I.

Szent István király

997-ben hunyt el Géza, aki típusa a pogányból keresztényre tért, szervező

fejedelemnek. Fiának megkérte Gizella bajor hercegnő kezét. A menyasszonnyal együtt
német lovagok és papok jöttek Magyarországra. Az előbbiek komoly fegyveres erőt
jelentettek, mivel korszerű, nehéz fegyverzetű harcosok voltak, s nem csekély számú kíséret
tartott velük Magyarországra. A papok pedig a cseh Adalbert püspök ekkortájt ideérkező
tanítványaival együtt kivették részüket a pogány magyar nép keresztény hitre térítéséből, az
egyházszervezet kiépítéséből.
A korábbi döntés és eskü értelmében Gézát fiának, Istvánnak kellett követnie a
főhatalomban. Ám bejelentette igényét a hatalomra Koppány, aki szintén Árpád-házi
családtag volt, a legnagyobb valószínűség szerint Árpád elsőszülött fiának leszármazottja, s
jóval idősebb az ifjú Istvánnál. Koppány minden bizonnyal pogány (vagy ha esetleg
formálisan meg is keresztelkedett, pogány érzelmű) volt. Uralma jogcíméül azt tekintette,
hogy 997-ben ő számított az Árpád-nemzetség legidősebb férfitagjának, s mint ilyennek a
pogány öröklési rend szerint kijárt a főhatalom.
Koppány és hívei attól tartottak, hogy István még apjánál is határozottabban terjeszti
majd a keresztény hitet, ami ellenkezett pogány meggyőződésükkel. Kiváltotta
elkeseredésüket az is, hogy Istvánt - új felesége révén - elsősorban idegenek, németek vették
körül. Koppány köré jobbára a régi rend hívei, a pogányság követői csoportosultak, akik
politikai ellenfelei voltak Istvánnak és az István által német segítség révén megvalósítani
akart újnak. István viszont a hozzá hű magyarok mellett főleg a németekre támaszkodott. Az
egyik forrás kifejezetten mint “a németek és a magyarok” közti összecsapást említette az
István és Koppány közt folyó háborút. Mégsem idegen népek álltak itt szemben egymással,
hanem eltérő politikát követő, különböző vallásnak hódoló seregek. Etnikai jelleget csupán az
kölcsönzött a harcnak, hogy Koppány úgyszólván színmagyar seregével szemben István
hadát németek vezették, és soraiban sok német harcolt.
Koppány legyőzése után holttestét István négyfelé vágatta: az egyik csonkot
Esztergom, a másikat Veszprém, a harmadikat Győr kapujára tűzette ki, a negyediket pedig
Erdélybe küldte. Koppány népét szolgaságba vetette, és kötelezte, hogy tizedet fizessen az
apja által alapított pannonhalmi apátságnak. Koppány holttestének három részét István uralmi
területe három fontos várára szegeztette ki; ily módon a vele tartó népet akarta megnyugtatni:
ura a helyzetnek. De vajon miért küldött egy csonkot Erdélybe is? Vajon megnyugtatni vagy
figyelmeztetni akart? Mindenesetre a csonk odaküldésével azt üzente: megvédte Sarolt
érdekeit Koppánnyal szemben, és talán azt is kifejezésre juttatta ezzel: anyja Sarolt, a néhai
erdélyi Gyula leánya és az ifjabb erdélyi Gyula testvére jogán országához tartozónak tekinti
Erdélyt is, ugyanúgy, mint Esztergom, Veszprém és Győr vidékét. István és Koppány
összecsapásával és István győzelmével eldőlt a kérdés: az Árpádok nyugat-magyarországi
területén István az úr. Ezzel az is tisztázódott, hogy e területen a Géza által elkezdett politika
folytatódik. Amikor István felvette a fegyvert saját vérrokona ellenében, s parancsot adott
Koppány holttestének megcsonkítására, egyértelműen jelezte: elszánta magát arra, hogy az
állam megteremtésének, a keresztény vallásnak az ügyét győzelemre viszi.
