Thomas Brezina

Hét tappancs gazdája, Penny

Állati jó barátok

Silvia Christoph rajzaival

Napsugár és Holdsugár Kiadó

 A NÉGY KERGE PINGVIN

TARTALOM
Sissi
Nézeteltérések
Romeo dilije
Naddi
Kellemetlen érzés
Turk asszony
Nene
A nyíl
Olyan nap, amit a legjobb elfelejteni
A megkergült pingvinek
A pacsirta
Buta liba
A lopás
A nyom vége
A legnagyobb problémám én magam vagyok
Mindenki Penny ellen
Mint Johannes unokatestvére
Szűkül a kör
A vallomás
Soha többé!
Borz a fürdőkádban
Szükség van erre?
A nagy fellépés
 Sissi
Amikor megcsörrent a telefon, Penny úgy érezte, na-
gyon sürgős hívásról van szó. Egyszerűen megérezte az
ilyesmit, ezért nem is várta meg, míg a család valamelyik
másik tagja fölveszi, hanem maga nyúlt a kagyló után.
- Halló, itt Penny Moosburger.
A vonal másik végén először csak rekedt zokogás
hallatszott.
- Halló, ki beszél? - tudakolta Penny.
- Megharapta... meg fog halni! - egy kislány sírt a
telefonban. Penny a hangjából ítélve fiatalabbnak gon-
dolta magánál.
- Meg tudod mondani, ki vagy és honnan beszélsz? -
faggatta tovább óvatosan Penny.
- Leonie... Leonie Turk vagyok. A Turk-lovasudvarból.
A macskám... a szülinapi macskám... meg fog halni!
 - Leoni, el tudod hozni apámhoz az állatorvosi ren-
delőbe?
Leonie olyan hangot adott ki, amely inkább nemhez
hasonlított.
- A papi nincs itthon, és a mobiltelefonja elromlott.
Annyit tehetek, hogy megvárom, míg jelentkezik, és
akkor megkérem, hogy menjen el hozzátok - ajánlotta
Penny.
- Az már késő lesz. Te leszel a hibás, ha Sissi meghal.
Penny tiltakozni akart, de aztán hagyta. Úgysem lett
volna értelme.
- Mindent megpróbálok, hogy a macskád gyors se-
gítséget kapjon - ígérte meg, majd elbúcsúzott.
A telefon a Moosburger család előszobájában volt, és
Penny, miután letette, fölrohant az első szintre,
kettesével szedve a lépcsőket. Ott volt a dolgozószoba,
melyben az anyja épp jelentéseket írt különböző
állatkertek állapotáról.
Penny kopogtatás nélkül beviharzott a szobába. Az
anyja betűnként pötyögött egy régi, rozoga írógépen. A
„sas-módszert" alkalmazta, mely annyit jelentett, hogy
mutatóujjával körözött a betűk fölött, majd lecsapott,
mikor megtalálta a célját.
- Miért nem használod a számítógépet? Sokkal egy-
szerűbb rajta írni - mondta Penny.
- Három régi gépünk is van a padláson, de a
kompjúterzseni bátyádnak még egyiket sem sikerült
beüzemelnie nekem - fújtatott Moosburgerné. - Van
valami fontos? Ugyanis ma nem haladok valami jól, de
még két oldalt mindenképpen meg kell írnom.
Penny néhány szóban beszámolt a sérült macskáról a
Turk-udvarból.
Matthias egy gazdánál van, ahol vagy száz birkát kell
beoltania. Leghamarabb két-három óra múlva fog
jelentkezni - gondolkodott hangosan Moosburgerné.
- Addigra lehet, hogy késő lesz - sóhajtott Penny.
- Gyere, odamegyünk! - döntötte el az anyja.
Margit Moosburgernak ősrégi, vászontetős autója volt,
melyet a gyerekek valamikor „Pöfi" névre kereszteltek.
Elsősorban emelkedőkön pöfögött meglehetősen a
négykerekű.
Penny ismerte a Turk-udvart, mely körülbelül húsz
kilométerre feküdt Moosburgerék házától. Az istállókban
sok jómódú lótulajdonos helyezte el a lovát. Gyakran
hallotta, amint a Turk-udvart a lovak luxusszállójának
nevezték. Minden ragyogott a tisztaságtól, és az istállók
látványa hívogatóan kellemes volt. Az ajtók felső részét
ki tudták nyitni, így a lovak kiláttak az udvarba. Még a
lovászfiúk is úgy néztek ki, mintha sohasem piszkolnák
be magukat munka közben.
