Clark Darlton: Hádész/Számúzöttek

CLARK DARLTON
Fordította: Szilvásy György

A borító Borbás György munkája
HÁDÉSZ
—
A SZÁMŰZÖTTEK
VILÁGA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Clark Darlton: HÁDÉSZ — a száműzöttek világa
Clark Darlton: Hades — Welt der Verbannten

Verlag Arthur Moewig GmbH, Rastatt
Copyright © 1966 und 1982 by Walter Ernsting
Hungarian translation © Szilvásy György

ISBN 963 02 8469 3
Kiadta a Gulliver Lap— és Könyvkiadó
kereskedelmi Kft.
A kiadásért felel: a Gulliver Kft. igazgatója
Felelős szerkesztő: Nagy Éva
Szerkesztő: Domina Márta
A fordítást az eredetivel összevetette: Nyirkos Ibolya
Készült 7,07 (A/5) ív terjedelemben
Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda
Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató
Munkaszám: 90—1131
2
ELSŐ FEJEZET
Rog Carter a fapriccsen ülve mereven bámulta a szürke betonfalat.

Már egy hete poshadt — indulásra várva — ebben a szűk, büdös,
ablaktalan cellában. Az erős rácsokkal védett szellőzőlyukon még a
levegő is alig talált magának utat. A páncélozott, robbanásbiztos
acélajtót lehetetlen áttörni, a zár pedig csak a szolgálatban lévő őr
biohullámaira reagál.
A szökés lehetetlen. Innen csak akkor juthat ki, ha szabadon
bocsátják, vagy ha a Hádészra deportálják.
Carter tudta, őt nem engedik ki többé. A kormány elleni
összeesküvés vádjával ítélték el, és ennél nagyobb bűn nem létezik a
Földön. A halálbüntetést már régen eltörölték, helyette ott a Hádész. A
büntetőbolygó a deportáltak kivégzésének legördögibb módja:
eltemettetve a világegyetem hermetikusan elzárt csücskében, élni a
folyamatos megsemmisítés állapotában
— Mire is vállalkoztam? — morfondírozott magában a harmincas
évei közepén járó, magas, aszketikus alkatú férfi. — Persze, most már
nincs visszaút. A következő transzporttal őt is elviszik. Fegyenc, akit arra
ítéltek, hogy élete hátralevő részét a Hádészon töltse. Azon a bolygón,
melyet kedvező éghajlati adottságai ellenére is pokollá változtattak lakói.
Mi vár rá gyilkosok, rablók, többszörösen visszaeső gonosztevők között?
Rettegni, vagy — ha élni akar — bűnözővé válni? Igen, bűnözővé! Agya
makacsul ellenállt e fogalom értelmezésének.
Az acélajtó bioáramú zárja zümmögni kezdett, s néhány
másodperccel később halk suhanással kinyílt. Egyenruhás őr állt a
bejáratnál, lövésre készen tartva bénítópisztolyát.
— Jöjjön velem, Carter!
A fogoly felemelkedett. Tudta, az őrök nem állnak szóba a rabokkal,
mégsem bírta ki, hogy meg ne kérdezze:
— Miért?
Legnagyobb csodálkozására azonnal választ kapott.
— Megkapja az igazolványát. — A smasszer rosszindulatúan
felröhögött. — Az útlevelét... a pokolba.
Rog tudta, miről beszél a másik. Nem kérdezett többet, szó nélkül
követte. Az agyhullámait rögzítik, pozitronfóliára másolják, és a karján
beültetik a bőr alá. Ettől fogva a fegyencet az ellenőrző műszerek bárhol,
bármikor tévedhetetlenül azonosítják. A pozitronlap soha sem tűnik el,
hamisítani lehetetlen, véglegesen beágyazódik a szövetekbe. Legfeljebb
műtéti úton lehetne eltávolítani, de a lenyomata akkor is ottmaradna.
A műtőszobában komor tekintetű, mogorva orvos fordult a fóliát
ellenőrző technikus felé:
— Kész?
Az elégedetten bólintott, s óvatosan egy műszerbe helyezte a
pozitronlapot.
— Gyűrje fel az inge ujját — mordult páciensére az orvos.
Az operáció gyorsan és fájdalommentesen zajlott le. Carter
véletlenül a technikusra pillantott. A férfi szemében mintha a részvét
parányi szikrája csillant volna.
3
— Az enyhe, feszülő érzés néhány nap alatt elmúlik — közölte a

doktor személytelenül, inkább a műszereknek címezve szavait.
— Sok szerencsét — búcsúzott Cartertől a technikus, megeresztve
egy félszeg mosolyt.
A fegyencet visszavezették a cellájába.
— Mikor? — kérdezte az őrt.
— Még két napja maradt.
Kattant a zár. A fegyenc ismét magára maradt.
Tehát holnapután.
A száműzötteket szállító űrhajó nem közlekedik rendszeresen. Néha
hónapokig tart az elviselhetetlen várakozás.
Carter szerencsésnek érezhette magát: a pokolra várni rosszabb,
mint maga a pokol.
Az indulást megelőző este tíz férfi és egy nő zsúfolódott össze az

űrállomás levegőtlen zárkájában. A szökést teljes bizonyossággal kizáró
óvintézkedések ellenére még össze is láncolták a rabokat. Carter jobbját
a nő bal kezéhez bilincselték.
A férfi — mivel mást úgysem tehetett — hosszasan vizsgálgatta
társát. A húsz év körüli lány nyugodt, barna szemei határozottságot
sugároztak. Vékony vonalú, büszke szája belső erőről, tartásról
árulkodott.
— Milyen fiatal... és már bűnöző? — szólította meg Carter
hunyorogva. Arcvonásai jelezték, hogy nem komolyan beszél.
— Fogja be a száját!
— De Betty, miért vagy ilyen barátságtalan? Hiszen szép közös
utazás áll előttünk!
— Nem nyert! Én a másik vagyok — intézte el foghegyről Cartert a
lány. Sugárpisztollyal hadonászó őr lépett a cellába. — Tilos
beszélgetni! — mordult rájuk. — A Hádészon majd bőven lesz idejük az
élet szépségéről cseverészni. Ha megérik.
A lány gyűlölettel teli pillantást vetett az őrre. Carter csak vigyorgott.
A rabok közömbösen vették tudomásul az incidenst. Sokkal inkább az
űrhajó kötötte le figyelmüket, amely nemsokára örökre elszakítja őket a
Földtől.
A Nap már hanyatlóban volt. Carter hunyorgott a szemébe világító
sugaraktól. Csak remélhette, hogy minden a terv szerint alakul, és nem
utoljára látja ezt az életet, otthont jelentő csillagot. Esze ágában sem volt
hátralévő éveit egy idegen bolygón tölteni.
Nem ő lenne az első, akinek sikerül megszöknie a száműzöttek
bolygójáról.
— Hogy hívnak? — kezdeményezte újra a beszélgetést, miután az őr
távozott. Válasz azonban nem érkezett.
— Kis bestia! — gondolta a férfi. — Egy-két nap, s örülni fogsz, ha
szólhatsz hozzám. Majd megtanulod: a fegyenc barátok nélkül halott.
Hajnalra befejeződött a berakodás. Az őrök sorba állították őket, s a
menet elindult a cirkáló felé. Carter visszafordult, hogy még egy utolsó
pillantást vessen a tájra. Ki tudja, látja-e még valaha? Libasorban léptek
be az űrhajóba. Az ellenőrzőműszer letapogatta pozitronjeleiket. Minden
rendben.
4
Mindannyiukat közös cellába zárták. A bilincset még itt sem vették le

róluk, bár megszökni innen éppoly lehetetlen volt, akár a börtönből.
Egyszer azonban mégis megtörtént. Ron Bar kérnek sikerült. Két őrt
elintézett és ellopta az egyik űrcirkálót. Ennek már öt éve. Azóta
szigorították meg a biztonsági intézkedéseket. Az a hír járta, hogy Ron
Barker él. Az elmúlt öt évben harminchét foglyot szabadított ki,
mindegyiket útközben a Hádész felé. Egy éve viszont már senkinek sem
sikerült megszöknie.
Barkert senki sem ismeri. Azóta sem bukkantak a nyomára, a
pozitronvizsgáló sem tudta azonosítani. Vagy a hártyát sikerült
eltávolítania, vagy beépített emberei voltak az őrségben. Esetleg
mindkettő.
A klímaberendezés elviselhető hőmérsékletet biztosított a cellában.
Az egyik oldalon szőnyeget fektettek le fekvőhelyül. Nem volt valami
kényelmes, de ki lehetett bírni.
Carter suttogva megszólalt:
— Nos, Betty, még mindig olyan makacs? Most már szabad
beszélgetni.
— Kimnek hívnak... és mi van akkor, ha nincs kedvem magával
csevegni?
— Idővel unalmas lesz.
— Neked nem lesz unalmas, kisanyám! — harsogta egy öblös hang.
— Ismered a száműzöttek törvényét...? Minden nő tabu, amíg a
Hádészra nem érünk. Ott aztán eldől, kinek leszel a babája!
Carter alaposan megnézte magának a hang gazdáját. Tagbaszakadt
férfi, tenyészbikányi nyakszirttel. Apró szemei alattomosan, kihívóan
villogtak.
— Hogy hívnak? — nézett a bivalynyakúra.
— Mi közöd hozzá?
Rog vállat vont. Neki aztán mindegy, minek nevezzen egy ekkora
hústömeget. A baljához láncolt fogoly halkan megszólalt.
— Vigyázz magadra, öregem. Ez Lui Palatti, a Verekedős. Egy egész
kaszárnyát képes terrorizálni. Pechünk van, hogy éppen vele kerültünk
egy transzportba.
Carter elmosolyodott. Végül is részletkérdés, mikor kerül sor az
elkerülhetetlennek tűnő összeütközésre. Ahhoz azonban nem fűlt a foga,
hogy az őrök rendbontás miatt összeverjék és külön zárják a többiektől.
Váratlanul megingott alattuk a talaj: az űrhajó egyenletes tempóban
emelkedni kezdett. Megkezdődött az elkerülhetetlen utazás, tíz nap, egy
végtelenül távoli cél felé.
— Tud valamit a büntetőbolygóról? — fordult felé hirtelen a lány.
Carter meglepetten nézett a kérdezőre. Nem tudta eldönteni,
valójában mi lehet a gyors változás oka. Talán a Verekedős durva
fellépése, talán a sokk, hogy végleg elhagyják a Földet? Mindenesetre a
nő arcáról lefoszlott minden határozottság, elszántság. Szemében
kétség és rémület látszott.
— Nem sokat. Onnan még senki sem jött vissza, vagy ha igen,
mélyen hallgat róla. De azért kiszivárgott néhány dolog. Tényleg tudni
akarja, mi vár ott ránk?
5
— Igen. Kérem... inkább a kegyetlen igazság, mint ez az

elviselhetetlen bizonytalanság.
A férfi mély lélegzetet vett.
— Az a dagadt fickó igazat mondott az imént. Amint kitesznek
bennünket a Hádészon, azonnal megkezdődik a harc a transzporttal
érkező nőkért. Egy pillanatig se higgye, hogy maga kimaradhat ebből.
Alig akad ott valamire való asszony.
— Majd én megtalálom magamnak azt a férfit, akire szükségem
van...
— Hát ebben téved. A férfiak döntenek. S képzelheti, ahol kevés a
nő... Ismeri a mondást, az erősebb kutyáról...
A lány összerándult, Carter azonban könyörtelenül folytatta:
— Az egyik férfitól a másikig fog vándorolni mindaddig, amíg valaki
még igényt tart magára. És ha majd megöregszik, egyikük esetleg
magához veszi, hogy mosson és takarítson rá. Persze mindebben nem
lehetünk biztosak. Senki sem ismeri pontosan az ottani viszonyokat. De
azt tudom, hogy vannak a bolygón jól felfegyverzett őrállomások,
amelyek kizárólag vészhelyzetben avatkoznak be. A védtelen
fegyenceknek azonban még akkor sem nyújtanak segítséget, ha a
szemük láttára gyilkolják le őket. A száműzöttek önmaguk
kormányoznak. Saját közigazgatást hoztak létre. Azt azonban aligha
hihetnénk, hogy rendjük demokratikus alapokon nyugszik. Érti, mire
gondolok?
— Erőszak?
— Pontosan. Az erős parancsol, a gyenge engedelmeskedik.
— Vagyis úgy, mint a Földön.
A lány hangja keserűen csengett. Carter növekvő érdeklődéssel
figyelte.
— Miért ítélték el? — kérdezte.
Kim elmosolyodott.
— Kezdetben tegezett, most meg magáz. És még be sem
mutatkozott.
— Bocsánat, Rog Carter a nevem. Akarja, hogy tegeződjünk?
— Nem bánom. Tulajdonképpen magam sem tudom, miért
száműztek. Azt hiszem, valakinek az útjában álltam.
Carter csodálkozó képet vágott.
— Bírósági eljárás nélkül senkit sem küldhetnek a Hádészra!
— Volt eljárás, Rog. Politikai felforgatás ürügyével ítéltek el.
A férfi nem válaszolt. Az ellene felhozott vád is hasonló. Érdekes
véletlen... Vagy talán nem is véletlen? Mintha egy kicsit túl sok lenne az
ilyen egybeesésekből. Az utóbbi időben számtalan ítélet született
hasonló indokkal.
— Kinek fűződhetett érdeke ahhoz, hogy így távolítsanak el?
Vannak ellenségeid? Kik a szüleid?
— Apám Jon Block, az iparmágnás. Én vagyok az egyetlen gyereke.
Befolyásos ember, mégsem tudott segíteni.
Carter emlékezett a névre. Jon Block óriási gyárak tulajdonosa a
Föld majd' valamennyi országában. A gyarmatosított bolygókat ellátta
mindazzal, amire a katonák és a telepesek igényt tartottak. Egyike a
világ leghatalmasabb és leggazdagabb embereinek.
6
Egyetlen lánya pedig itt ül vele összeláncolva, úton a Hádész felé!

Valahol az agyában megszólalt egy vészcsengő. Mint mindig, ha
valami nem volt rendben.
— Ne aggódjon — suttogta rövid szünet után. — Vigyázok magára.
Ez a Lui Palatti egy ujjal sem nyúlhat magához. Ezt garantálom!
— Már megint elfelejtetted, hogy tegeződünk, Rog? Azért, mert
apámat Blocknak hívják?
— Bocsáss meg, Kim! Egy kissé talán zavarba jöttem. Többé nem
fog előfordulni.
— Rendben, Rog — mosolygott rá a lány.
Elhallgattak. A száműzöttek gondolataikba mélyedve a szőnyegen
hevertek, nem vettek tudomást az idő múlásáról.
A zár kattanása mintha álomból ébresztette volna őket. Két őr lépett
a cellába. Az ebédjüket hozták. Valami piszkosszürke lét lötyögtettek a
tányérjukba. A bilincsek rövid lánca alig engedte, hogy kanalukat
szájukhoz emeljék.
— Micsoda moslék! — dühöngött Palatti. — Ha így megy tovább,
éhen döglünk, mire a Hádészra érünk.
— Nem lenne nagy veszteség — nézett rá az egyik őr, miközben
összegyűjtötte a tányérokat. — Fél óra múlva hozok vizet... vagy valami
jobbat kívánnának az urak?
Senki sem válaszolt, még Palatti is csak egy sötét pillantást engedett
meg magának. Tudta, ha felesel, napokig nem kap inni. Még jóformán
be sem záródott az ajtó az őr után, odament Carterhez, magával
vonszolva a hozzá láncolt férfiakat.
— Szállj le a lányról! — üvöltötte. — Őt én szemeltem ki magamnak,
jól jegyezd meg! Különben verés lesz, s nem is akármilyen.
Megértetted?
— Nem vagyok süket, te mélák. Nem bírod ki, amíg megérkezünk a
Hádészra? Ha itt veszekszünk, csak magunkra haragítjuk az őröket.
Kössünk addig fegyverszünetet.
A férfiak helyeslően morogtak.
— Már tele a gatyád, mi? — vigyorgott gúnyosan Palatti.
Carter uralkodott magán.
— Talán. Tíz nap múlva meggyőződhetsz róla.
A másik dörmögött valamit, aztán visszament a helyére.
Az őrök meghozták az ivóvizet. Kifelé menet egyikük visszafordult:
— Csendespihenő. Beszélni tilos! Aludjatok inkább. Később úgysem
lesz rá alkalmatok.
Az ajtó becsukódott mögöttük. A foglyok elcsendesedtek. Carter
érezte maga mellett a fiatal lány testének jóleső melegét.
— Jó éjszakát — mormogta.
A lány nem felelt, csak védelmet keresve a férfihoz simult.
— Megfigyeltem az őrök szokásait. Kitaláltam, hogyan szökhetünk
meg — állt elő az ötlettel Palatti az ötödik napon. — Ha megérkezünk a
Hádészra, már késő lesz. Amikor az őrök behozzák az ebédet,
lefegyverezzük őket. Azután kinyittatjuk velük a zárakat. A többi már
pofonegyszerű. Lesznek fegyvereink. Bevesszük magunkat a fedélzeti
irányító-központba, s már miénk is az űrhajó. Akad még pár ezer bolygó
a világűrben. Keresünk magunknak egyet,
7
Carter már számított erre a javaslatra. Tipikusan olyan ötlet volt,

amivel egy Palatti-félének előbb-utóbb elő kell rukkolnia.
— Az őrök — jegyezte meg nyugodtan — sohasem hordják
magukkal a bilincszárak mágneskártyáit.
A bikanyakú hevesen rátámadt:
— Akkor majd az egyik kénytelen lesz idehozni őket, amíg mi a társát
fogva tartjuk. Különben megöljük.
— Tíz másikkal fog visszajönni, Palatti! Reménytelen.
A nagydarab férfi dühtől izzó szemmel bámult rá.
— Rögtön tudtam, hogy gyáva alak vagy, Carter. De ez nem tart
vissza bennünket. Ha csak egy szót is szólsz az őröknek, elintézlek.
Megértetted?
— Nem kell szólnom, elég hangosan beszélsz. Ha lehallgató-
készüléket rejtettek el a cellában, már mindent tudnak.
Palatti ahhoz az erőszakos típushoz tartozott, akiből teljes
mértékben hiányzott a kombinációs készség. Hirtelen elsápadt.
— Akkor még várunk egy kicsit — suttogta olyan halkan, hogy a
hozzá legközelebb állók is csak a szájáról tudták leolvasni a szavakat.
— Ha nem változik meg az örök viselkedése, nem hallgattak le minket.
Akkor megszökünk.
Carter nem válaszolt. Egyelőre sikerült elodáznia az esztelennek
tűnő kitörési kísérletet. Leült Kim mellé. A lány rövid, gesztenyebarna
haját igazgatta, láncai miatt nem túl nagy sikerrel.
A férfi az út során összebarátkozott a bal kezéhez láncolt rabbal,
Jentennel.
— Miért ellenzed a szökést? — kérdezte zavartan Jenten. — Hiszen
ez az egyetlen esélyünk.
Carter a fejét rázta.
— Tudom, hogy néhányan már visszatértek a büntetőbolygóról. Van
tehát valamilyen lehetőség. Palatti szökjön egyedül, ha mindenáron meg
akar halni. Én az ő kedvéért nem fogom eljátszani az esélyeimet. Azt
gondolod, az őrök csak úgy belesétálnak hőbörgő barátunk gyermeteg
csapdájába?
— Azt hiszem — súgta Jenten —, igazad van.
— Már megint sutyorogtok? — mordult rájuk Palatti bizalmatlanul.
A beszélgetők azonban figyelemre sem méltatták. Kim időközben
elkészült a hajával, s kíváncsian fordult a férfiak felé.
— Te miért vagy itt? — kérdezte Jentent.
Az alacsony, vékony férfi kissé zavarba jött, majd lehajtott fejjel,
szomorúan válaszolt:
— Megöltem valakit. Egy vérszívót, egy csirkefogó gazembert —
emelte fel a hangját. — Meglopott, és én sohasem tudtam volna
bebizonyítani... Ezért megöltem. Mit tehettem volna?
— Más megoldást nem találtál?
Jenten szomorúan rázta meg fejét.
— Nem. A testvérem volt.
— A testvéred? Megölted a... a testvéredet?
— Szörnyű, ugye? Nem is közönséges gyilkos vagyok, igaz? Hanem
egy Káin! Igen, igazad van! A bátyám rendőr volt, a biztonsági
szolgálatnál dolgozott. Amikor feljelentést akartam tenni, börtönbe
8
csukatott. A nyilvánosság is elzárkózott az ügytől, senki nem hitt nekem.

Elítéltek, pedig bírót sem láttam. A büntetésem letöltése idején, még ott
a börtönben határoztam el: megölöm. S most megyek a Hádészra.
— Jenten...? — ismételte a nevet Kim elgondolkozva. — A bátyádat
is így hívták?
— Igen. Hallottál róla?
— Ismerős a név. Bizonyára apámnak akadt vele valami dolga.
— Nem lehetetlen. Mindenben benne volt a keze.
Amikor másnap az őrök hozták az ebédet, Palatti nem mozdult.
Aztán az ivóvizet is kiosztották, és még mindig nem történt semmi.
Carter már-már azt hitte, a Verekedős meggondolta magát.
Még a csendespihenő előtt Jenten megszólalt:
— Egyszer utazás közben sikerült valakinek a szökés, külső segítség
nélkül. Az ilyen eset nem ismétlődik meg gyakran.
— Ron Barkerre gondolsz, ugye? — kérdezte Carter.
— Igen.
Kim, aki már elnyújtózott a földön és behunyta a szemét, hirtelen
felült.
— Mit mondasz? Ron Barker? — csodálkozott.
Carter feszülten figyelt.
— Ron Barker, Kim. Biztosan hallottad már ezt a nevet. Öt évvel
ezelőtt szökött meg az egyik transzportból, amely már útban volt a
Hádész felé. A történetet minden újság megírta. Biztosan erre
emlékszel, és...
— Nem! — szakította félbe a nő. — Én személyesen ismerem ezt az
embert. Ron Barker az apám titkára volt. Pontosan emlékszem, hiszen
csak öt év telt el azóta.
A két férfi döbbenten nézett a lányra.
A zárka lakói az íztelen étel elfogyasztása után lassan
elcsöndesedtek, Carter azonban még sokáig nem tudott elaludni.
Figyelte a mellette fekvő nő egyenletes lélegzését. Kim nem tudhatta,
milyen fontos információhoz juttatta a férfit. Jövőbeli jelentőségét ennek
még ő sem sejtette.
A nyolcadik napon Palatti bejelentette: megkísérli a szökést. Öt
fogoly csatlakozott hozzá. Carter határozottan megtagadta az
együttműködést.
— Ha mindenáron szökni akartok, hát tegyétek. De mi maradunk.
Még akkor is, ha sikerül megszereznetek a mágneskártyákat és
kiszabadítjátok magatokat. Nincs kedvem egy mentőhajóban
megfulladni, szomjan vagy éhen halni. Az is lehet, hogy egyszerűen
agyonlőnek benneteket. Valószínűtlennek tartom, hogy ezt
megússzatok.
— Hülyeség! — hurrogta le Palatti magabiztosan. — Sikerülni fog.
Különben sem az a szándékom, hogy mentőhajóval szökjünk, mint
annak idején Barker. Az űrhajót foglaljuk el, a személyzetet pedig ebbe a
zárkába csukjuk.
— Őrültség — mormogta Carter.
Palatti ezt már nem hallotta. Figyelmét az akció előkészítése kötötte
le. Társaival elhelyezkedett — már amennyire láncaik engedték — az
ajtó két oldalán. Izgatottan várakoztak. Az ajtó nyitódására minden
9
izmuk megfeszült. A gyanútlan őröket erős karok ragadták meg. A

váratlan támadás sikerrel járt. Palattiék pillanatok alatt lefegyverezték
őket, és a behemót fegyenc átvette az irányítást.
— Te itt maradsz túszként — dörrent rá az egyik őrre, akit ketten
tartottak fogva. — Te pedig — mutatott fegyvere csövével a másikra —
mész és elhozod a mágneskártyákat. Ha csak egy szót is szólsz az
őrségnek, elintézzük a barátodat! Öt percet kapsz.
— A kártyák... a kártyák a robotnál vannak — dadogta az őr.
— Naná! Hol is lennének máshol? — rivallt rá Palatti. — Kezdőnek
nézel minket? Itt ül közöttünk a világ legjobb pozitrontechnikusa, aki
türelmetlenül várja, hogy eljátszadozhasson azzal az őrrobottal. Na, mire
vársz még? Lódulj!
— Mi az az őrrobot? — kérdezte Jenten.
— Valójában ő őrzi a foglyokat. Nála vannak a mágneskártyák, ő
tárolja az űrhajó energiarendszerének szabályozó kódjait, és... — kezdte
a magyarázatot a technikus, egy idősebb, jelentéktelen külsejű férfi,
akire Carter eddig fel sem figyelt. — A láncaink kulcsai valójában
pozitronminták. Csak egy példányban léteznek, s másolni sem lehet
őket. A roboton kívül más nem tudja kinyitni a bilincseket. A
komputerébe betáplált utasítás szerint ezt csak a Hádészon tenné majd
meg. Én rövid idő alatt át tudom programozni, s akkor szabadok leszünk.
Carternek el kellett ismernie, Palatti nem esett teljesen a fejére. A
szökésnek talán mégis van némi esélye. Ennek ellenére ezt mondta
Kimnek, Jentennek és a többieknek:
— Mi maradunk. Akkor sem megyünk, ha sikerül az átprogramozás.
Ennek az egésznek nincs semmi értelme.
Palatti megvetően nézett rá, de szavaihoz nem fűzött kommentárt.
Nála volt mind a két sugárfegyver.
Végtelennek tűnő percek teltek el. Aztán halkan surrant a cellaajtó,
és az őr belépett a robottal. Palatti intett az emberének. A technikus
odalépett a humanoidhoz, mondott neki néhány szót, azután kinyitott
valami fedelet az elején, és hozzálátott a munkához.
Tíz perccel később a hat fogoly szabad volt.
Palatti széles terpeszben megállt a cella közepén.
— Na? — nézett a többiekre, szavait Carterhez intézve. — Hogy
döntöttetek? Jöttök vagy nem?
Carter szóra sem méltatta, csak megrázta a fejét. Jenten
tanácstalanul a földet bámulta. Kim megvetően végigmérte, de nem
szólalt meg. Két másik fegyenc is hallgatott.
— Ahogy akarjátok. Úgy látszik, jobban érzitek magatokat bilincsbe
verve — röhögött gúnyosan, az tán bénítólövedékkel rálőtt a két őrre,
akik tehetetlen rongycsomóként zuhantak a földre. A gengszter és társai
pillanatok alatt eltűntek a kijáraton, az ajtó automatikusan bezáródott
utánuk.
— Különös — jegyezte meg Carter néhány perc múlva. — A szökést
az őrségnek már régen fel kellett volna fedeznie. Biztos vagyok benne,
hogy a cellákba kamerákat rejtettek, így az egész akciót figyelemmel
kísérhették.
10
— Mit érdekel az bennünket? — kérdezte Hendrik, Kim másik

szomszédja. — Nem tehetünk semmiről. Nem tudtuk volna megállítani
őket.
— Csak azt nem értem — fűzte hozzá Kim —, miért ment olyan
simán minden. Ha úgy van, ahogy mondod, Rog, akkor a parancsnok
kezdettől fogva tudott Palatti tervéről. Miért nem lépett közbe?
Tudatosan kockáztatta az őrök életét?
— Én sem értem — meditált a férfi. — Talán annyira biztosak a
dolgukban, hogy nem is figyelik a foglyokat? Vagy a folyosón helyeztek
el olyan biztonsági berendezéseket, amelyek megállítják őket?...
Nemsokára minden kiderül.
Vártak. Ha a fegyenceknek sikerült megkaparintaniuk az űrhajót, azt
hamarosan megtudják. Palatti bizonyára kénytelen lesz őket is igénybe
venni, mert hatan nem tudják irányítani az űrhajót.
A száműzötteknek úgy tűnt, már órák teltek el az akció óta, s még
mindig nem történt semmi. Az őrök lassan kezdtek magukhoz térni. A
magasabbik kinyitotta a szemét, feltápászkodott, s a kábítólövedéktől
még bódultan, odatántorgott az ajtóhoz.
— Zárva — mondta csodálkozva.
Társa a földön hevert, csak a szeme járt körbe-körbe.
— Jól vannak? — érdeklődött Carter résztvevően.
— Maguk miért maradtak itt, miért nem mentek a többiekkel? —
kérdezte az ajtó mellett álló. — Mit bámul? Azt hiszi, messzire jutottak?
— Na látja, éppen ezért vagyunk még mindig itt — mondta Carter
szárazon.
— Nagyon okosan tették. A folyosó több pontján pozitronérzékelőket
építettek be. Betáplálták a központi számítógépbe a szállítandó foglyok
azonosítójeleit. Az érzékelők azonnal jeleznek a számítógépnek, az
pedig riasztja az őrséget. Semmi esélyük.
— Ha ilyen egyszerű, akkor mi tart ilyen sokáig?
— Egy kicsit megdolgozzák a fiúkat — nevetett kárörvendően a
földön fekvő. — Csak bosszúság van ezzel a csőcselékkel. Miért nem
ölik meg azonnal az ilyeneket?
Carter a szemébe nézett, nyugodtan viszonozva pillantását.
— Mert nem akarják kockáztatni, hogy a hozzánk hasonlókat is
megöljék. Egyébként örülhetnek, hogy egyáltalán életben maradtak.
Palatti lelőhette volna magukat, ne feledjék el.
— Hálából megígérhetem, hogy a hátralévő két napját pokollá
tesszük. De előtte még vasra verjük — válaszolta indulatosan az ajtó
mellett álló őr. — A Hádészon pedig elég gondjuk lesz nélkülünk is.
— Még nem tudhatjuk, hogy sikerült-e nekik vagy sem — jegyezte
meg Jenten.
Abban a pillanatban — mintha csak Jenten végszavára várt volna —
az ajtó sebesen szétnyílt. A hat szökevény tántorgott be a cellába
véresen, tépetten.
Palattinak tenyérnyi ép bőr sem maradt a testén. Társaival valamivel
kíméletesebben bántak. Mögöttük állig felfegyverzett őrök alakja tűnt fel,
kegyetlen, bosszúra éhes ábrázattal. Durván rájuk csatolták a
bilincseket, újból átprogramozták a robotot, s az működésbe hozta a
zárat.
11
— A következő alkalommal — fenyegetőzött az egyik őr — rövid úton

elintézünk benneteket. Semmi értelme a próbálkozásnak. Ti ott —
mutatott Carterre, Kimre és a többiekre —, okosabbak voltatok.
— Mi történt? — kérdezte Jenten, miután az ajtó becsukódott a még
mindig dühödt őrök mögött.
Palatti felnyögött.
— Összevertek minket a disznók — sziszegte. — De megfizetnek
még ezért! Mi mindent megtettünk, de túlerőben voltak. Ha nem hagytok
pácban, egyszerű lett volna a dolgunk. Neked köszönhetjük, Carter,
hogy nem sikerült. De megbánod ezt még te is, arról kezeskedem!
— Ostobaság! A szökést mindenképpen meghiúsították volna.
Várjunk, amíg a Hádészra érünk. Ha egyáltalán van esély a szökésre,
akkor az ott lesz.
— Majd meglátjuk — morogta Palatti, és elcsigázottan végigdőlt a
gyékényszőnyegen.
— Még két nap, és a „szállítmány" eléri a büntetőbolygót. Majd csak
akkor kezdődnek az igazi nehézségek — gondolta Carter. Arról azonban
fogalma sem volt, hogy mekkorák.
Huszonkét fényévnyire a Földtől, magányos bolygó kering az

