Bóka Éva

Az európai integráció. Elméletek történelmi perspektívában

1. Bevezető: Gondolatok, tervek Európa egységéről és a jó intézményekről,

mint a háború ellenszeréről
Az európai kultúra az alapító legenda szerint
Europének, a föníciai király lányának és az őt elraboló
Zeusz szerelmének a terméke. E legenda a
valóságban a krétai kultúra felvirágzását
szimbolizálja, s az európai kultúra kezdeteivel is
azonosítható. Szimbolikus jelentése: ösztönzés
harmonikus emberi közösség létrehozására.
Az Európa egységéről való politikai
gondolkodás a „Respublica Christiana” gondolatkör
felbomlása után, a 14. század elején kezdődik el,
amikor Dante újra javasolta a föderatív szövetségi
politikát. Dante korától napjainkig, hét évszázadon
keresztül pedig sok gondolkodót foglalkoztatott az
európai államok közötti tartós béke és szövetségi
politika megteremtése (Bóka, 2001). E gondolkodók
mindegyike a világföderáció klasszikus eszméjében
hitt. Ennek lényege, hogy az egyének egy olyan nemzetközi társadalom középpontjában
helyezkednek el, amely az egyén és a család szintjétől indul ki, s a helyi
önkormányzatokon keresztül építkezve mind nagyobb és nagyobb jogi közösségi
(állami, államszövetségi, szövetségi állami, kontinentális szövetségi) szinteket hoz létre.
Mindennek mozgatója az emberek közötti érdekek szerinti szabad, ám jogi
egyezményekben rögzített szövetségi politika. Az egyes szintek között a harmóniát a jó
intézmények, az államjog, a nemzetközi jog és az emberi jogok teremtik meg. A
világföderáció hívei az évszázados nagy államszervezési kihívást „az egység a
sokféleségben” eszmében fogalmazták meg. Ez arra motiválta az államszervezésen
gondolkodókat, hogy olyan intézményeket, állam- és nemzetközi jogi alapelveket
gondoljanak ki, amelyek lehetővé teszik az egyes (a rész) oly módon való elhelyezését
az egészben, hogy autonómiája ne sérüljön, s mégis az egész tagja legyen. Ennek a
problémának a megoldására a történelem különböző korszakaiban különböző válaszok
születtek: a monarchikus központosító hatalmi politikával valamint a republikánus
nemzetállamok és nemzetbirodalmak expanzív hatalmi politikájával és a nacionalizmus-

Az itt Bóka közölt szöveg Bóka Éva: Az európai integráció. Elméletek történelmi perspektívában
című könyvének első két fejezete, illetve irodalomjegyzéke. A könyv a Corvina Kiadó Tudástár
sorozatában jelent meg (Budapest, 2008, 11–44., 147–157. old.) A Grotius online
szerkesztősége ezúton is köszönetet mond a szerzőnek és a kiadónak az újraközlés
lehetőségéért.

1
sal szemben fokozatosan alakult ki az európai egységpolitikát jellemző két nagy
történeti irány a föderalizmus és antiföderalizmus.
Dante, olasz költő, és író a 14. század elején még az univerzális jogot képviselő
univerzális monarchától várta a társadalomszervezési problémák megoldását. Pierre
Dubois, normandiai jogász 1308-ban javasolta az európai tanács létrehozását az egyes
országok közötti békés kapcsolatok megteremtése és a vitás kérdések rendezése
céljából. Mindez hat és fél évszázad múlva vált realitássá az Európa Tanács létrejöttekor.
A föderalista szövetségi állam tervét – a török elleni védekező harc keretébe foglalva –
már 1462-ben megalkotta Pogyebrád György cseh király. Az államok közötti békés
szövetségi politika megteremtését szolgáló „jó intézményekről” való gondolkodás pedig
a 14. század elejétől folyamatos volt az európai politikai gondolkodásban. E
gondolkodás egyik legkiemelkedőbb példája Erasmusnak (1469-1536), a kor neves
politikai gondolkodójának, „A béke panasza” című politikai értekezése.
Mindezzel párhuzamosan és kölcsönhatásban a kapitalista gazdasági formákat
kialakító polgárság képviselői fokozatosan modernizálták a nemesi előjogokon alapuló
feudális társadalmat. Igyekeztek az egyes eltérő tradíciókkal rendelkező országokban
meghonosítani a polgári kormányzat Európa-szerte kialakulóban és elterjedőben lévő
egymással szoros kölcsönhatásban fejlődő rendezőelveit. E történelmi folyamat főbb
állomásai: a zsarnoki elnyomás elleni szabadságharc jegyében született holland védelmi
típusú föderáció (Utrechti Unió, 1579); az angol dicsőséges forradalom és az
alkotmányos monarchia megteremtése (1688); az amerikai gyarmatok függetlenségi
nyilatkozata (1776), és küzdelme a jogsértő angol királyság ellen; az Amerikai Egyesült
Államok alkotmánya (1787); „Az ember és polgár jogainak nyilatkozata” (1789),
melynek alapelvei váltak a 19. századi jogállami modernizáció rendezőelveivé. A
felvilágosodás korában az egész európai társadalmi gondolkodás gyökeresen átalakult.
Az európai politikai gondolkodás és társadalomszervezés képes volt arra, hogy a
születési előjogokon alapuló feudális társadalmat felváltsa az egyenlő polgárjogokon és
kötelezettségeken alapuló társadalomszervezési eszmékkel és intézményes
joggyakorlattal.
E nagy társadalomszervező eseményekkel párhuzamosan és kölcsönhatásban
folyt az Európa egységéről való gondolkodás és tervezés (Bóka, 2001). Mindezt híres
Európa egységéről megfogalmazott tervezetek bizonyítják: Maximilien de Béthune, duc
de Sully, IV. Henrik francia király első miniszterének a terve az európai konföderációról;
John Locke, angol filozófus gondolatai a polgári államról; Saint-Pierre abbé, francia író
és filozófus terve az örök békéről és az európai alkotmányozó gyűlés által létrehozott
európai alkotmányról; Rousseau, francia gondolkodó kritikája a szuverén monarchikus
nemzetállamok és nemzetbirodalmak szövetségi politikájáról, valamint a hatalmi
egyensúly elvéről; William Penn, Pennsylvania alapítója, kvéker gondolkodó, a
békemozgalom neves alakja katonai leszerelést szorgalmazó béketerve; és
Montesquieu, francia filozófus gondolatai a republikánus államok európai szövetséges
köztársaságáról.
A természetjogi gondolkodás fejlődésének és az európai egységgondolat
természetjogi alapokra való helyezésének eredményeként a feudális-monarchikus
európai szövetségi politika elvei és intézményei megkérdőjeleződtek: a nemzetközi jog
klasszikusai – Suarez, Vitoria, Grotius és Vattel – megalkották a népjogi és az emberi
jogi gondolkodáson alapuló jogállamszervezés alapelveit. Az amerikai függetlenségi

2
harc során megfogalmazott föderalista gondolatok, és alkotmány (1787), valamint a
francia „Az ember és polgár jogainak nyilatkozata” (1789) hatása alatt Immanuel Kant,
német filozófus már azon gondolkozott, hogyan lehetne a tartós békeszövetség alapjait
megteremtetni a népjog és a világpolgárjog (emberi jogok) segítségével (Kant, 1985).
Claude-Henri Saint-Simon, francia filozófus és közgazdász – a korábbi az uralkodók
tanácsán alapuló Európa-tervek hagyományaival tudatosan szakítva – korát meghaladó
éleslátással fogalmazta meg a parlamentáris demokrácián alapuló föderatív európai
szövetségi állam tervét, mint sok nép együttélésének demokratikus jogállami keretét.
Alexis de Tocqueville (1805-1859), francia gondolkodó az amerikai demokrácia
rendezőelveit elemezve kiemelte az amerikai alkotmány azon gondolatait, melyet
korunk Európai Közössége is képvisel: az államok közötti nemzetek feletti
együttműködés megteremtése a kompetenciák tagállami szintről nemzetek feletti
szintre való önkéntes áttranszferálása révén, mindazokon a területeken, ahol az
együttműködés elkerülhetetlen, a szubszidiaritás elve alapján. Tocqueville ott látja az
államszervező újdonságot az amerikai föderalista modellben, hogy az amerikai
politikusok a tagállamok közötti közös együttműködési területeken (védelem, gazdaság,
kereskedelem, pénzügyek) létrehozták a föderalista kormányzatot, s annak működési
alapelveit az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában rögzítették (Tocqueville, 1993).
A 19. században született európai egységtervek jelzik azt a problémát, amely az
Európában dominálóvá váló szuverén polgári nemzetállamok szervezése során
keletkezett. A politikát és a kultúrát egyesítő homogenizáló nemzetállamokban nem
érvényesültek a föderalista államszervező elvek. A valóságban az európai kormányok
nem fordítottak kellő figyelmet a belső viszonyok modernizálása során arra, hogy
mindezzel párhuzamosan az egyes polgári nemzetállamok közötti békés szövetségi
politika alapjait és intézményeit is megteremtsék. Az európai nacionalizmus 19. századi
jelentős képviselője, Mazzini például, átlátta, hogy a monarchák Szent Szövetségén csak
a népek szövetsége győzedelmeskedhet. Úgy gondolta azonban, hogy a demokratikus
intézményekkel és jogrendszerrel rendelkező fokozatosan modernizálódó szuverén
egyesítő nemzetállamok automatikusan demokratikus szövetségi politikát fognak
kialakítani a jogharmonizáció révén. Mivel ezt a hitét a történelem nem igazolta, sokak
számára fogalmazódott meg a kérdés: hogyan lehet az európai szuverén
nemzetállamokat demokratikus nemzetközi játszmákra kényszeríteni?
A polgári nemzetállamok kiépítése korában az európai politikusok és jogászok
számára az lett a kihívás, hogy megalkossák a nemzetállami szuverenitás megőrzése
mellett kialakítható demokratikus szövetségi politika alapelveit. Két meghatározó irány
alakult ki: az egyik az amerikai és a svájci államszervező példa alapján a nemzetek
feletti szövetségi politika intézményeinek megteremtésén fáradozó föderatív irány volt.
A másik irány a nemzetállami érdekre és a szuverenitás megőrzésére koncentrált, s a
többi állammal való együttműködést mindennek alárendelte. A nemzetállami érdeket
előtérbe helyezők a nemzetek feletti intézményeket szorgalmazó föderalisták
ellenzékének tekintették magukat és további két ágra szakadtak. Az egyik ág elismerte a
helyi önkormányzati szintekről felfelé építkező állami struktúrát. Az ezen az alapon
felépülő államot és intézményeit azonban egy történelmileg kialakult szuverén
egésznek tekintette, melyet nem akart további nemzetek feletti intézményeknek
alárendelni. Tehát mint nemzetállami érdekcsoport akart egyezkedni és alkudozni a
többi állammal. A másik ág az egységet megtestesítő központból kiindulva kívánta

