadakozott, akkor az ország
határán állt és a kifelé igyekvőket tartóztatta fel… Lám, ez is vagy
ötszáz éven át élő módszer maradt orosz földön.
Ha egy városban róla szóló gúnydalok terjedtek el, Iván megsértődött
és… megostromolta a várost! A saját orosz városát! Így járt például
Novgorod is, amelyet csapataival bevett és lakóit nagyobbrészt kiirtotta,
a falakat lerombolta, nem is szólva az épületekről. Ha Iván megsértődött
valamelyik orosz városra, akkor úgy bánt el vele, mintha egy idegen
hatalom központja lenne.
Jó, ha tudjuk, hogy csak Novgorodban harmincezer embert
végeztetett ki csupán a gúnydalok miatt. Persze az is motiválhatta, hogy
a törvények értelmében minden cár elleni lázadó összes földi vagyona
ilyenkor a hatalomra szállt. Vagyis minél több tehetős embert,
birtokost, kereskedőt stb. végeztetett ki, annál jobban gyarapodott Iván
vagyona.

Ahogyan öregedett, úgy lett egyre könyörtelenebb.

Nem volt már visszaútja, ebben biztos volt. Megesett, hogy naponta
több száz embert végeztetett ki. A gyűlölet hullámai kisérték, amerre
csak járt - nem is mert sokáig egyhelyben maradni. Ezerötszáz testőr
nélkül már ki sem mozdult palotáiból, de így is attól tartott, hogy egy
napon fellázad ellene a nép. Hogy erre ne kerüljön sor, még
kegyetlenebb tömeges kivégzéseket parancsolt. Ezzel a terror spirálját
ismét feltekerte.
Az öregedő (volt már vagy negyven éves…) Iván egyre inkább
elvetette a sulykot. Titkosrendőrségeket hozott létre, amelyek
egymásról sem tudtak, de mindenki figyelt mindenkit és ettől a cár kissé
megnyugodott. Bármiféle összeesküvésre kerülne sor, valaki biztosan
időben jelenti neki. Néhány évvel később viszont a titkosrendőrség
főnökeit is kivégeztette, hisz azok már túl sokat tudtak a piszkos és
véres ügyekről.
Kézenfekvő a párhuzam a sztálini korszakkal és annak módszereivel.
A kommunista diktátor Sztálin és sok száz évvel korábbi elődje,
Rettegett Iván között sokkal több a párhuzam és rokon vonás, mintsem
sejtenénk. Nem csak módszereik, de természetük is hasonló volt.
Iván elmebaja szépen fejlődött, kiteljesedett, lassan már mindent
betöltött. Nem volt egyetlen mondata, gondolata, cselekedete, amely
egészséges irányba mutatott volna.
Ennek egyik jele az volt, hogy a cár nemegyszer eltűnt a palotából és
bojárnak öltözve elvegyült a nép között. Mivel a legtöbben soha nem
találkoztak vele személyesen, nem ismerték fel. Az újabb mániája tehát
az volt, hogy „szeretett népével egyesülve” ismerkedett annak bajaival.
Persze elég hamar rájöhetett volna, hogy a nép egyetlen baját „Ivánnak”
hívják - de ezt nem akarta befogadni a tudata. Egy teljes évig tartott ez a
fölösleges bújócska, ami alatt persze egy pillanatig sem szüneteltek a
kivégzések. A cár a palotáin kívül is megtalálta a módját, hogy nap,
mint nap eljuttassa a Kremlbe újabb rettenetes utasításait.
Minél nagyobb volt Iván üldözési mániája, annál indokoltabb is volt -
hiszen egyre több kivégzést rendelt el, volt hát oka egyre több embertől
félni. Több évtizeden keresztül annyi embert végeztetett ki, hogy azok
barátai, itt-ott hátra maradt rokonai, hűséges szolgái már csak az
alkalmat várták, amikor végezhetnek Ivánnal. A cár tehát mindent
megtett, hogy az eleinte csak képzelt félelmeinek minél szélesebb és
biztosabb alapjai legyenek.
Közben szorgalmasan nősült is, de úgy a negyedik, mint az ötödik
feleségét a végén válás helyett kolostorba csukatta. Persze egy olyan
embernek, amilyen ő volt, a hatodik házassága sem sikerülhetett.
Kedélyállapota nem naponta, hanem szinte óránként változott. Ötven
évesen - akkor „csak” nyolcvannak nézett ki! - hol sírva fakadt, hol
őrjöngött, botjával elpüfölt mindenkit maga körül - hol elszomorodott,
hol meg jókat nevetett. Voltaképpen elmondható, hogy a pár száz évvel
később keletkezett első pszichiátriai tankönyvek szerint élt.
Sokszor volt beteg, de mert nem gyógyíttatta magát, hát minden
nyavalya rajta és benne hagyta a nyomát. Gyakorta mondogatta, hogy ő
a világ legszerencsétlenebb embere, és kétségtelenül annak is érezte
magát.
Még a legszűkebb környezete sem volt tőle biztonságban. Fia
megnősült és a felesége kilencedik hónapos terhes volt - amikor egy
napon az öreg cárra megint rájött a roham. Berontott hát a fiatalok
lakosztályába és minden ok nélkül ütötte-verte a fiatalasszonyt.
Akkoriban már állandóan egy vaskos botot hordott magával, arra
támaszkodott és azzal… verekedett. A cár fia felesége védelmére sietett,
de a dühöngő öreg bizonyult az erősebbnek, ügyesebbnek. A
fiatalasszonyt úgy megrugdosta, hogy az unoka halva született - viszont
Iván akkora csapást mért saját fia fejére is, hogy az pár nappal később
belehalt az agysérülésekbe.
Így ölte meg Iván a saját fiát és az unokáját.
 A család genetikailag erősen terhelt lehetett. Hiszen a másik fia,
Fjodor szellemi fogyatékos volt és ez eléggé egyértelmű jelzés - persze,
csak így utólag.
Iván, ha dühöngött, habzott a szája és érthetetlen szavakat üvöltött.
Később nem emlékezett semmire. Efféle rohamai mind gyakrabban
voltak, ahogyan haladt előre az időben. Alig ötvenhárom évet élt, és azt
gyakorlatilag végig kitöltötte az elmebaj. Sőt annak több változata is,
olykor egymással párhuzamosan, egyidőben.

Alig múlott ötven, már elérte a szenilitás is. Mindent elfelejtett - ez

legalább segített néhány áldozatán. Hisz nem ellenőrizte, hogy
teljesítették-e kiadott parancsait, az újabb kivégzéseket! Néhány bátrabb
embere egyszerűen elszabotált sok kivégzést, az utasításokat nem
továbbították a pribékek felé, a leendő áldozatok megúszták.
Iván egyre betegebb lett. Mivel szinte sohasem mosdott, hát a bőrét
férgek és fekélyek lepték el. Akkor már hívott volna orvosokat is, de
ilyenek nem mertek mutatkozni a közelében - kudarc esetén biztos
halál várt rájuk is. Máskülönben pedig a cár úgysem tartotta be az
utasításokat, soha életében nem fogadott szót senkinek.
A gerince elmeszesedett, egykori görnyedt tartása most már végleges
állapottá vált, nem tudott kiegyenesedni. Egy idő után a járás is
nehezére esett. Lelke közben elkószált és egy fantázia- birodalomban
csapongott, amelynek egyetlen érintkezési pontja sem volt a valóságos
világgal. Ez persze őt a legkevésbé sem zavarta.
Élete vége felé a sakkjáték volt az egyetlen szellemi tevékenység,
amelyre még képes volt. A halál is sakk közben érte őt 1584
márciusában. De nem a kegyes halál jött el érte - hanem a bosszúra
szomjas alattvalók egy kisebb csoportja. Akiknek aztán végleg elegük
volt a cár uralkodásából. A sok évtizedes, rettenetes rémuralom igazából
néhány perc alatt ért véget - az összeesküvők összehangoltan, csöndesen
dolgoztak.
Megfojtották Ivánt.
Azt a sakkpartit, amelybe élete utolsó órájában belekezdett, már nem
fejezhette be. A való világ közbeszólt és az ismeretlen tájakon kóborló
beteg lélek számára nem maradt visszaút.
 9.
A női aktok megszállott szerelmese
(II. Habsburg Rudolf)
Nőbolond, alkimista, világhírű műgyűjtő, törvényhamisító és
mindenre kész gyilkos - Rudolf császár sok mindennel foglalkozott és a
fenti kis lista korántsem ad teljes képet szerteágazó tevékenységéről.
E könyvben már szó esett a spanyol és osztrák Habsburgok
egynémely közös őséről. Azokban a családokban is bőven akadtak
elmebetegek. Hát még a leszármazottaikban! Mert hát normálisnak
születhetett-e az az ember, akinek Szép Fülöp és Őrült Johanna voltak a
dédszülei? Igen tanulságos lesz, ha beiktatunk ide egy kis genealógiai
eszmefuttatást.
A családfa tanúsága szerint a Habsburgok már a kezdeti időkben sem
mind voltak normálisak, később aztán alaposan elszaporodtak közöttük
a „különcök”. Így nevezték finoman a kiterjedt uralkodócsalád azon
tagjait, akik vagy eleve nem is kerültek trónra - éppen elmeállapotuk
miatt - vagy ha ez mégis sikerült nekik, hát általában gondos gyámok
uralkodtak helyettük, szorgosan takargatva a valót.
Volt tehát Őrült Johanna - könyvünk róla szóló fejezetében
olvashattuk, hogyan pátyolgatta éveken át halott férjét… Az ő fia volt
V. Károly, a mániás és I. Ferdinánd, a gyilkos. Károly fia volt II. Fülöp,
aki szintén gyilkossá aljasult, nem is szólva sok egyéb tettéről, amelyek
alig fértek bele a normalitás határai közé.
Fülöp fia volt Don Carlos, aki szabályos őrültnek könyvelhető el,
mint olvashattuk az egyik előző fejezetben. De Károly unokája volt az a
II. Rudolf is, akiről ez a történet szól.
Ő is rokonházasság sajátos „termékeként” jött a világra. Furcsa így
utólag belegondolni, hogy a Habsburgok, akik pedig a maguk idejében
művelt, felvilágosult emberek voltak, soha nem kapcsolták össze a
rokonházasságok tényét a családban mind gyakoribb elmebajjal. Pedig
ezt a dolgot már az ókorban is ismerték, mi több, a Bibliában sem ok
nélkül tiltották a közeli rokonok házasságát. Úgy tűnik azonban, hogy a
nagyravágyó családban az efféle tilalmakat vagy ajánlásokat könnyedén
átlépték a nagyon is földi, vagyoni-hatalmi célok érdekében.
Azt már csak afféle „csemegeként” tesszük a fenti listához, hogy nem
csak Rudolf volt bolond, hanem a fia is. Aki mindezek mellett
gyilkosságra is vetemedett. Ami persze akkoriban még a magas
körökben sem volt ritkaság, sőt nem kellett okvetlenül őrültnek lennie
egy királynak vagy pápának ahhoz, hogy nemegyszer saját kezűleg
gyilkoljon. A Vatikán története például - különösen a három számjegyű
korokban - szinte telis-tele van olyan pápákkal, akik saját kezűleg
gyilkoltak (olykor éppenséggel közvetlen elődjüket tették el láb alól,
hogy elfoglalhassák trónjukat…).

Pedig minden olyan szépen kezdődött!

Már azzal is, hogy a közmondásosan csúnya férfiakat adó
nemzetségben afféle kakukkfiókaként ez a Rudolf egészen csinos
fiatalember volt. 1552-ben született és sajnos nem apja, a nyitott
szellemű Miksa, hanem a meglehetősen bigott spanyol Mária hatása alá
került. Akinek persze első dolga volt, hogy a tizenegy éves fiút
Madridba küldje. Majd ott megnevelik és hithű katolikus lesz belőle, aki
tisztában lesz az udvari etikett minden apró fogásával - mondogatta az
anyja.
Máriának halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen sokat ártott
fiának. Bécsben a gyerek aránylag szabadon élhetett és hamar kitűnt
eszességével, természetével. Később is eltért a többi Habsburgtól, mert
bár alacsonyabb volt náluk, arcvonásai sokkal rokonszenvesebbek
lettek. Idővel persze kopaszodni kezdett, de melegbarna szeme
megfogott minden szemlélőt.
Ám Madridban olyan életformára kényszerítették, amely csöppet sem
volt emberi. A merev etikett viselkedésforma volt, ám egyben
megváltoztatta azok gondolkodását, életszemléletét, akikre kiterjedt. A
kis Rudolf mindössze nyolc évet töltött ebben a rettenetes államban, és
annak is egyik rossz korszakában - és negatív módon megváltozott a
lelke, a tudata. Talál nem is járunk messze az igazságtól, ha
feltételezzük, hogy minden későbbi furcsaságának, sőt őrületének oka -
a genetikai terheltségen túl, amely mintegy „megágyazott” az
állapotának - a madridi tartózkodás volt.
Jellemének kellemetlen oldalai kerültek túlsúlyba. Főleg amikor
látnia kellett, hogy Fülöp király hogyan végez saját fiával, Don Carlos-
szal, akit persze Rudolf is ismert, kém sejthette persze, hogy pár
évtizeddel később majd ő is ugyanezt teszi a saját fiával…
Madridban hat nyelvet tanult meg tökéletesen. Aligha hihető, hogy
saját kedvteléséből, bár ha megkérdezték, miért teszi, azt felelte: egykor
ő örökli a Habsburg-birodalom trónját és szeretne minden fontosabb
népével annak saját nyelvén társalogni. Kissé erőltetettnek tetszik ez a
magyarázat - könnyen lehet, hogy a nyelvtanulás is egyike volt azoknak
a pótcselekvéseknek, amelyeket az udvar kényszerített az ifjúra.
Tény, hogy mire tizenkilenc évesen visszajöhetett Bécsbe, igazából
már elrontották a lelkét. Beteg volt a tudata, különféle félelmek
lappangtak a mélyén és maga sem tudta, hányadán áll önmagával.
A tizenéves fiatalember mindinkább elvadult és nemegyszer
különösen viselkedett. De persze akkoriban még nem voltak
pszichiáterek, sem egyéb lelki szakértők. Senki sem látott a
viselkedésében semmi kórosat, ellenkezőleg - a különc viselkedés, a
normálistól való eltérés éppenséggel az igazi arisztokráciát jellemezte
akkor is, később is. Legalábbis az emberek ezt így fogadták.
A fiatalember hol magába zárkózóan csöndes volt, hol meg kitört
belőle az indokolatlan düh. Néha úgy elkapta a vadság, hogy tört-zúzott
maga körül és senki szavára nem hallgatott. A környezet ebben sem
látott semmi veszélyeset vagy rendkívülit. Mi azonban már tudjuk,
hogy az időszakos depressziót felváltó dühkitörések mit jelentenek.
Azért haszna is volt annak, hogy oly gondos nevelésben részesült.
Mint a kor arisztokratái, ő is elsajátította a lovaglás, vívás, tánc, sőt
festés alapjait is. Magánszorgalomból pedig meg tanult esztergálni és
később szenvedélyes faesztergályos lett belőle. Legjobban azonban a
festészet fogta meg - bár akkor még nem gondolta komolyan, hogy ez a
művészeti ág egykoron egész életét elfedi majd.
A kordivatnak megfelelően a csillagászat, csillagjóslás és az alkémia is
érdekelte. Ő is hitte, hogy az anyagot át lehet alakítani (ma már tudjuk,
hogy csakugyan lehet, persze nem úgy, ahogyan a középkori alkimisták
próbálták) és az ügyesek, a bölcsek aranyat készíthetnek. Elmondható,
hogy ha nem uralkodásra szánják, vagy valami közbejön, és Rudolf nem
kerül trónra, nagyon tehetséges művész vagy kalandor vált volna belőle
- e kettőt nem mindig lehetett elválasztani egymástól (már akkor
sem…).
Még spanyol földön, mint az uralkodóház tagja, nemegyszer
kénytelen volt végignézni, hogyan égetik el az „eretnekeket” az
inkvizíció máglyáin. A látvány rettenetes volt és megterhelte a
fiatalember lelkét. Nem csoda, ha később sokszor furcsán viselkedett.
Olykor órákon át nem szólt, csak ült és nézett maga elé fájdalmas
arckifejezéssel - aztán egyetlen másodperc alatt bekövetkezett a
hangulatváltozás, ilyenkor felpattant, csapkodott, sőt bútorokat tört-
zúzott és artikulálatlan hangon üvöltött.
Ellentmondásos egyéniség volt és ennek külső és belső jelei később
egyaránt megmutatkoztak. Már, mint király szerette ugyan a pompát és
a szép öltözeteket - de ő maga szinte rongyokban járt. Viseltes ruháihoz
ragaszkodott. Ájtatos és nagyon vallásos ember volt, a katolikus hitre
keményen ránevelték Madridban - de a papokat ki nem állhatta és
nemegyszer összetűzött magával a pápával is. A Vatikán orra alá
rengeteg borsot tört és nem lehetne azt állítani, hogy ezt véletlenül
tette…
Amikor végre elnyerte a Habsburg-trónt, elsősorban Prágában
rendezkedett be. A város közepén magasodó dombon álló palota, a
Hradzsin megfogta a lelkét. Aki pedig arra járt, az udvarban színes
kavalkáddal találkozhatott. Európa minden kalandora odagyűlt,
aminthogy cirkuszosok, mutatványosok, alkimisták, szélhámosok,
csillagjósok, sarlatánok és valódi gyógyítók egész hadserege bukkant fel
Rudolf védőszárnyai alatt.
Mindez még nem bizonyítaná, hogy bolond volt. Akkor talán nem is
annyira, mint később. Senkiben sem bízott, nem is voltak barátai. Mivel
az ismert csillagász és egyben csillagjós, Tycho Brahe többek között azt
jósolta neki, hogy ha megnősül és fiai születnek, akkor ezek fenyegetik
majd az életét. Mindenesetre Brahe javára kell írnunk, hogy a csillagász
előre látta: Rudolfnak lesz egy fia, aki tragikus gondot okoz majd
apjának. Ez „bejött”, miként majd látni fogják.
Hogy aztán Rudolf tudott-e aranyat csinálni, vagy csak hitte - ma már
bizonytalan. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egész középkorban
soha senkinek nem sikerült ez a mutatvány. Viszont ugorjunk előre az
időben - elárulom, hogy miután a császár meghalt és a külvilág bejutott
az akkor már évtizedek óta lezárt kastély belső helyiségeibe - összesen
84 mázsa aranyat és 60 mázsa ezüstöt találtak ott. Méghozzá az aranyat
akkoriban meglehetősen szokatlan formában: afféle „téglákban”. Vagyis
ez öntött arany volt, mai kifejezéssel „aranyrúd”. Utólag persze már
senki sem tudta megmondani, hogy az a hatalmas vagyon honnan és
milyen formában került oda.

