A magyar nép etnogenezise

Az etnogenezis és nyelv kialakulása nem jelenti ugyanazt a folyamatot. A kutatók

véleménye a magyarság származását tekintve megoszlik a hun-rokonság és a finnugor rokonság
és több más elmélet között. Az eredet-keresés során a magyar nép gyökereinek keresésében a
tárgyi kultúra segít beazonosítani a kapcsolatokat különböző népcsoportokkal, de egyértelműen
nem döntheti el a rokonságot. Hasonlóan az alapszókincsre támaszkodó nyelvi rokonság is csak
arra ad választ, hogy a honfoglaló magyarok ősei milyen nyelvcsaládokhoz tartozó népekkel
éltek együtt az etnogenezis hosszú korszaka alatt. A nagyon erőteljes eredetmondák sem tudnak
egyértelmű eligazítást nyújtani: a csodaszarvas legenda a hun rokonságot támasztja alá, Emese
álma pedig a totemisztikus eredetre teszi a hangsúlyt. Az eredetkérdést a genetikai alapon kutató
szakemberek teljesen más eredményekre juthatnak, mint a vallástörténészek, mint a
néprajzosok, a nyelvészek vagy a régészek. A nép kialakulása folyamatában nem hagyható
figyelmen kívül, hogy a nemzet fogalom önmagában is több változáson ment keresztül.
Napjainkban az azonos nyelvet beszélő és azonos múlttal rendelkező, a közös származást is
feltételező nemzetfogalom mellett létezik vallási nemzetfogalom (pl. zsidó), de földrajzi is (pl.
indiai, amerikai…). A középkorban az uralkodó (király, császár, cár…) alá tartozók egy ország
lakóinak számítottak, de politikai nemzettestet csak a kiváltságokkal rendelkezők alkottak (pl.
hungarus: magyar királytól nemesi címet szerzettek). Még korábban, elsősorban a sztyeppei
népeknél a törzsszövetségi rendszeren belül egy népnek számítottak azok a törzsek, amelyek
vezetését egy karizmatikus vezér megszerezte (pl. Attila hunjai között ott vannak a gepidák,
osztrogotok, vizigótok, vandálok…). Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy a történetírás
általánosan elfogadott álláspontja szerint az írás megjelenése előtti prehisztorikus korszakban
csak tárgyi kultúrákhoz tartozó népcsoportokról, az írás megjelenése után pedig már népekről
beszélhetünk. Az írott források előtt minden etnogenezisre vonatkozó elmélet mindaddig
jogosan állítható, amíg az ellenkezője nem bizonyítható. Ebből a megfontolásból a magyar
nyelv kialakulása és fejlődése történetén keresztül próbáljuk behatárolni az etnogenezis
folyamatát is. Az alapszókincs és a jövevényszavak segítenek annak behatárolásában, hogy a
magyarok ősei a honfoglalás előtt kikkel kerülhettek kapcsolatba, a nép formálódása milyen
külső tényezők között alakult és véglegesítődött.
A történetkutatás mai állása szerint a magyarság nyelvi családfája az úgynevezett Urál
altáji ősnép nyugati ágából, az uráli ősnépből sarjadt ki. Ezek az ős uráliak a Volga és
mellékfolyói mentén, az Ura l-hegység nyugati (európai) vidékén éltek. Az uráli ősnépnek az
Európában maradt ágát nevezzük gyűjtőnévvel finnugor ősnépnek. A finnugor ősnép hazája a
Közép-Volga és mellékfolyóinak erdős vidéke volt. A Don és Volga mentén tanyázó, Ázsia
felé húzódó indóiráni nép - melynek élén a későbbi hindu nép őse haladt - a Kr. előtti 3.