Miután sikerrel verte le a lázadást, megtette az első lépéseket a keresztény királyság
kialakításához. Koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától (945 k.-1003), s ezzel
koronázták meg 1001 újévének napján. Száz évvel István koronázása után az István-legendák
egyike csodás történet keretébe ágyazva mondta el azt, miként jutott a magyar fejedelem
koronához. Eszerint István koronát kérő követségét Rómában megelőzte a kereszténységet
éppen akkor felvett lengyel fejedelem küldöttsége. A pápa már el is készítette számára a
koronát, hogy azt Lengyelországba a királyi címre jogosító áldással elküldje. A következő
napon kívánta a diadémot a lengyel követek kezébe adni, amikor az éjszaka folyamán a
pápának megjelent álmában Isten küldötte, s arra kérte Krisztus földi helytartóját, hogy a
koronát ne a lengyel fejedelemnek, hanem a magyar uralkodó másnap megérkező
követségének juttassa. A következő napon valóban befutottak Rómába a magyar küldöttek, s
vezetőjük elmondta a pápának, hogy István “méltó ilyen tisztességre s méltóságra, mert Isten
segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent az Úrhoz térített”. A
római főpap megörült e szavaknak, a magyaroknak adta a koronát (amely nem azonos a ma a
Magyar Nemzeti Múzeumban látható koronával, illetve annak egyik részével sem. A
Rómából küldött fejdíszt nem ismerjük, a Szent Koronát csak a 12. század végén készítették
el két részből. A felső a latin korona, az alsó a görög feliratú, a 11. század végén készülhetett.
Mivel Salamon király magával vitte a kincstárat, Géza király koronát kért VII. Gergely
pápától, aki ezt megtagadta. Ekkor fordult a király VII. (Dukasz) Mihály bizánci császárhoz
(1071-1078.). Az új koronán ezért van rajta Géza és Mihály arcképe is. Ma már kétségtelen,
hogy az alsó, görög koronarészt, az abroncsok, a háromszögletű és félkörös, különösen ritka
zománctechnikájú oromdíszekkel együtt készítették. Formája megegyezik a bizánci (császár)
női koronákéval. A felső, latin korona a XI. század középső harmadában vagy korábban
készült, hogy korona vagy liturgikus tárgy számára-e, az még eldöntetlen kérdés, mivel ilyen
zárt korona akkor még nem létezett sehol Európában).
Alig hihető azonban, hogy a koronaküldés ekként történt volna. Az itt idézett
tudósítás akkor - a XII. század elején - keletkezett, amikor már élesen szemben állt egymással
a római pápaság és a német-római császárság, s fontos kérdéssé vált az 1100-as évek eleje
körülményeinek szempontjából is, hogy vajon a magyar király a pápától vagy a császártól
kapta-e a koronáját. A korona bármelyiktől való elnyerése ugyanis a XII. század elején már
jogcímet jelentett arra, hogy az adományozó hűbérúri igényeket támasszon Magyarországgal
szemben. S mivel ekkor az ország számára a német-római császárság jelentett igen komoly
veszélyt, érthető, ha az akkori király, az amúgy is pápapárti Kálmán környezetében olyan
változatát fogalmazták meg a koronakérésnek, mintha ez kizárólag a pápa felé irányulna, s
ahhoz a császárnak semmiféle köze nem lett volna. Magáról a koronaküldésről egyetlen
olyan, csaknem kortárs forrásunk van, egy német krónikásé, a merseburgi püspöké, akinek
szövegét még nem színezhette át a pápa és a császár utóbb kitört ellenségeskedése. Innen
arról szerezhetünk tudomást, hogy “a császár kegyéből és biztatására Henriknek, a bajorok
hercegének sógora, Vajk, országában püspökségeket állítva fel, koronát és áldást kapott”. Ez
a híradás azt sugallja, hogy Vajk (István) megkoronázását támogatta III. Ottó császár, s hogy
a korona elnyerése összefüggött a magyarországi egyházi szervezet alapvetésével, ám
egyértelműen nem mondja meg, kitől kapta István a koronát. Nyilván attól, akit erre III. Ottó
biztatott. Ez pedig csakis II. Szilveszter pápa lehetett. III. Ottó és II. Szilveszter között igen
szívélyes volt a viszony; a pápa, mielőtt még éppen Ottó elhatározásából Szent Péter trónjára
emelkedett volna, a császár nevelőjeként tevékenykedett. Amikor ténylegesen megjelent
Rómában a pápánál a magyarok koronát kérő küldöttsége - az 1000. év második felében -,
Ottó szintén Rómában időzött. A pápa tehát, aki pápaságát köszönhette a császárnak,
bizonnyal nem Ottó tudta nélkül, hanem éppen ellenkezőleg, annak biztatására küldött
koronát.
