SZÁZADOK

www.szazadok.hu
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT FOLYÓIRATA
SZERKESZTÕSÉG: H-1014 BUDAPEST, I. ÚRI U. 53.
TELEFON/FAX: (36–1) 355–77–72
149. ÉVFOLYAM 2015. 3. SZÁM
A SZÁZADOK ALAPÍTÁSÁNAK ÉVE 1867
SZERKESZTÕBIZOTTSÁG:

BARÁTH MAGDOLNA, VOJTECH DANGL, ROBERT JOHN WESTON EVANS,

FODOR PÁL, FONT MÁRTA, HERMANN RÓBERT (a szerkesztõbizottság
mb. elnöke), HORN ILDIKÓ, IZSÁK LAJOS, KLANICZAY GÁBOR, OROSZ
ISTVÁN, PÁL JUDIT, PAPP KLÁRA, PÓK ATTILA, PRITZ PÁL, RESS IMRE,
ROMSICS IGNÁC, SAJTI ENIKÕ, SZARKA LÁSZLÓ, SZÁSZ ZOLTÁN,
VESZPRÉMY LÁSZLÓ, ZSOLDOS ATTILA

E-mail: pallajos@szazadok.hu

Szerkesztõk:
CSUKOVITS ENIKÕ, FAZEKASNÉ TOMA KATALIN, GECSÉNYI LAJOS,
KENYERES ISTVÁN,
PÁL LAJOS (felelõs szerkesztõ)

Tartalomjegyzék

TANULMÁNYOK
Demmel József: Kirándulás a magyar nemzeti múltba? Jozef Viktorin szlovák életmûve
és a visegrádi várromok· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 535
Jasna Turkalj: Az „új és régi Jelaèiæ kultusz” ellenfelei –
A jogpártiak Josip Jelaèiæ bánról· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 557
Soós László: Tisza István kormányalakítása és parlamenti küzdelmeinek elsõ idõszaka
(1903. november 3–1904. április 19.) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 575

KÖZLEMÉNYEK
Hernády Zsolt: „… küzdve a hontalanság fájdalmaival …” Rónay Jácint levelei
Szemere Bertalanhoz · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 625
Devescovi Balázs: Anekdoták és apróságok Eötvös Józsefrõl · · · · · · · · · · · · · · · 661

MÛHELY
Urbán Aladár: „Felséges Haza!” Pest és Buda folyamodványa a pozsonyi
országgyûléshez 1848. március 17-én · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 697
Gyarmati Enikõ: 1914 — A júliusi válság régi–új historiográfiai olvasatai
az elsõ világháború centenáriumán· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 711

FIGYELÕ
Eõry Áron: „Az Éjszakamerikai Szabad Statusokról” –
Glant Tibor idegenvezetésével · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 755

TÖRTÉNETI IRODALOM
Vizi László Tamás: „Kövesd példájokat vitéz eleidnek…” A magyar nemesi
felkelés a francia háborúk idõszakában, különös tekintettel
Székesfehérvár és Fejér vármegye inszurrekciós szerepére (Ism.: Miklós Péter) · · · · 765
Pap József: Tanulmányok a dualizmus kori magyar parlamentarizmus
történetébõl (Ism.: Székely Tamás) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 766
Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867
III. Abteilung: Das Ministerium Buol-Schauenstein.
Bd. 6. 3. März 1857 – 29. April 1858 (Ism.: Deák Ágnes) · · · · · · · · · · · · · · · · 769
Solymosi József: Forradalom és szabadságharc Északkelet-Magyarországon
1848–1849-ben (Ism.: Süli Attila) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 772
Kovács István: Bem tábornok, az örök remények hõse (Ism.: Valló Gábor) · · · · · · · · · 775
Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok
(Ism.: Szijártó M. István) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 777
Forró Lajos – Molnár Tibor: Tragikus emberi sorsok 1944-bõl
a partizániratok tükrében. Magyarkanizsa község (Ism.: Lukács B. György) · · · · · 780
Zinner Tibor: „A nagy politikai affér” A Rajk–Brankov-ügy I.
(Ism.: Izsák Lajos) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 783

KRÓNIKA
† R. Várkonyi Ágnes (1928. II. 9–2014. XII. 13.) (Horn Ildikó) · · · · · · · · · · · · · · 787
† Ódor Imre (1959–2015) (Hermann Róbert) · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · 794
„A történetírás antropológiai perspektívái: 1914 Európában” Beszámoló
az MTA Magyar–Román Történész Vegyesbizottság XXII. ülésérõl
(Budapest, 2014. november 4–6.) (Papp Csilla) · · · · · · · · · · · · · · · · · · 797

E számunk megjelenését támogatta a

Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap

TANULMÁNYOK

Demmel József

KIRÁNDULÁS A MAGYAR NEMZETI MÚLTBA?

Jozef Viktorin szlovák életmûve és a visegrádi várromok1

A visegrádi vár a magyar nemzeti múlt egyik legismertebb, legnépszerûbb

emlékezeti helye. Keveset tudunk viszont arról, hogy a visegrádi romok feltárá-
sát és magyar nemzeti emlékezethellyé alakítását az a Jozef Viktorin kezdemé-
nyezte és (a magyar politikai és tudományos elit támogatásának megszerzése
után) vitte véghez, akit 1848-ban pánszlávizmus gyanújával fél évig börtönbe
zártak a magyar hatóságok, aki a szlovák szakirodalomban szlovák nemzeti el-
kötelezõdésérõl ismert és akit a korszak legjobb szlovák irodalomszervezõjének
tartanak a szlovák történészek és irodalomtörténészek.
Ezen ellentmondást többféle hipotézis segítségével oldhatjuk fel. 1.
Viktorin szlovák nemzeti elkötelezõdése valójában nem volt olyan szilárd, és
hungarus patrióta identitása Visegrádra helyezését követõen aktív magyar ha-
zafisággá változott. 2. Erõs szlovák nemzettudata volt, amelyben azonban vala-
milyen külsõ hatásra törés következett be, s így „átállt” a magyar oldalra. 3.
Viktorin opportunista „kettõs ügynökként” tevékenykedett mind a magyar,
mind a szlovák nemzeti közösségben. 4. Határozott, élete végéig megõrzött mo-
dern szlovák nemzeti identitásához legalább Visegrádra költözése idején, az
1860-as évek nemzeti szempontból nyugodtabb légkörében magyar állampolgá-
ri identitás társult, és visegrádi tevékenységét a szlovák–magyar megbékélés
szimbolikus tetteként értelmezte.
Ezen hipotéziseket kizárni vagy igazolni Viktorin szlovák, illetve magyar
nemzeti aktivitásának részletes elemzése nyomán lehet, így az alábbiakban
(egymástól különválasztva) e két nemzeti tevékenységet vizsgáljuk.

1. Jozef Viktorin
Jozef Viktorinnal kapcsolatban a szlovák szakirodalomban mindig egyfaj-
ta erõs rehabilitálási szándékot lehet regisztrálni. Mikuláš Gašparík Viktorin-
életrajzát például így zárja: „Viktorin almanachjai, szlovák írók kiadása és a le-
velezése – mindez dióhéjban a szlovák irodalom története 1850 és 1870 között,
és ezt a tényt nem szabadna többet megkerülni a szlovák irodalom történeté-
nek egyetlen komoly feldolgozásából sem.”2 Ennek ellenére Viktorin recepciójá-
1 A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatói Ösztöndíjának támoga-

tásával készült. Ez úton köszönöm Gróf Péternek (Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeu-
ma, Visegrád) és Mihalik Bélának (MTA BTK TI) a tanulmány megírása során nyújtott segítségüket.
2 Mikuláš Gašparík: Jozef Karol Viktorin (1822–1874). K 90. výroèiu smrti. In: Slovenská lite-

ratúra, (1963) 4. 418.

536 DEMMEL JÓZSEF

ra nem feltétlenül az elhallgatás, sokkal inkább a folytonos újrafelfedezés a jel-

lemzõ. Viszonylag sokan írtak róla: az említett Mikuláš Gašparík szlovák iroda-
lomszervezõi tevékenységét dolgozta fel körültekintõen,3 Kovács Anna pesti
éveit,4 Eugen Jóna nyelvészeti tevékenységét,5 Alexander Popoviè orosz kapcso-
latait,6 Helena Rusnáková pedig egy teljes életrajzi áttekintést írt magyarul és
szlovákul is.7
Viktorint a nemzeti mozgalomban betöltött helye és szerepe alapján kor-
társai is a legnagyobbak között tartották számon. Halálakor a korabeli szlovák
nemzeti mozgalom legnagyobb tekintélyû alakja, Jozef Miloslav Hurban meg-
indultan búcsúzott tõle. Szerinte Viktorin halálával egy „jószívû, jó szándékú,
tevékeny lelkû, éles eszû, fáradhatatlan” embert vesztett el a szlovák nemzet.8
A Národné noviny többek között irodalomszervezõ tevékenységét méltatta:
„amibe [Viktorin] belefogott, azt véghez is vitte. Mindaz, amit õ véghezvitt, azt
és úgy csak Viktorin vihette véghez.”9
Az 1822-ben Magyarországon született, azonban cseh apától és morva
anyától származó Viktorin elsõ iskolaévei kivételével felszenteléséig Nagy-
szombatban tanult, és itt végezte papi tanulmányait is. Az 1848-as fogsága ide-
jén írott önéletrajza szerint szlovák nemzeti öntudata is e városban, néhány év-
vel a szeminárium megkezdése elõtt kezdett lassan kibontakozni: „[az 1830-as
évek végén] kezdett bennem valamiféle, még nagyon homályos nemzetiségi ér-
zés megnyilvánulni, mert amennyire vissza tudok emlékezni, többször történt,
hogy iskolatársaimmal két pártra, tehát a magyar és szlovák pártra szakadtunk
és egymás ellen harcoltunk.”10 Letisztult, határozott szlovák nemzeti öntudata
azonban saját bevallása szerint csak akkor alakult ki, amikor megismerkedett
Ján Palárikkal a szemináriumban: „nem kevesebbet köszönhetek neki, — így
Viktorin — mint hogy rövid idõ alatt nemzetileg tudatossá váltam”, s hozzáte-
szi, hogy Palárik nélkül egész életrajza nem értelmezhetõ.11 Ennek a szoros ba-
rátságnak nem csak életrajzi, hanem közéleti jelentõsége is van, hiszen a leg-
több, nevükhöz kötõdõ szlovák nemzeti kezdeményezés kettejük szoros együtt-
mûködésének eredménye volt.

3 M. Gašparík: Viktorin. Mikuláš Gašparík: Almanach Concordia. K stému výroèiu – 1858 –

1958. In: Slovenská literatúra (1958) 2. Mikuláš Gašparík: Storoènica Viktorinovho almanachu Lipa
(1860 – 1960). In: Slovenská literatúra, (1960) 4. 452–453.
4 Anna Kováèová: Dolnozemskí vzdelanci ako zakladatelia a podporovatelia Matice slovenskej.

In: Anna Kováèová: Po stopách slovenskej minulosti Budapešti. Výber zo štúdií a prednášok. Bp.,
2014, 263–275.
5 Eugen Jóna: Viktorinova Gramatika a jeho názory na spisovný jazyk. In: Slovenská reè,

(1973) 69–76.
6 Anton Popoviè: J. K. Viktorin a P. A. Lavrovskij. Poznámka o charaktere slovensko-ruských

literárnych stykov v šestdesiatych rokoch 19. storoèia. In: Slovenská literatúra (1957) 3. 395–398.
7 Helena Rusnáková: J. K. Viktorin viharos élete. Nové Zámky, 2012.
8 Jozef Miloslav Hurban: Jozef Viktorin. In: Cirkewní Listy, 1874. július 31. 223–224.
9 J. R. [Jozef Ráth]: Jozef Viktorin. In: Národnie noviny, 1874. július 25. (A továbbiakban J.

Ráth: Jozef Viktorin i. m. 1874a.)

