Könyves Kálmán

Kálmán I. Géza magyar király fia. Kálmánról igen hosszú időn át hallgatnak a források,
alakja csak I. László uralkodásának utolsó időszakában került a krónikák érdeklődésének
középpontjába. László főpapi méltósággal kívánta Kálmánt felruházni, ami viszont nyilván
azt jelentette, hogy ezt megelőzően a király akaratából Kálmán hosszabb időn keresztül papi
nevelésben részesült. Minden bizonnyal Kálmánt már gyermekkorában papnak szánta László.
Ekkor Kálmán a dinasztia sokadik tagja volt, hiszen a sorban egy esetleges utódlásnál ott állt
előtte Lampert herceg, László király öccse, valamint Dávid herceg is, László unokaöccse,
Salamon király testvére.
Kálmán kitűnő szellemi képességgel rendelkezett, s a korszak legműveltebb európai
uralkodói közé tartozott. Egy lengyel kútfő Kálmánt a magyarok tudós királyának nevezte.
Kortárs lengyel krónikás pedig azt írta róla, hogy “Kálmán, a magyarok királya a korában élő
összes uralkodót felülmúlta tudományával”. Kánonjogi ismereteiről, amelyekre az egyházi
nevelés során tett szert, még II. Orbán pápa is igen elismerően nyilatkozott.
Felvetődik a lehetőség, hogy Kálmán talán testileg nem volt egészséges, és esetleg emiatt vált
László számára feleslegessé. E vonatkozásban Kálmánról a magyar krónikába a következő
megjegyzés olvasható: “testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas,
szőrös, vaksi, púpos, sánta és dadogó”. Ijesztő ez a kép, hiszen emberi torzó, szörnyalak az,
amit a krónika lefest olvasóinak. Hihetünk-e a krónikásnak? A válaszhoz abból kell
kiindulnunk, hogy a krónikában tulajdonképpen kétszer írták meg Kálmán történetét. Először
fia, II. István uralkodása alatt adott összefoglalást egy ismeretlen krónikás Kálmán koráról, ez
a királyról és tetteiről reális, hiteles és pozitív képet rajzolt meg. II. István halála után
azonban a trónöröklésben a korábbihoz képest óriási fordulat következett be, miután a
Kálmán utasítására megvakított II. Béla kezébe került a hatalom. A vak király udvarában
féktelen gyűlölet élt Kálmán és hívei iránt. Az iszonyat és a gyűlölet vezette természetesen
annak a krónikásnak a kezét is, aki kard helyett – II. Béla és utódai kívánságának
megfelelően – tollal állt bosszút Kálmánon azzal, hogy elővette a régi krónikát, és a kor
követelményei alapján átírta Kálmán történetét. Az eredeti szövegből csupán töredékek
maradtak, a rosszindulatú rágalom eltorzított és befeketített mindent, ami Kálmán nevéhez
volt kapcsolható. Hogy valóban púpos volt-e Kálmán vagy sem, azt ma már nem lehet
eldönteni.
Kálmán püspökként, Álmos horvát királyként – a többi országos méltósághoz hasonlóan –
idejének jelentős részét László kíséretében töltötte. Kettőjük életében a nagy fordulat László
uralkodásának utolsó hónapjaiban következett be. László súlyos beteg lett, s ezért – halálára
számítva – utódlásáról rendelkezett. Miután neki fiai nem születtek, csak Kálmán és Álmos
jöhetett szóba a hatalom örököseként. A király a halálos ágyán Álmost választotta. Azt sem
hagyta figyelmen kívül László, hogy Álmos mint horvát király már többéves uralkodói
gyakorlatot szerzett. Végül nagy súllyal esett a latba az is, hogy a király Álmosban új,
németbarát külpolitikájának megbízható folytatóját látta, míg Kálmán püspökként elsősorban
a pápai körökkel tartott fenn jó kapcsolatot. Ezen indokok alapján született meg László
döntése 1095 tavaszán: Kálmán, a pap maradjon püspök, Álmos, a horvát király pedig legyen
a magyar uralkodó.