Mikor Moosburgerné és Penny kiszállt az autóból,
mindenki barátságosan üdvözölte őket. Az egyik férfi
megkérdezte, mit tehet értük.
- Leonie-t keressük - magyarázta Penny.
 A férfi hirtelen már nem tűnt olyan barátságosnak és
segítőkésznek.
- Szóval Leonie-t keresik. Már megint rossz fát tett a
tűzre?
- Nem. A macskájáról van szó - Penny nem értette a
hirtelen hangnemváltást.
- A macskájáról? Nem is tudtam, hogy Leonie-nak van
macskája! - a fiatalember beletúrt rövid, vörös hajába, és
csodálkozva megrázta a fejét. A szemöldöke és a
szempillája ugyanolyan színű volt, mint a bőre, ezért
szinte nem is látszott. Az arca így csupasznak és simának
tűnt.
- Azért megmondaná, hol találjuk? - kérdezte hűvösen
Moosburgerné.
- Leonie! - kiáltotta el magát a fiatalember, aki körül-
belül annyi idős lehetett, mint Penny bátyja, Kolumbus. -
Leonie, látogatód van. A macskád miatt!
Az istálló egyik ajtaja kivágódott, és egy kislány jött ki
rajta túlméretezett kertésznadrágban. Nyolc-kilencéves
lehetett, két vékony copfocskát viselt, és arcát tengernyi
szeplő borította.
- Maga az állatorvos? - kérdezte nyers hangon
Moosburgernét.
Leonie szemei vörösek voltak a sírástól. Már kézen is
fogta Margit Moosburgert és húzta maga mögött.
Ugyanazon az ajtón keresztül, ahol kijött, beléptek egy
hosszú folyosóra, mely a boxok mögött vezetett, és az
istállófiúk használták boxtakarításkor és etetéskor.
Az istálló levegője nedves és fojtogató volt. Legyek
zümmögtek, és lovak prüszköltek. Közben pedig egy
macska szívszaggató nyávogása hallatszott.
- Jaj istenem! - Penny a szája elé kapta a kezét.
Előtte a betonon egy fekete-fehér macska feküdt az
oldalán elnyúlva. Jobb mellső lába egyetlen véres massza
volt. Az állat magánál volt és pokoli fájdalmakat kellett
kiállnia.
Moosburgerné lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye
a sebet.
- Hogyan történt? - tudakolta.
- Az egyik lovasnak van egy hülye kutyája.
Megkergette Sissit, és elkapta. Sissi ugyanis dühösen ne-
kiugrott. A kutya odakapott és aztán már el sem engedte.
Leonie ismét zokogni kezdett. - Meg fog halni, igaz?
Az istállófiú követte Pennyt és Moosburgernét, és a
válluk fölött a macskára pillantott.
- Követ a fejére, hogy ne szenvedjen tovább - mondta
szenvtelenül.
- Veled kéne ezt tenni! - fújt rá Penny.
- Hé, téged nem bántottalak - védekezett a fiú. - Csak
úgy értettem, hogy annyi macska van, mint homok a
sivatagban. Eggyel több vagy kevesebb, mit sem számít!
- Ez Sissi, a szülinapi macskám. Azon a napon szü-
letett, amikor én is. A nagymamám mesélte - hüppögött
Leonie.
 - Magunkkal visszük az állatorvosi rendelőbe. A
férjem, Moosburger doktor megteszi, amit lehet - ígérte
meg Penny anyja. Kivett az autójából egy faládát, mely-
ben almát szállított, és kibélelte szalmával. Utána kért
egy takarót Leonie-tól. Óvatosan a macska alá csúsztatta,
majd beemelte vele az állatot a ládába.
- Ööö... nem tudom, a kegyelmes asszony kifizeti-e a
számlát - bukott ki a fiatalemberből.
- Mama biztosan kifizeti! - üvöltött Leonie.
- Ebben nem lennék olyan biztos - vágott vissza az
istállófiú.
- Te egy idióta vagy, Fifi! - üvöltött rá Leonie, és
nyomatékul jól sípcsonton rúgta. Fifi pofonra emelte a
kezét, de Penny gyorsan közéjük állt.
- Nyugi, az apám ingyen is kezelni fogja a macskát -
mondta fagyosan. Beszállt az anyja autójába és az ölébe
vette a faládát.
Mikor Moosburgerné beindította a motort, Fifi az autó
mellett állt és sötéten bámult maga elé. Penny letekerte
az ablakot és sugárzó mosollyal kiszólt:
- Hé, Fifi, Leonie-nak szerintem igaza van.