10 Archív Spoloènos´ Svätého Vojtecha, Trnava (ASSV) Fasc. 50, è. 55. Autobiografia J.

Viktorina. 8 – 10.
11 ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina. 8 – 10.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 537

A szemináriumban azonban ez a szoros szövetség nem csak elõnyök-

kel, de hátrányokkal is járt Viktorin számára. A két kreatív fiatal ugyanis —
Viktorin 1848-as, börtönben írott visszaemlékezései szerint — jól láthatóan
szûknek érezte a szeminárium nyújtotta szellemi kereteket, s ezen keretek fe-
szegetése, közös útkereséseik gyakran szemet szúrtak a szeminárium vezetésé-
nek – ez pedig annak ellenére kellemetlenségekkel járt, hogy egyébként õk vol-
tak a legjobb tanulók is a papneveldében. Palárik ugyanis eleinte egyházelle-
nes, a hitet kétségbevonó vagy a kereszténységet támadó, természetesen a pap-
növendékek számára tiltott olvasmányokat szerzett be és osztott meg
Viktorinnal. Emellett együtt olvasták a cseh Kvìty címû folyóiratot is, amely
abban az idõben, az 1840-es évek legelején az egyetlen, Felsõ-Magyarországon
szélesebb körben elterjedt szláv nyelvû újság volt. Komoly fordulópontot jelen-
tett szellemi útkeresésük során, hogy egy iskolatársuk különutasságuk miatt
bepanaszolta õket az iskola vezetésének, ekkor vált világossá ugyanis számuk-
ra, hogy az egyházellenes irodalom tanulmányozása a szemináriumból való ki-
rúgásukkal is járhat (míg a szlovák nemzeti tájékozódás nem veszélyezteti ta-
nulmányaikat). A kérdõre vont Palárik ugyanis — Viktorin megfogalmazásá-
ban — eltitkolta, amit el kellett titkolni, és bûnbánatot tanúsítva bevallotta,
amit be lehetett vallani. Azonban pontosan érezték, hogy „bizony csak kevésen
múlott, hogy pálcát ne törjenek a fejünk felett.” Ezért döntöttek úgy, hogy a ra-
cionális filozófiával (ez alighanem a szigorúan eltitkolni valók közt volt) nem
foglalkoznak, hanem a papi karrierjükre kevésbé veszélyesnek ítélt téma felé
fordulva „egészen a nemzetiségnek szenteljük magunkat”. A fokozott óvatos-
ság ellenére ugyanakkor minden évben vizsgálatot indítottak ellenük (ahogy
Viktorin fogalmaz, az „ultra-magyarok” „barbár üldözésének” voltak kitéve), s
végül felszentelésük is veszélybe került (a vizsgálat végén viszont felmentették
õket).12
Arról, hogy Viktorin szlovák nemzeti elkötelezettsége valóban a szemi-
náriumi évek alatt szilárdult meg, az elsõ szlovák nyelvû politikai lap hasábjain
olvasható cikkei tanúskodnak. A szlovák–magyar nemzeti vitáktól sem mentes
engedélyeztetési eljárás után, 1845 késõ nyarán megjelenõ, Štúr által szerkesz-
tett Slovenské národné novinyben13 Viktorin 1845 kora õszétõl,14 tehát szinte
azonnal a lap indulásától kezdve publikált.15 Eleinte a fõleg a Štúr köréhez kö-
zel álló fiatal szlovák katolikus papok (Štefan Závodník, Juraj Holèek, Eugen
Gerometta16) által kezdeményezett, de Štúr és követõi által is egyértelmûen tá-

12 ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina. 11–14.

13 Errõl lásd Demmel József: A szlovák nemzet születése. ¼udovít Štúr és a szlovák társadalom
a 19. századi Magyarországon. Pozsony, 2011, 171–193.
14 ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina. 13.
15 Viktorin eleinte az „…i.” jegy mögé rejtõzve publikált, késõbb, amikor már teljes nevét hasz-

nálta, ezekre a cikkekre sajátjaként hivatkozott. Pl.: Jozef Karol Viktorin: Zo senice. Slovenské
národné noviny (a továbbiakban SNN), 1847. március 9. 167. sz. 666-667. A rejtõzködés oka aligha-
nem az óvatosság volt – papnövendékként nem akarta kompromittálni magát, felszentelése és elsõ
kápláni állásának megszerzése után viszont már kevésbé volt veszélyes számára szlovák nemzeti
érdeklõdésének nyílt felvállalása.
16 Geromettáról, illetve általánosságban a fiatal szlovák katolikus papok és a szlovák nemzeti

mozgalom viszonyáról lásd Demmel József: „én is szlovák születésû vagyok”. Eugen Gerometta pesti
538 DEMMEL JÓZSEF

mogatott,17 a pálinkafogyasztás visszaszorítását célzó mértékletességi mozga-

lomról írt,18 késõbb azonban a szlovák törekvéseket támadó magyar nemzeti
szempontú cikkek szerzõivel is vitába bocsátkozott. Reagált a Nemzeti Újság-
ban a szlovák katolikus papnövendékeket támadó cikkre is, és visszautasította,
hogy a szlovákok hazaárulást követnének el anyanyelvük fejlesztése során. A
szlovák nemzeti törekvéseket úgy jellemezte, hogy „végre a hosszú álom tétlen-
ségébõl felébredtek, hogy elkezdték atyai nyelvüket elsajátítani, tökéletesíteni,
magukat sokoldalúan képezni.”19 Egy másik cikkben a szlovák irodalmi nyelv-
rõl szóló vita kapcsán kiállt a Štúr-féle irodalmi nyelv mellett, és az általa (azaz
Viktorin által) egyébként láthatóan tisztelt Ján Kollár (a szlovákok körében a
cseh irodalmi nyelvet propagáló) törekvéseit kárhoztatta, amelyek szerinte csak
kárt okoznak a szlovákoknak.20 Késõbb, szenici káplánként is írt a lapba. Írásai
szerint hiányolta a városban a szlovák nemzeti szellemet, azt viszont kiemelte,
hogy jó barátságba került a szomszédos Hlboké evangélikus lelkészével, Jozef
Miloslav Hurbannal: „a Slovenské pohlady nagyrabecsült szerkesztõ urának a
szomszédságában lakom, akitõl a fiatal legény a nemzet és a mi életünk fejlõdé-
sére tekintettel sokat nyerhet, ez magától értetõdõ.”21 Másutt is azt írta, hogy
egy közös kirándulás Hurbannal, Hurban apósával és sógorával „élete legszebb
pillanatai közé tartozik.”22
Alig nyolc hónapi szenici káplánkodás után azonban Viktorin átkerült
a Pozsony megyei Nádas községbe, szintén káplánnak. A szakirodalom — átvé-
ve Viktorin önéletrajzának állításait — amellett érvel, hogy a váltás az egyházi

egyetemi évei. (1837-1841). In: „Mélységes mély a múltnak kútja. Mûvelõdéstörténeti tanulmányok.
Budapest, 2009, 14–41. Demmel József: Egy szlovák képviselõjelölt 1848-ban. Mûködõképes politikai
alternatíva? In: Uõ.: „egész Szlovákia elfért egy tutajon…” Tanulmányok a 19. századi Magyarország
szlovák történelmérõl. Pozsony, 2009, 90–114.
17 Errõl lásd Demmel J.: A szlovák nemzet i. m. 213–216.
18 I.K.V. [Jozef Karol Viktorin]: Šúrovce, v Prešp. stolice, dòa 16 szept. In: SNN, 1845. október

30. 18. sz. 71.; ….i. : Z Trnavi. In: SNN, 1846. április 24. 77. sz. 306.; Jozef Karol Viktorin: Zo Senice.
In: SNN, 1847. március 9. 167. sz. 666-667.; Jozef Karol Viktorin: Zo Senice. In: SNN 1847. március
12. 168. sz. 671.
19 Z ústavu duchovnjeho v Trnave …..i. [Jozef Viktorin]: Prjehlad èasopisou. In: SNN, 1846.

március 10, 64. szám 254-255. Z ústavu duchovnjeho v Trnave …..i. [Jozef Viktorin]: Prjehlad
èasopisou. In: SNN, 1846. március 13, 65. szám 258-259. Késõbbi cikkeiben is gyakran beazonosítha-
tó a szlovák nemzeti szempontrendszer. Pl. Jozef k. V..to..n. [Jozef Karol Viktorin] :Krátki Vítah z
Usporádaòá a Letopisóv Cirkvi Krestanskéj katolickéj pro Mláïe¤ obecného ludu od Jána Pavelka
kaplána Šašèínského v Trnave 1844. 119. Orol Tatránskí (a továbbiakban OT). 15. sz. 1845 december
5. 119–120.
20 Z Trnavi: V meòe celej Slovenskej mláde¤e v semeòisku Trnavskom. SNN, 1846. június 30,

96. szám 385. Kollárral való találkozását lásd: ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina.
19–20.
21 Jozef Karol Viktorin: Zo senice. In: SNN, 1847.március 12. 168. sz. 671. ASSV Fasc. 50., è. 55.

Autobiografia J. Viktorina. 23-24.

22 J. K. Viktorin: Velehrad. In: OT III. 79. sz. 1847. november 5. 627-628.; OT III. 80. sz. 1847.

november 16. 633-634. Arról, hogy ez a barátság szoros és kölcsönös volt, Hurban apósának, Samuel
Jurkoviènak egy 1848-as levele is tanúskodik, aki az említett kiránduláson velük utazó másik vejé-
nek, Daniel Slobodának írja aggódva, hogy Viktorinról az a hír járja, hogy meghalt a börtönben.
Daniel Sloboda: Korrespondence Daniela Slobody se Samuelem Jurkovièem. K vydání pøipravil,
úvodní štúdií, poznámkami a rejstøíky opatøil Zdenìk Fišer. Brno, 2005, 228.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 539

hatóságok büntetése volt, amiért Viktorin túl szoros kapcsolatba került Hur-
bannal.23 Kétségtelenül elképzelhetõ, hogy a helyi nemesi, hivatalnoki elit nem
nézte jó szemmel Viktorin és a magyar körökben hírhedt Hurban barátságát,
ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ez idáig senki sem ellenõrizte Viktorin
emlékiratának hitelességét, nem vetették össze egyházi forrásokkal, amelyek
az áthelyezést indokolták.24
Ugyanez elmondható egyébként 1848-as fogságáról is: Viktorin emlékira-
ta és a róla szóló, kortársai által írt nekrológok25 alapján a szakirodalom egyön-
tetûen azt állítja, hogy a Hurbannal korábban kötött barátság miatt neheztel-
tek rá „magyar körök”, s emiatt ártatlanul megvádolták zsidóellenes pogromok
szervezésével és hazaárulással, majd fél évre börtönbe vetették 1848 májusá-
ban (idõs plébánosával együtt), ahonnan csak 1848. december 24-én szabadult
ki Windischgrätz engedélyével. Ha azonban más korabeli forrásokat is bevo-
nunk a vizsgálatba, bonyolultabb kép alakul ki. Abba érdemes belegondolni,
hogy bizonyíték és megalapozott vádak nélkül, pusztán azért, mert egy káplán-
ra elvileg nehezteltek bizonyos helyi körök, még az 1848-ban felfordult Magyar-
országon sem tartóztathattak le katonasággal egy plébánost és káplánját, hogy
az egész gyülekezet szeme láttára (ahova ártatlanságuk esetén vagy bünteté-
sük letelte után vissza kell majd térniük) elvigyék és börtönbe vessék õket.
Márpedig Viktorinék esetében ez történt, s ehhez bizonyosan komoly, megala-
pozott vádak kellettek. Daniel Rapant szlovák történész, aki az egész ügybõl
csak Viktorinnak a pánszlávizmus vádját visszautasító vallomását közli, az
ügyet összefoglalva megjegyzi, hogy bár Viktorint kiengedték 1848 decemberé-
ben, az eljárást nem szûntették meg ellene. Sõt, (plébánosával szemben) õt el is
ítélték 1850. január 11-én. A vád szerint Viktorin 1848 májusában a nádasi
kocsmában egy, a smolenici papot és káplánját állítólag megverõ, Heller nevû
zsidó sebész és közvetetten a zsidók ellen ingerelte a népet és a pogromot maga
is meg akarta nézni. Azt maga Viktorin írja le emlékirataiban, hogy Heller tette
(akit õ csak „egy bizonyos nádasi zsidó” néven emleget) mélységesen felháborí-
totta, ami már csak abból is látható, hogy az esetrõl milyen részletesen és felin-
dultan ír emlékirataiban.26 Az ítéletet meghozó, s magyar nemzeti elfogultság-
gal 1850-ben aligha vádolható Pozsony megyei bíróság börtönbüntetést szabott
ki Viktorinra, amelyet azonban 1848-as raboskodását beszámítva letöltöttnek
tekintettek, továbbá pénzbüntetést is fizetnie kellett.27 Valójában tehát — ha
23 Az áthelyezés kérdését Viktorin papi pályája során mindig egyfajta büntetésként, „pánszláv-

izmusának” megtorlásaként magyarázza a szakirodalom, ami nem mindig felel meg feltétlenül a
valóságnak (lásd lent).
24 Feltételezésem szerint a legvalószínûbb, hogy Viktorinnak informálisan valóban szemére

vethették Hurbannal való barátságát, az áthelyezés hivatalos indoka alighanem azonban nem ez, ha-
nem Viktorin káplánhoz nem illõ viselkedése lehetett. Azt ugyanis õ maga is részletesen leírta, hogy
káplánként nyíltan, sõt, tüntetõleg kizárólag a város evangélikus társaságaiba járt el, sõt, egy evan-
gélikus kisasszonnyal gyakorlatilag nem leplezett szerelmi viszonyt folytatott. ASSV Fasc. 50., è. 55.
Autobiografia J. Viktorina. 22–29. (Részletesebben lásd lent.)
25 J. Ráth: Jozef Viktorin i. m, 1874a, 133–137. N. N. [Jozef Ráth]: Jozef Viktorin. In: Letopis

