Lipták Gábor

Amiről a vizek beszélnek

Regék, mondák, történetek

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

ISBN 963 11 3022 3
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (819777/8)
Alföldi Nyomda (6206.66-15-1), Debrecen, 1982
Felelős vezető: Benkő István igazgató
Felelős szerkesztő: Fazekas László. Műszaki vezető: Haas Pál
Képszerkesztő: Árva Ilona. Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
55000 példány. Terjedelem: 21 (A 5) ív. IF 4561
SZÁNTÓ PIROSKA RAJZAIVAL
MÁSODIK KIADÁS
C LIPTÁK GÁBOR, 1975
 TARTALOM

A feltaláló
A fehér ördög
A három láda
A tiszaroffi bujdosó
A feltámadt betyár
A lázadó
Az őrdaru
A fekete csónak
Jegyzetek
A FELTALÁLÓ

A hold besütött a hajdani kanonoki ház földszinti szobájába, ahol három

férfi csendesen beszélgetett. Az egyik nagy szakállú igen öreg férfiú – Pál,
az iskolamester – papos öltözéke egyházi emberre vallott. Pedig hát a
derék öreg nagyon is világi férfiú volt. Szerette az életet, a muzsikát, a
tudományt, de leginkább szerette az ő annyi megpróbáltatást átélt öreg
városát, amelynek minden kövét ismerte. Vele szemben igazi pap, sőt
kanonok ült, akit a helybeliek azonban csak István atyának szólítottak. Ő
volt az egyetlen, aki akkor sem hagyta el a veszprémi várat, amikor 1552-
ben Ali basa elfoglalta. Lent rejtekezett a csaknem teljesen porrá égett
városban, hűséges hívei pincéiben. Tizennégy esztendővel később pedig,
amikor Salm generális visszafoglalta Veszprémet, újból felköltözött a
romokban heverő várba, s félig összeomlott házának egy épen maradt
szobácskájában húzta meg magát. Az újjáépítés lassan megkezdődött, s a
derék öreg férfiú híveivel együtt segített a romba dőlt épületeket kijavítani
s új erődítéseket felállítani.
A harmadik fiatal ember. Gergely, a várkapitányság íródeákja nagy
figyelemmel hallgatta a két idős férfiú beszédét.
– Jól tudja kegyelmed, iskolamester uram – mondta csendesen István
atya –, új kapitányt kapunk.
– S nem akárkit. A megboldogult Verancsics Antal esztergomi érsek úr
unokaöccse, Verancsics Faustus veszi át a várat.
Az íródeákból kitört a fiatalság vidámsága.
– Ej, de furcsa nevet választottak az új kapitánynak! – mosolyodott el
vidáman.
– Hát hogy kiért s miért, azt, fiam, én nem tudom – bólintott rá István
atya. – De ő is, akár nagybátyja, a dalmáciai Sebenicóból származik. S ki
tudja, ott milyen neveket osztogatnak!
– S hogyan kerültek Sebenicóból Magyarországra?
– Verancsics Antal édesanyjának testvére volt az erdélyi püspök. A fiú
tízéves korában már nagybátyjánál élt Magyarországon. Később
Padovában járt egyetemre. Aztán Szapolyai János királyi titkárrá nevezte
ki, s a budai egyetemre küldte. Különben János király diplomáciáját
mindvégig ő vezette, s rengeteget utazott. Megjárta Angliát, Párizst,
Rómát. Akkor már budai prépost volt. Később elhagyta János király
özvegyét, Izabellát, és Ferdinánd hűségére tért. Akkor már egri kanonok
volt, s tovább folytatta a diplomáciai munkát. Még a szultánnál is töltött
négy esztendőt egy követség élén. És később, amikor esztergomi érsek lett,
ő koronázta meg Rudolf császárt.
– Ez volt hát Verancsics Antal, az esztergomi érsek, akinek unokaöccse
most idejön hozzánk – foglalta össze iskolásán István atya szavait az öreg
Pál mester. – De hát mi az unokaöccséről szeretnénk minél többet tudni.
Arról, aki most idekerül.
– Azért ezt is jólesik hallani. Hogy ilyen művelt, kiváló ember akadt
még e csatamezővé változtatott hazában.
– Hát ha még tudnád, hogy az érsek urat gyermekkorában egy dalmáciai
költő vezette be a latin és a görög nyelv bámulatos birodalmába! S hogy
később ő maga verseket is írt.
– Akkor még jobban tisztelem, mert azzal én is megpróbálkoztam. S
tudom, hogy milyen nehéz. De hát az érsek úr régen meghalt. S hogy kerül
most cifra nevű unokaöccse ide?
– Mert az is igen kiváló ember lett. Az érsek Pozsonyban iskoláztatta,
majd a padovai egyetemre küldte. S a fiatalember mind az egyházi, mind a
világi tudományok gyakorlásában nagybátyja nyomdokaiba lépett. Nyolc
esztendeje, hogy visszatért Magyarországba, s Pozsonyban telepedett le.
Sokkal többet nem tudunk róla. A győri futár tegnap hozta a hírt, hogy
Fejérkövi István urunk a veszprémi vár kapitányává és a püspöki javak
kormányzójává Verancsics Faustust nevezte ki.
– Hát sok öröme nem lesz a püspöknek ezekből a javadalmakból –
mosolyodott el Pál, az iskolamester. – Meg a várkapitányság is csak
keserves terhet jelent manapság.
– No, csak lassan a szóval, mester uram! – csóválta fejét István atya. –
Jól tudja kegyelmed, hogy az ötvenkettes ostrom ágyúzása teljesen
tönkretette a falakat. A várban s a városban minden romokban hevert, s a
török aztán sem épített semmit, csak a falakat erősítette. De aztán, amikor
hatvanhatban visszakaptuk a várat, azóta azért mégis építettünk valamit.
– Nem tagadom, atyám. De hiszen ideje is volna. Mert már kilenc
esztendeje annak is, hogy az az olasz hadmérnök itt járt felmérni a várat.
– Igen. A Haditanács küldte ki a Dunántúl vándor építőmesterét… Hogy
is hívták?… Valami Turco… Igen… Giulio Turco. Állítólag azért küldték,
hogy felmérje, hol és mit kell tenni. S aztán jöttek az olasz építőmesterek.
Elsőnek az a Bernardo Gallo, s mindenekfelett a várkerület fáradhatatlan
építési felügyelője, aki személyesen vezette az erődítési és újjáépítési
munkákat.
 – A derék Sües Orbánról beszél kegyelmed – bólintott az iskolamester.
– Minden dicséretet megérdemel. De hát az új várkapitányról kérdeztük.
Arról beszéljen még, atyám!
– Sokkal többet már nem tudok róla. Azt, hogy kiváló tudós férfiú, már
elmondtam. Azt mesélik, hogy a mérnöki tudományokhoz is ért.
Mindenféle furfangos szerkezetet talált fel már eddig is, és folyvást
kísérletezik új és új találmányaival.
– Ejha! – kiáltott vidáman a diák. – Ez már igen! Egy igazi feltaláló lesz
a kapitányunk!
– Te csak ne örülj annyira – mosolygott István atya. – Ha maga mellé
vesz, körmölhetsz napestig.
– Hát ha már atyám megtanított a betűvetésre meg annyi szépre s jóra,
hadd vegyem hasznát!
Odakint az utcán kemény, katonás léptek kopogtak a macskaköveken, s
a belső várkapu felől idehallatszott az őrök kiáltása. Az öreg iskolamester
felállt.
– Úgy hiszem, itt az ideje, hogy hazaballagjak – mondta, s megigazította
vállán köpönyegét.
– Nem akar kegyelmed idefent éjszakázni? – kérdezte az öreg pap.
– Megférünk itt a fél tető alatt. Késő van, s a holdat is eltakarják a
felhők… Hogy talál kegyelmed haza?!
A vén iskolamester felmordult.
– Mármint hogy én miként találok haza Veszprém városában? – mondta
gúnyosan. – Még a romba dőlt házak között is meglelem az utat bekötött
szemmel.
– Jojó – békítgette a pap. – Én csak jót akartam. – Aztán odaszólt a
deáknak: – Hát te?
– Én ugyan nem találnék haza bekötött szemmel, de ha jól vigyázok, s
nyitva tartom a szemem, akkor biztosan – mondta vidáman, azzal
megindult a belső várkapu felé.

Pár héttel később Gergely deák a Benedek-hegyi nyeregről tekintett

lefelé, s azt próbálta megszámolni, hogy hány kéményből száll fel a füst,
jelezvén, hogy a romok között újból megindult az élet. Mikor ő a várba
került, bizony alig akadt egy-egy valamirevaló lakható ház, ahol
meghúzhatta magát, s odalent a városban is üszkös romok között bújtak
meg az emberek.
A Szent Katalin városrész most is csaknem teljesen lakatlan. Itt a
Sárszeg s a Szent Katalin városrész körül, a Séd kanyargós hajlatában,
ahonnan könnyebben lehetett feljutni a várba, s az életadó víz is közel van,
sokan visszatértek már leégett házukba, tetőt húztak a romok fölé, s
megpróbálták elvégezni a legsürgősebb javításokat. Komolyabb
építkezések csak a várban kezdődtek. Akinek lent a városban valamennyire
lakható maradt a háza, még ha megtehette volna, akkor sem merte
szépíteni, hiszen mindennap lehetett várni az új török támadást.
A legény körbejártatta szemét az immár tizenhárom évi nyugalom után
valamennyire újjáéledő város felett, majd tekintete elkalandozott a Séd-
parti fűzfák felé, amelyeknek frissen fakadó sárgászöld vesszei között
lapult az úrkúti malom csodálatosképpen megmaradt épülete. Talán nem is
csodálatosképpen. Hiszen török, magyar egyformán kímélte, őrletni
mindkét seregnek kellett. A csoda inkább az volt, hogy az ostrom
viharában valamely eltévedt golyóbis vagy a mindenfelé fellángoló tűzvész
nem pusztította el.
Gergely erőltette a szemét, de nem látott le a malomárokig, pedig ha
történetesen odáig lát, bizony feldobog a szíve a csodálkozástól.

Bandi Kati, az úrkúti molnár szép szőke lánya aznap délután éppen a
reggel kiteregetett ruhát szedte össze egy szakajtóba, amikor hangokat
hallott a malomárok közelében. Ilyenkor elég ritkán járt erre valaki, s a
lány, amikor kijött, tárva-nyitva hagyta a malom ajtaját. Igaz, hogy Fehér
Ferkó, a molnárinas ott maradt a gép mellett, de azért Kati nem szerette, ha
apja távollétében idegen mászkál a malom környékén. Sietett hát ki a patak
partjára, ahol elámulva látta, hogy egy talpig fekete bársonyba öltözött
lovag nézegeti nagy figyelemmel a malomkereket. A lány annyira
meglepődött a szokatlan látogatón, hogy még köszönni is elfelejtett. Pedig
egészen biztosan nagy hatalmú, előkelő úr lehetett a sápadt arcú, sovány,
hegyes kecskeszakállas férfiú.
– Na, mondd csak, fiam – folytatta a lovag a molnárinassal megkezdett
beszélgetést –, mikor javítottátok utoljára a kereket?
– Azt én bizony nem tudom – felelte a fiú megszeppenve –, de hát itt a
gazdám lánya, az majd megmondja kegyelmednek. – S azzal elsomfordált,
s úgy eltűnt a malom egyik zugában, hogy nyomát se lelhette senki.
Amikor Kati az idegen felé fordult, arca előbb sápadt, aztán lángvörös lett.
A fekete ruhás lovag látta a lány zavarát, s barátságos mosollyal nézett rá.
A hangja olyan mély és mégis lágy volt, hogy Kati egyszeriben elfelejtette
minden rémületét.
– Te volnál a molnár leánya? – kérdezte az idegen.
 – Én… – akart bátran felelni a lány, de a hangja bizony még mindig
csak suttogás lett.
– Hát apád hol van?
– Felment a Hosszú utcára, az egyik barátjához – szedte össze most már
magát Kati. – Őt keresi kegyelmed?
– Nem keresek én senkit, fiam – mosolygott a lovag. – Csak erre jártam,
aztán megláttam ezt a malmot. S tudni szeretnék felőle egyet-mást.
– Szívesen megfelelek arra, amire tudok – mondta most már bátran a
leány. – De hát kegyelmed idevaló? – kérdezte bizonytalanul. – Úgy látom,
messzi földről került ide.
– Hát jól eltaláltad – nevetett a lovag. – Az is igaz, hogy idevaló
vagyok, s az is, hogy messzi földről kerültem ide. – Azzal letelepedett az
árok partjára, s egy fűzfavesszővel a víz színére rajzolt mindenféle
rejtelmes ábrát. – De hát te? Itt éltél a malomban az ostrom alatt is. S a
török nem vitt magával egy ilyen szép leányt?
A leány a füle tövéig elpirult.
– Tizenhárom esztendeje. Akkor még csak négyesztendős voltam.
Odalent a Pajta utcában, egy pincében rejtegettek.
– Hát apádék?
– Anyám nem él. Apám itt maradt a malomban. Molnárra mindig
szükség van. Kifosztották, de nem bántották.
A lovag bólintott.
– S most nyugalomban éltek?
– A félelem persze velünk maradt. Nincs egy nyugodt napunk sem.
Mindenki azt mondja, visszatér a török. S akkor mi lesz velünk? Mi lesz
velem? – sírta el magát a lány. – Menekülni kellene, de nem tudom, hová.
Ha ostrom kezdődik, a katonák lezárják a kapukat.
– Hát te azért felmehetsz.
– Hogyne… Hogy azután ott ragadjak, mint az egérfogóban! Hogy
rabláncon hurcoljanak Konstantinápolyba…
– De hátha megvédjük a várat?!
– Maguk? De hát kik maguk? Maga inkább pap- vagy tudósforma, mint
katona. S a kapitány, az meg valami olasz?
– Mit hallottál róla?
– Még nem is láttuk. Azt mondják, igen tudós ember, meg hogy
mindenféle praktikához ért…
– Mit értesz azon, hogy praktika?
– Magam sem tudom, de hát nem is érdekel. A katonák mindig csak a
harccal, háborúval törődnek. Én meg félek a harctól, s utálom a háborút.
 – S arra még nem gondoltál – mosolyodott el a lovag –, hogy akad
katona is, aki utálja a háborút? De ha már a sors olyan helyre állította, ahol
hazáját kell védenie, teszi a dolgát. Ahogy te itt a malom körül.
– Megszégyenített kegyelmed – mondta Kati. – Hiszen azt, hogy mi
most itt jó pár éve nyomorultan bár, de nyugalomban élünk, mégis azoknak
a katonáknak köszönhetjük, akik odafönt a várban vigyáznak…
– Na látod… – mondta csendesen a lovag. – S lehet, hogy az a bolondos
várkapitány azért foglalkozik praktikákkal, hogy ti nyugodtabban, jobban,
biztosabban élhessetek.
Kati csodálkozva nézett az idegenre.
– Lehet, hogy kegyelmed is a kapitánnyal jött valami idegen országból?
– Semmi sem lehetetlen – mosolygott a férfi. – De hát most beszélj
nekem kicsit a malmotokról. Öreg már? Nagyon?
– Én csak azt tudom, mióta megszülettem, télen-nyáron forgatja a Séd
az öreg kereket… Azt meg az öregek mesélik, hogy van négyszáz
esztendeje is, már álltak a Séden vízimalmok…
– Sédnek mondjátok? Én Sárvíz pataknak hallottam a nevét.
– Így is, úgy is ismerik.
– Elnéztem a malmotok kerekét… Arról faggattam a gyereket, amikor
te ideértél. Ráférne a javítás. A lány tágra nyílt szemmel nézett a lovagra.
– Kegyelmed ért a malom kerekéhez?
– Sohase higgyél, lányom, annak, aki azt mondja, hogy ért valamihez.
Én nem értek semmihez… De szeretném a világ ezernyi csodáját
megérteni. S közben meglátok talán egyet-mást, amit az ember jobban
csodálhatna, ha jobban megfigyelné a természet törvényeit…
– Felét sem értem, amit mond kegyelmed – nézett rá áhítatos
figyelemmel a lány. – De úgy gondolom, igaza lehet. A magamfajta
egyszerű lány…
– A magadfajta egyszerű lány – szakította félbe a lovag –, a puszta
létével megszépíti ezt a keserves világot. – Aztán nevetve tette hozzá: – Ne
ijedj meg, lányom. Nem kenyerem a széptevés. Meg aztán apád is
lehetnék. De mióta az eszemet tudom, szeretem a szépet… Te meg olyan
vagy, mintha… egy barátom, Andrea Schiavoni, a nagy Tiziano tanítványa
festett volna.
Bandi Kati, az úrkúti molnárleány értetlenül meredt az idegenre.
Voltaképpen nem értett semmit abból, amit mondott. De nagyon
boldognak érezte magát.
Amikor a lovag búcsút intett s megindult a várba vezető ösvényen, a
leány még soká nézett utána. A furcsa ember nem gyújtotta lángra szívét.
Régen beférkőzött oda már Gergely deák vidám, kedves, fiatal arca. De
amit mondott, felkavarta s megrendítette, így még soha senki nem beszélt
vele. Mintha valamely távoli világ új életet s reménységeket sugalló
üzenete kísérte volna, amikor betért az úrkúti malom öreg kapuján.

Odafent a várban a kapitány szállásán bizony elbámult volna még a

külföldi utazó is. A déli végekről érkezett Verancsics megszokta és szerette
a kényelmet, s bárhová került, otthonos reneszánsz környezetet varázsolt
maga körül. A veszprémi katonák, amikor ládáit kicsomagolták, nem
győzték megbámulni, mi mindent hozott magával ez az Itáliában
nevelkedett főnemes ebbe a kietlen, ostromok pusztította várba. Volt olyan,
aki szentségtörésnek érezte, hogy ilyen keserves időkben ilyen pompával
rendezkedik be az új kapitány.
Sokan emlékeztek még rá, hogy az ostrom után a szerencsétlen
városban nyomorgó emberek s fent a várban, a zord és rideg
kaszárnyákban, raktárakban és kazamatákban meghúzódó, reggeltől estig
őrködő katonák szállása még emberi hajlékra sem nagyon hasonlított, s jól
járt, akinek egy szalmazsák jutott, amelyen békésen alhatta álmát.
Igaz, az évek múlásával még itt, a romok között is megváltozott az élet.
S a katona, akinek még nem durvult el teljesen a lelke a háborúkban,
megpróbálta maga körül megszépíteni környezetét. Tizenhárom esztendő
nagy idő. S azok, akik a hatvanhatos ostromban részt vettek, már szívesen
megfeledkeztek volna arról, hogy háború van, ha a török portyák s a
szultán seregeinek előnyomulásáról s új hadjáratairól érkező hírek nem
riasztották volna a veszprémiek szívét.
Amikor Verancsics berendezte szállását, maga is érezte, hogy olyan
életformát hozott a városba, amelyről itt régen megfeledkeztek, de náluk
délen, Itáliában, Dalmáciában természetes volt. A ládákból drága kelmék,
keleti szőnyegek, arany- és ezüsttálak, sőt igen szép képek és szobrok
kerültek elő. Akkor a kapitány – mintegy mentegetőzve – szólt oda
hadnagyának:
– Megszoktam a környezetemet. Ne féljen tőle kegyelmed. Attól még jó
katona válhat belőlem – mosolygott. – S ha nem, akkor majd odébbállok.
De nem akarok másként élni, mint eddig. – Aztán nagyot sóhajtva
folytatta: – Rövid az élet, fiam. S ha már sorsunk szerint ily keserves
időkben, folyvást dúló háborúk között telnek éveink, miközben a harcban
becsülettel megálljuk helyünket, mégis meg kell őriznünk a magunk
életformáját.
 Én voltaképpen nem harcolni jöttem – folytatta –, hiszen úgy tudom,
béke van. Ez a sokféle lénia, rajztábla – mutatott egy rakás mérnöki
eszközre –, majd segítségemre lesz az erődítések építésénél.
S mivel minden csoda három napig tart, a veszprémiek megszokták, sőt
meg is szerették furcsa kapitányukat.
A katonákkal igazságos, az építőkkel nyájas, barátságos volt, s ez abban
az időben éppen olyan szokatlan, mint a szállását díszítő szobrok és
brokátfüggönyök.
Gergely deák aznap este bekopogott a kapitányhoz, és bár már nem
először járt itt, káprázó szemmel nézett körül a szépen megvilágított
szobában, ahol egy kis asztalon éppen feltálalták a vacsorát. Egyszerű
ételek, de szép ezüsttálakban, arany evőkészlet s a korsóban izzó fénnyel
csillogó dalmát vörös bor, amelyet a kapitány külön futárral hozatott
hazájából. A szoba sarkában jókora rajzasztal állt, mellette léniák, körzők s
a papíron rejtelmes, furcsa rajzok. Gergely megilletődve állt meg az asztal
előtt.
– Mit kívánsz, fiam? – hallotta megint azt a szépen csengő, mély és
mégis lágy hangot, s ettől egyszeriben visszanyerte bátorságát.
– Azt szeretném kérni kapitány uramtól, hogy ma este lemehessek a
városba.
– Ilyen későn… mi végre? – kérdezte a kapitány.
– Meg szeretném látogatni a… – dadogott füle tövéig elvörösödve a fiú
– a húgom… vagyis unokahúgom… egyik ismerősét…
A kapitány csendesen bólogatva, a mindent megértők szelíd mosolyával
mondta:
– Hát az nagyon fontos családi ügy lehet… Eredj csak, fiam, de a
kiskapu őreinek jól magyarázd meg, hogy engedelmemmel jársz… És
éjfélre itthon légy!
– Úgy lesz, kapitány uram! – vágta össze a sarkát Gergely, s verejtékező
homlokát megtörölve, katonás léptekkel kiment a szobából.

Az úrkúti forráshoz vezető utat kiskapu zárta el a vártól. Jól őrizték ezt a
kiskaput, mert hiszen ez a forrás látta el vízzel a várat, amióta az ostrom
alatt a várkút használhatatlanná vált.
A kiskapunál aznap este Gergely egyik pajtása állt őrt, egy másik
katonával. Amikor a deák a nagy sietségtől lihegve megérkezett a kapuhoz,
két keresztbe vetett alabárd állta el az útját.
– Te vagy az, Ferkó? – szólította barátját a deák. – Úgy teszel, mintha
nem ismernél.
 – A szolgálat, szolgálat – válaszolt az alabárdos. – Itt nincs se testvér, se
barát.
– Holnap majd jelentem a kapitányunknak, milyen jó kezekre bízta az
őrséget – nevetett Gergely deák. – Na, de most már engedjetek utamra. A
kapitány úr engedélyével jövök, s éjfélig kell újra bejutnom a várba.
Sürgős a dolgom.
– Tudom – nevetett Ferkó –, az úrkúti malom ablakában még
világosságot látok. Eredj hát! De éjfél előtt itt légy, mert ha egy perccel
késel, magam viszlek be a fogdába!
– Hacsak addig el nem visz az ördög az irigységtől! – nevetett gúnyosan
Gergely, de akkor már lent járt a hegy aljában.
Lent a malomban Bandi Gáspár éppen akkor fejezte be a vacsoráját.
Kati egy kancsóból megtöltötte édesapja poharát, odakészítette a
tűzszerszámot a keze ügyébe, s amikor a rezes orrú, kövér molnár
rágyújtott a pipájára, s ezzel mennyei boldogság és földi elégedettség
ömlött el kerek képén, megkérdezte:
– Kíván még valamit, édesapám?
– Semmit, fiam, semmit – mormolta elégedetten a molnár, s zsírpárnák
közé szorult szemével hunyorogva megkérdezte:
– Hát te?
– Egy darabig elüldögélek még itt a Séd partján. Szeretem így este,
holdfényben hallgatni a patak szavát…
– Fiatalság, bolondság! – legyintett a molnár a jóllakottak örömét s a
bölcsek derűjét sugárzó mosolyával. – Jól van, jól… De ha Gergely keres,
mit mondjak néki?
– Semmit – nevetett a lány. Jól tudta, hogy édesapja csak játszik vele. A
pipáját foga közé szorító kerek képű molnárnál senki sem tudta jobban,
hogy a patak szavát már régen együtt hallgatják Gergellyel a Séd partján. S
mi kifogása lehetett volna ellene?… Gergely derék, jóképű legény, korban
is illik a leányához… Vagyon, pénz, hozomány ezekben a keserves
években szóba sem jöttek. Hiszen akinek ma valamije volt, holnap koldus
lehetett. Két erős, munkás-dolgos kéz, bátor szív, tisztesség, jó szándék
többet ért a legjobb nemesi fundusnál. A szigorú molnár így hát mit sem
törődött a szokások s az illem szabta korlátokkal. Ismerte a lányát,
megbízott benne, ismerte Gergelyt, s tudta, hogy rendes legény… Amellett
a saját fiatalságát sem felejtette el soha. Jól tudta, hogy a fiataloknak
megvannak a maguk jogai. Kiváltképpen ilyen szép, holdfényes májusi
éjszakákon.
 – Eredj hát, ahová akarsz – mondta mosolyogva az öreg. – De ha
bejöttél, reteszeld be jól a kaput.
A Séd és a vele párhuzamos malomárok partja volt Kati legkedvesebb
sétahelye. A fűzfák közül gyönyörű kilátás nyílt a várra. S a vár épületei,
még így, félig romos állapotban is olyan képet nyújtottak, hogy órákig
szívesen elnézte volna. Néha Pál, az öreg iskolamester erre tévedt, s akkor
aztán Kati kifaggatta, hogy voltaképpen melyik épület mi volt az ostrom
előtt. Ilyenkor elmúlt évszázadok története elevenedett meg a leány előtt, s
még nagyobb örömmel s tisztelettel nézett fel a megcsonkított várra.
Aznap este, amikor kilépett a kapun, pár lépésnyire már ott várta
Gergely deák. A leány kézen fogta, s már vitte is magával a fűzfák
árnyékába, ahol letelepedtek a Séd-parton, egy fatörzsre.
– Nem fázol meg, kedves? – kérdezte a fiú, mikor megsimogatta
aranyszőke haját. A leány a vállára hajtotta fejét, s oly elragadó mosollyal
nézett föl reá, hogy Gergely szíve feldobogott. Szólnia kellett, s azon törte
a fejét, hogy mi szépet is mondhatna ennek a fekete szemű, szőke hajú
tündérnek, aki immár fél esztendeje megszépíti napjait ebben a szomorú
városban. Zavarában csak simogatta a leány haját, és miközben a kezét
fogta, úgy hitte, hogy ő a legboldogabb ember a világon.
Jó tíz percig ültek így boldogan összefonódva, amikor Kati megszólalt:
– Furcsa vendégem volt mama, Gergely…
– Vendéged? – komolyodott el a fiú, s felugrott a fatörzsről. Errefelé
mostanában nem szokásos a vendégjárás!
– Hát nem is vendég volt az – igazította helyre szavait Kati –, inkább
valami garabonciás. Mikor délután a ruhát szedtem össze, egyszerre itt
termett a malomárok partján. Ferkét, az inasunkat kérdezgette. Nem
hallottam, mifelől. De aztán magam is megijedtem, hogy valami rosszban
sántikál, s kimentem az árokpartra. Mondhatom neked, furcsa egy ember
volt. Talpig feketébe öltözött lovag, akinek csak egy szál kard volt az
oldalán. Sápadt, fakó arcú, sovány ember, nagy, tűzben égő fekete
szemmel. A hangja meg olyan volt, mint az orgonabúgás.
– De jól megjegyezted – mondta gyanakodva Gergely.
– Már miért ne jegyeztem volna meg? – kérdezte értetlen arccal Kati. –
Hiszen olyan kedves volt.
– Úgy?! – szólt most már elhúzódva Gergely. – S mit akart itt a malom
mellett?
– Kérdezte, hogy hol vészeltük át az ostromot, s azt mondta, ha bajba
kerülnénk, menjünk fel a várba.
– Szóval védelmet kínált neked?
 – Nem nekem, nekünk – javította ki a lány. – De persze megmondtam,
hogy én ugyan fel nem megyek oda, mert egérfogóba kerülök. Azt, hogy
az ilyen deákforma legények megvédenék a várat, én ugyan el nem hiszem.
– Deákforma legények? – mondta most már haragosan a legény. – Hát
kik, ha nem mi?! A katonák…
– Erről nem beszéltünk többet. Az új várkapitány felől kérdezett. Hogy
s mint vélekednek felőle az emberek. Mondtam, hogy úgy hírlik, tudós
ember, s mindenféle praktikához ért. Azt mondta, nem praktikák azok a
kísérletek, amelyek az életünket könnyítik.
– Persze, persze – mondta most már csendes gúnnyal a legény.
– Az még érdekesebb volt – mesélte ártatlanul tovább a lány –, hogy
folyvást a régi malomról s a kerékről faggatott. Azt mondta, jobban is meg
lehetne mindezt oldani. Aztán meg nagyon szépen beszélt a tudományról,
hogy jobban kellene megfigyelnünk a természet törvényeit.
– Úgy látom, te alaposan megfigyelted az idegen szavait – mondta
leplezetlen féltékenységgel a diák.
– Már miért ne jegyeztem volna meg, amikor olyan szépeket mondott? –
mondta most már kacérkodva a lány. – Azt is mondta, hogy a puszta
létemmel megszépítem a világot. Meg hogy olyan vagyok, mintha valami
olasz piktor, a nevét már elfelejtettem, festett volna…
Gergely a haragtól elfúló hangon kérdezte:
– Mást nem mondott? Vagy nem ígért?… Nem mondta, hogy szeretne
veled ezután is találkozni?
– Minek mondta volna – mondta most már gonoszkodva Kati –, hiszen
akkor jön ide, amikor akar.
– S te akkor beszélgetsz vele, amikor akarsz?
– Miért ne? – vont vállat Kati. – Igen okos embernek látszik.
– Az is – felelte keserűen Gergely. – S én vagyok az íródeákja.
– Mit beszélsz?! – kérdezte Kati, s görcsösen megragadta a fiú kezét. –
Akkor hát…
– Akkor hát a te fekete lovagod csak a mi új várkapitányunk lehetett. Az
első szóra ráismertem a leírásodból. Meg aztán ki is lehetne hasonló hozzá
ebben a városban? Okosabb senki! De vigyázz, Kati! Verancsics Faustus
nem közülünk való. S egy világ választja el Veszprémtől s az úrkúti
malomtól. Lehet nálam gazdagabb, okosabb, előkelőbb, de te hozzám
tartozol… Vagy nem?!
Kati a meglepetéstől egy ideig szóhoz sem jutott. Eddig azt hitte, hogy
csak egy kicsit féltékennyé teszi a legényt új, előkelő ismerősével, de most,
amikor megtudta, hogy maga a hatalmas várkapitány járt nála,
meghökkent. Hiúságának hízelgett ugyan, hogy ez a nagy tudású, művelt
férfiú nemcsak szóba ereszkedett vele, de még szépeket is mondott neki,
mégis megriasztotta a félelmetes különbség, amely az úrkúti molnár lányát
a veszprémi várkapitánytól elválasztotta. A felismeréstől annyira megijedt,
hogy sírva kapaszkodott Gergely nyakába.
– Hát persze hogy hozzád tartozom – szipogta –, s eszembe se jutott az
a lovag… csak a szavai meg a bölcsessége gondolkoztattak el… De
téged… másként… örökre… Jól tudod. És amikor láttam, hogy
féltékenykedni kezdesz, belém bújt az ördög… De hát csak bolondoztam
veled… Minden lány megpróbálja ilyenféleképpen a szerelmét.
Gergely boldogan ölelte meg a mátkáját, s még ő volt az, aki a lányt
csillapította, amikor az már-már haragosan mondta:
– Ha akarod, holnap kiadom az útját! Csak erre jöjjön, csak
kérdezősködjék a malom felől! Vagy elmegyek hazulról, s apámra hagyom
a magyarázkodást.
Gergely egy szempillantásig elgondolkozott, aztán megfogta a lány
kezét.
– Ide hallgass, Kati! Most, mióta látom, hogy az Úristen nem vette el az
eszedet, azt gondolom, őrizzük meg mindkettőnk eszét… A várkapitány
nem rossz ember. Szelíd, jóságos, magának élő tudós, akit a munkáján
kívül nagyon kevés érdekel. Lehet, hogy a te aranyhajad és tüzes ragyogó
szemed elkápráztatta minden szépért rajongó szemét. De ellenedre
udvarolni nem fog neked soha. Sőt, ha megtudja, hogy szívedet másnak
adtad, igazi lovagként még ő segíthet, hogy egybekelhessünk… Azért hát
el ne siess semmit. Ahogy mondtad, egy rossz szóval sem közeledett
hozzád. Miért adnád ki az útját, amikor még be sem tért a házatokba?
Kati csodálkozva nézett a legényre.
– De hát te mondtad…
– Semmit sem mondtam. Az ember sokszor haragjában gondolkodás
nélkül mond olyat, aminek, ha harag helyett az eszét használja, a
fordítottját mondaná. Azt hittem, megzavart a hatalom s a nagyúri pompa s
az a bölcsesség, amely Verancsics uram minden szavából árad. Mióta
tudom, hogy eszednél vagy, inkább azt szeretném, ha ennek a derék
kapitánynak a tudását és hatalmát a magunk hasznára fordíthatnánk.
Hiszen régen megbeszéltük: el kell mennünk innen. Az úrkúti malom
eddig valamiféle menedéket nyújtott. Főleg, amíg alig voltál
négyesztendős. De a következő ostromot nem várhatjuk be.
– Már megint rossz hírek jöttek? – kérdezte remegve Kati.
 – Nem hallottam semmit. S amíg te itt vagy, én is itt maradok. Már csak
azért is, hogy mindenről idejében értesüljek, ami a vár körül történik. A
kapitány deákja vagyok, én írom a leveleket Győrbe a főkommandánshoz
és Bécsbe, a Haditanácsnak. Olvasom a környező várak kapitányainak
leveleit, s azokból tudom, mi történik szerte az országban, kiváltképpen
pedig a mi közelünkben. A végváriak csetepatéi nem érdekelnek. De azt,
hogy a török előbb-utóbb megmozdul, biztosra veszem. S ha egyszer újra
megkezdődik az ostrom, azt akarom, hogy biztonságban légy.
– Menjünk el innen! – sírt fel Kati, aki rémálmaiban folyvást a török
rabláncon sínylődő lányok sorsát látta.
– Én is menni szeretnék – mondta elgondolkozva a legény. – De hát
meg kell azt jól gondolni, kedvesem. A vár ma az egyetlen biztonság.
Körös-körül felégetett falvak, portyázó martalócok.
– Akkor hát itt kell elpusztulnunk? – kérdezte kétségbeesve a lány.
– Hát hiszen éppen azért emlegettem előbb a várkapitányt. Nem szabad
ujjat húznunk vele. Ha lejön legközelebb, beszélgess csak vele éppen olyan
barátságosan, mint eddig. Ha megpörkölte a derék horvátot a te fekete
szemed ragyogása, az sem baj. Mondd neki, hogy egyetlen vágyad elmenni
innen, s eljutni legalább Pápáig… Vagy inkább ne szólj semmit, majd
meglátjuk, miként tudjuk hasznosítani ezt a barátságot…
Amikor Gergely deák elbúcsúzott, Kati még soká nézett utána. Nagy,
csendes, csillagos éjszaka borult a sokat szenvedett városra, s a leány úgy
érezte, hogy nagyon boldog. Gondolataiban egybeolvadtak Gergely
szerelmes szavai a fekete lovag bölcs mosolyával, s megint azzal az
érzéssel tért be az úrkúti malom ajtaján, hogy új életet s reménységeket
sugall neki ez az eddig keservesnek és reménytelennek látszó világ.
Múltak a hetek, s a veszprémi erődítések építői egyre jobban
megszerették új kapitányukat. A messziről jött tudós ember mindent
ellenőrzött, munka közben folyvást ott volt a mesteremberek között, s hóna
alatt fekete mappával, kezében mérőléccel, csendes, okos szóval adta ki
utasításait. Ha valaki megkésett a munkából vagy elvétette tennivalóját,
megcsóválta fejét, s a kezét a bűnös vállára téve, csendesen
megmagyarázta neki, hogy miben hibázott. Haragos kiáltását vagy hangos
szavát nem hallotta senki.
Amikor a napi munka véget ért, körbejárta a várat, nagy sétát tett a
városban. Ilyenkor benézett az úrkúti malomba is. Hamarosan jól szót
értett Kati apjával, aki ilyenkor meginvitálta egy pohár borra. A kapitány
soha nem éreztette hatalmát, holott az úrkúti malom is az alá rendelt
püspöki javadalmakhoz tartozott. Inkább jó barátként azon vitatkozott a
derék molnárral, hogyan lehetne a malomkerék erejének jobb kihasználását
biztosítani. A kapitány ilyenkor kiteregette rajzait, számításait, s Bandi
uram bizony nem győzött csodálkozni okos tervein. A nagyúr egyik
szenvedélye, úgy látszik, éppen a malom volt. A szélmalom s a vízimalom
egyaránt. Akkoriban a függőleges vitorlával felszerelt szélmalmot
használták.
Verancsics nem győzte hangoztatni, hogy a főtengely forgását
fogaskerekek továbbítják az őrlőkövekig, s ez rengeteg erőt vesz el a szél
erejéből. Az ő tervezett szélmalma forgótornyában hátrahajló szárnyakat
hajtana a szél. A szél- és vízikerekeken a molnár megfigyelhette a
szerkezeti azonosságot. Sok-sok évvel később a kapitány olvasói
csodálkozva látták, hogy ez a kitűnő tudós már egyforma mozgástörvényű
anyagnak ismerte fel a szelet és a vizet.
A derék úrkúti molnár persze nem sokat értett a nagyúr bonyolult
számadásaiból. De nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy házában vendégül
láthatta, s buzgón bólogatott, miközben a kapitány az átalakított vízimalom
terveit mutogatta. Néha Kati is odatelepedett az asztalhoz, és tágra nyílt
szemmel hallgatta a kapitányt. S a fekete lovag szavai ilyenkor mintha
szárnyat kaptak volna. Lassan, érthetően magyarázott, s közben fényes
szemmel figyelte a lányt.
– Érted-e, Kati? – kérdezte tőle aztán kedvesen.
– Azt hiszem – dadogta a lány, s a rajzok fölé hajolt, hogy az idegen ne
lássa arca pirulását. – S azt mindenesetre hiszem, hogy kegyelmed sok
okos dolgot talál ki. De hát mit ér minden ebben a szerencsétlen világban?
Hiszen amit felépítenek odafent a várban is, a török úgyis elpusztítja. S mit
ér a legszebb terv, ha a martalócok s a vérszomjas hordák elpusztítják a
világot?!
A kapitány egy percig elgondolkozott, aztán állát két tenyerébe
támasztva lassan, szomorúan felelt:
– Igazad lenne, Kati, ha csak annyit tudnánk a világról, mint amit a te
iskolamestered tanított. De hát tudjuk azt is, hogy évszázadok óta harcol s
öli egymást az emberiség. Hatalmas birodalmak: görög, római, egyiptomi
kultúrák pusztultak el. Az embernek újra és újra fel kellett fedeznie azt,
amit elődei már jól tudtak. S mégis! Mindegyik elpusztult birodalom
hátrahagyott valamit, amivel újra hozzájárult a következő nemzedékek
tudományához. S látod, mindig gyarapodott valamivel a tudás birodalma.
– Igen! – mondta Kati gúnyosan. – Nagyapám szerint még nyíllal lőtték
egymást, most meg már egész házak robbannak fel, ha puskaport talál a
török.
 – Előbb-utóbb a török is hazatakarodik. Innen is, máshonnan is –
mondta csendesen a kapitány. – A puskapornak pedig hasznát veszi a
munkás emberiség. Lehet, hogy mi nem érjük meg, de a világ legfeljebb a
történelemkönyvekből fog emlékezni a szultán hatalmára…
– Ha mi nem érjük meg! – nevetett keserűen Kati. – De nekem csak ez
az egy életem van… Én nem tudok s nem is akarok birodalmakban
számolni, mint kegyelmed. Nekem nyugalom, békesség s boldogság kell.
A fekete lovag a lány karjára tette a kezét.
– Teremtsd meg magadnak. Négy fal között. Ha másként nem megy.
– Rettegés közben! Kegyelmed malmokat rajzol, s vízikerekeket javít,
miközben körülöttünk martalócok leselkednek, hogy elpusztítsák azt a
keveset és nyomorúságosat, ami megmaradt.
– Nem tudják elpusztítani, ha a rajzaim megmaradnak – legyintett a
fekete lovag. – Új emberek születnek, s majd felhasználják azt a keveset,
amit kigondoltam.
– S mi marad annak, aki nem gondolt ki semmit, csak félti a
nyomorúságos életét?
– Most feltetted a legnehezebb kérdést. Azt felelném rá: marad a
remény. Egy jobb és szebb világban. De hát tudom, ez mit sem jelent egy
tizennyolc éves lánynak, aki szeretne békében s nyugalomban élni… Most
még nyugalom s béke van. Ha megnehezedik a sorsunk, hírét veszed, Kati.
S addig majd kitalálok valamit…
– Amivel engem megmenthetne?
– Lehet még az is. De bízzál bennem! Segíteni fogok rajtad. Elviszlek
vagy elvitetlek innen!
Kati átnyúlt az asztalon, s kezét rátette a kapitány erős karjára.
– De hát miért tenné? – mondta ijedten. – Én nem ígértem magának
semmit… Én el sem mennék magával.
A kapitány elnevette magát.
– Hát csak ilyesféle alkut tudsz elképzelni? Semmit semmiért. Segítek
rajtad, mert kedves, szép magyar lány vagy. S még meg sem kell
köszönnöd.
Kati felállt az asztaltól.
– Milyen ember maga? Hogy került ide?… Más azt mondaná, hogy
elvesztette az eszét.
– Lehet – mosolygott a fekete lovag. – De az is lehet, hogy éppen most
találtam meg.
Kati tanácstalanul nézett a kapitányra.
 – Egy szavát sem értem kegyelmednek – mondta remegve. – Mit akar
hát akkor tőlem?
– Semmit – felelt komolyan a fekete lovag. – De hitemre – emelte fel a
hangját –, megmentelek! Nem a török, de ezer ördög ellenében is.
Aztán sarkon fordult, s köszönés nélkül bevágta maga mögött a malom
ajtaját.

Tizennégy esztendeje tartott a béke, s a veszprémiek – bár folyvást

féltek az újabb török támadástól –, lassan újra megszokták a békés
hétköznapi munkát. Dolgoztak a malmok, a mészárszékek is kinyitották
ajtajukat, s bőven találtak munkát a szabók. Dolgozni kezdett egy-két
lakatos, asztalos és fazekas is, sőt a Hosszú utcán egy szűcs és két varga is
megtelepedett. Odafent a várban folytak az erődítési munkák, s a
kőművesek, kőfaragók, ácsok, bognárok népes gyülekezete lakott az egyik
kaszárnyának berendezett épületben. Szakadt a ruha, kopott a lábravaló,
elöregedett a szerszám. Akadt munkája az iparosoknak, talán több is, mint
békeidőben. Aztán egyik nap Énekes bácsi is kinyitotta a hajdani csapszék
szúette ajtaját. Igaz, a katonáknak bőven volt boruk a várban, s ennivalót is
kaptak, mégis jólesett, ha egy-egy szép nyári estén letepedhettek a kocsma
nagy közös asztalához, s eltréfálkozhattak a városbeliekkel késő estig.
Egyik kora őszi estén Gergely deák is ott ült a kecskelábú asztal mellett,
és szép cinkancsóból iszogatta a borát. A városi iparosok s a várbéli
katonák éppen az ő gazdájáról beszéltek. A bőven fogyasztott bor már jól
kipirosította az arcokat, a szemek szikráztak, s a sok rekedt hang egymást
túlkiabálva igyekezett valamiféleképpen érvényesülni. Gergely az asztal
végén csendesen figyelt, s megtudhatta, hogy ez a sokféle ember mi
mindent tud a gazdája munkájáról.
Mert persze a várbéliek a legtöbbet a várbéli életről beszéltek. Az
építők, ácsok a munkájukról, a katonák a hadnagyukról s mindenki
legtöbbet a lányokról, akik olyan kevesen voltak az ostrom után még
mindig csak lassan életre kelő városban.
– Hát te, Gergely? – fordult a deák felé az egyik bognármester. –
Megtanultad-é már a gazdád mellett a vízimalmok fortélyait?
A deák tréfára vette a szót.
– Megtanulnám én szívesen, ha több időm volna rá.
– A gazdádnak van – felelt egy szurtos képű talyigás. – Úgy mondják,
gyakran megfordul az úrkúti molnár házában.
A deák még mindig megőrizte nyugalmát.
 – Annyi mindennel foglalkozik a kapitány úr, hogy számon se tudja
tartani az ember. A szobájában késő éjjelig rontja a szemét a rajztábla előtt.
Láttam én már azon vízimalomkereket is.
Az egyik zsinóros dolmányos vitéz, aki már többet ivott a kelleténél,
vidáman megkérdezte:
– Hát a malomkerék mellé nem rajzolt-e oda egy szőke lányt? Gergely
arca elkomorodott.
– Azt nem láttam – felelte. – De ha akarja kend, szívesen megmondom
kapitány urunknak, hogy miről kérdezősködik a kocsmában!
A nagy bajszú vitéz arca egyszerre elborult.
– Minek fordítod komolyra a szót, fiam? Jól tudod, csak tréfáltam.
Hiszen apád lehetnék! Meg aztán a bor is beszél belőlem.
– Bolondokat! – ütött Gergely az öreg vitéz vállára. – De hát felejtsük el
az egészet, István bátyám.
– Ez már okos beszéd! – kiáltott megkönnyebbülve a bognármester, aki
már azt hitte, baj lesz a dologból. – Igyunk, bajtársak!
A poharak összekoccantak, s újból megindult a beszélgetés. Gergely
csendesen ült az asztal végében, s már éppen indulni készült, amikor arra
figyelt fel, hogy a másik asztalnál nagy hahotázások közepette ismét
Verancsics kapitány nevét hallja. Gergely átült a mulatozókhoz, és
figyelmesen körülnézett. Az asztal mellett leginkább katonák ültek, de
akadt néhány munkaruhás kőműves és iparos is. A szót egy kis púpos
varga vitte, aki nemrég költözött a városba, s a Hosszú utcán nyitott boltot.
Sápadt arcának kiülő csontjaira mintha rásült volna a sárga bőr, szeme a
nyomorékok gonosz indulatának lángjában égett, fekete haja a homlokába
lógott.
– Katona! Várkapitány! – nevetett gúnyosan. – Ez, aki ahelyett, hogy a
kardot forgatná, egész nap a rajztáblája mellett ül. Ha nem tudnám, hogy
hivő keresztény, állítanám, hogy az ördöggel cimborái. Ki tudja, miféle
ákombákomokat rajzol a veszett papírjaira. A kapitány úr… Aki a
városban mászkál, és szép lányokkal beszélget! Azt is meg kellene égetni,
aki szóba áll vele.
A púpos mellett ülő nyurga legény, akinek különös ismertetőjele az
lehetett, hogy se bajsza, se szakálla nem volt, s arról, hogy haja is volt
valaha, csak a feje búbján ágaskodó néhány szőrcsomó árulkodott,
odahajolt a láthatóan ittas púposhoz.
– Lassabban a testtel, mester uram! Itt az asztal végében a deákja.
De hát az ittas embernek a csitítás meg a józan szó annyi, mint olaj a
tűzre.
 Gergely nem szólt semmit, inkább a furcsa, kopasz legényt nézte.
Eszébe jutott, hogy ezt az embert ő már látta valahol. Fent a várban,
szállása közelében, s egyszer-kétszer, amikor a malomtól tért hazafelé.
Akkor rá sem hederített, de most ebben a társaságban felfigyelt rá.
A púpos tovább beszélt, s minden gúnyos szavát felcsattanó nevetés
követte.
– A bársonyba burkolt kapitány – mondta. – Még jó, hogy vattába nem
csomagolták, mielőtt Veszprémbe küldték. Szőnyegek, képek, tudomány!
Itt, ahol kemény kéz és kard kellene! Találmányok?! Szeretném tudni, mit
talál majd fel a török ellen. Vagy talán éppen azon töri a fejét, hogyan
repül ki a várból, ha megjön a török…
Gergely most maga is felhajtott egy pohár bort, hogy megőrizhesse
nyugalmát, aztán vészjósló hangon megszólalt:
– Nem tudom, mióta értenek a vargák a haditudományhoz – kezdte, és
felállván az asztaltól, merően a púposra nézett, aki mintha összezsugorodni
látszott volna tekintetének haragos sugara alatt. – De hát vegyük sorjába,
amit kend összehordott! Bársonyba burkolt kapitány, mondta, itt, ahol
kemény kéz és kard kellene, meg hogy szép lányokkal beszélget a
városban, meg hogy az ördöggel cimborái… Hát ide figyeljen kend! – vert
az asztalra, olyat, hogy az összes kupa megcsördült. – Tudom, hogy a
púpos egy életen át gyűlöli azt, aki egészséges és ember formájú, de kend
most köszönje a púpjának, hogy nem verem szét a fejét!…
Az asztal mellett ülő hangoskodó, nevetgélő sokaságból egyszerre
némán meghunyászkodó gyülekezet lett. A púpos félig elrejtette arcát a
nyurga legény hatalmas mellkasa mögé. Az meg kiitta poharát, és halk,
komoly hangon beszélni kezdett:
– Jól van, jól, deák uram, a mester úr alaposan elvétette a szót. De hát
ivott is, meg kend mondta: aki nem egészséges, nehezen érti a mások
nyelvét. Tele van a szíve keserűséggel, s az nem jó elosztója az igazságnak.
Na, de azt talán nem tagadja kegyelmed, hogy a kapitány úr többet törődik
a rajzaival, mint a katonáival?
– A katonákat fegyelmezni a hadnagyok dolga – mondta Gergely.
– A kapitány nagyobb dolgokra hivatott. A mi kapitányunk késő
éjszakáig olyan találmányokon dolgozik, amelyek békében és háborúban
megjavítják az ember sorsát… És ha ez a szerencsétlen – mutatott a púpos
vargára – megmaradna a kaptafájánál, akkor megtudhatná, hogy a
kapitányunk két egyetemről szedte össze a tudományát, és amit ostoba
fejéből kiperget, hogy nevetésre ösztönözze ittas kocsmatársait, még az
sem képtelenség.
 Az asztalnál akkor már néma csend volt.
– Mire gondol kegyelmed? – kérdezte Puha Orbán, a nyurga legény.
Gergely, aki akkor már maga is többet ivott a kelleténél, megint az
asztalra vágott.
– Beszélnek, gúnyolódnak, jártatják a szájukat, itt a kocsmában! De
odafent a várban egy szava sincs a nagyszájúaknak. Beszélnek,
gúnyolódnak, mert megérteni nem tudják, hogy van nagyobb tudás is a
kardforgatásnál. Hát igenis – tudja meg, varga uram, hogy még a gúnynak
szánt szava is visszájára fordul! Az én kapitányom, ha akar, repülni is
tud…
– Nana, fiam… – csendesítette az öreg bognár. – Amit eddig beszéltél,
értelme volt. S ennek a nagyszájú vargának – bökött a púpos felé – jól
megadtad, ami megilleti. De most már elragadnak a lovak. Ostobaságokat
ne beszélj, még a kapitányod védelmében sem.
Gergely megsimította a homlokát. Hirtelen eszébe jutott, hogy nem volt
joga olyasmiről beszélni, amit maga sem tudott. Kapitánya védelmében
valóban elragadta az indulat, s olyan dolgokról szólt, amelyekhez ennek a
kocsmai szájtáti népnek semmi köze.
Megrázkódott, felemelte boroskupáját, s mosolyogva ráköszöntötte a
körülállókra.
– Bolond szó bolond szót szül! Annyi ez – mondta a bognármesternek –
, mintha kend azzal kezdené, hogy talált egy hegyet, amelynek sziklái
ezüstből voltak, én meg rávágnám, hogy a falunk mögött álló hegyen
naponta másztam meg aranysziklákat…
Harsány nevetés töltötte be a szobát, s mindenki megkönnyebbülten
nyúlt a poharához.
Senki sem vette észre, hogy Gergely deák kilépett az ajtón, és megindult
felfelé a várba vezető úton. Azt meg Gergely deák nem vette észre, hogy
mögötte az árnyékban lépésről lépésre követte a nyurga, kopasz fiú.

Pár nappal később Gergely deák iratai fölé hajolva ott ült a várkapitány
szobájának szomszédságában elrekesztett kis stúdióban, és ékes szép
betűkkel öntötte formába azokat a mondatokat, amelyeket délelőtt a
kapitány csak úgy hevenyészetten tollba mondott.
Volt az okmányok között jelentés a bécsi Haditanácshoz, levél a győri
főparancsnoksághoz s egy-két olyan furcsa feljegyzés is, amelynek felét
sem értette a deák. Ezeket rendszerint éjszakai munkája közben készítette a
kapitány, s bizonyára fizikai és kémiai kifejezésektől, adatoktól,
képletektől és számoktól hemzsegtek, s talán alapjául szolgálnak majdan
egy készülő könyvnek.
A kapitány, amikor ezeket bevitte hozzá, mindig hozzáfűzte egy-egy
rajzhoz, amely éppen előtte feküdt a rajztáblán. Gergelyt napok óta
bántotta a lelkiismeret, amiért a kocsmában elhencegett olyasmivel, amiről
voltaképpen nem is tudott, s elhatározta, hogy bármi lesz belőle, elmondja
a kapitánynak, amit tett.
Mikor aznap bevitte hozzá az elkészült okmányokat, míg a kapitány
végigolvasta azokat, a legény egyik lábáról a másikra állt
türelmetlenségében. Aztán amikor Verancsics aláírta valamennyi okmányt,
s Gergely gondosan leöntötte porzóval a frissen írt betűket, és mégsem
mozdult, a kapitány kedvesen odaszólt deákjának:
– Készen volnánk! Vagy lenne még valami jelentenivalód?
– Igenis! Azazhogy mégsem… – kezdte dadogva a fiú.
– Beszélj, fiam! – biztatta szelíden a kapitány. – Nem olyan embernek
ismerlek, aki megijed a saját mondanivalójától.
– Márpedig most legszívesebben elszaladnék, kapitány uram, mint hogy
elmondjam, amit el kell mondanom…
– Na, most már parancsolom, hogy beszélj! – komorult el a férfi
halvány arca. – Amit ilyen nehezen vallasz ki, az fontos is lehet.
– Azért jöttem ide, kapitány uram! Akkor is elmondom, ha utána leülteti
a fejemet. Ostoba, fecsegő kölyök vagyok, s nem érdemlem meg a férfi
nevet.
Verancsics szelíden mondta:
– Ne szidd magad! Azzal nem segítesz. De aki így szembe tud nézni a
hibájával, nem kölyök az, hanem férfi. Hadd hallom, mit tettél!
Gergely most már lassan, akadozva, de szóról szóra elmondta a
kocsmában történteket.
A kapitány harag nélkül, inkább csodálkozva hallgatta, s aztán
elgondolkozva mondta:
– Csak azt tudnám, hogyan s miképpen tudnak ennyit rólam s a
munkámról…
– Járnak ide fel a pallérok, a hadnagyok – fakadt ki a deák. – Látják ezt
a sok rajzot. Ne haragudjon rájuk kegyelmed! Részeg, zavart emberek,
akik még sohasem hallottak kapitányról, aki tudós is volt egy személyben.
Egyedül én vagyok a bűnös, aki haragomban olyat mondtam ki, amiről
magam sem tudhatok.
Verancsics fáradtan legyintett.
 – Dehogy haragszom rájuk. Megszoktam, hogy szórakozzanak rajtam.
Hiszen a legegyszerűbb, ha akit nem értünk, bolondnak tartjuk, s amit nem
értünk, bolondságnak.
– Meg sem bünteti őket? – kérdezte felderülve a deák.
– Egy nyomorult vargán meg néhány részeg katonán mutassam meg a
hatalmamat? Ha a fegyelmet sértették volna meg, az más. De hogy engem?
Amellett nekik van igazuk. Ki látott már ilyen várkapitányt – nevetett
gúnyosan –, aki amikor nem az erődítéseket járja, egész nap a szobájában
körmöl. Legfeljebb a leány miatt érdemelnének néhány vesszőcsapást.
Mert az a lány olyan tiszta és ártatlan, mint egy szent. Én meg úgy
szeretem, mint a saját lányomat. De azzal is csak a lánynak ártanék. Meg
aztán… miről fecsegne a kocsmában a katona, aki évek óta harcol… Na de
egyet mégsem értek, fiam! Azt megértem és becsülöm, hogy e részeg
bandában kiálltál a kapitányod mellett. Bár mint mondod, magad is boros
voltál. De hát honnan tudtál te a repülésről? Hiszen soha nem beszéltünk
róla!
– Egyik reggel rám bízta kapitány úr a szoba kitakarítását. S a táblán ott
maradt egy rajz. Embert ábrázolt, négy kötélen lógott. Mellette egy bástya.
– Értem már – mosolygott a kapitány. – De hát ez csak egy kísérlet.
Elképzelés, semmiféle komoly alapja még nincsen…
– Igen, gondolom – felelte a deák. – De amikor az az ostoba fráter
éppen a repülést emlegette, nekem is fejembe szállt a vér. Meg aztán… –
akadt el a hangja.
– Meg aztán? – kérdezte a kapitány”.
– Arra gondoltam, hogy ha ez a masina valamit érne, akkor talán ha
csakugyan betör a török… megmenekülhetnénk.
– Nem értelek.
– Ha a török körülzárja a várat, s a csapóajtót felhúzzák, senki emberfia
nem tud onnan kijönni.
– Hát azt hiszed, hogy én, a vár kapitánya, így akarnék onnan
menekülni?!
– A repülő ember mellett egy vár tornya, bástyája látszott…
– A magad vágyait kapcsolod össze, fiam, az én találmányommal. Ha
jön a török, a kapitány nem mozdul a helyéről – mondta csendesen. – De
ha te menni akarsz, majd idejében kiengedlek. Annál inkább, mert akkor
lesz kire rábíznom azt a szőke lányt, akiről olyan sok butaságot fecsegnek
a kocsmában. Te majd szavadat adod rá, hogy elkíséred, s vigyázol rá
addig, amíg Pápára ér. Vagy azután is, ameddig akarja…
– S a terv? A repülő emberről? – kérdezte a deák.
 – A terv megmarad. Gondolkodunk rajta, kísérletezünk. S talán egyszer
megvalósul. Ha nem így, akkor másként.
A kapitány odament az ónkarikás ablakhoz, és kitárta mindkét szárnyát.
Odakint magasan a Benedek-hegy felett hatalmas, kiterjesztett szárnyú
madár repült.
– Látod? – suttogta szinte megszállottan. – Nézd a madarat! Amit ők
tudnak, nekünk is tudnunk kell. Csak számítás kérdése az egész.
– Nem értem kegyelmedet!
– Akkor jól figyelj – mondta a kapitány, és helyet mutatott a deáknak az
egyik zsámolyon. – A repülés tudományát ellesni a madaraktól nagy
feladat… Gépek is kellenek hozzá, olyanok, amelyek ma még nincsenek.
Talán majd egyszer… De valami keveset már most is tudunk. Én így írnám
meg: “Ha négy léccel kifeszítünk egy négyszögletes vásznat, és négy
sarkára kötelet kötünk, ezzel az ernyővel bátran leugorhat az ember
toronyból vagy más magas helyről; mert ha még nincsen is szél, az esés
ereje szelet támaszt, mely visszatartja a vitorlát, s az ember szép csendesen
ér le a földre. A vitorla nagyságát természetesen az ő súlyához kell
alkalmazni. Ez hát nem repülés, fiam. Csak leereszkedés. De alapja lehet
sok minden másnak. Mert szilárdan hiszem, hogy egyszer majd repülni fog
az ember.
Gergely elbűvölve hallgatta.
– Akkor az is lehet, hogy én innen a benedek-hegyi török temetőtől
leereszkedek, s baj nélkül érek a földre…
– Lehet, fiam. De ki nem próbáljuk. Az emberélet drága. Maradjon meg
mindez csak a tervekben.
– Azért legalább azt engedje meg, kapitány uram, hogy
megpróbáljam…
– Legfeljebb annyit engedhetek meg, hogy lemérd, hány öl a várfaltól a
Sédig… Aztán majd meglátjuk.
Erre se került sor. Egyre rosszabb híreket hoztak a futárok a törökről.
Nagy hadjáratról nem tudott senki. De a portyák szaporodtak, s velük a
rossz hírek is. Gergely deáknak egyre több lett a dolga.
Nemegyszer maga is bejárta a közeli környéket hírekért. S egyik este,
amikor hazatért, meglepődve látta, hogy az a legény, aki már a kocsmában
is feltűnt neki furcsa ábrázatával és kopasz fejével, Ösküről ugyanazon az
ösvényen tért haza, amelyiken ő sietett a vár felé. Gergely szeretett
szembenézni az igazsággal, s egy terebélyes fánál meglapulva bevárta a
tőle két-háromszáz méterre hazafelé lopakodó legényt. Amikor Puha
Orbán elébe került, hirtelen kilépett a fa mellől.
 – Hát te mit keresel itt? – rivallt rá.
– Azt én is kérdezhetném tőled! – felelt szemtelenül a kopasz legény.
– S én meg is felelnék rá – mondta a deák. – Parancsra járok. A várhoz
tartozó falvak még nem hozták be mind az újbort.
– Én meg – nevetett Puha Orbán gúnyosan – éppen azért jöttem le
Öskübe a rokonaimhoz, mert a várban kevés az újbor.
– Hatszor annyi van, mint az elmúlt esztendőben – mondta a deák. –
Legfeljebb neked nem adnak annyit, amennyit elbírsz.
– Az is lehet – mondta felemelve a kezében tartott, vállán hordozható
kis hordót a csupasz állú legény. – Azért viszek a rokonoktól tartalékot.
– Nem mondanád meg a rokonaid nevét?
– Hogy te is odaszoktasd a barátaidat? – kérdezte mérgesen a legény. –
Különben is mit parancsolgatsz itt nekem? Én építő vagyok. Nem tartozom
a várőrséghez.
– Akkor eredj békével – nézett rajta végig figyelmesen Gergely.
– Miért nem együtt? Hiszen egy az utunk?
– Nem biztos. S az sem biztos, hogy aki egy úton jár, egyformán
gondolkodik – mondta nyomatékkal Gergely. – Szívesebben megyek
egyedül. Azzal maga elé engedte a furcsa embert, s jó tíz perc múlva indult
tovább Veszprém felé.
Pár nap múlva beköszöntött az igazi ősz. A bakonyi szél befütyült a jól-
rosszul kijavított veszprémi épületek közé, s a fák ágairól kíméletlenül
sodorta le a nyár emlékeként megmaradt néhány falevelet.
A szomszédos várakból jobb hírek jöttek. A török sem szerette ezt a
fergeteges időjárást, s ha tehette, behúzódott a kezén levő várak falai mögé.
A veszprémi kapitány, aki egész éjszakákat betöltő munkája s nappali
feladatai után szeretett nagyot járni, nyakába kanyarította köpenyegét, és
elindult késő délutáni sétájára.
A lába önkéntelenül is az úrkúti malom felé vitte volna, de aztán eszébe
jutott az a sok bolondság, amit a kocsmákban Gergely deáknak mondtak a
várbéliek, s gyorsan másfelé igazította lépteit. Tudta jól, hogy butaság meg
hazugság az, amit beszélnek, de nem akart új tápot adni a
pletykálkodóknak, és a Séd mentén folytatta útját. Mikor a Benedek-hegy
alá ért s feltekintett a komor sziklákra, elmosolyodott magában.
Innen akart volna leugrani Gergely deák, az ő ki sem próbált ernyőjével
– gondolta. – Hát ki tudja?… De ki merné vállalni a kockázatot? –
gondolkodott a kapitány megállván a Benedek-hegy alatt, szakállát
simogatva. – Talán végveszélyben megkísérelhetnénk! De hát szerencsére
nem jön a török. Különben is tél következik. Hó, jég, zúzmara borít majd
mindent. Az emberek behúzódnak házukba, az utcán kevesen járnak. A
kemény bakonyi szelek befújják az utakat áthatolhatatlan hótorlaszokkal,
ember és állat vackába húzódik. Ilyen időben nem kell a török támadástól,
még portyától sem tartani. Így vigasztalgatta magát a kapitány, aki
különben nem is nagyon szerette már a hivatalát. Váltig azon törte a fejét,
hogy mikor, miként szabadulhatna ettől az igen megtisztelő, de számára
csak gondot, bajt jelentő tisztségtől. Rudolf király, akit nagybátyja
koronázott meg, már megírta neki, hogy szívesen látná titkáraként.
Tavasszal – gondolta – s aztán, ki tudja, merre vezet útja? Számtalan terv
kavargóit a fejében.
Voltaképpen magának való ember volt, barátja, ismerőse alig akadt.
Arra is gondolt, hogy a papi hivatást választja. Hiszen még az ilyen szép és
szelíd örömöt is megtagadja tőle a sors, hogy a molnár egyszerű lányával
találkozzék. Talán az egyházi rendben visszanyerhetné zaklatott lelke
nyugalmát.
Késő este lett, mire visszatért a várba. Végigjárta a falakat, meghallgatta
az őrparancsnokok jelentését. A szállásán csak Gergely deákot találta, aki
szorgalmasan másolt valamiféle okiratot. Megvacsorázott, közben hosszan
tűnődött egy délelőtt felvázolt rajza mellett, amikor odakint megszólalt a
lármaharang, amire sorra válaszoltak vészjósló kürtszóval a falakon őrt álló
katonák.
A kapitány úgy, amint volt, esti öltözékében szaladt ki a várudvarra.
Észre sem vette, hogy Gergely deák akkor már nem volt sehol. Odakint
félig öltözött emberek, ittas álmukból ébredt katonák összevissza kiáltozó
serege futkosott fel-alá, s mikor az egyik hadnagy jelentését meghallgatta,
rögtön tudta, hogy őket is álmukból riasztotta fel a lármaharang, s
voltaképpen azt sem tudják, mi történt.
Aztán egyszerre érthetővé lett minden. Az őrség parancsnokának eszébe
jutott, hogy jó lenne világosságot teremteni. S pár perc múltán már
szurokfáklyák egész serege világította meg a várudvart. Mindenki látta,
hogy a kaputorony sarkában álló, kis, fából épült őrház ég. A lángok
magasra csaptak, s mint a legtöbb tűznél, a látvány félelmetesebb volt,
mint maga a veszély. Az álmából felriadó várnép ijedelme csak fokozta a
fejetlenséget. Senki sem tudta, mi történt, s mindenki elvesztette a fejét.
Akkor süvöltött át a kapkodó s ide-oda futkosó emberek feje fölött az
első értelmes vezényszó:
– Vizet, azonnal! – kiáltotta a hadnagy.
Az emberek egy része ösztönösen a régi várkút felé rohant, s aztán az
egyik nagy bajszú őrmester megállt a hadnagy előtt.
 – Vizet, de honnan?!
A hadnagy érces hangon kiáltotta:
– Mindenki szedje össze, amivel hordani lehet! Kancsót, hordót,
csobolyót, kinek, mi van! Az úrkúti forrásból kaphatunk csak vizet!
Az asszonyok vödrökért, csobolyókért futottak, s a férfiak láncot
alkotva indultak a forráshoz vezető ösvény felé. Az egyik asszony
felsivalkodott:
– Végünk van! Már ég a szomszéd ház is!
A kapitány akkor ért a lángoló házhoz. Meghallotta a hadnagy
parancsát, s komoly, csendes hangon szólt a felhevült fiatalemberhez:
– Ez a tűz már lohadóban van. Nem akarom a kegyelmed parancsát
megmásítani. De az úrkúti forrástól egy óra múlva ér fel ide a víz. Rendelje
el, hogy a szomszéd ház tetejére vizes ponyvát terítsenek. Akad a
tüzéreknél. Kegyelmed pedig nyittassa ki a pincéket. Nemcsak vízzel,
borral is lehet tüzet oltani. S az idén van bőségesen.
– Borral oltsuk a tüzet? – kérdezte elképedve a hadnagy.
– De nagyon gyorsan! – kiáltotta most már parancsolóan a kapitány. –
Italt még találunk ebben a megyében, de ha leég a vár, prédája lehet a
töröknek.
Az egyik vitéz a másik könyökét taszította meg.
– Ez a kapitány, úgy látszik, nemcsak a rajzaihoz ért. Ha baj van,
helytáll mindnyájunkért…
Nem volt könnyű dolguk a legényeknek, akik a pincéből a borral nem is
régen megtelt hordókat a tűz helyére gurítottak. Mindenki inkább inni
szeretett volna belőlük. Még szerencse, hogy a pince bejárata közel esett a
faházhoz. A kapitány parancsszavai most már gyorsan pattogtak. A kis ház
teteje beszakadt, s a tűz fészkét három hordó borral szépen eloltották. Egy
jó óra múltán már egy szikrányi parazsat sem lehetett látni a nagy lánggal
fellobbant tűz helyén. A kapitány akkor megveregette a hadnagy vállát.
– Na, most még egy hordót görgessen ki kegyelmed, azoknak, akik
becsületesen dolgoztak a tűz oltásán.
Mikor a hordót csapra verték, harsány vivát éltette a kapitányt, aki
akkor már visszatért szállására.
– Hol van Gergely? – kérdezte az ajtót őrző alabárdostól. – Egész este
nem láttam.
– Amikor a tűz kitört – felelt az őr –, azonnal elment. De előbb bement
kapitány úr szobájába, s csak pár perc múlva tért vissza.
 A kapitány összevonta szemöldökét. Odabent a szobában minden a
helyén volt. Csak éppen a rajztábláról hiányoztak a rajzok. S éppen az,
amiről délután Gergely deákkal beszélgettek, a repülő ember rajza.
Verancsics elgondolkozott. Lehetetlen – mondta magában, de szívében
mégis megfogamzott a gyanú. Hiszen ez az egész tűz úgy hatott, mint
valamely megrendezett kis színjáték. S a vár leghitványabb épületét, egy
kis fabódét gyújtottak fel. De arra elég volt, hogy az amúgy is felzaklatott
idegzetű, agyonrémített embereket az utcára csődítse. S magát a kapitányt
is. Őrizetlenül maradt hát minden!
Még egyszer behívta az őrt.
– Te attól kezdve, hogy a tűz kitört, itt álltál a szállásom előtt?
– Igen – felelte az őr, de aztán megrettenve a kapitány szigorú
pillantásától, hozzátette: – Azazhogy…
– Azazhogy? – kérdezte a kapitány.
– Mikor már nagyon nagy csődület volt ott az égő ház körül – dadogott
a boldogtalan –, én sem tudtam ellenállni a kíváncsiságomnak. Végre is
látnom kellett, mi történt.
– S itt hagytad nyitott kapuval a házat, őrizetlenül?! A katona lehajtotta
fejét.
A kapitány nem várt választ.
– Eredj! – mondta megvetően. – S őrizz disznókondát, de ne várat!
A kapitány lelkileg teljesen összetörve roskadt le íróasztala mellé.
Hát ez is lehet – gondolta. – Hát lehet itt élni, ahol az embert legjobb
munkatársai lopják meg? Ahol tüzet kiáltanak akkor, amikor nyoma sincs,
csak azért, hogy meglopják azt, aki jót akar nekik. Gergely elvitte a
rajzokat, s bizonyára eladta a töröknek. Igen, nem lehet másként. A tűz, a
vaklárma mind az ő céljait szolgálta. A kapitány arca még sápadtabbra vált,
mint máskor volt. Fejét tenyerébe támasztva ült rajzasztala előtt, s
elgondolkozva nézte az üres rajztáblát. Nem mintha sajnálta volna a
terveket, egyrészt régen a fejében hordta már a fontosabb adatokat,
másrészt tudta azt is, hogy rajta kívül senki nem ismeri ki magát
feljegyzésein. És mint minden igazán értelmes ember – kísérletek híján –,
maga sem hitt tervei megvalósíthatóságában. Sokkal inkább a keserűség
bántotta: hiszen ezt a fiút szerette, s megbízott benne, mint saját
gyermekében. A derék tudós úgy érezte, hogy nincs keresnivalója már
ebben a városban, ahol a kocsmában hitvány rágalmakat terjesztenek róla,
s ahol leghűségesebb embere is megcsalja. Odaült hát az asztalhoz, és
megfogalmazta azt a levelet, amelyben immár arra kéri Rudolf császárt,
hogy amint azt fölajánlotta, nevezze ki őt őfelsége a magyar udvar
titkárának.
Még pontot sem tett a levelének végére, amikor odakintről éles
szóváltás hangzott. Az előbb megszégyenült alabárdos most már túlbuzgón
teljesítette kötelességét, és senkit sem engedett a kapitány elé. Ráadásul
meg sem ismerte azt az esőverte, szurtos, több sebből vérző embert, aki azt
állította, hogy a kapitány deákja.
Amikor a szurokfáklya fénye fölvillant, a kapitány sem akart hinni saját
szemének. Gergely deák volt, aki ily szánalmas állapotban érkezett vissza a
várba.
Egy szál agyonázott köpönyeg volt rajta, mert a másikkal a hóna alá
szorított irattekercset védte. A legény halálsápadt volt, s olyan kimerült,
hogy szinte beesett a kapitány belső szobájába. A harag, az elkeseredés és
szomorúság minden keserűsége egyszerre leolvadt a kapitány arcáról.
– Hát te?! – kérdezte majdnem felujjongva. – Te visszajöttél?
– El se mentem, uram! – mondta fáradt hangon a legény, s letette a
kapitány asztalára azt a köpenyébe göngyölt tekercset. – De ezeket vissza
kellett hoznom…
– Ülj le. fiam, s igyál egy pohár bort – tette Gergely vállára kezét a
kapitány. – Majd aztán elmondod, mi történt. – Azzal maga odafordult a
faliszekrényhez, s legféltettebb dalmát vörös borából megtöltött egy
remekbe készült ezüstserleget.
– Idd ki, fiam! Ez vérré válik, erőt ad. Neked pedig most arra, úgy
látom, nagy szükséged van.
Gergely fel akart állni, de a kapitány visszanyomta a karosszékbe.
– Most nem vagy szolgálatban – mondta. – Pihenj nyugodtan, és ha már
elég erősnek érzed magad: beszélj!
Gergelyt nem kellett biztatni. Egy hajtásra kiitta a serleget, s úgy érezte,
hogy az erő máris visszatért testébe.
– Azok a rajzok – mutatott a köpenyébe csomagolt tekercsre – itt voltak
a kapitány úr asztalán. Meg a faliszekrényben. De kegyelmed úgy hitte,
senki sem kíváncsi rájuk.
– De tudtam, hogy te figyeled a munkámat. Hiszen éppen azért…
– Hitte, kapitány uram, hogy én loptam el őket – mondta szégyenkezve
a legény.
– Hát ha azt nem is… – simította meg homlokát a kapitány.
– Én nem tudtam, mit érnek, s mire használhatók. De hittem abban, amit
kapitány uram mondott, hogy valaha talán jobb sorsot biztosítanak az
emberiségnek. Vigyáztam hát rájuk.
 – Jobban, mint én – mondta szégyenkezve a kapitány.
– Ez a Puha Orbán a szőrtelen képével régen gyanús volt nekem. Járt
utánam, napról napra kísérte kegyelmedet is. A kocsmában nem volt
részeg, mégis tüzelte a többit, hogy minél többet tudjon meg a várbeliek
életéről. Ami szóbeszéd, pletyka akadt a városban, mind összeszedte.
Azzal is megpróbálkozott, hogy bejusson kegyelmed írószobájába. Az
építkezésen dolgozott, s tudta, hogy kapitány urunk mindenki szavát
meghallgatja. Aztán egyszer Öskü felé járva találkoztam vele. Ki tudja,
miért járt ott? Azt mondta, borért. De hát elég bor van a várban! S a török
már nincs messze attól a falutól. Meg aztán tudtam, hogy ebben a
szerencsétlen világban annyi a pribék, hogy jut belőle töröknek,
magyarnak egyaránt. S ott a kocsmában!
Miként csillant fel a szeme, amikor a repülő emberről beszéltem. Hát
így…
– Magam is gondoltam rá – mondta a kapitány, s újra töltött a deák
kupájába –, hogy jobb lenne ezeket a rajzokat elzárni. De én sem sokat
tartok róluk, s alig hiszem, hogy ezekben a háborús időkben használni
lehessen őket. A szélmalom, a vízimalom… Na meg a “homo volans”, a
“repülő ember”. Mire lehetne azt az ernyőt manapság használni? Mégis
kétségbeestem, amikor eltűntek a rajzaim. Mert talán egyszer, békésebb
időkben s békésebb földön egy könyvben… Talán…
– Itt vannak hiánytalanul – mondta a diák. – Amikor a lármaharang
megszólalt, láttam kegyelmedet kilépni a házból. Tudtam, hogy ott a
helyem kapitányom mellett. De akkor megláttam a betyárt is, aki ott lapult
szállásunk bejáratánál. Tudtam, hogy mi a dolgom. A kapuőr a lármás
tömegbe vegyülve otthagyta helyét, az ajtó nyitva állt. Láttam a bitangot,
amint besurran a házba. Segítséget nem hívhattam. Mindenki a tűzzel volt
elfoglalva. Követnem kellett a tolvajt. S ez nem volt könnyű. A veszprémi
vár alatt pincék sokasága húzódik. A pribék tudta ezt jól. Mire
körülnéztem, már lefutott egy lépcsőn, amely a pincék mélyébe vezetett.
Segítséget hívni nem maradt időm, ha nem akartam nyomát veszteni.
Holnap majd megmutatom kegyelmednek, melyik ház pincéjén keresztül
jutott ki. Mi azt hisszük, csak a kapukon lehet bejutni. Úgy látszik, ezek
jobban tudják. Egyedül eredtem utána. A hegyoldalban meg kellett
verekednünk. Szerencsére nem vett észre: a magasból ugrottam a nyakába.
Odahallatszott a katonák ordítása is. Puha Orbán akkor már valóban puha
volt. Megijedt a saját árnyékától is. Hát még amikor én a nyakába
szakadtam! A tekercseket elvettem tőle, ez sem volt könnyű, de akkor már
félt a nyomorult, én meg kürtömmel az őrséget hívtam. Szaladt, mint a
megháborodott… Tudtam, hogy ez fontosabb – mutatott a tekercsekre –,
nem üldöztem. De most sem lehet még messze. Egy jó portya kézre
keríthetné.
A kapitány szelíden mosolygott.
– Minek, fiam? Egy bitang helyébe akad más száz. Nem kockáztatom a
magam katonáit egy török kémért, aki ráadásul akkor sem talált volna
semmit, ha talál valamit…
– Mit mond kegyelmed?
– Ide figyelj, Gergely! Azzal, hogy visszajöttél, a lelkem békéjét adtad
vissza. Hogy mégis lehet bízni s hinni az emberi tisztességben. De a török
pribék nem vesztett semmit. Ha hazakerül, talán leüttetik a fejét, mert nem
hozott semmit. És leüttették volna azért is, mert ez náluk könnyen megy,
ha megvitte volna ezeket a rajzokat. Hiszen semmit sem tudtak volna
kezdeni velük. Azt, amin én dolgozom, talán csak évszázadok múltán érti
meg a világ. Mégis, talán akad közte olyan, amit felhasználhat egy jobb,
okosabb kor, élete megszépítéséhez… S ezért nem hiábavaló ez a munka.
Nekem pedig nagy örömöt szerez. Ezért köszönöm neked, hogy
visszahoztad a terveket. S most már azt is megígérem, hogy teljesítem
minden kívánságodat.
– Mint a mesében? – nevetett Gergely. – De hiszen nekem nincsen
három kívánságom.
– Hanem?
– Csak egy. Hogy mielőbb elmehessünk innen!
A kapitány újból töltött, s most már magának is.
– Azt mondtad: elmehessünk. Hát többen vagytok? A deák arca
lángvörös lett.
– Ketten – mondta csendesen.
A kapitány csodálkozva nézett a fiúra.
– S ki légyen a másik?
– Az úrkúti molnár leánya.
A sápadt, magas férfiú kezében megállt a pohár, s hátat fordított a
legénynek, hogy az ne lássa arca sápadtságát. Aztán egy szempillantásnyi
hallgatás után nagyot nyelt, és rekedt hangon megszólalt:
– Nekem is többet kellett volna járnom a kocsmába, ahelyett hogy itt
mihaszna gépeken töröm a fejem. Akkor többet tudtam volna rólad, mint te
énrólam… – Aztán egyet legyintve fordult a deák felé.
– De hát Kati, akarom mondani a molnár leánya, mit szól a tervedhez?
– Várja a hírt, hogy mikor indulhatunk. S ismerve kegyelmed
emberségét, ő is bízik jóindulatában.
 – Akkor hát azért kért, hogy segítsem ki innen. S mikor megígértem,
hogy idejében segíteni fogok rajta, azért mondta, hogy velem el sem jönne
– szólt elgondolkozva s kényszeredetten nevetett a kapitány. – De hát ez a
dolgok rendje! – ütött fáradtan a fiú vállára. – S ámbár maradhatnátok,
mert a hírek szerint a töröknek esze ágában sincs új háborút kezdeni, most
már magam is azt mondom, menjetek mielőbb…
– Nehezen válok meg kegyelmedtől – mondta a fiú.
– Hogy megkönnyítsem elhatározásodat, olvasd el ezt a levelet –
mutatott a császárhoz írott okmányra. – Én is elmegyek innen. Messzire.
Eddig is akartam. Most pedig már sürgetem is. Persze nekem nem olyan
könnyű, mint neked, íródeákra a mai időkben mindenütt szükség van.
Nekem pedig meg kell várni a tavaszt, a nyarat, vagy talán még tovább.
Míg új ember jön mellém, vagy a helyembe…
– Hát akkor természetesen maradok én is – mondta felpattanva a diák.
– Nem… nem – mondta elgondolkozva a kapitány. – Neked, nektek
mennetek kell. Így legalább véglegesen eldől a sorsotok… – S aztán maga
elé mormolta: – És az enyém is.
Aztán felemelte velencei kristálypoharát, összekoccintotta a fiú
kupájával, s csendesen mondta:
– Jó, hogy megjöttél, fiam. Jó, hogy megmondtad a kívánságodat.
Végleg döntöttél így helyettem is. Sokszor tiltakozik az ember a sorsa
ellen, és sokszor egy semmiség indítja el a helyes úton…
Gergely nem értette a rejtelmes szavakat, de változatlan hűséggel és
szeretettel nézett kapitányára.
– Akkor hát? – kérdezte.
– Szerencséd van – felelte a sápadt férfi. – A mai futár új híreket hozott.
Te még nem ismerheted őket. Holnap délután harminc fegyveres kíséri át
innen két rabunkat a pápai várba. Velük mehettek. Huszár Péter
várkapitány régi jó barátom. Pecsétes levelemet viszed hozzá.
Gondoskodom rólad… rólatok. Nem lesz semmiben hiányotok Pápán.
Hanem az esküvő? – kérdezte most már megkönnyebbülten nevetve. –
Anélkül nem mehettek.
– Uram! – hebegett Gergely.
– Ma kivételesen lemehetsz a Hosszú utcába. István atya biztosan
vállalja az esketést. Én meg majd megviszem a hírt Katinak, hogy holnap
délelőtt pap előtt is összekötitek az életeteket. Ott várok rád az úrkúti
malomban, s együtt jövünk haza. – Aztán csendesen hozzátette: – Hogy az
őrök átengedjenek ilyen késői órán.
 A pápai vitézek késve érkeztek, s bizony csak harmadnap indulhattak
vissza. Embernek, lónak pihenés kellett. A veszprémi kapitány jóltartotta a
vitézeket étellel-itallal, s vezetőjüknek, Körmendy Lajos Péter hadnagynak
lelkére kötötte Bandi Kati és Gergely deák sorsát. A pecsétes levél is ott
lapult már a hadnagy tarsolyában, amikor útnak indultak harmadnap
délelőtt Pápa felé.
A kapitány, aki akkor is fekete bársonyzekéjét viselte, nem engedte,
hogy valamiféle ünnepség kerekedjék a búcsúzásból. Katitól még előző
este elköszönt az úrkúti molnár házában. Nászajándékul egy szép olasz
gyűrűt húzott az ujjara, aztán homlokon csókolta a menyasszonyt, s
gyorsan felment a várba. Gergely deákot megölelte búcsúzóul, s lelkére
kötötte, hogy szeresse és becsülje meg asszonyát. Aztán bezárkózott belső
szobájába, s megvárta, amíg a kürtösök szava jelezte, hogy a pápaiak
elindultak. Akkor kinyitotta szállása ónkarikás ablakát, s végignézte, ahogy
a kis csapat elindul a Séd partjáról. Szomorú volt, és mégis
megkönnyebbült szívvel tekintett utánuk. Nincs nagyobb győzelem, mint
ha az ember a más boldogságáért önmagát győzi le. Ott lent most két
boldog ember indul útjára. Olyan útra, amely előtte már bizonyára
mindörökre zárva marad.
Aztán megtörölte a hidegben is verejtékező homlokát, s nagyot sóhajtva
a könyvei felé fordult. Levett a polcról egy sárga bőrbe kötött öreg kötetet,
és becsukta a boltíves várkapitányi szoba minden ablakát.