A bolond császár elsősorban műgyűjtő volt.

Ezen tevékenysége köré épült aztán később mindaz, amit az utókor az
elmebaj csalhatatlan jeleinek, sőt bizonyítékainak nevez.
Rudolf mindent gyűjtött. Olyan volt, mint egy lelkes gyermek, aki
összeszedi a kertben a halott lepkét, a régi pénzt, kopott
szövetdarabokat és eldobott zsinórvéget, a madártojást és az aszott
gyíkot meg a bélyeget, a krétavéget és a rozsdás bicskát. Nagy gondot
fordított a különlegességek gyűjteményére - így kerültek hozzá
tartósított emberi végtagok vagy más testrészek, akasztott emberek
kötelei, híres bűnözők csontjai.
De nagy lelkesedéssel gyűjtötte a bebalzsamozott halottakat is.
Képzeljük el, hogy az efféle pokoli tárgyakból egy-egy szobát, később
kisebb termet rendezett be. Látogatóinak - amíg még fogadta őket -
efféle helységeken kellett átvonulniuk ahhoz, hogy személyesen
kerülhessenek a birodalom császára elé. Már persze, ha Rudolf
egyáltalán hajlandó volt fogadni őket! Ugyanis a fontos államügyekben
érkező főhivatalnokoknak, a más európai udvarokból vagy csataterekről
érkező futároknak nemegyszer heteken át kellett várakozniuk - míg a
sarlatánok, a sokféle érdekes tárgyat hozó amatőr gyűjtők elsőbbséget
élveztek. Ok bizony hamarabb Rudolf elé kerülhettek, mint a
diplomaták, nagykövetek, vagy akár saját családjának magas rangú
tagjai.
 Mondani sem kell, hogy ez a viselkedés hamarosan gyűlöletet
ébresztett a császár ellen. Ezt a haragot elsősorban éppen a Habsburg-
család hoppon maradt tagjai táplálták. Például Mátyás, Rudolf öccse, aki
magát normális (értsd: teljesen középszerű) embernek tartotta. Mint
ilyen, alkalmasabb lett volna a trónra, hangoztatta fennen. És talán
igaza is volt, de sok év tellett el, míg sikerült kitúrnia helyéről az
elsőszülött fivért. Rudolf pontosan értesült Mátyás öccse ellene irányuló
kis aljas hadjáratairól és mivel az is szerepelt egy horoszkópjában, hogy
az öccse fogja őt letaszítani a trónról, mérhetetlenül gyűlölte Mátyást.
A gyűjtők nemegyszer alaposan becsapták. De lehet, azt akarta, hogy
becsapják? Szentül hitte, hogy éppen neki sikerült megszereznie a Grál-
lovagok kelyhét, vagy éppenséggel azt a szalmaszálat, amely annak
idején a betlehemi istálló jászolában volt, éppen a kis Jézus alatt…
Persze azért ha nagyon nyilvánvalóan akarták becsapni, akkor idejében
visszaütött és az illető örülhetett, ha megúszta élve.
Rudolf figyeltette a birodalmát. Ha felbukkant ott egy-egy érdekes
ember vagy hallott valamilyen értékes (-nek vélt) műtárgyról,
kuriózumról, azonnal intézkedett, hogy hozassák Prágába, szerezzék
meg mindenáron. Ez valóságos vesszőparipájává lett - mindenről tudni
akart, mindent birtokolni szeretett volna. És ez nagyon sok esetben
sikerült is neki.
Minden bizonnyal ő találta fel azt a különös szakmát is, amelyet
évszázadokkal később „művészeti ügynök” névvel illettek. Szerte a
földrészen - tehát nem csak a Habsburgok által uralt területeken -
minden fontosabb európai városban tartott embereket, akiknek
egyetlen feladatuk az volt, hogy a kuriózumokra, értékes vagy annak
vélt műtárgyakra vadásszanak. Ezeknek az embereknek előre adott
pénzt (miközben más témákra, ügyekre és dolgokra igencsak sajnálta a
költségeket…) és azok folyamatosan figyelték a piacot. Ha felbukkant
valahol egy ritka teknőspáncél, egy faragott elefántcsontdarab, egy
réginek tetsző aranypénz, egzotikus tárgy, egy festmény, egy szobor
vagy szőnyeg, vagy bármi más, amiről sejthető volt, hogy érdekli majd a
prágai vár urát - az ügynökök megvásárolták és elküldték, elvitték neki.
Természetesen ezerszer megesett, hogy értéktelen kacatot vettek nagy
pénzért, vagy azt hazudták, hogy milyen sokat adtak érte, miközben a
valóságban garasokért jutottak hozzá. De Rudolf, akár csakugyan
értékes volt a tárgy, akár nem, általában helybenhagyta a tranzakciókat
és maga is megfejelte az árat. Kifizette ügynökei költségeit.
Lehet, abból indult ki, hogy ha küldenek neki száz tárgyat és abból
kilencvenkettő értéktelen, négy közepesen értékes - még mindig marad
ott négy olyan, amely valóban értékes, és amelyekért oly keveset
fizetett, ám sokkal értékesebbek, mint bármi más. Tehát végső soron
nyerhet az üzleten.
Csak az a baj, hogy nem tudható pontosan, milyen ösvényen jártak a
gondolatai. Ugyanis Rudolf ezer jelét adta annak, hogy nem normális. A
bolond király pénzére pedig egyre többen pályáztak. A legképtelenebb
ürügyekkel utazgató, hihetetlen képességeket hirdető kalandorok és
valódi tudósok is voltak környezetében, némelyik ilyen személy
éveken, sőt évtizedeken át meg is maradt mellette.
A császár általában csendes ember volt - de ha valamivel
megharagították, akkor kitört a haragja és ordított. Dühkitörései
félelmet keltettek a Hradzsin termeiben. Mesélték, hogy a valahányadik
emeleti termeiben bömbölő császár hangját még a palotától távolabb is
jól hallották és ilyenkor persze mindenki rettegett. Ha Rudolf
rajtakapott valakit azon, hogy őt becsapta, akkor kemény bosszút állt.
Nem ritkán börtönbe záratta, vagy éppenséggel kivégeztette a csalót. De
nem mindig volt résen és bizony sokan becsapták őt, büntetlenül.
Kétségtelen, hogy Rudolf támogatta a tudományokat - Brahe és
Kepler szinte egész tevékenysége hozzá kapcsolódik - de ami miatt
könyvünkbe belekerült, az elsősorban a műgyűjtő szenvedélye volt.
Vagy inkább azon hihetetlen túlzásoknak halmaza, amelyek előbb az
elméjében összegyűltek, aztán a megvalósításukba ölt hatalmas
mennyiségű idő, energia és pénz révén létrehozták az akkori világ egyik
legképtelenebb gyűjteményét. Amely pontos lenyomata lett Rudolf
zavaros elméjének.
Azt beszélték, a Madridban töltött fiatalkori éveknek nem csak
negatív hozadéka volt Rudolf számára. Ott és akkor ismerkedett meg a
képtárakkal és a festészettel, mint olyannal. Onnan datálódtak volna az
efféle érdeklődési körei, ott érezte meg, milyen értéket jelenthet egy-
egy mesteri festmény vagy szobor.
 Bárhogyan is volt, Rudolf mindig mindent túlzásba vitt. Bármihez
fogott, azt vagy mennyiségi alapon vitte túlzásba, vagy az egész ügyet
kisiklatta egy egészen másféle, nem normális vágányra. Amihez csak
fogott, azt tévútra vezette és ezért ő maga is egész életében hamis
utakon bolyongott.
A női aktok nagy szerelmese volt Rudolf.
Ez alatt azt kell értenünk, hogy szenvedélyesen gyűjtött, szinte
harácsolt mindenféle ábrázolást, legyen az festmény, szobor, metszet,
dombormű, véset, nagy- és kisplasztika, avagy bármi, amelyen meztelen
nőket láthatott. A nagy itáliai és holland festők egy része éppen
akkoriban alkotott, amikor ő is élt, más neves mesterek már meghaltak
ugyan, de szerte a földrészen még itt-ott kallódtak, vándoroltak műveik.
Teljesen mindegy volt Rudolfnak, hogy a képen látható meztelen nő
egy szent, avagy éppen ellenkezőleg. Léda a hattyúval vagy egy
kurtizán? Mitológiai alak vagy valóságos személy? Őt csak az érdekelte,
hogy meztelen legyen. Amint tudomást szerzett egy ilyen képről, addig
mesterkedett - ki sem mozdulva persze Prágából - amíg ügynökei révén
rátehette a kezét. Amint megérkezett a kép Prágába, bevitték a várba -
és soha többé senki sem látta.
Rudolf ugyanis soha senkinek nem mutatta meg a gyűjteményét!
Évtizedekre „elásta” ily módon mindazt, amit megszerzett. A vár
belső termeiben tartotta műkincseit, ezek száma az évtizedek során több
tízezerre nőtt. De oda csak kedvenc inasai mehettek utána, senki más.
Ha nagy ritkán kénytelen volt államügyeket intézni, akkor erre a külső
termekben került sor. De mindez nem érdekelte őt. Csak a képek,
elsősorban a meztelen nők képei kötötték le a figyelmét, no meg a
furcsa kuriózumok. Megesett - mint már említettük - hogy huzamos
időn át nem fogadott senkit és a birodalom ügyei valahogyan nélküle is
zötyögtek tovább. Ha szerzett egy értékes műtárgyat, azzal volt
elfoglalva napokon, heteken át. Odaült eléje és nézte, nézte…
Vajon mit látott? És mire gondolt eközben?
Amit olykor mondott, zavaros volt a környezete számára. Igaz, ez a
környezete pénzéhes, ravasz inasokból, szolgákból állott, akiket nem
különösebben érdekeltek a császár gondolatai. Ők különben mindenki
másnál jobban átlátták a császár elmeállapotát és nagyon jól tudták,
hogy bolond. Ennek megfelelően bántak vele. Nem vették komolyan,
csak pénzforrást láttak benne. Számukra az is volt, és nem több.
Rudolf ugyan rengeteg pénzt költött műtárgyakra, de ha valamit nem
sikerült megszereznie pénzért, akkor habozás nélkül parancsot adott
ügynökeinek, hogy „bármilyen más áron” szerezzék meg az általa
kívánt tárgyat. Ez bizony nemegyszer azt jelentette, hogy betörés vagy
akár orgyilkosság útján is, de hozzájutott ahhoz, amit akart. így aztán
voltak olyan műtárgyai, amelyek egy leégett (felgyújtott…) házból,
tőrrel leszúrt tulajdonostól, rejtélyes betörésből származtak, és
amelyeket természetesen senki, sem mert keresni Prágában. Amit
egyszer elnyeltek a Hradzsin lezárt termei, az jó időre eltűnt a piactól, a
közönség elől.
A palota egyik, mai léptékkel is hatalmas termében nem volt más,
mint… meztelen nők. A falakat mindenféle méretű festmények
borították, a padlón szobrok álltak, és a császár csámcsogva járkált
közöttük. Naponta több órát töltött itt és csak nézte, nézte a meztelen
nőket. Egy idő után már az a hír terjedt el az országban, hogy Rudolf
nem is él, csak az inasai tartják fenn a látszatot, nap mint nap
megterítenek és úgy tesznek, mintha a császár valahol a palotában élne.
Amikor ezt visszahallotta, évente két-három alkalommal - általában
valami vallási ünnepen - kiállt az egyik ablakba és pár percig integetett
a tömegnek. Ezzel be is fejezte államfői tevékenységét. Megesett, hogy
ezernél több aláíratlan akta halmozódott fel Íróasztalán - mert ilyen
ostobaságokra nem volt ideje. Hát nem fontosabb, hogy naponta
megtekintse női akt-gyűjteményét? - kérdezte naivan, de szilárd
meggyőződéssel.
Másfélezer itáliai reneszánsz festménye volt - ehhez fogható
gyűjteménnyel sem azelőtt, sem azután (mindmáig) senki sem
rendelkezett ezen a földgolyón. Rudolf jobb ügyhöz méltó
buzgalommal, mondhatni őrült mániával üldözött egyes festőket, akár
éltek még, akár holtak voltak - a képeik megszerzéséért mindenre
hajlandó volt. A rajzok terén Dürer volt a kedvence és pár évtizedes
kitartó munkával, ügynökei szemfülessége és a kitűzött magas jutalmak
révén gyakorlatilag az összes Dürer-rajzot a magáénak mondhatta.
 Mindenesetre elmondható: Rudolf őrült voltának legjobb bizonyítéka
az, hogy soha senkinek nem mutatta meg gyűjteményét. Amit
megszerzett, elrejtette a Hradzsinban, és amíg ő élt, oda bejárása
senkinek sem volt.
Képzeljük el a jelenetet - felkel a nap, a termek falán egyre több és
több festményt világít meg. A csöndben ajtó nyikordul. Magányos férfi
léptei koppannak a padlón. Jön a császár. Alacsony, kövérkés, bajuszos-
szakállas, de kopaszodó férfi. Kopott ruhát visel - kinek, minek öltözne
ki? Felvehetne éppenséggel aranyozott palástot, vagy akár koronával a
fején és jogarral, aranyalmával kezében is sétálhatna. így viszont inkább
egy meglehetősen szakadt kiskereskedő benyomását kelti. De ennek
sincs jelentősége - ahogyan műtárgyait, úgy őt magát sem láthatja senki.
Rudolf lassan megy, sétál. Nézi a képeit. Megnedvesíti ajkát -
meztelen nőket lát. Tízet, húszat, százat. Naponta eljön erre, de mindig
más képet néz, vagy más szempontok szerint. Aztán tekintete alább
siklik. Kisebb és nagyobb szobrok állnak a padlón. Ezeken is meztelen
nőket láthat, most három kiterjedésben. Körbejárja, némelyiket talán
megsimogatja. Hideg a bronz, a márvány, visszakapja a kezét. De a
szeméből az a mohó csillogás nem múlik el…