Matice slovenskej, 1874. Roèník XI. Sväzok II. Turè. Sv. Martin, Kníhtlaèiarsko-úèastinársky spolok,
1874. 133–137. (A továbbiakban: J. Ráth: Jozef Viktorin i. m, 1874b.).
26 ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina. 31–35.
27 Daniel Rapant: Slovenské povstanie roku 1848–49. Dejiny a dokumenty. Martin, 1937, 256.
540 DEMMEL JÓZSEF

hihetünk Rapant adatainak — Viktorin nem teljesen ártatlanul szenvedett, és

ha nemzeti szempontból érték is támadások, az ellene felhozott vádak nem vol-
tak teljesen alaptalanok.
Sõt, a hazaárulás, azaz a „pánszlávizmus” vádja sem pusztán a rosszin-
dulaton, hanem konkrét terhelõ bizonyítékokon alapult – a pozsony megyei
elsõ alispán, Jankó Mihály egy írásos bizonyíték, egy Viktorinnál lefoglalt levél
alapján tette fel az erre vonatkozó konkrét és általános kérdéseit, azaz nem
pusztán Viktorin Hurbannal való barátsága szolgáltatta a „jogalapot” a vizsgá-
lathoz. Viktorin ugyanis épp, amikor elfogták, Martin Èulennek írt egy levelet,
amelyben többek közt azt írta, hogy egyes hírek szerint Hurban a Liptószent-
miklóson megtartott május 10-i szlovák nemzeti gyûlésrõl már nem tér haza a
katonaság által ellepett Hlbokéra, és azt üzente feleségének, hogy meneküljön
az apjához, õ maga pedig 10 000 katonával tér vissza.28 E sorok miatt vonták
kérdõre Viktorint, aki természetesen elhárította a vádakat, illetve azt mondta,
csupán olyan szóbeszédeket írt meg, amelyet ugyan hallott, de nem tudja meg-
mondani, mennyire van alapjuk. Vallomásából két elemet kell kiemelnünk. Az
egyik, hogy letagadta Hurban barátságát, s annyit írt, hogy csupán „egy társal-
gás következtében” keveredett abba a gyanúba, hogy õ Hurbannal tart, és hogy
„a nagyszombati kerületi helyettes Viber József õnagysága elõtt, jóval azelõtt,
minekelõtte Hurban az agitatio terére lépett volna, kinyilatkoztattam, hogy én,
észre vevén Hurbannál valami politikai irányt, azonnal magányosságomba
visszahúzom magamat s agitatiójáról tudni semmit sem akarok.”29
Mindezt tulajdonképpen maga Hurban is alátámasztja, aki úgy emlékszik
vissza az 1848. március 19-én nála József nap alkalmából tartott találkozóra,
hogy Viktorin volt ugyan, aki a legtürelmetlenebbül várta Štúrt az összejövetel-
re, ugyanakkor a többségi véleménnyel szemben azt hangsúlyozta, hogy a szlo-
vákok nem állnak készen a politikai fellépésre, mert nincs meg hozzá az erejük:
„Az arisztokrácia nem tart velünk, püspökeink és gazdag plébániákon ülõ pap-
jaink Kossuthoz hajlanak. Mibe vágsz bele, ember?” – kérdezte Hurbant Vik-
torin (Hurban három évtizeddel késõbbi visszaemlékezése szerint).30 A másik,
ami érdekes ebben a vallomásban, hogy szlovák nemzeti meggyõzõdését még a
bírósági eljárás során sem félt hangsúlyozni: „Én az egész sláv mozgalmakat
természetes kifolyásnak tartom azon nyomorúlt, rossz helyzetnek, melyben a
szláv törzsökök leginkább sínlõdtek. Mivel pedig jelenleg olyan idõket élünk,
amidõn mindenki kér, keres, szabadság után kiterjeszti kezeit, nem lehet cso-
dálni, ha a szlávság szinte hátrább maradni nem akar.”31
Viktorin, miután 1848 szentestéjén kiszabadult, még Nádasra tért vissza,
azonban nem sokkal késõbb Szakolcára, 1852-ben pedig Pestre helyezték. Az
elsõ professzionális szlovák irodalomtörténetet megíró Jaroslav Vlèek szerint
ez a korszak, az 1850-es évek az „ínség és némaság” idõszaka, amikor a szlovák

28D. Rapant: Slovenské i. m. 249.

29D. Rapant: Slovenské i. m. 255.
30 Jozef Miloslav Hurban: ¼udovít Štúr. Rozpomienky. Bratislava, 1959, 561. Ugyanezt állítja

Viktorin is önéletrajzában. ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina. 31–32.

31 D. Rapant: Slovenské i. m. 254.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 541

írók, költõk szinte alig alkottak és gyakorlatilag semmit nem publikáltak. En-
nek az állapotnak (az önkényuralom nyilvánosságot korlátozó keretein túl) a
legfontosabb oka a szlovák irodalmi nyelv körül újra fellángoló vita volt. A szlo-
vák társadalmi nyilvánosság ugyanis egyértelmûen az új, Štúr-féle irodalmi
nyelven jött létre, s ezt fogadta el nyelvi normaként a szlovák írástudó réteg jól
látható többsége. Az osztrák kormányzat azonban 1849 után (aligha függetle-
nül a Bécsben a kormány tanácsadójaként mûködõ Ján Kollár tevékenységétõl)
az evangélikusok által évszázadok óta használt, ekkoriban következetesen
„staroslovenèinának”, azaz „ószlováknak” nevezett bibliai cseh nyelvet támo-
gatta. Ezen a nyelven jelent meg az egyetlen, kormány által engedélyezett (és
dotált) szlovák politikai lap, a Slovenské Noviny, Bach és Thun miniszter pedig
azt ígérték, hogy ezt a „staroslovenèinát” alapul véve szlovák oktatási intézmé-
nyeket alapítanak, valamint hivatali nyelvként is bevezetik a szlovák nyelvte-
rületen. Bár ez a két utóbbi késõbb beváltatlan ígéretnek bizonyult, mégis a
Štúr-féle irodalmi nyelv számos képviselõje a „staroslovenèina” híve lett. Közé-
jük tartozott a Slovenské noviny szerkesztõje, Daniel Lichard is, ám az „átté-
rõk” többsége – Jozef Viktorin mellett Ján Palárik, Andrej Radlinský, Jonáš
Záborský, Martin Hattala, Štefan Závodník, Juraj Holèek, Jozef Kozáèek,
Michal Rešetka, Július Plošiè és Michal Chrástek) katolikus pap volt.32 Ez az
irodalmi nyelvi interregnum által teremtett bizonytalan állapot a szlovák írók,
költõk döntõ többségét hallgatásra késztette. A kiadvány, amely végül nem csak
megtörte a szlovák irodalom ezen közel évtizedes hallgatását, de egyúttal vég-
érvényesen eldöntötte az irodalmi nyelv kérdését is, Viktorin nevéhez kötõdött.
A két pesti káplán, Palárik és Viktorin ugyan elõször nem évkönyvet, hanem
egy régóta tervezett irodalmi egyesületet (Matica slovenská) szeretett volna
alapítani. Eleinte — hasonlóan a Štúrék által 1848 elõtt létrehozott szlovák iro-
dalmi egyesülethez — Tatrínnak akarták elnevezni (igaz, Viktorin már ekkor is
„Matica slovenska” néven emlegette).33 A szlovák nyelv és irodalom fejlõdését
és terjesztését elõsegítõ egyesület (amely alapszabályai alapján inkább hasonlí-
tott a késõbbi Matica slovenskához, mint a korábbi Tatrínhoz) azonban az
1850-es évek elején még nem kapott felsõbb engedélyt, s így nem jöhetett lét-
re.34 1857-ben azonban a két káplánnak nem csak a pesti rendõrfõnök engedé-
lyét sikerült megszereznie, de a gazdag ügyvéd, Alexander Wrchovský is fel-
ajánlotta pesti házát a Matica slovenská céljaira. Az egyesület azonban ebben a
formában nem valósult meg, aminek elsõsorban az irodalmi nyelv rendezetlen-
sége volt az oka – a szlovák szellemi élet különbözõ erõcsoportjai ugyanis e kér-
désben az egyesület alapítása kapcsán ismét egymásnak feszültek. Ezért
Viktorin és Palárik úgy döntöttek, hogy elõször egy közös kiadványban megpró-
bálják egyesíteni a szlovák irodalmat, s nekiláttak egy Concordia címû — nevé-
ben is az egységesítés koncepcióját tükrözõ — évkönyv elõkészítési munkálatai-

32 M. Gašparík: Concordia i. m.
33 Jozef Viktorin: Nìkolik slov o Matici Slovenské. In: Slovenské noviny, 1851, 56. sz.
34 František Bokes: Dokumenty k slovenskému národnému hnutiu v rokoch 1848–1914. I.

1848–1867. Bratislava, 1962, 171–176.

