Szemadám György

Miért pont Perszephoné?

Lajta Gábor kiállítása elé

Valamikor az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején találkoztam Lajta Gáborral, a frissen végzett

jogásszal, aki akkoriban sokkal inkább fanatikusan elszánt amatőrfilmesnek tűnt, mintsem annak
a kötelezően elkötelezett hivatalnoknak, amilyennek megpróbálták kiképezni. Legalábbis én
akkor így gondoltam, mert láttam egy színes, 8 milliméteres (de nagy szó volt ez akkor!)
westernfilmjét, amelyben ráadásul ő játszotta az egyik rosszfiút, akit egyébként dicséretes módon
egy percen belül lelőttek. Mindez amúgy a hűvösvölgyi villamos végállomás környékén történt, s
miután akkoriban én is sokat jártam arra, ám ilyesfajta produkció lehetősége nem jutott az
eszembe, kezdtem becsülni Lajta kreativitását. Kevéssel később a Filmvilág című havilap grafikai
és rendesszerkesztőjeként volt alkalmam munkatársi kapcsolatba kerülni vele. Ekkoriban némi
meglepetéssel fogadtam kérését, ami abból állt (mivel én akkoriban a Lipótmezei
Elmegyógyintézet II. számú női zártosztályán tartottam művészetterápiás foglalkozásokat), hogy
nem tudnám- e beutaltatni az elmegyógyintézetbe, ahol rajzolhatná a betegeket. Ebben- azt
hiszem, vagy legalábbis remélem -, nem voltam a segítségére, de azt is tudom: mégiscsak bevette
magát valahová, az ember-alatti létezés, az alvilág egy rétegébe, amiről kocsma-rajzai
tudósítanak. Mindeközben az egyik legszavahihetőbb és legmélyebben gondolkodó művészeti
írót és kritikust sikerült kiművelnie magából - hogy hogyan, azt ne kérdezzék! Végül - ám
egyáltalán nem utolsó sorban - alkalmam nyílt megismerni Lajta Gábort, a képzőművészt, a festőt
is. Fent említett lajtagáborok egyébként közös vonással rendelkeznek: azzal, hogy egyéniségük
van. Ami egyébként nem kis dolog, hisz Lajta szellemi mestere – Molnár Sándor ~ szerint: "Úgy
gondolják az emberek, hogy van egyéniségük, de nyolcvan százalékuknak sincs, a művészeknek
nincs, mert összetévesztik az egyéniséget azzal, hogy tulajdonságaik vannak, amelyekkel a
világra reagálnak." Aztán még valamit egy különös tulajdonságról, ami a keleti filozófia és
magatartásmód egyik legalapvetőbb képessége: Lajta Gábor egészen anakronisztikus, alázatosan
erőszakos, vagy ha tetszik: erőszakosan alázatos módon közelít a képzőművészethez. Mondjuk
úgy, ahogy Jákob ragadta derékon az angyalt, el nem engedve addig, amíg áldását nem bírja,
kerüljön is bármibe. Lajta önkínzó módon ragadta meg saját sorsát, hogy lassú tűzön pirulva
pokolra juthasson, mert valahonnét tudja: "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni..." És
innen talán illő több tisztelettel szólni arról a gondolkodóról és művészről, aki a kortárs művészet
elemzői, interpretátorai és menedzserei körében szinte értelmezhetetlen figura. Talán azért, mert
festészetében váratlanul visszatért valami abból a nem is oly rég még avultnak, porosnak,
hiteltelennek ítélt múltból, ami - a közhit szerint – elfogadhatatlannak tartja a beállított "műtermi
festészetet", főleg pedig az emberi alak ilyen módon való tanulmányozását, az akttanulmányok
nyomán járó problémakifejtést, szinte tudományos stúdiumoknak számító latolgatást a fontos és
nem fontos között...
Lajta Gábor két modellt – egy meztelen férfit és egy nőt -mozgat a műtermében, s mindössze
egy almát meg egy létrát kell még rekvizitumként felhasználnia ahhoz, hogy érezhessük: a
hétköznapi itt-és-most valami furcsa miszticizmussal vegyítődik. Hogy az esetlegesnek tűnő
mögött, legyen szó bármiféle jelentéktelennek látszó, profán vagy esetleg méltatlan helyzetről,