Nem mindig kerülte az embereket. Különösen fiatalabb korában állt

szóba, elsősorban hölgyekkel. De még öregként is voltak szerelmi ügyei.
Soha nem nősült meg, amivel rengeteg gondot okozott a Habsburg-
családnak. A dinasztia fennmaradása érdekében az uralkodónak
nősülnie és gyermekeket nemzenie kellett volna. Rudolfnak viszont
Tycho Brahe azt jósolta, hogy a házasság halált hozna rá - ezért ezt az
intézményt messziről elkerülte.
Viszont nem csak a festményeken kedvelte a nőket. Ilyen tekintetben
nem volt ferde hajlamú, sőt. Nagyon is sok hölggyel barátkozott és
számos törvénytelen gyermeket nemzett. Ezek persze a trónutódlás
szempontjából semmit sem értek, a fattyakat nem vehették számításba.
Persze Rudolf nem lett volna az, aki volt - ha itt is teljesen
normálisan viselkedik. Nos, enyhén szólva különc volt. Amennyiben
például nőket csak az… istállóban volt hajlandó fogadni!
 Igen, a lovak között, trágyaszagú boxokban, szalmán! És legyen az a
hölgy bármilyen előkelő család leszármazottja, netán főnemesi, hercegi
család sarja, vagy polgárasszony - Rudolf csak ott a szalmán volt
hajlandó… hm… beszélgetni vele. A nők persze eleinte döbbenten
vették tudomásul a helyzetet, kivéve azokat, akiket a környezetük már
felkészített a dologra. Voltak hát, akik eleve azzal a tudattal érkeztek e
sajátos randevúkra, hogy egy meglehetősen különös férfival találkoznak
majd, nem szokványos körülmények között. De voltak olyanok is,
akiknek fogalmuk sem volt a férfi különös szokásairól - ezek valóságos
sokkot éltek át, amikor az úriember - a császár! - pár bevezető szó után
az istálló közepén rájuk vetette magát és leteperte a mit sem sejtő
hölgyeket…
A német-római császár, Európa legnagyobb ura persze ezt is
megengedhette magának. Hogy nem normális, azt akkor már mindenki
sejtette. Elsősorban éppen a szóban forgó hölgyek. De mind azt remélte,
hogy Rudolf elveszi őket feleségül. E nagy reményekhez képest igazán
elviselhető volt az, hogy a vérmes természetű különc úr kedvenc paripái
között tette őket a magáévá…
Azt persze a hölgyek általában később tudták meg, hogy Rudolfot
egy-egy nő mindössze maximum egy hétig volt képes lekötni. Aztán
máris megunta és másik után nyúlt. - Bizalmas emberei, általában a
szolgái máris előkészítették a következő hasonlóan reménykedő, naiv
jelöltet. Aki persze a kor ízlésének megfelelően mindig csinos, kívánatos
nő volt. Csúnyákkal Rudolf nem állt szóba.
A császár csapodár lévén kedvére válogatott a nők között és esze
ágában sem volt nősülni, viszont nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem,
hogy magáévá tegye a nőket. Ahogyan a kuriózumokat vagy a híresebb
festményeket köröztette, kerestette Európa-szerte, úgy volt a szép
hölgyekkel is. Ha hírét vette, hogy valahol birodalma területén él egy-
egy szebb lány vagy asszony, addig mesterkedett, míg az illetőt színe elé
idéztette valami ürüggyel. A lányokat nem is kellett nagyon idéztetni,
hisz mindnyájan azt hitték, most megfogták az isten lábát és a császár a
szépségük láttán a porba hull előttük és záros határidőn belül ők lesznek
a német-római császárné…
 Az istállóban aztán kissé magukhoz tértek. Ám a legtöbben még
azután sem adták fel a reményt. Tudunk olyan lányokról, akik
hónapokig, sőt évekig várták aztán a császári házassági ajánlatot, nem
mentek férjhez, elutasították a jobbnál jobb kérőket, mert bíztak Rudolf
ígéretében.
Rosszul tették.
Mielőtt valaki ártalmatlan bolondnak hinné Rudolfot, hadd tudassuk
vele: kegyetlen és vérengző is tudott lenni. Egyik kedvelt trükkje volt,
hogy fiatal és csinos nők rokonait valami ürüggyel börtönbe vetette.
Aztán kerülő utakon sugallta a családnak: ha ki akarják szabadítani
apjukat, fivérüket, küldjék el a fiatal hölgyet „megbeszélni a szabadulás
feltételeit”. Sokan tudták ilyenkor: a szabadulás egyetlen feltétele az, ha
a hölgy az istálló szalmáján hajlandó lefeküdni a különc császárral. A
legtöbb esetben így is történt és rögvest kiderült, hogy az elítélt úr csak
tévedésből került a rácsok mögé, máris intézkedtek szabadon
bocsátásáról.
Ám ha a család egyetlen csinos hölgytagja sem jött „tárgyalni” a
szabadulásról, akkor Rudolf habozása nélkül kínpadra vonatta az urat,
még ha az illető gróf vagy más arisztokrata volt is. Ha erre sem reagált a
család, megesett, hogy lefejeztette az amúgy teljesen ártatlan urat és
ezzel persze az megszűnt „tárgyalási alap” lenni.
Mindezeken az alkalmi kalandokon kívül akadtak majdhogynem
állandó szeretői is. A prágai udvarban a birodalom számos tájáról
származó csinos fiatal nők éltek, akik egzisztenciája teljesen a császártól
függött. Ezek között akadt olyan, aki egymaga hat törvénytelen
gyermeket szült Rudolfnak. A császár gavallér módon gondoskodott
fattyáiról - ha anyjukról nem is. Bár az sem panaszkodhatott, hisz élete
végéig volt mit a tejbe aprítania - a megfelelő idő elteltével három fia és
három lánya előkelő módon lett kiházasítva, életüket Rudolf „sínre
rakta”. Igaz, a három fiú közül csak kettő járt jól. Ugyanis a harmadik
volt az a bizonyos Don Giulio, akinek tragikus sorsa „egy az egyben”
idézte fel II. Fülöp és szerencsétlen gyermeke, Don Carlos történetét.
Amit annak idején a fiatal kamasz Rudolf közelről szemlélhetett
Madridban.
 Rudolfnak nem volt szerencséje egynémely törvénytelen fiával. Az
egyik, Cesare roppant vad és bolond volt. Ha valaki is kételkedett volna,
kinek a fia Cesare - hát hamar elfoszlottak kétségei. Mert Cesare
örökölte apja borongós természetét, vadsága nem ismert határokat.
Cesare megerőszakolt egy előkelő nőt, majd - hogy az el ne mondhassa
senkinek, mi történt vele - meg is gyilkolta a nőt.
A másik fiú, Julius, avagy Don Giulio szintén a nők nagy barátja volt.
A genetikai terheltség zavartalanul terjedt hát tovább. Húsz évesen ez a
Giulio már akkora nőcsábász volt, mint az apja. Pénzt mindig kapott az
apjától, kötelezettségei nem voltak, csak vélt „jogait” ismerte. Kötekedő,
erőszakos, nagyhangú alak volt, aki nem ismert el semmilyen tekintélyt.
Mivel mindenki tudta róla, hogy kinek a fia - hát nem is mertek az
útjába állni. Ettől persze még inkább vérszemet kapott és akadálytalanul
garázdálkodott.
Ne feledjük, a fiatalember Juana la Loca vérvonalának ötödik
nemzedékét képviselte. Az erősen terhelt családban végső soron
mindegy volt, hogy törvényes vagy törvénytelen az utód, a genetika
nem a házasságleveleket és anyakönyvi bejegyzéseket, hanem a maga
szigorúan biológiai útját követi.
Nos, Giulio egy napon betévedt egy népi bálba. Afféle iparosbál volt
valahol, és a csinos fiatalember táncra perdült egy borbély lányával.
Giulio, akárcsak apja, örökké kielégítetlen volt, már ami a nőket illeti. A
borbély lánya hamarosan a szeretője lett - akkor már tudta, ki az
udvarlója és feltehetően azt remélte, így vagy úgy részesedhet egy kicsit
a Habsburg- vagyonból.
Ám a szerelmi ügynek igen tragikus vége lett.
Giulio agyát egy napon elöntötte az őrület. Talán nem is tudta, mit
tesz? Vagy nagyon is tudta? Az elmebaj immár nem halvány köd volt,
hanem gyilkos áradattá nőtt fel a beteg agyában. Előbb megerőszakolta,
aztán állati módon meggyilkolta a borbély lányát. Amikor az meghalt, a
köd nem oszlott fel. A fiatalember tovább dühöngött, szétverte a halott
lány fejét, kiszúrta a két szemét, kitördelte a fogait és levágta a fülét.
Aztán - betetőzésül - az iszonyatos látványt nyújtó holttestet
pirkadatkor kidobta a forgalmas városi utcára…
 Természetesen Giuliót letartóztatták. A nép kis híján meglincselte,
valósággal bemenekítették a börtönbe. Már kijelölték a bíróságot is,
amely nyilván halálra ítélte volna a férfit, amikor Rudolf tudomást
szerzett az esetről. Közbelépett - tehette, a német-római császárnak saját
birodalmában hihetetlenül széles Jogosítványai” voltak. Megtehette
például, hogy bárkit kivont a bírósági, törvényes eljárás alól azzal az
indokkal, hogy maga kívánja megbüntetni az illetőt.
Nos, Giulio esetében is így járt el. Nem tudni, miféle érzelmek
kavarogtak benne - de hogy nem pozitívak, abban biztosak lehetünk.
Mindenesetre a fiatalember a házi őrizetben, apja szeme előtt sem
változott, rátörtek a rohamok és dühöngött. Később megszabadult
ruháitól és meztelenül futkosott. A rácsos ablakon át kikiabált a palota
előtti térre, a járókelőknek, apját gyalázta. Ekkor Rudolf - nem
egykönnyen - kiadta a végzetes parancsot.
Hóhért hívtak, aki forró fürdőbe merítette a férfit, majd elvágta az
ereit. Giulio hát ott vérzett el. Igaz, egynémely krónikás szerint ez a
másik, szintén gyilkos fiúval, Don Cesare-vel történt, de a dolognak
nincs jelentősége. Tycho Brahe sok évvel korábban azt is megjósolta
Rudolfnak, hogy császárként kénytelen lesz megöletni a saját fiát. Most,
amikor a dolog megtörtént, Rudolf még inkább hitt a csillagjósnak és
általában a jóslatoknak. Mindazonáltal nem volt jó kedve a szörnyű tett
után.
A fattyú fiaival amúgy is sok baja volt.
Az egyik törvénytelen fia, akinek valamilyen vad ötlettől vezéreltetve
a „Don Carlos” nevet adta, katonának ment és a harmincéves háborúban
szolgált tisztességgel. Egyszer Bécsbe jött és az utcán egy prostituált
miatt szóváltásba keveredett néhány emberrel - egy ismeretlen férfi
egyszerűen agyonverte a császár törvénytelen fiát, sohasem találták
meg, ki volt az. Egy másik fia, Don Matthias, vagyis Mátyás
szerencsésebb volt, mert nem ért tragikus véget. Viszont a modora miatt
kitiltották Madridból és végül Németországban halt meg.
Rudolf élete végéig „gyártotta” a törvénytelen gyermekeket - hatvan
évesen halt meg, de még a halála előtti napon is született egy
törvénytelen lánya!
 A másik baja az alkoholizmus volt.
Bár Rudolf utált mindent, ami magyar, és magyarokat általában nem
is engedett a színe elé, volt egy magyar termék, amely nélkül nem
tudott élni. Ez a tokaji bor volt. Életének utolsó másfél évtizede a tokaji
jegyében telt el. Nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a
bolond császár igazából alkoholmámorban élte le azt a korszakot és úgy
is halt meg. Sohasem ment templomba és a papokat messziről elkerülte,
kitiltotta környezetéből. Ez az intézkedése szintén egy jóslat miatt volt:
Tycho Brahe szerint egy pap okozza majd a halálát (ez sem teljesült).
Rudolf hát ivott, ivott, és kerülte az embereket. Mindinkább befelé
fordult, a depresszió - bár akkor még nem így hívták, jobb regényekben
a „melankólia”, „mélabú” szavakkal illették - teljesen eluralta őt. Ha
azelőtt még volt némi kapcsolata az emberekkel és a külvilággal, élete
utolsó negyedében már majdnem minden lánc elszakadt. Nem csoda
hát, hogy a komornyikok, inasok valóságos eldorádója lett a prágai
palota. Csak azok kerülhettek a császár elé, akik tekintélyes összegeket
adományoztak a szolgáknak - máskülönben egyszerűen nem jutott el
kérelmük a császár elé. A legritkább esetben fordult elő, hogy Rudolf
valakit fogadott - kivéve persze a csinos hölgyeket, az istállóban…
Botrányos jelenetek zajlottak nap, mint nap, hiszen például a Habsburg-
család előkelő tagjai is csak akkor juthattak be a várba, ha az inasokat
lekenyerezték vagy kellően megfenyegették. Különösen sokat
dühöngött emiatt Mátyás, Rudolf öccse, aki kétségtelenül sokkal
tehetségesebb és gyakorlatiasabb ember volt, mint a bátyja. Mátyás nem
is titkolta, hogy a trónra pályázik és fennen hirdette, hogy ő lenne az
igazán jó császár, nem a bolond bátyja.
De Rudolf szemében volt Mátyásnak egy nagy mínusza - Brahe róla is
készített egy jóslatot már évtizedekkel korábban. Ebből világosan
kiderült, hogy Rudolf vesztét egykoron éppen ez az öccse fogja okozni.
Attól kezdve Matthiasnak kevés esélye volt, hogy beleszóljon az
államügyekbe, de még arra is, hogy bátyja szeme elé kerülhessen.
A két fivér között az „adminisztrációs testvérháború” egészen különös
méreteket öltött. Matthias korábban nyomást gyakorolt bátyjára, hogy
nősüljön meg - amit Rudolf a Brahe-jóslatot értelmezve szintén ellene
irányuló támadásnak vélt és persze nem nősült meg. Matthias a halálát
akarja - jelentette ki. Hiszen egy másik jóslat szerint, ha megnősül,
akkor meghal - vagyis az öccse az életére pályázik! Kitiltotta Mátyást
Prágából és jelenthetett az neki bármit például a közeledő török
veszedelemről vagy a birodalom más negatív ügyéről - egy szavát sem
hitte el.
A testvérharc az akkori politikai helyzetben valóságos Habsburg-
öngyilkosságnak számított, természetesen csak politikai vonalon.
Szerencsére Mátyás nem vette figyelembe a bolond öregúr átkozódását,
és amit lehetett, elvégzett maga. De folyton felmagasodott útján a
rikácsoló öregúr, aki alkoholos és agybajos mámorában ott tett neki
keresztbe, ahol csak tudott.
Mátyás elérte, hogy az egész befolyásos Habsburg-család, vagyis
annak összes tagja mellé állt Rudolffal szemben. Az öregúr ennek
hallatán ugyan kikelt magából és szokása szerint bömbölve ordítozta
átkait - de ez nem hallatszott ki a Hradzsinból… Mátyás pedig évről
évre szépen építgette a maga táborát és lassan elérte, hogy a legtöbb
állami intézmény neki és nem a bolond bátyjának engedelmeskedett.
Egy idő után mindezt Rudolf is érzékelni kezdte barlangjában, de nem
sokat tehetett. Lassan kezdte felfogni - még elmeállapota ellenére is -
hogy itt tulajdonképpen egy puccsot hajtanak végre szép lassan, amely
természetesen őellene irányul!
De nem sokat tehetett. Törvényeket hamisított, dühöngött,
intézkedett és ellenintézkedett. A két fivér csöndes háborúja éveken át
tartott, ahol két dolog bizony Rudolf ellen dolgozott. Az egyik az idő
volt, a másik az elmebaj.

