618 old / 30 mm

A Kárpát-medencei cigányság és a

A Kárpát-medencei cigányság és a keresztyén egyházak

A Kárpát-medencei cigány népesség korai történetét kutatva a
szerzők legtöbbjének figyelmét hagyományosan elkerülni látszik a
különböző egykori cigány csoportok, kisközösségek és a térség tör-
ténelmi egyházai közötti érintkezések problémaköre. A témát övező keresztyén egyházak kapcsolatának
kutatói érdektelenség annak fényében különösen figyelemreméltó,
hogy számos, elsődlegesen is az utóbbi száz-százötven évben nyom-
tatásban megjelent forrásközlések és tanulmányok sora tartalmaz
forrásai (1567–1953)
a Kárpát-medence területén élt cigányok és a keresztyén egyházak,
vallási közösségek közös történetére, kapcsolataik jellegére vonat-

kapcsolatának forrásai (1567–1953)

kozó adatokat, már a tizenhatodik századtól kezdődően. Olyan
adatokat, amelyek szakszerű értelmezéssel nem egyszerűen társa-
dalom- vagy kultúrtörténeti érdekességeket jelentenének, hanem
értékes ismeretekkel gazdagíthatnák mind az egyházaink, mind
a cigány népesség történetére és egykori helyzetére vonatkozó is-
mereteinket. Az eredetileg oktatási háttéranyagnak szánt szöveg�-
gyűjtemény elsődleges célja a hazai cigány népesség és a történelmi
egyházak közös történetére irányuló további kutatások ösztönzése.

A bevezetõ tanulmányt írta és a forrásgyûjteményt szerkesztette:

ISBN 978-963-414-197-6
Landauer Attila
4990 Ft

Landauer_borito.indd 1 2016.10.20. 11:33:04

 A Kárpát-medencei cigányság
és a keresztyén egyházak kapcsolatának forrásai
(1567–1953)
 Károli Könyvek
Műfordítás, forrás

Sorozatszerkesztő: Sepsi Enikő

A szerkesztőbizottság tagjai:
Antalóczy Péter, Balla Péter, Bozsonyi Károly, Csanády Márton,
Fabiny Tibor, Kendeffy Gábor, Kovács Barnabás, Miskolczi Bodnár Péter,
Sepsi Enikő, Szenczi Árpád, dr. Zsengellér József
 ••
A Kárpát-medencei cigányság
és a keresztyén egyházak kapcsolatának forrásai
(1567–1953)

••
A BEVEZETŐ TANULMÁNYT ÍRTA
ÉS A FORRÁSGYŰJTEMÉNYT SZERKESZTETTE:
LANDAUER ATTILA

Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó

Budapest, 2016
 Lektorálta: Nagy Pál

Felelős kiadó: Sepsi Enikő, a KRE BTK dékánja.

Károli Gáspár Református Egyetem
1091 Budapest, Kálvin tér 9.
Telefon: 455-9060
Fax: 455-9062

© Károli Gáspár Református Egyetem, 2016

© Landauer Attila, 2016
© L’Harmattan Kiadó, 2016

ISBN 978 963 414 197 6

ISSN 2063-787X

A borítón levő képen:

Koltai Józsefné Csoma Krisztina, az épülő Piliscsaba–klotildligeti református templom előtt, 1939

Kiadja a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan Kiadó

A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt Párbeszéd Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16. 1085 Budapest, Horánszky utca 20.
Tel.: +36-1-267-5979 Tel.: +36-1-445-2775
harmattan@harmattan.hu parbeszedkonyvesbolt@gmail.com
www.harmattan.hu www.konyveslap.hu
 „Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak
fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”

Lukács Evangélium 9,58* 1

* 1 Forrás: Biblia. Kiadja a Magyar Bibliatársulat megbízásából a Magyarországi Refor-

mátus Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2014. 1110. oldal
 Tartalom

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
A közölt szövegekről és a szövegközlésről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
Rövidítések jegyzéke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62

SZÖVEGKÖZLÉSEK

1 Részlet a debreceni zsinat cikkelyeiből (1567) . . . . . . . . . . . . . . . . 65

2 Részlet a Felső-magyarországi cikkekből (1595) . . . . . . . . . . . . . . 66
3 Részlet a Borsod-Gömör-Kishonti cikkekből (16. század vége) . . . . . . . 66
4 Révay Péter turóci főispán ajánlólevele Gáspár vajda és népe számára (1608) 67
5 Részletek Hermányi Dienes József Nagyenyedi Democritus című művéből
(17–18. század) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68
6 A szomajomi cigányok Somogy vármegyéhez intézett instanciája (1774) . . 70
7 Részletek Augustini Ab Hortis Sámuel, 1775–76-os cikksorozatából . . . . 71
8 Batthyányi Ignác nagyprépost levele az egri káptalan tisztjeihez (1776) . . 80
9 Czövek István leírása az 1780-as évek elejéről . . . . . . . . . . . . . . . . 83
10 Vistai Farkas Mihály iskolamesteri állásért folyamodó levele (1) és
az Erdélyi Református Főkonzisztórium által a Kolozsvári Református
Kollégiumhoz küldött válaszlevél (2) részlete, 1787 . . . . . . . . . . . . . 84
11 Részletek Koritsnyák János Fundamentum Linguae Zingaricae című
művéből, 1806 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86
12 Thaisz András: A’ Tzigányok eredete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87
13 Részlet Csaplovics János Ethnographiai Értekezés Magyar Országról
című írásából (1822) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88
14 Krizsány János leírása a nógrádverőcei cigányokról (1827). . . . . . . . . . 89
15 Részlet Szmodics János A’ czigán nyelvnek némelly tulajdonságai… című,
1827 körül készült művéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90

7
16 Holéczy Mihály: Nyomozások a’ Czigányokról . . . . . . . . . . . . . . . 91
17 Részlet Széchy György Az egyetemes dialektus című írásából (1839) . . . . 103
18 Regélő, 1839. április 7. és április 11. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
19 Religio és Nevelés, 1841. május 16. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
20 Nemzeti Újság, 1841. augusztus 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
21 Pesti Hírlap, 1841. október 2. Várady Károly: Szózat a’ népnevelés
tárgyában, különösen a’ czigányokról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110
22 Részlet Újkígyós 1842. évi községi rendszabályaiból . . . . . . . . . . . 115
23 Pesti Hírlap, 1843. augusztus 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116
24 Religio és Nevelés, 1843. december 21. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
25 A George Henry Borrow által 1844-ben, Kolozsvár környékén rögzített
Miatyánk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
26 Religio, 1850. augusztus 15. Benőfi Soma: Lelkipásztorkodási casuistica . 118
27 Részlet Bornemisza (Breznyik) János A’ czigány nyelv’ elemei című
művéből (1852) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
28 Részlet Nagy Iván Czigány Nyelvtan Romani Cshibjakero Sziklaribe
című kéziratából (1852) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
29 Részlet Mátray Gábor A magyar zene és a magyar cigányok zenéje
című írásából (1854) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125
30 Religio: Egyházi és Irodalmi Folyóirat, 1856. április 26. . . . . . . . . . . 126
31 Religio: Egyházi és Irodalmi Folyóirat, 1856. május 31. . . . . . . . . . . 127
32 Vasárnapi Újság, 1856. június 8. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
33 Tanodai Lapok, 1856. június 11. és 18. Mennyei József: A czigányfaj
Magyarországban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129
34 Tanodai Lapok, 1856. október 1. Zimmermann Károly: Még néhány szó a
cigányok iskoláztatását illetőleg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
35 Religio: Egyházi és Irodalmi Folyóirat, 1856. október 4. . . . . . . . . . . 142
36 Tanodai Lapok, 1856. október 15. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144
37 Részlet Csorba József Somogy vármegye ismertetése című könyvéből (1857) . 145
38 Budapesti Hirlap, 1857. január 4. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146
39 Tanodai Lapok, 1857. október 7. Klinda K.: Az érsekújvári cigányiskola . 148
40 Vasárnapi Újság, 1858. január 10. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
41 Budapesti Hirlap, 1858. november 11. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
42 Vasárnapi Újság, 1859. február 27. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
43 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862. július 27. Szabó József:
A t. ujlaki ref. egyház öröme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
44 Budapesti Közlöny, 1868. május 15. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154

8
45 Eger, 1868. május 21. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154
46 Eger, 1871. október 12. M.: A czigányok állapota Egerben . . . . . . . . 155
47 Eger, 1872. július 4. Levelezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158
48 Néptanítók Lapja, 1873. január 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159
49 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873. január 12. Kallós Péter:
Varga János emlékezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159
50 Religio: Kath. Egyházi s Irodalmi Folyóirat, 1873. február 19.
A liberalismus s a Szent-Vincze-egylet . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161
51 Vasárnapi Újság, 1873. augusztus 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 164
52 Néptanítók Lapja, 1874. január 15. Réthi Lajos: Mi lesz a világból,
ha mindenki tudós lesz? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
53 Fővárosi Lapok, 1874. április 29. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173
54 Fővárosi Lapok, 1876. november 3. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173
55 Vasárnapi Újság, 1877. május 13. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173
56 Vasárnapi Újság, 1877. szeptember 9. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174
57 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1877. szeptember 16. és 23.
Ballagi Aladár: A cigányok vallásáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174
58 Vasárnapi Újság, 1877. szeptember 16. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185
59 Fővárosi Lapok, 1877. október 9. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 186
60 Vasárnapi Újság, 1879. március 9. K. T. K.: Az angol czigányokról . . . . 186
61 Vasárnapi Újság, 1879. augusztus 3. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 190
62 Néptanítók Lapja, 1882. március 18. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 190
63 Részlet Édes Vince gyászbeszédeiből (1884 előtt) . . . . . . . . . . . . 191
64 Vasárnapi Újság, 1884. február 24. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 192
65 A Győrffy Endre által közölt cigány nyelvű Miatyánk (1885) . . . . . . . 192
66 Néptanítók Lapja, 1886. március 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 193
67 Részletek József főherceg Czigány nyelvtan című művéből (1888) . . . . 194
68 Néptanítók Lapja, 1888. június 9. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 196
69 Részletek Nagyidai Sztojka Ferenc fordításkísérleteiből . . . . . . . . . 196
70 Ambrus József: A sátoros czigányok anyakönyvelése . . . . . . . . . . . 217
71 Részletek az 1891. évi csendőrségi zsebkönyvből . . . . . . . . . . . . . 221
72 Pesti Hírlap, 1892. május 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 223
73 Néptanítók Lapja, 1892. május 21. Dávid Mihály: Ne feledkezzünk meg
a czigány gyermekek iskoláztatásáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 224
74 Budapesti Hírlap, 1894. július 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 227
75 Herrmann Antal: A czigányok hitfelekezet szerint (1895) . . . . . . . . 227
76 Budapesti Hírlap, 1895. június 6. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 230

9
 77 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895. október 24. . . . . . . . . . . . . 230
78 Pesti Hírlap, 1895. november 12. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
79 Néptanítók Lapja, 1895. december 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232
80 György Aladár: A czigányok Magyarországban . . . . . . . . . . . . . . 233
81 Esztergom, 1896. január 5. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 237
82 Néptanítók Lapja, 1896. január 30. Herrmann Antal: A czigányok és az iskola . 237
83 Esztergom, 1896. április 26. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 240
84 Pesti Hírlap, 1896. július 28. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 241
85 Néptanítók Lapja, 1897. szeptember 2. Melléklet. Ellenbach Mátyás:
A czigány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 241
86 K–s: Life, writings and correspondence of George Borrow by William
I. Knapp. With portrait and illustrations. In 2 volumes. London, 1899. 8-rét
XX. és 402, X. és 406 lap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 244
87 Evangélikus Egyház és Iskola, 1899. március 2. . . . . . . . . . . . . . . . 249
88 Evangélikus Népiskola, 1899. szeptember–október. Geleji Frigyes:
Czigány-iskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 250
89 Dunántúli Protestáns Lap, 1899. október 1. és október 8. Darab Lajos:
Miképpen nevelhet a tanító vallásos embereket? . . . . . . . . . . . . . 255
90 Magyar Földmívelő, 1899. december 24. B.: Karácsony-est
a czigány kunyhóban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 263
91 Magyar Földmívelő, 1900. február 18. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 265
92 Néptanítók Lapja, 1901. október 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 266
93 Néptanítók Lapja, 1902. január 2. Mucsy József: A kis apostol . . . . . . 266
94 Népszava, 1905. május 16. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 269
95 Néptanítók Lapja, 1905. augusztus 3. Verner Jenő: A gyermek-koldusok . 270
96 Népszava, 1906. január 19. A csuhás becsülete . . . . . . . . . . . . . . 272
97 Népszava, 1906. május 17. A pénz és üdvösség . . . . . . . . . . . . . . 273
98 Budapesti Hírlap, 1906. július 11. A cigányprímás temetése . . . . . . . . 274
99 Népszava, 1906. július 11. Temetés pappal és verekedéssel . . . . . . . . 275
100 Népszava, 1906. július 22. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 276
101 Balatonvidék, 1906. november 11. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 276
102 Pesti Hírlap, 1907. május 21. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 277
103 Néptanítók Lapja, 1907. augusztus 8. Ember János: A cigányok nevelése . 279
104 Magyar Földmívelő, 1907. augusztus 18. Bodnár Gáspár: A cigányok rémülése 281
105 Köztelek, 1907. szeptember 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 285
106 Részlet A Dunántúli Református Egyházkerület közgyűlésének
jegyzőkönyvéből (1908) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 286

10
107 Zalamegye, 1908. február 16. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 289
108 Zala, 1908. április 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 290
109 Népszava, 1908. május 5. Marcial: Levél a monsignore-hoz . . . . . . . . 290
110 Néptanítók Lapja, 1908. május 7. Kóródy Miklós: A cigánygyermekek . . 292
111 Vasárnapi Újság, 1908. május 10. Réthi Lajos: Czigányokról . . . . . . . 296
112 Néptanítók Lapja, 1908. május 14. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 300
113 Dunántúli Protestáns Lap, 1908. május 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . 300
114 Néptanítók Lapja, 1908. június 18. K. Nagy Sándor: A törvényen
kívüli népről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 301
115 Békésmegyei közlöny, 1908. október 4. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 305
116 Esztergom, 1908. október 18. Kovács Pál: Rajzok (részlet) . . . . . . . . . 305
117 Budapesti Hírlap, 1908. november 24. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 307
118 Néptanítók Lapja, 1909. március 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 308
119 Esztergom és Vidéke, 1909. április 29. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 308
120 Budapesti Hírlap, 1909. július 13. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 309
121 Néptanítók Lapja, 1909. szeptember 23. Az első cigányiskola . . . . . . . 310
122 Budapesti Hírlap, 1909. október 9. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 313
123 Budapesti Hírlap, 1910. január 9. A pankotai cigányiskola . . . . . . . . . 313
124 Vasárnapi Újság, 1910. február 6. A pankotai czigányiskola . . . . . . . . 318
125 Északkeleti Újság, 1910. február 27. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 320
126 Nagykároly és Vidéke, 1910. március 3. Jónás György temetése . . . . . . . 320
127 Nagykároly és Vidéke, 1910. március 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 322
128 Magyar Paizs, 1910. június 16. Kozma Imre: A czigányok . . . . . . . . 323
129 Pesti Hírlap, 1910. szeptember 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 326
130 Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, 1910. október 9. . . . . . . . . . . . . 327
131 Budapesti Hírlap, 1910. november 22. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 327
132 Pápai Hírlap, 1910. december 3. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 328
133 Pápai Közlöny, 1910. december 4. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 328
134 Északkeleti Újság, 1910. december 10. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 328
135 Népszava, 1911. november 28. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 329
136 Néptanítók Lapja, 1911. december 1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 329
137 Harangszó, 1912. január 28. Horváth János: Cigányok Magyarországon . 330
138 Budapesti Hírlap, 1912. március 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 333
139 Népszava, 1912. március 3. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 333
140 Budapesti Hírlap, 1912. április 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 333
141 Néptanítók Lapja, 1912. április 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 334
142 Mustármag, 1912. május 1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 334

11
143 Aradi Közlöny, 1912. augusztus 23. Házat vesz a dánosi cigánygyerek.
Balog Tuta öccse pincér egy fővárosi kávéházban . . . . . . . . . . . . . 336
144 Dunántúli Protestáns Lap, 1912. október 13. . . . . . . . . . . . . . . . . 339
145 Néptanítók Lapja, 1912. december 5. Cigánygyerekek beiskolázása . . . . 339
146 Pápai Hírlap, 1913. május 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 340
147 Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, 1913. október 19. Kálvinista: Cigányok . . 340
148 Jehlicska Ferenc: Társadalmi parazitizmus . . . . . . . . . . . . . . . . . 342
149 Kropf Lajos: The Life of George Borrow. Compiled from unpublished
official documents, his works, correspondence, etc. By Herbert Jenkins.
London, 1912. 8-rétű XXVIII és 496 lap, arczképekkel stb. . . . . . . . . 347
150 Wolf József: Lolischájnál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 349
151 Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, 1914. március 1. . . . . . . . . . . . . 356
152 Nyírvidék, 1914. augusztus 2. N.: A cigányok . . . . . . . . . . . . . . . 357
153 Budapesti Hírlap, 1915. október 15. Egy híres cigányprímás halála . . . . 358
154 Pápai Hírlap, 1916. május 27. Dr. F. S.: A cigánykérdés Pápán . . . . . . 360
155 Mustármag, 1917. szeptember 1. Cs. S. dr.: Urban Reinhold elesett . . . . 362
156 Mustármag, 1920. július. Protestáns külmissziói konferencia . . . . . . . 365
157 Harangszó, 1920. július 4. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 368
158 Harangszó, 1921. január 2. Külmisszió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 368
159 Pesti Hírlap, 1921. február 24. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 369
160 Harangszó, 1921. június 12. Hány biblia kelt el az utolsó két esztendőben? . . 369
161 Nyírvidék, 1923. június 16. A cigányok 500 éve vannak hazánkban.
A társadalom száműzöttjei. Istentisztelet a szabad ég alatt . . . . . . . . 370
162 Pesti Napló, 1925. március 1. Borsodban csaknem meztelenül jelennek meg
a »beiskolázott« cigánygyerekek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 371
163 Egri Népújság, 1925. április 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 372
164 MTI Kőnyomatos, 1926. május 29. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 372
165 Sárospataki Református Lapok, 1926. szeptember 5. Forgács Gyula:
A Tiszáninneni Református Egyházkerület Belmissziói Bizottságának
jelentése az 1925. évről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 373
166 Dunántúli Protestáns Lap, 1927. április 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . 374
167 Békehírnök, 1927. augusztus 27. Cigány baptisták Bulgáriában . . . . . . 374
168 Esztergom, 1927. szeptember 14. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 375
169 Esztergom és Vidéke, 1927. szeptember 18. . . . . . . . . . . . . . . . . . 376
170 Békehírnök, 1927. október 1. Tanulmányút Bulgáriába, II. . . . . . . . . . 376
171 Pesti Napló, 1927. november 23. Két cigánygyerek története. A betű
az ember életében. A pesti napló kétezerpengős pályázata . . . . . . . . 379

12
172 Dunántúli Protestáns Lap, 1928. július 22. Balkánmissziói konferencia
Nova Pazován . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 384
173 Budapesti Hírlap, 1928. augusztus 23. Babay József: Tehetséges cigányfiúkat
ingyen tanítanak a Zeneakadémián. A cigányok megtanulták és legyőzték
a jazz-zenét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 385
174 Budapesti Hírlap, 1928. október 12. Főurak, polgárok és cigányok
a Bihari-ünnepen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 388
175 A Vajda Ottó jutalomdíj-alapítvány alapítólevele (1929) . . . . . . . . . 390
176 MTI Kőnyomatos, 1929. december 12. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 392
177 MTI Kőnyomatos, 1930. március 30. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 393
178 Az Est, 1930. május 25. Bakos Ákos: Amáró szákó di veszkeró máró…
Látogatás az arisztokrata cigányoknál . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 393
179 Pesti Napló, 1930. június 15. (A gyermek c. melléklet) Ők negyvenen… . 397
180 Budapesti Hírlap, 1930. július 4. d. m.: Cigánymisszionárius járja az országot.
Amikor az elcsent biblia ezreket térit az igaz útra . . . . . . . . . . . . . . 399
181 Nyírvidék, 1930. július 5. Cigánymisszionárius érdekes előadása a cigányok
életéről. Bibliát loptak és olvasása folytán tértek meg . . . . . . . . . . . 401
182 Néptanítók Lapja, 1930. december 16. Cigányiskola Székesfehérváron . . 403
183 Hajnal, 1931. május. Mi történik a piliscsabai cigányok között? . . . . . . 404
184 Budapesti Hírlap, 1931. szeptember 12. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 406
185 Harangszó, 1931. október 25. Szabó József: A „Mindenki Könyve” . . . . 407
186 Zalai Közlöny, 1931. november 13. Érdemelnek-e szánalmat a cigányok? . 408
187 Görögkatolikus Szemle, 1931. november 15. . . . . . . . . . . . . . . . . 409
188 Budapesti Hírlap, 1932. február 13. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 410
189 MTI Kőnyomatos, 1932. április 12. Ismét emelkedett Csonkamagyarország
Biblia-forgalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 410
190 Budapesti Hírlap, 1932. december 25. Losonczy Zoltán: Szülői értekezlet
a cigány iskolákban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 411
191 Részlet a Barsi Református Egyházmegye jegyzőkönyveiből (1933) . . . 418
192 Sárospataki Református Lapok, 1933. október 15. Generális vizitáció a
Bodrogközön . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 418
193 1933. október 19. Dr. Csia Sándor a CE Bethánia titkárának levele
Ravasz László püspökhöz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 420
194 Eger–Gyöngyösi Újság, 1934. február 17. A gyöngyösalsóvárosi plébánia
tiltakozott a nagyböjti cigánybál ellen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 421
195 Eger–Gyöngyösi Újság, 1934. március 8. A gyöngyösalsóvárosi plébánia
a vallásellenes mulatságok megakadályozására miniszteri döntést kért . . 421

13
196 Harangszó, 1934. május 20. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 422
197 Békésmegyei Közlöny, 1934. december 30. Paál Jób: Az írás . . . . . . . . 422
198 Sárospataki Református Lapok, 1935. február 3. Egyházkerületünk
belmissziói munkája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 426
199 Nyírvidék, 1935. július 27. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 427
200 Színházi Élet, 1935. augusztus 18-tól 24-ig. (25. évf., 34. sz.) Forró Pál:
Cigányprímás és ügyvéd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 427
201 Esztergom és Vidéke, 1935. november 28. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 429
202 Pesti Napló, 1935. december 11. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 430
203 Nyírvidék, 1936. január 24. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 431
204 Néptanítók Lapja, 1936. február 1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 431
205 Sárospataki Református Lapok, 1936. április 26. Gyülekezeti élet. (…) . . . 432
206 Magyar Kultúra: Társadalmi és tudományos szemle, 1936. június 5.
Cigány zarándoklat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 432
207 Harangszó, 1936. június 14. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 433
208 Csóky Gusztáv (1937): A pankotai cigányiskola, 1909–1914. . . . . . . . 433
209 Nyírvidék, 1937. január 22. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 463
210 Harangszó, 1937. január 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 463
211 Pesti Napló, 1937. április 8. Világkörüli útra indul Bihari Hermann,
a magyar cigány-misszionárius . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 464
212 Tolnai Világlapja, 1937. május 12. Gyalog megy Párizsba és Rómába
Bihari Hermann, a pesti cigánypróféta . . . . . . . . . . . . . . . . . . 465
213 Harangszó, 1937. június 6. Nyílttér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 466
214 Nyírvidék, 1937. június 9. Tömeges cigányesküvő Hajdúböszörményben . 467
215 Esztergom és Vidéke, 1937. június 17. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 468
216 Zalamegyei Újság, 1937. július 18. A cigányok jövendő papja Zalaegerszegen.
A cigányokat téríti és készül a papi pályára . . . . . . . . . . . . . . . . . 469
217 Zalamegyei Újság, 1937. július 22. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 471
218 Budapesti Hírlap, 1937. július 25. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 472
219 Pápai Hírlap, 1937. július 31. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 473
220 Esztergom és Vidéke, 1937. november 1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 473
221 Esztergom és Vidéke, 1937. november 21. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 473
222 Török Pál: Felekezet, faj, foglalkozás, nemzet . . . . . . . . . . . . . . . 474
223 A Mai Nap, 1938. január 9. És eljőve a cigányoknak prófétájok…
Harmincnégy éves korában ötödik gimnáziumba jár és Rott püspök
támogatásával készül a papi pályára az arányszájú Bihari Herman . . . . 479
224 Zalai Közlöny, 1938. január 11. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 480

14
225 Vasvármegye Hivatalos Lapja, 1938. január 15. Vasvármegye Alispánja.
10878–4–1937. szám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 481
226 Komárommegyei Hírlap, 1938. március 5. . . . . . . . . . . . . . . . . . 482
227 Komárommegyei Hírlap, 1938. június 25. A tárkányi cigányiskola példát ad:
a cigánykérdést nem kézlegyintéssel, hanem az iskola nevelőhatásán át kell
megoldani . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 482
228 Pesti Hírlap, 1938. szeptember 15. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 483
229 Komárommegyei Hírlap, 1938. november 26. . . . . . . . . . . . . . . . . 483
230 Pesti Napló, 1938. december 24. Palotai Boris: Beszéljünk a cigányokról!
Statisztika javítás cigányokkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 484
231 Harangszó, 1939. január 1. Bácsi Sándor: Eladtam a nagybőgőt . . . . . . 488
232 Népszava, 1939. március 24. Kultúra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 490
233 Néptanítók Lapja, 1939. július 1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 491
234 Esti Kurír, 1939. augusztus 22.Péchy H. Rezső: Jubilál az ország első cigány-
iskolája. Joghallgató, tartalékos tiszt, városi tisztviselő a volt tanulók között . . 492
235 Esztergom és Vidéke, 1940. január 11. Cigányiskola – Esztergomban? . . . 496
236 Eger, 1940. április 24. Kl.: Tizenkilenc cigánypár esküdött egymásnak örök
hűséget Poroszlón. Az unokák is ropták a táncot a nagyszülők lakodalmán 496
237 Nyírvidék, 1940. április 27. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 498
238 Nyírvidék, 1940. június 12. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 498
239 Kun Éva hetedikes gimnazista beszámolója az egri katolikus leány-
gimnázium diákjainak 1940 szeptemberi, egerszalóki kirándulásáról . . . 499
240 Komáromi Lapok, 1941. július 5. Így vallott egy cigánytanító 1941-ben,
Komáromban, Jókai Mór szobra táján… . . . . . . . . . . . . . . . . . 500
241 Görögkatolikus Szemle, 1941. október 9. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 502
242 Sárközi Jakab Gyula: Le Rrom (1942–1943) . . . . . . . . . . . . . . . 504
243 Kis Harangszó, 1942. április 26. G. Zs.: Misku . . . . . . . . . . . . . . 568
244 Református Élet, 1942. május 2. Bodor Aladár: Mi történjék a cigányokkal? . . 569
245 Görögkatolikus Szemle, 1942. május 3. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 572
246 Részlet a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének
jegyzőkönyvéből, 1942 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 572
247 Görögkatolikus Szemle, 1942. május 10. Tartally Ilona: Tibor, a nagyravágyó . . 573
248 Hajnal, 1942 december . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 576
249 Görögkatolikus Szemle, 1943. május 30. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 576
250 Nyírvidék, 1943. november 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 578
251 Esztergom és Vidéke, 1943. június 5. Új korszak Esztergom város
népoktatásában. Esztergomi népiskolák összevonása és a Szent Anna zárdai,

15
 valamint a szentgyörgymezői zárdai rom. kat. népiskolák fejlesztése.
Megnyílik a cigányiskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 579
252 Esztergom és Vidéke, 1943. július 14. Esztergom szab. kir. megyei város
iskolaszékétől 67–1943. isk. szám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 581
253 Néptanítók Lapja, 1943. július 15. (594) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 581
254 Pesti Hírlap, 1943. október 26. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 582
255 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1947. november 9. Cigánymisszió 582
256 Sárospataki Református Lapok, 1948. június 1. Batta János: Cigány Mari
széphistóriája. Egy könyv a rokon Finnországról, ahol a cigányt is hűséggel
gondozza az egyház . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 583
257 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1949. május 8. Székely Sándor:
Cigánymisszió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 585
258 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1949. szeptember 11. Levél a
cigánymisszióból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 587
259 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1949. december 18. Levél a
cigánymisszióból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 588
260 Részlet Csia Sándor A Bethánia története és missziói munkája című
kéziratából (1950) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 590
261 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. március 12. Cigányok
között – Krisztus követségében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 590
262 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. március 12.
Evangélizáció a cigányok között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 592
263 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. március 12.
Cigány-ének . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 594
264 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. július 30. Az „Evangélikus
Missszió” augusztus 6-án, vasárnap, missziói csendesnapot tart Fóton a
Belmissziói Otthonban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 595
265 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. október 8. Elmenvén,
tegyétek tanítványokká a cigányokat! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 595
266 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. december 3. Cigánymisszió 597
267 Élővíz: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. december 3.
Levél a cigánymisszióból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 599
268 Az illegális Keresztény Magyar Néppárt Sárközi Jakab Gyula által készített
és terjesztett röplapja (1953) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 602

Névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 607

16
 Bevezetés1

Napjainkra gyakorlatilag teljesen feledésbe merült, de már a Magyarországi

Református Egyház hivatalos megalakulását/létrejöttét jelentő, 1567-es
debreceni zsinat döntéshozóinak figyelme is kiterjedt a cigányságra.2 Az
e zsinat alkalmával elfogadott, s valószínűleg személyesen Méliusz Juhász
Péter (1532–1572) által szövegezett, 74 cikkelyből álló egyházi törvénykönyv
negyvenötödik pontja – melynek legfőbb mondanivalója szerint „minden
kor és nemzetbeli embereket, kik az egyháznak felajánltatnak, be kell venni”
– ugyanis már ekkor néven nevezte a cigányokat. Kétségtelen ugyan, hogy
az összefüggés, melyben említésre került ezen embercsoport, még a korra
egyébként oly jellemző módon egyértelműen negatív, de a cikkely megfo-
galmazása mégis egészen világosan bizonyítja, hogy a cigány származás,
illetve szociális állapot3 önmagában ekkor sem zárhatott ki senkit az egyház
1
Jelen írással elsősorban a kötetben érintett témák kultúrtörténeti hátteréhez igyekszem
ismereteket nyújtani – különösen is a huszadik századot megelőző korokra koncent-
rálva. A Bevezetéshez néhány korábbi tanulmányom számos részletét felhasználtam,
több-kevesebb átdolgozással. A felhasznált munkák a következők voltak: (1) Utak és
problémák a magyarországi cigánykutatásban, in Nagy Attila – Péterfi Rita (szerk.):
A feladatra készülni kell, A cigányság kulturális beilleszkedése és a közkönyvtár, Budapest,
Országos Széchényi Könyvtár, Gondolat Kiadó, 2004, 13–46.; (2) A magyar pro-
testáns egyházak korai évszázadai és a cigányság, Credo, 2011, 4, 32–38.; (3) Cigány
művelődéstörténet a Kárpát-medencében, Kézirat, 2014.
2
Nyomatékkal hangsúlyozandó, hogy a cigány emberek, cigány közösségek felé irányuló
egyházi szolgálatnak, egyházi felelősségnek hosszú időn át az volt a fő jellemzője,
hogy nem önállósult, azaz nem vált el az egyház(ak) egyéb életjelenségeitől. Ily mó-
don azonban az e tevékenység(ek)ről szóló esetleges írásos forrásokat sem modern
értelemben vett missziói beszámolókban kell keresni, „cigány” cím- vagy mutatószó
alatt, hanem főként anyakönyvekben, egyház-látogatási jegyzőkönyvekben, zsinati
dokumentumokban stb.
3
A cigány/cigányság fogalmának több évszázadon át tapasztalható, etnikai és szociális
szempontokat egyaránt tartalmazó kettősségéről lásd elsősorban Nagy Pál: Cigány
csoportok és az együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15–20. szá-

17
kebeléből. Az ekkori rendelkezések szerint a református egyház lelkészeinek
csupán azokat az embereket nem kellett megkeresztelni, úrvacsorához bocsá-
tani, illetve összeesketni, akik „megvetik az isten igéjét és a keresztyén vallás
alapját, s az isten beszédét hallgatni sem akarják, (…) minők sok cigányok
és hasonló hittagadók”.4
A debreceni zsinaton született döntés közvetlen forrásának ugyan nem
tekinthető, de mégis figyelemre méltó, hogy az ezt nyolc évvel megelőző,
1559-es, La Discipline des Églises réformées de France című, hugenotta egyházi
rendtartás ennek szelleméhez igen hasonlóan viszonyult a cigánysághoz.5
E dokumentum egyik pontja ugyanis szintén kitért a cigány gyermekek
megkeresztelésének kérdésére, valamint arra, hogy ilyen esetben mire volt
szükséges különösen is odafigyelnie a lelkipásztornak. Egyrészt azt kellett
tisztáznia, hogy korábban esetleg már nem keresztelték-e meg a gyermeket,
másrészt pedig nagy nyomatékkal kellett a keresztszülők figyelmét felhívnia
annak mérlegelésére, hogy valóban képesek lesznek-e hosszabb távon is
vállalni a keresztszülői kötelezettséggel járó feladatokat. (E francia doku-
mentum egyértelművé teszi, hogy a cigányság iránti egyházi felelősség ezen
korai bizonyítékai nem speciálisan a Kárpát-medencei, hanem az európai
protestantizmushoz köthetők.)
Szintén ebben a szellemben került megfogalmazásra az 1595-ös, Felső-
magyarországi cikkek címen ismert egyházi rendeletgyűjtemény, melynek
tizennegyedik cikkelye arról szólt, hogy a sákramentomokat és a tisztességes
temetést kiktől kellett a lelkipásztoroknak megtagadni. A cikkely szövege
szerint nem voltak keresztelhetők, nem részesülhettek úrvacsorában, s nem
kaphattak egyházi temetést mindazok, akik „az isten igéjét és a keresztyén
vallás alapigazságait megvetik, sőt még csak az úri imát s magát az apostoli
hitformát sem ismerik, (…) a minők sok cigányok és a hasonló elvetemültek”.6
Ugyancsak a tizenhatodik század végére datálható – bár egészen pontosan
nem ismert helyen és időpontban készült – ún. „borsod-gömör-kishonti cik-

zadban, in Miklósi László (szerk.): Romák a történelemtanításban, Történelemtanárok 17.

Országos Konferenciája 2007. október 13–14. Budapest, Történelem Tanárok Egylete,
2008, 35–50.
4
Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest,
Magyarországi Protestáns Egylet, 1881, 584.
5
Isaac d’Huisseau: La Discipline Des Eglises Reformées de France. Ov, L’ordre par leqvel
elles sont conduites & gouuernées, Simon Pelloutier, 1653, 74.
6
Kiss i. m., 713.

18
kek” huszonnyolcadik cikkelyének egy mondata szintén említi a cigányságot.
E mondat megfogalmazása szerint „a cigányoknak pedig vagy a moréknak,
mivel az igét és sákramentomokat megvetik, (…) egyik sákramentomot sem
kell mindaddig kiszolgáltatni, míg csak megtérésöket be nem bizonyítják”.7
E több évszázados közlésekkel kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy éles
ellentétben azon, durván leegyszerűsítő, sőt előítéletes és olykor már-már
történelemhamisító megközelítésekkel, melyek szerint a cigány etnikumhoz
tartozás a kora újkori magyar nyelvterületen azonos volt a mindenünneni
kirekesztéssel, az ezen forrásokból leszűrhető információk egy ennél sokkal
árnyaltabb képet valószínűsítenek. (Párhuzamban természetesen a korszak
levéltári hagyatékának általános „cigányképével” is.)
A maga sajátos módján a korabeli protestantizmus cigánysághoz való
hozzáállásának egy jele, illetve egyfajta következménye lehetett az is, hogy
a hagyományosan cigány származásúnak tartott Lippai Balázs (†1605)
karrierje a református vallású Bocskai István seregében a hajdúfő-kapitányi
pozícióig ívelhetett. A teljes valósághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy
Lippai Balázs cigány volta tulajdonképpen egyetlen forrásra alapozva terjedt
el a magyar történettudományban. A Habsburg-párti és mélyen katolikus
Istvánff y Miklós (1538–1615) humanista történetíró, alnádor írt egy erre
vonatkozó, lényegében mocskolódó mondatot – már Lippai halála után – a
hajdúkapitány származásáról.8
Az, hogy e korban zsinaton (is) foglalkoztak az egyházak vezetői, dön-
téshozói a cigánysághoz való viszonyulás kérdésével, távolról sem református
sajátosság volt csupán. Jelen ismereteink szerint – a lehetőségekhez mért
időrendben haladva – a Magyarországi Evangélikus Egyház volt a követ-
kező, mely 1603. évi murányi zsinatán szintén foglalkozott e kérdéssel.
A murányi zsinatnak a cigányok megkeresztelésére, ennek módjára, feltét-
eleire vonatkozó rendelkezése nagymértékben hasonló megszövegezésű,
mint az említett 1559-es hugenotta egyházi rendtartásé.9
Az általam ismert katolikus források közül pedig az 1629-ben tartott
nagyszombati zsinat dokumentumai tértek ki elsőként a cigányokkal való
bánásmódra, a hozzájuk való viszonyulás kérdésére, problémáira, de e zsinat
7
Kiss i. m., 730.
8
Nicolaus Istvanfi: Historiarum de rebus Vngaricis libri XXXIV, Coloniae Agrippinae,
Antonius Hieratius, 1622, 822.
9
Thury Etele (szerk.): Magyar protestáns egyháztörténeti adattár, VII. évfolyam, Budapest,
Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1908, 110.

19
fennmaradt rendelkezése lényegesen távolságtartóbb, bizalmatlanabb, mint
az a korabeli protestánsoknál tapasztalható.10
Anyakönyvi nyoma ugyan nem maradt fenn, de 1613 júniusából már
református szertartás keretében köttetett cigány esküvőről is van tudomá-
sunk. Erre a Partium északi részén, azaz a korabeli Erdélyi Fejedelemség
területén fekvő Nagybányán került sor. A sors furcsa fintoraként tudunk
egyébként csupán ezen hajdani eseményről, ugyanis egy helybeli, katolikus
vallású írástudót háborított fel annyira, hogy említésre méltónak találta latin
nyelvű, vegyes feljegyzései között. Ezen ismeretlen nevű személy meglehetős
indulatokkal írt az esküvőről, és istentelenségnek nevezte, hogy a kálvinisták
templomában ekkor már cigányokat is összeadott a lelkész.11
A nagybányai cigány esküvőhöz képest egy fél évtized elteltével a Kárpát-
medence egészen más területéről, a Dél-Dunántúlról akad ismét említésre
méltó adatunk. Ez gr. Batthyány Ferenc (1573–1625), dunántúli főkapitány
egy 1618-as keltezésű adománylevele, mely egyúttal a Baranya megyei Szava
település református egyházközségének legkorábbi fennmaradt említése is.
Ezen oklevélben a soproni főispán – többek között – azzal a kikötéssel ado-
mányozott földet Kölgyesi Pálnak, az „új” szavai lelkipásztornak, hogy külön
nyomatékkal említette kötelességei között a településen élő cigányok keresz-
tyén hitre térítését – avagy más értelmezések szerint lelkigondozását – is.12
Hagyományosan úgy tartják, hogy a legkorábbi, magyarországi cigány
keresztelőre vonatkozó bizonyítékot a hazánkban egyébként legkorábbról
fennmaradt református anyakönyv, a híres kiskomáromi – ez a mai Zalako-
már település – őrzi. Ehhez az elképzeléshez ragaszkodva azt gondolhatnánk,
hogy 1626. február 25-én volt az első, máig fennmaradt írásos forrással
bizonyítható Kárpát-medencei cigány keresztelés.13
E tekintetben azonban komoly óvatosságra int több, elsősorban is a mai
10
Carolus Péterff y: Sacra concilia ecclesiae romano-catholicae in regno Hungariae celebrata
ab anno Christi MXVI. usque ad annum MDCCXV. Accedunt regum Hungariae, et
sedis apostolicae legatorum constitutiones ecclesiasticae. Ex mss. potissimum eruit collegit,
illustravit, Posonii, Typ. Haeredum Royerianorum, 1741–1742/2, 246.; Michael
Szvorényi: Synopsis critico-historica decretorum synodalium pro ecclesia hungaro-catholica,
Vesprim, Clara Szammer Vidua, 1807, 233.
11
Toldy Ferenc: Egy kis deák krónika 1601–1613, in Magyar Történelmi Tár, VI. Kötet,
Pest, Magyar Tudományos Akadémia, 1859, 260–262.
12
Tímár Kálmán: Egyiptomi feketék, Magyar Nyelv, 1935, 191.
13
Kardos Ferenc: „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni”, Források a zalai
cigányság 18. századi történetéhez, Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 2008, 22.

20
Szlovákia területén, azaz a hajdani Felvidéken őrzött anyakönyv. Bár szá-
munkra sajnálatos módon a tizenhetedik század legelejének különböző
felekezetek lelkipásztorai által vezetett matrikulái szinte kizárólagosan csak
puszta neveket tartalmaztak, s szociális állapotra – pláne a mai fogalmaink
szerinti etnikai hovatartozásra – vonatkozó információkat szinte soha, igen
erős a gyanú, hogy egyes, 1600 és 1620 közötti anyakönyvi bejegyzések
mégis egykori cigány emberek neveit őrzik.
Ilyenek sorát – legalábbis az általam átnézett matrikulák eseteiben – a kés-
márki evangélikus egyház anyakönyveinek egy 1605. március 27-i, pusztán
név alapján erősen „cigánygyanús” bejegyzése nyitja, majd még ugyanebből
az évtizedből, 1609. december 11-ről találunk ugyancsak vélhetően cigány
személyek emlékét őrző bejegyzést, a pozsonyi Szent Márton-dóm (!), azaz
egy hazai szempontból igen jelentős katolikus templom anyakönyvében.
1611 novemberéből, majd 1613 januárjából megint csak pozsonyi, de
evangélikus anyakönyvi bejegyzések keltik azt a gyanút, hogy egykori cigány
emberek nevei lehetnek. Majd ez így folytatódik – felekezettől függetlenül –
a felvidéki anyakönyvekben még úgy bő két évtizedig.
1635. november 22-ről a rozsnyói evangélikus egyház anyakönyve viszont
már bizonyosan egy cigányokra vonatkozó bejegyzést őriz. E napon ugyanis
egy Anna nevű kislányt, a „czigány vajda” leánygyermekét tartotta a helyi
lelkipásztor keresztvíz alá. Ugyanez a rozsnyói evangélikus anyakönyv
egyébként két és fél évvel későbbről, 1638. május 9-ről is tartalmazza egy
kislány, bizonyos András nevű cigány vajda gyermeke megkeresztelésének
emlékét.
Az e korból már mind nagyobb számban fennmaradt, s bizonyosan
cigányokra vonatkozó anyakönyvi nyomok közül ugyan kissé önkényes
az említése, de Szepesolaszi város katolikus anyakönyvének egyik, 1649.
március 23-i születési bejegyzése ugyancsak cigány vajdaként említi egy
ekkor keresztelt kisgyermek édesapját. 1650-ből pedig a győri katolikus
anyakönyv ad hírt egy cigány pár templomi esküvőjéről.14
A cigányság és a Kárpát-medencei katolicizmus tizenhetedik századi tör-
ténetét illetően kiemelten fontos feladatnak látszik a jezsuita rend korabeli
ténykedésének számbavétele. Az Erdélyi Fejedelemség területén például a
14
Bana József: A vándorcigányok letelepítése, építkezése a 18. század közepétől a 20.
század közepéig, in Cseri Miklós (szerk.): A Kisalföld népi építészete, A Győrött 1993.
május 24–25-én megrendezett konferencia anyaga, Szentendre, Győr, Szabadtéri Nép-
rajzi Múzeum, Xantus János Múzeum, 1994, 309–328.

21
székelyföldi Udvarhelyen működött az 1600-as évek közepén jezsuita misz-
szió, melynek 1655 és 1659 közötti irataiban – számos nemesi és közrendű
személy megtérése mellett – említés esik „egy megtért és szinte szentként
élő cigányleányról” is.15 A Királyi Magyarország területén folytatott jezsuita
tevékenységek közül feltétlenül megemlítésre méltó helyszín Sárospatak
városa, melynek katolikus anyakönyveiben 1667 nyarától szaporodtak meg
hirtelen a cigányokkal kapcsolatos bejegyzések, különösen is keresztelések.
Az ezen időszakban itt szolgáló jezsuiták Mucsi István (1625–?), majd 1669-
től Káldi Ignác (1614–1672) voltak.16
A Kárpát-medencei katolicizmus és a cigány népesség viszonylag korai
érintkezésének fontos dokumentuma a csíksomlyói Csíki Székely Múzeum
kézirattárában őrzött, tizenhetedik századi kéziratos énekgyűjtemény, az
úgynevezett Kájoni-kódex. Ennek névadója – a román családból szárma-
zó – Kájoni János (1629 v. 1630–1687), ferences rendfőnök, énekgyűjtő és
orgonista volt, s a benne fennmaradt dalokat 1634 és 1671 között a csík-
somlyói ferences kolostor szerzetesei gyűjtötték. A kódex dalai közül kettő,
a Tikha vgordonoczka és Ex oraculo Palfica Madrigal Zingara címen ismert
darabok cigányoktól kerültek felgyűjtésre, s erősen torzult szövegük maga
is cigány nyelvű. Bár e két dal gyűjtőjének sokan hajlamosak Kájoni Jánost
vélelmezni, hangsúlyozandó, hogy ezek nem a névadó kézírásával kerültek
lejegyzésre. Ily módon viszont komoly az esély rá, hogy a két cigány dal
gyűjtésének időpontja a kódex Kájoni birtokába kerülését megelőző években,
tehát legkésőbb a tizenhetedik század közepe táján lehetett.17
Cigány származásában ugyan nem lehetünk teljesen bizonyosak, de
mégis említésre méltó egy, a nématalföldi Franeker város egyetemén 1654.

15
Molnár Antal: Az udvarhelyi jezsuita Missio Siculica kezdetei az 1650-es években,
Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, Regnum, 6. évfolyam, 3–4. szám, 71–89.
16
Gyulai Éva: A sárospataki jezsuiták és a hegyaljai plébániák a 17. század második
felében, in Szabó Irén (szerk.): Katolikus megújulás Északkelet-Magyarországon, Mű-
velődéstörténeti konferencia a jezsuita rend sárospataki megtelepedésének 350. évfordulója
alkalmából, Sárospatak, 2013. október 3–4. Sárospatak, Római Katolikus Egyházi
Gyűjtemény, 110–146.
17
Landauer Attila: Utak és problémák a magyarországi cigánykutatásban, in Nagy
Attila – Péterfi Rita (szerk.): A feladatra készülni kell, A cigányság kulturális beillesz-
kedése és a közkönyvtár, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Gondolat Kiadó,
2004, 13–46.; Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában,
Kaposvár, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és
Közművelődési Tanszéke, 1998, 173.

22
június 28-án beiratkozott magyarországi diák. E hajdani, filozófiát és te-
ológiát hallgató fiatalembert a róla fennmaradt egyetlen forrás Stephanus
Tzingarinak nevezi. Ez azért érdekes, mert bár a – cigány szóval is kap-
csolatba hozható – Czigány-, Csigány-, Szigány-, Zigány-típusú nevek a
középkortól kezdve számos esetben előfordultak/előfordulnak hazánkban
nem cigányok vezetékneveiként is, arra nincs ismert példa, hogy a cigány
szó latin megfelelőinek bármelyike kimutatható lett volna nem cigány em-
berek családneveként a Kárpát-medencében. Sőt, eme Stephanus Tzingarin
kívül a tizenhat–tizennyolcadik század időszakában élt minden ismert hazai
Tzingari, Zingari, Cingari vezetéknevű embert egyértelműen cigánynak
tartanak az őket említő dokumentumok.18
Arra vonatkozó írott forrásunk egyébként, hogy a hazai (protestáns) is-
kolarendszerbe bekerültek volna cigány gyerekek, fiatalok – feltételezhetően
nem függetlenül az 1624-es gyulafehérvári országgyűlés Bethlen Gábor
fejedelem nyomására hozott, a tehetséges jobbágyfiak tanulásának támo-
gatását célzó döntésétől –, legkorábbról az 1600-as évekből maradtak fenn.
Jelen tudásunk szerint a leginkább latinosan, Laurentius Toppeltinusként
ismert Töppelt Lőrinc (1641–1670), erdélyi szász történetíró adott először
iskolába járó cigány gyermekről – pontosabban ennek családjáról és halá-
láról – hírt, 1667-ben megjelent, Origines et occasus Transsylvanorum című
könyvének 55–56. oldalán.19
Számos, bár kellően még távolról sem feltárt korabeli közlés és töre-
dékinformáció alapján bizonyosan kijelenthető, hogy a tizenhetedik szá-
zadban már mind komolyabb tudományos érdeklődés is megnyilvánult
a hazai cigány népesség, s ennek kulturális és nyelvi 20 sajátosságai iránt.
E ténynek egy fontos, ugyancsak protestáns vonatkozású bizonysága Kelp
Márton (1659–1694), azaz Martinus Kelpius erdélyi szász születésű evan-
gélikus lelkész 1684-es Natales Saxonum Transylvaniae című könyve. Ebben
a szerző az erdélyi népek és nyelvek ismertetésekor kitért a cigányságra is,
és meglepő pontossággal közölt néhány – egyébként máig élő – cigány szót
18
Hellebrandt Árpád: A franekeri egyetemen tanult magyarok, Második közlemény,
Magyar Történelmi Tár, 1886, 792–800.
19
Töppelt e szövegét lásd jelen kötetben, az Augustini Ab Hortis Sámuel művéből vett
hosszabb idézet részeként.
20
Az európai cigány nyelvváltozatok kortárs nyelvészeti osztályozását lásd Szalai
Andrea: Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség, in
Bartha Csilla (szerk.): Cigány nyelvek és közösségek a Kárpát-medencében, Budapest,
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 20–51.

23
(pl. ’dad’ – ’apa’, ’manron’ – ’kenyér’, ’morre’ [= ’more!’] – kb. ’barátom!’).
Valószínűleg Kelp ezen könyvéből indult „diadalútjára” az a több évszázada
kiirthatatlannak tűnő tévedés is, hogy Magyarországon a cigányokat egykor
a „fáraó népe” kifejezéssel illették volna.21 (A műben egyébként e kifejezés
a még nyelvtanilag is eleve helytelen „pharao népek” alakban olvasható,
mely forma egyébként máig fel-fel szokott tűnni a külföldi ciganisztikai
szakirodalomban.)22
Távolról sem új felismerés, de súlyához, történeti, kulturtörténeti je-
lentőségéhez képest méltatlanul kevéssé ismert, hogy a tizenhetedik szá-
zad végéről, egészen pontosan 1687-ből egy olyan, nagyenyedi református
teológushallgató nevét is ismerjük, akinél nem csupán valószínűsíthető,
hanem kétségtelen tény, hogy cigány származású volt. E hajdani fiatalember
nevét a kollégium matricula studiosoruma „David Grausser, alias Vaskohi”
formában őrzi, etnikai hovatartozását pedig ugyanitt a ’natione ciganus’
kifejezés teszi egyértelművé. A nagyenyedi matrikula Grausser23 nevén és
származási helyén túlmenően arról is tájékoztat, hogy e korai cigány szárma-
zású értelmiségi tanulmányai végeztével – legalábbis egy darabig – Gyéres-
szentkirály községben dolgozott mint iskolamester.24
Szintén Grausser Dávid fiatal korára vonatkozó forrás még Hermányi
Dienes József (1699–1763) református lelkész és író töredékesen fennmaradt
önéletírásának egy részlete. Ebben a szerző egy, vélhetően édesapjától – a
Grausserrel Nagyenyeden közel azonos időben diákoskodó – Hermányi
Dienes Pétertől hallott rövid történetet közöl a cigány hallgatóról. E közlés
részben megerősíti, részben kiegészíti a matrikulából való ismereteinket.
21
Hiteles, késő közép-, illetve kora újkori magyar forrásból nem ismerünk cigányokkal
kapcsolatosan használt ’fáraó népe’ jelentésű kifejezésre példát, csupán a ’fáraó(k)’,
latinul ’pharao’ (tsz.: ’pharaones’) szavak voltak idehaza ’cigány’ jelentésben haszná-
latosak.
22
Martinus Kelpius: Natales Saxonum Transsylvaniae… Lipsiae, Brandius, 1684, 14. c.
23
Grausser Dávid vélhető eredeti családneve a róla (is) szóló forrásokban, s ezekkel
párhuzamosan az őt említő későbbi írásokban, tanulmányokban többé-kevésbé
különböző formákban fordul elő (pl. Grausa, Grauser, Grausser). Az eredeti név,
illetve a teljes későbbi névalak írásmódját illetően én az e személy életéhez a legtöbb
adalékkal szolgáló kiváló kutató, Ősz Sándor Előd által használt teljes névformához,
azaz a ’Belényesi Grausser Dávid’ névhez alkalmazkodom. Lásd Ősz Sándor Előd:
Mócvidéki reformátusok. Református mócok? Adalékok a Zaránd vidéki reformátusság
17–18. századi történetéhez, Református Szemle, 2007, 4. szám, 881–897.
24
Jakó Zsigmond – Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, Kriterion,
1979, 112.

24
Vaskohi Grausser Dávid az itt közöltekből rekonstruálhatóan Belényesi
Ferenc, I. Apafi Mihály jószágkormányzója egyik cigány jobbágyának fia volt,
s tanulmányait – legalábbis részben bizonyosan – Belényesi, avagy a Belényesi
család egy alapítványa fedezte. E visszaemlékezés azt is elárulja, hogy Grausser
maga is használta – már nagyenyedi tanulmányainak idején is – támogatója
vezetéknevét.25
Hermányi Dienes József egy másik művében, a rövid címén, leginkább
Nagyenyedi Demokritusként ismert, 1759 és 1763 között készült anekdota-
gyűjteményben is foglalkozott Grausser Dáviddal. Ebben – a már vázoltakon
túl – többek között azt írja le róla, hogy Középajta településen is megfordult
iskolamesterként, valamint azt, hogy bár jól beszélt cigányul – azaz vélhe-
tően cigány anyanyelvű lehetett –, e nyelvtudását a lehetőségekhez mérten
igyekezett eltitkolni. Az erről szóló anekdota külön érdekessége, hogy
Grausser Dávid cigány nyelvtudása mellett Hermányi Dienes édesapjáról, a
már említett Hermányi Dienes Péter esperesről is kiderül belőle, hogy „egynémely
szókat” ő is tudott e nyelven.26
Belényesi Grausser Dávid, e korai, cigány származású értelmiségi későbbi
életéről – a közelmúlt nagyívű erdélyi, református levéltári forrásfeltárásainak
következtében – annyit tudunk még, hogy 1700 és 1702 között a Hunyad-
Zarándi Egyházmegye területén fekvő Brád, Ribice és Zaránd községek
református lelkésze volt, 1715-ben pedig a Kendefy-család udvari papjaként
szolgált, Malomvíz településen.27
Belényesi Grausser Dávid pályafutása nem pusztán azért hallatlanul iz-
galmas, mert cigányként – azaz meglehetősen mélyről jőve – vált a tizen-
25
Makkai László (szerk.): Erdély öröksége, Erdélyi emlékírók Erdélyről, VII., Budapest,
Franklin Társulat, 1941, 226.; Ősz Sándor Előd: Mócvidéki reformátusok. Refor-
mátus mócok? Adalékok a Zaránd vidéki reformátusság 17–18. századi történetéhez,
Református Szemle, 2007, 4. szám, 881–897.; S. Sárdi Margit (kiad.): Hermányi Dienes
József szépprózai munkái, Budapest, Akadémiai Kiadó, Balassi Kiadó, 1992, 123–124.
26
Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus, Budapest, Magvető Könyvkiadó,
1960, 44.; S. Sárdi i.m., 210–211.
27
Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd (összeáll.): A hunyad-zarándi református egyház-
községek történeti katasztere, II. 1686–1807. Hátszeg–Marosillye, Kolozsvár, Kolozsvári
Református Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszék – Erdélyi Reformá-
tus Gyűjtőlevéltár, 2005, 207., 322; Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd (összeáll.): A
Hunyad-Zarándi Református Egyházmegye Parciális Zsinatainak végzései: 1686–1718,
1810–1815, Kolozsvári Református Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti
Tanszék – Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltár, 2007, 95–97.,
101., 103., 108–109., 145., 242–244.

25
hetedik században értelmiségivé, hanem azért is, mert csak az ifjúkorára
vonatkozó források tartalmaznak a származására vonatkozó információkat,
azaz értelmiségivé válva megszűnt cigánynak számítani. Egészen pontosan
ugyanúgy, ahogy az őt követő évszázadok számos más, ugyancsak cigány
származású értelmiségije.
Grausser, azaz Belényesi Dávid élettörténetét ismerve viszont már valóban
semmi meglepő nem lehet Szőnyi Nagy István Magyar Oskola című, 1695-
ös művének gyakran idézett soraiban: „Elsőben is a’ Prédikátorok arra készült
szép tanításokkal egynéhány ízben is édesítsék a’ népet az írás-olvasásra és annak
tanulására; osztán a’ nép maga kívánnya és keresi a’ tanúlásnak alkalmatosságát.
Ennek mi szép experimentumát láttyuk a’ Kolosvári Reformata Ekklésiában;
sokan vannak, nem tsak az Ifjúság, hanem még az idősök közzül is, kik nagy
kivánsággal és örömmel tanulták az olvasást, sőt némelly Czigányok is vannak,
kik e’ tanúlásnak édesedvén szépen olvasnak, némellyek írnak is.” 28
Időben egymáshoz viszonylag közel születtek az Olaszliszkai Egyházköz-
ség 1694-es regulái, 29 illetve Szentpéteri István (1655–1730) nagy hatású
puritán prédikátor 1712–13-ban készült, Ördög szára bordája című kézirata,30
melyek mintha visszatértek volna a tizenhatodik századi zsinati döntések
szemléletéhez. Mind a Liszkai regulák, mind pedig Szentpéteri műve a
babonaságot űző, s ezért kirekesztésre ítélendő emberek között említette – a
varázslókkal, s a közelebbről meg nem határozott „rossz hírű” emberekkel
egyetemben – a cigányokat.
Belényesi Grausser Dávidnál megközelítőleg harminc évvel lehetett fia-
talabb, az egyelőre (?) mindössze a Szatmári Református Kollégium ún. régi
matrikulakódexének bejegyzéseiből ismert Császlai Mihály, akiről csupán
nevéből sejtjük, hogy a Szatmárnémetihez közeli – de már a mai Magyaror-
szág területén fekvő – Császló községből származhatott. E hajdani, rejtélyes
fiatalember személyéről a tanulmányai 1719-es megkezdésekor magyarul
feljegyzett, s vélhető etnikai hovatartozásáról árulkodó információ – „sze-
28
Toldy Ferenc: Corpus Grammaticorum Linguae Hungaricae veterum, A régi magyar
nyelvészek Erdősitől Tsétsiig, Pest, Eggenberger Ferdinánd, 1866, 588.
29
TiREL R. D. IV. 3/5. (=Tiszáninneni Református Egyházkerület Levéltára, Sáros-
patak)
30
E munka 2008-as, ez idáig egyetlen kiadásában a szerző neve Sajószentpéteri István
alakban szerepel: Szalánszki Edit (közread.): Sajószentpéteri István: Ördög szára-bor-
dája, „…a Dohányozás meg-töretése az Isten beszédének Pörölye által, hét prédikációkban
foglalva”, Tiszalök, (1712–1713), L’Harmattan, PTE BTK Néprajz és Kulturális
Antropológia Tanszék, 2008.

26
gény czigány” – mellett azt a rendkívül figyelemre méltó tényt tudjuk még
ugyanezen forrás latin nyelvű tőmondatából, hogy „magister factus”, azaz
magiszter lett.31 Császlai Mihály feltűnésével azonos évben érdekes módon
a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban is tanult egy Siklósi György
nevű, nagy valószínűséggel cigány hallgató,32 de az ő neve a következő évek
diáknévsoraiban már nem szerepel.33
Bár kevéssé szokás számon tartani, de a tizennyolcadik század első felének
hazai vonatkozású cigány művelődéstörténeti emlékei között egy nyom-
tatásban megjelent dokumentum – egészen pontosan egy szógyűjtemény
– is említést érdemel. A körülbelül negyven cigány szóból és kifejezésből
– valamint ezek meglepően pontos latin megfelelőiből – álló nyelvemlék
a Magyarországon is megfordult, neves német katonaorvos és botanikus,
Johann Georg Heinrich Kramer (1684–1744) egy 1737. december 18-án író-
dott, bécsi keltezésű levelében található. E levélben Kramer – aki korábban
Savoyai Jenő herceg orvosa is volt – a Kárpát-medence cigányságáról azt írta
le, hogy „Magyarországon különleges emberfajtának tekintik őket”, „adót
fizetnek, földet nem művelnek, hanem kereskedelemmel, magyar lovak
szelídítésével, rézművességgel és kovácsmesterséggel tartják fenn magukat”.34
Művelődés- és egyháztörténetileg külön is érdekes a szerzőnek a nyelvem-
léket mintegy bevezető, a cigányság nyelvéről szóló azon megjegyzése, mely
szerint: „nyelvük nem kitalált nyelv, hanem sajátos anyanyelvük”, valamint
az, a cigány vallásosságra vonatkozó állítás, hogy „inkább keresztényeknek
vallják magukat, de ugyanakkor legtöbbjüknek fogalma sincs a tényleges
keresztény hitről”. Kramer levele – s ennek részeként a cigány nyelvemlék

31
Bura László (közread.): Szatmári diákok 1610–1852, Szeged, József Attila Tudomány-
egyetem, 1994, 81.
32
A kollégium anyakönyvének 1719-es névsorában Siklósi neve mellett a latin ’cingarus
contentiosus’ (kb. veszekedős cigány) kifejezés olvasható. Mivel személyéről e bejegy-
zésen túlmenően semmi továbbit nem tudunk, így az sem teljesen egyértelmű, hogy
valóban etnikailag volt-e cigány, avagy esetleg csupán összeférhetetlen személyiségére
való szerencsétlen utalásként került bejegyzésre ez a kifejezés. Jelen ismereteink
szerint kicsit több érv látszik alátámasztani az első lehetőséget.
33
Tonk Sándor (bev., köz.): A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653–1848,
Szeged, József Attila Tudományegyetem, 1994, 58.
34
Vekerdi József: Két korai cigány szógyűjtemény Magyarországról, in Németh Mária
(szerk.): Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1981, Budapest, Országos Széchényi
Könyvtár, 1983, 411–414.

27
– 1738 elején jelent meg egy nürnbergi kiadású, latin nyelvű folyóirat, a
Commercium litterarium ad rei medicae et scientiae naturalis hasábjain.35
A Tarnai Andor által megtalált Kramer-féle nyelvemlék első ismertetése-
kor, 1983-ban Vekerdi József azon véleményének adott hangot, hogy ennek
szavai az ún. magyar cigány, azaz a romungró nyelvjárásból származnak – én
magam azonban, az eredeti német kiadványban olvasható cigány szavak
erősen torzult voltára való tekintettel ezt így nem merném kijelenteni. Az
egykori adatközlő akár a gurvári dialektus, akár egy más, ma már nem is
feltétlenül ismert – s a centrális cigány nyelvváltozatok közé tartozónak
csupán mai fogalmaink szerint tűnő – nyelvváltozat beszélője is lehetett.
Részleteiben megint csak nem kellően ismert, de a hazai protestánsok
„cigányügybeli” elkötelezettségét, hitbéli buzgalmuk szociális határokon
átívelő voltát jelző információ, hogy a Porkoláb István tiszadobi kisnemes
körül kialakult, s 1741-ben felszámolt, református kötődésű kisközösség
tagjai között – a helybéli nemesek és jobbágyok mellett – egy Vajda György
nevű, 24 esztendős cigány fiatalember is volt.36
Ezekből az évtizedekből egyébiránt már a hazai katolikusok hasonló
erőfeszítéseire is van több bizonyíték. Épp a Porkoláb-féle közösség felszá-
molásának évéből, 1741-ből maradt fenn arról szóló forrás, hogy Kassán a
jezsuiták a külvárosi templomban összegyűjtötték a helybeli cigányokat,
miséztek nekik, valamint hitoktatást végeztek köreikben. Három évvel
később, 1744-ben, Kolozsvárott jegyezték fel, hogy itt egy Kattics Mihály
(1683–1756) nevű szerzetes ajándékokkal gyűjtötte össze a cigány gyermeke-
ket, és „azoknak kérges lelkébe” elhintette a „Megváltó üdvözítő tanítását”.
1751-ből pedig Komáromból tudni róla, hogy a jezsuita rend e városban
működő tagjai is felkeresték a cigányokat „sátraikban”.37
A jezsuita Kaprinai Istvánról (1714–1785) ugyancsak feljegyezték, hogy
vélhetően valamikor az 1750-es, 1760-as évek táján hét éven át cigányok
hitoktatásával is foglalkozott. Tekintve, hogy Kaprinai István cigányokkal
kapcsolatos munkásságának időtartamát illetően egyéb, forrásmegjelölést

35
Vekerdi József: A magyarországi cigánykutatások története, Debrecen, Kossuth Lajos
Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1982, 25.; Vekerdi i. m., 411–413.
36
Fazekas Csaba: Protestáns megújulási mozgalom és szektaügy a XVIII. századi
Szabolcs vármegyében, in Történelmi tanulmányok, Miskolc, 1999, 120–144.; Pótor
Imre: Tanulmányok egyházunk múltjáról, Vásárosnamény, 2002, 21.
37
Jánosi Gyula: Barokk hitélet Magyarországon a XVIII. század közepén a jezsuiták
működése nyomán,

28
rendre nélkülöző adatok is fel-fel szoktak tűnni a különböző publikációkban,
talán nem érdektelen egészében idézni Fejér György 1830-as művének erre
vonatkozó mondatát. Íme: „Egit Catechetam annis quindecim; inter quos
annis septem Zingaros catechizavit ingenti eorum fructu, ac reipublicae
bono: nam a furtis, ceterisque vitiis, genti propriis, eos abstraxit.”38 Kaprinai
e tevékenységét élete Kassán töltött időszakához kötik, az azonban tény,
hogy e város korabeli római katolikus anyakönyveinek – lehetőségeimhez
mért – átnézése során egyelőre nem találtam szembetűnő írásos nyomát
cigányokra vonatkozó bejegyzések megszaporodásának.
Még ennél is rejtélyesebb a helyzet egy másik jezsuita, Kenyeres József
(1724–1805) esetében, akivel kapcsolatban – ismereteim szerint – 1877-ben
írták le először egy helyütt azt a mondatot, hogy „a szegényeknek, kivált
a czigányoknak volt bőkezű jótevője”.39 S miközben ezt, a kifejtést és for-
rásmegjelölést mindenestül nélkülöző állítást azóta lépten-nyomon szokás
Kenyeressel kapcsolatban ismételgetni, arról nem tudok, hogy az elmúlt,
közel százötven évben bárki megkísérelte volna tisztázni ennek hátterét,
ellenőrizni igazságtartalmát.
Igen nagy valószínűséggel a cigány nyelv iránti protestáns érdeklődés
korabeli megnyilvánulásai közé sorolható az az 1747-ből származó közlés
is, mely szerint Szentgyörgyi Péter debreceni szenátor – a szenátoroktól
általánosan elvárt nyelvtudáson túlmenően – cigányul is beszélt.40
Az eddigiekben áttekintetteknél azonban lényegesen ismertebb az a tény,
hogy a cigány nyelv újind voltának felismerése, s ezzel a cigányság indiai ere-
detének megsejtése egy tizennyolcadik századi magyar református teológus, a
bő kétszáz éve tévesen a Komárom megyei Almáson – a mai Dunaalmáson –
szolgált Váli István (1708 k.–1781) lelkipásztorral azonosított ifjabb Váli
István (1729 k.–1779) érdeme. Sajátos módon azonban, Váli személyénél
– illetve nevénél – sokkal kevésbé ismert az a Szepes vármegyei evangélikus
lelkész, aki az első valóban szaktudományosnak nevezhető ciganisztikai
munka írójaként, számos, a hajdani cigányokról szóló, máig megfontolan-

38
Georgius Fejér: Codex diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis, Tomvs sextvs,
Volvmen I. Budae, Typis typogr. Regiae vniversitatis vngaricae, 1830, 12.
39
Concilia Emil: Magyar egyházi írók csarnoka, Magyar Sion, 1877, 679–687.
40
M. Antalóczy Ildikó: A debreceni városi bíróság szervezete és működési rendje a
XVIII. században, in Radics Kálmán (szerk): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve
XXV. 1998, 5–22.

29
dó információ mellett, harmadkézből ugyan, de magát Váli felismerését is
megőrizte számunkra.
Az elsősorban mineralógusként és botanikusként ismert Augustini Ab
Hortis Sámuelről, avagy nevének gyakran használt latinos alakjával Samuel
Augustini Ab Hortisról van szó.
Augustini41 Ab Hortis Sámuel (1729–1792) Liptószentmiklóson szüle-
tett, alapfokú tanulmányait Kakaslomnicon és Poprádon42 végezte, lőcsei
és besztercebányai gimnáziumi tanulmányok után Eperjesen tanult jogot,
majd az 1750-es évek elejétől Wittenbergben, Greifswaldban, utóbb pedig
Berlinben hallgatott teológiát. 1757-es hazatérése után néhány évig a kés-
márki evangélikus gimnázium rektorhelyettese volt, majd 1761-től egészen
haláláig Szepesszombat evangélikus lelkészeként szolgált. (Kevéssé ismert,
de élete jelentős részében ő maga nem az Augustini, hanem az Ab Hortis
vezetéknevet használta.)
Augustini Sámuel fontosabb – illetve legismertebb – írásai még greifswaldi
és berlini tanulmányai alatt készült két disszertációja (Dissertatio de methodo
generali construendi omnes aequationes algebraicas – 1755, Dissertatio de vocatione
divina naturali – 1756), valamint egy Bécsben kiadott botanikai műve
(Prolegomena in systema sexuali botanicorum – 1777), továbbá egy csupán
több mint száz évvel a halála után megjelent topográfiai mű (Topographische
Beschreibung des Flusses Poprad oder Popper in der Zips aus dem Jahre 1782.43).
Augustini egyetlen ciganisztikai vonatkozású munkája a Von dem
heutigen Zustande, sonderbaren Sitten und Lebensart, wie auch von denen
übrigen Eigenschaften und Umständen der Zigeuner in Ungarn címet viselő,
könyvméretű cikksorozat, mely a szerző nevének feltüntetése nélkül, csupán
egy, az utolsó közlemény végén elhelyezett ab H szignóval jelent meg az
Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern
című bécsi folyóirat 1775–76-os számaiban. E lap szerkesztője a kortársak
és az utókor szerint Tersztyánszky Dániel (1730–1800) tanácsos volt, ám
41
Az Augustini-család Sziléziából származott; első név szerint ismert őse Georg
Augustini valamikor a tizenhatodik század közepén került Magyarországra. A csa-
lád leghíresebb tagja Augustini Sámuel dédapja, Augustini Keresztély (1598–1650),
késmárki születésű – német és svájci egyetemeket megjárt – orvos és természettudós,
aki 1631-ben a bécsi császári udvar számára botanikus kertet alapított, s ezért kapott
utóbb nemességet Ab Hortis előnévvel.
42
Édesapja, id. Augustini Sámuel (1678–1755) – legalábbis egyes források szerint –
1710-től Poprád (németül: Deutschendorf) evangélikus lelkésze volt.
43
Ezt csupán 1900-ban, Késmárkon adta ki Rudolf Weber.

30
egyes huszadik századi kutatók tényleges szerkesztőjének Kollár Ádám
Ferencet (1718–1783) tartják.44
A szerző nevének említése – illetve valószínűleg ismerete – nélkül használ-
ta fel Augustini munkáját saját, Die Zigeuner. Ein Historischer Verschung über
die Lebensart und Verfassung, Sitten und Schicksale dieses Volks in Europa, nebst
ihrem Ursprung című könyve alapjául Heinrich Moritz Gottlieb Grellmann
(1756–1804) német tudós, akit ma a legtöbben a modern ciganisztika meg-
teremtőjének tartanak. A göttingeni szerző elsőként 1783-ban, majd átdol-
gozott változatában 1787-ben megjelent könyve Augustinire nem, csak a
cikksorozatának helyet adó, s gyakorta Wiener Anzeigenként emlegetett lapra
hivatkozik. Grellmann könyve, melynek első kétszáz oldala gyakorlatilag
szolgai módon követi Augustini rendszerezését, illetve ismétli állításait,
valamint kisszámú tévedéseit, pár éven belül a német mellett angolul (1787),
franciául (1788) és hollandul (1791) is megjelent.
Augustini Ab Hortis Sámuel munkája – Grellmann „közvetítésével” –
végül annak ellenére lett a következő két évszázad áttételesen ugyan, de leg-
többet idézett ciganisztikai alapműve, hogy valós szerzőjének nevét néhány
magyar irodalom- és tudománytörténészen kívül gyakorlatilag senki sem
ismerte. Ismereteim szerint a cikksorozat szerzőjeként Augustini Sámuelt
elsőként Szelestei N. László irodalomtudós azonosította, az 1980-as évek
elején.45
Augustini Ab Hortis cikksorozatát önálló kötetben elsőként 1994-ben,
Szlovákiában adták ki, német és szlovák nyelvű, bilingvis kötetben, Viera
Urbancova fordításában, Emilia Horváthova utószavával. Eddigi egyetlen,
ugyancsak kétnyelvű hazai kiadása 2009-ben jelent meg, Deáky Zita és Nagy
Pál szerkesztésében, Magyar László András kiváló magyar fordításában,
A magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és életmódjáról,
valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről címmel.46
44
Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, II. 1711–1825.
Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1954, 156.; Szelestei N. László: 18. századi
tudós-világ III., Kollár Ádám, Tersztyánszky Dániel és a magyarországi tudós tár-
saság ügye (1763–1776), in Németh Mária (szerk.): Az Országos Széchényi Könyvtár
Évkönyve 1981, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1983, 414–447.
45
Szelestei i. m., 434.
46
Augustini Ab Hortis Sámuel: A magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szo-
kásairól és életmódjáról, valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről (1775–76),
Budapest, Gödöllő, Györff y István Néprajzi Egyesület, Magyar Néprajzi Társaság,
Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, 2009.

31
 Az egykori Szepes vármegyei evangélikus lelkésznél lényegesen ismer-
tebb, ugyanakkor szintén durván félreismert – a már röviden említett – Váli
István47 református teológus személye, aki a közvélekedéssel ellentétben
nem az 1756-tól 1780-ig a Komárom vármegyei Almáson szolgált lelkész,
hanem ennek azonos nevű – s élete nagy részét a szomszédos Neszmély
faluban töltő –, valószínűleg ugyancsak lelkészi végzettségű fia volt. Az
édesapjánál szűk két évvel korábban, 1779. május 29-én, ötvenéves korában
elhunyt ifjabb Váli Istváné valójában a dicsőség, hogy első európaiként,
még hollandiai teológiai tanulmányai alatt, valószínűleg 1753–1754 körül,
felfigyelt a cigány nyelv és a leideni egyetemen tanuló dél-indiai – egészen
pontos ceyloni – diákok által beszélt szingaléz nyelv közötti hasonlóságra.48
Váli István, miközben megfigyelése, felismerése tisztán szavak alaki
hasonlóságára vonatkozott, helyesen ismerte fel a cigány nyelv újind voltát
– pontosabban (bizonyos) indiai nyelvekkel való rokonságát; lévén, hogy
az indoeurópai nyelvcsalád „felfedezése”, azaz a latin, a görög és a germán
nyelvek szanszkrittal való történeti rokonságának felismerése még hosz-
szú éveket váratott magára –, s ezzel elsőként fordult szembe a cigányság
egyiptomi eredetének a középkor óta általánosan elfogadott legendájával.
Váli felismerésének igazát az összehasonlító nyelvészet módszereivel utóbb
csak August Friedrich Pott (1802–1887), német nyelvtudós, a történeti
nyelvtudomány egyik korai nagy alakja bizonyította Die Zigeuner in Europa
und Asien című kétkötetes, 1844–1845-ben megjelent munkájában.49
Az eddig felvázoltak fényében már nem nagyon lehet meglepő, de 1764-
ben a Debreceni Egyházmegye szuperintendeciája a házas egyháztagokra
vonatkozó, ún. párbér-adót illetően olyan – az egyházkerület egészére
érvényes – határozatot hozott, melynek egyik pontja ismételten kitér a
cigányságra. E határozat tanúsága szerint a „lakos”, azaz letelepedett cigá-
nyoknak a párbér-adó teljes összegét kellett megfizetniük, illetve ha ez nem
állt módjukban, ledolgozniuk. A forrás – tudásunk mai szintjén – annak
47
Váli, illetve a Váli család vezetékneve a szakirodalomban meglehetősen következet-
lenül használatos. Előfordul Wályi, Wáli, Vályi, Váli, Valyi alakokban, míg idegen
nyelvű művekben a leggyakrabban Vali formában szerepel.
48
A Váli felismeréséről szóló beszámolót lásd jelen kötet Augustini Ab Hortis Sámuel
művéből való szövegrészletében.
49
Landauer Attila: Utak és problémák a magyarországi cigánykutatásban, in Nagy
Attila – Péterfi Rita (szerk.): A feladatra készülni kell, A cigányság kulturális beilleszkedése
és a közkönyvtár, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Gondolat Kiadó, 2004,
13–46.

32
egyértelmű bizonyítéka, hogy e kor és térség letelepedett, protestáns cigányait
a szuperintendencia – nyilvánvalóan értékrendjük és életvezetésük alapján –
már magától értetődően tekintette az egyháztagok közé sorolandóknak.50
Az első, valóban jelentős magyarországi cigány szógyűjtemény Szathmári
Pap Mihály (1737–1812), hajdani kolozsvári teológiaprofesszor nevéhez fűző-
dik. Ez egy, ma is a kolozsvári egyetem kézirattárában őrzött, s valamikor az
1780-as években készült 2148 szót és kifejezést tartalmazó cigány szójegyzék,
melynek anyaga a szórványos máig élő ún. erdélyi romungró cigány dialek-
tussal azonosítható. A Christoph Cellarius Kolozsváron, 1768-ban megjelent
latin szótárának levelei közé befűzve fennmaradt mű címe: Vocabularium
Zingarico–Latinum et Hungaricum. Quod fieri fecit curiositatis caussa Michael
Pap Szatmári. Per Michaelem Farkas, alias Vistai natum Zingarum. Colegii
nostri per aliquot annos civem togatum. (Cigány–latin és magyar szójegyzék,
amelyet érdeklődésből készíttetett Szathmári Pap Mihály, Farkas Mihály – más
néven Vistai – született cigánnyal, aki néhány évig kollégiumunk tógátus diákja
volt.)51
E rendkívül jelentős dokumentum eddigi legkiválóbb ismertetése – és
kultúrtörténeti hátterének felvázolása – Szabadi István A protestáns tudomá-
nyosság és a cigánykutatás kezdetei: Szathmári Pap Mihály cigány szójegyzéke
című, 1994-es tanulmányában olvasható.52 A szerző ugyanakkor abban
még – igen nagy valószínűséggel – tévedett, hogy kapcsolatot tételezett fel
Váli István elveszett szólistája és az itt szereplő, „malabári”-nak nevezett
szavak között. A Vistai Farkas–Szathmári Pap-féle szójegyzék 53 malabári

50
Rácz István: Egyház és társadalom, A Debreceni Tractus vagyona és gazdálkodása a 18–19.
század fordulóján, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002, 253.; Rácz István:
Párbér-adó a debreceni egyházmegye eklézsiáiban, in Kujbusné Mecsei Éva (szerk.): The-
saurus Solemnis, Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh Istvánt,
Debrecen, Nyíregyháza, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei
Levéltár, 2002, 99–112.
51
Szabadi István: A protestáns tudományosság és a cigánykutatás kezdetei: Szathmári Pap
Mihály cigány szójegyzéke, Könyv és könyvtár, 17. 141–155.; Vekerdi József: A magyar-
országi cigánykutatások története, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi
Tanszék, 1982, 2.
52
Szabadi i. m., 143–153.
53
A szójegyzék megjelentetésére ez idáig csupán Bari Károly tett – egy sajnálatosan
sikertelen – kísérletet, 2013-ban megjelent Régi cigány szótárak és folklór szövegek című
művének első kötetében. A szógyűjtemény alapján Bari által közölt anyag azonban
félreolvasásoktól és elírásoktól oly mértékben hemzseg, hogy minden tudományos

33
szavai ugyanis nem valamely újind nyelvből valók, hanem maláj54 szavak –
éspedig angol forrást valószínűsítő helyesírással. Ennek bizonyságául lásd
különösen a szójegyzék Szabadi István által idézett olyan latin szavainak
„malabári” megfelelőit, mint pl. ’Cras’, ’Dominus’, ’Magnus’, ’Os, ossis’,
’Ovum’, ’Somnus’, stb.55
E legnagyobb valószínűséggel valamikor az 1780-as évek első feléből
származó szójegyzék – miként az már címéből is kiderül, – a Kolozsvári
Református Kollégium egy cigány származású tanulójának, Vistai Farkas
Mihálynak (?–?) közreműködésével készült. Vistai Farkas életéről gya-
korlatilag semmit nem tudunk, ugyan egyetlen, az Erdélyi Református
Főkonzisztóriumhoz intézett, 1787-ből származó levelét az Erdélyi Múzeum
1896-os évfolyamának tizenharmadik kötetében közreadta dr. Török István a
kollégium hajdani igazgatója. A levél írója „oskolamesteri” állás elnyeréséhez
kért támogatást, s kérelmét a konzisztórium támogatta is. Adatunk viszont
arról sajnos nem maradt, hogy e hajdani cigány származású értelmiségit
végül hol alkalmazták.56
Vistai Farkas Mihállyal körülbelül azonos időben van adat más cigány
hallgatóról is. A Magyar Hírmondó című folyóirat egy 1784-es cikke említ
meg – bár néven nem nevez – egy olyan cigány diákot, aki ekkoriban a
Nagyenyedi Református Kollégiumban tanult: „Az Enyedi Tudomány Fő
Oskolábann egy Tzigány különös szorgalommal, és szerentsés előmenettel
az Istenes Tanúltságbann foglalatoskodik. S azon kívűl, hogy több szép elme
adományokkal ékesíttetett, az élete is jámbor, és feddetlen. A’ Kolosvári
Tanáts nagy gonddal, és sürgető fáradsággal érte el, hogy még ezt a’ meg
vettetett nép’ sepredékét is józanabb világosságra hozza… ezeket a’ bol-
dogtalanakat a’ kóborló élettől el fogván, a’ társaságnak is hasznos tagjaivá
igyekeznek tenni. Mire nézve, mivel egyébként nem lehet, erővel is oskolába
hajtatja a’ Tzigány gyermekeket.”57
E közlés egyértelmű megerősítése azon feltevésünknek, hogy az eset-
vizsgálatra, használatra teljességgel alkalmatlan. Bari Károly (szerk.): Régi cigány
szótárak és folklór szövegek I–III. Budapest, Hagyományok Háza, 2013, 123–150.
54
A maláj – ami egyébként lényegileg azonos az indonéz nyelvvel – viszont nem újind,
hanem az ausztronéz nyelvek ún. maláj-polinéz csoportjának tagja. Bár többek között
igen erős szanszkrit, azaz ind hatás nyomait is viseli.
55
Szabadi i. m., 146–151.
56
Török István: Czigány togatus, Erdélyi Múzeum, 13. kötet, I. füzet, 1896, 42–43.
57
Magyar Hírmondó, 1784. március 27. Idézi: Fehér Katalin: II. József közép- és
felsőoktatáspolitikája a korabeli sajtó tükrében, Magyar Könyvszemle, 336–352.

34
leges korabeli cigány hallgatókról, pontosabban ezek cigány voltáról nem
szükségképpen árulkodnak a fennmaradt matricula studiosorumok.
A nagyenyedi diáknévsorok például ugyan fennmaradtak, de Grausser Dá-
vidon kívül egyetlen más hallgatónál sem említenek cigány eredetet – s így az
1784-es évben sem. Csak annyit tudunk, hogy valaki, a korabeli névsorból
cigány volt, s pusztán vezetéknév alapján egyébként többen is gyanúba
keverhetők…
Az 1700-as évek második felének forrásai – elsősorban is Erdély és a
Partium területén – már egészen egyértelművé teszik, hogy a nagyobb protes-
táns, illetve dominánsan protestáns térségek református cigánysága magától
értetődő természetességgel volt szerves része nem csupán a „mindennapi”,
de az egyházi életnek is. Némileg kiragadott, de mégis tanulságos példa erre
az erdélyi – eredetileg Doboka megyei – Galacfalván történt, Kolumbán
Vilmos József által szűk egy évtizede publikált eset, ahol „a faluban lakó,
magukat reformátusnak valló cigányok közül 1776-ban külön egyházfit
választott a vizitáció, akinek feladatul szabták, hogy rendszeres templomba
járásra nógassa és kepefizetésre nevelje a cigányokat”.58
A tizennyolcadik század második feléből már nem csupán arra van számos
bizonyíték, hogy a hazai történelmi felekezetek komoly felelősséget mutat-
tak egyházi szinten a környezetükben élő cigányok iránt, de arra is, hogy a
cigányság kultúrája, története, valamint különösen is nyelve a tudományok
művelőinek mind szélesebb köreit foglalkoztatta.
Robert Townson (1762–1827), angol természettudós, utazó, az edinburgi
skót Királyi Társaság tagja, 1793-as magyarországi útjáról szóló, 1797-ben,
Londonban megjelent, Travels in Hungary with a short account of Vienna
in the year 1793 című könyvében – többek között – Debrecenben szerzett
tapasztalatairól is beszámol. Itt kerül említésre a város akkori lelkészeinek
egyikével, Benedek Mihály59 későbbi tiszántúli püspökkel való találkozása.
58
Kolumbán Vilmos József (összeáll.): A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti
katasztere, Kolozsvár, Kolozsvári Református Teológiai Intézet Protestáns Egyház-
történeti Tanszék, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, 2007, 9.
59
Benedek Mihály (1748–1821): Debrecenben végzett teológiát, majd három évig
külföldön tanult. Ez idő alatt megfordult a bázeli, az utrechti, a franekeri, az oxfordi,
a hágai és a göttingeni egyetemen is. A személyére vonatkozó források szerint latin,
német, szlovák, görög, héber, arab, francia, holland, angol és cigány nyelven beszélt.
1777-től debreceni lelkészként szolgált; 1791-ben egyházkerületi aljegyzővé, majd
hét év elteltével főjegyzővé választották. 1806-tól haláláig a Tiszántúli Reformá-
tus Egyházkerület püspökeként szolgált. Szikszay György és mások mellett egyik

35
Az angol szerző ennek kapcsán nem csupán azt meséli el, hogy a diákként
többek között Oxfordban is megfordult Benedek Mihály – egyéb nyelvek
mellett – jól beszélt cigányul is, de magától a későbbi püspöktől szerzett
információk alapján azt is megjegyzi, Benedek fiatal korában, valószínűleg
1774–75 körül, e nyelvtudás birtokában angliai cigányokkal is kiválóan el
tudott társalogni.60
A legtöbb szerző figyelmét jellemzően el szokta kerülni, de a magyar
nyelv kutatását és népszerűsítését fő céljául tűző, 1793. december 3-án
megalakult Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság egyes tagjai is aktívan
érdeklődtek a cigányság és a cigány nyelv iránt. Perényi József egy 1918-as
cikkében – általam fellelhetetlen források alapján – említi, hogy Aranka
György61 író, tudományszervező, a társaság alapítója és titkára maga is fog-
lalkozott a cigányság eredetének, történetének és nyelvének problémáival,
sőt e témakörben egy kéziratos jegyzete is fennmaradt.62
Aranka György szerkesztésében, 1796-ban jelent meg A’ Magyar
Nyelvmívelö Társaság’ munkáinak első darabja című kiadvány, melyben a
társaságban folyó munkálatok mellett az itt csupán tervezett tevékenységek
is említésre kerültek. Aranka ennek 40. oldalán, A’ Magyar Nyelv’ tulaj-
donságairól címet viselő részben az következőket kéri: „a’ Nyelveket értö, és
tudó jó Hazafiak közül, e’ szerént, vagy jobban; egyik a’ Déák, más a’ Görög,
mások a’ Német, Franczia, Tót, Orosz, söt Örmény, Czigány, Nyelveket-is
dolgozzák-ki; és ha nem sajnálják a’ Társaságnak küldjék-bé.”63

szerzője volt az 1795-ös, ún. Debreceni Grammatikának. Részt vett továbbá a magyar
reformátusság által körülbelül egy évszázadig használt 1806-os Énekeskönyv elké-
szítésében is.
60
Townson, Robert: Travels in Hungary with a short account of Vienna in the year 1793,
London, G. G. and J. Robinson, 1797, 248.
61
Aranka György (1737–1817): író, költő és tudományszervező. Zágoni Aranka György
(1705–1767) református lelkész, szuperintendens fia. Filozófiai és jogi tanulmányait
Marosvásárhelyen és Nagyváradon végezte. Marosvásárhelyi királyi táblabíróként
1791-ben tett javaslatot az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság létrehozására; ez lett
végül az első magyar tudós társaság (1793). Társasága, bár fő céljául a magyar nyelv
művelését tűzte ki, végül csupán nyolc évig tartó tevékenysége során a felvilágosodás
szellemében a társadalom- és a természettudományok művelésével és népszerűsítésével
is foglalkozott.
62
Perényi József: Aranka György Magyar Nyelvművelő Társasága, Első közlemény,
Irodalomtörténeti Közlemények, 1918, 14–59.
63
Aranka György (szerk.): A’ Magyar Nyelvmívelö Társaság’ munkáinak első darabja,
Szeben, Hochmeister Márton, 1796, 40.

36
 A kiadványban egy másik helyen, A’ Nyelv’ Tulajdonságairól című fejezet
második, A’ Vezetö Szótskáról (Articulusról) szóló részének egy megjegyzésé-
ben is felmerül a cigány nyelv említése, bár a mai európai cigány nyelvvál-
tozatok alapján úgy tűnik, hogy tévesen. A szerző itteni fejtegetésében, a
deák, azaz a latin nyelv mellett a cigányt hozza fel példaként azon nyelvekre,
amelyekben nincs névelő – avagy az itt használt kifejezéssel „articulus”.64
Ez az állítás azonban csak a latin nyelvre igaz, a cigányra nem.
Lipcsében jelent meg, szintén 1796-ban a nyelvtudós Beregszászi Nagy
Pál65 Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen sprache mit den morgenländischen
(A magyar nyelv hasonlósága a keletiekhez) című könyve, melyben a szerző
számos egyéb nyelv mellett – a munka 128-tól 132-ig terjedő oldalain – a
cigánnyal is foglalkozik. Az itt olvasható cigány nyelvi adatokat, az ezekre
vonatkozó jegyzet szerint maga Szathmári Pap Mihály professzor közölte
Beregszászi Naggyal – értelemszerűen a Vistai Farkas Mihály-féle szójegyzék
alapján. A könyvben egyébként, Michael Farkas alakban az eredeti adat-
közlő neve is szerepel, ami – minden ellenkező értelmű okoskodással éles
ellentétben – azt bizonyítja, hogy végső soron a máig Kolozsvárott őrzött
kézirat volt Beregszászi Nagy közlésének alapja, és nem fordítva.66 Ezt azért
különösen fontos hangsúlyozni, mert Bari Károly 2013-ban megjelent Régi
cigány szótárak és folklór szövegek című munkájának bevezetőjében úgy vé-
lekedett, hogy Farkas Mihály épp Beregszászi Nagy könyvét „felhasználva
készítette a cigány glosszáriumot”.67

64
Aranka i. m., 45.
65
Beregszászi Nagy Pál (1758 k.–1828): Nyelvtudós, nyelvtörténész; Máramaros,
Zemplén és Ugocsa megye táblabírója. Alsóbb fokú iskoláit Beregszászon végezte,
majd Sárospatakon tanult. Rövid ideig Mezőkeresztesen volt iskolaigazgató, majd
1793 táján az erlangeni egyetemre került, ahol a keleti nyelveket és a magyart taní-
totta. 1798-tól Sárospatakon tanított (ugyancsak keleti nyelveket, illetve teológiát).
1800-ban ugyanitt rektorrá választották, de 1803 végén lemondott. Egy darabig
Kazinczy István fia mellett volt nevelő, majd 1806-ban szülőföldjére költözött. Az
1820-as években egy darabig Pest megyében élt. 1801-től a göttingeni tudós társaság
tagja volt. A későbbiekben heterogén nyelvhasonlításnak nevezett irányzat híveként
a magyar és a keleti nyelvek rokonságát hirdette.
66
Paulus Beregszászi: Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen sprache mit den
morgenländischen, Leipzig, Breitkopf und Härtel, 1796, 132.; Vekerdi József: A ma-
gyarországi cigánykutatások története, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem
Néprajzi Tanszék, 1982, 25.
67
Bari Károly (szerk.): Régi cigány szótárak és folklór szövegek I–III. Budapest, Hagyo-
mányok Háza, 2013, 35.

37
 A történeti-összehasonlító nyelvtudomány egyik korai óriásának, tulaj-
donképpeni megteremtőjének tartott református tudós, Gyarmathi Sámuel
(1751–1830) egy kevéssé ismert, 1797 januárjában, Aranka Györgyhöz
írott levelének bizonysága szerint maga Gyarmathi is foglalkozott a cigány
nyelvvel, sőt valamilyen szinten ismerte, s talán beszélte is azt. Gyarmathi
ezen, Göttingenből hazaküldött levelében többek között arról számolt be,
hogy az idős jénai nyelvtudósnál, Christian Wilhelm Büttnernél (1716–1801)
tett látogatásai alatt, különböző nyelvekről való hosszú beszélgetéseik során
gyakran téma volt a cigány nyelv is. Az orvosból lett nyelvészóriás erről egé-
szen pontosan a következőket írta: „Egész éjszaka is kész lett volna beszélni
az öreg nekem; a’ világ véghetetlen Alphabetumairól, és Grammaticájáról,
énis sokat grammatizáltam neki a’ Magyarból, Oláhból, és Tzigányból”.68
Gyarmathi Sámuel 1799-ben megjelent, tudománytörténeti jelentőségű,
s méltán világhírű fő művében, a leginkább csak röviden, Affinitasként
ismert, Affinitas lingvae hvngaricae cvm lingvis fennicae originis grammatice
demonstrata. Nec non vocabvlaria dialectorvm tataricarvm et slavicarvm cvm
hvngarica comparata (A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a
finn eredetű nyelvekkel; továbbá a tatár és a szláv nyelveknek a magyarral ösz-
szehasonlított szójegyzékei) című munkában szintén említésre kerül a cigány
nyelv – valamint a szerző által jól ismert Beregszászi Nagy Pál is.
Gyarmathi elsőként könyve bevezetőjében említi meg barátját, Bereg-
szászi Nagyot, s az általa kutatott számos nyelv (pl. héber, szír, arab, perzsa,
török, kurd, szanszkrit, kalmük, hindusztáni, mandzsu, tatár, kínai, grúz,
román, cseh, német, latin, olasz, francia, albán, rétoromán) között felsorolja
a cigányt is.69
Gyarmathi műve egy későbbi pontján pedig kétszáz nyelv ’Isten’ jelentésű
szavait áttekintve, a cigány nyelv ’Devél’ szava után azt állítja a cigányokról,
hogy „Indiából származnak”, „Európában, Ázsiában és Afrikában élnek”,
nyelvükről pedig – Grellmannak tulajdonítva a felismerést – azt írja le, hogy
a hindusztáni (Indostanica) nyelv egyik dialektusa.70
Azt, hogy Gyarmathi Sámuel nyelvészeti érdeklődése élete későbbi
időszakában is kiterjedt a cigány nyelvre, illetve a cigányságra, egy idősebb
68
Csűry Bálint: Gyarmathi Sámuel levele Göttingából, Magyar Nyelv, 1929, 258–262.
69
Samuel Gyarmathi: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis
grammaticae demonstrata, Gottingae, Typis Joann Christian Dieterich, 1799, 11.
70
Samuel Gyarmathi: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammaticae
demonstrata, Gottingae, Typis Joann Christian Dieterich, 1799, 256.

38
kori műve, az 1816-ban, Bécsben megjelent Vocabularium in quo plurima
hungaricis vocibus consona variarum lingvarum vacabula collegit… című munka
is bizonyítja. E mű – mely egyébként gyakorlatilag egy korai etimológiai
szótár – két cigány vonatkozású érdekességet tartalmaz. Ezek egyike a
’cigány gyermek’-et jelentő magyar ’purdé’ szó, melyet – elsőre talán kissé
meglepő módon – Gyarmathi a ’fúj(ni)’ jelentésű ’phurdel’ cigány ige egyes
szám második személyű, felszólító módú alakjából származtatott.71 Bár a
Gyarmathit követő magyar nyelvtudósok zöme nem látszik elfogadni ezt
az etimológiát, s A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában is az ol-
vasható, hogy a „cigány nyelv hasonló hangzású szavaiból a magyar purdé
nem fejthető meg”,72 személy szerint egészen bizonyos vagyok benne, hogy
helytálló a Vocabulariumban olvasható eredeztetés.73
Több, a tizenkilencedik század elejéről való forrás74 közlései nyomán
tudjuk csupán, hogy 1798-ban, Debrecenben megjelent egy bizonyos, Mol-
nár vezetéknevű szerzőnek egy Specimen Linguae Czingaricae (A cigány
nyelv vázlata) című munkája. A kiadványból azonban – jelen ismereteink
szerint – egyetlen példány sem maradt fenn, így e hajdani mű színvonaláról,
jelentőségéről/jelentéktelenségéről, s pláne esetleges hatásáról ma semmi
bizonyosat nem mondhatunk.75 (Az azonban kétségtelenül figyelemre mél-
tó, hogy e dokumentum megjelenésének helye Debrecen, azaz a magyar
protestantizmus egyik kulturális központja volt.)
Sokkal kevésbé tényleges tudománytörténeti jelentősége, mint jelentő-
ségét messze meghaladó ismertsége miatt e helyen meg kell még említeni
Enessei76 György (1753–1801) Győr megyei földbirtokos, táblabíró, valamint
amatőr történész személyét. Enessei két cigánytárgyú műve, az 1798-ban

71
Gyarmathi Sámuel: Vocabularium in quo plurima hungaricis vocibus consona variarum
linguarum vocabula collegit, S. Gy.: Szótár, melyben sok magyar szókhoz hasonló hangú,
idegen nyelvbeli szókat rendbe szedett… Bécs, Zweck Bertalan, 1816, 63.
72
Benkő Loránd (főszerk.): A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára, 2. kötet,
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970, 313.
73
Egy 1982-ben megjelent írásában Tálos Endre is részletesen és meggyőzően érvelt
Gyarmathi ezen etimológiájának helyes volta mellett. P. Tálos Endre: Purdé, Magyar
Nyelv, 1982, 3, 336–338.
74
Például Johann Christoph Adelung: Mithridates oder allgemeine Sprachenkunde mit dem
Vater unser als Sprachprobe, Erster Teil, Berlin, Vossische, 1806, 243.
75
Vekerdi József: A magyarországi cigánykutatások története, Debrecen, Kossuth Lajos
Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1982, 2.
76
Vezetékneve olykor Enessey formában is előfordul.

39
megjelent, A tzigán nemzetnek igazi eredete és az 1800-as, A tzigán nyelvről
toldalék című munkák színvonalukat tekintve messze alatta maradtak a
kor, valóban említésre méltó, azaz általános ciganisztikai gondolkodásának
– bel- és külföldön egyaránt. Ez azért különösen érdekes, mert miközben
Enessei bizonyíthatóan ismerte – többek között – Heinrich Moritz Gottlieb
Grellman cigányokról szóló könyvét, kora tudományosságát hanyagul sem-
mibe véve mind történeti, mind nyelvészeti tekintetben továbbra is bántóan
naiv, mások által már réges-régen túlhaladott elképzelésekhez ragaszkodott,
illetve saját „kútfőből” is ilyen típusú ötletekkel állt elő. Némi jelentőséget
leginkább csak az ad munkásságának, hogy jelen ismereteink szerint ő
foglalkozott elsőként, önálló, magyar nyelvű műben a cigánysággal.
Az 1798-as, gyakorlatilag ismeretlen, Specimen Linguae Czingaricae című
munkánál is rejtélyesebb Csiba Bonifác – egykori állítólagos komáromi
gvárdián – cigány szótára, melyről egy általam eddig fellelhetetlen, német
nyelvű lap, az egyébként Pesten megjelent, Patriotisches Wochenblatt für
Ungern, egy 1804-es száma adott hírt. Legalábbis egy, a tizenkilencedik
század elején megjelent forrás,77 valamint az ennek közlését átvevő későbbi
szerzők szerint.
József főherceg ez ügyben – látszólag az eredeti, 1804-es lap alapján –
egyrészt azt írta, hogy nevezett szerzetes egy cigány szótáron valóban dol-
gozott, de „a halál félbeszakította munkáját”, majd gyakorlatilag cáfolta is e
történetet, Szmodics János, kutasi és gelsei plébános egy, 1836. április 28-án
a Magyar Tudományos Társaságnak írott levelét idézve.
A későbbiekben majd részletesen ismertetendő Szmodics – akit József
főherceg egyébként következetesen Szmodisnak nevezett – levelében erről
a következőképpen írt: „Kerestettem én Tisztelendő Csiba Sándor (sic), Sz.
Ferentz Szerzetin lévő Atyának, mint Rév Komáromi Residentia Praesidensének,
Czigány szótárát; de azomban ámbár tudós Schwartner Ur emlékezik is erről, a’
maga betses Munkáiban; mégis a’ hozzám küldött, érdemes Atyák feleletiből, az
tetszett ki; hogy az említett Atya tudott ugyan beszélleni czigányúl, de Szótárt
még sem bocsátott ki soha is.” 78
A katolikus közegben keletkezett, Kárpát-medencei cigány nyelvemlé-
kek sorából kiemelkedik a tizenkilencedik század második felében még a
77
Martin von Schwartner: Statistik des Königreichs Ungern, Erster Teil, Ofen, Königl.
Univ, 1809, 156.
78
József főherceg: Czigány nyelvtan, Románo csibákero sziklaribe, Budapest, Magyar
Tudományos Akadémia, 1888, 299.

40
jászóvári prépostság kézirattárában őrzött, csak 1887-ben, József főherceg
által megjelentetett, s leginkább Fundamentum Linguae Zingaricae (A cigány
nyelv alapjai) címen ismert, eredetileg valószínűleg 1806-ban készült kézirat.
Bár ismereteim szerint kellő mélységgel még senki nem kutatta meg
igazán a kérdést, de József főherceg közlése nyomán úgy tartjuk számon,
hogy e mű Koritsnyák Jakab János (1778–1846), premontrei szerzetes, a
jászói konvent egykori könyvtárosának és tanárának, elsődlegesen is okta-
tási célokat szolgáló munkája.79 (József főherceg közlése szerint a jászóvári
prépostság kézirattárában az 1880-as években az 1806-os Fundamentum
Linguae Zingaricae mellett két későbbi, de ennél kevésbé jelentős cigány
vonatkozású kéziratot is őriztek.)
Az önmagában nem túl terjedelmes – eredeti kéziratában 24, 1887-es
nyomtatott formájában pedig 25 lapnyi – dokumentum nagy része egy vi-
szonylag korrekt, bár erősen a latin nyelvtani struktúrákra „ráerőltetett”, mai
fogalmaink szerinti centrális cigány, ezen belül pedig romungró nyelvtan – a
megértést segítő latin megfelelőkkel, olykor magyarázatokkal.
A kézirat külön érdekessége, hogy utolsó részének példaszövegei kö-
zött megtalálható a Tízparancsolat, valamint az Apostoli Hitvallás cigány
fordítása is. Zárószövege pedig egy cigány nyelvű kérelemlevél – minden
magyarázat és bármilyen fordítás nélkül. A levélben egy Lévai György
nevű, kovácsként dolgozó cigány férfi arra kér engedélyt egy néven nem
nevezett szolgabírótól, hogy – mert pusztán a kovácsmunkából nem tud
megélni, – bandájával jövedelemkiegészítésként szabadon zenélhessen.
E levél alapján viszonylag jó okkal feltételezhető, hogy az egyébként Jászó
környéki anyakönyvekből is ismert, azaz valóban létezett Lévai György
lehetett a kézirat készítőjének cigány adatközlője.
Jól példázza a cigányság Kárpát-medencei oktatástörténetére vonatkozó
ismereteink – finoman szólva is – hiányos voltát, Ács Gedeon (1819–1887)
református lelkipásztor 1856-ban papírra vetett visszaemlékezéseinek egy
részlete. Ebben, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után Amerikába
menekült szerző a magyarországi cigányokról szóló leírásának részeként a
következőt is feljegyezte: „Tudós cigányt sohasem láttam, de atyámmal együtt

79
József főherceg (szerk.): Fundamentum Linguae Zingaricae J. J. M. Koritschnyák.
Anno 1806, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1887, 705–731.; József főherceg: Czigány
nyelvtan, Románo csibákero sziklaribe, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,
1888, 303–304.

41
tanult theológiát egy nagyreményű cigány ifjú Debrecenbe s dicséretesen
végezvén a legfelsőbb cursust is…”80
Ennek alapján viszont jó okkal feltételezhető, hogy Ács Gedeon édes-
apjával, Ács Lászlóval (1789–1846) azonos időben, azaz úgy 1810 táján a
Debreceni Református Kollégium teológushallgatói között volt egy – név
szerint pillanatnyilag nem ismert – cigány fiatalember is.
Az 1820-as években második felétől Szmodics János (1786–1846), a Zala
megyei Kutas és Gelse települések plébánosa fejtett ki említésre méltó cigány
nyelvészeti tevékenységet Magyarországon – bár műveinek nagy része máig
kéziratban maradt. Vekerdi József szerint – az olykor Szmodissnak is neve-
zett – plébános tíz füzetben készített részletes nyelvtant, beszélgetésekkel,
valamint cigány–magyar és magyar–cigány szótárakat.81
Cigánytárgyú művei közül Szmodics életében csupán, valószínűleg
1827-es, A’ czigán nyelvnek némelly tulajdonságai több más nyelvekéhez képest
című tanulmány látott napvilágot, 1836-ban, a Tudománytár című folyóirat
9. kötetében.
A ciganisztika hazai kutatói számára is kevéssé ismert – szélesebb kö-
rökről nem is beszélve –, hogy valamikor, vélhetően az 1820-as években
maga Kazinczy Ferenc (1759–1831) is készített egy cigány szógyűjteményt,
melynek eredetije máig a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának
kézirattárában található. Ezen, körülbelül kilencven szóból álló szójegyzé-
ket – a Kramer-féle nyelvemlékkel együtt – Vekerdi József ismertette, egy
1983-as cikkében.
Vekerdi – általam ellenőrizhetetlen, de hihetőnek tűnő – véleménye
szerint a Kazinczy által gyűjtött szavak az ún. szlovák cigány82 nyelvválto-
zatból valók, ami arra utalhat, hogy a gyűjtésre Széphalom környékén, azaz
a történelmi Zemplén vármegye déli részén kerülhetett sor.83
Vekerdi József megítélése szerint a gyűjtött anyag leírása „meglepően
80
Mezey Barna (szerk.): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985,
Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1986, 65.
81
Vekerdi József: A magyarországi cigánykutatások története, Debrecen, Kossuth Lajos
Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1982, 2, 33. – Szmodics szótárait végül Bari
Károly adta ki. Lásd Bari Károly (szerk.): Régi cigány szótárak és folklór szövegek I–III.
Budapest, Hagyományok Háza, 2013, 151–208.
82
E dialektus a vonatkozó szakirodalomban ’szervikó’ néven is gyakorta előfordul.
83
Vekerdi József: Két korai cigány szógyűjtemény Magyarországról, in Németh Mária
(szerk.): Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1981, Budapest, Országos Széchényi
Könyvtár, 1983, 411–414.

42
pontos” – a cigány szavak feljegyzésekor Kazinczy Ferenc még a hehezetes
hangokat is minden esetben helyesen jelölte meg, s egyetlen elírástól elte-
kintve a cigány kifejezések magyar megfelelői is kifogástalanok. Nyelvészeti
vonatkozású érdekesség, hogy az általánosan ismert, ’mese’ jelentésű cigány
’paramiči’ – itt ’paramityi’ –, valamint a mai cigány nyelvváltozatok eseté-
ben teljességgel ismeretlen, ’éjszaka’ jelentésű, ’himera’ szóalakok esetében
Kazinczy Ferenc még ezek görög eredetét is felismerte.84
Hogy a cigány nyelv – s ezzel párhuzamosan a cigányság – iránti érdek-
lődés a tizenkilencedik század első felében nem csupán néhány magasan
képzett tudósra, avagy egyes, különcködésre hajlamos lelkészekre volt jel-
lemző, jól bizonyítja Jakab Elek (1820–1897) történettudós egy 1879 őszén,
a Néptanítók Lapjában publikált visszaemlékezése. Az emlékezés megírá-
sának időszerűséget az adott, hogy megjelenésének esztendejében töltötte
„néptanítósága hatvanadik évét” Tiboldi István (1793–1880) unitárius tanító,
aki pályája kezdetétől, 1819-től egészen 1844-ig a szerző szülőfalujában, a
Marosvásárhelyhez közeli Szentgericén dolgozott. Jakab Elek 1826 és 1829
közötti, kisgyermekkori élményeinek felidézésekor – egy hajdani cigány
osztálytárs említése kapcsán – arról is részletesen ír, hogy tanítójuk, Tiboldi
István beszélte a cigány nyelvet is.85
Az állítás hitelességét még ellenőrizni kell, de megemlítésre méltónak
tartom, hogy Nyisztor Zoltán – forrás és személynév nélküli – állítása szerint
a szigetközi Vének településen az 1840-es években egy letelepedett cigány
ember volt a helyi tanító.86
Az 1849-es évet illetően egy kifejezetten oktatástörténeti érdekességet
kell kiemelni. Egy 1996-os írásában Fehér Katalin hívta fel a figyelmet a
Katholikus Iskolai Lap című, rövid életű pedagógiai hetilap egy 1849. január
16-án megjelent, „Föl népnevelők, a reform mezejére!” című írására. E cikket
Majer István87 katolikus pap, pedagógiai szakíró jegyezte, aki nyomatékkal
hívta fel a falusi tanítók figyelmét arra, hogy a tanyákon élő, iskolába nem járó
gyermekek mellett a cigány gyermekek oktatásáról se feledkezzenek meg.88
84
Vekerdi i. m., 413.
85
Jakab Elek: Tiboldi István, Néptanítók Lapja, 1879. október 15. (413–416.)
86
Nyisztor Zoltán: Bangha Béla élete és műve, Budapest, Pázmány Péter Irodalmi Tár-
saság, 1941, 13.
87
Majer István (1813–1893): teológiai doktor, stagni választott püspök és nagyprépost,
egyházi, pedagógiai író.
88
Fehér Katalin: Egy pedagógiai hetilap 1849-ből, Magyar Könyvszemle, Könyv- és
Sajtótörténeti Folyóirat, 112. évf., 4. sz., 1996, 532–539.

43
 Nem sokkal a tragikusan elbukott szabadságharc után, 1850-ben, Esz-
tergomban jelent meg Ipolysági Balogh János (kb. 1808–1877) cigányprímás
Legelső czigány imádságok, mind a két magyar hazában lévő czigányság számára
című kis nyomtatványa, melyet még ma is sokan az első, cigány nyelvű
szövegeket is tartalmazó magyarországi kiadványnak tartanak. Ez azonban
bizonyosan tévedés, hiszen cigány szöveg – bár viszonylag rövid –, már
Szmodics János 1836-ban megjelent, A’ czigán nyelvnek némelly tulajdonságai
több más nyelvekéhez képest című írásában is olvasható volt.
Ipolysági Balogh János 1876-ban készült, kéziratos magyar–cigány szó-
tára a szerző halála után az őt idős korában anyagilag is támogató József
főherceg birtokába került.89
Eddig elkerülte a kutatók figyelmét, hogy az Országos Széchényi Könyv-
tár kézirattárában Nagy Iván (1824–1898), a tizenkilencedik század egyik
legnagyobb hatású magyarországi történészének hagyatékából is van egy
kéziratos cigány nyelvtan. Ezen, Balassagyarmaton, 1852-ben készült cigány
nyelvtannak a címe Czigány nyelvtan. Romani Cshibjakero Sziklaribe – ami
pedig azért különösen izgalmas, mert e cím erősen hajaz Habsburg József
Károly Lajos, azaz József főherceg 1888-ban megjelent fő művének Románo
Csibákero Sziklaribe címére. József főherceg könyvében viszont semmi nyo-
ma, hogy a mű elkészültekor még életben levő Nagy Iván hasonló című
munkájáról akár a főhercegnek, akár a könyve Irodalmi kalauz című részét
szerkesztő Ponori Thewrewk Emilnek (1838–1917) tudomása lett volna.
A tizenkilencedik század Kárpát-medencei viszonylatban bizonyosan
legjelentősebb, de nemzetközi szinten is a legkiválóbbak közé tartozó ci-
gány nyelvtanát egy kevéssé ismert szerző, Breznyik János (1815–1897), a
selmecbányai evangélikus gimnázium későbbi nagynevű igazgatója írta.
Breznyik 1815-ben a Pest megyei Ikladon született. Gimnáziumi ta-
nulmányait Aszódon, Selmecbányán és Pozsonyban végezte, rövid ideig
Gödön, a Dercsényi családnál nevelősködött, ezt követően pedig a jénai,
majd a hallei egyetem hallgatója volt. 1842-től a selmecbányai evangélikus
gimnáziumban a magyar nyelv és irodalom tanára lett. 1849-ig kétszer
töltötte be a gimnázium igazgatói posztját, a szabadságharc után azonban
megfosztották hivatalától, s a következő néhány évben ismételten nevelőként
volt kénytelen dolgozni. Életének ebben a szakaszában tanult meg cigányul,

89
József főherceg: Czigány nyelvtan, Románo csibákero sziklaribe, Budapest, Magyar
Tudományos Akadémia, 1888, 308.

44
s a – főként Domony, Vácszentlászló, Kóka és Tápiószecső községek terüle-
tén – gyűjtött romungró, azaz magyarcigány anyag alapján ekkor írta meg
A czigány nyelv elemei című nyelvtanát, mely végül a Magyar Tudományos
Akadémia Új Magyar Múzeum című folyóiratának 1852-es évfolyamában,
Bornemisza János álnév alatt jelent meg.90
Mikszáth Kálmán későbbi magyartanárának eme méltatlanul kevéssé
ismert munkája máig a legteljesebb, minden szempontból kitűnő leírása a
mostanra, hazánkban szinte nyom nélkül kihalt kárpáti cigány – más néven
romungró – nyelv egyik hajdani sajátos dialektusának.
Breznyik János 1858-ban igazgatóként térhetett vissza Selmecbányára, és
1889-ig vezette egykori gimnáziumát. Számos egyéb műve mellett megírta
A selmecbányai Ágost. hitv. evang. egyház és Lyceum történetét, melynek első
kötete 1883-ban, míg a második 1889-ben jelent meg Selmecbányán.91
A tizenkilencedik század hetvenes-nyolcvanas éveitől, elsődlegesen is a
Habsburg-család ún. magyar ágához tartozó József főherceg, József nádor
és Mária Dorottya württembergi hercegnő fia anyagi támogatásának és
szervező munkájának köszönhetően, nemzetközileg is figyelemre méltó
ciganisztikai tevékenység92 bontakozott ki Magyarországon.
E korszak hagyományosan legnevesebb(nek tartott) magyarországi ci-
gánykutatói – a nyelvészi képzettségű (?) és a cigány nyelvet is valamelyest
ismerő főherceg mellett – Wlislocki Henrik és Herrmann Antal voltak.
Ők hárman írták a Pallas Nagy Lexikona (1893) „Cigányok” címszavának
mellékletét (József főherceg A cigánynyelv grammatikája; Wlislocki Henrik
A cigányok életmódja, szokásai és hiedelmei; Herrmann Antal pedig A cigányok
népköltészete és zenéje című fejezeteket).
József főherceg köre 1887 és 1907 között egy részben érdekes, részben
értékes szakfolyóiratot is kiadott, Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn cím-
mel, melynek különszámai a Mitteilungen zur Zigeunerkunde címet viselték.
E folyóirat munkatársai voltak többek között: Bartalus István (1821–1899),

90
Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2003,
36–39.
91
Csáky i. m., 9.
92
Ennek közvetlen előzményei jelenleg még tisztázatlanok, ugyanakkor talán megem-
lítésre méltó Herrmann Antal azon közlése, mely szerint az 1870-es évek elején a
kolozsvári egyetemen maga Brassai Sámuel (1800–1897) is tartott a cigány nyelvről
szóló előadásokat. Lásd Hermann Antal: József főherczeg könyve, Románo csibákero
sziklaribe, azaz: Czigány nyelvbeli tudomány, V. Vasárnapi Újság, 1888, 323–325.

45
Herman Ottó (1835–1914), Katona Lajos (1862–1910), Kálmány Lajos
(1852–1919), Munkácsi Bernát (1860–1937) és Vikár Béla (1859–1945).93
Habsburg József Károly Lajos főherceg (1833–1905) legjelentősebb
– avagy pontosabban legterjedelmesebb – műve az 1888-ban, Budapesten,
a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, Czigány nyelvtan.
Románo csibákero sziklaribe című munka, melynek nagyobbik része (1–218) a
Magyarországon és közvetlen környékén beszélt cigány nyelvjárások legel-
ső tudományos értékű(nek szánt) ismertetése. Saját egy-másfél évtizeddel
korábbi véleményemmel is szembehelyezkedve mindinkább azt gondolom,
hogy e mű első részének nyelvtudományi jelentőségét – sajnálatos, de igen
jellemző módon – hagyományosan messze el szokás túlozni. Nyelvi-, nyelv-
tudományi szempontokat – s a cigány nyelvről való ismereteinket – komolyan
véve nem lehet egyet nem érteni Tálos Endre nyelvtudós véleményével, aki
szerint József főherceg cigány nyelvtanának csak kuriózumgyűjtők számára
van némi értéke.94
A mű második, Irodalmi kalauz címet viselő – Ponori Thewrewk Emil
által szerkesztett – része (219–377), ugyan nem egyenletes színvonalú, de
saját kora szintjén mégis egészen figyelemre méltóan korrekt összefoglalása
a cigányságról szóló, 1888 előtt megjelent, történeti, néprajzi, nyelvészeti
és egyéb (szak)irodalmaknak. (Ezen Irodalmi kalauzt a cigánysággal, s a
cigánysággal kapcsolatos tudományos gondolkodás fejlődésével valóban
elmélyülten foglalkozni szándékozó filológusok napjainkban sem nélkü-
lözhetik.)
Tudományosnak szánt tevékenységén túl a főherceg különböző birtokain
vándorcigányok letelepítésével kísérletezett, gyermekeiknek külön iskolát
alapított, de ezen kísérletei – minden igyekezete ellenére – végül kudarcot
vallottak.95
1885-ben József főherceg költségén jelent meg a Tolna megyei Pakson
egy kevéssé ismert szerző, bizonyos Győrff y Endre Magyar és czigány szótár.
Czigányúl mondva vakeriben című magyarcigány szótára.
Ugyancsak József főherceg támogatásával jelent meg 1886-ban – a cigány

93
Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia (rövid vázlat), Budapest, Ka-
posvár, ELTE BTK, CSVMTF, 1995, 99–100.; Vekerdi József: A cigány népmese,
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974, 42.
94
Tálos Endre: Általános cigány vonatkozású nyelvészeti kiadványok (válogatott) annotált
bibliográfiája v.5, Kézirat. (2007.01.31), 25.
95
Prónai i. m., 100.

46
nevén, Fardiként is ismert – oláhcigány szerző, Nagyidai Sztojka Ferenc
(1855–1927) Ő császári és magyar királyi fensége József főherceg magyar- és
czigány-nyelv gyök-szótára. Románé áláva. Iskolai és utazási használatra című
munkája, mely az első Magyarországon nyomtatásban megjelent oláhcigány
szótár. A főherceg barátjaként is ismert Sztojka művének függelékében egy
népköltési válogatás mellett, Sztojka minősíthetetlen színvonalú saját írásai
is helyet kaptak. (E szótár az első kiadás után négy évvel, 1890-ben Pakson
is megjelent.)
Sztojka Ferenc a hagyományos vélekedés szerint Uszódon96 született,
keresztelési bejegyzése 1855. március 12-i dátummal a szentbenedeki (ma
Dunaszentbenedek) katolikus anyakönyvben található. Szülei – az állító-
lag nem sokkal korábban letelepedett – idősebb Sztojka József és Kozák
Borbála voltak. Szinnyei József – bizonytalan hitelességű – adatai szerint
Sztojka Ferenc középiskolát, majd katonaiskolát végzett, és 1878-ban részt
vett Bosznia-Hercegovina okkupációjában mint a 38. számú kecskeméti
(„Mollináry”) gyalogezred altisztje. Bár Szinnyei azt is állítja, hogy Sztojka
már a 1870-es években is publikált különböző sajtóorgánumokban verseket,
ilyesmire egyelőre nem találtam bizonyítékot.
Sztojka Ferenc József főherceggel való kapcsolatának első jele, az az
1885 novemberi rövid tudósítás, mely szerint a főherceg „saját költségén
adja ki Sztojka Ferenc uszódi honvéd altiszt magyar–cigány-szótárát és
hozzácsatolt költeményeit”.97
Több, 1892-es sajtóhír szól róla, hogy amikor ez év tavaszától József
főherceg az ún. Bánkúti pusztán – Nagykamarás melletti birtokán – próbált
letelepíteni és dohánymunkásként alkalmazni cigányokat, Sztojka Ferencet
tette meg ezek vezetőjének.
A hol költőként, nyelvészként, hol pedig földbirtokosként és lókeres-
kedőként emlegetett Nagyidai Sztojka Ferenc – főnemesi pártfogóját több
mint húsz évvel túlélve – 1929. január 13-án, 74 éves korában halt meg
Uszódon; ez alkalommal foglalkozásaként az anyakönyvbe a „vésnök mester”
kifejezés került be.
József főherceg valószínűleg legnevesebb munkatársa, a brassói születésű,
s leginkább néprajzkutatónak tartott Heinrich von Wlislocki, azaz Wlislocki
Henrik (1856–1907) volt, aki kolozsvári egyetemi tanulmányainak befejezése

96
Uszód plébániáját 1870-ben alapították, anyakönyvei az 1871-es évvel kezdődnek.
97
Fővárosi Lapok, 1885. november 22.

47
után, az 1870-es évek végén kezdett cigánykutatással foglalkozni. Életének
körülbelül tíz esztendejét – legalábbis saját egykori állításais szerint – főként
erdélyi és olykor délvidéki vándorcigányok társaságában, velük vándorolva,
nagyrészt mesék, népi szövegek és néphagyományok gyűjtésének szentelve
töltötte. Kutatásainak, gyűjtőútjainak eredményeit 1881-től kezdte publi-
kálni, magyar és német nyelven.
Wlislocki legfontosabb cigánytárgyú munkái az 1884-es Die Sprache der
transsilvanischen Zigeuner. Grammatik, Wörterbuch, valamint két összefoglaló
jellegű műve, az 1890-es Vom Wandernden Zigeunervolke. Bilder aus dem
Leben der siebenbürger Zigeuner. Geschichtliches, ethnologisches, Sprache und
Poesie és az 1892-es Aus dem inneren Leben der Zigeuner című könyvek.98
Wlislocki tevékenységének megítélése szélsőségesen ellentmondásos,
nevezték „gonosztevő áltudósnak”, s „az eddig élt legnagyobb cigánykuta-
tónak” is.99 Történeti és néprajzi közléseinek hitelességét többször ellen-
őrizve, sajnálatos módon mindinkább úgy vélem, hogy e két állítás közül az
elsőnek lehet lényegesen több köze a valósághoz.100 Munkásságának legfőbb
jelentősége – leginkább a kortárs kulturális antropológia némely művelője
szerint azonban – mégis abban áll, hogy ő volt az első, aki a cigánykutatás-
ban alkalmazta a résztvevő megfigyelés módszerét, s e módszerrel addig
elképzelhetetlen mélységű betekintést nyert cigány közösségek életébe.101
A jelentős néprajzkutatónak viszont máig jogosan számító, és ugyancsak
brassói születésű Herrmann Antal (1851–1926) az 1880-as évek közepén
Wlislockitól102 kezdett cigányul tanulni, majd Erdély letelepült és sátoros
cigányainak tanulmányozására indult. Cigánytárgyú kutatásainak legfonto-
sabbjai a népköltészet, a népdalok és a hiedelemvilág feltárására irányultak.103

98
Prónai i. m., 108.
99
Prónai i. m., 57.
100
Wlisloczkiról alkotott ezen, nagyon negatív véleményem a magyarázata annak is, hogy
látszólag a témába/témákba vágó, önálló műveit nem válogattam be a kiadványba.
101
Prónai i. m., 100.
102
Mindkettejük germanisztika professzora Meltzl Hugó (1846–1908) volt, az „erdélyi
cigány népköltészet felfedezője”, aki maga is gyűjtött és tett közkinccsé 1878-as,
Jile Romane című könyvében cigány népballadákat. Meltzl Wlislocki és Herrmann
indulásában játszott esetleges szerepének feltárása – ismereteim szerint – még várat
magára.
103
Bódi Zsuzsanna: Herrmann Antal és a hazai cigány kutatás, in Bódi Zsuzsanna
(szerk.): Tanulmányok Herrmann Antal emlékére, Budapest, Magyar Néprajzi Társaság,
(Cigány Néprajzi Tanulmányok 8.), 1999, 72–86.

48
 Herrmann legfontosabb cigánytárgyú műve A Magyarországban 1893.
Január 31-én végrehajtott Czigány összeírás eredményei (Statisztikai Közlemé-
nyek, 1895) című munka, amely az Országos Magyar Királyi Statisztikai
Hivatal összeírásának tudományos értékű feldolgozása.104 Hermann Antal
cigányokkal foglalkozó írásainak teljes körű számbavételét Bódi Zsuzsanna
végezte el.105
A cigánykutatás Herrmann életművének csak egy – viszonylag kis – része
volt. Szervező tevékenysége – többek között – fontos szerepet játszott még
a néprajztudomány magyarországi önállósulásában, és a modern erdélyi
néprajzi kutatások, gyűjtések megindításában is. Tudósi, tudományszerve-
zői tevékenységének részletes ismertetése A cigány néprajzi tanulmányok 8.
kötetének tanulmányaiban olvasható (Tanulmányok Herrmann Antal emlékére.
Szerkesztette: Bódi Zsuzsanna. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság. 1999).

Miközben bátran kijelenthető, hogy mai fogalmaink szerinti cigánymisszió

már jóval korábban folyt hazánk egykori területén, minthogy ez a vélhetően
a német ‚Zigeuner Mission‘ mintájára megalkotott kifejezés magyarul lejegy-
zésre került volna, az is kijelenthető, hogy a témakör jelenlegi feltártsága
mellett botorság lenne nagyívű kijelentéseket tenni különböző felekezeteink,
történelmi egyházaink cigányokhoz, cigánysághoz való elmúlt évszázadokbeli
„általános” viszonyulásáról.
A cigány népesség iránti egyházi érdeklődést, felelősséget a tizenki-
lencedik század második felében és végén továbbra is az jellemezte, ami a
korábbi évszázadokban, nevezetesen hogy nem vált el élesen a más közös-
ségek, néprétegek, illetve általánosságban más társadalmi csoportok felé
megnyilvánuló egyházi szolgálattól. Ennek belátásához épp elég az ekkori
évtizedekből fennmaradt anyakönyvekbe belenézni – bátran mondhatjuk,
hogy felekezetektől függetlenül. Jelen kötet néhány szemelvénye – gondolok
itt különösen a Varga János (1810–1872) tiszaújlaki református lelkipásztor
és a Boltizsár Ágoston (1832–1884) gajari plébános haláláról szóló tudó-
sításokra – pedig már azt is egészen egyértelművé teszi, hogy történelmi
egyházaink lelkipásztorai közül számosan különböző fertőző betegségek,

104
Bódi i. m., 75.
105
Bódi Zsuzsanna: Herrmann Antal cigány kutatásai, in Bódi Zsuzsanna (szerk.):
Tanulmányok Herrmann Antal emlékére, Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, (Cigány
Néprajzi Tanulmányok 8.), 1999, 87–103.

49
járványok dühöngése idején sem riadtak el attól, hogy cigány híveik között
szolgáljanak.
Ami a későbbiekben – s ily módon egészen máig hatóan – azt az érzetet
keltette, hogy a cigányság kimarad/kimaradt a különböző keresztyén egyhá-
zak látó- és/vagy érdeklődési teréből, az a hazai cigány népesség legkisebb,
ugyanakkor messze legproblematikusabb alcsoportjait jelentő, különböző
kóborcigány kisközösségekhez köthető, ezek megélhetési statégiái által
felvetett közigazgatási és közegészségügyi problémahalmaz, az úgynevezett
„kóborcigánykérdés”106 volt. (E problémakört a kor közigazgatási- és sajtó-
nyelve némi következetlenséggel nevezte továbbá rövidebben cigányügynek,
illetve cigánykérdésnek is.)
Jelen kötet szűken vett témáinál maradva a továbbiakban néhány olyan
jelenségre és folyamatra szeretném felhívni a figyelmet, melyek ez idáig
elkerülni látszottak a kutatók érdeklődését.
Valószínűleg fontos tanulságokkal járó potenciális kutatási téma le-
hetne egy, a tizenkilencedik század közepétől bizonyosan kimutatható,
majd ennek utolsó évtizedeitől a megfelelő forrásokat áttekintve pedig már
egészen szembeötlő folyamat. E folyamat lényege abban foglalható össze,
hogy ekkortájt mind több, elsősorban városi, cigányzenész családokból
származó gyermek került be az ország számos pontján gimnáziumokba,
majd ezek egy része továbbtanulva különböző értelmiségi pályákra lépett.
Ezen témakör célzatos kutatása nélkül is bátran nevesíthetők e kor olyan,
bizonyosan cigány származású diplomásai, mint a tornatanárból az 1880-as
évekre az ország egyik legnevesebb táncmesterévé lett Herczenberger József
(1830–1918), az 1876-ban Kalocsán tanítói diplomát szerző – s családne-
vét később Bácskaira változtató –, eredetileg valószínűleg bajai kötődésű
Kolompár István (1856 k.–?), a váci születésű Pozsár Endre (1856–1930)
és a Bajáról származó Vajda Ottó (1868–1939) katolikus papok, vagy még
mindig messze a teljesség igénye nélkül említve személyeket olyan jogászok,
mint Herczenberger Dezső (1863–?), Murka Lajos (1864–1921) vagy Farkas
László (1879–1956).107

106
A kifejezett(en) cigányok felé irányuló egyházi szolgálat, azaz az önállósult ci-
gánymisszió létrejötte, kialakulása egyébként nemzetközi szinten is elsődlegesen
a vándorló/kóborló, mobil cigány közösségekre, csoportokra való „rácsodálkozás”
következménye.
107
Landauer Attila: Cigány származású értelmiségiek a Kárpát-medencében (1867–1945),
Kézirat, 2015.

50
 A huszadik század első évtizedeinek hazai cigánymissziójában kiemelten
fontos hely illeti meg a Bethánia Szövetséget – annak ellenére is, hogy a
tagjai által végzett ez irányú szolgálat tényleges hatásában azonban nem
csupán feltáratlan, de lényegileg szinte teljesen feledésbe merült. A Bethánia
eddig név szerint is azonosított „cigánymissziósai” közül kiemelendő az
élete jelentős részét Piliscsabán leélő Koltai Józsefné Csoma Krisztina
(1880–1960), aki nem csupán a mai Piliscsaba-Klotildligeti Református
Templom telkének adományozója volt, de évtizedekig végzett missziói
szolgálata mellett kárpáti cigány nyelvre fordította a teljes Újszövetséget.
(A második világháború idején befejezett fordítása azonban – jelen isme-
reteink szerint – elveszett vagy kallódik.)
Szintén célzatosan feltárandó külön kutatási téma kellene legyen a kisebb
hazai protestáns egyházak, felekezetek és a cigányság kapcsolata. Amint
azt jelen kötet is bizonyítja, például a Magyarországi Baptista Egyház hívei
között már a tizenkilencedik században is bizonyosan előfordultak cigány,
illetve részben cigány származású emberek. A Magyarországi Metodista
Egyház cigánymissziós szolgálatának gyökerei pedig minimum az 1920-as
évektől számíthatók.108
Tudomásom szerint eddig teljes mértékben kutatatlan témakör továbbá a
különböző csoportos cigány esküvők jelensége, illetve általánosságban azon
törekvések története is, amelyekkel részben egyházi, részben világi hatósá-
gaink a „vadházasságok” felszámolását igyekeztek elősegíteni. A jelenség
az 1870-es évek elejétől már bizonyosan dokumentálható, és végigkíséri
az Osztrák–Magyar Monarchia, majd a Horthy-korszak teljes időszakát.
E csoportos esküvők szervezésében – elsősorban sajtóforrások alapján re-
konstruálhatóan – eleinte, azaz az 1870-es évektől főként egyházi szolgálatte-
vők jártak elöl, majd már a huszadik század első évtizedeitől világi személyek
és hatóságok, egészségügyi, szociális szervek, szervezetek és egyesületek,
sőt alkalmanként rendvédelmi testületek is közreműködtek ezen események
előkészítése és lebonyolítása során. Külön érdekesség, hogy gyakorta adott
korszak neves személyei, kifejezetten ismert emberei támogatták anyagilag
az ilyen eseményeket, vagy vállalták el például a tanú szerepét egy-egy cso-
portos cigány esküvőn. Lásd például a jelen kötetben említett 1940. áprilisi,
108
Khaled A. László: A magyarországi metodizmus története 1920 és 1948 között, Egy
vallási alternatíva esélyei Trianontól a fordulat évéig, Pécs, Pécsi Tudományegyetem
Bölcsészettudomány Kar, Interdiszciplináris Doktori Iskola Újkortörténeti Program,
2011, 108.

51
poroszlói cigány esküvőt, melynek alkalmával tizenkilenc, korábban egyházi
és világi szertartás nélkül együtt élő cigány pár kelt törvényesen egybe, s az
egyik esküvői tanú Graefl Károly (1885–?), helybeli földbirtokos, Horthy
Paula (1863–1906) fia, azaz Horthy Miklós kormányzó unokaöccse volt.

52
 A közölt szövegekről és a szövegközlésről

A Kárpát-medencei cigány népesség korai történetét kutatva a szerzők leg-

többjének figyelmét hagyományosan elkerülni látszik a különböző egykori
cigány csoportok, kisközösségek és a térség történelmi egyházai közötti
érintkezések problémaköre. Az e témát övező kutatói érdektelenség, illetve
hallgatás annak fényében különösen érdekes, hogy számos, elsődlegesen is az
utóbbi száz-százötven évben nyomtatásban megjelent forrásközlés, forrásfel-
dolgozás, valamint szórványközlések, szórványadatok sora, illetve mindezeken
túlmenően további nem kevés – bár erősen vegyes színvonalú – tanulmány is
tartalmaz a Kárpát-medence területén élt cigányok és a keresztyén egyházak,
vallási közösségek közös történetére, kapcsolataik jellegére vonatkozó, szak-
szerű feldolgozásra méltó adatokat, már a tizenhatodik századtól kezdődően.
Éspedig olyan adatokat, amelyek megfelelő kontextusba helyezve és kellő
színvonalon, a félremagyarázás szándéka nélkül értelmezve nem egyszerűen
történeti, társadalomtörténeti vagy éppen kultúrtörténeti érdekességeket
jelentenének, hanem kifejezetten értékes ismeretekkel gazdagítanák, illetve
gazdagíthatnák (!) mind az egyházaink történetére vonatkozó, mind pedig
a cigány népesség történetét és egykori helyzetét illető ismereteinket.
Jelen, eredetileg oktatási háttéranyagnak szánt – és korábbi, lényegesen
rövidebb verzióit illetően így is használt – szöveggyűjtemény összeállításakori
elsődleges célom a hazai cigány népesség és a történelmi egyházak közös
történetére irányuló kutatások megkezdésének ösztönzése és pillanatnyi
lehetőségeimhez, ismereteimhez mért támogatása volt. Illetve ennél szeré-
nyebben – és talán némileg korrektebben is – eredetileg csupán annyi, hogy
munkám által valamelyest árnyalódhasson az a rendkívül differenciálatlan
és rendkívül káros vélekedés, mely szerint a Kárpát-medence történelmi
egyházai – s ezeknek részeként az egyházak oktatási rendszerei – az elmúlt
évszázadokban semmiféle érdeklődést, semmiféle felelősséget ne mutattak

53
volna a cigányság, pontosabban az adott történelmi-társadalmi környezetben
cigánynak tekintett/számító embercsoportok és személyek iránt.
Esetleges félreértéseket, félremagyarázásokat elkerülendő nyomatékosan
szeretném hangsúlyozni, hogy a jelen kötetben olvasható hosszabb-rövidebb
írások, cikkek, tanulmányok s egyéb dokumentumok összegyűjtése, kiválasz-
tása, majd a közlésre valóban méltónak, alkalmasnak ítélt anyag összeállítása
során nem egyfajta egyházi, egyháztörténeti „dicső múlt” hajszolása – pláne
megteremtésének szándéka – vezetett, hanem egy hitem és meggyőződé-
sem szerinti őszinte kutatói érdeklődés, valamint egy képességeimhez és
felkészültségemhez mért szakmaiság.
„Az ég madarainak saját fészkük van…” Adalékok a Kárpát-medencei cigány
népesség iskoláztatásának és a keresztyén egyházakkal való kapcsolatainak történe-
téhez (1567–1953) című forráskiadvánnyal lényegileg három, mai fogalmaink
szerint különböző, de történetileg egymástól hosszú időn át elválaszthatatlan
témakör ismeretéhez igyekeztem nyújtani megismerésre, végiggondolásra és
esetleges további feldolgozásra méltó adalékokat, (1) a cigány népesség iránti
egyházi felelősség, (2) a cigányság iránti tudományos érdeklődés, valamint
(3) a cigányok oktatásának, oktatástörténetének problémaköréhez. Az első-
ként közölt szöveg a Magyarországi Református Egyház 1567-es debreceni
zsinatának a cigány gyermekek megkeresztelésére vonatkozó részlete, míg
az utolsó az 1953-ban felszámolt, illegális Keresztény Magyar Néppárt egy
röplapja. Az e két dokumentum közötti közel négy évszázad történéseinek,
folyamatainak tendenciáit további több mint 260 hosszabb-rövidebb forrás
segíti megismerni és megérteni.
A közölt források jelentős része – az idő előrehaladtával mindinkább
növekvő súllyal – időszaki kiadványokból való, illetve kimondottan sajtó-
közlemény. A szövegek nyelvezete kis mértékben javított, elsődlegesen is
az egyértelmű elírások, következetlenségek, nyomdahibák kerültek bennük
javításra, nagyszámú archaizmusaikat azonban nem gyomláltam ki.
A kötet használatát jegyzetanyag és személynévmutató segíti. Mivel
azonban a közölt írások egy jelentős része eleve tartalmazott lábjegyzeteket,
az ezektől való egyértelmű megkülönböztethetőség kedvéért a jelen kiadás-
hoz készült lábjegyzetek mindegyike a szerkesztő szögletes zárójelben levő
monogramjával került megjelölésre. Az egészen kisszámú, esetleges főszö-
vegbeli szögletes zárójeles részletek ugyancsak a szerkesztőtől származnak.
Különösen is az életrajziszócikk-jellegű lábjegyzeteket illetően hangsú-
lyoznom kell, hogy a vonatkozó szakirodalomban – vagy épp csak online

54
forrásokban – tévesen élő, tévesen öröklődő adatoktól való esetleges eltéré-
sekre külön nem hívom fel a figyelmet. Azaz, konkrét példákon jelezve, nem
érdekel, hogy hányszor és kik írták le rosszul, mondjuk Ipolysági Balogh
János, Zavaros István születésének vagy Pongrácz Lajos halálának időpontját.
Ha korabeli hiteles(nek tűnő) kéziratos forrásokban (pl. anyakönyv) vagy
nyomtatott anyagban (pl. egykorú sajtóközlemény, gyászjelentés) egy-egy
adat a látszólag megszokottól eltérően szerepelt, ezt fogadtam el megbíz-
hatónak, s vettem ily módon át.
A kötetbe került cigány nyelvű szövegeket, szövegrészleteket minden
esetben az eredeti közlés vagy forrás írásmódjával, helyesírásával, betűhíven
közlöm, s az általánosan ismert szövegekhez – például Miatyánk, Tízpa-
rancsolat, Apostoli Hitvallás – külön magyar fordítást nem mellékelek.
Ugyancsak hangsúlyoznom kell, hogy a cigánysággal kapcsolatos tu-
dományos és ismeretterjesztő gondolkodás hagyományosan színvonaltalan
voltából fakadóan a közölt írásokban is igen sok a tudományosnak szánt,
de valójában téves, illetve pontatlan állítás. Ezek kigyomlálása, javítása
jelen kötet jegyzetanyagának a sokszorosára duzzasztásával járt volna, de
egyébként sem szerepelt a céljaim között.

55
 Irodalom

Adelung, Johann Christoph: Mithridates oder allgemeine Sprachenkunde mit dem Vater unser als
Sprachprobe, Erster Teil, Berlin, Vossische, 1806.
Aranka György (szerk.): A’ Magyar Nyelvmívelö Társaság’ munkáinak első darabja, Szeben,
Hochmeister Márton, 1796.
Augustini Ab Hortis Sámuel: A magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és
életmódjáról, valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről (1775–76), Budapest, Gödöl-
lő, Györffy István Néprajzi Egyesület, Magyar Néprajzi Társaság, Szent István Egyetem
Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, 2009.
Balassa Iván: Sárospatak történeti helyrajza, XVI–XX. század, Miskolc, Sárospatak, Borsod-
Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, 1994.
Bana József: A vándorcigányok letelepítése, építkezése a 18. század közepétől a 20. század köze-
péig, in Cseri Miklós (szerk.): A Kisalföld népi építészete, A Győrött 1993. május 24–25-én
megrendezett konferencia anyaga, Szentendre, Győr, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus
János Múzeum, 1994, 309–328.
Bari Károly (szerk.): Régi cigány szótárak és folklór szövegek I–III. Budapest, Hagyományok
Háza, 2013.
Benkő Loránd (főszerk.): A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára I–III. Budapest, Aka-
démiai Kiadó, 1967–76. (=TESz; I. kötet – 1967; II. kötet – 1970; III. kötet – 1976)
Beregszászi, Paulus: Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen sprache mit den morgenländischen,
Leipzig, Breitkopf und Härtel, 1796.
Bódi Zsuzsanna: Herrmann Antal és a hazai cigány kutatás, in Bódi Zsuzsanna (szerk.): Tanul-
mányok Herrmann Antal emlékére, Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, (Cigány Néprajzi
Tanulmányok 8.), 1999, 72–86.
Bódi Zsuzsanna: Herrmann Antal cigány kutatásai, in Bódi Zsuzsanna (szerk.): Tanulmányok
Herrmann Antal emlékére, Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, (Cigány Néprajzi Tanul-
mányok 8.), 1999, 87–103.

56
Bura László (közread.): Szatmári diákok 1610–1852, Szeged, József Attila Tudományegyetem,
1994.
Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd (összeáll.): A hunyad-zarándi református egyházközségek
történeti katasztere, I. 1686–1807, Algyógy–Haró, Kolozsvár, Kolozsvári Református Teológiai
Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszék, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, 2003.
Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd (összeáll.): A hunyad-zarándi református egyházközségek
történeti katasztere, II. 1686–1807, Hátszeg–Marosillye, Kolozsvár, Kolozsvári Református
Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszék, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár,
2005.
Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd (összeáll.): A hunyad-zarándi református egyházköz-
ségek történeti katasztere, III. 1686–1807, Marosnémeti–Zejkfalva, Kolozsvár, Kolozsvári
Református Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszék, Erdélyi Református
Gyűjtőlevéltár, 2007.
Buzogány Dezső – Ősz Sándor Előd (összeáll.): A Hunyad-Zarándi Református Egyházmegye
Parciális Zsinatainak végzései, 1686–1718, 1810–1815, Kolozsvári Református Teológiai
Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszék, Erdélyi Református Egyházkerület Központi
Gyűjtőlevéltár, 2007.
Concilia Emil: Magyar egyházi írók csarnoka, Magyar Sion, 1877, 679–687.
Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2003.
Csorba Dávid: A magyar református hitmélyítő irodalom Debrecenben (1657–1711), Debrecen,
PhD-értekezés, 2003.
Csűry Bálint: Gyarmathi Sámuel levele Göttingából, Magyar Nyelv, 1929, 258–262.
d’Huisseau, Isaac: La Discipline Des Eglises Reformées de France. Ov, L’ordre par leqvel elles sont
conduites & gouuernées, Simon Pelloutier, 1653.
Fazekas Csaba: Protestáns megújulási mozgalom és szektaügy a XVIII. századi Szabolcs vár-
megyében, in Történelmi tanulmányok, Miskolc, 1999, 120–144.
Fehér Katalin: Egy pedagógiai hetilap 1849-ből, Magyar Könyvszemle, Könyv- és Sajtótörténeti
Folyóirat, 1996, 112. évf., 4. sz., 532–539.
Fehér Katalin: II. József közép- és felsőoktatáspolitikája a korabeli sajtó tükrében, Magyar
Könyvszemle, 1998, 336–352.
Fejér, Georgius: Codex diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis, Tomvs sextvs, Volvmen I.
Budae, Typis typogr. Regiae vniversitatis vngaricae, 1830.
Gyarmathi, Samuel: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammaticae
demonstrata, Gottingae, Typis Joann Christian Dieterich, 1799.
Gyarmathi Sámuel: Vocabularium in quo plurima hungaricis vocibus consona variarum linguarum
vocabula collegit, S. Gy.: Szótár, melyben sok magyar szókhoz hasonló hangú, idegen nyelvbeli
szókat rendbe szedett… Bécs, Zweck Bertalan, 1816.

57
Gyetvai Gellért – Rajki Zoltán: Cigánymissziós mozgalmak hatása Magyarországon, Békés,
Cigány Módszertani és Kutató Központ, 2014.
Gyulai Éva: A sárospataki jezsuiták és a hegyaljai plébániák a 17. század második felében,
in Szabó Irén (szerk.): Katolikus megújulás Északkelet-Magyarországon, Művelődéstörté-
neti konferencia a jezsuita rend sárospataki megtelepedésének 350. évfordulója alkalmából,
Sárospatak, 2013. október 3–4. Sárospatak, Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, 2014,
110–146.
Hellebrandt Árpád: A franekeri egyetemen tanult magyarok, Második közlemény, Magyar
Történelmi Tár, 1886, 792–800.
Hermann Antal: József főherczeg könyve, Románo csibákero sziklaribe, azaz: Czigány nyelvbeli
tudomány, V. Vasárnapi Újság, 1888, 323–325.
Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1960.
Istvanfi, Nicolaus: Historiarum de rebus Vngaricis libri XXXIV, Coloniae Agrippinae, Antonius
Hieratius, 1622.
Jakab Elek: Tiboldi István, Néptanítók Lapja, 1879. október 15. (413–416.)
Jakó Zsigmond – Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, Kriterion, 1979.
Jánosi Gyula: Barokk hitélet Magyarországon a XVIII. század közepén a jezsuiták működése nyo-
mán, Pannonhalma, 1935.
Jároli József (szerk.): Újkígyós mindennapjai a 19. század első felében, Gyula, Békés Megyei
Levéltár, 1991.
József főherceg (szerk.): Fundamentum Linguae Zingaricae J. J. M. Koritschnyák. Anno 1806,
Egyetemes Philologiai Közlöny, 1887, 705–731.
József főherceg: Czigány nyelvtan, Románo csibákero sziklaribe, Budapest, Magyar Tudományos
Akadémia, 1888.
Karacs Zsigmond: Földesi cigány családtörténetek, in Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.): A cigány
kultúra történeti és történeti kutatása a Kárpát-medencében, Budapest – Gödöllő, MNT – SZIE
GTK, 2010. 249–278.
Kardos Ferenc: „Veszedelmes habok között látszatik életünk forogni”, Források a zalai cigányság 18.
századi történetéhez, Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 2008.
Kelpius, Martinus: Natales Saxonum Transsylvaniae… Lipsiae, Brandius, 1684.
Khaled A. László: A magyarországi metodizmus története 1920 és 1948 között, Egy vallási alterna-
tíva esélyei Trianontól a fordulat évéig, Pécs, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudomány
Kar, Interdiszciplináris Doktori Iskola Újkortörténeti Program, 2011.
Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Budapest, Magyaror-
szági Protestáns Egylet, 1881.
Kolumbán Vilmos József (összeáll.): A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere,

58
 Kolozsvár, Kolozsvári Református Teológiai Intézet Protestáns Egyháztörténeti Tanszék,
Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, 2007.
Kool, Anne-Marie: Az Úr csodásan működik, A magyar protestáns külmissziói mozgalom (1756–
1951), I. kötet, Budapest, Harmat, Protestáns Missziói Tanulmányi Intézet, 1995.
Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába, II. 1711–1825. Buda-
pest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1954.
Landauer Attila: Utak és problémák a magyarországi cigánykutatásban, in Nagy Attila – Péterfi
Rita (szerk.): A feladatra készülni kell, A cigányság kulturális beilleszkedése és a közkönyvtár,
Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Gondolat Kiadó, 2004, 13–46.
Landauer Attila: A magyar protestáns egyházak korai évszázadai és a cigányság, Credo, 2011,
4, 32–38.
Landauer Attila: Cigány származású értelmiségiek a Kárpát-medencében (1867–1945), Kézirat,
2015.
M. Antalóczy Ildikó: A debreceni városi bíróság szervezete és működési rendje a XVIII. század-
ban, in Radics Kálmán (szerk): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXV. 1998, 5–22.
Makkai László (szerk.): Erdély öröksége, Erdélyi emlékírók Erdélyről VII, Budapest, Franklin
Társulat, 1941.
Máté Mihály: A poszotyi, Ethnographia, 2001, 1–2, 181–190.
Máté Mihály: A colári cigányok kutatása, in Cserti Csapó Tibor (szerk.): „Tízéves a romológia”,
PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék konferenciája, Konferenciakötet, 2007.
november 23. Pécs, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Neveléstudományi
Intézet, Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2008, 127–134.
Máté Mihály: Házalókereskedő cigányok: colárik a Dél-Dunántúlon, in Szuhay Péter (szerk.):
Távolodó világaink, „A cigány–magyar együttélés” változatai, Budapest, Magyar Néprajzi
Társaság, 2013, 157–177.
Mezey Barna (szerk.): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985, Budapest,
Kossuth Könyvkiadó, 1986.
Molnár Antal: Az udvarhelyi jezsuita Missio Siculica kezdetei az 1650-es években, Magyar
Egyháztörténeti Vázlatok, Regnum, 1994, 6. évf., 3–4, 71–89.
Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában, Kaposvár, Csokonai Vitéz
Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke, 1998.
Nagy Pál: „Kicsinségemben elszakattam”: Cigány közösség, szocializáció és gyermeksors Ma-
gyarországon a 16–19. században. Educatio, 1999, 2, 320–338.
Nagy Pál: Cigány csoportok és az együttélési modellek változásai a Kárpát-medencében a 15–20.
században, in Miklósi László (szerk.): Romák a történelemtanításban, Történelemtanárok
17. Országos Konferenciája 2007. október 13–14. Budapest, Történelem Tanárok Egylete,
2008, 35–50.

59
Nagy Pál: Ki beszél itt cigány történelemről? in Cserti Csapó Tibor (szerk.): Alapirodalmak a
hazai cigány/roma népességre vonatkozó társadalomtörténet, társadalomismeret oktatásához, Pécs,
Pécsi Tudományegyetem BTK NTI Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, 2015, 50–127.
Nyisztor Zoltán: Bangha Béla élete és műve, Budapest, Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1941.
Ősz Sándor Előd: Mócvidéki reformátusok, Református mócok? Adalékok a Zaránd vidéki
reformátusság 17–18. századi történetéhez, Református Szemle, 2007, 4, 881–897.
P. Tálos Endre: Purdé, Magyar Nyelv, 1982, 3, 336–338.
Perényi József: Aranka György Magyar Nyelvművelő Társasága, Első közlemény, Irodalomtör-
téneti Közlemények, 1918, 14–59.
Péterffy, Carolus: Sacra concilia ecclesiae romano-catholicae in regno Hungariae celebrata ab anno
Christi MXVI. usque ad annum MDCCXV, Accedunt regum Hungariae, et sedis apostolicae
legatorum constitutiones ecclesiasticae, Ex mss. potissimum eruit collegit, illustravit. Posonii:
Typ. Haeredum Royerianorum, 1741–1742.
Póczik Szilveszter: Cigányok és idegenek, Társadalmi és kriminológiai tanulmányok, Miskolc,
Felsőmagyarország Kiadó, 1999.
Pótor Imre: Tanulmányok egyházunk múltjáról, Vásárosnamény, 2002.
Pott, August Friedrich: Die Zigeuner in Europa und Asien: Ethnographisch-linguistische
Untersuchung, vornehmlich ihrer Herkunft und Sprache, nach gedruckten und ungedruckten
Quellen, Einleitung und Grammatik, Halle, Heynemann, 1844.
Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia (rövid vázlat), Budapest, Kaposvár, ELTE
BTK, CSVMTF, 1995.
Rácz István: Egyház és társadalom, A Debreceni Tractus vagyona és gazdálkodása a 18–19. század
fordulóján, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2002.
Rácz István: Párbér-adó a debreceni egyházmegye eklézsiáiban, in Kujbusné Mecsei Éva
(szerk.): Thesaurus Solemnis, Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh
Istvánt, Debrecen, Nyíregyháza, Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Szabolcs-Szatmár-Bereg
Megyei Levéltár, 2002, 99–112.
S. Sárdi Margit (kiad.): Hermányi Dienes József szépprózai munkái, Budapest, Akadémiai Kiadó,
Balassi Kiadó, 1992.
Schwartner, Martin von: Statistik des Königreichs Ungern, Erster Teil, Ofen, Königl. Univ, 1809.
Szabadi István: A protestáns tudományosság és a cigánykutatás kezdetei, Szathmári Pap Mihály
cigány szójegyzéke, Könyv és könyvtár, 17. 1994, 141–155.
Szalai Andrea: Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség, in Bart-
ha Csilla (szerk.): Cigány nyelvek és közösségek a Kárpát-medencében, Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 2007, 20–51.
Szalánszki Edit (közread.): Sajószentpéteri István: Ördög szára-bordája, „…a Dohányozás meg-

60
 töretése az Isten beszédének Pörölye által, hét prédikációkban foglalva”, Tiszalök, (1712–1713),
L’Harmattan; PTE BTK Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszék, 2008.
Szelestei N. László: 18. századi tudós-világ III.: Kollár Ádám, Tersztyánszky Dániel és a
magyarországi tudós társaság ügye (1763–1776), in Németh Mária (szerk.): Az Országos
Széchényi Könyvtár Évkönyve 1981, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1983, 414–447.
Szelestei N. László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon
1690–1790, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1989.
Szvorényi, Michael: Synopsis critico-historica decretorum synodalium pro ecclesia hungaro-catholica,
Vesprim, Clara Szammer Vidua, 1807.
Tálos Endre: Általános cigány vonatkozású nyelvészeti kiadványok (válogatott) annotált bibliográ-
fiája v.5, Kézirat. (2007.01.31)
Thury Etele (szerk.): Magyar protestáns egyháztörténeti adattár, VII. Évfolyam, Budapest, Magyar
Protestáns Irodalmi Társaság, 1908.
Tímár Kálmán: Egyiptomi feketék, Magyar Nyelv, 1935, 191.
Tímár Kálmán: Az érsekújvári Kir. Kat. Tanítóképző Intézet története, Kalocsa, Árpád Rt, 1938.
Toldy Ferenc: Egy kis deák krónika 1601–1613, Magyar Történelmi Tár, VI. Kötet, Pest, Magyar
Tudományos Akadémia, 1859, 260–262.
Toldy Ferenc: Corpus Grammaticorum Linguae Hungaricae veterum: A régi magyar nyelvészek
Erdősitől Tsétsiig, Pest, Eggenberger Ferdinánd, 1866.
Tonk Sándor (bev., köz.): A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653–1848, Szeged,
József Attila Tudományegyetem, 1994.
Townson, Robert: Travels in Hungary with a short account of Vienna in the year 1793. London,
G. G. and J. Robinson, 1797.
Török István: Czigány togatus, Erdélyi Múzeum, 1896, 13. kötet, I. füzet, 42–43.
Vekerdi József: A cigány népmese, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.
Vekerdi József: A magyarországi cigánykutatások története, Debrecen, Kossuth Lajos Tudomány-
egyetem Néprajzi Tanszék, 1982.
Vekerdi József: Két korai cigány szógyűjtemény Magyarországról, in Németh Mária (szerk.):
Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1981, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár,
1983, 411–414.

61
 Rövidítések jegyzéke

ágost. hitvall. – ágostai hitvallású m. – 1. magyar; 2. méltóságos

ciszt. – ciszterci mélt. – méltóságos
cz. – cím, című. okl. – okleveles
eszt. cz. k. – esztergomi címzetes kanonok P – pengő.
fill. – fillér p. o. – példának okáért
FMKE – Felvidéki Magyar Közművelődési ref. – református
Egyesület róm. kat. – római katolikus
főt. – főtisztelendő, főtiszteletű t. – törvény
ft. – 1. főtisztelendő; 2. forint t. cz. – törvénycikk
gr. n. egy. – görög nem egyesült T. L. – Tanodai Lapok
h. – helyettes, helyettesítő Takpénztár – takarékpénztár
i. h. – ideiglenes helyettesítő theol. – teológiai
K – korona tiszt. – tisztelendő, tiszteletes
kat. – katolikus tvszék – törvényszék
ker. – keresztyén/keresztény ú. m. – úgy mint
KIE – Keresztyén Ifjúsági Egyesület udv. – udvari
kor. – korona vmegye – vármegye

62
SZÖVEGKÖZLÉSEK
 1
Részlet a debreceni zsinat cikkelyeiből1 (1567)

In Kiss Áron (szerk.) (1881): A XVI. században tartott magyar református

zsinatok végzései, Budapest, Magyarországi Protestáns Egylet, 584.

XLV. cikk. Minden kor és nemzetbeli embereket, kik az egyháznak fel-

ajánltatnak, be kell venni.
Hogy minden korbeli embereket, kisdedeket, nagyobbakat, kik még nin-
csenek megkeresztelve, minden teremtményeket, azaz minden embereket,
minden korból tanítani és megkeresztelni kell, a sz. írás parancsolja. Mát. 18.
Azért mi is az egyháznak ajánlkozó, a tudományt és vallást bevevőket, akik
nem ebek és nem malacok, tanítani és megkeresztelni tartozunk. Márk. 16.
A cigányokat és hasonló hitehagyókat, kik az igaz vallás alapja nélkül
szűkölködnek nem kell bocsátani a keresztségre és az úrvacsorához.
Akik pedig megvetik az isten igéjét és a keresztyén vallás alapját, s az
isten beszédét hallgatni sem akarják, azoknak a keresztség és úrvacsora
sákramentomát sem szolgáltatjuk ki, minők sok cigányok és hasonló hit-
tagadók. „Ne adjátok azt a mi szent az ebeknek.” Ezeknek összeesketésétől
is eltiltjuk a lelkészeket.

1
Ismereteim szerint történelmi egyházaink közül a Magyarországi Evangélikus Egyház
az 1603-as murányi zsinatán, a Magyar Katolikus Egyház pedig az 1629-ben tartott
(második) nagyszombati zsinat alkalmával tárgyalta először a cigányokhoz való
viszonyulás kérdéseit, problémáit. A hozott döntések mindkét esetben az itt idézett
református zsinati határozatokra emlékeztettek, bár a katolikusok rendelkezései
lényegesen távolságtartóbbak, bizalmatlanabbak voltak. [L. A.]

65
 2
Részlet a Felső-magyarországi cikkekből (1595)

In Kiss Áron (szerk.) (1881): A XVI. században tartott magyar református

zsinatok végzései, Budapest, Magyarországi Protestáns Egylet, 713.

XIV. A sákramentomok és tisztességes temetés kiktől megtagadandók.

Elhatároztuk, hogy akik az isten igéjét és a keresztyén vallás alapigazságait
megvetik, sőt még csak az úri imát s magát az apostoli hitformát sem is-
merik, az istent megvetik, aminők sok cigányok és a hasonló elvetemültek:
azoknak, mint a keresztyén hittől idegeneknek, a keresztség és úrvacsora
sákramentomait is meg kell tagadni. Sőt ha meghalnak is, nem kell őket
tisztességes temetéssel eltakarítani: „mert a mi szent, azt nem kell az ebeknek
adni, sem pedig a gyöngyöt a disznóknak odavetni”.

3
Részlet a borsod-gömör-kishonti cikkekből (16. század vége)

In Kiss Áron (szerk.) (1881): A XVI. században tartott magyar református

zsinatok végzései, Budapest, Magyarországi Protestáns Egylet, 730.

XXVIII. Az ige megvetőit, a szent beszédek és sákramentomok elhanyagolóit,

kiváltképpen az Úrvacsora visszautasítóit ki kell közösíteni és a tisztességes
temetéstől meg kell fosztani: Mert semmi közössége nincs a világosságnak a
setétséggel. 2. Kor. 6. 1. Kor. 11. És a mi szent, azt nem kell az ebeknek adni.
Mát. 1. Hanem: Hadd temessék el – úgymond az üdvözítő – a halottak az ő
halottjaikat, te pedig kövess engemet. Luk. 9. 60. Mát. 8. 22.
A cigányoknak pedig vagy a moréknak, mivel az igét és sákramentomokat
megvetik, megtiltjuk, hogy egyik sákramentomot sem kell mindaddig kiszolgál-
tatni, míg csak megtérésöket be nem bizonyítják.

66
 4
Révay Péter2 turóci főispán ajánlólevele
Gáspár vajda és népe számára (1608)

In Benda Kálmán (közl.) (1971): Révay Péter ajánlólevele Gáspár vajda és

népe számára 1608-ból, ford. Kenéz Győző, Ethnographia, 3, 425–426.

Révay Péter, Turóc vármegye örökös főispánja, ő szent császári felsége ta-
nácsosa stb., mindazoknak, akik e levelünket olvasni és hallani fogják, le-
gyenek bármilyen állapotú és rangú emberek is, együttesen és külön-külön
üdvözletünket, és akiket megillet szolgálatunk ajánlását is. Az ég madarainak
saját fészkük van, a rókáknak is saját vermük,3 a farkasoknak is búvóhelyük,
és minden egyes állatfajta jól tudja, hol van otthona, csakis ama szegény
egyiptomi nemzet, melyet köznyelven cigányságnak neveznek – nem lehet
bizonyosan tudni azt, hogy miért, ámbár széltében-hosszában beszélnek
róla –, talán ama kegyetlen fáraó zsarnoksága miatt, avagy talán azért, mert
az istenek így rendelték, ősi hagyománya szerint a szántóföldeken, a mező-
kön, a városokon kívül, csakis rongyosra kopott sátrai alá húzódva éli már
megszokott keserves életét; és ugyanennek a nemzetségnek öregje, fiatalja,
gyereke és csecsemője ezzel együtt megtanulta azt is, hogy a házfalakon
kívül viselje el a záporesőt, a fagyos hideget és a rekkenő forróságot egy-
aránt, nemkülönben azt is, hogy ne legyen e földön semmiféle öröksége,
ne kívánkozzék városokba, várakba, mezővárosokba, ne húzódjék királyi
oltalom alá, hanem mindig bizonytalan településeiről ide-oda elbolyongva,
mit sem tudva a gazdagságról, semmiféle célratörő igyekezetet nem is is-
merve, csak egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra élve, csak úgy, az
Isten szabad ege alatt keresse meg kétkezi munkájával élelmét s ruházatát.
Ezért én, ki úgy vélem, hogy ez a nemzetség méltó az irgalomra, kérlek
benneteket, s közületek kit-kit külön is, az enyéimnek pedig meghagyom,
2
Révay Péter (1568–1622): evangélikus főnemes; Turóc vármegyei főispán, koronaőr.
[L. A.]
3
A mondat első része a Lukács Evangélium egy részletének (9:58) reminiszcenciája.
Valószínűleg nem haszontalan megjegyezni, hogy a hazánkban fennmaradt, cigá-
nyoknak adott menlevelek, oklevelek közül épp egy protestáns főnemestől származó
dokumentumban olvasható elsőként egy, a Bibliából származó fordulat. Az ugyancsak
evangélikus Thurzó György (1567–1616) nádor 1616-ban, Ferenc vajda és cigányai
számára kiadott menlevele – egészen egyértelműen – az itt is olvasható Révay Péter-
féle szöveg ismeretében, annak alapján készült (Nagy 1998, 130). [L. A.]

67
hogy ha bármikor ennek az egyiptomi nemzetségnek valamely csapata, de
különösképpen e levél felmutatója, Gáspár vajda a neki alárendelt és az ő
vezetése alatt vitézkedő (így) cigányokkal, ideértve gyerekeiket, családjukat
s javaikat is, odaérkeznék földjeitekre, birtoktartozékaitokra, uradalmaitokba
vagy uradalmatokba, szíveskedjetek, az enyéim pedig legyenek kötelesek
nekik az engedélyt megadni arra, hogy ők alsóvárosaitokban, rétjeiteken és
földjeiteken letelepedhessenek, sátraikat fölverhessék, és kovácsmesterségüket
derekasan gyakorolhassák, és védelmezzétek meg őket mindazoktól, akik
bántani akarnák őket. Egyebekben Uraságtoknak boldog, jó életet kívánok.
Ezt a levelet elolvasása után vissza, kell adni felmutatójának. Kelt Holics
várában, szeptember havának 9. napján, az Úr 1608. esztendejében.

5
Részletek Hermányi Dienes József4 NAGYENYEDI DEMOCRITUS című
művéből5 (17–18. század)

In Hermányi Dienes József szépprózai munkái, sajtó alá rendezte, az előszót

és a jegyzeteket írta S. Sárdi Margit, Budapest, Akadémiai Kiadó – Balas-
si Kiadó, 1992, 210–211, 451.

Ez a’ Kolo’svári István6 jó Déák, ’Sido nyelvet tanult, és jó Cartésiánus vala; de

sok esztendőkig éppen csak az Euclides Elementumin tölté el az idöt annyira,
hogy azalatt két vagy három aetásbeli Déák takaradnék ki a’ Collégiumból
minden Filo’sofia nélkül. Végre felindula az Ifiúság, ’s rá izenének Professor
Kolo’svárira, hogy Filo’sofiát is és ’Sido nyelvet tanitson; mert még semmi
hasznát nem mutatta ennyi időre is Euclidesnek. – Fogá azért magát, és az
ifiúság ellen (majd) egy Óráig tartó Invectiva Orátiot’ monda: végre pedig
szollitá Dávid Grausert7 /:e’ Belényes mellől Vaskó nevü falutskából való
4
Hermányi Dienes József (1699–1763): református lelkész, író. [L. A.]
5
Az első részlet eseménysora 1690 körülre datálható – s a történet vélhető átadója
a szerző édesapja, Hermányi Dienes Péter esperes lehetett –, a másodikban leírt
keresztelésre pedig 1760 körül kerülhetett sor. [L. A.]
6
Kolozsvári István, olykor Kolosvári (1649–1717): református lelkész, a Nagyenyedi
Református Kollégium tanára. [L. A.]
7
Grausser Dávid, később Belényesi (1670 körül–1715 után): református lelkész;
pillanatnyi ismereteink szerint világviszonylatban is az első, bizonyítottan cigány
származású értelmiségi. Személyéről a Nagyenyedi Református Kollégium matricula

68
Czigány vala; de Belényesi nevü Enyedi nemes ember nevelte vala fel, ’s
taníttatván Deákká lett vala:/ ehez bizik vala a’ Professor, hogy mások felett
értené a’ Mathésist, ’s ez előállván a’ fekete Tábláhóz a’ lineola, Cirkalom és
Kréta mellé kiváná a’ Professor hogy demonstrálná ezt ’s ezt a’ Propositiot.
Dávid pedig jó iró ’s picturáhóz értő ember lévén, ira Crétával a’ Táblára egy
nagy virágot sokatska idő alatt és forditá végre a’ Professor felé, a’ ki monda:
Quid hoc est Domine Grauser? Ő pedig monda: Deus novit Clar(issime) Domine!
’s itt lön vége az Euclides tanításnak. –
Vaskoi pedig, vagy Belényesi Dávid Grauser lön Közép Ajtai Mesterré
a’ Tőkőlyi világban, ’s minthogy a’ Templom tele vala a’ népnek házi por-
tékájával, a’ Templom előtt menyen vala véghez a’ Cultus ’s Czigány Dávid
maga készít vala új és bolond ’Soltárokat, míg némely jó emberek észre
vevék vánitássát. (…) nóha soha rá nem vehetik vala hogy Czigányúl szólna,
hanem az én atyám egy néhány szókat tudván azon nyelven, részeg kórába
megszollitá Dávidot; ’s hát Dávid Czigány úgy beszél follyvást mint egy
Czigány Démos(thenes).

Gróf Ifiabb Kemény László8 Plébánussá lévén Magyar Országon bé <vén>

jővén Erdelybe Méltoságos Szűléinek Udvarlására; és mikor Bükkősön
volna, egy jobbágy Pápista Czigány, igen kéré a’ Praelátus Urat, hogy maga
keresztelné meg az ö Gyermekét ’s vállalá vontatva: parancsola azért, hogy
maga keresztelné meg úgyan; de a’ Follyoson állanának meg a’ Gyermekkel
Czigány Uraimék, minekútánna tehát benn a’ Vizet szórta ’s szentelte volna
’s keresztezte volna sat. kinyitá az ajtót, és kezével a’ Kannát kinyújtván

studiosoruma mellett főként Hermányi Dienes József (1699–1763) írásaiból, valamint

a közelmúltban Ősz Sándor Előd által feltárt és publikált, 1700 és 1715 közötti
Hunyad-Zaránd megyei parciális zsinati jegyzőkönyvekből ismerünk adatokat.
1687. október 3-án szubskribált Nagyenyeden, ahol neve „David Grausser, alias
Vaskohi”, származása pedig „ciganus” alakban került rögzítésre. Az 1690-es években
Gyéresszentkirályon, valamint Középajtán volt iskolamester. Lelkészi pályájának
töredékesen ismert adatai szerint 1700-ban Ribice, Brád és Kristyor településeken
szolgált, majd – másfél évtized elteltével – 1715-ben a Kendeffi-család udvari papja
volt, Malomvíz településen. [L. A.]
8
Kemény László (?–1787): katolikus pap, kanonok, főesperes. 1745-től a bécsi
Pazmaneumban, 1750 és 1754 között pedig a római Collegium Germanicum et
Hungaricumban tanult. 1756-tól Nyitraegerszegen lett plébános, később esztergomi
kanonok (1763–72), tornai (1772–77), nógrádi (1777–83), majd élete utolsó éveiben
nyitrai főesperes volt. [L. A.]

69
megőnté a’ Purdét ’s elbocsátá a’ Czigányokat. Illyen Szentségesen mene
véghez a’ Sacramentum. – Láttam magam is azt az Urat. Ur inkább mint Pap.

6
A szomajomi cigányok Somogy vármegyéhez intézett
instanciája (1774)

In Nagy Pál (1999): „Kicsinségemben elszakattam”: Cigány közös-

ség, szocializáció és gyermeksors Magyarországon a 16–19. században,
Educatio, 2, 320–338, (333).9

Tekintetes Nemes Vármegye.

Mivel Fölséges Aszonyunk kegyelmes Rendelése az; hogy mi Uj Polgárok
a mi Gyermekeinket Isteni félelemben, és keresztényi tudományban hiven
oktattassuk; azért ezen üdvösséges és kegyelmes Parantsolatyát Eö Fölségé-
nek akarván mentül elöbb bé tellesittenni, alazatossan Instálunk Tekintetes,
Nemes Vármegyének kegyes szine elött, hogy mi hozzánk leg közelebb levö
Puszta Korpádi Helységben leg frisebben érkezett Eö Fölségenek Kegyel-
mes Rendelése szerint a Pápista Mester számára mennél elöbb Iskola Ház
epittetnek, és Mester bé hozattatnék, hogy mi is Magzatinkat Isteni féle-
lemben és Keresztényi tudományban nevelyvén a közönséges Jonak hasznára
lehetnénk; mely üdvöseges Rendeléset örökös hála ado igaz, buzgosságal
ohajtván meg halunk.
Tekintetes Nemes Vármegyének
Örökös engedelmes Jobbagyi
Szomajomi Uj Polgarság

9
A zárójelben levő szám az idézett rész eredeti közleménybeli helyére utal. [L. A.]

70
 7
Részletek Augustini Ab Hortis Sámuel,10
1775–76-os cikksorozatából

In Deáky Zita – Nagy Pál (szerk.) (2009): Augustini Ab Hortis Sámuel: A

magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és életmódjáról,
valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről (1775–76), ford. Magyar
László András, Budapest–Gödöllő, Györffy István Néprajzi Egyesület –
Magyar Néprajzi Társaság – Szent István Egyetem Gazdaság- és Társa-
dalomtudományi Kar, 245–266.

A cigányok vallásáról

A cigányoknak sem Magyarországon, sem pedig Erdélyben különálló vallá-

suk nincs, errefelé az ország szokását követik, illetve azokét a népekét, akik
közt laknak és élnek. Mivel azonban e nép minden cselekedetében és egész
gondolkodásmódjában felszínes és állhatatlan, könnyen elgondolható, e
tekintetben is mennyire bízhatunk bennük. Erdélyben korábban nagyrészt
a görögkeleti vallásban éltek,11 sőt manapság is azok, akik szász területeken
tartózkodnak oláh pópákra bízzák gyermekeik megkeresztelését, és évente
egyszer tőlük veszik az Úrvacsorát, a nagyszebeni cigányokat kivéve, akik
már korábban felhagytak az oláh szertartással és a katolikus egyházhoz
csatlakoztak, de még nekik is – mivel számuk arrafelé igen nagy – saját al-
pópáik vannak. A magyarok és a székelyek közt részben a református, részben
a római katolikus vallást követik. Magyarországra eredetileg kétség kívül
ugyancsak a görögkeleti vallást hozták magukkal,12 mára azonban a zömük
vagy a katolikus, vagy pedig az egyik vagy másik protestáns egyház híve.
10
Augustini Ab Hortis Sámuel (1729–1792): evangélikus lelkész; természettudós.
Liptószentmiklóson született, alapfokú tanulmányait Kakaslomnicon és Poprádon
végezte, lőcsei és besztercebányai gimnáziumi tanulmányok után Eperjesen tanult
jogot, majd az 1750-es évek elejétől Wittenbergben, Greifswaldban, utóbb pedig
Berlinben hallgatott teológiát. 1757-es hazatérése után néhány évig a késmárki evangé-
likus gimnázium rektorhelyettese volt, majd 1761-től egészen haláláig Szepesszombat
evangélikus lelkészeként szolgált. [L. A.]
11
Toppeltinus: Origines. VI. fejezet, 55. oldal. „Nálunk avval kérkednek, hogy keresz-
tények, s általában a görögkeleti vallást követik”.
12
Lásd erről véleményünket az V. évfolyam, XXIX. számában, a 231. oldalon.

71
 Ez hát vallásuk külsődleges képe, ami azonban a belsőt illeti, a tudomány
és az tudatosság épp úgy hiányzik belőle, mint az isteni tanok és előírások
igaz átérzése és átélése. Többségük sem az egyik, sem a másik vallást nem
szívből követi, hanem, mint azt Tollius állította róluk a maga korában:13
„Látszólag görögkeleti vallásúak, ám csak azért, mert keresztény uralom
és fennhatóság alatt élnek, valójában és igaziból azonban nem egyebek
pogányoknál, vagy ahogy mondani szokták róluk, vallástalanok.”
Nem azért kereszteltetik meg gyermekeiket – amint azt vallási fogalmaik
alapján könnyen megállapíthatjuk –, mert ezt az isteni rendelkezést mélyen
tisztelik, vagy mert lelkük üdvözülése miatt aggódnak, hanem csupán puszta
utánzásból és megszokásból, vagy éppenséggel avval a vétkes szándékkal,
hogy a szokásos komapénzt ezáltal megkaphassák. Ezért avval gyanúsítják
őket – sőt egyesek ténylegesen be is vádolták már őket ilyesmivel14 – hogy
éppen avégett szoktak újszülött gyermekeikkel egyik faluból a másikba ván-
dorolni, hogy aljas nyereségvágyból a keresztelőt annyiszor ismételhessék,
ahányszor nem átallják. Hogy ezt az arcátlanságot legalábbis kezdetben és
más országokban valóban elkövették, az nem csupán Ahasverus Fritschius
lábjegyzetben idézett tanúságából derül ki, hanem az 1661-es szász közbiz-
tonsági rendeletből is (II. Titulus, 4. §), amelyben e veszélynek a következő
rendelettel veszik elejét: „Gyermekeiket – mármint a cigányokét – csupán
azon a helyen lehet megkeresztelni, ahol születtek, és ha ez biztosan tudható”.
Manapság, mikor már e nép keresztény hitét jobban kiismerte az ember,
s a papság a hasonló esetekben a kellő elővigyázatossággal és óvatossággal
jár el, ilyesféle csalást többé nem tudnak oly könnyen végrehajtani. Azt is a
13
Iacobus Tollius: Epistulae itinerariae. V. levél, 20. oldal: „Görögkeletinek tettetik
magukat, mert keresztény uralom alatt élnek, egyébként azonban pogányok, avagy,
ahogy általában mondani szokták vallástalanok, még bálványaik sincsenek, igaz, egy
istenséget tisztelnek, ám azt is barbár rítus alapján.”
14
Ahasverus Fritschius: Diatribe de Zingarorum origine. III. rész. „Noha, mint arra
Cranzius alapján már felhívtuk a figyelmet, a cigányok körében semmilyen vagy
csak igen halvány nyomát lelhetni a keresztény vallásosságnak, miközben szoká-
sos módjukon bekóborolják vidékeinket, csecsemőiket gyakran el szokták vinni
megkeresztelni a papokhoz. Ám joggal kérdezhető, hogy erre irányuló kérésüknek
biztos és nyugodt lélekkel helyt adhatunk-e? Attól tarthatunk ugyanis, hogy mint
a Megváltó (Máté, 5. fejezet) is mondja, hogy a szentséget esetleg kutyák elé vetjük
ilyenkor – akikhez ezek a csavargók igencsak hasonlók – hiszen példák sora tanúsítja,
hogy az üdvösségnek ezt a szentségét aljas módon azért szokták alázattal kérni, hogy
a keresztelő alkalmával valamilyen komapénzt kaphassanak, aztán ha megkapták,
elvetemült módon megismétlik a keresztelőt.”

72
szemükre szokták hányni – amint néhány szerző írja – hogy gyermekeiket
a kocsmákban szokták megkereszteltetni. Maga Toppeltinus is ezt állítja
az erdélyi cigányokkal kapcsolatban.15 Ez azonban talán puszta félreértés,
és olyan vád, amely azon alapul, hogy keresztelő alkalmával a cigányok a
gyermek keresztszüleit és a keresztkomákat a kocsmában szokták meg-
vendégelni, amint azt már fentebb elbeszéltük.16 Mégis megfoghatatlan,
hogy egy efféle vétket és visszaélést hogyan engedélyezhetnek szabadon és
nyilvánosan egy keresztény államban. Ám bárhogyan is álljon a dolog, e
nép egész viselkedésében mégis csak kevés jó szándékot és még kevesebb
tiszteletet fedezhetünk föl az értelem és az isteni kinyilatkoztatás előírásai
iránt. A vallással szembeni közömbösségüket, sőt bizonyos megvetésüket
viszont nem csak gyermekeik nevelésével – akiket sem imádkozásra, sem
egyéb istenes cselekményre és szolgálatra nem szoktatnak – és még annál
is inkább kicsapongó életmódjukkal árulják el napnál világosabban, hanem
avval is hogy gyakran ejtenek ki istentelen, sőt káromló szavakat, ha az ember
hitbéli kérdésekről faggatja őket, és efféle témákról tárgyal velük. Toppeltinus
számol be17 egy olyan eseményről, amely erre vonatkozóan világos bizonyí-
tékul szolgálhat. Elmondja ugyanis, hogy egy cigány egyszer elhatározta,
hogy fiát iskolába íratja, a fiút – különleges engedéllyel – föl is vették, s el is
kezdte tanulni a tudományokat, sőt bennük előre is haladt. De mit történt?
Váratlanul elhunyt a reményteljes tanuló, és e szerencsétlenség nem csak
nemzete reményeit oszlatta szét, hanem szüleinek is hatalmas döbbenetet és
fájdalmat okozott. Mihelyt az ifjú kiadta lelkét, összegyűlt néhány cigány, és
a tanácshoz és a papsághoz fordult, azért folyamodva, hogy rokonukért, aki
mint tanuló hunyt el, szokott és tisztességest gyászszertartást tarthassanak.
Ez alkalomból a papok feltették nekik a kérdést: „Hisznek-e abban, hogy
az imént elhunyt az Utolsó Ítéletkor feltámad?” A válasz erre az volt, hogy
„Nahát, elég különös ötlet azt hinni, hogy egy hulla, egy élettelen test újra
életre támad és megint talpra áll! Szerintünk ugyanúgy nem támad az már
föl, mint az a ló, amelyiknek ma húztuk le a bőrét.”
Így gondolkodik hát e nép zöme a vallásról, és ilyenek azok a fogalmaik,
amelyeket a kinyilatkoztatott igazságokról vallanak. Csupán elvétve akad
köztük, aki mind a szentségek ismeretében és a róluk való gondolkodás
15
Toppeltinus: Origines. VI. fejezet, 56. oldal „Gyermekeiket a kocsmákban avatják
szentségeikbe, amit vétkesen keresztelőnek neveznek.”
16
Lásd az előző V. évfolyam XXX. számát.
17
I. m. 55. oldaltól.

73
módjában, mind pedig erkölcsében és vallási buzgalmában a többiektől
némileg különbözik. Azok pedig, akik legalább hagyják, hogy efféle dol-
gokról beszéljen nekik az ember, egykedvűen, rajta való elgondolkodás és
meghatódás nélkül, sőt ellenszenvvel és kelletlenül hallgatják végig, minden
jó szándékú figyelmeztetést semmibe vesznek, és mit sem hajlandók törődni
lelkük jövendő sorsával az örökkévalóságban, hiszen szinte sosem gondolnak
ilyesmire, és még csak nem is hisznek semmit az egészből. Ritkán látni őket
a templomban – ezért mondják az erdélyi románok, hogy „Szalonnából épült
a templomuk és a kutyák felfalták”. Ráadásul az igazság az, hogy jelenlegi
állapotukban jelenlétük nem is lenne túl kívánatos a szent gyülekezeteken,
hiszen még e szent helyeken is többet foglalkoznának csalással és lopkodás-
sal, mint lelki épülésükkel, mocskos ruházatuk pedig már első pillantásra
is undorral és iszonyattal tölthetné el a többi hívőt. Ugyan miként ájtatos-
kodhatna bárki nyugodt lélekkel olyan helyen, ahol az a veszély fenyegeti,
hogy olyasfajta alakokkal kell közösködnie, akiktől egy pillanatig nem lehet
biztonságban, és állandóan attól tarthat, hogy a tarsolyából zsebkendőjének,
erszényének, vagy egyéb holmijának lába kél. Ügyelnünk kell arra is, ne-
hogy ezeknek az embereknek éppen azért támadjon kedvük templomi javak
és szent tárgyak eltulajdonítására, mert erre zavartalan alkalmuk nyílik.
A cigányok vallási élete tehát mindmáig ekképpen fest.

A cigány nyelvről

Azt, hogy a cigányoknak olyan különálló nyelvük van, amelyet egyetlen más
európai nemzet sem beszél, vagy ért, nem csupán a szerzők zöme figyelte
meg és tudta már régóta, hanem maga a tapasztalat is mind a mai napig vilá-
gosan bizonyítja. Mindmáig olyan nyelven beszélgetnek ugyanis egymással,
amelyet rajtuk kívül senki nem ért, csupán a tudósok véleménye tér el erősen
e nyelvről. Egyesek Rothwelschnek (Rubrum barbarismum-nak)18 tartották,
mivel azonban a Rothwelsch semmi egyéb, mint német zsargon, a cigány

18
Mint Münster, Gessner és mások Aventinus azt írja: „Tapasztalatból tudom, hogy
velencei nyelven beszélnek” Lásd: Annales Bojorum. VII. könyv, 509. oldal. Hogy
Vulcanius núbiai nyelvűnek tartotta őket, arról már az V. évfolyam XXV. számában,
a 109. oldalon megemlékeztünk. Kelpius Vulcaniust erősíti meg, hiszen néhány olyan
núbiai szót sorol föl, amelyek a cigány nyelvben is megtalálhatók. Lásd: De natalibus
Saxonum Transylvanorum. Lipcsei kiadás, 1684. II. fejezet, 14.§, C jegyzet.

74
nyelvből pedig egy német egyetlen kukkot sem ért, könnyen megítélhető,
ezek a szerzők mennyire melléfogtak véleményükkel. Mások szerint a cigány
kitalált, többféle szóból összerótt nyelv,19 amelyet e nép szánt szándékosan
és ügyesen koholt, vagy pedig a közben eltelt hosszú idő, és a számos néppel
való állandó érintkezés miatt eredeti nyelvük fajzott el és változott meg így.
Thomas Brocor20 azt mondja, hogy a cigány nyelv szláv eredetű, ez pedig
néhány szerzőt arra indított, hogy e nép őshazáját Magyarországon és annak
szláv tartományaiban keressék. Csakhogy aki a szláv nyelvet egy kicsit is
ismeri, mihelyt egy cigányt anyanyelvén hall beszélni, e vélemény alapta-
lanságát igen könnyen belátja és felismeri. Jóllehet annyit el kell ismernünk,
hogy a cigányok beszédjükben gyakran használnak magyar és szláv szavakat,
ugyanakkor azonban román, latin, sőt görög és perzsa szavakkal is élnek,
amint azt Kantemir nyomós érvekkel bizonyítja, mikor azt mondja:21 „Olyan
nyelvük van, amely minden cigány számára mindenütt közös, és amely sok
görög, sőt perzsa szóval is kevert.”
Ki állíthatná azonban, hogy nyelvük, csupán e szavak belékeveredése
miatt, amelyeket nagyrészt talán csak véletlenül vettek át, szláv, latin, görög
vagy éppen perzsa lenne? Egy szó, mint száz: saját szavaik és ragozásaik
vannak, amelyek nyelvüket minden más nyelvtől élesen megkülönböztetik.
Az is feltehető, sőt meglehetősen valószínű is, hogy eredeti nyelvük, amelyet
– mint vélik – őshazájukból hoztak magukkal, számtalan változáson ment
át időközben, különösen, ha az írásbeliség hiányára és e nép állandó ván-
dorlásaira gondolunk. Hiszen ilyen körülmények közt szinte elkerülhetetlen
lett volna, hogy olyan népek szavait át ne vegyék, amelyekkel érintkeztek,
amelyek közt laktak, és akiknek nyelvét megtanulták, különösen, ha olyan
új dolgokkal és tárgyakkal találkoztak, amilyeneket addig soha nem lát-
tak, és emiatt a saját nyelvükön meg sem tudtak volna nevezni. Egy nyelv
változásához és idegen szavak szükségszerű átvételéhez az ilyesmi igencsak
hozzájárulhat. Mindezen túl, sok egyéb tényező mellett e népnek a világ
minden táján való teljes szétszóródása is magyarázatul szolgálhat arra,
miért ejtik a cigányok másképpen nyelvüket minden tartományban, ahol

19
Angelus Rochus Zeillnél a 276. oldalon. Keckermann: Disputationes XXXXII.
Cursus Philosophicus, kézirat 2.
20
A Paradox. Epidem. VI. könyvének 13. fejezetében
21
Beschreibung der Moldau, 272. oldal

75
csak élnek, noha minden országban, ahol csak megtalálhatók, alapjában
ugyanazt a nyelvet beszélik.22
Mindebből elég világosan látható, ma még mennyire kevéssé tudjuk, mit
kezdjünk a cigány nyelvvel, melyik nyelvből eredeztessük, vagy melyikkel
áll biztos rokonságban. Egyelőre még az sem bizonyított, amit Huszti
állított, hogy ti. a cigány a göröggel közeli rokon fríg nyelv, sőt ebben az
elméletben is sok az ellentmondás és a kétséges elem. Valójában már csak
azért is igen nehéz feladat e nyelvről helyes ítéletet alkotni, mert egyetlen
tudós sem ismeri kielégítően és senki nem egykönnyen hajlandó rá, hogy
végre megtanulja. Hiszen először is egyetlen könyv, irat, dokumentum
sincs róla, egyetlen kultúrnép körében sincs használatban, a cigányokkal
viszont általában annak az országnak a nyelvén is beszélhet az ember, ahol
éppen tartózkodnak. Ám ha – tegyük fel – mégis akadna valaki, akinek
kedve szottyanna megtanulni e nyelvet, annak is igen nehéz dolga lenne, ha
célját el kívánná érni. Hiszen e nép társasága elviselhetetlen, ráadásul igen
kevesen eléggé értelmesek közülük ahhoz, hogy másoknak információkkal
szolgáljanak, vagy hogy a feltett kérdésekre kielégítően válaszoljanak. Ha ez
ember egyetlen szót kérdez tőlük, egész szóáradattal válaszolnak, amelyen
nincs ember, aki ki tudna igazodni, amint azt már előttünk is tapasztalták
néhányan, 23 akik minden ráfordított fáradságuk ellenére még a Miatyánkot
stb. sem tudták velük az anyanyelvükön elmondatni.
Egyvalamit azonban mindenképpen meg kell említenünk, amiről egyik
tudós barátunk és hívünk 24 nem sokkal ezelőtt tájékoztatott bennünket. Ez
az anekdota mindenképpen idevaló és figyelmet érdemel, mivel a kutatáshoz
22
Valentinus Frank a Frankenstein: Origines nationum, ac potissimum quidem
Saxonicae in Transilvania e ruderibus historiarum erutae et compendiose adumbratae.
Helmstädt, 1697. Negyedrét. „A cigányok eredetéről – akik közt a fáraó név igen
gyakori – Camerarius is megemlékezik a „Horae succisivae”-ben, ahol azt írja hogy
mindenütt élnek ugyan, mégis – ami tényleg elképesztő – mindenütt egyetlen nyelvet
beszélnek, amelyet azonban minden helyen másképpen ejtenek.”
23
Otrokocsi Fóris Ferenc: Orig. Hung. I. rész, 171. oldal. „Bár nyelvüket nem ismerem –
tőlük ugyan nem egykönnyen tanulhatja nem senki, hiszen tapasztalat alapján tudom,
hogy fiatal koromban sosem sikerült rávennem őket, hogy a Miatyánkot pontosan és
rendben elmondják cigányul, hiszen vagy magyarul mondták, vagy annak a népnek
a nyelvén, akik közt éltek éppen.”
24
Ismét csak Dobai Székely Sámuel ezredes úrról van szó, akiknek szavai, saját meg-
fogalmazásában a következőképpen hangzanak: (A jegyzetben itt Dobai latin szö-
vege következik, amely nagyjából megegyezik Augustini német fordításával. Mi a
főszövegben a lábjegyzet eredeti, forrásértékű latin szövegének fordítását közöljük,

76
és a további gondolkodáshoz fontos szempontokat ad: nagy valószínűséggel
arra következtethetünk ugyanis belőle, hogy nem csak a cigány nyelv áll
a legszorosabb rokonságban a malabárival, hanem maga a nép is ennek
az országnak valamelyik tartományából származik. Az anekdota tehát a
következőképpen hangzik:
„1763. november 6-án meglátogatott Szathmár-Némethi Pap István,
károlyi nyomdász, aki beszélgetés közben a következőket mondta el nekem:
Él a Komárom megyei Almás faluban egy Váli István 25 nevezetű lelkész, ő
mesélte néki, hogy mikor egyetemi tanulmányai végett Leydenben időzött,
három malabári ifjúval sikerült összebarátkoznia, akik mindig hármasával
szoktak ott tanulni, míg ismét csak három ifjú le nem váltja őket, és haza
nem térhetnek. Váli Istvánnak barátságuk folytán abban a szerencsében
volt része, hogy nyelvük több mint ezer szavát jelentésükkel együtt fel-
jegyezhette. Eközben azonban rájött, hogy sok közülük a mi cigányaink
szavaival egyezik. Maguk a malabáriak számoltak be ugyanis arról, hogy
Malabár szigetén van egy tartomány vagy kerület – ez azonban a térképen
nem látható – amelyet Cigania-nak neveznek. Váli úr hazatérve a győri
cigányoktól kikérdezte a malabáriak által neki lediktált szavakat, és lám,
ezek jelentését a győri cigányok minden nehézség nélkül megmondták neki,
amiből arra következtethetünk, hogy a cigányok vagy ciganusok Malabár
Cigania nevezetű tartományából származnak.
Szeretném, ha tisztában lennél avval, kedves barátom, hogy ez a Német-
hi Pap István egyike hazánk művelt főinek, aki korábban a németalföldi
egyetemekre járt, és előbb a Debreceni Kollégium polgára, majd szeniorja

Augustini toldásai és kihagyásai nélkül. A jegyzetben ezt a szöveget nem ismételtük

meg. – a ford.)
25
Váli István (1729 k.–1779): református teológus, lelkész (?); töredékes forrásaink
szerint idősebb Váli István (1708 k.–1781) almási lelkész gyermekeinek egyike.
A cigány nyelv újind voltának felismerője. 1753/54-ben Utrechtben tanult, ahol nevét
és nemzetiségét ’Stephanus Waali hungarus’ formában írta be az egyetem album
studiosorumába. Németalföldi tanulmányai idején ismerkedett meg három dél-in-
diai diákkal, majd az általuk beszélt „malabár” – azaz vélhetően szingaléz – nyelv
szavaiból egy bő ezer elemből álló szójegyzéket készített, melyet hazatérte után győri
cigányoknak felolvasva azzal szembesült, hogy e szavak a cigány nyelv alapján jól
értelmezhetők voltak. Váli István későbbi hazai életéről csak annyit tudunk, hogy
feleségével, Barki Erzsébettel a Dunaalmással szomszédos Neszmély községben élt,
s 1779. május 29-én, a vonatkozó anyakönyvi bejegyzés szerint ötvenéves korában,
„sínlődés” következtében halt meg. [L. A.]

77
volt, vagyis nem olyan hiszékeny, hogy az az almási lelkész, Váli felültet-
hette volna.”
Eddig tartott tehát az anekdota, amelyet érdekessége miatt szükségesnek
és célszerűnek láttunk itt közölni.
Hiszen ha meggondoljuk, hogy az ezervalahány malabári szónak csak
egy része is megtalálható a cigány nyelvben, vagyis egy alaposabb vizsgálat
alkalmával még sokkal több azonosságot találhatnánk, ugyan mire követ-
keztethetnénk könnyebben és biztosabban, mint arra, hogy a malabáriak és a
cigányok nyelve egy és ugyanaz, következésképpen ez a nép is – ha mindaz,
amit eddig elmondtunk, teljesen helytálló – ennek a szigetnek a vidékeiről
származik? Ebben az esetben legalábbis sokkal valószínűbb és megalapozot-
tabb ez a gondolatmenet, mint mikor Huszti Dacia mediterraneá-jában csak
azért származtatja a cigányokat Kis-Ázsiából, mert Erdélyben anyanyelvükön
romé-nak nevezik magukat, Kis-Ázsiában pedig akad egy olyan, az Akara
folyótól határolt tartomány, amelyet korábban Romi-nak vagy Roni-nak
neveztek. Ebben a tartományban található egy Anzuri nevezetű város, a
Ciancarusok avagy Ciganusok pedig az ottani vidékeken és a szomszé-
dos országokban éltek. Mikor azonban a hírhedt Tamerlán, avagy Timur
Kán Anküránál (Angoniumnál) 1402-ben, vagy – pontosabban – mások
szerint 1417. július 1-én megverte és rabul ejtette Bajazet török szultánt,
a Cyngarusok is szétszóródtak, és arra kényszerültek, hogy Kis-Ázsiát
elhagyják, és másutt keressenek maguknak lakhelyet.
Ezt az elméletet nem áll szándékunkban vitatni, de rá se kívánjuk tukmál-
ni senkire, amíg megalapozottabb nem lesz, hiszen köztudomású, mennyire
kétséges és ingatag dolog a nevek és a szavak puszta hasonlatossága alapján, 26
ami gyakran teljesen véletlen lehet, koholni történeteket és magyarázatokat
egész népek eredetét illetően. Talán hasznosabb, ha a cigány nyelv néhány
olyan szavát, amelyet igen megbízható forrásból merítettünk, jelentésükkel
együtt mellékeljük., hogy pedig azt is láthassuk, hogyan kapcsolódnak egy-
máshoz e szavak a Miatyánkot is közöljük cigány nyelven, mégpedig két
fordításban is. S ha evvel sem a tudós világnak, sem másnak nem teszünk
is különösebb szolgálatot, akkor is legalább az utókor folyóiratunkban e
nyelvnek valami emlékét és néhány jellemzőjét meglelheti majd, ha e nyelv
hazánkban elenyészett és teljesen kihalt immár. (…)
26
Különösen az erdélyi cigányokat illető néhány további megjegyzés mellett, ezt a
szójegyzéket is egy szorgos és tudós úrnak, kiváló szerzőnknek és munkatársunknak
köszönhetem.

78
 A Miatyánk régi fordítás27 alapján

Dáde! gula dela dicha mengi, Czaoreng hogodoleden, tavel ogoledel

hogoladhem, te a felpesz, trogolo anao Czarchode, ta vela mengi sztre Keda.
pu, maro mandro Kata agjesz ígiertiszara a more beszecha, male dsame,
andro ro lyara, enkala megula, dela enchala zimata. Seszkesz Kisztrio, eothem
banisztri, putyere feriszemarme, a Kana andre vecsi, ale Vakosz, Piho.

Ugyanez az ima újabb fordításban

Muro Dad, Kolim andro therosz; Ta weltro szentanao; Ta weltro t’him;

Ta weltri olya, Szarthin andro therosz Ke dajn t’he pre p’hu: sze Kogyesz
damante mandro agyesz a mingi; Ertitza amare bezecha, szar, t’hamin te
ertingiszama rebezecha; Mali zsa men andre bezna, mika men le dsungalin
mansátár. Ke tirino t’hin, tiro hino baribo szekovari. Amen.

Ez utóbbi fordítást, amely alapján a magyarországi cigányok manapság a

Miatyánkot mondani szokták, a nyelveknek és hazánk történetének egyik
különös ismerője és tudós barátja nemrégen, magyarországi körútja során
egy cigánytól magától hallotta. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a fenti
átírásoknál a magyar helyesírást követtük, és olvasáskor ott, ahol a t’h és
p’h áll, mindkét hangot ejteni kell. Reméljük, hogy így Olvasóink képesek
lesznek némi hozzávetőleges fogalmat alkotni e nyelvről, ugyanakkor már
első pillantásra felismerni, hogy egyetlen országunkban honos nyelvvel nem
állhat szoros rokonságban.

27
A két Miatyánk-fordítás közül a korábbi csak nyomokban tartalmaz azonosítható
cigány szavakat, míg a második – bár főként egybe- és különírás tekintetében távolról
sem kifogástalan – egészen jól értelmezhető. [L. A.]

79
 8
Batthyányi Ignác28 nagyprépost levele
az egri káptalan tisztjeihez (1776)

In Földváry László (közl.) (1896): Egyházi régiségek,

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, június 14, 379–380

Minden jókat kívánok!

Mely kedves dolog legyen Isten előtt az elhagyott árváknak ápolgatása és
gondviselése, legfőképpen pedig ezeknek az igaz hitben való oktatása s
nevelése, és ellenben is minémű kemény kötelessége, valamint a sz. Isten
úgy hazánk törvénye és mostanában uralkodó Felséges Asszonyunk kegyes
rendelési által minden földesuraságnak, nem szükséges azt itt elől számlál-
nom, mivel az kinél-kinél oly annyira tudva vagyon, hogy azt csak az nem
tudhatja, ki hazánk törvényében és szokásában idegen. Hogy mindazáltal
Isten előtt ily kedves jóságos cselekedetnek annál inkább kívánatos foganatja
lehessen, e végett a következendőkhöz tartsák magukat ezen Nemes káptalan
minden nevezetű Tisztjei, ú. m.:
1-ször. Minden Tiszttartók, kasznárok és Ispánok, midőn valamely
gazda vagy más a helységben lakozó meghalálozik, ezt Plebánus urak,
vagy külső valláson levő helységekben Prédikátorok hogy tudtokra adják,
őket ezen rendelésem mellett requirálják; és így értésekre esvén valamely
embernek halála, azonnal végire járjanak, ha maradtak-e a megholtnak
gyermekei? ezek hányan vannak és minémű idősek legyenek? vagyon-e
még anyja vagy más atyafiai, közelről vagy messziről valók-e? És ily szor-
galmatos investigatiójok után nekem vagy utánam lejendő nagy prépostnak
időhalasztás nélkül circumstantialis investigatiójokat megküldjék; a bírákat
is ezen parancsolatommal kötelezem arra, hogy az uraság Tisztjeinek hírül
adják, midőn valaki a faluban meghalálozik, mert ha azt elmulatni fogják,
24 pálcza lészen a bérek.
2-szor. Midőn pedig valamely árvára akadnak, arra azonnal a jelenlevő
Tiszt az uraság nevében kezét reá tegye, és hogy az uraság az ilyeneknek
ezután gondját akarja viselni, a helység bíráinak megmondja; annak ha valami

28
Batthyányi Ignác (1741–1798): katolikus pap, püspök; a gyulafehérvári Batthyáneum
alapítója. 1766-tól egri kanonok, 1773-tól nagyprépost volt; 1780-ban erdélyi püspökké
nevezték ki. [L. A.]

