Ha a boldogság nyomát keressük, akkor emlékezetünket kell kutatni.

A boldogság valami
olyasfajta öröm, amelynek köze van az igazsághoz, az igazságon, az erényes és tiszta
dolgokon való örvendezés, amelynek emléke mindannyiunkban halványan benne él. Bár
mindannyian sóvárgunk a boldogságra, legtöbb vágyunk mégis olyasmire irányul, ami nem
boldogságot, hanem romlást és nyomorúságot eredményez. Mivel vágyaink megkötnek
bennünket, erőtlenek vagyunk a boldog életre. Félünk a boldogságtól, mely az igazságban
való örvendezés, mert megkötnek bennünket vágyaink, amelyek nem az igazra, hanem a
hamisra irányulnak. Nagy boldogság helyett kicsike jólét.
Szanszkrit: Szat a létezés tiszta és ideális ősképe, archetípusa. Szat tiszta lét, csit tökéletes
tudatosság és az ánanda boldogság egysége.
Tényleges élet bhava, létesülést jelenti. Buddha „bhava dukha” a létesült, megvalósult élet
szenvedés.
A tiszta lét ősképére való emlékezés szmriti, egyik jelentése éberség. Éber az, akiben a
tökéletes lét ősképe, a boldog, tiszta és igaz lét kollektív emléke elevenen él, s azt életében
megvalósítja. Szmriti upaszthánam páliul: szatipatthána.
A szmriti a tudattalanban elveszett, a tökéletes lét éberségét a szenvedés megszüntetésére
törekvő embernek vissza kell hódítania, a kábaságból és az öntudatlanságból fel kell
ébresztenie. Vidjá tökéletes látás, tudás, éberség, avidjá-öntudatlan, nem éber, nem látó.
Patandzsali 5 klésa 1. avidjá, gyökérok, 2. aszmitá, én vagyokság, egyetemes éberség
elveszett, helyébe lépett az egoisztikus öntudat, amely zárt, önmagát tudja ébersége
forrásának.
Rága: vonzódás, kedvelés, az én örömszerzésre irányuló törekvés.
Dvésa: írtózás, taszítódás,
Abhinivésa: az elszigetelt individuális én görcsös élni akarása
Az én öröme szenvedés: mulandó, szamszkárát (sors csírát) teremt, az énre irányuló öröm
megbontja a lét teljességének harmóniáját, valahol, valakinek szenvedést okoz.
Szenvedés és boldogság elválaszthatatlanul összetartozik, a szenvedésteli élet és a boldogság
ideálja együtt alkotja a lét teljességét. A boldogságra irányuló élet előfeltétele éppen a
szenvedés mély átélése és tudatossága. Kétféleképpen lehet szenvedni.

A boldogság megvalósítása tulajdonképpen azon múlik, hogy a szenvedés gyökérokát, az

egoitást, az individuális ént mennyire tudjuk visszaszorítani, feláldozni, az ideálnak kedvéért.
Boldogság a közösség legjobb képességeink szerinti, alázattal telt szolgálata, önzésünk
legyőzése, egyéni életünknek az eszmények megvalósítására történő ráirányítása,
élettevékenységeinknek szellemi tartalommal és értékekkel való megtöltése a valóság
éberségének szünet nélküli gyakorlása. Tanú tudatosság, éberség. Mindig törekvés a fejlődés
felé.
A szellemi válság fontos összetevője a kultúra azon struktúráinak hanyatlása, kiüresedése,
értékvesztése, amelyek az embert hagyományosan összekapcsolják archetipikus gyökereivel.
Jung: „a mai ember világát saját intellektusán kívül már semmi sem világítja meg, olyan nagy
a sötétség”.
Az ego kialakulása a világra vetítve ugyanaz, mint a manifesztált világ teremtése: az ego-val
születik meg az időbe vetett, történeti tudattal élő, korlátok közzé szorított és törvény alá
vetett természeti ember. A lélek totalitása széthasad ellentétpárjaira: tudatra és tudattalanra, és
az egora reflektáló és azzal azonosuló öntudat saját formáinak rabjává válik.
Az árnyékkal való szembenézés, a világra projektált tartalmak visszavonása, saját sötét
oldalunk megtapasztalása és elfogadása, az énből kirekesztett személyes tudattalan
integrálása. Olyasvalamivel kell szembenéznünk, ami addigi énünkkel lényegileg
összeférhetetlen. Fegyvere: szorongás, halálfélelem.
A tudattalan az ego-identitás nemével ellentétes jelleget vesz fel.