A két tényező közösen hatott.

Az idő az öregség és a még súlyosabb állapotok felé vitte Rudolfot. Az
elmebaja pedig szép lassan kiterjedt. A férfi ötvenvalahány évesen már
el sem tudta volna rejteni a betegségeit, amelyek nem csak az agyában,
de a teste többi részén is szétterjedtek.
Podagra kínozta, amely megnehezítette járását, végtagjai vízzel teltek
meg, felpuffadtak. Ennél rosszabb hatást gyakorolt rá az érelmeszesedés,
amely az elmeállapotán is rontott. Mert bizony lehetett még rontani
rajta. Az alkoholizálás csak a hab volt a tortán, betetőzte az összes többi
hatást.
Nem csoda, ha az öreg császár sokkal idősebbnek látszott a koránál és
egyre ritkábban gondolt a nőkre. Valahogyan elment a kedve a
gyermeknemzéstől is, bár még élete utolsó korszakában is megfordult
odalent, az istállóban és a szalmán hentergett egy-egy erre is vállalkozó
hölggyel. Igaz, a hölgyek ekkor már alább kerültek a ranglétrán, nem
grófkisasszonyok, hanem csak polgárasszonyok vagy lányok voltak…
De a szex sem vonzotta már. Inkább a festmények… a szobrok… a
metszetek… a rajzok! Ott az ideális nőket láthatta. Akiket
megérinthetett, még akkor is, ha csak a hideg, holt anyagot tapintotta.
Valahogyan mégis élők voltak ezek is, néha élőbbek, mint azok a
fehérbőrű testek, amelyeket lónyerítés közepette, zizegő szalmán
tehetett a magáévá.
Hallucinálni kezdett. Úgy vélte, hallja, amint Mátyás katonái
megrohanják a palotát. Az ő palotáját! Féltékenyen őriztette a
bejáratokat, hisz egy idő után ide szűkült le hatalma. Még ő volt a
német-római császár, a Habsburg-birodalom ura - de már csak névleg.
Egyre több jelét tapasztalta, még ilyen elmeállapotban is annak, hogy a
palotán kívül a parancsai másképpen működnek, az emberei nem az ő
emberei, nem az történik, amit ő akar.
Mindez jelentősen rontott az állapotán.
Pedig az az állapot már önmagában is rettenetes volt. Az utolsó
években az öregúr keveset aludt, sokat ivott és hallucinált.
Kényszerképzetek és rémálmok gyötörték, ezen felül üldözési mánia is
kifejlődött nála. Ha végleg elveszettnek érezte magát - és erre mind
gyakrabban került sor - kedvenc műtárgyai közé menekült. Ott
bolyongott magányosan a termekben, hunyorogva nézte képeit,
szobrait. Megtapogatta a furcsa tárgyakat, a kuriózumokat, az
akasztottak kötelét, a nagy üvegekben tárolt torzszülötteket és arcán
beteges mosoly fénylett fel.

Az üldözési mánia hamarosan hihetetlen méreteket öltött. Az öregúr

bebeszélte magának, hogy meg fogják őt támadni, tehát védekeznie kell.
Hálószobáját valóságos erődítménnyé alakította át, nehogy álmában
meglepje az ellenség. Hogy az „ellenség” ki vagy micsoda, azt sohasem
határozta meg közelebbről. Nemegyszer saját inasaiban is ellenfeleket
látott, ha pedig nagyritkán küldöncöt engedtek be hozzá, az idegen arc
láttán az öregúr felragadta mindig készenlétben heverő meztelen
kardját és a jövevény torkának szegezte.
Sohasem tudhatták, mikor fog szúrni igazán…
Ha rossz híreket kapott, mindegy, ki hozta - idegen futár, hozzá hü
főúr vagy éppenséggel ismerős és kedvelt inasa - felkapott egy botot és
saját kezűleg porolta ki az illető ruháját. Komikus jelenetek játszódtak
le, hiszen a mit sem sejtő küldönc rémülten kiabálva menekült, a
podagrás öregember viszont - fájdalmait és nyavalyáit feledve -
felajzottan és dühtől lila fejjel üldözte és botozta a szerencsétlent.
Nem akarta elfogadni a külvilág híreit. Sem a rosszat, sem a jót.
Egyáltalán - az egész külső világ csak akadályozta őt az életben! Minden
baját az okozta, hogy nem bújhatott meg a palota termeiben, nem
élhetett kedvenc képeinek. Ez, és csak ez érdekelte akkor már. Világa
veszélyesen beszűkült és téves képzetek alakultak ki benne. Ennek
egyik látványos jele az volt, hogy hálószobája közepén egy fémkalitkát
állított fel. Azt hitte, ha ő oda bezárkózik, akkor ott egyetlen ellenfele
sem érheti el…
Csak egy olyan folyosón sétált, amelynek nem ablakai, hanem ferde
lőrései voltak. Még ha kintről belőnek, őt akkor sem találhatják el…
Lassan elszokott az emberektől is. Néhány mindenre kész (mert igen jól
kereső) inasán kívül végül csak egy szelídített oroszlán maradt mellette.
Ha sétálni indult, ez a lomha állat követte őt. Mást nem engedett a
közelébe.
Szürrealisztikus, a kort messze megelőző látvány lehetett, amint az
egyre nehezebben mozgó, égőszemű, örökké gyanakvó és rettegő,
borgőzös idős férfi ballagott a festményekkel és szobrokkal telezsúfolt
termekben, háta mögött egy oroszlánnal…
Megszerette a sötétséget. Hamis biztonságot nyújtott. Meg volt róla
győződve, hogy ha idebent sötét van, akkor az esetleges betörő támadók
sem látnak majd semmit. Fekete függönyöket tétetett fel a termek
ablakaira, miáltal nappal is áttetsző, sejtelmes homály borította el
kicsiny birodalmát.
 Az üldözési mánia mindenkiben ellenfelet sejtetett és ez nem is
lehetett másképpen. Ha nagy néha valamelyik magas rangú családtag
bejutott a várba, hogy vele tárgyaljon - meg- motoztatta az illetőt.
Mindenki ellenség volt, mindenki fegyveres orgyilkos volt - szerinte.
Később arra a belátásra jutott, hogy nők is elkövethetnek merényletet -
természetesen ellene! - ezért a szeretőit is megmotoztatta, mielőtt a
zizegő szalmára heveredett velük…
Mániái persze folyamatosan éltek és hatottak benne. Hol nappal, hol
éjszaka riasztotta hűséges inasait azzal, hogy zajt hallott! A személyzet
tagjai - gondolom - káromkodásukat elfojtva társultak a bolond öreg
mellé. Ez a látvány sem lehetett utolsó: elindult egy „őrjárat”, az élen
haladt a szakállas férfi a kivont karddal, mögötte néhány fáklyát
markoló férfi, hogy pincétől a padlásig átkutassák az egész palotát.
Természetesen soha nem találtak senkit, de a különös szertartás mind
gyakrabban ismétlődött.

A végjátékra, mint az várható volt, egyszerre túl korán és túlkésőn

került sor.
Igazából már legalább húsz évvel előbb le kellett volna mondatni
Rudolfot a trónról - ennyi időt vesztegettek el a Habsburgok, míg végre
elszánták magukat az energikus cselekvésre.
Persze Rudolf szerint meg túl korán léptek közbe - ő még uralkodni
akart! Bármennyire is elborult az elméje, arról szilárdan meg volt
győződve, hogy ő a lehető legjobb császár, a legalkalmasabb uralkodó és
hogy a birodalom népe nyilvánvalóan mellette áll. Arról a népről
beszélt vajon, amelyet voltaképpen sohasem látott? Ha nagy néha kiállt
a Hradzsin ablakába, csak azért tette, mert ismét elterjedt halálának
híre, ezt pedig nem tűrhette. Hát megmutatta magát. De alkalmi
szeretőin kívül vajon miféle néppel érintkezett ő valaha is?
A szó szoros értelmében az utolsó percig védekezett. De eljött a nap,
amikor már ennek sem volt értelme. Mátyás főherceg, az öccse
vezetésével egy napon erős katonai alakulat rohamozta meg a várat.
Felfeszítették az ajtót. Fegyverüket csörgetve meneteltek befelé, csizmás
lábuk alatt dongott a padló. Senki, sem mert útjukba állni - de ki is
szállhatott volna szembe ezzel az erővel? Maga Mátyás legitimálta az
akciót. Háta mögött pedig ott volt már a birodalom teljes vezetése, sőt
sok német választófejedelem is belenyugodott, hogy az amúgy
törvényesen megválasztott Rudolfot letegyék a trónról. Magasabb erő
szólt közbe - az elmebaj! Ennyi év után tovább nem tűrhették, hogy egy
agybajos ember üljön a német-római császárság trónján.
Apropó, trón…
Ott állt ez az aranyozott bútordarab a prágai Hradzsinban. Amikor
Rudolf felfogta, mi történik, a trónterembe menekült. Leült és
magasztos arckifejezést erőltetett magára. Mint aki abban a hitben
ringatja magát, hogy ott nem eshet baja. Talán még azt is hitte, hogy
amikor belépnek a támadók, őt a trónon látva a lábaihoz omlanak és
kegyelemért esedeznek…
Önbizalma nagy csapást kapott, amikor a katonák és a Habsburg-
család vezetői bejöttek. Egy csöppet sem hatotta meg őket Rudolf
testtartása. Nagyon jól tudták, mit gondoljanak az égőszemű, nyomorult
testi és lelki állapotú férfiról. Mátyás a bátyja elé tette a lemondó
okiratot és szótlanul nyújtotta a tollat…
Eljött hát a vég. Ezt még az elmebajos is megértette. Az őrület,
lelkesítő fénye lassan kihunyt a szemében. De nehezen mondott le
bármiről is… a jövevények követelésére kiadta a magyar szent koronát,
a többi hivatalos jelvényt és pecsétet, koronaékszert és mindent, amit
valaha rábíztak. De a trónt… Azt nem akarta elhagyni.
Tragikomikus jelenet zajlott le ekkor. Rudolf ugyan nem beszélt, de
nem akart leszállni a trónról sem. Már tudta, hogy meghagyják neki a
lakosztályát a palotában, a műgyűjteményét, élhet itt tovább is - de
persze többé nem, mint császár.
Viszont a trónhoz ragaszkodott volna. A legszívesebben nyilván
elvitette volna a lakosztályába. De Mátyás is jól ismerte a bútordarab
jelképes és jogi jelentőségét, hát ő is ragaszkodott hozzá. Parancsot adott
a katonáknak…
Már senki sem tisztelte Rudolfot, hisz nem volt császár. Megragadták
a kezét, lábát, vonszolták el. Ő még kétségbeesetten fogta a trón karfáját
és sivalkodott, mint egy malac. Aztán üvöltött. A katonák lefejtették
ujjait és vitték, vitték. Sokáig hallatszott még elhaló üvöltése a
távolból…
 A meztelen női közé menekült. Más öröme nem maradt. A
félhomályban járkált, miközben hallotta, hogy a palota összes többi
termében ismét zajlik az élet. Mátyás, az öccse - az új császár! -
beköltözött a feje fölé. A palota életre kelt, tele volt emberekkel,
minden úgy működött, mint valaha. Futárok érkeztek és indultak,
fontos államférfiak adták egymásnak a kilincset, a császár innen
vezényelte a fél Európára kiterjedő birodalmát…
A sötét termekben pedig képtől képig járt a hatvanéves öreg. Néha
alig tudott lépni. Hol a betegség, hol a tokaji bor okozta lassúságát. A
nyomában egy ideig még ott volt az oroszlán, aztán az is megdöglött.
Rudolf öt hónapig bírta így. Éjjelente gyertyával kezében bolyongott
kedves festményei között. Figyelte, hány ezer művész hány ezer módon
festette meg a női test vonalait… Még akkor sem jutott eszébe, hogy
bárkit is beengedjen, bárkinek is megmutassa, miféle hatalmas kincseket
halmozott fel. Ez mind csak érte volt, csak neki volt. Csak az övé volt.
Neki rendeltetett, különös sorsával együtt. Biztosan találkozott a
halottakkal is. Köztük meggyilkoltatott saját fiával, és másokkal. De
mindez mit számított immár? A gyertyák fénye egy-egy festett testre
vetült és az öregúr hosszan állt, kimeredt szemmel nézte a képet. Majd
lassan és zajtalanul indult tovább.
Rudolf 1612-ben depressziós magányában, borgőzösen, ingváltás
közben egyszercsak lefordult ágya széléről és egyetlen pillanat alatt
meghalt. A palotában eleinte észre sem vették, mi történt. A sötét és
csöndes termekben megült a dohos levegő, a világ odakünn zajongott.
Idebent viszont csönd volt, most már igen nagy csönd.
 10.
Fekete élet, fekete sors
(II. Lajos bajor király)
Az már a tizenkilencedik század volt. Amelyet a benne élők a
felvilágosult, modem világ idejének hittek és a legtöbbe akként is élték
meg. Ez volt a nagy műszaki találmányok kora, a közlekedés, a hírközlés
elterjedése, a világ távoli tájainak meghódításának korszaka.
Az akkor még önálló Bajorországban a Wittelsbach-család uralkodott.
Ebből származott Erzsébet is, aki az 1850-es években lett osztrák
császárné, I. Ferenc József osztrák császár és később magyar király
felesége. De a Wittelsbach-uralkodócsaládnak volt még egy tagja, aki
meglehetősen rövid, ámde szerfölött botrányos életet élt. A maga
idejében róla is sokat beszéltek, legalább annyit, mint unokatestvéréről,
a hagyományok és megrögzött szokások elől mániákusan menekülő
Erzsébetről.
Ő volt Lajos, a bajor király.