3
megszervezni az államot az elképzelt nemzeti érdekek szerinti belső hódító politikát
követve. Az ilyen állam kifelé is expanzív, hatalmi politikát folytatott, s a nacionalizmus
és imperializmus kitermelőjévé, és háborús konfliktusok előidézőjévé vált. A föderalista
állam alulról felfelé épült fel, s az állam minden szintjén a reális érdekek és problémák
megoldását lehetővé tevő intézmények kialakítására törekedett. A föderalista
szerkezetű állam szuverén egészet alkotott; az államérdekhez azonban az is
hozzátartozott, hogy a többi állam között úgy helyezze el magát, hogy a közös érdekek –
a gazdaság, a közlekedés, a kereskedelem - területén kialakuljon az együttműködés
nemzetek feletti intézmények keretében. Mindezt jól példázza a Lord Acton, Proudhon
és Mazzini között kialakult vita.
Lord Acton és Proudhon a föderalista szövetségi politika védelmében kritizálták
Mazzini nacionalizmusát. Giuseppe Mazzini (1805-1877), olasz filozófus, és politikus a
nacionalista jelzőt azzal érdemelte ki, hogy a népek szövetségét központosított egyesítő
nemzetállamok - föderalista szövetségi politikát ellenző - egységeként képzelte el. Lord
Acton (Lord John Emerich Edward Dalberg-Acton, 1834-1902), angol történész – a
nacionalizmusról gondolkozva – figyelmeztet arra, hogy az államok a történelem során
alakultak ki. Az, hogy egy a politikusok által elképzelt egyesítő szuverén nemzetállam
felülről-lefelé - és nem alulról-felfelé – építkezve, központosító és homogenizáló politika
által mesterségesen legyen létrehozva, - a történelmi haladásnak ellentmondó dolog.
Az államoknak továbbra is az egység a sokféleségben elvet kell követniük, és föderalista
módon kell szerveződniük szerte Európában. A nacionalizmus szerinte súlyos téveszme
az államszervezésben, melynek következményei beláthatatlanok (Bóka, 2001: 124-129).
Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865), francia perszonalista-föderalista
gondolkodó komolyan kritizálta az európai egyesítő szuverén nemzetállam európai
jelenségét, mint téves államszervező eszmét és gyakorlatot. Eljut arra a
következtetésre, hogy sem az európai feudális monarchikus államok, sem a polgári
nemzetállamok nem képesek a nemzetek feletti együttműködésen alapuló föderatív
szövetség létrehozására. Az európai föderáció kialakításához ugyanis a személyi elv
alapján azonos rendezőelveket megvalósító, az önkormányzatok szintjéről felfelé
építkező, demokratikus bel- és külpolitikát folytató, hasonló erőkkel, feltételekkel,
joggal és intézményekkel rendelkező közösségekre van szükség. Ezek létrehozása nem
lehetetlen: az államszervezés sokrétű feladataival foglalkozó politikusok, jogászok és az
egyének humánus és ésszerű jogi egyezményes együttműködésétől függ az államjog, a
nemzetközi jog és az emberi jogok terén (Proudhon, 1991).
A Habsburg Birodalom gondolkodói közül sokan kapcsolódtak be az európai
államok közötti demokratikus szövetségi politikáról való gondolkodásba és vitákba. A
nacionalizmus problémájával kellett szembenézniük: arra a kérdésre keresték a választ,
hogy hogyan lehetne a sok népből álló Habsburg Birodalmat föderációvá szervezni „Az
ember és polgár jogainak deklarációjában, 1789” foglalt jogok, a népek egyenlő joga és
„az egység a sokféleségben” elv alapján. Közülük Eötvös József (1813-1871), magyar író,
publicista, és politikus, Karl Renner (1870-1950), osztrák politikus, és Friedrich
Naumann (1860-1919), teológus és liberális politikus a soknemzeti (sok különböző
népből álló) demokratikus föderalista államról alakítottak ki jelentős nemzetközi jogi
elméleteket. Mindezt egy olyan korban tették, amikor a korszellem már azt kívánta,
hogy több nép együttélését demokratikus jogállami formában oldják meg a nemzetközi
jog és az emberi jogok figyelembevételével. A nyugat-európai államszervezési gyakorlat

4
a nemzetállamok kialakulása során ezt a problémát nem oldotta meg. A Habsburg
Monarchia demokratikus gondolkodói hangsúlyozták, hogy soknemzeti államokban
csakis a demokratikus önkormányzati szintekről felfelé építkező – föderatív –
államszervezési mintát lehet követni. Az európai föderalista gondolkodást olyan fontos
elméletekkel gazdagították, mint a személyi elv (Eötvös, Renner), a többdimenziós
(többszintű) – állampolgári adminisztratív, gazdasági, és kulturális – föderatív
kormányzás elve, a nemzeti kisebbségek jogainak és a gazdasági integráció alapelveinek
a megfogalmazása (Bóka, 1999; Bóka, 2001; Bóka 2005b).
A 19. században és a 20. század elején az európai polgári nemzetállamok és
nemzetbirodalmak továbbra is folytatták a megelőző feudális monarchikus korszakra
jellemző területkiterjesztő és expanzív hatalmi politikát. Ilyen történelmi körülmények
közepette nem tudtak kialakulni az államok közötti konfliktusok rendezését szolgáló
nemzetközi jogon alapuló demokratikus intézmények annak ellenére sem, hogy
mindennek a politikai és gazdasági eszmei háttere már meg volt alkotva. A dinasztikus
hatalmi politika szellemiségének továbbélése a diplomáciában a nemzetállamok és
nemzetbirodalmak erejének összeméréséhez vezetett az első világháború alatt. A
demokratikus nemzetállami mozgalom és a bolsevik forradalom által motivált
társadalmi erők között kialakult hatalmi harc diplomáciai forradalmat idézett elő.
Deklarálták a nemzetközi politika új rendezőelveit: nemzeti önrendelkezési jog,
népszuverenitás és a nemzetközi politika nemzetközi szervezet és bíróság által való
koordinálása. A diplomáciai forradalom eredményeként létrejött Népszövetség a
világföderáció eszméjében hívők régi álmát váltotta valóra. A békekötés a régi és az új
diplomáciai erők nagy küzdőtere volt. A régi típusú hatalmi politika győzelme a
szuverén nemzetállami hatalmi politikát és az európai széttagoltságot erősítette meg, s
súlyos gazdasági válsághoz vezetett. Az új demokratikus nemzetközi rendezőleveknek a
régi monarchikus diplomáciai rendezőelvekkel való keveredése pedig komoly eszmei és
gondolkodási zavart idézett elő szerte a világban. Mindennek tragikus következményeit
a 20. század története, és világháborúi jól mutatták.
Az első világháború után az európai föderalisták – akik között jelentős hely illette
meg a közép-európai demokratikus föderalistákat – azt a következtetést vonták le, hogy
a népszuverenitás és a nemzeti önrendelkezési jog konfliktus megoldó működésének a
feltétele a demokratikus jogállamiság és a demokratikus nemzetközi jog. A politizálást
tehát a Nemzetek Szövetsége kereteiben ebben az irányban kell következetesen
továbbfolytatni. Mindehhez azonban szükség lenne az európai államok erejének
összefogására egy demokratikus alkotmánnyal és intézményekkel rendelkező európai
föderáció kereteiben, amely a Népszövetség autonóm regionális szövetséget képező
tagja. Ezzel párhuzamosan arra is szükség lenne, hogy a demokratikus föderalista
szövetségi politika kialakuljon Közép-Európában. E politika szellemében indult Bécsből
a Páneurópa-mozgalom Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf (1894-1972),
politikai gondolkodó vezetésével (Coudenhove-Kalergi, 1926). Coudenhove-Kalergi a
demokratikus világföderáció és az annak részét képező európai államok demokratikus
szövetségének a következetes híve volt. Felismerte, hogy a régi típusú európai
nemzetállami és nemzetbirodalmi hatalmi politikát egyedül a nemzetek feletti
intézményekkel és kétkamarás parlamenttel rendelkező európai föderáció
közömbösítheti. Ezért az amerikai alkotmány és a svájci 1848-as alkotmány példáját
követő Európai Egyesült Államok megteremtését tűzte a mozgalom céljául. Az Európai

5
Egyesült Államokat autonóm jogállamok demokratikus alkotmánnyal rendelkező
nemzetek feletti szövetségeként képzelte el. A nacionalizmus elleni harc sikerét pedig
az emberi jogok érvényesülésétől és föderalista nemzetek feletti intézmények
kialakításától tette függővé. Szorgalmazta továbbá a demokratikus európai alkotmány
megalkotását. Coudenhove-Kalergi nagy érdeme, hogy világossá tette: az európai
politika a föderalisták és az antiföderalisták közötti küzdelem. Mindkét iránynak
megvannak a logikus és elkerülhetetlen következményei az államszervezésben. A
Páneurópa-mozgalom a gazdasági együttműködésre és a vámunió megteremtésére
tette a hangsúlyt. Elismerte a nemzetek feletti intézmények szükségességét a
nemzetállami autonómiák megtartása mellett. E gondolat jegyében jött létre a
Nemzetközi Acélkartell, mely a Schuman-terv gondolati elődjének tekinthető.
Mindezeken felül pedig a béke érdekében a francia-német kibékülést szorgalmazta.
A két világháború között az európai föderalisták számos tervet javasoltak a
világgazdaság föderatív szervezéséről, s a nemzetállami politikai erők és érdekeik
háttérbeszorításáról. Mindezt azért tették, mert békében szerettek volna élni és nem
akartak újabb világháborút. Az európai föderalisták az államok közötti szövetségi
politika rendezésére a Népszövetséget tekintették a jogilag egyedül illetékes fórumnak.
Szerették volna elérni, ha a Népszövetség kereteiben létrejön az európai regionális
unió, melynek hatáskörébe tartoznak az európai ügyek. Aristide Briand (1862-1932),
francia külügyminiszter mindezt politikai céllá emelte a 26 európai államhoz 1929-ben
intézett Memorandumában (Briand, 1998), melyet – kezdeményezésére - az európai
országok képviselői Genfben hivatalosan megtárgyaltak. Briand európai föderációs
terve a klasszikus konföderalista mintát követte. Egyfajta „elasztikus” föderációt
javasolt: ez eléggé tudja képviselni az egyes államok szuverenitását, de egyben
garantálja a kollektív szolidaritásból származó előnyöket is a politikai
együttműködésben. Az államok közötti kormányközi együttműködésen alapuló európai
konföderáció mellett volt, s nem tartotta szükségesnek a nemzetek feletti
intézményeket. A közös piac létrehozását tervezte a jólét biztosítása céljából. Javasolta
továbbá a pénzügyi, a munkaügyi, az egészségügyi, és a kulturális együttműködést. A
gazdasági együttműködésről azt gondolta, hogy nem lehetséges politikai
együttműködés nélkül (Briand, 1998; Bóka, 2001: 171-172).
A történelmi körülmények végül is nem tették lehetővé Briand elképzeléseinek a
megvalósulását. Európában fasiszta, nemzeti szocialista, és sztálinista totalitárius
rendszerek születtek. A két világháború között a demokratikus európai egységgondolat
hívei úgy gondolták, hogy a demokratikus európai föderáció létrehozása az egyetlen út,
amely kivezethet a szuverén nemzetállamok zsákutcás fejlődéséből. Csakis egy
föderalista európai államszisztéma útján kerülhető el egy újabb háború. Briand
szellemében folytatták tehát a harcot a nemzetállamok közötti föderatív szövetségi
politika megteremtéséért. A Páneurópa-mozgalomhoz tartozó demokratikus
gondolkodók olyan jelentős a totális államok működési mechanizmusait leleplező
műveket alkottak, mint például José Ortega y Gasset, spanyol politikai gondolkodó „A
tömegek lázadása” című esszéje, R. Coudenhove-Kalergi „Totális állam – totális ember”
című értekezése, és Thomas Mann, német író „Európa vigyázz!” című esszéje. Sokan
gondolkoztak Közép-Európa sorsáról is: közülük Karl Renner, Friedrich Naumann, Auer
Pál, Hantos Elemér és Milan Hodza fontos nemzetközi jogi és gazdasági integrációs
gondolatokat fogalmaztak meg. A közép-európai gazdasági szervezetlenséget a