évezredben szomszédja volt a finnugoroknak. Az egymás mellett élés emlékét őrzik azok a
jövevényszavak, amelyek valamennyi finnugor nyelvbe az indóiráni nyelvből kölcsönöztettek
át. Mintegy két évezreddel Kr. előtt újabb ágakra szakadt a finnugor ősnép: egy nyugati és egy
keleti ágra. A nyugati ágat, amely később ismét tovább oszlott, finn permi ősnépnek nevezik.
A keleti ág a Volga-menti őshazából kelet felé húzódott az Ural- hegység irányába. A kelet felé
irányuló haladással egyidejűleg keletről (Ázsiából) nyugatra vonult a törökségnek ogur (ugur)
néven ismert nyugati ága. A finnugorság keleti ága, a vogul és az osztják nép, a Kr. utáni 7.
évszázad után a Volgáig előnyomult ogur (volgai bolgár) nép fennhatósága alá került.
A finnugor ősnép ugornak nevezett keleti ágában élt tehát a vogul és az osztják nép,
valamint az a nép is, amelyet elő-magyarnak, a magyar nemzet közvetlen ősének nevezhetünk.
Az előmagyarság tehát az európai őshazából vonult kelet felé, amikor érintkezésbe került a
bolgár-törökséggel, az altájiak legnyugatibb ágával, valahol az Ural folyó vidékén s Nyugat-
Szibéria ezzel határos területein.
Az előmagyarság nem volt termelő, hanem főleg zsákmányoló életmódot folytatott,
halászó és vadászó nép volt. A bolgár-török jövevény szavaknak abból a rétegéből, amely a
magyar nyelvbe ekkor került, kétségtelenül megállapítható, hogy a magyarság a bolgár-
törökségtől sajátította el a földművelést és az állattenyésztést. Bár a magyarság már azelőtt
kétségen kívül vérségi köteléken alapuló nemzetségi szervezetben élt, mégis ekkor válik
törökös szervezetű néppé. A bolgár-törökség szervezi meg, talán azalatt, amíg uralkodott is rajta
s ennek köszönheti, hogy részei jól összefogott, könnyen mozgó politikai és hadi egységekké
alakultak össze. A magyar és bolgár érintkezés, amelynek kezdetét a Kr. utáni 1. és 5. század
közé tehetjük, egészen az Árpád-korig tart szakadatlanul. A magyarság a Kaukázusban a 6., 7.,
8. században török népek szomszédságában tartózkodott és más nevek mellett a bolgár (onogur)
nevet is viseli, ami arra vall, hogy politikai kapcsolatai voltak a bolgársággal.
A kaukázusi őshaza vidéke a Meotis és Kubán környékére tehető. Az alsó Kubántól
északra levő síkságon különféle török népeket találunk az 5. század második felétől kezdve. A
magyarságot különböző időben más és más névvel nevezik a forrásaink, így említik őket
onogur, szavard, majd türk névvel is. Vagyis a magyarság csaknem mindazoknak a népeknek a
nevét viseli, amelyek az 5. század óta a Kubán vidékén uralkodtak. A négy név tehát négy
politikai korszak emlékét őrzi, amikor a magyarság az onogur, majd a szabir, utóbb a türk
törzsközösségben élt s végül mikor a Magyar törzs ad nevet egy törzsszövetségnek.
Az idők folyamán számos kisebb, nagyobb török néprész csatlakozott a magyarsághoz
s ez okozta azt, hogy a honfoglaló magyarság életmódját, műveltségét, államszervezetét
tekintve, török jellegű volt, bár néprajzilag a nemzet alaprétege nem altáji (török), hanem, mint
említettük előbb, urali (ugor).
Kaukázusban a Kazár birodalom volt időrendben az utolsó, amelyben a magyarság
szerepet játszott A kazár birodalom virágzó földművelésével, elágazó kereskedelmével messze
kiemelkedett a többi török birodalmak kulturális színvonala fölé. Virágzása is a legtovább
tartott, mert csak a 11. század első felében pusztult el. A kazár nép kétségtelenül török fajú volt.