Azt, hogy Verancsics élt, dolgozott s épített, Veszprémben sokan

tudják. De a feltaláló kapitány veszprémi évei oly bizonytalanságba
vesznek, amelyet pontosan megközelíteni alig lehet. A hézagos adatokat, a
szájhagyományt s veszprémi szerelméről szóló mendemondákat csak a
képzelet formálhatta elbeszéléssé, felidézve ennek a rendkívüli embernek
hajdani környezetét, így született az úrkúti molnárlány és Gergely deák
története.

A FEHÉR ÖRDÖG

A mély völgyben olyan sötét volt az éjszaka, hogy Felhős Gáspár csak a
mellette kanyargó patak csobogásából tudhatta, hogy jó úton jár. A
környező erdő borította hegyoldalak hatalmas fái sötét árnyakként nyúltak
a magasba, s fent az égen, messze-messze, valahol a Kőris-hegy orma
felett nagy fényes csillag ragyogott. Félelmetes volt a sötétség itt lent a
völgyben, s, talán még inkább a vészterhes csend, amelyet csak néha-néha
szakított meg egy-egy éjjeli madár rikkantása. A széles vállú, vaskezű kis
fekete molnárlegény mégsem félt, inkább kicsit szomorú volt. Arra
gondolt, hogy még azoknak az erdei madaraknak is akad párjuk, csak ő
ballag egyedül éjnek éjszakáján sötét erdők mélyén. S most magányosan
ebben a kietlen világban is miben fáradozik? Hogy sorsán javítson? Ki
tudja, mi végre? Hiszen megvolt a mindennapi kenyere eddig is. De hát az
embert nem hagyja el az a vele született és vele együtt élő vágy, hogy
előbbre jusson. S ez megszabja sorsát, akár a mennyországba, akár a
pokolba vezet.
Amikor eddig jutott keserves gondolataiban, nagyot sóhajtott, s az égre
nézett, arra a nagy fényes csillagra ott, a Kőris-hegy felett. Pedig inkább a
lába elé nézett volna. Mert a töltés, amelyen az ösvény vezetett,
megszakadt, vagy inkább ő tért le róla, s a legény csak azt érezte, hogy
kicsúszik lába alól a talaj, ő meg egy kis ideig zuhan, hengeredik lefelé.
Aztán mikor hirtelen szikrák, lángok csaptak fel körülötte, végre
megállapodván, halálra rémülten nézett körül. A föld, amelyen feküdt,
forró volt, előtte vörösen lángolt valamely máglyaféle, s oldalt itt is, ott is
parázsló fények villogtak.
Gáspár egy szempillantásig dermedten nézett körül, aztán halálra válva
látta, hogy fekete emberi alakok tápászkodnak fel körülötte, s furcsa sötét
arcukból csak tágra meredt szemük fehérje világít.
– Hol vagyok? Ez már a pokol? – kiáltott rémülten, és riadt tekintetével
már a kormos arcú ördögök fején emelkedő szarvakat kereste.
Akkor megszólalt az egyik ördög:
– Ez még nem az, fiam, ámbár sohasem lehet tudni. Van, aki odalent
találja, s van, aki már a földön megteremti magának a poklot.
– Hát kend nem az ördög? – dadogta Gáspár.
– De még csak a segédje sem! – nevetett mély hangon jóízűen a kormos
arcú. – S megvénültem, de még ilyen pokolkergetővel nem találkoztam.
Ámbár téged is elvihetett volna az ördög ahelyett, hogy beszakítod a
boksánkat, s megzavarod az egész nap dolgozó békés szénégetők álmát.
– Hát kendtek szénégetők? – álmélkodott Gáspár.
– Hát mi az ördögök lennénk! – méltatlankodott az öreg dühösen. –
Akinek helyén az esze, nem bóklász ilyenkor éjnek évadján a rengetegben.
– Aztán dörmögve tette hozzá: – Hacsak nem haramia, rabló vagy morva
zsoldos…
 Gáspár megnyugodva kérdezte:
– Hát az is akad errefelé?
– Több, mint kellene – mondta a vén szénégető, akinek koromfekete
arcából még most is csak a szeme fehérjét látta Gáspár.
– Akkor hát – mondta a molnárlegény – ezen a vidéken nem lehet
biztonságban az ember fia.
– Ha olyan kódus, amilyennek te látszol, fiam, akkor nincs mitől
tartania. Nagyobb vadakra vadásznak ebben a völgyben.
– De hát kik és miért? – kérdezte a legény nyugtalan tekintettel.
– Magunkról meg a völgyről eleget beszéltem – mordult rá a kormos
arcú ember. – Ideje, hogy most már én kérdezzek. Hogy hívnak, honnan
jöttél, és mit keresel ezen a vidéken?
– A nevem nem sokat mondhat felőlem – felelte a legény –, Felhős
Gáspár máshol is akad bizonyára. Molnárlegény vagyok, aki fejébe vette,
hogy javít a sorsán, így hát otthagytam a malmot, ahol biztos kenyerem
volt, s elindultam olyan helyet keresni, ahol a magam ura lehetek. Jöttem
fölfelé a hegyek között, míg rátaláltam erre a patakra. Elég sebes víznek
látszik. Gondoltam: ahol gyors vizű patak van, kell ott malmoknak is lenni.
Majd csak akad egy, amelyet jó pénzért bérbe ad valamelyik uraság.
– S neked meglenne az a jó pénzed? – kérdezte a szénégető.
– Az övemben éppen annyi van, hogy éhen ne vesszek. Amikor
otthagytam a malmot, a gazdám kiadta a béremet. De hát az régen volt. Itt
lent Bakonybélben már csak pár tallér akadt a zsebemben.
– S azzal akarsz malmot bérelni? – kérdezte csodálkozva a vén
szénégető.
A legény magabiztosan felelte:
– A bért utólag kell fizetni. Én meg suttyó kölyök korom óta malomban
éltem. Ismerem a mesterség minden fortélyát. A karomban pedig olyan erő
lakozik, hogy ha kedvem tartja, visszafordítom a malomkereket. Majd
megkeresem én azt a tizedet.
– Tizedet? – nevetett az öreg. – Ezen a vidéken minden malom a
Podmaniczky urak kezén van. Az is, amelyet valaha még Szent Gellért
urunknak a bakonybéli apátsággal adott a király. A Podmaniczkyak meg
értik a maguk dolgát. Jó, ha felébe megkapod az őrlést.
– Felébe? – riadozott a legény. – De hiszen az lehetetlen! Mit adok
akkor a parasztnak?
– Az a te gondod. Még hogy lehetetlen?! Az csak akkor lenne, édes
fiam – mondta csendesen a kormos arcú ember –, ha minden sziklatetőn
nem állanának ott a Podmaniczky urak vigyázói, a malmok és csárdák
vámját pedig nem a morva zsoldosok kapitánya szedné fegyvereseivel…
– De hát a jog? Meg az igazság?
– Azok be nem férnek, fiam, ebbe a szűk völgybe. Mondtam már neked,
hogy itt a Podmaniczky urak külön törvényt, jogot meg igazságot diktálnak
a szegény népnek.
– S a király?
– Melyik? – kérdezte a kormos arcú öreg, s egy pálinkásbutykost
nyújtott oda a legénynek. – Húzz belőle, fiam! Rád fér egy kis erősítő itt a
pokolban – tette hozzá nevetve –, ha már az ördög idehozott.
– Köszönöm – mondta Gáspár, s jól meghúzta a zöld mázas
cserépbutykos száját. Aztán inge ujjával megtörölve száját megszólalt:
– Igaz is, melyik királytól kaptak ezek az urak hatalmat?
Mert annyit már a távolból érkezett vándor is tudott, hogy abban az
időben, a fertelmes mohácsi csata után két királya volt az országnak. Az
egyik Ferdinánd, a bécsi császár, a másik Szapolyai János, akit ugyan a
magyar rendek választottak királlyá; de híre járt annak is, hogy mikor
Mátyás koronája ingadozni kezdett a koronázáson János király fején, a nép
ezt suttogta: “Nem akar a fején maradni, mert kegyetlen volt a pórok,
kegyetlen a székelyek iránt.” S a legény még emlékezett azokra a
borzalmas históriákra, amelyeket a malom alatt a nép Dózsa György
kivégzéséről beszélt. Azt is tudta Gáspár, hogy a két király ádázul
fenekedett egymásra, s miközben a török új és új hadjáratai fenyegették az
országot, úgy marakodtak a koronán meg a hatalmon, mint jókora csonton
az ebek.
Azt persze már nem tudhatta a szegény molnárlegény, hogy amint az
már lenni szokott, az uralkodók haragjának tüzéből táplálkozó máglyák
mellett a nagyurak s a főpapok sütögették a maguk pecsenyéjét. Az
országgyűlés például már egy évvel a mohácsi vész után kötelezte azokat a
nemeseket, akik az általuk vajdának nevezett Szapolyai pártján állottak,
hogy hűségük bizonyítására Szent Katalin ünnepén őfelsége I. Ferdinánd
előtt jelenjenek meg. Aki pedig nem jelenne meg, azt elmarasztalják
felségsértés bűnében. Ugyanakkor a második törvénycikkely arra kérte
Ferdinándot, hogy a pártütőket büntesse meg, mert a királyi felség híveit
nem csekély zaklatás és vagyonuknak elrablása mellett károkkal,
ártalmakkal és mindennemű gonosztettel sanyargatták és terhelték.
Ennek a törvénynek alapján kobozták el a két Podmaniczky testvér
felvidéki birtokait. Mert ez a két ember, bár egyébként egyáltalán nem
tiszteletünkre méltó, dölyfös, kegyetlen és kapzsi nagyúr, a felhívás
ellenére megmaradt János király hűségében. S mikor ezért elkobozták
felvidéki birtokaikat, bosszúból kezdtek rablásokba, mások zaklatásába,
birtokfoglalásokba, hogy újból hatalomhoz jussanak, s kárpótolják
magukat elveszett jószágaikért. Nem ők voltak az egyetlenek. Ezekben a
zűrzavaros időkben, amikor várak, birtokok, apátságok és püspökségek
cseréltek gazdát, aszerint hogy gazdájuk egyik vagy másik király hűségére
tért: bizony nem csodálható, ha a szegény nép sokszor maga sem tudta: hol
s kinek szolgál?
Nem csoda hát, ha az öreg szénégető is nehezen találta meg a szavát.
– Azt, hogy kitől kapták a Podmaniczkyak birtokaikat, jól tudom, s ez
rendjén is lenne. János királyt végre is a magyar országgyűlés választotta.
De azt, hogy morva zsoldosokkal rakták meg váraikat, s azok pusztítják,
rabolják a környéket, már nagyon nehéz megbocsátani.
– S aztán ki tart közülük számot a kend bocsánatára? – nevetett a
sötétből egy hang.
– Hát ez igaz lehet, fiam – mormogta a kormos arcú öreg –, de ne
feledd: miként ha hibás kövekből rakod, összeomlik előbb-utóbb a
legmagasabb torony, akként kell pusztulnia mindennek, ami ocsmányság.
– De hát miért haragszik kend annyira ezekre a Podmaniczkyakra?
– Hát nem hallottad még gaztetteik hírét?
– Eddig a nevüket sem. Bakonybélbe már késő délután értem, s éppen
csak megálltam a beszálló csárdában. Valami harapnivalót kértem, s ittam
rá egy fél liter bort.
– Jó savanyú lehetett – nevetett rá gúnyosan a vén szénégető. – Akkor
már ez a törköly csak jobb – nyújtotta felé a kulacsát.
– Hun főzték?
– Odalent Bakonybélben. Hosszúak a téli délutánok, elszórakozik vele
az ember. De hát nem vagyon ez így jól. Mert te már megmondtad a neved,
én meg még nem. Sanyarú Józsefnek hívnak, s itt születtem lent
Bakonybélben.
– S mióta él kend itt a völgyben?
– Kölyökkorom óta jártam fel a szénégetőkhöz. Megszerettem ezt a
mesterséget, s mióta megtanultam, már nem is kívánkozom le az emberek
közé. Ha olykor-olykor leballagok a faluba egy-egy messzely borra, úgy
érzem magam a kocsmában, mintha idegen világba vetett volna a sors. De
hát nem rólam beszéltünk. Hanem a Podmaniczkyakról. A
hitványságukról…
– S kend még nem mondta meg, miféle bűnök terhelik a lelkűket.
 – Rablás, lopás, gyilkosság – sorolta dühösen Sanyarú József –, s ami
hitványságot még hozzá tudsz képzelni. Itt a Gerence völgyében, a Bakony
hegység egyetlen járható útjának torkolatánál várat építettek.
– Jog nélkül nem tehették?
– Mondtam már – förmedt rá az öreg –, János király hűséges
szolgálataikért nekik adta az egész Bakonybél vidékét! De persze ez sem
volt nekik elég. Sorra kerültek az apátsági birtokok is. Hát a papok sem
nagyon kímélték a szegény népet, ha dézsmáról vagy tizedről volt szó, de
hát ezek! Nemcsak az apátságot fosztották ki, hanem valóságos
rablófészket építettek itt fent a Tönkölös egyik sziklanyúlványán.
– Bakonyújvárt? – kérdezte a legény.
– A nevét is rettegi minden jó lélek ezen a vidéken. Mondtam már, hogy
a Podmaniczkyak morva zsoldosai őrt állanak a környező sziklákon. S ha
idegen kereskedő vagy valamiféle uraság tér be a völgybe, előbb hagyják,
hogy jól behatoljon: legalább idáig. S mikor már elzártak minden utat,
förgetegként zúdul le a völgybe a morva latrok serege. S ha a jámbor utast
nem kísérte elég fegyveres, akkor menthetetlenül odaveszett mindene. Még
jól járt, ha a puszta életét megmenthette.
– Ejha! – füttyentett Gáspár. – Én úgy látom, jóféle uraságtól akarom
kibérelni azt a malmot.
– Márpedig ebben az egyben szerencséd van – mondta kelletlenül az
öreg Sanyarú József. – Mert az öreg Ékes Andrást, az odvaskői malom
bérlőjét éppen a múlt héten temettük el. A fia meg az unokája, ahogy az
öreg meghalt, felpakolták, ami utána maradt, s beköltöztek Pápára, András
várnagy meg lelakatolta a malom ajtaját. Most meg áll a kerék. Pedig
odalent nagyon szerették az öreg lisztjét, nemegyszer sorba álltak a
szekerek a malom előtt.
– Na hát akkor úgy látszik, mégsem a pokolba kerültem – nevetett
vidáman Gáspár. – Megköszönöm, bátyám, a jóltartást, aztán indulok is.
– Ne siess annyira! – tartóztatta az öreg, aki a két társán kívül ritkán
látott erre embert. – Még hajnal előtt felérsz… Előbb meg úgysem
engednek be a várba. Inkább igyál még egyet! Nehogy inadba szálljon a
bátorságod, ha majd a Podmaniczky uraság elé kerülsz.
– Nem ijedek én meg, bátyám, a magam árnyékától – mondta Gáspár, s
a bütykös után nyúlt –, de azért ez jó lesz útravalónak.
– S aztán arra is vigyázz, hogy melyik Podmaniczky elé mégy. Ha a
kárhozottak közül választani lehet: János úr a jobbik. Iszik ugyan egész
nap, s az ital hol majmot, hol bolondot, hol őrültet formál belőle, de
hajókedvében csíped el, lehet emberséges szót ejteni vele. Nem úgy a
testvérével: Rafaellal, azzal soha. Erőszakos, bitang, aki saját anyját is
kiűzte a házából. Még jó szerencse, hogy nemigen törődik efféle apró
ügyekkel. A gazdaság dolgait Jánosra meg a várnagyára bízza.
– No, tán azért embert azok se esznek – állt fel a pálinkától önbizalmát
immár egészen visszanyert legény.
– Hát az igaz, hogy embert nem esznek – mormogta az öreg –, de ha
kiraboltak s meggyilkoltak valakit, vajon nem mindegy-e annak, hogy a
keselyűk, a férgek vagy az emberek eszik-e meg?
– Mindegy, bátyám! De most már el kell indulnom utánira, akárhová
vezet. Bízom a szerencsémben, az vezetett ide is kendtekhez – nevetett –,
ebbe a barátságos pokolba.
– Hát akkor csak eredj, fiam – veregette meg a legény vállát a csupa
korom öregember, aztán a fák között eltűnő legény után nézve csendesen
mormolta: – Csak aztán odafent a várban meg ne ismerd az igazi poklot!

Odafent a várban, a lovagterem csúcsíves boltíve alatt a hatalmas

tölgyfa asztalok még őrizték az előző éjszakai tivornya maradványait.
A terem boltozata árnyékba merült, mert a kovácsoltvas tartókban alig
égett már egy-két szurokfáklya. Az embermagasságig érő kopott
falikárpitok felett a gyertyák és fáklyák füstjétől megfeketedett képek
őrizték a régen meghalt Podmaniczkyak komor arcvonásait. A szolganép
között az a hír járta, hogy amikor felvidéki váraikból Ferdinánd hadai
kiűzték őket, legendás kincseiken kívül egyedül ezeket hozták magukkal
társzekereiken a Podmaniczky fivérek.
A terem a feldúlt csatatér képét mutatta. Az asztalokon, ki tudja, honnan
származó, remekbe készült aranytálakon félig lerágott sonkacsülkök,
kettészelt malacfejek, derékba tört pulykák között egy fácán farktolla
ágaskodott az égnek, s az ételek hulladéka elborított mindent. E
vigasztalan, félig pusztított lakoma maradványai között feldőlt boroskupák,
cin- és ezüstkancsók őriztek valamennyit azokból a nemes italokból,
amelyek ily nemtelen állapotba hozzák az embert. A hosszú asztal mellett
feldőlt székek árulkodtak azokról, akik a tivornya alatt rajtuk ültek. A
terem végében pedig óriási karosszékben aludta részeg álmát János úr, az
idősebb Podmaniczky testvér.
Ezek az álmok nem voltak éppen kellemetesek. János úr álmában súlyos
fekete felhők gomolyogtak, és sokszor oly közel értek az arcához, hogy
kezével akarta őket elhessenteni. Ilyenkor aztán rendszerint a saját
szemébe kapott, amitől olyat ordított, hogy az ajtóban állva bóbiskoló két
alabárdos riadtan kapott fegyveréhez. Ám akkor már János úr rémképekkel
küzdött. Valami fekete állat telepedett a mellére, azt kellett leszakítania. Le
is tépte menten esti köntösének paszományos gombját. Miközben a fekete
fenevaddal küzdött, egyszerre arra lett figyelmes, hogy az ágya egyik
szélén fehér ruhás öregasszony ül. Tudta, hogy ez csak a pokol egyik
küldötte lehet. De hát a félelmetes, görnyedt fehér alak ellen éppen úgy
nem tehetett semmit, mint a többi szörny ellen, akik körülvették.
Apró, fényes szemek csillogtak a sötétben, fekete ruhás öregasszonyok
vonultak sorjában át a szobán, aztán eltűntek a magasban. János úr üvöltött
kínjában, hánykolódott, egész teste verejtékben úszott. De nem segített
semmi és senki. A poroszlóknak ő maga parancsolta, hogy emberfia
felkelteni ne merje, míg magától fel nem ébred, így aztán részeg
tébolyában még azt is végig kellett néznie, amíg az ördög, aki
csodálatosképpen fehér volt, de János úr részeg álmában mégis tudta, hogy
az ördög, megindult felé. A halálra vált ember akkor a gyertya felé kezdett
tapogatózni, ám ebben a pillanatban vasmarok ragadta meg a kezét.
Ez már sok volt. János úr nagyot ordított, s végre saját hangjára felriadt.
Az egyik alabárdos odalépett a gyertyával, s látta ura halálra rémült arcát.
De azt is látta, hogy a nagyúr egyik markával görcsösen szorítja másik
kezét. János úr odapillantott, és szégyenkezve egyengette dermedt ujjait.
Ha kicsit okosabb lett volna, valami tanulságot is levon ebből a históriából.
Talán azt, hogy a pokol a saját kezével nyúl érte.
De hát János úr nem azért volt várúr, főnemes és rablólovag, hogy
bármiből is tanulságot vont volna le.
– A pokol! – hörögte, s tétova mozdulattal nyúlt a serleg után. Színültig
töltsd! – kiáltott a poroszlóra. – Ez majd elkergeti a pokol árnyait. A fehér
ördögöket!

Gáspár akkor ért fel a várba, amikor János úr még javában harcolt a
pokol szörnyeivel, így hát persze az első felvonóhídnál nem juthatott
tovább. De a kapuőr, aki a felvonóhíd láncait kezelte, Gáspárral egykorú
legény lévén, hamar barátságot kötött a jövevénnyel. – Rafael úr elé ne
kerülj! – óvta az is barátságosan. – Várd meg inkább, amíg az öreg János
úr kijózanodik, helyesebben újból annyit iszik, hogy jókedve lesz.
– Csak ők ketten élnek a várban? – kérdezte Gáspár.
– Ha minket semmibe veszel – felelt nevetve a legény –, ők ketten meg
valami rokon, de az még gyereklány.
– Bocsáss meg – szégyellte el magát a molnárlegény. – De hát a
magunkfajtára nem is gondoltam. Hiszen mi nem tartozunk közéjük.
 – Igazad van – hagyta rá a kapuőr. – Az ő világukhoz nekünk semmi
közünk. Hát ha így vesszük, a két testvér magában él. Rafael nem tűr maga
mellett embert, még az anyját is kiűzte házából. Azt a lányt se engedik a
belső palotába. Itt kint a várnagyéknál él, s csak olykor rendelik fel, hogy
János urat kimosdassa a sok ocsmányságból, amit az éjszakai tivornya
rárakott.
– S a lány miért tűri?
– Árva a szerencsétlen, nincs hová mennie… No, de hagyjuk az urak
dolgát. Járják csak a maguk bolond útját kedvükre. Nekünk csak a zsoldot
fizessék tisztességesen.
– Hát azt csak megkapjátok?
– Hun igen, hun nem – mondta a kapuőr. – Aszerint, milyen fogás esik
odalent a Gerence-völgyben.
– S te is lejársz? – kérdezte megrökönyödve Gáspár. – Rabolni?
Fosztogatni?!
– Az a morva zsoldosok dolga – felelte a legény. Ámbár nagy úr a
muszáj! S előfordul az is, hogy várbéli magyarok is részt vesznek a
lecsapásban. De hát nem tudom, mit sajnálsz azokon a gazdag
kereskedőkön meg hintón kocsikázó nagyurakon. Varjú a varjúnak vájja a
szemét… Hadd fosztogassák egymást az urak. Attól csak jobban utáljuk
őket mi is.
– Az urakat megvetem – mondta villámló szemekkel Gáspár –, s ha
rajtam múlna, legszívesebben parazsat vetnék erre a bűntanyára…
– Azt ne tedd – nevetett a legény –, mert akkor nekem kellene téged a
pokolra küldenem!
– Jól tudod: úgyse teszem – mondta csendesen Gáspár –, csak azt
akartam mondani vele, hogy utálom a kufárokat, akár a várakban, a
városokban laknak, akár az országutakon utazgatnak… de a rablást s a
gyilkolást még jobban utálom. Akkor is, ha egymást gyilkolják, rabolják.
Meg aztán: akadhat köztük akár csak egy is derék, becsületes ember, s
azért az egyért sem lehet megbocsátani a többit!…
– Igazad lehet – mondta a legény, s aztán vidáman hozzátette –, de hogy
a lelked megnyugodjék, megmondom: én még egyetlen ilyen portyán sem
vettem részt. No de várj csak, most jobb, ha hallgatunk: itt a várnagy.
Gáspár illendően köszöntötte a tollas fövegű nagyurat, s elmondotta, mi
járatban van. A várnagy előbb szóra se méltatta, de aztán hirtelen észbe
kapott.
– Szóval az odvaskői malom dolgában jöttél – kezdte majdnem
barátságosan. – No, hát arról még beszélhetünk. Ámbár végül arról is János
úr dönt. Az meg – tolta hátra tollas süvegét, és megvakarta a fejét –, az
meg még tegnapi álmát alussza. – S aztán észrevéve, hogy elszólta magát,
gyorsan hozzátette: – Illetve János úr leginkább csak délután fogad. De hát
ha addig itt álldogálsz a kapu előtt, merevgörcs áll a lábadba. Odabent a
várudvarban találhatsz valamiféle ládát, amelyen megpihenhetsz. Ha meg
majd János úr látni akar: érted jövök.
Gáspár így hát átballagott a nagy felvonóhídon, mely a külső sáncárkon
ívelt át, s a boltozatos várkapuba torkollott. A legény rögtön látta, hová
került. A vár a Tönkölös egyik nyúlványán, a szépséges Gerence-völgy
felett, szokatlanul nagy területen épült.
S éppen csak mert a Tönkölösről lehúzódó hegynyergen át lehetett
megközelíteni, valami őskori földvár sáncai között építették meg a külső
várat: a kastélyt zömök falakkal és hatalmas kőbástyákkal.
“Ott laknak bizonyára az urak” – gondolta Gáspár igen bölcsen. Mert
bár a derék molnárlegény nem érthette, hogy mi is az a stratégia, de azt
rögtön látta, hogy ez a vár legfontosabb része, mert ez zárta le a
hegynyerget: a könnyű megközelítés egyetlen útját. A külső udvar körül a
várfalakhoz simuló épületekben laktak bizonyára a Podmaniczkyak,
várnagyuk és a belső várőrség legmegbízhatóbb része.
Gáspár megfogadta a várispán tanácsát, letelepedett az udvaron egy
kőpadra, s köszöntötte azt a vállig érő ősz hajú öregembert, aki már régen
ott süttette magát a kora délelőtti napfénnyel. A várudvaron fel-alá jártak
az állig felfegyverzett zsoldosok, nyergeket cipelő lovászok, étekhordó
inasok, de Gáspárra rá se hederített egy se. Csak az öreg, aki mellé
letelepedett, vetett oda neki egy-két szót:
– Hát te mit keresel itt?
– Érdekes, hogy e sok fegyveres közül még egy se kérdezte meg tőlem.
– Azt hiszik, hogy arra való a kapuőrség. Aki egyszer bejutott a
felvonóhídon, az már kedvére járhat-kelhet a várban.
– De hiszen itt velem szemközt is van egy felvonóhíd.
– Az a harmadik várkapu, s a belső várudvarba vezet.
– Úgy látom, jó nagyra építették ezt a várat. Az a belső udvar maga is
beillik valamely gyakorlótérnek.
– Hát kell is az a lovasságnak.
– Akkor hát itt egész kis hadsereget tartanak.
– Csak olyat, amilyennel nagyuraink megőrizhetik hűségüket.
– Hűségüket?
– Amivel János királyt szolgálják. Mert nem akármilyen feladat az most
ezen a vidéken. Minden országgyűlés Ferdinánd kedvére hozza a
törvényeket, s a János király hűségén maradt urak várainak lebontását
követelik.
– Igen tudós ember lehet kend, ha ennyire ismeri a törvényeket.
– Az a feladatom, fiam. A Podmaniczky urak jogtudora voltam, amíg az
öregség ki nem koptatott a hivatalomból. De hát – folytatta megriadva az
öreg, amikor végre eszébe jutott, hogy talán túl sokat fecsegett ennek az
idegen legénynek –, azt hiszem, jobb is, ha már fiatalabb főre bízzák a
gondjaikat. A vénség, úgy látszik, nemcsak kikoptat a hivatalomból,
hanem mint látod, szószaporítóvá is tesz. Gáspár egyszeriben megértette az
öreg gondolatát.
– Nem beszélt kegyelmed se idegennek, se ellenségnek. Magam most
igyekszem Podmaniczky János szolgálatába állni.
– Miképpen?
– Az odvaskői malom dolgában jöttem. Azt szeretném kibérelni. Az
öreg megnyugodva bólintott.
– Na, akkor jókor s jóhoz jöttél. János úr éppen tegnap bízta rám, hogy
szerezzek bérlőt a vén malomra. Merthogy az ilyen kontraktusok
megírására még az én reszkető kezem is jó. Meg aztán így meg is
szolgálom valamivel az ingyenszállást meg – ételt, amit a várban kapok.
– Akkor hát bátyámurammal meg is kezdhetnénk…
– Ne siess, fiam. Itt fent a várban semmi sem sürgős. Inkább készülj rá,
hogy itt töltesz két-három napot. Az egyik fal menti vendégszobában –
mutatott a falak tövében épült kis házikókra – majd meglaksz. Az is időbe
tart, míg velem megegyezel, de az még többe, míg János úr kézjegyét adja
a szerződésre. Meg aztán ki kell lesnünk egy jó óráját, amíg bejuthatunk
hozzá, most például éppen a fehér ördögeivel van elfoglalva.
– Fehér ördög? Hát az meg mi?!
– A múlt éjszakai tivornya után álmában fehér ördögökkel hadakozott.
A poroszlók azt állítják, igen szánalmas látványt nyújtott, amikor felébredt.
– Nem ok nélkül – kezdte Gáspár. – Ámbár fehér ördögnek ő lenne a
legkülönb!
– No de hagyjuk a tréfát! – legyintett az öreg. – Ördögök nélkül is akad
itt elég sürgősebb dolog, mint a te szerződésed. Úgy mondják, a királyi
csapatok megkapták a parancsot a vár lerombolására. Ostromra készülünk.
Sok a tennivaló: falakat erősíteni, zsoldosokat szerezni, arany-ezüstneműt
biztonságba helyezni. Ferdinánd emberei a vár lerombolására készülnek.
– De hiszen ez egy erős, új vár. Nem lenne hasznosabb megőrizni
akármelyik király kezén a török ellen? – kérdezte elgondolkozva a legény.
 – Ki törődik itt azzal, fiam, hogy mi lenne jobb? A királyok s az urak
egymás ellen harcolnak. S úgy mondják, János király hívei már a törököt is
segítségül hívják Ferdinánd ellen.
– S a nép? A szegény nép?
– Azzal nem törődik senki. A királyok országokban s tartományokban
gondolkodnak. S azokon belül a parasztporta csak annyit számít, amennyi
adót fizet.
– S nem lesz előbb-utóbb ebből baj? – kérdezte a molnárlegény.
– Kinek? A népnek nincs vesztenivalója. Az urak meg minél előbb
pusztulnak, annál jobb – mondta az öreg, de gyorsan szája elé kapta kezét,
és riadtan nézett körül.
– Nem hallotta senki – mondta megnyugtatóan Gáspár. – De hát kend, a
tudós ember is így gondolkodik?
– Minél többet tud az ember, annál inkább látja az igazságot. Az apám
ösküi jobbágy volt. De a plébános tanítgatott, úgy kerültem íródeáknak a
kastélyba. Mégis, ma sem lelem helyem az urak között. Ők se
szenvedhetnek. A szagáról megérzik, aki nem közéjük tartozik.
Ebben a pillanatban furcsa, távoli kürtjel harsant fel a völgyből, aztán
egy magányos vitéz lovának patái kopogtak a felvonóhíd deszkáin.
Hamarosan meglátta Gáspár a tollas, föveges várispánt is, amint
berohant a várudvarra. Kürtszó harsant most már egész közelről, s
különböző parancsszavak pattogtak előbb magyar, majd valami idegen
nyelven. A katonák félig öltözötten rohantak az udvarra, volt, aki útközben
öltötte fel páncélingét, s kötötte kardját. Aztán lassan csapatokba
formálódtak a szerteszéjjel futkosó fegyveresek; altisztek rendezték a
sorokat. A kürtök szava most már egymásnak felelgetett, s látni lehetett,
ahogy a belső várudvaron az istállókból a morva zsoldosok elővezetik
paripáikat.
– Húzódjunk félre! – suttogta az öreg. – Úgy látszik, portyára
készülnek.
Történetesen azonban éppen a palota oszlopai mögé húzódtak, s így
láthatták, amint a várnagy kipirult arccal, türelmetlenül biztatja a szolgákat.
– Gyorsan jelentsétek János úrnak s Rafael úrnak! – lihegte. – Az őrök a
völgy szája felől gazdag zsákmányt jeleznek.
Még be sem fejezte, amikor az ajtóban megjelent a hatalmas termetű
János úr. A nagydarab ember az éjjeli tivornyától még mindig kicsit
bizonytalanul állt a lábán. Vérben úszó dülledt szemével zavartan pislogott
a világosságban, s bizonytalan kézzel övezte derekára a feléje nyújtott
kardot. A bejárati folyosó másik ajtaján talpig feketébe öltözött karcsú
lovag lépett ki. Karvaly orra mögül szikrázó szem villant elő. Sovány
arcának minden vonása kérlelhetetlen kegyetlenséget tükrözött.
– Ez Rafael! – suttogta az öreg Gáspár fülébe. – Kegyetlen, mint a
farkas, és ravasz, mint a róka.
– Úgy is néz ki – suttogta a molnárlegény, s merően figyelt. A két úr
szótlanul hallgatta a várnagy jelentését. A tollas fövegű az izgalomtól
sápadtan, szaggatottan beszélt.
– Nagyságos uraim!… Odalent a Gerence-völgyben Pápa felől… tíz
fegyveressel, hatlovas hintó…
– Az utasok? – kérdezte röviden és komor arccal Rafael.
– Még nem tudom, kik. Csak a kürtjelt hallottuk, s aztán Juraj, a
kiállított morva kapitány egyik embere érkezett lóhalálában fel a várba.
Csak annyit tud, hogy egy díszesen öltözött nemesúr és egy szépséges
fiatal lány a hintó utasai…
– Szépséges – dörzsölte a kezét János úr, de aztán Rafael egy szigorú
pillantására elhallgatott.
– Minket nem a lány szépsége, hanem a zsákmány érdekel – mondta
villámló szemekkel a fekete lovag.
– Arról csak annyit mondott a futár, hogy maga a hintó is drága jószág
lehet. Csillog-villog, s a kísérő fullajtárok lovai is csupa ezüstcsatos
szerszámot viselnek. – Aztán a várnagy elnevette magát. – A szamár
kölyök azt mondta, igazi “aranyhintón” utaznak az urak.
– Hát akkor csak fúvass riadót! – kiáltotta harsány hangon Rafael. –
Három csapatra oszolva vágjatok elébük! S aztán a maradék morva
kerüljön mögéjük, hogy semerre se legyen visszaút.
Odalentről újra kürtszó hangzott.
– Úgy látszik, már megkezdődött. De hát lent kevesen vannak a mieink.
Gyorsan a lovamat! – kiáltotta, s azzal már ki is kapta a lovász kezéből a
kantárt. – Fújjátok meg a kürtöket!
Aztán Gáspár még végignézhette, amint a belső udvarról kilovagló
marcona tekintetű morva zsoldosok lovaikkal végigvágtattak a
felvonóhidakon, s eltűntek a fák között.

Rafael úr megvárta, ameddig a martalócok hada kiszáguldott a

várkapun, aztán körülnézett az udvaron. Éles szemét persze nem kerülte el
az idegen legény, aki ott lapult az oszlop mellett az öreg Jakab mesterrel.
– Hát te ki vagy, s hogy kerülsz ide? – kérdezte szigorú hangon.
 – Molnárlegény vagyok, s az odvaskői malom bérlete dolgában jöttem.
András várnagy úr beengedett. Jakab mester pedig megmondta, hogy János
úrral kell beszélnem. Arra várok.
Rafael megvetően legyintett.
– Hát azt megtaláltad – mutatott még mindig imbolygó bátyja felé. – De
a részleteket jobb, ha Jakab mesterrel beszéled meg. – Aztán gúnyosan
nevetve az alabárdos kapuőrhöz fordult. – Engem csak akkor hívjatok, ha
már itt találom “az aranyhintós vendégeket”.
János úr kedélyesen pislogott az öreg mesterre.
– Na, jöjjön be kend is, és igyon velem egy kupával!
Jakab mester – akit ugyan a keresztségben Jánosnak neveztek, de
később a papi nevelés húzta rá ezt a sehogyan sem neki való nevet – most
már maga elé taszította a fiút.
– Gyere te is, fiam! János úr biztosan nem sajnál tőled sem egy pohár
bort.
– Én ugyan inkább az odvaskői malmot kérném – mormogta Gáspár, de
azért engedelmesen beballagott a terembe, ahol azóta az inasok már némi
rendet teremtettek. János úr elfoglalta székét, s kezébe vette a színig töltött
boroskupát.
– Hát ami a malmot illeti, arról még ráérsz beszélgetni Jakab mesterrel,
de addig jobb, ha elmondod, honnan jössz, s ki-mi vagy.
Gáspár szépen elmondta János úrnak élete történetét, amit az félig
lehunyt szemmel s csak azért hallgatott oly nagy türelemmel, mert közben-
közben alkalma nyílt egy-egy újabb korty borral megerősíteni magát.
Aztán megkérdezte a legényt, hogy s miként gondolja a dolgot azzal a
malommal.
Gáspár éppen belekezdett mondókájába, amikor odakint nagy lárma
jelezte, hogy az első lovasok megérkeztek. Voltaképpen ez lett a
szerencséje Gáspárnak, aki így behúzódván a terem egyik sarkába,
észrevétlenül láthatott s tudhatott mindent, ami odabent történt. Mert
hiszen ki törődött volna a magányos molnárlegénnyel a betóduló várnép
izgalomtól fűtött sokaságában? Csak az öreg Jakab mester maradt a
közelében, némiképpen vigyázva, nehogy valami baja történjék a kedvelt
idegennek. De hát erre sem volt szükség. Amikor a nagy zajra Rafael úr is
megjelent a teremben, egyszerre a fal mellé húzódott a zsoldosok,
fullajtárok és inasok sokasága. Sőt a fekete lovag egyetlen intésére néma
csend lett a teremben. Gáspár legelébb a várispánt pillantotta meg. András
úr földig hajtván tollas fövegét, köszöntötte gazdáit, s belekezdett a
mondókájába:
 – Mint mindig, ezúttal is győztek vitéz harcosaink. A hintót körül
fogtuk, a kísérő őrséget levágtuk. Kettő maradt hírmondónak: azokat
megkötözve hozzák fel embereink.
– S mi lett a hintó utasaival? – kérdezte Rafael úr kemény hangon.
– Sajnos, az úr védekezett – mondta kicsit meghunyászkodva a várnagy.
– Sőt amikor a lány kezét meg akartuk kötözni, két emberünket levágta.
Márpedig a kis vadmacska kezét béklyóba kellett vernünk – folytatta
szégyenkezve a várnagy. – Úgy karmolt, rúgott, harapott, mint egy igazi
vadmacska. Aztán amikor az apja védelmére kelt, nem tehettünk egyebet…
– Megöltétek?
– Rafael urunk parancsa ellenére? – kérdezte a tárnokmester.
– Maga szaladt a kardomba – mondta lesütött szemmel az ispán.
– Ha le nem szúrom, ő végez velem.
– Ostoba! – fordította félre fejét Rafael úr. – Ki tudja, mi mindent
megtudhattunk volna tőle.
– Tőle legfeljebb azt, hogy ostoba gyilkosok vagytok, akik hamarosan
elnyerik a jól megérdemelt halált! – kiáltotta egy éles női hang.
– Az én apám soha nem árulta volna el királyát.
Gáspár most látta csak meg, hogy az ispán mögött két nő áll. Az egyik
atlaszselyem kendőbe burkolódzott, s a kihímzett, puhán suhogó tafota
ruha elárulta főúri származását. A másik, jóval egyszerűbb ruhás leányzó
alighanem a szolgálója lehetett.
Rafael hiúzszemmel pillantott a leányra.
– Akkor miért akarod, hogy mi eláruljuk a mi királyunkat?
– Én nem akartam kegyelmetektől semmit. Apám sem. Békés völgyben
haladtunk Bakonybél felé, amikor gyilkos zsoldosai reánk törtek.
– Katonáim nem gyilkolnak, ha nem kell – mondta álnokul a fiatalabb
Podmaniczky.
A leány szeme könnybe lábadt, de gőgösen és hidegen felelte:
– Csak ha valaki nem hagyja magát kifosztani s megkötözni.
Rafael önkéntelenül csendes bámulattal nézte a lányt, aztán megpróbált
gyöngéd lenni hozzá.
– Ne sírj.
– Kegyelmed előtt szégyellem is a sírást. Az ordasok előtt nem sírni
kell, hanem szembenézni aljas lelkűket tükröző tekintetükkel. Nem tehetek
róla, hogy mégis elöntik szememet a könnyek, ha arra gondolok, hogy
drága apám holtteste ott fekszik a porban, ahonnan engem elhurcoltak.
– Bánatod megóv attól, hogy beléd fojtsam gyalázkodó szavadat…
A lány fölvetette fejét.
 – Nem kérek a rablólovagok kíméletéből! Minél előbb ölsz meg, annál
jobb!
János úr, aki kedvtelve nézegette a gyönyörű leányt, idejét látta, hogy
közbeszóljon:
– Ne félj, leányom, fivéremnek csak a szavai kegyetlenek… Hajad szála
sem görbül ebben a várban.
Míg ez a beszéd folyt, Gáspár le nem vette szemét a leányról, aki első
látásra megbűvölte szívét. Arra gondolt, hogy ő még ilyen szépet sohasem
látott. A fekete hajú, kék szemű, karcsú termetű, gyönyörű leányzó a
molnárlegényénél erősebb szíveket is meghódított volna, amint ott állt
büszkén, kihúzva magát rabtartói előtt. A nemrég átélt izgalmaktól sápadt
arca enyhén kipirult a haragtól, s amikor a fekete lovaggal beszélt, szavai
úgy pattogtak a dölyfös nagyúr felé, mint a korbácsütések. Gáspár
megérezte – mint mindenki a teremben –, hogy a gazság bármely erővel
párosul, mindig gyengébb marad a megcsúfolt igazságnál. A legény
ragyogó szemmel s oly erősen nézte a leányt, hogy észre sem vette: közben
őt is nézik. Csak akkor riadt fel, amikor csendes suttogó hangot hallott
maga mellett. Az árván maradt leányzó szolgálója már régen figyelte a
legényt, s amikor végre mellé sodorta a teremben összegyűlt kíváncsiak
sokasága, odafordult hozzá.
– Te, ugye, nem tartozol közéjük? Te, ugye, nem bántasz minket?
Gáspárnak jó alkalmat adott ezzel, hogy túláradó szívét kiönthesse
valakinek.
– Az életemet adnám – suttogta –, hogy azt a lányt megszabadítsam. –
Aztán látva a leányka elsápadó arcát, gyorsan hozzátette:
– Hogy titeket megszabadítsalak. – Majd mikor látta, hogy a kíváncsiak,
akik egyre előbbre tolakodtak, hogy lássák a rabokat, gyorsan elsodorják
mellőle a lányt, így szólt: – Mondd meg úrnődnek, hogy van e várban
valaki, akire számíthat. Azt, hogy titeket hová visznek, nem tudom, de én
itt lakom valahol a várudvarban. S lesni fogom az alkalmat, hogy
találkozhassunk.
A lány eltűnt mellőle, s Gáspár ismét Rafael komor hangját hallotta:
– Akkor hát Derzsfy Eleonóra lennél? Derzsfy Ferenc leánya? Sajnálom
apádat s téged is. De a harcnak megvannak a maga törvényei.
– Akár a rablásnak! – vágta merészen a lovag szeme közé a leány.
– Apámat ne sajnáld, ő leánya védelmében tisztességes küzdelemben
esett el. Magadat sajnáld inkább, aki magyar nemes létedre útonállók
vezére s haramiák ura lettél. S ha eljő az órád, nincs hatalom, amely
megmentene a gyalázatos haláltól. Tetézd hát ocsmány tetteidet. Hurcold
el kincseinket, s ölj meg azzal a két fegyveressel együtt, aki mellettem
maradt. De ezt a lányt ereszd el. Egyszerű szolgáló. Nem vétett semmit.
Megölni, kirabolni nem érdemes. A rajtalevőn kívül nincsen semmije.
Rafael összehúzta gonosz szemét.
– Nyelved, mint a viperáé. Minden szavad méreg. Ha eszem volna, most
rögtön végeznék veled. De várok pár napig. Talán eszedre térsz, és
elmondasz nekünk még valamit a Derzsfyek kincseiről. S ha megtaláljuk
őket, talán visszanyered szabadságodat. A szolgálólányodnak nem esik
bántódása. Melletted marad, míg itt vagy a várban. De hogy se magadban,
se másban kárt ne tehess, bezáratunk az egyik vendégházba. Ajtód előtt
majd őr gondoskodik róla, hogy ember közelébe ne kerülj. S ha kedved
tartja – szólt közbe János úr –, este vendégem lehetsz a lovagteremben.
Sok vidám vitéz gyűlik össze esténként, étel-ital mellett. Bizonyára jól
ereznéd magadat közöttük.
A lány villámló szemmel nézett a vörös képű, kövér férfiúra.
– Apám gyilkosai között soha nem erezhetem jól magamat. – S azzal
Rafael felé fordulva tetőtől talpig végigmérte a feketébe öltözött lovagot. –
Úgy látom, te vagy a főhóhér ebben a várban. Vezettess börtönömbe. Ha
pedig meg akarsz gyilkolni, végezzetek hamar!
– Mondtam már, hogy azt akarom tudni, hol vannak kincseitek.
– Ami volt, pribékjeid már megtalálták.
Rafael úr megunta, hogy várnépe előtt egy fehérszemély gyalázza.
– Most elég! – kiáltott haragosan. – Holnap majd számolunk.
Vezessétek el. Ti pedig – fordult a várbéliekhez –, oszoljatok szét.
Mindenki menjen a helyére.
A várnép egymást lökdösve áramlott a kijárat felé, Gáspár pedig
hamarosan újra ott találta magát Jakab mester mellett. Az öreg azonban
csendre intette, s csak mikor már kint ültek az udvaron, akkor szólalt meg
újra.
– No, én ugyan jól jártam veled – kezdte az öreg. – Most már nemcsak a
malmod dolgát hagyták rám, hanem téged is. Abba a házba, amelyet neked
szántam, a leányt rakták, te meg itt maradsz velem. Pedig magamnak se
volt nagy az a kis ház, amelyben lakom.
– A lány itt mellettünk lakik majd? – csillant fel a legény szeme.
– Ha kibontanád a falat – nevetett a mester –, akár meg is ölelhetnéd.
Láttam, nagy kedved lenne hozzá.
Gáspár elvörösödött felháborodásában.
 – Hogyan gondolhat kegyelmed ilyeneket? Hiszen az a lány egy szent.
Látta kegyelmed, hogyan beszélt a két nagyúrral. A tisztesség, a becsület s
a magabiztos emberség. A ruhája szegélyét se merném érinteni!
Az öreg megcsóválta a fejét.
– Hát ilyen mélyre szaladt a kés a szívedbe? – kérdezte.
– Nem tudom, miről beszél kegyelmed – mondta megzavarodottan a
legény. – Csak azt tudom, hogy ha annak a lánynak baja esik, megölöm a
két Podmaniczkyt.
– S ha téged ölnek meg?
– Azt se bánom. Ha a lány kiszabadul.
– Úgy látom, veszélyes lakótársra találtam – mondta az öreg. – Ámbár
megtehetném, hogy feljelentselek a várnagynál…
– Ahelyett azonban inkább segíteni fog nekem a lányt kiszabadítani –
szakította félbe a legény. – Ilyen derék ember, mint kend, nem állhat a
gyilkosok pártjára.
– Már eddig is ott álltam – sóhajtott az öreg.
– Annál inkább itt az ideje, hogy könnyítsen lelkiismeretén. Az ösküi
jobbágy fia nem tehet mást.
– Elfelejted, hogy a leány nem közülünk való. Büszke, gőgös nagyúri
család sarja.
– Most nem egyéb kiszolgáltatott, szerencsétlen leánynál, akinek az
életét veszedelem fenyegeti.
– Nem hiszem, hogy a lánnyal most sokat törődnének. A kincseket
válogatják odaát a palotában. Volt bőségesen az aranyhintóban.
– Hát tényleg aranyból volt az a hintó?
– Azóta már szétszedték darabokra, s valami barlangba hordták. S mit
érdekel az téged? Talán magad is megvámolnád?
– Mit érdekel engem a kincs! Az egész aranyhintót odaadnám két lóért.
– Mire kellene neked az a két ló?
– Az egyiken én vinném a lányt, a másikon kegyelmed a szolgálót.
– Már miért vinném?
– Mert ha segít rajtunk, kegyelmednek is menekülnie kell. Az öreg
elgondolkozott.
– Nagyon biztos vagy a dolgodban – kezdte. – S össze-vissza beszélsz.
De hát talán azért adott jó sorsod melléd, hogy óvatos öreg fejemmel kissé
rendet tegyek a gondolataidban. S ha veled tartok…
– Tudtam, Jakab bátyám, tudtam, hogy nem hiába bízom
kegyelmedben!
 – Ne hidd, hogy valamiféle szent vagyok. A vénségem önzése hajt
melléd. Az elfogott fullajtároktól azt is tudom már, hogy Ferdinánd
ostromló csapatai nincsenek messze. Azt meg magamtól is tudom, hogy
ennek a tíz esztendeje emelt rablófészeknek pusztulnia kell. Ezen nem segít
a Podmaniczkyak minden kincse sem. Így hát magam is mentem volna, de
sehogy se mertem rászánni magam a menekülésre. Most azonban
óvatoskodásom mellé a te fiatalságod öngyilkos merészsége társul. Az
majd magával ragadja öreg lábaimat s az én tapasztalatom meg féken tartja
a te veszedelembe hajtó türelmetlenségedet. De egy feltételem van.
– Máris elfogadtam – ragadta meg az öreg kezét Gáspár.
– Semmit sem teszel, mielőtt velem meg nem beszélnéd, és türelemmel
vársz, míg eljő a cselekvés ideje.
Azzal az öreg kinyitotta a várfalhoz támaszkodó kis háza ajtaját, és
maga elé bocsátotta a molnárlegényt.

A szép Derzsfy Eleonóra ereje csak addig tartott, amíg bezáródott

mögötte a várfalhoz támaszkodó kis ház vaspántos ajtaja. Akkor aztán
lerogyott a falócára, s kezébe temetve arcát, keservesen zokogott. Az annyi
hős vitéz vérét öröklő leány, amíg szembe kellett néznie a veszedelemmel,
valahogy megőrizte bátorságát, de most, mikor kettesben maradt hűséges
szolgálójával, egyszerre rádöbbent szerencsétlen sorsára és kétségbeesett
helyzetére. Kati, a szolgálólány szeretettel simogatta úrnője koromfekete
haját, és megpróbálta szép szóval vigasztalni. Egy negyedóra is eltelt, míg
a zokogó leány végre annyira magához tért, hogy szólni tudott.
– Nincs remény, Kati. Nincs semmi remény – suttogta könnyben úszó
szemmel maga elé.
– Remény mindig van – mondta az okos, csendes szavú parasztlány. –
Amíg csak élünk, mindig van remény.
– Elvesztünk – suttogta Eleonóra. – Soha nem szabadulunk a haramiák
kezéből. Egyetlen tisztességes ember nem akad ebben a rablófészekben.
– Látja, kisasszonykám, én máris találtam egyet… Eleonóra felkapta a
fejét.
– Te? Hol s kit? Hiszen én senkit sem láttam.
– Mert kisasszonykám csak a nagyurakra figyel. Pedig hát a szegény
legények szívében több emberség lakozik, mint a várurakéban. Nem látta
azt a legényt, aki oly csodálkozó szemmel bámulta meg kisasszonykámat,
mintha szentképet látna?
– Nem bizony – pirult el Eleonóra, aztán szégyenkezve tette hozzá: –
Észre sem vettem.
 – Hát ez a baj – mondta Kati. – Pedig az a legény első látásra
beleszerethetett kisasszonykámba. S azt üzente, mindig számíthat reá. Én
majd megviszem neki válaszát.
– De hát ki az a lovag, s hol van? – kérdezte most már érdeklődéssel a
leány.
– Ha kinéz az ablakunkon, megláthatja. Ott ül a padon. Mellette az
öregember, a bizalmasa lehet.
A szép Eleonóra az ablakhoz sietett, s csalódottan fordult vissza.
– De hiszen az, az egy, egy pórlegény. – Aztán szégyenkezve igyekezett
legyőzni magában a belénevelt nagyúri gőgöt, s kételkedve tette hozzá: –
Mit tudna az rajtunk segíteni?
– Hol vannak Derzsfy uram hajdúi, hol az engedelmes szolgasereg? E
percben ez a pórlegény kisasszonykám egyetlen támasza. S nem is
akármilyen legény az. Én boldog lennék, ha reám nézett volna olyan
áhítattal ott a teremben.
Derzsfy Eleonóra belátta, hogy nagy hibát követett el, s igyekezett
szolgál óját úgy megkövetni, hogy közben úri büszkeségén sérelem ne
essék.
– Igazad van – mondta még egyszer kipillantva az ablakon –, jóképű
legény. De hát mit tegyek, hogy kedvébe járjak?
– Egy mosolyt már most is megérdemel – biztatta Kati a kisasszonyát. –
Este meg elviszem neki kegyelmed levelét.
– Hát tud olvasni?
– Azt nem tudom. De az öreg, aki mellette ül, tudósfélének látszik. Az
majd elolvassa neki.
– S mit írjak?
– Azt majd én megmondom szívem szerént.
Gáspár már régen észrevette az ablakban álló leányt. Feltűnés nélkül
felállt a padról, s lassan átsétált az udvaron. Amikor a leányok ablaka alá
ért, megpillantotta Eleonórát. A leány pici keszkenőjével intett felé. aztán
lassan elmosolyodott.
Gáspár úgy érezte, hogy körös-körül a komor kőfalak, az erdős
hegyhátak, felette az ég és körülötte az egész világ mosolyog.
A szép Eleonóra levelét estefelé már meg is kapta Gáspár. A kis Kati
olyan levelet diktált úrnőjének, hogy maga is elpirult, amikor az
visszaolvasta a kis szolgálóleány szívéből fakadt sorokat. Mert Kati azt írta
meg, amit ő maga szeretett volna a legénynek elmondani. De hát tudta jól,
hogy Gáspár szívét megbűvölte a szép Derzsfy Eleonóra, s neki csak az az
öröm maradhat, hogy egyengesse sorsukat, és segítsen szabadulásukban.
 Estefelé, amikor vízért ment a kútra, kis keszkenőjével jelt adott a
szemben levő fa alatt üldögélő legénynek, aki azon nyomban maga is
felállt, bement a kis viskóba, ahol Jakab mesterrel együtt lakott, s gyorsan
előkapart a sarokból egy vizeskantát. Mire Kati megmerítette kancsóját, a
legény már ott állt mellette, s oly gyorsan rejtette köntöse zsebébe a kis
papírlapot, hogy emberfia észre nem vehette. A lánynak meg csak annyit
súgott oda:
– Reggel itt a kútnál! – Aztán hátat fordítva hangosan kezdett
beszélgetni az egyik zsoldossal.
Mikor visszatért a kunyhóba, az öreg Jakab mester már meggyújtotta a
mécsest. Gáspár remegő kézzel terítette elé az összegyűrt kis papírlapot.
Mikor Jakab mester alaposabban megnézte a pár soros írást, csendesen
megszólalt:
– Tűnődtem rajta, honnan szerezhet írószerszámot. De hát a papír az
imakönyvéből való, lúdtollat meg, úgy látszik, a lány faragott hozzá.
– Ne azzal törődjön most kegyelmed! – mondta izgatottságában
csaknem ingerülten a fiú. – Mi van a levélben?
– A levélben – nevetett az öreg – mindenféle virágos szó. Még az is ott
áll benne, hogy már a teremben észrevett, s azóta is folyvást reád gondol.
Meg hogy a szemedből is látta, hogy te fogsz rajta segíteni. Aztán hogy te
vagy egyetlen bizodalma mostani nagy nyomorúságában, s hogy vidd ki
őket borzalmas rabságukból. Úgy vár reád, mint szabadítójára, s arra kér,
írd meg vagy mondd meg, mit csináljon. Vakon engedelmeskedik neked.
– S a végén? – türelmetlenkedett a fiú.
– Ne félj! Ott áll az is, amit még vársz! Hogy hűségednek meglészen a
jutalma. S hogy addig is szeretettel gondol reád.
– Az hol áll? – kérdezte remegő hangon a fiú.
Az öreg rámutatott az utolsó sorra. – S a végén meg az áll: Eleonóra.
– Eleonóra – betűzte Gáspár, elbűvölve nézve a papírlapra.
– Hát látod – mondta csendesen Jakab mester. – Ha ilyen szorgalmasán
nézegeted a betűket, talán még olvasni is megtanulsz.
– Hagyjuk a tréfát, bátyámuram! – mondta idegesen Gáspár.
– Most már tudjuk, hogy tennünk kell valamit. S hogy mit, azt
kegyelmed mondja meg. Tudom, engedelmességet fogadtam. De odakünt a
várudvaron a zsoldosok azt beszélik, hogy Ferdinánd király hadai már itt
járnak a bakonyi hegyek között. Úgy vélem, nem várhatunk soká.
– Csak amennyit kell. De légy nyugodt: holnap éjjel indulunk – kezdte
az öreg. – Mert amíg te Eleonóra kisasszony ablakát lested, én sem
aludtam. Eddig is tudtam, hogy itt a közelünkben valahol titkos bejárata
van a várnak. Ritkán használják, de a két Podmaniczky jól ismeri. Ezen
járnak le a Gerecse-völgybe. Sejtettem, hogy a portyák alatt összeszedett
kincseket az odvaskői barlangban rejtik el, s onnan hordják fel a várba.
Mert azt, hogy a Podmaniczkyak teméntelen kincset gyűjtöttek össze,
mindenki tudta, de azt, hogy hová rejtették, senki. Lehet, hogy a közeli
Som-hegyen valamely réges-régi kősánc fölé építették erősségüket. S a két
várat kettős sánccal védett út köti össze. Ezt az őskori utat az egész
környék népe a Podmaniczky útjának nevezi. Állítólag ezen az úton
lovagolnak át egyik várból a másikba. De hát hogy mikor, azt még élő
ember nem látta. S a környék vénasszonyai azt is mesélik: hogy ne tudják,
hol tartózkodik, lovának patkóit fordítva verette fel.
– Na de hát mit segít ez rajtunk? Mi nem a kincseket keressük.
– Várj, fiam, várj türelemmel! Ma este ismét nagy ivászat lészen a
várkastélyban. A szerencsés portya örömére ott lesznek mind a várnagyok,
ispánok s a főtisztek, akik a rablásban segítettek. Megfigyeltem már, hogy
ilyenkor csak János úr iszik a várnéppel. Rafael úr előbb kiadja a
zsákmányból a részt a zsoldosok tisztjeinek, s aztán, mikor az áldomás
után már mindenkit levert lábáról az ital: eltűnik. Talán ilyenkor viszi
rejtekhelyükre azokat a kincseket, amelyeket maguknak megtartanak.
– Még mindig nem értem… – kezdte Gáspár.
– Az nem baj, ha nem érted. Nagyobb, ha félbeszakítod gondolataimat.
Amúgy is nehéz már ilyen öreg fejjel összefoltozni a mondanivalót. Az
aranyhintó részeit nem hozhatta fel a várba. Sem az ittas János úr, sem
egymagában Rafael. Az tehát ott van az odvaskői barlangban. Azt már
István király idejéből ismeri a környék népe, s olyan hatalmas a csarnoka,
hogy abban jól megfér minden. A morva zsoldosok oda kötötték be a hintó
hat lovát is. Azokkal vontatták be a hintót, s a győzelem első mámorában
otthagyták a lovakat is. Ha oda le tudnánk jutni…
– Ki tudja azt?
– Most még senki. De én reggelre tudni fogom. Még ma éjszaka
kipróbálom azt a lejáratot.
– Én is megyek – ajánlkozott a legény.
– Éppen az kéne! Ha téged megtalálnak, minden elveszett. Ha én
kerülök bajba, valahogy kivágom magamat. Hiszen tíz éve állok
szolgálatukban. Ha a titkos bejáraton át lehet jutni a barlangba, holnap este
útnak indulunk.
– S a lányok? – kérdezte aggódva Gáspár. – Hogy tudjuk azokat
kiszabadítani?
 – Fiatalság, bolondság – nevetett az öreg. – Lángolni, nagy szavakat
mondani tudtok, de amikor kellene, nem figyeltek oda. Nem megmondtam
neked, hogy csak ezt a falat kell kibontani! Hosszú az éjszaka, s a várban
ma mindenki részeg lesz. A szerszámokat már odakészítettem – mutatott
az öreg a sarokba.
– Fejsze, csákány! – bámult a fiú.
– Feszítő vasnak meg jó lesz ez a lándzsa – folytatta az öreg. – A falat
ma éjjel kibontod, de reggelre szépen visszarakod a köveket, hogy senki ne
lásson semmit.
– S a lányok? Ha megrettennek az éjszakai zajtól?
– Ezt a pergamenlapot dobd be az ablakukon, ha besötétedik. Az áll
rajta, hogy ma éjjel bármit hallanak, ne féljenek. S az is, hogy holnap
estére készítsenek össze mindent az útra. – Aztán nevetve hozzátette: – Ne
félj, úgy írtam, mintha te fogalmaztad volna. A végén még az is ott áll,
hogy az “örökre hűséges Gáspár”.
– Köszönöm, bátyámuram – mondta meghatottan a legény. – Akkor hát
azt sem tudják meg belőle, hogy nem tudok írni.
– Ha örökre hűséges maradsz – gúnyolódott az öreg –, úgyis kiderül. Na
de most már lássunk a dolgunk után!
A két fiatal leány késő éjszakáig aggódva hallgatta a szomszéd szobából
átszűrődő zajt. Eleonóra elnyúlt kényelmes karosszékében, s olykor még el
is szundított, de Kati egész éjszaka az ablaknál leste, hogy nem jár-e arra
valaki. De hát szerencsére az az őr, akit ajtajuk elé állítottak, letelepedett a
szemben levő kőpadra, ahonnan nappal Gáspár leste az ablakukat, és
hamarosan elaludt. Éjfél felé, amikor felriadt, egyre közelebb húzódott a
palotához, ahonnan kiszűrődött a vidám muzsikaszó, s ahol társai már
megrészegülve a jóféle boroktól a hetedik mennyországban érezték
magukat. Nagyon természetes, hogy a derék ember is oda kívánkozott, s ha
már nem mehetett, elfogadta azt a kulacs somlai bort, amelyet egyik
jószívű társa kínált neki. Kati örömmel látta, hogy fertályóra alatt meg is
itta a bort, s még nagyobb örömmel azt, hogy rögvest elnyúlt a padon, és
békességgel aludta a zsoldosok igaz álmát.
Hajnalodott, amikor Gáspár kiemelte az utolsó nagy követ, amely még
elválasztotta álmai királynőjétől. Akkor halkan füttyentett, mire Kati
odalopódzott a falhoz, s meghallotta a legény suttogását.
– Gyerekjáték lesz nektek átbújni a résen. De hát még nem lehet.
Most szépen visszarakom, s holnap este fél óra alatt újra kibontom.
Akkor átjöttök hozzánk, s még az éjjel kimegyünk a várból.
– Rendben lesz minden – suttogta Kati.
 – Hol az úrnőd?
– Elszunnyadt – felelte zavartan Kati.
– Nem baj, csak pihenjen. Holnap nehéz napunk lesz, addig véletlenül
sem találkozhatunk. De este átjöttök hozzánk. S még azon éjjel kimegyünk
a várból.
– Hogyan?
– A titkos kijáraton. Jakab bátyám most járja be az odvaskői barlanghoz
vezető folyosót.
– Az öregember? – kérdezte Kati.
– Barátunk, s velünk menekül. Sőt az egész tervet ő találta ki. Ismeri a
vár titkos bejáratát, amelyet csak a Podmaniczkyak használnak. Az alagút
levezet a Gerence-völgybe, ahol titeket elfogtak. De még az is lehet, hogy
magába a hatalmas barlangba. Mert annak egyik oldalából kürtő indul a
hegytetőre.
– S onnan hogyan tovább?
– Azt még én sem tudom. De az biztos, hogy holnap éjszaka indulunk.
Készítsetek össze mindent, ami az útra kell. De csak a legszükségesebbet,
mert magunknak kell cipelnünk mindent… És most visszarakom a
köveket. Ne kockáztassunk feleslegesen semmit. Aludj, kedvesem, szép jó
éjszakát! – suttogta olyan szerelmesen, hogy a kis Kati szíve egyszeriben
boldogan feldobogott. De aztán amikor a pislákoló mécses mellett alvó
kisasszonyának arcára nézett, egyszeriben megtelt a szeme könnyel.
Hiszen jól tudta, Gáspár védelmező szerelmével, halálmegvető
bátorságával a szép Eleonórát félti, óvja. Nagyot sóhajtott hát, s
megérintette alvó úrnője vállát.
– Kisasszonykám – suttogta csendesen, hogy fel ne riassza az alvót –,
most már ledőlhet az ágyra. Elmúlt a veszedelem.
Pedig a veszedelem még nem múlt el. Jakab mester ugyan megtalálta a
várfalak belsejében húzódó kis folyosót, amelynek egyik beszögellésében
az apróka őrtorony – afféle vigyázóhely – őrködött a vidék felett, de onnan
már semerre nem nyílt semmiféle út. A kis torony minden fala kemény
kőből épült, s csak néhány lőrés nyílt a völgy felé. Jó félórába telt, míg a
derék öreg egy helyben toporgott, erőltette emlékezetét. A sok álmos
délelőttnek, amelyet a várudvaron töltött, most hasznát is látta. Biztosan
tudta, hogy innen jött egyszer elő Rafael úr tömött tarisznyával. S arra is
emlékezett, hogy aznap reggel nem látta elmenni a fekete lovagot. Rafael
mintha a föld alól bújt volna elő, s oly gyorsan sietett tovább, hogy észre
sem vette az öregembert, aki akkor már aludni látszott.
 “Mintha a földből bújt volna elő! – ütött szeget saját gondolata Jakab
mester fejében. – Akkor hát itt kell valahol a titok nyitjának lenni.” S
mikor botjával végigkopogtatta a kis torony padozatát takaró köveket,
egyszerre tudta, hogy igaza van. Két jókora kő másként kongott, mint a
többi. Az öregember tudta, hogy ahol erővel semmire sem megy, ott eszét
kell használnia. Tovább gondolkozott hát. Rafael úr nem engedhette meg
magának, hogy ha sietős volt az útja, köveket feszegessen, vagy felhívja a
titkos bejáratra valamely zsoldosának figyelmét. Jakab mester reszkető
kezével végigtapogatta hát a köveket, s okos tenyerével meg is találta azt a
két nyílást, amelybe beleilleszthette fokosa végét. S mikor húzni kezdte
maga felé, rögtön érezte, hogy a kő úgy mozdul el, mintha keréken járna.
Az öreg előbb nem merte lámpáját felgyújtani, de mikor lábával
kitapogatta az első lépcsőfokot, s feje fölött visszatolta a követ, tüzet
csiholt. Pár perc múlva már kis lámpája fényénél vígan haladt lefelé a
keskeny folyosón, amely előbb a várfalban vezetett, aztán egy kanyarodó
után meredeken ereszkedett a völgy felé. Maga sem tudta, mennyi ideig
tarthatott, amíg lába alatt végre vízszintes talajt érzett, s feje fölött
megpillantotta a csillagos eget. De amikor kicsit kinézett, látta, hogy
útjának még nem ért végére, sőt a neheze még most következik. A titkos
folyosó az odvaskői barlang oldalából nyíló kürtőhöz vezetett. Azok, akik
a titkos folyosót készítették, itt is gondoskodtak lejáratról. A sziklafal
lépcsőzetesen ereszkedett alá. Jakab mester nemegyszer járt már a
barlangban, de nem a titkos folyosó, hanem a völgyből nyíló bejárata felől.
Óvatosan ereszkedett le a sziklafalon, s amikor egyik kanyarodónál világot
pillantott meg maga alatt, rögvest eloltotta lámpáját, majd levette saruját, s
vastag harisnyában lopakodott tovább, míg egyszerre hangokat hallott a
barlang visszhangos csarnokából.
– Hát ha így nő a víz, nem tudom, mi lesz velünk – mondta egy öblös,
rekedt hang. – Megháborodott ez a patak. Igaz, ilyenkor mindig a zöldár
vizét hordja le, s az idén hetekig tartottak a kora nyári esők.
– Hát az aranyhintó darabjait aligha viszi el innen mostanában Rafael úr
– nevetett egy részeg zsoldos. – Mi meg a legokosabb, ha két napra való
eleséget itt hagyunk a lovaknak, és addig megyünk ki a barlang száján,
ameddig a Gerence engedi.
– S ha megrabolják a barlangot? – kérdezte a másik, aki
lelkiismeretesebbnek látszott.
– Ide ugyan a Gerence-völgy felől be nem jön senki, amíg az áradás
tart! Addig meg visszajövünk.
– A lovaknál mégis kellene valakit hagyni.
 – A völgybéli szénégetők úgyis felhúzódtak ide a barlanghoz. Rájuk
bízhatjuk a jószágot. Azok örülnek, ha békességben élhetnek Bakonyújvár
urai mellett.
Az öreg Jakab mesternek elég volt ennyi. Magában hálálkodott a bölcs
természetnek, amely ily váratlan segítséghez juttatta a menekülőket. Jakab
mester tudta, hogy egy-két nap alatt milyen félelmetesen meg tud duzzadni
a Gerence-patak vize.
“No de most aztán ne késlekedjünk tovább!” – gondolta, amikor felfelé
kapaszkodott a titkos bejárathoz.
Amikor Gáspárnak elmondotta, hol járt s mit látott, a legény ugrálni
szeretett volna örömében.
– Nem indulhatnánk most rögtön? – kérdezte, mint akinek ég a talaj a
lába alatt.
– Ne bolond, ne! – csillapította dohogva az öreg. – Amit a jó sors segít,
azt ő mindjárt elrontaná. Reggel négy felé jár, pár óra múlva világos lesz.
Magadra akarod zúdítani a vár egész népét? Holnap csak lássák, hogy
meghúzódnak a rabok börtönükben, s türelmesen várják sorsukat. Meg
aztán mit sem árt, ha a Gerencének is időt hagyunk. Minél magasabbra nő
a vize, annál kevesebb nyomunk marad.
– Akkor hát egész nap várjak itt tétlenül? – mormogta maga elé
kétségbeesett arccal a legény.
Az öreg elgondolkozott.
– Jó, hogy kérded. Úgy emlékszem, amikor feljöttél a várba, azt
mondtad, hogy valami szénégetők igazítottak útba.
– Igen, odalent a patak partján találtam rájuk – kezdte a legény, aztán
elnevette magát. – Vagyis inkább belepottyantam a boksájukba.
– Most meg az odvaskői barlang nyílásában tanyázó szénégetők őrzik a
hintót és a lovakat.
Ha hajnalban lemegyünk, lehet, hogy reánk támadnak. Nem ártana, ha
megnéznéd, nem a te barátaid-e!
– Akkor hát én is lemehetek a titkos ajtón? Az öreg összecsapta a kezét.
– Nagy súly az a hatvanöt esztendő, ami a vállárnál nyomja, de ha
balgaságodat hallom, nem cserélném el a te két évtizededdel. Már megint a
veszedelembe rohannál?
– Hát akkor? – bámult rá Gáspár.
– A várkapun mégy ki, s ott is jössz vissza. Fényes nappal. De előtte
még engedélyt kérsz a várnagytól, hogy lemehess még egyszer megnézni a
malmot, mielőtt a kontraktust aláírod.
 – Igaza van kendnek – mondta csüggedten a legény –, nagy szamár
lehetek. De már vinne innen a lábam más vidékre.
Az öreg megveregette a vállát.
– A szíved vinne, nem a lábad – mondta kedvesen. – De nem tudom, az
is jó helyre vezérel-é. No de mindegy. Most már benne vagyunk. Amint
kivilágosodik, eredj utadra. S ha szerencsénk van, és azok a szénégetők a
barátaid, csak azt kérd tőlük, hogy mélyen aludjanak ma éjjel. S ha mégis
tartanának a várnagy embereitől, add szájukba a mentséget: még ha
meghallották volna is a lovak toporgását, hogyan gondolhattak volna
idegenre ezen a jól őrzött vidéken? Azt hitték, Rafael úr emberei viszik fel
a várba a lovakat. Másik oldalukra fordultak hát, s nyugodtan aludtak
tovább.
– Igen, igen – mondta csodálkozva a legény. – De hát miféle ördög
súgja kegyelmednek, hogy mindenkinek mindenre talál valamely kibúvót?
– Nem a fehér ördög – sóhajtott nevetve az öreg –, inkább azok az
évtizedek, amelyek a fejembe némi bölcsességet, a csontjaimba pedig
kegyetlen nyilamlást ültettek…

Gáspár alkonyattájt ért vissza a várba. Szerencsével járt. Azok a

szénégetők, akiket az ár felszorított az odvaskői barlanghoz, az ő első,
völgybéli barátai voltak. Az öreg Sanyarú József régi ismerősként
üdvözölte a legényt, aki Jakab mester jóvoltából jókora kulacsban hozta
magával a Podmaniczkyak legjobb pálinkáját. A legény száját is
megoldotta az ital, s gyorsan és pontosan beszámolt a vár életéről, a
legutóbbi portyáról, a Podmaniczkyak duhajkodásairól, az árván maradt
leány szépségéről, elhagyatottságáról, szenvedéseiről. Azt is megmondta,
hogy segítőjük, Jakab mester közülük való, szegény ember fia. Arról meg,
hogy Ferdinánd hadai már hamarosan tábort vernek a szemközti hegyen, az
öreg szénégető tudott többet. Gáspár elmondta azt is, hogy a Derzsfy lány
apja Ferdinánd hűséges embere volt, s leánya nem lesz hálátlan, ha a völgy
a “bécsi király” kezére kerül. Sanyarú József gyorsan átlátta, hogy a
kockázat nem nagy, és ha az ő Gerence-völgybéli birodalmában Ferdinánd
csapatai lesznek az urak, már származhat némi haszon is ebből a kis
kalandból. Hiszen más feladatuk nincs, mint hogy aludniuk kell. Végre is
Podmaniczky embereitől azt vállalta csak, hogy ellátja a lovakat, de azt
nem, hogy egész éjjel őrt áll a barlang szájánál.
Jakab mester figyelmesen végighallgatta a legényt, s közben
szorgalmasan bólogatott.
 – Jól van, nagyon jól van, fiam. S míg idehaza őriztem a portát, én sem
tapasztaltam semmi rosszat. János úr egész nap részeg, Rafaelt pedig vagy
az ostrom, vagy a kincsek elrejtésének dolgai foglalják le. Még a lányt sem
hozatta elő börtönéből, holott tegnap ezzel fenyegette. De hát, úgy látszik,
megsokasodtak gondjai. Eggyel több ok, hogy ne várjuk meg a reggelt.
Minden úgy történt, ahogy eltervezték. Éjfélre járt az idő, amikor
Gáspár újból kibontotta a falat, és a kis csapat megindult a várfalba rejtett
titkos kijárat felé. Elöl Jakab mester ment, aztán Eleonóra, majd Kati, s
végül Gáspár. Szót alig ejtettek, hideg félelem szorította össze
mindannyiuk szívét. Aztán lent, mielőtt a barlang kürtőjéhez értek, s pár
percre megpillantották a csillagos eget, éppen olyan mélyet sóhajtottak,
mint előző napon Jakab mester.
Bent a barlangban békés csend fogadta őket. A jókora csarnokban
szelíden ropogtatták a lovak az elébük rakott bőséges takarmányt. Mikor
Eleonóra meglátta őket, örömében felkiáltott:
– Nicsak, ez a Rigó, ott meg a Deres és a Palkó!… Hát az meg… igen, a
Kese!
– Csendesen, kisasszonykám, csendesen! – csitította az öreg Jakab
mester. – Inkább azt mondja meg, hogy melyik az közülük, amelyik
leginkább megtűri az embert a hátán.
– A Deresen magam is lovagoltam, s a Rigó is hátas volt, mielőtt hintós
ló lett. Szelíd, mint a bárány.
A lovak, amikor nevüket s az ismerős hangot meghallották, hegyezni
kezdték fülüket, s az egyik örömében felnyerített.
Eleonóra most elemében érezte magát lovai között. Odafutott a
toporzékoló pejhez, és megsimogatta a nyakát.
– Elhallgass, te! – suttogta kedvesen. – Most az életünk függ tőled!
Aztán az öreg Jakab mesterhez fordult. – Hat lóból választhatunk négyen.
Jakab mester most azonban már kemény hangon felelt:
– Maga nem választhat. Két lovon megyünk.
– De hát miért, amikor hat van?
– Kati nem tud lovagolni, ő megfér velem a szelíd Rigó hátán. A derest
Gáspár lovagolja. Ő jól üli meg szőrén a lovat. A kisasszony elébe ül a
képzelt nyeregbe.
– Nem értem… – kezdte gőgös hangon Eleonóra, de az öreg keményen
rászólt:
– Eddig sem értett semmit. Csak azt, hogy jó szándékú emberek minden
ok nélkül meg akarják menteni. Ideje, hogy most már megértse: nem főúri
bandériumban megyünk, s nem formálhatunk lovas menetet sem. Ha a
kisasszony életben akar hazakerülni, akkor most elvállalja a szegény
vándorok sorsát. És jó, ha tudja: most vagy reánk bízza magát, vagy a
sorsára hagyjuk.
– De Jakab bátyám! – horkant fel Gáspár.
– Most hallgass, fiam – mondta az öreg. – A kisasszonynak tudnia kell,
hogy nem kirándulásra indulunk.
Eleonóra most már gyűlölte ezt a vén pórt, aki így mer beszélni vele.
Keze ökölbe szorult, s szép kék szeme könnybe lábadt haragjában.
– Hogyan merészel?…
Jakab mester válaszra sem méltatta.
– A lovakat! – parancsolta, s Gáspárral elővezették a két szép erős
paripát. Az öreg úgy ugrott fel a Rigó hátára, mintha húszesztendős lenne.
Gáspár pedig a Deresre emelte Eleonórát, aztán ő maga is felugrott a ló
hátára. Kantár szerencsére maradt a hintó szerszámaiból.
A veszedelem gyorsan megtanítja azt is parancsolni, aki egész életében
engedelmeskedett.
– Amíg kiérünk a völgyből, egy szót sem! – hangzott Jakab mester
szava, s a kis csapat minden tagja hallgatott.
Gáspár egy pillantást vetett a barlang bejáratánál pislákoló tűzre. Nagy
fekete subákban aludtak mellette a derék szénégetők. Lent a völgyben még
egyszer megszólalt Jakab mester:
– Be a vízbe, bátran! Ne féljetek a kövektől, az örvényektől, a
fatörzsektől! A lovak vigyáznak! Hagyjátok lovaitokra magatokat. Amíg
lehet, a Gerence vizében megyünk.
Koromsötét éjszaka volt, de az okos lovak valóban eligazodtak a
megáradt patak követ, fatörzset, bokrokat cipelő vizében.
Gáspár arra gondolt, hogy most még azt a fényes csillagot sem látja,
amely a Kőris-hegy felett világított, amikor elindult végzetes útjára. S erről
aztán megint magányossága jutott eszébe. Mert most ugyan nincs egyedül,
hiszen ott viszi ölében azt, aki boldoggá tehetné egész életére, de a
gyönyörű leányzó tekintete nem az ő szemét keresi, valahol messze,
magasan fölötte a felhők felett száll. S mintha még arra is ügyelne, nehogy
valamiként reá pillantson. Itt volt hát mellette a boldogság, de Gáspár már
sejtette, hogy elérhetetlen távolságban.