Életének előző szakaszairól nincs mit mondanunk. A normális

korszak nagyobb része a gyermekkorra esett. Lajos 1845-ben született
Nymphenburgban és mint a Wittelsbach-gyerekeket általában, őt is
pocsékul nevelték fel. Apjuk nem fektetett hangsúlyt arra, hogy igazán
megnevelje gyermekeit, nem is tartotta magát alkalmasnak az efféle
zsandár-szerepre. Miksa (Maximilien) bajor király ezer más dologgal
foglalkozott, gyermekeit - mert Lajosnak volt egy Ottó nevű öccse is -
tanítókra bízta.
Ha legalább kitűnő oktatókat választott volna… De sajnos amilyen
slampos volt az egész bajor udvar, olyan középszerűre sikeredett a két
királyfi oktatása is. Elég, ha azt mondjuk: mire a két fiú felnőtt, igazából
szinte semmit sem tudtak. Abban az időben, amikor minden jobb
arisztokrata családban - tehát már a grófok, bárók szintjén is, a
hercegekről vagy uralkodó királyokról nem is szólva! - mindenkinek
legalább három idegen nyelven kellett folyékonyan beszélnie, írnia és
olvasnia - Lajosunk a német anyanyelve mellett mindössze franciául
gagyogott valamicskét, de írni hibátlanul nem tudott ezen a nyelven
sem. Ez komoly hibának számított akkoriban. A klasszikus nyelveket
még alapjaiban sem ismerte, márpedig akkoriban a művelt emberek
általános szintjéhez tartozott a latin szinte folyékony, az ógörög
valamivel alacsonyabb szintű tudása. Egy átlagos európai arisztokrata a
saját nyelvén kívül németül (ha nem német volt), franciául és gyakorta
olaszul is tudott, természetesen a latin mellett (az angol nyelvet
akkoriban mélyen lenézték, nem is volt rá szüksége senkinek).
A kis Lajos beesett arcú, szürkebőrű, fekete szemű gyerek volt.
Általában nem keltett jó benyomást a szemlélőkben. Önző is volt,
elvette öccse játékait, és ha rászóltak, nagyon csodálkozott: „Nem
vehetem el? Hát akkor miért vagyok én a trónörökös?” Vagyis olybá
vette márt kezdettől, hogy aki a trónörökös, annak mindent szabad.
Kicsi volt, de megjegyzett mindent. Egyszer például a királyi család egy
barátja figyelmeztette a gyereket, ne csúszkáljon a lépcső korlátján, mert
az veszélyes. Lajos nem is felelt, tovább csúszkált. Akkor a férfi
egyszerűen elkapta őt és levette a korlátról. A dolog annyira meglepte a
gyereket, hogy akkor semmit sem szólt. Jellemző viszont, hogy vagy
tizenöt évvel később, amikor ismét találkoztak, a fiatalember
megrovóan vetette a férfi szemére:
- Ön egyszer hozzám ért…
Láthatóan nagyon is arisztokrata módon szemlélte a világot. A
legszívesebben képeskönyveket nézegetett, imádta a várakat, a
romosakat is. A germán és skandináv mitológia már gyermekként
izgatta - nem csoda, hogy aztán később oly lelkesen támogatta Wagnert
és az ő Niebelungjait.
Voltak figyelmeztető jelek, de azokra senki sem figyelt. Már az anyja
is közeli rokonok házasságából született és ez nyilván megterhelte
genetikailag azt a vérvonalat, amelynek ily módon születése után Lajos
is része lett. Anyjának szülei is unokatestvérek voltak, a nagyanyái
testvérek, anyjának nagyszülei szintén unokatestvérek. Ráadásul ez a
porosz hohenzolleren-hannoveri ág volt az, amelynek egyes, enyhén
szólva nem normális tagjai akkoriban az angol trónra is kerültek. Sok
történelmileg ismert személyiség tartozott ide, akiket a maguk idejében
„ideggyenge” kifejezéssel illettek és semmi okunk kételkedni abban,
hogy bizony ezek is elmebetegek voltak többé vagy kevésbé.
Az egyik őse, voltaképpen Lajos egyik nagyapja, Frigyes Vilmos
Károly herceg hat testvér között a legfiatalabb volt és attól félt, hogy
mire a fivéreit és nővéreit anyagilag ellátják, neki oly kevés tartásdíj
marad, hogy abból nem tud megélni (az az egyszerű ötlet, hogy netán
dolgozhatna is, eszébe sem jutott…), így egész életében búskomorság és
depresszió uralta, félénk és emberkerülő lett. Lajos dédanyja, egy grófnő
meg volt győződve, hogy egyszer kísérletet látott, attól fogva kerülte az
éjszakát. Csak napfelkeltekor feküdt le és délután kelt fel, akkor kezdte
a hajnalig tartó napot - de az egész udvartartását erre kényszerítette.
Hát ilyen fiira emberek sorakoztak a már halott, vagy még élő ősök
vonalán. Az akkori források igen finoman „a túlnemesítés jeleit”
emlegették, ami lefordítva inkább a degeneráltság tüneteit jelenti.
Persze, elég belegondolnunk, hogy Miksa - Lajos apja - egyik nővére,
vagyis hát királyunk nagynénje, Alexandra hercegnő abban a hitben élt,
hogy lenyelt egy üvegzongorát és azon időnként valaki el-eljátszik
néhány dallamot a hasában…
Hát ez azért sok mindent megmagyaráz abból, ami később történt.
Ha belegondolunk, hogy a kis Lajosnak ilyen emberek között kellett
felnőnie, akkor voltaképpen nem nagyon csodálkozhatunk. Bár
önmagában az, hogy valaki egy bolondokkal teli családban tölti
gyermekkorát, nem okvetlenül kell őt is bolonddá tegye. Ma már
viszont sokkal több információnk, tudásunk van a genetikáról, az
örökléstanról. így aztán csak azt kell hozzátennünk: ha ez a sok kisebb-
nagyobb mértékben ütődött, bolond vagy egyenesen és komolyan
elmebajos ember mind Lajos rokona, őse volt - már nem kétséges, hogy
ő is magában hordozta a bajt. Ez túlzás nélkül szólva is törvényszerű
volt.
Bajorország a tizenkilencedik század második felében egészen jó hely
volt. Ebben megegyezik minden krónikás, minden gazdasági vagy egyéb
leírás. Természetesen itt is élt sok szegény és nincstelen ember, de szép
számmal éltek tehetősek is. A polgárság szépen gyarapodott, az
arisztokráciának is volt mit a tejbe aprítania, természetesen. Maga a táj
változatos, szép, hegyek és tavak, remek minőségű termőföldek
váltakoztak.
1864-ben Lajosunk mindössze tizenkilenc éves volt. Apja, Miksa
ekkor orbáncban meghalt és neki, mint idősebb fiúnak kellett átvennie
a Wittelsbachok trónját. Akkoriban Bajorország két, egyre növekvő
erejű szomszéd között vergődött - politikai értelemben. Egyfelől ott volt
Poroszország, amely egyesíteni akarta az összes német államot, másfelől
Ausztria, mint az egyik legnagyobb európai hatalom szintén mohón
pislogott a bajor földekre.
Nem tudni, végül is mit tanítottak meg a fiatalembernek az oktatók és
mit nem. Illetve ez utóbbiról azért fogalmat alkothatunk magunknak.
Szó volt már arról, hogy meglehetősen hiányos nevelést kapott. A
roppant magas növésű, sok szempontból nem is németes külsejű
fiatalember (olajosbarna volt a bőre és sötét a szeme) alapvető dolgokkal
nem volt tisztában. Vajon normális dolog volt, hogy már trónra lépte
után egyszer megkérdezte:
- Mi az, hogy „törvénytelen gyermek”?
Kiderült, fogalma sincs a fattyakról, vagyis a házasságon kívül
született gyermekekről, amelyeket pedig az akkori szokásjog és a
törvény is meglehetősen kedvetlenül fogadott és számos alapvető jogból
kizárt.
Feljegyezték róla mindjárt uralkodása kezdetén, hogy testileg erős, de
lelkileg annál gyengébb volt. Sokat lovagolt, hegyet mászott, úszott és
fizikai tekintetben nagy megterhelést bírt el. Ám ha olyasmi történt,
amire nem számított, váratlan esemény, ami ráadásul kellemetlenséget
is okozott neki - akkor azonnal elvesztette önuralmát. A máskor
irodalmi nyelven megszólaló férfi ilyenkor hirtelen mintha „maga lett
volna az ördög” és olyan paraszti káromkodás-özönnel árasztotta el
környezetét, hogy a minisztereknek vagy szolgáknak fennakadt a
szemük és csak döbbenten hallgatták ezt a kocsis-tempót.
Nem mondható, hogy uralkodása elején túlságosan határozott lett
volna. Egyszer például eléje tették egy falusi lelkész kinevezési
okmányát. Akkoriban bajor földön gyakorlatilag minden efféle állásra
maga a király nevezte ki a jelölteket. Lajos a szemtanúk szerint egy ideig
meredten nézte a papírt és ötször felemelte a tollát, majd letette ismét.
Mivel előtte már sok száz hasonló kinevezést aláírt, a titkárok nem
tudták, most mi a baja? A fiatal király egyszer csak ismét letette a tollat,
két kezébe temette a fejét és habozva kérdezte:
- Honnan tudhatnám, hogy ama lelkész alkalmas-e erre az állásra?
Ez komoly gondot okozott neki. Máskor viszont számolatlanul írta alá
az ennél sokkal fontosabb posztokra szóló kinevezéseket.
Reggelente órák hosszat piperésztette önmagát. Sima haját minden
nap megbodorította, a legkülönfélébb illatszereket használta, sőt nőies,
finom likőröket ivott csak azért, hogy aztán finom és kellemes legyen a
lehelete. A tükör volt kedvenc partnere, afféle mitológiai Narcissusként
szeretett önmagával foglalkozni.
Ez persze nem az elmebaj tünete volt, csak éppen jellemző egy
tizenkilenc-húsz éves fiatalemberre. Akire talán túl sok felelősség
szakadt teljesen váratlanul.
Miniszterei későbbi emlékirataiból tudjuk viszont, hogy gyors és
semmivel nem magyarázható kedélyállapot-változások tették
színesebbé az életet a müncheni királyi palotában. Lajos általában
igyekezett kedves lenni, jóindulatot sugárzott. Aztán valami
történhetett ott belül, mert egyszercsak - egyik pillanatról a másikra -
váratlanul kemény lett és komor. Egy pillanat alatt eltűnt addigi
jókedve és a szeme villámokat szórt, komoran nézte a környezetét, de
nem szólt. Ilyenkor mindenki úgy tett, mintha semmit sem vett volna
észre, kivárták azt a pár percet, amíg ez a szokatlan állapot tartott.
Utána a király éppen olyan érthetetlenül, ahogyan elkezdte, visszatért
előző kellemes hangulatába és minden ment tovább a maga útján.
A fiatalembert kezdetben lebecsülték. Három minisztere is
becsmérlően nyilatkozott a háta mögött és értésére adták, hogy
tizenkilenc évével nem tekintik őt felnőtt, érett embernek. Igen nagy
volt a meglepetésük, amikor másnap Lajos elcsapta őket.
De akkoriban ez volt az egyetlen merészebb tette. Ugyanis csak
vergődött, nem volt kitől tanácsot kérnie. Állami, politikai ügyekben
ugyan ott voltak a tanácsosok, mindent kérdezhetett tőlük. De nem
voltak barátai. A néppel ezt a fiatalembert semmi sem kapcsolta össze.
Mint egyik életrajzírójánál olvashattuk. „Volt népe, de nem voltak
hozzá közelállók, se barátai, se igazi bizalmasai.”
 Mindez persze még nem okvetlenül jelenti azt, hogy akkor, nosza,
őrüljünk meg! De ha valaki születésétől fogva terhelt és meg lehetősen
gyanús alakok között nő fel, világképe eltorzult és erősen hiányos,
ráadásul nagy felelősséget akasztanak a nyakába és egyetlen ember
sincs, akivel megoszthatná gondjait - nos, ez egy teljesen normális
embernek is komoly tehertételt jelenthet.
Hogy a fiatal férfiban hogyan és mikor és miért indult el az a sajátos
Wagner-folyamat, nem tudható. Csak amikor már király volt, feltűnt a
környezetének, hogy a király nap, mint nap elolvassa az összes
müncheni szálloda és vendégfogadó vendégnévsorát. Akkoriban ugyanis
Európa szerte szokás volt, hogy a nevesebb városokban, ahol helyi sajtó
is létezett már, a lapok nap, mint nap közölték, miféle vendégek
érkeztek a fogadókba, szállodákba.
Lajos már uralkodása első hónapjaiban, lényegében 1864 tavaszán
valóságos hajtóvadászatot indított Wagner „elfogására”. Ami azért
érdekes, mert akkoriban még a bajorok többségének nem sok fogalma
volt arról, ki is ez az ember?
Richard Wagner akkoriban éppen színházi karmester volt, aki ezer
embertől kért kölcsön és így ezer embernek tartozott több országban.
Ezért a szó szoros értelmében bujkált a hitelezői elől. Ehhez képest a
fiatal bajor király egyik megbízhatónak vélt titkárát küldte ki, keresse
meg a zeneszerzőt. A küldönc egy arcképet vitt magával, amely
természetesen Lajost ábrázolta, valamint egy rubinköves gyűrűt, ami a
második ajándék volt. Ráadásul a király a küldönc lelkére kötötte, hogy
amint ráakadt Wagnerre, és átadja az ajándékokat, mondja a következőt
(és ez egyben megmagyarázza, miért éppen rubinköves gyűrű volt az
ajándék):
- „Miként a rubinkő izzik, úgy izzik Lajos király a vágytól, hogy
megismerje a Lohengrin szövegének és zenéjének szerzőjét!”
Ehhez tudnunk kell, hogy bár a Lohengrint már évekkel korábban
bemutatták, de azon Lajos nem volt jelen, csak másoktól hallott róla.
Csupán jóval később, tizenhat évesen, apja külön engedélyével ülhetett
be egyszer egy páholyba. Elvarázsolta őt a zene és a történet. Az ő
kedvenc állata is a hattyú volt. Wagner rokonlélek, ebben biztos volt.
Amikor király lett belőle, már a pecsétnyomójára is hattyút és keresztet
vésetett és elolvasott mindent, amit Wagner tollából csak
megszerezhetett. Ez nem kis teljesítmény volt, mert Richard Wagner
irodalmi munkássága minden volt, csak nem könnyen olvasható,
élvezetes olvasmány.
Mindenesetre a küldönc - Lajos egyik titkára - több országon át
üldözte Wagnert, míg sikerült „megfognia”. Aztán végre szemtől
szembe állhatták ők ketten - a lelkesedő, rajongó ifjú uralkodó és a már
meglehetősen sok mindenen átment, kiábrándult zeneszerző.
A fiatalember romantikus lelkesedése majdhogynem a szerelem
határait súrolta. Ne értsük félre, szó sem volt itt valamiféle
homoerotikus dologról. A rajongó ugyan nem ilyennek képzelte a
művészt és tulajdonképpen egy világ választotta el ezt a két embert.
Mégis Lajosunk azonnal felajánlotta Wagnernek azt, amiről a hajszás
életbe megfáradt férfi álmodott: nem lesznek anyagi gondjai, maradjon
itt és dolgozzon, szerezze zenéjét és legyen a király barátja. Aki
lehetővé teszi számára a gondtalan életet… Mi másról álmodhatott
volna Wagner? És mi másról álmodhatott volna ez a szertelen ifjú, aki
úgy vélte, királyi hatalmának most végre hasznát veheti?
Magához Wagner személyéhez nem nagyon vonzódott, az
meglehetősen taszító volt számára. De a zenéjét és munkásságát
feltételek nélkül kedvelte. Persze, Lajos volt annyira szeszélyes - hogy
nem mondjuk: hóbortos! - hogy olykor hosszú hónapokig ne is akarja
látni azt az ötvenes férfit. Aki már csak koránál, neveltetésénél,
múltjánál fogva is nagyon idegen volt számára. És akit mellesleg már
tizenegynéhány évvel korábban a rendőrség is körözött adósságai miatt.
Jobb német múzeumokban máig látható az a fényképes körözés,
amellyel az „egykori énekkarvezetőt és politikai szökevényt” kerestette
a drezdai rendőrség…