A Rómában járt követség tehát elhozta magával “az apostoli áldás levelét”, valamint
a koronát. István királlyá avatására az új évezred első napján, 1000. december 25-én vagy
1001 január 1-jén került sor. (A középkorban az évkezdet nem csupán január 1-jére eshetett.)
A koronázással István nem vált sem a pápa, sem a császár hűbéresévé, sőt ez éppen uralkodói
tekintélyének növekedéséhez, eredményei nemzetközi elismertetéséhez járult hozzá. István
szuverén uralkodóként járt el a koronázást követő időszakban. Pénzt veretett, törvényeket
alkotott, okleveleket adott ki, mindezekben általában német mintát követett, anélkül azonban,
hogy a példa követésében önállósága feladásáig elment volna.
István király a koronázás után leverte a még ellenálló urakat, s egyszer s
mindenkorra megszüntette a törzsi különállást. 1003-ban az Erdélyben uralkodó gyulát, majd
öt év múlva (más vélemények szerint 1028-ban) a Maros-vidék vezetőjét, Ajtonyt
kényszeríttette behódolásra.

István állama
A magyar egyház és az állam megszervezése I. (Szent) István nevéhez fűződik, aki,
miután leverte az ellenálló törzsi vezetőket, lerakta a magyar államiság alapjait. Az állam
kiépítésének egész folyamatában megbízható szövetséges volt az egyház. A világi
igazgatással párhuzamosan alakult ki a szervezete, az érsekségektől, püspökségektől kezdve a
falusi plébániákig. Az egyház megkövetelte az államrend alapvető elveinek és a hitélet
törvényeinek tiszteletben tartását, a vétkeseket világi büntetések mellett sajátos egyházi
ítéletek is sújtották. A döntő lépések a magyar egyházszervezet kialakítása terén Géza
fejedelem uralkodásának utolsó éveiben történtek. Ezek a változások szorosan kapcsolódtak
Gizella bajor hercegnő és István házasságához. A frigy feltétele a keresztény egyházszervezet
kialakítása volt, és egyben a szükséges támogatást is biztosította. Időben ehhez kapcsolódott a
pannonhalmi apátság létrehozása, amelynek fő célja az volt, hogy Magyarországon egy térítő
papokat és szerzeteseket nevelő apátság jöjjön létre. A pannonhalmi alapítást talán csak egy-
két évvel követte a korábbi missziós püspökségből kinőtt veszprémi egyházmegye
megszervezése. A független magyar királyság megteremtése szempontjából a fordulópontot
az esztergomi érsekség és az érseki provincia létrehozása jelentette. Szent István hatalmi
területe ezzel leszakadt a német birodalmi egyházról, amelyhez mint missziós terület
korábban tartozott. Az érsekség alá három suffraganeus püspökséget rendeltek. A már
meglévő veszprémi mellé létrehozták a győri püspökséget, és a távoli Erdélyben, a Gyula
törzs szállásterületén a harmadikat. Más történészi vélemény szerint az erdélyi püspökség
alapítására 1009-ben került sor, miután István király 1003-ban leverte az erdélyi Gyula, 1008-
ban pedig a délvidéki Ajtony lázadását, és ezzel minden akadály elhárult az országrész
egyházszervezetének kiépítése elől.