Alderamin csillag körül. Napjától akkora távolságra, hogy ezen az
égitesten — eltekintve a sarkvidékektől — szinte mindenütt mediterrán
éghajlat uralkodik. A klíma kedvező, a páratartalom ideális.
A bolygó három nagy kontinensét vékony földnyelv köti össze, így
nem vált szükségessé a rendszeres hajózás kialakítása, A növényzet
gazdagon burjánzik, legalábbis ott, ahol elegendő csapadék esik. A
sarkvidékeket nagy kiterjedésű tűlevelű erdők borítják.
A bolygót eredetileg „Terra II"-nek nevezték el, s előkészítették a
benépesítésre. A viszonyok ideálisnak tűntek a földihez hasonló
életkörülmények megteremtésére. Az azonban komoly problémát
okozott, hogy a „Terra II" túlságosan távol esik minden olyan szállítási
útvonaltól, amely a Földet a gyarmatbolygókkal összeköti. Csupán ez az
egyetlen kritérium bizonyult kedvezőtlennek, ám a telepeseknek ez a
legfontosabb. Mivel az utánpótlástól függtek, nem akarták az
anyabolygóhoz fűződő kapcsolatukat feladni. Mindez persze elsősorban
érzelmi, nem pedig gyakorlati motivációnak számított. Mégis azt
eredményezte, hogy a „Terra II"-t kihúzták a benépesítésre váró
planéták listájáról.
A humanista szervezetek erősödése következtében a Földön
eltörölték a halálbüntetést. A népsűrűség — a gyarmatokra telepített
több milliárd embertől függetlenül — igen magas maradt, milliók éltek a
létminimum alatt. Rohamosan növekedett a bűnözés. A börtönök
megteltek, újak építése ellen pedig számos mozgalom tiltakozott. Ebben
a feszült helyzetben Michey Cohen felfedezte: a „Terra II" — optimális
földrajzi adottságaival — ott áll üresen.
Így lett a „Terra II"-ből Hádész, a büntetőbolygó.
Száz évvel ezelőtt küldték ide az első foglyokat. A bolygón csak a

fegyencekkel megrakott űrhajók szállhattak le. Ezért aztán aki egyszer a
Hádészra került, az ott is maradt élete végéig. Évente kétszer, esetleg
12
háromszor érkezett új rabszállítmány. Ha megművelték a földet, nem

haltak éhen.
Három évtizeden keresztül minden rendben folyt. Aztán mégiscsak
bekövetkezett a lehetetlen.
A Hádészról felszállt az első, foglyok által épített űrhajó. A jármű
elindult a távoli Föld felé. Senki sem tudott kielégítő magyarázatot adni a
történtekre. A szakemberek is csak találgattak: esetleg az egyik
deportált tudós az ott talált roncsokból eszkábálta össze az űrhajót.
Vagy egy teljesen új konstrukciót dolgoztak ki, amelyet a
rendelkezésükre álló eszközökkel és nyersanyagokból gyártottak.
Útközben a kalózhajó megtámadott és megsemmisített négy
fegyvertelen teherhajót. Majd harcba bocsátkozott a Földet védő
űrflottával, komoly veszteségeket okozva neki. Csak heves küzdelem és
jelentős erők bevetése után sikerült felrobbantani.
Ennek következtében a Hádészt szigorú ellenőrzés alá vonták.
Felépítettek egy hatalmas űrállomást, és bolygó körüli pályára
bocsátották. Az űrbázist lézerfegyverekkel és egy automatikus gyújtású
megsemmisítő rakétával szerelték fel. Ez utóbbi a komputervezérlésű
robbanószerkezet videójel-átalakító rendszerének legkisebb jelzésére
néhány másodperc alatt képes eltüntetni a Hádészt a planéták sorából.
És még ez sem volt elég. Megfigyelő-támaszpontokat telepítettek a
bolygó több pontján. Ezek állandó kapcsolatban álltak egymással, és
ellenőrizték a környéken élők mozgását.
A rendszer hetven éven keresztül zavartalanul működött.
A száműzöttek minden tekintetben magukra hagyatva éltek.
Kellemes éghajlatú, szép tájakon lakhattak, kihasználhattak minden
lehetőséget, amit a Hádész kínált. Csak el nem mozdulhattak.
Büntetésük nem volt csekélység. Minden nap azzal a tudattal keltek és
feküdtek: ezt a világot sohasem hagyhatják el. Ez az elszigeteltség, mely
néhány száz évvel korábban még az emberiség számára a lehető
legtermészetesebb volt, mára a legsúlyosabb büntetéssé vált.
Még a földi kormány sem tudta, mi történik a Hádészon. A
megfigyelő-támaszpontok alig tapasztaltak valamit. Jól védhető
magaslati pontokon létesültek, soha nem is támadták meg őket. Az
őrállomások legénysége kamerával felszerelt szondákkal rendszeresen
végigpásztázta a bolygó felszínét. A képek megművelt földekről, működő
iparról tanúskodtak. Kialakult a piac, tehát normális élet folyt az
időközben fölépített városokban, és megjelentek a technikai fejlődés
első jelei. Ennél többet azonban a kamerák sem tudtak megmutatni a
büntetőbolygó mindennapjaiból.
A Hádészon uralkodó rend örvendetes volt ugyan, a világkormány
mégis nyugtalankodni kezdett. Kaotikus állapotokra számítottak, ám
ehelyett azt látták, hogy kialakul egy jól szervezett, agressziótól mentes
társadalom. Egy — a kormány által nem befolyásolható — világ, amely
mintha várna valamire.
Csak senki sem tudta: mire.
A hajtómű alig érzékelhető vibrálása megszűnt, az utasok csak

gyenge rándulást éreztek, és a hajó rácsatlakozott az űrállomásra.
13
— Na végre — morogta Palatti, és Carterre nézett. — Leveszik

ezeket az átkozott bilincseket. Teljesen elzsibbadtam. Sajog minden
porcikám.
— Már nem tart sokáig — szólalt meg Jenten.
— Én a te helyedben ennek nem örülnék ennyire — pillantott rá
megvetően Palatti. — A Hádészon az erős parancsol, te pedig pipogya
alak vagy.
— Úgy csinálsz, mintha már jártál volna itt — gúnyolódott Carter.
Palatti köpött egyet.
— Az ember hall ezt-azt.
Az ajtó kinyílt, három őr lépett be kibiztosított kábítófegyverrel a
kezében.
— Felállni! — parancsolta egyikük. — Vége a naplopásnak.
Holnaptól nektek kell előteremtenetek a kenyereteket. Gyerünk,
siessetek!
Megint sorbaállás következett, s a transzportot átterelték az űrhajót
a légibázissal összekötő zsilipfolyosón. Az átlátszó műanyagból készült
alagútból pillanthatták meg először jövendő otthonukat.
A Hádész kontúrjai bal oldalon váltak láthatóvá, legfeljebb kétezer
kilométer távolságban. Első ránézésre a Földre emlékeztetett. Aztán
feltűnt, hogy a bolygó felszínét alig takarják felhők. A szárazföld selymes
zöld színben tündökölt, amit csak a hegységek barna foltjai törtek meg
imitt-amott. Jég és hó sehol nem látszott.
— Gyerünk! Gyerünk tovább! — türelmetlenkedett az őrparancsnok.
— Eleget nézhetitek még! Pozitron-ellenőrzés következik!
A vizsgálat teljesen feleslegesnek tűnt. Kinek jutott volna eszébe
illegálisan a Hádészra jutni? Az ellenőrzésnek persze nem is ez volt a
célja. A későbbi „engedély nélküli kivándorlások" megakadályozását
szolgálta.
Az űrállomáson levették a foglyok bilincseit. Ha eddig nem sikerült,
úgy ettől a pillanattól kezdve lehetetlenné vált a szökés. Csak úgy
hemzsegtek a fegyveres őrök. És még ha sikerülne is elfoglalniuk az
űrállomást, azzal sem jutnának semmire, ugyanis a bázison mindössze
egy-két kisebb űrcirkálót találhatnak, amelyekkel még a legközelebbi
csillagrendszert sem érik el.
A zsilipfolyosó, akár egy kígyó, visszatekergőzött az őrbázisra, az
űrhajó megremegett, és néhány másodperc alatt eltűnt a térben, vissza
a Földre.
A pozitronellenőrzés után orvosi vizsgálat következett. Majd a rabok
civil ruhát vehettek fel. Minden kabátban pénztárcát, s benne száz
hiteljegyet találtak. Ennyi indulótőkét kap minden száműzött. Ezzel
alapozhatják meg új életüket.
Mesélték, hogy néhányan ezt igen sajátosan kezdték. Egy
alkalommal tíz fogoly különvált a többiektől. Fél óra múlva kilenc már
nem élt közülük, a tizediknek pedig ezer hiteljegy lapult a zsebében.
A hét főre tervezett űrcirkáló szűknek bizonyult a tizenegy rab
számára. Az állomásról irányították, így pilótára nem volt szükség, és az
őrség is feleslegessé vált. A foglyok attól a pillanattól szabadnak
érezhették magukat, amint beléptek a járműbe.
14
Ahogy bezáródott a fedélzeti nyílás, Palatti azonnal átvette a

parancsnokságot. Mindenkinek kijelölte helyét a szűk kabinban. Carter
karjánál fogva tartotta az egész testében reszkető Kimet. A lány az
indulás óta most először veszítette el önuralmát.
— Megszabadultunk ezektől a szemét alakoktól — mennydörögte
Palatti, miközben durván a kabin egyik sarkába lökte Hendriket. — Egy
napon majd viszontlátnak bennünket... de abban nem lesz sok örömük.
Hallottam egyet s mást a Hádészról... Ha csak tíz százalék stimmel, már
akkor is sokkal jobban fogunk boldogulni, mint azon az átkozott Földön.
Hé, Carter! Félre az agyarakkal! A nő az enyém! Emlékszel még, mit
mondtam az induláskor?
— Miért vagy ilyen biztos a dolgodban, behemót? Én a helyedben
szépen megvárnám, mi van odalent, mielőtt ilyen nagyra nyitnám a
szám.
Palatti először majdnem Carternek ugrott, de aztán inkább lenyelte
mérgét.
— Igazad van, várjunk. Biztosan figyelnek bennünket. — Gondosan
körülnézett a barátságtalan helyiségben. — Akármi legyek, ha az ott
nem egy kamera.
Carter válaszát monoton gépi hang előzte meg:
— Később is vitatkozhatnak. Az űrcirkáló felszállt, húsz perc múlva
megérkezik a büntetőbolygóra. Amint kinyílik a fedélzeti nyílás, azonnal
hagyják el a hajót! A zsilip pontosan két perc múlva automatikusan
becsukódik. Még valamit: mielőtt a jármű ismét felszállna,
kiszivattyúzzuk a kabinból a levegőt. Nincs értelme meggondolatlan
trükkökkel próbálkozni. Világos?
Palatti keze ökölbe szorult, és dühösen a rejtett hangszóró felé
sújtott.
— Minden világos — válaszolt Carter nyugodtan, miután megvetően
végigmérte kényszerű útitársát.
Kattanás hallatszott, a készülék elnémult.
Az a tudat, hogy az őrök minden szót hallanak, lelohasztotta Palatti
harci kedvét, s a többiek is mély hallgatásba merültek. Carter leült,
magához húzta Kimet.
— Minden rendben lesz — nyugtatgatta, amiért hálás pillantásokat
kapott jutalmul a lánytól.
Apró zökkenés adta tudtukra, hogy az űrcirkáló talajt ért az új
világban. Néhány másodperccel később kinyílt a fedélzeti nyílás. A
beáradó napfény jókedvre derítette a száműzötteket. Az öröm mosolyát
azonban gyorsan letörölte arcukról az agyukban visszhangzó utolsó két
mondat: a zsilip pontosan két perc múlva automatikusan becsukódik;
kiszivattyúzzák a kabinból a levegőt.
Palatti félrelökte az előtte állókat és kiugrott a leszállópálya
betonjára. A többiek követték. Carter és Kim szálltak ki utolsóként, kézen
fogva. Mögöttük máris záródott a nyílás, és szinte zajtalanul startolt a kis
cirkáló. Pillanatokon belül el is tűnt a szemük elől.
Alig egy kilométernyire, körös-körül alacsony épületek sorakoztak.

Mögöttük zöld síkság terült el. Élőlény sehol nem mutatkozott.
15
— Hát itt volnánk — szólalt meg Palatti. — Mi, akik most jöttünk,
hátrányban vagyunk a hosszabb ideje itt élőkkel szemben. Ezért legjobb,
ha együtt maradunk, s vezetőt választunk magunk közül. Van valakinek
kifogása az ellen, hogy én legyek a főnök?
Barátai azonnal helyeseltek, a többiek pedig — Kimmel együtt —
kérdőn Carterre néztek.
— Talán igazad van, Palatti — válaszolt a többiek nevében is Carter.
— Rövidesen kiderül. Addig is elfogadunk vezetőnknek, egy feltétellel:
nem avatkozol a magánéletünkbe.
— A lányra gondolsz, haver? — vigyorgott Palatti. — Ne aggódj,
pillanatnyilag nincs időm ilyesmire, sokkal fontosabb dolgokkal kell
foglalkoznom. Majd eljön annak is az ideje. De legelőször is most
mindegyikőtöktől kapok ötven hiteljegyet. Cserébe a testőrötök leszek,
és szükség esetén megvédelek benneteket.
— Csak száz jegyet kaptunk — ellenkezett Carter —, nem veheted el
rögtön a felét. Tíz jegy kezdetnek elég lesz... nem beszélve arról, hogy
veszélyesnek mindeddig csak téged láttalak.
Palatti vészjóslóan közeledett feléje.
— Hát ide figyelj, nagyokos! A jegyek igaziak, és feltételezem, hogy
pénzként szolgálnak. Minden fogollyal újabb száz jegy érkezik ebbe a
világba, ezzel növekszik az össztőke. Valószínűleg mindenki a pénzt
lesi. Ha nem leszünk elég erősek, mindent elvesznek tőlünk.
— Roppant tájékozott vagy. Igaz lenne a gyanúm... s mégis jártál
már itt?
— Vannak információim — felelte foghegyről Palatti, és a többiek felé
nyújtotta kezét. — Ide az ötven jegyet, vagy...
— Ott jön valaki! — kiáltott fel Hendrik.
Palatti megfeledkezett a „honoráriumról", és társaival együtt a jelzett
irányba nézett. A régi földi modellekre hasonlító autó közeledett feléjük,
amilyet ma már csak a múzeumban láthat az ember. Négy keréken
gurult, és szemmel láthatóan benzin vagy olaj hajtotta, nem a szokásos
villany- vagy atomenergia. A vezetőn kívül még négyen ültek benne.
A nyitott tetejű kocsi közvetlenül a közelükben fékezett, s — régi
típusú revolverrel a kezében — az egyik férfi kiszállt.
— Legyenek üdvözölve a Hádészon — köszöntötte közömbös
hangon a száműzötteket, a megállt előttük. — Törvényeink előírják az
újonnan jöttek ellenőrzését. Tapasztalataink azt bizonyítják, hogy így
megelőzhetünk egy sor problémát. Kérem, kövessék az autót. Sajnos
ezt a kis gyaloglást nem spórolhatom meg önöknek, de talán még
örülnek is, hogy annyi idő után friss levegőn mozoghatnak.
— Mi ez az ökörség? — kérdezte Palatti dühtől vörösen. — Miféle
ellenőrzés? A Hádészon vagyunk, nem? Örülünk, hogy végre
megszabadultunk a kormány nyaggatásától, és akkor is a
hülyeségeikkel jönnek.
— Meg kell győződnünk arról, hogy önök valóban azok, akiknek
kiadják magukat.
— Mit jelentsen ez?
— Később mindent elmagyarázok. Jönnek vagy sem?
Palatti szemügyre vette a revolvert, majd az autóban ülők fegyvereit.
16
— Na jó — adta meg magát kelletlenül, megértve, hogy semmi

értelme az ellenállásnak. — De aztán élvezni akarom a szabadságot! —
Fenyegetően tekintett az idegenre. — Ki maga egyáltalán?
— Sven Gorm vagyok, a Bevándorlási Hivatal vetője, egyben a
kormány megbízottja...
— A kormány?! — visszhangozta Palatti elképedve.
— A Hádész kormánya — egészítette ki Gorm tárgyszerűen.
Carter hasonlóra számított és bizonyos mértékig megkönnyebbült.
Remélhetőleg a kormány gondoskodik arról, hogy az őket megillető
helyre tegye az olyan erőszakos alakokat, mint amilyen Palatti. Ha Gorm
nem fogadja őket, talán már érkezésük után fél órával meglettek volna
az első halottak.
— Mintha csodálkozást látnék az arcukon — jegyezte meg Gorm alig
észrevehető iróniával. — Azt hitték, a Hádészon anarchia fogadja
önöket? Régebben így is volt, és azokban az időkben valóban
száműzetést jelentett itt élni. Időközben azonban megváltozott egy s
más. Az egykori büntetőbolygón ma rend és törvény uralkodik. Hozzá
kell szokniuk ehhez a gondolathoz. Kétségtelen: törvényeink
különböznek a földiektől, ám ez csak a körülmények másságával
magyarázható. Mindennel idejében meg fognak ismerkedni, de csak
miután sikeresen túljutottak az ellenőrzésen.
Carter alaposabban megnézte magának a kormány megbízottját.
Utolsó mondata úgy hangzott, mint valami fenyegetés. Miért ne juthatna
túl sikeresen egy száműzött az ellenőrzésen? Milyen vizsgálat ez
tulajdonképpen?
— Induljunk! — szólt ellentmondást nem tűrő hangon Gorm, és
visszaült a sofőr mellé.
Az autó elindult, s a deportáltak kelletlenül követték. A sor végén
Palatti kullogott, ezzel is értékeltetve egyet nem értését. Úgy tűnt, a
fogadtatással a legcsekélyebb mértékben sincs megelégedve.
Carter is hasonlóan érzett, még ha egészen más okból is.
17
MÁSODIK FEJEZET
Az a bánásmód, amelyben Kim Block részesült, arra engedett

következtetni, hogy nagyon kevés a nő a Hádészon.
Az ellenőrzés ártalmatlannak bizonyult, Carter feleslegesen
aggódott. Egyszerű pozitronvizsgálóval ellenőrizték az azonosító fóliát,
az adatokat pedig mágneskártyán rögzítették. Aztán a személyzet
kifaggatta őket a földi viszonyokról.
Carter túljutva a vizsgálaton, megkérdezte a hivatal képviselőjét:
— Most mi lesz velünk? Hogyan ismerhetjük meg a hádészi
törvényeket, szabályokat? Mik a lehetőségeink? Hol és hogyan fogunk
élni? Mik a jogaim és a kötelezettségeim?
— Kap egy tájékoztató könyvet, amiből mindezt megtudhatja. Amíg
elhelyezkedik és lakást talál magának, a Bevándorlási Hivatal
bérházában lakhat.
— És mi lesz Blockkal, az... az útitársnőmmel?
— Arról neki magának kell döntenie.
— Itt tehát a nők választják a partnerüket?
— Pontosan. Minden egyes alkalommal legfeljebb öt évre.
— Öt évre? — meredt rá Carter a férfira. — Mit jelentsen ez?
— Olvassa el figyelmesen a Törvények és Szokatok Könyvét. Abból
mindent meg fog érteni. Mint minden törvényünket, úgy ezt is
életkörülményeink diktálják. Bolygónkon a férfiak és nők aránya tíz az
egyhez. Ezért a nők választanak élettársat maguknak. S természetesen
adódott az a megoldás, hogy ötévenként cseréljék partnerüket, így több
férfi kaphat feleséget, bár még e törvény alapján se mindenki.
— Értem. És mi történik, ha a nő a második öt évre is ugyanazt a
férfit választja?
— Ez tilos! Felborítaná a társadalmi egyensúlyt. Ha majd megismeri
társadalmunkat, megérti: e törvények nélkül már nem léteznénk.
— Igen... talán igaza van. Köszönöm.
Palatti — rá egyáltalán nem jellemző módon — egész idő alatt
hallgatott. Néha-néha szóra nyílt a szája, de aztán beérte egy kaján
vigyorral.
Gormnak nem akadt több mondanivalója, a jövevények pedig már
csak azt várták, mikor szabadulhatnak. A hivatalnok átadta nekik
garzonlakásuk kulcsát és a személyi kártyájukat.
— Most már bolygónk teljes jogú polgárai. Sok szerencsét kívánok
önöknek új hazájukban, s boldogabb életet, mint amilyenben a Földön
részük lehetett — köszönt el tőlük, az ünnepélyes szavakat ugyanolyan
színtelen hangon darálva, mintha csak az időjárás-jelentést olvasná föl.
— Disznóság! — robbant ki Palattiból az épület előtt az elfojtott
indulat. — Rosszabb, mint a Föld börtöneiben. Ott legalább rendőrök és
fegyőrök őriztek bennünket, csak ők parancsolgathattak. Itt viszont ezt
éppolyan rabok teszik, mint mi. Hol itt az igazság?
Senki nem figyelt rá. Legkevésbé Carter, akit mindennél jobban
foglalkoztatott a lány. Mi lesz most? Hogyan dönt? Őt választja?
Gondolataiból gyengéd érintés térítette vissza a valóságba. Kim állt
mellette, s megfogta a kezét.
— Szeretnék veled élni, Rog.
18
A máskor oly határozott férfi elpirult, hebegett-habogott.

— Én... engem... Jól meggondoltad, Kim?
— Volt rá időm a Földtől a Hádészig — mosolygott a lány. Egyikük
sem vette észre a Palatti szemében lobogó gyűlöletet. Irigységénél talán
csak — az elszenvedett vereség okozta — bosszúvágya lehetett
erősebb.
A garzonház előtt keserves csalódás érte őket. El kellett válniuk
egymástól. Ugyanis amíg nem kapják meg a házassági hozzájárulást,
férfiak és nők nem élhetnek együtt.
Carter beköltözött a garzonba, amit a frissen érkezettek számára
tartanak fenn.
Az itt lakók teljes ellátásban részesülnek. Korlát csak annyi: nem
hagyhatják el az épületet. Megélhetésük addig biztosított, amíg munkát
nem találnak. Ezután már maguknak kell gondoskodniuk
életkörülményeikről, szállásukról.
A fél éjszakát a TSZK, vagyis a Törvények és Szokások Könyvének
tanulmányozásával töltötte. Dühödten rágta át magát a paragrafusokon,
megoldást keresve személyes gondjaira. Mindhiába. Házasságukhoz a
hatóság beleegyezése szükséges. Ennek ellenére — végigolvasva a
vaskos könyvet — megnyugodott. A törvénykönyv minden szava arról
tanúskodott, hogy a Hádészon rendezett viszonyok uralkodnak, s nem
az a káosz, amire a Földön figyelmeztetek.
A kormány ugyan itt sem a demokrácia szabályai szerint került
hatalomra, ez azonban a Földön sem számított rendkívüli eseménynek.
Mindazonáltal úgy tűnt, mindent megtesz az elfogadott törvények
betartása érdekében, és maga is betartja azokat. A törvények
többségükben megegyeztek a földiekkel. Csak néhány — mint például
az öt év korlátozást tartalmazó házassági törvény — számított
ismeretlennek az anyabolygón. Ebben az úgynevezett „határidős
házasságban" csak egy gyermeket szabad vállalni, nehogy a
túlnépesedés veszélye akuttá váljon. Ez egyenlőre ugyan nem fenyeget,
hiszen évente tíz transzportnál mindig kevesebb érkezik. A
törvényszegést rendkívül szigorúan büntetik. Amiért a Földön csak
néhány hónap vagy év büntetés jár, itt az életükkel fizetnek a bűnösök.
Másnap reggel Carter és társai az étteremben találkoztak a régebbi
lakókkal. Rögtön faggatni is kezdték őket.
— Idestova három hónapja várok munkára — panaszkodott egy
ötven év körüli, őszülő hajú férfi. — Ügyvéd vagyok. Máshoz nem értek.
Nem tudom, mihez kezdek, ha nem folytathatom ügyvédi praxisomat.
— Mindenki a saját szakmájában dolgozik, vagy azt kell csinálnia,
amit rásóznak? — érdeklődött Carter.
— Korábban a régiek beosztották az embereket, de ez a módszer
nem vált be. Hamar kiderült, hogy így nagyon alacsony a teljesítmény.
Ezért áttértek arra a rendszerre, hogy mindenki kedve szerint
helyezkedhet el, figyelembe véve persze a szakértelmet.
Még órákon keresztül beszélgettek. A többiek lassan
visszaszállingóztak szobáikba, Carter egyedül maradt az ügyvéddel.
— Mi történik ilyenkor a nőkkel? — kérdezte. — A beköltözés előtt
szétválasztottak bennünket az útitársammal, akit feleségül szeretnék
venni. Azóta nem tudok róla semmit. Mikor találkozhatunk?
19
— Külön kell lakniuk, amíg maga állást nem kap, mivel csak akkor
tud otthont biztosítani számára. Ha már van munkahelye, megkapják a
házassági bizonyítványt. Mi a foglalkozása?
— Újságíró vagyok... és író.
— Nem jó — csóválta fejét a viszonyok szakavatott ismerőjének
számító férfi. — Valószínűleg sokáig kell várnia. Úgy tudom, a
szerkesztőségekben, kiadókban telt ház van. De ne féljen, az
úgynevezett házasság csak akkor kezdődik, amikor elhagyják ezt az
épületet.
Carter hosszú percekig nézte a férfit, azután elhatározta magát és
megkérdezte:
— Hallotta már valaha Rog Barker nevét?
— Szórakozik velem? Ki ne ismerné a kormányfőt?
Carter döbbenten meredt beszélgetőtársára, majd szó nélkül felállt,
magára hagyva a megrökönyödött ügyvédet.
A következő három nap meggyőzte Cartert arról, hogy a Törvények

és Szokások Könyvében olvasottak megfelelnek a valóságnak. És ha ez
így van, akkor a Földön kapott valótlan információkat. A kérdés csak az:
valóban nem ismerték a körülményeket, vagy szándékosan vezették
félre. S ha az utóbbi az igaz, mi okuk lehetett rá?
Megfigyelte, hogy a büntetőbolygón állomásozó őrcsapatok soha
nem érintkeznek a lakossággal. Tevékenységük szigorúan a technikai
fejlődés megfigyelésére, illetve az esetleges tömeges megmozdulások
filmezésére korlátozódik. Céljuk: csírájában elfojtani minden szökési
kísérletet. A politikai vagy társadalmi viszonyok mindaddig nem érdeklik
őket, amíg felkelés nem tör ki, vagy támadás nem éri a támaszpontot.
Erre pedig már évek óta nem volt példa.
Carter rájött, mi zavarja: talán minden túlságosan is normális, jól
szervezett. Kezdte sejteni: nem is olyan egyszerű innen elmenni.
Lui Palatti adott hangot először csalódottságának. A harmadik

napon, reggeli közben kisebb fajta politikai szónoklatot rögtönzött:
— Ezért aztán igazán kár volt ilyen hosszú utat megtennünk. Ennél
még a börtönben is kellemesebb volt... Nem így képzeltem el a
büntetőbolygót. Azt hittem, itt a magam ura lehetek. Egy frászt! Néhány
felfegyverzett rab egzecíroztatja a többieket. Diktatúra ez, bárki bármit is
mond. Kihasználnak bennünket, dolgozhatunk, gürcölhetünk nekik. Csak
azért, mert az ő vállukon lóg a kőkorszaki mordály. Ebből nekem nem
kell!
— A Földön is dolgoznod kellett volna — világosította fel Carter.
— Mi az: dolgozni? Pénzt keresni, azt igen. De dolgozni? Én soha
nem munkával kerestem a pénzt. S nem is akármennyit!
— Talán épp azért vagy most itt — jegyezte meg félhangosan egy
magas, szőke fiatalember, aki még az előző szállítmánnyal érkezett.
Palatti gyilkos pillantással válaszolt.
— Te meg teljesen önként jöttél, ugye? — nevetett gúnyosan. —
Mindannyiunknak van valami a füle mögött, ezért kerültünk ide. Abban
bíztam, itt belevaló fickókkal jövök össze... ehelyett mi van? Az
ellenőrzések szigorúbbak a földinél, s úgy látszik, a bűnözők sem
20
olyanok, mint otthon... De nehogy azt higgyétek, hogy én ebbe

beletörődöm! Megmutatom én ezeknek, ki is az a Palatti! Ha nem jöttök
velem, egyedül is megteszem.
— Mit akarsz csinálni? — nézett rá rémülten Jenten.
Palatti megvetően mérte végig a vézna kis emberkét.
— Nem hinném, hogy ezt éppen a te orrodra kellene kötnöm. Hiszen
olyan elégedett képpel jársz-kelsz, mintha a Paradicsomba csöppentél
volna.
— Eddig még nem panaszkodhatom. Enni adnak, külön szobám van,
ennél több pedig otthon sem jutott nekem soha.
— Hát akkor légy csak elégedett a nyavalyás szobáddal, a
moslékkal, amit adnak, s ne szólj bele a nagyok dolgába.
A szőke fiatalember, figyelemre se méltatva Palatti megjegyzését,
Jentenhez intézte szavait:
— Azt hiszem, igazad van. Idebenn semmit sem kell csinálni, mégis
jól megvagyunk. Kint keményen dolgozni kellene a megélhetésért. És
tudnotok kell: a Hádészon nagyon szigorúak a hatóságok! Ha valaki a
kormány intézkedései ellen lázad, azonnal börtönbe kerül, s az is
megeshet, hogy minden vizsgálat nélkül lelövik. És mindenért ilyen
szigorú a büntetés. Nem érdemes próbálkozni.
— Te akartad az erőszak uralmát — szólt Carter Palattihoz. — Most
megkaptad. Csak éppen ezúttal mások uralkodnak, s nem te. Ez az igazi
bajod.
— Várj csak, Carter, leszek még én az ő helyükben. Akkor majd
megváltoznak a dolgok. Nagyon szívesen találkoznék azokkal a
fickókkal a hajóról, akik összevertek. És ne feledd: még nekünk is van
némi elszámolnivalónk! — és sokat sejtetően a női garzonház felé
tekintett.
— Nem felejtem — hangzott a lakonikus válasz.
A következő napon Palatti nem jutott eszelős tervének — amelynek
részleteiről senkit sem világosított fel — megvalósításához. A
reggelijüknél megjelenő férfiakat két egyenruhás fegyveres fogadta. Az
egyik Sven Gorm volt, a Bevándorlási Hivatal vezetője. Cédulát vett elő,
s olvasni kezdett.
— Alan Smith?
— Igen? — csodálkozott rá az egyik férfi.
— Ön megpályázott egy építészi állást. Most betöltheti. A reggeli
után elhagyhatja a házat. Kint már várni fogják. — Belenézett a papírba.
— Lui Palatti?
— Itt vagyok.
— Ön Lui Palatti? — mustrálta végig érdeklődve az egyenruhás.
— Igen, miért?
— Nem érdekes. Csak a foglalkozásán csodálkozom. A külsejéből
ítélve inkább bokszolónak nézném, semmint finommechanikusnak —
felelte nem is titkolt iróniával a hivatalnok.
— Bokszolni is tudok. Ki akarja próbálni? — emelkedett fel Palatti
fenyegetően.
A fegyveres rezzenetlen arccal mérte végig a provokátort, majd újra
listájába pillantott.
21
— Hádész Cityben kap állást... Rog Carter... Az ön számára is van itt

valami. Szerkesztői státusz. Tudja, mit jelent ez?
— Van némi elképzelésem róla — válaszolta Carter. — Nem hinném,
hogy az újságok itt másként néznének ki, mint a Földön.
— Nem sokban különböznek, ez igaz — erősítette meg az
egyenruhás, és felszólított még négy munkára várót, köztük Jentent, aki
tanári állást kapott.
— Tehát reggeli után fél órával várják magukat.
A Bevándorlási Hivatal embere elvett tőlük tíz hiteljegyet, cserében
teljes garnitúra ruhát, a foglalkozásukhoz szükséges kellékeket,
lakáskiutalást, továbbá leendő munkaadójuk számára egy írásos
ajánlást kaptak.
Carter emlékeztette Gormot Kim Blockra.
— Nem felejtettük el, Mr. Carter. A hölgy az épület előtt várja.
Viszonylag hosszabb út vár magukra. A szerkesztőség nem Hádész
Cityben, hanem New Bristolban van, kétszáz kilométerre innen dél felé.
Sok szerencsét kívánok önöknek! — Kezet nyújtott a fiatalembernek. —
Ha hivatalos útja ide vezeti, ne felejtsen el felkeresni!
— Köszönöm — mondta Carter viszonozva a kézfogást.
Az épületből kilépve hosszú idő óta most érezte magát először
szabadnak. A ház előtt várakozó Kim láttán felragyogott az arca. A lány
nyitott, kétüléses sportkocsiban ült. Amint észrevette a férfit, kiszállt az
autóból, s boldog mosollyal elébe szaladt.
— Rog! Végre! Már azt hittem, sosem érsz ide. Nézd, vettem egy
autót. Használt ugyan, de elég jó állapotban van. Így kényelmesebb,
mint vonaton, s úgy szeretnék már otthon lenni! Képzeld, mindössze
huszonhárom hiteljegyet fizettem érte.
— Ügyes lány vagy! Jó vásárt csináltál! — Alaposan megszemlélte
első szerzeményüket, majd Kim felé fordult: — Én is nagyon szeretnék
már otthon lenni... New Bristolban kaptam állást. A helyi újságnál leszek
szerkesztő. New Bristol kisváros a tengerparton, úgy kétszáz kilométerre
innen. Ott utaltak ki lakást is.
— Indulhatunk? — kérdezte Kim nevetve, s már be is ült a volán
mögé. — Én vezetek! Remélem, nem tévedünk el! A tank mindenesetre
tele van.
Az utak mentén egymást érték a jelzőtáblák, így könnyedén
megtalálták a New Bristolba vezető utat.
Gyér volt a forgalom, alig találkoztak más járművel. Ezt eleinte az
alacsony technikai színvonallal magyarázták, aztán felfedezték a
mozgójárdákat. A várost teljes egészében átszőtték ezek az
alkalmatosságok, s az emberek járművek helyett ezeken közlekedtek. A
hatalmas áruházak, s a körülöttük nyüzsgő embertömeg virágzó
kereskedelmet sejtetett. Az elővárosokban impozáns villanegyedek
épültek. A házak külseje után ítélve jelentős életszínvonalbeli
különbségekre következtettek, de a földiekhez hasonló
nyomornegyedeknek színét sem látták.
A városon kívül nem túl széles, de több sávos, kény elmés
aszfaltúira értek. Kim óvatosan hajtott, figyelmét lekötötte a vezetés. Egy
idő után mégis megszólalt:
22
— Mit gondolsz, találkozunk még valaha Palattival?... A törvények itt

sokkal szigorúbbak, mint a Földön. Szerintem előbb-utóbb elkövet
valami ostobaságot... egyszerűen csak azért, mert teljesen más
elképzelést alakított ki magában a Hádészról. Olyan ember, akinek
életeleme a rendbontás és az erőszak. Képtelen nélkülük élni.
— Csak akkor, ha ő lehet felül... Egyébként érdekes dolgot tudtam
meg. A garzonházban összeismerkedtem egy ügyvéddel. Ő mondta,
hogy a Hádész kormányfőjét Ron Barkernek hívják. Ilyen gyakori lenne
ez a név, vagy valami tévedés történhetett?
— Nem tudom. Csak azt mondhatom, amit már te is tudsz. — Kim
nem nézett a férfira, mereven figyelte az utat.
— Talán túl mereven is — gondolta Carter. A lány hangjában
azonban — bármennyire figyelt is — semmilyen gyanúsat nem tudott
felfedezni.
— Öt éve láttam utoljára — folytatta Kim zavartalanul. — Akkor
nyomtalanul eltűnt. A következő információt vele kapcsolatban tőled
kaptam. Te mesélted, hogy megszökött az űrhajóról. Akkor viszont nem
lehet itt!
— Így igaz — helyeselt a férfi, mert nem akarta Kimmel megosztani
kétségeit. Mindketten hallgattak. A nő továbbra is mereven a vezetésre
összpontosított,
Carter a gondolataiba merült.
Jó ideje kijutottak már a városból, emelkedőn felfelé haladtak, majd
sík terepre értek. Kim lehúzódott az út szélére és megállt. Kiszálltak a
kocsiból. A Földihez hasonló táj az otthon érzetét keltette bennük.
Jobbra hatalmas hegyek emelkedtek és egyesültek a kék égbolttal,
balra, a horizonton feltűnt a tenger. Valahol arrafelé lehet New Bristol.
Kim elővette a térképet, és gondosan tanulmányozni kezdte.
— Ott a hegyek között van az egyik őrállomás. Vörös körrel jelölték a
térképen; lezárt zóna, tilos a belépés. Aki megteszi, halállal lakol.
— Gondolom nem vezet oda út — jegyezte meg Carter, aki közben
szintén a térkép fölé hajolt. — Ez az őrállomás olyan, mint egy idegen
test a szervezetben.
Kim nem felelt, figyelmét lekötötte a táj szépsége. Rogot sem hagyta
hidegen a látvány. A hegyek magasba törő csúcsaiban gyönyörködött
éppen, amikor szeme sarkából hirtelen felvillanó fényt vett észre.
Odakapta a tekintetét, de már semmit sem látott.
— Mi a baj? — kérdezte Kim.
— Azt hiszem... ott a magasban. Mintha... Csak egy villanást láttam.
Olyannak tűnt mint amikor a fém visszatükrözi a napsugarakat.
— Talán az a bizonyos mozgó kamera.
— Meglehet. Az őrszemélyzetnek nincs más dolga, mint bennünket
figyelni.
Az abszolút szabadság érzése egy csapásra elillant. Szótlanul
szálltak be a kocsiba, s indultak tovább. Nem tudtak szabadulni a
gondolattól: valakik minden mozdulatukat szemmel tartják. Carter
többször is felnézett az égboltra, a villanás azonban nem ismétlődött
meg.
23
A hosszú úton mindössze háromszor találkoztak utóval. Néha már

úgy érezték, egyedül vannak ebben az ismeretlen világban. Egyedül... a
titokzatos kamerákkal.
Mintha a földből nőttek volna ki, végre feltűntek előttük New Bristol
égbe nyúló toronyházai.
24
HARMADIK FEJEZET
— Mr. Carter, itteni munkánk semmiben nem tér el a földitől. Amit

azonban tudnia kell: szerkesztőségünk egyben hírügynökség is. Ez azt
jelenti, hogy híranyagokat továbbít a központi sajtónak, a Hádész News-
nak. Ám ettől függetlenül önálló lapként működünk. Újságunkat az egész
bolygón terjesztik. Hetenként jelenünk meg.
Mr. Sidler, a Bristol News főszerkesztője hátradőlt a fotelben és
bizonyos egészséges szkepszissel szemrevételezte új munkatársát. A
Bevándorlási Hivataltól riportert és szerkesztőt kért, és meg kell
elégednie azzal, akit küldtek. A hivatal által ajánlott munkaerőt csak
nagyon komoly érvekkel utasíthatná vissza. De első benyomásai alapján
ez eszébe se jutna. Frissen érkezett kollégáját meglehetősen
szimpatikusnak találta.
— És a cenzúra? — szegezte nyíltan a kérdést a szerkesztőnek Rog.
— Attól függ, mit ért ez alatt — nevetett Sidler. — Természetesen a
tudósításokat átolvasom, mielőtt a nyomdába engedném a lapot, de ez
mindenhol így történik. Az a cenzúra, amire ön gondol, nem létezik a
Hádészon. Itt is vannak persze tabuk. Első helyen áll a kormány.
Kritizálni lehet, de támadni nem. A többire magától rá fog jönni, ha
jobban megismeri a kormány politikáját. Megpróbál demokratikusan
kormányozni, mégis rákényszerül bizonyos mértékű diktatúra
alkalmazására. Amíg megfelelő ember áll a vezetés élén, addig ez
aligha hátrány. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ez így is maradjon.
Remélem, érti, mire gondolok.
— Azt hiszem, igen.
— Látom, vett egy kocsit. Ez megkönnyíti a munkáját — váltott témát
Sidler. — Tudósításaiban elsősorban a társadalmi, politikai
eseményekre koncentráljon, de természetesen minden téma, ami
izgalmas, érdekel minket. Nem vagyok ellene, ha írói ambícióit is
szabadon engedi, és néha-néha egy-két rövidebb novellát is publikál. Ez
az újság hetilap, így sok-sok jó anyagra van szükségünk. A külön
munkáért sem fizetünk rosszul. Nálunk egyébként nincs infláció, a
hiteljegy az mindig hiteljegy marad.
— Naponta kéri a tudósításokat?
— Csak az aktuálisakat. Egyébként megelégszem azzal, ha hetente
ad áttekintést a témáiról. És még valami: tartsa távol magát az
őrállomásoktól. Számoljon azzal, hogy körülöttünk folyamatosan
keringenek videofelvételre programozott szerkezetek, s csak az a
dolguk, hogy minket vizslassanak. A személyzet közvetlenül sohasem
avatkozik be. Látszólag olyanok, mint a moziban a néző.
— Akkor miért tartják megfigyelés alatt az egész bolygót?
— Megvan rá a jó okuk. Talán majd később beszélünk erről, most
azonban még túl keveset tudok magáról. Jegyezze meg azt is: ezek a
repülő kémek még a hangot is érzékelik, ha túlságosan közel kerül
hozzájuk.
— Megjegyzem — ígérte Carter. Sidler kezet nyújtva bocsátotta el
újdonsült munkatársát.
A hazafelé tartó Carter szemében New Bristol épp olyan városnak
tűnt, mint földi rokonai. A négysávos utak körkörös alakban hálózták be
25
a várost. A csupa üveg, műanyag épületek a célszerűség

megtestesítőinek tűntek. Csak nagy ritkán akadt meg tekintete egy-egy
homlokzatdíszen, tornyon, erkélyen. Az emberek jól öltözöttek, jól
tápláltak. Ha valaki véletlenül csöppenne ide, azt gondolhatná, gazdag
gyarmatbolygóra került, s álmában sem jutna eszébe, hogy
büntetőtelepre sodorta a sors.
Kim elészaladt a tornácra.

