Lajta Gábor

Lélegző műtermek
Négy osztrák festő portréja

„Az a kísértés, hogy önmagunkból felfakasszuk a világ szemében akár idomtalan, megzavaró
jeleket, a legtitkosabb benső mozdulatok sebhelyeit, ez, amióta csak festészet van a földön, a
festő tulajdonképpeni létalapja. Ám arról, hogy a formákat elvessük, szó sem lehet... A formák
a természetből erednek, mivel a képek formái – legyenek azok még oly kevéssé figuratívok,
szükségképpen és rajtunk áthatolva is és belőlünk eredve is –, valahonnan származnak”.
(Jean Bazaine)
Hunyorítva. Miközben a kiállítótermek elegánsan rendezett tárlatairól (tízméteres falon
magányos minimum-mű) el-elmaradoznak az „új érzékenység” vagy „új szubjektivitás”
expresszív, „heftige” festményei, s helyüket mélabús ólomlapok, legújabb érzékenységű
méhviaszfoltok és más hasonló, mélységesen tompított érzelmek foglalják el – mindeközben
vannak, akik változatlanul tovább festenek.
Mivelhogy festők.
A finom önmegtartóztatást másra hagyják.
Herbert Brandl, Gunter Damisch, Josef Danner és Otto Zitko ilyen festők.
Fiatal osztrák művészek, alig túl a harmincon. A nyolcvanas évek legelején tűntek fel,
váltak nemzetközileg is ismertté egészen fiatalon és azóta vesznek részt jelentős belföldi és
külföldi kiállításokon, biennálékon. Bécsben állandó galériás szerződéseik vannak; Gunter
Damisch az Ulysses és a Hilger galériákkal, a többiek Peter Pakesch-sel állnak kapcsolatban.
A festészet életformájuk. Sokan csoportként tartják őket számon, pedig „csupán” barátok és
közel egyidősek. Barátokként hatottak is nyilván egymásra, sok hasonló jegyet mutatott
művészetük, újabban viszont egyre inkább különbségeik szembetűnőek.
Ami mégis, most is összefűzi őket, az a festői formaadás mély élettelisége és az erőteljes –
régies műszóval „par excellence” – festőiség. Mi jellemző erre a festőiségre?
Energiatelítettség, anyagszerűség és pszichikai erő.
A kert. Először 1988 tavaszán láttam Herbert Brandl képeit a bécsi Pakesch-galériában,
majd nem sokkal ezután Vér Zoltán – majd’ minden bécsi művész otthonos ismerőjének –
segítségével Brandllal, Damisch-sal, Zitkóval és Dannerrel személyesen is megismerkedtem.
Régi gyárépületekből kialakított műtermeikben más festőműhelyekhez képest is nagyobb volt
a rendetlenség és iszaposabb a padlóra ülepedett festőanyag. De a munka is nagyobb szabású
volt. Vödrökben állt a festék, hatalmas vásznak a padlón és a falakon. A szokásos
elnyomorodott kis tubusok helyett nagy kupacokban porfesték az asztalokon, hogy lenolajjal
és gyantával elkeverve akár ökölnyi festékmasszaként kerüljön a vászonra. A mesterség ilyen
nyers föltárulkozása barokk festőműhelyek regényes képzetét idézte föl bennem, még
távolabbról barlangfestők széles „mágikus” gesztusait, vagy valódibb emlékként a vízparti
homokba rajzolás elemi örömét... A képek mérete is nagy volt, vagy kontrasztként egészen
kicsi, színviláguk tiszta, erős vagy visszafogott, feketébe fúló, ezüstbe dermedő. Nincs
szabály, nincs kötöttség. A műtermek mint organikus egészek, mint egy nagy élő szervezet
lélegeznek, hullámzanak, működnek. Valamikor gépek álltak itt, most művészet-tenyészet,
ültetvény, termés-aratás. Nem kérdés már, hogy tájkép, figura vagy csendélet készül; a
műterem maga a táj, a termőföld és termés együtt, a kert, melyben a festő a kertész.
A környezet. Még mielőtt valaki ezt a festészetet automatikusan besorolná a német, az
itáliai vagy amerikai „új festészet” visszavonuló hullámába, nem árt utalni a különbségekre.