Szent István belső expanziójával együtt egy szűk évtizeddel az első alapításokat
követve, 1009-ben újabb püspökségeket hoztak létre Pécs, Kalocsa és Eger központokkal,
pontosan megállapítva az egyházmegyék határait. 1009-re hét egyházmegye működött
Magyarországon, és a Kárpát-medence sűrűn lakott vidékei közül csak a Maros folyó
környékére nem terjedt ki valamilyen formában Szent István valamely püspökségének
joghatósága. Ez Ajtony hatalmi területe volt. Legyőzése után Csanád köz-ponttal 1030-ban
megalapította a csanádi püspökséget. A csanádi püspökség vezetésével a hazánkba került
velencei születésű és Bakonybélben remetéskedő szerzetest, Szent Gellértet bízta meg. Szent
Gellért püspök egyházmegyéje megszervezése közben Marosváron, a püspökség akkori
székhelyén felépíttette a Szent Györgyről nevezett székesegyházat.
István király 1030 körül a kalocsai püspökséget érseki rangra emelte, és a kalocsai
érsek alá rendelte a csanádi és erdélyi püspökségeket.
A bihari és végül a tizedik, a váci püspökség alapítása valószínűleg 1018 és 1038
között történt meg. Mások szerint a váci püspökséget a nagy kiterjedésű egriből Péter király
idején alakították ki, illetve a csanádi püspökség területéből I. András uralkodásakor alakult
ki a bihari püspökség.
A misszió eredményeinek megőrzése érdekében a lakosság folyamatos
pasztorációját is biztosító templomhálózat alapjainak lerakása szintén megindult. Az első
templomok az ispánsági várak mellett, illetve a királyi udvarházakhoz kapcsolódva épültek.
A pasztorációs szervezet továbbépítését tűzte ki célul István II. törvénykönyvének ismert
rendelete, amely szerint tíz falu építsen egy saját templomot.
Az egyházszervezet részét képezték a bencés monostorok. A bencés szerzetesek
jelenléte a korai időszakban az egyházi élet minden területén kimutatható. A monostorok
funkciója különbözött a püspökségekétől. Míg a hitterjesztést a püspökségi szervezet
irányította, addig a monostorok mint királyi egyházak feladata elsősorban az uralkodó és
családja (később a főurak) lelki üdvéért való állandó könyörgés. Másrészt a monostorok
feladatkörébe tartozott a pasztorációt végző papok utánpótlásának kinevelése.
A Kárpát-medence a latin és a bizánci rítusú kereszténység találkozási zónájában
helyezkedett el. A kettős orientáció a 10. század második felének missziós tevékenységében
is megjelent. A Szent István-i egyházszervezet kialakításánál szintén szembe kellett nézni
ezzel a problémával. Az uralkodó végül a latin orientáció mellett döntött. Tudatosan csak a
szerzetesség terén adott lehetőséget a bizánci kereszténységnek (Veszprémvölgyi görög
apácakolostor).
Szent István törvényekkel is biztosította a térítés és egyház-szervezés eredményeit. A
főpapokat a királyi tanács első tagjaivá tette, saját birtokaiból bőségesen javadalmazta, és
elrendelte a dézsma (tized) fizetését még a királyi jövedelmekből is.
Szent István uralkodása templomépítő munkásságban is gazdag volt. A püspöki
városokban, továbbá Székesfehérvárott és Óbudán díszes bazilikákat emeltetett, és azokat
gazdagon fel is szerelte. A magyar zarándokok számára Bizáncban templomot, pihenő- és
megszállóhelyet, Jeruzsálemben pedig magyar zarándokházat és templomot építtetett. A
Rómába igyekvőknek Ravennában épített pihenőhelyet és templomot, Rómában pedig
zarándokházat és templomot. A magyar egyház európaiságát mi sem bizonyította jobban,
mint hogy 1018 és 1026 között I. (Szent) István megnyitotta a Nyugatról Magyarországon
keresztül Jeruzsálembe vezető zarándokutat. Ez az út bekapcsolta az országot a kereszténység
nemzetközi vérkeringésébe, de a Keletre utazók számára is sok előnnyel szolgált. A
zarándokok és a kereskedők biztonságban haladhattak át a számukra új tartományon, hiszen
olyan úton mentek, amelyet a királyi várak katonái védelmeztek. A biztonságos
körülményeket már a kortársak is ismerték.
Az István-korban a kereszténység természetesen még nem hatotta át a társadalom
valamennyi rétegét, s ezt nem is lehetett elvárni egy olyan társadalomban, ahol nemcsak az
apák, de még a fiúk is a pogány isteneket tisztelték, de az alapok lerakása már mutatta, hogy
az új vallás szilárdan berendezkedik az országban.