— Már itt is vagy? — fogadta boldogan férjét. Kissé elpirult, amikor a
férfi hozzáhajolt, és megcsókolta a homlokát. De gyorsan magához is
tért: sürgött-forgott a kis lakásban. — Kész az ebéd. Máris tálalok!
— Remek! — Carter hálásan nézett az asszonyra. A Földön soha
nem foglalkoztatta a házasság gondolata. Itt, a Hádészon kellett
rájönnie, milyen jó, ha otthon asszony várja. Levette a zakóját és bement
a hálószobába, amely már megérkezésükkor teljesen berendezve várta
őket. — Mit csináltál napközben? Nem volt semmi probléma? — szólt ki
az ajtón.
— A bevásárlással vagy a főzéssel? — nevetett Kim.
— Képzeld, senki sem kérdezte, ki vagyok. Úgy látszik, ez itt nem
szokás. Senki nem törődik a másikkal. Bevásároltam, és... el sem fogod
hinni, a konyha szinte teljesen automatizált. Nehezen sikerülne bármit is
odaégetni.
Ebéd után Carter az autóba ült. Keresztül-kasul kocsikázott a
városon, minden zugát meg akarta ismerni. Nem volt túlságosan nagy a
forgalom, mert — ellentétben a Földdel — a Hádészon még a
városokban is alacsony a népsűrűség. Ráadásul kevesen használnak
autót, hiszen ott a mozgójárda. Praktikusabb a gépjárműnél. Aki pedig
másik városba akar utazni, az használhatja az egysínű vasutat, ami
pillanatok alatt úti céljához repíti.
Kim a televízió előtt ült, de amint férje megérkezett, kikapcsolta a
készüléket.
— Egy régi földi filmet vetítenek — mondta hangjában enyhe
nosztalgiával.
— Ébren akarják tartani az emlékezetünket, ezzel is fokozva a
büntetést. Ha nem emlékeztetnének a szülőföldünkre, egészen normális
életet élhetnénk a Hádészon. A filmek hozzátartoznak a pszichológiai
hadviseléshez.
— Akkor sem értem, mi szükség van erre. — Kimet nem hagyta
nyugodni a dolog. — Ha nem sugároznák, akkor sem történne semmi.
Az emberek elfelejtenék a Földet, még azt is, hogy miért vannak itt.
Elfogadnák a hádészi viszonyokat, és boldogan élhetnének.
Büntetőbolygó... Olyan nevetséges ez az egész!
A férfi ugyanerre gondolt. Leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy
miért vannak egyáltalán az őrállomások, ha sohasem avatkoznak az
eseményekbe. Küldenek egyáltalán jelentéseket a Földre? És ha igen,
miért nem tesz a Föld valamit annak érdekében, hogy a Hádész megint
igazi büntetőteleppé változzon?
Valami nincs rendben, az biztos. De mi?
— Még csak egy napja vagyunk itt, Kim — szólalt meg hangosan,
észrevéve felesége kíváncsi, várakozó tekintetét. Várjunk egy kicsit.
26
Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a választ

kérdéseinkre. — Hirtelen elmosolyodott. — Hogy érzed magad ifjú
feleségként?
— Eddig még nem panaszkodhatom. De hiszen alig egy napja
vagyunk csak házasok.
— Valamit meg kell beszélnünk, Kim — mondta a férfi elkomorodó
ábrázattal. — Nem tudom, miért választottál engem. Talán én voltam a
tíz fogoly közül a legelfogadhatóbb számodra. Nagyon örülök, hogy
ezzel haladékhoz juttathattalak, és természetesen nem fogok visszaélni
a közös lakás adta helyzetemmel. Én tehát a nappaliban alszom, tiéd a
hálószoba.
Kim őszinte meglepetéssel nézett a férfira.
— Kissé ütődött vagy, kedvesem. Vagy komplexusaid vannak? Csak
nem gondolod, hogy én ilyen házasságot akarok? Együtt élünk, férj és
feleség vagyunk, és ennek megfelelően fogunk viselkedni.
Természetesen a hálószobában alszol, akárcsak én. Nem fogsz
belehalni egy hálóinges nő látványába. És tudok magamra vigyázni, ha
kell. De nem kell, ebben biztos vagyok. — Rámutatott a falra. — Nézd,
még bárszekrényt is beépítettek. A földi lakásom sem volt ennél
kényelmesebb.
— Kiváló építészeket száműzhettek a Hádészra — vigyorgott a férfi
megörülve, hogy témát válthat. — Szerintem a legjobb embereket
küldték ide, legalábbis az elmúlt néhány évben. Vajon véletlen lenne?
Kim elgondolkozva nézett rá.
— Nem tudok rajtad kiigazodni, Rog. Túl sokat kombinálsz.
Szeretném tudni, valójában miért is vagy itt. Mit tettél a kormány ellen?
Miért deportáltak?
Carter tudta, nagyon óvatosnak kell lennie, még Kimmel szemben is.
Igyekezett tréfával elütni a dolgot.
— Összeesküvést játszottam, s én lettem a hunyó. — Rámutatott a
televízióra. — Nézzük még egy kicsit?
Kim megrázta a fejét.
— Fáradt vagyok, elmegyek aludni. Akarsz előbb zuhanyozni?
— Menj csak nyugodtan. Én még gyorsan megírom a napi
tudósításomat. Holnap délelőtt le kell adnom a főszerkesztőnek.
Carter nekifogott az írásnak, gondolatai azonban el-elkalandoztak.
Egyre a lány után becsukódott ajtó irányába tekingetett. Mivel a
hálószoba ajtaja nyitva maradt, a mögötte lévő fürdőszobából minden
zaj kiszűrődött. Hallotta, amint Kim megereszti a vizet, aztán a
csobbanást is, ahogy a lány belépett a kádba.
Megpróbálta összpontosítani figyelmét, a számítógép fölé hajolt, s
csakazértis belefogott az írásba. Rövid tudósítást készített első
benyomásairól. Dicsérte a közlekedés technikai színvonalát,
elismeréssel adózott a kormánynak, amely a száműzöttek világát
lakható, kellemes bolygóvá alakította.
Mire a végére ért, Kim már az ágyban feküdt.
— Alszol, Kim? — kérdezte halkan.
A lánynak csak a feje látszott ki a takaró alól.
— Még nem. Fáradt vagyok ugyan, de nem annyira, hogy néhány
másodperc alatt el tudjak aludni.
27
Carter megvárta, míg Kim a másik oldalára fordul, levetkőzött és

eltűnt a fürdőszobában. A zuhany alatt is kettejük kapcsolata
foglalkoztatta. A lány félelemből, nehogy egy Palatti-féle alak kisajátítsa
magának, őhozzá ment feleségül. Összeházasodtak a hádészi
törvényeknek megfelelően... de micsoda házasság az ilyen? Mit akar
Kim... és mit akar ő maga? Hogyan illik ilyen szituációban viselkedni...?
Lehet, hogy ő veszi túl komolyan az egészet? Kimet láthatóan nem
feszélyezi a helyzet, teljesen természetesnek veszi. Szedd már össze
magad, öregem! Légy férfi! — korholta magát.
Épp csak elhelyezkedett a széles ágyon, amikor Kim felkönyökölt, a
szemébe nézett, s megfontoltan, mintha előre készült volna a
beszélgetésre, megkérdezte:
— Az űrhajón azt mondtad Palattinak, hogy meg akarsz szökni.
Komolyan gondoltad?
Carterben a váratlan kérdésre azonnal megszólalt a riasztó.
Meglehetősen elfáradt, s már csak alvásra vágyott. Miért éppen most
kellett Kimnek ezt a kérdést föltennie? Hiszen annyi minden múlik a
válaszon! Egyáltalán, bűncselekménynek számít a szökési kísérlet az
itteni törvények szerint?
— Nem, dehogy, azt csak úgy mondtam. Vagy azt hiszed, innen meg
lehet lépni?
— Ron Barkernek sikerült.
— De nem a Hádészról. Útközben szökött meg, s nem valószínű,
hogy minden segítség nélkül. Az egy kitűnően megszervezett akció volt.
A lány felsóhajtott.
— Ebben a pillanatban egyáltalán nem gondolok a szökésre.
Egészen jól érzem magam a bőrömben. Csupa újdonság vesz körül,
ráadásul férjhez mentem, méghozzá olyan férfihoz, akit magam
választottam. A Földön mindig zavart apám hatalmas vagyona, s a
körülötte sürgölődő haszonlesők.
— Most viszont rá vagy utalva az én tekintélyes honoráriumaimra,
nem létező remekműveim fantasztikus jogdíjaira — csúfolódott Carter.
— Nekem elég az, ami ma van — felelte a lány komolyan, és
közelebb húzódott a férfihoz. — Egy asszonynak mindig éreznie kell,
hogy a férjétől függ. Ebben az értelemben szerintem semmi értelme az
egyenjogúságnak. Csak bosszúságot okoz az embernek.
— Igen, főleg a férfiaknak — nevetett Carter. Minden porcikájában
érezte a lány közelségét. — Eloltsam a villanyt? — kérdezte.
Kim utánozhatatlanul csodálkozó arcot vágott.
— Hát nem félsz tőlem?
— Én soha nem féltem tőled, Kim — súgta Carter az elsötétülő
hálószobában.
Az első két héten semmi olyan nem történt, ami Cartert

nyugtalanította volna. Rendre jelentek meg rövid cikkei az újságban, s
közölték egy-egy hosszabb tudósítását. Főnöke, Sidler is dicsérte
stílusáért.
Az estéket teljes egészében Kimmel töltötte.
A harmadik hét elején Sidler magához hívatta.
28
— Újabb munka vár magára — kezdte, s hellyel kínálta Cartert. —

Holnap avatják a Rock Citybe vezető vasútvonalat. Még biztosan nem
járt ebben a kisvárosban. Innen elég messze, körülbelül kétszázötven
kilométerre fekszik, nyugat felé. Vonattal másfél órás út. A közlekedési
szakértőkből álló kormány-delegáció kipróbálja az új szerelvényt. Őket
fogja elkísérni. Figyeljen meg mindent, főleg a delegáció tagjait tartsa
szemmel. Holnapután pedig az első menetrendszerinti járattal jöjjön
vissza. Amint megérkezett, hozza be a tudósítást.
— A kormányfő is részt vesz az utazáson? — kérdezte Carter,
gondosan ügyelve hangja közönyös csengésére.
— Ron Barker? Aligha. Ritkán mutatkozik a nyilvánosság előtt.
Carter felállt.
— Rendben. Tehát holnapután...
— Egy pillanat... Pénze van még?
— Igen. Utána elszámolhatom a költségeket?
— Természetesen — mosolygott Sidler. — Éppúgy, mint a Földön.
Kezet fogott főnökével, és azonnal hazasietett, hogy beszámoljon
megbízatásáról. A lány nem fogadta valami nagy lelkesedéssel a hírt, de
aztán beletörődött, hogy majdnem két napig egyedül kell maradnia.
Ebéd után felzümmögött a videofon. Amikor kivilágosodott a
képernyő, Carter a szomszédja arcát pillantotta meg.
— Mi történt, Hans? Csak nem vagy beteg?
A hívó hangosan felnevetett.
— Amiatt nem zavarnálak benneteket, hiszen én vagyok az orvos.
Csak arra gondoltam, régen beszélgettünk. Átjönnétek ma este? Jenny
kitűnő vacsorát készített, de egyedül nem ízlik annyira.
Carter vissza akarta utasítani a meghívást, Kim azonban lelkesen
bólintott. Az eredmény: vacsora Schwarzéknál.
Hans Schwarz, és felesége, Jenny voltak Carterék eddigi egyedüli
ismerősei a Hádészon. Szerencséjükre kiválóan megértették egymást.
Carter mint orvosban is megbízott Schwarzban.
Vacsora alatt az újságíró elmesélte új megbízatását, és arra kérte a
házaspárt, vigyázzanak Kimre, amíg ő távol lesz.
— Úgy, szóval új vasútvonal? — ékelődött Schwarz borozgatás
közben. — Már épp ideje, hiszen több hónapja építgetik. Nem
gondoltam volna, hogy valaha is átadják. Ki megy az avatásra?
— Szakemberek, úgy tudom Hádész Cityből.
— Mi a fene, szakértők! Fogalmuk sincs a vasútépítésről. Barker úgy
választja ki az embereit, és úgy ad nekik megbízatást, hogy azt se tudja,
értenek-e hozzá egyáltalán.
— Úgy érted, nem veszi figyelembe a szakértelmet?
— Ő? Neki csak az a fontos, hogy talpnyalók legyenek körülötte.
Megbízható, hűséges alattvalók. A szakma ismerete huszadrangú
kérdés. Arra valók a tanácsadók, akiket mindig el lehet tenni láb alól, ha
kényelmetlenné válnak.
Carter látszólag minden figyelmét a poharában csillogó borra
összpontosította, valójában azonban minden szót, hangsúlyt
megjegyzett.
— Kissé élesen fogalmazol, Hans. Nem félsz attól, hogy
elégedetlenséged a rendőrség fülébe jut? Börtönbe zárnak!
29
— És akkor mi van? Itt mindent lehet. Az útkereszteződésben is

azért áll a rendőr, hogy hallgatózzon. Nem láttad, mekkora füle van
mindegyiknek? De komolyra fordítva a szót: sokan eltűntek és soha
többé senki sem hallott róluk. Ron Barker nem tűri az ellenfeleket.
— Hans szörnyen könnyelmű, Rog — vette át a szót az orvos
felesége. — Állandóan szidja a kormányt, pedig tulajdonképpen semmi
oka nincs rá. Orvosként dolgozhat, szereti a munkáját. Jó fizetést kap,
szép lakásban lakunk. Mit várhatunk még itt, a büntetőbolygón?
— Korlátlan szabadságot semmi esetre sem — vélte Carter.
— De azt sem, hogy az embert más foglyok őrizzék és irányítsák.
Barkernek teljhatalma van. Ha nem tetszik neki a képed, holnapra már
halott ember vagy. Ez az, ami zavar. Az itteni élet ellen nincs kifogásom.
Carter elég jól ismerte Hans Schwarzot. Megbízott benne. Kizártnak
tartotta, hogy a kormány ügynöke legyen. Ennek ellenére óvatos maradt.
— Nagy baj lenne, ha már most az elején titkosügynök golyója
végezne velem — morfondírozott magában. Szavait gondosan
megválogatva tovább kérdezősködött:
— Tulajdonképpen ki ez a Ron Barker? Régóta él a Hádészon?
Hogyan sikerült megszereznie a hatalmat? Szavaid szerint korlátlan úr.
— Tényleg az. Még soha senki sem próbálta vitatni a hatalmát, mert
el kell ismerni, sokat tett az életszínvonal emeléséért. Nekem csupán az
eszközei nem tetszenek, ez azonban az eredményen mit sem változtat.
— Nem mindegy milyenek a módszerek?
— Egyáltalán nem. A cél sohasem szentesíti az eszközt. Ron
Barkerröl senki nem tud semmit. Egyszer csak itt termett, bement a
kormánypalotába és egy órával később lemondott az addigi elnök. Ez
éppen öt éve történt.
— Nem volt forradalom, puccs? Senki nem tiltakozott a
hatalomátvétel ellen?
— Természetesen hallatszottak hangok, de azok nagyon gyorsan
elhalkultak, miután szigorú rendszabályokat vezettek be. A kormánypárt
elleni agitálást halállal büntették. Amint azonban megkezdődött a
gazdasági fellendülés, minden ellenállás megszűnt. Az életszínvonal
növekedett, a körülmények rendezetté váltak, és ezzel egyenes
arányban csökkent a bűncselekmények száma.
Jenny teletöltötte a poharakat, s kihasználva a beszélgetésben beállt
csendet, új témát kezdeményezett:
— Képzeljétek, ez a bor állítólag a Földről származik. Azt mondják,
évekkel ezelőtt hozta egy magánkereskedő, aki a tilalom ellenére leszállt
a bolygón.
— Kiváló bor — ismerte el Kim, miután megkóstolta italát. —
Elhiszem, hogy a Földről való, itt biztosan nem terem ilyen szőlő.
— Itt is van bor, de édes. — Hans Schwarz felnézett az órára. —
Mindjárt jön a heti tévészemle, benne „szeretett kormányfőnk", Ron
Barker szokásos havi szónoklata. Meghallgatjuk, mi újat tud mondani?
— Barker havonta beszédet mond a televízióban? — hajolt előre
Carter érdeklődve. — Azt hallottam, csak ritkán mutatkozik a
nyilvánosság előtt. Hogy néz ki? Sehol nem láttam fényképet róla.
— Miért is láttál volna?... Barker ellene van mindenféle személyi
kultusznak. Ő tudja, mit csinál. Mindjárt meglátjuk, kezdődik a műsor.
30
A Híradó első részében a kontinens különböző városaiból adtak

filmriportokat, tudósításokat. Carter nehezen palástolt izgalommal várta
Ron Barker megjelenését a képernyőn. Rövidesen kiderül: véletlen
névegyezés van-e a szökött rab és a Hádész kormányfője között. Azt is
megtudja, egy nagyszabású intrika áldozata-e, vagy beigazolódik
bizonyos körök gyanúja.
Snitt. A televíziónézők szeme előtt középkorú férfi kamerába néző
arca jelent meg. Szeme energiát, öntudatot, magabiztos erőt és
határozottságot árasztott. Olyan arc, amely mindenkire mély benyomást
tesz, de egyben félelmet is kelt.
Ron Barker rangjelzés nélküli, nyakig begombolt szűk egyenruhát
viselt. Öltözéke az abszolút korrektség benyomását keltette, de Carter
nem engedte magát becsapni. Az emberiség legnagyobb diktátorai
mindig rendkívül korrektnek látszottak.
Mielőtt elhagyta volna a Földet, megnézett egy fotót Ron Barkerről, a
szökött fogolyról. Mélyen emlékezetébe véste minden vonását, és tudta,
soha életében nem felejti el. Annak a férfinak rendkívül markáns,
jellegzetes arca volt. Most a képernyőről ugyanez az arc nézett rá.
Huszonnégy órával később Carter Rock Cityben a hotelszobájában

írta tudósítását. Változatos napot tudott maga mögött, és már szeretett
volna otthon lenni New Bristolban. Nem hitte volna, hogy Kim ennyire
hiányzik majd. Kim!
Félretolta az elkezdett tudósítást, és hátradőlt a fotelban. Mit jelent
számára a lány valójában? A véletlen hozta össze őket, s nagyon örült,
mikor Kim mellette maradt. Ma már azt is tudja: nem csupán a törvények
miatt vette feleségül.
Akarta vagy sem, Rognak végre be kellett ismernie: szereti Kimet.
Nagyon szereti, de éppen ez az, ami annyira nyugtalanította. Az ő
életében nincs... nem lehet hely a szerelem számára. Az érzések
befolyásolják a józan ítélőképességet, s neki itt a Hádészon éppen
objektivitásra lenne szüksége. Vagy legalábbis valami olyasmire, amit az
emberek annak neveznek. Hiszen az életben nincs objektivitás. Minden
ítélet, akaratunktól függetlenül, szubjektív.
A kérdés csak az, Kim vajon szereti-e őt, vagy csak tudomásul
veszi, mint a pillanatnyi legjobb megoldást... Esetleg még rosszabb?
Lehet, hogy parancsot teljesítve került ide, s kezdeményezte
kapcsolatukat? A legrégibb és leghatékonyabb fegyvert vetették volna
be ellene?
Teljesen elbizonytalanodott. Most mit csináljon? Hogyan
viselkedjen? Játssza meg a tudatlant, tegyen úgy, mintha mi sem történt
volna? Vagy hozza szóba? Kérdéseire nem tudott válaszolni. Egyet
viszont eldöntött: semmiképpen nem tárulkozhat föl Kim előtt, míg
tökéletes biztonsággal nem győződik meg kilétéről. Fáradtsága jelezte
az idő múlását. Hamarosan hajnalodik. Töltött még egy csésze teát, s
akaraterejét összeszedve visszaült az íróasztalhoz befejezni a cikkét.
Amikor elkészült, lefeküdt, s megpróbált gyorsan elaludni. Bárhogyan
is próbálkozott azonban, egyre csak a lányon járt az esze, s nem jött
szemére álom. Hirtelen eszébe jutott néhány mozzanat, amit most más
szemmel látott. Kim nem szívesen beszélt sem arról, mit követett el a
31
Földön, miért került ide, sem a bírósági tárgyalásról. Illetve amit mondott,
nem túl hihető. És itt van a tegnap esti televízióközvetítés... Egy szóval
sem említette, hogy felismerte a kormányzóban Ron Barkert, apja
egykori titkárát. Pedig fel kellett ismernie, hiszen akkoriban már tizenöt,
tizenhat éves lehetett. Ennyire nem lehet rossz az arcmemóriája. Azt
nem tudhatta, hogy Carter is felismerte. Akkor hát miért nem szólt? Törte
a fejét, kombinált: Ron Barker azonos Ron Barkerrel — Ron Barker Jon
Block egykori titkára — Jon Block Kim apja — Kim pedig az ő felesége.
Mi lehet ennek hátterében?... A kérdésre semmiféle választ nem talált.
Egy jottányit sem került közelebb a megoldáshoz.
Másnap reggel holtfáradtan, kialvatlanul szállt fel a vonatra, s New
Bristolhoz közeledve egyre nyugtalanabb lett. Gyomra is remegett
idegességében. Bevallotta magának, fél találkozni a lánnyal. Nem tudta
eldönteni, mennyire bízhat meg benne.
— Amint hazaérek, tisztázom vele a dolgot, bármi lesz is a vége —
határozta el magát. — Hinnem kell Kimben, hiszen a feleségem, és nem
csak a törvények szerint. Hozzám tartozik, a társam.
Az állomáson nagy tömeg tolongott. Hosszas tülekedés után végre
kijutott az utcára, s gyors léptekkel a szerkesztőség felé vette útját.
Leadta a cikkét, felvette a honoráriumot, s a mozgójárda már vitte is
hazafelé.
A kocsi a ház előtt parkolt. Ezek szerint Kim még menni akar
valahova, különben beállt volna a garázsba. Megdobbant a szíve: Kim
otthon van! Várja őt.
Nagy meglepetésére azonban a lakást zárva találta. Elővette a saját
kulcsát. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Nesztelenül belépett. Arra gondolt,
meglepi a lányt.
Odabenn néma csend fogadta. Idegesen járta végig a helyiségeket.
Feszültsége nőttön nőtt. Kimet sehol sem találta. A lakás üresen,
elhagyatva állt.
A nappali közepén megtorpant, váratlanul elmosolyodott.
— Biztosan átment Hansékhoz. Milyen bolond vagyok, hogy erre
eddig nem gondoltam — morogta félhangosan, s már rohant is a
szomszéd ház felé.
A mosoly azonban pillanatok alatt lehervadt az arcáról.
— Tegnap óta nem láttuk — mondta Jenny aggódva. — Már este
sem jött át. Azt hittük, korán lefeküdt aludni. Talán vásárolni ment.
Hans is nyugtatgatni próbálta barátját:
— Feleslegesen aggódsz, Rog. Ha történt volna vele valami, már
felhívott volna bennünket. Gyere be, igyál egy kortyot. Jót fog tenni. Fél
óra múlva már biztosan itt lesz.
— De hát hova mehetett? Itthon kellene lennie.
Szomszédja unszolására elfogadott egy pohár italt, de nem volt
maradása. Elköszönt, s hazaindult.
— Várj, elkísérlek — szólt utána Schwarz.
Együtt mentek vissza a lakásba. Schwarz a legközelebbi fotelhez
irányította, és leültette.
— Rog! El kell mondanom valamit, amit még Jenny sem tud. Tegnap,
amikor hazajöttem a kórházból, Kimet egy idegennel láttam a tornácon.
Halkan beszélgettek, és — úgy láttam — Kim megijedt, amikor
32
észrevett. Bemutatta ugyan a férfit, de már nem emlékszem a nevére.

Nem akartam indiszkrét lenni, hát gyorsan eltűntem. Gondolod, hogy
Kim eltűnése összefüggésben lehet a férfi megjelenésével?
Carter a barátjára meredt.
— Bement a fickó a lakásba?
— Ezt nem tudnám megmondani. Nem figyeltem. De ha be is ment,
nem maradt sokáig, mert néhány perc múlva hallottam az ajtó
csukódását, s egy kocsi indulását. Nem tudom, Kim elment-e vele.
— Hogy nézett ki?
— Hát... — vonta meg a vállát Schwartz — egy böhöm nagy fickó.
Nem illik sem hozzád, sem Kimhez.
— A nevét, Hans! Próbálj meg visszaemlékezni a névre!
— Nem tudok! Ha esetleg még egyszer hallanám, talán eszembe
jutna. Várj csak... mintha olyan latinos csengése lenne.
— Talán Palatti?
— Igen, ez az! Palatti — bólintott Schwarz elégedetten. — Ismered?
— Igen — keményedett meg Carter arca. — Köszönöm Hans, sokat
segítettél.
— Ki ez a fickó? És mit akar Kimtől? Rog, ha segíthetek valamiben...
tudod, hogy a barátod vagyok, bennem megbízhatsz.
— Hans, legjobb, ha most magamra hagysz. Gondolkoznom kell.
Mielőtt azonban bármit is tennék, meg fogom veled beszélni.
Schwarz egy-két pillanatig mereven nézte barátját, majd kelletlenül
bólintott, s kiment a házból. Carter az ágyra vetette magát, s behunyta a
szemét. Agyában száguldoztak a gondolatok, de túlságosan kimerült volt
ahhoz, hogy józanul mérlegelje a történteket. Talán órák is elmúltak,
mire összeszedte agát, s végig tudta gondolni az eseményeket. Palatti
megszöktette Kimet — ezért a Hádészon halálbüntetés jár. A kérdés
csupán az, Palatti ezt magától tette-e, vagy megbízásból. S ha az utóbbi
az igaz, akkor kinek az utasítására? Ron Barker húzódik meg a
háttérben?
33
NEGYEDIK FEJEZET
— Jelenleg semmi dolga Hádész Cityben. Itt van szükségem magára

— dohogott Sidler. — Szeretném tudni, miért akar odamenni. Carter
hallgatott.
— Persze, ha magánügy, nem kell válaszolnia — szólalt meg újra a
főszerkesztő sértődötten. Aztán megenyhülve így folytatta: — Ha
ennyire fontos, kaphat néhány nap szabadságot, természetesen fizetés
nélkül.
Carter fellélegzett, amikor újra a szabad ég alá jutott. Sidler
kegyesebb volt hozzá, mint remélte. Hazafelé indult. Még beszélni akart
Schwarz-cal, s hátha időközben Kim is visszatért.
Előző éjszaka mérlegre tette lehetőségeit. Először arra gondolt, a

rendőrséghez fordul, de aztán — túl kockázatosnak ítélve — elvetette
ezt a megoldást. Olyan kérdéseket is feltehetnek, amelyekre nem
válaszolhat, így a második változat mellett döntött. Elindul azon a
nyomon, amit szomszédjától kapott: Palattit kell előkerítenie.
— Hádész Citybe utazom — mondta Schwarznak, akit nem akart
minden részletbe beavatni. — Emlékszem, Palatti ott kapott állást. Csak
ezen az úton indulhatok el. Ha tényleg ő járt itt, Kimnek vele kell lennie.
Meg kell tudnom, önként ment-e, vagy kényszerítették. Amint
megérkeztem, felhívlak, s megadom a számomat. Azonnal értesíts, ha
Kim hazajönne. S neki csak annyit mondj, üzleti ügyben utaztam a
fővárosba.
— Rendben, Rog, természetesen megteszem. Igaz ugyan, hogy egy
szót sem értek az egészből, de gondolom, te tudod, mit akarsz.
— Bárcsak így lenne — sóhajtott fel Carter, — Mindenekelőtt meg
kell találnom Kimet. Ki nem állhatja Palattit, ezért kétlem, hogy önként
tartott vele. Lehet egyszerű nőrablás, de van egy olyan érzésem, hogy itt
többről van szó.
— Őrület! Mire gondolsz?
— Bíznod kell bennem, Hans, akkor is, ha nem mondok el mindent.
Higgy nekem! Szükségem van a segítségedre, ennek ellenére arra
kérlek, ne tegyél fel kérdéseket. Nem akarlak veszélybe sodorni.
Schwarz döbbent tekintettel meredt Carterre, aztán lassan bólintott.
— Rendben, Rog. Nem akarok beavatkozni az ügyeidbe. Ha
bármiben segíthetek, csak szólj! — Bizalmasan előrehajolt. — A
kormány ellen folyik valami szervezkedés, ugye?
Carter arca kifejezéstelen maradt.
— Erről szó sincs, Hans! Én csak Kimet akarom megtalálni.
— Hát jó, ha nem akarsz többet mondani... Remélem, egy nap majd
mindent megbeszélhetünk. — Az orvos fölállt. — Hozok néhány
gyógyszert az útra. Hátha szükséged lesz rá.
— Köszönöm — mondta Carter, s miután már éjszaka becsomagolt,
most csak annyi volt hátra, hogy útitáskáját berakja a csomagtartóba.
Még megvárta Schwarzot, hogy elköszönjenek egymástól, s elindult
Hádész City felé.
34
A fővárosba érve szállodát keresett, és a szobájából felhívta barátját.

Reménykedett, hátha jó hírt hall, de mint megtudta, felesége azóta sem
tért haza. A szálloda parkolójában hagyta a kocsit és gyalog indult neki a
városnak. Talán a véletlen a segítségére lesz.
Betért vendéglőkbe, kiskocsmákba, leült egy-egy asztalhoz, és
hallgatta a vendégek beszélgetését. Lényeges információt azonban nem
tudott meg.
Másfél napi gyaloglás után rájött: így sohasem ér célt. Más módszert
kell találnia; de mit? És akkor eszébe jutott Gorm, a Bevándorlási Hivatal
vezetője. Ő talán tudna segíteni.
A mozgójárda nem volt elég gyors sebesen száguldó gondolataihoz,
taxit fogott, és kivitette magát az űrkikötőbe. Nem akarták beengedni,
újságíró igazolványa azonban csodát tett, s bebocsátást nyert az
igazgatóhoz.
Sven Gorm azonnal megismerte.
— Nagyon örülök, hogy láthatom — üdvözölte, és hellyel kínálta
Cartert.
— Biztosan csodálkozik, Mr. Gorm, hogy itt lát.
— Miért csodálkoznék? A titkárom azt mondta, cikket akar írni.
Parancsoljon, kérdezzen!
Carter elhatározta, őszinte lesz.
— Bevallom, a cikkírást csak ürügyként találtam ki, hogy bejuthassak
önhöz. Történt valami, ami nagyon nyugtalanít, de még mielőtt többet
mondanék, arra szeretném kérni, kezelje bizalmasan az ügyet.
Megígérheti ezt nekem?
Gorm a fejét ingatta.
— Csak akkor, Mr. Carter, ha nem olyasmiről van szó, ami a
kormány ellen irányul, de ezt nem feltételezem. Úgyhogy nyugodtan
beszélhet nyíltan. Megértő hallgatója leszek. És ha tudok, segítek.
Carter úgy érezte, megbízhat Gormban. Legalábbis egy bizonyos
határig.
— Eltűnt a feleségem, Mr. Gorm. Amikor tegnap hazaértem egy két
napos kiküldetésből, már nem találtam otthon.
— Ez még nem ok a nyugtalankodásra, Mr. Carter — mosolygott
Gorm a tapasztalt férfi magabiztosságával. — A felesége talán
meglátogatta valamelyik ismerősét, és ott éjszakázott.
— Lehetetlen! És ha csak ennyi lenne, nem utaztam volna Hádész
Citybe. A szomszédom észrevette, hogy Kim az eltűnése estéjén egy
férfival beszélgetett. A lakásunkban! Utána pedig már senki sem látta.
Gorm arca elkomorodott.
— Most már értem, s bocsássa meg előbbi modortalanságomat.
Szöktetésre gondol? A nők nagyon sokat érnek a Hádészon, Mr. Carter.
Biztos abban, hogy a felesége szereti önt?
— Igen, biztos vagyok benne — szólt Rog, bizonytalan érzéseinél
sokkal határozottabban. — De hallgasson végig, kérem. A férfi, akivel
Kim beszélgetett, egy bizonyos Lui Palatti. Velünk együtt érkezett a
Hádészra. Már a hajón kinézte magának a feleségémet. Azt akarta, Kim
vele menjen, s amikor megtudta, hogy itt a nők választanak maguknak
élettársat, felháborodott, fenyegetőzött. Kim gyűlölte őt. Soha nem ment
volna vele önként.
35
— Lui Palatti? Emlékszem rá. Nem valami szimpatikus alak,

mondhatom. Honnan tudja, hogy ő volt a felesége látogatója?
— A szomszédomtól. Emlékezett a nevére.
— Tehát semmi kétség?
— Semmi.
Gorm gondolkozott, aztán megnyomott egy gombot. A titkár azonnal
jelentkezett.
— Myers, kérem nézzen utána hol dolgozik Palatti. Lui Palatti. Három
hete érkezett. És hozzon be róla minden adatot. — Carterhez fordulva
folytatta. — Nemsokára valamivel többet fogunk tudni. Kívánja, hogy
beavatkozzon a rendőrség?
— Nem, inkább ne, Mr. Gorm. Nem akarok feltűnést kelteni. Magam
akarom az ügyet tisztázni, és a történetet a Bristol News számára
megírni.
— Ah, azok a híres írói ambíciók! Megértem! Rendben, de csak a
maga felelősségére.
A titkár bejött, egy dossziét adott az igazgatónak, biccentett, s hang
nélkül távozott. Gorm fölvette, tanulmányozni kezdte, majd hangosan
olvasta:
— Lui Palatti. Állítólag műszerész. A Hádész Műveknél kapott állást.
Cím: Main Avenue 345. Kezdje ott.
— Köszönöm — mondta Carter és fel akart állni.
— Várjon!
Gorm kihúzta az íróasztala fiókját. Pisztolyt vett elő. Letette az
asztalra, s vendégéhez fordult:
— Revolver hat golyóval. Nagy kaliberű. Takarékoskodjon a
munícióval! Több töltényt nem adhatok. Csak akkor lőjön, ha feltétlenül
szükséges. Palatti gátlástalan gyilkos, magától sem fog visszarettenni. A
fegyver a kormány tulajdona. Hozza vissza, ha megtalálta a feleségét,
és... — Gorm felállt, kezet nyújtott Carternek — sok szerencsét!
Kívánom, hogy épségben megtalálja.
— Nagyon köszönöm, Mr. Gorm! Soha nem felejtem el a segítségét
— hálálkodott Carter.
Leintett egy taxit és a Main Avenue-ra vitette magát. Kifizette a
sofőrt, s megvárta, míg az autó eltűnik az utcasarkon. Csak ezután
nézett körül, a megadott számot keresve. Hamarosan meg is találta a kis
üzemet.
Odament a portáshoz és felmutatta újságíró igazolványát.
— A Bristol News riportere vagyok, cikket írok Hádész City ipari
fejlődéséről. Kitől kaphatok engedélyt az üzem megtekintésére?
A becsületes ábrázatú, idősödő férfi segítőkészen válaszolt.
— Mr. Charterist, a főnökünket kellene keresnie. Fölkapcsolom, ha
kívánja.
— Igen, kérem — válaszolta Carter, és barátságosan mosolygott a
portásra.
Néhány másodperc múlva megkapta az engedélyt. Borravalót
csúsztatott a portás kezébe, és elindult útmutatás szerint. A titkárságon
magas, szürke ruhás férfi várta.
— Machow üzemvezető vagyok.
— Carter, újságíró — válaszolt Rog ugyanolyan szűkszavúan.
36
Egyáltalán nem érdekelte, hogyan állítják elő a különböző

