Lajta Gábor

A láthatatlan lenyomata

„Hiszen a jóga sem egyéb, mint alkímia…”

(Hamvas Béla: Scientia Sacra).

Molnár Sándor 2021 januárjában töltötte be 85. életévét. Festészetét, életművét lezárta,
eljutva a vászon fehérségében alig látható rezdülésekként megnyilvánuló, vagy inkább meg
nem nyilvánuló képekig.

Jubileuminak is tekinthető az év során hatalmas munkával készült és az ősszel megjelent

pazar kiállítású album. Címe: Festőjóga. A tekintélyes méretű kiadvány Molnár Sándor
festményeit és szobrait, anyagtanulmányait mutatja be. Előzménye a négy évvel ezelőtt
kiadott, azonos című grafikai album, amely papírra készült rajzait, akvarelljeit, kollázsait
tartalmazza. Mindkét esetben helyesebb könyvről, mintsem albumról beszélni, noha
hiányoznak belőlük a szokásos művészettörténészi tanulmányok. Mindössze néhány
Hérakleitosztól, Hamvastól és főleg az Egyiptomi halottaskönyvből vett idézet kíséri a több
száz reprodukciót, valamint bevezetőként Molnár Festőjógájának rövidített változata
olvasható. Mert a festőjóga egyszerre Molnár Sándor elmélete és életműve.
Amikor a festő harmincéves korában, egy konyhai hokedlin ülve sebtében lejegyezte a szeme
előtt, akárha egy lebegő képernyőn végigvonuló gondolatait – a festői elemek alkímiai
analízisét –, egyúttal saját művészi élettervét is rögzítette. A terv névadója, keresztapja
Hamvas Béla lett, mert amikor Molnár megmutatta mesterének, ő azt mondta: Ez jó. Majd
megírjuk. Legyen a címe: Festőjóga. Hamvas azonban meghalt, s Molnárra hárult az elméleti
kidolgozás munkája. Évtizedekkel később két könyvet is írt, először A festészet tanítását,
amely inkább tankönyv, de tartalmazza a festőjógát, majd A festészet útját, amely Buji Ferenc
szavaival szólva: „…mind nyelviségében, mind gondolatiságában egészen szokatlan a modern
könyvkiadásban. Csaknem szakrális szöveg.” Ezt az kemény, tiszta, ugyanakkor sokszorosan
áttetsző, ezért nagyon nehezen elsajátítható molnári művészetfilozófiát épp Buji Ferenc értette
meg tökéletesen, s interpretálta Örvény és kristály. Molnár Sándor művészetbölcselete című
tanulmányában. A kiváló tradicionalista filozófus, Buji elemzése azért is fontos, mert segít
megértetni Molnár és Hamvas, mester és tanítvány kapcsolatát: „Molnár Sándor azon
kivételes személyiségek közé tartozik, akik a hamvasi szellemiség lényegét mind életükben,
mind életművükben képesek voltak szervesen alkalmazni – bár az is meglehet, hogy e
tekintetben még kevesekről beszélni is túlzás.”
A mester–tanítvány leszármazási láncolat, s egyáltalán, a tradíció ilyen komolyságú felfogása
idegen a modern gondolkodástól, s persze a képzőművészeti tevékenység ilyen mértékű és
következetességű filozófiai megalapozottsága is példa nélküli. Ezért Molnár művészi
tevékenységét a Zuglói Kört irányító, sokakat összefogó közösségi munkája után jobb esetben

