A görög dráma megszületésének körülményei

Az Antigoné elemzése

A görög dráma
A görög dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez
kapcsolódott (Dionüszosz a bor és a szerelem istene). A kardalból és az istentiszteleti táncokból
született. Az első lépés a dráma felé az volt, hogy a karvezető kivált a kórusból, az isten oltárához
lépve beszédet mondott, mire a kar énekkel válaszolt. Először i.e. 535-ben egyesítették a táncot és a
karddalokat, majd minden évben bemutatókat tartottak. Ekkoriban a kardalok és dialógusok
váltakozásaiból épült fel minden színpadi mű. Ebből fejlődött ki a tragédia. A görög dráma különleges
helyet foglal el, hiszen a társadalom és a művészet egyforma magasságban találkozik benne. A dráma
virágkorát Periklész idejére élte. A cselekmény eleinte nem volt fontos, szerepe csak később
értékelődött fel. A kórus szerepe (amely nem szavalt, hanem énekelt) ezzel szemben már az első
időkben is óriási. A tulajdonképpeni főszereplő a kórus volt, hiszen a közösséget testesítette meg.
Később két, majd három színész jelent meg a színpadon és az ő párbeszédük már bonyolult
cselekménysor megjelenítésére adott lehetőséget. Megváltozott a dráma tárgya is: Dionüszosz helyét
egy idő után a trójai, mükénéi, thébai mondakör hősei foglalták el. Fontos szerepe volt a kórusnak a
szerkezeti tagolásban: a felvonásoknak megfelelő részeket választották el egymástól.

A dráma már érdekelte az átlagpolgárt is, előadásra járni egyébként állampolgári jog (és
kötelesség) volt. Mivel az ünnepségeken hatalmas tömeg vett részt, a színházat is ennek megfelelően
alakították ki. Az előadás egész nap tartott, a nap folyamán 3 drámaíró 3 drámát mutatott be.
Domboldalra épített, félkör alakú, lépcsőzetesen emelt padsorokat képeztek ki a nézők számára,
melyeken kb. 20-30 ezer ember foglalhatott helyet. A nézőteret egy 10-15 méter sugarú kerek tér
(orchestra) választotta el a színpadtól, közepén állt Dionüszosz oltára. Az orchestrán helyezkedett el a
kar és itt játszottak a színészek is. A valamivel magasabb szinten levő színpad viszonylag keskeny volt
(2-3 szereplő fért el rajta).

A görög tragédiák szereplői álarcban játszottak, melyek a legfontosabb jellemvonásokat emelték

ki. A maszkok tették lehetővé azt is, hogy a néhány női szerepet férfiak játszanak. Mivel az álarc
elrejtette a színész arcát, a mondanivalót gesztikulációval valamint hanglejtéssel fejezték ki. A tragikus
hős csak hosszú, gazdagon díszített jelmezben játszott. A színház a görög szellemi életnek nemcsak
egyik lényeges központja lett, hanem az állam rendkívül fontos nevelő intézménye is: az athéni
demokrácia erkölcsi-politikai eszméit sugározta.

A görög drámaírást 4 nagy alak képviselte:

1. Aiszkhülosz - Témája az istenek és a társadalom viszonya.

1
 2. Szophoklész - A görög tragédia csúcsát jelentette. Korában, egy győztes, gazdagodó
korban az emberi értékeket féltette. Leginkább a hatalom és az örök emberi erkölcsök
viszonyával foglakozott. Antigoné c. művének témáját a mitológiából, a thébai
mondakörből merítette. Mondanivalója szerint összeegyeztethetetlen a hatalom és az
emberség.

3. Euripidész – Ő a legmodernebb (bonyolult lélektan és jellemek), de korában

népszerűtlen, talán éppen azért, mert megelőzte korát.