80
javai maradtak, felírja a helység birái jelenlétében, és a helység pecsétje alatt
az uraságnak megküldje, várván ennek továbbá való rendelését.
3-szor. Több rendbeli kegyes parancsolati Felséges Asszonyunknak a
földesuraságot arra kötelezik, hogy mivel országunkban az uralkodó religió
az igaz Catholica római hit legyen: az árvákat ezen igaz hitben oktassák és
neveljék; melyre ahol valamely külső vallásban született árvákat találnak a
feljebb nevezett Tisztek, azokat mindjárt ezen parancsolatomnak erejével
küldjék.
4-szer. Ámbár az ilyen árváknak atyjok meghalván, anyjuk még élne,
vagy viszontag, mindazonáltal arra kell serényen vigyázni, ha az élő atya
vagy anya elégséges-e arra, hogy gyermekeit tarthassa és nevelhesse? és
erről engem tudósítson; addig is pedig míg válaszom elérkezik a bíráknak
és árva-atyáknak megparancsolja, hogy a gyermek már az uraság hatalma és
rendelése alatt légyen, és hogyha valahová fog elmenni valamely csalárdság
által, ők fognak érette számolni.
5-ször. Ha pedig özvegy atyja vagy anyja az árváknak igen csekély
tehetségű, kóborlása, csavargása vagy részegeskedése vagy egyéb rossz er-
kölcs miatt az árváknak jó fölnevelésére elégtelen lenne, tehát is mindjárt
az ilyen árvákat Egerbe küldje az ott levő Tiszt. Mivel pedig szükséges
lesz, hogy olykor egynehány napig a Tiszteknél legyenek az olyan árvák,
resolváltatik mindenekért hét krajcár, itt Egerbe pedig kilenc krajcár, a kik
fognak lenni a Praefecturán. Ezen summa pedig fog annakutána vagy az
árvák jószágába megfizettetni, vagy acceptáltatni a mint fogja rendelni az
uraság de casu in casum.
6-szor. Mikor pedig az özvegy árvái felnevelésére alkalmatos ugyan, de
mégis valamely okból másnak gondviselése alá adja, tehát, akkor is az ilyen
gyermekeket az uraság nevével az ott levő Tiszt elfoglalja, és tudósítása
után várja parancsolatomat; ha pedig az árvákat más faluba küldötte volna
az attyuk vagy annyuk, arról is hírt adjon.
7-szer. Az ilyen Egerbe hozatott árva gyermekek, midőn vissza fognak
küldetni, tehát azokat catholicus gazda embernek kell nevelés végett adni;
ha mindazonáltal oly helységből lesznek, melyekben külső valláson levők
is laknak, nem ezekben, hanem másban, ahol mind catholikusok laknak,
küldetni fognak, netalántán szokott csalárdságuk szerint a rossz eretnekek
elsikkaszszák. Melyre nézve
8-szor. Mivel az ilyen árva gyermekek kétfélék lehetnek, ú. m. pápisták és
más vallásúak, szükséges némelyeket megkülönböztetni. Ha pápisták mivel

81
semmi olyas veszedelemtől nem lehet félteni, és attyafia nem levén olyan,
kinek gondviselésére lehetne bízni, tehát a ház és föld, a melyet az árvák
attyuk bírt, adassék annak a gazdának, ki ennek hasznavételéért nevelését
a gyermekeknek magára vállalja mindaddig, míg ezek annyira nevekednek,
hogy maguk javainak gondját viselhetik.
9-szer. Ha pedig más valláson levők lennének, Egerből csak oly hely-
ségbe, ahol mind catholikus lakosok vannak, fognak küldetni oly móddal,
hogy az atyjoktól maradott föld hasznavételének felét azon gazdának, ki az
árvákat fölneveli, esztendőnként fizesse az a gazda, ki az árváknak atyjoktól
maradott földjeit és házát fogja használni.
10-szer. Midőn az árvák között valamelyik annyira nevelkedik, hogy
jószágának gondját viselheti, akkor kezébe adassanak testvérei, hogy őket
jól felnevelhesse. Ezt pedig úgy kell érteni, ha arravaló lesz; a leányról pe-
dig nem kell érteni ezen rendelésemet, mivel azok hazánk törvénye szerint
míglen férjhez nem mennek Curátorság alatt megmaradnak.
11-szer. Mind a kétrendbeli árváknak pedig szüléikről maradott javai,
midőn már – amint feljebb mondám – fel lesznek írva, és az árváknak bi-
zonyos helyek lészen, minden házbeli eszközöket, marhákat el kell adni és
pénzre fordítani; a pénz hogy hiába ne heverjen vagy el ne veszszen, gondja
leszen arra az egri számtartóságnak.
12-szer. Valamint uralkodó Felséges Asszonyunknak kegyes parancsolat-
ja szerént a cigányokra kiterjesztetik ezen rendelésem, úgy nemes káptalan
földjén lakozó nemes taxás személyekről is értetődik; ezen okból a kettőről
is akarom, hogy a nevezett Tisztek megtartsák ezen parancsolatomat és
következendőképpen mind a taxás nemesek árvái, mind a cigány gyermekek
az uraság gondviselése alatt lesznek úgy, mint a többiek.
13-szor. Hogy az árvák valami rövidséget ne szenvedjenek és az uraság
kárt ne valljon, gondja legyen a Tiszteknek, hogy semmi testamentum
végbe ne menjen, ha csak az Uraság azt meg nem erősíti; aki pedig ez ellen
cselekedne, 46 pálca büntetést el nem kerüli. Az említett testamentumokat
fiskálisunk fogja megfontolni, s ha az uraság sérelmét látná, tartozik azt a
Praepostnak jelenteni; a confirmatio pedig meglevén, inprotocoláltassék a
testamentum mind a fiskálisnál mind a tisztnél.
14-szer. Midőn az árvák maguk az jószágokat által venni fogják, és azért
osztályt tenni akarnak, az legyen meg az uraság Tisztje előtt, aki ezt fiská-
lisunknak pro revisione et improtocoltatione be fogja küldeni in originali,
a Tiszt is fogja azt arra tartandó könyvbe beirattatni; úgy azért ez árvák

82
dolgaiban kinek-kinek a Tisztek közül legyen protocolluma, a melyben az
árvák nevei, inventariumi s irántok tett rendelések beirattassanak.
Eger 9-a maji 1776.
Groff Batthányi Ignácz m pr.
egri nagy-Praepost.

9
29
Czövek István leírása az 1780-as évek elejéről

In Czövek István (1816): II-dik József császár élete és tettei.

Első darab, Pest, Trattner, 194–195.

A Császár’ Tartományaiban, minden rendű népek megvilágosodnak.

Erdély Országban az Enyedi Refor. Collegiumban ebben az időben egy
czigány ifjú a’Theologiát tanulta pedig szorgalmatosan, és szép elméje mellett,
még jámbor és jó erkőlcsű is volt. Kolosváron igyekszik a’ város Magistrátusa
a’ czigányokat is megvilágosítani, ezek pedig nem akarnak a’ külső városi
kissebb oskolákba járni, némelly czigány asszonyok jajgatva terjeszgették ki
karjaikat gyermekeik után, azt gondolván, hogy azokat mészárszékre viszik,
a’ czigány fitzkók pedig sikóltozva ordítottak, és kötélre fűzve kellett őket az
oskolába hurczolni. Még a’ felnevekedett fekete legénységnek sem volt az
Istenről és vallásról legkissebb képzelete is. Még a’ nevét is az Istennek csak
azért tudták, mert koldulásokban az Isten’ nevében kéregetvén kéntelenek
voltak megtanúlni. Karakterek nem olly engedelmes, mint a’ Hamburgi
Politisches Journál hirdette. Hogy a’ régi bé szítt rosz, szokásaikat és bal-
vélekedéseiket köröm szakadásig nyakasan megkíványák tartani, bizonyítja
a’ következendő anekdota: Az elmúlt esztendőben egy Felség: parancsolat
tudtokra adódván, hogy kóborló életekkel felhagyjanak, és lakásul állandóan
egy helyre letelepedjenek, ezt meghalván egy czigány Hunyad-Vármegyében,
elvitte a’ lovát a’ Dévai vásárra, eladta hat forintért’ haza ment, a’ pénzen min-
den rendelést megtett, nagy tüzet rakott, a’ leghidegebb vérrel fejét a’ tűzbe
dugta, magát halálra égette, hogy mint Cátó’ Nemzete’ szabadságát felyűl ne
éllye. – A’ mesterségekre és tudományokra igaz hogy alkalmatosok volnának
a’ czigányok. Vannak köztök a’ kik igen szép lakatos munkákat készítenek, és

29
Czövek István (1777–1828): református lelkész, később ügyvéd; író, fordító. [L. A.]

83
a’ mit egyszer meglátnak, tüstént mássát csinállyák, a’ muzsikára természeti
hajlandóságok és készségek van.

10
Vistai Farkas Mihály30 iskolamesteri állásért folyamodó levele (1)
és az Erdélyi Református Főkonzisztórium által a Kolozsvári
Református Kollégiumhoz küldött válaszlevél (2) részlete, 1787

In Török István (1896): Czigány togatus,

Erdélyi Múzeum, 13. k., I. f., 42–43.

(1) Bátorkodom alázatos instantiammal Excellentiatok, Nagystok kegyes lábai

eleibe borulni ily okon: ugyanis lévén én oly nemzetből való, a kik többnyire mind
a Jábál és Tubálkaim követői. (1. Mózes IV. V. 20. 21. 22.) melyet midőn látnék,
én magamat különösen Isten kegyelméből szántam vala a tisztességes tudomá-
nyoknak gyakorlására, melyet gyermekségemtől fogva gyakorolván, magamban
Cartesiusnak értelmét, (melyben azt állítja: Nihil Deus aequalius, quam mentem
tribuit) nem egész erőben valónak találtam; mindazáltal ugyancsak csekély te-
hetségem szerint igyekezvén, annyira mentem, hogy censura által a deáki seregbe
bevétettem és azok közt már egy néhány esztendőket eltöltöttem, már most nem
egyéb czélom, hanem hogy csak egy falusi Mesterséget érhetnék, nehogy úgy járnék,
mint az Esopus szajkója; az idevaló Tiszt. Professor uraimék pedig azon belső
hivatalt nekem teljességgel nem akarják megengedni, mely miá majd a kétségbe-
esésnek szélén tántorgok.
Instálok azért mély alázatossággal Excellnak, Nagysnak, megemlékez-
vén Krisztus urunknak szavairól (Sz. Jánosnak 7. v. 24.) Ne itéljetek külső
ábrázat szerint, méltóztassanak velem irgalmasságot cselekedni és egy falusi
30
Farkas Mihály, vistai (18. század második fele): a Kolozsvári Református Kollégium
leghíresebb cigány származású hallgatója. A Szathmári Pap Mihály (1737–1812)
teológiaprofesszor nevéhez fűződő, első, valóban jelentős magyarországi cigány
szógyűjtemény adatközlője és szerzőtársa. E dokumentum eddigi legkiválóbb is-
mertetése – és kultúrtörténeti hátterének felvázolása – Szabadi István A protestáns
tudományosság és a cigánykutatás kezdetei: Szathmári Pap Mihály cigány szójegyzéke című,
1994-es tanulmányában olvasható (Szabadi 1994, 143–153). Vistai Farkas Mihály
személye – jelen ismereteink szerint – a tizennyolcadik század vége – tizenkilencedik
század eleje egyetlen ismert, Farkas Mihály nevű erdélyi vagy partiumi református
lelkészével sem azonosítható. [L. A.]

84
Mesterséggel való megvigasztaltatásom iránt az idevaló Tiszt. Professor
uraiméknak hathatós rendelést tenni, mely kegyes cselekedeteknek Excell.
Nagyságtoknak lejendő megjutalmaztatásáért életem fogytáig Istenem előtt
esedezni meg nem szűnöm. Várván kegyelmességeket vagyok
Excellentiatoknak Nagystoknak
alázatos legkisebb szolgájok
Farkas Mihály
czigány nemzetből volt kolosvári refor. togatus.

(2) A valóságos érdemnek megjutalmaztatását, valakinek alacson születése

el nem vesztheti: azért Oskola Mesterségre való bocsáttatására is, születése,
s nemzete akadályul nem lészen, csakhogy arra való alkalmatos volta és
azzal egyben köttetni szokott erkölcsi maga alkalmaztatása meglegyenek:
Intimaltatott e’ végre a’ kolosvári Ref. Collegium Tiszteletes Professorainak,
hogy a Supplicanst, ha valamely Eklesiaban hivatala adatnék, és születésének
mivoltán kivűl semmi egyéb ellenkező ok nem subversalna, a mely miatt
akadályoztathatnék, tehát applicatioját ne ellenzék és akadályoztassák.

85
 11
Részletek Koritsnyák János31
F UNDAMENTUM LINGUAE ZINGARICAE CÍMŰ művéből, 1806

In József főherczeg (közl.) (1887): Fundamentum Linguae Zingaricae J.

J. M. Koritschnyák. Anno 1806, Egyetemes Philologiai Közlöny, 705–731,
(729–731).

A Tízparancsolat:
1-o angluno. Me eszlyom tro Rai Dél, aver Dél te na velly anglal, tute
na kér tuke képosz, ko odolesz te mangesz.
2-o aver. Adá le Devleszkero navosz jé va opre te na lesz.
3-o o trito. Leper opral tu kai le inneposzkero dgyivesz te ikeresz.
4-o o starto. Tre Dadeszke tre drádáke olavvkant, kai dugo dsivipen te
sai avel opra dia Phuvf, ko tro Rai Dél tuke dala.
5-o o pánts(-to). Ma na savff.
6-o sovfto. Maker truposzkero dssungipen.
7-o o eftato. Ma csorr.
8-o ochtoto. Anglo tro latscho manuss dssungipen ma vaker.
9-o ennyato. Tre látse manusseszkera Romnya ma kam odoleszke, kai
laha valaszavo truposzkero dssungipen te keresz.
10. Tre látse manusseszke nyi okher nyi phuvff, nyi o guruven, nyi o
szamárosz, nyi o Raklyá nyi szavó jószágosz ma le dsa.

Credo Zingarorum.
Patyavf jekhe Dévfleszke Szakerelandró Dád le zégoszke la Phuake andro
teremtésisz, és andro Jésuszisz Kristusisz andre Leszkero jek Rakló andra
31
Koritsnyák János, szerzetesi nevén Jakab (1778–1846): premontrei szerzetes, később
kanonok. A jászóvári premontrei rend növendéke volt, 1804. október 24-én szentelték
pappá. 1805-től mint a jászói konvent könyvtárosa és mennyiségtan tanára tevékeny-
kedett, 1806-ban debrődi adminisztrátor, 1809-ben pedig a jászói uradalom igazgatója
lett. 1814-től a lőcsei rendház főnöke és a helyi főgimnázium igazgatója, majd 1817-től
a teljes jászói uradalom igazgatója volt. Szinnyei József szerint 1830-ban Nagyváradra
került, ahol a Nagyvárad-hegyfoki premontrei prépostság jószágigazgatójaként, majd
1839-től főszámvevőjeként és jogigazgatójaként dolgozott. József főherceg szerint
egész életében a Felvidéken maradt, s utolsó éveiben a Bodrogköz északi részén fekvő
leleszi premontrei prépostság jószágkormányzója volt. (Vezetékneve Koritschnyák és
Koricsnyák formákban is elő-előfordul.) [L. A.]

86
maro Rai, ko ullyasz le Dévflesztar, születingyasz la Szüznó Mariatar,
kinzatingyasz Pontius Pilatusiszke, telaleszke, opre lesz feszitinde, mer la
parundelasz, szalingyasz télé opre pokli o trito dgyivesz, andral o mulyipen,
o prusscsilasz, opre gélo andro zégosz, bessel odá dadeszke le devfleszke
opre csacsipen, othar avfla te itilenel le dsiden, tai le múlen; Patyavf jek
sza vorengeri keresztino dai andre le devfleszkéro kher le Szentnonengero
eggyesegosz; amare vétkeinge prosztin, amare truposzke opre udziben, ésodá
örökösnó dssivipen. Amen.

Mro Báró Rai Szolga Bírosz!32

Mro Raj.
Szar me Lévai Gyuresósz andral le kovácsiko budgyi nassci dssivavf
vass odá igen sukár mangavf esstalyinaf mre bare lacse Rász, mre Szolga
Birosz, kai mange mra Bandaha te mukel o Rai o Bassaiben, kai me mra
Bandaha echetáne tesstcsi bassavaf bi szavore bántásiszkero. Szavi Grátzia
tameny nyerinaha le Rásztar, tameny manga ha le Devflesz, kai le Rasz o
Dél buta vachtyeha tadinel.

12
33
Thaisz András: A’ Tzigányok eredete

In Tudományos gyűjtemény, 1822, II. k., 125.

A’ Morgenblat szerint Angliában több vagyon 18.000 koborló Czigánynál. Ez

hihetetlennek látszik midőn azt meggondoljuk millyen nagyot képzel a’ Kül-
föld Angliának polgári állapotjáról. Most a’ belső Missiónak kiválasztottjai34
kezdenek Angliában azon tsudálatos Népnek megszeliditésén munkálódni,
mert igen okosan jegyzik meg, hogy a’ felvilágosodott Keresztények ekko-
32
A pontatlanul lejegyzett cigány nyelvű levél értelmezhető részeinek jelentése: Szolga-
bíró nagyuram!/ Uram/ Mivel én, Lévai György a kovács munka által megélni nem tudok,
ezért igen szépen kérlek, nagy jó uram, szolgabíróm, hogy nekem, a bandámmal engedd
meg uram a zenélést, hogy én, a bandámmal együtt mindenféle bántás nélkül zenélhessek.
(…) [L. A.]
33
Thaisz András (1789–1840): ügyész, ügyvéd; a Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja. [L. A.]
34
Jelen ismereteink szerinte e rövid cikkecske az első hazai forrás, melyben a cigányok
közötti egyházi szolgálat mint egy lehetséges belmissziói feladat merül fel. [L. A.]

87
ráig a’ magok téritőjit az egész világon szerte széljel küldözték, ’s a’ mellett
egy Indiai Népről, a’ melly köztök lakik elfelejtkeztek. Ezen kiválasztottak,
tudniillik tökélletes valóságnak veszik sok tudósok azon vélekedését, hogy
a’ Czigányok a’ Szúdok törzsökéhez egy Indiái Kásztához tartoznak, melly
1408-ban Timur hadakozásai által széljel veretett, ’s egy részint ki irtatott.
Az a nyelvek tsekély külömbségeket kivévén egész Európában, mellyben
még több mint 700,000 illyen idegen széljel szórva lakik, mindenütt ugyan
azon egy, ’s az ő néhai földieik mostani nyelvével tökélletesen megegyező. Az
ő képzésekre oskolákat szándékoznak felállítani, ’s őket főképen Asiában a’
térítés dolgában használni. Minden Keresztény kéretik, hogy ezen ditséretes
szándékot előmozdítsa.

13
35
Részlet Csaplovics János Ethnographiai Értekezés
Magyar Országról című írásából (1822)

In Tudományos Gyűjtemény, 1822, VII. k., 45–51, (46–47).

Római Catholica vallást tartanak Magyarok, Tótok, Németek, Vendus-Tótok,

(körűl belől 30,500 lélek) Horvátok, Slavoniták, Sokaczok, Örmények,
Francziák, Olaszok, Klementinusok, Czigányok, utoljára, a’ mi egy rendkívül
való különösség, egy igen kicsiny része az Oláhságnak, t. i. tsak Szlatina nevű
helységnek lakossai Banátusban. De Görög egy sintsen Pápista.
A’ Lutheranusok nagyobb részint Tótok, de sok Magyar, Német, Wendus
is (ezen utóbbiak mintegy 10,400 lélek) ezeken kivül pedig egynehány
Czigány is (Gömör Vmegyében, talán másutt is).
A’ Reformata Valláshoz tartja magát főképpen a’ magyarság; de vagynak
14 Tót Ekklésiák is Zemplin és Ungh Vmegyékben 6300 lélekkel; és 6–7,
talán több is, Német Eklesiák (mellyekről még bizonyosabb tudósítást óhaj-
tanék, hogy mellyek ezek? és hány lélekkel?) végtére, a’ mi igen különös, és
megjegyzésre méltó, két Rácz helység is Szerém Vármegyében, Tordincze
és Antim 679 lélekkel. Ezek tartoznak a’ Korogyi Magyar Ekklésiához.
Utoljára Czigányok is nem kevés számmal.

35
Csaplovics János (1780–1847): jogász, ügyvéd, jószágigazgató. [L. A.]

88
 14
Krizsány János36 leírása a nógrádverőcei cigányokról (1827)

In Krizsány János: Tekéntetes Nemes Nógrád Vármegyében helyheztetett,

és a’ Méltóságos Váczi Püspökség Uradalmához tartozó Veröcze Helysé-
gének Historiai, Topographico Statisticai leírása, Tudományos Gyűjtemény,
1827, IX. k., 30–60, (48–49).

Végtére a’ Czigányokról szóllok. Ezek nem laknak sátorokban, vagy valami

rongyos putriban; hanem sorrokhoz képest tsínos házban, ketten pedig az
Uraság téglaházi épületjében zselléreskednek, Nem is tsupa kovátsolásból
vagy hegedű után élnek; hanem szöllő munkások vagy az Uradalmi tégla-
háznál napszámba dolgoznak, vagy másoknak számára válykot vernek egész
nyáron; télen kováts mesterséget űznek, vagy a’ kőbányába, és erdőkre járnak
dolgozni. Fiaik a’ helybéli, vagy Kis-Marosi parasztoknál béreskednek, szán-
tanak, kaszálnak, és egyébb paraszti munkát végeznek: leánnyaik Uriházaknál,
vagy parasztoknál szolgálatban vannak. Koldulással senkinek sem alkalmat-
lankodnak. Eggyetlenegy, ki nagy öregsége miatt éppen nem dolgozhat,
maga eljár név napok’ köszöntésére, és így muzsikálással iparkodik alamizs-
nát szerezni. Egyébbként minnyáján nem tsak dolgos, ’s tsendes jó viseletű
emberek, hanem jó keresztények is.

36
Krizsány János (1784–1851): római katolikus lelkész, plébános. 1806-ban szentelték
pappá. Eleinte Kecskeméten, majd 1810-től Becskén, 1812-től Szendehelyen, 1815-
től pedig Nógrádverőcén szolgált. 1826-tól Taksonyban volt plébános. [L. A.]

89
 15
Részlet Szmodics János37 A’ CZIGÁN NYELVNEK NÉMELLY TULAJDONSÁ-
GAI… című, 1827 körül készült művéből

In Szmodics János: A’ czigán nyelvnek némelly tulajdonságai több más

nyelvekéhez képest, Tudománytár, 1836, 9. k., 47–59, (54).

„Párikér, oh manushejá, o szávoro kérindosz Ráj Dévleszke! káj oda tut

divesz diveszesztár, hán ándró truposz, uli ávká ándró vódi gysidgyárel, the
butereschel ziánendár báchtále árákindosz, szidgyóvel tut pre neveder, the
neveder géripen te ligysal. Vásh odová áddá! divin, divin, ázsár the nikává
má pobisztér leszkro báró lácsipen! uvá odá biágorále feder, thefeder ucsár!
avoka scháj tu uzsáresz áudro ávre bolipnászte, o csivásztro gysidgyipen.”
(„Adj hálát, oh ember, a’ mindenható Úr Istennek, hogy ő téged napról
napra valamint testi, úgy lelki képen is táplál, és több száz veszedelmektől
szerencsésen megoltalmazván, siet téged ujabb meg’ ujabb boldogságra ve-
zetni. Erre nézve tehát bámuld, bámuld, dicsérd, és soha el ne felejtsd az ő
nagy jóságát, sőt azt mindenkor jobban és jobban magasztald. Úgy várhatod
a’ más világon az örök életet’.”)

37
Szmodics János (1786–1846): 1806-tól Kalocsán, majd 1809/10-ben Veszprémben
tanult teológiát. 1810. augusztus 31-én Pannonhalmán szentelték pappá. 1810-től
Mernyén, 1811-től Murakeresztúron, 1815-től Somogyváron, 1817-től Lengyeltó-
tiban, 1820-tól pedig Kutason volt káplán, illetve adminisztrátor. 1821-ben, majd
1826-ban zsinati vizsgát tett. 1825-től Kutason, 1826-tól Gelsén is szolgált plébá-
nosként. Az 1820-as években tíz, kéziratos füzetben készített részletes nyelvtant,
beszélgetésekkel, valamint cigány–magyar és magyar–cigány szótárakat. Cigány-
tárgyú művei közül életében csupán A’ czigán nyelvnek némelly tulajdonságai több más
nyelvekéhez képest című tanulmány látott napvilágot, 1836-ban, a Tudománytár című
folyóirat 9. kötetében. (Vezetékneve Szmodiss és Szmodich formákban is előfordul.)
[L. A.]

90
 16
Holéczy Mihály:38 Nyomozások a’ Czigányokról

In Tudományos Gyűjtemény, 1830, VI. k., 77–96.

A’ Czigányok’ eredetéről írni, ennek a’ népnek bölcsőjét nyomozni, nemze-

tekkel való atyafiságát és nevének származását keresni, ’s megvisgálni melly
időben, mi okból, micsoda utakon történhetett Európába szállongása, – ke-
vésnek jött a’ tudósok közül eszébe ’s kedvébe. Ez az oka részszerint, hogy
még a’ mi bizonytalant tudunk is e’ nép felől, csekélység. Miért hogy alig
vagyon Európában egy egy népcsoport, ha még olly kicsiny is, melly a’ Tu-
dósok’ figyelmét kevesebbé vonta volna magára, mint éppen ez? nem tartják
e méltónak ezt a’ népet figyelmükre? a’ rája szánt időt elveszettnek vélik
e? értekezni felőle haszontalan? a’ történeti tanúk’ és nyomok’ szűke miatt
egészen lehetetlen e? vagy hogy illetlen elmélkedni róla, mint szemtelen és
durva népről, ’s azzal csak közibe alacsonyítatnék az ember?
De mi gyalázat volna írni rólok, holott ők is emberek, ’s egy kegyes Bölcsnek
szemében a’ Czigány is sok verebeknél drágább. Őket Mária Theréza olly
szerencsésen szelidité ’s polgárosítá hazánkban, hogy már a’ föld’ területén
sok aljasabb népeket találni náloknál, kikről mindazáltal az irást és beszélést
senki sem tartja illetlen dolognak. Nincs tehát okunk megnémulni felettük,
annál inkább, mivel az emberi nemzetnek közönséges nagy története magába
szorít minden népeket. De azon sok eredetiség ’s elmének tulajdonsága által
is, melly bennük találtatik, méltók hogy értekezzünk rólok. Tagadhatatlan
ugyan, általában véve, az ő szemtelenségük ’s tolvajkodások; ámítnak és
kerülik a’ dolgot; idegenek a’ mivelt nemzetek’ szokásaitól: nincsenek még
is mindentől megfosztva, a’ mi őket előttünk becsesekké, ’s nekünk sokak-
ban hasznosokká teszi. Mert nem csak kovácsolnak ’s pecséteket metszenek
számunkra, hanem a’ muzsikában is szembetűnő ügyességgel birván, nevelik
mulatságaink’ örömeit, ’s áradozik a’ gyönyörűség általok. Egyszersmind olly
elég nagy ’s messze kiterjedő nép ez, melly az emberi nemzetség közt nem
annyi, mint egy csep a’ tengerben; esméretes az ó világnak mind a’ három
részében, ’s ugyan azért hogy egészen ne feledjük, méltó. Az 1781dik és
1805dik esztendőbeli számolásból tudjuk, hogy Magyar országban többen
vagynak a’ Czigányok mindössze 40 ezernél; Erdélyben és Cseh országban

38
Holéczy Mihály (1795–1838): evangélikus lelkész, esperes. [L. A.]

91
nagyon fészkelnek; találkoznak Portugáliában, Olasz, Német és Lengyel
országban; Spanyol országban 40–50 ezer; Franczia országban 10,000;
Angliában több mint 50,000; Török országban mindenfelé, igen fele-
sen kivált Moldva ’s Oláh országban, és a’ Balkan hegyének Philippopol
körűl való ágában, melly szinte rólok neveztetik Tsingie Balkannak, vagy
is Czigány hegyeknek. Rövideden, ez a’ nép egész Európában a’ 700,000
számot meghaladja, mint ezt a’ Tud. Gyűjt. 1822. Ildik köt. 125dik lapon
a’ Morgenblatt után megjegyzé. Kiterjeszkedett Asiában is, főképen nyugot
felé: az Orosz birodalomban, leginkább Asztrakánban és Kaukaziában;
Török országban és Persiában. Afrikában, többnyire a’ földközi tengerhez
közelítő tartományokban. Már milliomokra telő nép érdemli figyelmünket;
a’ Czigány népség csak azért is, mert egy a’ hazánkban lakó sok népek közűl.
Ohajtám Grellmann39 könyvét látni, mellyben a’ Czigányokról értekezik,
Historischer Versuch über die Zigeuner, 1787; és Eneseynek valami irását
is ugyan azokról, hogy tudhatnám, miben egyezünk, vagy távozunk egy-
mástól. A’ szerencsésebbek hozzanak ítéletet. Én azokat közlöm, a’ mikre
magam jöttem. Nem egészet, csak töredéket adhatok. Ha botlom egyben
és másban, a’ barátságos megczáfolást tisztelem; ha némelly észrevételem
megmaradhat, de még gyenge, ’s bizonyossá és erőssé tétethetik ’s tétetik,
köszönöm.
A’ Czigányok nemzeti névvel Roménak nevezik magokat, egymást Da-
dénak is hívják. Aventinus azt jegyzé meg rólok Annal, Bajor. L. VII. C. 25.
hogy eredetöket Egyiptomból származtatják; és ugyan csak a Magyar országi
Czigányok Faraóknak, Vajdájik pedig a’ Faraók’ Vajdájinak neveztetnek
azon levélben, mellyet 2dik Ulászló Bolgár Tamás Vajdának ’s 25 sátorból
álló alattvalójinak javokra adott: Quia nos ad supplicationem nonnullorum
fidelium nostrorum, Majestati nostrae nobis propter ea factam, Agilem
Thomam Bolgar, Vajvodam Pharaonum, una cum aliis Pharaonibus sub
viginti quinque tentoriis, ’s a’ t. – A’ Rome nevezetre nézve elébb abban a’
véleményben voltam, hogy ezt a’ Czigányok azon Oláhok közt való laktokban
39
Grellmann, Heinrich Moritz Gottlieb (1756–1804): német statisztikus és kultúr-
történész. Weimarban, Jénában és Göttingenben tanult. 1787-től a göttingeni egyetem
professzora volt. 1804-ben a moszkvai egyetemre hívták a statisztika professzorának,
ahol rövidesen meghalt. Jelentős részt Augustini Ab Hortis Sámuel cikksorozatára
támaszkodó, Die Zigeuner. Ein Historischer Verschung über die Lebensart und Verfassung,
Sitten und Schicksale dieses Volks in Europa, nebst ihrem Ursprung című, elsőként 1783-
ban, majd átdolgozott változatában 1787-ben megjelent műve máig a legnagyobb
hatású cigány tárgyú munka. [L. A.]

92
ruházták magokra, kik magokat Rumunyoknak nevezik. Utóbb más nyomra
jöttem. Ugyan is Flavius Jó’sef emliti Zsidó Régiségeiben a’ Romaeus vagy
Romé népet, mellynek atyjává azt a’ Rahámát vagy Rhegmát teszi, kit ő
Rhomusnak mond, a’ ki Noe’ fijának Chamnak unokája, Chusnak fija, l.
Mos. X. 1, 6, 7. Bochart ugyan nem akar Romaeus vagy Romé népről tudni;
de Ptolemaeus csak ugyan helyeztet Rhegama vagy Rhegma nevezetű várost
a’ Persiai öböl mellé; ’s még ma is vagyon Ragian nevű hely szinte a’ Persiai
öbölbe szakadó Tab vize mellett. Továbbá nem messze Rhegmától kelet felé
volt Dedan városa, ma Daden és Dadivan is, Schiras és Lar között, mellyről
a’ körűllévő tartományka is neveztetik. Ezt, úgy látszik, Rhegmának fija,
Dedan építette, minekutánna háznépe megszaporodott ’s külön telepedett.
Így lakott a’ Rhome és Daden egymás mellett kevéssel az özönvíz után, ’s
méltó gyanúnk vagyon, ha nem ott kell e nyomozni Czigányaink’ eredetét,
kik hasonlóan Romék és Dadék. A’ gyanú erősödik az által, hogy a’ Czi-
gányok, midőn Európában esmeretesek kezdének lenni, magokat Egyip-
tombelieknek mondották, a’ honnan Faraoknak ’s Farao’ nemzetségének is
neveztettek. Már éppen Egyiptomiak nem voltak, de csak ugyan atyafiak
velők, a’ mennyiben az Egyiptomiak’ atyja Mitzraim, testvér volt a’ Rome
nép alkotásának atyjával, Chussal, mint kitettszik:

NOE

CHAM

CHUSZ MITZRAIM

RAHÁMA

DEDAM

Mitzraim jelesebb nép lévén a’ Rhomeknál és Dadeknál, ezek magokat

örömest Egyiptomiak gyanánt adták ki. De lakhattak is Egyiptomban, mint
rokon országban; ’s beszélték is, hogy ők ott laktak, mikor Jézussal a’ szülőji
Egyiptomba futottak Heródes elől, ’s mivel nem adtak nekik szállást, azért
büntettetnek, Avent. Ann. Bojor. L. VII. C. 35. És ugyan csak írja is Vecsei
P. István, Magyar Geographiának 408dik lapján, hogy némelly Historiku-

93
sok (kik?) állítják, hogy a’ Czigányok Nubiából származtanak volna; onnét
Syriába, – végre Európába jöttenek.
Azonban a’ Romék ’s Dadék a’ világ előtt leginkább Czigány és Singarus
vagy Singar nevök alatt esmeretesek, ugy, a’ mint ezt a’ különböző nemzetek
saját nyelvök szerént ejtik ki. A’ Magyar Czigány, Németűl, Zigeuner: a’
Deák Singarus vagy Singar. Törökűl Tsingan és Tsingar, mint sem Romé
’s Dade név alatt lettek esmeretesek, az onnan lehetett, mivel a’ Romék
és Dadék az egy közönséges Singar vagy Singan név alatt egyesűltek ’s
vándorlottak. Löhr (Die Bewohner der Erde 1820, lap. 107.) azt mondja
a’ Nuthokról Indiában, kiket ő Czigányoknak hajlandó tartani, hogy két
nyelven beszélnek, egyiken csak magok közt. Így lehetett a’ legrégebbi
Roméknál is, belső nyelvükön Roméknak, a’ külsőn Singaroknak nevezvén
magokat. De az idegenek is adhatták nekik ezt a’ nevet, mint Venetiai Pál
állítja is, hogy félékeny és rest természetüknél fogva megvetésből neveztetnek
Chingaloknak vagy Chingaroknak, mivel Tsingar az Arab nyelven félékeny
és rest férjfiat teszen; ’s éppen ezért a’ Zsidó Benjamin Ceylon szigetét,
hol Czigányok laknak, Tsingarnak nevezi, mint Bochartnál olvashatni,
Taprobánáról való értekezésében! Így lett Tsingar, Singar, Tsingan, Tsigan,
Czigan, Czigány.
Már e’ két névhez, Singar és Czigány, hasonló nevű népeket, helyeket
’s folyókat az ó Világban többeket találunk, néha valóan igen csekély kü-
lönbséggel, annyira, hogy a’ névben való nagy hasonlatosság azokat a’ régi
népeket a’ Czigányok’ elejinek a’ helyeket lakhelyeiknek ésmerni csak nem
erővel is kénszerít bennünket annyival inkább, mivel azok közül némellyek
és a’ mi Czigányaink között valami szokás és erkölcsbeli eggyezést is találni.
Rövidségért csak azokból említek eggyet kettőt, mellyeknek hasonlatosságok
leginkább szembe tünő.
Az a’ föld vagy tartomány, mellyről az özönvíz után legelsőben tudunk,
hol az akkori emberek állandóul megakarának maradni, ’s építettek a’ Bábel
tornyát, Sinharnak neveztetik. E’ között és a’ Singar között csak egy betű
külömbség vagyon; ugyan azért sokan úgy is vélekednek, hogy Sinhar éppen
az a’ Singarena tartomány, mellyről Sextus Rufus és Pomponius Laetus em-
lékezik; ’s hogy ott volt Singara városa, mellyről, mint Mesopotamia városról
Ptolomaeus több másokkal eggyütt szól, a’ mint erről Bochart beszél. Már
itt az emlétett városnak ’s tartománynak, és a’ Czigányok Deák és Török
neve között nem csak hasonlatosság vagyon, hanem ugyan azon egy név;
’s ha az embert nemzeti nevéről tudhatni meg, mi nemzet? ha a’ régi népek

94
közül azok esmertetnek legcsalhatatlanabbúl Magyaroknak, a’ kik éppen
azon nevet viselték: vallyon nem annak kell e’ a’ Singarokra ’s Czigányokra
nézve is történni? – Ptolomaeus említ egy Singaras nevű hegyet. – Emlékezik
Homerus, Iliad. III. a’ Sangarios vizéről Phrygiában, mit most a’ Törökök
Szakarinak és Zangaratnak is neveznek, ’s a’ fekete tengerbe szakad. Ennek
a’ folyónak partján lakott egykor a’ Zygiánok nemzete Phrygiában, Bythinia’
szélén. Itt tehát egygyütt találni mind a’ Czigány, mind a’ Singar névnek
nyomát. – Emlékezik Herodot L. IV. a’ Zygantokról Afrikában, a’ földközi
tenger mellett, kiket Bochart a’ mai Bugia ’s Gigery helyén keres, Algir és
Tunis köztt mivel most is ott találtatnak sok majmok és méhek, a’ mik Herodot
szerént bőven voltak a’ Zygiantoknál. Homannak Sicilia’ abroszán, a’ Tunisi
öböl’ partján látni Szangart, Siciliával szem közt. – Sicilia régenten, az ott
lakó Sicánokról Sicániának is mondatott. Thucydides vallja, hogy a’ Sicánok
magokat eredeti népnek tartották Siciliában, a’ mit irók is bizonyitnak, mint
Timaeus. Demetrius Calatianus a’ Cyclopsoktól és Laestrigonoktól, Siciliának
legrégibbi tudva lévő lakosaitól, származtatja. De mivel egy nemzet sem úgy
termett a’ maga földében, ha az emberi nemzetségnek egy közös atyától való
származását, az özönviz után pedig az egész földre a’ Sinhar földéről való
eloszlását felvesszük, hanem bele való vándorlás által lett lakosává: szükséges
képpen fel kell tennünk hogy a’ Sicánok is máshonnan költöztek Siciliába.
Thucydidesnek az a’ véleménye, mintha Spanyol országból mentenek volna
oda, már erősen meg vagyon czáfolva. Én azt tartom, hogy az általszállás
könnyen megtörténhetett Afrika partjairól, nevezetesen a’ Zygantok’ ré-
széről, kiknek Siciliával csak nem általellenben, és így közel kellet lakniok.
Így vihették be a’ Zygantok Siciliába nevöket; a’ minthogy Zygánt és Sicán
név között nem is nagy a’ különbség. Azonban minden esetre békével ha-
gyom Demetrius Calatianusnak azt az értelmét, noha mesés színt visel
magán, melly szerént Briareusnak egynek a’ Cyclopsok közül két fija volt,
Sican és Aetna, és ettől a’ Sicántól származtak azután a’ Sicánok. Azt még
is megjegyzés nélkül el nem halgathatom, ha vallyon a’ Sicánok nem azért
mondatnak e’ Cyclopsok’ maradékainak, mivel kovácsolók voltak, éppen
mint a’ mai Czigányok, kiket félig mezítelen testtel, borzas hajjal, füstösen és
kormosan úgy képzelhetünk ülővasaik mellet, mint még annyi Cyclopsokat
Aetnaban, hol Vulcán fő műhelyét tartotta. – Továbbá Thrácziában laktak a’
Kikonok vagy Ciconok. A’ Thraxokat pedig emígy fejti Herodot, L. V. nálok
legtiszteségesebb dolognak tartatik a’ heverés, a’ földmivelés leggyalázato-
sabbnak, legszebbnek hadból és ragadományból élni, ’s ezek az ő legjelesebb

95
szokásaik. Illyenek lévén a’ Thraxok, igen ollyanok lehettek a’ velök lakott
Ciconok is; annál inkább, mivel a’ Cicon és Czigány nevezet között alig
lévén valami külömbség, atyafiságot gyaníthatunk; meggondolván azt is,
hogy Herodot a feljebbi festésben úgy beszél, mintha csak Czigányainkról
szólna kik csak a’ katonáskodásra mutatnak kevés hajlandóságot, de szeretik
magokat hevertökben a’ napon pirítani, a’ kapát nem szenvedhetik ’s a’ mit
a’ máséból jó szerével eltehetnek, nem egy könnyen hagyják ott. Éppen
azon helyen a’ hol ezek a’ Ciconok laktak, láthatni Magyar ország abroszán,
Homannak 1752bén kijött Atlásában, a’ régi Hebrusnak, most Mariczának
mind a’ két partján Gypselát; a’ mi azért nevezetes, mivel Angliában a’
Czigányokat Gypseiknek hívják. – Thrácián feljűl, a’ mai Oláh országban
laktak a’ Sigynek, kiket, a’ mint Herodot írja L. V. a’ Massilia felett lakozó
Poenok kalmároknak, a’ Ciprusiak pedig hajító dárdáknak neveztek. Ki nem
tudja Czigányainknak kalmárkodásokat, hogy ők nevezetes lócsiszárok; ’s
talán Herodot’ korában is a’ Sigynek illlyen kalmárságba foglálták magokat,
mert az író leginkább lovaikat emlegeti, hogy azok egész testökben kóczósok,
szőrök öt hüvelyknyiek, kicsinyek, lapos orrúak, ember hordozásra gyengék,
de szekérbe fogva sebes futósok, ’s ugyancsak szekereken is járnak, mint még
ma is az Oláh Czigányok. A’ Cyprusiak hajító dárdáknak neveztek őket, a’
Massageták pedig ugyan Herodot tanúsága szerént, L. I. a’ hancsárt, vagy
hegyes tőrt nevezték Sangarnak. Így kevés külömbséggel a’ Czigány (Sigyn)
és Singar (Sangar) nevezett itt is összekerűl.
Tehát a’ Zygiánok, Zygantok, Sicánok, Ciconok, Sigynek, és az ezekkel
kapcsolatban lévő Singarok, nem állítom ugyan, hogy csalhatatlanul egy
népet tettek; de a’ névnek nagy hasonlatosságánál fogva egymással még is
rokonoknak látszhatnak; rokonoknak a’ mai Czigányokkal is, nem csak a’
névben való hasonlatosságnak, hanem némelly szokásban és erkölcsben
való megegyezésnek tekintetéből is. Az a’ csekély különbség, a’ mit a’ nevek
közt különböző helyeken találunk, annyira természetes dolog, hogy az a’
hitelesség’ színét éppen el nem törölheti; vagy pedig a’ Czigány és Zigeuner,
a’ Singarus és Tsingar nevezet alatt sem azon egy népet lehet és kell tarta-
ni. Illy kis változásokon általment a’ Magyar nevezet is, melly különbféle
időkben Magiarnak, Magarnak, Mogernek, Mogornak is iratott, hogy
egyebeket elhalgassak; még is senkinek még csak eszébe sem jön, hogy
ezeket különböző nemzetek’ neveinek tartsa.
Ha már a’ Sicánok, Ciconok és Sigynek csak ugyan Czigányok: úgy
ezek Európának korán sem új, hanem igen is régi vendégei. A’ Sigynek

96
már Herodot, korában, ki mint egy 484 esztendővel született a’ keresztény
számlálás előtt, a’ mai Oláh országban laktak. A’ Ciconok ugyan azon
időken Thráciában találtatnak; mert, mint Herodot beszéli L. VII, midőn
Xerxes a’ Görögökre hadakozott, az útjában lévő nemzeteket felszedte, ’s
közöttök voltak a’ Ciconok is. Sőt már Homér a’ Trójai háborúban, a’ mi
Kr. sz. előtt 1200 esztendővel történt, mint Thrax népről emlékezik rólok,
Iliad. II. Odyss. IX. A’ Sicánok pedig Kr. sz. előtt 1300 esztendővel nem
uralkodni, hanem már elnyomatni kezdettek az Italiából által törő Siculoktól,
’s akkor változott a’ szigetnek Sicánia neve is Siciliára.
De mivel az újabb Európa csak a’ XV-dik század’ első tizedében kezdé
a’ Czigányokat esmerni, következik, hogy itt a’ mai Czigányok egyiknek
sem a’ Sicánok, Ciconok és Sigynek közül való sarjuzásai. Ezeknek nevök
’s emlékezetök is elenyészett Európa’ földjéről, vagy a’ teljes kiirtulás, vagy
össze olvadás által egyébb nemzetekkel, a’ mi a’ népek’ nagy vándorlásakor
könnyen megeshetett, mint meg is esett sokakkal. A’ mai Czigány tehát
Európának újabban bevándorlott népe. De honnan?
Most volna Grellmannra ’s Eneseyre szükségem, ha ugyan, a’ mit
reménylek, ezt a tárgyat illetik. Én elmondom magam’ véleményét, előre
bocsájtván másokéit, a’ miket tudok.
Vecsey P. István Nubiáról való irtában így beszél: némelly Historikusok
állítják, hogy a’ Czigányok innét szármoztanak volna. Nem is volt ezeknek
Sigmondig semmi hírük is; azért úgy vélik, hogy Nubiából Egyiptomba,
onnét Syriába, onnét sok csavargás után Rácz országba, onnét Moldovába,
holott 40 esztendeig hevervén, jöttenek, ’s onnét széledtenek el osztán széllyel
ezekre az országokra egész Cseh országig, sőt a’ Rajnáig. – Katona vallja
Tom. XII. hogy a’ Czigányok Magyar országban legelőször 1423dik eszten-
dőben említetnek Zsigmondnak azon levelében, mellyet Szepesben adott
a’ Czigányok, javára, Sz. György Mártír előtt való vasárnap. Kühnemann
(Chronol. Übers, der merkwürdigst. Begebenh. der allg. Gesch.) 1405-
re teszi a’ Czigányoknak Európába jöttöket. Mindent összevetve annyi
bizonyos, hogy ezt a’ népet az új Európa a’ XIVdik századnak utolsó, ’s a’
XVdiknek első tizedében kezdhette esmerni. Többnyire Vecsey’ Histo-
rikusai lássák, miért Nubiából hozzák a’ Czigányokat? mikor indítják el
őket onnan? mikor érkeztetik Rácz országba? hányadikban kezdetik velök
Moldvában a’ 40 esztendőt?
Tovább folytatja Vecsey: de mások talán helyesebben hiszik, hogy ők sok
nemzetekből, nevezetesen Tatárokból elszakadott haszontalan gyülevész

97
nép légyen. Ezek igyekezzenek megmutatni, mikor és miképpen forhatott
ez a’ sok nemzetből való gyülevész nép a’ közönséges Czigány és Singar
név alatt eggyé.
Ismét Vecsey: Melanchton, nem tudom, ha valóságosabb eredetüket e, de
azt úgy adja elő, hogy a Czigányok Olaszok, még pedig Neápolis országból,
’s annak is nevezetesen Apulia nevű tartományából valók volnának; mert ott
vagynak ma is hasonló bőrű, sőt ezekhez mindenekben megegyező természe-
tű lakosok, kik, a’ mint állítják, lopók, hazugok, dologtalanok, szemtelenek,
lócsiszárok, kolonpárok, kovácsok, hegedűsök, kiknek vallások annyi féle
mennyi országokon és városokon megfordúlnak. Sicánok mehettek ugyan
Siciliából Italiába, ’s itt, mint említésre nem méltó népcsoport lakhattak: de
mivel Romány40 írók bizonyosan emlékeznének olly népről, melly Európának
700,000 lélekkel szolgálhat; hinni kell, hogy a’ Czigány nép nem Italiából
jött, ha hozzá hasonló emberek vagynak is ott. Nápoly országban bizonyosan
laknak Czigányok; de hihető, hogy Európának valamint többi országaiba,
úgy ide is bevándorlások’ alkalmával vetődtek; különben alig lehet megfogni,
miként maradhatott volna egész Európa előtt olly soká titokban.
Ugyan Vecsey Georgiáról szólván, azt jegyzi meg Zágán városáról, a’
mit ő Czágánnak, sőt Czigánynak is ír, hogy gyanakodni lehet, ha valjon
czigánnyaink nem innen eredtek é? Lakhattak ott is, jöhettek onnan is;
most is vagynak Georgiában Czigányok.
Eddig haladtam, midőn egy érdemes férjfiú értvén nyomozásaimat, nem
ugyan az egész Grellmannt, hanem annak rövid kivonatját a’ Posonyi deák
újságokban közlé velem. Rövidségért, ’s a’ talán deákúl nem értők’ kedvéért,
mingyárt magyar fordításban irom le:
„Posonyi Újság 1811. Első Féleszt. „Nro 20. lap 154. Kérdésbe tétetik,
honnan vette származását ez az ábrázat’ színére, élet’ módjára, nyelvre
’s erkölcsökre nézve másoktól különböző ember osztály, melly századok
előtt Európának több országaiban elterjedt, most Török, Magyar, Moldva,
Oláh, Spanyol országban és Portugáliában nagy számmal találtatik? Erre
így a’ Szerző: az 1408 és 1409dik esztendőben, úgymond, midőn az erős
Timurbeg keleti Indiának félszigetébe a’ Gangesen innen berontott, azt
tűzzel vassal pusztította. Emlékezetet feljűl muló időtől fogva nemesebb
és aljasabb rendre osztattak lakosai. Némellyek ezen aljasabbak közül,
kiknek számokat bátran tehetjük egy milliomra, kikerültén Timurbeg’

40
Paganus = pogány; Decanus = dékány; Romanus = Romány.

98
vadságát, elhagyván hazájokat, Persián és Egyiptomon keresztül Afrikába ’s
nyugoti Asiába mentenek, innen egész Európára elszéledtek. Európába való
jövetelöknek első nyoma 1417dik esztendőre esik; Olasz országba 1422ben
mentek, onnan egynehány esztendővel későbben Német országba. Magokat
keresztényeknek és Egyiptomból való szent vándoroknak hazudták, hogy
kedvezőbben fogadtassanak, holott a’ Braminok’ vallását követték. A’ nyelv,
mellyen magok közt beszélnek, Indiából való származásokat nyilván erősíti,
melly az atyafiságot a’ Malabárival mostanig megtartotta.”
E’ szerént semmit sem szól Grellmann a’ Czigányoknak régi népekkel
való látszatos rokonságokról, semmit a’ Rome ’s Dade nevezet’ eredetéről.
Igazolja a’ mit mondottam, hogy a’ mai Czigányok Európába a’ XVdik
században jöttek; hogy Olasz országba is akkor vándorlottak. Állítja, a’
miről még nem szóltam, de mingyárt szólok, hogy a’ Czigányok Asiából,
nevezetesen Indiából való jövevények; és hogy Timurbeg elől való futtokban
nyomúltak nyugot felé, ’s Európába.
Én is azt hiszem, hogy Ásia mai Czigánnyaink’ bölcsője. Ha figyelemre
vesszük a’ földirást: Ásiában, a’ legbelsőbb Asiában találjuk leginkább a’
Singar névnek nyomait. Hogy ismét csak némellyeket említsek: Indiában,
Cambaja felett a’ tenger parton találjuk a’ Sangan, vagy talán Singan és Singar
népet. Indiában, a’ Gangesen túl fekvő félszigetnek keleti partján vagyon a’
Siami Király’ birtokában Singora nevű ország és város. Ceylon szigetében
legszámosabbak a’ Singalok, Czingalok vagy Tsingalok, kiket Bochart
inkább Tsingaroknak kiván íratni. Mongoliában vagyon Tsingischánnak
felosztatott roppant birodalmából Songar vagy Tsongar tartományja; és
a’ Tsongarok még 1717ben képesek voltak Tibetbe ütni, ’s birni azt 3 esz-
tendeig. Chinában, Xenst tartományjában vagyon Sigan városa; Nanking
tartományjában folyik a’ Singar vize. Japonia felett a’ Sungar szűk tenger,
’s oda közel a’ tengerre dűlő Sungar hegy.
Mongolia, India, Ceylon, China, Japonia, úgy látszik, mind küldhetett
Európának Czigányokat; azonban Grellmann’ véleménye szerént, India
szülte őket, a’ mit, a’ kivonatból ítélve, a’ Czigányoknak magokkal hozott
Bramini vallásokkal, és nyelvüknek a’ Malabári nyelvvel való hasonlatos-
ságával igyekszik hitelessé tenni. Fontos két ok, ha az állításnak igazsága
történeti bizonyossággal megmutattathatik. Közönséges vélemény is már
most, hogy a’ Czigány Indus nép, ’s nevezetesen a’ Szudok, Sattok vagy
Tsudrák kasztjából való, melly negyedik vagy utolsó Kasztban vagynak a’
mivészek, mesteremberek, tánczosok, jövendelők, alakosok, szóval min-

99
denek, valakik a’ köznéphez tartoznak. Lőhr (Die Bewohner der Erde
1820.) leginkább a’ Nuhtokat vagy Baziguhrokat találja igazi Czigányok-
nak, ha talán nem származásokra is, de sajátságokra nézve. Ezek szüntelen
vándorolnak, alamisnából élnek, jövendelnek, mindenféle állatokat ’s még
dögöt is megesznek; utazások közben énekelnek, játszanak és tánczolnak;
tánczolnak kötelen, gyógyítanak, köppölyöznek, az Indus aszszonyokat
tättovirozzák, vad állatokat szelidítnek, madarakat tanítanak, és igen ügyesen
tudnak lopni. Minden törzsöknek tulajdon feje vagyon. – A’ Czigányok is
Cseh, Franczia országban, Angliában máig így vándorolnak, az útak mel-
lett ringyrongyban ’s gyakran csak nem anyaszült mezítelen hevernek, és
a’ járókelőket alamisnáért unszolják; varázsolnak és jövendelnek főkép az
asszonyok; saját birájiktól függenek. Így volt régenten Magyar országban is,
így már Zsigmond’ idejében, ki a’ Czigányoknak írásban ím e’ kegyelmét
adta, Virágnak Magyar századjai szerént: „Előnkbe jövén László Vajda má-
sokkal egyetemben, alázatosan kért, hogy kegyelmesen tekintenénk reájok.
Nekik e’ szabadságot adtuk. Valamikor László Vajda, és az ő nemzete, a’ mi
városainkba menend, senki akadályt ne legyen, senki ne bántsa se magát
Lászlót, se alattvalójit a’ Czigányokat. Ha per támadand köztük, azt nem ti
(Nemesek, Vármegyék, Tisztviselők, Városok, Városbeli vagy falusi birák)
itélitek meg, hanem László Vajda ’s a’ t.”
Engem’ mind ezek közt leginkább a’ Ceyloni Tsingarság erősít meg
azon hitben, hogy mai Czigányainkat Asiai népnek, ’s nevezetesen Indiából
jöttnek tartsam. Erre kényszerít, mint már láttuk, a’ névbeli teljes hason-
latosság, ’s az a’ természetben, szokásban és erkölcsben való egység, melly
Czigánnyaink ’s a’ Ceyloni Tsingarok közt találtatik. Ugyan is olvasom
Bochartban, miként festik az írók a’ Ceyloni Tsingarokat. Ezek Vartoman
szerént igen bátortalanok, csak nem egészen lelketlenek; Venetiai Pál szerént
a’ hadhoz szokatlanok, ’s ha háborút kell folytatniok, fogadott katonákkaj
élnek; azért is Chingaloknak, vagy Chingaroknak megvetésből neveztet-
nek; mert Arab nyelven Chingar, félékeny és rest férjfiat jelent, a’ honnan a’
Zsidó Benjámin a’ szigetet is Chingarnak nevezte.41 Diodor szerént szeretik
a’ tudományokat, főképen a’ csillagokból való jövendelést. Ismét Venetiai
Pál és Zsidó Benjámin szerént nagy varázslók. – Igaz, hogy már most a
Czingalok nem kóborolnak, hanem bizonyos helyhez kötik magokat, ’s a’
tehetősbek kőből is építik házaikat; de ez idő úgy tehetett rajtok változást,

41
Megjegyzi Bochart: corrupte legitur Chinrag vel Chenerag.

100
mint a’ Magyar országi Czigányokon. Azonban Indus népnek esmértetnek,
’s nyilván viselik a’ Czigány, vagy Tsingar nevet.
Sőt a’ Ceyloni Tsingaroknál fogva nem csak Czigánnyainknak Indiából
való származások nyer nagy hitelességet, hanem a’ mai ’s régi Czigányok közt
néminemű összefoglaló lánczszemre is találunk. Ceylonban terem tudniillik
a’ Gyömbér, Zingiber, Tsingiber; a’ Rómaiak’ Rubricatusa pedig ott volt
Afrikában, a’ melly tájon a’ Zygiantok laktak, ’s Rubricatusnak azon híres
rubricától vagy czinobertől neveztetett, a’ mit Afrikainak és Carthagoinak,
az Arabok Bochart szerént, Zingiaphurnak, talán Tsingiaphurnak is hívtak,
’s a’ mivel a’ Zygiantok, mint Herodot mondja, mázolták magokat. Zingiber
és Zingiaphur két olly mi, melly Czigányoknál termett. Azt a’ keleti nyelvek’
Tudósai lássák, tehet e magában, ’s mit tehet a’ Ber és Phur vagy Aphur az
Arab nyelvben; de a’ hasonlatosság tökéletes ezek közt: Zingi ber, Zingia
phur, Zingie balkan, vagy Tsingi ber, Tsingia phur és Tsingie balkan.
Galletti (Allgem. Weltkunde 1822.) a’ Czingalokat eredeti népnek mondja
Ceylonban, a’ mit úgy kell érteni, hogy a’ Czingalok igen régi lakosai Ceylon-
nak. De úgy kellett oda vetődniök, talán Chinából. Cosmas Indicopleustes,
ki Indiát a’ 6dik században bejárta, megjegyzé, hogy akkorban a’ Chinaiak
gyakran megjelentek Ceylonban.42 Teixeirának ugyan csak az a’ véleményje,
hogy a’ Ceyloni Czingalok’ neve a’ China, Csina, Szína és azon Gale névből
tétetett volna öszsze, melly a’ Portugália nevezetnek is hátulsó részét teszi.
Bochart ezt az összetételt helyteleníti, a’ Chingart Arab szónak tartván.
De különben sem állhat meg véleményje; mert a’ Chingarok esmeretesek
voltak már Ceylonban sokkal az előtt, hogy a’ Portugálok Vasco de Gama
alatt legelőször keresték meg Indiát 1498ban. Jobban lehet ide alkalmaz-
tatni amaz Bochartét: Gar, Hebraeis est habitare, és Ger, advenam sonat.
Garamantes, quasi Amantum habitationem dixeris, aut advenas, seu colonos
ex Amoniis vel Amantibus. Gar, Zsidóúl annyit tesz, mint lakni, és Ger,
jövevényt jelent. Garamantok, mintha mondanád, Amantok’ lakása, vagy
jövevények ’s szálítványok az Amoniak, vagy Amantok közül. Éppen így
mondhatjuk ezt is: Singarok és Tsingarók, mintha mondanád, Sinák’ vagy
Tsinák’ lakása, vagy jövevények ’s szálítványok a’ Sinák vagy Tsinák közűl.
Hogy a’ Gar az Amantok’ nevében elől, a’ Sinák vagy Tsinákéban hátúl
áll, semmit sem tesz. Már Otrokocsi Bocharthoz hasonlóan élt a’ Garral a’
42
Ha Cosmas Indicopleustes’ munkáját, a’ Topographia Christianát, megtekinthetném,
mellyben szép dolgok vagynak Indiáról és Chináról, a’ mint szól Budai, Régi Tud.
Vil. Hist. Lap 138. úgy vélem, több szerencsés nyomokra jöhetnék.

101
Hungar névben, pedig itt is hátul áll. Ő így beszél: Gar = peregrinatus est.
Unde etiam Particip. Praesens Kal et Gar = peregrinans; etc. Tehát Hungar =
ex Hunniaca prosapia peregrinantes vel venientes; a’ Hunnok’ nemzetségéből
jöttek. De hasonlóképen Singar és Tsingar = a’ Sinák vagy Tsinák közül
jöttek. Mivel pedig a’ Partic. Praesens Kal és Gar, tehát Czinkal, Czingal,
Csingal, Csingar, Singar egy szerént jól vagyon.
Vándorlott annakokáért a’ Czigány nép, nem egész testben, hanem fel-
oszlott és külön vált csapatokban, ’s ezek közül némellyek hoszszabb ideig,
sőt végképen is egy bizonyos helyen megmaradtak. Ebből kimagyarázható,
miként lehetnek Ceylonban mostan is Tsingarok, és Indiában a’ Löhr’
Nuhtjai vagy Baziguhrjai. Illy vándorló népnek több csapatjai magoktól is
oda hagyhatták Ceylont ’s Indiát, ’s minekelőtte Timurbeg berontott volna
Indiába, 1398ban (nem 1408ban, mint Grellmann’ kivonatjában olvassuk,
mert Timur 1405ben meghalt), már közelíthettek Európa ’s Afrika felé.
De vándorlásaik közben mindenkor maradoztak el közűlök, ’s onnan lett,
hogy Czigányok csak nem mindenfelé találtatnak Asiában is. Azonban
Timurbeg 1401ben Syriába rohanván, ez a’ Czigányokat arra birhatta, hogy
előle tovább vonuljanak, ’s némellyek kis Asiába, mások Afrikába takarod-
tak. Azok, a’ kik kis Asiába mentek, még tovább mozdultak, minekutánna
Timur 1402ben Anadolit is megtámadta; mig nem végre szinte az Európai
földre jutottak, talán azon Gallipoli tengerszorulaton, mellyen a’ Törökök
már elébb, 1388ban általjöttek. De a’ Czigányok ezeket a’ tájakat is a Török
hadak’ vérengző mezeinek találák, ’s azok a’ csoportok, mellyek békeséges
tartományokat óhajtának, mind inkább nyomultak a’ nyugoti Európa felé,
’s vele magokat megesmértették. És ezt tartja véleményem.

102
 17
Részlet Széchy György AZ EGYETEMES DIALEKTUS
című írásából (1839)

In Széchy György: Az egyetemes dialektus, Tudománytár,

1839. november, 273–284, (275–276).

A’ majd egész Európában szétszórt czigányok nyelve, az újabb nyomozá-

sok szerint (Grellman Zigeuner. III.) braminok nyelvének állítatik. Borow
György,43 az angol bibliai társaság titoknoka, elintézvén Pétervárott, az új
testamentomnak mandzsu nyelvre fordítását, a’ spanyol belső villongások
alatt Estremadurában utazott, és az ottani czigányok köztt tartózkodván,
végre czigánynak tartaték, mert nyelvüket, szokásaikat, hagyományaikat,
dalaikat megtanulta. Ez idő alatt lefordítá sz. Lukács evangéliumát ezen
spanyolczigány nyelvre, ’s azt illy czím alatt adá ki: Embeo e majaro Lucas
brotoboro randado andré la chipe griega, acána chibado andré o Romano, ó
chipe es Rincales de Sesé. El Evangelio segun s. Lucas, traducido al Romani,
ó dialecto de-los Gitanos de Espanna. 1837. 8. 117 1. Borow gyanítja, hogy
az egész világon elszórt czigányok, a’ most is fennmaradt nyelvük által ösz-
szeköttetésben állanak, és e nyelv a’ sanscrit nyelv’ származéka. Egyébiránt
Borow, czigány szótáron, czigány dalok, és hagyományok gyűjteményén
dolgozik. Mind ezekből ismét az következik, hogy a’ kóbor czigányok nyelvét,
olly mostoha körülmények köztt, egyedül grammaticai formája tartotta fenn.

18
R EGÉLŐ, 1839. április 7. és április 11.

A czigányok.

A’ czigányok mind külalakukra, mind nyelvökre nézve ásiai és vándor nép.

Nevök amaz elnevezéseknek teljesen megfelel, mellyekkel az Olaszok,
Portugallok, Oroszok és Törökök őket híni szokták; ’s eredetre nézve va-
43
Az 1840-es években hazánkban is megfordult George Henry Borrow (1803–1881)
angol misszionáriusról, a Brit és Külföldi Bibliatársulat munkatársáról van szó, aki-
nek az itt említett Lukács evangélium fordítása – az egykorú források szerint – két
spanyol cigány asszony aktív segítségével készült. [L. A.]

103
lószínűleg indiai. Maiglan Indus folyam torkolatánál létezik egy nép – a
Tschinganok, kiknek szokásaik és életmódjok majd egészen hasonló az
övékéhez. Mások Egyptusból, vagy Aethiopjából származtatják őket; holott
Egyptusban, habár számuk nem csekély is, idegeneknek tekintetnek, és mind
nyelvökre, mind szokásaik- ’s testalkatokra nézve a’ Koptoktól, valamint a’
Fellahoktól is igen kölönböznek. A’ Hollandok pogányoknak, a’ Svédek és
Dánok tatároknak, az Angolok egyptusiaknak, a’ Francziák cseheknek, a’
Spanyolok gitanoknak, végre a’ magyar ’s erdély országiak Farao népének
nevezik a’ czigányokat. Egész Európán át el vannak szórva, és számok e’
földrészen mintegy 7–800.000-re terjed. Angol honban, hol megtérittetésökre
különös hit-küldetményi intézet – (Missionsanstalt) – áll-fön, 18 ezernél
magasabbra rug számuk, és saját királyjok van. Német és franczia országban
csak itt ott láthatni őket egyenként; de annál számosabban tanyáznak magyar,
erdély és moldva országban, mellyekben egyetemesen felülhaladja számok a’
kétszáz ezeret; továbbá déli orosz, és török, valamint spanyol országban sem
hiányzanak. Ez utósóban számukat 40.000-re teszik.
A’ történetben ritka tünemény gyanánt tekinthetni a’ czigányokat. Négy
századon túl a’ folyton haladó csinosbulás és miveltség felületén mintegy
átvonulva, napkeleti szokásaikat híven fentarták, mert keleti eredetökről ma
már senki sem kételkedik. A’ 14-ik század elején jövének előszer Európába;
mi okból? nem tudjuk; de gyanitnunk szabad, hogy Timur és Tamerlan
győzelmei ’s kegyetlenségei adtak alkalmasint elég okot a’ bevándorlásra.
Úgy látszik, Indiából Egyptusba, ’s innen a’ földközi tengeren át vonultak
Európa felé. Heber angol püspök inkább Persiából, mintsem Indiából véli
öket származhatóknak: azonban nagyobb része azoknak, kik a’ czigányok
története kipuhatolásával sokat, és sokáig valának elfoglalva, Indiát mondják
’s hiszik eredeti lakhelyöknek. Német országban csak 1417-ben tétetik rólok
előszer említés; hihetőleg Moldvából szakadtak ide át; – Svaiczot 1418-
ban egyszerre mintegy 14.000 önté-el; franczia országban pedig 1427-ben
találjak őket előszer. Úgy látszik továbbá, hogy keleti ravaszsággal mind a’
népet, mind a’ papi elöjáróságot, ügyesen kigondolt történetek által csalák
’s ámiták-el; legalább elején zarándokoknak tartattak, kik a’ szent földről
tértek vissza, és mint illyenek, mindenütt megkíméltettek, sőt védleveleket
is kaptak, millyeneket Zsigmond magyar király is 1423-ban bőven oszto-
gatott. Parisban egy százból álló falka jelent-meg néhány vezérrel, kik gró-
foknak mondák, átalján pedig olly keresztényeknek hiteték magukat, kiket
Egyptusból kiűztek a’ Törökök: itt szabadságot is nyertek, hogy franczia

104
országban maradhassanak, és élve a’ szabadsággal több évig bekóborlák
minden vonalaiban az országot a’ nélkül, hogy elkövetett tolvajságukért
megtámadtattak volna. Csak 1560-ban bocsátának-ki különös rendelményt
az orleansi rendek, melylyel gályarabság alatt parancsoltattak minden csalók
és kóborlók – az úgy nevezett csehek, vagy egyptusiak – elhagyni az orszá-
got. Soká késtek ezután még a’ száraz földön, mielőtt angol hon földjére
lépnének. Angol országban szintúgy, mint franczia honban, egyptusiaknak
tartattak, és számuk olly tetemes volt mindjárt bevándorlásoknak elején,
hogy 1530-ban egy az egyptusiakat illető parlamenti rendelmény hozatott,
mellynek kezdetén éppen olly módon rajzoltatnak-le és bélyegeztetnek,
millyenek maiglan is. Tolvajságuk és ravaszságukért t. i. a’ legkeményebb
büntetés mellett megparancsoltatott nekik, hogy tizennégy nap alatt kita-
karodjanak az országból; az ezt nem teendők országos hajók által rabságba
valának elhurczolandók. Egy más, öt évvel későbbi rendelmény minden
angol honit 40 [font] sterlingnyi pénzbüntetésre itél, ki valamelly czigányt
vagy is egyptusit hozna és ápolna az országban.
Azonban sem a’ most felhozott, sem több későbbi kormányrendelet
– (egy, Örzsébet alatt kihirdetett rendelmény keményen megparancsolá a’
czigányoknak, hogy az országból költözzenek-ki: ellenkező esetben hazaáru-
lóknak fognak tekintetni, ’s imigy büntettetni) – nem birt annyi sikerrel, hogy a’
czigányokat az országból végképp’ kiköltöztette volna. Az országutak állapotja
’s a’ czigányok rendetlen életmódjok igen gátlá a’ törvény- és kormányrende-
leteknek teljes szigorúságukban végrehajtását. A’ nagy néptömeg bizonyos
babonás félénkséggel tartott tőlek, ’s bennök különös titokteljes lényeket látott;
kik, habár koldusok és száműzettek mindnyájan, még is a’ hiedékeny népnek,
melly őket keblébe fogadta, a’ jövendő titkait leleplezni ügyesen tudák. Továbbá
az ország távuliabb részeiben különféle mesterségek terjesztése, kiváltképen
pedig művészi ügyességük által, az üstfoltozásban, tünteték-ki magokat, és így
hasznot is hajtanak. – És ha megfontoljuk, Anna királyné uralkodása alatt milly
lassan ment a’ közlekedés (mert miként a’ cabinetminister Marlboroughoz irá,
közel két hónapi időszak kivántaték arra, hogy egy átaljános hálaimádságot
parancsoló rendelmény az ország minden részében köztudomásra jutna),
könnyen fölfoghatjuk a’ vándor czigányok által eszközlött hasznokat, és alig
menthetjük a’ kormányt, melly az egyedüli utálat miatt, mellyet a’ költött
jóslatok és jövendölések iránt mutatott, elhatározhatá magát, a’ czigányokkal
olly keményen és szigorúan bánni. Az Örzsébet királyné által hozott szigorú
törvény következtében időről időre sok czigány fogattatott-el, ’s végeztetett-ki;

105
és habár némellykor a’ törvény szigorúsága enyhittetett is, mindazáltal Anna
királyné uralkodásától fogva az ország-kóborlók törvényébe iktattattak a’
czigányok, és illy személyeknek kiáltattak-ki mind azok, kik egyptusiaknak
vitatják magukat, vagy költött egyptusiak öltözetében vándorolnak, vagy kik
állitják és bebizonyitják, hogy az arczismeret- ’s jövendölésekben, vagy más
hason ravasz mesterségekben jártosak.
Nem sokára angol honba jövetelök után, úgy látszik, csak hamar skót ország-
ba is átmentek a’ czigányok; a’ szigorú bánásmód, mellyet déliangol országban
kelle türniök, űzé őket alkalmasint éjszak felé: de itt sem lehetének békében,
mert folyton üldözé őket a’ szigorúbb rendelmény, különösen az 1579-ben
hozott skót országkóborlói törvény. Az angol és skót honi czigányok lassudan
elvállalták bélyegző szokásaikat amaz országoknak, mellyeket bekóborlának,
kiváltképp’ pedig a’ Skótokét, a’ nélkül azonban, hogy saját erkölcseiktől,
megváltak volna. És ezt könnyű megmagyarázni; mert az angol országi sze-
génytörvények oda czéloztak leginkább, hogy a’ hontalanok és országkóborlók
száma kisebbittetnék, és a’ czigányoknak másokkal összeelegyitésök gátoltat-
nék: skót ország ellenben, különösen a’ határszéli kerület, pezsge a’ henyék-
től és csatanglóktól, kik nagyobb részint házasság által keveredtek össze a’
czigányokkal, és szokásaikat, valamint életmódokat is elfogadák.
Norwood, mintegy másfél német mértföldnyire fekvő helység Londontól,
ez előtt legnevezetesebb tartózkodási helyök vala a’ czigányoknak, de ma már e’
tájról elűzettek. Most London környékét inkább valótlan, ’s elfajzott czigányok
és csalók lakják, mintsem törzsökvonalú igazi czigányok. De annál nagyobb
a’ valódi czigányok száma az országnak nyugoti és éjszaki részeiben, kik néha
télen által szintugy, mint nyáron folyvást csatangolnak. Közönséges mestersé-
geik, és foglalatosságaik ezek: t. i. szamár- és lócsiszárok, kovácsok, üstfoltozók,
rézmivesek, ollóköszörűsek, kosárfonók, böröndösök, és hangászok.
Első kielégítő tudósítást a’ czigányokról Grellmann adott „történeti
vizsgálatában a’ czigányokról” – mellyhez a’ német szerző még egy szótárt
is kapcsolt a’ czigányoktól nyertt adatokból, és ebből indiai eredetök két-
ségtelenül nyilvánosodik, annál kitűnőbben, miután e’ munka a’ legjelesebb
napkeleti nyelvértők által szigorú vizsgálat alá vétetett, és teljesen helyben-
hagyatott. Hasonlag Hoyland angol is, ki a’ czigányok állapotja javitására
nagy gondot és fáradságot fordíta, egy érdem-tele munkát44 bocsáta-ki a’

44
A kvéker John Hoyland (1750–1831) 1816-os, A Historical Survey of the Customs,
Habits, & Present State of the Gypsies című művéről van szó. [L. A.]

106
czigányokról, t. i. Grellmann szótára szorgalmas forgatása és betanulása
által sajátjává tevé jóformán a’ czigányok nyelvét.
A’ czigányok barnasárga bőrszínük, szénfekete szemök és hajok hófehér
fogaik, és testtagjaik szép aránya által különböznek másoktól; nyulánkok
közönségesen, és ügyesek; magasabb termetű, valamint zömökebb testal-
katú ritkán találkozik közöttök, és e’ tulajdonaikra nézve az indusokkal
teljesen megegyeznek. Szeretik a’ vándor életet és legszívesebben tanyáznak
seregenként erdőkben, vagy sivatagokban, ha az éghajlat engedi; sátorokat
ritkán visznek magukkal; a’ tél zordon hidege ellen barlangokban vagy
földalatti gunyhókban – putrikban – mellyeket szorgalmasan beszoktak
födni fűgazzal és mohával, keresnek menedéket. Hangászati talentumok,
melly csak a’ műszeres hangászatra szorítkozik, majd mindenütt ismeretes;
különösen értenek a’ hegedűhöz ’s dorombhoz; – továbbá gyakorolják magu-
kat az oboén, fuvolán és vadászkürtön. Erdély, magyar, ’s lengyel országban
közönségesen ők a’ hangászok a’ csapszékekben. Átaljában találékosak és
szép természeti észt fejtenek-ki; de nem hiányzik bennök a’ keletiekkel közös
ravaszság és fortélyosság. A’ nőszemélyek fiatal korukban sokszor tánczosnék,
kiváltképp’ spanyol honban; későbben a’ jövendölést, főleg pedig a’ kézjós-
latot – chiromantiát – űzik; és e’ mesterség, melly egész világon át egyedüli
tulajdonuk marad, fő-keresményi forrásuk a’ czigányoknak. Azonban bi-
zonytalan, valljon e’ mesterségbe voltak-e avatva már Európába jövetelök
előtt, vagy itt tanulták ’s gyakorolták előszer a’ ravasz Indusok ügyességével
és fogásaival a’ jövendölést és bűvölést olly időszakban, mellyben Európa
majd minden országának nagy néptömege a’ gondolható legmagasabb fokig
szerfelett babonás és hiedékeny vala: de annyi bizonyos még is, hogy mód
fölött magasztalt és kikiáltott mai fölvilágosult korunkban is találnak majd
minden országban, angol hont sem véve-ki, hiedékenyekre.
Táplálatjok a’ czigányoknak gyakran utálatot gerjesztő; mert az eldöglött
marhák húsával is élnek. Ez okból igen örvendetes a’ marhavész. A’ pálin-
kát és átalján a’ szeszes italokat nagyon szeretik, hasonlag a’ dohányt is,
mellyet egyiránt rág és pipál mind a’ két nembeli. Meghatározott, és saját
vallásuk nincsen, hanem a’ törökök köztt török, a’ keresztények köztt pe-
dig keresztény szokásokat fogadnak-el. A’ fiatal czigány korán házasodik,
közönségesen 14-dik vagy 15-dik évében, gyakran nénjét vagy hugát, és
ha est nem, mindenkor valódi czigánynőt vesz feleségül, kit magától elűz,
mihelyest megunta. Nevelést a’ czigányok nem ismernek; és gyermekei-
ket, kiket majommódra szeretnek, soha büntetni nem szokták. Erkölcseik

107
átalján romlottak; a’ lopást, mellyben igen ügyesek, nem tartják véteknek;
a’ kegyetlenkedésben gyönyörködnek; egyébként félénkek, és azért némelly
kormány bakóknak használja őket. A’ kisértetek és próbák mind erköl-
csi mind polgárt állapotjokon segiteni, mellyek főleg orosz országban és
Ausztriában – Maria Theresia, és II-ik József alatt – történtek, mindeddig
csekély sikerűek voltak; még kevesebbé gyümölcsöztek a’ szigorú üldözések.
Mindazáltal erdély és magyar honban sokan a’ czigányok közül állandó
lakhelyűek, és rendes kereskedést űznek: némellyek a’ folyam-fövényből
aranyport mosnak, mások vasból és rézből dolgoznak; ismét néhányan ács
és esztergályos mesterséggel keresik kenyeröket: többen végre lócsiszárok,
sőt találkoznak ollyanok is a’ czigányok között, kik itt ott vendégházakat
vagy csapszékeket bérlenek ’s tartanak rendesen.

19
R ELIGIO ÉS NEVELÉS, 1841. május 16.

Nevelés és iskola-látogatás. (…) 25-én Pakson örvendetes volt a’ próba-

tét, – és a’ tanítónak és segédjeinek szorgalmuk legszebben tanúsíttatott.
Az pedig hogy a’ német ajkú gyermekek is az iskolában egyedül magyar
nyelven oktattattak – a’ német nyelv és irásbani oktatás rendkívüli órákra
szoríttatván – ’s hogy az ebbeni eddigi előmenetelnél fogva már is tapasztal-
hatni, mint honosulnak azok nyelvökre nézve is; nem különben az, hogy a’
czigány gyermekeknek sem szabad az iskolai oktatásból elmaradniok, legyen
a’ helybeli plébánosnak dicséretére említve. A’ közönséges tanulmányokon
kívül taníttatott a’ hazai történet és földleírás; és különbféle kéziratok’ ol-
vasásában gyakoroltattak a’ tanulók. A’ próbát tevék: 416-an; emléket pedig
nyerének 120-an. A’ két segédtanító megjutalmaztaték. A’ számos helybeli
uraságokon kivül a’ próbatételt különösen díszesiteni méltóztattak mélt. Girk
György45 fölszentelt püspök, és főtiszt. Szathmáry Antal46 apát és kalocsai
kanonok urak.

45
Girk György (1793–1868): pécsi püspök; teológus, egyetemi tanár. [L. A.]
46
Szathmáry Antal (1785–1852): katolikus pap. A tudósítás idején idősebb mesterka-
nonok. [L. A.]

108
 20
NEMZETI ÚJSÁG, 1841. augusztus 25.47

Lőcse, aug, 10én Jamniki Jóni Vincze első alispány urnak elnöksége alatt
tartatott t. n. törv. egyes. Szepes vmegyék közgyűlése, melly leginkább a
husárszabás tárgyaltatása végett 8 napi határidő alatt, csupán 1 napra ösz-
szehívatott. (…) Másnap kisgyűlés tartatván, többek között felolvastatott a
nm. m. kir. helytartó-tanácsnak k. kir. intézménye, melly által ezen megye
oda utasíttatik, hogy gondját arra fordítsa, miszerint a czigányok gyámkoru
gyermekei az 1794ik évi böjtmáshava 21én 4052ik sz. a. közhírré tett legfen-
sőbb határozat értelmében hasznos polgárokká neveltessenek; nemkülönben
azon czigányok, kik kicsapongások vagy kisebb tolvajságok miatt megfenyí-
tettek, ezután is figyelmes szemmel őriztessenek; melly k. kir. intézmény
ahhoz való szoros alkalmaztatás és foganatszerzés végett minden szolgabíró
uraknak kiadatott. – Ha 1794től fogva évenkint csak kétkét czigány gyer-
mek neveltetett volna is munkás polgárrá minden megyében, eddig már egy
miveltebb czigány generatio lakná kedves hazánkat és börtöneink Pharao
népével telvék nem volnának.

47
Az eredeti lapszámon: „Kisasszony hava 25-én.” [L. A.]

109
 21
PESTI HÍRLAP, 1841. október 2.
Várady Károly:48
Szózat a’ népnevelés tárgyában, különösen a’ czigányokról.

Nemzetiségünk erőteljes teste olly sok századoknak hosszú folyta alatt is

aggni nem, sőt mondhatni ifjodni kezd. Homlokáról lesimultak a’ ránczok,
mellyek a’ bel- és külviharok láttára redőztek össze, – most derült az szebb
érzetekben, miket ha szó kifejezhet, ez lehet a „humanitas.” Idő érlelé azt meg
a’ nagy testnek szívében, – ’s ha most ezzel egyező tetteket láttok csirában,
fejlődésben, vagy éréshez közel, tudjátok meg, hogy azon egyedek, kik azokat
előidézék, csak az idő kivánatit, a’ nemzeti test arczkifejezéseit ismerék el, ’s
mint fölkentjei a’ kornak ’s nemzetnek hirdeték, mit tenni szükségesképen
kell, ha az időnek méltó boszuját ki akarja kerülni a’ nemzet. – Egy illyen
kivánatát a’ kornak’s időnek hirdeték hazánk jelesbjei e’ szóban: „népnevelés”.
– Egy évtizeddel még ezelőtt csak sajnálni tudtuk azon embertársainkat,
kik az ország terheit leginkább viselék, jótékonyságában minél kevesbbé
részesülhetének. A’ szíves részvét, az emberi jogoknak tisztább fölfogá-
sa kivívta azt, hogy jogokat nyert a’ nép a’ törvényhozó testület kezéből.
– Az idő már eddig is megmutatta számtalan példák által, mikint ennél
több az ő kivánata; mert a’ jogok czélszerű használatához a’ kötelességnek és
jogoknak fölfogása is kívántatik, vagy más szóval: a’ népnevelés. – Adjatok
nevelést a’ népnek, ’s köbre emeltétek benne az emberiséget, négyszögre
anyagi jólétét. – Pest megye, két igen jeles szónokinak indítványa után,
hathatós lépéseket tett e’ szent ügyre nézve. – A’ következmény bizonyára
48
Várady Károly (1817–1890): ügyvéd, ügyész, városi képviselő; a Dunamelléki Refor-
mátus Egyházkerület tanácsbírója, főrendiházi tag. A Szabolcs vármegyei Paszabon
született Váradi Szabó József (1781–1865) református lelkész és Belényesi Farkas
Zsuzsanna (1793–1860) fiaként. Tanulmányait Sárospatakon végezte, s ezek vé-
geztével tiszteletbeli vármegyei esküdtté nevezték ki. 1840-ben joggyakornokként
Pestre került, a következő évben ügyvédi vizsgát tett, majd 1843-ban ügyvédi irodát
nyitott a fővárosban. Szintén 1843-ban kinevezték a Pesti Református Egyházközség
tanácsosává, mely tisztségében negyven éven át, egyházközségi algondnokká válasz-
tásáig maradt meg. 1861-ben Pest város képviselői közé választották, 1865-től a Pesti
Református Egyházmegye, 1874-től pedig a Dunamelléki Református Egyházkerület
tanácsbírója volt. 1873-ban az uralkodó királyi tanácsossá nevezte ki. Hosszú éveken
át tagja – s két alkalommal (1883, 1885) elnöke – volt a pesti hazai első takarékpénztár
igazgatóságának. 1885-ben lett a főrendiház tagja. Végrendeletében összesen 7900
forintot hagyott különböző jótékony célokra. [L. A.]

110
megmutatandja, milly szent, ’s mégis milly elhanyagolt ’s jelenleg menynyire
szükséges volt ez intézkedés; mert ha valahol, itt kell Isten áldásának látha-
tóképen megjelenni. – Az’ idő kíván és követel, a’ példa vonz, ösztönöz: ’s így
bizton remélhetjük, hogy lelkes megyéink szent kötelességük teljesítésében
a’ lélekisméret megdöbbentő vádjait kikerülni fogják. – Ha ez minél előbb
hathatós munkába vétetik, akkor ezen kort koszorús költőnk azon korának
szeretem tekinteni, melly után buzgó óhajtás epedett százezrek ajakán.
A’ milly széles értelmű ezen szó: „nép”, olly szélesen ki kell terjesztve
lenni a’ népnevelésnek is, – nem kell abból kizárni egy néposztályt sem:
– mint a’ nap világa tündököljék az, áldást terjesztő sugáraival, az egész
hon felett. – És itt mindenek előtt tudni szükséges azon műveltségi
fokozatokat, mellyeken a’ különféle néposztályu lakosok állanak. – A’
nép műveltsége első fokozatának tekintem én az állandó lakást ’s rende-
sen gyakorlott foglalatosságokat. Azon néposztály, melly ezen fokozatra
még föl nem lépett, vad állapotban él, tudatlanságához aljas állatiság ’s
mind ezekhez alvó öntudat járulván. – Az állandó lakás szorosan véve
csak műveltségi fejlődés szükségének vagy feltételének tekinthető ugyan,
de a’ mennyiben az állandó lakással több műveltségi módok, eszközök
összeköttetvék, melylyek szükségesképen kényszerítik a’ társaságbelit
némi ismerethez jutni, miről a’ társaságon kívülinek fogalma sem lehet,
– így mégis némi műveltségi foknak tekinthető. Hazánkban az állandó
lakással biró, különösen az ország szélein lakó néposztályok olly sötét
tudatlanságban élnek, hogy a’ Vrhovina táján lakó orosz megcseréli má-
sikkal únott feleségét, mint rossz hámos lovát, vagy meddő tehenét. Így
itt az állandó lakás még nagyon keveset eszközlött: de mégis fentebb áll
mint azon vadnép, melly „czigány” név alatt csatangol be országokat és
tartományokat állatisága meztelenségében; – mellyre bizony az egy író
által ékesen öltözött hölgynek nevezett Európa méltán elpirulhat, ’s hogy
szemeit illy botrány láttára többé eltakarni ne legyen kénytelen, tehetett
volna már eddig is rendeléseket: állandó helyre szorítani, ’s ez által ezen
korlátlan szabadságnak – mondhatni – rabszolgáit megváltani ’s fölsza-
badítani, a’ társaság törvényei alá való kényszerítés által.
Két mód van, mi által ezen népvándorlási durva időszakot ábrázoló
néposztályt a’ társaságnak megnyerni ’s megszerezni próbálták a’ régibb ’s
újabb időkben. Egyik a’ szív ’s az emberiség szelid sugalata, másik a’ számoló
ész és politicai okosság tanácslata szerinti. Az elsőbb szerint megnyerve, az
utolsó szerint megszerezve, vagy ha inkább tetszik, kényszerítve lennének

111
hasznára lenni a’ társaságnak, mellyet eddig gondosan kerültek, vagy ha
nem, gúnyosan megcsaltak.
Anglia a’ legújabb időkben az első módot látta czélszerűnek, hol egy
társaság áll fen, tanácsolás, vendégelés és egyéb szelid módok által meggyő-
ződés után kívánván a’ kóbor czigányokat az emberi társaságnak megnyerni.
Múlt évben többen, jelen évben igen kevesen hagyták el társaikat. A’ többiek
ettek ittak, és tovább állottak, azon elv szerint, mellyet ők legrégibb időktől
fogva mindeddig híven megtartanak. E’ társaságnak nemes czélja van, ’s az
emberiséget tisztán jellemző elvek után indula ki. De hogy ezen elméletileg
szép elvek a’ gyakorlatban kevés sükerre számíthatnak a’ czélba vett tárgy-
ban, könnyen átlátható. – Ignoti nulla Cupido. Ki gyermekségétől kezdve
korlátlan vagy úgynevezett madár-szabadságban nőtt, mint a’ czigány, ki
éhségét jobban örül a’ véletlen szerencse által kielégíteni munka nélkül,
mint bizonyosbul munka után, ki mindenben, mi munkával jár, mindennél
drágább szabadságát látja korlátozva lenni, – az, mondom, nem fogja átlátni
az anyagi jót sem, mit társaságba léptekor remélhetne; hogy pedig szellemi
jólétről még csak fogalmat is önts belé, Orpheusnak kell lenned, mig ezen
köveket a’ társaság épületéhez ragaszthatnád.
Magyarországon a’ 17-ik században, mint a’ következőben is, a’ második,
t. i. a’ kényszerítő mód használtaték a’ czigányoknak állandó lakáshozi szok-
tatására. A’ munkás Szirmay Zemplén megyéről írt igen jeles munkájában
olvasám, mikint Thurzó György nádorsága alatt és így 1608-ban, Zemplén
megyében nagyszámú czigány csapat telepitteték meg, kik a’ nádortól főbb
nemesek közül kinevezett fő- ’s a’ közönségesebb nemesek közül választott
al-vajdák által igazgattattak. – A’ helyet, hol ezen telepítvény állott, nem
nevezi meg, bár igen érdekes lett volna, a’ maradékban következését láthatni
ezen czélos intézkedésnek, – melly sokkal emberibb elveken alapult, mint a’
Mária Therézia alatti gyermek-elosztás, – mint a’ melly az emberiség szelid
eszméjével ellentétben áll, a’ mint ezt a’ Pest megyei gyűlésen egy köztiszte-
letű táblabiró úr jelesen kifejté. Valóban a’ legborzasztóbb eszköz az, midőn
anyja emlőiről szakasztatik el kisdede, ’s messze földekre küldetik szülei
szivétől, ’s én összeborzadok ennek átgondolásakor. De, ha e’ rettentő elosz-
tási jeleneten túlesett a’ vizsgálódó ész, a’ következmény némi kibékülést és
megnyugtatást nyújt, a’ mennyiben tapasztalásból tudjuk, mikint az elosztott
gyermekek állapotja, kivált pedig utódaiké, végtelenül boldogabbá lett ezen
eszköz által; mert bátran hivatkozhatni Szabolcs megyének több helységeire,
mellyekben sok jó birtoku jobbágyok, színre ’s hajlamra nézve magyarokhoz

112
hasonlók, illy elosztott czigányok maradéki. – De azért mentsen az ég, hogy
e’ borzasztó eszköz, a’ következmény által szentesítettnek tekintetvén, valaha
elővétessék. – Nekünk szükségünk van népességre, mert homokpusztáink
égbe kiáltoznak, áhítozván örökös esőért, mig posványainkból egy állatosztály
hahotázza vízszáraztási hanyagságunkat; – de azért e’ durván kényszerítő
mód által, a’ XIX-ik század szellemének satyrajaul munkás néposztályun-
kat nem nevelhetnék. – A’ két elvnek egyesítése lenne véleményem szerint
a’ legczélszerűbb mód e’ vándor népfajnak állandó helyhez, munkához ’s
a’ társasághoz való szoktatására. Az angol társaság jó czélzatu elvei ke-
vés sükerre számíthatnak. A’ kényszeritési mód visszarettentő. Amannak
szelidségét ’s jótékonyságát ennek kötelező erejéhez csatolván, megnyerve,
megszerezve lennének e’ vándorcsapatok a’ társaságnak. A’ szelíden kötelező
erő a’ törvényhozó testület kezében van, melly intézkedése által jogot adna
a’ társaságba térőnek, de egyszersmind kötelezettséget is kötne hozzá, hogy
a’ társaságnak használjon, ’s herekint ne élősködjék nyakán.
Törvény- és történetkönyveinkben több példákat találunk efféle intéz-
kedésekre. Ugyanis
Sz. László 1091-ben a’ Kopulcs vezér alatt Bihar megyét pusztított ’s
már Salamon uralkodása idejében Oscu nevű vezérök alatt megvert ku-
nokat Temesvárnál hirtelen körülfogván, olly föltétel alatt kegyelmezett
meg nekik, ha a’ Tisza és Zagyva közötti földön állandóul megtelepedvén,
a’ keresztény vallást fölveendik. – De ezen, maradékiban annyira szülötte
földéhez ragaszkodó nép olly hő barátja volt akkor a’ vándor szabadságnak,
hogy következett királyaink alatt is folyvást állandó hely nélkül járt ’s kelt az
országban, néhány százra menő megtelepedetteken kivül. Állandó megtele-
pedése csupán 1279 évre esik, a’ mikor a’ pápa követének kérésére a’ kunok
iránt szigorúbbnak nyilatkozott Kun László országgyűlést tartván, a’ kunok
követeit is meghívta, ’s tőlök azon ígéretet nyeré, hogy kimutatott helyeiken
állandóul megtelepednek. Így állottak elő: Filepszállás, Árokszállás és a’ többi
népes faluk és városok. Illy előzmények és intézkedések után lőn elfoglalva
az ígéret földe, mellyben a’ kizáró tulajdon most már annyira gyakoroltatik.
IV. Béla az 1242-ben országunkat földult tatár csapattól elmaradt ’s
változtatott öltözetben tévedező, valamint az uralkodása vége felé bejött ’s
általa megvert tatár csapatoknak azon föltételt teszi elejékbe: kimenni az
országból, vagy bizonyos helyen megtelepedni.
I. Ferdinand alatt 1557-ben a’ 23-ik t. czikk alkottaték a’ kóborló, prédáló
hajdúk ellen, melly Maximilian alatt 1574-ben a’ 14-ik t. czikk által újabban

113
megerősittetik, kötelességéül tevén ezen törvenyczikkelyek a’ királynak vagy
a’ nádornak, korlátozni ’s megbüntetni ezen munkához és állandó helyhez
olly nehezen szokott népet.
Ezen említett néposztályok most már a’ magyar népnek szép részét te-
szik, ’s anyagi jólétre nézve az elsőbb helyen állanak. – De azért a’ XIX-ik
században sem szabadult meg Magyarországa’ vándorolva ragadozó néptől.
Seregestül nyomulnak be minden évben Moldvából és Oláhországból a’
czigánycsoportok, hamisított utilevelek ótalma alatt, aranyat, ezüstöt gyűj-
tenek rakásra, lovakat cserélnek, azaz csalnak és lopnak minduntalan. ’S
van e ollyan év, mellyben a’ tiszamelléki megyei törvényhatóságoknak bajuk
nem lenne illy elfogott rablókkal ’s fosztogatókkal? Mennyi kincs találtatott
kezüknél a’ tetten kapottaknak? de mennyit vihettek már ki a’ titkos csa-
lárdság miatt el nem fogottak annyi idők alatti ki- és bevándorlások alatt!
Az ország egy nagy része nyugalmának biztosítása, a’ mindig kevesedő
arany és ezüst kivitelének akadályoztatása, ha a’ számtalan érdekeket és hasz-
nokat elmellőzzük is, elegendők lehetnének országgyűlés által intézkedni,
ezen néposztály kicsapongásinak vagy be nem bocsátás, vagy megtelepítés
által véget vetni. A’ legkésőbbi idő ezen intézkedésre jelen vagyon. – A’
népnevelés kérdése az országhatárokig ható és fölhívó, nemzetünkre nézve.
A’ fentebbi tétel szerint pedig a’ népmüveltség első fokozata az állandó lakás.
Mig az ezzel már bíró nép tovább vitetnék a’ műveltség már könnyebb pályá-
ján, addig ezen néposztály első szükségéről, az állandó lakáshozi szoktatásról
intézkedni nem lenne hálátlan, és czélszerűtlen fáradsága a’ törvényhozó
testületnek. – Az országban szülöttek és állandó lakással birókra nézve pedig
jó volna törvény állal kijelenteni, mikint minden lakóhelylyel biró czigány
zsellérnek tekintessék, mint ez Pest megye közgyűlésén Kubinyi Ferencz
táblabiró úr által inditványoztaték.
Ezen módok által közelebb hozatnék e’ most egészen különvált néposztály
a’ társasághoz, mellynek valahára nem csak hangszerével, hanem haszno-
sabb munkájával is szolgálni fogna. Tiz ezerre menő néposztály nem olly
csekélység, hogy a’ törvényhozó testület figyelmét tovább is kikerülhetné,
– kivált most, midőn egy jeles szónokunk szerint: „az időnek szíve ver, ’s
újával mutat jelenleg a’ népnevelésre.”

114
 22
Részlet Újkígyós 1842. évi községi rendszabályaiból49

In Jároli József (szerk.) (1991): Újkígyós mindennapjai

a 19. század első felében, Gyula, Békés Megyei Levéltár, 35.

1. Oskola.
Minthogy az oskola azon üdvös gyökér, melyből a jámbor erkölcsösség,
ipar, szorgalom, s vagyonosság fájai sarjadoznak az egyes s összes lakosság
boldogítására, és minthogy a kegyelmes kir/ályi/ rendeletek következtében
a szülők – amennyire lehet – kénszerítendők magzatjaik oskolába való já-
ratásra, emellett pedig a rendes tanítóval kötött szerződésünk értelmében,
minden oskolában járó gyermek köteles nékie évenkint 30 krajcárt fizetni:
ennélfogva néminemű kénszerítési tekintetből tartozik minden szülő, a már
7-ik évben lépett gyermekétől, míg a 11-ik évet be nem töltötte – habár
oskolában akár helytelen oknál fogva nem járna is – a nevezett 30 krajcárt
évenkint a tanító úr részére megfizetni. Azonban az oly szülők, kik 300
forinton felül tartoznának a község pénztárába, s két gyermeküknél több
volna oskolába járandó, ha különben gyermekeiket mind oskolában járatják,
csak kettőtül kötelesek fizetni a mondott 30 krajcárt; ellenben ha oskolába
járható 10 gyermekük volna is, tartoznak mindtől az oskolai díjt épp azért
megfizetni, mivel oda nem járatják. Hasonlólag a szónak legszorosabb értel-
mében közönségesen szegényeknek ösmért szülők, valamint a cigányok is,
ha gyermekeiket oskolába járatják, ezen 30 krajcár tanítói bértől átaljában
minden gyermekökre nézve felmentetnek, különben nem.

49
Újkígyós község 1842-es rendszabályait egy, a település elöljáróiból és a lakosság
választott képviselőiből álló, 47 tagú testület alkotta meg, valószínűleg 1842 júliusa
és decembere között. E rendszabályok a földesúr, gróf Wenckheim József Antal
(1780–1852) jóváhagyása után váltak az ekkoriban színkatolikus település minden
lakója számára kötelezővé. (Jároli 1991, 17) [L. A.]

115
 23
PESTI HÍRLAP, 1843. augusztus 31.

Fővárosi újdonságok. A’ magyar tudós társaság folyó hónap 28-kán tartott

rendes heti ülésében, megjelent a’ most Indiából haza utaztában itt mulató
Wilson50 úr a’ Scott egyház hitterjesztő, az angol asiai társaság tagja, ’s ezen
társaság bombayi ágának elnöke. A’ derék tudós több foglalkozásai közt,
különös figyelmet fordíta philologiai vizsgálatokra is, mellyeknek az általa
beutazott, ’s mondhatni áttanult, roppant, és sok ajkú föld dús bányát nyujta.
Eddigi vele tartott értekezések szerint, a’ magyar nyelvnek, egyes és mit sem
bizonyító szavakat kivéve, semmi rokonát sem lelte, ’s a’ magyar szerinte is
marad a’ mi volt, t. i. mint nagy költőnk mondja: „Csak maga elszakadott
testvértelen ága nemének.” Egy sziget a’ népek óceánjában, ’s azért is verik
századok óta annak zivatarai és zúzmarái nem rokon partjait, de csak építsünk
és lelkeinkben gátot ellenek, ’s nem lesz mit félnünk. De van egy más nemzet,
mellynek származására igen fontosok Wilson úr fölfedezései, ezen nép az,
melly Spanyol- országban a’ tánczot, orosz birodalomban a’ női kellemet(!) ’s
hazánkban a’ nemzeti zenét képviseli, ’s mellette vályogot ver, elméskedik ’s
lovat lop. Egy szóval ők barna földieink a’ bút és bajt nem ismerő czigányok.
Wilson úrral jött egy bombayi parzi ifjú is, az első, ki hitsorsosai közül a’
kereszténységre (a’ reformált vallásra) áttért. Ezen párziak Persia régi vallását
a’ tűzimádást követik, melly mint már bizonyosnak állíthatjuk, saját párduczos
őseink vallása is volt, ’s így bombayi vendégünk kétszeres figyelmet érdemel
reánk nézve, mert őseink vallásában nevekedett, ’s most azon vallásra tért,
mellyet túl a’ Tiszán per eminentiam magyarnak neveznek; ’s ha ősei és őse-
ink közt nem is létezék néprokonság, de ha jól viselték magokat, legalább
együtt üdvezültek, Ormuzd – a’ tűzimádók jó istene – paradicsomában. Mind
Wilson úr, mind ezen parzi ifjú beszélik az Indus partján lakó Budsurádi
népfaj nyelvét, melly azonban az utóbbinak sem anyanyelve, ’s ezen, melly
egy a’ hindu nyelv számtalan dialelectusai közül, egész Asián, európai Tö-
rökországon ’s hazánkon keresztül, mindenütt beszéltek a’ czigányokkal,
értetve általok, ’s értve anyanyelvöket. Így tehát tökéletesen fel kell áldozni
czigányainknak a’ pharaói rokonságot, mert csakugyan bizonyos azon állítás,
hogy Keletindiából származnak.

50
John Wilson (1804–1875): skót misszionárius, pedagógus, orientalista; 1835 és 1842
között a Mumbai Ázsiai Társaság elnöke. [L. A.]

116
 24
R ELIGIO ÉS NEVELÉS, 1843. december 21.

Perbete, dec. 17-kén. Hódolva szeretett földesurunk, leghívebb főpásztorunk,

és legjobb atyánk, primás ő herczegsége, helységünkben, mellyet magas
jelenlétével gyakorta boldogít, ismét új példáját adta virrasztó gondoskodá-
sának, mellyet országos fáradalmai’ közepette is minden osztályú jobbágyaira
egyiránt kiterjeszt. Kebelbeli buzgó lelkészünk, nt. Adamovich János51, egy-
házkerületi jegyző- és táblabírónak figyelmes előterjesztésére t. i. legújabb
rendeleténél fogva, helybeli 6 czigány gyermeknek évenkint egész külső, s
két belső ruházatot, iskolakönyveket, mesterpénzt, meg naponkint egy font
kenyeret kiszolgáltatni határozott ő herczegsége, azon föltétellel: hogy a’
mondott hat fiu egész három évig, a’ szükséges vallási és polgári oktatásnak
nyerése végett, az ide való tanodába szorgalmasan bejárni köteleztetvén, a’
kiszabott három évek’ leforgása után vagy katonaságra, vagy valamelly mes-
terség tanulására alkalmaztassék. Az egésznek kezelése herczeg-prímásunk
kegyes meghagyásából lelkész urunkra bízatott, kinek fölügyelése alatt a’
mondott évek’ lefolyta után ismét más hat tanuló kis barna lesz fölfogadan-
dó; úgy azonban: hogy az érintett jótékonyságban részesülendő alkalmas
gyerkőcz nyolcz éven alul ne legyen, 12 évet pedig fölül ne haladjon. – Hol
a tények olly világosan szólnak, nem kell oda szóvirág; hol a tettek olly deli
fényben ragyognak, fölös ott minden dicsérés. Vannak azonban érzemények,
mellyeknek nyilatkozatait hallgatva mellőzni a’ köteles hálaérzet’ hiányának,
’s az érdem’ kellő el nem ismerésének magyaráztathatnék. A’ czigány nép’
lélekrázó helyzetét, alig szerencsésbet a’ vadnép’ sorsánál, figyelmére méltatá
a’ kegyes atya, és a’ polgárisodás’ nagyszerű eszméjétől vezettetve, jobbágyai’
e’ legalsó osztályán nagylelkűségét kettős példában tünteté elő52, melly bár
csak sok követőre találna; úgy volna remény, hogy e’ szerencsétlen néposztály,
mellyet eddig emberi sorba emelni nem lehete, valaha csakugyan fölvergődik
a’ szelídebb polgári élet’ örömeinek élvezetére. Adja az egek Ura, hogy ezen
tőke, mellyet főméltóságu herczeg-primásunk a’ haza’ oltárára lerakni olly
nagylelküleg kegyeskedik, tetézett kamattal térüljön meg!
O. A.

51
Adamovich János (1792 k.–1886): katolikus pap; címzetes kanonok, alesperes. 1841-
től Perbete község plébánosa. [L. A.]
52
L. ’Egy. Tudós.’ 1843. I. 116. l. Szerk.

117
 25
A George Henry Borrow által 1844-ben,
Kolozsvár környékén rögzített Miatyánk

In George Borrow (1874): Romano Lavo-lil: Word Book of the Romany:

Or, English Gypsy Language, London, John Murray, 126.

Miro gulo Devel, savo hal oté ando Cheros, te avel swuntunos tiro nav; te
avel catari tiro tem; te keren saro so cames oppo puv, sar ando Cheros. Dé
man sekhonus miro diveskoe manro, ta ierta mangue saro so na he plaskerava
tuke, sar me ierstavava wafo manuschengue saro so na plaskerelen mangue.
Ma muk te petrow ando chungalo camoben; tama lel man abri saro doschdar.
Weika tiro sin o tem, tiri yi potea, tiri yi proslava akana ta sekovar.

26
R ELIGIO, 1850. augusztus 15.
Benőfi Soma:53
Lelkipásztorkodási casuistica

A’ ’Religio’ ez évi 17. számában olvasók – az újdon rendezett polgárkatonai

vegyes összeírók’ eljárásának két figyelemre méltó fölfödözését; mi, – per
associationem idearum – még vagy kettőt ajánlunk szintén figyelemre mél-
tatni. Az említett czikk szót tesz először a’ törvénytelenül együttélők’ igen
megszaporodott számáról, és azt mondja: ’Ezen törvénytelen életmódúaknak
legnagyobb száma külföldiekből, azaz leginkább egyéb birodalmi tarto-
mánybeliekből áll.’ És ez áll, különösen a’ nagyobb városokat illetőleg, hová
a’ kereskedés, ipar, ’s más illyes szempontok húzzák őket inkább; de másutt,
hol kevesbbé fészkelik be magukat az érintett idegenek, és mégis nagy a’ tör-
vénytelenül együttélők’ száma, már itt tapasztalásom szerint az úgy nevezett
garasos katonák teszik az átalánosságot. És miért nem házasodnak ezek?
Azért, mert nyugdíjokat ez esetben elvesztenék. És ha szabad kérdenem:
miért vesztenék, hogy a’ házasság’ szentségében részesülnek? Mert talán a’
házasság által még alkalmatlanabbakká válhatnának a’ netalán szükségelendő

53
Benőfy Soma, 1846 előtt Brujmann Sámuel (1821–1887): katolikus pap, plébános,
alesperes; költő, egyházi író, etnográfus. [L. A.]

118
szolgálatra? Vagy abból a’ kis pénzből nem bírnák tartani feleségeiket ’s nevelni
gyermekeiket? Hiszen ezen okokból és az iszonyú botrány’ elkerüléséből,
még inkább meg kellene tagadni a’ törvénytelenül együttélőktől a’ nyugdíjt.
És ezt kitudni a’ legkönnyebb, ugyanis az illyen nyugdíjazott katona tarto-
zik lelkipásztorától bizonyságot hozni arról, hogy él, tehát hozzá kell tenni
azt is, hogy ágyassal él; és tudva lesz a’ baj, csak segítve legyen rajta. De tán
más indokok vezérlik az illető katonai elöljáróságot? Részünkről igen sokat
mondhatnánk a’ házasodhatás mellett; hanem szeretnők előbb tudni azon
motívumokat, mik a’ nem invalidus, nem kivénült, hanem csak nyolcz vagy
több év alatt kiérdemült katonáknak tiltják a’ házasodhatást. Minden esetre
pedig kérjük egész tisztelettel, kiket a’ dolog illet, Isten és ember iránti sze-
retetből méltóztassanak e’ tárgyba lelkismeretesen betekinteni.54
Az említett czikk szót tesz másodszor : a’ kereszteltek’ anyakönyvéről,
és az azokbani tetemes hibákról. Épen most szóllíttatánk föl az anyaköny-
vek’ pontos vitelére, és még ollyast is hallottunk, hogy az anyakönyvek’
kezelését, a’ most előrebocsátott oknál fogva, ki akarnák venni a’ papság’
kezéből; hogy milly tévedés lenne ez, azt most nem fejtegetem; hanem azt
igen is a’ prudentia pastoralis mondja, hogy a’ lelkipásztor soha se adjon
okot illy megszégyenítő eljárásokra, ’s minden eljárásában óvatos legyen,
különösen pedig jelenleg nagyban ajánlható a’ kereszteltek’ anyakönyvének
pontos vitele. Én Istennek kegyelméből fél éve, hogy önállólag lelkipász-
torkodom; és az alatt nem írtam be senkit a’ kereszteltek’ anyakönyvébe,
mint törvényes ágyból származottat, mindaddig, míg vagy a’ házasultak’
anyakönyvéből, vagy más hiteles bizonyítványokból, a’ törvényes szülőkről
meg nem győződtem. És ezt nem én kezdtem, hanem itt legtöbben már
ezelőtt is így és igen jól gyakorolták. Különösen a’ görög szertartásúakra és
minden más vallásúakra kell vigyázni; minthogy ezeknek lelkészök másutt
lakván, a’ keresztelés igen sokszor csak a’ helybeli bár más vallású lelkészre,
de mégis rá bízatik egyszer egy, másszor más okból; de nem ritkán illy csalási
szempontból is. És ismét a’ csalásról jut eszembe, egy nem régi fortélyos
kísérlet, mi irányomba követtetett el H.-Szoboszlón. Vándor czigányok
akartak sátort ütni a’ határban, de a’ városi hatóság ismervén a’ mákvirágokat,
nem igen szokta megengedni az efféle kóborlóknak az itteni mulathatást; a’
54
Mint közelebb értesültünk, a’ kormány megkereste volna a’ megyei hivatalokat,
miszerint a’ nemmagyarországiak’ házasodását illető régi rendeleteket addig, míg
ez ügyre nézve a’ végső definitivum a’ legfelsőbb helyről kiadatik, teljes erejökben
fentartsák!! Szerk.

119
czigányok ezt jól tudták. A’ várostól nem messze megáll az egész karaván,
a’ városból bábát hívatnak egy állítólagosan vajúdó(?) asszonyhoz, a’ bába
elment, és csudálkozására a’ gyermeket megtisztogatva és nagynak találta;
behozták hozzám, hogy kereszteljem meg. Én végig nézek rajtok, és rejté-
lyes szemjárásukból gyanúra adtak okot. Kérdezősködém egyről másról, ’s
gyanúm alaposb kezdett lenni. A’ gyermeket föltételesen megkeresztelém.
A’ házassági bizonyítvány meg volt szerencsére, hát be is írtam sua forma,
egy kis észrevétellel. És most állnak elő a’ czigányok, hogy én írjak mellettök
a’ városi elöljáróságnak, miszerint nekiek engedtetnék meg a’ városon kívül
tanyázhatni addig, míg a’ gyermekszült(?) asszony egy kicsit magához jönne,
mert így, mert amúgy,… de úgy kérik az engedelmet, hogy a’ többi rokonság
is itt maradhasson vele. Én írtam és úgy, hogy gyanúmat sem feledém ki a’
városi tanácshoz írt soraimból. És ha a’ város el nem kergetteti őket azon-
nal a’ határból, alkalmasint nyomába jövünk a’ legistentelenebb csalásnak,
annak, hogy a’ gyermekeket már másutt is megkeresztelték a’ fennérintett
oknál fogva; már minden körülmény ujjal mutatott a’ gaz cselre.
Ezt, és hasonlókat reménylem a’ főtisztelendő szerkesztő úr szívesen
közlendi. De kell is, hogy különösen a’ mai világban ébren legyen a’ pap, és
mert a’ jó papnak holtig kell úgy is tanulnia, most kettőztetett szorgalommal
fogjon hozzá, tanuljon, és a’ mit tud, tudassa társaival; mert hiszen édes
mindnyájan egy czélra törekedünk, tehát segítsük egymást, mint együtt egy
országért a’ mennyért küzdőkhöz illik.

120
 27
Részlet Bornemisza (Breznyik) János55
A’ CZIGÁNY NYELV ’ ELEMEI című művéből (1852)

In Bornemisza János (1852): A’ czigány nyelv’ elemei,

Magyar Academiai Értesítő, 281–320, (317–319).

Könyörgések, domonyi és kókai czigányok fordítása után:

And o devleszkero, dadeszkero, csaszkero taj szentno vogyiszkero alav. Ámen.
Amaro dad, ko szlyäl and o nebo. T ovel szentno tro alav. T avel kamende
tro szvito. T ovel tro phenipe (mondatod, parancsod), szar and o nebo,
auka upr i phuv. Dé amenge upro szako dive amaro máro. Prosztin, szo
vitingyam, szar taj amen prosztinasz szo vitindé avre amenge! Ma leds amen
and o kisirteto, de muk (hagyj ki) andar o bjengipe. – Mer tro hi o szvito,
o hatalmo taj asaripe akanik taj szakovar. Ámen.

Üdvözlet.
Baszt (szerencse) ov Maria! lacsipéha szlyäl pherdi. O raj hi tuha. Tu szlyäl
basztali pas o gadssa, taj basztalo hi tro trupeszkero gyimelcsu, Jézus. Mri
gádsi! szizni Maria! devleszkeri gulli daj, molin vas amenge binosengere,
akanak taj upr amari meribnyaszkeri csaladi. Ámen.

Hiszek-egy.
Me patyav and o jekh gullo dél, and o dad, ko sza saj thovel (ki mindent
tehet), ko kergya o nebo taj i phuv. Me patyav and o Jézus Krisztusi, oleszkero
jekh cshávo, taj amaro raj, ko úlya (lett) szentno vogyisztar, sziletinagya
Mariasztar. Ko szenvendingya tal o Pontiusa Pilatusi. Kasz upre feszitindé
(kit felfeszítettek). Ko múlya. Kasz thodé and i phuv (kit tettek a’ földbe).
55
Breznyik János, Bornemisza (1815–1897): evangélikus lelkész, pedagógus, a sel-
mecbányai evangélikus gimnázium igazgatója. Gimnáziumi tanulmányait Aszódon,
Selmecbányán és Pozsonyban végezte, rövid ideig nevelősködött, majd pedig a jénai és
a hallei egyetem hallgatója lett. 1842-től a selmecbányai evangélikus gimnáziumban
tanított. 1849-ig kétszer töltötte be a gimnázium igazgatói posztját, a szabadságharc
után azonban megfosztották hivatalától. Életének ebben a szakaszában tanult meg
cigányul, s – állítása szerint főként Domony, Vácszentlászló, Kóka és Tápiószecső
községek területén gyűjtött anyag alapján – ekkor írta meg A czigány nyelv elemei
című nyelvtanát. 1858-ban igazgatóként tért vissza Selmecbányára, és 1889-ig vezette
egykori gimnáziumát. [L. A.]

121
Gélya and o poklo, trito dive upre ustyinya, upre gélya and o nebo, odaj
besel ole dadeszkero feder vasztiszti, odtar téle avel szar ronavo (mint bíró)
upr o zsivde taj mule.
Me patyav and o szentno vógyi, and o szentno kasztuno jekker (egyház),
and o szentingero jekhipe, and amaro vitkingero prosztinibe, and trupeszkero
ustyibe taj bimeribnaszkero zsivibe. Ámen.

Tiz parancsolat, dés phenipe (= mondat).

Angluno: Me szlyom tro raj, tro dél. Te na oven avre devla angle tute. Aver
dévle ma ker tuke, te k oleszte molinesz.
Dujto: Tro devleszkero, tro raszkero, alav ma lé nistaszte.
Trito: Iker o parasztyúri.
Starto: Kham tro dade, tri daj (dá), t ovel tuke lacsho buti, taj dugo zsivdo
saj ovesz uprodá phuv (upr odá, ezen).
Pancsto: Ma murdar.
Sovto: Ma paslyov avreszkera gadssäha (ne hálj, feküdjél másnak nejével).
Eftato: Ma cshór.
Oftato: Kirengero vakeripe (hamis beszédet) ma phen upr aver manus.
Enyato: Ma kham avreszkero kher.
Desto: Ma kivánin avreszkera gadssa, szluzsina, avreszkere guruvá, taj sza,
szo oleszkero hi.
Asaripe t ovel devleszke, dadeszke, csaszke taj szentno vogyiszke akanik taj
szakovar. Ámen.

122
 28
Részlet Nagy Iván CZIGÁNY N YELVTAN ROMANI
CSHIBJAKERO SZIKLARIBE című kéziratából56 (1852)

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár Oct. Hung.

1141. 80–81, 217–220.

Miatyánk57
And o devleszkero dadeszkero, csaszkero taj szetno vogyiszkero alav. Amen.
Amaro dad, ko szlyal ando nebo, tovel szentno tro alav. Tavel kamende tro
them; tovel tro khamibe58 szar ando nebo, avka upri i phuv. De amenge upro
szako dive amaro máro. Prosztin szo vitingyam, szar taj amen prosztinasz szo
vitinde avre amenge. Ma leds amen and o kisirteto, de muk andar o bjengipe.
Mer tro hi o szvito, o hatalmo taj asaripe akanik taj szakovár. Amen.

Üdvözlet
Baszt ov Maria! lacsipeha szlyal pherdi, O raj hi tuha. Tu szlyal basztali pas
o gadsa, taj basztalo hi tro trupeszkero gyimelcsu, Jézus, Mri gádsi szízni
Maria! devleszkeri gulli daj, molin vas amenge binosengere, akanak taj upr
amari meribnyaszkeri csaladi. Amen.

Hiszek egy
Me patyav and o jekh gullo Dél, and o dad, ko sza saj thovel, ko kergya o nebo
taj i phuv. Me patyav and o Jezus Krisztusi oleszkero jekh cshávo, taj amaro
raj, ko úlya szentno vogyisztar, sziletinagya Mariasztar. Ko szenvedingya tal

56
Nagy Iván (1824–1898), a kiváló tizenkilencedik századi történész az Országos Szé-
chényi Könyvtárban őrzött, s a kutatás számára gyakorlatilag ismeretlen, kéziratos
cigány nyelvtana megítélésem szerint megérdemelne egy kritikai kiadást, ugyanakkor
több, nehezen megválaszolható kérdést vet fel. E kérdések valószínűleg legfonto-
sabbika, hogy miként lehetett Habsburg József főherceg 1888-as könyvének alcíme,
a „Románo csibákero sziklaribe” majdnem azonos e kézirat címével, miközben a
főherceg könyvében említésre sem került Nagy Iván műve. [L. A.]
57
További kutatásokat igényel annak tisztázása, miként lehetséges, hogy a Nagy Iván-
féle kézirat itt idézett szövegrészletei szóról-szóra azonosak Bornemisza (Breznyik)
János ugyancsak 1852-es művének megfelelő részeivel, s csupán írásmódjukat illetően
látszik némi különbség, illetve még abban, hogy a két szerző más-más helyszínt jelölt
meg saját gyűjtése helyéül. [L. A.]
58
Phenipe = mondatod, parancsod.

123
o Pintiusa Pilatusi. Kasz upre feszitinde. Ko múlya. Kasz thodé and i phuv.
Gélya and o poklo, trito dive upre ustyinya, upre gélya and o nebo, odaj besel
ole dadeszkero feder vasztiszti, odtar téle avel szar ronavo upr o zsivde taj
múle. - Me patyav and o szentno Vógyi, and o szentno kasztruno jekker,59
ando szentingero jekhipe, and amaro vitkingero prosztinibe, and trupeszkero
ustyibe taj bimeribnaszkero Zsivibe. Amen.

Des Phenipe (Tíz parancsolat)

Angluno: Me szlyom tro raj, tro dél, Te na oven avre devla angle tute. Aver
dévle ma ker tuke, te koleszte molinesz.
Dujto: Tro devleszkero, tro raszkero alav ma les nistaszte.
Trito: Iker o parasztyúri.
Starto: Kham tro dade, tri daj, tovel tuke lacsho buti, taj dugo zsivdo saj
ovesz uprodá phuv.
Pancsto: Ma mudar.
Soto: Ma paslyov avreszkera gadsaha.60
Eftato: Ma cshór.
Oftato: Kirengero vakeripe (hamis beszédet) ma phen upr aver manus.
Enyato: Ma kham avreszkero kher.
Destato: Ma kívanin avreszkera gadsa, szluzsina, avreszkere guruva, taj sza,
szo oleszkero hi.
Asaripe tovel devleszke, dadeszke, csaszke taj, szentno vogyiszke akanik taj
szakovar. Amen.

59
Egyház = jekker.
60
Ne feküdj, hálj másnak nejével.

124
 29
Részlet Mátray Gábor61 A MAGYAR ZENE ÉS A MAGYAR CIGÁNYOK ZENÉJE
című írásából (1854)

In Mátray Gábor (1984): A muzsikának közönséges története és egyéb írások,

válogatta, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket írta Gábry György, Budapest,
Magvető Könyvkiadó, 317–319.

Cigány népzenészeink száma, úgylátszik legalább, a XVIII. század óta kezde

szaporodni, azon korszaktól kezdve t. i. mely a harcvihartól földúlt honnak
az áldott békét visszahozá, s mióta a magyar kormány a cigány nép pol-
gárosítását is előmozdítani törekvék. – Dicső emlékezetű Mária Terézia
cs. és királynőnk alatt 1768-ban a cigányok „új magyarok” nevet nyertek.
1773-ban és 74-ben az öt évet túlhaladott cigány gyermekek elvétettek
szülőiktől s nem-cigány, kivált gyermektelen párokhoz adattak nevelésül.
Így történt, hogy a nevezett század közepétől kezdve cigány gyermekek
is vétettek föl az iskolákba, névszerint Debrecenben, Borsod, Gömör és
Szatmár megyékben, s egyéb magyar és erdélyi vidékeken. Ezek közől ki-
vált II. József császár idejében, mesterségeket is tanultak, és hasznos, mun-
kás polgárokká váltak. – Horpácson (Sopron megyében) 1817–30 között
magam is ismertem egy cigány fajból eredett, mintegy 50–60 éves szíjgyártót,
Torzsoki Jánost, ki csendes, szelíd, becsületes, igen ügyes, tiszta házban
lakó, különféle munkát – még a kasirozást is – értő, magyarúl s németül
egyaránt beszélő mesterember volt. Feleséges, de gyermektelen lévén, két
csinos árva pórfiút fogadott örökbe, iskolába járatta, őket csinosan öltöztet-
te és saját mesterségére tanította. – Az iskolába járás következménye lőn,
hogy a cigány gyermekek írni s könyvet olvasni is tanultak. Innen, habár
fokonként és lassan, eredett a tökélyesedés utáni vágy is kedvenc foglalkozá-
sukban, a zenészetben, névszerint a hegedű (nyelvükön: schetra) játszásban.
A folyó századi cigány zenészek között már többen találtatnak, kik részint
magántanítóktól, részint zeneiskolákban hangjegyekből is tanúlák a zenét.
A pesti zenedében már 13 évtől fogva több cigány gyermek jár, s mind az
éneklést, mind a hegedülést szorgalmasan tanulja. Ilyen az éneklők közől
többek között Döme Zsuzsanna és Farkas József. Az utóbbi bár gyenge

61
Mátray Gábor, eredetileg Rothkrepf (1797–1875): zeneszerző, zenetörténész; a
Magyar Tudományos Akadémia tagja. [L. A.]

125
hangtehetsége miatt kitűnő szavú dalnokká nehezen válhatik, de a zene-
elmélet és szabályok ismeretében, az eltalálásban (Treffen) oly jeles, hogy
társai legjelesbjeivel mérkőzhetik. Az énektanra kiszabott hat évet múlt évi
augusztusban végezvén el, erről bizonyítványi oklevelet nyert, mely igen jeles
talentumát kitűnő dícsérettel említi. Most a hegedűosztályt járja, és szándé-
kozik a generalbassus s hangszerzés tanát is hallgatni. Belőle, ha kivált gyönge
egészsége, jövendő életmódja és költségtehetség nem gátlandják tanulásában,
művelt zenész, szerző, sőt zenetanító is válhatik. Valóban megérdemlené,
hogy dúsabb tehetségű hazánkfiai pártolásukra méltatnák, és tanulási vágyát
illető segélyzésükkel előmozdítanák. (Sajnosan említem, hogy e derék fiú
1854 elejétől kezdve elhagyá a zenedét, mert atyja őt hazavitette Győrbe,
miután Pesten maradhatása költségeit nem födözheté.)

30
R ELIGIO: Egyházi és Irodalmi Folyóirat, 1856. április 26.

Érsek-Újvár, apr. 22. F. hó 15–17-én az érsek-újvári képezdében magánvizs-

gálat tartatott az érseki ft. biztos s az iskolai tanácsos jelenlétében, melyre
34 részint segéd-, részint önálló tanító jelent meg. Ezen alkalommal a fönn-
említett t. cz. egyházi férfiak megtekintették egyik külutczá-62 a tért, melyen
a helybeli iskolai ügy emelése körül fáradozó városi tanács csinos iskolát
tanítói lakkal építend. Három ily elemi iskola van nálunk a külutczákban,
a szegények számára életbe léptetve ft. Csernák József63 eszt. cz. k. helybe-
li esperes-plébános által, melyekben jelenleg 363 gyermek nyer oktatást.
Adja Isten, hogy minél előbb a másik kettőnek se kelljen zselléreskedni!…
Meglátogattatott szinte a czigányiskola is, melynek 43 növendéke vagyon.
Ezen iskolát t. Farkas Nándor64 helybeli káplán ez évben husvételött saját
62
Nyomdahiba az eredeti közleményben. [L. A.]
63
Csernák József (1796–1871): katolikus pap, esperes; esztergomi címzetes kanonok.
Az 1844-től 1856-ig fennállt érsekújvári tanítóképezde meghatározó munkatársai-
nak egyike. 1818-ban szentelték pappá, 1837-től volt érsekújvári plébános. 1842-ben
az ő kezdeményezésére létesült a város – és vele Nyitra megye – első kisdedóvója;
s ugyancsak az ő kezdeményezésére nyitottak az 1846–47-es tanévben Érsekújvár
külvárosaiban – a Gug- és a Naszvad-utcában, valamint az ún. Szárazsoron – kife-
jezetten a szegényebb rétegek gyermekei számára elemi iskolákat. [L. A.]
64
Farkas Nándor, olykor Ferdinánd (1827–1876): katolikus pap. Édesapja Farkas Sán-
dor (1793 k.–1883), az esztergomi főkáptalan uradalmi tiszttartója volt. A pesti

126
költségeire nyitá meg és szerelé föl addig, mig azt a város, ígérete szerint,
pártfogásba nem veendi. Taníttatnak a czigányok hangoztatási és írás-olva-
sási mód szerint, az irás-olvasáson kivül, számvetésre, s zenére három jelesb
képezdei növendék által; a kátét és bibliát a helybeli káplánok adják elő; a
czigányok jó kedvvel járnak iskolába, és szép elmebeli tehetséget tanúsítnak;
a hangjegyek tanulása őket igen édesgeti, azonkívül a szülék már nem félnek
attól, hogy fiaik katonaságra taníttatnak, sőt tudván azt, hogy a katonatartozás
alá mindenki esik, örülnek rajta, hogy fiaik irni olvasni megtanulván, majd
nagyobb előmenetelt tehetnek. Néhány év előtt, midőn a boldog emlékezetű
herczeg Kopácsy József65 az idevaló czigány gyermekeket iskoláztatta, ruházta
és minden leczke után egy pékkenyérrel ellátta: minden költség és fáradság
mellett sem érte el szent czélját; mert a szülők gondolván, hogy gyermekeik
katonaságra neveltetnek, azokat iskolába küldeni vonakodtak, a kik pedig
iskolába jártak, később csak atyáik mesterségét akarták tanulni, kérdeztetvén:
mily mesterséget akarsz tanulni? atyám mesterségét; mi az atyád? kovács
vagy muzsikus, volt a felelet…. Nálunk a négy osztályú benső iskolában,
odavéve a leányosztályt is, vagyon 323 növendék; a három küliskolában 363;
a képezdében 39. Flenger-féle leánynevelő intézetben 54; vasárnapi iskolában
190; czigány iskolában 43. összesen: 1012 növendék.
– a.

31
R ELIGIO: Egyházi és Irodalmi Folyóirat, 1856. május 31.

A vadkerti alesperesi kerületből. Gyűlésünk volt. A többi között tüzetesen

tárgyaltuk a czigányok iskolába járását előmozdító eszközöket. Többen el-
mondták véleményeiket s a használt módokat, melyek közöl sok bármennyire
czélravezetőnek is látszanék: az elmés gyermekek azokat mégis kijátszották;
egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokat, majd a teológia első évfolyamát
a nagyszombati szemináriumban végezte. 1846-tól a bécsi Pazmaneumban tanult,
ahonnan 1849-ben – már végzett papnövendékként – az esztergomi papneveldébe
került. 1850. október 28-án Esztergomban szentelték pappá, ezt követően rövid ideig
Nyergesújfaluban volt káplán, majd 1851-ben Érsekújvárra helyezték. 1859. április
27-től haláláig Nagyendréd – későbbi nevén Barsendréd – település plébánosa volt.
[L. A.]
65
Kopácsy József (1775–1847): katolikus pap; hercegprímás, püspök, esztergomi érsek.
[L. A.]

127
így egyikünk czipóval, sőt ruhanemüekkel is igyekezett őket iskolába gyűjteni;
azonban az elsőt alig bírná egyikünk is esztendőn át folytatni; megszűnvén
tehát a vonzó ok, megszűnt az okozat; – a ruhával pedig úgy történt; hogy
fölöltvén azt, többé nem koptatták azt az iskola padján. Szüleik azzal menték
a néha 10 éves suhanczokat, hogy még nem tudnak jól magyarul. Abban
állapodtunk meg tehát, hogy ha erélyesen akarjuk a művelődés eszközeit
ezen sok tehetséggel fölruházott fajnál mozgásba hozni, egyenesen a világi
hatósághoz forduljunk; ez, mert a nevelés fontosságáról meg van győződve,
hatalmasan eszközölheti a czigányok pontos tanodalátogatását. (…) – D.

32
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1856. június 8.

Ujfalun66 czigányiskolát alakított az odavaló segéd lelkész, és mintegy

45 purgyé vesz részt az oktatásban. A derék lelkész úr maga látja el barna
növendékeit iskolai könyvekkel, s oktatja a valláson kivül olvasás, írás s
számolásra.

66
A tudósítás – a település pontatlan megjelölése ellenére is – minden valószínűség
szerint az érsekújvári cigányiskolára vonatkozik. [L. A.]

128
 33
TANODAI L APOK, 1856. június 11. és 18.
Mennyei József:67 A czigányfaj Magyarországban68

Az előrehaladó polgári mívelődés jelen fényszakában van még egy népfaj,

mely más népek között szétszórva, féktelen elaljasultságban, szánandó vad-
ságban teng; s midőn egy részről törvényt, fegyelmet, társadalmi czélokat és
kötelmeket ismerni sem látszik, más részről a törvénytől majdnem feledve, a
társadalomtól elvonulva, kilökve s megvetve az emberiség közös törekvései-
hez nem csak nem járul, sőt inkább ennek életfáján mint holt kinövet csügg,
moha gyanánt teng rajta, hogy éktelenítse s kimerítse. Ezen népfaj az átalán
ismert czigányok, elfajult eszes állatok a zabolázhatlan, megszelidíthetlen
emberi vadságnak szomorító képei művelt nemzeteknek közepette!
A czigányok évszázadok óta jelentékeny részét teszik Magyarország és
Erdély népségének, habár – mint fergeteg által ide szórt növények, minded-
dig meghonosodni nem tudtak. A halhatlan emlékű fejedelem, M. Terézia
anyai kormánya sikertelen törekedett őket jobb, emberhez méltóbb életre
vezetni. A húsz év lefolyta alatt (1753–1773) egymást követő szigorú rende-
letek semmi eredményt nem szültek. Maga a lángeszű és erélyes fejedelem
II. József sem volt képes a czigányfajnak megpolgárosítását keresztülvinni.
Az 1783. évi october 9-én 9817. sz. a. kiadott rendelet a korábbi rendeletek-
re hivatkozva szintoly bölcsen, mint erélyesen intézkedett a czigányokról,
meghagyván: miszerint a czigányok ezentúl új jobbágyoknak (neocoloni)
neveztetvén, a jobbágyok közé családonkint elszélyeztetvén földekkel el-
láttatván, a földmívelésre szoríttassanak, hangszereik, kovácsműhelyeik
67
Mennyei József, olykor Mennyey (1823–1889): tanító, tanfelügyelő; királyi tanácsos.
Elemi iskolai tanulmányait Érsekújváron, a középiskolát pedig Nyitrán végezte. 1840
körül belépett a piarista rendbe, s bölcseleti és teológiai felsőfokú tanulmányait mint
szerzetesnövendék folytatta, ugyancsak Nyitrán. 1848-ban kilépett a rendből, majd
az év nyarán kinevezték az érsekújvári katolikus tanítóképezde tanárának. 1856
elején fontos szereplője volt annak a kis munkatársi körnek, amelyik iskolát hozott
létre az érsekújvári cigányok gyermekei számára. 1856 őszén – mivel az érsekújvári
tanítóképezde anyagi okok miatt megszűnt – Mennyei Kalocsára került, ahol a helyi
tanítóképző intézet tanára, majd pedig 1860-tól igazgatója lett. 1869-ben Árva és
Turóc megyei tanfelügyelővé nevezték ki, ahonnan később Vas megyébe helyezték
át ugyancsak tanfelügyelőnek. 1882-ben vonult nyugdíjba. [L. A.]
68
Midőn a derék, nagybuzgalmú tanár úrnak szíves köszönetünket nyilvánítjuk e kor-
szerű s nagybecsű értekezésért, annak közérdekességét s fontosságát t. olvasóinknak
figyelmükbe ajánljuk. Szerk.

129
szétdulassanak, vándorlásuk akadályozására lovaik elszedessenek, sőt gyer-
mekeik is, ha 4-ik életévet elérték, elszedetvén távol községekben a parasztok
között osztassanak szét nevelés végett évi 18 frt díj mellett. Megtiltatott a
czigányoknak 25 bot alatt, sátrak alatt, erdőkben, barlangokban, a falutól
elkülönített viskókban lakni, döghússal élni, meztelen, vagy bár lepedőbe
burkolva járni, saját nyelvüket beszélni, elszedett gyermekeiket visszacsalni
sat. Ezen rendelet sem hozta meg a kívánt eredményt, daczára a hatóságok
erélyes, néhol szigorú támogatásának. A czigányok ma is még czigányok,
fegyelem nélküli féktelen népcsorda. Habár – mint látszik – vándorlásaikban
sokfelől akadályozva, folytatják még most is állati szabados, fegyelmet s
erkölcsöt nem ismerő életmódjukat. Majd minden községben tartózkodik
egy vagy több családból álló beduinféle czigány csoport a falu végén, vagy
a város legpiszkosabb részében rendetlenül egymásra halmozott ocsmány
viskók alatt, földön fetrengve, hol szívesen megtűretnek, habár mint páriák
megvettetnek. Ők a megszokott öröm- és bajtársak, a mulatságot, szóra-
kozást, élvezetet hajhászó fiatalságnak sajátságos kedélyállapotát felfogni,
híven kifejezni, szeszélyeihez simulni tudván, a legkedveltebb zenészek,
s a nemzeti zenében a népzene-költészetben egyedüli remeklők, melynek
sajátságos jellemét felfogni, s eredetiségét oly híven, oly kedélyesen kifejezni
senki más nem képes.
A nők, mikép minden más műveletlen népfajnál, a megszokott teherhor-
dók. A férfiak nem osztják meg keresményüket vagy ragadmányukat neje-
ikkel, habár munkájukban szintúgy, mint vétkes keresetükben a nehezebb
és veszélyesebb részt rájuk tolják. Nők feladata élelemmel s ruhával ellátni
a gyermekeket, kik ezért gyakran meztelen, vagy kikoldult rongyokban
vagy elorzott ruhadarabokkal félig fedve, elhullott állatok nyers húsával
megtömve, vagy többnapi éhségtől elcsigázva, szemétdombokon fölszedett
csontokon rágódva bolyongtak, s útfélen bogyókat (czigányszőlő), vetések
közt kalászokat szedegetnek éhségük csillapítására. A czigányok a szabályos
testalkat, egyenes testállás, könnyű, gyors és biztos taglejtés, kifejezésteljes
arczél által szép emberfajt képeznek; értelmük nyílt és gyors, kedélyük fogé-
kony, képzelmük éber és termékeny, elmés ötleteikkel sok adomára adtak már
anyagot. Gyakorlati életbölcsességük és életképességük eléggé kitűnik abból,
hogy minden kiszabott életfoglalkozás, minden bizonyos munka és kereset
nélkül, művel népek közepette elkülönözve is saját kedvelt és megszokott
módjuk szerint megélnek, s megtartván ezen élet sanyarú nélkülözései és
fáradalmai közt zavartalan vidámságukat, az adott körülményekben magu-

130
kat feltalálni s azokhoz alkalmazkodni tudnak. Így a czigány mindenben
a faluval tart; habár saját nyelvéhez, saját szokásaihoz híven és buzgón ra-
gaszkodik is, de beszéli a falu nyelvét, megtartja annak szokásait, sőt vallja
annak vallását is. A munkától nem irtózik annyira, mint inkább megunja
a tartós és egyhangú változatlan foglalkozást, kül- és beltevékenységében
élénk és gyors lévén, gyűlöli a korlátozást és feltartóztatást, ha szabadon és
önkényt nem teremthet, nem alakíthat, nem mozoghat és tehet, készebb
henyélni. Azért kedvenc foglalkozása a zene, vagy más képző vagy alaki,
vagy tárgyi művészet s kereskedés.69 A földmívelés és némely kézművek,
minthogy főleg a testi erők tevékenységét vevén igénybe, ezt egy helyhez, egy
tárgyhoz, egy alakhoz kötik, a szolgaság, mely a test és lélek tevékenységét
mások akaratának aláhelyezi, időhöz, helyhez szabja, gyűlöletes a czigány
előtt. Nyomorban és megvettetésben élve, a külfényre sokat tart; övéi közt
önbecsét és előnyeit, mások irányában a büszke önérzetét szereti érvényesí-
teni. Gyakran elveri a czigány koldulás miatt meggyalázott gyermekét ezen
önérzet megsértése feletti elkeseredettségében. Érzületében és tetteiben,
ha féktelen s erénytelen is, de hajlamában emberszerető s nem végképpen
aljas, nagy bűnök és kegyetlenség elkövetésére – akár tunyaságból, akár
gyávaságból, akár emberszeretetből, bizonyosan nem önmegtagadásból
– hajlandó nem lévén, a czigányfaj, szorgos és sajátságaihoz alkalmazott
nevelés és tanítás által az álladalom hasznos tagjává válhatnék, s tevékeny
erőivel az emberiség közös törekvéseiben részt vehetne. Ezen újabb időben
hatalmasan felmerülő nézet sok gondolkodó főt foglalkodtat, és úgy hiszem,
nem fog sokáig jámbor óhajtás maradni. Már jóval ez előtt akadtak e fajnak
különös kegyelői, kik nyomorult erkölcsi és anyagi létét, a nevelésnek egye-
dül sikeres befolyása által javítani nem csak óhajtottak, de meg is kísérték;
nem is hiányzanak egyes czigány családok, kik már ezen befolyás által a
műveltebb és boldogabb társadalmi élethez közeledtek. Fájdalom! hogy
ezen emberbarátok nemes törekvései – nem mondom a kitartás hiányán
törtek meg, hanem a czigányfaj állítólagos előszeretetén a tunya feslettség,
a kopár féktelen élet iránt; – fájdalom és szégyen! hogy ezen elhagyott, de
tehetségei szerint tökélyre és jobbra hivatott és képes faj mint vadember-
csorda bolyong, hogy művelt népek között az elaljasultságnak s féktelen
vadságnak képét hordja körül.

69
Mely utóbbi eddig legalább majdnem csupa csereberére szorítkozik. Szerk.

131
A czigányok Érsekújvárott
Érsekújvár, jelenleg kerületi város mintegy 8000 katolikus lakóval, kik kö-
zött 600–800 czigány teng. Jellemüknél fogva a község vallását tartják és
saját nyelvükön kívül magyarul s tótul beszélnek. Közel a belvároshoz ren-
detlenül egymásra halmozott nyomorult piszkos kunyhó fészket laknak,
melyet „Péró”-nak neveznek. Ezen „Péró” két hajdan elkülönzött területre
választaték büzhödt mocsár által. A mocsáron inneni Péró gyakran elkese-
redett szóharczokat vítt’ a mocsáron túli Péróval a régi boldogabb időkben,
gyakran menhelyet adott, hol egyik, hol másik az urasági, szintúgy mint a
városi hatóság üldözései elől. Most ugyan már Péró területi elkülönzöttsége
megszűnt, a válaszmocsár is kiapadt, de a régi oly szabadon űzött élces
nyelv- és taggyakorlatok még szokásban vannak, s az oda tévedt, ha kissé
megállapodik, kedvére mulathat vagy tanulmányozhat a pörlekedő czigányok
kifogyhatlan, élcein s eredeti csoportozatain, melyek ugyan a „csendőrök!”
felkiáltásra rögtön szétoszlanak, de szintoly rögtön összealakulnak a vá-
rosházon a „becsületsértési pert” bevégezni. A férfiak foglalkozása – mint
gondolhatni – a zenészkedés. Több zenészkart (bandát) képeznek, melyek
egyike különösen kegyeltetvén a községtanácstól házhelyet kapott – pérón
kívül – zenepróba-terem építésére, és kap egyesektől vagy aláírás útján zene-
szereket s újabb zeneszerzeményeket ajándékul, ama kötelem mellett, hogy
ezen újabb zeneműveket évenkint május 1-ső hajnalán a köztéren előadja.
Mesterük ebben az első hegedűs, igen ügyes s a zenészetben s írás-olvasásban
öntanulás által kiképzett jámbor és külsőleg művelt ildomos czigány. A máso-
dik zenészkar csak üres visszhangja az elsőnek, a harmadik a másodiknak s. i. t.
A czigányzenészek egy kalendáriumot és egy kalendáriumtudóst tartanak,
kinek feladata az előbbkelőbb urak- és hölgyek névünnepeit tudni és be-
mondani, kik is rendre névnapjuk előestéjén zenével tiszteltetnek meg. Meg-
szűnvén a zenéveli kereset (mint böjtben) a zeneeszközök elzálogosíttatnak.
Nyáron az első zenészkar fürdőket látogat, a többi elzálogosítja hegedűjét,
hogy pénze legyen halászhorogra. Ezen halászatoknál minden, ami nem is
hal, halnak vétetik. A czigány halászhorga a folyón eltévelygett ludak fogására
is alkalmas, valamint tarisznyája elég bő a halászat közben határban beszer-
zett burgonya, bab sat. elhelyezésére. Őszkor a czigány kalászokat, hüvelyes
veteményeket, burgonyát böngész, kukoriczát, tarlót, lehullott faleveleket
gyűjt, s „beszerzi magát télire.” Télen sem henyél; be-betekint a nem jól
védett udvarokba, s ami haszonvehetőt láb alatt talál, eltakarítja, éjjenkint
aláássa a gabona- és éléskamrákat, s „bívíti” a helyet a fölösnek vélt tartalom

132
kiürítése által. Ez utóbbi foglalkozást még tavaszkor is űzi a városban, vá-
roson kívül, de soha Péró közelében, vagy éppen a Péróban magában, hova
még a ragadmányt sem szereti vinni, melyet inkább a városon kívül, odvas
fűzfákba vagy föld alá rejt el. Így él az újvári czigány. Csak kevesen dolgoznak
napszámban, építkezéseknél, s ezek is többnyire leányok, kik mezei munkát
is, különösen gyomlálást, szénagyűjtést elvállalnak. Némelyek kovács mun-
kával foglalkoznak, lopott lakatokból, kulcsokból, járom- és kerékszegekből
léczszegeket kovácsolván. Néhány czigány kereskedést űz lovakkal, szarvas-
marhákkal, sertésekkel, és ezek többnyire czigány nábobok. A czigánynő
madzagot, meszelőt köt a helybeli és szomszéd falusi parasztasszonyokat
férjeik távollétében meglátogatja, tudnivaló, hogy nem üres kézzel, hanem
holmi kedves izenetekkel, és ajándékokkal, milyenek: üvegcse pálinka, lopott
konyhaedény, fésű, lakat, gyümölcs, korai káposzta sat.; kártyát vet, jövendöl,
többnyire ismert kedvencz körülmények felett, s amint nem üres kézzel jött,
úgy nem üres batyuval megy el, hanem a férje távollétében bőkezű gazda-
asszonytól viszont megajándékozva, liszttel, gabonával, zsírral, szalonnával;
sőt néha oly tárgyakat is eltakarít batyujába, melyek neki szánva nem voltak.
Napeste előtt hazaérvén napi keresményét átnézi, a nélkülözhetőt ebből
pénzért eladván, főzni kezd estebédet. Az elaggott nőknek, gyakran az arra
való gyermekeknek is saját foglalkozásuk a gunyhók előtt földön fetrengve
s napon sütkérezve őrködni a kiürített Péró felett, nehogy idegenektől, kü-
lönösen libáktól, tyúkoktól, malaczoktól háboríttassék, az ily eltévedetteket
elfogni, s ha a tulajdonos azonnal nem jelentkezik, gondosan eltakarítani.
E czélból gyakran kémszemlék is intéztetnek Péróból kifelé. A múlt, sok
gazdára nézve szomorteljes nyár Péróra sok áldást és örömet árasztott. Volt
ekkor elég szép hús a lehult marhából, de volt is sok czigány lakoma és sok
menyekző, ölszámra készültek a kolbászok; ami el nem fogyott, felfüstöl-
tetett vagy sertéshizlalásra fordíttatott. A lehullott marhát nem lehetett a
czigányok elől eléggé mélyen leásni; éjjenkint kapartattak ki földből a dögök,
s a hatóság éber őrködése és szigorúsága nem volt képes a czigányok ezen
állati undok falánkságát akadályozni; a rajta kapott s büntetésre vont czigány
a legmeglepőbb élczekkel és meggyőző okokkal iparkodott magát védeni.
Az érsekújvári Péró azonban nem csak meztelenségnek, piszkos és henye,
állati elvetemültségnek, undorító és szomorító képét mutatja. Péró egyszer-
smind az erkölcsi elaljasodásnak bűnfészke. Minden kóborló, minden tolvaj,
minden csaló, minden korhely, gaz és ringyó itt keres és talál menhelyet; az
emberiségnek söpredéke itt elfogadtatik, szívesen láttatik, hogy végre is, ha

133
megszűnik hasznossá lenni, kifosztva, magára hagyatva, erkölcstelenségében
menthetetlenül elsülyedjen.
A pérói czigányfajnak ezen kebelrázó erkölcsi sülyedtségébeni fékte-
len és a községnek már terhessé és veszélyessé vált élete, melyet külső
rendszabályokkal korlátozni nem is lehetett már, indokul szolgált a városi
hatóságnak ezen század elejével arra, hogy tanácsi határozat által kimond-
ja és elrendelje, miszerint a czigányok alkalmas eljárások által tevékeny,
törvényszerű, illedelmes és erkölcsös életre vezettessenek vagy, ha úgy kell,
kényszeríttessenek. Azonban ezen határozat, mint jelenleg is sok határozat,
valószínűleg csak papíron maradt, mintegy tanúskodni arról, hogy a vágy
megvolt, de hiányzott a törekvés. Pedig e két egyesült lelki tevékenység teszi
az akaratot! Különben is a későn gondolt és alkalmazott külső eljárások által,
a zsenge, gyermekéveiben elhanyagolt és elvetemült czigányt tettetésre vagy
legfeljebb önmegtagadásra lehetett volna kényszeríteni, de korántsem erköl-
csileg javítani. A gondos és okos nevelés az egyedüli mód egy évszázadok
óta állati elvetemültségben és féktelenségben élni megszokott emberfajnak
erkölcsi és társadalmi javítását eszközölni, a zsenge gyermekeknél kezdve,
és következetes kitűréssel folytatva annak mívelését. És ezen meggyőződés
lelkesíté az emberszerető herczeg-prímást b. e. Kopácsy Józsefet, midőn a
czigányfajnak erkölcsi javítását az iskolai nevelésnek befolyásától remélvén,
tetemes áldozatokkal akarta a czigányokat gyermekeik iskoláztatására bírni.
Így minden czigány gyermek, ki iskolába járni akart, új ruhával naponkint
kétgarasos czipóval, könyvekkel és más ajándékokkal láttatott el. De a
jelentékeny pénzáldozatok fájdalom! sikertelen pazaroltattak; a czipókat a
czigány-diákok önző szülőiknek hordták, a ruhát nem az iskola padjain,
hanem a Péró porában koptatták el; mert a leánykák pár nap múlva, a fiúk
amazok után egyenkint elmaradoztak. Csak a mostani „kalendáriumtudós”
– és még egy már elhalt czigányfiú folytatta képzését egész a 3-dik elemi
osztályig. Ezen – a pérói czigányokat polgárosításra előirányzott emberba-
ráti kísérlet több mint 1600 forintba került a nagylelkű herczeg-prímásnak.
Esztergomban hasonló, s talán még költségesebb intézkedések történtek
hasonló sikerrel.

A mostani czigány-iskola Érsekújvárott

A czigányfajnak jelen szellemi és szép testi tehetségei mellett, erkölcsi és
anyagi elaljasultságból eredő nyomora, az eddig sikertelen kísérletek: azt
jobbá, boldogabbá tenni, az emberiséghez közelebb vezetni; továbbá annak

134
sajátszerű jelleme, a mívelődésrei képessége, nemkülönben okos és fajbe-
li sajátságaihoz, jelleméhez, szokásaihoz, kiváló hajlamaihoz alkalmazott
nevelésnek befolyása által eszközölhető, erkölcsi szintúgy, mint társadalmi
szempontból szükségessé vált javítása, s. t. e. f. voltak egykor, f. é. martius
6-án a társalgás tárgyai nt. Farkass Ferdinánd helybeli káplán, és Meny-
nyei József képezdei tanár között. A lelkes és buzgó keresztény szeretettel
eltelt segédpap, ki az érsekújvári katolikus népnek keresztény szellembeni
mívelődésének emelésére a Szt. Istvánról nevezett olvasóegyletnek múlt
évben megalapítása által jelentékeny befolyást gyakorol, ezen társalgás köz-
ben is keresztény szeretettől lelkesítve kinyilatkoztatá, miszerint kebelében
rég ápolt vágya helyben czigány-iskolát nyitni. Legott kezet fogott vele M.
J. tanár, örülvén, miszerint alkalma leend ezen saját keblének sem idegen
vágynak létesítésében a buzgó papot tanácscsal és tettel támogatni, miközben
alkalma leend számos növendékeit a czigányfajnak sajátságaival, és ezen
sajátságai által igényelt sajátságos nevelési módjával megismertetni, őket
a czél- és okszerű nevelési eljárásokból szükségképpen beálló eredmények
felől tapasztalatilag meggyőzni, midőn a leendő czigány-iskolában saját
nevelői és tanítói tevékenységük eredményeire figyelmeztethetnek, őket
végre ezen eredményekből fölbuzdítani, saját jövendő tevékenységi körük-
ben az elvadult czigánygyermekeket keresztény szertettel összegyűjteni, és
megkedveltetvén velök az iskola-látogatást, szorgos képzés által Istennek s
az emberiségnek megnyerni. A társalgás közben megjelent nt. Bachta János
káplán úr is, a most tervezett czigányiskoláról hallván, azonnal felajánlá
közreműködését. A terv sikerülése feletti teljes bizalomban immár annak
kivitele volt a további kedélyes társalgásnak tárgya. És megállapíttatott, mi-
szerint a siker biztosítása érdekéből a czigányok számára, saját területükön
elkülönözött önálló iskola nyitandó, melybe a gyermekek ajándékokkal ne
kecsegtessenek, szigorral ne hajtassanak; körükbei nyájas és szeretetteljes
leereszkedés, a tanulás és míveltség előnyeinek megismertetése ébressze föl
a gyermekekben és szülőkben az iskola iránti érdeket, mit e fajnak saját-
ságaihoz okosan alkalmazandó nevelői eljárás, élénk és fogékony szellemi
tehetségeiket, nyugtalan s változkodó tevékenységüket elfoglalni tudó, de nem
korlátozó vagy elnyomni akaró ügyes tanítói tevékenység folytonosan ébren
tarthat. Miután a tanerőkről három buzgó és jeles képezdei növendékeknek
kiszemelése által gondoskodva, s a tanítási terv kidolgozva és megállapítva
volt, a vállalat főtisztelendő Csernák József kanonok s helybeli képezdei s
elemi iskolai igazgató úrnak értésére adatott. A lelkes és buzgó emberbarát, a

135
köznevelés körében bokros érdemeket szerzett férfiú nem csak helyeselte az
általa megkedvelt és méltányolt vállalatot, hanem a nt. káplán urat nemes tö-
rekvéseiben kitartásra buzdította, megígérvén részéről is minden támogatást.
Így lelkesítve s örömtől eltelve nt. Farkass úr, buzgóságában második
Kalazanti József 70 – kiindult a Péróba. Aki látta a buzgó egyházi férfiút lel-
kesedésében, nem kétkedett buzdító szavainak bekövetkezendő hatásában és
eredményében. A legelső czigány-viskóba lépve közölte szándokát Péróban
iskolát nyitni, mely ugyan kenyeret vagy ruhát adni nem fog, de okosságot
és képességet arra, hogy saját kedvencz foglalkozásaiknak gyakorlása által
maguknak idővel ezt is, amazt is könnyen, de becsületesen szerezhessék sat.
Csakhamar egész mozgalom keletkezett Péróban a czigányfaj kicsinye nagya
összesereglett a szónok körül. Látni lehetett a büszke önérzetnek s öröm-
nek kifejezését a barna arczokon. Az öregek fogadták, hogy gyermekeiket
iskoláztatni fogják, a gyermekek derült örömmel ajánlkoztak. „Legalább,
ha katonának visnek – mondá egyik – fogok valamit tudni.” – A fogadtatás
feletti örömnek érzetében a tisztelt káplán úr legott tágas termet bérlett
Péróban, könyveket, palatáblákat vett saját költségén; és Isten segedelmével
komoly csendben mart. 11-én megnyittatott az első czigányiskola, egyelő-
re 30 (15 fi, 15 nő) tanítványnyal. De most már a tanulás iránti érdek oly
élénkké lett a czigány gyermekekben, hogy a tolakodva fölvételért esengőket
visszautasítani tanácsos nem lévén, a tanítványok száma a 40-et meghaladja,
és naponként többen tódulnak nem annyira a tanterembe, mint inkább a
tanterem körül, s oly növekedő érdekkel és figyelemmel hallgatják a nyitott
ablakoknál tartott tanítást, hogy azokon befelé kiabálják sokan a feleleteket
a feladott kérdésekre.
A tantárgyak következők: 1-ör ker. kat. vallástan, előadva nt. Farkass,
vagy ennek akadályoztatása esetében nt. Bachta káplán úr által. 2-or Az
olvasás és írás, összeköttetésben a nyelvnek és más hasznos ismereteknek
tanításával, előadva Pruzsinszky József képezdei növendék által. 3-or Fejbeli
és írásbeli számolás, előadva Válent Antal képezdei növendék által. 4-er.
Zene és énektanítás Géher János képezdei növendék által. Az egész kép-
ző tanítást intézi M. J. képezdei tanár; a tanulóknak csak péntek délelőtt
van szünidejük. A hangoztatási rendszerre összeköttetésben következett
írás-olvasási rendszernek szorgalmas és ügyes alkalmazása által (melylyel

70
Kalazanci József, spanyolul José Calasanz (1557–1648): spanyol szerzetes, a piarista
rend alapítója. [L. A.]

136
alkalmilag nyelv- és más szakismeretek tanítása egyesíttetik) a czigány
gyermekek gyorsan előre haladnak az írásban, olvasásban s a közlött isme-
retek elsajátításában. Husznál több gyermek képes gépszerűleg folytonosan
olvasni, jól írni (táblán). A fejbeli számolásra különös képességet és hajlamot
tanúsítván, a négy számolási munkálat százakba, ezrekbe gyorsan és ügyesen
számítanak. A hangászat elméletében, énekben szép előmenetelt tesznek.
Sokan a rajzoláshoz kiváló hajlamot és tehetséget tanúsítanak. A tanuláshoz
és iskolalátogatáshozi kedvük mindinkább élénkül. A vallás-erkölcsi taní-
tásnak s átalán a képző nevelésnek erkölcsi életük átalakítására gyakorlott
befolyása feltűnő. Külsejükre több gondot fordítván, viseletükben inkább
figyelnek a simaságra s illemre, mint azelőtt. Nem csak erkölcsi ítélő s érző
tehetségük fejlődöttebb, hanem akaratuk is nemesebb s jellemük szilárdabb.
Örömmel vesznek részt a kat. vallás külső gyakorlatában, örömest és szív-
ből imádkoznak. A lopást, csalást, hazugságot bűnnek ismervén, utálják s
egymás között korholják. A meglelt tárgyakat a tulajdonosnak átadás végett
a vallástanítóhoz viszik. Egymást kölcsönösen szorgalomra, jámborságra s
becsületességre buzdítják.
F. évi april 14-én a néptanodai oktatók pótvizsgálatára megérkezett főtisz-
telendő tr. Kozácsek József 71 apát és cs. kir. iskolai tanácsos ő nagyságának
a czigány gyermekek neveléséért hálás első zenészkar zenével tisztelgett.
Ez kedves meglepetés volt a derék, buzgó tevékenysége s leereszkedő nyá-
jassága miatt köztiszteletben álló férfiúra; de öröme határtalan volt, midőn
e tisztelgésnek indokát megértette. Alig várta az időt, melyben a vizsgálat
fáradalmain részben átesvén, ezen kisded iskolát meglátogathassa. Főtisz-
telendő képezdei és elemei tanodai igazgató úr s a város polgármesterének
s az illető tanítói személyzetnek kíséretében belépvén april 16-án a szerény
tanterembe, örült a vidám elfogulatlanságnak, mellyel a czigánygyermekek
hozzá és minden jelenlevőhöz közeledtek. Nyájas leereszkedéssel társalgott ő
nga a bátor s nyílt értelmű kisdedekkel, szakavatott ügyességgel s kifogyha-
tatlan türelemmel kémlelé ki a tanulóknak a tanulmányok minden szakában
tett előmenetelét, kik ügyes és kedélyes kérdéseire szintoly kielégítő, mint
meglepő eredeti feleleteikkel készen voltak. Megelégedését eléggé tanú-
sítja ama nyilatkozata, miszerint „annyi élvezetet még iskola nem nyújtott
neki, mint ezen kisded czigányiskola.” Hivatalos buzgalmánál fogva ő nga

71
Kozácsek József (1807–1877): katolikus pap, apát, majd kanonok; tanfelügyelő,
császári és királyi tanácsos. [L. A.]

137
lelkes szavakkal a polgármester úr szívére köté ezen szerény ugyan, de az
eddig elhanyagolt czigányfaj polgárosítására jelentékeny befolyással bírható
iskolának sorsát, annál is inkább, minél bizonyosabban néz különben az a
képezdének áthelyezéséből keletkezendő tanerők hiányában, hanyatlásának
elébe. Fájdalom! hogy ezen előregondoskodó féltékeny figyelmeztetés alap-
talan nem volt! Mert valóban mi sors vár itt ezen szerény, de eredetiségében
jelentékeny intézetre? Hogyan tarthat igényt ápoltatásra és fennmaradásra
czigány iskola ott, hol több évig virágzó kisdedóvoda elárvereztetett, hol
annyi nemes áldozattal létesített algymnasium megbukott, hol a polgári
mívelődés barátai által hőn óhajtott reáltanoda kész, terjedelmes, ám üres
tanodához 20 ezer pft. tanulmányi alap mellett s a jóakaró magas kormány-
nak részéröli támogatásnak kilátásba helyezése mellett sem bír felvergődni,
hol az ezen reáltanoda létesítése körül buzgólkodóknak kigúnyolással fizet-
nek. Érsekújvár eléje megy végzetének, hanyatlik, midőn más – helyzeténél
fogva szebb jövőre kevésbé hivatott város emelkedni iparkodik. A czigány
iskolának jövője Érsekújvárott előre látható.72 Azonban ezen szerény in-
tézetnek, bár csak tünékeny rövid létéből sok jó eredmény fog keletkezni.
Ilyenek: a czigánygyermekekben a tanulás iránt föléledt érdek, mely tovább
ápolva ösztönözni fogja őket, megkezdett képzésüket az elemi tanodában
folytatni; főleg pedig, hogy más – a köznevelés iránt nagyobb kegyelettel
viseltető községeknek e csekély kezdemény buzdító példa lesz arra, hogy
a kebelükön élődő czigányfajt anyagi és erkölcsi nyomorából sajátságainak
megfelelő neveltetése által kiemelni s pogárosítani iparkodjanak. Ez szol-
gált leginkább indokul a pérói czigányiskoláinak annyi meghiúsult kísérlet
után oly mostoha körülmények között megnyitására. Hozzájárult még
ama meggyőződés, miszerint a czigányfaj czivilizácziójának ideje immár
beállott és a népeinek anyagi jóllétével párosult szellemi emelkedését és
erkölcsi méltóságát emelni törekvő magas cs. kir. kormány, midőn e czélra
minden anyagi és szellemi erőt kifejteni és tevékenységbe indítani törekszik,
e legnemesebb törekvéseinek közepette az annyira elhagyott s alásülyedt
czigányfajra is fordítandja kegyes figyelmét. S akkor a pérói czigányiskola
első virág a kikeletben, s hírnöke a czigányfajra bekövetkezendő szebb és
jobb jövőnek, mely – mint mi mindnyájan, Istennek képmása – képzésre,
és tökélyesedésre nem csak alkalmas, de méltó is. Adja Isten, hogy szava-

72
Benső örömmel hallom, hogy máris egyes lelkesebb s a közjóért buzgó polgárok
felkarolni készülnek ezen intézet sorsát. Adja Isten, hogy áljós ne legyek!

138
imnak legyen a buzgóbb s nemesebb emberbaráti s honfiúi szívekre hatása;
valamint hatása volt a czigányiskolának az azt meglátogató pótvizsgálatra
ide rendelt szegény néptanodai oktatók szívére, kik nemes lelkesültségükben
ismert anyagi nélkülözéseik mellett is képesek voltak nyolcz pfrtot önkényt
összeszedni s az első czigányiskola első alapjául ajánlani.73 Van még nagyobb
anyagi és erkölcsi nyomorban tengő népfaj is hazánkban, erről a szerkesztő
úr engedelmével majd máskor.74

34
TANODAI L APOK, 1856. október 1.
Zimmermann Károly:75 Még néhány szó
a cigányok iskoláztatását illetőleg

Alkalmam volt oly plébánián lenni, hol híveim között, összeírás nyomán
125 cigányt találva, találtam iskola járásra alkalmas 25 cigány gyermeket.
Mi ezen cigánysereget illeté, az oly kedvezésben részesült a m. földes
uraság részéről, mely ritkának jutott osztályrészül! Ugyanis m. uraság, hat
tisztességes házat, mindegyiket két szobával ellátva, építtetvén számuk-
ra, azt tevé kötelességül a zenészetben jártasoknak, hogy a feltámadási
s úrnapi ünnepélyeket hangszereikkel, melyben elég ügyességgel bírtak,
ügyekezzenek emelni. Vala pedig nekiek maguk közül választott bírájuk, ki
Szt.-Györgykor választatván, mint ilyen a mindszentek napjáig működött;
ez idő alatt kötelezvék a cigányok a hivatalos levelek ide s tova vitelére;
mennyiben pedig házaik illetőleg urasági épületek valának, a m. földesuraság
arra is felügyeltetett, hogy azokban rend s tisztaság honoljon.
A plébániának cigányai között, néhány esetet kivéve, ritkának tapasz-
taltam a versengést; nemzeti szokásaikhoz meglehetősen hívek maradván,
szerették magukat a nap által süttetni, oly formán, miszerint az öregek több
73
Engedje meg egy szerénységében nemes férfiú, hogy megnevezzem! Tóth Mihály
helybeli polgár, mérnök s nemeslelkű ügybarát, volt az első, ki a M. Sajtóban a
czigány iskoláról olvasván, legott 5 pfrttal járult a szegény néptanodai oktatók által
megkezdett alaphoz. M. J.
74
Örömmel üdvözöljük lelkes munkatársunkat s várva várjuk, hogy e nagybecsű ígéretét
minél előbb beváltsa s ezen tanügyi s népnevelési közlönyt a mostanihoz hasonló
dolgozattal érdekesítse. Szerk.
75
Zimmermann Károly (1808–1888): plébános, esperes, püspöki titkár; egyházi író.
1856-tól haláláig váradpüspöki plébános. [L. A.]

139
csoportban üldögélve, élceikkel mulaták egymást, a gyermekek szintén
apróbb csoportokra oszolva, többnyire a porban szerettek játszani.
Ezt valamint összeírás, úgy többször feléjük tett sétálás alkalmával
tapasztalván, a bírót, a hat urasági ház öregebbjeivel magamhoz rendelém
azon célból, hogy a cigány gyermekek iskoláztatását valahogy megindítsam.
Nem leend talán érdektelen a megjelenési párbeszédet ide igtatni:
„Ti, mint látom, meglehetősen megszaporodtattok.”
„Az Izsten ákárátjábúl!”
„S ti nem akartátok?”
„Csák mi izs ákártuk ná!”
„Minthogy ti is akartátok, hát mondok valamit. Ti esketés, temetés- és
keresztlevelekért fogtok fizetni semmit.”
„Azs Izsten áldja meg azs urát, ezs már nagyon ju!”
„Nem oda Buda, azért tenni kell ám nektek valamit.”
Igen halk hangon: „mit Urám?”
„Kettőt: minden cigánytemetés alkalmával a bandának ki kell rukkolni,
s pedig gyermek temetésre a fél, öreg temetésre az egésznek; aztán mikor a
temetésnek vége lesz, stóla fejében jó magyar nótát kell húzni, s pedig nem
immel-ámmal, hanem lelkesen. S ez első – második pedig: gyermekeiteket
iskolába lesztek kötelesek küldeni.”
„Urám! hogy ne lenne meg? megless, meg kell lenni.”
„Tehát minthogy ti is akarjátok, az iskolai év pedig végéhez közeledik,
gyermekeitek, míg az iskola ismét be fog állani, ünnep- és vasárnap fognak
iskolába járni olyformán, hogy elébb párosan a templomba menve, innen
szinte párosan az iskolába jönni, s ezután a tanításon tizenkét óráig fognak
maradni. Hogy tehát gyermekeitek párosan a templomba jöjjenek, temp-
lom után pedig el ne széledjenek, felügyelőre van szükség: az pedig bírótok
leend, ki köteles lesz gyermekeiteket összeszedni, templomba felhozni, s
hogy az iskolában csendesség legyen, míg a tanítás tart, az iskolában lenni;
lesz pedig a titulusa: Vice-Director.”
„Kesenem urám! minden megless”
S ím a cigány-ígéret nem maradt holt betű! in partem laborum vocatus
vice-derector nem csak a legpontosabban, de a legszebb renddel szokta
vala az egyik, valamint a másik helyre elhozni a kicsinyeket; jelenléte által
pedig ugyancsak buzgón iparkodott csendet eszközölni, mert még akkor
is követelte azt, midőn csend vala, amidőn pedig kis lárma támadt, akkor
a bírói pálca is emeltetett, nem ugyan ütlegek, hanem egyedül fenyegetés

140
végett, mely elég tekintélyes positura mindannyiszor megtermé az óhajtott
sikert.
Bekövetkezvén az átkozott szent Mihály: vége lett az iskoláztatásnak, s
pedig e három oknál fogva: mert a cigánysereg az iskolától távol lakott – mert
a cigányokat az iskolától néhány ér választá el, melyek esőzések alkalmával
az iskolábani megjelenést igen nehezíték – s mi legfőbb, mert a ruhanemű
igen vékony vala.
Bekövetkezvén azonban az áldott szent György, a cigány kisdedek im-
már nem vasárnapi, hanem rendes iskolára szoríttattak, a sine quo nihil ti.
a cigánybíró tevékenységének igénybe vétele mellett.
Azonban a szíves ügyekezet alighogy hajótörést nem szenvedett! Volt
ugyanis egy-két úgynevezett honoratior, kik oda nyilatkoztak: ha cigány
gyermekek fognak iskolába járni, akkor ők nem fogják gyermekeiket oda
engedni – úgy vélekedvén, hogy az sehogy sem mehet, miképp az ő gyer-
mekeik cigány gyermekekkel vegyest üljenek – mások pedig: hogy micsoda
gondolat cigány gyermeket iskoláztatni?!
Elhárítva lévén azonban az első akadály a m. földesuraság előleges ke-
gyessége által, mely tágas iskolaszobáról gondoskodott, minthogy abban
padok, három osztályban voltak, a legkisebb osztály a cigányoknak jeleltetett
ki; s így a vegyes ülés iránti aggodalom szerencsésen elháríttatván, a többi
magától megszűnt.
Miértis, valamint első évben a vasárnapit, úgy a reá következett évben
a rendes iskoláztatást, mondhatom nem csak örömmel, de rendesen s szor-
galommal gyakorlák a kis mórék elannyira, hogy a 25 közöl három olvasni
jól megtanult, emellett meglehetősen írt, számolt, a többi ezekhez ha nem
is volt hasonlítható, a cigány fogékonyságnak azért mégis elég jeleit adá.
Azonban ez évben is szükség vala némi kedvezménnyel lenni, mi abból
állott, hogy ők a szombat napi megjelenéstől fölmentettek – mennyiben e
napot általános mosakodás – s tisztálásra, ugyancsak a vice-director felügye-
lete mellett, fordították. Minek jó lélekkel felelvén meg a dádék, még azt is
volt alkalmam örömmel tapasztalni, hogy az eként megtisztázott gyermekek
könyvvel a kezükben mintegy ismétléseket tartottak maguk között otthon.
Elkövetkezvén pedig a próbatét napja, arra az öregek is meghívattak,
kiknek valamint ezen figyelem, úgy gyermekeik haladása nem csekély
örömet szerzett, mely öröm közepette nem mulaszták el hálás elismerésü-
ket a bíró iránt is, igaz figyelmeztetés következtében, nyilvánítani. S így
Uraim! ha a cigányokat eredményre kívánjuk vezetni, e két szórul kedvezés

141
és kitüntetés meg ne felejtkezzünk, e kettőt alkalmazva, boldogulni fogunk;
világi hatósághoz való puszta fordulás a dolgon mitsem, vagy igen keveset
fog segíteni. S ezt annyival inkább bátor vagyok ajánlani, minthogy a nagy
Kopácsy áldornagy is e kettőt kegyeskedett az érsekújvári cigányok irányá-
ban alkalmazni.
Ugyanis a boldogult főpap ruhaneműeket, s minden lecke után pék-
kenyeret vala kegyes nékik juttatni, mely kettőben a cigány fogalomként
egyik úgy, mint a másik fel vala található: kedvezés a ruha – kitüntetés a
pékkenyér, melybe nem csak beleharapni, de belőle jól is lakni a vén dádék
is nem csekély kitüntetésnek tarták.
Különben egy népfaj – vagy nemzetnek átalakítása sokkal nagyobb
feladat, mintsemhogy aziránt egy igénytelen lelkipásztornak körülmény
ápolta csekély tapasztalása irányadó lehetne. A dolog fontossága bővebb
meghányást igényelvén, az ahozi szólás már csak a tisztelt szerkesztőség
loyalitásánál fogva is remélhető!76

35
R ELIGIO: Egyházi és Irodalmi Folyóirat, 1856. október 4.

Érsek-Ujvár, sept. 26-án. Városunk vidékével együtt részesült ama nagy

szerencsében, hogy folyó hó 26. fölséges urunk magas átkelése alkalmával a
pályaudvaron ő Fölsége iránti hódolatát tanusíthatá. A megyei tisztviselők,
a város és a vidék lelkészei, a kerület birái s nagy-számú néptömeg várá ama
boldog perczet, melyben fölséges ura legmagasabb személyének hódolhat.
A pályaudvaron két diadalkapu góth-modorban emelkedék több ezer lám-
pával, lobogókkal, koszorúkkal kidiszítve, mindegyiken ő Fölsége magas
nevének első betűje rózsa-virágból összeszerkesztve; középett pedig az épület
homlokzatán látható volt e transparens: Caesar Augustissime, Rex Apostolice,
Spes, Salus, Pater Populorum Tuorum Optime; devotissimo Te corde salutant

76
A T. L. már többször kimondották, hogy legszentebb céljuk a haza összes lakóinak
lehető legsikeresb nevelése s oktatásbani részesítése. Ily finom tapintatú s a legnemesb
értelemben emberszerető lelkipásztorok segélyével, minő a ft. értekező úr, a cigányfaj
csakugyan be fog lépni az emberi társaságba, s a szép eredménynek, mely a múlt
században már s a jelennek első felében is hasztalanul erőszakolhatott, biztos kiví-
vása a mi nehéz korszakunk egyik dicsőségét képezendi. Reméljük, számos buzgó
lelkipásztor fog minket e tekintetbeni eljárásról értesíteni. Szerk.

142
cives Tui fidelissimi Érsek-ujvárienses. Többi között megjelentek a helybeli
czigány-iskola növendékei is; a körülállók legnagyobb bámulatára, a leány-
kák tiszta fehér öltözetben s koszorúzott fejjel, a fiuk jó posztó-ruhában;
egyik leányka kezében látható volt egy csinosan nyomott versezet Farkas
Nándortól e czím alatt: Fölséges Ferencz József császár és apostoli király
legkegyelmesebb urunknak magas átkelése alkalmával legmélyebb alázattal
hódolva tiszteleg az érsek-ujvári czigány-iskola növendéksége és Farkas
Nándor érsek-ujvári káplán úgymint e czigány-iskola létesítője. Ebből 1000
példány kiosztatott; 20-at vőn át ő Fölsége szárnysegéde… Csakugyan 5 óra
és 51 perczkor közeledék harsány éljenzés között a fényes császári vonat és
az örömben úszó népsokaság közt megálla. Ő fölsége leereszkedék, magas
jelenléte által boldogított alattvalóihoz és üdvözöltetvén hozzájok kegyes
szavakat intéze; különösen ft. Csernák József eszt. cz. kanonoktól a helybeli
templom mily karban létéről apostoli gondoskodással kérdezősködék; azután
fölszállván szerencsekívánataink közt távozott, nyomait hű alattvalói szivében
hagyván, kik utána hő imát röpítének a királyok királyához, hogy a honatyát
s általa hazafiait boldogítsa!
Nemzeti iskoláink a főtanodák közé soroltattak, melyekben főtanítónak
Konrád Béla, iskola-gondnokának pedig tek. Trsztyánszky Ferencz urak vá-
lasztattak s megerősíttettek; ámde a real-iskolák hol késnek az éji homályban?
A volt kis-gymnasium tőkéje kamatokkal együtt meddig fog még heverni?
Önkénytes adakozás útján akarjuk a nem elégséges pénzerőt kiegészíteni;
– ennek elérésére nem nyílik nálunk nagy kilátás! mindamellett is, ha ez
úton nem sikerülend, várjuk a főbíró és a városi elüljáró urak buzgalmától,
hogy vagy némely belvárosi telkek eladása által, vagy pedig oly módon, a
melyen ez évben a város piaczát kiköveztethették, a dolgon mielőbb segíteni
fognak; hisz ők is azt tartják, hogy a szükséges a hasznosnak elébe teendő.
A tanító-képezde nálunk lenni megszűnt, ennek legjelesb tanonczai látták el
tanerővel a czigány iskolát, és annyira tüntették ki magokat növendékeikkel
a próbatét alkalmával, hogy a ft. iskolai-fölügyelő és jelenvolt számos urak
várakozását túlszárnyalták. Ft. Kozácsek József iskolai fölügyelő és tiszt.
Farkas Nándor úr, kit a czigányok atyjoknak neveznek, szép ajándékokkal
jutalmazták meg a tanítókat s növendékeket, és az élczes czigányok pontos
elmés feleleteik által a legnagyobb derültségre fölvidított vendégkoszorú
teljes megelégedéssel távozék. A képezde megszűntével Farkas Nándor úr
saját költségére tart egy tanítót és zene-mestert ez iskola számára, mely,
úgy látszik, sokak figyelmét honunkban magára vonja; mert nemcsak majd

143
minden lapban említtetett meg, hanem nem ritkaság, hogy messze vidékről
erre átkelő urak ez iskolát mint valami ritkaságot meglátogatják. A város
elüljárói dicséretére legyen mondva, hogy a gúg-utczai elemi-iskola háza igen
díszesen fölépült, a tanítónak csinos lakása és kertje vagyon. Isten velünk!

36
TANODAI L APOK, 1856. október 15.

Ő cs. k. Ap. Fölségének legmagasb pesti látogatásáról visszautazása alkal-

mával az érsekújvári pályaudvaron a lelkesült üdvözlő tömeg közt az ottani
cigánytanodának ünnepiesen felöltözött növendékei is megjelentek Farkas
Ferdinánd helybéli segédlelkész és alapítójuk vezetése alatt. A kis barna
lánykák Ő cs. k. Ap. Fölsége üdvözlésére készült nyomtatványt osztottak szét
a nép közt, melyből egy példány Ő Fölségének hódolatteljesen átnyújtatott.
Az üdvözlő sorok tartalma:

„Fölséges Császár! hőslelkű ifjú királyunk!

Íme cigány-tanodánk emez ifjai szinte kijöttek,
Arcra borulni elődbe s öröm közt szentül ígérni:
Hogy tanulás, szelíd erkölcs s szorgalom által ezentúl
Országod hasznosb polgárai lenni kívánnak.
Vedd kegyesen Fölség, eme kisded barna csoportnak
Tettel erősített fogadását s vedd kegyes, édes,
Gondod alá e néposztályt. – Éltessen az Isten!”

144
 37
Részlet Csorba József77 SOMOGY VÁRMEGYE ISMERTETÉSE
című könyvéből (1857)

In Csorba József (1857): Somogy vármegye ismertetése,

Pest, Emich Gusztáv, 25–26.

A’ czigányok igen kis számmal, leginkább m.-városainkban mint Kaposvárott,

Kéthelyen zenészek, vagy ló adás-vevéssel foglalkoznak egyik vásárról másik-
ra. Rendes lakással is birnak, bár az többnyire a’ helység végén jut nékiek: az
illyenek közül a’ fiatalok reá kezdik magokat adni csizmadiaságra, szabóságra
és kőmivességre. Egészen külön válnak ezektől azok, kik oláh vagy horvát
czigányoknak neveztetnek Somogyban, ’s kik télben nyárban vászon ponyvá-
val bevonott kocsijokon hordják ide ’s oda minden vagyonaikat, és sok puczér
gyermekeiket; vándorol többnyire több illy tele kocsi, ’s ha megtelepednek
is valamelly helység alatt, vagy erdőszélen, ott soká nem maradnak, honnan
a’ faluba kovács-munkát, rézedény igazitást keresni, ’s erőszakosan koldulni
bemennek, gyermekeik pedig 6–8 éves koruak is meztelen az utast, legyen az
kocsin vagy gyalog – adományért, krajczárért több száz lépésnyire is kisérik.
Herczeg Esterházy szélesen terjedő zseliczi erdeiben, marczadói pusztán
van azonban néhány illyen család, ’s putriban lakik, és ember-emlékezettől
fogva állandóan ittlakva teknővájók, és hamuégető. Sejditeni lehet, hogy
mind egy népfaj, csakhogy a’ magas kormánynak gondoskodása, nevezete-
sen 2-ik József cs. kegyes intézkedése által a’ helységekben telepedettek a’
polgárisodásban haladtak. Historiai adatok szerint Erdélyből, Oláhországból
költöztek Magyarországra, hol Zsigmond király alatt saját kormányzót is78
vajda név alatt kaptak ’s tovább is birtak, mig csapongásaik, dulásaik és a’
zendülésben részvétük által azt el nem vesztették, ’s most szorosan a’ helyiségi
tisztviselők alatt vannak.

77
Csorba József (1789–1858): a maga korában általánosan cigánynak tartott – s apai
ágon valószínűleg valóban elparasztosodott cigány családból származó – orvos, ter-
mészettudós; 1817-től 1851-ig Somogy megye főorvosa. [L. A.]
78
Mihályt.

145
 38
BUDAPESTI HIRLAP, 1857. január 4.

Az érsekujvári czigányiskola.
Meg volt már párszor nyilvános lapokban említve az érsekujvári czigányiskola,
s annak létrehozatala és fenntartásában az ottani t. káplán Farkas Nándor
úr tagadhatlan érdeme. Múlt hónapban pár napig Érsek-Ujvárott időzvén,
vágytam egyetmást ez iskola felől, melynek sikerülése távolabb körökben is
figyelmet ébresztett, illetékes helyen megtudni. Azok után, miket e tárgyban
hallottam, világos lett előttem, miért szenvedett József császár emberbaráti
szándéka a czigányok polgárosítása ügyében tett szoros határozatával ha-
jótörést, s miért ment füstbe több évvel ez előtt boldogult Kopácsy József
esztergomi érsek atyai szándéka is a czigányok iskolához szoktatásában; a
megboldogult főpap ugyanis mint tudva van, egyéb édesgető eszközök és
jutalmazások mellett, minden czigánygyermeknek, ki az iskolában szor-
galmasan megjelent és a leczkét végig figyelemmel hallgatta, a tanóra után
hazatértekor egy-egy czipót adatni rendelt, s még ezen annyira practicus, a
gyomornak is, kivált czigánygyomornak oly jól eső argumentum sem volt
képes a czigányok közöl kettőnél többet az iskolának huzamosb ideig tartó
látogatására bírni. Ezek után könnyen azon véleményre jöhetne az ember,
hogy e rejtélyes, ismeretlen eredetű és származású emberfaj a míveltség iránt
legyőzhetlen ellenszenvvel van telve, vagy annak elfogadására tán nem is
képes? – A jelenleg fennálló érsekujvári czigányiskola ellenkezőt bizonyít,
az eddig nem sikerült mívelődési kísérleteknek, melyek irányukban kü-
lönböző alakban és időben ismételve alkalmaztattak – kulcsát is kezünkbe
szolgáltatja. – Az egész mélységes titkú rejtély egyszerű megfejtése abban
áll: hogy a czigányok eddig, mindazon intézkedéseknél, melyek érdekükben
történtek, nem azoknak tekintettek, mik voltak, tudniillik czigányoknak:
hanem a nemzet tömegébe olvasztandó, szánandó állapokban tengődő,
elfajult népsöpredéknek, melyet minden eddigi sajátságaiból ki kell vetkőz-
tetni, szokásait vele megutáltatni, s míveltebb erkölcsök fölvételére bírni.
Ezen szándék meghiúsult, s ily irányú törekvéseknek, mint a tapasztalás
bizonyítja, diadalmasan ellenállt a czigányfajban szintén meglevő önfenn-
tartási ösztönnek számításba nem vett ereje. – A czélnak tehát: czigányokat
nevelni, nevelés által nemesíteni, elérésére más utat kellett választani, s más
eszközöket használni mint az előtt, leszállani hozzájok, hogy lassan de
biztosan fölemeltethessenek, számításba venni gyengéiket, kímélettel lenni

146
megrögzött szokásaik iránt, s egyelőre megelégedni azzal, hogy alkalmato-
sakká képeztessek a míveltség magvának elfogadására, s türelemmel várni az
időre, melyben az elvetett mag saját termékenyítő erejénél fogva hatni fog
s a belső gyökeres átalakulás külsőleg is nemesebb idomokban okvetlenül
nyilvánuland. Így történt hogy a fenndicsért káplán Farkas Nándor úr mint
valódi emberbarát, minden hosszas és különös fenékkerítés nélkül egyenesen
a dologhoz fogott; mivel tudniillik a czigányok az eddigi tapasztalás szerint
köziskolába szorgalmas járásra sehogysem voltak bírhatók: ő ment hozzájok
és közéjök iskolát tartani, fölkeresvén őket saját tűzhelyüknél. Iskolai czélra
alkalmas szobát bérelt ki, maga mellé tanítót vett, kit legnagyobb részben
sajátjából fizet, s így sikerült neki czigányiskola fölállítása, mely 1856 april
hó óta folytonos virágzásnak örvend. Valóban az első félév befejezésével főt.
Kozacsek József nagyváradi kanonok s pozsonykerületi iskola tanácsos úr
jelenlétében tartott próbátét annyira minden várakozást fölülmúlt, hogy fenn-
tisztelt iskolatanácsos úr nyilatkozata szerint, bármely néptanodával bátran
kiállja a versenyt. E folyó téli iskola-szakban is nem lankadt kedvvel járnak
a kis czigányfiúk a saját szükségüknek megfelelő, s ha úgy tetszik kasztszerű
tanodába, hol természettől velük született gyarlóságukat senki nem sérti s
páriaszerűségüket velük nem érezteti. A czigány gyermek köziskolákban több
tanulótársainak rendesen szüntelen gúnytárgyul szolgál, selyp kiejtése hahotát
gerjeszt, rongyos volta, gyámoltalansága miatt legtöbb megvetés, ütleg és
dobatásokban részesült: már pedig a czigány fölötte érzékeny s így nem csoda
ha még az utczát is kerüli, melyben a köztanoda épülete áll. – A mesterképző
intézetnek Érsek-Újvárból eltétele megnehezítette Farkas Nándor úrnak
a czigányiskola iránti gondjait, mennyiben a tanítóerők Érsek-Újvárban,
kivált a zenészeiben tetemesen megfogytak; mindamellett fáradhatlanul
működik ő, s fölötte kívánatos, hogy ha netalán legközelebb más állomást
nyerend utódot nyerjen, ki a czigányban is embertársát elismerve, benne az
Isten képét és hasonlatosságát kifejleszteni hivatásával megférőnek tartsa.
Egyébiránt mi részünkről erősen hiszszük, hogy pár évi fennállás után ez
iskola szükségessége annyira világos lesz, hogy annak létezése azontúl nem
lesz egyes emberbarát áldozatkészségéhez kötve.

147
 39
TANODAI L APOK, 1857. október 7.
Klinda K.:79 Az érsekújvári cigányiskola

Augusztus 31-kén kirándulánk Esztergomból Érsekújvárra, hol a lelkes főele-

mi tanító uraktól barátságosan fogadtatván, megtekintettük a tágas főelemi
tanoda épületét, az egyes, minden szükséges segédtaneszközökkel felszerelt
tantermeket és a számos, s nagyrészt válogatott munkákból álló iskolai
könyvtárt. Azután kérelmünkre a cigányiskolába vezetteténk. Beléptünkkor
bámultuk a várakozásunk fölötti tisztaságot, a gyermekek nagy számát és
a tanulmányokban tett előmenetelüket. Kérdéseinkre okosan, bátran és e
népfajjal született vidámsággal feleltek a gyermekek; néhány kéthangú iskolai
éneket tisztán és zenészetileg jól éneklének. Jelen tanítójuk egy, ezidén Esz-
tergomban képezdét végzett szorgalmas és példás magaviseletű fiatalember,
ki, amint hallottuk, máris annyira megnyeré szeretetét és bizalmát a kis barna
seregnek, miszerint ritka eset, hogy valamely gyermek az iskolalátogatást
elhanyagolná, valamint az is, hogy szigorúbb fenyítékhez nyúlni kellene.
Elhagyván Pérót, a cigányiskola anyagi fönnállásáról beszélgeténk, s nagy
sajnálatunkra hallottuk, hogy a város ezen iskolát nem pártolja, azt vetvén
okul, hogy külön néposztály alakíttatnék ez által a városban. S így nt. Farkas
Ferdinánd városi segédlelkész úr, ki ezen elhagyatott népnek boldogítását
eszközlendő, nem retten el semmi áldozattól, még most is saját erszényéből
adja a tanítónak a 200 pftnyi évi fizetést, s a házbért is az említett iskoláért
szinte maga fizeti. És ha e jótevőt a sors máshová hívja áldásteljes működé-
sének folytatására, a cigányiskola megszűnik. Ilyformán a cigányok szellemi
és anyagi tekintetben a tespedtség setét örvényébe visszaesnek, midőn még
alig látszottak abból kibontakozni; mivel igen valószínű, hogy azok, vala-
mint azelőtt, úgy ezután sem fogják járatni gyermekeiket a köziskolába.
Ez utóbbi állítást a régi tapasztalás megerősíti, s azt, hogy a cigányok, ha
saját iskolájuk van, abba gyermekeiket szorgalmasan küldik, az érsekújvári
cigányiskola eléggé tanúsítja.
Tehát a tapasztalás mutatja az utat, melyen haladnunk kell, ha a cigányo-
kat rendes polgári életre akarjuk szoktatni. – Nagy örömünkre vált volna
nt. Farkas úrral, e kitűnő emberbaráttal és jeles férfiúval személyesen meg-
79
A szerző valószínűleg Klinda Károly (1828–?) tanító, az esztergomi minta főtanoda
későbbi igazgatója, Klinda Károly (1861–1951) esztergomi érseki tanítóképzőintézeti
tanár édesapja. [L. A.]

148
ismerkedhetni, de fájdalmunkra nem leltük őt honn. – A többi időt néhány
alsóbb elemi iskola látogatásával töltöttük, s mindenütt gyermekekkel telt
tantermeket találánk, mi a ft. Csernák József c. kanonok és városi plébános
úr ismert nyugalmával és erélyes igazgatásának üdvös következménye.80

40
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1858. január 10.

A czigány iskolából Érsekujváron, mint a „T. L.” írja, már szolgálatra képes
két jó czigány leányka került ki, s miután e két leány maga is szolgálatba
kíván menni, a nevezett czigány iskola alapítója s áldozatkész fenntartója
nt. Farkas Ferdinand úr, óhajtaná őket erényes családokhoz szolgálatba adni.
Aki tehát a romlatlan két czigány leányt magához cselédül fogadni óhajtaná,
tegye magát érintkezésbe az érsekujvári czigányiskola fentartójával nt. Farkas
Ferdinand úrral, kinek lakása: Érsekujvár (vasuti és postaállomás) 188. sz. alatt.

41
BUDAPESTI HIRLAP, 1858. november 11.

Érsekujvárott a czigányok számára fönnálló elemi iskola üdvös hatásáról

tanúskodik azon tény, hogy jelenleg a tanuló ifjak száma abban 70, kik
közt néhány nemczigány gyermek is találtatik. Midőn ez iskolát alapítója s
fönntartója nt. Farkas Ferdinánd érsekujvári káplán úr, ft. Csermák József
ez. kanonok s plébános úrtól erélyesen támogatva 1856-ban megnyitotta,
akkor a tanítványok száma csak 30 volt. A tanítványok növekedő számával
mindinkább növekszik a fönnevezett alapító úr érdeme is, mert mennél
több a tanítvány, annál nagyobb a reájok fordított nemes áldozat, miután a
gyermekek rendesen a szükséges könyvekkel, papirossal, sőt szegényebbek

80
Ami a külön néposztály alakulhatásának aggodalmát illeti, ezt, úgy hisszük, elosz-
latná az idő és maga az élet. Az iskolázott cigányok belevegyülnének lassankint a
nem cigány alsóbb néposztályba s pedig annyival hihetőbben, minthogy nyelvük- s
vallásukra nézve a többi lakosságtól nem különböznek. Az iskolázott cigány nem
ragaszkodnék többé Péró viskóihoz, melyek viszont lassankint nem cigány lakosoknak
is szolgálnának hajlékul, s idővel a mostani cigány iskola egyszerű elemi tanodává
alakulna át, látogattatva cigány és nem cigány gyermekektől. Szerk.

149
ruhával is elláttatnak. A segédlelkész úr díjazza a tanítót is, ki őket az elemi
iskola minden tantárgyaiban oktatja.

42
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1859. február 27.

Olvasó-egylet falun. Hogy mit tehet egy lelkes és irodalompártoló föl-

desúr s a hivatását felfogó lelkész – irja a „K. K.” – a K. Küküllő völgyében
fekvő Bonyha helység mutatja. Gróf Bethlen Farkas81 és a bonyhai ref. pap,
Borosnyói82 Simon, kezdeményezése folytán egy 73 részvényből álló olva-
só-egylet alakult, mellynek tagjai közt magyar, román, czigány és izraelita
is van. Egy-egy tag hetenkint egy pengő krajczárt fizet; az ekkint begyülő
63 ft. 16 pkr. összegből az egylet a „Vas. Ujságot,” „Pol. Ujdonságokat” és
a „Hírmondót” járatja, a fennmaradó ötven egynehány forinton könyveket
hozat. A gróf maga hat részvényt tart, és ezenkívül még a „K. Közlönyt,” a
„Kertészeti lapot,” „Falusi Gazdát” és az „Üstököst” járatja saját költségén
az egylet számára. A tagok kétszer jőnek össze hetenkint olvasás végett.
– Bizony sok népes városon kitesz ez a Bonyha helység!

43
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L AP, 1862. július 27.
Szabó József: A t. ujlaki ref. egyház öröme.

Örvendetes hírrel kezdem soraimat: a t. újlaki ref. egyháznak is van már új

temploma. Ezelőtt ugyanis másfél évvel, vagyis 1861-ik év jan. 10-én egy-
házam egy dicső napot ünnepelt. Ódon, majd háromszázados templomától
végbúcsút véve elébb, majd „Ím bejöttünk nagy örömmel, Felséges Isten, a te
templomodba” alkalmi dicséret zengedezése mellett új Istenházába költözött
át. Jeles nap volt ez reánk nézve mondom, – kicsinye-nagyja, szegénye úgy
mint gazdaga az egész városi közönségnek buzgó imában beszélt a nagy
Istennel, áldván kegyelmét, hogy oly szerencsés sorsba helyeztette, mellyel
hosszú időkön keresztül több ezerek nem dicsekedhettek.
81
Bethlen Farkas (1813–1870): mezőgazdász, politikus, országgyűlési képviselő. [L. A.]
82
Helyesen: Borosnyay Simon (?–1908 előtt): marosvásárhelyi származású református
lelkész, 1848/49-es honvéd. [L. A.]

150
 De hadd mondjam előbb az ó templom történetét. 1861. jan. 13-ik napján
Tisza-Ujlak ódon templomának ajtai utolszor nyílának meg, falai megavult
köntösei között utolszor hangzott az Úrnak dicsérete, és midőn ajkamról a
végszó, elhangzott az éneknek is utolsó hangja, néma és puszta lett minden,
a templom megszűnt Isten háza lenni. Most is, midőn gondolom, mély fáj-
dalom járja keresztül keblemet, gondolat gondolatot űz lelkemben, fájdalom,
félelem, remény sebesen váltják fel egymást, bizonytalan századok jövendője
egybetalálkozik a templom romjai felett. Nem lángok emésztették azt fel,
nem vízár rombolta szét, de egy ezeknél hatalmasabb erő, az idő morzsolta
össze a faalkotványt. És így a természet rendes folyása, a mulandóság, min-
den földi dolgokkali köztörvény gyakorlák hatalmukat. Midőn egy szegény
öreg sírba roskad, mi vigasztalja a hátramaradtakat, kik a sír szelén könnyes
szemekkel állanak? Nemde azon hit, hogy a test csak köntöse, csak borítéka
volt a léleknek, midőn a köntös megavul, a boríték elrothad, – a lélek, a
szellem fennmarad. Íme a vallásos élet külső köntöse megavult, borítéka
elmállott, de él az igaz vallásosság lelke, a keresztyénség isteni alapítója, a
Krisztus szelleme. Él annyiban is, mert már egy gyönyörűséges kis templom
szárnyai alá fogadja mindennap a t. újlaki ref. kis gyülekezetet.
Építése az ó-templomnak bizonytalan, nehézkes tapogatódzás után
annyit veheték ki, hogy legelsőben az ujmagyar néven nevezett cigányok
építhették, ami abból is gyanítható, mert oldalai patécsos és sárral behányt,
tetőzete, mint a régi góth épületeké, magasra felmenő meredekes. A város
szent Ilona, Illók, vagy mai néven Újlak, mint majorsági birtoka levén a
magas kincstárnak – kik a Tisza partján itt megtelepedni kívántak, köte-
lességük volt a sós csajkát húzogatni nyolc, sőt tíz mérföldnyire is fel és alá
a Tiszán. Hihető, e szigorlatos munkát nem mindenki szereté elvállalni,
csoda-e aztán, ha az ujmagyarsággal címezett cigányok mint ház és telek
nélküliek itt megtelepedtek, a ref. vallást bevették és patécsos templomot épí-
tettek. – Tinektek köszönöm én drágalátos tenyérből jósló barnák, áfrikánus
színezetű 180 tag körül levő híveim, hogy a ti elődeitek szent vallásunk
csemetéjét, e kis egyházat ültetvén, most itt a virgonc Tiszának partjain
több erős protestáns hallgatóimmal áldhatjuk a magyarok Istenét. Vajha a
ti nyugtalan természetetekre betelnék az én óhajtásom, hogy a XXXIII-ik
zsoltár szerint örvendeznétek az úrnak lantban, hegedűben, cimbalmi zen-
gésben magasztalnátok azt, kit ti sokszor megsértetek. – Hogy több mint
két századdal T.-Újlaknak volt temploma, mutatja azon kezeim közt levő
1583-ban készült abrosz, melyen Pál apostolnak igen nehezen olvasható

151
1. Kor. XI. 28, 29, versei vannak kivarrva, ezen hozzácsatolással „donerálta
a t. újlaki Ekk-nak krakkói Leleszi Anna 1583. – Micsoda változásokon
ment azóta át mind a cigány ref. gyülekezet, mind a templom sorsa, fájda-
lom! a farahó-ivadék kezei föl nem jegyezték, mert tudnivaló dolog, hogy
azok sem embernek, sem Istennek, sem magoknak semmit sem használnak.

Ha ezelőtt csak egy pár évvel is keresztülment valamely utas városunkon,

sóhajtva pillantott ide-oda düledezett megavult templomunkra, mondo-
gatta magában: „ezt is csak az imádság tartja már.” De magunk is belátva
azt, hogy egykor valamely jókedvű vihar nyakunkra szakasztja, komolyan
gondolkozni kezdénk új templom építéséről. De hogy és miként? Ez lőn
a kérdések kérdése, mikor se pénz, sem tehetség, sem erő, sem egyetértés.
Mit tevénk hát? A templom alapzatát leteendő táncvigalmas estélyt tartot-
tunk. Három táncvigalmas est annyit hozott nekünk, mellyel kezdheténk
a templomalap letételéhez. Szathmár, Bereg, Mármaros, Ugocsa magyar
keblű urai és hölgyei örömmel rakták le filléreiket a vallás oltárára. Az ada-
kozók közt kitűnők majtisi nagyságos Vályi János, szőllősi tek. Lator Gábor,
mérnök tek. Mózer Vilmos, és tek. Nagy-Idai Ferenc urak, neveik örök
fényben ragyognak egyházi jegyzőkönyveinkben. Majd később a mennyben
is kedves tettekkel tündöklő gróf Teleki Sándor, jelenben egyházmegyénk
nagyérdemű főgondnoka, százhúsz köböl oltatlan mész adományozásával
örvendeztette meg szentegyházunkat. Nem hiányzottak más hitfelekezetű
egyes jótevők is; minők Orosz Mihály, fancsikai Fekete Sándor, Sziráki Jó-
zsef, Dobi Antal, Róth Ignác, Keszler Menyhért. Tek. özv. Roykó Sámuelnő,
szül. Berger Anna asszonyság, tek. Roykó Victor gyógyszerész. Vallásunk
részéről Monos Rozália Mahár József úr neje, Futó Károly, Garda József,
többszöri esetekben tetemes öszletet ajándékoztak az Isten dicsőségére.
Egyszóval az iminnen-amonnan egybegyűlt templomi pénz 1860-ban 4400
osztrák forintra szaporodott. Mi belátva azt, hogy ennyiből nem épülhet fel
egy Istenháza, de még reményünk is alig volt, hogy az még egyszer ennyire
nevekedjék. Szegénységünkkel számot vetettünk, levetettünk az építkezésről
minden szándékot, mert megjegyzendő: hol tehetség, erő, egyetértés hiányzik,
bajos ott építeni. Mit tevénk hát, hogy imaházunk legyen? Elhatároztuk egy
arra alkalmas épületet venni. Ha valaki olvasóim közül megfordul Tisza-
Ujlakon, a vásártéren látni fog egy 12 öl hosszú, 6 öl széles tiszta köböl levő

152
massiv épületet, ezt vevénk mi meg közakarattal tek. Telendi Antal ungvári
gyógyszerész úrtól, mielőbb az egyházmegyei gyűlésből kikért több szakértő
férfiak által megvizsgáltatánk, megvevénk pedig 4400 o. frtért.
Megemlítendőnek vélem még: a kies helyen fekvő magtárt 1860-ban
átalakítottuk imaházzá. A valódi templommá alakított épület belől díszes
két karral ékeskedik, melynek előállításában özv. Fábián Lászlónő szül.
Szilágyi Mária 40 osztrák frttal segédkezett. A chatedrát tiszteletes egy-
szerűségében Monos Rozália és férje Makár József építették. Futó Károly
pedig az ő erős, tősgyökeres kálvinistai hitével mint gondnok egy 50 osztrák
forintos díszes papi széket emelt. Tek. Nagyidai Ferenc pedig egy 16 forintos
értékű úrasztalát – 36 templomi széket pedig szegényded egyházam – újból
tétetett belé.
Mindamellett is, hogy a t. újlaki ref. egyház hét középszerű sorsban levő
szekeres gazdánál, néhány más házában lakó mesterembernél, de számos
napszámosnál 430 lelkekben többet nem számlál, sem alapítványa öt holdnál
több nincsen, mégis, hála a kegyelem Istenének, emelkedik, most is egy
1000 osztrák frt. értékű telket vett rongyos épülettel, mely vagy a pap-,
vagy az iskolalak leend, a nélkül hogy a 94 ezer frtból benne csak egy fi llér
is volna vagy lenne ezután. Dicsősége protestáns felekezetünknek, hogy ő
a nyomattatás szakaiban pálmaként terjed, mutatja, hogy a jóravalóság és
életrevalóság nem halt még meg szíveinkben.
T. szerkesztő úr! Tartozom én a nyilvánosságnak azzal, hogy azon jó
lelkeknek, kik ezen dicső templomunkat – melynek fölépítése jelenben 12
ezer o. frtba kerülne, – hű fáradozásaik, szeretetök által előmozdították,
hogy legyen – megköszönjem. Legyenek is áldottak az Úrtól, kik jelenté-
keny áldozattételeik által lettek ezen fényes célú intézetnek mintegy kezdői
és elvégzői. Legyenek áldottak azon közel és távol levő hazánkfiai, – kik
jóllehet nem a mi egyházunkhoz tartozók, a jó és nemes ügy iránti buzgó-
ságból, a mi sz. célunk méltánylásából gazdag adományokkal és áldozatokkal
készségeskedtek segíteni bennünket, hogy felépíthessük az Úrnak házát a
sz. Sionon. Legyenek áldottak, kik tanács és tett, felügyelés és buzdítás,
közreműködés és áldozattétel által oly sokat tettek, mind, mind fogadják
általam egyházam nevében a legforróbb köszönetünket.