6
világgazdaság és az európai gazdasági szövetség kereteibe illeszkedő közép-európai
föderáció létrehozása útján kívánták orvosolni.
Az európai gazdasági integráció közvetlen teoretikus elődeit kutatva különösen
figyelemre méltó a Páneurópa-mozgalomhoz tartozó gazdasági szakemberek
tevékenysége. Ők úgy gondolták, hogy az európai társadalomszervezés tragikus
zsákutcájának a nemzetállami bezártság és nacionalizmus, a világgazdasági folyamatok
ignorálása, és a téves gazdaságszervezés az oka. Jelentős gondolatokkal járultak hozzá
az európai kultúra válsága okainak feltárásához, és a megoldásokat keresték. Közülük
alább két gondolkodóról lesz szó: Hantos Elemérről és Salvador de Madariaga-ról.
A kiváló közép-európai gazdaságtudós, Hantos Elemér (1881-1942) például azt
javasolta, hogy meg kell teremteni a világgazdasági föderációt. Ez azt jelenti, hogy a
gazdaságot is a legkisebb sejtektől kiindulva racionálisan és föderalista módon kell
felépíteni. A gazdasági szervezésnél pedig azt a célt kell követni, hogy a gazdaság ne a
világ népeinek a kirablását és egyeseknek a meggazdagodását, vagy a háborús célokat
szolgálja, hanem elégítse ki a világ népeinek alapvető szükségleteit. A gazdasági béke a
világgazdasági szolidaritás eszméjén nyugszik, mely szükségszerűen fel kell hogy váltsa
a nemzetközi kereskedelem szabadságát és a gazdasági érdekekért folytatott háborúkat.
A világgazdasági szolidaritás gondolatának az a lényege, hogy a népeket céltudatos
együttműködésre késztesse. Ez fontos lépést jelentene a gazdasági folyamatok
egészségessé tétele és a világbéke irányába. Ezért lenne fontos – Hantos szerint - a
világpolitika helyett a világgazdasági politikára koncentrálni: a világpolitika imperialista
eszközök felhasználásával gazdasági hatalomszerzésre tör; a világgazdasági politika célja
ezzel szemben, hogy a népek a koordináció és a kooperáció demokratikus eszközei és
intézményei útján intézzék a nemzeti népgazdaságok közötti kapcsolatokat. A
nemzetközi politika a világgazdasági politika demokratizálása útján humanizálható
(Hantos, 1928: 97, 99, 101).
Hantos tehát abban hisz, hogy a világgazdaság célja a népek közötti békés
szövetségi politika megteremtése. Szerinte a világgazdaság nem egyéb, mint a
nemzetgazdaságok kapcsolata. A világgazdaságban az egyes országok és az egyének
egymástól függnek, így a világgazdasági szolidaritás eszméje létezik. A népek közötti
békés együttműködés attól függ tehát, hogy az egymástól való kölcsönös gazdasági
függőséget felismerik-e, és elismerik-e. A korábbi nemzeti elszigetelődéssel szemben
példaként említi a nemzetközi kartelleket, amelyek a világgazdaság elve alapján
működnek. Ebben az új világgazdasági láncban például a Nemzetközi Acélkartell az
egyik legfontosabb láncszem. Fő feladatköre az árak, az infláció, a túltermelés és a piaci
szervezetlenség szabályozása. Meghatározza az államok között a szükséges termelési
mennyiséget; a termelők közötti megegyezés azonban a különböző országok belső
ügyének számít. Ugyanakkor a kartellek nemzetközi szabályozása nemzetek feletti
hivatalok ellenőrzése alatt történik.
Hantos szerint az az intézmény, amelynek a kereteiben a világgazdaság és az
európai gazdaság racionalizálása végbemehet a megújult és modernizálódott
Népszövetség. Keretein belül az európai gazdasági unió, mint regionális szövetség
helyezkedne el. Az európai regionális szövetség pedig fokozatosan alakul ki: első lépés
az ágazati gazdasági integráció beindulása: a közlekedési, a szállítási, és a termelési
együttműködés létrehozása. Ez elvezethet például a francia-német gazdasági
együttműködés kialakulásához. Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak a

7
gazdasági szövetsége – mint regionális szövetség - szintén kialakulhat ezen a módon. A
következő lépés az európai vámunió létrehozása. Az európai gazdasági szövetség
fejlődése pedig fokozatosan nyitja meg az utat az európai politikai szövetség felé. Tehát
az út a regionális gazdasági szövetségeken - beleértve a közép-európai regionális
szövetséget is - keresztül vezet az Európai Gazdasági Egyesült Államokon keresztül az
Európai Politikai Egyesült Államok felé. Az európai föderáció pedig a Népszövetség
koordinálásával illeszkedik bele a világszövetségbe. Hantos tehát abban hisz, hogy az
európai vámunióból és a gazdasági integrációból ki tud fejlődni a kontinens
demokratikus átalakulása (Hantos, 1930: 279).
Salvador de Madariaga (1886-1978), spanyol politikai gondolkodó az „Anarchy or
Hierarchy” című politikai esszéjében, 1937-ben az egyetértő szerves demokrácia vízióját
vázolja fel, mint a liberális demokráciák számára követendő utat (Madariaga, 1937).
Hangsúlyozza, hogy a társadalom szervezése az egyéneken és nem a nemzetállamokon
kell, hogy alapuljon: érdekeik és céljaik csak a személyeknek vannak, s ők szabadon
akarnak cselekedni. Az egyének államokban szerveződnek. Az államok funkcionális
gazdasági és morális politikai államból tevődnek össze. A funkcionális - vagyis gazdasági
és pénzügyi – állam hatékony szervezet, s erre épül a liberális és demokratikus elveken
alapuló politikai és morális állam. Az egyén a funkciókat illetően az államot szolgálja,
ugyanakkor az értékek vonatkozásában az állam szolgálja az egyéneket. A gazdaság
területén a privát kezdeményezés szabadsága nélkülözhetetlen. Az állam feladata, hogy
mind a szabadságnak, mind az egyenlőtlenségnek mértéket szabjon. Az állam szuverén,
de a háború kérdésében a nemzetközi jognak alárendelt.
Madariga a világgazdasági válságok és a világháborúk elkerülése érdekében azt
javasolja, hogy a modern állam olyan tisztán, amennyire csak tudja, válassza szét a
gazdasági és politikai funkciókat. Az állam gazdasági funkciói: a nemzetgazdaság
tanulmányozása és szervezése; a termelés és az elosztás kérdése, és a fogyasztás
tanulmányozása; a közmunkák; a pénzügyek; az ipari szervezés; a kommunikáció
menedzselése. A gazdaság irányítását a politikától független gazdasági tanács látja el.
Gazdasági krízis szituációban nem erősítheti a centralizációt. E tanács a hazai és a
nemzetközi gazdasági és pénzügyi információk központjaként működik az állampolgárok
számára: a világgazdasággal koordinálja a nemzetgazdaságot és a szabadon vállalkozó
egyént. Megakadályozza, hogy túl sok hatalom koncentrálódjon egy-egy állampolgár
kezében, és kiegyensúlyozza az egyenlőtlenséget. A gazdasági tanács foglalkozik a
munkanélküliség megoldásával is. A gazdasági centralizáció és decentralizáció aránya az
államon belül örök vita témáját képezi kereteiben.
Az ipar szervezése cégszerű ipartestületek (guild) kereteiben történik a szabad
vállalkozás elve alapján. A szabad vállalkozásnak jó kihatása van a közszolgáltatások és a
nagyipar területén egyaránt. A cég vezetését a cég tanácsa látja el.
A politikai állam az állampolgárokat szolgálja, s keretet ad a demokratikus
állampolgári és emberi jogok érvényesülésének. A hangsúly az aktív állampolgárságon
van. A politikai állam tevékenységi körébe tartoznak: az alkotmányos kérdések; a
külpolitika; a nemzetvédelem; a belügy, az igazságügy és a rendőrség, valamint az
oktatás és az információszolgáltatás (rádió, sajtó).
Madariaga úgy gondolja, hogyha a gazdasági és a politikai államszervezés szét van
választva, akkor a nemzetgazdaságok könnyebben be tudnak illeszkedni a

8
világgazdaságba. A nemzetgazdaságok harmonikus egésszé koordinálása könnyebb lesz,
és a nemzetgazdaságok besimulnak a minden kétséget kizáróan egységes piaccá fejlődő
világgazdaságba. Szerinte az egyes nemzetek a világegység sejtjeinek tekinthetők. Ha a
nemzetgazdasági nacionalizmus miatt zavar keletkezik a gazdaságban, akkor azt
mindegyik állam megérzi. Nem létezik elszigetelt nemzeti (állami) válság, hanem csak
világválság, amely csak világméretekben gyógyítható. A gazdasági nacionalizmus
ellenszere pedig a világ demokratikus gazdasági és politikai egységgé szerveződése, s az
ehhez vezető utak megtalálása az egység a sokféleségben elv alapján (Madariaga, 1937:
77-85; 211-231).
Madariaga tehát azt javasolja, hogy a nemzetállamok föderációját a gazdaság
területéről kiindulva kell létrehozni. A gazdasági államok közötti kooperáció során
fokozatosan fog megvalósulni a közszolgáltatások nemzetközivé válása; el tud indulni az
ágazati gazdasági integráció a vas- és acéliparban, és a gabonatermelés területén, s az
ágazati integráció egyre több és több területre fog kiterjedni. Meg lehet valósítani a
lefegyverkezést is a Nemzetek Szövetsége koordinációjával. Madariaga föderalista
gazdasági állam teóriája tehát a nemzetállami érdekeket, a világgazdaság érdekeit, és a
világbékét egyaránt szolgálja.
Összességében elmondható, hogy az európai történelem évszázadai során
számos béketeremtő javaslat született. A két világháború között pedig sokan
szorgalmazták egy demokratikus világgazdaság és világpolitika megteremtését.
Mindannyian azzal próbálkoztak, hogy ráébresszék az embereket a háborúkhoz vezető
téveszmékre, s hogy felébresszék az egyéneket a szélsőséges nacionalista és
egyenlősítő képzelgések totalitárius diktatúrákhoz vezető téveszméiből. A humanizmus,
és a felvilágosodás-kori racionalizmus eszmeiségének az újjáéledését szorgalmazták,
amely elvezethet az európai társadalomszervezés és az európai kultúra megújulásához
a békés szövetségi politikát megteremtő európai unió vagy föderáció megalkotása
során. A társadalomszervező eszmékről, jogalkotásról, és intézményekről folyó viták
során határozottan két tábor körvonalazódott: a föderalisták és az antiföderalisták
tábora. A föderalisták szorgalmazták a közös érdekeltségű területeken – mindenekelőtt
a gazdaságszervezésben – közös nemzetek feletti intézmények létrehozását. Az
antiföderalisták (unionisták) ragaszkodtak a nemzetállamok szuverenitásához.