1
Jung írja: Az archetípus tipikus érzet, illetve gondolat lehetőség, vagy diszpozíció.
Máshol azt írja, hogy a pszichés világban változatlan struktúrák. Olyan
készségszisztémák, amelyek egyúttal képek és emóciók is. A lélek strukturális
feltételeit ábrázolják, amelyek képesek arra, hogy bizonyos konstellációkban hasonló
alakokat hozzanak elő – ami egészen más, mint bizonyos képeknek az öröklése.
Potenciálisan létező rendszer a tudatalattiban, változatlan alaprajzolattal, de változó
megjelenési formában. Az őskép tulajdonképpen üres, amit személyes tartalmak
töltenek ki. Ez a változó megjelenési forma.
1934-ben azt mondja Jung, hogy a személyes tudattalan tartalmai, főleg érzelmileg
telített, hangsúlyos komplexusok, amelyek az élet személyes intimitását teszik ki, míg
a kollektív tudattalanban az ősképek vannak, amelyek a komplexus fogalommal
egymást kiegészítő és megváltoztató értelemben is szerepelnek, hogyha az őskép
már fölszálló-félben van.

Még későbbi megfogalmazás: a lélek mélyén az időtlen és végtelen lelki szerkezet

csomópontjaiként, energiahordozó jelenségek magvaiként helyezkednek el az
archetípusok és a kollektív tudattalant képezik, amely minden egyéni psziché
univerzális fundamentuma.

A legutolsó: Az emberiség őstapasztalataiból, tipikus szituációk ismétlődéséből

keletkezett mitikus, kollektív képek, magatartási ősminták, amelyek az emberiség
őstapasztalatainak a lecsapódásai.

A tünetek a tudatot arra kényszerítik, hogy a tudat fénye oda irányuljon a tünetre, és
mögötte próbálja megkeresni az archetípust, amely ha belép a tudat terébe, akkor
észrevehető lesz, mint szimbólum. Ezért fontos az álomanalízis és az álmoknak és
fantáziáknak a megjegyzése, mert ezekből tudunk visszakövetkeztetni, hogy egy-egy
tünet mögött milyen szimbólum, a szimbólum mögött pedig milyen archetípus áll. A
szimbólum-köntös, amelyben láthatóvá lett az archetípus, variálódik, változik, az
ember, az idő, a külső és belső körülmények szerint.
Módosult tudatállapotban kinesztetikus érzés v. a szimbólum követése álom tudat és
álomtalan alvó tudat.

Jung egy összefoglaló művében azt írja, hogy az archetípus kompenzatórikus

funkciójának megfelelően a kollektív tudattalanból energiakvantumokat közvetít a
személyes tudattalan komplexusai felé és ennek segítségével az eddig csak zavaró
szimptómákkal jelentkező komplexus kénytelen szimbólum formájában megjelenni,
mert a komplexus olyan feszítő energiákkal telik meg a mélyről jövő
energiakvantumok által, hogy valamilyen módon megjelenik: álomban, vagy akár egy
vízióban. A szimbólum, amely ilyenkor feljön a tudat-szintre, ábrázolja az archetipikus
magot is és a személyes konfliktusanyagot is.

