IV.

Béla
Amikor II. András király 1235. szeptember 21-én elhunyt, elsőszülött fia, Béla – IV.
Bélaként – akadálytalanul foglalta el Magyarország trónját. Béla legfontosabb feladatának azt
tekintette, hogy leszámoljon apja híveivel. Többeknek apja előkelői közül sikerült
elmenekülniük, de az ország javainak eltékozlásával vádolt főemberek birtokait Béla
elkobozta. Hogy tekintélyét külsődleges módon is növelje, szigorú rendszabályt léptetett
életbe. A tatárjárás éveinek krónikása, Rogerius váradi kanonok ezt így örökítette meg: Béla
“hogy a bárók vakmerő merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül
az ő jelenlétében le mer ülni valamilyen székre – kivéve a hercegeket, érsekeket és
püspököket –, bűnhődjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók székeit,
amennyit meg tudott találni”.
Alighogy Béla elfoglalta a trónt, hozzákezdett régi terve, az elkótyavetyélt királyi
birtokok újbóli visszavételéhez. Amint mind több és több birtok jutott a király tulajdonába,
úgy lett egyre nagyobb országszerte az egyházi és világi birtokosok elégedetlensége. További
olaj volt az elégedetlenség tüzére a kunok befogadásaq Magyarországra. Kötöny kun vezérrel
az élen sok ezer nomád került ily módon 1239-ben Magyarországra, őket elsősorban a kelet
felől fenyegető tatár veszedelem hajtotta nyugat felé, míg Béla arra számított:
megkeresztelésükkel növeli a hívek számát, s ugyanakkor nagyszámú, bármikor
rendelkezésre álló fegyveres erőre tesz szert. Rogerius így ír az országban kialakult
közhangulatról: “Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni
kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a
magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb
javaikban. És ami még rettenetesebb volt – mivel ezek nomád emberek voltak –, undorító
módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a
hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő
asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy
magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnali igazságot
szolgáltattak a kunnak, úgyhogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott
kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a
pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyűlölködés keletkezett.”
1239 nem csupán a kunok beköltözése miatt jelentős dátum IV. Béla
élettörténetében. Ugyanebben az évben zárta le a király a mindjárt a trónra lépése után
elkezdett, széles körre kiterjedő birtokvisszavételi akciót. Bár két, egészen különböző
természetű dologról van szó, ezek egy ponton szorosan összefüggtek. Mindkét esemény – a
kunok befogadása és a birtokok visszavétele – erőteljesen kiélezte a közhangulatot a király
ellen.
Ugyanebben az évben végre fia született Máriának, akit Szent István iránti
tiszteletből István névre kereszteltek. A harminchárom éves uralkodónak immár volt fia,
akire az országot hagyhatja, ha annak eljön majd az ideje. A következő néhány esztendő
kérdése mégis az volt: lesz-e országa IV. Bélának, marad-e hazája a magyarságnak? A
mongolok (tatárok) már 1236 tavaszán megindították nagyszabású hódító hadjáratukat
Európa ellen. A király akkor döbbent a veszély súlyára, amikor 1240. december 6-án a
tatárok elfoglalták Kijevet, s rövid hónapok kérdése volt, hogy betörjenek magyar területre.
Arról, hogy a magyarországi előkelők miként vélekedtek a várható tatár betörésről,
Rogerius őrzött meg becses tudósítást. Amikor a tatár veszély miatt az uralkodó általános
hadkészültséget rendelt el 1241 elején, “ a magyarok a szerfölött nagy vigasságuk közepette
nem hitték el, azt erősítgették, hogy már sokszor hallottak ilyen híresztelést a tatárokról, és
mindig azt tapasztalták, hogy az semmit nem jelent”.
Az elkerülhetetlen bekövetkezett. 1241. március 12-én a tatár sereg fő ága, majd
röviddel utóbb északi és déli szárnya is Magyarországra zúdult. Kezdetét vette az egyéves
magyarországi tatár uralom. Az igaztalanul árulónak tartott Kötönyt megölték a magyarok, de
ezzel is csak azt érték el, hogy gyengült az ország védelmére kész haderő. A döntő csatára
1241. április 11-én a Tisza–Sajó torkolatához közeli Muhinál került sor. Muhinál a magyarok
súlyos vereséget szenvedtek, hatalmas emberáldozatot követelt a csata. Maga Béla is csak
nagy nehezen tudott kimenekülni a mind szorosabbá váló tatár gyűrűből. Kajdán vezetésével
a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, s Béla után eredtek, hogy kézre kerítsék a királyt.
Végül Béla és családja megmenekült. A tatár sereg azután kivonult az országból,
Magyarország nem lett idegen hatalom prédája, s nem igazolódott annak a nyugat-európai
kútfőnek a híre, amely azt írta: az ország háromszázötven évi fennállás után megsemmisült.
Béla még huszonnyolc évet élt a tatárok kivonulása után. Béla második
honalapítóként került be a magyarság történelmi köztudatába, nem teljesen alaptalanul. Nem
kellett persze elölről kezdenie mindent, hiszen – bármekkora is volt a pusztulás – a tatárdúlás
nem söpörte el a föld színéről Magyarországot. Tény azonban, hogy miközben Bélának át
kellett értékelnie egész tatárjárás előtti politikáját, gondoskodnia kellett az élet
újraindításáról. Hozzá hű arisztokraták, kipróbált emberei segítették ebben (nem cserélte
őket, csak egymás között. Így történhetett meg a szinte egyedülálló példa, hogy egy évtizedig
ugyanazokaz emberek irányítják az ország sorsát, ami következetességet is jelentett).
