Professional Documents
Culture Documents
Kendall Ryan A Lakotars Tarsas Jatek 3
Kendall Ryan A Lakotars Tarsas Jatek 3
Fordította
MEDGYESI CSILLA
Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-615-6145-01-7
ELSŐ FEJEZET
Max
Életem harmincnégy éve alatt nem találtam még olyan nőt, aki
képes lett volna lekötni. A haverjaim azzal ugrattak, hogy a
koncentrálóképességem időtartama nem haladja meg egy
szúnyogét, és hagytam, hogy ezt higgyék, bár nem volt igaz – egy
évtizedes sikeres karrier állt mögöttem a hadseregben, ahol egy elit
rohamcsapatban szolgáltam, az elmúlt években pedig felépítettem a
saját vállalkozásomat, és büszke voltam rá. Nem, az égegyadta
világon semmi baj nem volt a figyelmemmel vagy az
elköteleződésemmel. Ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor teljes
erőből bele is vetettem magam.
De a gondolat, hogy nap nap után ugyanahhoz a nőhöz menjek
haza – nos, legyen elég annyi, hogy ezért szerintem nem érte meg
lemondani a szabadságomról. Úgy szerettem a dolgokat, ahogy
voltak. Akkor jöttem és mentem, amikor nekem tetszett, egész
napokat végigdolgoztam, ha az üzlet megkövetelte, aztán leléptem a
hétvégére, ha ahhoz támadt kedvem. Úgy élveztem az életemet,
ahogy volt, és nem állt szándékomban változtatni rajta.
– Mikor fektettél le utoljára valakit? – kérdezte Matt, a jóbarátom
és alkalmazottam, és rám vigyorgott a söröskorsó pereme fölött.
Egyszerű volt az életem, és nagyra értékeltem az egyszerűséget.
Nem érdekeltek a bonyodalmak. Nem érdekeltek a zavaros
kapcsolatok vagy bonyolult érzelmek. Én voltam a világom
középpontja, és ez pontosan meg is felelt nekem. Tudtam, hogy önző
vagyok, de elfogadtam.
Rájöttem, hogy Matt választ vár a kérdésére, ezért káromkodtam
egyet, és belekortyoltam a sörömbe.
– Morcos seggfejként viselkedsz az utóbbi időben az irodában –
tette hozzá nyomatékosan.
Krisztusom, olyan diszkrét, mint egy drogos, aki majd meghal a
következő adagért.
– Ugye tudod, hogy a főnököd vagyok? – meredtem rá, de csak
bemutatott. A pöcs.
Egy hosszú munkahét után a kedvenc éttermünk bárjában
iszogattunk. A Fireside Lodge kínálta a legjobb sajtburgert és a
leghidegebb sört a városban, így péntekenként általában itt találtuk
magunkat. Kicsit csodálkoztam is, hogy a tulaj még nem tette ki a
„foglalt” táblát a bárszékünk elé, olyan sok időt töltöttünk azon
ücsörögve.
– Még szerencse, hogy valaki elég tökös, hogy szóba hozza a
dolgot – mormogta Zach az orra alatt.
– Te húztad a rövidebbet? – kérdeztem Mattet. Nem volt rájuk
jellemző, hogy a magánéletemben vájkáljanak, de soha nem is
haboztak, hogy szóljanak, ha pocsék volt a kedvem.
A bosszantó akadékoskodásuk ellenére mindketten elég jó srácok
voltak. Velem dolgoztak, amióta három éve a semmiből létrehoztam
az építőipari vállalkozásomat. Mellettem álltak, hajlandóak voltak
fillérekért dolgozni nekem, amíg végre megengedhettem
magamnak, hogy többet fizessek nekik. Most már elég jól ment az
üzlet, de kidolgoztuk érte a belünket, szóval minden relatív.
– Komolyan, haver! Rád férne, hogy legyen egy nő az életedben –
jegyezte meg Matt, és a félig üres söröspoharába bámult.
– Vagy legalább az ágyadban – tette hozzá Zach.
Az életemben? Kösz, azt már nem. De az ágyamban? Az nem is
olyan rossz ötlet. Próbáltam felidézni, mikor volt utoljára részem
női társaságban. Be kell vallanom, hogy elég régen, talán pár
hónapja is megvan már, de átkozott legyek, ha ezt elárulom nekik,
ámbár lehetséges, hogy igazuk van.
– Majd meggondolom – motyogtam, hogy ne tápláljam túlságosan
az egójukat.
– Jól van, mert az a cuki kiscsaj ott igencsak téged stíröl – mondta
Matt, és oldalba bökött.
A bár végében álló biliárdasztal felé tévedt a tekintete, az enyém
pedig követte. Vastagon ki volt húzva a szőke lány szeme, apró
sortot és olyan mélyen kivágott piros ujjatlan pólót viselt, hogy
kilátszott alóla a csipkés melltartója. Nem igazán volt az esetem, de
a farkamat ez nem érdekelte. Meghallotta az ötletet, hogy ma este
bebújhat egy meleg, nedves punciba, és máris benne volt a
játékban.