153
 44
BUDAPESTI KÖZLÖNY, 1868. május 15.

Czigány-petitio. A kolozsvári czigányok nevében a nagy- és kis-vajdák

kérvényt intéztek a ministeriumhoz, melyben hivatkozva arra, hogy Herodot,
Anonymus, Pray és Matusik stb. szerint a czigány nemzetség már Ázsiából
kijövetelekor is hű szolgája volt a magyarnak, jelesen ő vonta fel a szabad-
ban táborozó nemzetnek sátrát, ő kovácsolta a nemzetnek a nyílveszszőket,
melyeknek záporától Zalán megfutott, ő fújta a csatába sietők buzdítására
a klarinétot; hivatkozva arra, hogy a jó zenét kedvelő, de mindamellett
kótával nem bíró magyarnak évszázadokon át a czigány volt élő kótája s
hivatkozva arra, hogy a czigány nemzetséget mind ezen s ezekhez hasonló
más érdemeiért már Zsigmond király és mások számos privilégiumokkal
ajándékozták meg, – mély alázattal esedeznek, hogy számukra Kolozsvártt
külön „czigány alreáltanoda” állíttassék fel, melyben a czigány nemzetség
fiai országos költségen becsületes csizmadia, szabó, kalapos stb. mesterekké
közvetlenül képeztessenek. Ezen kérvény a napokban véleményezés végett
áttétetett a Kolozsvár-városi képviselő testülethez, melynek oktatásügyi
szakbizottmánya – mint halljuk – hosszas vita után abban a nézetben álla-
podott meg, hogy miután az itteni főiskolákban vallás- és nemzetiség-kü-
lönbség nélkül mindenki – tehát a czigányfiú is – részesülhet oktatásban, s
miután még semmiféle reáltanodával sem bírnak, s ha bírni fognak, abban
a czigány is bátran tanulhat: a petitionált „czigány alreáltanoda” felállítása
még időelőtti volna.

45
EGER, 1868. május 21.

A kolozsvári czigányok kérvényt adtak be a miniszteriumhoz egy czigány-

reáltanoda fölállítása végett Kolozsváron, melyben gyermekeiket mesterségre
tanítsák. Nekik is „külön” kellene valami.

154
 46
EGER, 1871. október 12.
M.: A czigányok állapota Egerben

Midőn a kegyetlen szent Mihály mérleggel kezében villogtatja kardját és az

újmagyaroktól úgynevezett áldott szent György több mint egy félévi távolban
nyargal, hogy vissza se jőjön míg a zöldellő fű ecsetszerűen nem búvik elő
a földből, időszerű lesz czigányaink állapotáról megemlékeznünk. Hiszen
nevezetes faj ez sok szempontból. Hogy többet ne említsek: ők, mint valami
régi nemesek, adót sem fizettek, mert – nem volt miből; ösztönükre hallgatva
rég gyakorlatba vették, mit a magyar törvényhozás csak még most sürget:
a polgári házasságot; vallás tekintetében pedig megelőzték a leghíresebb
indifferentistákat, mert költözködésük nyugpontjain mindig azon valláshoz
csatlakoztak, melyen a község volt, hol sátraikat felütötték. Ezenfelül a nép-
nevelés barátjainak is kedves dolgot vélek tenni, midőn czigányaink sorsát
saját tapasztalatom után leírva, alkalmat nyújtok ezen nyomorék népség
civilizálása fölött elmélkedni.
Eger városában a czigányok főleg a délnyugati és északnyugati részekben
az úgynevezett Farkasvölgyön és Szalában laknak. Ezen csoportok képezik
a czigányok alsóbb rétegeit, kiknek a Vereskututczában lakó és jobb zene-
bandákhoz tartozó családok sokkal fölöttük állnak, mert lakásuk, öltözetük
és életmódjuk tökéletesen megfelel minden kívánalomnak.
A Szalakülvárosban körülbelöl 84 lélek található, 25 családra felosztva,
melyeknek feje rendesen hausherr, min egyátalában nem csodálkozhatik
az olvasó, miután a czigányház egy szoba és pitvarból állván, azt fonás és
vályogból összeállítani nem nagy mesterség. Teteje a háznak szalma mely-
ből egy telivér czilinder nagyságú kémény csucsorodik ki, néha pedig még
az sem. A konyhában egy „deglett” fúvó, vagy egyszerű tűzhely látható.
A szobában annyi nyoszolya van, ahány család lakik. A plafond több háznál
vörös és kék festékkel van kipontozva, mit ők pingálásnak neveznek, a fala-
kon pedig körül apró képek és dirib-darab tükrök szemlélhetek felaggatva.
Az ablak nagysága alig tesz egy  lábat, melyet már nyáron be szoktak
szegezni a hidegtőli félelem miatt, nagy kárára a jó egészségnek, mert a
szellőztetés ezáltal lehetetlenné van téve, ámbár a tető- és ajtó repedéseken
keresztül folytonosan dúdol a betolakodó lég. A tisztátanság és az ebből
eredő nemzeti szag kellemetlen a belépőre nézve, mi ő elöttök csak akkor
tűnik fel, midőn a szabad légre jővén, könnyebben lélekzenek. Ha szem-

155
ökre vetnök ezt, elég oktalanul a szegénységgel állnak elő, mintha ez nem
a hanyagság természetes következménye volna.
Ily házikókban lakik tehát a sok Balog, Lukács, Csóka, Surányi, Borsos,
Kökény, Dézsán, Farkas, Oláh, Bari, Váradi; keresztnév szerint: János,
Mihály, Károly, Lojzi, Vilmos, Gyula, Béla, Kálmán, Géza, Mari, Juli,
Róza, Szidi, Irén, Zsófi.
Foglalkozás szerint legtöbb van közöttük zenész, napszámos, meszelökötő,
madzagverő. A zenészek rendesen délelőtt aluszszák ki a fáradalmat, úgy
hogy aki otthon akarja őket találni, máskor ne is menjen hozzájok. A dun-
nák közől pár fekete szakálos fő van ki, egyik a prímás, másik a brácsos, a
falrafüggesztett hangszerekkel ágyuk fölött. Földön hever a brugós szer-
száma a kemencze mellé támasztva leeresztett húrjaival, hogy ne bánthassa
a karczos nyirettyű.
Míg a férfiak alusznak a fehérfüllengős asszony keserű füst közt tüzel
a konyhában egy fazék mellett, melyet csillagszemű göndör gyermekek
vesznek körül, az ebédre várakozva.
Nem is kellene a mondottak után felhoznom, hogy a családos élet-
hez a czigányok igen vonzódnak, ha azt némely körülmények miatt tenni
elkerülhetlen nem volna. Elmondom tehát, hogy a családos életet nagyon
szeretik. Az ifjak már 18–20 éves korukban házastársat választanak oldaluk
mellé, és pedig gyakran oly fiatalt, hogy magvas kender vágáskor lesz csak 14
esztendős, kivel azután csupa takarékosságból állandóan együtt maradnak.
25 család közöl 13 él vad házasságban a Szalában. És a tisztátalan lakáson
kívül ez a czigányság feketébb vonása; mert a gyermekek is szemtelenekké
lesznek ily szülők mellett, név és nevelés nélkül lépvén a világba, semmivel
sem törődnek, és a társadalom szemetjeivé aljasodnak el.
A szalai czigányok közt egy felnőtt van, ki nevét ki tudja írni, és 16
tanköteles gyermek közöl csak egyetlen van, ki iskolát látogatott. Pedig
mily jó volna, ha nevöket alá tudnák írni, midőn muzsikálni szerződnek!
Ha az ember hozzájok belép, a legszívélyesebben fogadják, és panaszkod-
nak a szegénység ellen. Előhordják az apró csemetéket is mind, ha a látogató
zsebéből pár krajczárt néznek ki. Ha meghallják, hogy valaki sorba veszi
házukat, az öregek és betegek mind elnyújtóznak és szokottnál hangosabban
nyögnek, de a látogató távoztával már kibújnak a napra, és czivakodnak,
veszekednek. Egyébiránt van is köztük szemenkint beteg, kiket a város
áldásai, a szürke nénikék szoktak meglátogatni és ápolni.
A farkasvölgyi czigányok állapota is hasonló a Szalában lakókéhoz. Egy

156
csomóban laknak mindnyájan, számra 74-en, 26 családra oszolva, kik közöl
csak 6 pár él eskü nélkül.
Ezen dicséretes különbséghez szívesen írom még azt, hogy 13 tanköteles
gyermek közöl 7 rendesen látogatta a külvárosi iskolákat; s hogy a lakások
tisztábbak. Két háznál takarékkonyha is van, melyet főzés és fűtésre egy-
aránt használnak. Egy vak kontrásnak van itt egy oly düledezett háza, hogy
a rendőrség kénytelen volt benne a tüzelést megtiltani, de amint tudom, a
főkáptalan nagylelkűsége e nyomorult embernek is reparatióra valót adott.
Igazságtalan volnék a farkasvölgyi czigányok iránt, ha fel nem jegyezném
rólok, mily kegyelettel őrzik egy háznál az öreg Sághy arczképét, és hogy míg
a Szalában a czigányférfiak, addig a farkasvölgyön a czigánynők szebbek,
csakhogy közölök sokan – mint ők mondják – heptikében sínlenek, mi a
rossz levegő és pálinkaivás eredménye lehet.
Ismervén ezekből az egri czigányok állapotát, az a kérdés: mit tegyünk
annak javítására? Mert senki se képzelje, hogy irkálási mániából állítottam
össze e rövid ismertetést, hanem az emberiség eltorzított képének kitisztítása,
a czigányok erkölcsi és polgári művelődése lebegett előttem.
Nézetem szerint az egyházi és polgári hatóságoknak kezet fogva kellene
itt fellépni.
Legelső sorban mindjárt a vadházasságok megszüntetése volna kívánatos;
mit hitem szerint el is érünk, ha a szegényeknél az Isten nevébeni eske-
téseknek is helyet adunk, és a vad házasságban élő czigányokat törvényes
életre ösztönözzük.
Továbbá inteni kellene a czigányszülőket, hogy gyermekeiket, kik télen át
otthon úgy is csak fagyoskodnak, a fűtött iskolába küldjék. Ehhez azonban
ingyenkönyv, és némi ruha volna szükséges. Némi ruha mondom, mert a
czigány gyermeknek egy ócska lábbeli, és foltos felöltő egész gála volna.
Az egészet végre kiegészítené a polgárok gondoskodása, hogy a siheder
czigányokat szolgáknak, mesterinasoknak, és a leányokat dajkának, minek
alkalmaznák, úgy is kevés a cseléd, és drága is.
Hogy eddig keveset tettünk a czigányok czivilizatiójára, az nyílt dolog, de
éppen ez buzdítson bennünket a tevékenységre. Az elhagyatott czigányfaj,
a sírva vigadó magyar fáradhatlan vigasztalója megérdemli ezt tőlünk, ha
nem veszszük is tekintetbe, hogy a pauperismus egy népes fészkét szüntet-
tük meg az abban tenyésző bűnökkel együtt, midőn a népnevelés áldásait
a Szala és Farkasvölgy barna lakóihoz is bevittük.

157
 47
EGER, 1872. július 4.
Levelezés.

Eger, jul. 1. 1872.

T. Szerkesztő úr! A kath. iskola-ügy felkarolásával más társadalmi állapotok
is javulásnak indulnak. Nevezetesen városunkban a kath. olvasókörök, me-
lyeknek csak egy pápaszemes ellensége szédeleg az „Ellenőr”-ben, a hatv. I. és
II. negyedben szép virágzásnak indultak, a hatv. III. és maklári I. negyedben
pedig alakulóban vannak. A hívatlan népboldogítók kiküszöbölésére ennél
hatalmasabb eszközt nem lehetne feltalálni. De a városnegyedekre nézve
üdvös indítványok tételére is oly alkalmasak ezek, mint valami kis kaszinó.
Az olvasókörök már a körmenetekre fáklyásokat is szoktak küldeni és a
tartatni szokott bálok jövedelméből szép összegeket osztottak ki a szegény
tanoncok között.
Egy másik érdekes mozzanat, mely szinte az iskola-ügygyel áll kapcso-
latban, a cigányok rendbeszedése. Ismeretes dolog, hogy a cigányok tavaly
összeírattak, gyermekeik iskoláztatására és a köztük dívó vadházasságok
abbanhagyására szólitattak fel.
Örvendetes jelenség, hogy az iskolát számos cigány gyermek látogatta,
és a törvénytelen szövetségben élők közöl két pár vette fel a házassági
áldást. F. hó. 1-én Kökény István és Horváth Rozál tettek eleget vallásos
kötelességöknek. A főérdem Balogh Imre földmíves polgártársunké, ki
a szalabeli szegénysorsúaknak békebírája, segítője, tanácsadója. Ő adott
Kökénynek saját házánál tánchelyet, és vacsorát. A muzsikálást a vőlegény
kollegái teljesítették. A táncosok közt volt a házasfelek 15 éves csillagszemű
leánya, és 14 éves fia. Balogh Imre polgártársunk Kocsis, Farkas, Cziglédi
és több más előkelő barátival folytonosan a vig násznép közt mulatott, mi
valóban nemes magyar szívre mutat.
Meg kell említenem végre, hogy az újházasok részére gyűjtés is történt,
és elhatároztatott, hogy jövőre valamennyi ily cigány-esküvő egyszerre és
közköltségen tartatik meg, és pedig Balogh Imre úr házánál.
Addig is oltalmazza az ég a kegyes jótévőket, és mindazokat, kik a népért
csak egy szíves szót is tesznek.

158
 48
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1873. január 2.

Csiklován az ottani czigányság községi népiskolát állított az 1870-ik évben.

A helyiségekért járó 80 frtnyi házbért a g. k. hitközség s a közönség fizeti.
Imbreskó Miklós tanítónak a közs. pénztárból 120 frt rendes fizetés jár, e
mellett a tanítási időn kívül a bánya számtartóságnál mint napidíjas külön
fizetést húz. A cs. és kir. szab. államvaspálya társulattól az iskola 60 frtnyi
évi subventiót kap. A tanulók száma 60, ezeknek egyrésze román, más része
czigány nemzetiségű. (Ung. Sch.)

49
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L AP, 1873. január 12.
Kallós Péter:83 Varga János84 emlékezete.

Mi protestáns lelkészek nem vagyunk oly kedvező anyagi helyzetben – tisz-

telet a kivételeknek –, hogy elhunyt társainknak, barátainknak – habár azok
jelesek voltak is – sírjaik fölé maradandó emléket, márvány vagy gránit oszlo-
pot emeljünk; még kevésbé az árvaságra jutott szegény család, mely elborult
kebellel néz a jövő elé, s aggódva kérdezi: honnan vegyünk ezután kenyeret?
Szenteljünk hát e lapok hasábjain nehány sort emlékeiknek, hisz ennyit
tehetünk.
A lelkipásztorság küzdelmes bár és szerény, de annál nemesebb mezejéről
egy tiszteletreméltó bajnok, egy buzgó munkás ismét lelépett. Tisztelendő
Varga János, tiszaujlaki ref. lelkész, alig 3 napi szenvedés után, folyó évi
dec. 8-án a cholera áldozata lett.
Az idvezült egyike volt azoknak, kik az igen csekély papi fizetésből csa-
ládjukat tisztességesen kitarthatják. Ő, a jobb sorsra érdemes, a máramaros-
ugocsai egyházmegyében telepedvén meg, hol általában csekély jövedelmű
egyházak vannak, haláláig itt is folyvást a kisebbekben lakott, melyeknek
évi fizetése 300 forintnál alig tehető többre. De ő azért ily szerény jövede-
lemből is 5 gyermeket tisztességesen fölnevelt, s azok között egyszerre két
83
Kallós Péter (1840k.–1905): tiszabecsi lelkész, egyházmegyei főjegyző és tanácsbíró.
[L. A.]
84
Varga János (1810–1872): református lelkész. Élete utolsó szűk egy évtizedében
Tiszaújlak település református gyülekezetének lelkipásztora. [L. A.]

159
fiút ki is taníttatott; ami valóban bámulatraméltó, sőt hihetlennek látszik
a mai időben, kivált ha még hozzá vesszük azt, hogy az utóbbi 10 év alatt
a tiszaujlaki 200 frt. fizetésű egyházban lakott, hol számos vendégek is
látogatták. Ritka szívességű házi gazda volt; jól esett lelkének, ha barátai-
val, jó embereivel megoszthatta falatját. A szigorú helyzet soha sem ejtette
kétségbe. Utolsó napjáig folyvást jó kedélyű vala. Szóval: a becsületességnek
és jóságnak példányképe volt. Jóságáért megáldá az úr derék és jó gyerme-
kekkel, kiknek boldogságukért éjet napot eggyé tett, s mindent elkövetett.
Idősb fia Sándor, kit különösen szeretett, s kitől viszont forrón szerettetett,
vasúti hivatalra lépvén, az északkeleti társulat igazgatósága által, halála
előtt csak néhány nappal neveztetett ki állomásfőnöknek, mi igen nagy
örömet és megelégedést szerzett lelkének. Kisebb fia: János, ki szintén szép
reményekre jogosít, jelenleg a debreceni főiskolában 1-ső éves joghallgató;
ez évben már saját erejéből önszorgalma után tartja fenn magát. Mindkettő
méltó utóda a derék apának.
A boldogult mint pap, híven és pontosan megfelelt hivatásának. Éppen
annak lőn áldozata is, a mennyiben a tiszaujlaki több felekezetek közt levő
ref. híveknél szokásban levén ama kath. jellegű szertartás, a haldoklók úrva-
csoráztatása, jelenleg is az ottan meglehetős mértékben dühöngött ragályos
keleti betegség – cholera – dacára, minden cholerás beteghez vinnie kellett
naponként úrvacsorát, kik közül többen évekig sem éltek azzal; s most e
ragályos betegségükben azt kívánták, hogy a lelkész az ő egészségtelen és
tisztátalan viskóikban jelenjék meg és szolgáltasson nekik úrvacsorát.
(Megjegyzendő, hogy az újlaki ref. hívek egy tetemes része cigányokból
áll.) Az idvezült teljesítette is e papi kötelességet híven, s jutalma az lőn,
hogy a betegség reá ragadt, s ő is áldozatul esett.
Származását vette Ungmegyében, Csicserben, 1810. junius 21-kén Varga
Pál és Zatureczky Borbála szüléktől. Tanulását Sáros-Patakon kezdet-
te, s ugyanott végezte; honnan az 1835-ik év tavaszán Tolcsvára ment ki
rektóriára. Ezt bevégezvén, a máramaros-ugocsai egyházmegyébe ment
Fertős-Almásra segédlelkész és tanítónak. Onnan 1839-ben Mátyfalvára
hivatott rendes lelkésznek, hol két évig lakott. 1841-ben Tivadarra, 1845-ben
Akliba, 1863-ban pedig Tisza-Ujlakra vitetett, hol lelkészi, s egyszersmind
élete pályáját is bevégezte folyó évi december 8-kán.
Siratják: bús özvegye Mikola Zsuzsánna, és kesergő gyermekei: Róza,
férj. Garda Józsefné, Zsuzsánna, férj. Szarka Károly gáti lelkészné, Sándor,
János és Ilona.

160
 Temettetett 9-én. Gyászbeszédet tartottak felette tiszt. Szűk József,
péterfalvai lelkész s egyh.-m. tanácsbíró úr és alulírott.
Béke hamvaira!

50
R ELIGIO: Kath. Egyházi s Irodalmi Folyóirat, 1873. február 19.
A liberalismus s a Szent-Vincze-egylet

Főpásztorom kegyéből, saját, elég megfontolatlan kérésemre, egy oly plébá-

niára helyeztettem át, melyet előbb nem láttam soha, hol számos ex omni
genere rendetlenség mellett, több mint 100 lélekből álló czigány-gyarmat,
felette súlyos, lelki gondozása jutott szomorító osztályrészemül, – hol tehát
a szó szoros értelmében teljesedett rajtam kegyes főpásztorom azon bölcs
megjegyzése: „Te zsákban macskát veszesz!” – Ide jővén, felfogtam csakhamar
helyzetem nehézségét, és habár nem egyszer tettem magamnak azon nagyon
is megérdemlett szemrehányást: úgy kell; miért kérted szerény állomásodat
egy másikkal, főleg egy nem is ismerttel, cseréltetni fel, – de azért, hála a jó
Istennek! nem csüggedtem el. Tennem kell, és fogok is tenni mindent, ami
csak a jó Isten kegyelme által támogatott gyengeségemtől kitelik: ez volt
szent elhatározásom…
Eközben egy kis szépirodalmi czikk akadt, egészen véletlenül kezeim-
be, melyben a liberalismusnak egy remek tollú előharczosa,85 ugyancsak a
kath. papságnak ront, szemére lobbantva, hogy míg a kath. papok Ázsia,
Afrika, Amerika, és Óceánia pogányait a ker. hitre téritgetik, honn, a fél-
vad czigányokon civilizátori hatalmukkal éppen nem tesznek kísérleteket.
Bravo, megvan! gondolám magamban, vagy tán fel is kiálték örömömben;
írok e nemeslelkű, az elhagyatott czigányok ügyét oly meleg érdekelt-
séggel felkaroló, irodalmi hősnek, és befolyásos, országgyűlési képviselő-
nek, elmondva neki, magyar szívem teljes őszinteségével, hogy én szegény
czigányaimnak forrón óhajtok lenni civilizáló missionariusa; de hol alig
1½  ölnyi gunyhóban 6–8 személy, csaknem egymásnak hátán lakik,
– hol a félmeztelen czigányfiút az iskolába be nem fogadhatom: ott minden

85
Az itt említett cikket nem találtam meg, s így szerzőjét sem tudtam azonosítani.
[L. A.]

161
civilizátio, értem a ker. hit-erkölcsön alapulót, hahogy magamra hagyatom,
lehetetlen lesz.
E falunak csupán 527 kath. lakója s ezek közt csak két gazdája van; a
többi mind zsellér, béres, és – száz lelket meghaladó czigány-colonia, úgy
hogy ily rettentő szám- és birtokaránytalanságban, nem hiszem, hogy az
országban egy másik czigánytelep találtathatnék. Igaz, egy szép lelkű kath.
gróf is lakik itt; de miután ő csak alig hat éve vett itten birtokot, és annak
kellő felszerelése tömérdek kiadásába kerül; miután ő továbbá igen-igen
számos jótéteményei mellett, három év előtt ritka főúri kegyességgel nekünk
iskolául szép beltelken álló házat, s annak átalakítására mintegy 300 ftnyi
segélyt adott, a tanító jobb ellátására pedig évenkinti 150 frtot ajánlott
fel: lehetetlen volt e nemes lélekhez a kiállhatlan szemtelenség jogos vádja
nélkül, a czigányok ügyében is petitionálnom.
Írtam tehát annak az országszerte ismert férfiúnak, a legszívélyesebb
bizalom és a legkiválóbb tisztelet őszinte hangján, detailliroztam előtte
nehéz körülményeimet, s ezek, és felszólalása alapján kértem pártfogását,
vagy legalább bölcs tanácsát, elhagyatott czigányai ügyében. E lépésemről
derék grófomat is értesítettem, ki örömét fejezte ki eljárásom felett, és velem
együtt, a nemes feladat iránti közös érdekeltségből magyarázható kíván-
csisággal várta a forrón óhajtott feleletet. „De fog-e a jó úr nekem felelni?”
kérdem aggódva a nemes grófot. „Ah, az kétséget sem szenved, hogy felelni
fog!”, volt a loyális főnemes, nagyon természetesnek látszó válasza.
Vártam e feleletet heteken, hónapokon át, de az csak nem jött. Újra ír-
tam tehát, meg nem tört bizalommal, s akkor tollamat tán nem is tintába,
hanem szívem vérébe mártottam be, esdve, kérve a befolyásos urat, hogy ne
hagyjon el, – tekintse őszinte honfiúi szeretetemet, és ne nézze bennem a
kath. papot, hanem a hazám szebb jövőjeért lelkesülő magyart. De, fájda-
lom, minden hiába volt: a magyar czigányok ügyében oly lángbuzgalommal
felszólalt remek irodalmár és képviselő mélyen hallgat három éven át, s e
bölcsen kényelmes hallgatása megtörte teljesen bizalmamat, és pedig nem-
csak azt, melyet szavai után, nemesnek hitt szívébe helyeztem, hanem azt
is, melyet gyanútlan magyar szívem a liberalismus egyik-másik törekvése
iránt táplált. – Ex uno, eoque principe, disce omnes! gondolám nem egyszer
magamban, a megcsalt, kigúnyolt, az arczul vert bizalom sajgó érzetével…
Az „omne trinum perfectum” alapján még egyszer kívántam írni neki; de
a végleg megtört bizalom legfelebb csak keserű igazságokat írhatott volna,
s ezt tenni nem akartam, tudván, hogy ennek, ha leendett némi sikere, azt

162
valószínűleg sem én, sem paptársaim meg nem köszöntük volna. Írom tehát
a harmadik levél helyett e szerény felszólalásomat, a kedves ’Religio’ tisztelt
olvasóihoz, és a nagy hangú, de – vagy tán ép azért – belül üres liberálisok
helyett, fordulok az ultramontánokhoz, nem azonban czigányaim ügyé-
ben, hanem ez ügyből kiindulva, a „szent-Vincze-egylet”-nek, a nemtelen
liberalismus: e keresztény, nemes ellenesének, magasztos érdekében.
A sz.-Vincze-egylet a kereszténységnek, az igazságnak liberalismusa.
E szónak ’liberalis’ eredeti jelentése: bőkezű, adakozó, tropikus értelme pedig:
szabad emberhez illő, becsületes, tisztességes. (Mit gondol kedves szerkesztő
úr; megérdemli-e ezen szép nevet az én nagy hangú, de a kenyértörésnél
teljesen némává lett czigány-protectorom?…) Vegyük bármelyik érteményt,
a sz.-Vincze-egylet a valódi liberalismus nevét a legteljesebb joggal érdemli
meg. Ez egylet t. i. oly testvérület, melybe ker. erkölcsös férfiak és ifjak azon
nemes czélból lépnek, miszerint az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit,
felkeresve a szegényt saját lakán, gyakorolják, s így egymásra hatva a ke-
resztény életben, az igaz, jó és örökszép utáni törekvésben, mindinkább
gyarapodjanak. A sz.-Vincze-egylet tehát a nemes adakozásnak és a szabad
emberhez illő, valódi becsületességnek praegnans kifejezése, és így a szónak
legszebb, legszorosabb értelmében, liberalismus, ellentétben azon hamis,
hazug, képmutató liberalismussal, mely sokat, sokkor gyönyörűen beszél
és ír, de keveset, sőt nem ritkán éppen semmit sem tesz; mely sokat ígér,
de fájdalom, keveset, sokszor semmit sem ad. Valóban joggal kérdezhetjük
korunk e liberalisait a könyvek könyvének azon nagyon rájok illő szavai-
val: „Ha öcsénk vagy húgunk mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi
élelemben, mondja pedig valamelyitek azoknak: menjetek békével, mele-
gedjetek meg és lakjatok jól, – de nem adtok nekik testi szükségre valókat, mit
használt az? (Sz. Jak., 2, 15. 16.) De verbis, quantum vis; sed parum operis:
ez a világ liberalismusa! Az idő követelményéül tekinthető ennélfogva a
sz.-Vincze-egylet, mely a ker. liberalismus isteni szerzőjének szent példája
utáni életfeladatául tűzi ki: facere et docere.
Ez egylet a 89-diki elvek, s az ezen elvekből született álliberalismus
elleni, nemes küzdelemből eredt, melyet a jeles Ozanam Frigyes,86 pár-
isi világi tanár, kezdett meg azon czélból, hogy Páris latin negyedében
(quartier latin, külváros,) az anyagi nyomorral együtt, a lelki nyomoron is

86
Antoine-Frédéric Ozanam (1813–1853): zsidó származású katolikus történész, iro-
dalomtörténész, újságíró. A Páli Szent Vince Társaság (SSVP) alapítója. [L. A.]

163
segíthessen. A kezdet igen parányi volt, mint általában az Isten országának
minden műve; de a katholikusok felfogták az idő e követelményének nagy
fontosságát, a sz.-Vincze-egylet köztük csakhamar szép virágzásnak indult,
úgy hogy ma az egész világon, még Afrika legdélibb partjain is, elterjedve
van; – 1870-iki bevétele 3,836,042 frankot tett, kiadása pedig 2,967.701
frankra ment, és jelenleg mintegy 3000 fiókegyletben működik az emberiség
valódi áldására.87 (…)

51
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1873. augusztus 17.

Egy czigány vajda temetése. Göncz közelében nem rég egy Pestmegyéből
származó, s Európát hét éven át keresztül-kasul barangolt czigánybanda
telepedett le, mely körülbelül 30 családból áll. E családok szabadon felvert
sátrak alatt laktak, s élelmüket beteg állatok gyógyításával, kovács és bádogos
munkával, jóslással, kártyavetéssel stb. keresték E napokban meghalt e csalá-
dok patriarchális feje, kit a család tagjai mint valóságos fejedelmet tiszteltek.
A holttetemet nagy ravatalra helyezték egy külön e czélra a telep közepén
felállított sátorban s czifra ruhába öltöztették. – A ravatal körül számos
gyertya égett, felváltva imádkoztak a halott felett a család tagjai éjjel-nappal
egyaránt. Sírt, jajgatott, s halotti dalokat énekelt az egész czigányság. Nem
közönséges szertartás mellett vitetett ezután a halott a temetőbe; a férfiak
valamennyien födetlen fővel haladtak a koporsó után, a nők kibontott hajjal
és nyakkendő nélkül követték a menetet. E czigánybanda egyike a leggaz-
dagabbaknak az országban. A vajda, mint a környéken beszélik, körüllbelül
60 font aranyat és ezüstöt hagyott hátra. A szertartások, melyek között a
temetés végbement, a legrégibb időből származnak.

87
A „Jahrbücher des Vereins” czimü, 1872-diki füzetekben Magyarországból csak
Sopront találtam feljegyezve.

164
 52
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1874. január 15.
Réthi Lajos:88 Mi lesz a világból, ha mindenki tudós lesz?

Életkép.
Tanulságos és mulattató két levél került kezembe, melyeket czélszerűnek
véltem a „Néptan. Lapja” tárczájába beküldeni.
Az egyiket széles- és hosszu-cserteparti tekintetes Cserteparthy Ézsaiás
írta; intézte pedig a magy. kir. belügy miniszterhez; a másik a fönebb czímzett
úrhoz válaszkép van intézve s később megtudjuk azt is, hogy ki írta.
A Cserteparthy spectabilis levele így szól:

Nagy kegyelmességű és fő-fő méltóságú Belügyi Minisztérium!

Olyan dolgok történnek itt a vármegyén a vármegye kikerülésével! – amelyek
minden igaz nemesembert előbb szerfelett való csodálkozásba ejtettek, utóbb
bosszankodással töltötték el valamennyit.
A többi hallgat, habár lehetetlen, hogy bosszúságomat ne osszák. Én
megpróbáltam a szolgabírónál, az alispánnál, meg a főispánnál is gátat
vetni a közromlásnak. Sajnálattal kellett azonban tapasztalnom az utóbbi
restauratio szerencsétlen kimeneteléből, hogy az ősi nemesember a hiva-
talbéliek köteles támogatására egyátalában nem számíthat. Ebből az okból
vagyok kénytelen egyenesen kegyelmességedhez folyamodni.
A tényállás a következő:
Ezelőtt két vagy három esztendővel valami ismeretlen sócé jelent meg
falumban, melynek – hiteles documentumok szerint – őseim valának már
a tizenegyedik században is birtokosai. Amaz ismeretlen ember magát
tanfelügyelőnek nevezte s azt állítá, azért jár, hogy a falu számára tanodát
építtessen. Csertepartjára tanodát! – gondolám, ennek is kevés lehet a sütni-
valója. Csertepartjára tanoda akkor, mikor a kolozsvári lyceum s a szászvárosi
collegium hallgatóinak száma is évről évre apad! Ennél mulatságosabb ideát
nem hallottam húsz esztendő óta.
Hát tavaszszal csakugyan elkezdették ásni a fundamentumot, még pedig
nagy kőépülethez.

88
Réthi Lajos (1840–1912): pedagógus, publicista, szerkesztő, tanfelügyelő, a Vasárnapi
Újság belső munkatársa. Édesapja, Réthi Mózes református lelkész volt. [L. A.]

165
 Be kellett látnom, hogy a sócé nem bolondjában beszélt s itt lyceum vagy
collegium készül. Még az én szekeremet is kihajtották porond-hordani!
egyenesen a szolgabíró rendeletéből!!
Már hiszen ha éppen annyiban van; ha a magas kormány átlátta, hogy
mióta a nemesember kenyerének felét elvesztette, nem olyan könnyű a
fiúkat Fejérvártt vagy Váradon taníttatni: azt bizony jól teszik, hadd
építsék.
Én ugyan meg tudtam volna mondani, hogy a cserteparti collegiumnak
soha se lesz annyi hallgatója, amennyiért érdemes volna professorokat fizetni.
De ha fölépíték, csak tesznek vele próbát néhány esztendőig s azalatt az én
fiaim éppen kitanulhatják majd itthon a just, és nem kell őket Szebenben
vagy Kolozsvártt járatnom iskolába nagy költséggel.
Már el is készült a falunkbeli collegium, s mondhatom gyönyörű szép
kőépület, sokkal szebb, mint az én ősi kastélyom: hanem, „adtál uram esőt,
de nincs köszönet benne.”
Az a szélhajtó tanfelügyelő csak elkezd rendelkezni, mintha ő volna a
viczispán, hogy most már mindén gyermeket – akár magyar, akár román,
akár czigány, akár fiú, akár leány, – büntetés terhe alatt iskolába kell járatni.
A büntetés persze nem a gyermekekre vonatkozván, hanem a szülőkre, akik
elmulasztanák felküldeni az iskolába gyermekeiket.
– Mit! Hát az én béresem porontyát, aki libapásztorom volt, azt is isko-
lába kell adni? – kérdém.
– Azt is – felelt röviden a tanfelügyelő.
– Hát a téglavető czigány purdéját nem? – kérdém keserűen.
– Azt is – felelt ő higgadt komolysággal.
– Na ez gyönyörű társaság lesz. Ugyan sajnálom, hogy elbocsátottam
ökreimet porond-hordani, ha az én gyermekeim ennek a szép épületnek
semmi hasznát se vehetik.
– De azok is éppen úgy hasznát veszik, mint akármelyik más; sőt köte-
lesek is hasznát venni.
– Mit – kiáltok – hát az úr azt képzeli, hogy én úrfiaimat és kisasszonya-
imat bebocsátom olyan iskolába, amelybe béresem porontyai s a téglavető
czigány purdéi is járnak? Valóban bámulatos merészség az itt Csertepartján,
egy jöttment szájából! Ha az enyémek igen, akkor azok nem; ha pedig
azok igen, akkor az enyémek nem; – mondám ki véleményemet kereken,
tanfelügyelő uramnak.
– Kötelességemben áll – viszonzá ő nyugodtan – a tekintetes úr gyermekeit

166
éppúgy bekényszeríteni az iskolába, mint a község bármely más lakosáét.
Ezt kimondva eltávozott.
És felhajtották az egész falu gyermeknépét csakugyan; s az engedetlen
szülőket büntetéssel kényszerítették; sőt még reám is kétszer hoztak már
bírságot, amiért ősi vérből származó úrfi és kisasszony gyermekeimet nem
bocsátom olyan iskolába, melybe a béresem porontyai s a téglavető czigány
purdéi is följárnak.
Igenis bírságot hoztak rám!
Hiszen ami a bírságot illeti, azzal én nem sokat törődném; el tudnék én
azzal bánni, ahogy elbántam az adóexecutióval már három esztendő óta.
Szeretném én azt látni, aki én rajtam képes csak egy árva krajczár bírságot
is megvenni. Hohó!
Van azonban a dolognak egy sokkal fontosabb oldala, amely közromlással
fenyegeti az országot, s amelyet miután eddig nem fejtett föl senki, fölfejtem
én igaz őszinteséggel Nagykegyelmességed előtt.
Lehetetlennek tartom, hogy Nagykegyelmességed is meg ne döbbenne,
ha meggondolja: mivé lesz a világ, ha mindenki tudós lesz?
Ez az ország ezer esztendőig állott fönn anélkül, hogy a csertiparti paraszt
nép collegiumot járt volna; de nehezen hiszem, hogy százig is fönnálljon,
ha minden faluban létesítik ezt a felfordult dolgot.
Mert ugyan hol kapunk kocsist, bérest, szolgálót, ha mindenki írástudó
lesz? Ki míveli meg földeinket, ki legelteti barmainkat?
Aztán mit is csinál az ország azzal a sok írás-tudóval? Mert akire birtok
nem szállott őseiről, az ha tanul, arra néz, hogy hivatalt kapjon. De hát
honnan kerül ki annyi rengeteg sok hivatal, hogy még a téglavető czigányom
fiainak is jusson?
Fejtettek ugyan ki Nagykegyelmességtek utóbbi idők alatt elég nagy
virtust a hivatalok felállításában; p. o. ezt a mihaszna tanfelügyelői intéz-
ményt is meghagyhatták volna a németnek, akitől eltanulták: de már azt
még a németről se teszem föl, hogy országában minden írni-olvasni tudó
számára képes legyen hivatalt teremteni.
Hiszen az éppen olyan volna, mint egy hadsereg csupa tisztekből köz-
legénység nélkül; ahol parancsolna mindenki, de nem lenne aki engedel-
meskedjék.
Aztán fizetni is kellene ám valamiből azt a rengeteg sok hivatalnokot;
de hát miből, ha nem dolgozik senki: ha napszámos nincs és nincs a bir-
tokosnak cselédje?

167
 Mondhatom, hogy olyan bolond országról még mesében sem olvastam,
mint aminő a miénk lesz, ha mindenütt úgy megy, mint nálam Csertepartján.
Most is annyi a concurrens minden hivatalra, hogy ugyancsak kell kop-
tatni csizmáit a hivatalkereső embernek, míg valamit megcsíphet. Hát még
ha boldog boldogtalan competensnek tartja magát minden hivatalra: mi
lesz akkor a világból?
Úgy hallom, hogy az új törvény szerint 30,000 lélekre kell esni egy
szolgabírónak. Méltóztassék meggondolni, hogy, ha az a 30,000 lélek mind
competensnek tartja magát, akkor az a 29,999, aki el nem nyeri a szolgabíró-
ságot, okvetetlen elégedetlen lesz s még hajdút sem tudom, honnan fognak,
ha előbb mindenki szolgabíróságra pályázott.
Ha Nagykegyelmességed lakott valaha falun, tapasztalhatta, hogy egy-két
írástudó domidoctus is mily sok izgágát tud csinálni a falugyűlésben. Mél-
tóztassék elképzelni már azt a fejetlen lábságot, amely előáll Csertepartján,
ha még a téglavető czigány- és béresgyerek is írástudóvá válik.
Hogy egyebet ne mondjak, csak hosszúszárú pipa is honnan kerül ki
annyi, hogy minden ember úrrá váljék ebben az országban?
Megengedem, hogy aki rászorul, akkor is szolgálni fog. De gyönyörű
egy szolgálat lesz az, ha a kocsisom elfeledi a lovakat megvakarni a „Pesti
Napló” olvasása miatt; szolgálóm pedig fizetésén fölül kiköti, hogy számára
a „Vasár. Újság” mellett még a berlini „Bazár”-t is járassam s a vásárhelyi
kölcsönkönyvtárba is befizessek.
Uram! A cseléddel most sem bírunk. Hanyag, tunya, engedetlen és
daczos valamennyi.
Ha valami fölüti az orrát, mindjárt tovább áll, mert többet keres nap-
számmal, mint a mennyit én fizethettem neki. Az lesz még a szép mulatság,
ha olyan tudós lesz a cselédem, hogy velem a szerződés kétoldalúsága fölött
disputáljon!
Hiszen értem én a koreszmét is, ahogy mondani szokták, s a világért se
vagyok ellensége annak, hogy a jómódú paraszt gazda kitaníttassa egy-egy
különösen eszes fiát. Legyen abból pap, gazdatiszt vagy akár törvényszéki
jegyző is. Isten neki! De mértéket kell tartani mindenben, ha nem akarunk
eszeveszett zűrzavart előidézni.
Isten úgy teremtette az embert, hogy legyen feje a gondolkozásra, keze a
munkára, lába a járásra. Milyen ember lenne már az – kérdem –, aki csupa
fejből állana, kéz és láb nélkül?

168
 Már pedig az emberi társaságot éppen ilyenné tennék, akik a cserteparti
czigánypurdénak is collegiumot építettek.
Legyen meg az emberi társaságban is a fő, a kéz, a láb, mint megvan az
emberi testben; úgy helyes az! Ha pedig minden részt fővé akarnak változ-
tatni, lesz abból éktelen nagy zűrzavar, egyéb semmi.
Nagykegyelmességed kevésből is sokat ért s megteheti, hogy az ilyen ha-
szontalan pénzpazarlásnak, nyilvánvaló népbolondításnak, mint a cserteparti
collegium építése, – végetvessen.
Jól tudom én, hogy a mostani kormányzási rendszer mellett ezen leve-
lemmel a vallás és köz-oktatási miniszterhez kellett volna fordulnom.
De erről is úgy ítélek, hogy nekem semmi szükségem sincs vallás és
közoktatási miniszterre. Igazítsák el a vallás dolgát a papok, az iskolákét
pedig a professorok.
Belügyi miniszterre azonban, akihez óvását s protestatióját benyújthassa a
vármegye és vármegyei ember, – valamely név alatt mindenkor volt szükség
és lesz is szükség mindétig.
Ezek után maradok
Csertepartján, 1873. …
Nagykegyelmességednek
igaz tisztelője, alázatos szolgája széles- és hosszu-cserteparti Cserteparthy
Ézsaiás.

Ezen levél a vármegyéhez volt benyújtva, hogy az terjessze föl a belügy-

minisztérium elé. Néhány hét múlva ugyancsak a vármegye útján érkezett
a következő:

Válasz tekintetes Cserteparthy de eadem Ézsaiás úrnak ugyanott.

A tekintetes úrnak hozzám intézett becses levelét minden oldalról ko-
molyan megfontolván, van szerencsém arra válaszomat teljes tisztelettel
megtenni.
Tévedni méltóztatott azon felfogásban, mintha a néptanodának s az
átalános népoktatási kötelezettségnek czélja az volna, hogy mindenki tudós
legyen.
A néptanoda czélja csak az, hogy az emberi értelmet megnyissa, tulajdo-
nosára nézve használhatóvá tegye. Ettől azonban a tudomány olyan messze
fekvő pont, hogy még a szászvárosi collegiumon, kolozsvári lyceumon, a

169
pozsonyi jogakadémián s a pesti universitáson keresztül is vajmi kevesen
jutnak el ahhoz.
Megnyugtatására szolgálhat a tekintetes úrnak az eddigi tapasztalás. Ha
nem is voltak néptanodáink, megvoltak eddig is a tudományra előkészítő
közép s a tudomány csarnokába bevezető felső iskoláink. S mindemellett
nemcsak tudósaink számától nincs miért megijednünk; de tudományt értő
és kedvelő embereink sem lehetnek valami fölös számmal akkor, amidőn
találhatni áldott hazánkban száz mértföldnyi területet, melyen nem háborítja
a kedélyek nyugalmát sem egy-egy rendezett könyvkereskedés sem vagy
egy tudományos könyvtár.
Sokkal figyelemre méltóbb a tekintetes úrnak azon másik észrevétele,
hogy: ki fog majd dolgozni, ha mindenki úr lesz? Ez igazán figyelemre
méltó, sőt aggodalmat keltő kérdés, főkép ha meggondoljuk, hogy volt idő, a
melyben édes hazánknak igen sok fia és leánya az uraságot egy jelentőségűnek
tartotta a nemdolgozással; aki pedig tanult akármi keveset, az jogosultnak
hitte magát arra, hogy úr legyen, tehát hogy ne dolgozzék.
Ha ez a felfogás átalános lenne, abból először az következnék, hogy ami
munka véghez is megy nálunk, az a lehetőleg rosszul legyen végezve, mert
hozzá nem értők végeznék, s az következnék másodszor, hogy a társadalom jó
és képes munkaereje egészen kárba vesszen; mert aki értene a munkához, tud-
na dolgozni, az éppen értelme rovására úrnak tartván magát, nem dolgoznék.
Ilyen felfogás mellett én is osztozom a tekintetes úr szomorú jóslatában:
hogy a magyar nemzet, mely ezer esztendőt ért meg ezen a földön virágzó
életerőben, bizonyosan nem fog megérni százat sem ezután; akik azonban
az átalános népiskola eszméjét érvényesíteni törekszenek, azok azt remélik,
hogy azzal éppen segítve lesz az érintett bajokon. Ha ugyanis lehetőleg
mindenki értelmes emberré képeztetik, akkor nem fog értelmetlen rossz
munkát tenni senki; s mihelyt mindenki fog tanulni valamit, egyszeriben
megszűnik az az állapot, amelyben a kevés tanult ember jogosítva hitte
magát tápláltatni a nagyszámú tanulatlannal.
Ha az úr kifejezés egyértelmű nálunk a nem dolgozással, akkor arra van
szükségünk, hogy többé egyetlen egy urunk se legyen; ha pedig a szakértő
a sikeres munkával egyértelmű,– mint a nyugati nemzeteknél, – akkor
törekedjünk arra, hogy legyünk urakká mindnyájan.
A tekintetes úr továbbá afelett aggodalmaskodik, hogy ha mindenki
értelmes lesz, ki fogja majd végezni azon alsóbb rendű kézi munkákat,
melyeket eddig csak értelmetlenek végeztek.

170
 E tekintetben csak arra vagyok bátor figyelmeztetni tekintetességedet,
hogy azokat a munkákat is sokkal jobban fogják végezni értelmes emberek,
mint az értelmetlenek.
Példának okáért: az igen tisztelt tekintetes asszony ő nagyságának bizo-
nyosan sokkal könnyebb lesz, ha esztendő elején olyan szakácsnét fogadhat,
akinek elég egyszer elmondania, hogy teendője ez meg ez lesz, s az aztán
mindazt elvégzi mindennap pontosan, értelmesen: mint most, midőn esz-
tendő elejétől végéig mindennap ott kell állnia a cseléd mellett, ha azt akarja,
hogy kellő módon és megbízhatólag végezze dolgát. S ha az ilyen szolgáló,
ahelyett, hogy elszöknék éjjel a kocsmai bálba s a belépti díjat a kamrából
vagy a gabnásból körmölné el, – ahelyett elkérné olykor olvasni a tekintetes
asszony asztalán most felvágatlanul heverő „Családi kört”, – azt gondolom,
hogy ebből semmi szerencsétlenség nem esnék a tekintetes úr úri házán.
És a tekintetes úrnak sem válnék kárára, ha kocsisa, bérese értene va-
lamit az állatok életrendszeréhez, a táplálékok hatásához, azok beosztása
helyességéhez; sem, ha mezei munkása tudná, hogy a vizenyős földet mi-
képp csapolják le legkönnyebben, a szárazat miképp öntözik legkevesebb
költséggel; az agyagos földhöz mit kell tenni, hogy jól megteremje a búzát;
s az europaszerte divatos szőlőmívelési módok közül a légköri viszonyok és
a talaj, melyiket ajánlják leginkább Csertepartján.
Igen, de hová lesz a tekintély és a függés, ha a cseléd éppen annyit fog
tudni, mint a gazda, s a szolgáló asszonya lapját olvasgatja?
Bizony ha ez kellemetlen, annak csak egyetlen egy orvosságát tudom.
Ez azonban biztos és abból áll, hogy akinek isten módot adott rá, tanuljon
sokkal többet, mint amennyit eddig tanult, s mint amennyit na szegény
vagyontalan nép ezután is tanulhat. Példának okáért: ha a szolgáló olvasni
fogja a „Családi kört”, az asszonyság olvassa az alatt a „Budapesti szemlét”.
Ha a mezei munkás kitanulja a különböző talaj különféle természetét, az úr
legyen képes elemezni azt s új meg új sikereket létesíteni vegytani ismeretek
segélyével.
Bizony fönmarad így a kellő értelmi különbözet s a megkívántató te-
kintély.
A tekintetes úr tudni fogja, hogy Afrikában vannak népek, melyeknek
királya és legfőbb kormányférfiai annyit sem tudnak, mint nálunk egy
közönséges falusi kántor. Gondolom, hogy az ilyen népeknél legalább is
annyival állunk előbb, mint a mekkora különbség van a kántor hivatásától
az első miniszteréig.

171
 Valószínűleg azokat is aggodalom fogja el, ha meggondolják, hogy jöhet
olyan idő, amikor minden faluban lesz legalább egy olyan okos emberök,
mint az első miniszter. Pedig mi belátjuk, hogy az csak javukra fog válni,
mert akkor már első miniszterré csak a legeslegokosabb ember lehet. Ne
ijedjünk meg tehát mi sem annak az időnek bekövetkeztétől, amelyben
minden mezei munkás fog annyit érteni a földmíveléshez, mint most egy-
némely gazdatiszt, vagy földes úr.
A tekintetes úr kevésből sokat ért. Remélem ez okon, hogy sikerült el-
oszlatnom aggodalmait, s remélem, hogy ha valamelyik birtoka közelében
még iskolaépítéshez fog az a sócé, akit tanfelügyelőnek neveznek, – nemcsak
szolgabírói rendeletből s nemcsak egypár szekér fövennyel fogja elősegíteni
törekvését: hanem ad szívesen fát, követ, hozni fog áldozatokat azon intéz-
mény elősegítésére, mely egyedül képes biztosítani, hogy sokkal jobb világ
álljon elő, mint a régi volt, s hogy a magyar nemzet, mely ezer esztendeig
dicsőségesen állott fönn, sokkal dicsőbben éljen túl újabb ezer esztendőt.
Ha azonban a tekintetes úrnak jobban tetszik a régi rendszer, amidőn
cselédjének, munkásának gyakran annyi hasznát sem vette, mint az igavonó
jószágának; amikor folyvást szemmel kellett kísérnie, hogy tudatlanságból,
vagy a tudatlansággal csaknem mindig együtt járó rossz akaratból aláren-
deltjei meg ne károsítsák; amikor elég volt olvasni-írni tudnia, hogy a betűt
csodaállatnak néző embercsorda által tekintélynek tartassék: akkor se essék
kétségbe afölött, mintha kedve szerinti társaságban le nem élhetné életét.
Ha szünetlenül nyargal s fárad is a tanfelügyelőnek nevezett sócé-nép;
ha főispán, alispán, szolgabíró éppúgy elősegítik is mindenütt törekvéseiket,
mint a tekintetes úr megyéjében: még akkor is évtizedek telnek le, amig ez
ország minden falujában olyan iskola épülhet, mint a cserteparti.
S ha az úristen tekintetességedet oly hosszú élettel áldaná meg, mely
alatt csakugyan létesíteni lehetne az átalános népoktatást Csertepart egész
vidékén: akkor se búsulja el magát nagyon, – mert tudok én egy megyét,
amelynek 360 faluja közöl 250-ben egyátalában nincs népiskola! Abból még
nagyon sokáig szerezhet magának kedve szerinti tudatlan népet.
Ezek után megkülönböztetett tisztelettel maradok a tekintetes úrnak
alázatos szolgája
Az a ki.

Miután bemutattam ezen, véletlenül kezeim közé került leveleket, az igazság

érdekében tartozom azzal a megjegyzéssel, hogy Cserteparthy Ézsaiás levele

172
állítólag soha sem került a belügyminiszter elé; hanem valamelyik megyei
sócé elfogta s az írta volna rá a fönnebbi választ.
Ezt azonban kérem titokban tartani, mert ha megtudná Ézsaiás bátyánk,
még elcsapatná azt a szegény ifjú embert hivatalából!

53
FŐVÁROSI L APOK, 1874. április 29.

Kolozsvár cigány-negyedében iskolát fognak állítani a számos cigány gyer-

mek nevelésére.

54
FŐVÁROSI L APOK, 1876. november 3.

Cigány–magyar szótárt készített a 70 éves Sági Balog Jancsi, selmeci ga-

lambősz cigány, Bihari utósó élő tanítványa. Százharminc lapra terjed a
szótár kézirata, a közéletben előforduló szók, kifejezések cigány és magyar
jegyzékével. A kézirat József főhercegnek van ajánlva, mint ki ismeri a
cigány nyelvet s a »barna fiúk« közt is igen nagy népszerűségnek örvend.
A szanszkritistákat is közelről érdekelheti e cigány szótár kézirata.

55
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1877. május 13.

Bihari utolsó tanítványa, az ősz Sághy-Balogh János,89 Selmeczbányán f.

hó 5-én meghalt. Az utóbbi időben már meglankadt volt s nem igen bírt
vonójával megbirkózni, nekifogott tehát egy czigány–szótár írásának, me-
lyet József főherczegnek kívánt ajánlani. A szótár megvan kéziratban s tán
valamelyik fia rendezi sajtó alá.

89
Balogh János, Sági, olykor Ipolysági (1808 k.–1877): cigányprímás, ipolysági és sel-
mecbányai zenekarvezető. 1848/49-ben előbb Görgey Artúr, majd Guyon Richárd
hadtesténél volt honvédkarmester. [L. A.]

173
 56
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1877. szeptember 9.

Czigány temetés. Bács-Almásról írják, hogy az ott portyázó oláhczigány

tábor vajdájának fia és trónörököse meghalt 19 éves korában, az egész banda
mély szomorúságára. A meghalt három napig feküdt a földön; ezen idő
alatt készítették a hajadonok a ravatalt, csinálták a férfiak a koporsót, és
kiküldettek az ifjak, hogy vigyék szerteszét a gyászhírt, a rokon törzseket
részvétre felszólítván. – A búsuló vajda és neje pedig, valamint az öregek ezen
három napot a földön ülve, összetépett ruhákkal, hamuval a fejen, jajgatva,
böjtölve és gyászdalokat énekelve töltötték. Végre jött a temetés napja; aug.
27-kén már korán reggel érkeztek meg a szomszédságból és távolságból
a küldöttségek, sőt Lovasberényből jött egy 3 tagú követség, a fejedelmi
pár vigasztalására. Miután a holttetemet a falu plébánosa r. kath. szertartás
szerint beszentelé, vitték az ifjak a koporsót, mely ágakkal és virágokkal tele
volt rakva, a temetőre. Itt a hajadonok, egy halottas dalt énekeltek; az örökös
nélkül maradt vajdapárt csak erőszakkal lehetett visszatartani, hogy a sírba ne
ugorjanak. Midőn aztán az utolsó lapát földet dobták a koporsóra, elhagyta
a gyászoló oláhczigányság a legnagyobb rendetlenségben a temetőt, rohant
a nagyvendéglő felé, hol halotti tort csaptak; ittak hozzá tíz akó bort és egy
akó pálinkát, énekeltek lármásan egy pár nótát, tánczoltak és veszekedtek
együtt késő estig. Ekkor egymás nyakába borultak, sírtak és csókolóztak
mindaddig, míg csak a vendéglős el nem távolította őket.

57
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L AP, 1877. szeptember 16. és 23.90
Ballagi Aladár:91 A cigányok vallásáról

Un trait remarquable du caractère des Bohémiens, c’est leur indifférence en

matière de religion.92
Prosper Mérimée.

90
A cikk ugyanezeken a napokon a Vasárnapi Újság című lapban is megjelent. [L. A.]
91
Ballagi Aladár (1853–1928): nyelv- és történettudós. [L. A.]
92
„A cigányok jellemének egyik figyelemre méltó vonása vallási kérdésekben megnyil-
vánuló közömbösségük.” Prosper Mérimée: Carmen. (Réz Ádám fordítása.) [L. A.]

174
Egy francia egyházi lap, a »Bulletin de la Société biblique de Francé« leg-
utóbbi számában, érdekes cikket közöl a cigányok evangelizálásáról.
E vad és barbár jellemű nomád népet – írja nevezett lap – a keresztyén
civilizátió áldásai, máig érintetlen hagyták. A velök foglalkozók úgy találták,
hogy a cigányok még híréből sem ismerik az evangéliomot vagy a miatyánkot.
A szentírásnak cigányra fordítása is eredménytelen maradt, mert ők nem
tudnak olvasni, s nyelvöknek tömérdek tájejtése van. Legújabban azonban
az emberszerető keresztyének részvéte megkönyörült rajtok, s leküldtek
közéjök Bukarestbe egy missionariust, ki lefordítá számukra az úri imát.
Egyszersmind tudósította a londoni biblia-társaságot, hogy a cigányok közül
számosan vágynak kibontakozni bűneikből és tudatlanságukból, s szeret-
nének elvalahára tisztességes útra térni. Sőt olyanok is akadnak soraikban,
kik testvéreik megtérítésén óhajtanának munkálkodni. Ezt bizonyítja egy
vándor cigány muzsikus levele, melyben arra kéri föl a biblia-társaságot,
hogy állítson föl társai üdvére egy kizárólag cigány iskolát.
Mi is óhajtjuk a Bull. de la Soc. biblique-el, hogy végre valahára virradjon
föl már a cigányokra is az evangeliom napja. De nem igen bízunk egyfelől a
Proselyten-machereiból élő ügynökök tudósításában, mert hisz azok írhatták
a cigányok nevében a folyamodványt –, másfelől nem tudunk bízni az oláh-
cigányban, azon, a föld-kerekségén páratlan népfajban, mely egyátalában
nem érzi szükségét a hitnek, mely a szó szoros értelmében, absolute hitetlen.
Ha valamely nép sorsán kívánunk munkálkodni, ismernünk kell faji
sajátságait, melyeket múltjok tár föl előttünk. Egy-egy nemzet jövőjét,
élettörténete fejti meg előttünk.
Saját kutatásaink nyomán, vegyük csak szemügyre a cigányok múltját:
abból megtanulhatjuk, hogy közöttük még a hit torzképe, a babona sem
tudott gyökeret verni.
Hazánk területén, Bárdossi és Enessei szerint II. András, Tomka-Szászky
szerint Kun László, Peschel és Hunfalvy Pál szerint Nagy Lajos király
uralkodása idejében,93 egyszerre csak megjelenik egy nép, mely, mint a „szél
jegyese”, innét elszéledt egész földrészünkön. Senkit sem kívánt járom alá
vetni, de féket nem ismerő természete, az alattvalóságot is megtagadta.
Uralomra sohsem vágyott, de jogot sem kért a megtelepedésre.
93
Bárdossi: Animadversiones de insurrectione nobilium. Budae, 1792. p. 98. – Enessei:
A tzigán’ nemzetnek történetei. Komárom, 1798. 25 l. – Tomka-Szászky: Introd. in
orbis hodierni geogr. Posonii, 1748. p. T. H. – Hunfalvy: Magy. ethnogr. Budapest,
1876. 41. és 514. l.

175
 Évkönyveinkben a cigányok, csak 1417-ben Zsigmond alatt jönnek elő,
kitől hat év múlva védlevelet és saját vajdáik előtti bíráskodási jogot nyertek.94
E népet bevándorlásakor barátságosan fogadták. A keletről szakadt törzset
a középkori felfogás holmi szent nymbussal vette körül. Ezenkívül abban
a hírben állottak, hogy a bűbájosságban igen kitűnők. Nem is tűrték el a
középkori cigányok, hogy a polgároktól megsértessenek. Aki egy „pogány”-t
megütött, ami gyakori eset volt, és pedig a legtöbbször nem ok nélkül, a
szent szék által egy aranyforint bírságra ítéltetett.95
De a közbecsülést minél hamarább eljátszották. Konstancba, veszett
hirük már előbb érkezik, mint ők maguk. S midőn karavánjok oda ér, a
konstanci krónika így nyilatkozik róla: „In dem 1430 jar do kam ain schwarz
folk gezogen, hiess man Ziginer, und warent uss dem mindern Egipten oder
nicht veit … sitz (két vagy három betű hiányzik, tán bisitz = beiseit) dar von
in ainer insenlen. Die zugent mer denn sechs oder siben jar in allem land
mit grosser armut und ellend und mit grosser untruw, wan si stalent, was
si an komment und wie es in werden mocht mit zoberlisten, warsagen und
menger hand fund und list, di si tribent.”96
Németországban, ily korán fölismervén gaz voltukat, csakhamar meg-
kezdették üldözésöket. Nálunk azonban, a nép mulattatói, zenészei és
bohócai lévén, némi kegyeletben is részesültek. Külön vajda alatt állottak.
Erdélyben utolsó vajdájok az I. Rákóczi György által kivételesen kinevezett
Vallon Péter volt.
A cigány-vajdaság a nemzeti fejedelmek korában jövedelmező állás lévén,
az uralkodók által kitűnő szolgálatok jutalmául rendesen főnemeseknek ado-
mányoztatott. E méltóságnak az Approb. Const. III. R. 58. T. 1. Art.-ban
kimondott eltörlése azzal indokoltatott, hogy azon per abusum becsúszott
hivatal a nyomorult cigányság sok huzavonásával jár.
Azóta e nép csak hanyatlott. Mint keleti törzs, szívósan ragaszkodók
szokásaihoz, melyekből soha egy batkányit föl nem adott. Már pedig a
művelődésben a megállapodás egyértelmű a hanyatlással.
Midőn az egész világ megmozdult, hogy a fejlődés magasabb fokára
emelkedjék: a cigányt e világfolyam érintetlen hagyta, s megmaradt sátor-
94
Pray: Annales Reg. Hungariae. Vindob. IV. 275. Zsigmond salvus conductusát közli
Oeffelius: Rerum Boicarum Scriptores. Aug. Vind. 1763. T. I. p. 21.
95
Zeitschr. für deutsche Kulturgesch. Neue Folge. Hannover, 1873. S. 166.
96
Konstanzer Chronik von 307 bis 1466. Nagy ívrét papirkéziratban a Konstanz városi
levéltárban.

176
fájánál. Pedig kétségtelen, hogy a cigányok a művelődés több elemét hozták
magukkal őshazájokból, mely legvalószínűbben Hindostán volt.
Ezen őshonából azonban úgyszólván, mitsem hozott magával mi arra
emlékeztetne, s viszont nem csalogatta ide az „ígéret földének” vagy valami
nagy „nemzeti örökségnek” vérmes reménye. Azt sem tudni, Ázsia vagy
Afrika mely sivatagairól hordta hozzánk a szél; azt sem tudni minő szükség
zavarta más égalj alá.
Vannak kik egyptomiaknak tartják őket. De e tévállításnak alighanem az
alapja, hogy barnabőrűek lévén, az αίϑίοψ = napégetett, barna, melléknevet
alkalmazták rájok, s az rajtok maradt, mint származás név.
Pforzheim városka (badeni nagyhercegségben) vártemplomában, azon
pillérnél, mely a sekrestyétől a közép hajót választja el, – magam is láttam
egy érdekes síremléket, melynek eme fölirata a cigányok egyiptomi eredetét
hirdeti: „Anno dni 1498 vf mentag nach vrbani starb der wolgeborn her
Johan Frygraf vsz klein egipten dem got gnad des sel got barmherzig sy.”
Az angoloknál végképp rajtok száradt a hasonlóan egyiptomit jelentő
Gipsies, a spanyolok és portugáloknál a Gitanos szó. Nálunk is tréfásan
Pharao népe a nevök. De már egy 1550-ki hegedősünk rázza a fejét, egyip-
tomi eredetök kérdésében:

Poklul járának az szegény, cigányok,

– Nem tudom ha Egyptom-e országok? –
Tudom otthon voltanak hatalmasok;
Isten veszté, – marada csak sátorok.97

A cigányok őshonukból magukkal hozták a különböző mesterségekben való

jártasságot, a furfangot, a zene művészet iránti fogékonyságot; de az enyém
tied közt akkor se tudtak különbséget tenni, a munkakedv, a takarékosság s
az elvont dolgokkal foglalkozás képessége, nem volt meg bennök.
Vallásuk sohasem volt. Se hitvallásuk, se vallásos szertartásuk.
Hajdan úgy, mint ma, rendesen azt a hitet vallják, a melyet a falu, mely-
nek határán felütötték sátorfájukat.98 Állhatatlan e nép mindenben; csak ősi
természetét nem tagadja meg soha. Mintha egy falka emberi madár volna,
a legelső ellenséges érintésre, könnyű szívvel vándorol egyik égaljról ama
97
Thaly Kálmán: Régi magyar vitézi énekek. Pest, 1864. I. 49.
98
Peyssonnel: Observations historiques et geogr. sur les peuples barbares, qui ont habité
les bords du Danube. Paris, 1765. p. 112.

177
másik alá, hol kevésbé zaklatott életet vél föltalálhatni. S a mily könnyen
változtatja lakhelyét, ép oly hamar tagadja meg a vallást, melyhez az előtt
legalább névleg tartozott.
Az egyház szolgálatát igénybe veszik ugyan,99 de ez, a keresztyén hívek
részéről, kivált régenten, sokakban megbotránkozást szült.100 Egy erdélyi
katholikus ember évjegyzeteiben olvassuk: „Anno post partum Virginis
1613. pridie 14. Junij copulatj sunt publice cingary in templo Caluinistarum
a pastore Luca N. H. Vngariensi, quod summa est impietas.”101
Keresztyén országokban megkereszteltetik magukat, valamint a kolosma
(komapénz) kedvéért gyermekeiket többször is, éppoly könnyű lelkiisme-
rettel, mint ahogy mohammedánok közt alávetik magokat a főpap késének.
Görögök közt görög, katholikusok közt kath., protestánsok közt protestáns
hitet vallanak.
Ez állhatatlanságból következtethetjük, minő fogalmaik lehetnek a
vallásról? Vagy tán sokkal helyesebben mondhatjuk, hogy mennyire nincs
képzetük sem a vallásról.
Nincs az a szent kötelesség, melyet el ne mulasztanának, nincs oly ima
mely elhagyná ajkukat, nincs az a templom, melynek küszöbét Istenhez vágyó
szívvel, átlépnék. Az erdélyi oláhság közt, közmondásként jár szájról-szájra,
hogy a cigányok temploma szalonnából volt s megette a kutya.102
A szülők gyermekeiket oktatás nélkül nevelik, s a gyermek megnő mint
az Isten bogara, gondozatlan, ruhátlan, bár apja váltig hajtja, hogy ő ruházza
anyaszült meztelen fickándozó purdéját.
Sajátságos népfaj ez. Mint megtestesült gúny, vigyorog sátra rongyai
mögül az idegen népek ünnepélyein vagy küzdelmein. A szenvedélytől
megviselt fakó szemeikből hitetlen gúny cikázik mindenre, ami más nép
előtt szent, amit mások tisztelnek,103 s ami parancsolásra vagy engedelmes-
ségre vonatkozik.
Ehhez képest, közönyösen vagy éppen haragosan hallgat mindent, a
mi jövendő sorsukra, Istenre vagy átalában elvont fogalmakra vonatkozik.

99
Swineburne: Travels through Spain. London, 1779. p. 230. »Though they conform to
the Roman catholic mode of worship, tliey are looked upon in the light of unbelievers.«
100
Ahasv. Fritschius: Diatribe hist. pol. de Zygenorum origine etc. Jenae, 1660. B4 ív
szám.
101
Magyar történelmi tár. Pest, 1859. VI. 262.
102
Fr. Griselini: Gesch. des temeswarer Banats. Wien, 1780. S, 200.
103
Boué: La Turquie d’ Europe. T. II. p. 78.

178
A jámbor térítők is alighanem falra hányják a borsót, evangeliomról szólva
a puszta vadvirágai előtt.
Egy régi példa, mely azonban rájok nézve mindég új marad, megvilágo-
sítja állításunkat, Toppeltinus104 konstatálja azt a csudát, hogy egy erdélyi
cigány gyermekét az iskolába küldte. A gyermek a felsőbbség engedelmével
fölvétetett az intézetbe; de csakhamar elhunyt. Halála után a cigányok tüs-
tént a papsághoz mentek, hogy attól, fiatal rokonuk számára, ki mint diák
végezte be földi pályáját, tisztességes temetést kérjenek ki. Ez alkalommal
egy pap azt kérdezte tőlük, vajon hiszik-e, hogy a kiszenvedett ifjú a végítélet
napján föltámad? Fura dolog azt hinni – ez volt válaszuk, – hogy a dög, az
élettelen test újra megelevenül, s majdan föltámad! Mi úgy gondoljuk, hogy
majd csak akkor támad föl, mikor az a ló, melynek néhány nappal ezelőtt
lehúztuk a bőrét.
Egy magyar nemes asszony szintén beszélgetett udvari cigányai előtt a
boldog üdvezülés jótéteményeiről, de kinevették, azt mondva, hogy csak az
ér valamit, amijök most van, halálukon túl nincsen semmi.105
Így gondolkozik e nép a hitágazatokról. Az egyházi szertartást sem
ismerik a magok körében. Házasságot a vonzalom s rokonszenv alapján
szoktak kötni, s megesküsznek a bodzafa alatt. Létrehozzák a szövetséget
csaknem gyermekkorukban, minden teketória nélkül, nem ügyelve a vér-
rokonságra sem.
A családjokban előforduló születést közönyösen veszik, s újszülöttei-
ket, hajdan, állítólag a kocsmában keresztelték volna meg.106 A halálozás
azonban rövid, de heves, kitöréses, őrjöngő fájdalomba ejti őket. Ilyenkor a
kétségbeesés élőképei, s a temetést némi szertartással végezik.
A közelmúlt években, abaujmegyei Gönc mellett, egy, Európát hét éven
át keresztül-kasul barangolt cigánybanda telepedett le, mely körülbelől 30
családból állott. Negyedéve meghalt e sátoros cigányok vajdája, kit a család
tagjai valóságos fejedelmökként tiszteltek.

104
L. Toppeltinus de Medgyes: Origines et occasus Transsylvanorum. Lugd., 1667. p.
55. seqq.
105
Anzeigen aus sämmtl. k. k. Erbländern. Wien, 1776. S. 167. 168. Ez értelemben
nyilatkozik Predari is: Origine dei Zingari. Milano, 1841. p. 153. »Ignaro o incredulo
di tutto, egli ne spera ne teme alcuna cose oltre la tomba; muore nel solo sent imento
della sua materiale dissoluzione.«
106
Toppeltinus i. h. p. 56. »Infantes in caupona sacris suis initiant, quem actum nefarie
Baptismum vocant.«

179
 A holttetemet, a telep közepén tisztán e célra felállított sátorban, nagy
ravatalra helyezték, s cifra ruhába öltöztették. A ravatal körül számos gyer-
tya égett, s a család tagjai éjjel-nappal, fölváltva búsongtak a halott felett.
A bánatot önmarcangolással, hajok tépdesésével, arcok összekarmolásával
fejezték ki. Sírt, jajgatott, s halotti dalokat énekelt az egész cigányság. Nem
közönséges szertartás mellett vitetett ezután a halott a temetőbe. Harminc
sátor-alja, valamennyi férfia, födetlen fejjel haladt a koporsó után, a nők
pedig kibontott hajjal s nyakkendő nélkül követték a gyászmenetet.107
A temetkezésnél fejtik ki legcifrább szertartásukat. Papjuk azonban itt
sem jelenik meg, azon egyszerű okból, mert nincs, sohasem is volt.
Egy múltszázadi német lap,108 a báti, kemencei és csábrági cigány-hajszról
írva, fölemlíti ugyan, hogy a már fölakasztottak, a kerékbetörtek és lefeje-
zetteken kívül, e kannibálok bandájából számosakat elfogtak, s „unter diesen
findet sich auch einer, welcher Pfarrerdienste unter ihnen verrichtete, und
für ein Paar Groschen copulirte”: de ez elszigetelt állítás nem valószínű.
Alkalmasint éppúgy nincs alapja, mint ugyanazon hírlapi cikk ama pontjá-
nak, melyben le van írva, hogy a cigányok legkedvesebb csemegéje a 16–18
éves ifjak húsa.
Soha és sehol másutt nincs emlékezés cigány papról. Nincs is arra szüksége
oly népnek, melynek nincs vallása, s ennélfogva vallásos szertartása sincsen.109
„Vallásuk nincs – írja Orbán Balázs110 –, színleg azt a vallást követik,
amely falu határán vannak fizetésért gyakran változtatják hitöket, úgy látszik
azonban, hogy volt hajdan nekik nemzeti vallásuk s nemzeti istenök, kit
Devhlának neveznek; de ez ős vallásnak most már csak homályos hagyo-
mányai maradtak fenn.”
Ez volna másik adatunk a cigány-vallás létezésére nézve. De nem oszt-
hatjuk Orbán Balázs e nézetét, melyet a cigányokról, nagy munkájában
közölt érdekes és alapos értekezésében ád elő.
Úgy gondoljuk, hogy a Devhlának, magyarul ördögnek,111 nálok nincs
valami mélyebb mythologiai értelme, hanem ez az átkozódásaikban hasz-

107
Vasárnapi Újság. 1873. 33. sz.
108
Hamburgische unpartheiischer Correspondent. Nr. 159. 1782. A levél keltezése „Aus
Ungarn vora 22. Sept.”
109
Twiss: Voyage en Portugal et en Espagne. Traduit de l’Anglois. p. 205.
110
A Székelyföld leírása. Pest, 1869. II. 48.
111
A szerző e ponton téved. Az általánosan ismert Devla szó az ’Isten’ jelentésű Del
vokatívusza, azaz megszólító esete. Az ’ördög’ cigány nyelven ’beng’. [L. A.]

180
nált szó, merőben átvett fogalmat jelöl, s vigyen el a Devhla, szóról-szóra
egyezik, a magyar „vigyen el az ördög” átokkal.
Igaz, hogy más népeknél az átkot is a hitrege öleli körül: de a cigányoknál
aligha. Erre mutatnak prózai átkaik, mint „egyen meg a rosz seb”, vagy a
mi legrettenetesebb: „ne legyen amien megvássék a fogad!”
Kogolnitsan Mihály112 szerint113 sincs ugyan a cigányoknak vallásuk;
mégis azt állítja, hogy bálványimádók lennének. Tisztelik a reájok nézve
hasznos tárgyakat, mint pl. sátrukat, talyigájukat, üllőjüket stb. Ők is, mi-
ként a törökök, hisznek az elkerülhetetlen végzetben. Liszt Ferenc, ismét
másban keresi vallásukat. Szerinte,114 csupán a lélekvándorlás nyújtott nekik
némi tétova reményt, mellyel megelégedtek, s e hitágazat – az egyetlen,
mely fennmaradt náluk, bár zavarosan – elég volt vigasztalásukra. E nézet
azonban nem egyéb, mind eddigelé nem igazolt sejdítésnél.
Mérimée, Carmenjében, beszély alakjában, finom espritvel s nagy tudo-
mánnyal dolgozva föl a spanyol cigányok társadalmi életét: némileg vallásos
borzalomnak babona-félének róvja föl, hogy a spanyol cigányok közt pénzért
is nagy nehezen akad olyan, ki a halottat kivinné a temetőbe; mert irtóznak
a holttest érintésétől.115
Nálunk ellenkezőleg, a hóhérság nemes mesterségét hajdan a cigányok
végezték, ők vették le a holttestet, s temették el a bitófához. Dózsa Györgyöt,
később Erdély nagyjainak proscribáltait ők végezték ki; s országszerte ők
nyakaztak, törtek kerékbe, kínoztak stb.116
Különben föntebbi állítására, maga Mérimée sem fektet valami nagy
nyomatékot. Mert idézett helyen, ő maga mondja, hogy a spanyol cigányok
előtt még a babona is, mely a vad népeknél a vallásos érzést pótolja, teljesen
idegen. S ugyanezt a véleményt másutt is megerősítve látjuk.117

112
Mihail Kogălniceanu (1817–1891): román történész, író, politikus. [L. A.]
113
Skizze einer Gesch. der Zigeuner. Aus d. französ. übers. v. Fr. Casca. Stuttg., 1840.
S. 27.
114
A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon. Pest, 1861. 125. l.
115
Prosper Mérimée: Nouvelles. 2e éd. Paris. 1852. p. 100.
116
D. Fröhlich: Medulla Geographiae. Bartphae, 1639. p. 360. „Zigari in copia hic
(Nagy-Váradon) se sustentant furtis, etc.; et haec alaptorum colluvies passim in
Hungaria et Transylvania carnificum munia exercere solet.”
117
Jac. Tollius: Epistolae itinerariae. Ep. V. p. 201. „Religionem prae se ferunt Graecam,
cum sub Christianorum sunt dominio, Pagani alias, sive ut vulgo dici solet, religionis
nullius: neque enim idola habent.”

181
 Ilyen a cigányok vallásossága, mely lucus a non lucendo. Mivel még
babonájuk sincsen, tán az egyetlen nép a világon, mely még csaknem is
pogány, hanem egészen vallástalan, hitetlen. Sőt nemzeti nyelvökön még
csak olyan szó sincs, mellyel a vallás fogalmát megjelölhetnék.118
Tétettek ugyan kísérletek, hogy e pogánynál pogányabb népfaj tisztességes
életre és a vallás útjára vezéreltessék, de minő eredménnyel?
Mária Terézia 1768 óta több rendeletet bocsátott ki,119 melyekben meg-
parancsolja a cigányok letelepedését, s hogy újmagyar vagy újparasztoknak
neveztessenek. De a cigányok csak nem telepedtek le. Mária Terézia tehát,
nem igen válogatva az eszközöket, 1773-ban erőszakhoz nyúlt.
Elrendelte, hogy egy cigány sem házasodhatik meg mindaddig, míg ki
nem tudja mutatni, hogy családját képes leend tisztességesen eltartani; to-
vábbá megparancsolta, hogy a családos cigányoktól gyermekeik országszerte
erőszakkal vétessenek el, s vallásos nevelés végett idegeneknek adassanak
át. A zordon rendeletnek azonban csekély foganatja lett. Egyedül Pozsony
vármegye felső-csallóközi járásában hajtatott végre. Csöllén és Hideghéten,
mint hajdan Heródes katonái Izrael gyermekeit, a hatóság éjjel szakította el
szülőitől, a cigánygyerekeket. Öt évestől 15 évesig, minden purdét szekérre
raktak, s évi 18 forint tartásdíjért távol lakó parasztok közt osztották el.120
Ennek sem lett foganatja, mert vagy a parasztok zavarták el a vásott
gyerekeket, vagy azok szökdöstek meg gazdáiktól. A cigány, mint a kígyó,
kisiklék minden egyenlősítési kísérlet korlátai közül.
II. József követte anyja nyomdokait. De regulatione Zingarorum, 1782.
sept. 12-én kibocsátott körrendeletében, a cigányokat földmívelésre kény-
szeríteni parancsolta. Valláserkölcsi életöket illetőleg elrendelte:
1., hogy a hittanban ne csak önmagok igyekezzenek előhaladni, hanem
gyermekeiket is annak elsajátítására minél korábban az iskolába küldjék;
2., hogy gyermekeiket ne engedjék közbotrányul, mezítelen futkosni;
3., lakásaikban ezentúl ne háljanak együtt nemi különbség nélkül;
4., kivált ünnep és vasárnapokon, szorgalmasan járják a templomokat;

118
Franc. Predari: Origine e vicende dei Zingari. Milano, 1841. p. 15. „Lo Zingaro
manca pertino nella sua lingua di un vocabolo che esprima l’idea di Religione.”
119
A Mária Terézia és II. József által a cigányokkal kapcsolatban hozott rendeletek
és rendelkezések – történettudományilag igényes – feldolgozását, áttekintését lásd
elsősorban: Nagy (1998). [L. A.]
120
Grellmann: Die Zigeuner. Dessau u. Lpz., 1783. S. 145.

182
 5., vessék alá magukat bizonyos lelkészeknek, s azok rendeleteihez tartsák
magukat.
Mindezen intézkedések jellemzik a kort, melyben hozattak. Akkoriban
a humanitás abban állott, hogy az embert, saját akarata ellenére is, egy-egy
koronás fő, a maga belátása szerint, minden áron boldogítani akarta. Mai
felfogásunk szerint, természetesen, még a boldogság sem kell, ha erőszakkal
akarják ránk tukmálni.
A cigány pedig, mint elvadult vér, mint vegyületlen faj, együtt, s külön
minden tagja, iszonyodik mindentől, mit a törvény diktál, s mindenek fölött
a helyhez kötött, rendes életmódtól. Fogékonytalan lévén minden tanács,
sőt a maga érdekei iránt is, a legszebb jövedelmet is megveti, ha azt, arca
verejtékével beharmatozott rendes munkával kellene megváltania.
Hallgatagon óvást emelve a társadalom ellen, mely veleszületett uralmat
akar gyakorolni fölötte is: bár lealáztatása és véghetetlen nyomora árán, mégis
megőrzi korlátlan szabadságát. Legkevésbé sem törődve azzal, a mi körülötte
végbe megy, éli világát a saját, a mi felfogásunk szerint azonban, állati életét.
Megittasulva, a természet-imádó vad szenvedélytől: a polgárisultság leg-
csekélyebb érintésére megriadnak. S mint a ballang-kórót a szél szeszélye: úgy
hajtja e népet pezsgő vére a vadonba, hol legalább háborítlanul tengődhet.
E miatt, legújabban, 1867. jul. 9-én, a magyar k. belügyminiszter, ugyan
hiába bocsátotta ki körrendeletét, melyben valamennyi hatóságot utasította,
hogy a cigány bandák kóborlását megakadályozzák. Cigányaink azért ma
is szerte táboroznak az ország térségein.
Akik szerint a vér, a faj dönt az ember jövője fölött, a cigányokban, állí-
tásaik legszembeszökőbb bizonyítékát láthatják. Mert ha van nép, melyre
ráillik a régi mondás: naturam expellas furca, tamen usque recurret – úgy
bizonyára a cigány az.
Ezért van oly gyér reményünk arra, hogy a cigányra rá lehetne tukmálni
az evangéliumot. Eleget próbálták már eddigelé is, s mindannyiszor ered-
ménytelenül.
Angliában a missió bizottsága, már a 20-as évek kezdetén munkálkodott
e nép megszelídítése érdekében. Ott már akkor észrevették, hogy míg térí-
tőiket szerte széljel küldözték, a köztök lakó pogányról egészen elfelejtkez-
tek. Éppen ezért, a cigányok képzésére iskolákat szándékoztak fölállítani,
s a kitanultakat, főkép Ázsiában, a térítés körül használni.121 Hogy aztán

121
Tudományos gyűjtemény. Pest, 1822. II. 125.

183
ez az ügy, a közmondásos angol szívósság dacára is mai napiglan elaludt:
újabb bizonyság a cigányok féket nem tűrő jellemére. De még inkább az
Zellernek,122 beuggeni szeretetházában tett tapasztalata.
Zellernek sikerült mindenféle népfaj elhagyatott árva gyermekeiből
jóravaló cselédeket nevelni, kivéve a cigányt, melynek tagjai, amint fölcsepe-
redtek, mohón követték forrongó vérök ösztönét, s mihelyt szerét ejthették,
végképp elmerültek a csalás, lopás, tobzódás fertőjében.
A Hám János123 szatmári püspök által 1857-ben a cigányok számára
építtetett, s a Ferencrendi szerzetesek gondjaira bízott szatmári cigány-is-
kola,124 valamint a Farkas Ferdinánd plébános által Érsekujvárott alapított
hasonnemű intézet125 szintén alig tudott valamicskét lendíteni a cigányok
művelődésén.
Itt-ott, pl. Szatmárban, Beregben s Erdély némely vidékein, sikerült ugyan
a cigányokat, – mint néhol a futó homokot – megfogni; de e letelepültek
is, minden egyéb tekintetben, szakasztott másai barangoló véreiknek. En-
nélfogva, még azon esetben is, ha ezen civilizáltabbak megtérítéséről volna
szó: tekintetbe kellene vennünk, minő bajos velök érintkezni. Minő kínnal
lehet tőlük helyes feleletet kicsikarni!
Otrokócsi Fóris Ferenc beszéli,126 hogy a miatyánkot nem volt képes
velük cigányul elmondatni. Ha egyetlen-egy szót kérdezünk tőlük: egy kis
szótárt hadarnak el előttünk, melyből nem lehet kiokosodni.127
A nyelvi nehézségekhez járul még, hogy bajos hozzájok férkőzni. Tár-
sadalmi szervezetüket lehetetlen apróra megismerni.

122
Christian Heinrich Zeller (1779–1860): német pedagógus, a belmisszió egyik úttörője.
[L. A.]
123
Hám János (1781–1857): szatmári püspök, kinevezett esztergomi érsek. A hitelesnek
tűnő források szerint valójában nem alapított cigányiskolát, csupán tervei között
szerepelt egy, a szatmárnémeti külterületén élő, téglagyári dolgozók gyermekeinek
szánt, ferences szerzetesek által fenntartott iskola létrehozása (Bura–Ilyés 2007, 49).
[L. A.]
124
Sarkadi Nagy M. és Bartók G.: Szatmár-Németi történetei. Szatmárt, 1860. 40 l.
125
Vasárnapi Újság. 1858. 2. sz.
126
Origines Hungaricae. Franek., 1693. P. I. p. 171. „etsi mihi ignota est illorum lingua;
non enim quilibet facile eam ab illis potest discere, cum experimento mihi constet, in
iuventute, nunquam me ab ipsis extorqueve potuisse, nt vecte et ordine, Pater Noster
Ciganice recitarent, sed recitant vel lingua Hungarica, vel eius nationis in cuius sunt
medio.”
127
Anzeigen aus sämmtl. k. k. Erbländern. 1776. S. 87.

184
 Mihelyt idegen megy közéjük, chamäleon-szerűleg változik el valameny-
nyi, nem engedve, hogy az csak egy pillantást is vethessen valódi életmódjuk-
ra. Tüstént körül-veszik a „palljo”-t, s a purdé-raj pénzért kunyorál. Néhány
éve kijárogattam a Rákosra, hogy cigányoktól gyűjtsek népdalokat. De csak
kizsaroltak, s az eredmény egy jó csomó értelmetlen, idétlen nóta volt.
Az elmondottak után, valóban azt kell hinnünk, hogy a cigánynép val-
lása a némaság, az elzárkózás minden idegen elem befolyásától. Hogy az
őt környező népekhez semmiben sem hasonlítva, örökre idegen, s örökre
talány maradjon azon nemzetek közt, melyek földjeiken megtűrik.
Miután fölmutattuk a cigányokat a magok egész nyomorában: ideje,
hogy bevégezzük cikkünket. Még csak egy kérdés ötlik fel előttünk, melyet
megfejteni kívánunk; az a kérdés, hogy csakugyan hiába létezik-e a cigány,
s nem rejtene magában létezése, egyetlen tanulságot sem, mellyel hasznára
válnék a társadalomnak?
Mi csak egyetlenegy vonást vagyunk képesek fölfedezni a cigányban,
mellyel valóban nagy missiót tölt be.
Intő cégére annak, hogy minő nyomorulttá aljasul a nép, melynek se
hite, se hazája. A zsidó is hazavesztetten züllött szét, de ezredéveken át a
meghunyászkodás színe alatt, bátran megőrizte elátkozott hitét, vallását,
s ez által összetartva, bár hosszas szenvedés után, de végre is kiküzdötte,
hogy ma, fél Európában, irányadó szerepet játszik.
A cigányt nem köti össze a hit ereje: szétbomlott kéveként tengődik a
faluvégen, mint a magvaszakadt páriák utolsó epigonja.

58
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1877. szeptember 16.

Czigány szótár. Selmeczbányáról e napokban Sághi Balogh Berta megküldte

József főherczegnek a férje Sághi Balogh János (Bihari utolsó tanítványa) által
ő fenségének ajánlott czigány szótárt. Tudvalevőleg a főherczeg tüzetesen
foglalkozik e nyelvvel. A szótár 160 lapból áll; Balogh János eddig első, aki
megkísérlé a czigány-irodalmat. Már 1850-ben Scitovszky János128 bíbornok
prímásnak több ájtatos imát magyarból czigány nyelvre fordítva ajánlott,
amiért az öreg S. Balogh nagy elismerésben részesült és ajándékot nyert a

128
Scitovszky János (1785–1866): bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek. [L. A.]

185
prímástól. Sághi Balogh János özvegye Selmeczen él gyermekei körében,
kiknek száma 17-et tesz ki.

59
FŐVÁROSI L APOK, 1877. október 9.

Cigány temetés volt pénteken délután. Egy fiatal tizennyolc éves cigányleányt
kísértek sírba, s a közönség a különös menetet, amint átvonult az ország- s
a kerepesi úton, sokat nézte. Legelől lépdelt az öreg bőgős, bús képpel,
egy ezüstös kék zászlót hordozva; utána párosával négy icipici ötesztendős
leányka, fehér ruhában, kondor fekete fürteiken koszorúval s a kezükben
virág. Majd jöttek, nagy csoportban, a kék-mennyezetű halottas szekér előtt
a férfiak, vagy ötvenen, a koporsót pedig követték a sötétarcú, nagyszemű
cigányasszonyok, kiknek ruhájába ríva kapaszkodott a sok toprongyos rajkó.
A halottas menetben voltak mindössze vagy százötvenen; csupa cigány, egy
fehérarcú sem. A temetésnek, úgy látszik, nem volt egyházi jellege.

60
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1879. március 9.
K. T. K.:129 Az angol czigányokról.

Lapunk már több ízben méltatta figyelmére e sajátságos népfajt. Olvastunk

magyar, spanyol, oláh czigányokról, elkísértük őket csaknem bölcsőjükig, de
itt köd nehézkedett utunkon, eredeti bölcsőjüket még eddig biztosan a tudós
világ nem bírta kikutatni. Ők magok pedig, mint az egyiptomi Fáráó népének
utódai, föl-föltűnnek széles e világon mindenütt. Ahol sátrukat el nem fújja
a szél: otthon találják magokat. Nekik több hazát adott végzetök. De azt
már csakugyan nem hittük volna ám, hogy a ködös Albiont is megszeresse
e kósza nép s az angolnak is legyen bennszülött czigány-telepe. Borrow
György, eddig kevéssé ismert nyelvbúvár, mostanában azzal a hírrel lepett
meg mindenkit, hogy kiadta az angol czigányok nyelvtanát Lalo-lal 130 czím
alatt, s ebből megtudta a világ, hogy magában Londonban is nagy számmal
129
Könyves Tóth Kálmán (1837–1924): író, református lelkész. [L. A.]
130
Elírás. George Henry Borrow 1874-es, Romano Lavo-lil: word book of the Romany;
or, English Gypsy language című könyvéről van szó. [L. A.]

186
tartózkodik vagyis inkább lakik nemzedékek hosszú sora óta czigány nép.
A szerző elhallgatja azt, hogy hol ütik föl sátraikat, csak arra utal, miszerint a
főváros közvetlen szomszédságában a legszebb nyári lakokhoz közel tanyáz-
nak. Borrow előadását csak vázlatosan követhetve, nevezetesebb részleteit
soroljuk elő.
A délnyugoti czigánysereg a Themzéhöz mintegy negyedórányira tanyá-
zik, két holdnyi szabad területen. Ez a telep nyáron és őszszel csaknem
elhagyottan áll; ekkor vándorolnak a czigányok a lóversenyekre, vásárokra,
kikötőkbe, hol némi pénzecskére lehet kilátásuk. Kártyát vetnek, csikót cse-
rélnek s enyvvel kenik be a kezöket, éppen úgy, mint nálunk szokásuk. Tél
közeledtével a barna sereg visszatér a telepre, s kész a sátor egypár óra alatt.
A férfiak nyársakat, szegeket kovácsolnak, üstöket, vasedényeket foltoznak.
A szépnem a fővárosban kóborol, rászedve a hiszékeny szolgálókat s néha
még az úrnőket is; néha aztán megesik hébe-hóba az is, hogy a rendőrség
körmei közé kerülnek holmi csekélyebb lopásokért. Majdnem úgy érzik
magokat ott, mint nálunk; a rajkók a járó-kelőket gyötrik.
Sátraik hosszúkásak s nagyon egyszerűek. A kiemelkedő rúdhoz a pony-
vát kötelekkel erősítik oda s fa-czölöpökkel szegezik a földhöz. Hogy a
sátorba az esővíz be ne folyjon, azt egy jókora gáttal veszik körül, s itt aztán
naphoszszant heverésznek, keresztbe vetve lábaikat, mert széknek híre-ham-
va sincs; száraz ételöket földre terített pokróczról eszegetik föl. Fa-kanaluk,
bicskájuk bőségesen van, de villát nem igen használnak. Egyetmások, innepi
ruhájuk, lepedőjük holmi ütött-kopott ládába van elzárva.
A keri-vardo vagyis vándorszekér négykerekű rozzant jármű, mely elé
egy sovány gebét vagy két szamarat fognak. E fedett szekér hátulján szintén
van fekhely a betegek vagy kis purdék részére. Az egészet függöny zárja el,
melyre két kis ablak van erősítve, hogy azon a napsugár be-bekandikálhasson.
A kijárat mellett vaskályha is szokott lenni, melynek csöve a kocsi fedelén
jóval túlemelkedik. A kocsi belsejében iszonyatos rondaság uralkodik.
Az angol czigányok napjában kétszer étkeznek. Reggel thea, vaj és sajt
járja; ozsonnára, ha szerit ejthetik, valami harapnivalót szoktak beszerezni,
sokszor azonban beérik vajas kenyérrel is; s midőn már theára sincs pénzök,
a szelíd csalán leveleit főzik meg thea képében.
Ott is mint nálunk, vajdaságra osztvák föl és saját elnevezésök szerint
Purrunok, Chumomescruk és Vardomescruk. A férfiak csinos testalkatúak,
termetök magasas, arczszínök barna, szemök sötétesen ragyogó, ruhájok
annál kevésbé ragyog a tisztaságtól. A nők vad tekintetűek s ez sokat árt

187
különben természeti szépségüknek, szemökben a ravaszság csalhatlan ki-
fejezése lappang.
Borrow úr meglátogatta őket s a többek között beszédbe elegyedett egy
éltes nővel, ki egy-maga lakott külön sátorban. Nyelvökön beszélvén vele,
megtudta, hogy ez agg nő Cooper Jakab neje volt. Ez a Jakab pedig a maga
idejében nevezetes öklöző hírében állott. Egyszer fölkerekedett, ott hagyta
hű nejét s egy ifjabb duennával kivándorolt Ausztráliába s az aranyásókkal
éreztette ökle hatalmas csapásait. A telep másik kiváló különössége szintén
egy magánosan élő nő volt; körülbelől harminczhét éves lehetett, tojásdad
barna arcza, görög vágású orra, sötét fekete szeme mindenkit meglepett
volna, oly szép volt s e szépséget mégis félelmessé tette csaknem megbű-
völő, ravasz tekintet. Nevét nem mondta meg, de nem is tudta senki sem,
még arról sem szólt, ha vajon férjes vagy özvegynő-e? Czigánytársai azt
állíták, hogy idegen czigánynő, de Borrow fölismerni vélte kiejtéséről,
hogy Angliában született. A lóversenyekről, vásárokról sohasem hiányzott
s most a szemtelenségig vakmerő, majd a szemtelenségig meghunyászkodó
magaviseletet tanúsított. A pórnép éppen úgy fölkereste a jósnőt, mint a
tekintélyes grófnő. Borrow hosszasabban akart vele beszédbe ereszkedni,
de a rejtélyes czigányasszony ott hagyta a faképnél.
E czigány telepen aztán szívesen láttatnak London gézengúzai is. Bát-
ran meghúzhatják magokat köztök, mert lakbért nem kell fizetniök; van
köztök már oly család, melyet az eredeti czigánytól alig lehet megkülön-
böztetni, mert még azt az angol s czigány zagyva nyelvet is elsajátították.
Ezek még erkölcstelenebbek s rondábbak a czigánynál. A főrangú czigány
e csőcseléknépet le is nézi, megvetőleg khorodisz-nak nevezvén azt el, mi
„istenteremtette nyomorult” jelentéssel vág egybe. Borrow úr említése szerint az
angol czigányok beszédében a szanszkrit s héber nyelv több szavára könnyen
rá lehet ösmerni. A czigányokkal közös területen laknak az eszkábáló írek
is; úgy élnek egymás közt mint a kutya és macska, örökösen czivakodnak.
S hogy ez ír eszkábálók milyenek lehetnek, fogalmat nyújthat erről már az
is, miszerint elnevezték őket „hinditi-mengré”-nek („szurtos-csőcselék”).
A férfiak eszkábálnak, a nők a falusi s városi cselédeknek rézgyűrűket
árulgatnak szín-arany helyett.
A másik czigány telep északnyugaton fekszik, egy kissé távolabb a Tem-
zétől s magától Londontól is. Itt a cserépvető czigányok tanyáznak, kik már
virágcserepéket, fazekakat gyártanak. Barna férfiak, korán elvénült nők,
beesett arczu gyerkőczök járnak-kelnek az agyagból összeütött kunyhók

188
között. Körültök a talaj föl van ásva s csak annyi helyet hagytak ki, hogy
egy pár kocsi kitérhessen egymásnak. Ezt a helyet a czigányok találóan
„Koromengreskoe” névre keresztelték: vályogvetők birodalma. Sátrak, ko-
csik, kunyhók összevissza hevernek itt. Itt laknak aztán a lócsiszárok is,
kik ugyancsak értik a magok mesterségét. Úgy látszik, hogy e nép a föld
minden táján megőrzi hagyományos jelleg vonásait. Az angol czigányok a
nagyobb városoknak s kerületeknek magok adnak nevet s egymás közt a
világért sem említnék másképpen.
Hampshire szerintök = disznócsorda kerület; Sassex = birkanyáj; Yorkshire
= pudingevők kerülete; Írhon = piszkosok hazája; Horncastle = lókupeczek
korcsmája, és így tovább, rajtok kívül más meg nem értené.
Az angol Negyedéves Szemle (Quarterly Review) múlt évi egyik füzeté-
ben szerzőnk sokat beszél az angol czigányok megszelídítésének eszközölhe-
téséről, ehhez azonban ő sem fűz valami vérmes reményt. Azt hiszi, a mai
tudósok nagyobb részének nézetét fogadva el, hogy az Indiában még most
is szereplő jat törzs ágai a vándorczigányok, kik éppen úgy, mint a jatok,
egyetlen vallásfelkezethöz sem tartoznak, sőt átalában alig is van vallásos
fogalmuk. A jat legalább sem Bráhmát, sem Mahomedet nem tiszteli, mint
a czigányok; ők is szeretnek jövendőt mondogatni, csalni s főszenvedélyök
a kupeczkedés. India mozlim hódítói annyira üldözték a jatokat, hogy több
csapat éppen az ezredik év táján onnan nyugot felé vándorolt ki. Keresztül
kóborolták Beludzsisztánt, Persián át Kis-Ázsiába mentek s a következő
századokban átszivárogtak Európába is. Az angolok már egy időben azt
hitték, hogy e népfaj onnan kiveszett. Pedig dehogy! A honnan a vasút, a
mezei rendőrség elűzte, szépen elment s mindig másutt-másutt ütötte föl
sátorát. Eredeti ősnyelvüket angol keverékkel rontották meg s most úgy
beszélnek, hogy magyar czigánytestvéreik nem ösmerhetnének rájok. Hogy
Angliában hány czigány lakhatik, azt még eddig nem sikerült kiszámítani.
Talán nálunk sem akad még oly ügyes statisztikus, ki létszámukról biztos
adattal szolgálhatna.

189
 61
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1879. augusztus 3.

Papszentelés. Vácon a múlt vasárnap tartotta első miséjét Pozsár Endre.131

Az egyházi ünnepély nagy feltűnést idézett elő, mert a fiatal pap egy váci
cigánycsaládból való. Nagy közönség töltötte be a templomot, s ott voltak
a szülők is. Mise után Virter132 kanonoknál ebéd volt, aki áldomásában ki-
emelte az egyház ama személyválogatást nem ismerő anyai szeretetét, mellyel
kivétel nélkül mindenkit keblére ölel. Érdekes részlete volt az ebédnek az új
pap rokonai, kik a híres Rácz Pali133 vezetése alatt játszottak. Rácz maga is
hivatalos volt az asztalhoz, és egész lelkesedéssel játszott.

62
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1882. március 18.

Szerkesztői izenetek. (… ) Egy népfajról. Tudtunkra a népiskolázási törvény

kötelezettsége alól a czigányok nincsenek kivéve. Ha mégis sokan iskolá-
zatlanul nőnek fel, ez nem czigányságuk, de kóbor életük következménye.

131
Pozsár Endre (1856–1930): váci zenészcigány családból származó katolikus pap,
szentszéki tanácsos. Papi pályája első, közel két évtizedében számos településen meg-
fordult (Bag, Romhány, Kunszentmiklós, Újkécske, Csépa, Csongrád, Kiskunmajsa,
Dorozsma, Tura, Hatvan, Kálló, Kiskunfélegyháza, Cegléd, Hódmezővásárhely).
1897-ben adminisztrátorként került Szentlőrinckátára, majd 1901-től 1928-as nyug-
díjba vonulásáig e település plébánosaként szolgált. [L. A.]
132
Virter Lajos (1818–1910): katolikus pap; egyházi pályája csúcsán választott püspök.
1865-től váci kanonok, szentkúti prépost és Vác-felsővárosi plébános volt. [L. A.]
133
Rácz Pál (1815–1885): cigányprímás, nótaszerző. [L. A.]

190
 63
Részlet Édes Vince134 gyászbeszédeiből (1884 előtt135)

In Édes Vince (1905): Koporsó feletti imák rövid síri szókkal:

Temetési alkalmakra. Sárospatak, Radil Károly, 119–120.

Cigánynő felett.136
Sorsunk intéző Ura, kegyelmes Atyánk, Istenünk! Mint a lég vándorszárnya-
sának fészke házunk eresztékei között, áll e kicsi kunyhó gyepes útfélen; lakói
s egy árva gyermek, a nő és anya hamvai felett hullatnak keserű könnyeket;
siratják a szegénység kenyerének hű osztályosát, siratják az árva gyermeket.
Ah, mert az árva bíborban születve is árva; hát hogyne volna az, kinek
minden öröksége csak a szánó részvét s a jézusi szeretet! Íme, jó Atyánk, a
kisded hajlék szűken mért örömei megfogyatkozának, pedig a sovány kenyér
is ízesebb, ha van kivel megosztani! Hiszen az ember rongyok között, kicsi
kunyhóban is ember s a te képedmása és lélekben rokon veled! A szeretet,
mely előtt nincs mélység és magasság, nincs válaszfal a gazdag bársonya és
a szegénység avult foszlánya között, – jóltevő melegével behatott e kisded
hajlékba is, szívet-szívvel egyesítse itt. Most e két szív ketté vált a halálban
s a szerelem kedves záloga árva lett, az öröm jajjá változott.
Óh Atyánk! Gondviselésed előtt nincs nagy és kicsiny s nincs feledve a
legkisebb féreg is. Te eledelt adsz az ég madarainak s a mezők liliomait
is ékesen felruházod. Fordulj kegyelmednek ajándékaival e kisded hajlék
felé, – tápláld az éhezőket, ruházd meg a ruhátlant! A keserűség csordultig
telt poharát vedd el kezeikből! Éreztesd velök, hogy atyai jóságod részesei
ők is, hogy megismerjék hatalmadat s imádjanak tégedet lélekben és igaz-
ságban! – Ámen.
134
Édes Vince (1833–1900): református lelkész, tanácsbíró; 1848–1849-ben tüzérti-
zedesként harcolt. Poroszlón volt segédlelkész, majd 1869-től haláláig Tiszatarján
település lelkipásztoraként szolgált. Édesapja Édes Albert (1805–1887) református
lelkész, illetve esperes volt; nagyapja – a szintén református lelkész – Édes Gergely
(1763–1847) költőként is ismert. [L. A.]
135
A furcsa időpont-meghatározásnak az a magyarázata, hogy Édes Vince temetési
beszédeinek első kiadása – mely az egykorú egyházi sajtó szerint már tartalmazta az
itt közölt gyászbeszédet – 1884-ben jelent meg. E kiadásból azonban fennmaradt és
elérhető példányt nem találtam. [L. A.]
136
A közölt szöveg ismeretlen nevű, tiszatarjáni cigány asszony valóban elhangzott
gyászbeszéde, vélhetően még az 1870-es évekből. [L. A.]

191
Sírnál.
Elhervad a mezőnek virága, mihelyt az Úrnak szele fuval reá. Szabad föld-
nek mezei virága voltál te is, de íme, sírba hervadál! Most a testet emésztő
fájdalom nyilai nem sebzenek; elhalt a jajszó ajkadon. Ah, a sírnál véget ér
minden, mi emberi! Ez a hely új élet ajtaja, melyen át, ki belép, más világra
nyit magának utat s tőle elmarad minden, ami földi volt. Ez új hon határinál
tőled most búcsút veszünk, hova mi is elmegyünk! Az örökkévalóság boldog
hazája legyen neked jobb otthonod! Míg viszontláthatnánk! – Isten veled!

64
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1884. február 24.

Boltizár Ágost,137 plébános, ki egy hagymázban sinylő czigányt látván el

halotti szentségekkel, maga is e betegség áldozata lett, Gajáson.138

65
139
A Győrffy Endre által közölt cigány nyelvű Miatyánk (1885)
In Győrffy Endre (1885): Magyar és czigány szótár: Czigányul mondva
vakeriben. Paks, Rosenbaum Ignácz, 9.

Dadeszke Csháveszke Amare

Dévleszkero Szento Anáveha
Ammen.
Amaro dad Dévle koszinyal ando Nebo,
Te Szomnake nek óvel tro Ánav.
Nek ável uz Amende tro théme.
Te afka nek óvel szal tu kámesz.
Szal ando Nebo hi

137
Boltizsár Ágoston, olykor Boltizár (1832–1884): római katolikus pap, plébános,
alesperes. Ismert szolgálati helyei: Pozsony, Zohor és Gajar. Fontos publikáci-
ója az 1863-as A keresztes lovagok regestái hazánkban az Árpádkorszak alatt című
regesztaközlés. [L. A.]
138
Elírás. Az egykori Pozsony vármegye Malackai járásában levő Gajar településről van
szó. [L. A.]
139
Győrff y Endre (?–?): paksi takácsmester, dilettáns szótáríró. [L. A.]

192
 Afka te nek óvel adaj upro phuv.
De amenge Amaro máro.
Szako Dive
Pale prosztin amenge tro rusav
Szal amen prosztinen Odo nenge
Ko amen rusagyan
Te ma ledzse amen ando vodivo
Te ma muk uz amende ergyavo vógyi
Ammen

66
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1886. március 17.

Szíves kérelem a nagyérdemű tanító urakhoz. A hazai czigányok népköltési

termékeinek minél teljesebb gyűjteményét szándékozván kiadni, tisztelettel
bátorkodom a tek. tanító urakhoz azzal az alázatos kéréssel fordulni, mél-
tóztassanak (alkalomadtán) a vidékökön tartózkodó (kiváltképpen a sátoros
vándor-) czigányoktól czigánydalokat, verses elbeszéléseket, népmeséket,
találós meséket stb. czigány nyelven olyképpen gyűjteni, hogy a szöveget
velök (ugyanazt több egyénnel is) elmondatják és a magok (t. i. a gyűjtők)
nyelvének orthographiája, szerint szóról-szóra, betűről-betűre leírják. Nagyon
kívánatos volna még, ha feljegyeznék (bármely nyelven) a czigány szövegnek
szószerinti fordítását, a vers- és mesemondó nevét, korát, foglalkozását, tar-
tózkodási helyét stb.; továbbá – ami rendkívüli fontosságú, s amire a nagyon
tisztelt tanító urak, mint zeneértő emberek kiváló módon képesek – a czigány
szövegű dalok dallamát, ezenkívül pedig esetleg a czigányokra (szokások,
nyelv stb.) vonatkozó saját különös megjegyzéseiket. Szíves gyűjtésöket
méltóztassanak nekem az alábbi czímen elküldeni. – A netaláni költségeket
köszönettel fogom megtéríteni és nagybecsű közreműködésökről a maga
helyén szíves hálával fogok megemlékezni. – Hazafias üdvözlettel viszont-
szolgálatra kész őszinte tisztelőjük dr. Wlislocky Henrik140 (Budapest, IV.,
egyetemi könyvtár épülete).
140
Wlislocki Henrik (1856–1907): német és magyar nyelven publikáló, rendkívül el-
lentmondásos megítélésű erdélyi szász néprajzkutató és fi lológus. Gimnáziumi tanul-
mányait Brassóban, a Honterus Gimnáziumban végezte, majd 1875-től a kolozsvári
egyetem hallgatója lett, ahol főként Meltzl Hugó (1846–1908) és Brassai Sámuel

193
 67
Részletek József főherceg CZIGÁNY NYELVTAN című művéből141
(1888)

In József főherceg (1888): Czigány nyelvtan: Románo csibákero sziklaribe,

Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 173–174.

A keresztvetés142 és a miatyánk különböző tájszólásokban

Ipolysági Balogh Jancsi hontmegyei magyar czigányzenész szerint:

Ole dadeszke Ioleszkere rakleszke tole Csácse vogyeszke ando. Amen.
Amaro dad del ko szinyal ande trothen asárdo tovel tro then szo odoj
auka tovel te upradi phuv taj da maro szako divikno maro tatadive prosztin
amare grihi dik taman prosztinasz amare grihi kerdengi toj malamen andole
mirebnaszkero daravibe toj muk amen ole ergyavendar. Amen.

Nagyidai Sztojka Ferenc pestmegyei oláh kolompárczigány szerint:

Lé Dádéhkë, Sávéhkë, tháj szunto gyi Dévléhkë ánávészté. Amen.
Ámáro dád Dévlá, kon szán ando cséri szunto téál tyo ánáv, té ávél tyo lume,
téál tyo vójá, szarandó cséri, káde vi káthépé phuv, ámáro szákoszogyáno
mánro, de ámen ágyész, tháj értiszár amáro bézéchá, szár viámé, érti szárász,
ámáro duzsmánéngë thaj ná ligër ámén ándé nászulimászté thaj szloboziszár
kátháronászul. Ámen.

(1800–1897) voltak rá nagy hatással. Cigány tárgyú kutatásainak eredményeit 1880-tól

kezdte publikálni, elsősorban németül, de olykor magyarul is. Saját állításai nyomán
úgy tartják, hogy életének közel tizenöt esztendejét – főként erdélyi és olykor délvidéki
– vándorcigányok társaságában, nagyrészt mesék, népi szövegek és néphagyományok
gyűjtésének szentelve töltötte. Az életrajzainak legtöbbjében az olvasható, hogy
Wlislocki 1897-től elborult elmével, nagy szegénységben élt Betlenszentmiklóson,
ahol felesége – a néprajzkutatóként ismert – Dörfler Fanni tanítónőként dolgozott.
Ennek azonban némiképp ellentmondani látszik, hogy hitelesnek tekinthető német
források szerint 1896 és 1898 között ő írta Hans Ferdinand Helmolt (1865–1929)
világtörténetének magyar vonatkozású részét, illetve hogy 1900-ban aktív tagja volt
a Magyar Néprajzi Társaságnak. [L. A.]
141
A szövegeket betűhíven, az 1888-as könyvben megjelentekkel azonos formában
közöljük. Annak ellenére is, hogy kínos kérdéseket vethetnek fel a főherceg cigány
nyelvtudásával és nyelvészeti felkészültségével kapcsolatban. [L. A.]
142
Az „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” mondat csak az első két szövegváltozat
elején olvasható. [L. A.]

194
A Ješina József143 közölte cseh tájszólás szerint:
Dade amáro, havo szal dro cserosz, acs szvuntyilo nav tro, jav them tro, acs
kamaben tro hár dro cserosz auka pre phuv,máro amáro diveszúno de amenge
adadivesz, the ford amenge amáre dosa, hár the amen fordasz amáre dosakér-
denge, the malidzs amen dro zumiben, uva zbavin amen mizsechesztar. Amen.

Magyar czigány dunántúli tájszólás szerint:

Amaro dade ko szinyal andre cserészke szunto ovel tro anav, te avela tro them,
tro kamipe ovel szar andre csereszke avoka upr i phuv, szakodíveszeszkero
maro de ámenge adadive. Prosztin amáre greche szar amén prosztinasz
amáre grechengerende. Maliger amén andr e dusnipeszke thaj mukh amén
ergyavendar. Amen.

Német czigány tájszólás szerint:

Dade amaro szavo hal an o polopen acs svendo tiro lav, avela tiro tem, tiro
kamapen vela har an o polopen jake nina apro phuv, amaro diveszészkero
máro de mange kova divesz, proser amare grechesz har me proservaha
amare grechéngerende, ma ligger man an o szumepen anva mukh man
midzsacheszder. Amen.

Török czigány fordításom szerint, mely Orsován török czigány tánczosnők

segítségével készült:
Amaró dadé kon andré lacsá upralutná diszáke144 iszán, mistó145 uvél tinró
nav, avéla tinró tem, tinró kamipé uvél szar andré lacsá upralutná diszáke
avaká opré i phuv, amaró manró diveszészkoro de améngke avdivész. Biszter146
amaré bezéhá szar amén biszterásza avoklészte kalé amén bezéhá kerén. Ma
an amén andró górko147 ta muk amén armanésztar.148

143
Josef Ješina (1824–1889): cseh katolikus pap, fi lológus. Az 1880-as években több
cigánytárgyú munkát jelentetett meg. [L. A.]
144
Jó legfelsőbb országba, ég helyett (diz a magyar és cseh-morva czigányoknál úri lakot,
kastély jelent).
145
Jó, szent helyett.
146
Felejts el, bocsáss meg helyett.
147
Rossz, gonosz, kisértet helyett.
148
Átoktól, bünhödéstől, gonosz helyett.

195
 68
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1888. június 9.

Szerkesztői izenetek. (…) H. N. S. tanító úrnak. Az köztudomású, hogy

a czigánynak az ipar némely ágára különös hajlama van, amelyet képességgé
lehet fejleszteni. A társadalom nálunk még keveset tett a czigányok érde-
kében, az állam igen gyakran tett őket érdeklő intézkedéseket, intentióinak
azonban a közigazgatás csak csekély mértékben felelhetett meg. Megyei
czigánygyermek-telepek és czigány-ipariskolák aligha czélhoz vezetnének.
A dolog e része különben nem tartozik a közoktatásügyre.

69
Részletek Nagyidai Sztojka Ferenc149 fordításkísérleteiből150

In Nagy-idai Sztojka Ferenc (1890): Ő császári és magyar királyi fensége

József Főherczeg magyar és czigány nyelv gyök-szótára: Románé álává,
Paks, Rosenbaum Miksa, 153–165.

Trusuléhkësuvipé.
Lé Dádéhkë, Sávéhkë, tháj szunto gyi-Dévléhkë ánávészté. Ámen.

Lé ráhkorugyipé.
Ámárodád Dévlá, konszán ándocséri szuntoteál tyo ánáv, téávél tyo lume, téál
tyo vójá, szárándo cséri, káde vi káthépé-phuv, ámáro szákogyészánománro,
dé ámen ágyész, tháj értiszár ámáro bézéchá, szár viámé, érti szárász ámáro
duzsmánéngë, tháj ná ligërámén ándé nászulimászté, tháj szloboziszár
kátháronászul. Ámen.

149
Sztojka Ferenc, nagyidai (1855–1929): József főherceg által felfedezett és hosszú időn
át támogatott oláhcigány pszeudoértelmiségi. Minősíthetetlenül gyenge versek és
egyéb művek, valamint egy hasznavehetetlen cigány szótár írója. [L. A.]
150
Bár Sztojka Ferenc kétségtelenül oláhcigány anyanyelvű ember volt, a könyvében közölt
cigány szövegek félreértésektől, félrefordításoktól, félreértelmezésektől hemzsegnek,
illetve az is valószínűsíthető, hogy a nyomdai munkálatok során is telítődtek további
hibákkal, elírásokkal. [L. A.]

196
Keresztvetés.
Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, Ámen.

Az Úr imádsága.
Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyekben, megszenteltessék a te neved, jöjjön
el a te országod, légyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképen
itt a földön is, a mi kenyerünket add meg nékünk ma és bocsásd meg a mi
vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek, és ne vigy
minket a kisértetbe, de szabadits meg a gonosztól, Amen.

Angyeláji drágosztipé.
Drágoáv Márijá, szuntoná szászántu, rájszituszá tháj blágo szántu máskále
mánusnye, tháj blágotyé rákhágyipé sávo o Dél, ámáro mánusnyi szunto
Márije, Dévléhkë szunto déj, rugyiszár lé Dévlész ándá áméndé ándábézéch
ászléndé ákáná tháj pé mérimáhko császo. Ámen.

Az angyalj üdvözlet.
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes, áldott vagy te az asszonyok között,
ég áldott a te méhednek gyümölcse Jézus, asszonyunk szűz Mária, Istennek
szent anyja, imádj Istent érettünk bűnösökért most és halálunk óráján, Amen.

Lé ápostoláno gyéhkë phénipé.

Pátyávándojék Dél, ándoszákozsánglodád, lé cséréhkë tháj phuvekë
këritórrészté, tháj ándo szunto rájá Dél, ándéléhkë jék sávo, ándé ámáro,
Ráj kon hutyilávágyász, tháj kátháro szuntogyi árákhágyi lyász, lá szuntoná
Márijátár dukhászá télá Ponczius Pilátusi czépéniszárávágyász, télé Urájlo
pélpoklure potritoná gyész, ándámulyipé opré zsángágyilo gëlo ándo cséri
besël kájo száko zsánglo Dádáno Dévléhkëpé csecsirig, tháj othár ávlá tár
krisziésol pélzsivindé, tháj pélmúlé, pátyáv ándé szuntogyi, jék felo déjályi
szunto khángëri, lé szunténgi tomná ámáro bézëhéngë értipé, ámáro trupoko
opré zsángágyipész thájopuné trejipé. Ámen.

Az apostoli hitvallás.
Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek terem-
tőjében és a Jézus Krisztusban, ő egy fiában, mi Urunkban, ki fogantaték
szentlélektől, születék szüz Máriától, kinzaték Ponczius Pilátus alatt,
megfeszitteték, meghala és eltemetteték. Szálla alá poklokra, harmadnapra

197
halottaiból föltámada, fölméne a mennyégbe, ül a mindenható Atya Istennek
jobbja felől, és onnét lészen eljövendő itélni eleveneket és holtakat, hiszek
Szentlélekben egy közönséges keresztény anyaszentegyházat, szenteknek
egyességét bűneinknek bocsánatját, testnek föltámadását és az örök életet.
Amen.

Lé Dévléhkëdés vládipé.
1. Mészimtyo rájá Dél, sztréjino dél ánglámá ténáávéntut, kërdo moszurá
nákër tukë, hogykodolész térugyisz.
2. Lé dévléhkë ánávész jive ténálész.
3. Ándégogyitéávéltukë szirbotáre télikrész.
4. Tyédádész thájtyádá pátyiviszár, hogy lungonétrejéhkë tésáj ávész péphuv.
5. Námudár.
6. Bézëchánákër zsuvlyenczá.
7. Csordánész nábontuszár.
8. Hochámnyi áláv ná phénpétyo lásománus.
9. Tyélásománusákománusye pébézëh ná mánglá.
10. Csiléhkëkhër, csiléhkëmálye, csiléhká szlugá séjész, csiléhkë guruvén,
csi mágárész, csikháncsi felobárvályipé. Ámen.

Isten tizparancsolatja.
1-sö Én vagyok a te urad Istened, idegen isteneid ne legyenek én elöttem,
faragott képet ne csinálj magadnak, hogy azt imádjad.
2-ik Istennek nevét hiába ne vegyed.
3-ik Megemlékezzél róla, hogy ünnepeket szentelj.
4-ik Atyádat és anyádat tiszteljed, becsüljed, hogy hosszú életű lehess a
földön.
5-ik Ne ölj.
6-ik Ne paráználkodjál.
7-ik Ne orozz.
8-ik Hamis tanú bizonyságot ne szólj a te felebarátod ellen.
9-ik Felebarátod feleségét bűnre ne kívánjad.
10-ik Se házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgáló leányát, se ökrét, se
szamarát, se egyébb nemű jószágát. Amen.

Szákonéngë gyónási.
Ávriphénáv lé szákozsánglo Dádáno Dévléhkë binászulimáhko szunto

198
Márijákë, szunto Mihályé árkángyáléhkë, bolimáhkë szunto Jánoséhkë,
szunto Péczó, tháj szunto Pálkó ápostoléngë, tháj Dévléhkë száko szunto
zsénéngë, kémë oprál bézëch ájlyom álávászá gïndoszá, tháj kërimászá, munro
bézëch, munro bézëch, munro prebáro bézéch; mángávándákode lé száko
vremengë binászulimáhkë szunto Márijesz, szunto Mihályé árkángyálész,
lé boldimáhkë szunto Jánosész, szunto Péczo, tháj szunto Pálkó ápostolén,
tháj Dévléhkë száko szunturén, té rugyi szárén, ámáro rájá Dévlész, ándá
áméndé. Ámen.

Közgyónás.
Gyónom a mindenható Atya Istennek, szeplötelen szüz Máriának, szent
Mihály arkangyalnak, keresztelő szent Jánosnak, szent Péter és szent Pál
apostoloknak és Istennek minden szentjeinek, mert fölötte vétkeztem szóm-
mal, szándékommal és cselekedetimmel, én vétkem, én vétkem, én igen nagy
vétkem: kérem azért a mindenkoron szeplőtelen szűz Máriát, szent Mihály
arkangyalt, keresztelő szent Jánost, szent Péter és szent Pál apostolokat és
Istennek minden szentjeit, hogy imádják a mi urunkat Istenünket érettünk.
Amen.

Rugyipé.
O opré czépénimé rájá Dévléhkë bizóripé té ál munro zurályipé, o rájá
Dévléhkë szuntoná phugnyure téávén munro szásztyárimáhko dráb, o ráj á
dévléhkë trusuláno kást te ál munro ázsutipé, o rájá Dévléhkë méripé, té ál
munro treji o rájá Dévlehkë ávrisórdorát té ál mángë munro bézëhéngi, télé
thovipé thájo csérimáhki trájéhkëlipé. Ámen.

Imádság.
A megfeszített ur Jézus Krisztusnak erőtlensége legyen az én erősségem, az
úr Jézus Krisztusnak sebei legyenek az én orvosságim; az úr Jézus kereszt-
fája legyen az én győzelmem, az úr Jézus Krisztusnak halála legyen az én
életem, az úr Jézus Krisztusnak kiontott vére legyen én nekem bűneimnek
elmosására és az örök életnek elnyerésére, Amen.

Lásogyéhkë phénipé.
Oh lé dádáno Dévléhkë bibézëchászlo bákriso, blindo Dévlá, ándékon lé
khinyiléngë chodinipe tháj, lé triszténgë brigászléngë vojáditóri, thájo vologo
trejészté róvimáténgë zséjéngë pherdo vójá opré árákhágyol, dikh tyádrágo

199
értoméjákhönczá pëmá, konándátyo szuntovászt pémá muklo máripéngë
máskárpherodoséndé pékádityéhté sudáváv vologokërgyuváv, szár té tyo
ázsutimáhko szunto lásipé ándászo ákáná ándé munrogyéhté gyiákháráv,
tuté csingárdáv mándár téchutyilészá nástig phirávél munroczignyipé
tyocsugnyure ándákode oh kámimáhko Dél, dikhësz munrobizóripé sor
ándémá ándátyo szunto lásipé lépácséngo dunájimátár mukimáhkogyihësz,
szár szo máripénczá csugnyárész bimukimáhko munrosórész, lóko rébgyimászá
té phiráváv tyomárimáhko vásztész, ándé szákofelo munro vójá szunto vójeté
tyirészté phándáv: féré korkorri tutár té ázsukáráv, munro ázsutipé, oh munro
szlobozitóri Rájádévlá. Ámen.

Ájtatos fohászkodás.
Oh Atya Istennek ártatlan báránya, szelíd Jézus, kiben elfáradtaknak nyu-
godalma és a szomoruaknak vigasztalása és a nyomorult életben siránko-
zóknak teljes öröme fel találtatik, tekints kegyelmes szemeiddel reám, aki
szent kezeidből reám bocsájtott háborúságimnak sanyarú bajai közt annyira
hányattatom s nyomorgattatom, hogy ha segítő szent javadat melyért most
lelkemben fohászkodván hozzád kiáltok, tőlem megvonod el nem viselheti
az én gyarlóságom ostoridat azért oh szerelmes Jézus látván erőtlenségemet
öntsd belém szent mulasztod állal a békességes tűrésnek engedelmes lelkét,
hogy mely háborúsággal ostorozod engedetlen fejemet, csendes szenvedéssel
viseljem büntető kezedet, mindenekben az én akaratomat, szent akaratod-
hoz kapcsolván csak egyedül tőled várjam segedelmemet, oh én megváltó
Jézusom. Amen.

Ávér rugyipé.
Munro Rájá Dévlá konándá ámáro szlobozipé, ándá Dádáno Dévléhkobrék
pékáde lume bisálávágyán, káhkë ándé vojnyikoszi lé trájéhko thájo méripéhkë,
száko borsure, nájkáthépé phuv, kontyo kámipéhkë ángláltésájtorgyol, oh
Dévlá káhkëpé szunto ánáv bánygyol szákocsángá ándécséri tháj vi téláphuv,
oh Dévlá, káhkëpé szunto ánáv bolgyol lé nászulgyéhkë zór, oh kámimáhko
Dévla, kász pé szunto ánávészté szákofelo cséruno lásivójá rákhágyol oh szunto
ánáv Dévlá, oh opané inkëripéhkë pédárájimáhko dromészté zurályimáhko
ánáv, Dévlá, oh ándé ámáro jilészté guglyimászá inkërdo áldotto szunto
ánáv, Dévlá, oh Dévlá, Dévlá muk mángë szuntoná, Dévlá! tyo ánávéhko
kucsirdéméndé hogy munrogyi, ánglámunro ávrinácsipé tyo szunto, trupohko
kinimászá tézurárgyol, pepuné trejéhko drom bi khinyimászá, tésajphirél, tháj

200
munro sïbéhkë, páluno chodinipé tyo szuntoná Dévlikáno ánáv té ál, tháj
kode üdvözitövo ánávátár rigászlo tésájáváv, tyo szunto jiléhko dikhimászté,
szá puné tháj puné. Ámen.
V. Munro ráj ásun munro mángipé.
R. tháj munro csingáripé té rëszél ánglá taté.

Más imádság.
Uram Jézus Krisztus, ki ami váltságunkért az Atya Istennek kebeléből e világra
bocsáttattál, kinek hatalmában vannak az életnek és a halálnak minden évei s
nincs itt a földön aki akaratodnak ellent állhasson oh Jézus, kinek szent nevére
meghajol minden térd az égben és még a föld alatt is oh Jézus, kinek szent
nevére eltávozik a gonosz lélek ereje oh szerelmes Jézus, kinek szent nevében
minden mennyei vidámság találtatik, oh szentséges név Jézus, oh az örök
létnek rettenetes útjára megerősítő név Jézus, oh ami szivünkben édesdeden
zengő áldott szent név Jézus, oh Jézus, Jézus engedd meg nekem, szentséges
Jézus nevednek drága érdemiért, hogy lelkem kimúlásom előtt szentséges
testednek vétele által megerősíttetvén az örök életnek utján fáradhatlanul
járhasson és az én nyelvemnek utolsó szólása és szivemnek utolsó pihenése
a te szentséges Jézus neved légyen és azon üdvözítő név által részes lehessek
szent szined látásában mindörökön örökké Amen.
V. Uram hallgasd meg könyörgésemet.
R. És az az én kiáltásom jusson elödbe.

Mángipé.
Rájá Dévlá kontyo szunto Sávéhkë ámárorájá szuntoná Dévlékë drágo szunto
ánávész tyézsénéngë jiléndé drágonimáténdé sutyán, muk értimáténczá
té várékon kádál szuntimé Dévléhkë ánárész pátyivász pékádephuv pálá
ámáro ávrinácslyipé o biágorimáhko drágipéhkë pévójá tésájrészász tháj
káthár ámáro rájá Dévlésztár, kon tuszá tháj o szuntouá gyéhszá jékfelo
dévlikánésztétrejij, tháj ráj rájkányijpé. Ámen.
V. Rugyiszárász szálérájész.
R. hálátédász vov szunto oprunyipéhkë.

Könyörgés.
Ur Isten, ki a te szent Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak dicsőséges
szent nevét hiveid szivében gyönyörűségessé tevéd engedd meg kegyelmesen,
hogy valakik ezt a szentséges Jézus nevét tiszteljük e földön kimulásunk után

201
a véghetetlen boldogságnak vigasztalására juthassunk ugyanazon a mi Urunk
Jézus Krisztus által, ki te veled és a Szentlélekkel egyenlő istenségben él és
uralkodik örökké Amen.
V. Áldjuk mindnyájan az Urat.
V. Hálákat adjunk ö szent felségének.

Rugyipé.
Oh punédádá dikh tyo kámimáhkoszvéhkë Dévléhkë lémájúzso jilész,
ándészo tukë émájbárovojászi tháj muk értimászá szákonéngë kon kádál
uszo jilész lásogyészá pátyivin, úzso gyéhko tháj trupohko úzsipé pálákode
pálé puné trejipé tháj kodo májúzso Rájádévlá szunto érdémétár. Ámen.

Imádság.
Oh örök atya, tekintsd a te szerelmes fiadnak, Jézusnak legtisztább szivét,
melyben néked legnagyobb kedved vagyon és engedj kegyelmesen minden-
nek, akik ezt a tisztaságos szivet, ájtatosan tisztelik tökéletes lelki és testi
tisztaságot azután pedig örök életet, ugyanazon legtisztább Jézus Krisztus
szent érdeme által. Ámen.

Himnuszipé.
Bibárimáhko sukáruzso glindá ámáro guglo Dévléhko jilo ándé méripé
tu szosztár szánász sudimé kász o korubimé rugyiszárén dárimászá, tyo
lásipé szákogyész szikávész télá mánréhki moszuripé, tut sinávész, láséngë
nászuléngë jékfelész opré osztisz Dévléhkë; ándé sztrátipé mukész rigtélén,
muk kádál szunczipé úzsész té sájláv thájkë ándé kriszipé ándákode ténápéráv
ná bézëhár Dévlá pé poklo, tésájpéráv kajtyo, punrobánygyimászá tutár
férékode mángáv. Amen.

Himnusz.
Alázatosságnak, szép, tiszta tüköre ami édességes Jézusunknak szive, halál
birtokába mért valál vettetve, kit a kerubimok imádnak rettegve, alázatosságod
naponként mutatod, a kenyér szin alatt magadat ajánlod, jóknak, gonoszoknak
egyaránt felosztod Istennek titkában részesülni hagyod, engedd e szentséget,
hogy méltán vehessem és hogy ítéletbe miatta ne essem, ne kárhoztas Jézus
pokolra eshessem, lábahoz borulva tőled csak azt kérem. Amen.

202
Rugyipé.
Oh puné dádáno dél dikféré tyo kámimáhko sávéhko Dévléhko blindo
jilész ándékon tukë májbáro vójá szi, thájmuk szákonéngë kon kádál
blindo jilész láséjilészá pátyivin, káthépéphuv császo blindipé dén pálákode
o puno trájimász, tháj kode blindoné dévlá tyokámimáhko szunto sávo
káthárámárodél. Ámen.

Imádság.
Oh örök atya Isten, szemléljed a te szerelmes Fiadnak, Jézusnak szelid szivét,
kiben néked legnagyobb örömed vagyon és engedj mindeneknek, a kik ezt
a szelid szivet ájtatosan tisztelik, itt a földön igaz szelidséget adnak annak
utána az örök életet ugyanazon szelidséges Jézus a te szerelmes szent fiad,
a mi urunk által, Amen.

Sinájipé.
Oh, Dévlehko jilo pépátyiv gilábáv kádálá tháj pétyo ásáripé, tuté váluno
kámimáhkë péphuráripé, dikh pémunro escsipé. Ámen.

Ajánlás.
Oh Jézusnak szive, tiszteletedre éneklem ezeket és dicséretedre hozzád való
szeretemnek öregbittésére tekints hivségemre, Amen.

Drágosztipé.
Drágoáv oh Dévléhkë Dévlikánojilo tu pherdo szán lásimászá, o sávorikáno
Dél tuszá jékehárimászászi, báhtálo szánszáko jiléndár, thájbátálo ándé tuté
phábimáhko kámimáhkojág, szuntoná úzso Márijá Dévlikáno jiléhko déj,
kërmángipé ándá áméndé, hogyámé ándélészté, ándákámimászté, trejiszárász,
thájándé kámimászté, vitémérász. Ámen.

Idvezlet.
Idvez légy oh Jézusnak isteni szive, te teljes malaszttal a fiú Isten veled
egyesítve vagyon, áldott vagy minden szivektől és áldott a te benned égő
szeretet tüze szentséges szüz Mária az isteni szivnek anyja, könyörögj éret-
tünk bönösökért, hogy mi ő benne a szeretet által éljünk és a szeretetben
haljunk is meg, Amen.

203
Kájo dádánodél.
Oh puné szákonengë Dádáno Dél, kon munro jilész kászávo álávénczá
mángësz, démángë munrosávo tyo jilész, oh rájá! étágátáj munro jilo tukë
pész tédélpé, tháj tyo vojáté mukëlpé kë tutár szászdino mángë munrojilo
szár májbáromángyin, hogy kádé tukë kámimáhko, dádész ándányévo tukë
csályolimáhkë jilész ándré té sáj szikáváv. Ámen.

Az Atya Istenhez.
Oh örök mindenható Atya Isten, a ki az én szivemet ily szókkal kéred add
nékem fiam szivedet. Oh uram! im kész az én szivem néked magát éppen
megadni és a te tettszésed szerint engedni, mert te tőled adatott nékem az
én szivem, mint legnagyobb kincs, hogy igy néked szerelmes Atyám újonan
néked tetsző szivet bemutathassak, Amen.

Kájo Sávorikánodél.
Oh puné dádáno Dévléhkë vojnyiko szunto sávo, kon biágorimáhko
kámimátár pé tuté chutyilgyán lé mánusányi trupész opré télész, tuszán
munro muntumé tháj száko trobumászté munro ázsutóri, tukësi náváv,
munrojilész kë butébézëchánczá zsungályilyász oh tut mángáv lé lé dipész
mándár, szo jékh árimászá tutár sájávlá úzso szoanglátu tháj tyo szunto
dádéhkë ánglálészté tesuvágyol. Ámen.

A fiú Istenhez.
Oh örök atya Istennek hatalmas szent Fia, ki véghetetlen szeretetből magad-
ra vállaltad az emberi természetet felvenni te vagy az oltalmam és minden
szükségemben segítőm, néked ajánlom az én szivemet, noha sok bűnökkel
mocskoltatot, oh kérlek vedd az adományi tőlem, a mely egyedül te általad
lehel méltóvá a te és szent atyád szine eleibe tétetni, Amen.

Lé szunto gyéhkë Dévlészté.

Oh szunto gyéhkë Rájádél, vojárnyikipé tháj trájipé, száko felo triszto jiléngë,
ávtár oh vojárnyiko munro jilészté, thaj chutyil zsikothé, hogy ándétu tésáj
vójij, tháj ándé bizóripé zurárlész, tháj pácsoszár muk, hogy tukë tháj o
dádéhkë, tháj sávéhkë pékámipé, tháj pé szlugáté téávél. Ámen.

A szentlélek Istenhez.
Oh Szentlélek Ur Isten, vigasztalója és élesztője minden bágyadt sziveknek,

204
jöj el óh vigasztaló az én szivembe és fogadd el azt annyira, hogy te benned
gyönyörködjék és az erőtlenségben erősitsd és vigasztald, enged, hogy néked
és az atyának és fiúnak szeretetére és szolgálatára legyen. Amen.

Báchéhkë Mángipé.
É bách szoszá o phuro Tóbiási lészkësevész bách gyász, káná pésztréjino
phuv bisálgyász, kodeté uvál tháj téávél vipémán.
É bách szoszá trusuláno szunto Jánusi ámáro drágimáhko rájádévlész
báchgyász káná o Jordán pájészté trusulgyász, kode téurál, thájtéávél
vipémándé. Amen.

Áldás kérés.
Az Áldás, melylyel a vén Tóbiás az ő fiát megáldá, mikor az idegen földre
küldé, az szálljon és jöjjön én reám is.
Az áldás, melylyel keresztelő szent János a mi idvezitő Urunk Jézusunkat
megáldá, mikor a Jordán vizében megkeresztelé, az szálljon és jöjjön én
reám is. Amen.

Lé gyéhkë káj léhkëdél váluno ásipé.

Vázdé tumunrogyi tut káj tyo mistyipé, tháj othé árákhëszá, tyo chodinimász
ná muk, tyo lásomiskipész Dévléhké ándé szlugáté, té torgyosz o puné
lásimáhko rig, tésájlész, Rájá Dévlá! puné inkërimáhkoná, dé té munro jilo
tut, té dikhël té rodél tut értimáténgë Dél munroráj, tháj munro dél. Amen.

A léleknek az ő Istenéhez való megtérése.

Emeld fel én lelkem magadat a te czélodhoz és ott megtalálod a te nyugal-
madat, ne halaszszad a te megtérésedet Istennek szolgálatához állani az örök
boldogság megnyerésére, Ur Isten, örökkévalóság, add hogy szivem tégedet
szemléljen, tégedet kegyességnek Istene, én Uram és én Istenem. Amen.

Ángyéláno drágosztipé.
Rájéhkë ángyélá nájicziszárgyász, lé szunto Márijesz tháj ándépé,
chutyilgyász, szunto gyétár lé szunto sávész, étá léráhkë szlugákiséj, téál mángë
szártuphénygyán, o phénipé trupohkë bolgyilyász, tháj ándé áméndébésël,
rudiszár ándáámé Dévléhkë szuntodéj térészász, hogy tésájávász pé Dévléhkë
sinájipé. Ámen.

205
Angyali üdvözlet.
Ur angyala, köszönté szűz Máriát és méhébe fogadá Szentlélektől sz. fiát,
ime az urnak szolgáló leánya, legyen nékem a te igéd szerint, az ige testté lett
s mi bennünk lakozik, imádkozzál érettünk Istennek sz. anyja, hogy méltók
lehessünk a Krisztus igéretére, Amen.

Mángipé.
Mángásztut ámároráj sor, ándéámárojilo tyo szunto lásipé, hogy tésájávász
irdémésso pédévléhkë sinájipé, hogy kon ángyeláno bisálimászá tyo szunto
sávéhkë lé Dévléhkë truposzáripé pinzsárgyám ándáléhkë rébdipé tháj trusul
látár é opré zsángágyimáhkë ándé drágimászté té ingrëlámén, kodolátár
káthár ámáro rájá, Dévlésztár tésájlász. Ámen.
V. Rájá putër munro vustén.
R. Tháj munro mujphénlá tyo ásáripé.

Könyörgés.
Kérünk Uram, öntsd lelkünkbe szent malasztodat, hogy méltók lehessünk a
Krisztus Ígéretére hogy okik angyalt üzenete által szent fiadnak a Krisztusnak
testesülését megismertük kinszenvedése és keresztje által a feltámadásnak
dicsőségébe vitessünk ugyanazon ami Urunk Jézus Krisztus által, Amen.
V. Uram nyisd meg az én ajakimat.
R. És az én szám hirdeti a te dicséretedet.

Rugyipé.
Pérágyuv ándá áméndé, mángász tut rájá báro Dévlá, ákáná tháj
pémérimáhko császo tukë sinávász ámárotrupo tháj égyéhësz.
V. Rájá ánglátuté munro száko kámipé.
R. Tháj munro rújipé nájánglátuté gárádo.
V. Boldé ámén ámáro mistyimáhko Dél.
R. Tháj boldé áméndár tyo hólyi.

Imádság.
Esedezzél miérettünk, kérünk téged uram Jézus Krisztus, most és halálunk
óráján neked ajánljuk testünket és lelkünket.
V. Uram, te előtted minden kivánságim.
R. És az én zokogásim nincsenek te előtted elrejtve.
V. Térits meg minket mi idvességünk Istene.

206
 R. És forditsd el tőlünk haragodat.

Kájé számálimáhko ángyelészté rugyipé.

Oh munro kámimáhko számálimáhko ángyélé, kon mángë dévlésztár
tészámálész vládiszárávágyán, nájisziszárávtut, báhtyáráv tháj oprujiszáráv
tut, tháj chálá dáv mánczá suto lásimándé thájmángávtut lédévléhkë ázsuti
mászá hogy munropáluna császété mánczááv tháj mán szloboziszár. Ámen.

Az őrző angyalhoz való imádság.

Oh én szerelmes őrző angyalom, ki nekem Istentől őrzőül rendeltetél,
köszöntlek, áldlak és magasztallak téged és hálát adok velem közlött jótéte-
ményeidért és kérlek az Isten irgalmassága által, hogy az én utolsó órámon
velem légy és engem hiven oltalmazz. Amen.

Rugyipé ándá múléndé.

Lé múlé zsénéngë gyihá Dévléhkë ázsu timátár ándé pácsá té chodiniszárén
tháj opuné sztráfipé té sztráfij léngë. Ámen.

Imádság a megholt hívekért.

A megholt hivek lelkei Isten irgalmasságából békességben nyugodjanak: és
az örök világosság fényeskedjék nékik. Amen.

Templomi énekek
1. Ándé tyo szunto khángëri, zsávkáj szunto mészályi.
Kájlé szomnákunyi sztïlpo, tyo tronusi krájkályi.
Ánglutu télé bánygyuváv, bézëchászlo záliszáráv.
Phábárdo thuv szungá mászá, rájá tukë drágodá.
2. É Sálámon kráj khángëri, kérgyász tukë opruji.
Ándészo bésimáhko thán, szilé pácsá moszturi.
Ándrékoluj kucsbárr énczá, trujál szomnáko lánczénczá,
Lé kucsipé drágosztin lész, buly chárászlo phákënczá.

1. Bemegyek szent templomodba, uram szent oltárodhoz,

Az arany oszlopok között királyi trónusodhoz,
Szined előtt leborulok, szegény bünös elájulok,
Égő füstnek illatjával, uram néked udvarlok.
2. Salamon király templomot, épitett felségednek,

207
 Kiben lakó helye vagyon, békesség szekrényének.
Bekeriti kárpitokkal, megaranyozott lánczokkal,
Kerubimok ékesítik, kiterjeszt szárnyakkal.

[A cigány nyelvű cím hiányzik]

1. Débá Dévlá débá dé.
Tyé bách máskáráméndé,
Zór szásztyipé tháj lóvé
Pácsá máskár áméndé.
2. Szuntoná bárojék Dél
Ásunkádál vorbá,
Szo ámé tutár mángász,
Dé tu ámén dosztá.
3. Kë féré tu korkorr,
Szán ámáro jék Dél;
Ándé tu páttyász ámé
Opvunyi báro dél.

Áldás kérés.
1. Oh Istenünk add nekünk,
Áldásodat közibünk,
Eröt, pénzt, egészséget
Közöttünk békességet.
2. Hatalmas, nagy Ur Isten
Hallgasd kérésünket,
Amit mi tőled kérünk,
Adjál elégséget.
3. Mert csak egyedül te vagy,
Hatalmas Istenünk;
Benned bizunk örökké
Felséges Istenünk.

Rátyeko gilyi.
1. Lé gyészész té phërás
Ávász pé rátyipé,
De khonyik csizsánél.
Szárávlá gyészipé.

208
 2. Szóvész tháj csizsánész,
Szárustyoszá opré,
Váj kë o méripé
Ákhár lá tut opré.
3. Ándá kode sávo
Pálá tyi déj zsátár,
Tháj lászá këtháné
Jilészá rugyiszár.
4. Sinávávri kodé
Kë tut lásárészá,
Tháj tyé bézëchénczá
Dévlész csi bontuszá.
5. Dépá tuncsipálé
Punécsi szóvésztár,
Ándá csácso jilo
Lé Dévlész rugyiszár.

Esti ének.
1. A napot eltöltvén,
Jutunk éjszakára;
De senki sem tudja
Jut-e virradtára.
2. Lefekvén nem tudod;
Fölkelsz-e ágyadból,
Vagy talán a halál,
Kiszólít világból.
3. Azért jó gyermekem
Szüleidhez menj el,
És kövessed ötet
Ájtatos lélekkel.
4. Igérd meg igazán
A te jobbulásod,
Hogy többé bűnöddel
Istent meg nem bántod.
5. Előbb, hogy sem magad
Az álomra adjad,
Hálaadás képen
Az Istent imádjad.
209
Szunto Istvánészté.
1. Oh káj szán ungréngë, sztráfimo csércháná,
Konszánász áméngë báro ungro krájá,
Kájszán István krájá, lé ungré csingárdén
Brigászlo gádéndé ánglátuté róvén.
2. Pátuté gindinpé, pittyál léngë ászvá
Brigászá brumájvél, léngë sukár máálá,
Léngë vojnyikovászt, lókorrész kislyontár
Csi muntun léngë jákh láruji máténdár.

Szent Istvánhoz.
1. Ah hol vagy magyarok, tündöklő csillaga,
Ki voltál valaha, országunk istápja.
Hol vagy István király, téged magyar kiván,
Gyászos öltözetben, te előtted sirván.
2. Rólad emlékezvén, csordulnak könyei,
Búval harmatoznak szomoru mezei,
Lankadnak szüntelen, vitézlő karjai,
Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.

Budáki-ávlyináki gilyi.
1. Budá ungrikothém sztráfimászlo glindá
Pé tute czïrdágyol dusmánéngi chánrá,
Kámélté mudárél tyo trusuláno rát
Tháj télété márél tyo vojnyikáno vászt.
2. De té nádárász ám tu budáji fóro
Ke tukë csikérlá kháncsi léngë chánro,
Lé ungro théméhkë lásopátronuso
Számálél pétuté lé thémiczko szunto.
3. Pásátu Márijá zurálo vászténczá
Pé tyo bástyá torgyol pehkë sávorészá,
Ándé kál khángëri chálpé ándá tuté
Ándá ungriko thém vojándé jilészté.
4. Márijá ándátu lulugyájirátész
Sorél tháj tukë dél péhké csecsojílész,
But csudá lénczászi ándékál kápolná,
Lákë sinágyilyász sukári máténczá.

210
Buda-vári ének.
1. Buda Magyarország tündöklő tüköre,
Ellened rántatik ellenségnek tőre,
Kivánja ontani keresztény véredet,
Akarja meggyőzni hatalmas kezedet.
2. De ne ijedjél meg te budai város,
Nem lészen tenéked az ő tőre káros,
Mert Magyarországnak kegyes pátronája
Oltalmaz tégedet hazád pártfogója.
3. Mária melletted erős karjaival,
Várodnak oldalán maga szent fiával.
E kis kápolnában hadakozik hiven,
Mint Magyarországnak ő egyik szivében.
4. Mária éretted rózsaszínű vérét
Önti és tenéked adja maga szivét,
Sok csudákkal teljes e kis kápolnában
Néki rendeltetett szép hires czéljában.

Lé Dévléhko ángyelo.
1. Káná Márijáté Dévléhkë ángyélo
Bisálávágyászvoj ándé názáreto,
Drágo álávénczá Márijekë phéngyász
Báro Dévléhkë álávure mothogyász.
2. Drágo áv tu drágo Dévléhkë sukár séj
Jessetár nyámipé Ádáméhki jék séj,
Lá bévá zsuvlyekë májúzso szkiripé
Lé Áronéhko kreng lulugyi nyévipé.
3. Tut o bárorájdél májoprál prekámlyász,
Ándá but nyámipé péhkë áloszárgyász,
Désuduj ángyélá koronégëtonász,
Hogy ándé tyi sórosuvlá vov bisálgyász.

Az Isten angyala.
1. Mikor Máriához az Isten angyala
Elküldetett vala Názáret városába
Ékes köszöntéssel a szűznek igy szóla:
A nagy úr Istennek tanácsát megmondá.

211
 2. Üdvözlégy te kegyes Isten szép leánya
Jéssétől származott Ádám unokája,
Az Éva asszonynak legtisztább rajzatja
Áron vesszejének megújult virága.
3. Téged az ur Isten legfentebb szeretett
Sok nemzetek közül magának eljegyzett,
Tizenkét angyali koronát készített,
Hogy fejedbe tegyed engem azért küldött.

Anglá szunto trusol.

1. Ánglá szunto trusul mé bángyuváv,
Munrodél nászulszim ávriphénáv.
Ándé tyo lásipé tháj szá inkráv,
Pé trusul káj tuté rugyiszáráv.
2. Tut mángáv ná bisztër munro vorbá
Putër mán opré lé bézëchéndár,
Ándá szo pá trusul tyo szuntogyi,
Othé gyán tyo szunto drágo treji.

Szent kereszt előtt.

1. Szent kereszted előtt leborulok,
Jézusom megvallom bűnös vagyok;
De szent irgalmadban mégis bizok,
Szent keresztre hozzád fohászkodok.
2. Oh kérlek ne vesd meg kérésemet,
Oldozzad fel a bűntől a lelkemet,
Melyért a keresztfán szent lelkedet
Feláldoztad drága életedet.

Anglo szunto vorbá.

1. Ávtár szunto gyi ráj Dévlá,
Dikhpé ámén értimászá.
Dévláji ázsuti mászá,
Biágori értimászá.
Mukhtyo éftá szunto báchén,
Détyo szunto jilész ámén.
2. Ávtár szunto gyi ráj Dévlá,

212
 Csérikáno sztráfimászá,
Ándá sztráfim détyé zsénén,
Kon káthé tut szá ásárén,
Káde o bézéch té zsánén,
Dikhën tháj té rucziszárén.

Prédikáczio előtt.
1. Jöjj el Szentlélek Ur Isten,
Tekints reánk kegyelmesen
Isteni segítségeddel,
Véghetetlen kegyelmeddel,
Erezd hét ajándékidat,
Add a te szent malasztodat.
2. Jöjj el Szentlélek Ur Isten
Mennyei fényességedben
Részesitsed hiveidet,
Kik itt dicsérnek tégedet,
Hogy igy a bűnnek rútságát,
Lássák annak gonoszságát.

100.-to Zsoltári.
1. Pé káde phuv szákozséné,
Vóji szárén lé Dévléhkë,
Ánglá lészté inekënczá,
Szlusbin lész láso jilészá.
2. Zsánén kë kádo szi odél,
Kon áménpé lume inkrél,
Tháj ámé számléhkë zsëjá,
Lékhë sztáváko bákrisá.

C. Zsoltár.
1. E földön ti minden népek,
Az Istennek örvendjetek,
Előtte szép énekkel,
Szolgáljátok őt vig szivvel.
2. Tudjátok hogy egy az Isten,
Ki minket teremtett bölcsen,

213
 És mi vagyunk ő népei,
És ő nyájának juhai.

160.- Zsoltári
1. Ásum rájá munro vorbá
Dikh féré munro álává,
Tézsál tuté ká láláv
Tyo muj mándár nágáráv,
Bánygyárkáj mándé tyo kánész:
Pácsár munro báro bokhësz,
Káná csingárdáv ráj Dévlá!
Szigyár ásun munro vorbá.

CII. Zsoltár.
1. Halgasd meg Uram kérésem
Tekints meg esedezésem,
Beszédem jusson hozzád
Ne rejtsd el tőlem orczád,
Hajtsd én hozzám le füledet
Enyhitsd meg nagy inségemet,
Midőn kiáltok Úristen!
Siess hallgass meg kegyesen.

136.-to Zsoltári.
Ásárén lé ráj Dévlész,
Láso vojá szikávél
Léhkë lásipé áslá
Puné o lume inkrël.
2. phénén bách lé Dévléhkë
Le Dévléngë Dévlórész
Ké májy léhkë lásipé
Áslá puné tháj punész.

CXXXVI. Zsoltár.
1. Dicsérjétek az Urat,
Mert ő jó kedvet mutat
És az ő kegyessége Megmarad mindörökké.

214
 2. Áldjátok Istenteket.
Isteneknek, Istenét,
Mert az ő kegyessége
Megmaradt mindörökké.

141.-to Zsoltári.
1. Káj tuté csingárdáv ráj Dévlá!
Szigyár kájmá tháj ná ástár,
Tut kámáv láso jileszá,
Ándá kode sun érti mászá.

CLXI. Zsoltár.
1. Te hozzád kiáltok Ur Isten!
Siess én hozzám ne késs el,
Mert téged óhajtlak szivvel
Azért hallgass meg kegyelmesen.

8-to Ázsáripé.
1. Té vójij ábá é lume,
Té álszáko nész é vóje
Kë o Dél szi o muntupé,
Lá lumekë szásztyáripé,
2. Anglá méripé sóv gyészá,
Gëlyász ándá Betiniá,
Lázárész opré zsángyász,
Kon ábá stár gyész këmúlyász.

8-ik Dicséret.
1. Örvendezzen már e világ,
Legyen mindenben vigasság
Mert Krisztus mindenért váltság
Világ büniért orvosság.
2. Halála előtt hat nappal,
Felméne Betániába,
Hol Lázárt feltámasztotta,
Ki már nap halva vala.

215
 16.-to Ázsáripé.
1. Ásár munro gyi tyé dévlész,
Kon kádé kámlyász téávész.
Léhkë sávo rébgyiszárgyász,
Ándátu opré kárfonász.

16-ik Dicséret.
1. Dicsérd lelkem Istenedet,
Ki úgy szeretett tégedet.
Hogy szent Fia kint szenvedett,
Éretted megfeszíttett.

64.-to Ásáripé.
1. Dévléhkë szunto ángyelo.
Csérésztár télé urájlo
Tháj káj lé pésztoré gëlyász
Tháj léngë voj kál dumá gyász.
2. Csérésztár áváv tuméndé,
Étá phénáv láso glászé,
Báro vójá májd glászojá.
Tumáro jilo losálá.

64-ik Dicséret.
1. Az Istennek szent angyala,
Mennyekböl hogy alá szálla,
És a pásztorokhoz juta,
Nékiek ekképen szóla.
2. Mennyből jövök most hozátok,
És ime nagy jó hirt mondok,
Nagy örömet majd hirdetek,
Melylyen örvend ti szivetek.

162.-to Ásáripé.
1. Ná áv pé chólyi mánczá,
Munro guglo ráj Dévlá!
Ánglátu munro gyi mé nástiglásáráv
Pé bézëh trobuj té zsáv. Amen.

216
162-ik Dicséret.
1. Ne szállj perbe én velem,
Oh én édes Istenem!
Mert meg nem igazulhat előtted lelkem
Kárhozatra kell mennem. Amen.

70
151
Ambrus József: A sátoros czigányok anyakönyvelése

In Magyar Sion: Egyházirodalmi Folyóirat, 1890, 856–860.

Talán kissé nevetségesnek tűnik föl e czímnek első pár szava, de a teljes czím
csakhamar megmondja, hogy igen is komoly dologról van szó. Hogy én Faráó
dédunokáinak vallási ügyét vettem tollamra, arra a gyakorlati élet késztetett.
Mert ha mosolyra indít is maga ez a könnyűvérű barna náció mindenkit, de
nem nevetséges annak vallási ügye, melylyel a lelkipásztornak volens nolens
foglalkoznia kell, mégpedig nagy óvatossággal, különben könnyen baj s
keserűség érheti e stólát nem fizető népség miatt.
Tehát e barna hívek vallási ügyei is fontosak a plébánosokra nézve, an-
nál is inkább, mert sem egyházi sem világi törvények nem intézkednek a
czigányok ügyében kimerítően. Nem lesz tehát fölösleges dolog e tárgyban
egy kis eszmecserét tartani.
A sátoros czigány a világ legszabadabb, legfüggetlenebb népe, melyet
sem a XIX. század kulturája megszelídíteni, idomítani nem tudott; sem az
állami paragrafusok özöne helyhez kötni, munkára, iparra szorítani nem bírt.
A XIX. század ezen nomád népeinek sem országa, sem szülőfölde, sem
vallása nincs, és mégis mindehárommal bír, mert amely országba jut, az az
ő hazája; a mely faluszélen letelepedik, ott van az ő szülőföldje; s a milyen
templomba betéved, olyan az ő vallása is, világért sem csinálván magának
skrupulust, vajon a tornyon, az oltáron kereszt, kakas vagy félhold van-e?
Neki minden akáczfa árnyat adó palotát, minden árok kényelmes bölcsőt,
s minden falu széle tágas birodalmat nyújt; s éppen azért e helyek határoz-
zák meg az ő vallását s nemzetiségét. – Ha a falu, melynek közelében ezer

151
Ambrus József (1847–1917): katolikus pap, publicista. 1881-től haláláig a Torontál
vármegyei Kisorosz településen szolgált plébánosként. [L. A.]

217
foltú rezidenciáját felüti, rácz, ő is az; ha oláh, ő is az; ha magyar, ő is az; ha
német, ő is német. E szerint alakul és változik vallása is, azért van rá nem
egy példa, hogy ugyanazon szülőknek több gyermeke háromféle vallásban
is lett megkeresztelve.
De megtörténhetik az is, sőt meg is történt nem egyszer, hogy többször
is megkereszteltetik gyermekeiket, mert a czigány-rafinéria nagy, gazdag
komát keres, aki nemcsak az új polgárnak ad egy-két darab ruhácskát, hanem
víg keresztlakomát is csap.
A sátoros czigány többet ad a gyomrára, mint a keresztség szentségére.
Azonkívül a sátorokba még nem igen járnak katekizálni, sem a rajkók nem
nagyon koptatják az iskola padjait, tehát nem is tudhatják, hogy a kereszt-
séget csak egyszer szabad fölvenni; de ha tudnák is, könnyen túlteszik
rajta magukat, mivel spekuláns szellem lakik a czigányban. Például f. évi
julius hóban kereszteltem egy czigányleányt, aki az előtt hat héttel Zentán
született. Nagyon bajos azt elhinni, hogy a szülők hat héten át Bács- és
Torontálmegyén keresztül kasul hordják gyermeköket sok várost és falut
érintve, s mégsem kereszteltetik azt meg, hanem megvárják, míg elérnek
Kisoroszra, hogy itt egy gazdag paraszt lehessen a koma, aki derekasan
meg is vendégelte az új atyafiságot, habár a víg lakoma vége tisztességes
hajbakapás lett is – more patrio.
Mi tehát a teendő az ily gyermekkel? Az ily gyermek csakis föltételesen
keresztelendő meg, mert a jogvédelem s a józan ész is amellett van, hogy e
gyermek már valahol meg lőn keresztelve, miután bajos azt elhinni, hogy hat
hét alatt a gyermeket meg nem kereszteltették, s miután semmi elfogadható
ok nincs arra, hogy miért kellene ezen Zentán született gyermeket éppen
Kisoroszon megkeresztelni?
Én föltételesen kereszteltem meg a leánykát.
A czigánynak hazája, vallása, nemzetisége univerzális. De éppen ezen
nagyon is tág univerzálitás ad aggodalomra okot a plébánosnak, mivel nem
tudja magát vele szemben tájékozni, nem szerezhet be eléggé biztos adatokat
s okiratokat, ha vele dolga akad.
A czigányok eddig nemcsak a világi, de az egyházi törvények és rende-
letek által is egészen figyelmen kívül hagyattak. Eddig legalább egyházi
és világi törvényeinkben vajmi kevés utasítás vala olvasható, ami a sátoros
czigányokkal való egyházi, különösen anyakönyvelési eljárást előírná vagy
szabályozná.
A bővebb utasításra eddig nem is igen vala szükség. Amint volt, jó volt.

218
De amióta a vallási féltékenység, kapzsiság s irigység nagyon előtérbe lépett,
mióta az 1879. évi XL. t. czikk 53. §-a, s a hírhedt gróf Csáky-féle rendelet152
megszületett, napvilágot látott, szükségessé vált a sátoros czigányok vallási
ügyének rendezése is. – Csáky sokkal hasznosabb szolgálatot tesz vala a
közügynek, ha inkább a sátoros czigányok vallási ügyét rendezi.
Mondom, a sátoros czigányok miatt is könnyen a vádlottak padjára ke-
rülhetünk kálvinista és lutheránus pásztortársaink kegyelméből, p. o. ha a
kath. pap eltemet egy czigányt, akit talán a kálvinista vagy lutheránus pásztor
esketett meg, vagy a kinek gyermekét talán ezek keresztelték meg, tehát az
illetőt maguk hívének tartották: kész a baj; pedig lehet, hogy azon elhalt
czigány se kálvinista se lutheránus, hanem rácz vagy oláh vala. Vagy például
a kath. pap megkeresztel egy czigánygyermeket, s ez esetleg tudomására jő a
szerb papnak, aki ezen gyermeknek a bátyját keresztelte meg, egy kis rossz
akarat mellett kész a perpatvar stb. Igen érdekes per keletkeznék arra nézve:
hol van a sátoros czigánynak domiciliuma? s melyik plébánosnak a híve?
Mindezen összevisszaság óvatosságra inti a plébánost és hangosan sür-
geti a fensőbb hatósági intézkedést. De, úgy látszik, ez ügygyel nem akar
senkisem foglalkozni, s ha valaki talán szóba is hozza azt, lenézőleg kine-
vetik. Hát ki is törődnék e kóborló fekete népséggel?
De mennyi fontos kérdés merül itt még föl, melyre a plébános soha biztos,
megnyugtató feleletet nem kap, p. o.
I. a keresztelésnél: milyen a szülők vallása? meg vannak-e esküdve? s így
a gyermek törvényes-e vagy törvénytelen? nincsen-e már megkeresztelve?
vajon a szülők igaz neveiket adják-e be s helyesen-e? törvénytelen gyermeket
nem-e törvényesnek adnak ki? vajon a keresztszülők katholikusok-e, ha
esetleg czigányok?
II. a halálozásnál: ki volt az elhaltnak férje, felesége? meg voltak-e es-
küdve? özvegy, házas, vagy nőtelen? milyen vallású? kiskorúaknál: tör-
vényes-e vagy törvénytelen? hol és mikor született? milyen vallásban lőn
megkeresztelve?
III. a kötendő házasságnál: az esetleges jegyesek nem-e rokonok? nincs-e
köztök vérrokonság? milyen vallásúak? nincsenek-e már másokkal meges-
küdve? a vőlegény megfelelt-e katonai kötelezettségének?
Mindezek oly kérdések, melyekre a plébános határozott, megnyugtató

152
A Csáky Albin (1841–1912) vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez fűződő,
10.086/1890. számú, ún. elkeresztelési rendeletről van szó. [L. A.]

219
választ nem kap, nem kaphat. – Erre valaki azt mondhatná pl. a házasságnál:
szerezze be az okmányokat. Jó! Tegyük föl, hogy a jegyesek előmutatják
kifogástalan keresztleveleiket. Ez nem elég biztosíték arra, hogy az illetők
nem esküdtek már valahol valakinek hűséget(?), mert hiányzik a dimissio.
De ki adjon, s ki adhat ilyen dimissiot? Valamint én nem tudom, hogy az
útszéli sátorban levő tisztelt jegyesek meg vannak-e már esküdve, vagy
nincsenek: úgy más plébános is aligha fog annak tudomásával bírni, s így
dimissiót nem is adhat, ergo a keresztlevél nem elég biztosíték.
Mi tehát itt a teendő? Hogyan kell ily esetben eljárni?
Hát a rokonságra nézve hogyan nyer a plébános biztos tájékozást? – Meg-
kérdezi a többi czigányokat? Hisz az egész sátorbeli népség megesküszik
égre-földre, hogy a jegyesek soha sem látták előbb egymást, pedig lehet,
hogy éppen testvérek, közeli vérrokonok. – Különben az a szerencsénk,
hogy ezen kedves(?) híveink nem igen alkalmatlankodnak esküvésekkel,
elvégezvén azt ők maguk szellős sátraikban.
Éppen ezen oknál fogva nagyon is kérdéses a gyermekek törvényessége,
s a praesumtio juris mindig a törvénytelenség mellett harczol. – Említém
már föntebb, hogy f. évi julius hóban kereszteltem egy czigányleánykát. Az
apa Gomán Iván, az anya Gomán Kézsa(?) Mindkettő jelen volt a keresz-
telésnél. A két név azonnal elárulja, hogy az illetők ha nem is testvérek,
de bizonyára közeli rokonok; sőt azt is elárulják e nevek, hogy nem éppen
katholikus hangzásúak.
Abbeli kérdésemre: nem-e rokonok, vagy éppen testvérek? esküdöztek,
hogy ők sem testvérek, sem rokonok; azon kérdésemre pedig, hogy: meg
vannak-e esküdve? ismét mindenre esküdöztek, hogy megesküdtek a »szent
templomban,« s mondtak is olyan falut, melynek nevét én az országos hely-
ség-névtárban nem találtam föl; s végre azon kérdésemre: katholikusok-e?
úgy hányták magukra az oláhkeresztet, mint forgószél a kévéket, sőt el is
kezdtek imádkozni, de a »Miatyánk« szónál tovább nem haladhattak; és
nagyobb bizonyság okáért hivatkoztak a körülálló czigány-atyafiakra, kik
kéz- és lábcsókolással erősítettek mindent.
Így állván a dolog, megkereszteltem ugyan a gyermeket, a szülők neveit
is beírtam az anyakönyvbe, de a törvényességi rovatot üresen hagytam, a
»jegyzet« rovatba pedig ezt írtam: A szülők törvényes egybekelése nem iga-
zoltatván, a gyermek törvényessége beigazolandó. Most csak azt szeretném
tudni; eljárásom helyes-e vagy nem?
Az elmondottakból látható, hogy a sátoros czigányok vallási ügye nem

220
nevetséges, hanem igen is komoly ügy, mely a kath. papság figyelmét igenis
magára vonja, s a papságnak nem csekély gondot szerez rendezetlen álla-
potánál fogva.
Igen üdvös lenne tehát, hogy minden lelkipásztor e téren tett tapasztalatait
nyilvánosan közölné, hogy így mind az egyházi, mind a világi hatóságok
figyelmét fölkeltvén, azok valahára ez ügyet törvényesen rendeznék, miáltal
a lelkészkedő papságot sok irkálástól, gondtól s talán kellemetlenségtől is
megmentenék.

71
Részletek az 1891. évi csendőrségi zsebkönyvből

In Zsebkönyv a Magyar Királyi Csendőrség számára 1891,

Budapest, Franklin Társulat, 190–191, 200–201.

A czigányokról153
A kóbor czigányok sikeres ellenőrzését azok ravaszsága, nevük folytonos
változtatása, kóbor életmódjuk és a rosszban való megrögzöttségük nehezíti
meg, mely okok miatt a csendőrségnek – melynek e néppel minduntalan
teendője akad – nehéz feladatot kell megoldania, ha ezen egyénektől a va-
gyon- és személybiztonságot megóvni akarja.
Kóborló czigánytól – ha azt személyesen nem ismerjük – valódi nevét
megtudni nem lehet; megtörtént nem egyszer, hogy egy-két órai időközben
nevét kérdezve, két sőt három nevet is mond a megszorult czigány s ha ezen
csűrés-csavarás miatt kérdőre vonatik, azt állítja, hogy így is, úgy is hivják.
– P. o. megtörtént, hogy egy czigány, ki valami csiny miatt a csendőrök által
elfogatott s a kinek valódi neve Petrovics volt, a kikérdezésnél az állította,
hogy Vargának hívják, a nála talált két keresztlevél azonban Sárközy és
Lakatos névre szólott; – e neveket e czigány mind használta, illetve amint
a szükség magával hozta, neveit cserélte s midőn kérdőre vonatott, hogy alig
két hét előtt még Petrovics volt, hogyan hívhatja tehát magát most Vargának?
azt állítá, hogy pár nap előtt nagyanyjával találkozott s az monda meg neki,
hogy őt tulajdonképen Vargának hívják. Későbbi kikérdezés folyamán pedig

153
E részletek gyakorlatilag Ambrus József írásának közigazgatási, rendvédelmi vonat-
kozású megerősítései. [L. A.]

221
hol az egyik, hol a másik nevét mondá sajátjának s meglátszott e 20–22 éves
czigányon, hogy neve felől maga sincsen tisztában. – Ezen névcserélések,
melyek a czigányok között napirenden vannak, ellenőrzésüket és esetleges
nyomozásukat igen megnehezítik s ha számba veszszük, hogy minden
czigány még egy, sőt több csúfnévvel is bír társai között, feltalálásuk – te-
kintve kóbor életmódjukat – sokszor majdnem kivihetetlen. (…)
A czigányok nagy előszeretettel szokták magukat keresztlevelekkel iga-
zolni. Oka mint már említettük abban rejlik, hogy a keresztleveleket köny-
nyen szerezhetik be s nevüket a náluk lévő keresztlevelek alapján tetszésük
szerint változtathatják.
Rendesen az elhalt czigányok keresztleveleit szerzik be, melyeket mint
sajátjukat mutatnak fel. – Ezek beszerzése igen egyszerű, p. o. Petro-
vics Jóska 20 éves czigány a sorozás alul menekülni akar, ezért más név
alatt óhajt csavarogni, elmegy tehát egy idősebb czigányhoz, kinek már
20 éves vagy azon felüli gyermekei lehettek s közülök talán egy vagy több,
– megközelíthetőleg hasonkorú fia, – meg is halt. Evvel összebeszélnek s
egy kis áldomásért megállapodnak, hogy az öreg czigány – kit tegyük fel
Vargának hivnak – egy 20–25 év előtt született, de elhalt fia keresztlevelét
kiveszi az illető lelkészi hivatalnál. Ez akadály nélkül ki is adatik, mert a
keresztlevelek semmiféle más igazolást nem tartalmaznak, mint azt, hogy
X. egyén N. községben akkor és akkor született és megkereszteltetett. Az
illető lelkész nem tudhatja – éppen a czigányok vándor életmódja miatt –,
hogy az illető tényleg azon egyén-e, a kire a keresztlevelet kiállítja, mert a
czigányt talán soha se látta. Azt, hogy a valódi Varga Peti, kire a keresztle-
velet kiállította, meghalt-e vagy nem? szintén nem tudhatja, mert az hozzá
be nem jelentetett azon egyszerű okból, mert a vándor-czigányok kiskorú
gyermekeiket, különösen a csecsemőket, ha meghalnak ott, ahol éppen
tanyáznak, rendesen minden vallási szertartás nélkül eltemetik. E példa
mutatja, hogyan lesz Petrovics Jóskából, Varga Peti vagy akármily más
nevezetű egyén. – Különben keresztleveleket a plébánia-hivataloktól csak
akkor váltanak, ha kezüknél nincs elhalt egyénekről keresztlevél, melyekkel
azonban rendesen bőven el vannak látva és melyeket egymás között, amint
éppen a szükség úgy hozza magával, kicserélnek. Ezen manipuláczióval
úgy összezavarják a neveket maguk között, hogy sok esetben a czigányok
valódi nevöket biztosan maguk sem tudják és annál inkább elfelejtik saját
nevüket, mert egymás között ritkán szólítják magukat valódi, hanem ren-
desen valami csúfnéven. Azért szükséges e csúfneveket ismerni, melyek a

222
nyomozásnál fontosabb szerepet játszanak mint a valódi nevek, mivel ezek
alapján a keresett czigányt a czigányok között biztosan fel lehet találni, –
míg valódi nevén ritkán.
A keresztlevelek a fentiekből kifolyólag igazolványul el nem fogadhatók s
ezért minden czigány, a kinek keresztlevelén kivül más, a közigazgatási ha-
tóság által kiállított igazolványa nincsen, igazolvány nélkülinek tekintendő.

72
PESTI HÍRLAP, 1892. május 2.

Négyszáz mohamedán cigány megkeresztelése. Belgrádból írják: A timoki

kerületben fekvő boljenacsi völgy húsvét vasárnapján kora reggeltől kezdve
hangzott a mozsár- és fegyverlövésektől, míg a faluban, a templom előtt
ezrekre menő néptömeg gyűlt össze. Az Ibrahim Hanik törzséhez tarto-
zó négyszáz cigánynak kikeresztelkedéséről, az izlamról a kereszténységre
téréséről volt szó. Szerbiában még sok mohamedán cigány van, kik azon-
ban lassankint kikeresztelkednek. Oly tömeges keresztelés, mint ezúttal
Boljenacsban, már rég nem fordult elő s ezért a keresztelést maga Melentie
zajcsári püspök végezte nagy asszisztenciával. A barna keresztelendők tarka
új ruhákba voltak öltözve, a leányok s asszonyok arany- és ezüst ékszerek-
kel, üveggyöngyökkel s élénkszínű szalagokkal voltak ékítve. A fiatalabb
leányok, kik között sok tűzszemű szépség volt, formás idomokkal, fejüket
virágkoszorúkkal díszítették. Minden korosztály képviselve volt: nehány
napos gyermektől kezdve hetven éves aggastyánig. Keresztszülők nagyobbára
jómódú gazdák voltak, de volt néhány kereskedő és tisztviselő is. A környék
lakossága nagy örömmel fogadta a tömeges kikeresztelkedést s ezért jött
annyi ember, hogy a keresztelési szertartást népünneppé tegyék. Birkákat
sütöttek a szabadban, bor volt csapra verve s hangos ujjongás kísérte a ke-
resztelendőket, amint csoportokban a templomba vonultak. A keresztelési
aktus több órahosszat tartott s végül Melentie püspök beszédet intézett
az új keresztényekhez. Ezután kezdetét vette a templom előtt a koló-tánc,
melyben a kikeresztelkedett cigányok és szerbek vettek részt.

223
 73
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1892. május 21.
Dávid Mihály:154 Ne feledkezzünk meg a czigány gyermekek
iskoláztatásáról.

A czigány gyermekek iskoláztatása még ma is, az általános tankötelezettség

életbelépésnek immár 24-ik évében is még jóformán csak írott malaszt a
czigányokra nézve. A község távolabbi területein lakó szegény czigányokat
többnyire elfeledi a felekezet papja és a község elöljárósága egyaránt. Csak
olyankor emlékeznek meg róluk, a midőn az eklézsiában avagy a községben
a „postaszer” reájuk kerül. Ezt aztán ugyan nem engedik el nekik.
Iskolába járatni azok gyermekeit? Isten mentsen! Ki hallott olyat, hogy
a czigány gyerek a falu érdemes bírájának fiával egy födél alatt tanulja meg
az ábécét?
„No még csak akkéne!” – fenekedék az én drága szomszédom, a midőn
elújságoltam neki a múlt nyáron a legfrissebb napihírt, hogy a főtanító úr a
Czigoniából a czigány gyerekeket az iskolába fogja felhajtatni.
Nagyot nézett s még nagyobbakat gondolt a szomszéd, amíg szóhoz
tudott jutni.
„De az én gyermekemet tudom Istenem, meg nem tölti…!” „Abba már
mi is beleszólunk.” „Hanem tudja-e mit? Uram! Ez még tréfának is sok. Jó
egészséget kívánok!”
„Isten áldja meg! Hanem ne feledje el szomszéd, hogy amit most mond-
tam, annak a fele sem tréfa!”
Egy kissé furcsán éreztem magamat, midőn Sára András, zajzoni vezérta-
nító elmondta nekem, hogy a czigány gyermekeket az iskolába fogja hajtatni.
Mintha most is látnám: mennyire át volt hatva az eszme fontosságától.
A község képviseleti gyűlésén tárgyát csakugyan előadta s komolyan
figyelmeztette az elöljáróságot a népiskolai törvény idevágó §§-ira, illetve:
kötelességeik teljesítésére.
Az elöljárókban is furcsa vért szült az előterjesztés, de látva, hogy a
tanító felhívása törvényen alapszik, nem mertek ellentmondani, hanem
megígérték, hogy e tárgyban a szükséges lépéseket minél előbb meg fogják
tenni. És úgy lett. Az elöljáróság egyik tagja egy szép szeptemberi reggelen
154
Dávid Mihály (?–?): evangélikus tanító. 1883-tól Pürkerec községi állami elemi
iskolájának volt tanítója, majd 1895-ben Brassóba helyezték át, ahol a bolgárszegi
elemi iskola igazgatója lett. [L. A.]

224
megjelent a Czigoniában s reáparancsolt a czigányokra, hogy a legközelebbi
hétfőn gyermekeiket iskolába kell küldeni s nyomban összeírta a tanköteles
gyermekeket.
Mint megannyi darázs, úgy pattantak fel a Czigonia ifjai, öregei a szomorú
hírre. Egy része vadul kezdett káromkodni, kiabálni; másrésze pedig annyira
lehangolódott, akár csak egy katona-sorozó bizottság ütött volna rajtok.
No, de a kiküldött elöljáró is tudta gyengéjüket: a zsandárokra hivat-
kozott. Ez elég volt nekik. Mindjárt felhagytak a kiabálással s nyájasan
közeledtek a kiküldött felé, hogy magyarázná meg nekik: mit is akarnak a
purdékkal? A kért felvilágosítás után csaknem kivétel nélkül megígérték,
hogy hétfőn gyermekeiket iskolába viszik.
Felvirradt a nagy nap. Alig hajnalodott, az iskola udvarát egy egész sereg
czigány purdé lepte el. A zúgásra a tanító is kiment s nekik szerencsés jó
reggelt kívánva, megdicsérte őket, hogy olyan pontosan eljöttek. Azután
egy szép beszéddel megmagyarázta nekik, hogy mi lesz gyermekeikből az
iskolázás által. E beszéd után az apák és anyák sírva fakadtak; de csalódik,
ki azt hiszi, hogy az öröm csalta ki könnyeiket. Nem biz az, hanem a ke-
serűség, meg a bosszúság, a purdék fogságba tétele miatt. Mert a czigány
tűr hideget, nélkülözést és a jó ég tudja, még mit el nem tud tűrni, de a
szabadságot nem szívesen nélkülözi.
„Hagyják csak itt a gyermekeket, majd gondjukat viselem én!” – mondá
a tanító.
Leírhatatlan lelki fáradságba került a szülőknek az odábbmenés a gyer-
mekek nélkül…
A tanító pedig, mikor magukra maradtak, megkérdezte neveiket s be-
írta a nagy könyvbe, aztán kiküldötte őket az udvarra játszani. Míg a játék
tartott főzetett nekik egy üst paszulyt s a mellé puliszkát; jól lakatta őket
s azután – a pontos iskolába jövést lelkükre kötve – hazabocsátotta őket.
A paszuly megtette a hatását, mert délután még számosabban jelentkeztek.
A tanító jól tudta, hogy a purdékat inkább a harapnivaló sarkalja, tehát most
sem fogadta őket üres kézzel; adott nekik sült burgonyát és gyümölcsöt.155
Hasonló fogásokkal sikerült őket az iskolához szoktatni s jártak is ponto-
san a tél beálltáig; de már most ismét egy nehézség állt elő, aminek legyőzése
nem kevés gondot okozott a buzgó tanítónak.

155
Ki költségén történt, hogyan, mi módon történt ez a megvendégelés? Csak nem a
tanítóén? Szerk.

225
 A purdék igen fogyatékos ruhájukkal eljárhattak valahogy az iskolába,
míg tartott a meleg évszak. De beállottak a hideg napok. Mi lesz most? –
kérdeztük magunkban.
Sára A. itt is fel tudta magát találni. Mint községi képviselő, a község
humánus jegyzőjével a községi képviselőtestülethez fordult az iránt: segé-
lyezné ezen nyomorú gyermekeket bármi csekély összeggel, melyen nekik
a szükségesebb ruhaneműek beszereztessenek. Kérésük megtagadtatott.
A reményt a tanító most sem adta fel, hanem az esetet megyénk kir.
tanfelügyelőjéhez bejelentette, ki ezen törekvést kezdettől fogva élénk fi-
gyelemmel kísérte s annak sikerét nagy vívmánynak tekintette.
A bejelentés megtette a hatást, mert ez a minden üdvös és nemesért lel-
kesülő, tiszta szívű hazafi, rögtön leült s egy valóban megható levélben kérte
fel újból az elöljáróságot, hogy a községi képviseletnél, említett czélra bár
20 forint kiutalását vigye keresztül. Ő maga a levélben sajátjából 10 forintot
küldött át a zajzoni elöljáróságnak a czigány gyermekek felruházására.
E szép példa megtette hatását. A legelső képviseleti ülésen a derék
községi jegyző, ki iskolaszéki elnök is, előterjesztette a kir. tanfelügyelő
úr levelét s az abban küldött 10 forintot. A képviselet tanfelügyelő úrnak
köszönetet szavazott úgy szép leveleért, mint a benne foglalt 10 forintért s
a maga részéről egyhangúlag elhatározta, miképp a község pénztárából 15
frt utaltassék ki a czigány gyermekek ruhái beszerzésére.
Ezen két összeggel a legszükségesebb ruhadarabok beszereztettek s a
purdék közt kiosztattak.
Képzelhetni, mily örömmel és hálával fogadták a ruhadarabokat a rajkók
és a szülők egyaránt.
A tanító fáradságát az iskolában is siker koszorúzta. A minap magyarul kez-
dettem az eddig román anyanyelvű czigány gyermekekkel beszélgetni s bámulatba
ejtettek értelmes magyar feleleteikkel. Magyarul írnak, olvasnak és számolnak.
A tanítói kar a gyermekek neveit is megmagyarosította: „Oczelás” „Aczé-
los” lett, „Elena” „Ilona” stb. Szóval a derék tanítók mindent elkövetnek arra
nézve, hogy a gr. n. egy. felekezet által annyira elhanyagolt czigányokat
magyarrá, szívüket a szép és jó iránt fogékonynyá tegyék, neveljék. Méltó
elismerésünk legyen érte jutalmuk!
E téren még nagy mező vár megmunkálásra. Rajta kartársak a munkára!
Nem lehet nemesebb törekvésünk, mint az, hogy üressé tegyük a statisztika
azon rovatát, mely az írni, olvasni nem tudók számát tünteti fel, mely szám-
ban, hogy a czigányok leginkább képviselve vannak, az eléggé tudvalévő.

226
 74
BUDAPESTI HÍRLAP, 1894. július 31.

A cigány vallása. Karcagon – mint tudósítónk jelenti – érdekes kérdés

foglalkoztatja most a papi köröket. Az eset a következő: Varga Imre ev. ref.
vallású vályogvető cigány, törvénytelen házasságban élt Duka Mária róm. kat.
vallású nővel, ki már meghalt. E házasságból még 1873-ban egy fiúgyermek
született, kinek Imre nevet adtak a szülői, a nélkül, hogy megkereszteltették
volna. Most pedig, mikor az eset köztudomásra jutott, mert a legény házasodni
készül, sem a róm. katolikus, sem a református lelkészi hivatal nem tartja
magát illetékesnek a gyermek, illetőleg most már legény megkeresztelésére
és anyakönyvi bejegyzésére. Az ügyet hosszas tárgyalások után döntés végett
a vallás- és közoktatási miniszterhez terjesztik fel.

75
156
Herrmann Antal: A czigányok hitfelekezet szerint157 (1895)

In KSH (1895): A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott

czigányösszeírás eredményei, Budapest, Országos Magyar Kir.
Statisztikai Hivatal, 51–52.

A czigányok ősi vallásának igen kevés maradványa él még a néphiedelem

elmosódott alakjaiban, némely babonás szokásban és színehagyott szóha-
gyományban. Némely homályos mythikus képzetnek még elég élénk hatása
van a czigány kedélyre, mely egyébként meglehetősen közönyös a vallási
érzület dolgában. Külsőségekre nézve a czigány rendesen alkalmazkodik
környezőinek vallási formáihoz, de nem belső szükségérzetből, hanem in-
kább külső kényszerből s talán azon mimicri-szerű jelenséghez hasonlítva,
mely szerint némely állat a környezet színéhez illeszkedik. Életmódjában,
szokásaiban, melyekhez szívósan ragaszkodik, gyakran élesen különbözik a
vidék egyéb lakóitól, de a felekezetet illetőleg, mely reá nézve jóformán kö-
zömbös, mindent concedál a milieunek, így ösztönszerűleg elkerülve a vallási
156
Herrmann Antal (1851–1926): etnográfus, egyetemi tanár. Kora egyik legnagyobb
cigánykutatója. [L. A.]
157
Jelen szöveg az 1893. évi országos cigányösszeírás feldolgozását tartalmazó KSH-
kiadvány bevezető-összefoglaló tanulmányának részlete. [L. A.]

227
türelmetlenség zaklatásait. A falu vallását követi. S ha egyik vagy másik fele-
kezethez feltűnőbb nagy számmal tartozik, ez inkább azon népfajok hatása,
melyekben az illető felekezet dominál s melyek közt a czigányok nagyobb
tömegekben élnek és asszimilálódnak. (E vonatkozásokat az általános és
a nemzetiségi viszonyok fejezeteiben tárgyaljuk). De talán némileg mégis
jobban vonzódnak a szertartásaikkal az érzékekre és képzelemre erősebben
ható régebbi felekezetekhez (görög-keleti, római katholikus), mint az egy-
szerűbb és ridegebb rítussal bírókhoz és újabb keletűekhez.
A következő táblázat feltünteti, hogy az egyes felekezetekben milyen
százalékokkal szerepelnek a különféle kategóriájú czigányok, összehasonlítva
az összes népesség ebbeli viszonyaival.

Állandóan Huzamosabb ideig Vándor Összes Összes

letelepedett egy helyen tartóz- népesség
kodó

czigányok

Római-katholikus 38.79 43.26 39.77 39.26 47.84

Görög-katholikus 20.40 22.84 11.95 20.28 10.94
Görög-keleti 26.59 22.50 44.84 26.81 13.64
Ágost. hitvall. evangelikus 0.83 0.27 0.01 0.76 7.80
Evang.-református 12.30 10.59 1.94 11.82 14.62
Unitáriusok 1.50 0.46 0.12 0.93 0.41
Egyéb és ismeretlen
0.09 0.08 1.33 0.14 4.75
felekezet

E táblázathoz nem lehet sok megjegyzésünk. Az egyes kategóriákat tekint-

ve, az állandóan letelepedett s a huzamosabban tartózkodó czigányoknál a
róm.-katholikusok mutatják a legnagyobb százalékot, a vándoroknál azonban
a görög-keletiek; átlag harmadik helyen, az összesség mintegy ötödrészé-
vel, állanak a görög-katholikusok; ezeken kívül még csak a reformátusok
mutatnak jelentékenyebb számokat; a többi felekezetek nagyobbára csak
törtekkel szerepelnek minden kategoriában. Az összes népesség felekezeti
viszonyszámait a czigányok kétszeresen meghaladják a két görög felekezetnél
és a kis számú unitáriusoknál; megközelítik a római-katholikusoknál és a re-
formátusoknál, aránytalanul mögötte maradnak az ág. hitv. evangelikusoknál
s az egyéb és ismeretlen felekezetűeknél.
A római-katholikusok a legnagyobb százalékkal szerepelnek a huza-

228
mosabb tartózkodásúaknál, a többi kategóriák nem igen térnek el nagyon
egymástól. Ez a felekezet mutatja a legarányosabb eloszlást és viszonyokat.
Ide tartoznak a tót, vend és horvát ajkúak majdnem mind és a magyar ajkúak
legnagyobb része. Görög-katholikus is a huzamosb tartózkodásúak közt van
a legnagyobb %, kétszer annyi, mint a vándoroknál. Ezek viszont a görög-
keletieknél haladják meg kétszeresen a huzamosb tartózkodásúak százalé-
kát, ami mellett az állandóan letelepedettek és az összesek viszonyszámai
egyenlőknek mondhatók. A két görög felekezethez tartozik az oláhnyelvű
czigányok nagy tömege, nagyobb része a keletihez, melyhez a szerbek is
tartoznak, míg a ruthenek a görög-katholikust vallják. A három protestáns
felekezetnél a három kategoria rendes sorban fogyó viszonyszámokat állít
elénk, melyek különösen a vándoroknál mutatnak nagy hanyatlást, a legfel-
tűnőbbet a reformátusoknál. Ágostai hitvallású evangelikus néhány német
és tót ajku czigány; a reformátusok és az unitáriusok majdnem kizárólag
magyarok. Az egyéb és ismeretlen felekezetűek rovatának jelentéktelen
számai túlnyomó részben a második jelzőre jutnak, az elsőre egy-két na-
zarénus, mózes vallású és talán mohamedán.
Az egyes felekezeteknek területi eloszlását illetőleg is volna nehány meg-
jegyzésünk. Északon és nyugaton, négy országrészben, a római-katholikus
felekezet feltétlenül dominál, mindegyikben 19–22.000 hívet számlálva.
Ezek a Duna bal és a Tisza jobb partján magyar, czigány és tót, a Duna
jobb partján és a Duna-Tisza közén magyar és czigány anyanyelvűek.
A római-katholikusokon kívül a Duna bal partján úgyszólván nincs is más
felekezetű, a Duna jobb partján legnagyobbrészt Baranya vármegyében,
valami 1000, görög-keleti letelepedett szerb czigány. Ilyenek vannak a Du-
na-Tisza közén is, Bács-Bodrog vármegyében, 2.000-en felül, továbbá Jász-
Nagy-Kun-Szolnok vármegyében valami 700-nyi ev. református magyar.
Ilyen a Tisza jobb partján már közel 3.900 van, ugyanitt továbbá valamivel
kevesebb görög katholikus, nagyobbrészt czigány és ruthén anyanyelvű
letelepedett. Gömör vármegye itt feltűnik a (nagyobbrészt tót anyanyelvű)
ágostai hitvallású evangélikusoknak aránylag nagy számával (259). A Tisza
bal partja felekezetileg nagyon meg van oszolva. Csak ez országrészben
vannak relativ többségben a (magyar anyanyelvű) ev. reformátusok (13.516),
azután következnek a nagyobbrészt oláh anyanyelvű görög-katholikusok
(10.199), és a többnyire magyar anyanyelvű római-katholikusok (8.761). Van
(legnagyobbrészt Bihar vármegyében) oláh nyelvű görög-keleti is (3.831).
E felekezet feltétlenül dominál a Tisza-Maros szögén, majdnem 30.000,

229
legnagyobrészt czigány vagy oláh anyanyelvű czigánynyal, kik közül több,
mint 2.200 huzamosb ideig tartózkodó és közel 2.800 vándorczigány.
A római-katholikusok közel 4.000-en vannak. A sokfelekezetű Erdélyben a
czigány és oláh anyanyelvű görög-katholikusoké a relatív többség (több mint
40.000 ezek közül 2.753 huzamosb tartózkodású és 764 vándor). Valamivel
kevesebben vannak a szintén czigány vagy oláh anyanyelvű görög-keletiek
(36.000-en felül; ezek közül 1.790 huzamosb tartózkodású és 877 vándor).
Az ev. reformátusok is tekintélyes számúak (13.898), kevés kivétellel ma-
gyar nyelvű letelepedettek. Magyarok a római-katholikusok (10.417) és
az unitáriusok (2.541) is, míg az ágostai hitvallású evangelikusok (1.761,
legnagyobbrészt Besztercze-Naszód vármegyében) többnyire czigány, kis
részben német (szász) anyanyelvűek.
Római-katholikus czigány legtöbb van Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vár-
megyében (6.950), görög-katholikus Alsó-Fehérben (5.785), görög-keleti
Krassó-Szörényben (10.538), ágostai hitv. evangelikus Besztercze-Naszódban
(1.600), ev. református Maros-Tordában (4.785), unitárius Udvarhely vár-
megyében (1.533), egyéb és ismeretlen felekezetü Zemplénben (97).
A czigányok felekezeti viszonyainak számszerű kimutatásából nem von-
hatunk valami érdemleges demographiai tanulságokat.

76
BUDAPESTI HÍRLAP, 1895. június 6.

Rabló cigányok. Szmolko Ince alsó-ruzsbachi (Szepes-megye) plébánostól

150 forintot loptak el – mint levelezőnk írja – az arra kóborló oláh cigányok,
mig a plébános egyik gyermeküket megkeresztelte.

77
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L AP, 1895. október 24.

Baptista apostolok. Éjjeli összejöveteleik miatt, a közerkölcsiség és közbiz-

tonság elleni merénylettel vádoltak be a v. pércsi főszolgabírónál két baptista
apostolt, kiknek egy vályogvető cigány magyarázta a bibliát. A főszolgabíró
azon szemrehányására, hogy hogyan hallgathatnak ilyen emberre, azt felelték:
»meg vagyon írva, hogy bolondok prédikálása által tartja meg Isten a hívőket«.

230
A baptismus rohamosan terjed és éppen Debrecen vidékén, sőt magában a
kálvinista Rómában is. És az még mindig késik a belmisszióval. Egy egész
sereggel rendelkezik a segédlelkészek és a theologusok személyében, csak
utasítani, vezetni kellene azt; a sereg buzgósága és lelkesedése is megvan.
A kollégium most megjelent milleninumi értesítőjéből olvassuk, hogy haj-
dan veszély idején, tűz és fegyverek pusztítása között a theologus ifjak az
utcákon állítottak fel szószéket s onnan bátorították, vigasztalták a csügge-
dőket, hogy hitöket el ne veszítsék. Így kellene tenniök most is, ha nem is a
szószékről, de alkalmas helyeken felvilágosítani a népet a tévelygések felől,
táplálni, erősíteni hitöket, hogy meg ne tántorodjanak. Szóval egyházunk
igazai mellett kellene harcolniok a veszélyeztetett pontokon, mert bizony,
bizony Debrecennek egyáltalán nem szolgál dicsőségére, hogy közelében
egy tévelygő felekezet ref. népünk között oly nagy hódításokat tesz!
A baptismus terjedése. Vámos-Pércsen, de különösen Hajdú-Böszörményben
ijesztő mértékben nő a baptisták száma s komolyan veszélyezteti a Bocskay
fejedelem református hajdúi ősi egyházának egységét. Legközelébb a ref.
templom és parókia szomszédságában egy nagy imaházat építettek a bap-
tisták Balogh Lajos158 püspökjük(?) buzgósága folytán. Terjedésüket meggá-
tolni csak mélyebb belmissziói munkássággal és egy második ref. templom
múlhatlan fölépítésével lehetne. Egyébiránt a baptisták éjjeli összejövetelei
ellen sok a panasz. Már a szolgabíróságnak és rendőrségnek is szemet szúrt,
hogy azokon különféle csavargók és ledér nők a kegyeskedés örve alatt
mindennemű botrányokat s erkölcsi kihágásokat követnek el. Most tehát,
már hivatalból üldözik őket.

78
PESTI HÍRLAP, 1895. november 12.

Czigányesküvő Amerikában. A new-yorki magyar tóttemplomban Dénes

Ferenc yonkersi plébános cigány párt esketett meg. Ez esküvő nevezetessé-
ge a cigány esküvőminta volt, mely a magyar házassági eskető formulának
hiteles fordítása. Készítette pedig e fordítást Dénes főt. ur, ki a sok nyelv
158
Balogh Lajos (1863–1919): baptista lelkész, egyházi szakíró, egyházszervező. 1889-
től Hamburgban tanult; 1894-től haláláig a hajdúböszörményi baptista gyülekezet
lelkészeként szolgált. Édesanyja, Berki Sára elmagyarosodott cigány család sarja volt
(Karacs 2010, 257). [L. A.]

231
között, melyeket folyékonyan beszél, a cigány nyelvet is ritka tökélylyel kezeli.
Hangzik pedig a cigányfordítás következőképen:

„Avka tut o Del te segitinel

E szomnakunyi Devleszkeri Daj
Szavore Devleszk’re Lácse
Hoj tu add patyivaiya romlya kamesz.
The kamibnesztar trá romnyake la lesz.
Hoj la nyigda na mukeja
Dsi tro, dsi lakro meriben
Andro nyíszavo bibacht
O Del tut avka te segitinel.”

Magyarul:
Isten téged úgy segéljen,
Boldogságos szűz Mária,
Istennek minden Szentjei,
Hogy te ezt a tisztességes személyt szereted.
Szeretvén, magadhoz házastársul veszed, stb.

79
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1895. december 25.

A „Népnevelők Budapesti Egyesületé”-nek pedagógiai szakosztálya látoga-

tott ülést tartott e hó 16-án. Az ülés legfontosabb és legérdekesebb tárgya
Herrmann Antal dr. felolvasása volt. A tudós ethnografus a czigányokról írt
nagy munkájának egyik részletét, mely nevelésügyi vonatkozású, mutatta be.
A czigányok nevelését, oktatását egészen más úton kívánja eszközölhetni,
mint más nemzetiség műveltetését. Tapasztalataival bizonyítja, hogy a jóra-
való hajlam a czigányokban is megvan; de e félvad, nomád nép műveltetésénél
a demokrata elvek nem alkalmazhatók, hanem csak drasztikus eszközökkel
érhető el az a czél, mely iskoláztatásuktól várható.

232
 80
György Aladár:159 A czigányok Magyarországban.

In Berecz Antal (szerk.) (1896): Földrajzi közlemények, 24. köt.,

Budapest, Magyar Földrajzi Társaság, 84–88.

Magyar hazánk régóta híres volt czigányairól a művelt külföld előtt. Ez az

érdekes népfaj, mely közel ezer éves nyugati tartózkodása alatt is teljesen
megőrizte önálló faji jellegét s nagyrészt még nyelvét és szokásait is s melynek
furfangos esze s gyermeteg kedélye idegenek előtt legalább is érdeklődést
kelt, a tudósok közül legelőször a nyelvészek figyelmét vonta magára, később
pedig még fokozottabb mértékben az ethnographusokét. Újabban Angli-
ában nemzetközi társaság alakult a czigányok tanulmányozására, nálunk
külön folyóirat foglalkozik, ha nem is kizárólag, de főként ezzel a népfajjal
s tudvalevőleg József főherczeg elméletileg és gyakorlatilag nagyon előkelő
helyen áll a szakemberek között.
Ugyancsak József főherczeg személyes közbenjárására történt meg 1892
végén, hogy az akkori belügyminister Hieronymi Károly, a hazai czigányok
összeírását rendelte el. Már József császár foglalkozott a czigányok letele-
pítésének és polgárosításának kérdésével, azóta többen gyűjtöttek adatokat
s az egyes népszámlálásnál a czigányokat külön veszik számba. Mindez
azonban igen tökéletlennek bizonyult, főkép azért, mert csak a czigány-
nyelven beszélők számát jegyezték fel, pedig azok száma aránylag igen
kevés s mindig sokan voltak a műveltebb czigányok között, kik eredetüket
is eltagadták. Másrészt a czigányok sajátságos életmódja s különösen nagy
vándorló hajlama hajlandóvá tette, hogy az ő összeszámolásuknál különleges
kérdések is jöjjenek tekintetbe.
Ily módon ejtette meg 1893. jan. 31-én az orsz. m. kir. statistikai hiva-
tal a czigányok összeírását s a begyűlt adatok dr. Herrmann Antal ismert
szakférfiú feldolgozásában most jelentek meg e hivatal kiadásában „A Ma-
gyarországban 1893. jan. 31-én végrehajtott czigányösszeírás eredménye”
czím alatt (Bpest, 1895. 5 grafikai táblázattal. Ára kötve 2 frt.).
A munka nem mondható tökéletesnek. Budapest székes-főváros hatósága
például egyenesen kivonta magát az összeírás kötelezettsége alul, több más
helyen az adatgyűjtők nem voltak eléggé lelkiismeretesek, a minthogy a

159
György Aladár (1844–1906): író, újságíró, művelődéstörténész, műfordító. [L. A.]

233
többek között Esztergom városáról a kimutatás azt mondja, hogy egyet-
len czigány sem volt benne; mindamellett tájékoztatóul teljesen elegendő
biztos s az adatoknak oly nagy bőségét tárja az olvasók elé, minőt külföldi
munkákban sem találunk.
Mindenek előtt meglepő a czigányok nagy száma hazánkban. Az 1890-
iki népszámlálás csak 91.611 czigány anyanyelvűt talált, a jelen összeírás
– bármily hiányos volt is – 274.940 czigányról számol be, tehát háromszor
annyiról. Valósággal nincs is vármegye hazánkban czigány nélkül, bár a
közel 300.000 czigány nagyon egyenlőtlenül oszlott meg az ország egyes
részei között, magában a régi Erdélyben 105.034 volt, több mint az egésznek
egy harmada. Legtöbb czigány volt Nagy-Küküllő-vármegyében, a népes-
ség 10’37%, de ezenfelül is minden tizedik lakost czigánynak írtak össze
Felvincz, Hátszeg, Erzsébetváros rendezett tanácsú városokban s még 600
más községben. Nagy-Küküllő-vármegye 14.037 czigányából a vármegyének
mind a 125 községébe jutott egy pár, 53-ban száznál több. A Duna mentén
s a nyugati felvidéken általában sokkal kevesebb volt a czigányok száma,
mint az ország más részében.
Az összeírás három csoportot különböztetett meg a czigányok között
művelődési fokozat szerint és pedig volt 243.432, tehát a túlnyomó nagy
rész, állandóan letelepedett, továbbá 20.406 huzamosabban egy helyen
tartózkodó s csak 8938 vándorczigány. Ez az eredmény természetesen
összefüggésben van az összeírás időszakával is, mert télen a czigány sem
szeret vándorolni, mindamellett tényként vehetjük, hogy nálunk a czigányok
nagyobb része már hozzászokott az állandó otthonhoz. A vándorczigányok
nagyobb részét 1026 karaván tagjaként számították. E czigányok igazi
területe a Tisza-Maros szögének keleti része, belefoglalva a szomszédos
Bihar- és Hunyad-vármegyéket. Főfészkük Krassó-Szörény-vármegye, hol
1969 vándorczigányt találtak. Voltak 86 tagból álló karavánok is, a nagyobb
rész azonban 6–10 tagból állott. Ezeknek összesen 1122 sátoruk s 958
sátor helyét pótoló kocsijuk volt. Állandóan letelepedett czigány van 7220
községben, huzamosabb ott tartózkodása 2399 községben. A letelepedett
czigányok között is azonban csak 3439-nek volt csekély földbirtoka vagy
kertje s az összes czigánygyermekek közül legalább 40.000 tanköteles nem
járt iskolába. A művelődés tehát nem volt magas fokú náluk.
Mutatja ezt lakóhelyük is. Nem egész kétharmada a czigányságnak lakik
rendes házban, 33’33% lakóhelye putri vagy kunyhó, 3’25% sátor s 1’68%-é
odu vagy egyéb hely volt. Igen természetes, hogy a házak nagyobb része

234
sem valami kényelmes épület s többnyire egy-két zúgból áll, mely rendesen,
különösen az erdélyi részekben s a Duna balpartján, nagyon zsúfolt.
Igen érdekes a czigányok családi állapota. A vándorczigányoknál törvé-
nyes házasság alig van, azonban az együttélők között, a fiatalságot ide nem
számítva, tisztább az élet, mint a letelepedetteknél. Régi szokások szerint a
nő a háztartás (sátor) tulajdonosa, s a gyermekek az anya törzséhez tartoznak
és úgyszólván kizárólagosan az anyák gondoskodnak kiskorú, azaz koldulni
és lopni még nem biró gyermekükről. A házasok vagyis a törvényesen vagy
szokás szerint együttélők korán 14–15 éves korukban kerülnek össze; de
csak 25 éves koruk után esküsznek meg vagy kötnek a vajda előtt házassági
szövetséget. Vallásra nézve a czigány a helyi viszonyokhoz alkalmazkodik s
anyagi előnyért szívesen kész felekezetét megcserélni, egészben véve azonban
a letelepedett czigányok nagyobb része római katholikus, a vándorczigányok
pedig keleti görögök. Van még sok görög katholikus s evang. református
czigány is; Udvarhelyen 1533 unitáriusnak vallja magát.
A czigány igen könnyen és gyorsan tanul nyelvet s ezért csak 14.480
czigányról mutatták ki, hogy anyanyelvén kívül mást nem tud. Másrészt
azonban annyira hat reá a környezet, hogy most már 52’16%, azaz felénél
több nem is tud czigányul s feltűnő, hogy ezek között több a nő, mint a
férfi, bár más assimilatio utján levő nemzetiségeknél a nők őrzik meg job-
ban az anyanyelvet. Az idegen nyelvűek közt ma 54’41% magyar, 34’86%
oláh anyanyelvűnek tartja magát. A czigány nyelvet legtöbben (41’61%)
tudják még az erdélyi részekben. Feltűnő azonban, hogy még a Dunántúl
is vannak oláh czigányok s hogy a magyar czigányok kevésbbé feledik el
anyanyelvüket, mint az oláhok, kik tökéletesebben képesek más elemeket
magukba felszívni.
Az írás és olvasni tudás a czigányoknál meglehetősen gyenge. A férfiak
közt (6 éven felül) 8’48, a nők között 4’58% tud írni s olvasni általában, a
vándorczigányoknál egy százalék sem. A katonákat és csendőröket is ide
számítva csak 9625 férfi s 5158 nő tudja ezt a mesterséget. Még a nagyobb
városokban is csak 15%-a a tanköteleseknek jár iskolába.
Legtarkább az a kép, melyet a czigányok foglalkozásáról nyerünk az
összeírás szerint. Összesen csak 32 értelmiségit foglalkozásút írtak össze,
közöttük van 22 bába, 3 hivatalnok, 2 zenetanár, 1–1 tanító s írnokféle.
Nem lehetetlen azonban, hogy az értelmi pályán működők közül sokan
eltitkolják eredetüket. Különböző községi és hatósági szolgálatban van 152.
Földműveléssel foglalkozik 5847, azonban ezek közül 2518 szolga és 1123

235
napszámos, legtöbben a Tisza-Maros szögén. Még pásztoroknak sem eléggé
alkalmasak. Bányászatnál 120 van alkalmazva. Sokkal több a czigányok
között az iparűző, bár itt is alig lehet valóságos iparűzésről szó náluk. 50.506
iparűző czigány között legnagyobb számmal voltak a következők: kovács
12.749, tapasztó és sármunkás 5298, vályogvető 5667, tégla és cserépégető
3948, teknő csináló 2968, nadrágkészítő 1998, fakanál csináló 1976, üst-
készítő és foltozó 2077, szegkovács 1660, seprűkészítő 1036, meszelőkötő
nő 1720, fonószövő 1261 s más női kézimunkával foglalkozó 1074. – A
kovácsok az erdélyi részekben és a Tisza jobb partján vannak legnagyobb
számmal, legkevesebben a Duna Tisza között. Gyepmester van 624. Ke-
reskedéssel foglalkozik 1978 férfi s 146 nő, köztük 69 a vándorczigányok
közül, napszámos 27.891 férfi s 36.299 nő stb.
A foglalkozás nélkül élő czigányok összes száma 15 éven felül 13.178.
Ezeket kimutatásunk a következő rovatok szerint osztályozza: koldulók,
jövendőmondók és kártyavetők, kuruzslók, tolvajok, csavargók és jótékony-
ságból élők. Felesleges mondani, hogy ezek a számok a beérkezett adatok
szerint készültek ugyan, de kevésbbé bízhatók meg, mivel a czigányok na-
gyobb része nemcsak egyféle foglalkozást űz egyszerre. Sajnos, hogy éppen
a legelőkelőbb s legműveltebb osztályról, a czigányzenészekről, a száraz
számadatokon kivűl alig nyerünk némi tájékoztatást.
Az a kép, melyet az összeírás eredményekép nyerünk, nem mondható
nagyon sötétnek. Látjuk, hogy az erdélyi részek kivételével a czigányság
általában letelepedettnek mondható s többé-kevésbbé meg van náluk az
alap, melyen művelődésüket elő lehet mozdítani. Talán többen is vannak,
kik már hasznos polgárai a hazának. Néhány zenész országos hírnévre
tett szert, mint zeneszerző is s több czigány foglalt el jelentékeny állást, pl.
Csorba160, Debreczen város egykori tekintélyes polgármestere. Herrmann
feldolgozásában a rendőri intézkedések mellett főkép a gondosabb isko-
láztatást sürgeti a czigányok állapotának megjavítása végett s azt hisszük,
hogy ebben igaza is van. Mindenesetre nagyon üdvös és helyes dolog volt
a jelen összeírás, mert csak ebből ismerhettük meg alaposan a czigányok
helyzetét hazánkban.
160
Csorba János (1806k.–1870): mérnök, császári és királyi helytartósági tanácsos; Csor-
ba József öccse. 1851-től 1854-ig nagyváradi, majd 1859-ig debreceni polgármester
volt; közben 1852-től a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka. 1859
nyarán a pozsonyi úrbéri törvényszék elnökévé nevezték ki; az 1860-as évek elejétől
Nagyszombatban élt. [L. A.]

