Kepes György Művészeti Központ, Eger

A látható történet
Nem könnyű meghatározni, mit is mutat be az Utak a teljesség felé című Hamvas Béla-kiállítás
Egerben, a Kepes Intézet termeiben. Egyfelől természetesen Hamvas Béla munkásságát. Szakszerűen,
tablókon, vitrinekben és installációk segítségével. Másfelől, mint a kiállítás alcíme (Hamvas Béla és a
XX. századi képzőművészet) sugallja, az író-filozófus viszonyát a képzőművészethez. Vagy inkább a
képzőművészet (vélt?) kapcsolatát Hamvassal? A termek egyharmadában ugyanis olyan nemzetközi
anyagot láthatunk (Marghescu Mária gyűjteményét), amelyet 2013-ban Művészet és tér címmel a
szentendrei MűvészetMalomban már – Hamvastól teljesen függetlenül – kiállítottak. Miró, Chillida,
Tápies, Uecker (Miró kivételével Hamvas valószínűleg nem ismerte ezeket a képzőművészeket)
nyomatait, rajzait ezúttal egy Hamvas-írás, a forma és az üresség kérdését felvető A kínai tusrajz című
szöveg fűzi össze a tárlat következő harmadával, azokkal a termekkel, melyekben kortárs magyar
festők munkái láthatók, kikre úgymond hatott Hamvas szellemisége. Becsületszóra elhihetjük, hogy
valódi a hatás, de élhetünk a gyanúperrel is, hogy inkább a buddhizmusra hajazó üresség-felfogást
Hamvas Bélával összeboronáló kurátori aktivitás (Herpai Andrásé) terelte egy fedél alá mások mellett
Hollán Sándort, Nádler Istvánt, Klimó Károlyt, Krajcsovics Évát és Molnár Sándort. Persze nem alap
nélküli ez az igyekezet, nem is idegen Hamvas művészetszemléletétől, azonban ha jobban utána
nézünk, kiderül, hogy a legutolsó „üres” korszakát éppen lezáró Molnár Sándor az egyetlen olyan
festő és gondolkodó, aki nemcsak Hamvas valódi tanítványa volt még mestere életében, hanem
minden bizonnyal ő az egyedüli képzőművész, aki a hamvasi szellem imperatívuszát saját életére és
munkásságára kötelezőnek tartotta, s megvalósította. Molnár Sándor ugyanis a szó szoros
értelmében végigjárta „a teljességhez vezető utat” egy olyan általa kidolgozott, de a hamvasi
szemléletet követő művészetbölcseleti elv alapján, amelynek épp maga Hamvas Béla adott címet,
amikor Molnár programját elnevezte „Festőjógának”.
A Hamvassal most ismerkedő látogató számára, meglehet, nem annyira fontos ez a körülmény, ám ha
komolyan vesszük a kiállítás harmadik, didaktikus részéből kirajzolódó hamvasi szemléletet, a
mindent egységben látó, és a műből és az életből semmit sem kihagyó, vagy letagadó felfogás
parancsát, akkor megsejthetjük, hogy a képzőművészeti anyag sugallta minimál-absztrakt szemlélet,
az „üresség” csak akkor lehet a teljesség végállomása, ha feltöltekezett és telítődött mindazzal, ami
megelőzte; ha végigjárta a vágyakkal, tapasztalásokkal, kísértésekkel és tragédiákkal telt utakat, s az
út végén ezekre – kiüresítve – vissza is utal, mint szesz a gyümölcsre.
A „telített üresség” ugyanis más, mint a csak esztétikus hatás, s ebben még a gyakorlott szem is
nehezen tud különbséget tenni. A telített üresség: katarzis. A „majdnem katarzis”, mint az
egzisztencializmus semmije, nem járja végig az utat, hanem „elbújik”.
Hamvas művészetszemlélete ezen a ponton válik elméletből valósággá. A művész és vele együtt a
néző levonja-e a mű révén és a műből jövő összes tanulságot, és a maga számára kötelezővé teszi-e,
vagy megmarad az intellektuális, vagy esztétikai mű-élvezésnél.
Ki-ki döntse el maga, hogy a kiállított kortárs művészeti anyagban melyik az első sorban esztétikus