termékeket, mégis türelmesen követte vezetőjét a csarnokon keresztül,
és hagyta, hogy mindent aprólékosan elmagyarázzon neki. Eközben
alaposan körülnézett, de Palattit nem fedezte fel a munkások között. így
nem tehetett mást, rákérdezett:
— Nagyon köszönöm, Mr. Machow. Ebből a tájékoztatásból már
érdekes tudósítást tudok írni. Majd küldök egy példányt az újságból.
Most jut eszembe, egy ismerősöm önöknél dolgozik. Lui Palattinak
hívják. Nem tudja, hol találom meg?
— Palatti?! A maga ismerőse? — merevedett meg kísérője. Arca
csodálkozást, hangja haragot árult el.
— Csak futólag ismerjük egymást — visszakozott Carter —,
ugyanazzal a szállítmánnyal érkeztünk a bolygóra, ennyi az egész.
Machow szemmel láthatóan megnyugodva bólintott.
— Nem tudtam volna elképzelni, hogy az a faragatlan tuskó a maga
barátja. S ráadásul nem is ért semmihez. Tipikus nehézfiú, s ilyenekre itt
nincs szükség. De amíg nem vét a törvény ellen, tehetetlenek vagyunk.
Már az első nap csak bosszúságot okozott, mindenbe beleszólt, mintha
ő jobban tudná! Pedig állítom, életében nem volt szerszám a kezében.
— Érdekes... most nincs is benn?
— Nincs. Állítólag otthon fekszik, betegen.
— Megtudhatom a címét?
— Meg akarja látogatni? — kérdezte csalódottan Machow.
Carter rákacsintott.
— Megnézem, tényleg beteg-e. Ez is hozzátartozik a valósághű
tudósításhoz. Aztán majd beszámolok magának.
— Felőlem egy ilyen fickó akár egész évben otthon maradhat.
Carter elbúcsúzott, és — a számára oly sokat érő címmel a
zsebében — elhagyta a gyárat.
A hotelben nem várta üzenet. Kim tehát még mindig nem tért haza.
Bekapott valamit az étteremben, aztán fölment a szobájába és átöltözött.
Gondosan megvizsgálta a fegyvert, és a zsebébe csúsztatta. Semmi
kedve nem volt ahhoz, hogy keresztüllövesse magát Palattival.
Kint már sötétedett. Az utcák megteltek sétáló, beszélgető
emberekkel. Carter irigyelte vidámságukat, elégedettségüket.
Az az érzése támadt, hogy azt a feladatot, amiért a Hádészra jött,
nagyon nehezen fogja tudni megoldani... Vagy talán sehogy.
A mozgójárda Palatti lakásának közvetlen köz lébe vitte. Korábban

lelépett, s a hátralevő távolságot gyalog tette meg. A megadott címen
magas, legalább kétszáz szobás garzonház állt. A szobaszámok alapján
könnyedén megtalálta Palatti lakását, aztán tanácstalanul megállt az ajtó
előtt. Most mit csináljon? Becsöngessen? És ha húszan rontanak rá?
Ekkor Kim jutott eszébe, s már nem tétovázott. Jobb kezét zsebre dugta,
hogy bármikor elővehesse a pisztolyt, baljával pedig megnyomta a
csengő gombját. Feszülten, ugrásra készen várakozott.
Végtelennek tűnő másodpercek elteltével kattanás hallatszott.
— Ki az? — kérdezte egy durva hang a hangszórón keresztül.
Carter kénytelen volt megszólalni.
— Palattival szeretnék beszélni.
37
— Hogy hívják?
— Nyissa ki kérem! Csak Palattinak személyesen mondhatom meg ki
vagyok és mit akarok.
Az ajtó túloldalán lévő elbizonytalanodott, s csak hosszas szünet
után szólalt meg újra.
— Jó, nyitom! De Palatti nincs itthon.
Az ajtó felzümmögött és kinyílt. Carter kivilágított folyosóra jutott,
melynek végén a másik ajtó zárva maradt. Háta mögött az ajtó
automatikusan csukódott.
Csapdába kerültem — villant agyába. A fegyver hűvössége azonban
megnyugtatóan hatott rá. Legalább nem védtelen. Végigment a folyosón,
elfordította a gombot, s belökte az ajtót. A küszöbön megállt, nem lépett
be a szobába. Gyors pillantással emlékezetébe rögzítette a tárgyakat.
Televízió, heverő, asztal, két fotel, könyvszekrény. Az asztalon újságok,
s egy bontott üveg. A hamutartóban cigaretta füstölgött. — Na, mire vár,
miért nem jön? — morrant rá az előbbi hang a baloldali, homályos
sarokból. — Vagy rossz a lelkiismerete?
Most nagyon ismerősen csengett Carter fülében ez a hang. Már
hallotta valahol. Belépett. A sarokból — kezében egy legújabb típusú
revolvert szorongatva — előlépett a hang gazdája.
— Hangtompítóval, robbanólövedékkel szerelték fel... csakis a
Földről származhat, hiszen a Hádészon minden fegyvert betiltottak —
futott át Carter agyán.
Ilyen golyóval tucatnyi embert meg lehet ölni, itt a szobában
azonban használata a fegyver tulajdonosát is veszélybe sodorná. Ez a
felismerés újra magabiztossá tette Cartert.
Kezét kivette a zsebéből, nehogy a másiknak feltűnjön, hogy
fegyvert rejteget.
— Ismerjük mi egymást? — kérdezte a férfi Carterre szegezve a
pisztolyt.
— Nem hinném! — felelte, de alighogy kimondta, eszébe villant a
kép, amikor a garzonházban munkát kaptak. — Hiszen maga az építész!
Alan Smith a neve, ha jól emlékszem.
Erre a kijelentésre megváltozott a férfi arckifejezése. Az eddigi
bizalmatlanságot gyűlölet és harag váltotta fel.
— Maga Rog Carter, igaz?! Palattival együtt jött a Hádészre. Mit
keres itt? Egyáltalán hogyan talált ide?
— Azt nem kötöm az orrára. Az első kérdést pedig én is feltehetném
magának.
— Itt most én kérdezek! — dörrent rá Smith, és revolverével a fotel
felé bökött. — Üljön le, és ne próbálkozzon semmi hülyeséggel!
Carter engedelmeskedett, kezét ölébe tette és faarccal bámulta
Smith-t. Az ügy egyre titokzatosabbá vált; egyidejűleg azonban
megjelentek az első összefüggések is.
— Mit akar Palattitól?
— Csak neki mondhatom meg, ezt már az előbb is említettem.
Magánügy.
— Itt nem lehetnek magánügyek! — csattant fel újra Smith. —
Beszéljen, vagy kényszeríteni fogom. A kormány küldte ide?
38
Carter sokat blöffölt már életében, ezért most sem okozott gondot
számára az azonnali válasz. Ha Smith ezt a kérdést ebben a
hangnemben tette föl, akkor nyilvánvalóan valami titkolnivalója van a
kormány előtt, azaz fél tőle. Palatti és ő ezek szerint illegális ügybe
keveredtek, így tehát szóba sem jöhet az a feltevés, miszerint Palatti
Ron Barker megbízásából rabolta el Kimet.
— A kormány?! Ugyan, semmi dolgom a kormánnyal!
Smith felállt, megkerülte az asztalt, s fenyegetően magasodott
Carter fölé.
— Na most már nyissa ki a száját, barátocskám! Valami nem stimmel
ebben a történetben! Gyerünk, nyögje már ki, mi köze a kormányhoz?
Barker küldte?
— Ron Barker?! Maga megőrült!
Smith hirtelen felemelte a fegyvert, mintha le akarná vele ütni a
másikat, félúton azonban meggondolta magát. Kínos lassúsággal
eresztette le jobb kezét, s jéghideg hangon megjegyezte:
— Ezt ne halljam még egyszer, Carter! Nem tudja, kivel beszél, s az
én türelmem is véges. Semmi kedvem magával vitatkozni. Megvárjuk
Palattit! Ő könnyebben fog végezni magával. — Smith ránézett az órára.
— Mindjárt itthon lesz.
— Azt hittem, Palatti beteg — vetette oda Carter hanyagul.
Smith, aki éppen vissza akart ülni a helyére, egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, majd állva maradt.
— Micsoda?! Hát ezt meg honnan tudja? — üvöltötte
torkaszakadtából.
— Meg akartam látogatni a Hádész Műveknél, ott mondták, hogy
négy napja beteg.
— Úgy, szóval meg akarta látogatni? És miért, ha szabad
kérdeznem? Úgy hallottam, maguk ketten nem éppen jó barátok.
Carternek hirtelen örült ötlete támadt. Rögtönzött, bár tudta, nagy
kockázatot vállal, ha az álarcot akárcsak egy milliméterrel is lejjebb
ereszti.
— Jó barátok? Nem, tényleg nem vagyunk azok. Ennek ellenére
meglehet, hogy Palatti és én a Hádészon ugyanazért a célért küzdünk.
Miért kellene akkor ellenségeskednünk?
Smith döbbenten meredt rá.
— Lehetne valamivel világosabb? — nyögte ki, meglepetéséből nagy
nehezen magához térve.
— Sajnos nem. Várjuk meg Palattit.
— Így is jó. Várjunk — hangzott a csalódott válasz.
— Iszik valamit?
Carter érezte, félig már nyert ügye van. Smith elbizonytalanodott,
kíváncsivá vált, s öntudatlanul is elárulta magát. Most már csak azt kell
kiderítenie, kinek dolgoznak, s mi a céljuk... Mi köze azonban mindehhez
Kimnek?
— Tudja, kicsoda Ron Barker, igaz? — kérdezte Smith hirtelen. —
Épp olyan jól tudja, mint én.
— Amikor megláttam a televízióban, már tudtam — ismerte el Carter.
— A fogoly, aki öt éve megszökött. Palatti sem tudta, őt is
meglepetésként érte.
39
Hirtelen elhallgatott, mint aki már eddig is túl sokat mondott.

Az asztalon kisvártatva felzümmögött a videofon. Smith előrehajolt
és megnyomta a gombot. Carter nem láthatta a képernyőt, de Palatti
hangját azonnal felismerte.
— Feltartottak, Smith. Egy órán belül ott vagyok. Minden rendben?
— Minden rendben, csak... látogatónk van.
— Látogatónk? Kicsoda?
— Rog Carter.
Palatti sokáig hallgatott, majd így szólt:
— Rog Carter? Hogy lehet az? Carter New Bristolban van és...
— Itt ül velem szemben, Palatti. Akarod látni?
— Nem fontos, láttam már eleget. Vigyázz rá, nehogy valami
ostobaságot csináljon! Sietek! Nehogy futni hagyd!
— Ne aggódj, innen ki nem teszi a lábát.
— Carter!... Hogy talált meg?
— Az üzemben kérdezősködött utánad. Miért?
— Nem érdekes. Egy pillanatra se vedd le róla a szemed. Veszélyes
fickó, nagyon is veszélyes. Van fegyvere?
— Áh, a Hádészen nincsenek fegyverek. Csak mi élvezünk ilyen
kiváltságos helyzetet. De majd megnézem!
— Akkor viszlát! — mondta Palatti, s a képernyő elsötétedett.
— Van fegyvere? — fordult Carter felé.
— Nézze meg! — hangzott a flegma válasz.
Smith furcsamód megelégedett ennyivel, s lemondott a motozásról.
Palatti elégedett arccal lépett a szobába. Levette a zakóját,
barátságosan megveregette Carter hátát, és közéjük ült. Zakója
zsebében revolver dudorodott.
— Igazán örülök, Carter, hogy ennyire vágyott régi barátja után.
Carter úgy döntött, kiteríti néhány lapját.
— Mit tud Kimről? — kérdezte.
— Kim? Ezer éve nem láttam a maga feleségét — tagadott Palatti
rosszul leplezett meglepetéssel. — Ő döntött úgy, hogy magával akar
élni. Ha elszökött, az a maga baja.
— Honnan tudja, hogy elszökött, Palatti?
— Hiszen maga mondta!
— Én csak azt kérdeztem, mit tud róla. Nem többet.
Palatti elgondolkozott, aztán bólintott.
— Na jó! Felkerestem Kimet és megkérdeztem, nem akar-e velem
jönni. Ő pedig eljött.
— Nem hiszek magának.
— Hinnie kell, nincs más választása — nézett Palatti dühösen
Carterre. — Csak ezért jött, vagy van más oka is a látogatásának?
— Beszélhetek a feleségemmel? — kérdezte Carter anélkül, hogy a
kérdésre válaszolt volna. — Ha önként jött magával, miért nincs itt a
lakásban?
Palatti vigyorgott.
— Vakációzik, öregem. Úgy tűnt, szüksége van egy kis szabadságra.
Carter legszívesebben lepofozta volna az önelégült vigyort Palatti
képéről, de uralkodott magán.
— Mit tervez vele, Palatti? — kérdezte megjátszott közönnyel.
40
Palatti már komolyan nézett rá.

— Tulajdonképpen meg is mondhatom, hiszen többé már úgysem
lesz alkalma kifecsegni. Vagy azt hiszi, futni hagyom? Hogy aztán a
rendőrséget a nyakamra küldje? Tudom, milyen büntetés jár nőrablásért.
Tényleg megszöktettem Kimet. De nem azért, amire maga gondol,
barátom. Szükségem van rá terveim megvalósításához, és biztos
vagyok benne, hogy rá tudom venni az együttműködésre. Önként! —
fűzte hozzá különös hangsúllyal.
— Mik a tervei?
— Gondolkodjon egy kicsit, és talán megvilágosodik az elméje.
— Tudja kicsoda Kim? — kérdezte Carter egykedvűen.
— Igen. Annak a férfinek a lánya, akinek egykori titkára ma a Hádész
kormányfője. Ön szerint ez véletlen? De ha véletlen is, amit nem
feltételezek, akkor is hasznos következtetésekhez vezet. Nem igaz? Jon
Block rendkívül befolyásos ember a Földön, és biztos vagyok abban,
keze a Hadászig is elér. Bizonyára nem nézné szívesen, ha csinos
leánykájának arcocskáján egy pár nem különösebben csinos forradás
éktelenkedne.
Carter néhány másodpercre visszatartotta a lélegzetét. Csak nagy
önuralommal sikerült megőriznie a nyugalom látszatát.
— Kimet elítélték. Ez ellen még az apja sem tudott tenni. Úgy tűnik, a
keze mégsem ér el olyan messzire, ahogyan azt maga gondolja.
— Hogy én mit gondolok, az a legkevésbé tartozik magára. Ron
Barkert ultimátum elé állítom, őt fogom felelőssé tenni a bekövetkező
tragédiáért. Meg fogja gondolni, ujjat húzzon-e Jon Blockkal.
Carternek nevetnie kellett.
— Nem gondolhatja komolyan, hogy Barker tekinettel lesz Jon
Blockra! Különös fantáziája van magának.
— Majd meglátjuk — felelte feltűnő nyugalommal Palatti. — Most
csak az a kérdés, mit kezdjek magával. Egyszerűen lőjem le, nehogy
eljárjon a szája? De mégsem! Megfogadtam, hogy itt a Hadászon új
életet kezdek — gúnyolódott. — Legjobb lesz, ha bezárom egy biztos
helyre, talán éppen a kedves felesége mellé.
Carter, aki már elhatározta: revolvere segítségével próbál
elmenekülni, most habozott. Ilyen váratlan fordulatra nem számított, így
legalább megtudhatja, hol tartják fogva Kimet, s még csak keresgélnie
sem kell. És ha együtt lesznek, ketten majd csak kitalálják, hogyan
szökjenek meg. Palattinak ezt mondta:
— A főszerkesztőm kerestetni fog, és akkor a rendőrség is
beavatkozik.
— A rendőrség aligha találhatja meg magát — legyintett Palatti
megvetően. — És én sem vagyok egyedül. Az elmúlt két hét bőven
elegendő volt ahhoz, hogy kiépítsem szervezett kapcsolataimat. A
rendőrség egyik tisztségviselője is közéjük tartozik. Ne gondolja, hogy itt
mindenki elégedett Barker uralmával.
— Tehát hatalomátvételt terveznek?
— Okos fiú, maga, Carter! — bólintott Palatti. — Fején találta a
szöget.
— És az új kormányfőt természetesen Palattinak fogják hívni —
jegyezte meg csúfondárosan Rog.
41
— Pontosan. De most már elég a teadélutánból. Dolgom van. Ha

átvesszük a hatalmat, lesz időm baráti csevegésekre, és legfőképpen
Kimre... Akkor már mi diktáljuk a törvényeket.
— Erre még visszatérünk — mondta Carter nyugodtan.
— Te foglalkozol vele, vagy csináljam én? — kérdezte Alan Smith, a
fegyverével játszadozva.
— Én most nem érek rá ilyen piti ügyekkel foglalkozni. Vidd el te! De
légy óvatos! S gondoskodj a megfelelő őrizetről. — Elvigyorodott. —
Későbbi kapcsolatunk érdekében nem vagyok ellenére, hogy összezárd
a nővel. Tegyünk a kedvére.
— Elviszem az autót.
— Jó. Holnap reggel itt várlak. Tudod, miért!
Smith bólintott, aztán intett Carternek.
— Gyerünk! Nincs sok időnk. Hosszú az út Rock Cityig. És ne
kövessen el hibát! Nélkülünk soha nem látná viszont szeretett hitvesét!
Carter felemelkedett és szótlanul követte Smith-t.
42
ÖTÖDIK FEJEZET
A hosszú autóúton Carter könnyen lefegyverezhette volna Smith-t,

mert annak éppen elég gondot okozott a vezetés. Görcsösen, két kézzel
markolta a kormányt; Rog többször is majdnem elnevette magát. Ilyen
kezdőkkel dolgozik Palatti? Csak elő kellene rántania a pisztolyát... De
mégsem tette meg.
Ha megtudja, hol tartják fogva Kimet, minden sokkal egyszerűbb
lesz. Ezért többször kezdeményezett beszélgetést az építésszel,
azonban semmit nem sikerült kihúzni belőle, így hát lemondott a
szökésről, hiszen egyedül sosem találja meg a rejtekhelyet. Egyetlen
dolog nyugtalanította: a pisztoly. Ha megmotozzák, s megtalálják nála,
esélyei a nullára csökkennek.
Hallgatásba merülve érték el Rock City első házait.
— Mindjárt ott leszünk — törte meg a csendet a vezetésbe láthatóan
belefáradt Smith. — Alig várom, hogy megszabaduljak magától.
Carter nem reagált. Túlságosan az útvonal megjegyzésére
koncentrált. Később talán egyedül kell megtalálnia. A város központja
felé közeledtek, de Smith még a főutca előtt balra kanyarodott.
Ismeretlen elővárosba jutottak. Az utcák mindkét oldalán hatalmas
kertekkel körülvett, hivalkodó villák magasodtak.
— Előkelő környék — motyogta az orra alatt Carter.
Az autó díszes kapu előtt fékezett. A sofőr kétszer dudált, s a jelre —
mintha kísértet nyitotta volna — kitárult az ajtó, szabaddá téve előttük az
utat. A kocsi meglódult. Mögöttük újra becsukódott a kapu. Nem is
kertbe, inkább egy hatalmas parkba jutottak. Az út gondosan nyírt
bokrok, díszfák között kanyargóit. A ház, amely előtt megálltak, széles
homlokzatával, díszeivel a XIX. századi földi kastélyokra emlékeztetett.
A szemlélődő csupán azt tarthatta furcsának, hogy minden ablakon rács
sötétlik.
— Megérkeztünk, szálljon ki! — parancsolt utasára Smith,
pisztolyával nyomatékosítva szavait. Fegyveres férfi lépett ki a házból,
morózusan végigmérte az érkezőket, s barátságtalanul odavetette
Smith-nek.
— Kit hoztok ide már megint?
— Majd később elmondom. Palatti nem hívott föl?
— Nem.
— Pedig azt mondta, ideszól. Különös — vonta meg a vállát. — Ez itt
a foglyunk férje. Zárd be a nő mellé. Palatti utasítása. Én aludni akarok,
kutyául elfáradtam.
— Feküdj le, a többit majd elintézem — bólintott a férfi, majd
odaintett Carternek: — Jöjjön!
Rog szó nélkül engedelmeskedett, nehogy magára haragítsa a
fickót. Talán megfeledkezik a motozásról. Hiheti azt, hogy már
megtörtént.
A bejárattól balra lépcső vezetett lefelé. A házból hangfoszlányok
jutottak el hozzájuk; úgy látszik, többen is tartózkodnak az épületben.
Hosszú pincébe jutottak; szabályos börtönnek látszott — kétoldalt bezárt
cellaajtók sorakoztak.
43
— Álljon meg! — szólt rá a férfi az egyik ajtó előtt, és elektronikus

kulccsal kinyitotta a zárat.
Szűk cellába lépett, ahol csupasz villanykörte világította meg a
szinte minden helyet elfoglaló asztalt, szekrényt, széket... és ágyat.
Kim!
Az ágyon feküdt, s mint aki jelenést lát, tágra nyílt szemmel meredt
férjére.
Az őr szó nélkül rájuk zárta az ajtót. Már a léptei is elhalkultak, mikor
a lány boldogan felugrott. Aztán arca egyre rémültebbé vált.
— Rog! Tényleg te vagy! Már úgy vártalak! Annyira féltem! —
hadarta egy szuszra, s a férfi karjaiba vetette magát. Carter szorosan
magához ölelte, s hosszú percek elteltével tudott csak megszólalni.
— Kim! Nincs semmi bajod? Nem bántottak? Mivel tudott Palatti
idecsalni?
— Hozzám sem értek, Rog, nyugodj meg. Ez a Palatti felkeresett,
amíg te távol voltál. Azt hazudta, veszélybe kerültél, és csak én
segíthetek rajtad. Ezért jöttem vele, és ide záratott. Rog, mit jelent ez az
egész?
Carter fáradtan leült az ágyra, Kim is mellé telepedett.
— Mindent el fogok mondani. Most az a fő, hogy megtaláltalak. Már
csak innen kell kijutnunk.
— Meséld el most! — kérte a lány, s megsimogatta férje kezét. —
Majd kitaláljuk, mit tegyünk.
— Barkert akarják veled zsarolni, lemondásra kényszeríteni.
Kim felindultan felpattant, s idegesen járkálni kezdett fel-alá. Lassan
erőt vett indulatain, s így folytatta:
— Elhallgattam előled, hogy felismertem Barkert, amikor azt a
televíziós beszédet tartotta. Úgy meglepődtem! Egy fogoly, aki
megtalálta a menekülés útját a Hádészról, aztán meg önként visszatért.
Ennek csakis nyomós oka lehet!
— Gyere ide, Kim, s pontosan meséld el, mit akartak tőled.
— Magabiztos, szakállas férfi elé vezettek — kezdett bele a lány. —
Jól gondolod, Barkert akarják zsarolni. Szerintük apám megbízásából
jött vissza a Hádészra, ezért fontos neki, hogy velem ne történjen semmi
baj. Szabadon engednek, ha Barker visszaadja a megbízatását, és a
nyilvánosság előtt lemond hivataláról.
— Erre a következtetésre jutottam én is. — Carter gondolkodóba
esett. Még most sem mondhatja el Kimnek a teljes igazságot. Ha esetleg
lehallgatják a beszélgetésüket, mindennek vége. Hiszen Palatti egész
idő alatt azon gondolkozott, hogy megértse az összefüggést. A kérdés
csak az, a behemót mire jött még rá. Nem beszélve arról, hogy semmi
kedve napokig ebben a cellában ücsörögni. — Abban bízol, hogy Barker
elfogadja a feltételeiket, s hagyja magát megzsarolni?
— Igen. Különben értéktelen túszokká válunk. El tudom képzelni, mit
csinálnának velünk.
— Nem Barker a fontos — meditált Carter. — Én állok Palatti
útjában. Ő téged akar.
— De én gyűlölöm! — rázkódott össze az undortól Kim.
44
— Nem hiszem, hogy ezzel különösképpen törődne. Mindent ki

fogunk deríteni Kim, de először innen kell kijutnunk. Jobb lesz, ha most
alszunk egy keveset. Holnap szükség lesz az erőnkre.
Kim megértően bólintott a férfi elcsigázott arcát látva. Lefeküdtek, s
— végre újra együtt — megnyugodva aludtak el egymás oldalán.
Carter dél körül ébredt. Körülnézett. Kim az asztalnál ült, s őt figyelte.
— Kialudtad magad? Én már egy órája fenn vagyok. Itt a reggeli.
Éhes vagy?
— Olyan a kiszolgálás, mint egy szállodában! Mit kaptunk?
— Először kelj föl, te álomszuszék! Az őr hozott vizet a
mosakodáshoz. Lábujjhegyen járt, nehogy felébresszen. Igencsak
udvariasan bánnak velünk. Vajon miért?
— Mert szükségük van ránk — válaszolta Carter, miközben
kikászálódott az ágyból. Percek alatt megmosakodott,
megborotválkozott, aztán leült reggelizni.
Carter érezte zsebében a pisztoly súlyát, s ez biztonságérzetet
kölcsönzött neki. Nyílt az ajtó; a tegnapi őr lépett a szobába.
— Megreggeliztek? Maradjanak, ahol vannak. Látogatójuk érkezik.
És semmi meggondolatlanság! Parancsot kaptam, hogy egyetlen
gyanús mozdulatra mindkettőjüket lőjem le. Megértettek?
Alighogy elhallgatott, vékony, bajuszos, jó kinézetű, mondhatni
elegáns úr jelent meg az ajtóban. Csak szemei árulták el, kit rejteget ez
a megnyerő külső: arrogancia és uralomvágy csillogott bennük.
— Rövid leszek — szólalt meg, köszönésre sem méltatva foglyait. —
Barker kormányát megdöntjük, a hatalmat új emberek veszik át. És
ebben maguk fognak segédkezni. Ha megteszik, nem lesz bántódásuk.
Ha nem, meghalnak. Először maga, Carter. A felesége kicsit tovább fog
élni. Megértették? — kérdezte, természetesen nem azért, mert kíváncsi
is volt a válaszra.
Carter tudta, a férfi komolyan gondolja, amit mond.
— A Hádész már nem az a bolygó, ami volt. A törvények itt
szigorúbbak, mint a Földön. De mi majd gondoskodunk arról, hogy újra
teljes legyen a szabadság, mindenki úgy élhessen, ahogy jólesik neki.
— Ahogy magának jólesik! Így gondolja? — kérdezte Carter.
— Ha magának így jobb, akkor igen. Magukra bízom a döntést:
csatlakoznak-e hozzánk vagy sem.
— És bizonyára Palatti lesz az elnök.
A férfi ajkán megvető mosoly bujkált.
— Ugyan, Palatti jelentéktelen senki, ne számítsanak rá! Segít
nekünk, ennyi az egész. Majd kap valamilyen állást... talán ő lesz
Hádész City rendőrfőnöke.
— Nem is tudtam volna elképzelni nála alkalmasabb embert erre a
posztra — ironizált Carter. — Van még valami?
— Alkalomadtán befogjuk a pofáját, Carter! Most azonban sajnos
még nem tehetem meg, mert a főnök megtiltotta. Még szükségünk van
magára, de különösképpen a feleségére. Ma este televíziós élő adást
rendezünk. Az egyetlen adó, amelyen sugározni lehet, a kormány
tulajdona. Barkernek el kell fogadnia a feltételeinket, különben elveszett!
Mivel magukat akkor megöljük.
Búcsú nélkül távozott, az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte.
45
— Most mit csinálunk? — nézett Kim kétségbeesetten a férfira.

— Ne aggódj! Megszökünk. Már tudom is hogyan.
Kim felállt és odament a férjéhez.
— Hallgatlak — súgta.
Carter magához ölelte a lányt, s oly halkan, hogy azt még a
legérzékenyebb mikrofon sem foghatta fel, suttogta:
— Pisztoly van nálam, Kim. Ha jön az őr, ártalmatlanná tesszük,
elvesszük a fegyverét, és kilopózunk. A rendőrségre megyünk, és
figyelmeztetjük Barkert. Nélküled nincs adu a kezükben, amivel
zsarolhatnák őt.
Az őr a szokott időben hozta a vacsorát. A tálcát letette az asztalra,
megfordult, és mielőtt még észbe kaphatott volna, Carter pisztolyával
nézett farkasszemet.
— Csak szép nyugodtan, barátocskám, semmi elhibázott mozdulat!
Kim, vedd el a sugárpisztolyát! Vigyázz, ne menj hozzá túl közel!
Nagyszerű! Most pedig arccal a fal felé! Kim, fogd rá a pisztolyt, míg én
megkötözöm!
— Úgysem jut messzire — szólalt meg lenézően a lélekjelenlétét
visszanyert őr.
— Várja ki a végét!
Carter a székhez kötözte, betömte a száját, elvette tőle a cella
kulcsát, és rázárta az ajtót.
Emlékezetére hagyatkozva elindult a néma, félhomályos folyosón,
maga után húzva Kimet. Senki sem tartóztatta fel őket.
— Ha a cellában tényleg lehallgatókészüléket rejtettek el, már
elkaptak volna bennünket — futott át Carter agyán. — Vagy a kijáratnál
várnak bennünket? Mindegy, most már nincs visszaút.
Az elektronikus kulcs a bejárati ajtót is nyitotta. A ház előtt nyitott
tetejű autó parkolt. Carter pillanatok alatt döntött: a kocsihoz lépett; az
indítókulcs a helyén... Intett Kimnek, s mire a lány beült, ő már indított.
Csak a kapu közelébe érve gyorsított fel, és két rövidet dudált,
ahogyan idejövet megfigyelte.
A kapu hangtalanul kitárult, akadálytalanul kijutott az előváros
csendes utcájára.
— Nem ment ez túl simán? — szólalt meg percek múltán a lassan
magához térő Kim.
Carter nem is hallotta a kérdést, gondolataiba mélyedt. Hová menjen
most? A rendőrségre? Ekkor felmerült emlékezetében rabtartói
felszereltsége. Honnan szerezhettek sugárpisztolyt, amikor a Hádész
törvénye tiltja a fegyverviselést? Ráadásul a legmodernebb földi
kézifegyverek egyike volt náluk. Hirtelen felvillant benne Palatti
félmondata. A behemót azt mondta, kapcsolatban áll a rendőrséggel.
Most mit csináljon? New Bristolban nem maradhatnak. Ebben a
pillanatban eszébe jutott Hádész Cityben kivett szobája. A kocsi még
mindig a szálloda parkolójában áll. S egyúttal Gormot is
meglátogathatná.
— A fővárosba megyünk — közölte Kimmel. — Még tegnap vettem ki
szobát az egyik szállodában. Ott kipihenheted magad, s holnapra már
talán minden megoldódik.
46
A hoteltől nem messze, egy félreeső kis utcában hagyta a kocsit, s

gyalog indultak a szállodához. Az éjszakai portás bóbiskolt, észre sem
vette őket.
— Aludjunk pár órát — szólalt meg Carter a szobájukba érve.
— Tudja valaki, hogy itt laksz?
— Csak Hans Schwarz. Megbeszéltük, hogy felhív, ha hazatérnél.
Reggel a szobájukba kérették a reggelit, majd Carter elindult, hogy
felkeresse Palattit. Kimnek azt tanácsolta, semmiképp se hagyja el a
szobát, és a biztonság kedvéért az őrtől elvett sugárpisztolyt is nála
hagyta.
A zsebében lévő pisztolyt markolva becsengetett Palattihoz. Ezúttal

nem engedheti, hogy csapdába ejtsék.
Meglepetésszerű támadástól tartva, óvatosan lépkedett végig a
hosszú előtéren.
— Palatti már biztosan értesült a szökésünkről — gondolta, s
belépett az ajtón. Az előszoba üres volt, s a nappaliban sem talált senkit.
Carter tanácstalanul megállt az asztal mellett. Valakinek kell itt lennie,
hiszen kinyitották az ajtót...
— Állj! Ne mozduljon! És vegye ki a kezét a zsebéből! Lassan!
A fürdőszobából egyenruhás rendőr lépett ki, kezében nagykaliberű
revolverrel. Társa a függöny mögül került elő. Carternek úgy tűnt, rá
vártak.
Nemigen tudta eldönteni, örüljön vagy sem ennek a találkozásnak.
Nem bízott a rendőrökben. Kezét kivette a zsebéből, a pisztoly nélkül.
Az egyik rendőr gyorsan megmotozta és elvette a fegyverét.
— Mit jelentsen ez? Hová lett Palatti?
— Palattit letartóztattuk, börtönben ül. Ott majd eltársaloghatnak
egymással. Kicsoda maga?
— Rog Carter, újságíró. Meg akartam látogatni Palattit, és...
— Vagy úgy... meglátogatni? Honnan ismeri őt?
— A transzportból. Mit követett el?
— Egyéb dolga nem akadt vele? — faggatózott tovább a rendőr, a
kérdést figyelmen kívül hagyva.
— Miről beszélnek maguk egyáltalán? — értetlenkedett Carter.
A két rendőr összenézett.
— Na jó, akkor majd mindent elmesél a felügyelőnek — szólalt meg
az egyik. — A kollégám odaviszi. De ne csináljon semmi
meggondolatlanságot. Már azzal is megszegte a törvényt, hogy fegyvert
hord magánál. Vagy van rá valamiféle magyarázata?
— Van, legyen nyugodt.
Carter csodálkozott, hogy az utcán nem vette észre a rendőrautót,
— Hogy követhettem el ilyen szarvashibát? — korholta magát.
A rendőr felébresztette a szunyókáló sofőrt, és meghagyta neki,
hogy vigye a foglyot az őrszobára.
Carter kutyaszorítóba került. Egy jelentéktelen detektívnek nem
pakolhat ki, hiszen az épp úgy benne lehet az összeesküvésben, mint
Palatti. Csupán egy embert ismert, akiben megbízhat: Sven Gormot.
Őhozzá kell eljutnia.
A börtönben már késő lesz, onnan nem tud megszökni.
47
A sofőr nagyon gyorsan hajtott. Az autó az egyik kanyarban erősen