- Mi? He...? - mire a lovászfiú megértette a csípős
megjegyzést, már kigurultak az udvarból.
- Szerinted papi meg tudja menteni Sissit? - kérdezte
Penny az anyját.
- Remélem - mondta bizonytalanul az anyja.
 Nézeteltérések
A Turk-udvarhoz vezető bekötő utat több bukkanóval
is ellátták, hogy ne lehessen gyorsan hajtani rajta.
Moosburgerné lépésben gurult át rajtuk, hogy megkí-
mélje a sérült macskát a szükségtelen rázkódástól.
Néhány lépésre az úttól egy kis fészer állt, melyből
hangos zene szólt.
Valahogy furcsán hangzik - gondolta Penny. Mintha
már hallotta volna ezt a dallamot, de akkor egészen más-
képp szólt. Pergősebben és vidámabban, és nem ilyen...
hamisan.
Hirtelen vége szakadt a zenének és kivágódott a fészer
ajtaja. Egy vörös, göndör hajú lány rohant ki a szabadba
és dühösen ordibált.
- Dugó van a fületekben? Nem halljátok, hogy hamisan
játszotok? Gyakorolnotok kellett volna a darabot, de
megint lusták voltatok! Csak ültetek a tévé előtt és
bámultátok a zenei klipeket. Nem bírom tovább veletek,
ti... ti... tehetségtelen botfülűek!
Moosburgerné megállt és kihallgatta Pennyvel a
veszekedést. Vásári komédiában érezték magukat. Egy
hórihorgas, rövid hajú lány lépett ki a fészerből és be-
dugta a gitárját a tokba. Míg a cipzárral küszködött, ezt
mondta:
- Hallgass ide, Rebecca, a hajadra kenheted a hülye
együttesedet. Én kiszállok! Elegem van. Neked semmi
sem jó. Egyébként bármelyik nyikorgó ajtó szebben szól,
mint a te hangod.
Két másik lány követte. Az egyik basszusgitárt, a másik
szaxofont cipelt tokban.
- Hisztérikus bige! - szidták. - Egy zongorát sem tudsz
megkülönböztetni a vécécsészétől.
A lányok fogták a kerékpárjukat, melyet a fészer
hátuljához támasztottak, fölpattantak a nyeregbe és el-
tekertek.
Rebecca dühösen belerúgott egy kőbe, mely nagy
ívben elrepült. Utána más áldozat után nézett, amelybe
belerúghatna, de nem talált semmit. Ekkor vette észre
Pennyt és az anyját.
- Mit bámultok!? - dühöngött. - Ez nem a cirkusz! - a
hónalját vakargatta, ahogy a majmok szokták.
Penny nem tehetett mást, nevetnie kellett a helyzeten.
Moosburgerné is hasonlóan cselekedett.
Rebecca meghökkent és gondolkodott, dühös
legyen-e. Végül bézs színű farmerja zsebébe süllyesztette
a kezeit és odatrappolt az autóhoz.
- Ahelyett, hogy nevettek rajtam, inkább szerezzetek
egy pár csajt, akinek a vérében van a zene. Nem ilyen
befőttesgumi-szaggatókat, mint ez a három dromedár.
Igazi profikra gondolok!
Moosburgerné oldalról Pennyre pillantott.
- Te nem gitároztál valamikor?
- Ööö... de igen... csak az már régen volt - adott kitérő
választ Penny.
- Azt nem lehet elfelejteni. Vagy tud az ember vagy
nem - magyarázta Rebecca kissé nyers modorában. -
Gyere el egyszer és megszorongatjuk a gitár torkát!
Lehet, hogy a sors egymásnak teremtett bennünket.
Ugyanis meg akarom, és meg is fogom nyerni az
együttesek versenyét, ami egy hónap múlva lesz.
Rebecca olyan határozottsággal beszélt, mely kétséget
sem hagyott afelől, hogy komolyan gondolja, és szinte
már a kezében tartja az első díjat. Mikor észrevette a
macskát Penny ölében, hirtelen megváltozott az arckife-
jezése. Nagyon aggódónak tűnt.
- Leonie szülinapi macskája... mi van vele?
- Leonie a húgod? Te is a Turk-udvarhoz tartozol?
Rebecca bólintott.
- Elvisszük a férjem állatorvosi rendelőjébe és
megpróbáljuk megmenteni a lábát - magyarázta
Moosburgerné. - És hogy megóvjuk a további
szenvedéstől, most indulnunk kell.
- Öregem, valahogy foltozzátok össze. Leonie nagyon
ragaszkodik Sissihez - mondta hirtelen együttérzőn
Rebecca.