Dicséretére legyen mondva, volt bátorsága szembenézni saját hibáival, s volt ereje új politika
kimunkálásához. Nem csodálható, ha a tatárjárást követő években még szinte minden
gondolatát az átélt szörnyűségek és egy újabb tatár támadástól való félelem s az arra való
felkészülés kötötte le.
Béla felfigyelt arra: a tatárok azokkal a helyekkel nem boldogultak, amelyek erős
kőből épült várakkal rendelkeztek. Napirendre került – a király és a királyné személyes
példamutatása mellett – a kővárak építése. Miközben a királyi hatalom egyenletes ütemben
épített várakat, nagyon megnőtt a magánosok várépítési kedve. A királyi példán és a tatár
veszélyen kívül ennek alapvetően az volt az oka, hogy az új típusú – földvár helyett kőből
készült – erősség nem csupán katonai jelentőséggel bírt, hanem politikai szerephez is jutott.
Birtokközpontnak számított, ahol főúri udvar jött létre. Mindez kifejezője volt a
nagybirtokosság politikai szerepe növekedésének.
A tatárjárás másik fontos következménye IV. Béla számára az volt, hogy –
legalábbis egy időre – fel kell hagynia a birtokvisszavételekkel, amelyek a társadalom
irányításában jelentős szerepet követelő egyházi és világi előkelők jó részét
szembefordították vele. Keserves döntés lehetett ez. Eddig szabályosan arra törekedett, hogy
apjának antonimje legyen. IV. Bélának rá kellett jönnie, hogy többé nem lehet politikai
programmá tenni a III. Béla kori (a fél évszázaddal korábbi) állapotok visszaállítását, mert
ehhez a történelem kerekét kellene visszafordítani. IV. Béla más módot is keresett arra, hogy
ellensúlyozza a királyi hatalom hanyatlásának folyamatát.
Nagy gondot fordított IV. Béla a városokra. Támogatta megerősítette, jól védhető
helyre történő településüket, kiváltságokat biztosított a városoknak, segítette fejlődésüket.
A királyi hatalom erősítése volt a célja Bélának azzal a lépéssel, hogy az 1240-es
években visszafogadta országába az 1241-ben a Kötöny meggyilkolását követően innen
eltávozott kunokat.
Béla és Mária utolsó gyermeke, Béla, a sok leány között a második fiúgyermek,
1243 körül született. Nagy csapás volt IV. Bélára, hogy rajongásig szeretett Béla fia 1269-
ben meghalt, utódot nem hagyott hátra. Maga IV. Béla is súlyos betegségbe esett, s tudatában
volt annak, hogy napjai meg vannak számlálva. Jellemző, hogy nem immár egyetlen fiához,
Istvánhoz fordult, hanem éppen István ellenében unokája férjét, II. Otakár cseh királyt kereste
meg levéllel. Ezt írta: “Amennyiben úgy esnék, hogy az Úr hívására a betegségünkből minden
test útjára lépünk, kedves feleségünket [Máriát], Magyarország királynéját és legédesebb
leányunkat [Annát], a ti kedves anyátokat [azaz anyósotokat] és mindazon báróinkat, kik
hűségben állhatatosan megmaradtak, ha hozzátok folyamodnának, atyailag öleljétek
magatokhoz, tanáccsal és segítséggel gondoljatok reájuk alkalmas időben, ha a mi halálunk
után esetleg határaitokra kellene nekik távozniuk. . . E dolgokat kérjük tőletek, édes fiam,
végakaratunkként halálos ágyban.” Annyira rossz volt tehát IV. Béla és fia, István viszonya,
hogy Béla attól tartott: híveinek s a királyi család tagjainak István trónra lépése esetén
menekülniük kell Magyarországról. Béla jó jósnak bizonyult mind ebben, mint pedig
betegsége kimenetelét illetően. Betegágya halálos ágynak bizonyult; a király 1270. május 3-
án meghalt. Még ez évben követte őt a sírba hűséges felesége, Mária. Előző évben elhalt Béla
fiuk mellé temetkeztek az esztergomi ferences templomba.
Hatvannégy évesen szállt sírba az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodó, aki életének
több mint felét, harmincöt esztendőt töltött a magyar trónon. Nem csupán életének hossza és
uralkodásának több évtizedet átfogó íve, de uralkodásának általános megítélése is Szent
Istvánhoz teszi hasonlatossá Bélát. Ki tudta vezetni országát a tatárjárás körüli erkölcsi-
bizalmi válságból, a tatárjárás okozta sebeket be tudta gyógyítani. Volt lelkiereje ahhoz, hogy
már nem éppen a legfiatalabb korban, túl a harmincötödik életévén, gondolkodásmódban,
politikai cselekvésben megújuljon, s országát is megújítsa. S hogy milyen erős monarchiát
kovácsolt össze Béla, az csak akkor látszott, amikor utódai alatt ezen az építményen
mindinkább növekedni kezdtek a repedések.