Honfoglalás – Útban a Kárpát-medence felé

A 820-as években belháború robbant ki a kaganátusban, s ennek eredményeként a

magyarok 830 körül elszakadtak a kazároktól. A lázadásban tevékeny részt vállalhattak, amit
az is bizonyít, hogy a kazár uralom ellen fellázadt kagán seregétől vereséget szenvedő kabarok
hozzájuk csatlakoztak. A “Magna Hungariában” maradtakon és a Kaukázuson túli perzsa
határvidékre szakadt töredéken kívül a magyarság az Al-Dunától a Donig terjedő síkságon
telepedett le. A Kubán-Don-Dnyeper vidékét hét magyar törzs és a hozzájuk csatlakozott három
kabar törzs hagyta el. A nyugatra nyomott magyarság előbb a Don és Dnyeper (Levedia), majd
a Dnyeper és az Alduna közt elterülő vidékre nyomult s azt a területet a saját nyelvén
folyóköznek, “Etelköz”-nek nevezte el.
Ez a terület sem volt azonban alkalmas arra, hogy a meg-megújuló besenyő támadások
ellen védelmet nyújtson. A rövid etelközi tartózkodása alatt azért mégis egy igen jelentős
esemény játszódott le a magyarság életében, amely a nemzet egész későbbi sorsára döntő
befolyást jelentett. Itt választotta meg a hét magyar és három kabar törzs szövetsége örökös
fejedelemmé Árpádot, aki a családi hagyomány szerint leányágon Attilától származott s a
bolgár Gyula-nemzetségbeli Almosnak volt a fia. A fejedelemválasztás nem volt ötletszerű
elhatározás eredménye, benne a régi uralkodóház történeti joga, a vezetése alatt álló Magyar
törzs ereje és Árpád egyéni tehetsége érvényesült. A fejedelemválasztás tehát tudatos politikai
cselekmény volt. A fejedelem felavatása a hagyomány szerint úgy folyt le, hogy a fejedelmet
választó törzsvezető hadnagyok vérüket egy kehelybe csorgatták s az összegyűlt vért
elfogyasztották, hogy így hitük szerint egymás vérrokonaivá váljanak, ami aztán kizárja a
törzsek közötti összeütközéseket és belső harcokat. Az ezt követő pajzsra emelés kazár szokás
szerint történt. Ez az aktus tetőzte be azt a belpolitikai fejlődést, amely mintegy félszázaddal
előbb indult meg, amikor a magyar törzsszövetség önálló szervezkedésbe kezdett. A fejedelem-
választással képletesen vérrokonná, a valóságban egységes nemzetté kovácsolt törzsszövetség
Árpád vezérlete alatt új külpolitikai irányhoz kötötte le magát. Árpád 892-ben Arnulf német
császárral, majd 895-ben Leó görög császárral kötött szövetséget s ezzel a magyarság az eddigi
keleti irányú kapcsolatok helyett nyugat felé kezdett tájékozódni. Ez a két nyugati szövetség,
valamint a magyarok 892. évi morva és 894. évi pannoniai hadjárata, amikor későbbi hazájukat
megismerték, döntő befolyású arra nézve, hogy a nagykorúságát alig most elért nemzet, egész
múltjával szakítva., sorsát a nyugathoz kösse s ezzel életét - szemben a rövidéletű keleti török
birodalmakéval - örök időkre biztosítsa.
862-ben a magyar csapatok először vetődnek el a Kárpátokon túli területre. Beavatkoztak a frank
birodalom keleti határvidékén kitört belharcokba. A jelentős katonai erőt képviselő magyarokat előszeretettel
fogadták fel a környező országok. A honfoglalást is egy katonai akció indította meg.