Ezek az eltérések többé-kevésbé az egész osztrák művészetre jellemzők. A legszembetűnőbb
vonás az osztrák művészet személyessége. Minden művészet személyes ugyan, de más a
franciák távolságtartó eleganciája, a németek mítosztól, történelemtől, politikától terhes
személyessége vagy az olaszok formaelvűsége. Az osztrák művészet személyessége sokkal
inkább magából induló és magába forduló. Úgy is mondhatnánk, hogy a lélek elsőségét
hangsúlyozza más princípiumokkal szemben. Hiába tagadta meg Arnulf Rainer többször is az
osztrák tradíciókat, az ő gyökerei is visszanyúlnak egészen Maulbertsch zihálóan személyes
barokkjához. De ha csak a huszadik századot nézzük, akkor is beláthatjuk, hogy a Klimttől,
Schielétől, Gerstltől és Kokoschkától eredeztethető kíméletlen, az önmarcangolásig őszinte
önfelmutatás, a tudattalan és az agy-pattanásig tudatos, Freud és Wittgenstein között vibráló
művészet enkefalográfja napjainkig írja görbéit, melyek Rainer, Nitsch és Brus műveiben
csúcsosodnak.
Hogyan jelentkezik mindez a fiatalabbaknál? A hagyomány mélyebben fekvő vezetékei
nem szakadnak el, sőt pontosan föltárhatók. De a felszínen mindez kevésbé direkten, kevésbé
egyszólamúan mutatkozik meg. Csak néhány példát kiragadva: a pszichologizmus dekadens,
fáradt iróniával érzékelhető Erwin Wurm tárgyaiban, kozmikusan Franz Graf képein,
organikusan Franz West plasztikáiban. Az expresszív hagyomány erőteljesebben él tovább
Siegfried Anzinger, Hubert Scheibl, Alois Mosbacher művészetében. És nem utolsósorban
Brandl, Damisch, Danner és Zitko képein. E négy művész munkássága azonban a többiekénél
szorosabban kapcsolódik egymáshoz.
Brandl és Zitko a bécsi Iparművészeti Főiskolán találkoztak, s alkottak szellemi műhelyt az
azóta konceptuális alkotóvá vált Gerwald Rockenschaubbal együtt. Közös műterem, együttes
zenélések (melyek nyomát egy nagylemez is őrzi) révén ismerkedtek meg Gunter Damisch-
sal a Képzőművészeti Akadémiáról, s csatlakozott hozzájuk Josef Danner is, aki történelmi és
filozófiai tanulmányokat folytatott. Zitko szerint: „Naivak voltunk. Egyszerűen csak festeni
akartunk”.
Valahonnan innen eredeztethető művészetük. A naivitásból, amely szabadság. Festeni
mertek piros denevért sárga holddal, romantikusan. És „egyszerű” tájképet. Meg angyalt és
kígyót.
Műterem I. Herbert Brandl lebeg. Nehéz sportíjával átlő a terem másik sarkában levő
szalmaköteg-céltáblára. Kicsit fest. Valamit odébbtesz. Mint a macska, kiszámíthatatlan
hirtelenséggel mozdul, mint akinek fontos dolga van, aztán kényelmesen leül és elréved.
„Egész nyáron nem dolgoztam, csak a napon feküdtem” – mondja. Nagy szénrajzai, melyeket
Zitko és Danner munkáival együtt az Albertinában állítottak ki, ezekből az elrévedő hosszú
nézésekből születhettek. Szemhéjon kívüli és szemhéj alatti fák, felhők, születő és alakuló
formák. Brandl azonban elsősorban kolorista. Tud igazi pirosat festeni. Mindig kedvelte a
vastag pigmentréteget. Sikerült – akárcsak Yves Kleinnek – visszaadnia a porfesték eredeti
földszerű vagy bársonyos szépségét. (A kötőanyag-receptet nem ismerjük.) Újabban viszont
egyre vékonyabban fest, majdnem lazúrosan.
Mély vonzalom fűzi a tájhoz. „Olyan ember – mondja róla barátja, Gunter Damisch –, aki
elől nem menekülnek el a vadak, ha az erdőben jár”. Tájképfestő lenne tehát, de
besorolhatatlan. Képein néha banálisan rajzolódik ki a horizont a napkoronggal, egy fa vagy
valamely állat. Máskor csak telített festék-pocsolyát látunk, melyben tavirózsaként úsznak a
tüzesebb festékpöttyök. De még ezt a maradék illúziót is gyakran szétrombolja valami
idegenül ráfolyatott pollocki csorgatással. Brandl már túl van a naivitáson; keményen
megdolgozik azért,hogy ne legyen túl szép – így lesz igaz. És hogy igazsága túl patetikus se
legyen, olykor feloldja. A nagy gesztus-tájképre parányi papírtehenet ragaszt. A gomolygó
szénrajzra fekete tüll-virágot erősít. Humora van.