Másnap délfeléjárt, amikor odafent a várban megszólaltak a kürtök. Az

egyik inas, aki a rabok ételét hozta, hiába kopogtatott a két leány ajtaján.
Az őrség hamarosan feltörte az ajtót, s a kibontott fal, a szertehagyott
holmik megmagyaráztak mindent. Mire Rafael úr is megjelent a szobában,
már nem maradt sok magyaráznivaló. A fekete lovag gyilkos szemekkel
méregette a várkapitányt, s csak ennyit mondott:
– Ezért még számolunk! De most az első, hogy minden ember lóra!
Gyalog menekedtek. Még nem lehetnek messzire!
Nem sokkal később maga Rafael úr állt a kormos arcú szénégetők elé.
– Hát ti! – üvöltötte. – A szemetek előtt lopják el a lovaimat. Az öreg
szénégető csendesen felelte:
– Nem a szemünk előtt, uram! Azt akkor éppen lehunytuk. Az egész
napi munkában megfárad az ember, aludtunk, mint a bunda.
– S a foglyok? A lovakon menekültek?
– Nem tudom, miféle foglyokról szólsz, uram.
– Egy leány meg egy legény! A gazdag Derzsfy Eleonórát egy
molnárlegény szöktette meg.
Az öreg szénégető lesütötte a szemét, és csendesen mondta:
– Akkor hát azok volnának a szerencsétlenek? Podmaniczky Rafael
megrázta az öreg ember vállát:
– Beszélj értelmesen!
Sanyarú József fekete képe elkomorodott.
– Hát nem tudod, uram, mi történt?
– Ha nem mondod, hogyan tudnám?
– A komám hozta a hírt. Az éjjel hajnaltájt két ember levetette magát a
szemben meredező szikláról. Úgy mondják, az egyik férfi, a másik nő volt.
Boldogtalan szerelmesek lehettek. A holttesteket még nem tudta
megközelíteni senki.
A körös-körül emelkedő hegyoldalakon, sziklákon már itt is, ott is
megszólaltak a Podmaniczkyak vészjelző kürtjei. Az erdő benépesedett,
lovasok vágtattak a hegyoldalban, s zsoldosok fürkész szeme kutatta a
Gerence vizében fellelhető nyomokat.
Abban a percben András várnagy lovagolt Rafael úr mellé.
– Nagyuram! – suttogta izgatottan. – Somhegyi embereink azt a hírt
hozzák, hogy Ferdinánd király csapatai sorra szálljak meg a völgyeket.
Rafael elgondolkozott, s a vén szénégetőre nézett.
– Akár hazudtál, akár igazat mondtál, ez most jó ürügy, hogy
szégyenkezés nélkül abbahagyhassam az üldözést. Más a dolgunk. – Aztán
a várnagyhoz fordulva folytatta: – A két boldogtalan levetette magát a
szikláról. Kend fúvassa le a riadót. Mindenki térjen vissza a várba. Az
igazi veszedelem most közeledik.
Amikor a fekete lovag eltűnt, Sanyarú József megtörölte izzadó
homlokát, s nagyot sóhajtott.
 – Igaza van a nagyúrnak. A nagyobb veszedelem reájuk most
következik. Az a veszedelem, amely elpusztítja a Podmaniczkyak várát,
immár közeleg. – Aztán nagyot húzott pálinkás butykosából. – De hát ez
már az urak dolga. A miénk, hogy akármiféle király parancsol az
országban, segítsük a szegényeket. És mert élet csak munkából sarjad:
égessük a szenet.
Ahogy múltak az éjjeli órák. s ahogy közeledtek Pápa felé, akként
nyerte vissza Derzsfy Eleonóra a biztonságát. Amikor aztán a pápai Fő
utcára értek, már parancsoló hangon kiáltott oda Jakab mesternek:
– Na, öreg, most már hazai földön vagyunk! Itt én parancsolok. Nem
tudom, ki most a vár ura, de biztos, hogy a mi királyunk híve. – Aztán
Gáspár vállára tette a kezét. – Derék legény vagy. Nem feledkezem meg
rólad. De most már húzódj kicsit távolabb; nem akarom, hogy a pápai
nemesek az öledben lássanak.
– Akkor hát… – dadogott Gáspár – akkor hát minden csak hazugság
volt. A levél, a jutalom…
– A levelet Kati diktálta – nevetett a lány –, a jutalomról azonban nem
feledkezem el. – No de állj meg! Itt vagyunk. Ha jól látom, Nyári Krisztina
néném házánál.
Gáspár ereiben meghűlt a vér. Szó nélkül lesegítette a lányt a nyeregből.
Eleonóra kisasszony azonban jókedvében volt. Szelíden megfricskázta a
maga elé meredő, búbánatos legény orrát.
– Téged meg mi lelt? Hát csak nem gondoltad komolyan, hogy én meg
te?… – kacagott harsányan. – Egy Derzsfy lány s egy molnárlegény?!
Gáspár torkát olyan keserűség fojtogatta, hogy alig jutott szóhoz.
– Hát ilyen vagy? – dadogta. – Hát ilyen is lehetséges?
De ahogy a lány nevető arcába nézett, a harag megkeményítette a szívét,
s kiölte belőle a rajongást. Aztán visszalökte Eleonóra még mindig feléje
nyújtott kezét, s most már olyan gonosznak érezte magát, mint ez a lány.
– Nem gondoltam komolyan – nevetett –, hogyan is gondolhattam
volna? Egy főúri hölgy s egy molnárlegény! Nem is téged hoztalak ki
Bakonyújvárról, nem is érted kockáztattam az életemet, s ez az aggastyán
nem érted mászta meg kétszer a Tönkölös oldalát. Egy Derzsfy lány
összeülik a Podmaniczkyakkal. Mégis kihoztunk! – kiáltotta, és maga elé
rántotta Katit. – Ezért a lányért! Akinek két ujja többet ér nálad!
Eleonóra gonoszul fölnevetett.
– Savanyú a szőlő, molnárlegény?! Most már jó lenne a szolgálóm is.
De hát az velem marad! Kati! Vidd fel a batyut a házba! És gondoskodj
meleg fürdőről, hogy kimosakodhassam ebből a szennyes útból.
 A kis szolgálólány azonban felegyenesedett, szembenézett
kisasszonyával, s tekintetéből most már hiányzott a szeretet és a
ragaszkodás.
– Nem megyek – mondta csendesen. – A kisasszonyhoz, aki ezt tette,
már semmi közöm.
Eleonóra legyintett.
– Akkor hát te is a rongyosok közé tartozol?
– Mindig közéjük tartoztam – felelte a leány. – Csak a kisasszony
szépsége s a jómód elfeledtette velem az enyéim nyomorúságát.
Eleonóra szeme szikrázott a haragtól.
– Akkor hát eredj a tieidhez! S ti mind vissza a koldussorba! Nem
érdemeltek egyebet.
Gáspár iszonyú ütésre emelte karját, de Jakab mester lefogta.
– Ezzel az eggyel nem irtod ki őket. A gőgöt s a hitványságot, amely a
szívükben lakozik. Csak magad veszejted el. Meg aztán, láthattad, irtják ők
egymást, ahogy erejükből telik.
Gáspár leeresztette karját.
– Mint mindig, most is igaza van, bátyámuram. Eredj hát utadra,
Eleonóra.
– Kisasszony – tette hozzá a lány –, tegezés nélkül!
– Igaza van – mondta Gáspár. – Mi csak azokat a mieink közül való
lányokat tegezzük, akiket becsülünk.
Eleonóra meghúzta a kapu csengőzsinórját, s az elősiető szolgálónak
odavetette táskáját.
– Jelentsd gazdádnak, hogy Derzsfy Eleonóra jött meg! És ezeknek –
mutatott kísérőire – adjatok enni-inni! – Majd magyarázólag tette hozzá: –
Mert ezek a derék pórok segítettek menekülésemben. Jutalmuk a ló és ez a
gyűrű, amelyet Kati ujján sikerült megőriznünk.
Jakab mester komor hangon félbeszakította:
– A lovakat vidd az istállóba! Étel-ital tőletek nem kell. – Aztán
Eleonórához fordult. – A gyűrűdet is vidd innen. Jól tudod, hogy csak
vesztünket okozná. Ha jobbágynál vagy parasztnál ilyet találnak, karóba
húzzák. Inkább olyat adj, amivel segítheted megmentőd boldogulását.
– Jó, jó! – nevetett gúnyosan Eleonóra. – Itt egy zacskó arany! Most
már legalább azt is tudom: ezért segítettetek.
Gáspár elkapta a zacskót, s odavágta a leány lába elé.
– Vidd az aranyadat! – kiáltotta megvetően. – Azon nem lehet szívet,
lelket vásárolni.
 – Te meg miért háborogsz? – kérdezte gúnyos hangon Eleonóra. – Talán
megsértettelek? Egy molnárlegényt?
Gáspár felhorkant.
– Megsértettél? Az életemet tetted tönkre!
– Miért? – nevetett a lány. – Jutalmat ígértem, s megjutalmaztalak. Két
ló s egy zacskó arany nem elég egy jobbágyivadéknak?
Gáspár arcán széles mosoly terült el.
– Igazad van. Elég ez egy jobbágyivadéknak. S még hálás is vagyok
neked. De nem az aranyért. Hanem mert megtanítottál arra, hogy soha
semmi közünk nem lehet egymáshoz.
– De hát miért nem? – gúnyolódott tovább a lány. – Hiszen mindketten
magyarok vagyunk.
– Mégsem értjük egymás nyelvét! – Aztán megfogta a szolgálólány
kezét, s csendesen hozzátette: – Gyere, Kati!
– Hová? – kérdezte a megriadt lány.
– Azt nem tudom. De innen el! Hiszen ezek az igazi fehér ördögök!
Jakab mester majd megmondja, hová.
Az öregember csendesen felelt:
– Ösküben örököltem apámtól egy öreg házat. S azt már régen
megtanultam, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Ha akarjátok, hát
eljöttök, s ott elfeledjük ezeket a fertelmes napokat. Igaz, keservesen meg
kell majd dolgoznunk a mindennapi kenyérért. De élhetünk: ember módra!

A HÁROM LÁDA

A debreceni vásár ünnepnapnak számított messze vidéken. Összegyűlt

ott ilyenkor a környék apraja-nagyja. Gazdák, kereskedők, kupecek, a
környező legelők, puszták lakói, szegények, gazdagok vegyesen. S mint az
ilyen nagy sokadalomnál általában, a tisztes polgárok, becsületes kalmárok
és a szórakozni vágyó nép közé odakerültek a könnyű keresetet sóvárgó,
ingyeneszem-iszomra leső léhűtők is. S a népség, katonaság soraiban ott
találhattuk a korszak veszedelmes élősködőit, a törvény korlátain belül
garázdálkodó, megvesztegethető tisztviselőket, körmönfont hazugságokkal
népet bolondító kapzsi kufárokat, komédiásokat s annak a minden rendű és
rangú gyülekezetnek sokaságát, amely egy-egy ilyen vásárt arra használt
fel, hogy valamilyen módon hét bőrt nyúzzon le embertársairól.
 Talán éppen ezért a nép debreceni szabadság-nak hívta a vásárt. Valaki
valamikor elkezdte mondani, s aztán rajta maradt a furcsa keresztnév,
amely a szabad lopástól vette eredetét.
Ám abban az időben, amikor még nem voltak bálok, táncmulatságok és
népünnepélyek, mégis ez a rossz hírű vásár adott alkalmat arra, hogy ki-ki
tetszése szerint élvezhesse az élet örömeit. Kirekeszteni belőle senkit sem
lehetett. Itt voltak a kor gazdálkodói, fából tákolt szerszámainak készítői,
az ostornyél- és makrapipaárusok, a cserepesek, a széllelbélelt gubák, a
gyapjúruhák s a rossz csizmák árusítói, a zöldséges kofák, a lacikonyhák
kolbász- és hurkaboglyák között sürgő-forgó mészárosai s a belpiaci kofák,
halmokban heverő, kopasztott szárnyas állataikkal.
Itt voltak a mutatványosok is, akik egy garasért csodálatos embereket
mutattak be, jövendőmondókkal és megbámulni való látványosságokkal
csábították a közönséget. Akadtak köztük hamiskártyások, táncosok,
zsebtolvajok, kockavetők is bőségesen.
Nagyon természetes, hogy megvoltak e vidám gyülekezetnek a
vámszedői is. Nemcsak a hivatalosak, akik a sokféle adót és helypénzt
gyűjtötték be, hanem a puszták vad fiai: a marhahajcsárok, szilaj gulyások,
s nemritkán a hajdani török idők emlékeként itt maradt szökött katonák és
szegénylegények is. Így aztán gyakran hozzátartozott e vásárok tarka,
vidám s ünnepi óráihoz a kisebb-nagyobb riadalom is. Ha valamely
lacikonyhánál ittas szegénylegények egymással vagy a pandúrokkal
verekedtek össze, az a nagyobbak közé számított: ha zsebtolvaj nyúlt bele
valamely berúgott civil tarsolyába, sokszor észre se vették. Délelőttönként
azonban ritkán történt ilyesmi. Akkor még csendben, okos szóval kínálta
áruját a sokféle kalmár, s józan fővel alkudott a vevő. Éppen ezért figyelt
fel a vásári nép arra a kiáltozásra, amely a belpiaci kofák sátrai körül
kerekedett.
– Segítség! Tolvaj! – kiáltotta az egyik termetes asszonyság, akinek éles
hangja pótolta mozgékonyságát. – Eredj, Jóska! Utána!… Fogd meg! Viszi
a kappant!
A körülállók előbb csodálkozva néztek körül, aztán amikor meglátták az
alig tízesztendős rongyos kölyköt, aki egy szép nagy kopasztott kappant
ragadott ki a kövér asszonyság mellett tornyosuló baromfihalomból,
inkább érdeklődve, mint segítségre készen nézték a furcsa üldözést. A
Jóskának nevezett bőrkötényes legény rohanvást indult a sátrakat kerülgető
gyerkőc után, aki kezében a megkopasztott kappannal, igyekezett eltűnni a
vásár sűrűjében. Kevesen figyeltek rájuk. Tarka pántlikás fejkendőben
mézesbábot válogató lányok vihogtak össze egy-egy szépen sikerült huszár
láttán, miközben vidám katonák kacsingattak feléjük, fekete kendős
asszonyok újra és újra méregettek egy rőf kasmírt, nem csapta-e be őket az
a fránya vásáros. Az emberek nagy része a maga dolgával volt elfoglalva.
A hús- és halsütők, a jó bort mérők asztalaik mellől nevetgélve nézték a
rongyos gyereket, s magukban talán azt kívánták, hogy csak járjon túl
üldözője eszén. Ám ez nem látszott könnyű feladatnak.
Az egymás mellé tornyosuló sátrak között a fiú, úgy látszott, csapdába
esett. Két kötélverő meg egy szitákat áruló mester sátra közé szorult be. A
zsákutca áttörése reménytelennek látszott. A fiú rongyos ruhája, kopott
gyolcsinge s meztelen talpa elárulta, hogy koldusszegény, s ha a kappant
megkaparinthatja, a boldogult szárnyas nem cifra ezüsttálon fogja elhagyni
ezt a szomorú világot.
A kötélverő s a szitaárus azonban nem tartozott a szegények közé, s
rögtön tudta a dolgát. Kalmár segíti a kalmárt, s a tolvaj – akár éhen hal,
akár nem – ellensége a gazdagoknak.
Gyorsan bezárták hát azt a kis rést is, amely e zsákutcában egyedüli
menedéket nyújthatott volna a fiúnak a sátrak között.
S Jóska, a termetes kofa legénye, véres bőrkötényében már-már nyakon
kapta a gyereket, amikor hirtelen megtorpant. Útját egy hirtelen keresztbe
váltott rézfokos állította meg. Mikor aztán a rézfokos tulajdonosának sötét
bozontos arcába nézett, a bőrkötényes ereiben meghűlt a vér. Úgy állt meg
a két sátor között, mintha odacövekelték volna.
– A kappan – lihegte –, eresszen! A kappanom! Ellopta ez a
pernahajder! Csak nem akarja megvédeni a tolvajt?!
Aztán látta, hogy már nem egy fokos állja útját. Itt is, ott is keresztbe
vetve vették körül a félelmetes fegyverek. Körülnézett, s megtörölte
verejtékező homlokát.
– De hát a kappan… – suttogta most már elhaló hangon.
– Akad a vénasszonynál még. Kend meg jobban teszi, ha továbbáll
innen. Míg meg nem unjuk, hogy hitvány kalmárok éhes gyerekeket
hajkurásznak a vásáron.
A gyerek akkor már túl volt árkon-bokron. Az őszülő hajú torzonborz
férfiú nagyot nevetett, s leeresztette a fokosát.
– Különben nem is tudom, miről beszél kegyelmed – mondta csendesen.
– Miféle kappanról? A pandúrok nem láttak semmit, s úgy vélem, kend
sem látott! – nyomta meg a szót összevont szemöldökkel, s a bőrkötényes
riadt arcába nézett. – Igaz-é?
– Igaz – suttogta rémülten a bőrkötényes. s a kötélverő és a szitaárus
egyszerre bólintott rá.
 Aztán a hét rézfokosos férfiú előtt szétnyílt az elcsendesült vásári
népség. Valamerre a mézeskalácsosok sátrai felé kanyarodtak. A
bőrkötényes csak azt jegyezte meg, hogy a marcona legények kezében
rézfokos volt, s kalapjukon árvalányhajat lengetett a szél.

A debreceni városháza egyik boltíves szobájában Holló Gedeon, a

tanács egyik új, fiatal nótáriusa úgy verte az asztalt, hogy az esztendős por
szinte felhőkben szállt a mennyezet felé.
– De hát magyarázza meg kend végre, miként lehetséges, hogy a
Hortobágyon át százával hajtják a marhát Csege és Szolnok felé!…
A szemben ülő, kajla bajszú, kövér esküdt, aki dupla tokájával, piros
arcával akár mintapéldánya is lehetett volna a debreceni polgárnak, ki sem
vette a szájából a pipát:
– Az még csak rendjén lenne – kezdte egykedvűen –, hiszen több száz
esztendeje hajtják erre a marhát. A nagyobb baj, hogy mit sem tud róla a
harmincadhivatal.
– Magyarul – tárta szét a karját Holló Gedeon – nem fizetik meg az
adót. S a hivatal tehetetlen?
– Nincs se embere, se ereje a fortélyos kereskedők befogására. A
nótárius most már fel-alá járt dühében a kőpadlós szobában.
– S kend ezt csak úgy mondja?!
– Már hogyan mondanám másként? – vonta meg vállát az esküdt. – S
azt hiszem, kegyelmed is jobban tenné, ha nyugodalmasabban viselné
hivatalát. Ez a város itt a síkság közepén török-tatár hadak harcaiban nem
izgágaságával, nem hebehurgyaságával, hanem bölcsességével, eszével s
nyugalmával maradt meg. Most nincs háború, de apáink szavaiból még
emlékezünk a régi időkre, amikor a török s német egyforma ellenség volt.
– S aztán elgondolkozva tette hozzá: – Én ma jól reggeliztem, s az
ebédemet sem fogja elrontani, ha a bécsi császár pár száz marha után nem
kapja meg a harmincadot.
– De hát kend városi esküdt…
– Debrecen város esküdtje vagyok, Péter Imrének hívnak, s magyarnak
születtem. Abban az esztendőben, amikor a nagyságos fejedelem még
harcolt a bécsi császár ellen. S ha változtak is azóta az idők, ha a sors és a
város érdeke rákényszerített is arra, hogy teljesítsem, amit Bécs parancsol,
azt azért soha el nem hiszem, hogy őfelsége éhen halna, ha a magyar
tőzsérek néhány száz marhát harmincadolás nélkül hajtanak át a határon.
– Mi az a tőzsér?
 – Öregapámtól hallottam; régi szó. A török világban így hívták a
marhakereskedőket.
– És akkor is volt már harmincad?
– Akkor volt csak igazán! Sokszor a töröknek s a németnek is kellett
fizetni. Csoda-e hát, ha úgy szabadultak tőle, ahogy tudtak?
– Akkor is megpróbálták?
– Ezernyi furfanggal és hamissággal kerülték el észrevétlenül a
harmincadosok házát. Nem volt könnyű dolog, de az ördög apostolainak
legtöbbször sikerült.
A nótárius elnevette magát.
– Bolondokat beszél kend. Hát már miként lehettek volna az ördögnek
apostolai?
– Márpedig voltak. A marhahajtókat hívták így országszerte.
– S a harmincadosok akkor sem bírtak velük?
– Hát nemigen. Pedig akkor még lovas látóik kémlelték az utakat, s
nyomjáróik és nyomnézőik is jártak. No de ha kend erről többet akar tudni,
kérdezze csak ki inkább a kollégium tudós professzorát, Kalló Lajos
nagytiszteletű urunkat.
Holló Gedeon elgondolkozva nézett le a városháza tágas udvarára,
amelyet árkádos folyosó vett körül.
– Majd beszélek vele is – mondta most már inkább töprengve, mint
haragosan. – Nem azért, mert a császár éhezne odafönt Bécsben, hanem
mert ha már valamely hivatalt vállal az ember, a becsület úgy kívánja,
hogy meg is szolgálja a bérét. Meg aztán…
A kajla bajszú esküdt felkapta fejét, s várakozva nézett a nótáriusra.
– Meg aztán – folytatta Holló, s megvakarta a fejét. – Itt van ez a
leirat…
– Mi áll benne?
– Szigorúan elrendelik Debrecen város tanácsának – olvasta a nótárius –
, hogy azoknak a visszaéléseknek megakadályozására, melyeket a
marhakereskedők a Tisza kiöntéseinek felhasználásával követtek el, oly
módon, hogy a Hortobágy hídján át Csege, majd Szolnok felé hajtott
marhaszállítmányaikat bejelenteni elmulasztották… És így tovább, és így
tovább…
Péter Imre egykedvűen tömködte pipáját.
– Nem áll benne semmi új – mondta –, aki olyan régen ül a tanács
asztalánál, mint én, kívülről is elfújja. Kaptunk elég ilyen papírt még a
szepesi Kamarától is harminc esztendő alatt.
 – De ebben azt rendelik, hogy állítsunk több őrt a hídhoz, akik a
rendelet ellen vétőket bejelenteni kötelesek.
– Ezt is megtettük régen.
– S hol vannak a bejelentések?
– Pár ember vagyon a hídnál, s ha a rézfokososok körülveszik, annak se
ideje, se kedve bejelentéseket körmölni.
De hát kik azok a rézfokososok?
– Ki tudná azt megmondani? – vonta meg a vállát Péter Imre. – Ma
éppen így hívják őket, mert rézfokosokkal jártak a vásárban. De volt,
amikor botos legényekként emlegették őket. Voltaképpen a hajcsárok
közül kerültek ki, akik megvédtek a tőzséreket s a jószágot, amikor a
tolvajok vagy martalócok megtámadták a gulyát.
– S most is vannak a vásárban?
– A marhakereskedők mellett sokféle ember talál kenyeret. Hajcsárok,
kisebb kupecek meg afféle erős legények, akik megvédik a marhát meg
gazdájukat minden veszedelemtől. Akad közöttük mindenféle földönfutó.
Ezek aztán annak szolgálatába állítják erejüket s félelmetes hírüket, aki
többet fizet.
– S a pandúrok? Nem bírnak velük?
– Mit tehetnének ellenük? A nevüket úgy változtatják, mint a gubájukat.
S amellett nagyon vigyáznak arra, hogy igazi csúnya históriába ne
keveredjenek. Nem lopnak, nem rabolnak, nem gyilkolnak, vagy csak
nagyon ritkán, ha az életük forog veszedelemben. De a puszta törvényei
szerint élnek.
– De hát akkor mit tegyünk? – sóhajtott fel tanácstalanul Holló Gedeon.
– Amit eddig – mondta Péter Imre, és ábrándozva nézett a kék
füstkarika után, amelyet pipájából fújt az ég felé. – Írjuk tovább a
jelentéseket, jelentjük a jelentendőket, igazoljuk az igazolandókat, és
szigorú utasításokat adunk a pandúrok parancsnokainak, akik azokat még
szigorúbb szavakra váltva adják tovább embereiknek. De az ebédünket,
nótárius uram, éppen úgy nem rontjuk el miattuk, mint az étvágyunkat.
Ki tudja, hogy az órák igazodtak-é Péter Imre bölcs szavához, vagy az
esküdt szabta pontosan mindenkori mondanivalóját az immár igen közeli
ebédidőhöz, de tény, hogy amikor a kövér esküdt felállt karosszékéből, a
Nagytemplom órája elütötte a tizenkettőt.

Estefelé az Arany Bárány fogadó ivójában vágni lehetett a pipafüstöt.

Ki tudja, hány ember szorongott így vásár idejében az alacsony
helyiségben, egymás feje felett nyújtogatva a kármentő mögé bezárkózott
kocsmáros felé az üres poharakat, oly mohó várakozással, mintha az életük
múlna azon, hogy mielőbb lehajthassák a savanyú lőrét. Amikor Olajos
Mihály, a messze vidéken ismert gazdag kereskedő belépett az ivóba, a
kocsmáros nem tudott – mint máskor – elébe sietni, sőt jóformán senki sem
vette észre a kis sovány embert, aki a korabéli módos debreceni polgárok
pitykés ruhájában szinte elveszett a lármás tömegben. Még az a két éles
szemű pandúr sem vette észre, akik a tanács rendeletére a nagyobb vásári
bonyodalmak elkerülésére ott iddogáltak az ivóban.
Olajos Mihály körülnézett a párás sötétségben, s halkan háromszor
füttyentett. A pohárcsengéstől, harsány kiabálástól, káromkodástól hangos
ivóban ember nem hitte volna, hogy valaki meghallotta ezt a három halk
füttyentést. Ám úgy látszik, akiknek szólt, mégis meghallották. A fal
mellől három magas férfialak emelkedett föl, s áttörve a söntés felé
nyomuló, egymást taszigáló férfiak gyűrűjét, egy perc múltán már ott álltak
a kis fekete ember mellett. Ha valaki nagyon megfigyelte volna őket, talán
meglátja, hogy a kezükben tartott rézfokos néha megvillan a lámpák
halvány fényében. A kis ember most már a falnak dőlve állt, s fogai közül
halk szóval osztogatta parancsait:
– A belső szobát nyittassátok ki, s hívassátok azonnal Kucserát. És
tegyétek le azokat a rézfokosokat. Egyszerű hajcsárok vagytok.
A kis fekete embernek igen nagy hatalma lehetett, mert a fokosok azon
nyomban eltűntek a gubák alatt.
– Még az éjszaka kezdődik? – kérdezte tisztelettel egy mély, borízű
hang.
– Tedd, amit mondtam, s ne kérdezz arról, ami nem a te dolgod! –
válaszolt kurtán Olajos Mihály. – Ahogy mondtam, ma estétől fizetlek
benneteket. Nagy munka lesz.
– Elvégezzük – felelt kurtán a másik, s azzal odalépett a kármentőhöz,
pár szót súgott a kocsmárosnak, aki rögtön a kezébe nyomott valamit. Két
perc múlva nyitva állt a belső szoba. Olajos Mihály belépett, s bezárta
maga után az ajtót. A négy hatalmas legény közül kettő fenyegető
biztonsággal állt az ajtó elé. A rézfokosok most már nem látszottak, de ott
lapultak bő ruháik ráncai között.
Alig fertályóra múltán hármat kopogtatva furcsa szerzet lépett a
szobába, s kalapja szélét éppen csak megbökve, letelepedett Olajos Mihály
mellé.
Az újonnan jött, széles vállú, napszítta arcú, bozontos szemöldökű férfiú
kendervászon nadrágjának térde alá volt felszíjazva a jófajta bivalybőr
bocskor. Ingét begyűrte a nadrágjába, amelyet derekán széles bőrtüsző
szorított össze. Az idegen fején kis, csaknem karima nélkül való kalapot
viselt, amelyet megtűzdelt színes madártollakkal, ezzel is bizonyítván,
hogy ámbár dús szakállába már sok ősz szál vegyült, nem öreg még a
legény. A kezében jókora, a használattól simára koptatott, görcsös végű
botot tartott, amelyet – miután fürkészve körülnézett – a szobában az
asztalra fektetett, de úgy, hogy mindig keze ügyében legyen.
Olajos köszönésképpen pipáját szája egyik sarkából a másikba tolta át,
majd komor hangon megszólalt:
– Hát megjött kend, Kucsera?
– Ha hívnak, mindig jövök, s kend, Olajos uram, háromszor is üzent
értem.
– Sokallottam is az üzengetést.
– Más is akad három megyében, aki munkát kínál.
– De nem olyat, mint én…
– Gondoltam – simította meg szakállát Kucsera. – Azért láthatta már
hajcsáraimat a vásárban. Gondolom, András, a legöregebb jelentkezett is
kegyelmednél…
– Másként nem lennék itt. De most már nincs szükség rájuk. Legfeljebb
az ajtót őriztesse kettővel… Magam akarok szólni kenddel.
Kucsera valamit mondott annak, aki bévülről őrizte a szoba ajtaját, mire
az rögvest kiment az ivóba.
A bocskoros ember visszaült az asztal mellé, s előkotorta az acélt, a
kovát tüszőjéből, s komótosan pipára gyújtva megszólalt:
– Sok ám a dolgom. Olajos uram, elkezdhetné a mondókáját.
– Nekem meg sok a pénzem, Kucsera – nézett a kis ember szúrósan a
szakállas férfiú szeme közé –, s ha kell, nagy a hatalmam is.
– Ha nem tudnám, nem lennék itt. De mégis jó lenne, ha mihamarább
elmondaná, mi lenne az a munka. A vásár vége felé közeledik, tudnom
kell, hogy embereimet s egyéb dolgaimat miként rendezzem. Azt már
tudom, hogy kegyelmed pár száz marhát összevásároltatott…
Olajos Mihály rábólintott.
– Azokat kellene felhajtani Eger alá. Ott már várják a felvidéki
mészárosok.
– Hát ehhez nem kellett volna ez a nagy titokzatosság. Ilyen boltot
minden vásárnál kézre kapok – mondta Kucsera, s kalapját szemtelenül
feltolta homlokára. – Van-e még valami, Olajos uram? Mert ha nincs,
akkor csak az embereim egyikét küldöm ide.
A kis fekete ember szemében megvillant a harag.
 – Hát ha kend Olajos Mihályhoz a hajcsárjait küldi tárgyalni, akkor
jobb, ha azonnal elmegy innen! Úgy hiszem, kendnek vagy a jó sors, vagy
az öregség vette el az eszét. De hát elfeledi, hogy akad más is ebben a
megyében. Az egyik, Anka már ajánlkozott.
Kucsera meghökkent, s csendesebben folytatta:
– Nem értjük egymást, Olajos uram! Más dolog az, ha egyszerű
hajtásról van szó, s más az is, ha meg kell kerülni valahogyan a
harmincadosok házát.
Olajos kivette szájából a pipát, és lassan tagolva mondta:
– A harmincadosok házánál magam jelentem be a marhákat… Kucsera
Lajos úgy nézett rá, mint aki megháborodott.
– De hát akkor?… Azazhogy – mondta elgondolkozva – talán még
nagyobb dologról lenne szó?
– Lassan jár ma kendnek az esze, Kucsera. Ideje lenne egy kis borral
megolajozni. – Meg aztán – nézett körül a szobában – lehet, hogy itt a
falnak is füle van. Az ajtó meg igen vékony. Jobb, ha most, miután már
mindenki látta, hogy a marhahajtásról tanácskoztunk, átmegyünk megnézni
a jószágot. Útközben meg betérünk az én házamba. Ott magunk vagyunk.
Azzal a két derék ember felcihelődött, s átvágva a zsúfolt ivón, kilépett
az utcára.
– Újhold van – mondta Kucsera, felnézve az égre.
Olajos Mihály a régi szokáshoz híven megcsörgetett néhány aranyat a
zsebében.
– Újhold, új király, szaporítsd meg a pénzem – mormolta foga között a
régi babonát.
– Hát az ilyen sötét éjszaka igen alkalmatos a pénzszaporításra –
nevetett Kucsera. – Reméljük, megtart pár napig.
– Vagy legalább holnaputánig – mondta Olajos.
A sötétben egyikük sem vette észre, hogy a falnak simulva egy magas,
vékony alak oldalog utánuk.
Kalló Lajos nagytiszteletű professzor ott lakott az öreg kollégium egyik
boltíves szobájában, s éppen valamely régi fóliánst lapozott, amikor Holló
Gedeon bekopogott az ajtón.
A galambősz hajú, reszkető kezű kis öregember felpillantott a könyvből,
s vizeskék szemét erőltetve nézett a belépőre.
A fiatal nótárius közelebb lépett, s illendően köszönt.
– Valamikor tanítványa voltam nagytiszteletű uramnak, de úgy látszik,
nem érdemeltem meg a bizodalmát, amellyel kincset érő tudományát
megpróbálta belém átplántálni.
 – Nono, fiam – vigasztalta az öreg. – Már hogyan tudnád te azt
megítélni?
– Könnyen, professzor uram! Mert amióta fiatal fővel a város egyik
nótáriusa lettem, mindennap látom, hogy milyen keveset tudok.
Az öreg Kalló elnevette magát.
– Egy a sorsunk. Mert amióta, vagy ötven esztendeje, letelepedtem
ebben a szobában, naponta újra és újra megtanulom én is, hogy milyen
keveset tudok… Hja, édes fiam, olyan hegy a tudomány, amelynek mindig
csak az aljában kutat az, aki a csúcsára szeretne érni. S ha már úgy hiszi,
hogy feljebb ért: még kevesebbet lát… Azért talán rajtad tudok segíteni.
Mondd meg, mit szeretnél tudni.
– A harmincadszedés körül szakadt rám a gond. Nagyon keveset tudok
városunk múltjáról s e furcsa vám históriájáról. S mielőtt valamit tennék,
tudnom kellene, hogy is állunk ezzel. Ne vegye bűnömül, nagytiszteletű
uram, de meg kell mondjam, annyi mindent tanultunk égről s földről a
kollégiumban, csak éppen saját városunkról s annak népéről hallottunk
keveset. S most, amikor majd döntenem kell, tudni szeretném, miben is
határozok, hogy magyar emberhez s debreceni polgárhoz illően járjak el.
A kis öregember kedvesen elmosolyodott.
– Derék ember vagy – mondta. – De tudod-é, hogy az öregemberek
szeretik szaporítani a szót? Lesz-é türelmed végighallgatni?
– Lesz! De kegyelmedet arra kérem, mindenről szóljon. Hogyan lett a
debreceniek kenyere a jószágtartás, miként alakult ki a legeltetés rendje, s
hogyan tudott a város a török pusztulás közepette megmaradni.
– Sok lesz egyszerre, fiam, de megpróbálom.
Holló Gedeon figyelmesen hallgatott, és bár már sokat tudott abból,
amit a bőbeszédű professzor elmondott, mégis sok újat tanult városáról.
Elsősorban azt, hogy az alföldi magyarnál az állattenyésztés már az ázsiai
puszták óta nemzedékről nemzedékre öröklődött. A debreceni vásárokra
felhajtott ezüstfehér, hatalmas szarvú, igénytelen marháknak ősei még a
honfoglaló magyarokkal jöttek be az országba, s ellátták hússal, bőrrel a
népet évszázadokon át. Debrecenben annyira elszaporodott a jószág, hogy
már nem fért meg a határban, s a marhatartó gazdák máshol is béreltek
legelőt. Az eladásra vagy vásárra vett marhák messze az Érmelléken vagy
a Sárréten legeltek, s akkor kezdődött a rideg jószág tenyésztése. Ezeket az
állatokat voltaképpen a szaporulatukért tartották. S ebben az időben
mutatkoztak meg igazán a magyar marha nagyszerű tulajdonságai. Az
istállóhoz nem szokott, erős, edzett, szilaj állatok jól bírták a természet s az
időjárás mindenfajta viszontagságait. A rideg gulya nyáron a pusztákon
legelt, télen az erdőben, fedelet jóformán soha nem látott.
A török hódoltság alatt nagy területekhez jutottak a debreceni gazdák. A
várost körülvevő népes földművelő községeket sorra felégette a török. A
fiatalokat elhurcolta, az öregeket elüldözte. Különösen félelmetes
pusztítást végzett az 1594-es tatárjárás, amikor Debrecen környékén
félszáz község pusztult el. Maga a város huszonkét évvel a mohácsi vész
után szerencséjére behódolt a török szultánnak, így lett török kincstári
város, mint Buda. A hatalmas szultán parancslevele aztán megóvta a bégek
és basák pusztításaitól. Ám a basák érdeke az volt, hogy az elpusztított
falvak néptelenek maradjanak, így addig zaklatták a községeket, míg
lakóik beköltöztek az árokkal és szultáni paranccsal védett Debrecenbe. Jó
okuk volt erre a basáknak. A lakatlan helyek után nem kellett sem adót
fizetni, sem katonát állítani, a falvak pusztáit pedig a debreceniek szívesen
vették bérbe a töröktől vagy az elmenekült földesuraktól, így alakult ki
Debrecen hatalmas határa. A város úgy használta ki ezt a területet, ahogyan
tudta. A lakosság eleinte nem mert messzire menni a várostól, hogy a
hadak és portyázók elől gyorsan behúzódhasson a kerítések mögé.
Terményt mindenki csak annyit vetett, amennyit elfogyasztott, hiszen
eladni úgysem lehetett. De jószágból nem tudtak annyit nevelni, amennyit
a debreceni nagy vásárokon el lehetett adni.
Már a török hódoltság alatt is “vassal élték” a pusztákat, vagyis három
évig szántották, vetették, de aztán három évig legeltették.
De hát akkor még igen körülményes volt a legeltetés. A török csapatok
kivonulóban voltak, németek jöttek helyettük, s a kuruc felkelések is
egymást érték. A jószág védelmére puskás embereket rendelt a tanács, és
németeket is kért melléjük. A gazdák kisebb csoportokban legeltettek, de
ebből is sok viszály támadt, s így a tanács elrendelte, hogy a gulyákat s
méneseket össze kell vetni.
A harmincadnak akár külön története is lehetne. A magyar, a német és a
török minden kihajtott marha után harmincadot fizetett. Nem volt ez
akármilyen teher. Hiszen ezenkívül fizetett még fűpénzt, úsztatópénzt,
hidast, kormánypénzt, kövezetvámot, cédulapénzt és sok mást. És mióta!
Hiszen már az 1346-ban írt okiratban olvashatjuk, hogy Lajos király a
hortobágyi híd vámját két részre osztotta.
– Akkor hát ilyen régi a Hortobágy vámja? – kérdezte Holló Gedeon.
– Azt már magad is tudhatod – sóhajtott az öreg. – Hiszen alig
harminchat esztendeje a tanácsi jegyzőkönyvben olvashatod, hogy őfelsége
Vasvári Istvánt vámszedésre és csaplárságra esküdtette. Úgy tudom, ma is
az unokája méri a bort a csárdában.
– Harminc esztendeje pedig – bólintott a nótárius – postalegényeket s
lovakat állítottak a híd s a vámkezelés ellenőrzésére.
– Ezekből hát tudhatod, hogy a Hortobágy vizénél legalább háromszáz
esztendeje állhatott fahíd, s van talán hatszáz esztendeje annak, hogy itt
akár a hídnál, akár valamely átkelőhelynél vámot szedtek.
– Sokat tanultam professzor uramtól – állt fel a nótárius –, főként pedig
megerősített hitemben, hogy a vámszedés jogos.
– Azért csak ne hamarkodd el, fiam! – ingatta a fejét az öreg. – Mert azt
aligha tanulhattad szavaimból, hogy a török joggal szedte a vámot a
Hortobágynál, s azt sem, hogy a németnek kijárt volna minden
harmincadik magyar szarvasmarha. Ha a gazdag kalmárt vámoltatod: ne
sajnáld, de ne a szegény paraszton próbáld ki, hogy milyen éles a kétfejű
sas csőre. S akár embereid a hídnál, magad is behunyhatod a fél szemedet,
ha a paraszt hajtja át pár darab marháját a Hortobágyon.
Holló Gedeon az öreg vizeskék szemébe nézett.
– Intelemnek szánja ezt, professzor uram?
– Inkább tanácsnak, hogy hosszú ideig maradhass Debrecen város
nótáriusa. Mert mielőtt még a történelemórát befejezzük, tudnod kell, hogy
ez a város külön kis birodalom… Bécs messze van. S mi, ahogy lehet, a
magunk törvényei szerint élünk. És sokan vagyunk, akik még emlékszünk
Rákóczi Ferencre. Te még új seprű vagy, amelyik jól söpör, de tudnod kell,
hogy mi az, amit sepersz, s azt is, hogy nem a császár, hanem egy magyar
város nótáriusa vagy. A törvényt kell tartani, ameddig összefér azzal a
másik törvénnyel, amelyet magyar szíved s emberséged parancsol.
– Köszönöm a jó szót, professzor úr! – sóhajtott nagyot a fiatal nótárius.
– De úgy látom, nem könnyű feladatra vállalkoztam.
– Nem mindig a feladat nehéz – nyújtotta kezét az öreg –, inkább az
emberek gyengék. De téged nem féltelek!
Körülbelül akkortájt lehetett, amikor Holló Gedeon a kollégiumból
hazafelé ballagott, hogy az Olajos-ház kiskapuján besomfordált az a
magas, fekete subás legény, aki előző este már hazakísérte a hajcsárvezért
és megbízóját. Hímes Péter egyenest az istálló felé tartott, ahol az öreg
János kocsis a lovakat abrakolta.
– Jó estét, János bátyám! – köszönt be tisztességgel.
– Te itt, Péter? – kérdezte meglepetten hátrafordulva az öreg.
– Csendesebben, János bátyám! Már három napja itt vagyok a városban,
de ide nem jöttem. Nem akartam bajt hozni a házra.
 – S hogy kerültél Debrecenbe?
– Biharkeresztes óta követem annak a betyárnak a szekerét. Hiszen
tudja kegyelmed, jó okom van rá.
– Engem meg bajba hozol vénségemre. Tudod, hogy húsz esztendeje
szolgálom Olajos Mihályt.
– Megdolgoztatta érte alaposan. Ahogy minden emberét.
– Más sem dédelgeti a szegény embert.
– Jól tudja, hogy nem erről beszélek. Az a lány hitványul rászedett. Egy
évig titkos mátkájának vallott.
– Kolduslegény vagy te, hogyan gondolhattad komolyan… Olajos
Mihály lánya és Hímes Péter?!
– De hát mikor ez az eperjesi bitang jött, tovább hitegetett, pedig jól
tudta, hogy apjaura már odaígérte a gazdag egri kalmárnak.
– Talán kímélni akart.
– Azért szedette össze velem apja minden gálád módon szerzett kincsét,
s azért rakatta ládába…
– Veled? – képedt el az öreg.
– Mikor már nekik menekülni kellett, mert ott volt a régi biharkeresztesi
uraság.
– De hát miért tetted?
– Amiért minden bolond szerelmes. Vak voltam. S ráadásul mert
megkért rá, ott maradtam őrizni a kincseit. Amíg ő átjött Debrecenbe, s
megesküdött az egri kereskedővel. Miután nekem két nappal előbb még a
búcsú estéjén örök hűséget esküdött. Csak arra kért, őrizzem a ládát, míg
érte küld. S fogadta, hogy megvár Debrecenben.
– A gyalázatos! – fakadt ki az öreg János. – De hát most mit akarsz
tenni?
– Tegnap este kihallgattam Olajos Mihály és Kucsera beszélgetését. S
azt is tudom, hogy mi van azokban a ládákban, amelyeket ma délután
idehoznak kegyelmednek.
Az öreg Hímes János nagyot sóhajtott.
– Tudom, mi forr benned, fiam, s azt is tudom, hogy igazad van. Hiszen
vér vagy a véremből: apád testvérem volt. Mégis arra kérlek, vigyázz!
Nem magad miatt. Öreg vagyok, engem már nem tart el az a hét gyerek
sem, akit felneveltem. Ne hozz bajba!
– Sohasem tenném, János bátyám! Hiszen látja, szakállt növesztettem, s
fekete subát hordok nyár idején, hogy meg ne ismerjenek. Egy csak a
kérésem: juttasson fel az egyik szekérre, amely a Hortobágyra tart. A többi
az én dolgom!
 – Miben töröd a fejed?
– Azt még kegyelmednek sem mondom meg. Éppen hogy bármi lészen,
soha bajba ne hozzam. S mindig nyugodtan mondhassa, hogy nem tud
semmiről semmit.
Az öreg Hímes János nagyot sóhajtott.
– Akivel azt a gyalázatosságot tették, mint veled, minden segítséget
megérdemel. De nagyon vigyázz, fiam! Mert messze nyúlik az urak keze.
Másnap estefelé, amikor Olajos Mihály bezárta házának kapuját,
egyenest bement az istállóba, s öreg kocsisát hívta.
– Behozták-é már azokat a vásári kocsikat, János? – kérdezte.
– Még délután beállt mind a három – felelt az ősz bajszú öreg magyar. –
Jó erősen megvasalt szekerek.
– Hát a ládák megférnek bennük?
– Úgy vannak azok már fabrikálva – mondta az öreg.
– Hát a lovak?
– A biharkeresztesieket visszaküldtük. Ahogy kegyelmed rendelkezett,
most már a mieinket fogjuk elébük.
– Kucsera a szilaj jószággal már alighanem lent jár a Hortobágyon.
Soká nem késhetünk.
Az öreg János megfontoltan mondta:
– Pedig hát, instállom, alaposan késni fogunk. Mert tisztesség ne essék
szólván, Olajos uram, kegyelmed is elmúlt már húszesztendős. És ezzel a
három szekérrel még a vejével együtt sem boldogulunk.
– Meg kell legyen – mondta kemény hangon a kis fekete ember. –
Ehhez a munkához idegent nem hívhatunk.
– Idegent nem – bólintott János. – De az én unokaöcsém, Hímes Péter
még csak nem is idegen. Három napja jött a városba. S kegyelmed bízhat
benne, akár bennem. Már csak azért is, mert soha nem járt ezen a vidéken,
s mit sem tud arról, amit nem kell tudnia. Aztán meg eszembe sem jut,
hogy a munkára hívjam. De ládát cipelni, lovat hajtani jó lesz.
Olajos Mihály elgondolkozott.
– Hát ami igaz, igaz. Elkéne a segítség. S ha a kend öccse néma meg
süket marad, akkor velünk jöhet. Nem fogja megbánni.
– Akkor szólhatok neki – mondta egykedvűen az öreg. – Majd elhajtja a
harmadik szekeret, s akkor kegyelmednek is nagyobb nyugodalma lészen.
Olajos Mihály legyintett.
– Azt majd csak akkor, ha ezek túl lesznek a Hortobágyon… Mi van a
ládákkal?
 – Felcipeltük őket a házba. De csak amikor az a fránya Kucsera elment.
Addig se én, se a kegyelmed veje mozdulni sem mertünk.
Olajos Mihály nevetett.
– Nem is ártott az egri uraságnak egy kis szobafogság. Úgyis elég
magasan hordja az orrát.
– Hát ha ennyire nem szenvedheti, miért adta hozzá a lányát?
– János, János! Vénségére sem tanulta meg kend, hogy egy falka
pulikutyát könnyebb megőrizni, mint egy leányt, ha menni akar. Nekem
nem volt más dolgom, mint a hozományt összeszedni.
– Akkor hát?
– Ne kérdezősködjék kend tovább, inkább nézzen az öccse meg a lovak
után…
Azzal Olajos Mihály megigazítva pipáját, nagyot sóhajtott, és bement a
házba.
Odabent éppen csak bólintott a veje felé, s aztán egy szót sem szólt,
amíg el nem költötte a vacsoráját. Majd amikor a két tányér birkagulyás
mellé még három pohár bort is lehajtott, s meggyújtotta a pipáját,
odakönyökölt az asztalra, éppen szembe a vejével, aki némán nézte végig
apósa estebédjét. Éles András szép szál férfi volt: széles vállakkal, kemény
metszésű szájjal. Arccsontjain megfeszült a pergamenszerű napcserzette
bőr. Erős, kiugró álla minden mozdulata s vonása az erőszakos, célratörő
embert mutatta. Most is ő vitte a szót:
– Az erdélyi holmit hiány nélkül meghoztam. A biharkeresztesi kasznár
pontosan megőrzött mindent. Én meg az inventárium szerint darabról
darabra vettem át, ami a kegyelmed leányának tulajdona.
– S hozománya – mondta Olajos Mihály, aki nehezen tudott egy gúnyos
mosolyt elfojtani. – Vagyis a tiéd!
– Megszenvedtem érte! – kapta fel a fejét dacosan Éles András.
– Nem könnyű az út drágaságokkal megrakott ládákkal a hegyeken át,
három megyén keresztül. Az utak alig járhatók, az erdők tele bujkáló
szökött katonákkal, szegénylegényekkel.
– Tudom, fiam, tudom! – mondta megenyhülten Olajos Mihály.
– De hát ne beszéljünk arról, amin már túl vagyunk, hiszen a neheze
még hátravan.
– Akkor hát ne késlekedjünk. Szeretnék mielőbb Egerben lenni.
– Ha a mai éjszakát okosan s a tervek szerint rendezzük el, akkor
hamarosan ott leszel.
– Mondja hát kegyelmed akkor azokat a terveket.
 – Ma hallottam – kezdte Olajos Mihály –, hogy ez a fiatal új nótárius a
hídnál megint megkétszerezte az őrséget. S azt tudod, hogy abban a
ládában az egész családom kincsei vannak.
– Jól tudom – kacsintott rá gúnyosan a veje –, hogy abban a ládában
más családok kincsei vannak, amelyeket kegyelmed gondosan
összegyűjtött.
– Nem ingyen. Nehéz pénzeket adtam értük nagyuraknak.
– És bajba jutott embereknek – szakította félbe Éles András –,
olyanoknak, akik soha többé nem tudták kiváltani a zálogot.
Olajos Mihály arca kivörösödött a haragtól.
– Úgy tudom, a te jó atyád sem kegyes cselekedeteivel szerezte egri
szőlőjét ott a Szépasszony völgyében. Azok a török időkben készült
záloglevelek…
– Nem érnek sokkal kevesebbet, mint azok, amelyeket kegyelmed lent
Biharban szerzett.
– Mikor a lányomat kérted, kisebb hanggal voltál, Éles András! A
kemény arcú férfi megvonta a vállát.
– Ahogy a hozomány fogyatkozott, úgy nőtt a hangom. Jól tudja
kegyelmed, hogy amikor megegyeztünk, nekem ígérte a biharkeresztesi
pusztát.
– Ki tehet róla, hogy visszatért a régi tulajdonosa? – mondta Olajos
Mihály. – Mindenki úgy hitte, hogy lent senyved a konstantinápolyi
Héttoronyban. De hiszen az én lányomnál szebbet se, különbet se találtál
volna az egész megyében…
– Lány, lány – legyintett Éles András. – Akad a világban bőven, szép is,
jó is. Egerben pedig – nevetett gúnyosan – különösen szép menyecskék
vannak.
– Hallottam hírét, hogy kerülgeted őket.
– Hát a hűség is fogy a hozománnyal…
– De hiszen szeretted Marit!
– Már miért ne szerettem volna? De hát hallott-é kend örökös
szerelemről? S attól, hogy kilépek a kapun, még nem hagyom el a házat.
Együtt maradhatunk mi Marival életünk fogytáig. Mert tudja azt kend jól,
hogy a föld meg a ház jobban összeköt, mint a pap. Én Marit szerettem, de
kegyelmeddel üzletet kötöttem. S ha a szerelem elmúlik is, az alkunak
állnia kell.
Olajos Mihály akkorákat nyelt, hogy ádámcsutkája láthatóan mozgott
sovány nyakában.
 – Hát ide figyelj, Éles András! – mondta komor hangon. – Ha így
ismertelek volna, mint most, nem tudom, megkötöttük volna-é azt az alkut!
De most a lányom már a feleséged. Miatta kímélnem kell téged is. Késő
hát már a múlton gondolkodni.
– Tudtam én azt, hogy megértjük egymást – ütött apósa vállára Éles
András, és gonoszul kacsintott hozzá. – Varjú a varjúnak nem vájja ki a
szemét. Mit kapok a biharkeresztesi birtok helyett?
– Azt még nem tudom…
– De én már igen, apósom uram! Azt a háromszáz ökröt, amellyel most
tart Kucsera Lajos a Hortobágy felé. Igaz, jóval kevesebbet érnek, mint az
a birtok, de hát hiszen rokonok vagyunk – nevetett gúnyosan. – Nem igaz?
– Azzal parolára nyújtotta a kezét.
Olajos Mihály sötét tekintettel nézett rá, de belevágott a tenyerébe.
– Ha a ládák s a marhák rendben eljutnak Egerbe – mondta csendesen. –
De most már értsünk szót: mit kell tennünk?

Azon a napon korán szakadt le a sötétség a roppant pusztaságra. Nehéz

felhők borították az eget, s azt, hogy a föld a látóhatár szélén érintkezik az
éggel, csak azok a távoli villámfények mutatták, amelyek oly messze
villantak fel, hogy még a mennydörgés sem jutott el a hortobágyi fahídig.
Az, aki tilosban jár, jobb időt nem választhatott volna magának. A
hivatalos emberek bármiként erőltették szemüket, semmit sem láthattak az
áthatolhatatlan sötétségben, s a Hortobágy szélesen hömpölygő vize sem
tükrözte a holdat vagy a csillagokat, így aztán a kirendelt puskás
embereknek sem akaródzott kilépni házukból. Annál kevésbé, mert délután
maga Holló Gedeon nótárius uram járt kint a hídnál, s afféle így is, úgy is
érthető parancsot adott.
Az őrséget megkettőzte ugyan, s nagy figyelemre intette, de azt is
megmondta, hogy a szegény debreceni polgárt meg azt, aki becsületes jó
magyarnak látszik, ne zaklassák ok nélkül. A lovas őrség emberei
bekötötték jószágaikat az istállóba, maguk meg behúzódtak a csárdába egy
ital borra.
Jó okuk volt rá. Hiszen se fegyver, se ló nem menthette meg őket
valamely veszedelemtől ebben a vaksötét, baljós éjszakában. A
harmincadosok, a puskás emberek s a hatóság minden rendű és rangú
képviselője jól tudta, hogy akinek kedves az élete, tartózkodjék ilyenkor
ellenségeitől. A jószág a sötétben is jól ismeri a járást; a hajcsárok
gyerekkoruk óta tartják együtt a gulyát, s eligazodnak a legsötétebb
éjszakában is.
 Meg aztán aznap este már ember, állat minden idegszálával érezte a
közelgő vihart. Ha pedig valamely járatlan ember nem tudta volna, mi
következik, megláthatta az állatok viselkedéséből. Még a felhők is távol
jártak, amikor az éppen pihenőre terelt jószág már farát fordította a külső
világ felé, s fejét összedugva várta az elkövetkezőket.
Kucsera, az Olajos Mihály gulyája hajcsárainak vezére is aggodalmasan
nézte a sötétedő eget, s megcsóválta fejét, odaszólt legbizalmasabb
emberének:
– No, András! Most aztán meg kell mozgatnunk a marhát! Talán
átjuthatunk, még mielőtt kitör a vihar. Mert ha megvárjuk, akkor
befellegzett a tervünknek.
– Most már aztán elmondhatná kend, mi is lészen az a terv – mondta
csak úgy pipaszár mellől az öreg hajcsár.
– Előbb indítsa kend a jószágot. Jól tudja, háromszáz marhát hajtunk.
Mind erős, szilaj jószág. Az emberei fogják most már körbe a gulyát.
Az öreg egyetlen kiáltására megindultak a hosszú botokkal emberei, s
hamarosan már, innen is, onnan is felhangzott a kiáltás: “Tűled!…
Hozzám!” s a gulya egyszerre egymást hajtva továbbindult jó gyors
iramban a Hortobágy felé.
Mikor az öreg visszatért mellé, Kucsera csendesen mondta:
– Ahogy itt elhajtották kendtek előttem a marhákat, elgyönyörködtem
bennük. A régi nagy szarvú, erős csontú, szép magyar jószág. Hiába, az
öreg Olajos érti a dolgát.
– Honnan hajtották fel őket?
– Azt hiszem, a legtöbbet Kötegyánból.
– Egerig lesz még velük bajunk. Nagy a gulya.
– Ezt csak mondja kend a gazdáknak, ha hajtást fogad, hogy többet
fizessenek. De ne nekem, aki magam is ebből élek. Mindketten tudjuk jól,
hogy kevés jószággal több a baj. Ötven-hatvan marhához éppen úgy elég
öt-hat gulyás, mint két-háromszázhoz. Hiszen a jószág egymást is
összetartja. Nézze csak, ezek is milyen szépen mennek. A tíz ember nem a
hajtáshoz kellett.
– Hát minek?
– Más munkához. Ha odaérünk a hídhoz, majd szükség lesz rájuk. Az
egyik megkínálja az őrt a kettős kulacsból. Kend meggyújt egy kevés
árvaganét, ami megriasztja a gulyát. De csak annyira, hogy egy részük
beleszaladjon a Hortobágyba.
– S a többi?
– Felhajtják a rendes úton a hídra. Amikor Olajos uram megérkezik.
 – S a harmincadosok? Ismerik minden cselvetésünket. Azok nem
fogadják el a beléndekkel töltött pipát.
– Nem is kínáljuk őket azzal. Még a kettős kulacson is gondolkodom –
mondta Kucsera. – Hiszen aki már a híd őrzésére vállalkozott, ismerheti jól
a titkát. Egyik felében jóféle pálinka, a másikban pedig mákony van.
– Akkor hát?
– Amikor Olajos uram megérkezik, kifizeti a harmincadot a gulya után,
s még azokat is számba veszi, amelyek általmentek a folyón. De amíg
mindez megtörténik, időbe telik. Hát még amíg a ládákat is
megvizsgálják…
– Hát ládák is vannak?
– Három. De csak kettőt vámolnak el.
– S a harmadik?
– Arra majd nekünk lesz gondunk! A megriasztott gulya összeterelése
közben ki gondol majd rá, hogy a vízparton holmi láda után kutasson.
Az öreg hajcsár kivette a pipát a szájából.
– Értem már, értem! – mormogta. – De hát ez sem lesz könnyű munka.
– Látott kend már gazdag kalmárt, aki könnyű munkáért sokat fizetett?
– kérdezte Kucsera, és megszaporázta lépteit.

Az Olajos-porta tágas udvarán egyetlen lámpa sápadt fényénél tolták ki

a fészer alól a szekereket. Kitűnő fából készült, erős, jól megvasalt jármű
volt mind a három.
Nem volt az könnyű munka három embernek, Olajos Mihály azonban
nem tűrt meg idegent a szekerek közelében. Inkább maga is nekifeszítette
derekát a lőcsnek, s vejével meg az immár családtagnak számító öreg
kocsissal buzgólkodott.
A tornácon heverő nagy, vasveretes, bőrrel borított ládák éppen ráfértek
a szekérderékba a ponyva alá. Nem volt ritka az ilyen szekér a debreceni
vásárokon, sem a hortobágyi vám körül. Az utazó nagyurak meg a gazdag
kereskedők ilyen ládákban szállíttatták a kényesebb holmit, amely nem
állta az esőt vagy a kémlelő tekinteteket. Még az alakjuk is olyan formára
készült, hogy kényelmesen s jól beleférjenek a szekérbe.
Mikor mind a három szekér ott állt már a tornác előtt. Olajos Mihály
megtörölte verejtékező homlokát, aztán a pálinkás bütyköst odanyújtotta
vejének.
– Igyatok ti is!
Amikor körbejárt a kulacs, az öreg kocsishoz fordult.
 – Kend, János, az öccsével készítse a szerszámot, amíg mi a ládákat
megrakjuk.
Mikor beléptek a hűvös szobába. Éles András elnevette magát.
– Hát már az öreg Jánosban meg az atyjafiában sem bízik meg kend?
– Minek szédíteni a fejüket ezzel a temérdek drágasággal? Az ördög
nem alszik.
– Bizony nem – gúnyolódott a veje. – Hiszen mi mindketten ébren
vagyunk.
Azzal az egyik ládát nagy nehezen behúzta a szoba közepére, s
kinyitotta jól megvasalt tetejét. Mikor Olajos Mihály benézett a ládába,
magának is elkáprázott a szeme. Igaz, esztendeje is elmúlt, hogy a
biharkeresztesi kasznárlakban összehordatta a sokévi kalmárkodással
összeszedett kincseit, de most maga is elámult a saját gazdagságán.
Gyöngyös párták, drágakövekkel ékes kardövek, aranykösöntyűk, szépen
megmunkált drága edények, keleti ékszerek töltötték meg a ládát. Cseh és
német ötvösmunkák mellett aranytálak, serlegek, ezüstbilikomok hevertek
egymás hegyen-hátán. Egész vagyon. Olajos Mihály arra sem igen
emlékezett már, melyiket hol s miért vásárolta. Nehéz is lett volna
tízesztendős zavaros üzletei között kiismernie magát. Volt a drágaságok
között olyan, amelyet jól megfizetett, s akadt közöttük megszorult
emberektől, boldogtalan menekülőktől vagy életükért reszkető
szerencsétlenektől fillérekért, ócska ruhaneműért, éjszakai szállásért vagy
némi élelemért szerzett. Az akkori nehéz idők történetének számtalan
kisebb-nagyobb tragédiájának emlékét őrizte ez a sok csillogó holmi.
– No, meg lehetsz elégedve! – sóhajtott Olajos Mihály, miközben két
tenyerét a láda két szélére téve, hosszan elnézte az összezsúfolt
drágaságokat.
– Majd akkor talán – felelte a veje –, ha a láda már a házamban lesz. De
hát most nézzünk a dolgunk után! Nagy kár lenne ez után harmincadot
fizetni. S még ma sem tudom, mit akar kegyelmed! Mire való a másik két
láda?
– Odabent a másik szobában találsz bőven olyan holmit, amivel
mindkettőt meglökheted. Hasonló az is, csak nem értékes. Kardok,
fegyverek is akadnak közte meg edényféle bőségesen. A tafotát, bársonyt,
selymet egy délvidéki kalmártól vettem, akinek igen sürgős volt az útja.
Alighanem nyomában voltak a pandúrok. Gondolhatod, hogy nem sokba
került, pedig ez is cifra, drága holmi. Könnyű megtölteni velük a másik két
ládát. S akkor sem ér annyit, mint egyetlen boglár, amely ebben a ládában
van.
 – Akkor hát minek visszük ezeket?
– Hogy legyen mit megvámolni a harmincadosoknak.
– S a másik láda, az igazi?
– Az majd, míg ezzel vesződnek, valahogy átjut a Hortobágy vizén.
– Magától?
– Jó szerencse, hogy te a felső vidékre való vagy, s nem érted a mi
dolgainkat. Csónak még magától át nem kelt a Hortobágyon, de ha akad,
aki vontatja, akkor igen. Így aztán neked nem lesz más dolgod, mint
átkelni a folyón azokkal a szekerekkel, amelyek után annak rendje-módja
szerint kifizetjük a harmincadot. S aztán a túlsó parton türelemmel
megvárni, amíg az igazi, a te ládád, megérkezik!
– S honnan tudom majd, hogy melyik az igazi?
– A neved kezdőbetűit pingálom rá. Az É és az A betűt. – Akkor hát?…
– Rakjuk meg a másik két ládát, s induljunk, ahogy lehet. Olajos Mihály
korához nem illő fürgeséggel fogott a másik két láda megrakásához. Éles
András pedig szorgalmasan hordta ki a belső szobából a vásári portékát.
Aztán gondosan lezárták mindhárom ládát, s arra, amelybe kincses
hozományát rejtették, Éles András fehér festékkel írta fel neve kezdőbetűit.
Éjfél felé járhatott már az idő, amikor a ládák helyükön voltak, és a
szekerekre kerültek. Addigra az öreg János és öccse felszerszámozták a
lovakat, s kitárták az Olajos-porta széles kapuját. S amikor Olajos Mihály
és veje még egy italra bementek a házba, Hímes Péter, a hosszú fekete
legény, aki addig némán ült a bakon, odafordult az öreg Jánoshoz.
– Mondja kend, János bátyám, hogyan is hívják Olajos Mihály vejét?
– Éles András – felelte az öreg.
– Akkor hát É és A – mormogta a legény, s elgondolkozva nézett maga
elé. – Akár a két betű itt a ládán, Olajos uram szekerén.
Aztán a három szekér a ládákkal megindult a Hortobágy felé.

Éjfél elmúlt már, amikor a ládákkal megrakott szekerek a Hortobágy

partjára érve utolérték Kucsera gulyáját, amelyet még hajnalban indítottak
útnak a városból. A hajcsárvezér akkor már jól elrendezett mindent. Három
ember két részre osztotta a jószágot, hogy utat készítsen a megjelölt
szekérnek. Mikor pedig a szekér már mélyen bent járt a gulya sűrűjében,
úgy vették körül, hogy az óriási szarvú hatalmas marhák között senki sem
pillantotta meg. De legkevésbé azok a hivatalos emberek, akik a
vámházból vagy a hídról meresztgették szemüket a sötétségbe.
A harmincadosok természetesen már régen észrevették a folyó partján
vesztegelő gulyát, s vezetőjük le is küldte egyik emberét Kucserához, aki
elmondotta: Olajos uramtól parancsunk van, hogy ott várják be a hídnál,
amíg megérkezik. Ő maga megy aztán a harmincados házba kifizetni a
vámot. A gulya csendben állt a folyó partján, a hajcsárok nem mozdultak, s
így a harmincadosok türelemmel vártak, abban a hitben, hogy ezúttal talán
valóban nem történik semmiféle törvénysértés.
Állt a gulya, álltak a hajcsárok, s mintha maga a készülő vihar is megállt
volna valahol, várakozván valamire, így történt, hogy amikor a ládákkal
megrakott szekerek odaértek a gulyához, senki sem törődött vele, hogy
miként lett három szekérből kettő. Hiszen a harmadikról ott a gulya
sűrűjében rögvest lekerült a láda, amelyik mindjárt el is süllyedt a sekély
iszapos vízben. A lovakkal az öreg Hímes János azon nyomban az éj leple
alatt visszafordult Debrecen felé. Neki sem volt nehéz dolga. A vén András
éppen akkor gyújtott meg némi árvaganéjt, amitől – köztudott dolog –
megriad a jószág. Ám András a kapott parancs szerint vigyázott, hogy a
gulyának csak kisebb fele vágjon neki riadt rémülettel a szétterülő sekély
víznek, a nagyobb része együtt maradjon. A megbolydult jószág azonban
mégis lekötötte a harmincadosok figyelmét. Össze-vissza futkosott az
őrség, a vámnép, s a zűrzavar éppen a tetőpontját érte el, amikor Olajos
Mihály uram két szekerével felhajtatott a hídra.
Az öreg kalmár hangja túlharsogta a kiáltozókat:
– Várjanak már türelemmel! – kiáltotta. – Kifizetem a harmincadot az
egész gulya után! Ne törődjenek most a megriadt jószággal, s ne
hajkurásszák az embereimet! Háromszáz marha után fizetem a vámot.
A harmincadosok vezére nagyot sóhajtott.
– Végre egy tisztességes ember! – mondta, s kezét nyújtva sietett Olajos
Mihály elé.
Mikor odakint valamennyire helyreállt a nyugalom, Olajos Mihály
lassan, komótosan kiteregette papírjait.
– Láthatják kendtek, Debrecenből jövök. A gulyát Egerbe hajtják.
Annak, hogy megfordítsuk a jószágot, most már nincsen értelme. Amelyik
közülük átment a vízen, maradjon odaát. Van emberem őrzésükre
elegendő. A többi meg úgyis itt megy át a hídon. Összeadni, hogy mennyi
az egész, könnyű dolog. De hát mielőbb! Kucsera uram, most már hajthatja
a marhát a hídra.
A harmincadosok főembere megnyugodva látta, hogy itt rendes
emberrel van dolga. Három emberét kiállította a hídra, s megparancsolta
nekik, hogy számolják le a marhát, amit Kucsera felhajtat. Aztán szépen
jelentsék neki, hogy kiróhassa utánuk a vámot. Kucsera helyett az öreg
András hajtotta fel a jószágot. Lassan, komótosan, most nem sietett.
 – A hídon nem lehet hajkurászni a marhát – mondta csendesen. – Még
kárt tesz egymásban vagy az emberekben.
S mi lesz azokkal a marhákkal, amelyek már átjutottak a túlsó partra? –
kérdezte kissé gyanakodva a város embere.
– Ha ezek átalmentek, majd leszámoljuk újra – vonta meg a vállát
Olajos. Egyszer kell összeadni mindet, aztán meg kivonni belőle, ami után
itt már lefizettem a vámot. De hát arra még ráérünk. Itt van előbb a két
kocsi.
A harmincados elbámult. Ilyen ember, aki maga figyelmezteti a
megvámolni való portékára, ritkán akad a hídon.
– Mi van benne? – kérdezte most már nagy bizalommal.
– Ócskaságok. A lányom Egerbe ment férjhez – mondta pipára gyújtva
Olajos. – S mindenáron magával akarja vinni a régi családi holmit.
Mondtam, hogy a fuvart sem éri meg, de hát tudja kegyelmed, milyen az
asszonynép: ragaszkodik gyermekkora emlékeihez.
– Akkor hát ne is vesztegessük rá az időt?
– De igen! Kérem, nézze csak meg kegyelmed. Olajos Mihályról ne
mondja senki – düllesztette ki mellét a vén kalmár –, hogy vétett a város
parancsolatjai ellen.
– Derék ember kend! – mondta elismerően a harmincados, s azzal
odaszólt két emberének: – Nézzétek át azokat a ládákat! De csak az
értékest vegyétek számba! Úgy, amint ma Holló Gedeon uram parancsolta.
Aki debreceni magyar, s betartja a törvényt, nem zaklatjuk.
Amíg ily szép egyetértésben elbeszélgettek, persze senki sem figyelt
arra, hogy mi történik odalent a folyó partján, ahol Kucsera Lajos két
emberével erős kötelet kötött a láda fülére. Most derült aztán ki, milyen
furfangos készítmény egy ilyen láda. Jól fedett bárkának is beillett, s
amikor a túlparti emberek vontatókötelei megfeszültek, lassan úszni
kezdett, előbb az iszapban, aztán a sekély vízben. S mire a vámvizsgálat
annak rendje-módja szerint véget ért, s Olajos Mihály és Hímes Péter a két
szekérrel átjutott a túlsó partra, már ott volt a harmadik láda is. Olajos
uram tudta, hogy most kezdődik a munka nehezebb fele. A városi
embereket vissza kell tartani, ameddig a drága holmikkal megrakott láda
Éles András jól eltakart kocsijára kerül. Hogy a többiek időt nyerjenek,
nekifogott hát a marhák újraszámlálásának.
Most jött el aztán Hímes Péter ideje. Nem is tudta előre, hogy mit
csinál, a helyzet adta lehetőségeken belül percről percre újraformálva
alakította ki tervét. Azt tudta, hogy bosszút kell állnia a hitvány
bitangokon, akik mindenkit becsapnak maguk körül. Pár perce volt csak a
cselekvésre, de a bosszú és a harag jó tanácsadó.
A legény még Debrecenben betette a kocsiládába azt a fehér festéket,
amellyel azt a két betűt rápingálták az igazi kincseket rejtő ládára. Akadt
mellette jó koromfekete kátrány is. Amíg Olajos Mihály meg szeretett veje
a marhákat számlálta, a kincses ládáról a kátránnyal néhány ecsetvonással
eltüntette az É és az A betűket, s aztán ugyanazokat szép fehér betűkkel
ráfestette arra a ládára, amelyet éppen ledobott szekeréről. A legnehezebb
munka azonban még hátravolt: az ő szekerére kellett most felraknia azt a
ládát, amely zsúfolva volt az egri kalmár kincseivel. De hát Hímes Péter
fiatal és erős ember volt. A láda hamarosan ott hevert szekere derekában, s
a másik, a két hamis betűvel jelölt ott ékeskedett a parton. Mellette ott
feküdt immár a harmadik is.
Mikor Hímes Péter mindezt ekként elrendezte, odasomfordált a
harmincadosokkal tárgyaló Olajos Mihályhoz, és óvatosan a fülébe súgta:
– Nem lesz ez így jó, Olajos uram! Ha itt maradok, a vámosok három
ládát találnak a parton.
Olajos Mihály pulykavörös lett.
– Itt csak két láda maradhat. Annyit vámoltunk el.
– Azok itt vannak a parton egymás mellett… egy meg az én kocsimon.
Olajos Mihály odanyújtotta kulacsát a hivatalos embereknek.
– Igyanak egyet kendtek – mondta –, én utána nézek a hajcsároknak.
Azzal Himes Péterrel megindult a part felé, ahol ott hevert a két láda.
Amikor az egyiken megpillantotta a betűket, Olajos megnyugodott.
– Jó, hogy szóltál – bólintott elismerően. – De a te ládáddal eredj,
amerre látsz.
– Hát a fizetség? – kérdezte Péter bátran, ámbár tudta, hogy egész
vagyont visz a kocsiján.
– A kocsi, a lovak meg a láda.
– S nem kerestet kend, ha már elmúlt feje fölül a vihar?
– Ha néma maradsz, és elfelejted ezt a mai éjszakát.
– Azt bizony kegyelmednek is ajánlom – felelte a fiú. – Mert még
nekem is eszembe juthat valami a biharkeresztesi szép napokról. Az új
uraság ott nagyon várja, hogy megtalálja azt, aki némi csekély részesedés
ellenében megmutatta a visszavonuló töröknek a pincét, ahová öregapja
kincseit rejtette.
Azzal lovai nyaka közé vágott, s eltűnt a sötét éjszakában. Olajos
Mihály megsimította a homlokát.
 – Úristen! – nyögte. Honnan ismerem én ezt az embert? – S aztán
nagyot kiáltott: – Hé, te! Ki vagy? Állj meg! Azonnal!
Soká azonban nem kiáltozhatott. A harmincadosok végeztek a marhák
megszámlálásával, s most már őt szólongatták. A vágtató kocsi zaját pedig
amúgy is gyorsan elnyelte a koromsötét hortobágyi éjszaka.
Egy óra múlva elcsendesedett minden a hortobágyi híd körül. Kucsera
Lajos hajcsárai lassan, komótosan hajtották a gulyát Eger felé, s pár
kilométerre a folyótól már éjjeli szállást vertek az egyik csárda
szárnyékában.
A három szekér három irányban tűnt el az éjszakában. Öreg Hímes
János már régen úton volt akkor Debrecen felé, s igyekezett megfeledkezni
a zűrzavaros napokról. Északnak Éles András hajtotta vad iramban lovait
Eger felé. Szekerén a betűjeles ládával már milliomosnak képzelte magát, s
mit sem törődött a két nyomorult lóval, amelyekről szakadt a hab. “Ha
elpusztulnak, veszek másikat – gondolta –, telik a láda egyetlen
gyöngysorából. Most a fontos, hogy a kincs biztonságban legyen.” Délnek
Hímes Péter biztatta fáradt lovait csendes ügetésre. Az ő lelke is háborgott,
de a jószágot nem kínozta. Olajos Mihály tudta, hogy nincs miért sietnie.
Hiszen fogat nélkül maradt a csárdában, s ilyen éjszakán aligha talál
fuvarost, aki útnak indul. Meg aztán jól hitte, hogy a két kalmár most már
biztonságban érzi kincsét. Hiszen a betűjeles láda ott fekszik Éles András
szekerében.
Igaza volt.
Éles András csak a lovait hajszolta, Olajos Mihály pedig – mint aki jól
végezte dolgát – elégedetten dörzsölgette kezét. Hiszen a három szekér
elindult háromfelé. S azt, hogy a kincs melyiken van, csak Hímes Péter
tudta.
De hát őt Olajos uram régen elfeledte. Pedig egy percig tudta, hogy
ismerős valahonnan. De aztán, amikor nem tudta hová tenni
emlékezetében, úgy, amint az szokta tenni, akinek rossz a lelkiismerete,
igyekezett megfeledkezni róla s a gonosz emlékeket felidéző fenyegető
szavairól. Így aztán beült Kucsera Lajossal a csárda ivójába, hogy
elrendezze a két viharos nap számadását. Nem volt könnyű dolga. Kucsera
minden hájjal megkent ember lévén, persze nem elégedett meg az előre
kialkudott fizetséggel. Váratlan nehézségeket, veszélyeket emlegetett. De
hát Olajos Mihályban emberére akadt. Az is régen megtanulta már a
betyármesterséget. S amikor a hajcsár megpróbálta megzsarolni, ő sem
restellette sorolni mindazt, amit Kucsera hírhedt mesterségéről tudott, így
aztán pár üveg bor kiürítése után békességben elaludtak egymás mellett a
padkán.
Akkor szakadt le a délután óta készülődő vihar, nyári fergeteg. Előbb a
szél söpört végig a pusztán. Olyan szél, amely csak itt tud felkerekedni,
hogy megbolydítsa az egész világot. Ami útjába került, leteperte,
felborította, a ritka fák ágait letördelte, a házakon felszaggatta a szalma- s
nádtetőket, s csak az ereje előtt könnyen fejet hajtó füvet, nádat, bokrot
kímélte valamelyest. Ember, állat ijedten húzódott fedél alá, s a vámot őrző
puskás emberek újból megfeledkeztek feladatukról, így esett, hogy Olajos
Mihály harmadik ládáját is besöpörte a szél a nádas ingoványba.
De hát ez is már csak reggelre derült ki, mert az öreg kalmárnak eszébe
sem jutott ilyen időben útra kelni. Az egész napi fáradtság, az áldomásként
elfogyasztott bor nehéz álmot borított szemére, s ott aludt cinkostársa,
Kucsera Lajos mellett a csárda ivószobájának padkáján. Álma olyan mély
volt, hogy még azokat a rettenetes mennydörgéseket sem hallotta, amelyek
időnként még a csárda mestergerendáját is megremegtették. Másnap déltájt
a harmincadosok főembere vette magának a bátorságot, hogy derék és jól
fizető kliensét mély álmából felverje. S még akkor is két messzely pálinka
kellett hozzá, hogy Olajos Mihály valahogy eszére térjen, s bérelt szekerén
visszatérjen Debrecenbe.
Odahaza mindent rendben talált. Az Olajos porta tárt kapuval várta
gazdáját. Csak éppen az öreg Hímes Jánost nem találta. Úgy mondták,
hogy miután előző éjjel hazaérkezett, lovait kifogta, s annak rendje-módja
szerint ellátta, maga pedig bement a szállására. Többet nem látta senki. Az
a vihar, amely Olajos Mihály szekerét feldöntötte, útban érte Hímes Pétert
is. Ám a legény nem félt a széltől, sem a záportól, amely sűrű
villámcsapások s mennydörgések közepette zuhatagként szakadt szekerére.
A természet vad háborgása nagyon illett most az ő felzaklatott szívéhez.
Hiszen nem is tudott volna olyan mennydörgést, záport vagy fergeteget
elképzelni, amelynél különb vészt ne kívánt volna a nyomorult kalmárok
világára. A szerelem régen meghalt szívében, de a bosszú lángja ég és föld
minden veszedelmét kívánta a hitvány, hűtlen leányzóra, aki mikor már
tudta, hogy másnap elhagyja, még mindig esküdözött és hazudozott neki.
A Hortobágy szelíd, békés kis folyó, széles árterületen ballag a Tisza
felé. De tud félelmetes is lenni. Mikor a zápor özönvízzel borítja,
megdagad, s tengernek képzeli magát. A pusztai tavak megnőnek, s az itt-
ott álló épületek szigetként emelkednek ki a vízből. Elpusztult, döglött
marhákat, kósza tutajokat, kukoricaszárat, szénakazlakat cipel ilyenkor
magával a víz, s a beláthatatlan áradatban itt-ott megmaradt szigeteken
rémült állatok, birkák, szarvasmarhák, megriadt kutyák, sőt vadállatok,
farkasok, rókák nyüszítenek a halálfélelemtől.
A szakadó zápor most is ilyen fertelmes tengert varázsolt a
Hortobágyra, amelynek partján a felbolydult lelkű legény vágtatott a
kalmárok összelopott kincseivel. Azt sem tudta, hová megy, s azt sem
tudta, miért. Csak azt tudta, hogy Eperjes felé vágtat a másik kocsi, telve
hitvány vásári holmival. Várta, hogy a vihar vagy saját lelke háborgása
valamerre csak eligazítja. Várta, s meg is történt. A megáradt folyó partján
egy fatörzsben akadt fel a szekér kereke. A száguldó lovak megtorpantak, a
szekér felborult, a kincsesláda pedig lassan gurult le a töltésen a megáradt
folyóba. Aztán – mivel alkotói afféle csónaknak is tervezték – egyszerre
felkapta az ár. Hímes Péter még látta, ahogy oldalára fordul az örvényben,
s azt is, hogy fedele felpattan. Aztán egy felvillanó villámfénynél már csak
a messze sodródó, jól megvasalt, bőrrel fedett ládát pillantotta meg. Úgy
hánykolódott a szennyes hullámokon, mint valamely fekete koporsó.
Péter vaskezével visszafordította a szekeret, amelynek semmi baja nem
esett, megigazította a lovak szerszámját, felült a bakra, s
megkönnyebbülten nagyot sóhajtott.
– Ettől hát megszabadultam! – nevetett nagyot, s lassú lépésre fogva
lovait, megindult lefelé a megáradt folyó mentén.