35 Concordia. Slovanský letopis. V Budíné, 1858.
542 DEMMEL JÓZSEF

nak.35 Viktorin, aki ekkor oroszlánrészt vállalt a szerkesztésben,36 gyakorlati-

lag mindenkit megkeresett, aki a szlovák kulturális életben az elmúlt évtize-
dekben megfordult.37 Viktorin a készülõ évkönyvbe akár a staroslovenèinán,
akár az új irodalmi nyelven elfogadott írásokat,38 ám az írások beérkezésekor
derült ki, hogy a „staroslovenèina” pozícióit egyedül az állami támogatásnak
köszönheti, s valójában a szlovák szellemi életben a Štúr-féle nyelv egyértelmû-
en domináns volt. Csak három rövid vers és Daniel Lichard prózája érkezett
csehül, minden más szerzõ az új nyelvet használta.39
Miután a szlovák irodalmi nyelv kérdése végérvényesen eldõlt, Viktorin
1858-tól kezdve hosszú idõn keresztül a szlovák irodalom szervezésébe fektette
energiái jelentõs részét. Viktorin — immár egymaga — a címet is megváltoztat-
va40 kizárólag szlovákul adta ki az évkönyvet, Lipa, azaz Hársfa címmel. Ezek
az évkönyvek a korabeli szlovák irodalom csúcsteljesítményei. Itt jelentek meg
elõször a korszak, sõt, az egész 19. század egyik legjelentõsebb regényírójának,
Ján Kalinèiaknak a legfontosabb regénye, a Reštavrácia, a kor két legjobb drá-
maírójának, Ján Paláriknak és Jonáš Záborskýnak színdarabjai (szlovák nyel-
ven gyakorlatilag az elsõ, komolyan vehetõ mûvészi színvonalat képviselõ drá-
mai alkotások), és a kor legjobb lírai alkotóinak legfontosabb produktumai.41
Ezek mellett Viktorinnak még arra is volt ideje, hogy az addigi szlovák iroda-
lom történetében két legjelentõsebb költõ, Ján Hollý42 és Andrej Sládkoviè43
verseit gyûjteményes kiadásban megjelentesse, valamint több kötetben kiadja a
már említett Záborský életmûvét.44
Túl azon, hogy Viktorin kezdeményezésére a tetszhalott állapotban lévõ
szlovák irodalmi élet újra felélénkült, szervezési szempontból is értékelnünk
kell munkáját (hiszen ennek a szervezõtehetségnek késõbb, a visegrádi romok
restaurálási projektjénél is jelentõsége lesz). Viktorin ugyanis kápláni teendõi
és saját munkái megírása mellett elképesztõen nagy feladatot vállalt magára
ezzel az irodalomszervezõi szereppel. Elõször is (pontosan ráérezve a korszel-

36 F. Bokes: Dokumenty i. m. 177.

37 Lásd pl. Jozef Viktorin Martin Hamuljaknak 1857 február 21-én. Közli M. Gašparík: Con-
cordia i. m. 188–189. Jozef Viktorin Andrej Sládkoviènak 1857 február 26-án. Közli. M. Gašparík:
Concordia i. m. 189. Jozef Viktorin Ján Kalinèiaknak 1857. július 29-én. ASSV, Fasc. 50. è 61.
38 E tekintetben mintául vették az 1830-as években szintén Pest-Budán kiadott Zora c. alma-

nachot. A két kezdeményezés közti kapcsolatról lásd Hamuljak Viktorinnak küldött levelét. Martin
Hamuljak Jozef Karol Viktorinnak 1857. március 4-én. Listy Martina Hamuljaka II. (1834 – 1859).
Ed. Augustín Ma ovèík. Martin, 1989, 219–222.
39 M. Gašparík: Concordia i. m. 186.
40 Jozef Viktorin Ján Kalinèiaknak 1860-ban. ASSV, Fasc. 50. è 61.
41 Az 1990-es években megjelent többkötetes szlovák történelmi összefoglalás is úgy jellemezte

Viktorin almanachjait, mint amelyek mély depresszióból rántották ki a szlovák irodalmat. Július Mé-
sároš: Kultúrne snahy Slovákov v matiènom období. In: Dejiny Slovenska III. (od roku 1848 do konca 19.
storoèia). Bratisalva, 1992, 597. Jaroslav Vlèek: Jozef Viktorin. In: Prúdy 6 (1922) 4. 213–217.
42 Ján Hollý: Jána Hollého Spisy Básnické. so ¤ivotopisom a zprávou o pomníku i spisoch jeho

sporiadal a vydal Josef Viktorin. Tretie, opravené vydanie. Pest, 1863.

43 Andrej Sládkoviè: Spisy básnické Andreja Sládkovièa. V B. Bystrici, 1861.
44 Jonáš Záborský: Jonáša Záborského L¤edimitrijady èili búrky L¤edimitrijovské v Rusku.

Predstavené v deviatich Básòach dramatických. Vydal Josef Viktorin. Peš -Budín, 1866. Jonáša
Záborského Básne dramatické. Vydal Josef Viktorin. V Pešti, 1865.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 543

lemre) megszabta a kötetek irányát. A szerzõktõl azt kérte, hogy liberális szel-
lemben, írjanak, a vallási témát pedig mellõzzék.45 Sokakat kifejezetten felkért
bizonyos, meghatározott témájú lírai vagy prózai mûvek megírására.46 Az sem
hagyható figyelmen kívül, hogy milyen óriási jelentõsége volt néha a bíztatásá-
nak. Záborský mûveinek jelentõs része például alighanem elveszett volna, ha
Viktorin nem bátorítja õt. A drámaíró 1865. január 9-i levelében fel is tette
Viktorinnak a kérdést, saját drámai mûveire célozva: „Hitte volna, hogy ezek a
mûvek mind 1858 õsze óta készültek? És a publikálás reménye nélkül írtam
õket, csak hogy elüssem az idõmet, és úgy, hogy lehet, hogy csak céltalan szóra-
kozásként, mintha kártyáznék?”47 A Concordia esetében ráadásul a cenzúrára
is figyelnie kellett, amely számos beküldött írás megjelentetését megtiltotta.
1857 nyarán például azt írta Hurbannak (akinek néhány írását szintén ki kel-
lett hagynia): „Ó, 1848 elõtti cenzúra, jöjjön el a te királyságod! Hogy úgymond
szabad a sajtó! Hej bizony! Minden szabadság elnyomása!”48 Ezek mellett õ baj-
lódott a kéziratok korrektúrázásával, a végleges levonat ellenõrzésével, neki
kellett dönteni a sokszor még bizonytalanul használt irodalmi nyelv bizonyos
nyelvtani kérdéseirõl,49 intézni a nyomtatást, a terjesztést, megteremteni az
anyagi hátteret, összegyûjteni a kiadáshoz ekkoriban szükséges három-négy-
ötszáz fõnyi elõfizetõi tábort, egyszóval — ma talán úgy mondanánk — mene-
dzselni az egész folyamatot.
Viktorin 1863-ban, amikor évtizedes törekvések után végre valóban létre-
jött a Matica slovenská, második számú alapító tagként lépett az egyesületbe
Ján Francisci után és Ján Palárik elõtt.50 A szervezés során azt is elvállalta,
hogy a kezdeti felajánlásokat õ gyûjti össze, azaz hozzá kellett beküldeni a
Maticának szánt adományokat.51
Mindeközben élénk kapcsolatban volt az orosz és a délszláv irodalom kép-
viselõivel, aminek köszönhetõen 1863-ban a charkovi egyetem szenátusa tiszte-
letbeli taggá választotta,52 majd megkapta az orosz Szent Anna rend második
fokozatát is.53 1870-ben részt vett a szlovák Szent Adalbert Egyesület alapítá-
sában is, és 100 forintot adott az egyesület céljaira.54

45 M. Gašparík: Lipa i. m. 452 – 453. M. Gašparík: Concordia i. m. 187.

46 M. Gašparík: Concordia i. m. 187.
47 Ervín Lazar: Jonáš Záborský. ¡ivot – Literárne dielo – Korešpondencia. Bratislava, Slo-

venské vydavate¾stvo krásnej liteartúry, 1956. 287. (A továbbiakban: J. Záborský: Korešpondencia i. m.)
48 Idézi M. Gašparík: Concordia i. m. 186.
49 Viktorin e tevékenységérõl lásd Pavol Vongrej: Z ozvien Jána Hollého v romantizme. In:

Pamätnica z osláv dvojstého výroèia narodenia Jána Hollého. Zost.: Juraj Chovan. Martin, 1985, 300–301.
50 Letopis Matice slovenskej, 1–2. (1870). Turè. Sv. Martin, 1870. 135–159.
51 http://zlatyfond.sme.sk/dielo/902/Botto_Dejiny-Matice-Slovenskej-1863-1875/21#ixzz3QUy8Mxzd;

http://zlatyfond.sme.sk/dielo/902/Botto_Dejiny-Matice-Slovenskej-1863-1875/17#ixzz3QV50kOGs;
http://zlatyfond.sme.sk/dielo/902/Botto_Dejiny-Matice-Slovenskej-1863-1875/4#ixzz3QV5pJyoq;
http://zlatyfond.sme.sk/dielo/989/Francisci_Crty-z-doby-moysesovskej/1#ixzz3QVP4BNFD Letöltés ideje:
2015. március 10.
52 Viktorint a vele Pest-Budán 1861-ben megismerkedõ, s késõbb élénk levelezést folytató Peter

A. Lavrovskij professzor javaslatára, irodalmi szervezõ tevékenységéért választották az egyetem tisz-

teletbeli tagjává. Errõl lásd A. Popoviè: J. K. Viktorin i. m. 395–398.
53 H. Rusnáková: J. K. Viktorin i. m. 43.
54 Katolické noviny, 1870. október 13. 14. sz. 109.
544 DEMMEL JÓZSEF

A fent elmondottakkal természetesen nem az volt a célunk, hogy Vik-

torint szlovák nemzeti szempontból rehabilitáljuk, érveljük esetleges elfele-
dettségének méltatlansága ellen, hanem hogy kiderüljön, a szlovák lelkészt va-
lóban határozott szlovák nemzeti identitás jellemezte, és a szlovák nemzeti
identitás megerõsödését, a szlovák nemzeti irodalom fejlõdését eltökélten szor-
galmazta és mozdította elõ az 1860-as évek közepéig.

2. Ján Hollý – a szlovák nemzeti emlékezet helye

Viktorin legmaradandóbb alkotása — irodalomszervezõ tevékenysége mel-
lett — Ján Hollý jókõi emlékmûve. Az 1849-ben elhunyt katolikus pap Hollý a
szlovák irodalomtörténeti kánon szerint az elsõ igazán jelentõs, szlovák nyel-
ven alkotó költõ volt. Viktorin már halálának elsõ évfordulóján, 1850-ben is
szervezett egy zártkörû megemlékezést és nyilvános gyûjtésre felszólító felhí-
vást is tett közzé, de kezdeményezése igazán csak akkor kapott lendületet, ami-
kor Pestre került. Megalakított egy intézõbizottságot, s amikor összegyûlt a
megfelelõ mennyiségû pénz, megbízta a Pesten élõ, szlovák származású szob-
rászt, Ladislav Dunajskýt a mellszobor elkészítésére. Elutazott Jókõre is, ahol
kõmûvesekkel szerzõdött a talapzat elkészítésére. Az emlékmûvet Hollý sírhe-
lyén, 1854. május 11-én szentelték fel.55
Mindebbõl látható, hogy az emlékmû felállítása egyértelmûen és szinte ki-
zárólagosan Viktorin érdeme volt, ez pedig azért fontos számunkra, mert a
szlovák káplánnak sikerült ezt az alkalmat az elsõ igazi, nyilvános szlovák
nemzeti ünneppé alakítania. Az, hogy ez Viktorin részérõl egy nagyon is tuda-
tos törekvés volt, kiderül az esemény koreográfiájából, és abból is, ahogyan ké-
sõbb õ maga leírta e nap történetét. Az emlékmûavatáson ugyanis Hollýt szlo-
vák nemzeti nagyságként, a szlovák nemzetért legtöbbet tevõ költõ-géniusz-
ként értelmezték. Így beszélt róla az elsõként felszólaló Viktorin is, az utána
következõ szónok, Ján Palárik pedig külön kiemelte, hogy ez egy tudatosan fel-
épített értelmezési keret, és õ nem az emberrõl, a polgárról, a keresztényrõl
vagy a papról beszél, amikor Hollýt emlegeti, hanem a legnagyobb szlovák nem-
zeti költõrõl. Viktorin a szobrász, Dunajský alkotói motivációit is nemzeti kon-
textusba helyezte, amikor azt írta, hogy a szlovák származású férfi inkább szlo-
vák meggyõzõdésébõl, semmint anyagi okokból vállalta el a mellszobor elkészí-
tését (tegyük hozzá, a 200 forintos honoráriumról azért nem mondott le).56
Az is bizonyos, hogy ekkor Viktorinnak sikerült elérnie, hogy a szlovák
nemzeti érzelmû közösség a katolikus Hollýt ne csupán katolikus, hanem
össz-szlovák értelmezési keretben lássa, hiszen nem csak a katolikusok, de a
szlovák nemzeti mozgalom ¼udovít Štúr által vezetett, evangélikus csoportja is
aktívan támogatta a gyûjtést. Sõt, a sírfeliratot is maga Štúr készítette el.