Tehát az archetípusból aktivizálódva komplexus lesz, a komplexus pedig

felemelkedve a személyes tudattalanba kétféle módon jelenik meg a tudat számára:
egyrészt, mint szimbólum, másrészt, mint tünet. Egy komplexus megjelenhet
szimbolikusan, tehát kép-alakban: álomban, imaginációban, vagy akár egy éber-
álomban. És megjelenhet tünet formájában, mint fóbia, fejfájás, ulcus, vagy magas
vérnyomás, stb.

2
A fejlődés nem a világból kibányászható ismeretekben, hanem az önismeretben
rejlik. Az önismeret igazi szakrális értelmezése az Atman (önvaló, ősvaló, Az)
ismeretét jelenti. Hogyan jutunk el hozzá? Alapvető problémánk, hogy nem ismerjük
a megidézett vagy felhasznált erők valódi bensőséges természetét. Saját tudatunkat
transzformáljuk, azaz vetítjük ki a létezésre.

A vizuális emlékezet nem elvont fogalmakkal, extrahált ismeretekkel dolgozik, hanem

magával az érzéki valósággal. Nem analitikus, hanem szintetikus (összefoglaló, egységesítő)
természetű, az átélés ama szintjeivel van kapcsolatban, amelyek a közvetlen érzékszervi-
mozgásos intelligencia, s annak leképződései –a fantázia és az imagináció – közegét alkotják.
A kép szintetikus természetéből adódik, hogy – akár érzékleti képről, akár emlékképről, vagy
teremtett képről, alkotásról van szó – egyrészt mindig az átélő pszichikum totalitását érinti,
másrészt csak totalitásában, „gestaltjában” érthető, vagyis jelentése nem elvont
részinformációk összegződéséből adódik. A kép teljességgel sohasem fejthető ki, nem
magyarázható meg, hanem csupán átélhető, tapasztalható. KIP

Kép mint érzéklet – forma azonos a tartalommal. Ezt az egységet a reflektáló öntudat
analitikus tevékenysége bontja meg. Ezt a viszonylatrendszert a pszichikumban
mozgásimpulzusok, cselekvési lehetőségeket reprezentáló sémák hordozzák. Az ember
észlelési lehetőségei lényegében cselekvési lehetőségével azonosak. Az észlelésben kialakul
érzékelés, cselekvés és érzelem gyökeresen eltérő természetűnek tűnhet, ami természetesen
illúzió. Másrészt a cselekvési sémák a belső, a pszichikus térben a külvilág olyan
leképződését hozzák létre, amely önmagában is alakítható, manipulálható, s belőle új
összefüggéseket hordozó sémák alakíthatók ki. NLP. Képzelet, álom és fantázia.

Az archetipikus sémák mindig differenciálatlanok és archaikusak (ősrégi), az érzékszervi-

mozgásos relációk nemcsak mély és univerzális érzelmi feszültséggel telítettek, de éppen
egyetemességükből adódóan sajátos mitikus többlettel rendelkeznek: ezek adják az élet
történéseinek „okkult” hátterét. Jung elképzelése szerint az archetípusok alatt rejtőzik az
archetípusok archetípusa a „selbst”, amely az emberi életlehetőségek totalitását sűríti magába,
ezért projektálódhatott a világra, mint a kozmosz egészét magába hordó, mindenütt jelenlevő
és minden megnyilvánult forma mögött ott rejtőző, mégis megfoghatatlan, a létnek a konkrét
létezéstől megérinthetetlen ősforrása. A kozmoszból végső soron azt tudjuk megismerni, amit
önmagunkból rávetítünk, ily módon a külső környezet aktuális mindig az emberi személyiség
tudatállapotát tükrözi.

