II.

András

Születésének pontos idejét nem ismerjük, 1177 körül látta meg a napvilágot (mint
III. Béla fia). Apja, III. Béla halálakor András huszadik éve körül járt. Arra nem
számíthatott, hogy koronát kap, hiszen azt Béla már idejekorán idősebbik fia, Imre számára
biztosította. Így Andrásnak meg kellett elégednie mindazzal a kinccsel, birtokkal, amelyet
apja ráhagyott. Egyszersmind őt jelölte ki Béla, hogy fogadalmát beváltsa, és keresztes
hadat vezessen a Szentföldre. András azonban hamarosan felemésztette az apai örökséget
anélkül, hogy a pénzből a keresztes had szervezésére valamennyit is fordított volna. Ez
előrevetítette később oly világosan kirajzolódó jellemvonását: pazarló, költekező ember
volt.
András ezekben az években vett magának feleséget Gertrúd személyében. Gertrúd
apja, Bertold az Adriai-tenger északi vidékén lévő Isztria és Krajna őrgrófjának, valamint
Dalmácia és Horvátország hercegének címét viselte. A német-római császár alattvalója volt.
Bertold őrgrófságát Merániának nevezték, ezért hívták hát a Gertrúddal együtt
Magyarországra kerülteket merániaknak.
III. Ince pápa, úgy foglalt állást: Magyarországon trónutódlás esetén a korona
Imrének akkor már élő kisfiát, Lászlót illesse. Királlyá is koronázták az alig négyéves
Lászlót. Imre halálának napját közeledni érezvén Andrást megbízta fia kiskorúsága idejére
az ország kormányzásával, vagyis öccsét fia gyámjává tette.
Imre halála után, III. László rövid uralkodása idején András immár minden
igyekezetével a trónra tört. Rögvest visszahívta feleségét, Gertrúdot, s az András körül
kialakult “párt”, az őt támogató előkelők köre is ösztönözte a főhatalom megszerzésére.
Magának III. Ince pápának kellett figyelmeztetnie Andrást, hogy ne feledkezzék meg III.
Lászlónak tett hűségesküjéről, s a kisgyermek király ellenében ne hajoljon bizonyos
emberek gonosz tanácsaira. III. László halálával megnyílt a trón felé vezető út András
számára, akit 1205. május 29-én királlyá koronáztak.
Gertrúd mellett megjelentek családtagjai (egyik rokonából, Bertoldból még
kalocsai érseket is kreálnak, pedig aztán tényleg nem érdemelte meg), azonban nem csupán
családjának tagjai, hanem általában a Magyarországra jött német jövevények iránt – mint
egy korabeli nyugati kútfő írta – “bőkezű és szívélyes volt”. 1211-ben hívta be a király az
országba a német lovagrendet, s telepítette le őket Erdély délkeleti szegletében, az akkor
még gyéren lakott Barcaságban, Brassó vidékén. Fő feladatukul a szomszédságban lakó
kunokkal szembeni védelmet, illetve a kunok között a keresztény hit terjesztését tűzte ki. A
németlovagok megtelepedésük után néhány évvel a király jóvoltából már jelentős
kiváltságok birtokába jutottak. Ugyancsak főként a németek voltak II. András
gazdaságpolitikájának a haszonélvezői. András hozzálátott a királyi tulajdonú földek
nagymérvű eladományozásához, s jövedelmeit elsősorban királyi jogon szedett adókra,
illetékekre alapozta. Maga András ekként fogalmazta meg új politikájának lényegét: “a
királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralkodó számára az
adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség.” Amikor Anonymus 1210 táján leírta
munkájában azt a mondatot, hogy “éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország
javaiból”, akkor a Gertrúddal bejött s itt Magyarországon nagy birtokokhoz és magas
jövedelmekhez jutó, a német-római birodalomból érkezett jövevényekre gondolt.
Országos elégedetlenség bontakozott ki Gertrúd és németjei ellen. Az
összeesküvést azok a magyar urak vezették, akik a királynő körül magas tisztséget viseltek,
udvarispánok voltak, azaz közelről látták Magyarország javainak vérlázítóan könnyelmű
eltékozlását, s ez ellenállásra késztette őket. Péter ispán, Bánk bán és Bán veje, Simon állt az
összeesküvők élén. Későbbi forrásokban hol az a gyanú röppent fel, hogy Gertrúd Bánk
feleségét adta öccse játékszerül, hol pedig az, hogy Péter feleségét gyalázták meg a
merániak. Ezeknek az utólagos magyarázatoknak valóságos konkrét alapjuk aligha van.