2. Európa föderalista, unionista és funkcionalista alapjai, 1938–1944

A második világháború kitörését megelőzően és a háború alatt a békés és demokratikus
keretek között élni akarók számára kihívásként jelentkezett egy új demokratikus
nemzetközi rendszer és nemzetközi jog alapelveinek a megfogalmazása. Ehhez szorosan
kapcsolódóan merült fel a kérdés, milyen legyen az új Európa. A háború utáni Európa
föderalista, unionista, és funkcionalista körvonalait Richard Nicolaus Coudenhove-
Kalergi, Winston Churchill, Altiero Spinelli, Jean Monnet, David Mitrany, és Polányi
Károly vázolták fel.

9
Az alkotmányos föderalista Európa: Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf
Az európaizált Japán kultúra és az európai kultúra társadalomszervező értékeinek
állandó összehasonlítása által motivált Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf, a
Pán-Európai Unió kereteiben szerveződő demokratikus európai egységmozgalom
megalapítója, már az első világháború után felismerte, hogy a régi típusú európai
nemzetállami rendszer képtelen a békés együttműködésre. Ezért azt fel kell váltani a
személyi elven és az autonómia elvén alapuló föderalista államszervezéssel, és
nemzetközi joggal. Nagy érdeme, mint már arról a bevezetőben szó esett, hogy
világossá tette: az európai politika a föderalisták és az antiföderalisták (unionisták vagy
kormányköziek) közötti küzdelem. A harmadik táborba tartoznak a nacionalisták: ők az
európai egység megteremtésének az ellenfelei. Mindegyik iránynak megvannak a
logikus és elkerülhetetlen következményei a jogállamszervezésben, és az intézményi
struktúrában. Ő maga a föderalisták közé tartozott. Az általa elindított Páneurópa-
mozgalom pedig a föderalista szellemiségű európai értelmiség, és politikusok gyülekező
helyévé vált: a demokratikus európai föderációt a világföderáció részeként képzelték el.
Coudenhove-Kalergi a totalitárius diktatúrák ellen küzdve állást foglalt amellett,
hogy a totális rendszerek csakis a demokratikus perszonalista föderáció, és az emberi
szabadságjogok elvén alapuló egységes Európa létrehozása útján küzdhetők le. Ez
jelentené a szabadság és egyenlőség eszméje mellett a testvériség eszméjének a
megvalósulását is. A „testvériség forradalma” gondolatban fogalmazta meg talán a
legvilágosabban a világföderalizmus eszméjéhez való kötődését, és perszonalista
föderalista gondolatait: „A testvériség politikai követelése a föderalizmus, az állam
természetes és szerves felépítése az egyénekből” (Coudenhove-Kalergi, 1937: 144). A
perszonalista föderalizmus a személyi elven alapul, alulról felfelé építkezik és a világot
egységes egésznek tekinti: decentralizált demokratikus társadalmi rend. A legalsó
szinten az önkormányzatok vannak, melyek egyének és családok szövetségei. A
következő szint a kantonoké, mely az önkormányzatok szövetsége. Ezt követi az állam,
mely a kantonok szövetsége, majd a kontinens, mely az államok szövetsége. Az út tehát
az egyéntől a világhoz koncentrikus körökön keresztül vezet. Ezen szisztéma
rendezőelvei pedig minden szinten az individuális szabadság, az emberi jogok és az
autonómia elve. Coudenhove-Kalergi szerint a történelmi fejlődés során ilyen struktúrát
már megvalósított az Amerikai Egyesült Államok és a svájci kantonok szövetsége. A
föderalizmus elvének alkalmazásával már számtalan olyan problémát megoldottak,
amelyek nem sikerültek a centralizáció elvét érvényesítő államoknak.
Következésképpen Coudenhove-Kalergi azt javasolta az európaiaknak, hogy valósítsák
meg a „testvériség forradalmát”, s hozzák létre a demokratikus európai föderációt a
háború után. A totális (önkényuralmi) állam és a totális (szabad) ember világraszóló
küzdelmét a testvériség forradalmával kell megoldani. A „testvériség forradalma” pedig
Európában a demokratikus európai föderáció megteremtését jelenti (Bóka, 2001: 195-
196).
Hogy mindezt konkrétan hogyan képzeli el, arról a „Europe must unite” című
politikai esszéjében ír, mely 1938-ban németül, majd 1939-ben, angol fordításban
jelent meg a Páneurópa Kiadónál (Coudenhove-Kalergi, 1939). A háború kitörésekor
Coudenhove-Kalergi abból indult ki, hogy az európai társadalom előtt három út áll: az
egyik a szociális forradalom és a Szovjetunióhoz való csatlakozás, a másik a nemzeti
szocialista Harmadik Birodalom kiterjeszkedése egész Európára háborús úton, a

10
harmadik pedig a szabad és egyenlő népek önkéntes európai szövetségének a
megteremtése. A Páneurópa-mozgalom a harmadik út híve volt. A harmadik út pedig
csak akkor lehet sikeres, ha Nagy-Britannia és Franciaország győztesként kerül ki a
második világháborúból. Mindennek érdekében azt javasolja, hogy az európai
kormányok és állampolgárok vessenek véget az európai államok közötti anarchiának és
legyen elég bátorságuk a remélhetően kedvező történelmi pillanat kihasználásához a
háború után: a svájci 1848-as alkotmány mintájára szervezzék meg az európai államok
szövetségét. Véleménye szerint az európai politikusok 1919-ben már elszalasztottak egy
kedvező történelmi pillanatot. Ezt követően pedig a történelem azt bizonyította, hogy a
szuverén nemzetállami széttagoltság az állandó háború állapotát, és a nyomort jelenti a
tömegek számára. A nemzet alapú társadalomszervezés minden kétséget kizáróan
csakis a föderalizmus útjára térve nyújthat védelmet a totalitárius rendszerek ellen.
Biztonságot és jólétet pedig csakis az állampolgárok és az államok nagy területen
megszervezett gazdasági együttműködése, és az emberi jogokat tiszteletben tartó
demokratikus szövetségi kormányzata teremthet. Maga a technikai haladás is ezt
kívánja. Coudenhove-Kalergi hangsúlyozza, hogy az emberek igazi érdeke az Európai
Egyesült Államok létrehozása, s azon kisebbség háttérbe szorítása, akik a széttagoltság
haszonélvezői. Ez jelentené az igazi demokratikus társadalmi átalakulást (Coudenhove-
Kalergi, 1939: 26, 29-33, 139-141).
A könyvben konkrétan is megfogalmazza mit jelent az európai föderáció: az
európai népközösség független és egyenlő nemzetállamok szövetsége, amely közös
politikát folytat a külpolitika a hadügy és a gazdaságpolitika ellenőrzése területén
(Coudenhove-Kalergi, 1939: 8). Tehát egy egységes piaccal rendelkező gazdasági,
politikai és katonai védelmi szövetség olyan európai államok között, amelyek elfogadják
a kormányzottak érdekeit képviselő kormányt, és az emberi jogok alapelveit, s védik az
egyéneket az állam és az állami szervek túlkapásaival szemben (Coudenhove-Kalergi,
1939: 27, 39-40). Egy ilyen építmény szerinte azonban csak lépésről-lépésre valósítható
meg, miként az a svájci föderáció esetében is történt. Coudenhove-Kalergi
hangsúlyozza, hogy az európai föderáció szervezésének nem az amerikai, hanem a
svájci példát kell követnie: „the Paneuropa model is Switzerland” (Coudenhove-Kalergi,
1939: 45-46). Svájc példáját mindenekelőtt azért ajánlja megfontolásra, mert a svájci
föderáció alkotmánya képes volt 22 államot (kantont) összeolvasztani egy föderációvá,
mely közös kül, gazdaság és katonai politikát folytat, ugyanakkor mindegyik tagállam
megőrizte a szuverenitását és az alkotmányát. A szövetség tagállamai egyenjogúak.
Teljesen eltűntek a kantonok közötti határok. A svájci föderáció kitűnő példa továbbá a
különböző nyelvi csoportok (német, francia és olasz) békés együttélésére, melyek
azonos jogokat élveznek mind a föderáción, mind a többnyelvű kantonokon belül. A
svájci föderalizmus azt bizonyítja, hogy mindaz, amitől az európai államok szenvednek
csak a rossz államszervezési és szövetségi politika következménye (Coudenhove-Kalergi,
1939: 45-48). Szerinte az európai föderáció alkotmányának mindenképpen át kellene
vennie a svájci alkotmányból a kétkamarás parlament intézményét, mely a
képviselőházból és a kantonok házából áll, valamint a közös ügyek – külügy, hadügy,
kereskedelem, pénzügyek, kommunikáció és az igazságügy - nemzetek feletti
intézmények útján való intézését.
Coudenhove-Kalergi pontosan meghatározza, hogy kik vehetnek részt az
alkotmányos föderalista európai együttműködésben: a föderalista Európa nyitva áll