Penny elköszönt tőle és folytatták útjukat hazafelé.
Mikor elérték a régi kovácsműhelyt, amely a lakóházuk
és az állatorvosi rendelő is volt egyben, a ház előtt már
ott állt Matthias Moosburger terepjárója. Mivel nem volt
rendelési idő, Moosburgerné már nyitotta is az előszobát
a rendelővel összekötő ajtót, és Penny vitte a macskát az
apjához.
Az állatorvos a mikroszkóp fölé hajolva állt és egy
birkától származó bőrpróbát vizsgált.
- Sürgős eset, igen kényes és fontos - magyarázta
Penny, és Sissire mutatott.
Az apja megvizsgálta a sérülést, és Penny remélte,
hogy leolvashatja az arcáról a macska állapotát.
- Azonnal meg kell műtenem - mondta komolyan
Moosburger doktor.
- Mi a helyzet? - tudakolta Penny.
- Csak egy jó óra múlva tudom megmondani. Penny
csalódottan hagyta el a rendelőt és bement a konyhába,
ahonnan két tálka csörömpölése hallatszott, melyekből
mohón faltak. Milli és Robin, Penny két kutyája versenyt
lefetyelt.
Mellettük állt Ivan, a család házvezetője. Ő volt az,
akit többen a házvezetők gyöngyé-nek tituláltak, mert
Ivan nemcsak takarítani, mosni és vasalni tudott, hanem
istenien főzni is. Igaz, legtöbben a házvezetők gyöngyét
kerekded, idős hölgynek képzelik, csipkekötényben. Ivan
ennek éppen ellenkezője volt. Magas, nyurga
fiatalember, aki állandóan újrafestette a haját és
biztosítótűt hordott a jobb fülében. Kedvenc ruhái fekete
bőrcuccok voltak.
- Jó estét, hercegnő! - üdvözölte Pennyt.
- Jó estét, mesebeli herceg! - dobta vissza a labdát
Penny.
Milli, a kis fekete terrier, akinek csak három tappancsa
és a farka hegye volt fehér, nem is ette az ételt, hanem
csak úgy szívta magába, mint egy porszívó. Robin, a ber-
ni pásztorkutya is élvezettel csámcsogott. Milli, alighogy
végzett, máris sóvárgó pillantásokat vetett Robin tálká-
jába, mely még félig tele volt. A pásztorkutya válaszul
röviden, de fenyegetően morgott. Milli kunkori
farkincája lekonyult, ő maga pedig eloldalgott.
- Éhes vagy? - kérdezte Ivan.
Penny bólintott.
- Fölajánlhatok egy kis rizses csirkehúsos kutyatápot
vagy konzervet marhahússal és répával. Vagy mit szólnál
egy kis kutyacsemegéhez? - tréfálkozott Ivan.
Penny halványan elmosolyodott.
- Nagyon jó kedved van ma. Hogy lehet?
- Fogalmam sincs - sóhajtott Ivan -, talán a szép idő az
oka. És veled mi van?
 Míg Penny elmesélte neki a macska esetét,
Moosburgerné is megérkezett a rendelőből. Penny
riadtan ugrott föl. Ez nem jelenthetett semmi jót. Lehet,
hogy elpusztult a macska a műtét alatt.
Az anyja rögtön észrevette Penny aggódását és
nyugtatóan fölemelte a kezét.
- Minden rendben. Matthias most varrja össze a
macskát. Jó időbe fog telni, mire lábra áll. Lehet, hogy
később sántítani fog, de az a lényeg, hogy újra fog tudni
járni.
Penny megkönnyebbülten föllélegzett.
Mindjárt fölhívom Leonie-t, hogy megnyugodhasson.
- Moosburgerné visszatartotta:
- Van itt még valami. Sissinek kölykei vannak.
Duzzadtak a mellei. Leonie-nak feltétlenül meg kell
keresnie a kicsiket. Sürgősen ide kell hozni őket az
anyjukhoz, különben éhen pusztulnak.
- De a kislánynak tudnia kell, hogy a macskának
kölykei vannak - mondta Penny. Biztosan nem lesz gond
megtalálni őket.
Leonie örömujjongása a telefonon keresztül is jól ér-
zékelhető volt. Nagyokat nyelt és alig tudott beszélni.
- Eljöhetek meglátogatni? Hozhatok neki ajándékot?
Mikor jöhet haza? - csak úgy bugyogott belőle a szó.
- Csak lassan, Leonie. Mindennek eljön az ideje -
fékezte Penny. - De először meg kell találnod Sissi ki-
csinyeit.
 Meglepett csönd állt be.