Három nappal később Szegeden Hímesék kis házának tornácán egymás

mellett ült az öreg János és öccse, Péter.
– Honnan tudta kend, hogy ide kell jönnie? – kérdezte a legény. –
Hiszen megmondtam, maradjon nyugodtan. Kend nem tud semmiről.
– Hiszen éppen az a baj, hogy az én öreg fejemmel mindent tudtam. Azt
is, amit te nem tudhattál, ami történt, s azt is, ami történni fog. Nem
maradhattam tovább az Olajos-portán.
– Ne haragudjon, bátyám! Meg kellett tennem. Amit az a lány velem
tett…
– Hiszen éppen az a baj, hogy azt is tudtam… S most mi lesz velünk?
– Olajos Mihály maga adta nekem a kocsit, lovat s a ládát.
– Ahogy adta, visszaveheti.
– Nem hiszem, hogy kedve lenne hozzá!
– S hol a kincsesláda?
– Ki tudja? Ahol az urak minden gyalázatosán szerzett kincse kellene
legyen. Valahol a vizek fenekén.
– S te nem nyúltál hozzá?
 – Nekem elég a két karom. Megkeresem vele, amire szükségem van. A
szekeret s a kocsit is csak azért hoztam el, mert nem volt kire bíznom.
Kend meg majd gondozza őket.
Az öreg Hímes János megpederte a bajuszát.
– Arra sem kell gondod legyen. Kétévi béremmel adós Olajos Mihály.
Ezzel akarta segítségemet megvásárolni. Abból kitelik a lovak meg a kocsi
ára.
– Jó is így, mert ha visszaküldeném neki, évek múlva is reánk találna.
– Alig hiszem – felelte Péter. – Tegnap eladtam ezt a viskót. Veszünk
helyette mást a Délvidéken…
Hímes János elgondolkodva szívta pipáját.
– De hát mondd, fiam – kezdte –, mire való mindez? Hát bolondok az
urak? Mit harcoltak, szenvedtek, mert dolgoztak ők is, akármilyen hitvány
módon, ezért a kincsért? S a vége? Őket is abba a földbe temetik, mint
minket.
– Arra nem gondol senki, János bátyám. Mert másként nem is tudna
élni. Feledik hát borral, kinccsel, tivornyával.
– S a szegény ember?
– Azért, látja, nekünk is vannak szép napjaink! Képzelje csak el Éles
András arcát, amikor kibontotta Egerben azt a féltve őrzött ládát. Amíg a
mi időnk eljön, be kell érnünk az ilyen kis örömökkel.
Aztán derűs arccal, némán nézték a nyári nap alkonyi fényében fürdő
Tiszát, amely a Hortobágy vizét is magába fogadja, s így lehet, hogy a
fenekén rejtegeti Olajos Mihály kincseit is.

A TISZAROFFI BUJDOSÓ

Az öreg hajdú belépett a boltíves szobába, s a hétágú ezüstkandelábert

letette az asztalra. A gyertyák barátságos fénye betöltötte a szobát. Odakint
egyik mennydörgés a másikat érte.
A talpig feketébe öltözött, galambősz hajú Krisztina asszony, aki az
asztal mellett ült, letette kötését.
– Tamás, kérem, csukja be az ablaktáblákat.
A hajlott hátú öregember a régi szolgák hangján morogta a bajsza alatt:
 – Hiszen teszem már, úgyis teszem… De hát ki hallott már október
végén ilyen veszett vihart? Még jó, hogy a határban már nem árthat
semminek.
– Veszett időkben veszett időjárás – mormogta a foga között az öreg
Borbás Kázmér. Hátát a kandallónak vetve hosszú szárú tajtékpipájából
eregette a füstöt.
– Még szerencse – folytatta az asszony –, hogy mi már nem félünk az
égből reánk zúduló veszedelmektől…
– Az igazi bajok – tréfált a fehér bajszú házigazda – nem az égből,
hanem Bécsből zúdulnak reánk.
Az asszony haragosan nézett rá.
– Kegyelmed, édes uram, abbahagyhatná már a szójátékait. Nincs kedve
azokon nevetni senkinek. Inkább nézne be Krisztinka szobájába. Azt a
kislányt biztosan agyongyötri a félelem ebben a viharban.
– Ott van mellette a francia kisasszonyka – mondta a vén hajdú. –
Másként már rég idehozta volna a riadalom.
Borbás füstkarikákat fújt a mennyezet felé, s meg se mozdult.
– Majd bolond lesz az a lány itt három öreggel unatkozni, amikor
kettesben susmoghat a barátnőjével.
– Talán jobb is, hogy nincs itt – fogta halkabbra hangját a hajdú. –
Mondandóm lenne nagyságtoknak.
Borbás meglepetésében kivette szájából a pipát, s Krisztina asszony az
öreg Tamás felé fordult.
– Mi lehet az? – kérdezte.
– Olyasmi, amit e percben hármunkon kívül nem tudhat meg senki.
– Már kend is úgy beszél, mintha a bécsi kopók hallgatnák. A hajdú
komoran felelte:
– Még arra is rákerülhet a sor.
– Mit mond?! – pattant fel az öregasszony. – Talán csak nem Mártontól
kapott üzenetet?
– A Márton úrfinak több esze van annál, hogy a nagynénjének
üzengessen. Biztosan jó helyen van. Hanem hát ilyen időkben az ember azt
szeretné, hogy mindenki, akit üldöznek, biztonságos helyen legyen.
Borbás Kázmér megint kivette szájából a pipáját.
– Nem értem, mit beszéltek itt összevissza. Az unokaöcséd miatt ugyan
kár aggódnod. A maga feje után ment. Negyvennyolcban kérleltem, hogy
maradjon békében a birtokán. De neki az elsők között kellett honvédnek
jelentkeznie!
A hajdú félbeszakította urát:
 – Ne feledje nagyságod: a haza védelmére!
– Megvédte volna azt helyette más is. Krisztina asszony haragosan
felkiáltott:
– Már hogyan beszélhet így kegyelmed?! Hiszen ha mindenki így
gondolkozik, egy árva lélek se indult volna a zászlók alá, s már
negyvennyolcban elvész az ország.
– Így meg elveszett negyvenkilencben – mormogta megfélemlítve az
öreg.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s két fiatal lány lépett a szobába. A
fekete hajú Borbás Krisztina arca tűzpirosra gyűlt.
– De micsoda év volt az! – suttogta áhítattal.
A másik, aranyszőke, loknikba bodorított hajú kislány franciás
kiejtéssel, de magyar nyelven mondta:
– Bizony, Monsieur! S az alatt az egy év alatt Európa nemcsak
megismerte, de bámulni is megtanulta a magyar népet.
Az öreg Kázmér úr zavartan tömködte pipáját, amíg Krisztina asszony
tovább tüzelt.
– S a roffi kúria magyar gazdáját erre egy francia gyereklány oktatja ki.
Kázmér úr szelíd, kövér arcát elöntötte a méreg.
– Asszonybeszéd, bolond beszéd! Magam már öreg voltam ahhoz, hogy
harcba menjek. S a család egyetlen férfi tagját természetesen lebeszéltem
róla. S az is igaz, hogy Széchenyit vallottam vezéremnek, s hittem a lassú
haladás győzelmében. No de mikor harcra került a sor, szívemmel-
lelkemmel a mieink mellett voltam. S bár, ahogy láttam az egymásra
torlódó eseményeket, mindvégig aggódtam, de azt, hogy az osztrákot
gyűlölni kell, nem feledtem el soha.
Az öregúr az utolsó szavaknál úgy fölemelte hangját, hogy az
túlharsogta a mennydörgést is.
Tamás, a vén hajdú most alkalmatosnak találta a pillanatot a
közbeszólásra:
– Csendesebben, uram! Ma a falaknak is fülük van. És hát a nagyságod
hazafiúi hűségében senki sem kételkedett.
– Nem is ajánlanám senkinek! – mordult föl az öreg. – S az, hogy most
a keserűség fojtogat, amikor a sors igazolja, amit nehéz szívvel, de előre
láttam, és a harag igaztalan szavakat ad a számba, nem változtat azon, hogy
tudom: ma egy a dolgunk. Közösen vállalni a felelősséget, s menteni, ami
menthető.
A halvány arcú fekete kislány átölelte az apja vállát.
– Édesapám, kedves édesapám! – suttogta.
 A hirtelen támadt csendben megint csak a vén hajdú vette át a szót:
– Hát akkor most itt az idő, hogy itt, Roffon is példát adjunk
emberségből a szomszédos kastélyok urainak.
Hanem most már Krisztina asszony is sokallta a hajdú szinte felcsattanó
hangját.
– Lassan a szóval, Tamás – szólt rá –, urával beszél!
– Éppen azért beszélhetek! Ötven esztendőt töltöttem mellette.
Gyerekkora óta ismerem. De az elmúlt három esztendőben egy percet sem
maradtam volna, ha nem hiszem, hogy minden aggodalmaskodása,
óvatossága és jósolgatása mellett jó magyar ember. – S aztán csendesebben
tette hozzá: Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy csak azt ismerjem el
uramnak, akit annak tartok.
Borbás Kázmér megpiszkálta a pipáját.
– Még mindig nem tudom, mit akar kend mondani.
– Talán szükség volt ahhoz erre a bevezetésre is – válaszolta
mosolyogva az öreg hajdú, aztán körülnézett. – Beszélhetek a
kisasszonykák előtt?
Borbás gúnyosan felelte:
– Hiszen hallhatta kend, hogy a tizenöt esztendős lányom hogyan
pirított rám! – simogatta meg Krisztinka haját, aztán hozzátette: – S ez a
kis francia meg különb magyarnak látszik nálam is.
A kis szőke Jozefa kedves kacérsággal mosolygott az öregúrra.
– Ne feledje el, Monsieur, hogy ott voltam Berlioz pesti hangversenyén,
amikor az önök Rákóczi-indulóját játszotta…
– Kérem, uram – szakította félbe Tamás hajdú most már harmadszor a
másfelé kalandozó beszédet –, hadd mondjam el végre, amit akarok…
– Kezdje kend – morogta Borbás, s hátát megint nekidöntötte a
kályhának.
Odakint abban a szempillantásban olyat dördült az ég, hogy az ablakok
zsalui megrázkódtak, s a gyertyák fénye imbolyogni kezdett az
ablakréseken is beáramló szélfúvásban. A két kislány ijedten bújt össze a
pamlagon.
– Ez nem messze innen vágott be valahol a Tiszába – mondta Kázmér
úr.
– Inkább a parkba – felelte Tamás. – Figyelmeztetőül, hogy törődjünk
azokkal, akik ebben a viharban is bujdokolnak.
– Talán csak nem látott Roffon is valakit? A vén hajdú nem kertelt
tovább.
 – Honvéd őrnagy – mondta egyszerűen. – Akkor láttam meg, amikor
már sötétedett. Behúzódott a tornácra az eső elől. De akkor már bőrig ázott
a szerencsétlen.
Borbás Krisztinka felugrott.
– Remélem, adott neki forró teát?
– Azt hiszem, jobban örült annak a bornak, amit a feleségem főzött
neki. Harmadik hete bujkál itt a lápban, s négy napja étlen-szomjan.
Kázmér úr meglepetésének legfőbb jeleként ismét kivette szájából a
pipát.
– Beengedte a házamba – mondta felháborodva –, anélkül, hogy
jelentette volna!
Tamás hajdú most a diplomácia magasiskoláját gyakorolva vitte a szót,
meghátrálásra kényszerítvén urát, aki bár többet tanult, de kevesebbet
tudott a világ dolgairól, mint egyszerű szolgája.
– Jól tudtam, hogy nagyságod meg fog dicsérni érte. S most, midőn
hallgattam szavait honvédseregünk hősi harcáról, már azt is tudom, hogy
hamarosan idevezethetem az őrnagy urat.
– De hát – dadogott Kázmér úr –, miért nem szólt előbb?
– Tisztesség ne essék szólván – mondta finom választékossággal az öreg
–, nagyságodék nem engedtek elébb szóhoz jutni.
– S most hol van az az ember? – kérdezte végleg összezavarodva.
– A konyhában…
– Azonmód agyonázva, hiszen megfagy! – kiáltott fel Jozefa.
– Száraz ruhát természetesen kapott – mondta a hajdú készségesen. –
Márton úrfi egyik régi ruháját megtaláltam a szekrényben. Éppen ráillik.
Krisztina asszony kuncogott.
– Akkor hát szalonképes. Gondolom, édes uram, most már be is
vezethetné Tamás az őrnagy urat.
Néhány perc múlva magas, szép szál ember lépett a szobába. Fekete
bajusz és Kossuth-szakáll övezte nélkülözésektől megsoványodott, sápadt
arcát.
“Olyan – gondolta Jozefa –, mint azok a régi szentek, akiknek képeit
öreg falakra pingálva láttam gyermekkoromban.”
Tamás hajdú szertartásosan jelentette:
– Vadász Péter úr, a független magyar honvédsereg őrnagya.
A férfi meghajolt a ház úrnője, a két kislány, majd Borbás Kázmér előtt,
aztán kedvesen mosolyogva mondta:
– Tamás bátyám még mindig nem hiszi el, hogy az a független magyar
honvédsereg Világosnál letette a fegyvert, és harcosaiból sokan
börtönökben sínylődnek, vagy vesztőhelyen végezték. Mi pedig, akik még
mindig ragaszkodunk nyomorult életünkhöz, nádasok, lápok, erdők
bujdosói lettünk. Éppen ezért engedje meg, uram, hogy mindjárt
elöljáróban megmondjam: ezt az egyetlen éjszakát töltöm vendéglátó
házában. De ezt is csak akkor, ha akarják. Ha már örömöt nem szerezhetek,
bánatot, bajt nem szeretnék hozni senkire. Krisztina asszony szemét
elfátyolozta a könny.
– Nekünk máris örömöt szerzett. Két évvel negyvenkilenc után oly jó
látni valakit, aki azoknak a nagyszerű harcoknak emlékét felidézi.
Ezekre a szavakra még Borbás Kázmér is annyira fellelkesült, hogy nem
támasztotta tovább a kandalló szélét, hanem tárt karokkal indult az őrnagy
elé.
– Isten hozta, öcsémuram! Nem haragszik a bizodalmas szóért, de
nekem már a maga korabéli ember nemcsak fiam, hanem unokám is
lehetne.
– Megtisztel vele, bátyámuram! De szeretném megint elmondani, hogy
reggel megyek tovább. Ha ez az átkozott vihar be nem csal e házba, s
kegyelmed derék szolgája nem biztat, bizony eszembe sem jut
nyugodalmukat zavarni.
– Hát azt igen rosszul tette volna – szólalt meg a kis francia lány, s aztán
Krisztina asszony feddő pillantására hozzátette: – Mert itt biztonságban
van!
Péter mosolyogva nézett a két kislányra, s gáláns meghajlással mondta:
– Ez a már többször átlyukasztott bőröm talán biztonságban lehetne
ebben a házban, de a szívem ilyen szép hölgyek között nagyobb
veszélyben forog, mint a csatákban.
Az öreg Borbás elnevette magát.
– Uramöcsém túlságba viszi a gavallériát. Hiszen ezek a “hölgyek” még
jóformán gyerekek. Hanem kegyelmed itt valóban biztonságban érezheti
magát. Tiszaroffon nincsenek spionok, s jó ideje nem láttunk erre császári
komisszáriusokat sem. Azért azt ajánlom, maradjon csak addig, amíg
kipiheni magát.
Az őrnagy most már nem szabadkozott. Borbás pedig Tamás hajdút
szólította:
– Kérem, mutassa meg az őrnagy úr szobáját. Az öreg Tamás feszes
vigyázzba vágta magát.
– Őrnagy úrnak alázatosan jelentem… Péter mosolygott.
– Hagyja ezt, Tamás bátyám. Jobb, ha begyakorolják mindnyájan, hogy
Füle Péter tanító vagyok. S német szóra oktatom a kisasszonykákát.
 Azzal megindult a hajdú után ki a folyosóra. S csak ott folytatta:
– Hát kend, Tamás bátyám, hol tanulta ezt a katonás modort?
– Sajnos a császáriaknál. A szabadságharc előtt 1825-ben a József-
huszároknál szolgáltam uram mellett. Tizenöt esztendeje aztán
hazajöttünk. De a katonaéletet nehezen feledi az ember – nevetett az öreg.
– Hanem ha megengedi, őrnagy úr, hadd kérdezzek én is valamit.
– Tessék, Tamás bátyám!
– Miért éppen ezt a Füle Péter nevet s a tanítóságot választotta
kegyelmed?
– Mert Péternek kereszteltek, Fülén születtem, s tanító vagyok – mondta
csendesen az őrnagy, s aztán, amikor az öreg hajdú csodálkozó arcát látta,
hozzátette: – De ez katonai titok, Tamás bátyám.
– Úgy is kezeltetik – vágta magát vigyázzba az öreg, s mosolyogva
mutatta most már az utat a bujdosó szobája felé.

Két órával később Péter a háziasszony jobbján ült a nehéz ezüsttel

terített asztal mellett. A gyertyák fényében arca még sápadtabbnak látszott,
mint máskor. De a két kislány az asztal másik oldalán tágra nyílt szemmel
úgy hallgatta szavait, mint a legszebb mesét. Pedig az őrnagy csak
szűkszavúan felelt Kázmér úr gyorsan záporozó kérdéseire. A kis
Krisztinka néha zsebkendőjét a szájához szorítva próbálta elfojtani
köhögését: arcán a láz rózsái gyulladtak ki. Hanem ezen az izgalmakban
bővelkedő estén ügyet sem vetett senki a kislány köhögésére.
– Akkor hát öcsémuram az első perctől mindvégig harcolt? Az őrnagy
csendesen felelte:
– Ott voltam Pákozdnál, s 1849 augusztusában Világosról
tizenkettedikén éjszaka jöttem el.
– Akkor hát nem tette le a fegyvert! – csillant fel a kis Jozefa szeme.
– Két esztendeje járom az országot. Jó emberek segítettek, házról házra,
kézről kézre adtak. Jobbágyviskók, halász- és pákászkunyhók lakója
voltam. A rétes emberek adtak ruhát a magukéból, hogy fel ne ismerjenek
a lápvilágban. Ha pedig megnőtt a veszedelem vagy közel jártak a
rézsisakosok, mindig megmondták, merre vegyem utam, s hol találok
legközelebb menedéket.
– Hát a kastélyokban nem segítették?
– Az ismeretlen udvarházakat elkerültem. Nem tudhattam, a gazság
vagy a félelem kiből miféle hitvány embert faragott. Ahol volt bajtársaim
szülei vagy rokonai laktak, mindenütt szívesen fogadtak, tanítók, lelkészek,
nótáriusok adtak hamis menlevelet, úti papírokat, amelyekkel
továbbmehettem. De aztán lassan elment a kedvem a bujdosóélettől, s az
országút is kifogyott alólam. Egy Nógrád megyei kis faluban tavaly
augusztusban utolért a hír, hogy a bresciai hiénát nyugdíjazták.
– Ki volt az? – kérdezte tágra nyílt szemmel a kis francia lány. – S miért
nevezték így?
– Azt hiszem, lassan már az egész világ így hívja Haynau tábornokot.
Mikor az olasz szabadságharcot leverte, Bresciában nőket korbácsoltatott.
A császár hóhérinasa. Mert persze a császár adott neki teljhatalmat Világos
után.
– A gazember! – csattant fel Jozefa. – Ő gyilkoltatta le az aradi
tizenhármat.
– És még sok száz derék magyar embert… De amikor hírét vette, hogy a
császár nyugdíjazni akarja, az összes még ki nem végzett elítéltnek
kegyelmet adott. Talán így akart bosszút állni a gyilkosságokban tobzódó
császárján. Sok halálraítélt menekült meg 1850. július 4-én a haláltól.
– S uramöcsém?
– Felbátorodva Pestre indultam. De előbb Balassagyarmaton kerestem
fel apám egyik gyermekkori barátját. Igaz, negyvennyolcban az is
képviselő volt, de nem ment a független kormánnyal Debrecenbe, s ezért
kegyelmet kapott, sőt később osztrák hivatalt is vállalt. Állítólag azért,
hogy a bujdosókon segíthessen. Nem tudom, mi igaz ebből, de rajtam
segített. Ajánlólevelet adott pesti barátjához, egy német prókátorhoz, aki a
szabadlábon védekezők ügyeiben járt el. A derék ember házába fogadott, s
nála írnokoskodtam majdnem egy esztendeig. Hamis papírom persze volt,
annyi kétfejű sasos pecséttel, hogy még a Haditörvényszék irattárában is
megfordultam.
A derék Borbás Kázmér, aki különben sem tartozott a nagyeszű
emberek közé, az e különleges alkalomra a pincéből felhozatott s ezúttal
felesége jóindulatú elnézésével nagy mennyiségben fogyasztott vörös
bortól kicsit elkábulva, akadozva kérdezte:
– De hát akkor miért bujdosik most újból, uramöcsém? Az őrnagy maga
elé nézett, s ujjaival dobolt az asztalon.
– Nehéz nekem a beszéd, bátyámuram. Ilyen időkben az ember a maga
titkával csak súlyosbítja a terhet, amelyet mindannyian viselünk. Ha
kegyelmed ad egy lovat, amellyel eljutok Szolnokig, legszívesebben
azonnal indulnék, hogy bajt ne hozzak erre a házra.
Tamás hajdú, aki ott állt az ajtóban, most előrelépett.
– Már engedelmet kérek a szóért, de azt már nem teheti, őrnagy uram.
Ember és állat halála lenne. Századok óta ez az út a legfertelmesebb a
lápok között. A szolnoki fahíd után még a szekér is veszekedett mocsárba
ragad. Tucat ló vonszolja ott a töltésen a kocsit, s az utas, mielőtt útnak
indul, elbúcsúzik családjától, és testamentumot készít. A ma esti vihar után
pedig ember nem jut az átázott töltésen át. Márpedig az őrnagy úrra még
szükség lehet. Ha Kossuth apánk visszatér – dadogta az öreg elfúló
hangon, s aztán meghatottságát szégyellve, kisompolygott a szobából.
Kázmér úr tágra nyitotta a szemét, de bizony úgy sem sokat értett az
egészből.
– Ez hát azt jelentené, hogy ha öcsémuram elárulja a titkát, akkor
azonnal útnak kell indulnia – csóválta a fejét. – Akkor hát ne árulja el.
– Azt sem lehet – sóhajtott a bujdosó. – Ha maradok, tudniuk kell, hogy
milyen veszedelmet zúdítok a házra. Hogy védekezhessenek ellene. Hogy
megmondhassák: akármilyen is az a töltés ott Szolnok felett, induljak
útnak! Akár gyalog is. A lóért kár lenne.
Krisztina asszony most felemelte poharát, s csendes, komoly szóval
fordult Péter felé:
– Igyon egyet, fiatalember. Azt mondják: asszonybeszéd – bolond
beszéd. Most megfordíthatnám a szót. Miről beszélnek itt kegyelmetek?
Nem lehet azt megérteni. Füle Péter úr, aki megfelelő útiiratokkal érkezett
Balassagyarmatról, leányainkat német szóra oktatja. Szükséges és hasznos
ez már a császári ház iránti hűségből is. Kegyelmed meg, őrnagy uram, ha
úgy hiszi, tudnunk kell, folytassa történetét.
Jozefa felcsillanó szemmel tette hozzá:
– De mindjárt!
Péter kiitta poharából a bort, és csendesen mondta:
– A haditörvényszék nem szűnt meg Haynau távozásával. A hadbírák
tovább folytatták a pereket. Akárcsak Haynau alatt, sem védők, sem tanúk
nem voltak. Az auditor német nyelven jegyezte fel a vádlott szóbeli
védekezését. Olyan nyelven, amelyet maga a vádlott sokszor nem is értett.
Én magam biztonságban éreztem magam az ügyvéd védőszárnyai alatt.
Tudtam, hogy kitűnőek az összeköttetései. Feleségének jó barátnője volt az
egyik fő hadbíró hitvese, és ismert egy grófot is, aki ámbár császári
őrnagy, szívesen segített volna a vád alá fogott embereken, de nem volt rá
hatalma. Híreket azonban hozhatott, s így a szabadlábon védekezők az én
gazdámtól sok hasznos dolgot tudtak meg. Én is annak köszönhetem, hogy
most itt és életben vagyok.
Krisztina önkéntelenül felsikoltott.
– Hát talán csak nem?! – kérdezte riadtan.
 – De igen. Halálra ítéltek. Amikor azok ügyeit vették elő, akik külföldre
vagy másfelé menekültek. Az ügyvéd szeptember elején meghozta a hírt,
hogy a halálraítélendők között vagyok. Még aznap este eljöttem Pestről. A
jó német, mert úgy látszik, ilyen is van, kifizette félévi béremet, s még
adott egy lovat is, amellyel elporoszkáltam Balassagyarmatig, onnan meg
erdőkben, nádasokban jöttem a Tisza mellett lefelé egészen idáig.
Gondoltam, a pákászok, halászok majd csak megint ellátnak, s eligazítanak
a határ felé. De hát ez a kegyetlen orkán egyenest ide üldözött be
nagyságtok ámbitusa alá.
Jozefa nagyot sóhajtott.
– Nem is volt az az orkán olyan kegyetlen – suttogta maga elé, de azért
Krisztinka meghallotta. A keskeny arcú kislány szeme elfátyolosodott a
könnytől.
– De bizony kegyetlen volt – sóhajtotta, miközben egész sovány kis
testét görcsös köhögés rázta. Szaggatott szavakkal engedelmet kért, és
zsebkendőjét szájára szorítva kiszaladt a szobából.
Borbás Kázmér most már semmit sem értett az egészből. De annyit még
így borgőzös fejjel is tudott, hogy most már ideje lesz nyugalomra térni.
Felállt hát az asztaltól, s még egy koccintásra nyújtotta poharát.
– Hát aludjon jól, uramöcsém. Itt nyugodt lehet az álma.

Pár nappal később már csak a megtépázott Tisza-parti fák emlékeztek a

fertelmes viharra, amely bezavarta Pétert a roffi kúria ámbitusára. Ekkora
szél egy hónappal később már a parkban is csak tar gallyakat hagyott
volna, de most még a makacsul védekező levelek egy része bírta a harcot, s
ide-oda hajladozva mégis megőrizte puszta életét, így aztán, bár a park
útjaira puha lombszőnyeget terítettek a már lehullott levelek, a faóriások
koronáin át még mindig ritkás rőt lombfüggönyön keresztül szűrődött be a
fáradt őszi napfény.
Jozefa és Péter a Tisza-partról jött hazafelé. A kislány haját is
bearanyozta a nap egy eltévedt sugara, s Péter elragadtatással nézte.
– Olyan, mintha glória lebegne a feje felett. Jozefa elnevette magát.
– Pedig nem vagyok szent. Egyáltalán nem! – rázta meg bodros szőke
fürtjeit.
Péter nem folytatta a beszélgetést. A parkerdő borongós hangulatát
sértette minden hangos, vidám szó. Sokáig szótlanul mentek egymás
mellett, aztán Péter megszólalt:
– Tudja-e, hogy akivel most maga jár itt a fák között, az voltaképpen
már nem is él.
 A leány elnevette magát, s aztán gyermekes kacérsággal felelte:
– Azt szeretné most, ha karjába fogódzva bizonyítanám, hogy él?
– Az bizony jó lenne, de ilyesmire gondolni sem merek.
– Akkor miért beszél képtelenségeket? Péter elkomorult.
– Az én nevemet szeptember 21-én akasztófára szegezték Pesten. Sok
más bajtársaméval együtt.
– Attól csak jobban él! – ragyogott fel a kislány arca. – Sőt örökké él! –
kiáltott fel rajongva, és belekarolt a férfiba.
Az őrnagy hamarosan kezében érezte a kislány forró kezét, és nagyot
sóhajtott.
– Jozefa, édes kicsi Jozefa – mondta –, de kár, hogy későn találkoztunk.
A kislány szédült boldogságában jóformán nem is hallotta Péter szavait.
Legkevésbé pedig azt értette meg belőlük, hogy a férfi tulajdonképpen
ezekkel a szavakkal már be is fejezte azt a kis regényt, amely közöttük még
el sem kezdődött.
Jozefa feltekintett arra a sápadt, szomorú arcra, és szorosan simult a
férfihoz. Aztán Péter vállára hajtotta szőke fürtös gyermekfejét.
Péter egy mozdulattal sem viszonozta a kislány közeledését, de irtózott
attól is, hogy elriassza ezt a feléje áradó gyermekes rajongást, így indultak
a kastély felé.
Észre sem vették, hogy az egyik ablak nagy zajjal becsapódott, s azt
sem tudhatták, hogy mögötte Krisztinka zokogva rogyott le ágyára.
Az őrnagy igazat mondott.
1851. szeptember 21-én bitófára szegezték sok derék magyar hazafi
nevét. Az üldözés folytatódott. A bécsi rendőrség kopói, a perzekútorok
járták a megyéket, s keresték azokat, akik még nem tudtak átjutni a
határon. S találtak segítőkre is. A félelem s a reménytelennek látszó jövő
sok jó szándékú, de gyáva emberből formált akaratlanul is árulót. S aki
hibát követ el, mindig talál rá jól átgondolt mentséget is. A vesztett harc
után pedig mindenki másban kereste a hibát. Ám a jóhiszemű
megtévesztettek és megtévedtek mellett természetesen itt is, ott is
felbukkantak a gyászos idők vámszedői: a jól megfizetett kémek, a hitvány
besúgók. Akadt, aki bujdosó tábornokot zsarolt, lengyel menekültet
jelentett fel. De az egyszerű, becsületes emberek mindig tudták, hogy mi a
dolguk. Így történt, hogy az egyik este megkopogtatták a roffi kúria
konyhájának ajtaját. A békésen pipázó Tamás hajdú rögtön megismerte az
öreg halászt, akinek széles karimájú hegyes süvege sem tudta eltakarni
csaknem vállig érő, zsíros ősz haját.
– Hát kend mi jót hoz, János komám? – kérdezte.
 Az öreg megállt az ajtóban, s botjára támaszkodva kifújta magát.
– Hát jót, azt nem hozok – kezdte zavartan –, de hírt igen. S az is több a
semminél.
– Mi légyen az?
– Megjöttek a kopók – ütött botjával mérgesen a földre az öreg. – A
kocsijuk persze már délben elakadt valahol a dágványban, s azóta gyalog
próbálkoztak a lápban idejutni, de csak az én kunyhómig értek el.
– Hogy veszne valamennyi bitang ott az ingoványban! – káromkodott
Tamás. – S most hol vannak?
– Mikor közeledtek, én elrejtettem a ladikot, s megbújtam a nádasban. A
fiamat rá akarták venni, hogy hozza át őket csónakkal a rekettyésen, de az
azt felelte, hogy rossz a ladik, hanem ha kell, reggelre megjavítja. Most
aztán ő őrzi őket a kunyhóban, én meg a rossz ladikkal eljöttem kendteket
megőrizni.
– Hát azt jól tette. De hát idejönnek?
– Fiatalkoromban Klagenfurtban szolgáltam, megtanultam a nyelvüket.
Míg a nádban lapultam, azt beszélték, hogy a kastélyt kutatják át. Valami
őrnagyot keresnek. Nagy lehet a vétke a boldogtalannak. Mert bitófát
emlegettek.
Tamás elgondolkozva szívta a pipáját.
– De hát nálunk nincsen senki mondta rendíthetetlen nyugalommal.
Az öreg halász vállával rántott egyet a subáján.
– Jól tudom én azt, komám – mondta maga elé egykedvűen –, de azért
jobb, ha a kopók is tudják. No de hát adjon isten nyugodalmas jó éjszakát!
– Azzal szemébe húzva kalapját, kilépett az ajtón.
Kürtös Tamás hajdú minél erősebben gondolkodott, annál erősebben
szívta a pipáját. És most nagyon gondolkodott, miért is a pipafüst sűrű
fellegekben borította be hamar az egész konyhát. Ezenközben azt gondolta
ki, hogy voltaképpen semmit sem tehet. Ha most szól az őrnagynak, az
egyenest nekivág az éjszakának, s vagy belevész a mocsárba, vagy belefut
a perzekútorok karjaiba. Mert hát az egyetlen járható út éppen ott vezet az
öreg halász kunyhója mellett. Ha Kázmér úrnak szól, az képes félelmében
útjára engedni a bujdosót. Krisztina asszony pedig csak kétségbeesne.
“De hiszen itt vannak a kisasszonykák – derült fel ráncos arca. – Igaz,
gyenge lányok” – gondolta –, de hát Tamás hajdú eleget látott életében
ahhoz, hogy tudja: milyen erősek ezek a gyenge lányok, ha nagy a
veszedelem. És öreg tekintetét nem kerülte el az sem, miként csillant fel a
két lány szeme, valahányszor az őrnagy a szobába lépett.
 A vén hajdú két csésze teát tett az ezüsttálcára, s megindult a lányok
szobája felé.
Útközben átment az ebédlőn, ahol a leszedett vacsoraasztal mellett
Kázmér úr és Péter poharazott. S amikor egy-két szó megütötte a fülét,
eszébe jutott, hogy azt is érdekes lenne meghallgatni, amit ez a két férfi
beszél. De hát jól tudta, hogy most más, fontosabb dolga akadt.
Kázmér úr az asztalra könyökölve faggatta Pétert.
– Most, hogy az asszonynép aludni tért, egyszer végre megkérdezem
uramöcsémet: miért ítéltek olyan szigorúan kegyelmed felett?
– Magam sem tudom pontosan – felelte elgondolkozva Péter. – Igaz: ott
voltam nemcsak egy csatában, hanem mindenikben a “vak Földváry”
mellett, akit a vitézek legvitézebbjének neveztek. A vádiratban mégis a
váci híd bevételét emlegették a legtöbbet. Pedig ott Földváry mellett
eltörpült mindenki.
– De hát Földvárynak, úgy tudom, megkegyelmeztek.
– Ő még régen, ranggal lépett ki az osztrák szolgálatból, ezeknek a
császár mind kegyelmet adott.
– Hát kegyelmed?
– Én, amikor a magyar minisztérium az első zászlóaljakat kezdte
alakítani, közkatonaként álltam a sorba.
– És a váci hídnál mi történt?
– Akkor a híres 13-asoknál szolgáltam. Az osztrákok a túlsó parton
nagy erővel vonultak fel. Földváry harcba vetette az egyik lengyel légiót s
a mi zászlóaljunkat. Az erős puskatűzben három rohamunkat verték vissza,
s a csata elveszettnek látszott. A vak Földváry akkor kezébe ragadta a 13-
asok zászlaját, s lovát megsarkantyúzva a hídra ugratott. Szavai elvesztek a
fegyverdörgésben, de valami olyat kiáltott, hogy ha a zászlóalj nem, ő
maga veszi be a hidat. Sortűz dördült, s az ezredes lova összerogyott.
Tizenhét lövés találta. Ő maga a ló alá esett. Akkor valaki a mieink közül
elkiáltotta magát: “Mentsük meg ezredesünket, ha halva is.” – Három
zászlóalj rohant golyózáporban a hídra.
– És kegyelmed, uramöcsém?
– Magam sem tudom, miféle bódulatban vagy megszédülve a többiek
bátorságától, mint az eszeveszett rohantam a 13-asok élén. Magunk se
hittük, milyen gyorsan lett miénk a híd. S ezzel eldőlt a váci csata sorsa is.
– Aztán egy pillanatig csendesen elgondolkozva, hozzátette: – Lehet, hogy
így dőlt el a történelem nagy ütközeteinek sorsa is… Lehet, hogy egy perc
szédületén, tébolyán, egymásra zsúfolt emberek egymást magával ragadó
rohamán vagy megtorpanásán múlott minden. Vagy egyetlen ember, akár
bátorságból, akár félelemből fakadó lélekjelenlétén?
Borbás nehezen értette meg a történelemtudó tanító bölcselkedését.
Pohara után nyúlva folytatta kérdéseit:
– S mi lett Földváryval? Miként maradt életben?
– Hét golyó lyukasztotta át ruháját, de őt egy sem érte.
– Akkor hát nem fogja a golyó? – kérdezte gúnyosan Kázmér úr. Füle
Péter elgondolkozva nézett maga elé.
– Azt nem hiszem. De ha nem is igaz, amit beszélnek erről a hét
golyóról, akkor is nagy erőt adott s ad ma is azoknak, akik hisznek a
történetben.
Borbás Kázmér ebből nem sokat értett. De annyit mindenesetre, hogy
elragadtatva felkiáltson:
– Akkor hát ez a Földváry igazi nagy hős volt! A bujdosó tovább
filozofált.
– Ki tudja, ki az igazi hős? – mondta poharát két ujja között forgatva. –
Az, aki erőt tud venni félelmén, vagy az, aki nem ismeri a félelmet? Én azt
hiszem, a hősöket a nagy pillanatok formálják.
– Hogy érti ezt, uramöcsém?
– Ez a hős katona még a forradalom előtt elvett egy gazdag kisasszonyt.
Neki magának semmije se volt. Az asszony meg úgy bánt vele, mint a
gazdagok a hatalmukba került szegényekkel. Végül azt is megtette, hogy
kiköltöztette egyik falusi tanyájára, s ott cselédsorban tartotta. S ez a
kiváló, szelíd, békés ember hang nélkül tűrte a megaláztatásokat. S ki hitte
volna róla akkor, hogy amikor a haza szolgálata a zászlók mellé szólította,
egymaga egész regimenttel felért! Kázmér úr tágra nyílt szemmel hallgatta,
s aztán felhördült:
– De legalább megfizetett annak a nőnek!
– Meg – folytatta Péter meleg hangon. – Amikor asszonya
elszegényedve s nyomorult állapotban visszatért hozzá, úgy mondják,
különös szeretettel és gyengédséggel vette körül.
Kázmér úr úgy érezte: legjobb, ha befejezi ezt a számára teljesen
érthetetlen beszélgetést.
– Furcsa idők furcsa embert teremnek – mondta nagy bölcsen, s poharát
koccintásra emelte.
Péter is felemelte poharát, s komolyan nézett az öreg nemes kerek,
jóindulatú arcába.
– Én inkább úgy mondanám, hogy nagy idők a kis emberekből is nagy
jellemeket formálnak. S azok nagy idők voltak!
 Krisztina asszony nagyot nézett, amikor másnap reggel, amint a nap
első sugarai beragyogták a szobát, a két kislány már nappali öltözékben
belépett a szobába.
– Hát titeket meg mi lelt? – kérdezte gyanakodva. – Hová készültök?
Hiszen máskor ebben az órában még ki sem bújtatok az ágyból, most
meg… De hiszen Jozefa, te valósággal kiöltöztél! A legszebb szoknyádat
vetted fel.
A kislány tréfásan megperdült maga körül. A széles krinolin szinte
repülni látszott körülötte.
– Bécsből kaptam, de még nem volt rajtam – mondta kicsit zavartan –,
gondoltam, ma kipróbálom.
Krisztinka vidáman összecsapta a kezét.
– És milyen jól áll neked! Igazi, komoly nagylány vagy benne.
– Hát ha a komolyságot a szoknya hosszán és szélességén mérjük –
nevetett Borbás Kázmér –, akkor igen.
– Miért? – durcásodott a kislány, és sértődötten leült az ablakbenyíló
előtti székre.
– Hiszen egész nap a bátyjától kapott francia könyveket bújja – segítette
barátnőjét Krisztinka, aztán gonoszkodva tette hozzá: – amikor éppen nem
sétál az őrnagy úrral.
Kázmér úr arca elkomorodott.
– Most hívattam éppen. Azt beszélik, perzekútorok járják a vidéket.
Krisztinka szemében harag villant.
– S édesapám ezt meg akarja neki mondani. Vagyis el akarja küldeni.
– Nem kell azt küldeni. Tisztességes ember: megy magától is. Nem
akarhat veszedelmet hozni a házra.
Krisztinka szemét elfutotta a könny.
– Márpedig tudja meg édesapám, hogy az az ember nem megy el innen!
Kázmér úr szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Megbolondultál? Börtönbe akarsz juttatni?
– Csak azt akarom, hogy az apám férfi módra viselkedjék – mondta
lesütött szemmel a lány. – Aki pedig a bujdosót kiüldözi hajlékából akár
haraggal, akár szép szóval: a házára hozott veszedelem megmutogatásával,
az… az…
Krisztina asszony a kislány szájára tapasztotta kezét.
– Elhallgass! Apáddal beszélsz! – kiáltotta, de aztán a férje felé fordult.
– Hanem azt én mondom kegyelmednek, hogy ennek a lánynak igaza van.
S ha az őrnagy belép a szobába, s egy szót meghall arról, hogy
veszedelemben van, akkor… akkor… Édes jó uram jobban féljen tőlem,
mint a perzekútoroktól!
– Tőled féljek? Az én házamban?
– Jól tudja kend, hogy ez a ház az enyém. S azt, hogy fedele alatt ki
húzódik meg, én szabom meg, ha önként választott uram nem mutatkozik
méltónak arra, hogy e ház parancsolója legyen.
Borbás arca paprikavörös lett a méregtől.
– Nem félek tőled! Meglátjátok! Beszélni fogok! Krisztina asszony
kihúzta magát, s komor hangon mondta:
– Akkor az én édes jó uram maga zárja magára azt a börtönajtót,
amelytől annyira fél.
Kázmér úr bambán bámult maga elé.
– A börtönajtót? – dadogta.
– Azt bizony. Mert én magam leszek, aki a perzekútoroknak elmondom,
miként hívta kegyelmed házamba Füle Pétert, s tiltakozásom ellenére
miként rejtegeti immár hetek óta…
– Hetek óta? – kérdezte elhűlve Kázmér úr. – De hiszen…
– Ha az ember hazudni kezd, akkor csak az első mondat nehéz. Ezt
tanulja meg kegyelmed is! És ha már hazudni nem tud, legalább
hallgasson. Majd beszélek én kegyelmed helyett is.
Péter ebben a percben lépett a szobába.
– Éppen kegyelmedről beszéltünk – mondta mosolyogva Krisztina
asszony. – Arról, hogy milyen biztonságban van ebben a házban. Üljünk le
reggelizni. Egy órával később Kázmér úr szokása szerint hátát a
kandallónak támasztva pipázott, míg felesége az asztal mellett kötögetett.
Krisztinka és Péter az ablakmélyedésbe húzódva, beszélgetve nézték a park
füvében játszadozó nemrég született komondorkölyköket, amint fehér
hólabdaként gurultak egymás hegyen-hátán keresztül. Jozefa kézimunkája
fölé hajolva, az előttük álló széken ült. Amikor odakint ugatni kezdtek a
kutyák, a kis francia lány, mintha csak ezt várta volna, megigazítva a
ruháját, odasúgta Krisztinkának:
– Te most ülj át a díványra. A tanító úr pedig – nyomta meg jól a szót –
húzódjon mögém a fal mellé.
Borbás Kázmér izgalmában kiejtette szájából a pipát.
– Ki az? És mit akar? – kérdezte riadtan, miközben a szőnyegen maga
körül forogván keresgélte pipáját. – Eredj, nézz körül, Krisztinka!
A kislány sápadtan felállt helyéről, s megindult az ajtó felé. De az
édesanyja megelőzte. Gyors léptekkel haladt át a szobán, s kilépett a
folyosóra. Az ajtóban Tamásba ütközött.
 Az őrnagy, aki a hirtelen támadt zűrzavarban egy percig nem fogta fel
Jozefa szavainak valódi értelmét, most feleszmélt.
– Mit mondott Jozefa? Miért húzódjak a fal mellé? – faggatta a kislányt.
– De hiszen maga tud valamit!
Jozefa most felé fordult, és komolyan mondta:
– Itt vannak a perzekútorok.
– S maga nem szólt nekem, hogy meneküljek?
– Késő lett volna. S most már ez az egyetlen menekvés. Itt talán
biztonságban van.
– Hol? Itt az ablakmélyedésben, a háta mögött?
A kis francia lánynak még arra is volt ereje, hogy tréfálkozzék.
– Bizony, őrnagy uram! A nagy hős ezúttal egy gyenge nő háta mögött
húzódik meg.
Az őrnagy arca még a szokottnál is sápadtabb lett a haragtól.
– Soha! – mondta keményen. – Magam jelentkezem.
– Azt nem teheti – suttogta Jozefa. – Mert akkor mindannyian börtönbe
kerülünk.
A férfi körülnézett, s megpróbálta kinyitni az ablakot. Jozefa komor
hangon szólt rá:
– Ha már elhatározta, őrnagy úr, hogy bajba hoz minket, akkor legalább
ne ilyen otromba módon tegye. Odakint percek alatt elfogják. – Aztán
elővette legkedvesebb mosolyát, és kezét az őrnagy kezére tette. – Péter!
Hát miért nem hiszi el, hogy jót akarunk? – kezdte meleg hangon. –
Százak, ezrek pusztulnak el, hazája színe-java. És most ostoba férfigőgből
feláldozná magát? Hogy a császár hóhérainak eggyel több áldozata legyen?
S eggyel kevesebb derék magyar maradjon életben? Magára szüksége van
az országnak… És – tette hozzá pirulva – nekünk is. – Aztán Krisztinka
sápadt arcára nézve folytatta: – Hiszen biztosan van családja is.
– Van – mondta szűkszavúan az őrnagy, és Krisztinkára nézett.
– Kegyed nem szól egy szót sem? A fekete kislány elsírta magát.
– Ki kíváncsi arra, amit én mondok? Jozefa sokkal szebben tudta
elmondani azt, ami igaz. – Aztán kezét kétségbeesetten összekulcsolva
hozzátette: – De ha az ön elhatározásánál jelent valamit egy boldogtalan,
beteg leány kérése, akkor könyörgök: maradjon ott Jozefa mögött az
ablakfülkében. És ne mozduljon. Jozefa ruhája eltakarja.
Kázmér úr, aki ugyan nem rendelkezett a hősök mégoly csekély
bátorságával sem, alapjában jóindulatú ember lévén, most már megadta
magát.
 – Ezek a lányok, úgy látszik, mindent előre megbeszéltek. S mit
tehetnénk mi, ostoba férfiak, ilyen okos összeesküvők ellen? Kérem,
uramöcsém, most már én is: nagyon kérem, maradjon békességben!
– Nem bújok el!
– Ha valaki a parkba kitekintve az ablakmélyedésben áll – kezdte Jozefa
ravaszul –, s nem szól, ha nem kérdezi senki, az nem bújt el. És higgye el,
hogy ebben a szobában senki sem fogja kérdezni. – Aztán komoly hangon
folytatta: – Ide figyeljen, őrnagy úr! Lépések közelednek, beszélgetésre
nincs idő. Mindnyájan életveszélyben vagyunk. Innen már nem mehet el
anélkül, hogy minket bajba ne hozna. Maradnia kell, s megkísérelnie a
lehetetlent. – S nagyot sóhajtva folytatta: – Mert így is majdnem lehetetlen,
hogy meg ne találják.
A folyosón léptek dobogása, közben német vezényszavak hangzottak, s
aztán mikor kinyílt az ajtó, az egyik perzekútor Kázmér úr elé lépett.
– Elnézést kérünk nagyságodtól! Házkutatási parancsunk van. Kázmér
úr erőt vett magán, s még a pipát sem véve ki a szájából, foga között
mormogta:
– Ha tényleg sajnálják, hogy berontottak a házamba, miért kérnek
elnézést? Egyszerűbb lett volna be se jönni. De hát mit keresnek?
A köpcös, piros arcú német férfi vállat vont.
– Mi csak a kötelességünket teljesítjük.
– Látom, vannak hozzá elegen.
– Át kell kutatnunk az egész vidéket. Veszedelmes forradalmárt
keresünk. Legutóbb, úgy mondják, Füle Péter néven bujkált.
Krisztina asszony meglepő lélekjelenlétről tett tanúságot.
– Igen, úgy hívták – mondta nyugodtan. – Úgy látom, rendőrségünk
kiválóan működik. Információik mindig pontosak.
A kis kövér osztrák meghajolt.
– Köszönöm, asszonyom. Mindent megteszünk a rebellisek
felkutatására. De hát nagyságod szavai azt az ígéretet rejtik, hogy többet is
megtudhatunk.
Krisztina asszony bólintott.
– Füle Péter német tanítónak ajánlkozott kislányom s barátnője mellé.
De amikor az urammal jól átnéztük a papírjait, láttuk, hogy valami nincs
rendben. Az egyik balassagyarmati dátumot kijavították…
A perzekútor arcán széles mosoly terült szét.
– Látom, nagyságod nemcsak hűséges, de figyelmes híve is a császári
háznak. Az a balassagyarmati útilevél valóban hamis volt.
Krisztina asszony megkönnyebbülten, de ravaszul folytatta:
 – Én még – kezdte, s némi megbánás csendült fel hangjában –
befogadtam volna. De az uram hallani sem akart róla.
A rendőrtisztviselő rókaszeme összeszűkült.
– S mikor járt itt az a gazember?
Krisztina asszonynak jól össze kellett szednie gondolatait, míg eszébe
jutott, hogy mikor látták Pétert először.
– Nem tudom. Múlt héten kedden vagy szerdán, amikor az a nagy vihar
volt.
A perzekútor belepillantva irataiba elégedetten bólintott. A derék
Kázmér úr annak idején tévedett. Mert a rendőrminiszternek, úgy látszik,
Roffon is voltak besúgói. Még jó szerencse, hogy Pétert azóta nem látták
sehol.
– Igen, asszonyom – mondta a rendőrtisztviselő. – Jól emlékszik. Éppen
akkor járt erre. De aztán nyoma veszett.
Kázmér úr sietett a válasszal:
– Biztosan bevetette magát az ingoványba. A császári biztos körülnézett
a szobában.
– A kisasszonykák sem tudnak arról az emberről? Krisztina asszony
nyugodtan és bátran felelt:
– A lányom nem is látta.
A kis Krisztinka most megmutatta, hogy méltó leánya anyjának.
– Téved, édesanyám – mondta. – Láttam, amikor kijött ebből a
szobából. Sápadt, magas ember, fekete szakállal és bajusszal.
A perzekútor alig tudta türtőztetni örömét.
– Igen! Igen! Sápadt, magas, fekete szakállal – folytatta elégedetten. A
kisasszonyka jól megjegyezte. – Aztán bizodalmában most már végleg
megerősödvén, Jozefához fordult. – Hát a másik kisasszony nem látta azt
az embert?
A ház asszonya s a két gyereklány úgy játszotta szerepét, mintha előre
megbeszélték volna. Pedig csak az értelem összhangja adta szájukba a szót.
Most, mielőtt még Jozefa válaszolhatott volna, Krisztina asszony
közbevágott:
– A kisasszony francia, Berlioz Jozefa, a lányunk barátnője, s egy szót
sem tud se németül, se magyarul.
Jozefa most már tudta, hogy csak egy a dolga. Úgy tett, mintha egy szót
sem értene az egészből, s kézimunkája fölé hajolt.
A kövér kis perzekútorban minden bizodalma ellenére mégis fellángolt
a rendőr sok év alatt beléoltott gyanakvása.
– Azért ugyebár megengedik, hogy körülnézzek a szobában?
 Krisztina asszony elsápadt, de nem vesztette el lélekjelenlétét.
– Vigyázzon, uram. Az, amit lát, úgyis a szeme előtt van. De vannak
ebben a szobában homályos zugok is – mondta nevetve. – Kérem, jól
nézzen meg mindent gyertyavilágnál.
Azzal gyertyát gyújtott, s ezzel átvéve a vezetést, maga vitte körül a
rendőrtisztviselőt a szobában.
Bevilágított a zongora alá, a boltíves szoba egyik sarkában álló szekrény
mögé s a benyílóba, ahol zöld függöny takarta el a régi edényekkel
megrakott polcot.
– Most pedig – folytatta az asszony – felmehetünk a padlásra s le a
pincébe is.
A vörös arcú kövér német az egyik rendőrhöz fordult.
– Úgy hiszem, az embereim ott már átkutattak mindent.
A boldogtalan sovány rendőrkopó többet mondott, mint kellett volna.
– Úgy bizony, komisszárius úr. Átkutattuk mi még a kisasszonykák
szobáit is. Általában: felforgattunk mindent ebben az öreg házban, ahol
valaki elrejtőzhetett. De semmit sem találtunk.
– Kit is találtak volna? – sóhajtott Kázmér úr megkönnyebbülten, és
Tamás hajdút szólította. – Kérem, Tamás, gondoskodjék róla, hogy az urak
a jól végzett kutatás után egy kis pálinkával öblítsék le a munka izgalmát.
A kövér, vörös képű perzekútor vigyázzba vágta magát.
– Nem volt nehéz munka. Nagyságtok nagyon megkönnyítették.
Jelenteni fogom a megyének, hogy ebben a házban császárhű magyarok
laknak. De az italt nem fogadhatjuk el. Szolgálatban vagyunk.
– Aztán hirtelen eszébe jutott valami, s még egy döntő kérdéssel fordult
a ház asszonyához: – Azt nem tudja nagyságod, merre ment az a fickó?
Krisztina asszony szemrebbenés nélkül felelte:
– Úgy tudom, Szolnok felé vette útját, mert Tamástól – fordult a hajdú
felé –, azt kérdezte, járható-e a töltés.
A perzekútor most már teljesen elégedettnek látszott.
– Akkor egyenest őrjáratunk karjaiba fut – mondta kedélyesen, és
tisztességtudóan megcsókolta Krisztina asszony kezét. – Köszönöm
nagyságtok segítségét – bólintott Kázmér úr felé, és embereivel együtt
gyorsan kihátrált az ajtón.
Hosszú ideig néma csend honolt a szobában. Csak a falon függő ingaóra
tiktakolása hallatszott. Aztán végre Tamás jelent meg az ajtóban.
– Elmentek-jelentette sápadt arccal, de megkönnyebbült hangon.
– Hanem most már az őrnagy úrnak is indulnia kell hamarosan. Mert
ezek most elindultak Szolnok felé.
 Péternek a Tiszán kell átkelnie ahhoz, hogy megmeneküljön, ezt
mindannyian tudták. Hiszen Balassagyarmatra most már nem mehetett,
Szolnokon várták a perzekútorok, Erdély felé tele volt a határ
rézsisakosokkal. De hogyan jut át a Tiszán? Tamás már aznap délelőtt
lement az öreg halász tanyájára, az azonban egyenesen megmondta, hogy
bármennyire szeretne, nem segíthet. A víz magas, a ladikja öreg. S a parti
szegény emberek között egyetlenegynek sem volt olyan vízi szerszáma,
amellyel éjjel nekivághatott volna.
Egyetlen ember akadt a környéken, aki ezt megtehette volna, de Tamás
kétszer is meggondolta magát, mielőtt ahhoz fordult. Ravasz, minden hájjal
megkent férfiú volt Derzsi Fülöp. Kétkulacsos embernek ismerték messze
vidéken. Foglalkozott az passzushamisítással, dohánycsempészettel,
emberbújtatással, volt tüzes magyar negyvennyolcban és veszett fekete-
sárga negyvenkilencben. Jó pénzért kapható volt mindenre. S éppen mert
sok jó pénzt szedett be áldozataitól, meg is volt mindene. Erős, megbízható
bárkája, jó lovai s jól megfizetett legényei. Azoknak meg, ha megkapták a
jó napszámbér mellé a maguk pálinkaadagját, mindegy volt, hogy embert,
sót, dohányt, gyilkost vagy ártatlant, üldözőt vagy bujdosót visznek át a
vízen. Az öreg hajdú persze jól tudta, hogy milyen kockázatos vállalkozás
Derzsi Fülöppel szóba állni: Hiszen lehet, hogy ha ő egy százast ígér, a vén
betyár azon nyomban eladja a titkát két százasért a perzekútoroknak. Így
hát valami mást eszelt ki. Jól tudta, hogy ez a hitvány ember egyetlen lényt
szeret a világon: a lányát. Tamás odasomfordált hát a konyhaajtóhoz, s
Trézsivel kezdett beszélgetni. Jó tíz percig beszélt vele mindenről: falubéli
pletykákról s a kastélybéliek életéről, amíg végre kimondta, amit gondolt.
– Hát aztán mondd, te Trézsi – kérdezte –, van-e neked már igazi szép
nyakláncod?
– Már hogyne volna! – nevetett a lány. – Édesapám vette a búcsúban.
– A búcsúban csak csiricsáré holmit árulnak. Erre a mi vidékünkre el
sem kerül valódi ékszer. Olyan, amilyet az úri hölgyek hordanak, olyan,
amilyeneket Bécsben árulnak.
– Elég az ilyen is a magamfajta szegény lánynak – vonta vállát Trézsi.
– De ha akadna más? Igazi aranyból, gyémántos függővel? Trézsi tágra
nyitotta a szemét.
– Hát vénségére kend is lopásnak adta a fejét? – kérdezte elbámulva.
Tamás arca lángvörös lett, de türtőztette haragját.
– Ne törődj te azzal, honnan veszem!
Trézsi szívét egyszerre elöntötte az öröm. Hát ilyen könnyen megy,
ilyen könnyen lesz igazi, bécsi nyakéke?
 – S mi az ára? – kérdezte gyanakodva.
– Az, hogy ma éjjel apád átvisz egy embert a Tiszán. Erre csak te
veheted rá.
– Mást is átvisz jó pénzért.
– De ezt úgy kell átvinnie, hogy el ne adja annak, aki többet ígér. Trézsi
elkomolyodott.
– Így már értem – mondta. – Okos ember kend, Tamás bátyám. Mert
pénze mindenkinek lehet, de ékszere nem.
– Igazad van, lányom. S már megbocsáss, hogy apádnak mégse jusson
eszébe valami betyárság, a módját is tudom, miként leszek biztonságban
afelől, hogy megtartja a szavát.
– És én miként tudhatom majd, hogy kend megtartja az alkut?
– Arra is gondoltam. Szép még az idő, nem esik majd nehezedre egy kis
tiszai csónakázás.
– Nem értem kendet.
– Pedig egyszerű. Azért a nehéz aranyláncért kettőt is érdemes fordulni.
Az egyik fordulónál mi megyünk át a Tiszán, s én a túlsó parton kezedbe
adom a láncot. Akkor te jelt adsz apádnak, hogy indulhat a második
fordulóval az én emberem. Ha átér baj nélkül, mehetsz vissza velem együtt
a tanyára. Ha nem: magadra vess.
– Akkor hát én leszek a kend záloga.
– Az enyém meg ott lesz a kezedben. Aranyból, gyémántból.
– Hát megpróbálom – nevetett a lány, akit immár a kaland is izgatott. –
Ha besötétedik, legyen kend itt a tanyánál. Ha a hátsó kis ablakban gyertya
ég, rendben van minden. Ha nem: meneküljön ahogy tud.
– Látom, legalább a betyárbecsületet te örökölted apád helyett. Isten
áldjon!

Már alkonyodott, amikor Tamás visszatért a kastélyba, ahol nagy volt a

lótás-futás. A kis Krisztinka az izgalmas délelőtt után ágynak esett, s egyik
köhögési rohamot kapta a másik után. Az öreg falusi doktor valamely
csillapítószert rendelt, s mikor kilépett a szobából, aggodalmasan csóválta
a fejét.
– Bizony, nagyon rosszul van ez a gyerek – mondta Krisztina
asszonynak. – Azt hiszem, itt már csak az imádság segít.
– De hiszen ma reggel még lábon járt!…
– Erős a lelke, de a teste nagyon gyenge. Mikor megláttam a vért a
zsebkendőjén, kivallotta, hogy már tíz napja észrevette… Nem tudom, mi
tartotta eddig is lábon.
 – Én sejtem – mondta az asszony, és elborult a tekintete. Odabent a
szobában Jozefa szorgalmasan váltogatta a hidegvizes borogatást kis
barátnője forró homlokán.
– Nem lesz semmi bajod – mondta kedvesen. Krisztinka felkönyökölt az
ágyban.
– Te miért hazudsz nekem? – kérdezte lángoló szemmel.
– De hiszen magad mondtad – felelte zavartan a kislány.
– Mert anyámnak én is hazudok. De te tudod jól, hogy a
szárazbetegségben meghalnak a lányok – felelte a kis beteg. – Azért
szerettem volna pár hónapig boldog lenni. De te azt sem engedted.
– Én? – kérdezte elképedve Jozefa. – De hát mivel?
– Azt az egy-két napot is elvetted tőlem – zokogott a lány. – Amit vele
tölthettem volna.
– Kivel?
– Hiszen jól tudod, hogy szeretem Pétert. Szeretem, mióta megláttam.
De mindjárt téged választott. A mosolygós arcodat, a bátorságodat, az
egészségedet az én sápadt, beteg arcom helyett.
Jozefa szemét elöntőitek a könnyek.
– De hiszen ez nem igaz. Péter soha egy kedves szót nem szólt hozzám.
Csak udvarias volt, semmi több.
– Láttam, amikor a kertben andalogtatok.
– Hallgattunk. S aztán arról beszélt, hogy ő már egy halott, mert nevét
bitófára szegezték.
– És most mégis elmégy vele.
Jozefa felállt, s egyenest a lány szemébe nézett.
– Nem hazudok neked. Ha kívánná, vele mennék a világ végére s
bármilyen veszedelembe. S ha kívánná megvédeném a pokol összes
hatalmaitól.
Krisztinka szeme tágra nyílt.
– Akár ma. A tüzes, kardos angyalok nem őrizhetik úgy a mennyeket,
mint a te kézimunkádra hajló szemed azt a hátad mögött rejtőző férfit.
– Nem én őriztem. A jó sors. Anyád és te is. Összejátszottunk
mindannyian. S a játék sikerült. De ismétlem, nem hazudok neked.
Elmennék vele rögtön. Ha akarná. De nem akarja.
Krisztinka nagyot sóhajtott, és könnyes szemmel simogatta meg
barátnője kezét.
– Ne haragudj rám! Szerettem azt az embert. Kevés az időm. Amit
gondolok, nem tudtam finom szavakba burkolni. Barátnők voltunk, s
esténként együtt beszéltünk róla. Hogy milyen szép, milyen okos, milyen
nemes. És aztán valahol összezavarodott minden. Féltékeny lettem.
Halálosan féltékeny. Pedig hát mi értelme volt? Egy-két napi boldogságért.
– S aztán párnáiba temetve arcát, felzokogott: – Jozefa, bocsáss meg egy
haldoklónak! A kislány letérdelt barátnője ágya elé.
– Nem vagy haldokló. Élsz és élni fogsz. És ha elmúlnak ezek a
rettenetes évek, vele élsz majd. Mert én ma elmegyek, s nem jövök vissza
többé.
Krisztinka megpróbált mosolyogni.
– Nem mégy el. És én sem megyek el. Sehová. Most csak neki kell
elmennie. Hogy éljen. Hogy megmaradjon.
Tamás abban a percben nyitotta rájuk az ajtót.
– Már engedelmet kérek! Tudom, hogy beteg a kisasszony. De az
őrnagy urat halálos veszedelem fenyegeti. Menekülnie kell, s nem tud. S ha
mégis segíteni tudnának rajta, csak úgy lehetne, hogy ne tudjon róla.
Azzal szépen értelmesen elmondta, mit végzett odalent a Tisza-parton.
Jozefa kezébe temette arcát.
– Úristen! – mondta sírva. – Semmim sincsen. Minden ékszeremet
Bécsben hagytam.
Tamás hajdú lehajtotta ősz fejét.
– Akkor hát… – mondta szomorúan. Krisztinka hirtelen felült az
ágyában.
– Várjon, Tamás bácsi – mondta halkan. – Ott a faliszekrényben… Nem
ott… Feljebb. A harmadik fiókban. Nézze csak meg. Ott kell lennie.
Nagyanyám hagyatéka.
Az öreg Tamás kezébe vette s káprázó szemmel nézte a remekmívű
ékszert.
– De hiszen ez… de hiszen ez… egy vagyon…
– Ne törődjön vele. A halál árnyékában csak cifra kő – mondta a
kislány. – Azt akartam, hogy mellém temessék, így sokkal jobb lesz.
Inkább életet mentsen, mint egy halottat kísérjen a földbe.
– Ne beszélj bolondokat – kezdte Jozefa.
– Kérem, egy szót se szóljon az őrnagy úrnak, hogy milyen áron
menekül. Kérjen tőle kétszáz forintot Kossuth-bankóban. Annyi van nála.
Akkor elhiszi, hogy azért viszik át a folyón.
Tamás sóhajtott.
– S akkor még hátravan a Duna. Mert túl a Dunán várja a családja.
– A családja? – kérdezte elámulva Jozefa.
– Hát nem mondta meg a kisasszonykáknak, hogy szép felesége s két
gyermeke van?
 Krisztinka sápadtan hanyatlott párnájára, s Jozefa földre ejtette a
kezében tartott ékszertokot. Tamás utána hajolt.
– Ne hajladozzon, Tamás bácsi – mondta könnyein át mosolyogva a
francia lány. – Magának nehezebb kiegyenesíteni a derekát, mint nekem.
Bizonyára azért nem beszélt a családjáról, hogy ne sajnáljuk még jobban.
Hiszen ez csak egy okkal több, hogy segítsünk rajta.
Amikor a vén Tamás kiment a szobából, Krisztinka magához hívta
barátnőjét, s kezét a kezére téve suttogta:
– Nagyszerű lány vagy, Jozefa. Reggel is láttam, amikor ott az
ebédlőben a házkutatásnál arcizomrándulás nélkül kézimunkáztál, s közben
azt hittem, kiszakad a szívem az izgalomtól. Nagyszerű lány vagy, de hidd
el, mégsem irigyellek. Nekem meghalni így könnyebb. De neked élned
kell. S az a nehezebb.
Koromsötét éjszaka borult a Tiszára.
Erős szél rázta a fák koronáit, s így senki sem hallotta az evezők halk
csobbanását. Füle Péter átjutott a túlsó partra, s megkezdte vándorlását
otthona felé. Szomorú szívvel indult útnak. Amikor búcsúzni akart a ház
urától, néhány jó szót kapott, de Krisztina asszony, leánya betegségére
hivatkozva, ki sem jött az ámbitusra. S ami a legérthetetlenebb volt, Jozefa
is eltűnt. Az őrnagy elgondolkozhatott az emberi lélek furcsaságain. Azok
az emberek, akik életüket kockáztatták érte, egy szóval sem búcsúznak
tőle. Igaz, nem volt rá idő, igaz, Krisztinka beteg. De hát mindez kevés volt
magyarázatnak, így hát Péternek be kellett érnie azzal, hogy az élet nagyon
bonyolult és érdekes. Arra persze nem gondolhatott, hogy az ő megjelenése
változtatta meg a roffi kúria életét. A szívek csapdát állítottak az észnek. S
a valóság ereje elsöpörte az álmokat.

Ez a történet csak részben támaszkodhat a történelem lényeire.

Szereplői közül egyetlenegynek sírkövét őrizte meg az idő. Berlioz Jozefa,
aki Charons sur Maidé-ben született, harminchárom éves korában
hajadonként temettetett el Tiszaroffon. Azt kell hinnünk, hogy sohasem
ment férjhez. Ez egyetlen tényt igazoló sírkő köré fonta történetünket a
sokszor túlzó, sokszor a valóságot megszépítő képzelet.