236
 81
ESZTERGOM, 1896. január 5.

Lévai hírek. (…) A lévai kath. legényegylet jan. 1-jén este 6 órakor felolva-
sással és szavalatokkal egybekötött estélyt rendezett saját helyiségében. Dr.
Kittenberger János161 áll. tanitó kép. tanár a cigányok eredetéről, szokásaikról,
vallás- és költészetükről tanulságos és mulatságos felolvasást tartott.

82
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1896. január 30.
Herrmann Antal: A czigányok és az iskola.

A jobbágyság korában a nemesség előjoga volt a haza védelme. A jog-

egyenlőségnek pedig természetes folyománya az általános hadkötelesség,
mely rendkívül emelte a nemzet harczi erejét és ezzel gyarapította létének
és hatalmának biztositékait. De a harczképesség nem elegendő támasza a
nemzeti életnek; a műveltség is hatalom, sőt „elvész a nép, mely műveltség
nélkül való”. A kultura olyan általános áldás, melyhez nemcsak joga van a
társadalom minden egyedének, hanem a közönségnek kötelessége is része-
síteni benne mindenik tagját. Az általános tankötelesség is követelménye
a jogegyenlőségnek, mely azt kívánja, hogy mindenkinek megadassék az
eszköz és a mód a legmagasabb polgári és emberi jogok megszerzésére és
gyakorlására. Az általános tankötelesség, mely közössé teszi a műveltséget,
tehát szintén hatalmas forrása a nemzeti erőnek, s mint ilyen a honvéde-
lemnek is jelentős tényezője.
Csakhogy – fájdalom! – még mindig vannak egész osztályok, amelyeknek
élet-viszonyai úgyszólván kivül helyezik tagjaikat a rendezett társadalom
területén, a törvények keretén. Ilyenek a kóbor czigányok, kikre több más
törvényes rendelkezés mellett, az általános tankötelezettség is csak bizonyos
korlátok közt alkalmazható. Pedig kétségtelen, hogy úgy a törvény tekintélye,
mint a többi polgárok érdeke, legfőkép pedig magoknak e törvényen kivül
állóknak („ex-lex”-eknek) a java sürgetve és elengedhetetlenül megkivánja,
hogy a társadalmi rend reájuk is féltétlenül kiterjesztessék.
161
Kittenberger János, később Katona (1867–1956): pedagógus; 1908-tól 1924-ig a
kiskunfélegyházi tanítóképző intézet igazgatója. Kittenberger Kálmán (1881–1958)
bátyja. [L. A.]

237
 Én évek során át foglalkozom a hazai népek közt különösen a czigányok
népéletének tanulmányozásával. A czigányügy országos rendezésének rend-
szeres előkészítéséül ezelőtt három évvel összeírták a Magyarországon
talált czigányokat, egyénenkint, tekintettel a nyelv-, kor-, vallás- és lakás-
beli viszonyokra, a vagyoni, családi, gazdasági és műveltségi állapotra, az
iskolázásra, magaviseletre és foglalkozásra, minden viszonylatnál megkü-
lönböztetve az állandóan letelepedett, az egy-egy helyen huzamosabban
tartózkodó s a vándor-czigányokat. Ez összeírás rendkívül érdekes számbeli
eredményeinek tudományos, módszeres földolgozásával engem bíztak meg.
A munka a napokban jelent meg: „A Magyarországon 1893 január hó 31-
én végrehajtott czigány-összeirás eredményei”, mint a „Magyar statistikai
közlemények” új folyamának IX. kötete, valami 20 nagy negyedrétü íven,
grafikai mellékletekkel.
Tanítóinkat e munka, általános érdekű tárgyán kivül, két szempontból
érdekelheti. Először, mert bőven szól a czigányok iskolalátogatási viszo-
nyairól és műveltségi fokáról (olvasni-irni tudásáról) s aztán, mert én a
nemzetiségi, közgazdasági, közbiztonsági, közerkölcsiségi és emberbaráti
stb. szempontból rendkívül fontos és bonyodalmas czigányügy rendezésének
nyitját nem a telepítésben, nem közigazgatási intézkedésekben keresem,
hanem – az iskolában. Ezért nem tartom az új „Néptanítók Lapja” keretén
egészen kivül esőnek, hogy az összeírásnak és a fölötti elmélkedésemnek
idevágó részét e helyen röviden ismertessem.
A czigányösszeirás szerint Magyarországon volt állandóan letelepedett
czigány 243.432, huzamosb ideig egy-egy helyen tartózkodó 20.403, vándor
8.938, összesen 272.773, Letelepedett czigány találtatott 7.220 községben,
ezekből 6.332-ből van kimutatva a czigány-gyermekek iskolalátogatása, még
pedig általában iskolába jártak 1.464 községben, tehát a kimutatott közsé-
gek 23%-ában; csekély részben iskolába jártak 651-ben, valami 10%-ban s
egyáltalában nem jártak iskolába 4.217-ben, azaz szinte 67%-ban. A csak
ideiglenesen egy-egy helyen tartózkodó s a vándor-czigányok gyermekeit
bátran olyanoknak vehetjük, kik egyáltalán nem járnak iskolába. E szerint
az első fajtából 4.293 6–14 éves, tehát iskolaköteles, és 1.377 4–6 éves, tehát
óvóköteles, a vándoroknál pedig 2.251 6–14 éves, és 696 4–6 éves gyermek
nem élvezi sem az iskola, sem az óvó-intézet áldásait. Ha azon községeknek,
melyekben letelepedett czigányok találtattak, arányait átviszszük az 52.069,
6–14 éves czigány gyermekekre s hozzáadjuk a kóborok 6.544 tanköteles

238
gyermekeit, azt találjuk, hogy összesen legalább 40.000 tanköteles czigány-
gyermek nem jár iskolába. Ez igen tetemes szám; és némely vidéken az iskolát
kerülő czigány-gyermekek száma érzékenyen befolyásolja az iskolába nem
járó összes tankötelesek kedvezőtlen arányait.
Az általános tankötelezettségnek a czigány-gyermekekre való kiterjesz-
tése azonban, amilyen fontos és szükséges követelmény, anynyira nehéz
feladat, amely a kóboroknál csak kényszer-eszközökkel érhető el. Rajtuk
egy kis kegyetlenséget kell elkövetni a humanitás nevében az ő üdvökre. Az
egyéni szabadság némi korlátozására kell magát elszánnia az államhatalomnak,
hogy igazi emberi szabadságra emeljen egy jelenleg vadállat módjára szabad fajt.
A nemzet azon kiskorúit, akikről természetes gyámolóik nem gondoskodnak
a mai műveltség értelmében, az államnak kell gyámság alá vennie, mint
ahogy megkisérlette már ezelőtt 100 évvel; igaz, hogy kevés eredménynyel,
mert nem jól megválasztott eszközökkel.
A faj nevelését ott kell kezdeni, ahol az egyénét: a gyermekkoron.
Mikor az egészben már kifejlődött a bevégzett egyediség, midőn a faji
jelleg, a veleszületett faji sajátságok már teljesen megszilárdultak, sőt
megcsontosodtak az egyéni életfolyamban, az ethnikus közösségben, a
hosszú gyakorlatban és megszokásban: akkor természetesen vajmi nehéz
idomitólag hatni az egyesekre vagy csoportokra, különösen oly népelemnél,
melynél a faji jellegzetességek oly élesen, szinte végletesen kijegeczedtek
a százados elkülönzöttség és egészen sajátszerű életmód következtében.
Ezért a 30 éves czigányt már csak kivételesen lehet új életmódhoz szok-
tatni, pl. letelepíteni.
A zsenge gyermeket kell tehát nevelésbe fogni, mikor a veleszületett
faji típus még nem vált egyéni jelleggé, a faji ösztön megszokássá, élet-
szükségletté, szenvedélylyé. A nevelés így is nagy nehézségekkel fog jár-
ni, melyekről nem gondoskodott a paragrafusokon forgó közpaedagogia.
A megtörhetetlen makacsság, a leküzdhetetlen atavizmus, az elkerülhetet-
len visszaesés számos esetei fognak minduntalan felmerülni. Sok pénzbe,
sok fáradságba, sok gondba fog a munka kerülni, de évenkint ezer meg
ezer hasznos tagot ad a társadalomnak és egy emberöltő alatt egy egész
fajt megnyer a polgárosultságnak és a nemzetnek egy jóravaló, tehetséges
népet, mely különben nemcsak maga nyomorog és terhére van a köznek,
hanem számával oly elemet növel, mely éppen nem szolgál a nemzetegység
megerősítésére. (Az ős ország öszszes lakosságának 1890-ben 48,61%-a volt

239
magyar és 17,11%-a oláh anyanyelvű, a czigányoknak 1893-ban 38,10%-a
volt magyar és 24,39%-a oláh anyanyelvű.)
Magyarország az egyedüli állam, melyben egy egész nép még a törvény ke-
retén kívül él. A czigányügy rendezése legelsőrendü, legsürgősebb kulturfeladatunk.
S e feladat megoldására első sorban nem a telepítés, sem közigazgatási intéz-
kedések vannak hivatva, hanem mint sok más nagyjelentőségű közügynél,
az iskola. Azonban nem olyan sablon-iskola, mely majmolja a külföld pél-
dáit, vagy a mely csak az általános, átlagos, közönséges, rendes viszonyokat
tartja szem előtt; hanem olyan iskola, mely külön a czigányokra nézve az
élő életből veszi módszerét s a való életben keresi czélját.
Különösen a kóbor czigányok gyermekeinek nevelésére megfelelő javitóház-
féle nevelőintézetet kellene az államnak szerveznie, a megyéknek czigányaik
arányában való hozzájárulásával s a társadalom közreműködésével. Ide kelle-
ne internálni azokat a czigánygyermekeket, a kiknek szülői nem akarnak
vagy nem képesek megfelelni a közoktatási törvények rendelkezéseinek. Itt
kell őket czélszerű módon polgári életre és hasznos foglalkozásra nevelni.
Ez volna egyúttal a leghathatósabb eszköz, melylyel a kóbor czigányokat
letelepedésre és a teljesen henye életűeket családfentartó rendes foglalko-
zásra lehetne birni. Mert a legnagyobb nyomást éppen azzal lehetne reájuk
gyakorolni, hogy különben elveszik tőlük gyermekeiket. Így a gyermekek
által jobban lehetne a szülőkre hatni, mint megfordítva.
A czigánykérdés megoldása a nemzetalkotó magyar népiskolának egyik
küldetésszerű hazafias hivatása.

83
ESZTERGOM, 1896. április 26.

Elítélt lelkész. Kingyera Károly162 udvarnoki esperes-plébánost múlt héten

a nyitrai tvszék 20 frt pénzbírságra ítélte, mert 1895. okt 2-án egy cigányhá-
zaspárt megeskettetett káplánja által, anélkül, hogy a polgári kötést elvégezték
volna. Káplánját 5 frtra ítélték el.

162
Kingyera Károly, szlovákul Karol Kingyera (1830–1903): katolikus pap, esperes-
plébános, tanfelügyelő. 1861-től 1894-ig Nyitraudvarnok (Dvorníky) településen
szolgált. [L. A.]

240
 84
PESTI HÍRLAP, 1896. július 28.

Hármas cigány esküvő. Hevesmegye Sirok községében úgy a község plé-

bánosa, Hámán András esperes, valamint a községi elöljáróság, élén annak
hazafias és szabadelvű jegyzőjével, Borhy Antallal, megegyeztek, hogy a köz-
ség területén eddig vadházasságban élő párokat törvényes házasság kötésére
fogják szorítani, hogy úgy az ő páros életük, mint a már meglevő nagyszámú
gyermekeik Isten és az állam előtt törvényesek legyenek. Ez igen szép és
követésre méltó példa julius 26-án három cigány házaspár összeesketésével
az egész község részvétele mellett valósult meg. Nagy kísérettel vonult a
három boldog vőlegény és menyasszony a község házához, hol úgy a polgári
aktus előtt, mint azután több cigánybanda zenéje hirdette Farao ivadékainak
örömét. Innét az egész menet a templomba vonult, hol a falu apraja-nagyja
előtt történt meg a három ritka esketés. Este a falu három pontján folyt
víg zeneszó mellett a hetedhét országra szóló muri, melynél fényesebbre a
környék összes cigányai közt a legöregebbek sem emlékeznek.

85
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1897. szeptember 2. Melléklet.
Ellenbach Mátyás:163 A czigány

Fekete volt a szeme, a haja; akár csak a fénylő, sötét szurok.

Az arcza meg szinte vöröses-barna volt.
Félve tekintett szét a körülötte ülő ismerős és ismeretlen arczú fiukon! – a
tanító úrra meg reá sem mert jószerűen nézni. Ha pedig az tekintett néha
ő reá, mindig félve sütötte le szemeit és reszketett.
A többi gyermekek mosolyogva mutattak reá: „nini, hogy fél a czigány!”
Mert soha sem járt ő azelőtt iskolába. Ma ül itt először; pedig már a
nagyobbak sorából való gyerek.
Régen volt az már, mikor az öreg preczeptor uram egyszer kiírta a mu-

163
Ellenbach, később Éltes Mátyás (1873–1936): pedagógus, gyógypedagógus. [L. A.]

241
lasztók között. El is ment hozzájuk a kisbíró és reá parancsolt az apjára,
hogy küldje a gyereket iskolába, mert különben baj lesz!

Az öreg czigány nem tudta elgondolni, hogy mi jutott annak a preczeptor

uramnak az eszébe, hogy az ő fiát is el akarja vitetni az iskolába. Hiszen
van ott elég gyerek, az ő fia biz’ oda nem megy.
Nem is küldte el.
Másnap a fiu a pásztorok között, künn a mezőn tanult már furulyázni,
madarászni, gumózni, stb. efféle pásztori mulatozást. Azok meg örültek,
hogy jött, mert ha a nyáj tilosban járt, senki sem tudott oly gyorsan utána
ugrani és azt visszaterelni, mint Gyurka.
Az öreg preczeptor uramat pedig egyszer este, fáradalmas napi munkája
után még azzal a leverő hírrel lepték meg cselédei, hogy a tavon valaki (alig-
hanem a Csabi czigány) három ruczát agyonvert. Tudta preczeptor uram,
honnét és miért történt ez.
Azt pedig szintén tudja minden ember, hogy nagy sor is az, ha a tanító
háztartásában egyszerre három nagy rucza elveszelődik; pláne, mikor már
akkorák voltak, hogy a kisebbik fiúnak könnyen kitelt volna lábbelire az
árakból. De nem is keresték a czigány gyereket iskolábajárás miatt többé
soha. A naplóban egyik-másik furcsább hangzású név után ily megjegyzések
voltak: „czigány, nem jár iskolába”, vagy „czigány, nem rendes tanköteles”,
stb. Pedig ők is ott laktak a faluban és játszottak a többi gyermekkel.
Mikor aztán úgy Szt.-Mihály nap körül megjött az új tanító és elkezdte a
gyerekekkel a tanulást: eljöttek a legtávolabb lakó zsellér-gyerekek is. Mikor
pedig a többi gyermek nevét felolvasta, reá került a sor Csabi Gyurkára is.
Persze, hogy nem felelt ekkor senki.
Hol lehetett Csabi Gyurka ilyenkor? Könnyű volt arra felelni: hát fujta
a tilinkót a szerb juhászokkal és tengerit meg kolompért pörköltek pattogó
tűz mellett a határban. Mindez pedig nagyon kellemes mulatság; nem is
csoda, ha elfeledi mellette a gyerek az iskolát.
Hanem a faluvégi gyerekek mégis eszébe hozták néha-néha, mikor a
nyájat hazaterelték, meg ha somot, vagy berkenyét adott nekik: megjött
ám az új tanító úr, a te nevedet is felolvasta és kérdezte is, hogy miért nem
jössz az iskolába. De hát ő nem fog járni, nem akar. Sokkal jobb arra künn
a szabad mezőn.
Rá két hétre eljött hozzájuk a „polgár”, és megparancsolta a gyereknek,
hogy menjen iskolába. Ekkor sem ment még. Két hét múlva azonban megint

242
eljött, de akkor már minden kérés és rimánkodás daczára is elvitte nagyobbik
gidájokat s nem is adta addig vissza, míg csak a Gyurka apja nem vágott
egy egész napon át fát az iskolában.
Milyen jó meleg lehet ottan, a hová ennyi fa kell!
Azután meg azzal rémítette meg őket igazán, mikor azt mondta: ha
Gyurka még most sem megy el az iskolába, akkor megint eljön, de aztán úgy
elviszi a gidát, hogy azt többé meg sem látják – a másé lesz. Pedig Gyurka
nagyon szerette a gidájukat. Mindig a legjobb füvet kereste fel neki.
Tehát elmegy mégis az iskolába, hogy el ne vihessek gidájukat.
Másnap csakugyan el is ment Gyurka az iskolába. Apja egy kis darabon
elkísérte, de azután már magát küldte. Nagyon haragos ember lehet az az
új tanító, ő biz’ meg sem nézi.
Gyurka pedig először csak az ajtóig mert menni, de mikor látta, hogy
a tanító úr nincs benn, besurrant ő is, és az ajtó melletti padba ült, hogy
a tanító úr meg se lássa. De a kijárást jól megnézte, hogy ha tán futásra
kerülne a sor, tudja az utat, a merre ugrani lehetne.
A gyermekek ezalatt zsibongtak és nevetgéltek.
Végre bejött a tanító úr. A gyermekek zaja egyszerre lecsendesül; imád-
koznak, azután sok mindenről beszélgetnek; a czigány gyerekről egészen
elfeledkeznek. Ez meg csak nézi és hallgatja azt a sok gyereket. Látta, hogy
mily szép könyve van a Petinek, hát még ha olvas, milyen hangosan beszél
a gyerek. (Pedig ugrani felére sem tud úgy, mint ő.)
A szomszédék Ferikéje pedig táblájára írogat s éppen felmutatja a tanító
úrnak, aki megdicséri Ferit.
Úgy elnézi, úgy elhallgatja őket Gyurka, hogy eszébe sem jutnak a
pásztorok.
Hazamenés előtt azután a tanító úr felolvasta a gyermekek nevei között
az övét is. Csak félve merte kimondani, hogy „jelen”. Ekkor a tanító úr
felszólította őt, hogy járjon ezután az iskolába. Megígérte Gyurka, hogy
ott lesz délután is. El is jött.
Ekkor lapdázni kezdtek a fiuk. Ebben azután Gyurkának párja nem volt;
örült is, aki az ő sorába került.
Az iskolában a tanító minden szavára figyelt, mennyi szépet tanult ő ott.
Hogy örült azután, mikor a dadénak otthon megmutatta, mit tanulnak az
iskolában! Nem értette az a betű jelentését.
Csak azon csodálkozott az öreg, hogy ugyan mit csinálhattak ezzel a gye-
rekkel ott az iskolában, hogy még kötéllel sem lehetne onnét visszatartani?…

243
 86
164
K–s: Life, writings and correspondence of George Borrow
by William I. Knapp. With portrait and illustrations.
In 2 volumes. London, 1899. 8-rét XX. és 402, X. és 406 lap.

In Budapesti Szemle, 1899, 145–151.

Borrow György életpályájának átolvasásánál csakhamar arra a meggyő-

ződésre jutunk, hogy ámbár egyetlen egy emberrel van dolgunk, három,
egymástól teljesen elütő egyéniséget különböztethetünk meg jellemében.
Először is ott van a nyughatatlan utazó, jobban mondva kóborló, ki bejárta
saját hazáját s azonkívül az európai szárazföldet, Ázsiát és Afrikát; elment
mindenhova öszvéren, lovon, szamáron vagy gyalog is – ahol kedvenczeire,
a sátoros czigányokra remélt akadhatni; beszélte nyelvöket, ismerte szo-
kásaikat, életmódjokat, gondolatjárásukat, még pedig sokkal jobban, mint
például Sir Richard Burton,165 ki legjobban hasonlít hozzá. Mint ez, kitűnő
nyelvész volt; nyelvtudósnak egyiköket sem nevezhetjük a legjobb akarattal
sem, mert tudományosan nem foglalkoztak egyetlen nyelvvel sem, ámbár
Borrow például értett valami ötven különböző nyelvet és nyelvjárást. Abban
is hasonlít a két egyén egymáshoz, hogy mindkettő vallásos rajongó volt, de
Borrow nem volt fanatikus mozlim, mint Burton, hanem dühös protestáns
és kérlelhetetlen pápista-faló. E század elején született 1803-ban és 1881-
ben halt meg.
Hogy a magyar olvasó érdeklődését fölkeltsem irányában, sietek föl-
említeni azt, hogy a mi nyelvünket is ismerte és hogy barangolásai közben
hazánkon átutazott, de a nálunk, illetőleg czigányaink közt töltött időből
nagyon sovány adataink vannak, hacsak az öregebb nemzedék nálunk nem
tud többet róla. 1844-ben tett egy körutat, mely alkalommal Londonból
elment Párison át Bécsbe; Romano Lavo-lil czímű munkájának előszavában
említi, hogy a mondott évben hosszabb ideig Kolozsvárott tartózkodott és az
erdélyi czigányok közt gyűjtött szó-anyagot. Az eredményt fölötte szegény-
164
Kropf Lajos (1852–1939): mérnök, történész. Az 1870-es évektől főként Angliában
élt. [L. A.]
165
Richard Francis Burton (1821–1890): angol felfedező, író, katona, kalandor. [L. A.]

244
nek kell mondanunk, mert a rövid szógyűjtemény megvan a British Museum
kézirattárában. Összesen valami 25 nem igen sűrűen beírt negyed-rét levélre
rúg, ideszámítva az erdélyi czigány miatyánkot, melynek szövege nagyon
különbözik a Nagyidai Sztojka Ferencz közölte versiótól József főherczeg
magyar–czigány szótárában.166 Bajos eldönteni, hogy Borrow, vagy erdélyi
czigány barátai felelősek-e az eltérésekért. Ő nagyon pongyola gondolkodású
ember volt. A kéziratban néhány magyar-czigány mondat is van följegyezve.
Egy más munkájában a Romany Ryeben említi, hogy a debreczeni pusz-
tán is járt. Megfordult továbbá Nagy-Szebenben is, honnan a Vörös-torony
szoroson át Oláhországba ment át »azon föltett szándékkal, hogy a (ottani)
czigányokkal beszélgethessen«, s Bukarest és Rusztcsukon át Konstantiná-
polyba, honnan Velencze, Róma stb. érintésével tért vissza Angliába. Saj-
nálatunkra Borrow nem írta meg ez útjában szerzett élményeit, s úgylátszik
nem is igen irogatott haza.
Kiadatlan kéziratai közt van egy Miskolczon 1818-ban megjelent ma-
gyar munkának (Gróf Tanko Juliusnak különös történetei) és két magyar
dalnak angol fordítása, akárhány magyar czigány dal, egy A vak szobrász
czímű magyar darab fordítása prózában és végre Hunyady János életrajza.
Fölötte sajnálnunk kell azt, hogy ez utolsót nem közölte Borrow nyomta-
tásban külön munkában, mert ebben az esetben több honfitársa tudná azt
mai napság, hogy »Hunyady János« nem kizárólag egy keserű-víz forrás
neve s hogy azért említésére az angol hölgyecskéknek nincsen semmi okuk
a pirulásra, az uracsoknak pedig mosolygásra. A törökverő magyar vitéz,
hazai történelmünk fényes alakja, különben jobb sorsot érdemelt volna annál,
hogy egy hashajtó szert kereszteljenek el nevéről.
Az írónak legrégibb, nyomtatásban megjelent munkái egyes rövidebb
darabokból állnak és többnyire angolra való fordítások német, dán, svéd, hol-
landi, spanyol és más nyelvekből. Végre nagy föltűnést keltett Targum czímű
munkájával (Szent-Pétervár, 1835), mely mint alczíme hirdeti, harmincz
(európai és ázsiai) nyelvből ad fordításokat, közöttük mutatványokat a héber,
arabs, perzsa, török, »tibeti« (mandsu-tatár), khinai stb. nyelvekből. Ezt

166
Az említett magyar munkában közölt szöveg bekezdése így hangzik: »Ámárodád
Dévlá, konszán ándo cséri, szuntotéál tyo ánáv, téávél tyo lume, téál tyo vójá, szárándo
cséri…« stb. Borrow-é ellenben magyar phonetikával: »Miro gulo Dévél (én édes
Istenem), szávo hál oté ándo Csérosz, téó ávél szvuntunosz tiro náv; té ávél kátári
tiro tém; té kérén szávó szó kámész oppo puv, szár ándó csérosz.« Az egész szöveget
a Romano Lavo-Lilban közölte.

245
egy két apróság követte s végre biblia fordítások, gitano (spanyol-czigány)
és bászk (Borrow szerint a magyar, tatár stb. nyelvekkel rokon) nyelvre;
ez utóbbinak azonban csak kiadója volt, nem pedig fordítója. A hírnevét
megalapító munkák elseje azonban csak 1841-ben jelent meg The Zincali:
An account of the Gypsies in Spain czímen, mely olasz fordításban is meg-
jelent (Milano, 1878) és jól ismert munka a spanyolországi czigányokról.
Két évre reá 1843-ban megjelent szintoly híres könyve The Bible in Spain,
mely nagy port vert föl és csakhamar német fordításban is megjelent (Fünf
Jahre in Spanien. Breslau, 1844), továbbá franczia (Páris, 1845) és orosz
nyelven is (Szent-Pétervár, 1858) a Bibliotéka dljá Cstenijá január-februári
számaiban úgy látszik tetemesen megrövidítve. Az angol eredeti három
kötetben jelent meg.
Ezután Borrow csakhamar saját életrajzának megírásához fogott, de ez
csak 1851-ben jelent meg Lavengro czím alatt szintén három kötetben és
ennek folytatása gyanánt a már idézett Romany Rye két kötetben.167
Még csak egyet érdemes megemlíteni az ezután megjelent munkák kö-
zül, tudniillik Wild Wales: Its people, language and Scenery (London 1862).
A walesi herczegség még mai napság is terra incognita sok angol ember
előtt és mulatságos dolog megfigyelni az újonnan megérkezett turistát, mint
bámulja meg mindenfelé a welsh nyelvű föliratokat, melyekből egy árva
szót sem ért és mely nyelv az ő angol fogalmai szerint majdnem kizárólag
mássalhangzókból áll.168
A már idézett Romano Lavo-lil (Czigány szó-könyv) 1874-ben jelent
meg (azóta második kiadásban is), de többet ártott mint használt szerzője
jó hírnevének és a kritika fölötte hevesen támadta meg őt érte.
Térszűke miatt Borrow munkáival csak nagyon röviden kell végeznünk.
Lavengro és folytatása, mint említettem, autobiographiának készült, de csak
nagyon kevés olvasónak és kevés könyvtárnoknak van fogalma erről és azért
hiába keressük a munkát az életrajzok sorozatában. Majdnem kivétel nélkül
a regények közé osztják be a könyvtárakban a fiction kategóriába, öntudat-
lanul, de készakarva is, mert az egész könyv bizonyos titokszerű hangon
van fogalmazva, ködfátyolos képek szakadatlan sorozata, tele túlzásokkal és
képtelenségekkel, úgy hogy a legjobb akarattal sem fogadhatjuk el a benne
elbeszélt dolgokat valóságnak. Czíme Lavengro (helyesebben Lav-engro)
167
Lavengroból egy hosszabb kivonat jelent meg franczia fordításban Bohèmes et gypsies
czímen (Páris, 1892) Duclos H. bevezetésével és Borrow rövid életrajzával.
168
Ilyen például »Llwyngwrl« egy falú neve; kiejtése fölötte egyszerű »Hluingurl«.

246
angol-czigány szó akar lenni és »nyelvficzkót« vagyis »nyelvészt« jelenteni.
Alczíme The Scholar, the Gypsy, the Priest (a tudós, a czigány, a pápista pap),
mely nem egy és ugyanaz, hanem három különböző személyre vonatkozik
– így biztosít bennünket már az előszavában maga a munka szerzője, kit
lépten-nyomon elönt az epe és nagy dühösen támadja meg a pápistákat,
rögtön elmondom miért.
Borrow Györgyöt egy angol (a brit- és külföldi) bibliatársulat Spanyol-
országba küldötte 1835 végén oly megbízással, hogy ott és Portugálliában
a társulat ügyét hathatósan előmozdítsa. Czélja pedig ennek és más rokon
egyesületeknek, mint tudjuk, az, hogy a szentírást a különféle népek saját
nyelvére fordítva és – ezt jegyezzük meg jól – minden magyarázó jegyzet
vagy kommentár nélkül, fölötte olcsó áron (ha kell, ingyen is) lehető nagy
számú példányban elterjeszsze a világ minden zugában. Ne feledjük el, hogy
Spanyolországban az 1868-diki forradalom előtt nem volt vallásszabadság,
hogy akkor zsidót és protestánst ott egyáltalában nem tűrtek meg, s hogy
a királyné teljesen a jezsuiták hatalmában volt és vallási kérdésekben az ő
tanácsukra hallgatott. Tudjuk azt is továbbá, hogy a pápista és protestáns
nézetek a biblia olvasását illetőleg homlokegyenest ellenkeznek egymással.
A protestáns tan szerint minden egyes hívő kénye-kedve szerint olvashatja
a bibliáját és úgy értelmezheti tartalmát, amint ezt neki saját lelkiismerete
sugallja; míg ellenben a római egyház már VII. Gergely pápa (1080) illetőleg
a toulouse-i zsinat (1229) óta egyenesen megtiltja híveinek más versiót, mint
a latin Vulgatát olvasni – a tarragonai zsinat (1234) még a könyvpolczon
sem tűr meg más versiót –, és csakis 1757-ben lazították meg e tilalmat
annyiban, hogy megengedik a hívőknek saját anyanyelvükön jó katholikus
fordításokat olvasni a szent atyákból stb. vett magyarázó jegyzetek kísé-
retében, vagy IV. Pius rendelete szerint a gyóntató atya vagy lelki pásztor
fölügyelete, illetőleg útmutatása mellett. Borrow valószínűleg jól tudta ezt, de
mitsem törődött a tilalommal. Elment Spanyolországba, kinyomatta spanyol
nyelven az új testamentomot és eladására boltot nyitott Madridban, kellő,
arasznyi nagyságú fölirattal; továbbá ügynökségeket alapított a vidéken,
nyilvánosan hirdette áruit a napi lapokban, hirdetéseket ragasztott minden
utczasarokra, míg egy szép napon minden teketória nélkül nyakon csípte őt
két rendőr és hűvösre tették őkelmét. Ezt azonban inkább Graydon, angol
tengerész-kapitány indiscretióinak köszönheti, ki vakbuzgóságában még
tovább ment. Az angol követ persze nagy lármát csapott e törvénytelen
eljárás ellen, hogy tudniillik egy külföldit saját conzuljának jelenlétében

247
megejtett előleges törvényszéki vizsgálat, illetőleg tárgyalás mellőzésével
egyenesen zsebmetszők, haramiák és gyilkosok közé zártak el; Borrowt
idő közben persze szabadon bocsátották. Mindennek, úgy mint sok más
kalandjának stb. leírása elég érdekes olvasmányt nyújt és minthogy zamatos,
erőteljes nyelven van megírva, Borrow egy csapásra nemcsak keresztyén
martyrrá, hanem angol jeles íróvá is lett. Különben összesen három ízben
– egyszer korábban egyszer későbben – került spanyol börtönbe, de csak
az említett alkalommal járt a dolog csetepatéval. Dühösködéséből »a római
batuska« ellen – muszkásan így nevezi többször a pápát – világosan azt
következtethetjük, hogy a jezsuitákkal való csatározásban ő volt a vesztes
fél. Pedig ő azt hitte volt, hogy a gyönge spanyol nemzettel majd azt teheti,
a mit akar. A muszkákkal sokkal finnyásabban bánt. Két angol homiliát
fordított le ő maga oroszra »az egész emberi faj aljas voltáról és bűnössége
miatt örök halálra való kárhoztatásáról.« Azonkívül a keresztyén tanról
szóló három homiliát is lefordított mandsu-tatár nyelvre és azután az orosz
kormányhoz fordult alázatosan engedelemért, hogy mindkét fordítást sajtó
alá rendezhesse; de ámbár kérelmét megtagadták, nem volt semmi hűhó
az elutasítás következtében. Szépen nyugodtan beletörődött egy dán ba-
rátjának, Hasfeldtnek, okos tanácsába, ki azt írta neki, hogy: »Mint Billers
asszonyságtól értesültem, homiliáit nem lesz lehetséges Szent-Pétervárott
kinyomtatni. Azt tudja ön, hogy az orosz papság sehogysem tűri meg, hogy
idegenek az orthodox egyház ügyeibe avatkozzanak. Az újtestamentom
fordításával is éppen úgy járt volna. Bátran kinyomtathat ön akármit akár
mandsu-tatár nyelven, akár az ördög tudja miféle más nyelven, amint önnek
tetszik, csak muszkául nem – mert azt azok a hosszú-szakállú bakkecskék
nem szeretik.« És Lavengro nem is mérkőzött meg a bakkecskékkel; nem
pedig azért, mivel – hogy Salisbury marquis minap elejtett kifejezésével
éljek – az oroszok nem tartoznak a haldokló nemzetiségek közé.
Azt is könnyen megérthetjük, hogy az önéletrajznak szánt öt kötet miért
került a költött dolgok sorába, ha elolvassuk példának okáért a Romany Rye
II. kötetében a hatodik, hetedik és nyolczadik fejezeteket. Az író elmeséli
ezekben, hogy Horncastle-ban (a lincolni grófságban) az ottani híres lóvá-
sáron mint találkozott egy külföldi emberrel, ki nem árulja el nevét és csak
annyit vall be, hogy egy szegény magyar nemes ember (így magyarul az
angol szövegben) ámbár van elég pénze arra, hogy Borrowtól egy jó lovat
vásároljon 150 font sterlingért (tehát 1800 o. é. forintért)!! Erdélyi fiú volt
– így mesélte ezt ő maga – Kolozsvár környékéről, hol a »szomszédos szlá-

248
voktól« megtanult tótul annyira, hogy megérti az orosz beszédet. Kedvencz
kifakadása »Cse drák!« mely szerinte oláh s azért az »ördög vigye el!« ki-
fejezést ismerjük föl benne. Ez a magyar úri ember Borrow-val hosszúra
nyújtott párbeszédet folytat, melyben egyéb dolgokon kívül elbeszéli neki
a magyarok történetét elejétől majdnem végig, nagyobbára egy titokteljes
Florentius de Buda ritkán található munkájának nyomán, melyről utóbb
kisül, hogy nem más mint Budai Ferencz Magyar polgári lexicon-a, melyből
könyv nélkül idéz hosszú kivonatokat angol fordításban idézőjelek közt.
Emlékező tehetsége a fiatal erdélyit azonban hébe-hóba nagyon hamis útra
vezeti. Így például, hogy csak egy esetet említsek, a híres kendőzőszert,
l’eau de la reine d’ Hongrie, szerinte először Erzsébet királyné használta,
»Locticus« (így!) lengyel király leánya és »Caroly« (értsd I. Károly magyar
király) negyedik(?) felesége. Azonkívül megleczkézi az angol kormányt,
a miért »Bécsbe követekül mindig olyan tökfilkókat küld«, a miben némi
tekintetben igaza volt, legalább az 1857. évet közvetlenül megelőző éveket,
különösen a szabadságharcz idejét illetőleg, midőn Borrow kormánya visz-
szahívta az élesszemű és pártatlan Blackwell-t169 az események színhelyéről
és így alkalmat nyújtott az akkori britt követnek Bécsben, Lord Ponsonby-
nak,170 hogy a magyarországi dolgokról badarságoktól duzzadó jelentéseket
küldjön haza és így a mi »szegény nemes emberünk« megrovását magára
vonja. Borrow tesz megjegyzést máshol még a magyar nők megvesszőzte-
téséről, de ezt tanácsos le nem fordítani.

87
EVANGÉLIKUS EGYHÁZ ÉS ISKOLA, 1899. március 2.

Jótékony végrendelkező. A napokban hirdették ki Búsbak Ádám171 vég-

rendeletét, aki a múlt héten halt meg Losonczon. A végrendelet szerint
özvegyének húszezer forintot és házát hagyta, ama kikötéssel, hogy a ház
az özvegy halála után a városra száll. A főbb örökösök egyike az ev. egyház,
melynek gács-utczai emeletes házát, a Szénhegy alatti tanyáját és 3000
169
Joseph Andrew Blackwell (1798–1886): angol diplomata, utazó. [L. A.]
170
John Ponsonby (1770–1855): angol nemes; 1846-tól 1850-ig bécsi követ. [L. A.]
171
Búsbak Ádám (1816–1899): kereskedő, később bankigazgató; a Magyar Protestáns
Irodalmi Társaság alapító tagja. Huszonnégy éven át volt a losonci evangélikus
egyházközség felügyelője. [L. A.]

249
kötetnyi könyvtárát hagyományozta. Azután a Hajnik-család, mely 15.000
frtot, egy hold földet, ezüstnemüeket és ékszereket örökölt. Az ipartestületre
5000 frtot, az iparos ifjúsági egyletre 1000 frtot hagyott, az ev. tanítóknak 6–6
nógrádmegyei népbank- és 6–6 takarék- és hitelbankrészvényt, a losonczi
evang. lelkésznek sorsjegyeket hagyományozott. Ezeken kívül az ev. egy-
ház-egyetemre 2000 frtot, az aszódi leányiskolára, és a tiszai egyházkerületi
iskolára 2500–2500 frtot, a pozsonyi theol. akadémiára 5000 frtot, a tarnóczi,
udornai, kálnói, nagyfalusi, berzenczei és apátfalusi iskolára 200–200 frtot.
a rappi és kalondai r. k. iskolának, a szögkovács czigányok iskolába járó
gyermekei között kiosztandó ösztöndíjra 200–200 frtot, a nógrádi evang.
esperesség lelkészi és tanitói özvegy-árva-intézetnek 1000–1000 frtot, a vá-
rosi daloskörre 1000 frtot, keresztgyermekei mindegyikének 200–200 frtot,
Rácz Rudi172 zenekarának 200 frtot. Ezenkívül a losonczi kórházaknak és
árvaházaknak szintén tekintélyes összegeket hagyományozott. Maga dicséri
a jótékonyság a nagylelkű hagyományozót!

88
EVANGÉLIKUS NÉPISKOLA, 1899. szeptember–október
Geleji Frigyes:173 Czigány-iskola.

Hát még mi? Szinte hallom, hogy fogadja egyik-másik kartársam az eszmét.
Az ellenvetésre csak azt jegyzem meg, hogy akkor, midőn a művelt nyugaton
mindenfelé az állatvédelemről gondoskodnak, nekünk magyaroknak érdemes
felvetni immár azt a kérdést, hogy miként volna lehetséges Isten képére
teremtett, közöttünk élő embertársainkat, a megvetett, lenézett, mindenki
által gúnyolt czigányokat a társadalom számára, de a hazának is megnyerni.
Sétáim alkalmával gyakran a kikindai czigánytanyák mellett visz el az
utam. Ott látom a gödrökben a sok purdét egészséges testalkattal, nyílt
tekintettel és elgondolkozom azon, hogy miért nevekedik közöttünk ennyi
gyerek anélkül, hogy a kultúrának még csak a szele is megérintené őket?
Majd otthon előveszem a lexikont, kutatok múltjok után, tanulmányozom
172
Valószínűleg idősebb Rácz Rudolf (1838–1903) losonci prímásról, Ipolysági Balogh
János vejéről lehet szó. [L. A.]
173
Geleji Frigyes, 1896-ig Greilinger (1867 k.–1921): erősen baloldali érzelmű, evan-
gélikus pedagógus, publicista, szerkesztő. Eddigi ismereteim szerint nincs jele, hogy
Geleji jelen íráson túlmenően foglalkozott volna cigány gyermekekkel. [L. A.]

250
József főherczeg könyvét, magam előtt látom sivár tengődésüket, részvét
ébred irántuk lelkemben, egy szóval a czigánykérdés egészen betölt érzel-
mekkel és gondolatokkal.
Felidézem magamban, hogy hazánkban évenkint 20–25 ezer gyermek
nő fel minden kultúra nélkül, istent, hazát, munkát nem ismer; látom azt a
mérhetlen lelki nyomort, mely ezt a népfajt, az őt körülvévő kultúra daczára,
nyomorú fogságban tartja és iszonyú babonával ősállapotában megőrzi.
Azután azon töröm a fejemet, megáll-e mindezek mellett is József
főherczeg amaz állítása, hogy a czigánynép azon a műveltségi nívón áll
csakugyan, amelyen a mi népünk a 14–15. században állott? Magam elé
képzelem itt a híres czigányprímásokat Rácz Palitól Rigó Pistáig és felvetem
azt a kérdést, miként van az, hogy ezen a népen, amely a zene iránt annyira
fogékony, tehát magasabb érzelmek is élnek lelkében, – amely a fúrás faragás
és egyéb kézügyességi dolgokban sokszor csodálatra méltókat produkál, – az
egyéb szellemi előhaladottságnak vajmi kevés nyomát látjuk.
Sok olvasás és megfigyelés után, a midőn ennek a titokzatos népnek
jelleméről némi fogalmat alkothattam, egyik kollegám kíséretében elmen-
tünk egyenesen czigányaink gödreibe, ahol vagy ötven család állandóan
elég formás, földből vert házikókban tanyázik.
Látogatásunk elég érdekes epizódokra adott alkalmat, épp azért röviden
előadom.
Amint a rajkók a gödrök szélén megpillantottak bennünket, hangos jelt
adtak. Erre mindenünnen előjöttek a füstösek, férfiak, asszonyok, gyerekek,
öregek egyaránt és körülfogtak bennünket.
– Biró gadzsiót keressük, mondám, beszédünk volna vele. – Egy gyerek
azonnal elszaladt a bíróért, aki a tanya közepén, dombosabb helyen székel.
Azalatt, míg a bíró előkerült, beszédbe elegyedtünk a czigányokkal, de
ők hatósági személyeknek képzelvén bennünket, meglehetősen tartózkodók
voltak és kérdéseinkre kitérő választ adtak, vagy pedig czigány furfanggal
olyan buta arczot vágtak, hogy mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy
emberekkel beszélünk. Én azonban hamar felfogtam a helyzetet, úgy vélem,
mondám magamban, egy-két czigaretta, vagy szivar hamarább feloldja
nyelvüket, mint a mi szelíd beszélgetésünk. A próba sikerült, a füstölőszer
megtette a hatást, a nyelvük megeredt, de akkor már annyit beszéltek és
annyian kiabáltak egyszerre, hogy megint nem boldogultunk.
Időközben előkerült a vajda, jól táplált, hatalmas czigány, aki egymaga is
képes volna a lopott két éves csikót a kompra vinni, ha ez makranczoskodnék.

251
 Megmondottuk a vajdának, hogy kik vagyunk, de ő vele is csak úgy
jártunk, mint atyafiaival, kérdéseinkre a bajusza alatt motyogott valamit,
szerbül is megpróbálkoztunk, de hiába, mígnem vele szemben a kollégám
vette elő a jobbik eszét és egy jó szivar árán eloszlatta kételyeit. Beszélt
azután a vajda, mint a parancsolat olyan jól magyarul, mint akármelyikünk
se jobban.
Arra kértem azután a jobb kedvű vajdát, hogy küldje félre népét, mert
mi csak vele akarnánk egy-két okos szót váltani.
A bíró egyet intett, valamit szólott is, és egy-kettőre elkotródott apraja-
nagyja. Azután leültünk hárman egy fatönkre beszélgetni.
– Mondja csak, bíró uram, – kérdém – van-e a kikindai czigányok között
olyan, aki tud írni vagy olvasni?
A bíró tágra nyitott szemében megláttam kérdésemre a feleletet, de ő
szóval is megnyugtatott, hogy bizony itt egy sincs, de messze tájon sem akad
olyan atyafi, aki a betűvetés mesterségéhez valamit konyítana is.
– De hát, nem szeretnének maguk is megtanulni írni, olvasni, mint a
többi nép?
– Hogyne, szeretnénk bizony mi is, de még minket senki sem kérdezett,
velünk nem törődik senki, csak a zsandár, meg a hajdú!
Mikor ezeket mondotta, hangján keserűség vonult végig. Majd így foly-
tatta: Minket mindenki megvet, mindenki gyűlöl és ha akadna is köztünk
egyik-másik, aki fiát-leányát felvinné az iskolába, az már másnap kivenné
onnan, ha az ugyan még aznap meg nem szökik a többi nem czigány gyer-
mek gúnyja és bántalmazása elől.
Többször is igyekeztem a vajdát megnyugtatni, hogy tán nem is egészen
úgy van, amint mondja, de láttam, hogy a czigányban sokkal is mélyebben
fekszik a fehérek ellen táplált gyűlölet, semhogy egy-két ellenvetéssel az
ellenkezőről meggyőzhetném.
– Hát, mit gondol, kérdém ekkor, a maga népe beadná-e gyermekeit
olyan iskolába, ahova csak czigány-gyerekek járnának?
– Azt hiszem, beadná, mondá némi habozás után.
– Kérdezzük meg csak a népet!
A vajda felszólításomra egyet kurjantott és erre csakhamar hat-hét öre-
gebb czigány került elő. Tanácsbeliek lehettek, méltóságteljes járásuk után
arra következtettünk. Mikor odajöttek hozzánk, a vajda tudatta velük, hogy
mi mit akarunk tudni és hogy miért járunk a tanyájukon.
Sokáig beszélgettek egymás között, sokszor valamennyi egyszerre,

252
gesztusukból azonban kivettem, hogy kételkedve bár, de nem bánnák, ha
gyermekeik megtanulnának írni-olvasni.
A vajda tanácskozás után, amely a szépen hangzó indogerman czigány
nyelven folyt, elmondotta társainak a nézetét, amely szerint nincs ellenve-
tésük a tanulás ellen.
Nemsokára azután az egész czigány-telep végre körénk gyülekezett, én
megczirógattam egy mocskos purdét és azzal anyjához fordultam és azt
kérdeztem tőle, hogy odaadná-e gyerekét hozzám az iskolába? Erre egyszerre
10–15 szülő is jelentkezett, hogy én is odaadom. Azután sorra bemutatták
leendő discipulusainkat, mindegyikhez volt egy-két szép szavam és miu-
tán azzal biztattam őket, hogy nemsokára megint eljövünk és a vajdát arra
kértem, hogy számlálja össze a 9–10 éven felüli gyerekeket, kollégámmal
hazafelé indultunk.
Egész karaván kísért el bennünket a városvégre és miután útközben afelől
is megnyugtattam őket, hogy a gyerekek iskoláztatása nem fog pénzükbe
kerülni – elváltunk czigányainktól.
Ez a látszólagosan szép eredménnyel járt kirándulás még inkább gon-
dolkodóba ejtett és még inkább felébresztette érdeklődésemet a társadalom
ezen lelki szegényei iránt.
De emellett nem tagadhattam el azon kételyeket sem, amelyeket e nap
lelkemben felkeltett. Nevezetesen arra kellett gondolnom, hátha becsaptak
a czigányok? Hátha arra számítanak ők, hogy gyerekeiket egy kis ajándék-
hoz, némi ruhaneműhöz juttassák, amit én kilátásba helyeztem és azután
egy-két próba, vagy a ki nem elégített várakozás után otthagyjanak, mint
Szt.-Pál az oláhokat?
Végre abban állapottam meg, hogy bármint lesz a dolog vége, próbát
teszek. Azzal már tisztában vagyok, hogy a czigányokat rendes népiskolába
felhozni nem lehet. Vadságuk, munkaiszonyuk, meglehetősen középkori
tisztaságuk (deglett malacz illata) elég akadály, hogy ezt meg ne reszkírozzam
azzal az előítélettel szemben, amely népünkben a czigányokkal szemben oly
élénkén megnyilatkozik. A tanítást csak is ott a tanyájukon képzelem el és
nem is mindennap. Vályogból olcsó tantermet kellene részükre ideépíteni;
ide könnyebben felhozhatók a gyermekek, másrészt a tanítást könnyebben
lehetne ősi szokásaikhoz alkalmazni. Ami egy kezdetleges, de amellett a
czélnak megfelelő tanterem felállítását, a gyermekeknek taneszközökkel
való ellátását illeti, azt hiszem, nem okozna nagyobb főfájást. Egy két

253
maecenás csak akadna N.-Kikindán is, a kitől 100–120 frtot a nemes czélra
meg lehetne szerezni.
Mindezeket természetesen nem azért mondottam el az „Evang. Nép-
iskola” olvasói, kedves kartársaim előtt, hogy feltűnést keltsek vele, avagy
hiúságomnak tömjénezzek és olyasmit fitogtassak, amelyre nem az igaz
emberszeretet ösztökél. Nem, kizárólag azért tettem, hogy czélom eléréséhez
nagybecsű tanácsukat kikérjem.
Mert mielőtt a jövő tavasszal a dologhoz komolyan hozzálátok, sok
mindennel kell még tisztába jönnöm. Nevezetesen azt szeretném tudni,
vajon falun, vagy bárhol működő kollegáim nem tanítottak-e még czigány
gyereket iskolájukban, nem akad-e valahol az iskola padjain egy-egy rajkó,
aki a betűvetés mesterségén töri a fejét? Ha igen, írják meg nekem. Írják
meg kedves kollegáim akár levélben, akár a t. Szerk. úr szíves engedelmével
e lapok hasábjain, vajon hány éves korában kapták fel a rajkót, meddig ta-
nult, volt-e kitartása, lehetett-e vele eredményt elérni? Egy-két esetről van
már tudomásom, de ez még nem elég ahhoz, hogy módszeremet, amelyet
czigányaim között követni akarok, eleve megállapítsam. Teljes előkészülettel
akarnék munkámhoz fogni, mert mi sem árt jobban az ilyen vállalkozásnál,
mint a kapkodás és sötétben való keresgélés.
Hiú ábrándokkal nem áltatom magam. Tisztában vagyok én azzal, hogy
kollegámmal, kivel a czél elérése érdekében szövetkeztünk, töretlen úton
indultunk el. Tudom azt is, hogy sok előítélettel és nagy nehézségekkel kell
megküzdenünk, de lelkesít bennünket az a tudat, hogy lelkileg legnyomo-
rultabb embertársainkkal akarjuk a kultúrát megkedveltetni és így őket, a
haza hasznos polgáraivá nevelni.
Sikerül-e majd, az ég tudja.
Szívből kérem azért kartársaimat, hogy tanácsaikkal, amennyiben
czigány-gyermekek tanításakor tapasztalatokat gyűjtöttek, közöljék azokat
velem. Támogassák így törekvésünket, melyre nem a jutalom reményében,
hanem egy nemesebb czél eléréséért vállalkoztunk.

254
 89
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS L AP, 1899. október 1. és október 8.
Darab Lajos:174 Miképpen nevelhet a tanító
vallásos embereket?175

Jelige: »Ki hitét őrzi, őrzi azt a hit«

„Szeretet” a nagy mindenség fenntartó alapja, mely sok örömöt és bol-
dogságot rakott le számunkra e földi életben.
Nincs életünknek egyetlen napja, melyen föl ne találnók azt a boldogító
örömöt, mit az örök szeretet számunkra letett, ha szívünk nemes, ha lelkünk
érezni tud, ha keblünk rejtekében Isten lakik!
Isten tehát a boldogság igaz kútforrása!
Hogy ezt bebizonyítsam, nem támaszkodom száraz adatokra, – tekintsen
ki-ki szívébe, s titkolódzzék bár állításommal szemben, de érezni fogja,
hogy nem a múló kincs, nem a hatalom, nem a tudomány, sem a dicső-
ség, hanem egy édes, titkos érzet boldogíthat csupán, mit így neveznek:
„Istenszeretet!”
Dobja el valaki hitét, zárja ki szívéből Istent, – érezni fogja, hogy emberi
lénye, kit a teremtés koronájának mondanak, a föld legnyomorultabb férge.
A hit, a vallás tehát úgy a földi, mint az égi boldogság egyedüli kútforrása!
Az Istenbe vetett bizalom tudja csak az embert fölemelni oda, a tiszta
boldogság igazi honába, hol többé nem tapad szenny a sárból alkotott em-
berre – és hol:
»A csillag, mely föl-föl tünedez
Az égben, – a vándor vezére lesz;
A panasz elhal, – tart az ima még!
Mig a föld ködös, – ott derült az ég!«

Derült annak életege, kinek szivében a vallás szent tüze ég! Ez a tűz a legbiz-
tosabb vezérfáklya földi életünk rögös utain; ez hint biztató fényt, ha csüg-
gedünk, ez emel föl, ha kétségbe esünk, ez mutat fényével utat bujdosásunk
sártekéjén, mely fény nélkül semmiségbe sülyedne a teremtés remek koronája!
Ilyen kincs a vallás, a hit az emberre nézve!

174
Darab Lajos (1866–1939): református kántortanító, iskolaigazgató. [L. A.]
175
40 koronás, első díjat nyert pályamunka.

255
 Ebből kifolyólag: minden tanítónak, hogy boldogságra nevelhessen, első
és legszentebb kötelessége a hitet, a vallást az emberi lélek eme legdrágább
kincsét tanítványaink igaz tulajdonává tenni!
Hogy miképen? Lássuk a következőkben!

Első kellék erre nézve: a gyermek lelki világának kitanulmányozása!

A jó építész, mielőtt épitéshez fogna, számol a körülményekkel. Így a jó
tanító is, mielőtt a vallási neveléshez kezdene, tanulmányozza ki a gondjaira
bízott lelkeket, vajon bírnak-e azok némi vallásos érzülettel és minővel?
Ennek kipuhatolása történhetik a gyermekekkel való bizalmas beszélge-
tés, társalgás, a szülőkkel való érintkezés, – mese mondatás, később mese
íratás és a gyermekek szabad játszására való őrködés által.
Midőn szülői a kis ébredő lelket iskolába adják, ölelje át azt a tanító bizal-
mának őszinte melegével, mit nyájas beszélgetés által adjon is tudtára a kis
tanulónak, mely beszélgetés közben észrevétlenül térjen át ama kérdésekre:
„Láttál-e már, édes fiam, az égen csillagot? (Holdat? Napot?)” „Ki lakik
ott az égben?” Ki adja a jó időt? (A rossz időt?)” „Szoktál-e imádkozni a jó
Istenhez?” „Hát énekelni?” E kérdésekre, ha a gyermek szokott, arca kiderül
és el is mondja nyomban, amit szokott. Itt már a tanító tisztában lehet a
kezdő gyermek vallásosságával s némileg ama családi kör vallás levegőjével
is, melyből eddig a kezdő iskolás lelke a vallási tápot nyerte.
Lesz a feladott újoncok között olyan is, ki azt sem tudja, van-e Isten, s
mire való az ima és ének? Itt vegye föl a tanító az ellenkérdést: „szoktál-e
dalolni kis fiam? tudnál-e mesélni?” A tapasztalatlan, értetlen gyerkőc,
ha tud és szokott a maga meztelenségében el is mond nyomban holmi kis
trágár mesét, vagy valami férc melódiát. Itt már aztán tisztában lehet a
tanító, hogy otthon ima helyett káromlás s ének helyett „nóta” volt a szü-
lők gyönyörűsége kis csemetéjük ajakán. Itt már azután az ébredő lelken
a vallástalanság szomorú bélyege látszik s az ilyennek vallási kezelésénél
kétszeres őrszemmel kell vigyázni a tanítónak!
De lesz több olyan újonc is, ki vagy fél, vagy bizalmatlan, vagy szótalan
és így mit sem fog szólni! Erőltessük-e a szólásra? Ezt tenni nem szabad,
hisz az erőltetett beszéd nem őszinte megnyilatkozása a léleknek! Itt nincs
egyéb bátra, mint vagy várni még, de legjobb az együttes nevelhetés szem-
pontjából a szülőkkel azonnal érintkezésbe lépni, felkeresni őket családi

256
otthonukban. Midőn ezt tesszük, ne áruljuk el, mi célból járunk, egész
észrevétlenül hozakodjunk elő vallásos dolgokról és ha azt tapasztaljuk,
hogy a szülők hitetlenek, úgy gyermekük sem lehet más!
Ekképpen kiismerve a kezdő gyermekek családi vallásos neveltetésüket,
ehhez képest megkezdhetjük velük első vallás s nevelési lépésünket.
Hogy valláserkölcsi nevelésünk a későbbi években alapos és okszerű
legyen, folyton figyelemmel kell kísérnünk tanítványaink lelkivilágát, val-
láserkölcsi fejlődését.
Ennek figyelemmel kísérésére egyik legalkalmasabb eszköz a meseíratás.
A mesét a gyermek otthon vagy más fesztelen körben tanulja, az iskolában
írásba foglalja s ebből láthatja meg legjobban a tanító, mennyire finomult
s mily fokon áll növendéke valláserkölcsi érzülete: fogékony-e és mennyire
a rossz iránt? avagy ellenkezőleg érzülete öntudatosságában fejlődvén, a
nemes, szép és jó felé hajlik.
A szabad játszás fölötti őrködés a másik eszköz gyermekeink lelkivilágának
figyelemmel kísérhetésére. Ez tárja föl a tanító előtt a gyermeki lélek titkos
világát: lelkét, szívét, véralkatát hogy hamis-e vagy igazságos? elnéző-e vagy
kegyetlen? gyengéd-e vagy durva? szereti-e a tanuló társait, úgy tekinti-e
őket, mint testvérjeit? Ezek mind oly jelenségek, melyekre a tanítónak
szüksége van, hogy növendékei vallásnevelését helyes úton vezethesse!
Így számot vetve a körülményekkel, térjünk át az iskolai vallási tárgyakra,
mint vallásnevelési eszközökre.
Első helyen áll, így tehát a vallásnevelés küszöbén, mint nevelési eszköz
a valláserkölcsi beszéd értelemgyakorlatra szülőkről, testvérekről, ember-
társainkról, Istenről, a jóltevőről, az árvákról, özvegyekről, koldusról stb.
stb., mely beszédértelem-gyakorlat legyen gyermekies, rövid és élénk, ne
hosszas és ne mesterkélt, mert így a gyermeki lélekre semmi befolyással sem
leend, az egész csak nyelvképzés, de nem lélekképzés lesz! Ezeket egészítse
ki egy-egy kis egyszerű versecske beemléztetése utánmondás által.
Ugyancsak eme beszédértelem-gyakorlatokhoz kell, hogy sorakozzék
már az ima- vagy az Istennel való társalgás a kezdő lelkéhez alkalmazott
formában, mit a gyermek tanítója ajakáról sajátítson el!
Egyszerű szavak és igaz vallásos érzés jellemezzék az első imát! Ez a
legelső benyomás oly vallási kép leend a tiszta gyermeki szívben, mely kép
később eszmekörének fejlődésével egy letörölhetetlen emlékké alakul!
Téved a tanító, ki úgy gondolkodik, hogy az iskolaélet első heteiben a
kezdő gyermeknek imát tanítani még korai dolog, mert a valláshoz úgysincs

257
még a kezdő gyermeknek esze. Feleletem erre az, hogy van szíve! Hiszen
a vallásos érzés felébresztésének nem az iskola kezdetén, hanem a jóravaló
családnál, már a bölcsőnél meg kell kezdődnie! Kell, hogy a kisdednek már
a legelső napsugárral szemébe szökjék az, aki őt teremté; kell, hogy a legelső
érzés szívébe vezesse azt, akinek majd szeretete és tudása nélkül soha boldog
nem lehetne! Mennyivel inkább szükséges az, hogy ez az iskola falain belül
már az első kezekben eszközöltessék!
Ne feledjük soha, hogy nem az ész, hanem a szív a legelső tényező vallá-
sos nevelésünkben, a mely mellé az ész majd csak később csatlakozik, mint
segítő társ, hogy a lélek fanatikussá ne fajuljon.
Ne resteljük és ne kicsinyeljük azért e kezdő szívéhez vezető egyszerű
imát. Hisz ez az első lépcső vallási nevelésünk mennybe vezető létráján!
Legyen azért imánk már a kezdő gyermekhez is! Legyen egyszerű, de
magasztos, – de legyen imaoktatásunk a későbbi korban is növendékeink
szívéhez és eszéhez alkalmazott…
Öntsük vallási érzelmünket ajkunkról elhangzó imákba.
Vessük el a felsőbb osztályokban is a száraz leckeképpen feladott imák
tanultatását, mert

„A betű öl, a lélek az,

A mi megelevenít!”

Ott van édes Idvezítőnk! Hogyan tanította ő tanítványait imádkozni? Szív-

ből jött érzelemmel, ajkáról elhangzó szelíd szavakkal! Legyen előttünk
az Ő példája! Legyen tanítványaink imája szívünk és ajkunkról származó
érzelemteljes, értelmes imádság. Ne csak értsék, de át is érezzék azt a ma-
gasztos beszélgetést, a mit Istennel folytatnak. Mindig a benső áhítat szelíd
fénye vonuljon át imádságoktatásunkon; mert ha az áhítat hiányzik növen-
dékeink szívéből, az ő imádságuk olyan, mint a száraz felhő, melyből nem
hull lelkükre a vallás boldogító harmata – és az ő nyelvük nem egyéb, mint:
„Zengő érc és pengő cimbalom!”
Ima után a szebb és válogatottabb bibliai események okszerű, gyerme-
kies, szívhez szóló előadása, de nem föladása, nagy mértékben nemesítik a
vallásérzelmet.
Ilyen például az Isten iránti engedelmesség fölébresztésére az „Első em-
berpár esete”, a testvéri szeretet ápolására: „József ” története… a kegyesség
növelésére: „Noé” és „Jób” története… az Istenbe vetett bizalom szilárdítására

258
a pásztorfiú „Dávid”, esete… a szülők iránti tisztelet és szeretet ápolására
„Absolon” története.
Az újtestamentumból Jézusnak egész története oly tanulságos és lelkeket
megragadó nevelési eszköz, hogy ha azt a tanító a gyermeki szívhez és észhez
leereszkedő modorban érzéssel és értelemmel adja elő: lehetetlen, hogy a gyer-
meki lélek szent vallásunk iránt szeretetre és Isten iránt imádásra ne hevüljön!
El a könyvvel! A tanító maga legyen az élő könyv, kinek szívéből és
szeméből olvashassa a tanítvány Jézus dicső történetét!
Az örvendetes karácsonyi, a bús nagypénteki, a dicső húsvéti események
hallatára bizonyára meg fog jelenni növendékeink szemében az öröm és
fájdalom jele, az a pár csillogó könny, mit a vallás magasztossága hozott föl
érző szívónak titkos rejtekéből.
A bibliai eseményekkel kapcsolatban ragadjon meg a tanító minden
ünnepi alkalmat a vallási érzelem fejlesztése és fokozása érdekében. Így a
karácsony, új év, nagypéntek, húsvét stb. mind oly nagyjelentőségű napok,
melyeket, megelőzőleg múlhatlan elő kell adnunk ama nagy eseményt,
melynek emlékére nevezett ünnepet szenteljük. Az a tanító, aki nagy kö-
zönyösségből, vagy tétlenség miatt föl nem használja e kínálkozó alkalmat
vallási nevelésünk érdekében: szent vallásunk és növendékeinek boldogsága
ellen megbocsáthatatlan mulasztást követ el!
Úgy a biblia, mint az ünnepeket megelőző beszédekhez, mint kiegészítő
rész, egy-egy szép ének eléneklése elmaradhatatlan kellék!
A szép éneklés hathatósan nemesíti a szívet. Például a húsvéti történetnél:
„Nincs már szívem félelmére”… vagy a nagypéntekinél: „Buzdítsd fel Uram
lelkemet” énekek érzésteljes eléneklése, mily megnyugtató, mily megragadó
melódia lesz a fogékony gyermeki lélekre!
Evégből tanítsunk énekelni érzéssel és értelemmel, hogy ezáltal is Is-
tennek neveljünk. Nagy hiba vallásos nevelésünkben az, hogy gyönyörű
énekeink előadási színezésére oly kevés gondot fordítunk. Nem az érzelem
és áhítat, hanem a tudás a fő! Pedig énekelni tudni és szépen énekelni két
különböző dolog. Legyen énekoktatásunk szívből jövő, ne harsogás és csak
tudás, hanem szelíd, kellemes hanghordozású, áhítatos éneklés; menete
ne a szokásokhoz, hanem az azt jelző hangjegyekhez alkalmazott. Hisz
az éneklés sem egyéb, mint Istennel való társalgás. És lehet-e a vallásos
léleknek meghatóbb és szebb megnyilatkozása, mint a többek között a:
„Te benned bíztunk eleitől fogva”… és az: „Oh könyörgést meghallgató”…
énekek buzgó eléneklése?

259
 Az iskolai vallástárgyak között az erkölcstan és egyháztörténelem ama
nevelési eszközök, melyek által a vallási érzület irányíttatik és így erőssé és
öntudatossá képeztetik.
Az erkölcstanból tanulja meg növendékünk, hogy amit érez és hisz, mi-
képpen kell Isten, egyház, haza, embertársai és a teremtett dolgok irányában
keresztyéni módon értékesíteni.
Azért az erkölcstan tanításánál ne a száraz tudás, hanem a fent említett
cél lebegjen a tanító előtt, hogy munkája épületes legyen és fáradsága édes
gyümölcsöt teremjen.
Az egyháztörténelem dicső elődeink vallási hűségének, kitartásuknak,
küzdelmüknek és szent vallásukhoz való ragaszkodásuknak tüköre. Ez
sugározza vissza a sötét múltból elődeink ama mély vallásosságát, mellyel
készek valának még életüket is feláldozni ama hitben, hogy a „testet meg-
ölhetik, de a lelket nem!”
Ennek tanításánál, hogy általa neveljünk, eme cél lebegjen szemünk
előtt! Lelkünk legyen az élő egyháztörténelem, ne pedig a holt betű! Töb-
bet ér ebből a főbb események és életrajzok lelkes előadása, mint az egész
egyháztörténelem egymásból folyó száraz tömkelege!
A vallási tárgyakon kívül, a reáltárgyak közül különösen a természet-
rajz, a természettan és a honi történelem ama tantárgyak, melyeket vallási
nevelésünkben alkalmas eszközül használhatunk föl!
Csak keresni kell, megtaláljuk ezekben a isteni hatalmat, bölcsességet,
jóságot és gondviselést.
Mindezeken áthaladva még a szoktatás az, mi által növendékeinket
vallásosságra nevelhetjük.
A szoktatás a gyermeki lélek irányítására a leghathatósabb eszközök
egyike! Általa felelhetünk meg amaz örökké igaz közmondásnak: „Addig
hajlítsd a fát, míg vessző!” Szoktassuk azért növendékeinket ideje korán a
szorgalmas templomba járásra, mert:

»Ki a templomot szereti,

Istent soha meg nem veti!«

A szokás később természetükké válik, a természet pedig vallássá leend és

sok bajtól s rossz helyektől távol tartja majd felnőtt korukban őket! Úgy
megszokják később a templomba való járást, hogy nem is tartják ünnepnek
az ünnepet, ha templomban meg nem jelenhetnek!

260
 Sok családnak kenyerét, becsületét, sőt életét mentette már meg a temp-
lomba való járás; százakat tartott vissza a Bachus oltárán való áldozástól!
Behunyt szemmel azért egy esetet se nézzünk el, hogy tanítványainkat
kérdőre ne vonjuk a templomból való távolmaradás miatt!
Szoktassuk tanítványainkat az ige figyelmetes hallgatására. Sok helyen
szokásban van az, hogy az iskola növendékei a templomot elhagyva feléje se
néznek az iskolának. Ez a szokás kárhoztatandó! Úgy templomba menetel
előtt, mint kijövet után kívánjuk meg növendékeinktől az iskolában való
együttlételt, hol együttesen imádkozzanak mind templomba menetkor, mind
pedig kijövetkor, mely utóbbi esetben ne sajnáljon a tanító egy kis fáradsá-
got, hogy a templomban hallottak után kérdezősködjék. Ha növendékeink
tudják az isteni igét, s főbb vonásaiban a prédikáció vázlatát, úgy ott létük
nem veszett kárba, sőt épületükre szolgált.
Szoktassuk tanítványainkat az igében hallottak gyakorlására; szok-
tassuk a szegények, árvák és elhagyottak gyámolítására, mi végből, ha
szegény tanuló van köztük, gyűjtessünk velük annak ruházatára, tansze-
reire, lelkükre kötvén, hogy „a ki a szegénnyel jót teszen, az a mennyei
Atyával tesz jót.”
A vallásos nevelést tekintve: egy kis perselynek egy iskolából sem volna
szabad hiányoznia. Tegye bele ki-ki a szegények számára az ő fi llérét akkor,
mikor akarja, vagy mikor senki nem is látja, látja azt a mindeneket látó
mennyei jó Atya!
A persely egy évben kétszer (karácsony és húsvétkor) nyittassék fel a
lelkész által kinél a perselykulcs is tartandó, némi gyanú elkerülése végett.
A kicsinyenként és nagyrészben titokban összegyűlt fillérek mily örömöt
szereznek majd a szegény tanulóknak és mily lelki boldogságot azoknak,
kik jó szívből jött adományaikkal ahhoz hozzájárultak!
Szoktassuk tanítványainkat a mások szeretetére, tiszteletére, becsülésére.
Ha bármi csekély tiszteletlenséget hallunk tanítványaink részéről mások
iránt, azt intéssel, ismétlés esetében büntetéssel megtorolni el ne mulasszuk!
Legyen cigány, zsidó, pogány, mindenki iránt követeljük meg tanítványa-
inktól a tiszteletet, szeretetet, felhozván előttük édes Idvezítőnknek ama
mondását: Mindnyájan egy Atyának a gyermekei (tehát testvérek) vagyunk;
mindnyájan egyek vagyunk az Úrban!”
Szoktassuk növendékeinket a vallási türelemre. Tiltsuk meg nekik, hogy
más vallásfelekezet ceremóniái fölött gáncsoskodjanak, sőt gúny helyett,
közbotrányt ne csináljanak, szoktassuk őket, hogy becsüljék más vallású

261
embertársukban a vallásosságot, mert Jézus szavaiként: „Jaj a botránkozónak,
de jajabb a botránkoztatónak!”
Hátra van még egy, a leghathatósabb nevelési eszköz: a tanító vallásos
példaadása! Ez a vallásosságra való nevelési eszközök legfőbbje. Hasztalan
minden jó igyekezetünk és paedagogiai eljárásunk, ha a tőlünk látott példa
ellenkezőt bizonyít; mert valamint szeretetre csak szeretet és nem durva
bánásmód által: úgy vallásosságra is csak vallásosság által nevelhetünk!
E végből kell, hogy a tanító maga érezze át első sorban a boldogító vallás
magasztos voltát s ne restellje érzelmét tanítványai előtt föltárni, hisz oly
jól esik a gyengéd gyermeki léleknek tapasztalni azt, hogy tanítója, ki már
felnőtt ember és aki őneki mindene, úgy bízik Istenben, mint egy kis gyer-
mek az ő édes atyjában! Jól esik a gyermeki léleknek látni azt a boldogságot
tükröző égi gyöngyöt, mit tanítója szívéből érzelme szálain a vallásosság
csal szeme pilláira.
Tiszta érzelem, igaz példaadás: ez amaz eszköz, mely a gyermeki lelket
a leghathatósabban míveli.
Tettetés mit sem ér, a gyermek ügyes psychologus, ki tanítója lelkét ész-
revétlenül tanulmány tárgyává teszi s ha nem talál ott egyebet üres szívnél
és álszenteskedésnél, úgy vége a valódi vallásos nevelésnek.
Az olyan tanító, ki példát adni nem tud, ki nem érzi át szívében a vallás
szentségét, a Jézusi hit boldogító voltát munkálkodása közepett, vallásra
ugyan taníthat, de nevelni egyáltalában nem képes, pedig:

»A tudás nem áldás,

A tudomány rideg
Kútfejénél szomjú
Lelked szomj öli meg!«

Íme ezekben kívántam feladatomat a tapasztalat és vallásos érzelem által

vezettetve megoldani.
Tettem pedig ezt azért, hogy általa vallásos nevelési ügyünknek szolgála-
tára álljak, mert a mai materiálisztikus világban, a mai modern paedagogiai
korban az oktatás és nevelés minden módozatait agyonvitatják, csak arról
feledkeznek meg leginkább, ami tulajdonképpen minden oktatásnak és
nevelésnek létalapja.

262
 Pedig, ha vallásos embereket sikerül nevelnünk, úgy minden bizonnyal
jó, becsületes honfiakat és boldog, elégedett, művelt polgárokat is képezünk.
Cselekedjünk első sorban a vallásért.
Tegyünk úgy, mint azt szerény munkámban fölmutattam; ha így teszünk
és csak ennyit cselekszünk is szent vallásunk érdekében: úgy minden bi-
zonnyal megmutatjuk a gondjainkra bízott lelkeknek azt az utat, mely őket
örök boldogságra – égbe vezérli!

90
M AGYAR FÖLDMÍVELŐ, 1899. december 24.
B.:176 Karácsony-est a czigány kunyhóban177

Még káplánkoromban történt. A Piku czigánynál családi öröm volt és a Piku

czigány e mián beállított a plébániára, az én szerény kis szobámba.
– Tisztelendő uram-atyám, bajban vagyok. Fiam született és az egész
városban nem akad ember, aki velem komaságba jöjjön.
– Pedig ez keresztényi kötelesség, mondottam.
– Éppen ezért fordultam végre t. atyám-uramhoz, válaszolt Piku ravasz
mosolylyal. Tudom, hogy el nem utasít.
– Már mire nézve?
– Hát instálom, hogy az Úrban az én kis jószágomnak keresztapja légyen.
Az áldott jó Jézus megsegíti ezért.
Mit tehettem mást…
– Jól van, holnap délután keresztelünk.
Így lettem én a Piku czigánynak komája; amiért ő nagyon hálás is volt,
gyakran felkeresett és nagy hálálkodások közt sorolgatta fel, hogy hát mire
van most és most szüksége az apró jószágnak.

176
Bodnár Gáspár (1861–1921): katolikus pap, pedagógus; szerkesztő, lapkiadó. [L. A.]
177
Az itt leírt események az 1880-as évek második felében, Szatmárnémetiben történtek,
illetve történhettek. A Piku néven emlegetett cigány ember családneve Gyöngyösi
volt, keresztnevét egyelőre nem tudtam azonosítani. A történetbeli viszonyok – és
különösen is a szerző által alkalmazott csendőrpertu – értékeléséhez nem érdektelen
információ, hogy „Piku” közel harminc évvel lehetett idősebb, mint az ekkortájt a
húszas évei vége felé járó Bodnár Gáspár plébános. (A teljes hitelességhez hozzá-
tartozik, hogy e történetet többször, több helyen is megírta Bodnár – nem csekély
különbségekkel.) [L. A.]

263
 Hanem hát úgy történt, hogy az áldott kis jószág angyallá lett; eltemet-
tük szépen.
Mikor a koma néhány nap múlva megest meglátogatott, mondok neki:
– No Piku, meghalt a gyermek, oda a komaság.
– Micsoda, mosolygott ravaszul. Ott van a nagy könyv, a matrikula, be
van oda írva.
– De kitöröltem ám!
– Kitörölte! De nem törölték ki ott fenn a magas égben. Keresztapja
lesz annak az angyalnak még akkor is, mikor az angyalok feltámadást
trombitálnak.
Mit volt, mit tenni, folytatnom kellett a komaságot.
De csodálatos, Piku koma sokáig nem volt vendégem. Kérdeztem
czigánytársait, hol van Piku?
– Gyengélkedik, instállom, felelték.
Másnap már jött az üzenet, hogy nagyon szépen kéri a komája, hogy
minek utána közeledik a szent karácsony ünnepe, el ne feledkezzem róla.
A szent est közeledett. Már bealkonyodott, mikor kopogtatnak ajtómon.
Egy kisfiú lép be dideregve.
– Mi jót hoztál kisfiam?
– Csókoltatja ides apám kezsit lábát, tessík eljönni hozzá.
– Ki a te édes apád?
– A Piku czigány. Hát nem tetszik ismerni, a tulajdon édes komája a
tisztelendő keresztkománknak az Úrban.
– Hát nagyon beteg apád?
– Köhincselő, instállom.
Mit tegyek. Beteg hívat, a papnak mennie kell. Legyen czigány vagy úr,
Isten lelkének szikrája lakik bennük. Útnak indultam tehát. Kemény téli
idő volt. Nagy, magas hó borítá a földet.
– Hol laktok, kisfiam szóltam útközben.
– A tanyán, instállom.
– Messze van?
– Nincs ázs instállom. Csák áhogy a városon kiérünk, jobbra tartunk,
osztán letérünk ázs útra.
Egy jó óra telt el, mikorára a kérdéses tanyához értünk. Az apró
czigánykunyhók alig látszottak ki a nagy hóból.
– Ide tessék bemenni.
Beléptem, jobban mondva bemásztam a kis kunyhóba. Mert fejemet jól

264
le kellett hajtanom, hogy bejuthassak. De még bent is meg kellett ugyancsak
görnyednem.
Sose felejtem el ezt a jelenetet!
Egy kövön avas zsírból készült kanócz égett. Ez a gyenge fény mutatta be
a kunyhó belsejét. Piku ott ült egy deszkapadon, lába mellett két, rongyokba
takart purdé. Egy nagy eszkábázott tekenőben két másik, majdnem meztelen
gyermek ordított. Mikor megláttak, elcsendesedtek. A kunyhó szegletében
rőzséből rakott tűz füstölgött. Mellette egy lábos, alig elviselhető szagot
terjesztve. Ezt az asszony kezelte.
– Mi baj Piku? – kérdeztem szeretettel.
– Nincs nekem Krisztusban kedves komám uram valami nagy bajom.
Csak köhincselek.
– Miért hívattál hát?
– Hát könyörgöm alássan, csak azért, hogy Krisztusban kedves kereszt-
komám saját tulajdon szemeivel lássa az én szent estémet. Aztán szent ünnep
lészen holnap, hát vallási kötelessígem végeznem.
Elvégeztem vele dolgomat, egyszer csak éneket hallok kívülről. A czi-
gányok körülvették a kunyhót és énekelték:
– Mennyből az angyal!
Valóban szépen énekeltek. A czigányok nem csak muzsikálni, de éne-
kelni is tudnak.
Aztán odaadtam nekik összes garasaimat, ami szerény tárczámban volt
– és haza felé siettem.
Így töltöttem én egy karácsony estét a czigánykunyhóban.

91
M AGYAR FÖLDMÍVELŐ, 1900. február 18.

Czigányok iskolája. Komlóson, Szent Anna mellett, annyira elszaporodtak

a czigánypurdék, hogy már a vajda se tudott tekintélyt tartani közöttük.
A czigány-vajda a rendkívüli helyzetben rendkívüli eszközzel segített: kiadta
a rendeletet, hogy a rajkókat iskolába kell járatni, írás-olvasásra taníttatni,
végül mesterségre kell fogni. A rajkók tehát iskolába jártak. Tanulni ugyan
nem tanultak, de lopni elloptak mindent, amit csak lehetett. Varjassy Árpád178
178
Varjassy Árpád (1854–1915): megyei királyi tanfelügyelő, középiskolai tanár, ipar-
iskolai igazgató. [L. A.]

265
aradmegyei tanfelügyelő most azt indítványozta a megye közigazgatási
bizottságának ülésén, hogy a czigánygyerekeknek külön iskolát állítsanak.

92
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1901. október 17.

Czigányok iskoláztatása. Dörnyei Ferencz, a báttaszéki elemi iskolák igaz-

gatója, lelkes mozgalmat indított a czigánygyerekek iskoláztatása érdekében.
Ha pártolásra érdemes eszméje testet ölt, úgy a község Király-úti iskolájának
egyik melléképületét tanteremmé alakítják át, a czigánygyerekeket fölruház-
zák, tanszerekkel látják el és a római katholikus kántor vezetése alatt, aki
különben okleveles tanító, egy elemi-, czigánygyerek-osztály fog létesülni.

93
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1902. január 2.
Mucsy József:179 A kis apostol

Karácsony volt, éppen az utolsó tanítási nap. Minden gyermekem fönn volt
az iskolában, egyetlenegy sem hiányzott, pedig nagy hó borítá a földet s
kemény hideg szél fútta riasztó nótáját. Eljöttek mind, mert megígérték,
hogy meghallgatják, amit a karácsonyról és a Jézuskáról fogok beszélni, ki
a gyermekeket annyira szereti.
Éppen belekezdtem a beszédbe, midőn 15–20 búbos pacsirta egymás után,
mintha csak vezényelnék, száll le az iskola-tetőről az ablak előtti eresz alá,
hova a hó még nem vert be egészen, elhullott kenyér-morzsákat keresgetni.
Egynehány az ablak párkányára is fölszáll s hosszú bóbitás fejükkel, mintha
mind befelé néznének s úgy meghajlonganak, mintha köszönetet akarnának
mondani a jószívű adakozóknak.
Mintegy varázsütésre, minden növendékem az ablakra szegezte tekintetét.
Látni lehetett, mint gyúl ki a néma arczokon a boldogság öröme – mintha
hetven piros almának törültük volna le hirtelenében a hamvát.
179
Mucsy József (1868–1925 után): tanító, igazgató. Elemi és polgári iskolai tanulmányait
Nagykamaráson és Gyulán, a tanítóképzőt Déván végezte, ahol 1887-ben szerzett
diplomát. Eleinte Ecsegen, majd Nagykamaráson dolgozott. 1896-tól Szeged környéki
tanyasi iskolákban tanított. [L. A.]

266
 Abbahagyom mondanivalómat s figyelem némán e jelenetet. Jól esik
szívemnek, hogy növendékeim ilyen érdeklődést tanúsítanak a szegény
madárkák iránt.
Csak nézzétek, nézzétek; nem beszélek, nem zavarom boldogságtokat!…
Most nekem beszélnek!… Igen, a ti derült, gömbölyű piros arczotok, a ti
ártatlan mosolygó szemetek; még pedig szépet, kedveset… Azt beszélik,
hogy szívetekben érzés van, hogy szívetekben szeretet van. Azt beszélik,
hogy az eresz alját, az ablak párkányait, kedveseim, ti szórtátok tele ke-
nyérmorzsával.
Csak nézzétek, nézzétek! Oh, mily jól esik lelkemnek!…
Éppen egy kis bizalmas növendékem akarta megzavarni a néma csen-
det, hogy „Nagy Andris mondta, hogy tegyünk ki kenyér-morzsát,” midőn
egyszerre csak huss! – mind fölrepült. Mintha csak a kis árulkodót akarták
volna megbüntetni.
Szegényke, meg is ijedt annyira, hogy torkán akadt a szó. Nem tudta
senki, mit akart mondani, csak én.
– Nézz ki János, talán jött valaki, azért szállottak föl ilyen hirtelen a
madárkák. (E szóra a kicsike arczáról is oszladozni kezdett a félelem.)
– Igen, a czigány Pista volt itt, de amint meglátott, elsietett. Koldul s
nem tudta, hogy ez az iskolaajtó.
– Menj, szaladj utána, hídd be, majd adunk neki valami alamizsnát.
Erre pedig ismét kiült növendékeim arczán az öröm s kezdtek egymásnak
élénken sugdosni valamit, amely arról győzött meg, hogy nem lehet előttük
egészen ismeretlen az a czigány-gyerek.
– Ismeritek talán azt a czigány-koldust?
– Ismerjük, ismerjük, mondák egyszerre többen.
– Honnan ismeritek Nagy András?
– Most jöttek ide lakni s koldulni jár a Pista. Mondtuk már neki, hogy
velünk kellene jönnie iskolába, de ő azt mondta, hogy neki koldulnia kell,
mert édesanyja beteg, édesapja pedig meghalt.
Kinyílik az ajtó. A küszöbön megáll a János, egyik kezével az ajtó ki-
lincsét tartja, másikkal pedig a falhoz lapuló czigánygyereket húzza befelé.
– Kérem, nem akar bejönni!
Erre kinézek s barátságosan hívom, hogy csak jöjjön be; nem lesz bántó-
dása, sőt kapni fog valamit. Nagy nehezen bejön. Beteszem az ajtót, ő pedig
egész illemtudóan leveszi nagy fekete hajáról kopott, fakó kalapját s „dicsér-
tessék a Jézus” köszönéssel félénken meghúzza magát az ajtó mellett. Keze,

267
lába reszket a rongyok alatt; nagy lelógó haja alól pedig félénken forognak
a szemei, mintha csupa fehérből állanának, hol reám, hol a gyermekekre,
várva, hogy mi lesz most ő vele.
– Mondd meg csak nekem Pista: hogy hívnak, mi a másik neved?
– Hát Pista csak.
– Jártál-e iskolába?
– Nem, soha.
– Lásd, azért nem tudod a neved! De hát, mondd meg csak, ki tanított
erre a köszönésre, hogy „dicsértessék a Jézus?”
Mintha valami bűntett miatt faggatnák, zavartan néz rám s nem mer
válaszolni. Majd észreveszem, hogy szemeivel fürkészve keresget a növen-
dékek között valakit, azért nem ismételem a kérdést, várom figyelemmel,
hogy mi fog történni. Egyszerre csak felém fordul s élénk, bátor hangon
mondja: Nagy Andris tanított reá.
Mindnyájunk szeme Andráson termett.
– Te tanítottad őt. András, erre a szép köszönésre?
– Én.
– Mikor tanítottad, mikor szoktál vele találkozni?
– Mikor eljön hozzánk kéregetni. Először nem vette le a kalapját, sem
nem köszönt, csak úgy kéregetett, hogy: „Adjanak valamit beteg anyámnak!”
Én aztán azt mondtam neki, hogy vegye le a kalapját s úgy köszönjön, hogy
„dicsértessék a Jézus,” mert úgy illik, mert akkor meg fogja segíteni a Jézus
s többet fog kapni beteg anyjának.
– Igazad van, András. – mondám meghatott hangon. – Jól tetted, hogy
megtanítottad reá. Meg fog áldani téged is érette a Jézus… No Pista, most
melegedj itt a kályha mellett s hallgasd meg te is, amit beszélni fogok a
Jézusról, arról, akit te köszönésednél említettél.
Megemlékeztem aztán növendékeim előtt a karácsony ünnepéről, a Jézus
születéséről, az ő szeretetéről stb., s midőn bevégeztem, a czigány-gyerekhez
is intéztem egy pár szót. Azt tapasztaltam, hogy értelmes, okos lélek s hogy
szíve sokat gyarapodott a nemes érzésekben.
Imádkoztunk aztán. Amint az Úr imáját, a miatyánkot áhítattal mond-
juk, egyszer csak hallom, hogy a czigány-gyerek is szép bátran mondja a
többiekkel, úgy, mintha nem most hallaná először.
Egy pillantást vetettem Andrásra s tudtam, hogy ez is az ő műve. Meg-
tanította erre is, hogy koldulása beteg anyja javára több eredménynyel járjon.
– Mily nemes szív, mily szeretet lakik benne!..

268
 – No fiam Pista, amiért ilyen szépen szót fogadtál Nagy Andrásnak,
itt van 1 korona s vidd el beteg édesanyádnak karácsonyi ajándékba, te
pedig vedd föl ezt a jobbacska ruhát s húzd föl ezt a jobbacska czipőt s ne
feledkezz meg soha a Jézusról, aki karácsonykor született érettünk s aki
most megsegített téged is. Ne feledkezzél meg Nagy Andrásról sem, a te
jóltevődről, tanítódról; hálával gondolj reá mindig.
Könnyes szemmel fordultunk el egymástól. Ő elment szépen sorba a
többi gyermekkel. Nem is volt föltűnő, hogy szívesen, barátilag beszélgettek
vele, mert közéjük illett… Ez a jelenet a szívöket is művelte.
Úgy hallottam, mire hazaért beteg anyjához, tarisznyája teljesen meg
volt rakva fehér kalácscsal, süteménynyel.

Karácsony után az első tanítási napon jókor reggel benézek az iskolába. Két
növendéket veszek észre a homályban. Mielőtt szóhoz juthattam volna,
Nagy András terem előttem s a legnagyobb meglepetésemre és örömemre
azt jelenti, hogy Pista czigány eljött beiratkozni az iskolába, mert azt mond-
ta, hogy nem akar tanulatlanul fölnőni; koldulásra majd ráér tanítás után
is. – A beiratkozás megtörtént s mondhatom, hogy a czigány-gyerek egyik
legszorgalmasabb, legjobb növendékem lett.
De elmondhatom azt is, hogy ennél szebb, boldogabb karácsonyom még
nem volt s ezt a kis apostolnak: Nagy András tanítványomnak köszönhetem.

94
NÉPSZAVA, 1905. május 16.

A pap és a bíróság. Varga Lajos medgyesbodzási elvtársunkat az ottani szo-

ciáldemokrata pártszervezet elnökét azzal vádolja az aradi főügyészség, hogy
1904 márciusában egy temetés után a temetőben az őt rendre figyelmeztető
Mihályfi Gyula180 plébánost leszidta és a papi és úri osztály ellen izgatott.
Varga elvtárs tagadta, hogy ezeket a kifejezéseket egyáltalában használta
volna s e helyett azt adta elő, hogy a plébános a temetési menet alatt, mert a

180
Mihályff y Gyula (?–?): katolikus pap; 1903-tól 1906-ig Medgyesbodzás, 1912-ig
Kisiratos plébánosa. [L. A.]

269
tömeg utána lassan ment, többször kifakadt, mondván: „Az isten nyila üsse
meg az ilyen népet!” Midőn pedig a temetőbe kiértek, a szertartás után a
plébános észrevevén, hogy közelében sírt ásnak, s megtudván, hogy azt egy
cigányasszony részére ássák, újra kifakadt és lemarházta a sírásókat, mond-
ván: „Nem tudjátok, hogy a cigányasszonyt nem szabad a gazdák sorába
temetni, mert annak a temető árkában van helye.” Varga erre figyelmeztette,
hogy mindnyájan egy Isten gyermekei vagyunk, mire a plébános őt leszidta.
A pap a tárgyalás alkalmával letagadta ezt, és Varga elvtársunk ellen két
tanút jelentett be. Dacára annak, hogy elvtársunk igazát 11 tanú igazolta,
a bíróság elrendelte a pap tanúinak kihallgatását s a tárgyalás folytatását e
hó 30-ára tűzte ki.

95
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1905. augusztus 3.
Verner Jenő:181 A gyermek-koldusok

Ezen a címen Dezső Lipót kartársam nagyon figyelemreméltó cikket írt a

Néptanítók Lapjába. Elolvastam az övét is, a Kelemen Gizelláét is kétszer-
háromszor, mert Kelemen Gizella mindig a női szív megindító szeretetével,
a humanizmus melegségével írja cikkeit, Dezső Lipót pedig eleven, konkrét
javaslatokkal áll elő, és ami a legszebb a cikkében, tanítói fizetéséből is szí-
vesen adózna a gyermekmenedékhelyek fölállítására.
Hogy én is hozzászólok e kérdéshez és sürgetem a gyermekcsavargás,
koldulás tilalmát, teszem ezt azért, mert a hitetlenek előtt is ki akarom mu-
tatni, hogy Belgium, mely az európai államok közt a csavargás és a koldulás
kriminálpolitikai szabályozása tekintetében útmutatónak és vezérállamnak
tekintendő, mily fényes eredményeket ért el gyermekmenhelyek fölállításá-
val, amelyeket nem is oly rég: 1891 november 27-én külön törvényben „Loi
pour la repression du vagabondage et de la mendicité” címen hozott, amely
a modern kriminálpolitika alapelveit magáévá teszi.
Ott van Norvégia, mely állam csak 1896 június 6-án gondoskodott külön
törvényben a 16 évesnél fiatalabb, elhagyott, kóborló és romlott erkölcsű
gyermekeknek alkalmas családokhoz vagy a gyermekmenhelyben való elhe-

181
Verner Jenő, később Tihanyi (1874–1917): tanító, iskolaigazgató; több pedagógiai
lap szerkesztője és munkatársa. [L. A.]

270
lyezéséről, s ma ezen államok, eltekintve Svájctól, egész Európának mintául
szolgálhatnak, egyben hirdetik a gyermekmenhelyek diadalát.
Nálunk, Magyarországon, még a kezdet lépcsőjének legalján vagyunk.
Mária Terézia óta a cigánykérdést sem társadalompolitikai, sem kulturális
szempontból nem oldotta meg senki. József főherceg híres könyvében és
az etnográfia valamennyi jóravaló könyvében azt olvasom, hogy ez az ősi,
indiai életet élő nomád nép eszes, tanulékony és könnyen asszimilálható faj.
A magyar nemzet megerősödését jelentené a cigányok iskolázása, kulturális
mívelése, ha egyszer az állandó lakhelyet tudnók részükre biztosítani és velük
megszerettetni. Bizonyos sikert jelentene ez agrárpolitikai szempontból is,
mert a cigánynép nélkülözésekhez szokott, az időjárás viszontagságait tűrő,
igénytelen nép s mint ilyen, alkalmas volna földmívelésre is.
Ma még kóborol, lop, kéreget. Egész rajával támadják meg a nadrágos
embert, s gyakran szaladt elibém már kétéves cigánygyerek is, aki bizonyos
színpadiassággal kunyorálta a krajcárt. A szemtelenségig menő kitartás egész
dűlő földet megjárat vele és csak érezze, hogy ő az erősebb: fiatal suhancok
képesek bicskát ragadni az emberre. Ekképen a cigányokból egész néposztály
lett dologtalan koldussá.
Ott van egy másik néposztály, a szegények néposztálya, mely a szegényügy
rendezetlenségéből ered. Községi törvényünk az 1896. évi XXII. t.-cikkben
kötelességül írja elő a szegények gondozását, ámde az országban lámpás-
sal kell keresni a menedékházakat, szegénykórházakat, munkaközvetítő
intézeteket. Ehelyett bő arányokat ölt a kéregetési engedély és elsősorban
a rendőri intézmény fogyatékossága szaporítja a koldusok számát, mert
ellenőrzésre – főleg a vidéken – nincs ember.
A csavargó és kolduló gyermekekre nézve a hozandó új törvényben
folytatni kellene Széll Kálmán híres törvényét: az 1901. évi VIII. és XXI.
törvénycikkel szentesített gyermekvédelmi akciót. Az új törvény alapján
a 18 éven aluli, züllésnek induló csavargó gyermeket vegye az állam gon-
dozásába, újabb adó útján állítson föl nevelőiskolákat és helyezzen el oda
minden olyan gyermeket, akiket a tantestületek meghallgatásával, a község
vagy a bíróság és a közigazgatási hatóság oda beutal.
A nevelőiskolák folytatása legyen a dologház. A lélek finomodása: a
munka megszeretése. Hiszen a csavargók is azért vannak annyian, mert
a munkát nem szeretik. És a csavargók gyermekei öröklik az apai szenve-
délyt: az iszákosságra, a tunyaságra való hajlamot. Ha a dologház a csavargó
gyermeket munkára szoktatja: lelkeket is csiszol.

271
 Munka-e az, mikor Budapesten ezrével rohannak a rikkancsgyerekek
és éles kiabálásaikkal magukra terelve a figyelmet, újságot árulnak? Biz ez
munka, mert elfáradnak bele. De éppen a fárasztó munka, a szülői rossz
nevelés okozza, hogy ezek a rongyokba bújt gyerekek keresetük egy részét
elisszák, fáradtan a kolduló-kenyérre vetemednek, s mikor lelkük tanulatlan
maradt, mikor abból kirepült minden erkölcsi érzés, elfordulunk tőlük, mint
a társadalom megvetett alakjaitól, de megengedjük nekik, hogy elvegyék
az elszegényedett, nyomorék, munkaképtelen, vak, süket, megöregedett
újságárusoktól a kenyeret; megengedjük, hogy éktelen s hazug kiáltásaik-
kal beleszaladjanak az emberi forgatagba, utcára, kávéházba, úgy mint a
legelvetemültebb helyekre, ahol a prostitúció orgiákat ül.
Keserű tapasztalataimat nem óhajtom leírni, kénytelen vagyok befejezni
cikkemet, mert nem bírok az iramodó tollal és fölindult lelkemmel. Csupán
azt ismétlem, hogy a gyermek-koldulás megtiltása és megakadályozása a
törvényhozás olyan diadala lesz, melyet a jövő tanítói hálával vesznek ajkukra.

96
NÉPSZAVA, 1906. január 19.
A csuhás becsülete

Nagyváradról jelentik: Aradmegyében, Medgyesbodzáson elvtársaink erős

táborrá szerveződtek. Egyleteikben hirdetik a szociáldemokrata igazságokat;
felolvasásokat tartanak és természetesen első sorban arra tanítják a népet,
hogy inkább járjanak el az egyletbe, a könyvek igazságai mellé, mint a temp-
lomba, az orgonaszóhoz, a pap prédikációjához. A plébánossal: Mihályfy
Gyulával örökös ellentétben éltek. A plébános szószékről beszélt ellenük és
átkot küldött a fejükre.
Tavaly télen történt, hogy a faluban meghalt egy szegény földmíves asz-
szony. A temetésére eljött. De megjelentek a koporsó mellett az elvtársak is.
A beszentelés után a helybeli agitátor: Varga Lajos elvtárs beszédet mondott
a koporsó felett. Azután megindult a tömeg. A szocialisták a legünnepé-
lyesebben, lassan haladtak a koporsó után; a plébános pedig követelte, hogy
gyorsan menjenek. De szavának senkise engedelmeskedett. A plébános
haragosan fordult a tömeg felé:
– Hogy az istennyila csapjon belétek, átkozott szocialisták!
Többen hallották, köztük Varga Lajos elvtárs is, de nem szóltak semmit,

272
nem akarták a gyászmenetet megzavarni. A temetőben azonban megint
különös dolog történt.
Ugyanis, amikor a szegény földmíves asszonyt elhantolták, a sírásók
sírgödröt ástak ott, ahol a telkesgazdák sírjai fekszenek. Mert tudni kell,
hogy Medgyesbodzáson is, mint annyi más helyütt, a temetőben, a sírok
között, kasztok vannak. Külön fekszenek a lókupecek, a telkes-gazdák, a
kereskedők és így tovább.
A plébános megkérdezte és megtudta, hogy valami cigányasszonynak
ásnak sírt. Ezen mód felett feldühösödött. Mert a medgyesi plébános szerint
nagy istentelenség az, hogy a cigányasszonyt a telkesgazdák közé temetik.
Összeszidta, legyalázta ezért a sírásókat.
Tovább már a szocialisták nem hallgathatták, előlépett a tömegből Varga
Lajos, és azt mondta, hogy az olyan papot, aki istennyilával átkozza népét,
és még a temetőben is különbséget tesz cigányasszony és telkesgazda között,
ki kellene verni a faluból.
A beszéd hatása alatt a nép dühe annyira fokozódott, hogy a plébános-
nak valósággal menekülni kellett a temetőből. A csuhás ezért pert indított
Varga elvtárs ellen.
Az első tárgyalás az aradi kir. törvényszéken volt, ahol Varga Lajos beszédé-
ben osztály ellen való lázítást láttak és azért három heti államfogházra ítélték.
A nagyváradi tábla tegnap foglalkozott ez üggyel. A törvényszék ítéletét
megsemmisítették és kimondták, hogy Mihályfy Gyulát nem lehet a papi
osztállyal azonosítani, tehát osztály elleni lázításról szó sincs. Becsületsértés
vétsége miatt Varga Lajos elvtársat három napi fogházra ítélték. Az ítélet jogerős.

97
NÉPSZAVA, 1906. május 17.
A pénz és üdvösség

Ily című hírünkre a Pázmány-Egyesület védő-irodájától a rakamazi plébá-

nos ügyében újabb nyilatkozatot kaptunk, mely megerősítése annak, hogy
Rakamazon az üdvösséget a stólák nagysága szerint mérik, s a vagyontalan
halottat a plébános nem kíséri a falun végig. A plébános beismeri, hogy a
stólát csakugyan le akarta dolgoztatni a szegény vályogvető cigánnyal, s
csupán azért nem dolgoztatta le, mert nem volt tapasztatni valója. A nyi-
latkozat így hangzik:

273
 Rakamazon is, mint mindenütt, a temetéseket illetőleg megvan a rendes
stóladíjszabás. Ha valaki oly szegény, hogy a legkisebb stóladíjat sem képes
lefizetni, halottját mindenkor eltemetik ingyen. Az ingyenes temetésekre
vonatkozólag Rakamazon ez a szokás: A templom elé hozzák a halottat, s
a templom főajtaja előtt a pap és a kántor elvégzik az egyházi szertartást,
s onnan – éppúgy, mint a fizetőket – kikísérik a temetőbe. Ebből látható,
hogy csupán annyiban tesznek különbséget a fizetéses és ingyenes temetések
között, hogy ez utóbbiaknál nem megy a pap és a kántor a házhoz, s nem
kíséri a túlságosan hosszú falun végig a halottat. Ámde a fél kilométernyire
levő temetőbe kikíséri. Az elhunyt törvénytelen gyermek természetes apja
bejelentette a plébánián a halálozást, és kérte a gyermek eltemettetését. De
mert a legkisebb stóladíjat (4 kor. 06 fill., – nem pedig 4 kor. 60 fill.), hi-
vatkozván szegénységére, lefizetni nem tudta, kijelöltette a plébános, hogy
ingyenes temetésben fogja részesíteni a halottat, egyben meghatározta az
időt, amelyben a templom előtt meg kellett jelenniök. Az apa erre elment,
majd nemsokára visszatért, s lefizette a 4 kor. 06 fill.-t azon megjegyzéssel,
hogy szívesen megfizeti a stóladíjat, csak kísérjék végig a falun az ő halottját
is, ami meg is történt. Tényleg felajánlotta az apa, aki foglalkozására nézve
vályogvető cigány, hogy tapasztással ledolgozza a stóladíjat, de erre a plé-
bános, nem lévén tapasztási munka, nem reflektálhatott.

98
BUDAPESTI HÍRLAP, 1906. július 11.
A cigányprímás temetése

Nagy gyász borult tavaly március végén a jászberényi cigánykolóniára. Rácz

Dávid prímásuknak kezéből a halál kiütötte a vonót, s a rokonok fényes
temetést rendeztek neki. Amint a menet a temető felé haladt s a cigányok
az elhunyt kedvelt nótáiba fogtak, Darányi Ferenc182 római katolikus káplán
kijelentette, hogy nagyböjtben nem tűri meg, hogy a halottat zeneszóval
kísérjék ki utolsó útjára. Tiltakozó szavára azonban rá sem hederítettek s
muzsikáltak tovább. A káplán erre, hogy a botrányt kikerülje, a kántorral, és
a ministráló gyerekkel előresietett a temetőbe, s a sírt beszentelte. Amikor

182
Darányi Ferenc, 1897 előtt Griezler (1875–1945): plébános, esperes. Főként a Jász-
ságban és a Nyírségben szolgált. [L. A.]

274
a gyászmenet a sírhoz ért, akkor már a pap kíséretével egyetemben a dűlő-
földeken volt, s toronyiránt hazafelé tartott. A cigányok utánairamodtak, s
az Ér-partján utolérték.
– Mit érdemel az a pap – kiabáltak feléje –, aki megszökik a temetésről?
– Követ a nyakára – véleményezte egy borízű hang –, azután pedig
beléfojtani a Zagyvába.
Hasztalan volt a segédlelkész minden ékesszólása, hogy ő már beszentelte
a sírt, s a kántor és egyházfi pedig a kegyszerekkel hazamentek, a dühös
cigányok galléron ragadták, s a sírhoz cipelve kényszerítették, hogy szentelje
be a sírt újra, különben agyonverik. Mivel pedig fenyegetésüknek nem volt
foganatja, Rácz Andor fiatal legény éktelen káromlások közt arculütötte a
lelkészt, s elkiáltotta magát:
– Üssétek a papot! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
Az atyafiság erre megrohanta a papot, s ütötte mindenki, aki csak hoz-
záférhetett. A szolnoki királyi törvényszék magánosok ellen elkövetett
erőszak büntette miatt hat hónapi börtönre ítélte a részegséggel védekező
Rácz Andort, társait pedig egytől hét hónapig terjedő fogházra. A budapesti
királyi tábla szüneti tanácsa ma foglalkozott a bűnpörrel. Káldor Gyula
védelme után az első bíróság ítéletét jóváhagyta.

99
NÉPSZAVA, 1906. július 11.
Temetés pappal és verekedéssel

A tavasszal Jászberényben Rácz Dávid cigányprímást elragadta a kérlelhe-

tetlen halál. A gyászoló rokonság fényes temetést rendezett, amely alkalom-
mal, ősi cigány szokás szerint, kirukkolt a zenekar is, hogy muzsikaszóval
kísérjék ki utolsó útjára. Darányi Ferenc római katolikus segédlelkész a
zeneszó hallatára kijelentette, hogy nagyböjt van, s így ő nem engedheti
meg a muzsikát.
– Hogy is ne, nem kódust temetünk, hanem vajda-ivadékot, méltatlan-
kodtak az atyafiak. Cigánynak muzsikás temetés dukál.
A pap erre az egyházfival és a kántorral kivált a menetből, s a temetőbe
sietett, ahol a sírt állítólag előre beszentelte. Mikor azután a cigányok a sír-
hoz értek, ámulva tapasztalták, hogy a pap már a dűlőföldeken, toronyiránt
tart hazafelé. Utánamentek s kérték jönne vissza, szentelné be a halottat.

275
 A káplán kijelentette, hogy ő már beszentelte a sírt, s most nem hajlandó
újból kimenni. Ebből verekedés támadt, amelynek folytatása bűnper lett.
A szolnoki törvényszék magánosok elleni erőszak bűntette miatt Rácz
Andort, állítólagos főbűnöst, hat hónapi börtönre, társait pedig egytől két
hónapig terjedő fogházra ítélte. Ezzel a bűnpörrel ma foglalkozott a bu-
dapesti királyi tábla szüneti tanácsa, amely alkalommal Káldor Gyula dr.
védelmében előadta, hogy nem a vádlottak, hanem a pap sértette meg a halott
iránti kegyeletet, mert köztudomású tény, hogy cigánytemetésnél ez a nép
a halotti szertartáshoz tartozónak tekinti a zenét, s elhunyt hozzátartozóik
emlékének nem áldozhatnak jobban, mint hogy azokkal a dalokkal kísérik az
utolsó útjára, melyekkel életében másokat gyönyörködtetett. Vajon a katonai
temetésnél figyelemmel vannak-e a böjtre, s a katonai lelkész rosszabb pap-e
a világi lelkésznél, mert hiszen a katonaságnál mindig zeneszóval temetnek.
A királyi tábla helybenhagyta az elsőbíróság ítéletét, s ezzel kimondotta,
hogy a rezes banda az más, mint a cigány.

100
NÉPSZAVA, 1906. július 22.

Omaisz Ignác János bodafalui (palugyai) plébános, aki 389 tót és magyar
katolikus lelkének az őre, egy vagyonos cigányasszonyt vett magához gazd-
asszonynak. Meglehetős feltűnő házaséletet folytatott ezzel az asszonnyal,
akinek úgyszólván minden pénzét elköltötte. Ignác pap is mindig részeg.
Alig lehet néha-néha józan állapotban látni.

101
BALATONVIDÉK, 1906. november 11.

Megszökött cigánygyermekek. A szombathelyi gyermekmenhely a f. év

tavaszán egy csomó Csáktornya vidéki sátoros cigánygyereket helyezett
el egyes családoknál Sümegen. A rajkókat kimosdatták, felöltöztették,
s az iskolaköteleseket szept. 1-én iskolába íratták be. A szépen indult
cigánytelepítést mindenki megelégedéssel látta. Sajnos, a remény korai
volt, mert a cigánygyerekek közöl 11, megunva a dicsőségét, a napokban
megszökött. A gyermekek maguk között összebeszéltek, s egyik nap csak

276
a hűlt helyük volt. Még maradt ugyan vissza egynéhány, de ezekhez sem
sok a bizodalom.

102
PESTI HÍRLAP, 1907. május 21.

Egy 1848–49-iki tábori zenekarvezető halála. A magyarországi cigány-

prímások nesztora, a zomboriak több mint 75 éven át kedvelt zenésze,
Herczenberger Sándor183 – Balázs Kálmán, Rácz Pali és Patikárius184 Ferkó
kortársa185 – e napokban 85 éves korában meghalt. Az elhunyt cigányprímás
közeli rokonságban volt a nemrég elhunyt Hegyi Aranka186 művésznővel.
Herczenberger mint művelt, képzett zenész és karmester a régi Bácska egyik
legelőkelőbb nemes családjába házasodott bele: Parcsetich Réger Ilonát
vette feleségül187 s így sógorságba jutott Hegyi Aranka édesapjával, Hegyi
Poldival,188 a 60-as évek ismert cigányzene-karmesterével, valamint Sárközy
Ferkóval,189 az ötvenes és hatvanas évek híres prímásával, ki a 48–49-iki
szabadságharcban a 47-ik zalai Inkey-zászlóalj tábori zenekarának hadnagyi
ranggal felruházott karmestere volt; az ő felesége a harmadik Parcsetich
Réger-leány volt, aki később a teljes árvaságra jutott Hegyi Aranka nevelő-
anyja lett. Herczenberger Sándornak ezen úri családbeli házasságából négy
gyermeke származott, köztük a Népszínház nemrég elhalt jeles prímhegedűse,
Herczenberger Pista,190 ki tíz évig volt karmestere Berkeséknek, a nemzeti

183
Herczenberger Sándor (1825 k.–1907): cigányzenész, prímás, zeneigazgató. [L. A.]
184
Helyesen: Patikárus. [L. A.]
185
Balázs Kálmán (1835–1900), Rácz Pál (1815–1885), és Patikárus Ferenc (1827–1870)
a tizenkilencedik század közepének, második felének kiemelkedő hazai prímásai
voltak. [L. A.]
186
Hegyi Aranka (1855–1906): színésznő, énekesnő; a tizenkilencedik század végi,
huszadik század eleji magyar színjátszás kimagasló alakjainak egyike. Az 1920-as,
1930-as években lábra kapott félreértések és ezekre alapozott mítoszok eredményeként
sokan máig – tévesen – cigány származásúnak tartják. [L. A.]
187
Valószínűleg téves állítás. Herczenberger Sándor feleségét Luketics Magdolnának
hívták. [L. A.]
188
Hegyi Poldi, tkp. Berger Lipót (1830 k.–1863 k.): zsidó származású zenész, prímás.
Hegyi Aranka édesapja. [L. A.]
189
Sárközi Ferenc (1820–1897): cigányzenész, prímás. Hegyi Aranka nevelőapja. [L. A.]
190
Herczenberger István (1851k.–1893): zeneszerző, karmester, hegedűművész. [L. A.]

277
kaszinó cigány-bandájának. Másik fia191 közhivatalnok lett, két szépséges
leánya pedig – annak idején kitűnő zongoraművésznők – diplomás úriem-
berekhez mentek férjhez.
Herczenberger Sándor zombori zenekara a szabadságharcban Kiss Ernő
tábornok hadosztályának volt állandó tábori zenekara s nem egy ütközetben
lelkesítette Herczenberger pompás zenekarával különösen a tartalékban levő
honvédséget az akkor divatos Klapka-indulóval: „Fel, fel vitézek a csatára”
vagy „Jaj, de csinos ez a bakancsos katona” indulóval. Herczenberger Sándor
75 évig muzsikált 3–4 generációnak, s az egész mulató Bácska csak „Sándor
bácsi”-nak hívta. Mint vagyonos ember nyílt házat vitt saját portáján, s kü-
lönösen színész- és művész-embereknek volt nagy barátja. Zenekarát két év
előtt, 83 éves korában oszlatta föl családja unszolására. Herczenberger volt
az, akire a szokásos közmondást („Nem kell már vén cigány, mert minden-
nap egy nótát felejt”) még két évvel ezelőtt se lehetett alkalmazni. Utóda
Köblöczky András prímás lett, ki azonban zenekara részére a régi kedvelt
név varázsát fentartotta „a régi Herczenberger-banda” elnevezéssel és csupa
tiszteletből mindig kiadta a mindennapi keresetből az öreg prímás részét
is. Az ősz tábori zenekarvezető temetése nagy részvét mellett ment végbe
Zomborban. Ott volt a temetésen az egész város és környék intelligenciája.
Utolsó útjára elkísérték az összes zombori és környékbeli cigányzenekarok,
számszerint 80-an, élükön utódával, Köblöczky András prímással és a „Lo-
sonci romlás”, az 1848–49-iki harci kesergő hangjai mellett bocsátották le
sírjába az utolsó szabadságharcbeli honvéd karmester hamvait.

191
Herczenberger Dezső (1863–?): zeneszerző, ügyvéd. [L. A.]

278
 103
NÉPTANÍTÓK LAPJA, 1907. augusztus 8.
Ember János:192 A cigányok nevelése

A dánosi kegyetlen rablógyilkosság193 kapcsán a „cigány” van a közérdek-

lődés homlokterében. Újságokban, kaszinókban, fürdőkben, kávéházak-
ban, műhelyekben, korcsmákban, szóval mindenütt, ahol emberek vannak
együtt, róluk foly a beszéd. Nagy ellenük a fölháborodás. A „kötelet” s más
ehhez hasonló jókat soha sem emlegették többször az emberek, mint most
teszik. Emellett egymást érik a cigányok rendbeszedésére irányuló tervek.
Reformtervek röpködnek a fülledt nyári levegőben akárcsak a közegészségi
reformeszmék egy-egy kiadósabb kolerajárvány idején. Amint azonban a
járvány elmúltával abbamaradnak a tervezett s részben foganatba is vett
közegészségi intézkedések és marad minden a régiben, azonképpen vagyunk
a cigányügy rendezésével is. Mikor egy-egy rémes eset a cigánynépségre
tereli a figyelmet, reform-tervektől hangos hegy, völgy és róna. De ha egy új
esemény köti le a közérdeklődést, megfeledkezünk az előbb oly borzadályos
esetről és szomorú vélt, vagy valóságos hőseiről: a cigányokról.
Hogy legalább a mi működési körünkben, a népnevelés terén ne maradjon
minden a régiben, hogy legalább mi, néptanítók valamivel többet tegyünk
e néptöredék művelése s ezzel kapcsolatosan erkölcsiségének emelése tekin-
tetében: azért írjuk az alábbi sorokat.

192
Ember János (1856–1932): tanító, tanfelügyelő. [L. A.]
193
1907. július 19-én a Pest vármegyei Dános-pusztán egy kóbor cigány csoport tagjai
egy kocsma kirablása során meggyilkoltak négy embert. Bár az országos felháborodást
keltő mészárlás felderítése és az elkövetők kézre kerítése során hatóságaink példás
színvonalon és példás sebességgel jártak el, a kor szélsőbaloldali- és bulvárlapjaiban
elképesztő mennyiségű hazugság és – elsősorban a csendőrség vélt brutalitását,
illetve a nyomozati munka szakmaiatlanságát kifogásoló – támadás jelent meg az
ügy kapcsán. A dánosi rablógyilkosság 1908 április és május hónapjaiban lezajlott
tárgyalása során végül tizenhat embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésekre,
akik közül hat személy – öt férfi és egy nő – esetében bizonyosodott be, hogy tény-
legesen részt vettek a gyilkosságokban. Az ezen személyek esetében hozott ítéletek
három életfogytiglani és három tizenöt éves börtönbüntetés voltak. A dánosi ügyről
máig rengeteg valótlanság él a „szakirodalomban”, s ezek között is elsősorban az a
vélekedés, hogy ennek során ártatlan emberekre – pusztán cigányságuk okán, azaz
rasszista indítékkal – fogták rá e rendkívül súlyos bűncselekményt. A valóság ezzel
szemben az, hogy a per egykori elsőrendű vádlottja, 1937-es szabadulása után maga
is elismerte, hogy valóban ők voltak az elkövetők. [L. A.]

279
 A cigány faji tulajdonságainál fogva éppenséggel nem szolgál rá arra a
megvetésre, amelyben a népek, nemzetek világszerte részesítik. Normális,
sőt hellyel-közzel feltűnően tökéletes fizikuma, közmondásos élénk szelle-
me, kéz-ügyessége, művészi hajlama, mind arról tesznek tanúbizonyságot,
hogy ha volnának is (amit a tudomány, mint tényeken nem nyugvó föltevést,
megcáfol) magasabb és alacsonyabb rendű fajok, a cigány semmiesetre sem
volna az utóbbiak közé sorozható.
A cigányra csaknem betűszerint ráillik Rousseaunak az a mondása,
hogy minden jó, ami a természet kezéből kikerül, s minden megromlik az
ember kezében. A cigány erkölcsi defektusai egyenesen annak a mostoha
bánásmódnak gyümölcsei, amelyben a társadalmak a cigányt részesítik.
A cigány ki van közösítve a népek társadalmából. Magára van hagyatva.
Gazdasági és kulturális élete alacsony fokon álló. A társadalomban élés
ösztönöket szelídítő, a műveltségnek a belátást biztosító, az akaratot helyes
irányban befolyásoló hatását kevésbé érzi. Holott a tudomány beigazolta,
hogy az erkölcs és gazdasági helyzet s műveltség között a legszorosabb
kapcsolat van.
A társadalomból kitaszított cigány nomád életet él, a nomád élet föltételei
nélkül. Termelésre nincs tere. Erre irányuló képességei nem érvényesülhet-
vén, rossz irányba fejlődnek, a munka nélkül való szerzés kieszelése élesíti
a cigány elméjét. Innét származik furfangossága, agyafúrtsága. Nem lévén
állandó és rendszeres foglalkozása, akarata elsorvad, illetőleg ki nem fej-
lődik. Nem képes magát fegyelmezni. Impressziók után indul. Szeszélyes,
házsártos, kötekedő; szóval: cigány. A társadalom nevelőhatása vele szem-
ben igen fogyatékosan érvényesül. El lévén különítve, nem érzi szükségét
a tisztaságnak és rendtartásnak. Könnyen „szerezvén”, tékozlóvá lesz. Nem
lévén, vagy csak minimálisak lévén kulturális szükségletei, máról holnapra
él. Ma tivornya, holnap ínség.
A cigánynak itt érintett nagyfokú jellembeli fogyatkozásain gyökeresen
csak törvényhozási úton lehet segíteni, még pedig a hatóokokat megszüntető
törvényalkotással. Megszüntetvén a művelődés a nomád élet föltételeit, meg
kell szüntetni a nomád életet. Le kell telepíteni s még az egyéni szabadság
megszorításának árán is a lehető legszűkebb körre kell szorítani a házalást.
A telepes-cigányok fölött legalább egy nemzedéken becsületes gyámságot
kell gyakorolni, hogy a megélhetésnek rendelkezésükre bocsátott eszközeivel
(termelési, munkaeszközök) élni megtanuljanak. És mindenekfölött föl kell
karolni művelődési ügyüket. Az ingyenes kötelező népoktatás, mely a tanulás

280
minden eszközét a gyermeknek teljesen ingyenesen bocsátja rendelkezé-
sére, a legteljesebb szigorúsággal a cigány-tankötelesekkel hajtandó végre.
Az egész vonalon, ha a helyhez-kötés biztosítva lesz, helyenként addig is
mindenütt, ahol cigányok állandóan laknak.
A cigány-tankötelesek iskolázása ezidőszerint országszerte rossz lábon
áll. Első akadálya a rendes iskolalátogatásnak a szülők nomád élete. Aki
ma itt, holnap ott üti föl a sátorfáját, annak a gyermekei nem járhatnak
iskolába.
Ennél szinte nagyobb baj, a cigány-tankötelesek beiskolázása szem-
pontjából az, hogy a gyermekek nagy többségükben ínségesek: ruhátlanok,
piszkosak, férgesek, éhezők. Emiatt egyszerűen nem járhatnak iskolába.
A tőlük való részint természetes, részint előítéletből táplálkozó modor
kizárja őket az iskolából.
Ezen a bajon kellene egyelőre társadalmi úton segíteni. Az állandóan
megtelepedett cigányok tanköteles gyermekei részére biztosítani a tanulás
lehetőségét elsőrendű társadalmi föladat. Ragadják kartársaink meg ezt
a gondolatot, s igyekezzenek a megvalósulás útjára terelni. A társadalom
áldozatkészségéből biztosítható ingyenruha, ingyenfalat, ingyentankönyv,
ingyen gondozás, önzéstelen gyöngédség elsősorban a rája szorult cigány-
tanköteles gyermeket illesse.
A tanító is a cigánygyermeket gondozza a legtöbb odaadással, a legna-
gyobb gyöngédséggel. Gondolja meg, hogy a cigánygyermek az erkölcsi
defektus hajlamaival jő a világra. Inklinál az erkölcsi betegségre. Kétszeres
figyelemmel és szeretettel kell tehát őt gondozni. A társadalmi igazságta-
lanságot, melynek keserű gyümölcse a cigány erkölcsi elvadulása, szüntesse
meg elsősorban a társadalom alapvető intézménye: az iskola.

104
M AGYAR FÖLDMÍVELŐ, 1907. augusztus 18.
Bodnár Gáspár: A cigányok rémülése

A cigányoknak nem a mostani rémüléséről lesz szó. Hanem arról, mikor

1893. esztendőben »kiadatott« a parancsolat, hogy »Magyarországban a
cigányok összeírassanak.« Faraó ivadékait akkor más természetű rémület
szállotta meg, mint most.

281
 Leírtam én már ezt valahol, a fővárosi lapok is közölték. De azt hiszem, nem
lesz érdektelen, ha a cigánytelepítés gondolatkörében e képet újra lerajzolom.

Van nekem – egy komám. A Piku cigány. Keresztényi kötelesség alapja

ennek a komaságnak.
Elég az hozzá, hogy az én komám, már mint a Piku cigány is, úgy meg-
rémült az összeírás hallatára, mintha éppen vesztét érezné.
Máskor, ha bajba keveredett, még hangosabb volt, mint szokott. Most
leverten, összetörve állott előttem. Szemeit fájdalmasan hunyorgatta, izmai
is láthatólag nyugtalankodtak.
– Mi bajod Piku? – kérdeztem megütődve.
– Hát nem tudja, Krisztusban kedves, keresztkomám?
– Már mit tudnék, Piku?
– Hát ’iszen az egész ország tudja már, hogy mi-i-inket összeírnak és
nekünk menni kell.
– Menni kell?
– Menni bizony.
– De hova kell mennetek?
– Ne tréfáljon már Krisztusban kedves tulajdon keresztkomám. Nem
azért jöttem.
– Hát miért?
– Hogy értesítsem: inkább meghalok, de el nem megyek.
– Hova kell menned?
– Hova – merre? Hát miért írtak volna össze minket, József főherceg
őekcsellencsiája, fensége parancsolja. Csigányországot akar eszkábálni.
Valamennyi cigány mind együtt lesz. Még csak a’ kell nekünk. Hónap lesz
a gyűlés. Akkor fogják kihatározni.
Most már kezdettem érteni az ügyet. Feltettem magamban, hogy meg-
hagyom rémülésében. Tanulmányozni akartam.

Természetesen ez a kis jelenet még érdekesebb volna, ha Pikut személyesen

ismerné az olvasó. Szatmáron rém sokan ismerik. Erre számítok, de azért
megkísérlem lerajzolni.

282
 Tipikus alakja ő fajának, megáldva cigányésszel és furfanggal bőségesen.
Ha beszél, fekete villogó szemeit behunyja, két keze kissé akadozó beszédét
folytonos mozgással kíséri. Vallásos, a templomot szereti – inkább érdekből,
mint meggyőződésből. Bérmakeresztapja – mint vele dicsekszik Bíró194
szatmári püspök volt. Komócsy Józseffel195, az ismert íróval gyermekko-
rában játszott. (Ez tény.) Mikor Komócsynak, az egykori cipészinasnak
a heti vásárokra a targoncás ládát kellett taszítania, nem egyszer segített
ebben neki. Dicsekszik is vele. Ma már 70 körül van. Megtört, de szeme
villogó, furfangos eszejárásából nem engedett. Él, ő alig tudná elszámlálni,
miből – kiktől!
Mikor tehát tisztában voltam azzal, hogy Piku rémülésének voltaképpen
mi lenne a rugója, fordítottam a dolgon és így szólottam:
– Hát mi tagadás benne, bizony menni kell!
– Menni? – mormogta komolyan.
– Aranyos dolgotok lesz ott nektek!
– Aranyos? Nem kell aranyosabb, mint most van.
– Hiszen azt mondod mindig, hogy fázol, dideregsz. Éhezel… a gyer-
mekeidnek nincs betevő falatjuk!
Azért élünk, megvagyunk, legyen hála Isten őfelségének.
– Egy szép tábla földed lesz ott. Azt majd műveled. A földön csinos kis
házat építesz. Nem olyan kunyhót ám.
– Hát már Krisztusban kedves komám uram – a püspök úr ő
ekcselencsiájának palotája se valami alávaló, de ha nekem nem ilyet, hanem
aranyos, gyémántos mobiliát adnak, akkor se’ kell.
– Ne beszélj bolondokat!
– Nem nekem. Én már öreg ember vagyok. Csak úgy élhetek, amint
élek. Már hogy is hagyhatnám én el azt az áldott szentegyházat?
– Szép templomotok lesz ott is.
– Olyan nem lesz, mint itt. Hogy hagyjam el azt az áldott, aranyszájú
szent Jánost, Jandrasics196 ő főnagyságos plébános, apátúr uramat. Áldja
meg az Isten őfelsége még a porladó száját is.
– Ott is lesz papotok.
194
Bíró László (1806–1872): katolikus pap; bölcsészdoktor. 1866-tól haláláig szatmári
püspök. [L. A.]
195
Komócsy József (1836–1894): költő, újságíró, szerkesztő, pedagógus; a Petőfi-társaság
alelnöke. [L. A.]
196
Jandrisics János (1837–1899): katolikus pap, esperes, apát, szentszéki tanácsos; fő-

283
 – Ugyan ne tessék már még álmodni is arról, hogy ilyen legyen. Hogy
hagyjam itt ezt a gyönyörűséges, virágos temetőt?
– Könnyű a föld mindenütt. Ott is lesz temető.
– Temető? – szóllott tűnődve. És ismét behunyta szemeit. – Temető?
– ismételte. – Hol adnak nekem olyan temetőt, amelynek földjében három
feleségem és huszonegy gyermekem fekszik.
– Hej, nem tréfa dolog ez.
– Nem tréfa, azt én is mondom ám. Mert ott dolgozni fogtok ám. Szán-
tani, vetni, aratni.
– Mán én instálom, nem szántok, nem vetek. De nem is aratok. Arasson
más. Egy szónak is… száz a vége… hanem az a beszéd, hogy én arra kérem
Krisztusban kedves komámuramat, hogy ne tréfáljon ebben a nehéz órában.
Hanem menne fel a városházára és csinálja ki, hogy én az öreg Gyöngyösi…
– Piku?
– Hát igen, Piku… Akinek még az ükapja is e határban lakott, és aki – élő,
hites tanú rá a tekintetes főkapitány úr – sohse látta az áristomot… Már csak
hadd haljon meg itthon… Különben a holnapi virradó napra eltemethetnek.
Nagyon elérzékenyült ez az ember, mikor szavait majdnem fuldokolva
elmondotta…
– Hát jól van. Te itt fogsz maradni. Kicsináljuk valahogy. De gyerme-
keidet viszik… (Legkisebb fia 10–12 éves.)
– Azt bizony senki emberfia nem viszi.
– Pedig viszik!
– Inkább tulajdon kezemmel fojtom meg.
– Elég. Így beszél a keresztény, vallásos ember? Megver az Isten!
– Megvert már engem. Nem kell, hogy jobban megverjen.
És sírt… Mint a gyermek…
– Látod ember – szóltam biztatóan – nem tudod a magad javát felfogni.
Nyomorúság marad itt az élet reád…
– Hát egész hatvan esztendő alatt nem az volt?
– Nem fogsz segélyt kapni se a várostól. Az öcsém ruháját sem kapod
többé…
– Nem bánom; eszem vályogot… Csak itt maradjak.
– Mondom, hogy itt maradsz.

gimnáziumi tanár. 1882-től haláláig a szatmárnémeti Urunk Mennybemenetele

székesegyház plébánosa. [L. A.]

284
 – Itt maradok! – kiáltotta kiderült ábrázattal.
– De ne tessék elkésni a dologgal…
– Nem késem…
– Hónap megtudom?
– Megtudod.
– Eljöhetek?
– Eljöhetsz.

Másnap eljött… Megnyugodott. De mégsem egészen hitt…

Másfél évtizede, hogy ez történt, amit itt leírtam.
Piku – mondom ma is él. És úgy él, mint egész életében. Szatmáron
született, itt töltötte életének minden idejét. Volt néhányszor Mária-Pócson.
A vidéken meglátogat egy-egy régi »komáját« – ennyiből áll az ő kóborlása.
Hogy mit szól… a cigányok mostani rémüléséről, nem tudom. Még
nem beszéltem vele.

105
KÖZTELEK, 1907. szeptember 25.

Névmagyarosítás. Herzenberger Gyula197 a dolni-miholjáczi uradalom

jószágfelügyelője az 1907. évi julius hó 18-án 78391. VI/a. szám alatt kelt
miniszteri jóváhagyás alapján f. é. szeptember hó 1-től anyja családi nevét,
a Sillay nevet vette föl.

197
Herczenberger Gyula (?–1934 után): okleveles gazdász, jószágfelügyelő. Herczenberger
József (1830–1918) pécsi tánc- és illemtanár fia, Herczenberger Sándor unokaöccse.
[L. A.]

285
 106
Részlet A Dunántúli Református Egyházkerület
közgyűlésének jegyzőkönyvéből (1908)

In Németh István (szerk.) (1908): A Dunántúli Református Egyházkerület

1908 szeptember 22-én s a következő napokon Pápa városában tartott rendes
közgyűlésének jegyzőkönyve, Pápa, A Főiskolai Könyvnyomda Betűivel
(Kis Tivadar), 348–350, 355–356.

I. Missió-ügy állása általánosságban.

Az egyházkerület missiójának külső képe, egészében, híven nem adható ez
alkalommal sem, mivel az ország felső részén az állomások végleges szer-
vezése még mindig nincs bevégezve, úgy Sopronnál és Köveskállán sem.
A már szervezett állomásokról azonban már beérkeztek a jelentések, a táblás
kimutatások adatai, az utazási naplók, az egyházlátogatási és iskolavizsgálati
jegyzőkönyvek, pár helyet kivéve, ahol esperesváltozás folytán egyházlátogatás
az 1907. év folyamán nem tartatott és az adatok szabályoknak megfelelően
adatnak, a kegyadományok rovata kitöltésének kivételével a táblás kimutatási
íven, amely helyen némelyek csak az adakozásokat, mások csak a missió
körzetén kívül eredő segélyeket vették fel. Ez okmányok s adataik alapján:
A vallás-erkölcsi élet határozottan jó. Egyetlen helye nincs missiónk kör-
zeteinek, ahol missiói lelkész az istenitiszteletek látogatásáról és adakozásról
megnyugtatólag nem tenne jelentést, a Horvát-Slavon országok területén
levő pontokon pedig emelkedett is, ahol valóban éhezik és szomjúhozzák az
evangéliomot és Brekinszkát kivéve áldozatkészek is, az úrvacsoraosztásokon
pedig nagy messzeségből is felkeresik a helyeket.
A vagyoni állapot sok kívánnivalót hagy fenn. Az egyház-fenntartási
teherből nagyobb részt viselnek a missiói állomások, mint amennyivel se-
gélyökre siet a kegyadomány, mivel az évi szükséglet 28414 K összegéből a
9302 ref. felekezeti tag évi kivetett adóban 15821 koronát hoz össze, míg a
kegyadomány, mely pedig az egyháztagok adakozásainak összegét is magába
öleli, csak 12593 koronával járul hozzá. Ez a missió életképességére engedne
ugyan következtetni, ám árnyékként ott van 232408 K adósság, amelynek
megléte hatóságok figyelmét felhívja és kikéri, hogy a még most szépen
haladó missiói működés valamely katasztrófa által meg ne akasztassék.
Missionárius lelkészeink és a missióban alkalmazott tanítók működése
általában kielégítő. Mindegyik elvégzi kötelességét, vannak, akik szintén

286
emberi erőt haladó munkát végeznek. Nagy akadálya még nagyobb ered-
ményt előhozó működéseiknek a körzetek nagy terjedelme s az utazási
segélyek csekély összege. A nyitrai, terezovácz-subopoljei, brekinszkai ál-
lomások vezetői a legnagyobb nehézségekkel küzdenek, az uljaniki lelkész,
nyomorúságos helyzetében képtelen sikeresebb munkát a körzetben kifejteni,
helyben sincs meg neki a mindennapi kenyere.
Örvendetes esemény missiónk életében, hogy az egyházkerület felső
részében, jórészben püspök úr eljárása eredményeként, Zólyom székhellyel
új missiói állomás szerveztetett, úgy Balassagyarmat székhellyel, de Sal-
gótarjánra is kiterjedő működési körrel a missiólelkészi állás közelmúltban
felállíttatott, Sopron szervezése is a pápai esperes-lelkésznek a helyszínén
történt megjelenése és munkálkodása útján új lendületet nyert. Pleterniczán
is új missió-pont szerveztetett. Örvendetes jelenség, hogy Kaposvár monu-
mentális templomát felszenteltette, Korencsán és Nagypisanicza is iskola-ter-
meiket és tanítólakásaikat felépítették és használatba vették, Pozsony pedig
templomhelyül a kir. kincstártól megfelelő telket vett a rajta levő épületekkel,
kedvező fizetési feltételek mellett 94000 korona árért. Örvendetes jelenség,
hogy a vallásos oktatás eredménye is jónak jeleztetik minden helyről. Szo-
morú azonban, hogy a nagykanizsai, pozsonyi és kaposvári lelkészek oly
nagy mérvben vannak igénybe véve, a nagykanizsai lelkész még nagy anyagi
áldozatot is kénytelen hozni, s ha idejében a közalap segélyezését fel nem
emeli, itt a taneredmény kellő gondviselés hiánya miatt alászáll. Hitoktatói
állás volna rendszeresítendő Pozsonyban és Kaposváron, hogy lelkészek a
szórványokat intenzívebben gondozhatnák, a pozsonyi a Wienben lakó fe-
lekezetbeliek gondozását is munkakörébe vonhatná. Szomorú jelenség még
missiónk életében az a körülmény, hogy Nyitra-Ruttka körzeteiben az ág.
hitv. ev. lelkészek az általuk hitfelekezetünkhöz tartozóknál végezett lelkészi
ténykedéseikről a nyitrai lelkészünket nem értesítik, így hitfelekezetünk
népesedési mozgalma általunk a valóságnak megfelelően ki nem mutatható.
A missió területén újabb segélyt kérnek a püspöki felügyelet alatt álló
egyházak közül Daruvár, Terezovácz-Suhopolje, Uljanik, a barsi egyház-
megyéből a Selmeczbányát gondozó lelkész, Belsősomogyból Nagykanizsa,
Drégelypalánkból Salgótarján, Komáromból Csehi, Nyitra, Ruttka, Vesz-
prémből Köveskálla és Sopron.
Segélyemelést kér Terezovác-Suhopolje, Nyitra.
Az általános jelentés kapcsán javasolja a bizottság:
1. fejezze ki egyházkerületi közgyűlés őszinte köszönetét főt. és mélt.

287
püspök úr iránt a felsővidéki missiókörök szervezése érdekében kifejtett,
Zólyomnál és Balassagyarmatnál teljes eredményűvé lett működéséért,
2. utasítsa közgyűlés a missióban működő lelkészeket, hogy a „Táblás
kimutatás” czímkezdetű rovatos ív „kegyadományok” rovatában az egyház
fenntartására és a missiói lelkész javadalmazására kívülről jött minden
segélyt felvegyenek s kimutassanak,
3. a nyitrai körben az ág. hitv. ev. lelkészek által végzett lelkészi tény-
kedések adatainak nyilvántartás czéljából, a nyitrai lelkészhez való áttétele
tárgyában adandó utasítás végett keresse meg kerületi közgyűlés a dunántúli
ág. hitv. ev. egyházkerület főtiszteletű és méltóságos elnökségét. (…)

Uljanik. Lelkész Krajnovics János.198

Népesség 790.
Vallásos élet, mely különben jó volt, ez év folyamán megzavartatott, az egy-
ház gondnokának szektáskodásból származott vallássértése által, azonban a
megtorlás után rendes mederbe tért. A szórványokban az eddig elhanyagolt
hitsorsosok éhezik és szomjúhozzák az Isten igéjét, különös örömmel és
nagy számmal vesznek részt az úrvacsorában és jelennek meg a délutáni
biblia-magyarázatokon. A Pozsega mellett levő Pleterniczán a fellelkesedett
hívek egyházi czélra egy szép és tágas házat vásároltak, melléképületekkel,
s egy kat. hold kerttel 3300 koronáért, s oda Kattowitz-ból (Német-Szilé-
zia), a slavoniai származású, az ott dívó nyelveket bíró Leinberger Herman
missionáriust Kattowitzből eredő díjazás mellett egy évre be is állították, aki
Pleterniczán, Beliseváczon s Tominováczon 40 protestáns gyermeket részesít
vallásos oktatásban, s az istentiszteletek tartására átalakított és berendezett,
Krajnovics János uljaniki református s Szerényi Sándor antunováczi ág. hitv.
ev. lelkészek által augusztus 15-én felszentelt imaházban vasárnaponként, a
lelkészt helyettesítve, istentiszteleteket tart, s bibliát magyaráz, melyeken a
pleterniczai r. kath. felekezetű horvátok is szívesen vesznek részt.
Anyagi állapot a központon 4000 K, Pleterniczán 3800 K adósság; 1/3
részében behajthatatlan évi 500 K egyházi adó; lelkész részére 674 K java-
dalmazás.
Lelkész munkássága a központon hetenként, pénteken bibliamagyará-
zatokat tart, amikor más hitfelekezetűek, még czigányok is részt vesznek
198
Krajnovics János (?–?): református lelkész. 1907 és 1910 között volt a Pozsega vár-
megyei Uljanik település missziói lelkipásztora. Életéről jelenleg semmi egyebet nem
tudunk. [L. A.]

288
az istentiszteleteken. Hétfőn, hetenként az iskolában a vallásoktatást végzi.
Évente többször tart istentiszteletet a daruvári református templomban hor-
vát nyelven, s úrvacsorát is oszt az ide gyűjtött helybeli, kipi, konczaniczai
és pákráczi magyarul nem tudó hitsorsosoknak. Egyéb szórványpontokon
is megjelenik a lehetőség szerint, anyagi erő hiányában gyalog, az ige hir-
detésére. Az 1907. évben keresztelt 14, esketett 3 esetben.
A bizottság, amikor tudomásul veszi a pleterniczai missió-állomás szer-
vezését, s bizalommal néz jövőben való fejlődése elé, az előbb volt időkben
elhanyagolt, új lelkésze vezetése alatt még megmenthető egyházra nézve
megújítja múlt évben tett javaslatait:
1. ajánlja az egyházkerületi közgyűlés a missiói egyházat fele részben
önfenntartási czélból, fele részben lelkésze javára szolgálóul, aki jelentését
konventi szabályok szerint terjesztette be, egyetemes konventnél évi legalább
600 K közalapi állandó segélyre;
2. kérje meg püspök urat, hogy egyház és lelkész részére szerezzen segélyt
a horvát kormánynál, s esetleg más forrásból is;
3. adjon a közgyűlés lelkésznek a rendkívüli államsegélyből ez évre 200
koronát.

107
Z ALAMEGYE, 1908. február 16.

Hazafiság a cigánysátrak alatt. Amióta a dádékat ijesztgetik, hogy a gyer-

mekeket menhelyekbe viszik, egyik-másik sátoralja rászánta magát, hogy
a gyermekeket iskolába járatja. Az iskolában azután nevelnek beléjük egy
kis tisztességet és hazafiságot. Ennek bizonysága a következő jelenet. –
Zalaszentivánon a falu végén sátoroz néhány cigánycsalád. Ha úrforma
ember vetődött arra, a sátrak ontották magukból a rengeteg gyereket. Ki
egy mellényben, ki anélkül rohantak krajcárt kunyerálni, s eljárták a róka-
táncot, hányták a cigánykereket. A múlt héten néhány úriember ballagott
el a sátrak előtt. A cigánygyerekek természetesen szaladtak a krajcárért, de
feltűnt, hogy ki vannak mosdatva, s ha rongyosak is, de fel vannak öltöz-
tetve. És nem ajánlgatták régi művészetüket: a rókatáncot és cigánykereket.
Egy fekete szemű, értelmes purdé teljes önérzettel arra vállalkozott, hogy
a cigány ifjúság néhány rézkrajcárért hajlandó szavalni. Azt hitték az urak,
hogy valami cigány nóta sül ki a dologból. A cigánygyerekek azonban szé-

289
pen sorba állottak, levették a kalapjukat, s értelmesen, szépen elmondták a
Szózatot, majd néhány más verset. A kis füstösök kidüllesztették a mellüket,
s úgy pattogtatták: minden ember legyen ember és magyar. – Íme, a jó iskola
révén a cigányból is magyar ember lesz még valamikor, s a kultúra elsöpri a
sátrakat a falvak végéről.

108
Z ALA, 1908. április 2.

Tanítóválasztás. A zalamegyei Várföld község az elhunyt Salló Benjámin

helyére László Sándor tanítót választotta meg. Az elhunyt fiatal tanító igen
buzgó volt. Sokat dolgozott és tevékenységét jellemzi, hogy 10 cigány gye-
reket egy év alatt megtanított olvasni.

109
NÉPSZAVA, 1908. május 5.
Marcial:199 Levél a monsignore-hoz

Monsignore Farizeo Farizei bíboros úrnak, a congregacio propaganda fidei

főnökének200
Róma,
Monsignore! Alulírott hitetlen, sőt pogány kutya óriási csodálattal
szemléltem mindig a „propaganda” működését, különösen pedig azokét a
fanatikus misszionáriusokét, akik a legnagyobb földi értéknek, az életük-
nek megvetésével mentek és mennek ma is a legvadabb vidékek legvadabb
emberei közé csak azért, hogy ott a kereszténységet, vagy mint ők mondják:
a civilizációt terjesszék.
Ha valakinek van fogalma azokról a nehézségekről, amellyel az ilyen
misszionáriusnak megküzdenie kell, akkor nekünk magyarországi szoci-
alistáknak bizonyára van. Kimenni Bugyberekre, a főszolgabíró úr kor-
199
Kadosa Marcell (1874–1944): jogász, író, újságíró. [L. A.]
200
Ami az államokban a minisztérium, az a Vatikánban a kongregáció. Minden ügy-
körnek megvan a maga kongregációja, amelyek közül legfontosabb a congregacio
propaganda fidei, röviden „propaganda”: a hitterjesztés és hitvédelem szervezetének
kormányzósága.

290
láttalan uralma alatt lévő területre szocializmust hirdetni, vagy pláne †††
föld-munkás-szervezkedést ††† csinálni, csak azt lehet összehasonlítani a
misszionárius működésével, aki az ausztráliai szigetek emberevőit keresz-
ténységre tanítja. A legközelebbi civilizált telep, amelytől segítséget várhat,
ha bajba jut, talán tíznapi járóföldre van és bizony gyakran megtörténik,
hogy mire a hűséges hírnök által értesített katonai őrség ezer kilométer
távolságból megérkezik, akkorra a derék misszionárius már régen törölve
van az étlapról.
Gyerekkoromban magam is szerettem volna misszionárius lenni. Az öreg
tisztelendő roppant érdekesen és lelkesen beszélt róluk és kalandjaikról, és
minden gyermek egy-egy született kalandor, akiben a kalandos históriák
ellenállhatatlan vágyakat támasztanak hasonló élmények után. Ha akkor
rögtön elindulhattam volna a vágyaim szerint, már régen elrontottam volna
a gyomrát egy csomó derék pápuának, részint a mi felebaráti szeretetünk
prédikálásával, részint a zsíros lakomával, amelyen én mint bográcsgulyás
vettem volna részt.
Miután azonban itthon maradtam, most kénytelen vagyok hittérítői
hajlandóságaimat idehaza értékesíteni. Ehhez azonban Önnek Monsignore
és az Ön misszionáriusainak egyedárusági joga van. Én tehát megelégszem
azzal, hogy kijelölök Önnek egy hálás terrenumot, amelyen az Ön papjai
buzgó tevékenységet fejthetnek ki.
Ha méltóztatik figyelemmel kísérni a pestvidéki törvényszék cigánypör-
tárgyalását, láthatja, hogy itt néhány ezer ember él ugyanabban az állapotban,
amelyben az ausztráliai szigetvilág vademberei. Csak azzal a különbséggel,
hogy ezekhez a cigányokhoz a legközelebbi keresztény-civilizáció nem ezer
vagy tízezer kilométernyire van, hanem csak ötven lépésre. Ezek ugyanis az
úgynevezett faluvégeken tanyáznak, ahol naplementekor, amikor hosszú az
árnyék, sátraikra veti árnyékát a kereszténység legközelebbi templomának
a tornya.
Most nekem eszembe jut, amire gyerekkoromban nem gondoltam, hogy
a tisztelendő úr, aki olyan rajongó lelkesedéssel beszélt a misszionáriusokról,
miért nem misszionáriuskodik maga is egy kicsikét? Miért nem megy ki a
falu végére civilizációt terjeszteni a cigányok között? Ezer év óta ott vannak
azok a cigányok a falu végén, azóta a misszionáriusok bejárták a világ összes
hegyeit, völgyeit, sivatagjait, őserdőit, szigeteit és ezek a cigányok, akik a
plébános úrtól csak egy kis reggeli séta távolságában vannak, most is csak
olyan civilizálatlanok, mint voltak ezer év előtt.

291
 Monsignore, önöket nagy veszedelem fenyegeti; az, hogy erről tudomást
szereznek a pápuák, a botokudok, a szuahélik, a nyam-nyamok és a többiek,
akiknek a nyakára a jezsuita misszionáriusok járnak. És akkor vége a civi-
lizáció-terjesztésnek. Mind azt fogja mondani a buzgó hittérítőnek, hogy
távozás előtt hozta volna rendbe a dolgot Dánoson, Nagykátán és egyebütt,
ahol a faluvégi sátorokban tanyázik az ősi civilizálatlanság. Amíg ez így lesz,
addig ők majd csak továbbra is a maguk módja szerint értelmezik a feleba-
ráti szeretetet, nem úgy, mint az európai civilizáció, amelynek a területén
a gyárak, a hadseregek, a fogházak, a szolgabírák, a rendőrök, a fináncok,
az adóvégrehajtók, a csapszékek és a többi kultúrintézmények pompáznak.

110
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1908. május 7.
Kóródy Miklós:201 A cigánygyermekek

Egyik községben 30 kóbor cigány-családot sikerült letelepíteni. A községnek

egy tantermes iskolája, egy tanítója s mintegy 80 tanköteles gyermeke van.
A község éppen nem gazdag. Már most a 30 cigánycsalád hozott magával 16
tanköteles gyermeket. Közben a hatóságok sürgetni kezdték, hogy a község
adjon helyet a 16 cigánygyermeknek az iskolában. A hivatalos kimutatások
pedig máris úgy szóltak, hogy a tankötelesek száma nem 80 a községben,
hanem 16-tal több. E jelentés alapján a közigazgatási-bizottság sürgetni
kezdte a második tanterem felállítását és második tanítói állás szervezését.
Ennek folytán a községre építkezés címén mintegy 10.000 korona rendkívüli
és 1200 korona rendes kiadás hárult volna. Igen természetes, hogy a község
ez ellen a kiadás ellen kézzel-lábbal védekezett. Fölkérte a közigazgatási
bizottságot, hogy szegénységére való tekintetből mentessék föl ez alól a
teher alól, még pedig olyképp, hogy a cigánygyermekek tereltessenek ki az
iskolából. A kiterelés nem lett volna nehéz, mert tulajdonképen egy sem járt
iskolába, tehát csak papíron kellett volna elkergetni őket a kultúra hajlékából,
de a törvény másképpen szól. Az 1868. évi XXXVIII. t.-cikk 1. §-a szerint
„minden szülő vagy gyám köteles gyermekét vagy gyámoltját 6–12 éves korig
nyilvános iskolába járatni”. És itt nincs megírva, hogy a cigányok kivétetnek.

201
Kóródy Miklós (1867–?): pedagógus, publicista, tankönyvíró, iskolaigazgató, tanfe-
lügyelő; hosszú időn át a pécsi római katolikus tanítóképezde tanára. [L. A.]

292
Természetesen, a közigazgatási bizottság kimondta: „a község tartozik tűrni,
hogy a cigányok is bejárjanak”.
Ekkor a község a miniszterhez fölebbezett, éspedig igen komoly okok
alapján. Elismeri, hogy a tankötelezettségi törvény értelmében tartozik
beiskolázni a cigány-gyermekeket. Sőt nemcsak elismeri, de óhajtja is e kö-
telességének teljesítését. Azonban, bármennyire szeretné, hogy e kultúrátlan
népség vallásos és hazafias nevelése biztosíttassék, kénytelen odanyilatkozni,
hogy a törvényt ez esetben végrehajtani nem lehet. Nem pedig azért, mert:
a cigánygyermekeknek legelőször is nincs mit egyenek; szüleiknek nincs
munkájuk, vagyonuk még kevésbé, s így a gyermekek is kénytelenek kol-
dulni, leginkább az iskolaidőben. De ha a szülők táplálékot koldulnának,
akkor sem lehet a törvényt végrehajtani, mert a cigánygyermekek egészen
meztelenek, s ha az erkölcsi hátrányok figyelmen kívül is hagyatnak, pedig
hát ez is valami, tekintve, hogy fiúk és leányok egyaránt így vannak, akkor
sem lehet a beterelést foganatosítani, mert az egy kilométer hosszú úton
megfagynak a szegény cigánygyermekek. Elmondja továbbá a község, hogy a
cigányok barlangszerű lakásában sem asztal, sem más alkalmas dolog nincs,
hogy a gyermekek otthon is tanulhassanak s így mindig hátramaradva ve-
szélyeztetnék az iskolában a tanítási eredményt, a többi gyermekek rovására.
Kéri ennélfogva a község a minisztériumot, hogy a törvény végrehajtását
mint lehetetlent ne szorgalmazza, hanem találjon ki valami megvalósítható
módot a cigánygyermekek iskolába járatására.
Az bizonyos, hogy a község ezzel feladta a leckét nemcsak a közoktatási
minisztériumnak, hanem az egész magyar társadalomnak, az összkormány-
nak, a vármegyéknek, az összes iskolai hatóságoknak, s mindenkinek, aki
érdeklődik a cigányügy iránt. A hamiskás község elérte célját, megszabadult
az újabb iskolai tehertől, s markába nevet, hogy még humánusnak is mutatta
magát, sőt még nagyobbat nevet azon a fejtörésen, amit a tudós uraknak
okozott. Hanem éppen itt csúcsosodik ki a cigánykérdés lényege, mert az
bizonyos, hogy egyrészt a község által felhozott érvek az egész országra
érvényesek lesznek, mihelyt törvény fogja kimondani a cigányok letele-
pítését, másrészt az is bizonyos, hogy iskola nélkül a cigányok letelepítése
fabatkát sem ér.
A cigányok letelepítését a világ összes cigányai részéről áldott és ma-
gasztalt József kir. herceg legelsősorban ajánlotta. Maga is kísérletezett a
letelepítéssel, de főképp mivel elszigetelten, egyedül állott, s mint ő maga
mondja, a vármegyék nem támogatták, noha a kormány kezére is járt, kísér-

293
lete nem nagyon sikerült. A cigánykirálynak, miként a cigányok József kir.
herceget nevezték, cigányiskolája is volt, s ő maga írja, hogy a gyermekek
elég értelmiségről tettek tanúságot. Mindazonáltal ő sem tartja megvalósít-
hatónak, hogy a cigánygyermekek a másféle gyermekek mellé odaültethetők
volnának. Íme, az én kis községemnek kitűnő érzéke mennyire összevág
annak nézetével, ki tudományosan és tapasztalati alapon foglalkozott a
cigányüggyel.
Eszerint iskolázás tekintetéből olyan letelepítés, hogy egész karavánok
egy-egy faluhoz vagy városhoz csatoltassanak, semmi eredményt sem ígér.
A kultúrának ugyanis alapfeltétele némi vagyon, avagy keresőképesség.
Ezzel pedig a cigányok egyáltalán nem rendelkeznek. Vannak közöttük
kitűnő lókupecek, kanalasok, üstöscigányok, de mindeme foglalkozások
inkább a kóborlásnak egyik alapföltételéül szolgálnak. II. Katalin orosz
cárné tett kísérletet a földadományozás útján való letelepítéssel, ugyanezt
tette Mária Terézia és II. József is, de kevés, vagy semmi eredménnyel.
A Frigyes Vilmos, vagy Reisz herceg-féle üldözések és akasztások sem
jártak eredménnyel, valamint a lengyel cigánykirály-rendszer, mely szerint
egy-egy lengyel főnemes cigánykirály címet kapott, s ezúton dédelgette a
cigányokat, szintén sikertelennek bizonyult a letelepítés szempontjából. Még
legtöbb eredménnyel járt a magyarok barátkozása a cigányokkal, mert nálunk
sikerült a muzsikusokat és vályogvetőket s ezenkívül sok kovács-cigányt
helyhez kötni. A vaskos intézkedésekről híres Anglia egyenesen a cigányok
kiirtásával tett kísérletet, s az eredmény az volt, hogy egy évtized múlva
kétannyi cigány volt Angliában, mint az irtás kezdetén. Szóval, a történelem
azt látszik bizonyítani, hogy ezt a népet helyhez kötni nem lehet, de ez csak
látszat, mert az itt fölsorolt kísérletek mind csírájukban mentek tönkre a
háborús idők miatt. Ellenben a magyar példa, mely szerint a hazánkban
levő összes cigányoknak legalább a fele helyhez van kötve, amellett szól,
hogy a letelepítés lehetséges, csak hozzá kell látni. Ma békés időket élünk.
A nagy háborúk évtizedekig aligha zavarják legalább Közép-Európát, s
ezalatt a kultúrának még a cigányra is van hatása.
A kérdés jó nagy részben, szerény véleményem szerint, a népoktatás
keretébe tartozik, mert a rendőri és közigazgatási intézkedések állandó
jellegű eredményt nem hozhatnak létre, csupán pillanatnyilag van hatásuk,
ellenben a népoktatás okozhat maradandó hatást.
Legelsősorban eszerint arról kell gondolkozni, hogy mi módon lehet
a cigányokat iskolába kényszeríteni? Így fölvetve a kérdést, nyomban az

294
iskolák felé tereli a megoldást is. 30.000-re téve a tantermek számát az
egész országban, s föltéve, hogy a körülbelül 100.000 kóbor-cigány között
ugyanazon arányban vannak tankötelesek, mint az ország többi lakosa
között, körülbelül 17.000 kóborcigány-tanköteles lehet az egész országban.
Ez a körülmény a következő, szintén az iskolára fektetett megoldást kínálja
a cigánykérdés számára:
1. Miután az egész országban van 17.000 olyan tanterem, amelyben a
tanítási nyelv tisztán magyar, a cigányok családonként úgy volnának az
egyes falvakba szétosztandók, hogy egy tanteremre átlag egy cigány tan-
köteles essék. Tudom, hogy ez első ízben, mivel minden cigánygyermek
az első osztályba kerülne, lehetetlen, de legföljebb 6 év alatt az elv tényleg
érvényre jutna, mert azalatt vagy különböző osztályokba kerülnének, vagy
egy részük kinőne az iskolából.
2. Az ilyen módon szétosztott cigányok közül a 15 évnél ifjabbaknak a
költözködés 25 éves korukig, az idősebbeknek örökre eltiltatnék.
3. Ahol a tantermek aránya 30 cigány tankötelest hozna össze, azok
számára az állam külön iskolát állítana.
4. Ahol hatóságilag beigazolódnék, hogy az elhelyezett cigánycsalád
nem tud magának munkájával elegendő táplálékot szerezni, ott a tanköteles
cigánygyermek élelmezése a politikai község feladatává tétetnék, ruházattal
és taneszközökkel pedig az állam látná el.
5. A 15 évesnél idősebb cigányok költözködési jog nélkül, lakóhelyü-
kön úgy szétosztva, hogy ne csoportosan lakjanak, sorsukra bízatnának,
megengedésével annak, hogy ha az országot örökre elhagyják, minden
pereputtyukkal együtt bármikor kivándorolhatnak.
6. A cigányok összes közigazgatása a legközelebbi csendőrőrs-parancs-
nokságra bízatnék. Ebbe beleértendő volna az iskolábajáratás is, oly módon,
hogy a tanító puszta bejelentésére a csendőrök a cigánypurdét haladékta-
lanul az iskolába szállítanák, s egyben a gyermek élelmezése, ruházása és
tanszerekkel való ellátása is az őrsvezető teendője lenne.
A legelső, amit ez intézkedések alapján jósolni lehetne, az lenne, hogy
a legtöbb kóborcigány menten elhagyná Magyarországot, s ez sem meg-
vetendő eredmény.

295
 111
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1908. május 10.
Réthi Lajos: Czigányokról202

Visszaemlékezések
Az elvetemedett és felbőszítő dánosi rablógyilkosság s annak undorító és
kihívó jelenetekben oly gazdag törvényszéki tárgyalása ismét napirendre
hozta, Isten tudja, hányadik ízben, a czigány-kérdést. Abban mindenki
megegyezik, hogy a társadalomnak semmi hasznot nem tevő, sőt a vagyon
és élet biztonságát folyvást veszélyeztető kóborczigányokat meg kell rend-
szabályozni. Az sem egyedül álló vélemény, hogy ki kell irtani az egész fajt,
mint az élősdi férget, mert képtelen a mívelődésre.
Nem akarok itt a kérdés társadalmi és közkormányzati vonatkozásaival
foglalkozni. Annak az egy állításnak mondok ellent, hogy a czigány képtelen
volna a mívelődésre. Az a sok elmésség és testi ügyesség, amelyek lépten-
nyomon megnyilvánulnak bennök, el nem vitatható alapot szolgáltatnak a
mívelésre. Évtizedeken át figyeltem meg mint tanfelügyelő a rendes iskolákba
jutott czigánygyermekeket. Azt tapasztaltam, hogy ha meglátszik is rajtok a
házi nevelés hiánya, a társadalmi alárendeltség félszegsége, tanulni tudnak
és rendre hozzá idomulnak az iskola rendjéhez. De hiszen megtelepedett
társaik elődei is a sátorosok közül váltak ki és a mire azok a zenében, de egyéb
művészetekben s mesterségekben is vitték, az a mívelődésnek nem csekély
foka. Azt se felejtsük el, hogy az erkölcsi és értelmi míveltség megadása és
fölvétele nem egyetlen nemzedék munkája. A míveltség legmagasabb fokán
álló társadalmak és nemzetek is csak megelőzőiknek hosszú és czélratörő
igyekezetével jutottak mai magaslatukra.
De hát nem elmélkedni akarok, csakis néhány el nem mosódott vissza-
emlékezést elmondani.

I. Csiri Mihály.203
A múlt század ötvenes éveiben a marosvásárhelyi református kollégium

202
Jelen ismereteim szerint a kor meghatározó hazai sajtótermékei közül a Vasárnapi Újság
volt az egyetlen, mely a dánosi mészárlás ügyében zajló bírósági tárgyalás eseménye-
inek részletezése – s az ezzel párhuzamos, illetve erre rárakódó szenzációhajhászás
– helyett cigány emberekkel kapcsolatos pozitív emlékek, élmények ismertetésével
ment szembe a korabeli közhangulatnak. [L. A.]
203
Csiri Mihály személyéről az itt közölteknél többet jelenleg nem tudunk. [L. A.]

296
tanulója voltam. Jól emlékszem Csiri Mihályra, egy kisded termetű, fehér
hajú, roskatag öreg czigányra, akinek szabad volt akármikor bejőni és a
lakószobákat rendre járni.
Senki sem félt, hogy valamit elvisz. Ha üres volt a szoba, behúzta az
ajtót és továbbment.
Nem is szorult a lopásra, mert a legkisebb tanuló is meg volt győződve,
hogy mindnyájoknak kötelessége segélyezni az öreg Csirit. Tisztességes
ellátása egyenesen becsületbeli ügy a tanulóságra nézve.
Valamennyi, a legkisebbik is, adott neki valamit, mikor bejött. Ki
krajczárt, ki használt ruhát, ki jó darab kenyeret. Az a hagyomány szállott
át nemzedékről-nemzedékre, hogy ennék a vén czigánynak apja vagy nagy-
apja ingyen munkát végzett a kollégium építésénél. Heteken, hónapokon át
ásta a földet az alapokhoz és hordta az anyagot a falakra.
Akkor nem úgy ment az iskola-alapítás és fenntartás, mint most. A magyar
államnak nem volt pénze, hogy ily czélokra is adjon. Az iskolai alapok rendre
gyűltek össze, jövőre néző nemes hazafiak adományaiból. Akkor, ha iskolát
kellett építeni, az egyik telket, mások anyagot és munkát adtak hozzá. Még
a tanárok és tanulók ellátása is birtokos nemesek és nemes érzésű polgárok
gabona- s egyéb élelmiszer-adományából telt ki.
A czigánynak nem volt telke és építőanyaga, hanem volt két jó keze.
Közreműködött az építésnél becsületes munkájával.
Ennek fejében azt az előjogot nyerte, hogy a tanulók rongyos csizmáit
ő és egyenes leszármazói foltozhassák csekély garasokért.
Nem hiszem, hogy ez írásban ki lett volna adva, de a tanulók nemze-
dékről-nemzedékre úgy tartották, mint a szentírást. Csiri Mihálynak már
reszkető volt a keze, mikor én megismertem. Nem kívánta senki, hogy
foltozzon: de azért a tanulóság eltartotta tisztességesen.

II. A piros nadrágos czigány.

Ez az emlékem is a múlt század ötvenes éveibe és a marosvásárhelyi kollé-
giumba nyúlik vissza.
Képzete sem lehet a mai nemzedéknek az elnyomatás ama mindenre
kiterjedő méreteiről, a nevetségig vitt kicsinyes zaklatásairól, amelyeket
nemzeti érzésünk megnyilatkozásai ellen alkalmaztak. Ha merészelte volna
valaki, habár különböző öltözetdarabokon – pl. piros mellény, fehér ing,
zöld kabát, – a magyar nemzeti színeket tüntetni föl, biztos, hogy börtönt
és zaklató vizsgálatot kapott érette. Nemcsak az attilát, szűk magyar nad-

297
rágot, vagy pitykés mellényt tekintették forradalmi jelvénynek, hanem még
a magyaros pörge kalapot is. Bizony a főurak családilag örökölt magyar
díszruháit is jól elrejtett szekrényekbe kellett zárni.
A kollégium tanulóit erős nemzeti érzés hatotta át. Lelkesedve és áhí-
tattal tekintettünk azokra a nagyobb diákokra, akik a szabadságharczban
résztvettek. Volt egy, aki nem ment el katonának, pedig kora megengedte
volna. Azt megvetettük, spionnak mondottuk magunk között. Ábrándoz-
tunk és gúnyolódtunk. Ki-kijártunk a Teleki-kertbe; fülünket a földhöz
szorítottuk s elhitettük magunkkal is, társainkkal is, hogy ágyúzást hal-
lottunk. Bizonyosan Kossuth érkezett meg az angol sereggel.
A Gotterhaltéra két gúnyos szöveget is készítettünk; azokkal énekeltük.
Egyik így szólott:
»Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes, alsó, felső, király, disznó – disznó –
király, felső, alsó, tizes, kilenczes, nyolczas, hetes.«
A másikban az ifjúsággal érintkezésben levő üzletemberek neveit raktuk
egymás mellé. Emlékszem közülök Hammer kiskereskedő nevére, aki ne-
veinket az ajtó belső felére írta krétával, ha szivar árában, vagy édességért
adósai maradtunk, – továbbá Vaszeli pékre, Pungur vendéglősre.
Hazafi érzésünk egészen a lelkesedésig fokozódott, mikor vasárnapokon
bejött a kollégiumba a hegedűs czigány. Sajnálom, hogy a nevét elfeledtem.
Valamelyik tekintélyesebb öreg diák szobájába tartott, és mi csoportosan
kísértük az ajtóig. Irigyeltük azokat a társainkat, akik abban a szobában
laktak és szabad volt bemenniök. De mindnyájan tudtuk, hogy mi történik
a szobában. A czigány, amint körülnézett és bátorítást kapott, levetette
gyorsan a viseltes nadrágját. Azalatt gazdagon sujtásozott, testhez simuló
piros magyar nadrágot viselt. Abban kezdett aztán hegedülni. Nem az volt
a fő, hogy mit és miként játszik, hanem az a piros nadrág. Ejh, mennyire el
voltunk telve diadalérzettel, hogy a czigány lefőzte a németet!

III. Salamon Jancsi.204

A hatvanas évek első felét Kolozsvártt éltem át, mint felnőtt és csapongó
kedélyű ifjú.
Egyszer hosszabb betegséget állottam ki, s mikor fölkeltem, hozzám jött
Csákány Laczi 205 jóbarátom, aki később Kolozsmegye árvaszéki elnöke lett
204
Salamon János (1824–1899): cigányprímás, zenekarvezető. [L. A.]
205
Csákány László (1837 k.–1883): aljegyző, szolgabíró; élete utolsó éveiben Kolozs
vármegye árvaszéki ülnöke. [L. A.]

298
és abban az állásban halt meg, élete delén. Indítványozta, hogy felgyógyulá-
som örömére vacsoráljunk együtt. Elmentünk egy polgári vendéglő külön
szobájába, hogy csak ketten legyünk. De harmadik is volt ott: Salamon
Jancsi, a czigányprímás, negyediknek pedig a hegedűje. Laczitól értesült
meggyógyulásomról és arról, hogy ma ide jövünk. Bandáját keresni küldötte
a második prímás vezetésével: ő pedig velünk töltötte az éjszakát. Még pénzt
sem fogadott el, legföljebb, amit ételből-italból fogyasztott. Aztán játszott
nekünk egyedül és elragadólag.
Két elsőrangú bandája volt akkor Kolozsvárnak, mindkettő országos
hírű: a Pongrácz testvéreké és a Salamoné. Pongráczékról azt tartottuk,
hogy inkább a mágnások kedvét keresik – amire nekik kézzelfogható jó okuk
lehetett. A polgári társadalom s különösen az ifjúság Salamonért lelkesedett.
Dicsfénynyel vettük körül nevét már múltjáért is: hogy Bemnek tábori zené-
sze volt. Aztán nem zsarolt. Nem folyamodott afféle fogásokhoz, amelyekkel
ki tudja ugratni az élelmes czigány a mulató ember utolsó garasát is. Ha
valamelyik jó embere nem fizetett, húzta ő éppen olyan lelkesen ingyen.
Mindenekfelett pedig azt hittük és vitattuk, hogy csak ő tud valódi magyar
érzéssel játszani. Elég az hozzá, hogy már jól benne voltunk az éjszakában,
mikor az az ötletem támadt, hogy ne játszék Jancsi tovább semmi olyat, amit
már máskor is játszott akár ő, akár más. Bocsássa lelkét szabad röpülésre,
csapongásra és mondja el hegedűjével azokat az érzéseket, gondolatokat, a
melyek most és önként támadnak abban.
Erre is ráállott.
Kis ideig hallgatott; fejét feltámasztott kezére hajtotta. Elmerengett,
elborongott. Aztán fölvette a hegedűt és játszani kezdett.
Játszott hol lassan, mélán, finoman, hol szilaj, vad kitörésbe csapva át,
mint mikor a zajló jégtömeg egymásra tolul, recseg, a partot töri és felduz-
zasztja a vizet. Hallgattuk, bámultuk, elmélyedtünk a hangok csodálatos
csapongásába; de esze járásáról és érzelmei hullámzásáról nem tudtunk szá-
mot adni. Ő pedig játszott tovább és szemei megteltek könnyel. A könnyek
mind bővebben ömlöttek; végigszántották barna arczát – és ő játszott tovább.
Mikor elfáradt, letette hegedűjét és megpihent. Szemei bizonytalanul, czél
nélkül tekintettek egy irányba. Jó idő múlva kérdeztem meg, hogy minő
indulatok zajlottak lelkében, amíg játszott.
Szomorú mosollyal válaszolt:
– Azokra a szegény czigánygyermekekre gondoltam, akik úgy teremnek
a mezőn, mint a csalány a patak partján. Akiket nem mosdat meg más,

299
legfeljebb az égből lecsorgó eső. A kik a szemétdombot piszkálják fel, hogy
éhségüket csillapítsák, mikor a lopás nem sikerül. A kik a lopást éppen úgy
nem szégyellik, mint testök meztelenségét. Akiket még a jó Isten nevére sem
tanít meg senki; csupán a Devlát, a rossz Istent hallják emlegetni, mikor a
nagyok átkozódnak.
– Azokra gondoltam, akikre oly sokszor gondolok, mikor nekem jó
dolgom van – és elfacsarodott a szívem.

112
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1908. május 14.

Szerkesztői üzenetek. (…) Cs. (A cigánykérdés.) A cigánykérdés nagyon

fontos kérdés, de talán mégis minden kérdés megoldását nem vállalhatja ma-
gára a tanítóság, s azt meg éppenséggel nem írjuk alá, hogy „jobb szolgálatot
egy tanító vagy lelkész sem tehet a kultúrának, mintha megtanul cigányul és
érintkezik e néppel, mely itt köztünk él”. Mi egyelőre megelégednénk azzal
is, ha minden tanító megtanulna magyarul. A múlt héten különben vezető
helyet adtunk a cigánykérdésnek, de arra igazán nem vállalkozhatunk, hogy
a bejelentett cikkek egész sorát közöljük le, még kevésbé arra, hogy cigány-
nyelvtani leckéket közöljünk a Néptanítók Lapjában. Ne adjunk mindjárt
egy cigánynyelvű havi mellékletet is?

113
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS L AP, 1908. május 31.

A mezőtúr-újvárosi templom céljaira tegnap206 fővárosi írók és művészek

közreműködésével hangverseny volt a következő műsorral: 1. Magyar dalok,
előadta a főgimn. énekkar. 2. Benedek Elek, fővárosi író felolvasott. 3. Ma-
gyar koncert-fantázia. Zongorán előadta a mű szerzője: Major J. Gyula,
zeneművész. 4. Gaál Mózes ifj. író előadása. 5. Herrmann Antal, egyetemi
m. tanár előadása: A sátoros cigányok népköltészetéről. Eredeti cigány nép-
dalok és dallamok bemutatásával. Közreműködtek: Makay Katinka úrleány
206
Ha a „tegnap” a megjelenés dátumától számít, az azt jelzi, hogy 1908. május 30-án,
azaz a dánosi ítélethirdetést követő napon hangzott el – egyebek mellett – Herrmann
Antalnak a sátoros cigányok népköltészetéről szóló előadása. [L. A.]

300
és N. Szűcs Ferenc gimnáziumi énektanár. 6. Major J. Gyula tárogatóra írt
szerzeményeit előadta: Laszczik Ernő, tárogatóművész. 7. Záró beszédet
tartott Farkas Sándor fővárosi tanítóképző igazgató. 8. Induló. Fülöptől.
Előadta a gimnázium ifjúsági zenekara.

114
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1908. június 18.
K. Nagy Sándor:207 A törvényen kívüli népről

Meg sem kell mondanom, úgyis tudja mindenki, hogy a cigányokról van
szó és a mi hazánkról. Mert más országban nincs példa arra, hogy hazájának
mondhassa azt egy olyan nép, melynek sorsa az üldözött vadéhoz hasonló
és természete sem sokkal különb.
Pedig a mi hazánkban is törvény védi a madarakat, sőt a vadakat is, hogy
bizonyos időben nyugodtan lehessenek azok: de a cigányok megköszönhetik,
ha 6 vagy legfeljebb 24 óráig megtűrik őket egy-egy falu végén. És a nem-
régen lezajlott rettenetes dráma befejezése alkalmával nemcsak műveletlen,
hanem törvénytudó emberek is hangoztatták, hogy a cigányok kívül állanak
a törvényen, s azokkal nem úgy kell bánni, mint az emberekkel, hanem ki
kell irtani őket! Vagyis azt követelték, hogy ne a törvény igazsága, hanem
annak csak legnagyobb szigorúsága szerint bűnhődjenek, s ne a bűnöst,
hanem a cigányt sújtsa a törvény.
Azt mondja a Biblia: „De a község, mely nem tudja a törvényt: átkozott.”
A cigányok csakugyan nem tudják a törvényt, s nem látják, valláserkölcs-
ből fakadólag nem érzik, nem ismerik annak korlátait, mielőtt áthágnák és
beleesnének a verembe.
De hát tudja-e már mindenki a törvényt ebben a hazában? Tanítják ezt
az egyetemeken és jogakadémiákon kívül valahol? Aki végigjárja az elemi,
polgári és középiskolákat, vajon hol és mikor ismertetik azt meg vele? Vagy
a felnőttek oktatása kitűzte-e célul a törvények ismertetését? Vajon a nép föl-
világosításán buzgólkodó apostolok hirdetik-e a tételes törvények ismeretét?
Pedig világos szavakkal benne van a büntető-törvény 81. §-ában: „A
büntetőtörvény nemtudása, vagy téves fölfogása a beszámítást ki nem zárja.”

207
Kereki Nagy Sándor (1846–1923): ügyvéd, jogász, jog-, történet- és természettudós;
törvényszéki bíró. A dánosi per során szavazóbíró volt. [L. A.]

301
És ez a büntetőtörvény élet-halál fölött uralkodik, tehát nem kevésbé fontos
volna ennek teljes és helyes ismerete mindenkire, akár mint az írni-olvasni
tudás. Mert aki a sötétben botorkál, könnyen belezuhan a mélységbe, de a
megvilágított ösvényen bátran halad a vándor.
Törvényen kívüli népnek kívánják tekinteni a cigányt. Vajon tudják-e
ezek, hogy mennyi ennek a népnek a száma?
Az 1893. évi január 31-én külön és nagy gonddal és előkészületekkel
megtörtént hazánkban a hivatalos cigány-népszámlálás, s ennek eredménye
az lett, hogy Magyarországon – Erdélyt is természetesen beleértve – összesen
274.940 cigány van, akik közül az állandóan letelepedettek száma 243.432,
a huzamosabban egy helyen tartózkodók száma 20.406, a vándor-, vagy
úgynevezett sátoros cigányok száma pedig 8938.
Tehát ennyi embert akar a botorság kívül helyezni a törvényen, s ennyi
emberre mondja ki a kiirtás szükségét?!
Az igaz, hogy vad, rakoncátlan nép és híjával van majdnem minden
műveltségnek, nem tudja születési helyét és idejét a legtöbb. És a „művelt
közönség” kitűnően mulatott a borzalmas dánosi ügy tárgyalásán, midőn
ilyen feleleteket hallott: Trokár Marcsától: „Nem tudom hány éves vagyok,
az urak is csak úgy tudják, ha írásból olvassák.” Luternától: „Hát én tudom,
hol lakom? Ott lakom, ahol a nyúl.” Surányi Csoroszlyától: „Az ég alatt
születtem, Szalókon.” Lakatos Erzsi Dulától: „Az ég alatt, az útfélen szü-
lettem.” Surányi Julcsától: „Ott, a híd mellett születtem.” Kácsitól: „Az út
mellett születtem.” Rafael Pipi János tanútól: „Nem tudom, hol születtem,
mert még akkor szabad világ volt; akkor még cigánypap volt Jászfényszarun,
az keresztelt meg.” Kolompár Mári tanútól: „Egy magyar asszony keresztelte
meg Jutinát”208 (a kis tanút). Murzsa tanútól: „Nem tudom, hol születtem;
túl a Tiszán vagy túl a Dunán kereszteltek.”
Hát nevetni való az, ha valaki azt sem tudja, hol született és hány éves?
Nem inkább megdöbbentő-e az a statisztikai megállapítás, hogy negy-
venezer cigánygyermek nem járt soha iskolába a 6–14 éves tanköteles gyer-
mekek közül!
Pedig a vallás sem igen szelídítheti az ő erkölcseiket, mert érzékük sincs
hozzá. Rendesen annak a falunak a vallását vallják magukénak, ahol meg-
telepednek. Legnagyobb részt római katholikusok, továbbá görög keletiek
208
Lakatos István (1895 k.–?): a dánosi bűncselekményben érintett cigány csapat egyik
fiatalkorú tagja. További sorsáról lásd az Aradi Közlöny 1912. augusztus 23-i, jelen
kötetben is olvasható tudósítását. [L. A.]

302
és görög katholikusok, de vannak reformátusok, ágostaiak és unitáriusok
is. Római katholikus cigány legtöbb van Pest megyében (6950), görög
katholikus Alsófehér megyében (5785), görög keleti Krassó-Szörény me-
gyében (10.538), ágostai Besztercze-Naszód megyében (1600), református
Maros-Torda megyében. (4785) és unitárius Udvarhely megyében (1533).
Már most, ha sem iskola, sem vallás nem részesíti őket gondozásban,
alig lehet csodálkozni, hogy egyik-másik közülük nyilvánosan kijelenti:
„tyúkot, libát, kukoricát lopok, meg mindent; a cigány lop és abból él”. És
hogy ezt még törvényellenesnek sem tartja, kitűnik azon kijelentéséből,
amit beismeréséhez fűz: „de az ilyenért ám szoktak időt adni” (azaz elítélni).
Folytonosan zaklatott életük mellett alig is lehet rendszeres foglalkozásuk
és rendes kenyérkeresetük. Csak kevés kivétel van ez alól, talán csupán az
értelmiséghez tartozó (32) és értelmiségi szolgálatban állók (152) osztályá-
ból. Földmívelésre nem valók. Az iparosmunkák közül leginkább azokat
gyakorolják, amelyek nem járnak helyhez kötöttséggel. Legtöbb közöttük
– saját bemondásuk szerint, amelynek hitelességéhez sok szó fér – a kovács,
üstkészítő, vályogvető, teknő- és másféle faedény- és fakanálkészítő, szénége-
tő, tapasztó, fúrókészítő, rostakészítő. De ezeknek nagyobb része csak arra
való, hogy vele házalhassanak, alkalmuk legyen a kéregetésre vagy a lopásra.
A másként munkabíró férfi pedig majdnem kivétel nélkül lókupeckedésből él,
vagy amint Rafael György tanú mondta a dánosi ügyben: „lóval foglalkozik”.
És hogy ez az életmód mennyire a furfangosságra van alapítva, azt kinyil-
vánította Rafael Tatus tanú a dánosi ügyben, midőn az elnök azt kérdezte
tőle, hogy adott-e el lovat Lakatos Párnónak? Tatus t. i. megbotránkozva
felelt: „Én is cigány vagyok, hogy adnék én el lovat cigánynak?”
És a folytonos űzés-hajszolás mellett nincs az országnak egyetlen nem-
zetisége, mely oly szorosan összetartana, mint a cigány, melynek talán
nyelvében van az összetartó erő. Hihetetlen rövid idő alatt értesítik egymást
minden dologról, ami a cigányokkal történik. Például hozhatnám fel, hogy a
fővárosban még egyszer sem volt annyi vándorcigány együtt, mint a dánosi
ítélethirdetés napján; és ha egy harmadik megyében elfogott cigány lótolvaj
felett tart tárgyalást a bíróság, a tárgyalás napján ellepik a meg nem hívott
cigányok a törvényszék utcáját. És ha az elítélt cigány kiszabadul a börtönből,
a legközelebbi keresztúton már tájékozódik a cigányok által ott felállított
jelekből, hogy merre találja fel karavánját. És kevés közöttük az áruló,
mert – amint a dánosi ügyben a kis Jutina mondta – „a cigányok között az
a szokás, hogy aki elárulja őket, azt meggyilkolják és elássák az erdőben”.

303
 És ennek a vad népnek mélyen a szívébe van vésve az egymás iránti
szeretet is. Csak látni kellett a dánosi ügyben, midőn a különben értelmes,
de dacos kis Jutina tanú a szembesítéskor hogyan szaladt oda a fogházőrök
közt levő anyjához, és az a vén cigányasszony miként ölelte szívére és hogyan
csókolgatta őt, büszkén mondogatva: „Az hát az én fiam! Csak nem taga-
dom meg saját véremet.” Csak látni kellett, mikor az apját-anyját majdnem
kötélre juttató Jancsi szembeállt az apjával, és az azelőtt olyan bőbeszédű
gyermek miként harapdálta véresre ajakát, csak hogy egyetlenegy szó ki
ne jöjjön azon, és az elnöknek minden igyekezete sem volt képes szóra
hozni, s mikor a szótalan szembesítés után kikísérték apját-anyját, milyen
könnyes szemmel nézett azok után és hogyan zokogott: talán azért, mert
ezek nyilvánosan megtagadták őt. Hallani kellett volna Párnót, milyen
hangon mondta, midőn szembesítettek vele egy cigányfiút, hogy az az ő
fia: „Ha eleven kardokkal állanának elébem, akkor is odamennék hozzá és
megcsókolnám, ha az én fiam volna.”
Viszont azt sem lehet tagadni, hogy ha a szükség úgy hozza magával,
nyilvánosan megtagadják egymást vagy a családi összefüggést, így Párnó
azt mondta Mundrára: „Soha sem láttam járásomban ezt a leányt; az én
nyájamba nem tartozott.”
Sokat lehetne beszélni arról a gyors észjárásról, arról a találékonyságról,
amely a legtöbb cigánynak sajátsága. De elég legyen jellemzésül néhány
cigány példabeszédet idézni:

Jobb egy szamár, amelyik visz, mint egy ló, amelyik ledob.
A titkot a szívedbe zárd, hogy senki meg ne tudja.
Asszonyt és posztót ne válassz gyertyánál.
Amit nem kaphatsz meg, ne követeld.
A lopás nem szégyen, csak a rajtakapás.
Lopni könnyebb, mint dolgozni.
Aki a létrát tartja, olyan, mint a tolvaj.
Aki neked nagyon hízelkedik: vagy megcsalt, vagy meg akar csalni.
Aki azt várja, míg enni hívják, gyakran éhen marad.
A gyermek azt beszéli, amit tesz, a férfi: amit gondol, az öreg: amit látott…

Messze vezetne, ha mindent el akarnék mondani a cigányok sajátságairól,

amit tudok. De nem is az volt a célom, hanem csak a figyelmet akartam
felhívni, hogy milyen nagy néptömeg az, melynek kiirtását követelik azok,

304
akik törvényen kívül állóknak tartják őket. Pedig a törvény csak embert ismer,
s a törvény előtt minden emberrel egyformán kell bánni, mert ott minden
ember egyenlő. A fajt soha sem szabad büntetni az egyén helyett.
Az üldözött vad soha sem szelídül meg, s a törvényen kívül állótól nem
várható törvénytisztelet! Tegyük emberré a cigányt is!

115
BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY, 1908. október 4.

Tanítói gyűlés. A gyulai tanítói járáskör ez évi őszi körgyűlését október hó

8-án Gyulán, az áll. el. fiúiskolában tartja s azon felolvas „Illemre szoktatás
az iskolában” címen Bácskai István209, pósteleki uradalmi tanító, míg tanügyi
értekezést tart Raksányi Árpád dobozi áll. el. iskola-igazgató. Jegyzői jelentés
a kör múlt évi működéséről, jelentés a köri pénztár állásáról, a könyvtáros
jelentése és esetleges indítványok képezik még az ülés tárgyait.

116
ESZTERGOM, 1908. október 18.
Kovács Pál:210 Rajzok (részlet)

Borbála
Benyitott, akarom mondani berontott hozzám a télen egy csúnya, bozontos
cigány. Olyan robajjal jött és olyan lármával, hogy az első pillanatban azt
hittem, tűz van, vagy emberhalál. Mögötte még vagy öten szorongtak. De
már, aki áldója van az apátoknak, ide be nem jöttök!
– Mi baj? – kérdem a folyosón.
– Megfagy, kezsit lábát csókulom.
– Kicsoda?
209
Bácskai István, eredetileg Kolompár (1858 k.–1914 után): cigány származású tanító.
1876-ban szerzett diplomát a kalocsai tanítóképzőben. 1886-ban változtatta nevét
Kolompárról Bácskaira. Élete jelentős részében a Békéscsaba település közelében
levő pósteleki uradalom elemi iskolájában tanított. Felesége az ugyancsak cigány
származású Tamás Etelka volt (1862 k.–1906). Neve esetenként Bácskay alakban is
előfordul. [L. A.]
210
Kovács Pál (1883–1949): katolikus pap, esperes; tiszteletbeli kanonok. 1911-től a
Hont vármegyei Gyerk község plébánosa. [L. A.]

305
 Az egyik cigányasszony ellebbentette a nagy kendőjét, és egy rongyokba
pólyázott kis porontyot nyújtogatott felém.
– Hamar, kenyergem… – siránkozott az asszony.
– Mit akartok vele?
– Kerestelni, áldja meg a bessei sent Anna.
– Mindjárt megfagy! – így az a bizonyos fentírt cigány.
Kapom a bögrét, hogy majd így hamarjában megkeresztelem, ha már a
szükség így kívánja.
– Megyek a fésolgabiróhozs Marótra! – lármázott az egyik.
– Azs Isten házsába! – rimánkodott a másik.
Jó. Mentünk. Ott a cigányok hangosan mondták a Miatyánkot. Közben
az egyik a márványlapokat csókolgatta, a másik hányta magára a kereszte-
ket, a harmadik a templom közepén összetett kezekkel borzasztó ájtatosan
imádkozott.
Az asszony, aki a gyermeket tartotta, meg még egy asszony és a koma
felálltak előttem. A többi ott fohászkodott a szűz Mária perselye közelében.
Én: Mi a neved?
Komaasszony: Kotlár Marcsa vagyok.
Én: A gyerekét kérdem.
K. a.: Barbála, kenyergem.
Én: B. ellene mondasz-e az ördögnek?
K. a.: Ellene.
Én (a komához, aki a szent Antalt bámulja): Te is mondd!
Koma: Én is.
Én: És minden cselekedeteinek?
K. a.: Annak is.
K.: Én is.
Én: És minden pompáinak?
K. a.: Minden.
K. (nagyot bólint).
Én: B. hiszesz-e… stb.?
K. a.: Hiszek.
K.: Mindent hiszek.
Én: Meg van-e keresztelve ez a gyermek?
K.: Meg.
K. a.: Nincs, te málé.
K.: Nincs.

306
 Én: B. akarsz-e megkeresztelkedni?
K. a.: Akar, akar.
K.: Azsér gyettink.
Megkereszteltem. A sekrestyében a családi adatok iránt érdeklődtem.
– Ki az apja?
– Ehol van, ezs e!
Előáll az apja. Leereszti maga mellé rongyos sapkáját a földre, nyaka
mellől előkerít egy érmet és hétrét görbülve így szól:
– Bessén 211 eskittem kenyergem, ezs a Mária a tanúm, aki van a nya-
kamon.
A többi igenlőleg bólintgatott.
– Ott voltam – mondja rá az asszony
Írtam a bessei plébániára, hogy tényleg Bessén esküdtek-e?
Ezt felelte a bessei pap:
– Lehet, a fűzfák alatt.

117
BUDAPESTI HÍRLAP, 1908. november 24.

Cigány-iskola. A krassószörénymegyei Langfeld község arról nevezetes,

hogy ott egész falualja cigány lakik. Ezek a cigányok rendesen letelepült,
államfönntartó elemek, kőházakban laknak, van köztük kereskedő, sőt a
korcsmáros is cigány. Csak iskolája nem volt még a langfeldi cigánytelep-
nek, noha az iskolázásra köteles cigánygyermekek száma folyton növekszik.
Most azonban ez sem fog hiányozni, mert Krassószörény vármegye, mint
a Nemzeti Iskola írja, Berecz Gyula212 tanfelügyelő indítványára külön
cigány-iskolát állít föl a langfeldi cigányoknak, akik előtt ezzel a diplomás
pályák is megnyílnak.

211
A mai Szlovákia területén levő Barsbese (Beša) településről van szó. [L. A.]
212
Berecz Gyula (1856–1918): tanító, iskolaigazgató, tanfelügyelő. [L. A.]

307
 118
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1909. március 25.

Tanítók tanácsadója. (…) Cigányügy. A tandíjszedés, illetve kivetés az

iskolafenntartó joga. Önnek a tandíjra csak akkor van igénye, ha az javadalmi
jegyzőkönyvileg biztosított illetményeinek egy részét képezi. Természetes,
hogy ezen a címen ön csak oly összegre tarthat számot, mint amennyi meg
van állapítva. A többlet egyedül az iskolafenntartót illeti meg. Ha tehát a
cigánytanulók után járó tandíj ily többletet képezne, akkor az iskolaszéknek
kell gondoskodni a behajtás felől; ha azonban ön a tandíjak fejében megál-
lapított összeget nem kapná meg teljesen, a hiánynak miként való fedezése
az iskolafenntartó gondja és kötelessége. Egyébként örülniök kellene afölött,
hogy a cigánygyermekek beiskolázása sikerült, és elő kellene mozdítani,
hol tankönyvek, hol pedig némi ruhanemű adományozásával, rendszeres
oktatásuk menetét és nem zaklatni a szülőket azzal, hogy a rájuk nézve nem
csekély összegű tandíjat fizessék meg. A jegyző is téved, ha abban a föltevés-
ben van, hogy az efféle tandíjat majd kárpótolni fogja az állam. A kárpótlás
a jelen esetben csak annyi lehet, mint amennyi a javadalmi jegyzőkönyvben
és díjlevélben e címen fel van véve.

119
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1909. április 29.

Cigánygyermekek iskoláztatása. A cigánykérdés megoldásának módozatai

közé felvették azt is, hogy a cigánygyermekeket tanköteles korukban rendes
iskoláztatásra, oktatásra fogják. Ezzel a kérdéssel a közoktatásügyi kormány
kezdeményezésére a vármegyei törvényhatóságok is megpróbálkoztak már,
de még csak elméletileg, papíron sem tudták a megoldás mikéntjét megálla-
pítani, annál kevésbbé gyakorlatilag. E hasztalan és eredménytelen kísérletek
folytatásaként közli most a kultuszminisztérium, hogy a cigánytanköteles
gyermekek iskoláztatását illetőleg úgy intézkedett, hogy ez a kérdés is a
cigányügy általános rendezésének körébe vonassék és így ezt is a belügyi
kormány rendezze.

308
 120
BUDAPESTI HÍRLAP, 1909. július 13.

Cigány-iskolák. Aradi levelezőnk írja: Az Ószentanna és Pankota köz-

ségekben több mint ötven évvel ezelőtt letelepedett cigányok a községi
elöljáróság, illetve az állami iskolai gondnokság útján azzal a kérelemmel
fordultak Aradvármegye kir. tanfelügyelőjéhez, hogy gyermekeik részére
egy-egy, úgynevezett cigány-iskola fölállítása iránt illetékes helyen tegyen
előterjesztést. Kérelmüket azzal a figyelemre méltó és meglepő megokolás-
sal támogatták, hogy gyermekeikből vallásos és erkölcsös magyarérzelmű
embereket, törvénytisztelő, munkaszerető, hasznos, számottevő polgárokat
óhajtanak nevelni, de ennek legelemibb előfeltétele az iskola, a mit ők üldö-
zött voltuknál fogva nélkülözni kénytelenek. Előadták, hogy gyermekeiket
eddig nem iskoláztatták, részben azért, mert a község szélén az iskoláktól
távol laknak, szegényes és hiányos ruházatuk miatt különösen téli időben a
távol fekvő iskolákba nem járhatnak, részben pedig azért, mert nem akarják
gyermekeiket a más anyanyelvű tanulótársak gúnyolódásának kitenni, mely
gúnyolódás mind a felnőttek, mind a gyermekek lelkében még jobban fokozná
azt a hiedelmet, hogy ők a társadalom fekélyei. Az ebből fakadó elkeseredés
lelkükben erős visszahatást szülne és maradandó nyomokat hagyna késő
vénségükig. De különben is a községükben lévő iskolák zsúfoltak, s gyer-
mekeiket az iskolákba föl sem veszik.
A kir. tanfelügyelő a kérelem előterjesztése után megállapította, hogy
Ószentannán 128, Pankotán pedig 50 letelepedett cigány-család van; az
előbbi 506, az utóbbi 215 tagból áll, kik már évtizedek óta laknak az emlí-
tett községekben szegényesen felépített rendes házikókban s kuruzslással,
jövendöléssel, kártyavetéssel és koldulással tartják fönn magukat. Megál-
lapította továbbá, hogy a cigány iskolakötelesek száma Ószentanna köz-
ségben 78, Pankota községben pedig 55, kik nemcsak a törvényes oktatást
nélkülözik, hanem oktatásban egyáltalában nem részesülnek. A gyermekek
a cigánytelepen teljesen lerongyolódva, szánalmas helyzetben, tétlenül töltik
a napot és rossz példákon alapuló viselkedésükkel károsan hatnak a más
anyanyelvű iskolás gyermekekre is. Írni-olvasni sem gyermek, sem felnőtt
nem tud. Iskolába soha sem jártak. Istenről, hazáról halvány fogalmunk sincs.
A gyermekek teljesen iskolázatlanul nőnek föl, lelkük durva marad, bűncse-
lekmények elkövetésére könnyen hajlandók, s nem csoda, ha a társadalomnak
rettegett alakjai lesznek. Aradvármegye tanfelügyelője attól az emberbaráti

309
eszmétől vezéreltetve, hogy a cigánygyermekeket a teljes erkölcsi elzülléstől
megmentse, a kérelemnek készséggel tett eleget, s az ügyet a közoktatásügyi
miniszter elé terjesztette. A hivatalos iratokban szokatlan meleg hangú
előterjesztésben a kir. tanfelügyelő a többi közt kiemeli, hogy a cigányok,
ezek a szerencsétlen teremtések születésüknél fogva kidobódtak az utcára,
ahol embertársaiktól megvetésben, gúnyban, üldözésben részesülnek, ahol
az erkölcstelenség, a bűn, a züllés martalékai. Emberbaráti nézőpontból
nagyon kívánatos, hogy megfelelő oktatással mentsék ki ezeket a szánalom-
ra- méltó kicsiny lelkeket a társadalomra is veszedelmes züllésből, melyből
saját erejükkel nem tudnak menekülni. Előadja továbbá, hogy a kormány
és a társadalom által megindított úgynevezett cigány-kérdés megoldását
nagyban elősegítené, ha a még zsenge korban lévő, fogékony lelkű cigány-
gyermekeket a rendes iskolába járásra lehetne szoktatni, és ott megfelelő
vallás-erkölcsös oktatásban részesíteni, mert a fogékony gyermeki lélek
csiszolása, oktatása mellett remélhető, hogy a cigányokban a társadalom
idővel hasznos, munkaszerető, számottevő polgárokat fog nyerni, s meg-
szűnik a cigányok vadságától, embertelenségétől való rettegés. A cigányok
kérelmét Ószentanna és Pankota községek képviselőtestülete, lakossága is
melegen támogatja, az iskola felállítását óhajtja, anyagilag elősegíti, ezért
tehát remélhető, hogy a miniszter meghallgatja a cigányok kérelmét. Ha a
miniszter a kir. tanfelügyelő előterjesztését elfogadja, akkor ez a két iskola
volna az egyedüli az egész országban, ahol tisztán cigány iskolakötelesek
részesülnek oktatásban.

121
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1909. szeptember 23.
Az első cigányiskola

A Budapesti Hírlapból vesszük át a következő sorokat: Hosszadalmas

előkészületek után szept. 11-én megnyílt az első magyar cigányiskola, az
aradmegyei Pankotán. Az iskola a község határában, Biris Mitru földesgazda
házában van. A háztulajdonos szép tisztára kimeszeltette a tanteremül szol-
gáló helyiséget, amely természetesen még fogyatékos fölszereléssel fogadta
magába a negyvenhat kis cigányfiút. A beírás e hó 11-én történt meg.
A szülőket és a gyerekeket jó előre értesítették a nevezetes aktusról. Meglepő
az a nagy érdeklődés, amely a cigányok között megnyilvánult. A füstösképűek

310
csoportja már reggel hat órakor körülfogta az iskolát. Csóky Gusztáv213, a
cigányiskola tanítója írta be a jelentkezőket. Hat óra után Novák Tula tíz
esztendős sátoros cigány büszkén kiáltozta:
– Be vagyok írva. Én voltam az első!
Azzal beült egy hátsó padba és délig sem lehetett onnét kicsalogatni.
Ezután jöttek: a Novák, a Kovács és a Lakatos gyerekek sorai. Ezek szintén
beültek a padokba és várták, hogy milyen is lesz a tanítás. A tanítás azonban
csak másnap kezdődött meg. Erre az alkalomra a cigánysorból öreg és ifjú
egyaránt megjelent, egészen megtöltötték a termet és az udvart is. Aki nem
fért be az iskolába, az ablakon szólt be:
– Az én fiamat tanítsák legelőször, mert úri mesterségre akarom adni!
Egyszerre pedagógus lett valamennyi, s mindegyiknek volt valami megje-
gyezni valója. Az apa szigorú bánásmódot kért a fia számára, az anya pedig
síró hangon jelentette ki, hogy az ő fia nincs ám a veréshez szokva, azért ne
is bántsa a tanító úr. Némelyik különös tehetséget vélt fölfedezni a fiában és
azt ajánlotta a tanító figyelmébe. A tanító kilenc óra után, amíg a gyerme-
kek szépen elhelyezkedtek a padokban, kijelentette a szülőknek, hogy most
már a komoly munka ideje következik, s el kell hagyniok a helyiséget. De a
cigányszülők nem mozdultak. Végre Móc Lakatos Ferenc, aki a pankotai
cigányok közül legtökéletesebben beszél magyarul, távozásra hívta társait,
előbb azonban arra kérte Csókyt, hogy tanítsa szeretettel a gyerekeiket és
ők hálásak lesznek.
– Csak egyet kötünk ki, – mondta – hogy ebbe az iskolába, mást, mint
cigánygyereket, ne vegyenek föl, mert ezt nekünk állította föl a kormány,
ehhez hát csak nekünk van jogunk.
A tanító megnyugtatta őket, s erre elhagyták a termet, de nem mentek
tovább az udvarnál. Óvatosan letelepedtek az ablak alatt és vigyáztak a
gyerekeikre. Odakint aztán sugárzó arccal hallgatták, amint a tanító imád-
ságra tanította fiaikat. Megható volt, amint a rongyokba burkolt cigány-
fiúk csillogó szemmel, összekulcsolt kézzel imádkoztak: „Szeress engem,
jó Istenem, szüleimet tartsd meg nekem! Oltalmazzad kis tanyánkat, áldd
meg, áldd meg szép magyar hazánkat!”