Szent István államának központi szerveiről keveset tudunk. A legtöbbet emlegetett

királyi tanácsról is csak feltevéseink vannak. István második törvénykönyve több esetben utal
a tanács szerepére: tagjai a főemberek voltak, kiegészülve a magasabb egyházi méltóságot
viselőkkel. Beleszólásuk minimális lehetett az ország ügyeibe, tanácsaikat viszont a király
figyelembe vehette. Mivel az uralkodó többnyire utazva igazgatta országát, a tanács személyi
összetétele változó volt, bizonyos ügyekben kisebb rangú emberek is a tagjai lehettek. A
király mellett a tanács legfontosabb két tagja az esztergomi érsek és a nádorispán lehetett.
Annak ellenére, hogy az írás még nem játszott jelentős szerepet a mindennapi életben,
Istvánnak kancellárja is volt. Nevét nem tudjuk, az oklevelekkel foglalkozók Heribert C-nek
nevezik, aki III. Ottó német-római császár (980-1002) udvarából érkezett, s több oklevelet
fogalmazott meg a király számára.
A helyi igazgatás legfontosabb szerve a vármegye volt. Kialakulása valószínűleg
már István előtt elkezdődött, de végleges formáját a király szervezőmunkájának
következményeként nyerte csak el. Az uralkodó a vármegyén keresztül gyakorolta a
törvénykező és a végrehajtó hatalmat, vezetője az ispán, a király megbízottjaként irányította a
rábízott területet.
Az alárendelt várnépek szolgáltatásai a vár ellátását biztosították. A várispánságok
száma az István-korban negyvenöt lehetett.
A királyi hadsereg megléte nyilvánvaló, hiszen István sikeresen védte meg az
országot. A vármegyék csapatai, egyes segédnépek, valamint az előkelők kísérete alkothatta a
királyi haderő legértékesebb részét, kiegészülve a királyi testőrséggel.

Imre herceg halála

István fiára, Imrére akarta hagyni a trónt. Nevelését az itáliai származású Gellért,
csanádi püspökre bízta. Maga István szintén nagy gondot fordított arra, hogy felkészítse fiát
az uralkodásra. Erkölcstanító könyvecskét íratott fiához, amelyben - a bibliai tízparancsolat
mintájára - tíz pontba foglalta azt, hogy mi mindenre kell ügyelnie fiának, főleg ha majd
trónra kerül. A hazai krónikák tudják, hogy István király még életében át akarta adni fiának a
hatalmat, de nem tehette, mert a herceget az isteni gondviselés elszólította. A szent király
legendái sem említik fia halálának okát, Imre legendája pedig a szokásos közhelyekkel kerüli
meg e témát. Más forrásokból a halál körülményeinek két variációjáról értesülünk. A lengyel-
magyar krónika írja: “nemsokára a nemes Imre, Sclavonia hercege nyolc napig bágyadozott;
a kilencedik napom, a kilencedik órában kilehelte lelkét, amelyek a szent angyalok
osztályrésze szerint maguk közé fogadtak. Felesége pedig, aki sértetlen volt, állandóan vele
maradt, a hetedik napon, vasárnap, elköltözött az Úrhoz”. Másként tudósít Imre haláláról a
hildesheimi évkönyv feljegyzése, amely szerint “Imre, István király fia, a russzok vezére,
vadászaton, vadkantól felhasogatva siralmas halállal halt meg”. Ezzel le is zárhatnánk a
nyomozást, ha nem keltene gyanút, hogy vannak ennek a korszaknak Vadkan nevű szereplői
is. Egyrészt a besenyők Taksony fejedelem idejében hazánkba betelepedett Vadkan (Kabán)
nevű törzse. Másrészt egyik nemzetségük főnökének rangjelzője, tiszteleti címe Tonuzoba,
azaz Vaddisznó-apa volt. Anonymus megőrizte számunkra az István uralma alatt éppen
funkcióban lévő Tonuzoba halálának történetét. Elbeszéli, hogy a besenyő törzsfő István
szigorú megtorló akciójának esett áldozatul: a király élve eltemettette feleségével együtt.