- Kicsinyeket? Úgy érted, kiscicákat?
- Mi mást? Biztosan nem krokodilokat szült Sissi.
- Néha furán viselkedett... de kicsinyek... nem tudtam,
hogy kölykei vannak. Azonnal megkeresem őket!
Leonie köszönés nélkül letette a kagylót. Penny mo-
solygott és a fejét csóválta. Ez a lány tényleg egy forgó-
szélkisasszony.
 Romeo dilije
Leonie hét órakor ismét telefonált.
Mi van Sissivel? - érdeklődött. Moosburgerné vette föl
a telefont, és Pennyt hívta.
- Majd ő mindent elmesél - mondta.
- Épp most voltam a macskádnál a betegszobán -
számolt be Penny. - Lassan fölébred az altatásból, de
még nagyon kimerült.
- Már evett? - tudakolta Leonie.
- Nem, még nem. Az kicsit odébb lesz. De az apám azt
mondta, túl van a nehezén, és minden rendbe fog jönni.
Csak légy türelemmel.
- Türelem! - morgott Leonie. - Utálom a türelmet.
Mindig türelemmel kell lennem.
- Mi van a kölykökkel? - kérdezte Penny.
Leonie mélyet sóhajtott:
 - Nem találom őket. Mindenhol kerestem. Tényleg
mindenhol. Mindenütt, ahol szívesen tartózkodik Sissi,
de kicsinyek sehol sem voltak. Hívogattam is őket. így:
cicc, cicc, cicc. De nem nyávogtak.
Ezúttal Penny sóhajtott. Nem maradt sok idő. Ha
másnap nem találják meg a kiscicákat, éhen pusztulnak.
Ez a gondolat elviselhetetlen volt számára.
- Miért nem szólsz semmit? - kérdezte Leonie.
- Mert gondolkodom. Leonie, keresd őket tovább.
Holnap délután megint beszélünk. Egy órakor jövök haza
az iskolából.
- Én is. Akkor majd fölhívlak! - ígérte meg a kislány.
Kivágódott a bejárati ajtó és Romeo beviharzott rajta.
Még kint állt az autó, amely hazahozta.
- Mami, Schmiedné beszélni akar veled! - rikácsolta
Penny öccse.
Moosburgerné kijött a konyhából, ahol Ivannal épp
egy új receptet próbáltak ki.
- Schmiedné? Philip, a barátod anyja?
- Nem. Milli és Robin nénikéje - gúnyolódott Romeo.
- Megint rossz fát tettél a tűzre?
Romeo fölháborodottan csípőre tette a kezét.
- Mindig én vagyok a hibás. Mindig én vagyok a rossz.
Ez gonoszság!
Az anyja vigasztalóan megsimogatta a fejét, és egyik
ujjával fölemelte az állát.
- Nem mindig, de mind többet! - majd sóhajtva
hozzátette: - Sajnos!
Penny a fejét csóválta, majd fölment, hogy elkészítse a
házi feladatát. Épp néhány matekpélda fölött kotlott,
melyek igen kemény diónak bizonyultak számára, mikor
kopogtak az ajtaján.
- Ki az? - dörmögte kedvetlenül.
Az anyja dugta be a fejét az ajtórésen és óvatosan
megkérdezte:
- Zavarhatlak egy pillanatra?
- Mi történt?
Moosburgerné leült az ágy végébe és gondolkodott,
hogyan fogjon hozzá.
- Neked az utóbbi időben nem tűnt fel valami változás
Romeóval kapcsolatban?
- Semmi különös vagy szokatlan - mondta Penny. -
Már nem eszik csokit, helyette viszont pattogatott ku-
koricával tömi tele magát. Ivan nemrég három nagy tál-
nyit pattogatott neki, Romeo pedig egy délután befalta
az egészet.
- Nem erre gondoltam - hebegett Moosburgerné.
- Philip anyja mesélt valamit, amit nem tudok elhinni.
- Mit mesélt?
- Romeo... megnyalja a villanykapcsolókat. És az asztal
szélét meg a széktámlákat is megrágja. A kilincset nem a
kezével, hanem a lábával érinti meg, és mielőtt enni
kezd, beledugja az orrát a tányérba.
Penny nem tehetett róla, nevetnie kellett.
 - Tehát megint show-műsort rendez. Valószínűleg
Philip előtt teszi az agyát.
Az anyja a fejét rázta.
- Nem úgy néz ki. Schmiedné azt mondja, szerinte
észre sem veszi, hogy mit művel.
- Ismered Romeót - próbálta Penny megnyugtatni az
anyját -, minden őrültségre kapható. Különben unat-
kozna, meg mi is.