213
Csóky Gusztáv János (1890 k.–1959): tanító. Trianon után Csongrád megyében élt,
és szegedi, illetve Szeged környéki tanyasi iskolákban tanított. [L. A.]

311
 122
BUDAPESTI HÍRLAP, 1909. október 9.

A második cigányiskola. Mint ismeretes, szeptemberben az aradmegyei

Pankotán megnyitották az első cigányiskolát. Most azt táviratozza temesvári
tudósítónk, hogy Temesmiklós községben legközelebb iskolát nyitnak a
községben lévő negyven iskolaköteles cigánygyermek számára. A cigányok
nagy örömmel fogadták a tervet.

123
BUDAPESTI HÍRLAP, 1910. január 9.
A pankotai cigányiskola

Arad, jan. 8.
Most négy hónapja annak, hogy Varjassy Árpád Arad megyei tanfelügye-
lő kezdésére megnyílt az első cigányiskola. Nagy küzdelmek árán sikerül
fönntartani az országnak ez egyetlen cigány tanintézetét. Országos gyűjtést
is kellett rendezni a ruhátlan kis rajkók számára. A begyűlt pénzből meleg
ruhát vásároltak az iskolafönntartók és azt most osztották szét közöttük.
Aradi tudósítónk ez alkalommal kint járt Pankotán és az érdekes iskoláról
a következő részleteket közli:
Alig múlt nyolc óra, amikor a cigányiskola udvarán álldogáltunk, s vártuk
a rajkók jövetelét és a tanítás kezdetét. (Tanítás a téli időben 9-től 11-ig és
1–3-ig.) Föltűnt, hogy még csak tizenöt perc hiányzott a kilencből, s még egy
rajkó sem volt az iskolában. Megmagyarázták, hogy ez náluk nem úgy van,
mint a többi gyermeknél. Ők nem részleteznek, egyszerre jön valamennyi.
Kivételek csak a hideg reggelek, amikor nehezen tudják a szegény ruhát-
lan gyermekek magukat az iskoláig fölküzdeni. S ez állítások valódiságát
maguk a rajkók igazolták. Rövidesen nyílik a kapu s csaknem tolongva jön
valamennyi; szépen kalapot levéve s meghajolva üdvözölnek bennünket:
– Adjon Isten jó reggelt.
Nagy kíváncsisággal vesznek körül bennünket, s a legnagyobb bátorsággal
beszélgetnek velünk.
Így tartana ez sokáig, ha nem hallanák a tanító bácsi hívó szavát, ki
betereli nyáját az előszobába. Elég szűk kis helyiség, de jobb híján igen jó
szolgálatot tesz ez is. A fölszerelés is elég érdekes. A falakon fogas, két-

313
három mosdótál, ugyanannyi törülközővel. Egy nagyobb víztartó az ivóvíz
számára, egy hosszú faedény vízzel lábmosásra, végre egy asztal fehér pa-
pírral leborítva, rajta két fésű és fölötte egy tükör. A fésű és fehér papír nem
minden összefüggés nélkül találkoztak, s mindkettő eredményes szolgálatot
teljesít. Az osztályba fésületlen, piszkos kézzel és lábbal senkinek sem szabad
bemenni. Ezt a rajkók nagyon jól tudják, s élvezet nézni, mily gyönyörűen
mosdanak, s tisztogatják magukat.
Az előszobából a konyhába vonul a sereg, ahol mindegyik megkapja a
részére már előkészített reggelire meleg tejet. Most már örömtől sugárzó
arccal mennek az iskolaterembe.
Míg a gyermekek a teremben elhelyezkedtek és imádkoztak, addig a tanító
édesanyjával beszélgettünk. Aki sok érdekes dologgal szórakoztatott ben-
nünket. Elmondta, hogy fiához mennyire ragaszkodnak a rajkók s mennyire
szeretik. Különösen szeretnek vele játszani s folyton azt szeretnék, ha köztük
lenne. Ha valahová megy, hűen követik. Ha elutazik, mind ki akarja kísérni
s egész sereg álldogál a motor körül, míg elindul. Figyelmesen kikérdezik,
mikor jön haza s a motor érkezésével csaknem a teljes iskolája várja.
Ezután a leánykák kézügyességéről beszélt, s mindjárt be is mutatta
a kézimunkákat. Csak két hónapja, hogy Apponyi gróf közoktatásügyi
miniszter megbízta a kézimunka tanítással, de e rövid idő szinte csodákat
művelt. Bámulatos az a figyelem és ügyesség, ahogy a leánykák dolgoznak.
Csipke, párna- és törülköző-betét, csipke-ridikül annyi van elkészítve, hogy
karácsonyra, vagy újévre egy kis kiállítás rendezése a legszebb reményekkel
kecsegtet.
– Isten hozta! – üdvözlő szavakkal fogadtak a gyermekek bennünket az
iskolateremben.
Csóky Gusztáv tanító már javában fonomimikázott. Dolgozott az egész
sereg. Ügyes, gyors mozdulatokkal, csaknem versenyre kelve, igyekezett
mindenik jól felelni. Negyvenkilenc gyermeket találtunk az osztályban, kik
közül csak kettő van elmaradva. De ezek is azért, mivel igen beteges, gyenge
szervezetű gyermekek. Élvezet volt hallgatni, mily szépen olvastak. Még
négy hónapja sem volt, hogy a tanulást megkezdték s már 24 betűt olvastak
és írtak. Sok más, nem cigányiskolában örülnének, ha hét-nyolc betűig
haladnának ennyi idő alatt. Megmagyaráztam ismerősömnek az okot is:
– A gyermekek rendkívül figyelmesek – mondta –, éles látásunk, amit
egyszer hallanak, látnak, nem felejtik el. Mulasztókkal, későn jövőkkel nem
kell küzdeni, ez csak a legritkább esetben fordul elő.

314
 Az írva-olvasás után számtan, majd egy kis rövid beszéd-értelemgya-
korlat következett, melyek közül különösen az utóbbi nem oly eredményes,
mint az előbbiek.
– Az elmaradottság oka abban rejlik – magyarázta Csóky tanító –, mert a
magyar nyelvet nagyon gyengén beszélik. Iskolaév kezdetén egy sem tudott
semmit, de most már nehezen mégis gagyognak.
Bizonyos azonban, hogy amint a magyar nyelvben egy kis előhaladást
tesznek, oly fokozattal fognak a beszéd-értelemgyakorlatban is előhaladni.
Különösen az iránt érdeklődtünk, hogy miért szeretik annyira az iskolát,
hogy még mulasztás is alig fordul elő? Egypár kérdést intéztünk a gyerme-
kekhez, s a feleletek igen érdekesek voltak.
– Mi akarsz lenni? – kérdeztük Lólé Janitól.
– Kovácsmester. – felelte bátran.
– Hát te Pista, szeretsz-e iskolába jönni?
– Szeretek.
– Miért?
– Mert tudom, hogy karácsonyra meleg csizmát kapok.
– És te Kományi Péter, miért szeretsz ide jönni?
– Mert jó früstököt meg ebédet kapok.
No de ezt gyermeknél, különösen cigány gyereknél nem kell szószerint
venni. Hogyne örülne az a ruhának és csizmának, mikor még rongy dara-
boknál egyéb soha nem fedte testét! Hogyne gondolna örömmel az étkezésre,
mikor a meleg, különösen a jó ételt csak meséből ismeri. Mindez mentségül
szolgálhat az elhagyatott szegény purdéknak.
Egy-két verset s éneket hallgattunk még meg, s szinte Makó és Szeged
környékére képzeltük magunkat, mikor a szebbnél-szebb magyar népdalt
zengte a sereg:
„Nem jó erdő mellett lakni”. „Kerek ez a zsemle”. „Szeretnék szántani”
stb. oly szép kiejtéssel fújták, mintha magyar szónál mást nem is ismernének.
Már kimenőfélben voltunk az osztályból, amikor egy nagyobb 14–15
éves cigány fiú jött az iskolába, s a fogasról egy nagykabátot leakasztva
távozott. Föltűnt ez a dolog, s érdeklődésünkre Csóky kellő magyarázatot
adott a nagykabáthoz.
– Ezt a kabátot – mondta Csóky – családi kabátnak is nevezhetjük, mert
egy nyolc-tíz tagból álló családnak csak egy van. Ha valamelyik bárhova
akar menni, várnia kell addig, míg a kabát előkerül. Jelenleg nem győzték
az iskolából hazavárni a kis purdét, azért jöttek érte.

315
 Ezután Csóky a ruházkodásukról sok érdekes dolgot beszélt. A „családi”
kabáton kívül van családi cipő és csizma is, mely nevét őseitől örökölte, s
csak foszladozó szára mutatja, hogy a dicső múltban talpa is volt, amit az
ősök már elhordták. Érdekes, ha hideg van, hogyan jönnek iskolába.
Nyolc-tíz gyerek egypár cipőben vagy csizmában. Akiknek sikerült egy
kis ruha s lábbelifélét összekoldulni, gyorsan visszaszaladnak a cipővel, s
így egypár cipővel két három családot lehet az iskolába szállítani.
A leánykák ruházata szinte kétségbeejtő. Egy párt Csóky mindjárt be is
mutatott. Egyiken csak egy selyem blúz, de az térdig ér! Másikon egy ron-
gyos ingecske, fölötte egy női fűző; harmadikon egy rongyos fiúkabát, előtte
egy kis kötő… S így tovább, szinte leírhatatlan ruhadarabok fedik testüket.

A délelőtti órának vége. Rövid imádság után hamarosan az udvaron találjuk

valamennyit. Nem mennek haza, nehogy ismét oly regényes legyen eljöve-
telük, mint reggelenkint.
Míg a gyermekek játszadoznak, addig Csóky Gusztávval beszélgetünk,
ki ily rövid idő alatt ennyire megkedvelteté magát, s alapos és mély gya-
korlatra tett szert.
Igazi néptanító ő, ki nem a meghatározott óraszámhoz ragaszkodik,
hanem minden idejét hivatásának áldozza. Szabad idejét a putrik közt tölti,
s éber figyelemmel kíséri tanítványainak minden cselekedetét.
Esténkint a felnőtt cigány férfiak részére fölolvasást tart, zenére s az írás
mesterségére oktatja őket.
Ezután kérésünkre Csóky egypár nevezetes epizódot mesélt, mikben
rövid működése elég gazdag.
Az első hetekben – úgymond –, amikor még nyitott ablaknál tanítot-
tam, sokat kellett küzdeni az utca népével (a cigány gyerekek szülőivel), kik
tolongva álldogáltak az ablak alatt s nem kis meglepetésemre a tanításba is
belebeszéltek. Erőszakhoz nem akartam fordulni, mert szép szóval min-
dig többet lehet elérni. Kértem őket, hogy menjenek haza, ne zavarjanak,
mert úgy nem lehet tanítani. Egy félóráig csend volt, de a kíváncsiság nem
hagyta nyugton őket, ismét ott voltak, s az ablakon keresztül beszélgettek
csemetéikkel, nekem pedig tanácsokat osztogattak, hogy melyik nem tud
semmit, vagy melyik a legrosszabb s kit kell büntetni és hogyan? Többé
nem szóltam nekik semmit, hanem cselekedtem. Másnap reggelre az összes

316
alsó ablaktáblákat bemeszeltettem, az ablakokat becsuktam, s az utcaajtót
bezárattam. Csak a szomszédoktól hallottam, hogy az öreg dádék reggel,
szokás szerint az ablak alá gyűltek, de nemsokára nagybúsan haza ballagtak.
Majd arra tért át Csóky, hogy esténkint, amikor a putrik előtt sétál,
hallja, hogy a gyermekek lefekvés előtt énekelik az iskolai imádságot, sőt
nemcsak ők, hanem a felnőttek is, velük együtt imádkoznak.
– Ha valamelyiket szülői szólítják (csak románul vagy cigányul, mert
másképp nem tudnak), magyarul felelnek, mint az iskolában, így: „jelen”.
Igen érdekes, hogy a felnőttek megtanulják a gyermekektől azt, amiket
azok az iskolában tanulnak.
Egymásra nagyon irigyek, de a testvéri szeretet és ragaszkodás közöttük
nagy. Egy alkalommal szintén látogató volt az iskolában, aki egy kosár po-
gácsát és sült kolbászt hozott a purdéknak. Nagy örömmel fogyasztották, de
az otthonlevőkről sem feledkeztek meg s később, mikor hozzájuk mentem,
láttam, hogy a kis testvérkék kezében is pogácsa és kolbász volt.
Az iskolából hazatérő gyermekektől a szülők mindig megkérdezik:
– Le tudod-e írni a nevedet? Van-e már ruhád?
Szerintük csak akkor lesznek igazi jó tanulók, ha a fönti kellékekkel
bírnak.
Érdekes fölemlíteni, hogy mennyire ragaszkodnak az iskolához. Egyik
szülőt a kenyérkereset, vagy jobb megélhetés reménye a szomszéd községbe
– Szőllősre – kényszerítette költözni. Gyermekét is magával vitte, de az,
annak ellenére, hogy szülei szigorúan büntetik, mégis átszökik az iskolába.
Sőt, az iskola megnyitásának hírére még Ószentannáról is jött át purdé.
Ilyen történetkéket hallgatva érkezett el az ebéd ideje. Éttermül az elő-
szoba szolgál, asztal és szék hiányában a földön üldögélnek. Ez különben
nekik nem új dolog. Hiszen otthon, vagy vándorlásuk alkalmával a puszta
föld pótol mindent. Csóky tanító édesanyja fáradhatatlan tevékenységgel
készíti az ebédet, s a nagyobb cigányleánykák segédkeznek a kiosztásnál.
Rövid időn belül már mindegyik kezében egy tányér ízletesen elkészített
gulyáshúsleves van, amit nagy élvezettel s kellő lassúsággal fogyasztanak.
Csóky Gusztáv tanító a mindennapi étkezésre vonatkozólag mesélte:
– Különösen kezdetben oly lassan ettek, hogy némelyik egy óráig is
elkínozott egy tányér levest. Az első alkalommal a főzött húst nem ették
meg. A burgonyát kiszedték a hús mellől, de a hús nem ízlett nekik. Most
már elég gyorsan esznek, s a húst sem vetik meg.

317
 124
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1910. február 6.
A pankotai czigányiskola

A pankotai (Aradmegye) czigányiskola az első kísérlet nálunk arra, hogy az

oly változékony élethez szokott czigányok gyermekeit egy helyhez szoktassa
és ismertesse velük az ábécét, az egyszeregyet s a többi ismereteket. És – ez
a csodálatos a dologban – ez az intézmény kitűnően bevált. E vándornép
megtelepítése és használhatóvá tételére annyi kísérlet meddőnek bizonyult,
s hajótörést szenvedett az átöröklött tulajdonságok makacsságán, és íme,
elég képeinkre nézni, hogy meglássuk, mily mohón szívják magukba a kis
rajkók a tanító ajkáról áradó tudományt és mily gyönyörűséggel iparkodnak
a leányok utánozni a kézimunkatanítónő által készített hímzéseket és egyéb
szép holmikat.
A gyerekek reggelit és ebédet is az iskolában kapnak, s ha megkérdi őket
az ember, miért szeretik az iskolát (mert hogy szeretik, az kétségtelen, hiszen
tanítójuk szerint mulasztás csak nagy ritkán, betegség esetében történik),
azt a feleletet adják, »mert jó ebédet adnak« vagy azt, hogy: »mert jó meleg
csizmát kapok karácsonyra«.
Ruházatuk bizony fogyatékos. Egy-egy családnak csak egy kabátja van,
s ha valaki ki akar menni a házból s a kabát nem lóg a fogason, meg kell
várnia, míg visszatér az illető. Czipője, csizmája is csak egy van sokaknak,
s a kiknek sikerült egy kis ruha és lábbelifélét összekoldulnia, gyorsan
visszaszalad a másik pár czipővel, úgy hogy egy pár czipő 2–3 családot
is elszállít az iskolába. A leányok ruhája még nyomorúságosabb: egyiken
selyem blúz van ugyan, de térdig ér, a másikon rongyos ing és felette fűző,
a harmadikon fiúkabát.
Az iskola kultúraterjesztő feladata kiterjed a felnőttekre is, mert a tanító
számukra felolvasásokat tart, tanítja őket zenére (ebben különben fogéko-
nyabb tanítványokra nem igen találhat) meg írni-olvasni. Szép példája ez az
iskola a tanügyi kormány buzgóságának, mely a pankotai czigányiskolával
oly talajra lépett, ahol még minden hátra van, de szép példája egyszersmind
egy félig vad faj fogékonyságának is.

318
319
 125
ÉSZAKKELETI ÚJSÁG, 1910. február 27.

Lapzárta után. Fenntartással közöljük azon hírt, miszerint a Jónás Gyuri

czigány prímás temetési szertartását végző ev. ref. pappal szemben, mert
az a halottat a gyászmenettel végig nem kísérte, hanem más úton ment a
temetőbe, a sírnál megjelent közönség fenyegető magatartást tanúsított,
ugyannyira, hogy a jelenlévőknek kellett védelmére kelni.

126
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE, 1910. március 3.
Jónás György214 temetése

A közönség impozáns részvéte mellett ment végbe múlt pénteken az oly

váratlanul elhunyt Jónás György derék czigányprímás temetése. Az ezrekre
menő tömeg mély meghatottsággal kísérte ki utolsó útjára, a helybeli ref.
temetőbe kedvencz zenészét, akinek játéka nem fogja többé gyönyörködtetni
hallgatóit, s aki épp úgy kiérdemelte a nagyfokú közbecsülést, amily szeretettel
csüggött ő szülővárosa polgárságán. A temetési szertartást Gy. Kovács József
vallástanár és Simon Gyula s.-lelkész látták el. Utóbbi megható imát mon-
dott a gyászházban, majd Tárkányi Gusztáv az ifjúság nevében búcsúztatta
el az élte virágjában elköltözött prímást. A temetési menetet az egyesített
helyi zenekarok gyászindulója vezette végig a Fényi-út, a Széchenyi- és Gróf
Károlyi István-utczákon, a temetőben aztán Gy. Kovács József mondott igen
megható gyászbeszédet, amelyből idézzük a következőket:
– Szomorú halotti gyülekezet! Hát e koporsó lakójának, kinek sírja
szélénél állunk, milyen volt a munkaköre? Mi volt a hivatása?! Nagy, szép,
fenséges, magasztos hivatása volt, azt hiszem, nem csalódom, hogy ha azt
mondom, hogy a lelkészi pálya után a megboldogult élethivatásához ha-
sonló munkakörben mozgók teljesítik legjobban a szentírás ama parancsát:
„Örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal!” És milyen munkát végeznek
e parancs teljesítésénél? Fárasztó testi munkát! Mikor mások édesen szende-
regnek az álom karjain, őket a család eltartásának gondja ébrenlétre, munkára
kényszeríti és csak a hajnal sugara vezeti el őket haza a családi körbe. De a

214
Jónás György (1867 k.–1910): nagykárolyi cigányprímás. [L. A.]

320
testi munkán kívül szellemi munkát is végeznek. Sokszor egész napi, sőt heti
munka, gyakorlat eredménye az, mire sok balga s hozzá nem értő ember oly
könnyelműen mond egy-egy szánalmas, megvető bírálatot. Fárasztó testi és
szellemi munkát végeznek tehát e munkakörben mozgók, sőt még szívüket
is ideadják nekünk, érzéseinkhez idomulnak, olykor a pajzánság, játszi öröm,
máskor a fékevesztett szilaj mámor hangján játszanak a mi szívünk húrja-
in, mikor oly szívrepesve mondjuk a Szent íróval: „Édes a világ és jó a mi
szemeinkkel nézni a napot!” Egyszer a csendes méla bánat és szomorúság,
máskor a szívetfacsaró kínnak és őrjöngő kétségbeesésnek lesznek hű tol-
mácsai, mikor ajkunkra vehetjük a Zsoltár ezen szavait: Könnyhullatásom
énnekem, kenyerem éjjel és nappal… megértik s átérzik örömünket, megértik
s átérzik bánatunkat, valóban örülnek az örülőkkel és sírnak a sírókkal. És
mi a jutalmuk azért, hogy testökkel, lelkökkel, szívökkel munkálkodnak?!.
Odavetett alamizsna, sokszor kicsinylés, lenézés, megvetés. Mi a jutalom!?
Egy fájdalmas gyászdal, mely ott fakad az érző szívek mélyén, s a fájdalomtól
reszkető ujjakról, magasba szárnyalva kíséri az égbeköltözött lelket. Hirtelen
elköltözött ker. felebarátom! Hegedűd, melylyel oly sokak, örömét növelted,
hegedűd, melylyel oly-sokak bánatát osztottad, elnémult, ujjaid, melyekkel
a száraz fából sokszor andalító édes dallamokat csaltál ki, máskor szívek
sebére balzsamot fakasztál, megmerevedtek, szemeid, melyekkel az emberek
lelkébe tekintettél, hogy megtaláld azt, ami fáj, s egyszersmint megadhasd,
ami gyógyít, lecsukódtak, elvégezted pályafutásodat, a küzdelmes élet után
immár pihensz, némán, békén, nyugodtan, csendesen.
Kínos feltűnést keltett a gyászszertartáson jelenlevőkben, hogy a lelkészek
és a kántus külön válva a menettől, a Petőfi-utczán, e rövidebb úton mentek ki
a temetőbe. Nehogy azonban jogtalan támadás érje a funkczionáló lelkésze-
ket, a valódi tényállás megvilágosítására illetékes helyről vett informácziónk
alapján közöljük az alábbi pár sort:
A gyászoló család felkérte Asztalos György215 ref. lelkészt, hogy az el-
hunyt zenészt a Széchenyi-utczán kísérhessék ki. Asztalos György lelkész,
részben mert úgy háromszor akkora utat kellett volna megtenni, másrészt
hogy preczedensül ne szolgálhasson, főleg pedig mert a nagyon is komoly
és ünnepélyes temetési szertartást a látványosság színvonalára leszállítani
nem akarta, – a család ezen kérését megtagadta. Hasonlóképp nem teljesí-
tette az ezen ügyben nála járt deputáczió kérését sem, s mikor a deputáczió

215
Asztalos György (1822–1918): református lelkész, esperes. [L. A.]

321
tagjai kijelentették, hogy a tilalom daczára is a Széchenyi-utczán fogják a
megboldogultat a temetőbe kísérni, Asztalos György lelkész utasította a
temetési szertartást végző Simon Gyula s.-lelkészt és Gy. Kovács József
vallástanárt, hogy az általa kijelölt Petőfi-utczán haladjanak. A felzavart
kedélyek azonban Gy. Kovács József vallástanárnak a zenész magasztos
hivatásáról szóló síri beszéde után lassankint lecsillapodtak és a gyászoló
család tagjai még a temetőben bocsánatot kértek Simon Gyula s.-lelkésztől
és Gy. Kovács József vallástanártól, mint akiket ártatlanul és méltatlanul
ért a zúgolódás szava.

127
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE, 1910. március 31.

Nyilvános nyugtázás. Néhai Jónás György közkedvelt városunkbeli zenekari

prímás temetkezési költségeinek pótlására Nagy István városi végrehajtó
gyűjtőívén a következők részéről történt adományozás: Vida István 2 K,
Nagy István, Bencz Lajos, Szűcs Béla, Schnell Károly, Steib Márton, Néma
Károly, Sallay Lajos, N. N., Csorba János, ifj. Griszháber Albert, Blum József,
Kern János, Polyák István, Hágen János, Kiszely Géza, ifj. Schnell József,
Meszessy Ferencz, Rácz János, Rikor Gyula, Riskó György, Fejes Ferencz,
Ernetz László, Lang Samu, Róth Károly, Havas Izidor, Székelyhídi Bálint,
Tóth József, N. és társai, Szilágyi József 1–1 K, Kindris József 60 f, Kurtyán
Mihály, Penzel Mihály, Helmeczy József, Bárth Gyula, Szeleszky Sándor,
Schnell Imre 50–50 f, Kovács József, N. N., Török István, Szendrey Jenő,
Szalay Mihály, Kincs István, Makranczy Ignácz 40–40 f, N. N., H. S., N. N.,
Nagy Károly, Szabó István, Haján József, Felber János, Katz Emil, Barabás
Ernő, Papp Sándor 30–30 f, 12 N. N., továbbá Tömpe Károly, Túri Bálint,
Bordás István 20–20 f. A szíves adományokat Nagy István gyűjtő átadta id.
Griszháber Albert temetkezési vállalkozónak.

322
 128
M AGYAR PAIZS, 1910. június 16.
Kozma Imre:216 A czigányok

A magyar történelemben nem kis szerepet játszik az érzelem, az érzelmi

felbuzdulás. Csupa szív, csupa temperamentum vagyunk. Bennünket sokkal
könnyebben elhatározásra bír egy érzelmi momentum, egy lelkes szónoklat,
mint sok tudományos, komoly érv. És ez így van jól. Ha nem lenne oly élénk
vérmérsékletünk, mely képesít bennünket a felbuzdulás által oly nagy, dicső
harczok végigküzdésére, ki tudja, élne-e ma magyar a hármas halom alján?
Oly sok veszély, oly sok ellenség tört ránk és mi nem vesztünk el.
Nem pedig azért, mert a magyar ember érzelemdús szíve fogékony és
ebből kifolyólag veszély idején lelkesedéssel szálltunk síkra, mert tüzelt,
sarkalt bennünket az a hév, az az érzelem, mely felgerjedt a mi szívünkben.
És a lelkesedés csodákat művelt.
De ki tudná tagadni, hogy a magyar nemzetnél oly gyakran előforduló
érzelmi felbuzdulás létrejöttében nincsen-é része a czigánynak is? Behatolt
ez mindenkor a mi érzelemvilágunkba és ott áldásos ténykedést fejtett ki.
Alkalmazkodott hozzánk, ha bánatunk volt, vigasztalt; ha örültünk velünk
vigadott; ha harczi zaj járta be az országot, tüzes játékával megpezsdítette
azt a forró magyar vért és kísért bennünket a csatába, a győzelemre.
Mulató nemzet vagyunk. Ha örömünk van, mulatunk; ha bánat ér,
mulatunk. Jóban, rosszban ott van velünk a mi czigányunk. Nincs az a
vigasztaló szó, mely kellemesebben hatna a megsebzett szívre, mint a szép
magyar czigányzene. Van-e, aki örömünket oly viharos jó kedvre tudná
varázsolni, mint a czigány? Ennek a népségnek van egy hatodik érzéke,
melylyel megérzi, meglátja minden ember arczán annak lelki állapotát
és ahhoz alkalmazkodva megvigasztal, felvidít, szórakoztat, mulattat.
A czigány akkor van elemében, ha egy igaz magyar mulató társaságra talál,
s látja, hogy nem azért a néhány forintért kell húznia, hanem mert élveznek
a játékában, mert tudja, hogy a vonó nyomán megindult hanghullámok
megrezegtették a közönség szívét.
Szeretem e népséget minden hibája daczára is, mert fontos kultúrtényező,
mert magyar. Erről a füstös népségről akarok néhány sort feljegyezni.

216
Kozma Imre (1887–1939): tanító, iskolaigazgató, lapszerkesztő, író. [L. A.]

323
 Egy ízben, mikor vakáczióra hazamentem, a keszthelyi kántor úr meg-
kért, végeznék el helyette egy temetést. Én magamra vállaltam. A halott
egy czigány volt, mikor a pappal megérkeztünk a házhoz, már a kapuban
állott mindhárom keszthelyi czigánybanda talpig ünneplőben, kenyérke-
reső szerszámmal kezükben. Elvégeztük a szertartást, a menet megindult
a temetőbe. A háztól a temetőig zeneszóval mentünk.
Sokszor könnybe lábadt már a szemem a czigányzenére, de úgy még soha
nem érzékenyedtem el, mint ezen az úton. Temetések alkalmával mindig
valami különös lelkiállapot kapja meg lelkemet, mely keveréke a vallásos
áhítatnak, az elmúlás feletti borongásnak és a gyászoló család felett érzett
részvétnek, de ezen a temetésen oly áhítatos meghatottsággal énekeltem az
egyházi melódiát, mint még soha. Nem láttam, nem éreztem ezen az úton
mást, csak azt a czigányzenét, mely most a társukat sirató kenyerespajtások
fájdalomtelt szívéből fakad. Először is Beethoven gyászindulóját játszották.
Megszólalt e gyászos dalban mindama magasztos érzelem, mely betöltötte
ezt az isteni ihlettel megáldott művészi lelket akkor, mikor darabját papírra
vetette. Hasonlított e dal a fájdalomtól vonagló szív jajgatásához, a csendes
kesergéshez; majd felsírt a hegedű kezükben, mint ahogy jajongott a koporsó
után a férjét vesztett feleség, a kenyérkereső atyát nélkülöző árva.
Sírt, zokogott, jajongott, búgott az a hangszer, mint ahogy fájt a szíve
a gyászolóknak. Elhalkult egyidőre a zene, mint ahogy a bánatában meg-
vigasztalt elcsendesedik, de egyszerre feltört az a mérhetetlen fájdalom,
mely ott rezeg árva gyermekei látásán – az özvegy szívében. Oly hűen,
szívhezszólóan utánozták azok az egekig feltörő kétségbeesett sikongásokat
a fájdalom kitöréseit, hogy mindnyájunkat elbűvölt.
A gyászinduló befejeztével rázendítettek egy-egy síró magyar nótára.
Ezek a bús, bánatos hangok oly mélyen markoltak bele a gyászoló menet
szívébe, hogy nem tudtunk tőle szabadulni. Bánatos merengés fogta át
szívünket és mi sírtunk, zokogtunk. A bús dallamok megrezegtették szí-
vünknek minden nemes érzelmét, és mi hol ideges félelemmel, hol vallásos
áhítattal gondoltunk a halálra.
»Kitették a holttestet az udvarra.«
Elmélyedtünk e nóta szövegének és dallamának mélységein, s meg-
borzongtunk az elmúlás kérlelhetetlen szigorán. De felhangzottak utána
a »Szomorúfűz hervadt lombja« édes-bús akkordjai és ennek az éneknek
békés dallama megvigasztalt, megnyugtatott bennünket.
És mire elkövetkezett az utolsó dal: »Lehullott a rezgőnyárfa levele« már

324
megbarátkoztunk a halál gondolatával és a vallásos érzület szülte áhítatteljes
megnyugvással néztünk a jövőbe.

Hogy a magyar nemzet az ő sajátos nemzeti zenéjében milyen nagy kincset

bír, azt igazán csak akkor tudtam értékelni, mikor lejöttem idegenek közé.
Ha a horvát igazán akar mulatni, a magyar czigány nélkülözhetetlen. Több
ilyen mulatásnál láttam, hogy ha a horvát jókedvében parancsolt a czigánynak,
nem horvát nótát húzatott, hanem csárdást.
Fráter Lóránd 217, Dóczy Lajos218, Dankó Pista 219 nótái idelenn éppúgy
behatolnak a szívekbe, mint ahogy kedvesek a magyar fülnek. Ezeket a
nótákat pedig senki más nem terjeszti, senki más nem teszi oly kedveltté,
mint a czigány. Az ő szép muzsikája réven becsülete van a magyar kultú-
rának, megismerik a magyart.

Idelenn Szlavóniában épugy található a czigány mindenfelé, mint Magyar-

országon. S míg mi magyar származású hivatalnokok, kereskedők, iparosok
idelenn mindnyájan beszéljük a horvát nyelvet, a czigány – kinek pedig
érdeke lenne a horvátok kedvében járni – idelenn lakhatik száz esztendeig,
mégsem tanul meg horvátul. Megmarad mindenkor magyarnak. Pedig egyik-
másik helyen elképzelhetetlen sokat kell szenvedniük a horvátoktól. Inkább
megszökik, de a jó kereset reményében sem vedlik át horváttá.
A télen letelepedett Nasiczon egy pécsi banda. Esténkint az egyik kávé-
házban konczerteztek. A kávéház lassankint gyülekező helye lett a magyar és
magyarbarát közönségnek. Nem volt itt más, mint magyar zene, magyar szó.
Észrevették ezt a horvátok. Félteni kezdték e társaságtól a horvát ha-
zát. Nosza megindult a hajsza. A csendőrök, rendőrök, éjjeli őrök kezdtek
gyakori vendégek lenni a kávéházban. Az utczán a kávéház körül állan-
dóan ólálkodott egy-két fogdmeg, kik azután egyre-másra jelentették fel
a hazatérő magyarokat éjjeli csendháborításért. A rendőrbiztos állandóan
217
Fráter Lóránd (1872–1930): nemesi családból származó katonatiszt, nótaszerző.
[L. A.]
218
Dóczy Lajos (1845–1918): jogász; író, költő, drámaíró, műfordító. [L. A.]
219
Dankó Pista (1858–1903): cigányzenész, nótaszerző. [L. A.]

325
ott tartózkodott a kávéházban és ha tizenegy óra felé magyar nótát húzott,
leintette a czigányt azzal, hogy már záróra van; a közönség számtalanszor
felvilágosította ezt az urat arról, hogy az órája rosszul jár, de azért a czigány
szekálásával nem hagyott fel. A kávés, a czigány számtalanszor kaptak bün-
tetést, de mindhiába, a magyarok együtt voltak. A czigányprímás mondta
nekem, hogy az egyik városi vezetőember felszólította őt, hogy játszék mindig
horvát nótát, nem lesz soha bántódása. A czigány nem engedelmeskedett.
Végre is azonban a folytonos üldözés kifárasztotta őket, a farsang végével
elmentek haza.
Sajnálattal láttuk távozását, de lelkünkben mégis az örömteljes büszkeség
hangja szólalt meg.
A mi czigányaink magyarok és sohasem lesznek mások. Erőteljes magyar
nemzeti lélek él bennük, szorgalmas lelkes vigasztalói, felvidítói a magyar
nemzetnek, fáradhatatlan terjesztői a magyar zeneművészetnek. Játékuk
révén jó hírnévre tettek szert. Az ő dicsőségük a miénk is.
Ez a szegény nép megérdemli a pártfogást, mert magyar.

129
PESTI HÍRLAP, 1910. szeptember 17.

A dánosi mészárlás koronatanúja. A kis Kolompár János annak idején jelen

volt Dánoson a cigányok lelketlen mészárlásánál és a végtárgyaláson mint
koronatanú szerepelt. A cigánygyerek mondta el, hogy hol ásták el a rabló-
gyilkosok az elrablott holmit és a cigányok vérbosszújától az állam vonta el,
a pécsi állami gyermek-menhelyen helyezve el a fiút. Egy ideig Pécsett volt,
majd a soproni Széchenyi-telepre vitték, ahol csaknem két évet töltött. Most
visszaküldték a pécsi gyermekmenhelyre. Meglepő, hogy a gyerek mennyit
tanult. Már teljesen jártas az írás- és olvasásban, átcsiszolódott társadalmi
emberré és újabban kerti munkát végez és fog végezni a gyermekmenhelyen
egészen 15 éves koráig, amikor aztán olyan elhelyezéséről fognak gondos-
kodni, hogy valamely mesterség elsajátításával hasznos tagjává lehessen a
társadalomnak.

326
 130
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L APOK, 1910. október 9.

Térítés a berlini czigányok körében. Berlin városának északi részén alacsony

házikókban húzzák meg magukat a czigányok. Leginkább lókupeczkodással
foglalkoznak, asszonyaik meg kártyavetéssel. Knak Mária220 nevű kisasszony
most azon fáradozik, hogy megtanítsa őket írni, olvasni, imádkozni és a hit
egyes tételeire. Eljár közéjök minden áldott nap. A férfiak nagyobb biza-
lommal vannak iránta, mint a nők. Azt veszi észre, hogy a czigány nép elég
tanulékony, de nem kitartó. A lélek halhatatlanságát nem képes megérteni.
Mikor Knak kisasszony erről beszélt nekik, a férfiak halott társukra mutattak,
mondván: „Nézze csak, itt fekszik a társunk szemünk előtt, ugyan hogy lehet-
ne az még másutt is”. Az Istenről meg egyesek azt kérdezték a kisasszonytól:
„Mondja meg, kérem, mivel foglalkozik az Isten, talán lókereskedéssel?” Egyes
kérdésekben csudálatosan hátramaradottak. Vasárnaponként a buzgó hitté-
rítőnő istentiszteletre is elvezeti a gyermekeket. Húsvétkor énekeskönyveket
osztott ki közöttük. Az evangelizálás azonban csak tél idején történhetik,
mert mihelyest beköszönt a langyosabb időjárás, a czigányok megigazgatják
ütött-vert kocsijaikat és vándorútra indulnak.

131
BUDAPESTI HÍRLAP, 1910. november 22.

Egy grófné a cigányokért. Sátoraljaújhelyről írják: Tőketerebesen a Tulipán-

szövetség fiókja november 18-án Andrássy Gyuláné221 grófné elnöklésével
ülést tartott. A gyűlésen a grófné bejelentette, hogy 3700 koronát ad a város-
nak a cigányügy rendezésére, azonkívül fölajánlotta a cigányházak építéséhez
szükséges telket és téglaanyagot. A grófnő indítványára a cigánygyerekeket
fölruházták, iskolába íratták, szüleiket pedig, akik eddig vadházasságban éltek,
polgári esküvőre kényszerítették. A grófné a szövetségnek tudomására adta,
hogy az uradalomban a cigányok feles földet kapnak és a földek művelésére

220
Neve idegen nyelvű művekben leginkább Maria Michalsky-Knak alakban fordul elő.
Életéről valóban hitelesnek tekinthető adatokat eddig nem találtam. [L. A.]
221
Zichy Eleonóra (1867–1945): Andrássy Tivadar (1857–1905), majd ifjabb Andrássy
Gyula (1860–1929) felesége. [L. A.]

327
szorítják őket. Az összes cigányokat orvossal megvizsgáltatták és több fer-
tőzött beteget találtak köztük, akiket kórházba szállítottak.

132
PÁPAI HÍRLAP, 1910. december 3.

Cigány leány az iskolában. A mi polgármesterünk csak mindenképp ci-

vilizálni akarja az oláhcigányokat. Most meg mire nem vette rá az egyik
morét? Beíratta vele a kis lányát az elemibe s a kis Kolompár Mari (hogy is
hívhatnák másképp?) a várostól kapott új ruhában, táskával: benne a táblával,
ABC-könyvvel buzgón jár fel az iskolába. Meddig tűri ezt az ősi cigány-
virtus, ki tudná megmondani.

133
PÁPAI KÖZLÖNY, 1910. december 4.

Cigány leány felruházása. Városunk polgármestere hosszas rábeszélése

folytán reávette Kolompár József oláhcigányt, hogy 9 éves Mári leányát az
elemi iskolába beírassa. A kis leányt a város felruházta, iskolakönyvekkel
ellátta és most buzgón jár az elemi iskolába.

134
ÉSZAKKELETI ÚJSÁG, 1910. december 10.

Analfabéta katonák oktatása. Nagy József nagykárolyi tanító a nagykárolyi

honvédzászlóalj analfabéta legényeit, díjtalanul írni és olvasni tanítja meg.
Az első 20 tagból csoport oktatása tegnap nyert befejezést. A katonák – a
czigányok kivételével – 30 óra alatt megtanultak folyékonyan írni és olvasni.
A dicsérendő áldozatért mindenki csak elösmeréssel adózhat a derék ta-
nítónak.

328
 135
NÉPSZAVA, 1911. november 28.

A felsőőri cigányiskola ügye még mindig foglalkoztatja Vasvármegye al-

ispáni hivatalát. Megírtuk, hogy a tanulásra jelentkező cigánygyerekeket
a felekezeti iskolák vezetőségei elzárták azzal az indokolással, hogy nincs
hely még a saját gyermekeik számára sem. A vármegye ekkor a községet
kötelezte arra, hogy a község adjon világítással és fűtéssel ellátott tantermet
a tanulni akaró cigány iskolások számára. A község fütyült erre a rendelke-
zésre és szombaton tartott ülésén kimondta, hogy se helyiséget, se fűtést,
se világítást nem ad, mert hiszen az állami menhelyi gyermekek oktatása
már úgy is nagy terhet ró a község nyakába. Szóval a felsőőri cigányiskola
ügye ott van, ahol volt: a cigánygyerekek tanulnának, de nem lehet. Most
a vármegyén a sor, hogy megmutassa mit tud tenni a száz darab analfabéta
cigánygyerek kulturája érdekében.

136
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1911. december 1.

Cigányok az iskolában. Kortörténeti dokumentumot küldött az Országos

Közművelődési Tanács Vas vármegye alispánjának. El van mondva ebben a
megkeresésben az, hogy a vasvármegyei határszéli Felsőőr községben lakó
cigányok, számszerint körülbelül százan. Mányoky Béla felsőőri tanítónál
bejelentették abbeli szándékukat, hogy el akarják sajátítani a betűvetés mes-
terségét, behatolni óhajtanak az írás-olvasás nehéz tudományába. Az egyik
felsőőri tanító, Mányoki Béla, örömmel fogadta a száz cigány instanciáját,
s hajlandónak mutatkozott őket tanítgatni. De a református és evangélikus
gyülekezetek vonakodtak iskoláikat a „cigányiskola” céljaira átengedni s itt
megakadt volna a dolog, ha a Közművelődési Tanács megkeresésére Vas
vármegye alispánja nem írt volna rá a községre, hogy a cigánykurzus számára
megfelelő iskolahelyiségről gondoskodjék. Ami megtörténvén, mi sem áll
útjában annak, hogy vándorcigányaink a szabad pusztai élet viszontagsága-
itól búcsút véve, írni-olvasni megtanuljanak és a civilizáció jótéteményeihez
hozzájussanak.

329
 137
H ARANGSZÓ, 1912. január 28.
Horváth János:222 Cigányok Magyarországon

Igazán érdekes, sőt rejtélyes és regényes faj a cigány. A tudomány huzamosan

foglalkozott származásával, nyelvével, míg valamennyire tisztába jött velök.
Annyit tudunk róluk, hogy Indiából származó nép, mely a XV. század elején
jött be Európába s terjedt el annak különböző országaiban. Megjelenésük
tüneményszerű volt. Csodás regéket meséltek vándorlásuk okáról és céljáról,
melyet a nép elhitt s barátságosan bánt velök. Azonban csakhamar kiderült,
hogy ámítók voltak és rablókká lettek, amire üldözni kezdték őket, de hiába,
kiirtani már nem tudták. Amikor aztán humánusabb idők következtek, le
akarták telepíteni őket, de ez is csak nagyon kis részben sikerült. Dacolnak
a műveltség hatásával, s nagyrészük ma is olyan kezdetleges kultúrájú, mint
félezer évvel ezelőtt.
Legjelentékenyebb szerepök Magyarországon van, hol mint a nemze-
ti zeneművészet tulajdonképpeni megteremtői és leghatásosabb művelői
szerepelnek, nemegyszer jókedvre hangolva a szomorkodó kedélyeket is.
S éppen, mivel zenéjükkel csakhamar meghódították a nemzet rokonszen-
vét, hazánkban üldözési rendeletekkel nem igen zaklatták őket, sőt már a
hatvani országgyűlésen, 1525-ben cigányzenészek voltak hivatalosan fel-
fogadva. Királyaink és fejedelmeink szabadalmakat adtak a cigányoknak.
A törökvilág idején nem sokat törődtek velük, pedig mint kémek a háborús
időben nem egyszer jó szolgálatot tettek. A törökök kiűzése után azonban,
mivel az ország lakossága igen gyér volt, a kormány a cigányok letelepítésére
is gondolt. Mária Teréziának 1761-ben kibocsátott rendelete értelmében
a cigányokat a leghumánusabb módon kezdték a Bánságban letelepíteni,
de nagyon kevés sikerrel. 1767-ben Mária Terézia egy újabb, szigorúbb
rendeletben elrendeli, hogy cigányok gyermekei szülőiktől elvétessenek és
nevelés végett más nemzetbeli embereknek adassanak át fizetés mellett.
De ezen rendelet sem vezetett a kívánt célhoz; a gyermekek csakhamar
megszöktek nevelő szülőiktől. József császár 1783-ban kiadott rendelete
szintén nem vezetett célhoz. A következő évtizedek politikai zavarai és
szabadsági törekvései némileg elterelték az állam figyelmét a cigányokról,
222
Horváth János (?–?): evangélikus elemi iskolai tanító, igazgató. Magyargencsről került
1905-ben Vadosfára, s – az első világháború idejétől eltekintve, amelyet a harctéren
töltött – itt tanított egészen 1940-es nyugalomba vonulásáig. [L. A.]

330
főképpen miután közülök többen önként letelepültek s csak kisebbik részök
folytatja a kóbor életet.
Egyesek is megkísérlették a vándorcigányok letelepítését, de siker nélkül.
Hám János szatmári püspök 1857-ben cigányiskolát alapított, mely azon-
ban csakhamar tanuló nélkül maradt, éppenúgy Érsekújvárott is Farkas
Ferenc223 cigányiskolája. A törvényhozás időről-időre szintén foglalkozott
a cigánytelepítés és rendezés ügyével, több ízben összeíratták a cigányokat,
számos tervezet, törvényjavaslat készült, de az ügy még mindig nem nyert
megoldást.
A legnagyobb szabású telepítési kísérleteket a cigánytelepítés terén Jó-
zsef főherceg tette, ki csoportos telepítéssel próbált eredményt elérni, de
sok akadállyal találkozott. Egy ideig Alcsuton külön cigányiskolája is volt,
melyben 6–15 évesek tanultak együtt s rövid idő alatt jó eredményeket mu-
tattak fel; de ez az iskola is megszűnt. Az akkori közigazgatási hatóságok
nézete szerint az összpontosított telepítés sok hátránnyal jár, s azon véle-
ményben voltak, hogy a közbiztonsági felügyelet könnyebb, ha cigányaink
községenkint helyeztetnek el.
A legutóbbi törvényes intézkedések szintén a községenkénti elhelye-
zést célozzák, s a hatóságok igyekeznek is ennek érvényt szerezni, mert a
cigányokat a keresztelési anyakönyvek alapján illetékességök kimutatására
kényszerítik s az illetékes községbe helyezik, honnan kóborlás céljából
eltávozniok nem szabad. A cigányfurfang azonban a kereszteléseknél is
működött, amennyiben megtörtént, hogy gyermekeiket több lelkésszel is
megkereszteltették, azt a községet diktálván be születése helyéül, amelyet
éppen akartak s így ugyanazon gyermek több paróchián is belekerült az
anyakönyvbe, melynél fogva az illetékességet nem volt nehéz megszerezni.
Ilyenformán a mi községünkbe is helyeztek éspedig állandó tartózkodásra
két – számra nézve most már igen tekintélyes – családot. A község elég jól
megvan velök, ha nem is éppen elégedve, mert bár kisebb lopások terhelik
lelköket, azokat rendszerint a környéken követik el. A férfiak mind jobban
résztvesznek a polgári foglalkozásban, így kapálás, aratás és cséplés azokat is
kenyérkeresethez juttatja; az asszonyok azonban űzik a koldulás mesterségét.
A folyó iskolai év elején a tanköteles gyermekek beírása alkalmával – a
nagy pedagógus, Comenius azon elve által vezéreltetve, hogy az emberiség-
nek a nevelés által előidézendő javulása csak akkor fog bekövetkezni, ha a

223
Helyesen: Ferdinánd vagy Nándor. [L. A.]

331
nevelésben a nép minden rétege részesül, – rátettük kezünket a cigánygyer-
mekekre is; megidéztettük őket atyjukkal együtt s megtörtént a beíratásuk,
természetesen csak találomra állapíthattuk meg a születési évet, hónapról
és napról szó sem lehetvén. Midőn a törvényszabta kötelességeket az apák
lelkére kötöttük, azzal távoztak, hogy igyekeznek mielőbb megfelelő ruhával
ellátni gyermekeiket s aztán beküldik. Persze ígéretüket én csak amolyan
cigány mértékkel mértem, gondolván: dehogy fognak ezek engemet a közel
jövőben háborgatni. De ezúttal én csalódtam s ők igazat mondtak! Egy
szeptemberi reggelen mind az öt tanköteles gyermek beállított az iskolába
megmosakodva, rendesen felöltözködve, kezükben tábla- és palavesszővel,
jelentvén: bejöttünk az iskolába. Elhelyezésüket úgy oldottuk meg, hogy egy
külön padba ültettük őket, leány- és fiúkat vegyesen, ezzel a tudományok
előcsarnoka az ő számukra is megnyílt, s velök is kezdetét vette a betűvetés
mestersége.
Ami az előmenetelt illeti, határozottan meg lehet elégedni az ered-
ménnyel; az első osztállyal szépen haladnak, az írásuk különösen ügyes,
sőt szépnek mondható. A kisebb verseket igen szívesen tanulják és szinte
megelégedett mosoly ül arcukon, ha hiba nélkül el tudják mondani; a
számolásban is ügyesek. Legtöbb gondot és fáradságot ad, míg az egyes
hangoknak, különösen a magánhangzóknak helyes kiejtését megtanulják,
ez nagyon nehezen megy s igen sok gyakorlat és figyelmeztetés kell ahhoz,
hogy az „ő” ne rövid é-nek, az „a” ne rövid á-nak, meg a többi is helyesen
ejtessék. A tisztaság tekintetében főképpen a fiúknál néha szigorúbb rend-
szabályokhoz kell nyúlni, magaviseletük egyébként hozzáidomul a többi
gyermek magaviseletéhez, nem igen tör ki belőlük a cigányvirtus. Az első
hónapokban megtörtént, hogy egyik-másik minden szó nélkül kimaradt,
mire az elöljáróság útján erélyesen megintettük a szülőket, s most már csak
betegség esetén maradnak otthon, de az apa vagy az anya akkor is jelenti,
hogy gyermeke beteg.
Csak egy kellemetlensége van iskolánknak, mióta cigánygyermekek lá-
togatják, t. i. az amúgy is orrcsiklandoztató levegőt még jobban megrontják.
Nem azért, mintha a többi gyermeknél nagyobb mennyiségű levegőt színának
be, hanem a ruhájukból kiáradó füstszag nagyon érezhetően vegyül a levegő
közé. De hát ezen nem tudunk segíteni, mert cigányaink lakása a sátor és
kandallója a közepén lobogó tűz. Már ezért is, de meg egyáltalán az államnak
még áldozatok árán is oda kellene hatni, hogy cigányaink rendes lakóházakat
kapjanak s a sátorok véglegesen eltűnjenek a faluvégekről; a koldulástól a

332
legszigorúbban egyszersmindenkorra el kellene őket tiltani, gyermekeiket
pedig minden községben iskolába kényszeríteni. Ilyen módon s ha gyerme-
keik 6 éves koruktól 15 éves korukig az iskolát látogatnák, erősen hiszem,
hogy ezen szívós és erős faj a társadalomnak hasznos rétegévé nevelődnék.

138
BUDAPESTI HÍRLAP, 1912. március 2.

Kerülő úton. Szabadkáról jelentik: Tegnap délután temették el Csarupai József

szabadkai cigányprímást. A menet élén a szabadkai cigány zenekarok húzták
az elhunyt prímás kedves nótáit. A temetést végző Gauder István lelkész
nem teljesítette a cigányok ama kérését, hogy a halottat kerülő úton kísérje
a temetőbe, amire a cigányok annyira földühödtek, hogy inzultálni akarták
a lelkészt. A lelkész az inzultus elől egy üzlethelyiségbe menekült, onnan
rendőrökért telefonozott és az egyházi ruhát levetvén kocsin kísérte távolról
a menetet. A temetőben azután rendőri segédlettel beszentelte a halottat.

139
NÉPSZAVA, 1912. március 3.

A cigányt nem temetik el. Kassáról írják nekünk: A gyopári (Zemplén) korcs-
mában szívszélhűdésben meghalt egy cigány. Az elhunytnak hozzátartozói
nem voltak, a korcsmáros hát az elöljárósághoz fordult. Az elöljáróság pedig
összehívta a közgyűlést, amely kimondotta, hogy a község nem foglalkozik
cigányhulla eltakarításával. Ezek az emberek az egyedül üdvözítő egyház
tagjai sorába tartoznak. Hogy mi lett a „hullá”-val, arról nem érkezett hír.

140
BUDAPESTI HÍRLAP, 1912. április 2.

Az aradi cigányiskola. Arad volt az első város az országban, amely cigány-

iskolát létesített. Akkor sok csúfolódás érte is a várost. Azóta a cigányiskola
egyre fejlődött, egyre több tanulót írattak be. A látogatottság fokozódá-
sával szaporodtak a tantermek is és ma már négy osztályt töltenek be a

333
növendékek. Az iskola igazgatójának jelentése szerint az idén már annyian
iratkoztak be, hogy a négy tanterem szűknek bizonyult. 119 tanulója van
ma a ségai cigányiskolának, ennyien pedig négy osztályban nem férnek el.
Kovács Vince kulturtanácsos ennek alapján az iskolaszéknek előterjesztést
tett a cigányiskolában még két tanterem berendezésére. Javaslata alapján
az iskolaszék elhatározta, hogy átiratot intéz a tanácshoz, vigye az ügyet
mielőbb a közgyűlés elé.

141
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1912. április 25.

A csiklóbányai cigánytelepi iskola vizsgája. Csiklóbányán, ebben a krassó-

szörény-megyei községben a 700 főnyi cigányság közt 1911-ben dr. Siegescu
József224 udv. tanácsos és Papp Mihály királyi tanfelügyelő buzgalma folytán
állami elemi iskola nyílt meg. Ezidőszerint Francu Sándor, az áll. iskola igazga-
tója végzi a tanítást, aki igen népszerű a cigányok közt, akik az iskola és tanítója
iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetnek. A tanulók száma 40. A zeneoktatás
meg van honosítva. Igazolatlan mulasztás nincs. A vizsgálatot, amely minden
tekintetben igen szép eredményt mulatott fel, ápr. 14-én tartották, mivel a
cigányok ilyenkor elszéledve kereset után látnak s csak késő ősszel térnek haza.

142
MUSTÁRMAG, 1912. május 1.

A délkelet-európai misszió munkája szépen halad előre. Hausdorfi iskolá-

jában jelenleg húsz férfi és öt nő áll misszionáriusi kiképzés alatt, ezek közül
10 Németországból, 3 Csehországból, 2 Osztrák-Sziléziából, 3 Magyar- és
7 Oroszországból való.
Különösen szépen halad a munka Oroszországban, hol a misszió titkára a
télen nagyobb utazást tett. A Szilveszter-estét egy hívő herczeg kastélyában
töltötte, hova közelről s távolról csak úgy sereglettek az emberek a nagy
teremben tartott összejövetelre.

224
Siegescu József (1873–1931): görögkatolikus pap, egyetemi tanár, országgyűlési
képviselő. [L. A.]

334
 A misszió munkájáról bővebben a „Mitteilungen der Mission für Süd-Ost-
Europa” cz. negyedévi folyóirat ír, melyet minden adakozónak megküld
Missionsinspektor Martin Urban, Missionshaus Hausdorf, Kreis Neurode in
Schlesien.
A czigányokra is gondot fordít e misszió. Lapjának rendes mellékletéül
kiadta most a „Zigeunerfreund”-ot. E lapocskának főmunkatársa Urbán
Reinhold, a czigány nép melegszívű barátja. A lap czikkeket és híreket
közöl a czigányokról s a czigánymisszióról. (Az egyes számok 10 pfennigért
bérmentve kaphatók e czímen: Huss-Verlag in Striegau, Pr.-Schlesien.)
Most jelent meg továbbá romani (czigány) nyelven a Brit és külföldi
Biblia-Társaság kiadásában Márk evangeliuma. Ára 12 fillér. A múlt évben
Urbán Tivadar kiadásában Jézus szenvedéstörténete jelent meg (az evangéli-
umok megfelelő részének gondos fordítása); ára 24 fillér.
Hefte für Zigeunerkunde czímen a Huss-Verlag (Urbán Reinhold) fü-
zetsorozat kiadását kezdte meg. Eddig a következő öt füzet jelent meg:
1. Urbán R. Die Sprache der Zigeuner in Deutschland, 36 fill. 2. Wittich
E.225 (egy czigány). Blicke in das Leben der Zigeuner, 48 filler. 3. Bour-
geois H. dr. Kurzgefasste Grammatik der mitteleuropäischen (ungarischen)
Zigeunersprache, 48 fi ll. 4. Urbán R. Die Herkunft der Zigeuner, 24 fill.
5. Plinzner F. Bilder aus dem Leben der Berliner Zigeunerkinder, 24 fill.
Ugyancsak Urbán Reinhold adott ki czigány-levelezőlapokat (hatféle
typikus czigánykép, czigánynyelvű bibliai mondásokkal). 12 drb egy bo-
rítékban 70 fi ll. Mint az itt felsorolt összes művek, ez is megrendelhető a
Bethánia iratterjesztésénél.
Ajánljuk továbbá a következő füzeteket is: Urbán R. Die Zigeuner und
das Evangelium, 2. kiadás, 36 fillér, finomabb kiadásban 1.20 K. – Franke
E. Sagt’s ihnen niemand? (Czigány elbeszélés) 36 fill., kartonköt. 60 fill.
Alapos és nagy munkát végeznek a czigány misszió terén az angolok.
Külön társaságuk van e czélra:226 Gypsy Lore Society. E társaság adja ki a
negyedévenkint megjelenő „Journal of the G. L. S.”-t, melyet a tagdíj (évi
24 korona) fejében mindenki megkaphat.
Míg a nyugati országokban az ott élő pár ezer czigány között igazán
buzgó és szeretetteljes munka folyik, addig mi a 294.000 magyarországi

225
Engelbert Wittich (1878-1937): jénis családból származó német író. [L. A.]
226
Téves állítás. Az 1888-as alapítású Gypsy Lore Society alapvetően tudományos
társaság. [L. A.]

335
czigány boldogítására csak börtönt és akasztófát állítunk. Keresztyén ország
vagyunk-e igazán?

143
ARADI KÖZLÖNY, 1912. augusztus 23.
Házat vesz a dánosi cigánygyerek.
Balog Tuta227 öccse pincér egy fővárosi kávéházban

Fővárosi tudósítónktól.
Budapest, augusztus 22.
Ugyan, ki emlékszik még Lakatos Pistára, a cigánygyerekre, Kolompár
Balog Tuta öccsére, aki a dánosi rablógyilkosság tárgyalása alatt elvitte a
csendőröket az alpári határba s megmutatta, hogy hol ásták el a cigányok a
Szarvas csárdában rablott kincseket? Az egész rémség, a korcsmáros-család
borzalmas halála, a véres korcsma rettenetes titka ma már csak homályos
emlékként él az emberekben, akiket annak idején heteken, sőt hónapokon
át izgatott a vérfagyasztó dráma. A szereplők közül egyedül az azóta már
meghalt Tuta nevét őrizte meg az emlékezet. Szegény Szarvas Teréz sírja
is behorpadt már a dánosi temetőben, a keresztjén egyetlen szögön lóg a
pléhtábla, amiről lekopott az írás s csak annyi látszik rajta: Élt 18 évet.228
Lakatos Rózát, aki leleplezte az egész cigánykaravánt, örökbe fogadta egy
mesterember s azóta úrikisassszony lett belőle. Lakatos Pista pedig, a Tuta
öccse, az a borzas kis cigánygyerek, aki sírva mutatta meg, merre vannak
a Szarvasék véres bankói elásva, szivarosfiú itt a fővárosban, az Oktogon
téren levő Várady-féle vendéglőben. Tizenhét esztendős ma. Hatalmas, jól
fejlett, szép legény. Az arca egészen a Tutáé, a nézése éppen olyan sunyi,
a szeme ferdén metszett, szúró, akár a bátyjáé, a haja is olyan göndör és
fekete, csak az arcszíne világosabb. Szobában nevelték már esztendők óta,
227
Kolompár Balog Tuta, valószínű eredeti nevén Lakatos József (1890 k.–1909): a
dánosi rablógyilkosság elkövetőinek egyike; az 1908-as per negyedrendű vádlottja.
Mivel nem volt bizonyítható, hogy a mészárlás idején már betöltötte volna huszadik
életévét, csak 15 évet kapott. Az illavai börtönben halt meg. [L. A.]
228
Többszörösen valótlan állítás. A mészárlás legfiatalabb áldozatát, a csárdatulajdonos
Szarvas házaspár nevelt lányát Maczejkó Teréziának hívták, és meggyilkolásakor alig
volt túl tizenhetedik születésnapján. Nevelőapjával, Szarvas Istvánnal közös sírba
temették, mely fölé a család egyetlen életben maradt tagja, Szarvas István másik nevelt
gyermeke, Szarvas-Vrana János rövidesen sírkövet állíttatott. E sír máig megvan az
albertirsai katolikus temetőben. [L. A.]

336
nem sütötte le a nap melege. Kifogástalanul szabott frakk van rajta, vakítóan
fehér az inge, a kezében hatalmas, vörösre pácolt faláda, tele szivarokkal,
cigarettákkal. Így találta egy újságíró, aki ma a vendéglőben felkereste.
Egész választékosan beszél Lakatos Pista:
– Mindjárt azután, hogy Dánoson akkor megtörtént az a baj – kezdi –,
engem beadtak a kecskeméti menhelyre. Ott azonban nem sokáig voltam.
A gyerekek mind tudták, hogy ki vagyok és honnan kerültem a menhelyre
és folyton csúfoltak, gúnyoltak. Nem is híttak másként, csak úgy: A dánosi!
– Odabenn a menhelyen nem szabad újságot olvasni, a gyerekek mégis
mind tudtak arról, ami a Szarvas-csárdában történt. De nem is volt csoda,
hiszen akkor mindenki arról beszélt, még a felügyelők a menhelyen is. Engem
is faggattak, kérdezgettek, hogy mit tudok arról a dologról, csendőrök is
jártak nálam, azok is kérdezgettek, de nem mondtam nekik semmit. Pedig
sokat tudtam volna beszélni, de nem akartam. Ma sem mondok el mindent.
Nem szabad, nem illik nekem arról beszélnem. Pedig ma már bátrabban
beszélhetnék, hiszen édes bátyám, a Kolompár Balog Tuta, akinek az igazi
neve Lakatos Jóska volt, azóta már meghalt, az anyám, a Lakatos Róza
pedig már kitöltötte a büntetését és a nyár óta szabad. Most Pálfán lakik
Tolnamegyében, az apámmal együtt. Nagyon szegények, alig van betevő
falatjuk. Abból élnek, amit imitt-amott, ahol munka van, kisegítenek. De
nem szívesen fogadják őket. Az egész környék, minden ember tudja, hogy
az anyám is ott volt Dánoson akkor…
Én nem voltam ott. A többi cigányokkal tanyáztunk a kecskeméti határ-
ban, amikor Tutáék elmentek Dános felé. Csak később beszélni hallottam
őket arról a dologról, meg azt láttam, amikor a Csoroszlya az alpári határban
elásta a pénzt. Ezt sem akartam megmondani akkor, pedig tizenkétszer is
felvittek Pestre a bíró elé, csak később, már az ítélet előtt, amikor nagyon
kérdezgetett a nagyságos elnök úr, akkor szóltam el magam, hogy tudom,
hol van a pénz. Azután meg is mutattam a helyet, s a csendőrök ki is ásták
a pénzt. A ligánál, az urak, akik elhelyeztek, nagyon féltettek, mert azt
hitték, hogy a cigányok haragszanak rám, amiért elárultam a pénz helyét és
meg fognak ölni, hogy ne beszélhessek. Pedig azok nem bántanak. Már el
is felejtették az egészet, nem beszélnek róla. A Rózára, a kisebbik Lakatos
Rózára, aki elárulta, hogy az anyámék benne vannak a dánosi dologban,
arra se haragszanak. Ha ott járna közöttük, akkor se bántanák, mint ahogy
nem bántottak engem se, amikor a nyáron otthon jártam anyámnál, hogy
pénzt vigyek neki. Inkább megbámulnak, hogy milyen szép, finom úri

337
ruhám van. Mert sok ruhám van. Jól keresek és telik mindenre. Még a
takarékban is van pénzem, most már hétszáz koronám, de tovább gyűjtök,
mert önállósítani akarom magam. Vagy vendéglőt nyitok Pesten, vagy házat
veszek, ha elég lesz a pénzem.

Valahol a vendéglő másik sarkában erősen dörömbölt egy vendég a tányérján

és harsogva kiáltott szivarért.
– Azonnal jövök – mondta Lakatos Pista és elsietett. Két perc múlva
visszatért.
– Nem adott borravalót! – panaszkodott. – Az emberek, sokan azt hiszik,
hogy én a levegőből élek. Itt lakom ugyan a házban, a gazdánál, akinek
három koronát fizet értem minden napra a főpincér, de nekem nemcsak
lakás kell, meg koszt, hát cipőt, ruhát miből fizessem? Sokan járnak ide
olyan urak, akik tudják, kicsoda vagyok, azok mind szeretnek és mind adnak
borravalót. Abból gyűjtöttem a pénzemet is. De azért akad akárhány olyan
ember, aki itt is csúfol és hangosan Tutának, meg rablógyilkosnak mond.
Pedig itt csak a gazda tudja, hogy a dánosi cigányok közül való vagyok.
A személyzet nem is sejti. Talán nem is barátkoznának velem, ha tudnák,
pedig most minddel jóban vagyok, még tegeződünk is. Nagyon összebarát-
koztunk, mert szabadnapokon mindig együtt szoktunk kimenni a ligetbe.
Írni, olvasni egész jól tudok. A kecskeméti menhelyen nem sokáig voltam.
Csak három hétig. Akkor elvittek Sopronba, a Gyermekvédő-Liga telepére.
Ott nyomban iskolára fogtak. Négy elemit végeztem és három évig jártam a
pincériskolába Sopronban. Közben már dolgoztam is a Pannónia-étteremben.
Onnan Szegedre mentem és a Tisza-szállóban voltam borfiú. Ott mindenki
ismert és nagyon szerettek a vendégek. A nyáron szabadultam fel. Akkor
jöttem fel Budapestre. Úgy volt, hogy a Hungáriában kapok alkalmazást,
oda akartak helyezni a ligabeli urak. De elkéstem egy nappal. Úgy kerültem
ide, ahol jó helyem van. Jó vendégek járnak ide és van borravaló bőven.
Ha már sok pénzem lesz, akkor alapítványt teszek a ligánál cigánygye-
rekek részére. Neveljenek másokat is emberségre, ne csak engem. És nem
csak akkor, ha bajba kerül a famíliájuk. Úgy szedjék össze őket, amíg még
nem romlanak meg. Nem igaz az, hogy a cigány nem tudja megszokni a
munkát, meg a komoly életet. Lám, én is megszoktam. De megyek már,
mert a gazdám megszid!

338
 Ezzel felkapta a szivaros ládát és elsietett. A következő percben már az
étterem túlsó végén kiáltotta:
– Szivart, cigarettát tessék!

144
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS L AP, 1912. október 13.

Bibliaterjesztés. A Brit és Külföldi Bibliaterjesztő Társulat az 1911–12.

évben 7,394.523 bibliát és bibliarészletet terjesztett el. Ebből 1,650.000 esik
Khínára és 900.000 Indiára. A Társulat 440 különböző nyelven és szójáráson
nyomatja a bibliát. 1909 óta 86 új fordítás jelent meg. A múlt 1911. évben
ismét nyolcféle. Ezek közül európai népek számára készült kétféle cigány
fordítás Romániában élő cigányok számára. Más bibliatársulatokkal együtt
most már 560 nyelven nyomtatják a Szentkönyvet.

145
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1912. december 5.
Cigánygyerekek beiskolázása

Közoktatásügyi törvényünk nem tesz különbséget cigány-gyerek és nem

cigánygyerek között. Kategorice kimondja, hogy minden szülő tartozik
gyermekét 6 éves korától 12 éves koráig, illetve 15 éves koráig iskolába járatni.
Pedig hát cigány is lehet szülő, annak is vannak gyerekei. Vajon tartozik-e
az is iskolába járatni gyerekét?
A törvényhatóságok mindenütt a legnagyobb szigorral dolgoznak a
kóborcigányok letelepítésén. És ez jórészben sikerült is. Egy-egy falu alján,
a libalegelő szélén ott terpeszkedik a füstös cigánysátor.
A cigánysátor körül rajkók futkároznak. Sokszor nyakig mezítláb. Egy-
egy tél iskola kitelnék belőlük: a tanköteles korúakból…
Mit csináljunk ezekkel? Tanköteleseknek ki kell őket mutatni. Az iskolába
be nem írt tankötelesek blankettáját is kiállíthatjuk róluk, az iskolába nem
járás okául a ruhátlanságot jegyezvén be az illető rovatba.
Hanem hát mit csináljon a tanító akkor, ha az a cigányszülő maga önként
hozza oda a gyerekét, hogy beírassa. Mert hogy már ilyen szülő is akad
köztük. Mit csináljon ilyenkor a tanító?

339
 Írja be? Adjon neki helyet az iskolában?
Hát hiszen persze! A cigány is ember: testből és lélekből áll. Hanem a
teste igen füstös. Valamennyi elkéretőzik mellőle más helyre.
Vagy ne írja be? Utasítsa vissza? Hiszen cigány! Ki veszi a cigányt ko-
molyan?
Avagy utasítsa szigorúan a szülőt, hogy a gyermekét tisztán és rendesen
öltözködve járassa iskolába. És ha erre azt a választ kapja a tanító, amit én
kaptam:
– Úgy járatom, ahogy tudom. Sátor alatt bizony füstös lesz az ember.
Pedig hát naponként megmosdatom, meg is fésülöm… Azt szeretném, hogy
ember váljék belőle, ne kóbor kutya, mint az apja volt…

146
PÁPAI HÍRLAP, 1913. május 31.

Kulturálódnak a cigányok. Nyárád község cigányairól Sztojkó Farkas Fe-

renc és ennek fiáról Sztojkó Farkas Mátéról szól most az ének. A két cigány
ugyanis megunván a kóbor életet, állandó lakóházat épít magának Nyárádon.
Továbbá kulturális hajlandóságaik bizonyságaképen feleségeikkel törvényes
házasságot kötöttek, tanköteles gyermekeiket iskolába járatják. Lassanként
így asszimilálja a kóbor cigányokat a XX. század civilizációja.

147
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L APOK, 1913. október 19.
Kálvinista:229 Cigányok

A zsidókat a keresztyén társadalom a gettóba internálta, a cigányokat ma-

gára hagyta. Amazokhoz nem közeledett s elfeledte Pál apostol példáját,
emezekkel nem törődött. Amazoktól nem sajátította el a hangyaszorgalmat,
ezeket nem szorította munkára.
A kényszerűség vitte reá a keresztyén társadalmat, hogy amazok evange-
lizálását megkezdje s ma már hatalmas missziói társaságok munkálkodnak a
zsidók körében. – De ki törődött eddig a cigányokkal? Csak a múlt század

229
A szerzőt nem tudtam azonosítani. [L. A.]

340
végén hozott Franciaország törvényt a közveszedelmes kóborlók ellen, majd
Ausztria, Olaszország, Belgium, Norvégia követte s ez évben lépett életbe
hazánkban az 1913:21. t.-cz. a közveszedelmes munkakerülők ellen. Persze az
állam nem tehet egyebet, mint hogy törvényt hoz. Egy-egy rablógyilkossági
eset, mint a dánosi, felébreszti az állam lelkiismeretét s fogházra, dologházra
ítéli azt, aki munka nélkül kóborol és a kétes egzisztenciákat. Hát ez is valami,
kivált ha volnának dologházak, foglalkoztató műhelyek! Most tanácskoznak
afelett, hogy miképp is hajtsák végre a törvény intencióit, mert bizony azzal
a pár hónapi fogházba dugással a dolgon segítve nincs s ez alig jobb, mint az
eddigi toloncrendszer volt. A cigánykérdés pedig éppenséggel megoldatlanul
áll a kényszertelepítés nélkül. Hazánkban 280.000 cigányt számláltak össze,
akik közül mintegy 10.000 kóborol s lop, rabol, gyújtogat és gyilkol.
De hát a protestáns társadalom foglalkozott-e akár a faluvégi vályogvető
cigány, akár a vándorcigány lelki dolgaival? Nem. Régi anekdota, hogy a
cigány olyan vallást követ, amily a falu, de ez csak névleges ma is. Lehetett
volna pedig és kellett volna már eddig is rátérnünk a cigányok evangelizáci-
ójára. De kényelmesebb volt a »more«-val tréfálkozni, csínytevéseit elnézni
és a cigányhumort közmondásossá tenni. Éppen azért, mert eszes faj, érté-
kes elemeket nevelhetett volna belőlük a protestáns egyház. Ám a külföldi
protestáns keresztyénség is, amely mindenféle pogány misszióra évenkint
120 milliót költ, csak a legújabb időben jött rá, hogy amint belföldi zsidóért
is érdemes missziót létesíteni, úgy a pogány belföldiekkel, a cigányokkal
is kell végre foglalkozni. Az Európában szerte vándorló cigányok számát
egymillióra becsülik. És ezek pogányok ám, mert a babona, a szellemektől
való félelem, az ősök tisztelete mind pogány jellemvonások. De bármily
vallást kövessenek is, kétségtelen, hogy cigányt nem igen látni templomban
s a legteljesebb vadságban és durvaságban élik le életüket. Mit várhat azok-
tól a társadalom, akik csak csatornatisztításra, pecérkedésre, vályogvetésre
vannak predesztinálva és kiközösítve a társadalomból, romlott ételekkel,
döghússal táplálkozva, ronda vityillókban vagy vándorolva tengetik életüket.
Neuchatelben f. év május 6-án alakult meg a cigányok evangelizálásának
svájci bizottsága [Benjamin] Niederhauser230 elnöklete alatt. [Hermann] Ecuyer,
corgemonti lelkész lett a titkár. A svájci bizottság szerint egyedül az evangé-
liumnak van meg az az erkölcsi és szociális újjáteremtő ereje, amely a cigányokat

230
Az 1920-as években Magyarországon is megfordult Benjamin Niederhauser metodista
lelkészről van szó. [L. A.]

341
is elavult szokásaiktól megszabadíthatja s magasabb szellemi és erkölcsi
színvonalra emelheti. A bizottságnak már most is rendelkezésére állanak a
szentírás egyes részleteinek cigánynyelvű fordításai, amelyeket szívesen küld meg
annak, aki hozzáfordul, hogy alkalomadtán juttassa az odavetődő cigányok
kezébe; de főtörekvése arra irányul, hogy olyan misszionáriust nyerjen meg
vagy képezzen ki, aki a cigányok sátoraiba menve, saját nyelvükön hirdesse
nekik az evangéliumot. A közönséget és a hatóságokat röpiratokkal igyekszik
felvilágosítani s a cigányokkal szemben humánusabb bánásmódra bírni.
A cigányokkal való evangéliumi alapon álló foglalkozás tehát megindult
s méltó volna, hogy a magyar protestantizmus is fel fogja ennek horderejét.
Közel háromszázezer lélekről van szó!
A Lelkészegyesület szervezhetné meg legilletékesebben azt a magyar
bizottságot, amely összeköttetésbe lépve a svájci bizottsággal, megindítaná
a munkát minden vonalon. Érdemes lenne 300.000 lélekért a biblia és a
vallásos iratok terjesztését megkezdeni a cigányok között. Igaz, hogy nagy
részük nem tud olvasni, de éppen a gyerekek iskolába szoktatása révén
csakhamar nagy eredményeket lehetne elérni. – A nagy protestáns nemzetek
kisebb pogány törzsekért is megvívták a nagy harcot – és mi közülünk ne akadna
misszionárius a magyar cigányok megnyerésére?!

148
231
Jehlicska Ferenc: Társadalmi parazitizmus.

In Katolikus Szemle, 1914, 553–557.

Vannak szociológusok, akik a társadalmat nagy élő állatnak tekintik.

A párhuzamban, melyet azután az állati organizmus és a társadalmi szervezet
között vannak, sokat túloznak;232 egyben azonban föltétlenül igazat adunk
nekik, abban t. i., hogy amint a növényi és állati szervezeteknek vannak
élősdiei, parazitái, úgy vannak társadalmi paraziták is, vagyis oly emberek, akik
a társadalom testén élősködnek. Élősködés alatt azt értjük, hogy különféle
utakon-módokon kizsákmányolják, kiszipolyozzák a társadalomnak tevékeny,
aktív tagjait, akiknek azonban a vett vagy lopott javak fejében vagy egyáltalán
231
Jehlicska Ferenc Rezső, szlovákul František Jehlička (1879–1939): szlovák nemzetiségű
katolikus pap, egyetemi tanár. [L. A.]
232
 V. ö. Gide–Rist, Histoire des doctrines économiques, Paris, 1913. p. 690.

342
semmiféle, vagy aránytalanul csekély viszontszolgálatokat nyújtanak. Ezek
tehát olyanok, mint a növény- és állatvilágban a fagyöngy, a philloxera, az
állatok bundájában élősködő állatkák, giliszták, galandférgek, bacillusok stb.
I. A társadalmi parazitákat a következő csoportokba oszthatjuk.233
1. A zsákmányoló élősdiek. Ezek között a legismertebbek a tolvajok, rablók,
betörők, mindennemű hivatásos gonosztevők; legismertebbek, mert ezekkel
nagyon sokat foglalkozott eddig is a kriminológiai irodalom. Ezekhez soroz-
hatjuk az uzsorásokat, akik embertársaiknak tudatlanságát, könnyelműségét
vagy szorult helyzetét használják fel s így szipolyozzák ki őket.
2. A sexualis paraziták. Az élősdieknek ezen osztálya is eléggé ismert.
A prostituták életével, akik a könnyelmű embereknek nemi vágyait, szenve-
délyeit használják ki, szintén sokat foglalkoztak komoly írók, akik e fekély
gyógyítását sürgetik. Az a körülmény, hogy a kizsákmányolt egyéneknek
ez a kizsákmányoltatás jól esik, mit sem változtat a prostituták életének
parazita jellegén, mert hiszen itt nem a prostitúcióval élő egyének, hanem a
társadalom jön számításba, melyet ezen élősdiek gyengítenek, szipolyoznak,
rontanak. Ezen kategóriába tartoznak a szülők is, akik gyermekeiket árúba
bocsájtják és a férjek, akik feleségeikkel teszik ugyanezt. Ide kell sorozni a
nagy tőkepénzesek és az úgynevezett aranyifjúság köré csoportosuló léha
népet, a maitresse-eket, a »femmes entretenues«-ket. Végre ide tartoznak
a sexuális élősdieknek az élősdiei: a bordélyosok, a leánykereskedők és az
apache-ok.
3. Kapitalista élősdieknek azon munkáltatókat nevezzük, akik munká-
saikat rosszul fizetik, munkaerejüket kizsákmányolják, apró gyermekeket
dolgoztatnak, gyenge nőket kényszerítenek éjjeli munkára s általában a
munkaeredményt »leonin« módon, vagyis a mesebeli oroszlán módjára
osztják fel, mindent maguknak igyekezvén megkaparítani, amíg munkása-
iknak legföljebb éhbéreket fizetnek. Ezeknek természetrajzát Marx, Engels,
Sismondi, Carlyle, Le Play irataiból ismerhetjük meg.
4. Munkás élősdiek. A munkásnép, a társadalom nagy kárára és végered-
ményben a saját vesztére is, sokszor azzal bosszulja meg magát a tőkése-
ken, hogy viszont ő is igyekszik ezeket parazita módon kizsákmányolni.
233
A társadalmi parazitizmus jelenségével foglalkoznak: Albert E. Fr. Schäffle, Bau
und Leben des sozialen Körpers, Tübingen, 1881.; I. Novicow, Les gaspillages des
sociétés modernes, Paris, 1894.; szocialista szempontból l. Massart és É. Vandervelde,
Parasitisme, Paris, 1898.; Palante–Mikes, A szociológia vázlata; P. de Lilienfeld, La
pathologie sociale, stb.

343
Parazitaszámba megy minden munkás, aki tisztességes bérért rossz munkát
szolgáltat, az időt lopja, nyersanyagokat, gépeket tesz tönkre, igazságtalan
vagy méltánytalan sztrájkokban vesz részt.
5. Politikai paraziták. Ez a nem egyike a legveszedelmesebbeknek, mert
rendesen nagy hatalmi eszközökkel dolgozik. Vannak élősdi kormányok,
élősdi miniszterek, akik nagy nemzeti javakat használnak fel saját egyéni
meggazdagodásukra. Manipulációikkal milliós károkat okozhatnak az
államnak. Jaj a nemzetnek, ha ezen visszaélésekhez még a nepotizmust
és a favoritizmust is csatolják, – ami pedig lelkiismeretlen kormányoknál
megszokott dolog.
A politikai parazitizmus körébe tartozik a funkcionarizmus, bürokratiz-
mus is, vagyis a fölösleges, teljesen nélkülözhető hivatalnokoknak serege,
aminőt úgyszólván minden európai államban találni. Különösen Spanyol-
ország, Oroszország, Itália és Görögország nyögi a funkcionarizmus átkát,
de azért nálunk is van elég hivatal, ahol a személyzetet tetemesen lehetne
redukálni anélkül, hogy annak káros hatását éreznők. Helyesen jegyzi meg
Novicow, hogy az élősdi hivatalnoksereg kettős kárára van a nemzetnek:
először azáltal, hogy míg maga semmit nem termel, nagy fizetéseket húz,
másodszor pedig azáltal, hogy az adminisztratív gépezet gyors működését
lehetetlenné teszi. Ugyanis hogy legalább némi látszata legyen annak,
hogy nem hiába húzzák fizetéseiket, a felettes hatóság látszólagos teen-
dőket, hatásköröket kreál nekik, melyekkel a formalitások szaporodnak,
a közönségnek drága ideje pedig kárba vész. Így tehát, mondja Novicow,
az emberi méhkasnak munkás méhecskéi nemcsak hogy eltartani kényte-
lenek ezen heréket, hanem e herék aztán még akadályozzák e méhecskék
munkáját, hogy kevésbbé produktív legyen. Az ő számításai szerint ha az
összes fölösleges hivatalnokok, kik Európában találhatók, egyenkint hasznos
munkát végezve egy év alatt kb. 2000 frankot keresnének, az egész összeg
kb. 2.500.000.000 koronára rúgna.234
6. Mimetikus paraziták. Vannak emberek, akik felebarátaiknak jószí-
vűségével élnek vissza, a szeretet erényén élősködnek. Erős, munkaképes
emberek, de azzal a csellel élnek, hogy utánozzák, mímelik a koldusokat,
a munkaképteleneket, a nyomorékokat; szegénységet vagy munkanélkü-
liséget szimulálnak. Ide tartoznak a hivatásos úrikoldusok is, továbbá a
templomi paraziták, farizeusok, akik a papok jószívűségére appellálnak,

234
Novicow i. m. p. 121.

344
öngyilkosjelölteknek adják ki magukat s így pumpolják meg a jóságos
tisztelendő urakat.
7. Nemcsak egyének és szervezetek, hanem egész népek is lehetnek para-
ziták, ha élősdi életet folytatnak. Vajon mik a vándorcigányok, ha nem élős-
diek? Mi egyéb volt a római birodalom, mint hatalmas élősdi, mely az egész
ismert világot nyomta, zsarolta, a szomszéd népeket kirabolta, a provinciákat
kiszipolyozta? A zsidóságról pedig azt mondja Schäffle: »Der wuchernde
Teil des Judentums ist Parasit, und zwar ein höchst gefährlicher«.235
II. Az élősdiek gazdái alatt azokat az egyéneket vagy szervezeteket értjük,
akiket az élősdiek kihasználnak. A zsarnok egy egész nemzetet szipolyoz;
a lelkiismeretlen kormány az egész országnak árt; a nyilvánosságot áruló
újságírók az egész közönséget zsarolják. Egyetlen gonoszlelkű szatócs,
korcsmáros egész falvakat, sőt vidékeket tehet tönkre. Az uzsorás a szegény
és tudatlan emberek testébe csimpaszkodik. A rest családtag (nem értve ide
a betegeket) az egész családnak terhe, élősdije.
III. Az élősdiek fortélyai. A paraziták vagy erőszakkal támadják meg gaz-
dájukat vagy csellel élnek, különféle fortélyokhoz folyamodnak: gyengéit,
szenvedélyeit, bűneit használják fel, mesterséges szükségleteket ébresztenek
benne, hízelgéssel ámítják el, tudatlanságával, bajával élnek vissza, becsap-
ják, behálózzák.
IV. Az élősdieknek különös tulajdonságai. Az állati élősdieknél is tapasz-
taljuk, hogy azon szerveik, melyek normális munkára lennének hivatva, a
nemhasználat következtében elcsenevészednek (atrophia), ellenben szívó,
szipolyozó, kapaszkodó, csimpaszkodó szerveik abnormis módon kifej-
lődnek. Ugyanez történik az emberi parazitákkal is. A prostituta teljesen
leszokik a munkáról, még amit tudott is, elfelejti. A rómaiak nemcsak
a testi munkáról szoktak le, hanem még gondolkozni is restek voltak: a
rabszolgáknak kellett helyettök ezt a munkát is elvégezniök. A cigányban
is teljesen elcsenevészedett minden hajlam és készség, mely a produktív
munkához szükséges. Ezzel szemben a szipolyozó tehetségek valamennyi
emberi parazitánál veszedelmes módon kifejlődtek. Sok tolvaj valóságos
művész lesz a maga nemében. A prostituták ezer fortélyt találnak ki a gyenge
embereknek elcsábítására. Ők terjesztik a különféle perverzitásokat is, me-
lyeket Kraft-Ebing leírt. A római nép az elnyomásnak, a háborúviselésnek,
a kizsákmányolásnak valóságos nagymestere volt és Macchiavelli egy egész

235
Schäffle i. m. S. 402.

345
könyvet írt tele gonosz fortélyaikkal – a fejedelmek okulására.236 Nos és a
zsidóság? W. Sombart nemrég egy nagy műben írta le azokat az erkölcstelen
fogásokat, »les miserables moyens des juivs«, melyekkel gonoszlelkű zsidók
a keresztény nemzeteket kifosztják.237 Az árúknak, nevezetesen az élelmi
cikkeknek hamisítása az ő igyekezetük által egész tudománnyá fejlődött.
Feltűnő tulajdonságuk a parazitáknak a nagy mozgékonyság, elaszticitás.
Gyorsan és ügyesen tudnak helyet és gazdát cserélni, új áldozatokat keres-
ni; a legjobb helyeket, falatokat azonnal kiszimatolják. A cigány folyton
vándorol, a tolvajok balha-, poloskamódra szöknek ide-oda, a prostituták
folyton hurcolkodnak, a zsidó az egész földgömböt beutazza.
V. Az élősdiek káros hatása. A philloxera egész országoknak szőlőte-
nyésztését tette tönkre; a galandféreg beteggé teszi gazdáját; a bacillusok
borzalmas pusztításokat visznek végbe. Az emberparaziták, ha nem is ölik
meg egyszerre a nemzeteket, de gyengítik, nyomorgatják azokat. Minél
kisebb a nemzet és minél több és fejlettebb parazitája van, annál hamarabb
megy tönkre. »La prospérité et longévité des nations sont en raison inverse
du parasitisme qui régne dans leur sein.«238
VI. Védekezés az élősdiekkel szemben. Az elefántnak jó dolga van, mert az
ő bőrének parazitáit nagy ügyességgel leszedegetik, feleszik különféle kis
madárkák. Az emberi társadalomnak magának kell védekeznie, magának kell
parazitáival felvennie a harcot. A nemzetek több-kevesebb energiával állandó
harcban állanak élősdieikkel. A gonosztevőket elzárják vagy kivégzik, a
zsarnokot detronizálják, az élősdi kormánytól forradalommal szabadulnak
meg, a kiváltságokat és egyedárúságokat megszüntetik, az uzsorások ellen
pogromot rendeznek, antiszemitizmust vagy legalább aszemitizmust űznek.
A védekezésnek egyik módja: nem-parazitákat, vagyis hasznos, jóravaló
embereket csinálni a parazitákból. Hogy ez a munka mily nehéz, annak a
cigányság egykori nagy jóakarója, József főherceg a megmondhatója; de hogy
azért e téren is szép eredményeket lehet elérni, arról azok a nemeslelkű höl-
gyek beszélhetnek sokat, akik a fogház-misszió ügyének szentelik idejüket.
Legokosabb dolog itt is a megelőzés (praeventio); fel kell venni a küzdelmet
a tudatlansággal, a nyomorral, a szenvedélyekkel, a bűnnel, mert ezeknek
révén férkőzik a parazita az alanyhoz, melyből élni és hízni akar.

236
Macchiavelli, Discorsi sopra la prima decadi di Tito Livio.
237
Werner Sombart, Die Juden und das Wirtschaftsleben, Leipzig, 1911.
238
Novicow i. m. p. 114.

346
 149
Kropf Lajos: The Life of George Borrow. Compiled from
unpublished official documents, his works, correspondence,
etc. By Herbert Jenkins.239 London, 1912. 8-rétű XXVIII és
496 lap, arczképekkel stb.

In Erdélyi Múzeum, 1914, IX. k., 129–130.

E sorok írója a „Budapesti Szemle” 1899-iki októberi számában ismertette

Borrow Györgynek, a czigányok nagy barátjának életrajzát, mely azon évben
néhai dr. Knapp240 tollából jelent meg két kötetben. Azóta több új adat jutott
napfényre, köztük Borrownak a British and Foreign Bible Society bizott-
ságához intézett levelei, melyek nemrég egy vaskos kötetben jelentek meg.
Megírtam az említett helyen bővebben, hogy Borrow miért érdekel
bennünket, magyarokat és hogy 1844 nyarán hosszabb ideig Kolozsvá-
rott tartózkodott, hol az erdélyi czigányok közt gyűjtött szó-anyagot; de
gyűjteménye még kiadatlan és kéziratát a British Museumban őrzik. Egy
bírálója, névszerint Hindes Groome241 szerint azonban Borrow az ő spanyol-
czigány(?) szókincsét nem maga gyűjtötte, hanem egyszerűen lemásolta dr.
Richard Bright242 útleírásából a „Travels through Lower Hungary”-ból, mely
a múlt század elején jelent meg.
Saját vallomása szerint (a „Romany Rye” czímű munkában és másutt)
Borrow megfordult Nagyszebenben is, honnan a Vöröstorony-szoroson át
Oláhországba ment, „azon föltett szándékkal, hogy az ottani czigányokkal
beszélgethessen” és Bukaresten és Ruscsukon át Konstantinápolyig jutott,
honnan Velencze, Róma érintésével tért vissza Angliába.
E körútjáról azonban Jenkins, az előttünk fekvő életrajz írója sem tud
sokkal többet mondani, mint a mit már elmondott volt előtte dr. Knapp s az
bizony édes-kevés volt. Az egyetlen új adat e tekintetben egy rövid kivonat
Charles L. Brace243 „Hungary in 1851” munkájából, melyre e sorok írója
figyelmeztette az angol olvasó közönséget néhány év előtt.

239
Herbert George Jenkins (1876–1923): angol író, könyvkiadó. [L. A.]
240
William Ireland Knapp (1835–1908): amerikai tudós, hispanológus. [L. A.]
241
Francis Hindes Groome (1851–1902): angol író, cigánykutató. [L. A.]
242
Richard Bright (1789–1858): angol orvos. [L. A.]
243
Charles Loring Brace (1826–1890): amerikai kongregacionalista lelkész, társadalmi
reformer, a gyermekvédelem úttörője. [L. A.]

347
 Brace volt az a fiatal amerikai protestáns pap, aki 1851-ben megláto-
gatta hazánkat s itt magára vonta az osztrák rendőrség figyelmét. Csupa
gyanúból elfogták és elzárták Nagyváradon ugyanabban az időben, midőn
Teleki Blanka grófnő sínylődött ott várfogságban. Brace meséli, hogy ma-
gyar útitársai mindenféle bámulatos dolgokat beszéltek el neki egy angol
utazóról, aki Nagyvárad tájékán járt és kinek csodálatraméltó befolyása volt
a czigányoknál. Egy nap az az angol ember és magyar társai egy czigány
nővel találkoztak. Az angol megszólította őt magyarul, de csak a rendes
durczás választ kapta tőle. Erre az angol egy ismeretlen nyelven néhány
szót intézett ismét hozzá, mire a czigány asszony arcza rögtön fölvidult és
élénk, szenvedélyes hangon kezdett beszélni vele hosszabb ideig és végre a
szó szoros értelmében elczipelte őt magával. Az angol ember ezután sokat
járt-kelt a helybeli czigányok közt, meghívták őt magán-gyülekezeteikbe
és mindenhol szívesen fogadták, mintha csak saját népükhöz tartozott
volna. Bracenek útitársai leírták neki az ismeretlen angol ember külsejét
és fölemlítették, hogy sokat járt volt Spanyolországban, úgy, hogy a mi
amerikaink minden nehézség nélkül ráismert, hogy az illető utazó nem
lehetett más, mint Borrow.
Érdekes volna fölkutatni, vajon Borrow hagyott-e hátra írott nyomot
Kolozsvárott vagy Nagyszebenben. Ha igen, széleskörű angol és amerikai
tisztelői nagy hálával fogadnák a legcsekélyebb adatot is, mely magyarországi
útjára több világot vetne.
Borrow irodalmi munkásságát, ha emlékezetem nem csal, Szász Béla 244
ismertette bővebben a „Budapesti Szemlé”-ben 245 a nyolczvanas években.
Az erdélyi czigány-miatyánk szövegét egész terjedelmében a „Romano
Lavo-lil” czímű munkájában maga Borrow közölte.
(London.)

244
Szász Béla (1840–1898): költő, műfordító, egyetemi tanár; a Magyar Tudományos
Akadémia levelező tagja. Szász Károly (1829–1905) és Szász Domokos (1838–1899)
református püspökök testvére. [L. A.]
245
Szász Béla A rom (czigány) költészetből című tanulmányáról van szó (Budapesti Szemle,
1881, 161–181, 341–374). [L. A.]

348
 150
Wolf József:246 Lolischájnál
Látogatás a berlini városi misszió cigányszobájában

In Majba Vilmos et alii (1914): Életképek a keresztyén szeretet

munkamezejéről, Budapest, Luther Társaság, 66–72.

„Berlin végtelenül nagykiterjedésű!” Hallottam egy berlini nő ajkáról és igazat

adtam neki, amikor kraftomnibuszon, villanyoson felváltva igyekeztem kifelé
a cigány misszióhoz. Háromnegyed órán keresztül rohant velem az autóbusz,
a villanyos és a környezet még mindég ugyanaz maradt. Hatalmas palotasorok
ragyogó kirakatokkal. Hullámzó embertömeg a kirakatok előtt. A villanyos
csillingelése, a rohanó autók tülkölése, a városi vasút robogása mindenütt
elkísért. A fülem még nem érezte, hogy közeledünk már a végekhez. Csak
a szemem vette észre. Az utcák mindég szélesebbek, a házak – kívülről leg-
alább – mindinkább tisztábbak. Erről láttam, hogy már a széleken járunk.
Itt már nem kell annyira takarékoskodni a hellyel, itt még nem látszik meg
a házakon a nagy városok füstje, korma. Úgy hatnak ezek a frissen festett
házóriások, mint az anyaváros tisztába öltöztetett leánykái, kiöltöztették,
kifésülték, kicifrázták őket. Pedig hiába. Egy pár év múlva már rajtuk is ott
lesz a nagyvárosok patinája, a korom és piszok.
Végre mégis csak megszakadt a végtelennek látszó házsor. A vezetőnk
figyelmeztetett, hogy itt le kell szállanunk, s amint leszálltunk, szemünk
előtt ott terült el egy hatalmas homoksziget körülvéve messziről ide villogó
palotaóriásoktól. Ez már igazán a város vége. Sivár, rendezetlen terület, s az
óriási homoksziget közepe táján egy rozzant, ódon, barátságtalan emeletes
ház áll. Ez a cigányok lakóháza.
Ide feketéllik már messziről az ablakokba kitett csíkos ágyneműivel.
Ezért az egy rozzant háztömbért, illetőleg a bennlakó cigány törzsért tartja
fenn a berlini városi misszió az ő cigánymisszióját.
A cigánymisszió, amint azt már az előtte való napon a városi misszió
központi irodájában hallottuk, a misszióintézet legifjabb hajtása. A legfi-
atalabb intézmény a sok áldásos intézmény között, amit a városi misszió
246
Wolf József (1880–1920): evangélikus lelkész. Gimnáziumi tanulmányait Szarvason,
a teológiát pedig Pozsonyban végezte. Orosházán volt vallástanár, majd 1905-től
Budapesten szolgált segédlelkészként. 1909-ben losonci lelkipásztorrá választották.
[L. A.]

349
alkotott. Mint legifjabb, természetes, hogy a legbecézettebb benn a központi
vezetőség előtt is. Benn az irodában különösen is figyelmünkbe ajánlották,
hogy tekintsük meg. Bennünket igazi érdeklődés és kíváncsiság vezetett ki
a misszióhoz s mikor mintegy negyedórai gyalogút után, amit a süppedő
homokban kellett megtennünk, előttünk állt a misszióház, már külsőleg is
meghatott. Igazi kis missziótelep. Egyedül áll s körülbelül 8 percnyire fekszik
a cigányok lakóházától. Egy pár berlini „Laube” jól-rosszul összerótt vityil-
lóival az egész környezete. Fehérre meszelt faláról már messziről elolvassuk
a gótbetűs felírást: „Engedjétek hogy jöjjenek hozzám a kis gyermekek”.
Amint a misszióház közelébe értünk, vidám kacagással és hangos ki-
áltással szaladt felénk egy cigány fiú. Jól ismerte a vezetőnket, aki a városi
misszió embere volt s igazi gyerekes örömmel a nyakába ugrott s miután
az az ölébe vette, mifelénk is barátságosan nyújtotta kezét. Egyszerre csak,
mintha a földből nőttek volna ki ezek a pöttöm fekete, hiányos öltözetű
emberkék, egy egész sereg cigány gyerek vett körül bennünket. Mindegyik
lármásan a kezét nyújtotta, mindegyikkel kezet szorítottunk. Mire a misszió-
ház ajtajához értünk, már egy lármás, hangos kísérettel léptük át küszöbét.
A misszióház egy tágas előszobából, egy nagy tanteremszerűen beren-
dezett szobából s egy kisebb szobácskából, a vezetőnő szobácskájából áll.
A misszióintézet azért tartja fenn, hogy a tőle 8 percnyire lakó elhanyagolt
cigánygyermekek ügyét felvegye. Ez az egész hajlék tehát a cigánygyerme-
keknek épült. Nem iskola ez, ahova a törvény beparancsolhatja a gyerme-
keket, nem internátusszerű intézmény, amely a gyermekeket elválasztja a
szülőktől s így a nevelő munkájának biztosabb hatást enged. A cigányszoba
egy hely, ahova a cigánygyermeknek nem muszáj, de szabad bemennie. Csak
egy feltétele van a belépésnek az, hogy köteles minden gyermek, minden
belépés előtt a kezét megmosni.
Amint beléptünk a nagyszobába fojtó, nehéz szag ütött meg bennünket.
Az őstermészet gyermekeinek nehéz szaga, akik nem ismerik a fürdés áldását.
Ott ültek köröskörül a fal mellett a kis cigánygyermekek. Igazi keleti kép!
Napbarnította arcú, villogó fekete szemű, elefántcsontfehér fogú apróságok,
akiken meglátszott, hogy igazi erőpróbát művelnek akkor, mikor megpróbál-
nak mozdulatlanul ülni a padokban és a székeken. Ilyenek lehettek azok az
apróságok, akikről Jézus legelőször mondotta tanítványainak: „Engedjétek,
hogy jöjjenek hozzám a kis gyermekek…” Nem kifésült, kiöltöztetett kis
bébék, de ilyen csapzott hajú apróságok, akiktől a magunkfajtájú ember
eleinte húzódozik. Ha festő lennék, ezeket használnám modellnek a képhez,

350
mely Jézust, mint gyermekbarátot ábrázolná. Mert könnyű megcirógatni,
megcsókolgatni azokat a jól nevelt, szépen ápolt gyermekfejeket. Hanem
ezeket! És lám mégis van, aki őket ápolja, becézi, szeretettel simogatja. Van
valaki, aki őket nem visszataszítónak, de egyenesen szeretetreméltóknak
tartja. Ott ül közöttük. A legkisebb az ölében pihen, egy másik a térdén ül
s a többi mind nézi szeretettel, hallgatja áhítattal s ez a valaki a misszióház
vezetője, akit a gyermekek „Lolischáj” néven illetnek.
Lolischáj egy cigány név. A gyermekek keresztelték el erre a névre a
misszióház vezetőjét. Igazi nevén P. Idának 247 hívják. Egy 23–24 éves bá-
jos arcú, végtelen kellemes megjelenésű német úri leány, aki bennünket a
legnagyobb előzékenységgel fogadott. Kiérezte, hogy bennünket feszélyez
a szokatlan környezet s mosolyogva biztatott, hogy egy rövid időn belül
mi is majd oly szeretetreméltónak fogjuk látni az ő kis tanítványait, mint ő
saját maga. Azután egy pár barátságos szó után, amit a gyermekekkel vál-
tott, bemutatta előttünk, hogy mit tudnak az ő tanítványai. Szent énekek
éneklésén kezdték. Elénekelték cigány s majd német nyelven a régi német
egyházi énekirodalom egy remekét, amelyet a németek annyira szeret-
nek: Schönster Herr Jesu, Herscher aller Erde… Csengő hangon, tisztán
énekeltek a gyermekek, mint akikkel az énekművészet együtt született.
Aztán Lolischáj kérdéseket intézett hozzájuk Jézusról s a gyermekek nem
leckeszerűen, de közvetlenül átérzett komolysággal feleltek. S majd miután
Lolischáj megengedte nekik, hogy most már ők is kérdezhetnek tőlünk,
amit akarnak, az egyik megkérdezte tőlünk, hogy vajon mi is Jézus bárányai
vagyunk-e? Lolischáj ugyanis arra tanította őket, hogy ők mindnyájan Jézus
báránykái. És a nagy pásztor Jézus azért küldte hozzájuk Lolischájt, hogy
Jézushoz vezesse őket. Mikor meghallották, hogy mi is azoknak valljuk
magunkat, sőt pásztorok vagyunk, nem gyanakvó szemmel, de szeretettel
tekintettek reánk.
Mindössze két órát töltöttünk társaságukban, de az a két óra megtanított
bennünket arra, hogy átlássuk, hogy milyen óriási nehéz munka az, amit
Lolischáj végez. Lolischájnak van dolga, míg megfékezi ezeket a rakon-
cátlan kis gyerekeket, akiket a természet nevelt. Mennyi szeretetnek kell a
247
Frieda Plinzner, férjezett nevén Frieda Zeller-Plinzner (1889–1970): német író és
misszionárius. 1911-ben csatlakozott a berlini cigánymisszióhoz; 1914 decemberében
feleségül ment Adolf Friedrich Hermann Zeller (1886–1920) evangélikus lelkészhez.
Hosszú évtizedekig folytatott missziós munkásságának megítélése – elsősorban a
vonatkozó német nyelvű szakirodalomban – nem egyértelműen pozitív. [L. A.]

351
lelkében élnie, hogy ezek a kis vadoncok is megérzik! Mennyi csüggedet-
len kitartásnak, hogy napról napra össze tudja őket gyűjteni. Mert amint
említettem, ez nem iskola, ahova a törvény parancsolja be a gyermekeket,
de ez egy hajlék, amelynek ajtaja nyitva áll minden cigánygyermek előtt.
Lolischáj nem kényszeríthet senkit, ő csak hívogat a szeretet hatalmával.
Aki ismeri a természet gyermekeinek iszonyát mindenféle fedett hajlékkal
szemben, aki tudja, hogy a cigánygyermek csak a szabad ég alatt érzi ma-
gát jól – az tudja csak méltányolni azokat a nagy nehézségeket, amellyel
Lolischájnak meg kell küzdenie. Mert az a cigánynemzedék, amelynek
gyermekeit a cigánymisszió gondozza, nem olyan kulturált cigányfaj, mint
akiket mi itt, Losoncon ismerünk. Igazi nomádcigányok ezek, akiknek
egyetlen foglalkozásuk a lókupeckedés. Világot járó, kóborló nomádsereg
ez, amelynek Berlin külvárosa nem igazi lakóhelye, hanem csupán ideigle-
nes állomása. Igazi hazájuk széles e világ. Mint lócsiszárok bekalandozzák
az egész világot. Mikor az indulás ideje eljön, felkerekednek s meg sem
állanak Frankfurtig. Mindegyiknek kebelén kenyere, hátán van a háza.
Mint Lolischáj mondja: egyszer csak hiányzik négy gyermek. Elment a
szülőkkel, hova, merre, ki tudná megmondani? Messze, messze talán
éppen Nagymagyarországba! Esztendők telnek el, míg ismét visszaér-
keznek. Sokszor egy-két gyerek nem jön vissza a szülőkkel. Hol maradt?
Valamelyik idegen ország temetőjében, vagy az országútján egy frissen
hantolt sír alatt? Az elmaradtak helyett jönnek újak idegen nevűek, mint
Sándor, János, Pista. Ezek valahol Magyarországon születtek – de csak a
nevük, a keresztnevük magyar, ők maguk már németek, mint a kiejtésük
mutatja, igazi poroszok!
Azért oly nehéz a Lolischáj munkája, mert jóformán minden hónapra
esik új közönség, akiket meg kell szelídítenie. És a régiekkel is mennyi
munkája lehet! Amit ő épít, azt lerontják odahaza a szülők. Otthon a kis
cigánypurdét másra tanítják, lopásra, koldulásra, jövendőmondásra stb., s
Lolischájnak mindennap elölről kell kezdeni a munkáját. Vajon mit ér el
ezzel az önfeláldozó munkásságával? Egyet biztosan elért, azt, amit mi
magunk is tapasztaltunk, hogy a gyermekek nem koldulnak többé. Aki
ismeri a vándorcigánygyerekek természetét, az tudja, hogy milyen óriási
eredmény ez!
Megilletődve szemléltük azt a nagy munkát, amit Lolischáj végez. Amint
a kis cigánygyerekek ajkán egymásután csendültek fel a mi szép evangé-
likus énekeink, én már nemcsak az énekekben gyönyörködtem s nemcsak

352
az eredményt csodáltam, de csodáltam azt a buzgalmat és kitartást, amire
egy fiatal leány képes. Itt van háromnegyedórányira a ragyogó szép világ-
város és íme akad valaki, aki nem törődve annak fényével, művészetével,
gazdagságával, mindennap otthagyja csak azért, hogy eljöjjön ide felvenni
a leglenézettebb páriák, a kóbor cigányok gyermekeinek gondját. Mert
Lolischáj mindennap eljön az ő kis gyermekei közé. Minden délután két
órakor kinyitja a cigányszoba ajtaját télen és nyáron és ott tölti az egész
délutánt esti 8 óráig. Mindennap felveszi azt a nagy fáradtságot, hogy mint
egykor a galileai asszonyok az ő gyermekeiket, ő is odavezesse a cigányok
kis gyermekeit a názárethi Jézushoz. Igazán lehetetlen megilletődés nélkül
gondolni erre az önfeláldozó munkára!
Milyen más szellem az, amelynek hatása alatt ő erre a nagy munkára
képes, mint az, amit mi itt nálunk lépten-nyomon tapasztalunk. Nálunk
még a komoly szülők ajkáról is annyiszor halljuk, hogy a leány, amíg fiatal,
szórakozzék, élvezze a világot. A fiatalság arra van teremtve, hogy az életnek
csak örömeit vegye észre, úgyis eljön majd az idő, amikor az élet hozzá is
komolyan beszél. Íme itt van egy fiatal leány, aki nem törődik azzal, hogy
arcáról a fiatalság pírját letöröli az a gond, amellyel mások gyermekeinek
ügyét felveszi. Nem gondol arra, hogy ebbe az idegölő fárasztó munkába
karcsú alakja majd meg fog görnyedni. A szeme ragyog, az arca mosolyog,
mintha nem emberfeletti munkát végezne, hanem szórakozó játékot űzne
a maga és a gyermekek kedvtelésére.
Mint egy rejtély, úgy állott előttünk az ő nagy munkája, az ő fáradha-
tatlan igyekezete. Vajon ki ő valójában? Mi hozta őt ide a kis gyermekek
közé? Hogy jutott egy fiatal leány arra, hogy ifjúságát a nomád cigányok
gyermekeinek szentelje?
Ezekre a kérdésekre nem tőle, de másnap a misszióintézet egy alkalma-
zottjától kaptuk meg a feleletet. P. Ida egy német ezredes leánya. Elvégezte a
gimnáziumot, s azután beiratkozott a berlini egyetemre. Egyetemi hallgató
lett s élt, mint a többi diákkisasszony a tudománynak és a társas szórako-
zásoknak. Nem volt se buzgóbb, se komolyabb, se lelkiismeretesebb, mint
a többi. Élt szívében a vágy, hogy az emberiségnek javára lehessen, hogy
használhasson a társadalomnak.
De ez a komoly cél is inkább a fiatalos léleknek ábrándja, mint a komoly,
érett nőnek meggyőződése volt. Az emberiségnek akart javára lenni, de
hogy valójában hogyan és miképp használhat, azt nem kutatta és kérdezte
önmagától sem. Nem is volt ideje ezeken a kérdéseken alaposan gondolkodni.

353
Lekötötte idejét az a társaság, amelybe beleszületett s maga a tudomány,
amelynek elsajátítását lelkiismeretbeli kötelességének tartotta.
Ekkor történt, hogy mint másodéves orvostanhallgató egy veszedelmes
betegségbe esett. Napokig ott járt az élet-halál mesgyéjén. A szülők és
orvosok lemondtak életéről s ő maga is érezte, hogy előtte a halál kapuja
már megnyílt. Mikor a gyötrő betegsége között néha-néha tiszta pillanatai
voltak, bizonyosnak vélve a halált, nem félt tőle. Csak az fájt neki, hogy üres
kézzel lépi majd át a halál küszöbét. Nem visz magával semmit, nem hagy
maga után szülei bánatán kívül semmi emléket. Elmerül, mint a falevél az
örvényben, melyet idő előtt letépett a vihar. Eltűnik, mint a bárányfelhő az
égen, melyet a szél szárnya idetova űz. Ha megkérdezi tőle ama nagy bíró,
hogy mit tettél, mit cselekedtél? Ő nem tud reámutatni semmire. Csak élt,
mint annyian mások, akiknek nyomát egy pár könnycseppen kívül, amelyet
oly hamar felszárít az élet napja – semmi se jelez.
Így szenvedett nemcsak testileg, de lelkileg is a betegség, a szenvedés
ágyán. S midőn hosszú idő múlva felépült, lélekben egészen megváltozott.
A fiús modorú médikából komoly meggondolt nő lett, aki az életnek mélyebb
értéke után tudakozódott. Nem elégítette ki már többé az elvont tudo-
mánnyal való foglalkozás, hanem magában az életben is részt akart venni.
A betegség, mely hosszú ideig az ágyhoz kötötte, nála az erőgyűjtés egy
bizonyos nemévé változott át. Komoly fogadalom kelt szívében, hogy ezután
a tétlen szemlélődő élet helyett egy tevékeny életet éljen. Csakhamar meg
is találta azt a munkakört, amelyben az emberiségnek hasznos szolgálatot
vélt tenni. Elhatározta, hogy misszionárius nővé lesz s elmegy Trankebárba,
hogy a tamulok között és a tamuloknak hirdesse Krisztus evangéliumát.
Tudta, hogy nagy, erőt emésztő feladatra vállalkozik, de ilyenkor eszébe
jutottak Jézus szavai, hogy az aratásra váró gabona sok, de az arató kevés!
Jelentkezett is az illető missziói központon és készült a nagy útra, a nagy
feladatra. Így jutott összeköttetésbe a berlini városi misszió embereivel és
ismerkedett meg azokkal a súlyos nehéz szellemi és lelki viszonyokkal, ame-
lyek között magában Berlinben is ezer és ezer ember tengődik. Lassanként
arra a meggyőződésre jutott, hogy aki keresztyéni munkát akar végezni,
annak nem kell a pogányok közé mennie, itt Berlinben is várja a sok munka
a munkást. S mikor egy alkalommal Berlin külvárosában találkozott egy
kolduló, rongyos ruhájú cigánygyerekkel, közelebbről felismerte a neki
megfelelő munkateret. Hisz mennyivel külömb ez az elhanyagolt cigányfiú a
pogány, elhanyagolt tamuloknál? Ő úgy találta, hogy semmivel sem. Itt él az

354
a cigánygyerek egy keresztyén, egy evangélikus világváros határában – de a
keresztyénségről úgyszólván nem tud semmit. Itt zúg, kavarog körülötte egy
hatalmas kultúrmunka, de ő a kultúra áldásából nem kap semmit. Szellemi
sötétségben, a vad természet hatása alatt növekedik fel. Nem érzi magát
semmiféle összeköttetésben azzal a sok millió emberrel, amely a városban
mellette él. Nemcsak ő nem látja meg őket, de azok sem veszik őt észre.
Elmennek, elsuhannak mellette észrevétlenül, mint az árnyékok – legfeljebb
a kitartó rimánkodásra, a szemérmetlen tolakodó koldulásra odavetnek eléje
egy pár fillért. Ezzel a pár fi llér kikoldult alamizsnával adóznak az emberek
az elhanyagolt cigánygyerekeknek!
És Lolischájnak eszébe jutott, hogy ez egy igaztalan alamizsna. Nem pár
fillért, de egy melegen érző szívvel kellene az ő számukra áldozni. Hátha a
szeretet rajtuk is csodát tehet? Hátha az emberséges bánásmód őket is em-
berekké alkotná? Hisz az Úr Jézus Krisztus éppen az emberi lélek végtelen
értékéről tanított. Arról a lélekről, amely nemcsak a kiművelt gyermekek
bensejében él, de ott szunnyad a kis cigánygyermekek valójában is. Ezt a
lelket öntudatra ébreszteni, ezt a szunnyadó végtelen értéket napfényre
hozni, ez volna az igazi gyönyörűséges „munka”.
Így jutott Lolischáj a cigánygyermekekhez, illetőleg így jutottak a Berlin
külvárosának határában tanyázó nomád cigánygyerekek egy cigányszobá-
ba, amelynek ajtaja megnyitja előttük – a keresztyén város nagy titkát – a
szeretetet.
Nem szeretem a túlzott hasonlatokat, de mégis úgy látom, hogy annak a
Lolischájnak az élete hasonlatos Jairus leányának esetéhez. Annak a német
ezredesnek leánya sem halt meg, csak aludott nagyon sokáig, míg végre eljött
a mester és életre ébresztette. Egy nagy csodát tett vele Jézus, azt mondotta
neki is, hogy: „Talita kumi”: „Leány mondom néked kelj fel!” És az alvó
leány felébredt és jár, él, cselekszik…
Azt a csodát, amit Jézus vele tett meg, azt folytatja tovább. Azokban az
elhanyagolt kis cigánygyermekekben felkölti a szunnyadó lelkiismeretet.
Az emberszeretet a kultúra számára meghalt, gyermekeket felébreszti a
keresztyéni életre. Ez az ő műve. És mi, akik az ő művét közelről láttuk,
úgy éreztük, hogy nemcsak a kis gyermekek, de a mi lelkünkön is munkál-
kodott az alatt a pár óra alatt, amit a cigányházban töltöttünk. Igaza volt
Lolischájnak, a szemünk lassanként megszokta ezeket a kis négerarcokat.
Nem láttuk többé a sok cifra rongyot, a hiányos öltözetet. Úgy éreztük
magunkat, mintha csupa ismerős jól öltözött kis fiúk és leányok vettek volna

355
körül bennünket. Megsimogattuk a kis fejecskéket, megtapsoltuk élénk játé-
kukat, sőt amikor a búcsúzás ideje elkövetkezett, egészen elérzékenyültünk.
A „viszontlátásra!” zúgták kórusban az apró kis ajkak és nyújtogatták felénk
kis fekete kezecskéiket. A „viszontlátásra!” mondottuk mi is s megilletődve
szorítottuk meg az apró kis kacsókat. A viszontlátásra Lolischáj. Ki tudja,
hogy nem fogjuk-e még viszontlátni kis növendékeit? Lehet, hogy talán
esztendők múlván egy rozoga ernyős kocsi döcög majd keresztül a városon,
ahol mi lakunk, nagy messze Magyarországban. Fáradt gebe húzza a kocsit,
rongyos kocsis üti a lusta lovat, tarka rongyba öltözött mezítlábas asszony
halad a kocsi mellett s a kocsiderék pedig tele van sötétképű, göndörhajú,
sivító cigánygyerekekkel. Ki tudja, hogy nem a Lolischáj növendékei ezek?
Ki tudja, hogy nem a Krisztus báránykái-e?!

151
PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI L APOK, 1914. március 1.

Belmissziói eredmények. A magyar keresztyén ifjúsági egyesületek vallásos,

szocziális és ismeretterjesztő munkája szépen halad a vidéken is. Alistálon
külön helyiséget béreltek az ifjak és a bibliaórákat nagy számban látogatják.
Biharderecskén a tagok készítik könyvtárszekrényeiket. Élesden méhkasok
fonása mellett folytatnak eszmecserét. Felsőcsernátonban bibliamagyará-
zattal végződnek a háziipari tanfolyam órái, a bibliaórákat állandóan 25
ifjú látogatja. Péczelen tambura zenekar van alakulóban. Czinkotán énekkar
szervezésével kezdődik a mozgalom. Válaszúton vetített képes előadások
toborozzák az ifjúságot és czigánylegényeknek külön bibliaórát tartanak.
Mezőtúron a czéllövészet mellé eszperantó tanfolyamot vezettek be. Bereg-
surányban a pálinka ellen folytatnak eredményes küzdelmet. Az egyesületek
lapja, az „Ébresztő”, melynek czikkei vallásos estélyeken fölolvashatók, már
Amerikában is terjed a magyarok között. E néhány a sok közül kikapott
példa is teljesen igazolja, hogy a keresztyén ifjúsági egyesületi munkához
fűzött reménységek beváltak, s hogy ez a munka a belmissziónak kiválóan
alkalmas eszköze mind az ifjúság, mind a gyermekek és a felnőttek körében.

356
 152
N YÍRVIDÉK, 1914. augusztus 2.
N.: A cigányok

Az emberiség azon legaljasabb és rendszerint elvetemült söpredékéről van

szó, amely kulturátlanságával sok gondot okoz az államot fentartó polgárság
legnagyobb részének.
Nyers, műveletlen és roszlelkületű a kóborcigány, de azzal egy bordából
került a valamennyire rendes lakhelyhez szokott is. A kettő között csak
annyi a külömbség, hogy a vándor cigány az ember fáradságosan szerzett
vagyonán kívül még testi épségét, sőt néha életét sem kíméli meg, az ál-
landó helyre megtelepült pedig a község lakóinak vagyonán kívül erkölcsét
veszélyezteti vagy pusztítja.
A jobb és finomabb ízlésű lakosság ösmerve és tudva a cigányok e
javíthatlan, de veszélyes talentumát, csak a legnélkülözhetlenebb esetben
lép érintkezésbe vele vagy veszi igénybe annak amúgy leróhatlan szolgála-
tát, lakhelyül pedig csak a község kevésbé lakott részét jelölik ki részökre.
Ezzel szemben pl. Révaranyoson a cigányok a község legforgalmasabb
részét, az iskolák szomszédságát lakják.
Dánoson pár perc alatt emberi életet oltottak ki az enyém és tied között
külömbséget felösmerni nem akaró cigányok. Révaranyoson pedig egy
község 150 tankötelesen kívül összes ifjúságának erkölcse forog kockán.
Az erkölcsnemesítés tekintetéből fölösleges munkát végeznek a révaranyosi
iskolák, mert a munka nélkül is mindennap dinom-dánomban élő cigányok
szemléltetve mutatják be a község érett és éretlen lakosságának az erkölcs-
telenség minden elképzelhetlen és förtelmes varriációját.
A legtalálékonyabb emberi elme is képtelen itt alkalmas védekezési
módot fedezni fel, mert a község jámbor polgárainak csendes nyugalmát
minduntalan megzavaró, az ifjúság erkölcsét pedig megmételyezni vagy
teljesen kipusztítani alkalmas cigányszenvedélyt, a nap minden szakában
tanítás előtt, alatt és után; szorgalmi idő vagy szünet alatt egyformán –
akaratlanul, azaz kényszerből – szemlélni kell.
Naponként kétszer iskolába, az előadás után pedig onnan haza siető
tankötelesek az iskola falain belől hallottakkal homlokegyenest ellenkező
cselekedeteket lát vagy szemlél s így az állam és a polgárság által nagy ál-
dozatok árán fenntartott modern tantermek sokszor eredménytelen munkát
végeznek.

357
 Tagadhatatlan, hogy a községekről alkotott 1886. évi XXII. t.-c. 9.
§-a szerint minden polgárnak, még ha külföldön honos is, joga van abba
a községbe települni, ahol lakni a legjobban szeret, de a törvénynek ezt az
intézkedését, vagyis ezzel a §-al a cigányokat menteni téves törvényma-
gyarázásról tesz tanúságot, a mennyiben a föntebb idézett t. 15. §-a, 2-ik
bekezdése szerint a települési engedély megtagadható attól is, ha erkölcsisége
ellen alapos gyanú merül fen.
A törvény intézkedésein fölül országszerte gyakorlatban van, hogy a ci-
gány a község belterületén nem települhet, egyedül és páratlanul álló kivételt
csak Révaranyos képez, amiért a cigányok főbb helyekre való települését
behunyt szemmel nézik.
Reméljük nem sokáig!

153
BUDAPESTI HÍRLAP, 1915. október 15.
Egy híres cigányprímás halála

Fekete szegésű gyászjelentés hever előttünk s egyszerű szóval beszéli, hogy

Pongrácz Lajos,248 Rudolf trónörökös egykoron való kedvelt cigányprímása
Bécsben 72 éves korában meghalt. Az öreg muzsikus hegedűjére rászállt a
legbánatosabb dal: a hallgatás. Az ő keze alatt nem sir belőle több réges-
régi magyar nóta, magyar zokogás, nem szilajodik ki a pattogó magyar dal
vidám ritmusa… Régi ember volt Pongrácz Lajos, a híres régi ízig-vérig
magyar muzsikusok közül való, a ki a maga művészetével beleilleszkedett
egy darab kortörténetbe. Néhai való Rudolf trónörökös romantikusan
bús története talán nem is lenne egész Pongrácz Lajos muzsikája nélkül.
A korán elhalt királyfi az ő hegedűje mellett vigadt s az öreg cigány nem
egyszer ríkatta meg búsongó melódiáival. Minden mulatásánál, sírva viga-
dásánál (ebben igaz magyar volt) ott húzta Pongrác, a jó Laji bá’, a ki így
mesélt a trónörökös-időkről: – Hej gyerekek, az volt ám a mulatság! Nagy
urak voltak ottan. Úgy ültünk az asztalnál, hogy egy cigány, egy király, egy
cigány, egy király…
Pedig nem volt bécsi cigány, még csak budapesti sem, Kolozsvárott
muzsikált bandájával, az erdélyi mágnások, a Bethlen és Teleki grófok, a

248
Pongrácz Lajos (1844–1915): cigányprímás, zenekarvezető. [L. A.]

358
Zeykok vigadoztak nótái mellett. Úgy is hívta mindenki, hogy az erdélyi
mágnáscigány. Hegyes-völgyes Erdélyországban nem volt kastély, kúria,
udvarház, a hol ne muzsikált volna. Pongrácz Lajos hegedűje nélkül nem
volt mulatság a mulatás.
Pongrácz Lajos apja is kolozsvári cigány volt. Jómódú, vagyonos ember
vala, a ki úri nevelést akart adni fiának. Beíratta a kolozsvári református kol-
légiumba, a hol egy szobában lakott egy későbbi miniszterrel, a ki miniszter
korában is úgy tegeződött a prímással, mint a mikor még dárdás volt az öreg
szkolában. Pongrácz azonban csak öt gimnáziumot végzett s hátat fordítván
a kollégiumnak, fölcsapott cigánynak. A hatvanas évek közepén már ő volt
az első cigány kincses Kolozsvárott, a melyhez hű volt késő elöregedéséig.
Innen a messzi Erdélyből mégis megismerte Rudolf királyfi. A nyolcvanas
évek elején gelsei Guttmann báró felvitte Bécsbe a lakodalmához. Lemuzsi-
kálván a lakodalmat, céltalanul kóborolt a császárvárosban. De találkozott
Kállay Béni249 akkori közös pénzügyminiszterrel, kinek felesége erdélyi leány,
Bethlen Vilma grófnő volt és Pongrácz Lajos muzsikájára tanult táncolni.
Kállay elhívta házához a cigányt, a ki megkérte Kállayt, hogy szerezzen
módot neki, hogy az udvarnál játszhassék. Kállay Szögyén-Marich László250
révén megszerezte az engedelmet s Pongrácz hegedűje nemsokára fölsírt
a Burgban. Az a kitüntetés érte, a mi csak kevés cigányt. Az uralkodóház
két családi ebédjén, melyen harmincöt királyi herceg és hercegnő vett részt,
muzsikálhatott. Talán annak is köszönhette itt aratott sikereit, hogy nálá-
nál szebben, érzelmesebben és temperamentusabban nem tudta senki sem
a bécsi valcert muzsikálni. Egy ilyen alkalommal hallotta először Rudolf
trónörökös, a ki attól kezdve elhívta sok mulatságára. Magyar módra a
fülébe húzta a nótát s a magyar nótával magyar érzés lopódzott a szívébe.
Néha énekszóval kísérte hegedűjét, a mit azonban csak bizalmasabb körben
tett meg. Volt is becsülete Pongrácznak. A mikor a görgényi vadászatra
Ferenc Ferdinánd akkor még királyi herceg egy másik cigányt vitt, Rudolf
trónörökös mégis elhívatta Pongrácz Lajost. Az egyik sarokban németet
muzsikált a másik cigány, míg a másikban Pongrácz Lajos magyar nótát
szólaltatott meg. Amott Ferenc Ferdinánd mulatott, emitt Rudolf királyfi…
De vége lett a csillogó szép időknek. A trónörökös, Rudolf királyfi meghalt,
249
Kállay Béni (1839–1903): politikus, történész. 1882-től haláláig az Osztrák–Magyar
Monarchia pénzügyminisztere. [L. A.]
250
Szőgyény-Marich László (1840–1916): jogász, politikus, miniszter, császári és királyi
kamarás, titkos tanácsos, a főrendiház tagja. [L. A.]

359
Pongrácz pedig muzsikált tovább Kolozsvárott. Hívták Bécsbe, hívták
Budapestre, de ő kolozsvári cigány akart maradni. De mire elöregedett, el
kellett jönnie. Elhajtotta a szükség, az elszegényedés. Feljött a fővárosba,
a hol egy ideig a Metropolban és a Palace-szállóban muzsikált. A halál
Bécsben érte. Felesége, gyermekei, kik közül Ádám egyéves önkéntes és a
harctéren van, továbbá vejei, kik állami tisztviselők, gyászolják. Holttestét
Kolozsvárra viszik és október 16-án temetik el. Özvegye vagyontalanul
maradt, támogatás nélkül, hiszen vejei mint tisztviselők szintén az élet
gondjával küzdenek. Kolozsvár városa, melynek dicsőséget szerzett s az
erdélyi mágnások bizonyára megtalálják a módját annak, hogy régi prímásuk
családjának sorsán enyhítve legyen.

154
PÁPAI HÍRLAP, 1916. május 27.
Dr. F. S.:251 A cigánykérdés Pápán

A cigánykérdés Magyarországon már évszázadok óta foglalkoztatja a köz-

véleményt, de valljuk meg őszintén, a hatóságok nem sokat foglalkoztak
vele, így azután megtörtént az, hogy a cigányok Magyarországon kiváltságos
polgárok lettek. Kiváltságossá teszi őket a végrehajtó hatalom elnézése és
kényelme.
Kérdem, hogy melyik hatóság törődik vele, ha a cigány gyermekének
születési esetét az anyakönyvi hivatalnál nem jelenti be? Vajon büntettek-e
már cigányt azért, hogy a köteles védhimlőoltásnak nem tett eleget? Melyik
cigányt büntették meg azért, mert a népoktatási törvény ellenére gyermekét
nem iskoláztatta? Ugy-e a cigány keresete után adót sem fizet?
Világos tehát, hogy a cigány kiváltságos polgár.
Kétségtelen, hogy a törvények végrehajtása a cigányokkal szemben, kóbor
életmódjukra tekintettel, nagy nehézséggel jár.
Ki tudja ellenőrizni az útmenti árokparton történő születési eseteket? Ki
tudja ellenőrizni e csavargó népség iskolaköteles gyermekeit? Stb.
Addig tehát, míg a cigányokat le nem telepítettük, röghöz nem kötöttük,
addig érdekükben a kulturmunka lehetetlen.
A letelepítés tehát alapja a cigánykérdés megoldásának.

251
Dr. Fürst Sándor járásbíró. [L. A.]

360
 Amidőn egy község cigányletelepítéssel foglalkozik, első feladata annak
megállapítása, hogy kik azok a cigányok és hányan vannak közülük, akik
a letelepítő községben illetékesek?
A cigány szerfelett vendéglátó nép, soha sincs a cigány-család vendég
nélkül. Az mindig szívesen rejtegeti az üldözött vendég-cigányt. Ezeket a
vendégeket szigorúan kell ellenőrizni, megjelenésükkor azonnal elfogni,
mint munkakerülésből csavargót elítélni és a városból kitiltani.
Módjában áll a hatóságnak megállapítani a községben illetékes cigányo-
kat és a vendéglátást teljesen megszüntetni, az idegen cigányokat a városból
eltávolítani és a helybelieket véglegesen letelepíteni.
A véglegesen letelepített cigányok utólagos bejegyzései a születési anya-
könyvbe bevezetendők.
Könyörtelenül végre kell rajtuk hajtani a védhimlőoltást, szigorú orvosi
vizsgálatnak kell őket alávetni és a fertőző betegségre gyanúsakat közkór-
házba kell szállítani.
Össze kell írni az iskolaköteles gyermekeiket és azok iskoláztatását a
legnagyobb szigorral kell végrehajtani.
A lelkészek és tanítók foglalkozzanak velük, a vallás tanai iránt a cigány
fogékony.
Sok mulasztás történt eddig a cigánykérdésben. A bűnt elkövetett cigány
szigorú büntetésével a cigánykérdést megoldani nem lehet. A cigányélet kö-
rülményeit kell megváltoztatnunk, ha a cigánykérdést megszüntetni akarjuk.
Amidőn tehát a pápai illetőségű cigányok kérdését kívánjuk megoldani,
a következő intézkedések volnának teendők:
1. A rendőrkapitányság írassa össze a Pápán illetékes cigány-családokat.
2. Állapítsa meg, hogy szigorúan kik tartoznak egy családhoz.
3. A nem idevalókat, mint közveszélyes csavargókat állítsa bíróság elé.
Ezeket a városból ki kell tiltani.
4. A városi hatóság keressen megfelelő helyet a pápai illetőségű cigányok
letelepítésére. Megfelelő helynek tartom a városnak azt a részét, ahol a köz-
biztonsági közegek őket könnyen ellenőrizhetik. Esetleg a csendőrlaktanya
körül.
5. A rendőrség a letelepítés napján állítsa a rendőrkapitány elé az összes
telepítést váró cigányokat, hajtassa végre rajtuk a védhimlőoltást és álta-
lános orvosi vizsgálatot és a családfőket a rendes polgár kötelezettségeire
figyelmeztesse. Hajtsa végre az állami anyakönyvekre és a népoktatásra
vonatkozó törvényeket.

361
 6. A cigányok által elkövetett szemérem elleni cselekményeket a rend-
őrség vegye észre és jelentse föl. A mezítelen kölykek nyilvános futkozását,
koldulását szüntesse meg.
7. A lelkészek és tanítók a cigány-gyermekek nevelését és oktatását
karolják fel.
Hiszem, hogy ezen intézkedések erélyes végrehajtásával a pápai illetőségű
cigányok ügyét meg fogjuk oldhatni.

155
MUSTÁRMAG, 1917. szeptember 1.
Cs. S. dr.:252 Urban Reinhold elesett

„A keletgalíciai offenzíva diadalmasan halad előre”, olvassuk nagy örömmel

az újságokban, s legtöbbször nem jut eszünkbe, hogy ez a diadalmas mondat
hány ezer emberélet kialvását, hány család gyászbaborulását, hány tűzhely
feldúlását jelenti – itthon s az ellenségnél egyformán. Urban Reinhold el-
esett – ezt a veszteséget is a keletgalíciai offenzíva lapjain kell elkönyvelnünk
nekünk magyar keresztyéneknek.
A „Mustármag” olvasói közül nagyon kevesen tudják, ki volt Urban
Reinhold igazán. Szerény, háttérbe vonuló alakja kerülte a vásári zajt, az
önreklámot – nem volt ragyogó szónok vagy lázas szervező sem és mégis
jelentékeny helyet töltött be Isten országa munkájában. Ahol e sorokat papírra
vetem, nincs módomban róla részletes életrajzot írni. De nagy hálátlanság
volna mégis tőlünk magyar keresztyénektől, ha szótlanul vagy pár odavetett
szóval mennénk el az ő testi halálát tudató hír mellett.
Az Urbanok egész családja egybe van forrva Délkelet-Európa
misszionálásának munkájával. Mind a négy testvér: Márton, János, Tivadar
és Reinhold e célnak szentelték életüket. U. Márton az általuk megalapított
„Mission für Süd-Ost-Europa” igazgatója lett s ma is élén áll ennek a társu-
latnak, melyről bővebbet a negyedévenkint megjelenő „Mitteilungen”-ben
olvashatnak olvasóink. U. János papi pályát végzett s a missziói házban ki-
képzés alatt álló misszionárius-növendékek theológiai szakképzését végezte
pár évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. U. Tivadar Striegauban (Porosz-

252
Csia Sándor (1885–1962): orvos, MÁV-főorvos; a Bethánia Egyesület titkára, több
missziói lap szerkesztője, kiadója. [L. A.]

362
Szilézia) könyvkereskedést alapított, kiadta egyebek között az „Urbans
Christliche Volksbücher” című sorozatot, Roy Krisztina elbeszéléseinek
német fordítását, Bettex és Viebahn tábornok több könyvét, stb. – főleg
azonban a Délkelet-Európai Missió munkáját támogatta kiadványaival; az
itt lakó népek nyelvén adott ki számtalan evangelizáló iratot.
U. Reinhold, a legifjabb testvér, szintén könyvkereskedő lett, azonkívül
íróilag munkálkodott. Mindjárt pályája kezdetén megírta a német közönség
számára több füzetben egyes szláv népek ismertetését. Korán megházasodott,
de felesége csakhamar meghalt, s ő két anyátlan árvával egyedül maradt.
Nemsokára rá megismerkedett Husz Margittal, egy eperjesi úrihölggyel,
ki akkoriban a porosz-sziléziai Briegben tartózkodott. A kölcsönös von-
zalomnak házasság lett a vége, s Urban Reinhold elhatározta, hogy követi
fiatal feleségét annak hazájába. A Magyarországon kínálkozó sok munka-
alkalom hívogatta a missziói hévvel telt lelket. Csakhamar megalapította
tehát Eperjesen keresztyén könyvkiadó-vállalatát.
Megtehette volna, hogy a Magyarországon használt sok nyelv közül
valamely más nyelvet (vagy esetleg több nyelvet) választ ki propagandája
eszközéül, de ő szerette a mi magyar fajunkat s elsősorban annak akart
használni: összes kiadványai magyar nyelven jelentek meg.
Kiadványait határozott keresztyénség, a felekezetieskedés gondos kerülé-
se, a megtérés világos hirdetése – külsőleg pedig feltűnő csín és tetszetősség
jellemezték. Értette a módját kiadványai terjesztésének is, felkereste kon-
ferenciáinkat, hirdetett lapjainkban – ilyeténképp a komolyabb keresztyén
körökkel csakhamar élénk összeköttetésbe került.
Emellett összejöveteleket tartott a maga házában; az eperjesi közönség-
ből s az akkori theológusok közül sokak lelkében hagytak mély nyomokat
bibliamagyarázatai s általában egyénisége.
Különös szeretettel csüngött Urban Reinhold a cigányokon, ezen a
megvetett, kitagadott, boldogtalan fajon, melynek nyomorult helyzetét,
sötét lelki állapotát mi magyar keresztyének oly kevés figyelemre méltattuk
eddigelé. Az ő gyöngéd, könyörülő szeretete lehajolt ezekhez a páriákhoz,
s nyelvüket megtanulva igyekezett az evangéliumot hozzájuk eljuttatni.
Nem hiányoztak azonban az ellenségek sem. Sokaknak nem tetszett,
hogy ő evangélikus létére túlságosan kereste a reformátusok barátságát, s
nem maradt szigorúan felekezete korlátai között. Ehhez járult, hogy az Úr
gyermekei sem támogatták őt azzal az eréllyel és rendszerességgel, amely
szükséges lett volna. Így aztán a már-már felvirágzó üzlet hirtelen megakadt

363
fejlődésében, s Urban, hogy szaporodó családja megélhetését biztosítsa,
Németországba visszatérni kényszerült. Kiadványait a Bethánia és Fila-
delfia egyletek vették meg, s ezzel megvetették alapjait a mai „Bethánia
irat-terjesztésé”-nek.
Urban Reinhold azért nem szűnt meg hazánk iránt továbbra is érdek-
lődni. Az általa kint alapított Huss-Verlagnak egyik nagyobb kiadványa az
ő tollából kikerült „Kandidat Hübners Erlebnisse in Oesterreich-Ungarn”
volt. A cigánymisszió érdekében kiadta a „Hefte für Zigeunerkunde” című
sorozatot, a „Der Zigeunerfreund” c. folyóiratocskát, kiadott ezenkívül
cigánynyelvű bibliarészeket és bibliai kézikönyvet.
Később átvette a szászországi Chemnitzben a Gemeinschafts-
Buchhandlung vezetését; itt érte őt a világháború kezdete. Mivel már
békében is szolgált a katonaságnál (ezt az időt a „Vier Wochen Dienst” c.
füzetében örökítette meg az ő sajátos, kedves, egyéni modorában), mindjárt
a háború elején be kellett vonulnia. Hosszabb ideig különböző kórházakban
teljesített szolgálatot (erről az időről szól „Lazarettblüten” című, színesen,
helyenkint jóízű humorral megírt, s a magyarok iránti szeretetét újra ki-
domborító könyvecskéje), majd tüzetesebb gyalogsági kiképzésnek vetették
alá, s végül is a harctérre küldték.
Ugyancsak a háborús időből való a „Sem, Cham und Japhet” című füzete,
melyben az emberiségnek a földön való eloszlását, letelepedését tárgyalja
egyrészt a biblia, másrészt a legújabb tudományos kutatások alapján. A füzet
mindenesetre nagy figyelmet érdemel.
Sokáig a nagy orosz mocsárvidéken (Polézia) használták fel népfölkelő
ezredét erődítési és egyéb munkák végzésére, majd Wolhyniába, legújabban
pedig Keletgalíciába került. Itt, a brody-i front táján ismételten alkalmam
volt vele összejönni, láttam csendes, de hűséges bizonyságtevő munkáját,
hallgattam keresztyén élettapasztalatokban gazdag fejtegetéseit, együtt
imádkoztunk és együtt örvendeztünk, azután baráti ölelés és csók, még két
levél (a második a brzezany-i harcok színteréről – erre írt feleletemet talán
már meg sem kapta) s egyszerre jön a váratlan halálhír.
Ő boldog már, megszabadult a nélkülözés, kín és öldöklés áradatából,
fent van már az igazán legfelsőbb Hadúrnál, aki amilyen hatalmas úr, ép
oly gyengéden szerető atya is, ujjongva merül bele a szeretet végtelen ten-
gerébe, – mi pedig szorongva járjuk még a földi tereket és „sóhajtozunk,
óhajtván felöltözni a mi mennyei hajlékunkat”, „kívánva elköltözni s a
Krisztussal lenni”.

364
 Talán egyesek közülünk hamar viszontlátják őt fent, de bizonyára
nagyon sokan közülünk még további munkára vannak hívatva: „testben
megmaradniok szükségesebb!” Ki fog ezek közül Urban Reinhold nyo-
maiba lépni? Ki fogja életét a magyar evangéliumi iratterjesztés oltárára
tenni? Vagy azok is, akiket nem hívott el az Úr ma, hogy ebbe a fontos
munkába minden erejükkel, idejükkel beleálljanak, nem gondolják-e,
hogy éppen most, a háborúban, amikor a katonák oly nagy mohósággal
kapnak minden nyomtatott papiros után, többet kellene tenniök arra,
hogy ne romboló, hanem építő könyvek, füzetek és újságok kerüljenek a
katonák kezébe?
S ki fogja az Urban Reinhold könyörülő gyöngédségével felkarolni a
cigánymisszió ügyét? Nem gondoljátok, hívő olvasók, hogy a cigányok is
azokhoz a kicsinyekhez tartoznak, akikről a jó Pásztor azt mondta, hogy a
mennyei Atya egynek az elvesztét sem akarja közülök?
Aki azzal a boldog nyugalommal akar az őt hívó Úr elé lépni, mellyel
Urban Reinhold léphetett, az ne habozzék, hanem fogjon munkához, míg
nappal vagyon!

156
MUSTÁRMAG, 1920. július
Protestáns külmissziói konferencia

Hálával és örömmel gondolunk reá, hogy ilyen is volt már Magyarországon

– éspedig igen tartalmas, jól látogatott, anyagilag is jól sikerült külmissziói
konferencia.
Rendezését azok a fővárosi bel- és külmissziói egyletek vállalták el, melyek
a havonkint tartott ún. egyletközi összejöveteleken amúgy is ápolják egymás
között a testvéri és baráti viszonyt. Részt vettek azonban a konferenciában
a baptista és methodista körök is, és ezt újra és különösképp hangsúlyozni
akarjuk. Éppen a külmisszió az a pont, amelyen külföldön is legkönnyebb
közös, egyetértő munkára egyesíteni a különböző protestáns felekezeteket
– nálunk is ez alkalommal törött meg a jég. Persze még a keresztyénség
egysége iránt lelkesedő keresztyének buzgó és kitartó munkájára van szükség
minden oldalon, hogy a talaj az ilyen közös vállalkozásokra előkészíttessék,
az elfogultság és szűkkeblűség oszladozzék. A biztató jelek, hála az Úrnak,
nem hiányoznak.

365
 Különösen értékessé tette a konferenciát a misszionáriusok részvétele.
A Liebenzelli, illetve a Kína-Belföldi Misszió részéről Kunst Irén 253 magyar
misszionáriusnő vett részt, ki 8 évig dolgozott Hunan kínai tartományban
s most valószínűleg rövid időn belül újra kimegy; a Szudáni Úttörő Missziót
Pauer Irma 254 képviselte, ki 2 éven át munkálkodott Felső-Egyiptomban a
mohamedán arabok s a keleti keresztyén egyházakhoz tartozó koptok közt;
a Bázeli Misszió részéről Bufe Emil vett részt, e misszió bécsi képviselője,
ki régebben 8 évet töltött a kameruni (nyugat-afrikai) őserdőben, rész-
ben emberevők között s Anstein János255 bázeli missziói lelkész, ki maga
misszionárius nem volt, de a missziók ügyével tudományosan, behatóan
foglalkozott. (Utóbbi kettő a Bethánia-házban kért szállást.)
Rajtuk kívül budapesti előadók szerepeltek, továbbá Scholtz Ödön ág-
falvai ev. esperes, nemzetgyűlési képviselő, a lipcsei missziónak buzgó ma-
gyarországi munkása. Az előre hirdetett előadások közül nagy fájdalmunkra
elmaradt a dr. Kováts Lajosé, ki betegsége miatt csak egy kedves, lelkesítő
levelet küldhetett a konferencia résztvevőihez, továbbá dr. Fleischer Gyuláé,
ki az idő előrehaladott volta miatt önként mondott le előadásáról.
Budapesten is, vidéken is több helyen tartottak a prot. egyházak a kon-
ferencia alatt missziói istentiszteleket (a beküldött perselypénzeket lapunk
jövő számában nyugtázzuk); – megemlítjük, hogy Anstein lelkész 13-án a
Hold-utcai német ref. templomban, 16-án a methodista imaházban, Bufe
misszionárius 13-án a Bethesda-kórház imatermében, 16-án a német bap-
tista imaházban prédikált. A józsefvárosi ref. paróchialis kör istentiszteletét
dr. Szabó Aladár tartotta a Bethánia nagytermében, mélyenjáró s gazdag
beszédjében a „kiterjeszkedően” való imádkozásra buzdítva.
A ref. és evangélikus főgimnáziumban, az evang. egyház és a skót misszió
elemi és polgári leányiskolájában és a Baár-Madas leánynevelő intézet-
ben szintén tartottak a misszionáriusok előadást a növendékek számára.
253
Kunst Irén (1869–1934): németországi születésű, Magyarországon nevelkedett misz-
szionárius. 1887-ben Budapesten szerzett tanítónői végzettséget. 1904-től három
alkalommal töltött hosszabb időt Kínában, összesen több mint két évtizedet. Ott is
halt meg. [L. A.]
254
Pauer Irma (1879–1929): diakonissza, misszionárius, a Filadelfia Diakonissza Egye-
sület és a Bethánia Egylet tagja. 1912-től 1914-ig Egyiptomban szolgált. 1924-től – a
Bethániában bekövetkezett szakadás után – az ekkor megalapított Fébé Evangélikus
Diakonissza Egyesület rendfőnöke volt. [L. A.]
255
Hans Anstein (1863–1940): lelkész; hosszú időn át a Bázeli Misszió munkatársa. [L.
A.]

366
A Bethlen Gábor-kör az egyetem s a ref. és evang. theologia hallgatói ré-
szére rendezett egy (sajnos csak kis közönségtől látogatott) gyűlést, melyen
Anstein lelkész arról beszélt, hogy „a háború által kudarcot szenvedett-e a
keresztyénség?”, Bufe missziói predikátor pedig a kameruni missziót ismer-
tette. Beszéltek ugyancsak ők egy zsidó-missziói gyűlésen igen sok zsidó
ember előtt, továbbá Budapest cigánynegyedének egyik udvarán nagyszámú
cigány publikumnak.
Két nagyszabású gyűlése is volt a konferenciának. Áldozócsütörtökön
este a skót misszió nagytermében Anstein, Bufe beszéltek és Kunst Irén
gyönyörű vetített képeket mutatott be a kínai misszióról, 16-án, vasárnap
este a régi Országháza zsúfolásig megtelt üléstermében Kunst Irén a kínai
misszióról beszélt, Bufe Emil pedig Vargha Gyuláné256 szerkesztőnk által
tolmácsolt hatalmas evangelizáló beszédet mondott. Az ünnepélyt Csopják
Attila 257 nyug. min. számtanácsosnak, a magyar baptisták ősz vezérének
imája nyitotta meg, Túróczy Zoltán dr. lelkész imája zárta be; közben a
baptisták egyesített énekkara zenekísérettel, művészileg adott elő három
szép éneket. A gyűlés benyomása felejthetetlen marad; tudtunkkal ilyen
nagyszabású evangéliumi gyűlés Magyarországon még nem volt.
Megemlítjük végül, hogy áldozó-csütörtök délutánján a skót misszió
polgári iskolájának egyik termében a misszionáriusok a budapesti egyletek
vezetőivel külön ülést is tartottak, melyen Anstein Jánostól érdekes és ör-
vendetes beszámolót hallottunk a misszió legújabb állásáról s a legközelebbi
teendőkről beszélgettünk. – A Bethánia vidéki vendégeinek 14-én este
barátságos szeretetvendégséget is rendezett.
A perselyekbe a közönség minden alkalommal buzgón adakozott.
A konferencia programmjába szorosan beletartozó négy értekezleten és két
ünnepélyen összesen 5761.92 K gyűlt össze a külmisszió céljaira – ez az
istentiszteletek, vasárnapi iskolák s egyéb gyűlések persely pénzével eddig
több mint 10.000 K-ra szaporodott, de még mindig nő.

256
Vargha Gyuláné, Szász Póla (1863–1947): költő, publicista, szerkesztő; hosszú időn
át a Bethánia Egylet meghatározó munkatársainak egyike. [L. A.]
257
Csopják Attila (1853–1934): pénzügyi tisztviselő, számvizsgáló, baptista vezető,
lapszerkesztő, kiadó. [L. A.]

367
 157
H ARANGSZÓ, 1920. július 4.

Az ajkai evang. egyháznak az 1919-ik évben a következő bevételei voltak

adományokból. Harangalapra: Szájli Dánielné 500, ifj. Pap Gábor családja
500, Varga József Devecserből 200. Templomalapra: Verrasztó Lidi 10,
Horváth Józsefné 10, Ágoston Józsefné 10, egy vándorcigány húsvétkor, a
kommunizmus vallás elleni dühöngésekor az oltárra tett 20 K. 1920-ban
harangalapra adakoztak eddig: Ágoston Lajos és Géza 150, ifj Csöngei Sán-
dorné 100, Bors Gyuláné, Szűcs Zsófia 30, Verrasztó Károly 30, Amerikából
való szerencsés hazajövetelének örömére id. Szabó Imre és ifj. Szabó Imre
Bódi 100–100, előbbi, boldogult édes anyjuk emlékére 50 K, Bóday Etelka
12 szál gyertyát ajándékozott. Evang. sajtóalapra 253 K, 66 fill, gyűlt össze.
Csékuti leányegyházban 66 K.

158
H ARANGSZÓ, 1921. január 2.
Külmisszió

Jan. 3. Máté 28.18–20. Jézus egyeduralkodói igényekkel lép fel. Nem tűr maga
mellett mást. Minden hatalmat, minden népeket, minden embert s minden
embert egészen akar. Ezért parancsolja a külmissziót, a pogányok térítését
is. E parancs nekem is szól. Mit tettem én Jézus egyeduralma érdekében?
Jan. 4. Apostolok cselekedetei 17.16. Pál lelke háborog, amikor látja,
hogy a bölcs athéniek mily lelki nyomorban élnek. Szoktam-e gondolni a
pogányok nyomorúságos helyzetére? Ők is Isten képére teremtettek! Eltölt-e
háborgó fájdalommal a rájok gondolás, s utána a Krisztus iránti hálával a
magam helyzetére való tekintés?
Jan. 5. Máté 2.1. Milyen vágy élhetett ezekben a pogányokban, hogy
messze napkeletről fáradsággal, veszedelmekkel nem törődve eljöttek keresni
az Urat! Kívánkozom-e én ennyire megváltóm után?
Jan. 6. Máté 2.1–2. A bölcsek rossz helyen keresik a megváltót. Hány ilyen
vágyódó, kereső pogány lélek juthat útvesztőbe, mert nincs, aki elvezesse
őt Jézushoz! Hogy fogok tudni én számot adni ezekről az ítélet napján?
Jan. 7. Máté 2.3–12. Milyen boldogok ezek a pogányok, hogy megtalálták
Jézust! Ma is sok megtért pogány kereszténysége örvendezőbb, áldozatké-

368
szebb, mint az enyém. Miért tűnt el Jézushoz való viszonyomból az első
szerelem boldogsága s ajándékozó készsége?
Jan. 8. Máté 10.16. A hittérítők tényleg oly veszedelmek között élnek,
mint a juhok a farkasok között. Gondolok-e rájuk? Az én kötelességem
terhét is hordozzák! Támogatom-e legalább őket imádságaimmal s ado-
mányaimmal?
Jan. 9. Apostolok cselekedetei 10. Péter missziói úton jár, de nem látja meg
a közvetlen közelében élő pogányokat, mert irtózik tőlük. Tudom-e, hogy
a falum végén is élnek pogányok, a cigányok? Mit teszek azért, hogy ők is
Krisztuséi legyenek? Irtózom tőlük? Isten előtt nincsen személyválogatás!

159
PESTI HÍRLAP, 1921. február 24.

A menekült főigazgató tragédiája. Szegeden a Stefánia kioszkban levő

városi tisztviselők egyesületének olvasótermében Murka Lajos,258 a nagybecs-
kereki törvényszék Szegedre menekült főigazgatója, aki különben szegedi
származású, a híres Murka prímás fia, agyonlőtte magát és rögtön meghalt.

160
H ARANGSZÓ, 1921. június 12.
Hány biblia kelt el az utolsó két esztendőben?

Budapesten a Deáktéri templom tőszomszédságában van a Brit és külföldi

biblia társulat bibliát terjesztő könyvesboltja. Ebben a könyvesboltban 1919-
ben 10,137 teljes biblia fogyott el. 13,898 új testamentum és 5402 szentírási
rész. Különösen a kommün alatt vásároltak nagyon sokat. De ebben az évben
még a megszállt területekre is ment valami. 1920-ban körülbelül felére apadt
a forgalom. 4315 egész bibliát adtak el ebben az évben, 5386 új testamentu-

258
Murka Lajos (1864–1921): zenészcigány családból származó jogász. Szülei Murka
Antal és Erdélyi Anna voltak. 1876-ban és 1877-ben a szegedi Kegyes tanítórendi
katolikus gimnáziumban tanult. A szegedi ítélőtábla napidíjasa volt, 1891 nyarán
írnokká, majd 1901-ben irodatisztté nevezték ki. 1903-tól a nagybecskereki királyi
törvényszéken dolgozott, 1908 nyarától annak főigazgatójaként. Trianon után me-
nekülni kényszerült. [L. A.]

369
mot, 4446 evangéliumi részt. A nyelvek szerinti statisztika is nagyon érdekes.
1919-ben 19,000 magyar biblia fogyott el. 1920-ban csak 8868. Héber
bibliát 1507-et vásároltak 1919-ben és 2033-at 1920-ban. 1919-ben 4056
román biblia fogyott, 1920-ban csak 106. 1919-ben ugyanis még Erdélybe
is lehetett küldeni. Ugyanoda ment akkor 59 bolgár biblia. 1920-ban ilyen
egy sem fogyott el. Angolt 396-ot, franciát 268-at, oroszt 60-at, tótot 156-ot,
lengyelt 35-öt és holland nyelvűt kettőt adtak el 1919-ben. 1920-ban pedig
204 angolt, 222 franciát, 289 oroszt, 643 tótot, 42 lengyelt és 9 hollandit
adtak el. Ebben az évben elkelt három cigány-biblia is.
Cigány nyelvre egy Rohacsek 259 nevű ember fordította le a bibliát, aki
állandóan cigányok között végez missziói munkát.
Az 1921-dik évben az első három hónap alatt 3332 bibliát adtak el.

161
N YÍRVIDÉK, 1923. június 16.
A cigányok 500 éve vannak hazánkban. A társadalom
száműzöttjei. Istentisztelet a szabad ég alatt

Ha a cigányokra annyit gondoltak volna, mint amennyi szójárás, tréfás és

közmondás forog a közszájon, úgy bizonyára a jubilálók közé vették volna. De
hát adassék nekik hely a dr. Krómy-féle szoldányi vasszer mellett, melyhez a
zenészekké avanzsáltaknak különben némi jussok is van. Mert ezek képezik
az Indiából Zsigmond király idejében hazánkba szivárgott barnabőrű népfaj
elitjét, vagy ha úgy tetszik: krémjét. Vannak aztán kovácsok üstfoltozók,
teknősök, vályogvetők, téglaégetők, sintérek stb., stb., de vasárnap ezek is
zenészek a faluban, ezek mulattatták a Helység kalapácsában a tisztelendő
úr két pej csikójának abrakolóját. Hogy furfangosak? Oh, édes Istenem,
akad ilyen az udvari szabó közt is, ki paradicsomi palántáról beszél, mikor a
maradék bélést kérik. A furfangjuk különben is az elnyomottságuk mellett
bizonyít. Asszonyaik mint jósok »keresik« a kenyeret. Sok előkelőségnek, így
a többek közt gróf Rádaynak is emlékezetes jóslásokat tettek. Az az egy jó
tulajdonságuk azonban megvan, ha ékszerhez nyúlnak, mint a gölnicbányai

259
Minden valószínűség szerint Jozef Roháček (1877–1962), neves szlovák bibliafor-
dítóról lehet szó. Roháček az 1910-es években Nyíregyházán szolgált, de cigány
bibliafordításának egyelőre (?) nem tudtam a nyomára akadni. [L. A.]

370
nyaraló szarkapár azonnal útra kelnek. Szó ami szó: inkább furfangból, mint
mesterségből éltek, hiszen ezért a sokféle mende-monda.
Hazánkban 1423. évben jelentek meg először s bár 500 éve, hogy itt
vannak, de még mindég csigamódra hordja a legtöbbje a hátán a házat,
szaporítja az analfabéták száma a börtön lakóit.
A cigányok az a csekély része, kinek megadatott a mód és alkalom arra,
hogy energiáit a kultúra terén levezesse, dicséretére vált nemcsak a szűkebb
társadalomnak, de a magyar nemzetnek is. Mindenek előtt a helyi társadalom
jól felfogott érdeke, hogy hasznosítson minden őserőt, vezesse le az ősatyai
hajlamokat, hasznosítsa a testi, lelki erőket.
A lelki és erkölcsi erők legjobb lekötője a hit. Amint az ökröt a szarvánál,
embert hiúságánál, az ősembert az atavisztikus, ősatyai hajlamokat a hit
kötelékével szorítják, fogják le. Ezt lehetett látni most vasárnap délután is,
midőn a férfi és nőkből álló kis társaság a temető sarkában tanyázó sátoros
cigányoknak istentiszteletet tartott. Szépen csengő, szívhez szóló éneket
énekeltek, imádkoztak, emelték a föld rögéhez tapadó lelkeket az örökélet
hona felé. Ha ez így megy, ha a nyíregyházi példa követőkre talál, úgy akkor
csonkahazánk megkapja a belmisszióban régóta hiányát érzett hálózatot,
melyben ott lesznek a máskülönben elveszett lelkek.
Letelt a félezred év a magyarországi cigányok életében anélkül, hogy be-
olvadtak volna, állandó otthont nyerve energiájukat a társadalmi hasznosság
elvének hódolva értékesítették volna. De amit József főherceg nem ért el,
amit az állam elmulasztott, azt a gyöngéd női hangok, angyali szózatával
helyre hozzák, melyért hálával fog adózni négy világrész.
Visszhangozza tehát a nyíri föld: Dicsőség a magasságos mennyekben
az Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat.
(s.)

162
PESTI NAPLÓ, 1925. március 1.
Borsodban csaknem meztelenül jelennek meg
a »beiskolázott« cigánygyerekek

Egy korábbi kultuszminiszteri rendelet értelmében a tanfelügyelőségek-

nek kötelességük a cigányok iskolaköteles gyermekeinek taníttatásáról is
gondoskodni. A kultuszminiszteri rendelet értelmében a tanfelügyelőségek
utasították az iskolai hatóságokat, hogy amennyiben szükséges, kényszeresz-

371
közök igénybevételével is írassák be a cigánygyerekeket az iskolába. Az erélyes
eljárásnak meg is volt az eredménye, amennyiben igen sok községben sikerült
a vándorcigánygyerekeket is beiskoláztatni. A cigánygyerekek iskoláztatásából
azonban baj lett, mert – mint miskolci tudósítónk jelenti – Borsod megye
több helyén az ugyanabba az iskolába járó szülők megjelentek a tanítóknál
és kijelentették, hogy amennyiben a csaknem mezítelen cigánygyerekeket el
nem távolítják, ők nem engedik iskolába a gyermekeiket. A tanítók jelentést
tettek a tanfelügyelőségnek arról, hogy a cigánygyerekek fogyatékos öltözéke
egyenesen lehetetlenné teszi iskoláztatásukat. A miskolci tanfelügyelőség
most értekezletre hívta egybe a tanítókat, hogy a cigánygyerekek iskolázta-
tásának ügyét megbeszéljék.

163
EGRI NÉPÚJSÁG, 1925. április 17.

Czigányok a templomban. A kápolnai cigány híres messze vidéken hegedű-

játékáról. Fáraó unokái bokrétájukba új virágot tűztek, amikor a feltámadáson
és húsvét ünnepén csinosan kiöltözve 36-an jelentek meg egy tömegben a
templomban. A buzgóságot Gonda István csendőrtiszthelyettes mindenre
kiterjedő erélye ébresztette fel a fekete képű hívekben.

164
MTI Kőnyomatos, 1926. május 29.

Ötven éves érettségi találkozó. A budapesti piarista gimnázium 1876. május

29.-én érettségizett diákjai bensőséges baráti ünnepre jöttek össze abból az
alkalomból, hogy ötven évvel ezelőtt hagyták el a nagy hírű, kiváló intézetet.
Ötven évvel ezelőtt 48-an tettek érettségit s a még életben levő 14 „vén diák”
közül tízen jelentek meg délelőtt a találkozón. Jelen voltak: dr. Lampel Hugó
közigazgatási bírósági tanácselnök, dr. Kovács Gyula260 kúriai bíró, Bíró
Adolf nagykereskedő, Mayer Ignác nyugalmazott követségi titkár, Makk
Jenő nyugalmazott városi tanácsos, Jendrzejovszky Adolf nyugalmazott Máv.
főfelügyelő, dr. Ötvös József egészségügyi tanácsos, Pozsár Endre nagykátai

260
Kovács Gyula (1858–1940): jogász, járásbírósági elnök. [L. A.]

372
esperes plébános, Arányi Taksony261 nyugalmazott főkapitány-helyettes és
Clair Vilmos,262 a FMKE igazgató-főtitkára. Az ünnepség a piarista kápol-
nában tartott misével kezdődött, amelyet az egyik véndiák, Pozsár Endre
esperes szolgáltatott. A mise alatt az egykori diákok leányai: Ötvös Gitta
színművésznő és Jendrzejovszky Margit művészi énekszámokat adtak elő,
míg Lampel közigazgatási bíró fia elragadó hegedűjátékkal gyönyörködtette
a hallgatóságot. Az egyházi ünnepséget társasebéd követte a városligeti
Gundel-vendéglőben. (Pro domo. E sorok szíves közlését kéri Clair Vilmos)

165
SÁROSPATAKI R EFORMÁTUS L APOK, 1926. szeptember 5.
Forgács Gyula:263 A Tiszáninneni Református Egyházkerület
Belmissziói Bizottságának jelentése az 1925. évről

(…) Lássuk először is, hogy él-e köztünk a könyörülő szeretet, meglátja-e
a nyomort és igyekszik-e azt enyhíteni? Az adatokat csak röviden soroljuk
fel. Abaújszántón a nőegylet 2 millió 400 ezer koronát gyűjtött a szegények
számára és felkarolta a gyermekvédelem ügyét. Felsődobsza árvagyermekeket
ruházott fel, Göncön van anya- és csecsemővédelem. Alsózsolcán 1896
óta gyermekmenhely van. Diósgyőr-vasgyáron, Egerben, Sárospatakon,264
Miskolcon, Sátoraljaújhelyen a nőegyletek a szegények gondozásában pél-
dásan buzgólkodnak. Az egri nők 1924-ben 7 millió koronát gyűjtöttek a
szegények karácsonyi segélyezésére. Ládháza 59 egyéntől nyert adományból
szeretetcsomagokat osztott ki a szegények között. Miskolcon a női Fillér-

261
Arányi Taksony, Hunyadvári (1858–1929): jogász, rendőrtiszt, rendőrfőtanácsos.
A daktiloszkópia hazai meghonosítóinak egyike. Vámbéry Ármin (1832–1913) só-
gora; Adila Fachiri (1886–1962) és Jelly d’Arányi (1893–1966) hegedűművésznők
édesapja. [L. A.]
262
Clair Vilmos (1858–1951): jogász, újságíró, szerkesztő; hosszabb időn át a Felvidéki
Magyar Közművelődési Egyesület főtitkára volt. Leghíresebb műve Párbajkódex című
könyve, melynek 1897 és 1944 között 29 kiadása jelent meg. [L. A.]
263
Forgács Gyula (1879–1941): református lelkész, teológiai tanár; a belmisszió kimagasló
alakja. Több missziói egyesület alapítója és munkatársa. 1910 és 1924 között péceli,
majd 1933-ig sárospataki lelkipásztor. Szolgálata kezdetén és élete utolsó éveiben a
Skót Misszió munkatársa volt. [L. A.]
264
Az eredeti közleményben a Sárospatak és Sátoraljaújhely településnevek következe-
tesen Spatak, illetve Saújhely alakban szerepelnek. [L. A.]

373
Egylet árvaházat tart fenn és az ottani Kálvin-szövetség egyes osztályai
adományokat gyűjtenek az ínség enyhítésére. Tarcsán a lelkész felesége áll a
gyermekvédelem élén. Sárospatakon a Nőegylet, amely 1925-ben ünnepelte
fennállása 25 éves évfordulóját, egy árvagyermeket gimnáziumban taníttat,
a konfirmáltak részére ozsonnát rendez, karácsonyi adományokat gyűjt, 3
szegényt állandóan gondoz, a Stefánia anya- és csecsemővédő intézetnek
egy csecsemő kelengyét ajándékozott s a szegénysorsú ref. betegágyas nők
sorkosztoltatását megszervezte. Ugyancsak Sárospatakon egy szobában
(ispotály) 6 hajléktalan szegény talál menhelyet. Taktakenézen anya- és cse-
csemővédelmi munka folyik. Tarcalon menház van 3 gondozottal. Egerben,
Miskolcon és Sátoraljaújhelyben a letartóztatottak családjai és a kiszabadultak
is tárgyai a könyörülő szeretet gondosságának. Sőt a szegény páriák, a cigá-
nyok sincsenek elfeledve. Kenézlőn és Cigándon gyermekeiket beiskolázzák
és lelki gondozásban részesítik. Az utóbbi helyen a lelkész elmegy a cigány
tanyára, minden évben istentisztelet tart és úrvacsorát oszt közöttük.

166
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS L AP, 1927. április 17.

A berlini „városi misszió” jelenleg 6 missziói felügyelővel, 29 misszio-

náriussal, 3 segédlelkésszel, 4 ifjúsági titkárral, 52 diakonisszával és egyéb
női segédmunkással rendelkezik. Főbb munkaágai: a Soziale Hilfe, amely
legutóbb 15 hónap alatt több mint 2200 munkanélkülinek, köztük kb. 200
kiszabadult rabnak szerzett foglalkozást; tanácsadó iroda az elhagyottaknak
és kétségbeesettek számára; ifjúsági otthon 280 személyre; cigánymisszió;
egy most kibontakozó „Künstlerhilfe”, azaz érvényesülni nem tudó művész-
embereket segítő és a zülléstől megóvó intézmény, stb.

167
BÉKEHÍRNÖK, 1927. augusztus 27.
Cigány baptisták Bulgáriában

Kevesen tudják, hogy Bulgáriában a cigányok között baptista misszió folyik.

Most ennek a missziónak a vezetője, Minkoff P., prédikátor levélben fordult
a magyarországi testvériséghez. Levelében elmondja, hogy bolgár testvéreink

374
a gyűlölt és lenézett cigányok között már régebben megkezdték az evangé-
lium hirdetését s Isten áldást adott. Most már szép számban vannak hívő
cigányok Bulgáriában, akik azelőtt görögkeletiek vagy mohamedánok voltak
s ők maguk is dolgoznak társaik körében. Sőt a Lom melletti Golenciban
egy 46 tagú cigánygyülekezet van. Az összejövetelt alacsony cigány szobá-
ban tartják s nem bírják a lelki érdeklődést imaház hiánya miatt kielégíteni.
A vasárnapi iskolába gyakran száznál több gyermek összejön és ezt két ízben
foglalkoztatják, mert a hely hiánya miatt másként nem lehet. Sürgősen ima-
házat kell építeniök, de szegények. Cigány testvéreink szorgalmasan dolgoz-
nak, áldozatokat hoznak, úgy hogy a tégla már elő van készítve a tervezett
épülethez. Most a mi támogatásunkat kérik. Nekünk is megvan a magunk
hiányunk éppen ezen a téren, de úgy érezzük, hogy a Balkán missziójáért
valamit tennünk kell. A bulgáriai baptisták országos konferenciája szept-
ember első felében lesz Csirpánban s arra le számítanak utazni Udvarnoki
András265 és Kristóf Domokos266 tv.-ek, akik tervbe vették a golenci-i cigány
gyülekezet meglátogatását is és szeretnék, ha a magyarországi testvériség
adományaként legalább 100 pengőt vihetnének magukkal az imaházépítésre.
Ha az Úr lelke indít valamely gyülekezetet vagy testvért a bulgáriai ci-
gányokért való szeretetre, kedves adományát küldje a szövetségi központba
Kovács István, Budapest, VIII., Kistemplom ucca 12. címre.
„Minden nemzetben kedves ő előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik.”

168
ESZTERGOM, 1927. szeptember 14.

Mi legyen a cigánygyerekek beiskolázásával? A városi iskolaszék élénk

érdeklődés mellett tárgyalta azt a tanfelügyelői átiratot, amely a város hatá-
rában élő tanköteles korban lévő cigánygyermekek összeírását és esetleges
beiskolázását kéri a várostól. Az átirat szerint abban az esetben, ha legalább
húsz tanköteles cigánygyermek lenne, egy külön osztályt szervezne a város
és az államtól tanerőt kérne. Ha pedig kevesebb akadna, akkor ezeket a
meglévő iskolákban osztanák el és úgy iskoláznák be. Az iskolaszék többféle

265
Udvarnoki András (1865–1945): baptista lelkész, a Békehírnök című lap alapítója.
[L. A.]
266
Kristóf Domokos (1886–1939): baptista lelkész, teológiai tanár. [L. A.]

375
okból kivihetetlennek tartja az átirat kívánságait, mindazonáltal a tanköteles
cigánygyermekek összeiratását megpróbálja.

169
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1927. szeptember 18.

„Esztergom – búban van.” címen a „Magyarság” című lap f. h. 15.-iki

számában valami rosszmájú tudósító tollából hírt hozott az esztergomi
iskolaszékről. Miután a hír nem felel meg a valóságnak, meg kell állapítani
hogy a tanköteles vándor cigányok beiskoláztatása ügyében érkezett tanfe-
lügyelői átirat felett sem „csattogó viták” nem eredtek meg, sem pedig nem
„búsítja” az iskolaszék tagjait. Ellenkezőleg, hangos derültséggel fogadták
a beiskoláztatásnak, különösen a ruházati kérdés megoldásának ajánlott
módját. Azért azonban az ügy nem tétetett adakta, hanem csak érleltetik.
Az iskolaszék tagja úgy vélik, hogy fog akadni olyan ambiciózus, produkálni
szerető menekült tanító a városban, aki megmutatja, hogy nem csak a jég
törik meg, hanem a vándor cigány is tanul az iskolába és otthon szépen
elvégzi házi feladatait szálló füst mellett a sátorban.

170
BÉKEHÍRNÖK, 1927. október 1.
Tanulmányút Bulgáriába, II.

A misszióra nézve két célunk volt. Az egyik megismerni a golenci-i cigány

gyülekezetet, a másik résztvenni az országos konferencián s ezáltal betekinteni
a bolgár baptista misszió helyzetébe s lehetőleg tájékozódni a protestantiz-
mus bulgáriai állásáról.
A cigány misszió iránt való érdeklődésünket növelte az a kérő levél,
amely augusztus első felében érkezett Budapestre s amelynek tartalmát
annak idején ismertettük e lapban is.
A cigány gyülekezet prédikátora s általában a cigány misszionárius
Lomban lakik, neve Minkov Péter, őmaga nem cigány, hanem bolgár, a
felesége is az. De barnaságuk miatt cigánynak is beillenének, különösen
Szilvia nevű négy és féléves kislányuk, akinél feketébb gyermeket a cigányok
közt se igen láttunk. Egy szerda délután rándultunk át Lomból Golencibe.

376
A távolság nem számottevő, mintegy 40 perc. Beszélgetve haladtunk az úton
s amint átértünk a Lom folyó hídján, rendkívül élénk társalgás, zenebona,
veszekedés ütötte meg fülünket. Golenciben voltunk. A községnek éppen
arra a részére visz az út, ahol a cigányok laknak.
Golenci hegyoldalban fekszik. Lakói túlnyomó részben bolgárok. A falu
déli részén sűrű csoportban. 130 házban 180 cigány család lakik. Lélek-
szám szerint lehetnek 1200 körül. A házakat egymástól nem választja el
ucca vagy kerítés, mindenütt lehet járni. Mikor kiérkeztünk, sok ház előtt
az egész család künn volt, körülülve valamely nagy tálat vagy főzőedényt s
úgy költötte el ennivalóját.
Érdekelt bennünket a hívő cigány családok házatájéka, azért két látogatást
is tettünk. Az első hely, ahol voltunk Kosztov Marin tv. lakása, de ő nem
volt otthon, csak a felesége, akinek a neve Angelina (Angyal), aki szintén
gyülekezeti tag. Kosztovné tv. nagyon örült látogatásunknak, nagy meg-
tiszteltetésnek vette s azon igyekezett, hogy jól érezzük magunkat nála. Jól
is éreztük. Néhány percig elbeszélgettünk vele, persze tolmács segítségével.
Elmondta, hogy ő 34 éves, a férje 42. Hat gyermekük van, 3 fiú, 3 leány.
A legidősebb gyermek húsz éves, a legifjabb négy éves. Egy gyermekük
meghalt. Udvarnoki tv. azt kérdezte, hogy férjhez menne-e a mai eszével.
Felelet: A férjem most is elvenne. Egy másik kérdés: Szeretetből ment-e
férjhez, vagy kényszerből? Felelet: Szeretetből. A szoba berendezése(?)
egyszerű volt. Az egész bútorzat egy ágyból állott, tiszta, rendes ágyne-
művel, fehér huzattal. Szék hiányában az ágyra ültünk, csak később ho-
zott be a háziasszony széket. A falon volt még egy egyszerű fogas üresen.
Ebből a szobából csak egy ajtó vezetett ki az udvarra, az uccára, a szabad
ég alá, ahogy vesszük, de mellette mintha lett volna még valami építmény.
A szürkülő időben nem vehettük jól szemügyre. Nőtestvérünk szeretete
jeléül meg is akart kínálni valamivel. Nem volt más, néhány darab kekszet
adott a kezünkbe és dugott a zsebünkbe. Akkor vásárolta-e vagy otthon
volt a keksz, nem figyelhettem meg. Ettünk belőle, jó volt.
A másik testvér, akinek a házában voltunk, Georgiev Varban, 35 éves,
a felesége 38. Tizenegy gyermekük közül csak egy él. Mind csecsemőkor-
ban haltak el. Itt a házigazdát is otthon találtuk. A testvér együtt lakik a
szüleivel. Itt határozottan meg volt különböztethető két helyiség. A külső
meglehetősen füstösszagú, úgy látszik, itten főznek, sütnek és a belső szoba
elég tiszta, rendes. A belső szoba berendezése volt egy ágy, egy asztal, egy
alacsony szekrény, pad és szék is. Testvéreink itt is nagy szeretettel fogad-

377
tak és megkínáltak ennivalóval. A házi asszony szőllőt, dinnyét, szilvát és
lágy kenyeret tálalt föl, a szó valódi értelmében, sőt külön tányért is adott
mind a négyünknek (mert ennyien voltunk a társaságban), az igaz, hogy
az edényeket az ágy alól szedte elő, de tiszták voltak. Szalvétát is kaptunk.
Jóízűen fogyasztottunk a gyümölcsből és a házi sütésű friss kenyérből, mely
utóbbiból egy darabot mutatványul haza is hoztam. Még itt ültünk az asztal
mellett, amikor valami kalapálásnak a hangját hallottuk meg. Erre kísérő
testvéreink megmagyaráztak, hogy a baptista összejövetelre adnak jelt.
Egy ekevasat ütnek meg egy más vasdarabbal s ez a harangozás, mert a
cigányoknak nincs órájuk.
Este 8 óra volt, mentünk az imaház felé, amelyet a délután folyamán
volt alkalmunk körülnézni. Szűk, alacsony, nagyon is ideiglenes jellegű.
A prédikátor tv. mutatta a helyet, ahova építeni szándékoznak. Jó hely, az
országút mellett. Az imaház zsúfolva volt. Kívül is sokan állottak. Estéli
időben is sok gyermek volt az imaházban. Amikor odaértünk egy cigány
éneket énekeltek, amelynek tartalma a következő: Az Úr meghalt értem, a
mi bűneink miatt. Egyszer meghalt és ismét feltámadott, s vele az összes holtak
feltámadnak. Az Úr meghalt értem, meg a mi népünkért is. Egyszer meghalt
és ismét feltámadott s vele az összes holtak feltámadnak. A föld és a halál nem
tudták visszatartani. Egyszer meghalt és ismét feltámadott vele az összes holtak
feltámadnak.
Az istentiszteleten, mely bolgár nyelven folyt, Minkov tv. bemutatott
minket a gyülekezetnek, amely után Udvarnoki tv. előadást tartott Isten
nagy szeretetéről (Ján. 3, 16.). Én is üdvözöltem a gyülekezetet, majd
Minkov tv. köszönte meg látogatásunkat és a magyarországi testvérek
anyagi támogatását. Néhány ének után istentiszteletünk véget ért, mert az
állomáshoz kellett mennünk.
A golencii cigányok mind görögkeletiek. A mi testvéreink is azok voltak.
Istentiszteletük nyelve bolgár. Cigány énekeik is vannak. Minkov tv. tanulgat
cigányul s igyekszik a cigány missziót irodalmilag is szolgálni. Nehézséget
okoz, hogy ami cigány nyelvű evangéliumi irodalom volna, latin betűkkel
van nyomatva, s így a bulgáriai cigányok nem tudják olvasni, mert bolgár
iskolába járva a Cyrill-betűket tanulják. Így például a Brit- és Külföldi Bib-
liatársulat kiadásában megjelent Lukács evangéliumot sem tudják olvasni,
mert cigányul van ugyan, de nem Cyrill-betűkkel. A cigány gyülekezet
élete igen élénk. Különös, hogy egyetlen zenészt sem láttunk közöttük.
A gyülekezetnek harmóniuma sincs.

378
 Hogy az evangéliumnak mi a hatása a cigánynép jellemére, gondolko-
dására, azt egyszeri látogatásra megállapítani nem lehet. Bizonyos vonások
azonban futólag is észrevehetők. Igen értékes ezen a helyen a hívő nők tevé-
kenysége. S szerintem Minkovné tv., a prédikátor felesége, egész helyesen
gondolkozik, amikor hivatását abban látja, hogy az elmaradt cigányasszonyok
közé tisztaság, rend iránti érzéket, s általában fejlettebb műveltségnek a
szokásait vigye be a lélek művelésével együtt. A hívő cigány családoknál az
igazmondás, a békesség, egymás kölcsönös megbecsülése nemcsak alkalmi
vendég.
A golencii cigányok – amint említettem – görög keletiek, de vannak
Bulgáriában olyan cigány testvérek is, akik azelőtt mohamedánok voltak.
Így a Lomtól délre fekvő Ferdinánd városban 7 mohamedán, egy másik
helyen kettő és egy harmadik helyen ismét egy mohamedán cigány test-
vérünk lakik. Ezeknek is Minkov tv. a gondozójuk. A cigányok általában
külföldi látogatóik iránt nagy tisztelettel viseltetnek, egy családban egy
újszülöttnek a Füllbrandt nevet, egy másikban (az amerikai Kuhn után) a
William nevet adták. Nem lehetetlen, hogy majd Udvarnoki vagy Kristóf
név is lesz a golenci-i cigányok között.

171
PESTI NAPLÓ, 1927. november 23.
Két cigánygyerek története. A betű az ember életében.
A pesti napló kétezerpengős pályázata

Hány érdekes eset, hány különös történet került felszínre a Pesti Napló
betűpályázatának folyamán. De a legérdekesebbek közül való az alábbi:

I.

Még egyetemi diákéveim alatt, amikor különböző Diáksegélyező Egyesületek

élén állottam Kolozsváron, Bécsben és Olaszországban, igen gyakran részint
a beadott kérvényekből, részint az egyes diákok által előadott történetekből
alaposan megismertem, hogy a »betű« milyen befolyással volt egyes »élet-
sors« kialakulására.
Regényeket tudnék írni arról, hogy a »betű« hogyan ragadott ki embereket
a sötét tudatlanságból és hogyan emelte fel őket a tudomány magaslatára.

379
Úgy az orvosi, mint más tudományos közlönyökben igen gyakran találkozom
fiatal tudósok neveivel, akiknek élettörténetét jól ismerem és akikről tudom,
hogy csak a betűnek köszönhetik azt, hogy nagy tudásukkal a tudomány
keretén belül dolgozhatnak, megalapozván ezáltal saját nevüket és fényes
társadalmi állásukat. Talán egyszer alkalmam lesz megfelelő formába önteni
és a Pesti Napló olvasótáborával megismertetni ezeket a hihetetlennek tetsző
élettörténeteket, most csak egy esetet írok le, amely még gyerekkoromba
nyúlik vissza s amely fényesen igazolja a »betű« hatalmas erejét.
…Körülbelül húsz éve annak, hogy édesanyám szülőfalujából érdekes
látogató érkezett hozzánk. A faluban jól ismert Pista cigányprímás volt
fiánál együtt. Becsületes, jóérzésű ember volt mindig s édesanyám örömmel
fogadta.
Illendőséggel elpanaszolta, hogy felesége, akit ő annyira szeretett, meg-
halt. Egyedül maradt fiával. Nem tudott falujában maradni bánatával, bejött
Váradra muzsikálni, hogy itt a városi zajban megvigasztalódjon egy kicsit.
Segítséget kért, hogy el tudjon igazodni a városi nép között.
Sikerült bejuttatni egy rokonunk kávéházában muzsikáló cigánybandába.
László fiát beadta egy kaptafakészítő-műhelybe inasnak és így megelége-
detten élt bánatával is a városban.
…Többször történt meg, hogy kertünkben, amikor leckéimre készülőd-
tem, Pista cigány fia, Laci, odajött hozzám és csodálkozással nézte, hogy
én mormogok magamban és tanulok. Néha-néha zavartalanul el-elszedett
egy-egy könyvet és anélkül, hogy tudta volna, mi van benne (mert írni-
olvasni nem tudott), órákig bámulta a nyomtatott betűket.
Egy alkalommal félősen állít oda hozzám, valamit akart mondani.
Nagynehezen sápadozás és pirulás közben megszólalt! »Miska úrfi, egy
kírísem vóna.« »Mi az, Lackó! Ki vele!« »Hát tugyja az úrfi, nagyon szígyelem
magam.« »Hát osztán mírt Lackó?«
Elbeszélte, hogy inastársai mindig kötekednek vele, mert nem tud
írni és olvasni, buta cigány purdénak nevezik és ezért ő nagyon bánatos,
»Idesapámnak is mondtam már«, – beszélte – »de ű azt mondta, hogy
előbb tanuljam ki a mestersíget, kaptafa csinálásához nem kell írni-olvasni
tudni. Majd ha kitanultad, csinálhatsz amit akarsz, megtanulhatsz írni és
olvasni is… Kérem a Miska úrfit, tanítson meg engem a betűvetésre, mert
én írástudó ember akarok lenni.«
Engem mint gyermeket büszkeség töltött el, mert fölénnyel rendelkezem,
mert tudok írni és olvasni és különösen annak örültem nagyon, hogy már

380
én is tanítani fogok. »Tudod mit, Laczkó, – szóltam hozzá – te megtanítsz
engem hegedülni (amit már ő akkor nagyszerűen tudott), én meg megta-
nítlak téged írni. Jól van így?« Örömmel egyezett bele.
Jól emlékszem, hogy azon éjszakán nem tudtam elaludni, örültem, hogy
másnap tanító úr lesz belőlem, a másik ábrándom meg az volt, hogy hege-
dű-művésszé képeztetem majd ki magam. Valahonnan egy régi palatáblára
tettem szert. Vettem 1 fillérért palavesszőt és másnap este, mikor Laczkó
hazajött a műhelyből, megkezdtem a tanítást.
Az »i«-betűvel kezdtem el vele és akkor este 4 betűt tanult meg. Az »i«-t,
az »u«-t, az »e«-t és az »l«-t. Boldog volt nagyon. Rövid idő leforgása alatt
megtanulta az egész ábc-ét.
Édesanyám jól tudta, hogy tanítom az okos cigányfiút, biztatott is mindig,
hogy foglalkozzam vele. A Pista cigányt, az apját nem nagyon érdekelte a
fia tehetsége, el volt foglalva a megélhetéssel és bánatával.
– Tudod mit, – szóltam hozzá egyszer – iratkozzál be az elemibe ma-
gántanulónak és tedd le a vizsgákat. Ő ennek is nagyon örült. Édesanyám
beíratta és még ugyanazon év végén letette a két elemiről a vizsgákat.
A másik év végén már megvolt a négy elemije. De ő tovább tanult. Beiratko-
zott mint magántanuló a polgáriba. Jelesen vizsgázott minden évben. Már
befejezte a négy polgárit is és ő még mindig tovább akart tanulni.
Én akkor a hatodik gimnáziumba jártam. Volt egy kedvenc tanárom,
akinek elbeszéltem Lackó történetét és elmondtam, hogy nagyon szeretne
tovább tanulni. Jó öreg fehérpap-tanárom biztatólag mondotta, hogy hozzam el
hozzá a Lacit és ő majd tenni fog érdekében valamit, hogy tovább tanulhasson.
Pártfogásába véve különbözetit tett és mint magántanuló jelesen érettségizett
a nagyváradi premontrei gimnáziumban. A háború alatt bevonult katonának.
Mint főhadnagy leszerelt és beiratkoztunk mindketten Debrecenben az orvosi
fakultásra (az 1919. évi nyári kurzusra). Pista cigány büszke lett fiára, minden
fölösleges pénzét Lackónak küldte, hogy tanulhasson a Miska úrfival együtt.
Majd Kolozsvárra követett a Lackó. Mindenütt szorgalmasan tanult, dolgo-
zott. Míg mink, többi diákok a szabad diákéletet élveztük, addig Laci a könyv
felett gubbasztott, éjjel-nappal és egy évre rá már az élettani tanárunk maga
mellé vette, hogy segítsen neki kísérleteiben. Két évi kolozsvári tartózkodás
után Bécsbe mentem folytatni tanulmányaimat, de nem egyedül. Lackó is
velem jött. Itt a megélhetés nagyon nehéz volt. Sok pénzre volt szükségünk.
Sokat éhezett ő is, mint mindnyájan. De ő azért állandó lakója volt az egye-
temi könyvtárnak és az egyetemi élettani intézetnek.

381
 Egy napon levelet kapott hazulról az apjától, hogy nem marad tovább
egyedül Váradon, feljön ő is Bécsbe. Pista cigányprímás feljött. Egy külvá-
rosi Winzerhausban muzsikált. Nehezen keresett, sokat éhezett, csak azért,
hogy fiának meglegyen mindene.
Én Bécsből Olaszországba mentem át befejezni tanulmányaimat. Kö-
rülbelül négy hónapra rá levelet kapok Lackótól, hogy ő is otthagyja a
bécsi egyetemet és apjával együtt átrándul Olaszországba. Megint együtt
voltunk. Pista cigányt nagynehezen sikerült bebujtatni egy másodrendű
olasz zenekarba és muzsikált, hogy a fia tanulhasson… De itt már jól ment
a sora. Szépen keresett. Kitüntetéssel avatták fel a Lackót orvosnak és már
két éve, hogy Olaszország egyik legnagyobb egyetemi élettani intézetében
kísérletezik egy világhírű professzor vezetése mellett.
Éppen a napokban kaptam tőle levelet, amelyben arról értesít, hogy
megnyert egy pályázatot és január elején Hátsó-Indiába utazik, ahol mint
első tanársegéd fog működni. Magas karriert, fényes fizetést ért el már most
a hat nyelvet tökéletesen beszélő Laczkó, kikerül Hátsó-Indiába apjával
együtt, a Pista cigányprímással. Talán lesz ideje visszaemlékezni arra, hogy
mit köszönhet ő annak az »i«-betűnek, amivel elkezdte az írás és olvasás
nagy tudományát, talán vissza fog emlékezni arra, hogy egy »i«-betűnek
köszönheti egész pályafutását.
Nagy a meggyőződésem, hogy nagy meglepetéseket fog hozni az orvos-
tudományban Laczkó, szorgalmas, kitartó munkája révén és úgy hiszem,
senki sem fog arra gondolni, hogy egy »i« betűnek köszönheti az az egyetem,
ahová Laczkó utazik, hogy oly jeles tudóssal bővíthette ki tanári karát, mint
amilyen K. László Nagyvárad mellőli cigány-származású orvostudor.
A betűnek köszönheti K. László fényes jövőjét és nem lehet tudni, hogy
az emberiség mit fog köszönni tudni annak, hogy ugyancsak ő megtanulta
a betűt ismerni.
A Pesti Napló hű tisztelője és olvasója
Dr. H. M.
katániai magyar egyet. tanársegéd.

II.

Békebeli gazdagok voltunk. Földbirtok, vállalkozások biztosították fényűző

gondtalan életünket. Gyermek voltam, nevelők kínlódtak velem. A »Betűt«
gyűlöltem, mert engedelmeskednem kellett neki.

382
 Kastélyunkhoz járt egy cigánygyerek is, kit én nagyon szerettem. Apám
azért járatta hozzám, hogy tőle nagyobb kedvvel tanuljak cigányosan hege-
dülni. Édesanyám adatott reá szép ruhát, kimosdattatta. Többször megtör-
tént, hogy midőn megjött a cigánygyerek, velem még mindig kínlódott a
nevelő. Sehogy se ment a lecke, mert az eszem nem járt ott, azon gondol-
tam, hogy minek egy gazdag gyereknek tanulni. Ilyenkor a cigánygyerek
mellettünk ült csendesen, nagy fekete szeme tágra nyitva, szája eltátva, úgy
hallgatta nevelőm magyarázatait. Szegény nevelőm, többször ismételte,
mégsem tudtam.
Egyszer megszólal a fiú, hogy engedjük meg néki elmondani, mert ő
tudja. És legnagyobb ámulatunkra szóról-szóra elmondta az egészet, pedig
se írni, se olvasni nem tudott.
Ezen időtől kezdve apám parancsára eljött a fiú már reggel s velem tanult.
Igen gyorsan utolért, engem. Sőt elhagyott, ami az én büszkeségemet sértette,
úgyhogy én, hogy túltegyek rajta, elkezdtem versenyezni a cigányfiúval.
Közben felnőttünk. Belőle híres cigányprímás lett, ki egy felvidéki
főjegyző leányát vette nőül s ma is boldog, jó módban él.
Belőlem… Itt meg kell állni, mert a betű rosszat is tett. Felnőttem.
Átvettem vagyonunk vezetését! Közben anyám nagybeteg lett. Nekem
pedig katonai évem miatt be kellett vonulni, ezen időre idegen embernek
teljhatalmú meghatalmazást adtam a vállalat vezetésére.
Ez az ember felhasználta az alkalmat, zsebében a meghatalmazással
engem tönkretett s vagyonunk az ő kezébe vándorolt. Törvény nem volt reá,
ügyvédek mindent megmozgattak s egy nap arra ébredtem, hogy szegény,
egészen szegény ember vagyok.
Én és szegény! Katonaságot otthagytam, hazamentem… összepakolni
kicsi romját a vagyonnak s elbúcsúzni fűtől-fától… öreg kastélytól… boldog
gyermekévek összes emlékeitől… A park végén egy kőpadra ültem, sietve
vetettem papírra a búcsúsorokat…. zsebemben pihent a revolver…
Egyszerre megállt a kezemben az írás… Ah… hiszen ez nem lehet,
mi lesz szüleimmel? Azokkal a szülőkkel, kik értem mindent áldoztak!
Menjenek koldulni? Koldulni akkor, midőn van egy erőteljes, munkabíró
fiuk?
Felálltam, a búcsúsorokat eltéptem. Bementem hozzájuk: Úgy-e eljöttök
velem a szegénységbe? Úgy-e megbocsátjátok nekem, hogy könnyelműen
adott betűimmel koldusok lettünk? Szegény jó öreg ősz szülők sírva öleltek
át: »Csak te maradj nekünk édes fiam s akkor mi gazdagok vagyunk«.

383
 Harmadnapra Budapesten egy ismert cégnél állásért kopogtam. Zsebem-
ben a bizonyítványokkal, fejemben a tudással és a gyermekkori betűverseny
eredménye az lett, hogy mint levelező-könyvelőt alkalmaztak.
Ezen időtől ma is hálás rabja vagyok a »Betű«-nek, amelyre voltaképpen
a cigánygyerek ambíciója tanított meg.
Sok-sok év után az egész vagyon csak akkor ötlik eszembe, ha kimegyek
két sírfelirathoz. Ezeknek a betűknek látása könnyeimet sajtolja, az öreg ősz
szülők sírja felett mint az álomlátó nézem az eget, keresem a mindenség
Urát s köszönöm néki, hogy a gyűlölt betűt megtanított szeretni, hogy
a gazdagságtól elvakult szemeimet kinyitotta, hogy a betűt szeressem, a
tudást, a munkát, a kenyeret a betűben találjam meg.
Pécs, 1927 november 6.
S. E.

172
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS L AP, 1928. július 22.
Balkánmissziói konferencia Nova Pazován

A st. andräei bibliaiskola vezetősége Délkelet-Európa evangéliomi mun-

kásai részére Nova Pazován szeptember 3-tól 10-ig gazdag tárgysorozatú
konferenciát rendez. Főtárgy: az újszövetség szolgálata. Az egyes tárgyak:
1. Szolgálatunk alapja: az Istenbe vetett hit (II. Kor. 1:8–22.) 2. Szolgála-
tunk célja: Jézus Krisztus ismeretében való gyarapodás II. Kor. 2:12–3:16.)
3. Szolgálatunk lényege: a Lélek hivatala (II. Kor. 4:7–18). Ezenkívül na-
gyon sok gyakorlati tárgy is lesz: munkásképzés, az egyházak gyakorlati
együttműködése, a diakonus-munka jelentősége, külmisszió a Balkánon
(mohamedánok, zsidók, cigányok) bibliaterjesztés, evangelizáció, használ-
ható keresztyén irodalom, nyári bibliatanfolyamok. Akik a konferencián
részt akarnak venni, azok levelezőlapon jelentkezzenek a következő címre:
An die Leitung der Bibelschule St. Andrä bei Willach. Post St. Ruprecht
(Österreich). A résztvevők vasúti féljegyet (külföldiek ingyen vízumot) és
Nova Pazován ingyen lakást, élelmezést és teljes ellátást kapnak. Kívánatos,
hogy minél több református egyházi munkás jelenjék meg s mi is kivegyük
részünket a Balkán-misszió nagy munkájából.

384
 173
BUDAPESTI HÍRLAP, 1928. augusztus 23.
Babay József:267 Tehetséges cigányfiúkat
ingyen tanítanak a Zeneakadémián. A cigányok megtanulták
és legyőzték a jazz-zenét

Pár évvel ezelőtt, amikor a jazz betette lábát Magyarországra, az emberek

százezrei nagy érdeklődéssel fogadták. Megérkeztek az exotikus hangsze-
rek, az éneklő fűrész, a tízféle csörgővel, pálcával, cintányérral, acélskálával,
fölszerelt óriási John-dobok és bánatos búsongással fel-felsírt egy-egy tangó
refrénjén az emberhangú szaxofon. Valóságos új csoda volt a jazz-band, kö-
zépütt a bámulatosan biztosütemű zongoristával, aki nem egyszer tapsokat
kapott a merész szinkópákért. A dobos artistamutatványokat végzett, az első
hegedűs egyszerre a közönség felé fordult és énekelt. Előadást rendeztek. Talp
alá valót. Mert a közönség parkettért kezdett tapsolni, hogy táncolhasson.
Így aztán a kávéházak közepén megszülettek a simmi-szigetek, a parketton
párok siklottak és szinte őrjöngve rángatták testüket új csarlsztonok, néger
gesztikulációk, simmik divatos szabályai szerint. Közbe-közbe lágy, mély
panasszal egy-egy szaxofon-szóló sírta el a legújabb spanyol tangót, majd
vallomást tett Kreolának, hogy ostoba lett miatta minden férfi, holott csak
kis portugáliai dohánygyárban szortírozza a cigarettákat…
A jazz mindent meghódított. S míg a tányércsörgők és dobok zuhogtak
az átalakultarcú kávéházakban, a szegény, magyarnótás cigány hóna alá
szorított hegedűjével kikerült az utcára. Híres magyar bandák vesztették
el kenyerüket, Debrecenben még ez évszázados Bika-szálló is az állítóla-
gos néger zenének adott helyet. Szenvedélyes viták indultak a jazz körül.
Bűneként rótták föl, hogy internacionális zene, kéjelgő ritmusú, idegen a
magyar fajtól – megöli a magyar cigányt, a magyar úri élet nélkülözhetetlen
tartozékát.
A Magyar Czigányzenészek Egyesülete, mely 3500 tagot számlál, mikor
felocsúdott ijedt kábultságából, erőteljes rohamot indított a jazz térfoglalása
ellen. Az egyesület ügyésze, Járossy Jenő268 dr. széles programmot dolgozott
ki a harc levezetésére. Most, kétévi háborúskodás után érdekes eredmények-
ről beszélt nekünk Járossy Jenő, ki maga is neves magyar dalköltő.

267
Babay József (1898–1956): író, újságíró. [L. A.]
268
Járossy Jenő (1887–1975): ügyvéd, nótaszerző. [L. A.]

385
 A jazzt megölni nem lehetett. Lassan ízlésesebb keretek közé szorult ez a
tagadhatatlan érdekes zene, mely mint új műfaj, új tehetségek kibontakozását
hozta magával. Olyan magyar tehetségekét, kik világnevet szereztek a jazz
zene óriási piacán. Ma a világ legelső jazz-zenekara, a híres londoni Savoy
állandóan szerepeltet műsorán magyar szerzőket. A Savoy-jazz zenekar
egyik legmelegebb sikerét éppen a magyar fővárosban aratta, magyar szerzők
számaival. Mascagni, aki elkeseredett ellenségévé szegődött a jazz-nak,
maga is elismerte, hogy a tisztultabb zenei hatásokkal dolgozó világvárosi
nagy jazz-zenekarok művészetet nyújtanak.
Itthon pedig Budapesten folyt a harc két éven keresztül. És az eredmények
meglepőek. A cigányok tehetsége, szívóssága, olyan érdekes változásokat
hozott a jazz pesti történetébe, amelyre még sohasem volt példa.

Jazz-zenével a jazz ellen

Mikor a szegény, játszóhelyéről kiszorult cigány látta, hogy a közönség nem
elégszik meg a régi muzsikával; gondolt egy merészet és ezúttal okosat – ha-
zavitte a bandát, megvásárolta a legdivatosabb slágereket –, és megtanulta a
jazz-zenét. Nem ment el esténként hallgatózni bárok, kávéházak, szabadabb
éttermek elé – egyszer figyelmesen meghallgatta a jazz ütemét, fülébe szívta
szimkopáit, elleste fortélyait s mikor újra megjelent a kávéházban – az emberek
valósággal megrökönyödtek. Ni-ni, az ő kedves cigánybandájuk úgy pattogtat-
ja a csarlsztont, mintha most jött volna amerikai bárok pódiumáról. A nyurga
és kopasz bőgős dobol a vastag húrokon, tornászik a vonója jobbra-balra, a
klarinét sikong, kacag, trillázik, ütemet visz, a cselló dalol, mint a szakszofon,
a hajlott hátú örökké ihletett cimbalmos, ez az ős, csárdákból ránk marad
magyar cigány-figura tálcákat, plédarabokat rak a hangszerére és olyan lármát
csinál, akár a sárga cintányér. A brácsák felcsapnak új hangszernek, peregnek
és ütemvivő hangot adnak, mint a bendzsó. Pompás dolog ez, kérem… Jazzt
játszik a cigány! Mi lehet a magyarázata, hogy pár hét alatt szinte szebben
repülteti fel a Katicabogarat, mint a mulató paloták jazz band-je? A magya-
rázat: a cigány pompás tehetsége és a jazz-zenében rejlő ősmotivumok, az
ősnaivság, az őstermészet, az ősösztön megnyilatkozása, mely a végtelenségig
benne él a vándorútra mindig kész kreol cigányban. A cigány egész lelkével
éppen azért tudott asszimilálódni, sőt gyökeresen átmagyarosodni érzésben,
mulató megértésben, nótabúsongásban a magyar néphez is, mert a mi zenénk
ősisége rokon a cigányéval, mint ahogy a néger erdők titka és misztikuma
sem idegen a lelke mélyén alvó ősemberi zeneösztönöktől.

386
 Érdekes és meglepő volt, hogy a jazz-zene átvételekor féltettük a cigányt.
Azt mondottuk, hogy ha valamiképp erőt vesz rajta, az új tömegzene – megöli
benne a nótát. Nem ölte meg! Nem olvadt össze a két különböző taktus.
A csarlsztont dübörgő cigányzenekar, ha rázendít egy régi magyar nótára,
ma is úgy sírja ki magából, mint mikor még híre-hamva sem volt a jazz-nak
s ott bujdosott hangszereletlenül a néger erdők mély folyondárboltozata
alatt. A cigány tehát bravúrosan segített magán, megtarthatta régi helyét
és a régi cigányzene mellett jazz-muzsikát is nyújtott.

A főváros a cigányzenészek segítségére siet

Mikor a Magyar Cigány zenészek Egyesülete hivatalosan is lépéseket tett
a jazz meglepetésszerű terjedése ellen, elsőnek maga a székesfőváros sietett
segítségére. Kimondta, hogy a jazz nem zene, hanem mutatvány. Mutatvány
azért, mert a zenekarok tagjai – legfőképp a dobosok – valósággal artista-
produkciókat végeznek és énekelnek. Kivetette tehát rájuk a mutatványokra
kiszabott adókat. Ezzel egyidejűen az artisták figyelmét is felhívta arra, hogy
a jazz az ő konkurrensük. A főváros Színügyi Bizottsága pedig határozatot
hozott, hogy a főváros tulajdonát képező nyilvános szórakozóhelyeken nem
játszhat jazz-band. Ezek a szigorú lépések sok cigányzenekar elvesztett helyét
szerezték vissza. A helyzet tehát valamit javult.