Mély lélegzetet vettem, elfordítottam a tekintetemet, még éppen
időben, hogy lássam, hogy a két haverom jelentőségteljesen
egymásra mosolyog. Seggfejek.
Harminc perccel később a szőke mellettem ült az autóban, és a
lakásom felé tartottunk. Amikor pár perccel később megérkeztünk,
összehúzott szemmel a felhajtómon parkoló ócska tragacsra
meredtem. Ez nem volt itt reggel, amikor elmentem itthonról.
Leparkoltam a behajtó másik oldalán, és kimásztam az autóból.
– Maradj itt egy percre! – mondtam a szőkének, aki bólintott,
mosolyra húzódtak fényes, vörös ajkai.
Megkerültem az ócska autót, aminek az üléséről egy nő mászott ki
éppen. A sötétszőke hajzuhatag félig eltakarta az arcát, de bárhol
felismertem volna azokat a fürtöket.
– Jenn?
Megtorpantam. Pár éve jártunk néhány hónapig, de azóta nem is
láttam őt.
Részben a kínos szakításunk miatt kerültem azóta is a
kapcsolatokat. Jenn készen állt valami többre: elköteleződésre,
stabilitásra… házasságra. Én viszont nem. Még mindig fájt az utolsó
beszélgetésünk emléke. A kellemes három hónapos kalandnak
néhány rövid szó vetett véget.
– Soha nem fogsz megállapodni? – kérdezte akkor.
– Valószínűleg nem.
Hűvösen válaszoltam. De legalább őszinte voltam.
– Szia, Max! – Most érzelemmentes és távolságtartó volt Jenn
hangja.
Magam sem tudom, hogy mire számítottam, de valószínűleg
Jennek megvolt az oka rá, ha hirtelen előkerült a semmiből.
– Mi a helyzet? Minden rendben?
Az aznap esti partneremre pillantottam a szélvédőn keresztül.
Lefagyott a mosoly az arcáról, és érdeklődve figyelt bennünket.
Jenn kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és kiemelt belőle egy
gyerekülést – benne egy alvó babával.
Mi a fasz?
Hevesen zakatolni kezdett a szívem, és összerándult a gyomrom.
– Jenn? – Elakadt a hangom.
– A lányod.
Jenn letette a babaülést a lábam elé, és hátrált egy lépést.
Nem néztem le. Őszintén bevallom, nem bírtam rávenni magam,
hogy a babára nézzek, mert féltem attól, hogy mit fogok látni.
Tényleg az én lányom? Hasonlít vajon rám? Ez nem lehetséges – vagy
mégis?
Még mindig Jennt néztem, próbáltam rájönni, hogy mi a fasz
történik. Kínomban az autóm felé pillantottam, és láttam, hogy a
szőke a szeme előtt játszódó jelenetet figyeli, és a szája nyitva
maradt a döbbenettől.
– Végeztethetsz apasági tesztet, de a gyerek a tiéd. – Jenn letörölt
egy kósza könnycseppet az arcáról, benyúlt az autóba egy
sporttáskáért, és letette a babaülés mellé. – Sajnálom. De egyszerűen
képtelen vagyok tovább csinálni.
Hallottam a hangját, de nem bírtam felfogni a szavait.
– Mit akarsz ezzel mondani? Miről beszélsz?
– Nem bírom tovább, Max. Azt hittem, hogy képes leszek rá, de
kiderült, hogy nem. A te lányod is, szóval viseld gondját.
Jenn hangja remegett, ahogy lehajolt, és suttogott valamit a
kislánynak, aki még mindig mélyen aludt. Aztán beszállt a kocsiba,
és kifarolt a behajtómról.
– Jenn! – ordítottam és utánaintegettem, hogy álljon meg, de olyan
erővel lépett a gázra, hogy csikorogtak a kerekek, aztán már nem
volt sehol.
Mély lélegzetet vettem, de nem volt olyan hatásos, mint reméltem.
Úgy éreztem, mintha mázsás súly nyomná a mellemet. Mintha
megdermedtem volna, nem tudtam, mi lesz a felvonás következő
jelenete, és azt sem, hogyan kerültem egyáltalán bele ebbe a
színdarabba.
A szőke kimászott az autómból, mellém lépett, és lenézett a
babára, aki végigaludta az egész drámát.
– Milyen imádni való kislány! Az unokahúgod?
Ekkor néztem le először a babára. Megrebbent az apró szemhéja,
és kinyújtóztatta az egyik pizsamába bújtatott lábát. Fejbe vágott a
hirtelen fellépő vágy, hogy bevigyem őt a házba, a melegbe a hűvös
éjszakából.
– Nem. A lányom. – Felemeltem a babaülést, és védelmezően a
mellemhez szorítottam. Az enyém. A gondolatra kissé elöntött a
pánik. – Most mihez kezdjek? – kérdeztem inkább magamtól, mint a
szőkétől. Vagy talán az univerzumnak szántam a kérdést, mert az
eddig megszokott életem hirtelen fenekestül felfordult.
A szöszi vállat vont.
– Pisilnem kell.
Mindhárman bementünk a házba, letettem a babaülést a nappali
padlójára, és a fürdőszoba felé intettem. Miután végzett,
odamasírozott hozzám, lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcomat.