- Nem tudom, Philip anyja elég drámaian ecsetelte a
dolgot - mormolta maga elé Moosburgerné, de nem
akarta tovább zavarni Pennyt és kiment.
A vacsoránál Romeo olyan volt, mint mindig: megállás
nélkül karattyolt, és Penny csodálkozott, hogyan tud
ennyi beszéd mellett még szendvicshegyeket és négy
forró virslit magába tömni.
Moosburgerné tanácstalanul Pennyre pillantott, aki
vállrándítással válaszolt. Csak úgy lehetett, ahogy gon-
dolta: Romeónak ismét volt néhány őrült pillanata.
Vacsora után Penny elővette a gitárját a szekrényből.
Kinyitotta a tokon a cipzárt, és óvatosan kihúzta belőle a
hangszerét. A gitár természetesen szörnyen le volt han-
golódva. Penny legalább egy éve nem játszott már rajta.
Leült vele az ágyra, föltette a lábait és elkezdte pengetni
a húrokat. Valahogy sikerült neki félig-meddig fölhan-
golnia a gitárt. A hangok megközelítően tisztán szóltak,
és ez már eredmény volt.
- Hogy is hangzott az a-moll? - gondolkodott
félhangosan.
Az a-moll Penny kedvenc akkordja volt. Szerette lágy,
kissé szomorú hangzását. Végül lenyomta a megfelelő
húrokat a megfelelő helyen, és megszólaltak az ismert
hangok. Utána megkereste még a többi akkordot is:
C-dúr, G-dúr... Az ujjai nagyon merevek voltak, és
Pennynek szinte görcsölt az alkarja, mert olyan erősen
nyomta le a húrokat. Eszébe jutott, hogy van valahol egy
kottája, különböző dalokkal. A gitártok zsebében találta
meg. Kinyitotta egy jól ismert dalnál és végignézte,
milyen fogások kellenek a kísérethez. Lassan, akadozva,
hangról hangra énekelte a dalt, s az ujjai közben kétség-
beesetten keresték a megfelelő helyet a gitár nyakán.
Félóra múlva úgy kimerült, mintha az erdőben futott
volna. Csak most vette észre Millit és Robint, akik az ágy
előtt ültek, és a fejüket ingatták ide-oda. Közben a
fülüket hegyezték, nehogy lemaradjanak valamiről. Ám
mindkét kutya inkább zavartnak, mint lelkesnek tűnt
Penny zenei próbálkozásainak hallatán.
- Nem tetszik? - kérdezte tőlük Penny s közben csak
úgy pengetett.
A kutyák válaszul hátravetett fejjel hangosan vonyítani
kezdtek.
- Hé, hagyjátok abba! - nevetett Penny.
Lehet, hogy Milli és Robin rosszul értettek valamit,
mert erre fölugrottak a gazdijuk mellé az ágyra és
szorosan hozzásimultak.
 - És most mi lesz? Ülésezünk vagy micsoda? - nevetett
Penny.
Hátradőlt és a plafont bámulta. Nagyon is jól emlé-
kezett a gitáróráira. Chrisnek hívták a tanárát, aki borzas
szakállat viselt. Bár soha nem vallotta be, Pennynek ti-
tokban tetszett a férfi. Mindig csak azért gyakorolt, hogy
a tanár megdicsérje.
De aztán hamarosan rájött, hogy Chris szemet vetett
Annikára, egy végzős lányra, aki kitűnően gitározott.
Penny lelkesedését mintha elfújták volna. Mivel egyre
kevesebbet gyakorolt, Chris egyre türelmetlenebb,
bosszúsabb és barátságtalanabb lett. Valamikor aztán a
fejéhez vágta, hogy semmi tehetsége a gitározáshoz, és
jobb lenne, ha abbahagyná.
És Penny pontosan ezt tette. Az utolsó óra díjával a
mai napig adósa maradt. Akkor annyira földühödött,
hogy egyszerűen fölpattant és elrohant.
- Elég hülye voltam... - mormolta maga elé -, de hát
senki sem tökéletes.
Élvezte a gitározást. Hirtelen kedvet kapott, hogy újra
kezdje. Nem is lenne rossz egy együttesben játszani. Úgy
döntött, beszél Rebeccával.
Penny ebben a pillanatban még nem sejthette, mit fog
jelenteni számára ez a döntés.
 Naddi
A másnapi tanítás kapkodással kezdődött Pennynek.
Mikor belépett az osztályba, eszébe jutott, hogy nem fe-
jezte be a matekleckéjét. Még két feladat hiányzott,
amiket sürgősen le kellett írnia valakiről.