Hasonló leszámolással nem találkozunk a szent király gyakorlatában, a kegyetlen megtorlás
oka így aligha lehetett hétköznapi bűntény. Ugyanakkor a krónikákban Endre, Béla és
Levente hercegek származását illetően, akik Vazul gyermekei, talán éppen egy Tátony-
nemzetségbeli leánytól. A tatun (helyes olvasatban: tacun) török eredetű szó, jelentése
valószínűleg mag. A mag, magló, maglód szónak azonban van egy másodlagos jelentése is.
Így nevezik már a 11-12. században is a konda ivarérett, továbbtenyésztésre kiszemelt
disznait (szemben a hízókkal). Ha ez így igaz, akkor ismét egy Disznó-nemzetségbe botlunk,
csak most már Vazulhoz kapcsolódóan. Hogy Vazul hercegnek, a magyar jogszokás alapján a
trón eredeti várományosának, köze lehetett Imre halálához, azt egy ikonográfiai bizonyíték,
egy képi ábrázolás világítja meg. A Képes Krónika festője miniatúráin ún. sztori-képeket
alkot, amelyek egy-egy esemény több, oksági összefüggésben lévő epizódját tömöríti. A
művész Imre herceg sírba tételét, Vazul megvakítását és három fia, Endre, Béla és Levente
menekülését együtt festi meg. Ha pedig a három esemény között oksági összefüggés van,
Vazul bűnrészességében nemigen kételkedhetünk. Sőt, ha kedvese - nem keresztény szokás
szerint magához emelt felesége - Disznó-nemzetségbéli leány volt, feltehetőleg a
nemzetségfő, Tonuzoba leánya. Ezért nem zárhatjuk ki, hogy a hildesheimi évkönyv
tudósítása valójában egy Imre herceg elleni sikeres merényletről ad hírt, amelyet börtönbe
zárt veje, Vazul helyett az após szervezett meg. Hogy ez így történt-e, bizonyossággal nem
állíthatjuk (vö. Szekfű Gyula elmélete)
A herceg mindenképpen életét vesztette, úgyhogy Istvánnak szembe kellett néznie
az öröklés problémájával. A nemzetségi hagyomány szerint a család legidősebb tagja, apai
unokatestvére, Vazul követte volna a trónon. Ezt a rendszert azonban már Géza is elvetette,
hiszen a régi jog szerint ő sem nevezhette volna ki fiát örökösének. Fia halálával Istvánnak
tehát választania kellett a régi és az új rend között. A király az utóbbi mellett voksolt. István
vérrokonai mellőzésével unokaöccsét, Pétert jelölte utódául, ami kiváltotta unokatestvére, a
hatalomra igényt tartó Vazul elégedetlenségét.
I. (Szent) István 1038. augusztus 15-én halt meg, s a székesfehérvári bazilikában
temették el Imre herceggel együtt, egy római szarkofágból átfaragott koporsóban.
Ha valakinek, hát elsősorban neki köszönhető, hogy a Kárpát-medencében a magyar
állam, azaz Magyarország létrejött, hogy népét bevezette a keresztény európai népek
közösségébe. Elsősorban neki köszönhető, hogy a magyarság nem jutott az előtte itt élt népek
(a hunok és az avarok) sorsára, hanem felismerve a fennmaradás követelményeit, eleget tett
azoknak. Nem volt könnyű dolga. Számos egyéni tragédia szeghette volna kedvét, kevésbé
erős jellemű férfiút megannyi - családi és országos - konfliktus téríthetett volna el kitűzött
feladata teljesítésétől. István azonban végigment a maga választotta - és jól választotta - úton.
Noha vér szerinti gyermekei ifjan mind elhaltak, szellemi “gyermekei” - a magyar
államszervezet, a vármegye, a keresztény egyház - immár egy évezreddel túlélték őt.
S hogy István tette és alakja korszakos jelentőségű a magyar történelemben, azt nem a késői
utókor fedezte fel, hanem már a XI. század, saját évszázada tudta. A középkor ezt a tiszteletet
az államalapító István iránt többféle módon kifejezésre juttatta. Mindenekelőtt úgy, hogy I.
László alatt, 1083-ban szentté avatták.