A FELTÁMADT BETYÁR
 Amikor a fiú kilépett a vörsi csárda borgőzös ivójából, nagyot lélegzett
a szabadban, és arra gondolt, hogy felette olyan az égbolt, mintha bevonták
volna sötétkék bársonnyal, amelyet valamely vidám szívű leányasszony
telehímzett ezüstcsillagokkal. Olyan békességes, szép volt ez az augusztusi
éjszaka, hogy a bujdosó a vállára vetett pásztorbot végére akasztott kis
batyuval megkönnyebbült szívvel vágott neki a Kis-Balaton felé vezető
ösvénynek. A kocsmáros fekete pulikutyája mellészegődött, s néha
megállva várakozóan nézett rá, mintha csak kérdezni akarná, hogy: hát
most pedig mi lesz?
Kőkes Pista megsimogatta a kedves állat torzonborz fejét.
– Te is csak olyan árva vagy, mint én – mormogta. – Összeillenénk. De
hát azért csak eredj vissza. Mit is kezdenél velem? Engem a nádasban a
nyomorúság vár, téged meg ott a kapun belül: étel-ital.
Az okos állat mintha csak megértette volna, szép barna gombszemével
végigsimogatta a legény alakját, s aztán mintegy szégyenkezve, hogy
magára hagyja, behúzott farokkal elindult vissza a kocsma felé.
Hanem akkor már új kísérője akadt a fiúnak. Észre sem vette, amikor az
ivó ajtajából öles pandúr lépett ki.
– Gyere csak ide, te kölyök! – mormogta, s a hangja olyan volt, mint a
marni készülő farkasé.
Pista egy szempillantás alatt felmérte helyzetét. Túl közel volt még a
csárda: futásnak semmi értelme sem volna. Visszafordult hát, s
tisztességgel megállt a pandúr előtt.
Az úgy találta, hogy ez igen természetes dolog, s egykedvűen nézte
végig a fiút.
– Hát te?! Hol tekeregsz éjnek idején?
– Jól tudja kegyelmed – nézett a fiú bátran a pandúr szemébe –,
kiléptem Bácskai uram szolgálatából.
– Kiléptél? Kiléptél – gúnyoskodott a pandúr. – Hiszen be sem léphettél
a magad akaratából. Bácskai uram tízesztendős korodban úgy szedett fel az
országúton. Akkor is menekültél, te jóféle! S akkor is bizonyára
tisztességes emberek házából.
– Hát ami igaz, igaz – felelte a fiú. – Tisztességes emberek lehettek. Se
loptak, se csaltak. Pandúrt sose láttam náluk. De én öt esztendő alatt
megtanultam, mi az éhség s mi a nyomorúság. Libát őrizni, kukoricát
morzsolni, nálam alig fiatalabb gyereket dajkálni, tyúkokat, malacokat
etetni. Bizony jó emberek lehettek, mert a jószágot etették-itatták, de hát
engem leginkább ütöttek-vertek. Akkor is, ha egy falat kenyeret loptam,
vagy a gyümölcsösben felvettem a lehullott almát.
 – S itt meg mi bántódásod esett?
– Ezután? Semmi. Éppen csak megutáltam ezt a nyomorúságos életet.
Elég volt négy esztendeig látástól vakulásig lesni a parancsot.
– Jó sorod volt itt.
– Jó hát. De azért elcseréltem volna Bácskai uram bármelyik lovának a
sorával. Azok jó meleg istállóban háltak, én meg az istálló mellett olyan
kamrában, amelynek tetején becsorgott az eső. Ha meg feltámadt a szél,
jobban fútt bent, mint odakint. A deszkarepedések valóságos forgószelet
tápláltak a fekhelyem körül. Ember ott meg nem maradhatott. Amikor meg
jött a tél, s a havas förgeteg telehordta a kamrát, behúzódtam az istállóba, s
a lovak mellett kerestem kevéske meleget.
– Bácskai uram azt mondja, sohasem panaszkodtál.
– Minek? Hiszen jó szava sem volt hozzám négy esztendeig.
– Fel vagy öltözve. Volt ennivalód.
– Minden esztendőben, december tájt, Bácskainé asszony hetekig
foltozgatta az ura levetett rongyos fehérneműjét s felsőruháját. Az volt az
újévi járandóságom. Az ennivalóról meg inkább ne beszéljünk. Ami
odafent a csárdában megmaradt, megfelezték. Egyik része a kutyáé volt, a
másik az enyém.
A pandúr láthatólag elveszítette biztonságát.
– Mégsem látszol soványnak.
– A farkasok minden bordája látszik, mégis élnek. A magamfajta
megszokja a sorsát, s él a maga erejéből. Nézze kend azt a kutyát. Az se
sovány. Ami hiányzik róla zsírban, húsban, kipótolja csonttal, erővel.
– Hol születtél?
– Ki tudja azt?
– Apádat, anyádat se láttad soha?
– Mióta az eszem tudom, annál a jóságos Bácskai úrnál voltam
szolgálatban.
– Nem szolgálatban voltál. Szüleid helyett nevelt fel. Árva gyerek mit
kívánhat jobbat?
Pista szemében fellobbant a harag lángja.
– Azt, hogy inkább sohase láttam volna meg a napvilágot!
– A keserűség beszél belőled, gyerek. Most hová indulsz? Mert Bácskai
uram, ámbár igen megharagítottad hirtelen kódorgásoddal, jó szívvel
visszafogad a házába.
– Azt elhiszem! – nevetett keserűen Pista. – Mert ilyen olcsó szolgát
úgysem talál. De hát azért majd meglesz nélkülem.
– Gondold meg, gyerek: a törvény!
 – Megkérdeztem kántortanító uramat. Olyan törvény nincsen, amely
előírná, hogy tizenöt esztendős árva gyerek ingyen s kegyelemkenyéren
végezze a legnehezebb munkát. S ha kegyelmed, strázsamester uram,
mégis arra kényszerítene…
A behemót pandúr meghökkent.
– Én semmire sem kényszerítelek. De megpróbáltam azt a meglódult
eszedet visszaforgatni a helyére. Hiszen jó szándékú gyereknek ismerlek.
– S tizenöt esztendeje mégis arra neveltek, hogy minden jó szándék
kivesszen belőlem. Legalább azok iránt, akik emberszámba sem veszik az
ember gyerekét…
A pandúr megigazította az övét, s aztán úgy látszott, hogy a szégyen
vagy a jobb indulat adja szájába a szót:
– Lehet, balszerencséd volt eddigi gazdáiddal. De talán ezután… Hiszen
most már a törvény szerint valóban a magad ura vagy.
Kőkes Pista, a mokány kis barna legény kihúzta magát, és szemébe
nézett a nála jó fejjel magasabb pandúrnak.
– A balszerencsében nem hiszek: annál inkább az emberek
komiszságában. A jó szerencsét e világon, úgy látszik, az szabja meg, hogy
hol s miféle házban születik az ember. Én már megtanultam, hogy rossz
helyen születtem. S így most majd megpróbálom a szerencsét a magam
feje szerint igazítani.
A pandúr nem volt okos ember, de hosszú pályája során már sokat
megtanult az élet dolgairól.
– Na, fiam, az lesz aztán az igazi nagy baj. A magadfajta árva
gyereknek keserűség a tanácsadója. S az nem jó tanácsadó. Én nem
tarthatlak vissza ebben a csárdában, s meg sem óvhatlak attól a
veszedelemtől, amelybe most fejjel rohansz. De vigyázz! Most még nem
tapad bűn a kezedhez, de a rossz gondolatok már ott kóvályognak a
fejedben. S a keserűségtől már csak egy lépés az igazi bűn. És én nem
szeretnék veled egyszer futóbetyárként találkozni.
– Eszembe sem jutott – mondta a fiú.
Kőkes Pista igazat mondott. Nem volt akkor még semmiféle rossz
szándék abban a tizenöt esztendős gyerekben, aki azt sem tudta
tulajdonképpen, ki is az a betyár. Más se nagyon tudta. Hiszen magát a
betyár szót is legelőször 1865-ben írta le a barcsi főbíró. Addig főként a
pásztorok s a betyárok nevezték így magukat. Azt meg, hogy kik és
mifélék ezek az erdőben, nádasokban bujdokló, törvényen kívül rekedt
emberek, nehéz lett volna bárkinek megmondani.
 Ma sem könnyű. Senki sem vitathatja, hogy akadt köztük bőven rabló,
elvetemült gyilkos, mindenre elszánt aljas gazember, de akadt olyan is,
akit, mint Kőkes Pistát, a nyomorúság s a keserűség vetett bujdoklásra. S
azok az idők napról napra szaporították a betyárok táborát. Közéjük
kerültek a jobbágyok, akik megunták az örökös szolgaságot, a szökött
katonák, akik nem akarták tizenkét esztendeig, idegen városokban, idegen
parancsszóra viselni a mundért. Mert akkor tizenkét esztendeig s jórészt az
ország határain kívül katonáskodtak a császári seregekben a puszták
szerencsétlen szegény fiai. Leginkább azok. Mert ahogy a népdal mondta:
“A gazdagot, ha több is van, nem bántják, / A szegényt, ha egy is van,
elhajtják.” S aztán a katonának hurcolt legények, harminckét-harmincnégy
esztendős korukban, amikor életük legszebb része már ráment az
egyenruhás nyomorúságra, hazatérve jutalmul elmehettek éhbérért
pásztornak, kondásnak, zsellérnek.
Nem csoda hát, hogy ha valamelyik jobb sorsot kívánt magának: elment
betyárnak. Mert azt a szegények is tudták, hogy az embernek csak egy
élete van. Annak is, aki kastélyban s annak is, aki kunyhóban született.
Mégis tévedne, aki azt hinné, hogy mind hős volt, lázadó vagy
forradalmár. Ámbár ilyen is lehetett. De a legtöbb valószínűleg inkább
elkeseredett, nyomorúságtól hajtott, tehetetlenségre kárhoztatott
szegénylegény maradt.
S ezeknek a számkivetetté vált sorsüldözötteknek sem lehetett
mentségük rablásra, gyilkolásra. Egy mégis maradt. Sok közülük soha nem
bántott szegény embert. Azt, hogy a nádasokba menekült szökött
jobbágyok, katonák vagy kisebb-nagyobb tolvajlásokba keveredett
bujdosók közül kiből mi lett, leginkább jelleme, testi s lelki alkata szabta
meg. De a legtöbb egész életében húzott a szegény néphez, amelyből
származott, s utóbb a gazdag urakat rabolta. Azt, hogy mi vezette a hajdani
betyárokat ebben, a józanság vagy a tisztesség, ma már nehéz
megmondani. Hiszen ha ők nem támogatják, segítik a szegény embereket,
azok is bizonyára könnyebben választották volna a nagy váltságdíjakat
kínáló feladást, mint a hallgatást. Sőt legtöbbször az egyetértést. A jeladást,
a biztatást, a segítséget, amellyel leginkább elkötelezték magukat a
betyárok mellett. Egy oldalra állította őket a szükség s a nyomorúság. S a
múló évtizedek során így valamiféle soha ki nem mondott szövetségre
léptek a betyárok a szegény néppel. Hiszen a betyárok a törvény elleni
lázadásuk során ugyanazok a pandúrok, főszolgabírók és nagyurak ellen
harcoltak, akik megnyomorítói lettek a szegénységnek.
 A lányok szeme könnyen megakadt a betyárokon. Hiszen ezek a
nádasban, erdőben, pusztákon élő emberek ritka kivétellel igen szép szál
legények voltak. Arcukat nap cserzette, eső verte, vonásaikat nehéz sors
faragta, szemüket állandó veszély élesítette. Az örökös vándorlás vagy
lovaglás megőrizte daliás alakjukat. Férfiak voltak ezek a javából. S
amellett a könnyen szerzett kincsből szíves örömmel csatoltak
aranykösöntyűt valamely szép kislány hófehér nyakára.
Azt, hogy az országúti csárdák a betyárok állandó tanyái, mindenki
tudta. Maguk a pandúrok is. De hát olyan furfangosán építették meg s
olyan jól őrizték azokat a roskatag házakat, hogy ha a pandúr egy
mérföldnyire közelített, a betyár már tudta, veszély fenyegeti. Ha meg
pandúr mulatott a csárdában, azt is idejében megtudta a betyár, s volt ideje
továbbállni.
Ki tudná ma már, hányféle módja volt a betyárok és pandúrok útja
jelzésének. A fákba vésett jelek afféle ékírásként adtak hírt, akár az ágakra
aggatott rongyok vagy a váratlanul kurjantó madarak s a kiállított őrök is.
Egy-egy letört ág, keresztbe állított lajtorja vagy egyszerűen a fészer
végéhez támasztott, megfordított vasvilla. Sokszor az eresz alatt függő
szénacsomó jelezte a nemkívánatos vendéget.
A csárdák bérlői vagy tulajdonosai, akár kedvükre voltak, akár nem,
szívesen fogadták a betyárokat. Hiszen elfogadták a pénzüket, s
rettenetesen féltek a bosszújuktól. Jól szervezett kis hadsereg élt azokban
az időkben az erdőkben s nádasokban. Hamar híre ment, ha valamely
csárdában áruló akadt. Alig telt bele egy-két nap, s már felkúszott a vörös
kakas a csárda tetejére. És még jó, ha ennyivel beérték, s életben maradt az
áruló csárdás.
Az igazi betyár nem riadt vissza semmitől. Ha kellett – vagy talán akkor
is, ha nem – gyilkolt, rabolt. Nem is lenne hát helyes, ha a történelem
valamely dicsfényt vonna alakjuk köré. Még akkor sem, ha akadt köztük
sok sorsüldözött, jó szándékú szegény ember, aki más választás híján
került közéjük. Vagy ha akadt köztük, aki emberséges volt a szegényekhez.
De hát mi nem történelmet írunk. A legenda, a népmese s a rege úgyis szép
és romantikus fénnyel vonta be a betyárvilágot. Miért lenne ezek közül
kivétel éppen Vak Illés vagy Kis Gyerek Pista – akit közönségesen Kőkes
Pistának neveztek – szomorú története?

Kőkes Pista három nap, három éjjel járta jóformán étlen-szomjan a Kis-
Balaton nádasait. A sekély vizű, óriási mocsár, ingoványos
nádrengetegeivel akkor még a Balaton egyik nagy öblének számított, s a
különféle hajók, elsősorban persze a bödönhajók, egész Zalahídvégig
járták a vizet. Azt mesélték, de azt már alig hitte valaki, hogy négyszáz
esztendővel azelőtt Báthori István várnagya még hajócsatát vívott a Kis-
Balatonon.
Ez az ősi lápvilág természetesen paradicsoma maradt a vízimadaraknak.
Akinek fegyvere volt, nem halt éhen a nádrengetegben. De hát Kőkes
Pistának még egy jóravaló parittya sem akadt a keze ügyébe, így csak
elnézte vagy inkább csodálta a vízi birodalom ezernyi csodálatos madarát.
A vörösgémet, a nagykócsagot, a batlát, a kormoránt, a fekete íbiszt, a
bölömbikát, az óvatos, félénk fehér nemeskócsagot, amelynek ragyogó
farktollai fátyolként úsztak a levegőben.
A hétköznapok nyomorúságából szabadult fiatal gyerek szeme előtt
valóságos tündérvilág tárult fel. A nádasok között a gyékény, a tavi káka s
a vörös tövű sás mellett tavirózsák és tündérrózsák virítottak. Kőkes Pista
elgyönyörködött ebben a hirtelen hazájává lett furcsa birodalomban, s a
Bácskai uram karó kerekítette udvara után úgy érezte, hogy a
paradicsomba került. Nem parancsolt itt neki senki, nem hallotta a vörsi
kocsma udvarán s ivójában naphosszat tartó perpatvart. Csend és békesség
honolt a vizek körül, s a fiú életében először érezte magát háborítatlan
nyugalomban.
De hát hamar rájött, hogy az élethez nemcsak békesség, nyugalom és jó
levegő, hanem valamiféle táplálék is szükséges. A madarak fészkeit hamar
megtalálta, de a nyers madártojás még az ő nem sok jóra szoktatott
gyomrának sem volt elegendő. Halászni nem tanította senki. S puszta
kézzel hogyan is ment volna a halászat? És ha mégis akadt volna
ügyetlenebb hal: hogyan sütötte-főzte volna meg magának? S bár az éhség
nagy tanítómester, azért arra mégsem vitte rá, hogy nyersen egye meg a
halat.
Sokszor eszébe jutottak a pandúr szavai: a keserűség rossz tanácsadó.
Mégis nemegyszer megfordult a fejében, hogy odaát a faluban bármely
tyúkól falát gyerekjáték lenne kibontani, s a nyári konyhákban tűzszerszám
is könnyen akadna. Valami azonban mindig visszatartotta. Azt a kis árkot,
amely a betyárvilágot attól a másiktól elválasztotta, ő még mindig nem
tudta átlépni. S talán nem is lépi át soha, ha – miközben korgó gyomorral
járta a nádas ember alig taposta ösvényeit – halpaprikás csábító illata nem
csapja meg az orrát.
A fiú akaratlanul is arra indult, ahonnan az a mennyei illat áradt. S az
éhség, az öröm, a kíváncsiság annyira elvette az eszét, hogy meg sem
hallotta azt a halk sürgés-forgást, amely lépteinek zajára feltámadt a
bozótban. Mikor félrehajtotta azt a két ágat, amely elválasztotta a kis
tisztástól, ahonnan az a csodálatos illat áradt, meglátta a pislákoló parázs
felett ágasfákra akasztott kondért. Félig telve halászlével.
Azt, hogy a keserűség rossz tanácsadó, már jól eszébe véste Pista, de
arra még nem gondolt, hogy mióta a világ áll, az emberi indulatok
legelvakultabb kormányzója az éhség maradt. Úgy rogyott le hát az üst
mellé, hogy még keze ügyébe sem igazította azt a kisbaltát, amelyet
Bácskai uram udvarából ötesztendős szolgálatának jól megérdemelt, bár ki
nem adott jutalmaként magával hozott. Az éhség a szeme világát is elvette.
Úgy falt a gyerek, ahogy egy fiatal ember háromnapi éhezés után esik az
ételnek. Se látott, se hallott, csak evett. Övéből előkapart késével, foggal,
körömmel. Ahogy lehetett. Így aztán azt sem vette észre, amikor
megelevenedett körülötte a nádas. Igaz, akik lassan előbújtak, maguk is
óvatossághoz szokott, csendes mozgású férfiak voltak. Hangos szó ott el
sem hangzott, de pisszenés se. Sőt. Mintha valahányan lennének, mind
megélték volna már az éhezés kínját. Harag nélkül, csaknem jóindulattal
nézték a földöntúli örömmel lakmározó gyereket. Pedig ezek a férfiak nem
látszottak szelíd embereknek. Korukat nem tudhatta senki, hiszen
szakálluk, bajszuk benőtte napbarnította, sötét arcukat. Húszesztendős
éppen úgy lehetett bármelyik, mint negyven.
Néhány pillanat múltán az egyik, akinek fél szemét fekete kötés
borította, halkan odaszólt a többieknek, akik azonnal közelebb léptek, s
körülvették Pistát.
– Hát ízlik a főztünk, gyerek? – szólalt meg a félszemű.
Pista hirtelen rémülten fölugrott, s a mellette heverő kisbalta után nyúlt.
Hanem a félszemű hatalmas csizmájával olyan erővel lépett a kisbalta
nyelére, hogy az valósággal belesüppedt a láp puha talajába.
– Hagyd csak azt a baltát, fiam, s vedd elő inkább a szemedet! Akkor
majd látod, hogy sok hasznát úgysem vennéd.
A fiú felnézett, s elképedve látta maga körül a kilenc, állig
felfegyverzett, néma férfit.
– Kik maguk – kérdezte riadtan –, és mit akarnak tőlem?
A félszemű gúnyosan mosolygott, s ettől torzonborz, szőrrel benőtt arca
még félelmetesebb lett.
– Talán inkább te akarsz tőlünk valamit? – mondta. – Hiszen, úgy
látom, vendégségbe jöttél kedves tanyánkra.
Pista szégyenkezve nézett a halpaprikás sovány maradékára, és
zavarában beleejtette kését a csaknem teljesen kiürült kondérba.
 – Éhes voltam… Nagyon éhes – dadogta. – Ne haragudjanak kendtek!
Majd megszolgálom.
A félszemű elvadult arcán most igazi mosoly suhant át.
– Hát aztán mivel tudnál te nekünk valamit megszolgálani?
– Ha tudtam szolgálni a vörsi csárdában, máshol is tudok – felelte Pista
kevélyen.
A komor arcú férfinak tetszett a fiú bátorsága: jóindulatúan a vállára
tette a kezét.
– De hát a vörsi kocsmárosnak fedél a feje felett s tanyája, földje
vagyon. Nekünk meg földünk nincsen, tanyánk a nádas, fedelünk a
csillagos ég.
– Kicsodák hát kendtek?
– Soha nem hallottad a vörsi csárdában a Vak Illés nevét emlegetni?
A fiú kis híján tátva felejtette szóra nyíló száját.
– Akkor hát? – dadogta.
– Mondd csak ki nyugodtan! – biztatta majdnem vidáman a félszemű. –
Én volnék az a betyárvezér, akit hét vármegye hajszol! Az a rabló, gyilkos,
gonosztevő!
Pista gyerekesen megcsóválta a fejét.
– Nem nézem gonosznak!
– Pedig hát az vagyok. S ezek, a társaim sem különbek nálam. A fiú
felsóhajtott.
– Én meg éppen a maguk halpaprikását dézsmáltam meg! Vak Illés
nagyot nevetett.
– De azért ezzel ne nagyon dicsekedj. Mondd inkább, hogy a Festetics
gróf vendége voltál. Gondolom, az övé errefelé a halászat joga.
– S most mi lesz? – kérdezte riadtan a gyerek.
– Mi lenne? Előbb megnyúzunk, aztán karóba húzunk, s végül
felakasztunk.
Pista Vak Illés hangjából megérezte, hogy komoly veszedelem nem
fenyegeti. Megjött hát a szava megint.
– Hát hiszen megtehetnék. Elegen vannak hozzá. A betyárvezérnek
tetszett ez a beszéd.
– Ami azt illeti, veled magam is végezhetnék – mormogta barátságosan.
– No de minek? Keménykötésű szolgagyereknek látszol. A legszívesebben
magam mellé vennélek, de még olyan fiatal vagy… S a mi életünk állandó
játék a halállal. Minek vállalnád ezt a keserves sorsot? Hátha még –
folytatta gúnyosan megnyomva a szót – rendes ember lesz belőled.
Aztán, mintegy megmérgesedve a maga gyengédségén, odavetette:
 – Szedd a lábad! S kerülj innen minél messzebb!
Pista felállt, tétovázva zsebre tette kését, s övébe dugta a kisbaltát.
– Akkor hát mehetek? – kérdezte.
– Mondtam már! – fordított hátat a gyereknek Vak Illés, és leült a tűz
mellé. Sorjában mellé telepedtek a többiek is. Pista pedig még ott
toporgott.
– Még azt akartam mondani – motyogta –, hogy köszönöm a vacsorát,
meg azt, hogy tegnapelőtt a vörsi csárdában jártak a pandúrok…
Vak Illés hátra sem fordult.
– Akkor meg annál inkább pusztulj innen! – mordult a fiúra. Kőkes
Pista gyors léptekkel eltűnt a bozótban.
Pista nagy izgalmában csak akkor vette észre, amikor már mélyen bent
járt a nádasban, hogy időközben csaknem teljesen beesteledett. S bár jól
tudta, hogy a lápvilág annak, aki nem ismeri, még nappal is sokféle csapdát
tartogat, éjjel pedig valóságos veszedelem, nem akart visszatérni a kis
szigetre. Megpróbálta hát megtalálni az ösvényt, amelyen ide jutott. Nem
sikerült. A sűrű bozóttal tarkított nádrengetegben semmi sem igazította el.
Az eget jól ismerte: eleget nézte nyaranta a vörsi csárda udvarán,
amikor a szalmaágy különb fekhelyet kínált, mint szélfútta kamrája vagy
az istálló. De hát most az ég sem segített. A csillagok hidegen, szinte
ellenségesen néztek rá, de kiutat nem mutattak. A fiú józan esze váltig azt
tanácsolta, térjen vissza a betyártanyára, vagy húzódjon meg valamely fa
alatt hajnalig, de makacssága űzte-hajtotta tovább. Minél messzebb a
betyároktól! Mintha csak a sorsa elől akart volna öntudatlanul menekülni.
S közben, mint a sűrű ködben tévelygő, észre sem vette, hogy körben jár a
betyárok tanyája körül.
A puha, zsombékos talaj szinte hullámzott a lába alatt, csizmájában már
tocsogott a víz, miközben ösztönösen kerülgette a mocsár egy-egy mélyebb
tavát. Azt inkább csak sejtette, mint tudta, hogy merre van olyan víz, amely
nem elég széles ahhoz, hogy úszni lehessen benne, de ahhoz, hogy behúzza
a vándort a lápba, éppen elég mély.
Amikor észrevette, már késő volt. Lába elvesztette maga alól a talajt, s
ahogy kapálódzott, mind mélyebbre süppedt a ragadós, mocskos, sáros
iszapba. Úszni próbált, de karcsapásaival egy jottányit sem haladt előre, s
érezte, ahogy süllyed a mocsárba. Hiába kapálódzott: tudta, hogy végül
menthetetlenül behúzza a láp. S közben rettenetesen kifáradt: ereje percről
percre fogyott. Mikor már közeledni érezte a biztos halált, segítségért
kiáltott. De hát akkor már arra is csak kétszer futotta erejéből. Aztán
eszébe jutott: mi értelme a kiáltozásnak? Ki hallaná meg, ki törődne azzal
ebben az egyszerre könyörtelen ellenségévé vált, kietlen mocsárvilágban?
Kezével-lábával még szinte öntudatlanul küzdött életéért, amikor
megelevenedett körülötte a bozót. Faágakból fabrikált fáklyák fénye
villant, kemény léptek zúzták-törték a nádat, s hangos szó verte fel a
csendet.
– Kiálts! Hol vagy? – hallotta a gyerek, s összeszedve minden erejét,
még egyet kiáltott. Többre aztán már nem is futotta erejéből. A kemény
hangon felcsattanó vezényszavakat már csak az öntudatlanság távoli
függönyén átszűrődve hallotta: “Deszkát fektessetek át a vízen!…”
“Kötelet a gyerek derekára!” “Húzzátok szaporán!” – Aztán elvesztette az
eszméletét.
Mikor magához tért, elsőnek a félszemű arcát pillantotta meg. Éppen
pálinkát töltött Pista torkába, s oly aggódó tekintettel kémlelte az eszmélő
gyerek arcát, hogy aki látja, el sem hiszi, hogy ez az ember rabolni és
gyilkolni képes.
Pedig Vak Illés elvadult arcához nehezen illett az aggodalom. Hangja is
szinte megcsikordult, amikor kimondta:
– No, no… Nem lesz most már semmi baj.
A fiú akkor vette észre, hogy csaknem teljesen meztelen. A betyárok,
amikor kirázták belőle a vizet, s jól megtornáztatták merev tagjait, lehúzták
a ruháit, s kitették száradni a fák ágaira. Őt magát meg odafektették a tűz
közelébe, ott élesztgették vízzel, pálinkával.
De hát a fiú még annyira gyenge volt, hogy nem futotta erejéből többre
egy halvány mosolynál, amelyet a betyárvezérre vetett.
– Aztán máskor ne csavarogj éjjel a nádasban – dörmögte Vak Illés –,
mert nem mindig leszünk a közelben. Most pedig aludj!
Abban a szempillantásban megszólalt a távolban a vörösgém éles
hangja. Vak Illés felkapta a fejét.
– Ez Ferkó jeladása – fordult a mellette álló öreg betyárhoz. – Szedd az
embereket, Péter, s húzódj délnek, Hídvég alatt találkozunk.
Pista akkor már lehunyt szemmel, de tiszta fejjel hallgatódzott. A
betyárvezér lehajolt, s egy fél kenyeret meg jó darab szalonnát tett a fiú
mellé. Aztán eltiporta a parazsat, helyette egy szűrt vetett a fiúra, s
magában dörmögte:
– Most ez is elég lesz. Jó meleg éjszaka van. S ha megtalálják, legalább
visszaviszik a vörsi csárdába.
– S ha elárul?- kérdezte az öreg betyár pisztolyával babrálva. – Nem
lenne egyszerűbb?… – Pista akkor nem tudta, milyen közel járt a halálhoz.
De Vak Illés az öreg Péter kezére tette súlyos tenyerét.
 – Tedd el azt a mordályt, Péter! – dörmögte. – Nem azért mentettük
meg, hogy megöljük. Meg aztán mit tud ez a gyerek? Semmit! Azt, hogy
itt jártunk, a parázs is elárulja. Azt meg, hogy merre megyünk, nem
tudhatja. Hogyan ismerhetné a mi útjainkat az, aki maga is belevész a
lápba? Hiszen sokszor magunk sem találjuk meg a csapást. – Azzal maga
elé penderítvén az öreg betyárt, haragosan rámordult: – No de most már
aztán gyerünk! Másként áruló nélkül jutunk a rézsisakosok kezére.
Amikor Vak Illés és társai eltűntek a nádasban, Pista még sokáig
mozdulatlanul feküdt a hátán, s azon gondolkozott, hogy milyen furcsa is
ez a világ. Az a Vak Illés, akivel odalent a faluban a rossz gyerekeket
riogatják, megmentette. S lám, ahelyett hogy magával vinné, azt szeretné,
ha visszatérne a vörsi csárdába, s rendes ember válnék belőle. De Kőkes
Pista akkor már maga sem tudta, kit véljen rendes embernek. A béreseit
hajszoló, vizes bort mérő vörsi csárdást, vagy ezeket a komor arcú
vadembereket.
Magasan járt a nap, amikor Kőkes Pista hirtelen felriadt. Az a behemót
pandúr állt mellette, aki a vörsi csárdánál elbúcsúzott tőle.
– Hát te? – kérdezte gúnyosan. – Úgy látom, hamar megtaláltad a
betyárokat.
– Inkább ők engem – felelte a fiú, szemét dörzsölve.
– Beszélj hát – nógatta a rézsisakos –, de mindent elmondj, mert az
életeddel játszol!
A gyerek okos is volt, ravasz is: jól tudta, hogy a valóságot semmi sem
takarja el olyan jól, mint a félig megvallott igazság. Minden szavára
vigyázott, amikor elmondta háromnapos bolyongását a nádasban.
– Hová indultál tulajdonképpen? – kérdezte a pandúr.
– Hídvég felé. Gondoltam, ott a révnél találok munkát. A csárda
gazdájáról meg azt beszélik a vándorlegények, hogy emberséges ember.
Aztán elmondta azt is, hogy észre sem vette, miként esteledett rá a
harmadik napon. Azt, hogy miként húzta be lassanként a láp, s mily
rettegéssel várta élete utolsó perceit, olyan hűségesen mondta el, hogy a
pandúr is megérezte: nem beszélhet arról így más, mint aki valóban
megélte a halálfélelem minden borzalmát.
– S aztán hogyan kerültél ki mégis a mocsárból?
– Tudtam, hogy senki meg nem hallhatja, kétségbeesésemben mégis
kiáltoztam. Amíg erőmből futotta. Többre nem emlékszem. Itt tértem
magamhoz. Vad tekintetű, félszemű ember pálinkával itatott. Ruhámat
lehúzták, s kitették száradni a nádra.
 – Vak Illés bandája mentett ki a mocsárból? – kérdezte elgondolkozva a
pandúr. – De hát mit akarhattak tőled? Nem szóltak róla?
– Nem maradt rá idejük. Valami jelt kaphattak. A vörösgém éles hangját
hallottam. Akkor hirtelen szedelőzködtek, engem meg itthagytak.
A pandúr most már a fiú minden szavát elhitte. A vörösgém hangjáról
jól tudták, hogy a betyárok kiállított figyelőinek jele.
– Hát ez a suba?
– Annyira sietős lett az útjuk, hogy rajtam felejtették. Láthatja kend: itt
maradt a kenyerük s a szalonnájuk is.
A nyomra lelt kopók szimatával felizgatott pandúr alig figyelt a fiú
szavára.
– Merre mentek?
Pista egyenest a szemébe nézett.
– Egyenként s több csapáson indultak. De mind észak felé.
– S nem hallottad, hová készülnek?
– Annyira féltem, hogy alvást színleltem. Nagyon halkan beszéltek. De
azért olykor a félszemű hangját felismertem. A fenéki csárdát emlegették.
A pandúr megigazította fegyvere vállszíját, s már indulást vezényelt
társainak, amikor eszébe jutott valami. Visszafordult, s odalépett a fiú
mellé.
– Te meg figyelj jól rám! Ha rászedtél, meglakolsz érte! Megtalállak,
akár a fenéki, akár a hídvégi csárdában, de a világ végén is. És akkor
meghalsz. Mert kihirdettetett, hogy aki Vak Illést és bandáját a törvény
kezére nem adja vagy rejtegeti, úgy bűnhődjék, mint maga a bitang betyár.
Pista bátran nézett a pandúr szemébe, s tétovázás nélkül felelte:
– Azt, hogy kegyelmed megtalálja-é Vak Illést, nem tudhatom; de amit
tudtam, megmondtam.
Aztán megvárta, amíg elhaladt a pandúrcsizmák csörtetése a nádasban,
majd magára szedte ruháit, tarisznyájába tette a kenyeret és a szalonnát, és
megindult Vak Illés nyomában Hídvég felé.

Az a kis sziget, ahol a betyárok Pistát hagyták, aligha lehetett négy

kilométernél messzebb Hídvégtől. Mégis beesteledett, amikor a fiú a lápon
átvergődve megpillantotta a csárda ablakából kiszűrődő fényt. Pedig egész
nap a mocsárban kóborolt, vigyázva arra, hogy mindig dél felé vegye útját.
De hiába figyelte a nap járását, nem volt könnyű eligazodni s valamely
csapást találni a kisebb-nagyobb tavak, erek, zsombékos rétek között, a
sűrű bozótban s az embermagasságú nádasban. Sokszor kellett
visszafordulnia egy-egy elnyeléssel fenyegető víz partján, sokszor került
vissza egy-egy kiemelkedő földhátra, amelyről azt hitte, már régen
elhagyta.
De hát most ott állt a csárda szomszédságában, s figyelte, hogyan szólal
meg jobbról is, balról is a vörösgém éles hangja. “Akkor hát jó helyen
járok” – gondolta a gyerek, s bátran benyitott a csárda ivójába.
Egy élő lelket sem látott sehol. Csak a kármentő rácsai mögött világított
az a faggyúgyertya, amelynek fénye eligazította idevezető útja végén.
– Adjon isten jó estét! – köszönt hangosan a gyerek, és ledobta
tarisznyáját az egyik kecskelábú asztalra. – A gazdával szeretnék beszélni.
Ám a gazda helyett ismerős hang felelt. Pista riadtan fordult hátra,
amikor az ivó sötét zugából felemelkedett egy hatalmas alak.
– Hat itt vagy mégis? – köszöntötte Vak Illés alig titkolt örömmel. –
Elég hamar megjöttél. Pedig megmondtam, hogy eredj vissza a vörsi
csárdába, a rendes emberek közé.
– Azt most már nem lehet.
– Miért?!
– A pandúrok megtaláltak. Kifaggattak, hogy kendtek merre mentek.
– S te megmondtad? – meredt fel előtte az öreg Péter félelmetes alakja.
– Meg hát! – mondta csaknem vidáman Pista. – Elküldtem őket kendtek
után a fenéki csárdába. Azóta már ott is lehetnek.
Vak Illés komoran kérdezte:
– Te meg idejöttél, hozzánk?
– S ha befogadnak, most már itt is maradok. Ha elküldenek, vár az
akasztófa. A pandúr azt mondta, aki Vak Illést rejtegeti, maga is úgy jár,
mint a betyár. Hát, gondoltam, ha már úgyis felakasztanak, legalább legyen
okuk rá. Kendtek megmentették az életemet. Kenyeret, szalonnát adtak.
Kedvemre való ez a betyárélet.
– Hiszen azt sem tudjuk, hogy hívnak.
– Kőkes Pista. De az is csak úgy ragadt rám. Az árva gyereknek nincs
neve.
Vak Illés hatalmas bajsza végét huzigálta, ezzel akarván elleplezni
meghatottságát.
– Kis Gyerek Pista. Ez lesz nálunk a neved. De előbb tudnod kell, mire
vállalkozol.
– Hallottam eleget róla.
– Nem eleget. Nyolcadmagammal éltem fent a Bakonyban. Olyan
tanyánk volt ott, ahová pandúr nem merte betenni a lábát. Mészkőfalak
alatt, óriás tölgyek között, kristálytiszta patak partján. A tanyánkat nem
ismerhette senki. A közelben legeltető kondásgazda nagyobb úr volt abban
a völgyben, mint a vicispán. Az jól megnézte, kit enged a mi ösvényünkre.
A hurok mégis mind szűkebbre szorult. Biztos nyomon járva három megye
pandúrja kergetett. A statáriumot régen kihirdették, hatalmas díjat tűztek a
fejemre. Mégsem adott fel senki. De hát a megyei urak katonai segítséget
kértek. Akkor le kellett jönnünk a Bakonyból. Végigraboltuk Zalát, s most
itt vetettük meg lábunkat a Balaton környékén. Az életünkön s a
bátorságunkon kívül semmink sincsen. Csak a magunk törvényét ismerjük.
Nem félünk senkitől és semmitől. Tudjuk, hogy minden új nap: új
veszedelem. De ezt szeretjük. Ha velünk maradsz, ezt vállalod. Jól gondold
meg! Ez az éjszaka még a tiéd. Mi reggel megyünk tovább. Kint hálhatsz a
pajtában. Nem őriz senki. Azt már tudjuk, hogy nem árulsz el minket.
Elmehetsz baj nélkül. De feledd el, hogy láttál minket.
– Úgy lesz – mondta Pista, és kilépett az ajtón.
Másnap reggel Vak Illés nyolc emberével még egy papramorgóra betért
az ivóba, s rosszkedvűen nézett körül. A gyerek nem volt sehol. Jó
fertályóra múltán vágtak neki a nádasnak. A betyárvezér komoran nézett
maga elé, s társai tudták, hogy ilyenkor jobb, ha nem szólnak hozzá.
Alig mentek pár lépést, amikor közvetlenül mellettük élesen kiáltott a
vörösgém. Vak Illés lekapta fegyverét a válláról, és körülnézett. Kőkes
Pista akkor kilépett a nádasból.
– Hát te?
– Egész éjjel itt őrködtem. A vörösgém hangját jól ismerem. De ha már
erre a mesterségre adtam a fejemet, valami fegyver is elkéne.
Vak Illés megkönnyebbülten sóhajtott, s csendesen dörmögte:
– Mégsem csalódtam hát benned. – S aztán az öreg Péterhez fordult. –
Adjatok egy pisztolyt neki.

A rezi Almástető alatt meghúzódó Gyöngyösi csárda a régi híres

betyártanyák közé számított. Akár a Tapolca közelében álló Billege, a
páhoki Lebuj vagy a fenéki csárda, ahol Nád Jancsi lelte szomorú halálát.
Úgy mondják, Sobri Jóska is a Gyöngyösi csárdából indult el utolsó
kalandjára. Itt mulatott szépséges szeretőjével, Répa Rozival. Igaz, akkor
még ki tudott törni a pandúrok gyűrűjéből, de a nyomát már nem vesztették
el. A lápafői erdőben aztán utolérte végzete a híres betyárt.
A hatvanas évek vége felé aztán a Gyöngyösi csárdában gyakran
megfordult Vak Illés is betyárjaival. Akkor már esztendők múltak azóta,
hogy Hídvégnél Vak Illés mellé szegődött Kőkes Pista, akit a környékben
úgy ismertek, mint a betyárvezér legmegbízhatóbb emberét. Bátorságáról s
vakmerőségéről csodákat meséltek. Kis Gyerek Pista sohasem hiányzott
Vak Illés mellől, aki őt szerette legjobban egész bandájából.
A sümeg-keszthelyi út mellett álló öreg csárda valaha a Festetics
grófoké volt, de később gyakran változtak tulajdonosai. Vagy a pandúrok
űzték el a csárdást a betyárok miatt, vagy a betyárok a pandúrok miatt.
Szinte csodaszámba ment, hogy az öreg épületnek mindig akadt gazdája.
Talán mert a Gyöngyösi csárda volt emberemlékezet óta a keszthelyi
vásárok előtt az állatkereskedők utolsó beszállóhelye. Nem egy ügyes
kupec a csárda asztalánál már jó előre megkötötte üzleteit, s közben szépen
keresett a gazda is. Az állatokat jó időben a szabadban, rossz időben a
hatalmas istállókban s a fedett kocsiszínben helyezték el. Pásztor mindig
akadt, aki jó pénzért vigyázott a jószágra.
Egyik ilyen nyári vásár előestéjén, amikor a kupecek már pihenni tértek,
Péntek Vendel, a csárda akkori gazdája lelakatolta a kármentő ajtaját, s
kiszólt a konyhába:
– Gyere be, Zsuzsi! – S amikor a hangos szótól megriadt kétcopfos,
szőke hajú, fekete szemű szolgálólány az ivóba lépett, zavartan
megpödörte bajszát, s kedvetlenül folytatta: – Nem szívesen szólok veled
erről, Zsuzsi, de azt hiszem, itt az ideje. Jól tudod, hogy a Gyöngyösi
csárda gazdájának szót kell értenie a pandúrokkal meg a betyárokkal is.
Nem is bánom hát, ha Vak Illések erre járnak. Hiszen úgy mondják,
tanyázott itt már Sobri Jóska is. A pandúrok magukra vessenek, ha nem
tudták elfogni.
Bognár Zsuzsi arca előbb elsápadt, aztán kipirult a haragtól.
– Mit akar ezzel kend, Péntek uram?
– Ne kerülgessük a forró kását, lányom! Jól tudom, hogy mit jelent a
vörösgém rikkantása az ablakod alatt. S azt is tudom, hogy a te szemedről
ilyenkor elszáll az álom. Nem is szólnék én erről veled egy szót sem. Aki a
Gyöngyösi csárdában szolgál, ne dobja ki a betyárt. S az a Kőkes Pista
igen helyre legény.
– Akkor hát mit akar kend? – csattant fel Zsuzsi. – Ha Vak Illés itt
mulatozik, bezzeg hajladozva hordja neki a bort. Legutóbb meg, amikor
bevágta fokosát a mestergerendába, még áldomást is hozott a legényeknek.
– Hoznék én most is – hagyta rá a csárdás. – De te már három éve
szolgálsz nálam, s nem szeretném, ha bajod esnék. Mert ennek előbb-utóbb
rossz vége lészen.
– Minek?
– Délelőtt az Ivanics gyerek jár hozzád, este meg a Kőkes Pista. Az öreg
Ivanics tisztes kereskedőember…
 – Aki abból él, amit a betyároktól vásárol potom pénzért – nyelvelt
Zsuzsi. – A fiú meg rátarti az apja pénzére. Azt hiszi, hogy mindent meg
lehet vásárolni. A lányok szerelmét is. Péntek Vendel meghökkent.
– De hát akkor… miért mosolyogsz rá? Tegnap az udvaron ámulva
néztem, milyen szemeket vetettél rá.
– Inkább a penészes hordói után nézett volna a pincében! –
szemtelenkedett Zsuzsi. – Azt, hogy én miért, kire és miféle tekintetet
vetek, én tudom. Az az ostoba, gőgös Ivanics gyerek azt hiszi, hogy
minden szolgálólány megtiszteltetésnek veszi, ha a gazdalegény
rácsodálkozik.
– No de hát akkor te miért?!
– Kőkes Pista a legkülönb legény az egész vidéken. Ez az Ivanics
kölyök jól tudja ezt. Azt is, hogy esténként idejár. De fél tőle, mint a tűztől.
S félelmében minden bitangságra képes lehetne, ha én nem mosolyognék
rá néha.
Péntek Vendel megcsóválta a fejét.
– Félek, hogy ezzel a mosollyal nem mented meg Kőkes Pista életét.
Sokáig nem lehet kétfelé mosolyogni.
– Erre már én is gondoltam – halkult el Zsuzsi hangja. – De hát a
magamfajta szolgálólány meg a futóbetyár mit remélhet? Rövidke
boldogságot. Egypár napot vagy hetet. S ahhoz talán ez a furfang is
elegendő.
– Nem hiszem – mondta Péntek Vendel elgondolkozva. – Vigyázz,
Zsuzsi! A pandúr csak fizetett ellensége a betyárnak. Sokat elnéz, s a bőrét
sem kockáztatja feleslegesen. De a féltékenység kérlelhetetlen gyilkos.
Számító és megfontolt.
Az ablak alatt megszólalt a vörösgém hangja. Zsuzsi felpattant, és szó
nélkül kiment a pitvarba.
– Vigyázzatok! – sóhajtott Péntek Vendel, és lezárta most már az ivó
ajtaját is.
Pár hónappal később a Gyöngyösi csárda vasrácsos ablakait hóval fújta
be a nyugati szél, s jutott belőle bőven a nyitott pitvarba is. Zsuzsi nem
győzte söpörni. Hol a lakószoba, hol a kamra, hol a pincegádor elé épített
valóságos sáncokat a förgeteg.
Az ivóban nem ült senki. A két, magas lánggal lobogó mécses fénye
kísérteties árnyékokat rajzolt a falra, és megvilágította a kármentő mögött a
testes kis hordókat, a formás üvegeket és poharakat. Péntek Vendel uram
unatkozva könyökölt a kármentő rácsai mögött, amikor valaki odakint
megverte az ablakot.
 A csárdás feltápászkodott székéről, kinyitotta a pitvarba vezető ajtót, s
kikiáltott a sötétbe:
– Akárki vagy, kerülj beljebb! A pokol most odakünn van, nem idebent
a tűz mellett.
Komor arcú öregember lépett a szobába. Előbb a szűréről, majd
bocskoráról, végül torzonborz szakálláról rázta le a havat.
– Nincs kedvem tréfálni – morogta a bajusza alatt, két pisztolyát az
asztalra vetve. – S kend is készülhet, Péntek uram. De talán a legjobb, ha
megbúvik ott a kármentő mögött. Lehet, hogy itt is csúnya világ lesz még
máma.
– Itt is? – kérdezte Zsuzsi, aki a kopogtatásra előkerült kamrájából. –
Talán volt már valahol?
A vén Péter végignézett a lányon, s odaszólt a csárdásnak:
– Adj egy messzely pálinkát! Másként bajosan tudom elmondani.
Zsuzsi akkor már rosszat sejtett, de kérdezni nem merte az öreg betyárt.
Az meg, amikor lehajtotta a pálinkát, megtörölte a homlokát, s a leányhoz
fordult.
– Te vagy a Kőkes Pista szeretője? Zsuzsi lesütötte a szemét.
– Jegyben járunk. Ma délután is itt volt.
– Akkor legalább láttad még. Utoljára. Zsuzsi olyan fehér lett, mint a
fal.
– Mit beszél kend? Tán részeg?!
– Bár az volnék!
– De hát mi történt?
– Kőkes Pista délután sem magában járt itt. Vak Illéssel együtt mentek
fel a rezi szőlőhegyre; a Lamperter János pincéjébe hívott minket Illés.
Odarendelte az orgazdákat is. Hiszen már hetek óta nem volt pénzünk.
Négy embert kiállított őrségre. A szőlőhegy aljában s oldalában lesték a
pandúrokat. De azok fentről, Kéziből jöttek, egyenest a pincéhez. A bitang
vén Ivanics, akinek ott kellett volna lennie a többi között a pincében: az
vezette őket. Azóta a falubéliek már kivallották, hogy amikor hírt vett Vak
Illésről, bement a főbíróhoz. Ma aztán tizenkét pandúr jött a faluba.
Zsuzsi remegve hallgatott. Péntek Vendel, csak hogy mondjon valamit,
megkérdezte:
– Hát a kiállított őrök? Nem jelentettek semmit?
– Mondtam már: a szőlőhegy csendes maradt, s Vak Illés biztonságban
érezte magát a pincében. Régi megbízható embere volt ott mindenki. Ha
ott lett volna, még Ivanicsot is azok közé számítja. S aztán, ami gyanakvás
maradt benne, azt elaltatta a Lamperter bora. A csendbiztos társaival már
napnyugta felé ért a pincéhez. Embereivel körülvette a düledező présházat,
s hangos szóval hívta Illést, aki akkor, amerre nézett, már csak pandúrt
látott. Alighanem tudta, hogy eljött az utolsó órája.
– S kend?! – sikoltott fel vádlóan Zsuzsi. – Kend mit tett, hogy
megmentse?
– Látod, fiam – felelte csendesen az öreg –, ez a hírhozók sorsa.
Haláláig hűséges maradtam Illéshez, s most számon kéred tőlem: mit
tettem. Amit lehetett.
Zsuzsi elszégyellte magát, és lélegzetvisszafojtva hallgatott.
– Vak Illés felhajtott egy kupa bort, aztán odaszólt a csendbiztosnak, aki
arra biztatta, adja meg magát: “Ha van kendben tisztesség, engedje el azt a
pár embert, aki itt ártatlanul halálos veszedelembe került. A bitang Ivanics,
aki ezt az egérfogót nekem készítette, nincs közöttük. Ő volt az egyetlen
orgazda. A többi itt iszogatott, amikor mi beléptünk.” A csendbiztos
nevetett. “Azok se ártatlan bárányok, de hadd menjenek haza! Mi itt most
nagyvadra vadászunk.”
Az orgazdák szépen kimásztak az ablakon. Vak Illés megvárta, míg
eltűnnek a falu felé vezető ösvényen. “Szavát adja kend, hogy nem esik
bántódásuk?” – kérdezte Vak Illés. “Megmondtam. De most már gyertek
elő!” Illés nevetve felelt: “Én nem alkut ajánlottam, s nem ígértem semmit.
De megkérdem: csendbiztos úr fegyverrel a kezében megadná-e magát
azért, hogy az akasztófára kerüljön?”
Több szó nem esett. Az ostrom megkezdődött. A présházban összesen
öten voltunk a kilencből. Lőttünk, ahogy tudtunk. De akkor reánk
gyújtották a tetőt. A szalma percek alatt lángot vetett. “Kis Gyerek Pista,
menekülj!” – mondta Vak Illés, és átölelte a fiú vállát. “Soha” –
makacskodott a fiú, s én is hiába kérleltem. Aztán eszembe jutott valami:
“Hát a bosszú, Pista? – kérdeztem. – Ki fog a vezérünkért bosszút állni?”
A gyerek elgondolkozott, aztán csendesen felelte: “Most már késő.”
– S mi lett aztán? – kérdezte remegő hangon a csárdás.
– Az égő tető alól lövöldöztünk, ameddig bírtuk a fojtogató füstöt. Azt
még láttam, hogy Vak Illés égő ruhában, lövöldözve rohant ki a házból.
Egyenest a pandúrok elé. Őt még láttam összeesni. Azt, hogy Pista mikor
került terítékre, nem tudom. Én kimásztam az ablakon, hogy meghozzam a
többieknek a hírt. Hiszen a szőlőben még négyen voltak halálos
veszedelemben.
Mikor az öreg Péter körülnézett, egyedül volt az ivóban. Zsuzsi
kamrájában, ágyára vetve magát, zokogott. Péntek Vendel meg
okosabbnak látta kisompolyogni a szobából. Az öreg betyár megértőén
bólintott, odament a kármentőhöz, és még egy nagy pohár pálinkát töltött
magának. Aztán vállára vetve fegyverét, halk léptekkel az ajtóhoz ment, s
kinyitotta. A szél a pitvar oldaláról a szemébe vágta a havat. A vén Péter
vidáman körülnézett.
“Az idő nekünk kedvez – mormogta magában. – A pandúrok odafent
Reziben most győzelmüket ünneplik. Ki gondol ilyenkor azokra, akik
megmaradtak?”

Másnap Vak Illést és Kőkes Pistát annak rendje-módja szerint

eltemették a Gyöngyösi csárda közelében a Zalaszántó felé vezető országút
mellett. Ki tudja, miért éppen ott? Talán mert a plébánia nem adott helyet a
két betyárnak a felszentelt temetőben. Vagy talán azért, hogy a betyárok
sírja elriasztó példa legyen azon a helyen, ahol oly sokat mulattak, azok
számára, akik arra vetemedhetnének, hogy példájukat kövessék.
Gyors, rövid temetés volt. A durva deszkákból összeeszkábált koporsók
mögött csak Zsuzsi állt, agyonsírt, de már könnytelen szemmel. A pap
gyorsan végezte dolgát, s a két falubéli zsellér oly sietve hányta a rögöt a
koporsókra, hogy eszébe ne jusson valakinek, hogy nekik közük lehetne a
két boldogtalanhoz.
Még Péntek Vendel sem mert előjönni a csárdából, ahol a főbíró s a
csendbiztos körmök valamiféle jelentést Vak Illés és Kőkes Pista haláláról.
Késő este indult el Keszthely felé a főbíró fogata, s akkor itta meg a
kármentő mellett a búcsúpálinkát az utolsó pandúr is. Mély csend borult a
házra. Péntek Vendel, miután bezárta az ivót, nyugalomra tért. S magában
talán hálálkodott is őrangyalának, hogy ekként megmentette őt a betyárok s
a pandúrok ügyeinek kettős terhétől. Talán még azt is megfogadta, hogy
ezentúl immár csak a törvény hűséges szolgáinak méri majd a pálinkát s a
rezi vörös bort.
Zsuzsi nagy nehezen álomba sírta magát, s rémülten riadt fel, amikor
valaki megverte ablakát. Aztán amikor meghallotta a vörösgém halk
hangját, szívére szorította kezét, s azt hitte, menten elájul.
Az ablak alatt Kőkes Pista állt.
– Nem vagyok kísértet, Zsuzsi! A te hűséges mátkád áll előtted. Tudom,
azóta már meghallottál mindent. El is temettél. Meg is sirattál. De amikor
Vak Illés összeesett, Bognár Jankó állt mellettem. Őt találták el. S akkor
már tudtam, hogy nincs miért harcolnunk. Ám a pandúrnép ujjongott: “Itt
veszett Kőkes Pista is!” Akkor jutott eszembe, hogy most már nincs rajtam
kívül ember a földön, aki az én gazdám halálát meg tudná bosszulni. A
pandúrok már a győzelmet ünnepelték, a házat nem őrizte senki. A hátsó
ablakon menekültem, s a szőlőben lapultam ma estig. Azt, hogy mi lesz
velem, nem tudom. De azt tudtam: nem engedhetem, hogy téged a bánat
elemésszen.
Zsuzsi szeméből most már az öröm könnyei omlottak.
– Akkor hát te vagy? Élsz?! – ismételgette, s oly szorosan fogta a legény
kezét, mintha csak az lenne az egyetlen bizonyíték mátkája
megmeneküléséről.
– Élek, Zsuzsi, és visszajövök érted! Nem tudom, mikor. A feltámadt
betyárnak nehéz a sorsa. Meg kell várnom, amíg Kőkes Pistát elfelejtik. S
aztán azt is, amíg valahol dolgos szolgának befogadnak, s elhiszik, hogy az
is vagyok. És akkor majd elkezdhetjük a mi igazi életünket. De előbb még
végeznivalóm van a világban. Nem tudom, hogyan s mikor állhatok
bosszút. Lehet, hogy soká… Éppen azért ne törődj vele, ha halálom hírét
hallod. S ha azt hallanád, hogy mást szeretek, csak azt hidd el a hírből,
hogy téged szeretlek. De ha azt hallod, hogy a vén Ivanics Ferenc sorsa
beteljesedett, akkor tudd, hogy eljövök érted. S akkor elviszlek innen. Túl
a Dunán, túl a Tiszán, valahol újrakezdhetünk mindent. Vársz-e rám,
Zsuzsi?
– Amíg csak élek! És még azután is! – suttogta szerelmesen a lány. –
Hátha én is feltámadok, mint te.
És Kőkes Pistának erőszakkal kellett magát kiszakítania Zsuzsi ölelő
karjaiból. Mert akkor már odafent Reziben megszólaltak a hajnalt kiáltó
kakasok. S a legény tudta, hogy a pandúrok a kakasokkal ébrednek.

Csaknem egy esztendővel később egy ködös novemberi éjszakán a rezi

plébános halálsápadtan kopogott be a Gyöngyösi csárda ajtaján. Mikor
Péntek Vendel uram meglátta a hideg ellenére verejtékben fürdő lelkész
arcát, hátratántorodott. Az ő csárdájában amúgy is ritkán fordultak meg a
lelkipásztorok. Hát még ilyen állapotban!
– Jó estét, tisztelendő úr! – rebegte Péntek Vendel. – Tán csak nem érte
valami baj ebben a komisz időben?
– Nem hallottatok semmit?
– Már miért kellett volna valamit hallanunk?
– Hát hiszen itt, a csárda közelében, fertelmes dolog történt…
– Ilyenkor novemberben nem jár erre vendég. Korán pihenni tértünk.
Este hétkor már lezártam az ivót. Meg aztán ebben a nyugati szélben, ha
ébren lennék, akkor se hallanám még a rezesbandát se… Én meg aludtam,
mint a bunda. De hát mi történt?
– Odafent a faluban… – dadogott a derék pap – pandúrok jártak. Hatan.
 – Hát az csak nem baj?!
– De hát előbb eljöttek hozzám, s magukkal vittek Ivanics házába.
– Mit csinált megint a vén betyár? Orgazdaság? Lopás?
– Csak az asszony volt otthon. De a férfit is hamar előkerítették.
– S mit akartak tőle?
– Adj most már egy pohár bort – mondta a plébános, akinek keze-lába
remegett az átélt izgalomtól.
Péntek Vendel egy literes üveggel tért vissza, s mindketten letelepedtek
az asztal mellé. Észre sem vették, hogy akkor már Zsuzsi, akinek
korántsem volt oly mély az álma, mint a csárdásé, odasomfordált az asztal
mellé.
– Az egyik öreg pandúr, akit a többiek Péter bácsinak hívtak, hamar
elmondta a vádbeszédet. “Sejted te már, Ivanics, hogy mi nem igazi
pandúrok vagyunk. Hanem annak a Vak Illésnek az emberei, akit te
elveszejtettél. Itt az idő, hogy megbűnhődj érte!”
Zsuzsi halkan felsikoltott: – A Vak Illés emberei?!
– Ivanics hamar megértett mindent. Védeni sem tudta, s úgy látszik,
nem is akarta magát, csak könyörgött. “Kegyelmezzetek! Fiam! Feleségem
van!” De az öreg Péter csak gúnyoskodott. “A feleséged majd viseli az
özvegyi fátyolt. A fiad meg leginkább a te sorsodat érdemelné. Hiszen
tudod, te nyomorult, miért adtad fel Vak Illést meg Kőkes Pistát. Hogy az a
nyavalyás kölyök a Pista helyére léphessen Bognár Zsuzsi ablaka alatt!”
Akkor Ivanicsban feltámadt az apai szeretet. “Ő nem tehet semmiről” –
mondta. Péter pedig csendesen bólogatott. “Nem is bántjuk. A butaság nem
bűn. S ha a lány őt választotta volna, az sem a mi dolgunk. De te áruló,
bitang, csaló vagy, akinek lelkén két ember élete szárad!”
– De hát honnan tudja mindezt így, plébános úr? – kérdezte Péntek
Vendel.
– Mondtam már, hogy kiráncigáltak az ágyamból, s elvittek Ivanicshoz
tanúnak.
– S aztán mi történt?
– Hiába rimánkodott térden állva Ivanics. Az öreg, pandúrnak öltözött
betyár kimondta az ítéletet. “Te meg fogsz halni. De idehoztuk a plébános
urat, hogy meggyónhasd bűneidet. Innen pedig a tanítóhoz megyünk, hogy
végrendeletet tehess!” Ivanics akkor már félájult volt a félelemtől.
– Rettenetes! – kiáltott Péntek Vendel.
– S az nem volt rettenetes – kiáltott közbe Zsuzsi –, amikor Vak Illést és
Kőkes Pistát megölték?!
 – A halál mindig borzalmas – mondta kegyesen a plébános. – De ez az
Ivanics megszenvedett már a földön bűneiért. A betyárok meghúzatták a
lélekharangot, s úgy kísérték ide Vak Illés sírjához.
– Plébános urat meg kényszerítették, hogy kísérje? – kérdezte Péntek
Vendel.
– Magamtól jöttem. Az utolsó vigaszt megadni!
– Azt, ami Vak Illésnek és Kőkes Pistának nem járt ki – mondta
villámló szemmel a leány. – Akkor hol volt a plébános úr?!
A pap lesütött szemmel hallgatott. A csendet Péntek Vendel törte meg:
– S aztán mi történt?
– Agyonlőtték Vak Illés sírján. A kezében az írás: “Így bűnhődik, aki a
betyárt elárulja!”
– S plébános úr? Mit tart erről?
– Gondolkoznom kell rajta, fiam. Hiszen írva vagyon: “Aki kardot fog,
kard által vész el!” De hát ki fogott kardot először?
Zsuzsi felcsattant:
– Az, aki kitaszította ezeket az embereket a nyomorúságba, vagy az, aki
bitófára küldi őket!
A plébános csodálkozva nézett a lányra.
– Hát téged meg ki oktatott erre a bölcselkedésre?
– Az emberség. Az, amely nem ismer betyárt és pandúrt, csak igazságot.
De nem csak az urak igazságát.
A plébános nem volt buta ember, s egy percre elgondolkozott.
– Igazad lehet, leányom. De hát ezek a betyárok pénzt s életet raboltak.
Ki fékezhetné meg őket? Csak a törvény.
– De csak az a törvény, amely majd egyszer egyformán mér
mindenkinek. A gazdagnak s a szegénynek is. És nem taszít a bűn útjára
embereket csak azért, mert elhagyatottak és nyomorultak.
– De hát a bűneik?
– Plébános úr a szószékről azt hirdeti, hogy azokra is van bocsánat.
Mindenkinek. Hát még azoknak, akik soha jó szót nem hallottak, s a
szeretetet csak a mesékből ismerték.
– S a bosszú? Az is bocsánatos bűn lenne? – gondolkodott a plébános. –
Igaz, ott áll: “Szemet szemért, fogat fogért.”
Zsuzsi kezébe temette arcát.
– Én megsirattam Vak Illést, és mégsem érzek semmiféle örömöt
Ivanics Ferenc halála felett. Ki tudja, melyik gyilkosának volt nagyobb a
bűne?… Valami más baj van itt, plébános úr. Az egész világot kellene
megváltoztatni. Hogy végre ne a fegyver, hanem az emberség, a megértés
és a jóság uralkodjék. Hogy ne legyen pandúr és betyár, se úr, se koldus.
Akkor majd eltűnnek az emberiség számkivetettjei. Akkor majd lehet tiszta
szívvel ítélni s tiszta kézzel mérni az igazságot.
A pap elcsodálkozva nézett a lányra.
– Miféle iskolát jártál?
– Írni-olvasni tanultam Karmacson.
– S amit itt elmondtál, kitől tanultad, hol hallottad?
– Senkitől. De padlósúrolás, mosogatás közben ráérek gondolkodni. S ki
kell találni valamely jövőbe vetett hitet s reményt, hogy tovább tudjon
súrolni az ember lánya.
Azt, hogy odakint megszólalt a vörösgém, csak Zsuzsi hallotta. Sietett
hát a kamrájába, s kitette a gyertyát az ablakba. Az azt jelentette, hogy
idegen van a házban. Aztán még egy nagy pohár bort töltött a plébános
poharába, és amikor az öreg pap fenékig ürítette, kedvesen rámosolygott.
– Voltaképpen egy hiten vagyunk mi, plébános úr, bár lutheránusnak
kereszteltek, s bizony nem vagyok templomjáró. Mindketten hiszünk azért
egy jobb világban. Csak éppen a hozzá vezető utat kell megtalálnunk.
A rezi vörös bortól akkor már kicsit megszédült plébános megsimogatta
a leány arcát.
– A mennyben, fiam, a mennyben!
– Az is jó lesz – mondta a lány szelíden –, de jó lesz már itt a földön is.
– Megtaláljuk… – mondta a plébános, s egy kicsit imbolygó léptekkel
megindult az ajtó felé.

Mikor Zsuzsi a sötét novemberi éjszakában megkerülte a házat, nem

látott semmit a zalaszántói országút mellett húzódó réten. Még a majd egy
esztendeje ott elhantolt két betyár sírját sem. Nemcsak a novemberi hó
borított fehér takarót azokra a sírdombokra, hanem az ócska lepedő is,
amelyet a csárdában dolgozó jólelkű szolgalegény vetett az agyonlőtt
Ivanics Ferenc tetemére.
Zsuzsi nem látott senkit, csak a csárda eresze alól hallotta azt az ismerős
férfihangot, amely annyira megdobogtatta szívét. A beszélő legény árnyéka
egybeolvadt az épület árnyékával s az éjszaka sötétjével.
– Ahogy mondtam – suttogta Kőkes Pista –, azon a napon, amikor
Ivanics végzete betelt: eljövök érted.
– Vártam is, féltem is ezt a percet – sóhajtott Zsuzsi. – A batyum –
mutatott a háta mögé a kis kamrára – ott fekszik az ágyon. Már
összekészítettem.
– Mikor tudtátok meg? – kérdezte Pista.
 – Nemrég – sóhajtott Zsuzsi. – A lövést nem hallottuk a szélviharban. A
tiszteletes hozta a rettentő hírt.
– Az nem volt rettentő, amikor Vak Illést s Bognár Jóskát megölték?
– Hát persze hogy az volt. Minden gyilkosság rettentő.
– Ez csak azt kapta meg, amit megérdemelt.
– Te tetted? – remegett meg a leány hangja.
– Nem mindegy, ki tette? – mondta keserűen a legény. Ellenünk egész
hadsereg küzd. Ki tudja, ki volt, akinek a golyója Vak Illést találta? Azt
nem büntethettük meg. Az a nyomorult a dolgát tette, a másik hatalom
szolgálatában… Amiért megfizették. De a bitang árulót ismertük, s annak
bűnhődnie kellett!
– Igazad van, Pista! Az árulóknak bűnhődniük kell – suttogta a leány, s
aztán hozzátette: – És most mi lesz?
– A pap már elindult haza. Legalább egyszer az is megtanulja, milyen
ebben a veszett hidegben gyalogolni. El nem téved. A szolgalegény viszi
előtte a lámpát. Mire a hír a pandúrokhoz ér, reggel lesz. De azért ne
vesztegessük az időt. Körbejártam a házat: minden fény kialudt. A
gazdádat is ágyba kergette a rémület vagy a rossz lelkiismeret. Ha akarsz,
gyere velem, ha nem, maradj… A lovamat idekötöttem az egyik cserfához.
A nyeregben ott a helyed, s mögötted ott van minden, ami az élethez kell.
– Hová megyünk?
– Azt is megmondtam jó pár hónapja. Túl a Dunán, túl a Tiszán…
– S ott folytatjuk a betyáréletet?
– Akinek asszonya van, letelepszik. Munka meg majd csak akad
valahol.
– S akkor vége lesz a hetekig tartó kóborlásoknak? – kérdezte
hitetlenkedve, könnyes szemmel a leány.
– Vége bizony – mondta a legény, s meghatott hangon tette hozzá: –
Persze csak ha akarod.
– S majd nemcsak lopva, olykor és éjszaka láthatjuk egymást? S nem
múlnak el hónapok, míg találkozhatunk?
– Mondtam már – kezdte Pista –, akit asszony s aztán megcsuklott a
hangja és majd gyerek vár odahaza, nem kóborol naphosszat. S este siet
haza, hogy nyugtot leljen.
– De hagynak-é majd nyugton élni? – sírt fel Zsuzsi. – Kőkes Pistát
keresni fogják.
– Kőkes Pista meghalt – felelte komor hangon a legény. – Vak Illés
oldalán tűzharcban esett el odafent a rezi hegyen, a Lamperter János
pincéjénél, így tudják a hivatalos papírok, s így írják majd a krónikások is.
Ha akad ugyan, aki feljegyzi Kőkes Pista nevét. – Aztán kimutatott a havas
rétre. – El is temették azt a két betyárt az őket megillető módon. Azt a két
sírt meg majd betyársírokként tartja számon az emlékezet, még az is lehet,
hogy valaha virágot hordanak rá. Hidd el, Zsuzsi, minden lehet. Csak az
nem, hogy minket tovább kajtassanak.
– Biztosan? – kérdezte Zsuzsi remegő hangon, s a derekán szorosra
fűzte a hárászkendőt.
– Biztosan hát – nevetett Pista. – Mert hát ki hallott már az égvilágon
agyonlőtt, eltemetett s aztán feltámadt betyárról?!

A Gyöngyösi csárda ma is áll. Az érdeklődő turisták sokasága látogatja

a népi építészet formáit őrző szép épületet. Közelében a két betyár sírját
még filmen is megörökítették. A csárdáról kiadott füzetekben pedig
összegyűjtötték a Vak Illésről és Kőkes Pistáról szóló írásokat.
A csárdát megnyitották, s aki a környéken jár, ma is betérhet egy pohár
italra a vén épületbe, amelynek ivószobáját – amennyire lehetett – korhű
állapotba igyekeztek visszaállítani mai tulajdonosai s az idegenforgalom
lelkes hívei.
A csárda mögött bárki most is megtalálhatja a betyársírokat. Az
eredetinek látszó sírkövet, amelyre Vak Illés és Kőkes Pista nevét vésték,
úgy mondják, alig több mint negyven esztendeje, 1930 körül állíttatta fel a
csárda akkori élelmes tulajdonosa, aki már felismerte az idegenforgalom s
a betyárromantika szorosan egybefonódó lehetőségeit.
Mindez nem változtat a tényen: a hivatalos iratokban csak Vak Illés
neve szerepel. Kőkes Pistáról nagyon keveset s még kevesebb hiteles
adatot tudunk. A táj szépsége, a máig is álló roskatag csárda, a rezi
szőlőhegy szelíd lankái s a minden borzalmat feloldani szerető képzelet
veti fel a kérdést: hátha így volt? Hátha így lehetett? S mindjárt válaszol is
rá a feltámadt betyár történetével. Hiszen akár feltámadt akkor, akár nem,
ma már úgysem él.
Miért ne higgyük, hogy annyi nyomorúság után még néhány nagyon
boldog évtizedet töltött ezen a földön szép szerelmével, a kis Bognár
Zsuzsival?

A LÁZADÓ
 A hévízi postakocsi a keszthelyi Amazon-szálló elől indult. Mikor a
postakürt megszólalt, már mindenki elfoglalta helyét a terjedelmes
határban. Az utasok előbb idegenkedve nézegették egymást, a hölgyek
néma fejbólintással fogadták a férfiak köszönését. Egyelőre mindenki a
csomagjával, legyezőjével, kézitáskájával, napernyőjével foglalta el magát,
hogy elűzze az idegenek között ily szoros közelségben töltött első percek
zavarát.
Csak a sümegi patikáriusné ült magabiztosan, s nagy figyelemmel
számolta meg az aprópénzt, amelyet a postakocsistól visszakapott.
– Negyven krajcár – csóválta a fejét méltatlankodva –, erre a félórás
útra!
– Ugyan, drága nagysád! – nevetett Zalai Pista, a Ramazetter-pincék
érdemdús vezetője a szép fekete hajú, görög arcélű asszonyra, akinek
tejfehér bőrét most kicsit kipirosította a harag. – Úgy hiszem, telik a
patikárius úrnak hintóra is.
– Úgy bizony – bólintott királynői mosollyal a zengzetes hangú hölgy. –
De az más! Kerül, amibe kerül! Ám ha postakocsira szállok, ne zsaroljanak
meg.
– Nem zsarolás ez – nevetett a szép zöld szemű Gyertyánosiné, aki
unokahúgát hozta a gyógyfürdőre –, negyven krajcárt akár jótékony célra
is kiadhat az ember.
– Én meg a százszorosát is kifizetném azért, hogy ily tüneményes
hölgykoszorú lábai előtt érkezhetem hazánk új, nagy reményű
fürdőhelyére! – lelkesedett Zalai Pista, előszedte valahonnan faragott
csutoráját, s nagyot húzott belőle.
A sümegi patikáriusnénak azonban, úgy látszott, nincs nagy kedve az
ilyen szóvirágos beszédhez.
– Ha nem venné észre, kedves úr, nem a hölgykoszorú lábainál, hanem
az én lábamon állva utazik.
– Ezer bocsánat, asszonyom! – szellemeskedett a csokornyakkendős,
vidám férfiú. – Oly kecses és szép cipellők a kegyedéi, mint a rétek
virágai. S a botor férfiláb ott sem veszi észre, mily kárt okoz.
– S mily fájdalmat! – nevetett fel a szép asszony. – De hát most már
vihetne innen a bocskorait! – Aztán kitekintett a vidékre. – Micsoda nád-
és sástengerben rejtőzik ez a fürdőhely?!
– S látta volna kegyed még pár éve – bólintott egy testes, őszülő úr, aki
úgy látszik, jól ismerte a vidéket.
– Uraságod látta? – kérdezte Gyertyánosiné, aki oly messzi vidékről
utazott ide, hogy el sem tudta hinni: valaki állandóan itt lakjon.
 – Igen, de hát engedje meg, hogy bemutassam magamat: Hetyei János
vagyok, a keszthelyi Georgikon tanára. Egyetlen szenvedélyem a
tudomány. Immár két évtizede búvárkodom a hazai gyógyvizek
kiismerésében, s nagyon természetes, hogy kisded fürdőnk kutatásaim első
célja.
A kocsi férfiutasai elszégyellték magukat a derék professzor példaadása
felett: sorra bemutatkoztak a hölgyeknek. Legelébb a két asszonynak, aztán
pedig a sarokban gubbasztó, sápadt, karikás szemű leánynak, aki göndör
szőke fürtjeit állán átkötött, nagy főkötő alá rejtette. Kiderült, hogy a
hölgyeken kívül a professzor, a vidám Zalai Pista s egy Harmatos nevű,
szigorú képű és tudálékos állatorvos – aki Lentiből utazott a fürdőhelyre –
a postakocsi utasai.
Amikor a bemutatkozás a zötyögő batár engedte nehéz körülmények
között mégis valahogyan megtörtént, Zalai Pista hosszú nyakú üveget
szedett elő az ülés aljából.
– Na, erre igyuk meg az áldomást! – kínálta előbb kis útipohárból a
hölgyeket, majd csak úgy kézről kézre adva az üveget, a férfiakat.
– Hát ezt meg honnan szedte? – tolta el magától irtózva a patikáriusné
az italt.
– Bort? Hogyisne! – toldotta meg Gyertyánosiné, miközben kezét
védőleg tartotta sápadt unokahúga elé. – Borzasztó ember maga! Csak azt
tudnám, honnan veszi az üvegjét!
S valóban, azt, hogy e rejtelmes és vidám embernek hol, miféle tarsolyai
s keze ügyébe eső hátizsákjai mélyén milyen italok rejtőztek, senki sem
tudta volna megmondani. Tény azonban, hogy üveg, csutora, cserép,
kancsó, bögre vagy más ivóalkalmatosság nélkül nem látta soha senki. S
ami a legcsodálatosabb volt, hogy ez a kedves, fekete férfiú bárhol,
bármikor, bármennyit ivott is, sohasem látszott meg rajta. Aranykedélyű,
nélkülözhetetlen ember volt minden vidám társaságban, de a mértéket nem
tévesztette el soha. Minden tréfát szeretett, minden embert megtréfált, de
meg nem bántott. De hát ez csak később derült ki róla… Akkor, ott, a
keszthely-hévízi országúton útitársai még egy kicsit gyanakodva figyelték
szertelen jókedvét, s a szigorú erkölcsökben nevelkedett hölgyek számára
szokatlan, fesztelen viselkedését.
A fürdővendégek, akik ezen a kora nyári délutánon a postakocsiban
ültek, oly vidéken haladtak át, amelyről talán csak az öreg keszthelyi tanár
tudta, hogy az ország egyik legérdekesebb területe. A környező szelíd
dombok aljában valaha a Balaton egyik jókora öble húzódott, amely
később láprétséggé alakult át. Ezek a mocsarak rejtették el évszázadokon át
azt a bővizű forrást, amely most már Európa legnagyobb meleg vizű tavát
táplálja. Azt, hogy e tájon már ősidők óta megtelepedett az ember, régi
sírokban talált csontok, fegyverek sokasága bizonyítja. Mégis hány
évszázad telt el, amíg felfedezték a víz gyógyító erejét? S aztán még
számtalan emberkéz szorgos munkája kellett, amíg a lápból valamiként
kiszabadított tó körül megépülhettek az első hidak, fürdőházak.
Abban az időben, amikor utasaink a fürdőhely felé igyekeztek, már
országszerte elterjedt a híre a tónak, amely csodákat tesz a csúzos,
köszvényes betegekkel. Beszéltek emberekről, akiket hordágyon vittek le a
tóra, s pár hét múltán a maguk lábán indultak haza.
Az annyi évszázadon át ismeretlen kis tónak a század elején nagy
patrónusa akadt. A Georgikon-alapító, a Helikon-ünnepségeket rendező
Festetics György, aki családjának legkiválóbb sarja lett, felismerte a
kincset, amely hatalmas birtokainak ékességeként nádtól, sástól lepve ott
rejtőzött a mocsárvilág közepén. Az első tervek az ő idejében készültek, s
aztán lassan megindult a fejlődés, így is évtizedek múltak el, amíg az igazi
nagy építkezések megkezdődtek, s a tó partján gombamód szaporodni
kezdtek az épületek.
A kocsiban, amely a magas partok oldalában lassan közeledett a
dobogói leágazáshoz, éppen erről folyt a szó.
– Nagysád – fordult Hetyei professzor Gyertyánosinéhoz – miként vette
hírét a mi kis fürdőnknek?
– Voltaképpen évek óta készülünk ide – felelt a szép fekete asszony. –
Az unokahúgom lába… – kezdte, de amikor látta, hogy a loknis hajú szőke
leány arca lángvörös lesz, és szemét elfutja a könny, másként folytatta: –
Terézia szülei lent gazdálkodnak az Alföldön, és soha nem jut idejük arra,
hogy a leány gyógyíttatásával törődjenek. Az én uram bányatanácsos, és
sokat utazgat. Egyik útja alkalmával elhozta Bécsből ezt a kis könyvet…
A professzor egy pillantást vetett a könyvre.
– Igen – mondta. – Ez Eckert keszthelyi ulánus ezredorvos munkája. Jól
ismertem, amíg itt lakott nálunk. Szép munkát írt. Pedig akkor még csak
pár épület állt, alig harminc szobával a tóparton.
– S ma? – kérdezte kissé riadtan a sümegi patikáriusné. – Mert én
bizony félek egy kicsit, hová kerülünk. Kocsmáról meg köpölyözőbódéról
hallottam…
– Azok is voltak s talán vannak is, hiszen minden kezdet nehéz –
folytatta türelmesen a tanár. – Na de hát nagyságod bizonyára olvasta
Reményi úr cikkét A keszthelyi hévízi fürdőről. Abból megtudhatta, hogy
a tavon már három fürdőépület áll, sok-sok kabinnal.
 – Ha nem olvastam volna, el nem szánom magamat az útra – mondta
Gyertyánosiné. – És ha unokahúgommal külön kabint nem kapunk, a fürdő
közelébe se megyünk.
– Hát az nagy kár lenne – mondta mosolyogva a professzor. – Nem a
tónak, hanem nagyságtoknak.
A sümegi patikáriusné afféle helyi hatalmasság büszkeségével felemelte
a hangját:
– Kár lenne az bizony a fürdőnek is, professzor úr! Hiszen ez a tó,
amelyről kegyed oly nagy megbecsüléssel szól, mégsem vetekedhet a
világfürdőkkel!
– De itt van, és a miénk! – csattant fel keményen a tudós hangja.
– S ma már lassan azt sem tudjuk, hová fektessük le vendégeinket. Hét
esztendeje már közel tízezer ember keresett gyógyulást a mi tavunkban.
– Biztos beleszámítja kend azokat is, akik a környékbeli pórok közül
jönnek ide, a csonkabonka parasztokat.
Zalai Pista mindig nevetésre álló szája most megkeményedett.
– Azoknak a csonkabonka parasztoknak, akik szántanak, vetnek és
aratnak, hogy a sümegi boltokban friss liszt legyen nagyságtoknak, néha
nagyobb szükségük van a hévízi tó gyógyító vizére, mint azoknak, akik azt
a lisztet megveszik!
– Nicsak, nicsak – nevetett a patikáriusné –, méregfoga is van a mi
vidám útitársunknak! S mi még azt hittük, csak a szép szavakhoz ért.
– A legszebb szavak az igaz szavak – felelte Zalai.
A sarokban kuporgó szőke leány arcán kedves mosoly suhant át, s aztán
tekintete kedvesen megnyugodott a férfi arcán.
Gyertyánosiné a jó lelkek szelídségével megpróbálta gyorsan vidámabb
tárgyra terelni a szót. De akkor már új szövetségese támadt Zalai Pistának.
Az öreg tudós komor hangon fordult a sümegi patikáriusnéhoz.
– Igaza van öcsémuramnak. Ez a tó mérhetetlen segítséget nyújt a
szenvedő embereknek. S kik szenvednének többet azoknál, akik kezét-
lábát a mindennapi munka nyomorítja?!
– A betegség betegség – szólalt meg először a hallgatag állatorvos –, s
ez a tó mindenkié, aki rá van szorulva.
– Mindenkié majd csak lesz valamikor – nevetett Zalai Pista.
– Most még őkegyelmességéé, Festetics grófé. – Aztán amikor látta a
felé forduló csodálkozó tekinteteket, gyorsan tréfára fordította a szót. –
Most pedig pár hétre a miénk lesz, igaz-e, kisasszony?
A szőke hajú lány megszokta, hogy őt senki sem kérdezi, így hát
zavartan, majdnem dadogva felelte:
 – Igen… azazhogy talán… illetve bizonyosan.
Zalai Pista látván a leány zavarát, gyorsan másra terelte a szót, de
magában elcsodálkozott. Hiszen ez a leány nem volt már egészen fiatal.
Hosszú szőke haja kedves, finom vonalú, keskeny arcot keretezett, de
szeme körül a mély árkok s az apró, sűrű ráncok már arról árulkodtak,
hogy kinőtt az eladósorból.
Abban az időben a leányok nagyon korán mentek férjhez. Akinek
huszonkét esztendős koráig nem kötötték be a fejét, már vénlányszámba
vették, s aki a harmincat is elhaladta, azzal számolhatott, hogy mindörökre
pártában marad. A fiú, miközben szakadatlanul fecsegett a vidék
szépségéről, magában azon gondolkodott, hogy mi történhetett ezzel a
vonzó, kedves teremtéssel, aki a többiektől elhúzódva ily riadtan ül a kocsi
sarkában, s a társalgásban még pár szóval sem mer részt venni, hogy nem
talált a párjára.
A nehéz postakocsi már a Dobogó domb lábánál járt, letért a fürdőhöz
vezető útra, s a tavalyi sárból megmaradt, csontkeménnyé száradt
keréknyomokon és rögökön tisztességesen összerázta utasait. A hölgyek
hol kalapjukat, hol ruhájuk rendetlenkedő fodrait igazgatták, a csomagok
meg összevissza gurultak a kocsi padlóján, s Zalai Pista izgatottan
rendezgette az itt is, ott is csörömpölő üvegeit.
– Na de most már igazán megérkezhetnénk! – mormogta a haragos képű
állatorvos, de a szelíd, öreg professzor csendesen karjára tette a kezét.
– Ne izgassa magát fel a kis kellemetlenségtől. Hiszen már itt is
vagyunk – mondta. S a nád- és sásrengetegből kiemelkedő fenyőfák és
égerfák sötét csoportjára mutatott. – Ott, a túlsó parton, a hegyoldalban
állnak a vendégfogadó házak. Itt lapos, vizes a talaj. Csak oda lehetett
építeni.
A hölgyek, amennyire a zötyögő kocsiban lehetett, felágaskodtak az
ülésekről, s tenyerükkel szemüket ernyőzve figyeltek a távolba. Mindenki
kíváncsiskodott.
Aztán a sümegi patikáriusné valamely levelet terített ki ölében, s
izgatottan mondta:
– Én a legújabb házban szállok meg. Itt a levél s a kontraktus. Zalai
Pista gúnyosan mondta:
– Senki sem kételkedik benne, s most még a kontraktusra sincsen
szükség. Egyébként azt hiszem, mindannyian oda szállunk. Igaz, uraim?
– A mienk a 113-as szoba – mondta szelíden Gyertyánosiné. A szerény
kis szőke leány megadóan suttogta maga elé:
 – Szerencsétlen szám… De hát miért is lenne nekem szerencsém? A jó
fülű Zalai Pista meghallotta a leány sóhajtását. Felé hajolva csendesen
suttogta:
– A szerencséjét mindenki maga formálja, kisasszony, s a szerencsétlen
szám hozza meg sokszor a legnagyobb szerencsét. Csak hinni kell benne.