55 J. Hollý: Spisy i. m. VII–XVI. Jozef Viktorín: Ján Hollý. In: Concordia. V Budíné, 1858,
87–132.
56 J. Viktorín: Ján Hollý i. m. 104–114.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 545

Az emlékmû felszentelésére Viktorin szerint tömegek érkeztek, a faluban,

Jókõn pedig, bár munkanap volt, szerinte senki nem dolgozott.57 Mivel hasonló,
szimbolikus eseményre a dualizmuskori Magyarországon nem került, nem ke-
rülhetett sor, Hollý emlékmûvének avatása a szlovákság 1918 elõtti történel-
mében az egyetlen olyan, tömegeket megmozgató szimbolikus esemény volt,
amelyre a résztvevõk kifejezetten a szlovák nemzeti közösséghez való tartozás
miatt mentek el.58 Maga a szobor pedig szintén az elsõ, és 1918-ig az egyetlen
nyilvános szlovák nemzeti emlékmû volt, hiszen sem Štúr, sem Hurban, sem
más szlovák szereplõ nem kapott hasonló emlékmûvet, csupán sírjukat alakí-
tották ki esetleg reprezentatív módon, amelyet idõrõl idõre (Hollý emlékmûvé-
nek felszentelésével szemben teljes titokban) felkerestek tisztelõik.59 Mindez
azt is jelenti, hogy Hollý szobra az egyetlen, funkcionálisan is eleve emlékmû-
nek szánt köztéri alkotás, amely kizárólag szlovák nemzeti keretben értelmez-
hetõ, azaz szlovák nemzeti emlékezethellyé (lieu de mémoire) vált, megtestesí-
tette és magába sûrítette a szlovák nemzeti emlékezetet.60 Maga Viktorin di-
rekt kiemelte, hogy a vidék, Jókõ környéke, illetve a síremlék elhelyezkedése,
amely a szlávság szimbólumának tartott hársfák árnyékában áll, alkalmas
arra, hogy az arra járó felidézze „Szlovákia” történelmét.61 Mindez pedig akkor
kap majd még különösebb jelentõséget, amikor Viktorin szlovák nemzeti emlé-
kezethely-teremtõ tevékenységét összevetjük visegrádi mûködésével – amikor
ugyanezt a folyamatot regisztrálhatjuk, csakhogy immár egy magyar nemzeti
emlékezethellyel kapcsolatban.

3. Viktorin József
Az 1860-as évek közepén ugyanis világosan beazonosítható váltás történt
Viktorin életmûvében. A szlovák nemzeti irodalom szempontjából elhallgatott,
1864-ben, a harmadik évfolyammal beszüntette a Lipa megjelentetését, és
visszautasította Andrej Sládkovièot is, aki akkoriban verseinek újabb kiadását
kezdeményezte nála.62 1867 folyamán még megjelentetett egy általa fordított
vallásos kötetet, majd végleg beszûntette a szlovák nyelvû publikálást.63
A váltás ideje egybeesik Viktorin egy meghatározó életeseményével. 1866-
ban, csaknem két évtizednyi káplánkodás után ugyanis végre parókiát kapott –

57 J. Viktorín: Ján Hollý i. m. 103. 124–131.

58 Az 1836-os, feltehetõen a Wartburgi ünnepély mintájára Štúrék által szervezett dévényi ki-
rándulás valójában egy olyan esemény volt, amely, bár a résztvevõk nemzeti ünnepként értelmezték,
nem tekinthetõ minden tekintetben annak, hiszen a résztvevõk számát tudatosan korlátozták, s csu-
pán egy tucatnyian lehettek jelen, ráadásul õk sokáig titkolták az egész eseményt. (Štúr még 1840-
ben is tagadta, hogy részt vett volna ilyenen, vagy egyáltalán létezett volna ilyen rendezvény.)
¼udovít Štúr: A szlávok és a jövõ világa. Válogatott írások. Szerk.: Demmel József. Pozsony, 2012,
57–63. 466.
59 Daniela Kodajová: Az 1848-1849-es forradalom szlovák emlékezete 1918-ig. In: Kor/ridor 1

(2014) 1. 22.
60 V. ö. Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2010.
61 J. Viktorín: Ján Hollý i. m. 114–115.
62 M. Gašparík: Lipa i. m. 456.
63 Tomáša Kempenského Štvoro kníh o nasledovaní Krista, Budapest, 1867.
546 DEMMEL JÓZSEF

Visegrádon. Viktorin ezen, utolsó éveirõl azt jegyezte meg Hurban a róla szóló
nekrológban, hogy a német és magyar lakosságú városban Viktorinon búsko-
morság uralkodott el, és egyetlen, éltetõ öröme az volt, ha a hozzá hasonlóan
gondolkozó szlovákok meglátogatták itt.64 A szlovák szakirodalom is gyakran
kiemeli, hogy az egyházi vezetés — csakúgy, mint korábban a Szenicrõl való át-
helyezése, illetve Óbudára, majd Pestre való áthelyezése során — szándékosan
nem engedélyezte, hogy szlovák nyelvterületen kapjon lelkészi állomást. Ez a
szakirodalom állítása szerint egyfajta büntetés volt a magát szlovák ügyekben
túl gyakran exponáló Viktorinnal szemben, illetve óvintézkedés, nehogy a szlo-
vák lakosságú egyházközséget „pánszláv” irányba terelje. Ahogy fentebb is ír-
tuk, ezek a feltételezések sokszor további vizsgálatot igényelnének: Szenicrõl
való elhelyezése kapcsán például érdemes lenne azt a kérdést is feltenni, hogy
ebben nem volt-e nagyobb szerepe annak, hogy folyamatosan és nyilvánosan
csak a környékbeli evangélikus értelmiségi és társadalmi elit társaságát keres-
te, és hogy alig leplezett, hónapokig tartó szerelmi viszonyt folyatott — katoli-
kus káplánként! — egy elõkelõ szenici evangélikus család Anna nevû leányá-
val.65 Visegrádra való áthelyezése kapcsán is ki kell emelni, hogy Viktorin való-
jában maga kérelmezte Szcitovszky János esztergomi érsektõl, hogy a Thu-
ránszky Herman lelkész által elhagyott visegrádi plébániát õ kaphassa meg.66
Még Viktorin közeli barátja, az egyébként örökké elégedetlenkedõ Jonáš Zá-
borský is kitörõ örömmel és lelkesedéssel gratulált az új plébániához, amely
szerinte történelmi emlékei miatt az egyik legjobb: „Ott Ön szerencsés. A kör-
nyék kellemes lesz. Fessler úgy jellemzi: »der lieblichste Ort in Ungarn« […] Az
Ön szerencséje úgy megörvendeztet, mintha a sajátom lenne.”67 Azt is tudjuk,
hogy Viktorin nem vaktában döntött, amikor épp ezt a plébániát kérelmezte,
ugyanis jól ismerte Visegrádot, hiszen 1852-ben gõzhajóval ellátogatott oda, és
az akkori plébános vezetésével bejárta a fellegvárat is, az 1858-as Concordiában
pedig ezen élményeire alapozva egy hosszú útirajzot jelentetett meg a várról és
a városról, lelkesen ecsetelve Visegrád természeti szépségeit és történelmi em-
lékeit.68 Ennek tükrében tehát az, hogy saját maga kérelmezte épp ezt a plébá-
niát, világosan cáfolja az áthelyezés „büntetés” jellegét.69 A katolikus egyházi
vezetés Viktorinnal szembeni nemzeti szempontú gyanakvását pedig egy 1862-
es, a Szent István Társulat által neki küldött felkérés cáfolja egyértelmûen. A
Társulat ugyanis egy szlovák nyelvû néplapot szeretett volna kiadni, s ennek
szerkesztésére, mivel „a kérdéses nyelvben alaposan jártas és irodalmi munkás-
sága közelismeréssel találkozik” Klempa Simon prépost javaslatára Viktorint

64 J. M. Hurban: Jozef Viktorin i. m.

65 ASSV Fasc. 50., è. 55. Autobiografia J. Viktorina. 22–29.
66 H. Rusnáková: J. K. Viktorin i. m. 53.
67 J. Záborský: Korešpondencia i. m. 314. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1866. június 20-án.

314.
68 Jozef Viktorin: Vyšegrad. Opis historicko – topografický. In: Concordia. V Budíné, 1858,

172–192.
69 Igaz ugyan, hogy Viktorin 1868-ban egy, Pozsony vármegyében megürült plébániára megpró-

bálta áthelyeztetni magát, sikertelenül (H. Rusnáková: J. K. Viktorin i. m. 56–57.), ezt a kérelmet
ugyanakkor valószínûleg a szülõföldjére való visszatérés igénye motiválhatta.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 547

kérték fel.70 Aligha választották volna a sok száz szlovák anyanyelvû katolikus
lelkész közül épp Viktorint, ha szlovák törekvéseit problémásnak találták volna.
Viktorin Visegrádi tevékenységét áttekintve egyértelmûvé válik, hogy a
letargiát okozó számûzetés képe sem állja meg a helyét. Szlovákul ugyan való-
ban nem publikált többet, és kiadó tevékenységével is felhagyott, ugyanakkor
magyar és német nyelvû írásokat gyakran közölt napilapokban és ugyancsak
magyar és német nyelvû köteteket is kiadott. Két évvel Visegrádra kerülését
követõen pedig belevágott élete legnagyobb hatású, leglátványosabb projektjé-
be, a visegrádi vár felújításába, és magyar nemzeti emlékezethellyé alakításába.
Elõször is saját költségén utat csináltatott a romokhoz,71 (amely egyéb-
ként, bár Viktorin valószínûleg nem tudott róla, az elsõ, kifejezetten a turizmus
céljait szolgáló sétány volt Magyarországon). Ezt követõen pedig egy aranyo-
zott vaskeresztet állított — szintén saját költségén — a visegrádi vár közelében
Zách Klára emlékének. Viktorint már korábban is foglalkoztatta ez a történet,
hiszen 1858-as, cseh nyelvû városrajzában is hosszan írt az apja, Zách Felicián
Károly Róbert elleni merénylete nyomán ártatlanul kivégzett Zách Kláráról72
(sõt, Záborskýnak is kiadta egy, a Záchokról írott drámáját).73 1872-ben megje-
lent, Visegrád múltjáról, illetve a vár általa kezdeményezett felújításának törté-
netérõl szóló könyvében azonban Viktorin bevallotta, hogy nem csak azért állí-
totta ezt a keresztet, mert semmi sem volt Visegrádon, ami „az ártatlan Klára
emlékezetére szolgálhatna”, hanem azért is, mert „én ezen emlékjelvény felállí-
tása által mást is el akartam érni: az volt t. i. a szándékom, hogy az ország, kü-
lönösen a fõvárosi lakosság figyelmét nagyobb mérvben fordítsam Visegrádra.
Hogy ezt elérhessem, ahhoz szükségeltetett, hogy a tartandó keresztszentelés
alkalmából nagyobb, nem annyira egyházi, mint inkább nemzeti ünnepélyt
rendezzek.”74 Hogy a Ján Hollý emlékmûvének avatását szlovák nemzeti ün-
neppé alakító Viktorin mely nemzet nemzeti ünnepére gondolt, afelõl nem le-
hetnek kétségeink, ha a korabeli magyar napilapok beszámolóit elolvassuk. A
Hon szerint például a számos vendég és a visegrádiak tömegei folytonos ha-
rangzúgás, ágyú durrogás és zeneszó mellett érkezett a kálvárián át a kereszt-
hez. Viktorin ezután egy magasabb pontról beszélt a néphez, elmondta Zách
Klára történetét és beszélt Visegrád múltjáról is.75 Beszéde után elhangzott a
Hunyadi induló, aztán Viktorin újra az emelvényre lépett, és elszavalta Arany
János Zách Klára címû költeményét, végül megéljeneztette Aranyt és a hazát.
„Ekkor minden ajakról »Hazádnak rendületlenül« hangzott föl, melyet a népnek
kicsinye nagyja, s minden jelen volt buzgó áhítattal énekelt. […] ismét a zene har-
sant meg s a megható ünnepély a Rákóczy indulóval lõn berekesztve.”76
70 Fasc 50. è 53. Szent István Társulat Jozef Viktorinnak, 1862. szeptember 15.
71 Viktorin József: Visegrád hajdan és most. Egykori királyi vár és székváros története s leírása
különös tekintettel a várromok megóvására. Pest, 1872, 45.
72 J. Viktorín: Vyšegrad i. m. 176–177.
73 Jonáš Záborský: Felicián Sáh. Historická smutnohra vo troch dejstvách. In: Jonáša

Záborského Básne dramatické. Vydal Josef Viktorin. V Pešti, 1865, 221–275.