– Gondolom, vége a ma éjszakai terveinknek.
Bólintottam.
– Valami olyasmi.
– Hívok egy Ubert. Jobb lesz, ha ágyba dugod a kicsit – közölte, és
előhalászta a telefonját az aprócska farmersortból.
Felnyögtem magamban. Öt perccel ezelőtt semmi más nem járt a
fejemben a szexen kívül, most pedig mindez meghiúsult. Újra
felnyögtem.
– Meg is van – bökdöste a szöszi a telefonját. – Öt perc múlva már
itt se vagyok.
Újra megpuszilta az arcomat, és kiment a verandára, hogy
megvárja a taxit, miközben én próbáltam nem pánikba esni. Mi a
faszt kellene most tennem?
A párnákból várat építettem az ágyamon, nehogy a baba megüsse
magát valamiben, aztán megpróbáltam kivenni őt a hordozóból.
Komoly cucc volt az az ötpontos heveder. A baba alszik, az isten
szerelmére, nem pedig ejtőernyővel készül kiugrani egy repülőgépből!
Miután végre kiszabadítottam, kiemeltem a hordozóból, és
lefektettem az ágy közepére. Majd én alszom a vendégszobában.
Poros volt ott az ágynemű, nem akartam, hogy a lányom azokban
aludjon. Nem sok mindent tudtam a kisgyerekekről, de azt igen,
hogy a tüdejük és a bőrük valószínűleg érzékenyebb, mint az
enyém.
Miután ezt elrendeztem, kinyitottam a sporttáskát, amelyet Jenn a
babával hozott. Egy bolyhos rózsaszín takaró, pár apró ruha, egy
csőrös pohár, pelenkák, törlőkendők és egy összehajtott papírlap
volt benne. Kinyitottam a levelet, és lenéztem Jenn kézírására.
Max,
tudom, hogy ez meglepetésként ér téged. Sajnálom, hogy csak
így rád borítom ezt az egészet, de tudom, hogy megbirkózol
majd a helyzettel. Biztos azt gondoltad, nem vagy rá képes,
vagy talán csak a felelősséget nem akartad vállalni, de te
vagy a legerősebb férfi, akit ismerek. Jobb leszel ebben
nálam. Biztos vagyok benne.
Dylannek hívják. Most töltötte be az egyet, vasárnap volt a
születésnapja. Ebéd után aludni szokott, és imád fürdeni.
Köszönöm.
Szeretettel,
Jenn
* * *
Addison
Max
Addison
Max
Bim-bam!
Megpördültem, miközben a kész kenyér kiugrott a pirítóból, és
Dylan felsikított az etetőszékében.
– Mi a… – Az órára pillantottam. Fél nyolc volt – pontosan
harminc perc lett volna még a dadus érkezéséig. Még meg sem
fésülködtem, és nem mostam fogat sem. És ami a konyhát illeti?
Körbenéztem, látok-e egyáltalán akár egyetlen üres pontot is a
konyhapulton. – A francba – motyogtam, beletúrtam a hajamba, és
elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam, és Addisont a lépcsőn
találtam egy bőrönddel, lófarokba fogott hosszú barna hajjal.
– Jó reggelt! – csiripelte.
Ma nem volt időm foglalkozni a szokásos reggeli
merevedésemmel, mivel babavisításra ébredtem, de Addison
megjelenése olyan volt, akár A pajkos dadus első napja című
pornófilm bevezető képsora, amitől megduzzadt a farkam.
– Ah, helló! Korán jött – köszöntöttem, és félreálltam, hogy
beléphessen az előtérbe. Megláttam a táskáját, és megdörzsöltem az
arcomat. – A francba, biztos szeretné elhozatni a holmiját. Küldjek
érte valakit, vagy…
Megrázta a fejét, és felemelte a kezét.
– Minden rendben! Elhoztam mindent, amire szükségem van.
Csak gyorsan felviszem a holmimat, és már kezdhetjük is.
– Tökéletes… – feleltem kissé bosszús hangon, miközben elhaladt
mellettem a lépcső felé, és próbáltam nem utánafordulni, és azt a
kerek barackra hasonlító hátsóját stírölni.
Istenem, még csak öt perc telt el, és máris úgy viselkedem, mint egy
szexőrült! Mi a baj velem?
Dylan megint felsikított, és berohantam a konyhába, kivettem a
kenyeret a pirítóból, és megkentem egy jó nagy adag mogyoróvajjal.
– Tessék, kölyök! – Letettem a pirítóst a tálcára. – Egy neked, egy
nekem.
Dylan a kenyeremért nyúlt, a sajátjára ügyet sem vetett, amit
végül én kezdtem el rágcsálni, és félrerugdaltam a padlóra hulló
morzsákat. Figyeltem, ahogy Dylan küzdött a pirítósával, és hirtelen
elöntött az aggodalom. Vajon helyesen teszem, hogy itt hagyom őt
egy idegennel?
Jelzett a kávéfőző, és egy pillanatra eltűnődtem, hogy egy bögrébe
töltsek-e, vagy kettőbe, de aztán rájöttem, hogy úgyis csak egy tiszta
bögre maradt a házban.