1
pár ember empatikus és segítő odafordulása kísérte, de inkább félreértések, közöny vette
körül, sőt a magyar művészeti életben ritka erejű támadások érték. Már első műcsarnoki
kiállítása éles nyelvű, s fölöttébb otromba kritikusi sértegetés céltáblájává vált, és a tárlatot
politikusok is megpróbálták betiltani. Később még az őt nagyra becsülők szemében is nehezen
megközelíthető kívülállóvá vált, és persze sok szempontból az is volt. Kevesen vehették észre
és kevesen fogadták el, hogy egy ízig-vérig kortárs festő ilyen mértékben egyesítheti a XX.
századi festői eredményeket régi korok vizuális nyelvével. De Molnár Sándor nem az öncélú
rombolók vagy különc feltalálók, monomániások, hanem a nagy összegzők közé tartozik.
Absztrakt festészetének „jógakorszakaiba” egyaránt beépítette az általa legkiválóbbnak tartott
kortárs és modern festők hatását, a népművészet vagy más távoli kultúrák hatását, és nem
utolsósorban a „régi mesterek”, Van Eyck, Rembrandt, Greco és sok más nagy művész
vizuális nyelvi vagy technikai megoldásait. Az a fajta aláfestés és lazúrozás például, amit
Molnár alkalmazott, teljesen szokatlan a huszadik század második felében. Talán a nála
fiatalabb francia festő, Gérard Garouste 1980/90-es évekbeli festményein érhető tetten ez a
tudatos stíluspluralizmus és eszközhasználat. De például az impresszionista színbontást és a
szimbolista tiszta színeket, melyeket Molnár sok helyütt a barokkos fény-árnyékkal egyesített,
aligha merte volna valaki így kockáztatni. A hagyományos iskolázottságú modern
zeneszerzők közül Bartókra és bizonyos műveiben Sztravinszkijre jellemző, hogy az
atonalitást népzenei hatásokkal és a régebbi tonális zenei nyelvezet görcstelen
hozzáolvasztásával tették teljesebbé. A zenében, Molnár Sándor nemzetközi kortársai körében
is – a képzőművészettől eltérően – tetten érhető egyfajta klasszicizálódás: Penderecki, Arvo
Pärt vagy John Tavener avantgárd korszakaik utáni műveiben.
Molnár útja azonban mégsem a neoklasszicizmus, hanem a teljesen egyéni festőjóga, amely
„az egész életművön végigfutó, az egyes elemeket összekapcsoló, minden elemnek értelmet
adó, rendező és megtartó tengely és gerinc”. (Buji Ferenc) Molnár Hamvastól azt is
megtanulta, hogy „A jóga az emberi Én szakrális művelése”. Tehát nem a képéhség (Hunger
nach Bildern) irányította, mint az 1980-as évek újexpresszionista festőit, annál az ő becsvágya
sokkal nagyobb volt, majdnem a hübrisz, olyan vakhit, amely bukáshoz is vezethetett volna.
Súlyos és emelkedett szavakkal kifejezett program az övé, olyan, amilyet szívesen utalnak a
magánmitológiák kétes világába. Holott semmitől sem áll távolabb, mint az eleve képtelen
magánmitológiától. De ha távol áll is, a kudarc veszélyével számolnia kellett. Felismerte és
megfogalmazta magának, hogy az elemek – a Föld, a Víz, a Tűz, a Kristály és a
Levegő/Üresség – lépcsőin végigmenve „Vissza kell találni Istenhez, az egyetemes
igazsághoz, a halhatatlansághoz. Az istenek táplálékához, amely nem az ego, hanem az
Önvaló igazsága.” Nos, ha ennek az élettervnek egyetlen elemét is kihagyja, vagy ha nem
tudja végigjárni az utat, elbukik, ha előbb meghal, annak nem egyszerűen az lesz a
következménye, hogy kevesebb műve lesz, hiszen az 1997-es, második műcsarnoki
kiállításán, amikor a „kristálykorszak” felénél tartott, már szilárdnak és teljesnek látszott az
életműve, hanem az, hogy valamelyik állomást, különösképp a legfontosabbat, az utolsó
állomást nem éri el, ami pedig a legnehezebb: az Ürességet.
Mindezzel tisztában kellett lennie, s utólag sejthető, hogy az Üresség előtti minden korszakát,
minden egyes képét, noha végtelen türelemmel mindegyiket tökéletessé formálta, azért
festette, hogy felkészüljön a végső kiüresítésre, a lebontásra, a felszámolásra. Arra is, hogy a
csúcson nincs semmi más, mint a tüdőt maró ritka levegő, s a visszavonulás lehetősége.