meghatározó jelentőségű, súlyos momentumok rejlenek, hisz rímelnek egy valahavolt mitikus
eseménysorra, mint ahogy komolyan gondolkodó ember azt is kell, hogy tudja: minden egyes
szellemi, érzelmi vagy fizikai mozdulatunknak számunkra alig felfogható jelentősége van.
Ezen a tizenegy akvarellen a férfi, a nő, az alma és a létra Perszephoné mítoszát jeleníti meg.
Hogy miért? Kezdjük talán a végén! A létra szimbolikus jelentése a legegyszerűbb: arra utal,
hogy szabad akaratunk szerint haladhatunk földi utunkon fölfelé vagy lefelé. A létra továbbá - a
heraldikában - a rettenthetetlenség szimbóluma, nyilván a magasbatörés ingatag eszközeként.
Végül – különösen Lajta itt kiállított munkáit látva nem hagyható említés nélkül, hogy – Freud
álomszimbolikájában a létra a nemi aktus jelképe. (Persze Freudnál mi nem az?)
Aztán itt van az alma. Ez esetben - és ezt már csak a Perszephoné- mítoszból tudjuk - a
gránátalma. Az a gyümölcs, ami a halhatatlanság, az újjászületés motívumaként ott szerepel
sokszor a termékenység-istennők, de Szűz Mária palástján is, s amely gyümölcsről -
tragikomikus módon ~ századunk haditechnikusainak a halál jutott az eszébe, hisz sok magva
miatt róla nevezték el az első világháborúban először használt kézigránátot is.
Végül: itt van ez a két emberi alak ... És itt már valóban el kell mondani, hogy e sorozat címe
miért pont "Perszephoné"! Ám ehhez elengedhetetlenül szükséges a mítosz ismerete!
A görög mitológia főistene, Zeusz Démétérrel- a gabona-és földistennővel – természetesen
házasságon kívül nemzett egy gyönyörű, fiatal leányt: Korét. (Ugye emlékszünk a fiatal
leányokat ábrázoló kerámiákra, melyeket Korészobroknak hívunk?) Egyes pletykák tudni vélik,
hogy a leány szépsége magát Zeuszt sem hagyta hidegen, s hogy kígyó képében (Ja! Úgy
könnyű!) magáévá tette saját leányát. Az viszont tény, hogy amikor erőszakos bátyja, Hádész - az
Alvilág ura - magának kérte a leányt, Zeusz nem mert vele szembeszegülni, és holmi dodonai
válasszal reagált. Hádész ezen felbátorodva erőszakkal elrabolta Korét, akit ettől kezdve
Perszephonénak neveznek. (Ne lepődjünk meg ezen, hisz az asszonnyá válással máig együtt jár
az új névadása.) Démétér kétségbeesetten kereste elrabolt leányát, s miután nyomára jutott, most
ő fordult Zeuszhoz igazságtételért, aki kelletlenül ugyan, de megígérte neki, hogy igazságot tesz.
Ám Perszephoné időközben már evett az Alvilágban az ott termő gránátalmafa gyümölcsének hét
magjából, s ezért státusza visszavonhatatlanná lett. Végül Zeusz – aki ebben a mítoszban egyre
kétségbeejtőbb szerepet játszik – úgy döntött, hogy Perszephonénak évente három hónapot kell
az Alvilágban töltenie férjével, Hádésszel, s a többi kilenc hónapot a földön anyjával, Démétérrel.
Perszephoné- akinek palotája az alvilági Léthé,a felejtés folyója mellett emelkedik- könyörületes
az Alvilágba került halandókkal, s ezért halálistennőként is sugallja a feltámadás reményét.
Perszephonénak amúgy földi vágyai is vannak, mint amilyen a szép Adonisz iránti olthatatlan
szerelme. De ami ennél sokkal súlyosabb: legjobb barátnője és alvilági pártfogója Hekaté, a
boszorkányok királynője. Aki egy kicsit is ismeri a mítoszok világát, vagy mondjuk: legalább a
női nemet, az tudja: a szűz Koré, a szenvedélyek rabjává lett Perszephoné és Hekaté, a banya egy
és ugyanaz.
Marad a kérdés tehát Lajta Gáborhoz: miért pont Perszephoné? Talán mert negyvennégy éves
korára megismerte az alvilági- evilági kocsmát? Vagy mert a női nem e hármas arca érdekli?
Esetleg az alvilágiról fennkölten szólni szép kihívást jelent? Nem tudom!

(Új Művészet, 2000. július, p. 44, elhangzott: Erlin Galéria, 2000. április 26.)