A bizánci császár, VII. Bíborbanszületett Konsztantinosz (913-959) A Birodalom kormányzásáról
szóló művében hitelt érdemlően mondja el, hogy a magyarok a Fekete-tenger melléki hazájukat a besenyők
támadása miatt hagyták el. Regino prüni apát (845 körül-915) ugyanezt jegyezte fel krónikájában. A legrégibb
magyar krónika, a 11. század végén keletkezett ún. ősgeszta, melynek eredeti, elveszett szövegét másolgatták az
elkövetkező századok magyar krónikásai, hasonlóképpen őrizte meg a honfoglalás emlékét. A besenyők nyugati
irányú vándorlását a Kaszpi-tenger vidékén élő népek viszálykodásai idézték elő. Feltehetően 895-ben történt ez
a támadás, amikor a fegyverfogató magyarok, a férfilakosság egy része a Bizánccal kötött korábban kötött
szerződés értelmében Árpád fia: Levente vezetésével valahol az Al-Duna tájékán hadakozott Simeon bolgár cár
(893-927) ellen, miközben egy másik katonai kontingens Szvatopluk morva uralkodót (870-894) támogatva
harcolt Pannóniában (ennek emlékét őrzi a fehér ló mondája). Ezalatt a visszavonuló bolgárok felbérelték a
besenyőket, akik kihasználták a magyar seregek távollétét, 895 tavaszán rátámadtak az etelközi szállásokra,
amely előidézte az általános menekülést. A Pannóniában kalandozó sereg, mely feltehetően kabar és székely
harcosokból állott, miután Szvatopluk meghalt, nem tért már haza, hanem visszavonult a Felső-Tisza vidékére,
és ott egyesült a Vereckei-szoroson keresztül érkező Árpád hadaival. A magyar törzsek 895 táján kezdték meg az
ország elfoglalását. Először az Alföldet és Erdélyt szállták meg, 900-ra pedig birtokba vették a Kárpát-medence
Dunától keletre eső felét. Nem ütköztek számottevő ellenállásba, de ezt valószínűleg már előre tudták, hiszen
nem először jártak ezen a vidéken.
Az elmondottakat kiegészítendő említésre méltó az is, amit a klímatörténeti kutatások
eredményeiből ismerünk. Arról van szó, hogy a magyar honfoglalást megelőző időkben a
sztyeppi népek mozgalmait az éghajlati változások irányították: a Fekete-tenger vidékén a 4-9.
századok között tartós volt a szárazság, melynek következtében beszűkült az állatok
legeltetésére alkalmas térség, következésképpen arra kényszerültek az ott élő nomád népek,
hogy sátraikat felszedve keressenek új és újabb legelőket.
Tény az, hogy a honfoglalás nem békés diadalmenet volt, hanem - miként az ősgeszta
tanúsítja - menekülés a feldúlt, elpusztult régi hazából a biztonságosabb új hazába. Erdély
történetét illetően fontos az, hogy a menekülő, életlehetőséget kereső magyarság arra törekedett,
hogy életét és jószágait a legrövidebb úton mentse át a védelmet jelentő Kárpátok túloldalára.
Nem került tehát észak felé, a Vereckei-szoros talán már korábban ismert útjára, hanem a
Kárpátok valamennyi átjárható hágóját, szorosát felhasználva lépett Erdély földjére. Így lett a
honfoglaló magyarság első Kárpát-medencebeli állomása Erdély. Az ősgesztából kiolvasható
ezen tényt a régészeti leletek is megerősíteni látszanak: a honfoglaló magyarság Erdélyen
átvezető útvonalára utalnak az Al-Duna vidékén, Moldva területén felszínre került és a
honfoglalás kori magyarok ottlétét bizonyító leletek. A magyarság Erdélybe vonulása-
menekülése után az újonnan érkezettek nagy többsége feltehetően még ugyanazon esztendőben
elhagyta a nagyállattenyésztő életforma számára szűk életteret nyújtó Erdélyi-medencét, és az
Alföldre költözött. Visszamaradt azonban a Kis-Szamos és Aranyos, illetve az egyesült Küküllő
és Maros völgyében, a Mezőség területén - régészetileg is adatolható - magyar népesség. Annál
is inkább szükség volt ezen magyar népcsoportok erdélyi jelenlétére, mert a keletről állandó
veszélyt jelentő besenyő támadások ellenébe katonailag biztosítani kellett az új hazát,
nemkülönben létkérdés volt az állattartáshoz nélkülözhetetlen erdélyi sóbányák birtoklása.
Feltehetően a besenyő és bolgár veszéllyel hozható összefüggésbe a Székelyföld egy részének
gyér katonai megszállása, amit a katonáskodó középréteg jelenlétére utaló kengyeles, lovas,
fegyveres sírleletek bizonyítanak.