2
Szinte természetes, hogy az ilyen meredeken emelkedő út a műveket befogadók körében
félreértésekhez vezethet. A festő egyes jellemzőbbnek vélt korszakait kiemelve a többit
könnyen zárójelbe tennék, s ezzel persze az egészet tökéletesen félreértenék.
Éppen ezért immár megkerülhetetlen a két Festőjóga-könyv, mert egységben mutatja föl a
teljes életművet, annak majd háromnegyed évszázadát.
A 2021 őszén megjelent kiadványban reprodukált legkorábbi képeit 1949-ben festette – egy
tizenhárom éves fiútól teljesen szokatlan mesterségbeli készültséget felmutatva. A legutolsó
művek pedig 2020-ban készültek, már azután, hogy az olajfestőecsetet letette. Vászonra
pasztellel és leheletfinom vegyes technikával fölvitt, megfoghatatlanul áttetsző alkotások az
utolsó munkái. A két dátum közötti hetvenegy évet tölti ki Molnár Sándor egész
monumentális életműve.
A retrospektív album tervezője – miként a korábbinak is – Fákó Árpád grafikus,
képzőművész, aki munkatársaival, kiváltképp Darabos György műtárgyfotóssal együtt
különleges kvalitású könyvet hozott létre. Mi a különleges ebben a könyvben? Természetesen
elsősorban a művek. De, mint tudjuk, reprodukálva egy műalkotás élvezhetősége azon múlik,
hogy milyen minőségű és méretű a nyomat. A Festőjóga-albumban a számos kihajtható
reprodukció legnagyobb mérete 32 × 80 cm (!), és a nagyítások révén gyakorlatilag eredeti
méretben élvezhetők, részletként vagy egészként. Az eredeti művek ismeretében állíthatom,
hogy a nyomatok nagy része olyan közel kerül a valódi festményekhez, amennyire ez a mai
nyomdatechnikával egyáltalán lehetséges. Természetesen semmilyen könyv nem adja vissza
egy többméteres festmény látványát a valódi térben, de óriási teljesítmény, ha színben,
tónusban, faktúrában hiteles vizuális élményt nyújt, olyat, amilyet az eredeti képekhez közel
lépve tapasztalhatunk. A legnagyobb kihívást Molnár Sándor könyvének készítésekor épp
utolsó korszakának fehér képei jelenthették, hiszen már önmagában abszurdum a fehér
festékkel festett képeket fehér papíron megjeleníteni. Hogy látható legyen a faktúra, és
észlelhető a halvány szín, óhatatlanul a sötétítés lenne a kínálkozó megoldás, ami viszont
megeszi, tönkreteszi a fehérséget, a fényt. Szerencsére nem így történt. A láthatóság szélén
egyensúlyozva Molnár „üres”, fehér képei a nyomtatott könyvben is megőrizték a sokféle
fehérséget, helyenként eljutva az eltűnés határáig, „a láthatatlan, anyagtalan, nem teremtett,
meg nem nyilvánult misztériumig”.
A most megjelent könyv, illetve a rajzalbummal együtt mindkét Festőjóga-könyv
tulajdonképpen az életmű végső megszilárdítása. Nem mintha nem lenne már önmagában is
szilárd, ám a művek sorsa kiszámíthatatlan, ahogy értelmezésük és befogadásuk is az. Az
információáradat korában látszólag több nyom marad utánunk. Gutenberg nyomdafestéke a
papíron sokszor mégis tartósabbnak látszik az elektronikus adatnál. Mindenesetre
esztétikusabb és valódibb.
A Festőjóga-album szemet gyönyörködtető reprodukcióival végérvényesen keretbe foglalja a
festőművész munkásságát. Molnár esszenciális szövegeivel, a könyvtervező az egyes
korszakokat elválasztó monumentális fejezetcím-betűkompozícióival, melyek mellett
átellenben a festő fényképei az életszakaszok változásait tanúsítják – a mestere mellett álló
harminckét éves ifjú bizalommal teli magabiztosságától az érett férfikor erejét felmutató
portrékon át a mélyülő arcráncokon keresztül egészen a 2021-es évig, a botra támaszkodó agg
festő rezignált tekintetéig. Mert „Az öregkor második szakasza a koldus-üresség.”

3
Mintha azt sugallnák ezek az utolsó fotóportrék, amit megírt A festészet útjában: „Tovább már
nincs művészet, nincs mit mondani. Ennyit tud a művészet, többet nem, itt a határa. A művész
különleges képességét felszámolja, az ürességnek vissza kell adnia, nincs semmi érdeme; amit
elért, át kell adnia másoknak, nem tarthatja meg.”
Az életmű és a könyv viszont itt van: nekünk és az utánunk jövőknek. Őrizzük meg.

Molnár Sándor: Festőjóga. Festmények/Szobrok/Anyagtanulmányok. Irály Kkt. 2021, 402

oldal