Mikor a postakocsi harsány kürtszóval behajtott a napfényben úszó kis

kavicsos térségre, szokás szerint összegyűlt a fürdőhely apraja-nagyja.
Volt, aki ismerőst keresett az utasok között, s akadt, aki a délelőtti fürdés
után egyszerű unaloműzésből ácsorgott a tarka virágokkal övezett
sétatéren. Mindenki alaposan megbámulta azonban az újonnan
érkezetteket, akik nem nagyon örültek ennek a látványos fogadtatásnak. Az
érkezés különben se ment minden nehézség nélkül. Izgalmas percek teltek
el, amíg az urak és asszonyságok szétválogatták, majd egy begyűjtötték
kosaraikat, bugyraikat a kocsi mélyéből előszedett, egy rakásra rakott
poggyászhalomból. Aztán udvariasan elbúcsúzva egymástól, úti papírjaikat
lobogtatva, ki-ki nyomában a csomagokat cipelő falusi gyerekekkel; külön
úton megindult szállása felé, hogy aztán – úgy, amint ezt Zalai Pista
megjósolta – egyszerre érkezzenek ugyanazon ház elé.
Az emeletes, rangos, szép épület ott állott a tó partjától nem messze, egy
kis emelkedőn.
Amikor a kis társaság az épület szálájában, ahol a szobakulcsokat
osztogatták, újra összetalálkozott, Korpássyné, a sümegi patikárius
felesége gúnyos mosollyal nézett az öreg professzorra.
– Ez volna hát az az új palota? – kérdezte kissé fitymálva. A professzor
nem vesztette el nyugalmát.
– Van olyan, mint a legszebb sümegi ház – mondta csendesen-, talán az
egy püspöki rezidenciát kivéve.
Gyertyánosiné békítőén közbeszólt:
– Na persze, ez csak vendégfogadó ház. De hát a mi szobánk, a 113-as
igen kényelmesnek látszik.
– Egyáltalán hogyan lehet 113-as – húzta fel az orrát a patikáriusné –,
hiszen ebben a házban aligha van száz szoba!
Zalai Pista közbeszólt:
– Azt, hogy ki hánynál kezdi az egyszeregyet, mindenkinek a maga
dolga, s minél kisebb valakinek a hatalma – nézett a patikáriusné szemébe
–, annál inkább igyekszik azt pár számmal, sorral vagy olykor szóval
megtoldani. A brüsszeli és bécsi vendégeknek – nyomta meg jól a szót –
bizonyára jobban tetszik a mi kis fürdőnk, ha a hercegi számtartóság
háromjegyű számmal állítja ki a számlát. Meg aztán, aki sokat utazott,
tudja, hogy ez külföldön így szokás. A százas szám az első emeletet jelzi.
– Hogyhogy, kedves Zalai? – nézett végig a fiún, lornyonját szeméhez
emelve a szép asszony. – Maga oly sokat utazott?
– A mesterségemmel jár – felelte a fiú. – De hát most már indulhatunk
is felfelé.
A patikáriusné lassan belátta, hogy jobb lesz ezzel az éles nyelvű
fiatalemberrel szót érteni. Kedvesen utánaszólt hát:
– Az lenne jó, ha az ebédnél is együtt maradnánk.
– Ha már a sors így egybehányt bennünket egy zötyögős postakocsin –
nevetett a fiatalember. – Ugye, kisasszony? – fordult a szőke lányhoz, s így
mindjárt félreérthetetlenné tette abbéli véleményét, hogy az ebédlő
társasághoz Gyertyánosiék is hozzátartoznak.
A sors azonban a legjobb tréfacsináló: most sem hagyta abba munkáját
azzal, hogy a postakocsi utasait így összehozta. Odafent az emeleten
kiderült, hogy a 107-es szobában a sümegi patikáriusné az öreg professzor
szomszédja lett, a komor állatorvos meg Zalai Pista mellett lakott. Csak a
Gyertyánosi család szomszédságában volt már minden szoba foglalt.
Mikor Zalai Pista még ebéd előtt kitekintett a folyosóra, meglátta, ahogy
a szőke hajú lány a szobája felé siet. Szokásos üvegjével kezében, odasúgta
a lány fülébe:
– Maga csak ne féljen semmitől, majd teszek róla, hogy ne őrizzék
folyvást.
A lány szemében a bizalom egy kedves sugara villant fel.
– S az ki lehet… itt mellettünk?
– Majd azt is megtudom – mosolygott Zalai. – Maga meg vegye már
észre, hogy sokkal szebb, ha mosolyog, mintha riadt arccal néz körül ebben
a világban.
– Szép? – kérdezte a lány könnyfátyolos szemmel. – Hát ilyennek is
láthat engem valaki?
– Na, majd én megmutatom magának, hogy milyen szép tud lenni! Na
persze, ha magácska is akarja.
Abban a szempillantásban kinyílt az állatorvos ajtaja, s az őszülő
bajuszú, komor férfiú vizsla pillantást vetett a folyosóra.
Szerencsére addigra már bezáródott a 113-as szoba ajtaja, s csak Zalai
Pista mosolygó képét látta.

Az asztalfőn természetesen a patikáriusné ült. Ő diktálta a

felszolgálóknak az ételek rendjét, s csak az italt bízta Zalai Pistára.
 – Hát hogyan tetszik nagyságodnak a mi legújabb épületünk? – kérdezte
kipirult arccal a professzor.
– Meg kell mondanom, professzor úr, hogy nagyon szép – kezdte
ezúttal természetes hangján a patikáriusné. – Csak azt nem értem, miért
hívják “hetes ház”-nak.
Nem akarok hosszadalmas lenni – kezdte a professzor. – Mert ha erről a
mi kis fürdőnkről beszélek, akaratlanul is szaporítom a szót. Pedig hát nem
előadást tartok, jól tudom. S azt is, hogy nincs rosszabb hallgató a
felnőtteknél.
A kis társaság egyhangúlag tiltakozott.
– Szívesen hallgatjuk mindig professzor uramat – kezdte a sümegi
patikáriusné, s Zalai Pista vidáman fűzte hozzá:
– Meg aztán nem vagyunk felnőttek. A hölgyek soha nem öregednek
meg, az állatorvos úr deli legény, mi meg a kisasszonnyal még gyerekek
vagyunk.
A szőke leány lángvörös lett, de végre is elnevette magát.
Gyertyánosiné felemelte poharát, s kedvesen mosolygott a fiatalemberre.
– Köszönöm, Zalai úr, hogy végre megnevettette az unokahúgomat.
Nem tudok visszaemlékezni rá, hogy Terézia mikor nevetett utoljára.
– Akkor hát sok pótolnivaló lesz – kacsintott Pista a leányra, akinek
szemében most már huncut fények bujkáltak.
De akkor a patikáriusné villájával megcsörgette poharát.
– Azt kérdeztem a professzor úrtól: miért “hetes ház” a neve a
szállásunknak?
– Ebben a náddal, sással évszázadokig elborított paradicsomban –
kezdte az öreg megindult hangon – szemünk láttára születik meg a nemzet
majdan nagyhírű fürdőhelye. Nemrég kopár legelő volt ez a domboldal. De
építkezni csak itt lehetett. A többi láp, dágvány, mocsár. Aztán végre a
domboldal is a Festeticsek birtokába került. Két esztendő alatt kilenc
épületet emeltek, s közülük azt a hatot, amelyek a tó nyugati oldalánál
álltak, megszámozták. A hetediket, Hévíz első emeletes épületét kitűnő
ember: Lonkay Ferenc uradalmi építész tervezte, így lett “hetes ház” a kis
gyógyfürdő legszebb épülete.
– S a mi birodalmunk! – nevetett Zalai Pista, és koccintásra emelte
poharát.
– Lakik ott más is – mormolta bajusza alatt az állatorvos. S ott a 113-as
szoba mellett nem is akárki. Balról: a keszthelyi ulánusok egyik főtisztje.
Valami Herr “von und zu”. Igen előkelő családnak sarjadéka. Reggelijét
mindennap a tisztiszolgája szervírozza.
 – Mondja csak, doktor úr, nyugodtan, hogy felszolgálja, attól, hogy
németül beszél, nem lesz se okosabb, se műveltebb senki. S ott Lentiben,
amikor az állatokat kezeli, bizonyára ön is szép magyar nyelven beszél.
– Na de hát kit érdekel, hogy ki lakik mellettünk? – méltatlankodott
Gyertyánosiné. – Maga meg, Zalai úr, vigyázzon arra a csípős nyelvére!
– Amely csak magának árt – mondta szigorú tekintettel az állatorvos. –
Hiszen a francia forradalom jelszavain nevelkedett jakobinusoknak, akik
negyvennyolcban vesztébe sodorták a nemzetet, már megadtuk a leckét.
Zalai Pista most egy percre elvesztette szokott vidám kedvét, s magából
kikelve, de lassú s épp ezért félelmetes hangon mondta:
– Abból a leckéből még a bécsi kormányzat is tanult. Úgy látszik, a lenti
állatorvos keveset. Másként nem merné a nemzet legkülönbjeit gyalázni.
– Nocsak, nocsak… ne bántsuk egymást – csendesítette a vitatkozókat a
professzor. – Húsz esztendőnél több múlt el azóta. A nemzet is
megbékélésre hajlott. S mi gyógyulni jöttünk ide, nem harcolni.
Zalai Pista elnevette magát.
– Állom az alkut. Amíg itt vagyok, nem vitatkozom. De csak a hölgyek
nyugalma s gyógyulása kedvéért. – Aztán egy pillantást vetett a szőke
leányra, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel. – De a negyvennyolcból vagy
még inkább a negyvenkilencből nem engedek. S azt is hirdetem
mindenkor, hogy abban a harcban, amelyet az igazságért folytatunk, nincs
fegyverszünet. Értette, doktor úr?
– Értettem-felelte az állatorvos. – De azt hiszem, uraságod is
megérthetné, hogy amit itt elárult magáról, fél napra kicsit sok.
Zalai Pista egy új üveget tett az asztalra.
– Kóstolja csak meg, doktor úr! S aztán mondja, hogy békesség legyen
velünk.
Az állatorvos koccintásra nyújtotta poharát.
– Békesség legyen velünk – mondta fogcsikorgató kedvességgel. A
fiatalember kiitta a borát, s aztán odafordult az állatorvoshoz.
– Már fél napra is sok az igazságból? Pedig három hétig ülünk még
együtt. Akkor hát jobb, ha ezután majd az időjárásról s a táj szépségéről
beszélgetünk. Mert tudja, doktor úr, mi abból a negyvennyolcas leckéből
nem azt tanultuk, hogy hibáztunk, hanem azt, hogy másként és jobban kell
csinálnunk. Mert a negyvennyolcból – érti, doktor úr?, a negyvennyolcból
nem engedünk soha!
 Terézia késő délután sétára indult nagynénjével s a patikáriusnéval,
akiről pár óra alatt kiderült, hogy a korabeli társadalom rákényszerítené
rátarti jelmez alatt melegszívű, kedves, derék asszony rejtőzik.
Legelébb persze a tó partjára indultak. Hová is mentek volna? Hiszen
Hévízen minden út a tóhoz vezet, amely ott csillog a hatalmas fák
sűrűjében, csodálatosan dús növényzet között. A nemrég még mindent
elborító mocsár nyomát őrizte a sétálók lába alatt szinte hullámzó, lapos
talaj. Az út, amelyet nemrég töltöttek fel, inkább ösvényként övezte a
tavat, s ahogy a nyugati partról kelet felé kanyarodott, lassan beleveszett a
lápba. Terézia arra gondolt, hogy ennek a csodálatos tónak jóformán nincs
is partja; a tiszta víz szelíd hullámai lassan simultak el a nád és sár között a
bozótban, megteremtve ezzel valami szép összhangot a természet oly
különböző elemei között.
S amellett az így kialakult parti kis világ olyan sajátos és valószínűtlen
képet nyújtott, hogy a három nő valósággal belefeledkezett a látványba.
Trópusi fények, illatok, a víz színén úszó fehér tündérrózsák káprázatos
szépsége bűvölte el mindennapi látványokhoz szokott szemüket. Annyira,
hogy észre sem vették, amikor Zalai Pista felbukkant a fák közül.
– Szép jó estét a szép hölgyeknek! – lengette meg széles kalapját. –
Megértem kalandozásukat e varázslatos tó körül, de most már egy tapodtat
se tovább! Másként nem győzöm majd kiszedni a sárból tündércipellőiket.
Gyertyánosiné, a fekete hajú, zöld szemű, szép Klára asszony már
megszerette ezt a bolondos embert.
– Jöjjön csak, jöjjön, kedves Zalai úr! – nevetett. – Már úgyis nagyon
hiányzott nekünk egy jakobinus.
– Bizony – mondta a patikáriusné –, már unatkozunk, ha nem halljuk
civódását azzal a derék állatorvossal.
– Pedig azt nem fogják hallani – felelte a vidám férfiú. – Úgy
gondolom, ő is megunta a közelharcot, vacsorára már más asztalhoz
téríttetett magának. Hamar megtalálta a magához való társaságot. A kis
kávéház teraszán már együtt söröznek az ulánussal.
Terézia összecsapta kezét, és ijedten kérdezte:
– S magának nem lesz baja abból… abból, amit mondott?
– A felét sem mondtam annak, amit amúgy is tudnak rólam a bécsi
kopók. De azokat most szoros pórázon tartja a gazdájuk. Elég a gondja
Itáliában, nem akar újat Magyarországon. Ám annak az állatorvosnak azért
hálás vagyok – tette hozzá –, mert neki köszönhetem, hogy magácska
elárulta: félt egy kicsit.
Terézia lángvörös lett.
 – Mindenkit féltek – mondta –, aki bajba kerül.
A három hölgy közben megindult visszafelé az ösvényen. Eleinte csak
libasorban lépkedhettek, s Terézia Zalai Pista elé került. A fiú akkor vette
észre, hogy a leány, bár ügyesen leplezi, erősen sántít, s néha egy-egy
nagyobb lépésnél arca szinte eltorzul a fájdalomtól.
Mikor kiértek a kavicsozott sétaútra, Zalai Pista azt javasolta, hogy a
hölgyek térjenek be a kis kávéházba, ő pedig sétál még egyet Teréziával.
– Inkább üljetek le, kislányom, erre a padra, ide a kávéház elé – tört ki
Klára asszonyból a gondos nagynéni, s aztán a két asszony bevonult a
kávéházba, ahol délutánonként egy-egy jegeskávéra összegyűlt a
fürdővendégek serege.
Teréz leült a padra, s gondosan elrendezte sokfodrú szoknyája ráncait,
míg Pista nevetve nézte.
– A maguk élete sem lehet könnyű ezekben a kacifántos hosszú
ruhákban. Csupa szalag, fodor meg miegymás…
– A mi életünket nem a szoknyák, fodrok, szalagok nehezítik – sóhajtott
Terézia, de a vidám gavallér nem engedte elbúsulni a lányt.
– Hamar megtudtam, hogy ki a szomszédja – újságolta. Terézia
nevetett.
– Nem volt nehéz… Hiszen az állatorvos bácsi délben már kikürtölte.
– Azt még egy vidéki kisasszonykának is illene tudni – gúnyoskodott
Zalai Pista –, hogy a szállodai szobában két szomszédja is lehet. Egyik
balról, másik jobbról. Az egyik az ulánus…
– S a másik? – kérdezte durcásan Teréz.
– Igen rendes ember, sőt a legrendesebbek közül való. Huszonhárom
esztendeje honvédtiszt volt, most mérnök, vagy ahogy maguk felé
mondják: inzsellér.
– Akkor hát nem lehet valami fiatal – mondta Teréz, éppen csak hogy
mondjon valamit.
– Én se vagyok fiatal – mondta Zalai Pista. – Ő is, én is elhaladtuk a
negyvenet…
– Maga negyven? Harmincnak se néztem.
– Köszönöm, de ezt csak az álarcomnak köszönhetem.
– Miféle álarcának?
– A képemet simára borotválom, és mosolyra kényszerítem. Akár van
kedvem hozzá, akár nem. A szám is segít a maszkírozásban: annyi
bolondságot beszélek, hogy az nem illik a koromhoz. A korunkban oly
divatos rátarti finomkodást megvetem, s nem akarok méltóságteljes lenni.
A kornak kijáró tiszteletet nem ismerem. Semmi tisztelnivalót nem látok
abban, hogy kopaszodom, nyilall a derekam, és romlik a látásom. Csak
emberi kiválóságot tudok tisztelni. Az pedig lehet húsz- vagy
hetvenesztendős. Mindegy.
– Pedig az idővel nem jó tréfálni – suttogta halkan Terézia. – Hamar
elszáll felettünk. Jóvátehetetlenül.
– Ne az időt sajnálja, Terézia kisasszony, hanem a szomorú perceket.
– Könnyű magának! Csak vidám percei vannak.
– Ne higgye – komorult el a férfi.
– Vidámnak lenni nehezebb, mint vidámnak látszani. Amikor
vándorlegény koromban a német hegyek között jártam, az egyik városház
napórája felett olvastam: “Tégy úgy, mint a napóra, csak a derűs napokat
számold!” Életem legnehezebb időszakában a gyomrom korgott, éhes
voltam és számkivetett. De a napóra tanítását megjegyeztem. S ha
nincsenek, magam teremtek magamnak derűs órákat vagy perceket.
– Mégis könnyű magának – ismételte a lány. – Férfi, önálló és
egészséges. Sohasem tanulta meg, mi az: magányosnak és
kiszolgáltatottnak lenni. Sánta vagyok, és soha nem voltam szép, s egy
pusztaságban élek, ahol emberrel sem találkozom…
– Talán nagyobb baj az – mondta Zalai, miközben botjával rejtelmes
ábrákat rajzolt a kavicsra –, hogy egy olyan világban él, ahol a lányok
eladó portékák, s értéküket azzal mérik, hogy kinek hány kérője akadt.
– És bámulok egy tükörbe, amelyben csak szaporodó ráncaimat látom;
lakom egy házban, ahol csak apám óvatos és szemrehányó célzásait s
anyám feddő szavát hallom “más” lányokról. Annyi féltő és részvevő
jóakarat vesz körül, hogy attól még azt a kis önbizalmat is elvesztem,
amelyet reggelente összekaparok, hogy újrakezdhessem a napot.
Terézia szemét elöntötték a könnyek, s aztán, mint aki álmából ébredt,
riadtan kapott a homlokához.
– De hát miért mondom mindezt el magának? Egy éve nem beszéltem
annyit magamról, mint itt öt perc alatt. Pedig maga idegen. Reggel még
nem is ismertem!
– A nehéz sorsú emberek láthatatlan jelet viselnek a homlokukon, s
megismerik egymást szavak nélkül – mondta melegen Zalai, s a lány
kezére tette a kezét. – Én már a postakocsiban magára ismertem, ahogy ott
ült a sarokban; riadtan s gyanakodva nézett szét ebben az idegen világban.
Amit most elmondott, önmagának mondta el. Én csak véletlenül hallottam.
De arra kérem, higgyen magában. Az ember életét nem a múló évek, sem a
kérők száma, de a ráncok szaporodása sem szabják meg. Az életünket
magunk építhetjük gonddal, verejtékkel. És magunk is ronthatjuk el. Érti?
A derűs napokat számolja csak, Terézia!
A lány mereven nézte cipője orrát, s csendesen folytatta:
– Odahaza valóságos börtönben élek. Óvnak a széltől, vigyáznak rám, s
közben nem veszik észre, hogy örömtelenül szállnak el felettem az évek.
Zalai bólintott.
– Nincs nagyobb zsarnokság az ilyen szeretetnél. Gondoskodásával
sűrűbb ráncokat von az ember köré, mint némely börtön. Láttam, hallottam
az előbb a jó Klára asszony szavait, s akkor gondoltam rá, hogy a maga
életében is időszerű lenne egy kis lázadás. – Aztán nevetve tette hozzá: –
Lázítónak, látja, már itt vagyok én. És milyen gyorsan felismertek! A
jakobinust. A derék hölgyeket is, mint némely igazi zsarnokot, olykor
látnokká teszi a rossz lelkiismeret. Na de ne siessük el az összeesküvést! Jó
pár hét időnk van.
Teréz felnevetett.
– S akkor?
– Megostromoljuk a 113-as szobát, s kiszabadítjuk az elnyomottakat.
No de nézze csak – komolyodott el Zalai –, itt egy valódi forradalmár.
A sétányon fel-alá hullámzó urak és asszonyságok között most magas,
fekete férfiú tűnt fel. Két bottal járt, de így is megőrizte daliás tartását.
Fekete zsinóros ruhája s szép dús Kossuth-szakálla azonnal elárulta a
keménykötésű magyart. Alig akadt a sétányon asszony vagy lány, akinek a
szeme meg ne akadt volna ezen a klasszikus szépségű, tüzes tekintetű,
halvány férfiarcon. S aztán mindegyikük arcán megjelent az a sajnálkozó
mosoly, amely a betegeknek kijár.
Zalai Pista megérintette a leány kezét.
– Ez a szomszédja, a 112-es.
Teréz láthatóan megbűvölve nézte az őszülő halántékú férfit.
– És a lába? – kérdezte. – Mi lelte a lábát?
– Azt hiszem, Isaszegnél érte a kartács. Összeroncsolta tisztességesen. S
most itt, a csodatónál próbál évenként enyhülést szerezni fájdalmaira.
– Mennyi szerencsétlen ember! – sóhajtott Terézia.
– Nem akarja megismerni? – kérdezte Zalai. – Ez is beletartoznék az
összeesküvésbe.
– Jaj, nem, nem! Mit szólna Klára néni? Az ő engedélye nélkül! És
mondja, maga ismeri?
– Még nem, de ezen lehet segíteni.
 Azzal mit sem törődve a leányzó tiltakozásával, a magas, fekete ruhás
férfiú után sietett. Az idegen meghökkenve állt meg, amikor Zalai feszes
vigyázzállásban megállt előtte.
– Őrnagy úr! – kezdte kemény hangon.
– A huszonkettes nemzetőr zászlóalj tizedese, Zalai István jelentkezik!
A szakállas férfi elnevette magát.
– Ne bolondozz, fiam – mondta keserű hangon. – S ne emlékeztess a
soha vissza nem térő időkre.
– Semmi sem múlt el, és semmi sem veszett el, mondta valamely bölcs
ember, csak amiről az ember maga mond le.
– Derék fiú vagy – mondta az idegen.
– Csak azt mondd meg: mit akarsz tőlem?
– Szeretném megismertetni őrnagy urat szobaszomszédjával,
Gyertyánosi Terézia kisasszonnyal.
– Akkor először az őrnagy urat hagyd el, és szólíts Ferenc bátyádnak.
Mert Korompay Ferenc vagyok. Aztán meg azt mondd meg: miért akarsz
megismertetni azzal a hölggyel?
– Először – kezdte Pista –, mert szomszédok lévén előbb-utóbb úgyis
megismerkednek, másodszor, mert a Bibliában is meg van írva, hogy nem
jó az embernek egyedül lenni. Még fürdőhelyen sem.
Korompay nagyot nevetett, és megindult Pista nyomában a pad felé,
amelyen Terézia várakozott.
Azt, hogy Zalai Pista kedves vidámsága, szelíd cselszövényei, jókor, jól
elmondott bókjai és tréfái micsoda varázslatot műveltek, nem tudhatja
senki. De való igaz, hogy Terézia minden félelme ellenére Korompay
Ferenc pár nap alatt a kis társaság egyik legkedveltebb tagja lett, s ha
valamerre indultak, a finomkodó patikusné s a szigorú erkölcsű Klára
asszony versengve kérték: tartson velük. A két derék asszonyság szívében
gyors rokonszenvet ébresztett a komoly férfi tiszteletet parancsoló alakja.
Zalai Pista elégedetten látta azt is, hogy a sápadt, szomorú, szőke Terézia
ajkán egyre gyakrabban bujkál Korompay társaságában valami halvány
mosoly.
Az öreg professzor atyai szeretettel őrködött a kis társaság felett, s Klára
asszony is elfeledte minden otthoni gondját új barátnője, a patikáriusné
társaságában, a fürdőélet szelíd örömei között. A fürdőhely csendjét nem
verték fel nagy események, de a mindennapok örömei állandó kísérői
lettek a kis társaság életének. A reggeli kávé a kávéház árnyas fákkal fedett
teraszán, a délelőtti fürdő a deszkafolyosók labirintusával rejtelmessé tett
tóban, a délutáni séták a téren, ahol a kis pavilonban frakkos urak vagy
katonabanda szolgáltatta a térzenét, hozzátartoztak a fürdővendégek
mindennapjaihoz. Éppen úgy, mint a csendes esti órák a “hetes ház” tágas
halijában, ahol érzelmes pásztorjeleneteket ábrázoló metszetek és széles
aranykeretű képek alatt, szépen berakott asztalkák mellett, kedves öreg
fotelokban ültek a hölgyek és az urak. Az urak dominót vagy sakkot
játszottak, a hölgyek hímzőkereteik fölé hajoltak. Néha-néha körbejárt
valamely dáma piros bársonyba kötött emlékkönyve, amelybe érzelmes
versikéket írtak az elutazók.
Terézia és Korompay nem vettek részt a játékokban, s rendszerint
félrevonulva, egy dívány sarkában beszélgettek. Nyugalmukról Zalai Pista
gondoskodott, aki körbejárván rejtelmes üvegjeivel, elvonta a szigorú
társaság figyelmét róluk. Gyertyánosiné, akinek feladata lett volna Terézia
őrizete, már régen tudta, hogy nem tölti be azt a szigorú és kellemetlen
szerepet, amelyet a leány szülei neki szántak. De a szép, zöld szemű
asszony most már semmi kedvet nem érzett ehhez a szerephez, s magában
őszintén örült, hogy bánatos szemű, korosodó, sánta kis unokahúga
számára, íme, két lovagot is küldött a sors. Jól tudta, hogy engedékeny lett,
de nem is bánta.
Lehet, hogy Gyertyánosiné szívét is megcsapta az a furcsa,
mindenkiben hajdani fiatalságát felélesztő, emlékidéző, könnyelműségre és
örömre csábító levegő, amely úgy látszik, időtlen idők óta ott bujkál a
hévízi dombok között.
Egyik este meg is kérdezte az öreg professzort:
– Nem az ördög leheletét érezzük ma is a tó fölött? Hiszen jól ismerem
a legendát, amelyben írva vagyon, hogy az ördög szántott volna valaha a
hévízi határban, s ekéje nyomán szakadt fel a bűvös vizű forrás. Kénes
gőzökkel telített leheletét most is érezzük a tó felett.
Az öreg professzor bólintott.
– A legenda persze nem ér többet, mint a többi. De a varázs, mely
megfiatalítja a szíveket, aligha tagadható…
Zalai Pista úgy érezte, ideje, hogy közbeszóljon:
– És az is lehet, hogy angyal jár a vizek felett. Az, amely visszaadja a
fiatalságot s az örömöt a betegeknek, a nyomorultaknak, a
reményvesztetteknek és a bánatosaknak.
Klára asszony elgondolkozott, aztán mosolyogva s meleg szeretettel
nézett a közbeszólóra.
– Kedves Zalai úr, maga, úgy látszik, nemcsak vidám, de okos és jó
ember is. Isten áldja érte.
 Később, amikor Korompay arra kérte Gyertyánosinét, hogy hadd
sétáljon egyet Terézia kisasszonnyal a holdfényben, szelíden bólintott.
– Menjenek! De lámpaoltásra legyenek ám itthon. Te pedig, Terézia,
vidd magaddal a kötött kendődet! Hűvösek már az augusztusi éjszakák.

Azt, hogy Terézia és Korompay mit beszéltek egymással azon a

holdfényes estén, nem tudhatja senki. A hold – békés és derűs segítőtársa
minden korú, rendű és rangú szerelmeseknek – ezúttal is biztatóan nézte a
parton sétálókat. A szavukra nem figyelt, csak tékozlóan szórta ezüstös
fényét lábuk elé. S ekként sejtelmessé téve és megszépítve a világot,
boldog perceket varázsolt két magányos, beteg ember életébe.

Vidáman, gyorsan múlt az idő, s Terézia, aki addig azt sem tudta,
hogyan űzze el az éjszakák s nappalok szomorúságát, egyik reggel azon
kapta magát, hogy azt számolja, hány napot tölthetnek még a fürdőhelyen.
Azt a napot, az elutazásét, úgy tartotta számon, mint az ítélet napját.
Biztosan tudta, hogy ezután már soha nem tud majd úgy élni, mint azelőtt.
Olyan volt ez a két hét számára, mint valami csodálatos álom, amelyből
nem akart fölébredni.
Pedig a második hét közepén vége szakadt a vidám napoknak.
Nyugatról beborult az ég, szürke ködfellegek borították a láthatárt, s három
álló napon át szakadt az eső. A fürdő vendégek közül sokan már az első
napon csomagolni kezdtek, s a derék hévíziek hiába magyarázták az
elkedvetlenedett idegeneknek, hogy meglátják: hamar kiderül.
Azt, hogy a “hetes ház”-ban összegyűlt kis társaság tagjai közül
senkinek eszébe sem jutott a hazatérés, nemcsak a nemrég megkötött
barátságoknak, hanem az öreg professzornak is – aki jó szóval s reménnyel
tartotta őket – köszönhették. Az asszonyok szelíd ármánnyal még arra is
szövetkeztek, hogy említést sem tesznek leveleikben otthon maradt
férjüknek a hirtelen megváltozott időjárásról.
Bár amikor a fürdőépületek deszkakapuit is bezárták, s a nemrég
feltöltött sétányt szünet nélkül verte az eső, helyzetük elég reménytelennek
látszott. A felhőszakadás okozta sár kérlelhetetlen ellenségként zárta körül
s valóságos ostromlott várhoz hasonló menedékhellyé tette a
vendégházakat. A délelőttöt a hölgyek még csak eltöltötték valahogy a
szobájukban, hosszúra nyúló pihenésekkel, varrással, kézimunkával, s az
urak is pipaszó mellett, levelezéssel, amíg megszólalt az ebédre hívó
harangszó. A neheze ezután következett. Előkerültek a kendők, esernyők
és köpönyegek, s megkezdődött vándorlásuk az étterembe, vagy ahogy
Zalai Pista tréfásan nevezte, “az átkelés a Vörös-tengeren”. Szakadó
esőben, immár bokáig érő sárban, nem volt ez akármilyen vállalkozás.
Nem csoda, ha sikeres hazatértük után mindenki boldogan tért szobájába,
délutáni pihenőre.
Estefelé járt az idő, amikor az első vendégek újra összegyűltek az
előcsarnokban.
– Se ki, se be! – dörmögte ingerülten az ulánus tiszt a komor állatorvos
fülébe. – Sártenger a világ…
– Hja, kérem, tudhattuk volna, hová jövünk! – sóhajtott az állatorvos. –
Így van ez nálunk…
Zalai Pista, aki éppen a két barát asztala mellett ment el, nem állhatta
meg szó nélkül:
– Még jó, hogy ott Lentiben másként van – mondta gúnyosan –, ott
bizonyára flaszterút vezet az állatorvos úr házához, akár Bécsben.
Az öreg professzor, aki éppen jókor ért oda, csillapítóan tette a harcias
Zalai vállára a kezét.
– Hagyd el, fiam! – legyintett. – Aki az esőt is ellenünk fordítja, nem
érdemes azzal vitatkozni. – S aztán hátat fordítva az állatorvosnak,
mosolyogva fogadta az ulánus udvarias tisztelgését. – Mindenből tanulhat
az ember. Lám, ez az igazi német különb magyarból lett labanc barátjánál.
Az állatorvos azt tette, amit egyedül tehetett. Úgy tett, mintha semmit se
hallott volna, de komor, sovány arca még vigasztalanabb lett.
Az öreg professzor jókedvűen folytatta:
– Különben is itt jönnek a hölgyek. Vége mindenféle vitának! Pár
perccel később aztán már együtt ült az egész társaság. Zalai Pista látva s
elértve a kedvetlenséget, kipenderült a társalgó közepére.
– Úgy vélem, senkinek sincs kedve e fertelmes időben átmenni a
vendéglőbe. A magam felelősségére úgy intézkedtem hát, hogy a fogadós
hideg vacsorát állítson össze, s küldje át mindenkinek a szobájába.
A bejelentést általános öröm s megkönnyebbülés fogadta.
– Akkor hát csak az ital van hátra folytatta Zalai, s széles lebernyegéből
öt üveg badacsonyit varázsolt elő. – Ebből még az állatorvos úrnak is jut.
A sovány, szikár férfiú szikrázó szemmel állt fel.
– Én nem szeretem a kivételeket – kezdte száraz hangon. – Átmegyek a
vendéglőbe vacsorázni.
Azzal kihúzta magát, mint egy spártai hős, s kivonult az előcsarnokból.
Zalai Pista nem mulasztotta el a búcsúszót.
– Jó étvágyat! – mondta nevetve. S akkor már az egész társaság csak
arra ügyelt, hogy valamiképpen hangosan fel ne nevessen.
 Pedig sok vidámságra nem volt okuk. Odakünt vigasztalanul szakadt az
eső, s a tó fölött sűrű fehér párafelhők borították el az eget. A patikáriusné
idegesen fordult Hetyei professzorhoz.
– Meddig tart ez itt?
– Megöregedtem – mosolygott az öreg –, de jövendölni nem tanultam
meg. Még annyira sem, mint az a cigánylány, akit Ali koppányi bég egy
portya során a tátikai vár alatt rabolt el.
– Mesélje el, mi lett vele, János bácsi! – kérlelte Klára asszony. – Úgyis
oly nehezen múlnak ezek az esős napok.
– Nem tudom, mi az, amit elmondok – kezdte az öreg. – Mese, monda
vagy legenda. Hiszen annyi mindent meséltek erről a tóról. Hallottuk már
azt is, hogy a forrás az ördög ekéje nyomán fakadt fel. S tudjuk, ma is úgy
forr, bugyog, mint ezer évekkel ezelőtt. Sok mindent megmagyaráztak
azóta a tudósok, de itt, a kénes gőzök között megértjük a legendafaragó
ősembert is, aki hogy tudását pótolja, az ördög erejét hívta segítségül.
– De mi volt azzal a cigánylánnyal? – kérdezte Zalai Pista nagyot
kortyolva kulacsából.
– Hát az úgy volt, hogy a török nagy vigasságot csapott egy jól sikerült
tátikai portya örömére. Mikor a mulatság tetőpontján állt, a koppányi bég
előhozatta a lányt, s tenyerét elébe tartva azt parancsolta, hogy jósolja meg
neki, ki lesz a győztes a párviadalban, amely már elkerülhetetlennek
látszott közte s a híres bajvívó pápai kapitány, Huszár Péter között. A lány
– igen okosan – azt jósolta, az lesz a győztes, aki megfürdik a hévízi tó
vizében. A török csak nevetett a jóslaton, de Huszár Péter – mit sem tudva
minderről – Ali betörésének hírére már másnap Hévízre érkezett, a nagy
hajszában lesántult lovait megúsztatta, s maga is megfürdött a tó meleg
vizében.
– És aztán?! – kérdezte Terézia kipirult arccal.
– Csak az történhetett, amit a cigánylány megjósolt. Huszár Péter,
akihez másnap még más magyar kapitányok is csatlakoztak, bizony
győzött a párviadalban, s rabláncon vitte magával Pápára Ali béget.
– De hát nem értem – mondta a patikáriusné –, hiszen professzor úr azt
mondta, csak száz esztendeje tudunk a tóról…
– Történeti adatokat, azokból is kevés bizonyul igaznak. De a
varázserejű vizet a környékbeli nép jól ismerte. Páholásnak mondták
valaha a bőr finomítását. Ehhez igen alkalmatos volt a meleg víz. S a
környékbeli falvak neve…
– Alsópáhok, Felsőpáhok… – mondta Zalai, aki sokat mászkált a
környékben.
 – Na látja! S a parasztok bizonyára arra is hamar rájöttek, hogy a
köszvényt, csúzt, reumát igen jól gyógyítja ez a víz. Csak az uraknak
kellettek évszázadok, míg felfedezték. S addig a nép mondák, regék
aranyködével vette körül varázserejű tavát. A krónikások képzelete aztán
ezekből nemegyszer formált történeteket.
– Kezdjük a legrégibbnél! – kérte Zalai Pista.
– Itt is úgy kezdődik, mint mindenütt a Dunántúlon: már a rómaiak
idején.
– Azok is jártak itt?
– Okos nép volt, mindenütt megtelepedett, ahol szépen és jól lehetett
élni. De csak fent a dombokon, ahol most a falvak sorakoznak, hiszen itt
lent még láprétség, mocsár, nádrengeteg vette körül s takarta el a forrást.
Ezért látszik képtelenségnek az a másik legenda is.
– Hát az meg miről szól? – faggatta Klára asszony az öreget.
– Úgy mondják, Dubiusnak hívták azt az öreg rómait, aki
nyolcvanesztendős korában még írnok volt a közeli erődben. Az öreg
felesége, akinek nehéz természete volt, sokat szenvedett a reumától, s ettől
még házsártosabb lett. Dubius sokat törte a fejét, mit tegyen, amíg egyszer
a környékbeli kis tó partján járva megfigyelte, hogy fáradt, öreg erdei
vadak a meleg vízben megfürdetvén beteg tagjaikat, fürgén és vidáman
futnak el a partról. Nem kellett több az öreg rómainak, s már vitte is
házsártos asszonyát a tóhoz. A víz persze már akkor is csodát tett. Az
asszony betegsége az első fürdés után elmúlt, s ezzel együtt múlt el
házsártossága is, és fiatalos boldogsággal tért vissza férje mellé.
– Miért nem ezzel csábítják a vendégeket a tóra? – nevetett Zalai. –
Ezrivel hoznák ide az asszonyokat.
– Jönnek maguktól is – nevetett a professzor. – Persze annyira szép ez a
történet, hogy aki kitalálta, se nagyon hihette. Hiszen a főszereplő neve is
latinul kétségest, bizonytalant jelent.
Az esőverte tájra telepedő lehangoló szürkeség lassan bekúszott az
előcsarnokba is. A társalgás egyre vontatottabbá vált, a hölgyek fázósan
húzták össze vállkendőjüket; Terézia és Korompay némán és szomorúan
néztek maguk elé. Éppen ideje lett, hogy a háziszolga meggyújtsa az
opálüvegek mögé rejtett fali gyertyatartókat, s amikor a patikusné kérésére
még három ezüstkandelábert is letett az asztalra, egyszerre barátságos,
otthonos hangulata lett a szobának.
Zalai Pista, aki a vacsorát felszolgáló pincérek élén visszatért a szobába,
ragyogó hangon jelentette:
 – Azt hiszem, a vacsorával együtt a szép időt is meghoztuk. Kelet felé
szakadoznak a felhők.
– Hát ha ez igaz – pattant fel a sümegi patikusné –, ha ez igaz, akkor
én…
– Na, csak semmi elhamarkodott ígéret! – csillapította a professzor. –
Ha kisüt a nap, mindent megbánunk, amit a záporban ígértünk…
– Igaza van, professzor úr – bólintott rá bölcsen Klára asszony. – De
azért egy kis fogadalmat mégis tehetnénk. Azt mondják, van itt a közelben
valahol egy vénséges vén templom. Fogadjuk meg, hogy ha kiderül az idő,
az első utunk oda vezet.
– Ámbár a fogadalmaknak nem vagyok barátja, mert ha a veszedelem
vagy a baj elmúlt, rendre megszegik őket – legyintett a professzor –,
szívesen megrendelem a kocsikat Egregyre.
– Ott a templom?
– Immár vagy hétszáz esztendeje őrködik kősisakos tornya a hévízi
völgy felett.
– S olyan messze van?
– Hát – kezdte tapintatosan, s a sánta Teréziára és Korompayra gondolt
Hetyei – egyikünk sem azért jött Hévízre, hogy gyalogsétákat tegyen. Én
legalábbis a kocsira szavazok. A faluból még úgyis jó darab út vezet a
temetőhöz, amelyben az öreg templom áll. Aki velem tart, emelje fel a
kezét!
A kezek sorra emelkedtek a magasba, s Zalai Pista mindjárt kiáltotta a
végeredményt:
– Egyhangú, s ez két kocsit jelent…
S hogy az ég is beleegyezését adja a nagy tervhez, odakint a felszakadó
felhőkárpit mögött felcsillant a hold, s egyik eltévedt sugara a szálának
éppen azt az eddig árnyékba burkolt sarkát világította meg, ahol Korompay
Ferenc fogta szelíden Terézia kezét.
Gyertyánosiné, a szép Klára asszony hirtelen félrefordította fejét, és
felállt.
– Úgy hiszem, itt az ideje, hogy pihenni térjünk. Terézia!
Különösképpen, ha holnap nagyobb kirándulásra indulunk.
– Igen, édes néni! – ugrott fel Terézia, és végigsimította szoknyáját.
Korompay mélyen meghajolt a hölgyek előtt.

Abban az időben még szántók, rétek, szőlők s ritka pincehajlékok között

vezetett az út Egregyre. Olyan szép volt a háromnapos eső után felfrissült
táj a délutáni napsütésben, hogy a két asszony már útközben elhatározta,
hogy gyalog térnek vissza Hévízre.
– Hiszen alig lehet hosszabb az út félóránál – mondta a patikáriusné, s a
professzor rábólintott.
– Igen ám, de mi lesz Teréziával? – aggódott Klára asszony. – S
Korompay úrnak sem való ekkora gyaloglás.
– Az egyik kocsit itt tartjuk – készségeskedett a határban velük szemben
ülő Zalai Pista. – S én majd velük maradok.
Az agyagos talajba mélyen bevágott kacskaringós úton a lovak lassan
ballagtak fölfelé a ritkás erdővel borított domb tetejére. A széles hátú, zöld
fűvel borított dombról aztán elragadó látvány tárult a kirándulók szeme elé.
A szelíd lankák alatt a széles zöld rétek egészen Hévízig húzódtak.
Szemben a furcsa falu – Cserszegtomaj – szétszórt házai bújtak meg a
domboldal szőlői között, s a hegyvonulat fölé nyúló Csókakő vonala élesen
rajzolódott ki a délutáni égre. Messze a
Gyöngyös patak bozótos völgye húzódott, s mögötte emelkedett a
Kovácsi-hegy bazaltfala. Pár percnyi csend után a professzor szólalt meg:
– Kis képzelőerővel innen már a régmúlt időket is láthatják nagyságtok.
A völgy, mint hatalmas képeskönyv, igazolhatja, amit a Balaton-vidék
hajdani állapotáról elmondottam.
Aztán a domboldalról a szőlőparcellák között lefelé ballagó kirándulók
előtt váratlanul előtűnt a templom.
– Ilyen kicsi? – kérdezte meglepetten a sümegi patikáriusné.
– Igen – mondta a professzor. – Igénytelen, szerény kis épület, mégis
valamikor majd tízezrek bámulják meg. Hiszen több mint hatszáz
esztendős. S azt, hogy tatárdúlás, török harcok alatt megmaradt, talán
éppen annak köszönhetjük, hogy ilyen kicsiny és jelentéktelen, s itt állt
ezen az elhagyatott helyen.
A kirándulók körbejárták a kis templomot.
Terézia elbámulva kérdezte:
– De hát hogy került ide?
– Valaha alighanem a falu is itt állt a tetőn és a domboldalban, de a
török időkben elpusztult, s később már távolabb építették fel.
– Hát ezek a sírkeresztek?
– Ki tudja? – vonta vállát a professzor. – Némelyiken még olvasható a
felírás. Egy darabig, úgy látszik, még ide temetkeztek.
A csendet Klára asszony törte meg:
 – Gyerünk innen – mondta fázósan összehúzva vállkendőjét. –
Megmagyarázhatatlan itt a szomorúság. S kétszeresen érzi az ember, ha
látja ezeket az ütött-kopott falakat itt az élettől duzzadó táj felett.
– Én szeretem és megszoktam a magányosságot – mondta csendesen
Terézia.
– Akkor hát hadd maradjon itt a kisasszony! Korompay úr majd vigyáz
rá – mondta Zalai Pista –, amíg én lekísérem a kocsihoz nagyságtokat.
Klára asszony egy szempillantásig gondolkodott, de aztán a maga szép,
vidám fiatalságára gondolt, s elmosolyodott. “Hát ha ezeknek temető kell a
boldogsághoz…” Aztán megijedve a maga gondolatától, hozzáfűzte:
– Mi úgyis gyalog megyünk haza. Egy negyedórát maradhattok még.
Terézia, a kocsin vedd fel majd a kendőd!

Mikor egyedül maradtak, egyikük sem merte megzavarni a délután

áhítatos hangulatát. A lenyugvó nap sugarai hosszú árnyékokat és furcsa
ábrákat rajzoltak az öreg templom megkopott falaira, s a behorpadt
sírdombok felett félig eldőlt fakeresztek őrizték rég elporladt emberek
nevét. Olyan szép volt ez az óra, hogy Terézia legszívesebben elsírta volna
magát.
Aztán mégis ő volt az, aki megtörte a csendet.
Ez a lány nem volt idősebb, mint én most vagyok – kezdte elcsukló
hangon, egy félig kidőlt fejfára mutatva –, s ki tudja, volt-e valaha boldog?
Korompay a lány kezére tette a kezét.
– Senkinek a fejfájára nem írják fel, kedvesem, hogy boldog volt-e vagy
boldogtalan. S különben is: mi a boldogság? Néhány elragadtatott pillanat.
Ha én például most meghalnék, kiírhatnák a fejfámra, hogy életem
legboldogabb percében haltam meg…
– De hát miért beszél a halálról? – kérdezte ijedten a lány.
– Mert minden búcsú egy kicsit hasonlít a halálra. S nekem ma este el
kell búcsúznom magától.
De hát… de hát miért? – suttogta rémülten a leány.
– El kell búcsúznom magától, mert ez a búcsú mindennap nehezebb
lesz. És úgyis elkerülhetetlen.
Terézia úgy érezte, hogy egész boldogtalan kis életének minden
keserűsége semmi ahhoz a bánathoz képest, amely most szakad reá. A
könnyek annyira fojtogatták a torkát, hogy szólni sem tudott.
Korompay gyengéden átölelte a leány vállát, és nagyon melegen
megszólalt:
 – Terézia! Tudnia kell, hogy szeretem magát, és tudnia kell azt is, hogy
senkit sem szerettem soha úgy, mint magát.
A leány, akinek soha senki ilyet nem mondott, úgy érezte, mintha a
pokolból egyenest a mennyországba került volna.
– De hát akkor, de hát akkor – suttogta szinte megszédülve a
mérhetetlen boldogságtól –, akkor miért búcsúzik? Mi baj lehetne akkor
ebben a világban, hiszen én is… Hiszen akkor még talán boldog is
lehetnék!
– Velem soha, Terézia!
A leány, aki előtt egy szempillantásra oly sok év után most megnyílt az
életét beárnyékoló sötét felhőkárpit, s valóságnak látszott, amit eddig
lehetetlennek hitt, most már makacsul harcolt boldogságáért.
– Kérem, ne beszéljen rejtélyekben! – kezdte.
– Tudja, hogy öreg vagyok…
– Én is! – mondta bátran a lány.
– Beteg vagyok és nyomorék…
– Én is – mosolygott rá a leány.
– Megkeseredett, reményvesztett ember vagyok…
– Én is az voltam évtizedekig, egész eddig a percig… De most, mióta
maga megmondta, mióta tudom, hogy maga engem…
– Nem tehetem boldogtalanná!
– Eddig voltam boldogtalan.
– Szegény ember vagyok… Nem vállalhatom magáért a felelősséget.
Terézia most már megtalálta szavát saját sorsa védelmére:
– Szegény csak az, aki magányos és szomorú. Tudom, mert eddig én is
az voltam. De most már maga nem az.
– Terézia, értse meg végre…
– Én most már csak egyet értek, amit először mondott: azt, hogy
szeret… Vagy ez is tévedés lett volna?
– Szeretem, az életemnél jobban.
– Akkor vállaljuk a sorsunkat. Nem a magunkét. A kettőnkét!
– Terézia! A maga apjának odalent a Tiszántúlon ezer holdja van.
Ferenc Józseftől kapta. Negyvennyolcas érdemeiért. Én meg szegény
inzsellér vagyok, idelent Őriszentpéteren. Olyan gát áll közöttünk, amelyet
ember át nem hághat soha… S a maga atyja soha nem egyeznék bele a mi
házasságunkba.
– Ki tudja? – vonta vállát Terézia. – Korosodó lány vagyok. S ha
beleegyezne?
 – Vőnek soha nem mennék el semmiféle kastélyba. Hát még olyanba,
amelyet az eladott szabadságért kaptak. Még akkor sem, ha a szívem
szakadna meg magáért… Kérem, értsen meg, Terézia! Én az életemet
tettem annak idején arra a harcra, amelyet húsz esztendeje eltiportak
Európa zsarnokai. A harcot eltiporhatták, de a gondolatot soha. Mi, akik
hittünk benne, a szívünkben hordozzuk. S előbb-utóbb győzni fog. De
addig az az ezer hold nagyobb akadály közöttünk, mintha egy óceán
választana el.
– S ha nekem nem kell az az ezer hold?
– Nem tudja, mit beszél! Az egész eddigi élete megváltoznék, s hogy
vállalhatnám azért én a felelősséget?
– A felelősség az enyém, és szívesen vállalom.
– Terézia, kedves kis Terézia – mondta lágy, simogató hangon
Korompay –, nem tudja, milyen boldoggá tesz. De hát mondtam már
magának: a boldogság néhány elragadott pillanat. A hétköznap pedig
ezer…
Korompay bámulva látta, hogy Teréziát, a félénk, riadt és szomorú
leányzót más emberré tette ez a negyedóra. Nyugodt, csendes hangon
beszélt, de annak az embernek a biztonságával, aki tudja, hogy igaza van.
– Nem, kedves Korompay úr! – kezdte. – Lehet, hogy járatos a jogban,
de ezúttal rossz ügyet véd. Meg akar őrizni ezer holdat, s elfelejti, hogy az
a birtok s a gazdagság, ami évtizedek óta vele járt, nekem csak
boldogtalanságot hozott. S most életem első szép perceiben azt kívánja
tőlem, hogy erre a vigasztalan életre cseréljem el a boldogságomat. Hiszen
már ezekért a percekért odaadnám az apám minden pénzét!
– De Terézia!
– Nem, uram! – szakította félbe a lány. – Most én beszélek, s úgy
érzem, életemben először a magam hangján. Nem vette észre, hogy ez a
rövid kis boldogság is más embert csinált belőlem? Hogy nem vagyok
többé a szülők s nagynénik szavától rettegő, magatehetetlen kisasszony…
Nem, uram! Magamra találtam, s embernek érzem magam.
– Terézia! Hiszen maga azt sem tudja, mi az az ezer hold!
– Annál szívesebben hagyom ott.
– S hová megy?
– Ha akarja, magával. A világ végére is. Ha nem akarja, egyedül.
– Terézia! Én nem vihetem magammal!
– Miért? Nem szeret?
 – Éppen azért, mert szeretem. A maga gazdagsága utánunk jönne,
rokonokkal, szokásokkal, az egész eddigi életével, s végül megrontaná a
boldogságunkat. A leány most felnézett a férfira.
– Beszéljen egyenesen, Ferenc! Ha az apám most nem lenne gazdag
ember, magával vinne?
– Azonnal! Bárhová!
– De most innen hová?
– Anyámnak van egy kis háza Őriszentpéteren. Nem nagy, de
megférnénk benne.
– S miből élnénk?
– Mérnök vagyok, s nagy a megye. Akad munkám…
– Akkor mitől fél?
– Magamtól. Hogy egyik reggel megszöktetem innen.
– Nem akasztanák fel érte.
– Csak magam nem tudnék többé a szemembe nézni. A koldus
Korompay Ferenc megszökteti a dúsgazdag, császárhű Gyertyánosi
Kázmér leányát. Nem, Terézia, el kell búcsúznunk.
– Nem, még beszélnünk kell – dadogta a leány.
– Igen, de nem a jelenünkről s nem a jövőnkről, hanem az
elválásunkról. Mert én holnap reggel…
Nem fejezhette be, mert abban a pillanatban Zalai Pista hangja szólalt
meg a kis templom másik oldaláról:
– Őrnagy úr! Őrnagy úr! Korompay dühösen ugrott fel.
– Hagyd már azt az “őrnagy úr”-at!
– Már bocsánatot kérek – vágta magát tréfásan vigyázzba Zalai –, itt
mondhatom. A templomban s itt körül a temetőben derék magyar emberek
pihennek. Osztráknak itt semmi nyoma! Meg aztán jelenteni akartam, hogy
bevégeztem.
– Mit? – kérdezte Korompay.
– A környék fa- és növényállományának vizsgálatát. Tovább nem bírom
a járkálást. Meg aztán a kocsis is türelmetlenkedik… S Hévízen várnak a
hölgyek.
– Akkor hát gyerünk! – sóhajtott nagyot Terézia, s a behorpadt sírok
között megindult a kapu felé.

A következő nap két meglepetést is hozott az immár három hete együtt

üdülő társaságnak. A reggelinél Zalai Pista jelentette be Korompay Ferenc
elutazását. Előző este sürgős üzenetet kapott, s hajnalban útra kellett
kelnie. Kérte a hölgyek elnézését búcsú nélküli távozásáért. Egy pillanatig
mindenki akaratlanul is Teréziára nézett. A leány arca még a szokottnál is
sápadtabb volt, de egy szóval sem árulta el magát. Az a félóra ott kint az
egregyi temetőben arra is megtanította, miként uralkodjék magán.
Gyertyánosiné nem győzte bámulni unokahúgát, akinek azelőtt minden
semmiségtől könnybe lábadt a szeme. Egyébként délelőtt minden úgy
történt, mint más délelőttökön. A figyelmes szemlélőnek legfeljebb az
tűnhetett fel, hogy Zalai Pista sokkal többet kísérgeti Teréziát, mint
máskor. Amikor a csatorna mellett sétáltak, a leány azzal a meglepő
kérdéssel fordult kísérőjéhez:
– Mondja, Zalai úr, adnak itt bérbe kocsit?
– Úgy hiszem, igen, de ha kívánja, estére pontos választ adok.
– Sok pénzbe kerül az ilyen forspont?
– Majd megtudom – felelte Zalai arcizomrándulás nélkül, s eszébe sem
jutott, hogy megkérdezze: hová is kellene az a kocsi.
– S maga tudna nekem pénzt kölcsönadni?
Abban az időben oly képtelenség volt az, hogy egy úri kisasszony
férfitól kölcsönkérjen, hogy még Zalai Pista is, aki sok mindent megért, és
tudott Korompay és Terézia vonzalmáról, meglepett arcot vágott.
– Hát hogy is mondjam – kezdte nehezen –, de azért… Terézia
határozottan felelt:
– Akkor hát maga minél hamarább adja el ezt a karperecet. Keszthelyen
biztosan akad vevő rá.
Zalai Pista elnevette magát.
– Ilyen közel van hát már a lázadás?
Azt nem tudom – mosolygott Terézia –, de mindenre fel kell
készülnöm, s maga, a gyújtogató, most a döntő órákban segítsen. hogy
befejezhessem ezt a magam kis forradalmát.
Terézia nem is sejtette, hogy milyen közel vannak azok a döntő órák.

A felbolygatott kis társaság még alig tért napirendre Korompay gyors

távozása felett, hamarosan új megpróbáltatás elé nézett.
A déli postakocsi váratlan vendéget hozott. A kövér, piros arcú,
sörtehajú férfiú testsúlyához nem illő gyorsasággal viharzott be az
étterembe. Halántékán kidagadtak az erek, tekintélyes húspárnák közül
kikandikáló kék szeme haragos sugarakat szórt, s két remegő kezével
állandóan verejtékben úszó homlokát törölgette.
– Hol vagy, Klára?! – kiáltotta, köszönés nélkül lépve a patikáriusné
asztalához. A derék hölgy e méltatlan eljáráson felháborodva, haragjában
felpattant helyéről, de Gyertyánosiné szelíden visszakényszerítette székére.
 – Hagyd, kérlek! Ez a sógorom: Terézia apja.
– Azért még köszönhetne! – mondta szelíden a professzor.
– Nekem magukhoz semmi közöm! – kezdte az öreg, miközben arca
elkékült a haragtól. – De veled, Klára, meg ezzel a szép virágszállal –
mutatott Teréziára – számolok! Előre! Induljatok a szobátokba! – kiáltotta
parancsoláshoz szokott hangon az öreg, s Klára és Terézia riadtan indultak
nyomába az ajtó felé.
– Ez igen! – kiáltotta Zalai Pista a hirtelen támadt csendben. – Hát az
ispán urat honnan szalajtották erre?
– Én ispán?! – hördült fel a váratlan vendég. – Gyertyános! Kázmér
földbirtokos vagyok.
– Így legalább bemutatkozott – gúnyolódott Pista. – Ámbár én sem
tévedtem. Mert nálunk a jobb érzésű ispánok sem beszélnek így a
béresekkel, nem pedig úri hölgyekkel.
– Hát az úr meg kicsoda? – torpant meg Gyertyánosi.
– Ispán volnék – komiszkodott Zalai. – De az úr szolgálatába nem
állnék fél vármegyéért sem!
A szálában erre olyan nevetés tört ki, hogy Gyertyánosi számára nem
maradt egyéb, mint a gyors visszavonulás.
Mikor felértek a szobájukba, Klára asszony odafordult a feldúlt
öregemberhez.
– Hát te tisztességesen bemutatkoztál! Csak azt tudnám, mire volt ez jó!
Megbántottál embereket, akik kedves ismerőseink.
– Voltak! – kiáltotta Gyertyánosi. – Reggel indulunk haza!
– Hát téged meg mi lelt? – kérdezte Klára asszony.
– Még kérdezed? – verte az asztalt a magából kikelt férfiú, s azzal
valami agyongyűrt papirost kotorászott elő zekéje zsebéből. – Látod ezt?…
Látod?!
Klára asszony kiteregette az asztalra az összegyűrt papírt. Aztán amikor
olvasni kezdte, önkéntelenül nevetni kezdett.
– Mi?… Micsoda?!… Mármint hogy Teréz botrányos életet folytat,
hogy udvaroltat magának, meg hogy ebben én segédkezem? Szegény
kislányom – nevetett hangosan –, hiszen jóformán az utcára se ment ki
nélkülem!
Gyertyánosi az egész hosszú út alatt annyira belelovallta magát a
haragos apa szerepébe, hogy most, amikor sógornője gúnyos nevetését
hallotta, egyszerre tehetetlenül nézett maga elé.
– S te még ezen… ezen nevetsz?!
 – S te, az én sógorom, ezt komolyan veszed?! – csattant fel Klára
asszony hangja. – Hiszen a nyomorult még alá se merte írni a nevét!
– Aláírta vagy nem írta alá… Itt a lányom neve, s itt a férfié, valami
nyomorult felségsértő lázadóé, aki udvarolt neki. De csak találjam meg azt
a bitangot!
– Bitang?! – kiáltott felháborodottan Klára asszony. – Azért, mert
sétálni merészelt a lányoddal? Hiszen te nem vagy eszednél!
– Hát akár eszemnél vagyok, akár nem – toporzékolt az öreg –, ennek
vége! Csomagoljatok! Indulunk haza.
Klára asszony, aki évtizedek óta megszokta, hogy Kázmér sógora, aki a
leggazdagabb a családban, feltétlenül parancsol mindnyájuknak, elhűlve
dadogta:
– De hiszen csak most kezdtük a fürdőkúrát!… Már miért mennénk?
Ám a nap legnagyobb meglepetése most következett. Teréz, a csendes,
szótlan, félénk Teréz halk és határozott hangom megszólalt:
– De bizony igaza van édesapámnak. Én itt tovább nem maradok.
– Na látjátok – enyhült meg az öreg. – Jöttök szépen haza…
– Haza nem – mondta határozottan a lány.
– Megbolondultál? – szólt zavartan az öreg, aki most már semmit sem
értett az egészből.
– Inkább most jött meg az eszem, édesapám – felelt bátor csengő
hangon a lány. – Mert tudja meg kegyelmed, hogy van abban az aljas
levélben egy szemernyi igazság is. Korompay Ferenc mérnök megkérte a
kezemet.
– S te?
– Igent mondtam. A menyasszonya vagyok.
Az öreg Gyertyánosi úgy megszédült, hogy meg kellett fogódznia az
egyik szék támlájába.
– Te?!… Te?! Igent mondtál? – dadogta szinte hörögve. – Az én
beleegyezésem nélkül… De hát én soha azt az embert a házamba nem
engedem!
– Nem is megyünk oda.
– Még hogy te, hogy ti nem jöttök? – nyögte a hatalmában megalázott
ember. – De hiszen én megtiltom ezt a házasságot!
– Látja, édesapám, valami jó mégis származik abból, ha vénlány marad
az ember – mondta nyugodt hangon Terézia. – Kegyelmed nekem nem
tilthat meg semmit. Nagykorú vagyok. Nincs hatalma felettem.
Gyertyánosi megsemmisülten, magába roskadva nézett maga elé.
 – Koldulni fogsz, te szerencsétlen! – hebegte. – Mit kezdesz a
nyomorult lábaddal? Kitagadlak!… Kitagadlak!
Teréz nem vesztette el nyugalmát.
– A nyomorult lábammal majd megleszek, mint eddig. Kitagadni pedig
már nem tud, mert én a kegyelmed pénzéből soha egy fillért el nem
fogadok.
– De hát miért? – kérdezte most már csaknem kétségbeesetten
Gyertyánosi. – Mi bajod velünk? Kényeztettünk egy életen át. Megadtunk
neked mindent.
– Mindent, amire nem volt szükségem. Abból tagadhat csak ki…
Szeretetet, emberséget, gyöngédséget soha nem kaptam a kegyelmed
házában.
Az öreg most már szóhoz sem jutott, kékült-zöldült a haragtól, s Klára
asszony attól tartott, hogy ott a szeme előtt üti meg a guta. Úgy érezte, itt
az ideje, hogy közbelépjen.
– Kérlek, Terézia, kíméld öreg apádat. Te meg, Kázmér, jobban tennéd,
ha lepihennél… Lásd be, te is ajtóstul rontottál a házba. Mindnyájan
alszunk egyet a dologra, s reggel majd lesz időd beszélni a leány fejével.
Ám Teréziát, akiben eddig, úgy látszott, egy angyal béketűrése lakozott,
most a makacsság ördöge szállta meg. Tudta, hogy a szabadságát, az életét,
a boldogságát védi, s ez kíméletlenné tette.
– Alhatnak rá akár kettőt is – fordult az ablak felé. – De engem sem
édesapám, sem Klára néném vissza nem visz abba az alföldi pokolba…
– Az én tisztes házamat nevezed te pokolnak! – ordított az öreg. – Te
nyomorult, aki még a magad lábán sem álltál meg soha, aki otthon is, itt is
az én kenyeremet eszed! Takarodj innen! Takarodj előlem!
Terézia könnytelen szemmel nézett a dühöngő emberre.
– Megyek, édesapám. Megyek… – mondta csendes, elszánt hangon, s
betette maga után az ajtót.
Gyertyánosi Kázmér szilárdan hitte, hogy az ő gyámoltalan leánya
másnap reggel töredelmesen bocsánatot kér tőle. Így hát szépen beköltözött
a szomszédos szobába, amelyből aznap reggel utazott el Korompay, s
végigfeküdt az ágyon. Ha tudta volna, hogy kinek az ágyában fekszik,
bizonyára nem tudott volna ily könnyen megnyugodni, így azonban egész
délután ki sem mozdult a szobájából, ahol jó néhány üveg badacsonyi
borral lecsendesítvén lelke háborgását, mély álomba merült. Klára asszony
is szilárdan hitte, hogy Terézia egy nagy séta után, a friss levegőn
kiszellőztetve fejét, hamarosan eszére tér.
De hát nem így történt.
 Amikor késő délután Terézia a tóparton találkozott Zalai Pistával, a férfi
már messziről mosolygott rá.
– Hát ez a lázadás talán túlságosan is jól sikerült – kezdte.
– Honnan tudja? – kérdezte a lány.
– Apjaura nem fukarkodott a hangjával. Zengett tőle az egész épület.
– Akkor hát örülhet a művének.
– Nem az én művem. Kellett hozzá jó atyja oktalan zsarnoksága, a maga
elkeseredése, no meg…
– No meg? – kérdezte a lány.
– Az a kis szárnyas angyal, akit általában nyíllal szoktak ábrázolni, és
sokszor többet ér, mint minden bölcsesség, és erősebb, mint egy hadsereg.
Terézia lángvörös lett.
– És most mi lesz? Van pénzünk?
Zalai egy rakás bankót vett elő a zsebéből.
– Többet kaptam a karperecért, mint gondoltam.
– Hát az előfogat?
– Megvan. Alkonyatkor indulunk.
– Indulunk? Hát maga is jön?
– Maga mondta, hogy gyújtogató vagyok. Márpedig ha máglyát
gyújtunk, el is kell oltanunk. Meg aztán hogyan engednék útra egy úri
kisasszonykát éjnek éjszakáján, egyedül?
– De hát én nem vagyok úri kisasszonyka! Számkivetett szökevény
lettem.
– Tudhatja, hogy én jobban szeretem a számkivetett szökevényeket,
mint az úri kisasszonykákat.
Terézia nagyon meleg mosollyal szorította meg a férfi kezét.
– Egy életen át nem tudom megköszönni – kezdte. De Zalai Pista nem
szerette az érzelmes szavakat, s így gyorsan félbeszakította a lányt, s
helyette fejezte be a mondatot:
– Egy életen át nem tudja megköszönni a csodatónak, hogy
meggyógyította szívét, lelkét.

Korompay őriszentpéteri háza boltíves szobáinak vén falai közé

nehezen férkőzött be az aranyos augusztusi napsugár, így aztán a mérnök,
aki íróasztala mellett olvasott, bizony azt hitte, hogy álmodik, vagy a
szeme káprázik, amikor kinyílt az ajtó, s az odakintről bőségesen beáradó
fényben meglátta Teréziát. A leány szólalt meg először.
– Nos, mérnök úr – bókolt tréfásan –, hát ez meg miféle fogadtatás?
 A mérnök előbb karjaiba zárta a lányt, aztán hirtelen elfordult tőle. Az
arca halálsápadt volt.
– Terézia – mondta rémülten –, maga itt? De hát hogyan? Hiszen ez
őrültség! Hogy mert idejönni?
– Valakinek merni kell kettőnk közül!
– Terézia! Ne szégyenítsen meg. Tudja, hogy szeretem. De hát itt nem
maradhat.
– Én már sehol máshol nem maradhatok.
– De hát így az apja joggal mondhatja rám, hogy bitang vagyok.
– Az apám már nem mondhat semmit. Tegnap kitagadott.
– Terézia, édes Terézia! – ölelte át újból Korompay. – S maga vállalja
ezt a sorsot – mutatott körül –, ezt a szegénységet?
– Ezt a boldogságot – mondta a lány –, ha maga is akarja.
– Micsoda nagyszerű lány! De hát hogy tudott elszakadni?! Nagyon
nehéz lehetett…
– Mondja csak ki nyugodtan: ez a harc. S méghozzá kettős. Egyszer a
magam élete ellen kellett fellázadnom, s egyszer magát kellett rávennem,
hogy legyőzze saját férfibüszkeségét.
– Nem, nem – temette arcát keze közé Korompay –, ez lehetetlen!
– Tudom. Tudom, lehetetlen, hogy a mi korunkban egy vidéki
nebáncsvirág kezébe vegye a sorsát… Hogy eljöjjön egy férfihoz, aki nem
akarja megszöktetni.
– Akkor hát most már itt is marad?
– S mi lesz velünk?
– Anyám itt lakik velem, most a falut járja. Pár napig megalszik nála.
Míg a papírok…
Ebben a pillanatban Zalai Pista robbant be virágos kedvvel a szobába.
– Őrnagy úrnak alázatosan jelentem – kezdte –, nincs szükség
semmiféle papírokra. A kisasszony nagykorú, s a keresztlevele itt van a
zsebemben.
– Hát maga igazi varázsló? – nézett rá Terézia.
– Nem – felelt nevetve Zalai –, csak gondos lázadó vagyok. Két hét alatt
volt időm bekérni az algyői plébániáról a keresztlevelét.
– De hát két hete honnan tudtad, hogy szükség lesz rá? – kérdezte
Korompay.
– Őrnagy úr jól tudja, hogy a jó hadvezér mindenre előre számít… De
hát most szeretném, ha indulhatnék…
– Sajnálom, hogy sietsz – mondta Korompay –, de hát…
– Egyelőre nem mehetek.
 – Miért?
– Mert szeretném magammal vinni a házasságlevelet is…
– Minek az neked?
– Szívesen megmutatnám az öregúrnak, hogy megnyugtassam vele
háborgó szívét. Annyit azért megérdemel, ha már felnevelte őrnagy úr
feleségét…
Korompay egyik ámulatból a másikba esett.
– Ha hatalmam lenne hozzá, tizedes, most szívesen előléptetném
strázsamesterré.
– Majd a legközelebbi szabadságharcban – nevetett Zalai Pista. – De
most sietnem kell.
– Már miért? – kérdezte Korompay.
– Ennek a kocsinak estére Hévízen kell lennie.
– De hiszen azt mondtad, vinnéd a házasságlevelet is.
– Viszem is.
– De hogyan?
– Ha valaki gyújtogató – ahogy Terézia kisasszony nevezett –, mindenre
kell gondolnia. A tűz elfojtására is. Őrnagy úr bizonyára ismeri Bárány
Máté tisztelendő urat.
– Hogyne ismerném!
– Akkor nem haragszik érte, hogy elhoztam ide vendégségbe. Az
ebédlőben már fel is állította az oltárt. Ott van minden, ami a szertartáshoz
szükséges.
Korompay mélyen meghatódott.
– Nagyszerű legény vagy, Pista! De hát most, és csak így? – nézett
végig magán.
– Katona módra, őrnagy úr. De úgy hiszem, a kisasszony is elfelejtette
elhozni a menyasszonyi ruháját… Kezdjük hát!
– Terézia – fordult Korompay a lányhoz –, akkor?… A leány szeme
felragyogott.
– Én jöttem ide – mondta nevetve –, én kérdezek. Korompay Ferenc,
hajlandó-e engem feleségül venni? És aztán hűséges marad-e hozzám?
Korompay a lány vállára hajtotta fejét.
– Minden időkben.
– Akkor hát kérem, ismételje meg mindezt a tisztelendő úr előtt is –
mosolygott mennyei boldogsággal Terézia, és megindult az ebédlő felé.
 Késő este lett, amikor a kocsi Zalai Pistával átkocogott a Gyöngyös
patak gerendahídján. Távol a fák sűrűjében itt-ott felvillantak a hévízi
vendégházak ablakaiból kiszűrődő fények.
Zalai Pista elővette badacsonyival színültig töltött csutoráját, s nagyot
sóhajtott. “Ez hát sikerült – gondolta magában –, de velem mi lesz?”
Nagyot húzott a badacsonyiból, aztán odanyújtotta a kocsisnak is.
– Ez mindenesetre megmarad – mondta magáról megfeledkezve
hangosan, mire a kocsis, szűkszavú ember lévén, gyorsan megfelelt:
– Ez ugyan nem! – S gyorsan fenékig ürítette a csutorát.
Zalai jót nevetett az igaz szón, s aztán magában elmélkedett tovább.
“Hát hiszen gyújtogatni való leányszív akad még ebben a szegény
országban. S talán majd csak akad egyszer nekem is egy valahol.”
A kocsi akkor már a holdfényben csillogó tó mellett haladt. Odafent a
“hetes ház”-ban már sötét volt Terézia ablaka. Mikor Zalai Pista
lekászálódott a kocsiról, és szállása felé ballagott, azon tűnődött, hogy
évtizedek s évszázadok múltán hány ember éli meg majd a maga kis vagy
nagy regényét e csodálatos víz partján. Másféle ruhában járnak majd, s
mások lesznek gondjaik, örömeik. De azok a napok s hetek, amelyeket itt
töltenek el, bizonyára ugyanazokkal a fellángolásokkal, gondtalan
örömökkel s testet-lelket fiatalító s vidámító erővel frissítik őket. S ezen a
gondolaton aztán annyira felvidult, hogy vidáman fütyörészni kezdett.
Valami diadalmi indulót.

AZ ŐRDARU

Bökényi Márton az egyik tavaszi este lélekszakadva állított be Pásztor

Márkék udvarára, ahol az első, akivel találkozott, a kis Ferkó gyerek,
felbukfencezett a hatalmas ember sietős lábai előtt.
– Hova-hova, Márton bácsi? – kérdezte Ferkó feltápászkodva. –
Édesapám odalent van az istállóban.
– Szaladj érte, de szedd a lábad – mondta a fekete gubás férfiú, akinek
sápadt arcából hatalmas, borvirágos orr nyúlt elő.
De addigra már előkerült a ház gazdája is, Pásztor Márk, aki kezében
vasvillával sietett Bökényi Márton elé. Ferkó édesapja nagy, kövér ember
volt. Halántéka már őszült, hajdan kondor, fekete hajába is szürke szálak
keveredtek, akár hatalmas, hosszú és sűrű bajszába. Szavaiból rögtön
kiderült, hogy már régen észrevette az udvarába siető Bökényit.
– Hát kendet meg mi lelte? – kezdte gyengéden átölelve kisfia vállát. –
Eltiporja siettében ezt a gyereket.
– Pásztor Márk fiának nem esik olyan könnyen baja – kezdte a fekete
gubás. – Nekem meg sürgős a mondanivalóm. Tegnap megbeszéltük, hogy
öten járjuk be a határt, s kilessük, hogy a hazaszállingózó darvak melyik
tócsában szállnak meg éjszakára. Az egyik falka itt telepedett le a falu
alatt.
Pásztor Márk feje búbjára tolta hegyes kunsüvegét, s vidáman
kurjantott:
– Nahát, ez jó hír! Szedje kend össze mielőbb a többieket is, s éjfél után
kerüljön ide a házamhoz. Mindenki hozza magával, ami szükséges. –
Aztán körülkémlelte a mélykék tavaszi eget, amelyre már felkúszott az
esthajnalcsillag, és csendesen mondta: – Szép vadászatunk lesz.
Mikor a hírhozó eltűnt az utcán, Márk jókedvűen kiáltott be a konyhába:
– Asszony! Készítsd a legrosszabb gúnyámat! Az éjszaka kimegyünk a
rétbe!
– Nem lesz még korán? – kérdezte aggodalmaskodó hangon a hatalmas
ember sápadt, sovány felesége.
– Már hogyan lenne korán? Hiszen szállingóznak a darvak hazafelé.
– A darvak állják a vizet. Az ember meg belebetegedhet a sanyarúságba,
míg kivárja a hajnalt. Hiszen egy hete még deres volt ilyenkor a határ.
– Egy hét tavasszal sok idő. Meg aztán, nem mondom – fogta át
gyengéden a keskeny arcú asszony vállát Márk –, téged nem is
engednélek… ezzel a nádszálderekaddal még a hajnali szél is elfú, ha
felkap. De engem ne félts! Nekem nem árt se a hideg, se a meleg víz.
Minket itt a Sárréten a gólya nem a kéményre, hanem a lápba tett le
egyenest.
– Jaj, édes jó uram – sóhajtott az asszony –, úgyis tudom, hiába beszélek
azzal a kemény fejével! Főzöm a vacsorát, meg készítem a göncöt…
– De a legócskábbat! – kiáltott utána Pásztor Márk. – Tudod, az kell a
vízbe!
Mikor a termetes férfiú letelepedett az asztal mellé, a kis Ferkó gyerek
rángatni kezdte a kabátja szélét.
– Édesapám! Édesapám! – mondta kipirult arccal. – Hová készül kend?
– Daruvadászatra! – ültette Pásztor Márk térdére a kisfiút, s hatalmas
bajszát megpödörve, vidáman folytatta: – S tudod-e, miért?
– Már hogyan tudnám? – nevetett a gyerek.
 – Hogy darutollat hozzak neked.
– Olyat, amilyet a legények viselnek? – lelkendezett a gyerek.
– Olyat bizony! A legjavából valót!
– Édesapám tréfál.
– Csak félig – mondta Pásztor Márk. – Mert kettőt hozok neked. Az
egyik olyan lesz, amilyen a gyereket megilleti. Azt hordod majd, amíg
megnősz. A másik meg olyan, amilyent édesanyád eltesz neked, hogy vele
járj a lányok után, amikor majd már legény leszel.
– Biztosan hoz édesapám? – kérdezte aggodalmaskodva a gyerek.
– Hát – vakarta meg a feje búbját a kerek arcú, kövér ember –, hogy
mikor, azt nem mondanám meg. Mert ma ugyan kimegyünk, de hogy
hozok-e tollat, nem tudom.
– De hát miért ne hozna?
– Mert a daru nagyon okos, óvatos madár. Majd megtanulod te is, ha
vadászni indulsz.
– Darura mennek édesapámék vadászni? – kérdezte kicsit csalódottan
Ferkó. – Hiszen az olyan szelíd, szép nagy madár, nem bánt az senkit.
Kalas László bátyámnál láttam egyet, mikor a ladányi búcsúban jártunk.
Még a gyereket is rajta lovagoltatták.
Pásztor Márk megsimogatta kisfia göndör haját.
– Nem érted még ezt te, kisfiam. A daru szép, okos madár, de meg kell
ám azt fogni, hogy megszelídíthesd. Addig nem ülhet rajta senki. Inkább ő
jár túl az ember eszén, s nehezebb kézre keríteni, mint más vadmadarat…
– Akkor hát most édesapámék ilyen szelídíteni való darvakat hoznak? –
ujjongott fel a gyermek.
– Megpróbáljuk… Megpróbáljuk – mondta Pásztor Márk, kicsit
szégyenkezve az ártatlan kérdés felett, de arról már nem szólt, hogy annak
az öt embernek, akik ma “szelídíteni” indulnak, mindnek ott lesz a hátán az
akkor használatos vadászfegyver is.
Valaha valóban soha nem fogott lőfegyvert a darvász. A sárrétiek
kedves madarát hurokkal, ősi módon ejtették foglyul. Van, aki azt állítja,
hogy a daru már az ázsiai magyarok szent madara lehetett. Az
mindenesetre bizonyos, hogy a Nagy- és Kis-Sárrét, az öreg Berettyó s a
Körösök területén, a mintegy kétszázezer holdat borító mocsár világában
nagy becsülete volt a gyönyörű madárnak. Darusziget, Daruhát, Darvas
még a hajdani láp kiszárítása után is megőrizte egykori tanyájuk nevét.
A daru hasznából valaha sok szegény család élt. Darvásznak hívták
azokat, akik rendszeresen foglalkoztak darufogással, – neveléssel.
Kunyhóikat messziről meg lehetett ismerni magas veresnáddal kerített
udvarukról. Itt tanítgatták, nevelgették darvaikat, amelyeknek télre meleg,
jól kitapasztott, fedeles színt építettek.
A munka neheze tavasszal kezdődött. Ilyenkor a darvász bejárta a
madarak költőhelyeit. Hogy meg ne süllyedjen, gyékénypallót kötött a
bocskorára, és zsombékról zsombékra bukdácsolva lépegetett. Az így, nem
kis veszedelmek között megtalált darufészket aztán szemmel tartotta, s ha
kikeltek s megerősödtek a fiókák, haza vitte és felnevelte a kis madarakat.
A nagyobbakat a tágasabb szigeteken cölöphöz erősített kötélre vagy
drótra erősített szőrhurokkal fogták meg. A darvász ilyenkor lesben állt, s
türelmesen várt, amíg valamelyik madár a hurokba lépett.
Az ekként megfogott vagy felnevelt madarakat megszoktatták némi
ügyeskedésre is. Nem egy darvász akadt, akinek udvarán egész kis csapat
daru élt. Úgy mondják, amilyen vad ez a madár a természetben, ha
megszelídítették, úgy megszokta és megszerette az ember társaságát.
Az igazi darvász régen még a madárra lövöldözést is bűnnek tartotta, s
megmaradt az ősi csapdák, hurkok mellett. Azt is tartották, hogy aki egy
madarat megöl, azt balsors követi egész életében.
A darunevelés nem volt rossz foglalatosság. Egy szép madárért fél hízót
is megkapott a darvász. Igaz, a madár dísze volt a baromfiudvaroknak, s
ritkán akadt nemesi porta vagy nagyobb gazdaház, ahol ne élt volna
néhány darab. A fogságban sem volt bánatos, ha kedve tartotta, táncolt,
pörgött maga körül, kis gallyat vett a csőrébe, feldobta vagy elkapta.
Gondolhatjuk, milyen jó pajtása lett a gyerekeknek. Összetartotta a
baromfinépet, őrködött felettük. A jó másfél méter magas madarak
nagyobbak voltak, mint a gyerekek. A házat is megőrizték; ha idegen jött, s
nem vigyázott, bizony jól megcsipdesték hegyes csőrükkel, s olyan
rikácsolást, hurrogást csaptak, hogy a háznép biztosan felriadt. Kiáltozásuk
s röpködésük még a betyárokat is visszatartotta. A bajomi és zsákai várban
éjszakára felültették a madarakat a várfalakra. Onnan aztán a legkisebb
mozgolódást is észrevették, s felébresztették a várőrséget. A daru
viselkedéséből még időt is jósoltak. Mikor szárnyát teregetve és kiáltozva
keringett az udvaron, esőre készülhettek.
Mégis a legnagyobb hasznot a daru tolla hozta gazdáinak. A lányok rá
se pillantottak arra a legényre, akinek kalapja mellől hiányzott a darutoll.
Az idősebb emberek pedig kalapjuk mellé tűzött darutollal hivalkodtak,
mutatva, hogy még nem járt el felettük az idő.
Ha a lány darutollat adott a legénynek, az biztos lehetett benne, hogy jó
szívvel van iránta. A legények még a nótában is csak a darutollas
legényeket hívták párharcra. Akinek darutolla nem volt, számba sem
jöhetett. A szegényeknél még megtette a kakas- vagy túzoktoll, s elkélt
még a vakvarjú és a szürkegém tolla is.
A bokrétának való tollat a darvász a daru legszebb szárnytollaiból
szedte. Meg is volt az ára, s a vásárokon körülvették az alkudozó legények.
A legjava nem pénzért, hanem búzáért kelt el. S azt, hogy mit jelenthetett
egy-egy darutoll a régi időkben, tudhatjuk abból, hogy sok családban a
darutollat végrendeletekben hagyták örökül az utódokra. S ha már a
történeti időkre is visszagondolunk, eszünkbe juthat, hogy a török
hódoltság korában a török vezérek darutollal jutalmazták vitézeiket, s volt
idő, amikor még adóba is elfogadták. Mikor Pásztor Márkék már a
vacsorát is elfogyasztották, de az éjfél még messze járt, a kis Ferkó gyerek
odasomfordált édesapjához, s felkapaszkodott mellé a lócára.
– Aztán mondja, édesapám, hát hogyha annyian mennek kendtek késő
éjjel egy ilyen vadászatra, megéri az a madár azt a nagy fáradságot? –
kérdezte.
– Hiszen éppen azért olyan drága a tolla. Tíz kirándulás közül jó, ha egy
sikerül, amikor valamirevaló madarakat sikerül befognunk.
– S mégis hozna nekem egyet?
– Ha akad arravaló.
– De hát minek az nekem?
– Majd meglátod. Jó játszótársad lesz. Meg aztán jobban vigyáz rád,
mint egy szakasz katona.
– Egy madár vigyáz rám? – nevetett kétkedőén a kisfiú.
– Csak te ne nevess, fiam! – intette komolyan az öreg. – Volt már olyan
idő, amikor egész falvakat mentett meg a veszedelemtől.
– A madár?…
– Bizony a madár. Mind közül a daru a legéberebb. Még akkor sem
lehet rátörni, ha pihen. Ilyenkor őröket állít ki a csapat mellé. Ezek minden
neszre figyelnek, amíg a csapat legel vagy pihen. S amit el sem hinne az
ember fia, ezek az őrök csak egyik lábukon állnak. A másikban göröngyöt
tartanak, hogy ha elaludnának, a göröngy koppanására felébredjenek, és
jelt adhassanak az őrizetlenül maradt csapatnak.
– Csodálatos! – suttogta elbámulva a kisfiú. – De hát hogyan mentettek
meg emberlakta városokat?
– Mert az ember még a legcsodálatosabb állatnál is okosabb. A mi
őseink is hamar észrevették, hogy miként riasztja az őrdaru társait. S
tanultak az éber madaraktól. Akár a darvak, őröket állítottak a Tisza, a
Duna, Erdély meg a felvidék felé vezető utakra, a gázlók közelébe. Mert a
Nagy-Sárréten átvezető gázlókat sem az utas, sem az ellenség nem
kerülhette el. Így aztán, ha ellenség közeledett vagy felszökött a vörös
kakas valamely faluban a tetőkre, az őrök éppen úgy jelezték a veszélyt,
akár az őrdaruk. Ha megszólalt az őrdaruk figyelmeztetése, a csapat
nekiszaladt a rétnek, s felröpült. A mi őseink pedig, ha meghallották a
vészjelt, a ház körül összeszedték, amit lehetett, s állataikkal együtt
behúzódtak a láp valamely szigetére. Oda aztán nem juthatott be utánuk
más, mint aki úgy ismerte a mocsárvilágot, akár a tenyerét.
Míg a török pusztította ezt a vidéket, számtalanszor rejtekezett a
nádasban a faluk népe. S még a nagy fejedelem idején is itt kerestek
menedéket a harcok elől a ladányiak.
– S édesapám honnan tudja mindezt?
– Itt vénültem meg a lápban. Sok mindent megtanultam. No meg
édesanyád öregapja volt a ladányi bíró. Az volt vagy nyolcvanöt esztendős,
és igen sokat tudott a Sárrétről. Ő mondta el azt is, hogy a ladányiak
annyira szeretik a darvat, hogy még a címerükben is egy daru áll, hogy
mindig éberségre tanítsa a város lakóit.
Pásztor Márk annyira belejött a mesélésbe, észre sem vette, hogy a kis
Ferkó elszunyókált az ölében. Pedig mire ő a ladányiak címerét mesélte,
addigra a gyerek már valahol az álmok országában kergetett egy csillogó
koronás, nagy fehér darumadarat. Talán éppen a darvak királyát.
Pásztor Márk elmosolyodott, s gyengéden kis ágyára tette a fiút, maga
pedig nagyot nyújtózkodva megindult a pajta felé, hogy a szerszámai után
nézzen. Hiszen a csillagok állása már mutatta, hogy nincsen messze az
éjfél.