11
mindazok számára, akik a parlamentáris képviseleti demokrácia, s az emberi jogok
hívei. A fent említett rendezőelvek alapján Páneurópa politikai ellenfeleinek tartja a
sovinizmust és a bolsevizmust. Azok az országok, amelyek soviniszta és bolsevista
politikát követnek nem lehetnek az európai föderáció tagjai. A nacionalizmust európai
szellemi betegségnek tartja, amely szerinte egyedül a perszonalista föderalista
gondolkodás kialakulása által gyógyítható. A bolsevizmustól a legteljesebb mértékben
elhatárolja magát. Szerinte a bolsevizmus az Európai Egyesült Államok programjával a
Kommunista Világköztársaság programját állította szembe, mely minden alapelvében
eltér az európai föderalista programtól. A kommunisták programja anti-európai: az
individualista szabadságeszmére épülő tradicionális európai kultúra tagadásaként az
ateizmus, a kollektivizmus, a materializmus, a machiavellizmus, és a -
magántulajdonhoz való jogot tagadó - egyenlőség elvére épül. Ezért Coudenhove-
Kalergi a Szovjetunióval szemben az elzárkózást javasolja, a benemavatkozási politika
elve alapján. Ugyanakkor azt elismeri, hogy a bolsevista forradalom veszélye (Bolshevist
danger) a széles néptömegek szociális problémájának megoldatlansága miatt
keletkezett. E problémát azonban a világföderáció részeként létrejövő európai föderáció
megszervezése által kívánja megoldani, a fent említett programmal, amelyben az
európai szocialistáknak komoly szerepet szánt. Összességében tehát az a véleménye,
hogy aki páneurópainak (európai föderalistának) vallja magát az nem lehet, sem
bolsevik, sem soviniszta (Coudenhove-Kalergi, 1939: 132-133, 136).
Nagy-Britannia európai föderációban való részvételével kapcsolatban felveti a
gyarmatbirodalmak, a gyarmatok és az európai föderáció közötti kapcsolatok kérdését
is. Coudenhove-Kalergi voltaképpen egy olyan nagy egységes piacra gondol, amely
magában foglalná az európai piacot és a tagállamok Európán kívüli piacait is. Jól látja,
hogy egy ilyen nagy piac csak akkor tud kialakulni, ha a gyarmattartó európai országok
megtalálják a gyarmatokkal való nemzetközi kapcsolataik demokratikus rendezésének a
módját. Jól látja azt is, hogy ebben a kérdésben szükséges lenne egy közös európai
föderalista álláspont kialakítása is a demokratikus jogállamiság, a demokratikus
nemzetközi jog, és az emberi jogok elvei alapján. Ebben az esetben egy óriási gazdasági
térség alakulhatna ki: ennek feltétele azonban a gyarmatok helyzetének nemzetközi
jogi rendezése (Coudenhove-Kalergi, 1939: 106-110).
Végezetül a Páneurópa-mozgalom céljaként olyan az egyenlőség, a biztonság, és a
függetlenség alapelvein nyugvó európai szövetségi állam létrehozását jelöli meg az
újjászervezett Nemzetek Szövetségének keretein belül, mely európai bírósággal, közös
európai haderővel rendelkezik, s amely fokozatosan létrehozza az európai vámuniót, a
közös pénzt, és tiszteletben tartja a nemzeti és vallási kisebbségek jogait, s a
nemzetközi jogon alapuló közös politikát alakít ki az európai gyarmatokkal szemben.
Hangsúlyozza, hogy az Európai Egyesült Államok – a „the European family of peoples” -
létrejötte az emberek akaratától, elhatározásától, és mindenekelőtt egy páneurópai
szellemiség kialakulásától függ: egy új európai akarat, és szellemiség kialakulása
mentheti csak meg az európai kultúrát, amely a személyi szabadságeszmén alapul. Ha
az Európai Egyesült Államok létrejön, az azt fogja jelenteni, hogy Európa, mint az
egyesült nemzetek és a szabad emberek hazája („the great motherland of united
nations and of free men”) születik újjá (Coudenhove-Kalergi, 1939: 74-75, 152, 153,
155, 157).

12
Nemzetközi rendezőelvek a háború után: Churchill és Roosevelt
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Franklin D. Roosevelt (1882-1945) és Nagy-
Britannia miniszterelnöke, Winston S. Churchill (1874-1965), 1941-ben megállapodtak a
háború utáni rendezés alapelveiben. Az alapelveket az Atlanti Chartában hozták
nyilvánosságra 1941. augusztus 14.-én. Roosevelt és Churchill abból indultak ki, hogy a
világ szerveződésének alapegysége a nemzet. A terület rendezés elve pedig a nemzeti
önrendelkezési jog vagy a népek önrendelkezési joga. Kinyilvánították ragaszkodásukat
a „kormányzottak általi kormányzat” elvéhez. Az államok közötti viszonyban pedig az
egyenlőség és az önkormányzat alapelvét tekintették mérvadónak. Hangsúlyozták, hogy
a háború után a világgazdasági együttműködés megteremtésére kell koncentrálni, mivel
az egyes nemzetek gazdasági és szociális fejlődése csak így érhető el. Ennek érdekében
biztosítani kell a kereskedelem, és a tengerek szabadságát. Hitet tettek amellett, hogy a
háborút ki kell zárni a nemzetközi életből, és létre kell hozni egy állandó biztonsági
rendszert. Ezért a Föld minden nemzete önként mondjon le – reális, morális és eszmei
okokból - az erőszak alkalmazásáról, és a terület-kiterjesztés régi elvéről. A háború utáni
társadalomszervezés céljaként pedig a nemzeti határokon belüli, és a nemzetek közötti
béketeremtést kell kitűzni szerte a világon.
Az új világ amerikai-angol politikai programja tehát a nemzetállamot tekintette a
nemzetközi élet alapegységének, s a nemzetállamok együttműködésének unionista és
föderalista alternatíváit vázolta fel egy egységes nemzetközi békeszisztéma kereteiben.
Az Atlanti Charta kihívást jelentett a világbéke megteremtését célul kitűzök számára, s
fellendült a gondolkodás a háború utáni béketeremtés alternatíváiról, a folytatható
utakról. Megfogalmazódtak az új Európa háború utáni föderalista, funkcionalista, és
unionista körvonalai.

Az európai szocialista föderalista: Altiero Spinelli

A második világháború alatt az ellenállási mozgalom kereteiben tervezetek sokasága
született a demokratikus európai föderáció megvalósításának módjairól (Lipgens,
1968). E tervezetek komolyan kritizálták a központosítás elvét megtestesítő szuverén
nemzetállami rendszert, és a hatalmi egyensúly elvén nyugvó klasszikus konföderatív
nemzetközi politikát. Rámutattak a nemzetközi és az európai társadalomszervezésben a
szuverenitás és az autonómia között meghúzódó alapvető ellentétre. Az új Európa
számára az utat az évszázados föderalista hagyományok folytatásában, és a
föderalizmus szellemiségének az újjáélesztésében látták. Mindezt jól példázza az egyik
leghíresebb Európa-terv, a Ventotene Nyilatkozat, amelyet Altiero Spinelli (1907-1986)
és Ernesto Rossi (1897-1976), az ellenállási mozgalom vezető egyéniségei fogalmazták
meg. A manifesztum az új európai föderalista állam programját vázolta. Lényegi
mondanivalója, hogy a jövőben a pártokat elkülönítő választóvonal nem a demokrácia
és a szocializmus mértékének a kérdése lesz. Ez a választóvonal a nemzetállamokat a
régi módon újjáépíteni akarók, és azok között fog húzódni, akik egy szilárd nemzetközi
államszövetség létrehozására törekszenek. A manifesztum leszögezi, hogy az egyik
csoport a klasszikus célt követve a nemzeti politikai erő meghódítására koncentrál, s
ezáltal akaratlanul is a reakciós erők kezére játszik, s a tömegek erejét ebben az
irányban befolyásolva régi abszurd szellemeket szabadít el. A másik csoport a

13
nemzetállami hatalom megszervezésével párhuzamosan a nemzetek feletti egység
megteremtését is szorgalmazza. A nemzetközi állam létrehozását célul kitűzve a
tömegeket a nemzetközi egység megteremtése irányában motiválja (Lipgens, 1968: 36-
44).
Spinelli az új európai föderalizmust lényegében a Hamilton, Madison és Jay
nevével fémjelzett „A föderalista” (Hamilton – Madison – Jay, 1968) alapján, és az
amerikai alkotmány példáját követve képzelte el. Mindezt jól tükrözi a Ventotene
Manifesztum is: az új Európa egy olyan föderalista állam lesz, amely közös európai
haderővel rendelkezik, ahol gazdasági közösség váltja fel a nemzetállami autarkiát, s
ahol a közrend fenntartója egy olyan föderalista állam, amelyben minden tagállam elég
autonómiával rendelkezik ahhoz, hogy a saját népe különleges adottságai szerinti
politikai életet alakítson ki (Lipgens, 1968: 36-44).
Az ellenállási mozgalom közös programját az új Európáról a dán, az olasz, a
norvég, a holland, a lengyel, a csehszlovák és a jugoszláv ellenállók közösen
fogalmazták meg. Ez a tagállamok kormányainak, és az európai népnek felelős európai
kormánnyal rendelkező föderalista európai államszövetség létrehozását tűzte ki célul a
háború után (Gouzy, 1968: 153-155).

A föderalista - funkcionalista Európa gondolata: Jean Monnet

Jean Monnet (1888-1079), vezető francia gazdasági szakember, az európai integráció
elindítója a békés világföderáció híve volt. 1943 augusztusában, Algírban
megfogalmazott programjában (Monnet, 1943) az európai föderáció vagy „entité
européenne” létrehozása mellett szállt síkra, mely a gazdasági egységet is magában
foglalja. Hangsúlyozta, hogy a Comité Français de la Libération Nationale feladata, hogy
kidogozza az ehhez szükséges programot, hiszen Franciaország magatartásától függ a
tartós béke megvalósítása Európában. Az európai föderáció létrehozásának a
szükségességét azzal indokolta, hogy a történelem azt bizonyította, hogy a háború után
csak internacionalista módon lehet újjászervezni az államok közötti életet: a presztízs
politikára és a protekcionista nemzetgazdaság kiépítésére törekvő szuverén
nemzetállamok nemzetközi szisztémája egy letűnt korszakhoz tartozik. Ez a korszak
borzalmas háborúkat produkált, bizonyította pusztító erejét, és működésképtelenségét.
Ezért fontos lenne elérni, hogy a nemzetállamok többé ne a nemzeti védekezésre és a
hadiiparra fordítsák ipari termelésük nagy részét.
Jean Monnet hangsúlyozta, hogy az európai föderáció nem fog egy csapásra
létrejönni, hanem csak fokozatosan tud kialakulni. A föderalista Európához vezető utat
azonban előre kell látni, és a föderalista irányt minden körülmények között tartani kell.
Ha ugyanis újra hatalmi politikát folytató protekcionista szuverén nemzetállami
rendszer jön létre, akkor az emberiség újabb tragédiákra számíthat. A háború utáni
újjászervezést Jean Monnet két szakaszban képzelte el: Az első szakaszban létrejönnek a
demokratikus berendezkedésű és intézményrendszerű ideiglenes kormányok a
felszabadult országokban, és ezekben a keretekben elindul az élet. Az emigráns
kormányoknak meg kell egyezniük egymással abban, hogy országaikba való
visszatérésük után nem folytatnak protekcionista gazdaságpolitikát, és lemondanak
védővámok kiszabásáról. Ezzel elejét veszik a gazdasági nacionalizmus újjáéledésének.
A demokratikus nemzeti intézmények és a vámmentes gazdasági politika kialakítása

14
után európai békekongresszust hívnak össze, mely lefekteti az európai föderáció
alapelveit. A Monnet által szorgalmazott új föderalista intézmények között szerepel
például egy új európai nemzetek feletti nehézipari együttműködési szervezet
létrehozása, és a repülőgépgyártás európai kontrollja. Javasolja továbbá a világtanács
megalakítását is európai részvétellel.
Jean Monnet tehát a nemzetek feletti gazdasági együttműködés megteremtésére
teszi a hangsúlyt, mely az európai föderációhoz vezető út első állomása. Szerinte az
európai föderalista gazdasági együttműködési intézményeken keresztül vezet az út a
föderalista európai politikához.