Cigányakadémisták és cigánytanoncok
Ám a jazzt teljesen megölni nem lehetett. Céltalan és felesleges küzdelem
is lenne. Elvégre egy szolid eszközökkel, művészi tendenciával dolgozó
jazz-zenekar mégis csak értékesebb is kultúrnivót adó megnyilatkozás, mint
mondjuk a harsogó rezesbanda. A motor modern világa modern zenét is
követel, s talán mondhatjuk, hogy a mai technikakor muzsikája egyszeribe
a jazz lett.
A közönség megszerette ugyan, de azért nem pártolt el szívében a ci-
gányzenétől. Amíg a világhírű magyar mulatozás élni fog, addig a cigány
hegedűje el nem némul. Természetes azonban, hogy a magyar cigánynak
tudása tökéletesítésével is fegyvert kell szereznie, hogy az új hullámok a
közönyösség szirtjéhez ne csapják szárazfáját. Ezért tehát az Egyesület
széles, új programmot dolgozott ki a cigánytársadalom egyéni és zenei
kulturáltságának fejlesztésére. Az Egyesület taníttatni akarja tagjait. Neves
muzsikusokból bizottságot alakítanak, mely időről-időre kiválasztja a tehet-
séges fiatal cigányokat. A magyar Zeneakadémia nagy megértéssel fogadta

387
az Egyesület e tervét és kilátásba helyezte, hogy a zsűri által kiszemelt
tehetségeket díjtalanul veszi föl művésznövendékei sorába.
Ez a lépés már a küzdelem folyamán egy okos gondolat kapcsán született
ajándék, melynek mélyreszántó pedagógiai jelentősége van.
A főváros e mellett cigánytanonc-iskolát szervez a 10–14 éves cigánygye-
rekek számára. E cigánytanonc-iskolában kotta- és hangszereléstan lesznek
a legfőbb tantárgyak. S ha az anyagilag is erősödő Magyar Czigányzenész
Egyesület sikeresen felállítja a szerződésben levő cigányok továbbképző
tanfolyamát, egy új, intelligens, alapos tudású cigánygeneráció fejlődik ki,
amely a zene magasabb kultúrája birtokában könnyen megvív bármely új
zenei tömeghóborttal, vagy valami, még a jövőben rejtőzködő dadaista-
jazzhullámmal is.

174
BUDAPESTI HÍRLAP, 1928. október 12.
Főurak, polgárok és cigányok a Bihari-ünnepen

A szombaton és vasárnapon megtartandó Bihari százados ünnepére nagyban

folynak az előkészületek. A Bihari szoborbizottság elnöksége: Pekár Gyula269
dr. és Zseny József270 személyében tisztelegtek a kormányzónál és József kir.
hercegnél és meghívták őket a vasárnapi szoborleleplezésre.
Az Országos Cigányzenész Szövetségnél harminc cigánybanda, mintegy
250 muzsikussal kötelezte magát a szobornál lezajló monstre zenei ünne-
pen való részvételre. Képviselteti magát a leleplezési ünnepségeken nemes
Abony pozsonymegyei község, Bihari szülőfaluja, Matyi Mihály római
katolikus plébános által. Képviselteti magát Pest vármegye közönsége is,
azzal a két fecskefarkú lovassági zászlóval, mely alatt száznál több megyei
nemes Bihari zenekarával résztvett az 1809. évi véres győri ütközetben,
ahol a vármegye által kiállított ezredből negyvenkilenc nemes esett el.
A főváros küldöttsége a pest-budai önkéntes gyalogság és az óbudai lövészek
1809. évi két hadilobogójával jelenik meg, mellyel Bihari a győri csata után
a Rákóczi-indulót játszva vonult be Budára.
269
Pekár Gyula (1867–1937): író, újságíró, országgyűlési képviselő, miniszter. A Magyar
Tudományos Akadémia és a Petőfi Társaság tagja, a Luther Társaság elnöke. [L. A.]
270
Zseny József (1860–1931): jogász, Pest vármegyei aljegyző; számos kulturális egyesület
tagja és alapítója. Kiskunhalasi református család sarjaként a halasi csipkekészítés
legfőbb ösztönzőinek egyike volt. [L. A.]

388
 A vasárnapi margitszigeti lovasmérkőzés főrangú tagjai élén Andrássy
Géza gróffal és Hadik János gróffal testületileg jelennek meg a Bihari-szo-
bor leleplezésénél, hogy kegyeletüket leróják Bihari iránt. Andrássy Géza,
Gyula és Sándor grófok nagyatyja Károly gróf és testvérei József és Leopold
grófok ugyanis a gömöri nemesi felkelők ezredesei voltak és szintén Bihari
zenekara kísérete alatt vonultak a győri csatába. Hadik János gróf nagyatyja
részére szerezte viszont Bihari a közismert Hadik óbester nótáját, ami a
leleplezési ünnep programmján is szerepel.
Jelen lesznek még az ünnepen Bihari János közvetlen leszármazottjai is:
unokájának, néhai Farkas Miska híres győri prímásnak fia, Farkas László271
dr. gödöllői ügyvéd, valamint a nemes Abony községből származó és most
Békéscsabán lakó Purcsy-család képviselője, akik mindketten koszorút
helyeznek le a szoborra.
Az ünnep fénypontja Szávay Gyula, 272 a Petőfi Társaság tagjának erre az
alkalomra megírt ódája lesz, melyet az illusztris szerző maga fog elszavalni,
s amelyben megénekli Bihari tüneményes és legendás pályafutását. Közben
időnként mélabús tárogatónótákat, a nagy Bercsényi Miklós gróf generális
és Hadik óbester nótáját Pál Lajos, az első tárogatómester adja elő. Koszorút
helyeznek el az emlékműre: a honvédelmi minisztérium, a Zeneművészeti
Főiskola, a Nemzeti Zenede, az Országos Rákóczi Szövetség, valamint
Borsod-Gömör vármegye 1809. évi nemesi Bercsényi huszárezred leszárma-
zói nevében, akik megbízásából Soldos Béla dr. főispán hozta el a koszorút.
A rendezőbizottság ezúton is tudatja, hogy az iskolák és a zászlók alatt
megjelenő egyesületek, ha csoportosan jönnek, úgy nem fizetnek szigeti
belépőt, valamint díjtalanul léphetnek be a közreműködő cigányzenészek
is. A kegyeletes szoborfelavatás után, néhai József főherceg, nádor, a sziget

271
Farkas László (1879–1956): zenészcigány családból származó jogász; Farkas Miska
(1829–1890), a neves győri prímás fia, Bihari János (1764–1827) hegedűművész és
zeneszerző dédunokája. 1897-ben érettségizett szülővárosában, a Szent Benedek-rendi
katolikus gimnáziumban; s valószínűleg itt végezte a jogakadémiát is. 1901-ben végzett
joghallgatóként díjas joggyakornokká nevezték ki. 1903-ban a győri törvényszékről a
szombathelyi törvényszékhez helyezték át, és kinevezték aljegyzővé. 1906-ban jegyző
lett, majd 1908 őszén Letenyére került albírónak. 1912-ben Kapuvárra helyezték,
ahol a következő év végén járásbíró lett. 1921-ben nyugdíjba vonult, és ügyvédként
kezdett praktizálni. 1927-től Gödöllőn élt és dolgozott. [L. A.]
272
Szávay Gyula (1861–1935): költő, lapszerkesztő, jogász; a Kisfaludy és a Petőfi Társaság
tagja. 1890-től a győri, 1905-től a debreceni, majd 1920-tól a budapesti kereskedelmi
és iparkamara titkára volt. [L. A.]

389
első tulajdonosa emlékezetére, a rendezőbizottság ünnepi ebédet rendez a
felsőszigeti nagyszálló éttermében, melyen József kir. herceg, tábornagy és
kísérete is jelen lesznek. Ebédre levelezőlapon Zseny József főrendezőnél
lehet jelentkezni. (IV., Váci-utca 54.) A teríték ára öt pengő.

175
A Vajda Ottó273 jutalomdíj-alapítvány alapítólevele (1929)

In Tordai Ányos (közl.) (1929): A ciszterci rend bajai

III. Béla reálgimnáziumának ötvenedik – alapítása óta 114. – értesítője az
1928–1929. iskolai évről. Baja, Kollár Á. Könyvnyomdája, 111–112.

Alapítólevél

1. Ötven éve annak, hogy a nagyérdemű Ciszterci Rend a bajai főgimná-

zium vezetését átvette, és én mint kis diák legelsőnek iratkoztam be tanít-
ványai közé. Ennek emlékére, valamint mély hálám kifejezéséül azért, hogy
a Rend tanárai engem oly nagy gonddal és szeretettel neveltek: egy hosszú
életen át becsületes munkával szerzett és megtakarított kis vagyonomból a
nevezett intézet tanulói részére ösztöndíj-alapítványt létesítek.
2. Az alapítvány címe: Vajda Ottó jutalomdíj-alapítvány.
3. Az az óhajtásom, hogy az ösztöndíj-alapítvány egy-egy évi kamata a
Főtisztelendő Igazgatóság és a tanári kar legjobb belátása szerint minden
évben más, a IV–VIII. osztály egyik szegénysorsú, szorgalmas és jó visele-
tű, róm. kat. vallású jó tanulójának adassék, aki a papi pályára készül s az
évben lehetőleg a kalocsai papnöveldébe szándékozik magát felvétetni. Így

273
Vajda Ottó (1868–1939): zenészcigány családból származó katolikus pap. Szülei Vajda
György – azaz a maga korában ismertebb nevén Vajda Gyuri – bajai cigányprímás
és Bodrics Rozália voltak. Baján, a Ciszterci rend katolikus gimnáziumába, majd a
kalocsai papneveldébe járt. Fajszon (1893), Bácskertesen (1894), Dávodon (1895),
Sükösdön (1896–1897), Madarason (1898–1899), majd Adán (1899–1901) szolgált.
1902-től adminisztrátor volt Foktőn, később káplán Kecelen (1903), Jánoshalmán
(1904), adminisztrátor Uszódon (1908). 1909 és 1914 között a zentai Jézus Szent Szíve
templom plébánosa volt; 1915-ben Dunapatajra került, ahol iskolaszéki elnökként
is tevékenykedett. 1930 februárjában – már nyugalmazott plébánosként – a kalocsai
érsektől engedélyt kapott a vörös öv viselésére. [L. A.]

390
rendelkezem azért is, mert kis diák koromban nekem is nagyon jól esett,
amikor az Igazgatóság kegyességéből némi segélyben részesülhettem.
4. Erre a célra a Kalocsai Egyházmegyei Takarékpénztárban 1928. évi
december 28-án a 207. számú betéti könyvben 500 azaz ötszáz pengőt helyez-
tem el, a betéti könyvet a bajai gimnázium igazgatóságának megküldöttem
megőrzés és kezelés végett. Nehogy alapítványom idő jártával devalváció és
egyéb istencsapások miatt megszűnjék, beleegyezem abba is, hogy az 500 P
alapítványösszeg mint amerikai dollár vagy svájci frank-betét kezeltessék.
5. A bármely oknál fogva el nem használt jövedelem az alapítvány tő-
kéjéhez csatolandó.
6. Az ösztöndíj első kamatait a cisztercita intézet fennállásának ez 50.
évében, azaz a folyó iskolai év végén óhajtom kiadatni. Az ösztöndíjat a 3.
pont értelmében a Főtisztelendő Igazgatóság s a tanári kar kijelölése foly-
tán minden évben más tanuló élvezheti s nincs kifogásom az ellen, ha az
illető tanuló más ösztöndíjat is élvez. Az ösztöndíj évenkint a záróünnepély
alkalmával adandó ki.
7. Ha a bajai gimnáziumnak ciszterci jellege valamikor is megszűnnék,
alapítványom arra a középiskolára száll át, mely helyét elfoglalja s kamat-
jövedelme akkor is a 3. pontban megjelölt célra fordítandó.
8. Az alapítványt kezelő ciszt. gimnázium igazgatósága a kormányt meg-
illető főfelügyeleti jog gyakorlása végett a törvények rendelkezése értelmében
számadással tartozik a M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak.
9. Az alapítványt peres és peren kivüli jogügyekben mint annak kezelője:
a bajai gimnázium igazgatósága képviseli. Viszont az alapítólevél kezelése
és jövedelmének felhasználása tárgyában tett intézkedések és határozatok
ellen a M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz fellebbezésnek
van helye.
10. Ezt az alapítólevelet hat példányban állítottam ki. Egyet a bajai ciszt.
gimnázium igazgatósága, egyet a zirci apát úr, az intézet kegyura, egyet
a vallás- és közoktatásügyi minisztérium, egyet a kalocsai érseki hatóság,
egyet a szegedi tankerület kir. főigazgatósága és egyet a magam részére.
Adja Isten, hogy az én jó szándékomnak és hálámnak e csekély jel gyü-
mölcsöző legyen az engem nevelő intézet számára.
Kalocsa, 1929. március 4.
Vajda Ottó
nyug. Plébános.

391
 Előttünk:
Erdős József
Dr. Gonczlik Kálmán

91/1929 Alulírott igazgató, mint alapítvány-kezelő kijelentem, hogy az

alapítványi összeget tartalmazó Kalocsai Egyházmegyei Takpénztár RT.
1928. évi 207 sz. betéti könyvét átvettem s azt vagyoni felelősség mellett
kezelni fogom.
Baja, 1929. ápr. 8.
Dr. Tordai Ányos,
rg. igazgató.

157/1929 12. Elfogadom.

Zirc, 1929. április hó 10.
Werner Adolf 274 dr. zirci apát.

1070–0–153/1929 szám. X. ü o Jóváhagyom Budapest, 1929. évi május

hó 14.
A miniszter rendeletéből:
dr. Pilinszky, miniszteri tanácsos.

176
MTI Kőnyomatos, 1929. december 12.

Szeged, december 12. A nyár folyamán tolvajok jártak dr. Murka István275
tisztiorvos padlásán és onnan hét mázsa búzát elemeltek. A nyomozás során
a búzát Horváth István gazdálkodó tanyáján találták meg, aki közben eladott
belőle egy mázsát. A törvényszéki tárgyalás során Horváth István kijelentette,
hogy a búzát földjén találta elásva és hazavitte. Szerinte valószínűleg tolvajok

274
Werner Adolf, eredetileg Vilmos (1867–1939): ciszterci szerzetes, 1924-től haláláig
zirci apát. [L. A.]
275
Murka István (1898–1970): zenészcigány családból származó orvos, tisztiorvos. Szülei
Murka István zenész és Czap Amália voltak. 1908 és 1914 között a szegedi Kegyes
tanítórendi katolikus gimnáziumban tanult. (1909-től a Rózsa Ferenc-féle alapítvány
évi 200 koronával támogatta.) 1923 nyarán a Pázmány Péter Tudományegyetem
Orvostudományi Karán orvosi diplomát szerzett. [L. A.]

392
áshatták el. A törvényszék lopás helyett jogtalan elsajátításban mondotta ki
bűnösnek a gazdát és kétszáz pengő pénzbüntetésre ítélte.

177
MTI Kőnyomatos, 1930. március 30.

Pozsár Endre, Szentlőrinckáta nyugalmazott plébánosa, aki a napokban halt

meg Újpesten a Károlyi-kórházban, váci zenészcigány-családból származott.
Pozsár Endréről, aki az egyetlen cigány származású pap volt, Jókai Mór is
megemlékezett egyik regényében.276

178
AZ EST, 1930. május 25.
Bakos Ákos:277 Amáró szákó di veszkeró máró…
Látogatás az arisztokrata cigányoknál278

– Az Est tudósítójától –
A pilisi hegyek ölelésében, Piliscsaba szomszédságában van a kis Tinnye
község. A falu szélén a májusi tavasz gazdag zöldje, fája, bokra, rongyos kis
kulipintyókat, kalyibákat takargat. A falu szélén a cigánysor viskói. Fehérre
meszeltek a viskófalak, de szalmazsuppos fedelüket a nyargaló szelek cibálják.
A tinnyei cigánysor a pilisi cigányok egyik főfészke. Régi nemzetség itt
a morék nemzetsége. Csak úgy nemzedékről-nemzedékre évszázadokra
visszaviszik a szép magyar nevű Pápaiak, Sallaiak, Balogok a cigánysoron te-
rebélyesedő családfájukat. A magyar cigányság arisztokratái a pilisi cigányok.
Szegény cigányarisztokraták, akiknek a szép nevükön, a tiszta becsületükön
egyebük nem maradt meg a büszkeségükön kívül, hogy különbfajtájúaknak
tartják magukat, mint a tolvaj másfajta kóbor cigányság, vagy az egyhelybe
telepedett, de »deges« henye cigányok.
Sallai prímásék gyepes udvarán a banda tanul új nótákat a pili-
si táncoslábúaknak, mulatós kedveknek. A prímáséktól jobbra-balra a
276
Az e helyen említett regényt nem tudtam azonosítani. [L. A.]
277
Bakos Ákos (1893–?): újságíró, szerkesztő. [L. A.]
278
A cím cigány nyelvű része a Miatyánk „mindennapi kenyerünk(et)” kifejezése – egé-
szen durva hibával. [L. A.]

393
szorgalmas munka muzsikaszava szól a cigányudvarok zengő üllővasain.
A szögkovács cigányok kalapácsa alól bőségesen hullanak a hatalmas kam-
pósszögek, a kisebb-nagyobb sínszögek.
A cigánysor elején, az országút mentén magas dombon kis vityilló,
Horvát cigánykovácsék háza. Minden csütörtökön délelőtt fehér angyalkák
kukucskálnak kíváncsian lefelé Horvát cigányék udvarára, ahol a tinnyei ci-
gányrajkók tanulják az istendicséretet, meg a betűt a szabad cigányiskolában.
Minden csütörtökön reggel átjön Klotildligetről Koltay József 279 vasúti
tisztviselő felesége, buzgó református asszony, a kis cigánygyerekek »tanító
néni naccságája«. Öreg asztal, rozoga szék kerül a cigányviskó udvarának
szilvafája alá. Az asztalon a biblia, a zsoltárok, az ábécés könyv és mindig
egy csomag is. A csomagot a Jézuska küldi minden csütörtökön ajándékba
azoknak a csávóknak, akik jók.
Hogy megjött most is a tanító néni, egyszeriben hangos lesz a cigánysor.
Iparkodnak a dombra föl egymás hegyén-hátán a csávók, »jézsuzskázsnyi«.
Jönnek a Danik, az Évák, a Linák, a Gizák, a Sanyik, a Bözsik, a Józsik, a
Katók. Egy évestől tizenöt évesig. Aki még apróság, a nénje, a bátyja karjaiban.
A házigazda a szabad fészerben élesztgeti a fújtató tüzét, öccse meg a
masinánál gyorsabban gyártja a szöget. A házigazda bogárszemű Mariska
menyecskéje, hogy éppen befejezte a kis szoba, konyha meszelését, a keblé-
hez tapadt éhes kis Rudival, a hideg szélben is meztelenül vígan hancúrozó
Jancsijára, Katójára próbál keríteni valami terítenivalót.

279
Koltay Józsefné Csoma Krisztina (1880–1960): a Bethánia Szövetség missziói munkása,
bibliafordító; élete jelentős részében a Piliscsaba-klotildligeti Református Gyülekezet
tagja. Első férjével, Bónis Gyulával (1875–1922) együtt a kezdetektől tagja volt a
magyarországi Bethánia Szövetségnek. Az 1910-es évek első felében Budapesten volt
fűszerkereskedése, férjének pedig cipészműhelye. 1918 körül a házaspár Piliscsaba-
Klotildligetre költözött, ahol Bónis Gyula 1922 nyarán meghalt. 1928 elején, szűk hat
évvel első férje halála után Csoma Krisztina feleségül ment egy ekkor már nyugdíjas,
korábbi MÁV-alkalmazotthoz, az ugyancsak özvegy Koltai Józsefhez (1873–1942). A
Bethánia Szövetség belmissziói munkatársaként elsősorban piliscsabai és tinnyei cigány
családok között végzett évtizedeken át missziószolgálatot. Egykorú feljegyzések szerint
a húszas évek végén kárpáti cigány nyelvre fordította a Zsoltárokat, majd a harmincas
évektől az Újszövetség lefordításával (is) foglalkozott. Egyes visszaemlékezések, illetve
egy sajtóhír szerint e munkát végül be is fejezte. Az 1920-as évek végén férjével, Koltai
József presbiterrel egyetlen vagyonukat, telküket a klotildligeti református fiókegyház-
községnek adományozták; e telken épült 1939-ben a Piliscsaba–klotildligeti református
templom. Csoma Krisztina élete utolsó közel két évtizedét megözvegyülve, az 1950-es
éveket pedig kifejezetten mély nyomorban töltötte Piliscsabán. [L. A.]

394
 Horvát cigányéknál hat gyerek lesi a falatot. Hat fekete cseresnyeképű
csávó.
– Csupa gázsdágság, ádhatnánk kécsénbe belélük Baranyába – kacag a
szemrevaló Mariska menyecske. Most bimbózik szíve alatt a hetedik élet.
Együtt a gyülekezet. Aranyosak így kócosan is, rongyosan is egy rakáson
a cigánygyerekek. Csupa okos szem, huncut mosolygás mindegyikük.
És kórusban rázendítenek:
– Áldj meg jó Istenke mindenkit, áldj meg minket kiváltképpen cigány-
gyerekeket, jó apánkat, jó anyánkat… Nevelj minket a te félelmedben és
szeretetedben…
Zsoltár dallamára zeng az ének cigányul arról, hogy az Isten mennyire
szeret mindenkit, még a cigányságot is.
Devla ro kamibe, vatiugja man…
– Dicsérje őt minden kicsi cigánygyerek ezért. Dicsinerille szako tikno
csávó…
Az önkéntes tanító néni, hogy kis tanítványai szívébe férkőzzék, meg-
tanult cigányul. Ezért olyan nagy a becsülete a cigánysoron.
A hangos cigány zsoltárszót messze viszi a szél. Az ünnepi óra alatt
végig a cigánysoron csendesebben ütnek a kalapácsok, halkabban szólnak
az üllők. És jönnek a gyülekezetbe a felnőttek is, a ráérők.
A hatvanéves Vera néni maga is odaáll az apróságok közé éhesen az igére,
hogy a beng elkerülje a cigányságot és csak a devla szeresse – magyarázza
odaállását Vera néni.
A bengnek, az ördögnek, nagy a respektusa az öreg előtt.
Mondja magyarul, de imádkozza cigányul is a gyereksereg a Miatyánkot.
A kócos kis Tuzák Lina bátran a ceruzám alá diktálja a cigányul is legszebb
imádságot.
Amáró szákó diveszkeró máró, dile amenge a dádé. Prosztin taj a mare
binitamen prosztine sztuke szaramen odolonge kovása menge biniszjelen. Óh
árákámen le orgyaipnaszta, óh mentin le ergya ipnásztó. Metrohó világó troha
trájkó sukaripe mégcsihává. Ámen.
A szeretetről szóló bibliamagyarázat után felharsan a csávók kedvenc
indulója:

Mikor masírozunk kapitány uram.

Holnapután, meg azután,
Csütörtökön ebéd után,

395
 Kedves katonám.
Mit viszünk az útra, kapitány uram,
Töltött csirkét, sült malacot …

– Sült csirke, peku, kanyha, sült malac, peke, bale – sóhajt akkorát a Vera
néni, hogy az apróságok pisszentik le tiszteletlensége miatt.
Mert hogy az ócskavasnak kilója, amiből a szögkovácsok szöge készül,
tizenkét fillér, a fujtató alá való koksz tíz fillér, a szög kilóját meg Pesten
csak 36 fillérért veszik. De nem is kell mostanában már nagyon a cigányok
szöge úgy, mint valamikor.
És a Vera néni után egyszeriben megnyílik a cigányok panaszkodásának
zsilipje.
A banda a héten csak három pengőt keresett. Tegnap nagy mulatás volt
Csabán és mégis csak 80 fillér csörgött a prímás zsebében.
Dicsekednek a cigányok, hogy a háború előtt különbül, úribb módon
éltek, mint a falubeli magyarok és svábok. Dolgoztak, de nem is sajnálták
maguktól a falatot. Aztán az emberek mind bevonultak, ki hazajött, ki nem.
– Aki nem gyitt, annak jobb is – állapítja meg az öreg Marci cigány.
Az öreg Balog dádé is, a hetven esztendejével bevitt tegnap egy zsák
szöget a Vilmos császár útra, de csak öt kiló kellett a boltosnak. Az öt kiló
szög árából nagyot harapott le a drága vasúti költség.
– Naccsága, tessik imádkoztatni a csávókat a jó Istenkéhez, hogy gyijjen
már az eső és legyen gomba az erdőbe, hadd szedhessink – kunyerálják az
asszonyok.
Egy ábécés könyv a szilvafa alatt a kis asztalon. Minden fekete buksi fej
abba az egybe kukucskál, hogy u-ú, úr, ír, úri…
Aztán tovább: é-vi, ven-ne, i-rén, vin-ne…
A sok fekete fej között aranylóan szőkéllik a pöttömnyi Sallai Lina
buksija.
Nagy a szegénység a tinnyei cigánysoron. Csakugyan, miért nem kaptak
a cigányok abból a háromszáz pengőből, amit nemrégiben egy méltóságos
főúr adott a falu szegényeinek?
Hogy dicsekednek szegények, hogy őket nem is kell már ellenőrizni,
mert ők igazán tisztán tartják a hajlékukat, évente négyszer is meszelnek,
a szappan is ott van a polcon minden kalyibában, ha rongyos is, de tiszta a
ruha, az alsó rajtuk. A döghöz nem nyúlnak, hát húst akkor esznek, amikor
jobb aratása van a szögnek, a nótának.

396
 Mellém szegődik egy ráncos öregasszony:
– Nekem egy fiam vót, tekintetes úr. Az is ottmaradt a muszka csata-
téren…
– Sztupe, mama – intik le a többiek.
Vége az iskolának, a gyerekek elé tárul az ajándék. Halom pogácsa, pár
koszorú füge. És hogy »fehér lóvé« is hullik a kis barna tenyerekbe, teljes
a boldogság.
– Lyóvé, lyóvé – motyogták a még beszélni sem tudó apróságok.
A cigánysor ormáról, a Horváték dombjáról még mindig integetnek a
csávók. Piros kendővel, rongyos fehér inggel, apró kis kezükkel… még csak
a hegy mögött el nem kanyarodik az országút.

179
PESTI NAPLÓ, 1930. június 15. (A gyermek c. melléklet)
Ők negyvenen…

A tinnyei cigánycsávók. Fekete cseresnye a képük és ha egy rakáson vannak,

oly hangosak, hogy lármájuk átszökik a pilisi hegyeken.
Szegények a pilisi cigányok is, de tolvaj nem akad köztük. Dolgos,
munkás emberek, ki muzsikus, ki szögkovács. A purdék még nem tudják,
hogy mi a szegénység, övék a hegyoldal, a falu széle, övék az országút és a
virágos rét. Jobban futnak, mint a nyúl, ha az úton szaladó autóból fényes
»lóvé« hullik az út porába.
Sok autó szalad errefelé, a cigánysor negyven purdéjának nagy boldog-
ságára. Olykor még fényes ezüstpengő is zsákmányul jut. A lóvén aztán
szépen megosztozkodnak a rajkók és viszik haza az édesanyjuknak tejre,
kenyérre, kosárka krumplira, kevés paszulyra. A rajkók javarésze bizony
nem tudja, mi fán terem a csirkecomb.
Messzi az iskola a tinnyei cigánysortól. Télen cipője, nyáron ruhája nincs
a purdénak, de iskola nélkül manapság már a cigányrajkók sem növekedhet-
nek. Minden csütörtökön egy jóságos tanítónéni tart iskolát a csávóknak az
egyik cigányvityillóban. Itt tanulnak imádkozni, énekelni, itt ismerkednek
meg a kis és nagy ábécével, a szerintük csodafurfangos számolással. Versel
is egyik, másik.
Látjátok, – úgy-e – mennyire örülnek a rajkók az iskolának. A fotogra-
fáló masina nem füllent. Örülnek az imádságnak, a betűnek, annak, hogy

397
ők is bekukucskálhatnak a tu-
dás nagy birodalmának kapuján.
A kis Évák, Lajkók, Mariskák,
Petykók.
Aki azután jól viselkedik és szor-
galmatoskodik, pár szem cukrot,
fügét, mi egyéb ritka édességet
kap jutalmul a tanítónénitől.
Furcsa iskola a cigányiskola.
Itt nem hatesztendős korukban
kell iskolába menniök a rajkók-
nak. Három-négy éves apróságok
totyognak a tizetnöt–tizenhatéves
nagy lányok, fiúk mellett. Óvo-
da is, elemi is, ismétlőiskola
is – együtt. Padok! Nincsenek.
A tanítónéni asztala egy rozzant
asztal, ezt állják körül a gyerekek.
Irkát, ceruzát a tanítónéni hoz, az
asztalon próbálkoznak a betűve-
téssel a rajkók egymást lökdösve,
taszigálva a nagy igyekezetben.
Egyetlen ábécés könyvből ta-
nulnak, összebújva mind az egy
könyv fölé.
Mind mosolyog, kacag, csak a
kis Balog Jancsi kedve áll rívósra,
szötyögősre. Kicsi még a Jancsi,
háromesztendős sincs az apró-
sága. Egy szem cukor pityergős
szájába és egyszeriben nem itatja
tovább könnyeivel a nyuszikat,
de mondja ám ő is kórusban a
többiekkel:
– Édes, jó Istenkém, áldj meg mindenkit, aki Téged szeret, áldj meg
minket is, kis cigánygyerekeket…

398
 180
BUDAPESTI HÍRLAP, 1930. július 4.
d. m.: Cigánymisszionárius járja az országot.
Amikor az elcsent biblia ezreket térit az igaz útra

Egy időben közigazgatási probléma volt a cigánykérdés, majd bűnügyi vo-

natkozásaival is találkoztunk. Nem a tiszteletreméltó cigányzenészekről van
szó ezúttal, akik a XVIII. század óta hajladoznak a magyar udvarokban s akik
közül való volt a híres Czinka Panna is. Nem a Dankó Pistákról, a Banda
Marcikról, a Pongrácz Lajosokról, a Radicsokról, akik királyok, fejedelmek
szívét hódították meg a magyar muzsikának, nem ezekről, hanem a vándorló
cigányokról, akiket hol romák-nak, hol pedig káló-nak neveztek, akik va-
lamikor elindultak Indiából. Ennek az ötmilliónyi cigányságnak kóborlása
még mindig tart, néha fantasztikus körülmények között.

Hány millió cigány él a földön?

A hazátlan cigányok elnevezés csak annyiban nem aktuális, hogy Malabár
egyik tartományának Cigania a neve. Nálunk első nevezetes szereplésükre
a hatvani országgyűlésen került sor, 1525-ben, amikor cigányzenészeket
fogadtak fel. Ám azután sok baj lett velük. József császár volt az első, aki
le akarta őket telepíteni, azóta József főhercegig nem foglalkoztak többet
ezzel a kísérlettel. A kisjenői cigánytelep egész vagyonba került, de hiábavaló
jószándék volt, a kóbor természet a „faraó ivadékokból” újfent kitört és a
letelepített társaság is új vándorútra kelt, vajdájukkal az élen.
Legutóbb a rendőrség lefényképeztette a cigányokat, sőt a közigazgatási
hatóságok külön lajstromot vezetnek a sátoros népről, amely nem ismer
országhatárt s legszívesebben barlangokban, vagy primitív kunyhókban éli
nomádságra hajló életét. Mostanában Stefanov György misszionárius járja
az országot és előadást tart a cigánynép történetéről, valamint arról, hogy
az evangéliumnak minő hatása van a cigányokra.
Stefanov György szintén cigány, aki azonban nagy kultúrára tett szert
s a cigányság szerepét, történetét szeretné kedvezőbb beállításban a köz-
tudatba plántálni.
Legutóbb Debrecenben tartott előadást a cigányság múltjáról. Szerinte
a cigányok nem Egyiptomból származnak, hanem Indiából. Kétségbevonja,
hogy ötmillió cigány élne a világon, s azt mondja, hogy csak három millióra

399
tehető a cigányság lélekszámú. Bulgáriából való cigány Stefanov György és
érdekes dolgokat mesél a Bulgáriában élő cigányokról.
Nyolcvanháromezren vannak s eleinte sok baj volt velök, de később a
belügyminiszter rendeletet adott ki, amely kötelezővé tette, hogy minden
cigánycsalád építsen magának rendes házat. Persze a cigányok eleinte a
földbe ástak gödröket, és szalmával födték be éppen csak hogy tessék-lássék,
elegét tegyenek az ukáznak. Ámde a bolgárok keményen fogták őket s ezzel
elérték, hogy a cigányok immár harmincöt éve gyökeret vertek egy helyben
s jelenleg Bulgária nyolcvan-háromezer cigányából már csak mindössze
háromezer él vándoréletet.
Külön érdekességük, hogy alig akad köztük zenész. Javarészük földműves
és iparos. Stefanov György sorra járja a vidéki városokat és következetesen
rátér mindenütt arra, hogy az evangéliumnak milyen szerepe van a cigányok
életében.
– Húsz évvel ezelőtt – úgymond – a cigányok még csak nem is hallot-
tak az evangéliumról. Egyszer azonban egy tizenkilencéves cigánysuhanc
meglátott egy ház ablakában egy könyvet, amelyet szó nélkül elemeit.
Amint aztán esténkint társaival összeült, egyikök, aki olvasni tudott s aki
Stefanov nagybátyja volt, fennhangon olvasni kezdte a többieknek a könyvet.
Tetszett a könyv a végig élvezték az egész Újtestamentumot – mert ez volt
az elcsent könyv –, s maradandóan mély hatással volt valamennyire, úgy,
hogy az evangéliumot a szívükbe fogadták, és – csodálatos – régi bűnös
életmódjukat el hagyták.
Később egy misszionárius még jobban beavatta őket az írás mélységeibe
s ma önálló evangéliomi egyházuk van.

Cigányfalu háromemeletes házakkal

Azt mondja Stefanov, hogy szülőfaluját mindössze ezer lelket számláló, tisz-
tára cigányfalu, amelynek – amily kicsi – mégis két-háromemeletes épületei
vannak. Természetesen Stefanov misszionárius mindenütt érintkezést keres
cigány testvéreivel, akiknek életmódja rendkívül érdekli őt. Sajnos, nem tud
velük cigánynyelven beszélni, hiszen a cigánynyelv tulajdonképpen szanszkrit
nyelv s grammatikája gazdagabb minden más élő indiai nyelvnél.
A cigányok azért a legtöbb helyen megértik egymást, csupán a spanyol
cigány nem boldogul más cigánnyal, ellenben a görög, román, magyar és
olasz cigányok nyelvében van valami közösség, ami lehetővé teszi, hogy ha
nehezen is, de megértessék egymást. Érdekes, hogy tudósaink a cigánynépet

400
tartják a világ legkonzervatívabb népének. Egyetlen fajta sem ragaszkodik
annyira szokásaihoz, mint a cigány. Már maga az a tény, hogy vándorlásuk
közben az országúton tájékoztató jeleket hagynak, – ősrégi, évezredes jeleket
– mutatja, hogy a modern kultúra nehezen tud beférkőzni a vándorcigányok
közé. Ez a magyarázata annak is, hogy babonásak. A nőnek különleges
varázst, hatalmat tulajdonítanak s eltekintve a szokásos szélhámosságoktól,
bizonyos dolgokban – mint például a tűzre való olvasás – hisznek. Stefanov
szerint kár, hogy a cigánymitológiát és mondákat nem dolgozták fel, pedig
ezekkel – úgymond – az emberiség szellemi kincsesháza ugyancsak gaz-
dagodnék. Egyedül a cigányanekdótakincs az, amely megmaradt, mert a
többi társadalmi réteg átvette s a cigányadomák hamarosan népszerűsödtek.
Kezdve az „egy cigány egy király”-tól, egészen addig, hogy a cigány ne-
héz esetekben miket szokott mondani, speciálisan Magyarországon külön
anekdótatára van a cigány különös észjárásának.
Természetesen mindez nem vonatkozik a kulturált cigányokra, kik őrzői
voltak a régi magyar daloknak, noha nem szabad szem elől téveszteni, hogy
a magyar zene és a cigányzene között különbség van és hogy a cigányok
sajátos modorosságokkal rontottak a régi magyar dalok eredetiségén. Még
Liszt Ferenc is azt hitte, hogy a magyar zene egy a cigányzenével, noha
a kettő között különbség van, de viszont nem lehet tagadni, hogy a híres
cigányprímások nemcsak egész Európában, hanem Amerikában is meg
tudták kedveltetni a magyar népdalokat. Ma már ott tartunk, hogy külön
cigányakadémián kottából tanul a legfiatalabb cigánygeneráció s igyekszik
feljutni a klasszikus muzsika ormaira.

181
N YÍRVIDÉK, 1930. július 5.
Cigánymisszionárius érdekes előadása a cigányok életéről.
Bibliát loptak és olvasása folytán tértek meg

A debreceni Kistemplomban tartani szokott vallásos ünnepély keretében

Stefanov György misszionárius tartott előadást a cigány nép történetéről,
életmódjáról s az evangéliumnak a cigány nép közé jutásáról s végül a saját
életéről. Stefanov György született cigány, igen szimpatikus, vonzó egyéniség,
kinek közvetlen beszéde mélyen megindította a szép számmal egybegyűlt
hallgatóságot.

401
A cigányság története
A cigány nép szerinte nem Egyptomból, hanem Indiából származik. A Kr. e.
III. században Észak-India középső részén laktak. A II. században Kr. e. két
részre szakadtak. Egyik részük Armenián keresztül Európába vándorolt, a
másik részük Syrián át Egyptomba. Ma az egész világon szerteszét szóródott
cigányság kb. 3 millió lélekszámot tesz ki. Az egész világon minden faluban
és városban feltalálhatók. Bulgáriában – ahol Stefanov született – 83 ezren
vannak. A bulgár népnek is sok baja volt a kóbor cigányokkal, de erélyes
kézzel megoldották a problémát. – A belügyminiszter rendeletet adott ki,
hogy minden cigánycsalád építsen magának rendes házat. A cigányok eleinte
csak a földbe ástak gödröket és szalmával fedték be, de a bolgárok szigorúan
kezelték őket és elérték azt, hogy a cigányok 35 év óta rendesen letelepedtek
s jelenleg Bulgária 83000 cigánya közül csak 3000 folytat vándoréletet.
Vannak köztük földművelők – és pedig módosak is –, továbbá pászto-
rok s különféle kézművesek, mint: kovács, asztalos, szabó, cipész, hentes,
mészáros és különböző más foglalkozású, de csak igen kis százalékban
vannak zenészek, de vannak, akik fiaikat már gimnáziumba, sőt egyetemre
is járatják. A bulgárság igen barátságos viszonyban van velük, nem tesz
köztük nemzetiségi különbséget.
Életmódjukban van még egy pár primitív, érdekes jelenség, mint pl.
egyesek még kanalat, villát nem használnak, csak ujjaikat használják evőesz-
közül. Vannak még, akik leányaikat pénzért adják el stb., de letelepedésük
óta általában nagyon szépen művelődtek.

Az evangélium útja a cigányokhoz

Húsz évvel ezelőtt a cigányok nem hallottak semmit az evangéliumról. Ekkor
történt a következő eset: Fiatal cigányok dolgoztak egy helyen. Az egyik 19
éves suhanc meglátott a ház ablakában egy könyvet, amelyet minden szó
nélkül magához vett, vagyis ellopott. Amint esténként barátaival összeültek
– az egyik közöttük olvasni tudó –, aki Stefanovnak nagybátyja volt, olvasni
kezdte a többiek előtt is a könyvet, mely igen megtetszett nekik. A könyv az
Új Testamentum volt s rájuk mély hatást gyakorolt, úgy, hogy az evangéli-
umot egészen a szívükbe fogadták és előbbi bűnös életmódjukat elhagyták.
Később egy misszionárius tovább vezette őket az írás mélységeiben és ma
önálló evangéliumi egyházuk van.
Stefanov szülőfaluja egy 1000 lelket számláló község. Tiszta cigány falu,
melynek kicsinysége dacára is vannak 2–3 emeletes épületei is.

402
 A cigányság nagy örömmel és kész szívvel fogadja az evangéliumot. Isten
igéje csodákat mível e megvetett népben. Csak kevesen gondolnak még velük.
Stefanov már az elmúlt vasárnap Hajdúböszörményben tartott előadást,
amelyet sok cigány is végighallgatott, komoly figyelemmel és csillogó sze-
mekkel. – Őket Kovács Péter, 280 a KIE országos földmives titkára gyűjtötte
össze, aki Stefanovval együtt tanult a St. Andräei német biblia-iskolában
és akinek a meghívására ejtette útba Stefanov Magyarországot, ahol még
egy-két helyen fog cigányvéreivel összeköttetést keresni, amely az eddig
tapasztaltak szerint is mély lelki hatást gyakorol rájuk.

182
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1930. december 16.
Cigányiskola Székesfehérváron

Nevelős Lajos,281 Fejér vármegye kir. tanfelügyelője, hosszabb idő óta tárgya-
lásokat folytatott Székesfehérvár polgármesterével aziránt, hogy a város szélén
tanyázó cigányrajkók részére iskola létesíttessék A kir. tanfelügyelőnek úgy a
polgármesterrel, valamint a helyszínen a cigányvajdával folytatott tárgyalásai
meghozták az eredményt. A város vezetősége, megértve a kir. tanfelügyelő
nemes törekvését, az iskola felállítását elhatározta. A cigány vajda pedig
ünnepélyes ígéretet tett, hogy a mintegy 40 cigány tankötelest az iskolába
tereli. A kir. tanfelügyelő kilátásba helyezte azt is, hogy a cigánytanulókat
tanszerrel, sőt ruhával is el fogja láttatni.
Az iskola a város vezetőségének, valamint a kir. tanfelügyelő képvi-
selőjének jelenlétében folyó hó 18-án megnyílott. Ezzel egy melegszívű,
széles látókörű kir. tanfelügyelő buzgalma folytán, megkezdte működését
Csonka-Magyarország egyetlen, kimondottan cigány-iskolája.

280
Kovács Péter (1901–1964): diakónus, politikus; hosszabb ideig a Keresztyén Ifjúsági
Egyesület (KIE) földműves titkára. [L. A.]
281
Nevelős Lajos (1869–1934): tanító, pedagógiai író, lapszerkesztő, tanfelügyelő.
[L. A.]

403
 183
H AJNAL , 1931. május
Mi történik a piliscsabai cigányok között?

Azt hiszem, a Hajnal olvasói között többen vannak, akik hallottak már erről
a cigányok közt folyó szerény kis munkáról.
Isten segítségével évekkel ezelőtt kezdtem meglátogatni a cigányokat.
Isten csodálatosan szólt hozzám, míg megérthettem az ő akaratát.
Szólt hozzám a Mustármag egyik régi száma által, amelyben dr. Csia
Sándor főtitkár úr írt egy cikket, Urbán Reinhold testvérünk halála után.282
A cikk végén kérdést intéz az olvasókhoz, hogy ki óhajt a cigánymisszióban
U. R. nyomdokába lépni? (Még akkor utáltam s messzire elkerültem a ci-
gányokat.) S azután később, a Bethánia egyik tavaszi konferenciáján szólott
ismét hozzám az Úr egy makói cigányasszony által. Mikor megkérdeztem
őt, hogy hogyan érzi magát a konferenciánkon, – nagy sírásra fakadt s alig
tudta kimondani, hogy nagyon, de nagyon boldog. És úgy szeretne az itt
látott szép könyvekből haza vinni, de az ő népe olyan műveletlen, hogy sem
írni, sem olvasni nem tud.
Akkor az a kérdés foglalkoztatott az egész konferencia alatt és utá-
na, hogy itt, ahol én lakom, itt is olyan nagy tudatlanságban élnek-e a
cigányok? Hát igen. Igazat mondott Vilma, a cigányasszony. Azután
sok imádság után az Úr kézen fogott s levezetett éppen egy olyan csa-
ládhoz, ahol a férj és feleség mindketten tudnak egy kicsit írni, olvasni.
Megkérdeztem tőlük, hogy szeretnék-e, ha felolvasnék nekik a Bibliából,
az Úr Jézusról? S aztán olvastam, figyelmesen hallgatták, énekeltem és
imádkoztam velük és értük.
Mikor másodszor lementem hozzájuk, eléggé finoman és udvariasan, de
megkérdezték, hogy nincsen-e cigány a családomban. Mondtam nekik, hogy
tudtommal nincs. Sehogyse tudták megérteni, hogy egy teljesen idegen hogy
mehet közéjük s imádkozhatik szeretettel értök. (A kérdés részben azért is
volt, mert az illető cigányasszonynak az édesanyja magyar református leány
volt – most cigány és katholikus.) Hozzájuk még azelőtt nem közeledett
senkise szeretettel. Ezután mindig örömmel várták a vasárnap délutánt,
mikor hozzájuk mentem.

282
A Mustármag 1917. szeptember 1-jei számában megjelent, jelen kötetben is olvasható,
„Urban Reinhold elesett” című cikkről van szó. [L. A.]

404
 Egyik vasárnap aztán lefordítottuk cigányra a Hozsánna 123. énekét:
Isten szeretet, megváltott engem… Devla ro kamibe, vatingya mán… Mikor
elénekeltük cigányul, nagyon csodálkoztak, hogy milyen szép cigányul is.
Máskor a Mi Atyánkot fordítottuk le s az egyik cigányasszony sírva kérdezte:
Hát cigányul is lehet imádkozni?
A legfiatalabb tanítványom másfél éves volt, a legidősebb 73 éves; ez volt
a ház feje, a nagyanya, aki azóta békességgel hazaköltözött az örökkéva-
lóságba. Mikor a nagyanya meghalt, az egy kis szobából és konyhából álló
lakást három családnak átalakították. Mivel a ház régi volt, egyszer összedőlt
s az én kedves családom elköltözött messze, az asszony szüleihez. Két évig
ott laktak, de oda is mindig hívtak nagyon, hogy menjek el. Egyszer meg
is látogattam őket, egész nap ott voltam náluk, s jöttek az asszonyok s kér-
tek, hogy tanítsam meg őket imádkozni. Amennyire tehettem, kérésüknek
eleget is tettem Isten segítségével. Most már visszajöttek, egy jókora szobát
építettek és most ismét náluk tanulunk. Konyhájuk még nincs és így minden
együtt van; ha nagyon hideg van, akkor az üllő is bent van egy sarokban.

Tinnyére, a ref. iskolába, hat éve járok minden csütörtökön; a tinnyei cigányok
ugyanis meghallották, hogy Csabán a cigányok tanulnak, ők is kedvet kap-
tak a tanuláshoz. Elég jó felfogásúak. Hetenkint csak egy délelőtt tanulnak

405
írni-olvasni s egy kevés kézimunkát csinálnak, végül Bibliát olvasok, meg az
Örömhírből olvasok fel, énekelünk s imádkozunk. Ez elég kevés idő.
Nagy hátrányunk az, hogy anyagiakban szűkösen vagyunk. Például egy
ábécéből 13-an tanulunk. Azért írom így, mert én magam is velök ábécé
szerint tanulom a magyar cigány nyelvet; az oláhcigány nyelv azután köny-
nyebben megy. Ha irkát veszek nekik, szétszedem, hogy jusson mindeniknek
belőle, a ceruzát is legalább kétfelé vágom, mert csak így jut azoknak, akik
tanulnak. Most karácsonyra kaptam néhány jó ismerősömtől viselt ruhát,
használt cipőket; a cipőket megjavíttattam – oh, milyen öröme volt annak,
akinek jutott valami –, akinek nem jutott, sírva ment el. Akik sírtak, meg-
vigasztaltam, hogy ha imádkoznak érte, az ő részükre is küld valaki cipőt és
az Úr küldött e héten három pár cipőt olyan helyről, ahonnét nem vártam.
Az Úr csodásan működik…
Arra kérem szeretettel mindazokat a kedves testvéreimet, akik szívükön
viselik a cigányok közötti munkát, hogy imádkozzanak érettem, hogy el ne
aludjon a láng, amit a Lélek gyújtott meg, hogy az Úr ügye az én hűtlen-
ségem miatt meg ne szégyenüljön.
Szeretetteljes üdvözlettel
Koltay Józsefné283

184
BUDAPESTI HÍRLAP, 1931. szeptember 12.

A székesfehérvári iskolaügy és a cigányiskola. Székesfehérvárról jelentik:

Székesfehérvár iskolaszékének ülésén Zavaros István284 felügyelő-igazgató
jelentette, hogy összesen 2860 gyermek iratkozott be az elemi iskolákba.
Ezeknek oktatásához 63 tanítóra lenne szükség, a jelenlegi 59 tanító lét-
számát azonban a közoktatásügyi kormány 54-re csökkentette, amiért a
tanulók átcsoportosítására lesz szükség. Nem nyithatják meg a múlt évben

283
Koltayné cikkéhez csak azt fűzzük hozzá, hogy nem lehetne ezt Magyarországon
még száz és száz helyen megismételni, ahol belmissziói egyletek vannak? Miért
lehetne éppen csak Kínában vagy a pápuák közt misszionálni? Csak egy kis szeretet
kell hozzá! Urban Reinhold valóban nagyon szerette a magyarországi cigányokat,
nyelvüket megtanulta, bibliarészeket s egy bibliai képeskönyvet adott ki számukra.
De nincs, aki a munkáját kellő rendszerességgel folytassa – noha a Bethánia-Egylet
tagjai több helyen (Makó, Nyíregyháza, Miskolc) foglalkoztak a cigányokkal.
284
Zavaros István (1885–1962): tanító, felügyelő-igazgató, iskolaszéki titkár. [L. A.]

406
kísérletképpen megkezdett cigányiskolát, ahol a város határában letelepített
cigányok gyermekeit oktatták, mivel ezeket elkülönítve, külön tanítóval
kellene oktatni. Az elmúlt évben igen szép eredményt értek el a purdékkal.

185
H ARANGSZÓ, 1931. október 25.
Szabó József: A „Mindenki Könyve”

(…)
A Biblia mindenki könyve azért
is, mert minden fajnak szól.
Vannak még ma is fajok, törzsek,
amelyekkel senki sem törődik;
nyomorultabban élnek az állat-
nál is. A Biblia hozzájuk is le-
hajol, mert az övék is akar lenni.
Németországban, különösen az
északi részeken nagyon sok ci-
gány él. A sorsuk bizonyára ott
is az, mint nálunk: lökés, rúgás,
szidás és elutasítás. A Biblia
azonban az övéké is akar lenni.
A Biblia-Társulat az egyik ke-
resztyénné lett cigánnyal ( Jaiya
Sattler285 a neve; lásd a képen)
lefordíttatta János evangéliomát
s a cigányok kedvenc színében,
piros kötésben kiadta. A múlt
esztendőben el is kelt belőle 562
darab. Márk evangéliomát már
1912-ben kiadta a Társulat a
cigányok számára. (…)

285
Jaija Sattler, Jaiya, eredetileg Josef (1902–1944): cigány származású missziói munkás,
bibliafordító. A berlini városi cigánymisszió munkatársa. Auschwitz-ban halt meg.
[L. A.]

407
 186
Z ALAI KÖZLÖNY, 1931. november 13.
Érdemelnek-e szánalmat a cigányok?286

Tisztelt Szerkesztő Úr! Mint a Zalai Közlöny szorgalmas olvasója és elő-

fizetője, szabadjon nekem is a köz érdekében néhány cigány esetet, aminek
szemtanúja voltam és aminek véletlenül központjába jutottam becses lap-
jukban közzé adni. Igaz, hogy nem most történt, azonban a cigányvér, a
cigányfaj most is ugyanaz.
Istenben boldogult Király Elek hahóti plébános és c. kanonok felkért,
hogy helyettesítsem öreg tanítójukat, míg pályázat útján kapnak valakit.
Itt volt alkalmam sokszor látni kegyetlenségeiket, lopásaikat, rablásaikat
és vérfagyasztó verekedéseiket.
Több ízben láttam, hogy a legnagyobb dologidőben, mikor a falu népe
mind kinn volt a mezőn, ilyenkor lepték el a községet és hozzáfogtak a
lopáshoz. A szegény nép szárnyasjószágát, kukoricaszemeket hintve csal-
étekül, összefogdosták a cigányasszonyok és a szoknyák légiói alá elrejtve,
elmenekültek.
Itt egy másik eset: Jajveszékelve jöttek asszonyok az iskolámba, hogy
lúdjaikat összefogdosták a cigányok. Hazaszaladtam ismétlő pisztolyo-
mért, de mire visszajöttem, a cigányok már mind kocsin ülve elnyargaltak
és röhögve a lopott ludakat mutogatták felém. Amikor megfélemlítésül a
levegőbe lőttem utánuk, sortüzet adtak le reám.
Egy ízben látogatóba mentem Szentbalázsra és amint megyek, három
cigány kerül elibém, ezüst kanalakat kínáltak megvételre. Én hivatkoztam
arra, hogy nincs pénzem, nem tudom megvenni, azonban csak nem akartak
nyakamtól lemenni, végül megfenyegettek, hogy majd megnézik a májamat.
Még egy eset: Iskolából mentem a lakásomra. Amint az udvarba beme-
gyek, elől volt egy szegényes ház, pajtaszerű előszoba, erre két ajtó nyílott.
Egy szegény vincellér lakott benne, aki nem volt otthon, csak szegény öreg
anyja. Amint jövök, véletlenül hátra nézek és uramfia, mit látok, az egyik
cigányasszony az öregasszonyt fojtogatja, a másiknak szőlőkaró a kezében,
őrt áll; s harmadik a szobában a sublótból kiszedve a ruhákat, összekötözi
azokat, a földön a sok pénz, amivel a munkásokat kellett volna kifizetni.

286
Jelen – minden emberi érzést nélkülöző – olvasói levél közlését az indokolja, hogy
írója évtizedeken át tanító és iskolaigazgató volt. [L. A.]

408
Hogy megláttak, elfutamodtak. A szegény asszony a nagy ijedségtől nem
tudott szóhoz jutni.
Egy ízben meg két ellenséges cigánytábor vérfagyasztó verekedést csinált,
beillett volna egy kis háborúnak. Folyt a vér, sírás, jajgatás hallatszott, hoz-
zám jöttek panaszra, hogy az urát borzalmasan megcsonkították. Csináljak
rendet, mert elpusztulnak! Én a jegyzőhöz utasítottam őket. Ekkor megint
megfenyegettek, hogy a májamat kiveszik.
Szóval ezen megtörténteket azért írom le, hogy nem érdemlik meg a
várföldi cigányok 287 a részvétet, a velük érzést, meg a mai humánus világban
sem, mert biztos, hogy őkelmék sem sokkal különbek a Deákné-vásznánál.
Ezzel maradok kiváló tisztelettel
Erdősi Bálint 288
ny. népisk. igazgató-tanító

187
GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE,289 1931. november 15.

Bánokszentgyörgyön, a Dunán túl, cigányok meglestek és megvertek két

legényt. Ezért a falu népe, minthogy ez nem az első eset volt, fegyveresen
rajtaütött a cigányokon. A csatának halottjai is voltak.

287
1931. október 28-án egy pár nappal korábbi verekedés megtorlásaként két várföldei
fiatalember, Kele Géza és Szőke József viszonylag nagy távolságból több, állításuk
szerint nem célzott puska- és pisztolylövést adott le a bánokszentgyörgyi cigányte-
lepre, ahol ez idő tájt a szomszédos Várfölde település cigány lakosai is tartózkodtak.
A lövések következtében három ember – a 26 éves Kolompár Vilma és 3 éves József
nevű fia, valamint a 21 éves Kolompár Erzsébet – életét vesztette. A pécsi ítélőtábla
az elkövetőket 1933 januárjában végül 10–10 év fegyházbüntetésre ítélte. [L. A.]
288
Erdősi Bálint, eredeti nevén Biba (1861–1943): elemi és ipariskolai tanító, majd
igazgató. [L. A.]
289
Nehezen megkerülhető probléma, hogy miközben a Magyar Görögkatolikus Egyház
egyes hazai alkalmazottjai próbálnak úgy tenni, mintha egyházuk – elsősorban is
Sója Miklós által – kimagasló cigánymissziós tevékenységet folytatott volna már
az 1940-es évektől, a huszadik század első felének görögkatolikus sajtójában a
cigányság iránti megértésnek, együttérzésnek, egyházi felelősségnek nincs semmi
nyoma. [L. A.]

409
 188
BUDAPESTI HÍRLAP, 1932. február 13.

Cigánygyermekek az iskolában. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium

illetékes ügyosztályában Székesfehérvár város megbízásából Csitáry G.
Emil290 dr. polgármester, Nevelős Lajos kir. tanfelügyelő és Kisteleky István291
c. kanonok, iskolaszéki elnök jelentek meg, akik előadták, hogy a városban a
kültelki iskolákba tömegesen járó cigánygyermekek miatt a többi szülő nem
engedi gyermekeit az iskolába járni. Ezért azzal a kérelemmel fordultak a
miniszterhez, hogy a cigánygyermekeknek külön állami iskolát létesítsen.
A minisztérium részéről megígérték a küldöttségnek, hogy a külön cigány-
iskola felállítását a közeljövőben intézik el. Ebben a kérdésben különben
bőséges tanulságokat nyújthat az első magyar cigány-iskola, amelyet Diós-
győrben Kolumbán Lajos292 Borsod vármegye kir. tanfelügyelője alapított.
A kitűnően bevált iskola, amelyet nemrégen tekintett meg nagy megelége-
dés közepette a megye vezetőségéből és tanférfiaktól alakult bizottság, azt
mutatja, hogy nincsen szükség teljes, négyosztályos cigány-iskolára. Ha az
első és második osztályt kijárták a cigánygyerekek, tisztaság és egyéb tekin-
tetben annyira kinevelődtek, hogy elvegyülhetnek a felsőbb osztályokban a
többi tanuló közé.

189
MTI Kőnyomatos, 1932. április 12.
Ismét emelkedett Csonkamagyarország Biblia-forgalma

A Brit és Külföldi Bibliatársulat jelentése szerint az elmúlt esztendőben,

Csonkamagyarország területén a társulat 12.922 teljes Bibliát, 18.605 Új-
szövetséget és 43.696 egyes bibliai könyvet, összesen 75.223 darabot adott
el. Az előző évi adatok: 1929-ben: 60.186, 1930-ban 73.536. A forgalom
emelkedése tehát szemmel látható. Magyar területen összesen tíz bibliaárus

290
Csitáry G. Emil, Gramanetz (1892–1970): székesfehérvár főjegyzője; 1931 és 1941
között polgármestere. [L. A]
291
Kisteleki István, eredetileg Knitlhoffer (1875–1962): katolikus pap, kanonok, címzetes
apát. [L. A.]
292
Kolumbán Lajos (1875–1958): pedagógus, néprajztudós; tanfelügyelő, tanügyi főta-
nácsos. [L. A.]

410
működött, a legnagyobb eredményt Sterner [Gáspár] nyíregyházai kolportőr
és Köröspataki Kiss Károly293 lelkész érték el, s őket a társulat középeurópai
ügynökségének területén csupán egy tiroli bibliaárus múlta felül, aránylag
igen kis különbséggel. A csonka hazában nem kevesebb, mint huszonkilenc
más-más nyelvű bibliafordítást adtak el a múlt esztendőben, köztük eszpe-
rantó, finn, zsidónémet, lett, litván, norvég, svéd, spanyol és cigány nyelvre
lefordított Bibliát is! Igen érdekes e kimutatásnak az a része, mely szerint
Németországban 144, Ausztriában 74, a cseh impérium alá tartozó területen
3.399, Lengyelországban egy és Svájcban három magyarnyelvű Biblia kelt;
ezen a téren is emelkedés mutatkozik.

190
BUDAPESTI HÍRLAP, 1932. december 25.
Losonczy Zoltán: Szülői értekezlet a cigány iskolákban

Diósgyőr, december.
A cigányiskolában a szülőkkel kétféle gyűlést lehet rendezni. Az egyikre azzal
hívják meg a szülőket, hogy valami kiosztás lesz, s ebben az esetben már kora
reggel elözönlik az iskola kapuja előtt az utcát s hangosan veszekednek az
első helyekért, mintha pesti úriemberek lennének. A másik esetben úgy szól
a meghívó, hegy semmiféle kiosztás nem lesz, hanem a gyerekekről akarnak
közölni valamit a szülőkkel, s ők maguk is elmondhatják a véleményüket.
Ilyenkor nincs sokadalom, sem izgalmas lárma, de azért – nem lehet tagadni –
a tisztelt szülők részéről nagyon szép érdeklődés nyilvánul meg, ami rész-
ben az iskolájukkal szemben fennálló büszkeségnek tulajdonítható, részint
annak a körülménynek, hogy a szülők meglehetősen ráérnek pedagógiai
tanácskozásokra eljárni.
Ezúttal a második típusú gyülekezésről volt szó. Szülői értekezletet
tartottak a diósgyőri állami cigányiskolában, amely ebben a nemben az
első és éveken át az egyetlen volt mindaddig, amíg most Székesfehérvárott
is állítottak cigányiskolát. A nevezetes alkalomra eljött Miskolcról maga
Kolumbán Lajos kir. tanfelügyelő, s megjelent Diósgyőrből Saád Arthur294
293
Kőröspataki, olykor Kőrispataki Kiss Károly (1883–1978): unitárius, később refor-
mátus, majd ismét unitárius lelkész; bibliaterjesztő. [L. A.]
294
Elírás. Id. Saád Andor (1869–1959), egészségügyi tanácsosról, államerdészeti főor-
vosról lehet szó. [L. A.]

411
dr. egészségügyi főtanácsos, az állami iskolák gondnokságának elnöke, Fe-
kete Gyula dr., Diósgyőr főjegyzője Sebők András törvénybíróval és Tálas
Béla állami elemi iskolai igazgató. A szülők az iskola épület előtt várakoztak
és félkört formálva, látható ünnepiességgel köszöntötték a tanfelügyelőt és
kíséretét. Köhler Imre tanító és Kovács Irma tanítónő bevezették a vendé-
geket a tanterembe, ahol üdvözlésre egyszerre felpattant a padokból hetven
kis diák: fiú és leány.

Száznegyven fekete gyémánt

Mindegyiknek egyforma barna az arca, fekete a haja, s egyformán ragyogva
ég a szeme: száznegyven fekete gyémánt. És mind mosolyog. Nem úgy,
hogy a tanító előbb rájuk parancsolt: gyerekek barátságos arcot vágni, ha a
tanfelügyelő úr jön, dehogy: ezek az arcok úgy mosolyognak, hogyha valaki
egy mérgeset kiabál, akkor sem homályosodnak el. Nincs az az iskola, ahol
a gyerekek így tudnak, így mernek mosolyogni s így belenézni a szemekbe.
Úgy, hogy az ember először meg szerette volna kérdezni az első pad sarkán
azt a kislányt: mit nevetsz magadban, örülsz nekem, vagy gúnyolódol talán?
De íme, a másik kislány is éppen így ragyog, a kisfiú is, a másik padban, s
ragyog valami kedves, gunyoros jókedvben mind a hetven szempár.
Ez az első hatás. Meg kell szokni a szemeket, hogy végignézhessünk
az iskolán. Jaj, csak észre ne vegyék a gyerekek, nekünk is mosolyogni
kell belülről az egyvelegen, ami áttarkállik. Leányok nyári mosó blúzban,
amire prémet varrtak, sokan az ing vagy rikító ruhadarabok felett nagy
férfikabátban, fiúk női pulóverben vagy a kabátra öltött öreg mellényben,
azután néhány fantasztikus viselet: egy magas fiún térdig érő valami, ma-
radék egy nagy télikabátból, amely alól rojtos szövetdarabok lógnak ki a
meztelen combra, egy másikon hosszú, bő pantalló felett virítóan csíkos
strandkabát. A legtöbbje cipőben, főképpen felnőttektől való, széttaposott
cipőben, de nagyon szép számmal mezítláb. Ám, ez a viharosan groteszk
ruhatár a gyerekeken nem szomorú, senki sem viseli szenvedve, sőt inkább
kacér jókedvvel, mintha színielőadás volna, amelyre a szereplők felöltöztek.
Ez a vidám hangulat akkor sem múlik el, amikor megindul a vizsgáz-
tatás a vendégek és a „rettegett” tanfelügyelő előtt. (Igaz, hogy Kolumbán
Lajos, a neves, erőskezű tanfelügyelő, amikor gyerekek között van, sugárzó
derűjével betölti a tantermet és a legijedtebb kicsiket is bátorságra hangolja.)
A tanító, a tanítónő és a tanfelügyelő váltakozva intéznek kérdéseket a
barna gyerekekhez, akik első, második és harmadik osztályosok. Bizony,

412
itt a cigányiskolában is az új tanterv szerint folyik a tanitás, a történelmi és
földrajzi ismeretek bőven kiterjednek a közvetlen közelségre, a megyére, a
községre s eljut egészen a háza tájáig mindenkinek. Pontosan, értelmesen
felelnek mindenre, a legcsekélyebb cigányszínezet nélkül.
– Miben laktok? – szól a kérdés egy aprósághoz.
– Házban.
– Hol alusztok?
– Szobában.
– És miben alusztok?
– Ágyban.
– Mi van az ágyban?
– Ágynemű, lepedő meg párna. Egy párna.
– Miért mondod, hogy egy párna?
– Mert nekünk egy párnánk van.
– Azon ki alszik?
– Az édesapám.
– És neked mi van a fejed alatt?
– Kabát. De az is jó.
Egy fiú van soron.
– Mit csinálnak a szüleid reggel, ha felkelnek, Sándor?
– Az édesapám nem csinál semmit, mert a lakást az anyámnak kell
takarítani,
– És az édesanyád mit csinál?
– Kiseper és összerakja az ágyat.
– Azután mit csinálnak?
– Elmennek kenyér után.
– Hova, a pékhez?
– Nem, hanem kenyeret keresni mennek.
– Hova mennek?
– Kéregetni mennek.
– Jól van, – vág közbe gyorsan a tanítónő. – Most te mondd meg, Piroska,
mit csinálsz reggel, amikor felkelsz?
– Legelőször…
– No, mit csinálsz legelőször, – kérdezi, s látszik, hogy a kérdésnek itt
döntő súlya van.
– Megmosakodom.
– És hogy mosakodol?

413
 – Így ni… – feleli nevetve Piroska és mutatja, hogy vízbe mártja a kezét,
megmossa az arcát, a füleit, a nyakát, a két karját és a mellét.

Mosakodás és káromkodás
S amint a kis, mosolygó ábra mutatja, Piroska teljesen tisztára van mosva,
a szép, göndör haja kifésülve, tiszta rajta a ruha és fehér a kikandikáló ing.
A cigányiskolában a mosakodás a legfőbb tantárgy. Ebből senki sem kaphat
más osztályzatot, csak kitűnőt. Mindenki tiszta és kifésült, aki mezítláb
jár, annak a lába is tiszta. Ha valaki mégis mulasztana, akkor ott kell meg-
mosakodnia előadás előtt a kikészített mosdótálakban. Mint intőjel, van
felhalmozva egy csomó tégla: aki nem mosakodik szappannal, azt téglával
mossák meg. De ez csak ijesztő emlék a múltból, ma már nincs szükség rá,
A mosakodással egyenrangú szabály, hogy nem szabad káromkodni, sem
csúnya szavakat kiejteni. Az iskola alapításakor súlyos feladat volt, de ma
már szalonképes az egész kis társaság. Aki elakad valami feleletben, nem
emlegeti a „fenét”, hanem inkább mosolyog. De nem akad el senki. Lám,
a kis Aranka is pontosan válaszol, amikor megkérdezik:
– Amikor megmosakodtál, mit csinálsz?
– Reggelizek.
– Mit szokás reggelire enni?
– Kávét vagy teát.
– Te mit eszel reggelire?
– Kenyeret.
Bizony, ez egy kicsit szomorú, de Aranka olyan bájos vidámsággal mond-
ja, hogy látszik, nem irigyli azokat, akik kávét vagy teát isznak. A szomszéd
padokban is sorra mind kenyér-reggelivel számolnak be. Akad, aki levest
kap reggelire.
A háztartási teendők között sorra kerül az ebéd is. Egy második osztályos
leánynak szól a kérdés.
– Te is tudnál főzni?!
– Még nem tudok, de tudom, hogy kell főzni.
– No főzzél valamit.
– Pecsenye jó lesz?
– Nagyon jó, csak mondd.
– A lóhúst megmossuk és darabokra vágjuk. Zsírba felteszünk. Azután
hagymát és paprikát teszünk bele. Megsütünk, kiszedünk feltálalunk és
megeszünk.

414
 Szóról-szóra így mondja, mintha szakácskönyvből olvasta volna. A „vá-
gyunk”, „mosunk”, „megeszünk” nem cigányos hiba, hanem rossz diósgyőri
nyelvjárás. Ezt a magyaroktól tanulták, magyarázza a tanfelügyelő, aki
hirtelen nagy riadalomra lesz figyelmes.
Egy fiú felnyújtja a kezét.
– Én jobb ételt tudok.
– És mi az?
– A krézli.
Erre kitör a rivalgás. A krézli, a vastag bélből készült csemege, minden
cigánygyerek kedvenc étele.
Ezzel befejeződik a családi otthon megbeszélése, ami itt a legérdekesebb
téma a vendégek számára. Előkerülnek a táblák és irkák.
Bátran nekifognak és egymásután jelentkeznek felnyújtott ujjakkal, hogy
bemutassák, amit írtak. Azután olvasnak. Most számtani feladatot kap egy
harmadik osztályos lány.
– Ha egy bácsi háztetőt akar építtetni és van 476 pengője, de a háztető
398 pengőbe kerül, mennyi pénze marad.
Két perc alatt fejből kiszámítja és megmondja az eredményt.

A két királylány
Jön azután az a tantárgy, amelyben a legerősebb a cigányiskola: az ének.
A dallam-, ritmus-érzék pompás, de ezenfelül meglepő a szöveg értelmes
színezése. A csengő gyerekkórust kedve lenne az embernek megtapsolni.
Szívderítő az énekkel kapcsolatos játék, amely egyúttal történelem
is: Hunor és Magyar legendája, amely azzal végződik, hogy az énekelve
keringő körből két tarka öltözetű fiú kiragad két göndör kislányt: két
királylányt.
A tanító megkérdezi:
– Ki tudja, mivel töltötte most az időt Hunor és Magyar?
Egy kislány felnyújtja a kezét.
– No, Irmuska, mivel töltötték?
– A lányokkal – feleli diadalmasan Irmuska.
Ezt már alig állják az urak nevetés nélkül.
De szerencsére tízen is jelentkeznek és megadják a választ:
– Hunor és Magyar vadászattal töltötték az időt.
Végül arról nyilatkoznak a gyerekek, hogy mivel tartoznak a szülőknek.
Szépen megmondják, hogy hálával s hogy jó gyerekeknek kell lenniük.

415
 Most azután ráterelődik a figyelem a szülőkre, akik ott állnak csoportba
verődve az ajtó mellett. Nagy érdeklődéssel, csendben hallgatták a vizsgáz-
tatást, s amikor valami különösen tetszett nekik, jelentősen oldalba lökték
egymást. Látszott rajtuk, hogy nagyon tetszik nekik az iskola és büszkék,
hogy a csemetéikkel ennyire foglalkoznak.

Most már őket illeti a szó, amint ez rendes szülői értekezleteken szokás. Egy
szörnyen borotválatlan, fiatal apa áll elő, aki készülhetett ez ünnepi alkalomra,
mert a barna trikóingére csodálatosan magas, fehér gallér van erősítve.
– Minden nagyon jó volna, – mondja. – Az iskola embert csinál a gye-
rekből, de ha otthon marad, megbüntetnek.
– Hát nem szabad otthon tartani.
– Nem is a büntetés miatt, mert kérem, én tudom, hogy a gyereknek,
hogy kell az iskola, ez Isten éltesse. De most is megbüntettek két pengővel.
– Én is csak köszönettel vagyok, – mondja egy atléta termetű cigány. –
A gyerek itt van. A hidegben is itt van, ma is a hátamon hoztam az iskolába.
– Miért a hátán?
– Mert kérem szépen, az itt a nagy hiba, ez iskolával, nincsen a gyereknek
cipője. Nagyon jó az iskola, de cipőre van szükség.
– Cipő, nagyságos urak… A vékony ruhában fázik a gyerek… Az iskola
nagyon teli, de nincs ruhája a gyereknek… Máskor adtak a jó emberek, de
ma nincs, sehol nincs…
A szülői értekezlet, egyre szélesebb mederben, a cipő és a ruha körül forog.
– Ma nem azért jöttünk össze. – mondja Tálas igazgató, aki nagyon szép
beszédet intéz a szülőkhöz. Bele is nyugodnak, hiszen mára csakugyan
semmiféle kiosztást sem hirdettek.
– Nem is ezért, – mentegetőzik egy fehérhajú cigány, – csak a vélemé-
nyünket mondtuk el az iskoláról, mint szülők. Bár én nem is vagyok szülő,
csak nagyapa.
Most a tanfelügyelő szól néhány meleg szót s a szülőktől megkérdezi,
hogy vajon a gyerekektől, akik az iskolában művelődtek, tanultak-e valamit.
Mindenfelé bólogattak s egy cigányasszony nagy büszkén feleli:
– Most ott vagyunk, hogy hatszor hat. Az Etelka megtanítja az egész
számtant.

416
 Néhány fiatalember és nagylány feltűnően helyeselve veszi körül a tanfe-
lügyelőt, aki csakhamar megállapítja, hogy ezek a fiatalok az iskola tanulói
voltak.
– Megalakíthatják a cigányiskolát végzett diákok szövetségét – jegyzi
meg valaki, miközben az órának vége szakad s a gyerekek kiszaladnak az
udvarra, tízperc szünetre. Lehet cigánykereket hányni.

Megszólalnak a szülők
Nagyon érdekes óra volt. Mulatságnak nem utolsó, de a komoly oldaláról
egyenesen megható. Egy sereg gyerek, akiből egészen más embert nevel-
nek, mint aminők egyébként lettek volna. Szinte valamennyiben meglepő
természetes ész és figyelemreméltó tehetség. Hogy a mindennapi életen túl,
nagyobb feladatokra is szól ez a tehetség, s a korral fejlődésképes-e, itt az
elemi iskolában eldönteni nem lehet. De hogy a mindennapi életre áldás a
három elemi osztály, az elvitathatatlan. Kolumbán Lajos kir. tanfelügyelő,
akinek gazdag eredményei közé sorakozik ez az első cigányiskola is, országos
példát szolgáltatott vele. Mert a cigányiskola eredményei nem zárulnak le
magában a három osztályban. Az innen kikerült tanulók tovább haladnak,
s a magasabb osztályokat más iskolákban végzik, anélkül, hogy ott terhére
lennének tanulótársaiknak. Régebben lehetetlen volt a helyzet Diósgyőrben,
ahol a nagy cigány-fertály gyermekeit nem akarták megtűrni az iskolákban.
Betegséget, piszkot terjesztettek és káromkodásaikkal rontották kis társaikat.
Amióta a cigányiskola fennáll, a három év elegendő, hogy szépen kimosdatott,
megfésült, illedelmes gyerekekké váljanak. A kis Balogok, Lakatosok, Horvá-
tok, Notárok, Galambosok, Kanalasok, sőt a Pávák és Rontók nem kerülnek
az utolsó padba azért, mert mezítlábra kalucsnit húznak és decemberben
strandkabátban járnak. A nyomorúságot annyi jókedvvel ellensúlyozzák,
mintha az élet nagyobb fele muzsikaszó lenne.

417
 191
Részlet a Barsi Református Egyházmegye jegyzőkönyveiből
(1933)

In Czeglédy Pál (összeáll.) (1933): A Barsi Ref. egyházmegye 1933. évi

közgyűlési és bírósági jegyzőkönyvei, Léva, Nyitrai és Társa, 86.

Újbarson a téli időszakban van vasárnapi iskola. Konfirmációi oktatás egész

éven át tart heti 2 órán. Bibliakörök tartatnak hetenként kétszer. Szeretet
Naptár 20 fogyott el. Biblia 15 fogyott el. Hajnal 10 péld. jár.
Kiskoszmályon hetenként 3 bibliaóra van. Úgy Koszmályon, mint Filiáiban
cigány misszió folyik.

192
SÁROSPATAKI R EFORMÁTUS L APOK, 1933. október 15.
Generális vizitáció a Bodrogközön

Tiszakarádról vasárnap reggel a vonattal mentünk át Cigándra. Üres, álmos

utcákon mentünk az állomásra. Mi tagadás, kicsit furcsa volt ez a hűvös kö-
zömbösség a bánvölgyi és abaúji kivonulások után, ahol a reggeli készületkor
már a falu apraja, nagyja, fehér ruhás leányok sorfala, lovas legények díszes
csoportja adta meg a forró, szívből jövő, búcsúzó köszöntést. Cigándon,
ahogy házakat láttunk, élénkséget is láttunk. Itt várt az első lovas bandérium,
tűzoltók. Az állomáson Bornemissza Miklós,295 a ricsei járás főszolgabírája,
a község bejáratánál, a diadalív alatt Ács Tivadar községi főjegyző üdvözölte
püspökünket. Ezeket a beszédváltásokat már a felénk meredező, cseh uralom
alá tiport kövesdi hegy s az általa keltett magyar fájdalom, valamint a jobb
jövő reménye uralta. A lelkészlak bejáratánál Janka Károly296 lelkész kínált
nemes veretű, szíves szavakban a gyülekezet, a lelkészcsalád és önmaga
nevében barátságos szállást a küldöttségnek. Farkas István297 püspök ezt az

295
Bornemisza Miklós (1890–1960): jogász, politikus. A tudósítás idején a bodrogközi
járás főszolgabírója, majd 1936-tól 1944-ig Zemplén vármegye alispánja. [L. A.]
296
Janka Károly (1872–?): református lelkész, politikus. 1938-tól 1940-ig az Alsózempléni
Egyházmegye esperese. [L. A.]
297
Farkas István (1879–1941): református lelkész; 1932-től haláláig a Tiszáninneni
Református Egyházkerület püspöke. [L. A.]

418
ünnepélyes alkalmat is felhasználta arra, hogy tisztességet tegyen Janka Ká-
roly előtt, aki egyéniségének átlátszó tisztaságával, egyházi és politikai téren
végzett önfeláldozó, termékeny és áldásos munkájával nemcsak a cigándi
egyháznak, hanem lelkészi karunknak, nemzeti társadalmunknak is ragyogó
ékessége. A rövid pihenő után kezdődő istentiszteleten főjegyző az Ésaiás
próféciája 52. r. 5–10. versét olvasta s imájában a békesség ajándékát kérte
Istentől. Püspökünk a Máté ev. 5. r. 9. v. alapján hirdette hatalmas, megrázó
erővel a békességszerzés munkájának időszerű, szükséges és magasztos voltát.
A küldöttségek fogadása után, amelyek között a járásit a főszolgabíró, a róm.
kath. egyházét az iskolaszéki elnök, az izraelita hitközségét pedig a főrabbi
vezette, – lefolyt a presbiteri gyűlés, amelynek folyamán betekintést nyertünk
azokba a különösen anyagi természetű bajokba, nehézségekbe, amikbe az
általános válság a cigándi nagy egyházközséget is sodorta. De bepillantást
nyertünk abba a véghetetlen és kibeszélhetetlen isteni kegyelembe is, amely
a külső szegénykedést hitbeli gazdagságnak, lelki dicsekedésnek forrásává
és alkalmává tette. Láttunk lelkipásztort, aki pihenést kívánó éltesebb kora,
méltánylást érdemlő külső, egyetemes egyházi tevékenysége mellett is pél-
dás buzgósággal szolgálja gyülekezete lelki életét, pedig terményfizetésből
csaknem négy vagonnyi hátralékkövetelése van. Láttunk tanítókat, akiknek
az elmúlt évek során a legelemibb életszükségletekre való jövedelmük is
hiányzott, akik közül az egyik betegséggel is küzd és mégis ott állnak segéd-
lelkésszel együtt a lelkész oldalán, hogy segítsenek neki egyesületi munkában,
bibliaórák, vallásos esték tartásában. Láttunk gondnokot, aki egyháziasságáról,
hazaszeretetéről, családfői hűségéről nemcsak ékes szavakban tett tanúsá-
got, hanem a lelkigondozásban, a tévelygőkkel és elidegenedettekkel vívott
harcaiban a minden jócselekedetre felkészített isten emberének követendő
példáját mutatja. Itt 15 baptista és 29 millenista van, inkább politikai, mint
vallási alászínezéssel és irányzattal. A rendes istentiszteletek mellett (minden
köznap reggel bibliamagyarázattal) szombatonként gyermekistentiszteletek
is tartatnak. Van ifjúsági és leányegylet, valamint énekkar. Az ifjúsági és
leányegyletnek saját helyiségük van. Sok az építkezésből származó adósság.
Püspökünk igaz gyakorlati érzékkel, atyai szeretettel biztatta a presbitériu-
mot az egyház földjének őszi alá az egyháztagok általi megszántására, ami
a tagokra csekély megterhelést, az egyháznak pedig tetemes hasznot jelent.
Halálozás sok volt a múlt évi tífuszjárvány miatt. Rettenetes az iskolateher,
amiben a politikai község nyújt újabban segítséget. A községben lakó sok
cigány között külön lelki és oktató munka folyik, aminek áldásos eredményei

419
a becsületesen dolgozó Fáraó ivadékokban máris mutatkoznak. Presbiteri
gyűlés után a szebbnél-szebb felköszöntőkkel fűszerezett közebéd követ-
kezett, aminek elkészítésében és lefolytatásában lelkes női sereg élén Janka
Károlyné úrnő mutatta meg már sokszor igénybe vett szolgálatkészségét s
hozzáértését. Ebéd végeztével a püspök 22 egyháztagot, majd az ifjúsági és
leányegyletet látogatta meg, jelenlétével mindenütt mély nyomokat, szép
emlékeket hagyva.
yr.

193
1933. október 19.
Dr. Csia Sándor a CE Bethánia titkárának levele Ravasz
László298 püspökhöz

Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára,

1550–1933. X.19. I A/1c (kézzel írott levelezőlap)

Méltóságos Dr. Ravasz László ref. püspök úr

Budapest, IX. Ráday u. 28.
Méltóságos Uram!
Bihari Hermann, 299 a cigányok cigány evangelizátora csak egy 5 perces
kihallgatást óhajt Nálad. Ha fogadni tudnád, én előbb telefonon referálnék
róla, ha kegyes volnál felhívatni.
Ő már napok óta várja hazaérkezésedet.
Igaz tisztelettel köszönt kész szolgád:
Csia Sándor

298
Ravasz László (1882–1975): református lelkész, püspök; 1936-tól 1948-ig a Magyar-
országi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke. A huszadik századi hazai
protestantizmus meghatározó alakjainak egyike. [L. A.]
299
Bihari Hermann (?–1942 után): az 1930-as évek legelején feltűnt cigány fiatalember,
akit a személyét említő cikkek és dokumentumok hol elhivatott missziói munkásnak,
hol pedig szélhámosnak tartanak. A források szerint Bihari János (1764–1827) hege-
dűművész és zeneszerző leszármazottjának, illetve cigány anyanyelvűnek igyekezett
önmagát beállítani. Az 1940-es években valószínűleg elhagyta az országot. [L. A.]

420
 194
EGER–G YÖNGYÖSI ÚJSÁG, 1934. február 17.
A gyöngyösalsóvárosi plébánia tiltakozott
a nagyböjti cigánybál ellen

Gyöngyös uccáin piros plakátok hirdetik, hogy 15-én a Bruckner-féle ét-

terem helyiségeiben cigánybál lesz. A katolikus hívek böjti hangulatát e
hirdetmények mélyen sértették, épp ezért a gyöngyösalsóvárosi plébánia
azok megjelenése után azzal a kéréssel fordult a gyöngyösi rendőrkapi-
tánysághoz, hogy ha még lehet, a cigánybál megtartását akadályozza meg.
A rendőrkapitányság még a kérelem beadásának napján, 14-én azt válaszolta,
hogy a gyöngyösi cigánybál a nagyböjt idején már régi szokáson alapul, s így
az engedély nem vonható vissza. Ezt az elutasító véghatározatot a plébánia
5-én megfellebbezte azzal a megokolással, hogy ha régóta szokásban is van
a nagyböjti bál, ez még nem jelenti annak helyességét.
Az egyház a múltban szép szóval és szelíd eszközökkel igyekezett a hí-
veket a böjti hangulat tiszteletbentartására vezetni, az évenként ismétlődő
törvénysértéseknek azonban valahára meg kell szűnniök.
Érdeklődéssel várják, milyen eredménye lesz a fellebbezésnek a jövőre
nézve?

195
EGER–G YÖNGYÖSI ÚJSÁG, 1934. március 8.
A gyöngyösalsóvárosi plébánia a vallásellenes mulatságok
megakadályozására miniszteri döntést kért

Beszámoltunk nemrégiben arról, hogy a gyöngyösalsóvárosi plébánia a

nagyböjti időben megtartott cigánybál ellen tiltakozott az illetékes rend-
őrhatóságnál. Mivel a vallási indokokkal alátámasztott kérést megfelelő
törvényes intézkedések hiányában sem a gyöngyösi rendőrség, sem a vidéki
főkapitányság nem teljesíthette, a gyöngyösalsóvárosi plébánia azzal a kéréssel
fordult a belügyminiszterhez, hogy elvi jelentőségű döntésben intézkedjék a
nagyböjti és adventi időknek táncmulatsággal való megzavarása ellen, mert
ez csak a lakosság valláserkölcsi felfogására hat károsan.
A belügyminiszter elvi jelentőségű döntése elé nagy várakozással te-
kintünk mi is, de az egész katolikus közvélemény is. Nem tudjuk, vajon
szabad-e remélnünk, hogy a túlnyomó részben katolikus lakosságú ország

421
belügyminisztere nem fog szembehelyezkedni a lakosság nagyobb részének
felfogásával.

196
H ARANGSZÓ, 1934. május 20.

Cigányok bibliája. Körülbelül 3 millió cigány él a földkerekségén. Sorsuk

mindenütt ugyanaz: kóborlás, megvetés, kitaszítottság. De azért itt is, ott
is akadnak, akik missziói felelősséget éreznek eziránt a különös faj iránt.
A Brit és Külföldi Bibliatársulat 1837-ben adta ki az első cigánynyelvű bibliai
részt, Lukács evangéliomát. 1912-ben Márk evangéliomát, 1932-ben Máté
evangéliomát adta ki a Társulat. Most pedig piros kötésben kiadta János
evangéliomát. A fordítást egy Janis Leimanis300 nevű lettországi cigány
végezte. Nappal a kenyerét kereste, éjjel pedig fordított, míg végre 5 év alatt
elkészült vele. Ugyanő énekkart is szervezett a lettországi cigányokból.

197
BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY, 1934. december 30.
Paál Jób:301 Az írás

Csöndes estéken, amikor kigyúlnak az égen a csillagok milliárdjai és elhalkul

az élet lüktető zaja, szünetet tart a harc, ölbe kerülnek a munkában kifáradt
kezek, villanykörték, olajmécsesek és faggyúgyertyák szikrázó és homályos
világa igyekszik pótolni a nap sugarát, előkerülnek az almáriumok keskeny
polcairól az Írás megszentelt könyvei. Amikből az elmúlt százharminc év
alatt a világnak majdnem nyolcszáz nyelvén öt-százmillió darabot nyomtattak
ki a könyvnyomtató gépek.
Luther bibliafordítása teremtette meg a német irodalmi nyelvet – az idén
volt ennek négyszázadik éve – és azóta is akadtak tucatjával népek, akiket
a Szent Biblia ajándékozott meg nyelvüknek formába öntött, szabályokba
kötött, gördülékeny alakjával. Afrika irdatlan belsejében, a Csendes Óceán
szigetvilágában tudós kutatók és a Szeretet tanát terjesztő – sokszor már-
300
Jānis Leimanis (1886–1950): folklórgyűjtő, műfordító, missziói munkás. [L. A.]
301
Paál Jób, eredeti nevén Possel M. István (1888–1962): író, újságíró, a Magyar–Lengyel
Kereskedelmi Kamara ügyvezető igazgatója. [L. A.]

422
tírsorsra jutott – misszionáriusok a népeknek egész légióját fedezték fel,
akiknek nyelvét először a Biblia lapjain nyomtatták le egymással összefolyó
mondatok seregében.
Hatszáz oldalas könyv fekszik előttem.
A Brit- és Külföldi Biblia Társulat beszámolója egyévi munkájáról.
Az öt világrésznek minden országa – de sok van közöttük, amelyekről
semmit se tanultunk az iskolában! – felvonul előttem ebben a könyvben.
Szédületes számok sorakoznak oldalról-oldalra és ezek elmesélik nekünk,
hogy hol, hányan és miféle nyelvén a kerek nagyvilágnak merülnek áhítatba
az Örök Biblia megszentelt szavain.
Megtudom a számokból, hogy: kereken százharminc év alatt a világnak
678 nyelvén pontosan 453.404.270 bibliafordítás jutott el a Bibliatársaság
terjesztői útján az olvasóhoz. Szédületes összeg: több mint 24 millió font
sterling jutott a bibliák fordítására, nyomtatására, kiadására, a hatvan bib-
liaház, több mint száz ügynökség fenntartására és a terjesztők fizetésére.
A munka azonban még mindig nem teljes és ezidőszerint még mindig ezer
olyan népe van a világnak, amely nélkülözni kénytelen az írást. Ezeknek a
népeknek a száma azonban évről-évre fogy, hiszen az elmúlt évben is 11 új
nyelven jelentek meg a két – ó és új – testamentum és az Apostolok beszédei.
Megkapták bibliájukat a búrok is, – valóságos ünnep volt Kapstadtban, ami-
kor megérkezett a hajó, ládáiban a kötetek ezreivel és egy év alatt 250.000
Biblia fogyott el a búrok földjén. – Bibliát kaptak a külön nyelven beszélő
lettországi cigányok, Afrika nyolc bennszülött népe, közöttük a gangok,
bundák, azután Óceánia szigetvilágában a kunini törzs.
Beszámol a jelentés arról, hogy a világot béklyóban tartó súlyos gazda-
sági krízis ellenére a világ bibliafogyasztása jelentős mértékben emelkedett,
mert amíg tavaly az elhelyezett különféle biblia kiadások száma ponto-
san 10.933.203 példányra rúgott, addig két évvel ezelőtt ez a szám csak
10.617.470 volt. Az emelkedés tehát 315.733 kötet.
Európában egyedül Magyarországon emelkedett – pontosan ötezerrel – a
forgalomba került bibliák száma, egyébként a csökkenés Európában meg-
lehetősen nagy: 104,000 példány itt a csökkenés, ellenben annál nagyobb
az emelkedés Indiában, Ceylon szigetén, Japánban, Perzsiában, az angol
gyarmatokban, valamint Afrika belsejében. Érdekes kimutatás számol be
arról, hogy Japánban – Koreát is beleszámítva – 1.200.000 darab biblia és
biblia-rész került el az olvasóhoz, amivel szemben Németországban ennek
csak egy tizede, 133.746 kötet talált vevőre. Panaszkodik a beszámoló is,

423
hogy Németországban üldözik a bibliaterjesztőket, akiknek néha a legna-
gyobb nehézségek árán sikerül áldásos munkájukat elvégezni.
Eleinte nehézségek voltak Olaszországban is, most azonban itt a a ható-
ságok a legodaadóbb támogatással segítik elő a terjesztési munkát.
– Amikor Mussolinihez fordultunk védelemért – mondja a jelentés
szószerint – a Duce kijelentette: „Olaszországban teljes vallásszabadság
van. Zsidók, protestánsok és katholikusok különböző módon imádkoznak
mindnyájunk Istenéhez. Minden embernek legmagánabb ügye, hogy melyik
templomba jár. A Bibliatársaságnak jogában áll az írást Itália földjén sza-
badon terjeszteni.” Mussolininek ez a kijelentése megszüntette terjesztőink
üldözését és azóta a Bibliatársaság emberei éppen úgy beviszik a legkisebb
faluba is a Szent Bibliát, mint a katholikus papok, vagy apácák…
Gigantikusak az elmúlt év számadatai is. A tízmilliónál nagyobb meny-
nyiségű biblia nyomtatására, fordítására és kiadására 205.042 font sterlinget
adtak ki. Az adminisztrációk – Bibliaházak, ügynökségek fenntartása,
terjesztők fizetése – 168.854 font sterlingbe került. Ezzel szemben a biblia
eladásokból befolyt 140.708 font sterling tehát az effektív bevétel 233.186
font sterlinggel – közel ötmillió pengővel! – volt kevesebb mint a kiadás.
Azért mégsem dolgozott deficittel a társaság, nőt az évvégi mérlegben még
696 font sterling felesleg is mutatkozik. A hiányt az alapítványok jövedelme
és a hatalmas adományok pótolják és jellemző, hogy még milliós adományok
is szerepelnek névtelenül a bevételek rubrikáin.
Külön fejezet számol be a bibliaterjesztők munkájáról és jelentéseiről.
Szomorú megállapítás, hogy – csodálatosképen – a nők nem váltak be ezen
a pályán, még a kultúrországokban sem. A bibliaterjesztőknek mindenütt
fi x fizetésük van, mert a bibliák ára olyan alacsony – mindenütt mélyen
alatta van az önköltségi árnak –, hogy százalékos részesedés nem fedezné a
terjesztők megélhetésére szükséges minimális összeget sem. Magyarországon
nyolc terjesztő működik és ezek egy év alatt hatvanezernél több teljes bibliát
adtak egy terjesztőre tehát közel nyolcezer Biblia jutott. Hatalmas mennyi-
ség. Nincsen könyvügynök, aki hasonló eredménnyel tudna eldicsekedni.
A terjesztők elmennek mindenhova: a legeldugottabb tanyaházba és éjsza-
ka a kéteshírű mulatókba is. Mindenütt terjesztik az Igét! Éjszakai ember
hányszor találkozik a kávéházakban a csendes, ájtatos kinézésű terjesztővel,
aki hóna alatt a fekete fedelű könyvekkel csendesen kínálja a Szentírást…
Ezer bibliaterjesztő dolgozik a világon. Egyetlen ország van csak –
Szovjetoroszország! –, amely eltiltja az írás terjesztését. A terjesztők je-

424
lentéseiből felette érdekes adatok kerülnek nyilvánosságra a jelentésben.
Megtudjuk ebből, hogy Romániából a jiddis és héber nyelvű kiadásból fogy
el a legtöbb, a törökök nem érdeklődnek a testamentumok iránt, hanem
inkább a példabeszédeket veszik. Lengyelországban a kommunisták kez-
denek erősen Bibliát vásárolni, ezek csempészik át a köteteket orosz földre,
leginkább tojással, kenyérrel és vajjal fizetnek, de előfordult az is, hogy
egy Kuznik nevű terjesztő csak csizmareparálás ellenében tudott túladni
egy Ótestamentumon. A Kongó vidékén dolgozik M. Benjour. Áradozó
hangon meséli el, hogy az egyik Uganda törzsfőnök hetekig ott tartotta őt
és naponkint részleteket kellett felolvasnia a Szentírásból. A végén a törzs
valamennyi férfi tagja megvette a Bibliát. Japánban a Biblia van elterjedve
az összes nyomtatott könyvek között a legjobban és Kawashiri, 302 tokioi
egyetemi tanár azt írta tavaly, hogy: „Ha elkövetkezik az az idő, amikor a
Nyugat nem talál már hitet, igazságot, fényt és erőt a Biblia lapjain, mi,
a Kelet vesszük majd kezünkbe az Örök Fáklyát, amely a világ végéig
fénylő tüzével világít felénk az írás lapjairól.” Kínában egy év alatt közel
négymillió példány fogyott el, az elképzelhető legnagyobb veszedelmek
között dolgozik itt 439 terjesztő, jobbára bennszülöttek. Darlington nevű
terjesztő meséli el, hogy egy napon több mint kétszáz rabló tört egy városra.
A terjesztő egyedül odaállt a rablók elé és felszólította őket, hogy hallgassák
végig, amit a bibliából felolvas. A rablók nem ellenkeztek. Darlington az
Úr Jézus Krisztus szenvedéseiről szóló fejezeteket olvasta fel a rablóknak.
És egy héten át folytatta ezt a munkáját, amikoris a rablók legnagyobb
része megtért, belépett egy keresztény tábornok hadseregébe és ott rendes
életre tért át.
Széles e világon mindenfelé olvassák az emberek áhítattal a szívükben
az írás könyveit. Azt, amelyik Ótestamentum néven egy maroknyi nép
hagyományából az egész világ megszentelt olvasmánya lett, azt, amelyik
Újtestamentum néven az Úr születését, tanításait, megváltó kínszenvedéseit
és feltámadását adja hírül és azt, amelyik az Apostolok tanításairól szól.
Kanyargó óceánok közepén, elhagyott szigetek fároszának tövén, nyu-
galomba csendesült gyárak szűk munkáslakásaiban, széles szteppék könnyű
sátrai alatt, jégbe vágott odúk ablaktalan, halzsíros félhomályában, száguldó
homoktenger zöld oázisában, égbe nyúló hegyek csöndes völgyeinek me-

302
Seishu Kawashiri (1889–1936): szamuráj családból származó japán metodista lelkész.
[L. A.]

425
nedékházaiban, fekete bányák elhagyott tárnáinak mélyén a Biblia betűi
gyúlnak fényre az Ember lelkének világa előtt…
Ezt olvassa az iskola padjaiban a gyermek és ezt szorongatja kezében,
akinek élete és sorsa már beteljesedett…
Ez az egyetlen írás, amely elkísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig.
Örökéletű minden szava és tökéletesen betölti a véges életű ember há-
nyatott, rövid életét…

198
SÁROSPATAKI R EFORMÁTUS L APOK, 1935. február 3.
Egyházkerületünk belmissziói munkája

(…) Semmit nem mulasztanánk, ha a külmisszióra hozott áldozatainkat

hallgatással mellőznénk, mert az szinte a semmivel egyenlő. Háry Dániel
testvérünk sorra látogatta az alsózempléni egyházakat, s az eredmény 168.57
P. Cigándot, Vajdácskát illesse egy meleg megemlékezés a cigánymisszióért.
A szektakérdés, ha csakugyan úgy van, amint a jelentések mutatják, igen
megnyugtató. Az egész Zemplénből 241 összlétszámot jelentenek, Felsőbor-
sodból 72-tőt. Abaujból 13 család és Szikszóról külön 30 lélek van említve.
Úgy látszik, erre a homályra soha sem fog fény derülni. Csak az Isten tudja,
hogy áll ez az ügy a valóságban. Ő mind közöttünk, mind pedig a szekták
közt pontosan ismeri az övéit. Templomlátogatásban, urvacsorázók számában
nem mutatkozik változás. Szórvány gondozásunk végtelenül elhanyagolt;
pontos adataim nincsenek, csak pénzkérő igények az egyes helyeken, amiket
elő fogok terjeszteni. Van kimagasló hely, messze világító egyház, amely azt
sem tudja, melyek a szórványai. Itt az ideje, hogy rendet hozzunk ebbe a
bábeli zűrzavarba. Az adakozás, perselyezés nagyon vérszegény. Nehéz idők,
de még nehezebb szivek, messze, nagyon messze az Irás fájától, mely azt
mondja: „meg ne nehezedjék a ti szivetek az élet gondjainak miatta.”
Svingor Jenő303
egyházker. belmissziói előadó.

303
Svingor Jenő (1888–1981): református lelkész; 1933-tól 1943-ig a Tiszáninnneni
Református Egyházkerület missziói előadója. [L. A.]

426
 199
N YÍRVIDÉK, 1935. július 27.

Százötven cigány pár esküvője. Kiskunhalason több mint ötszáz cigány él,
egyetlen egy pár sem kötött törvényes házasságot. Az ottani Stefánia Szö-
vetség hosszas kérelmére rávették őket, hogy törvényes házasságot kössenek,
így Kiskunhalason rövidesen 150 cigánypárt adnak össze.

200
SZÍNHÁZI ÉLET, 1935. augusztus 18-tól 24-ig. (25. évf., 34. sz.)
Forró Pál:304 Cigányprímás és ügyvéd

Az ember nyugodtan eszi a tejfölös paprikás csirkéjét a finom, omlós csi-

petkével, amikor egyszerre füle hallatára és szeme láttára összeomlik előtte
egy évezredes legenda.
A dolog úgy történt, hogy a budai étterem tulajdonosa azt mondja be-
szélgetés közben:
– Nem tudom jogilag mi a helyzet a budai telkemmel kapcsolatos szol-
galmi joggal?… Majd megkérdezem az Árpádtól!
És a következő pillanatban legnagyobb megrökönyödésemre oda fordult
a banda élén muzsikáló Károlyi Árpád305 cigányprímáshoz:
– Gyere csak ide Árpád!
És látva elképedt arcomat magyarázatul hozzá fűzte:
– Árpád ugyanis jogot tanult… Ügyvéd akart lenni!
Felhördültem.
– Micsoda? Hogy egy vérbeli cigányprímás, akinek a hetvenhetedik
öregapja is Farao füstösképű unokája volt, egyetemre járt? Ez ellen leghatá-
rozottabban tiltakozom az évezredek során kialakult közvélemény nevében,
amely makacsul ragaszkodik ahhoz a hitéhez, hogy a cigányok félnomádok,
hegedűvel a kezükben születnek és a tudományuk tanulás nélkül csak úgy
magától nő ki belőlük, mint a hal testéből az uszony!

304
Forró Pál (1884–1942): író, forgatókönyvíró, jogász. [L. A.]
305
Károlyi Árpád (1896–1953): cigányprímás, zenekarvezető. [L. A.]

427
 De már akkor ott állt mellettünk Árpád is. Barna képéből feketén ragyog
a kárbunkulus szeme, elefántcsont fogai kivillognak a szájából amint széles
mosolyra húzza.
– Nincs kérem ebben semmi különös – kezdi az elképesztő felvilágosítást. –
Az én családomban csupa diplomás cigány van. Az egyik unokaöcsém Dr.
Farkas József, aki orvos, a szegedi Hágiban muzsikált, a másik Dr. Horváth
Gyula, bölcsészeti doktorátust szerzett. Az édes fivérem igazgató-tanító
Marosvásárhelyen,306 hát gondoltam én meg ügyvéd leszek…
– Ne vicceljen Árpád!…
Vállát vonogatja.
– Ez pedig így van könyörgöm.
Apám Ó-Becsén volt cigányprímás.
Minden gyerekét iskoláztatta. Én a szegedi piarista gimnáziumba jártam
és ott végeztem a Zenedét is… Kedvenc tárgyam a fizika volt…
– Hát akkor mért akart ügyvéd lenni és nem számtantanár?
– Mert tetszik tudni sokat gondoltam arra, hogy mennyi bajuk van a
cigányoknak a bíróságokkal. Pereskedő nép ez kérem! Egy cigány ügyvéd,
aki megérti a panaszukat és akihez bizalommal vannak, szépen kereshet-
ne… Úgy érzem, senkisem tudhatná jobban megvédeni őket, mint egy
fajtájukbeli…
– Mért hagyta abba a tanulást?
– Meghalt az édesapám és nekem kellett átvennem a bandát!
– És értett a prímássághoz!?
– Gimnazista koromban én vezettem az intézeti zenekart! Okos ember
volt az apám, ügyelt arra, hogy az iskola mellett ne felejtsük el a hegedülést.
Otthon az ő vezetése alatt tanultuk a nótákat… De hogy őszinte legyek,
én mindig csak arra gondoltam, mikor jön el az az idő, mikor mint ügyvéd
az expensnótáját játszom el valakinek…
– Ne bánkódjon kolléga úr – vigasztalom –, látja én is otthagytam az
ügyvédi pályát. Nem művészlelkeknek való az! És különben is, ami késik,
nem múlik. Leteheti még maga azt az ügyvédit!
Keserűen legyint:
– Most már nem érdemes kérem! Nem tudom én összespórolni a kétezer
pengő kauciót, amit le kell tenni… Anélkül pedig nem lehetnék önálló

306
Elírás. Károlyi Menyhért ekkor Martonvásáron volt tanító. [L. A.]

428
ügyvéd, csak segéd… Már pedig én megszoktam, hogy prímás legyek a
banda élén!
Egészen a fülemhez hajol és még egy titkot árul el:
– A Guszti fivérem Párizsban egy szalonzenekar karmestere. Róla már
nem is tudják, hogy cigány. Nagyon mulatságos volt, hogy mikor már
ötödször jártam Párizsban, engem még mindig úgy csodálták, mint vala-
mi egzotikumot, aki fantasztikus ruhában prímáskodtam, a fivérem meg
ugyanakkor frakkban dirigálta a kamaramuzsikusokat!
Megissza az odakínált pohár pezsgőt és sóhajt:
– Voltam Svédországban, Norvégiában, Dániában… Az emberek szájtát-
va nézték cifra dolmányomat, elragadtatva tapsoltak a puszták fiának és én
közben drukkoltam, hogy lesz-e módom elkészülni a tételes szigorlatomra?
Hát nem volt! De azért egy hasznom mégis van a jogászkodásból!
Árpád még egy pohár pezsgőt iszik és elárulja a legnagyobb titkot.
– Az én bandámban soha nincsen veszekedés a tányér elosztása körül.
A banda tagjai feltétlenül megbíznak kifogástalan jogérzékemben!

201
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1935. november 28.

Megkezdődött az iskolánkívüli népművelés vármegyénkben. Az iskolán-

kívüli népművelés az egész vármegyében megindult. Szükség lesz még néhány
analfabéta tanfolyamra, valamint az alapismereteket terjesztő és közművelt-
ségi tanfolyamra is, lesznek jellemképző tanfolyamok az ifjúság számára és
külön gyakorlati tanfolyamok a nők részére. Megkezdte működését a tárkányi
cigányiskola ugyancsak Tárkányban a felnőtt cigányok iskolánkívüli oktatása.
Minden községben 5–5 ismeretterjesztő előadást tartanak a leventék részére.
Az iskolánkívüli népművelés keretében a tanfolyamok is külön előadások
kapcsán összesen 7000 előadás tartását tervezik a jelen iskolai évben.

429
 202
PESTI NAPLÓ, 1935. december 11.

Kovács Sándor püspök beszéde. A fejérmegyei Agárd községben a refor-

mátusok és evangélikusok közös templomot szándékoznak építeni,307 s e
templom javára a budapesti református teológiai akadémia dísztermében
ünnep volt. Dr. Kovács Sándor308 dunáninneni evangélikus püspök, a kiváló
egyháztörténész megnyitójában a régi, még viszontagságosabb templomépíté-
sekről beszélt. Vannak – így folytatta –, akik templom helyett megelégszenek
a természet szépségeivel, egy erdei tisztás nyugalmával, de nagy igazság van
abban, hogy az ember imádkozótársat keres. Szent minden emberi sóvárgás,
amely templomot akar építeni Isten dicsőítésére, szerezzünk örömet a közös
erővel, közös szomjúsággal templomra vágyakozó agárdi protestánsoknak.
A püspökön kívül még Varga Sándor vértesaljai református esperes is beszé-
det mondott az ünnepen, Gárdos Kornélia szavalt, Vass Mária, Tamás Ilona
énekelt, Keresztes Erzsi zongorázott, a budai Baár-Madas református leány-
líceum száztagú kórusa Tatárné Szekeres Ida tanár vezényletével adott elő
karszámokat. A műsor érdekessége két »második nemzedékbeli« fiatalember
szereplése volt. Egyikük, ifj. Gyökössy Endre309 meglepő könnyűséggel súlyos
gondolatokat fejez ki verseiben; a másik, a nagy cigányprímás fia, ifj. Magyari
Imre,310 aki még csak második osztályos gimnazista, de a hegedűjéből máris
az apja lelke szól, érzés és kultúra bűbájos összhangjában. A kíséretet ellátó
id. Magyari Imrét311 lelkesen ünnepelték legutóbbi kormányzói kitüntetése
alkalmából is.

307
A tudósításban említett Agárd-fürdőtelepi protestáns templomot végül 1937. jú-
nius 27-én szentelte fel Ravasz László református és Kovács Sándor evangélikus
püspök. Tervezője a kor neves evangélikus építésze, Münnich Aladár (1890–1975)
volt. A templom felszentelésekor avatták egyházmegyei főgondnokká Sigray István
(1888–1963) református földbirtokost, későbbi országgyűlési képviselőt. [L. A.]
308
Kovács Sándor (1869–1942): evangélikus lelkész; egyháztörténész, egyetemi tanár.
1935-től haláláig a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület püspöke. [L. A.]
309
Gyökössy Endre (1913–1997): református lelkész, pszichológus. [L. A.]
310
Magyari Imre, ifjabb (1924–1980): hegedűművész, zeneszerző. [L. A.]
311
Magyari Imre, idősebb (1894–1940): cigányprímás, hegedűművész. [L. A.]

430
 203
N YÍRVIDÉK, 1936. január 24.

Cigányiskola nyílt meg Mohácson.312 Hosszú huzavona után megnyílt

Mohácson a cigányiskola. Az iskolának jelenleg 49 növendéke van 6 évtől 14
éves korig. Köztük számos olyan feketeszemű cigány-leány, aki már meny-
asszony és emiatt a szülők nehezen engedték el az iskolába. Azt ajánlották a
tanítónak, hogy a vőlegényeket is fogják betűvetésre, mert azok sem tudnak
sem írni, sem olvasni. Ezt azonban az iskola megtagadta. Egyébként a fáraó
csemeték szívesen járnak az iskolába, ahol jó meleg van és nem éri őket az eső
és a szél. A cigányiskolában az első osztály anyagával kezdték meg a tanítást.

204
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1936. február 1.

Komárom-Esztergom Vármegye Törvényhatósági Isk. Népművelési Bi-

zottságának áldozatkészsége a cigányok oktatására. A Komárom vármegyei
Tárkány községben 400 lélekből álló cigánytelep van, akik foglalkozásukra
nézve muzsikusok, vályogvetők és iparosok. Teljesen külön telepen laknak
és beiskoláztatásuk évek óta szinte lehetetlen volt, egyrészt a ruha hiánya
miatt, másrészt pedig a gazdák sem látták szívesen a cigánygyerekeket saját
gyermekeik között. Így évek során nagytömegű analfabéta fejlődött ki közöt-
tük. A vármegye népművelési bizottsága ezen hiány megszüntetésére külön
cigányiskolát állított fel, egy állástalan tanítót alkalmazott ide, aki napközben
a mindennapi tanköteles cigánygyerekeket, az esti órákban pedig a felnőtt
analfabéta cigányokat tanítja. A vármegye közönsége közadakozásból ru-
házattal és a téli hónapokban ételekkel látja el a cigánytelep lakosságát, akik
nem remélt szeretettel járják az iskolát s így az oktatás és eddig a tanítás elé
semmiféle akadály nem gördült.

312
E mohácsi cigányiskoláról valóban hitelesnek tűnő adatot alig-alig találtam. A Pesti
János által szerkesztett, Baranya megye földrajzi nevei című kiadványban olvasható
rövid közlés szerint Kiss Antal, későbbi homorúdi tanító szervezte, és a helyi római
katolikus, református és izraelita egyházközségek közösen tartották fenn (Pesti 1982,
468). [L. A.]

431
 205
SÁROSPATAKI R EFORMÁTUS L APOK, 1936. április 26.
Gyülekezeti élet. (…)

A szini gyülekezetben rendkívül áldásosnak bizonyult az ószövetségnek ve-

títettképes ismertetése. (Beszerzési forrás: M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztérium Diapozitív Kölcsönzője, Budapest, V., Báthory-u. 12. fsz. 3.
Csak posta költségbe kerül. Az érdeklődőknek Fejér István lelkipásztor, Szin,
Abauj m. is szívesen nyújt felvilágosítást.) Kevesen törődnek azzal a ténnyel,
hogy a magyarországi cigányság – a tulajdonképeni magyarság szaporodási
arányszámát magasan felülmúló emelkedéssel – rohamosan szaporodik.
Ezeknek vallásos gondozásával törődni kell. A statisztika kedvéért is, hi-
szen a statisztika számaival ellenünk egyre eredményesebben operálnak,
de törődni kell azért is, mert ezek is lelkek, akik irányában felelősséggel
tartozunk. Szin község lakosságának egyötöde cigány. Külön telepen, rendes,
tiszta lakásokban élnek, többnyire földmíveléssel foglalkoznak és nagyrészt
róm. katholikusok. Rengeteg köztük a vadházasság, törvénytelen gyermek.
Szinben a lelkipásztor erőteljes cigánymissziót folytat. Évek óta különvált
házasfelek régi házasságát, – hol a házastársak mindegyike vadházasságban
él – felbontatja, a sokgyermekes vadházasságokat, így a gyermekeket is tör-
vényesítteti. Számos hozzánk áttérés a természetes következmény.

206
M AGYAR KULTÚRA: TÁRSADALMI ÉS TUDOMÁNYOS SZEMLE, 1936. június 5.
Cigány zarándoklat

A franciaországi Rhone folyó deltájánál fekszik egy magános kis falu, melyet
legfeljebb rádióállomás tesz nevezetessé a tengerészek előtt. A falu neve Sainte
Marie de la Mer. Jó hangzású nevét egy régi legendának köszönheti, amely
szerint Krisztus feltámadása után a boldogságos Szűz Mária két nagynénje,
Mária Jákobé és Mária Salome az erőszakos zsidó üldözés elől egy törékeny
csónakban a tengerre szállva idevetődtek. Kíséretükben volt néhány nő, mint
például állítólag egy Sára nevű néger cseléd. A falu temploma a 12. századból
való és a fentemlített bibliai személyek ereklyéit tartalmazza. Minden május
hónapban megélénkül a kis falu, közelről és messziről, néha még a külföldről
is zarándokcsapatok és búcsújárások keresik fel s a templomi ünnepségek

432
mellett természetesen a piactéren lóversenyek, bikaviadalok, provencei tánc-
bemutatók történnek a közönség szórakoztatására. A templomban őrzött
ereklyék nagy tiszteletnek örvendenek, különösen a környék cigánylakossága
részéről, mely a Sára nevű fekete cselédleányt kimondottan védőszentjének
választotta. Ilyenkor fél Franciaország cigánya gyűl itt össze és fanatikus
hévvel és makacssággal küzdenek a jogért, hogy a nagy körmenetben az
ereklyeszekrényt ők hordozhassák. Sajnos, könnyelmű természetüket és
heves vérmérsékletüket még ezen a cigány-búcsún sem tudják megtagadni
s a templomi ünnepség után könnyű szórakozásoknak, kicsapongásoknak
adják át magukat; könnyen felébrednek a régi családi gyűlölségek és bosszúk,
féltékenység és irigység és bizony gyakran kerül sor véres közelharcra kö-
zöttük, amely – tavaly is – egy halottal és számtalan sebesüléssel végződött.

207
H ARANGSZÓ, 1936. június 14.

Határokon túl. Csehország. A brünni egyetem egyik tanára, Mann,313

három cigány segítségével a Cselekedetek könyvét lefordította a cseh-ci-
gányok nyelvére.

208
Csóky Gusztáv (1937):
A pankotai cigányiskola, 1909–1914.314

Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattár, EA 3434

A cigány iskola
Régóta rágódom, egyre halogatom, megírjam-e az első állami cigányiskola
történetét? Lélekben éljem-e végig ismét a közöttük töltött öt esztendőt?

313
Az angol Stuart E. Mann (1905–1986) nyelvészről van szó, aki 1931-től tanított
Brünnben. [L. A.]
314
A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában EA 3434-es jelzet alatt őrzött fogal-
mazvány 18 írógéppel írt lapból áll, az adattár példánya kőnyomatos sokszorosítvány.
A dokumentum első lapján a szerző neve alatt: Szeged, 1937. január 20. A kézirathoz
képest jelen közlés stilárisan és helyesírásilag csekély átdolgozásra került. [L.A.]

433
Érdemes-e, használhatok-e a köznek, vagy valakinek vele? Talán! Azoknak
bizonyára, akiket a cigánykérdés érdekel. Akik a cigánykérdést kulturális
úton (véleményem szerint az egyedüli helyes és megoldható módon) akarják
megoldani.

Nincs első cigányiskola!

Kedves fiatal tanító testvérem, aki talán egy ilyen iskolába kerülhetsz. Olvasd
figyelemmel! Amióta az én cigányiskolám megszűnt, 4–5 első cigányiskolá-
ról olvastam. (Lehet, hogy több is van!) Egyik sem az első! Az enyém sem
volt az! Az enyém volt az első, amelyik sikerült. Én előttem Alcsuton is és
egyik csanádi püspök által valahol alapított cigányiskola működni kezdett;
de mindkettő igen rövid idő alatt (pár hét) meg is szűnt. – Nem jól kezdtük!

Az iskola létesítésének indítóokai

Ha az 1908. év körüli hírlapokat a kezünkbe vesszük, feltűnő sok rablás és
kegyetlen gyilkosság leírását találjuk meg bennük, (pl. a dánosi rablógyil-
kosság), amit mind cigányok követtek el.
A cigányoknak ez a sorozatos garázdálkodása, ismételten feléjük fordította
a közfigyelmet. Gróf Apponyi Albert315 vall. és közoktatásügyi minisztersége
alatt alakult ki az a nézet, hogy a cigányügyet – s a települést is – kulturális
úton kellene megoldani. Hogy az erre vonatkozó puhatolódzások hogyan,
miképp indultak meg, nem tudom.
Erről talán Kehrer Károly316 kir. tanfelügyelő úr tudna valamit mondani.

Hogy kerültem én az iskolához

Én ekkor az aradi tan. képző intézet teljes ösztöndíjas növendéke voltam.
Mint igen szegény iparos szülőknek egyedüli gyermeke, ismertem a szegény-
séget és a nyomort. Ezt, hogy ha most nem is nélkülözök, nem felejtettem
el. A vértanúk városában nevelkedtem, itt tanultam meg a hazát szeretni,
azért dolgozni és érte áldozatot hozni. Tudtam és tudom azt, hogy a hazának
azért, mert taníttatott, többel tartozom, mint más. Ezt a tartozást törlesztem
eddigi életem minden cselekedetével, és ezt a tartozást igyekszem törleszteni
most is ezzel az írással, amit itt közreadok.
315
Apponyi Albert (1846–1933): nagybirtokos, politikus, miniszter. 1906 és 1910 között,
majd 1916–17-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter. [L.A.]
316
Kehrer Károly (1876–1946): tanfelügyelő, tanügyi főtanácsos. Arad vármegye, Pest-
Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye, majd Budapest tanfelügyelője. [L. A.]

434
 A tanítóképző int. igazgatója: Láng Mihály;317 a kir. tanfelügyelő Varjassy
Árpád kir. tanácsos volt.
1909. év tavaszán jeles tanítói oklevelet szereztem. Sem ösztöndíjam,
sem pénzem a továbbtanuláshoz nem volt. Sem állásom, sem protekcióm.
A protekció, már ekkor is fontosabb volt, mint a jeles bizonyítvány! Au-
gusztus hónapban, az aradi korzón találkoztam Láng M. volt igazgatóm-
mal. „Nézze Csóky! Éppen most jövök a tanfelügyelő úrtól. Pankotán egy
kísérleti iskola nyílik meg az ősszel. Ebbe csak cigány gyerekeket vesznek
fel. Ez cigányiskola lesz. A cigányokat így, iskolázás útján »kulturális úton«
akarják letelepíteni. Magára gondoltam. Maga szegény gyerek! Ha ezt az
iskolát elvállalná, őszre már állásba jutna. Csak egy évig tartsa össze őket!
Bizonyítsa be, hogy lehet ezeket iskolázni. Ha ez sikerül, akkor az országban
másutt is állítanak fel ilyen iskolákat, és mert maga volt az első cigányta-
nító, maga lesz ezeknek az iskoláknak az igazgatója. Utazni fog, látogatni
fogja az egyre szaporodó cigányiskolákat. Útbaigazításokat ad, segít, stb.”
– Megveregette a vállam, kezet fogott velem s azt mondotta: „Beszéljen a
szüleivel! Holnap jöjjön el hozzám, és én bemutatom a tanfelügyelő úrnak!”
Másnap jelentkeztem. Kissé remegve álltam a kir. tanfelügyelő elé. „Magáról
sok jót mondott az igazgató úr. A maga erős akarata és szorgalma segíteni
fog magának. Utazzon ki Pankotára, jelentkezzen Gombos318 igazgatónál!”
– mondta a tanfelügyelő. Mindez megtörtént. Az igazgató megmutatta le-
endő iskolámat. Ez egy elég rozoga parasztház volt, igen közel a falu végén
elterülő cigánytelephez.

Az iskola épülete
A két, utcára néző szobájának közfalát kivették s ebből lett a tanterem. Nyi-
tott, földes tornác, annak végén – a később általam bérelt, – földes konyha
és egyablakos, földes udvari szoba volt. E mellett lakott a ház gazdája, egy
kuruzslásból élő román paraszt, aki az iskolaszolgai teendőket is ellátta.

317
Láng Mihály (1856–1919): tanár, tankönyvíró. Pedagógusi pályája során dolgozott
Szatmárnémetiben, Pancsován, Nagyszőllősön, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön
és Eperjesen. 1906-tól 1912-es nyugdíjba vonulásáig volt az aradi állami tanítóképző
intézet igazgatója. [L. A.]
318
Gombos Antal (?–?): tanító, igazgató-tanító. 1897-től a nagybuttyini állami elemi
iskola tanítója volt, ahonnan 1903-ban Pankotára helyezték át. [L. A.]

435
A felajánlott segítség
A községi jegyzőhöz is elmentünk, aki előhívta a cigányok előtt is kedvelt
(marhalevél író) segédjegyzőt. Azt a parancsot adta neki, hogy legyen segít-
ségemre, s a közösen megbeszélt időben vigyen ki a telepre és mutasson be
engem a cigányoknak. Hamar megbarátkoztunk. A legközelebbi vasárnapon,
amely már szeptember hóra esett, állapodtunk meg.

A családi tanácskozás eredménye

Otthon, a mi kis családi körünkben, úgy határoztunk, hogy apám tehermen-
tesítése végett, meg hogy anyámnak is jobb dolga, nekem meg támaszom,
segítségem legyen – legfőképpen, hogy a kocsmai étkezés és az ottani társaság
kötelességemtől el ne vonjon –, anyám is velem jön, vezeti háztartásomat.
Apám majd csak megél valahogyan! Anyám jobban beszélt románul, mint én.
A szomszédos Zaránd községben, mint egy szatócsnak leánya nevelkedett,
jól ismerte a cigányokat.

Bemutatkozás
Azon a megbeszélt vasárnapon, anyámmal együtt, megérkeztünk. Apám a
bútoraimat kocsival hozta ki. A segédjegyző elvezetett bennünket a cigány-
telep felé. Előbb bevitt egy igen jómódú román félparaszthoz, aki szívélyesen
fogadott bennünket. Jól tudott magyarul, s közvetlenül a telep mellett lakott.
Anyámat és engem bemutatott s elbeszélt mindent, amit a leendő cigány-
iskoláról tudott. Kérte az illetőt, hogy támogasson bennünket. Beszélje rá a
cigányokat, hogy szívesen járjanak az iskolába majd. Ő az iskola felállítását
helyeselte. Kijövet láttam, hogy az udvaron több cigány ivott, egymásba
fogódzva, ordítva énekelt. Az utcán megkérdeztük, hogy miért kellett ide
eljönni. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy ez a gazda titkos italmérést (amint
láttuk is) tart fenn. Ő az orgazdájuk és minden cigánnyal komaságban van.
– Ha ő is akarja, – sikerülni fog a cigányiskola.
Én csak néztem. A torkom szorította valami. Éreztem, hogy a könnyeim
(de sokszor jelentkeztek ezek a kezdet kezdetén) lassan szivárognak befelé.
Átmentünk a telepre. Éppen cigánylakodalom volt. A viskók előtt asztal,
piszkos boros és szódás üvegek. Egy undorítóan összefogdosott pohár, ami
szájról szájra járt. Lárma, zene, tánc és ének. Az egyetlen székre anyám ült
le. Nagyrészük körülvett bennünket. Voltak, akik ránk sem hederítettek.
A rajkók bámulva hallgatták a románul beszélő segédjegyzőt, aki feldicsért
engem, őket és a községet. Milyen jó lesz nekik, lesz iskolájuk, ahova csak

436
ők járhatnak, más nem. Majd ők is megtanulnak írni, olvasni, még jobban
mint a „gázsók” (gázsó, aki nem cigány). – A felvillanyozás sikerült. Han-
gos volt az öröm. Engem, a piszkos pohárból megkínáltak. Gyöngyözött
a homlokom. Éreztem, ha megiszom, azonnal a viszontlátás örömeinek
nézek elébe. Eszembe jutott az iskolába belém magolt: „A szülőkkel való
érintkezés és bánásmód”. Zavaromból jó anyám segített ki. Megfogta a
kínáló „roma” (cigány) kezét, megkérte, hogy ne adjon nekem bort, – én
nem szeretem, beteg leszek tőle, stb. stb. Egy szuszra felhajtotta s jókedvűen
odakiáltott, hogy holnap reggel hozzák el a gyerekeket a Mitru házába,
mert ott kezdődik az iskola.

A beírás
Másnap, már kora reggel zajos volt az udvar és a tanterem. Mind körül vett.
Mind egyszerre beszélt. Volt ott öreg, és fiatal, legény, leány, kicsi és nagy.
Ezekből kellett kiválogatnom a tanköteleseket. Csak úgy szemre megállapí-
tani a korukat, 6 évtől felfelé, minél többet, hogy a cigányiskola I. osztályát
megnyithassam. (Az első évben csak I., a másik évben I. és II. és így tovább,
míg ki nem alakult a hatosztályú vizsganaplók.) Volt olyan, aki egyedül jött.
Mást az anyja is elkísért, vállainál fogva és azt mondotta: A „Jóská” rossz,
verje meg, „chált ó jág”! – nyomatékul a purdé fejére ütött, hogy annak nyaka
mentem a két válla közé csúszott. Riadt szemek! Csupasz, pihegő hasacskák!
A nevek és az életkor között igen keservesen tudtam eligazodni. Csak
jóval később, a tanév folyamán sikerült a naplóimat, úgy-ahogy – az emlí-
tett segédjegyző és a községi anyakönyv segítségével, sokszor, úgy, hogy a
kétes személyi adatú gyermeket felvittem a közégházára személyazonossági
megállapítás végett, – rendbehozni. Feltűnt, hogy igen sok a magyar nevű
közöttük, pl. Szigeti, Kovács, Mocsonyi, Lakatos, stb.
Mikor a beírást elvégeztem – a bemondott neveket egy papirosra felírtam –,
alig tudtam kituszkolni a szülőket az iskolából. Ott akartak maradni.
Látni akarták, hogy hát mi is történik ott. Kimentek, de nem mentek el!
Az utcára nyíló négy nyitott ablaknál telepedtek le. Állandóan benéztek az
ablakon. Beszóltak, beszéltek a gyerekekhez és hozzám. Kedélyesen ment
minden. Őrizték a gyermekeket. Volt, aki estig ült az ablak alatt. Olyan
cigány nem volt, aki az iskola előtt elmenvén, annak ablakánál meg ne állt
volna, benézni, beszólni. Volt olyan is, aki azt mondta: „Verjem meg!”, de
nem az ő gyermekére mutatott rá. (Úgy látszik, az iskoláról azt képzelték,
vagy mások azt mondták nekik, hogy az csak verésből áll.) Délben haza

437
engedtem őket, de még az asztalhoz sem ültem, már ott voltak megint, hogy
csináljuk tovább az iskolát.

Az iskolai élet kezdete

Az iskolai élet kezdete napkeltekor volt és annak nyugtával, az esti szür-
kületben végződött. A tantermi foglalkozás idejét az órarend szabta meg.
Nagyon késő őszre járt már az idő, mikor szűnni kezdtek az ablak alatti
ácsorgások, beszólások. Azért, csak megtörtént az néha-néha, még azután
is, hogy egy-egy tudós „roma” bejött a tanteremben, elvette a krétát a ke-
zemből és megmutatta a gyerekeknek, hogy „Így kell írni ni!” – s mindenféle
ákombákom-szerű vonalat firkált a táblára. (Meggyőződésem, hogy először
volt kréta a kezében.) Más meg a tanterembe nyitott be s helyemre ült, nézte
a naplóimat, hallgatta a tanítást (amiből egy szót sem értett). Közbeszólt.
Megfogta vállamat, biztatott, hogy verjem meg a gyerekeket. Nem bántot-
tam őket.
Csak egyszer volt szükség a botra. – Már hidegre fordult az idő. Egy
napon megnyílt egy cigánykunyhó befalazott ajtaja, ablaka. Megjött a la-
kója: Bán György építkezési napszámos nyáron, télen bőgős a malaclopó
bandában. A fia, egy duzzadt ajkú fekete legény, bekerült az iskolába. Mint
várostjáró, magyarul jól beszélő fickó, mindegyikünkkel fölényes, nyers,
feleselő, káromkodó és neveletlen volt. A többieket az iskolából elcsalta,
sokszor beszólt az ablakon, de nem jött be. Egy délután anyám rászólt, mire
ő zengzetes nyelvén elküldött mindkettőnket, oda ahova a fecskék is elköl-
tözni szoktak. Eltanácsolását magam is hallottam. Rászóltam. Magamhoz
hívtam. Rám röhögött, megismételte előbbi utasításait és elszaladt. – Ez az
egész iskola előtt történt. Hurokra került. Behozták az idősebb suhancok.
A „statáriumot” az egész osztály előtt tartottam meg. – Úgy csúszott a he-
lyére, mint a kutya, mikor viszket neki. Öt év alatt egy eset! Nem bántam
meg. Kedves, szelíd, jó fiú lett. Értesítője csupa jeles. Most kőműves segéd.
A román hadseregből mint altiszt szerelt le. Térjünk vissza az ablakhoz!

A néma
Volt egy magastermetű, Ferenc-József szakállú kis kovács, néma cigány: a
Mutu (néma). Ez, ha a nyitott ablak előtt elment, vagy az utcán ha találko-
zott velem, mindig nyújtotta a kezét, a mutató és hüvelyk ujjának félre nem
ismerhető, jellegzetes morzsolásával kéregetni akart – napjában többször
is. Tévedett! Ezt a mozdulatot mindig félremagyaráztam. A felém nyújtott

438
kezet barátságosan elfogadtam, többszöri parolázás után, megráztam, őt pedig
otthagytam. Állt, mosolygott, megbillentette a kalapja szélét és távozott.

A tanítás nyelve
A tanítás és a beszélgetés már az első naptól kezdve jelbeszéddel és magyar
nyelven folyt. A tanítványaim csak cigányul és oláhul tudtak. A szó szoros
értelmében majmolás,319 utánzás folyt az első időben. Minden mozdulattal,
annak nevét is (magyarul) mondtam. Pl. első nap: Jó napot!, felállni, leülni,
gyere ide, kinyitni, becsukni, stb. szavak és mondatok képezték a tanítás
tárgyát. Mondhatom, ha a tanító szereti a hivatását, itt igazán gyönyörűsége
telhetik benne. Mint a kertész a palántái növekedésében, úgy gyönyörköd-
hetett a tanító tanítványainak haladásában. Itt nincs otthoni segítség! Nem
kontárkodik senki sem a tanító munkájába!
Szűz talajba vetettem! Arattam is! Ugyanaz év decemberében olyan
magyarnyelvű karácsonyi ünnepélyt tartottam, sok aradi előkelőség és helyi
vendég előtt, hogy sok-sok kollégám örült volna, ha az ő magyar tanítvá-
nyaival utánam csinálhatta volna.

Élet az iskolában
Mikor a nap felvirradt, a gyermekek már zajongtak az udvarban. Előbb anyám,
majd én mentem közébük. Elkezdődött a társasjáték (mindig társasjáték),
melyben az iskola minden jelenlevő tanulója részt vett. (Velük még sohasem
játszott senkisem.) Első volt a „Künn a bárány, benn a farkas” c. játék, nyolc
óra előtt, egy disznóetető vályúban mindenki megmosta a lábát. (Otthon
nincs miben, az árokban nincs mindig víz.) Azután a kéz és az arc megmosása
következett – magyar beszéd tanításával egybekötött módon. T. i. eddig csak
a szájukból eresztett vízzel tudtak mosdani. Fiúknak, leányoknak a tornácon
külön-külön mosdótál, tükör, fésű és törülköző állt a rendelkezésükre. A leá-
nyokat anyám tanította fésülködni, később a nagyobbak fésülték a kisebbeket
s nemzeti színű szalagokat fontak egymás hajába. Majd mindenki elővette
a pálcikáját (ez egy gyufaszál nagyságú kihegyezett fadarab volt, amelyet
spárgával a ruhájukhoz kötve, állandóan magukkal hordoztak) és előbb a
lábán, majd a kezén a körmét takarította meg vele.

319
Láng M.: A magyar beszéd tanítása az idegen ajkú iskolákban.

439
Tisztasági vizsgálat
Az első célom a tisztaságra való szoktatás volt. Mosolyogva haladtunk lépésről
lépésre. Minden csak játék volt. Erőszak, parancs? – Sehol!
Nemek szerint sorba álltak. Én a tanterem ajtajában megálltam. Előt-
tem, egyenként, kezét vállmagasságban előre kinyújtva és arcomba nézve,
mindenki a helyére ment. Intésemre egyik másik félre állt. Ezeknek esetleg
én tisztítottam meg a körmét vagy hoztam rendbe a haját. Természetesen
minden mozdulatomat beszéd kísérte. A beszédet a szemlélők is utánam
mondták, a mozdulatot utánozták. Ez a szigorú vizsgálat már az év II. felében
elmaradt. Rajtaütésszerű tisztasági vizit azonban többször volt. A piszkost
kiállítottam. Ha az illető fiú volt, akkor egy fiú és két lány jött ki a piszkosság
tényeinek a megállapítására. S most jött a megszégyenítés. (Maguk közt
igen érzékenyek.) A piszkos testrészt a bírálók leköpték. (Elismerem, csak
cigányiskolába való módszer, de nagyon használt!) A megszégyenítés már
százszázalékos eredményt biztosított.

A tetűzés
Maradjunk a tisztálkodásnál, töltsünk egy pár hetet az iskolában!
A képzőben is hosszú (művész) hajat viseltem. Tanítványaim szintén.
A tanítás megkezdésének II. hónapjában – úgy október vége felé, – a fésűmben
gyanús állatkákat találtam. Anyám a galléromról szedett le olyan bogarakat,
amilyenekkel a világháborúban, különösen Galíciában volt bőséges alkalmunk
megismerkedni. Fájdalmas operációra szántam el magam.
Elhívattam a borbélyt és a tanteremben, középre kiülve, megnyiratkoz-
tam. Géppel!!! Ez beszélgetés óra is volt egyúttal. Mert: haj, puha, hosszú,
kopasz, szőke, fekete, sima, stb. tanulása folyt a gyerekek hahotázása közben.
A hajnyírásnak és a mulatságnak is hamar vége lett. – És most!? – Felkértem
egy gyermeket, hogy jöjjön nyiratkozni, legyen ő is olyan, mint én.
Nevessünk! – mondtam. Közben fejemet simogattam és azt, hogy „jó! jó!”
hangoztattam. Nem akart kötélnek állni senki sem. Intésemre a borbély las-
san csomagolni kezdett. A többiek unszolására és az én biztató tekintetemre
egy kis „hős” nevetve a borbély keze alá ült. Volt is nagy öröm és mulatság,
mikor a kócos fej sima tökké változott. Egyre-másra jöttek a jelentkezők,
nyíratlan egy sem maradt. Valóságos vérfürdő volt a tetvek között. A serkés
hajat elégettük. A leányok haját bepetróleumozta az anyám.

440
A tetűzés következményei
De, haj! Derűre ború! Másnap?! Forradalom! Az egyszerre az ablakhoz
tódult cigányság zajongott, méltatlankodott. Mitru, a szolga már jelezte,
hogy mi a baj. Kalappal a fejemen mentem az ablakhoz. Egyszerre húszan
is kérdőre vontak, hogy miért csináltam belőlük is, meg a gyermekeikből
is „csufálát”? Nehéz helyzetben voltam. (Csak később hallottam, hogy egy
főbíró úgy szabadult meg a járásba betolakodó cigányoktól, hogy megnyíratta
őket. El is kerülték!) A szemükbe néztem és azt mondtam: „A fejem tele lett
tetűvel, fájt, viszketett. Elhívtam a borbélyt, aki itt az iskolában megnyírt.
A gyerekek nevettek. Megkérdeztem tőlük, hogy ki akarja levágatni a haját
és olyan lenni, mint én. Mind kijött. Most ők is olyan kopaszok mint én”.
Levettem a kalapom. – Eltátották a szájukat. A gyermekekre néztek, azok
intettek a fejükkel, hogy igaz, amit mondtam. Bátorságot kaptam, hívtam a
férfiakat, hogy jöjjenek be, őket is lenyíratom. – Elsomfordáltak. – Béke lett!

Órarend szerinti foglalkozás

A bevonulás után (tisztasági szemle) megkezdődött az órarend szerinti
foglalkozás. Ez beszélgetés, hangoztatás, számolásból állott. Beszélgetés?
Mindent a maga helyen és a maga idejében – tanítottam és mutattam.
A kovácsot a kovács-műhelyben tanítottam. Én csak kérdeztem a mester
válaszolt (a rádióban lehet helyszínezésnél, ehhez hasonlót hallani). Kovács,
kalapács, vas, tűz, nehéz, könnyű, stb. szavakat s azok értelmét tanulták meg
ilyenkor. A lovat az istállóban, a tyúkot az udvarban ismertettem meg. Csak
ismétlésre, a tárgyak, dolgok neveinek betanulására használtam a képeket.
Nekem terepasztalom is volt. Magam csináltam. Mint ahogy magam festet-
tem ki annak idején az épület tűzfalára, hogy „Áll. el. népiskola.”

Meglepetés
Az első napokban, igen nagy bajom lett. Különösen az első tízperces szü-
net rémített meg. Ahogy az első óra végén kiengedtem őket, egynémelyik
azonnal leguggolt az ajtó elé, mások az udvarban, de voltak olyanok is, akik a
kertben kerestek testi megkönnyebbülésük elvégzésére nyugodt és zavartalan
menedéket. Mások csoportosan keresztbe, vagy más formációban végezték el
cseppfolyós ügyeiket, sőt volt eset, hogy fiú és leány mérte össze képességét,
– hogy ki tud messzebbre?
Elállt a lélegzetem! Erre nem is gondoltam. Hiszen itt nincs árnyékszék!
Üzentem az igazgatónak. Addig is a kertben jelöltem ki helyet. Két nap

441
múlva kész volt a három fülke. A leányoknak, fiúknak is külön. Az ajtókon
kémlelőlyukak.
Libasorba állítottam a fiúkat, majd a leányokat is. Az őket megillető
fülkékhez vezettem a társaságot. A középső ajtó kulcsát zsebretéve átadtam
az ácsművészet remekét a rendeltetésnek.

Második meglepetés
Oh, jaj! Kis idő múlva gyermek jön és tudtomra adja, hogy „az” tele van. Bal-
sejtelmeim lettek! A fiúnak igaza volt. Az emberi létnek a nyomai mindenütt
ott voltak, csak épp ott nem, ahol kellett volna lenni. A hibás én voltam!
Nekem már előbb kellett volna észrevennem, hogy ők ezt a helyiséget és
még inkább annak használatát nem ismerik. Hiszen a cigánytelepen ilyen
egyetlen egy sem volt. Megtanítottam őket annak használatára, úgy hogy
nyitott ajtó mellett – a következő szünetben – egyet a többiek szemeláttára
helyeztem ama bizonyos lyukra, az előírt társadalmi szabályok szerint.
Majd az ajtót becsukva őrt állította oda, hogy a helyiséget egyszerre csak
egy személy használhassa.
Ellenőrző körutam során, a kémlelőlyukon benézve, néha-néha egyik
másikat hónaljig besüppedve ülve találtam, a földi élet e nemű élvezetének
átszellemült arccal való elvégzésében. (S még vannak, akik azt mondják,
hogy a „szegény” részére földi gyönyörűség!)
Nem is volt velük többé baj! Az árnyékszék mindig tiszta volt, dicsé-
retére lehetne igen sok városi elemi iskolának. Igaz, hogy ennek a célnak
az elérésére aljas módszert használtam. T. i. több napon át, észrevétlenül,
illetve feltűnés nélkül, mindig mást és mást bíztam meg a kémlelőlyukon
való ellenőrzéssel, mondván az illetőnek, hogy ő az egyetlen, akit e kitüntető
bizalommal megtisztelek.

Az első agyag munka

Tekintve, hogy nyakig vagyunk a disznóságban, hogy aztán ilyesmiről töb-
bet már ne legyen szó, rátérek egy kis kilengésre, ami az első év elején egy
kézimunka tanítási órán történt.
Már a visszaemlékezéseim elején leírtam, hogy a gyermekek felvétele,
életkor megállapítása csak úgy szemre (saterolásra) történt. Így bizony
megtörténhetett, hogy 13–14 éves fiú, leány is bekerült az I. osztályba.
Mint ahogy az elő van írva, az első kézimunka órán (agyag), látni akartam,
hogy mindenki azt csinálja, amit tud, amit akar. Én magam is formáltam

442
golyót, almát, kiflit, stb. Mindjárt mondtam azok magyar nevét is, stb.,
stb. Egyszerre csak a hátsó padokból, különösen a leányokéból, kuncogást,
visszatartott nevetést hallok. A leányok, a fiúk leghátulsó padjára néznek,
oda, ahol a legnagyobb fiú, a Jákob, a cigánybírónak az öccse ült. Egy-egy
leány még oda is sompolyog, gyorsan visszaszalad, halk nevetéssel suttog a
szomszédjának. Én, mint aki érdeklődik a gyermekek munkája iránt, lassan,
nyugodtan, a különös érdeklődés legkisebb jele nélkül, padtól padig menve,
a tett helyre érek. – Mit látok? – Az alkotó művész kezeiből egy emberpár
került ki, kiket a palatáblán igen kritikus kompromittáló helyzetben talál-
tam. A műalkotáshoz „kakas” gyufát is használt. Az agyagnásznak, egy
kéznyomással vetettem véget. És, mint aki ezt egész természetesnek találtam,
nyugodtan, mosoly nélkül azt mondottam: „Ilyet itt nem kell csinálni!”.
Ehhez hasonló dolog az öt év alatt nem is történt.

Ruházkodás
Nézzük csak, hogy hogyan jelentek meg a tanítványaim az első időben!
A beírás napján az udvaron állva fogadtam a zsivajgó társaságot, igyekeztem
barátságos lenni, már amennyire a jelbeszéd és igen csekély oláh tudásom
ezt lehetővé tette. A gyors megbarátkozás érdekében anyám is közibünk
keveredett. Általában igen rongyosak, kócosak és piszkosak voltak. Különösen
a lábuk volt igen piszkos. (Régen esett az eső!) A testüket borító rongyda-
rabok színe alig volt megállapítható. Volt olyan tanítványom, akinek összes
ruházata egy – a pufók hasán kicsúcsosodó hegyes köldöke felett átkötött
– madzag volt, fügefalevél nélkül. E paradicsomi ruházatot, a fejre helyezett
s a két fület is szétnyomó kemény kalapnak csak a karimája egészítette ki.
Egy leány tanítványom pedig, sok ideig, egy régimódi halcsontos női fűzőt
kötött a derekára, ami lent, fent, a testtől úgy elállott, mint valami „görl”
rövid szoknyácskája. A legtöbbnek a ruházata egy szál hosszú ingből állott.

Segélykérés a ruházkodásra
Legfontosabb teendőmnek tartottam a gyermekek felruházását. Ezért a
helybeli és az aradi bankoktól, az Országos Gyermekvédő Ligától támoga-
tást kértem. – Pénzt kaptam! Az aradi jobb iskolák (különösen a gyakorló
elemi) igazgatóit és tanítóit megkértem, hogy tanítványaim részére, osz-
tályaikban használt ruhákat kérjenek. A használt ruhákat az iskolaszolgák
gyűjtötték össze. Azokat apám zsákba gyömöszölve szállította ki. Köny-
nyeket fakasztó kedves jelenetek következtek ezután. A ruhákat anyámmal

443
közösen összeállítottuk s előre elhatároztuk, hogy melyik kié lesz. Csupa
úri ruha! Csupa cigány gyerek! A kiszemelt tanítványaimra a ruhákat fel-
adtuk. Alig lehetett rájuk ismerni! A legtöbbnek matróz ruha jutott. Rövid
szoknya, rövid nadrág! Hát még akinek fácántollas kalap, tiroli ruha jutott!
Cigányok, hófehér ruhában. Érdekes, derűs képek voltak ezek. Mindegy!
Mindenkinek lett ruhája, mégpedig különb, mint a falubeli többi iskolásnak.
Karácsonyra minden fiú új csizmát, minden leány hosszúszárú fűzőscipőt
és meleg fejkendőt kapott.

Kölcsönkért csizmák
Itt azonban egy kis baj lett! Megtörtént ugyanis, nem is egyszer, hogy egy-egy
fiú hozzátartozója, apja, bejött a tanterembe, lehúzta a fia lábáról a csizmát,
hogy most az neki kell, mert bemegy a faluba. Az anyák is elvették a kendőt
a leányuktól, úgy annyira, hogy kénytelen voltam a kendőkből pótkiosztást
rendezni, hogy a tanítványaimnak is jusson.

Nátha
Megemlítésre méltónak találom, hogy tanítványaim, míg csizmát nem kaptak,
mezítláb csúszkáltak a jégen s igen sokszor tapasztaltam, hogy a kisebb gye-
rekek teljesen meztelenül osontak ki kunyhóikból, s a nagy hóban végeztek
el szükségeiket. És egészségesek voltak! – A lábbeli kiosztás utáni hetekben,
nem lehetett tanítani, annyira meghűltek. Mind köhögött!

Karácsony
Hogy karácsonyunk is legyen, személyesen akartam végigkoldulni az aradi
kereskedőket. Erre azonban nem került sor. Arad legnagyobb fűszerüzletének
tulajdonosával – kinél „prepa” koromban házitanító voltam, – találkoztam.
Mikor ez az úr megtudta, hogy mi járatban vagyok s hogy hány tanítványom
van, haza küldött. Két nap múlva olyan hatalmas ládákat kaptunk tőle, hogy
a pankotai uradalom által ajándékozott fenyő roskadásig megtelt, sőt na-
rancs, füge, csokoládé még azonkívül is jutott mindenkinek. Ez a karácsony
mindannyiunknak emlékezetes napja lett. A helybeli és vidéki vendégeken,
városi előkelőségeken kívül újságírók, fényképészek jelentek meg ezen – a
már folyékony magyar nyelven megtartott – karácsonyi ünnepélyen. A tiszta
és jól fegyelmezett gyermekeknek a három szólamú énekszámai, verselései,
köszöntései, meglepték a hallgatóságot.
A leányokat édesanyám kézimunkára tanította (horgolt pénzeszacskó,

444
női tarsoly, kivarrások). A kész anyag mind elkelt, sőt egy aradi kereskedő
női tarsolyokat rendelt.
Üres kézzel egy cigány sem ment el.

Az iskola felszerelése
Az iskola felszerelése olyan volt, mint más falusi iskoláé: ócska fapadok,
asztal, tábla, számológép és képek. (De jobbak, mint a mostani, a Somogyi-
telepi áll. iskoláé.320)

Kitérés
Az első két esztendőben nemigen jártam társaságba. Szombat este a ka-
szinóba, vasárnap a templomban találhattak. Minden időmet a cigányok
között (nem a lakásukban!) töltöttem. Sok éjjel, sok putri ablakon belestem,
mindaddig, míg meg nem tudtam, hogy ők meg az én minden lépésemet,
tehát a beleséseimet is figyelik. A kir. tanfelügyelő is sokszor látogatta meg az
iskolát. Olyankor mindig kedveskedett valamivel a gyermekeknek. Kolbász,
kenyér, vagy szőlő mindig akadt a kézitáskájában. – Kedvenc iskolája volt.
Apponyi gróf minisztersége megszűnt. Varjassy tanfelügyelő meghalt.321
Az utána következő nem sok reményt fűzött hozzá. A cigányiskola kezdett
veszíteni a fontosságából. A beígért többi cigányiskola létesítése elmaradt.
S én? Maradtam tovább közöttük. Régen elmúlt a kívánt egy év. Öt is. Ha
tantestületi gyűlésen a leváltásomat kértem: „Nem lehet!” – mondták, – „Te
a cigányiskolához vagy kinevezve”.

Étkeztetés
Hogy a gyermekek étkezése rendes legyen, hogy emberibb életre szoktathas-
sam őket, hogy mentől hosszabb időre elvonhassam őket a családi környezet-
ből, anyámnál elhatároztuk, hogy ő főz nekik, ha én szerzek „főznivalót”. Itt
segítségemre jött az igazgatóm és a tantestület minden tagja. Felfektettem
egy ívet, ezen bárki azt a természetbeni adományt ajánlhatta fel a cigány-
iskola étkeztetése céljára, amit akart. Először a tantestület tagjai gyűjtötték
az aláírásokat. Ez az akció szépen sikerült. Pl. egy pékmester mind az 50
tanítványom részére egy egész évig – reggeli és ebédhez – ingyen küldött
kenyeret. Egy földbirtokos ingyen adta a reggelihez a tejet. Az uradalom 2
320
A visszaemlékezés készültekor Szegeden élő szerző a város ma Petőfitelepnek nevezett
részén levő korabeli iskolára utal. [L. A.]
321
Csóky Gusztáv itt rosszul emlékezett. Varjassy Árpád csak 1915-ben halt meg. [L. A.]

445
juhot, 2 zsák lisztet és burgonyát adott. A kis emberek tételei: 2 kg bab, ½ kg
zsír, 5 kg burgonya, 10 kg búza, 1 drb. szalonna stb. Kereskedők sót, paprikát
ajánlottak fel. Ezeket a természetbeni ajándékokat csak a felhasználás előtti
napon hoztuk el. Egy özvegy cigányasszony minden ebéd után elment az
anyám által kijelölt helyekre, az ív szerint felajánlott nyersanyagot elhozta és
a konyhán segédkezett. Ezért ő is kapott enni. A konyhai munkába anyám
a nagyobb leányokat is belevonta, ők szolgáltak fel.
Az étkezést ima előzte és követte. Az ebédlőnk a tornác volt, ahol a
földön ülve – tányérral a kézben – ettek.

A helybeli kaszinó szerepe

A tisztálkodáshoz szükséges mosdótálat, törülközőt, fésűt, szalagot, tányért,
evőeszközt, főzőedényeket a helybeli kaszinó az erre a célra külön gyűjtött
kártyapénzekből vette. A borbélyt is fizette.
Sikerült teljesen elszakítanom a gyerekeket a szülői háztól. Csak aludni
mentek haza. Jobban szerettek az iskolában lenni, mint otthon.

Foglalkozás a szorgalmi időn kívül

A délutáni tanítás után vettük a dobot és a fapuskákat, amiket szintén én
csináltam, sorakoztunk és dobszó mellett énekelve kivonultunk a falu szélére.
Arra nagy gondot fordítottam, hogy mindig más és más úton vonuljak végig
a községen, hogy mindenki büszke lehessen az iskolára, aki annak sikeréhez
hozzájárult bármi módon is, hogy mindenki láthassa azt a változást, amit
az iskola a cigányok életében előidézett. Az ablakok felnyíltak, az emberek
az utcán megálltak. Kezdett elmaradni a mosoly, a gúny, ami az első időben
bizony megkísértett egynémely nemzetiséget. Emberek megállítottak, dicsér-
tek. Elmondták, hogy azelőtt ezek a gyerekek fejen vágták a libákat, kacsákat
s az utánuk menő anyjuk – mint dögöket – ártatlan képpel a tarisznyájukba
rakták. Mióta iskola van, ez megszűnt.

A magyar beszéd
Nem erőszakoltam a dolgot, mégis megtörtént az, ami egynémelyeknek
nem tetszett és pedig az, hogy a tanítványaim, ahogy egy kicsit megtanultak
magyarul, nem voltak hajlandók más nyelven beszélni. Még akkor sem, ha
a megszólító a román pap volt. A szülők is bosszankodtak, panaszra jöttek,
hogy a gyermekek otthon is csak magyarul beszélnek, sőt nekik is csak így
válaszolnak. A változhatatlanba belenyugodtak és lassan-lassan ők is kezdtek

446
megtanulni magyarul. Az egész dologban az volt a legkellemesebb, hogy a
még iskolába nem járó kis purdék is kivétel nélkül megtanultak magyarul.
A további években a nyelvi nehézségek mind kevesebb gondot okoztak. Itt
elárulok valamit! A magyar nyelv aránylagos gyors elsajátítását még az is
előmozdította, hogy amíg az idő engedte, vacsora után is kimentem a telepre,
leültem az árokparton. Körém ültek. Kicsi, nagy! Meséltem a tanítványaim-
nak. Ők hallgatták s másoknak is ott helyben tolmácsoltak. Utána énekeltünk
szép magyar nótákat (minden énekórán új éneket kellett tanítanom).
Sokszor előfordult, hogy mire hazamentünk, a szellemek ideje is eljött.
Hogy ezek bántó tények voltak, elmondok valamit.

Hittan tanítás
Hittant is kellett volna tanítani, de ki tanítana? A katolikus pap szívesen
eljött volna, de nem lehetett, mert ezek görög keletiek voltak. (T. i. az a
templom volt a telephez közelebb.) Az ő papjuk pedig nem jött, azt üzen-
te, hogy büdös az iskola. Végül az év végén akadt egy román tanító, aki a
hittantanítást elvállalta.

Kölcsey Egyesület terve

Jóval később történt, hogy a „Kölcsey Egyesület” tervbe vette, hogy bizonyos
költségekkel hozzájárul a gyermekek törvényesítéséhez, vagyis vegyem rá
a cigányokat, hogy törvényes házasságra lépjenek párjaikkal. – Ez a terv,
egyesegyedül a román pap merev és anyagi természetűnek látszó magatar-
tása miatt hiúsult meg. A hét vármegyére szóló cigánylakodalomból nem
lett semmi.

Én
A jó ismerőseim engem csak „cigány”-nak szólítottak és én azt soha senkitől
sem vettem zokon, pedig megtörtént, hogy a kaszinóban is így mutattak be
idegen embereknek. – Piaci napokon, különösen a parasztok, ujjal mutogattak
rám és „ez a cigánytanító!” – megjegyzést tették.

A célom
Végső és távolabbi célom volt: megismertetni velük a normális társadalmi
élet és a cigányélet közötti különbségeket. Az utóbbit megutáltatni akartam.
Önbizalomra igyekeztem nevelni őket. Azt akartam, hogy vegyék észre, hogy
ők is az Isten teremtményei és ha beleilleszkednek a dolgozó társadalomban,

447
nem lesznek gúnynak, üldözésnek kitéve. Sokszor jöttek szegények sírva,
sárosan az iskolába. – Sok gúnyt, szidást kellett elszenvedniük, a másfajta
suhancoktól. Tőlem kapott, szép ruhájukat sárral dobálták be, vagy pedig
a sáros árokba taszították őket. Felszólítottam a tanítványaimat, hogy cso-
portosan jöjjenek és menjenek. Aki őket sárral dobja, üssék vissza ököllel!
Ne szaladjanak el a támadók elől, ha kapnak, adjanak is. – És lett becsület!

Cigánykerekezés
Véget vetettem a cigánykerekezésnek és a kalaripázásnak is. – Rávezettem
őket arra, hogy más iskolás gyerekek sem szaladnak az emberek után cigány-
kerekezve, pénzért kunyorálva. – Majdnem túllőttem a célon, mert volt olyan
tanítványom, aki a feléje dobott pénzt felvette s az adakozónak kétszeresen
kínálta vissza, ha cigánykereket hány. Ez a cigányszokás megszűnt és aki erre
őket engedelmem nélkül felszólította, csúnyán megszégyenült.

Iparosítási cél
Amint írtam, elszakítani a környezetből – erőszak nélkül –, ez volt a távo-
labbi célom.
Iparosítani akartam őket. A negyedik év végén már levelezésbe kerültem
az aradi ipartestület segítségével több iparossal. Különösen gyermektelen
mestereket kerestem, ahol a tanítványaimnak nemcsak tanító mestert, hanem
nevelő szülőt kapni reméltem. Elgondoltam, hogy az aradi inasiskolában a
más környezet, a segédi kor, a tánciskola, más leányokkal való megismer-
kedés után nem kívánkoznak többé az otthoni környezetbe. A leányokat
szolgálatba adni volt a célom.
Ez a munka meg is kezdődött s egyik tanítványomat egy aradi csizma-
diánál helyeztem el.

Az első generációtól nem sok eredményt vártam

Megjegyezni kívánom, hogy ettől az első generációtól nem vártam tökéletes
eredményt. A második generációban képzeltem el a szétszóródást s a normális
társadalomba való felszívódást.

Közbejött a háború!
Embernek néztem őket. Fiatalos hévvel dolgoztam. Eredményt akartam.

448
Katonai fegyelmezés
Észrevettem, hogy a zárt fegyelmező gyakorlatok igen tetszenek nekik. –
Megcsináltam nekik a fapuskákat (anyagot adott a kaszinó), dobot kaptunk
a községházáról. Trombitásunk is volt. Besoroztam őket katonának. Volt egy
fiú és egy leány szakasz. Utóbbiaknak nem volt puskájuk. – A katona nem
beszél, a katona teljesíti a parancsot! Ők is, én is igen komolyan vettem ezt
az állapotot. S amit az állami iskola többi tanítói eleinte megmosolyogtak,
azt két év múlva ők maguk is megcsinálták. Erre kényszerítette őket a nálam
látott eredmény és a saját tanítványaik unszolása. – Büszkén mondom, hogy
akadtak szülők, akik hozzám akarták beíratni, nem cigány gyermekeiket.
Idegent nem vettem fel.

Egy példa a katonai fegyelmezésre

Hogy a katonásdi szellemnek milyen fegyelmező ereje volt, közlöm a kö-
vetkezőket: Az állami iskola tantestülete, melynek kötelékébe tartoztam,
elhatározta, hogy majálist rendez, amelyen azonban én a tanítványaimmal
nem vehetnek részt. Tiltakoztam! Teljes felelősséget vállaltam az iskolámért.
A nagy napon a jelzett időre, tisztán és katonai rendben a központi iskola
elé vonultam és „pihenj” állásban vártuk a többi iskola felsorakozását. – Ez
a felsorakozás igen kínosan ment. Az iskola épületből kitóduló gyereksereg
a tanítók összehívó szavát semmibe sem vette, helyét egyik sem találta.
A tanítók egyenként kézen fogva vezették helyre a tanítványaikat, de mire
a sorok végére értek, elől ismét felbomlott a rend. – Az igazgató, kérésemre
megengedte, hogy bemutassam, hogy hogyan fegyelmezek én. A kezemet
felemeltem. Cigányiskola! Vigyázz! Rendek jobbra át! Irány… stb. – A kar-
társaim nem mosolyogtak. A következő évben ezt már ők is megcsinálták.
A majálison hogy a szülők érzékenységét ne sértsem, külön telepedtem le.
A nap teljes rendben és jó hangulatban telt el.

Orvos
Hogy mindenféle kis ügyért ne zavarjam a körorvost, egy látogatása alkalmá-
val egy kis házi gyógytárt hozott. Kioktatott a könnyebb esetek kezelésére,
sebek (fekélyek) kötözésére. Ezt is vállaltam!
Az orvosi munkálkodásomnak hamarosan „szép” eredménye mutatko-
zott. Egy napon beállít hozzám egy házaspár. A férj minden hímezés-há-
mozás nélkül a dologra tért. Vizsgáljam meg! Adjak neki orvosi tanácsot
és gyógykezelést. Egy pillantással tisztában voltam, hogy miről van szó.

449
A körorvoshoz utasítottam, közben csodálkozásomnak adtam kifejezést.
Faggatni kezdtem. Majd szemrehányást tettem neki, hogy mint családapa
ilyen betegséghez jutott. Bizonyos gyanúm ellen erősen tiltakozott. Vasvilla
szemekkel feleségére pislogott s hangos kifakadásokkal kezdte gyanúba
hozni őt. (A vadházastársa elég jóképű nő volt.) Az asszony a legnagyobb
megütközésemre sértődött büszkeséggel olyan mozdulatot tett, amely ellen
– hirtelenül – csak elfordulással tudtam védekezni. Most már ő követelte,
hogy feltétlenül vizsgáljam meg. Őt is az orvoshoz küldtem.

Vizsga
A tanévzáró vizsgálatot minden évben, pünkösd utáni első vasárnapig meg
kellett tartani, mert a telep lakóinak nagy része ebben az időben hagyta el téli
szállását. Ajtót, ablakot, betapasztva, vagy a városba építkezésekhez, vagy „ala
kort” kocsira ültek és megindultak a nyári nagygyűlés színhelye: Dohányos
puszta felé. Megkezdődött a jó élet. József főherceg kisjenői uradalmában
elérkezett a birkamosás ideje, azt a munkát cigányok végezték. Hogy őket
jobban megismerjem, s hogy tanítványaimmal együtt maradjak, mint rongyos
csavargó, egymásután következő két nyári szünetben én is velük tartottam.
Telepükön több cigány ismerte a fenséges urat s ha nekem beszéltek róla
„Hörcegjóská”-nak nevezték.
Mielőtt útrakelnék a cigányokkal, elmondok egy pár érdekes dolgot:

A tekintély
A cigányok között feltétlenül megőrzendő a tekintély. Ilyen tekintély szerző
valami pl. a pénz, a katonaviseltség, jó hosszú ideig tartó raboskodás, különösen a
testi erő. A cigányiskola tanítója mindent tudjon (legalább is úgy tegyen, mintha
mindent tudna), ne legyen nevetséges és ne adjon alkalmat arra, hogy legyőz-
zék. Ne ártsa bele magát azok ügyeibe! Különösen ne árulkodjon! A nyomozó
hatóságok hagyják ki őt a játékról. Én elég óvatos voltam s mégis megtörtént.

A Nonó
Éva szép, 17–18 éves leány lehetett. E megállapításon kívül semmi közöm
sem volt hozzá, Nonó!? – nyurga, hozzám hasonló testalkatú, velem egy
ivású legény volt. A bátyja, annak a bizonyos szobrászművész Jákobnak. –
Éva Nonónak is szép volt. Nem tudom, hogy ez, vagy más ok; de valami
bántotta őt. Észrevettem, hogy keresi az alkalmat, ahol fölényét mások előtt
is éreztetheti velem.

450
 Egy ragyogó vasárnapnak déli órájában is a telep sarkán voltam. Igen
sok „roma” (cigány) vett körül. Éppen – egy nyáron tapasztó, télen prímás –
magyarázta nekem, hogy hogyan lesz a nóta. Beszélt oly élőlényekről, akik
lent halak, fent leányok; a Tiszáról (ez egy nagy víz!), ahol ezek laknak,
stb., mikor megjelent közöttünk Nonó. Kertelés nélkül azt mondja nekem:
Birkózzunk! Már indul is felém. Az emberek elébe állnak. Ő nem tágít.
Hangoskodik, hogy ő erősebb, ő földhöz vág, stb. (Nekem az ügy kelle-
metlen, hátha igaza van!) Egyik gondolat a másikat kergeti az agyamban.
Nem mehetek el!? Az a kitérésem, hogy majd máskor, majd estére! – nem
használ. Már előre tör, felém nyúl. Abban a pillanatban elkapom a balkeze
öklébe tartott kisujját (dzsiu fogás). Balkezemmel az állát tolom. Teljes
erővel tolom és szorítom a kisujját. Térdre esik, ordít, jobb kezével a földre
támaszkodik. Könyörög; eresszem el! Eleresztem. A nagy lendülettől egy pár
lépést hátrál. A zsebében kotorász. Talán bicskát keres? Ebben a pillanatban
az asszonyok neki mennek! Ütik, verik, köpik, rúgják, haját, fülét tépik,
utca porát arcába, szemébe szórják. A „hős” elkezd szaladni. Göröngyök
repülnek utána. Talán még most is szalad, ha közben haza nem ér.

Lopás
Egy úri család panaszt tett. Gyermekeik játszás közben a ház előtti padon
hagytak egy díszpárnát. – Szerintük azt a cigányok vitték el. A megindult
iskolai nyomozás során megkerült. Állítólag a párna elhagyatva kínálgatta
magát a járókelőknek s úgy látszik, két kis cigányleány megszánta. Azokkal
küldtem vissza, akik azt elemelték. Nagy szégyenkezve indultak a szomorú
útra. Örvendezve jöttek vissza, a párnát nekik ajándékozták.

A másik lopás
Egy vasárnap délelőtt az iskola előtt álltam. Csendőrök jöttek. Beszédbe
elegyedtünk. Kitűnt, hogy a telepre tartanak. Nyomoztak. Egy szegény
asszonytól, aki egy vendéglősnek pincére volt, elloptak egy kis hordó pálin-
kát a benne levő rézcsappal együtt. A gyanú a cigányokra terelődött, azok
lepték meg az asszonyt a piaci napon. „Nem volna baj a pálinkáért, csak a
hordó meg a rézcsap megkerülne, mert azt meg kell fizetni az asszonynak!”
– mondták a csendőrök.
Hátha megkerülnének? – teszem fel a kérdést. „Nem nyomoznánk tovább,
mert a szegény asszony nem akar mást” – mondták. Rendben van uraim!
Ha a pálinkát az itteni cigányok lopták el, én megkerítem a dolgokat, ne

451
tessék kimenni! T. i. nekem a tanítványaim mindent kivallottak. Délben a
telepen voltam s elmondtam a cigányoknak, hogy mi történt reggel. Meg-
mondottam nekik, hogy a tolvaj sem a hordót, sem a csapot értékesíteni
nem tudja. Ha a tolvaj közöttük van és nem adja vissza a kívánt dolgokat,
én adom csendőrkézre az illetőt. Aztán másról kezdtünk beszélgetni.
Az ügyet már majd elfelejtettem. Ismét találkoztam a csendőrökkel. Ne-
vetve mondották, hogy megkerült a hordó! Beszélgetésünket követő hétfőn
a hordót és a csapot is bedobták a szegény asszony udvarába – üresen!!!

A sátoros kocsin
Vizsga után, pünkösdöt követő hétfőn, Kovácsék sátoros kocsiján ültem.
Ő olyan vajdaféle volt. Nagy kalapja és nagy ezüst gombjai voltak. A kocsis-
ülésben ültem, a cigánycsalád a derékban. A ruházatom többek között egy
kirongyosodott ujjú liszterkabát, fejemen egy karimától megfosztott szürke
„Panizza” kalap, széles kék szalagjainak csokrába hosszú fácán-toll. Egy
korábban ajándékba kapott rézgombú vajdabot, hátizsákban fehérnemű, étel
és egy 9-es szétszedett „Mauser” flóbert, hátsó nadrágzsebben: forgópisztoly
– volt a felszerelésem. Hogy ez utóbbi nálam van, igyekeztem – feltűnés
nélkül – nem eltitkolni. – Estefelé érkeztünk meg Dohányosra. Már sátor,
sátor mellett állt. A nadabi rét szélén, a nagy nyárfák mentén egyre több
sátor emelkedett. A nyárfákon ezer és ezer varjú meg fészek.
Körénk gyűltek. A régi ismerősök üdvözölték egymást. Akik már itt vol-
tak, az ország távolabbi vidékeiről jöttek. Utánunk is még mindig húzódtak
a karavánok. Engem észrevehetően nem szívesen láttak. Egy férficsoport
egyik – valószínű – főembere, rögtön meg is kérdezte – rám mutatva –,
hogy ki ez a „csingerló” (csavargó), és követelte, hogy hagyjam el a tábort.
A cigányaim a védelmemre keltek, körülvettek. Igyekeztek megmagyarázni,
hogy én nem vagyok csavargó, hanem az ő gyermekeik „dászkáló”-ja (tanító).
A főember ezt nagyon kétkedve és rendkívül bizalmatlanul vette tudomásul.
(A gyermekek nekem mindent megmondtak!) – Csakhamar látványosság
lettem a táborban. Voltak csúfolódók, ellenséges tekintetű haragosok, de
igen sokan bizalmaskodók. – Valahogy úgy éreztem, hogy a legtöbbjük nem
vette be azt a mesét, amit földijeim rólam nekik mondottak.
Bejártam a tábort. Megkerestük a mi táborütésünk helyét. Később még
a Nadab-széli korcsmába is elmentünk. Anélkül, hogy megkértem volna
őket, egy pár felnőtt és suhanc mindenhova elkísért. Úgy látszik az esti
szürkületig már sokat megtudtak rólam, mert a fiatalság, amely igen hamar

452
összebarátkozott, hívott, hogy tanítsam meg őket, hogy kell katonának
lenni. Majd vadidegen, idősebbek maguk közé hívtak. Égett a tűz, pipál-
tak. Szerettek volna beszélgetni velem, ami igen nehezen ment. Közben,
egy asszony elkérte –, de mindjárt ki is vette kezemből a vajdabotomat
és tésztát (földszínűt) nyújtott vele a földön. Láttam, amikor belecsipe-
gette abba a füstös, rotyogó cserépfazékban, amelyben a nemrég szedett
varjúfiók levese főtt. Engem is meghívott! – Nem fogadtam el! Majd egy
fiatal menyecske évődött velem. Fekete hajfonatában pénzcsigát, oldalán
gyöngyházgombos piros tarsolyt viselt. Nagy, zugó csigaházat szorított a
fülemhez – jósolni akart. A mi nőink kinevették. Hagyd el – mondották
neki –, mindent tud! Egy férfi eltolta előlem. Ő visszaállt. Szép-e, tetszik-e ő
nekem? – kérdezte. „Sukár” (szép) vagy, tetszel nekem, – mondtam. Nevetve
ment el. Mások jöttek. Lőjek nekik varjút! mondották és pipálni kezdtek.
Majd holnap! – és letelepedtem a tűz köré. Szomszédom oldalt dőlt, rám,
majd ölembe hajtotta hosszúhajas fejét. Majd a második, harmadik, végül
mint egy koszorú, ki a másikra, ki a karjára dőlve feküdtünk a tűz körül.
Kilenc órára járhatott az idő, mikor otthagytam őket. A mi táborunkon
keresztülmenve, egy-két embernek megmondtam, hogy bemegyek az
uradalomba, szalmát kérek.
Nekik este nem volt szabad oda bemenni.
A tisztiház előtt, a nagy tornácon vígság, világosság, csörömpölés.
A lépcsőn megjelent egy rongyos, magas csavargó. Pillanatnyi csend.
Rámnéztek. – Csóky vagyok, a pankotai cigánytanító. Meghajoltam.
Egy aranyos úr állt fel: a jószágigazgató vagyok, – mondta. Magához
közel az asztalhoz ültetett. Az iskola létezéséről a különféle lapokból (Aradi
Közlöny, Vasárnapi Újság, Bpesti Hírlap, Tolnai Világ Lapja, stb.) már
tudtak. Azonban, hogy engem így fognak megismerni, arra aligha gondol-
tak. A külön feltálalt finom vacsora után megkezdődött a kérdezősködés.
Hogy és mint megy az iskola, mit akarok még most is közöttük, stb. stb.
Mondásaikat, dalaikat, szokásaikat, szóval minden életmegnyilvánulásukat
figyelni akarom, amit lehet, feljegyzek, összegyűjtök, különösen az egy évi
munkámat sajnálom veszendőbe hagyni. Be akarom bizonyítani, hogy a
telepítést és az egész cigánykérdést meg lehet oldani, kulturális úton, – fe-
leltem. Herrmann Antal is szóba jött. Akkoriban európai hírű cigánytudós
volt. Hosszabb időt töltött közöttük. Beszélte a nyelvüket is. Ismertem
személyesen. Lejött Pestről, hogy iskolámat és engem megismerjen. Tőle
hallottam, hogy van cigányügyi kormánybiztos is, kinek azonban íróasztala

453
sem volt a minisztériumban.322 Mindenkit érdekelt az iskolám, csak éppen
ezt a kormánybiztosságot nem!
Mikor más alkalommal találkoztam Herrmann tanárral és megtud-
ta – hogy karaván úton voltam a cigányokkal, a kezemet szorongatta s
azt mondta: „Maga lesz az utódom, maga lesz az utódom!” (Értve ezt a
cigányismeretekre.)
Érdekes megfigyelésem volt az, hogy az én cigányaim első hallásra nem
érthették meg, mert a feleletek adása előtt egy pillanatig gondolkoztak.
Valószínűnek tartom, hogy az öreg úr, magyar cigányok között járhatott.
(A cigányok között ugyanis igen sok az egymástól lényegesen különböző
elütő tájszólás.) Feltűnő volt az is, hogy pénzt szórt köztük. Ha már kitér-
tem, maradjunk egy kissé Herrmann Antalnál.

Egy anekdota
A világháború kitörésével egyszerre megszűnt a cigányiskola fontossága
s öt férfi tanító közül csak éppen kettőnket nem nélkülözhetett őfensége,
az osztrák császár. Az iskolát bezárták, én pedig elmentem, drága szép, jó
hazát, szülőföldet, barátokat, mindent, amiért dolgoztam – és fiatalságnélküli
fiatalságomat – elveszteni.
Azt hiszem, 1917-ben történt, hogy levelezőlapot kaptam Herrmann
tanártól. Keressem fel őt Bpesti lakásán, írta. Az iskolában találtam. Két
szemüveg volt rajta, hat szemmel nézett! Látható örömmel „kollégá”-zott
velem. Megmondta, hogy a cigányokkal valami készül. Menjek, fel a mi-
nisztériumba Jalsoviczky osztálytanácsoshoz – megadta a pontos címet –,
s ha végeztem, referáljak neki.
Két zongoraszéken, egymás mellett ültünk. Kezet nyújt. Abban a pilla-
natban, mint „stramm” tiszt felugrok. A nyújtott kezet – magamat hirtelen
meghajtva – elfogadom, nem számítva arra, hogy az öregúr szinten feláll
s meghajtja magát. Irtó homlokon vágtuk egymást. A szememből szikrák
repültek, a fogaim összecsattogtak. Neki a szemüvegjei szétcsúsztak, s a
homlokán, szemlátomást, jókora piros daganat nőtt!
A kezemet fogta, rám nézett és szórul szóra ezt mondotta: „No, fiatal
barátom, most ki a tökkel ütött?” Elpirultam. Zavart voltam. Hirtelen,
udvariaskodni akarván, azt mondottam: „Természetesen, hogy én!”. Mo-
322
Joanovich Sándor (1860–1918) Temes megyei alispán, aki 1909 februárjától 1910
augusztusáig volt a „cigányügy országos rendezésével megbízott kormánybiztos”
(Mezey 1986, 165). [L. A.]

454
solygott! A vár lépcsőin felmenve, végiggondoltam a történteket. Lassan
kivert a verejték. Eszembe jutott, hogy milyen marhaságot mondottam a
professzor úrnak.

Érdeklődés a belügyminisztériumban
A Belügyminisztériumban a cigányok internálásáról volt szó. Kitűnő terv volt!
Referálás után bocsánatot kértem a tanár úrtól. Megajándékozott egy
cigányokról írt munkájával.

Vissza a vacsorához
A beszélgetés a fenséges úrra terelődött, megtudtam olyan dolgokat is, amiket
az én cigányaimtól még nem hallottam. Szobát akartak rendelkezésemre
bocsátani. Kitűzött célomat csak ha állandóan közöttük vagyok, úgy érhetem
el – mondottam. Elengedtek.
Szalmát és megfelelő karókat az éjjeli őr útján kaptam. A cigányok ka-
libámat a táborunk közepére építették. Egy piszkos magos párnát is dobtak
a fekvőhelyemre, azonban nem használhattam, mert a tetűk állandóan
csiklandoztak.

Az éjféli tánc
Gyönyörű holdvilág volt. Egy idegen csoport sátra felől zene hallatszott.
Odamentem. Az összebarátkozott fiatalság táncolt. Mondják, hogy ez a
tánc – szép időben – minden nap, éjfélig is eltart. A zenekar: egy klarinétos,
hegedűs és egy bőgősből állott. Azonban a bőgősnek nem volt bőgője, hanem
a földön ült, lába közt a szájával lefelé fordított félhengeres nyárfa teknőt
(dagasztó teknő) tartott, annak hátára fahamut hintett és a két markába
szorított, két rövid fával a szükséges ritmusokat kidörzsölte abból. Eléggé
sikerült is neki.
Nekem mindez nagyon tetszett. A sátrakban a parázs hamuval volt le-
takarva. (Szükség esetén egy perc alatt lángralobbantható.) A lovak a tábor
körül legelésztek. A kocsik a magas, füstös sátrak mögött álltak. Egy igazi,
népvándorláskorabeli, eleven szép kép a XX. században.
Hátizsákom a fejem alatt, fűropogás, néha-néha lóhorkolás, elmúló zene,
s átvette a tücsök a birodalmát.

455
Birkamosás
Másnap végignéztem a birkamosást. Előbb folyóvízben úsztatták őket,
majd hideg-meleg tus alá tették szegény állatokat. A hirtelen hőváltozás
következtében egy-egy birkát a gutaütés megölt. Ennek a húsa a cigányoké
lett. Mondják azonban, hogy nem minden elfogyasztott birkát a gutaütés
ölt meg, hanem holmi fullasztások is előfordultak ezirányban. (Nem tudom,
nem értek hozzá!). Teltek a napok.

A vihar. A csendőrjárőr
Szép este volt. A szalmakalibában összehúzódva feküdtem. A nyárfák mindig
erősebben susogtak. A kaliba nyitott végén hűvös szél kezdett befújni. A hold
mind gyakrabban felhő mögé bújt. A távoli villámlást, halk dörgés követte.
A szél erősöbbödött. Jobban összehúzódtam. Fáztam. Villám villámlást
ért, a nyárfák sivítva suhogtak. Csak úgy szakadt a zápor. Kalibám tetején
átcsurgott a víz. Már áztam is. A sátrakban itt-ott lángra gyúlt a tűz. Az
egyre cikázó villámok fényénél alakok surrantak el. Valaki hozzám bújik: „Itt
vannak a csendőrök!” – mondja s már el is tűnik. Több és több sátorban ég
a tűz. Azokban is fáznak. Nehéz cuppogások hallatszanak. Már az előttem
levő sátorban látszik az árnyképük. Ébren vagyok, de fekszem. Két árnyék
és két derék magyar ember, két csendőr jelenik meg a kalibámnál. Egy sze-
líd rúgás, – felülök. A másik lehajol, gyufát gyújt. Hát te ki vagy? – kérdi
s gyufája parazsát az orromra teszi, hogy jobban lásson. – A cigánytanító
vagyok, – Pankotáról. – Micsoda? Mit mesélsz te? – Hát maguk nem tudják,
hogy Pankotán cigányiskola van? – Kezdem, mesélni, mindazt, amit már
leírtam. Néznek. Kétkednek. Meseszerűnek tartják elbeszélésemet. – Ezt
mindenki mondhatja, – igazolja magát!, szól rám az egyik. Kutatok, hopp!
– egy levelező lap apámtól. Ez nem elég! Mást adjon! Bevisszük.
Kedves jó uraim, de már menjünk is, mert rettenetesen fázom! Ez meg-
lepte őket. – Nem hazafelé tartunk, messze van ide Kisjenő!
Akkor hagyjanak itt s menjenek be a jószágigazgatóhoz, az majd igazol.
A jószágigazgató?!
Igen! Szoktam ott vacsorázni. Azt nem lehet, ilyenkor nem költhetjük
fel, – felelték.
Tudják mit? Kérdezzék meg a Démát, a csőszt, ő már látott engem úgy
az urak közt! De addig maga megszökik! Akkor kísérjenek be!
Jó! Megkérdezzük a Démától. De ha nem igaz…!

456
 Lomha felhőfoszlányok úsztak az égen. A vihar Biharnak vonult. Világos
felől pirkadni kezdett.
Vackomból vacogva bújtam ki.

Hazatérés
Hogy ne fázzak, minden más cél nélkül, elindultam a falu felé. A falun túl
vasúti sínek, épületek, a nagyobbikon ez a szó: Nadab.
Délelőtt 10 órakor, az én barátságos, földes, de tiszta szobámban – tetőtől
talpig átöltözve – meséltem el jó anyámnak éjszakai kalandomat.
Ősz felé, egy vasárnap, csendőrök jöttek hozzám, díszben. A kisjenőiek
üzenték, bocsássak meg nekik. – Igen, ők kötelességet teljesítettek! Becsü-
löm őket!

Pénzhamisítók
A következő évi kirándulás barátságtalanabb volt. Több volt a bizalmatlan
tekintet és elhúzódás. Valami volt a táborban, amit nem értettem meg. Egy
délután az egyik földim megkérdi tőlem, hogy itt van-e a pisztolyom, van-e
töltényem? Ma este ezekkel (rámutatott egy sátorcsoportra) verekedés lesz.
Miért? – kérdem.
Tudod „tonikuca bácsi” ezek pénzt csinálnak. El akarnak jönni a pankotai
piacra. Nekünk bajt fognak okozni. Minden embernek ígértek egy jó forin-
tot, ha velünk jöhetnek, de mi azt akarjuk, hogy mindenkire jusson egy jó
forint. (Természetes, mert így egy-egy család 8–10 forinthoz jutott volna,
lévén népes a család.) – Most ők haragszanak. – Én az estét nem vártam be.
Másnap, harmadnap, hazakerültek a többiek is. Siralmas állapotban
láttam őket viszont. (Kulikow!). Bekötött fejjel, ütésnyomokkal. Amint azt a
földim ott a táborban megjósolta, bekövetkezett. A tábor pártokra szakadt.
Botok, karók, lőcsök, kerültek elő. Az uradalom telefonon kért segítséget.
A lóháton érkezett csendőrök pálcás rohama megtisztította tőlük Dohányost.
Menekült mindegyik, amerre látott. A mieinkből azért került némelyik
csak harmadnap haza, mert a csendőrök rohama pillanatában más világtáj
felé volt fordítva kocsijának rúdja s ismételt csendőrtalálkozást elkerülendő,
jónak látta, nagy kerülővel jönni haza.
A csendőrök a verekedés igazi okát nem tudták meg. Én most elárulom.
Azok a cigányok, akiket ez eset után, pár nap múlva a muszkai temetőben,
pénzhamisítás miatt elfogtak, voltak az okozói a nadabi cigánycsatának.

457
 A negyedik esztendőben az iskola más távolabbi épületbe költözött. Míg
önkénteskedtem, egy nő helyettesített. Elmaradt az ebéd is! Mégis jártak a
gyermekek az iskolába. – Ötödik esztendőben már normális iskolai kere-
tekben dolgoztam, nem kellett minden időmet köztük töltenem.

Apróságok: A Kula
Kula a kovácsék családjának III. számú élő gyermeke volt. Mikor én megis-
mertem, már kitöltötte az útonállásért kapott börtönbüntetését.
Jobb szemére vak volt, pedig két szép fekete szemmel jött ő is a világra.
Ő kisebb volt. A nagyobbak dinnyét loptak, beszaladtak a házba vele. Kula
kíváncsi volt s a spárgahúzó lyukon belesett. Egyik észrevette. S ahol a
bogárfekete szem beragyogott, késével oda döfött. Talán ezért lett Kula is
olyan vad, kegyetlen, útonálló cigány323.

A Dodi
Dodi a legkisebbik volt ebben a családban, ismertem, de még nem volt
iskolaköteles.
A forradalom alatt láttam a viskójuk falához dűlve a napon sütkérezni.
A felső karját melengette. Eltört. A kórházba csak egy napig volt. Elszökött!
Itthon senki sem gyógykezelte. Mikor én láttam, már dagadt, lilás-kék volt
a karja. Forradalom volt! Ki törődött akkor már egy cigánnyal? Durva,
ládaszerű valamibe tették, úgy temették el.

Húsvéti locsolás
Hogy egy szép szokást meghonosítsak közöttük, húsvétkor egy pár fiú
kíséretében, minden leány tanítványomat s a hozzátartozó nőszemélyeket
meglocsoltam. (Ma is megteszem.) A szagos vízhez még egy pirostojást
is adtam. Mikor Lakatos Lajoshoz, községünk gyepmesteréhez értem, az
annyira megtisztelve érezte magát, hogy mindenáron a markomba akart
nyomni 20 fillért, hogy vegyek magamnak pálinkát, mert neki most nincs
odahaza. (Ez már a cigányok között a felsőbb tízezerhez tartozott.)

323
Csóky Gusztáv egy időskori írásában beszámolt egy évtizedekkel későbbi találkozá-
sukról. E szerint, az ekkor már Csóky által is Jóskaként emlegetett egykori „Kula” a
második világháborút követően gyári munkásként élt Aradon. Lásd Csóky Gusztáv:
Kula. Egy öreg tanító emlékezése, Tiszatáj, 1956. április (77–81). [L. A.]

458
„Analfabéta” tanfolyam
Az első esztendőben sikereimen felbuzdulva és mert erre itt igen bő alkalom
nyílott, „analfabéta” tanfolyamot rendeztem a felnőtt cigányok részére. Volt
is jelentkező elég, nők és férfiak vegyesen. Sőt, még a falu sintérje is – aki
pedig jól tudott magyarul, és elég messze lakott a teleptől, – beiratkozott.
Érdekes volt nézni, amint az öreg „romák” este úgy 9 óra felé, a gyer-
mekektől elvett palatáblával a hónuk alatt, „grifl i”-vel324 a kezükben, som-
polyogtak el az iskolába. A jó meleg és világos tanteremben nevetgéltek,
örültek. Legnehezebb volt a komolyság és a fegyelem fenntartása, úgy vettem
észre, hogy ők csak inkább szórakozni jöttek ide. Két hét múlva már láttam,
hogy itt, ezekkel komoly munkát végezni nem lehet. Már előkerült a kártya
is és bizony nem sokat törődtek velem azok, akik a Piatnik képeskönyvét
lapozgatták. Szinte szerencsém volt, mikor egy karácsony előtti este, egy
nő rohant az ablakhoz és bekiáltott: „Gyertek, ég a ház!”. Magam is kiro-
hantam. Vastag hó borította a zsúpfedeles viskókat. Ha ez nincs, minden
ház földig ég, mert ezek a putrik még jobban egymáshoz voltak építve, mint
Félegyházán a vonatról látható cigánytelep tiszta és árnyékszékekkel ellátott
viskói. Hogy én is mentem oltani, jól esett nekik és sokáig beszéltek erről.
Ez után – meg a közbejött karácsonyi ünnepek után, – mindig kevesebben
látogatták a tanfolyamot. Ketten mégis megtanultak írni, olvasni. Az egyik
velem szolgált a 2. honv. gyalogosezrednél, s mint szakaszvezető zászlóalj-
kürtös halt meg. A másik? Kőművessegéd lett.

Mi lett a tanítványaimból?
A fiú tanítványaim, sajnos a változott viszonyok miatt, a román hadseregben
szolgálták le a katona idejüket. Amelyik volt tanítványommal alkalmam volt
beszélni, mind azt mondotta, hogy mint altiszt szerelt le. Egyik meg éppen
raktáros volt az aradi várban. Volt két teljesen árva testvér tanítványom,
A fiú, a Lázár, süket volt; a leánynak „Budi” volt a becéző neve. Öreganyjuk
tartotta őket. Lázárral, aki már az iskolában is igen korlátolt felfogású volt,
az aradi börtönben láttuk viszont egymást. Ő rablógyilkossággal vádolva
(talán nem is egészen alaptalanul), én kétrendbeli gyilkossággal vádolva,
teljesen alaptalanul, vártuk sorsunk jobbrafordulását.
Sajnos, három leánytanítványom igen szép előmenetelt ért el, köztük
„Budi” is, – egy éjjeli mulató tündérei lettek, aminek eléréséhez igaz, nem

324
Palavessző. [L. A.]

459
volt éppen szükség arra, hogy a pankotai áll. el. cigányegyetemet elvégezzék.
Egyik hazakerült és önállósította magát. Különben is az az észrevételem,
hogy a leányok életében sokkal kevesebb nyomot hagyott az iskola, mint
a fiúkéban.
Az a bizonyos szobrásztehetség, a Jákob, kiről már az iskolában meg
lehetett látni, hogy ha kiművelődik, nagy csirkefogó lesz, a háború utolsó
évében, mint e. é. önkéntes jelent meg, természetesen lopott ruhában, mint
katonaszökevény a falukban. A szélhámosságait a román megszállás alatt is
folytatta. Mint román csendőr, végigzsarolta a vonatok utasait. Ez, legalább
élvezte a tudás áldásait! Talán még adóhivatali főnök is lehetett volna új
hazájában, ha az igazi csendőrök, mint „konkurenst” el nem fogják s el nem
intézik. A csendőrök kezeiből az ágyba, onnan a temetőbe került.

A telep helye
A cigánytelep Pankota főutcájának északi kijáratánál, a község szélén, de
annak belterületén, a többi telekrészekkel teljesen összefüggő 2×800  öles
telken feküdt. A két telken 44 összevissza épített viskó állott. Két háznak
is beillő épület is volt a telepen, amelyek kívül-belül néha meszet is láttak.
Ez a két ház letelepülteké volt, akik télen zenélésből éltek. A telepet két
utca és határút vette körül, a negyedik oldala összefüggött a többi telekkel.
Cseréppel csak kettő volt fedve, a többin zsúp, gaz, volt a tető. Mesze-
lés? Árnyékszék? Sehol! Egy kút és egy öregedő fűzfa állt a putrik között.
A föld az uradalomé volt. Egy-egy házhelyért, évenként 1 forint bért tartoztak
fizetni az uradalomnak, amit azonban az uradalom egyik csősze szedett be.
Hogy a putrik között, különösen azok hátsó részén, kemény gallért
viselő ember nem igen járhatott – még csendőrök sem –, azzal bizonyítom,
hogy mikor az első héten, tanítványaim otthonát megismerni akartam, a
telepet alaposan bejártam, a házak mögött és egyes sikátorokban az emberi
élet fenntartásának salakjai oly sűrű csarnokban terpeszkedtek, aszalódtak,
hogy a szó legszorosabb értelmében zsonglőrösködni kellett az embernek,
hogy tiszta cipővel e helyeken átjuthasson. Hogy ott hatósági ember nem
járt (tehát úttörő munkát csak én végeztem), misem bizonyítja jobban,
mint az, hogy lóhulla maradványát találtam a putrik mögött, még bűzlő
húsmaradványokkal, melyeket a kutyák addig nem tudtak elfogyasztani.
Három év múlva már alaposan megváltozott a helyzet. Árnyékszék
nem épült ugyan, de dolgaikat másutt végezték el. A meszet egyre több
ház kezdte megismerni. Dögöt sem nyúztak már a putrik mögött. A 40–50

460
közti tanuló létszám mind az öt éven át megmaradt. Mulasztásért senkit
sem kellett büntetni.
Még egy érdekességet kell feljegyeznem, amit más iskolák növendékeinél
nem tapasztaltam. Ugyanis, mikor már megtanultak olvasni, csoportosan
járták a főutcát és minden táblát, hirdetést, hangosan majdnem énekelve,
elolvastak.

A román megszállás alatt

Miután a nemzeti hadseregből is leszerelni kényszerített Trianon, vissza-
mentem Pankotára. A cigánytelepre is elvetődtem. Kértek, hogy kezdjem
meg az iskolát újból. Nem tudták megérteni, hogy azt nem lehet. A bírónál
és jegyzőnél is jártak, kérték az iskolát. Kenyér nélkül álltam. Bementem a
román tanfelügyelőhöz. Hírből engem és az iskolát is ismerte. Az aradi román
tanítóképzőnek volt a tanára a háború előtt. Természetes, hogy magyarul
elfelejtett, ezért mégis szíves volt minden szavamat megérteni. Előadtam,
hogy hajlandó vagyok a cigányiskolát megint egészen elölről kezdeni. (Pedig
ez igen nehéz feladat lett volna, mert már nős és családos voltam, de azt
gondoltam, hogy ha ott kenyeret kapok, itt a csonka hazában egy morzsá-
val több jut a többinek.) Azt válaszolta: „A cigányoknak nem kell kultúra!
Nekünk erre nincs pénzünk!”. Ez a két mondat pontot tett az 1909. szept.
havában az aradmegyei Pankota községben megnyílt állami elemi népiskola
(cigánytanulók részére) végére.

Napilapok, egyesületek, magánosok érdeklődése

Bőbeszédű voltam, pedig sok mindent, amit az iskola és a vele kapcsolatos
élet szempontjából nem tartottam fontosnak elhagytam. Nem hagyhatom
ki azonban, hogy a cél fontosságát ezzel is jobban kidomborítsam, azt az
igen nagy érdeklődést, amit a háború előtti nagyközönség az iskola iránt
tanúsított. A Vasárnapi Újság leküldte a fényképészét. A Tolnai Világlapja
szintén közölte az iskola képét. A Néptanítók Lapja is megemlékezett róla.
Naptárakban is láttam magam viszont. (Már-már majd olyan híres lettem,
mint Rózsa Sándor!) Amerikából a Népszava c. újságot küldte el egy valaki,
ebben is cikk volt az iskolánkról. Dr. Samassa325 volt országgyűlési képviselő

325
Samassa János (1867–?): huszártiszt, jogakadémiai tanár, országgyűlési képviselő,
később közjegyző. [L. A.]

461
hozzászólás végett elküldte törvénytervezetét, amely a cigányok letelepülé-
séről és a cigányokkal való kivételes bíráskodásról szólt.
Aradvármegye, akkor készült monográfiájának a XX. fejezetét, a cigá-
nyokra vonatkozó részt, én írtam, – igaz, hogy a beígért tiszteletdíjat…?!
Különben anyagi ügyek nem tartoznak ide!
Az aradi Kölcsey Egyesület magyar nyelv tanítási pályázatán 10 drb.
aranyat nyertem. (Ennyi pénzem addig még sohasem volt! 100 korona!)

Megoldhatja-e az iskola a cigánykérdést?

Hogy a cigányok iskolázhatók, lassú és céltudatos, kitartó munkával helyhez
is köthetők és a helyhez kötöttek a társadalomban szétszórhatók, azt hiszem
bebizonyítottam. A cigányiskola megnyitásának és sikerének első feltétele:
a tanító személye, munkabírása, akaratereje és a jóságos édesanya bátorító
támogatása.
Nem minden tanító jó a cigány iskolában, különösen annak kezdetén.
A cigányiskolába csak cigánygyermekek veendők fel! Nem az a baj,
hogy ők nem szívesen járnak egy iskolába azokkal, akik őket mindig csak
csúfolják, lenézik, esetleg verik is, hanem azért kell őket teljesen külön
épületbe helyezni, mert a nem füstös fajú szülők – egészen természetesen,
– nem szívesen járatják gyermekeiket a piszkos, neveletlen, mindig tetves
és ragályos betegségeket sokszor magukon hordozó cigánygyermekekkel
együtt, s különösen tiltakoznak az egy padban való együttülés ellen.
A legtöbb szülő az ilyen eljárást annyira sértésnek veszi, hogy nem is
küldi gyermekét az iskolába.

Végszó
Kedves Kollégám! A cigányiskola nehéz!
Jegyző úr, bíró úr, orvos úr!
A cigányiskolát nemcsak megnyitni, hanem annak munkáját figyelemmel
kísérni, tanítóját szeretni kell.
Tanfelügyelő úr! A cigányiskola tanítóját, a tanítóképző igazgatójával
közösen és személyesen kell kiválasztani.
Ez nőtlen férfi legyen!
Miniszter úr! A cigányiskola tanítóját egy évi eredményes munka után ki
kell nevezni és a tanítónak tudtára adni, hogy onnan csak tíz évi szolgálat
után van áthelyezés, éspedig oda, ahova a tanító kéri magát.

462
 Tíz évi működés után a cigányiskolát, azt hiszem bármelyik tanító
testvérem átveheti.
Az első „generációtól” nem sok eredményt várunk. A második gene-
rációban, akiknek a szülei már jártak iskolába, kezdődik meg a putriktól
való elszakadás vágya, mint ahogy Pankotán, kismértékben már eddig is
bekövetkezett.
Kedves tanító testvérem! Ha rá tudod szánni magad, hogy a hazáért
és ne a hazából élj, ha ott is meglátod az embert, ahol más csak állatot lát,
ha munkádért a fizetéseden és barátaid őszinte megbecsülésén kívül mást
nem vársz, ha gondolod, hogy édesanyádon kívül is van valaki, akiért ér-
demes élni, akkor lesz erőd, akkor vállald el ezt a munkát! S ha majd az
életed végén számot adsz magadnak, elmondhatod: Jó munkát végeztem
becsülettel – a hazáért.

209
N YÍRVIDÉK, 1937. január 22.

Huszonnégy cigányházasság egy napon. Érdekes tömegesküvő ment végbe

a székesfehérvári szemináriumi templomban: az anyaszent egyház törvényei
szerint is megesküdtek a székesfehérvári cigányok. A polgári esküvőt már ré-
gebben megkötötték. Huszonnégy pár járult az oltár elé. Előbb valamennyien
meggyóntak és megáldoztak. Az esketési szertartást Kisteleki István kanonok
végezte, aki intő és buzdító szavakat intézett a házasfelekhez. Volt olyan
cigány házaspár is, amelynek tizenkét gyermeke vett részt szülei esküvőjén.

210
H ARANGSZÓ, 1937. január 31.

Anglia. (…) Most ünnepelték Gipsy Smith326 76 éves cigány-származású

cigány-evangélista szolgálatának gyémántjubileumát.

326
Rodney „Gipsy” Smith (1860–1947): angol cigány családból származó missziói
munkás, az Üdvhadsereg tagja. [L. A.]

463
 211
PESTI NAPLÓ, 1937. április 8.
Világkörüli útra indul Bihari Hermann,
a magyar cigány-misszionárius

(Saját tudósítónktól.) Feketehajú, sötétbőrű, feketeszemű ember, fekete

ruhában, papos külsővel. Bihari Hermannak hívják, egyenes leszármazottja
a »Magyar Orfeusz« Bihari Jánosnak, 25 éves – és a cigányok prófétája.
Végigjárja a pesti cigánynegyed utcáit, meghallgatja az emberek panaszait,
öreg, törődött cigányokat keres fel, elbeszélget velük – aztán előveszi a Bibliát,
felolvas belőle, magyaráz, vigasztal és tanít.
Úgy beszélnek róla a cigányok, mint egy prófétáról, aki életét az el-
esetteknek és nyomorultaknak áldozta. Dunaföldváron született, szüleit
hétéves korában elvesztette. Elvándorolt falujából, majd később – 19 éves
volt akkor – visszament oda. A falu plébánosa megtanította írni, olvasni,
házába fogadta. A pap halála után a fiatalember feljött Budapestre, a Mester
utcai elemi szolgája lett. Esténként tanult s egyszer az egyik magántanuló
csoporttal ő is levizsgázott a 4 elemi anyagából. Pécsre került, a jezsuiták
iskolájában tanult.
Tanulmányai közben erőt vett rajta kóborló vére, bejárta a közeli falvakat
és missziós munkát végzett. Bibliát magyarázott a falvak cigánynépének.
– Életemnek kettős célja volt – mondja –, Isten országa és a cigányság.
Úgy éreztem, tenni kell valamit, jártam közéjük és tanítottam őket. Az
eredménnyel beérhetem.
A sátoraljaúhelyi plébánia bizonyítványa szerint missziós munkája ered-
ményeképpen 150 cigány gyónt és áldozott, egy hitehagyott halálos ágyán
megtért és öt törvénytelen házasságot szentesítettek az oltár előtt.
– Fel akarom keresni a világon elszórtan élő cigány testvéreimet – mondja
–, hogy tanítsam őket. Papja leszek a cigányoknak. Magyarul, németül
és cigányul beszélek, eredményeimet annak köszönhetem, hogy beszélek
népünk nyelvén is. Bíznak bennem, hallgatnak rám én pedig semmi mást
nem akarok tőlük, csak megmutatom nekik Isten országát.
Bihari Hermann legközelebb gyalog Rómába zarándokol, onnan világ-
körüli útra indul, ennek az útnak Párizs lesz a végső állomása.

464
 212
TOLNAI VILÁGLAPJA, 1937. május 12.
Gyalog megy Párizsba és Rómába Bihari Hermann,
a pesti cigánypróféta

A pesti cigány-negyedben: a külső Józsefváros zöldség- és törkölyszagú

sikátoraiban áhítattal suttogják a nevét. Mindenki ismeri. Kávészín bőrű,
bakancsos cigánysihederek felcsillanó szemmel beszélnek róla; rekedtes
hangjukat elfújta a megilletődöttség, öreg „romák”, akiket régen sutba hajított
az élet, rajongó lelkesedéssel mondják:
– Á’ Bihárit ázs Isten küldte…
Kicsoda hát ez a különös ember, akire ilyen vak bizalommal tekint fel
a cigányság? Próféta, költő, népvezér? Azt mondják, óriási változásokat
idézett elő a hazai Fárao-ivadékok életében. Tanítja, neveli a cigányokat;
vigasztalja őket bizonytalan sorsukban. És ez a nyugtalanvérű nép hallgat
rá, megy utána, mint az engedelmes nyáj.
Bihari Hermannak hívják a cigányapostolt, aki mindössze huszonöt
éves. Hosszas keresés után találtunk rá, mert a lelkes fiatalember örökké
vándorol; házról-házra jár a cigánytanyákon s néha vidéken keresi fel fajtest-
véreit. Egyébként a Vas uccában lakik albérletben, ide tér haza nyugovóra
tanító-körútjairól. Zömök, villogószemű, papos külsejű ember Bihari; egész
megjelenésében van valami, ami elárulja, hogy hatással tud lenni az egyszerű
emberekre. Komolyan, megfontoltan beszél.
– Egyenes leszármazottja vagyok – mondja – Bihari Jánosnak, a legna-
gyobb magyar cigánynak. Misszionárius lettem, Isten szolgája, mert úgy
érzem, segítenem kell az én szomorú népemen.
– És hogyan segít rajtuk?
– Térítem őket, magyarázom nékik a Bibliát. Nekik adom az egész éle-
temet. Már kisgyerek korom óta erre készülök. Hétesztendős sem voltam
még, amikor elveszítettem a szüleimet. Dunaföldváron születtem és a falu
plébánosa, mint árvagyereket, házába fogadott és felnevelt. Megtanultam
írni-olvasni és mohón tanulmányozni kezdtem a Bibliát. Sajnos, jótevőm, a
dunaföldvári pap nemsokára meghalt. Felkerültem Pestre, állást is kaptam,
iskolaszolga lettem a mesteruccai elemiben.
– Miért nem maradt ott?
– Akkor már tudtam, hogy hivatás vár rám. Úgy éreztem, nem hagyhatom
el a cigányságot. Hirdetnem kell közöttük Isten országát… De akkor még

465
nem voltam elég érett a nagy feladatra. Pécsre mentem és tovább tanultam
a jezsuiták iskolájában.
– És azután?
– Bejártam egész Baranya vármegyét. A legelhagyottabb falvakat is felke-
restem, minden cigánykunyhóba bekopogtam. Meghallgattam a panaszokat,
aztán elővettem a Bibliát és felolvastam belőle. Beleoltottam a cigányszívekbe
az isteni vigaszt. Két év óta járom az országot, tanítom a népemet.
Gondosan őrzött hivatalos írást mutat. A sátoraljaújhelyi plébánia bi-
zonyítványa. Igazolja, hogy Bihari Hermann missziós munkája alapos
eredményeket ért el. Százötven cigányt szoktatott a rendszeres gyónáshoz
és áldozáshoz és öt törvénytelen együttélést szentesítettek az oltár előtt a
cigányapostol tanításának hatása alatt.
– Nagy előnyöm – mondja –, hogy tökéletesen beszélek cigányul és
így népem nyelvén közelíthetem meg a lelkeket. Isten országának diadal-
maskodnia kell a mi világunkban is, minden erőmet erre fordítom. Most
világkörüli missziós útra indulok.
– Mikor indul?
– Már készülődöm… Felkeresem a világban szétszórtan élő testvéreimet.
Hiszek benne, hogy hallgatnak rám és megérzik, hogy a javukat akarom.
Először Rómába megyek, onnan Párizs felé veszem utamat. Gyalogszerrel
zarándokolom végig a világot; útitársam csak a Biblia lesz és a hit. Minden
cigánysátort felkeresek útközben és meggyógyítom a keserű lelkeket.
Az utolsó szavakat már úgy mondja, mint egy pap a szószékről. A vasuc-
cai bérház udvarán állunk, körülöttünk tátottszájú gyereksereg hallgatja
a lendületes beszédet. A cigánypróféta kihúzza magát, hóna alá csapja
kopottfedelű Bibliáját és megy, megy árkon-bokron át, hirdetni barnabőrű
társainak a vigaszt, a felszabadulást, Isten eljövendő országát…

213
H ARANGSZÓ, 1937. június 6.
Nyílttér327

Felhívom a lelkész-testvérek és gyülekezetek figyelmét arra, hogy Bihari

Hermann, önmagát, mint elhívott cigány misszionáriust kiadó egyén, közön-

327
E rovat közleményéért írója felel.

466
séges szélhámos. Meggyőződtem róla, hogy nemcsak a protestáns egyházi
körökkel tart fenn érintkezést, hanem ugyanazon szólamokkal kopogtat be a
róm. kat. plébániákon is, sőt a fehérvári püspökségen is hasonló kérelmekkel
jelent meg. A róm. katolikus egyházban már mint szélhámost tartják nyilván.
(Mint legutóbb értesültem, mostanában is mint buzgó r. katolikus adta ki
magát és a misén ministrált egy helyen.) Szórványhelyemen Mórott, ahová
illetékes, saját hozzátartozói csak mint szélhámosról nyilatkoznak róla és
mesélték, hogy legújabb terve, hogy Rómába utazik a pápához. – Miután
semmi szükség nincs arra, hogy vagyonilag amúgy is küzködő gyülekezete-
ink ilyen szélhámosok prédája legyenek, és Missziói Egyesületünk barátai
félrevezettessenek, jelentkezés esetén azonnal utasítsák ki a gyülekezetből
és tiltsák le további gyűjtéseit.
Weinberger Gusztáv
pusztavámi lelkész.