– Rendben, mindent elrendeztem – jelent meg Addison az ajtóban.
Világoskék, pöttyös blúzt viselt. Tip-top viselet volt, kiköpött Carol
Brady – nem mintha Addison elég idős lett volna ahhoz, hogy lássa a
Brady családról szóló sorozatot.
Addison körülnézett a konyhában, és megrándult az arca, de
aztán gyorsan elmosolyodott.
– Innen átveszem. – Dylanre vigyorgott, aki boldogan gügyögni
kezdett. – Már csak azt kell tudnom, hogy általában mi Dylan
napirendje.
Felém fordult, és összeráncoltam a homlokomat, mert nem
tudtam, mit válaszoljak.
– Napirendje? – csodálkoztam. Dylan még kisbaba volt. Nem
igazán voltak ellátandó feladatai.
– Igen, mi a rutinja?
Pislogtam.
– Mi, khm, afféle szabad lelkek vagyunk. Nem igazán van napi
rutinunk.
Addison oldalra biccentette a fejét, de az arckifejezése nyugodt és
komoly maradt.
– Király! Mivel új vagyok még itt, Dylannel idővel talán kialakítjuk
a saját rutinunkat. Meglepődne, ha tudná, hogy a megszokott rend
milyen sokat jelent a kisgyerekek számára. Biztosan látni fogja majd
a fejlődést.
– Biztosan. – Az ajtó felé pillantottam, aztán vissza Addisonra. –
Talán maradnom kellene, mivel ez még csak az első napja?
Itthonról is tudok dolgozni, amíg kitapasztal mindent. Nem akarom
csak úgy beledobni a mély vízbe.
Dylan felnevetett, és hirtelen kényelmetlennek éreztem az
Addison és köztem vibráló feszültséget. Ez a szegény lány biztosan
azt hiszi, hogy őrült vagyok. Az egyik pillanatban úgy viselkedem,
mint egy seggfej, a következőben pedig kéjsóváran bámulom őt.
Addison csak legyintett.
– Ne butáskodjon! Dolgoznia kell, Dylannek és nekem pedig
megszokott rendre van szükségünk. Ez a tökéletes megoldás
mindenki számára.
– Hagytam a hűtőn egy cetlit a fontos információkkal. És
telefonszámokkal.
Addison bólintott.
– Ezt értékelem.
Máris egy mogyoróvajfoltot törölgetett Dylan arcáról, és
összesöpörte a morzsákat a kicsi etetőtálcáján.
– Ne féljen használni őket, rendben? – mondtam, és hirtelen rossz
előérzetem támadt, nem akartam elmenni itthonról.
– Nem fogok. – Összeszedte a bögréket az ablak előtt álló asztalról,
és betette őket a mosogatóban tornyosuló koszos edények mellé. –
Majdnem nyolc óra van. Biztosan indulnia kell. Kér előtte egy
kávét? – intett a kávéfőző felé, de megráztam a fejemet.
– Nem, nem, én már ittam. Az a magáé.
Elvigyorodott.
– Kösz, ez igazán kedves!
– Ne féljen felhívni, ha valami baj van. A mobilszámom az első a
listán.
– Megígérem. És ne aggódjon! Megvan magának a számom, és
minden remekül fog menni – biztatott.
Egy pillanatra megjelent az arcán a gödröcske, és önkéntelenül
visszamosolyogtam rá.
– Ja.
Bólintottam, és nem tudom, hogyan csinálta, de húsz perccel
később sikerült kilökdösnie a saját házamból. Észre sem vettem, és
egyszer csak a lépcsőn álltam, ahol percekkel korábban Addison, a
teherautómra bámultam, és a zsebemben kutattam a kulcsok után.
Majdnem visszafordultam, hogy hangosan felolvassam neki, amit
leírtam. Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor megjelent
Dylannel az ablakban, és mindketten búcsút intettek.
– Pá-pá, apuci! – gügyögte Addison. – Mondd szépen, hogy pá-pá!
Visszaintegettem neki, aztán nehéz szívvel elindultam az
autómhoz. Nem mozdultak az ablakból, amíg kitolattam a behajtón.
Közben pedig egyfolytában integettek nekem, és egészen addig
figyeltem őket a visszapillantó tükörben, amíg apró pontok nem
lettek.
Hogyan volt képes Jenn nálam hagyni Dylant, amikor nekem már
attól is összerándult a gyomrom, hogy magára hagyom őt a
dadussal? Megcsóváltam a fejemet, eltűnődtem a szülői lét
nehézségein, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
elhallgattassam a fejemben azt a sürgető hangot, amelyik azt
követelte, hogy forduljak vissza, menjek haza, hogy ismét Dylannel
lehessek.
Talán ezért éreztem különösen hosszúnak az utat a munkába.
Mintha minden lámpa pirosra váltott volna, és a forgalom
csigalassúsággal haladt. Nem tudtam mást tenni, mint az órát
bámulni a műszerfalon, vagy várni, hogy rezegjen a telefonom,
hogy halljak valamit a baba felől. Tudtam, hogy bármelyik
másodpercben kaphatok egy üzenetet, hogy menjek haza, vagy
hogy Dylan beteg lett, vagy…
Mély lélegzetet vettem. Közeledtem az irodához, beparkoltam a
helyemre, és hirtelen elöntött a fáradtság.