Funkcionalizmus: David Mitrany

Miközben az európai föderalisták az alkotmányos föderalizmus és a nemzetekfelettiség
szellemében szövögették terveiket a háború utáni Európai Egyesült Államokról és
alkotmányáról, a brit politika a nemzet alapú asszociatív társadalomszervezésből indult
ki. A szuverén nemzetállamok közötti konföderatív unió klasszikus konzervatív
programját képviselte a „Family of Nations” eszme jegyében, melyet Churchill is vallott.
A nemzetállam alapú, alulról-felfelé építkező, az élet teljességét átfogó asszociatív
ágazati és szakmai érdekszövetségeken alapuló társadalomszervezés megújított
koncepcióját David Mitrany fogalmazta meg a funkcionalista teória kereteiben. Mitrany
(1888-1975), Angliában élő és alkotó politikai gondolkodó volt. A funkcionalista teória
alapjait a „Working Peace System” című tanulmányában fejtette ki 1943-ban (Mitrany,
1945).
Mitrany teoretikus kihívást jelentett Coudenhove-Kalergi, Spinelli, és Jean
Monnet számára egyaránt, mivel az alkotmányos föderalisták alkotmányba foglalt
nemzetek feletti intézményes elméleteit merevnek, és elavultnak nyilvánította. Azt
állította, hogy ez az elgondolás nem vezet működőképes békerendszerhez. Mitrany
szerint Coudenhove-Kalergi az alkotmányos kontinentális európai unió híve volt, mely a
klasszikus mintát követő Nemzetek Szövetségének a regionális tagja. Az általa vezetett
Páneurópa-mozgalom a 19. századi olasz és német egységmozgalomnak a 20. századi
folytatása pusztán, abban az értelemben, hogy míg a 19. század a nemzeti egységre,
addig a 20. század a kontinentális egységre tette a hangsúlyt. Coudenhove-Kalergi
szerinte elavult utakon járt. Miként az alkotmányos föderalisták, ő is a területi
koncepció híve volt. A területi koncepció pedig abból indul ki, hogy a politikai
társadalom területileg zárt nemzeti (állami) egységekből áll, melyek önálló életre képes
zárt védelmi közösségek (Mitrany, 1945: 20-21). Mivel a közöttük kialakított nemzetközi
kapcsolatok a nemzeti (állami) egységek szervezeti mintáját követik, ezért az ilyen
rendszer nem tudja megalapozni a békés világrendszert. Ebben Mitrany-nak
kétségtelenül igaza volt. Abban azonban nem, hogy Coudenhove-Kalergi és a
Páneurópa-mozgalomhoz tartozó sokszínű föderalista programmal rendelkező, haladó
európai értelmiség mindezt nem ismerte fel, s csupán a régi klasszikus mintát követték.
Az alkotmányos föderalistákról kialakított felszínes ítéletei mélyén voltaképpen az
húzódik meg, hogy Mitrany eleve szembeállítja az egyének és az egyének által
létrehozott közösségek autonómiáján alapuló föderalista államszervezést a
nemzetállam alapú funkcionalista társadalomszervezéssel. A hangsúlyt a nemzetállamra
teszi, mely szerinte a világ társadalomszervezések az alapja. Az egyének csak ennek

15
függvényében fontosak. Mindebből az következik, hogy a nemzetközi koordináció a
nemzetállami koordináció szükségességéből nő ki, annak mintegy folytatása. Így a
tradicionális intézményekkel szemben a jövő útja az államok közötti megállapodások
rendszere funkciók szerint, nemzetek feletti intézmények nélkül. A háború után tehát a
funkciók szerint kell megszervezni a kapcsolatokat az újjászerveződő nemzetállamok
között Európában, és az egész világon. Ehhez pedig nem merev alkotmányos szervezet
kell, hanem olyan, amely elasztikus egyezményeken alapul. Nincs szükség nemzetek
feletti intézményekre, ahogy azt a föderalisták gondolják. A működő békerendszer –
Mitrany szerint – az államoknak a gyakorlati dolgok területén való együttműködésen
alapul szerte a világon. Egy ilyen együttműködés tudatosítja a közös érdekeket, és ezért
képes arra, hogy az eddig egymás ellen harcoló embereket egymáshoz közelítse
(Mitrany, 1945: 42-43, 62).
A föderalista alkotmánnyal kapcsolatban a brit politikai érdekeket képviselő
Mitrany azt a problémát veti fel, hogy feltartóztatja a haladást. A föderalista
alkotmányok a tagállamokat összekötő merev parlamentáris és kormányzati
intézményes struktúrát teremtenek a közös együttműködési területeken. Számos
dolgot rögzítenek, amelyet közösen kell tenni, ugyanakkor azt is megmondják, hogy mi
marad autonóm kezelésben. A kifogása voltaképpen az, hogy mindezt nem lehet
pontosan tudni az élet változó ritmusa mellett. Az ilyesmit a gyakorlat dönti el a
szükségletek alapján. A föderalista struktúra szerinte politikailag túl messzire megy, a
gazdasági és szociális együttműködés területén pedig sokkal kevesebbet tesz, mint az
egységes békés fejlődés mellett tenni kellene. Ráadásul a föderalista alkotmányokat túl
nehéz megváltoztatni. Ugyanez igaz a nemzetközi alkotmányra is. A hatalom nemzeti
ellenőrzéséről a nemzetközi ellenőrzésére való áttérés nagyon nehéz dolog (Mitrany,
1945: 9-12).
Mitrany tehát határozottan megkülönbözteti a nemzetközi kapcsolatok
funkcionális nemzetállam alapú és funkcionális alkotmányos föderalista állam alapú
megközelítését. Nézete szerint a funkcionalista szemlélettel nem fér össze az
alkotmány. A föderalistákkal az a baj szerinte, hogy rendíthetetlenül hisznek az
alkotmányban rögzített együttműködési alapelvekben. Szerinte a föderalisták és a
funkcionalisták közötti alapvető különbség abban áll, hogy a funkcionalisták ellenzik az
alkotmányos föderatív gyakorlatot, és a nemzetek feletti intézményeket, mert ezek
akadályozzák az érdekek szerinti mindenkori szabad és rugalmas szervezkedést.
Mindezek alapján Mitrany a brit unionista funkcionalizmus szószólójának tekinthető.
Célja a nemzetállam alapú nemzetközi rendszer megmentése.

A nagy átalakulás
Polányi Károly (1886-1964), gazdaságtörténész „A nagy átalakulás” című politikai
vitairatában határozottan állást foglalt amellett, hogy a klasszikus liberális nemzetállami
piacgazdaság egy olyan elavult szisztéma, amely súlyos társadalomszervezési
zsákutcákhoz vezetett, s tragikus történelmi események kiindulópontjává vált: jól
példázza ezt a fasizmus és a sztálinizmus. E tévutak kialakulására azért kerülhetett sor,
mert a nemzetgazdaság érdekeit védő piacszabályozó intézkedések lebénítják a globális
gazdasági folyamatokat, mivel azok nem nemzetállami érdekek szerint működnek. A
kormányok nem gazdasági célú piacszabályozása pedig olyan súlyos gazdasági válságok

16
okozója, amelyek a nemzetállamok instabil nemzetközi rendszerének teljes
összeomlásához vezetnek. Nyitva áll az út a szélsőséges politikai kalandorok előtt, akik
a szabadságeszmével visszaélve a mindent szabad politikáját követik (Polányi, 1957).
Polányi szerint a liberális gazdasági teória nem oldotta meg a szabadság
dilemmáját. Ellenkezőleg, olyan súlyos ellentmondást hordozott magában, amely
logikusan vezetett el a fasizmus győzelméhez. A liberális nemzetgazdaság tehát téves
iránynak bizonyult. A 19. századi társadalom azért omlott össze, mert kiderült, hogy az
önszabályozó piac nem kapott életteret, s nem alakultak ki a működéséhez szükséges
szabályok. A nemzetgazdaságok uniformizmusára való törekvés nem oldotta meg ezt a
problémát. Polányi hangsúlyozza, a gyakorlat azt mutatja, hogy a piac egy olyan
természetes képződmény, amely természetes igények szerint spontánul keletkezik
mindig, és mindenhol. Tehát mi sem természetesebb, mint egy a piacokon és az árak
kontrollján alapuló globális gazdasági szisztéma: egy ilyen szabad piacgazdaságon
alapuló emberi társadalom megteremtése a haladás iránya. A szabad piac standard
életviszonyokat teremt világszerte, így a modernizáció eszköze szerte a világon. A
nemzetközi gazdaságban való részvétel tehát történelmi szükségszerűség, s nem a
kormányok akaratától függ. A piacgazdaság önszabályozó mechanizmusa számára a
demokratikus nemzetközi gazdasági jogon alapuló nemzetközi rendszer kell.
Polányi arra a következtetésre jut, Salvador de Madariagához és Jean Monnethez
hasonlóan, hogy a nemzetállam alapú nemzetközi rendszerben a gazdaságnak és a
politikának szét kell válnia, abban az értelemben, hogy a gazdasági szervezés nem belső
nemzetállami ügy, hanem a széles világgazdasági folyamat része. Létre kell tehát hozni a
szabad piacgazdaságot, mely a vállalkozás és a kereskedelem szabadságán, mint polgári
szabadságjogon alapul. A nagy átalakulás lényege: szabaddá tenni az utat a
társadalmon belül az integrációs folyamatok elindulása előtt; létrehozni az ehhez
szükséges szabályokat, állampolgári és emberi jogokat és kötelezettségeket rögzítő
egyezményeket, és az ezek érvényesülését biztosító intézményeket. A komplex
társadalomban élő ember a szabadságeszmét nem szabad hogy feladja, de nem kell
hogy féljen olyan intézmények létrehozásától, amelyek a szabadságeszmét szolgálják
(Polányi, 1957: 249-258).