74 Viktorin J.: Visegrád hajdan i. m. 46.
75 Beszédét lásd: Joseph Viktorin: Rede, welche bei feierlicher Einweihung der Klara-Kreuzes

unter den Bergruinen zu Vysegrad am 14. Sept. 1869 zum Landfolke gehalten wurde. Ofen, 1869.
76 K.: Zách Klára-ünnepély. In: A Hon, 1869. szeptember 20. esti kiadás
548 DEMMEL JÓZSEF

Viktorin kezdeményezése sikeres volt, hiszen ráirányította a figyelmet a

visegrádi romokra, így pedig nagyobb esélye volt rá, hogy a restauráláshoz
szükséges jelentõs anyagi támogatást is meg tudja szerezni. Nem sokkal késõbb
ugyanis Eötvös József miniszterhez látogatott el a visegrádi iskola ügyében,
majd a várromok kérdését is szóba hozta.77 Eötvös érdeklõdését sikerült felkel-
tenie, és Viktorin aktivitásának köszönhetõen hamarosan a legjobb magyar
mûvészettörténészek, régészek és építészek járták körbe a romokat, szakvéle-
ményük elkészülte után pedig a minisztérium anyagi hozzájárulásával megkez-
dõdtek a munkálatok; 1871-ben például naponta 100 munkás dolgozott a romo-
kon. Egy, a romokhoz vezetõ szélesebb út anyagi hátterének elõteremtésére
Viktorin az 1848-as honvédtiszttel, a késõbb Garibaldi seregében tábornoki
rangot elérõ Türr Istvánnal is összefogott.78 Viktorin a vár és a restaurálási
munkák történetérõl kiadott könyvében megjegyezte: reméli, hogy a képviselõk
továbbra is teljesítik „hazafias” kötelességüket, és megfelelõ összegeket szavaz-
nak meg a munkálatok folytatásához.79
Viktorin e magyar nyelvû könyvébõl még egy bekezdést érdemes idézni,
amely megmutatja, hogy a visegrádi plébános milyen eltökélten képviselte ek-
kor már a magyar nemzeti eszmét. A felújítás során ugyanis azt kezdeményezte
Eötvös miniszternél, hogy Visegrádon hozzák létre a magyar nemzeti panteont:
„A Salamontorony észak-keleti táján fekvõ Zsibrik nevezetû s nagy kiterjedésû
dombon egy nagyszerû, monumentális Nemzeti Valhallának felépítése. Ez utóbbi
gondolat nem új. Tudva van, miképpen már 1843. gróf Széchenyi István »Üdv-
lelde« czím alatt egy röpiratot bocsájtott ki, a melyben egy nemzeti temetõ fel-
állításáról, s annak a budai hegyekbe leendõ elhelyezésérõl értekezik. Sem Szé-
chenyi tervezete, sem azt megközelítõ más ilyféle gondolat eddig nem valósult.
Talán majd azon országos bizottmány, mely az ezer éves honalapítási magyar
nemzeti ünnepély rendezésérõl tanácskozandik, Széchenyi István által terve-
zett »Üdvleldére«, vagy pedig más mûvelt népek példájáét követve, magyar
Nemzeti Valhalla felállítására visszatérend.”80 Viktorin ezen sorai bizonyítják,
hogy tevékenységének végsõ célja nem egyszerû régiségbúvárlat volt, nem is
csak a múlt iránti érdeklõdésbõl fakadt és nem is pusztán a helyi közösség érde-
keit szolgálta a turizmus fellendítésével: a szlovák kulturális élet egykori ki-
emelkedõ szervezõje a magyar nemzeti emlékezet központi helyét szerette vol-
na létrehozni, vagyis azt elérni, hogy a Visegrádra látogató kiránduló képzelet-
ben a romok megtekintéséhez a dicsõ magyar nemzeti múltat is kösse. Épp ez a
törekvése veti fel a legélesebben azt a kérdést, hogy Viktorin, aki 1848-ban fél
évig börtönben volt többek között szlovák tájékozódása miatt, és 1854-ben még

77 Viktorin nem ekkor került elõször kapcsolatba Eötvössel. Az 1864-es Lipában ugyanis a saját

fordításában közölte Eötvös Tót leány az alföldön címû novelláját. Lipa, 1864. 183–217. V. ö.: Rudolf
Chmel: Két irodalom kapcsolatai. Tanulmányok a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok körébõl.
Bratislava, 1980, 41. 84. 154. (Eötvöst egyébként is kifejezetten nagyra tartották a szlovák nemzeti
mozgalom alkotmányos irányzatának tagjai, elsõsorban Viktorin legjobb barátja, Ján Palárik.)
78 Viktorin József: A visegrádi várromok fenntartása s restaurációja pártolóihoz. Magyar Állam,

1871. augusztus 2. 175. sz.

79 Viktorin J.: Visegrád hajdan i. m. 68–59.
80 Viktorin J.: Visegrád hajdan i. m. 79.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 549

a szlovák nemzeti emlékhely megteremtésére törekedett Hollý síremlékének

felállításakor, és aztán közel egy évtizedig a szlovák irodalom egyértelmûen nél-
külözhetetlen háttérfigurája volt, miért döntött úgy, hogy kimagasló szervezõ-
képességét a visegrádi magyar nemzeti emlékhely megteremtésének érdekében
használja ki?

4. Egy végakarat rejtelmei

Jozef Viktorín életét — utolsó hónapjaiban —, 1874 elsõ felében elviselhe-
tetlen fejfájások, görcsök, rohamok keserítették meg. Egy idõ után már papi te-
endõit sem tudta ellátni, s utolsó napjaiban a kortársak megfogalmazása sze-
rint alig volt „tiszta pillanata.” 1874 júliusában ezért két visegrádi polgár az ir-
galmas-rendi barátok budai kórházába kísérte, ám ott már nem tudtak segíteni
rajta: 1874. július 20-án hajnalban az ápoló holtan találta szobájában, átvágott
nyaki ütõerekkel. Ha belepillantunk a boncolási jegyzõkönyvbe, amely szerint
fejében négy nagyobb, és számos kisebb daganatot találtak,81 alighanem igazat
adhatunk a kórházi bejegyzésnek, miszerint „be nem számítható állapotban vé-
gezte az Öngyilkosságot.”82
Viktorin egyre súlyosbodó panaszai miatt 1874 januárjában végrendelke-
zett. Végakaratában 2000 forintot hagyott a cseh Lipová venca alapítványnak
azzal a céllal, hogy ebbõl kizárólag szlovák és cseh nyelvû szépirodalmi és filoló-
giai könyveket adjanak ki, és, bár hagyott ugyan 100–100 forintot a Matica
slovenskára, a Szent Adalbert egyesületre és a znióváraljai szlovák gimnázium-
ra is, ezeken túl azonban még hét külföldi (cseh, délszláv és orosz) és két ma-
gyar irodalmi egyesületet (a Magyar Írók Egyletét és a Kisfaludy Társaságot) is
támogatott ugyanekkora összegekkel. Elsõre meglepõnek tûnhet, hogy a szlo-
vák irodalom legnagyobb szervezõje az irodalmi célra hagyott 3100 forintjának
kevesebb, mint tizedét, mindössze háromszáz forintot hagyott szlovák intézmé-
nyekre, és ez az adat akár azt is alátámaszthatná, hogy 1866 után Viktorin va-
lóban elfordult a szlovák nemzeti törekvésektõl. A végrendelet záradékából
azonban kiderül, hogy ez egy óvatos, elõrelátó és nagyon ügyes taktika volt,
amellyel végeredményben azt biztosította, hogy vagyona jelentõs része mégis
csak szlovák célokat szolgáljon. Viktorin ugyanis ebben a záradékban úgy ren-
delkezik, hogy a Lipová vencának hagyományozott összeg halála után öt évvel
automatikusan kerüljön a Matica slovenská kezelésébe, de csak abban az eset-
ben, ha az egyesület Magyarországon zavartalanul mûködhet és semmilyen ve-
szély nem fenyegeti.83 Viktorin alighanem érzékelte a magyar politikai elit ép-
pen ekkoriban, 1873–1874 körül lezajló nemzetiségpolitikai paradigmaváltását
és a Deák és Eötvös által fémjelzett liberalizmus háttérbe szorulását a Grün-
wald-Tisza féle hatalmi etatizmussal szemben.84 Óvatossága nem is volt alapta-
81 J. Ráth: Jozef Viktorin i. m, 1874b. 133–137.
82 Budapest Fõváros Levéltára, VIII. 1115. Irgalmas Rend Nyilvános Jellegû Budapesti Kórhá-
zának iratai. 33. Betegfelvételi könyv 1874–1877.
83 Az eredeti, latin nyelvû végrendeletet lásd ASSV, Fasc. 160. è. 1. Részleteket közöl belõle

szlovákul: Národné noviny, 1874. szeptember 15. 109. sz.

84 Demmel József: Pánszlávok a kastélyban. Justh József és a szlovák anyanyelvû magyar ne-

messég elfeledett története. Pozsony, 2014, 214.

550 DEMMEL JÓZSEF

lan – ha vagyonát a Matica slovenskára hagyja, halála után egy éven belül, 1875
õszén zárolták volna a Matica elleni kormányzati támadás során, majd évtize-
dekkel késõbb magyar kormányzati célokra használták volna fel.85
Ez a taktikus záradék azonban még rejtélyesebbé teszi Viktorin „kirán-
dulását” a magyar nemzeti múltba, hiszen kiderült, hogy 1866-ban nem válto-
zott meg nemzeti identitásának irányultsága: továbbra is — élete végéig — a
szlovák irodalom fejlesztését, a szlovák nemzeti öntudat megerõsítését tartotta
szem elõtt.
Szlovák irodalomszervezõi tevékenységének feladására ugyanakkor van
egy ésszerû magyarázat. Viktorint ugyanis 1864 és 1865 folyamán onnan érték
támadások, ahonnan a legkevésbé számított volna rá – a szlovák nemzeti moz-
galom irányából. Jozef Miloslav Hurban, akivel fiatal korukban közeli barátok
voltak, és aki sokszor hivatkozási alapot jelentett Viktorinnak,86 az általa szer-
kesztett Cirkevné listyben — tõle egyébként megszokott módon — éles hangvé-
telû cikkekben támadta meg Viktorint. A Lipában közölt, külföldi írók rövid
szövegeit tartalmazó idézetgyûjteménye87 miatt Hurban materializmussal, de-
kadens irodalmi minták felmutatásával, a szlovák közösség vallásos, erkölcsös
meggyõzõdésének a rombolásával, a szláv ideálokhoz és a szabadsághoz való vi-
szonyának a meggyengítésével vádolta.88 Hogy Viktorint milyen érzékenyen
85 Bár szorosan nem tartozik tárgyunkhoz, a végrendelet felveti Viktorin életének egyik legna-

gyobb rejtélyét (amely azonban irodalomszervezõi tevékenységének hátterében is markánsan megje-

lenik), nevezetesen Viktorin anyagi helyzetének a kérdését. Azt ugyanis tudjuk, hogy Viktorin kifeje-
zetten szegény családba született, s hogy tanulásának költségeihez magának is hozzá kellett járulnia
magántanítói feladatok ellátásával. Azt is tudjuk, hogy a nyilvánvalóan alacsony fizetéssel járó káplá-
ni életszakasz nála szokatlanul hosszú ideig, két évtizedig elhúzódott, s rendes papi fizetést csak éle-
te vége fele, 1866-tól, azaz 44 éves korától kaphatott, bár egyes szlovák szerzõk a visegrádi plébánia
szegénységét is kiemelik (Jozef Škultéty: Palárik a Viktorin. Na storoènú pamiatku ich narodenia. In:
Slovenské pohlady (1922) 4. 243.). Az is nyilvánvaló, hogy a korban a szlovák szépirodalmi kötetek
kiadása nem tartozhatott a jelentõsebb anyagi haszonnal járó tevékenységek közé – az elõfizetés út-
ján elérhetõ kör legjobb esetben is 4-500 fõs volt, s ennél többet alighanem könyvkereskedésekben
sem adhattak el, ráadásul tudjuk, hogy Viktorinnak a legtöbb kiadványából jelentõs mennyiségû re-
mittenda maradt. Azt is tudjuk, hogy Viktorin életében bõkezû mecénás volt, rengeteg pénzt adomá-
nyozott számára fontos, jótékony célokra (a visegrádi iskola éppúgy 100 forintot kapott tõle, mint a
Szent Adalbert Egyesület vagy más intézmények, és a visegrádi restauráció kezdeti költségeit is egy-
maga viselte). Mindebbõl arra következtethetnénk, hogy a szerény fizetésébõl, ha meg is tudott spó-
rolni valamit, azt mind elosztogatta jótékony célokra. Ehhez képest végrendeletében egy komoly va-
gyont, 7-8000 forintnyi összeget hagyott különféle irodalmi egyesületeknek, szlovák intézményeknek
és rokonainak. Saját síremlékére annyi pénzt hagyott (400 forintot), amennyibõl (szlovák, össz-
nemzeti gyûjtésbõl) húsz évvel korábban Ján Hollý számára egy mellszoborral koronázott, impozáns
síremléket emelt. Sõt, a szerény kápláni fizetésbõl emellett arra is futotta, hogy ha már Hollý emlék-
mûve révén kapcsolatba kerültek, Dunajskýval saját magáról is csináltasson egy bronz mellszobrot.
Hogy érzékelni lehessen ennek a luxus-jellegét, érdemes megjegyezni, hogy az 1918 elõtti szlovák
nemzeti szobrászat összesen ebbõl a két alkotásból áll (J. Mésároš: Kultúrne snahy i. m. 261.)
Viktorin ezen vagyonosodására nem találtunk megfelelõ magyarázatot.
86 Útirajzaiban pl. Hurban 1841-es Cesta slováka ku bratrùm slavenským na Moravì a v