214
N YÍRVIDÉK, 1937. június 9.
Tömeges cigányesküvő Hajdúböszörményben

Látványos esküvő volt vasárnap Hajdúböszörményben. Sikerült ugyanis

a cigányokat rávenni arra, hogy törvénytelen házasság helyett törvényes
házasságban éljenek együtt asszonyaikkal. Így aztán vasárnapra egyszerre
ötven cigány esküvőjét tűzték ki a hajdúböszörményi városházán.
A tömeges cigányesküvő ünnepélyes keretek között és nagy közönség
jelenlétében ment végbe, ötven fiatal és öreg cigány vonult fel pántlikás,
színes, ünneplő ruhában a városházára, ahol egymásután folyt le az anya-
könyvi hivatalban a házasságok megkötése. A városházáról a „fiatal párok”
református és katolikus templomba mentek, ahol egyházi áldást is kaptak
házasságukra.
A cigányházasságok révén egész sereg hajdúböszörményi cigánygyerek
vált törvényessé. Mintegy nyolcvan rajkó szerezte meg a törvényesítést.
Az esküvő után az összeházasodott cigánypárok bandaszóval vonultak
ki a város szélén levő cigánytelepre, ahol késő éjszakába nyúló dáridóval
ünnepelték immár hivatalos házasságukat.

467
 215
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1937. június 17.

A tarkányi cigányiskola záróvizsgája. A tarkányi cigányiskola most fejezte

be II. tanévét, melynek záróvizsgája csütörtökön volt megtartva. Az iskola
növendékei a Magyar Vöröskereszt Egyesület és a vármegye által küldött
segélyből beszerzett egyenruhájukban jelentek meg, nagyon rendesen fel-
öltözve és gondosan kitisztítva. A záróvizsgán megjelent vitéz Szabó István
kir. tanfelügyelő, Wiesenbacher József328 vármegyei népművelési titkár, állami
iskolafelügyelő, Mátray Guidó329 plébános, Semmelweisz Nándor főjegyző, a
község elöljárói, tanítói és igen sok érdeklődő. De megjelent a cigánysor egész
lakossága, az összes édesapák és édesanyák, akik könnyes szemmel és nagy
gyönyörűséggel hallgatták a rajkóknak élénk és alapos tudását. Jász Dénes,330
a cigányiskola tanítója alapos munkát végzett és nemcsak a tanterv és előírás
szerinti munkakört végezte el, de nagy gondot fordított a cigánylakosság
erkölcsi és egészségi életének megjavítására is. A vármegyei népművelésnek
egyik kimagasló és szép ága domborodik ki e munkakörben és kívánatos,
hogy éveken keresztül folytatódjék ezen áldásos munka, melynek alapján a
jövő tanévben a tarkányi cigányiskolának már I–III. osztálya lesz.

328
Wiesenbacher József (1887 k.–1970): tanító, népművelési titkár, iskolafelügyelő.
[L. A.]
329
Mátrai Guido György, 1909 előtt Miletics (1888–1975): bencés szerzetes, pedagógus.
1930 és 1953 között Tárkány település plébánosa. [L. A.]
330
Jász Dénes Jenő (1913–1941): tanító. 1932-ben végzett az Esztergomi Érseki Ta-
nítóképző Intézetben, majd rögtön bevonult, s a következő évben karpaszomá-
nyos őrmesterként szerelt le. Ezt követően Tárkány község levente egyesületének
szakosztályvezetője, valamint a helyi Tűzoltó Egyesület szakaszparancsnoka volt.
Alapításától, 1935-től tanított a tárkányi cigányiskolában, előbb ideiglenes, majd
1937-től kinevezett állami tanítóként. A gyerekek mellett a tárkányi cigánytelep
felnőtt lakossága számára is tartott népművelési előadásokat, továbbá jótékonysági
akciókat – leginkább ruha- és élelmiszergyűjtéseket – is szervezett. Magyarország
1941-es hadba lépését követően tartalékos hadnagyként az orosz frontra került, ahol
rövidesen elesett. [L. A.]

468
 216
Z ALAMEGYEI ÚJSÁG, 1937. július 18.
A cigányok jövendő papja Zalaegerszegen.
A cigányokat téríti és készül a papi pályára

Érdekes fiatal férfi járja hetek óta a nyugati vidékeket. A 25–26 éves
fiatatember, aki Vas megyéből pénteken délután Zalaegerszegre érkezett,
barna arcú, feketehajú, villogó szemű cigány férfi szépség. Neve Bihari Her-
mann és a cigányok szerint a híres cigánykirály, a nagy Bihari leszármazottja.
Külsejénél és származásánál is érdekesebb az élete. Erről édeskeveset mond,
inkább a papság adataiból szedjük össze, amit róla megírunk. Bihari Hermann
nem nyilatkozik. Azt mondja: becsüli az újságokat és az újságírókat, de nem
ad interjút, mert nem reklámmal, hanem munkájával akar eredményeket
elérni. Még pedig a papi pályán, azaz ezidőszerint a világi apostolkodás terén.
Bihari Hermannak ez a munkaterülete: a cigányokat téríteni, közelebb
hozni az egyházhoz, a papsághoz és a társadalomhoz. Ez az elhatározása már
a fejérmegyei Móron megszületett, ahol fiatal éveit élte a cigányok között.
Kezdettől fogva vonzódott az egyházhoz, a papsághoz. Ha alkalma volt,
eljárt a templomba, hozzászegődött a papokhoz. Otthon, a cigánytanyán
pedig a misét utánozta kis társaival. Ott látta – meséli a lelkes fiatalember –,
hogy a cigányban megvan a hajlandóság a jóra, a művelődésre, de sajnos
a rosszra is. A társadalom megvetése és saját hibáik mélyre taszították a
magyar cigányokat.
Ekkor érlelődött meg benne az a gondolat, hogy tanul és pap lesz, majd
pedig pásztora fajtestvéreinek, hogy jobbá tegye őket.
Már 17–18 éves volt, amikor egyik plébános felfedezte benne a hivatást
és oktatni kezdte. Egy másik, azóta meghalt plébános házába fogadta. Nagy
hálával gondol vissza rá Bihari, mert itt tekintették először teljes értékű
embernek, s nem a cigányt, hanem a tehetséges embert nézték benne. Éles
eszével gyorsan haladt, az idén magánúton már az ötödik gimnáziumot is
elvégezte. A tanulást folytatja, mert az a szándéka, hogy az érettségi után
a veszprémi teológiára véteti fel magát, hogy pap lehessen.
Máris sokat tud, sokkal többet, mint a felsős gimnázisták; sőt sok vonat-
kozásban az érettségizetteknél is többet. Bőséget általános tudása, jelenté-
keny irodalmi és teológiai ismeretei vannak. Megállja a helyét a társalgásban,
ismeri a társadalmi szokásokat; főleg pedig a szónokláshoz ért. Lelkesen,
formás mondatokban beszél.

469
 A szónoklás a nyári foglalkozása. Évről-évre bejárja ilyenkor a falvakat,
városokat és valóságos missziót tart fajtestvérei között. Felkeresi a cigányo-
kat, elbeszélget velük. Néhány mondat után látja hibáikat, bajaikat; lelkükre
beszél és vigaszt nyújt nekik. Aztán összegyűjti őket és beszél nekik Istenről,
hitről, erkölcsös életről. Sorra meglátogatja a sátoros cigányokat is s velük
cigánynyelven beszél. Ha nehezebb a talaj, náluk is alszik, de nem távozik
eredmény nélkül.
Majdnem mindig van eredmény, mert a cigányok örömmel fogadják,
sőt büszkén, hogy közölök ilyen képzett ember kerül ki. Eredményei igen
szépek: számtalan cigányt vezetett a szentgyónáshoz, sok fajtestvérének
a házasságát rendeztette, sokakat a pogányságból térített meg. Minderről
sorozatot elismerő levelek és egyéb bizonyítékok tanúskodnak. Rott331 püs-
pök saját aláírású fényképével ajándékozta meg. Az egri kispapok méltónak
tartották, hogy vele egy képen szerepeljenek, Peyer Ferenc332 apostoli kor-
mányzó hivatalosan ajánlja a papság figyelmébe. Legfőbb munkaterületén,
Fejér megyében nemcsak minden falu cigányai ismerik, de az ottani papság
is a legjobb véleménnyel nyilatkozik róla.
Képességeit megismerve joggal hisszük, hogy évek múlva a cigánynyel-
vű irodalomnak is művelője lesz. Már biztatást kapott a cigány nyelvtan
összeállítására, de egyelőre még csak a katekizmust és az imákat fordítja.
Fajtestvéreit meg is tanította a cigány nyelven a Miatyánkra és Üdvözlégyre.
Ezek cigányul így hangzanak:

Miatyánk:333
Ámárodil dél káj é szán, ándocséri tá ál szuntoma, tyo ánáv tájtel áveltál,
tyó szuntó thém tájde. Amaro szákó gyeszutno mánró, táj ertoszár ámáre
bezehá tájna ingereme, máskár lé nászálu ógyi muntuszár áme lebenyesztár.

Üdvözlégy:
Tá ávez drágome szuntone Máriáve, maskarle zsuvja tajtyó zakló, Jézusi!
331
Rott Nándor (1869–1939): katolikus pap, teológiai tanár. 1917-től veszprémi püspök.
[L. A.]
332
Payer Ferenc, olykor Páyer (1867–1944 után): plébános, apátplébános; apostoli helynök.
(A név elírva szerepelt az eredeti közleményben.) [L. A.]
333
Ha az e helyen betűhíven közölt két rövid, s cigány nyelven lényegileg értelmezhetetlen
szövegváltozat valóban Bihari Hermanntól származik, az elég erős érv amellett, hogy
Bihari – állításaival éles ellentétben – valójában nem tudott cigányul. E szövegek
„állapota” pusztán elírásokkal nem magyarázható. [L. A.]

470
Ámáre gajzsi szuntone Máriáve rugyi szár, ánda ámende ákánik táj peámáró
moleszkó császó. Amen.

Bihari Herman pénteken már meg is kezdte Zalaegerszegen világi apostol-

kodását. Felkereste lakásukon a cigányzenészeket, akik szívesen fogadták.
Majd este a Kulturházba hívta össze őket és beszédet mondott hozzájuk. Ma
folytatta munkáját a városban, miután a városkörnyéki sátoros cigányokat
látogatta meg. A hét közepén Vas megyébe tér vissza, augusztusban pedig
a Letenye környéki cigányok között apostolkodik.

217
Z ALAMEGYEI ÚJSÁG, 1937. július 22.

A cigányügy országos rendezése sokáig várat magára. Pedig a kérdéssel

minden arra hivatott fórum már hosszabb ideje foglalkozik, anélkül azonban,
hogy csak egy lépéssel is történnék közeledés a cél felé. Községek, városok,
törvényhatóságok, mezőgazdasági bizottságok tesznek javaslatokat, intéznek
felterjesztéseket a kormányhoz, de eredménytelenül. A panaszok meg egyre
gyakoribbak a cigányok ellen s egyes alkalmakkor olyan kívánalmak is hang-
zanak el, amelyek már-már az embertelenség határait súrolják. Megértjük a
kifakadásokat és éppen ezért csodálkozunk azon, hogy az ügy mozdulatlan,
a megoldásban még csak kezdeményező lépéseket sem tapasztalunk.
Most, amint arról hírt adtunk, Zalaegerszegen tartózkodik a cigányok
jövendő papja, a 26 év körüli Bihari Hermann, aki fajtestvérei között buzgó
tevékenységet fejt ki, hogy a cigányokat valláserkölcsi intelmekkel lássa el,
közelebb hozza az egyházhoz, a társadalomnak hasznos tagjaivá, az államnak
munkás, megbízható polgáraivá tegye őket. Akad tehát most már cigány,
aki belátja, hogy elérkezett a cigányok polgáriasodásának ideje, aki resteli,
hogy testvérei még mindig az emberi társadalom keretén kívül állanak, mert
őket csak az ismert „cigányélet” neveli. Néhány napi zalaegerszegi tartózko-
dásának vannak is eredményei. Mert az már eredménynek, még pedig nagy
eredménynek számít, hogy meghallgatják őt cigány testvérei, csoportosulnak
köréje, kérdezősködnek tőle s a Kulturházban tartott megbeszélésein részt
vesznek. Kezdetben csak kevés hallgatója akadt, kedden délután azonban
már a 60-at is meghaladta a hallgatóinak száma. Igaz, majdnem kivétel
nélkül muzsikusok voltak, de mégis cigányok és az bizonyos, hogy példájuk

471
hatással lesz a kóbor cigányokra, akiket szintén fölkeres Bihari s akik közül
szintén sokan hallgatnak szavára. A keddi tanítás eredményeképpen ma
reggel sokan járultak a szentgyónáshoz és szentáldozáshoz.
Bihari működése kiinduló pontja lehet a cigányügy nagyon óhajtott
rendezésének. Az eddigiek azt igazolják, hogy a komoly munkát ott kell
kezdeni, ahol Bihari kezdette: megmagyarázni, hogy a cigány is Isten
fia; valláserkölcsi nevelésben kell részesíteni a cigány-népséget, ki kell
benne fejleszteni az emberi öntudatot, hogy polgári munkához, polgári
élethez szokhassanak. Szép szóval, okos szóval, emberhez méltó bánás-
móddal sokkal többet érhetünk el, mint bármilyen szigorú büntetéssel
is. Mindennek meg kell találni az útját-módját s a vezetést ahhoz értő
egyénre kell bízni.
Aki a cigányok térítésén úgy dolgozik, mint Bihari Hermann, megérdemli
a tiszteletet és becsülést, de megérdemli, sőt el is várhatja a társadalom és
az állam hathatós támogatását. Hátha sikerül célt érnie. Abból nem csak
a cigányoknak, hanem az államnak és társadalomnak is haszna lesz. Ne
értékelje le tehát senki se ennek a lelkes cigányapostolnak munkáját, hanem
érdeklődjenek iránta különösen a társadalom és a hatóságok vezetői s örül-
jön mindenki, hogy végre egy arra termett cigány próbálkozik azzal, amit
századok óta követel, de megoldani eddig nem tudott sem az állam, sem
a társadalom. Kísérjük figyelemmel működését és támogassuk fáradtságos
munkájában. Az érdeklődés és támogatás fokozott munkára ösztönzi és
munkájának csak szebb eredményeket biztosíthat.

218
BUDAPESTI HÍRLAP, 1937. július 25.

Cigányiskola Bicskén. Bicskéről jelentik: Bicskén 75 iskolaköteles cigány-

gyereket írtak össze. A község részükre külön iskolát építtetett, amelyhez az
állam is hozzájárult. Az új cigányiskolában rövidesen megkezdik a bicskei
cigánypurdék oktatását.

472
 219
PÁPAI HÍRLAP, 1937. július 31.

Bicskén, Fejérmegyében olyan iskola létesül, amilyen még nem volt az or-
szágban. Az új községi iskolába Bicske község 75 iskolaköteles cigánygyereke
fog járni, akik eddig a különböző felekezeti iskolákban tanultak.

220
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1937. november 1.

Kinevezés. A vall. és közoktatásügyi miniszter a Vármegyei Népművelési

Bizottság előterjesztésére Jász Dénes okl. tanítót a tárkányi cigányiskolához
h. állami tanítónak kinevezte. Jász Dénes 2 év óta működött ezen iskolánál,
ő volt ezen iskola első tanítója, kinek nehéz munkakörét a Vármegyei Nép-
művelési Bizottság ezúton honorálta. Isten áldása kísérje további működését.

221
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1937. november 21.

Felállítják a második cigányiskolát a vármegyében. Komárom-Esztergom

Vármegye Népművelési Bizottsága dr. Frey Vilmos334 alispán elnöklésével
gyűlést tartott, melyen többek között nagy elismeréssel nyilatkoztak a vár-
megyében felállított első cigány iskola – amely különben az országban is első
ilyen intézet –, a tárkányi cigányiskola működéséről és az iskola vezetőjének,
Jász Gyula335 tanítónak eredményes munkásságáról. Eltűntek a falu hatá-
rából az útonálló cigányok, nem szaladgálnak az utasok és járókelők után a
piszkos cigánygyerekek, rendesen járnak iskolába a rajkók és egész szépen
elsajátították a tanítási anyagot. Az iskola költségeinek nagy részét most át
is vette az állam. Az első cigányiskola sikerén felbuzdulva most elhatározta
a bizottság, hogy az elsőhöz hasonlóan felállítja a második cigányiskolát
a vármegyében – a banaiak kérelmére. A banai cigányiskolának még több
tanulója lesz, mint a tárkányinak.

334
Frey Vilmos (1883–1963): alispán, Dorog országgyűlési képviselője. [L. A.]
335
Elírás, Dénes helyett. [L. A.]

473
 222
Török Pál:336 Felekezet, faj, foglalkozás, nemzet

In Protestáns Szemle, 1938, 300–304.

Országházban és kocsmában, munkahelyeken és kirándulásokon ez a négy

fogalom szenvedélyes viták tárgya. Mint ilyenkor szokásos, nagy a foga-
lomzavar az alapvető kérdésekben. Bizonyos irányú reformok híve azzal
nyugosztalja a „fontolva haladót”, hogy az áriáknak a faji politika semmit
sem árt. A Protestáns Szemle olvasóinak túlnyomó többsége azonban nem
ária, hanem turáni. Nem turánkodó, hanem turáni. Nem Turáni Társaságbeli
tag-igazolványa, hanem a vére turáni. Bizonyára ezekre is vonatkozik az a
különös intés, hogy zsidót védni pedig csak zsidónak szabad. Alkalmaz-
kodjunk az intéshez, hagyjuk a zsidók védelmét az egyházi emberekre, ők
tudják, hogy hol van a bibliában a két legnagyobb parancs, vitatkozzanak
fölötte. Vitatkoznak is keményen: a római pápa ezzel ellenkezőnek tartja
a Krisztusétól különböző keresztek pártjának tanításait, egy magyarországi
(és bizonyára több külföldi) jezsuita páter szerint a katolikus papság mégis
ez új kereszteknek híve. Egyik protestáns lelkipásztor hivatkozik a Szeresd
felebarátodat-ra, amely nem beszél faji különbségekről, a másik kijelenti,
hogy ma minden magyar embernek antiszemitának kell lennie. Bízzuk a
hivatalosakra az eldöntést, mi hagyjuk el ezt a jelszót és nézzük a kérdéseket
tisztán magyar szempontból. Állapítsuk meg – ellentétben a vitázok túlnyomó
részének elképzelésével –, hogy a reformtervekben nálunk nem Utópiáról,
nem holdbeli vagy elméleti országról van szó, hanem Magyarországról,
amely itt van a földön.
Lássuk a mai izgalom egyik főokának, a fajok harcának statisztikai
tükröződését a magyarság múltjában, különös tekintettel az érdeklődés
központjában álló zsidóságra.
Kezdetleges viszonyok közt az egyszármazású emberekből álló népcso-
portok tagjai egy nyelven beszélnek, egy vallás hívei és gyakran azonos foglal-
kozásúak. A mai magyar nemzedék ehhez hasonló jelenségre legvilágosabban
Erdélyben emlékezhetik, ahol 1848 előtt az evangélikus vallás egyszerűen
szászt és közjogilag is külön területtel rendelkező népet jelentett, melynek

336
Török Pál (1885–1943): történész, egyetemi magántanár, a Magyar Nemzeti Múzeum
főkönyvtárosa; a Protestáns Szemle szerkesztője. [L. A.]

474
jellemző rétege a városi polgárság, bár a szászok nagy része földmíves volt
akkor is. A szászok faji, felekezeti és foglalkozásbeli elkülönülése azonban
nem volt tökéletes az 1848 előtti magyar birodalomban.
Amint görögkeleti vagy görögkatolikus jobbágy nemcsak román, hanem
szerb és rutén is volt, úgy evangélikust is lehetett találni magyarok és tótok
között. Olyan nemzetiség, amelynek származása, nyelve, foglalkozása és
vallása is eltért az összes többi lakosokétól, az 1848 előtti Magyarországon
kettő volt: a zsidó és az örmény. A többi lakosságétól eltért a cigányok
nyelve és foglalkozása is: „nincs falu, amelynek végén legalább egy cigány
ne kovácsolna. A megtelepültek életmódja a zenészet, miben igen jelesek,
csizmadiaság, téglavetés és az annyira kedvelt kovácsság. Eredeti indusi
nyelvük sok magyar és oláh szóval elegyedett, a megtelepedettek a sátorosok
nyelvtisztaságát bámulják”. A cigányoknak ez a másfajú lakosságtól eltérő
nyelve, foglalkozása, sőt sátoros életmódja mai napig megfigyelhető, őket
mégis mellőzöm a továbbiakban, mert amint Fényes Elek mondja: „rendesen
a falu vallásához tartoznak”.
A ma már elfelejtett klementinusokhoz, az örményekhez és cigányokhoz
hasonlóan külön nemzetiségnek tüntetik föl az 1848 körüli statisztikák a
zsidókat. 1842-ben így jellemzi őket Fényes: „A nyers termesztményekkel,
főkép a dohánnyal, gyapjúval, bőrökkel, gabonával való kereskedés csaknem
egyedül kezükben van, s a szegény adózókat a zsidók fortélyos csalárdsá-
gaitól nem ritkán a törvényhatóságoknak kell megóvni. A pálinkafőzést
s ennek kimérését számos helyeken szinte kirekesztőleg gyakorolják s a
köznépet hiteladás által a szeszes italok könnyelmű italára csábítván, azt
testileg, vagyonilag s erkölcsileg megrontják. S ámbár Franciaországban
és Amerikában a zsidók polgárosítása nemcsak kárt nem szült, sőt inkább
az új polgárok minden kötelességeiket, melyekkel honjoknak tartoznak,
pontosan teljesítik, hanem a kereskedéstől még most is irtódzó magyarnál
a zsidók emancipációja nem szülne-e törvényesített egyedáruságot, ez oly
kérdés, melyet ez alkalommal tovább fejtegetni nem akarok”.
Előrebocsátva azt, hogy kereskedői szellem rendszerint olyan népekben
ébred föl, amelyeket a természet mostohasága vagy ellenséges elnyomás
szülőföldjének elhagyására kényszerít, amint ezt a föniciektől és görögöktől
kezdve az arabokon át számos nép példáján látjuk, meg kell említenem, hogy
Fényes Elek tudta és meg is írta azt, hogy Magyarország kereskedelmén az
1848 előtti időkben a zsidókkal a német városi polgárokon kívül görögök,
rácok, örmények és a ma elfelejtett cincárok (macedónok) osztoztak. Vegyük

475
csak elő a legtöbb család könyvei közt meglévő jó öreg Jókait. Görög, rác és
örmény kereskedő elég gyakori az ő alakjai közt. Van egy novellája, melynek
címe A kalmár és családja. Erről ő maga írja meg, hogy eredetileg A görög és
családja volt a cím, de az osztrák rendőrség emiatt felidézte őt és megtiltot-
ta, hogy kifigurázza a rácokat, akik az osztrákoknak hűséges fegyvertársai
voltak. „Hiszen kérem az én alakom nem rác, hanem görög. – No persze, a
kutyánkat tegye bolonddá! Ez a komikus alak nem maradhat meg görögnek.
Írja azt címnek: Az örmény és családja”. Jókai engedett, de az abszolutizmus
utáni kiadásban örmény helyett kalmárt írt. Íme: kalmár, örmény, rác,
görög az 1848 körüli időkben szinonim fogalmak voltak, alkalmasak egy
körmönfont csaló megjelölésére. Csak mellékesen említem, hogy mint Jókai
kalmárját, úgy Csongor és Tünde csaló csaplárosát is Dimitrinak hívják:
az sem volt zsidó.
A rác kereskedők becsületét az osztrák rendőrség védte, a zsidókét Eötvös
és mások nagyhatású agitációja következtében a szabadelvű közvélemény.
Fényes Elek Magyarország leírásának második kiadásában, 1847-ben ki-
hagyva az előbb idézett megrovást, mintha előlegezné Jókai novellájának
belső gondolatát, azt, hogy a következő nemzedék (Dimitri veje) a legtisz-
tességesebb kereskedővé válik, már ezt írja: „A zsidók, néhány családot
kivéve, magok közt német nyelvet használnak, de azért németekhez nem
számíthattuk, pedig különös népet sem tesznek, mert jelenleg csak üldözött
vallásuk miatt váltak külön. Újabb időkben az előrelátóbb izraeliták nagy
buzgósággal tanulják és taníttatják a hazai magyar nyelvet. Mi a zsidók
emancipációját illeti: ez most kevés rokonszenvre talál a nagy tömegnél,
pedig helytelen és méltánytalan okból, mert a zsidóknak tulajdonított pénz-
és gabona-uzsoráskodást a keresztyének is csak oly arányban űzték, ha nem
jobban. Óh uram, mikor jön el a te országod! Mikor lesz az, hogy ember
vallásos meggyőződése miatt nem üldöztetik! Mikor látják által magyar
hazánkfiai, hogy a zsidóknak tulajdonított hibák, ha és amennyiben igazak,
csupán az emancipáció által orvosoltathatnak meg gyökeresen”. A magyar
törvényhozás megfelelt Fényes Elek fölsóhajtásának. 1849-ben, a szabad-
ságharc utolsó vonaglásaiban kimondta, majd 1861-ben megígérte a zsidók
egyenjogúsítását, s ez ígéretét később be is váltotta. A magyar népszámlálások
pedig 1867 után a zsidóságot kimutatták mint felekezetet, nemzetiségileg
azonban ahhoz a nemzetiséghez osztották, amelynek nyelvét az egyes zsidók
anyanyelvükként vallották. Sőt az 1891-es népszámlálási mű – kifogásol-
ván a régi eljárást: „csak az a kár, hogy Fényes az akkori téves felfogásból

476
indulva ki, a zsidó felekezet híveit külön nemzetiségnek vette” – mintegy
helyreigazításul kísérletet tesz arra, hogy az ötven évvel azelőtt, 1840-ben
Magyarországon élt zsidóságot beossza a német és a magyar anyanyelvűek
közé. Az örményekkel és cigányokkal szemben hasonló módszert követtek
1867 utáni népszámlálásaink. Örménynek, illetve cigánynak írták be azt,
aki anyanyelvéül az örményt, illetve a cigányt vallotta. Azokat azonban,
akik közülök magyar, román vagy más anyanyelvűnek vallották magukat,
azokat a népszámlálás magyar, román vagy más nemzetiségűnek mutatta
ki: az anyanyelvet egynek vette a nemzetiséggel. A közvélemény ettől csak
annyiban tért el, hogy elfogadta magyarnak még azt is, aki egy szót sem
tudott magyarul, ha ennek dacára magyarnak vallotta magát. A magyar
közélet pedig a politikai magyar nemzet tagjának tekintett minden magyar
állampolgárt felekezet-, faj-, foglalkozás- és anyanyelvkülönbség nélkül.
Más elvet követtek 1918 után az utódállamok. Az elvek változása termé-
szetesen érdekes eltolódásokat idézett elő a nemzetiségi arányszámokban.
Nagyváradon az 1910-es magyar népszámlálás 58.000, Nagykárolyban
15.000 magyart mutatott ki, megállapítva azt is, hogy ezeknek túlnyomó
része nem is ért más nyelven, mint magyarul. Az 1920-as román népszámlá-
lás ezzel szemben csak 40.000 magyart talált Nagyvárad 68.000-nyi lakosa
között és csak 3337 (háromezer-háromszázharminchét) magyart Nagykároly
15 ezernyi népében. Általában tíz év alatt a magyarság lélekszáma közel
200.000 főnyivel csökkent eszerint a Romániához csatolt területen. Ennek
a feltűnő jelenségnek főoka az, hogy a névelemzés és faji megkülönböztetés
segélyével pl. Nagyváradon a 18.000 zsidót nemzetiségileg is zsidónak,
Nagykárolyban és másutt a zsidókon kívül a német származásúakat is nem-
magyarokként könyvelték el.
Ennek az iskolának nálunk is vannak követői. Van egy irányzat, amely
a zsidókon kívül a többi nem-magyar származásúakat is ki akarja zárni a
magyar nemzetből.
Ez az irányzat nem 1918 után keletkezett. A világháború előtt Lueger337
pángermán pártja és ezzel egyetértve Ferenc Ferdinánd hirdette, hogy Ma-
gyarországon tulajdonképpen alig van magyar, csak néhány nagyszájú ügyvéd
csinál magyarkodó propagandát, amitől megijedni nem érdemes. Ferenc
Ferdinánd ezt a fölfogását Vilmos császárnak is előadta, és Vilmos császár hi-

337
Karl Lueger (1844–1910): antiszemita és magyargyűlölő osztrák politikus, 1897-től
Bécs főpolgármestere. [L. A.]

477
vatalos kísérője beszámolt a német külügyminisztériumban arról, hogy Ferenc
Ferdinánd állítása szerint az igazi magyarok száma kétmillióra becsülhető.
Míg Lueger, Ferenc Ferdinánd, és a magyar faj tisztaságának régebbi
barátai Csernoch Jánosnak és másoknak magyarságát azért vonták kétségbe,
mert ezeket szerintük csak a magyar terror kényszerítette a magyarsághoz
való csatlakozásra, mai fajvédőink egy része tolakodásnak minősíti a ma-
gyarsághoz való csatlakozást. Várhatjuk, hogy jönnek kirohanások a cigá-
nyok ellen, akikről egy részüknek magas zenei műveltsége dacára hivatott
zenészeink ismételten panaszolták, hogy meghamisítják a magyar nemzet
egyik legféltettebb drágagyöngyét, a magyar népdalt, más részükről a falusi
intelligencia és falusi nép panaszolja, hogy kóbor életmódjuk közveszélyes.
Én beszéltem már az új irányzatnak egy olyan magas zenei műveltségű
hívével, aki a cigányokat el kívánja tiltani a zenéléstől, és beszéltem olyanok-
kal, akik nem fogadják el a liberalizmusnak azt a reményét, hogy a magyar
nemzet és a magyar közigazgatás képes lesz a társadalom hasznos tagjaivá
nevelni e kóborok utódait, amint a múltban civilizált több félvad állapotban
hozzánk vetődött népet. A zsidóknál meglehetős pontossággal meg tudjuk
állapítani, hogy kirekesztésük a nemzet kebeléből a határokon belül mintegy
450 ezernyi, a határokon kívül mintegy 300.000-nyi visszaesést jelentene a
magyarság létszámában, a cigányokról nincsenek ilyen megbízható adataink,
de 100.000-nél nagyobb volna a magyarság lélekszámának csökkenése az ő
kizárásuk révén. Ha nem állunk meg a félúton, hanem teljesen magunkévá
tesszük a környező államokban eddig követett politikát és kizárjuk a ma-
gyarságból mindazokat, akik nem magyar származásúak, akkor a magyarság
lélekszáma körülbelül annyi lesz, mint Pest vármegye és Budapest lakossá-
gának összege. Kövessük-e az új vezéreket a román példa szerint és Ferenc
Ferdinánd magyargyűlöletére hallgatva, vagy higgyük azt, hogy bölcsek
voltak a középkori magyar királyok, akik minden bevándorló csoportot be
tudtak építeni birodalmukba? Nem bánták, ha féltik azok a maguk szokásait
és nyelvét, még vallás terén is tettek engedményeket. Az bizonyos, hogy
ez az annyiféle téglából-kőből, fából-vasból összerakott épület királytalan
korszakban, Hunyadi korában világot fenyegető földrengést romlás nélkül
kibírt. Ma sokan azt hiszik, hogy mór stílusú boltívre nem lehet súlyt rakni,
tehát ki kell dobni az ehhez való köveket.
Nem volna-e érdemes hozzáértőkkel megvizsgáltatni, hogy lehet-e és
mire lehet használni az ilyen íveket, mielőtt a kövek eldobálása miatt az
épülő ház tervének megszűkítésére kerülne a sor?

478
 223
A M AI NAP, 1938. január 9.
És eljőve a cigányoknak prófétájok… Harmincnégy éves
korában ötödik gimnáziumba jár és Rott püspök támogatásával
készül a papi pályára az arányszájú Bihari Herman

Érdekes és szokatlan beadványt intézett a kultuszminiszterhez Bihari Her-

man, a gimnázium ötödik osztályának 34 éves tanulója. Azzal a kérelemmel
fordult a miniszterhez, hogy eszközöljön ki részére szabadjegyet, amellyel
missziós, hittérítő munkát végezhet magyarországi cigánytelepeken, amelye-
ket sorra végig akar járni. A kérelemhez mellékelte Rott Nándor veszprémi
püspök ajánlólevelét, melyben a püspök igazolja, hogy Bihari valóban nagy
és komoly missziót teljesít, amikor az evangélium tanításait terjeszti a ma-
gyarországi cigányság között.
Nem mindennapi múlt áll a kérvényező Bihari Herman mögött. Ő maga
is cigány. A móri cigánytelep lakója volt és 28 esztendős elmúlt már, amikor
elhatározta, hogy pap lesz és tanulni fog, hogy missziós munkát végezhessen
a cigányok között.
A fiatal cigánylegény azóta szorgalmasan tanul, nemrégiben jeles ered-
ménnyel tette le a vizsgát az ötödik gimnáziumból, most pedig a hatodik
osztályra készül, hogy megtegye az előkészületeket a papi hivatásra.
Az »esperes úr«: így hívják a magyarországi cigánytelepeken Bihari
Hermant, érdekes alakja gyakran feltűnik Fáraó kései ivadékai között,
Bihari ugyanis már tanulmányai megkezdésekor hozzáfogott a missziós
munkához. Pesten lakik ugyan, de időnként lerándul az ország különböző
vidékein lévő cigánytelepekre, melyeken az evangélium tanításait terjeszti,
térít és rábeszéli a vadházasságban lévőket, hogy kössenek egyházi esküvőt.
Nagy tekintélye van a „cigányok esperesének”, aki kis kabátján ezüs-
tözött keresztet, ujján pedig briliáns-utánzatú gyűrűt visel. Ez a gyűrű
csak öregbíti tekintélyét, mert a cigányok között az a hír járja, hogy ez a
Szent Péter halászgyűrű, melynek olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak
a cigányok.
Bihari Herman missziós munkáját nagy figyelemmel kísérik az egyházi
hatóságok is, Rott püspök tekintélyes pénzbeli segítséget nyújtott neki, hogy
folytathassa tanulmányait és amikor Bihari közölte vele, hogy útjai során
nehezen bírja viselni a magas útiköltségeket, készséggel vállalkozott arra,
ajánló sorokkal támogassa kérelmét a kultuszminiszternél.

479
 Valószínű egyébként, hogy a „cigányok esperese” rövidesen elhagyja
Magyarországot, mert egy esperes-plébános, aki régóta figyelemmel kíséri
a fanatikus hitű és képzett térítő munkáját, vállalkozott arra, hogy magá-
val viszi Amerikába. Bihari készülődik arra, hogy rövidesen ki is utazik
az Egyesült Államokba és csak visszatérése után fejezi be magánúton a
gimnáziumi tanulmányait.
Egy bizonyos: beszédeinek, melyeket a cigánytelepeken tart, gyújtó ha-
tása van és százával térítette meg a vallástalan és primitív viszonyok között
élő cigányokat.
Igen sokan támogatják őt munkájában, számos arisztokrata család segíti
őt anyagiakban is. Legmegértőbb mecénása a nemrég elhunyt gróf Zichy
Aladár338 volt.
A cigánytelepek lakói – elsősorban az úgynevezett oláh-cigányok – pró-
fétát látnak Bihari Hermanban, aki szorgalmasan tanul, de időközben tud
időt szakítani arra, hogy folytassa missziós munkáját és felkeresse füstösképű
sorstársait, akik közül sokan először Bihari Hermantól hallották a Szentírás
tanításait.
A kultuszminisztériumban rövidesen döntenek a „cigányok esperesének”
kérelméről, amellyel mindössze annyit akar elérni Bihari Herman, hogy
jegyhez jusson és gyakrabban látogathassa meg a cigánytelepeket, amelyeken
olyan szívesen látják a szépbeszédű és rendíthetetlen hitű „esperes urat”…

224
Z ALAI KÖZLÖNY, 1938. január 11.

A »cigányok esperese«. Az elmúlt évben Nagykanizsán is járt Bihari Her-

man cigány papnövendék, aki a Misszióban a kanizsai és a környékbeli
cigányoknak lelkigyakorlatot tartott és sok vad házasságot rendezett és akit
a cigányok esperesének neveztek el. Egy ízben már azt is hírül hozták, hogy
Biharit meggyilkolták, örömmel közöljük azonban, hogy a hír alaptalan volt,
mert jelenleg a Sopron megyei cigányok között buzgólkodik. Rott Nándor
megyéspüspök 260 pengő segélyt adott neki, valamint ajánlóleveleket. Bihari
most vizsgázott a gimnázium V. osztályából és szorgalmasan tanul tovább,
hogy mielőbb pap lehessen.

338
Zichy Aladár (1864–1937): legitimista politikus, miniszter; a főrendiház tagja. [L. A.]

480
 225
VASVÁRMEGYE HIVATALOS L APJA, 1938. január 15.
Vasvármegye Alispánja. 10878–4–1937. szám.

Tárgy: Körrendelet a kóborcigányok hatékonyabb megrendszabályozása

tárgyában.
Valamennyi Járási Főszolgabíró és Polgármester Úrnak, valamint az
összes Községi és Körjegyző Úrnak! (…)
II. Felhívom továbbá Címetek figyelmét Veszprém vármegye alispánjának
azon értesítésére hogy a minden év szeptember hó 7-én és 8-án a csatkai
szentkútnál megtartott búcsú alkalmával Vasvármegye egyes községeiből
is – a szombathelyi csendőr-osztályparancsnokság megállapítása szerint
leginkább a celldömölki és ostff yasszonyfai őrskörletek területéről – hatósági
engedéllyel ellátva, tömegesen jelentek meg cigányok, részben saját kocsi-
jukkal, részben fuvarosok igénybevételével, s ott lelkigyakorlatok végzésének
leple alatt botrányos mulatságokat rendeztek.
Ezen összejövetelt használják fel a cigányok leginkább arra, hogy az
ifjabb cigánylegények a cigányleányokkal összeismerkedve, vadházasságokat
kössenek.
Tekintettel arra, hogy a fentieken felül az ott megjelenő cigányok a köz-
biztonságot és vagyonbiztonságot is nagymérvben veszélyeztetik, útközben
lopnak, rabolnak és testisértéseket követnek el, – felhívom Címeteket,
hogy ezen összejövetelt feltétlenül akadályozzák meg és ezen időtájban
semminemű cim alatt ne adjanak engedélyt a cigányoknak lakóhelyükről
való eltávozásra.
Ennek kapcsán felhívom Címetek figyelmét a 257.000–1928. B. M. sz.
körrendelet 6. pontjának azon rendelkezésére, hogy a rendőrhatóságoknak
és közbiztonsági szerveknek köz- és állategészségügyi szempontból különös
gondot kell fordítaniok arra is, hogy a kóborcigányok vagy más kóborló
csoportok a vásároknak még csak közelébe se juthassanak.
Ezen rendelkezés alapján úgy a vásároktól, mint a búcsúktól teljes szi-
gorral eltilthatók lesznek a cigányok.
Végül közlöm, hogy jelen körrendeletemnek a várm. hivatalos lap leg-
közelebbi számában való közzétételét is elrendeltem.
Szombathely, 1938. január 7.
Dr. Horváth Kálmán s. k. alispán.

481
 226
KOMÁROMMEGYEI HÍRLAP, 1938. március 5.

Cigány az iskolánkívüli népművelésben. A tárkányi cigányiskola mind-

jobban érezteti hatását a cigányok erkölcsi és szellemi, valamint egészségi
életében. A felnőtt cigányok valamennyien résztvesznek a népművelési
előadásokon és az iskola és tanítójuk iránti ragaszkodásukat azzal is do-
kumentálják, hogy a népművelési előadásokon a zenét ők szolgáltatják.
Grössl János339 kántortanító és Jász Dénes a cigányok tanítója népművelési
tevékenységének eredménye ez.

227
KOMÁROMMEGYEI HÍRLAP, 1938. június 25.
A tárkányi cigányiskola példát ad:
a cigánykérdést nem kézlegyintéssel, hanem az iskola
nevelőhatásán át kell megoldani

Immár harmadik vizsgáját tartotta a tárkányi cigányiskola f. hó 9-én, melyen

megjelent vitéz Szabó István kir. tanfelügyelő, Faludy Marcellin bencés
tanfelügyelő, Wiesenbacher József vármegyei népművelési titkár, állami isko-
lafelügyelő, Mátray Guidó bencés plebános, Semmelweiss Nándor a község
főjegyzője, Kozma Máté, a község bírája, a község elöljárósága és tanítókara,
igen sok érdeklődő vendég, a cigánytanulók szülői és hozzátartozói. A vizsga
eredménye nagyban igazolta a cigányiskola szükségességét, mert Tárkány
község nagyszámú cigánylakossága ezen három év alatt nemcsak ismeretek-
ben, hanem főleg erkölcsiekben és fegyelmezettségben nagyon sokat javult.
Aki jelen volt ezen a vizsgán és látta azt, hogy mily ragyogó szemmel
és lelkesedéssel tettek tanúságot tudásukról és haladásukról a Ravasz Ist-
vánok, Karvaly Zoltánok, Lencse Gyulák, Zsolnay Vilmosok és a többi
szebbnél-szebb magyarhangzású nevekre hallgató cigánygyermekek, az
meggyőződött arról, hogy a cigánykérdést nem kézlegyintéssel, nem is
fogházbüntetéssel, hanem az iskola nevelőhatásán át kell megoldani és amint

339
Grössl János (1901–1942): római katolikus kántortanító, igazgató. Egész életében
Tárkányban tanított, ahol a leventeegyesület alelnöke, a községi képviselő-testület
tagja, s a népművelési bizottság ügyvezetője is volt. [L. A.]

482
a tárkányi cigányiskola példája mutatja, megértéssel és erős küzdelemmel
ez a nehézség is megoldható.
Felbecsülhetetlen az az erkölcsi haszon, amit a cigánycsaládok életében,
foglalkozásában, viselkedésében és egészségében ezen rövid három év alatt
tapasztalni lehet és mindez intő példa mindazon községek számára, ahol
nagyobb mennyiségű cigánylakosság él.
Mátray Guidó bencés plebános elismerését fejezte ki a vármegyének
áldozatkészségéért és köszönetet mondott Wiesenbacher József iskolafelü-
gyelőnek az iskola megalapításáért, mert az ő fáradozása és kitartása alapján
jött létre és alapozódott meg ezen iskola.
A tanítás és nevelés fáradságos munkáját Jász Dénes tanító végzi, akit a
Vármegyei Népművelési Bizottság előterjesztésére a vall. és közoktatásügyi
miniszter állami tanítóvá nevezett ki. Hála és elismerés illeti Mátray Guidó
bencés plebánost is, aki sok szeretettel és fáradozással támogatja az iskola
munkáját és a cigánycsaládokat minden életkörülményeikben, hogy azokat
is mielőbb a haza hasznos polgáraivá tegye.

228
PESTI HÍRLAP, 1938. szeptember 15.

Templomszentelő. Tótkomlóson most szentelték fel az új római katoli-

kus templomot. Az egyházi szertartást Mellau Márton340 pápai prelátus, a
csonka nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzójának helynöke végezte.
A fölszentelés után báró Apor Vilmos341 gyulai apátplébános mondott ün-
nepi szentmisét az új templomban nagy papi segédlettel. Báró Apor Vilmos
ezután hat cigánypárt esketett össze.

229
KOMÁROMMEGYEI HÍRLAP, 1938. november 26.

Az ácsi cigányok tiltakozása. A múlt évben komoly készítés alatt állott az

ácsi cigányiskola felállításának ügye, mire az ácsi cigányok hatalmas memo-

340
Mellau Márton (1884–1961): katolikus pap, pedagógus. [L. A.]
341
Apor Vilmos (1892–1945): katolikus pap, megyéspüspök; vértanú. [L. A.]

483
randumban tiltakoztak illetékes helyen a cigányiskola felállítása ellen. Ők
nem cigányok, írták és mondták erélyesen. Ők magyarok, ők nem járnak
cigányiskolába. Könyörögtek, hogy ne tegyék meg velük ezt a „szégyent”,
– inkább rendesen fogják látogatni a gyermekeik a községi iskolát. Félévi
próbaidőre most fel is függesztették az ácsi cigányiskola ügyét.

230
PESTI NAPLÓ, 1938. december 24.
Palotai Boris:342 Beszéljünk a cigányokról!
Statisztika javítás cigányokkal

Talán egy felvidéki város sem »dicsekedhetik« annyi cigánnyal, mint éppen
Kassa. Ennek persze nyomós oka van! Az államfordulat után a csehek
messzeföldről idetelepítették a cigányokat s ez nem annyira a demokrácia
gesztusa volt, mint magasabb politikai fogás. A statisztikájukat akarták
javítani velük s ez részben sikerült. De csak részben…
A vályogvető, napszámos cigányok teljesen rábízták magukat a hivata-
los közegekre, mindegy volt nekik milyen nemzetiségűek vezetik be őket,
az volt a fontos, hogy tető van a fejük felett s szabadon halászgathatnak a
szemetesbödönök mélyén… Körülbelül 5200-ra rúg ezeknek a cigányoknak
a száma, akik karavánostul lepték el a város déli részét, főleg a kassa–szepsi
vonalat. Lakhattak persze másütt is, de valami titkos tömörüléssel ezt a
helyet választották, ezt a hepe-hupás, felfelé futó gödrös utat, ahol a házak
szinte meggörnyedve állnak egymás mellett, mintha »alázsattal« kérnének
egy kis »apró-pénzst«.
Ez a réteg bárgyú nemtörődömséggel vallotta magát annak, amire ép-
pen felszólították. Többnyire el sem tudták olvasni az eléjük tolt ívet s
megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy kitöltik azt őhelyettük, nekik
csak keresztet kell kaparni a nevük helyére…

Az „úri” cigányok magyarok maradtak

A muzsikus cigányokkal nehezebb dolga volt a hatóságoknak. Szép számmal
akadt köztiik olyan kemény dió, melyet sehogy sem lehetett feltörni. Se szép
szóval, se cipősarokkal… Ezek még a régi magyar szellemben nevelkedtek

342
Palotai Boris (1904–1983): író, költő. [L. A.]

484
és semmiféle hatalommal nem voltak rábírhatók, hogy a cseh lakosság lát-
szatszámát növeljék. Azt hajtogatták, hogy jó cigányzene nem is fakadhat
más nemzetbéli vonójáról, csak a magyaréról… Az igazi magyar népdal a
mezőkön érik s ki más vinné széjjel a nagy világban, mint a cigány, aki nem-
csak a szívét, de minden fontos közlendőjét is a húrokra bízza?…
A muzsikus cigány átmentette magyarságát s jókedvvel böjtölte ki a
»boros időket«, mert az elmúlt esztendőket »sörös világnak« hívta s ebben
a megjelölésben sok minden rejtőzik… Sört fogyasztottak a cseh vendégek
és sör mellett bizony nem jó sora van a cigánynak!
Megkeseredik tőle a kedve s olyan lesz, akár az állott serital, magyarázzák
nekem és füstös képük mosolyra nyílik.
Bizony, a döntés előtti utolsó hetekben olyan nyomorúság szakadt rájuk,
hogy már az éhhalálhoz jártak közel. A szigorú zárórarendelet megállított
minden vérkeringést s nemcsak a vendéglősipart sújtotta érzékenyen, hanem
a muzsikos cigányokat. Szégyen ide, szégyen oda, a banda néhány tagja fel-
kerekedett és a régi jó vendégektől kértek segítséget… Egy étterem ebédutáni
csöndjében beszélgetek a cigányokkal, akik helyes hangsúlyozással, szinte
zamatosan beszélnek magyarul s közben bele-belepöngetnek a húrokba,
hogy nagyobb nyomatékot adjanak a mondanivalójuknak.

Csiry Laci esete a rádióval

Elmesélik a Csiry Laci esetét s habár jól ismerem, újból végighallgatom. Ez
a Csiry Laci nagynehezen bejutott a kassai stúdióba, hogy magyar dalokat
játsszék a bandájával. Olyan szívhezszólóan játszott, hogy nyomban szer-
ződtetni akarták, csehszlovák dalok állandó kíséretére. S habár Csiry Laci
igen-igen szűkibe volt a keresetnek, semmi pénzért nem akart cseh dalokat
késérni s féléje se nézett többé a rádiónak. Még a tájékát is elkerülte…
Jellegzetes alakja a muzsikus cigányoknak az öreg Horváth Feri. 90 éves,
de ő csak 86-nak mondja magát. Az inge alatt 20 éven keresztül viselte a
nemzetiszínű kokárdát. Azzal melengette fázós csontjait. A rejtélyek vastag
köde burkolja körül. A ruhája fényén meglátszik, hogy legalább egy évtizede
koptatja, de fehér kesztyű ragyog a kezén. Nagyritkán feltűnik egy kocs-
maajtóban, szó nélkül kiveszi a prímás kezéből a hegedűt, elsír rajta egy-két
régi magyar dalt, aztán amilyen váratlanul toppant be, úgy el is tűnik.

485
„Zártkörű” cigánymulató
A Magas ucca dombnak futó részében van a cigánymulató. Itt gyűltek össze
a cigányok, ha záróra után hazabaktattak, hogy meghányják-vessék a világ
folyását. Ebben a kocsmában nincs idegen kiszolgálás. Egymást szolgálják
ki, egymásnak húzzák a fülébe. Itt gyakorolták be a honvédváró nótákat. Itt
hangzott el először a »Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz« buzdító üteme, a
»Harminckettes baka vagyok én« nótája, melyet húsz évig nem volt szabad
meg csak dúdolni se. De ők egymás között persze szabadjára engedték a
vonót. A Lavutaris cigánykultúregylet jóvoltából színházi előadást is rendez-
tek, amely zsúfolt házat vonzott. Furcsa, orientális képet nyújtott nemcsak
a színpad, de a nézőtér is. Csak úgy tobzódtak a rikító színek, szalagok, a
tetszésnyilvánítás zaját keresztülcsörögték a hatalmas rézpénzek, melyeket
ötszörösen viseltek nyakbafűzve. A tiszta jövedelem kb. 2000 pengőre rúgott,
ebből kellett volna megvenni a cigányiskola könyveit.

Cigányiskola
Sokat hallottam a cigányiskoláról, ahol 95 gyerek tanulja a betűvetés furfan-
gos mesterségét. Persze a muzsikus cigányok nem akarták ilyen elkülönített
cigányiskolába adni a gyereküket, egyrészt azért, mert az iskola csehszlovák
volt, s ők híven kitartottak az egyetlen magyar elemi mellett. A másik ok
pedig osztálygőgből fogant. A muzsikus cigányok lenézik a vályogvető cigá-
nyokat és semmi közösséget nem vállalnak velük. Körömszakadtáig harcoltak,
hogy a gyerekük elvegyüljön a polgári elem közé. S az a legérdekesebb, hogy
a vályogvetőknek is derogált ez az elkülönítés és aki csak tehette, rendes
iskolába adta a gyerekét. Ha az igazgató létszámon felüliségre hivatkozva
elutasította őket, attól tartva, hogy a cigánygyerekek demoralizálják és ta-
nulásban is hátráltatják a többieket – a vályogvetők a rendőrségre szaladtak
s keresztül is vitték, hogy felvegyék a gyereküket. A cigányok ügyében maga
Pacsay rendőrkapitány intézkedett, aki a cigányletelepítés spiritus rektora
volt s így érdekében állt, hogy ez a réteg otthon érezze magát s minden
kívánsága teljesüljön!
A cigányiskola tulajdonképpen a Kinizsi uccai iskolához tartozik, de
teljesen külön épületben a Tüzér ucca 4. sz. alatt tanulnak a rajkók. 95 gyerek
van felvéve, de jó hogyha 40–50 gyerek jár. Osztatlan iskola ez, az I., II., III.
elemi együtt van. Külön tanulnak a lányok Cimra Margit tanítónő vezetésével
és külön a fiúk. Éppen a Pacsenovszky Kálmán tanító úr órájára toppantam
be. A rajkók egycsapásra felálltak s barátságos vigyorgással üdvözöltek.

486
 Őszintén szólva meglepett ez a fegyelem, ahogy nadrágjukra szorított
kézzel, katonásan várták a tanító intését.
Ez a fegyelmezés hosszú évek fáradságos gyümölcse – meséli a tanító úr.
Tizenkét tanító küszködött hiábavalóan velük, a végén mind megszökött.
Ő a tizenharmadik s neki is rengeteg harcba, verejtékbe került már az is,
hogy össze tudja tartani őket! Nemcsak furfang, de pszichológia is kell
ahhoz, hogy ezt a nomád, izgékony, senkitől sem félő fajtát a tudomány
szigorú falai közé terelje. Csak úgy tudta beédesgetni őket, hogy cimbalmot,
nagybőgőt, hegedűt vásárolt és bandát alakított. Muzsikával csalta be őket
ide, aztán ott is ragadtak. Eddig szlovákul tanultak, most persze magyar
szóra fogta őket, s csodálatos dolog, mindegyikük gagyog magyarul. Pedig
nehezen bírják az egyhelyben ülést. Télen még csak rendszeresen járnak,
mert vonzza őket a fűtött szoba, de tavasszal bizony a zeneszó se sokat
használ. Hajtja őket a kódorgási láz, ki a szabad mezőkre…
Persze nem tanrend szerint tanulnak márcsak azért sem, mert figyel-
mük gyorsan ellankad s ilyenkor hegedűvel kell őket megbirizgálni… Fő
tantárgy: a muzsika. Pacsenovszky tanító úr elmondja, hogy tankönyvet
azelőtt nem kaptak, dacára a cigányelőadások búsás bevételeinek… Nem
tudja mire fordították a pénzt, a cseh hatóság rendelkezett vele… Könyvet
ők maguk vásároltak maguknak.

Tányérozás a–b–c-ért
Zenekart alakítottak a rajkók és játszani mentek éttermekbe, iskolai előadá-
sokra. Így váltak a tányérra koppant ércpénzek tankönyvekké. A hangszereket
pedig saját keresményéből vette, mert ez úgy kell nekik, mint a levegő!
Végignézek a feketeképű, laposorrú, boglyas rajkókon. Rosszul táplált
vézna gyerekek, 6–8 éveseknek hatnak, pedig legtöbbjük már a 13-ik évét
tapossa… Az öltözetük csupa rongy, feslés, egy biztosítótű tartja bennük
a lelket. De szurokszemük azért jókedvűen villan a tanítóra, aki büszkén
súgja a fülembe, hogy ezek a gyerekek világért sem nyúlnának a máséhoz.
Sokszor próbára tette már őket.
– Hallottatok már Budapestről? – kérdem tőlük.
Az osztály »arisztokratája« jelentkezik. (Brácsás az apja, hát nagy rangja
van a többiek közt.) Ő hallott már Budapestről.
– Mit hallottál?
– Hát hogy most már az a mi édesanyánk, mint régen… Meg ott muzsi-
kálnak a mi testvéreink – teszi hozzá gyorsan. Végül 3 szólamra énekelnek

487
s addig nem hagynak elmenni, míg el nem imádkozzák az Isten áldd meg a
magyart… Azt hiszem, ezt a generációt már nehezen lehetne statisztikai javítás
céljaira felhasználni, mert az öntudat mécse kezd már felpislákolni bennük…

231
H ARANGSZÓ, 1939. január 1.
Bácsi Sándor:343 Eladtam a nagybőgőt

A dolog ott kezdődött, hogy ezelőtt vagy tíz esztendővel az ifjúság hang-
szereket vett. Zenekart akartak szervezni. A hangolás megkezdődött, de
hamarosan széjjelhívta a „zenekar” tagjait az élet kenyér-muzsikája. A ze-
nekarból csak a gazdátlanná némult kisbőgő és a repedtderekú nagybőgő
maradt meg. A régi ifjúsági terem sarkaiban aludták nyugtalan álmaikat,
mert a zenei ösztönökkel nem bíró fiúk nyakló nélkül nyektették a foszlott
húrú hangszereket, mire azok szörnyű hangon ásítottak és vonítottak, mint
mikor a szendergő kutyát oldalba rúgják.
A zenei botrány miatt kimondatott az ítélet: Eladjuk őket, míg eladhatók!
Egyik karácsonyheti estén az irodába bevezet ám az egyik fiú egy olaj-
barnára szült muzsikust.
„Tisztelendő úr, vevőt hoztam a nagybőgőre!”
„Rendben van fiam, hozd csak be ide az irodába, mert a teremben igen
hideg van.”
Az én muzsikusom csak toporog, – hiába a kínálás – a világért le nem ülve.
A fiú behozza és lekoppantja a padlóra a nagybőgőt. A cigány szomorú
szemei megvillannak, úgy néz a bőgőre, mint apa a fiára: „Ismerem én ezt
a bőgőt Főtisztelendő uram, muzsikáltam én evvel a mezőlaki búcsúban!”
A bőgő múltjának felfedezése után megkezdődik az alkudozás szabály-
szerű párviadala, amely világóta abban áll, hogy az eladó feldicséri, a vevő
pedig leszólja a portékát. Az ügyes cigány kezd támadni: „Nem jó bőgő ez
Főtisztelendő uram könyörgöm: eltörött a nyaka, úgy »eresztették« össze
és most rövid a »fogása«, ha kérem az »effet« ki akarom fogni, egészen le
kell csúszni a fogólapon…, aztán bé van rúgva ennek az oldala (tessék csak
megnézni!), ezt is meg kell ragasztani!”
A cigány bennem emberére akadt, mert alkudni még patikában is szoktam.
„Nézze csak barátom – csattanok fel – én nem érek rá alkudozni. Magam

343
Bácsi Sándor (1903–1989): evangélikus lelkész, püspökhelyettes. [L. A.]

488
is muzsikus vagyok, hangszerkészítőnél is dolgoztam, tudom, hogy mit ér
a nagybőgő. Amilyen szíj van a nyakán, maga megér 10 pengőt – három
nadrágszíjat lehetne belőle hasítani! – azután vonó is van hozzá, az is megér
10 pengőt, a bőgő tehát ingyenben lesz magának, mert itt a Németh Jóska
biztosan megmondotta, hogy közgyűlésileg kiszabott ára: 20 pengő.”
Letorkoltam a cigányt, úgy nézett rám, mintha a töltött-káposztát húznák
el orra elől a lakodalomban.
„Nem tudom megvenni – nyöszörögte – nékem csak 10 pengőm van,
azután még D húrt is kell venni rá, az megint rengetegbe kerül!”
„Nézze barátom – türelmetlenkedtem – van olyan határozat, hogy leg-
rosszabb esetben 15 pengőért is odaadhatom. Ennél alább egy fillérrel se…
inkább felaprítjuk a tűzre. Érti?”
Szegény cigány úgy megrázkódott a „felaprítás” említésére, mintha saját
testéről volna szó. Csak annyit kesergett temetői hangon: „Nem bírom –
könyörgöm – nem bírom megvenni!” Nekem már kellemetlenné kezdett
lenni ez a nagybőgő eladás: mi az ördögért szakadt ez is a nyakamba. Pil-
lanatdöntéssel le fogom rázni a nyakamról az egészet!!!
„Nézze barátom – menjen haza és hozzon a szüleitől még két pengőt és
viheti a bőgőt és végeztünk… punktum!”
Az én cigányomnak leesett a feje,… elborultak a szemei és temetői
messzeségbe kondult a szava:
„Nincsen nékem édesapám… az édesanyámat most temettem el… nékem
senkim sincs a világon. A télen kenyér nélkül maradok!”
„Árva gyerek” – mondta rá a szomorú áment Németh Jóska, a bőgő
elszerzője.
Fülzúgató csend roppant az irodára. A szívembe beleharangozott a sze-
gény cigány árvasága: Senkim sincs a világon!.., senkim sincs a világon…!
Ránéztem és a szemeimmel meg akartam simogatni, de a cigány szemei
már nem a nagybőgő összekötözött húrjait nézték, hanem koporsórameredt
nézéssel ott jártak valahol az édesanyja sírja körül.
Valahogy visszanyeltem a forró könnycseppeket és ezek megmelegítették
a hangomat:
„Vigye hát el a nagybőgőt barátom Isten áldásával, legyen magának is
Karácsonya!”
Az én emberem szemeiben örömtüzek, ropogtak, átölelte a szakember
szeretetével és sok „Isten áldja meg!”-gel elköszönt.
*
489
 Utána éjjel álmomban az én cigányommal vesződtem. Karácsonyi fé-
nyes vásárt láttam; csak a cigány arca volt fekete és szomorú, mert a nagy
karácsonyi vásárban nem tudott D húrt venni.
…Sok hánykolódás után felriadtam. A szívemre feküdtem gondoltam,
de éreztem, hogy belül a szívemet szorítja a karácsonyi befejezetlen vásár
súlyos üzenete:
„Azt a D húrt megvehetted volna néki!”…

232
NÉPSZAVA, 1939. március 24.
Kultúra

A tanítónő mindenekelőtt szappant osztott szét köztük. Minden gyer-

mek elé tett egy darabot, a gyermekek nagy élénkséggel fogadták. Forgat-
ták, szagolgatták, egyik-másik meg is nyalta, főként a szaga tetszett nekik.
A tanítónő végül csendet parancsolt, azután hosszú és szakszerű előadásban
megmagyarázta nekik, mi a hivatása és a célja a szappannak. Beszélt nekik a
tisztaság előnyeiről és arról, hogy a szappan használata még a betegségeket is
távoltartja az embertől. Az utóbbit valószínűen nem hitték el a gyermekek,
viszont a szappannak változatlanul örvendtek. Egyébként nem volt teljesen
ismeretlen előttük az anyag. Itt-ott láttak már ilyent, kezükbe is került, de
ez jószagú volt és új.
Közben a főnök hosszú, ezüstvégű botjára támaszkodva, fölényesen nézte a
gyermeksereget és helyeselt a tanítónő előadásának. A fogkeféről nem beszélt a
tanítónő, nyilván reménytelennek tartotta ennek az eszköznek megkedvelését
a gyermekek között. Ha adott volna nekik fogkefét is, lehet, hogy a hajukba
tűzték volna, vagy a fülük mögé, mindenesetre díszként alkalmazták volna.
Ez a jelenet nem valami távoli, trópusi szigeten zajlott le, hanem Szé-
kesfehérvárott, a cigányiskolában. Így élnek tehát gyermekek és felnőttek,
közel gyorsvonathoz, történelmi műemlékhez és palotákhoz. Igaz, a cigány
sajátságos és tragikus népfajta, amely egy egészen vékony rétegtől eltekint-
ve, a nyomorúság legmélyén tengődik. Mellettük közömbösen haladt el a
kultúra és nem juttatott vívmányaiból olyasmit, ami szebbé, egészségesebbé
tette volna életüket. Csak az ősi nyomorúság tart ki mellettük konokul,
amelyet vándorlásaik során magukkal cipelnek mindenüvé a szennyel és
tudatlansággal együtt.

490
 Nálunk a hatóságoknak régi problémája a cigánykérdés, megoldani azon-
ban mindmáig sem tudták. Hiszen alkalomszerűen juttatott jótékony ado-
mányokkal, meg erkölcsi oktatásokkal még seholsem sikerült fölemelni egy
népcsoportot a nyomorúságból. Most már azonban mindenütt igyekeznek
kiskorukban betűvetésre, olvasásra fogni a cigány gyermekeket, több-ke-
vesebb sikerrel. Téli tanításról a legtöbb helyen szó sem lehet, ruházatuk
nem: állja a hideget.
A cigányok ügye szemléltetően mutatja, mennyire relatív fogalom a
kultúra. Amíg az egyiket körülfogja villany-vasalóval, az izzó lámpák
pazar fényével, hideg- és melegvizcsapokkal, villamos tűzhellyel és egyéb
kényelmi eszközökkel, ugyanakkor, alig néhány kilométerrel távolabb, mind-
ezekről semmit sem tudnak. Nagy itt a különbség és az embercsoportokat
mély távolság választja el egymástól igény és juttatások tekintetében. Egy
gyárimunkásnő, aki a városban él, nemcsak a szappant ismeri, hanem a fog-
kefét is és sok mindent; de ha belép egy díszfeleség vagy barátnő szobájába,
kinek eltartója havi 5000 pengőn felül keres, nem kevésbé ámul a szépészet
és testi kellem érdekeit szolgáló különféle szerek és eszközök tömkelegén.
Épp úgy, mint a cigány-gyermek az illatos szappan fölött.
Így mutat a kultúra csalfa képet, amikor elhiteti, hogy vívmányai, amelyek
aránylag egy kis réteget boldogítanak, az egész emberiséget szolgálják, így
azután érthetőbb, hogy miért ilyen a világ.

233
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1939. július 1.

Cigányvizsga Tárkányban. A komáromvármegyei Tárkány község cigány-

iskolájában június hó 17-én tartották a tanévzáró vizsgát. A vizsgabizottság
tagjai között ott láttuk: dr. Faludi Marcellin344 pannonhalmi esperes-plébá-
nost, főegyházmegyei főtanfelügyelőt, vitéz Szabó István tanügyi tanácsost,
Komárom vármegye kir. tanfelügyelőjét, Wiesenbacher Józsefet, Komárom
vármegye népművelési titkárát, Mátrai Guidó tárkányi r. kat. plébánost,
iskolaszéki elnököt, dr. Jámbor László tanügyi fogalmazógyakornokot és
Semmelweiss Nándor községi főjegyzőt. A vendégek soraiban helyet foglalt

344
Faludi Marcellin (1898–1964): bencés szerzetes, teológiai tanár; főapáti irodaigazgató.
[L. A.]

491
a helybeli katolikus iskola egész tantestülete, továbbá dr. Schellenberger
János községi orvos, Pócza Ferenc nagyigmándi plébános és Varga Kálmán
helybeli ref. lelkész. A kir. tanfelügyelő üdvözlő beszéde után ima következett,
majd a tanterem sarkában elhelyezett cigányzenekar hangjai mellett a gyer-
mekek elénekelték a Magyar Hiszekegyet. A növendékek közül két kislány
virágcsokorral és csengő-bongó versikékkel üdvözölte az egyházmegyei és
a kir. tanfelügyelőt, azután felcsendültek a pápai himnusz hangjai, melyet a
közönség együtt énekelt a gyermekekkel. Ekkor következett a tulajdonképeni
vizsga, melynek keretében először Mátrai Guidó plébános kérdéseire a hit-
tanból, majd Jász Dénes tanító számonkérésére a többi tantárgyakból feleltek
a gyermekek. Minden tantárgy között vidám gyermekdalokat, énekeltek a
tanulók a zenekar kíséretével, amelyet Grössl János kántortanító irányított
kiváló szakértelemmel. A vizsga végeztével Wiesenbacher József népművelési
titkár rövid beszéd kíséretében minden tanulónak egy ezüstpengőt ajándé-
kozott a vármegyei népművelés nevében. Végezetül Semmelweiss Nándor
főjegyző, a helybeli népművelési bizottság elnöke köszönte meg a cigányis-
kola támogatását, majd a kedves ünnepség a Himnusz hangjaival véget ért.

234
ESTI KURÍR, 1939. augusztus 22.
Péchy H. Rezső:345 Jubilál az ország első cigányiskolája.
Joghallgató, tartalékos tiszt, városi tisztviselő
a volt tanulók között

Diósgyőr, augusztus 21. Két kitűnő diósgyőri pedagógus, Tálas Béla és Jani
János húsz esztendővel ezelőtt aggodalommal látta, hogy Diósgyőr nagy-
község, Nagy Lajos és Mátyás királyaink egykor híres tartózkodási helyének
szapora cigánylakossága iskoláztatás híján olyan tudatlanságba süllyed, hogy
emiatt már szinte alig veszik emberszámba. Elhatározták, hogy valami módon
útját állják a cigányság szellemi elzüllésének.
Diósgyőrben jónéhányszáz főnyi cigánytelepülés él szabályszerű külön
kis faluban, az állami vasgyárak felé eső falurészen, távol a községtől, a
Tatárdomb nevű sziklás, bozótos, vörösfenyős hegyoldal szelídebb lankáin
és tövében.

345
Péchy-Horváth Rezső (1890–1969): író, újságíró. [L. A.]

492
 Jani János és Tálas Béla tanítók arra a gondolatra jöttek, hogy ennek
a cigányságnak szellemi elmaradottságát csak egy speciális cigányiskola
felállításával lehet megszüntetni. Felettes hatóságuknál kieszközölték az
első magyarországi cigányiskola felállításának engedélyezését. Ligeti Béla
akkori községi jegyző pedig a szükséges épületet és a község némi szerény
hozzájárulását bocsátotta rendelkezésükre.

Iskola, tanulók nélkül

Az iskola tehát megvolt, a tanítók is hozzá, csupán a tanulók hiányoztak.
Különféle sikertelen próbálkozások után Jani Jánosnak eredeti ötlete támadt,
amivel aztán egyszerre meg is telt az iskola, amelytől addig csökönyösen
húzódoztak fanatikus rajongói. A tanító úr megjelent a nagy cigányfaluban
és minden házba beszólt.
– Minden cigánygyerek, aki eljár az iskolába, naponta egy kilós cipót
kap az iskolában!
A mesés bejelentés mindjárt elérte a kívánt eredményt: negyven iskolakö-
teles cigánygyerek jelentkezett »önként« a kenyérösszeíróknál. De nemcsak
iskolaköteles purdék tolongtak az összeírók körül, hanem fölös számmal a
törvényes korhatárt még el nem ért, vagy régen túlhaladottak is, makacsul
ragaszkodva ahhoz, hogy ők is tanulni akarnak…
Számos humoros jelenet közül a legderűsebbet említjük csak meg:
Egy vén cigányasszony, aki már vagy öt purdét beíratott az »ingyen ke-
nyér«-re, azzal állított be, hogy rövidesen születendő gyermekét is vegyék
fel ingyen kenyérre.
Alig lehetett meggyőzni, hogy a legfiatalabb Fáraó-ivadék, aki még
csak reménybeli, csak évek múlva lesz abban a helyzetben, hogy az „ingyen
kenyeret” megkaphassa.
A negyven purdé iskolába aztán annak rendje és módja szerint megnyílott
és megkezdte áldásos működését. Hogy ezt valóban szó szerint kell venni,
arra elég megemlítenem, hogy a diósgyőri első cigányiskola tanulói oly
szorgalmasok voltak, hogy ma Diósgyőrben nincsen analfabéta a cigányok
között, ellenben van közöttük, aki érettségizett is és ma tisztviselői állást
tölt be. (Egyikük joghallgató, tartalékos tiszt és Miskolc város tisztviselője.)
A cigányiskola kezdetben óráról-órára szolgáltatta a jóízű, keresetlen
humort. Például: valóságos forradalom keletkezett Ligeti főjegyzőnek ama
rendelkezése folytán, hogy minden iskolás purdénak le kell vágni hosszú,
vagy kocsba font hajzatát. A legtöbben elszöktek hazulról és bevették ma-

493
gukat az erdőkbe, ahol inkább barlangokban aludtak, gombán és vadgyü-
mölcsön éltek, de egyetlen büszkeségüktől nem váltak meg. Végre is csendőr
fogdosta össze a lázadókat, akiket hatósági beavatkozással, kényszerrel kellett
megkopasztani. Ez persze nem ment minden ellenkezés és lárma nélkül.
Egy száz esztendős vén cigányasszony, amikor a borbély nullás géppel
vágta csendőrök által sakkbantartott unokája hajzatát, ordítozni kezdett:
– Vágják le a jegyző úr leányainak a haját is! Ne csak a szegény cigányokét!
Nagyot nézett, amikor ez is megtörtént; hogy is ne történt volna, hiszen
a leányoknak is rövid hajat írt elő a jegyzőnél is nagyobb hatalom, a divat.
Ma a cigányiskolát két fiatal tanerő – Pohly Károly346 és Torma Ilona –
vezeti. Az ő kezük alatt, türelmes, szeretetteljes oktatási módszerük mellett
szaporodnak az eredmények.
Ám azért humor nélkül most sem múlik el egyetlen oktatási óra sem.
A mókát szerető cigány napról-napra szolgál derűs esettel. Egyébként is
egészen egyéni az ő lelkületüknek és jellemüknek megfelelő módszer szerint
kell őket tanítani. A más irányú, egyéb fajta oktatást nem értik meg, „nem
veszik be”. Ez a speciális oktatás az ő észjárásukhoz igazodik, az ő lelkületük
furcsaságait veszi számításba s bizony a „normális” iskolás sokszor értetlenül
állana az ilyesmi előtt.

A pipás elemista
Számtanórán történik. A tanító ezt kérdezi ragyogó, feketeszemű kisleánytól:
– Itt van két darab kenyér. Odaadom neked. Egyel megtartasz magadnak,
egyet pedig Arankának adsz. Mennyi marad akkor neked?
– Kettő! – vágja rá a kisleány gondolkozás nélkül.
– Nem lehet az! Hiszen az egyiket odaadod!
– De nem adom! – vágja rá mérgesen a kislány s kormos szeme szikrákat
szór.
Egy esetben a leányok beárulták az egyik elsőst, hogy szörnyű bűnt
követett el: pipázott.
– Akkora pipaszára van a Galamb Samunak – szörnyülködtek –, hogy
az borzasztó!
– Mi az, Samu – vonta felelősségre a tanító –, hát te már pipázol?
– Én nem pipázok, tanító úr – felelte a gyerek nagy természetességgel –,
n csak nagyanyának csinálom a bagót…

346
Más források szerint Pohly Antalnak hívták a tanítót. [L. A.]

494
 Ez is számtanórán történt:
– Hány ajtó van az iskolában? – kérdi a tanító. – Hát a ti házatokon
hány van, Oláh?
– Egy se.
– Miért? Talán nincs házatok?
– Van a, csak tennap leütötte a Julis apja, a málács miatt…
– Hány cipő kell egy gyereknek, Kanalas?
– Hiába mondom meg, úgyse vesznek.
– Hány apád van, Horváth?
– Négy.
A nehéz tudományok után mindig kerül némi családi ügy is „terítékre”.
Így az egyik gyereknél még nincs tisztázva a családi állapot:
– Hogy hívják anyádat Oláh Piros?
– Horváth Julis.
– Hát apádat?
– Váradi Samu…
És végül egy érdekes személyi ügy. Egy tizennégy éves ismétlős lány
restelkedik az iskolától. Nem jár. Mire fiatal testvére útján szóbeli intőt kap:
– Varjú, mondd meg Arankának, hogy járjon ismétlőbe, mert pórul jár.
– Pórul bion, kirem sipen – röhög a gyerek –, mer’ már a múltkor is
majdhogynem leütötte a derekát az ura!…
Ilyenféle jelenetekben bővelkedik az ország legelső cigányiskolája, ám
azért – mint már mondottuk – komoly munka is folyik ebben a furcsa mű-
intézetben. Az itt elért értékes eredményekre a legfelsőbb tanügyi hatóságok
is felfigyeltek, úgy hogy amikor másutt az ország egyéb népes cigánytelepü-
lésein is sor került a külön cigányiskola felállítására, a minta minden egyes
esetben a diósgyőri cigányok iskolája.
Pohly Károly és Torma Ilona pedig a régi örökséget tovább igyekeznek
fejleszteni, korszerűvé és eredményesebbé tenni. Sokszor nehéz, sokszor
áldozatos munkájukkal sikerült elérniük, hogy ma már sohasem kell „kenyér-
összeírást” végeztetni a tatárdombi cigányfaluban, a hajzatok lekopaszításából
pedig sohasem lesz nemhogy forradalom, de meg szóváltás sem. Ami ért-
hető is, ha tudjuk, hogy a Tatárdomb népes cigányfalujában fölös számmal
akadnak művelt leányok és képzett fiatalemberek, akik teljesen alkalmasak
a szellemi pályákra. Mindezt a jubiláló cigányiskolának köszönhetik.

495
 235
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1940. január 11.
Cigányiskola – Esztergomban?

Egy Esztergomban felállítandó cigányiskola tervét pendítette meg a legutóbbi

iskolaszéki gyűlésen vitéz Szivós-Waldvogel József347 ny. tábornok, iskolaszéki
tag. Indítványozta, hogy állapíttassék meg a városban élő iskolaköteles ci-
gánygyerekeknek száma, esetleges iskoláztatás céljából. Nem ajánlotta ugyan,
hogy a rendes polgári gyerekek közé járjanak a cigánygyerekek, de ha elegendő
számmal vannak, fel lehetne állíttatni számukra külön iskolát. Hiszen nem
messze, a komárommegyei Tárkányban egész szép eredménnyel működik már
egy ilyen iskola. Alig hiszünk azonban az esztergomi cigányiskola megvaló-
sulásában, mert az esztergomi tanyán még sincs annyi cigánygyerek, hogy az
állam érdemesnek tartaná iskolát létesíteni számukra. Magára a városra és
közönségére pedig jobb volna, ha egyáltalán megszabadulhatna a cigányok-
tól. Elég bajt, gondot és kellemetlenséget okoznak a cigányok és mindezek
nem kevesbedtek, bár Szentgyörgymezőről a nagyvárosi határba telepítették
őket. A közönség pedig állandóan tele van panasszal a cigányok miatt. Meg
is van rá az oka. Az utcán lépten-nyomon kunyeráló cigányasszonyba vagy
cigánygyerekbe ütközik az ember, az udvarokat pedig – amelyek legtöbbjét
nem lehet állandóan zárva tartani – rendszeresen járják a cigányok.

236
EGER, 1940. április 24.
Kl.: Tizenkilenc cigánypár esküdött egymásnak
örök hűséget Poroszlón. Az unokák is ropták a táncot
a nagyszülők lakodalmán

Nagy és ritka esemény színhelye volt szombaton Poroszló. Tizenkilenc cigány-

pár esküdött örök hűséget az oltár és az anyakönyvvezető előtt – egyszerre.
Köztudomású, hogy a „fáraók” kései ivadékai születnek, élnek, vigadnak meg-
halnak, de – esküdni nem szeretnek. Éppen ezért volt nagy és ritka esemény
a szombati tömegesküvő, melyre kivonult a falu apraja-nagyja. Még búcsún
sem láttak itt ilyen tömeget.

347
Szivós-Waldvogel József (1872–1952): katonatiszt, tábornok, politikus. [L. A.]

496
 Poroszlón, a falu végéhez csatolva, egy kis cigánytelep éli a maga érdekes
életét. A cigánykolóniának 300 feketebarna lakója van. Király Kálmán348
poroszlói plébános sokat buzgólkodott azon, hogy rendes, erkölcsös életre
szoktassa a telep füstösképű népét és házassági kötelékbe szorítsa őket. Nem
volt könnyű áttörni évtizedek szokásának kőfalát, babonás észjárásukat, de
mégis sikerült. Közel 30 pár mutatkozott hajlandónak felvenni a házassági
köteléket. Néhányukat azonban katonának hívták be, azokat már előzőleg
megeskették. Másoknak az okmányai nem érkeztek meg idejében. Ezekre
később kerül sor. így is 19 pár vonult az oltár elé szombaton.

Akadályok a »társadalmi« ellentétek miatt

Az utolsó percekben azonban mégis majdnem baj történt.
A cigánytelep lakói különböző kasztokhoz sorozzák magukat. Az „arisztok-
ráciát” a lókupec képviseli. Térdnadrágban jár, tekintélyes bajuszt növeszt
és vadászkalapot hord. A polgári és iparos „társadalomhoz” tartja magát a
teknővájó cigány, mig a legszegényebb közöttük a vályogvető. A zenész pedig
valamennyiüket lenézi, mert – urakkal érintkezik. Az esküvő előtt nagy né-
zeteltérés támadt közöttük, a lókupec és a zenész nem akart együtt esküdni
a teknővájóval és a vályogvető cigánnyal. Mit gondolnának az emberek.349
Sok ügyeskedés és rábeszélés után kötélnek állottak és felfüggesztették a
kasztellentéteket. Így virradt fel a nevezetes nap. A 19 cigánypár felvonult
az anyakönyvvezető elé. Persze írni kevesen tudtak. Az anyakönyvvezetőtől
a templomba tartott a menet. Elől cifra ruhában a vajda, majd a bokrétás,
három kendős vőfélyek és a telep minden rendű-rangú tagja. A kis purdék
is ott ugráltak körülöttük, míg három „saját” cigánybanda húzta a vidítót.
De nem hiányzott a lakodalmi kalács sem: egy középen lukas kalács, melyet
hosszúnyakú borospalackra húztak rá.
A vajda és a vőfélyek után következtek sorba a párok. Élükön őszhajú, öreg
cigánypár. Unokájuk ott repesett körülöttük, eljöttek a nagyszülők esküvő-
jére. Ez sem mindennapi dolog éppen. Az öregek után sorba fiatalodtak, a
legutolsó pár már csak olyan legénysorba tartozott. Nagyokat kurjongattak
a pattogó muzsikára. Úgysem sokáig hangos az ifjú férj.
348
Király Kálmán (1897–1966): katolikus pap, esperes. 1933-tól 1945-ig Poroszló plé-
bánosa. [L. A.]
349
Az esemény emlékét őrző anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint a vőlegények
mindegyike négy foglalkozás űzői közül került ki, melyek a zenész, a lóalkusz, a
teknővájó és a tapasztó voltak. [L. A.]

497
 A templomban Király Kálmán plébános intézett hozzájuk komoly sza-
vakat. Majd kézről-kézre járt a szimbolikus jegygyűrű – mind a 19 párnak
elég volt egy! A község kegyura: Poroszlói Graefl Károly350 földbirtokos és
Skody József dr. voltak a tanúk.

Hegyen-völgyön lakodalom
Esküvő után elkezdődött a nagy dínom-dánom, amelyről évekig fognak még
beszélni hetedhét határban. Gulyás-ágyúk illatoztak, dézsákban hordták a
pörköltet és tortahegyek meredeztek a nagyevő gurmandok elé. Folyt a bor
is, magas volt a kedv. Három cigánybanda húzta felváltva. Míg az egyik
„dolgozott”, a másik kettő dúslakodott a földi javakban. Ettek, ittak, hogy
behozzák a munkaidő mulasztását is. A főzést-sütést a helybeli úriasszonyok
vállalták és a traktáknak – meg kell adni – értik a módját Poroszlón. Ezüstka-
nalat ugyan nem szervíroztak a Kultúrotthonban, ahol a nagy lakodalmi tort
ülték, viszont az étvágyban így sem volt hiba. Ott volt az egész cigánytelep
apraja-nagyja – kivilágos virradatig.

237
N YÍRVIDÉK, 1940. április 27.

Tizenkilenc cigánypár esküvője. Poroszlón tizenkilenc cigánypár esküdött

egymásnak. A nagyszülők lakodalmán az unokák is ropták a táncot.

238
N YÍRVIDÉK, 1940. június 12.

Elkészült a cigánynyelvű biblia. Egy lelkes buzgalmú magyar úriasszony,

Koltay Józsefné, aki évek óta foglalkozik a cigányok evangélizálásával, le-
fordította cigánynyelvre a négy evangéliumot.

350
Graefl Károly (1895–?): földbirtokos, huszárfőhadnagy; Horthy Miklós unokaöccse.
A második világháborút követően Brazíliában telepedett le. [L. A.]

498
 239
Kun Éva hetedikes gimnazista beszámolója
az egri katolikus leánygimnázium diákjainak 1940 szeptemberi,
egerszalóki kirándulásáról

In M. Lehotzky Ilona (közl.) (1941): Az Angolkisasszonyok B. M. V. Egri

Érseki Róm. Kat. Leánygimnáziumának Évkönyve az 1940–1941. iskolai
évről, Eger, Szent János Nyomda, 40–41.

Verőfényes szeptemberi reggel van. A napsugarak együtt kacagnak az udvaron

gyülekező, tarkaruhás leányhaddal. Szalókra megyünk, szokásos zarándok-
helyünkre, a Szűzanya segítségét kérni egészévi munkánkra, és megígérni,
hogy méltó hordozói leszünk ez évben is a liliomos lobogónak.
Nyolc óra után megnyílnak a zárda kapui, és hosszú sorban útnak indu-
lunk. Benn a városban még közömbös, hétköznapi dolgokról beszélgetünk,
de amint elhagyjuk az utolsó házsort is, és elénk tárulnak az ősz minden dí-
szében pompázó hegyek és szőlőskertek, mindnyájan érezzük, hogy ez a sok
szépség Isten teremtő nagyságát, irántunk való szeretetét, jóságát sugározza
felénk. Hálát kell adnunk érte! A rózsafüzért kezdjük imádkozni. Közben
hosszú utat teszünk meg. Kissé elfáradtunk. A keresztútnál megpihenünk,
majd Szűz Mária énekeket énekelve, folytatjuk utunkat.
Tíz óra körül megérkeztünk Szalókra. Első utunk a templomba vezetett.
A hűvös, tömjénillatú csendben, hő fohászok szálltak a csodatevő Szent
Szűz felé. Majd felcsendült ajkunkon az ének: Ave Maria.
A templom melletti gyepes téren, az árnyas fák alatt, jó pihenés kínálko-
zott. Előkerült az elemózsia, megalakultak a játszó csoportok. Hamarosan
bámulóink is akadtak kis cigánygyerekek személyében. Kitörő örömmel
fogadták a vajaszsömle-maradékokat. Megcsodálták a fényképezőgépeket.
Szétnéztünk a tiszta kis faluban, majd 12 óra körül szedelőzködni kezdtünk.
Hazafelé lassan haladtunk. A nap égetően tűzött és fáradtak voltunk,
de azért nem vesztettük el a kedvünket. Víg nótaszóval róttuk a poros
országutat. Haza értünk. Lelkünkben elevenen él e szép nap emléke és a
biztos tudat, hogy a Szűzanya segítsége liliomos leventecsapatával marad.

499
 240
KOMÁROMI L APOK, 1941. július 5.
Így vallott egy cigánytanító 1941-ben, Komáromban,
Jókai Mór szobra táján…

Komárom, július 4.
A Jókai-szobor előtt állt s bámulta a virágokat. Meg-megcsóválta a fejét s
én arra gondoltam, talán a rózsákat sajnálja, melyeket fájdalom – hamarosan
megkapott a rozsda…
Hórihorgas gyerek volt. Szikár, mint a pózna. Lötyögött rajta a mun-
kaszolgálatos egyenruha s ráadásul pápaszemet viselt. A házmesterünk,
aki az udvart locsolta, nevemen szólított: erre utánam iramodott a lapátos-
századbéli katona, mivelhogy engemet várt.
– Kerecsendi Kiss Márton351 vagyok, – mondta.
Noshát: így találkoztam vele…
Mialatt székbe kászálódunk a szobában, motoszkál bennem a név Ke-
recsendi… Kerecsendi… Hol találkoztam én ezzel a névvel?
– Hopp, megvan! – csapok a homlokomra. A Híd egyik legutóbbi szá-
mában olvastam egy novelládat…
– Igen – mosolyog.
– De az ábrázatoddal is találkoztam már…
– Ugyancsak a Híd-ban…
– Cigány-gyerekek közt mutatott a kép.
– Persze. – özönlik a ragyogás a csáléra fittyent szemüvege mögül.
A bicskei cigányiskola tanítója vagyok, ott aprózom a lelkemet civilben…
Rágyújtunk egy remek Honvéd-re s a jószagú füst közepette ezt mon-
dom halkan:
– Beszélj, testvér.

A föld aranya sárban terem…

Előbb sóhajt, aztán keresztbe rakja mennyei lajtorjának való lábait.
Győrött végeztem, aztán sok-sok évi vándorlás következett. Gyalog
jártam be az egész országot úgyszólván, néha meg-megálltam egy évre,
kettőre… Így jutottam el Bicskére.

351
Kerecsendi Kiss Márton (1917–1990): tanító; költő, író. 1938-tól a bicskei cigányiskola
tanítója. 1945-ben elhagyta az országot. [L. A.]

500
 – Cigánytanító lettél…
– Az. Gyönyörű a munkám. Nagy a harcom, de ez kell nekem. Apró,
ködös tudatokban ragyogtatom fel az emberré-levés körvonalait, hogy a
purdéim elinduljanak a munkás társadalom mezsgyéi felé…
– S bírod ezt?
– Bírom, hál’ istennek. Reggel korán kelek, mert hivatalomhoz tarto-
zik, hogy sorra-mosdassam a rajkósereget. Ez a gyönyörűség, testvér. Mert
tudod-e, mit mondott Gárdonyi? A föld aranya sárban terem, kövek és
tövisek között… Pedig mi a fizetség? Délután összeszedem az én szépeimet,
tépettruhás, mocskos kisangyalkáimat s viszem a rétre őket. A legkisebbik
aláágaskodik öregapja eldobott hegedűjének, de úgy, hogy a hasa is göm-
bölyödik. Aztán rákezdi a cincogást. S hogy látják, hogy velük örülök, úgy
felfénylik szemükben az Isten orcája, mintha könnyezne valahány!…
– S persze, mindezt megírod?
– Meg… de várj ezzel még…

»Fogyatkozunk!…«
– Igazad van. – mondom.
Kerecsendi Kiss Márton tanító úr új Honvédre gyújt:
– Nemzeti lehetőségeink virradatán sokan aggodalommal szemlélik a
nemzetnevelés dolgát. Fogyatkozunk, csakugyan… Sokan közülünk elhagy-
ták az iskolát, jobban jövedelmező állásokért. Itt a nyolc osztály, a visszatért
részek iskolái s a tanítói pályára alig akad jelentkező… A mi munkánk lelket
kíván s odaadást, szellemi igényességet, szíveket aranyporozó végtelen szere-
tetet s ne csodáljuk, hogy akadnak, akik száz-százhúsz pengővel s a vele járó
nyomorúsággal nem tudják az előbbit összeegyeztetni. Az uccaseprés például
rendes, becsületes munka s nem is sok az érte járó száz-százhúsz pengő.
De talán mégis többet érdemelnének a tanítók… Mennyien vannak, akik a
nyolc-tíz éves szolgálat gyümölcsét – illetve vad körtéjét – nem merik hitves-
társsal megosztani! Ám mégis… ma nem szabad elégedetlenkednünk. Meg
kell becsülnünk a betevő falatot is. Nemzetünk európai hivatottsága sosem
volt nyilvánvalóbb, mint most, amikor fantáziánk s idegeink latbevetésével
építő, gyarapító munkát sikerült végeznünk ezen a fortyogó kontinensen.
S a megújhodott élet lendülete emelni fog a magyar tanítóság sorsán is!…
Pillanatnyi csend. Szinte egyszerre tekintünk ki az ablakon, amely alatt
a Mesemondó ércalakját glóriázza a napsugár. Önkénytelen szökik ki a
számon:

501
 – Irodalom?
– Legszembetűnőbb a fiatal, népi erők feltörése s nyomukban a tár-
sadalomszemlélet átalakulása. Remélhetjük, hogy e paraszti reneszánsz
napsütésében még acélosabbá érik a magyar búza s a magyar betű. Eltűntek
nemzeti szellemünk hullarablói s lassan minden úgy lesz, ahogy Szabó De-
zső s Móricz Zsigmond megálmodta… Még a belső küzdelmek forrásában
hiányzik egy-két nagy tehetségünk, hogy emberi fölöslegeik lehulltával
mindnyájunké legyenek, akár a kenyér, akár a víz… A líra átmenet az ön-
magunkba hajlás tisztítótüzén s most a zsákuccába juttatott dráma tisztulása,
mélyülése következik…
Egy vers a felelet…
Kilenc óra felé jár. Kerecsendi Kiss Márton tanító úr, úgyis mint a köz-
érdekű munkaszolgálatos zászlóalj tagja, feláll, indul.
– Még egy kérdés, testvér. – mondom. – Mit tartasz a saját írásaidról,
amelyek egymásután jelennek meg a legelőkelőbb fővárosi lapokban?
Rámnéz. Elkomolyodik. S nem felel. Csak kint, az udvaron, a rozsdát-
kapott rózsák illatában hajol le hozzám s lassan, csöndesen, szinte suttogva
ezt a versét mondja el a fülembe:
[…]352
A versnek vége szakad. Kerecsendi Kiss Márton hórihorgas alakja eltűnik
a korzó forgatagában. S én arra gondolok: tudják-e vajon azok a kacarászó,
sétálgató városi népek, milyen lelket cipel köztük az a nyakigláb, kopottruhás
munkaszolgálatos katona?…
(nf.)

241
GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE, 1941. október 9.

Lelkészi kinevezések. A hajdúdorogi egyházmegye főpásztora az előlép-

tetés folytán megüresedett nyírlugosi parochiára dr. Nagy Béla hajdúdorogi
segédlelkészt, helyére Simon Sándor újdonszentelt áldozópapot, Hodászra
kisegítő lelkészül Sója Miklós353 nyíregyházi s.-lelkészt, helyére dr. Csoba
352
A cikk e pontján Kerecsendi Kiss Márton Tanítok a Vértes alatt című verse olvasható,
melyet szerzői jogi okokból nem közlünk. [L. A.]
353
Sója Miklós (1912–1996): görögkatolikus lelkész, esperes-parókus. 1941-től 1981-es
nyugdíjba vonulásáig – a Mátészalkához közeli – Hodászon szolgált, elsősorban a

502
János újmisést, az újszervezésű balkányi egyházközség élére Galamb György
csegöldi i. h. lelkészt, helyére Kiss Gyula Kisrozvágyon szolgálatot teljesítő
lelkipásztort, most önállósított egyházközségek megszervezésére Nagyhalász-
ba Sorossy Sándor újdonszenteltet, Rozsályba Fülöp Miklós fábiánházai és
Mándokra Vajdics János nyírpazonyi segédlelkészeket szervező lelkészekké,
két utóbbinak helyére Pregun Dezsőt, illetve Majoros Pált, Nyíradonyba
segédlelkésszé dr. Bacsóka Bélát, Szerencsre segédlelkésszé ifj. Papp Gyula
debreceni s.-lelkészt és helyére dr. Hudáky Aladár újdonszenteltet nevezte ki.

helyi görögkatolikus oláhcigány közösség papjaként. Négy évtizedes itteni szolgá-

latának értő és objektív feldolgozása még várat magára, kisszámú, eddig publikált
magánlevelei, illetve egyéb fennmaradt dokumentumok alapján azonban sajnos
bátran kijelenthető, hogy miközben kétségtelenül köthető Sója nevéhez számos,
valóban nagyon pozitív dolog is, mélyebb megértést e görögkatolikus lelkész való-
jában soha nem mutatott a cigányság iránt, sőt egész életét végigkísérte egyfajta – s
olykor bizony a hívei iránt is meg-megnyilvánuló, – mélységes megvetés. Sója Miklós
emlékét – könnyen magyarázható módon – elsősorban a hazai görögkatolikus egyház
munkatársai őrzik, de tényleges tevékenységét, illetve egykori szolgálatának hosszabb
távú hatásait közülük sokan gyakorta hajlamosak túlértékelni. Sajnálatos módon
az az egészen egyértelműen valótlan állítás is elő-elő szokott fordulni személyével
kapcsolatban, hogy vele és általa vette volna kezdetét a – szélesen értelmezett – ke-
resztyén/keresztény cigánymisszió. [L. A.]

503
 242
Sárközi Jakab Gyula:354 Le Rrom355 (1942–1943)

Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattár, EA 2196

I. Bevezetés
Ezerkilencszázharminckettő nyarán még ott henyéltem atyám, mintegy
háromszáz rrom356 család vajdája sátrában. Ki gondolta volna akkor még,
hogy néhány hónap múlva már nem leszek a sátor lakója? – Ilyesmiről én
se mertem álmodni. Ki jósolta volna meg, hogy engem, a szülői akarathoz
mindig híven simuló fiút, hatalmába kerít majd egy addig ismeretlen vágy,
és unszol, hogy játsszam ki apám tilalmát? Ki képzelte volna, hogy én, a
bátortalan gyerek, elszánt leszek és utat török magamnak azon a falon,
mely a cigány népet évszázadokig elkülönítette a magyar nemzettől? Ki
354
Sárközi Jakab Gyula (1915 k.–?): oláhcigány családból származó vasúti alkalmazott,
később szobafestő és mázoló. Szülei korán meghaltak, ezt követően a Nógrád Megyei
Árvaszék vette gondozásába. 1931-ben egy budapesti állami menhelyre került, ek-
kortól végezte el az elemi iskola négy osztályát. Az 1930-as évek közepétől a Magyar
Asszonyok Nemzeti Szövetségének támogatásával Vácon folytatta tanulmányait.
1942-től vasúti alkalmazottként dolgozott és Jászberényben élt. Itt is nősült meg
1943-ban, majd már családos emberként, valamikor a második világháborút követő
években ismét Vácra került. A MÁV-tól való elbocsátása után szobafestő és mázoló
végzettséget szerzett. Az 1950-es évek elején részt vett a Keresztény Magyar Néppárt
elnevezésű illegális szerveződés munkájában. A szervezet 1953-as felszámolásakor
őt is elfogták, majd nyolcéves börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban kiszabadult, de
még ez év decemberében – az újbóli börtönbekerüléstől való félelmében – elhagyta
az országot. Későbbi sorsa egyelőre ismeretlen. [L. A.]
355
A Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában EA 2196-os jelzet alatt őrzött kézirat
70, géppel írott lapból áll, melyből a címlap számozatlan, a többi pedig 1-től 69-ig
számozott. A címlap jobb felső sarkában kézírással: „Ethnológiai Adattárnak adja:
Dr. Márkus Mihály”; a ’Le Rrom’ cím felett kézírással: „A cigányokról”; a szerző
neve alatt, kicsit jobbra ugyancsak kézírással: „Jászberény, Szarka u. 14.” Az írógéppel
készült kézirat – számos jelből sejthetően – egy korábbi szövegváltozat tisztázata lehet.
A dokumentum, melyet a Néprajzi Múzeumban 1940 körüliként tartanak nyilván,
a legnagyobb valószínűséggel 1942–1943 táján készülhetett. Az anyagban kisszámú
kézírásos javítások, kiegészítések vannak, melyeket beledolgoztam a szövegbe. Az
egyértelmű, eseti elírásokat, betűkihagyásokat javítottam, de a többször és látszólag
következetesen használt, sajátos írásmódú kifejezéseket, szavakat (pl. éjtszaka, izzig-
vérig) nem. Az itt dőlt betűvel szedett részek az eredeti dokumentumban aláhúzással
vannak kiemelve. [L. A.]
356
A sátorlakó (kóbor) cigány törzs neve, annyit tesz, mint ame le rrom: mi a felsők.

504
remélte volna, hogy lehull majd rólam a cigány hagyomány, életszemlélet
átkos bilincse, mely a pogányság és az elképzelhetetlenül nagy tudatlanság
sötétségében fogva tartott?
És a félreértések, balítéletek özöne zúdult rám a sátrak felől. Nem tudták
megérteni hozzátartozóim, hogy szülőt és gyermeket összekapcsoló kötelé-
keknél – melyeket látszólag széttéptem –, erősebbek az Igazságot szomjazó
és magas felé törő lélek szárnyai. Megfoghatatlan volt részükről, hogyan
változhattam meg én, az „anyás gyerek”, aki csak néhány évvel visszame-
nőleg is egy percig se tudtam elmaradni édesanyám nyomából. Sehogy se
tudták – és többnyire még ma sem [tudják] – elképzelni, hogy létezhet le
ungri világában357 olyan két valami, amik közül az egyik, ha sejtjük, nyug-
hatatlanná és tudnivágyóvá [tesz], ha meg átéljük, vegyes érzelmeket: örömet
és bánatot kelt bennünk; a másik pedig, ha megismerjük, édes boldogságot
fakaszt szívünkbe.
És mi más volna ez, ha nem Árpád népének dicsőséggel és fájdalom-
mal teli évezredes küzdelme, története? Vajon minek nevezhetnénk azt a
csodálatos Erőt, mely a pogányság zsarnokságából kimentett magyarság
köré a gépek, idők hullámzó tengerének közepén gránitkemény sziklavárat
emelt, ha nem Géza fedelemtől befogadott és Szent Istvántól meghonosított
kereszténységnek? Valóban két szó ez – Krisztus és első Szent Királyunk
szava –, mely a hívottak szív-lelkébe markol, és azok mennek keresztül-kasul
minden akadályon…
Ezen az oldalon álltam már, de azért a túlsó oldalról még hallani lehetett
a panaszt: „Elcsavarták fejét le ungri”… Nem szereti már szülőit. Anyám
hangja messzire elkísért: Soha többé nem láthatom…
Nagyon fájt a szívem, node azért mentem előre. Sötét, nyirkos mély-
ségből – napsugaras, virágillatos mezőre följutni, Istenem…! Az átkozott
bilincs súlya már nem húzott lefelé. Lelkem bontogatta szárnyait, hogy
fölemelkedjék, és szememet se borította többé hályog.
Az addig nem látott, hallott dolgok bámulatával, csodálatával alig tudtam
betelni. Lelkem szomja, elmém tudnivágya nőttön-nőtt.
Ráakadtam egy gyerekkori pajtásomra. Ő már középiskolás volt. Fölidéz-
tük a régi emlékeket: amikor még a libalegelőn játszadoztunk, civakodtunk,
majd ismét megbékéltünk. De íme: fölöttünk is elrepült tizenhét esztendő.

357
A magyarok. A magyar világ és a cigány világ két merőben ellentétes életfölfogást,
világnézetet jelöl.

505
Maholnap meglett férfiak leszünk, és ki tudja – vetettem föl a kérdést –
helyrehozhatom-e még szülőim mulasztását?
Sokáig néztem iskolába siető barátom után. Sóvárgott a lelkem és olyanféle
gondolatok jutottak eszembe, mint Toldi Miklósnak, mikor Laczfi Endre
fényes vitézeit megpillantotta: „Hej, ha én is, én is…”

Vágyálmom teljesült. Nekem göröngyös, tövises út jutott… Szükségem volt

ilyenre. Nemes célokért, ideálokért érdemes küzdeni és szenvedni.
Ám ha az egyik célt elértük, mindjárt föltűnik egy annál magasztosabb,
mely jóval nagyobb áldozatot követel tőlünk.
A cigány nép odaát maradt. Az, hogy pogány cigány életszemlélet csil-
lagtalan éjtszakájában tévelyeg, nem lehet közömbös ránk nézve. Tétlenül,
ölbetett kézzel nem nézhetjük tovább, mint fecsérlődik el rengeteg energia
e nép munkakerülésében.
A cigányság ma ugyanolyan pogány szokásokkal, erkölccsel és a legna-
gyobb mértékű tudatlanságban, műveletlenségben, a nemzettől elszigetelten
él, mint félszázaddal ezelőtt. És aki a dolgok mélyére lát, nem is csodál-
kozik ezen, mert e nép ilyen állapotában nem vetkőzheti le pogány-cigány
mivoltát. A tudás, műveltség megszerzése teljesen lehetetlen az ő helyzetében.
Sőt a magyarsággal való együvétartozás tudata, a haza fogalma és eszményisége
sem fejlődhet ki lelkivilágában. Innen van az, hogy le ungri és a hon érdekeit
nem tekinti a magáénak is. Ezért nem szívesen, de hacsak módját ejti, nem
is áldoz a Haza oltárán.
Le rrom tőlünk megvetett életmódja, a magyar társadalom és annak
szokásai, erkölcse iránt tanúsított magatartása tehát valójában okok okozata.
Ezeket az okokat pedig nem ő, hanem csak mi keresztény magyarok tudjuk
megszüntetni.
El kell ismernünk végre, hogy a cigány-kérdés nem oldódik meg önmagá-
tól, mert hiszen ez merőben lehetetlen, és hogy súlyos hibát, sőt mulasztást
követnénk el, ha továbbra is a maga sorsára hagynók e népet.
Már csak az a körülmény is, hogy a cigányság évszázadok leforgása
sem tudott önszántából és önerejéből Krisztushoz és a magyar nemzethez
fölemelkedni, meggyőzhet bennünket arról, hogy immár komolyan kell
foglalkoznunk a cigány problémával.
Igaz, tehetné valaki azt az ellenvetést, hogy le rrom-t nem lehet becsületes,

506
munkás néppé faragni, és hivatkozhatnék kiváltképpen néhai József főher-
cegre, aki köztudomás szerint buzgó apostolként nyúlt ehhez a kérdéshez.
Ám, ha a dolgok mélyére nézünk, korántsem találjuk érthetetlennek
és furcsának az alcsuti cigány-telepítés csődjét. E nép életmódja valójában
pogány lelkivilágát védő vár. Ezt támadta meg a főúr a nélkül, hogy maga
tudta volna. A néplélek-világ terepviszonyai nem voltak eléggé ismeretesek
előtte. Innen van az, hogy olyan fegyvert is használt, amilyent nemigen
lett volna szabad.
Addig is, míg e dolog tüzetesebb megvilágítására visszatérünk, megál-
lapíthatjuk, hogy a főherceg csatavesztése természetes következmény volt.

II. A cigány nép széthúzásának és szertehullásának okai

Tudjuk a történelemből, hogy a vezérekkorabeli magyarok törzsszervezetben
éltek, és bár a törzsfőnökök egymástól függetlenül intézték törzsük ügyeit, az
együvétartozás tudatát szüntelenül ápolták. Megtámadtatás esetén segítettek
egymásnak s a többi.
Semmi alapunk sincs arra, hogy ilyesmiket mondjunk a cigányokról.
E nép múltját máig is homály födi. Tudományos följegyzés Cangár (innen
a „cigány” elnevezés?) nevű indiai törzset mondja ősének, mely őshazája
elhagyása után Perzsiában telepedett le. Miklosich etnográfus szerint ott
huzamosabb időt töltött. Az egyetértés és az együvétartozástudat, úgy látszik,
messze járhatott tőle: két részre szakadt. Az egyik rész Szírián át Észak-Af-
rikába, a másik pedig a Helleszpontuszon keresztül Görögországba vonult.
De ez utóbbinak egy része, a széthúzás ördögétől űzetve, Görögországtól
is búcsút vett, s most már Közép-Európa felé vette útját.
És ő mindig csak ment, kóborolt egyik országból a másikba. Amit lá-
tott – nem látta, amit hallott – nem hallotta. Évtizedek teltek, évszázadok
múltak: ám ő elődje nyomdokain haladt.
Eljutottunk a huszadik század cigányaihoz. Mintha a tizenötödik szá-
zad eleji cigányságát látnók magunk előtt. Egy kis változást, igaz, mégis
tapasztalhatunk: a négyszáz év előtti lopási, fosztogatási lehetőséget jóformán
a lehetetlenség váltotta föl, s így a régi dínom-dánom helyét többnyire a
koplalás foglalta el. Ennyi az egész. És még valami: az egykor szerteszakadt
egység nagyobb darabjai, a vajdák „uralma” alatt kóborló karavánok eltűntek,
s most már csak egy-két családot láthatunk fölbukkanni itt-ott.
Önként kínálkozik a kérdés: Mi oka lehetett a Cangár törzsnek őshazája
elhagyására? Miért szakadt két részre Perzsiában, Görögországban?

507
 Ha a cigány nép eredetének szála valóban Indiába vezet, úgy talán fi-
gyelembe kellene vennünk azokat az örökös ellentéteket, amelyek az ottani
népeket, törzseket oly gyakran szembeállítják egymással. Ezek az egymásra
törő népi erők – nem tekintve az ottani egoisztikus angol politikát, mely
a bennszülöttek között támadt ellentéteket nem megszüntetni, hanem in-
kább kiélezni törekszik, sőt ha természetesek nincsenek, mesterségesekkel
pótolja, mert uralmát csak így véli fenntarthatni – valószínűleg India nem-
zeteinek természetéből fakadnak, lelkük mélyén gyökereznek, és olykor az
együvétartozó népek, sőt rokon törzsek szétválasztásában fejtik ki hatásukat.
Ha a ma cigány népének jellemét gondosan tanulmányozzuk, azt látjuk,
hogy a családok, egyedek túlságosan bizalmasak egymás iránt. De ugyanak-
kor azt is tapasztalhatjuk, hogy az a száj, amely még az előbb mézes-mázos
szavakat mondott, sokszor jelentéktelen sérelemért hogyan fricskázza az
ellenfélre a legocsmányabb szitkok mérgét. Megdöbbenve szemlélhetjük,
hogy az imént még báránytermészetűnek mutatkozó cigányember vagy
asszony, miképp változik át hirtelen üvöltő farkassá.
Nem olyan bizalomnak és rokonérzetnek találjuk ezt, mint aminő pl. a
pogány magyarok lelkét egymást iránt eltölthette, hanem rókabizalomnak,
melyet a haszonlesés, önzés vált ki.
És ha még tüzetesebben vizsgáljuk ezt a társadalmat, arról győződhe-
tünk meg, hogy itt közös érdek, rangfokozat vagy cím teljesen ismeretlen
fogalom. Az uram, maga, ön stb. udvarias megszólításokról senki se tud.
Nemcsak hogy fiatal és öreg, leány és asszony egyformán tu (te), hanem pl.
valamennyi rrom cigány egyenjogúnak és egyenrangúnak tekinti magát.
Igazában egyetlen egy se alázkodik meg a másik előtt, hacsak annak ter-
mete, ökle nem nagyobb az övénél. Tehát valójában sohase ismeri el maga
fölött a parancsolót. Más szóval: a vajdabot még afölött a néhány család fölött
se biztosítja tulajdonosa részére az egységes irányítás vagy rendelkezés hatalmát,
annál inkább se, mivel az „alattvaló”-nak, ha a vajda „parancsá”-t megszegi,
korántse kell attól tartania, hogy a bot elsül.
Gyakori eset, hogy azok a családok, kik nem hajlandók meghajolni a
vajda „egyedurali törekvése” előtt, fölszedik sátorfájukat – elszakadnak – és
másfelé vándorolnak. Nem ritka az olyan eset sem, mikor verekedés rob-
bantja szét az egységet. Néha azonban ellentét se kell ahhoz, hogy a vajda
tábora megfogyatkozzék.
Ha tehát a görögországi, perzsiai vagy indiai Cangár törzs cigányain-
kéhoz hasonló lelkiadottságokkal volt megáldva – ami nagyon valószínű,

508
mert hiszen föntebb rámutattunk arra, hogy az idő édeskeveset változtatott
ezen a népen –, akkor Indiából való eljövetelének, perzsiai és görögországi
kétfelészakadásának okát ezzel talán meg is jelöltük. Mert, ha e nép egyik
vagy másik fia tett is kísérletet a végleges letelepedésre vagy a széthúzások,
szakadások megakadályozására, az igen könnyen meghiúsulhatott, mivel,
úgy látszik, csak tu-jai voltak a Cangárnak, nempedig uram-jai, kiknek
az önzők, fennhéjázók tisztelettel adózni, fegyveres erői, melyek előtt a
széthúzók, önbíráskodók meghajolni kényszerültek volna.
De nemcsak államalkotó lelki adottságokban szűkölködött ez a nép,
hanem olyan eszközök sem álltak rendelkezésére, melyek elengedhetetlenül
szükségesek ahhoz, hogy az egész népre kiterjedő hatalom keletkezhessek.
Így hát nem volt, ami az önző egyéni törekvéseket letörhette, az egyesek,
családok lelke mélyén rejtőző, olykor feltörekvő széthúzó erőket leköthette
vagy alkalomadtán a közjó érdekében egyesíthette és irányíthatta volna.
Annak, hogy a cigány nép ma már úgyszólván teljesen szétforgácsolódott
és napról-napra lazul a családok közti kötelék is, az elmondottakon kívül
más oka is van. Semmiféle ellenerő nincs, mely a mindinkább növekedő
feszültséget hatástalanítaná.
Kilétét, múltját nem ismeri. Annak följegyzésére és az utódrahagyására
a Cangár vagy a későbbi cigányság éppúgy hányta a fittyet, mint sok másra.
A szájhagyományok, amelyek jobbára csak mesék, lassan feledésbe mentek.
„Tudós” vajdája, anyai nagyapám, soha nem felelt arra kérdésre, hogy honnan
jött ide le rrom. Azt ő maga is szerette volna tudni, bizonyára.
Cigány írás nincs és így történelem sincs. A nyelv meg alig jöhet számí-
tásba azzal a néhányszáz [szavas] szókinccsel. Márpedig egy nép nemze-
tiségének megmaradása, szellemének élete tradícióinak ápolásától is függ.
Múltja dicső és dicstelen szakaszát – az előbbivel ugyan nem dicsekedhetik a
cigány nép! – egyaránt történelme tárja szeme elé. Ez a folytonos betekintés
múltjába: nem engedi, hogy megfeledkezzék önmagáról, lehetetlenné teszi,
hogy szelleme újjal telítődjék.
De a múlt átélése nemcsak nemzetisége öntudatát növeli és nemcsak őse
szellemét plántája lelkébe, hanem többnyire a széthullás veszedelme ellen
is megoltalmazza.
És a nyelv még ennél is erősebb kapocs.
Mint édesanya gyermekét, úgy karolja át a nemzettestet. Az ő élete az
nemzet élete is. Ha ő nem fejlődik, a nemzet is elnemzetietlenedik, és messze
elmarad a kortól. Bátran mondhatjuk Kisfaludy Sándorral: Amely nemzetnek

509
nincs nyelve, annak nincs hazája, csak szállása; nincs hazafisága, mert nincs
hazája… Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv.
Valljuk meg őszintén: a cigányság maga kovácsolta jelenlegi sorsát.
Múltjából, mégha látná is, semmi jót, nemeset nem meríthet. Nem csoda,
ha népi öntudata, mely a jelek szerint sohase lehetett valami erős, ma már
haldoklik. Szelleme nincs. Lelke üres, éhes. Ezért nyugtalan, keresi a
tartalmat a nélkül, hogy a test tudná. Utolsó mentsvára, mely rromságára
emlékeztette, düledezik: anyanyelve a siralomház felé tántorog, és helyét a
magyar nyelv kezdi elfoglalni.
Le rrom-nak csak egyszer kell megkóstolnia az Úr igazi, édes italát, és
örökké szomjazni fogja azt. Csak egyszer lépje át lelke ajtajának küszöbét,
a hamisítatlan magyar szellem, és nem lesz többé cigány probléma.
Részemről igazán örvendetes látvány az, ahogyan ennek a népnek ter-
mészetes válaszfala rohamosan omladozik. Ám ha ez az akadály végleg
eltűnik is le rrom utjából, még mindig ott van az önmagától meg nem változó
életmódja, és szembetalálja magát a tőlünk fölállított, bizony eléggé hely-
telen, akadályokkal, korlátokkal. Ha ezeket látja, úgy hiszi, nem fogadjuk
szívesen – tehát nem érdemes felénk törtetnie, és önkéntelenül is visszaesik
tartózkodó, zárkózott, tétlen életmódjába.

III. Miért zárkózik el a magyar társadalom és kultúra elől?

Megdöbbenünk, szánakozunk és neheztelünk, ha a cigány nép tudatlanságát,
elmaradottságát és társadalmonkívülállását látjuk. De az ritkán jut eszünkbe,
hogy ok nélkül semmi sincs, minden jelenségnek megvan a maga létesítő
oka, és ha az ok megszűnnék, okozat se volna.
Ne felejtsük el: mi a kereszténység és hazafiság szemüvegén át, tehát
keresztény magyar szemmel látjuk a cigányságot – az meg pogány szemmel
néz minket, s nem hevíti szívét a honszerelem lángja, mert a haza fogalmát
sohasem értette, a haza eszményiségét sohasem élte át, tehát magatartásának
iránya, jellemének színezete is el kell hogy térjen a miénktől.
Az a viszony, mely a magyar társadalom és le rrom közt fennáll, valójában
kölcsönös meg-nem-értés: a két különböző világnézet gyümölcse. Nekünk,
keresztény, munkás, rendes társadalmi életet élő magyaroknak szigorú
bírálatunkat, jogos fölháborodásunkat váltja ki honunk cigányságának po-
gány erkölcse, dologkerülése, életformája – ő viszont erkölcsét nemesnek, a
munkát szégyennek, megalázónak, a kóbor életformát emberhez méltónak
hiszi. A mi szemünkben a lopás, csalás jogtalanság, vagyis bűn – az övé-

510
ben jogos, sőt erény. Mi őt a népek közt legselejtesebbnek, legaljasabbnak
tartjuk – ő viszont legértékesebbnek, legnemesebbnek hiszi magát. Mi
lebecsüljük, megvetjük szokásaival együtt – ő pedig minket becsül le, vet
meg szokásainkkal együtt.
Ez a két szöges ellentétben álló fölfogás, gondolkodás alkotja azt a táton-
gó szakadékot, mely annyi századon át elválaszt minket ettől a néptől. Az
idő vasfoga marcangolja ugyan a sziklákat és fokozatosan sekélyebbé tenni,
betömni igyekszik a mélységet, ámde szélorkán is támad olykor-olykor és
kénye-kedve szerint inkább kivájja, mélyíti azt, mintsem betömné.
Mi a cigány nép magatartása, erkölcse, szokása és tettei fölött az Igazság
szelleme szerint ítélünk, és ez az ítéletünk csak igazságos lehet. De csak
a mi szemünkben! Mert az igazság csak annak igazság, aki ismeri azt; az
igazságos ítélet csak az előtt a személy előtt igazságos, aki meg tudja érteni.
Ha mi magas kulturáltságunk, műveltségünk ellenére is csak homályosan
vagy sehogy se láthatunk le rrom lelkivilágába, csak kevéssé vagy sehogyan
sem ismerjük érzésvilágát, gondolkozásmódját és életfölfogását, akkor ő
előtte, a tanulatlan, műveletlen pogány előtt bizonyára még inkább el van
födve a mi érzés-, gondolatvilágunk és életfölfogásunk; ő mégkevésbbé
ismeri a mi keresztény magyar világunkat és törvényünket. Tehát valahány-
szor kritikát, ítéletet mondunk a cigány nép fölött, igazában úgy fest, mint
mikor két fél közt nézeteltérés támad és mindegyik az hiszi magáról, hogy
az igazság az ő oldalán van.
Azzal, hogy az erősebb, hatalmasabb fél börtönbe veti a gyengébbet,
még nem bizonyítja be a maga igazát. A börtönbevetett nemcsak, hogy
nem ismeri el tévedését, hanem azonkívül szinte jogtalan erőszakot lát a
dologban, mely természetszerűleg reakcióra tüzeli, és ha kiszabadul, tovább
fújja régi nótáját.
Ha mármost figyelembe vesszük azt, hogy le rrom megengedettnek,
sőt „Istentől adományozott jogá”-nak hiszi a lopás-csalást, megérthetjük,
miért nem hagyott föl máig se ezzel a mesterséggel. Képzeljük el egy olyan
cigány világot, ahol a lopás (o csórimo) nem számít szégyennek, bűnnek,
hanem a legdicsőbb foglalkozásnak, legnemesebb eszmény-szolgálatnak;
gondoljunk el egy olyan társadalmat, ahol a gyermekek lelkében éppen
olyan féltő gonddal vetik el és munkálják o csórimo magjait, mint ahogy mi
elültetjük és öntözzük a hit és honszeretet virágát fiunk, leányuk lelkében,
nézzünk itt még egy kissé széjjelebbre, s azt tapasztaljuk, hogy más jószágát
elsajátítani nemcsak kiváltságos jogának hiszi a cigány (o rrom), hanem

511
gyakorlását is éppoly tradicionális és szent föladatának tekinti, mint ahogy
mi hagyományunk, nemzeti szellemünk vagy elhunyt nagyjaink, vértanúink
kegyeletének, emlékének ápolásához ragaszkodunk. Ezért ha az igazság-
szolgáltatás lesújt o rrom-ra, úgy érzi, erőszakos igazságtalanság történik
vele, mely ellen nem tud védekezni. Ez a gondolat aztán még keményebb
ellenhatást vált ki lelkében.
De ezenkívül ellenszenve is fölébred irántunk.
Az a közhangulat, mely a cigány lopásakor támad, meg az a módszer,
mellyel egyesek a bűntettet megtorolni szokták, le rrom idegenkedését
alapozza meg és gyűlöletét szítja ellenünk. Mert az igazság kedvéért meg-
mondhatjuk, ha pl. betöréses lopást elkövet valamelyik nemcigány, a köz-
megütközés, közfelháborodás nincs akkora, mint mikor ugyanazt cigány
teszi. Igazán különös, hogy amaz embernek csalását, lopását, panamázását,
aki tudatában van bűnös tettének és többnyire azért vetemedik rá, mert testi
életét kényelmesebbé, fényűzőbbé akarja tenni, nem kürtölik szét olyan
megbotránkozással, mint annak a cigánynak liba-kacsalopását, rablását, aki
sohase tanulta a mi hit-erkölcstanunkat és valószínűleg éhségtől is hajtva
követi el tettét.
Ha igaz az, hogy le rrom a lopást a Világegyetem Teremtőjétől és Urától
adományozott jogának(?!) hiszi – mihez kétség nem férhet –, úgy termé-
szetes, hogy az ő lopás-csalása más elbírálás alá kell hogy essék, mint pl. a
magunkfajta kulturált emberé. Van különbség, úgy gondoljuk, az erkölcsi
Rosszfölismerés s követése – és az erkölcsi Rossz-föl-nem-ismerés s követése
között.
Nem szándékunk azt nyomatékozni, hogy lopás vagy más efféle tett
elkövetése esetén enyhébb büntetést kell a cigányra kiszabni: A törvény az
igazságosság szellemében csak sújtson le kire-kire érdeme szerint! – Ezzel
csupán arra a minduntalanul fülünkbe csengő kérdésre kívánunk felelni:
Miért nem hagyott föl a lopással máig se a cigány?
Nem lehet helyes tehát, ha azt mondjuk: „Ez a nép javíthatatlan!”, mert
ez a megállapítás csak akkor állhatna, ha a cigány nép a mi keresztény kul-
túrkörünkből szakadt volna ki, és zuhant volna ilyen állapotába. Ám itt a
bökkenő! Mert ő sohase emelkedett föl a mi szféránkba – mindig ott állt,
ahol ma van. Vagy más szóval: nem mondhatjuk, hogy le rrom egykoron jó
keresztény s jó magyar gondolkozású volt, de időközben lesüllyedt, s most
már nem akar fölemelkedni. Ő a magáénál más és jobb világot nem ismer,
s így nem lehet vágya azt elhagyni. Ezért mondottuk az előbb, hogy más

512
szemszögből kell megítélnünk a cigányember botlását – amely pogány fölfo-
gása, gondolkodása szerint jogos: bűntudatnélküli –, mint a magunkfajtáét,
melyet bűnös tudattal teszünk.
Ez a két szöges ellentétű fölfogás, mondhatnók, egynemű: taszító elekt-
romosságot fejleszt a magyar nemzet és a cigány nép között, s teljesen
lehetetlenné teszi a közeledést. Le rrom, mint már említettük, nem mond-
hatja: megundorodtam ettől az élettől, visszavágyom az előbbit, a szebbet,
emberhez méltóbbat, eszményibbet: fölkelek és megyek… Ugyanakkor
mi, XX. század világának: nacionalizmus, kultúra, nemes eszmék fiai,
alig tudjuk elképzelni, hogy szent Hazánkban, a legmagasabb kultúrájú
államok egyikében, létezik nép, mely életmód, kultúra, gondolkozás, érzés,
erkölcs s a többi dolgában jóformán a legprimitívebb pogány néptörzsek
színvonalán áll.
Úgy kezeljük s tekintjük a cigány népet, mintha szellemi, erkölcsi értékek
tekintetében magaslatunkon állanék. De csak akkor, mikor törvényünket
áthágja, mert őrá éppoly szigorral sújtunk le, mint arra, aki velünk egy levegőt
szív. Minden más esetben szemünkbe ötlik a tőlünk elütő volta. Magyarán:
bizonyosfokú elfogultság uralkodik rajtunk irányában.
Ez a két különböző világ és lakóinak teljesen elütő érzése, gondolkodása,
erkölcse, ellentétes magatartása – szakadékot alkot. Senki se csodálkozzék
azon, ha azt mondjuk, hogy ezt mi magunk mélyítjük akaratlanul.
A cigány nem győzi lenyelni a tőlünk kapott gúnyt, csúfolódást, amit
sokszor játékos, tréfás kedvünkben adunk neki. Máskor meg keserűséggel,
idegenkedéssel telik meg szíve, ha megvetést tapasztal részünkről. Hány és
hány van olyan, aki erkölcsben, becsületben, gerincességben ugyanott vagy
még alatta van a cigánynak – és mégis „lenézi” azt.
– Íme – villan át a gondolat le rrom agyán –, nemcsak gúnyol, megvet
engem le ungri, hanem üldöz is…
Ő így képzeli.
Jaj neki, főképpen akkor, ha azon a vidéken, ahol tanyázik, valamiféle
lopás-betörés esik. – Ilyenkor aztán a cigány táborban teremnek derék
csendőreink, és legkevésbbé sem törődnek azzal, hogy nappal van-e vagy
éjtszaka, nyár van-e vagy tél: – a sátrakat ledöntik (ha ugyan föl nem
gyújtják), leányt-asszonyt, ifjút-öreget egyformán tegeznek, irtózatos szent-
ség- és istenkáromlások közepette rúgnak (csoda, hogy nem harapnak!),
puskatussal, bottal vagy korbáccsal ütnek-vágnak. Kit és hová? – ők azzal
mitsem törődnek!

513
 Az ilyen durva, embertelen bíráskodás semmikép sem hozható össz-
hangba az emberiesség, de méginkább nem a krisztusi szeretet eszményével.
Ezt a vandálok, bizonyára, helyeselték volna, ám nem helyeselhetjük mi
keresztény magyarok.
De nem tapsolhatunk az ilyen eljárás láttára még akkor sem, ha eszünkbe
jut a cigány nép valamennyi gazsága, közérdekellenes és hazafiatlan magatar-
tása, mert tudjuk, hogy ott, ahonnan a gonoszság elűzte az emberi vesékbe
látó Istent, kitől félni lehessen, hogy számonkéri majd a tetteket, terveket és
a legtitkosabb gondolatokat is: ott sohasem a felebarát, köz- és honszolgálat
eszméje hatja át az embereket, hanem az élet minden megnyilvánulásában
az öncélúság, önzéstúltengés és korlátlan kapzsiság.
A cigányság köréből, igaz, senki se száműzte a mi Istenünket. De arra
nem is volt szükség, mert hiszen ott igazában le se telepedhetett, meg se
ismertethette magát. Ennek a népnek életviszonyai sohasem lehettek alkal-
masak az Úr fogadására: az időnként jelentkező vándorlási láz – melynek
csillapítóját, ellenszerét sohase ízlelte meg le rrom – elfeledtette véle, amit
Jézusról olykor-olykor hallott.
Régi istene: életfölfogása könnyen elhomályosíthatta a lelkébe gyéren
szűrődő krisztusi világosságot, néhány és főként nem időrendben elröppenő
szóból nem érthette meg Urunk tanítását. Pogány világnézete annál kiforrot-
tabb volt, mintsem helyét átadhatta volna egy olyan tannak s világszemléletnek,
mely csupán távolból mutogatta magát és igazi erőpróbát valóján sohase kísérelt meg.
De ha még mélyebbre hatolunk a cigány nép lelkivilágába, azt láthatjuk,
hogy ami gyökeret a kereszténység le rrom lélek-talajába eresztett, azon
Krisztus fönséges tanának egy-egy megcsúfított gallya hajtott ki, melyen
bőven megteremnek a Lucifer-féle gyümölcsök is.
Nem hitetlen ez a nép, de bátran mondhatjuk, hogy ami hite van, az
valójában keverék, melynek túlnyomórésze pogány elem. Uralmon a po-
gány isten van. Ő rendelkezik, ő kormányoz. Hogy pedig Krisztus távoli
hangját elfojthassa, Luciferrel szövetkezett: az pedig, úgy látszik, búsásan
megvendégelte ezt a népet a maga tulajdonaival.
De az ellenség iránti gyűlölet italával is bőségesen ellátta őt. Mert a
csendőröket (le singále) védtelensége tudatában nemcsak rettegi, hanem
gyűlöli is.358 És azt hiszi, valamennyi magyar olyan, mint le singále. Ezért
akaratlanul is hátatfordít a nemzetnek.

358
Ó, de hányszor hallottam apám, bátyám keserű kihívását, mikor csendőrök eszeve-

514
 Ha valakit üldözőnknek, ellenségünknek hiszünk, úgy annak nemcsak
társaságát kerüljük, előle ösztönszerűleg elzárkózunk, hanem életformája,
szokásai és eszméi átvétele ellen is tiltakozik természetünk. És ha ez igaz,
úgy az ellenkezője is áll: ha valamilyen úton-módon ráeszmélünk tévedé-
sünkre s meggyőződünk, hogy az, kiben üldözőt látunk, igazában javunkat
akarja: a tőlünk eddig nem ismert élet kapuját kívánja megnyitni részünkre,
az illető érdeklődésünk homlokterébe lép, s mindenbizonnyal nemcsak
hálásak leszünk neki azontúl, hanem becsülni fogjuk megismert eszméit,
életmódját és azon leszünk, hogy azokat magunkévá tegyük.
Mondhatnók: mi a Jó eszméjének szellemében közeledünk a cigány nép-
hez. Minket éppúgy, miként e népprobléma korábbi kísérletezőjét, József
főherceget, a legjobb s legnemesebb szándék vezet. Miért néz hát minket
mégis ellenségének le rrom? – kérdezhetjük. Az ő ellenséglátása mitsem
halványul bármennyire is nemes cél és szándék lebeg szemünk előtt, ha
nem adjuk meg néki a módot szándékunk megismerésére, nem tekinthet
bizakodóan felénk, ha lopásaiért olyan eszközök alkalmazásával veszünk
elégtételt, mikből jótakaró szándékunkat éppen ellenkezőnek ítéli meg.
Összegezve ebben a fejezetben elmondottakat, megállapíthatjuk:
Két merőben ellentétes világ áll szemben egymással: a keresztény magyar
és a pogány cigány. Ez a néhány szó, ellentétes; keresztény magyar és pogány
cigány – rámutat a két világ közt sötéten tátongó szakadék mélységére, mely
végkép elriasztja le rrom-t attól, hogy a magyar nemzethez közeledjék.
Nekünk az idő állandó haladást jelent – a cigány népnek folytonos visszama-
radást. Ennélfogva a szakadék napról-napra, évről-évre mélyül. – Sem az idő,
sem le rrom nem tudja betömni a mélységet, hanem csak mi keresztény magyarok.
A cigány nép szívéből a pogány hitet kiűzni, világnézetét azonossá tenni az égi
s földi haza hűséges, áldozatkész polgárainak lángoló hitével, honszeretetével,
kiegyensúlyozott, krisztusi világnézetével: semmiféle büntetőbíráskodás – törje
bár bilincsbe ezt a népet – nem tudja. Ferde gondolkodás, egyedüli helyrebillentője,
lelkibetegség és hazafiatlanság kizárólagos ellenszere: – Krisztus Evangéliuma és
a magyar nemzeti szellem műhelye: az iskola!
Igen, amit a csendőr-pofozás, korbácsütés, rugdosás, taposás és a börtöntől
való rettegés évszázadok leforgása alatt sem tudott e nép lelkébe elvetni, azt

szett dühvel rohanták meg sátrunkat: „Tegye le a fegyvert, őrmester úr, és úgy álljon
ki velem, ha olyan nagy legény!”

515
az Üdvözítő tana és az iskolaoktatás aránylag rövid időn belül átplántálja a
cigánylélek-talajba.

IV. Életmódja és műveltsége

Nyugodtan mondhatjuk: a cigány nép élete sok tekintetben téves színben
tűnik föl szemünk előtt. Sokminden másképp van ott, mint ahogy mi el-
képzeljük.
Egy kiváló írónk, kit megneveznünk szükségtelen, hiszen nem jár már
közöttünk, erkölcstelennek jelentette ki a cigányságot, és azt hitte, hogy
hitvestársi hűség vagy hűtlenség annak teljesen mindegy.
Sietünk kijelenteni, hogy az előbbi megállapítással mi is egyetértünk.
Igen, ez a nép borzasztóan erkölcstelen. De vajon, ő maga tud-e arról?
Tudjuk, hogy a keresztény Európa évszázadai alig változtattak valamit e
nép szokásain és életfölfogásán. Ebből pedig következik, hogy a pogánylel-
kiség világnézetén át, a maga szemszögéből erkölcsét – amit mi szennyesnek,
lealacsonyítónak tartunk – a legtisztábbnak, legfölemelőbbnek látja és hiszi.
Gondoljunk csak arra, hogy le rrom férfinak teljes szabadsága van a nőket
elcsábítani és minél többet foszt meg mirtuszkoszorújától, annál jobban
növekszik tekintélye, becse a cigányság körében. Ilyen erkölcsiség itt tehát
a legkevésbbé sem számít tiltottnak, alávalónak, hanem megengedettnek,
fölemelőnek, sőt legnemesebb élet- és dicsőségcélnak. Ennek megvalósí-
tásán gyermekéveiben még sóvárog, 16–17 esztendős korától kezdve már
fárad a cigány ifjú.
Nem osztjuk azonban az illető írónak utóbbi nézetét. Az éppen nem
mondhatjuk erről a népről, hogy neki hitvestársi hűség vagy hűtlenség
egyformán ízlik. Ezt a hiedelmet számtalan eset cáfolja.
A cigányok közt, mondhatni, napirenden vannak a lármák, veszekedé-
sek, szitkozódások és verekedések. Ezeket pedig nagyobbára a féltékenység
tüze robbantja ki. Nem túlozunk, úgy hisszük, ha azt mondjuk, hogy ez
a különös érzés itt sem gyengédebb, mint a szkipetároknál. Mert a puszta
gyanítás, mely gyakran téves, vagy rosszakaratú nyelvek szétszórt pletykája
is elég ahhoz, hogy a férj jeleneteket rendezzen, alaposan „meggyógyítsa”
– megverje – feleségét.
De magában a cigány nyelvben található szólásmódok is bizonyítják,
hogy az apának nem lehet közömbös: vajon gyermekeinek anyja továbbra
is az ő felesége marad-e vagy másé lesz.
Újdonsült férj gyakran vágja neje fejéhez az ehhez hasonló szavakat:

516
Elpirultál, mikor ő rád nézett (ávri lyólyilan, kana prétu dikhlasz), Ka-
csintottál rá (jakhasza sindan prélesz), Azt suttogják, látták, mikor titkon
megcsókolt téged (kodo phenen, dikhle, kana csóral csumidasz tu) s a többi.
S ami durvaság, csúf pirongatás e megjegyzéseket követi, azt nem írhatjuk
le. Az eszeveszetten pörlekedő cigány ördögadta szennyes nyilairól, miket
ellenlábasára zúdít, úgy gondoljuk, kinek-kinek van némi sejtelme.
Rendes körülmények között a cigány családok már hat-hét éves korban,
egyszerű megállapodással, eljegyzik leányukat és fiukat. Ettől az időtől
kezdve a jegyesek alig találkozhatnak egymással. Mert ha véletlen, de plá-
ne: közös óhaj összehozza őket, mindenki, akinek csak fülébe jut, rajtuk
kacag; egyik is, másik is hol a fiúra, hol meg a leányra tesz egy-egy csúf
megjegyzést – tréfából!
Ez az ostoba hecc aztán nemcsak hogy megszégyeníti a szeretőket (le
pirámne), hanem úgy fest előttük, mint mikor az ifjak, csak azért, mert
ifjak: nem jogosultak enni – mézből. Mondanunk sem kell, hogy ez a be-
állítás milyen hatással van arra a lélekre, mely porhüvelyének zsengekora
óta nemiségtől túlfűtött levegőben él.
Más légkörben, környezetben mily kristálytiszták maradnának ezek az
árva lelkek!
Ó, hányszor láttam (annak idején engem is tüzelt szerelmesem fekete
szeme) a még liliomos pirámno és pirámnyi arcán a tiszta romlatlan szégyen-
pírt, melyet pillantásuk véletlen találkozása csalt ki! A szerelem bimbóját a
messzirőlszemlélés, lopvapillantás fakasztja ki s növeszti virággá szívükben.
Mikor pedig a fiú elérte 16–18-adik, a leány 14–16-odik évét, megtartják
a lakodalmat. A házasság szentséget nem veszik föl, mert nem tudják, mire
való az. Polgári házasságkötésről meg jóformán sejtelmük sincs. Tehát a
születendő gyermekek – így jómagam is – „törvénytelen” bélyeget viselnek.
Itt említjük meg: nem igaz, hogy a két fél hűségfogadalmat tesz egymásnak
a vajda előtt!
Ha valaki megkérdezné a férjjelölttől, miért nem veszik föl a házasság
szentségét, nem volna arról fogalma: nem tudná, miről van szó. De ha tovább
kérdezősködnék, hogy: miért nem esküdnek meg – ezt már megértené – és
azt válaszolná: „Minek? Ha szeretem a feleségemet, nem hagyom el, ha
pedig nem szeretem: eskü ellenére is elküldöm.” A hiba tehát ott van, hogy
az „esküvő”-n csupán hűségfogadalmat: láncot képzel ez a nép.
Hogy a bajokat orvosolni, azaz a cigány problémát megoldani csak a
templom és az iskola tudja, vitathatatlan. E mellett bizonyít az is, hogy

517
60. év körüli szülőm és három nős bátyám magyarázataim és fölvilágosító
beszédeim eredményeként – Isten kegyelmének segítségével – hajlandók-
nak mutatkoztak a házasság szentségének fölvételére. Ámde, sajnos, csak a
legifjabb bátyám és felesége tudta megmondani, hol anyakönyvezték. – A
többiek elbeszéléséből csak Sopron, Hajdú és Nyitra megyét lehetett kivenni.
Mintha szívem helyén vérző seb tátongana, úgy érzem, valahányszor
arra gondolok, hogy íme: az Úr csekélységemmel föloldotta e néhány lélek
legerősebb Sátán-bilincsét – és most a polgári házasság akadékoskodik.
Pedig ki írhatná le azt a lángoló boldogságomat, mely lelkemen elömlik,
mikor Jankót és Mozolt, mint Isten akarata szerinti, törvényes házasokat
szemlélem? Hátha még a többit is… Hátha olyannak tudhatnám e né-
pet, mint aminők a romlatlan magyar családok – vallásosnak, áldozatkész
honszeretőnek: szívemben nem férne el az öröm – kiöntene, mint valami
megáradt folyó, mely kilép medréből!…
De vegyük föl az elejtett fonalat és folytassuk ott, ahol félbeszakítottuk,
a lakodalmi ceremóniánál.
És ezt mi más tenné, ha nem kizárólag a mértékletes evés – de a részegsé-
gig való ivás, esetleg démoni szitkokkal, verekedéssel fűszerezve. A lakzival
járó kiadások tetemes részét rendszerint a vőlegény szülői tartoznak fedezni.
Ha azok nem élnek, akkor a leendő férj. Nem köteles azonban költekezni,
ha menyasszonyát, mielőtt a lakodalom időpontja elékeznék, megszökteti
(nasavel la) és asszonnyá teszi. Elképzelhető, hogyan ég a vágytól a cigány
fiatalember szerelmesét megszöktetni, mikor annak nyomában nemcsak
haszon, hanem dicsőség is jár. Igen, dicsőség, mert e nép erkölcsi szemszö-
géből a leányszöktetés a leglovagiasabb, leghősibb eljárásnak látszik.
Megesik az is, hogy a menyasszony, szülői nem adjukkal (csi dasz la) fe-
lelnek a kérő vőlegénynek. A diadalmámor-érzet, melyben ez úszik, mikor
szerelmese megszöktetésével keresztülhúzza azok szándékát, úgy érezzük,
lehetetlen szavakba öntenünk. Talán e néhány szó, a büszkeségében meg-
sértett legény nótájából, fényt vet rá: Ha nem akarod szépszerével nekem
adni őt (a leányt), a derekadat is eltöröm, leányodat is elviszem (…tena desz’
la mange, vi tyo maskar phagó, vi tya sa me ingró).
Ecsetelésünk nyomán talán látható, hogy e nép világában a férfiakra
fényözön vetődik, a nőnépség pedig mindig azok árnyékában kullog.
Míg az ifjú férjre elismerés, tisztelet vár, addig feleségére a szomorúság
láncolata. Az első felvonást a menyecske anyja vagy apja rendezi. Beveze-
tésül elhangzanak a szitkok, miknek hallatára minden jóérzésű keresztény

518
magyar vére föl kell, hogy forrjon. Utána mint valami felbőszült sakál ront
a legtöbbször védtelen és soha nem védekező asszony-leányának – hajánál
fogva húzza maga után. – Nagyon megkívántad a házastársi életet…! – or-
dítja. – Szégyent hoztál ránk…!
Szégyent..?! – Ha lerántjuk a leplet, láthatjuk, hogy igazában nem any-
nyira, az kergeti a szülőket ilyen veszett dühbe, hogy hajadonuk asszonnyá
lett, mint inkább az, hogy elmaradt a lakzi s így nem ihatnak a szokásos
mértéktelenséggel.
A leányszöktetés csak az első állomása a férj „diadal útjá”-nak. Gyakori
eset, hogy új leányra vagy asszonyra veti a szemét. Így olykor-olykor egy-
két mellék-felesége is van. Az első, természetesen, nem késik az erélyes
tiltakozással, ámbár ott asszonyfélének hallgass a neve, s ha férje lépésén
változtatni nem hajlandó: önszántából vagy ura utasítására anyjához költözik,
hogy bánatát annak önthesse ki. Mert, ó azok az anyósok…! De sok vedlik
át sárkánnyá ott, csak próbálja a menyecske egykissé megoldani hallgatásra
ítélt nyelvét vagy felejtsen el ura és annak szülői, testvérei irányában szol-
gálatkésznek mutatkozni.
Hogy az elválás után lesz-e másnak feleségévé, teljesen azon múlik: sze-
reti-e férjét. Való az, hogy nemegy nyújtja oda kezét már az első kérőnek.
Azok azonban, kik szeretettel csüngtek férjükön, a legvégsőkig kitartanak,
mert tudják, hogy a céda („i lubnyi”) varázsa előbb-utóbb megtörik, és akkor
ismét rájuk kerül a sor.
Olyan eset is volt és van, hogy férjétől elűzött asszony a hosszas várako-
zásban reményét veszti, és máshoz köti életét, de ha elhangzik az első férj
hívószava, mindjárt faképnél hagyják a másodikat.
Ennek a feleség-váltogatásnak a többi közt van egy igen erős rúgója: a
lopni tudás. Tudjuk, hogy ott jogosnak – és egyáltalán nem bűnténynek
– tartják le gázse (nemcigányok) javait elsajátítani. Ebben a mesterségben
majdnem kizárólag a nőnépség igyekszik nagy ügyességre szert tenni. Ott
ugyanis a férfiak valóságos félisteni megvilágításban élnek. Az asszonynépség
csak azért van, hogy nekik szolgáljon, őket eltartsa! Mármost, ha a cigány
nép a lopásban való jártasságot, ügyességet olyan zseniális dolognak tartja,
mint például mi a politikus bölcs előrelátását, diplomáciai vagy kormányzati
sikereit, akkor természetesnek vehetjük azt is, ha le rrom nők jeleskedni,
kitűnni törekszenek a javak ilyen forma megszerzése terén.
A „dicsőség mezejé”-n kíván a leány aratni, hogy elnyerje a férjfogás
majdnem egyedüli eszközét: az „életrevaló” (i hárnyiko) jelzőt. Ennek

519
ellenkezőjétől (i khandini) nincs cigány leány, aki ne félne, mert hiszen az
egyedül is elég biztosíték a vénleányságra.
Az asszonyt nemcsak a dicsvágy és kényszer, hogy élelmet szerezzen,
kergeti a lopásba, hanem az a remény is sarkalja, hogy azáltal majd férje
kegyeibe férkőzhetik.
Leghatásosabb férjkegy-szerző az, ha a feleség úgy tudja használni az
anyai örökség, a jóslás tudományának fegyverét, hogy családját is eltartja és
ura pénztárcáját is dagasztja. És ha ezenkívül még a tyúkfogást is érti, de
különösen, ha ékszereket is tud szerezni, – a dicsőségnek, kelendőségnek
olyan fokára lép, hogy nemcsak férje kegyét és „megbecsülésé”-t szerzi meg,
hanem most már hol ez, hol az a férfi verseng bírhatásáért.
Ezen a kegyen és megbecsülésen azonban korántsem a gyakorlati keresz-
tény családokat jellemző szeretetet és ragaszkodást kell értenünk, hanem
csak azt, hogy az asszony jogot szerzett arra, együttélhessen férjével, aki
máskülönben útilaput kötne a talpa alá.
De álljunk meg a tyúk-csirkefogásnál néhány percig, képzeletben hadd
legyek újból hat-hét esztendős, mikor még anyám bő-, fodrosszoknyájába
fogódzva, lovasdit játszottam.
Óvatosan nyitja ki anyám egy falusi parasztház utcai ajtaját. Lábujjhegyen
közeledik az udvar közepe felé, közben hátratekint és psz-et int nekem.
Ebből mindjárt megtudom, hogy lopáson mesterkedik.
Néhány lépésnyire a konyha ajtajától megáll… széttekint… felsőszoknyája
alól kukoricát vesz elő s azzal csalogatja mind közelebb-közelebbre az udvar
hátsó végében, szemétdombon kapargáló szárnyasokat…
Ezalatt két erős férfihang üti meg fülünket. Odabent beszélgetnek. Úgy
tetszik, mintha jönnének kifelé… – s anyám éppen most ér célpontjához.
– Szent Isten segíts, hogy meg ne lássanak minket! – sóhajtom hangta-
lanul, s mondhatatlan félelem vesz erőt rajtam.
A másik pillanatban már nem üres a kukoricatartó zsák. Örömmel s
aggodalommal szívünkben távozunk…
Mondhatjuk, nem valami könnyű mesterség ez. Igen, nagy veszéllyel és
sok-sok rettegéssel jár. Ó, de hányszor érték tetten anyámat; mily sokszor
láttam, amint a károsult bottal, baltával anyámnak ront…! Rettenetes élet az!
Sokan azt hiszik, hogy a cigánynőnépség cérnára fűzi a kukoricát és úgy
fog csirkét, tyúkot, libát s a többit.
Tudjuk, hogy le rrom nők, ellentétben le rumungri (zenész cigány) nőkkel,
semmit se változtattak ősi viseletükön. A két-három, egyenként 8–10 méter

520
anyagból készült ráncos-fodrosszoknyák közt egy téglalapalakú, körülbelül
fél méter hosszú és 25 cm széles zsebet hordanak.359 Nyílása a kifelé eső
oldalán van, úgy, hogy egybeesik a felsőszoknya nyílásával. Ez azonban
egyáltalán nem látszódik. Ebből a nagy zsebből (i poszotyi) veszik elő a
kukoricát és szórják a földre mindig közelebb-közelebb, míg csak oda nem
ér a tyúk, hogy könnyen elkapható legyen a nyaka… Nem csavarják ki a
nyakát, hanem tüstént szárnya alá dugják és fejjel lefelé teszik i poszotyi-ba.
Mindezt azért csinálják így, nehogy elárulja magát az áldozat.
Hej pedig! de sokszor nem használ ez az óvatosság, mert alig tesz az
asszony néhány lépést, máris elhangzik egy-egy mellette elhaladó kiáltása:
„Halllóóó! embereeek, csirkét visz a cigányasszony… ott csipog a szoknyája
alaaatt”.
És ilyenkor legtöbbször zsákmány nélkül, vérrel borítva tántorog haza
szegény feje.
Mindamellett tűrnie kell férje szeszélyeit, bántalmait is. Általános szokás:
ha ura napestig dorbézol a kocsmában, ő, midőn hazatérni véli, lámpással
köteles eléje menni, aztán szépen – szemrehányás nélkül – haza kell vezetnie,
lefektetnie, és ha fizetésül egy-két pofont kap, meg kell köszönnie.
Node, azért nem mondhatjuk, hogy ez a nőnépség elégedetlen sorsával.
– Hiszen anyjának, nagyanyjának is ugyanaz az osztályrész jutott ki. Így
hát természetesnek tartja azt.
Különben is az olyan család, melyben az első szó az asszonyé, ott nem
nagy tekintélynek örvend. Tehát az asszony sorsában élete rendes folyását,
a maga és ura tekintélyének föltételét, biztosítékát látja.
A nemzúgolódásnak, megnyugvásnak azonban mégis csak az ad legna-
gyobb tápot, hogy a magáénál jobb bánásmódot, kellemesebb s boldogabb asz-
szonysorsot nem látott, nem tapasztalt. Ő még nem kóstolta meg az izzig-vérig
keresztény magyar családok boldogságitalát – így hát nem is szomjazhatja
azt; nem látta harmonikus életüket, nem érintette meg szívét az ott uralkodó
szeretet – ennélfogva nem is vágyhat utána.
A férji önkény nagyrészt a szerelem nélküli társulás következménye. Ha
a feleket szeretet köt össze, a családi egyensúly mérlege nem mutat nagy
eltérést a férj javára és felesége kárára még akkor sem, ha „kalapját ennek
ítéli oda” a tábor vagy akár a törzs maga.
Van olyan eset is, mikor magának az időnek gyógyírja fejti ki hatását a

359
Ehhez lásd Máté (2001). [L. A.]

521
nemszerető szívekben. Így pl. legidősebb bátyám felesége, Mala, csak 8–10
évvel ezelőtt hagyott föl szökési kísérletével, pedig akkor már 4–5 gyermek
anyja volt. Különös, hogy Jóska, Mala ura, jószívű, megértő – s mégsem
talált viszontszeretetre, csak átkozódó nyelvre, pofonra, de méginkább ököl-
csapásra. Ezért „bolond” (dilo) a neve és még a legsenkibbek sem tekintik
semminek se.
Viszont Veso, középső bátyám vakmerő, mint egy tigris, de sokszor
szívtelen – felesége odaadó, gyöngéd szeretetét még az utóbbi esztendők-
ben is veréssel viszonozta, s váltig hangoztatta: nekem nem kellesz, eredj
anyádhoz…! És Boris hajthatatlan maradt… Ám „talpig ember” a Veso,
kétszer is meggondolja, aki véle kikezd…
De, ha legifjabbik bátyám családi életét szemléljük, megnyugtató kép
tárul szemünk elé. Igaz, hogy a tiszta szerelem adta őket össze, két év óta
pedig szentségi házasság köti egybe Jankó-t és Mozol-t. Nem tekintve azt,
hogy az asszonynak a kívánatosnál valamivel hosszabb a nyelve, nyugodtan
mondhatjuk, hogy sátrukban béke, szeretet és megértés honol.
Janko dolgozik és lelkiismeretes munkás. Többször részesült a munkaadói
elismerésében. A múltkorában azt íratta nekem – mert írni-olvasni ő sem
tud –, hogy: A kisfia egészséges, szépen fejlődik, már beszélni is kezd…
Ő nagyon, nagyon boldog… Jankonak ez a nagyon nagy boldogsága két
forrásból fakad. Az egyik Mozol életbenmaradása, mert az első szülés után,
amikor leány jött a világra, kijelentette az orvos, hogy a következő szülés
az anya életébe kerülhet. A másik a fiúgyermek.
Nemrégiben látogatást tettem a cigánytáborban. Utam a vasútállomástól
gyalog vezetett a Zagyva balpartján északnak haladva. A folyó mellett ezen
a részen kis dombtetőn áll a Szent Anna-kápolna többszázados hárs- és
akácfáktól körülövezve. Gyerekkori emlékek fűznek oda. – Egy kis szalma-
kazal adott éjtszakai szállást sokáig… Hársfavirágot szedegettem… Most
úgy tetszett, mintha hirtelen élet költöznék a régi kedves fákba: hajlong-
tak, üdvözöltek, mosolyogtak, örültek látásomnak… Önként fölidéződött
küzdelmes diákéletem kezdete: íme, itt van az a hely, ahol a selymes fűben
ülve, az egyszerű és összetett mondatot tanulgattam; éppen azon a kis
gyalogúton magoltam föl s alá járkálva, a derdidaszt, melyet a falu akkori
káplánja szívességből előbb megmagyarázott…
Betértem a kápolnába. Egy ember térdelt a Szűz Anya-szobor előtt. Sze-
méből könny-patak folyt, és suttogva kért valamit. Lehetetlen – gondoltam –,
hogy Isten meg ne hallgasson ilyen bizalmas, áhítatos imát!…

522
 Az imádkozó ember Janko volt. Néhány hónapos fia élet s halál közt
lebegett…
És ami Jankonak örömet, boldogságot okoz, az Veso szívén vérző sebet
ejt. Sóvárgó pillantást vet öccse szeretetének tárgyára… Ölébe veszi, csókol-
gatja, ölelgeti… – dehát nem az övé! Az övéi rövid látogatások után örökös
hazába költöztek. Pedig a szorgalmas, jóravaló, mosolygós arcú azokon is
éppoly féltő gonddal és határtalan odaadással csüngött, mint az ittmaradt
két kis leányon.
Szegény asszony, hogy nézi a rendetlen, lusta, nemtörődöm Malát, kinek
3 leánya és 4 fia többet koplal, mint eszik – és mégis vasgyúrónak ígérkezik
a Hecsek, Morinka, Pinko… Hogy odaadná még egyik karját is, csakhogy
fiúval ajándékozhatná meg Vesot – akkor biztos kapocs fogná össze őket…
Szegény leánygyermek, te már érkezésed pillanatában sem vagy olyan
szívesen látott vendég, mint a fiújövevény! Pedig úgy-e, te nem tehetsz arról,
hogy leánynak születtél? Vigasztalódj, a keresztény „művelt” apák közt is
vannak jócskán, kiknek fölfogása nem sokban tér el ezen a téren pogány,
tudatlan apádétól: jobbára ők is feleségüket okolják, ha leány születik.
Akár fiút, akár leányt küldött világra a Teremtő, föltétlenül megkeresz-
telik a cigányok. Persze, abban semmi más nem sarkalja őket, mint csak az,
hogy „ha a csecsemőt 4–5 napon belül nem keresztelik meg, a boszorkány
bármely pillanatban megronthatja azt.”
A megkereszteltnek, ha leány, a keresztanya, ha fiú, a keresztapa cigány
nevét adják. Anyakönyvezéskor aztán rendszerint légből kapott neveket
mondanak be, amelyek még aznap kipárolognak boros fejükből. Ők minden-
nek semmi fontosságot nem tulajdonítanak! Úgy nől föl a gyermek, hogy
sem a maga, sem szülői bejegyzett nevéről soha egy szót se hall – mindenki
csak cigány nevén szólítgatja. Sőt nem egyszer azt sem tudja, hol született,
melyik faluban keresztelték meg.
Ez a nemtörődömség vagy inkább görbeúton-járás nem kis akadályt
jelent azok részére, kik ott akarják hagyni a cigány pokolt. Én pl. körülbelül
12–13 éves koromban is, mikor fölvétettem magam az első elemi iskolába,
a tanító föltett kérdéseire csak egy választ adhattam: Pinko-nak hívnak.
Természetesen jót nevetett rajtam, és hazaküldött…
– Menj és mondd – felelte anyám –, hogy Ráfael Andrásnak hívnak…
Ámde a középiskola ajtajában kiderült, hogy a híres olasz festő neve nem
illett meg engem… Nem tudjuk, hol vagyok bejegyezve: nincs anyakönyvi
kivonatom.

523
 Hosszas faggatás, kérdezősködés után csupán annyit tudtam meg, hogy
valószínűleg Piliscsabán születhettem 1915–17 táján, de hogy milyen nevet
kaptam a keresztségben: miféle adatokat mondtak be anyakönyvezéskor,
arról sem szülőm, sem a rokonság, de még cigány keresztszülőm se tudott…
Van azonban valami, amit nem felejt el a cigány nép, az pedig – a bor.
Pénzt kiadni minden másért sajnál, de borért nem. Dehát, hogyne volna
kedves barátja a jó vörösbor, mikor „tüstént vérré változik a szervezetben,
a vér mennyiségétől pedig az ember testi ereje függ”? Márpedig o rrom
cigányember erős akar lenni. Sokszor már reggel, éhgyomorral hozzáfog
az erőgyűjtéshez, és csak késő este hagyja abba.
Mikor aztán hazavetődik, fiatalasszonyok, leányok tánccal, dallal hó-
dolnak a „nagyerejű hős” előtt, aki bár étlen volt, mégsem részegedett le.
Hogy milyen erős gyökere van ott ennek a sajnálatos tévedésnek, mutatja
az, hogy már a pólyás babánál(!) elkezdik a „vérgyarapítás”-t.
De a dohányzásnak a szervezetre gyakorolt káros hatásáról sincs fogal-
muk.
Már négy-ötéves(!) gyerekek szájában sem ritka látvány a pipa vagy ci-
garetta. Anyámat – úgymond ő – Temesvárott fogdába kísértette egy nagy
úr, mert négyéves létemre cigarettázni engedett… Hallván apám, hogy a
cigarettafüst „elemészti a tüdőt”, mindjárt eltiltott engem a dohányzástól.
Ez azonban csak Janko bátyámnak hozott örömet. A fölötti kesergése
ugyanis, hogy „őt kevésbbé szeretik, mint engem, mert neki nem szabad
dohányozni”, nem sajtolt már szeméből könnyeket.
Ámde nem sokáig tartott ez így. A „kedvenc” mind követelődzőbben
lépett föl, és Janko ismét sírásra fakadhatott, mert az apai eskü kötelme alól,
dugva, föloldozást eszelt ki anyám: nem cigarettából, hanem az ő pipájából
eregettem a füstöt azontúl…
Janko magas, fejlett – és én?…
Kevesen vannak ott, kiket igazán köt az eskü. Dehát nem is lehet szent
és fölbonthatatlan a cigány lélek esküje.
Isten törvényeit ismerő keresztényt, ha esküjét, fogadalmát megszegi,
lelkiismeretfurdalás kínoz, mert tudja, hogy ha nem nyer bocsánatot, az Úr
büntető keze előbb-utóbb lesújt rá. Mi tehát tudatában vagyunk annak, hogy
földi nyugalmunkat, boldogságunkat és örök üdvösségünket kockáztatjuk
esküszegés esetén.
A cigány nép másképp esküdözik. Mert lelkifurdalásról, örök üdvről nem
tud. – Haljak meg, ha megyek! – mondja. – Vágjon meg engem a Halál,

524
ha én tettem ezt vagy azt! – esküdözik. Egynéhány óráig félelem fogja el,
hogyha az eskü hamis, ám de azontúl minden aggodalma elmúlik, mert
tapasztalja, hogy él, látja, hogy a kaszás Halál nem jelent meg.
Egymás szavát, állítását nemigen hiszik el a cigányok tehát. Még a ter-
mészetes, hihető dolgok bizonyításánál is eskü- és becsületzálogot adnak,
kérnek. Ez annyira szokásukká vált, hogy a kérdésekben önkéntelenül is
belecsúszik az esküvel megerősítendő feleletre való fölszólítás, a kijelenté-
sekben pedig az esküvés-bizonyítás.
Ami egykor kellemesen csengett fülembe, most kín hallanom, bosszant.
Valahányszor meglátogatom szülőimet, testvéreimet és föltűnök a látha-
táron, bátyjaim kis leányai, fiai elébem futnak, boldog ujjongással fognak
körül, és ez is, az is intéz hozzám egy-egy kérdést:
– Halj meg, csak egy napig maradsz nálunk?
– Ma este visszamegyek.
Erre Jóska Kiresa (cseresznye) nevű kis leánya mindjárt kéri is a zálogot:
– Esküdj meg!
Így a kicsinyek… – és a nagyok?
De nemcsupán esküdözések tarkítják a cigányság mindennapi beszél-
getését, ékesíti azt más is.
Piszkos mederben piszkos víz hömpölyög. A korlátlan nemiségtől átitatott
cigánylelkiség beszédfolyama undorító és émelygő, orrfacsarító bűzt bocsát
ki magából. És az kellemes illat e népnek.
Ha csak a békés, indulatmentes cigány szalonbeszélgetéseket papírra
vetnénk, úgy gondoljuk, jóérzésű ember még azokat is túlságosan gusz-
tustalanoknak találná. Semmi sem ad hűbb, megrázóbb képet a cigány
lelkiség förtelmességéről, mint maga a cigány beszéd. Hogy pedig ez a kép
némileg világos legyen előttünk, tudnunk kell, hogy az emberi vért, belső-,
de különösen a nemzőszerveket undorítóknak tartja a cigányság. Ha tehát
azt mondja valakinek: Egyem meg a véredet, tüdődet, szívedet s a többit,
ez annyit tesz: láthatod, mennyire kedvellek, becsüllek és nagyra tartalak,
hogy még undorító szerveidtől sem undorodom.
A beszélgetésnek szívélyességét kifejező másik módja az, mikor a felek
kölcsönösen ajánlkoznak egymás bélsarának megevésére (chav tye khul).360
Sőt Istennek is tesznek ilyen ajánlatot, mikor kérnek Tőle valamit.

360
A „ch” görögösen hangzik.

525
 A cigány szívélyességnek, megbecsülésnek, kérésnek ez a módja csak a
mi fülünknek furcsa, csak a mi fölfogásunknak idegen.
Nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy ott megfelel a „Kérlek szépen,
parancsolj…”-nak, „Istenem fölajánlom Neked ezt a csekélységet kérésem
teljesítése fejében…”-nek. A cigány cigányul gondolkozik, és ha gondolatait
magyarul fejezi ki, fogalma sincs arról, milyen ízléstelen és nyakatekert mon-
datok születnek, már csak azért sem, mert rosszul beszéli a magyar nyelvet.
Mégcsak nem is sejti a bíró, ki felelősségre vonja a cigányt, mit tulajdonít
az védekező szavaihoz függesztett „kezét-lábát csókolom”-jának. Meg van
győződve, hogy udvarias szavai, ha nem is teljesen, de legalább részben
lefegyverezik a bíró szigorát, és így egyrészt azoknak köszönheti, hogy
megmenekül vagy, hogy enyhe büntetést kap.
A „rovav anda361 muri dej” pl. tökéletesen kifejezi: sírok anyámért. Ha
azonban szószerint lefordítjuk magyarra, úgy jön ki: sírok anyámbul.
A fönt jelzett cigány szívélyességet, udvariasságot kifejező mód csak
halvány képet ád a cigányság ördögigájáról, lelkivilágának rettenetes pos-
ványáról.
Ami nagyobb világosságot vet a mocsárra, melyben ez a szerencsétlen nép
évszázadok óta fetreng, az civakodásakor elhangzó szitkozódás, káromkodás.
Elgondolható, hogy egy olyan erkölcsi levegőben, ahol a nemzőszerveknek a
Teremtőtől kijelölt célját nem ismerik – és ahol már a gyermekek is a legkisebb
megilletődöttségtől mentesen, piszkos szájjal, nyíltan és szabadon beszélnek
a nemzésről, annak eszközeiről, csírasejtről(!)362 –, milyen sátáni szitkok,
vérlázító káromkodások születnek veszekedések, marakodások idején.
Márpedig zsörtölődések, marakodások, verekedések ugyancsak gyakoriak
a cigányoknál.
Önzésük arra készteti őket, hogy egymás között se beszéljenek érzésük
szerint: álcát viselnek, s mikor lehull egy-egy lepel, megvan a verekedés,
némelyik cigány nemzetség úgy viselkedik a többi irányában, mint valami
vérebcsorda, olykor meg, mint a legelvetemültebb haramiabanda, csak legyen
valamilyen ürügy.
Az pedig könnyen adódik a lóadás-vétel körül.
361
A kéziratban a ’-ból/-ből’, illetve ’-ért/miatt’ jelentésű cigány prepozíció kettébontva,
’an da’ formában olvasható, ami azt valószínűsíti, hogy a szöveget nem maga a szerző,
hanem egy cigányul nem tudó másik személy gépelte le. [L. A.]
362
Szomorú, de igaz, hogy van nemcigány szülő is, aki, mikor 2–3 éves gyermekétől
ilyesféléket hall, fölkiált: „node, milyen okos.”

526
 A cigány nagyszerű szimattal kutatja, hol árulnak olcsó, de különösen
kehes lovat. Cigány-„jog” szerint csak az vásárolhatja meg az ilyen lovat,
aki először rátalál (meg akinek nagyobb az ökle!). Ha más cigány meg
meri venni, jaj neki, a „jogos” a szokásos szitkozódások, káromkodások,
lárma kíséretében rátámad, mire innen is, onnan is előkerülnek hol ennek,
hol meg amannak rokonai a vásárban zavart, botrányt csapva, csúnyául
összeverekednek, és csak a rendőrök tudnak végetvetni e nem kívánatos
látványnak.
De nemcsak keheslókutató-szimattal rendelkezik a cigányember, meg kell
hagyni, van annak kereskedői, sőt csaló-érzéke is. Istenem, ki vásárolná meg
a cigány kehes lovát?! Hát csak kell, hogy segítsen magán valamiképpen?
Ne féltsük őt, segít is, de annak levét sokszor a becsületes magyar gazda
issza meg, aki éveken át kuporgatta össze talán fi llérenként, pengőnként a
ló árát, melyet aztán a cigány könnyedén torkán ereszt le többnyire vörösbor
formájában.
Nem veszik meg a cigány lovát? Igaz. De a magyar parasztét vagy a
zöldségféléket árulgató bulgárét megvásárolják…
Másnap otthon az új tulajdonos örömmel jártatja szemét paripája szép,
karcsú testén. Sok reménnyel kecsegtet, gondolja magában, és nem bánta
meg, hogy 300 pengőt kiadott érte…
– Ejnye! – kiált föl egyszerre – mi a fene lelte ezt a lovat hirtelen?… Úgy
látom, mintha „járni” kezdene a két oldala…
– Eb az anyja! Hát maguk közül való az a Botos nevű bulgár, akitől ezt
a lovat megvettem?
– Idetartozik, de nem rokonunk.
– Hol van ő?
– Nem tudjuk. Három napig mulatott a szeretőivel, s mikor az utolsó
krajcárja is elúszott, elvándorolt innen.
– Mikor?
– Van annak már egy hete is.
E közben előlép egy cigányember, és kezdi a „főzés”-t:
– Nem látja az életben azt az embert még egyszer, gazda uram, úgy el-
ment. Azt ajánlom, adja el nekünk ezt a beteges lovat, mert ha haza próbálja
vinni, biztosan megdöglik az úton.
Szegény állat, valóban ijesztő képet nyújt: a vásár előtt beadott beléndek
mag alaposan fölfújta, úgy hogy ezáltal mintegy 48 óra hosszáig nem igen
lehetett észrevenni rajta a kehes lovakat jellemző erőteljes légzést. Amilyen

527
szép és jókedvű volt a méreg hatására vásárkor, olyan búsfejű, görnyedttar-
tású, fulladozó most.
Mindezt látja a gazda, node azért még sem adhatja oda negyedáron?…
– Jaj! – kiabál az egyik cigány – vér ömlik a ló orrán, kifolyik a tüdeje:
most már egészen biztos, hogy megdöglik. – Vigye, jó ember… szerencse,
hogy az előbb nem vettük meg.
És a jó ember mégcsak nem is gyanítja, hogy ezek az alkudozó cigányok,
milyen jó szolgálatot tesznek a bulgárnak, aki apjuk vagy testvérük – ész-
revétlenül hegyes bicskát szúrnak a ló orrlyukába. Azt hiszi, hogy valóban
közeledik a ló végórája, így hát kénytelen-kelletlen otthagyja a legújabb
árajánlaton: bőráron!…
A bulgár pedig hamarosan előkerül, néhány hét alatt ismét paripát farag
az elcsigázott, életkedvtelen gebéből – hiszen jobbnál jobb takarmányt bőven
szolgáltat a határ! –, és a következő felvonást már magyar parasztjelmezben
játssza…
Igaz, nem mindig sikerül a szerep, és tömlöcbe kerül a színész, mert
nincs, amit megvegyenek rajta. Ámde ez a károsult részére még nem jelent
kártérítést, a cigányéra pedig – mint tudjuk, – orvosságot. Ez fanatikusan
hiszi, hogy jogosan járt el, és azonkívül, hogy övéit nem láthatja szüntelen,
csak az fáj neki, hogy e „legdicsőbb s legszebb” pályán egy darabig nem
szedheti a babért. Bánatában napokig nem gondol az evéssel.
Igaz, hogy le rrom cigány törzs – talán, mert vérrokona – nem esik túl
messze Gandhitól az éhségbírásban.
Reggeleit, tízórait, uzsonnát és vacsorát nem ismer. Néha napokig nem
nyel mást a cigány család, mint csupán vizet; és a legkisebb panasz, zúgoló-
dás sem hagyja el ajkát a gyomor éhségbántalma miatt. De ha van, keveset
gondol a holnappal.
Mindemellett megállapíthatjuk, hogy – ellentétben a muzsikus cigány
törzzsel, kiről még beszélünk – makkegészséges le rrom törzs.
Az egy-két ember tollából közölt cikk, melyet egy hetilapban olvastam,
felületességére vagy igazságtalanságára misem mutat jobban rá, mint le
rrom cigányok egészséges arcszíne, betegség-ellenállóképessége, általában
normális testi fejlettsége és elég magas életkora.
Nem akarjuk azt mondani, hogy ott nem jelenik meg a Halál, vagy
hogy ott betegség nem üti föl fejét, mert halnak és betegeskednek a ci-
gányok közül is, csupán azt kívánjuk nyomatékozni, hogy a nélkülözések
ellenére is, általában véve kitűnő ellenállóképességgel rendelkezik le rrom

528
törzs a betegségekkel szemben, és hogy a Halál is elég későn látogatja
meg. Errenézve több bizonyítékot tudnók fölsorakoztatni, de nem akarjuk
azokkal szaporítani mondanivalónkat, ezért csak a legszükségesebbekre és
legfontosabbakra szorítkozhatunk.
Hogy csak egy-kettőt fölhozzunk: egy rokonom állítólag kilencven évig
élt, egy másik 105-ig, anyai nagyanyám 98–100 esztendős korában költö-
zött el, cigányasszonysorsban élve, nem is szólva élte utolsó évtizedéről,
mely teljes vaksággal, gyámtalansággal és a legrettenetesebb nélkülözéssel
ajándékozta meg.
Való, hogy a közelmúltban hónapról-hónapra szállt a sírba egy-egy fia-
talasszony. Annak azonban nem ragályos vagy más efféle fertőzőbetegség
volt az oka, hanem az ott is lábra-kapott angyalcsinálás. Hála Istennek, a
főkolompos már régen elvette méltó büntetését Krisztus trónja előtt!
De amellett, hogy erős szervezete van és könnyen el tudja viselni a nélkü-
lözéseket, általában vakmerő és bátor is le rrom. Erre nézve a közvélemény,
úgy tudjuk, nem azonosítja magát a mienkkel, és talán az elfogultság bélyegét
is ránk süti. Ha ezt tenné, a való, melyet a homályból napfényre hozunk a
cigány-kérdés megoldásával, úgyis lemosná rólunk.
A mi vezérfonalunk kizárólag a részrehajlatlanság, igazságosság. Nem
kívánunk egy szemernyit sem elsikkasztani a cigány nép tulajdonságából,
de viszont hozzátenni sem. Nekünk tehát rá kell mutatnunk le rrom azon
lelki, testi tulajdonára is, melyet napjainkig lepel takar – ezt parancsolja az
Igazság.
– A cigány gyáva, meghunyászkodó! – hangzik egyesek megállapítása.
A tapasztalat azt mutatja, hogy nemcsak a laikus, hanem a tanult emberek
többsége is azonos lelki s testi adottságokat tulajdonít a Magyarországon
lakó valamennyi cigányfélének. Sőt még olyanok is vannak, kik az oláhvérű
teknővájókat az árjákhoz tartozó rromhoz és rumungrihoz sorolják.
Azok, kik különbséget tudnak tenni e két rokon néptörzs testi tulaj-
donsága között, azok több eltérést észlelhetnek lelkiadottsága közt, mint
hasonlóságot. Nem szükséges, úgy hisszük, gondos jellemvizsgálat, lélek-
analizálás annak meglátásához, hogy a sátoros kóbor cigány inába megköze-
lítőleg sem szökik olyan könnyen a bátorság, mint a zenész cigányéba. Sokat
mondhatnának csendőreink nemcsak le rrom-férfiak, hanem le rrom-nők
elszántságáról, bátorságáról is.
Van egy valami, amitől fél le rrom törzs, mert egy kattintásra életet tud
kioltani…

529
 Ha fegyverrel a kezében fogadhatná a csendőröket, ki tudja, milyen han-
gon beszélne velük. Erős a gyanúnk, hogy alaposan megmutatná, mennyire
téved a közvélemény, amikor valamennyi cigányt gyávának tart.
A tévedés gyökere ott van, hogy jóformán csak a muzsikus cigányság
él a köztudatban, az, aki noha „szerves(!) része a magyar társadalomnak”,
mégsem hódol sem Jézusnak, sem a hindu hármas istenségnek, sem a magyar
Haza érdekeinek, sem haladásnak, de imádja a Szeszt, Nikotint, Szexuális
életet, Kártyát, Dohányfüstös kocsmát, és mindezek fölé az istenek fölé
helyezi a legfőbb Zeust: a Hegedűt.
Olyanformán van a köztudat le rrommal, mint mély álmából fölzavart
iskolás gyerek az egyszereggyel: csak halványan vagy sehogy se emlékszik
rá. Úgy tesz, mintha a felsőbb kasztbeli rrom törzs nem is volna, éppen az,
amely nem tántorog még a siralomház felé testvér törzse példájára, és amely
sok reménnyel kecsegtetne az egészséges társadalom kerete közt.
Ha cigány jellemet, tulajdonságokat akar bemutatni a köz, előszedi a
muzsikus cigányéit, és teljes nyugalommal úgy könyveli el őket, mintha a
sátoros kóbor törzs is százszázalékig hordozója volna azoknak. Sőt, elköveti
azt a baklövést is, hogy katonának öltözteti föl a muzsikus cigányt, hegedűt
ad kezébe, és nagy szakértelemmel mintázza és mutatja be a „cigánynép”
képét: nem való ez katonának… a hegedű mindene…
Elfelejti a köz vagy talán tájékozatlan azon a téren, hogy a zenész cigány-
ság még nem a cigány nép; hogy van kívüle egy másik törzs is – számban
ugyanannyi vagy még több –, mely hegedűt sohase vett és vesz kezébe.
Létezik egy másfajta cigánylelkiség is, melynek hordozója nem ábrándozik
muzsikus életről, és nem sóhajtozik a harctereken hegedű után.
Mindnyájan tudjuk, hogy cigányember nem akar katonáskodni. És ebben
egy parányit sem tévedünk, mert „Mi hasznunk volna abból, úgymond le
rrom, ha életünket adnók le ungriért?… Megvetést, gyűlöletet, üldözést
kapnók tőlük akkor is.”
Ezen a téren teljesen egy úton halad a két cigány törzs. Abban a helyzetben
és tudatlanságban, melyben le rrom életét tengeti, lehetetlen megértenie,
hogy a magyar Haza megtiporva és föltámadva egyaránt az övé is; olyan
világnézet, téves szájhagyomány mellett, mint amilyen a cigány népé, nem
láthatja át, hogy végeredményben hozzátartozója, testvére a nemzetnek, tehát
osztoznia kell annak örömében s bánatában, szívesen részt vennie a közös
ellenséggel vívott csaták dicsőségében s poklában. A cigányvérű katonákat
legkevésbé sem tüzeli annak tudata – mert azt hiszik, nem tagjai a nemzetnek

530
s az is idegeneknek tekinti őket –, hogy hazájukért (melyet igaz, nem ismernek!)
önmagukért és családjuk szebb s boldogabb jövőjéért harcolnak, de szaggatja,
tépi agyukat az a hiedelem, hogy idegenek érdekeiért, sőt ellenégek védelmében
kell majd abba a földalatti másvilágba menniök, melytől olyannyira irtóznak.
Ennek a lelkiállapotnak hatása szerint igazodik a cigány katona tette,
magatartása, beszéde s a többi. Valójában ennek a hatásnak tudható be a
cigányszármazású honvéd lelkesületlensége, folytonos kesergése, lehangolt-
sága, tőlünk annyira elítélt hazafiatlan magagatartása. Sőt, ez az állapot
szüli a cigány „félénkség”-et, „gyávaság”-ot is, mely igazában legtöbbször
nem más, mint tettetett félénkség, álgyávaság.
A cigány népet annyira képmutatóvá tette helyzete, hogy sokszor akarat-
lanul is farizeuskodik az „idegenek”-kel szemben. Nyilvánvaló tehát, hogy
olyan lelkiállapotban, mint aminőt az a tudat teremt, hogy „haragos”-nak,
„ellenség”-nek szolgál, fokozottabb igyekezettel adja a mulyát, félőset, gyávát,
hasznavehetetlent – „hátha megunják, gondolja, s azt mondják neki: Semmi
hasznot nem hajtasz, nincs rád szükség…”
A katonakritikusok valószínűleg nem osztják ezt a véleményünket. És
ezen nem is csodálkozunk, mert a cigányvérű katonák eléggé megtévesz-
tően játsszák az ijedősek szerepét, azonkívül többségük a jóformán állandó
helyen lakó, s ezért a honvédkötelezettség alól kibújni nehezebben tudó
rumungri törzs tagjai.
Erről a törzsről pedig már a cigány szájhagyomány is egyebek közt azt
tartja, hogy félelmében inkább hajlongott, meghunyászkodott az ellenfél
előtt, vagy elfutott előle, semhogy dacolt, harcrakelt volna azzal.
Nem akarjuk azt mondani, hogy valamennyi muzsikus cigány gyáva,
sem pedig, hogy le rrom törzsbeliek mind bátrak, de azt határozottan ál-
lítjuk, hogy míg az előbbi lanyha, elpuhult, kényelemhajhászó, betegségre
hajlamos, addig az utóbbi kemény, edzett, egészséges.
Ha akad is itt-ott, egy-egy rrom-, vagy mondjuk rumungri cigány, aki
mert átlátja, ki az ellensége, félreteszi furfangját, előveszi természetes én-
jét és magyar katonaszellemben használja fegyverét, homályban marad az,
leplet von arra a nagyobbszámú muzsikus begyúlijankószerepe, hegedű-
álmodozása.
Vajon, ki beszél apám vakmerő, vitéz tetteiről, miket az első világháború
idején orosz földön véghez vitt? Csupán néhány bajtársa…
Gyávának, megfutamodónak tudja a cigány népet a közvélemény, mert csak
a hegedű után sóhajtozó rumungri törzset szemléli. Mi nem kételkedünk

531
abban, hogy ez a nézete alaposan megváltozik majd, mihelyt átsegítjük le rrom
törzset a mi keresztény magyar világunkba. Egy olyan népcsoport, melyet
a nomád, rabló élet hozzászoktatott hideghez, meleghez, nélkülözésekhez,
rettegéshez, egyszóval keménnyé, edzetté tett, sok reménnyel fog kecsegtetni
az egészséges keresztény magyar társadalom keretében.

De vessünk néhány pillantást a nép műveltségére is.

– Műveltség? Hm. Ilyesmire ugyan nem bukkanunk a cigány-világban,
mégha tűvé tesszük is azt! Ejtsük ki csak ezt a szót, műveltség, e világ lakója
előtt, meghalljuk, milyen hüledezve kérdi:
– Hát az miféle? Ehető-e? Vagy… vagy újfajta boszorkány?
Dehát nem is csodálkozhatunk ezen.
Tudást, műveltséget az iskola, irodalmi színvonalú könyvek adnak –
nempedig az iskolázatlanság vagy csupán a hegedűpengetés.
– Node, valamicske kultúrája mégis csak van! – tamáskodik az ember.
– Hát persze, hogy van: az állatokéhoz hasonló érzékiség-kultúrája,
mely azonban semmivel sem alábbvaló az anyagelvű írók szellemi emlőin
nevelkedett modern társadalom kultúrájánál. A cigányság a megengedettség
hiedelmében vödörből eszi a disznók étkét, a „fölvilágosodott” társadalom
viszont a tilalom tudatában porcelántányérból falja ugyanazt. Míg az előbbi
a nemmegismerés következtében öntudatlanul fordul el a minden földi kin-
cset fölülmúló erkölcsi javaktól, addig az utóbbi tudatosan dobja el magától
azokat.363 Nem kultúra ez, hanem féktelen állati szenvedélyek, szabadon
hagyott romlott ösztönök uralma!
Műveltségről, de pláne, kultúráról nem beszélhetünk ott, ahol az emberek
írás-olvasástudatlanok és erkölcsi analfabéták. – Hiszen a puszta tudás és
technika sem kultúra még, azzá csakis a krisztusi gondolatokkal, eszmével
átitatott lélek teszi. Ha fölfedezzük a repülőgépet, az civilizáció, de hogy a
repülőgépet ne ölésre használjuk, hanem magasztos emberi célokra, ahhoz

363
Elsősorban zsidókat terhel súlyos felelősség a rendetlen vágyak, alantas szenvedélyek
fölkorbácsolásáért és fölszabadításáért. Sohase felejtsük el, hogy az ő „irodalmuk”,
„mozi-színházművészetük” terjesztette a keresztény magyar embernek egyáltalán
nem való szellemet; az és az ő példaadásuk lopta az egyedek, családok szívébe az
erkölcsi mételyt, hűtlenséget!

532
már lélekkultúra kell, írja Tóth Tihamér364 dr., egyetemi tanár. Márpedig
a cigány nép egyáltalán nem ismeri a keresztény erkölcs törvényeit, sem
pedig az ábécét.
Három-négy napos korában megkeresztelik a cigányember-palántát…
növekszik… Iskolába senki be nem adja, keresztény oktatást, nevelést so-
hasem kap… – lelke megtelítődik pogány szellemmel a pogány erkölcsű
és szellemű szülői körben… Gyermekei, unokái ugyanezt az utat járják…
Íme a cigány nép pályájának sematikus rajza. Csoda-e, világnézete,
gondolkozásmódja nem egyezik a mienkkel? Csoda-e, ha nemkeresztény
erkölcsöket űz; ha keresztet se tud vetni? Csoda-e, ha többet se tud, mint
hogy megszületett, él, lába alatt föld, feje fölött szent aranyég, melyből egy
darab bizony jó volna?
Tudásról, műveltségről, kultúráról itt beszélni, nemcsak időpazarlás,
hanem nevetséges dolog is. Milyen tudás van ott, ahol azt hiszik, mikor
villámlik, hogy a felhők szétnyílnak és Isten hajléka, a színarany ég kápráz-
tatja el az emberi szemet? Isten olyankor, így mondják a cigányok, hatalmát
és haragját érezteti a gonosz emberekkel és villámait küldi rájuk.
Mi az a Földközi-tenger, Európa, Afrika stb. mégcsak nem is képzeli
a cigány nép 50–60%-a. Amerikát pl. földalatti országnak gondolja, mely
fölött viszont még víztenger is van.
Világűrről, országok méreteiről szintén nincs fogalma. Egy alkalommal
testvérbátyjaim, kik a többi cigányhoz képest művelteknek mondhatók, a
nógrádmegyei Jobbágyi községből Újszászba mentek gyalogszerrel lovakat
vásárolni. Mikor onnan visszatértek, úgy beszéltek a megtett útról, mintha
legalább is a világ végén jártak volna.
Néhány nappal a német–lengyel háború kitörése előtt éppen a cigány
karavánbelieket oktattam. A szavaimat hallgató embertömeg pillanatok
alatt hangyabollyá változott. Nemsokára megtudtam az okát. Egy Mako
nevű cigányember (ügyes zsebtolvaj!) rémült arccal, lihegve, mint valami
marathon-futó [jött] a faluból hírül-adni, hogy egy kocsmai rádióban vala-
milyen „Irópá”-ról hallott, mely borzasztó dolgot akár csinálni a világgal…
talán… – behabzsolni?
És mint észrevettem, testvéreimet kivéve: senki se gondolt arra, hogy ez
„a világot elnyeléssel fenyegető szörny” – Róma és a pápa akar lenni.

364
Tóth Tihamér (1889–1939): katolikus pap, egyházi író, egyetemi tanár; élete utolsó
évében rövid ideig veszprémi püspök. [L. A.]

533
 Így állunk a cigányok tudásával, műveltségével, képzetével: a keresztény
fejedelmekhez, államfőkhöz békeszózatot intéző római (Iró) pápá (pa)-t
világotpusztító szörnyeteggel összetéveszteni – elképesztő!
Fölvilágosító beszédeim során hallgatóim nem győzték fejüket csóvál-
ni – hogy milyen lángész vagyok én, mily sokmindent tudok magamtól(!),
mert hiszen az iskolában bizonyára csak írás-olvasásra(!) tanítják az embert.
A hangulat azonban teljesen megváltozott, midőn nemzetünk történe-
tének egy-egy fejezetét vázoltam. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának
dicsőséges szakánál örömkönnyeket láttam leperegni némely hallgatóm
arcáról. Mikor pedig a szerencsétlenvégű trencséni ütközetről, Világosról, a
Fejedelem száműzetéséről, lelki sebeiről, aztán Mikesről, epesztő honvágyá-
ról, Mária Teréziáról beszéltem: borzasztó düh szállta meg a cigányokat, s
egyik-másik törökülésből fölugorva, alig szűnt meg szidalmazni és fenyegetni
a Habsburgokat (hol Délnek, hol Keletnek fordulva, azt hívén, Ausztria arra
van). Haynaura meg rettenetes átkot szórtak. A tizenhárom aradi vértanú
esete nagy sajnálkozást és általános megdöbbenést váltott ki: a hallgatóság
köréből úgyszólván taktusban tört ki a „borzasztó!” (ahaj dale!) fölkiáltás.
Soproni diákkoromban olvastam egy napilapban, hogy egy cigánytábor
szokásos életmódját fölháborodva szemlélte maga az újságszerkesztő. Cso-
dálkozása a végső fokra hágott, midőn arra kérdésére, ki volt az első magyar
király, némasággal feleltek a cigányok. Végre egy fiatal diadalittasan fölállt
és a kérdező nagy megbotránkozására azt válaszolta: – Heródes!
Vajon rrom vagy rumungro cigány volt-e az a remekelő, nem kutatjuk. Az
egészen mellékes. Fő az, hogy megdöbbentő felelet ez, és teljesen rávilágít
a cigány nép tudatlanságára.
Valóban megdöbbenthette az illető újságírót ez a válasz! Mert hogy legyen
nép vagy akár egyed Hazánkban, ki az ideális eszmékért rajongó lovagias
magyar nemzet dicső államalkotóját, örök eszményképét, a test diadalmas
bajnokát: Szent István összetévessze a mammonimádó zsidók rohadttestű
Belzebúbjával – nemcsak fölháborító, hanem sajnálatos dolog is!
Megjegyezzük azonban, ha a lapszerkesztő számolt volna azzal, hogy
iskola belsejét soha nem látott, keresztényszellemű oktatást soha nem kapott
van dolga, ilyen nagy csalódást bizonyára nem okozott volna neki az a kaland.
Úgy bizony, különösen rrom cigány, csak kívülről látja az iskolát. És
arra nem egy oka van.
Ott van elsősorban a lekötetlen nomádösztön, mely egyik vidékről a
másikra hajtja, neki magának eszébe se jut az iskola, vagy ha igen, – „hát

534
minek járna oda, csak azért, hogy írni-olvasni(!) tanuljon? Hiszen azt úgy sem
tudná az ő feje bevenni(?), meg aztán le ungrik rosszul bánnának vele(!)…”
Sok kérés-könyörgésembe került, míg végre 1928 őszén, körülbelül
12–13 éves koromban, szülőm megengedte, hogy beiratkozhassam az első
elemibe. A község egynéhány prófétája, főképen az intelligencia(?) köréből,
rögtön elkezdte jövendöléseit, hogy „Pinko-t (ez a cigány nevem) rövidesen
vissza fogja vinni a cigány vér a sátorba” s a többi, és mindezt nem röstellték
szememben is mondogatni.
A kántor többször tanúsított kétszínű, ellenséges magatartást irányomban.
Egyszer a képviselőtestületi gyűlésen szólalt föl ellenem, midőn arról volt
szó, hogy a falu tanulmányi segélyt utal ki részemre. Máskor meg mikor
egy iskolatársam, a középiskola hetedik osztályának elvégzése után, néhány
napra vendégül látott szülői otthonában.
Onnan nem messze fekszenek Hasznos (hevesmegyei község) várának
romjai. Szívem, lelkem átélni vágyott az azoktól mesélt letűnt dicsőséget.
Elmentünk megtekinteni őket. A különös véletlen ott is összehozott a kántor
úrral. Ez kollégámmal megismerkedve, összes rangjelző címeit elsorolta,
engem persze – noha falubéliek voltunk – nem méltatott még kézfogásra
sem. Igaz, hogy a társaságában levő plébános és egy másik úr megmutatta,
ki az igazi magyar úriember, és az elégtétel volt nekem…
Őszintén szólva, a kántor úr ellenszenvének okában sohasem voltam
egészen biztos. Gondoltam származásomra, mert a félműveltek és könnyű
erkölcsi súllyal bírók szemében ez nagy szálka, de eszembe jutott az is, hogy
az illető úr fia olykor kétszer járt egy osztályt, nekem pedig túlkorúságom
miatt aránylag rövid idő alatt 3–4 évet is nyernem kellett.
Ha tudta volna a kántor úr, mennyire nem vált hasznomra ez a rohanás,
biztosan nem irigyelte volna. Bárcsak én is mehettem volna 6 éves korom-
ban iskolába!
Igaz, hogy az ilyenfajta urakkal nem egyedül álltam szembe. Több
nemesen gondolkodó család, de különösen egy izzig-vérig keresztény és
magyar nő, ki nemcsak testemet gondozta, hanem a vadhajtásokat türe-
lemmel gyomlálta ki lelkemből, gyúrta, formálta azt – áldott legyen a keze!
–, támogatott s velem együtt örvendezett a bölcs látnokok jövendölésének
csődje fölött.
Előlegezett aggodalmának oktalanságáról még a keresztapám is meg-
győződhetett. Őróla ugyanis azt hallottam, azon búslakodott, hogy mivel a
sátorból jöttem, a tanult kasszafúrók száma gyarapodni fog személyemmel.

535
Ha én is olyan nevelést kapok, mint aminőt őneki adtak, valószínűleg indo-
kolt lett volna eljövendő sorsomon való aggodalma. Elfelejtette vagy talán
nem tudta ez az egyébként finommodorú, képzett úriember, hogy azok,
kik nem színből, nem papíron hívei Krisztus Királynak, jó és balsorsban,
napsütésben és viharban egyforma igyekezettel emelkednek a múló anyag
fölé és szegzik szemüket az örökkévaló Ég felé.
Ha valóban megbízható a forrás, ahonnan ezt a hírt kaptam, beláthatja
a keresztapám, hogy egyáltalán nem érdemes jósolgatni, még egy sátorból
jött cigány gyerek jövőjéről sem, mert előre azt is kizárólag Isten tudja.
Remélem, ráeszmél a doktor úr, amilyen kár volt bánkódnia miattam,
olyan üdvös dolog lett volna, ha mélyenérző szíve inkább az OTI-betegekért
sajgott volna…
1928 novemberének egy reggelén feszült figyelemmel hallgattam a ta-
nítónő ajkáról a hazug juhász-gyerek esetét, hogy a farkas szétszaggatja
juhait. Az iskola ajtaján kopogtatás hallatszott. Belépett az egyik bátyám
azzal a hírrel, hogy a sátorfát fölszedték, és a karaván útrakészen áll a bujáki
(Nógrád megye) erdő felé…
Ismét a sátor volt a honom. A keresztény élet, magyar szellem
lelkembehullott egy-egy magja csak egy év múlva kezdett csírázni. Napok,
hetek múltak, hónapok teltek, s úgy éreztem, mintha lelkemben, egy szikra
élednék, mely később lángot vet. Nincs maradásom. Húz vissza szívem, ez
az önző valami, mely megízlelte a mézet, s most ellenállhatatlanul követe-
li. Mennem kell! De nem enged a szülőm. Van megoldás: az éj leple alatt
megszököm…
A tudat, hogy szülőm, testvéreim szívén sebet ejtettem eltűnésemmel,
lelkemet mardosta; az irántuk való szeretet, mely megkétszereződött, arra
késztetett, hogy közöljem velük hollétemet, ámbár tudtam, ha rám találnak:
ismét a pokolban lelem magam.
Hát jöttek is, mint valami halálraszánt tigris-mama-apa, melynek kölykét
a vadász elrabolta.
– Édes fiam! – szólt remegő hangon apám –, csakhogy megtaláltunk.
Hogy vagy?… nem kínoznak?… Adnak-e enned? Nézd, hoztam neked
sonkahúst, sajtot, narancsot, cigarettát. Ne. És siess, készülj, mert indulunk!
– Tedd csak el, apám, mindazt, amit hoztál, valóban jó lesz az útra. Én
azonban addig nem megyek veletek, míg itt nem maradtok velem estig.
Azt hiszem, nem fogtok unatkozni ebben a szép intézetben. Íme: van itt
erdőcske is, benne sokféle madárral, ilyen helyen úgy is szívesen tanyáztok.

536
 Egy fiú meghúzta a kis harangot. Asztalhoz ültünk reggelizni…
Látogatóim egészem meg voltak hatva, mikor az est leszálltával véget
ért a filmszalag, mely le ungri közti életemnek egy kis szakaszát szemük
elé vetítette.
– Mindig így bánnak veled? – kérdezte a bátyám.
– Mindig.
Apám, kit mintha kicseréltek volna, állt és hallgatott. Szinte érezni s látni
lehetett, hogy az az áldott nap mindnyájunknak meghozta a lelkinyugalmat.
Anyám elé lépve tehát, bizakodóan kérdeztem:
– Hát akkor maradjak?
– Persze, hogy maradj, ha szívesen látnak. Úgy látszik, minden másképp
van, mint ahogy le rrom elképzeli.
– Nem haragszotok rám, amiért elszöktem?
– Hidd el, fiam, úgy éreztük, nem tudjuk elviselni a fájdalmat és bá-
natot, melyet eltűnéseddel szereztél nekünk mind a mai napig. Azt hittük
halálradolgoztatnak téged, s nem láthatunk soha. Most már megnyugodtunk
és nem is haragszunk…

V. Keresztény-e a cigány nép?

Nemegyszer hallottunk már olyan hangokat, hogy a sátoros kóbor cigányok
legtöbbször nem kereszteltetik meg templomban a csecsemőket, hanem
születésük pillanatában jeges vízbe dugják őket. Ezért tudják olyan könnyen
elviselni az időjárás mostohaságait.
Azt vitatni: igaz-e vagy nem, hogy a kis jövevényt jeges víz fogadja,
fölöslegesnek tartjuk. Annak eldöntését a józan észre bízzuk. E helyett
inkább arról szólunk, ami könnyebben föltehető volna a cigány népről,
hogy az újszülöttekkel nem véteti föl a keresztséget. Tudjuk azonban, hogy
ha ezt állítanók, nem mondanók igazat, mert mint már említettük, semmi
körülmények között sem hagyja megkereszteletlenül egyetlenegy cigány
szülő sem, éspedig korántsem azért, mintha a lélekre nézve fontosnak tartaná
azt – hiszen előfordul, hogy ha gazdag keresztszülőkre talál, másod-, sőt
harmadszor is megkeresztelteti –, hanem mert attól tart, hogy a boszorkány
előbb-utóbb elviszi vagy megrontja azt, akit a pap meg nem keresztelt.
A keresztség szentségének fölvétele alapján tehát kereszténynek számít a
cigány nép. Az azonban már egészen más kérdés: Gyakorlati keresztény-e?
Egyáltalán tudja-e, mi az a kereszténység? Van-e fogalma, mi az a szentség
s a többi?

537
 Anyám a többi rrom törzsbéliekhez képest hittudósnak mondható, s
mégis így imádkoztatta el velem esténként az Apostoli hitvallást: Hiszek
egy Istenben… melnek(?) és felnek(?) teremtéjébe… Pancilus Pilátus halát…
szálalá pokrokra(?)… feltámada… hiszek… szentekkegyessigibe.
Mikor e szavak jelentése felől bátyjaimnál érdeklődtem, nem tudjuk-kal
válaszoltak. Anyám aztán úgy magyarázott, hogy olyan képzetem támadt,
hogy a melnek-felnek valami népféleség, kinek térdigérő füle van.
Karácsony táján meg ilyenformán énekeltünk: …Szip sziztil sziletett,
Szentlilektil fogadott(?), esztergályi(?) áldott angyal, áldottnak mondjátok…
Lőrinci (nógrádmegyei) községben 1928 nyarán, Szent Anna-búcsú
alkalmával egy sereg cigány gyerek, közte én is, furakodásával, tolongásával
valósággal monopolizálta az egyik gyóntatószéket. A gyónási előkészületről,
fölindított bánatról elég, ha annyit említek, hogy öt-tíz perccel azelőtt még
hancúroztunk, birkóztunk, pofozkodtunk, malackodtunk, káromkodtunk
és mint az éhes kutyák, úgy szaglásztuk körül a jámbor ájtatoskodókat,
hogy mit emelhetnénk el. Ha ebben megzavartak bennünket, fűszerezett
káromkodásokat, szitkokat szórtunk magunk körül…
Áldozás után hol az egyik, hol a másik ujjával kotorászott a szájában,
sőt némelyik kiköpte a Szent Ostyát.
Látván e szentséggyalázást a gyóntatószékben ülő pap, magához intett
bennünket.
– Mutasd a szádat! – parancsolt rám, s e közben úgy ütött pofon, hogy
a szemem szikrázott.
Mikorra körül néztem, már elillantak cinkostársaim.
Mintegy negyed óra múlva ismét valamennyien együtt voltunk, de a
bal fülem még mindig zúgott a pofontól. A félelmet, mely rajtunk erőt
vett, nem lehet szavakba önteni, biztosra vettük, hogy a pap előbb-utóbb
megront minket.
Általában babonás félelem fogja el a cigányokat, valahányszor papot lát-
nak. De ez a félelem, úgy látszik, még nem ok arra, hogy legalább álmukban
meg ne jelenjék nekik o rasaj (a pap) – nem kis bosszantásukra. Ilyenkor
pthüüü… pthüüü – köpdösnek – e szavak kíséretében: „Trágyázzák le őt (a
papot) a tyúkok és libák”, azt hívén, hogy a szerencsétlenség, melyet a pap
rájuk visz(!) majd, azzal el van hárítva.
Egy esztendővel később, hogy a pofon elcsattant, tanítványa lettem egy
káplánnak. Úgy éreztem, meghűl bennem a vér, mikor hallanom kellett,

538
hogy abban a fehér ostyában, melyet gyónás után nyelvünkre tesz a pap, a
szent Isten lakozik.
– És úgy-e, a templomi Nagyaranyban gyémántkövet őriznek? – kér-
deztem a tisztelendőtől.
– Miféle nagy aranyról és gyémántkőről beszélsz?
– Hát… hát, amit vasárnap reggel a templomban kezébe vett, dalolva
és szitkozódva szeme elé tartott, és úgy tett, mintha ránézne, de igazában
földrepillantott, mert különben a fehér gyémánt mellett ülő láthatatlan
ördög darabokra szabdalta volna a tisztelendő urat.
– Honnan szeded ezt a bolondságot? – kérdezte csodálkozva s kissé
megütközve a káplán.
– Onnan – feleltem nagy buzgósággal –, hogy a cigány nép körében
mindig azt volt a hit, hogy a szent Isten mindenre kiterjedő lopás-jogot
adott neki, csak éppen a templomi Nagyaranynak elsajátításától tiltotta el,
nehogy az ott kuksoló ördög kárt tegyen életében(!). Mert a papok arcán
is látni lehet a nagy félelmet, mikor kezükben tartják a Nagyaranyat, el-
halványodnak és szemüket is behunyják olykor, nehogy feledékenységből a
gyémántra pillantsanak, mert jól tudják, hogy akkor az ördög végez velük.
Egyetlen védeszközük a mormogás, ördögszidás és tömjénezés. Innen van
az, hogy rrom cigány templomot sohasem rabol ki. És ha mégis ilyesmire
vetemednék, törzsünk örök időkre kitagadja őt és minden ivadékát.
A pap arcán szomorú vonások voltak láthatók. Egy kissé lehajtotta fejét, s
úgy tett mintha mélyen gondolkoznék. Nemsokára fölállt helyéről, vállamra
tette jobb kezét és mély lélegzetet véve, így szólt:
– Édes fiam, ezentúl hetenként nem kétszer, hanem mindennap el fogsz
jönni hozzám. Jó lesz? Most pedig mennem kell, Isten veled, holnap tehát
várlak a szokott időben…
A közelmúltban egy Vince nevű rokongyilkos cigány mint valami ügyes,
leleményes fogást mesélte, hogy a börtön lelkésze tárgyalás előtt megkérdezte
őt, kíván-e lelkiismeretén könnyíteni, ő bűnösségét tagadva s angyali ártat-
lanságot színlelve meggyónt s megáldozott. Mikor engem ezen szörnyűködni
látott, nagy csodálkozással kérdezte: Hát rosszul cselekedett? Mi baj van
abban, hogy a papnak nem mondott igazat, és hogy azt a kis fehér ostyát
lenyelte. Hát az nem olyan ostya, mint aminőt vásárokban árulni szoktak?
– Node, milyen rossz ember lehetett az a pap – úgymond –, hogy nem be-
szélte el a bírónak, hogy ártatlan vagyok, és nem mentett föl a vád alól(!).