Bánk felesége ekkor már hajlott korú matróna lehetett, nehezen hihető, hogy a harmincas
évei elején járó Bertold őt szemelte volna ki magának. Az összeesküvők még János
esztergomi érseket is csatlakozásra akarták bírni, aki a Bertold kalocsai érsekkel az egyházi
fennhatóság kérdésében folytatott viták vesztesének számított. János azonban, óvatos ember
lévén, kitérő választ adott. Olyan levelet küldött, amely – attól függően, hogy hova tesszük a
vesszőket – kétféleképpen volt értelmezhető. Az egyik magyarázat szerint hozzájárulását
adta a merénylethez: “A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki
beleegyezik, én magam nem ellenzem.” A másik értelmezés szerint elhatárolta magát attól:
“A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem,
ellenzem.” Végül is János nem vált az összeesküvés részesévé.
Magára a gyilkos merényletre 1213. szeptember 28-án került sor, az összeesküvők
célpontja egyértelműen Gertrúd volt. Több más német is áldozatul esett a támadásnak.
András a merénylők közül Péteren bosszulta meg felesége halálát, a többiek csak jóval
később bűnhődtek a királynégyilkosságban való részvételükért. 1213-ban a rövid és gyászos
emlékű meráni korszak lezárult.
Hogy milyen is volt a fiatal, harminc-harmincöt éves András király, azt elsősorban
Anonymus munkájából tudjuk meg, aki 1210 táján írta regényes történetét a magyar
honfoglalásról. A névtelen jegyző ugyanis Árpád fejedelem alakjának megrajzolásához II.
Andrást használta mintaként. Eszerint lovagi tornákat kedvelő, a finom falatokat meg nem
vető, nagyokat evő-ivó, bohém embernek képzelhetjük el Andrást, aki számolatlanul szórta
szét a hatalmas királyi birtoktömböket. Nyilván abban is II. András szolgált példaként
Árpád fejedelem alakjához, hogy szerette a hadakozást.
Andrásnak, aki immár két évtizeden át halogatta a keresztes hadjárat megindítását,
1217-ben végül elindult. A szentföldi hadjárat – amelyet ötödik keresztes háborúként tart
számon az utókor – semmiféle eredménnyel nem járt. András számára pedig sokkal inkább
“turistautat” jelentett, semmint katonai akciók sorát. Splitben szállt hajóra, s Ciprus
érintésével jutott el a Közel-Keletre. Felkereste a bibliai helyeket, ereklyéket vásárolt, nagy
lábon élt, bőkezűen adományozott, s mikor pénzét felélte, még Szent István feleségének,
Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is áruba kellett bocsátania,
hogy pénzzavarán enyhítsen. Hazafelé már a szárazföldi utat választotta.
A szentföldi útról hazatérő Andrást “egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári
jövedelmétől kifosztott ország” várta. Távollétében “kimondhatatlanul elburjánzott a
széthúzás”, szinte polgárháborús állapotok uralkodtak. Andrásnak ebben a súlyos helyzetben
változtatnia kellett korábbi politikáján. Mindenekelőtt feladta azt a gyakorlatot, hogy két
kézzel szórja a királyi javakat, sőt hozzákezdett – nem nagy meggyőződéssel ugyan – az
eladományozott királyi földek visszaszerzéséhez, de ez a törekvése rövidesen vesztett
amúgy is lanyha lendületéből.
A magyar társadalom élete szempontjából azonban a legnagyobb jelentősége
annak a palotaforradalomnak bolt, amely 1222-ben robbant ki Andrással szemben. Vezetői
Imre-párti előkelők voltak, akiket András kiszorított a hatalomból, s immár hosszú idő óta
mellőzött a tisztségek betöltésénél. Érthető tehát, ha elégedetlenek voltak Andrással, nem
értettek egyet a birtokok korlátlan eladományozásával, sem az ő kárukra nagy hatalomhoz
jutott idegenek királyi támogatásával. Ezek az urak erőszakolták ki 1222-ben II. Andrástól
az Aranybulla néven ismert aranypecsétes királyi kiváltságlevelet. Ennek bevezetőjében II.
András a maga és királyelődei nevében kénytelen volt önkritikát gyakorolni: mivel az
ország nemeseinek és másoknak Szent István királyra visszamenő szabadságát “az olykor
haragjában bosszúálló, olykor pedig rosszindulatú vagy saját hasznukat hajhászó emberek
tanácsára hallgató némely királyok hatalmukkal sok mindenben megrövidítették, ezért
maguk a nemeseink a mi és királyelődeink felségét buzgó könyörgésekkel országunk
megjavításáért zaklatták”. Az Aranybulla legtöbb pontja papíron maradt, nem ment át a
gyakorlatba, de mert utóbb a formálódó, majd kialakult köznemesség többször is –
leghamarabb 1231-ben, még szintén II. András országlása alatt – erre hivatkozott, s ezt
erősítette meg mint szabadságjogai foglalatát, a későbbi időben igen nagy szerephez jutott;
teljesen jogtalanul ugyan, de afféle nemesi alkotmányt láttak benne. Mindenesetre az 1222.