Èechách címû útleírását vette alapul. Pl. Jozef Viktorin: Cestopisné zlomky. Výlet do Mehádie a
Bielohradu. In: Lipa, 1 (1860). 155–212.
87 Jozef Viktorin: Myšlienky inojazyèých mu¤ov výteèných. In: Lipa 3 (1864) 369–392.
88 J. Mésároš: Kultúrne snahy i. m. 598. A szlovák szakirodalom ebben a vitában általában

Viktorin pártjára állt, s még Hurban életrajzírója, Tomáš Winkler is elítéli ezt az éles kirohanást.
Tomáš Winkler: Perom a meèom. Biografia J. M. Hurbana. Bratislava, 1982. 219–220.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 551

érinthette Hurban cikke, jól mutatja, ahogy Andrej Sládkoviènak írt errõl: „ez a
hlbokéi gyilkosvezér és irodalmi jezsuita erkölcsi meggyilkolásomra törekszik”89
Viktorin ugyan nem elõször került szembe Hurbannal. A hlbokéi evangé-
likus lelkészre — a Slovenské národné novinyben megjelent, itt idézett cikké-
nek tanúsága szerint — 1848-ban még felnézõ káplán az 1850-es évek elején a
cseh irodalmi nyelv mellé állása miatt éles bírálatot kapott barátjától,90 és ké-
sõbb is került sor pengeváltásra köztük.91 1864-es vitájuk azonban nem maradt
kettejük párbaja, ugyanis Viktorin nem sokkal Hurban kritikájának olvasása
után újabb frontot nyitott, és a Peštbudínské vedomosti hasábjain Június álné-
ven92 éles hangon megtámadta öt szlovák folyóirat (az Obzor, a Slovesnos´, a
Sokol, a Národný uèitel és a Slovák) szerkesztõit. Viktorin kritikája szerint
ugyanis e lapok nem hirdették meg Martin Hattala szlovák nyelvtankönyvének
megjelenését.93 Nem tudjuk pontosan, mi állhatott Viktorin kifakadásának a
hátterében,94 az azonban bizonyos, hogy vesztes csatát kezdeményezett egy
olyan ügyben, amely — legalábbis számunkra — nem tûnik elsõdleges fontos-
ságúnak. Jonáš Záborský (aki nem mellesleg saját drámáinak kiadását, illetve
fogadtatását is féltette a Viktorin által megkezdett vitától) óva intette barátját:
„Azt írja, hogy a nemzetnek dönteni kell Önök és az újságírók között. Az Isten
óvja Önt ettõl! Kollárnak európai neve volt, a nemzet határtalan bizalmát él-
vezte és ennek ellenére õt csúfosan tönkretették, minden tisztelettõl megfosz-
tották és legvégül még sírba is taszították. Ha ezt ezek a parricidák megtették
és megtehették, mondja, mit várhat Ön? A hlbokéi paszkvillusíró [azaz Hur-
ban] az újságírókkal tart […] Hurban felett valamikor szigorúan fog ítélkezni
az utókor, de most a hurbanlatorkodás [sic] még divatban és teljes erejében
van.”95 Záborský, aki hasonló viták miatt szorult a szlovák nemzeti mozgalom
és a korabeli szlovák közélet perifériájára (és akit épp Viktorin mozdított ki eb-
bõl a helyzetbõl), nem véletlenül óvta Viktorint. Hurban és az említett lapok
szerkesztõi összezártak, majd leleplezték Viktorint, és az egész szlovák társa-
dalmi nyilvánosságot lefedõ ellentámadásba lendültek. Közös nyilatkozatban
utasították vissza Viktorin vádjait,96 Hurban hosszú, személyeskedõ írásban tá-
89 M. Gašparík: Lipa i. m. 456.
90 M. J. H. [Jozef Miloslav Hurban]: Èo všetko òeskusíme! In: Slovenské pohlady, II/1. 27. 1851.
július 25.
91 N. N. [Jozef Miloslav Hurban]: Lovec literárny. In: Slovenské pohlady, III/11. 1852. március

17. 91 – 92.
92 A szlovák szövegkiadás általában Palárikkal azonosítja Júniust (pl. Listy Viliama Pauliny-

Tótha Maríne Hod¤ovej. Bratislava, 1961, 187.), holott Záborský és Viktorin levelezésébõl (J.
Záborský: Korešpondencia i. m. 281. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1864. október 17-én.) és a
kortársak reakcióiból egyértelmû Viktorin szerzõsége (Ján Kalinèiak pl. amikor bekapcsolódott a vi-
tába, Júniust következetesen „a mi V. Jóskánk”-ként emlegeti. Ján Kalinèiak: Slovo o „zaslanom”
Juniusa. In: Sokol, 1864. december 24. 24. sz. 472–474.
93 Peštbudínské Vedomosti, 1864. 51. sz.
94 Azt tudjuk, hogy Viktorin, integratív szerepei ellenére polemikus alkat volt, és nem csak

Hurbannal keveredett személyeskedõ vitába, hanem a Slovenské národné noviniban olvasható idé-
zett cikkei kapcsán is.
95 J. Záborský: Korešpondencia i. m. 280. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1864. augusztus 25-én.
96 Sokol, 1864. június 30. 12. sz. 238-240.; K povšimnutiu. In: Sokol, 1864. július 15. 13. szám. 258–259.

Pauliny-Tóthék szervezett fellépésének hátterét lásd: http://zlatyfond.sme.sk/dielo/1359/

Pauliny-Toth_Listy-Marine-Hodzovej/26#id2590733#ixzz3QUmA UtRt Letöltés ideje: 2015. március 10.
552 DEMMEL JÓZSEF

madt neki egykori barátjának,97 Viliam Pauliny Tóth, a Sokol mellett az elsõ
szlovák élclap, sokszor a belsõ viták lefolytatásának terepéül használt98 Èer-
nokòa¤ník szerkesztõje pedig kíméletlenül kifigurázta „Júniust”.99 Még az írói
pályájának újjászületését Viktorinnak köszönõ Ján Kalinèiak is elítélte
Viktorin kemény hangvételét és álnév mögé rejtõzõ támadását.100 Ha igaznak
tarthatjuk Jonáš Záborský kijelentését, miszerint „minden folyóiratunk a hur-
banisták, a mi elkeseredett, esküdt ellenségeink kezében van,”101 Viktorinnak
alighanem esélye sem volt ebben a küzdelemben. A Viktorin elleni támadások
még egy évvel késõbb is tartottak, ahogy Záborský fogalmaz: „az a hlbokéi lator
nem akarja, hogy újra életre keljen az, akit õ egyszer erkölcsileg megölt már, a
többiek meg úgy figyelnek rá, mint kutyák az urukra, hogy csaholhatnak-e.”102
Ezek után megérthetjük, Viktorint mennyire érzékenyen érinthették ezek a tá-
madások, ahogy azt is, hogy 1865 után miért vonult ki önkéntesen a szlovák
közéletbõl.
Ezek a támadások mindazonáltal csak Viktorin szlovák nyilvánosságtól
való elfordulását magyarázzák, s nem adnak választ a magyar nemzeti emléke-
zethely létrehozásában betöltött szerepére. Ugyanakkor érdemes még vissza-
térnünk a Jonáš Záborskýval folytatott levelezésére. A Viktorinhoz hasonlóan
kitaszított szerepben lévõ Záborský ugyanis azt írta 1865. augusztus 18-án:
„tudja, min dolgozom most? Néhány publikálatlan drámámat magyarra fordí-
tom. A szlovákokért akartam dolgozni a halálomig. De mit tehetek, ha a szlová-
kok megvetik a mûveimet? Nem kényszeríthetem õket arra, hogy elfogadják a
mûveim […] átlépek a magyar irodalom mezejére, ez Hurban átkozott mûködé-
sének eredménye.”103 Nem tudjuk, válaszolt-e erre valamit Viktorin, és hogy
egyetértett-e Záborský döntésével, vagy megpróbálta lebeszélni róla? Azt sem
tudjuk, az eszében járhattak-e évekkel késõbb Záborský sorai, amikor a viseg-
rádi várromok restaurálásának projektjét megtervezte, az viszont bizonyos,
hogy Záborský lépéséhez hasonló attitûdöt regisztrálhatunk Viktorin e tetté-
ben is.
Ha Viktorin váltásának jellegét be akarjuk azonosítani, érdemes összevet-
nünk a Visegrádról az 1858-as Concordiába csehül megírt cikkét az 1872-ben, a
restaurálási munkálatok elsõ nagy szakasza után magyarul és németül kiadott
kismonográfiájával. Ebbõl ugyanis kiderül, hogy Viktorin váltása látványos volt
ugyan, de valójában nem jelentett teljes fordulatot. Vannak ugyan különbségek

97 Jozef Miloslav Hurban: Svetielka do tmavých strán Slovenska. In: Sokol, 1864. november 15.

21. sz. 413–419.

98 Daniela Kodajová: Odrodilci a nepriatelia. In: Storoèie škandálov. Aféry v moderných dejinách

Slovenska Bratislava, 2008, 28–34.