539
 Ezerkilencszázhuszonnyolc decemberének egy kora reggelén, álmomból
fölverve, hirtelen nem tudtam, égzengés van-e vagy öldöklés. Mikor kibúj-
tam a sátorból, csak akkor láttam, hogy egy asszonyi nyelv ellen mintegy
tíz-tizenöt másik kerepel és ontja a szidalmakat. A nagy csetepatéból azt
lehetett kivenni, hogy e bájos tündérek hajnali szentmisén vettek részt, de
a pap nem gyóntatta meg őket, mert tudomására jutott, hogy valamennyi
házasságszentség nélkül él a férjével.
Szegény árulónak, ki a gyóntatószékben akaratlanul szólhatta el magát,
ezért kellett meglakolnia.
Misem természetesebb, mint az, hogy néhány nap múlva újból boldo-
gították a falu lelkipásztorát, azt remélvén, hogy „szeszélye” elillant. De
bizony, csalódniok kellett…
Mindennek ellenére a cigányok nem nagy szükségét látják a gyónás-ál-
dozásnak. Ami pedig mégis ösztönzést ad nekik arra, nem más, mint az a
számítás, hogy hátha simábban fog menni a lopás; hátha könnyebben sikerül
majd le ungri büntetőtörvényei elől megmenekülni – a pap áldása folytán.
Egyénként sohase mondanak mást a gyóntatószékben, mint csak azt,
hogy: Szetlelkatyaság (szent lelki atyám helyett, anélkül azonban, hogy
tudnák, mit jelent), adjon rám szetáldást, hogy bineimet legyónhassam(!) –
Loptam kukoricát, krumplit… – de már a tyúkot, libát, pénzt vagy ékszert
nem vallják be. Misem természetesebb, mint az, hogy öt-tíz perc múlva,
ha arra alkalom nyílik, lelkifurdalás nélkül szereznek érvényt „joguk”-nak.
Ha pedig kilátás van arra, hogy a büntetőtörvény lesújt rájuk, vagy
különösen, ha vallatják őket, nemcsak a szent Isten beavatkozásáért könyö-
rögnek, hanem megholtjaik segítségéért is esdekelnek. Ez utóbbiak közbe-
lépése – szerintük – akként történik, hogy azok titokzatos erővel elámítják
a csendőröket; a tárgyalás fejleményeit pedig úgy irányítják, hogy a bírák
kényszerülnek belátni a vádlottak ártatlanságát.365
S ha a szent Isten nem segít az ő szomorúságukon, a megholt öregapa
nem tompítja el az ő javukra a bírák józan ítélőképességét,366 jön az any-
nyira rettegett „temlica” (börtön). Míg egy nemcigányvilágnézetű embert
a valószínűleg föllépő lelkiismeretfurdaláson kívül az a tudat is mardos,
hogy nevéről jégeső se mossa le a mocskot, addig a cigányt ezek a dolgok
a legkevésbé sem nyugtalanítják – de annál jobban emészti az, hogy övéit

365
„Muro mulo papu, mucin le!”: holt öregapám, ámítsd el őket!
366
„O szunto Dél csi zsuti pe lengi briga, o phuro mulo papu csi muci la mujálen…”

540
nem láthatja minduntalanul maga körül, és nem utolsósorban az, hogy egy
bizonyos ideig el van vágva előtte az út.
Tévesen hitte egy, már az Örök hazába költözött írónk, hogy kéthavi
vagy kétévi börtönülés cigánynak tökéletesen mindegy; hogy az nem tud
különbséget tenni kéthónapi és kétesztendei időtávlat között.
Ha a dolog csakugyan így állanék, akkor nem tudnók mire magyarázni
a póruljárt cigánynak azt a számolgatását, hogy például 1 év, 8 hónap, 2 hét
és 5 nap múlt el, mióta itt vagyok; 4 év, 1 hó, 3 hét és 4 nap múlva fogok
kiszabadulni.367
De vegyük föl az elejtett fonalat és beszéljünk még egy keveset a cigányok
keresztényhit-ismeretéről.
Vannak családok, éspedig a többség, kik még ennyire sem ismerik Krisz-
tus tanítását, kik a Hiszekegy-et még az ismertetett formában sem tudják.
Nemrégiben panaszolta nekem az egyik bátyám, hogy a Salgótarján-
környéki rrom cigányok mintegy kétharmada, ki egy Nanos nevű potrohos
„főember”-ét jött ököllel s botokkal támogatni erőszakos sarcolásaiban, úgy
bámult, mint borjú az új kapura, mikor szülőmet és táborának egynémelyikét
reggel, esténként imádkozni látta. Száz család közt talán csak egy található,
ki legalább annyit tud, hogy „a szent Isten Szűz Máriába bújt… Pétert maga
mellé vette, és tanította valamire az embereket, de azok nem hallgattak sza-
vára. Végül a zsidók kegyetlenül megkínozták – noha ő egy ujjlegyintéssel
megsemmisíthette volna őket –, és keresztre feszítették, három nap múlva
föltámadt és fölment a színarany Égbe”.
De hogy Jézus mindezt mi célból tette, milyen hatalmat adott Péternek,
s a többi apostolnak, mi az az Egyház, ki és mi az a pápa (Irópa!), mik és
melyek Isten és az Egyház parancsai, mik a szentségek és mire valók azok,
mi az ember kötelessége Istenével, Hazájával, felebarátjával szemben s a
többi – halvány fogalma sincs egyetlenegy cigánynak sem.
Ám azt az ostoba cigányagyszüleményt, hogy: „A szent Istent azért
szögelték föl csak három szeggel, mert a negyediket ellopta egy arra haladó
rrom, akihez örömében így szólt az Úr: Jót tettél velem, azért, míg a világ
fönn fog állni, minden ivadékod éljen lopásból” – még a legkisebb is tudja.
De hát el kell ismernünk, ha tárgyilagosak akarunk lenni, hogy olyan
gyerek, kinek sohasem beszéltek keresztény dogmákról, aki mellett nem volt
367
„(J)ekh bers, ochto son, dúj kurke taj pánzs gyész nacsile, káj khate szim; pa stáre
bersen, taj pa(é)k son taj pa trine kurken taj pa stáre gyészen szkepi ma’”: múlva 4 év
és múlva 1 hó és múlva 3 hét és múlva 4 nap szabadítom meg magam.

541
sem pap, sem tanító – hanem csak azonos körülmények közt nevelkedett
anya és apa –, az ilyen nem rendelkezhetik több vagy más ismeretekkel, mint
csak, miket szülőitől hallott. Tudatlan nem adhat gyermekének tudást, hanem
csak másik tudatlanságot, miként az az anya sem nevelhet vallásos, hőslelkületű
honfiakat és honleányokat, kinek szívét nem melengeti a hit és hazaszeretet lángja.
Így vannak a cigány családok is, különbség csupán az, hogy nemcsak
tudatlanságukat, szokásukat adják át gyermeküknek, hanem a pogány
szellemet is beléjük nevelik.
De hogy teljes legyen előttünk e nép képe, vessünk néhány pillantást
babonavilágára is.
Keresztutak közelében cigány nem üti föl tanyáját, mert a boszorkányok
és gonosz szellemek ott adnak találkát egymásnak, hogy megtárgyalják, kit
rontsanak meg. Nekem éppúgy, mint bátyjaimnak, nem volt merszem éjjel
kísérő nélkül sátrunkból kilépni, mert folyton Bubúsról meg Csochályiról
képzelődtem, mely az éj leple alatt leselkedik előre kiszemelt áldozatára.
De nem is csoda, ha képzeletvilágomat ilyen rémalakok népesítették be,
hiszen az én anyám csak nem lehetett kivétel az altatódalok más megvá-
lasztásában, mint többi cigányasszony társa.
Anyai nagyanyám beszélte, nagy bölcsességgel, hogy leánykorában egy
alsó kasztból való fiatalember szeretett belé. Szülői azonban csak úgy voltak
hajlandók őt hozzáadni, ha az előbb ötévi szolgálatot eltölt náluk. Egy alka-
lommal az országúton rájuk esteledett, s ezért kénytelenek voltak sátrukat
annak mentén fölütni…
Reggel arra ébredtek, hogy az udvarló sehol sincs. Mintegy félórai ke-
resgélés után útkereszteződésnél találtak rá, eszméletlen állapotban. Az
alapos locsolás – úgymond öreganyám – és erős pálinka rövid ideig magához
térítette őt, és annyit még el tudott beszélni, hogy egy abrosz takarmánnyal
a hátán éjfél előtt hazafelé igyekezett. Közben leült a gyalogút szélére, hogy
egy kissé pihenhessék. Elaludt. Álmában csillogóruhájú nőt látott közeledni
napernyővel a kezében… Egy édes, mámorító csókot nyomott a fiú ajkára,
mitől az fölébredt, de már kicsavart nyakkal és lábbal… Íme: ilyenek a
boszorkányok – egyszer csúnya vénasszony, másszor szép leány képében
bánnak el az emberrel…
A megboldogult József főherceg írja, hogy cigányai arról panaszkodtak,
hogy egy hajdani pincében valami Phubus (valószínűleg: Bubúsi) földalatti
szellem lakott, ki nekik nem hagyott nyugtot. E gödröt betöltette. Most
már a kígyók és békák voltak azok, amelyek a patakból kiszállva, a vidéket

542
veszélyeztették és amelyik mögött a Nivásik, vízi szellem (ilyenről sohase
hallottam) rejtőzik. Hiába utalt a hegyen lakó és őket védő késályira, hegyi
tündérre, végül mégis csak meg kellett engednie, hogy a gazdasági épület
közelében sátrakban lakjanak.
De a babona nem ritkán jövedelemforrás is. A legtöbb család számon
tartja pl., ha menetelő lova előtt leány elhalad, mert ha később kitudódik,
hogy mirtuszkoszorúja akkor már meg volt szaggatva, mikor a ló előtt
ellépett, a „szerencsétlenséget”, hogy a kehest e miatt nem sikerül eladni, a
leány apjával vagy rokonaival búsásan megfizetteti – előre.
Gyakori eset, hogy a szülő összvagyonát egyetlen takaró: a dunna alkotja,
ez azonban sokszor nem ok arra, hogy „a károsulandó” el ne vegye azt is.
Ha másképp megegyezni nem tudnak – dönt az erő- és ököljog.
Salgótarjánban lakik egy ilyen vérszopó vadállat, a Nanos, aki különféle
címeken nem egy cigány családot sarcolt meg már…
A mátraverebélyi kegyhelyre pünkösdkor, Kisasszonynapkor sok rrom
család összesereglik. Egyik-másik gyónik, áldozik az ismertetett módon,
ki-ki gyertyákat vásárol (ezeket nem lopja!), hogy a Szűzanya oltárára el-
helyezve, segítséget kiesdjen. Nem egy protestáns szájából hallottuk már,
hogy „a pápisták imádják Máriát”. Ha az én fajtámról ilyesmiket állítanának,
kevésbbé tévednének…
Mióta azonban az a salgótarjáni bitang lármát és verekedést rendezett ott
is megszokott rablásával kapcsolatban, a csendőrök lehetőleg távol tartják
a cigányokat a kegyhelytől.

A túlvilágról meg ugyancsak furcsa fogalmai vannak a cigányembernek.

Csiszolatlan elméje és pogánylelkülete mi más módon képzelné el a másvi-
lágot, mint úgy, hogy az a föld alatt van, ahol bizony irtózat még egy napot
is eltölteni, nemhogy beláthatatlanul hosszú ideig ottmaradni. Hiszen annak
lakói, a holtak, válogatott kínokat szenvednek el, és szüntelenül epeszti őket
a vágy, hogy visszatérhessenek ebbe az életbe.
Éjtszakánként 12 és 1 óra között tesznek is ilyen kísérletet, mivel azonban
ittmaradniok lehetetlen, bosszúból megfojtanak vagy magukkal visznek
egy-két evilági embert.
Mondanunk se kell, mert úgy is gondolható, hogy éjféltájban társ nélkül
cigányember nemigen hagyja el sátrát. És ha ilyenkor temető mellett kény-

543
szerül elhaladni, félelem fogja el, borzongás futja át testét, bátorsága némileg
csak akkor tér vissza, ha legalább egy rokona is ugyanott nyugszik. Abban
az esetben tüstént segítségéhez folyamodik, mert annak közbenjárására,
úgy gondolja, a többi megholt beszünteti vagy meg se kíséreli az útonállást.
Igaz, hogy vannak kivételek, kik azt mondják: „Csak jöjjön az a
felkötöttállú, ha nem kedves az élete, de levágom!” – mint például legidősb
bátyám, aki éjfélkor nemcsak hogy elmerészkedik a holtak birodalmába,
hanem, ha szükséges, fakeresztjüket is elhozza sátra hőmérsékletének eme-
lése céljából.
– Azonban mit számít az? Azért a halálutáni életről Jóskának sincs különb
fogalma, mint a többinek. Ő éppúgy önt a földre ivás előtt bor-pálinkából
„holtja lelki váltságért”, mint ahogy a többi cigány.
Hol van itt a túlvilági életnek az a megnyugtató, áldott képe, mint ami-
nőt Krisztus festett, hogy ez után az élet után egy végtelenül tökéletesebb
lét következik, ahol az Örök Bíró a jókat boldogsága részeseivé fog tenni, a
gonoszakat pedig a gyötrődésbe, halhatatlan halálba taszít majd egy örök
életen át? Hol található itt annak csak halvány sejtése is, hogy e nyugtalan
földi bugyborék-életet érdemes a Jó törvénye szerint leélni egy végtelenül
boldog, örök, isteni élet váltságáért? És tudja-e a cigány nép, mi a Jó és mi
a Rossz?
Egykor Róma is ott fetrengett a posványban. Az élvezetekben megbe-
tegedett, halálraítélt testét márcsak a kereszténység isteni ereje menthette
meg a biztos pusztulástól.
Midőn letűntek a vérzivataros századok, s Krisztus világosságán szer-
tefoszlott a pogány sötétség, Róma szeme előtt feltűnt igazi céljának, örök
rendeltetésének csillaga – akkor kezdett észretérni az élvezetek bódító
mámorából, s miként a tékozló fiú atyja ölelőkarjába, úgy borult életet adó
édesanyja, a katolikus Egyház kebelére, hogy azontúl egészen útmutatására,
irányítására hagyatkozzék.
Róma megtalálta az emberméltóság magaslatára vezető utat, az élet
célját. Az új Isten tana megmutatta az örök városnak, mi a liliom, hogyan
kell azt megőrizni, a sárbataposottat kiemelni, és az Úr Vérével a szennytől
patyolatfehérre mosni. A cigány nép talán jobban járna, ha meg se keresztel-
kednék – a „keresztény” lepel nem takarná pogány arcát: Krisztus nyájának
pásztorai nem lennének megtévesztve, és hozzáfognának megtérítéséhez.

544
VI. Azonosnak tekinthető-e le rrom és le rumungri?
Említettük már néhány szóval, hogy egyesek az oláhvérű teknővájókkal té-
vesztik össze az árjafajú kóbor, sátoros cigányokat. Már az a két szó is – árja,
oláh – fölöslegessé tesz minden további magyarázkodást. E helyett szóljunk
inkább arról, egy törzsből való-e muzsikus és sátoros cigány vagy nem, mert
mint tapasztalható, sokan semmi különbséget se tesznek a kettő között.
Azt, hogy le rumungri és le rrom két különálló – noha rokon – törzs,
nem szükséges hosszasan bizonyítanunk. Elég csak József főherceg néhány
sorára utalnunk: „Míg a letelepült (muzsikus)cigányok többnyire sötét-
bőrűek – írja – és a szőke köztük nagyon ritka, a sátoros (rrom) cigányok
világosabb színűek és szőkék is elég gyakran fordulnak elő köztük. Ezen
körülmény többek közt talán a mellett a hagyományuk mellett szólhatna,
mely szerint ők (le rrom) magasabb kasztból származnak, mely soha nem
dolgozott, mert Indiában is a magasabb kasztok világosabb színűek és nem
dolgoznak. Ez megegyezik az általam nagyrabecsült tudós és cigányismerő
Ch. G. Leland368 állításával.”
Igen, le rrom magát, szájhagyományának megfelelően, magasabb kasztbe-
linek, előkelő eredetűnek, külön törzsnek, le rumungrit pedig szolganépség
leszármazottjának tudja. Sőt még le szalvétása369 és le drizári (rongyos)
nemzetséget sem tekinti magával egyenrangúnak. Pedig mindkettő köz-
vetlenül belőle válhatott ki, mert az előbbinek – mely különösen Erdélyben
tanyázik – abroszokat (szalvéta: innen a nemzetségelnevezés), törülközőket,
asztalterítőket és más efféléket árulgatva, hagyománya, bőrszíne, kevés
tájszólással, nyelve s a többi teljesen megegyezik az övével.
Az utóbbi főképen Gyöngyösön és vidékén haszontalankodik. Ez eléggé
vadkinézésű, bőrszíne inkább mondható barnának, mint sárgának, roppant
piszkos, rongyos (drizári), nyelve meglehetősen elüt le rrométól, de azért
teljesen megértik egymás beszédjét.
Nem lakik sátor alatt sem le szalvétása, sem le drizári. Az előbbi abban a
faluban, városban tér szállásra, ahol kóborlása közben az est utoléri. Az utóbbi

368
Charles Godfrey Leland (1824–1903): amerikai újságíró, humorista, néprajzkutató.
[L. A.]
369
A Sárközi Jakab Gyula által „le szalvétása” néven említett oláhcigány közösség alatt
– miként erre már Máté Mihály is felhívta a figyelmet (Máté 2008, 128) – egészen
bizonyosan a mai néprajzi és nyelvészeti szakirodalomban coláriként ismert cigányokat
kell érteni. E közösségről lásd bővebben Máté (2013). [L. A.]

545
szekereken vidékről vidékre kóborolva és gebéit vásárról vásárra hajtva éli le
cigánymódra életét.
Elgondolható, milyen szakadék tátong ame le rrom (mi a felsők) és le
rumungri (alsók) között, mikor vérségileg még az előbbi két nemzetséggel
is óvakodik keveredni. És ha mégis előfordul, hogy rrom legény vagy leány
rumungriból választ élettársat, szülőjük azt elviselhetetlen megalázásnak,
lealacsonyodásnak tekintik, olyannak melynél édesebb a meghalás. Ezért
elejét minden ilyen eshetőségnek, és ha szükségessé válnék, minden befo-
lyásukat latbavetnék, hogy fiukat, leányukat lebeszéljék szándékáról.
Mondhatjuk, nagyon, nagyon ritka az olyan rrom fiú vagy leány, ki ilyen-
fajta szándékot vagy tervet forgat agyában, mert számolni kell azzal, hogy
ha azt megvalósítja, szülője nemigen tekinti magáénak többé, a törzsbeliek
pedig rendszerint vele is, meg utódaival is megszakítják az összeköttetést.
Hogy le rrom mennyire nem azonosítja magát le rumungrival, mutatja
az is, hogy máig megőrizte ősi viseletét, és a legkevésbbé sem vegyítette
össze anyanyelvét más nyelvvel.
E törzsbeli hajadon, asszony toalett-művészete (ami ugyan nem nevezhető
művészetnek) semmiben sem egyezik a kultúrnemzetek leányaival. De azért
ismeri ő is annak módját, hogyan kell magát csinosítania. A nyomaték persze
nem annyira az arc, kéz vagy nyak tisztántartásán, ápolásán van, hiszen az
alapos tisztálkodás higiénikus hatása teljesen ismeretlen fogalom előtte,
hanem inkább a pirosas-, sárgás- vagy zöldesszínű bő-, fodrosszoknyákon,
blúzokon, ezeket színes cérnával gondosan kihímezi, aztán sárgacipőn, no
meg a szépséghajfürtökön, melyeket csattok segítségével homlokon helyez el.
Az európai divathóbort tehát egyáltalán nem talált követőkre le rrom
asszonynépségben. A rövidhajú nőnek puszta látása is borzalommal tölti el,
és ez annyiban érthető is, amennyiben ottani fölfogás szerint a rövidrevágott
haj elcsúfítója, megalázója a női méltóságnak.
A muzsikus cigánynők persze abban is majmolók, de époly esetlenül és
nevetségesül, akárcsak a majmok.
Az, ahogyan a cigány és magyar nyelv nyakát le rumungri kitekerte,
egy másik bizonyítéka annak, hogy teljesen különálló, a másiktól szorosan
elszigetelt törzs. E tekervényeket, persze összevegyítette, és azok a szólás-
módok, melyeket ő s általában a görbeutakon járók használnak, e keverési
módszer eredményei. A csórtam egy lovat (csórdem eke grasztesz helyett);
csávó, máreljen meg téged a Devla (sávo, márel tu o Dél), a kezsit, lábát
csókolom nacságós urám s a többi – mind zenész cigányok agyszüleménye.

546
 Ha már e nép nyelvéről esik szó, röviden megjegyezzük, hogy az roppant
kezdetleges, szókincsszegény.
Valahányszor anyanyelvén oktattam a cigányokat, mindannyiszor kény-
telen voltam, úgyszólván, minden második fogalmat magyarul kimondani,
mert azoknak megfelelő kifejezéseket a cigány nyelvben nem találtam.
Egy brünni professzor, a közelmúltban elhunyt Tápai-Szabó László370
dr., egyetemi rk. tanár állítása szerint, az Apostolok Cselekedeteit próbálta
cigány nyelvre lefordítani, de nem tudott számtalan fogalmat abba átültetni.
A Megváltó-t például Svasztipnaszkró-nak nevezte el, mely Egészségetadó-t
jelent.
Való, hogy Svasztipnaszkró önkényes szótákolmány, mely talán a hot-
tentották nyelvén Zöldségfélét jelent, de cigányul Egészségetadó-t – soha!
De meg különben is az Egészségetadó-fogalom talán fedné a Megváltó-
fogalmat? Kifejezné-e a Megváltó Isten lényegét? Azt hinnék a cigányok
– írja nagyon helyesen Tápai-Szabó dr. –, hogy Jézus kiváló orvos.
Ortutay István371 írja, hogy néhai József főherceg egyebek közt egy „Ro-
máné Sziklaribe Csibakeró” című cigány nyelvtudományi művet is adott
ki a Magyar Tudományos Akadémia útján. A cigány nyelv valamennyi
szókincsét és tájszólását végigjártattam elmémen, hogy kibogozhassam
a munka címének jelentését, de talán csak az első két szóét, a Románé
Sziklaribe-ét (i románi sib?) tudtam megtalálni372. Mert mondjuk rá, e két
szó cigányul nyelvet akar jelenteni, de mi az a Csibakeró? Változott volna
azóta talán a cigány nyelv?
De hiszen a nyelvek változása a műveltség emelkedésével, az életmód
átalakulásával jár együtt! – márpedig le rrom, éppen az, amelyikkel a fő-
herceg foglalkozott, műveltség, életmód dolgában ma is az ősi fokon áll.

370
Tápay-Szabó László (1874–1941): író, újságíró, szerkesztő, egyetemi tanár. [L. A.]
371
Ortutay István (1881–1918): újságíró, a Szegedi Napló szerkesztője. Ortutay Gyula
(1910–1978) néprajzkutató és politikus édesapja. [L. A.]
372
Sárközi Jakab Gyula pontatlanul idézte József főherceg 1888-as művének cigány nyelvű
alcímét, és értelmeznie is rosszul sikerült. A kifogásolt alcím „Románo csibákero
sziklaribe” volt, s ez egy, a mai fogalmaink szerinti centrális dialektusban próbál-
ta visszaadni a ’cigány nyelvtan’ kifejezést cigányul. Sárközi értelmezésével éles
ellentétben itt a ’csibákero’ [= čhibak(e)ro] szó vonatkozik a nyelvre, mely a ’čhib’
(= ’nyelv’) kifejezés genitivusza. (Nyelvészetileg elgondolkodtató érdekesség, hogy
az oláhcigány anyanyelvű szerző nem ismerte fel a centrális dialektusbeli ’čhib’ szó
ragozott alakjában az oláhcigány ’śib’ megfelelőjét.) [L. A.]

547
 Míg a nemzetek az évek hosszú során a szellemi és anyagi kultúra magas
fokára hágtak, nyelvüket szépítették, szókincsben gazdagították addig, leg-
alább is le rrom, úgyszólván semmiféle téren se haladt előre. Szájról-szájra,
nemzedékről-nemzedékre származtatta változatlanul az Indiából magával
hozott világnézetet, nemtörődömséget, maradiságot s a többit, tehát nyelve
se változhatott.
A könyv még nincs a kezemben, ezért többet nem mondhatok egyelőre
róla.
Örömmel tölti el szívemet az, hogy mind több és több nemes magyar szív
fordul szerencsétlen fajtám felé, és ez a segíteni akarás abban is megnyilvánul
egyeseknél, hogy az evangéliumok cigánynyelvű fordításán munkálkodnak,
hogy Isten igéjét anyanyelvén hallhassa a cigány nép. Így például egy honi
úriasszony373 hozzám intézett levelében azt írja, hogy cigány nyelvtan nél-
kül, csupán egy hiányos szótárra támaszkodva végzi fordítási munkálatait.
Mondanunk se kell, hogy a segítésnek ez az útja nemcsak roppant fárad-
ságos, hanem balul választott és teljesen haszontalan is. Mert nem tekintve
azt, hogy az evangéliumok szavait, gondolatait, hacsak nem akarunk Kazin-
czy példájára új szavakat alkotni, jóformán lehetetlen egy fejletlen, néhány
száz [szavas] szókinccsel rendelkező nyelvbe átültetni. Hiszen költőink és
íróink, kik Goethet, Schillert, Molièret, Shakespearet fordították, bizo-
nyára, folyékonyan beszélték a német, francia, angol nyelvet, és ők abból
a tökéletesen fejlett magyar nyelvbe ültettek át gondolatokat, eszméket.
A cigány népnek kizárólag magyar nyelven kell bemutatni Krisztus Országát,
édes Hazánkat! Csak magyar nyelven kell megrajzolni előtte az egészséges
társadalmi életet! Amik lelkébe a magyar szellemet elviszik, csak magyar
szavak legyenek!
De térjünk vissza szerény rajzunk eredeti síkjára, és üssük föl a Tolnai
Világlexikona III. Bur–Don 105. lapját.: „A letelepedettek (zenész cigányok)
természetesen sokat veszítettek cigányegyéniségükből s talán ez magyarázza
a mélységes megvetést, mellyel a sátoros cigány tekint helyben lakó vérroko-
nára. Ebben van is valami, mert a letelepedettek őseit rendszerint valamely
becstelen tett(?) miatt zárta ki a törzs és így magára hagyatva kénytelen volt
munkát(?!) vállalni… Ők a társadalom szerves(?) részeivé lettek…”
Azt ugyan nem gondoljuk, hogy becstelen tettnek elkövetése, de pláne,
törzsből való kizárás történt volna. Mert hiszen – ámbár írásbeli adatunk

373
Koltai Józsefné Csoma Krisztináról van szó. [L. A.]

548
errenézve sincs, csupán a szájhagyomány és le rrom s le rumungri lelki,
testi adottságainak, tulajdonságainak föltűnő különbsége áll rendelkezé-
sünkre – valószínű, hogy már Görögországból eljőve vagy még korábban
is, külön törzset, de legalább kasztot alkottak a sátoros és külön a zenész
cigányok. E mellett szól az is, hogy le rrom egyetlenegy tagja se foglalkozik
semmiféle hangszerrel. A hagyomány, köztudat azt tartja, egyebek közt a
zenészkedést, „az alávaló foglalkozás”-t kizárólag mindig csak az alsók (le
rumungri) űzték.
Nézetünk szerint tehát csak az történhetett, hogy a vezető rrom törzsnél
nem alakulhatott ki az egész népre kiterjedő, a széthúzásokat megszüntető
hatalom – ennek okaira már rámutattunk –, és így le rumungri, márcsak azért
is, mivel sohase dicsekedhetett amaz valami nagy szimpátiájával és becsével
önszántából útirányt változtatott, és szertehullott a társadalom csúfjaként.
Azért mondjuk, csúfjaként, mert arról vajmikeveset tudunk, hogy ez lete-
lepedése óta másfajta „munkát vállalt” volna, mint csak a hegedűpengetést,
mely valószínűleg ősfoglalkozása, de legföljebb a vályogkészítést.
Jóformán éppoly keveset hallunk muzsikus cigányokból lett munkásokról,
kereskedőkről, iparosokról, mérnökökről, orvosokról, mint ahogy ilyeneket
nem ismerünk a sátorosok köréből.
Mondhatjuk-e, hogy le rumungri a polgári társadalom szerves részévé
lett? Miben áll ez a lett? Abban talán, hogy a tisztességes megélhetést nyújtó
foglalkozásokat kerülve és orrfacsaróan bűzös putrikban lakva, dohányfüstös
kocsmákban visszatetszést keltő mozdulatokkal zenészkedik kutyamódra
odavetett cigarettáért, fröccsért és pár fillérért? Véleményünk szerint, az
ilyen életmód még korántsem szerves kiegészítője a társadalomnak, hanem
inkább elcsúfítója, szánalmas cafrangja!
Vitathatatlan, hogy le rumungri veszített cigányegyéniségéből. Leve-
tette magáról rongyait, de helyettük korántsem a tiszta erkölcs, becsület,
munka, és haladni akarás köntösét vette föl, hanem a nevetség, szánalom
ruhafoszlányát. Eldobta ősi viseletét, hogy a szemétrevetett, de angolos
gúnyát magára öltve, megmutassa: íme, én is raj (úr) vagyok! Tette ezt és
pedig a nélkül, hogy lelkileg igyekezett volna rajjá és magyarrá válni: mind
a keresztény, mind a magyar szellem előtt bezárta kunyhójának ajtaját,
nincs lelki-, érzelmi közösségben sem le rrommal, sem a nemzettel. Nem
tartozik sem ide, sem oda!
Mindmáig azt tapasztaltam, hogy míg le rrom többsége részvéttel tud
lenni akár nemfajtabelije iránt is, ha baj éri, és bár pogány módon, el-el-

549
beszélget a szent Istennel, addig le rumungri szívében talán csak nagyon
kevés irgalom lakozik, és szégyell tárgyalni a Devlá-val.
Nemrégiben történt Pásztó községben, hogy egy ittas csendőr addig-addig
bolygatta, piszkálta az egyik kocsmában jókedvvel iddogáló legényeket, míg
azok közül egynéhány meg nem unta, és az utca ajtajának küszöbe előtt egy
hatalmas kődarabbal főbe nem vágta.374
Node, rögtön meg is változott a zenész úr taktikája: akinek még az előbb
a szokásos mozdulatok és hajlongások kíséretében ropogós nótát húzott
a lába alá, annak vonagló, félholt testére most a határtalan kárörvendést
tolmácsoló szidalmak özönét zúdította.
Mióta csak eszemet tudom, muzsikus cigányembert templomba, legalább
csak belépni is, mindössze kétszer és azt is Jászberényben láttam. Pedig
Észak-, Nyugat- és Kelet-Magyarország, de főképen a Nagy-Alföld több
városában, falujában eltöltöttem már rövidebb-hosszabb időt.
Kilépek az Isten házából. A zenész úr éppen most halad el büszke tar-
tással, méltóságos léptekkel a templom kitárt ajtaja előtt. És az Úr, onnan
belülről, legalább csak egy bepillantást kér… – de mégcsak a keménykalap
se billen meg…
Körmenet van. Ki-ki hódol a Nagy Királynak… Ott áll Előtte kis fekete-
arcú leánykáját kézen fogva az a cigány, kit egykor templomba be- és kilépni
láttam. Arcán a meglepetés azt mondja: Ő (a zenész úr) nem így akarta,
nem kívánkozott összetalálkozni Vele. Kínos a pillanat. Mit cselekedjék?
Letérdeljen? Álljon? Habozik… Ah! dehogy hódol ő Jézus előtt, hiszen
ilyesmit csak a műveletlen, csizmás parasztok szoktak tenni, nempedig ő,
a keménygallér, nyakkendő, lakkos félcipő stb. Bizonysága szerint – a raj…
Tévedés volna azt hinni tehát, hogy le rumungri nagyobb utat tett meg
a lelkiek terén, mint le rrom. Sőt még akkorát sem! Az utóbbi nagy része,
ha máskor nem is, de legalább karácsonykor, újévkor és húsvétkor jelen van
a szentmisén.
Azok a cigány-viccek vagy inkább cigány-jellem-bemutatók, melyek
közszájon forognak, le rrom csak nagyon csekély hányadának jellemére
találók. De annál hűbben festik le rumungriét.
374
A Sárközi Jakab Gyula által itt egészen pontatlanul említett pásztói bűncselekmény
minden valószínűség szerint Varga János csendőr-őrsvezető 1941. december 26-i
meggyilkolása lehetett. Az ügyre vonatkozó hitelesnek tűnő források szerint – és
Sárközi állításaival éles ellentétben – ennek során azonban nem az áldozat, hanem
az egyébként lesből támadó elkövető volt ittas. [L. A.]

550
 A befagyott Duna jegén akar átmenni a zenész cigány.
– Édes Jézusom – kezdi nagylelkűséggel –, ha átsegítesz ezen a veszélyes
úton, egy nagy gyertyát adok neked.
Mikor az út felénél van, és látja, hogy nemsokára száraz földet ér,
egyszercsak elkezdi:
– Ha akarom, megadom, ha akarom, nem.
Ebben a pillanatban recseg-ropog a jég.
– Ejnye! Édes Jézusom, hát veled még viccelni se lehet? – kérdezi o
rumungro, mintha csakugyan viccelt volna.
Senkise higgye, hogy a muzsikus nagyobb érdeklődést mutat a nemzet
ügye iránt, mint a sátoros cigányság. „Sem művészetnek, sem szórakozásnak
nem állhattam soha a cigányt…” – írja Tamási Áron Szülőföldem című
munkájában. – Megindulok hát (erdélyi vendéglőben) az asztalom felé,
s ahogy elhaladok a banda előtt, nagyot hajlik felém a prímás. Szót nem
kockáztat azonban, mert nem ismer engem. Ez a néma meghajlás a tiszta
nyelvi semlegesség, mely figyelmet rejt magában mindenki(!) iránt.
Minden jel arra mutat, hogy az áthasonulás, asszimilálódás terén holt-
pontra jutott: nem gondolkozik ugyan magyarul, de titkolja előttünk nya-
katekert anyanyelvét. Nem érzi ugyan magyarnak magát, de szégyenli
származását. És bizony tapasztalnia kell szegénynek, hogy kár a benzinért:
minden takargatása ellenére lesír róla, hogy kicsoda.
Ez a sehovánemtartozás és putrijának piszokja, rongya azonban nem
tudott gátat vetni annak a beteges vágyának, hogy az úri divatot utánozza.
Ki nem látott elő-hátul szellőző fekete vagy sötétkék nadrágban, piszoktól
megfeketedett ingben, elsárgult keménygallérban, csokornyakkendőben és
lyukas lakkcipőben feszítő muzsikus cigányt? No, és talán a leányok, asszo-
nyok különbek? Minden tisztességes, jóérzésű emberben visszatetszést és
undort kell, hogy keltsen az, ahogyan azok a máskülönben is eléggé ízléstelen
modern hölgydivatot utánozzák. Ó, de mennyire szánandó félreértése az
annak, amiben csakugyan utánozni kellene a magyarokat!
A letelepedést korántse tekintette le rumungri az új, emelkedett, emberhez
méltó életmód kezdetének. Mint látjuk, erkölcsileg a régi, s legkevésbbé sem
törekedett a munkás, ipari, kereskedelmi és a többi pályákon elhelyezkedni.
Ahelyett, mintha legalább is predesztinálva lett volna, megmaradt kéjenc-
nek, alattomos, túlzásig alázatoskodó muzsikusnak, a társadalom éppoly
lenézettjének s megvetettjének, akárcsak testvér törzse.

551
 Igen jellemző a muzsikus cigány törzsre, hogy tehetséges és tehetség-
telen tagja egyaránt hóna alá csapja a hegedűt. Hagyjon föl le rumungri a
zenészkedéssel! Nézzenek más, komolyabb foglalkozás után, legalább azok,
kik nem állnak az igazi zenetehetség, hivatás magaslatán! A világ kereke
bizonyára nem fog kisiklani, ha ők abbahagyják cincogásukat, s mi sem
sírunk majd, ha el-elmarad a karácsonyi, újévi, húsvéti, pünkösdi, névnapi
váratlan megemlékezésük és szerencsekívánatuk.
A semmittevés, alázatossággal kendőzött ravaszkodás és a kezsit, lábát
csókolom-ozás ideje lejárt! – Az óra tizenkettőt ütött…

VII. Megoldható-e a cigány-kérdés?

Mondhatjuk, még napjainkban is kevés szó esik a cigány népről. A csendet
legföljebb itt-ott szakítja meg egy-egy szitkozódó magyar, kinek csirkéje,
kacsája vagy más efféle jószága tűnt el hirtelenében. Napilapjaink hasábjain
is napvilágot lát néha-néha egy-egy cigány-riportcikk, melyben a riporterek
nagy megütközéssel számolnak be a XX. század eddig nem látott s hallott
csodájáról: a földünket taposó s levegőnket szívó cigányok műveletlenségéről,
történelemben való járatlanságáról stb.
Itt-ott előbukkan olykor-olykor egy-egy tollforgató, sőt politikus is,
aki fölveti a kérdést: Meddig várunk még arra, hogy az évszázados cigány
probléma önmagától megoldódjék?
A válasz persze többnyire elmarad és pedig nem annyira azért, mert
ennél égetőbb feladatai is vannak a nemzetnek, hanem mert sokan nemtö-
rődömséggel vagy mohamedános fatalizmussal szemlélik a megoldásra váró
cigány-kérdést: E nép szellemi, testi erőinek kárbaveszését, pusztulását nem
lehet föltartóztatni, nem lehet hasznosítani ön- és a nemzet javára – így
gondolják ők.
Hála Istennek, mi nem mozlimek, hanem keresztény magyarok vagyunk.
Mi jól tudjuk azt, hogy a cigányság tűrhetetlen állapota nem a természet
törvényszerűségén alapszik, melyen alig változtathatunk, hanem tisztán és
kizárólag annak ostoba, pogány hagyományából táplálkozó csökönyösségén,
és azon, hogy a nemzetben rosszakarót, ellenséget lát.
A történelem bizonysága szerint Árpád népe már a honfoglaláselőtti
időben ismerte egykevéssé a keresztény vallást. Sőt később, midőn Tak-
sony, majd pedig Géza fejedelem idején a nyugati keresztény államokba
éppúgy be-betört, akárcsak a keletrómai császárságba, még több alkalma
volt az új Isten tanával és a rendezett állami élet áldásaival megismerkedni

552
– és mégse hajtotta fejét egykönnyen a keresztvíz alá, mégse hagyott föl a
kalandozásokkal.
A riadei és augsburgi ütközet még csak a kalandozó hadjáratok végét
jelentette, ám korántsem a pogányság temetését és a művelt keresztény
Nyugat életformájának zavartalan átvételét.
Ha Koppány hívei fölismerték volna az István király oldalán a hamis isten
ellen harcoló Igazságot, és megértették, átláttak volna, hogy az idegenekre
éppen az egyetemes magyarság érdekének szempontjából volt szükség, hogy
csupán az egyeduralom tehette erőssé és naggyá az ifjú országot, akkor
vezérük, bizonyára, elkerülte volna sorsát.
Csanád vezér eleinte Ajtonnyal tart. Mikor az isteni kegyelem megérinti
szívét, a királynál keres menedéket. István tárt karokkal fogadja… És Csanád
csak most látja, mennyire tévedett, mikor az új államrendben nemzetellenest
látott. Csak most villan át lelkén, mily esztelenség, bűn volt évtizedeken
át ellenállni a kereszténységnek, Ajtonyt segítni, hogy az ország egy részét
pogánynak megtarthassa. De még semmi sincs későn. Mindent jóvátehet.
Visszaszerezheti az elszakadt Kapos-vidéket. És győzni fog, mert győznie
kell, hiszen az egyben a keresztény Isten diadala lesz a pogány fölött…
És István serege Csanád vezérlete alatt megindult a Maros felé…
Ne gondoljuk, hogy a cigány népnek nincsen Csanádja. Van. Az Igaz, Jó,
Szép, nemes fölismerése hozzánk-pártolásra bírta Csurinát. Az ő elméjén
is átvillantak már Csanád gondolatai. Itt él köztünk, várja a csatariadót,
hogy az igaz Isten nagyobb dicsőségére, népe és a magyar nemzet javára
Csanád hitével és bizalmával leszámolhasson a cigányság többszázéves
pogányságával, tétlenségével; hogy e nép szellemi s testi erejét Isten és a
Haza szolgálatába állíthassa.
Ez a Csurina egykor mint ügyes tolvaj volt ismeretes le rrom körében,
kiben szülői a családi hagyományok, szokások fanatikus ápolóját s megőr-
zőjét látták. Röviden: izzig-vérig cigány volt.
Hogy őszinte legyek, én nagyon tamáskodtam, mikor olyan hírek kezd-
tek terjengeni erről a fiúról, hogy le ungri kifogástalan jellemű, nemesen
gondolkozó férfiút formáltak belőle.
– Lám, a gyerekkori játszótárs, nemcsak ügyes tolvaj tud lenni – gon-
doltam –, hanem jó farizeus is. A két merőben ellentétes világszemlélet,
a hamisítatlan keresztény és a pogány cigány összeházasítása lehetetlen.
Ebben a tekintetben csak egy lehetőség van: az egyik kiirthatja a másikat,
de mindkettő nem lehet úr egy lélekben.

553
 Csurináról, ismerve múltját, nem tehettem föl, hogy lelkében a keresz-
tény eszme győzött. Később azonban, midőn fölkerestem, be kellett látnom
tévedésemet.
Arra a kérdésemre, mi indította el jelenlegi útjára, az alábbiakat felelte:
– Egy napon azzal álltam apám elé, ki büszke volt rám, milyen jó lenne,
ha írni-olvasni tudnék: a lópasszusokat se kellene ungrival olvastatnunk…
– Nos hát – vetettem közbe a kérdést –, ennyi ismeretre, amennyi a
passzusolvasáshoz elegendő, az elemi iskolában nem tudtál szert tenni?
– Dehogynem, tudtam – folytatta –, csakhogy azzal már nem elégedtem
meg. Hónapról-hónapra, évről-évre nőttön-nőtt tudnivágyam: a hittan
belemarkolt pogány szívembe, a történelem bevilágított sötét, eldurvult
lelkembe. E világ fölkutatásával járó fáradalmak, nélkülözések mindennap
édesebbek voltak…
– De miképpen tudtál elszokni a lopástól? – szakítottam meg szavait.
– Nem kellett attól elszoknom, hanem egyszerűen csak lemondanom
róla. Isten tízparancsolata, mellyel már az első elemiben találkoztam, meg-
döbbentett. Igaz, a cigány „jog” érvényesítéséről nem mondtam le azonnal,
mert még diákságom második évében is megloptam egyszer-kétszer 40-80
fi llér erejéig egy zsugori kocsmárost, aki esténként vízhordóul és kifutóul
is használt engem.
De minél jobban elmélyedtem a tudományban, annál világosabban bon-
takozott ki lelki szemem előtt Isten csodálatos Országa. Kialakult lelkemben
az Út, Igazság, Élet. Nap-nap után mind érezhetőbben oszladozott lelkem
pogány sötétsége, hogy helyét a Világosság: Krisztus foglalhassa el, Aki
megadja a dolgok helyes magyarázatát, a lét értelmét.
Míg Jézus a hit, addig a magyar szellem a hazaszeretet lángját gyújtotta
meg szívemben. Bizony, fűzte tovább a szót, még csak most látom igazán a
cigánylelkiség sötétségét, rútságát, rettenetes tévelygését. Most már érzem
azt is, mi ihlette Petőfit, mikor azt írta: „Ha nem születtem volna is magyar-
nak…”, és tudom, mi vitte őt Bem apó akarata ellenére a segesvári temetőbe.
Nem talány többé előttem, mert néhány évvel ezelőtt még az volt, Krisztus
hű katonáinak halálmegvetése –, a katakombák mélyén, az arénák porondjain
három századon át kiömlő keresztény vér.
– Hát szülőd – kérdeztem tovább – nem gördített akadályt utadba?
– Ó, dehogynem! – itt fejét szomorúan lehajtotta. – Arra az időre visz-
szagondolnom is kínos. Szülőmet már akkor is nagyon szerettem. Szinte
lehetetlenségnek tartottam csak egy napig is távol maradni tőlük. Isten a

554
megmondhatója annak a harcnak, mely lelkemben dúlt, mikor szökéssel
kellett búcsút vennem tőlük.
– Úgy hát, te is szöktél?
– Én is. „Elungrosodott” lelkem kiállotta a párbajt: szívem elvesztette
a csatát…
Egy-két hét múlva mindkét részről csordultig teltek a keserűségpoharak.
Én a magamét fenékig kiittam. Szülőimét pedig a fölötti kétségbeesésük is
fűszerezte, hogy „ha ungrová vedlek, megtagadom s megvetem őket. Ennek
ellenére is a magyarok mostohán, komiszul bánnak majd velem, s ki tudja,
nem halok-e meg idő előtt?”
Ezért mindent elkövettek, hogy utamról eltérítsenek. A mézes-má-
zos szavak hatástalanoknak bizonyultak, hát nyakamra magát a csábító
Sátánt a csinos, kékszemű Zsófi, tőlük kiválasztott gyerekkori jegyesem
személyében.
– Hát téged, Zsófi, mi szél hozott ide ily késő este? – kérdeztem meg-
lepődve a szobámba váratlanul belépő leánytól.
– Hát csak… Csak eljöttem – közben bizalmas mozdulatokkal közeledett,
s leült mellém egy kopott pamlagra –, hogy Csurinámat láthassam, mert…
– Mert?
– Mert ő az én jegyesem!
– És aztán?
– Jöjjön haza!
– Úgy? Haza? Dehát minek?
– Hogy egymáséi lehessünk!
– Egymáséi?
– Igen, egymáséi, s én addig innen el nem megyek, míg észre nem térí-
telek, mert le ungri elrontottak téged. Egykori játszópajtásaid, kik rangban
alattad állnak, egyik leány után a másikat szöktetik meg – hírt, dicsőséget
szerezvén azzal maguknak –, s te annak hátat fordítanál minden alaposabb
ok nélkül? Nem, az nem lehet! – E közben derekam köré fonta karját. –
Legutóbbi szülői látogatásod alkalmával is kisiklottál a kezemből, de íme,
újból megtaláltalak, enyém vagy és én a tied!
Most ölembe hempergette szőkefürtös fejét, s oly csábítóan mosolygott
rám, hogy már-már kezdett rajtam elhatalmasodni egy ismeretlen érzés.
– Uram, Jézus segíts! – tört ki belőlem a kétségbeesés hangja, és fölug-
rottam ülőhelyemből.
– Mi baj lelt? – kérdezte hozzám lépve Zsófi.

555
 – Semmi – feleltem. – Gyorsan vedd a kendődet, elkísérlek az állomásig,
még eléred a tízórai vonatot.
– Hát nem szeretsz, Csurina? – kérdezte nagy szomorúsággal a hang-
jában a leány.
– Úgy, ahogy le rromnál szokás, nem szeretlek, Zsófi.
– Miért?
– Azért, mert a szent Isten tiltja.
– Tiltja?… Csak neked, talán, mert ungro lettél?
– Nekem is, neked is, le ungrinak is, meg mindenkinek a házasságszentség
fölvétele nélkül, mert…
– Mi az a házasságszentség?
– Arra ugyan már nincs idő, hogy megmagyarázzam neked, mert nemso-
kára megérkezik a vonatod, node azért megpróbálok egyetmást elmondani.
Jól figyelj! Az első emberpárt közvetlenül maga a szent Isten teremtette.
Ő azt akarta, hogy az emberiség közös szülőtől származzék, ezért élet-
magot vetett el Ádámba is meg Évába is, és fölruházta őket a szükséges
eszközökkel. Ezeket a szerveket és életcsírát, más szóval, emberteremtő-erőt
ősszülőinkön keresztül a szent Isten minden embernek megadta, de meg-
parancsolta, hogy csakis úgy vehetjük igénybe azt, ha gyermekeknek életet
adunk, és csakis olyan házasságban, melyet Ő a templomban fölszentelt
papjának kezétől egybeköt. Ez által az egybekötés által a házasság szentté
lesz, mert Isten szándéka, törvénye szerint jön létre. És Ő megáldja, meg-
szenteli, szentségi rangra emeli azt. Viszont a templomon kívül megkötött
házasság az ördög szándéka, akarata szerint jön létre, tehát bűnös az, mely
a szent Istent súlyosan sérti.
– Hát akkor le rromra haragszik a szent Isten?
– Most már, bizonyára, igen.
– Ezelőtt nem haragudott?
– Gondolj csak arra, többszáz évvel ezelőtt a pogány Indiából a keresz-
tény Európában vezérelte le rrom-t, és az mégis pogány maradt tetteiben,
szokásában, erkölcsében, gondolkozásában. India pogány sötétségéből Szűz
Mária napsugaras, virágillatos országába hozta, hogy Szent István dicső
nemzetének példáját kövesse –, de ő máig se ismerte föl a szent Istennek
ezt az áldott tervét, és eltemetkezett a bűzös mocsárba, mely emberpusztító,
gyilkos gázt lehel ki magánál.
A lopást – éppen úgy, mint a paráználkodást – minden nemzetnek
megtiltotta, de le rrom vakmerően elhiteti magával, hogy arra neki Isten-

556
től származó joga van. Krisztus és a befogadó magyar nemzet adományait
megvetette, de elfogadta a Sátán ajándékait. Ha a papok, kik Isten szavának
közvetítői, azt mondják nektek: Hazátlan, Istenkáromló az az életmód, me-
lyet folytattok, nem hiszitek el, de az ördög gonosz sugallataiban, szavaiban
a legkevésbé sem kételkedtek. Sőt megszállni engeditek magatokat általa.
Borzongasz, Zsófi? Pedig úgy van. Mert az ördög barátai, hívei azok, kik
hisznek neki, hallgatnak szavára. És ő beléjük költözik, hogy így, emberi
testben, annál gyanútlanabbul és könnyebben megközelíthesse s megront-
hassa Krisztus katonáit – a szent Isten kimondhatatlan szomorúságára.
Attól kezdve, hogy szobámba léptél, a beléd költözött ördög gőgösen
vívta a harcot Jézussal, de az Úr, éppen akkor, mikor segítségül hívtam,
kiütötte a fegyvert a kevély, elbizakodott Lucifer kezéből.
Most már látja a szent Isten, hogy hiába várt évszázadokig, hogy ellen-
ségétől félrevezetett, becsapott rrom magához térjen; hogy lépjen a ven-
dégszerető, lovagias magyar nemzet közösségébe, folytasson Isten nagyobb
dicsőségét és a magyar Haza javát szolgáló életmódot. Ezért joggal föltehető,
hogy türelmének mértéke betelt, szentharagra gyúlt le rrom iránt, s ki tudja,
nem áll-e szörnyű bosszút rajta, ha élete rövidesen meg nem változik?
– Szent Isten! – tört ki a leányból a megdöbbenés hangja, s inkább ön-
magához beszélt, mint énhozzám:
– Valóban igaz volna ez?… Mi az ördöggel cimborálunk?… Bennem,
le rromban ő lakoznék? Ferde, istenkáromló volna a mi világnézetünk,
életmódunk?
– Ha abban a világban élnél, Zsófi, melyben a szent Isten kegyelméből
én is vagyok, teljesen meggyőződnél arról, amiben most talán kételkedsz, és
lehullana szemedről az ördög bűnös takarója: eléd tárulna Isten csodálatosan
szép Országa, megismernéd az élet igazi értékét, örömeit, célját és sohase
vágynál vissza a Sátán birodalmában: a cigány pokolba.
– Kezdelek érteni, Csurina… Ilyen nagy áldást hoz az emberre; kinyitja
szemét a látásra, fülét a hallásra az oktatás – az iskola. Igazad van: nekem
sincs többé maradásom a cigány pokolban…
– Node, megérkezett a vonat, Isten veled, Csurina!
– Isten vezéreljen, Zsófi!…
Íme, Pinko, ilyen szerencsésen fegyvereztem le az ellenséget, melyet
szülőm küldött a nyakamra. Hála érte Istennek! De mondhatom, ez a kaland
egyúttal megerősített abban a hitemben, hogy le rrom-t tudatlanságánál
tartja markában a Sátán.

557
 – Derék fiú vagy, Csurina! Lelkem kimondhatatlanul örül neked, mert a
cigány problémáról vallott elveimet igazoltaknak látom benned. Eljövendő
harcunkban ilyen gerinces katonákra, mint aminő te vagy, nagy feladatok
várnak.
Az a szellem, mely a Szent Magyarok országában fajtánk pogány életmód-
ját, semmivelsemtörődömségét második-szolimáni fatalizmussal elnézte,
meggyorsult iramban tántorog a siralomház felé s helyébe lép az újjászülető
Európa szelleme! Krisztus Országának egén már látszanak a viharfelhők, a
pokol korhadt kapujának napjai megszámláltattak! Az óra – mikor a magyar
államhatalom fegyverhez nyúl – közeleg!
Az evangélium fegyvertelen hősei háromszázados véres tusa után le-
fegyverzik az állig fölfegyverzett római birodalmat. A nagy Királynak ma
is vannak ilyen katonái, kik Vele egyetértve mérik végig a pusztulófélben
levő zavaros piramis ideológiák Szaharáját, és akik tudják, hogy csak az
emberiesség, a krisztusi, szellem, igazság, szeretet mentheti meg a világot
a borzalmas pusztulástól.
A mi ellenfelünk gyenge, s mi erősek vagyunk; ő fegyvertelen, de mi
föl vagyunk vértezve az Igazság fegyverzetével. Tehát a könnyű, biztos
győzelemben egy pillanatig se kételkedhetünk.
– Adja Isten, hogy úgy legyen, amint mondod, Pinko! Rám mindig
számíthatsz.
– Meg fogja adni rövidesen, Csurina…

Letűnt századok bizonyítják, hogy a cigány nép nem tud megfelelő eszkö-
zök nélkül jobb belátásra jutni, félvadságán változtatni; nem tud önerejéből
fölemelkedni emberietlen életmódjából, mert nincsen hitismerete, mely
ösztönzést, erőt, szárnyat adna neki. Hogyan cselekedje Krisztus akaratát,
ha nem ismeri azt? Miből merítsen, magyar szellemet, ha nem olvashatja a
magyar irodalom termékeit? Mert, bárki mit mond, igazuk van azoknak, kik
azt hirdetik, hogy tiszta erkölcs, lelki kultúra, becsületesség, áldozatkész ha-
zaszeretet nincsen ott, ahol Jézus tanát nem ismerik vagy nem élnek szerinte.
Bár egyesek az erények kitermelőjének nem a vallást tartják, anélkül
azonban, hogy más, de legalább hasonló erényforrást megnevezni tudnának.
Ezek a „fölvilágosodott”, de valójában eltévelyedett emberek szeretnék a
közzel elhitetni, amiben ők maguk se hisznek, hogy vallástalanságuk mellett
is becsületesek, irgalmasok, önzetlen hazafiak s a többik.
Ezzel a hamis beállítással szemben a való az, hogy a hitetleneken, kö-

558
zömböseken egyebek közt az önzéstúltengés uralkodik, és az egymagában
is elég biztosíték a túlságos önimádatra, becstelenségre, az önérdeknek a
köz érdekei fölé való helyezésre, a Haza iránti hűtlenségre.
Üssük föl legalább a magyar történelem lapjait s láthatjuk, hogy ahol a
hitetlenség vagy hitközömbösség fölütötte fejét, ott a gonoszság valamennyi
neme közt a felelőtlenség, gerinctelenség is uralkodott.
Van-e Istenét, Hazáját igazán szerető magyar, kinek keze nem szorul
ökölbe, ha arra gondol, hogy a bitang Kun Béla 32 társát 13 hitközömbös
„keresztény” egészítette ki?
A destruktív elemeket, államfelforgatókat, kommunistákat senkise tudja
valami hitbuzgóknak, istenfélőknek. De azt igenis tudjuk, hogy például
Szent Istvánt nem a hitetlenség, hitközömbösség vagy pogány ideológiák
tették a legzseniálisabb uralkodóvá és bíróvá, hithirdetővé és nemzetne-
velővé, katonává és gazdasági szervezővé. Fiát, Imre herceget, nem az
agnoszticizmus, nem a modern pogány bálvány, a nietzschei Übermensch,
a bernardshawi superman ihlette és tette képessé arra, hogy életét a nem-
zetért áldozatul fölajánlja.
Igaz, vannak természetes erényei is az embernek. De azok olyanok, mint
a szárnyaszegett sas, mely nem tud a magasba emelkedni. Az ember vele-
született erényeit kizárólag a kikristályosodott Isten-hit, Isten-szeretet tudja
egybeforrasztani, megőrizni és az önmegtagadás, önfeláldozás fokára emelni.
A tisztességet, nagylelkűséget, szemérmet, bátorságot, honszeretetet
csakis a vallás állítja be egy természetfölötti rendszerbe, csakis a hit tudja
ezeket az erényeket fölfokozni és gyakorlójukat egy magasabb fényforrás
felé irányítani.
Szerencsés, Istentől áldott az a gyermek, kinek krisztusi és magyar
szellemtől áthatott szülője van. Az ilyen anya, apa ott érzi vállán annak
a felelősségének súlyát, melyet Isten és a Haza rakott rá… És a romlatlan
gyermek szívében ott virítanak a hit és nemzetszeretet virágai, melyeknek
szirmait megtépázhatja ugyan az életvihara, de tövüket ki nem szaggathatja.
Ilyen nevelő magyar édesanya tud lenni a krisztusi és magyar szellem-
mel átitatott könyv. És, sajnos, nagyon sok magyar kézben forog nemcsak
atheizmust, hanem idegen szellemet is terjesztő könyv.
Úgy éreztem, fájdalom nyilallik át szívemen, a vérem lázad; midőn egy
fővárosi fiatalember nagyképűen kijelentette, a magyar irodalom termé-
keit kézbe se veszi, mert nem tudják lekötni. Az ő szellemi igényét csak a
Nietzschék, Kantok és általában az angol-francia-orosz írók tudják kielé-

559
gíteni. (Így!) A magyar nemzeti szellemet, magyar érzést és öntudatot, a
kiegyensúlyozott keresztény világnézetet szóval Nietzscheék, Rousseauék,
Bernard Shawék, Maxim Gorkijék költöztetik a magyar lelkekbe? Az ilyen
idegen lelki megszállást, úgy tudjuk, már Herman Ottó pokolba kívánta.
És méltán. Mert „A nemzet életében csak annak az ifjúságnak lehet épí-
tőszerepe – úgymond Bárdossy László magyar miniszterelnök –, amely
szenvedélyesen szeret mindent, ami magyar.”375
Amilyen messze áll a cigány nép most a nemzettől, olyan közel lesz
hozzá, szívvel-lélekkel kíván majd kereszténnyé és magyarrá válni, ha el-
oszlatjuk szeme elől teljes tudatlanságának sötétségét és helyrebillentjük
világnézete ferdeségét. Ehhez elengedhetetlenül szükséges az iskola, ahol
szeméről lehull majd a lepel s lelke ajtajáról lepattan a pogány bilincs, hogy
a keresztény magyar szellem beköltözhessék.
Pass László376 szerint, ahhoz hogy valaki igaz szívvel hozzánkhúzó, igaz-
ságunkért halnikész magyarrá legyen, nem elég pusztán az akarat. Ilyenné
csak akkor válhatik, ha az illetőt ősrégi okon hozzánk kapcsolja a vére, lelke.
Ha ez az elgondolás helyes, akkor például Csurina nem csupán annak
bizonyítéka, hogy le rrom föl tudja adni megkövesedett pogány tradícióját
a megismert Krisztusért és a megtalált nemzetért, hanem talán annak is,
hogy le rrom ereiben szittya vér is folyik. Ez a föltevésünk természetesen
korántsem jelenti azt, hogy azt képzeljük, hogy a magyar nemzet és a cigány
nép testvérnépek, hiszen az eddig tudományos megállapítások szerint az
előbbi az ural-altáji, az utóbbi az árja népekhez tartozik azonban föltehető,
hogy az indiai néphullámzások következtében bizonyos mértékű vérkeve-
redés folyamata megindult a szittyák és az árják között.
Ugyancsak Pass László írja Nimród népe című munkájában, hogy Tóth
Jenő377 – aki Körösi Csoma Sándor példájától buzdítva, Indiába ment, hogy
fölkutassa a fehér hun népet, – hátrahagyott kézirataiban az áll, hogy az árják,
Közép-Indiába nyomulva, Északra és Délre szorították az őslakó szittyákat.
Kingsmill Tamás szerint a Pamír-fennsíkról jött maddhal (szittya, fehér
hún) nép Kr. e. 260 körül meghódítja Észak-Indiát Nepálig. Sőt uralmát

375
E részlet Bárdossy László „Az értelmiségi ifjúság hivatása” címen ismert, 1942. március
1-jei beszédéből való. A beszéd teljes szövegét lásd – egyebek között – a Dunántúli
Protestáns Lap, 1942. március 8-i számában. [L. A.]
376
Pass László (1893–1973): evangélikus lelkész, esperes; dilettáns nyelvész, író. [L. A.]
377
Tóth Jenő (1882–1923): grafikus, festő, pedagógus, dilettáns nyelvész. 1905-től 1911-
ig Indiában élt; hazatérése után a Turáni Társaság aktív tagja volt. [L. A.]

560
kiterjeszti Turkesztántól Perzsia nyugati részéig. Kr. u. III.–IV. században,
az árjáktól szoríttatva, Turkesztán felé veszi útját, Dr. Modi bombayi angol
egyetemi professzor, a hun történelem szaktudósa szerint onnan egy része a
mai Magyarországba jutott, egy része pedig újból visszatért Észak-Indiába,
ahol ma is föltalálható.
Nem tekintve azt, hogy a tudomány az árjákat Indiába mentnek éppen
a Pamír-fennsíkról, a cigány népet Perzsiába, Görögországba, Európába
jöttnek Észak-Indiából mondja, a szittya és árja népek évszázadokon át
éltek egymás szomszédságában békében, amely a kölcsönös átszivárgás-
ra könnyen adhatott alkalmat; háborúban, amely hadifoglyok ejtésével,
ellenségleigázással s annak esetleges beolvasztásával járhatott.
Ilyen példa nem egy adódott a történelem folyamán. Elég csak, ha a ke-
leti gótokra gondolunk, kik Nagy Theodorik királyuk vezetésével elözönlik
Itáliát, s mikor Jusztiniánusz keletrómai császár leveri őket, beolvadnak az
ottani vegyes, de latin jellegű népek közé. Vagy a longobárdokra, akiket
Nagy Károly fékez meg, s akik a mai felső-olaszországi nép közé olvadnak.
De egyénként is az árja népvándorláskor a görögországi, balkáni,
déloroszsíksági, Földközi-tengerkörnyéki hittitákat, skythákat, hikszoszokat
bizonyára nem csupán nyelvileg olvasztották magukba az árják.
Aligha téves tehát az a föltevésünk, hogy le rrom bizonyos mértékben
turáni eredetű vért is hordoz magában. Az újabb fajtörténeti vizsgálat
ugyanis megállapította, hogy nincs teljesen tiszta faj. Egy nép vagy nemzet
tagjai közt sokkal több vérrokon lehet, mint fajrokon. A magyarság is más
népektől elütő fajkeveredés. A magyar faj tagadása azonban nem jelenti a
magyarság tagadását. Az embereket ugyanis nem a vérrokonság, hanem
elsősorban a szellemi közösség fűzi néppé, nemzetté. A tartós együttélés,
sorsközösség rokon jellemvonásokat fejleszt. Több népnek és fajnak is lehet
közös hazája, valamint rokon népek is törhetnek egymás megsemmisítésére,
mint a mostani háborúban látjuk…378
Mindezekből következik, hogy le rrom nemcsak asszimilálódásra alkal-
mas, hanem a teljes beolvadásra is.
– De hiszen néhai József főherceg egykori telepítőkísérlete csődbe jutott!
– üti meg fülünket a hang.

378
Dr. Fiala Endre tanítóképző-intézeti tanár 1941 december 14-én Jászberényben az
Actio Catholika Kultúrális Szakosztának második előadásán „Fajiság, magyar nép
és nemzet” címen elhangzott beszédéből.

561
 Ez igaz. De az is való, hogy az a kísérlet már alapjában csődre volt ítélve.
Anyai nagyanyám, a főherceg alcsúti cigány táborához tartozván, szem- és
fültanúja volt az ottani eseményeknek. Sőt a főúr egykori cigány „szeretőjé”-
vel (pirámnyi) a múlt évben is beszélgettem.
Le rrom egyhangú nyilatkozatának fegyelembe vételével vizsgálva a
józseffőhercegi telepítési kísérletet, megállapíthatjuk:
Hogy a főúr – talán, mert úgy hitte legkönnyebben elérhetni célját –
egyáltalán nem tájékoztatta, cigányait közeledésének okáról, szándékáról.
Sőt, tervét egyenesen titkolta előttük. Ezért a táborbeliek sokféleképpen
magyarázták tetteit, csak éppen úgy nem, hogy azok életmódjuk megvál-
toztatását, a nyomorból, megvetettségből való kiemelésüket célozzák.
A legkevésbé sem adta értésükre, hogy múltjukkal most már szakítaniok
kell és nem a „megalázó”, hanem a fölemelő munka vár rájuk; nem az
„idegen”, „üldöző”, hanem a Krisztusban testvér, vendégszerető, lovagias
magyar nemzet közösségébe kell lépniök.
A telepítés tervének ilyen fölépítéséből a cigányok közt támadt félreértés
nagyon akadályozta a gyümölcsérést.
Mikor pedig a főherceg egy-két cigány személyiséggel különösképpen
gyakorolta bőkezűségét, igazoltnak hitték azon föltevésüket, hogy „a dús-
gazdag főúrnak nincs más célja, mint csak az, hogy egynéhányat közülük
ajándékokkal elhalmozzon és cigány szeretőt tartson”.
Volt a táborban egy Bosnyák nevű suhanc. Barna, inkább fekete bőre
miatt „o rumungro”, az alsó, lenézett bélyeget viselte. A főúr azonban
szerfölött kedvelte őt.
Egy alkalommal, a cigány táborból eljövet, így szólt a főherceg a nyomából
elmaradhatatlan Bosnyákhoz:
– Ugord át ezt a vízzel telt árkot!
Ugorjad te át! – vette oda hetykén ez.
Ebben a pillanatban lendült egyet a főúr karja, és a kedvenc a derékigérő
vízben találta magát.
– Nyújtsd ide a kezed, Bosnyák!…
– Én veled többé sehová se megyek! – méltatlankodott a suhanc.
– Dehogynem, velem kell jönnöd, Bosnyák!…
A kastélyban voltak már. Kitárult a fiú előtt a pénzes szekrény ajtaja.
Melyikből vegyen? – töprengett Bosnyák. Az apró, fényes pénz mintha
vonzóbb volna, mint azok a nagy papírdarabok. Belemarkolt az előbbibe.
A főherceg azonban kezére ütött vesszőjével.

562
 A fiú nem tudta, mit akar az jelenteni, így hát újból a csillogó pénz felé
nyúlt, de a vessző ismét lesújtott.
– Pusztuljon el hát a pénzed! – átkozódott haragosan Bosnyák. – Most
már nekem nem kell. És, mint akit barátja szeszélyből megbántott, otthagyta
a főherceget…
Pacsa, az állítólagos szerető, roppant önző volt. Kapni mindig csak ő
akart. Emellett a helyzetet úgy állította be, mintha a főherceget kizárólag
az ő szép szemének varázsa vitte volna a cigányok közé.
Mondanunk se kell, mert úgy is gondolható, mennyire gyűlölték a többi
cigányok ezt a nőt különös szerepléséért.
A magaslat, mely a főherceget a magánál nagyobb valakit nem ismerő
rrom törzsbeliek fölé emelte, napról-napra alacsonyodott. Minden önmegtar-
tóztatás nélkül állt a főúr elé hol az egyik, hol a másik, hogy ehhez hasonló
szemrehányással illesse: „Pacsának sok pénzt, kocsikat, lovakat adtál, nekem
meg csak egy sátrat vettél…!”
És Pacsa megadta a telepítésnek a kegyelemdöfést.
Ez a nő állítólag még „Fiuméba is követte szeretőjét, s mindaddig mel-
lette volt, míg a főherceg egy hozzátartozójának revolvere el nem dörrent.”
Mint mondják, egyrészt az a körülmény oszlatta föl a cigány tábort,
hogy le rrombeliek többé még közelében se kívántak maradni annak, aki
mégis csak idegennek adta oda magát, 379 másrészt pedig az a kéz, mely a
revolvert elsütötte.
De szóljunk végül az alcsúti cigányok ifjú vajdájáról, Kolompár Gyurká-
ról. Azt írja a Tolnai lexikon, hogy „ez a 18 éves fiatalember, kit a főherceg
rendszeres szolgálatába fogadott, erős kézzel tartotta össze a táborbélieket.
De azok mégis csak megszöktek, és Gyurka azzal állt a főúr elé, népem
nincs, ennélfogva, úgy-e, vajdára sincs szükség?”
Legelőször is állapítsuk meg azt, hogy a cigány és magyar világ közt
Gyurka egyáltalán nem képezte az összekötőhidat. Ő ugyanabban a lég-
körben nevelkedett, mint a többi. Szülői pogány cigány világnézetűek
voltak, tehát az ő lelkébe is csak azt plántálhatták át. A keresztény vallás
édes italát ő meg nem kóstolta; a magyar szellem áthasonító, asszimiláló
379
Amennyire szabad le rrom nőnek fajtabelijének mirtuszkoszorúját odadobnia, annyira
megalázó, szégyenletes dolog, ha ugyanazt „idegen”-nek adja. Nem gondolnánk,
hogy a cigányok elképzelése szerinti szerelem létezett volna – ámbár azt mondják,
Pacsa nagyon szép leány volt és e mellett szólnak mai arcvonásai is. – Ortutay István
szerint a főherceg kifogástalan erkölcsű életet folytatott.

563
munkáját lelkén nem tapasztalta. Röviden: izzig-vérig pogány cigány volt,
és nem izzig-vérig keresztény magyar.
Semmi okunk sincs arra, hogy azt mondjuk: a vajda átlátta, megértette
a főherceg szándékát; hogy megcsillant szeme előtt az az áldott, boldog
élet, amilyent Krisztust és hazájukat nem színből, hanem szívből szerető
magyarok élnek.
Hiszen az ő szeme éppúgy nem látott, füle éppúgy nem hallott, akárcsak
a többi cigányé. De annál több adatunk van arra, hogy Gyurka teljesen
osztotta a táborbéliek gondolkozását, fölfogását, véleményét: A főhercegnek
megtetszett a Pacsa… Nagyszerű, pénzforrás, itt az ideje, hogy meggaz-
dagodjam. A főúr szeszélyét, hogy olykor-olykor dolgoztat, majd elbírom
egy darabig…
Eldörrent a revolver… Mint mondják, a főhercegasszony haragja a ci-
gányok ellen fordult. A revolver ismét megszólalhat… Gondolták – kereket
oldunk…
És az erőskezű vajda ott állt a főherceg előtt…

VIII. A cigány-kérdés megoldásának szükségessége

Semmi okunk sincs arra, hogy továbbra is meghagyjuk a cigányságot jelenlegi
állapotában, de annál inkább kívánja az isteni és nemzeti érdek egyaránt,
hogy e népet egészséges irányba tereljük, ha kell, még áldozatok árán is.
Első királyunk már nemcsupán azzal számolt, amivel apja, Géza fejedelem
– hogy népével az európai rendbe azért kell beilleszkednie, mert csak úgy
térhet ki az környező államokba be-betörő, fosztogató pogány magyarok
ellen szövetkező európai népek bosszúja elől, és mert abban látta a nemzet
fennmaradásának s virulásának egyedüli alapját –, hanem mint izzig-vérig
keresztény, a megismert Igazságból eredő ama felelősséggel is, mellyel mind
az igaz Istennek, mind pedig népének tartozott.
Ez a súlyos felelősségtudat adhatta a Szent kezébe a fegyvert, hogy az
új Isten és új államrend ellen törőket porbasújtsa.
És minden bizonnyal nem minden szívfájdalom nélkül cselekedte azt,
márcsak azért sem, mert hiszen a kiontott vér magyar – az ő vére volt. De
meg kellett tennie.
Csupán az a felelősség, melyet a talentumokról szóló példabeszéddel rak
vállunkra Krisztus, elégséges lett volna arra, hogy a szent Király-Apostol
harcot indítson a pogányság ellen. Mennyivel inkább így kellett cseleked-
nie, mikor meg volt győződve, hogy a Magyar Birodalmat csakis a pogány

564
isten hatalmának romjain építheti föl; csak a béke, szeretet Királya adhat
magasztosabb tartalmat az egyén és állam életének. Egyedül Krisztus
győzedelmeskedik az Idő, Elmúlás fölött, így az ifjú királyság legbiztosabb
talpköve, alappillére csakis Ő lehet.
„Kegyetlen jóság lett volna részéről, ha gyávaságból nem merte volna
kiharcolni népe számára az egyetlen jövőt. Nem gyógyító, hanem gyilkos
kézzel kormányozta volna népét, ha nem vezeti Krisztushoz, akitől egyedül
várhatott igazi emberi méltóságot, igazságos törvényt, tekintélyt és állami
rendet…”, – írja egy kiváló író.
Az Igazság szelleme nem tűrheti, hogy a Szentek hazájában elodázódjék
a cigány nép problémája! Hogy Mária országában legyen nép, mely máig
is pogány szokásoknak hódol, egyáltalán nem egyeztethető össze ezeréves
múltunkkal.380
A cigány nép, mely elég tekintélyes számú, olyan helyzetben s lég-
körben van, hogy csak betegen vagy egyáltalán nem működhet s érezhet
velünk. Pedig egy nemzet ereje, teljesítőképessége a faji sajátságon kívül az
együvétartozástudaton, együttérzésen, összetartáson alapszik. Egy nemzet
nagysága, átütő-ereje nem mindig a területi nagyságtól függ, hanem a szer-
vezettségtől, lángoló hazaszeretettől, áldozatkész lelkülettől.
Erre nem egy példa van történelmünkben.
A magyar, valahányszor szervezetten, egységesen lépett föl az ellenséggel
szemben, csodákat művelt a csatatereken. Mohit a széthúzás hozta a nemzet
nyakára. Sőt, 1526-ban is a pártoskodás volt az, mely nemzeti nagyságunkat
és függetlenségünket sírba döntötte.
A történetírók egyhangú megállapítása szerint szörnyű közömbösség
kerítette hatalmába az akkori magyarságot. Mindenki másra hárította
a nemzetmentő áldozatot. Egy évvel a borzasztó összeomlás előtt 1526.
augusztus 9-edikén Borgio381 pápai követ azt írta a pápának: Ha Magyar-
országot a veszélyek örvényéből három forint árán ki lehetne ragadni, nem
találkoznék három ember, aki magát erre az áldozatra elszánná.
De meg ott van az 1939-ben lezajlott finn–orosz háború; mely fényesen
megmutatta, hogy igazában miben is áll a nemzeti nagyság és erő.
„Mindnyájan ugyanazon nemzetnek vagyunk tagjai – írja Szekfű Gyula
egyetemi tanár –, s a nemzet minden korábbi generációja a mi elődünk,
380
A főszövegben jelzett, de hiányzó lábjegyzet. [L. A.]
381
Természetesen Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius elhíresült szavairól van
e helyen szó. [L. A.]

565
mondhatnók: ősünk még akkor is, ha származási kapcsok nem kötnek
hozzájuk.” Igen, a cigány nép a nemzet tagja, ennélfogva egyáltalán nem
lehet közömbös ránk nézve, hogy erősít-e bennünket vagy gyengít; a nem-
zettest egy erős oszlopa-e vagy terhe; sír-e vagy örül velünk, ha bánatunk,
örömünk van, vagy részvétlen; a nemzet tagjának tudja-e magát, vagy
üldözöttjének. Nem, ez nem lehet ránk nézve közömbös! Az eszközök,
hatalom a mi kezünkben vannak. Mi és csak mi segíthettünk a cigány nép
rettenetes helyzetén, nekünk kell világosságot gyújtattuk a cigány világ
csillagtalan éjtszakájában, s megmutatnunk az onnan kivezető utat. „A
törvényhozásnak nevelő célja van – írja Horváth Sándor dr. –, s arra való,
hogy megmondja, mi a jó, mi az erényes, mi a célravezető. Ezt az alattvalók
sokszor nem tudják maguk meghatározni; nemegyszer hiányzik az értelmi
képzettség, legtöbbször pedig a közjónak és az elérésére szolgáló eszközöknek
oly tökéletes ismerete, amelynek alapján eldönthetnék, jók-e cselekedeteik.”
Ha van nép, mely nem tudja meghatározni a köz és saját szempontjából,
mi a helyes, jó és erényes, akkor elsősorban le rrom az.
Fásult elzárkózás nem méltó a mai időkhöz. Elérkezett a cigány-kérdés
megoldásának órája. Meggyújtjuk a fáklyát és megnyitjuk a magyar nemzeti
szellem csapját a cigány nép részére!
A cigány-kérdés megoldásával kapcsolatban feltétlenül figyelembe kell
venni az alábbiakat:
1. El kell rendelni Magyarország területén élő összes (letelepült és le-
nem-települt) cigányokra a vándorlási tilalmat, és azzal együtt a gyermekekre
a legszigorúbb tankötelezettséget.
2. A cigány gyerekek, hacsak egy mód van rá, egy osztályba kerüljenek
a magyar gyerekekkel, hogy az együvétartozás- és testvériségtudat le rrom
lelkében könnyebben és erősebben kifejlődhessék. Ha ez kivihetetlen vol-
na – amit ugyan egyáltalán nem hiszek –, a cigány növendékek tanítójául
csakis olyant kell tenni, aki saját egyéniségével is eleven hirdetője az igazi
kereszténységnek és hamisítatlan magyar nemzeti szellemnek.
3. Az oktatás kizárólag magyar nyelvű legyen!
4. Mivel a cigányságnál egyik részről a lóadás-vétel, másik részről pedig
a magyar ember név- vagy más ünnepe alkalmával hívatlanul fölhangzó
cigány-zene – a figyelmesség, szerencsekívánat álarcába bújtatott házalás,
koldulás istenítése, imádata – az, mely a cigány nép figyelmét elvonta a rendes
és becsületes megélhetést nyújtó munkától, és amelynek oroszlánrésze van
az igazi keresztény magyar ember jellemétől, gerincességétől, magatartásától

566
annyira elütő muzsikus-cigány-sajátságok kifejlesztésében: el kell tiltani a
lóadás-vételtől a felnőtteket, kivétel csak az legyen, aki orvosilag igazolni
tudja, hogy testi munkára teljesen alkalmatlan, s lehetetlenné kell tenni a
zenélés vagy más egyéb formában megnyilatkozó koldulást!
5. Ugyanakkor teremteni, vagyis nyújtani kell a sátorlakók részére ház-
szerzési, házépítési lehetőséget, és a munkára úgy szorítani valamennyi
cigányt, hogy abban lehetőleg ne lássanak erőszakot, de annál inkább rá
legyenek utalva a tisztességes megélhetést nyújtó dologra. Később úgyis
megszeretik majd azt.
6. A papságnak, a lehetőséghez képest, oktatómissziót kell szerveznie a
felnőtt cigányok részére, hogy azt, amit a gyermekek lelkébe az iskola elvet,
a pogány környezet el ne fojtsa.
Az Egyháznak valójában újból meg kell keresztelnie a cigány népet, de
már nem vízzel, hanem a Szentlélek fölvilágosító kegyelmével. Ennek a föl-
adatnak elvégzése a krisztusi Anyaszentegyház a Sátánnal vívott kétezeréves
harcának egyik színtere.
És ebben az ütközetben is ki más arathatná le a győzelmi babért, ha
nem csak az az Egyház, mely még a vérzivataros századok pokoli kínjának
elszenvedésekor sem adta föl a harcot, és amely mellett a világ végezetéig ott
áll a népek s nemzetek tanítására jogot és parancsot adó az a Krisztus Király,
aki maga gondoskodik a háborús utánpótlásról: saját Vérével táplálja vezé-
reit s katonáit egyaránt?! Igen, mindenütt és mindig csakis a Nagy Királyé
lehet a győzelem! Mert Őt keresik, szomjazzák az emberek és Ő azokat…

Ezzel talán kifejtettem, amit a cigány problémáról mondani szükségesnek

láttam, és még csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nem dicsőségvágy
adta kezembe a tollat – mert vajon, mi dicsőséget arathatnék e csekély
munkámmal? –, hanem annak a felelősségnek tudata, amit Istennel szemben
keresztény hitem, Hazámmal magyar lelkem s szívem és fajtámmal égbekiáltó
életmódja, helyzete által érzek.
Félreérthetetlenül kijelentem: Az a hő óhajom, hogy cigány nép izzig-
vérig kereszténnyé és izzig-vérig magyarrá váljék!
Senkise higgye, hogy abban az illúzióban ringatom magam, hogy e
természeténél fogva vad, pogány világnézetű népet máról holnapra sikerül
majd jó kereszténnyé és jó magyarrá tennünk. Ó nem! A krisztusi és magyar
szellem érlelő, formáló munkájához idő kell – és még valami: a szentistváni
magasabbrendű erkölcsi emelkedettség, gondviselésszerű messzelátás és az

567
Igazság diadalába vetett törhetetlen hit és türelem is azok részéről, kik a
cigány-kérdést megoldják.
Adja Isten, hogy ez a kis munkám az Ő nagyobb dicsőségére, magyar
Hazám és szerencsétlen fajtám hasznára váljék!

243
K IS H ARANGSZÓ, 1942. április 26.
G. Zs.: Misku

Sajátságos nép ez a magyar nép. Nem tudom, akadna-e még egy ilyen a vilá-
gon. Sok jellemző egyéni tulajdonsága mellett különösen is kiemelkedik az,
amelyet most ebben a szóban foglalok össze: Misku. Furcsának tűnhetik fel
ez a jellemzés. Hátha még megmondom, hogy ennek a névnek a hordozója
nem más, mint a faluvégi cigánygyerek! Az anyja minden nap végigjárja
a községet. Üres tarisznyával indul, megtömve, nagy kötényét is telerakva
érkezik vissza földbeásott kunyhójukba, s míg a négy rajkónak meg az urá-
nak kirakja a sokféle elemózsiát, azon töri a fejét: miért nem ád nekik is a
kormány legalább annyi földet, amennyin megteremne a krumpli, meg egy
kis zöldség a levesbe?… Persze a kapa kevésnek illenék a kezébe – a szociális
elvektől vezérelve megpróbáltam már kezükbe adni, de bizony hamarosan
félredobták, s inkább vállalták a kéregetéssel járó megalázkodást, mint a
munka felemelő szépségét és terhét!
No de a mi cigányunk „modern” ember, aki rendes házépítésre törek-
szik, sőt arra is ád, hogy a gyermekei iskolába járjanak. Azt, hogy „ád”,
szószerint értem; mert ő valóban ád, pénzt is költ a családra, hogy a nagyobb
gyermekei tisztességes ruhában jelenhessenek meg az iskolában. Az iskolás
gyermekek nem is idegenkednek tőlük, nem csúfolják, nem bántják őket,
még ha csintalankodnának is azok; sőt különös gyengédséggel dédelgetik;
ahogy az édesanyjuk becézi, ugyanúgy szólítják ők is a fiút „Misku”-nak, a
leányt „Évi”-nek, és ha valamelyiknek véletlenül nincs ceruzája, vagy tolla,
boldog az a gyermek, amelyik kisegítheti! Minden szegénységük, minden
„cigányvoltuk” ellenére is szíves szeretettel veszik körül és számtalan előny-
ben részesítik őket.
Így tesz a magyar ember a közte élő minden egyéb nemzetiségű lakossal
is. Dédelgeti őket, kiváltságokat biztosít számukra, mégha azok visszaél-
nek is a jóságával; mennyivel inkább megbecsüli, ha az az idegen fajú és

568
idegen anyanyelvű is veleérez a magyarral és készséggel vállalja a magyar
sorsközösséget!
Vannak, akik kihasználják, mások kinevetik, vagy elítélik a magyar ilyen
természetéért; mégis jó, hogy a minden áldást osztogató Isten ilyen tulaj-
donsággal ajándékozott meg minket. Még a visszaélések és hálátlanságok
ellenére is ápoljuk szívünkben ezt a szeretetérzést, mert egészen bizonyos,
hogy Isten kegyelme mellett ennek a másokat megbecsülő, dédelgetve
kitüntető, sajátságos magyar tulajdonságnak is nagy fontossága van abban,
hogy e helyen egy ezreden át fennmaradt s államot alkothatott, és ha az Úr
akarata is az, új ezredeken át is teljesítheti hivatását a magyar!

244
R EFORMÁTUS ÉLET, 1942. május 2.
Bodor Aladár:382 Mi történjék a cigányokkal?

Hivatalos közigazgatási és egyházi férfiak jelentgették ki, hogy minden hi-

vatali eszközükkel és erkölcsi hatalmukkal nem sikerült annyit elérniök nagy
nemzeti betegségünknek, az egykének gyógyításában, mint amennyit gyó-
gyított máris Kodolányi János Földindulás című darabjának vidékről-vidékre
terjedő előadása. A nép fiai és leányai műkedvelőkként maguk adják elő és
aki játszott benne, sőt aki csak hallotta is az átlelkesítő előadást: megváltozik
az ő gondolkodásában, megváltódik az ő erkölcsében.
Ugyancsak Kodolányinak egy most megjelent műve, a népi olvasmánynak
szánt »Cigányleány csókja« című elbeszélés egy másik égető társadalmi se-
bünknek, a cigánykérdésnek gyógyítására hívja fel a közfigyelmet. Az elbeszélés
rámutat arra, hogy a cigányságnak vadon kóborgó elemei milyen szörnyű
családi posványban nevelkednek fel, civilizálatlanul s kulturálatlanul, a
hatóságok kényelemszeretetből csak szabadulni akarnak tőlük, csak kül-
dözik és üldözik őket másnak a nyakára, maga a magyar társadalom pedig
részvétlen, lenéző, sőt irgalmatlan irántuk, a szerelemben is csak hitvány
portéka a szegény cigány leány csókja. Így aztán a kóbor cigányság bűnre
nevelkedik, sodródik, egész országunknak kárára és szégyenére.
A cigánykérdés is lelkiismeretes törődést érdemelne. A cigány ugyan-
csak különálló faj, sőt a magyarságtól a kétharmadrészben kazár zsidó-

382
Bodor Aladár (1880–1952): költő, tanár, publicista. [L. A.]

569
ságnál is távolabbi; mondhatni országunkban a legtisztább, legzártabb és
a magyarságtól legtávolabbi faj az ősárja cigány. Egy az egész emberiségre
szerencsétlen fordulat révén elvesztették ősi hazájukat, az egész cigányság
kiüldözött, menekült néppé lett. Eleinte vándorlásaik alatt is tartották ősi
nemzeti méltóságukat, katonás erkölcseiket és megmentett vagyonukat, de
míg országunkig és a mai időkig érkeztek: mindezekből kifogytak, kikoptak,
nyomorúságosan lezüllöttek vagyonban, civilizációban és erkölcsiekben.
Ma már se őmaguk, se az emberiség nem gondol arra, hogy ősi hazájukba
való visszatelepítéssel próbálják megoldani javarészüknek meggyógyítását.
Erre még Anglia se gondolt, amelynek kezében volt az őshazai India fölötti
hatalom, s akinek a cigánykérdés nemrégiben is még eléggé eves sebje volt.
A cigányok kitelepítésére nem gondolhat Magyarországon senki, már csak
azért sem, mert nekünk erre a célra nincs sehol gyarmatunk. Az itthon
való cigánygettóra se szánhatunk egy földdarabkát sem. Nem marad hát
más út a mi cigánykérdésünk számára, mint az amúgy is ellenállhatatlanul
folyamatban lévő megoldásnak megtisztítása, becsületes erkölcsi rendezése:
a cigányságnak társadalmunkba való beletagolása.
Miután a cigánykérdést mindeddig nem vettük eléggé fontos belügynek,
kellő statisztikáink sem vétettek fel a cigányságról, még a puszta lélekszámukról
sem. Aki közülük magyarul tudott, könnyedén magyarnak volt beírható.
Ugyanígy bediktálhatta magát bármelyik felekezetbe is. Valójában nehéz
is hivatalos mértékkel eldönteni, hogy ki és mi az igazi cigány. A cigányság
nagy többsége már tűrhetően betagolódottnak tekinthető. A cigányság összes
számából bennünket e kérdésben csak a jellegzetes cigány életformában élő
cigányság érdekel: a le nem telepedett, sátorozva nomád vagy félnomád életet
élő, a polgáriasult munkába és erkölcsi rendbe még bele nem tagolódolt cigányság.
Ezek az egész cigányfajú népességnek átlag csak mintegy tizedrészét teszik
ki, némely szakembereink mindössze csak tizenhétezerre teszik számukat, de
ez a látszólag kisszámú népség is aránytalanul súlyos csapás tud lenni: a vagyon-,
élet- és erkölcsi biztonságot mindenütt súlyosan veszélyezteti. Amellett
elsődleges életerőik igen nagyok: a magyar fajtánál kétszerte szaporábbak,
közös veszedelemben eléggé összetartók, testi sanyarúságok elviselésére
rendkívül képesek.
E társadalmi betegség helyzetjelentésére és gyógyjavallatára a közigaz-
gatási és társadalomtudományi mérőeszközöknél itt célszerűbbnek véljük
az erős szociális érzékű költő ábrázolására való hivatkozást. Kodolányinak
a Cigányleány csókja c. elbeszélése, bár szándékosan programos, leírása re-

570
alisztikus, mégsem lépi túl semmiben sem a valóság mértékeit. Borzalmat
keltő a putriban szorongó család képe. A sárputriban leplezetlenségben folyik le
szeretkezés, születés és haldoklás, hűség alig van ott, állandó a durva szitok
és ütleg, ilyen világban nevelkedik a gyermek ilyen emberré. A cigányleány
csókja itt alig emelkedik az állatinak fölébe. (Persze a költő, szigorú erköl-
csével, éppen nem éldeleg ennek leírásával, nemhogy kívánkoztatóan írná
le e szeretkezést, inkább eliszonyít tőle). Leírja, hogyan fortyog a cigány
lelkében az elégedetlenség az őt lenéző, gúnyoló, alkalomadtán még a ci-
gányleány olcsó szerelmét is könnyű vadgyümölcsként tekintő társadalom
ellen. Leírja a csendőrtől, mint szinte kozmikus csapástól rettegő félelmüket.
Leírja, miként formálódik ki alkalomadtán a cigányok lelkében a rabló bűn.
Idáig tart a költő elbeszélése, tovább nem szól, de úgy vezette az olvasót
idáig, tiszta költői eszközeivel, hogy az olvasó kénytelen, legyen folytatni a
nyers erővel felajzott gondolatsort.
Folytatjuk hát. Lehetetlen, hogy a cigányságnak köztünk szennyben és
bűnben fetrengő állapotáért meg ne érezzük a magyar világ és társadalom
felelősségét. Vállalnunk kell e felelősségünk ránk eső részét, és fel kell ten-
nünk a kérdést: lehet-e ugyanolyan mértékkel mérnünk a cigány bűnözését
és büntetését, mint azét, aki a hivatalos szervezetek segítségével megkapta
a kellő mértékű nevelését iskolától, társadalomtól, a számára nyílt élettől?
Be kell látnunk, akármilyen kényelmetlen s kötelező, be kell látnia
hivatalos szervezeteinknek, akármilyen terhes és költséges, be kell látnia
társadalmunknak, akármilyen rosszszagú és áldozatokra kényszerítő, hogy
a cigányságnak e legnyomorultabb elemével szemben elevesedett eddigi
mulasztásainkat pótolnunk kell. Kisdedóvói, iskolai, cserkész-, levente- és ka-
tonanevelést kell nekik adnunk, hogy rendre, társadalmunk anyagi, szellemi- és
erkölcsi szintjéig érő emberekké neveljük őket.
Idősb József főherceg egyszerre megoldásnak szánt házadományozó
letelepítése Alcsuton tudvalevőleg nem sikerült, nem sikerülhetett. Ezeréves
beidegzéseket nem lehet felülről szórt jóakarattal és pénzzel félév alatt átnevelni.
Az első világháború előtt néhány életrevaló kísérlet indult meg Arad me-
gyében, ezek hír szerint odaát a román életben meghozták a gyümölcseiket.
Áldozatos lelkű nevelők egészen hozzájukig elmenve olyan iskolát csináltak
például nekik, amelyben első évben a cigánygyerek nem is látott betűt, csak
éneket, táncot, muzsikát tanult, aztán vályogvetésen kezdve tanult munkát,
kezdetleges, sok mozgással járó mesterségeket, fürdést, tisztálkodást, kö-
zös gyakorlati hasznú tornamozgásból összetett társasműködést, s később

571
érkeztek meg a nemzeti köz-tantervhez s vallásos életgyakorláshoz. Jó lesz
immár azt a feledésbe ment kezdeményt újra kezdeni miközöttünk.
Az egyházak, közöttük a forma szerint elég sok református lelket szám-
láló református egyház, bár nehéz, de Isten előtt bizonyára tetsző és egész
társadalmunknak háláját érdemlő missziós munkát fog találni, ha mindenütt
felkutatja és kézen-szíven fogja ezeket a keservekben tévelygő lelkeket.
Csendőreink szuronyainak hatalma itt mindeddig elégtelen volt és elégte-
len lenne ezutánra is, de győzedelmeskedhet az áldozatos lelkű lévita meg
diakonisszanővér, ha elmegy, hogy homlokon csókolja az őt kővel dobáló,
sötéthomlokú cigánygyereket.

245
GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE, 1942. május 3.

Sója Miklós hodászi kisegítő lelkészt a megyéspüspök úr ottani h. lelkésszé

nevezte ki.

246
Részlet a Magyarországi Református Egyház Egyetemes
Konventjének jegyzőkönyvéből, 1942

In A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Budapesten,

1942. évi május hó 6–7. napjain tartott ülésének jegyzőkönyve. A Református
Egyetemes Konvent hivatalos kiadványa. Budapest, Bethlen Gábor Irodal-
mi és Nyomdai Részvénytársaság, 396.

1942. május 7.
Tiszáninneni egyházkerület.
Maga a kerületi missziói jelentés annyira hiányosnak mondja a beérkezett
jelentéseket, hogy megközelítőleg sem lehet hű képet adni a tanyamisszióról.
Abaujban 112 tanyán élő egyháztag van, akik annyira közel laknak az
anyaegyházközséghez, hogy az istentisztelet, hitoktatás és konfirmáció az
anyaegyházközség központjában folyik le. Kevés lelkipásztori látogatás történt.
Az alsóborsodi egyházmegyében 381 egyháztag él a tanyákon, akiket a
lelkipásztorok időszakonként meglátogatnak. A közel lakók pedig bejárnak

572
az anyaegyházba istentiszteletre és a gyermekek hitoktatásra. A jelentés
megemlíti azt a sok kísértést, amely a tanyai híveket, különösen a cselédeket,
iparosokat készteti egyházuk iránti hűtlenségre.
Az alsózempléni egyházmegyében 3261 tanyán lakó református él. Két ta-
nyai templom van, az istentiszteletek legtöbb helyen magánházaknál, iskola-
termekben, vagy szabad ég alatt tartatnak. A lelkigondozás a lelkipásztorokra
van utalva, nem igen kapnak segítséget a presbitérium részéről. Hitoktatást,
konfirmációi oktatást a közeleső tanyákról az anyaegyházban, távol esőkről
az iskolákban végzik a lelkipásztorok. Van egyházmegyei missziói lelkész,
aki a bodrogközi tanyákon végez missziói munkát. Jó példával járnak elől
a tanyagondozás munkájában a cigándi és a gesztelyi lelkipásztorok. Néhol
akad egy-egy buzgó egyháztag, aki az irányítás munkáját vállalja és végzi.
190 alkalommal volt látogatás. Megemlítésre méltó az egyházmegyének
a cigándi cigánymisszióra vonatkozó jelentése, akik között csak az idén
kezdték el a konfirmációi oktatást. 256 református cigány van itt.

247
GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE, 1942. május 10.
Tartally Ilona:383 Tibor, a nagyravágyó

A cigányoknak errefelé a köztudatban bizony csak keresztnevük van leg-

inkább, ám bizonyosan van vezetéknevük is, de arról senki sem tud, nem
érdekel senkit. Aztán valahogy úgy tudják kiigazítani a sorját, hogy alig van a
cigánytanyán két cigány, aki egyforma nevet viselne. Ha mégis akad, akkor úgy
jelölik meg, régi módi szerint: A Gyula fia Endre. Vagy a Marika ura Tibor.
Szép úri neveket szeretnek. Ha már csak egy van s ezen emlegetik őket,
legalább díszes legyen a név. Van közöttük: Elemér, Tibor, Miklós, Bandi.
Nálunk ma ketten közülük fát vágnak. Miklós és Tibor. Mocskosak,
büdösek s a nagy nyújtott hangjuk betölti az egész udvart. Később Gabi is
eljön, de az nem olyan nyiszlett, mint Miklós, de éppen olyan lomha, mint
Tibor. De mégis nagyon különbözik tőlük: formás, hajlékony s olyan az
egész ember, mint egy klasszikus bronz-szobor. Azonban rongyos, mint
a másik kettő.

383
Tartally Ilona, eredetileg Stima (1890–1980): író, költő. Férje, Tartally József (1886–
1970) görögkatolikus lelkész volt. [L. A.]

573
 Most már ő is vágja a fát s amikor kimegyek, hogy nézzem a munkájukat,
Miklós a markába köp s nagyokat vág a fejszével a fába. Megrezzen rajta
minden, petyhüdt lábszárain a hús is. Hogy lássam milyen szorgalmas. De
azután megáll a munkában, maga mellé támasztja a fejszét s panaszkodik:
– Disznó ez a Gabi, naccságos asszony kérem. Pocsék szavakat mondogat
ebben a szent udvarban. Hiába mondom neki, hogy itt nem lehet úgy, mint
otthon. Itt legyen rendes viselettel.
Gabi röhög csúfondárosan s magasra nyújtja karcsú testét, emeli a fejszét,
hogy lesújtson a fára. Nem is mentegeti magát, Mikó hát tovább morog.
Tibor rám néz:
– Ne tessen rá haragudni. Még nem régen katona vót az istenadta, ott
tanulta. Gabi most már mégjobban nevet s szembe néz Tibor hazugságával:
– Csak most vettek be. A tavaszon vótam sor alá. Hanemhát tik nem
olyanok vagytok, mint én? Csak itt farizeuskodtok. Én se mondom, amit
mondok, a naccsága előtt. Ha hallaná üköt a naccsága otthun! – bök feléjük
a fejével ellenségesen.
– S vajjon imádkozni szoktak-e? – kérdezem az előbbiek ellensúlyozására
egészen komolyan.
Egymás felé nyújtogatják a nyakukat, szégyenlősen elhúzzák szájukat.
Tanácstalanok. Hazudjanak?…
– Hát… – hebeg Tibor – a gyermek. Az én gyerekem. A kis Tibor.
Hozza az iskolábul a gyönyörűséges imáccságokat, osztán mongya, hogy
majd csak a könnyem pereg tűle.
És csillog a Tibor szeme, szinte lángot vet benne a nagy apa-szerelem.
Nincs is több gyereke, csak ez az egy szem, mint mondja. A felesége beteges
asszony, de ő mégis hűséges hozzá, jó férj, jó családapa. Templomban is
megesküdtek, nem úgy, mint egynémelyik. A kunyhója is rendesebb, mint
a többinek; ott a páskum szélén.
Hogy így értesültem Tibor családi körülményeiről, egyelőre megeléged-
tem ennyivel s hagytam őket, hagy dolgozzanak nyugodtan.
Délfelé láttam, ahogy kinézek a konyha-ablakon, hogy itt van a kis
Tibor, a kis cigány-egyke. Az apja éppen rendes kis iskolatáskáját segíti fel
a hátára; úgy látszik, hogy iskolából jövet benézett ide az apjához. S ahogy
ráadja, gyöngéden megfogja a két vállát, eléje hajlik s megcsókolja az arcát.
Aztán tovább is vállára tett kézzel kíséri ki az utcára, s néz utána az úton,
amíg csak el nem nyeli a kis Tibor alakját a kanyarulat.

574
 Határozottan meghat Tibor nagy apai gyöngédsége. S milyen rendes
ruha van a gyereken, cipő, harisnya, sál a nyakában, leventesapka.
Nem állom meg, hogy újra ki ne menjek, hogy felkérdezzem Tibort a
gyerekről.
– Kényen neveled a fiadat, mi? Aztán mit akarsz belőle?
– Annyit tudok, hogy nem marad ilyennek, mint én. Nem fog vályogot
vetni, nehéz kenyér, meg ez a favágás is.
– Talán bizony urat akarsz belőle nevelni, mint a szamosszegi teknővájó
cigány?
– Urat ám! De még milyet! – mondja titokzatosan.
– Elvégezteted vele a hat elemit, vagy éppen a nyolcat, nem akarod, hogy
olyan tudatlan legyen, mint a többié.
– Én is oskolázom az enyémeket – szól közbe Mikó sértődötten.
– Erigy el mán! Iskolázod! Hun mennek, hun nem. De az enyémnek
menni kell mindennap!
– Mesterségre adod? – kérdezem most már.
– Azt mán nem!
– Nem jó volna cipésznek?
– Azt se! Tán hogy a csiriz egye meg a szinit a képirül!
– Hát mit akarsz akkor vele?
– Csak az! Hogy én mit akarok! Mán most is kéne Mátészalkán az a
gyerek! Elfogadnák! Egy fillért se kérnének a tartásáért, oszt kéz alá ven-
nék… de még nem adom. Nem aggyuk. Ez az egyecske van, legyen még a
mienk. Nincs is más gyönyörűségünk, csak ü.
– Hát kik azok, akiknek annyira kellene?
Tibor titokzatos mosollyal mered maga elé. Látja a fia szebb jövőjét, de
csak hallgat, Mikó szól helyette:
– Cimbalmot vett neki nyócvan pengőért. Annak a csepp pulyának.
Hét éves még csak.
– Vettem hát! – dagadozik Tibor s ellenségesen szegezi pillantását Mikóra.
Érződik, azt hiszi, Mikó irigykedik rá.
– Talán azt akarod, hogy cimbalmos legyen? – kérdezem megint.
– Azt akarom, hogy zenész legyen. Zenész – mondja áhítattal, mintha
csak azt mondaná: király.
– Zenész – ismétlem én is, ugyanolyan áhítattal.
– Hanem aztán… van-e tehetsége? Azaz, hogy arravaló-e?

575
 Csodálkozva néz rám Tibor:
– Nincs-e a vériben? A szalkai prímás azér kéri! Az, akinek a jánya
táncosné az Operában. Az kéri. Az fogja kitanítani. Kótábul mégpedig. Ne
legyen ilyen senki, mint én. Tuggyon. Éljen. Az a valami, zenésznek lenni!
igazi úri mesterség egy cigánynak. Muzsikusnak lenni…
– Cimbalmos lesz tehát?
– Lehet még abbul prímás is. Az lesz, amit a szive kiván. Ha mán eccer
muzsikus lesz, legyen igazi muzsikus. Az…
A lelke kiült az arcára s úgy mosolygott. Maga elé meredt boldog, gon-
dolatokat forgatva fejében, azután magasra emelte a fejszét s egész testével
nekilendült, hogy belevágja a dücskőbe.
A másik kettő csak összenézett s most nem mertek nevetni. Valami
gyönyörűség volt, láthatatlanul fényes, ami átlebegett a favágó cigányok
fölött és meghatotta őket.
Éreztem: a művészet.
Hiszen a kis Tibor igazi muzsikus lesz.

248
H AJNAL , 1942 december

Koltay Józsefné cigánymisszionárius testvérünk a nyár folyamán hosszú be-

tegségen ment keresztül s kénytelen volt egy időre abbahagyni a cigánynyelvű
bibliafordítást. Most már jobban van, újból megkezdhette a cigányok közötti
munkát és a bibliafordítást is folytathatja. Most a Galáciabeliekhez írott
levél fordításán dolgozik. Kéri munkája támogatására a mi imádságainkat is.

249
GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE, 1943. május 30.

A cigány gyásza
Meghalt a cigánynak hűséges élete-párja. Megsiratta, meggyászolta hét
napon át, aztán a tisztelendő úr szavaira csak megvigasztalódott.
Kevéssel utóbb elhullott a lova. Nagy-nagy kétségbeeséssel siránkozott
mindenfelé s egy hónap múlva sem tudott megvigasztalódni. Dorgálta is a
tisztelendő úr keményen:

576
 – Ejnye, fiam, ejnye! Hogy lehetsz már ilyen pogány? Hogyan lehetséges
az, hogy jobban sajnálod a lovadat, mint a hites feleségedet?!
– Drága, aranyos főtisztelendő uram! Hát hogyne sajnálnám jobban az én
kesely lovamat, mint az édes feleségemet. Alighogy eltemettem az én drága
feleségemet, máris jöttek a szomszédok, rokonok, ismerősök; mindegyik
feleséget ajánlott. Lovat azonban?! Egy girhes csikót sem ajánlott fel senki!

Sajnos, néha nemcsak a cigány okoskodik így!

A tót meg a cigány

Sokszor hallotta a tót, hogy milyen okos a cigány. Egyszer el is határozta,
hogy ki fogja próbálni. Három körte volt éppen a zsebében, amikor két
cigánnyal találkozott az úton.
– Na, cigányok, ha megmondjátok, hogy mi van a zsebemben, nektek
adom a legnagyobb körtét.
A cigányok csak egymásra néztek:
– Vajjon, vajjon mi lehet?
Aztán az egyik a homlokára csapott s diadalmasan vágta ki:
– Körte!
Csudálkozott a tót rettentően, de aztán a másik cigányhoz fordult:
– A másik kettőt meg neked adom, ha megmondod, hogy hány körte
van a zsebemben!
Megvakarta a cigány a füle tövét, mint aki rettentően gondolkozik s
végül vigyorogva vágta ki:
– Három!
A jámbor tót pedig igen-igen elcsudálkozott a cigányok rettentő nagy
»tudományán«.

Az ostobák szemében a ravaszság is tudomány.

Cigány a kertben
Kiballagott a gazda a kertbe s ott látja a cigányt, amint éppen a répát húz-
gálja ki a földből.

577
 Rá is kiáltott tüstént:
– Hallod-e te cigány, mit csinálsz te itt.
Nagy alázatossággal válaszolta cigány:
– Instálom alásan én csak mendegéltem mendegéltem az utcán, rettentő
nagy szél kerekedett, felkapott, s akárhogy kapaszkodtam, ide fujt be a
gazd’uram kertjének kellős közepébe.
– Hát a répa mit keres a zsebedbe?
– A répa? Instálom alásan, hát nem volt mibe kapaszkodni, a répába
kellett fogózni de mert nagy ereje volt a szélnek, hát kirángatta.
– Jól van cigány, jól van. Eddig értem…
– Na ugye gazd’uram!
– Csak azt nem értem, hogy hogyan lehetséges, hogy a zsákod félig van
répával.
– Hát ez az egyetlen dolog nekem is érthetetlen gazd’uram – válaszolta a
cigány. De azt sem igen értette, hogy furfangos felelete után hogyan került
mégis csendőrkézre.

Üres kifogásokkal mentegetik magukat e világ fiai. Pedig minden ügyes

furfangjuk nem mentheti meg őket.

250
N YÍRVIDÉK, 1943. november 2.

Tizenhat cigánypár vidám esküvője. Orvadas384 községben az elmúlt na-

pokban tizenhat cigánypár esküdött örök hűséget egymásnak. A község
plébánosának csak fáradságos munkával sikerült elérnie, hogy a cigánytörvény
szerint együttélő párok az oltár előtt is megesküdjenek. Az esküvőn nagy
családi kísérettel jelentek meg a párok. Volt nyolcgyermekes menyasszony is,
de egyik sem adta ötnél alább. Utána István-pusztán megvolt a nagy lakoda-
lom, a cigánybíró kitett magáért, mert a mai nehéz világban is tisztességesen
megvendégelte az új párokat.

384
Azonosíthatatlan település. [L. A.]

578
 251
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1943. június 5.
Új korszak Esztergom város népoktatásában. Esztergomi nép-
iskolák összevonása és a Szent Anna zárdai, valamint
a szentgyörgymezői zárdai rom. kat. népiskolák fejlesztése.
Megnyílik a cigányiskola

Esztergom város népoktatását eddig a Szent Imre, Szent Margit, Szent Tamás,
Szent György és Szent István községi népiskolák, a Szent Anna zárdai,
Szent Györgymezői zárdai és a vízivárosi zárdai rkat. szerzetes népiskolák,
valamint a két gyakorlóiskola látta el. Ugyanekkor a város beiskolázási kör-
zetekre volt felosztva és minden szülő csakis a saját körzete népiskolájába
írathatta be gyermekét.
Sok baj, súrlódás, nehézség kútforrása volt e sok népiskola, elsősorban a
szülők miatt, akik nehezen tudtak beletörődni abba, hogy nem választhatnak
szabadon iskolát – de súrlódás kútforrása volt a beiskolázások miatt is az
egyes iskolák között –, a tanítókra pedig mérhetetlen megterhelést jelentett,
mert aránytalanul oszlott meg a munkateher, és amíg egyesek állandóan
csak 1 osztályt vezettek 25–35 tanulóval, addig többre 2, 3, sőt 4 összevont
osztály tanításának terhe nehezedett. Ilyen körülmények között az egyes
iskolák áldásos működésüket nem tudták kifejteni abban a mértékben, amint
azt, különösen egy városi népiskolától joggal el lehet várni.
Régi évtizedes bajjal állottunk szemben és ezt most császármetszésszerűleg
szinte máról-holnapra megoldotta Borz Lajos tanügyi tanácsos, Esztergom
vármegye kir. tanfelügyelője, aki igen szerencsés kézzel és rendkívüli peda-
gógiai érzékkel nyúlt hozzá ehhez a nehéz, bonyolult kérdéshez.
Tervezetet dolgozott ki, mely szerint a város 5 községi népiskoláját, mint
külön egységeket megszünteti és a központi Szent Imre utcai iskolaépületben
egy igazgató vezetése alatt, egy egységes, teljesen osztott 19 tanerős községi
népiskolává vonja össze. A Szent György és Szent István népiskolák I–IV.
osztályú fiútanulóit pedig, akiknek lakásaikhoz távol esik a központi községi
népiskola, átengedi a végeken működő szentgyörgymezői és Szent Anna
zárdáknak, amelyekben a tanulószaporulat szerint a szerzetestanítói állások
is, egyelőre még csak 1–1 tanerővel emelkedni fognak, mihelyt azonban a
rendnek megfelelő tanerők fognak rendelkezésére állani, a szerzetes tanítói
állások száma is a szükséghez mérten emelkedni fog.

579
 Ugyanekkor az egyházi főhatósággal, valamint a szerzetes népiskolák
fenntartó hatóságával megállapodott a kir. tanfelügyelő abban, hogy a vízi-
városi zárdai 2 tanerős, I–IV. osztályos csonka népiskolát a f. tanév végével
megszüntetik, ezek növendékeinek egy része az ugyanottani gyakorlóiskolába
megy át, más része pedig a központi községi népiskolába fog beiskoláztatni,
ahol teljesen osztott, külön leányosztályok is lesznek.
A kir. tanfelügyelő elhatározta még a külön községi cigányiskola felállí-
tását is, amelynek 20, eddig be nem iskolázott csatangoló cigány tanköteles
lesz, iskolaépületül pedig a volt dorogi vám és a gyepmestertelep közötti,
tehát épp a cigánytanyák tövében lévő volt lőporraktár fog szolgálni meg-
felelő átalakítással.
A kir. tanfelügyelő eme iskolapolitikáját már az előzetes tárgyalások
folyamán úgy az egyházi főhatóság, valamint az iskolafenntartó város pol-
gármestere, iskolaszéke és közgyűlése nagy megértéssel fogadta és a kép-
viselőtestület köszönetének nyilvánítása mellett tetemes anyagi támogatást
és hozzájárulást szavazott meg az iskolai terhek egy részét átvevő zárdai
népiskoláknak, annál is inkább, mert a községi népiskolák összevonásával a
Szent István iskola épülete felszabadul a polgári iskola céljaira, tehát a város
mentesül 150–200 ezer pengő kiadást jelentő polgári iskola építkezéstől.
A város képviselőtestülete átengedte iskolai használatra a szentgyörgymezői
zárdának az ottani 2 tanerős községi iskola épületét is.
Ezekután a vármegye kir. tanfelügyelője az egész tervezetet a komáro-
mi kir. főigazgatóság útján jóváhagyásra terjesztette fel a m. kir. vallás- és
közoktatásügyi miniszter úrhoz, ahonnan ugyancsak a kir. főigazgatóság
útján most érkezett le a jóváhagyó rendelet, mely szerint a minisztérium a
kir. tanfelügyelő elgondolásait magáévá teszi, tervezetét elfogadja.
Hozzájárult a minisztérium még ahhoz is, hogy a községi népiskola 20-ik
férfitanítója a szervezés alatt álló cigányiskolához osztassék be, a jövőben
pedig az esztergomi községi népiskolába csakis a cigányiskolán át juthat
be tanító ugyanúgy, mint ahogyan egykoron a kenyérmezői iskola volt az
ugródeszka a bejutáshoz.
Most tehát Esztergom város népoktatása egy új korszak küszöbére ke-
rült és a f. hó 10-, 11-, 12-én lezajló iskolai beíratások is már az új beosztás
jegyében fognak megtörténni, amelynek részletezésére a legközelebbi szá-
munkban bővebben kitérünk.

580
 252
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE, 1943. július 14.
Esztergom szab. kir. megyei város iskolaszékétől
67–1943. isk. szám.

Pályázati hirdetmény.
Esztergom szab. kir. megyei város iskolaszéke pályázatot hirdet, a községi
népiskolájánál halálozás folytán megürült 20. tanítói állásra azzal a kikötéssel,
hogy a megválasztott tanító az újonnan megszervezett cigányiskola vezetését
veszi át. Az itt teljesített lelkes, eredményes működésének elismeréseképen
az illető természetesen a város központi népiskolájához fog juthatni. Az állás
államsegélyes, a fizetés törvényszerű.
A pályázatok Esztergom szab. kir. város iskolaszékének címére a város-
házára küldendők. A működési bizonyítványokkal, a katonai szolgálatot és
származást igazoló okmányokkal felszerelt pályázatok benyújtásának határ-
ideje a hirdetmény megjelenésétől számított 21. nap. Az állás szeptember
1-én elfoglalandó. Az okmányok esetleges visszaküldésére megcímzett és
felbélyegzett borítékot célszerű mellékelni.
Esztergom, 1943. julius 10.
Dr. Drahos János385
iskolaszéki elnök.

253
NÉPTANÍTÓK L APJA, 1943. július 15. (594)

Esztergom szab. kir. megyei város iskolaszéke pályázatot hirdet a községi

népiskolájánál halálozás folytán megürült 20. tanítói állásra azzal a kikötéssel,
hogy a megválasztott tanító az újonnan megszervezett cigányiskola vezetését
veszi át. Az itt teljesített lelkes, eredményes működésének elismeréseképpen
az illető természetesen a város központi népiskolájához fog jutni. Az állás
államsegélyes, a fizetés törvényszerű. A pályázatok Esztergom szab. kir. város
iskolaszékének címére a városházára küldendők. A működési bizonyítvá-
nyokkal, a katonai szolgálatot és származást igazoló okmányokkal felszerelt
pályázatok benyújtásának határideje a hirdetmény megjelenésétől számított

385
Drahos János (1884–1950): katolikus pap, kanonok, választott püspök. [L. A.]

581
21. nap. Az állás szeptember 1-én elfoglalandó. Az okmányok esetleges
visszaküldésére megcímzett és felbélyegzett borítékot célszerű mellékelni.

254
PESTI HÍRLAP, 1943. október 26.

Cigányiskola Dunaszerdahelyen. Komárom vármegye Népművelési Bi-

zottsága a cigányfiatalság számára cigányiskolát nyitott Dunaszerdahelyen.
Az iskola növendékei 6–15 évesek és szorgalmasan látogatják a mindennapi
előadásokat. Az idősebb cigánynők és férfiak azokra az esti népművelési
előadásokra járnak, amelyeket külön az ő részükre rendez a Népművelési
Bizottság. Az előadásokon elsősorban valláserkölcsi, jellemnevelési és egész-
ségügyi kérdésekről van szó.

255
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1947. november 9.
Cigánymisszió

Észak-Európában külön evangélizációs feladatot képez a vándor cigányok

misszionálása. Finnországban 3000 cigány él és közöttük az egyház missziói
munkát végez. Az ország különböző pontjain rendeznek egyenesen a cigányok
részére evangélizációkat. Egyik-másik helyen tömegestül résztvesznek a ci-
gányok. A meghirdetett alkalmakra messze vidékről vándorol az országutak
népe. Finn és cigány igehirdetők tartják az evangélizáló előadásokat.
A mentő szeretettől hajtott szolgálatnak sok nyilvánvaló gyümölcse is
van. A megtérő cigányok letelepednek és a társadalom hasznos tagjaivá
lesznek. Egyik ilyen cigány földműves már első díjat is nyert a terményeivel
a kiállításon.
A munkának azonban ellenzői is vannak. Egy gazda, látva a cigányok
evangélizációjának a plakátját, azt mondta: „Cigányoknak evangélizáció…,
hiszen azok csak lopnak és részegeskednek… nincs azoknak szükségük
arra!” – De nekik is szükségük van az evangéliumra. Aki azért jött, hogy
az elveszettet megkeresse, az bizonyára a kóbor cigányt is szánó szeretettel
nézi, s a Golgota keresztjén a vándorcigányok bűneit is hordozta. Abban
a megszámlálhatatlan ünneplő seregben, amelyik a Bárány trónja körül

582
dicsőítő éneket fog énekelni, minden népből, nyelvből és ágazatból lesznek
megváltottak. Bizonyára a cigányság köréből is.

256
SÁROSPATAKI R EFORMÁTUS L APOK, 1948. június 1.
Batta János: Cigány Mari széphistóriája
Egy könyv a rokon Finnországról, ahol a cigányt is
hűséggel gondozza az egyház

Nem régen egy kis füzet jelent meg, amelyet Oravala Ágoston386 írt és finnből
fordított le Dedinszky Gyula387 – „Cigány Mari” címen.
Elmondja a kis füzet, hogy egy öreg cigány asszony vasárnapról-vasár-
napra, mindig ott volt a templomban. Isten igéjének szorgalmas hallgatója
volt. Minden lelki áldásban közösen részesülhetett a gyülekezet minden
tagjával, de az volt a legnagyobb bánata, hogy nem úrvacsorázhatott és pedig
azért, mert nem tudta bizonyítani, hogy meg van-e keresztelve.
– Édes lelkem, könnyű lenne a maga baján segíteni – mondotta a lelki-
pásztora –, ha tudná igazolni, hogy megvan keresztelve.
– Tudnám igazolni? Hiszen én járok templomba, az összejövetelekre,
énekelek, imádkozom, hallgatom a prédikációt. Édesanyám mondta, hogy
a teerijärvii lelkipásztor keresztelt meg engem.
Ám az volt a baj, hogy az anyakönyvben nem volt semmi nyoma a meg-
keresztelésnek.
Az esperes végre azzal nyugtatta meg a cigányasszonyt, hogy majd püs-
pöklátogatáskor az érsek úrnak terjeszti elő az egész ügyet.
Végre megérkezett az érsek. Este alkalma lett Cigány Marinak arra,
hogy a paróchián találkozzék az érsekkel. Cigány Mari szorongva ment a
szobák hosszú során végig és egyszerre csak szembe találta magát az érsekkel
a nagy ebédlőben, a papok társaságában.
Ott volt most már az érsek úr előtt Cigány Mari, aztán ott voltak az
esperesek, titkárok, jegyzők hosszú sorban. Mari meg állt, sírdogálva.
– Hát ez a Cigány Mari – fordult hirtelen az érsekhez az esperes, majd
Marit megbiztatta, hogy mondja el szépen az érsek úrnak az egész dolgot.

386
Aukusti Oravala (1869–1951): finn evangélikus lelkész, író. [L. A.]
387
Dedinszky Gyula (1905–1994): evangélikus lelkész, néprajzkutató. [L. A.]

583
 Mari nem tudott egy szót sem szólni, hanem csak sírt.
– No, miért is akar maga úrvacsorát venni? – kérdezte az érsek.
De ő nem tudta mondani, csak sírt. Végre megszólalt:
– Drága jó érsek úr! Ha én járhatok templomba, hallgathatom az Isten
igéjét, hát arra gondoltam, hogy az én Atyám sem zárhatja el tőlem a leg-
szentebb áldását.
– Mari, maga azt állítja, hogy meg van keresztelve. Honnan tudja ezt?
– folytatta az érsek.
– Hát az édesanyám mondta – szólt Mari.
– Azért mégis csak meg kellene keresztelkedni – szólt közbe egy esperes,
s ugyanazt mondta egy másik is –, ha nincs írásos bizonyíték.
Az érsek erre megszólalt:
– Marinak, igaza van. Ha Mari meg van győződve arról, hogy ő meg
van keresztelve, akkor lehetetlen neki másodszor is megkeresztelkedni.
Mari vehet úrvacsorát.
Néhány hét múlva úrvacsorai vasárnap következett és Mari részesülhetett
az úrvacsorában. Mari boldog volt. Fiatal korában keresztül-kasul járta az
országot, cigány-bűnök szennyezték be a lelkét, most pedig Isten legkisebb
gyermeke úrvacsorában részesült.
Nemsokára meghalt Cigány Mari. Az öreg, bibliás asszonyok mosták
meg és tették be koporsóba, megbizonyítva mindenki előtt, hogy most az-
tán nincs különbség cigány és egyéb ember között, amint nem is volt soha.
Cigány Mari kegyelemből-kegyelembe jutott, az érsek elől az Úrasztalához,
az Úrasztalától az örök dicsőségbe.
Ez a kis finn történet sokat beszél. Mindenekelőtt látjuk, hogy ott a
lelkipásztorok mennyire lelkiismeretesek, mennyire vigyáznak az úrvacsora
kiosztásánál és kétes esetekben püspöklátogatáskor képesek az érsek elé
vinni egy cigány asszonynak az ügyét is. A hívő asszonyok milyen szépen
imádkoznak egy öreg cigány asszonyért.
A kis finn nemzet, benne az evangélikus egyház ráér foglalkozni a
cigányokkal is; reáér azokat evangélizálni is. Hol vagyunk mi még ettől?

584
 257
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1949. május 8.
Székely Sándor: Cigánymisszió

Megvetetten, kitaszítottan él ez az Indiából ideszakadt népcsoport. Az em-

berek egy része ugyan a fáraó népének mondja őket, azonban faji jellegük és
nyelvük kétségtelenül bizonyítja, hogy szanszkrit eredetűek és Indiából jöttek.
Egy részük természetesen állandóan beolvad a környező lakosságba, s
cigányokból vagy utódaikból már protestáns lelkészek is lettek, a túlnyomó
többség azonban megtartotta különállását. Mindig sok volt belőlük Romá-
niában és Magyarországon, de Angliában sem ismeretlen ez a muzsikáló
és üstfoltozó nép.
A magyarországi cigányok legnagyobb része róm. kath. egyháztagként
van nyilvántartva, de van közöttük protestáns is. A vándorcigányok azonban
tulajdonképen pogányok, szellemekben hisznek és szörnyű babonában élnek.
Foglalkozás szerint vannak olyanok, akik nomád életet élnek, vannak
vályogvetéssel, lakatosmunkával, szövéssel foglalkozók, muzsikus cigányok
és vannak azután olyanok is, akik mindenféle polgári foglalkozást űznek.
A nomádok a legveszedelmesebbek, mert ők gyakran koldulásból, lopásból,
kártyavetésből és csalásból élnek.
A cigányságnak nagy zöme szemrehányás a magyar keresztyénség szá-
mára, hiszen a mi keresztyénségünk fogyatékossága okolható azért, hogy
mindnyájan nem élnek még a polgári életmódban, hogy még mindig er-
kölcstelen az élet folytatásuk, s eléggé tele vannak pusztító betegségekkel:
nemibajjal, gümőkórral s ezeknek a bajoknak egyúttal terjesztői is.
Nem csoda, ha már a cigánygyerek is sokszor társadalomellenes lény,
hiszen már ahogy kinyílik az értelme, azt látja, hogy őt az „úri” társadalom
lenézi, vagy kiveti.
Mit tett a magyar protestantizmus azért, hogy a cigányokat megszelí-
dítse, letelepítse, hasznos polgárokká tegye? Édeskeveset. Történtek ugyan
itt-ott ilyen irányú kísérletek, ezek azonban csak szűk körre terjedtek ki.
Az egyházak pedig a cigányokkal általában nem törődtek.
Csak a belmissziói mozgalmak, s főképen a Bethánia egylet foglalkozott
gyakorlatilag is a cigánymisszióval. Makón, Miskolcon, Klotildligeten és
Tinnyén, de valószínűleg még sok egyebütt is volt rendszeres cigánymisz-
szió. Nem volt éppen veszélytelen dolog, mert aki a cigányokhoz testvéri
szívvel közeledett, az bizony igen könnyen kapott tőlük cserébe tetűt, vagy

585
rühességet. Mégis nagyon hálás munkatérnek bizonyult a cigánynép. Hiába,
a szeretetet minden élőlény megérzi és mindenki hálás érte. A cigányok
nemcsak szívesen hallgatták az evangéliumot, hanem hálájukat igyekeztek
mindenképpen kimutatni. Különösen nagy örömmel fogadták az evangéli-
umi énekeket. Még a purdék is előszedték hegedűjüket s rögtön lejátszották
az énekeket. A bűnöst megkereső, megtaláló és ölébe vevő Krisztusról szóló
énekek voltak a legbiztosabb, legközvetlenebb út a cigányszívekhez.
Középeurópában a cigányságnak talán legmelegebb szívű barátja Urbán
Reinhold volt, egy népes és nagy missziói elhívatással bíró család sarja.
Evangéliumi könyvkereskedő volt a porosz-sziléziai Striegauban, majd
egy eperjesi leányt, Husz Margitot vett el feleségül, átköltözött Eperjesre
és itt nyitott magyar evangéliumi könyvkereskedést. Itt ugyanazzal a nagy
szeretettel folytatta tovább a cigányok misszionálását. A könyvkereske-
dés nem bizonyult elég jövedelmezőnek, a kezdő tőke is kicsi volt, Urbán
Reinhold kénytelen volt visszatérni Németországba. Könyvkereskedését
pedig a Bethánia egyesület vette át és folytatta. Urbán Reinhold megtanult
cigányul, cigány bibliarészeket és cigány nyelvű egyéb keresztyén iratokat
adott ki. Ő utána ilyen szakszerűséggel senki sem folytatta a munkát a
cigányok között.
Németországban a berlini Plinzner Frida foglalkozott a cigányokkal, ő
később egy Zeller nevű lelkészhez ment feleségül, s mikor férje meghalt,
Hamburgban telepedett le, tovább folytatta a cigánymissziót és munkájáról
sokszorosított körleveleket küldözgetett széjjel. Magyarországra is eljött az
1927. évi európai CE konferencia alkalmából, s vele jött a cigányok közül
kikerült legkiválóbb evangélista, Jaija is. A horogkeresztes uralom Jaiját is
kiirtotta, s harminctagú törzséből csak egy személy maradt életben. Jaija
munkáját egy Biba nevű asszony vette át, aki nagy buzgósággal munkál-
kodik Zellerné mellett. Zellerné címe: (24) Hamburg 36 Holstenwall 21.
Deutschland Britische Zone.
Hát mi mit teszünk a cigányokért? Mi is megvetőleg kiközösítjük őket?
A magyar ébredés nem ér el a cigányokig? A magyar irgalmas samaritánusok
az országút vándorait kikerülik? Pedig kevés olyan hálás terület van. mint a
cigánynép és a cigánykérdésnek is csak Krisztus lehet a megoldása.

586
 258
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1949. szeptember 11.
Levél a cigánymisszióból

1949. június hó.

A kis cigány muzsikusaim legnagyobb része, akik különben télen át minden
vasárnap délelőtt meglátogattak – elutaztak. Nagyon nélkülözöm őket –
Maxit, aki egészen szerencsétlennek érezte magát mindig, amikor egy ószö-
vetségből vett történetet beszéltem el, akkor felháborodva kiáltott fel: »Ma
egyáltalában nem beszéltél nekünk a Megváltóról!« Vagy Niki, a legkisebb,
aki mindig olyan illedelmesen, csendben ül – és mégis, tulajdonképpen kis
gaz kópé őkelme. Vagy »Wolkeli«, akiről fiatal apja ezt jövendöli: »Egykor
az egész cigány nemzetség példaképe lesz!« De eddig még semmi sem
észlelhető ebből. És a többiek. A szoba telistele cigány gyerekkel! Olyan
csekélynek látszik sokak előtt ez a kis szolgálat. De Isten nagyon jóságos – és
néha lehet látni valamit abból, hogy mégis nagyon becses ez a szolgálat Ő
előtte. Nemrégiben megkérdezett egy cigány asszony, hogy nem voltam-e
azelőtt Berlinben »a zöld úton«. Gondolkoznom kellett, hisz oly régen volt.
»Igen – mondta az asszony –, minket, gyermekeket egy deszkára ültettél és
éneket tanultunk. Egész életemben nem felejtettem el és énekelgetem: »Mert
a Jézusé vagyok, arcom egyre úgy ragyog, Szívem örvend pásztoromnak,
Lelkem hívó szent szavának, Ismer engem és szeret, néven szólít, úgy vezet!«
– dúdolja. Talán több is, mint 30 évvel ezelőtt volt, nem tudták emlékezetéből
kitörölni a szörnyű évek sem. Istennek a Lelke meg tudja rögzíteni. Ehhez
hasonlókat él át az ember. Egész bizonyosan keresi az Úr Jézus jövendő or-
szága (talán utoljára) polgárait a cigány táborokban is. Heilbronnban nagy
fiaitól és sok gyermekétől körülvéve, szép, nagy kocsija előtt állt egy cigány
ember. Mikor a kereszten levő Megváltóról mutattam neki egy képet, azt
mondta: »Nagyon érdekel engem az ilyesmi.« Arra kért, hogy menjek be a
kocsijába. Ekkor egy elkopott bibliát hozott elő és beszélte: »Valaki egyszer
megajándékozott ezzel a könyvvel. Szívesen olvasnám, de soha nem jártam
iskolába, se templomba. Aztán magamtól tanultam meg olvasni nagy fárad-
sággal és olvastam azt a könyvet. Éjjel, nappal míg a szemem el nem romlott.
Azt gondoltam, kell, hogy jöjjön valaki, és magyarázzon belőle.« Két vagy
három órahosszat olvastunk a bibliából (elcsodálkoztam a bibliaismeretén),
utoljára a filippi börtönőrről, akinek Pál azt mondta: »te és a te házadnépe
üdvözölsz.« Erre felugrott és azt kiáltotta: »Így legyen az én kocsimmal is!«

587
– Vagy pedig itt van egy másik, egy fiatal muzsikus, cigány. Auschwitzban
szétroncsolták az egyik lábát, ezért sántít. Tulajdonképpen hárfán játszik,
de nincs most hangszere, mert nagyon szegény. Teljesen egyedül lakik a
kocsijában, amelyben rend és tisztaság uralkodik. »Nagyon sokan voltunk,
a rokonságunk (pereputtyunk) – mondta – 103 volt. – És csak hatan ma-
radtunk életben.« Ezeknél a szavaknál mélyenfekvő cigányszemei, mintha a
vigasztalan űrbe tekintenének. Mindig csendesen ült, ha a gyerekekkel ezen
a téren énekelgettünk és bibliai történeteket beszéltünk el. Nagyon zárkó-
zott, de egy napon megnyilatkozott és elmondta, hogy ifjú korában egyszer
Berlinben az én missziós kocsimban ült, hogy az auschwitzi betegbarakban
a mi fiaink mellett feküdt, és még mást is, az életéből. Az átszegezett kezek
hűséggel, keresték őt is. Mióta megtalálták, azóta nem szomorú már a szeme.
Nem könnyű neki a többiekkel együtt lenni – remélhetőleg nem marad a
cigánytéren egyedül.
Úgy van, »nagy kapu nyílt meg« – és hozzáfűzöm, mint Pál a korinthusi
levélben: »és az ellenség is sok«. Sok segítségre és közbenjáró imádságra van
szükségünk, »nekünk, cigányoknak«.
Zellerné, lelkészné (24a)
Hamburg 30. – Holstenwall 21.

259
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1949. december 18.
Levél a cigánymisszióból

1949. november hó.

Senki sem tudja, hogy tulajdonképpen hogy jöhetett keresztül a sok zárt
ajtón, de egyszerre csak a ház közepén termett egy parányi kis leányzó, le-
hetett olyan 5–6 éves. Női szoknyát viselt, melyet egy szalaggal oly magasra
kötöttek, hogy éppen csak hogy szaladni tudott. Fején kendő, a lábán pedig
nagy vörös cipő, a jobblábra való a bal lábán és fordítva. Karján kanna lógott.
A lépcsőn lemenőnek majd a karjába futott. Arra a kérdésre: »Kit keresel?«
– gyorsan ezt felelte: »A szent asszonyt.« Nemrégiben apjával, anyjával és
a kis »Beppi«-vel költözött át Csehszlovákiából. Egyáltalán nem tudom, ki
küldte hozzám. Azóta mindennap megjelenik, kezében a kannájával. Nem
is távozik üres kézzel. Akire ráveti óriásnagy, hosszúszempillájú szemét, nem
is tud neki ellentállni. Sem kérnie, sem koldulnia nem kell. Ha enni adnak

588
neki, csak nagyon keveset fogyaszt az ételből, és arra kéri az illetőt, hogy a
maradékot vihesse haza a kannában: »A kocsiban ott van Beppi, ő is éhes.«
Vasárnap a többi gyermekkel együtt az én kis cigányvasárnapi iskolám-
ban ült ő is, a szobámban. Ekkor hallott először a Megváltóról. Tudja már,
hogy szereti őt a Megváltó, s hogy Jézusnak hívják. Két éneket tanult meg
kézmozdulatokkal kísérve. Az elveszett báránykáról szólót szereti minde-
nek felett. Azon a vasárnapon a gyerekek ugyanazzal a kéréssel fordultak
hozzám, mint egykor a tanítványok Jézushoz: »Taníts minket imádkozni!«
Azt feleltem: »Úgy beszélhettek az Úrral, mint apátokkal és anyátokkal.«
A következő napon az új kislányunk, Dunsa hozzám jön – van úgy, hogy
Citromnak hívjuk –, ragyog az arca és elmondja, hogy az este az ágyában ő
is imádkozott Jézushoz. »Mit mondtál Neki?« – kérdeztem. Dunsa meséli:
»Először azt mondtam Neki: kedves Megváltóm, jöjj a szívembe – úgy sze-
retlek Téged.« Ezután elénekeltem a báránykáról szóló éneket s azt mondtam:
»Kedves Megváltóm, oly csupasz vagyok.« (Ui. nincs harisnyája s különben
is nyomorúságosan kevés a ruha rajta.) Természetes, hogy a cigánykocsiban
meghallotta az Úr Jézus ezt a gyermekimádságot. Dunsa és egy egész sereg
hozzá hasonló fiú és leány, 3–14 évesekig, szívesen ünnepelnének karácsonyt
és gyakran felteszik a kérdési: »Újra meghívsz majd bennünket csokoládéra
és kalácsra?«
Vajon továbbíthatom-e ezt a kérdést? A múlt évben minden gyereknek
képesbibliát ajándékozhattam. Némely kocsiban a falakra ragasztották a
kivágott képeket – felfüggesztett bibliák ezek analfabéták számára.
»Nekünk, cigányoknak« sok közbenjáró imádságra van szükségünk és
most különösen valami igen nagy dologért – egy csinos kis baraklakásért a
cigánymisszió részére; mert nekem január elején ki kell innen költöznöm.
(A szobámat egy itteni munka céljaira kérik sürgősen.) – És hová menjünk,
»mi cigányok?« Van-e lehetetlen dolog az Úr előtt?
Zellerné lelkészné (24a)
Hamburg 36, Holstenwall. 21.

589
 260
Részlet Csia Sándor A BETHÁNIA TÖRTÉNETE ÉS MISSZIÓI MUNKÁJA
című kéziratából (1950)

Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára,

28. fond, 1. doboz, 1.

Jelentős munkaágunk volt a cigánymisszió. Házi látogatásokat végeztünk

náluk, s külön összejöveteleket tartottunk Makón, Miskolcon, Sepsiszent-
györgyön, Piliscsaba-Klotildligeten (ma Pilisliget), Tinnyén. (Utóbbi két
helyen nagy önfeláldozással Koltay Józsefné foglalkozott velük.) Ez a misszió
nem volt veszélytelen a tetvek és a fertőző betegségek miatt. Énekeinket
rendkívül nagy kedvvel tanulták, az órákra elhozták hegedűjüket s mindjárt
kísérték is az éneket. A szeretet iránt nagyon fogékonyak voltak, láttuk,
hogy milyen ártalmas – bár sok tekintetben érthető – a társadalom megvető,
kizáró magatartása.
Nagy szeretettel foglalkozott cigányokkal a Bethánia melegszívű barátja:
Urban Reinhold, ki megtanult cigányul és cigány nyelven biblia részeket
és vallásos iratokat adott ki. Munkáját Németországban Zöllner Frieda,388
egy őrnagy hívő leánya folytatta, Hamburg székhellyel. A horogkereszte-
sek táboraiban 40 ezer cigányt irtottak ki. A cigányok terméketlenítésének
(sterilizálásának) gondolatával egyes magyar körök is foglalkoztak s csak
akkor vették le a napirendről e kérdés tárgyalását, mikor Csia Sándor felhívta
a szakértekezlet figyelmét arra, hogy nekünk, kik magunk is kis nemzet
vagyunk, veszélyes e téren példát mutatnunk.

261
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. március 12.
Cigányok között – Krisztus követségében

Menjetek azért a keresztutakra és akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőre.

Máté 22:9
Vasárnap délutánonként szoktam kimenni a K–i cigánytelepre. Isten kül-
dött közéjük először még a nyár folyamán. Első látogatásom alkalmával

388
Elírás. Frieda Zeller-Plinznerről van szó. [L. A.]

590
még együtt volt a törzs. Azóta több, mint hat hónap telt el. A Nagypapa
meghalt, egyik család putrija az esőzés következtében összeomlott. Mi lesz
most a családdal? Kilenc rajkó lakás nélkül – a legkisebb alig féléves. Most
nem segít Isten? Hát mégsem igaz annak a cigányéneknek az a sora, hogy
„Ő gondoskodik jó lakásról”!? Pedig milyen szépen hangzik!
Isten keze azonban most sem rövidült meg. Valóra vált az ének. Még az
ostrom alatt lerombolódott egy téglagyár, most ennek egy épségben maradt
kemencéjében talált menedéket a pereputty.
Most már ebben a kemencében kerestem fel ezt a családot. Kicsi, sötét
cellaszerű lakás, de jó meleg. Mindjárt szeget vertek a falba, hogy legyen
hova akasztani a kabátomat. Székkel is megkínáltak volna, de az csak egy
van az egész törzsnek és az ott maradt a telepen. A priccs szélén szorítottak
egy helyet, s közben aggodalommal figyelték, vajon leülök-e a kétes tiszta-
ságú „ágyneműre”. Leültem. Zsebemből egy szelet csokoládét vettem elő, és
szétosztottam a rajkók közt. A kis két és féléves Panni egyre azt hajtogatta,
hogy még, még.
Ezután makarónit főztünk. (A Zeller lelkészné vezetése alatt álló ham-
burgi cigánymisszió közbenjárására Svájcból érkezett egy kilenc kilós csomag
a magyarországi cigányok részére. Volt benne zsír, liszt, meg cukor is.)
A nagyobb fiú vízért szaladt. Sonka néni elmosta az edényeket. Egy-két
szóból kész lett a finom vacsora, Sonka néni berántotta a levest, én meg
leszűrtem a tésztát, aztán jól meglekvároztam, és rászórtam vagy három
marék cukrot. A „Jöjj, Úr Jézus, légy vendégünk…” elmondása után körül
álltuk a lábost és megkezdtük a vacsorát. A leves kicsit erős volt, de hamar
elfogyott. Utána jött a lekváros makaróni. Ilyet még nem ettek a purdék,
de még felnőttek se nagyon.
Vacsora után egy cigánygyerek kíséretében visszaindultam a cigány-
telepre. Itt is főztünk egy lábos tésztát. Közben Jézusról beszélgettünk.
Már régebben beszéltem egy fiatal háromgyermekes cigányasszonnyal,
aki sehogysem akarta elhinni, hogy a halálon túl élet van. Mikor végre el
tudta fogadni, hogy ezután a földi élet után kezdődik csak az igazi, akkor
örömében, hogy ő meglátja az édesanyját még egyszer, szinte nem tudott
hova lenni. Azelőtt soha nem állt még ilyen valósággal előtte az örökélet.
Azok közt, akik olvasni tudnak evangéliumokat osztottam szét. Meg-
ígérték, hogy olvasni fognak belőle. Egy tíz év körüli gyermek azzal jött
hozzám, hogy adjak néki is, de még nem tud olvasni. A másik meg azt
mondja, hogy ő fog imádkozni azért, hogy én sokszor kimehessek közéjük.

591
Amikor először mentem hozzájuk, Jézust még csak úgy ismerte, mint a
„betlehemi Jézuska”. Most már tudja az egész telep, hogy Jézus Isten Fia,
aki meghalt a mi bűneinkért. Sokan köztük szeretnének egészen Jézusé
lenni, de nagyon nehéz a környezet miatt, mert bizony vannak olyanok
is, akik csak addig szeretnek a közelembe lenni, amíg van valami nálam,
mikor Jézusról kezdek beszélni, elmennek máshova. Látszólag nem nagy
eredménnyel folyik köztük a munka, de Isten megáldhatja még ezt a munkát
is és adhat a cigányok közt is ébredést. Bár csak látná meg végre az egész
keresztyénség, hogy néki kötelessége van a cigányokkal szemben. Vajon
hány hívő ajakról hangzik fel értük imádság? Nem darab kenyérre vágynak
a cigányok csupán, hanem szeretetre. Isten igéje szól minden megkegyel-
mezett bűnöshöz: „Menjetek azért a keresztutakra, és akiket csak találtok,
hívjátok be a menyegzőre.” (Máté 22:9.)
G. J. Nagytarcsa.

262
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. március 12.
Evangélizáció a cigányok között

Kunágotán a falu szélén, különállva húzódnak meg azok a kis földházak

– alig 26–28 –, ahol a falu cigányai laknak. Ritkán fordul meg náluk idegen,
a falubeliek alig gondolnak rájuk. Közel másfél évtizede volt ott egy igen
népszerű fiatal plébános, aki kijárt közéjük, szerette és tanította őket a Krisztus
ismeretére rövid ideig, míg el nem került a faluból. Emlékezete lassanként
megfakult közöttük, de talán éppen ennek az első magvetésnek nyomában
sarjadt az Ige utáni vágyakozás szívükben és fiaik szívében, úgyhogy nem
állhattak ellene. Ami mindennek következménye lett, arról egy kunágotai
gyülekezeti munkás a következőkben számol:
„1949 decemberében egy vasárnapi istentisztelet után közölte velem
egyik testvérem, hogy várnak bennünket a cigányok, és még ma ki kell
mennünk hozzájuk. Kicsit gondolkodóba ejtett, de az Úr parancsát hallva
(Márk 75:15–16) engednem kellett és el is indultam hozzájuk. Amint a
gödröket megláttam, melyek elkülönítik a falutól a kis cigányviskókat, akkor
már nem is a cigányokra gondoltam, hanem az Úr Lelke arra irányította
figyelmemet, hogy Jézusnak mennyire meg kellett alázkodnia érettem! Ott
kellett hagynia a mennyei dicsőséget, hogy engem bűneim sötét, mélységes

592
gödreiből kimentsen. Ilyen gondolatokkal érkeztünk a házhoz, ahova két
kis mezítlábos fiú vezetett bennünket. Lábuk a hóban liláskékre fagyott,
de ők ezzel mit sem törődve boldogan szaladtak előre és nagy hangosan
kiáltozták: „Itt jönnek már! Itt jönnek már!”
Beléptünk a kicsiny házikó ajtaján, s pár perc múlva úgy megtelt a ház
az Ige után vágyakozó cigányokkal, hogy le kellett venni a szoba ajtaját
azért, hogy a konyhába kiszorultak is hallhassák Istennek üzenetét. Kb. 50
személy lehetett jelen, akik mindnyájan szomjas lélekkel valósággal itták
az Igének minden szavát, kimeresztett, könnyes szemük is erről beszélt.
Drágák ezek az emberek az Úr előtt, mert egytől-egyig bűnösnek vallják
magukat. Aki az Igét szólta előttük, annak is el kellett szégyelnie magát,
amikor cigánytestvéreink szívéből feltört az őszinte, mélységes bűnbánat.
Amíg az Ige hangzott, feltört a szívekből a sok-sok kérdés: Hogyan ta-
lálhatjuk meg Jézust? Élni szeretnénk örökké! De hogyan lehetséges ez?
Nem akarunk a kárhozatban örökké szenvedni! Mit tegyünk? Áttérjünk?
Vagy mit és hogyan csináljuk, hogy ne jussunk a pokolba? Igehirdetés után
megtanulták az „Óh, gyertek zengjünk éneket a drága Úr előtt” kezdetű
dalt. Boldogan énekeltek, s mi, akik közöttük voltunk, úgy éreztük, mintha
Indonéziában lettünk volna. A mi drága cigány testvéreinken megnyugodott
Istennek Lelke. Boldogan, túláradó örömmel vettünk kölcsönös búcsút.
Egy hét múlva ugyanabban az időben ismét kimentünk. Amint a gödörhöz
értünk, hallottuk az ének drága hangját, és boldogan siettünk a ránk örömmel
várakozó kedveseinkhez. Elmondtam nékik igehirdetés után, hogy életem
legboldogabb idejét megtérésem után ebben a kis cigányviskóban éltem át
ővelük és drága Urunkkal együtt. Visszhangzott a válasz: hát még mi, akik
még Jézusról ilyen sok szépet soha nem hallottunk. Bennünket a magyarok
messzire elkerültek. Templomba sem járhattunk, mert látja, hogy vagyunk.
Hát igen. Nagyon szomorúan kellett látnom, hogy hideg télben kicsi gyerme-
keket meztelenül, éhesen hordoztak. Kire bízta Urunk ezeket az elhagyotta-
kat? Nem vagyunk mi felelősek értük? Mi eszünk, iszunk, melegszünk Jézus
Krisztusban, és nem is fáj nékünk, hogy miattunk nincsen Jézusuk, eledelük
és ruházatuk. Jó lenne, ha nagyon komoly figyelmeztetésnek vennénk az Úr
küldő szavát, és komolyan, hűségesen elindulnánk a kirekesztett, elkülönített
drága cigány testvéreinkhez és oda szeretnénk őket a Krisztus keresztje alá,
hogy Urunk örvendezhetne a mi engedelmes munkás életünkön.
Azóta is minden héten meglátogatjuk a mi testvéreinket. Az Úr kegyelme
készített egyhetes drága evangélizációt, amin minden este részt vett 40–50

593
közülök. Amikor lelkész is jött ennek keretében hozzájuk, még annál jobban
csodálkoztak, és örültek, hogy Krisztusban egyek lehetünk mindnyájan.
A záró összejövetelen 14 lélek tett bizonyságot, akiknek nagy része nem is
járt iskolába és mégis szinte hibátlanul elmondták, hogyan fogadták el Jézust.
Az idvesség útját jobban ismeri több is közülök, mint azok, akik évtizedek
óta szorgalmas templomlátogatók. Többek között volt két békülés is – még
az evangélizáció lefolyása alatt.
És azóta mindig jönnek az evangélizációra, mikor közeledek, messziről
hallom lélekből énekelnek s mindig nehezen mennek el, ott szeretnének
lenni örökké, így mondogatják.
Mindezekért legyen a dicsőség a mi Urunké, aki nem ismert határt a
szeretetben.
Közli: T. E., Medgyesegyháza.

263
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. március 12.
Cigány-ének

1. Az útszélen egy vén cigány áll,

Mellette nője, s gyermeke.
Nem szánja senki, állnak árván. –
Dermesztőn fúj a tél szele.
2. Hol fogunk mi aludni máma?
Kérdi a fiú vacogva.
E szó anyját szíven találja, –
Süvítve zúg a szél szava.
3. „Fiam” – a cigányanya így szól –
Azt csak a jó Isten tudja;
Ő gondoskodik jó lakásról,
Mint eddig, ma is megadja.
4. Tovább sietnek a cigányok,
A két öreg s a gyermekük,
Kíséretképpen egyedül csak
A süvítő szél van velük.
5. Ki látja az igazi útját
Ki szánja a cigányokat?…

594
 A keresztyénség miért nem lát?
S mért nem mutat nékik utat?!
6. Te, földön élő kóbor népség:
Világ zaja nyugtot nem hoz.
Csak Istennél van a segítség,
Lakás is, – térj Krisztushoz!

264
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. július 30.
Az „Evangélikus Missszió” augusztus 6-án, vasárnap, missziói
csendesnapot tart Fóton a Belmissziói Otthonban

Külmissziói konferenciát rendez az evangélikus misszió aug. 5–8-ig a fóti

belmissziói otthonban. Bibliatanulmányok a Szentírás missziói látását ele-
venítik meg. Két misszionárius előadása a világmisszió mai munkájáról ad
képet. Külmissziói tárgyú bemutató, tanítás és a hozzákapcsolódó előadás a
gyermekbibliakör vezetők részére ad útmutatást a gyermekek között folyó
rendszeres külmissziói munka irányításáról. Cigánymissziói, ifjúsági, gyü-
lekezeti beszámolók a missziói felelősség ébresztést szolgálják. Reggeli, esti
áhítat, bibliakör az ébresztő ige megszólalásának alkalmai lesznek. E kon-
ferenciához csatlakozóan a missziói munka iránt érdeklődő ifjúság számára
Külmissziói tanulmányi konferencia lesz Nagytarcsán a Missziói Intézet
telepén. Mindkét konferencia Istentől készített alkalom a külmisszió iránt
felelősséget érzők számára. A konferenciákra jelentkezni lehet: Evangélikus
Missziói Intézet, Budapest, XIV., Gyarmat-utca 14. sz. alatt.

265
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. október 8.
Elmenvén, tegyétek tanítványokká a cigányokat!

A ceglédi cigánymisszió megindulását írom le a testvéreknek.

Egy tavaly megtért leánytestvérünket használta fel az Úr. Tavaly jelent
meg egy cikk az Élő vízben (azóta már több is!), ekkor keltette fel benne a
felelősséget az Úr a cigányok iránt. Karácsony előtt néhány nappal a postán
megkéri egy cigány, legyen szíves írjon meg egy táviratot a fiának, hogy a

595
kislánya beteg. Testvérünk készségesen megtette. Karácsonykor meglátogatta
őket. Bibliát olvasott; beszélt a megszületett Úr Jézusról. Éneket tanított.
Kérték, máskor is menjen ki közéjük. Hamarosan, szinte egyik napról a
másikra, engem is a cigányok közé állított az Úr, aki ugyan nem sokat tö-
rődtem a cigányokkal azelőtt. Nemsokára egy éve lesz, hogy cigánymisszió
folyik városunkban. Áldott legyen érte a mi Istenünk, hogy három csoportot
és több cigányok között szolgáló testvért is kaptunk tőle. Kettesével járunk
egy-egy csoportba. Egy testvérünk írni, olvasni tanítja őket. Egy özvegyasz-
szony testvér jelentkezett a napokban, hogy a nőket tanítaná kézimunkázni.
Mindenki azzal szolgál, amivel tud. Van, aki imádkozik értük és értünk,
akik köztük szolgálunk. (A szolgálatban is különbség van, de ugyanaz az
Úr. I. Kor. 12:5.) Egyszer egy 11 éves leánytestvérem vállalta, hogy kimegy
helyettem egyedül a cigányokhoz. Imádkozott, fölolvasta a kijelölt igét, a
cigányok vallomása szerint, még meg is magyarázta, majd Túrmezei Erzsé-
bet389 „Ragyogjatok szép csillagok” c. könyvéből felolvasott, éneket tanított.
Egy ev. gyermekbibliakörös leányka volt.
Két-három hónapja járunk legújabb helyünkre. Valósággal isszák az
ige mondanivalóját. Egy gyerek megszólal, akkor már csittítják, hogy ne
zavarjon bennünket. Szék hiányában egy teknőt fölfordítanak, leterítik egy
tiszta pokróccal és arra ültetnek bennünket, ők pedig a földre telepednek
mellénk. Előző tapasztalatok alapján itt is elkezdtük Jézus születésénél az
igemagyarázatot. A mi kedves cigányaink a következő órán már azt kérték,
hogy Jézus kereszthaláláról beszéljünk, kérésüket teljesítettük, de azért
minden órán meghallgatnak újra.
Szeretném a tapasztalatokat nagyjából a testvérek elé hozni, hogy köz-
kinccsé legyenek.
Igét legjobb, ha Krisztus születésétől kezdve tárgyaljuk, pl.: mi Máté
evangéliumát vesszük alapul. Mindig kérdezzük vissza, amiről beszéljünk,
akkor is és a következő alkalommal is, felnőttektől is.
A cigány nagyon számító nép, az anyagi segítéssel nagyon vigyázni kell.
Egyik testvérünk álláspontja az volt, amikor csoportját átvette: meg-
mondta nekik határozottan, semmi mást nem adhat nekik, mint a tiszta
evangéliumot. Ha akarják jó, ha nem akarják nem jár közéjük.

389
Túrmezei Erzsébet (1912–2000): költő, műfordító, diakonissza. A Fébé Evangéli-
kus Diakonissza Egyesület tagja, az 1989-es követő újjáalakulástól főnökasszonya.
[L. A.]

596
 Szükséges, hogy a cigányokkal foglalkozóknak meg legyen a kapcsolatuk
egymással is. Aki egyedül van, levelezzen valakivel. Jó volna, ha éppen úgy,
mint a vasárnap esténként a gyermek missziói munkáért, szombaton az ige-
hirdetőkért, pénteken este pedig a cigányokért imádkoznánk rendszeresen.
A nyáron Fóton voltunk együtt külmissziói konferencián, ahol a ci-
gányokról is szó volt. Egy testvér általánosságban beszélt a cigányokról,
Koltainé, egy 70 éven felüli néni az eddigi munkájáról számolt be, néhá-
nyat cigányénekei közül is fölolvasott. Az országos munkáról és a ceglédi
cigánymisszióról is hallottunk. Esténként és a konyhán segítés közben is
tanulgattuk a szebbnél-szebb cigányénekeket, cigányul és magyarul is.
Az Ev. Misszió Ifjúsága is komolyan foglalkozik a cigánymisszió kérdésé-
vel, reméljük a jövőben minél több ifjúsági missziós is belekapcsolódik a
cigánymisszióba.
Kérlek testvér, aki ezt a cikket olvasod, imádkozzál a cigányokért, és
akik velük foglalkozunk, értünk is. Új munkásokért. Amikor találkozol
az utcán egy cigánnyal, vagy bemegy hozzád kéregetni, kérdezd meg tőle,
ismeri-e Jézust, és tégy előtte tanúbizonyságot Róla, a Megváltómról, ha
ugyan neked is Megváltóddá lett már.
Kiss Ibolya
Cegléd

266
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. december 3.
Cigánymisszió

A Ny-i cigányoknál két évvel ezelőtt voltam először. Még most is boldog
örvendezéssel gondolok vissza arra a hideg téli délutánra, amit közöttük
töltöttem néhány testvéremmel együtt.
A putriajtó néhány hántolt akácból volt összeáglálva. A sarokban egy
három-négyhetes kis rongyokba burkolt rajkó feküdt a pelyvának is beillő
szalmán. A tűzhely körül kisebb-nagyobb gyerekek lesték, vajon mit fognak
kapni ezektől az idegen bácsiktól. Mi pedig a legdrágábbat akartuk nékik
adni. Azt, amire nekünk is, de nekik is a legnagyobb szükségünk volt, van
és lesz: Jézust. Bibliaolvasás, éneklés és az Úri ima közös elmondása után a
helybeli lelkész által összeállított kis csomagot is átadtuk nékik.
Most azután két év múltán újra itt vagyok közöttük. Az egykori rongyok-
ba csavart pólyásbaba már csúszik-mászik és beszél. A többi gyerek is mind

597
megnőtt már. Megható az a szeretet, amellyel fogadnak. A felnőttek közül
néhányan mint régi ismerőssel szorítanak kezet. Először is éneket tanulunk.

Me szom but-but bino telál,

De mer sunav acháresz mán,
Pale vaman tro rátt dinyál:
Rája Jézus alav.
(Az „Amint vagyok sok bűn alatt” 1. verse.)

Isten szeretetéről énekelünk. Azt, hogy „vá tingyá mán” (megváltott engem),
mert „bicshágya Jézusi” (elküldte Jézust). Nagyon szeretnek énekelni, ők is
tudnak néhány cigánynyelvű szent éneket. Nagyon vallásos cigányok, akik
úgy ismerik az Urat, mint egy kedves és jó Istent. Imádkozni is szoktak és
a „drága jó Istenke” mindig megsegítette őket. De ez természetes, hisz ők
nem öltek meg senkit. Igaz, kicsit bűnösök, de hát mindenki bűnös és még
nagyobb bűnösök is vannak, mint ők.
Isten megmutatta nékem, hogy itt nem lehet mindjárt kitálalni a Krisz-
tusban megtalálható kegyelmet, hanem a törvényt és a hatalmas bűnt nem
tűrő Istent kell eléjük állítani. A világteremtés történetét olvasom fel nekik
(I. Móz. 1.). Itt szemléltethető legjobban Isten nagysága. Az a hatalmas
Isten, akinek a világteremtés egy szavába került, most bánkódik, hogy a
te szívedben nem tud új teremtést véghezvinni, mert kemény vagy. Pedig
nemcsak egy szót, szólt, hanem egyszülött Fiát adta… Ha erre a nagy
szeretetre nem törsz össze, akkor ne csodálkozz, hogy az Isten, akinek
szavára egész világmindenség állt elő, az utolsó ítéletkor azt mondja majd:
„Távozzatok az örök tűzre…”
Igehirdetés után újra énekelünk és ezzel be is fejeződik a látogatás. Mi
elmegyünk, de ezzel még nem ér véget a cigánymisszió. A Ny-i ifjúság között
van már, akit Isten beállított ebbe a munkába. De nemcsak itt, hanem az
ország különböző vidékein is megindult a cigánymisszió. A már munkába
állt kis csapat imádkozik és imádságot kér, hogy Isten felelősséget és segítő
szeretetet ébresszen sokak szívében. Imádkozzunk azokért a cigányokért
is, akik már megismerték Jézus vérének bűntörlő erejét, hogy meg is ma-
radjanak a hitben.
Akik érdeklődnek e munkaág iránt azoknak kérésre cigánymissziói be-
számolót, cigánynyelvre lefordított énekeket, imádságot küld az Evangélikus
Misszió a szerkesztőség útján.

598
Cigányének
1. Füstös, kormos a szobánk,
Gyűrött foltos a ruhánk.
De lelkünk már hófehér,
Mert szívünkre hullt a vér.
2. Jézus Krisztus megváltott:
Vérén szerzett országot.
Értünk is hullt drága vér,
A megvetett cigányér’.
3. Örüljünk és vigadjunk.
Istennek hálát adjunk:
Cigányért is hullt a vér,
Ezért szívünk hófehér.
(Dicsérd lelkem uradat dallamára.)
(Evangéliumi énekek 95.)

267
ÉLŐVÍZ: Az evangélikus evangelizáció lapja, 1950. december 3.
Levél a cigánymisszióból

Kedves Cigánymissziói barátaim!

Mivel egy év óta nem hallottak rólunk, „cigányokról”, most valóban adósnak
érzem magam, hogy erről felvilágosítsam Önöket. Ez év január 1-étől én – s
velem együtt a cigánymisszió, melyet sajnos ezidőszerint egyedül képviselek
– hajléktalan. Még hozzá januárban, egy berlini tartózkodásom alkalmával,
hirtelen súlyosan megbetegedtem, úgy hogy operációnak kellett magamat
alávetnem. De Isten még megtartotta az életemet, valószínűleg azért, mert
még oly sok cigány nem hallott a Megváltóról. Május óta, mióta a küzdelmet
ismét felvettem értük, épúgy kóboroltam, mint védenceim – velem szemben
annyival volt előnyösebb a helyzetük, hogy ők saját lakásaikban vándorol-
hattak. Hétszer költözködtem, mert mindig csak átmeneti lakást kaptam.
Ezért ment oly össze-vissza minden, még a tollal való szolgálatom is. S ha az
adományokat és csomagokat eddig nem köszöntem meg, most adom tudtul a
kedves adakozóknak, hogy minden szeretetüket és segítségüket továbbították
és sok örömöt szereztek vele! Különösen a kis „Dunsát” oly szépen fel lehet
öltöztetni, mint amilyenek a mező liliomai. Nem kell többé „mezítelenül”

599
futkosnia, mert ő már tudja, meghallgatja a Megváltó, ha Hozzá fordulunk,
mikor szükséget szenvedünk.
Mindig nagyon elszomorítottak az elmulasztottak, még ha akadályok
miatt történtek is azok. A közelmúltban egy fiatal német nőt találtam az egyik
cigánykocsiban – valamikor balett-táncosnő volt. Mivel cigányemberhez
ment feleségül, azért ismerkedtem meg vele néhány évvel ezelőtt Berlinben,
s akkor egy Újszövetséggel ajándékoztam meg. „Kincsként őriztem”, mond-
ta az asszony, „csak nagyon szétrongyolódott”, tette hozzá mentegetőzve.
Aztán elmondta, hogy súlyosan beteg cigányasszonyt keresett fel újra meg
újra azért, hogy a Bibliából egész fejezeteket felolvashasson előtte. Szinte
reszketett utána, és halála előtt két nappal valósággal sürgetett: „Olvass már
a könyvedből!” Talán van még több ilyen titkos misszionárius is. Hiszem,
hogy nagyon kedvesek az ilyenek az Úr előtt.
Ezidőszerint Frankfurtban vagyok. Itt gyűlnek össze a Jaija törzséből
való berberek. Óhajtanak velem jönni? Ott áll néhány kocsi, kissé oldalvást,
elrejtve. Mégis, már messziről „kikémlelt” bennünket a kis János, s szalad
is felénk. Majd felbukott, annyira sietett. Kitárom karjaimat, s ő belerepül.
Mindig így köszöntjük egymást. Beülünk a kocsiba és – szokás szerint – arra
kér: „Mondj el egy történetet!” – „A Megváltóról?” kérdem. „De a valódi-
ról – mondta, – mert ez – s azzal rámutatott egy Krisztusszoborra, melyet
az anyja állított fel – csak fából van!” Elbeszéltem, hogyan keltette életre
az Úr Jézus a halott kisleányt. János egyáltalán nem csodálkozott rajta. Az
igazi Megváltóban teljesen megbízott, azt is elhitte Róla, hogy ha akarja,
aranyfogai is nőni fognak. Eddig még nem sikerült ezt a fejéből kiverni.
János fiatal anyja is figyelmesen hallgatta az igét. Ő is átélte már, hogy az
Úr Jézus meghallgatja imáinkat és kész a segítségre. És János édesapja sincs
messze Isten országától. A kis család legfiatalabb hajtása párnán fekszik
az egyik sarokban és életvidáman kacag és hangosan ujjong egész nap. Az
ennél a törzsnél oly gyakran előforduló csodaszép és egészségtől duzzadó
gyermekek, mind a szülők kincsei és örömei.
Az egyik kunyhóban, ahol éppen most tartózkodtunk, csodálkozva
látjuk, hogy a lakás mily csinos, rendes és tiszta. Egy cigányasszony éppen
bájos kislánykája fölé hajlik. „A férjem és négy gyermekem Auschwitzban
vesztették életüket – mondja, és arcán a fájdalom okozta vonások meg-
keményedtek. – Mostmár csak a gyermekem maradt meg és a Lajcsi. Ha
Lajcsi hazajön, félóráig is a karja közt tartja a gyermeket.” Aztán meghívnak
bennünket a legközelebbi vasárnapra, ebédre. A meghívást el kell fogad-

600
nunk, különben nem vagyunk igazán a misszió emberei. Tehát vasárnap
letelepszünk a cigányok körébe, galuskalevest eszünk, melyhez egy darab
tyúkhúst nyomnak a kezünkbe. Ebéd után néhány komoly szót szólunk az
Úr Jézusról és búcsúzáskor (cigányul) Ján. 3:16-ot és I. Ján. 1:7/b-t mondjuk
el. Az élet homokja betemeti ugyan, de Isten Lelke a kellő időben ismét
megeleveníti azokat.
Most pedig egy térre érkezünk, ahol sok kocsi áll, és egy cigányokból álló
csoport, vasárnapi díszben. Először barátságosan köszöntenek. Megkísérel-
jük, hogy örömüzenetünket velük közöljük. De erről hallani sem akarnak.
„Dilajwen amen bale?” (El akarnak bennünket ismét butítani?) – mondja az
egyik. „Jaija még csak táborba gyűjtött bennünket!” És szörnyű rágalmakat
szórtak rá. Ebben is Mesterünk járt elől, de ő bűntelenül szenvedte. Mi
pedig oly sokszor visszásan cselekszünk! „Rom worbin!” (A férfi beszéljen)
– mondta az ottálló asszonyok egyike, és azzal eltávolodnak. Nekem is ezt
kell tennem, mert az illendőség így kívánja.
Egy másik téren ugyanez a hangulat uralkodik. Némi változással. So-
kan vannak itt azok közül, akik nem felejtették még el, hogy amikor még
gyermekek voltak, Jaija úgy beszélte el nekik a bibliai történeteket, ahogy
senki más – és milyen vidám karácsony-estéket rendezett a cigánygyermekek
részére! Akinek a szép kocsijában jelenleg ülünk, egy azok közül. „Látod,
mivé lettünk – mondja az ember. – De valahányszor hozzánk jössz, újból
észretérünk. Akkor megint mások leszünk.” És hogy a dolgot leszögezze:
„Mindennapra meghívlak ebédre és az útiköltséget is megadom neked.” Én
azonban ezt nem ígérhettem meg.
Még szeretném önöket másfajta cigányokhoz elkísérni, akik más törzs-
höz tartoznak, egészen más típusok és egészen más cigány-nyelvjárással
beszélnek. Nagyrészt igen szegények. Sem kocsijaik, sem gyermekeik nem
oly szépek. Keverékfajták is vannak köztük. Alighogy a térre érünk, egy
cigány felkiált: „Te vagy a Lolicsai (a pirosarcú, így nevezték el Zellernét),
aki bennünket a kínzókamrába juttatott!” És egy másik: „Hamburgban
felírta gyermekeink neveit, ismét a táborba akar vitetni bennünket!” Ebben
a pillanatban körülzártak bennünket. És mikor már nagyon fenyegetővé vált
a helyzetünk, akkor egy pár gyerek futott hozzánk ragyogó arccal, és egy
fiú ezt kiáltotta: „Nem ismersz ránk? Hisz Hamburgban egyszer hozzád
mentünk! Jézusról beszéltél nekünk!” És akkor a cigányokhoz fordult: „Oly
sok csokoládét adott nekünk!” Végül ide-odatekintgetnek és meghívnak,
hogy másszunk fel a kocsijukba. Szívesen tesszük, hogy az örömüzenetet

601
átadjuk nekik. Aztán, amint az úton lefelé haladunk, egy muzsikus-cigány-
gyerek, állandóan mellettünk szaladva, egészen finom hangon énekli: „Isten
a szeretet, Szeret engem. – Mikor jössz el megint hozzánk?” – kérlelt. – El
kell énekelnünk az énekeinket. Nyáron összegyűjtöttem a terükön a gyer-
mekeket, télen azonban ez bajos.
Most már köszönöm Önöknek, hogy követtek engem. Egyébként ma-
gamban járok. Imádkozzunk munkatársakért, olyan igazi pionírlelkekért
és olyan lakásért is, amely a cigánymisszió számára igazi központ és hát-
véd lenne és mindazért, ami ehhez tartozik. Az oly rég óhajtott barakok
ezidőszerint még nagyon költségesek. Mindenekelőtt pedig imádkozzunk
a cigányébredésért. Minden más csak ezt a célt szolgálja!
Szívből üdvözlöm valamennyi cigánybarátomat:
Zellerné
(16) Frankfurt – Main, Parkstrasse 6, Schwesterstation.
Hogy eddig még folyhat a munka, ezt a „Hesseni Belmissziónak”, „Svájci
Cigánymissziónak” és a „Dél-keleteurópai Missziónak” köszönhetem.

268
Az illegális Keresztény Magyar Néppárt Sárközi Jakab Gyula
által készített és terjesztett röplapja390 (1953)

HU BFL – XXV.4.f – 002305 – 1953.

Magyar Nemzeti Ellenállási Mozgalom:

Keresztény Magyar Néppárt
Országos Központja.
Istennel: Hazánkért – a magyar fölszabadulásért!

Magyar Testvérünk!
Sorsdöntő időben fordulunk Hozzád. Magyarország történelmének leggyá-
szosabb napjait éli és szenvedi át. Azt hihetnők, hogy a magyarság életereje,
a szabadság utáni olthatatlan vágya és a zsarnokokat lerázó, legendás hősi-
essége ma már s múlté. – Talán kiszáradt Szent István nemzetvédő Jobbja?
390
A röplap nagy valószínűséggel 1953 augusztusának elején készült, alig egy hónappal
Sárközi Jakab Gyula és társai elfogása előtt. Példányszámáról, terjesztésének módjáról
és helyszínéről megbízható ismeretünk jelenleg még nincs. [L. A.]

602
Talán elkorcsosult Árpád nemzetsége? Talán porig alázva, rabbilincsbe
verve is elégedettek vagyunk? – Nem! „Él magyar, áll Buda még!” – kiáltjuk
börtönünkből szerte a világba.
Nemzetünk Fia! Az emberiség egy része sátáni rabságban sínylődik.
Márpedig az ember önálló, teljesjogú személyiség, akit senki szolgaságba
akarata ellenére nem dönthet. – Krisztus azonosította magát az emberrel
– a magyarral: népünk tragikus sorsa az övé és fordítva: az Ő ügye a mi
szívügyünk. A közös ügyért égő buzgóság, aggodalom és felelősségtudat
szinte emberfölötti áldozatra- és harcrakész férfiakat kovácsolt össze. Így
született meg a Magyar Nemzeti Ellenállási mozgalom s ebből alakult a
Keresztény Magyar Néppárt, amely évek óta harcol Krisztus oldalán gyilkos
fegyverek ellenében, a hit és szellem fegyverével, a Földre szabadult pokol
magyarországi frontszakaszán. Erőforrása, Eszményképe: az Istenember,
akiben az Úristen az emberrel tökéletes harmóniában egyesült. A KMNP.
céljában és tárgyában isteni és emberi, mert nemzetünk mindenegyes tagját
evilági ügyei igazságos elrendezésének és túlvilági boldogsága egyedüli
Kulcsa, örök Célja: az Isten felé akarja emelni. Ennek első lépcsője, döntő
alapja Hazánk politikai- és gazdasági függetlenségének kivívása után: a meg-
szentelt magyar hagyományoknak és a magyar nép sajátos lelki alkatának,
de a modern kor követelményeinek megfelelő, a hivatásrendiség alapsejtjeire
épült keresztényszellemű társadalmi és államrend megvalósítása, amely
szigorúan a magántulajdon elvén áll a társadalmi igazságosság és társadalmi
szeretet törvényének föltétlen érvényrejuttatásával. Programmjának néhány
alapvető pontja:
1. A törvényhozó hatalom örök Forrásának, az Isten parancsaival ellenke-
ző törvényt sem nyílt, sem burkolt formában hozni nem szabad. Biztosítani
kívánjuk tehát nem a papi, hanem Krisztus uralmát a társadalmi, gazdasági
és politikai életben egyaránt. – Ez a pont nem ütközik, sőt egyezik XIII.
Leó, XI. és a most uralkodó XII. Pius pápák által kibocsátott körlevelek
szellemével és célkitűzéseivel.
2. A nemzet mindenegyes tagját egyenlő alapjogok illetnek meg születésre
és vagyoni helyzetre való tekintet nélkül.
3. A nép titkos szavazással érvényesíti akaratát. Senkinek a szavazata
sem számít többnek, mint a másiké.
4. A családot, nemzetünk alapsejtjét, a hivatás- és együvétartozástudat
legfőbb ápolóját és hordozóját kiváltságos helyzet illeti meg anyagi és szel-
lemi téren egyaránt.

603
 5. A munkást úgy kell fizetni, hogy magát, feleségét és gyermekeit tisz-
tességesen elláthassa, sőt ésszerű takarékossággal vagyont is gyűjthessen.
(Munkás fogalom alatt fizikai és szellemi munkás egyaránt értendő.)
6. A családi bér bevezetése,
7. Ötnapos munkahét és az időbérezés meghonosítása.
8. A vagyon társadalmi funkció.
Magyar testvérünk! Rád föltétlenül számítunk! Krisztus zászlaja alatt
harcba hívunk: Hazánkért – a magyar fölszabadulásért! Erőnk emberileg
mérhetetlen és legyűrhetetlen, mert a Keresztény pártok Belgiumban székelő
Uniójából, amelynek tagja vagyunk és az abszolút Igazság-Szeretetből: a
Világegyetem Urából merítjük azt. Ezer esztendő történelmi viharaiban
edzett, az Úristen világtervében fölséges küldetést, hivatást betöltő ma-
gyarság léte forog kockán! – Most rajtad áll, hogy a Te léted, feleséged,
gyermekeid és nemzettestvéreid élete a lassú sorvadás, a fokozódó kín és
gyötrelem martalékává lesz, vagy pedig átlendül abba a jogrendbe, amely
után lelkünk vágyik, szívünk sóvárog: az istengyermeki méltóságnak kijáró
szellemi és fizikai lét.
Magyar Testvérünk! Tekints szét községedben és az országban, ahol
megbízható barátaid vannak! Újítsd föl és mélyítsd el velük kapcsolato-
dat! – Tartsd számon azokat, akikre számíthatunk! – Küzdj a szellem és
a hit fegyverével! – Rázd fel a csüggedőket! Segítsd és támogasd a szen-
vedőket! – De légy rendkívül óvatos, mert az ellenség ordító oroszlánként
sarkában van a hit- és nemzethű magyarnak, lesvén, mikor nyelheti el!
Higgy rendületlenül az Igazság- és Szeretetnek a Gyűlölet fölött aratandó
közelgő győzelmében! – A démoni alapokra épített társadalmi, gazdasági
és politikai államrend enyészettel van töltve. A világtörténelmet irányító
Isten pedig gyorsítja összeomlásának folyamatát, kiméri létének határait.
– Az ellenség hatalma elindult pusztulásának végzetes lejtőjén. – A Bűn,
a Gaztettek Szellemének Helytartói – akiknek uralmát anyagi és szellemi
nyomor, rettegés, rabbilincs, könny- és vérözön jelzi – elejétől kezdve
egymást falják föl, a velük cimborálóknak pedig már torkukba merítették
halálos fogukat. – Krisztus Király és a Démon hívei közt világméretben
folyó gigantikus küzdelem döntő szakaszába lépett! – Fölébredt a világ
lelkiismerete! – Az Igazságtevés napja ragyog felénk! – Közel a magyar
föltámadás órája! – Magyar Testvérünk! – vigyázz, Téged méltatlanul ne
találjon! – Készülj!!!

604
Istennel: Hazánkért – a magyar föltámadásért harcba hív:
a Magyar Nemzeti Ellenállási Mozgalom:
Keresztény Magyar Néppárt.

605
 Névmutató

Ács Gedeon 39, 40 Balogh Lajos 217

Ács László 40 Bana József 19
Adamovich János 103 Bárdossy János 161
Adelung, Johann Christoph 37 Bárdossy László 546
Ambrus József 203, 207 Bari Károly 31, 32, 35, 40
András (vajda) 19 Barki Erzsébet 63
Andrássy Géza 375 Bartha Csilla 21
Anstein, Hans 352, 353 Batta János 569
Apor Vilmos 469 Batthyány Ferenc 18
Apponyi Albert 300, 420, 431 Batthyányi Ignác 66
Aranka György 34, 36 Belényesi Ferenc 23
Arányi Taksony, H. 359 Benedek Elek 286
Asztalos György 307 Benedek Mihály 33, 34
Augustini Ab Hortis Sámuel 28, 29, 57 Benkő Loránd 37
Augustini Keresztély 28 Berecz Antal 219
Augustini Sámuel, idősebb 28 Berecz Gyula 293
Aventinus, Johannes 60, 78 Bethlen Farkas 136
Babay József 371 Bethlen Gábor 21
Bachta János 121, 122 Bihari Hermann 406, 450, 451, 455, 456, 457,
Bácsi Sándor 474 458, 465, 466
Bácskai (Kolompár) István 48 Bihari János 374, 375, 406, 450, 451
Bakos Ákos 379 Biris Mitru 296, 423, 427
Balázs Kálmán 263 Bíró Adolf 358
Ballagi Aladár 160 Bíró László (püspök) 269
Balogh Berta, Sághi 171 Bochart, Samuel 79, 80, 81, 85, 86, 87
Balogh Imre 144 Bocskai István 17
Balogh János, Sági/Ipolysági 42, 53, 159, 171, Bódi Zsuzsanna 46, 47
172, 180, Bodnár Gáspár 249, 267

607
Bodor Aladár 555 Csiba Bonifác 38
Bodrics Rozália 376 Csiri Mihály 282, 283
Bolgár Tamás vajda 78 Csitáry G. Emil 396
Boltizsár Ágoston 47, 178 Csóky Gusztáv 297, 300, 301, 302, 303, 419,
Bónis Gyula 380 420, 431, 439, 444
Bornemisza Miklós 404 Csoma Krisztina, Koltai (Koltay) Józsefné 49,
Borosnyay Simon 136 380, 392, 484, 534, 562, 576, 583
Borrow, George Henry 89, 172, 230, 231, 232, Csopják Attila 353
233, 234, 235, 333, 334, Csorba János 222
Borz Lajos 565 Csorba József 131
Brace, Charles Loring 333, 334 Csűry Bálint 36
Brassai Sámuel 43, 179 d’Arányi, Jelly 359
Breznyik János 42, 43, 107, 109 d’Huisseau, Isaac 16
Bright, Richard 333 Darab Lajos 241
Brocor, Thomas 61 Darányi Ferenc 260, 261
Budai Ferenc 235 Dávid Mihály 210
Bufe, Emil 352, 353 Deáky Zita 29, 57
Bura László 25 Dedinszky Gyula 569
Burgio, Antonio Giovanni da 551 Dienes József, Hermányi 22, 23, 54, 55
Burton, Richard Francis 230 Dienes Péter, Hermányi 22, 23, 54
Búsbak Ádám 235 Dóczy Lajos 311
Buzogány Dezső 23 Döme Zsuzsanna 111
Büttner, Christian Wilhelm 36 Dörfler Fanni, Wlislocki Henrikné 180
Cantemir, Dimitrie 61 Dörnyei Ferenc 252
Cellarius, Christoph 31 Drahos János 567
Clair Vilmos 359 Ecuyer, Hermann 327
Concilia Emil 27 Édes Albert 177
Czap Amália 378 Édes Gergely 177
Czeglédy Pál 404 Édes Vince 177
Czövek István 69 Ellenbach Mátyás 227
Csáky Albin 205 Ember János 265
Csáky Károly 43 Enessey György 37, 78, 83
Csaplovics János 74 Erdélyi Anna 355
Császlai Mihály 24, 25 Erdős József 378
Csernák József 112, 121, 129, 135 Erdősi Bálint 394, 395
Csernoch János 464 Fachiri, Adila 359
Csia Sándor 348, 406, 576 Faludi Marcellin 468, 477

608
Farkas Ferdinánd 112, 121, 122, 129, 132, Grausser Dávid, Belényesi 22, 23, 24, 33, 54, 55
133, 135, 170 Grellmann, Heinrich Moritz Gottlieb 29,
Farkas István (püspök) 404 36, 38, 78, 83, 84, 85, 88, 89, 92, 93, 168
Farkas József 111 Groome, Francis Hindes 333
Farkas József (orvos) 414 Grössl János 468, 478
Farkas László 48, 375, Guyon Richárd 159
Farkas Mihály, Vistai 31, 32, 35, 70, 71 Gyarmathi Sámuel 36, 37
Farkas Miska 375 Gyökössy Endre 416
Farkas Sándor 112 Győrffy Endre 44, 178
Fazekas Csaba 26 Gyulai Éva 20
Fehér Katalin 32, 41 Hadik János 375
Fejér György 27 Hám János 170, 317
Fejér István 418 Háry Dániel 412
Fekete Gyula 398 Haynau, Julius Jacob von 520
Fényes Elek 461, 462 Hegyi Aranka 263
Ferenc Ferdinánd 345, 463, 464 Hegyi Poldi, tkp. Berger Lipót 263
Fiala Endre 547 Hellebrandt Árpád 21
Forgács Gyula 359 Helmolt, Hans Ferdinand 180
Fóris Ferenc, Otrokocsi 62, 87, 170 Herczenberger Dezső 48, 264
Forró Pál 413 Herczenberger István 263
Francu Sándor 320 Herczenberger József 48, 271
Fráter Lóránd 311 Herczenberger Sándor 263, 264
Frey Vilmos 459 Herman Ottó 44
Fritschius, Ahasverus 58, 164 Herrmann Antal 43, 46, 47, 213, 218, 219,
Fürst Sándor 346 223, 286, 439, 440
Gaál Mózes 286 Herzenberger Gyula 271
Gábry György 111 Holéczy Mihály 77
Galletti, Johann Georg August 87 Horthy Miklós 50, 484
Gáspár vajda 53 Horthy Paula 50
Géher János 122 Horváth Gyula 414
Geleji Frigyes 236 Horváth János 316
Girk György 94 Horváth Kálmán (alispán) 467
Gombos Antal 421 Horváth Sándor 552
Gonczlik Kálmán 378 Horváthova, Emilia 29
Gonda István 358 Hunfalvy Pál 161
Görgey Artúr 159 Hunyadi János 231
Graefl Károly 50, 484 Husz Margit 572

609
Huszti András 62 Juhász István 22
I. Apafi Mihály 23 Juhász Péter, Méliusz 15
I. Erzsébet (angol királynő) 91 Kadosa Marcell 276
I. Ferdinánd 99 Kájoni János 20
I. Ferenc József 129 Káldi Ignác 20
I. Lajos (magyar király) 161, 478 Káldor Gyula 261
I. László 99 Kallós Péter 145
I. László (magyar király) 99 Kálmány Lajos 44
I. Rákóczi György 162 Kaprinai István 26, 27
II. András 161 Kardos Ferenc 18
II. József 111, 132, 168, 219, 280 Károlyi Árpád 413, 414, 415
II. Rákóczi Ferenc 520 Károlyi Gusztáv 415
II. Ulászló 78 Károlyi Menyhért 414
Imbreskó Miklós 145 Katona Lajos 44
Istvánffy Miklós 17 Kattics Mihály 26
Jakab Elek 41 Kazinczy Ferenc 40, 41, 534
Jakó Zsigmond 22 Kazinczy István 35
Jámbor László 477 Kehrer Károly 420
Jandrisics János 269 Kele Géza 395
Jani János 479 Kelp Márton 21, 22
Janka Károly 404, 405 Kemény László 55
Jánosi Gyula 26 Kenyeres József 27
Jároli József 101 Khaled A. László 49
Járossy Jenő 371 Kingyera Károly 226
Jász Dénes 454, 459, 468, 469, 478 Király Kálmán 483, 484
Jehlicska Ferenc Rezső 328 Kisfaludy Sándor 495
Jendrzejovszky Adolf 358 Kiss Áron 16, 17
Jendrzejovszky Margit 359 Kiss Ibolya 583
Jenkins, Herbert George 333 Kiss Márton, Kerecsendi 486, 487, 488
Ješina, Josef 181 Kisteleki István 396, 449
Jókai Mór 379, 462 Kittenberger János 223
Jónás György 306, 308 Kittenberger Kálmán 223
József főherceg 38, 39, 42, 43, 44, 45, 72, 109, Knak, Maria 313
159, 171, 180, 182, 219, 231, 236, 237, 257, Knapp, William Ireland 230, 333
268, 317, 332, 357, 375, 385, 436, 493, Kodolányi János 555, 556
501, 528, 531, 533, 547, 548, 549, 550, 557 Kogălniceanu, Mihail 167
József, Kalazanci 122 Kollár Ádám Ferenc 29

610
Kolompár Balog Tuta, Lakatos József 322, 323 Lakatos Balog János, Sztojka Párnó 289, 290
Kolompár György 549 Lakatos Erzsi Dola 288
Kolompár János 312 Lakatos István 288, 322, 323, 324, 325
Kolompár Mari 314 Lakatos Mari Kácsi 288
Kolompár Mári 288 Lakatos Róza Lina 322, 323
Kolozsvári István 54 Lampel Hugó 358
Koltai József 380 Landauer Attila 20, 30, 48
Kolumbán Lajos 396, 397, 398 Láng Mihály 421
Kolumbán Vilmos József 33 László Sándor 276
Komócsy József 269 László vajda 86
Konrád Béla 129 Leimanis, Janis 408
Kopácsy József 113, 132 Leinberger Herman 274
Koritsnyák Jakab János 39, 72 Leland, Charles Godfrey 531
Kóródy Miklós 278 Lévai György 39, 73
Kosáry Domokos 29 Ligeti Béla 479
Kovács Gyula 358 Lippai Balázs 17
Kovács Irma 398 Losonczy Zoltán 397
Kovács Pál 291 Löhr, Johann Andreas Christian 80, 88
Kovács Péter 389 Lueger, Karl 463
Kovács Sándor (püspök) 416 M. Antalóczy Ildikó 27
Kozácsek József 123, 129 M. Lehotzky Ilona 485
Kozák Borbála 45 Maczejkó Terézia 322
Kozma Imre 309 Magyar László András 29, 57
Kozma Máté 468 Magyari Imre, idősebb 416
Köblöczky András 264 Magyari Imre, ifjabb 416
Köhler Imre 398 Majba Vilmos 335
Kölgyesi Pál 18 Majer István 41
Krajnovics János 274 Makk Jenő 358
Kramer, Johann Georg Heinrich 25 Makkai László 23
Kristóf Domokos 361, 365 Mann, Stuart E. 419
Krizsány János 75 Mányoky Béla 315
Kropf Lajos 230, 333 Mária Dorottya (württembergi hercegnő) 43
Kujbusné Mecsei Éva 31 Mária Terézia 77, 94, 98, 111, 115, 168, 257,
Kun Béla 545 280, 316, 520
Kun Éva 485 Mátrai Guido 454, 468, 469, 477, 478
Kun László 99, 161 Mátray Gábor 111
Kunst Irén 352, 353 Matyi Mihály 374

611
Mayer Ignác 358
Mellau Márton 469
Meltzl Hugó 46, 179
Mennyei József 115
Mezey Barna 40
Mihályffy Gyula 255, 258, 259
Miklósi László 16
Miksa (magyar király) 99
Mikszáth Kálmán 43
Minkov, Petar 362, 364, 365
Móc Lakatos Ferenc 297
Molnár Antal 20
Móricz Zsigmond 488
Mucsi István 20
Mucsy József 252
Munkácsi Bernát 44
Murka Antal 355
Murka István 378
Murka István, idősebb 378
Murka Lajos 48, 355
Nagy Attila 15, 20, 30
Nagy István, Szőnyi 24
Nagy Iván 42, 109
Nagy Pál 15, 20, 29, 56, 57
Nagy Pál, Beregszászi 35, 36
Nagy Sándor, Kereki 287
Németh Mária 25, 29, 40
Nevelős Lajos 389, 396
Niederhauser, Benjamin 327
Nyisztor Zoltán 41
Omaisz Ignác János 262
Oravala, Aukusti 569
Orbán Balázs 166
Ortutay Gyula 533
Ortutay István 533
Ozanam, Antoine-Frédéric 149
Ősz Sándor Előd 22, 23, 55
612
Ötvös Gitta 359
Ötvös József 358
Paál Jób 408
Pál Lajos 375
Palotai Boris 470
Pap István, Szathmárnémethi 63
Pap Mihály, Szathmári 31, 70
Papp Mihály (tanfelügyelő) 320
Pass László 546
Patikárus Ferenc 263
Pauer Irma 352
Payer Ferenc 456
Péchy-Horváth Rezső 478
Pekár Gyula 374
Perényi József 34
Peschel, Karl Friedrich 161
Péterffy Károly 18
Péterfi Rita 15, 20, 30
Pócza Ferenc 478
Pohly Antal/Károly 480, 481
Pongrácz Lajos 53
Ponori Thewrewk Emil 42, 44
Porkoláb István 26
Pott, August Friedrich 30
Pozsár Endre 48, 176, 358, 379
Prónai Csaba 44, 46
Pruzsinszky József 122
Rácz Dávid 261
Rácz István 31
Rácz Pál (Pali) 176, 237, 263
Rácz Rudolf 236
Radics Kálmán 27
Rafael György 289
Rafael Pipi János 288
Rafael Tatus 289
Ravasz László 406, 416
Réthi Lajos 151, 282
Réthi Mózes 151 Szász Béla 334
Révay Péter 53 Szász Domokos 334
Roháček, Jozef 356 Szász Károly 334
Rott Nándor 456, 465, 466 Szathmáry Antal 94
S. Sárdi Margit 23 Szávay Gyula 375
Saád Andor, idősebb 397 Széchy György 89
Salamon János 284 Székely Sámuel, Dobai 62
Salló Benjámin 276 Székely Sándor 571
Samassa János 447 Szekfű Gyula 551
Sára András 210 Szelestei N. László 29
Sárközi Ferenc 263 Szentgyörgyi Péter 27
Sárközi Jakab Gyula 490, 588 Szentpéteri István 24
Sattler, Jaiya 393, 572, 586, 587 Szikszay György 33
Savoyai Jenő 25 Szinnyei József 45
Schellenberger János 478 Szivós-Waldvogel József 482
Scholtz Ödön 352 Szmodics János 38, 40, 42, 76
Schwartner, Martin von 38 Szmolko Ince 216
Scitovszky János 171 Szőke József 395
Sebők András 398 Sztojka Ferenc, Nagyidai 45, 180, 182, 231
Semmelweisz Nándor 454, 468, 474 Sztojka József 45
Siegescu József 320 Sztojkó Farkas Ferenc 326
Siklósi György 25 Sztojkó Farkas Máté 326
Skody József 484 Szűk József 147
Smith, Rodney „Gipsy” 449 Szvorényi Mihály 18
Sója Miklós 395, 488, 489, 558 Tálas Béla 398, 402
Soldos Béla 375 Tálos Endre 37, 44
Stefanov, Georgi 385, 386, 387, 388, 389 Tápay-Szabó László 533
Surányi Csoroszlya 288, 323 Tarnay Andor 26
Surányi Julcsa 288 Tartally Ilona 559
Svingor Jenő 412 Tartally József 559
Szabadi István 31, 32 Tersztyánszky Dániel 29
Szabó Dezső 488 Thaisz András 73
Szabó István (tanfelügyelő) 454, 468, 477 Thury Etele 17
Szalai Andrea 21 Thurzó György 53, 98
Szalánszki Edit 24 Tiboldi István 41
Szarvas István 322 Tímár Kálmán 18
Szarvas-Vrana János 322 Toldy Ferenc 18, 24

613
Tollius, Iacobus 58, 167 Vámbéry Ármin 359
Tomka Szászky János 161 Várady Károly 96
Tonk Sándor 25 Varga János (csendőrőrsvezető) 536
Tordai Ányos 376, 378 Varga János (lelkész) 47, 145
Torma Ilona 480, 482 Varga Kálmán 478
Torzsoki János 111 Varga Sándor (esperes) 416
Tóth Jenő 546 Vargha Gyuláné, Szász Póla 353
Tóth Kálmán, Könyves 172 Varjassy Árpád 251, 421, 431
Tóth Tihamér (püspök) 519 Vecsei P. István 79
Townson, Robert 33, 34 Vekerdi József 25, 26, 31, 37, 40, 41
Töppelt Lőrinc 21, 57, 59, 165 Verner Jenő 256
Török István 32 VII. Gergely (pápa) 233
Török Pál 460 Vikár Béla 44
Trokár Marcsa 288 Vilmos császár 463
Trsztyánszky Ferenc 129 Virter Lajos 176
Túrmezei Erzsébet 582 Weber, Rudolf 28
Túróczy Zoltán 353 Weinberger Gusztáv 453
Tzingari, Stephanus 21 Werner Adolf 378
Udvarnoki András 361, 363, 364 Wiesenbacher József 454, 468, 469, 477, 478
Urban, Johann 348 Wittich, Engelbert 321
Urban, Martin 348 Wlislocki Henrik 43, 45, 46, 179, 180
Urban, Reinhold 348, 349, 350, 351, 390, 392, Wolf József 335
572, 576 Zavaros István 53, 392
Urban, Theodor 348 Zeller-Plinzner, Frieda 321, 337, 572, 574,
Urbancova, Viera 29 575, 576, 587, 588
Vajda György 26 Zeller, Christian Heinrich 170
Vajda György (cigányprímás) 376 Zichy Aladár 466
Vajda Ottó 48 Zichy Eleonóra, Andrássy Gyuláné 313
Vajda Ottó 376, 377 Zimmermann Károly 125
Válent Antal 122 Zseny József 374, 376
Váli István, idősebb 27 Zsigmond, Luxemburgi 83, 86, 90, 131, 140,
Váli István, ifjabb 27, 28, 30, 31, 63 162, 356
Vallon Péter 162

614
 A SOROZATBAN EDDIG MEGJELENT
tut

Monográfia

Lovász Irén: Szakrális kommunikáció

Galsi Árpád: Jakab, az Úr testvére
Pap Ferenc: Templom mint teológia. Kulcsok az Ezékiel 40-48. értelmezéséhez
Tóth Sára: A képzelet másik oldala.
Irodalom és vallás Northrop Frye munkásságában
Tari János: A néprajzi és az antropológiai filmkészítés.
Történeti, elméleti és gyakorlati példák
Buda Béla: Empátia. A beleélés lélektana
Németh Dávid: Pasztorálantropológia
Szenczi Árpád: Az ember természete – természetes(en) nevelés.
A reformpedagógia egy lehetséges reformja
Váradi Ferenc: Vázlatok az óvodai anyanyelvi-irodalmi nevelésről
Semsey Viktória (szerk): Latin-Amerika 1750–1840.
A gyarmati rendszer felbomlásától a független államok megalakulásáig
Bagdy Emőke: Pszichofitness. Kacagás – kocogás – lazítás
Balázs Siba: Life Story and Christian Metanarration. The importance
of the research results of narrative identity to practical theology
Kocziszky Éva: Antifilozófusok
– Huszonöt időszerű kérdése a kereszténységhez
Honti László: Magyar nyelvtörténeti tanulmányok
Szummer Csaba: Freud, avagy a modernitás mítosza
Kun Attila: A munkajogi megfelelés ösztönzésének újszerű jogi eszközei
Dr. Lenkeyné dr. Semsey Klára: Életútinterjú
Görözdi Zsolt: Protestáns egyházértelmezés a reformáció századában
a jelentősebb egyházi rendtartásokban
Békési Sándor: Sisi személyének teológiai portréja
Török Emőke: Munka és társadalom.
A munka jelentésváltozásai a bérmunkán innen és túl
Sepsi Enikő: Pilinszky János mozdulatlan színháza
Mallarmé, Simone Weil és Robert Wilson műveinek tükrében
Erdélyi Ildikó: A lélek színháza. A pszichodráma és az önismeret útjai
Szummer Csaba: Pszichedelikumok és spiritualitás
Papp Sándor: Török szövetség – Habsburg kiegyezés.
A Bocskai-felkelés történetéhez
Bolyki János: Teológia a szószéken és a katedrán
 Balogh Eszter: Túlélési stratégiák a magyar gazdaságban.
Esettanulmányok a 2000-es évek elejéről
Falussy Lilla: Trendek a kortárs olasz drámában
Bekő István Márton: Jézus csodáiról szóló elbeszélések Márk evangéliumában
Kovai Melinda: Lélektan és politika. Pszichotudományok
a magyarországi államszocializmusban 1945–1970
Spannraft Marcellina: Költészet és szakralitás
Németh István: Műtárgyak a boncteremben. Tanulmányok az orvoslás
és a képzőművészet tárgyköréből

Tanulmánykötet

Császár-Nagy Noémi, Demetrovics Zsolt, Vargha András (szerk.): A klinikai pszichológia

horizontja. Prof. dr. Bagdy Emőke 70. születésnapjára készített emlékkötet
Szávay László (szerk.): „Vidimus enim stellam eius…”
Petrőczi Éva, Szabó András (szerk.): A zsoltár a régi magyar irodalomban
Horváth Erzsébet, Literáty Zoltán (szerk.): Történelmet írunk. Tanulmánykötet
Ladányi Sándor tiszteletére 75. születésnapja alkalmából
Czeglédy Anita, Fülöp József, Ritz Szilvia (szerk.):
Inspirationen. Künste im Wechselspiel
Gudor Borond, Kurucz György, Sepsi Enikő (szerk.):
Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter korában
Péti Miklós, Ittzés Gábor (szerk.): Milton Through the Centuries
Kendeff y Gábor, Kopeczky Rita (szerk.): Vallásfogalmak sokfélesége
Zsengellér József, Trajtler Dóra Ágnes (szerk.):
„A Szentek megismerése ad értelmet.” Conferentia Rerum Divinarum 1–2.
Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): Tan és módszertan. Conferentia Rerum Divinarum 3.
Pap Ferenc, Szetey Szabolcs (szerk.): Illés lelkével.
Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről
Somodi Ildikó (szerk.): A mindennapos művészeti nevelés megvalósulásának
lehetőségei. Értékközvetítés a művészeti nevelésben
Dávid István (szerk.): Merre tovább kántorképzés? Gondolatok egy konferencián – Nagykőrös,
2012. október 5.
Hansági Ágnes, Hermann Zoltán (szerk.): Jókai & Jókai
Dringó-Horváth Ida, N. Császi Ildikó (szerk.): Digitális tananyagok – oktatásinformatikai
kompetencia a tanárképzésben
Erdélyi Ágnes, Yannick François (szerk.): Pszichoanalitikus a társadalomban
Fülöp József, Mirnics Zsuzsanna, Vassányi Miklós (szerk.): Kapcsolatban – Istennel
és emberrel. Pszichológiai és bölcsészeti tanulmányok
Pap Ferenc (szerk.): Dicsőség tükre. Művészeti és teológiai tanulmányok
Tóth Sára, Fabiny Tibor, Kenyeres János, Pásztor Péter (szerk.):
Northrop Frye 100: A Danubian Perspective
 Spannraft Marcellina, Sepsi Enikő, Bagdy Emőke, Komlósi Piroska,
Grezsa Ferenc (szerk.): Ki látott engem? Buda Béla 
Komlósi Piroska (szerk.): Családi életre és kapcsolati kultúrára felkészítés
Dringó-Horváth Ida, Fülöp József, Hollós Zita, Szatmári Petra, Czeglédy Anita,
Zakariás Emese (szerk.): Das Wort – ein weites Feld
Fülöp József (szerk.): A zenei hallás
József Fülöp, Szilvia Ritz (Hg.): Inspirationen II
Tóth Sára, Kókai Nagy Viktor, Marjai Éva, Mudriczki Judit, Turi Zita, Arday-Janka
Judit (szerk.): Szólító szavak. The Power of Words. Tanulmányok Fabiny Tibor
hatvanadik születésnapjára
Lázár Imre, Szenczi Árpád (szerk.): A nevelés kozmológusai.
Kodály Zoltán, Karácsony Sándor és Németh László megújuló öröksége
Erdélyi Erzsébet, Szabó Attila (szerk.): A hit erejével. Pedagógiai tanulmányok
Makkai Béla (szerk.): A Felvidék krónikása. Tanulmányok
a  éves Popély Gyula tiszteletére
Farkas Ildikó, Sági Attila (szerk.): Kortárs Japanológia I.
Gér András László, Jenei Péter, Zila Gábor (szerk.): Hiszek, hogy megértsem
Simon-Székely Attila (szerk.): Lélekenciklopédia.
A lélek szerepe az emberiség szellemi fejlődésében
Papp Ágnes Klára, Sebők Melinda, Zsávolya Zoltán (szerk.): Nemzet sors identitás
Vassányi Miklós, Sepsi Enikő, Voigh Vilmos (szerk.): A spirituális közvetítő
Julianna Borbély, Katalin G. Kállay, Judit Nagy, Dan H. Popescu (eds.): English
Language & Literatures in English 
Sepsi Enikő, Lovász Irén, Kiss Gabriella, Faludy Judit (szerk.): Vallás és művészet
Bubnó Hedvig, Horváth Emőke, Szeljak György (szerk.): Mítosz, vallás és egyház
Latin-Amerikában. A Boglár Lajos emlékkonferencia tanulmánykötete

Mfordítás, forrás
Giovanni Pico della Mirandola:
Benivieni neoplatonista versének kommentárja (Fordította: Imregh Monika)
Alice Zeniter: Szomorú vasárnap, avagy a semmi ágán
(Fordította: Kovács Veronika, szerkesztette és a bevezetőt írta: Sepsi Enikő)
Szent Ágoston: Írások a kegyelemről és az eleve elrendelésről
(Fordította, válogatta és a bevezetőt írta: Hamvas Endre)
Paul Claudel: Délforduló (Fordította: Székely Melinda)

L’Harmattan France-Hongrie, Collection Károli

Anikó Ádám, Enikő Sepsi, Stéphane Kalla (szerk.):
Contempler l’infini
Tibor Fabiny, Sára Tóth (eds.): The King James Bible (1611–2011).
Prehistory and Afterlife
 L’Harmattan France
5-7 rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20
Email: diffusion.harmattan@wanadoo.fr

L’Harmattan Italia SRL

Via Degli Artisti 15
10124 TORINO
Tél: (39) 011 817 13 88 / (39) 348 39 89 198
Email: harmattan.italia@agora.it

Olvasószerkesztő: Keszthelyi-Kiss Judit

A borítót Kára László készítette.
A tördelés Csernák Krisztina munkája.
A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte,
felelős vezető Kecskeméthy Péter.