mű, melyik az inkább expresszív, melyik az, melyben a természetélmény a primér, melyik csak
geometrikus, és melyik az összegző, és melyik a tökéletesen befejezett, katartikus mű. Hamvas
ugyanis fontosnak tartotta a befejezettséget, az eltűnésben, lebontásban is megnyilvánuló tökéletes
kidolgozottságot, a „transzparens egzisztenciát”, amely áttetsző ugyan, de csak akkor valódi, ha
egyúttal „univerzális orientáció”. Ezért Hamvas szemlélete, bár olykor, főként a korszerűség
irányában nagyon megengedőnek látszik, a végén mindig kiderül, hogy a mércét szinte elérhetetlenül
magasra helyezte, s nemcsak például Picasso volt kevés számára, de – különböző okokból – Giotto
vagy Brueghel vagy Mozart sem érte el az ő szemében a valódi katarzist. Hogy a Puccini vagy
Csajkovszkij-típusú művészetről ne is beszéljünk.
A Hamvas-életművet bemutató termekben a falakon lógó festmények már nem élő művészek
alkotásai, akik Hamvas kortársai és műelemzéseinek alanyai voltak. Két elsőrangú Martyn Ferenc-
festmény, egy Vajda Lajos pasztell fej és egy késői gyökér-szénrajza, Bán Béla tömény erotikájú
szürreális aktrajza, Ámos Imre tragikus kompozíciója, továbbá Korniss Dezső, Bálint Endre, Anna
Margit képei jelzik „a teljesség felé vezető utak” állomásait, „krízis és katarzis” megszenvedett
lépéseit.
A kiállításnak ebben a részében a műalkotások mellett nagy tudással s jó ízléssel összeállított
dokumentációt, szöveg-fotó- és tárgyanyagot láthat a néző (Dr. Thiel Katalin filozófiaprofesszor és a
látványtervező Juhász Tibor munkája), melynek mozaikszilánkjaival mindenki aszerint egészítheti ki
saját Hamvas-képét, hogy ő maga éppen hol tart ennek a képnek a létrehozásában. Lehet, hogy
Hamvas utazó könyves ládikája lesz az a részlet, amely újdonságként megragadja, de lehet, hogy
Szabó Lajosnak, Hamvas Béla egyik fontos szellemi társának a kalligráfiái jelentenek élményt, vagy
épp a dohányleveles skatulya és öngyújtó, a hamvasi cigarettára gyújtás rituáléjának kellékei teszik
egy árnyalattal valódibbá Hamvas Béla szellemalakját.
Az egri kiállítás ismeretterjesztő részét egyébként 2014 tavaszán Szentendrén a Ferenczy
Múzeumban már megrendezték „Válságban élni” címmel. Így a mostani tárlat két „újrahasznosított”
részből, valamint a kortárs magyar képzőművészeti anyagból áll. Hamvas Béla fóliára nyomtatott
egészalakos életnagyságú fotója Szentendrén az üvegajtóban állt, most Egerben az ablakban néz ki és
befelé. A kiállításra betérő látogatónak az ő alakja mellett kell elhaladnia, hogy azután egy a padlóra
festett labirintusra lépjen (amely a chartres-i katedrális 13 méter átmérőjű labirintusának kicsinyített
mása). Szép gondolat. A labirintus fölött állva a látogató a szemközti falra vetített mozgó betűhalmazt
pillant meg, amelyből, mint egy mátrixból összeáll egy idézet. Minden látogatónak más idézet jut.
Mert Hamvas számára, ahogy egyik kiállított kéziratpapírján olvasható: „Az egyetlen mű a
megváltás.” A mű nem élvezet tárgya, nem természetutánzás, s nem is démoni erők ránkszabadulása.
A mű felszólító mód. Nem mi nézzük a művet, hanem a mű néz minket.
Persze csak akkor, ha a labirintusban tévelyegve, a válságban élve meghalljuk, magunkra vesszük és
realizáljuk a káoszból kifejezetten a mi számunkra kikristályosodó üzenetet.

Lajta Gábor

(Műértő, 2014. (17-18. évf.) 2014/12-2015/1. sz. 2. old.)