évi Aranybulla azért is fontos állomás az ország történelmében, mert egy sajátos, középkori
értelemben vett “demokratizálás” mutatója.
1225-ben – korábbi politikájának túlzásait kijavítandó – fegyveresen verte ki
András a mind nagyobb hatalomra szert tett német lovagrendet a Barcaságból. Ugyancsak
alatta jelentek meg Magyarország déli határai mentén az ország területén belül a legelőváltó
pásztorkodást folytató románok. Első szálláshelyeik a Déli-Kárpátok havasaiban, Fogaras
vidékén voltak. Már 1210 körül annyian lehettek, hogy Anonymus is felfigyelt rájuk, s –
szokásának megfelelően – a honfoglalás korába vetítve vissza saját korának jelenségeit,
megemlékezett róluk. Új népelemek betelepedése, illetve a régiek helyzetváltoztatása azt
eredményezte, hogy egyre inkább eltűntek a Kárpát-medence térképéről a betelepülten fehér
foltok, s nőtt az ország népessége.
Élete utolsó éveiben számos egyéni csapás is nehezítette a kormányzati gondokon
túl András életét. 1231-ben meghalt leánya, Erzsébet, aki Lajos türingiai őrgróf felesége,
majd annak halála után mostoha sorsú özvegye volt. Meg kellett érnie Andrásnak azt is,
hogy harmadszülött fia, András, aki a király hódító oroszországi politikájában mint Halics
fejedelme nagy szerepet játszott, 1234-ben eltávozott az élők sorából. Maga András
megözvegyült, 1233-ban elvesztette második feleségét, Jolántát. Az ötvenötödik életévén túl
járó András – neje halála után alig egy évvel – már új házasságot kötött, egy itáliai őrgróf
huszonhárom év körüli ifjú leányát, Beatrixot vezette oltárhoz. 1234. május 14-én
Székesfehérvárott tartották az esküvőt. András a megkötött házassági szerződés szerint igen
nagy javadalmakat ajándékozott fiatal feleségének, ami ismételten jól mutatja: bár András
felett eljártak az évek, természetének alapvetően bohém, meggondolatlan jellemre valló
tulajdonságai nem változtak.
Az esküvői pompa fényét azonban beárnyékolta az a nemtetszés, ami András fiai
és menyei részéről kísérte a házasságot. Suttogó pletykák keltek lábra, hogy Beatrix
Dénessel, András király nádorával tart fenn viszonyt. II. András király 1235. szeptember 25-
én meghalt. Beatrix ezekben a napokban hozta nyilvánosságra, hogy gyermeket vár. Béla, az
elhunyt király elsőszülött fia erre azonnal őrizet alá vette Beatrixot. Miután a temetés
megtörtént, s az azon részt vevő külföldi követségek már távozásra készültek, az özvegy
királyné férfiruhát öltve a német császári küldöttség tagjai közé vegyült, és titokban hagyta
el az országot. Német földön szülte meg fiát, Istvánt, aki a magyarok első királyáról Szent
Istvánról nyerte nevét.
II. András kereken harminc esztendőt töltött Magyarország trónján. Jellemét,
természetét tekintve ellentéte volt apjának, III. Bélának, akit józan, mértéktartó, megfontolt
emberként ismertek. Andrást a sors bohém természettel áldotta meg, szerette és kereste a
kalandokat, aligha lehet előrelátó, bölcs uralkodónak minősíteni. Lovagkirály volt. Amikor
Anonymus arról írt a honfoglalás kapcsán, hogy a vitézek naponta rendeztek Árpád előtt
pajzzsal és lándzsával bajvívást, voltaképpen II. András udvaráról nyilvánított vélemény.
Abban is lovagkirálynak bizonyult, hogy nem palástolta érzelmeit. Tudott rajongásig
elfogult lenni (mint Gertrúd rokonai iránti kedvezése mutatja), tudott bőkezű és gáláns lenni
(mint Beatrix hozománya jelzi), tudta élvezni az élet ezer apró örömét. Megannyi
tulajdonsága éles ellentétben állt elsőszülött fia, IV. Béla jellemével. A véletlen játéka, hogy
ezt a bohém, örökifjú Andrást a szigorú erkölcsű és koravén utód, IV. Béla követte a trónon.