A honfoglaló magyarság elsősorban azokon a területeken vetette meg a lábát, ahol az
elhagyott etelközi hazához hasonló természeti viszonyokra, életlehetőségre talált, ott, ahol
nagyállattartó életmódját kedvező feltételek között folytathatta. Így szállták meg eleink a füves
pusztamezőket, valamint a ligetes erdővidéket, melyekben még lehetséges volt a
szarvasmarhacsordák, illetve ménesek legeltetése. Ilyen ligetes erdők voltak a tölgy-, illetve a
vegyes erdők, melyeknek buja aljnövényzete biztosította az állatok táplálékát. Térképre vetítve
a magyarság legrégibb szálláshelyeire vonatkozó nyelvi és régészeti adatokat, azt tapasztaljuk,
hogy azok határa sehol nem nyúlt bele a bükk- és fenyőerdők birodalmába. Így Erdélyben is a
medence belsejében lévő füves, pusztamező jellegű területeken (a Mezőségen), a tágasabb és
szárazabb éghajlatú medencékben (pl. hunyadi, kalotaszegi), a nagy folyók széles völgyeiben
sokasodnak a honfoglaló magyarok jelenlétére utaló emlékek. A többi területeken
háborítatlanul folytatta tovább életét a nagyobbrészt a keleti-szlávokhoz tartozó lakosság,
valamint - a dél-erdélyi területeken - az akkorra már feltehetően elszlávosodott bolgár népesség.
Ugyancsak a magyarok által meg nem szállt területek fognak majd életlehetőséget kínálni az
elkövetkező századok folyamán betelepedő újabb és újabb népcsoportok számára.

Kalandozások és szövetség Nyugattal

A honfoglaló magyarság találkozása Európával nem volt zökkenőmentes. A
kalandozásoknak nevezett katonai akciók kifejezett zsákmányszerző hadjáratok voltak, még
akkor is, ha az egyik fél politikai ellenfelének a megtámadására bérelte fel a magyar seregeket.
A kalandozások nem a magyar nép életformáját jelentették, hiszen a hadjáratokban nem a
félnomád állattartó és földművelő köznép vett részt, hanem a főemberek és katonai kíséretük.
A kezdeti sikereknek legfőbb oka az ellenfél gyengesége volt. A Karoling Birodalom
utódállamai nem tudtak komoly ellenállást kifejteni. Attól kezdve viszont, amikor szervezett
erő lépett fel ellenük, egyre több vereségben volt részük a kalandozó seregeknek. 933-ban
Merseburgnál, majd 955-ben Augsburgnál vallottak kudarcot (hét gyászmagyar). A nyugati
hadjáratok a két vereséggel lezárultak, de kelet felé sem tudták sokáig folytatni a rablásokat.
970-ben egy Bizánc elleni koalícióban Arkadiapolisznál vesztesként hagyták el a csatamezőt.
A kalandozások korszaka ezzel lezárult.
A honfoglaló magyarság szempontjából pedig az volt a kérdés, hogy a Kárpát-
medencét korábban lakó népekhez hasonlóan felmorzsolódnak, s örökre eltűnnek, vagy sikerül
csatlakozniuk Európa államrendszeréhez.
I. (Szent) István király nevéhez fűződik államiságunk alapjainak lerakása, az egyházi
és világi intézményrendszer kiépítése és a magyarság keresztény hitre térítése. István sokat
köszönhetett apjának, Gézának, aki gyakorlatilag előkészítette fiának a hatalomhoz vezető utat.
Géza feleségül vette az erdélyi gyula keresztény leányát, Saroltot, s fejedelemként felismerte,
hogy népe két nagyhatalom szorításába került. Ezért küldte el 973-ban tizenkét főúrból álló
követségét Quedlinburgba, ahol térítőket kért a császártól. Géza minden bizonnyal már mint
megkeresztelkedett fejedelem tette ezt, mert jól tudta, a békének és a megmaradásnak egy ára
van: a kereszténység felvétele. A nyugati kalandozások kudarcai a törzsi vezéreket arra
késztették, hogy a magyarságot fenyegető megsemmisülésből a kiutat a kereszténység
felvételében keressék. Ebből a célból a Nyugattal való ellenségeskedés miatt Bizánccal vették
föl a kapcsolatot. 948-ban Bulcsú és Tormás, Árpád dédunokája, Bizáncba ment és ott
megkeresztelkedett. Pár évvel Bulcsú megkeresztelkedése után az erdélyi Gyula is felvette a
keresztséget Bizáncban, és magával hozta Hierotheoszt, aki missziós püspökként érkezik.