– Kávé – motyogtam magamban. – Kávéra van szükségem.
Kiszálltam a teherautóból, kivettem a mobilt a zsebemből, és
lepillantottam a kijelzőre. Giccses, tudom, de Dylan nézett vissza
rám arról a fotóról, nyálbugyborékkal a száján. Tegnap készítettem
és beállítottam háttérképnek. Nulla üzenet.
– Valószínűleg még mindig reggeliznek – mormogtam, és némán
korholtam magamat. Nem beszélhetek magamban egész nap. Nem
leszek az a fajta fickó – az ideges szülő, aki ebédidőben hazaugrik,
mert nem bír távol maradni a gyerekétől.
Dylan jó kezekben van. Csak türelmesnek kell lennem. Meg tudom
csinálni!
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben másztam fel a lépcsőn az
irodámba, és csak négyszer ellenőriztem a telefonomat, mielőtt
kinyitottam volna az ajtót, és elindultam volna a kávéfőző felé.
Éppen behelyeztem a kávékapszulát, amikor Tiffany kissé még
ziláltan berobogott az ajtón.
– A csudába, én akartam először a kávéfőzőhöz férni! – pihegte, és
ziháló mellkasára szorította a kezét.
– Futottál?
Elmosolyodott.
– Talán.
Felnevetett, aztán leült az asztalom elé, és végigmentünk az
üzeneteken meg a napirenden. Párszor megállt, és tudtam, hogy a
nyelve hegyén van a kérdés Dylanről, de vagy a komoly tekintetem,
vagy a saját gátlásai megakadályozták benne, hogy fel is tegye azt.
Bármi volt is azonban az oka, hálás voltam érte.
– Rendben, azt hiszem, ez minden – jegyeztem meg, és a
telefonom rezegni kezdett a rusztikus faasztalon.
Elnézést sem kértem Tiffanytól, felkaptam a telefont. Dylan nézett
vissza rám egy fotóról, de ez most nem a háttérkép volt – ezen az
etetőszékben ült, és kevergetett valamit egy világossárga tálban, jó
nagy rendetlenséget csinálva maga körül, miközben hátravetett
fejjel nevetett. Legörgettem, és elolvastam az üzenetet.
Addison
Max
Addison
Addison,
sajnálom, hogy elkerültük egymást. A kicsi hajnalok
hajnalán felébredt, szóval együtt töltöttük a kora reggelt.
Megetettem és tisztába tettem, de szüksége volt még egy kis
alvásra, ezért arra gondoltam, majd felébreszti őt, ha
kialudta magát.
Szép napot!
Max
Max
Addison
Max
Addison
Max
Max
Addison
Max
Addison
Max
* * *
Max
Addison
* * *
Max
Addison
Max
Ne sürgesd őt!
Dylan ajtaja előtt álltam három órával a leánykérés után, és
megbénított a bizonytalanság. Addison egy szót sem szólt az
egészről sem a vacsora, sem a fürdetés alatt, de még akkor sem,
amikor megittunk egy pohár bort.
Az irodai incidens után az egész délutánt azzal töltöttem, hogy
marcangoltam magam, amiért olyan keményen bántam vele.
Különösen annak fényében, ahogyan megölelte Dylant. Ugyanolyan
szerelmes volt a lányomba, ahogyan én, és ez megmutatkozott
mindenben, amit tett. Kit érdekelt pár főiskolai kredit?
Mihelyt túljutottam az első meglepetésen, és rádöbbentem, hogy
akár el is veszíthetem Addisont, azonnal világossá vált számomra,
hogy végérvényesen az életem részének akarom őt. De a „Hozzám
jössz feleségül?” kérdésemet döbbent csend fogadta. Egyáltalán nem
erre számítottam. Csak azt remélhettem, hogy mihelyt lesz egy kis
ideje gondolkodni, rájön majd, hogy milyen csodálatos lenne. Mi
hárman együtt, mint egy igazi család. Ki tudja? Egyszer talán
lehetünk majd négyen is… vagy akár öten.
A gondolatra egy kissé enyhült a szorítás a mellkasomban.
Dylan ajtajánál álltam, az ajtóra szorítottam a fülemet, és
megkönnyebbülten ellazultam a csend hallatán. Az irodában elég
nyűgös volt, a délutáni alvás is elmaradt, így korán ágyba dugtam.
Az első tizenöt perc maga volt a pokol, Dylan bőgött és nyöszörgött,
a nevünket kiabálta.
– Papaaaaaa… Assinnnn!
Egész idő alatt az ajtaja előtt ücsörögtem a folyosón, vívódtam
magammal, hogy bemenjek-e hozzá, és felvegyem, de Addison
határozott volt ebben a kérdésben, szerinte meg kellett adnunk
Dylannek az esélyt, hogy magától megnyugodjon. Természetesen ezt
még az előtt mondta, hogy könnyezni kezdett a szeme, és elszaladt a
konyhában.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Addison tényleg szereti Dylant, és
boldog lenne, ha tudná, hogy abbamaradt a bömbölés.
