Lajta Gábor

Francis Bacon, a gonosz boszorkány

Kedves Laci!1

A múltkori leveledben (miközben jellemességet vársz egy művésztől) Caravaggiót fölmented az

amoralitás vádja alól, bár szerintem nem teljesen jogosan. Hiszen ez az ember, ha éppen nem
festett, folyamatosan verekedett, botrányt csinált, hol pincérek képébe vágta a forró articsókát,
hol a kardjával hadonászott - és bizony, gyilkosságba is keveredett. Igaz, talán tényleg "causale",
véletlen volt, ahogy a korabeli krónikás írja. És végül - bár már éppen túl későn - maga a pápa is
megbocsátott a festőnek.
Értem, hogy mire gondolsz, érteni vélem, hogy a "pokoljárás" szülte azokat a hihetetlen erejű
és tömörségükben, drámaiságukban alig fölülmúlható képeket. A festés óráiban Caravaggio a
maga módján vezekelt is, illetve egyszerre élte át a bukás és felemelkedés pillanatait, azáltal,
hogy semmit sem tagadott le, azáltal, hogy mindent fölhozott magából, de (legalábbis a képeken)
"meg is fékezte ezeket az erőket", ahogy egy kiváló közös barátunk és mesterünk szokta
mondogatni. Végül is nem ez a kötelessége minden művésznek, hogy a maga lehetőségeivel élve
fölszabadítson minden erőt, de a Forma és a Szellem révén szilárdan kézben is tartsa? Mégis úgy
gondolom, és talán nem véletlenül, hogy Caravaggio képeiben van valami sötét merevség is,
valami korlátozottság, valami érzelemhiány..., de valószínűleg, ha nem ilyenek lennének, erejük
is csekélyebb lenne. Ha Rómában leszel, áprilisban és májusban, módod lesz mindezt ellenőrizni
és meggondolni.
Baconnel kapcsolatban azonban kevésbé vagy elnéző, ha jól emlékszem! Valami taszít benne,
igaz, olyasmi, amit nem tudsz pontosan megfogalmazni. Én ezt sose éreztem, de tudom, hogy
sokan utálták és sokan viszolyognak most is a képeitől. (Rád nagy hatással volt, ennek elismerése
mellett bíráltad.) Baconnak több kritikusa is akadt, akik valami tudatos, szándékos rosszról, sőt
ördögiről beszéltek. Bacon így reagált erre: "És még milyen kedvesek voltak hozzám!" Nem
tudjuk pontosan, hogy mi játszódott le akkoriban a festőben (hiszen az ember azt se tudja
sokszor, hogy saját magában mi játszódik le), tehát akkoriban, mikor először kezdte fölfesteni a
hús, a vér, a sikoly horrorjait, de el tudjuk képzelni. 1944-45. A háború vége. Három tanulmány
egy keresztrefeszítés talapzatához. Üvöltő, arctalan véglények, eladdig sohasem látott festői
kombinációban. Picasso, Dalí és Grünewald együtt. (Bár Dalí ellen tiltakozna Bacon, és későbbi
dolgait tekintve, jogosan.) És Cimabue! Azt tudjuk, hogy Baconnek az volt a kényszerképzete
Cimabue híres (Firenzében félig megégett) Keresztrefeszítése kapcsán, hogy "Krisztus teste
akárha féregként tekereg le a keresztfáról". Igaz, hogy ez az élmény már az 1962-es nagy
Triptichonját előzte meg. És közben a Pápák. Az üvöltő pápa Velazquez nyomán. De talán