Penny legjobb barátnője, Ines, matekzseni volt, de
sajnos fél évre Angliába költöztek. Nagyon nehezükre
esett az elválás, és Pennyt még mindig elfogta a szomo-
rúság, ha üres helyére pillantott.
- Hé, Johannes, kész a matekod? - kérdezte az osztály
legjobbját.
- Kész - hangzott a szűkszavú válasz.
- Akkor add ide gyorsan a füzetedet!
- Eszemben sincs. Szíveskedjél magad megcsinálni a
házi feladatodat, Szent Penny! - válaszolta gőgösen
Johannes.
 Penny egy pillanatra kővé dermedt. Mi ez? Általában
mindenki összetartott az osztályban.
- Mit jelentsen ez a „Szent Penny"? - kiáltott Johannes
után.
A fiú lenézően pillantott rá.
- Vigyázz, nehogy kialudjon a glóriád fénye, ha házi
feladatot másolsz, Szent Penny!
Penny dühösen fújt egyet, de nem akart tovább
vitatkozni Johannesszel. Inkább Anitához fordult, aki
rendkívül lelkiismeretes és precíz volt.
- Leírhatom rólad? Kérlek!
Anita kicsit vonakodott, de aztán odaadta a füzetét.
Penny gyorsan átmásolta a számításokat a saját ma-
tekfüzetébe. A szeme sarkából látta, hogy egy másik fiú
az osztályból visszaadja Johannesnek a matekfüzetét és
megköszöni.
Penny nem értette a dolgot. Ezek szerint Johannes
csak tőle tagadta meg a házi feladatát. Nem talált rá ma-
gyarázatot. Hiszen nem tett vele semmi rosszat és vesze-
kedés sem volt köztük.
Miért viselkedett ilyen furcsán?
Becsöngettek és megkezdődött az első óra. Penny épp
be tudta fejezni a lecke másolását. Ebben a tanévben
nem követhetett el több hibát, mert matematikából fél
lábbal mindig a bukás szélén állt.
Kivágódott a terem ajtaja és belépett rajta az iskola
titkárnője. Schwätzig volt a neve (jelentése: fecsegő, a
ford.), és a kedvenc foglalatossága ennek megfelelően a
szüntelen beszéd. Szeretett beszélgetni a diákokkal, de a
tanárokkal és a szülőkkel is. Sokszor közvetített nehéz
helyzetekben közöttük.
Schwätzig asszony nagy népszerűségnek örvendett a
diákok körében. Nagyon jól értett ugyanis hozzá, hogyan
hangolja kávéval, teával és saját készítésű süteményekkel
elnézőbbé a tanárokat, mikor azok dolgozatot javítottak
vagy állítottak össze. Mivel ő nagyon szenvedett iskolás
korában, most feladatának tekintette, hogy örömtelibbé
és jobbá tegye az iskolai életet.
A titkárnő mögött egy új lány kullogott. Lehajtott
fejjel, zavartan bámulta a cipője orrát. Sötét, selymes haja
függönyként hullott az arca elé.
- Csöndet kérek! - kiáltotta Schwätzig asszony és
tapsolt egyet. Utat tört a táblához, maga mögött húzva a
lányt.
Mikor végre elült a zaj az osztályban és mindenki előre
nézett, Schwätzig asszony megszólalt:
- Hadd mutassam be új osztálytársnőtöket. A neve
Naddi, és biztos vagyok benne, hogy örömmel fogadjátok
be az osztályközösségbe. Van valahol szabad hely?
Az egyetlen szabad hely Penny mellett volt.
- Penny, kitűnő! Biztosan remekül megértitek majd
egymást.
Naddi még mindig a földet bámulta. Gépiesen ment az
utolsó előtti sorig, mint egy robot. Köszönés nélkül leült
a padsorok közötti folyosó felé eső helyre. Pennynek az
ablak mellett volt a helye.
- Szia, Penny vagyok!
Naddi csak bólintott.
A többiek mind a két lány felé fordultak és némán
bámulták őket. Zavart, már-már kínos csönd uralkodott
a teremben.
Schwätzig asszony idegesen tördelte a kezét.
- Ööö... Penny... valamit lent felejtettem, amire szük-
ségetek lesz. Lejönnél velem és elhoznád?
Penny azonnal megértette. Schwätzig asszony valami
fontosat akart közölni vele.
- Igen, megyek. - Átpréselte magát Naddi széke
mögött és az ajtóhoz sietett, melyen épp belépett a ma-
tektanár.