Az új európai politika elméleti körvonalai

Coudenhove-Kalergi, Winston Churchill, Altiero Spinelli, Jean Monnet, David Mitrany és
Polányi Károly mindannyian azon gondolkodtak, hogyan lehet a háború után egy békés
nemzetközi rendszert létrehozni. Voltaképpen már a háború idején megvetették a
jelenleg is létező európai integrációs elméletek alapjait. Coudenhove-Kalergi az
alkotmányos föderalista személyi elvre, és az autonómia elvére tette a hangsúlyt a
társadalomszervezésben. Alulról-felfelé építkezett, s az élet minden területén kialakított
személyi, nemzeti és nemzetközi szövetségek rendszerét olyan alkotmányos
intézményes keretekbe illesztette, amelyek mind az állampolgárok, mind a nemzeti
egységek érdekképviseletét ellátták az egész vonatkozásában is a nemzetekfelettiség
elve alapján. Altiero Spinelli szocialista föderalista volt és hasonló alkotmányos
föderalista gondolatokat képviselt, mint az általa arisztokrata gondolkodónak tekintett
Coudenhove-Kalergi. Mindketten döntő szerepet szántak a nemzetek feletti kétkamarás
európai parlament intézményének az új Európa megszervezésében: a parlamentáris

17
Európa hívei voltak. Jean Monnet szükségesnek tartotta az európai föderáció
létrehozását a háború után. Tisztában volt azonban azzal, hogy az európai alkotmányt
nem fogják tudni létrehozni az európai politikusok a háború után, mint egymás közötti
egyszeri megállapodást. Ezért javasolta, hogy az ideiglenes kormányok a demokratikus
parlamenti képviseleti rendszer kiépítésével párhuzamosan kezdjék el a hadiipar
alapjául szolgáló nehézipari termelés területén való nemzetek feletti együttműködést.
Mondjanak le továbbá a nemzetállami protekcionista vámpolitikáról és teremtsék meg
a közös piacot.
Az unionisták a klasszikus kormányközi politika hívei voltak. Céljuk az európai
nemzetek családjának (Family of Nations) a megteremtése volt a nemzetállamok
szuverenitásának megőrzésével. Az unionistákhoz közel álló Mitrany a területi nemzeti
egységekből indult ki, s közöttük a funkciók szerinti szövetségek kialakítását javasolta az
élet minden területén szerte a világban. Az együttműködés intézményeit és szabályait
azonban pusztán nyílt egyezményes keretek között hagyta. Elvetette a nemzetek feletti
föderalista alkotmányt. Funkcionalista teóriájának a jelentősége, hogy hangsúlyozottan
mutat rá a funkciók szerinti alulról-felfelé haladó szabad asszociatív
társadalomszervezés szükségességére a nemzetállamokon belül és a nemzetállamok
között.
A funkcionalizmus azonban nem Mitrany találmánya, ismert volt a föderalisták
táborában is, s története messzire nyúlik vissza az európai közösségszervezésben. A
föderalisták azonban – vele ellentétben - az egyéntől indultak ki. Céljuk mind az
egyének, mind a nemzetállamok közötti funkcionalista együttműködés nemzetek feletti
koordinálásának a megvalósítása volt a közös érdekeltségű ügyek terén. Voltaképpen az
utóbbi tette lehetővé, hogy a funkcionalizmus és a föderalizmus szövetségét meg tudta
teremteni Jean Monnet, s ezáltal el tudott indulni a föderalista Európa víziójának a
gyakorlati megvalósítása 1950-ben. A funkcionalizmus és a nemzetállamok
együttműködésére koncentráló unionizmus (konföderalizmus) Mitrany által vallott
szövetsége terméketlen maradt a „működő békerendszer” szempontjából. S mindez az
egyének szabad asszociatív szövetkezési politikájára, és az azt szabályozó
egyezményekre koncentráló perszonalista föderalistákat, és a „nagy transzformáció”
híveit igazolta Mitrany-val és Churchill-lel szemben.
A funkcionalista elmélet – egészen napjainkig tartóan - sikerrel zavarta meg az
állampolgárok és a politikusok európai államszervező gondolkodását. A funkcionalizmus
ugyanis mind az unionizmussal, mind a föderalizmussal társítva képviselve volt. Az új
Európa sorsa valójában attól függött, hogy sikerül-e a gazdaság szervezését szabaddá
tenni a szuverén nemzetállami politikától: sikerül-e megteremteni a nemzetek feletti
gazdasági föderalizmust, s hogyan reagálnak minderre a nemzetállami
kormánypolitikák.

18
Bibliográfia
Adenauer, Konrad (1965-1983): Erinnerungen. 1-4. Deutschen-Verlags Anstalt, Stuttgart
Beyer, Henry (ed.) (1986): Robert Schuman. L’Europe par la réconciliation franco-
allemande. Lausanne, Fondation Jean Monnet pour l’Europe, Centre de Recherches
Européennes, Lausanne
Bieber, Roland – Jean-Paul Jacqué – Joseph H. H. Weiler (eds.) (1985): An Ever Closer
Union. A Critical Analysis of the Draft Treaty Establishing the European Union. Office
for Official Publications of the European Communities, Luxemburg
Bóka Éva (1999): From National Toleration to National Liberation (Three Initiators of
Cooperation in Central-Europe). East European Politics and Societies, 13. 1999. 3.
Bóka Éva (2001): Az európai egységgondolat fejlődéstörténete. Napvilág, Budapest
Bóka Éva (2004a): Út a nemzetekfelettiséghez. Európai Szemle. 2004. 2. 65-79
Bóka Éva (2004b): Út a nemzetekfelettiséghez (Történelmi visszapillantás). (Kutatási
Füzetek, 10. PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola, Pécs, 2004. 7-30
Bóka Éva (2004c): A föderalista Európa eszméje a háború után. Európai Szemle. 2004. 4.
89-102
Bóka Éva (2005a): Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi föderalizmusa. Európai Szemle.
2005. 4. 25-36
Bóka Éva (2005b): The Democratic European Idea in Central Europe, 1849-1945
(Federalism contra Nationalism) Specimina Nova, University of Pécs, 2005. 7-24
Bóka Éva (2006a): Európai integráció és a föderalizmus eszméje. Európai Tükör. 2006. 6.
22-38
Bóka Éva (2006b): In Search of European federalism. Society and Economy (The Journal
of the Corvinus University of Budapest), 28. 2006. 3. 309-331
Boussuat, Gérard (1994): Les fondateurs de l’Europe. Éditions Belin, Paris
Briand, Aristide (1998): Mémorandum sur l’organisation d’un régime d’Union fédérale
européenne. In: Fleury, Antoine (ed.): Le Plan Briand d’Union fédérale européenne.
Perspectives nationales et transnationales, avec documents. Actes du colloque
international tenu à Genève du 19 au 21 septembre 1991. Lang, Bern, Berlin,
Frankfurt/M., New York, Paris, Wien, 1998. 569-582
Brugmans, Henri (ed.) (1987): Europe, Dream-Adventure-Reality. Elsevier, Brussels
Brugmans, Henri (1970): L’idée Européenne, 1920-1970. De Tempel, Bruges
Bullen, Roger - M. E. Pelly (eds.) (1986): Documents on British Policy Overseas. Series II.
Vol. 1. Her Majesty’s Stationary Office, London
Burgess Michael (2000): Federalism and European Union: the Building of Europe, 1950-
2000. Routledge, London and New York
Burgess, Michael (2004): Federalism. In: Wiener Antje – Thomas Diez (eds.) (2004):
European Integration Theory. Oxford University Press, Oxford, 2004.
Cafruny, Alan W. and Glenda G. Rosenthal (eds.) (1993): The State of the European
Community. 2. The Maastricht Debates and Beyond. Longman, Essex
Churchill, Sir Winston Leonard Spencer (1974): Winston S. Churchill. His Complete
Speeches 1897-1963. 7-8. Chelsea House Publishers in Association with R.R. Bowker
Company, New York, London
Cockfield, Lord (Francis Arthur Cockfield) (1989): European Union forward from the

19
 Internal Market Programme and ’1992’. European University Institute, Florence, 12th
October 1989
Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1926): Paneuropa. Paneuropa-Verlag, Wien-
Leipzig
Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1939): Europe must unite. Paneuropa Editions
Ltd, Glarus (Switzerland)
Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1938): Kommen die Vereinigten Staaten von
Europa? Paneuropa Verlag, Genève
Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1937): Totaler Staat — Totaler Mensch.
Paneuropa-Verlag, Wien, 1937; Magyarul: Totális állam — totális ember. Fordította
Gáspár Zoltán, Századunk, 153. Budapest, 1938.
Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1949): Kampf um Europa. Aus meinem Leben,
Atlantis Verlag, Zürich.
Coudenhove-Kalergi, Richard Nicolaus (1958): Eine Idee erobert Europa. Meine
Lebenserinnerungen. Verlag K. Desch, Wien, München, Basel
Dell, Edmund (1995): The Schuman Plan and the British Abdication of Leadership in
Europe. Clarendon Press, Oxford
Delors, Jacques(1986): The Single European Act and Europe. The Moment of Truth.
Ninth Jean Monnet lecture delivered by President Jacques Delors. European
University Institute. Florence, 21, November 1986. Office for Official Publications of
the European Communities, Luxembourg
Delors, Jacques (1989): Economic and Monetary Union and Relaunching the
Construction of Europe, In: Report on Economic and Monetary Union in the
European Community. Office for official Publications on the European Communities,
Luxembourg
Delors, Jacques (1992): Le Nouveau Concert Européen. Édition Odile Jacob, Paris
Delors, Jacques (1992a): Réconcilier l’idéal et la nécessité. Devant le Collège d’Europe à
Bruges, le 17 octobre 1989. In: J. Delors (1992): Le Nouveau Concert Européen
Delors, Jacques (1992b): Le principe de subsidiarité. Au colloque de l’Institut Européen
d’Administration Publique à Maastricht, le 21 mars 1991. In: J. Delors (1992): Le
Nouveau Concert Européen
Duroselle, Jean Baptiste (1965): L’idée d’Europe dans l’histoire. Paris, Denoël
Az emberi jogok nemzetközi törvénye. Kiadta a Magyar ENSZ Társaság, Budapest, 1988
Eötvös József (1902): A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. In:
Báró Eötvös József összes munkái. 13-15. Ráth M, Pest
Erasmus, Desiderius (1948): A béke panasza. Budapest Székesfővárosi Irodalmi, és
Művészeti Intézet, Budapest
Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződés tervezete: http://european-
convention.eu.int/docs/Treaty/00260000HU.pdf
Az Európai Unió portálja: http://europa.eu/index_hu.htm
Az Európai Unió szerződései: http://eur-lex.europa.eu/hu/treaties/index.htm
Europa. Dokumente zur Frage der Europäischen Einigung. Verlag Bonner Universitäts-
Buchdruckerei, Bonn, 1953.
Europe Unites. The Hague Congress and After. Hollis and Carter, London, 1949.
European Movement and the Council of Europe. Published on behalf of the European
Movement by Hutchinson & Co. Ltd. London, New York, Melbourne, Sydney, Cape
Town, 1949.