balra dőlt. Carter nekizuhant a mellette ülő férfinak. Hallotta a rendőr
fejének koppanását az üvegen. A vezető minden figyelmét lekötötte,
hogy ura maradhasson a gépkocsinak. Carter nyomban kihasználta a
véletlen adta helyzetet: elvette a fegyverét és az ülés alá csúsztatta.
Azután saját revolverét vette magához, és a vezető tarkójához nyomta.
— Álljon meg! — kiáltott rá. — Álljon meg! Amint kiszálltam, azonnal
hajtson tovább. Ha a rádióhoz nyúl, lelövöm.
Az autó lassított, Carter kiugrott és eltűnt a közeli áruházban. A
másik kijáraton hagyta el az épületet. Fogott egy taxit és a kikötőbe
vitette magát.
Útközben rendőrségi kordon tartóztatta fel.
— A személyi lapját — szólt rá arrogánsán, tenyerét nyújtva az
ablakhoz lépő tiszt. Rövid vizsgálat után visszakapta s mehetett tovább.
A második kordont közvetlenül a Bevándorlási Hivatal előtt állították
fel.
— Carter...? — A tiszt a fény felé tartotta az újságíró igazolványt,
mintha így jobban ellenőrizhetné annak valódiságát. — A New Bristol-i
újságnak dolgozik? Akkor mit keres itt, Hádész Cityben?
— Cikket írok a Bevándorlási Hivatalról — válaszolta Carter. —
Interjút beszéltem meg Mr. Gorm-mal.
— Igen, interjút? — A tiszt visszaadta az igazolványt. — Akkor miért
nem száll ki, hiszen megérkezett — kedélyeskedett.
Carter kifizette a taxisofőrt, és követve a tisztet a hivatal felé indult.
Felfegyverzett rendőrök álltak mindenütt. Az egész környék
riadókészültségben volt.
— Összefüggésben lehet ez az egész Palatti letartóztatásával? —
morfondírozott magában Carter. — Legfőbb ideje, hogy tiszta vizet
öntsünk a pohárba.
A rendőr megállt.
— Itt várjon. Tájékoztatom Mr. Gormot. Ne próbáljon meg eltűnni, az
embereim tudják a kötelességüket.
Carter csak bólintott.
Néhány másodperc múlva Sven Gorm jelent meg az ajtóban, s kezet
nyújtott Carternek, mire a rendőrtiszt kissé lógó orral távozott.
— Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan végez. Jöjjön be, Carter!
Megtalálta a feleségét?
— A szállodában hagytam. Megengedi, hogy fölhívjam? Szeretném
biztonságban tudni.
— Természetesen — felelte Gorm, és már nyúlt is a videofon
kapcsolója felé.
Amikor a képernyőn megjelent Kim, Carter határozott hangon így
szólt:
— Kim, azonnal hagyd el a szállodát, ülj taxiba, és a legrövidebb
úton gyere ide a Bevándorlási Hivatalba. Ha föltartóztatnak, csak annyit
mondj, hogy Sven Gorm vár rád. Megértettél?
— Igen, de...
— A többit majd elmesélem. Ne vesztegess egy percet sem. Itt
várunk.
— Tizenöt percen belül ott vagyok.
48
A képernyő elsötétedett.
— Miért kell a feleségének idejönnie, Carter? — kérdezte Gorm. —
Van valami különös oka a kérésének?
— Több oka is, uram. Kim megint veszélyben forog. Ó, majdnem
elfelejtettem. Köszönöm! — tette le a fegyvert az asztalra. — Egy lövést
sem adtam le belőle. Bár kénytelen voltam megszökni egy
rendőrautóból, miután letartóztattak. Remélhetőleg nem lesz
következménye.
— Meséljen el mindent — követelte Gorm rezzenetlen arccal. A
megfigyelő csak szeme csillogásából következtethetett izgatottságára.
És Carter mesélt. Elmesélte hogyan találta és szöktette meg Kimet.
Bizonyos határig megbízott Gormban — kénytelen volt, hiszen senki
másra nem számíthatott —, ezért beszélt neki a tervezett puccsról, és
benne Kim szerepéről. Csupán saját megbízatását hallgatta el.
— Nagyon örülök, hogy mindezt elmondta nekem, Carter. Látom,
maga becsületes, megbízható ember. A szervezkedésről természetesen
mi is tudunk. Vannak embereink... Palattit is ezért tartóztattuk le. Az
ostoba fajankó telekürtölte a várost azzal, hogy kormányfő akar lenni.
Pedig ő csak kicsinyke csavar a gépezetben. Ezt természetesen nem is
sejti, és a buta emberek gőgjével főszereplőnek képzeli magát. —
Közelebb hajolt és kutatóan nézett Carterre. — Azt nem tudta meg, hogy
ki a szervezet vezetője?
Carter megrázta a fejét.
— Sajnos nem. A bajuszos férfi beszélt valamilyen főnökről, de nevet
nem említett. Talán Palatti elárulja.
— Talán. Most hallgatják ki.
Carternek eszébe jutott valami.
— Palatti nekem azzal hencegett, hogy a rendőrség magas rangú
beosztottjai is a szervezethez tartoznak. Ha ez valóban igaz, nem
szöktethetik meg a börtönből?
— Valóban ezt mondta? — nézett rá meglepetten Gorm. — Nem
tudom elképzelni, hogy a mi embereink...
Hívást jelzett a videofon. Gorm vételre állította a készüléket.
— Igen...
— Egy fiatal hölgy keresi. A személyi lapja szerint Kim Blocknak
hívják.
— Őt várjuk. Engedje be!
Gorm kikapcsolta a videofont, de az továbbra is adásban maradt.
— Van még valami?
— Egy rendőrségi jelentés, Sir. Az egyik fogolynak sikerült
megszöknie a rabszállító kocsiból, miközben kihallgatásra vitték.
Bizonyos...
— Lui Palatti?
— Igen, Sir. Honnan tudja? — kérdezte meglepetten a titkár.
Válaszadás nélkül kapcsolta ki a készüléket. Carterre nézett.
— Igaza lett, Carter. Már a rendőrségünkben sem bízhatunk meg
teljesen. Attól tartok, tájékoztatnom kell Ron Barkert.
Gorm a pisztollyal játszadozott, aztán a fegyvert hirtelen Carter elé
tolta.
— Tartsa meg! Ki tudja, talán még hasznára lesz.
49
— Köszönöm, uram. Szeretnék öntől kérdezni még valamit. Van a

kormánynak állandó összeköttetése a Földdel?
— Semmilyen kapcsolatunk nincs, Carter — rázta fejét a hivatalnok.
— A Föld számára mi nem létezünk. A foglyokat egyszerűen csak
ideszállítják. Minden automatikusan működik, de ezt maga is
tapasztalhatta. Az űrhajók leszállnak, és azonnal indulnak vissza. A
Hádész körül keringő űrbázis rádióösszeköttetésben lehet a felszíni
támaszpontokkal, de ezt is csak feltételezzük. Hogy miként ellenőriznek
bennünket, nem tudjuk. Miért kérdezi?
Az ajtó felől hallatszó kopogás szerencsére elterelte Gorm figyelmét,
s így Carter megmenekült a válaszadástól.
— Tessék! — kiáltott ki az igazgató. A titkár kíséretében Kim lépett
az irodába.
— Útközben háromszor feltartóztattak, de a neve csodákra képes,
Mr. Gorm. Minden rendben? — fordult a férjéhez.
— Palatti megszökött — mondta Carter. — Újabb bizonyíték arra,
hogy a szervezet sokkal befolyásosabb, mint azt korábban gondoltuk.
Vajon honnan irányítják őket?
— Mindenesetre még ma beszélek Barkerrel — ígérte Gorm. — És
nem fogok megfeledkezni arról, hogy megemlítsem érdemeiket. Az
ilyesmi mindig számít.
— Talán Barker szakíthatna időt arra, hogy találkozzon velünk —
javasolta Carter.
— Barker nagyon tartózkodó, Carter. Még a barátaival is ritkán
találkozik, de az ön esetében talán kivételt tesz.
Gorm fölállt.
— Jöjjön vissza holnap vagy holnapután, és legyen nagyon óvatos.
Lehetőleg maradjon a szállodában.
— Tudunk vigyázni magunkra.
Gorm átnyújtott nekik egy különleges igazolványt, amelynek
segítségével minden kordon megnyílik előttük, s megígérte, ha megtud
valamit, felhívja őket.
A házaspár akadálytalanul érte el a hotelt. Carter felhívta Hans

Schwarzot és Klaus Sidlert New Bristolban.
Barátjának elújságolta, hogy megtalálta Kimet, főnökétől pedig —
nagy nehézségek, s beígért szenzációs riportok árán — újabb
szabadságot kapott, persze fizetés nélkül.
50
HATODIK FEJEZET
— Holnap kirándulunk — mondta a feleségének Carter lefekvés előtt.

— Bejárjuk Hádész City környékét, nyugatra a síkságot, északra a
hegyeket. A kocsi bírja a terepet.
— Miben töröd már megint a fejed?
— Várj holnapig, kedvesem! Ma éjszaka aludd ki magad! Örülj a
kirándulásnak! Biztosan szép út lesz. Magunkkal visszük a Gormtól
kapott különleges igazolványt és a két revolvert. A szabadban a
robbanó-töltet olyan hatásos, mint egy kisebbfajta ágyú.
— Szeretném tudni, mit is tervezel valójában.
— Elég, ha holnap reggel megtudod.
Másnap már hajnalban felkeltek. Megreggeliztek, s beszálltak a

kocsiba. A két csőretöltött fegyver a kesztyűtartóban lapult.
A városban kétszer tartóztatták fel őket, de Gorm különleges
igazolványa valóban csodát tett. Kérdezősködés nélkül engedték át őket
a kordonon. Ennek ellenére Carter fellélegzett, amikor maguk mögött
tudták az elővárost, és elindultak az országúton New Bristol irányába.
Ugyanazon az útvonalon haladtak, amelyen három héttel korábban.
Valamivel később elmaradtak mögöttük a házak. Jobbra magas
hegyek tűntek fel, előttük széles síkság terült el hatalmas erdőkkel, zöld
rétekkel. Nagy ritkán találkoztak egy-egy kocsival, és egyszer
rendőrjárőrt is láttak.
— Most már igazán megmondhatnád... — kérlelte Kim.
Carter válasz nélkül hagyta a kérdést. Egyszercsak lassított, és leállt
az útpadkára.
— Innen kitűnő a kilátás. Mozgassuk meg tagjainkat, menjünk fel a
dombra! Ha felértünk, mindent megértesz.
Kim, aki eddig némán haladt Carter mellett, hirtelen megállt.
— Jártunk már itt, ugye? — A lány észak felé nézett. — Ott fent
őrállomás van?... Csak nem akarsz...?
Carter bólintott.
— De igen, Kim. Azt akarom. Nézzük meg, vezet-e oda út!
— Az tiltott zóna, Rog! Tilos belépni! Ne feledd, állandóan őrzik... a
repülő kémek...
Önkéntelenül felnézett, de semmit sem látott. Távirányítású kamera
nem készített felvételeket róluk — vagy legalábbis nem lehetett
észrevenni.
— Ott egy mellékút — mutatott jobbra Carter. — Mindent tudni
akarok. Menjünk!
Szótlanul ballagtak vissza a kocsihoz. Carter visszatolatott, s
ráfordult a fűvel benőtt mellékútra. Kim kezébe adta a térképet. Ezt az
utat természetesen nem jelölték be, csak a vörös határvonalat. Mivel
azonban a domborzati viszonyokat a térkép pontosan megadta,
meglehetősen jól tájékozódtak.
— Még két kilométer, Rog. Annál a halomnál kezdődik a tiltott terület,
közvetlenül az erdő szélén... Oda akarsz menni?
— Igen. Onnan messze van még az őrállomás?
— Három kilométer. A tiltott zóna körülbelül hat kilométer átmérőjű.
51
— Kellemes séta lesz. A kocsit az erdő szélén hagyjuk, a domb

tetején.
Átbukdácsoltak egy kiszáradt folyómedren, s a túlparton folytatták
útjukat.
— Nem kellett volna magammal hozni téged. Bár a hotelben sem
biztonságos, míg Palatti szabadon futkározik.
— Egyáltalán nem félek — mondta Kim elszántan.
Ismét nehezen járható terepre értek, sokszor kellett kivágott fákat
kerülgetniük. Az ösvény egyre meredekebben kanyargott felfelé. Végre
elérték a csúcsot, s megálltak az erdő szélén.
Előttük, körülbelül három kilométerre, egy kisebb domb tetején
valóban ott magasodott az őrállomás, Carter nyugodtan kiszállt az
autóból, és körülnézett. A támaszpont körül egykor kiirtották a
növényzetet, de az erdő ismét kezdte visszahódítani a területet, a a fiatal
fák jó fedezéket nyújtottak. Kim is kiszállt, s mindketten ámulva nézték
az őrállomást. A délelőtti verőfényben hatalmas fémkupola szikrázott
előttük. Carter ilyen távolságból nem tudta részletesebben megfigyelni.
Átmérőjét így is legalább húsz méterre becsülte. Hogy milyen mélyen
építették a földbe, nem lehetett megállapítani, de valószínűleg több
emeletnyire. A kupola tetején antennák meredeztek.
— Nem akarsz inkább a kocsiban maradni? — kérdezte Kimet.
— Veled megyek. Tessék, itt a nehezebb pisztoly! Nekem
kényelmesebb a kicsi.
A férfi elvette a fegyvert, és az övébe dugta. Kézen fogta Kimet, és a
fák, bokrok takarásában elindult a támaszpont felé. Fél órai gyaloglás
után egy kiszáradt patakmederhez értek. Az állomás már csak nyolcszáz
méterre lehetett tőlük. Itt már nem nőttek fák, bokrok, csak az árok
maradt egyetlen fedezékük, ami azonban egészen az állomásig vezetett.
Alig tettek meg ötven métert, amikor Kim hirtelen megállt, és
izgatottan megszorította Carter kezét.
— Ott fenn...— suttogta és az égre mutatott. — Ott van valami!
Most már Carter is észrevette a villanásokat. Figyelmesen szemlélte
a kamera mozgását. A gömb alakú, kevesebb mint fél méter átmérőjű
szerkezet szűk köröket írt le, és valószínűleg mindent, ami a
felvevőlencse hatókörébe került, az őr állomás képernyőjére sugárzott.
Távirányítással, a támaszpontból működtették.
— Különös, mindig egyforma köröket rajzol — szólalt meg Kim
körülbelül tíz perces megfigyelés után.
— Először le az útig, aztán az erdő fölött vissza a bázisig. És
bennünket nem vett észre.
— Igen, mindig ugyanazt a kört — ismételte Carter. Arca megfeszült.
A kamera, alig ötven méter magasságban, feléjük közeledett. — Nézzük
meg, változtat-e a mozgásán!
— Mit akarsz csinálni?
— Várni.
Amikor a szerkezet pontosan föléjük ért, Carter felemelkedett, és a
készülék felé intett. Kim reszketett a félelemtől. Egy hang sem jött ki a
torkán, mozdulatlanná merevedve kuporgott a mederben. Carter a
műszert figyelte. Az változatlanul haladt tovább megszokott pályáján
52
anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is módosította volna irányát.

Carter visszaguggolt a mederbe.
— Ezt vagy nem irányítják már, vagy a vezérlőberendezése romlott
el. Mindenesetre semmi jelét nem adta, hogy észlelt volna bennünket.
Érdekes, nem?
— Szörnyen megijesztettél, Rog.
— Egy csomó felesleges munkát megtakarítottunk. Menjünk tovább!
Carter nem vont le messzemenő következtetéseket a
felfedezésükből. Egyáltalán nem volt biztos a dolgában, másrészt az
sem lehetetlen, hogy már régen fölfedezték őket, csak hagyták, hadd
sétáljanak be a csapdába. Akkor viszont jobb, ha nem bújócskázunk
tovább — határozta el magát.
Negyedórával később a kupola előtt álltak. Carter vegyes

érzelmekkel járatta végig tekintetét a kolosszuson. Bármelyik pillanatban
lövés dördülhet, szorongott, elsősorban Kimet féltve.
De nem történt semmi. A fákon madarak csiripeltek. Most vette
észre először, hogy a bolygón madarak is vannak.
— Nincs itt senki — mondta, és magával húzta Kimet. — Vajon hol
lehet a bejárat?
Körbejárták a kupolát, már nem figyelve a rendszeresen visszatérő
kamerára, amely rendíthetetlenül rótta a köröket. A nehéz páncélajtót
csak behajtották, a pozitronzárat szétlőtték.
A szélesre tárt ajtón betóduló fény sem volt elegendő ahhoz, hogy
eloszlassa az előcsarnokra telepedő sötétséget. Carter a zsebéből nagy
erejű izotóplámpát húzott elő. A hatalmas csarnok kongott az ürességtől.
A fal mellett, egymástól egyenlő távolságra földbe süllyesztett négy
ágyúból az egész környéket minden irányba tűz alatt lehetett tartani. A
működtetésük minden bizonnyal a vezérlőközpontból történhetett.
Lépteik visszhangot vertek az elhagyott helyiségben. Kim
összerázkódott.
— Fázom, nagyon hideg van.
Carter levette a zakóját és felesége vállára terítette.
— De most már siessünk, meg kell találnunk az irányító-központ
bejáratát. Valahol itt kell lennie — noszogatta a lányt.
Ám hiába kutatták át az egész előcsarnokot. Az épületet olyanra
tervezték, hogy kívülről csak a beavatottak juthassanak be az őrállomás
szívébe.
Hová lett a személyzet? Feladták volna a bázist?
— Van még egy lehetőség — mondta Carter, aki eddig is
ismerősként mozgott a bázison, de azt egy szóval sem árulta el Kimnek,
hogy nem először lát ilyen állomást. Arról sem szólt, hogy minden
tudása használhatatlanná válik, ha kiderül: az őrállomások lakatlanok.
Ez esetben megbízatása véget ér. És minden bizonnyal ő is.
Megállt az egyik ágyú mellett, lehajolt, és körbetapogatta a padlót.
Azt a titkos mechanizmust kereste, amely csak szükség esetén lép
működésbe, akkor, ha megszűnik a kontrollfunkció. Meg is találta.
Három sugárágyú a helyén maradt, de a negyedik — mintha kísértet
keze mozgatta volna — kiemelkedett a földből. A páncéllemezek
53
elfordultak, s az így keletkezett résen keresztül az ágyú csöve az

állomást körülvevő erdőre szegeződött.
— Ha lenne elegendő energiánk, meg tudnánk védeni magunkat —
morogta és megint lehajolt. — Itt átférünk... Vagy inkább megvársz?
— Mondtam már, hogy nem akarok egyedül maradni.
Carter leereszkedett az ágyú talpazata mellett keletkezett résen.
Lába keskeny párkányt tapogatott ki a föld alatt. Felkapcsolta a lámpáját,
s körbevilágította a falat. Máris meglátta, amit keresett: a vészlépcsőt,
ami az alsó szintekre vezetett.
— Légy óvatos, nagyon szűk a rés — szólt fel, s kezét nyújtva
lesegítette Kimet. — Kapaszkodj belém!
Kim huszonöt lépcsőfokot számolt meg, mire lejutott az alsó szintre.
Amennyire a lámpájuk fényénél megállapíthatták, a kupola átmérőjével
megegyező nagyságú teremben álltak. Körben a falon kontroll-műszerek
és monitorok világítottak.
— Hát ez lenne a vezérlőközpont — gondolta a lány.
Pillantása a terem közepére épített antigravitációs liftre esett. —
Hány emeletnyi mély lehet ez a támaszpont? — morfondírozott
magában, de ennél sokkal jobban foglalkoztatta egy másik kérdés, s ezt
fel is tette férjének:
— Hová lettek az emberek? Nem tűnhettek el, mintha a „Föld" nyelte
volna el őket!
— Nem is tűntek el, Kim. Élnek. Mégpedig a Hádészon. Valamiben
azonban különböznek a többi lakostól... A bal karjukon nincs a húsukba
ágyazva az a bizonyos pozitronhártya, kedvesem. Ha vizsgálat alá
vetnék őket...
— Azt akarod ezzel mondani...?
— Igen, azt. Az egykori személyzet tagjai arra a következtetésre
jutottak, hogy itthagyják a posztjukat és életük hátralévő részét a
Hádészon töltik — legalábbis ebben a pillanatban így gondolom.
— Azaz fellázadtak, dezertáltak? De miért?
— Miért? Nos, azt még én sem tudom. De lehet, hogy még a
lázadásnál is rosszabb! Gyere, menjünk közelebb.
Carter szemügyre vette a képernyőket és az ellenőrző műszereket.
Tartott attól, hogy halottakat fog találni, ezért megkönnyebbült, amikor az
egykori személyzetnek hűlt helye fogadta. Megkönnyebbülése azonban
korántsem jelentett felszabadultságot.
Mi történt a Hádészon?
Hova lettek azok az emberek, akiknek feladata lett volna felügyelni a
bolygó fejlődésére? Visszatértek a Földre? Vagy még mindig a
Hádészon élnek? Mennyit tud vajon Ron Barker?
— Várj meg itt — mondta váratlanul Kimnek. — Mindjárt visszajövök.
A tiltakozásra ügyet sem vetve már el is tűnt, otthagyva a lányt
egyedül, a monitorok sejtelmes fényében. Kim meg sem próbálta
követni. A revolver hideg tapintása némileg megnyugtatóan hatott rá.
A termet meglepetésszerűen elárasztó fény majd' halálra
rémisztette.
— Ne ijedj meg! Megtaláltam a főkapcsolót — hallotta Rog hangját
valahonnan messziről, s néhány másodperc múlva már megpillantotta a
közeledő férfit is.
54
— Minden rendben? Nem féltél nagyon? — kérdezte Carter.

Hangjából lelkiismeret-furdalás csendült ki. — Még megnézem a
televízió és a rádióösszeköttetést.
Azzal babrálni kezdett a műszerfalon.
— Ha vételre tudunk állni, minden rendben — magyarázta.
Megnyomott néhány gombot, de a képernyők üresen maradtak.
— Talán valamilyen azonosítójelet kell adni? Nem akarok
kockáztatni.
— Hagyd inkább, Rog. Eleget láttunk. Miért nem tűnünk el, amíg
tehetjük? Az egész olyan titokzatos! Semmit sem értek.
— Én se sokat, mégis valami ilyesmire számítottam. Honnan lenne
egyébként fegyverük Palattiék-nak és a barátainak? Az űrállomás
készletéből szerezték. Meglehet, nincs már egyetlen működő
támaszpont sem a Hádészon. De miért, Kim? Miért?
A lány tanácstalanul vonta meg a vállát.
— Rögtön itt vagyok, kikapcsolom az energiaellátást — szólt Carter,
s elsietett.
A bázis újra sötétségbe borult. Miután a férfi visszatért, ugyanazon
az úton, amelyen jöttek, elhagyták az állomást.
A napfényre kiérve Carternek nagy kő esett le a szívéről.
— Mára ennyi elég is lesz, Kim. Azt hiszem, eredményes kirándulást
tettünk. Vajon mennyit tud ez a Gorm? Mindenesetre egy biztos: a
Földön már senki nincs tisztában azzal, mi történik a Hádészon. Az
összeköttetés megszűnt, és helyreállításával a mai napig senki sem
foglalkozott.
A legrövidebb úton közelítették meg gépkocsijukat, már nem
kerestek fedezéket. Mielőtt kikanyarodtak volna a főútra, Carter kiszállt
és előrement. Csak miután meggyőződött arról, hogy közel s távol egy
lélek se jár, intett Kimnek.
Hádész City határában megerősített őrség fogadta őket, s még

háromszor állta útjukat rendőrkordon. Az igazolvány felmutatásakor
azonban mind a háromszor továbbengedték az autót. Negyedszerre már
nem ment olyan egyszerűen.
A három férfiból álló járőr már az első pillanatban felkeltette Carter
gyanúját. Rendőregyenruhát viseltek, de arcuk durva, közönséges; olyan
Palatti-féléknek látszottak. Meglátva Carter nevét az igazolványon,
önkéntelenül a fegyverükhöz kaptak.
Rog, aki minden mozdulatukat figyelte, azonnal kapcsolt.
— Hajts tovább! — súgta Kimnek. — A szállodához, de gyorsan!
— Mondjátok meg a főnökötöknek, hogy legközelebb valamivel
értelmesebb fickókat küldjön... ha nem esik nehezetekre megjegyezni —
kiáltotta vissza a tovaszáguldó kocsiból a meglepetésükben bambán
csodálkozó „járőröknek".
Carter maga sem tudta, miért állt Ron Barker oldalára. Megbízatása
szerint az összeesküvők lennének a szövetségesei... azok, akiket most
hagyott faképnél.
Nem figyelt a forgalomra, s megörült, amikor Kim végre megállt a
hotel előtt.
55
Szállodai szobájukba lépve önkéntelenül megtorpant. Gyakorlott

pillantását nem kerülte el, hogy valaki járt itt. Átkutatták a szobát, és
utána gondosan rendet raktak. Csakhogy nem eléggé.
Ki tehette? Barker emberei? Vagy Palattiék? — mormogta magában
és becsukta az ajtót.
— Lassan már nem tudom, kiknek állunk útjában. Úgy tűnik, mintha
harmadik fél is lenne a porondon.
— Fáradt vagyok — dőlt le Kim az ágyra. — Aludni akarok, és utána
egy jót enni. Mikor megyünk vissza New Bristolba?
— Ha már beszéltünk Gormmal, és remélhetőleg Barkerrel. A
megfelelő óvintézkedések nélkül mindkettőnk élete veszélyben forog.
Túl sokat tudunk.
Kim felült.
— Ha szépen megkérlek, válaszolsz őszintén egy kérdésemre, Rog?
— Amikor a férfi bólintott, folytatta. — Biztos vagy abban, hogy az én
letartóztatásom és a Hádészra deportálásom legálisan történt? Vagy azt
hiszed, hogy Barker... esetleg az apám áll a háttérben?
— Az igazat megvallva, nem tudom. De meg vagyok győződve arról,
hogy hamarosan fény gyullad a sötétségben. Lehet, hogy előbb, mint
gondolnánk.
A videofon jelezni kezdett. Hans Schwarz jelentkezett New
Bristolból.
— Itt minden rendben. Mikor érkeztek haza?
— Talán már holnap. Miért hívsz, Hans?
— Tulajdonképpen csak azt akartam tudni, éltek-e még — nevetett
az orvos. — Akkor viszlát holnap! — s eltűnt a képernyőről.
Kim visszahanyatlott.
— Milyen rendes ez a Hans — mondta és behunyta a szemét.
Carter mellédőlt az ágyra.
Ébredés után egy kis meglepetés érte őket. A kényelmes

forgófotelból Gorm emelkedett fel.
— Elnézésüket kell kérnem, amiért hívatlanul csak úgy betörtem a
szobájukba. Nem akartam ebéd közben zavarni, és azt hiszem,
figyelnek is bennünket. Ezért inkább ezt a lehetőséget választottam, s
amikor a portás, meglátta az igazolványomat, kezes lett, mint a bárány.
— Nem maga az első, aki csak úgy simán besétál — jegyezte meg
szárazon Carter, és beszámolt Gormnak a helyiség átkutatásáról.
— Ne aggódjon! A társalgóban hagytam egy emberemet. Ezentúl
senki sem juthat be észrevétlenül a lakosztályukba.
— Köszönöm, uram. Megtudhatnám, miért keresett fel személyesen
bennünket?
— Ron Barker üzenetét hoztam. Még ma fogadja önöket.
Meglepetésében Carter elnevette magát. — Ez gyorsan ment.
— Én viszem el magukat, a kocsim lent vár. Jöjjenek... persze a
fegyver nélkül.
Carter megnyugodva felállt, s míg Kim könnyű kabátot vett magára,
vendégéhez fordult.
— Mr. Gorm, mióta tudja, hogy lázadó csoport működik a Hádészon?
56
— Mindig is tudtam, Mr. Carter. Törvényszerűen léteznek, hiszen

gondoljon bele; milyen előítéletekkel és elvárásokkal érkeznek ide a
foglyok, és itt milyen körülmények várják őket.
A vészkijáraton hagyták el a szállodát. Gorm Cartert és feleségét a
hátsó ülésre ültette, ő maga meg beült a kormány mögé.
— Mindenki azt hiszi, hogy itt anarchisztikus viszonyok uralkodnak —
folytatta a szobában félbehagyott magyarázatot. — És mit talárnak?
Rendezett életet, erős kormányt, szilárd törvényeket, fegyelmet. Ez,
kedves Rog, nem mindenkinek tetszik.
— Értem — motyogta a másik, gondolatai azonban már messze
kalandoztak.
Valójában most kezdett megérteni bizonyos dolgokat. Legelőször is
kezdte felfogni, hogy ő maga is hibás előfeltevéssel érkezett. Csakhogy
ez nem az ő bűne. Szándékkal vagy anélkül, de tény: alapvetően
tévesen tájékoztatták.
Gorm a külváros felé kormányozta az autót. A városnak ez a része
nagyon hasonlított Rock Cityhez. A forgalom csökkent, a zsúfolt
belváros hatalmai épületeit terek, parkok, kertes házak váltották fel.
Az autó egy mellékutcába kanyarodott, és egy kovácsoltvas kapu
elé érve fékezett. Két egyenruhás őr posztolt. Egyikük közelebb lépett és
rápillantott Gorm igazolványára. A kapu azonnal kitárult, szabaddá téve
az utat az évszázados fák mögött meghúzódó házig.
— Megérkeztünk — mondta Gorm. — Innen irányítja Ron Barker a
Hádészt. Azt hiszem, már hónapok óta nem hagyta el a házat.
Carter egy kicsit elbizonytalanodott, amikor ki kellett szállnia a
kocsiból. Úgy érezte, az oroszlán barlangja előtt áll. Be kell mennie, ám
ha bemegy, s megtudják róla az igazságot, néhány órán belül halott
lesz.
Gorm előrement, mutatva az utat. A házban sehol sem lehetett
őröket látni. A széles folyosó mennyezetéről hatalmas csillárok szórták
fényüket.
— Itt van a televízióállomás — mutatott vezetőjük egy jókora ajtóra
—, s bolygónk hírközpontja.
A lift a harmadik emeletre vitte őket. Bármerre mentek, a padlót
mindenütt vastag szőnyegek borították, elnyelve lépéseik zaját.
Kétszárnyú tölgyfaajtó elé értek. Gorm ritmikus kopogtatására az ajtó
azonnal feltárult.
A kis csapat belépett Hádész kormányzójának dolgozószobájába.
Barker egy kényelmes fotelben ült a lobogó kandallótűz előtt. Mellette az
asztalkán whiskysüveg a vendégeknek szánt poharakkal. Újságok,
könyvek hevertek szanaszét a szobában. A büntetőbolygó első embere
felállt és vendégei elé letett. Arca kíváncsiságot és örömet tükrözött.
— Kim, nagyon örülök, hogy viszontláthatom. Még kislány volt,
amikor utoljára találkoztunk. — Carternak is kezet nyújtott. — Nagyon
sokat hallottam önről.
Barker beljebb invitálta a látogatókat, s hellyel kínálta őket.
— Egyáltalán nem emlékeztet az egykori fogolyra — gondolta kissé
zavartan Carter. — Nagyon magabiztos, de hát olyan kalandokat élt át,
amilyenekről mások még álmodni sem mernek. Önként visszajönni a
Hádészra...
57
— Örülök, hogy eleget tettek kérésemnek, s meglátogattak —

kezdte Barker. — Három hete érkeztek a Hádészra, és máris olyan
ügybe keveredtek, amelyet bizonyára nem is értenek. Mielőtt az
összefüggéseket megpróbálnám felvázolni, kérem, válaszoljanak
néhány kérdésemre. Válaszukon múlik, mennyire avathatom be önöket.
Kim, amióta megérkezett, szeretném feltenni ezt a kérdést, de sajnos a
sok probléma teljesen lefoglalta minden időmet. Beszélt az édesapjával,
mielőtt elindult a Hádészra?
A lány bólintott.
— Próbáljon meg, kérem, visszaemlékezni: mit mondott önnek, mik
voltak az utolsó szavai?
— A Hádésszal vagy önnel kapcsolatban? — nézett Kim
csodálkozva Barkerre. — Hiszen senki sem tudta, hogy ön itt
tartózkodik, Mr. Barker. Annyit tudtunk csupán, hogy öt évvel ezelőtt
eltűnt. Csak a transzportban hallottam újra önről.
— Nem a Hádésszal vagy velem kapcsolatban, legalábbis nem
közvetlenül. Az édesapja mondott valamit utolsó találkozásukkor, amiből
önnek arra kellett következtetnie, hogy a búcsú örökre szól?
— Örökre szóló búcsú... Igen, így már emlékszem. Nagyon érdekes
dolgot mondott. Sokszor eszembe jutott azóta is. Így szólt: „Gyermekem,
még viszontlátjuk egymást, de nem itt és nem ebben az
örökkévalóságban. Három örökkévalóság múlva azonban újra
találkozunk. Három, megjegyezted?"
— Három örökkévalóság múlva? Biztosan jól emlékszik? — csillogott
Barker szeme.
— Igen, három örökkévalóság múlva. De mit jelentez?
— Majd később megmagyarázom, Kim — válaszolta, majd Carterhez
fordult. — Most pedig önnek tennék fel néhány kérdést, Mr. Carter. Ön
Palattit a transzportból ismeri. Milyen ember?
A kérdés kissé váratlanul érte Cartert, hiszen nem tartotta Palattit
kulcsfigurának az ügyben.
— Közönséges bűnöző. Egyáltalán nem lep meg, hogy azonnal
kapcsolatba került az elégedetlen elemekkel. Már a repülés közben is
azt hajtogatta: majd ő rendet teremt. Rendet, természetesen a saját
felfogása szerint.
Barker bólintott.
— És ön, Mr. Carter? Ön mit gondol a Hádészról? Kérem, legyen
őszinte. Értse meg, óvatosnak kell lennem. Méghozzá nagyon
óvatosnak. Esetleg már rá is jött, mi zajlik a Hádészon? Ez sem
változtatna a tényeken, de fontos, hogy ön miként vélekedik minderről.
— A jelenlegi büntetőbolygó merőben más, mint ahogyan azt a
Földön képzelik. Elég ennyi?
— Nem. Precízebben, ha kérhetem.
Carter Gormra nézett. A Bevándorlási Hivatal főnöke elnyújtózott a
fotelben, lábát a tűz felé fordítva. Bal keze az asztalon, jobbja a
zsebében. Carter csak most értette meg, miért kellett a revolvert a
szobában hagynia. Gormnál fegyver van.
Úgy határozott, kiteríti kártyáit.
58
— Ma Kimmel megnéztük a városon kívüli őrállomást. A bázis

teljesen kihalt. A Hádész összes őrállomása üzemen kívül lenne? Miért
nem lépett közbe a Föld, amikor az összeköttetés megszakadt?
Barker nagyot sóhajtott.
— Meglepően jól informált. Válaszolni fogok a kérdésére, de öntől is
elvárom, hogy őszinte legyen hozzám. Teljesen őszinte, megértette?
Carter bólintott, mire a kormányzó így folytatta:
— Kicsit messzebbről kell kezdenem, hogy megértse az
összefüggéseket. Öt évvel ezelőtt, Kim édesapja titkáraként alaposan
megismerhettem a politikai viszonyokat a Földön. A világkormány egykor
oly zökkenőmentesen működő gépezete már akadozott. Az elburjánzott
korrupció következtében a kisebb nemzetek hátrányba kerültek, míg a
nagyok minden kedvezményt megkaptak. A társadalmi egyensúly
felborult. Kim édesapja segített, ahol tudott, de egyedül képtelen volt a
kellő eredményt elérni. Ráadásul állandóan bérgyilkosokat küldtek a
nyakára. Szerencsére elég pénzt fordított a védelmére, így a
merénylőket sikerült mindig időben elkapni. A kényelmetlen személyeket
a Hádészra száműzték, közöttük sok barátunkat is. Egy idő után úgy
láttuk, a Hádészon több a tisztességes ember, mint a bűnöző. Ez adta
Jon Blocknak a grandiózus ötletet.
Barker elhallgatott, teletöltötte a poharakat. Carter sejteni kezdte a
történet folytatását.
— Egész életemben kalandokról ábrándoztam, de soha nem volt
részem egyben sem. Így aztán, amikor Mr. Block beavatott a tervébe,
habozás nélkül belementem, hogy főnököm sikkasztással és más
bűncselekményekkel vádoljon. Elítéltek és a Hádészra száműztek.
Akkor ismertem meg a börtönöket, valamint a Hádészra deportálás
módszerét. Blocknak mindenhol voltak emberei, még az őrségekben is.
A segítségükkel sikerült megszöknöm. Ki akartam próbálni, el lehet-e
jutni a Hádészra illegálisan is. Sikerült.
Barker megint szünetet tartott. Hallgatói arcát tanulmányozta. Kim
döbbenten figyelt, Carter megpróbálta leplezni gondolatait, kényszerítve
magát, hogy nyugodtan viszonozza Barker pillantását.
— A Hádészon Block barátaival találkoztam, így zökkenő nélkül
sikerült átvennem a hatalmat. A veszélyes bűnözőket, mielőtt még
bármit is elkövethettek volna ellenünk, kíméletlenül eltávolítottuk. Új
törvényeket hoztunk, melyek garantálták a rendet és a szociális
biztonságot. Ezt követően kapcsolatba léptem a támaszpontokkal. Az
őrök távirányítású kamerái révén tökéletesen tisztában voltak azzal,
hogy a Hádészon sokkal nagyobb a jólét és normalizáltabbá vált az élet,
mint a Földön. Néhány kivételtől eltekintve mindannyian elhagyták
őrhelyüket, és hozzánk csatlakoztak. Önként, és hozták a fegyvereiket
is! Az ott maradókat többnyire leöldösték á lázadók, hogy így
fegyverekhez jussanak. A földi kormány észrevette ugyan, hogy
megszakadt az összeköttetés, de már nem törődött vele. A rejtély
megoldása egyszerű: már régen föl akarták adni a támaszpontokat, mert
teljesen mindegy volt számukra, hogy mi történik a Hádészon. Ha
kaotikus állapotok uralkodnak, annál jobb. Amennyiben esetleg veszély
fenyegetné a Földet, akkor még mindig rendelkezésükre áll a Hádész
körül keringő űrállomás. És ez az, Mr. Carter, ami az egyedüli veszélyt
59
jelenti számunkra. Mindezideig meghiúsult minden, az irányítás