4. Arisztophanész - Leginkább komédiákat írt. Műveiben éles irónia fedezhető fel

(személyeskedés akár közéleti személyiségekkel szemben, s emellett nagy szerepet kap
a drasztikum, valamint a fantázia). Miután 405-ben az athéni demokrácia megbukott, a
vígjátékok arculata megváltozott, hiszen megszűnt a személyeskedő, politizáló
komédia.

A thébai mondakör
Théba alapítása Kadmosz türoszi királyfi nevéhez fűződik. Az ő leszármazottja volt Laiosz, aki
Iokasztét vette feleségül. Borzalmas jóslat nehezedett az ifjú párra: Laiosz születendő fia meg fogja
ölni apját, és anyját veszi feleségül. Ettől félve a király kitette gyermekét a Kitharion rengetegébe,
hogy ott elpusztuljon. A parancsot végrehajtó pásztornak azonban megesett a szíve a kisdeden és
magához vette, elnevezte Oidipusnak, azaz "dagadtlábúnak". Átadta őt egy korinthoszi
pásztorcsaládnak, akik saját fiukként nevelték. Még csecsemő volt, mikor a korinthoszi királyi párhoz
került, akik becsülettel felnevelték. Ám egy lakomán valaki „cserélt gyereknek” titulálta, ekkor
kezdett gyanakodni, elment a delphoi jósdába, ahol ugyanazt a jóslatot kapta, mint apja. Hogy a
borzalmas jóslat beteljesedését megakadályozza, elhagyta korinthoszt, és elindult a Théba felé vezető
úton. Ott idegenekkel találkozott, és harcba keveredett velük. Mindet megölte, köztük apját is, csak
egy szolga menekült meg. Mikor Thébába ért, már Laiosz sógora, Kreon uralkodott. Ebben az időben
jelent meg a városban a Sphinx, aki egy találós kérdést tett fel a város lakóinak, s arra kényszerítette
őket, hogy amíg ezt meg nem fejtik, addig naponta egy embert áldozzanak neki. Kreon
tehetetlenségében királyságát és Iokaszté kezét ajánlotta fel annak, aki megfejti a találós kérdést.
Oidipusz ezt könnyűszerrel megoldotta, így lett Théba királya és tudtán kívül anyja férje. A jóslat
beteljesedett. Az új királyi pár hosszú ideig boldogan élt, a király pedig bölcs uralkodónak bizonyult.
Négy gyermekük született: két fiú és két lány. (Polüneikész, Eteoklész, Iszméné, Antigoné)

Egyszer azonban pusztító dögvész tört a városra, mely a delphoi jóslat szerint csak akkor múlik
el, ha Laiosz király gyilkosa megbűnhődik. Oidipus erre széleskörű nyomozásba kezd, majd rájön az
igazságra. Iokaszté felakasztja magát, míg Oidipus kiszúrja saját szemét. Fiaira, akik ellene fordulnak
szörnyű átkot mond, majd lánya, Antigoné kíséretében útra kelt, mígnem Kolonoszban lelt végső
megnyugvást. Oidipus két fia megegyezett, hogy felváltva fognak uralkodni, évenként cserélnek. Egy

2
idő múlva Eteoklész nem akarta átadni bátyának a trónt, hanem kitagadta őt törvénytelen módon az
uralkodásból. Polüneikész elmenekült az argoszi királyhoz, akinek lányát feleségül vette. Apósa
megígérte neki, hogy segít a trón visszaszerzésében. Hét sereg indul Théba hét kapuja ellen, a két fivér
egymás kezétől esik el. Végül a Thébaiak győznek. Itt kezdődik az Antigoné cselekménye.

Az Antigoné bemutatása
Az Antigoné jellegzetesen tükrözi a görög tragédia néhány főbb vonásait: az események
színhelye egyetlen tér, amit látni lehet, az Thébában történik a királyi palota előtt. Az egyre
feszültebb konfliktus itt szenvedélyes viták, szócsaták formájában nyilvánul meg. A valóságos tettek, a
tettleges összeütközések máshol, nem a színpadon zajlanak le. Ezekről az őr illetve a hírnökök
elbeszéléséből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra, a cselekmény csak egyetlen
eseményre szűkül. Az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az
egymásután következő jeleneteket. Szemmel látható és füllel hallható különbség van a kardalok és a
párbeszédes jelenetek között.