Bökényi Márton három társával még éjfél előtt belépett Pásztorék

udvarába. Ők is, akár a házigazda, legócskább ruhájukat vették fel, s
csuklyás kabátfélébe burkolózva olyan egyformának látszottak, hogy nehéz
lett volna valamelyiket közülük megismerni. Pásztor Márk meghúzta s
aztán körbeadta a pálinkás butykost, s odafordult Bökényihez.
– Kend találta a falkát, kend mén előre, s úgy induljunk, hogy még
hajnal előtt a daruálláshoz érjünk.
– Akkor akár mehetünk is – húzott még egyet a kulacsból a vadász –,
jókora út van előttünk…
A Nagy-Sárrét vizeit akkor még nem szabályozta senki, s olyan
hatalmas területet borítottak el, hogy ember azt be nem járhatta. Magva
olyan feneketlen mocsár volt, hogy annak csak a szélén épülhettek falvak,
s olyan messzire nyúlt el a vizek országa, hogy nagy áradásoknál összeért a
kunmadarasi nagyréttel meg a hortobágyi morotvákkal. A vízfolyások,
erek kisebb-nagyobb labirintusában, aki nem itt született, ki nem
ismerhette magát, s ha biztonságban akart járni, inkább csónakot szerzett,
mint szekeret, hiszen a városok, falvak legszélső házainak udvaráig ért a
nádas.
Ahol szántani lehetett, s valamely csekélyke termés beérett a
“szigeteken”, éppen csak a mindennapi kenyérnek volt elegendő. A
szegénység java jövedelmét a rét adta. Halászok, pákászok, csikaszok,
nádvágók, darvászok, madarászok, gyékényszövők élték viszontagságos
életüket a Sárrét környéki falvakban s bent a szigeteken, ha éppen úgy
hozta a sors. A gazdagabbak jövedelmét sem a szántás-vetés biztosította
ezen a vidéken. Sokkal inkább az állattenyésztés. A jószág megélt a falu
környéki legelőkön. A konda, a csorda, a fejősjuhnyáj estére megtért a
faluba, de a rideg gulya kint maradt a távoli réteken késő őszig. A
pásztorok is kint éltek a jószággal, tudományuk apáról fiúra szállt.
Erős, kemény férfiak nevelődtek itt kint a réteken, a nádasok
birodalmában. Éjjel-nappal, ha fútt a szél, tombolt a vihar vagy éppen
égető nap szárogatta ki a kisebb-nagyobb tavak, mocsarak vizét,
egyformán helyt kellett állni. A jószágot megőrizni s a lápvilág mindenkor
bőséges, de hol könnyen, hol nehezebben megszerezhető adományai közül
megszerezni a mindennapravalót.
Az öt ember, aki most útnak indult, ebből a régi sárréti világból
származott. Minden ősük itt született, ereikben a rétes emberek, a hajdani
híres pásztorok, pákászok vére folyt. Nemhogy a saját árnyékuktól, de az
ördögétől sem ijedtek meg.
Ballagtak egymás nyomában a faluszélről ki a lápba, vagy ahogy inkább
mondták: a rétbe. Szót ilyenkor már nem váltottak, egy pisszenés se
hangzott, ahogy lassan, óvatos léptekkel beljebb és beljebb hatoltak a sűrű
nádasba. Vezetőjük jól ismerte az utat, s úgy járt ezen az éjjeli órán is a
kisebb-nagyobb laposok, erek, tavak között, mintha csak a falu utcáin
járna. Jól ki kellett számítania az utat, hogy hajnal előtt a daruálláshoz
érjenek. Mikor már pár száz lépésnyire voltak a falkától, a vezető
madárhanggal adott jelt.
A derék Bökényi, aki ezúttal mint a falka felfedezője, a vezető lett, még
bent a faluban megmondta, miként s hogyan járjanak el a többiek. A jelre a
vadászok puskájukat nyakukba vetve négykézlábra ereszkedtek, úgy
indultak a falka közelébe, mintha hatalmas békák lennének. Amikor
Bökényi megállt, az azt jelentette, hogy egészen közel vannak. Akkor
aztán a hátralevő utat már hason csúszva tették meg. Nem kis fáradság,
nem kis vállalkozás volt ez a derék férfiaknak, akik bizony már
meghaladták a negyvenet. A legnehezebb a hosszú hallgatás volt. Egy
hang, egy köhintés már veszélyeztette volna fáradságos vállalkozásukat.
Némán kellett bevárniuk a hajnalt, amikor megkezdődhetett a
tulajdonképpeni vadászat.
Hosszú idő telt el, amíg a nádas felett halvány derengés jelezte a
pirkadatot. Ezek a percek voltak talán a leghosszabbak. Pásztor Márk attól
szenvedett a legtöbbet, hogy a pálinkás kulacs ott lapult az iszákjában,
mégsem juthatott hozzá. Hiszen a nád rezzenése, bármely hirtelen
mozdulat felkelthetné a darvak figyelmét. Lapult hát, és várt türelmesen,
míg elhangzott a második madárfütty. Akkor aztán elsőnek ugrott fel,
lekapta válláról a puskát, és tüzelt a vadászoktól alig pár lépésre álló falka
közé. Sorra tüzeltek a többiek is. Senki sem vette észre, hogy csak az öreg
Kurta Gábor nem sütötte el fegyverét. Ő még most is erősen tartotta apái
hitét, hogy nem szabad a darumadárra lőni.
A munka neheze most következett. A darvak közül, amely épen maradt,
repült, amerre látott. De futottak a sebesültek is, be a sárba, vízbe. A
vadászok bukdácsolva szaladtak utánuk, és szedték össze a mozdulni nem
tudó madarakat, próbálták kézre keríteni a sebesülteket, amelyek ha repülni
nem is, de futni tudtak, s hatalmas csőrükkel úgy védték magukat, hogy a
kemény kezű vadászok sem bírtak velük. Mire vége lett a csatának is
mondható vadászatnak, bizony magasan járt a nap, és miközben halomba
hordták a zsákmányt, alaposan megizzadtak.
Pásztor Márk, mikor már vagy ötödször fordult be a nádasba, hogy egy-
két sebesült daru után menjen, üres kézzel tért vissza, de megtalált egy, a
többihez képest kisebb madarat; mozdulatlanul feküdt a nád tövében, s
csak élénk szeme árulta el, hogy élet van benne.
Visszafordult azért is. Gondolta, megvizsgálja alaposan, hol sérült meg,
s ha nem nagyon, hazaviszi. De hát megfoghatja-e? A biztonság kedvéért
azért hurkot is vitt magával. S mint bebizonyosodott, ezt nagyon jól tette.
A kis daru, mikor látta, hogy ember közeledik, egyszerre felugrott, és
szaladni akart. Na de Pásztor Márk nem azért volt régi darvász, hogy ne
tudja a dolgát. Pillanatok alatt látta, hogy az okos állat nem azért nem szállt
el a többivel, mert megsebesült, hanem úgy megijedt a lövöldözéstől, hogy
a rejtekezés egyszerűbb módját választotta. Na de most a hurok egyszerre
elszorította torkát s két lábát, és akár tetszett, akár nem, Pásztor Márk
foglya lett.
Mikor az öt ember hazafelé ballagott zsákmányával, Bökényi Márton
elégedetten mormolta a foga között:
 – Öt ember, öt daru, egy szót sem szólhatunk. Hiszen sokszor tíz
vadászat közül alig egy sikerül. Csak azt nem értem, hogy Pásztor komám
miért ezt a nyavalyás darvat választotta. Sorshúzásnál jobb is eshetett
volna rá.
– Mert ez a daru él – mondta a kövér ember.
– S gondolja, ha fölneveli, megbocsáttatik ez a bűne, hogy megint
elsőnek lőtt a darvak közé? – mormogta az öreg Kurta Gábor.
De hát ki törődött volna ilyen szépséges tavaszi hajnalon egy öreg
ember motyogásával?!
A babonás hiedelem ezúttal azonban visszájára fordult. Talán éppen
azért, mert Pásztor Márkék udvarában jobb sora lett annak a kis beteg
darunak, mint bármely társának. A Ferkó gyerek hónapokon át úgy
kényeztette, mint legkedvesebb barátját, s a daru olyan szelíd lett, mint a
kezes bárány. Fogságban sem kellett soká tartani. Ferkó éppen csak egy kis
szárnyékot épített neki az udvar sarkába, magas veresnádból, hogy
megvédje kedves pajtását az eső s a szél mindenfajta támadása ellen. A
daru hamar megszerette kis gazdáját, aki jobban gondját viselte, mint
bárki.
Hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s a daru úgy követte Ferkót,
bármerre járt, mintha hűséges kutyája lenne. Egyszer előfordult, hogy
iskolás pajtásai gúnyolni kezdték a madár miatt, s majdnem verekedésre
került a sor. Ám a madár, mintha csak tudta volna, mi a dolga, rögvest ott
termett, s szárnyát kitárva, hegyes csőrét megcsattogtatva és rikácsolva úgy
keringett a kisfiú körül, mintha csak az ördögtől akarná megvédeni.
Pásztor Márk, aki öregnek és betegnek érezte magát húsz évvel
fiatalabb felesége s későn született kisfia mellett, örült a gyerek új
barátjának. Az élete nagyon nehéz volt, és sokszor úgy érezte, hogy
minden erejét felemésztette a szakadatlan munka. Szegény pákászként
került a faluba, s keményen kellett megküzdenie a mindennapi kenyeréért,
sorsa lassú javulásáért. Vagy tizenöt esztendeje módos gazdacsaládból,
apja, anyja ellenére vette el azt a lányt, akit már akkor elígértek egy
legénynek. De hát a lány beleszeretett a nála húsz esztendővel idősebb,
hatalmas, szép szál emberbe, s követte a szegényes kis kunyhóba,
amelyben akkor laktak. Szülei kitagadták a lányt, s akkor sem bocsátottak
meg neki, amikor az unokájuk megszületett. Az a legény pedig örökös
ellensége lett Pásztor Márknak.
De hát mit bánta ezt Pásztor Márk! Hiszen élete legszebb tizenöt
esztendeje következett. Oly boldogságban éltek szépséges asszonyával,
mint – vallotta – soha senki. S amikor Ferkó megszületett, mindketten
tudták, hogy nem lehet az övékénél sem szebb, sem teljesebb boldogság a
földön.
Életük is változott valamelyest. Pásztor Márk szakadatlan munkával
egyre javított sorsukon. Nem lettek gazdag emberek, most is tisztes
szegénységben éltek, de tekintélyben, megbecsülésben a falu első emberei
közé számítottak.
Most mégis, amikor hosszú éjszakákon szakadatlan munkában elnyűtt
szíve zakatolása felriasztotta álmából, órákon át nézve a mennyezetet,
egyre többször vádolta magát: hogyan is merte a nála húsz esztendővel
fiatalabb leány sorsát a magáéhoz kötni? Akkor azt hitte, hogy a szerelem s
erős karja mindenen átsegítik, s most feltámadt benne a kétség, mi lesz
övéivel, ha őt megtöri a betegség, vagy ha végképp lehunyja a szemét? Jól
tudta, hogy hányféle rosszakarat és ellenségeskedés fenyegetné beteges
feleségét s kisfiát. Hiszen az asszony szülei máig sem bocsátották meg,
hogy akaratuk ellenére vette el leányukat, s az a legény, Mikó József, aki
valaha felesége kezét akarta elnyerni, most is ott élt a faluban. Pásztor
Márk tudta, hogy bár egy évtizede paroláznak, s fenékig ürítették
poharukat minden régi sérelem megszűntére, most is halálos ellensége. A
munka s a közös sors furcsa elrendelése szerint ott volt azok között az
emberek között, akik együtt jártak daruvadászatra. S még az is előfordult,
hogy egy-egy falusi mulatságon, disznótoron vagy névünnepélyen egymás
mellé kerültek.
Márk feleségének hajdani széptevője ilyenkor összeszorított foggal
hallgatott, de Pásztor Márk jól tudta, hogy amikor a kocsmában többet
iszik a kelleténél, halálos bosszút esküszik ellene.
Annyi idő múlt el, hogy Mikónak is el kellett volna felednie a dolgot,
hiszen magának is szép felesége s két fia volt, de a bor észvesztő ereje
oktalanul és értelmetlenül újból és újból felszínre hozta a sérelmet, amelyet
hajdan férfibüszkesége szenvedett.
Pásztor Márk ezeken a gyötrelmes éjszakákon nem a maga sorsa felett
aggódott, hanem felesége és fia jövője rajzolta elébe a keserves
rémképeket.
Nem ok nélkül.

Egy augusztus végi estén Pásztor Márk a tanácsházáról hazatérve,

barackot nyomott fia feje búbjára.
– Na, gyerek – mondta tréfásan –, úgy látom, felnőttél. Magam sem
akartam elhinni, hogy immár emberszámba vesznek. Holnap délután
beosztottak a tűzőrségbe.
 Anna asszony a fiú szőke fejét kötényéhez szorította, mintha csak azzal
akarná megvédeni minden veszedelem ellen.
– De hiszen gyerek ez még! – mondta riadtan.
– Kevés az ember a faluban, a munka meg sok – mondta csendesen a
férje. – Nyolc hete nem esett az eső. A rét olyan száraz, hogy bárhol,
bármely percben kigyulladhat. Azt meg veszedelem nélkül észreveheti a
gyerek is. Én meg éppen a tanácsban, ahol a mások gyerekeit számba
vettük, a magam fiát nem vonhattam ki a sorból. Éjjel felnőttek vigyáznak,
nappal a nagyobb gyerekek is megtehetik.
Ferkó kihúzta magát.
– Szívesen megyek, édesapám. Csak azt mondja meg kegyelmed: miért
kell a lápot őrizni? Hiszen itt a mi vidékünkön több a víz, mint kellene.
– Ülj ide, és figyelj jól – kezdte a férfi komoly hangon. – Rétégésnek
mondjuk, ha tavasszal a nádvágás után a nád tövében maradt törmeléket s
gizgazt szándékosan gyújtják fel a gazdák, hogy az új termés tiszta legyen.
Úgy ég ilyenkor a nádas, mintha tíz város égne egyszerre. Még akkor is
előfordul, hogy nem akkor gyújtják meg a nádast, amikor annak ideje
vagyon, s nem is azok, akiknek kellene. Vásott suhancok vagy aljas
emberek gyújtanak tüzet, s ilyenkor a széles fokok s a mély erektől védett
nádasok is megsemmisülnek.
– S hogyan lehet ez ellen védekezni?
– Csak egy módon. Ha a még ép nádasban hirtelen széles utat vágva
megelőzik a tűz terjedését.
Ferkó elgondolkozva felelt:
– Ezt is értem. De most nincsen tavasz, se nádvágás ideje. Mégis
rétégésről szól kegyelmed.
Pásztor Márk mosolyogva nézett kisfia kerekre tágult, figyelő szemébe.
– Van másfajta rétégés is. Nagyon száraz esztendőkben a rét teljesen
kiszárad. Ilyen év ez az idei is. A rét alsó rétege gyullad meg ilyenkor, a
felül fellobbant s meghagyott tűz miatt. S akkor olyan tűz támad a
gyeptőzegben és tufában gazdag rétjeinkben, hogy az esőzések ellenére is
évekig éghet.
– Lent a rét mélyében?
– Bizony, fiam. S az ilyen tufaégésnek legfeljebb egy-egy vakondtúrás a
kéménye; aki felette jár, nyomát sem látja.
– Milyen mélyen ég a tűz?
– Alig egylábnyira. S ha az ilyen parázs tűz feletti rétre talál lépni olyan
ember, aki a területet nem ismeri, úgy beszakad alatta a föld, mint a gyenge
jég. S ha nem elég gyors a lába, ott sülhet meg. Beszélik, hogy egy lovas
ember úgy menekült meg, hogy a tűz lova besüppedő lábát minden
lépésnél égette, a derék jószág úgy ugrált, mint a bolha, míg biztos alapra
nem ért. Persze szerencséje volt, mert keskeny égésbe süppedt. Vannak
olyanok is, amelyek közel mérföldes területre terjednek ki.
– S észrevenni nem lehet?
– Csak annak, aki jól ismeri füstjének szagát. Olyan az, mint a kőszéné,
csak százszorta fojtóbb s büdösebb. A kéményeken, vakondtúrásokon s
más földbe fúródó lyukakon néha felcsapó láng színe sárga s kékessárga is.
Valamikor oktalan emberek réti lidérceknek, boszorkányságnak vélték az
ilyesmit. Pedig elég veszedelmet rejtegettek azok boszorkányság nélkül is.
– Akkor is, ha már nem ég a rét alatt a tőzeg?
– Akkor olyan, mintha pince tetején járnánk. A föld dübörög, de
megtart, ha nem ég alatta a tufa. Ám később, esős időkben a kiégett helyek,
a ragadós kotuk sarában elsüllyedő emberfia csak csodával határos módon
kerülhet felszínre. Igaz, a rét az idegennek számtalan veszélyt tartogat, akár
ég a teteje vagy az alja, akár nem.
Mert a mély vizet sokszor féllábnyi korhadt növényzet takarja. Ilyenkor
még mi pákászok is csak nagy rudakkal szedjük a madártojást.
Az öreg, látva kisfia szemében a rémület felvillanását, szelíden
megsimogatta fejét.
– De hát annak, aki ismeri a járást a lápban, s tudja a veszélyt, nem kell
félnie. Én is csak azért mondtam el neked mindezt, hogy kitanulj belőle. S
a tűzre jól vigyázz! Bárhol lobban fel, bárki gyújtja meg, veszedelem lehet
belőle.
– De hát ha behúzódik a föld alá, mit lehet tenni?
– Ha tudjuk, hogy hol parázslik, még a vetemény alá furakodott tűz
terjedését is megakadályozhatjuk, ha árkot ásunk elébe az eleven földig. Te
holnap már kimégy a határba, s őrződ a falu vagyonát. Én meg ezután majd
minél többször magammal viszlek a lápba, hogy kitanuld a mi szép
mesterségünket. Jövő tavasszal meg daruvadászatra is elviszlek, hogy
megszerezzem neked a másikat is.
– Miféle másikat?
– Hát elfeledted már, hogy valamikor két darut ígértem neked? Az
egyiket játszótársnak, a másikat pedig, hogy anyád megőrizhesse neked azt
a tollat, amelyet akkor hordasz, ha legénysorba jutsz. Úgy látom,
hamarosan szükség lesz rá.
A fiú szeme boldogan felcsillant.
– Odébb lesz az még, édesapám! De nem is baj. Csak ne siettesse
kegyelmed. Szeretek én még gyerek lenni. Jobb, ha megtanulok
édesapámtól mindent, ami ahhoz kell, hogy olyan ember lehessek, mint
kegyelmed. – Aztán gyerekes fordulattal, kérlelően tette hozzá: – De ugye,
holnap magammal vihetem a madaramat?
– Úgyse maradna el tőled – mondta édesapja, és elgondolkozva nézett
pipája kékes füstjébe.

Mikor másnap délután Ferkó elfoglalta őrhelyét a számára kijelölt

helyen, hűséges társa, a darumadár izgatottan járta körül a rétből
kiemelkedő hosszanti gerincet, amelynek egyik oldala lankásan, a másik
meredeken, széles szigetként domborodott ki a lápból. Olyan porong volt
ez is, amely nedvesebb esztendőkben el-eltünedezett a mocsár vizében.
Most száraz volt itt is minden. Körös-körül gyékénnyel, sással,
náderdőkkel hullámzott a rét tengere. Ám a daru mégis megérezte, hogy a
közeli, sekélyre apadt, mocsaras kis tóban rokonai élnek. Amikor a
darucsapat észrevette a közülük valót, békésen tovább álldogált a sekély
vízben. S Ferkó madara is gyorsan döntött. Amikor meglátta, hogy kis
gazdája békésen letelepszik a kiemelkedő lejtőn, biztonságban tudva a fiút,
átvette kifáradt társai mellett az őrdaru szerepét. Ki tudja, mi súghatta meg
neki, hogy a sekély mocsárban megpihent darucsapat nagy utat tehetett;
fáradt és elgyötört. Tudta a dolgát: odaállt a kis tó szélére, jobb lábával
jókora rögöt emelt a magasba, s aztán, mint évszázadok óta minden őse,
annak rendje-módja szerint megkezdte az őrködést.
Körös-körül az augusztusi napfény aranyfénybe borította a végtelenbe
vesző tájat. Olyan volt ez a sárga fénybe göngyölt, egyhangú
nádasbirodalom, mint valamely felmérhetetlen nagy sivatag. A szárazság
mindig borzalmas látvány. Itt, a nádasok és vizek birodalmában azonban
talán még ijesztőbb volt, mint máshol. A sárga fény mindent beborított, s
szinte kiégette a vidéket. Aki nézte, nyugodtan hihette, hogy bármely
sarkán lángra gyulladhat, lobbanhat. Talán nem is kell más hozzá, csak ez
a könyörtelenül tűző napsugár.
Ferkó első közösségi szolgálata délután három órakor kezdődött. Akkor
volt ez a kietlen, kifakult és egyszínű sárgába öltözött táj a legsivárabb.
Egyetlen szellő sem rezzentette meg a levegőt, egyetlen félholt falevél sem
mozdult a kiemelkedő szigeteken itt-ott korhadozó öreg fákon. Az
augusztus itt olyan képet festett a nádasokra, mint más esztendőben
október végén. Ferkó még sohasem volt tűzőrségen, de a délutáni sárga
fényben fürdő táj félelmetes csendjében minden idegében megérezte a
veszedelmet. Egyszerre félt, és ugyanakkor valami megbénította. Minden
erejével figyelt, de az egyhangúság, a hőség s a körülötte elterülő
mozdulatlan és hangtalan világ elkábította. Kétórai szakadatlan figyelés
után – anélkül, hogy tudta volna, mikor s hogyan – elaludt, helyesebben
szólva a nyomasztó ébrenlétből a nyomasztó álmok birodalmába zuhant.
Álmában is ott feküdt a réten, és a kiszikkadt tájat figyelte, de ez most
már benépesült azokkal az alakokkal, tüneményekkel, amelyekről édesapja
beszélt neki.
A sziget sarkában egy vakondtúrás helyén füst szállt fel, mocsárba
szorult farkas vergődött a kotuban, egy vándor lába alatt beszakadt a tőzeg,
s a szerencsétlent elnyelte az égő láp; a rét sarkában itt is, ott is lidércfény
lobbant, s a lovas ember paripája csüdig süppedt a rét alatt lappangva égő
tőzegbe.
Ferkó nyögött, forgolódott álmában, egész testét kiverte a verejték. A
rettenetes az volt, hogy bár kiáltani, ugrani akart, mint az az álomban oly
gyakori, mozdulni sem tudott. A nap már leszállni készült a síkság
peremén, amikor – mintha csak gyötrelmes álmának folytatása lenne –
ijesztő rikoltozás verte fel a fiút.
A mocsár szélén letelepedett őrdaru akkor már riadtan repdesett
körülötte. Vele is az történt, ami kis gazdájával. A nagy meleg s a nyári
délután csendessége elaltatta őrhelyén. Ám a lábával magasba tartott kő
megmentette. Ahogy a jókora göröngyöt erős ujjai elengedték, nagyot
csobbant a mocsár vize. S ez a más fülének alig hallható csobbanás a
hirtelen felriadó madár fülében úgy hangzott, mintha felverték volna a
délután csendjét.
Ferkó madara gyorsan felhágott a kis sziget legmagasabb pontjára, és
körülnézett a tájon. A vidék éppen olyan csendes és kietlen volt, mint kora
délután, de a madár éles érzékeivel mégis érezte, hogy valami nincs
rendjén. Valami nem úgy volt, mint amikor kijöttek a faluból. Aztán, mint
igazi őrhöz illik, felemelkedett a magasba, s jókora kört írt le a nádas felett.
S már éppen megnyugodva készült visszatérni őrhelyére, amikor a nádas
mélyéből vékony füstoszlopot látott felszállni.
Mikor odarepült, még azt is látta, hogy két ember hasztalanul próbálja
eltiporni a tüzet, amely felett kis vaskondérban az ebédjüket főzték. A
talpuk alól már kisiklottak a lángok, s olyan gyorsan terjedtek a kiszikkadt
rét növényzetében, hogy a két tűzokozó betyár is alig tudott kivergődni
fellobbanó gyűrűjéből. A madár tudta, mi a tennivalója. Legelébb ijesztő
rikácsolással ébresztette a darucsapatot. Társai rögtön felriadtak, s nagy
szárnycsattogás és rikoltozás közepette repültek el a veszedelmes vidékről.
Ferkó magától ugrott talpra a madarak éles hangjára. Felsietett a sziget
legmagasabb csúcsára, s körülnézett. Akkor már nem kellettek szárnyak
ahhoz, hogy lássa valaki, mi történt. Szerencsére jó messze még, de
lobogva égett, lángolt a rét. Most már a fiú is tudta a dolgát. Amennyire
lábától tellett, kiáltozva s kereplőjét forgatva futott a falu felé.
A kertek alján apja szaladt elébe.
– Tűz! Tűz! – kiáltozta a gyerek, aztán kifulladva rogyott apja karjába.
– Veressétek félre a harangokat! – kiáltotta a mögötte sietőknek Pásztor
Márk. – Minden ember ásóval, fejszével, kapával ki a falu végére!
– Oltsák el! Oltsák el! – kiabált a kisfiú, vacogva az önvád okozta
félelemtől.
– Hallgass el, fiam, most már! – mondta az apja. – A dolgodat
megtetted. Minden felesleges szó csak zavarja a munkát. Olyan ember
nincsen, aki ezt a tüzet eloltsa. De a terjedését megakadályozhatjuk.
– De nem fecsegessél és óbégatással, hanem munkával – mondta a félig
részeg Mikó József, aki alig várta, hogy beleköthessen hajdani
vetélytársába.
– Akkor hát mit ácsorog itt kend! – mordult rá Pásztor, egy semmibe
vevő tekintetet vetve a férfira. – Menjen a falu végére, és ássa az árkot!
– S kegyelmed, esküdt uram? – kérdezte az ember komor tekintettel.
– Én nem a kocsmából indultam, s nem is oda térek vissza – nézett
végig rajta Pásztor Márk. – Majd ha tisztem szerint minden embert
munkába állítottam, mint máskor, magam is felveszem az ásót.
Akkor már a férfiak közül többen körülvették a kötekedőt.
– Mit okvetetlenkedik kend megint? Rajtunk a veszedelem, s ez nekiáll
csömörködni azzal, akit a falu megbízott a tűz elleni védelemmel.
– No hiszen, jól megvédte a falut! – nevetett gúnyosan Mikó. Akkor
kivált a sorból egy széles vállú fiatal gazda, s két hatalmas tenyerét a
nagyszájú Mikó vállára tette.
– Kend talán nem is bánná, ha leégne a falu – mondta vészjósló hangon.
– Csak hogy Pásztor Márkot kigúnyolhassa. Na, de ide figyeljen
kegyelmed!… Ha három perc alatt nem látom az ároknál, úgy ellátom a
baját, hogy soha többé nem teszi be a lábát a kocsmaajtón!
A kötekedő részeg ember, látván a most már veszélyes közhangulatot,
szó nélkül megfordult, s vállára vetve ásóját, elindult a rét felé.
Amikor visszanézett, kegyetlen káromkodást morzsolt szét fogai között,
s a szemében olyan gyűlölet szikrázott, hogy versenyre kelhetett volna a
rétet pusztító tűzzel.
Amikor késő éjjel a férfiak hazatértek, Pásztor Márk is megtért
otthonába. Megpróbálta úgy kinyitni a szoba ajtaját, hogy Ferkó fel ne
ébredjen. Hogyan is gondolhatta volna, hogy a gyerek még le se hunyta a
szemét? Ferkó egy darabig az udvaron, aztán a szoba ablakán keresztül
kémlelte a távoli rétet. Ahogy sötétedett, úgy lángolt fel jobban és jobban
odakint a tűz, s annál félelmetesebbé vált. A vörös és sárga lángnyelvek a
sötétedő estében mindig közelebbről látszottak, s Ferkó rémületében már
úgy látta, érezte, hogy itt vannak a házuk alatt. Pedig a tűz terjedését akkor
már sikerült megfékezni. Ha valaki az életéért, otthonáért harcol, a
veszedelem megtízszerezi erejét. S a falubéliek most tudták, hogy ha a
rétégés eléri a falu szélét, mindenük elveszett. Azt, hogy a védőárkot
sikerült elkészíteni, még mielőtt a tűz elérte volna a határt, mindenki úgy
hitte, Ferkó éberségének köszönhetik. Egyedül a fiú tudta, hogy ha
megmenekülnek, akkor a daru mentette meg őket. Rettegve leste hát egész
este a távolban lángoló s oly közelinek látszó tüzet. Tudta, hogy édesapja
ott harcol a többiekkel együtt az árok körül, s tehetetlen szégyenében arcát
elöntötték a könnyek.
Mikor édesapja belépett a szobába, egész testében remegve elsírta
magát.
– Mi történt, édesapám? Mi történt? – kérdezte kétségbeesve. – Miért
ilyen későn tért haza?
Pásztor Márk leült a padra, s várt, amíg zakatoló szívdobogása kicsit
lecsendesedett.
– Hát nem volt könnyű! – törölte meg verejtékező homlokát. – S az
igazság az, hogy nem is nekem való már az ilyen munka. De hát hogyan
vonhattam volna ki magam? S hogy miért ilyen későn? Hiszen meg kellett
várnom, ameddig minden ember hazatér… Hiszen tudod, a csatában is a
tisztességes tiszt tér utoljára nyugovóra.
– S a csata? – kérdezte remegve Ferkó.
– Megnyertük. A falu megmenekült – törölgette még mindig
verejtékező homlokát a hatalmas férfi. – S ha holnap kipihenték magukat
az emberek, talán még azt is sikerül megakadályozni, hogy a tőzeg alá
terjedjen. Szerencsére az a szárazulat, ahol a két boldogtalan
szegénylegény az ebédjét főzte, még ebben a szárazságban is vízzel van
körülvéve, s a tűz messzire nem tudott terjedni, mielőtt útját álltuk. Persze,
ha késünk, előbb-utóbb a nagy nádas is meggyullad, s akkor aztán!… Na
de hát jobb erről nem beszélni! Azt, hogy nagyobb baj nem lett belőle,
mindenképpen neked köszönhetjük… De hát miért sírsz? – simogatta meg
Ferkó csapzott haját az öreg.
– Azért, mert… azért, mert… – sírt fel Ferkó, és most már zokogva
borult édesapja széles mellére. – Mindennek én vagyok az oka!…
– Miket beszélsz? – kérdezte elképedve Pásztor Márk.
 – Mert nem igaz, hogy én mentettem meg a falut… mert valahányszor
dicsérnek, vérbe borul az arcom a szégyentől… Édesapám! Édesapám!
Tudja kegyelmed, hogy én… én… elaludtam az őrségen? Ha pedig valaki
az őrségen elalszik, az hitvány ember… Hát most már tudhatja
kegyelmed… A daru mentett meg… Az riasztott engem is, amikor már
égett a rét.
Pásztor Márk megsimogatta hatalmas bajuszát, és nagyot sóhajtva
mondta:
– Tudtam én azt az első perctől fogva, fiam.
– Tudta? Hát hogyan tudhatta volna?
– Kimentem délután megnézni, nincs-e bajod, s láttam, hogy
békességben alszol.
– S miért nem keltett fel?
– Láttam, hogy ott a daru a közelben, s akkor még sehol semmi bajt nem
láttam. Gondoltam: nem az a hibás, aki elalszik az őrségen, hanem az, aki
gyereket állít olyan helyre, ahol felnőttnek is össze kell szednie magát, ha
helyt akar állni. Reméltem, hogy nem lesz semmi baj. Hogy aztán mégis
lett, ki tehet arról? Azért maradtam a közelben, azért értél olyan hamar el a
kertek alján.
Ferkó megint elsírta magát.
– De hát megölelt akkor is… És nem szólt egy szót sem arról, hogy
mindent tud…
– Jobb ez így, fiam. Nekem aranyat ér, hogy te mondtad el, s hogy nem
vállaltad a meg nem érdemelt dicsőséget. Most már tudom, hogy derék
ember lesz a fiamból.

Egy héttel a nagy riadalom után természetesen még mindig mindenki a

rétégésről beszélt. A nagy kocsma egyik sarokasztalánál is erről folyt a
szó. Mikó József, aki különben napja nagy részét itt töltötte, hangoskodott:
– Hát ha Pásztor Márk nem a kölyök fiát jelöli ki őrségbe, talán meg
lehetett volna menteni még a Kökényiék nádasát is. Mire az a taknyos
kölyök beért a faluba, rengeteg idő veszett el – mondta gyűlölködve, és
nagy pohár bort hajtott fel.
Az egyik ősz hajú, öreg paraszt megszólalt:
– Hát hiszen ő osztotta be mindennap azokat, akik tűzőrségbe mentek.
Az a gyerek meg még alig tizenkét esztendős. Joggal tarthatta volna
otthon. De hát inkább az a szép, hogy nem tett kivételt. S mikor a bíró
parancsára a falu többi gyerekét is beosztotta, a saját fiát sem kímélte.
 – Jól mondja kend! – bólintott az öreg Kurta Gábor. – S mikor a tűz
kitört, miként vezette az embereket! Szép szóval, erős hanggal, kinek mi
használt. Ha ő nem dolgozik az elsők között, bizony nem készül el az az
árok.
– Ha tisztséget vállalt – folytatta Mikó József a gyűlölködést –, csak a
kötelességét teljesítette.
– Azt is sokféleképpen lehet – felelt Kurta, és nagyot szívott hatalmas
makrapipájából. – Itt a kocsmában is, és kint az árok mellett.
Mikó József még egy pohár bort hajtott fel, s aztán kicsit bizonytalan
lábbal állt fel a pad mellől.
– Látom, kendtek mind ellenem vannak – kezdte, de Bökényi Márton
félbeszakította:
– Nem ellened, hanem oktalan haragod ellen. Mi bajod van Pásztor
Márkkal?
– Mit kérdi? Jól tudja kend – mondta az a széles vállú parasztlegény, aki
pár napja megszorongatta Mikó József vállát. – Még mindig nem feledi a
szép Telkes Anna kék szemét. Pedig hát ideje lenne, ha észre térne. Minek
ocsmánykodik a más asszonyával az, akinek szép felesége, gyereke van?
– Érthető az – legyintett az öreg Kurta Gábor –, nem kellene ennek már
Telkes Anna. Csak a bosszú. Hogy a másik különb volt, mint ő.
– És ma is különb – mondta komoran Bökényi Márton. – S azt a
különbséget, amely kettőjük között van, nem lehet a kocsmában felvett
dölyffel pótolni. Eszedre térhetnél már, Mikó József! Hiszen sok éven át
nem volt semmi baj veled. Akármit ereztél, tetted a dolgod. Felvettünk
magunk közé. Pásztor Márk sohasem bántott. Most meg a bor elvette az
eszedet, s addig akaszkodol vele, amíg megjárod.
Mikó Jóska visszaült a helyére, és könyökére fektette állat.
– Apám lehetne – mormogta –, s mégis ő vette el, akit szerettem. Öreg,
beteg, nem félek tőle.
A széles vállú legény odaállt a részeg ember elé, és a szemébe nézett.
– Akkor hát magad vallod be, hogy amíg fiatal és erős volt, nem mertél
kezdeni vele. No de hát most se mersz! Csak itt a kocsmában hadakozol
ellene gyalázkodó szóval.
Mikó most már nehezen ejtette a szót:
– Én… én… Már hogyne mernék? Na, majd meglátják! Kocsmáros!
Még egy litert!…
Bökényi Márton odaszólt a kocsmároshoz:
– Ha esze lenne, egy decit se adna neki!… Hiszen már most sem tudja,
mit beszél.
 – Én nem tudom?… Én, Mikó Jóska?! – dadogott a részeg. – Na, majd
reggelre meglátják, mit tudok!…
– Szájalni meg inni – nevetett a széles vállú legény, s mikor Mikó
vérben forgó szemmel előrántotta a kését, egyetlen mozdulattal kicsavarta
a kezéből, s a szoba sarkába hajította.
– Megbánod, bitang, megbánod – makogta Mikó, s megpróbált
feltápászkodni a helyéről. De akkor már a körbegyűlt falubéliek nagy
mulatságára a legény két ujjával lökte vissza a helyére.
Mikor Mikó újra a pohár után nyúlt, Bökényi Márton odaszólt a
legénynek:
– Nem kellene ezt hazavinni vagy Pásztor Márkot figyelmeztetni? Mert
ha tovább iszik…
A legény a fiatalok s az erősek biztonságával felelt:
– Én ugyan haza nem cipelem ezt a bitangot! Inkább egy fél disznót
végig a falun… Pásztor Márkot meg ne féltse kend, el tud az még tíz
ilyennel is bánni! Hiszen ez már összeesik a saját leheletétől!
Nagy nevetés hullámzott végig a szobán, s Mikó József félig
eszméletlenül magára maradt egy-két megátalkodott ivópajtásával az asztal
mellett.
A kocsmáros aggódva nézte, hogy tovább iszik. Mert az öreg Kuponyi
Vendel, a nagykocsma bérlője jól tudta, hogy nincs észvesztőbb a részeg
számára a gúnynál, lebecsülésnél és kinevetésnél. Mikó József már sokszor
jártatta a száját félig részegen a kocsmában, de vérbe borult szeme s ködös
agya, miután elképzelte bosszúja jeleneteit, az eszméletlenség határán
előbb-utóbb elaltatta indulatait. Ami most történt, azt már nem lehetett
jóvátenni. Kinevették, kigúnyolták, felfricskázták az egész falu előtt. És
mint ilyenkor mindig, Mikó nem azokat gyűlölte, akik kinevették.
Bosszúszomja egyetlen tárgya, Pásztor Márk felé fordult. S hogy a
szégyen, a köznevetség, a meggyalázás rémséges képei és önmaga elől is
meneküljön, tovább öntötte magába a bort.
Az öreg Kurta Gábort nem hagyta nyugodni az aggodalom, s késő este
beállított Pásztor Márkokhoz. Röviden elmondta, amit a kocsmában látott s
hallott, és óvatosságra intette Pásztor Márkot.
– Köszönöm a jó szót – mondta a hatalmas ember. – Főleg mert magam
is tudom, hogy nem vagyok már a régi. Lehet, hogy ez a bitang most
próbál majd valamit ellenem. S az is igaz, hogy az elmúlt hetekben teljesen
megváltozott. Azelőtt is tudtam, hogy gyűlöl, de azt valamiféle álarc mögé
rejtette. Most már nem csinál titkot belőle.
– A bor ereje… – kezdte Kurta Gábor.
 – Meg az én növekvő gyengeségem – fejezte be Pásztor Márk.
– Akárhogy is van, vigyázzon kegyelmed – állt fel a helyéről Kurta
Gábor. – Az ittas ember éppen úgy elveszíti az eszét, mint a veszett kutya.
Marni akar, semmi egyebet.
– Köszönöm a jó szándékát – rázta meg az öreg Kurta kezét hatalmas
tenyerével Pásztor Márk. – S emlékezem a szavára, amelyet, bár nem az én
fülemnek szánt, de azon a tavaszi hajnalon meghallottam.
– Miről beszél kend?
– Azt mondta: hiszem, hogy ha fölnevelem a darut, megbocsáttatik az a
bűnöm, hogy elsőnek lőttem a madarak közé. Hát nem én neveltem föl. A
fiam, a kis Ferkó. S látja, a daru másodszor menti meg az életét. Egyszer a
pajtásai akarták agyonverni a daru miatt, egyszer a tűzben segített rajta a
madár. S így, látja: fordítva is áll a hiedelem. Nem hiszek a
hagyományokban, sem a babonákban. De darura nem lövök soha többé.
Hálából.
– Na látja kend, talán valahogy így keletkezett a mendemonda is. Hogy
a madár segített őseink gondjaiban-bajaiban. A babonában én sem hiszek.
De a madár hűségében igen.
Mikó József ivócimborái sorra kidőltek. Sokszor látta már részegnek a
kocsmáros is, de ilyen állapotban még soha. Jóformán eszméletlen volt,
gyűlölködő, gonosz szavakat motyogott, de a padról felállni nem tudott. A
kocsma régen kiürült, s nem akadt ember, aki a részeget hazakísérte volna.
Mikó egyedül maradt a kocsmában. Kuponyi Vendel végigfektette a
padon, feje alá valami kabátfélét gyömöszölt, aztán gondosan bezárta a
kármentőt, s maga is aludni tért.
Hajnali három óra lehetett, amikor a kocsmáros arra ébredt, hogy valaki
veri az ivóból a szobájába nyíló ajtót. Mikó hangját hallotta.
– Egy deci erőset, de azonnal! – kiáltotta a férfi, s már rázta is a
kármentő ablakát.
– Nem lesz sok? – kérdezte az öreg Kuponyi óvatosan. – Hiszen most
aludt el kegyelmed.
– Nem a tanácsát kértem, hanem a pálinkáját! Itt a pénze. Adja az italt!
Úgy érzem, soha ilyen józan nem voltam, mint most.
Úgy mondják, a részegség pár órája után bekövetkezik a felriadás,
amikor az ittas ember úgy érzi, színjózan. Mikó József is azt hitte. Pedig
valójában most is eszméletlen volt. Éppen csak járni tudott. De a gyűlölet,
a harag, a kielégítetlen bosszúvágy tétova lábát mégis elvitte a Pásztor-
porta elé. Fejében körtáncot jártak a zavaros gondolatok. Az esti
megaláztatás, a szégyen most már csak így tehető jóvá. Gyilkolnia kell! Az
utcák üresek voltak, lélek nem járt ilyenkor. Mikó azt hitte, pontosan tudja,
mit akar, pedig azt sem tudta, mit tesz. A Pásztor-ház udvarában megállt,
és körülnézett.
“Végzek velük!” – hajtogatta magában mint a tébolyult, s meg sem
fordult agyában más gondolat. Hogy miért? Hogy mi lesz a
következménye?
Az udvaron a farönk mellett ott feküdt egy kisbalta. Felkapta, és
megindult az ajtó felé.
A ház csendes volt. Pásztor Márk és felesége az igazak álmát aludta, s
eszükbe sem jutott, hogy halálos veszedelemben vannak. Az ajtót is éppen
hogy csak bereteszelték. Ferkó a konyhában mélyen aludt kis ágyában.
Mikó József most megállt. Eddig csak a lába vitte, most azonban ahogy
megtorpant, érezte, hogy hatni kezd a hajnali pálinka is. A térde
megroggyant.
“De hát a munkát el kell végeznem! – hajtogatta magában mint az
eszelős. A falunak látnia kell, hogy mire képes Mikó József!”
Még egyszer körülnézett, s aztán amikor meggyőződött róla, hogy
minden csendes, a kisbalta fokát betette az ajtó két szára közé.
“Megölöm mind!” hajtogatta magában, s lassan, de egyre nagyobb
erővel feszítette a vékony deszkaajtót.
A zár lepattant, az ajtószárny engedett, Mikó magasra emelte a kisbaltát,
és belépett a konyhába. A sötétségben azonban egyszerre újra éreznie
kellett, hogy nem ura a lábának.
S abban a percben, mintha csak ellensúlyozni akarná az iménti csendet,
vad hangokkal megelevenedett körülötte a világ. Szárnycsattogás,
rikoltozás ébresztette álmából a ház lakóit. A daru rikácsolása egy
szempillantás alatt felriasztotta Ferkót, aki rohant szülei szobájába. Azok
még mélyen aludtak.
– Gyilkos van a házban, édesapám! – kiáltotta a gyerek.
Pásztor Márk nehezen ébredt álmából, amikor azonban a daru
rikoltozását meghallotta, hirtelen talpra szökkent. Világot gyújtott, az
asszonyt a szekrény mögé parancsolta, maga elővette éles kését, s kilépett
az ajtón.
Mikó Józsefnek annyi ideje még maradt, hogy a kisbaltát feléje röpítse.
Pásztor Márk azonban öregségére is hajlékony és fürge maradt. A balta ott
süvített el mellette, s egypár perc múlva a részeg Mikó József ott vergődött
a keze között. A daru, mint aki jól végezte dolgát, ott állt kis gazdája ágya
mellett, s elcsendesedve nézte az eseményeket. Sőt, amikor apja szólt
Ferkónak, hogy hozzon fel a kamrából kötelet, lassú, kényelmes léptekkel
el is kísérte a gyereket.
Az addigra már ismét félig eszméletlen Mikó Józsefet a székhez kötözni
nem volt nehéz feladat. S Pásztor Márk nyugodt lélekkel küldte a falu
elöljáróiért Ferkót, akit madara immár mindenhová elkísért.
A felháborodott férfinép körülvette a házat, s a törvényszolgáknak
bizony elég dolguk akadt, hogy megmentsék a még mindig eszméletlen
Mikó Józsefet.
Odabent a szobában minden bizonyítékot megtaláltak. A kisbaltát,
amely könnyen lehetett volna egy család végzetévé, s a részeg ember ide-
oda csetlése-botlása nyomait.
Pásztor Márk megpróbálta védelmezni:
– Részeg volt a boldogtalan… Kurta Gábor komor hangon felelte:
– Este figyelmeztettük a kocsmában. Kendnek is szóltam. Senki sem
vette komolyan. Mert részeg volt. Éppen azért kellett volna óvakodni tőle.
Ha Ferkó darumadara közbe nem lép, kiirtott volna egy egész családot. S
kend még védelmezi…
– Felesége s gyermeke van – mondta csendesen Pásztor Márk.
– S kendnek nincsen? – kérdezte a bíró. – S az, hogy részeg volt, nem
menti, hanem súlyosbítja bűnét. Odabent a vármegye tömlöcében lesz ideje
kijózanodni.
– Mindenben igaza van kegyelmednek – mondta csendesen Pásztor
Márk –, mégis kegyelmet kérek a szerencsétlennek. Nálánál súlyosabb
bűnözők részére kellene fenntartanunk a vármegye tömlöcét. Ez csak egy
boldogtalan, békétlen, részeges ember, akinek családja van. Talán ha
valamely békés megegyezéssel eltávolítják erről a vidékről, még új életet
kezdhet. Itt nem bírta elviselni a mi boldogságunkat. Talán máshol
megtalálja a magáét.
– Nem elöljárónak kellett volna lennie kegyelmednek, hanem
prófétának. Aki meg tud bocsátani halálos ellenségeinek is.
– Nem az én ellenségem ez az ember. A boldogtalan a saját maga
ellensége. Próféta pedig nem vagyok, s bár nem tudom, mit ért ezeken
kegyelmed, nem is nagyon hiszek a prófétákban. Annál inkább az igazság
erejében…
– Jól van, Pásztor Márk uram, a kegyelmed kedvéért még ezt is
megteszem. Hazavisszük ezt a boldogtalant, s ha kialudta részegségét,
majd eligazítjuk, hová menjen innen. De itt nem maradhat.
– Magam is úgy vélem – bólintott szomorúan Pásztor Márk. – Már a
közösség érdekében is. Mit szól ehhez, Kurta Gábor uram?
 – Figyeltem kegyelmetek minden szavát. S megjegyeztem Pásztor Márk
szavait, hogy csak az igazság erejében hisz: úgy vélem, igaza van!
A bíró s az elöljárók cihelődni kezdtek.
– Akkor hát megegyeztünk – kezdte a bíró. – Kurta Gábor komám
megmagyarázza ennek az ostoba Mikónak, hogy választania kell a tömlöc
vagy valamely más falu között… Új lakóhelye azonban nem lehet közel, a
Nagy-sárréten. Mert eléri a kezünk mindenütt…
– Legyen nyugodt, bíró uram, úgy lesz, ahogy kívánja. S úgy vélem,
nem is lesz nehéz dolgom. Holnap estére már bottal üthetjük a nyomát…
Amikor a bíró mögött bezárult az ajtó, Pásztor Márk visszatartotta Kurta
Gábort, s kis poharat tett az asztalra.
– Igyunk egy pohárkával a békességre, amely most majd talán ráköszönt
a falura – mondta. – Meg a darura.
– Arra szívesen – felelte az öreg.
– S kend – folytatta mosolyogva – most már új legendát is mesélhet
majd unokáinak a darumadárról, amely háromszor menti meg az életét
annak, aki az ő életét megmentette.

A FEKETE CSÓNAK

A novemberi égbolt úgy borult a lápvidékre, mint valami hatalmas,

szürke szemfedő. A nehéz, súlyos fellegek egymást kergették, s ha valaki
felnézett az égre, azt hihette, hogy mindjárt lezuhannak erre a kietlen
világra. Mert a szélük már csaknem az évszázados tölgyek és égerfák
csúcsait súrolta.
A kis szigetet, ahol Jász Péter állt, sűrű rekettyés vette körül. Csónakját
is egy derekas fához kötötte, s arra gondolt, hogy valahol itt a magas
érparton kellene megépítenie a kunyhóját.
A legény fölött ék alakban hatalmas vadlúdcsapat szállt dél felé, s Péter
arra gondolt, hogy ez közeli nagy hideget jelez. De ennek most még nyoma
sem volt. A víz szelíden tükrözte vissza az ég szürke színét, s oly csend
uralkodott a nádasokban, mintha élet sem lenne ezen a vidéken. A
környező falvakat a Berettyó, a Körös és a Tisza kiöntéséből táplálkozó
rétségek szinte elválasztották az emberek világától.
Annál inkább meglepődött Péter, amikor éppen hozzálátván, hogy négy
alkalmatos cölöpöt keressen leendő kunyhójához, nagyon távoli harangszót
hallott. “Bizonyára Komádiban harangoznak. De vajon kinek? – gondolta a
legény. – Ámbár hiszen mindegy, ez is csak egy azok közül, akik születtek,
mint én, küzdöttek, s aztán megtérnek az örök nyugodalomba.”
– Ez az élet rendje – mondta magának, mert hosszú magányos élete
során megszokta, hogy hangosan gondolkozzék. Amikor azonban lehajolt,
hogy kiemeljen egy kunyhótámasztó gerendának valót, távoli énekszó
ütötte meg a fülét.
Rögvest felállt, s a kis sziget szélére lépve, merően nézett arra, amerről
az énekszó hallatszott. De nem látott semmit. A közelgő téli alkonyat sűrű
ködöt vetett a mocsárra, s Péter éles szeme csak a közeli halmokon és
érpartokon felszökkenő égerfák és füzek sötét árnyékát látta. Ágaik mint
megannyi csontváz meredeztek elő a szétfoszló, majd ismét mindent
elborító ködből a téli délutánban, s rajtuk a legény szemének egyetlen
vigasza talán az a sok kerek fagyöngykorong maradt, amely ilyenkor télen
is a fák életerejéből táplálkozik.
Az énekszó azonban most már egyre közelebbről, egyre erősebben
hangzott. Péter megrendülten hallgatta a ködfüggönyön át felé szűrődő
zsoltárokat. A rétség hajózható útja azonban ott vezetett az ő kis szigete
mellett, s így hamarosan meglátta az első csónakot, melynek orrában egy
hosszú fekete árny keresztet tartott.
Péternek eszébe jutott, hogy a komádiak halottaikat csónakon hordják ki
a temetőbe. De bizony ilyen félelmetes menettel még nem találkozott.
Levett kalappal bámulta hát a csodálatos látványt, amely most előtte
bontakozott ki a sűrű ködből. A legény soha nem ismerte sem apját, sem
anyját, rokonok nevelték szolgasorban, s míg felnőtt, megismerte a föld
sokféle keservét. De szíve tiszta és becsületes maradt, s ismerte a részvétet
is. Így hát megrendülve nézte a kísérteties menetet, amely komoran és
valószerűtlenül bontakozott ki a láp sűrű páráiból. Az emberek arcát alig
lehetett kivenni. Fekete csónakokban sötét árnyak énekelték a halott
túlvilági útravalójául szolgáló zsoltárokat. Az első csónakban a magas,
sovány pap tartotta magasra a keresztet, mögötte az öreg kántor kövérkés
alakja vezette a csónakok sorát. A következőn fekete koporsó mellett sötét
arcú legények eveztek, s egy férfi a csónak orrában a fejfát tartotta. Péter
megfigyelte, hogy a fejfát is valamiképpen csónak formájúra faragták ki.
Ezen a vidéken az emberek nagy része a vízen töltötte életét. S hogy a
csónak el ne hagyja őket halálukban sem, fejfáik faragásával is azt
mintázták. A nagy bödönhajó vagy a hegyes orrú kisebbik fajta kísérte el a
Temető-halomra a sárrétieket. S e fejfák háta is olyan lett, mint hajdani
hajóik feneke: lapos, gömbölyű vagy él nélküli.
 Péternek azonban a sűrű ködben feltűnő s elvesző csónakok sora új és új
látnivalót kínált. A harmadikban fekete kendős öregasszony térdelt, s
könnytelen szemmel, mereven nézte azt az előtte haladó csónakon fekvő
koporsót. Az öregasszony vállát átölelve talpig feketébe öltözött fiatal lány
állt, halálsápadt arca szinte világított ebben a mindent beborító gyászban.
Péter nem tudta levenni róla szemét, amíg csak a csónakot el nem nyelte a
szürke pára. Aztán egymás után sorakoztak a csónakok. Lassan eveztek a
fekete ruhás legények, mellettük szótlanul vagy zsoltárokat énekelve ültek
a gyászolók. Lehetett vagy negyven-ötven csónak, s Péter arra gondolt,
hogy bizonyára nagy tekintélyű, gazdag ember lehetett, aki abban a fekete
koporsóban fekszik. De hát rajta már sem a tekintélye, sem a gazdagsága
nem segít, és nem segít ez a komor, szomorú és gyönyörű gyászmenet sem.
A Temető-halom nem lehetett messze.
“Ott az örök nyugodalom – gondolta Péter –, vagy máshol? Ez az ötven
csónak onnan majd visszaindul a falu felé, s utasaik közül egy sem gondol
arra, hogy egyszer majd vele is megindul a csónak a Temető-halom felé.
Vagy ha gondol rá, gyorsan elhessenti a rémképet. Hogyan is lehetne
másként élni?”
Péter esztendőkig katonáskodott Bécsben, s nemegyszer masírozott
harsogó katonazenekar gyászzenéje mellett, tábornokok, ezredesek
temetésén. Megtette a dolgát, de sohasem gondolt arra, hogy sajnálja is azt,
akit kikísért. Most azonban igazi bánat és olyan mély keserűség szorította
össze a szívét, mint még soha. Az ismeretlen halottat kísérő, ködből
felbukkanó s ködbe vesző, halk evezőcsobogással kísért gyászmenetet nem
lehetett elfelejteni. Ez a lápok közé temetkező szomorú sokaság az ő népe.
Szegény és szomorú, mint a föld, amelyen él, s mint ez a bánatos
novemberi délután. S aztán az is eszébe jutott, hogy nincs oka a
keserűségre. Hiszen ennél szebb temetése nem lehetett a bécsi császárnak
sem. De most már azt is tudni akarta, ki volt a halott, akit gondolatban ő is
kikísért a Temető-halomra. Nem folytatta hát a már régen abbahagyott s
erre az éjszakára már semmi menedéket sem kínáló kunyhóépítést, és
szemébe húzva kucsmáját, szűrét vállára vetve eloldotta csónakját. Majd
keze ügyébe igazítva evezőit, megindult toronyiránt Komádi felé.

A komádi csárda ivójának mestergerendájáról lelógó egy szál

viharlámpa sápadt fénye nehezen küzdött meg a sötétséggel. Amikor Jász
Péter belépett az ajtón, arra gondolt, hogy idebent sötétebb van, mint
odakint. A téli délután ködfelhői között csak eligazodott valahogy, de
idebent a nehéz levegőjű, borgőzös ivóban alig látott valamit. Aztán mikor
szeme a pipafüsttől és a vizes szűrök kipárolgásától sűrű levegőt
megszokta, lassan felismerte a hosszú kecskelábú asztalnál ülő alakok
körvonalait is. Leginkább szegény emberek, szolgák, pákászok, halászok,
zsellérek voltak. Mikor Péter belépett, csak egy pillantásra méltatták, aztán
meggyőződvén róla, hogy közülük való, s egyike csak a lápban tanyázó
pákászlegényeknek, rá se hederítettek többé. Az egyik horgas orrú, sovány
halász éppen faggatta a kármentő sarkában ülő kocsmárost.
– Hát odabent kik tanyáznak? – mutatott a vastag tölgyfa ajtóval bezárt
nagy szoba felé.
– Nem magadfajta koldusok – nevetett a kocsmáros. – A község gazdái
tanácskoznak.
– S ilyen sürgős a dolguk, hogy meg se várják a reggelt, amíg a
községházán összegyűlhetnek?
– Maguk között akarnak lenni. Néhányan, akik Ostoros Bertalan
temetéséről jöttek. Leginkább a rokonai.
Péter a fülét hegyezte.
– Mi tanácskoznivalójuk lehet? – kérdezte a horgas orrú. – Egy gazdag
emberrel kevesebb.
– Kérdezd meg tőlük – gúnyolódott a kocsmáros. – Mert nekem csak
annyit mondtak, hogy dobjam ki a kocsmából, aki zavarni merészelné őket.
Az egyik jókora szűrben terpeszkedő halász rámordult a kíváncsi
legényre:
– Mi közöd a nagygazdák dolgához? Attól, amit azok tanácskoznak,
semmi jót nem várhatsz. Törődj a magad dolgával! Idd a borodat, s
igyekezz elfeledni, hogy erre a nyomorult világra születtél.
A sarokban a homályból most egy községi hajdú sötét arca villant fel.
– Jól beszél kegyelmed. Ti meg, ha eszetek van, hallgattok. Addig, amíg
jókedvem van. Mert másként hamarosan kihánylak benneteket ebből a
kocsmából.
Péter csendben hallgatta a beszélgetést, de ügyelt arra, hogy közben
minél közelebb férkőzzék a nagy szoba ajtajához. Aztán, amikor a
kocsmáros lement a pincébe borért, s az ivóban iddogáló férfiak nagy
beszélgetésbe merültek, hóna alá vett egy rakás fát, hirtelen kinyitotta a
nagy tölgyfa ajtót, és besurrant a szobába. Arra gondolt, hogy ha
észrevennék, majd azt mondják: a tűzrevalót hozta. De odabent is csak egy
halvány mécses világította meg a szobát, s a vendégek olyan nagy hanggal
voltak, hogy észre sem vették a hívatlan vendéget. Péter meglapult a
kályha mögött, s csaknem teljes sötétségből hallgatta a nagygazdák
beszédét.
 Akkor még azt sem tudta, miért. Fiatal szívét hevítette az izgalom, s
kíváncsi volt rá, miért s mit tanácskoznak egymás között azok, akik oly
bánatosan kísérték ki délután halottjukat a Temető-halomra.
– Hát szép temetése volt az öreg Ostoros Bertalannak. A falu kitett
magáért – mondta egy hang. – Ámbár másként is lehetett volna…
– Az ám – nevetett az egyik nagy bajszú, fekete gubás férfiú –, de hát a
számadásnak nem a temetés napja az ideje.
Az asztal sarkában magas, ősz hajú gazda kapta fel a fejét, s nagyot
kortyintva poharából, éles hangon megszólalt:
– Hát még Lapu Mihálynak is lehet számadása a megboldogulttal? A
fekete gubás az asztalra vágott.
– Nekem ne volna? Pendelyes gyerek voltam, amikor az apja házánál
szolgáltam. Azzal biztatott az öreg, hogy a nagy csónakja majd az enyém
lesz valamikor. Aztán, amikor ennél a Bertalannál a jussomat kértem, ajtót
mutatott.
– A jussodat? – nevetett az öregember. – Jussa itt csak a lánynak meg az
öreganyjának lehet.
– Lassan a szóval, Palotás uram! – mondta az asztal fejénél ülő kerek
képű férfiú, aki tar koponyájának sivárságát hegyes kecskeszakállal
igyekezett pótolni. – A törvényt azért mégis én képviselem Komádiban…
S bizony akad itt megfontolnivaló.
– Hát bíró uram is úgy gondolja? – örvendezett Lapu Mihály. – Persze
hát igaz, itt van az özvegy meg a lány…
– Eddig nagy módban éltek – folytatta a tar fejű bíró. – Követelés akadt
elég, panasz is bőségesen… De hát szegről-végről rokonok is voltunk, nem
bántottuk őket. Kíméletből.
– S leginkább, mert Ostoros Bertalan igen okos és élelmes ember volt –
vágott közbe a sarokban ülő ősz bajszú férfi. – Meg aztán a megyénél is
akadt, aki kiállt volna mellette.
– Vót vagy nem vót – kedélyeskedett Lapu Mihály –, most már
meghótt!
– S ami kevés maradt utána, ha minden jogos követelést kielégítünk
tömte meg pipáját a bíró, aligha marad valami az Ostorosportán.
Az öreg Palotás felugrott helyéről.
– Ami kevés maradt utána? Hát a két csónak, a hálók, a két hízó, a
tehén, az aprójószág?… No meg a fundus és a ház?
Szép hosszú lista lenne – pödörte bajszát a bíró. – Ha az övék lenne. De
hát most hallhatta kend, Palotás uram, hogy a nagyobbik csónakot már az
öreg Ostoros Lapu Mihályra hagyta. A halászfelszerelés meg a kisebb
csónak voltaképpen a közösségé volt. Csak használatra adtuk oda Ostoros
Bertalannak, árendáért. Igaz-e, Erdős komám? Kegyelmed csak tudja, mint
a halászközösség elöljárója.
A bíró mellett egy apró, fekete, sovány arcú emberke szólalt meg.
Arccsontjain úgy feszült a bőr, mint a pergamen.
– Igaz, igaz… – kezdte kicsit dadogva. – Ha bíró uram úgy emlékezik
rája, hogyan is lehetne másként? – S aztán amikor a bíró rámeredő, szúrós
tekintetét meglátta, szaporán folytatta: – Úgy igaz, ahogy Sánta Vince a
nevem.
– Azt kend könnyen mondja – felelt keményen Palotás –, hiszen jól
tudjuk, hogy Erdős Vincének keresztelték, de mert már kölyökkorában
bicegett, a falu ragasztotta mellé a “Sánta” nevet. Azt mondja meg inkább,
hol a kontraktus? Meg a többiről, bíró uram! A nagy csónakról, amelyet
Lapu Mihály örökölt.
– Kontraktus? – nevetett a bíró. – Hát itt a láp közepén ki csinál
kontraktust? Elég az adott szó az ember gyerekének. Meg aztán kend,
Palotás uram, minek kíváncsi holmi ócska papírokra? Jól tudjuk, hogy
Ostoros Bertalan régen felvette kegyelmedtől a tehén árát. S arról sincs
papír.
A fehér bajszú torkán akadt a szó.
– Tőlem a tehén árát?
– Ott voltam a községházában, amikor megegyeztek, hogy mire a
Bimbó elapaszt, a kegyelmedé lesz. Addig tejelhet az Ostoros-háznak. S
az, hogy nincs róla levél, nem nagy baj. Majd holnap kiállítjuk. Ha olyan
nagyon ragaszkodik a papírhoz kegyelmed.
Az öreg Palotás a székre rogyott, nagyot húzott a borospoharából, s
maga elé meredt. “A tehén, az a szép pirostarka, fiatal tehén. Meg a
jövendő borjú. Az enyém lenne. S mást sem kell tennem, csak hallgatnom.
De hát hiszen ez gazság!” támadt fel benne a lelkiismeret, amelyet azonban
gyorsan elhallgattatott a szeme előtt felvillanó csábító kép az erős, fiatal
állatról, amelynél nincs szebb a faluban. “Úgyis kifosztják most már
ezeket! – vigasztalta magát. – Hát csak én maradjak hoppon?” – Aztán
reszkető kézzel a pohár után nyúlt, és hallgatott.
A bíró megkönnyebbülten emelte fel a fejét.
– Na lássa kend, hiszen mi csak jót akarunk. Itt van a községtől Csira
Jóska esküdt uram is. Az is mondhat egyet-mást az öreg Ostorosról.
Kövér, félszemű, fakó hajú öreg paraszt kapta fel a fejét.
 – Hát megbolondult az elmúlt esztendőkben már az öreg. Pénzt vett fel,
ettől is, amattól is. Ki tudja, minek? Igaz, sokszor bejárt Szeghalomba is.
Talán ott lehetett valakije.
– A bokrosi csárdában is nagyokat mulatott. Van ott egy szép szolgáló,
aligha lehet több tizennyolc évesnél. Mondják, annak is csapta a szelet.
– Öregember nem vénember – nevetett gonoszul Lapu Mihály. – Annak
is meg kell legyen a maga öröme, ne sajnáljátok tőle.
– De hát az unokája is lehet már tizennyolc esztendős! – csattant fel
Csira Jóska hangja. – Meg aztán, ha már megháborodik, ne az én pénzem
bánja!
– Nyugodj meg, komám – csillapította a bíró. – A két hízó marha levelét
nálam hagyta zálogba. Abból majd kitelik, amit kölcsönadtál neki.
– Hát talán – könyökölt az asztalra a félszemű, aztán ájtatos hangon
tette hozzá: – Meg aztán, ha ráfizet is az ember a jóságára, ha valaki
meghótt, megbocsátja bűneit.
A sarokban Péter kimeredt szemmel nézte a lámpa sárga fényében
összehajló arcokat, s nem akart hinni a fülének. “Ezek lennének azok –
gondolta –, ezek, akik délután fekete árnyékként kísérték a koporsót a
ködön át a Temető-halomra? Ez lenne az ő lápok közé temetkező szomorú
népe? Ezek, akik itt a füle hallatára szövetkeznek az özvegy és az árva
kifosztására?” Tenyerébe temette arcát; szégyen és keserűség fojtogatta.
De hát tudta, hogy szólnia nem szabad. Ha elárulja magát, képtelen
segíteni. Márpedig abban a percben elhatározta, hogy segít azon a fehér
arcú lányon, aki az öreganyja vállára téve kezét, ott állt a fekete koporsót
kísérő csónakban. Erőltette szemét, hogy alaposan megnézhesse s
megjegyezhesse a nagygazdák bortól kivörösödött arcát és vércsetekintetét.
“Igen – gondolta magában. – Az én népem nem ez. Az enyéim ott kint
szoronganak az ivóban, s nincs közük azokhoz a hitvány praktikákhoz,
amelyeket itt bent kifőznek a nagygazdák. Igaz, a halott is azok közül való
volt.” De most, amikor ezek az özvegy és az árva kifosztására
szövetkeztek, egyszerre érezte, hogy azok is a kiszolgáltatottak közé
tartoznak. Visszahúzódott a sarokba, s elhatározta, hogy minden szót
megjegyez, hátha valami haszna lehet belőle az üldözötteknek.
Éppen jókor. A bíró most már a bortól kigyúlt arccal és a siker
reményétől felcsillanó véreres szemekkel, nagy hangon beszélt:
– Hát azt persze még kegyelmetek sem tudhatják, hogy Ostoros komám
a házát s fundusát nekem kötötte le zálogba, már két esztendeje. A papír is
megvan valahol a ládafiában – mondta vállát vonva –, s ha nincs meg,
majd készül róla hivatalos másolat. Alkalmatos hely az az udvar a csónak
kikötésére, s egy jó mély ér vezet a tanya végéből a lápi vizekre.
– Éppen jó lesz kendnek örvendezett Lapu Mihály. A tar fejű
méltóságteljesen kihúzta magát.
– Nekem semmi közöm ne légyen ehhez a szomorú ügyhöz – mondta
álszenteskedve. – Hiszen kendtek jól tudják mind, Ostoros Bertalan
rokonom s jóbarátom volt. Isten nyugosztalja. De hát ki tehet róla, ha ennyi
bajt hagyott maga után? Én lelkemre nem venném, hogy beköltözzek abba
a házba. Ám az unokaöcsém most nősült, s egy kis viskóban szoronganak
az új asszonnyal. Azokat illeti az új otthon.
Palotás Lőrincben még egy percre felvillant a tisztesség.
– S hová megy az öregasszony meg a lány?
– Hová megy a kódus, akinek keblén a kenyere s hátán a háza? Ki
kérdezi tőle: miért? Ha egyszer öregapjuk elherdálta mindenét, nem a mi
gondunk, mi lesz velük…
– Úgy mondják, Füzesgyarmaton keresnek szolgálókat – vonta meg a
vállát Lapu Mihály.
– Na, azért annyira ne siessük el a dolgot! – emelte maga elé két kezét a
bíró. – Ma este, míg a halotti tor tart, senki ne szóljon egy szót sem arról,
ami itt elhangzott. A hagyatéki eljárást majd egy-két nap múlva tartjuk
meg, igaz-e, nótárius uram? – kérdezte a kármentő sarkában gunnyasztó,
szemüveges, sápadt fiatalemberhez fordulva. Az riadtan ugrott fel a
helyéről, s két vörösre fagyott kezét dörzsölve, kétrét hajolva, remegő
hangon megszólalt:
– Igen, persze… Lehet, bíró uram! De hát a papírok! Mert hát ami itt
elhangzott, annak bizonyítására is sor kerülhet.
– Papírok? – horkant fel nevetve a bíró. – Hát miért tartunk mi
nótáriust? Mondják meg kegyelmetek!
A szobában néma csend lett. Olyan csend, hogy egy véletlenül az
ablaktáblák közé rekedt, életben maradt légy zümmögése is meghallatszott.
A bíró az asztalra vágott.
– Azért, hogy elkészítse a papírokat! – kiáltotta, amitől a vékonypénzű,
halálra rémült nótárius egész testét kiverte a verejték.
– Világos! – toldotta meg bírója szavát Csira esküdt. – Ha írni tudnánk,
nem kellene a nótárius. Ha eddig nem került papírra, amit végeztünk, az a
kend hibája.
– Kérem, kérem – hebegte a boldogtalan fiatalember –, mindent
elkészítek, mindent, amit csak kívánnak.
A bíró felemelte poharát, s csendesen mondta:
 – Akkor hát ezzel végeztünk volna. A hivatalos eljárást majd
megindítjuk. De a lány s az öreganyja maradjon addig csak nyugodtan a
házban. – Aztán felemelte hangját: – Bírói hatalmammal megtiltom, hogy
bárki háborgatni merészelje őket! Mi istenfélő emberek vagyunk. S az
özvegy és az árva sorsa és gondja a miénk is. Találunk majd számukra
munkát, amelyből tisztességesen megélhetnek.
– De hát a hízóim? – pattant fel helyéről a félszemű Csira Jóska.
– Na persze – folytatta a bíró –, a jószágot s az ingóságokat elviheti,
akinek tulajdona. De a kisebbik csónak maradjon náluk, amíg ott laknak.
Hiszen így télvíz idején moccanni sem tudnak anélkül.
Aztán megint összekoccantak a poharak, s Péter nehezen türtőztette
magát, hogy legalább a fokosát ne repítse az asztal körül ülők közé. De
aztán inkább jól eszébe véste a sápadt fényben felvillanó gonosz, kapzsi s a
bor verejtékében fürdő arcokat, s akaratlanul is arra gondolt, hogy az a
kocsmai lámpa alatt összehajló részeg gyülekezet leginkább azokra az
erdei tábortűznél összegyűlt gyilkos haramiákra emlékezteti, akikről valaha
az öreganyja mesélt fertelmes rémtörténeteket.

Pedig az asztal körül ülők akkor már másról beszéltek. Falubéli

pletykák kerültek sorra, asszonyok, lányok neve repkedett a levegőben, s
rekedt, harsány nevetés kísérte a sokszor kivehetetlen beszédet. De hát ez
Pétert már nem érdekelte. Váltig azon törte a fejét, hogyan is segíthetne
azon a szerencsétlen lányon, akinek sorsát ezek az asztal körül ülő
bitangok már régen elintézték maguk között.
Töprengéséből hangos sikoltozás, majd a korcsmáros dühös hangja
riasztotta fel.
– Eredj innen – hangzott az ajtón kívülről –, odabent bíró uraimék
tanácskoznak!
– Jaj nekem! Jaj nekem! – rikoltotta egy kétségbeesett asszony hangja. –
Engedj be, te gyalázatos! Hiszen éppen a bírót keresem.
A bíró tőle telhető méltósággal felállt az asztal mellől, s az ajtó felé
indult. Aztán harsány hangon kiáltotta:
– Engedd be azt az asszonyt! Hadd látom, mit akar!
A vörös képű kocsmáros félig kinyitotta az ajtót, s bedugta a résen a
fejét.
– A bolond Epres Lina van itt, bíró uram – mondta remegve –,
mindenáron kegyelmeddel akar beszélni.
– Engedd be! – legyintett a bíró. – A sok okos szó után hadd hallom a
bolondokét is.
 Az ajtó kinyílt, s egy rongyruhás, sápadt, ezer ránccal barázdált arcú
öregasszony támolygott be a szobába.
– Bíró uram, az Istenre kérem, hallgasson meg! – rogyott térdre a tar
fejű férfiú előtt. – Rettenetes baj fenyegeti a falut!
Vince Márk, Komádi bírája most visszaült a helyére.
A szobában egyszerre iszonyú hangzavar keletkezett. Nevetés,
átkozódás, a harag és a gúny ezerféle hangja szövődött össze, de a szemét
senki nem vette le a nyomorult öregasszonyról.
A bíró akkorát ordított, hogy túlharsogta a gyülekezet lármáját:
– Csend legyen! – S amikor végre lecsendesedett a zajongó sokaság,
komolyan hozzátette: – Beszéljen, öreganyám!
– Jaj nekem, jaj nekem! Láttam! Láttam!
– Mit látott kend, boldogtalan?!
– Az Ostoros Bertalan csónakját! Ott jött be az alvégen. A rétségből!
Egyenest a Temető-halom felől.
A félig részeg férfiak hátán végigfutott a hideg.
– De hiszen délután ott vittük ki a csónakon a temetőbe!
– Most meg visszajött! – rikácsolta az öregasszony. – Láttam! Ezzel a
két szememmel, la! S tudhatja kend: a hazatérő halott nagy bajt hoz, s azt
jelenti, hogy valami hitványság készül a faluban.
A bíró megrázkódott, s nagy pohár bort töltött magának.
– Kit láttál? Ostoros Bertalant vagy a csónakját?
– A csónakját meg őt is! Jaj nekünk! Jaj nekünk! – sivította a féleszű, s
vállát verdeső kócos haját tépve kirohant az ajtón.
A szobára egy percig néma csend telepedett, aztán Lapu Mihály szólalt
meg:
– Féleszű vénasszony. Már régen ketrecbe kellene zárni az ilyet. A bíró
haragosan förmedt rá:
– Kegyelmedet meg mellé! A bolondok szavára is figyelni kell. Ostoros
Bertalan aligha kelt fel abból a sírból, amelybe ma délután temettük. De kit
látott akkor Epres Lina?
Péter még jobban igyekezett összehúzni magát a kemence mögött.
Senki se felelt. Az öregasszony eltűnt, de a teremben összegyűlt
vendégek jókedvét is magával vitte. Komor arcú férfiak meredtek maguk
elé, s aztán amikor megkondult az esti harangszó, lehajtották a fejüket.
Azt, hogy bizonytalan kezükkel mellükön kapargálva milyen torzul
vetettek keresztet, csak Péter vette észre.
Kisvártatva felállt a bíró, süvegét fejére tette, s egyszerre a többiek is
szedelőzködni kezdtek.
 – Gyerünk hát a halotti torba! – mondta a bíró. – Szegény kedves, jó
komám, Ostoros Bertalan eltemettetésének napját illendő módon
ünnepeljük. Mindennek meg kell adni a módját.
Aztán a díszes társaság szépen felkerekedett, s áhítatos arccal és
nyugtalan szívvel megindult Ostoros Bertalan portája felé.