Hierotheosz missziós püspök és szerzetes munkatársai nem korlátozták tevékenységüket csak
Gyula szállásterületeire, hanem igyekeztek Krisztus jó hírét az ország minél nagyobb részén
hirdetni. Munkájuk eredményeként a keleti szertartású kereszténység mindenfelé elterjedt, több
bazilita kolostor létesült, és a magyarság megérett a keresztény eszmék befogadására. A görög
térítést valószínűleg bolgár-szláv tolmácsok segítségével végezték. Ennek emlékei a magyar
nyelv görögkeleti szláv – kevesebb, de korábbi – egyházi terminológiájának elemei: pap, szent,
kereszt, karácsony stb. Történelmileg elfogadott megállapítás, hogy 869–973 között a
magyarok körében bizánci térítésről beszélhetünk. Abban, hogy a magyarság teljes meg-
térítését nem a bizánci egyház végezte el, döntő szerepe volt annak, hogy Taksony
kezdeményezése nyomán Géza nagyfejedelem a magyar külpolitikát nyugati beállítottságúvá
tette. Géza (970–997) valláspolitikáját az a meglátás irányította, hogy a magyarság törzsi-
nemzetségi szervezete és kalandozási politikája pusztulásba taszítja a nemzetet. Valójában mi
késztette Gézát és Istvánt, hogy latin térítőket hívjon az országba? Hasonlóan a 10. századi
görög térítéshez, most is a politika döntött. A magyar előkelők figyelmét nem kerülte el az a
tény, hogy 972-ben a bizánci és a német-római császár szövetségre lépett, s így az országot
harapófogószerűen fogta közre a két nagyhatalom. A béke feltétele pedig nem lehetett más,
csak a latin kereszténység felvétele. Ebből a célból indította útnak követeit az itáliai tartózkodás
után hazatérő Ottó császárhoz, aki 972 augusztusában, Sankt-Gallen-i időzésekor értesülhetett
Géza üzenetéről, melyben bejelentette megtérési szándékát. Ottó császár ekkor egy Prunward
nevű Sankt Gallen-i szerzetest választott ki a magyarokhoz küldendő térítő püspöknek.
Ugyanakkor, ebben az évben Brúnó a Passauban összeállított kísérettel október folyamán
érkezhetett Magyar-országra. Brúnó megkeresztelte Gézát, aki valószínűleg már, mint
megkeresztelt fejedelem küldte 12 főúrból álló követségét 973 tavaszán Quedlinburgba, az
ottani “nemzetközi tanácskozásra”. Gézán és családján (feleségét Saroltot kivéve, akit
valószínűleg Hierotheosz keresztelt meg) kívül Brúnó és Piligrim papjai több mint 5 ezer
előkelő magyart kereszteltek meg. Azonban a szépen megindult munka egyelőre vesztett is
intenzitásából, mert II. Ottó és Civakodó Henrik bajor herceg belháborúja miatt akadozott a
nyugatról jövő papi utánpótlás, Szent Adalbert és főleg tanítványai újból fellendítették a
történelmi jelentőségű munkát. Szent Adalbert 996-ban néhány szerzetestársával együtt a
magyarokhoz jött, és itt nagy lelkesedéssel hirdette az evangéliumot.
Géza soha nem vált igaz kereszténnyé, de családját már az új vallásnak megfelelően
neveltette. 997-ben hunyt el Géza, aki típusa a pogányból keresztényre tért, szervező
fejedelemnek. Fiának megkérte Gizella bajor hercegnő kezét. Géza és Sarolt politikájának
kétségtelenül egyik legfontosabb következménnyel járó lépése István fiuknak Gizellával való
összeházasítása volt. E lépésével Géza azt kívánta kifejezésre juttatni: az állam kialakítása, a
kereszténység meggyökereztetése útján már annyira előrehaladt, hogy a magyar fejedelem
joggal pályázhat e rokoni kapcsolatra. A kedvező alkalom ehhez 995 után érkezett el, amikor
Civakodó Henrik (Gizella apja, aki az eddigiekben konfliktusban volt Gézával) meghalt.
Mielőtt azonban útnak indult volna a követség Gizella kezét az új bajor hercegtől, IV.
Henriktől, a kiszemelt feleség testvérétől megkérni, biztosítékot kellett adni, hogy Géza fiát,
Istvánt uralomra szánja. Ezért hát Géza “összehívta Magyarország főembereit és az utánuk
következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy
uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette”. Ezután útnak
indulhatott a magyar követség Regensburgba, s elnyerve IV. Henrik egyetértését, István
leendő feleségéül elhozta bajor földről Gizellát. A menyasszonnyal együtt német lovagok és
papok jöttek Magyarországra. Az előbbiek komoly fegyveres erőt jelentettek, mivel korszerű,
nehéz fegyverzetű harcosok voltak, s nem csekély számú kíséret tartott velük
Magyarországra. A papok pedig a cseh Adalbert püspök ekkortájt ideérkező tanítványaival
együtt kivették részüket a pogány magyar nép keresztény hitre térítéséből, az egyházszervezet
kiépítéséből.