átvételére tett kísérletünk. Azok az embereink, akik az űrcirkálókkal
megpróbáltak visszajutni az állomásra, soha többé nem jelentkeztek. —
Barker megköszörülte a torkát. — Eddig mindent értett?
— Azt hiszen, igen, Mr. Barker. A következőképpen fest tehát a
dolog: önök Block segítségével a Hádész poklából létrehozták ezt a
szigorúan, de igazságosan kormányzott bolygót. Nincs éhség, nyomor,
nincs elnyomás. A szociális körülmények jobbak, mint a Földön. Jon
Block azonban a Földön van. Mit akar még ott tulajdonképpen? Az
összes szegény és jó embert a Hádészra deportálni?
— Nem jár messze az igazságtól. Talán majd egyszer megismeri a
végső célt és a további összefüggéseket. De most magán a sor, Mr.
Carter. — A kormányzó mosolygott és a pohárra mutatott. — Erősítsen.
Néha szüksége van rá az embernek, nem igaz?
Carter ivott egy kortyot.
— Talán ez volt az utolsó korty whiskym, Mr. Barker. Ez öntől függ.
Az igazságot akarta hallani, hát elmondom. El kell mondanom. Nem
azért, mert Mr. Gorm ott szorongatja a zsebében a pisztolyát, állandóan
rám szegezve, nem azért, mert félek, hanem azért, mert most már
tudom, melyik oldalhoz tartozom. Nekem is messzebbről kell kezdenem.
A pontosság kedvéért: öt hónappal megyek vissza az időben.
Hallgassák meg a történetemet, és meg fogják érteni, milyen könnyű
száműzötté válni...
60
HETEDIK FEJEZET
— Apám kishivatalnok volt egy angliai városkában, ezért a szülői

akarat szerint természetesen nekem is hivatalnoknak kellett tanulnom. A
mindig nyugodt, és percre pontosan kiszámított életet azonban nem
nekem találták ki, ezért a bűnügyi rendőrségen helyezkedtem el. így is
tisztviselő lettem ugyan, apám kívánságának megfelelően, de csak
néhány hónapig ültem a hivatalban. Ezt követően külszolgálatra
rendeltek, melynek vége az lett, hogy a titkosszolgálatnál kötöttem ki.
Ügynök lettem.
A világkormány korruptságáról én is megbizonyosodhattam, hiszen
nem egyszer kaptam azt a feladatot, hogy ártatlan embereket juttassak a
rács mögé csak azért, mert ilyen vagy olyan ok miatt az államgépezet
számára kényelmetlenekké váltak. És jól ismerem azokat a
szervezeteket, amelyeknek az a feladata, hogy eltegyék láb alól a
kormány ellenfeleit, a gyilkosságokat természetesen mindig balesetnek
tüntetve fel.
Az én bűnöm az, hogy minderről hallgattam, de hát mi egyebet
tehettem volna? Azonnal megölnek, ha ellenkezem, hiszen egyedül
voltam, befolyásos emberek pártfogása nélkül. Jon Blockot sem
ismertem.
Öt hónappal ezelőtt azt a megbízást kaptam, hogy utazzak
Brazíliába, a világkormány akkori székhelyére. Ott kellett találkoznom
001-gyel, a földi titkosszolgálat legmagasabb rangú vezetőjével.
Pontosan tudtam, mit jelent ez: vagy likvidálást, vagy valamilyen
egészen nagy feladatot. Mivel világéletemben optimista voltam, nem
tűntem el. Azonnal Brazíliába repültem.
A biztonsági intézkedések még engem is megleptek, pedig sok
mindenhez hozzászoktam már a szolgálat alatt. Gyakorlatilag teljesen
meztelenre vetkőztettek. Alsónadrágban vezettek 001 elé. Az arcát
azonban nem láthattam. Senki nem tudja, kicsoda ő valójában.
Széles asztal mögött ült. Közönséges álarcot viselt, lyukakkal a száj
és a szemek számára.
„— Üljön le, és figyeljen jól rám" — kezdte. — „Négy éve dolgozik a
titkosszolgálatnál és eddig mindig kiváló munkát végzett. Most olyan
megbízatást kap, amellyel megkoronázhatja eddigi pályafutását. Hallott
már valamit a Hádészról?"
— Természetesen, Sir. — válaszoltam.
„— Helyes, akkor én csak a legfontosabbakat mondom el. A Hádész
büntetőbolygó. Aki valaha ráteszi a lábát, soha többet nem térhet vissza.
Legalábbis így volt mostanáig. Tudjuk, hogy néhány elítéltnek — minden
óvintézkedésünk ellenére — sikerült a szökés, néhány hónapja
megszakadt az összeköttetésünk a bolygóra telepített támaszpontokkal.
Nem tudjuk, mi történhetett, de mindenképpen meg kell tudnunk.
Javaslatomat, miszerint az űrállomásról semmisítsük meg a Hádészt,
feletteseim nem fogadták el. Sajnos még mindig vannak olyan
befolyásos körök, akik megakadályozzák a szigorú intézkedéseket."
Ekkor kezdtem csak sejteni, mit is akarhat tőlem a 001-es. Nem
lelkesedtem túlságosan az ötletért.
61
„— Mostantól kezdve új élete lesz, új nevet kap" — folytatta az

ismertetést. — „Rog Carternek hívják. A papírjai már készen vannak, a
beszélgetésünk után megkapja őket. Minden alkalmat használjon fel a
kormány elleni agitációra. Kövessen el mindent annak érdekében, hogy
minél előbb letartóztassák és elítéljék. Ne féljen, vigyázunk magára —
egészen addig, amíg a Hádészra nem kerül. A pozitronlaptól sajnos nem
tudjuk megóvni, azt minden fegyencnek a karjába operálják. De legyen
nyugodt, az ön fóliáját mi fogjuk előkészíteni. Speciális azonosítókód
lesz rajta, amelyet csak a mi ügynökeink ismernek fel. Csakis ők! Tudnia
kell: mindenhol ott vannak az embereink. Ők nem ismerik egymást, de
ez nem is szükséges. A pozitronjel a megfelelő helyen és a megfelelő
időben igazolni fogja önt.
Elismerem, nem könnyű feladat, de tudnunk kell, mi történik a
Hádészon. A megfelelő jelentéssel cselekvésre kényszeríthetjük az
illetékeseket. Nem kétséges: meg kell semmisíteni a bolygót, de erről a
kormányt is meg kell győzni. A büntetőbolygó életveszélyes fenyegetés
a Föld számára, ha ellenőrizetlenné válik. Az őrállomások hallgatása a
legrosszabbakra enged következtetni."
— Hogyan juttathatom el önnek a jelentésemet? —kérdeztem.
Úgy tűnt, a 001-es elmosolyodott az álarc mögött.
„— A foglyokat űrcirkáló szállítja az űrállomásról a Hádész
felszínére. A fedélzeti nyílás csak rövid ideig marad nyitva, majd
önműködően bezáródik. A hajó belsejét légtelenítik, hogy ily módon
senki se szökhessen meg. Űrruha nincs a Hádészon, legalábbis eddig
nem volt. Önnek csak arról kell gondoskodnia, hogy jelen legyen egy
űrcirkáló megérkezésekor, és cédulát juttasson a hajóba. A papírra írja
rá: rendkívüli leszállást kérek. A leszállópályán várja meg, míg
besötétedik. Az űrcirkáló visszamegy magáért."
A végén megígérte, ha visszatérek a földre, előléptetnek. Azzal
elbocsátott.
Kóválygó fejjel távoztam, egy csomó dolgot nem értettem. Azt
azonban tisztán láttam, hogy a titkosszolgálat bizonyos értelemben a
kormány ellen dolgozik. Meg akarják semmisíteni a Hádészt. Az is
megfordult a fejemben, hogy az álarcos férfi akar egy napon a
kormányfő lenni. De ki ő valójában? Meglehet, már találkoztam is vele.
Nyugodtan ellenőrizhette az ügynökeit, hiszen senki sem ismerhette fel.
Attól a pillanattól kezdve hívnak Rog Carternek.
Minden a megbeszélt terv szerint zajlott. Szabotázsakciókat
hajtottam végre Angliában majd Franciaországban, agitáltam a kormány
ellen, így a hatóságok hamarosan felfigyeltek rám. Az angolok
tartóztattak le, és állítottak bíróság elé.
A transzportban ismerkedtem meg Kimmel. Akkor még úgy
terveztem, hogy teljesítem megbízatásomat, és feladatom befejeztével
visszatérek a Földre. Most azonban már egyáltalán nem vagyok biztos
ön—magamban... Azt hiszem, szívesebben élnék itt, ezen a bolygón.
Egyetlen dolog nem tetszik a Hádészon...
— És mi lenne az? — kérdezte a kormányzó előrehajolva székében.
— Az öt éves törvény, Mr. Barker. Semmi kedvem Kimet öt év múlva
elengedni.
62
— Biztos lehet abban, hogy ezt még ebben az évben megváltoztatjuk

— nyugtatta meg mosolyogva Barker. — Több okból is.
— Akkor inkább szívesebben maradnék a Hádészon.
Ron Barker arcáról eltűnt a mosoly.
— Nem maradhat, Mr. Carter. El kell hagynia a Hádészt. Amint a
következő űrcirkáló megérkezik a fogolyszállítmánnyal, kérje a rendkívüli
leszállást.
Carter elsápadt, értetlenül meredt Barkerre.
— Ha kérem a rendkívüli leszállást, az azt jelenti, hogy az
űrállomásra akarok repülni. Miért menjek én oda? És mi lesz Kimmel?
— Kim jó helyen van nálunk, Carter. Addig nem hagyja el ezt a
házat, amíg ön vissza nem tér. A feladata pedig, hogy az űrbázison
állomásozó embereket meggyőzze arról: rossz oldalon állnak. Ott is
vannak szövetségeseink, Carter, találja meg őket. Az állomás
hajtóművét olyanra tervezték, hogy minden különösebb nehézség nélkül
le tud szállni a mi kikötőnkben is. Kérje tehát a rendkívüli leszállást, várja
meg, amíg jelentkezik az összekötője... és akkor cselekedjék. Hogy
milyen módon, azt magára bízom. Saját érdeke is azt kívánja, hogy a
lehető leggyorsabban visszatérjen... az ürbázissal együtt.
Carter biccentett. A több napos fáradtság, kialvatlanság kiült az
arcára, és meglepte ez a hirtelen ajánlat.
— Nem szeretnék csalódást okozni önnek, mégis úgy találom, a
kelleténél jobban bízik bennem.
— Aligha. A legjobb ügynökünk csupa jót mondott önről.
— Én nem ismerek senkit az ügynökei közül, Mr. Barker.
— Ó, dehogyisnem, sőt igen jól ismeri. Vagy talán Hans Schwarz
nem a barátja?
Kim Barkerre nézett, és hangosan felnevetett.
— Schwarz! És hogy szidta magát mindig!
— Igen, de Mr. Carter sohasem értett vele egyet.
— Hát jó, én vagyok a maga embere, Barker. Akkor is az lennék, ha
Kim nem kapna védőőrizetet. De van még egy utolsó kérdésem: mi a
helyzet vele? Ő miért jött a Hádészra?
— Azért, mert Block biztonságban akarta tudni leányát. Már
indulásom előtt megállapodtunk: amikor kiderül, mikor tud indulni, Kimet
elküldi üzenetével. Megérkezésekor gondjaimba kellett volna vennem.
Úgy terveztem, nálam lakik, édesapja megérkezéséig. Csakhogy a
szerelem az szerelem. Amikor láttam, milyen jól érzik magukat együtt —
s mosolyogva a két fiatalra nézett — úgy gondoltam: a legjobb amit
tehetek, ha nem háborgatom önöket. Ez ellen édesapjának sem lehet
semmi kifogása.
Kim kissé bódultan a sok új információtól, de reménykedő, csillogó
szemekkel tekintett Barkerre.
— Apám... apám a Hádészra jön?
A kormányfő bólintott.
— Ide?... Hozzám?... Mikor?
— Három örökkévalóság, azaz három év múlva. Én csak
helyettesítem. Jon Block a Hádész, a Terra II, egy új és jobb világ
jövőbeli elnöke. Most már mindent értenek?
Carter felemelte az üveget, és mindenkinek töltött.
63
— Igyunk a Hádészra! — mondta.

Koccintottak, mivel Gorm keze is szabaddá vált végre, s a négy
egykori Földlakó jókedvvel emelte poharát egy szép, új világra: a
Hádészra.
64
NYOLCADIK FEJEZET
Carter és Kim a Bevándorlási Hivatal szolgálati épületében kaptak

lakást. Mivel a fogoly szállítmányokat sohasem jelentették be előre,
Carternek állandó készültségben kellett lennie. A cédulát már jó előre
elkészítette, és betette egy borítékba. Az üzenet mindössze néhány
szóból állt:
RENDKÍVÜLI LESZÁLLÁST KÉREK! AZONNAL!
Klaus Sidlert Ron Barker személyesen hívta fel videofonon. A

főszerkesztőt már ez a nem mindennapi esemény is a székéhez
szögezte, hát még amikor megtudta, hogy beosztottját a kormány
szolgálatában rendkívüli feladattal bízták meg, és a Bristol News
megkapja a várhatóan szenzációs cikk első közlésének jogát.
Carter a kormány titkos hullámhosszán lépett érintkezésbe Hans
Schwarz-cal.
— Mondhatom, te aztán szépen az orromnál fogva vezettél, kedves
barátom és kollégám — kezdte Carter a társalgást vigyorogva.
Schwarz nagyot kacagott.
— Tényleg elhitted, amit mondtam? Mert ha igen, akkor elégedett
lehetek magammal. Már anyukám megmondta, hogy színésznek
születtem. Egyébként Jenny is tudott mindenről. Üdvözöl benneteket, s
üzeni, ha visszajöttök, csapunk egy jó mulatságot!
— Nem tudom, mikor kerülhet rá sor. Még van egy kis
elintéznivalóm.
— Természetesen nem árulhatod el nekem...
— Nem. Még egy kérdés: időközben elkaptátok Palattit?
— Visszament a lakásába, hogy találkozzék azzal az építésszel, így
aztán nyakon csíptük mind a kettőt.
— Kitűnő. Ki tudtatok húzni belőlük valamit?
— Még semmit. Hallgatnak, mint akik megkukultak. Mire visszajössz,
talán sikerül megoldani a nyelvüket. Sok szerencsét, Rog!
— Köszönöm, szükségem lesz rá.
Három hete laktak már a szolgálati lakásban, a fogolyszállítmányra
várva.
Az űrcirkáló bármelyik pillanatban megérkezhet. Amint Carter a
cédulát be tudja juttatni, már csak órái maradnak a Hádészon.
Gorm minden nap meglátogatta őket.
Aznap kora délután érkezett.
Kényelmesen üldögéltek a nappaliban, s mi másról beszélgettek
volna, mint a Hádészról. Carterben mindig újabb és újabb kérdések
merültek fel.
— Hogyan gondoskodnak itt az idős emberekről, Sven? Gondolom,
jobb megoldást találtak, mint a Földön.
— Igen, bár ezt mi könnyebben megtehettük, hiszen nincs
hadseregünk. Elég ennyi válasznak?
Carter értetlenül nézett rá.
— Nem, azt hiszem ...
65
— Az a pénz, amit az előző kormányok fegyverkezésre költöttek,

most megmarad az állam kasszájában. Az adókból és egyéb illetékekből
is tetemes bevételeket könyvelhetünk el. Ezenkívül minden kereső
hozzájárulást fizet az idősek alapjába. De önmagában a fegyverkezésen
megtakarított összeg lehetővé teszi, hogy minden hádészi lakónak az
ötvenedik életéve után nyugodt és gondtalan életet biztosítsunk, feltéve,
ha nem vétett a törvények ellen. A betegségek megelőzésére, a
gyógyításra sem sajnáljuk a pénzt. Kórházaink tiszták, jól felszereltek. A
kezelés és az operáció ingyenes. Miért van szükség az államra? Hogy
gondoskodjon a rendről? Nem! Azért, hogy gondoskodjék minden egyes
polgárról. A kormány költségvetésében van elegendő pénz ahhoz, hogy
bolygónk minden lakója egy éven keresztül ingyenes ellátásban
részesüljön valamelyik szanatóriumban.
— Kezdem már érteni — mondta Carter —, miért lesznek idegesek a
Földön a Hádész nevének hallatán. Nem tudom mit szólna a 001-es, ha
tisztában lenne az itteni körülményekkel. Talán ő is ideköltözne.
— Ebben nem vagyok olyan biztos. Nem hiszem, hogy mostani
hatalmát felcserélné a Hádész jólétével, hiszen a hatalom pénzt és
gazdagságot jelent. A mi bolygónkon ezt nehezebb megszerezni.
Carter bólintott.
— Mikor érkezik a következő transzport?
— Ezt nem tudhatjuk előre, de a megfigyelőállomás azonnal jelzést
ad, ha közelednek. Tíz perccel a landolás előtt beméri az űrcirkálót.
Ennyi idő elég ahhoz, hogy magához vegye a levelet, és kocsival
odaérjen. Aztán felkészülhet a következő lépésre. Sötétedéskor kint kell
lennie a leszállópályán. Hogy aztán mi történik, nem tudom.
Eltelt még két hét, amikor az obszervatórium jelezte az űrcirkáló

közeledtét. A Bevándorlási Hivatal emberei — Gorm vezetésével — a
megszokott módon készültek a transzport fogadására.
Cartert azonnal riasztották. Magához vette az üzenetet, beszállt a
kocsijába és kihajtott a leszállópályára. Elsőként ő találkozik majd
Hádész jövőbeli polgáraival, de aligha lesz ideje velük foglalkozni.
A széles leszállópálya üresen állt. A távirányítású űrcirkáló
leszállóhelyét feltűnően megjelölték. Carter kiszállt az autóból, s gyalog
tette meg a hátralevő pár métert.
A távolban hamarosan felfedezett egy picike pontot. A pont
rohamosan növekedett, s öt perccel később már leszálláshoz
készülődött. A kis hajó néhány másodpercig még a föld felett lebegett,
mintha élettelen lenne, aztán puhán leereszkedett, s kinyílt a zsilipajtó.
Tizenkét férfi és három nő futott a szabadba. Carter segített nekik a
kiszállásnál, de izgatott kérdéseikre nem reagált, erre nem volt ideje.
Amikor az utolsó ember is elhagyta az űrhajót, az ajtó lassan kezdett
becsukódni. Carter az utolsó pillanatban bedobta a borítékot.
A hajtómű felzümmögött, és a hajó felemelkedett a talajról, hogy
pillanatok alatt eltűnjön a messzeségben.
Utasterében ott lapult az üzenet.
— Nem várt fogadtatás — szólalt meg a Carter mellett álló vékony,
értelmes arcú nő. — És hogy innen levelet is lehet küldeni! Ezt nem is
sejtettem.
66
— Várjanak itt — utasította őket Carter, nem reagálva a

megjegyzésre. — Mindjárt magukért jönnek. Már ott is az autó.
Nem vesztegetett több szót a száműzöttekre, beszállt a kocsijába,
és visszament a szolgálati épületbe. Útközben találkozott Gormmal. A
férfi kérdő tekintetére csak bólintott, majd mindketten siettek tovább. Kim
sápadtan tekintett a lakásba lépő férjére.
— Sikerült eljuttatnod a levelet?
— Igen. Tíz perc múlva fent lesz. Tudni fogják, mit tegyenek. Öt óra
múlva sötétedik, akkor kell vissza mennem a leszállópályára. Akár egy
kémhistória, nem?
— Csak minden rendben menjen — sóhajtott Kim és karjával átfonta
férje nyakát.
Carter megcsókolta, majd gyengéden eltolta magától.
— Gorm idejön, ha végzett a formalitásokkal. Valamilyen fegyvert
említett, amit magammal kell vinnem, hogy ne legyek teljesen védtelen,
ha balul ütne ki a dolog.
— Úgy félek — sóhajtott Kim.
— Én is — ismerte el Carter.
Később megérkezett Gorm.
— Ezúttal egészen kellemes csoportot kaptunk. Egyikük magas
rangú kormánytisztviselő; államrend elleni felforgatással vádolták, pedig
csak az űrutazások díjainak csökkentéséért szállt síkra. Nevetséges.
Véleménye szerint a világkormány késlelteti a civilizáció fejlődését. Az
egyik nő a legbefolyásosabb nőszervezet vezetője volt. Azt követelte,
hogy a Hádész és a Föld között tegyék lehetővé a postaforgalmat.
Valószínűleg ezúttal tőlünk fogja követelni ugyanezt, tudniillik látta,
amikor bedobta a levelet az űrhajóba.
Carter egyre nyugtalanabb lett.
— Mikor visznek el, mit gondol?
— Megvárják, míg besötétedik. Áh, most jut eszembe, hoztam
magának valamit. — Zsebéből apró csomagot húzott elő, s Carter
kinyújtott tenyerébe tette. Három pici kapszula volt, az egyik piros, a
másik kettő zöld. — Könnyen el tudja dugni valahol a ruhájában. A piros
kapszulában folyékony halmazállapotú, nagyon erős kábítógáz van. Ha
a kapszulát a földre ejti és a sarkával rálép, a gáz az egész
személyzetet elkábítja. Előtte azonban ne felejtse el a két zöld kapszulát
az orrába dugni. Amint ezt megtette, csak az orrán keresztül lélegezzen.
A gáz azonnal hat. A zöld kapszulák tartalma a testmeleg hatására
föloldódik, és ellenszerként működik. Még valamit jegyezzen meg,
Carter: a zöld kapszulák hatása öt percig tart. Ennyi idő áll a
rendelkezésére. Nem felejti el?
Carter bólintott.
— Az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni, Gorm. Túl sok múlik
rajta. Remélem, nem lesz rá szükségem.
— Én is remélem, de jobb a biztonság. Ha a szükség úgy kívánja,
vegye át az állomás parancsnokságát. Próbálja meg kideríteni, hol őrzik
a szkafandereket. Abban biztonságban dolgozhat. Ha maga is beszívja
a gázt, életveszélyes helyzetbe kerül — mi meg elveszítjük egyik legjobb
emberünket. Ne engedje, hogy idejekorán leleplezzék, és próbálja
megtalálni a barátainkat.
67
— Lassan jobban fog izgulni, mint én — nevetett Carter.

Szürkületkor Kim kivitte férjét a leszállóhelyre.
Carter rövidre fogta a búcsút, mert szentül hitt a viszontlátásban.
Azonkívül az űrcirkáló minden pillanatban megérkezhet.
Kim nehéz szívvel ült be a kocsiba, s lassan elindult.
— Hamarosan visszajövök — kiáltotta Carter, és hosszan integetett a
távolodó autó után. Mikor a kocsi lámpája is eltűnt a szeme elől, akkor
érezte igazán: magára maradt. A várakozás nagyon megviselte.
Percenként pillantott az órájára, de a mutatók alig vánszorogtak. Eltelt
egy óra, ami számára felért egy évszázaddal.
Már egészen besötétedett, a szolgálati épület jelzőlámpája Carter
szemébe világított. A messzeségben feltűnt a Hádész távoli csillaga.
Ezúttal nem volt előzetes figyelmeztetés, szinte hangtalanul
ereszkedett le a kis hajó. Carter közelebb lépett, szíve a torkában
dobogott.
Élete harmadik fordulópontjához érkezett. Talán az utolsóhoz.
Az ajtó kinyílt, s Carter egy pillanatra visszahőkölt a hajó belsejéből
felé áradó világosságtól.
A zsilipben, jól látható helyen elhelyezett, nagybetűs üzenet térítette
magához.
A RENDKÍVÜLI LESZÁLLÁS MEGTÖRTÉNT. LÉPJEN BE.
Carter egy pillanatig habozott. Lépjen be? És ha kiszivattyúzzak a

levegőt? Nincs űrruhája. Nagy nehezen elhessegette gyanúját. Ha meg
akarnák ölni, előtte akkor is biztosan kifaggatnák.
Beszállt az űrcirkálóba. A zsilipajtó tompa puffanással becsukódott
mögötte. Carter gyenge rázkódást érzett, majd a kis hajó elrugaszkodott
a Hádész talajáról.
Amikor kivilágosodtak a képernyők, Carter láthatta Hádész City
fényeit, ahogy egyre kisebbek lesznek, mígnem egyetlen fényponttá
olvadnak össze. Délnyugaton más fények is feltűntek, először New
Bristolé, majd Rock Cityé. Nem sokkal később azonban minden eltűnt, s
már csak a csillagok tündököltek ragyogó fényességükben.
Carter nem tudta, figyelik-e. A három kapszulát persze úgysem
láthatták volna meg, azt jó előre elrejtette alsónadrágja korcában.
A repülés alig fél óráig tartott, a hajó rohamosan közeledett az
űrállomás felé. A bázis az Alderamin fényében sütkérezett, minden
részletét jól ki lehetett venni. A szállítóhajó — amely ma érkezett a
Földről — éppen akkor vált el a támaszponttól. Gyorsan távolodott és
tűnt el a világmindenség mélységében.
Az űrcirkáló lassan a bázis mellé siklott, és egy apró zökkenéssel
rácsatlakozott. Carter visszatartott lélegzettel várta, hogy kinyíljék a
zsilipajtó. Meglepődve vette észre, mennyire izgatott. Gyorsan kiugrott a
szabadba.
Hat fegyveres várta. Minden mozdulatát követték. Arcukról lerítt a
bizalmatlanság és a kérlelhetetlen erő.
— Barátságos fogadtatás — jegyezte meg Carter minden
különösebb hangsúly nélkül. — Van fogalmuk arról, mit jelent a
rendkívüli leszállás, vagy magyarázzam el?
68
Senki sem válaszolt. Az egyik tiszt közelebb lépett és leeresztette a

fegyverét.
— Neve?
— Rog Carter — ha mond ez magának valamit.
— A név semmit. De talán majd a pozitronlap. Megnézzük.
Carter fellélegzett. Bizonyára ő az összekötője!
— Essünk túl rajta minél hamarabb — javasolta.
A tiszt intett embereinek, mire közrefogták Cartert és kivezették a
hangárból. Lift repítette őket néhány emelettel feljebb. Carternek feltűnt,
hogy minden ajtót zárva tartanak. Agya lázasan működött. Ha az
összetört piros kapszulát a főventilátor aknájába dobja, a zárt ajtók sem
lesznek képesek megakadályozni a kábítógáz terjedését, s így az
állomás minden helyiségébe eljut.
A pozitronvizsgáló külön szobában állt. Carter leült az egyetlen
fotelbe, és engedelmesen hagyta, hogy rácsatolják a gépre. A katódokat
a felső karjára kötötték. Ekkor kivilágosodott az egyik képernyő.
A tiszt könyvet vett elő és kinyitotta. Elmélyülten keresgélni kezdett
benne.
— Kezdjék! — parancsolta.
A képernyőn megjelentek az immár láthatóvá vált jelek. Absztrakt
ábrát formáztak, váltakozva matematikai képletekkel. A tiszt
összehasonlította a könyvvel, s intett.
— Rendben! Fegyvereiket tegyék a szekrénybe! — szólt a
katonáknak. Amikor mindegyik a helyére került, bezárta és zsebébe
csúsztatta a kulcsát. — Végeztünk, elmehetnek! — Miután magukra
maradtak, odalépett Carterhez és a kezét nyújtotta. — Legyen
üdvözölve a fedélzeten, Mr. Carter. Elnézést kérek az
óvintézkedésekért, de mindenre fel kell készülnünk. Tehát sikeresen
befejezte küldetését?
— Igen. Kihez van szerencsém?
— A 023-as vagyok, Mr. Carter. — Elmosolyodott, de a mosoly
kesernyésre sikeredett. — A szállító-űrhajó hozott magának valamit a
Földről, aminek biztosan örülni fog. — A zsebébe nyúlt és egy fémlapot
adott át Carternek. — A szolgálatban elfelejtheti a Carter nevet, 007-es.
Carter egyik ámulatból a másikba esett. Az összekötő nemcsak
megtalálta és azonosította őt, hanem a kilátásba helyezett előléptetést is
közölte vele... 007-es... Ez befolyást és korlátlan hatalmat adott a
kezébe. Felhatalmazta arra, hogy titkos-ügynökök hadseregének
segítségével népek sorsát irányíthassa a Földön, és hogy korrupcióval,
vesztegetéssel és zsarolással büntetlenül meggazdagodhasson.
Carter keserűséget érzett, de udvarias mosolyt kényszerített az
arcára, és a 023-ashoz fordult:
— Ez esetben a felettese vagyok, hadnagy?
— Igenis, 007-es — bólintott a tiszt. — Várom az utasításait!
— Nem eszik olyan forrón a kását — gondolta magában Carter. —
Nem parancsolhatom meg, hogy az űrbázist vigyék a Hádészra.
Pillanatok alatt elveszíteném a bizalmat. Először meg kell találnom
Barker embereit. Társak nélkül semmire nem megyek.
— Milyen az összeköttetés a Földdel? — kérdezte a tisztet.
69
— A szubrádió hibátlanul működik. Közvetlen kapcsolatban állunk az

anyabolygóval. Ma a transzport megérkezéséről kell beszámolnunk.
Várjunk, amíg elkészíti a Földnek szóló jelentését?
— Mikorra kellene?
A hadnagy az órájára nézett.
— Két-három óra múlva, 007-es.
Carter biccentett.
— Gyorsan megírom. Utána pedig körülnéznék az állomáson. Tudna
kísérőt adni mellém, olyan embert, aki jól ismeri a bázist?
023-as habozott.
— Legszívesebben én magam mennék, de sajnos dolgom van.
Hívom Fungruber őrmestert. Ő is a titkosszolgálat embere.
023-as megnyomott egy gombot, s beleszólt a mikrofonba. Néhány
pillanat elteltével kopogtak az ajtón. Magas, lángvörös hajú fiatal katona
lépett a helyiségbe.
— Fungruber őrmester, jelentkezem.
— Az őrmester a bázis minden zegzugát ismeri, 007-es, tökéletesen
megbízhat benne. Később még találkozunk — mondta a tiszt, s kifelé
indult.
— Hadnagy! — szólt utána parancsoló hangon Carter. A 023-as
lassan visszafordult, arcán csodálkozás.
Carter előrenyújtotta a kezét.
— A kulcsot, 023-as. Ez most már az én feladatom.
A hadnagy ferde mosollyal vette ki zsebéből, s adta át.
— Az első erőpróbán túljutottam — gondolta magában Carter.
A több mint ötven méter átmérőjű űrbázis szintjeit antigravitációs lift
kötötte össze. A hajtómű külön helyiségben foglalt helyet, így az állomás
bármelyik pillanatban útra készen áll.
Fungruber őrmester barátságosan, szolgálatkészen magyarázott,
kérdést sem kellett feltenni neki.
— Az űrbázis fegyverzete nagy teret foglal el, Sir, így meg tudjuk
védeni magunkat, ha a Hádészon lázadás törne ki, vagy rakétákat és
egyéb támadófegyvereket fejlesztenének ki. Szükség esetén képesek
vagyunk egyetlen rakétával megsemmisíteni az egész bolygót.
— Van ilyen rakéta a fedélzeten?
— Természetesen, Sir. Nem tudta?
— Megnézhetem?
Fungruber őrmester arcán meglepődés futott át, de nem tett
megjegyzést. A 007-es parancsa számára több volt egyszerű
utasításnál.
— Ehhez először engedélyt kell kérnem a parancsnoktól.
Carter megértette: annak ellenére, hogy a titkosrendőrség
ellenőrzött minden politikai ügyet a Földön és az űrhajókon, a kinevezett
parancsnokság nem kevés hatalommal rendelkezett.
— Menjünk akkor hozzá, őrmester!
Kensington ezredes hét esztendeje töltötte be az állomás

parancsnoki tisztét. Évente csupán két hónap szabadságot töltött a
Földön. A bázist érezte hazájának, sőt, számára ez jelentette az egész
világot. S nem is vágyott többre.
70
— Üdvözlöm a fedélzeten, Mr. Carter — fogadta kedvesen a

parancsnok, s kezét nyújtotta. — Jerem hadnagytól már megtudtam,
kicsoda ön. Gratulálok az előléptetéséhez.
— Köszönöm! Éppen most járom körbe az állomást. Itt nincs mitől
tartani, ha egyetlen rakétával képesek megsemmisíteni a
büntetőbolygót.
— Igaz, de jobb szeretném, ha a rakéta továbbra is a helyén
maradna. — Kensington vigyorgott. — Nem tudom, mihez kezdenék a
Hádész nélkül.
Carter elhatározta, hogy a közepébe vág.
— Milyen jelentést küldött a Földre, amikor megszakadt a
rádióösszeköttetés a hádészi támaszpontokkal?
Kérdezés közben a szeme sarkából Fungrubert figyelte, aki ugrásra
készen állt az ajtó mellett. Az őrmester nem adta jelét, hogy bármit is
hallott volna, arca azonban feszült figyelemről tanúskodott. Mindez
persze még nem jelent semmit. Ki ne lenne kíváncsi, ha hónapokon
keresztül ugyanazokkal az emberekkel lenne összezárva, hazájától több
fényévnyi távolságra?
— Részletesen tájékoztattam a világkormányt, de érdekes módon
nem kaptam visszajelzést. Jerem hadnagytól tudtam meg, hogy ön
fogolyként érkezik a bolygóra. Már a pozitronlap ellenőrzésekor
azonosították.
— Ezzel megszegte az előírásokat — jegyezte meg Carter élesen.
— Van ennek jelentősége, Mr. Carter? — mosolygott Kensington
zavartan. — Hiszen nem vétettünk vele senkinek. Vagy talán azt hiszi...?
— Én semmit sem hiszek — szakította félbe Carter. — Amint jónak
látom, be fogom avatni.
— Mit talált a Hádészon? — kérdezte az ezredes alig leplezett
kíváncsisággal. — Mi van az őrállomásokkal?
— A támaszpontokat önként elhagyta a legénység. Tud erre
magyarázatot? A személyzet nem külön erre a feladatra kiképzett és
megbízható emberekből állt?
Kensington ezredesnek megnyúlt a képe.
— Elhagyták, azt mondja? Önként? Hisz ez lehetetlen! Én azt hittem,
az állomásokat megtámadták és a személyzetet megsemmisítették. Már
majdnem kiadtam a parancsot a rakéta kilövésére.
— Ezzel aztán a pokol tornácára került volna, ezredes. A rakétát
csak a földi kormány parancsára lehet aktivizálni. Most már tényleg meg
kell néznem, hogy meggyőződjek használhatóságáról. Könnyen lehet,
szükségünk lesz még rá.
Fungruber őrmester arcán ijedtség suhant át, de csak egy
tizedmásodpercre. Carter azonban ezt is elégedetten könyvelte el
magában.
Kensington még mindig az előbb hallottakon rágódott.
— Nem tudom elhinni, hogy embereim a Hádészon elárultak engem.
Mi okuk lett volna rá? Hiszen jó dolguk volt...
— Mindjárt elkészítem a jelentésemet a Föld számára. Egy órán
belül megkapja. Előtte azonban arra kérem, adjon fölhatalmazást a
rakéta átvizsgálásához.
Kensington a páncélszekrényhez lépett.
71
— Tessék, a kulcs — adta Carter kezébe.
Fungruber őrmester szótlanul vezette Cartert a rakétasilóhoz. Az

irányító- s a programozó-berendezéseket a fegyverközpontban
helyezték el.
— Nem különösképpen szereti a rakétát, igaz, őrmester?
— Ugyan ki szereti, Sir? Halált és pusztulást hoz. Mégis, ha szükség
lenne rá, természetesen be kellene vetnünk, nincs más lehetőség.
— Igen, ha nem látunk más kiutat... Hallotta már Ron Barker nevét?
Fungruber őrmester megállt, lassan megfordult. Carter szemébe
nézett.
— Soha, Sir.
— Maga hazudik, őrmester! Ne próbáljon átverni, maga ismeri ezt a
nevet. Honnan? Vagy itt hivatalosan is tudják, ki a Hádész kormányfője?
Fungruber őrmestert túlságosan is meglepte a direkt támadás,
védekezni sem tudott.
— Senki nem tudja Sir, csak...
— Csak...?
Úgy tűnt, Fungrubernek nem túl magas az intelligenciahányadosa,
de buta sem volt. Észrevette, hogy csapdába esett. Hiszen a Hádész
lakóin kívül senki nem tudhatott Ron Barker visszatéréséről.
Válasz nélkül hagyta a kérdést, megfordult, s egy vörös kereszttel
megjelölt ajtóra mutatott.
— Itt a siló, Sir.
A kulcs pontosan illeszkedett a zárba. Maga elé engedte az
őrmestert, majd gondosan becsukta maguk után az ajtót. A lámpák
önműködően felgyulladtak.
A bomba a helyén állt, éppolyan természetesen, mint a többi műszer
és berendezési tárgy. Az ember szinte el se hinné, hogy egy egész
bolygót meg lehet vele semmisíteni.
— Meg tudná mondani, őrmester, mekkora a szállítórakéta
hatótávolsága? Ha jól látom, saját hajtóműve van.
Fungruber bizonytalanná, gyanakvóvá vált. Hangja kissé remegett,
amikor válaszolt.
— A hatótávolság korlátlan, Sir. Gyakorlatilag tetszőleges célra lehet
irányozni, csak több időre van szükség a becsapódáshoz.
Carter elérkezettnek látta az időt, hogy megszerezze a végső
bizonyosságot.
— Tehát a Földre is el lehetne küldeni?
Fungruber őrmester megmerevedett, mintha paralízis érte volna.
Carter tudta, milyen rizikót vállal, de úgy gondolta, eddigi ismeretei
elegendőek. Az őrmester Barker embereihez tartozhat, akivel föl kell
vennie a kapcsolatot, s talán Fungrubernek is vannak szövetségesei.
— Hová...? A Földre...? Hogy gondolja ezt?
— Ahogy mondtam. Ismeri Ron Barkert, nem igaz? Amire ő
elhatározza magát, azt meg is teszi.
Az őrmester arcán viharos sebességgel váltakoztak az érzelmek:
kétségbeesés, zavar, értetlenség.
— Ön...? De hisz ön titkosügynök. Méghozzá a 007-es.
— Ön is az, Fungruber! Vagy nem?
72
— Igen, az voltam, mindaddig, míg itt az apámmal nem találkoztam.