Szophoklész Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen
konfliktus köré épül: két egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő olyan
erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri, senki nem vonja
kétségbe. Drámai helyzet akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által
képviselt elvek érvényesülését. A szemben álló akarat egymás elleni tett sorozata a drámai harc.

A főszereplő - egyéni sorsától függetlenül - általában eléri, amit akar: az ellenfél által létrehozott
helyzet megszűnik, ezáltal helyreáll az erkölcsi világrend.

A drámai küzdelemben a különböző szereplők, jellemek egymástól eltérő módon viselkednek. A

drámai cselekmény arra kényszeríti a nézőt, hogy válasszon a színpadon felkínált
magatartásformák lehetőségei közül. Az író szinte sugalmazza a néző számára helyes döntést
azáltal, hogy az egyik szereplőt vagy a szereplők egyik csoportját vonzóbbnak vagy
rokonszenvesebbnek rajzolja meg, a másik szereplőt ill. csoportot taszítóbbnak, megvetendőbbnek
tünteti fel. Az ilyen írói állásfoglalás egyértelmű, azonban nem menti fel a nézőt a döntés felelőssége
alól.

Antigoné és Iszméné
A prológusban már adott a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi,
íratlan törvénye (a halottat mindenképpen el kell temetni), más szóval a lelkiismeret és az emberség
parancsa; valamint a király törvénye: Polüneikészt sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad, mivel
Kreon szerint hazaáruló (a néző szemében nem feltétlenül az), a parancs megszegőire pedig
megkövezés vár. Ebben a kiélezett, jellempróbáló helyzetben másképpen dönt Antigoné, másképpen
Iszméné. Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, Iszméné azonban összeroppan, és nem mer Kreon
tilalmával szembeszállni. Antigoné jelleme olyan, hogy a Kreon parancsa által teremtett helyzetben
3
nem tud élni. Számára életénél is fontosabb az általa képviselt erkölcsi elv. Iszméné nem vonja
kétségbe Antigoné igazát, érzelmileg azonosul Antigonéval, de az előállt helyzetet elfogadja. Jelleme
nem drámai jellem, mert számára fontosabb valami más - saját boldogulása - mint az általa elismert
erkölcsi igazság végrehajtása. Ugyanilyen szereplő például az őr is, aki tudja, hogy halottakat
eltemetni kötelesség, de még Iszménénél is jobban félti életét.

Kreon
Az első jelenet Kreon jellemét mutatja be. Az új király terjedelmes beszédében összefoglalja a
programját, uralkodási célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke
helyreállítását és kíméletlen leszámolást ellenségeivel szemben. Kreon a hatalomtól megrészegülve
kérkedő magabiztosságot nyer, fölényesen beszél, mintha minden szava megfellebbezhetetlen igazság
volna. Uralkodási elveivel még egyet is lehet érteni, bár a nézőt zavarja a túlzott magabiztosság,
személyiségének előtérbe állítása. Hatalmának és bölcsességének tudatában kiadja első rendeletét:
Polüneikészt nem szabad eltemetni. Ettől kezdve még furcsább színben tűnik fel. Nemcsak azért, mert
rendelete szemben áll az istenek törvényével, hanem azért is mert ez nem szolgálja, nem szolgálhatja a
város érdekeit, naggyá tételét; nem bölcsességét, uralkodói képességeit bizonyítja, csupán hatalmát
fitogtatja vele. Elvei, tettei között mély szakadék van. Még el sem hangzottak utolsó szavai, nyomban
kiderül, hogy hatalma is korlátozott: az őr jelenti, hogy legelső rendeletét már is szegték. Kreon
lelkében felerősödtek az indulatok: hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralkodói gőgje és
sértett hiúsága küzd egymással, ez a palástolt belső harc bosszúra vezérli. Arra gondol, hogy
valamilyen vakmerő férfi temette el Polüneikészt.