Három és fél méteres tus- és szénrajzain a hatalmas sötét foltok egyszerre elemi gesztus-
erejűek és egyszerre mélyen természetiek. Láttukra eszünkbe juthatnak Kuo Sze szavai: „Ha
valaki azt tervezi, hogy festeni kezd, annak előbb harmóniát kell teremtenie ég és föld
között”.
Herbert Brandl lebeg.
Műterem II. Hófehérre alapozott vásznak várakoznak. Félkész és befejezett festmények
mindenütt. A műterem akár egy képekkel kibélelt hatalmas doboz. Gunter Damisch kezdi
bemázolni a fehéreket. A bőven fröccsenő festékből jut az előrehaladottabb képekre is.
Damisch elszántan dolgozik, de a fehér vásznak valahogy újratermelődnek, akár a mesében, s
már valósággal küzdenie kell, hogy eltüntesse a tátongó ürességeket. Talán ezért is fest
állandóan. Pedig ez még csak a kezdet. A vásznakon világító színű, ismeretlen húsos
növények keletkeznek, napkorongok forogva nőnek, elkeveredve fej-láb óriásokkal és amőba
emberekkel. „Világok” – kedvenc képcíme ez.
Damischnak nincs könnyű dolga. Mivel nem lezárt, kész formákkal dolgozik, hanem
keletkezésükben ragadja meg a formákat, folyamatosan munkálkodnia kell. A vásznakon,
papírokon élet nyüzsög, és ő ecsetjével mint valami pálcával jár közöttük, hogy rakoncátlan
lényeit megfékezze, csillagvirágainak pályáját kijelölje.
Damisch „világai” nem szürrealista álommásolatok. Attól izgalmasak, hogy festőanyagból
keletkeztek és kifejlésükben is anyagok maradnak. „Olaj, vásznon” vagy „Szén, ceruza, tus,
papíron”. Őrzik a nepáli, kézzel merített papír struktúráját vagy az olasz Fabriano hószerű
puhaságát. Az ábrázolás és az ábrázolt állandó egyensúlyban van. A kép egyszerre „Fabriano”
és világűr. A kép a formálás maga.
Gunter Damischról még el kell mondani, hogy egyformán kiváló festő, rajzoló, rézkarcoló
és keramikus. Eruptív lényéből következik, hogy legszívesebben mindent benépesítene
„világaival”. Rajzai természetszerűleg részletezőbbek, mesélőbbek, a festmények
összefogottabbak, ahogy az anyag diktálja. Műterme lakórészében is mindenütt képek
függenek. A képfaktúrák ökölnyi festékmasszái rendkívüli színenergiát sugároznak szét a
szobákban. Gyógyító energia ez, miként világai is jóindulatú világok, hol a sötétebb erők a
vonalrácsokban megfékezve vicsorognak. A műterem padlón pedig hófehérre alapozott
vásznak várakoznak.
Műterem III. Josef Danner megint begubózott. Talán föl se kelt. De lehet, hogy a
sötétkamrában laborál. Ki tudja, mikor festi azokat a hatalmas vásznait? Később előbújik
mégis, csak álmos ezen a délutánon. Papírjai között keresgél, az asztalon levő kupacból
fényképeket és írástörmelékeket emel ki. Egy könyvet készít elő, fotókkal és saját
szövegeivel. A kamera Bécs kispolgári maszkja mögé néz. Ironikus. Aztán nagy
acélszobrokról készült kiállítási fotókat mutat. Álkonstruktívak, monumentálisak, kétértelmű
jelszavakkal. Danner politikai és társadalmi érdeklődését ezekben a nagyon különböző
munkáiban éli ki. „A festészetben talán lusta vagyok a realizmushoz” – mondja. Valóban,
festészete egészen más, meditatív, spirituális.
A műteremben nagy fekete vásznak. Sajnos nyomtatásban reprodukálhatatlanok. Kizárólag
fekete festékkel készültek, semmi más színt, még fehéret sem kevert hozzájuk. Mégis micsoda
élő felületek, plasztikus gomolygás; hányféle tónus és fényvisszaverés a legmélyebb
bársonytól a szürke csillogásig. Danner mestere a különböző festőszereknek és kutatója az
anyagoknak. Néhány éve angyalokat festett. A festék anyagvilágában finoman rezgő, akárha
fában, tűzben megbúvó panteisztikus angyalokat, kiknek csak érezni ajelenlétét. Hová lettek
ezek az angyalok? Talán a fekete lazúr súlyos függönye mögött verdesnek. Hiszen – Rilke
szavaival – „iszonyú mindegyik angyal”.