Már igen korán megismerkedett részben a zsidó, részben a mohamedán, részben a keresztény
vallással s ez az oka, hogy egyesek a kazárságot tévesen zsidó jellegűnek vélik. A kazár
birodalom megszervezői 570 körül a türkök voltak. A magyarok ez időtől tartoztak a kazár
birodalomhoz s ez a viszony több-kevesebb megszakítással s aránylag elég nagy
függetlenségben mindaddig fennállhatott, amíg a magyarok a Kubán vidékén laktak. A
magyarok politikai újjászervezése s mintegy nagykorúvá érése a kazár hatalom lassú
hanyatlásával egyidőben, a 9. század derekán történik meg.
A magyarság legalább a 7. századig ennek a hatalmas birodalomnak a keretei között
élt. A későbbi, elsősorban bizánci források ezért nevezik a magyarokat még hosszú ideig
türköknek. A Kazár Kaganátusnak adófizetéssel és katonai szolgálattal tartozó magyarok
valószínűleg nem hagyták el “Magna Hungaria” területét, hiszen a honfoglaló törzsek
elnevezése, amiket Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (905-959) munkájából
ismerünk (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi), nemcsak a Kárpát-
medence, hanem a baskír földi törzs- és nemzetségnevekben is megtalálhatók.
Az úgynevezett törzsszövetség, amely török környezetben, esetleg török
kezdeményezésre is jött létre, kétségtelenül olyan természetű volt, mint általában a török
törzsszövetségek szoktak lenni. A török nomádállam alapja a család, vagyis az államot alkotó
törzsszövetség egyes törzsei vérségi alapon épülnek fel. Az időnként birodalmat alkotott török
népek összetétele azonban nem állandó, mert a természetes szaporodás és pusztulás mellett
nagy szerepet játszik életükben új népek önkéntes vagy kényszerű csatlakozása és egyes
néprészek hasonló természetű leválása is. Az ily birodalmak gyakori változásoknak vannak
kitéve, hiányzik belőlük az állandóság. Erős szervező kéz alatt csodálatos lendületet vehetnek
s annak hiányában meglepően gyorsan fel is bomolhatnak. A törzsszövetségi alakulatok
változandóságára mi sem vet szemléltetőbben fényt, minthogy gyakran az alakulatok neve
ilyent jelent: “Hat-törzs”, “Tíz-törzs”, ami a szóban levő szövetség pillanatnyi összetételére vet
fényt. Van adatunk arra, hogy egy időben a magyarságot is ennek a szokásnak megfelelően
“hét-magyar”-nak nevezték. Ezek a török, vagy törökös nomád-államok, bár a törzsek vérségi
alapon fejlődnek ki, mivel különböző fajú törzsek szövetségei is lehetnek, nem faji, népi
egységek, ezért gyakori bennük a többnyelvűség. Amikor például a magyarsághoz csatlakozik
három kabar törzs, akkor egy ideig két nyelvet beszél a magyarság: a magyart és a kabar-
törököt, míg a kabar-török lassan feledésbe nem merül. Bár három kabar törzs csatlakozott a
magyarsághoz, a kabarok mégis csak egy törzsnek számítottak a magyar törzsszervezetben. Ez
mindennél világosabban jellemzi azt a rugalmasságot és változatosságot, amely a tőrök-
rendszerű törzsszövetségek életét végig kíséri.
A magyarság tehát a kaukázusi őshazából jelentős vérkeveredést, politikai megszervezettséget
vitte magával, amikor a 9. században a keletről nagy erővel előrenyomuló besenyők elől
nyugatra indulva, mint eddig ismeretlen nemzet rátér történelmének önálló útjára. Ettől
kezdve már saját nevén nevezik, nyugati kalandozásai már saját önálló vállalkozásai s ezek a
kalandozások már félelmetes nevet és hírt biztosítanak az önálló nemzeti életet kezdő
törzsszövetségnek, amelynek a központi Magyar törzs adott nevet.