1
A címzett Molnár László festőművész.
kéttucatnyi pápa-képe is van. Az egyiken mintha karatézna a pápa. Az egyház nem tekinthette
szentségtörésnek ezeket a képeket, hiszen egy éppen a Vatikán múzeumában is van közülük.
Bacon arra sem tudott pontos magyarázatot adni, hogy miért festette a pápákat - azon kívül,
hogy Velazquez portréjának a "megszállottja" volt. Sorra megvette róla a reprodukciókat, de
eredetiben soha nem nézte meg, "nem merte", mert félt szembesülni azzal a képpel, "amit így
tönkretett."
Bacon tehát rombolt és tabukat döntögetett, de mindig tudatában is volt ennek, és nem csinált
kultuszt belőle. Vagyis a rombolást még önmagában ellensúlyozta. Mivel? A szépséggel. Igen, a
szépséggel. A gyönyörű színekkel, az egyre pontosabb formákkal. Most tehát azt kérdezhetnéd,
hogy a szép Gonosz már nem gonosz? Nem tudom, de valami van ebben, hiszen a szépség az
örökkévalóság egy formája, gondolom, és már önmagában metafizikát lop be abba, ami merő
anyagi sár lenne csupán. Vagy a művészetben is létezik az efféle csábító alakot öltő megkísértés?
Igen, ha kísértésként fogjuk fel.
Tudjuk, hogy Bacon gyűlölt mindenféle metafizikát. Ezt rengetegszer elmondta. "Csak hús
vagyunk és semmi más!" "Ha meghalok, tegyetek egy műanyagzsákba, és dobjatok a
csatornába." Bacont a hit semmiképpen nem érdekelte. Mégis, a kereszt és a keresztrefeszítés
témája így vagy úgy makacsul visszatér a műveiben. Egyik utolsó képe is ilyen. Én azt hiszem,
különös dolog ez. Bacon egyik kedvenc szerzője Nietzsche volt. Nietzsche gyűlöletkitörései
ugyanolyan ambivalensek, mint Baconéi.
Bacon a magánéletben is ambivalens személyiség volt. Élete megoszlik a mindennapi munka
és a mindennapi súlyos tivornyázás között. "Gonosz boszorkány" - mondta róla tisztelője, a
kiváló festő, Kitaj. Bacon ugyanis kegyetlen intrikus tudott lenni, szemtől szemben vagy a
delikvens háta mögött, mindegy volt neki, vérig sértett, megalázott embereket. És ugyanakkor
adakozó, nagyvonalú, természetesen kedves, sőt elbűvölő is tudott lenni. "Radiant person",
mondták róla, és a hatása alól senki nem tudta kivonni magát. Kissé ördögien hangzik mindez,
bár minden emberben többféle karakter lakozik, Bacon maga volt a felfokozott ellentmondás.
M.S., közös barátunk és mesterünk, ha lehet így mondani, mindenesetre egyértelműen beszél
Baconről. Nagy művész, de ördögi, teljesen lezüllött figura. Ő így gondolja. Számára a
legnagyobb tehetség is fulladhat züllésbe, erkölcstelenségbe. Érdekes, hogy Caravaggiót ő is
"kisebb gazembernek" tartja, ha jól emlékszem a megfogalmazására.
De térjünk vissza a metafizikára.
Röviden: én úgy gondolom, hogy a valóság olyan fokú átélése, amire Bacon képes volt (ahogy
csak Grünewald azokban a rettenetes Krisztus-kezekben és lábakban!), tehát a valóság, a hús, a
halandóság ilyen fokú tragikus átélése önmagától átcsap a maga ellentétébe, akarva-akaratlan - s
a zuhanásból és bukásból egyszerre emelkedés lesz, "felfelé zuhanás", ahogy Simone Weil
fogalmazott olyan láttatóan.
Nem tudom, hogy igazam van-e. Igazsága vagy nem-igazsága csak a képeknek lehet, végül is.
Azok döntenek.
 Francis Bacon, aki 1909-ben született Dublinban, 1992 április 28-án halt meg Madridban,
éppen tíz éve, egy kórházban, mégpedig két apáca karjai között, s ez valószínűleg olyasmi, amit a
festő sohasem tudott volna elképzelni magáról.
Ilyen különös valami az élet (és a művészet).

(2001 április – egy katolikus lap felkérésére írt szöveg, nem jelent meg)