De angyalok bújnak Danner „tájképeiben” is. Fehér-sárga vásznak ezek, Turner-szerűen
elomló misztikus fénnyel. Ha Brandlra elsősorban a szín, Damischra a forma jellemző,
Zitkóra pedig a vonal – sarkító persze minden osztályozás –, akkor Danner a fény kezelésében
emelkedik ki.
Rajzai – kollégáihoz hasonlóan – egyenértékűek festményeivel. A szétfolyt tus finom
szálazását követi, krétával folytatja a burjánzást, lassú spirális mozgással halad a kép terében.
Jógapéldával élve a kundalini jóga alsó, legősibb érzőköreitől kiindulva eljut a legszellemibb
kifejezéshez, melynek csúcspontja a fejtető-csakra. A rajzok, rajtuk az összetekeredett
kundalini-kígyó, szanaszét hevernek a műteremben.
Josef Danner megint begubózott.
Műterem IV. Otto Zitko gondterheltnek látszik. Talán majd egy bizonyos éjszakán.
Fülhallgatóval a fején, mindent kizárva, megsemmisítve, elvágva minden köteléket, csak
sajátjait nem. Talán akkor hozzákezd. Addig azonban annyi mindent kell csinálni.
Előkészíteni a fatáblákat, üvegeket korommal feketére alapozni, vaskereteket összeállítani –
annyi mindent, csak elodázni ama döntő pillanatot.
Arnulf Rainer „borzasztó szendergésnek” nevezte azt az állapotot, amikor a festő épp nem
dolgozik. Szendergés, igaz, de erőgyűjtés is. És Otto Zitka festészete teljes testi-lelki
erőbedobást kíván. Sporthasonlattal: olyan, mint a 100 méteres síkfutás.
Kezdetben „tájképfestő” volt ő is. Olajképei súlyos, tárgyias vásznak, rajtuk a festék élő
rücskös anyag, színei erdők belsejéből származó nedves mohazöldek, nyirkos földfeketék, kék
mélységek. De már 1984-es vásznain megjelenik a csorgó ezüstfesték is, akár egy vízesés
vagy ködös táj absztrakciója. De kezdettől szívesen rajzolt-festett állatokat is. Különös erővel
tudta megjeleníteni a farkast. Nemcsak a farkas alakját, hanem a farkas őslényét, recsegő,
pontos vonalakkal. Aztán maradtak pusztán a vonalak. Leválva a nők, fák, állatok figuráiról,
de megőrizve mélyen erotikus, vad kifejezőerejüket. Zitko most már csak rajzol. Papírjait
viszont gondosan vastag falapokra kasírozza, melyek így jobban bírják a kréták és tollak
heves rohamát. Rajz-festményei az anyagok minden szépségét előhívják. Az ideges vékony
toll belemar a testes papírba. A tusfoltok beszívódva elterülnek akár egy mély árnyék. A szén
csak leülepedett por a felszínen, a színes kréták viszont zsírosan ízesülnek a rajzlappal. És
ahol a toll felszakítja a papírt, láthatóvá válik a fa hullámos erezete is. Az anyaghatást a
végletekig fokozva néha be is égeti a képet. Talán a füstnyomok vezették el kormozott üveg-
rajzaihoz. E kétféle képtípusból pedig legújabban vaskeretbe foglalt „szárnyasoltárokat” épít.
Zitko alapformája a kör. Üresen vagy telítve, pontosan körözve vagy ziláltan firkálva. A
kör mellett jellegzetes forma egy enyhén hegyes ovális, mely szájszerű és levélszerű alakot is
ölt. Gyakran pedig nincs más, „csak úgy” a vonal: mely tüskésen reszket, lassan ível vagy
szálkásan esőz.
Otto Zitko olyan erősen éli át a vonal vadat hurkoló ősemberi mozdulatát, hogy nyugodtan
nevezhetjük mai barlangfestőnek. Amszterdami kiállításán legutóbb két éjszaka négyszáz(!)
négyzetméternyi falat és mennyezetet rajzolt tele.
Újabban egy nem éppen őskori, de nem is mai technikával próbálkozik: az
ezüstvesszőrajzzal. Hogy mikor lesz belőle képsorozat? Otto Zitko gondterheltnek látszik.
Összegzés helyett. „A formák úgy tapadnak hozzánk, sejtelmesen, mint a kert kanyargós
utai, ahol gyermekkorunkban játszottunk. Nem annyira szemünkkel, mint inkább testünkkel
ismertük és főleg esténként bámulatos erővel éltek bennünk. Még most is élnek hallgatagon, és
egy szép napon a felszínre emelkednek, elfeledve és átalakulva az éjszaka dolgainak súlyos
jelenlétével.” (Jean Bazaine)

(Új Művészet, 1991/11, pp. 12-16)