A misztikus látomást, a spirituális hagyományok a tisztánlátás jelenségéhez

társítják, egy taoista szövegben például ezt a mondatot találjuk: „Hogyha behunyjuk a
szemünket, akkor látjuk belső látásunkkal az öt belső szervet (tüdők, szív, lép, máj,
vesék), világosan és elkülönülten fölismerjük őket és tudjuk a pontos helyüket”.
A misztikus látomással kapcsolatban levő jelenségek, ahogyan ezeket olyan
szentek tapasztalták meg, mint Avilai Szent Teréz, vagy pedig Sfantul Ioan al Crucii
megmagyarázhatatlan testi érzéseket is magukba foglalhatnak, melyeket egyes lények
megérintésekor észleltek, valamint bizonyos szomatikus érzeteket is, vagy pedig akár
szaglási vagy mozgási érzéseket… A misztikus „hall” és „lát” olyanképpen minthogyha
egy belső fül vagy szem révén tenné ezt.
Ilyenképpen Ioan al Crucii a „Karmel hegye” című könyvében gondot fordít arra,
hogy megállapítsa a három féle kommunikálás közti határvonalakat, annak a
függvényében, hogy mennyire értékes, vagy hasznos spirituális szempontból ez a
látomás. Ő figyelmezteti a szemlélődő embert, az általa „formális szavaknak” nevezett
belső észleléssel kapcsolatosan: pszichiátriai fogalmakkal szólva ez megfelel a mentális
automatizmusnak vagy a belső monológnak. „Amikor egy szellem elmélyül önmagában
és elkezd egy bizonyos valóságot szemlélni, miközben ez teljesen magába szippantja őt”,
jegyzi le ő, „akkor ő önmagáról beszél, önmagával beszél, és úgy válaszol saját magának,
ahogyan egy ember párbeszédet folytat egy másik emberrel.” Szintén Sfantul Ioan al
Crucii nyilatkozza, hogy „Annak érdekében, hogy tökéletes egységállapotba jusson
Istennel, a léleknek ügyelnie kell, hogy egyáltalán ne kötődjön semmiféle képzeletbeli
látomásokhoz, alakokhoz, ábrázolásokhoz, vagy sajátságos ismeretekhez, mert ezek nem
tudnak megfelelő eszközként szolgálni számára egy ilyen cél elérésében. Ezek sokkal
inkább egy akadályt jelentenek. Íme, miért kell a léleknek elhatárolódni ezektől és
igyekeznie kell, hogy szabaddá legyen tőlük. Ilyenképpen minél inkább igyekszik a lélek
megmaradni az →” éjszakában és a →” semmiben →” az összes külső és belső
dolgokkal kapcsolatosan, melyek jelentkezhetnek a látomásában, annál inkább növekszik
ő a hitben és következésképpen reménységben és irgalmasságban.”
Mivel minden esélyük megvan rá, hogy természetfölöttiek legyenek, ezért
magasabb rendűek az intellektuális „szavak” és látomások, melyek azonosíthatóak
bizonyos tiszta cselekedetekkel, melyek meghaladják a hétköznapi gondolkodást, mivel
ezek nélkülöznek mindenféle érzéki elemet; rajtuk keresztül a lélek elmondhatatlan
módon kommunikál az Isteni misztériummal, méghozzá teljesen világos, de ugyanakkor
rejtelmes módon. Paradoxálisan ezek a „tiszta gondolati aktusok” vagyis a szemlélődés
aktusai erőteljes emléket hagynak abban, aki megtapasztalta őket, s ilyenképpen Avilai
Szent Teréz csodálkozik (a lélek kastélya, római 6, római 4. fejezet): „Hogyan tudunk
emlékezni ezekre a dolgokra, miközben semmiféle konkrét képet nem tartalmaznak,
amelyek ábrázolnák őket az elme számára, sőt ezen felül a lélek képességei sem tudják
megérteni őket?” Az „Életem” című könyvében Ő a szemlélődő misztikus látomásaival
kapcsolatban, rámutat, hogy miközben Ő meghaladta a konkrétum szintjét és az
észlelésével túllépte a forma birodalmát, : „Azt mondották nékem, hogy az összes dolgok
láthatóak Istenben és mindazonáltal nem állíthatom, hogy láttam bármi konkrét dolgot a
szó megszokott értelmében… Lehet, hogy én nem vagyok eléggé tudatában ezen
látomásoknak, melyek számomra minden képet nélkülözőnek tűnnek fel. Lehet, hogy
ezek közül egyesek valóban tartalmaznak egy képet, de az én lelkem képességeit ez
meghaladja, és nem tudja felidézni azt, amit az Úr megmutatott számára.”