99 J. Záborský: Korešpondencia i. m. 281. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1864. október

17-én.
100 J. Kalinèiak: Slovo i. m. 472–474
101 J. Záborský: Korešpondencia i. m. 287. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1865. január

9-én.
102 J. Záborský: Korešpondencia i. m. 292. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1865. április

28-án.
103 J. Záborský: Korešpondencia i. m. 300. Jonáš Záborský Jozef Viktorinnak 1865. augusztus

18-án.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 553

a két írás között, de ezek nem sokkal jelentõsebbek, mint amit az eltérõ olvasó-
közönség igényei indokolnak, sokszor pedig csupán arról van szó, hogy Viktorin
ismeretei alaposabbak voltak 1872-ben, mint 1858-ban. Ilyen például, amikor a
város alapítóiként szlovák mûvében még a szlávokat, magyar munkájában vi-
szont a rómaiakat jelöli meg, hiszen könnyen lehet, hogy 1858-ban egyszerûen
még nem ismerte ezt az adatot. Hiszen azt magyar munkájában is kiemeli, hogy
a város neve szláv, és hogy a felsõ várat szlávok alapították, sõt, még a békesze-
retõ szláv nemzetrõl szóló kollári szlovák nemzetkarakterológiát104 is beemelte
e magyar elbeszélésbe. Ahogy Viktorin fogalmaz: „A szlávok, habár általában
véve békeszeretõ s inkább földmíveléssel, mint harczi kalandozásokkal foglal-
kozó nemzet, nem mulasztották el” tovább építeni a várat. A fellegvár építésé-
hez szükséges kitartást is a szláv nemzeti jelleggel magyarázta: „Ehhez járult a
szlávok jelleme, a kik, minthogy hegyes vidékekrõl származtak s ilyeneken örö-
mest telepedtek le.”105 A két munka közti különbség elsõsorban nem tartalmi,
hanem retorikai szinten jelenik meg. Szlovák munkáját még úgy zárta, hogy
„Isten veletek, ti szláv vár örökkévaló emlékei! […] Éljenek az alapítók és utó-
daik!”106 Magyar írásában ezzel szemben erõteljesen kidomborította a magyar
hazafias retorikát. Erre jó példa, hogy a visegrádi vár romos állapota miatt két
alkalommal is (kifejezetten sarkosan) az osztrák katonaságot tette felelõssé.107
Ugyanakkor magyar munkájában nem titkolta cseh nyelvû írását, sõt, hivatko-
zási alapnak, kiindulási pontnak használta. „Igaz, hogy már 1858-ban én is kö-
zöltem „Concordia” czímû évkönyvemben Visegrádnak történelmi helyrajzát;
— így Viktorin — azonban eltekintve attól, hogy ezen értekezésem nem önálló,
hanem csupán egy tartalmas szépirodalmi könyvben jelent meg, s e könyv is
rég elfogyott már: akkori dolgozatom egy egészen más olvasókörnek volt szán-
va, s nem bír semmi vonatkozással arra, amit jelen leírásommal elérni aka-
rok.”108 A magyar könyv borítóján ráadásul hirdeti is korábbi, zömmel szlovák
nyelvû munkáit.109
Láthatjuk tehát Visegrád példáján, hogy a szlovák nyelvi érdekképviselet
és irodalomszervezés, valamint a magyar nemzeti emlékezet erõsítése Viktorin
életében korántsem jelent meg olyan ellentmondásként, mint ahogy azt elsõ
pillantásra feltételeztük: mindkét munkában szláv nevû, részben vagy egész-
ben szláv alapítású várnak tartja, amely azonban Magyarország történelmében

104 Kiss Szemán Róbert: Ján Kollár, avagy a szláv nemzet jótulajdonságai? In Uõ: „… garázda

emberek az Etymologusok”. Irodalmi tanulmányok. Budapest, 2008. 48–68.

105 Viktorin J.: Visegrád hajdan i. m. 5-7.
106 J. Viktorín: Vyšegrad i. m. 192.
107 Viktorin J.: Visegrád hajdan i. m. 42. 45. „osztrákok voltak azok, kik Visegrádot szándéko-

san rombolták szét. […] Visegrád várának szándékos szétrombolását mint örökké tartandó szé-
gyenfoltot megbélyegezzük!”
108 Viktorin J.: Visegrád hajdan i. m. 2.
109 A váltás egyébként sikeres volt, hiszen a legfontosabb magyar történeti folyóirat ismertetõ-

je elismerõen nyilatkozott Viktorin mûvérõl: „A derék és buzgó lelkész úr szorgalmasan össze-

gyûjté s fölhasználá a tárgyára vonatkozóleg eddigelé nyomtatásban megjelent adatokat, […] a
restaurationalis munkálatok történetét pedig különösen részletesen, okmányszerûleg tárgyalja. A
83 lapnyi füzet […] igen hasznos kézikönyvül szolgáland a Visegrádra kirándulóknak, ajánljuk is e
czélra.” Századok 6 (1872) 7. 497.
554 DEMMEL JÓZSEF

is különös jelentõségre tett szert, s a két munka közti különbség még elfogad-
ható az eltérõ olvasóközönség számára történõ „finomhangolás” keretei között.
Az azonban, hogy volt oka elfordulni a szlovák közélettõl, illetve, hogy a saját
Visegrád-képéhez tulajdonképpen ezen fordulat után is hû maradt, még nem ma-
gyarázza, hogy a Hollý emlékmûvével szlovák nemzeti emlékezethelyet létrehozó
Viktorin miért nem elégedett meg a romok feltárásával, régészeti búvárkodással, s
miért törekedett például a „magyar nemzeti Valhalla” létrehozására?
Az egyik ok egy praktikus szempont volt, amelyet Viktorin maga is hang-
súlyozott. A visegrádi romok restaurálása óriási összegeket emésztett fel, ame-
lyet egyedül úgy tudott elõteremteni, ha a magyar politika irányítóit meggyõzi
a helyreállítás fontosságáról és a kezdeményezés mögé állami forrásokat állít.
Viktorin, amint erre teljes életpályája példa, kiváló szervezõ volt, pontosan tud-
ta, hogy milyen célokat milyen eszközökkel lehet elérni. Márpedig ha egy
1848-ban pánszlávizmussal kompromittálódott, és magyar körökben is szlovák
tájékozódásáról ismert pap egy szláv nevû és részben szláv alapítású vár resta-
urálására szerette volna rávenni a magyar kultúrpolitika döntéshozóit, akkor
minden kétségüket el kellett oszlatnia az iránt, hogy ez a kezdeményezés való-
ban a magyar nemzet érdekében áll-e? Ezt a célt szolgálta Zách Klára attraktív
emlékünnepélye és a nemzeti valhalla ötlete is (amely utóbbiból — ezt Viktorin
alighanem elõre sejtette — végül semmi sem lett).
A két nemzeti emlékezet ilyen kreatív ötvözése ugyanakkor már az elvte-
len opportunizmus gyanúját veti fel; ha azonban áttekintjük Viktorin politikai
nézeteinek alakulását, kiderül, hogy ez az egyensúlyozás egy következetesen
képviselt elv volt, amely már legelsõ, fiatalkori írásaiban is megjelent. Viktorin
(alighanem a nála gyakorlottabb politikai gondolkodó barátját, Palárikot követ-
ve) egészen fiatal korától kezdve a liberalizmus és az alkotmányosság híve volt,
és következetesen úgy gondolta, hogy a szlovák érdekeket az önálló, független
szlovák szellemi élet fejlesztésével, az irodalmi nyelv és a szlovák nemzeti iro-
dalom népszerûsítésével, de nem külsõ erõ támogatásával, hanem a szlovákság
saját, reális ereje és lehetõségei figyelembe vételével, a törvények betartásával
és a magyar politikai kereteket kitöltve lehet képviselni. Elsõ, nemzeti ellenté-
tekrõl szóló vitacikkében (komoly francia államjogi szakirodalmat is felhasz-
nálva) a szlovák nemzeti mozgalom alkotmányos törekvéseirõl, a magyar törvé-
nyeket tiszteletben tartó szlovák nyelvmûvelésrõl értekezett,110 míg a Štúr lap-
jában megjelent leglelkesebb írása a szobotistyei kaszinóról szólt, ahol az alapí-
tók a szlovák nyelvet a magyarral egyenrangúvá tették.111 1848-ban ráadásul —
Hurban kissé epés megjegyzése szerint — amellett érvelt, hogy a szlovák politi-
kai törekvéseknek nincs meg a megfelelõ támogatottságuk a szlovák társada-
lomban. A Concordia szerkesztõjeként pedig arra kérte a szerzõket, hogy libe-
rális szellemben írjanak.112 1861-ben végül — bár barátai, Kalinèiak és Hurban

110 Z ústavu duchovnjeho v Trnave …..i. [Jozef Viktorin]: Prjehlad èasopisou. In: SNN, 1846.

március 10, 64. szám 254-255. Z ústavu duchovnjeho v Trnave …..i. [Jozef Viktorin]: Prjehlad
èasopisou. In: SNN, 1846. március 13, 65. szám 258–259.
111 [Jozef Viktorin]: Z pod Bjelej Hori. In: SNN, 1847. november 12. 235. sz. 938 – 939.
112 M. Gašparík: Concordia i. m. 186.
 JOZEF VIKTORIN SZLOVÁK ÉLETMÛVE ÉS A VISEGRÁDI VÁRROMOK 555

óvták ettõl113 — a magyar liberális politikával való megegyezés lelkes híve lett.
Nagyon is jellemzõ ezért, hogy a J. R. monogram mögé rejtõzõ nekrológírója a
magyar liberális politika eltûnését, a szlovákellenes etatizmus 1874-es elõretö-
rését sejti/sejteti halálának okaként: „Politikai tekintetben nagyon sokat várt a
liberalizmustól és különösen a magyar liberalizmustól. A liberalizmus, és külö-
nösen a magyar liberalizmus tettei, mindenekelõtt a nem magyar nemzetek vo-
natkozásában kétségtelenül mély benyomást tettek lelkére. Élete utolsó napjai-
ról, rövid újsághíreket leszámítva, még semmi sem ismert. Ki tudja, hogy nem
vált-e politikai-nemzeti hitében és reményeiben való csalódottságának áldoza-
tává?”114 Az öngyilkosság és a magyar liberalizmusba vetett bizalom megrendü-
lése közti összefüggéssel kapcsolatban J. R. — a boncolás eredményének tükré-
ben — ugyan alighanem tévedett,115 ugyanakkor érdemes arra is figyelnünk,
amit Viktorin és Visegrád kapcsolatáról írt: „[Viktorin] feladatának tartotta,
hogy a Vysehrad [sic!] várának maradványait, a szláv hatalom ezen õsi emlékét
és Magyarország királyainak erõsségét [kiemelés tõlem – D. J.] a feledés romjai-
ból a tisztelet, a történelmi megbecsülés és a hazafias értékelés napsugarára
emelje.”116 Ez a vélemény pedig azért is érdekes, mert a J. R. jel feltehetõleg azt
a Jozef Ráthot rejti, aki Viktorin Visegráddal kapcsolatos szándékait a legjob-
ban ismerhette, hiszen Viktorin utolsó, visegrádi éveiben az egyik legközelebbi
bizalmasa, végül végrendeletének kijelölt végrehajtója volt.
Azt alighanem soha nem fogjuk már megtudni, mi járt Viktorin fejében,
amikor elkötelezett szlovákként a magyar nemzeti emlékezet egyik legfonto-
sabb helyét létrehozta, ugyanakkor alighanem Visegrád õsi szláv múltja, a szlo-
vák–magyar kiegyezés szimbolikus és rejtett rétegei, a magyar liberalizmus
iránti bizalom és az alkotmányos hazában leélt tevékeny élet eszméje által ha-
tárolt gondolati keretek között kell keresnünk a választ.

AN EXCURSION INTO HUNGARIAN NATIONAL?

The Slovak Oeuvre of Jozef Viktorin and the Castle Ruins of Visegrád

by Demmel József
(Summary)

The Castle of Visegrád is one of the best known and most popular places of memory of
Hungarian national past. It is far less known, however, that the exploration of the ruins at Visegrád
and their transformation into a Hungarian place of memory was initiated and completed by Jozef

113 ASSV, Fasc. è. 50. 13–19. Ján Kalinèiak Jozef Viktorinnak 1861. január 12-én. Ján Kalin-
èiak Jozef Viktorinnak 1861. október 13-án. ASSV, Fasc. è. 50. 21–29. Jozef Miloslav Hurban Jozef
Viktorinnak 1861. május 23-án.
114 J. Ráth: Jozef Viktorin i. m. 1874a.
115 Igaz, J. R. késõbb is, amikor már ismerte a boncolás eredményét, megpróbált kapcsolatot

keresni a betegség (agydaganat) és az országos politikai klíma változása között. J. Ráth: Jozef
Viktorin i. m, 1874b. 136–137.
116 J. Ráth: Jozef Viktorin i. m. 1874a.
556 DEMMEL JÓZSEF

Viktorin, who in 1848 was locked up in prison for half a year by the Hungarian authorities on
charges of Panslavism, is known in Slovak scholarship for his Slovak national zeal, and, moreover, is
regarded by Slovak historians and literary historians as one of the most talented promoter of Slovak
literature of his time. What exactly Viktorin had in mind when, as an engaged champion of Slovak
nationalism, he set about the creation of what soon became one of the most important places of
Hungarian historical memory, cannot be reconstructed, of course. What seems certain, however, is
that the possible answer should be looked for in a conceptional framework constituted by the ancient
Slav past of Visegrad, the symbolic and hidden layers of Slovak-Hungarian compromise, Viktorin’s
trust in Hungarian liberalism, and by the idea of an life spent in a constitutional fatherland.