Milyen viszonya volt Lajosnak a nőkkel? Ne feledjük, akkoriban még

az anyja volt számára a legfontosabb nő a világon. Márpedig ez azt
jelenti, hogy gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nem volt más lánnyal
vagy asszonnyal. Akkoriban a müncheni királyi palotában eléggé
átláthatóan folyt az élet, az udvartartás ezerszemű, ezerfülű szörnyeteg
volt (mint minden királyi udvar az utolsó háromezer évben…) és aligha
történhettek volna szerelmi kalandok, amelyek ne derültek volna ki.
Mi több, nyugodtan kijelenthetjük: a húszéves fiatal uralkodó még
szűz volt.
Manapság ez már nem csak hihetetlenül, de egyenesen komikusán
hangzik. Persze, ehhez a huszonegyedik századra kell vetítenünk
olyasmit, ami százötven évvel ezelőtt még másképpen volt - és ez nem
helyes. Akkoriban, az 1860-as években sok nő és férfi érte meg a
felnőttkort úgy, hogy nem volt szexuális kapcsolata vagy élménye.
Akkortájt tehát ez nem számított ritkaságnak és főképpen senki sem
nevetett volna azon, hogy valaki húsz évesen még mit sem tud a másik
nemmel lehetséges kapcsolatról. Különösen a fiatal lányokat nem volt
divat felvilágosítani - ezért aztán szegényeket a nászéjszakán általában
hatalmas sokk érte…
Talán ugyanilyen sokkot kellett volna átélnie Lajosnak is, ha hirtelen
megnősíti őt a környezete. Amiről mellesleg többször volt is szó. De
hát, mint bajor királynak eleve valamelyik uralkodóházból való, igen
magas származású leányt kellett volna feleségül vennie. Más jelölt szóba
sem jöhetett, még főrendi arisztokrata hölgy sem. Aztán miután Lajos,
az anyja és néhány minisztere alaposan számba vette az összes szóba
jöhető jelöltet - arra a belátásra jutottak, hogy csak az orosz cár most
éppen mindössze tízéves lánya illene hozzá a rangját tekintve, így a
házasság ügyét egyelőre félretették.
Vajon voltak-e nemi vágyai? És ha igen, azokat hogyan elégítette ki?
Az az érzésünk, hogy elfojtotta magában ezt is, mint annyi mást. A
hirtelen kedélyváltozások továbbra is megmaradtak és ismeretes néhány
leírás, amelyek szerint a huszonéves fiatalember olykor
megmagyarázhatatlan depresszióba esett, amit később percekig tartó
mesterkélt, szemlátomást erőltetett jókedv-kitörésekkel próbált
ellensúlyozni. Tehát maga is érezhette - éreznie kellett - hogy a
környezetének feltűnnek ezek a viselkedési anomáliái.
Akadnak - és nem is kevesen - akik úgy vélik, hogy már önmagában a
Wagner iránt érzett és kimutatott rajongása sem volt normális. Olybá
veszik, mintha ez a tisztelet, szeretet, rajongás és olykor istenítés is
bizonyítaná, hogy Lajos nem volt normális. Mi viszont azt állítjuk, hogy
a baj gyökere nem itt keresendő. Abban nincs semmi rossz, ha valaki
tisztel egy kortárs zeneszerzőt és mivel van pénze, sok pénze, hát afféle
„szponzora” lesz az illetőnek. Van ebben egy nemes cél is, amely
túlmutat mindenféle emberi gyengeségen és határon: a pártfogó
általában nem is annyira a művészt, mint a művészetet segíti. Ha valaki
megszán egy éhező festőt, fedelet, ételt, kedvező körülményeket
biztosít számára és arra buzdítja, hogy csak fessen, fessen… - igazából
valahol a nagybetűs „Művészetért” tette a legtöbbet. Az már
másodrangú kérdés, hogy az így keletkező festményekre is jogot formál-
e vagy sem. Hogy mennyi jut majd a haszonból a festőnek és mennyi a
„szponzornak”, hogy ez az egész ügy aztán később milyen üzleti
alapokon nyugszik.
Lajos és Wagner esetében is ez volt a helyzet. Lajos éppenséggel a
nála sokkal idősebb Wagner fia - kis híján unokája - lehetett volna.
Tisztelte a zeneszerzőt, bár közelről kiderült róla, hogy nem is annyira
tiszteletreméltó és nem annyira rokonszenves egyéniség. De végső
soron azzal, hogy Lajos színházat építtetett Wagnernek, hogy biztos
megélhetést és anyagilag gondtalan életet adott neki, hogy kifizette a
zeneszerző adósságait, amelyek miatt már sokfelé kerestették őt és
könnyen az adósok börtönébe juthatott volna - Lajos elsősorban a
zeneművészetnek tett nagy szolgálatot.
Egy évig sem tartott különben a felhőtlen viszony és máris
összevesztek. Wagner ajándékot akart adni a királynak, egy festővel
egészalakos képet csináltatott… önmagáról (naná, hiszen a zeneszerző
amúgy roppant önelégült és beképzelt férfi volt) majd úgy gondolta,
nincs neki annyi pénze, hogy a festőt ki is fizesse. Ezért a királyi
pénztárhoz fordult és azzal fizettette ki a képet. Lajosnak persze
jelentették a dolgot és a fiatal király megorrolt a művészre. Ajándék,
amit a megajándékozottnak kell kifizetnie? Ráadásul éppen akkoriban
visszamondták Lajosnak, hogy Wagner különféle társaságokban azzal
dicsekszik, hogy a király szinte az ő gyermeke és azt teszi, amit mond
neki.
Nos, ez a kettő így egyszerre sok volt. Megbízhatatlan korabeli
jelentések szerint - ezek állítólag néhány belső inastól származnak -
Lajos dühöngött, csapkodott, sőt pár tárgyat össze is tört, amikor fülébe
jutottak a fenti hírek. A maga sajátos módján állt bosszút. Alig várta,
hogy Wagner kihallgatást kérjen tőle.
A király lelkivilágára jellemző, mit tett ekkor. Dehogy is üzente meg
a festőnek, hogy ne jöjjön! Ellenkezőleg, azt az utasítást adta a
személyzetnek, hogy a jelzett időpontot igazolják vissza Wagner úrnak,
mintha minden rendben lenne. Aztán amikor azon a napon és órában
Richard Wagner megjelent a királyi palotába, az audiencia-terem
ajtajában - megváratták. A nagy fehér szárnyas ajtó csak nem akart
kinyílni előtte. Már régen elmúlott a megbeszélt időpont, Wagner egyre
idegesebben rótta köreit az előszoba csillogóra vikszelt parkettás
padlóján, és még mindig semmi. Eltelt fél óra, egy óra… Másfél óra
múlva megjelent a király egyik bizalmasa, kivezettette Wagnert az
udvarra és csak ott közölte vele: a király haragszik rá és nem óhajtja
fogadni.
Arculcsapás volt ez, ugyanakkor azonban jó lecke is.
Pár nappal később aztán persze megtörtént a nagy kibékülés, a két
férfi - jelképesen - egymás karjaiba omlott és Wagner maradt. Végső
soron ő győzött, mert a király haragja amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan el is múlott.

E fejezetnek nem témája mindaz, ami a bajor állam politikai viszonyai

között történt az országban és azon kívül. Csak annyit jegyzünk meg,
hogy e politikai viharokban Lajos nem mindig állt a helyzet magaslatán.
Tapasztalatlan volt és indulatos, e két dolog pedig a politikában nem
jósol és nem is hozhat sikert.
Amikor aztán az ország külpolitikai ügyeit több-kevesebb sikerrel
elintézte, a belpolitikában pedig számos baja volt - jött az emlékezetes
Cosima-botrány. Liszt Ferenc lánya, Cosima sok éve von Bülow felesége
volt, számos gyermek anyja. Wagner viszont egy szép napon - igaz, több
éves alapos előkészítés után - elcsábította az asszonyt és Cosima
Wagnerhez költözött. Von Bülow, Wagner legjobb barátja és zenei
segítőtársa ott maradt a gyerekekkel felszarvazva. És mindez
természetesen bajor földön játszódott le, azzal az emberrel, aki
közismerten a király kegyeit élvezte.
 A botrány egész Európát megrázta és Lajost ismét Wagner ellen
hangolta. Ami nem akadályozta meg őt abban, hogy olykor mindenki
szemébe hazudjon. Ha olyan programon kellett volna megjelennie,
amihez nem fűlött a foga, habozás nélkül valami betegséggel mentette
ki magát. Huszonévesen azt hazudta egyszer, hogy csúzos fájdalmai
vannak, azért nem jelent meg egy hadgyakorlaton - ám ugyanazon a
napon Münchenben az utcán, és este az egyik színházban is látták…
Ha egy király hazudik, annak általában diplomáciai okai lehetnek,
vannak. De itt másról volt szó. Lajos nem volt túl érett ember, sőt
mondjuk ki kereken: meglehetősen éretlennek bizonyult. Amikor
megsűrűsödtek feje fölött a viharfelhők, nem csak a Wagner-Cosima-
Bülow botrány miatt, hanem belpolitikai válság is kirajzolódott -
egyszerűen megfutamodott. Elment Svájcba, mint egyszerű turista.
Később visszajött és megüzente Wagnernek, hogy a kialakult helyzetre
való tekintettel pár hónapra hagyja el Münchent.
Nem állt ki barátja mellett akkor, amikor annak nagy szüksége lett
volna rá. És amikor Wagner kétségbeesetten audienciát kért tőle, a
királyi barát ezt megtagadta. Nem merte fogadni, mert félt, hogy a sajtó
ezt is megírja, és akkor elveszíti népszerűségét…
Ennyit a jelleméről.

Mindenkit meglepett - persze, csak szűkebb környezete hallott róla -

hogy kijelentette: visszavonulna, letenné a császári jelvényeket és
magánemberként Wagner környezetében szeretne élni.
Erre akkor került sor, amikor pár évvel fiatalabb öccse, Ottó is
nagykorú lett. A miniszterek elhűlve hallgatták a fiatal királyt.
Méghogy itt hagyna csapot-papot, elmenne Svájcba, mint magánember
és soha többé feléje se nézne a hazájának? Eddig is tudták róla, hogy
szellemileg nincs a legtökéletesebb állapotban - no de ennyire rossz
lenne a helyzet?
Döbbenten csóválták a fejüket.
Hát, még amikor a király táviratot küldött Wagnernek és ezt a rá
jellemző gondtalan hangon fel is olvasta a minisztertanácsban!
„A láthatárt mind feketébb felhők borítják. A nap vidám ragyogása
csupa kint hoz nekem. Gyors választ kérek ajánlatomra: ha drága
barátom úgy kívánná és akarná, boldogan lemondanék a koronáról és az
üres pompáról. Lajos.”
Azt hiszem, jogosan tesszük fel a kérdést: a tizenkilencedik században
az akkori emberek, különösen a bajor király miniszterei normálisnak
tarthatták urukat, aki ilyen kérdést tett fel egy zeneszerzőnek?
Szerintük normális-e az az ember, aki ennyire alárendeli magát egy
másiknak? És legfőképpen: képes-e az uralkodásra az, aki a királyi
hatalomról egyetlen pillanat alatt lemondana csak azért, mert a barátja
esetleg úgy kívánja?
Pedig akkoriban még nem sokat suttogtak Münchenben a fiatal király
elmeállapotáról. Való igaz, sokkal több jel mutatott arra, hogy normális
- mintsem az ellenkezőjére. Ez még nem az a korszaka volt, amikor a
negatív jelenségek túlsúlyba kerültek volna. A nép, az „istenáldotta nép”
pedig még ennyiről sem értesült, tehát legfeljebb gúnyverseket
költöttek a király és Wagner viszonyáról, meg a zeneszerző szerelmi
kalandjáról. De „odalent” senki fejében meg sem fordult, hogy a király
agyával baj lehet. Még nem tudták.
Még jó, hogy Wagner okosabbnak bizonyult a királynál. Türelemre
intette és persze arra, nehogy lemondjon a trónról. (Megjegyezhetjük
ironikusan: az 6 legelemibb érdeke is az volt, hogy Lajos király
maradjon. Ha lemond, ki támogatja majd az operáit és őt magát, ne
feledjük, csak az első évben Wagner már kis híján kétszázezer forintjába
került a bajor államnak, ami akkor hihetetlenül sok pénz volt…)
De Lajost ez sem nyugtatta meg. Néhány nappal később - Wagner
születésnapján - a király fogta magát és elszökött Wagnerhez.
Igen, alaposan kidolgozta az egész menekülést. Senkinek sem szólt
semmit. Délelőtt még fogadta minisztereit, részt vett tanácskozásukon,
majd egyetlen lovász kíséretében - ahogyan mindennap tette -
kilovagolt. De amint eltűnt mások szeme elől, bevette magát az erdőbe
és észveszejtő tempóban vágtatott egy közeli vasútállomásra, ahol éppen
elérte a kívánt irányba haladó gyorsvonatot. Aztán átszállt egy
gőzhajóra és délután abban a városkában volt már, ahol Wagner akkor
ideiglenesen lakott Cosimával és annak gyermekeivel. Az inas be sem
akarta őt jelenteni, csavargónak hitte, némi rábeszélés és közelharc árán
jutott csak be a birtokra. Ahol persze Wagner kitörő örömmel fogadta
az álruhás királyt és bemutatta őt Cosimának is.
Otthon persze hatalmas botrány tört ki a sajátos szökés miatt. A
király, aki azokban a hetekben saját családjának rendezvényeire sem
volt hajlandó lemenni, és lemondott több állami ünnepséget különféle
ürügyekkel - most lám, a furcsa barátja miatt képes volt ilyen ostoba
módon otthagyni a palotát… a sajtó persze csámcsogott az eseményen,
de még a rendőrfőnök és mások is dühöngtek, hogy íme, ilyen egyszerű
módon szem elöl tévesztették a királyt, kinek védelmezése pedig az ő
feladatuk lett volna. Amikor viszont kifejezték elégedetlenségüket,
Lajos rövid úton elcsapta őket. Akkor meg emiatt forrt tovább a
botrány.
Mindez még nem volt elég. 1866-ot írtak, a német területeken
hadseregek vonultak egymás ellen, és már előre látható volt, hogy a
poroszok a maguk modern hadseregével és újfajta fegyvereikkel
legyőzik a velük szembenállókat. Elsősorban az osztrákokat, a bajorokat
és másokat is. Így is lett. Lajos is elment serege után, de javára írható,
hogy nem is akarta megjátszani a hadvezért. Tisztában volt korlátaival.
Mint maga mondta, az ő katonai ismeretei megrekedtek egy káplár
szintjén… Ő csak tudta!
Nem ment el a csatába, odáig már nem merte elkísérni csapatait.
Azok persze vereséget szenvedtek, de ebben Lajosnak semmi szerepe
nem volt - ha ott marad, ugyanaz történik a bajorokkal.
Miközben zajlott a háború, Lajos a fantázia világába menekült.
Hattyúkkal álmodott és az általa Rózsaszigetnek nevezett földdarabra
vonult vissza. Ott még a miniszterei sem kereshették fel, mert
megtiltotta. Próbálta kizárni az agyából a vereség tényét, aminthogy azt
is, hogy egyáltalán milyen világban kénytelen élni. Az álomvilág jobban
megfelelt neki.
Blome gróf, osztrák nagykövet azt jelentette haza Bécsbe, hogy Lajos
király elmebeteg. Magunk között szólva ez egy korszakos felismerés
volt, szinte hihetetlen is, hogy ezt éppen az amúgy felületességéről híres
diplomata tette. Nyilván szakemberek súgták meg neki ezt a véleményt.
Olyanok, akik közelebbről ismerték a fiatal királyt. Huszonegy éves volt
mindössze Lajos - ne feledjük! - amikor tehát nemzetközi viszonylatban
először került szóba az elmebaja. Valahol valakik már gyanakodni
kezdtek - és azt hiszem, meggyőződéssel állíthatjuk, hogy komoly okuk
volt erre.
Szaporodtak a nyugtalanító jelek. A Rózsaszigeten időző király nem
fogadta minisztereit, de nem fogadta vesztes seregének megmenekült
vezetőit sem (az egyik hadvezére a vereség láttán azonnal öngyilkos
lett). Amikor pedig végre egy szárnysegédének sikerült elvergődnie a
szigetre és a király elé állhatott - Lajos egyetlen kérdést sem intézett az
illetőhöz, ami a hadseregre vonatkozott volna. Ellenben
megajándékozta a tisztet egy hátaslóval, majd hátat fordított neki és a
furcsa kihallgatás ezzel véget is ért.
Nem csoda hát, hogy ilyesmiket suttogtak róla. De ismétlem, széles
körben akkor még nem terjedt el a dolog. A fiatal király extravagáns
viselkedését az első két évben fiatal korának tudták be. Az 1866-os
háborús vereség után egy ideig pedig mindent ennek a nagy kudarcnak
a számlájára írtak.