Teljesen elgémberedtem, mire felkászálódtam, és csöndesen
elindultam lefelé a földszintre.
– Elaludt végre – mormogtam Addisonnak, aki a konyhaasztalnál
ült egy bögre teával.
Megkönnyebbülten felnyögött.
– Hála istennek! Nem bírom hallani, amikor így sír.
Belepusztulok.
Mögé léptem, a vállára tettem a kezemet, és masszírozni kezdtem
a megfeszült izmokat. Jólesően hümmögött, előrebukott a feje.
– Ez nagyon jó!
Egyre hevesebben vert a szívem, miközben masszíroztam a vállát.
Mindketten csak céltalanul lődörögtünk egymás mellett egész este, a
saját gondolatainkba merülve. Én azon aggódtam, hogy vajon igent
mond-e majd, de ki tudja, hogy mi járt Addison fejében? Talán azon
tűnődött, le akarja-e kötni magát egy olyan pasi mellett, akinek még
soha nem volt igazi kapcsolata, és aki egy csomó zűrrel jár együtt?
A francba, nem akartam őt sürgetni, de fogalmam sem volt, hogy
kezdjek-e gyűrűt nézni. Talán hirtelen kibukik majd belőle, hogy
egyáltalán nem is akar velem lenni.
Utáltam a bizonytalanságot.
Addison hátranyúlt, gyengéden megszorította a csuklómat, hogy
leállítson. Aztán felállt, és felém fordult.
– Mivel a kicsi már alszik, talán te és én is a szokásosnál korábban
ágyba bújhatnánk – szólalt meg, de közben nem nézett a szemembe.
– Együtt? – kérdeztem, és pokolian reméltem, hogy arra gondol,
amire én.
Bólintott, és megnedvesítette az ajkait.
– Ha akarod.
Ó, de még mennyire akartam! De nem vettem a fáradságot, hogy
ezt ki is mondjam. Csak lehajoltam, és a karomba kaptam Addisont.
Halkan felsikoltott, aztán a szája elé kapta a kezét, és mindketten
megmerevedtünk.
Csönd honolt a házban, mire kuncogni kezdtem.
– Majdnem felébresztetted a kis szörnyeteget... – suttogtam, ahogy
elcipeltem Dylan csukott ajtaja előtt, be a szobámba. Az ágyhoz
léptem, gyengéden lefektettem Addisont. Ördögi gondolat villant fel
az agyamban, és rávigyorogtam. – ...ami remek ötletet adott egy kis
játékra.
– Az a neve, hogy „engedjük szabadon a szörnyet”? Mert
szerintem ezt egy párszor eljátszottuk már – vágott vissza fapofával.
Azonnal elillant a kínos feszültség utolsó morzsája is, és
mindketten halkan felnevettünk.
– Nem. Az a neve, hogy „Milyen csöndesen tudsz elélvezni?”.
Elkerekedett a szája, és kitágultak a pupillái.
– Érdekesen hangzik. Hogyan kell játszani?
– Nos – feleltem, és forrni kezdett a vérem, ahogy a játékszabályok
megfogalmazódtak a fejemben. – Te nem játszol. Te csak csöndesen
hátradőlsz, miközben én különböző dolgokat teszek a testeddel,
hogy sikolyt csikarjak ki belőled. Az benne a trükk, hogy véget ér a
játék, ha felébreszted Dylant.
Felvillant a szeme, és a mellbimbói kidudorodtak a vékony póló
alatt.
– És hogyan győzhetek?
– Akkor győzöl, ha hagyod, hogy újra és újra kielégítselek, és
közben elég csöndben maradsz ahhoz, hogy folytathassuk. –
Lerántottam a pólómat, a padlóra hajítottam, aztán az övem után
nyúltam. – Mit mondasz, Addison? Akarsz velem játszani?
Az ölemre vándorolt a tekintete, és nem kellett lenéznem ahhoz,
hogy tudjam, máris kőkemény a farkam, ami pontosan látszott még
a farmeren keresztül is. Elsőre remek ötletnek tűnt ez a játék, de
aztán azon tűnődtem, hogy vajon én hogy a pokolban fogok
csendben maradni, amikor legszívesebben vonyítottam volna, mint
egy állat már a puszta gondolatától is, hogy ismét Addisonban
lehetek.
– Aha – suttogta, és megsimogatta a farkamat a farmeren
keresztül. – Igen, játszani akarok veled.
Kioldottam az övemet, kigomboltam a farmeremet, és egyetlen
gyors mozdulattal lerántottam magamról. A bokszer lett volna a
következő, de azt magamon hagytam, mert szükségem volt rá, hogy
maradjon valami kettőnk között, még ha csak egy ilyen vékony
anyag is az. Máskülönben nem bíztam volna abban, hogy nem
mondok-e le az egész játékról, még mielőtt egyáltalán elkezdtük
volna.
– Olyan a tested, akár egy szobor – suttogta Addison, és
végigsiklott rajtam a tekintete, izzó nyomot hagyva maga után. –
Kemény és gyönyörű.