20
Faye, Jean-Pierre (1992): L’Europe une. Les philosophes et l’Europe. Gallimard, Paris
Fazekas Judit (szerk.) (2000): Az európai integráció alapszerződései (Róma, Maastricht,
Amszterdam). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Fischer, Joschka (2000): Vom Staatenverband zur Föderation. Gedanken über die
Finalität der europäischen Integration. Rede von Joschka Fischer in der Humboldt-
Universität in Berlin am 12. Mai 2000. In: What Kind of Constitution for What Kind of
Polity? Reponses to Joschka Fischer. Eds.: Christian Joerges, Yves Mény & J.H.H.
Weiler. European University Institute, Florence, 2000. 5-17. Magyarul: Joschka
Fischer: Az államszövetségtől a föderációig. Európai Szemle 2002. 2.
Fontaine, François (1987): 9 mai 1950: naissance de l’Europe. Pref. par François
Fontaine. La Documentation Française, Paris
Fontaine, Pascal (1974): Le Comité d’Action pour les États-Unis d’Europe de Jean
Monnet. Centre de Recherches Européennes Lausanne, Lausanne
Fontaine, Pascal (1988): Jean Monnet, l’Inspirateur. Paris
Fontaine, Pascal (2000): A new idea for Europe: the Schuman Declaration. Office for
Official Publications of the European Communities, Luxemburg
Forsyth, Murray Greensmith (1981): Unions of States. Leicester University Press,
Leicester; Holmes and Maier, New York
Gaulle, Charles de: (1970): Mémoires d’espoir. Plon, Paris
Gouzy, Jean-Pierre (1968): Les Pionniers de l’Europe Communautaire. Centre de
Recherches Européennes, Lausanne
Griffiths, Richard T. (2000): Europe’s First Constitution. The European Political
Community, 1952-1954. Federal Trust for Education and Research, London
Griffiths, Richard T. (ed.): EU History Site of the Leiden University Internet, 2006:
http://www.eu-history.leidenuniv.nl
Hallstein, Walter (1972): Europe in Making. George Allen & Unwin Ltd, London
Hamilton, Alexander, James Madison, John Jay (1998): A föderalista. Értekezések az
amerikai alkotmányról. Európa, Budapest
Hantos Elemér (1932): L’Europe Central. Une nouvelle organisation économique. Paris
Hantos Elemér (1928): Die Weltwirtschafts-Konferenz (Probleme und Ergebnisse).
Schriften des Weltwirtshaft-Instituts, A. G. Gloeckner, Leipzig
Hantos, Elemér (1930): L’économie mondiale et la Société des Nations. Marcel Giard,
Paris
Harryvan A. G. – J. van der Harst (eds.) (1997): Documents on European Union. St.
Martin Press, Cambridge, Macmillan, New York
Heater, Derek (1992): The Idea of European Unity. Leicester University Press, Leicester
Holmes, Martin (ed.) (1996): The Eurosceptical Reader. Macmillan Press LTD. London
Joerges, Christian – Y. Mény – J. H. H. Weiler (eds.) (2000): What Kind of Constitution
for What Kind of Polity? Reponses to Joschka Fischer. European University Institute,
Florence
Kant, Immanuel (1985): Az örök béke. Budapest, Európa
Kecskés László (2003): EU-JOG és jogharmonizáció. HVGORAC lap- és Könyvkiadó Kft,
Budapest
Kende Tamás - Szűcs Tamás (szerk.) (2003): Európai közjog és politika. Osiris, Budapest
Keohane, R. – R. Nye (1977): Power and Interdependence: World Politics in Transition.
Little Brown, Boston
Levi, Lucio (ed.) (1990): Altiero Spinelli and Federalism in Europe and in the World.

21
 Franco Angeli, Milan
Lindberg, Leon (1963): The Political Dynamics of European Economic Integration.
Stanford University Press
Lindberg, Leon N. - Stuart A. Scheingold (1970): Europe’s Would-Be Polity. Patterns of
Change in the European Community. Prentice-Hall International, Inc., London
Lipgens, Walter (1968): Europa-Föderationspläne der Widerstandsbewegungen 1940-
1945. R. Oldenbourg Verlag, München
Lipgens, Walter (1972): Die Europäische Integration. Ernst Klett Verlag, Stuttgart
Lipgens, Walter (1977): Die Anfänge der Europäischen Einigungspolitik 1945-1950.
Ernst Klett Verlag, Stuttgart
Lipgens, Walter and Wilfried Loth (eds.) (1991): Documents on the History of European
Integration. 4. Transnational Organizations of Political Parties and Pressure Groups
in the Struggle for European Union, 1945-1950. Walter de Gruyter, Berlin, New York
Loth, Wilfried (1995): Hallstein und de Gaulle: Die verhängnisvolle Konfrontation. In:
Loth, Wilfried – William Wallace – Wolfgang Wessels (Hrsg.) (1995): Walter
Hallstein. Der vergessene Europäer? Europa Union Verlag, Bonn.
Loth, Wilfried (1991): Der Weg nach Europa. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen
Madariaga, Salvador de (1937): Anarchy or Hierarchy. George Allen and Unwin Ltd,
London
Marjolin, Robert (1980): Europe in Search of Its Identity. The Russel C. Leffingwell
Lectures, September 9, 16, and 18, 1980. Council on Foreign Relations INC. New
York
Marjolin, Robert (1986): Le travail d’une vie. Mémoires, 1911-1986. Robert Laffont,
Paris
Mavi, Viktor (szerk.) (1992): Emberi Jogok. Nemzetközi okmányok gyűjteménye.
Egyesült Nemzetek, New York, Emberi Jogok Központja, Genf, 1988. A “Nemzetközi
Okmányok Gyűjteményének” magyar változata az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi
Központja, Kanada budapesti Nagykövetsége és az Emberi Jogok Magyar Központja
(MTA Állam és Jogtudományi Intézete) együttműködése alapján készült. A kiadvány
magyar fordítása az Emberi Jogok Magyar Központjában történt. A magyar kiadás
felelős szerkesztője Mavi Viktor. Emberi Jogok Magyar Központja, Budapest
Mavi, Viktor (szerk.) (1999): Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Conseil de
l’Europe – Osiris, Budapest – Strasbourg
Mavi, Viktor (szerk.) (1966): Az Európa Tanács Emberi Jogi Dokumentumai.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest
Mitrany, David (1975): The Functional Theory of Politics. London School of Economics &
Political Science, M. Robertson, London
Mitrany, David (1945): A Working Peace System, Published by National Peace Council,
London
Monnet, Jean (1943): Note de réflexion de Jean Monnet, Alger, le 5. août 1943. EU
History Site of the Leiden University, Historical Documents http://www.eu-
history.leidenuniv.nl
Monnet, Jean (1958): La Communauté Européenne et la Grande-Bretagne. Centre de
Recherches Européennes. École des H.E.C. Université de Lausanne
Monnet, Jean (1962): A Ferment of Change. Journal of Common Market Studies, 1.
1962. 1. 203-211
Monnet, Jean (1976): Mémoires. Fayard, Paris

22
Moravcsik, Andrew (1991): Negotiating the Single European Act. National Interest and
Conventional Statecraft in the European Community. In: International Organization,
45. 1991. 1
Naumann, Friedrich (1916): Középeurópa. Politzer, Budapest
Nelsen, Brent F. — Alexander C-G. Stubb (2003): The European Union. Readings on the
Theory and Practice of European Integration. Lynne Rienner Publishers, Inc.,
Boulder, London
Németh István (2001): Európa tervek. Eötvös Kiadó, Budapest
Nicoll, William (1993): Maastricht revisited: a Critical Analysis of the Treaty on the
European Union. In: Cafruny, Alan W. - Glenda G. Rosenthal (eds.) (1993): The State
of the European Community. 2. The Maastricht Debates and Beyond. Longman,
Essex
Nugent, Neill (1994; 2003): The Government and Politics of the European Union. The
Macmillan Press LTD, London
O’Neill, Michael (1996): The Politics of European Integration. A Reader. Routledge,
London and New York
Ortega y Gasset José (1938): A tömegek lázadása. Fordította: Puskás L, Egyetemi
Nyomda, Budapest; Újabb kiadása: Pont Könyvkereskedés, Budapest, 1995
Palánkai Tibor (2004): Az európai integráció gazdaságtana, Aula, Budapest
Pinder, John (1991): European Community. The Building of a Union. Oxford University
Press, Oxford
Polányi, Karl (1957): The Great Transformation: the Political and Economic Origins of
our Time. Beacon Press, Boston; Magyarul: Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás.
Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág, Budapest
Proudhon, Pierre Joseph (1959): Du principe fédératif. In: Oeuvres complètes de P.-J.
Proudhon. Paris; Magyarul: Pierre Joseph Proudhon (1991): A föderáció alapelvéről.
(Részlet) In: Anarchizmus. Szerk: Gyurgyák János, Századvég Kiadó, Budapest, 1991.
45-59.
Réau, Élisabeth du (1996): L’Idée d’Europe au XXe siècle. Edition Complexe, Bruxelles
Renner, Karl (1918): Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen. Deuticke, Leipzig und
Wien
Reuter, Paul (1953): La Communauté Européenne du Charbon et de l’Acier. Avec une
préface de Robert Schuman. Librairie Générale de Droit et de Jurisprudence. R.
Pichon et R. Durand-Auzias, Paris
Rieben, Henri (ed.) (1986): Jean Monnet Robert Schuman Correspondance, 1947-1953.
Fondation Jean Monnet pour l’Europe. Centre de Recherches Européennes.
Lausanne
Rosamond, Ben (2000): Theories of European Integration. St. Martin’s Press Inc., New
York
Rougemont, Denis de (1963): The meaning of Europe. Printed in Great Britain by Tinling
and Company Ltd., London
Rougemont, Denis de (1961): Vingt-huit siècles d’Europe: La conscience européenne à
travers les textes d’Hésiode à nos jours). Payot, Paris
Sandholtz, W – A. Stone Sweet (eds.) (1998): European Integration and Supranational
Governance. Oxford University Press, Oxford
Schlochauer, Hans Jürgen (1953): Die Idee des ewigen Friedens (Ein Überblick über
Entwicklung und Gestaltung des Friedenssicherungsgedankens auf der Grundlage

23
 einer Quellenauswahl. L. Röhrscheid Verlag, Bonn
Schuman, Robert (1963): Pour l’Europe. Nagel, Paris; Magyarul: Robert Schuman
(1991): Európáért. Pannónia könyvek. Baranya Megyei Könyvtár, Pécs
Schuman, Robert (1950): La Déclaration du 9 Mai 1950 prononcée par Robert Schuman
Ministre des Affaires Etrangères au Quai d’Orsay dans les Salons de l’Horloge, Paris,
Fondation Schuman. Internet, 2005: www.robert-schuman.org
Spaak, Paul-Henri (1969): Combats inachevés. Librairie Arthème Fayard, Paris
Spinelli, Altiero (1972): The European Adventure. Tasks for the Enlarged Community.
Charles Knight & Co. LTD, London
Spinelli, Altiero (1983): Towards the European Union. Sixth Jean Monnet Lecture,
Florence, 13. June 1983, European University Institute, Office for Official
Publications of the European Communities, Luxemburg
Subsidiarity: the Challenge of Change. Proceedings of the Jacques Delors Colloquium
1991. European Institute of Public Administration, 1991.
Szénási, Éva (szerk.) (2002): Elméletek az Európai egységről. L’Harmattan, Budapest
Thatcher, Margaret (1996): The European family of nations. The Famous Bruges
Speech, delivered in September 1988. In: Holmes, Martin (ed.) (1996): The
Eurosceptical Reader. Macmillan Press LTD., London
Tindemans, Leo (1976): European Union. Report by Mr. Leo Tindemans to the Council.
Bulletin of the European Communities, Supplement, 1/76.
Tocqueville, Alexis, de (1993): Az amerikai demokrácia. Európa Könyvkiadó, Budapest
Treaty establishing the European Economic Community and Connected Documents.
Publishing Services of the European Communities, Luxembourg, 1962
Urwin, Derek W. (2000): A közös Európa. Az európai integráció 1945-től napjainkig.
Szerk.: Palánkai Tibor, Corvina, Budapest
Wiener, Antje – Thomas Diez (eds.) (2004): European Integration Theory. Oxford
University Press, Oxford

24