A mágikus hagyomány szerint azonban a smrti szakrális (isteni, szent) művelete jelenti az
ősmintáját, modelljét mindenfajta emberi emlékezetnek.
Maladaptációs séma Young

A tudat átalakítására, kibővítésére és univerzalizálására irányuló mágikus aktus maga is

archetípus, amely minden kultúrában a korszellemnek megfelelően ölt testet, mint ahogy
archetípus az őseredet felidézésére irányuló szakrális emlékezet is. Az archetípus akcionális
megnyilvánulása a rítus, mint ahogy gnosztikus megnyilvánulása a szimbólum. A rítus és a
szimbólum a megnyilvánult archetípus két aspektusa: a tudat egyszer a cselekvés, másszor a
felismerés aktusában ragadja azt meg. Miként a szimbólum olyan kultikus (vallásos)
jelentőséggel felruházott forma, amelyet a formák világából a jelentés mélyrétegeinek
viszonylagos nyitottsága emel ki, éppúgy a rítus olyan cselekvés, amelyet a cselekvés
mélyebb transzcendens értelme felé való nyitottsága emel ki a lehetséges tevékenységek
köréből. A rítusban lejátszható és újra élhető a megidézett ősminta, s benne hozzáférhetővé

3
transzformálódik az archetípusban rejlő teremtő energia. A mágus az, aki az archetípusok
világa fölött uralkodik.
Család állítás: rítus. Kell a helyzet előkészítése. Agresszió, elfogadás, reális meghaladás, rítus,
egyébként nem kapcsolódik a szülő archetípushoz.
A pszichikus élménylehetőségek „lelki tartalmak” Jung elképzelése szerint
„komplexumokba” szerveződnek, amelyek rendezőelve a komplexum magját képező
archetípus. A komplexum elemei nem logikai láncolatba kapcsolódnak össze, habár ez
gyakran olybá tűnik, a logikai kapcsolat már a reflektáló ego produktuma, amely a
komplexum elemei közötti alapvetően analógiás összefüggést fogalmi szintre transzformálja,
fordítja le. Mindig belép az irracionális mozzanat. Nagy tévedési lehetőség. A komplexum
elemei közötti mélységi kapcsolatot az élményeket hordozó mozgássémák szemléletes-fizikai
hasonlósága adja: egy rokon mozdulat, amelynek ősmintája a komplexum magját képező
archetípus.

Miután a lélek döntő átfordulása a szubjektum és objektum tapasztalati szétválása megtörtént,

a szubjektum identitásán kívül eső pszichikus realitás énidegenként, objektív realitásként
jelent meg. Az élmény pszichikus mélyrétegei a tapasztalásban úgy jelentek meg, mint
démonok, szellemek és istenek, amelyek a világ észlelt jelenségei mögött „objektíve” jelen
vannak. Megszálló, asztrál lények.
Jelenleg percepciós eltompulásról, a szubjektivitás határainak az ego körüli lezáródásáról
beszélhetünk, aminek következtében megszűnik ugyan a pszichikus mélyrétegek objektív
realitásként történő észlelése, de helyette nem pszichikus realitásként látjuk meg azokat,
hanem egyáltalán nem tudjuk őket látni, tudattalanná, elfojtottá válnak. A 7-8 szinten Wilberi
értelemben ezek jelennek meg. Fogalmainkat vetítjük a külvilágra.

A mágikus tradíciókban a mélyrétegek manipulálására és birtokba vételére törekedtek.

Hindú v. védikus tradícióban megkülönböztetjük: arupa-loka (forma-idea nélküli ősképek
világa), rúpa-loka (forma-ideák világa), káma-loka (vágyvilág) utal a tapasztalás
mélyrétegének affektív komponensére.
Rudolf Steiner: mentális, asztrális, éteri és univerzális síkjai.

Jóga: tudatállapotok: jagrat, svapna (vágyvilágtól az ideaák (archetípusok) világáig, susupti

(forma nélküli ősképek csra állapotáig), turiya (átman v. selbst tapasztalatának univerzális
tudat állapota. Éber, álmodó, alvó, tiszta.