Lesiklott a két keze a saját testén, és gyorsan letolta a combján a
leggingset. Teljesen meztelen volt deréktól lefelé, amikor végzett, és
felnyögtem, amint megpillantottam a puncijához vezető keskeny
szőrcsíkot. A hosszú, karcsú lába még őrizte a késő nyári nap
csókját, és elképzeltem, ahogy a nyakam köré fonódik.
– Basszus, olyan jól nézel ki, Addison!
A párnára dőlt, és szégyenlősen elmosolyodott.
– És most mi jön?
Jó kérdés. Különösen, mivel olyan sok mindent akarok csinálni
veled.
– Mindent a maga idejében. Először is meg kell kötöznöm a
kezedet, hogy tisztességes legyen a játék, és biztos lehessek benne,
hogy hagysz majd zavartalanul dolgozni.
Elkerekedett a szeme, kitágultak a pupillái.
– Megkötözöl? Biztos vagy benne, hogy ez szükséges?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Egyáltalán nem, de ha az ember
kitalál egy játékot, akkor meghatározhatja a szabályokat. Ezúttal én
vagyok a főnök.
Lehajoltam, hogy kihúzzam az övemet a nadrágomból, aztán
felálltam, és a markomba szorítottam a bőrt.
– Csússz lejjebb! – parancsoltam rá, és rekedt lett a hangom a
gondolattól, hogy mi következik.
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon Addison nem fog-e meghátrálni.
Vadul lüktetett az ér a nyakában, ebből tudtam, hogy izgatja a
dolog, de a megkötözés olyan szintű bizalmat igényelt, amelyet
talán még nem érdemeltem ki. Különösen azok után, ahogyan
délután viselkedtem vele.
Zúgott a vérem, amikor lassan lejjebb csúszott az ágyon, és
biztatás nélkül a feje fölé emelte a két karját.
– Így?
A mozdulattól felcsúszott a pólója, felfedte a lapos hasát, és
kivillant a melle.
Csodás!
– Aha – feleltem, az ágyra térdeltem, és a csuklója köré tekertem a
barna bőrt. Majdnem egy teljes percbe tellett, mire szorosan
megkötöztem a kezét, és az ágytámla léceihez erősítettem az övet.
Hátradőltem, hogy megcsodáljam a művemet, és felmordultam.
– Valóra vált az álmom – vallottam be, és miközben lenéztem rá,
magamba szívtam a látványt. Felegyenesedtem, az ágy lábához
léptem, és minden idegszálam életre kelt az izgatott várakozástól.
Libabőrös lett a combja, amint megmarkoltam a bokáját, és lassan
szétfeszítettem.
– Ne feledd a szabályokat, Addison! Csendben kell maradnod,
különben vége a játéknak!
Bólintott, vágy égett a szemében, ahogy elhelyezkedtem a combjai
között. A puncija máris nedves volt, a rózsaszín hús csillogott a
halvány lámpafényben, és finoman végighúztam rajta az ujjam
hegyét. Addison megmerevedett, és fújt egyet.
– Eddig jó – mormogtam, és bólintottam. – Olyan csöndes vagy,
szerelmem!
Gyengéden köröztem a forró húsán, alig értem a bőréhez, de
minden egyes körrel közelebb jutottam a csiklójához. Percek teltek
el, miközben gyengéden ráleheltem, és úgy tettem, mintha
festővászon lenne a bőre. Felnyögött, és az ajkába harapott, amikor
a hüvelykujjam végre végigsimított a csiklóján.
– Tökéletes! – motyogtam, és semmire sem vágytam jobban, mint
nekiesni, és élve felfalni őt, de tudtam, hogy ellen kell állnom a
kísértésnek. Újra és újra megismételtem a mozdulatot, alig értem a
csiklójához, és csak figyeltem, ahogy megfeszültek és remegtek
Addison izmai.
– Max… – suttogta, és ívbe feszült a háta. – Keményebben! Kérlek,
simogass erősebben!
Akartam. Istenem, de még mennyire akartam, de a következő egy
órában sikeresen ellenálltam a kísértésnek, hogy kicsikarjak
Addison testéből minden nyögést, minden szisszenést, minden
sóhajt.
Mire végre mélyen belecsúsztattam a farkamat, Addison már
négyszer elélvezett, és közel járt egy újabb orgazmushoz. Annyira
fel voltam húzva, hogy szinte azonnal csatlakoztam hozzá, amint
megfeszült körülöttem. Felrobbantam a testében, rekedt nyögésként
szakadt fel az ajkamról a neve.
Heves lihegésünk hangja betöltötte a szobát, amikor pár perc
múlva végre elcsendesedett a zúgás a fülemben. Nagy nehezen
feltérdeltem, és gyengéden leoldottam az övet Addison csuklójáról.
Vörös nyomok maradtak utána az aranybarna bőrén, és lehajoltam,
hogy mindegyiket megcsókoljam.
– Fájdalmat okoztam? – kérdeztem, és megsimogattam a
hüvelykujjammal a nyomokat.
– Nem – felelte pihegve. – De én magamnak majdnem. A végén
már nem bírtam nyugton maradni, és azt hiszem, majdnem
eltörtem az ágytámlát. – Lehúzta a két karját, körém fonta, és
magához vont egy gyors csókra. – A pirosság nem érdekes.