Kálmán azonban nem fogadta el ezt a döntést, mert a királyi gyűlésen szerzett tapasztalatai
nyomán úgy érezte: műveltsége, felkészültsége, szellemi képessége révén ő is meg tud felelni
az uralkodói követelményeknek. Mivel a király választása nem reá esett, tiltakozása, egyet
nem értése jeléül elhagyta az országot. Lengyel földre ment. Valószínű, hogy László már
halott volt, amikor hívei buzdítására Kálmán hazatért Lengyelországból. De az uralkodó elit
már ezt megelőzően két csoportra, két “pártra” szakadt: az egyik csoportosulás Kálmán, a
másik Álmos ügyét karolta fel. Külső katonai segítség egyik félnek sem állt rendelkezésére.
Ily módon a korona sorsának alakulása a belső erőviszonyoktól függött. A végeredményből,
abból ugyanis, hogy 1096-ban Kálmán és nem Álmos lett a koronás király, csak egy
következtetés adódik: az uralkodó osztály többsége László kívánsága ellenére is fokozatosan
Kálmán mellett sorakozott fel.
Az erőviszonyok tehát Kálmán fölényét biztosították, ezért Álmos engedni kényszerült:
lemondott a trónigényéről, egyúttal a horvát koronáról is, cserében viszont a hercegséget
kérte. Kálmán elfogadta az alkut. Az egyezség szerint 1096 tavaszán – miként a krónika írja –
“Kálmánt. . . megkoronázták, és ő teljesen átadta Álmos hercegnek a dukátust”. A pápa
egyáltalán nem titkolta őszinte elégedettségét amiatt, hogy Magyarország királya Kálmán lett.
Nem sokkal a pápa levelének megérkezése után – 1096 őszén – kaphatta meg IV. Henrik
levelét Álmos herceg. IV. Henrik szerette volna elérni azt, hogy Kálmán folytassa elődjének
politikáját. Ehhez Álmos segítségét kívánta igénybe venni. Álmos megkísérelte bátyját
megnyerni a német uralkodó ügyének, de ez nem járt sikerrel. Kálmán hatalomra kerülése
teljes fordulatot idézett elő a magyar külpolitikában: a németpártiságot felváltotta a
reformpápával létesített szövetség. Erre késztette őt papi neveltetése s az, hogy a trónért
vívott küzdelemben őt elsősorban németellenes erők támogatták. De a magyar királynak azt
is figyelembe kellett vennie, hogy riválisa, Álmos herceg a német uralkodóval jó viszonyban
volt, s ennek ellensúlyozására természetes szövetségesként eleve a pápa jöhetett szóba. A
király egész uralkodására rányomta bélyegét az öccsével folytatott s állandóan kiújuló harca.
Az áldatlan rivalizálás, amely végig beárnyékolta Kálmán huszonegy éves országlását, a
király erejének, energiájának és idejének jelentős részét kötötte le, amelyet éppen ezért nem
tudott mindig a királyság külső és belső gyarapítására fordítani.
Az 1096-os megállapodás a király és a herceg között nem bizonyult tartósnak. Álmos csupán
kényszerű egyezségnek tekintette azt, s csak a kedvező alkalomra várt, hogy megkísérelje a
trón megszerzését. Kálmán a feudális terjeszkedést akarta folytatni, tervei szerint a hódítás
következő állomása Dalmácia lett volna. A terület Bizánchoz tartozott, de igényt tartott rá a
pápaság, a velencei köztársaság és a német birodalom is. A velencei dózséval és a bizánci
császárral, a baszileusszal szemben pedig megfelelő szövetségest keresett magának. Ezt a
dél-itáliai normannokban találta meg, akik mind Velencének, mind Bizáncnak ellenfelei
voltak. A magyar–normann szövetséget pápai közvetítéssel hozták létre, s annak dinasztikus
megerősítésére szolgált Kálmán házassága a szicíliai normann fejedelem, Roger gróf
leányával 1097 tavaszán. Kálmán megkezdte a hadjárat előkészítését. Tervét azonban
keresztülhúzta Álmos szervezkedése. A király még időben tudomást szerzett erről, és
csapatait személyesen vezette a herceg ellen. Amikor közvetlen közelről felmérhették egymás
katonai erejét, rá kellett jönniük arra, hogy nincs lényeges különbség kettőjük között. Ebben a
helyzetben viszont egyik fél sem remélhetett gyors és könnyű sikert. Ezek után a király és
öccse kénytelen volt lemondani a harcról, és kibékülni egymással.