A király aztán többször is megpróbált visszatérni a valóságos világba

és ez többé-kevésbé sikerült is neki.
Nem véletlen, hogy számos életrajzírója vagy kortársa is így nevezi
ezt: „menekülési kísérlet a valóságba”. Ezzel mintegy azt is jelzik, hogy
Lajosunk igazából abban a másik világban volt otthon. A fantázia, a
mitológiák, a földöntúli művészetek és mindenekfölött a képzelet
világában. Viszont itt is vártak rá, hisz a valóságos bajor világban, annak
müncheni királyi palotájában volt a szilárd, létező, fizikai világnak az a
kis szelete, ahol szerepe és feladata volt.
Lajos és a női nem eddig ugyanúgy két világ voltak, mint a fantázia és
a valóság birodalma. A nép soha nem látta őt egyetlen nőnemű
teremtéssel megjelenni, ami persze alkalmat és okot szolgáltatott
különféle ízetlen pletykákra. Igaz, katonatisztek társaságában
nemegyszer jelent meg különféle mulatságokon, ahol ezek a tisztek
igyekeztek a fiatal királyt rábírni arra, hogy… nos, szóval közelebb
hozták volna egyes hölgyekhez. Ám Lajos szemérmes volt, érzékeny, de
mindenekfölött gátlásos és soha nem ment el egyetlen hölggyel sem.
 A mi számunkra talán annyi érdekes mindebből, hogy a jelek szerint
1866-ban élete első szexuális kapcsolatát egy magyar nő jelentette.
Bulyovszky Lilla színésznő volt, soha nem tanult meg jól németül, azt is
erős magyar akcentussal beszélte. Sokak szerint ez volt egyik bája.
Kétségtelenül szép nő volt, ugyanakkor egészen tehetséges színésznő. A
müncheni udvari színházhoz került és Lajos már az első előadáson
beleesett. Lilla csinos volt, kecses, barnahajú, szellemes, nagyvilági, aki
csöppet sem játszotta meg magát és nem volt álszemérmes (mindezeket
a jelzőket a korabeli bajor sajtóból és néhány emlékiratból vettem át,
tehát nem az én véleményem.)
Lilla akkor huszonnyolc éves volt, vagyis voltaképpen hét, hét és fél
évvel idősebb a királynál. Akiknek nem tetszett ez a viszony, azok
kígyót-békát kiáltottak a nőre. Abban mindenki megegyezett, hogy igen
hamar nagy befolyást szerzett a király fölött, és ha úgy tartja kedve,
bizony könnyen rabláncra fűzheti a fiatalembert. Talán még arra is
rávehette volna, hogy nemesi címet, birtokot adományozzon neki, vagy
akár még közelebbi kapcsolatba is kerüljenek… De Lilla nem ilyen nő
volt. Nem egészen nőies, roppant mély hangján szavalt a királynak, aki
meghívta őt számos vidéki kastélyába, ahol kellemes napokat töltöttek
együtt. Nem kétséges, hogy Bulyovszky Lilla avatta be a királyt a
szexualitás rejtelmeibe, és tette ezt nagy kedvvel, örömmel. Voltak
akkoriban olyan hangok is, amelyek szerint minderről szó sem volt -
amikor Lajos megvallotta Lillának, hogy ő még szűz, az asszonynak
elment tőle a kedve… De ez aligha valószínű. Ahogyan ma mondanánk,
nem „életszerű”. Már csak azért sem, mert történjen közben Lajossal
bármi, a Lillával való kapcsolata összesen hat évig tartott. Nehéz
elképzelni, hogy ezen idő alatt számos együtt töltött éjszaka és nappal
folyamán semmi sem történt volna közöttük. Ennyire azért nem volt
abnormális Lajos - Lilláról nem is szólva…
Ezenközben végre a környezet kiharcolta, hogy a király megnősüljön.
1867 januárjában hivatalosan is kihirdették, hogy Lajos eljegyezte Miksa
herceg fiatalabbik lányát, Zsófiát. Aki nem volt más, mint az osztrák
császárnévá és magyar királynévá lett Erzsébet egyik húga. Zsófia két
évvel volt fiatalabb Lajosnál. Ezüstszőke haja és világosszürke szeme
volt, de messze nem volt olyan szép, mint nővére, Erzsébet.
 Lajosnak nem voltak gátlásai, amikor a két „viszonyt” párhuzamosan
futtatta. Persze Zsófiát csak a nászéjszakán kaphatta meg. De a
Rózsaszigeten megtörtént, hogy délelőtt a menyasszonyát fogadta,
délután meg a szeretőjét. Az anyja, míg élt, erőteljesen harcolt Lilla
ellen és elérte, hogy a színésznőt Münchenből eltávolították.
A genetikának ismét adtak egy pofont - mert hiszen Zsófia is
Wittelsbach-lány volt, vagyis Lajos unokatestvére. De hát akkoriban
erről még keveset tudtak, mint már említettük.
Lajos kedvét a házasság iránt nem növelte, hogy menyasszonya
szépen tudott hímezni és a vele folytatott beszélgetésekben a közös
témák öt perc alatt kimerültek. De ennek nem csak Zsófia volt az oka.
Lajos igazából csak Wagnerről és zenéjéről, meg az ónémet mitológiáról
tudott és szeretett beszélni - jobb téma nem létezett számára. Képes volt
otthagyni menyasszonyát valamelyik este csak azért, hogy elérje egy
színházi előadás utolsó felvonását - még csak el sem búcsúzott tőle, úgy
elvágtatott szó nélkül.
Mindez ismét kétségeket ébresztett elmeállapotát illetően, de még
senki sem gyanakodott igazán.
Hónapokon keresztül - szinte az egész eljegyzés alatt - nem csókolta
meg menyasszonyát. Ha mégis, akkor az csak egy szertartásos és
unalmas, hideg homlokcsók volt. Amikor Zsófia már nem bírta tovább
és egyszer merészen szájon csókolta leendő férjét - az pánikba esett,
hisztérikus jelenetet rendezett és kis híján visszamondta a házasságot!
Egy meglett férfi így reagáljon egy női csókra - ez ma már egyszerűen
hihetetlen és mindenekelőtt betegesnek tűnik. Sőt, már akkor is furcsa
volt.
Egy pszichiáternek valóságos csemege volna kinyomozni így utólag,
hogy mi riasztotta el Lajost a nőktől. Igaz ugyan, hogy a magyar
színésznő áttörte ezeket a gátakat, de rajta kívül másnak nem sikerült.
Lajos igen hosszan halasztotta a házasságot Zsófiával, inkább vállalta az
ezzel járó sértődéseket, botrányokat és duzzogásokat is - de annak
idején sehogyan sem tudta elszánni magát a házasságra. Pánikszerűen
retteghetett a nászéjszakától és talán a felsüléstől? Vagy nem bízott
benne: képes lesz kielégíteni a feleségét, és nem csak egyszer, hevesen,
amikor alkalom nyílik rá - mint Lillával - hanem sok-sok éven át. Ettől
irtózhatott, ezt tartotta valóságos rabságnak. A való világ csapdájának,
amelyből amúgy is mindig menekülni igyekezett.
Évszakról évszakra tologatta a házasságkötést, egyszer anyjánál
sírásban tört ki, annyira félt vagy undorodott a dologtól. Később híre
járta, hogy a háziorvosától igazolást kért arról, miszerint ő egyáltalán
nem köthet házasságot, mert alkalmatlan a nemi életre… Az orvos
persze nem adott ilyen bizonyítványt és Lajos feje fölött egyre sötétebb
felhők gyülekeztek. Amikor aztán a menyasszony apja megüzente neki,
hogy vagy gyors esküvő, vagy felbontják az eljegyzést, e zsarolás
hallatán Lajos dühöngeni kezdett és Zsófia - addig az íróasztalán álló -
mellszobrát a csukott ablakon át kivágta a palota udvarára, ahol az
persze ripityára tört.
Közben - örült! Hiszen most már mindent ráfoghatott menyasszonya
apjára, gyorsan meg is írta Zsófiának, hogy az apja szétszakította őket, és
lemondta a házasságot. Rettenetes öröm vett rajta erőt, a dolgot azzal
ünnepelte, hogy elrohant Bulyovszky Lillához és nála keresett - és talált
- vigaszt…
Zsófiáról csak annyit: később egy francia herceghez ment feleségül,
ám egy jótékonysági bazár leégésekor ő is odaveszett. Rettentően
összeégett holttestét csak fogorvosa segítségével sikerült azonosítani.
Lajosnak biztosan eszébe jutott: ha elveszi Zsófiát feleségül, akkor a
szerencsétlen nőnek nem ez lesz a sorsa.

A következő három évben Berg várában élt és nappal olvasott meg

fényképezéssel foglalatoskodott, vagy éppenséggel valamicskét aludt is.
Éjszakánként ébredt igazi életre, mint egy Dracula - kihajózott a tavon,
vagy lovagolt (!), de legtöbbször a személyzettel biliárdozott.
Nemegyszer hajnalig töltötte így az idejét. Akkoriban kezdte többre
értékelni az éjszakát, mint a nappalt.
A külseje is megváltozott. Kis hegyes szakáll, arcra nőtt bajusz,
középen elválasztott dús sötét haj lett a viselete attól kezdve mindvégig.
Akkoriban még nem voltak „öntudati zavarai”, ahogyan abban az
időben az ilyesmit finoman körülírták - de azért akadtak nyugtalanító
jelek bőven. Nem szolgálta egészségét az sem, hogy lassan átlátott a
Wagner és Cosima által szeme elé vont hálón és bizony rájött, hogy az
imádott zeneszerző messze nem olyan gáncs nélküli lovag, amilyennek
annyi éven át hitte.
Múltak az évek és a fiatal király már nem is volt olyan fiatal - bár
szerencsés külseje révén még sokáig képes volt ezt a benyomást kelteni.
Szeszélyes és vad építkezéseiről ismerték, olykor szélsőséges nézeteket
hangoztatott, máskor meg azok ellentétét. Hogy valami nincs vele
rendben, már szélesebb körben is kezdték sejteni. De még mindig nem
adta tanújelét a benne rejlő betegségnek.
Kevesen tudták, hogy számos fizikai kór gyötri. Huszonöt évesen már
viharos gyorsasággal kezdte elveszíteni a fogait - ezek pótlására
akkoriban kevés lehetőség nyílott. Mivel foghíjasan alig mehetett
emberek közé, ismét csak elvonult egyik vidéki kastélyába, rendeleti
úton kormányzott és kerülte a nyilvános fellépéseket. Addig sem beszélt
valami fényesen és érthetően - most foghíjasan sokszor nem is tudta
érthetően kifejezni magát. Ez is eltaszította az emberektől. Aztán a
gerince is fájt, már nem lovagolt, inkább kocsira ült. Mágiával és
asztrológiával kezdett foglalkozni, érdekelte a számmisztika is. De
ahogyan egész életében tette - most sem volt kellő kitartása és energiája
semmihez. Sok dologba belekapott és abba is hagyta.
A vallásos misztikum is megkörnyékezte. Most ez volt a hobbija, amit
halálosan komolyan vett. Valóságos megszállottság vett rajta erőt,
folyton imádkozott és tüntetőén eljárt mindenféle misékre,
szertartásokra. Idegrendszere ugyanakkor egyre labilisabbá lett.
Harminc éves volt éppen, amikor anyjával egy éjféli misén térdelt a
templomi padsorokban - és hirtelen hangos zokogásban tört ki. Az egész
közönség őt nézte, a híveken kívül beleértve a papokat is. Nem tudták
kihúzni belőle, miért fakadt sírva. Attól kezdve haláláig rendszeresen
járt gyónni is.
Futólag említettük építkezéseit. A világ mindebből ma már csak a
Neuschwanstein („Újhattyúkő” vára) különös építményére emlékezik,
amely - el kell ismerni - csakugyan egy beteg agy jellegzetes terméke.
De ez is csak része volt annak a valóságtól elszakadt világnak, amelybe
Lajos menekült. Utált mindent, ami itteni volt, fizikailag létező, piszkos
és megkerülhetetlen - és imádta azt a nem létező - vagy csak benne
létező - másik világot. Amelyet felépített olykor a legapróbb részletekig,
ám az valójában mégsem létezett - soha.
Utálta a fölösleges zajokat - kisgyerekeket és kutyákat nem engedett
saját maga közelébe. Viszont olykor komolyan eltervezte, hogy kedvenc
fehér lovának igazi vacsorát ad. Meg is invitálta asztalához az állatot és
háromfogásos ebédet tétetett eléje - bosszúsan nevetett, amikor az állat
evés helyett patáival széttörte a porcelán étkészletet. Továbbra is a
hattyú volt kedvenc állata, amerre csak birtokai és tavai voltak,
mindenhová telepítette őket.
Lajos önalkotta világban élt, vagy szeretett volna élni, de a terhes
államügyektől nem menekülhetett. Néha tett egy-egy béna kísérletet
arra, hogy a bajor állam politikai viszonyain változtasson, de már késő
volt - ahogyan szerte a világban, úgy ott is szaporodtak a politikai
pártok, az alulról szerveződő erőkkel szemben sem sokat tehetett. A
sajtó mindenre figyelt és ügyelt, kigúnyolt vagy bírált - ezt is nehezen
viselte.
Harminc évesen elmondhatta magáról, hogy életéből teljesen
hiányzik az erotika, a szexualitás. Zsófia kitűnt életéből. Bulyovszky
Lilla is rég köddé vált. Ő pedig élt, de nem férfiként. Nő nélkül. Eleve
csak olyan nőket engedett a maga közelébe - nagy ritkán - akik
idősebbek voltak nála és anyjára emlékeztették, vagy volt bennük
valami anyáskodás. Megint egy színésznő, a nála tizenkét évvel idősebb
Marie Dahn került hozzá közel. De ne legyenek illúzióink - itt szó sem
volt szexről. Marie is csak lelki társ volt.
Lajos az 1880-as évek elején már gyakorlatilag az éjszakát tette
nappallá. Délután hat óra körül kelt fel és akkor fürdött. Neki ez volt a
reggel, mi több, a „hajnal”. Amikor a normális életmódot folytató
emberek már vacsoráztak, neki akkor szolgálták fel a „reggeli” kávéját és
frissen sült ropogós kiflijét. Az ebédre éjjel egy és kettő között került
sor, a vacsora pedig reggel hét óra körül volt. Nyolckor, amikor már
kezdett kivilágosodni, Lajos gyorsan az ágyba menekült és megkezdte
„éjszakai pihenőjét”.
Minden év ugyanazon napján költözött egyik kastélyából a másikba.
Mindenre aprólékosan ügyelt és mániákusan tartotta be ezeket az
önmaga által kijelölt dátumokat. Az egésznek persze semmi értelme sem
volt, de ő ezt fontosnak vélte. Ő maga egyszer bevallotta: ha nem
szabályozná önnön életét ennyire, akkor nem bírná el a magányt. A
magányt, amely súlyos teher volt számára, de amelyről mégsem tud
lemondani - tette hozzá. Ez érdekes gondolkodásra vall.
Az állami tevékenységet mindinkább korlátozta, a végén már csak
hetente egyszer volt hajlandó iratokat aláírni, azt is kutyafuttában. A
miniszterei dühöngtek, sohasem érhették el őt, nem magyarázhatták
meg neki, mi zajlik az országban, magukra voltak utalva. Csak az
építkezések jelentettek számára valamit - szüntelenül épített valahol
egy újabb palotát. Hihetetlen összegeket fizetett ki a mestereknek,
építészeknek, akik nemegyszer becsapták. Megesett, hogy márvány
helyett gipszből készült egy-egy díszes fal. Ám ha Lajos rájött,
dühroham fogta el és esernyőjével szétverte a falat. Ilyenkor valósággal
tombolt, órákig nem tudták lecsillapítani.
Egyik kastélyában földalatti mesterséges tavat készíttetett elektromos
világítással, ahol egy aranykagylót utánzó csónakban ringatózott a
vízen. Ha étkezett, különféle történelmi korokba képzelte magát és
régholt embereket invitált asztalához, egykor valóban létezett
történelmi nagyságokkal vette magát körül és beszélt hozzájuk. Hol
Kleopátra, hol Napóleon vagy mások voltak a vendégei és ő ezeket a
párbeszédeket komolyan is vette. A személyzet néha reszketve figyelte,
amint Lajos egyedül ül az asztalnál, de úgy viselkedik, mintha
csakugyan ülne ott más is, akihez szólhat, és akinek természetesen
külön terítéket tétetett fel…
Akkor már nem volt kétséges, hogy valami baj lehet az agyával.
Megesett, hogy koccintott is eme vendégeivel, vagy nappal a parkban
sétálva látni vélte őket és ilyenkor kalapját levéve vidáman integetett
nekik. Persze senki sem volt ott, és a személyzetet ez ismét rémületbe
kergette. Olyan volt, mintha Lajos kísérteteket látna.
Nagyon rosszul hatott rá, hogy öccse már előbb megőrült. Ottót be
kellett zárni egy külön erre a célra rendelt kis kastélyba, mert ön- és
közveszélyes volt. Dementia praecox-ban szenvedett, lassan, de
látványosan épült le. Nem kétséges, hogy Lajos mindezt látva már
sejtette, hogy ő sem menekül meg. Egy vérből származtak, és csak most
jutottak eszébe a gyermekkorban hallott történetek, események. Még
élénken emlékezett a nagynénire, aki szentül meg volt győződve, hogy
lenyelt egy üvegzongorát és azon olykor valaki játszik a hasában…
Ottó hát megőrült. Pár év múlva saját bátyját sem ismerte fel, ha az
nagyritkán ellátogatott hozzá. Attól kezdve aztán Lajos nem is kereste
fel öccsét. Fölösleges lett volna - Ottó átment egy másik dimenzióba,
ahová (egyelőre) nem követhette. Ugyanakkor Lajos nem
szabadulhatott a gondolattól: rá is ez a sors vár. És ilyenkor ismét - újult
erővel - átmenekült a maga készítette valótlan világba.