Letartóztatták és a Hádészra száműzték. Én ellenőriztem, és még csak
szót sem válthattam vele. 023-as megtiltotta. Már nem tudtam mit
gondoljak, és mit tegyek. Aztán beszéltem a személyzet egyik tagjával.
Ő részletesen elmondta. mi történik a Hádészon, de nem hittem neki.
Minden olyan fantasztikusan hangzott. Ennek ellenére nem árultam el.
Segíteni akartam az apámon, és ezt csak úgy tehettem, ha kapcsolatban
maradok Ron Barker embereivel.
— Tudja hogyan tartják az összeköttetést?
— Nem. — Carterre meredt. — De mi lesz most? És kicsoda ön?
Csapdát akart nekem állítani, vagy komolyan gondolta a megjegyzést a
rakétáról?
— Engem Barker küldött, őrmester. Át kell vennünk az irányítást a
fedélzeten.
— Úristen! És ha poloskát rejtettek el?
Carter villámgyorsan körülnézett, de sehol nem fedezett fel
lehallgató-készüléket. Abszurd is lett volna, itt az abszolút halál
közelében. Ennek ellenére Fungruber megjegyzése óvatosabbá tette.
— Igaza van. Még egy kérdés: ismeri Barker embereit a fedélzeten?
— Igen.
— Nagyszerű, írja össze a neveket, és nagyon kérem, bízzon
bennem. Ön az egyetlen reményem, csak a segítségével sikerülhet az
akció.
— Megbízhat bennem, Sir.
— Akkor még viszontlátja az apját.
Carter újra lezárta a silót és a zsebébe tette a kulcsot. Még a
fegyverközpontban is lesz némi tennivalója, de először jöjjön a jelentés.
— Mondja meg a parancsnoknak, hogy később visszaadom a
kulcsot. Még van néhány szolgálati ügyem. Azt is mondja meg neki,
hogy késlekedtem a jelentés elkészítésével, várjon a rádióüzenettel
holnapig.
— Igen, Sir. Mikor jelentkezzem?
— Majd én megkeresem! És egy szót se a többieknek! Mindenhol
lehetnek árulók, Fungruber.
Carter elgondolkozva nézett a távozó őrmester után.
— Remélem nem éppen az egyikkel találkoztam — mormolta maga
elé.
73
KILENCEDIK FEJEZET
Valamivel később Jerem hadnagy a kabinjába kísérte Cartert.

— A házi videofon segítségével bármikor elérhet, 007-es. Kensington
parancsnok egyetért azzal, hogy a szubrádióadást csak huszonnégy óra
múlva sugározzuk. Kellemes pihenést kívánok, 007-es.
— Köszönöm, 023-as — mondta Carter rámosolyogva az ügynökre.
Amint az ajtó becsukódott, eltűnt a mosoly az arcáról.
A kabin nem volt túlságosan nagy, de egy személy számára
elegendő. A falon kis videoképernyő, mellette a kapcsológombok és a
felvevőkamera, amely a fölvett képet a központba továbbítja. A sarokban
ágy, vele szemben szekrény, középen asztal állt, mellette két székkel.
Carter leült, hátát mutatva a képernyőnek. A mellényzsebéből papírt
vett elő — amelyet Fungruber őrmester csúsztatott a tenyerébe —, s úgy
tette az asztalra, hogy a felvevőkamera ne láthassa. Előrehajolt és
tanulmányozni kezdte a neveket.
Az űrállomás személyzete hatvannégy emberből áll, közülük
összesen hat titkosszolgálatos. A cetlin összesen tíz név szerepel,
köztük Fungruberé. Ők tehát Ron Barker emberei!
— Tizenegy ötvennégy ellen — gondolta Carter. Nem valami jó
arány, de talán sikerül. — Meg kell csinálnunk — mormogta most már
félhangosan maga elé. — Egyszerűen meg kell csinálnunk!
Fejébe véste a neveket, majd elégette a cédulát, s a hamut elkente
a hamutálcában. A szekrényben talált papírt, golyóstollat. Ismét leült,
belekezdett a Földnek szóló jelentés elkészítésébe. Amint ezzel is
végzett, lefeküdt az ágyra, becsukta a szemét, és megpróbált elaludni.
Tudta, Fungruber három óra múlva fölébreszti.
Kopogásra riadt fel; úgy érezte, mintha éppen most feküdt volna le.
Fungruber őrmester sietve lépett a kabinba, és becsukta az ajtót.
— Minden rendben, Sir. Embereink öt perccel ezelőtt átvették az
őrséget.
— Tudnak mindenről?
Fungruber leült.
— Mindent megmondtam, amit ön elrendelt. Örülnek, hogy nem kell
tovább várniuk. Fegyvere azonban egyikőjüknek sincs. A
fegyverszekrény kulcsa még önnél van?
— Természetesen. Mutassa meg Jerem hadnagy és a többi tiszt
kabinját. Először őket kell letartóztatnunk. Ezt követően elfoglaljuk a
központot, és ultimátum elé állítjuk a többieket. Ügyelnünk kell arra,
hogy minden csendben folyjon. Minél később sejtik meg mire készülünk,
annál jobbak az esélyeink. Most pedig menjünk.
A pozitronvizsgáló helyiség felé tartva két szövetségesükkel
találkoztak. Egyikük tiszt volt, a másik az őrség tagja. Örömtől sugárzó
arccal fogtak kezet Carterrel.
— Végre cselekedhetünk — mondta a hadnagy. — Már nagyon
régóta várunk erre.
A fegyverszekrényben tíz sugárpisztolyt találtak a polcokon, valamint
a tartalék lőszereket. A hadnagy és kísérője elvettek nyolcat, Carter és
Fungruber egyet-egyet.
74
— Ossza szét a fegyvereket, hadnagy! — parancsolta Fungruber —,

aztán várjanak a jeladásra. Ki a szolgálatos a központban?
— Maga Kensington ezredes. — A hadnagy az órájára nézett. —
Még legalább két óráig.
— Rendben. Hadnagy, pontosan húsz perc múlva küldjön két
felfegyverzett embert a központhoz. Vegyék át az irányítást kint a
folyosón. Tartóztassák le a legénységet, és ügyeljen arra, hogy senkinek
ne legyen ideje riadóztatni. A titkosszolgálat embereit bízza rám, őket
elintézem én. Sok szerencsét!
Fungruberrel együtt indult el. Ha minden a tervei szerint zajlik, két
órán belül átvehetik az irányítást.
Jerem hadnagy meglepetten ugrott fel az ágyáról. Egy sugárpisztoly
fenyegető csövével nézett farkasszemet. A fegyvert újonnan kinevezett
elöljárója szegezte rá.
— 007-es... mi történt?
— Álljon föl, hadnagy! Letartóztatom! Gyerünk, siessen, nincs
vesztegetni való időnk.
— Nem értem! Mindig... lojális voltam és teljesítettem
kötelességemet...
— Éppen ez a baj. Fungruber, kötözze meg a hadnagyot.
Jerem egy szót sem értett az egészből. Ellenállás nélkül hagyta,
hogy összekötözzék a kezét, s bezárják a száműzötteknek fenntartott
cellába. Nem ő volt az első. A legénység négy megkötözött tagja már
odalenn dühöngött.
Ezt követően Carter és Fungruber a központba indultak.
Kensington ezredes oda se figyelt az ajtónyitásra.
— Mi az? — kérdezte, továbbra is a képernyőt bámulva. A Hádész
felszínének apró részleteit tanulmányozta lankadatlan figyelemmel. Csak
akkor fordult meg, amikor nem kapott választ. Elkerekedett a szeme a
két sugárfegyver láttán. — Mit jelentsen ez?
— Lassan álljon föl! — utasította Carter és egy lépést tett feléje. —
De legyen óvatos! Egy rossz mozdulat és lelövöm. Ne is gondoljon arra,
hogy riadóztathat! Ez lenne az utolsó mozdulata.
Kensington egész testében remegett, de inkább dühében mint
félelmében.
— Mi jut eszébe, hadnagy?! Vagy ez is a megbízásához tartozik? Azt
hiszi áruló vagyok? Maga lesz a felelős...
— Vagy maga, ezredes! Na gyerünk, ne húzza az időt. Jöjjön,
Fungruber, hozza a kötelet.
A parancsnok heves tiltakozása ellenére az őrmester megkötözte.
Kensington még mindig nem fogta fel, miről van szó, úgy gondolta, az
egész valami félreértés, amely hamarosan tisztázódni fog.
Carter az órára nézett, majd az őrmesterhez fordult.
— Itt az idő! — mondta. — Az akció megkezdődik. Reméljük, minden
rendben megy. Vigye a parancsnokot a többiekhez, aztán jöjjön ide
vissza. Én itt maradok.
Amikor az ajtó becsukódott, Carter leült a parancsnoki székbe.
Szeme végigfutott az ellenőrző műszerek sokaságán, s be kellett
ismernie: nem könnyen igazodik ki rajtuk. Több percig tartott, míg
75
megtalálta a videofon-összeköttetés gombját. A gombnyomásra

kivilágosodó képernyőkön láthatta, mi történik a bázison.
Az állomás tulajdonképpen egy könnyen manőverezhető űrhajó volt,
amellyel bármelyik pillanatban a Hádészra vagy a Földre lehetett volna
indulni. Carter hirtelen rádöbbent, milyen keveset jelent már számára a
Föld. Nem csak azért, mert Kim a Hádészon várja...
Gondolataiból fülsiketítő hang térítette magához.
Valaki riadóztatta az űrhajót.
A kivágódó ajtók mögül félig felöltözött emberek rohantak elő,
energianyalábok vágtak át a folyosókon, s elterültek az első halottak.
— Fegyverközpont hívja a parancsnokságot! Fegyverközpont hívja a
parancsnokságot!
Carter hallotta a hangszóróból érkező izgatott hangokat, de azt már
nem tudta, melyik gombot kell megnyomnia az összeköttetés
megteremtéséhez. Szükség esetén a fegyverközpontból az egész hajót
uralni lehet.
— Fegyverközpont hívja a parancsnokságot!
Fungruber viharzott be.
— Valami baleset történt, Sir! Már majdnem elkaptuk az egész
bandát. A többiek is ide jönnek. Elbarrikádozzuk magunkat az irányító-
központban. Itt leszünk a legjobb helyen, mert a terem csak egyetlen
úton érhető el.
— Ki van a fegyverközpontban?
— Uthang kapitány és három őrmester. Kemény fickók. Mallner
hadnagy már elindult, hogy elkapja őket.
— Mit kell megnyomni, hogy beszélni tudjak velük?
Fungruber az irányítópultra nézett.
— A jobb felső gombot.
Carter megnyomta, mire azonnal kivilágosodott az egyik képernyő.
— Parancsnokság a fegyverközpontnak. Mi történt, kapitány?
Az ázsiai arca jelent meg a képernyőn.
— Felkelők próbálják meg elfoglalni az állomást... Kicsoda ön? Hol
van Kensington ezredes?
— Átadta az irányítást, kapitány! 007-es vagyok a titkosszolgálattól.
Engedelmeskedjen az utasításaimnak! Tegye, amit mondok. Helyezze
készültségbe a rakétát.
Uthang még Fungrubernél is ijedtebbnek tűnt.
— A rakétát? — kérdezte. — Ezt a parancsot csak az ezredes
adhatja ki.
— Most én vagyok a parancsnok, kapitány! Kensingtont elfogták a
felkelők. Ő már nem adhat utasítást önnek. Tegye, amit mondok! Vagy
leváltsam?
Uthang tanácstalan volt.
— A rakéta... Van felhatalmazása a parancsnoktól?
— Nincs, az ördögbe is! De...
Carter elnémult. A képernyőn megpillantotta a fegyverközpont nyíló
ajtaját és a belépő Mallner hadnagyot. Mögötte két férfi, kezükben
sugárfegyver.
Uthang szeme sarkából észrevette a behatolókat.
76
— Egy pillanat — szólt nyugodtan Carternek, aztán villámgyorsan

eltűnt a kamera hatósugarából.
A fegyverközpont hátsó részéből energianyaláb villant Mallner és
emberei felé. Egyikőjük nem volt elég éber. Túl későn keresett
fedezéket, s meghalt, még mielőtt felfoghatta volna. Mallner a másik
katonával a földre vetette magukat, és viszonozta a tüzet.
Carter és Fungruber tehetetlenül nézték végig, hogyan halnak meg
barátaik. Maga Uthang és két őrmestere is elesett. Az összecsapás
egyetlen túlélője a videofónhoz lépett.
— Sir...! Ön is látta, mi történt itt. A rakétáról semmit nem tudok. Mi a
parancsa?
Carter örült, hogy az őrmester nem sejtette az igazságot.
— Próbálja kereszülverekedni magát, és jöjjön ide! Megértette?
— Megpróbálom, Sir.
Carter Fungruberhez fordult.
— Maradjon itt, őrmester! Fogjon le mindenkit, aki a központba
igyekszik, vagy ölje meg, ha nem lát más megoldást. Hol a
légkondicionáló berendezés központja?
— A légzsilip fölött. Miért?
— Majd meglátja. Még nincs veszve semmi, higgyen nekem!
Carter megveregette az őrmester vállát, felvette a sugárpisztolyt, és
kifutott a folyosóra. A Föld pártján álló férfiak még nem tudták, kicsoda ő,
és melyik oldalon áll. Ha a saját emberei nem árulják el, akkor
veszélytelenül játszhatja tovább a titkosügynök szerepét.
Útközben találkozott a fegyverközpontban életben maradt
őrmesterrel. Ugyanakkor azonban föltűnt két tiszt és több katona, ezért
bántódás nélkül kellett továbbengednie.
— Jelentkezzen Fungruber őrmesternél az irányító-központban! —
parancsolt rá. — A további utasításokat tőle kapja meg.
— Értettem, Sir. Megmutatjuk ezeknek!
Carter válasz nélkül rohant tovább, el a két tiszt mellett. — Őrizzék
meg a nyugalmukat — üvöltött oda nekik futtában. — Hamarosan
elintézzük a lázadókat.
Beugrott a liftbe, s felvitette magát a felső szintre, a légzsilipekhez.
Ha igaz amit Fungruber mondott, mögöttük találja meg a légkondicionáló
berendezést.
Földöntúli nyugalom szállta meg. Talán kezdettől fogva ezt a
módszert kellett volna követnie. Tíz emberrel lehetetlen az egész bázist
elfoglalni.
Az első zsilipben könnyű űröltözéket talált, kifogástalan állapotban.

Az oxigénpalack tele volt. Felkapta a szkafandert, és tovább sietett.
Szerencsére a pajzsok nyitva voltak, így könnyen megtalálta a
ventilációs kamrát. Elővette nadrágja korcából a három kapszulát, aztán
belebújt az űrruhába, és ellenőrizte az oxigénpalackot. Kiválóan
működött.
Határozott léptekkel az elosztó-berendezéshez ment. Kinyitotta a
tisztítóaknát. Friss léghuzat csapott be a vékony nyíláson, és megtöltötte
a helyiséget. Akkorára becsülte az áramlás sebességét, amellyel a gáz
öt perc alatt az egész hajót eláraszthatja.
77
Elővette a piros kapszulát, és a nyílás fölé tartotta. A mutató- és a

hüvelykujjával szétnyomta. Az átlátszó folyadékcseppet a légáramlat
azonnal magával sodorta. A folyadék pillanatokon belül elpárolgott.
Villámgyorsan becsukta a fedelet. Most van jó öt órája, de nem lesz
szüksége ennyire. A magatehetetlen emberek közül könnyű lesz
kiválasztani, és bezárni a Földieket.
Várt még tíz percet, s csak azután hagyta el a ventilációs kamrát.
Óvatosan közelített az űrállomás központjához. Útközben több helyre is
benyitott, de embereket sehol nem látott. Két emelettel lejjebb
győződhetett meg arról, milyen eredményes munkát végzett.
A gáz hatott.
Az űrbázis személyzete — barát és ellenség — mély
öntudatlanságban hevert. Senki nem mozdult. Jerem hadnagy és a
hozzá hű emberek is aludtak. Carter lett az űrállomás ura.
Ezzel azonban még semmit nem ért el.
Fogalma sem volt arról, hogyan kell az állomást eltéríteni eddigi
pályájáról, s átállítani a másikra, hogy leszállhasson a Hádészon.
78
TIZEDIK FEJEZET
Az űrállomás tovább rótta a megszokott köröket a Hádész körül,

Carter éppen ahhoz gyűjtött erőt, hogy a magatehetetlen személyzetet
egyenként megkötözze és a kabinokba zárja, amikor megszólalt a
rádióközpont szirénája. Carter megdermedt. Tudta, mit jelent ez a jel.
Vagy egy közeledő űrhajó hívja az állomást, vagy a földi nagy szubrádió
központ jelentkezik. Ha nem válaszol, gyanút fognak.
Gyors léptekkel indult a rádióközpontba. Speciális kiképzéséhez
szerencsére hozzátartozott a rádiókészülék ismerete is. Pirosan villogott
az egyik jelzőlámpa, a hívást jelezve. Lenyomta a mellette levő gombot.
— Hádész őrállomás, vételre kész. Hallgatom.
Néhány másodpercig csak a kozmikus hullámok zaja hallatszott,
amelyen végre keresztülverekedte magát az emberi hang is. A
hihetetlen távolság annyira megváltoztatja a rádióhullámokat, hogy a
túloldalon sem ismerhetik föl a hangját, és a szubrádió — hála az égnek
— még nem képes képátvitelre.
— ... új szállítóűrhajó útban... lázadás tört ki... a felkelők vezetőjét
letartóztatták... Hádész felé... Hall engem...?
— Nehezen. Szokatlan hullámok zavarják a vételt. Hány fogolyról
van szó?
A válasz késett. Carter már azt hitte, megszakadt az összeköttetés,
ekkor azonban újra megszólalt a hang.
— Ki beszél?... Ön nem Kensington parancsnok! Kérem közölje
nevét és beosztását!
— Kensington ezredes szolgálaton kívül van. Itt a rádiósok főnöke
beszél. Van valami különleges kívánsága Kensington ezredestől?
Ismét szünet. Carter nem tudta elnyomni magában azt az érzést,
hogy a másik oldalon gyanút fogtak. Arra már rájött, hogy közvetlenül a
földi főállomással beszél. A legszívesebben üdvözletet küldött volna a
001-esnek.
— Hogy hívják magát?
Carter sejtette, hogy ismét ezt a kérdést teszik fel. Ezért —
megelőzve őket — gyorsan kihúzogatta az íróasztalfiókokat, hátha talál
egy olyan rádiós kézikönyvet, amely tartalmazza a személyzet tagjainak
névsorát, de nem járt szerencsével. Rögtönöznie kellett. Mérgesen
nézett a magatehetetlen Fungruberre aztán válaszolt:
— Hastings hadnagy vagyok.
Ezúttal majdnem öt percig tartott, amíg a válasz megérkezett.
— Hastings nevű hadnagy nem szerepel a személyzet listáján.
Kicsoda maga és mi történt?
— Mikor érkezik a szállítmány? — kérdezett vissza Carter, mintha
nem is hallotta volna a kérdést.
Újabb tíz perc után másik hang szólalt meg.
— Hastings, vagy hogy a fenébe hívják, mi történt? Azonnal küldje a
készülékhez Kensington ezredest! Tíz percet adok magának. Ha
Kensington akkor sem jelentkezik, tíz rakétát küldök magukra azzal a
paranccsal, hogy semmisítsék meg az űrállomást a Hádésszal együtt.
Megértette?
79
Carter sóhajtott. Abba kell hagynia a bújócskát. Döntenie kell, még

mielőtt az utolsó esélyét is eljátszana.
— Hívom Kensingtont — mondta Carter nyugodtan. — Jelentkezni
fogunk!
Bontotta a vonalat, aztán a közvetlen rádión keresztül fölhívta a
hádészi állomást. Kissé álmos hang jelentkezett.
— Hádész, kormányközpont. Parancsoljon.
— Kapcsoljon össze azonnal Ron Barkerrel vagy Sven Gormmal.
Rendkívül sürgős.
A rádiós nem kérdezősködött, s néhány perc múlva már maga Ron
Barker jelentkezett. Hádész Cityben még csak hajnalodott, Barker
hangja mégis frissnek tűnt. Talán éppen Carter jelentkezésére várt.
— Ron Barker.
— Itt Carter. Sikerült a kábítógázt bevetnem. A személyzet
eszméletlen. Az előbb azonban rádióhívás érkezett a Földről.
Kensingtonnal akarnak beszélni. Időt kértem tőlük. Mit tegyek?
— Elfoglalta az űrállomást?
— Csak félig. Egyedül ülök a rádióközpontban, és nem tudom, mihez
kezdjek. Mi legyen a Földdel? Mit mondjak nekik? Az igazságot? Tíz
rakétát akarnak a nyakunkra küldeni.
— Úristen! Nincs semmink, amivel védekezhetnénk. Se űrhajónk, se
elhárító rakétáink. Nincs egy hajó vagy valami komolyabb fegyver a
Hádészon. Bár ideálisak a szociális viszonyok, a védekezésre nem
rendezkedtünk be, egyszerűen nincsenek komoly fegyvereink. Mégis
rossz volt a politikánk?
Carter legszívesebben pofon vágta volna magát, hogy nem jutott
eszébe azonnal a kézenfekvő gondolat.
— A rakéta, Barker!
— Milyen rakéta?
— Itt az állomáson! Amely eddig a Hádészra irányult, de a Földet is
megsemmisíti, amennyiben a helyes koordinátákat programozzák be.
— Én nem akarom elpusztítani a Földet — háborodott fel Barker.
Ekkor győződött meg Carter véglegesen arról, hogy Ron Barker az
az ember, aki alkalmas az új világ felépítésére. S most már abban is
biztos volt, hogy helyesen döntött, mikor az ő oldalára állt.
— Erre nem is kerül sor, Barker. Ne aggódjon, már tudom, mit kell
tennem. Fölhívom, ha túlleszek az egészen. Még a mai nap folyamán
leteszem a bázist Hádész City űrkikötőjében — mondta, s Barker
válaszát meg sem várva, szétkapcsolt. Ismét megnyomta a szubrádió
gombját.
— Itt a hádészi őrállomás, Hastings beszél. Hallanak?
— Várunk! Mi a helyzet Kensington ezredessel?
— Kensington egészséges és jókedvű. Csak mélyen alszik. Én
vagyok az állomás új parancsnoka. És most jól figyeljen ide. Olyan
valakivel akarok beszélni, aki maguknál parancsot adhat. Világosan
fejeztem ki magam?
— Alvarez tábornok vagyok, a földi űrflotta parancsnoka. Megfelelek?
— Úton van már a tíz rakétájuk? Ha igen, rendeljék vissza, amilyen
gyorsan csak tudják, különben búcsút vehetnek szépséges Földjüktől.
— Maga megőrült? Hogy mer így beszélni velem?
80
— Ez most a legfőbb baja, tábornok? Ne legyen ostoba, rendelje

vissza a rakétákat! Az őrállomás rakétáját átprogramoztam. Csak egy
gombot kell megnyomnom, és elindul a Föld felé. Éppen olyan jól tudja
mint én, hogy a sugárrakéta ellen nincs védelem.
Ezúttal elakadt a tábornok lélegzete. Majd öt percig hallgatott, aztán
megszólalt:
— Nem kényszeríthet, és nem blöffölhet. Maga éppen olyan jól tudja,
mint én, hogy nekünk is van sugárrakétánk. Csak a parancsot kell
kiadnom, és a sátán három ilyen csomagja a Hádész felé veszi az irányt.
Világos?
— Nekünk nincs veszítenivalónk — hazudta Carter hidegvérrel. —
Csakhogy akkor maguk sem élnek tovább. Gondolja át. Kap rá tíz
percet. Hívjanak vissza! Vége.
Carter kikapcsolt, de ülve maradt, mert térde remegett a
gyengeségtől. Olyan játékba kezdett, amely könnyen az életébe
kerülhet, ám nem maradt más választása. Ott lent talán akad néhány
józan fő, és meggondolják, kockára tegyék-e a Földet. Persze, ettől még
a halálos küldeményeket föladhatják a Hádészra. És mondhatják, hogy
nem tették. Ez esetben minden elveszett, hiszen akkor már késő, nem
lesz lehetőség a rakéták eltérítésére. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy
Alvarez tábornok blöfföl.
Igen, ez kétségtelenül lehetőség, még ha nem is a száz százalékos
biztonság.
Térde már nem remegett. Érezte, egyre nyugodtabb lesz. A
zsebében megtalálta a cédulát, amelyre a Föld számára készített
jelentését írta. Fáradtan elmosolyodott és széttépte. A jelentés
aktualitását vesztette.
Pontosan tíz perc múlva felvillant a piros lámpa.
— Itt a Hádész. Gondolkodtak a dolgon?
— Mik a feltételei?
Carter fellélegzett.
— Nincsenek feltételeink, mindössze annyit kérünk, hagyjanak
bennünket békén élni. Foglyokat a továbbiakban is küldhetnek a
Hádészra, de más feltételekkel és más körülmények között. Az ezzel
kapcsolatos részletes útmutatásainkat megkapják a hivatalainktól. Mi a
helyzet a tíz rakétával és a sugárbombákkal?
— Mindent leállítottunk.
— Kitűnő! Még ha nem is hiszek maguknak, tudni mindent fogok.
Biztosak lehetnek abban, hogy a Földön ott vannak a bizalmi embereink,
egyikük még az ön közvetlen környezetében is. Tőle hamarosan
megtudjuk, hogy az igazat mondta-e. Ha hazudik, megírhatja a
végrendeletét. És ne felejtse: önnek, Alvarez, nincsenek megbízható
emberei a Hádészon, akik figyelmeztethetnék.
A beálló csend megerősítette Carter feltételezését, mi szerint az
utolsó mondatával csalódást fog okozni a tábornoknak. Alvarez
meglepően hamar jött elő az utolsó kártyájával.
— Talán maga is téved. Talán mégis akad valaki a Hádészon, aki
tájékoztathat bennünket. A maga helyében én nem lennék ilyen
magabiztos.
81
— Ha arra a titkosügynökre gondol, akit most léptettek elő 007-

esnek, akkor ki kell ábrándítanom. Ő már nem létezik.
— Halott?
— Igen, tábornok. A 007-es halott. Közölje ezt barátaival a
titkosszolgálatnál.
Szavait újabb csend követte. Úgy fest, Alvareznek tényleg nincs
több adu a kezében.
— Van még valami? — kérdezte Carter némi szünet után.
— Később ismét kapcsolatba lépünk egymással. A mostani állapotot
addig is tekintsük egyfajta status quo-nak. Egyetért?
— Rendben, elfogadom — zárta le a beszélgetést.
Carter szétkapcsolt, lassan felállt és visszament az irányító-
központba. Megnézte a magatehetetlen Fungrubert. Az egykori
titkosügynök mélyen, mozdulatlanul aludt, éppúgy, mint a többiek. Csak
két vagy három óra múlva fognak fölébredni.
— Ami most következik, azt sajnos nem tudom megspórolni
magamnak — sóhajtott fel Carter fejcsóválva. — Talán sikerülni fog.
Két óra múlva kimerülten ült be a pilótaszékbe. A személyzet
negyvenkét tagját megkötözte, és a kabinjukba zárta. Barker embereit
egyszerűen a földön hagyta. Ha magukhoz térnek, majd jelentkeznek. A
kronométerre nézett. Tíz órája tart az akció. A Föld még nem
jelentkezett újra. A sugárrakéta útja a Földről a Hádészig körülbelül négy
napig tartana. Azért nem tízig — amennyire a szállítóhajóknak van
szükségük —, mert a hipertérben repül. Carter azonban már nem félt
attól, hogy a Föld elköveti ezt az öngyilkosságot. Becsapódás előtt
ugyanis a megtámadottaknak még marad annyi idejük, hogy saját
halálrakétájukat útnak indítsák. És ezt a Földön nagyon is jól tudták.
Fungruber őrmester ébredezett. Homályos tekintete Carter nevető
arcával találkozott.
— Sir... mi történt? — kérdezte, s lassan felült. — Hirtelen elhagyott
minden erőm és...
— Mindenkit elhagyott az ereje, Fungruber, mindenkit, de éppen ezt
akartam. Sikerült az akció, őrmester.
Fungruber megrázta a fejét, imbolyogva felállt, s kissé még kábultan
a Carter melletti ülésre roskadt.
— Az állomás a kezünkben van?
— Igen.
— De hát hogyan? Mi történt?
— Kábítógázzal az egész személyzetet elaltattam. Mostanra már
mindenki jól kipihente magát — nevetett Carter. — Ki tudja az állomást
levinni a Hádészra?
— Közülünk senki.
— Akkor kénytelenek leszünk igénybe venni Kensington
szakértelmét.
A videofon hangja vetett véget Carter jókedvének. Képernyők sora
világosodott ki, zavart arcok tűntek föl, mindenki egyszerre kérdezett,
kiabált, követelőzött. A tisztek és a legénység kezdett magához térni.
Döbbenten fedezték fel a kívülről bezárt ajtókat. Egymást túlkiabálva
követelték, mondják meg nekik, mi történt.
82
Fungruber segítségével Carter átkapcsolta a készüléket, így az