1098 után a hercegség ura viszonylag hosszabb időn át békén maradt. Ez lehetővé tette azt,
hogy a király külpolitikája fokozatosan aktivizálódjék. Kálmán külpolitikai akcióit
váltakozva kísérte siker és kudarc.
Kiemelkedő sikert ért el a király a Tengermelléken. 1097-es hódítása után Kálmán először
1102-ben kereste fel kíséretével Horvátországot, ahol Tengerfehérvárott horvát királlyá
koronázták őt. (Ettől kezdve egészen 1918-ig a magyar korona viselői horvát királyok is
voltak, ami a két ország között úgynevezett perszonáluniót jelentett). Valószínű, hogy ez az
útja már a dalmát viszonyok feltérképezését is szolgálta. Kálmán és a magyar uralkodó
osztály ugyanis nem mondott le Dalmácia megszerzéséről, de ehhez kedvező alkalomra várt.
Ez 1105-ben jött el. A dalmáciai siker nyomán támadt kedvező hangulatot a király ügyesen
használta ki arra, hogy a normann házasságból 1101-ben született ikerfiai – István és László –
közül István javára rendezze a trónutódlás kérdését. A főemberek többsége a király akaratát
elfogadta, és 1105-ben a kisgyermeket trónörökösként magyar királlyá koronázták. Ez az
esemény mélységesen felrázta és elkeserített Álmost, aki megalázónak érezte azt, hogy egy
négyéves kisfiút elébe helyeznek, s alkalmasabbnak tartanak a magyar trónra, mint őt.
Kálmán talán azt hitte: a nyugalomban eltelt évek során öccse megbékélt sorsával, és
beletörődött abba a gondolatba, hogy belőle sohasem lesz magyar király. Álmos azonban még
egyáltalán nem adta fel a reményt. Többször is sikertelenül próbálkozik a trón
megszerzésével. Kálmán ismét nagylelkűnek bizonyult, újra megbocsátott, de a történtek után
már nem bízott meg öccsében. Álmos német összeköttetéseinek ellensúlyozására Kálmán
megint szorosabbra fűzte kapcsolatait a reformpápasággal.
Az invesztitúrajog mellett a papi nőtlenség kérdésében is kedvezett a pápaságnak, mert egyik
törvényével megtiltotta, hogy a felszentelt, nőtlen papok megnősüljenek. Azzal a törvényével
is az egyháziak kedvében járt a király, amely az egyházi személyeket kivonta a világi
bíráskodás alól, miközben jelentős mértékben megnövelte a világi személyek felett ítélkező
püspöki zsinatok jogkörét. A birtokjog szempontjából oly fontos oklevél hitelesítési és
megőrzési feladatokat pedig a káptalanok mint hiteles helyek kapták.
Ezek az említett törvények részét képezték annak a gazdag törvényalkotási folyamatnak,
amely Kálmán egész uralkodását átfogta. Ez a hathatós és sikeres törvényalkotás több mint
egy évszázadon át (egészen az 1222-es Aranybulláig) meghatározta a magyar királyság belső
jogrendjét. Szent István óta a magyar társadalom fejlődésében lényeges változások
következtek be, és ezért szükségesnek tartotta, hogy az új helyzetnek megfelelően új,
esetenként a réginél enyhébb törvényeket hozzanak.
Egyházi szempontból jelentősebb volt a két esztergomi zsinat (1104 és 1112 körül). A
zsinatokat eddig a király hívta össze s azokon egyháziak és világiak egyaránt részt vettek. Ezt
a két zsinatot azonban a magyar egyház feje s eben a szent szék meghatalmazott követe hívta
össze s a papság vett csak részt rakta. A királyhoz mindössze a határozatokat terjesztették fel,
hogy az azoknak érvényt szerezzen.