Miközben a hajlongó kocsmáros a nagygazdák csoportját kísérte ki a

kocsma ajtaján, Péternek is sikerült észrevétlenül visszasurrannia az ivóba.
Ott aztán letelepedett a régi helyére, az egyik fal melletti lócára, s úgy tett,
mintha el se moccant volna onnan. Senki se hederített rá. Az ivóban
összegyűlt szegény emberek nyugodalmát is felbolygatta az eszelős
vénasszony kiáltozása, s most bortól felhevültén, egymást túlkiabálva
forgatták a szót. Mikor a nagygazdák elmentek, s a lápi népség végre maga
között maradt, még hangosabbak lettek. Hadonászva, a többivel mit sem
törődve mondta mindenki a magáét. Percek múlva aztán már senki sem
értette a másik szavát.
Akkor az a komor arcú halász, aki már egyszer megintette a kíváncsi,
nagy orrú legényt, botjával nagyot vert az asztalra.
– Hallgattok hát végre! – kiáltotta öblös, mély hangján. – Hiszen így
megsiketül az ember köztetek. Azt mondja meg, kocsmáros uram, mit
beszélt a bolond Epres Lina odabent! De ne szóljon közbe senki egy
kukkot se.
Néma csend lett az ivóban.
– Összevissza beszélt, mint rendesen – kezdte a kocsmáros. – Azt
magyarázta, hogy visszatérni látta az öreg Ostoros Bertalant. A
csónakjában jött, a Temető-halom felől.
Egy szempillantásra néma csend lett, de aztán annál hangosabban zúgott
fel a lárma. A hitetlenkedők nevetése és káromkodása összevegyült a
megrettentek sápítozásával. Volt, aki keresztet vetett, volt, aki meredten
nézett maga elé, s akadt olyan is, aki két kezét az égnek vetve kiáltotta:
– Eljött az ítélet órája erre a megromlott világra! S mind elpusztulnak e
faluban is azok, akik nem soroltatnak az igazak közé!
A vén halász hangja megint felcsattant:
– Így soha nem értjük meg egymást! Sorra mondja mindenki a magáét.
Az egyik fiatal pákászlegény vidáman emelte fel a poharát.
– Hadd legyek hát én az első! Gergő bátyámról jól tudjuk, hogy a hivők
közé tartozik. De hát azért az ég csak nem egy eszelős vénasszonnyal
jelenti be nekünk, hogy eljött az ítélet órája.
 Egy nyakigláb férfiú állt fel a padról. Olyan sovány volt, mint a
piszkafa, s olyan magas, hogy feje majd a mestergerendát érte.
– Az, hogy mi igaz abból, amit Epres Lina mondott, nem tudható
mondta tudálékosan –, de az bizonyos, hogy a felsőbb hatalmak sokszor
éppen a gyengeelméjűeket választják ki arra, hogy meghirdessék az
igazságot.
– A gyengeelméjűeknek – mondta egy vidám hang, s egy cingár
fiatalember ugrott fel a lóca tetejére. – De hát ide figyeljenek kegyelmetek!
Így nem megyünk semmire. Én csak betévedtem ebbe a lápverte faluba, de
Debrecenből jövök. Ott tanultam a kollégiumban, amíg a nagytiszteletű
tudós professzor urak észre nem vették, hogy kacska kezem mellé a
gondolkodás tudományával is megvert a sors. Persze hogy kiebrudaltak a
kollégiumból.
Nagy nevetés fogadta a kicsapott diák szavait, s aztán ismét az öreg
halász vette át a szót:
– Attul, hogy kidobtak a kollégiumból, még nem biztos, hogy eszed is
van. Én már csak jobban bízom az öregek tudományában, mint a tekergő
diákokéban.
– S ha a kettőt összetennénk? – kérdezte vidáman a deák. – Mert az
öregek tudományában én is hiszek, ha becsületben, szegénységben és
emberségben élték éveiket. S nemcsak hiszem, amit mondanak, de fel is
jegyzem. Későbbi korok okulására.
– Akkor szót érthetünk egymással – morogta az öreg halász. – Itt van
közöttünk Nagy Gedeon, aki még nekem is bátyámuram. Immár betöltötte
nyolcvanhetedik esztendejét. S abból nyolcvanat itt a lápban. A másik hetet
csak azért nem, mert édes öreganyja nem engedte kölyökkorában a vízre.
Hallgassuk meg, mit szól Epres Lina szavaihoz.
A kármentő mellett ősz hajú, szép szál ember szólalt meg:
– Azt, hogy Epres Lina igazat beszélt-é, nem tudhatom. De arról sokat
beszéltek a hajdani öregek, hogy ha a csónakban halott feküdt, az csak
rosszat jelenthet a falura.
Erről azt sem tudhatom, hogy ott volt-é. De a régiekről tudok egyet-
mást. Abban az időben, fiam, a lápban élő ember nem szakadt el halálában
sem a láptól. Kiváltképpen ha igazán szegény volt. Mert igen szegény volt
az az elöregedett magányos pákász is, akit a Besenyőzugban járt nádcsősz
szavai szerint, kalibájának a partján, hajóján nyújtóztattak ki. Ilyenkor
nádat terítettek rá, gyékénykötéllel körülcsavarták, s úgy temették el az
érpartra. Aztán később, ki tudja, miért, mikor ráfordult az idő, éjjel
holdvilágnál látták, hogy a hajó szép csendesen úszott lefelé a Berettyón.
Még azt is beszélték, hogy amint mentek utána, rögvest eltűnt a szemük
elől, csak ha megálltak, akkor látták. Hát ilyen is volt, fiam.
A diák most már nem gúnyolódott. Komoly arccal, tágra nyílt szemmel
figyelte az öreget.
– Mást nem tud, bátyám?
– Én tudok – emelte fel hangját egy másik, összeaszott arcú, vállig érő
hajú aggastyán. – Füzesgyarmaton éltem gyerekkoromban. Öregapám
mesélte, aki a Monostorszigeten tanyázott, hogy egyszer valamely
pákászembert a csónakjában temettek el az átaloldalon. A víz persze
mozog. Jött az ár, felhúzódott a szigetre, kimosta a sírt. Éjszaka meg a
nagy áradás vitte a hajót, amely úszott a vízen, be a nádasba, a Berettyó
felé. Este nem mert utána menni senki, de másnap átkutatták a nádast, s
nem lelték sehol. Abban az időben az öregek azt mondták: az lehetett a
szerencséjük, mert ha megtalálják, megjárták volna, amiért leskelődtek
utána.
– Hát persze ez csak afféle… – kezdte a diák, de az öreg félbeszakította:
– Aki a lápban él, fiam, éjjel-nappal, lát az ködöt, csillagot, lidércet, s
van ideje kitölteni babonaságokkal meg gyermekmesékkel azt, amit
másként nem értene. Furcsa világ ez. Próbálnád csak meg, magányos
érszigeten egy évig. Majd megvilágosodnának a te gondolataid is. A
mocsárvilág éjszakájában nem jó lámpa a te gyarló tudományod.
– Igaza lehet, bátyám – mondta a fiú elgondolkozva, s az öreg folytatta:
– Hát hogy szavamat ne veszítsem, azt a helyet, ahol az a csónak eltűnt,
még a gyerkőc bojtárok is elkerülték.
Csend lett az ivóban, csak az öregemberek nehéz lélegzése hallott,
amikor megint a vén halász, akit közönségesen csak Konkoly Jánosnak
neveztek, vette fel a szót.
– Magam is hallottam egy szeghalmi öreg tanyástól, hogy valamely
régi, vén halászt, akinek nagy része volt a Fudéri-derékban, csónakon
temették el a többiek. De az se maradt a sírban. Mitől, mitől nem, egyik
éjszaka vízre került a hajó, s eltűnt a nádasban.
– Ha kendtek nem szólnak, én bizony meg se merek mukkanni – kelt fel
az asztal mellől egy pirospozsgás arcú szolgalegény. – De hát most már
elmondom. Az öregapám mesélte, hogy Bajomban az öreg Balogh-Földesi
fuvarost még javakorában a rakoncai csárdában érte a vihar. Ott hallotta a
kocsmárostól, hogy ilyen zivataros éjszakán mindig olyan hajót visz a víz
lefelé, amelyben halott fekszik. Péter figyelmesen hallgatott. Bort sem
ivott, mégis jól érezte magát. Itt valóban az övéi között volt. S visszatért az
a keserű szorongás a szívébe, mint délután, amikor a temetési menetet
látta. Ez hát az ő szegény népének a sorsa. Lápok közé, érpartra
temetkezni. Ahol még a halott sem nyughat, mert kimossa a víz, és
koporsója, a csónak kísérteni jár a vizek felett.
Most a kocsmáros szólalt meg:
– Hát, ami igaz, igaz! Füzesgyarmaton engem is mindig azzal riasztott a
Berettyótól dédöreganyám, hogy: “Ne menj a vízhez, mert ott hajókázik a
vén Szikeri.” Amikor meg kérdezgettem, hogy az ki, nem tudta
megmondani. Ő is csak úgy hallotta valakitől, hogy az a tán sosemvolt
ember régen meghalt, és úgy fekszik most is a hajójában.
– Na lám! – toldotta meg Nagy Gedeon a szót. – Arra is emlékszem,
amit a zádonyi csősz az apjától hallott erről. Hogy aki a nádasokat járta,
éjjel láthatott is ilyen hajót. Még azt is mondták, megcsillant a víz, amerre
úszott, s halott feküdt benne.
– Hát félhettek akkor eleget, abban az időben – szólt bele most először a
beszédbe Péter.
– Ki tudja? – gondolkodott el az öreg. – Aki akkora nyomorúságban él,
mint a lápi ember, nemigen fél az semmitől, s inkább a pandúrt véli
ellenségének, mint a kísérletet. Hiszen a kísértetek legalább
változatosságot hoznak a nehezen múló napok sorába. Meg aztán: sokszor
befogták életük szekerébe az efféle mendemondát. Hadd javítson rajta. Ha
már a világ urai nem könnyítenek az életükön, kisebbítsék gondjukat
legalább a túlvilágról hazajárók. Főként azok, akik ugyanolyan keserves
nyomorúságban éltek, mint ők. Hiszen ők tudják, mit kínlódtak.
– Hogy érti ezt, bátyám? – csillant fel a diák szeme.
– Egyszerűen, fiam. Ahogy hallottam a régiektől, Nagybajom és
Nagyrábé között például, úgy mondják, valamely határsértés miatt tört ki a
háborúság. Azelőtt úgy tudtuk, a Fertály-sziget a bajomi révbe esik.
Nagyon becsülték, mert úgy mondták, valami Gérbics nevű abban van
eltemetve. A régi öregek meg ott merítettek hálót, mert hitték, hogy a
halott tapasztalata megsegíti őket az ekként beavatott háló használatánál.
Olyan, a Berettyó rónájában fekvő szigetről is beszéltek, ahol egy
tudományos embert temettek el. Úgy mondják, ott élte le életét azon a kis
szigeten. Akadt idős pásztor, aki a szigeten álló vénséges vén tölgy ágán
kötötte meg a hálót meg a varsát. Azt tartották, az ilyesmi szerencsét hoz, s
talán azt is, hogy a megboldogult valamiképpen átadja neki hajdani
tudását.
– Csodálatos! – mondta Péter. A vén halász legyintett.
– Nincs ebben semmi csodálatos. A szegény ember tudományhoz,
vagyonhoz nem juthatott, szerencséhez is csak ritkán. A templom messze
van, s az első sorban ott is ezek ülnek – mutatott megvetően a másik
szobába, ahol a nagygazdák tanácskoztak –, farag magának hát hitet, olyat,
amilyet tud. A természet, a fák, a víz s az élet és a halál dolgai
hozzásegítik, így születnek ezek a szájról szájra járó történetek.
A diák szeme felcsillant.
– S néha többet lehet tanulni belőlük, mint a debreceni tudós
professzorok szavaiból.
A vén halász folytatta:
– Úgy hiszem, a szegénység békében élt halottaival akkor is, ha
elkerülte a kísérteties csónakok járta helyeket. A kísértetektől azok félnek,
akiknek rossz a lelkiismeretük. Láthatták kendtek, hogy vonult ki az Epres
Lina szavaitól megzavart, díszes gyülekezet. – S aztán magában nevetve
hozzátette: – S nekik nem is árt, ha félnek. Amíg nagyobb hatalom nem
szorítja meg a nyakukat, talán a kísértetek elriasztják őket a nagyobb
gazságoktól…
– Igaza lehet, bátyám – mondta Péter, s odament a kármentőhöz. Egy
messzely bort kért, s egy hajtásra kiitta.
– Valami bánatod van? – kérdezte a kocsmáros.
– Inkább visszanyertem a kedvem – felelte a legény. – Sokat tanultam
ezen az éjszakán.
A horgas orrú fiatal halász felemelte poharát.
– Hát ma nemcsak a gazdagok, a szegények is tort ültek – nevetett. –
Egész este temetésről, halálról, kísértetekről beszéltünk. Úgy hiszem,
Ostoros Bertalan portáján kevesebb szó esett a halálról. Ideje, hogy most
már mi is fordítsunk a szón.
Mindenki megkönnyebbülten nevetett. S a vidám zsivajgásban senki
sem vette észre, amikor Jász Péter kilépett az ajtón.

Reggelre eltűnt Ostoros Bertalan csónakja. A temetés után oda kötötték

ki a porta végében felállított cölöphöz, a szokott helyére. Mikor a halotti
torra egybegyűlt vendégek szétszéledtek, Borbála, a halott unokája még
körbejárta az udvart, hogy az egész nap keserűségétől meggyötört, fájó
fejét megfürdesse a hajnali szélben. Akkor vette észre, hogy nincs helyén a
csónak. Nem volt ereje már ahhoz, hogy megkeresse, vagy azon törje a
fejét, hová lett, s megnyugtatta magát azzal, hogy valamelyik vendég,
akinek nem volt csónakja, kölcsönvette az övékét.
De amikor reggel az aprójószágot etette, s a csónak még mindig nem
volt a helyén, nyugtalan lett. Elszaladt a bíróhoz, akiről tudta, hogy
nemcsak rokona, hanem barátja is volt az öregapjának. A férfi még
nagyban horkolt ágyában. De amikor meghallotta, mi történt, egyszerre
olyan éber lett, mint a nyúl. Igaz, legelébb egy messzely pálinkát töltött az
éjszakai ivást megsínylő s a horkolástól kiszikkadt torkába, de aztán gyors
léptekkel követte a lányt. Először a halotti tor vendégeinek házát keresték
fel. A csónakról senki sem tudott. Aztán Vince Márk maga akart
meggyőződni arról, hogy valóban eltűnt-e az a csónak. Bejárta az Ostoros-
porta minden zugát, de nyomát sem találta sehol. Akkor förmedt először a
lányra:
– Te rejtetted el a csónakot! Csak te tehetted! – rikácsolta.
– De kedves bátyám, már miért tettem volna? – kérdezte Borbála
halálsápadt arccal.
A bíró most már nem leplezte érzelmeit. Gyűlölködve kiáltotta a leány
arcába:
– Mert megtudtad, hogy a csónak nem a tiéd! Ahogy ebben a házban
semmi sem a tiéd! Sem öreganyádé! Apád mindent elherdált! S te
koldusbotra jutsz. De én nem így akartam. Vártam volna, amíg valami
munkát szerzek neked meg az öreganyádnak! De most elárultad magad!
Borbála értetlenül és meredten nézte a dühtől tajtékzó embert.
– Mit beszél kegyelmed?! Hogy itt semmi sem a miénk? Hát akkor kié?
Vince Márk most már elvesztette a fejét. Eszelős dühvel kiáltotta a lány
arcába:
– A ház, a fundus az enyém, a tehén Palotás Lőrincé!
A lány azt hitte, hogy a bíró hirtelen megbolondult, s amikor Palotás
Lőrinc nevét hallotta, felkiáltott!
– Lőrinc bácsi? De hiszen az a keresztapám!
– Ő is adott kölcsön apádnak. Ahogy mi mindannyian. A hízókra Csira
Jóska bátyád, azokat ő viszi el. A nagy csónakot Lapu Mihály komám még
dédöregapádtól kapta. A halászfelszerelés meg a közösségé…
A lány szeme megtelt könnyel.
– Akkor hát mi…
– Kegyelemkenyéren éltek már most is! Földönfutók vagytok – hörögte
esztelen haragjában a bíró –, s ha a csónak elő nem kerül, elvitetlek a
hajdúkkal!
Borbála megkövültén állt.
– Kend? Engem?! Hiszen öregapám unokaöccseként emlegette.
– Mit számít az! – legyintett a tar fejű bíró. – Öregapád meghalt, s
titeket legfeljebb szánalomból veszlek a házamhoz. Szolgálónak!
 Ebben a percben feketébe öltözött, görnyedt kis öregasszony lépett ki a
tornácra. Kisírt szeméből eltűnt a bánat, s csak a gyűlölet lángja égett
benne.
– Szolgálónak? – sivította keserű hangon. – Te, Vince Márk, akit az én
uram hozatott be a tanácsba? Aki ma hajnalban még tort ültél felette?
A bíró legyintett.
– Régen volt! Sok vizet hömpölygetett azóta a Berettyó – próbálta
kedélyesre fordítani a szót. – Megszolgáltam én azt százszor, ezzel a
kölcsönnel is. És kegyelmednek sem lehet oka panaszra: még egy hónapig
megtűröm a házamban.
– Nyomorult! – sírt fel az öregasszony. – Te tűrsz meg engem a saját
házamban?
– Régen nem a magáé! Az ura elherdált mindent!
– Az én jó uram? A becsületben megvénült Ostoros Bertalan?!
– Majd hallhatja a tanúkat. Bejárt Szeghalomra mulatni, s a bokrosi
csárda szolgálóleányai is sokat beszélhetnének a jóságáról.
– Hazudsz, bitang! – kiáltotta az öregasszony, s botját felemelve
megindult a bíró felé, de Borbála átölelte nyakát, és csendes szóval
csitította:
– Hagyja, öreganyám! Elvette az ég az eszét!
– Bár igazad lenne, Borbála! Ha az ég vette volna el az eszét, még volna
számára mentség. De az övét a kapzsiság ördöge vette el. – Aztán lassan,
szótagolva tette hozzá: – Erről még lesz szavunk egymással, bíró uram.
Amikor majd megmutatja a papírokat.
Vince Márk nevetett.
– A papírok mind rendben vannak. De hát kend úgysem tudja azokat
elolvasni.
– Akad, aki majd elolvassa! – mondta fenyegetően az öregasszony.
– Nicsak! – gúnyolódott a bíró. – Még a koldusnépségnek áll feljebb!
Hát akkor tudja mit? Nem várom meg, amíg akad, aki elolvassa a
papírokat. Nem várok egy hónapig. Holnapután reggel kiteszem a
házamból.
– Jól van, Vince Márk – felelte kísérteties nyugalommal az öregasszony.
– Magam megyek ki ebből a házból az unokámmal együtt. Hiszen nem
tudok olvasni. De jól figyelj reám! Az én uram ott kint a Temető-halomnál
vagy itt ezen az udvaron velem van, és látja hitványságodat. S haragja elér!
Légy átkozott, hazug és aljas bíró! Légy átkozott, s ne találj se igazságot,
se nyugodalmat, ahogy nekünk se találtál! Elér a bosszúm, Vince Márk!
Hamarább, mint hinnéd!
 A kopasz bíró mintha megingott volna. Egy percig úgy érezte, mintha
megfordult volna körülötte a föld. De aztán visszanyerte szavát, s gonosz
gúnnyal mondta:
– Beszéljen, beszéljen, öreganyám! Ki hallgat kendre? Se ég, se föld! Te
pedig, Borbála, add elő a nagyobbik csónakot! Még ma eljön érte Lapu
Mihály.
Ebben a pillanatban éles rikoltás hangzott fel a kapu felől, s Epres Lina
magasba emelt karokkal futott be az udvarba. Ősz haját szétzilálta a hideg
novemberi szél, elszürkült rongyai alig fedték el csonttá soványodott
tagjait. Vacogva és rikoltozva, gúnyosan kacagva állt meg Vince Márk
előtt.
– Na, te bölcs bíró! Hát bolond-e Epres Lina? Mit mondtam neked
tegnap? Hová lett Ostoros Bertalan csónakja? Ő vitte el még az éjszaka! S
ha visszatér, reszkessetek!… Mindannyian! Mindannyian!
Azzal félig meghajolva, félrehajtott fejjel, sovány karjával seperve a
földet, borzalmas kört írt le a bíró körül, s tébolyult nevetéssel,
táncléptekben futott ki a kapun.
A bíró egy percig megkövültén állt, aztán kihúzta tarisznyájából a
pálinkás butykosát, s nagyot húzott belőle.
– Ostoros Bertalant tegnap beletettük a földbe – mondta kemény
hangon. – Onnan az vissza nem térhet.
Az öregasszony most már örült Vince Márk megtorpanásának, s eszébe
jutott mindama legenda, amelyet itt a Sárréten szájról szájra adtak az
emberek.
– Ki tudja? – kiáltotta oda a megszeppent bírónak. – Régóta beszélik,
hogy ahol valami nagy gazság készül, oda visszatérnek a halottak.
A bíró addigra már összeszedte magát, meg a pálinka ereje is
beköltözött az ijedtségtől megdermedt tagjaiba.
– Ha estig elő nem kerül a csónak – mondta vészjósló hangon –,
holnapután kirakatom kegyelmedet szépséges unokájával együtt a Berettyó
partjára.
A lápok közé zárt faluban posta, távírda és dobszó nélkül is gyorsan
terjedt a hír. Epres Lina végigfutott a főutcán, s itt is, ott is elsivalkodta,
amit az Ostoros-portán látott. Az emberek hitték is, nem is, de a
szomszédoló asszonyok s a télidőben dolog nélkül ténfergő férfiak szájról
szájra adták az öregasszony riasztó szavait.
Azok a derék rokonok és hűséges komák, akik maguk között már előre
elosztották Ostoros Bertalan mindennemű földi tulajdonát, gúnyosan
nevetve, de szívük mélyén megriadva, rosszkedvűen hallgatták a faluszerte
terjedő szóbeszédet. Hamarosan mind összegyűltek a községházán, ahol a
bírótól reméltek valamely biztató szót. De a bíró már ahogy hivatalába ért,
bezárkózott a nótáriussal, s déli harangszóig ki sem moccant belső
szobájából. Akkor aztán kezében nagy köteg papírral letelepedett az asztal
mellé, ahol már csak azok ültek, akiknek valami részük volt az Ostoros-
hagyatékból.
A többi községi ember számára a harangszó az ebédet hirdette, s arról
lekésni kész veszedelem. Hiszen az asszonyok egész délelőtt azon
szorgoskodtak, hogy a déli harangszóra asztalon legyen a leves. Vince
Márk bíró nem sietett. Elterpeszkedett az asztal mellett, s a kezében tartott
nagy papírcsomagot válogatva sorolta:
– Hát itt a Bimbó passzusa, Palotás uram, talán ez volt a legkönnyebb.
Szerencsére a tehén ott született az Ostoros-portán, s az öreg soha nem
kérte ki a marhalevelet. Itt a kend kontraktusa is, Lapu Mihály uram. Ez
meg a másik, a halászfelszerelésről. Erdős komám, őrizze meg jól, mint a
halászközösség elöljárója. Csira Jóska komám meg ezzel a záloglevéllel
viheti is a két hízót.,
– Nem lesz ebből baj? – okvetetlenkedett megint Palotás Lőrinc.
– Most már semmi. Hiszen a papírok is rendben vannak. A régi iratok
meg jegyzőkönyvek között találtunk eleget, amelyeket Ostoros Bertalan írt
alá. Keresztet tett a neve helyére, mert írni nem tudott soha. Azt is a
nótárius meg az én aláírásom hitelesítette. Akár ezeket.
Az egybegyűltek megkönnyebbülten sóhajtottak.
– Mégiscsak okos ember kend, bíró uram – hízelgett Péntek Vendel. – S
mikor tétetik mindez közhírré?
Vince Márk kihúzta magát.
– Tisztem szerint mindent el kell követnem, hogy a hivatalos eljárás
mielőbb befejeződjék. A nótárius most másolja a jegyzőkönyveket.
Délután az egyik hajdú meg majd elviszi az egyiket Ostoros
Bertalannénak, azzal, hogy jöjjön azonnal a községházára. Az érdekeltek,
vagyis kendtek meg itt legyenek ugyancsak három órára. Kihirdetem a
végzést, aztán reggel meg adok két hajdút, hogy ki-ki vihesse, ami az övé.
– S mi lesz a nagyobbik csónakkal? – kérdezte Lapu Mihály. – Az
enyémmel. Úgy mondják, eltűnt.
– Nem veszhet az el – legyintett a bíró. – Minden gyerek ismeri a
határban. Ostoros Bertalan, amikor még győzte pénzzel, emberfejet
faragtatott a csónak orrára. S ott rajta a nevének kezdőbetűje is: O. B.
– No, nem sokáig! – nevetett Lapu Mihály. – Amit az egyik véső farag,
elsimítja a másik.
 Aztán a bíróval az élen, a díszes társaság megindult hazafelé. A házak
nádkerítései mögött itt is, ott is felvillanó kutató tekintetek kísérték útjukat.

Novemberben korán esteledik, s mert a faggyú meg az olaj drága,

gyorsan kihunynak a fények a kis nádfedeles házak ablakában, így aztán,
amikor Vince Márk bíró a kocsma ajtaján kilépett a sötétségbe, kicsit
megtántorodott. Aznap már másodszor szédült meg. Reggel az öreg
Ostoros Bertalanné átka hallatán, most meg a zajos és világos ivó után a
hirtelen áthatolhatatlannak látszó sötétségtől. De a bíró erős ember volt.
Megfogódzkodott az ajtófélfában, s keserveset káromkodva megindult
hazafelé. Az utca, ha ugyan annak lehetett nevezni a sárban fürdő,
keréknyomoktól felszaggatott csapást, amely a házak között húzódott, csak
a kerítések mentén nyújtott valami keményebb s járhatóbb
gyalogösvényfélét a kései vándoroknak. Vince Márk a délutáni sikeres
tárgyalások után felhajtott áldomások eredményeként nem a legbiztosabb
lábbal ténfergett ezen a sok helyt alig látható csapáson, a ki-be ugró
kerítésekre támaszkodva. Még jó szerencse, hogy senki sem látta ekként
imbolyogni a falu bíráját. Az Ostoros-hagyatékon békésen megosztozott
örökösök jóval korábban hazamentek, gondolván, hogy nem ez a
legalkalmasabb nap a vidámságra. De a bíró, akit már reggel óta fűtött a
szesz, nem tudta s nem is akarta abbahagyni ezt a szép napot. Végre is
házat, telket szerzett magának, munka, fáradság nélkül, csupán okos
fifikával. “Más egy életen át görnyed egy viskóért – dörmögte magában. –
Én meg, lám, két nap alatt az eszemmel portát szereztem.”
Ezzel vigasztalgatta magát, miközben hol megcsúszva, hol nagyokat
szusszantva s meg-megtántorodva, végül is megérkezett a háza elé.
Amint a legtöbb ház végében, az ő portája alatt is ott hullámzott a víz.
Ki tudja, mi bírta rá az erős, de most tántorgó bírót arra, hogy mielőtt a
házba menne, körbejárja a víz felé lejtő telkét.
Amikor meglátta a parti cölöpökhöz kötözött három szép csónakot,
szíve felderült az örömtől. “Lám! Nem éltem hiába! – ismételte egy hang
ködös fejében. – Házam, tanyám, rangom van az emberek között. Jószág
az istállóban, hízók az ólban, s most még egy ház… Igaz, rokonság lakik
majd benne, de az Ostoros-porta mégis az enyém…”
Éppen itt tarthatott vidám, de zavaros gondolatai közben, amikor
hirtelen földbe gyökeredzett a lába. “Hát ez meg mi? – motyogta maga elé,
s megkísérelte tenyerével elhessenteni, amit látott. – Ennyit ittam volna?”
És behunyta a szemét. Ám az sem segített. A világ oly gyorsan forgott vele
és körülötte, hogy azt hitte, eszét veszti.
 Amikor kinyitotta a szemét, ugyanazt látta, mint az előbb. A három
csónak mellé lassan odasiklott egy negyedik is. Az orrában emberfej s a
betűk… Igen, a betűk. Ostoros Bertalan nevének kezdőbetűi. Vince Márk
kővé meredten állt saját portája végében, s mikor ki akarta dörzsölni
szeméből a káprázatot, akkor a füle igazolta a rémületes látványt. Kemény
és hangos bagolyhuhogás verte fel a bíró udvara csendjét. Vince Márk
halálsápadtan, révedezve nézett körül. Már alig hitt a szemének. A
csónakban gyékénnyel letakart test feküdt, kötél csavarta körül. A bíró arca
hideg verítékben úszott, meredten nézte a félelmetes jelenést, s
megsimította homlokát. Aztán még azt is látta, hogy a kísértetcsónak,
amelynek nem volt evezőse, lassan megindul visszafelé a lápba. De tovább
már nem bírta. Szeme előtt összefutott minden, torkán egyetlen kiáltás tört
fel, s végigvágódott a csatakos földön.
Szerencsére a bíró felesége, aki nem tudta mire vélni, miért nem jön
haza élete párja, még kora hajnalban megtalálta a rémülettől és az italtól
félig eszméletlenül horkoló embert. Fia segítségével becipelte a házba, és
gyorsan ágyba fektette a boldogtalan bírót. A lába alá forró téglát rakott,
fejére és szívére hideg borogatást, s ott ült mellette, amíg az értelmetlenül
kiáltozó, ide-oda forgolódó, vadul hörgő és horkoló ember lélegzete
egyenletessé vált. Aztán a tar fejű bíró békésen aludt reggelig.

Vince Márk nem volt az az ember, aki könnyen megadja magát akár a
halálnak, akár a kísérteteknek. Reggelre kelve legelőször ismét egy
messzely pálinkával erősítette meg magát, s eszébe sem jutott, hogy
feleségének vagy háza népének egy szót is szóljon arról, ami éjszaka
történt. Igaz, nem is kérdezte senki. A bíró kemény fegyelmet tartott
házában, s mikor reggel szigorú arccal végigjárta udvarát, tulajdon
feleségének vagy fiának sem jutott eszébe, hogy arra emlékeztesse: valami
rendkívüli történt az éjszaka.
Más ember talán elgondolkozott volna a történteken, de Vince Márk
nagy ereje éppen abban volt, hogy nem gondolkozott, csak cselekedett. Tíz
óra felé magához hívatta Csira Jóska esküdtet, és megkérdezte, hogy
rendben ment-é minden az Ostoros-portán. Mikor megtudta, hogy a két
hajdú kíséretében megjelent hitelezők sorra megkapták, ami megillette
őket, csak egy kérdése volt:
– Hát az öregasszony meg a lány?
– Hang nélkül álltak a tornácon, amikor Erdős Vince talyigára rakatta a
halászfelszerelést, s az én fiam elhajtotta a hízókat. Csak amikor Palotás
Lőrinc vezette ki a tehenet az istállóból, egyszer felsikoltott a lány. Az öreg
megtorpant egy szempillantásra, de aztán továbbvezette a tehenet. Lapu
Mihály meg még egyszer átkutatta az udvart a csónak után. Aztán papírját
lobogtatva a pandúrokat emlegette.
A bíró húzott egyet a keze ügyébe eső kulacsból.
– Hát azt a csónakot neki kell megtalálnia – mondta, s keze fejével
megtörölte verejtékező homlokát.
Másnap délután súlyos fellegek gyülekeztek a falu felett. Hirtelen meleg
déli szél tört a lápvidékre, párás és sűrű lett a levegő, amely már magában
hordta az eljövendő vihar szikráit. Az emberek tenyere átnedvesedett,
testük verejtékben úszott, s mindenki ingerült és türelmetlen lett. Jó
szomszédok összevesztek egymással, békés halászok bicskát rántottak
legjobb barátjuk egyetlen kötekedő szavára. A fülledt levegő fojtogató
felhőként telepedett a falura, s a távolban az égbolt alján villámok cikáztak.
Késő este végre kitört a vihar. De akkor aztán olyan erővel, hogy öreg
emberek sem emlékeztek ilyen égzengésre. Előbb vad szél süvített végig a
lápon, lehántva a fák koronáját, kiöregedett tölgyeket döntött le, az ágakról
letépte az élősködő fagyöngyöket, s odabent a faluban megtépázta a házak
jól lekötözött nádtetejét.
A falusiak behúzódtak házukba, csak a vén Epres Lina futott végig
sikoltva az utcákon. Ahol világot látott, bekopogtatott, és sátáni kacajjal
nyújtotta be esőverte, csapzott hajával koronázott fejét az ablakon.
– Ítéletidő! Kísértetjárás! Megjövendöltetett! – kiáltozta. – Ma éjjel
megint eljő Ostoros Bertalan! Reszkessetek! Eljött a vég!
Ki tudja, a vénasszony hogy bírta erővel. Talán a téboly tartotta benne a
lelket. Valameddig. De aztán, amikor éppen Palotás Lőrinc ablaka alatt
mondta el jövendöléseit, egyszerre ott terült el az öregember házának
küszöbén. Mikor aztán Palotás Lőrinc bevonszolta a meleg konyhába, s
élesztgetni kezdte, szeme már üresen meredt a semmibe.
– Illett a sorsához – mondta szelíden Palotásné –, hogy olyan éjszaka
haljon meg, amikor a pokol minden ördöge elszabadul. Azok hajtották,
űzték már esztendők óta. Most majd megnyugszik.
Palotás Lőrinc öreg arcát két mély ránc szántotta végig.
– Innen most mindenesetre ki kell vigyük. Készíts feje alá valót. A
tornácon majd szalmából rakok neki ágyat.
– Ravatalt, Lőrinc! Ennek már csak ravatalt – sírdogált az öregasszony.
Palotás Lőrinc felkapta a vénasszony tetemét, s maga is megrendült,
hogy milyen könnyű az a boldogtalan vén test.
Mikor kilépett vele az ajtón, odakint az istállóban bánatosan elbődült az
új tehén. Nem volt ebben semmi rejtelmes. A szegény állat születése óta
megszokta az Ostorosék istállóját, s most az idegen helyen nem érezte jól
magát. De Palotás Lőrinc halotti terhével majdnem összerogyott attól a
tehénbőgéstől.
Megpróbáltatásainak azonban még nem szakadt vége. Ahogy letette
Epres Lina testét a pitvarban készített szalmaágyra, vakító fényes villám
hasította szét az ég kárpitját. S a villám fényénél Palotás Lőrinc láthatta,
ahogy Ostoros Bertalan jól ismert csónakja ott áll a víz szélén.

Azon az éjszakán az a csónak még kikötött Erdős Vince udvarán is, ahol
egy kis fahíd mellett álltak a halászközösség csónakjai. A szerencsétlen
elöljárót, aki csak a bíró parancsára vett részt a cselszövésben, mivel
jámbor ember volt, napok óta amúgy is furdalta a lelkiismeret. Amikor
aztán egy fertelmes égzengés arra kényszerítette, hogy kiugorjék meleg
ágyából, s a jószág után nézzen, s hirtelen megpillantotta a csónakot, hang
nélkül összeesett. Felesége hiába vitte vissza ágyába, hiába öntötte szájába
a forró bort, a kis ember csak nem mozdult. Ajka némán mozgott, nyilván
imádkozott, s csak egyszer szólalt meg hangosan és érthetően:
– Vidd vissza a halászfelszerelést Ostoroséknak! – Aztán ajka lefittyedt,
s két hónapba tellett, amíg ismét megtalálta a szavát.
Már jó későre járt az idő, amikor Csira Jóska álmát nem az ítéletidő,
hanem az ablakán berepülő kő zavarta meg. A félszemű esküdt felriadt, s
fejszéjét kezébe kapva, úgy, amint volt, egy szál ingben kirohant az
udvarra. Akkor már tombolt a vihar. A félelmetes szél belekapott az esküdt
ingébe, gályájába, s alaposan megforgatta maga körül. Aztán valósággal
elsodorta az udvar felé, ahol a szakadó esőben megpillantotta Ostoros
Bertalan hajdani bárkáját. A bagolyhuhogás élesen felhangzott az
éjszakában, s mennydörgés kísérte a pokoli jelenetet. A kövér esküdt gyér
haját tépve, ordítva rohant vissza a házba. A félelem és lelkifurdalás ellen
ősidők óta jól bevált orvosság ott volt a keze ügyében. Egyik pohár bort
itta a másik után. Látni, tudni sem akart többé semmit. Addig ivott, amíg
eszméletlen, mély álomba merült.
Éjfél felé kezdett csendesedni a vihar. Lapu Mihály ott állt háza
tornácán, és szembenézett a mennydörgéssel, villámlással. Komisz,
hitvány ember volt, elszántan és higgadtan tört célja felé: minél többet
megszerezni e világ örömeiből. Mások haszna vagy kára nem érdekelte.
Átgázolt mindenen, ami útjában állt. A vihar már első álmából ébresztette
fel. Józan volt, s nem hitt a viharnak sem. Tudta, hogy elmúlik, s tudta azt
is, hogy csak az emberek babonás félelme teszi ijesztővé, így nézett
szembe most az elmúló zivatarral, amikor hirtelen meglátta Ostoros
Bertalan jól ismert ladikját. A többieket a rossz lelkiismeret szülte félelem
dermesztette volna meg, ő nyugodt, lassú léptekkel ment le az érpartra.
– Ez az én csónakom – mondta hangosan –, ki az, aki el merte vinni? –
Azzal megragadta a csónak szélét, s megpróbálta kivonszolni a partra. A
ladik mélyéről azonban sötét árny emelkedett fel. Egyetlen karmozdulattal
megszorította Lapu Mihály torkát, s aztán anélkül, hogy az tudta volna, mi
történik vele, áthajította a válla felett az iszapos víz kellős közepébe.
Mikor a fulladozó Lapu Mihály iszapot köpködve, orrát-száját
tisztogatva és szemét törölgetve valahogy ember formába hozván magát,
megállt a víz szélén, nyoma sem volt a titokzatos csónaknak. Az ég alján
távoli villámfények mutatták a tovavonuló vihar útját.
Ostoros Borbála kora reggel kilépett a tornácra, s nagyot, mélyet
lélegzett a vihar után kitisztult friss, hideg levegőből. Mert a hirtelen
támadt déli szél nemcsak hozta, de magával is vitte a novemberben
szokatlan zivatart, s utána fellélegzett az egész lápvilág. A távoli tölgyek és
égerfák szinte kinyújtóztatták fekete ágaikat a szelíd reggeli szélben, s az
ég alján halvány fénycsík jelezte, hogy a nap, ha el is bújt ezekre a téli
napokra, azért ott rejtekezik valahol.
Borbála egy kicsit restellte maga előtt, hogy ezen a reggelen, pár nappal
öregapja temetése s egy nappal az Ostoros-porta kifosztása után jókedvű
tudott lenni. Mégis így volt. A szíve könnyű volt és vidám, s mit sem
törődött a holnappal. Most, hogy kiürült az udvar, az istálló, az ól, úgy
érezte, hogy megkönnyebbedett az élete. Tudta, hogy ostoba
igazságtalanság történt velük, de mindez nem tudta elvenni tőle azt az erőt
s örömöt, amelyet minden felvirradó nap meghoz a tiszta szívű fiataloknak.
Öreganyja sorsa sem aggasztotta. Erős, fiatal kezével majd megkeresi
kettejüknek a mindennapra valót.
Két karját feje mögé feszítve még egyszer nagyot és mélyet lélegzett a
friss levegőből, s vissza akart térni a házba. Ám ebben a szempillantásban
csodálkozva látta, hogy kinyílik a kapu, s az öreg Palotás Lőrinc,
keservesen taposva a viharban új életre támadt sarat, kötőféken vonszolva
maga után az ő kedves Bimbó tehenüket, belép az udvarba.
A leány a szelíd öregember láttán elfeledte, hogy az is kifosztóik közé
tartozott, s a régi kedvességgel futott elé.
– Mi lelte, kedves keresztapám? – kérdezte mosolyogva. – Hiszen ez a
tehén a kendteké. A bíró embere felolvasta róla a papírt. Ha szegény
öregapám úgy akarta, a kend házánál legalább jó helyre talált.
Palotás Lőrinc szemét elfutotta a könny.
 – Hát te! Te még ajánlgatod is – mondta csendesen. – Nem, Borbála. Ez
a tehén sohasem volt az enyém. Belerántottak egy csúf hitványságba, s
nem volt erőm, hogy kilábaljak belőle.
– Nem értem, Lőrinc bácsi! Hát miért vitte el, ha most visszahozza?
– Nem baj, ha nem érted, fiam. Ha olyan öreg leszel, mint én, majd
megtudod, hogy az élet nyomorúsága ide-oda rángatja az ember gyerekét.
De nagyobb öröm nincs annál, mintha valaki a saját hitványsága terhétől
szabadul.
– Különösen beszél, Lőrinc bácsi. Nem érthetem.
– Jobb is, ha nem érted… Ha valaki kérdi: mondd, hogy a Bimbó nem
akart megmaradni az istállómban. Én meg – nevetett gúnyosan –
visszahoztam a keresztlányomnak. Ajándékba. De a passzust, mert most
már tudom, milyen fontos, még ma a nevedre íratom. S ha majd már velem
is kieveztek a Temető-halomra, jusson eszedbe, hogy ma reggel
visszahoztam a tehenet. És ha szíved jóságából futja, próbálj nekem
megbocsátani.
Az öreg ezzel gyors léptekkel megindult a kapu felé. Borbála, akinek
kezében ott maradt a tehén vezetékkötele, nem futhatott utána. Csak
belekiabált a friss téli reggelbe:
– Lőrinc bácsi! Édes Lőrinc bácsi! Nem kell addig várni! Már most
sincs harag a szívemben!
Mikor a lány bekötötte a tehenet az istállóba, megsimogatta a Bimbó
kedves, busa fejét. “Hát visszajöttél!” – nézett a tehén nagy, szelíd
szemébe. Kilépett az istállóból, Erdős Vince fiát pillantotta meg, aki egy
talyigáról éppen akkor szedte le a halászszerszámokat.
– Valami tévedés történt a papírokkal – motyogta zavartan a fiú.
– Apám nagybeteg. Nem tudja megmagyarázni. De azt meghagyta,
hogy hozzam vissza ezt a holmit nektek.
– De hát hiszen tegnap… – kezdte zavartan a lány.
– Nekem semmi dolgom vele – vonta vállát a legény. – Apám csinálta, s
ő most mit sem tud erről a világról. Ez volt a végakarata.
Borbála csendesen mondta:
– Ha egy percre magához tér, mondd meg neki, hogy Ostoros Borbála
üzeni: tudja, hogy valami tévedés történt.
A félszemű esküdt későn kelt. A fejében ezer villám hasogatott, a
gyomra émelygett, s úgy szédült, hogy a kályha is táncot járt előtte.
“Kutyaharapást szőrével” – mondogatta magában, s nagyot húzott a
pálinkás bütykösből. Furcsa módon a pálinka valamely világosságot
gyújtott meggyötört agyában. Egyszerre emlékezni kezdett. A viharra, a
bagolyhuhogásra s a halott Ostoros Bertalan bárkájára. Még egyet húzott a
kulacsból, aztán megrázta kövér testét, és hatalmasat ordított:
– Nem, hát nem! Ezt nem viselem el még egyszer! Elő azzal a két
hízóval! Magam hajtom őket az Ostoros-portára. Így történt aztán, hogy
Borbála aznap délelőtt megérte a harmadik csodát is. A félszemű, kövér
esküdt maga hajtotta haza a két hízót.
– Visszahoztam! – hörögte a kövér ember. – Hazugság volt a kölcsön, a
passzus, minden… Nem kell a két hízó! Aludni akarok! Nyugodtan,
békességben! Engem ne kísértsen Ostoros Bertalan!
– Kegyelmed ma már a harmadik – suttogta falfehéren Borbála. –
Egyiket sem hívtam. Maguktól jöttek…
– Jön a többi is! – kiáltotta az esküdt. – Mind, akik ellened voltunk.
– De hát mit vétettem kegyelmeteknek?
– Semmit! Éppen az, hogy semmit! Az a legnagyobb bűn. Borbála most
már egy szót sem értett az egészből.
– Aki védtelen, az maga szolgáltat okot a támadásra, így jártál te is. De
most már elég. Öregapád szelleme így talán megnyugszik.
– De hiszen ott pihen az most is – felelte csendesen Borbála. – Tegnap
is kimentem hozzá a kisebbik csónakon.
– Ő meg a nagyobbikon jár vissza, hogy emberségre tanítson minket –
mondta a kövér esküdt. – Hát mit gondolsz, te lány? Visszahozta volna
valaki a tehenedet, a halászkészséget vagy ezt a két hízót, ha az öregapád
csónakja ki nem köt mindenütt, ahol követelnivalója volt?
– Öregapám halott. Kend is vetett rögöt a koporsójára.
– Azóta is hallom a dübörgését. De most már talán majd nem. S az a
csónak se vesztegel az udvarom végén…
– Miféle csónak?
– Öregapádé! Tegnap ott állt az érparton.
– Innen eltűnt – mondta elgondolkozva Borbála. – Sejtelmem sincs, ki
vihette el.
– Ő maga – mondta a félszemű, s tétova léptekkel kiment a kapun.

Alighogy Borbála megetette a jószágot, s beszámolt öreganyjának

mindarról, amit hallott, Vince Márk bíró lépett a tornácra.
– Hát hogy vagytok, lányom? – kérdezte szelíden, mintha nem az az
ember lett volna, aki pár nappal előbb azzal fenyegette az öregasszonyt,
hogy kiteszi a Berettyó partjára.
Ám az öregasszony nem felejtett.
 – Mikor kell mennünk, bíró uram? – kérdezte éles hangon. Vince Márk
megvakarta kopasz fejét.
– Hát ha jól meggondolom, talán maradhatnátok is. Az unokaöcsém
beköltözik a házba, ti meg a kis házban helyet találnátok.
– Úgy gondolom, bíró uram, hogy mi itt maradunk, ahol vagyunk. A
saját házunkban. Ha pedig nem lehet, elmegyünk innen, csak elébb eladjuk
a jószágot.
– Miféle jószágot? – kérdezte megrökönyödve a bíró.
– A tehenet, a hízókat, amelyeket ma délelőtt rokonai és komái hoztak
vissza – felelt élesen Borbála. – Sőt a halászfelszerelést is. Azt Erdős
Vince küldte haza a fiával. Utolsó akarata volt, mielőtt megbénult.
– Megbénult? – kérdezte a bíró, s a szája tátva maradt a rémülettől. –
Ma éjszaka?
– Igen, ma éjszaka – felelte most már könnyű szívvel és karba tett
kézzel Borbála. – Azon az éjszakán, amikor mindenki kigyógyult
hitványságából. Kivéve tán…
Nem vették észre, hogy Lapu Mihály a hátuk mögött állva, már régen
hallgatja a beszélgetést.
– Azt hiszem, kivétel már csak bíró uram marad – mondta a komisz kis
ember, aki csontja velejéig hitvány volt, de elég esze maradt ahhoz, hogy
lássa a pillanatot, amikor a játékot abba kell hagyni. – Én például azt a
csónakot, amelyet még Ostoros Bertalan apja hagyott rám, nem keresem
többé. Legyen az özvegyé meg a lányé.
– Könnyű kendnek – gúnyolódott a bíró –, hiszen az a csónak három
napja eltűnt!
– S aztán megjelent itt is, ott is. Palotás Lőrincnél, Erdős Vincénél,
Csira Jóskánál. Úgy hiszem, bíró uram házát sem kerülte el. De hát ez már
nem az én dolgom… Nekem elég volt ebből az ördög keverte
bolondériából. Azt akarom hát mondani neked, lányom, hogy ha a csónak
valamelyik nap mégis megkerülne, örülj, mert a sajátod. Ezt a papírt, amit
róla kiállítottak, itt tépem el a szemed előtt.
Vince Márk felkiáltott:
– Megbolondult kend?! Hiszen az egy szép, jó s használható csónak.
Lapu Mihály megvető pillantást vetett a bíróra.
Szép? Jó? Használható? Hát akkor csak használja kend, bíró uram!
Egészséggel. De egyről ne feledkezzék meg: akik ma azt a csónakot látták,
eltépték azokat a papírokat, amelyeket kend a nótáriusával csináltatott. Az
egyetlen most már az, amely azt bizonyítja, hogy kendnek joga van erre a
fundusra meg a házra.
 – S a ti tiszteletetekre – mondta halálsápadtan a bíró.
– Arra ne számítson kend! – nevetett Lapu Mihály. – Betyárnak betyár a
barátja. S én nem akarok kint a lápban még egyszer Ostoros Bertalan
csónakjával találkozni.
Azzal nyaka köré kanyarította szűrét, s hosszú léptekkel, búcsú nélkül
kiment az Ostoros-portáról.
Borbála már nem is lepődött meg, amikor másnap délidőben a bíró
lassan felballagott a tornác lépcsőin.
– A nótárius úr tegnap délután átvizsgálta az összes iratokat. Való igaz
mind – kezdte a bíró. – Ott öregapád aláírása s a kettőnk hitelesítése. Na de
hát úgy hisszük, okosabb lesz most már abbahagyni ezt a huzavonát az
örökség körül.
– Nem mi kezdtük – mondta vésztjóslóan az öregasszony. – Reánk
támadtak, mint az ebek az üldözött szarvasra. S nekünk még szavunk sem
volt, hogy védekezhessünk.
– Hagyjuk most már ezt, néném – dadogott a bíró. – Békességet akarunk
a faluban. Ostoros Bertalant mindenki szerette…
– Akkor miért akartátok kifosztani hátramaradottéit?! – kiáltotta
haragosan az öregasszony.
– Néném sohasem fogja megérteni, milyen bonyolultak a törvény útjai.
Nem akartunk mi semmit. Itt is, ott is kátyúba lép az ember. De most már
miért beszélünk erről? Tegnap este magam is átvizsgáltam a papírokat.
Aligha kétséges, hogy a ház s a fundus az enyém lehetne. De hát mi
atyafiak vagyunk.
– Most jut csak eszedbe?!
– Tudom, néném, nem hisz a szavamnak. De most már nem is kell. Itt a
szeme előtt tépem szét a záloglevelet, amely ezt a házat s telket nekem
juttatta. Nem kényszerből, szeretetből!
Az öregasszony csendben, gúnyos mosollyal bólogatva hallgatta.
– És mert most már nem tehetsz mást, Vince Márk!

Délután Borbála összeszedte azt a pár halódó őszi virágot, amely a ház
végében húzódó kis kertben fonnyadozott, s lement a csónakhoz. Míg a
kötéllel bajlódott, megállt mellette a szomszédék kis unokája, afféle
tizenegy éves, élénk szemű fiú, s egy almát rágcsálva kérdezte:
– Hát te meg hová mégy?
– A temetőbe – felelte Borbála kedvesen. – Öregapám sírjára viszek egy
kis virágot.
– Ilyenkor? Hiszen hamarosan besötétedik.
 – Addigra itthon leszek – mondta a lány, s megpróbálta kiszabadítani a
csónak orrát, amely mélyen bevágódott az éjjeli zivatar miatt megpuhult
földbe. A gyerek odapenderült hozzá segíteni.
– És nem félsz? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
– Már miért félnék? – nevetett Borbála. – Ismerem az utat, a lápot, a
vizet, gyerekkorom óta itt élek. Mikor én ilyen suttyó gyerek voltam, mint
te, már kijártam öregapámmal halászni.
– S akkor még nem jártak kísértetek a lápban? Borbála fél lábbal már a
csónakban volt, de megfordult.
– Most se járnak – felelte haragosan –, ki beszélte neked ezeket az
ostobaságokat?
– Öreganyám. Meg azt is, hogy az ilyen zivataros éjszakán, mint a
tegnapi volt, jótét lélek ki ne merészkedjék a házból.
– Szamárság – legyintett a lány, de a kis legény nem hagyta magát.
– Hát ha szamárság, talán megmondanád, hová lett a nagyobbik
csónakotok? Tegnap éjjel öregapád járta végig vele a nádast.
– Öregapám kint fekszik a sírjában. A csónakot ellopta valaki.
– De öregapád visszajár kísérteni – mondta a kisfiú. – Látták. Borbála
fölemelte az evezőt, s a válla fölött nézett a gyerekre.
– Ismerted öregapámat?
– Ostoros bácsit? Már hogyne ismertem volna! Kedves, jó öregember
volt.
– Hát akkor miért hiszed, hogy rémisztgetni jár az embereket?
– Mondták!
– A halottak azok álmában jelennek meg, akik valami rosszat tettek
ellenük. Azoktól őrizkedj, ne a békésen pihenő halottaktól.
Aztán a talpig feketébe öltözött leány ügyesen kikormányozta a
csónakot a ház végében kerekített kis öbölből, s hamarosan eltűnt a
nádasban.

Jász Péter csendesen ült maga készítette kunyhója előtt, azon a szigeten,
ahol pár napja azt a csodálatos ködben úszó jelenést, azt a feledhetetlen
temetési menetet nézte. Látta már azóta a lányt fekete csónakjában evezni a
temető felé. Ilyenkor ügyelt rá, hogy a nád jól elrejtse azt a két csónakot, a
sajátját meg azt a másikat. Ő maga meg behúzódott a hatalmas tölgy mögé.
Nem akarta, hogy találkozzanak.
Ezen a délutánon is végignézte, ahogy Borbála, akinek falfehér arcát a
fekete kendő még a gyolcsnál is fehérebbé tette, egyenest maga elé nézve
evezett a temető felé. Ahogy sötétedett, úgy lopakodtak elő a náderdők
mélyéről azok az alattomos ködfellegek, amelyek megint komorrá és
félelmetessé tették a lápvilágot. Péter kiült kis szigete szélére, és
gondolataiba merülve, csendben nézte, ahogy a szürkeség rátelepszik a
vizekre. Esztendők óta élt a lápban, s szeme, orra és füle ezerféleképpen
jelezte a sokféle veszélyt, amely reá leselkedett. Arra azonban nem
gondolt, hogy maga is okozhatja saját baját. Hosszú és keserű elmélkedése
közepette elővette pipáját, s tüzet csiholt.
Az a parányi fény a késő délutánban akár világítótorony lámpája is
lehetett volna. Ahhoz mindenesetre elég volt, hogy a hazafelé evező
Ostoros Borbála felfigyeljen reá. A legény, aki már régen megfeledkezett a
leányról, s azt hitte, békésen hazatért, az evezőcsapások zajára felfigyelt. S
aztán amikor a csónak egyenest felé tartott, már nem tehetett mást, mint
segített a kikötésnél.
Ostoros Borbála fehér arca szinte világított a téli délután szürkeségében.
Jász Péter arra gondolt, hogy nem akármilyen fából faragták azt a leányt,
aki ilyenkor egyedül járja a nádast.
– Hát te ki vagy? – kérdezte tőle, mintha semmit sem tudna felőle.
– Én még csak meg tudom mondani – felelte a leány. – Ostoros Borbála
a nevem, s öregapám sírjához eveztem ki a Temető-halomra. Most
visszafelé fény villant a nádban. Azt hiszem, ideje lenne, ha kend is
megmondaná, mi szél vetette a mi vidékünkre.
– Hát ha a nyomorúságot szélnek nevezed – kezdte keserűen a legény –,
könnyű válaszolnom. Lápról lápra vándorlók. Pákász a mesterségem. Fedél
felettem a mennybolt, s ha nagyon szakad rám az eső, magam is készítek
alá valamiféle kunyhót. Ételem, amit a lápból szerzek.
– Hát a csónakja? – nézett körül a lány, s gúnyosan mondta: – Ez a
lélekvesztő? Azazhogy – nyitotta még inkább széjjel a nádbozótot – úgy
látom, ez csak az egyik. A másik… az meg!… – sikított fel. – Hát te voltál,
aki elloptad! De hát az lehetetlen, olyan becsületes képed van!
Péter úgy érezte, a keserűség szétveti a szívét.
A leány némán nézte a csónakot, amelynek orrában az emberfej két
orcáján ott állt Ostoros Bertalan két névbetűje. S ahogy nézte, úgy
világosodott lassan meg minden a fejében. Szó nélkül letelepedett a
fatörzsre a legény mellé, és nagyon gyengéden suttogta:
– Akkor hát kend volt az!
– Miért nem tegezel? – mondta a legény.
– Az előbb még…
– Akkor még azt hittem, idegen s tolvaj… vagy. Bocsásson meg.
– Csak ha úgy beszélsz velem, mint a testvéreddel.
 – Nem lesz nehéz – sóhajtott Borbála.
– Honnan tudtad?
– A temetés napján érkeztem erre a szigetre. Rettentő kép volt. A sűrű
köd, a szomorú csónakok sora…
– S mi lett belőle?
– Éppen ezt akartam tudni. Aznap este a nagy kocsmában kihallgattam
atyafiságod beszélgetését. Megtudtam mindent. Azt, hogy nincs hatalmam
segíteni, rögtön megértettem, de nagyon elkeseredtem, hogy efféle gazság
megeshet.
– S hogy jutott eszedbe ez… ez a csónak?
– Aznap este végighallgattam az ivóban az öreg halászok, pákászok
meséit. Csónakba temetett halottakról, akik visszajárnak, akiktől félnek. S
arról is, hogy ilyenkor nagy veszedelem fenyegeti a falut. Aztán
segítségemre jött az a bolond öregasszony: szegény Epres Lina. Másnap
meg a zivatar. A többi nem volt nehéz. A csónakot kormányozni
megtanultam gyerekkorom óta. Úgy is, hogy meglapul az ember a fenekén.
S jól vigyáztam, hogy részeg emberek ködös tekintetén át lássák meg azt a
csónakot.
– Akkor hát – sírt fel Borbála – én neked köszönhetek mindent. Jász
Péter hátrasimította a haját, s két kezébe temette az arcát.
– Az emberi butaságnak – mondta szomorúan –, amely ebben a lápi
birodalomban most még erősebb az igazságnál.
– Akkor hát te sem hiszel azokban az ostoba mesékben, amelyeket a
vénasszonyok mesélnek a fonóban.
– Maguk rémítgetésére – legyintett Péter –, de látod, néha még az ő
ostobaságuk is segít, hogy helyreigazítsunk egy jó ügyet.
– A baj csak az – mondta elgondolkozva Borbála –, hogy ettől nem
lettek okosabbak. A rémület szerezte vissza azt, amit jogtalanul elvettek
tőlünk.
– Hazahoztak mindent? – kérdezte Péter.
– Még délelőtt. Mindegyik talált valami mesét, hogy megmagyarázza
bitangságát. De akadt olyan is, aki egyenest megmondta, mit s miért tett.
– Na, hát akkor én is visszavihetem azt a csónakot – nevetett Péter.
Péter úgy látta, hogy Borbála arca még fehérebb lett. A lány idegesen
morzsolgatta kezében kis keszkenőjét.
– És veled, veled mi lesz? – kérdezte elcsukló hangon. Péter elnevette
magát.
– Egy órája még azt sem tudtad, hogy a világon vagyok. Most meg már
az is érdekel, hogy mi lesz velem.
 Borbála elszégyellte magát.
– Megmentetted a házunkat, telkünket, jószágunkat. Nekem nem sokat
számít az egész – mondta a lány, és halvány pír öntötte el fehér arcát. – Én
legszívesebben így élnék, ahogy te… Egyik napról a másikra. De hát ott
van öreganyám…
– Mellette a helyed – mondta csendesen Péter. – S majd akad a faluban
legény, aki beköti a fejed.
– Biztosan akad – hagyta rá a lány –, de most nem erről beszélünk.
Annyit csak megérdemelnél, hogy békességet találj nálunk. Hogy ne a láp
legyen az otthonod.
– Nem rossz hely ez, jobb, mint az a falu a templom árnyékában, ahol
az emberek azon törik a fejüket, hogy mikor kiviszik komájukat a
temetőbe, miként foszthatják ki az övéit. Itt farkas, róka, zivatar fenyegeti
az embert. Mind szelídebb, mint Vince Márk bíró uram hajdúi.
– A keserűség beszél belőled. S talán igazad is van. De megint másra
fordítod a szót. Megmentetted öreganyám házát, földjét, kis
vagyonkánkat… Jussod van rá, hogy nálunk maradj.
– Nálatok? – nevetett a legény. – Hogy megfizessetek azért, amit a
magam jószántából tettem?
– Akkor gyere dolgozni hozzánk. Öregapám meghalt. Nincs férfi a
házban. Van egy kis föld, jószág s a halászat. Én nem bírok vele.
Jász Péter megkeményítette hangját.
– Figyelj rám, Borbála! Míg nem ismertelek, azt tettem, amit jónak
láttam. Nem neked segítettem. A gazfickókat akartam tisztességre tanítani.
Hogy valami törvény legyen a világban, akár a bitangok félelméből
táplálkozó, de jobb, mint az uraké. A kísértetek sem rosszabbak, mint az ő
pandúrjaik. S ha nekik katonáik vannak, legyenek nekünk kísérleteink.
Amíg – talán valaha ez is eljön – nekünk is lesznek fegyvereseink. Én hát
semmiféle hálára nem tartok számot. Még a szolgasorsot sem fogadom el
az Ostoros-portán…
– Ilyen büszke vagy?
– Úgy hiszem, inkább helyén van az eszem. Meg aztán… A lány szeme
felvillant.
– Meg aztán? Mit akartál mondani? Péter könyökére támasztotta nehéz
fejét.
– Ha ott lennék, ki tudja… Talán beléd szeretnék.
– S az olyan nagy baj lenne? – nevetett a lány.
– Nagyon nagy baj lenne – komorult el Péter hangja. – Egy életen át
nyomorult szolga lennék.
 – De hát miért?
– Mert soha nem tudnám elfelejteni, hogy azért házasodtam be a gazdag
Ostoros-portára, mert megmentettem a vagyonodat.
– Az, hogy megmentetted, csak az igazság lenne, de a többi… Ki tudja?
Péter messze nézett a ködbe.
– Hiszen éppen ez a baj. Az, ami igaz, megmérgezhetné azt, amiről azt
hisszük, hogy igaz.
A legény felállt, s körülkémlelt a lápvidéken.
– Most már hamar sötétedik – mondta. – Haza kell menned, Borbála.
A lány felállt, s csónakjába lépett. Péter megszólalt:
– Éjszaka szerettem volna visszavinni ezt a csónakot. De most már elég
sötét van. Te evezz elöl, Borbála, én két csónakot viszek. A magamét még
vissza kell hoznom.
– S holnap? – kérdezte reménykedve a lány.
– Holnap nincs – mondta keserűen a legény. – Csak egy új nap.
Hajnalban útnak indulok Füzesgyarmat felé. S aztán onnan még tovább.
– S ide nem térsz vissza?
– Soha, Borbála!
A lány némán evezett, amíg odaértek az Ostoros-porta kis kikötőjébe.
Péter segített megkötözni a csónakot, aztán búcsút intett a lánynak.
Borbála egyszerre elsírta magát.
– De hát mondd meg végre, mondd meg végre, miért?
– Ostoros Bertalan képében még visszajöhettem ebbe a faluba. Úgy
hittem, valami magasabb törvényt, igazságtételt szolgálok. De most már!
Csak téged szolgálnálak, Borbála, s ahhoz nincs semmi kedvem.
– De hát miért? Miért?
– Mert nem szolgának születtem.
Aztán Péter átszállt a maga kis csónakjába, s evezni kezdett visszafelé.
Borbála könnyben úszó szemmel nézett utána. A fekete csónakban
magas fekete alak forgatta az evezőlapátot. A sűrű köd már rátelepedett a
lápvilágra, s a lány szívét ugyanaz a kétségbeesett szomorúság szorította
össze, mint amely a temetést figyelő legény keserűségét okozta.
A csónak távolodott. Orrában az állva evező legény háta mögött a
mindent elnyelő szürke ködfelhőkkel, a tölgyek és égerfák csontvázaival
kérlelhetetlen bizonyosságot hirdettek Ostoros Borbálának.
A lány nem tévesztette szem elől azt a fekete csónakot, míg csak az
egyik nádsziget partjánál el nem nyelte a sötétség.
Borbála még egy percig erőltette szemét, de már nem látott semmit.
Aztán odapillantott a kis öbölre, ahol öregapja két ladikja most már
békességben állt egymás mellett, s tudta, hogy több csoda nincs. A gondot,
bajt s nyomorúságot hosszú évek során majd éppen úgy elnyeli a láp, mint
azt a legényt, aki ezután már csak valamely ködlovagként élhet tovább
álmaiban.

JEGYZETEK

Ebben a kötetben folytattam azt a munkát, amelyet előző könyveimben

megkezdtem. A célom a szép hazai tájainkhoz és történeti emlékeinkhez
fűződő regés-mondai elemek s népi hagyományaink megőrzése és
felelevenítése.
A sokszor gyér vagy a mai olvasó számára már elavult anyagot a
néprajz, a honismeret és a helytörténet adataival kiegészítve, de a képzelet
segítségével kelti életre s formálja elbeszélésekké az írói munka.

A FELTALÁLÓ

Az, hogy Verancsics Faustus 1579-ben lett Veszprém várának

kapitánya, történeti tény. A vár s a város történetéről szóló könyvek és
tanulmányok arról is megemlékeznek, hogy jelentős része volt az
erődítések s a vár újjáépítésében. Bizonyára a később mondává bővülő
szájhagyomány alapján az útikönyvek azt is feljegyzik, hogy a tudós
kapitány beleszeretett egy veszprémi lányba, s féltve a lány s a saját életét,
egy kezdetleges ejtőernyőt szerkesztett, hogy a török körülzárta várból
megmenekülhessen.
Kipróbálására nem került sor, mert a török ebben az időben nem
támadta meg a várat. Ki tudja, mi igaz mindebből? Az azonban tény, hogy
Verancsics Faustus 1582 és 1594 között Rudolf császár magyar titkára lett.
A tudományos kutatás nem tudta megállapítani, hogy miért lépett papi
pályára. Egyik forrásunk azt állítja, hogy menyasszonya halála miatt. Tény,
hogy Rudolf király 1598-ban csanádi püspökké nevezte ki, s aztán, mikor
püspöksége török uralom alá került, Rómába költözött. Tíz évet töltött az
örök városban, majd Velencében, 1617-ben halt meg.
Kiváló ember lehetett. Tanult a padovai s a pozsonyi egyetemen, 1593-
ban írt szótárában a latin, olasz, német, dalmát és magyar mindennapi élet
legszükségesebb szavait gyűjtötte össze. Fő műve Machinaenovae címen
1616-bán jelent meg. A könyvben közel hatvan találmányát s ötletét írja le.
Ezekből voltaképpen a század egész technikáját megismerhetjük.
A korabeli Veszprémről Hornig Károly, Korompay György és Éri
István könyveiben találunk fontos adatokat. Zákonyi Ferenc a
Műemlékvédelemben megjelent tanulmányában jegyezte fel, hogy a
várban támadt tüzet borral oltották. Pénzes István gépészmérnök a
Természet Világában írt cikket, amelyben Verancsics a “repülő ember”
találmányairól, a kovácsoltvas hídról, a függőleges tengelyű szélmalomról
s az ejtőernyőről emlékezik meg. Reprodukciókat is közöl Verancsics
Machinae novae című, 1616-ban megjelent könyvéből. A “repülő ember”
legendáját Huba László is említi útikönyvében. A veszprémi malomipar
történetéről Nagybákay Péter ír tanulmányában.
Verancsics Faustus életéről és munkájáról Tóth Béla Magyar ritkaságok
című kiváló könyvében is olvashatunk.

A FEHÉR ÖRDÖG

A kincssóvár és félelmetes Podmaniczkyakról a Bakonyról írt

jelentősebb könyvekben olvashatunk. Römer Flóris mint a bakonybéli
apátság “legnagyobb elleneiről és feldúlóiról” emlékezik meg róluk.
Eötvös Károly is ír Bakonyújvárról és lakóiról. Faller Jenő szerint a
hatalmaskodó és kincsvágyó Podmaniczkyak, amikor János király hűséges
szolgálataikért nekik adja Bakonybél vidékét, a Gerence völgyében, a
hegység egyedül járható útjának torkolatánál, a hegyen erős várat építettek,
amely csakhamar messze földön hírhedt és rettegett rablófészekké vált.
Dr. Scherer János útikönyvében találhatjuk a vár leírását, alaprajzát, a
bakonybéli regék, legendák és elbeszélések gyűjteményét s az Odvaskői-
barlang ismertetését.
Darnay (Dornyai) Béla 1955-ben megjelent könyve és Huba László
útikalauza érdekes adatokat tartalmaz a vidék történetéről.
A nép ajkán fennmaradt történeteket Hogyor József, a most is
Bakonybélben élő író gyűjtötte össze.

A HÁROM LADA

Az állattenyésztés évszázadokon át jelentős megélhetési forrása volt az

Alföld népeinek. A hajdan nagy hírű debreceni vásárokon egész gulyák
cseréltek gazdát. A török hódoltság idején és az azt követő időkben is nagy
szerepet játszottak a vidék kereskedelmében a hajcsárok, akik fortélyos
tudományukkal és tapasztalataikkal megőrizték a szarvasmarhák ezreit,
sokszor járhatatlan utakon, erdőkön, mezőkön, lápokon keresztül. A Tisza
és a Hortobágy folyók a szabályozás előtt hatalmas árterületet alkottak. Az
Erdélyből és az Alföldről hajtott marhákkal pedig a Hortobágy hídján
keltek át Bécs a nyugati országok és a Felvidék felé.
Takáts Sándor, a magyar művelődéstörténet tudós kutatója érdekes
adatokat jegyzett fel a korabeli marhahajtásról és a hajcsárokról. Kuthy
Lajos a Hazai rejtelmekben ír a “debreceni szabadságról”, ahogy valaha a
híres vásárokat nevezték.
Dr. Ecsedi István a Hortobágyi Intézőbizottság történetében foglalkozik
az állattenyésztés és marhahajtás régi szokásaival. Dr. LósySchmidt Ede
“A hortobágyi kőhíd építése Debrecen Mátai pusztáján” című
monográfiájában közöl adatokat Magyarország leghosszabb közúti
kőhídjáról. Munkájában olvashatunk a hortobágyi híddal és vámmal
kapcsolatos városi határozatokról, a harmincad-vámhivatalokról s azokról
a visszaélésekről, amelyeket a marhakereskedők a Tisza kiöntéseinek
felhasználásával követtek el. “Oly módon – írja, hogy a Hortobágy hídján
keresztül, majd Csege, majd Szolnok felé hajtott marháikat előzetesen és
kötelességszerűen a debreceni vámhivatalhoz bejelenteni elmulasztották”.
A Magyar Műemlékek sorozatában Balogh István ismerteti Debrecen
történetét és műemlékeit. Eördögh Béla útikalauzában a vásárokról, a város
és a Hortobágy történetéről közöl adatokat.
Dankó Imre – a Déri Múzeum igazgatója – szóbeli közlései s
feljegyzései a tőzsérekről, harmincadosokról, a vásárokról s a szállításhoz
használt, bőrrel fedett, vaspántos koporsóhoz hasonlatos ládákról, értékes
adatokkal bővítették az elbeszélés forrásanyagát.

A TISZAROFFI BUJDOSÓ

A hétszáz esztendős Tiszaroff története – mint Cseppentő Miklós írja

kiváló monográfiájában – része, apró mozaikja a magyar nép történetének.
A község élete évszázadokon át a Tiszához kapcsolódott. A folyó táplálta a
falu népét, az ártéri növények gazdag halászatot kínáltak. 1846-ban, a
templom újjáépítésekor a torony gombjában a község akkori helyzetét
ismertető írást helyeztek el. Megtudjuk ebből, hogy a községnek akkor már
több földesura volt. Tiszaroff lakói minden igaz ügyért harcoltak: II.
Rákóczi Ferenc szabadságharcában éppen úgy részt vettek, mint az 1848-
as forradalomban.
 A hajdani “fehér kastély” parkjában sírkövet találunk. Felirata szerint itt
temették el Berlioz Jozefát, a Rákóczi-induló zeneszerzőjének húgát, aki
tizenöt esztendős kislányként a hagyomány szerint úgy mentett meg egy
halálra ítélt negyvennyolcas tisztet, hogy miközben a császári biztosok az
egész házat átkutatták, nyugodtan ült és kézimunkázott. Divatos bő ruhája
eltakarta az üldözöttet. A sírkő felirata szerint Berlioz Jozefa született
Savójában 1833. július 19-én, meghalt Roffon 1873. március 4-én. A
szabadságharcban és az 1849-51 körüli esztendőkben történtekről Pálffy
János Magyarországi és erdélyi urak című, 1924-ben megjelent kötetében
találunk adatokat.

A FELTÁMADT BETYÁR

A Hévíz közelében, a karmacsi országút mellett álló Gyöngyösi csárda

1729-ben épült. A régi népi építészeti formákat őrző útszéli fogadó a
szájhagyomány szerint betyárok tanyája is volt. 1800 körül a Festetics
családé, később gyakran változnak tulajdonosai. A környék csaknem
minden csárdájához fűződnek betyártörténetek, de ezekben a Gyöngyösi
csárda nevével találkozunk leggyakrabban. Állítólag megfordult itt Sobri
Jóska híres bandája, és nem volt ritka vendég Savanyú Jóska sem. Mégis,
különösen nevezetessé vált a mellette állítólag eltemetett két betyár: Vak
Illés és Kőkes Pista az egész Dunántúlon elterjedt históriájáról. A két sír
ma is ott van a csárda mellett. Dr. Csák Árpád Egy útszéli sír története
című novellájában írt a csárda mellett eltemetett betyárokról.
A második világháború után újraéledő és fellendülő idegenforgalom
nagy hírűvé tette a csárdát. A Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi
Hivatalának a Gyöngyösi csárdáról szóló útikalauzait egyre bővítették.
Ebben a Zákonyi Ferenc szerkesztette, kilenc kiadást megért útikönyvben
már a hajdani betyárvilágról és annak ismert alakjairól is olvashatunk
tanulmányokat.

A LÁZADÓ

Hévíz szelíd szépségű vidéke történelmileg is az ország egyik

legérdekesebb területe. Az ember megtelepedése óta mindig eleven élet
folyt ezen a tájon, s a híres forrástó és a partján kialakult fürdőhely nem
választható el a kincses vidék históriájától.
Hévíznek gazdag irodalma van. A helytörténet kutatói összegyűjtötték
az egzotikus tájakat idéző, gőzölgő melegvizű forrástó kialakulásáról a nép
képzeletében fogant és fennmaradt legendákat, mondákat s a
szájhagyományt. Feldolgozták a történeti adatokat, a tó tudós kutatói
vizsgálatainak eredményeit s a környéken előkerült leletek korához képest
fiatal fürdőhely kialakulásának anyagát. A múlt századbeli fürdőélet
mozzanatairól is érdekes adatokat jegyeztek fel.
Az elmúlt évtizedekben megjelent könyvek és útikalauzok
összefoglalták a korábbi forrásmunkák anyagát, s kibővítették az új
kutatások adataival. Az elbeszéléshez Dornyai Béla és Vigyázó János,
Pethő Tibor, Sági Károly és Zákonyi Ferenc munkái s dr. Csekei István
kéziratban maradt kiváló tanulmánya kínáltak adatokat.

AZ ŐRDARU

A múlt század közepéig nem szabályozta senki a Nagy-Sárrét vizeit, s

így olyan hatalmas területet borítottak el, amelynek csak a szélén
épülhettek falvak. Nagy áradásoknál ez a vízi birodalom összeért a
hortobágyi morotvákkal is. Természetes tehát, hogy a történet forrásanyaga
sok esetben azonos A három láda és A fekete csónak című elbeszélés
jegyzeteiben már felsorolt munkákkal. Hiszen az elbeszélés ugyanannak az
ártéri területnek sajátos életéről, de más-más részéről szól. Amiről itt a
“vizek beszélnek”, hozzátartozik a magyar néprajzhoz és kultúrtörténethez
is. Kiváló kutatók dolgozták fel e vármegyékre terjedő lápvidék izgalmas
történetét, s feljegyezték az itt élő nép küzdelmes, nehéz életét, munkáját
és szokásait. A legkiválóbbak között is kiemelkedik Szűcs Sándor: A régi
Sárrét világa. Nagy írásművészettel megjelenített, színes képét rajzolja
meg a vidék hajdani életének. Itt olvashatunk a “darvászatról” is.
A Ladányi Híradó 1973/1. száma Kecskés Gyula tanulmányát közli
Püspökladány régi címeréről, melyben darumadár áll.
Az őrdaruról Dankó Imre – a Déri Múzeum igazgatója – írásos
feljegyzései és szóbeli közlései nyújtottak értékes anyagot.

A FEKETE CSÓNAK

A történetben szereplő terület a Fekete-, Sebes-, Fehér-Körösök és a

Berettyó összefolyásánál fekvő hajdani mocsárvilág. A Kis-Sárrét
Szeghalom és Komádi között, vagyis a Sebes-Körös körül terült el. A
Nagy-Sárrét Nagybajom és Füzesgyarmat mellett, a Berettyó körül alakult
ki.
 A múlt század közepén lecsapolt hatalmas területen évszázadok során
sajátos életformák között tengődött a nép. Ahogy Szűcs Sándor megírta a
Pusztai Krónikában: “A négy vármegyébe nyúló hatalmas Sárrét náderdős,
lapos világa, halászgató, madarászó pákászok birodalma volt. A Nagy-
Sárrét ártérből kiemelkedő halmokon, érpartokon levő régi temetőiben
máig megmaradtak csónak alakú fejfák is.”
K. Nagy Sándor jegyezte fel, hogy a komádiak halottaikat csónakon
vitték ki a temetőbe. A Berettyó, Körös és Tisza kiöntéseiből táplálkozó
Sárréten a Templom-halom, Temető-halom és hasonló nevek őrizték meg a
régi temetkezések emlékét.
1948-ban az Ethnographiában jelent meg Szűcs Sándor Sárréti
pákásztemetkezésekről írt kiváló tanulmánya, amelyben nemcsak a
temetkezés formáiról, szokásairól s tárgyi emlékeiről közöl érdekes
adatokat, hanem feljegyzi a mondákat s a szájhagyományként fennmaradt
történeteket is.