Holnapra már el is múlik, és abszolút megérte.
– Ebben az esetben hetente tarthatnánk egy játéknapot. – A vérem
máris forrni kezdett a gondolatra, de csak egy pillanatra villant fel
Addison ragyogó mosolya.
– Rendben, de a következő alkalommal én találom ki a
szabályokat.
A hátamra gördültem, nyújtózkodtam, mire Addison hozzám bújt,
és olyan tökéletesen összeillett a testünk, mint egy kirakós két
darabja. Soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen érzelmekkel
leszek képes szeretni valakit. Nem egészen két hónap leforgása alatt
azonban találtam két olyan embert is, akik a boldogságom
nélkülözhetetlen részeivé váltak… kulcsfontosságúvá ahhoz, hogy
rend legyen a világomban.
Addison közelebb húzódott, a derekamra fonta az egyik lábát, és
álomba szenderült. Megfogadtam magamban, hogy mindent
megteszek majd, hogy eloszlassam a kétségeit, és gondoskodjam
róla, hogy így alszom majd el minden este. Vele az oldalamon.
Mert bármi más azt jelentené, hogy nem élek teljes életet.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Addison
Dylan
* * *
Max
Scarlett
Legend
Scarlett
Hogy megmenekülök-e?
Igazán kecsegtető ajánlat, főleg hogy ilyen telt ajkak ejtik ki a
szavakat, és ilyen vonzó arc néz rám. Talán túl szép, hogy igaz
legyen? És mi ez az akcentus? Csak nem a déli államokból
származik a fickó? Alig hallhatóan, de egy árnyalatnyit kitűnik a
beszédéből.
Nyelek, mert gombócot érzek a torkomban. Nem számít, miféle
akcentusa van. Csak az számít, hogy ezt élve megússzam.
Felszegem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek, hátha a
határozottság segít. Nem esik nehezemre az arcába bámulni. Szent
ég! Még sosem láttam senkit, aki ilyen nyers és ilyen vonzó.
Ne ezen járjon az eszed, hanem azon, hogyan fogod ezt megúszni! –
csattan fel bennem a józan ész hangja.
– Honnan tudhatom, hogy nem fogsz becsapni?
A szeme sem rebben. Mintha kőből faragták volna az arcát.
Teljesen szenvtelen. Csak… mintha az állkapcsa megfeszülne egy
kicsit.
– Sehonnan. De nincs más választásod, mint meghallgatni az
ajánlatomat.
Elképesztő a hangja, érzem, hogy körülvesz az erő, ami sugárzik
belőle. Legszívesebben belerogynék az egyik bőrkárpitos fotelbe, és
védekezőn összegömbölyödnék. Nem, jobb, ha nem. Inkább futnék,
el innen, gyorsan, mert a jelenléte teljes káoszt idéz elő bennem.
Csakhogy itt van a szobában rajta kívül még egy fickó, akinek
valahogy sikerült engem elrabolnia, amikor hazafelé kocogtam egy
fotózásról. Nem hinném, hogy csak úgy futni hagyna.
Marad az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlem: a merészségem.
– Akkor hadd halljam! Nincs sok időm, ma estére terveim voltak,
és nemsokára fel fog tűnni mindenkinek, hogy eltűntem.
Anyám büszke lenne rá, hogy a burkolt fenyegetést milyen rátarti
magabiztossággal mondtam ki. Mindig arra tanított, hogy az
önbizalom a legfontosabb, és ha épp bizonytalan vagyok, akkor is
úgy kell tennem, mintha tökéletesen magabiztos lennék.
Bárcsak még itt lenne, és személyesen is elmondhatná ezt!
Megsajdul a szívem, annyira hiányzik. De közben farkasszemet
nézek az ellenfelemmel.
Megint megfeszül az állkapcsa, és attól tartok, felbosszantottam.
Ne légy ostoba, Scarlett!
Észbontóan kék szeme olyan áthatóan fürkész, mintha a csodás
sminkem alá akarna férkőzni, amit a stylist készített nekem a
fotózáshoz. Persze a szőnyegbe csavarva biztosan elkenődött, de ezt
most tényleg leszarom. Kit érdekel a smink, amikor az életem forog
kockán?
– Merész nő, az biztos – szólal meg a fickó, aki tőlem balra
ácsorog. Neki is van némi akcentusa, erősebb, mint a fogvatartómé,
és nyilvánvalóan a déli államokból származik.
Mellette a földön hatalmas, csíkos szőrű kutya fekszik. Úristen, ez
a dög akkora, hogy simán felfal. Szerencsére nem acsarkodik.
– Fogd be a szád, Lökött! – mondja a kék szemű férfi, továbbra is
farkasszemet nézve velem.
Lökött? Ez meg miféle név? Elgondolkodom rajta, de ekkor a
fogvatartóm egy szék felé int.
– Ülj le és figyelj!
Legszívesebben kikérném magamnak, hogy úgy szól rám, mint
egy kutyára, de tudom, hogy most okosabb csendben maradni.
Lehuppanok hát a bőrkárpitos fotelbe, ő pedig beszélni kezd.
4. fejezet
Legend