Az 1100 körül, egyháziakkal és világiakkal a király elnöklete alatt tartott zsinaton hajtotta
végre Kálmán legnagyobb békés alkotását a nyolcvannégy szakaszos törvénykönyv
megteremtésével, amely egy évszázad törvényalkotásának és jogszokásainak volt
kodifikálása s egyben korszerűvé való reformálása. Törvényeinek nagy újítása, hogy
enyhítette a büntetéseket. Így eltörölte a lopásnak halállal való megtorlását, ami a
vagyonbiztonság nagyfokú megerősödésére mutat és kiküszöbölte a magánharcot
(vérbosszú), mert szent István és szent László törvényei csak elvben ellenezték, de bizonyos
esetekben utat engedtek a nemzetségi vérbosszúnak. A hamis vádlókat és hamis tanúkat
szigorúan büntette s megtiltotta az állattá változó boszorkányok üldözését, tekintettel arra,
hogy olyanok nincsenek. Kálmánnak ezt az intézkedését általában túlértékelik, holott már a
7-8. századi longobárd és frank törvényekben is benne van az ilyen természetű
boszorkányhittel szemben való állásfoglalása. A másféle boszorkányok üldözése ellen
Kálmán sem emelt szót.
Kálmán rendezte a zsidókérdést is. Csak püspöki városban engedte meg nekik a letelepedést
külön törvényes bíró alatt s megnehezítette a zsidó kereskedelmet, ami ellen már I. Béla és
szent László is küzdöttek. A 11. században Európa-szerte megnyilvánult zsidóüldözés és
zsidógyűlölet mérete mellett Kálmán intézkedései nem voltak túl szigorúak.
Álmossal még egypárszor sikerrel birkózott meg Kálmán, viszont magánéletében egymás
után érték a súlyos csapások. Normann felesége, akitől leánya, Zsófia és két fia, István és
László született, 1110 táján meghalt. Nem sokkal ezután – a krónika szerint 1112-ben –
elvesztette két fia közül Lászlót is. Ekkor Kálmánban felrémlett annak a veszélye, hogy a ha
a másik fiával is történne valami, akkor Álmos herceg lenne trónjának örököse.
Mindenképpen el akarta ezt kerülni, s ezért 1112 nyarán a király, aki ebben az időben
negyvenkettedik évében járhatott, másodszor is megnősült: feleségül vette Eufémia orosz
hercegnőt. E frigytől Kálmán újabb fiúgyermeket várt, de csalódnia kellett. Házassága
ugyanis balul sikerült, minthogy az újdonsült hitves megcsalta őt. Kálmán haladéktalanul
megvált Eufémiától: feleségét szégyenszemre visszaküldte szüleihez. Az eltaszított asszony
Kijevben szülte meg fiát, Boriszt, akit azonban Kálmán soha nem ismert el gyermekének.
Uralkodásának utolsó időszaka újabb megrázkódtatásokat hozott számára. Álmos ismét
összeesküvést szőtt a királyi hatalom megszerzésére. Az 1115 tájára tehető akció sem járt
sikerrel, mert idejében leleplezték. Kálmán szigorúan megbüntette a szervezkedők vezetőit. A
“galamb szelídségű” király ekkor már elvesztette a türelmét Álmossal szemben, a testvéri
szeretet sem tudta ő megbocsátásra késztetni, és kiadta a parancsot Álmos, valamint néhány
éves kisfia, Béla megvakítására. Ily módon kívánta fizikailag alkalmatlanná tenni őket az
uralkodásra. A megcsonkított herceg és gyermeke a dömösi egyház falai között húzta meg
magát. Nagyjából ugyanabban az időben Dalmáciában is veszedelem fenyegette Kálmán
uralmát. A velencei dózse, akinek hódító terveit keresztezte Dalmácia magyar birtoklása,
támadást indított, és 1115 nyarán elfoglalta a dalmát városok egy részét. Ez lett a nyitánya a
Dalmáciáért évszázadokon keresztül folyó magyar–velencei fegyveres rivalizálásnak.
Közben a király egészségi állapota fokozatosan megromlott. A király állapota egyre
válságosabbra fordult, és ekkor az uralkodó politikai végrendeletet tett. Meghagyta
főembereinek, hogy halála után fiát, Istvánt ültessék a trónra, de addig, amíg ez megtörténik,
biztonsági okokból Álmos herceget helyezzék szigorú felügyelet alá. 1116. február 3-án halt
meg Kálmán. Kívánságának megfelelően – az Árpád-házi uralkodók közül elsőként –
példaképe, Szent István mellé temették a fehérvári bazilikában.