Az emberi élmény-aktivitás mélyrétegeinek a világra történő projekciója a mágikus

világkép döntő összetevője, amely a „correspondantia” (megfelelés) törvényében
fogalmazódik meg: a teremtettség (makrokozmosz) mind struktúrájában, mind tartalmában,
mind pedig dinamikájában (mozgásában) megfeleltethető az emberi személyiség és
szellemiség mikrokozmoszának. Ez analógiát tükröz nem oksági viszonyt. PL:: szép soha
nem látott kék hegyek, nyugodt nem evilági táj, belső nyugalom.
Magasabb uralkodik az alsóbb felett. Ha sikerül a mélyrétegek megidézése és befolyásolása,
akkor ez a világ megnyilvánult formáinak befolyásolását vonja maga után. A mélyrétegek
megidézése azon formák és tevékenységek (rítusok) segítségével történhet, amelyek
szimbolizálják azokat. Jelen helyzet – hívókép – szimbólumok – analógiák.

A démon irányítása a megnyilvánulási formáját képező varázsigék, rituális mozgások és

forma szimbólumok segítségével történik. A mágus nincs tisztában a megidézett erők
természetével, lényegében szubjektív voltával s olyan mozgásokat indít el - anélkül, hogy

4
ennek tudatában lenne – a saját pszichikumában, amelyeket épp át nem látottságuknál fogva
nem képes kézben tartani. Megtébolyodás.

Ha a dolgokról való tapasztalásunk felszínétől visszafelé haladunk, minden tárgy és

aktivitás legmélyén kibontható saját teremtő emberi lényegünk. A szimbólumban
homályosul el legkevésbé a „teremtő elv képmása” a létezés sokszínű forgatagában. A
szimbólikus kép átalakulása változást jelez a pszichés struktúrában. A végén újra
megnézzük az induló képet vagy élményt.

Frankl „noétikus” (tudati) dimenzió). A biológiai, pszichológiai és szociális létezés fölé

tornyosuló tudati dimenzió emeli ki az embert a létezők sokféleségéből. A létezés tudatos
minőségének két legfontosabb vonása Frankl szerint az ön-transzcendencia és az ön-
distancírozás képessége. Az ön-transzcendencia az a képesség, hogy a tudatos én önmaga
lényegét, értelmét és identitását valami önmaga túliban ismerje fel; teremtő aktivitása nem
más, mint ennek az értelemnek a megvalósítása, az önmagán kívüli lényegnek az énbe
történő ínkorporációja révén. Az distancirozás a tudatos én ama képességére utal, hogy saját
magától eltávolodva tudhat rátekinteni önmagára, vagyis a tudatosságban rejlő reflexió
lehetőségét fejezi ki. Noétikus dimenzió – tiszta tudat, Atman. Tanú tudatosság.

A noétikus minőség megvalósulása, megnyilvánultságba merülése az emberi individualitás

kibontakozásában tetőzik. Az intra pszichés történés szintjére fordítva: a világ
tapasztalásának formái és az azokhoz való alkalmazkodás a pszichés, szellemi fejlődés
viszonylag archaikus szintjein kibomlik; a világban való megnyilvánulás lehetőségeinek
teljességét azonban selbst az emberi individualitás szervének, az ego-nak (éntudat) a
kifejlődésével éri el. Az ego ilyenképpen a selbst őskép alapeszméjének legtökéletesebb
megvalósulása, miközben ugyanakkor annak legpolárisabb ellentéte, tagadása is. Gyémánt –
szén. Szokások. Mivel az ego rendelkezik a noétikus dimenzió ismérveivel, önmaga körébe
zárva szükségképpen boldogtalanságra és szenvedésre van kárhoztatva, miután létezése
értelmét csupán valami önmagán túliban tudhatja megtalálni: ennek hiányában az ön-
transzcendencia legbenső lényegi igénye marad megoldatlanul. Az ego saját meghaladására
irányuló erőfeszítése a létezésének való értelmet találás igénye – az eszme-, ideál,- és
célválasztás jelenségeiben a legszembeötlőbb. Az egót meghaladva az analógiák
mélységében szerzett megértések és pszichés változások tágítják az én