1883-ban híre jött, hogy Wagner Velencében meghalt. Lajos első

reakciója a holttest megszerzésének csillapíthatatlan vágya volt - ő
akarta eltemetni, gondoskodni róla, hivalkodni vele. Attól kezdve Lajos
összes kastélyában a zongorákat fekete gyászfátyol borította. Ám amikor
a nagy zeneszerző koporsóját átvitték Münchenen Bayreuth felé,
Lajosnak valahogy már nem volt sürgős, hogy tisztelegjen a koporsó
előtt - egyik emberével koszorút küldetett, és ennyi volt részéről a
gyász.
Életének utolsó éveiben jobbára csak szolgái között élt és inasaival
beszélt. Miként a Rudolfról szóló előző fejezetben is láthattuk, nem volt
ez olyan egyedi szokás. Miként az a bizonyos Rudolf a prágai
Hradzsinban rábízta magát az inasokra és mindent azok intéztek
helyette - csaknem háromszáz évvel később a bajor király is erre hajlott.
Voltak korszakok, amikor még az állami iratokat, a különféle
intézményekhez címzett leveleket is inasaival íratta meg. Képzelhetjük,
milyen helyesírási hibáktól hemzsegő irományok voltak ezek! A
müncheni hivatalnoki kar felháborodása nem ismert határt. Szerencsére
ez az időszak nem tartott sokáig, Lajos halála után pedig az állami
emberek egyik első dolga volt, hogy ezeket az iratokat
megsemmisítették. Természetesen „kegyeleti okokból”, mint
mondották.
De ne siessünk annyira előre.
Lajos ebben a korszakában még szórakozását, mulatozásait is csak
szolgái között képzelte el. Néha drága pénzen jelmezeket varratott
nekik - ókori történelmi személyiségeket képzelt beléjük, avagy
mitológiai jelenetekhez használta fel őket. Lajos elsősorban vizuális volt,
mindig maga előtt látta azt is, amit mások csak nehézségek árán tudtak
úgy-ahogy elképzelni. Neki az ilyesmi igen könnyen ment.
Lajos igazából sohasem hasonlított az úgynevezett „normális
emberekhez” - már ha e jelzővel a szürke, hétköznapi, a semmivel
kitűnni nem képes embereket jellemezzük. Hol búskomorságával, hol
különc viselkedésével, váratlan megnyilvánulásaival már kora
ifjúságától eltért a „szürkéktől”. Hogy aztán a különcöt milyen széles
határvonal választja el az elmebetegtől - és hogy csakugyan elválasztja-e
bármi is? - nem volt tudható akkoriban és jószerével ma sem tudható
pontosan.
Élete három-négy utolsó évében Lajos már szinte kizárólag csak a
szolgák között élt, amiben többek között nyilván foghíjas volta is
szerepet játszott. Fiatal katonákat, tisztiszolgákat is alkalmazott -
akkoriban mintha mégis homoerotikus vonzalmakat érzett volna
magában, bár sohasem volt kapcsolata férfiakkal. De bizony megesett,
hogy az ügyetlen, ámde csinos férfiszolgáknak gyémántgyűrűket
ajándékozott, amelyek miatt aztán undorító pletykák indultak el
Münchenben és szerte bajor földön.
Senki sem látta, de mindenki tudta, hogy a király egyre furcsábban
viselkedik. Kártyázik az inasaival, miközben szóba sem áll az
arisztokratákkal, a hivatalnokokkal, senkivel, aki igazán számít. Ha
nagy néha el is jön Münchenbe, félig titokban teszi - általában
színházba megy. Bárhová utazott - időközben például több hetes
kirándulást tett Svájcba is - akkor is nappal aludt és éjszaka utazott, ami
szinte láthatatlanná tette öt.
Közben egyre inkább zsarnokká lett. Az inasokat pofozta és rugdosta,
méltatlanul bánt mindenkivel, aki őt kiszolgálta. Mivel jól fizetett, nem
volt hiány szolgákban, de ez nem változtat azon, hogy viselkedése
enyhén szólva is középkori volt.
Képzelete egyre betegesebb lett. Fennhangon kiáltozta, hogy melyik
ellenségének milyen szörnyű sorsot kíván - és bizony ezek között
elsősorban szüleit említette. Hogy nincs vele rendben minden, jelezte a
járása is - a megfigyelők egyensúly- zavarokat véltek felfedezni ama
ritka pillanatokban, amikor Lajosnak hivatalos fogadásokon kellett
megjelennie.
 Végül vizsgálatot indított az állam saját királya ellen.
Jegyzőkönyvekbe került minden, amit az utóbbi években elkövetett.
Mindenkit megkérdeztek, aki csak a legrövidebb ideig is szolgálatában
állt vagy környezetében élt, netán ott csak megfordult. És ahogyan
haladtak előre az időben - és ástak le mind mélyebbre Lajos múltjában -
bizony úgy alakult ki az egyre sötétebb kép. A király elmeállapota
gyászos volt, vagy annál is rosszabb.
Ártalmatlannak tűnő dolgokkal kezdődtek ezek a jegyzőkönyvek.
Szolgák és urak vallották, hogy különféle kastélyaiban Lajos tisztelegni
szokott egy-egy fa, szobor, vagy képek előtt. De ezt rendszeresen, sok
éven át naponta többször is megtette, makacs kitartással. Aztán
viselkedésének egyéb foltjai is kirajzolódtak. Mikor mit mondott,
hogyan dühöngött, kivel hogyan bánt (el)? Az éjszakai életmód is a
bizonyítékok közé került, hiszen az természetellenes, tehát abnormális
volt. És a vizsgálóbizottság éppenséggel azt kereste, és találta meg, ami
abnormális volt a király viselkedésében.
Lajos ekkor töltötte be a negyvenedik évét, kissé elhízott és foghiánya
miatt már egyetlen fényképén sem látjuk nyitott ajkakkal.
Rovására írták a túlburjánzó hatalmi érzést, az építkezési szenvedélyt,
és sok kisebb-nagyobb rossz szokását. Most derült csak ki - mert azelőtt
senki sem merte bejelenteni - hogy a király nemegyszer végigment a
müncheni utcákon és a szembejövő férfiak fejéről leütötte a kalapot,
közben azt kiáltotta:
- Én, a király…
Aztán megint jött valaki, annak is leütötte a kalapját, és megint
elkiáltotta magát:
- Én, a király…
És ez így ment, mígnem az utca végére ért. Akkor hirtelen másféle
járásra váltott, mintha azt akarná, hogy a sarkon túl meg senki se
ismerje fel. Gallérjával eltakarta arcát és egyszerű járókelőnek álcázva
magát sietett tovább.
A kormány elhatározta, hogy Lajost megfosztja trónjától, nem kellett
ehhez ürügyet keresniük - Ottó, az öcs elmebaja elég világosan utalt rá,
hogy az egész Wittelsbach-család terhelt, és bár kevesen tudtak az
„üvegzongorás nagynéniről”, azért nem volt titok, mi lett Lajos őseinek
nagyobb részével. A bajor állam jövőjét féltő hazai politikusok már
akkor harcoltak a király eltávolításáért, amikor még el sem dőlt, hogy
távozása után kié legyen a trón. A baj Lajosban rejlett, ezt kellett
kivágni az állam testéből.
1886. június elején már készen állt a legjobbnak tartott orvosok
szakvéleménye. Ez olyan világos volt, hogy senki sem kételkedhetett a
szükséges következtetések levonását illetően. Ilyen mondatok voltak
benne például (szó szerint idézem a korabeli dokumentumokból):
„Őfelsége rendkívül előrehaladott lelki-betegségben szenved -
éspedig az elmebajnak abban a fajtájában, amelyet az elmegyógyászok
tapasztalatból jól ismernek, és paranoia névvel jelölnek”.
A paranoiát akkoriban latinból a nemzeti nyelvekre nemes
egyszerűséggel „tébolyodottságnak” fordították, de lássuk még a jelentés
jellegzetes fordulatait:
„A betegség fajtájánál, lassú, de egyre haladó fejlődésénél és már eddig
is hosszú, több évre terjedő tartamánál fogva, a felséges urat
gyógyíthatatlannak kell tartanunk és szellemi képességeinek további
összeomlását minden biztonsággal kilátásba kell helyeznünk”.
Kissé cirkalmas volt az orvosi német már akkor is. De az igazán fontos
megállapítások ezután következtek és bármilyen nyelven eléggé
érthetően, sőt mondhatni fenyegetően hangzottak:
„A betegség következtében Őfelségének szabad akaratából való
tevékenysége teljesen kizártnak tekintendő, ami viszont az
uralkodásban tökéletesen meggátolja és ez a gátló körülmény nem csak
egy évnél tovább, hanem egész élettartamára kiterjed”.
Ezzel végső soron két dolgot mondtak ki a szakértők, méghozzá
napnál világosabban. Az egyik: Lajost el kell távolítani a bajor trónról. A
másik: be kell zárni őt egy gyógyintézetbe, vagyis el kell távolítani
ebből a világból.
A király Neuschwansteinben töltötte idejét - 1886. június 9-ét írták -
és szokása szerint délután kelt fel, hogy megkezdje a napot. Ki akart
kocsizni, de mielőtt a lovászok előálltak volna a járművekkel, kalapos
urak érkeztek a várkapuhoz és elállták az utat. Közölték a személyzettel,
hogy mostantól kezdve Lajos nem a királyuk és nem parancsol
senkinek, ellenben az ő utasításaikat kövesse, akinek kedves az állása.
Több gróf érkezett, magas rangú állami hivatalnokok, akik a törvény
nevében gyámság alá vették Lajost, ott voltak a szak- véleményt aláíró
orvosdoktorok is. Egy sajátos járművet is hoztak - olyan kocsit, amelybe
az ellenkező elmebeteget beültették, szükség esetén a lábát kis kalodába
zárhatták, és persze belülről nem volt kilincs az ajtókon.
Persze Lajos, mintha sejtett volna valamit, még időben hivatott pár
csendőrt, azok elállták a kis vár szűk kapuját és felfűzött szuronnyal
kiáltották a bizottságnak: a király parancsa értelmében oda ugyan be
nem tehetik a lábukat. Pár óráig tart ez a patthelyzet, aztán a bizottság
lemegy a közeli kisvárosba. Közben Lajos végre megtudta, mit tettek
ellene, rettenetes dühbe gurult és olyan őrjöngő rohamot produkált,
amilyenhez foghatót még soha. Ha ezt látja a bizottság, bizony
mindenféle szakvélemény nélkül is elhurcolják. De a király még
királynak tudja magát és a csendőrök is így értelmezik a dolgot. Lajos
hát rájuk parancsol, menjenek a bizottság után és mindenkit hozzanak a
színe elé, természetesen bilincsbe verve. Pár óra múlva csakugyan
megesik ez a szégyen - a mit sem sejtő bizottságra tíz csendőr csap le és
a várba hurcolja őket. Ott vannak a szakvéleményt kiállító orvosok is…
A király aztán különféle parancsokat ad, mit tegyenek a foglyokkal.
Előbb azt kívánja, ostorozzák meg őket, majd hogy szúrják ki a
szemüket, a tömlöcben hagyják őket éhen halni, vagy éppenséggel élve
nyúzzák meg őket. Lajos nem is sejtette, hogy ezekkel a parancsokkal
éppen maga alatt fűrészelte az ágat - most már a csendőrök is komolyan
elgondolkoztak, vajon épelméjű-e az uralkodó?
Aztán még aznap szép csöndben elengedte foglyait. Maga sem tudta,
mit tegyen. Egy magas rangú állami tisztviselő érkezett, akit Lajos
évtizedek óta jól ismert. Neki panaszolta el, milyen méltánytalanság
érte - az a verzió, hogy esetleg belátná, miszerint tényleg elmebeteg, fel
sem merült benne. A minisztere azt tanácsolta, jöjjön Münchenbe és
mutassa meg magát a népnek. Ha az emberek látják a királyukat, senki
sem fog kételkedni abban, hogy Lajos normális ember. De annyira
embere is, hogy nem tud dönteni. Végül ciánkálit szeretne kérni
valakitől, hogy öngyilkos legyen, persze ilyen szerrel ott senki sem
rendelkezett. Amikor ezt belátta, szerette volna magát a várfokról a
mély szakadékba vetni. Közben a személyzet szép lassan elpárolgott - a
király egyedül maradt.
Azt hazudták az inasok, hogy a toronyba vezető ajtó kulcsa elveszett,
de majd keresik. Már sötét éjszaka volt, amikor az utolsó szolga jelezte
neki: jöhet, megvan a kulcs. Lajos ekkor elszánta magát, hogy felmegy a
toronyba és öngyilkosként a mélybe veti magát. Ám csapdába esett - a
homályos várudvaron a bizottság és az orvosok, az ápolók várták. Az
egyik elmegyógyász közölte vele, hogy négy szakorvos adott ki róla
egybehangzó véleményt, minek következtében most egy zárt intézetbe
viszik.
Akkor csak annyit kérdezett, hogy kezelése mennyi időt vesz majd
igénybe? Pedig sejtette a valós helyzetet. Az orvos, hogy megnyugtassa,
egy évet mondott neki. Aztán előálltak a kocsik. Őt természetesen a
belső kilincsek nélküli betegszállítóba ültették és a gyászos menet
elindult.

Az egyik saját kastélyába zárták, ahol viszonylag nyugodtan

viselkedett. Gudden doktor, a híres szakvélemény egyik aláírója vele
maradt a következő napokban. Nagyon vigyáztak a betegre, de úgy
élhetett, mintha mi sem változott volna. Evett, ivott, szivarozott,
kártyázott - csak éppen az orvos maradt az egyetlen társasága. Az
ápolók minden lépésüket vigyázták. Ők ketten az orvossal néha sétálni
is elmehettek, persze kellő felügyelettel. Nem beszélhetett másokkal,
igaz, nem is volt ilyen igénye. Valami rossz, valami sötét gyűlt a
tekintetében az utolsó estén.
Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, már sohasem fog
kiderülni. Tény, hogy estefelé sétálni indultak a kastélyhoz tartozó tó
partján. Ide ápolók nem mentek velük. Gudden doktor azt hitte, ő maga
elégséges lesz ahhoz, hogy vigyázzon a magas rangú, bár egyre
különösebben viselkedő betegre.
Egy váratlan pillanatban, az esti szürkületben az orvos csak annyit
láthatott, hogy a király letért az útról és a tó felé futott. Kénytelen volt
őt követni. Azt hitte, szökni próbál, és ezt meg kellett akadályoznia.
Gudden doktor hatvankét éves volt, a király meg alig múlott
negyvenegy, és ereje teljében volt. Gudden ugyan utolérte a férfit - az
már térdig a vízben gázolt - de ekkor az őrült megragadta orvosát,
akinek sorsát köszönhette, és maga után vonszolta a vízbe.
Mindketten megfulladtak. A király nyilván éppen ezt akarta, és
sajátos ördögi bosszúval vitte-hurcolta-vonszolta maga után orvosát is.
Utólag a boncolás során megállapították, hogy Gudden több erős
ökölcsapást kapott az arcára, fejére is, mielőtt megfulladt. Olyan erővel
nyomta az orvost a víz alá, hogy amikor megtalálták, a holttest térdig
állt a tó iszapjában…
Talán nem meghalni, hanem szökni akart Lajos? A víz hideg volt. Ha
nem is önakaratából fulladt meg, hát a hideg víz végzett vele. Pedig alig
másfél méter mély volt a tó azon a helyen. Úgy tűnt, összehúzta magát
és nem, nem akart úszni. Pedig jó úszó volt amúgy.
De most már meg akart halni, és ez sikerült is neki.