állomás minden szegletében hallották őt, és ő is hallhatott minden szót.
Röviden, kimérten magyarázta el, mi történt. Ron Barker nevében
megígérte, hogy mindenki szabadon megválaszthatja, visszatér-e a
Földre vagy a Hádészon marad. Végül megkérdezte, ki tudja és akarja
az űrbázist a bolygóra levinni. Ezenkívül kérte még olyan szakemberek
jelentkezését, akik ismerik a sugárrakéta működését.
Kensington ezredes hevesen tiltakozott, borzalmas fenyegetőzésbe
kezdett. Mindenkit hadbírósággal rémisztgetett, aki együttműködik a
lázadókkal.
— Még mindig én vagyok az őrállomás parancsnoka — üvöltötte. —
Megtiltom, hogy bárki is segíteni merészelje ezeket a bűnözőket.
Feltétlen engedelmességet követelek mindenkitől, ezt kívánja a Föld
iránti lojalitásunk, különben...
Carter engedte beszélni. A parancsnok szónoklata jó teszt lesz. Aki
ezek után melléjük áll, abban meg lehet bízni.
Végül elfogyott Kensington levegője. Kimerülten hallgatott el.
Most Carteren volt a sor:
— Pilótára lenne szükségünk. Az űrállomást két órán belül a
Hádészra kell irányítani. Addig nem nyitjuk ki a kabinokat.
— Ezért még megfizet — fenyegetőzött Kensington fölháborodva. —
A Földre menő rutinjelentkezés kimaradt. Ha nem adjuk le, kérdéseket
fognak föltenni...
— Takarékoskodjon a levegővel, ezredes — szakította félbe Carter.
— Már beszéltem Alvarez tábornokkal. Megegyeztünk egymással. Azon
felül épp az előbb ígértem meg, hogy mindenki szabadon visszatérhet a
Földre, ha úgy kívánja. Elég ennyi?
Kensington ezredes nem válaszolt, eltűnt a képernyőről.
Két pilóta és a fegyverközpont egyik tisztje jelentkezett. Fungruber
őrmester értük ment.
A vállalkozás hátralevő része már nehézségek nélkül zajlott le. Az
űrállomás elhagyta pályáját, és belépett a Hádész légkörébe. Egy órával
később leszállt Hádész City repülőterére, ahol Ron Barker elnök és a
kormány delegációja várta őket.
— Természetesen — jegyezte meg Ron Barker, és letette poharát az
asztalára. — Az uraknak ott a Földön nem jutott más az eszébe, mint
ismét fenyegetőzni. Évszázadok óta nem ismernek más taktikát.
— Én visszafenyegettem őket — nevetett Carter és előrehajolt. —
Lenne még egy kérdésem, Mr. Barker.
— Tessék.
— Hogyan vette föl a kapcsolatot az űrállomáson levő embereivel?
Amennyire én tudom, egyáltalán nem volt összeköttetés az állomás és a
Hádész között, sőt a Föld és a Hádész között sem.
— Így igaz. A megoldás mégis viszonylag egyszerű, ha valaki egy
kicsit ért az asztronavigációhoz. Amikor a támaszpontok legénysége
átállt a mi oldalunkra, megtudtuk tőlük, hogy az egyik őrállomás
hangárjában elrejtettek egy kis űrcirkálót. Azt gondolták, majd szükség
esetén felhasználják. Kiváló állapotban volt, alkalmas arra, hogy az
űrállomásra vagy akár bolygórendszerünk más planétáira is eljusson.
Nekem volt egy összekötőm a bázison. Még a Földön szerveztem be, és
83
véletlenül odaküldték. Vele kellett fölvennem a kapcsolatot. Na tehát,

gyártattam néhány fémkapszulát, amelyekbe a híreimet és a kéréseimet
tettem. Az űrcirkáló felszállt, és a kapszuláimmal a belsejében az
űrállomás pályájára állt. A jármű valamivel lassabban haladt a bázisnál.
Elég gyorsan ahhoz, hogy ne essen vissza a Hádészra, de elég lassan
ahhoz, hogy az űrállomás repülés közben elérje. A többi már egyszerű.
Az összekötőm gondoskodott arról, hogy a megállapodott időre külön
munkát kapjon. Űrtaxiba ült, s elment a kapszulákért, így aztán
mindenről tudott, ami a Hádészon történt. És barátokat is talált.
— Nem rossz — ismerte el Carter —, de kockázatos.
Gorm lépett a terembe.
— A szubrádió, Mr. Barker.
Eddig kellett várniuk az összeköttetésre, pedig az űrállomás már két
napja leszállt a bolygón. A személyzet hét tagja — köztük Kensington
ezredes — határozott úgy, hogy visszatér a Földre. Barker nem gördített
akadályt az útjukba, csak éppen a szállítási lehetőséget nem tudta
biztosítani, mivel a Hádésznak nem volt saját űrhajója.
— Jó, megyek. — Carterre pillantott. — Hamarosan itt vagyok. Addig
van egy kis ideje.
Carter bólintott, és hátradőlt a fotelben. Átgondolta az elmúlt napok
eseményeit.
Még ezen az estén ismét jelentkezett a Föld. Barkert fölszólították,
hogy azonnal engedje szabadon az űrállomást, és adja át
Kensingtonnak. Barker ezt természetesen visszautasította. Akkor a
sugárbombával fenyegetőztek, mire a kormányzó megemlítette, hogy az
űrállomás rakétája kilövésre kész, a vezérlő számítógépbe a Föld
koordinátái vannak beprogramozva. Ekkor megszakították a
rádiókapcsolatot.
Másnap Barker a földi kormányfővel beszélt, aki már nem volt

ennyire harcias. Kompromisszumot kötöttek. Mindkét fél ígéretet tett,
hogy a fegyverszünetet — amelyet az emberiség történetében első
ízben kötöttek meg még a háború előtt — mindkét fél be fogja tartani.
Az eredménnyel a Hádészon elégedettek lehettek, hiszen a bolygó
alapjában véve teljesen ki volt szolgáltatva a földi űrflotta esetleges
támadásainak. Barker azonban szilárdan ragaszkodott ahhoz az
elhatározásához, hogy egy fillért sem költ fegyverkezésre. Nem akarta
veszélyeztetni szükségtelen kiadásokkal a Hádész fejlődését.
Carter New Bristol-i visszautazásának napján búcsúzott el Ron
Barkertől. Kim és Sven Gorm is jelen volt.
— Nem lenne kedvük Hádész Citybe költözni? — kezdte Barker a
kandallótüz lángjába meredve. — Szükségem lenne önhöz hasonló
emberekre, Mr. Carter. Ne higgye, hogy már minden problémát
megoldottunk.
Carter Kimre nézett és elmosolyodott.
— Éppen eleget ügynökösködtem már, Mr. Barker. Itt a Hádészon
azonban új életet ismertem meg. New Bristolban kényelmes lakásunk
van, jó állást kaptam az újságnál. Ezzel én elégedett vagyok. Ha önnek
szüksége van rám, természetesen a rendelkezésére állok, de aligha
84
hiszem, hogy ez az eset bekövetkezne. Fungruber őrmester kiváló

ember, benne nyugodtan megbízhat.
— Tehát vissza akar menni Sidlerhez, az újsághoz.
— Igen. Sidler nem tudja milyen szerepet játszottam az
eseményekben, amelyek jövőnket ily jelentős mértékben befolyásolták.
És jobb is, ha nem tudja meg. Egy-két év múlva főszerkesztő lehetek.
Nem szeretném, ha ezt protekcióval érném el. Megérti ugye, uram?
— Igen. Gondoljon rám mindig, mint olyan barátjára, aki bármelyik
pillanatban a rendelkezésére áll. Ha segítségre van szüksége...
— Mi van Kim édesapjával? Csak három év múlva jön?
Barker fadarabot dobott a tűzbe.
— Természetesen nem változott a megbeszélt időpont. Mr. Block
még nem fejezte be előkészületeit. Azon dolgozik, hogy minél több
tehetséges szövetségest küldjön ide. Végül ő maga is ideutazik, és itt
működőképes kormányt fog találni, melynek irányítását azonnal átveheti.
Addigra Hádésznak olyan ipara lesz, amely a Földével vetekszik. Három
év hosszú idő.
— Ön már ma is elégedett lehet.
— Biztos, hogy egy napon a Földdel való viszonyunk is megváltozik.
Második Föld leszünk, és békés versenyben egészítjük majd ki egymást.
Talán már arra sem lesz szükség, hogy a békét sugárrakétával
kényszerítsük ki. Meglehet, mindez csak álom. Mi mégis ezen
fáradozunk. Először önálló iparunk, gazdaságunk lesz, majd egy napon
saját űrhajónk. A kezdet már meg is van. Itt az űrállomás.
— Megérkezett már a bejelentett szállítmány? — fordult Gormhoz
Carter.
— Kiváló emberek érkeztek. Block jól dolgozott. Persze küldtek
néhány hivatásos bűnözőt is. Mivel itt már megváltozott a helyzet,
azonnal letartóztatjuk őket.
— Nem ad nekik esélyt arra, hogy csatlakozzanak a közösséghez?
— Nem. Higgyen nekem, én ismerem az embereket. Ez a típus
mindig a társadalom perifériáján fog élni, teljesen mindegy, milyen az a
társadalom. Nem tudják elviselni a rendet, mindig lázadoznak ellene —
úgy, mint Lui Palatti. Egyszerűen a természetükben van.
— Mégis...
— Figyeljen ide, Carter, ezt bízza rám. A szállítmány rendben
megérkezett. Azalatt a húsz perc alatt, amíg az űrcirkáló lent állt, két
fickó megölt egy nőt és egy idősebb embert, a pénzt pedig mindenkitől
elvették. Még mindig azt gondolja, hogy újabb esélyt kell adnunk nekik?
A még mindig érvényben lévő hádészi törvények értelmében ezért a
tettükért halálra ítélhetjük őket. De talán szerencséjük lesz és kihúzzák
még az új törvénykezésig.
— Meg akarják szüntetni a halálbüntetést?
— Természetesen nem maradhatunk le a Földtől a jogalkotásban
sem. Ezenkívül nekünk is van büntetőbolygónk, ahová a nemkívánatos
elemeket száműzhetjük.
— És hova? — kérdezte Carter kíváncsian.
— Vissza a Földre — mondta Gorm, és felnevetett, látva Carter
döbbent arcát. — Igen, jól hallották. A bűnözőket mi a Földre küldjük.
Számunkra a Föld a büntetőbolygó, mi pedig a Föld számára vagyunk
85
az. Így idővel valamiféle csere alakul ki, amely, reméljük, tíz vagy húsz
év múlva megszűnik.
— A Földön védekezni fognak ez ellen, hamar rájönnek, mi a
szándékuk.
— Lehet, bár nem valószínű. Várjuk ki a végét.
Carter a fejét csóválta.
— Ha elképzelem, hogy Palatti bíróság elé kerül és arra ítélik, hogy
visszatérjen a Földre... elég abszurd.
— Csak annak hangzik — vetette ellen Barker. — Majd meglátják.
Ebéd után Kim és Carter beszállt a kocsiba és elindultak New
Bristolba. Ezúttal élvezték az utat, szorongásuk és félelmük a múlté volt.
Tudták, hogy egész életre együtt maradhatnak, nem csak öt évre.
Klaus Sidler másnap megkapta az ígért tudósítást „Akció az

űrállomásért" címmel, és Carter tehetsége annyira lenyűgözte, hogy
külön prémiumot írt ki számára. A csodálkozásból még mindig nem tért
magához.
— Dehát honnan tudja ezt az egészet? Személyesen is beszélgetett
Ron Barkerrel? Hogy lehet ez? Barker nagyon visszahúzódó, és soha
nem fogadott még újságírót.
— Talán tetszik neki az arcom, Mr. Sidler. Mindenesetre további
interjúkat is kilátásba helyezhetek. Ugyan túl vagyunk már mindenen,
azért maradt még néhány meglepetés — a mi újságunk lesz az első,
amely ezekről tudósít.
— Jó vásárt csináltam magával — dicsérte Sidler, de fogalma sem
volt arról, milyen igazat beszél. — Mostantól kezdve minden eszközünk
a rendelkezésére áll, természetesen saját szerkesztősége lesz a
hozzátartozó stábbal. Fizetésemelést is kap.
Carter elégedett lehetett. Az is volt. Addig a bizonyos napig, két évvel
az űrállomás elhódítása után.
86
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A két év alatt a Hádész virágzó bolygóvá vált. Miközben a Föld

egykori gyarmat bolygói ellen harcolt, s így próbálta az ipart és a
gazdaságot fellendíteni, a Hádészon új városokat emeltek, új utakat
építettek, amelyek a fő kontinens legeldugodtabb részeit is
hozzáférhetővé tették. Gyárak létesültek, munkarobotok változtatták át a
sztyeppékét és a sivatagokat gyümölcsöző földekké.
Fegyvereket azóta sem gyártottak. Ron Barker gondolata, miszerint
az embereket fegyverek nélkül is lehet kormányozni, úgy tűnt, beválik.
Carter és Kim még mindig New Bristol-i lakásukban éltek, de vettek
egy jobb kocsit. Gyakran voltak napokon keresztül távol, szállodában
laktak, és tudósításokat írtak. Carternek tulajdonképpen lettek volna erre
emberei, de ő szerette a kötetlen életet, s eszébe se jutott feladni.
Óceán Cityben új kikötőt avattak. Carter és Kim a kikötői hotelben
szereztek szállást, felhurcolkodtak, azután bementek szétnézni a
városba. Óceán City az új városok közül való, lüktető élettel és elégedett
emberekkel. Az elmúlt két évben Hádész lakossága igencsak
megszaporodott. Az „öt év-törvény" eltörlésével egyre több gyermek
született, ráadásul a Földről szinte hetente küldtek új szállítmányokat.
Carter megszólaltatott néhány technikust és politikust, beszélt a
munkásokkal, a várakozó kivándorlókkal, akik más kontinensekre
akartak eljutni. Az ember nem változott. Még mindig a kalandok, a soha
nem próbált dolgok vonzották, és a Hádészon bőven nyílt alkalma
ilyeneket átélni.
A szállodához vezető úton jól öltözött, energikus, intelligens ember
benyomását keltő férfival találkoztak. Megpillantva Cartert majdnem
kiejtette kezéből fekete aktatáskáját.
Megtorpant, mintha villám sújtotta volna, arcát meglepetés,
döbbenet torzította el, s hitetlenkedve, kétségbeesetten egyre csak
Carterre meredt.
Carter elment mellette, aztán mégis visszafordult:
— Valami baj történt uram? — szólította meg udvariasan. —
Segíthetek valamiben?
A férfi szótlanul meredt rá.
— Ismerjük egymást? — nézett kutatóan a mind zavartabban
viselkedő férfi szemébe Carter.
Jó néhány másodperc eltelt, mire az idegen lassan magához tért.
Száját erőltetett mosolyra húzta, s megrázta a fejét.
— Elnézést, összetévesztettem valakivel. Rendkívüli módon hasonlít
egy férfira, aki halott. Bocsásson meg kérem, ha megijesztettem.
Erősen markolta az aktatáskáját és továbbment.
Carter sokáig nézett utána, majd megvonta a vállát.
— Mulatságos csodabogár, kíváncsi lennék, kire hasonlítok ennyire.
— Folytatták útjukat. — És mégis... érdekes... a hangja olyan
ismerősnek tűnt. Mintha már hallottam volna valahol... de nagyon régen.
— Hol? A Földön?
— Lehet.
87
Az út hátralevő részét szótlanul tették meg. Carter még egyszer

visszafordult, s úgy vélte, a fekete táskás idegent látta eltűnni az egyik
parkoló autó mögött, de nem volt biztos a dolgában.
Olyan izgalom fogta el, amilyent már régóta nem érzett. Nem tudta
volna megmagyarázni, miért nyugtalankodik egy férfi miatt, akit soha
életében nem látott. Ő ismerős volt az idegennek. Mi ebben a különös?
És neki, Carternek ismerős a férfi hangja. Na és?
A hotel előcsarnokában még egyszer megfordult, az ismeretlent
azonban nem látta.
— Indulj el nyugodtan a szobába! — kérte Kimet. — Rögtön megyek.
— Miért nem jössz velem?
— Csak néhány újságot akarok még venni.
Kim eltűnt a liftben, Carter pedig leült egy fotelbe, ahonnan szemmel
tudta tartani a bejárati ajtót és az előcsarnokot. Felvett egy újságot és
úgy tartotta. hogy őt ne lehessen azonnal észrevenni. Ezúttal pontosan
úgy érezte magát, mint régen a Földön — akció közben.
Gyanúja beigazolódott.
Az idegen belépett az előcsarnokba, kutatóan körülnézett, aztán
odament a recepcióhoz. Társalgott a portással, aki többször is a fejét
rázta, de végül egyetértőén bólintott.
Az idegen biccentett, és elhagyta a hotelt.
Carter várt néhány percet, majd a portáshoz sietett.
— Feleségem felvitte a kulcsot? — kérdezte.
— Igen, Mr. Carter... óh, egy úr épp az előbb kérdezősködött ön
után. A nevére volt kíváncsi.
— Ki volt az?
— Fogalmam sincs, nem vendég. Nem kellett volna megmondanom?
— Most már mindegy. A szobámban leszek. Ha is mét föltűnik az
ismeretlen, azonnal szóljon. Tessék... — odaadott a portásnak egy
hiteljegyet —, és ne feledkezzen meg róla. Csinálja úgy, hogy ne vegye
észre.
— Rendben, Mr. Carter. És köszönöm.
Carter nem szólt a dologról Kimnek, nem akarta felidegesíteni.
— Itt maradunk éjszakára, vagy hazamegyünk? — kérdezte a lány.
— Négyszáz kilométer az út, de útközben éjszakázhatunk valamelyik
motelben.
— Maradjunk még holnapig!... Láttam néhány holmit a városban,
amit szívesen megvennék. Olyan régen vásároltam már...
Carter nem szívesen egyezett bele. Maga sem tudta, mitől lett
egyszerre ilyen nyugtalan. Valóban az idegen miatt, aki őutána
érdeklődött? Az űrállomás megszerzése óta boldogan,
kiegyensúlyozottan él, senki és semmi nem emlékeztette az akkori
eseményekre. A felkelők csoportja már rég nem létezik, a titokzatos
főnökről kiderült, hogy kisstílű gazember, aki örülhetett, hogy csupán
visszaküldték a Földre.
Carternek a Hádészon — és ebben biztos volt — nincsenek

ellenségei.
— Na jó, menj be a városba, addig én megírom a tudósítást, talán le
is fekszem egy kicsit.
88
Kim boldog csókot nyomott Carter feje búbjára, és elindult vásárolni.

— Sietek haza — szólt vissza az ajtóból.
A férfi egyedül maradt, s egyszerre csak azon vette észre magát,
hogy a portás hívására vár.
Hádészi idő szerint öt óra körül megszólalt a videofon. A portás volt.
— Megint kereste az az úr, Mr. Carter. Azt kérdezte, hogy ön a
szobájában van-e, és a szobaszám iránt tudakozódott. Most éppen úton
van önhöz. Azt mondta, meglepetést fog okozni önnek. Tényleg így van?
— Igen, így, köszönöm szépen.
Carter az ajtóra nézett. Nincs nála pisztoly, de a Hadászon senkinek
sem lehet fegyvere. Mégis egyre fokozódó szorongást érzett. Mit akar
tőle az idegen?
Halkan kopogtak az ajtón.
Carter mély lélegzetet vett, az ajtóhoz ment és kinyitotta.
Az idegen mosolyogva nézett rá.
— Jó napot, Mr. Carter. Bemehetek?
— Kicsoda ön, és mit óhajt?
— Mindjárt megmondom, de nem itt, a küszöbön.
Carter beengedte, és becsukta az ajtót. Rámutatott az egyik fotelre,
ő leült a másikba. Az idegen ide is magával hozta a fekete aktatáskát. A
lábai közé tette, hogy bármikor elérhesse. Carternek az a benyomása
támadt, hogy a táskában valami nem hétköznapi tárgy lapulhat.
— Mondja gyorsan, kevés az időm. Hasonlítok a maga halott
barátjára, rendben. Azóta pedig már a nevemet is kiderítette. Mit akar
tőlem?
— Épp ez a bökkenő, Mr. Carter. Pontosan úgy hívják, mint a halott
barátomat, és ráadásul a külsejük is megegyezik. Csodálatos véletlen,
nem gondolja? De talán nem is Carternek hívják. Talán egészen más a
neve.
— Na például?
— Hát például 007-es, Mr. Carter.
Carternek végigfutott a hátán a hideg. A Hádészon — a legközelebbi
bizalmasain kívül — senki sem ismerte a múltját. Ez az idegen nem
tartozott az ismerősei közé. Soha életében nem látta. De mégis, a
hangja...
— Őrültségeket beszél, Mr....
— Smith, Roger Smith, Mr. Carter.
— A neve nem mond semmit.
— Ez a nevem nem is, de ha 001-esként mutatkozom be...?
Carter rámeredt a vele szemben ülő férfira, és hirtelen rájött, hol
hallotta ezt a hangot. Két és fél évvel ezelőtt Brazíliában. Ez a férfi
küldte őt a Hádészra. Ő az, akit csak álarcban látott... és akiről azt hitte,
hogy a Föld egyik leghatalmasabb embere.
— Ön a 001-es, a földi titkosszolgálat főnöke? Mit keres itt a
Hádészon?
— Azért jöttem, hogy befejezzem, amit ön elkezdett, Carter.
Mondhatom, csúnyán felsült. Okom van azt hinni, hogy jelentős szerepet
játszott abban a lázadásban, amely így megváltoztatta a viszonyokat. A
Hádész feltételeket kötött ki, amelyeket a látszat kedvéért elfogadtunk.
Az eltelt két évben azonban nem aludtunk. A rakétát nem tudjuk elvenni
89
maguktól, megpróbáltuk. Mindemellett vannak még tudósaink, Carter.

Ők olyan módszert kifejlesztetésén dolgoznak, amelynek segítségével a
rakéta robbanó-töltetét még igen nagy távolságról is fel lehet robbantani.
E kísérletek elutazásomkor már az utolsó stádiumban voltak, így tehát
lehetségessé vált, hogy — de ezt csak a példa kedvéért mondom — az
önök rakétáját is robbanásra kényszerítsük, és elpusztítsuk a Hádész
felszínének nagy részét.
Carter megértette.
— És mért tennék ezt? Mit remélnek tőle? Vagy attól félnek, a
Hádész a Föld ellen akarja bevetni a rakétát?
— Csak a legvégső esetben folyamodunk ehhez a megoldáshoz.
Egy évembe telt, mire mindent előkészítettem. Ma megláttam magát,
teljesen véletlenül, így az előkészületek befejeződtek. Ebben a táskában
— mutatott a fekete aktatáskára — speciálisan kódolt üzenetet őrzök.
Egy kazetta morzejelekkel, hogy primitíven fejezzem ki magam. Ha
huszonnégy óránként nem adok életjelt magamról, felrobban a rakéta.
Az önök saját rakétája. Carter a táskára nézett.
— Ne aggódjon, 007-es. A táskát semmire nem tudja használni.
Rajtam kívül senki nem ismeri a kódot. Az egész teljesen automatikusan
működik. Már mondtam magának, hogy egy évem volt. Ha huszonnégy
óránként nem adom le a jelet, a földi adóvevő robbanási parancsot ad a
távirányítású gyújtószerkezetnek, és bumm...
— Maga megőrült, Mr. Smith, 001-es, vagy akármi is a neve!
Szétrombolna egy világot, amely semmi veszélyt nem jelent a Föld
számára? Ezen a bolygón nincsenek fegyverek. Soha nem is lesznek.
Egy napon talán építünk űrhajókat, de ha a Hádészról felszállnak,
fedélzetükön csak ipari berendezéseket, nem pedig fegyvereket fognak
szállítani.
— Ez a prédikáció az örök békéről az idegeimre megy, Carter. Maga
sem gondolhatja komolyan ezt az ostobaságot. Barker beszélte ezt be
magának?
— Ő csupán megerősítette a felfogásomat, Mr. Smith. Meg vagyok
győződve arról, hogy a Föld és a Hádész békésen élhetnek egymás
mellett. Az egyik világ kiegészíthetné a másikat, és ha a kölcsönös
utazásokat kiszélesíthetnénk, az jelentős mértékben hozzájárulna az
általános megbékéléshez.
— Ezt hogy érti?
Carter érezte a másik bizonytalanságát.
— Gondolkodjon egy kicsit!... Ön a 001-es. Minek magyarázzam,
mindenkinél jobban ismeri a valóságos földi viszonyokat. A fegyverkezés
a Világkormány minden pénzét felemészti. Az emberek milliói
nyomorognak. Virágzik a korrupció, egyre lassul a műszaki fejlődés, a
gyarmatbolygók lázadoznak. Közben a Hádész megszűnt fegyenctelep
lenni. Volt már ilyen a világtörténelemben. Gondoljon csak a Föld egyik
kontinensének, Ausztráliának a történelmére. Virágzó országgá vált a
huszadik század végére.
Nos, a Hádész, vagy inkább a Terra II ma sokkal gyorsabban
fejlődik, mint az anyabolygó. Fegyverkezés helyett a technológiai
fejlesztésre, a tudományos kutatásra fordítja az erőforrásait, a szociális
biztonság itt összehasonlíthatatlanul jobb, mint az összes emberlakta
90
égitesten. S amit talán maga sem tud: a Hádész természeti kincsekben

sokkal gazdagabb, mint a Föld valaha is lehetett a történelem során.
Persze nekem nem kell hinnie. Gondolom látott itt éppen eleget a
saját szemével. S tudom, ha a 001-es a Hádészon van, alapos
információgyűjtés, ügynökök hadának átdobása előzte meg érkezését.
— Ez mind igaz. Csak egy apróságról feledkezik meg: a hatalmat a
fegyverek ereje adja. S a Hádésznek nincsenek fegyverei. Két „Föld"
pedig nem létezhet egyszerre, egyiknek pusztulnia kell, hogy a másik
virágozzék.
— Más megoldást el sem tud képzelni? — Carter egyre jobban bízott
saját állításának helyességében. — Nagy szavak, de logikusak: az
emberiség számára csak egy lehetőség kínálkozik, a megbékélés. A
háború a két bolygó között mindkettő szétesését, s így az emberiség
végét jelentené. Ezt akarja, 001-es?
Smith Carterre nézett, aztán megrázta a fejét.
— Maga javíthatatlan optimista, és lassan eléri, hogy hinni kezdek
idealizmusában. De ez nem változtathat a parancson. Azért küldtek,
hogy visszaállítsam a Föld egyeduralmát. Ettől semmi sem tántoríthat el.
Csak... mit csináljak magával? Ha a Földön lennénk, akkor
száműzhetnénk a Hadászra. De most itt vagyunk.
— Nehogy száműzzön a Földre! — vigyorgott Carter.
Smith legyintett. Elgondolkozva, bizonytalanul nézte Cartert. Úgy
tűnt, már korántsem olyan biztos magában, mint kezdetben.
— Ez árulás lenne — válaszolt végül a magában feltett kérdésre és
megmozdult, hogy fölvegye a táskát. Maga elé tette az asztalra. —
Árulás. És ezt nem tehetem, még ha ezerszer is igaza van, 007-es. —
Elnézett Carter mellett. — Meg kell ölnöm, nincs más választásom.
Carter megrémült. Már azt remélte: Smith feladja tervét. De tévedett.
A 001-es árulónak tartja őt, úgy véli, ítéletet hajt végre. A gyilkosságért
persze megkapja a büntetését — száműzetést a Földre.
— Most kikísér a szállodából, Carter — folytatta Smith. — Elmegyünk
a lakásomra. És aztán...
Kopogtak az ajtón.
— Megérkezett a feleségem — szólalt meg és felállt.
— Örülni fog, hogy megismerheti önt.
— Láttam már az utcán. Jó ízlése van.
— Tulajdonképpen meg is köszönhetném magának, hogy
összehozott vele, Smith. — Az ajtóhoz ment és beengedte Kimet. —
Kim, bemutatom régi jó ismerősömet, Mr. Smitht. Vagy másképpen: 001-
est, a földi titkosszolgálattól.
Kim kezet nyújtott, bizalmatlanul, ellenérzésekkel.
— Titkosszolgálat? Mit akar tőled, Rog? Mit keres egyáltalán a
Hádészon?
— Engem keresett, Kim. Meg akar büntetni az árulásomért. Meg akar
ölni.
Kim Smith-re meredt. Az ügynök szemrehányóan ingatta a fejét.
— Nagy hibát követett el, Carter. Ha a felesége nem sejtett volna
semmit, nem lenne probléma. De nincs szükségem tanúra.
— Akkor Kimet is ölje meg — mondta Carter, aki az asztal felé lépett.
Fölvette a nehéz vizeskancsót, s töltött egy pohár vizet. Azután —
91
mielőtt még Smith rájöhetett volna szándékára — a teli kancsót teljes

erőből az arcába vágta.
Smith hátratántorodott, s beleesett a fotelbe. Carter rávetette magát
és megmotozta. Smith-nél nem volt fegyver. Elvette a táskát, az asztalra
tette és kinyitotta. Kis fém dobozkát talált benne, tetején két fehér
gombbal. Akár adó is lehetett.
Smith lassan magához tért.
— Ahhoz képest, hogy ön a 001-es, elég lassú, Smith — mondta
Carter. — Sok mindent megtanultam a Földön, de már kijöttem a
gyakorlatból. Ennek ellenére leütöttem. Most Hádész Citybe megyünk.
Ott majd elmesélheti Barkernek kalandos történetét.
— Maga bolond! Azt hiszi, blöfföltem? Akkor várja meg a robbanást.
Ha a Hádész maga nem is pusztul el teljesen, akkor sem lesz meg a
rakétájuk, amivel a Földet sakkban tarthatták. Hogy mi következik az
után, azt talán el tudja képzelni. Alvarez tábornok már nagyon régen vár
arra az alkalomra, hogy bizonyíthasson. A flottája készen áll.
— Mielőtt a rakéta robbanhatna, már úton lesz a Föld felé.
Smith nem válaszolt, de arcára kiült a rémület. Carter azonnal
megértette: hiába fenyegetőzik Smith, a gyújtószerkezetet csak előre
meghatározott időpontban lehet működésbe hozni. A földi titkosszolgálat
főnöke sem tudja átprogramozni.
Carter a videofonhoz ment, és megkérte a portást, kösse össze
Hádész Cityvel.
Öt perccel később a kormányzó már mindenről tudott. A videofonon
folytatott beszélgetés során Barker mindvégig a földi titkosszolgálat
főnökének szemét figyelte. Közben egyszer, hosszabb szünet után,
megkérdezte:
— Ismeri Jon Blockot, Mr. Smith? Mi a véleménye róla?
— Block? Hogy jön ez most ide?
— Carter felesége Block lánya, én pedig a személyi titkára vagyok.
Egy éven belül Jon Block lesz a Hádész kormányfője.
— Miért meséli ezt el nekem? Tréfál?
— Amit most elmondtam, az szigorúan titkos. Az ilyen titok
ismeretében Smith, maga nem élhet tovább. Világos? Nem mehet vissza
a Földre, függetlenül attól, hogy a levegőbe repülünk vagy sem.
— Az én halálom csak meggyorsítja a Hádész pusztulását. Csak én
tudom ugyanis, hogyan lehet hatástalanítani a gyújtószerkezetet.
Kizárólag tőlem függ, mikor robban a rakétájuk. Ha a jel akár egyetlen
napon is elmarad, megsemmisülnek.
— Maga is csupán egyszer él, Smith. És ne játssza meg itt a hőst,
tudniillik nem az.
— Carter, maradjon a szállodában. Küldök egy rendőrt, aki egy órán
belül idehozza magukat Hádész Citybe. Majd itt folytatjuk
beszélgetésünket a maga Smith barátjával.
Amikor a képernyő kihunyt, Smith megszólalt.
— Az adó hatóköre igen kicsi, Carter. Hádész City-ből nem tudom
elérni a gyújtószerkezetet. Fel fogja robbantani a rakétát, s én nem
tudom megakadályozni.
Carter elmosolyodott.
92
— Akkor magunkkal visszük a gyújtószerkezetet is Hádész Citybe.

Hol van?
Smith viszonozta a pillantást. Szemében volt valami, ami Cartert
elgondolkoztatta.
— Ez az egyetlen és utolsó adu a kezemben, 007-es. Áruljam el a
Földet?
— Árulás az, ha a jó ügyet győzelemre segíti?
— Hádész lenne a jó ügy? Ki állítja?
— Már egy éve él itt. Nem így gondolja?
— Az én ítéletem nem döntő. Van itt azonban egy másik kérdés. Mi
van Jon Blockkal? Valóban a maguk oldalán áll?
— Igen, ő a Hádész jövőbeni elnöke.
— Blockot kemény, de korrekt embernek ismerem. Ezek szerint ő
küldte ide a legjobb embereket. Jól kitalálta.
A kopogásra Kim nyitotta ki az ajtót. A rendőr érkezett.
— Hol rejtette el a gyújtószerkezetet, Smith? — kérdezte Carter.
— Természetesen a lakásomon. A rendőr már biztosan tudja a
címet. Jobb lesz, ha föladom.
— Köszönöm. Jöjjön, siessünk. Azt hiszem, Ron Barker már
türelmetlenül várja.
— És én? — kérdezte Kim csalódottan.
Carter odalépett hozzá és megcsókolta.
— Te, kicsim, fejezd be a bevásárlókörutat és gyere holnap utánam
New Bristolba. Úgy gondolom, a 001-es vendégünk lehet addig, amíg
nem talál magának lakást. Nem igaz, 001-es?
— Ahogy gondolja, 007-es. Egyébként azt hiszem, nyugodtan
felcserélhetjük a számainkat.
— Inkább felejtsük el az egészet, Mr. Smith. Mindenesetre a maga
helyében másik keresztnevet választanék. Ugyanis engem is Rogernek
hívnak. Könnyen összetéveszthetnek, ha nálunk lakik.
Smith mosolygott, Cartertől elvette a feléje nyújtott aktatáskát, de
aztán visszatette az asztalra.
— Erre már nincs szükségünk. Fél óra múlva kikapcsolom azt az
ördögi szerkezetet, és akkor többé már senki nem robbanthatja fel a
rakétát, még én sem.
— Nem gondoltam volna — mondta Carter —, hogy kettőnket pont
egy rakéta fog összehozni.
Smith furcsán nézett Carterre.
— Nem a rakéta, hanem a maga felfogása a rakétáról. Ez azért nem
ugyanaz, igaz?
— Nem, nem ugyanaz, Roger. S maga meg akart ölni engem?
— Maga a Földre akarta küldeni a rakétát?
Carter nevetett. Még akkor is nevetett, amikor elindultak Hádész City
felé. Roger Smith arca tette ilyen vidámmá.
— A gyújtószerkezet, Rog. Először a lakásomra kell mennünk! Ki kell
kapcsolnom, különben felrobban a rakéta.
— Milyen rakéta? — kérdezte Carter, jót mulatva. — Az ég
szerelmére, Roger, maga tényleg elhitte, hogy megvan még az a
herkentyű? Hiszen két éve már nem létezik. Darabokra szedtük, és
ártalmatlanná tettük. De nehogy továbbadja valakinek!
93
Smith összeszedte magát, és most először ő is felnevetett. A rendőr

a kocsiban egyszerre fölöslegesnek tűnt.
94

Clark Darlton: Hádész/Számúzöttek

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Clark Darlton: Hádész/Számúzöttek

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

CLARK DARLTON

Fordította: Szilvásy György

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Clark Darlton: Hades — Welt der Verbannten

Hungarian translation © Szilvásy György

Rog Carter a fapriccsen ülve mereven bámulta a szürke betonfalat.

— Az enyhe, feszülő érzés néhány nap alatt elmúlik — közölte a

Az indulást megelőző este tíz férfi és egy nő zsúfolódott össze az

Mindannyiukat közös cellába zárták. A bilincset még itt sem vették le

— Igen. Kérem... inkább a kegyetlen igazság, mint ez az

Egyetlen lánya pedig itt ül vele összeláncolva, úton a Hádész felé!

Carter már számított erre a javaslatra. Tipikusan olyan ötlet volt,

csukatott. A nyilvánosság is elzárkózott az ügytől, senki nem hitt nekem.

izmuk megfeszült. A gyanútlan őröket erős karok ragadták meg. A

— Mit érdekel az bennünket? — kérdezte Hendrik, Kim másik

— A következő alkalommal — fenyegetőzött az egyik őr — rövid úton

Huszonkét fényévnyire a Földtől, magányos bolygó kering az

Száz évvel ezelőtt küldték ide az első foglyokat. A bolygón csak a

háromszor érkezett új rabszállítmány. Ha megművelték a földet, nem

A hajtómű alig érzékelhető vibrálása megszűnt, az utasok csak

— Na végre — morogta Palatti, és Carterre nézett. — Leveszik

Ahogy bezáródott a fedélzeti nyílás, Palatti azonnal átvette a

Alig egy kilométernyire, körös-körül alacsony épületek sorakoztak.

— Na jó — adta meg magát kelletlenül, megértve, hogy semmi

Az a bánásmód, amelyben Kim Block részesült, arra engedett

A máskor oly határozott férfi elpirult, hebegett-habogott.

A következő három nap meggyőzte Cartert arról, hogy a Törvények

Lui Palatti adott hangot először csalódottságának. A harmadik

olyanok, mint otthon... De nehogy azt higgyétek, hogy én ebbe

— Hádész Cityben kap állást... Rog Carter... Az ön számára is van itt

— Mit gondolsz, találkozunk még valaha Palattival?... A törvények itt

A hosszú úton mindössze háromszor találkoztak utóval. Néha már

— Mr. Carter, itteni munkánk semmiben nem tér el a földitől. Amit

a várost. A csupa üveg, műanyag épületek a célszerűség

Kim elészaladt a tornácra.

Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtaláljuk a választ

Carter megvárta, míg Kim a másik oldalára fordul, levetkőzött és

Az első két héten semmi olyan nem történt, ami Cartert

— Újabb munka vár magára — kezdte, s hellyel kínálta Cartert. —

— És akkor mi van? Itt mindent lehet. Az útkereszteződésben is

A Híradó első részében a kontinens különböző városaiból adtak

Huszonnégy órával később Carter Rock Cityben a hotelszobájában

észrevett. Bemutatta ugyan a férfit, de már nem emlékszem a nevére.

— Jelenleg semmi dolga Hádész Cityben. Itt van szükségem magára

Előző éjszaka mérlegre tette lehetőségeit. Először arra gondolt, a

A fővárosba érve szállodát keresett, és a szobájából felhívta barátját.

— Lui Palatti? Emlékszem rá. Nem valami szimpatikus alak,

Egyáltalán nem érdekelte, hogyan állítják elő a különböző

A mozgójárda Palatti lakásának közvetlen köz lébe vitte. Korábban

Hirtelen elhallgatott, mint aki már eddig is túl sokat mondott.

Palatti már komolyan nézett rá.

— Pontosan. De most már elég a teadélutánból. Dolgom van. Ha

A hosszú autóúton Carter könnyen lefegyverezhette volna Smith-t,

— Álljon meg! — szólt rá a férfi az egyik ajtó előtt, és elektronikus

— Nem hiszem, hogy ezzel különösképpen törődne. Mindent ki

— Most mit csinálunk? — nézett Kim kétségbeesetten a férfira.

A hoteltől nem messze, egy félreeső kis utcában hagyta a kocsit, s

A zsebében lévő pisztolyt markolva becsengetett Palattihoz. Ezúttal

A sofőr nagyon gyorsan hajtott. Az autó az egyik kanyarban erősen

— Köszönöm, uram. Szeretnék öntől kérdezni még valamit. Van a

A házaspár akadálytalanul érte el a hotelt. Carter felhívta Hans

— Holnap kirándulunk — mondta a feleségének Carter lefekvés előtt.

Másnap már hajnalban felkeltek. Megreggeliztek, s beszálltak a

— Kellemes séta lesz. A kocsit az erdő szélén hagyjuk, a domb