Jó szerszám – fél erő!

A fejsze, a balta s a szekerce, három jó testvér, együtt nyeletlenkedtek valami

poros raktárban. Hol ide, hol oda lökte őket a raktáros. Ami kicsi élük volt, az is
kiment a nagy hányódásban. Tűrték békességgel sorsukat. De amikor a gondatlan
raktáros még egy pohár vízzel is nyakon löttyintette őket, fölszisszentek.
– No, ebből elég volt! – mondta a legnagyobb testvér, a fejsze.
– Elég bizony – toldotta meg a balta.
– A végén még itt esz meg minket a rozsda – méltatlankodott a szekerce, aki a
legvékonyabb s a legérzékenyebb volt a vágó-faragó famíliából.
Azzal se szó, se beszéd, kicsusszantak szépen a raktárból. Meg sem álltak,
amíg egy kerekesmestert, más szóval bognárt nem találtak.
Tett is a bognár mindhármuknak olyan gyertyánfa nyelet, hogy öröm volt
megmarkolni.
Megköszönte a három testvér illendően, s azzal szépen, libasorba állva,
elindultak a nagy köszörűkőhöz. Elöl ment a fejsze, utána a balta s hátul a
legkurtább nyelű, a szekerce.
A nagy köszörűkő, mihelyt meglátta őket, mindjárt elkezdett forogni, még
énekelt is nagy jókedvében:
 
Ide, ide, fejsze,
balta és szekerce!
Csillogó fényesre,
borotvaélesre
megfenlek, meg-meg-meg,
me-egköszörüllek.
 
Így énekelt a jókedvű köszörűkő, aki sok fejszét, baltát, szekercét s más vágó-
faragó szerszámot köszörülhetett életében, mert amint az énekéből is érezhetjük,
nagyokat sántított-libbentett fordultában. Úgy megvásott, hogy inkább volt
tojásdad, mint kör alakú. De azért becsületes munkát végzett most is. Úgy
megélezte a fejszét, a baltát, de kivált az amúgy is vékony szekercét, hogy most
már igazán emelt fővel mehettek tovább a maguk útján.
Indultak is, miután, köszönetképpen, még egyszer-kétszer odafenték magukat
a nagy sánta köszörűkőhöz.
De nem sokáig mentek együtt.
A hosszú nyelű fejsze nemsokára elszegődött egy nagy tenyerű favágóhoz. S
jó egyetértésben döntögetik azóta is a hatalmas fenyőfákat a havas oldalában.
 A kurtább nyelű balta beállt az egyik udvarra, egyenesen a favágótőkébe.
Faaprítással foglalkozik.
A legkurtább nyelűt, a finom élű szekercét egy ácsmester vette kézbe. Nagy
építkezéseknél dolgozik, illatos gerendákat farag, és széles fokával olyanokat
koppint a szögekre, hogy azok ész nélkül szaladnak a fába. De ha valamelyik szeg
elgörbülne, úgy kirántja a szöghúzójával, mintha ott se lett volna.
Mind a hárman nagy becsben állanak. Olykor-olykor találkozni is szoktak a
nagy sánta köszörűkőnél. S boldogan hallgatják az öreg kő egyre sántább énekét,
mert nagy igazság van benne:
 
Jó szerszám fél erő,
hogyha ezt nem tudnád,
izzadhatsz, s nem ér a
munkád egy fabatkát.