Kreon által remélt ünneplő lelkesedés helyett a trónbeszédre a vének rejtett vonakodása,
hazudozása a válasz. Visszariadnak a lelkesedéstől, másra akarják azt hárítani. Kreon - hasonlóan
Antigonéhoz - mindinkább egyedül marad. Az embernek kettős hatalma van: csodálatos, de egyben
félelmetes, rettenetes is. A 3. strófa végén említi a halált, az ember hatalmának egyetlen korlátját, ez az
egyetlen, ami az istenektől megkülönbözteti. Az emberi sors szépségének és korlátozottságának
erőteljes érzelmi feszültsége adja a kardal csúcspontját: az ember szűk határú léte ellenére lett a
mindenség urává. A 4. strófa az emberben rejlő félelmetes lehetőséget is felveti: az ember isteni
képességével, tudásával nemcsak a jóra, hanem a gonoszra is törhet. A kar azt az embert tiszteli, aki
egymás mellé helyezi a honi törvényt és az istenek szent jogát. Kreon pedig nem ilyen, az utolsó sor
arra vall, hogy a thébai vének nem akarnak osztozkodni Kreon tetteinek felelősségében.

Antigoné és Kreon
A 2. jelenetben kerül egymással szembe és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Az őr
fecsegése még egy ideig késlelteti a konfliktus kirobbanását. Antigoné úgy viselkedik, ahogy a
prológusban megismert jelleme követeli: férfiasan, keményen, megingathatatlanul. Kreon lecsap
áldozatára: azt várja, hogy a lány tagadni fog, de Antigoné elvállalja tetteit. Nyugodtan érvel, de
Kreonból csak a gőg beszél, félelmetes erejét egyedül a királyi trón jelenti. Hogy hatalmát bizonyítsa,
4
Iszménét is halálra ítéli. Nemcsak két ember, hanem két különböző erkölcsi világfelfogás csap össze.
Iszméné is megjelenik és hőssé magasodik: nővére példája láttán vállalja a halált. Iszménének ez a
jellemfordulata Kreon szemében őrületnek tűnik. Eközben a tragédiában új szál fonódik: megtudjuk,
hogy Antigoné Haimon királyfi (aki Kreon fia) menyasszonya. Ezután a Labdakidák szenvedéséről,
végzetéről énekel és burkolt célzásokkal ítéli el Kreont.

Haimon
Megjelenése a 3. jelenetben késleltető mozzanat, mely a nézőben reményt ébreszt. Haimon
ügyes taktikusként, alázatos, engedelmes gyerekként, józan érvekkel fordul apjához, hagyjon fel
tervével, hiszen a thébai nép dicséri menyasszonya tettét. Kreon nem hajlik fia szavára, királyi
tekintélyét félti. Kreon végleg magára marad, már sejti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg
először. Megkegyelmez Iszménének, Antigonét pedig úgy akarja megölni, hogy ne sértse meg az isteni
törvényt. Antigoné elindul sziklabörtöne felé, alakja ekkor megtelik nőiességgel, bájjal. A dráma
csúcspontja Antigoné elhurcolása. Az eddig meghunyászkodó vének is siratják most Antigonét.

Teiresziász és Kreon
Megjelenik Teiresziász, a vak jós, aki inti a királyt, hogy tegye jóvá tévedését, mert az önhittség
nyomán csak balsiker terem. Kreon nem hallgat a jós szavára, durván sértegeti. Ekkor hangzik el
Teiresziász szörnyű jóslata: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni. Kreon megtörik, zavart,
bizonytalan lesz. Belső vívódás után elrendeli Polüneikész eltemetését és Antigoné kiszabadítását. A
feszültség feloldódott, a dráma cselekménye lezárult: Antigoné diadalmaskodott a gőg felett.