- Egy pillanatra elrabolom Pennyt - magyarázta
Schwätzig asszony ellenállhatatlan mosollyal és heves
szempillarezgetéssel.
A folyosón már teljes csönd volt. Csak a termekből
hallatszott ki tompán a tanárok hangja. Néhány későn
jövő diák csörtetett föl a lépcsőn.
Penny kérdőn nézett az iskolatitkárra. Vajon mit akart
mondani neki?
- Naddi koreai, és csak egy hete költözött a szüleivel
Salzburgba. Nem beszélnek róla, de úgy tűnik, Naddinak
komoly problémái voltak az előző iskolájában. Mobbing
áldozata lett.
 - Mobbing? - Penny már hallotta ezt a kifejezést, de
nem tudta pontosan, mit jelent.
- Igen, valódi ok nélkül mindannyian Naddi ellen
fordultak, áskálódtak ellene, pokollá tették az életét és
teljesen kiközösítették.
- Tényleg ok nélkül? - Penny nem hitte el, hogy valaki
képes ilyen akcióra.
- Jaj, ez nagyon gyorsan megy! - sóhajtott Schwätzig
asszony. - Néhányan ki akarják élni az uralkodási vá-
gyukat és keresnek maguknak egy áldozatot. Aztán tör-
téneteket kezdenek el terjeszteni a háta mögött. Talán
azt mesélték, hogy Naddi apja tagja valami ázsiai
maffiának. Naddi csöndes, magába forduló stílusát úgy is
lehet értelmezni, mintha rejtegetne valamit. Nos,
hamarosan többen is akadnak, akik örömüket lelik a
másik zaklatásában és abban, hogy ezáltal ők „jobbnak"
tűnnek és az „erősekhez" tartoznak.
Penny értetlenül csóválta a fejét.
- Nem tudom elhinni. De nálunk biztosan nem fog
ilyen előfordulni.
Schwätzig asszony a vállára tette a kezét.
- Bízom benned, Penny.
- Bízhat is! - Penny örült az elismerésnek és még
egyszer bólintott Schwätzig asszonynak.
Csöndben visszatért a terembe és a helyére ment.
Naddi elővett egy töltőtollat és egy jegyzettömböt, és
mintákat firkált a papírra. Johannes épp könnyűszerrel
oldott meg egy matekpéldát a táblánál.
Penny oldalról, lopva figyelte új osztálytársnőjét.
Naddi már nem hajtotta le annyira a fejét, így Penny látta
a profilját.
Mikor a lány megérezte Penny pillantását, hirtelen felé
fordult és riadtan pillantott rá.
- Szia... - suttogta Penny. Ennél jobb ugyanis nem
jutott eszébe.
- Szia - válaszolta Naddi.
- Minden rendben?
Naddi némán bólintott.
- Tetszeni fog neked nálunk - ígérte meg Penny és
bátorítóan rákacsintott a lányra. - Én... én szívesen
segítek neked.
Erre a megjegyzésére zavart, szinte elutasító pillantás
volt a válasz.
Pennynek valami nem tetszett benne. Kellemetlen
érzése támadt, mintha valami rosszat mondott volna.
Az óra hátralévő részében nem váltottak több szót
egymással. Naddi szorgalmasan leírt mindent, és úgy
tűnt, kerüli, hogy Penny felé nézzen.
Valami rosszat tettem? - kérdezgette magában Penny.
De bármennyire is törte a fejét, nem talált rá választ.
 Kellemetlen érzés
Milli és Robin ezen a napon is elkísérték a gazdijukat
az iskolába, mint mindig. A két kutyának megvolt a helye
az aulában egy oszlop mellett. Ott töltötték el a
délelőttöt, főleg alvással, és nagyon örültek, mikor Penny
végre megjelent és elindultak haza.
Miután jól kinyújtóztak és nagyokat ásítottak, heves
farkcsóválással tülekedtek a kijárat felé.
Ezen a napon Penny nem volt jókedvében, méghozzá
Naddi miatt, aki a délelőtt hátralévő részében egy szót
sem volt hajlandó váltani vele. Penny többször is meg-
próbált beszédbe elegyedni vele, de Naddi legtöbbször
úgy tett, mintha nem is hallaná. A szünetben először
egyedül volt az udvaron. Néhány lány Penny osztályából
odament hozzá, és hamarosan együtt kuncogtak és
nevetgéltek.
 Mi baja van velem Naddinak? - kérdezgette magában,
de nem talált rá választ.
Valaki hátulról durván meglökte Pennyt. Az isko-
latáskája kiesett a kezéből, kinyílt, és a könyvek meg a
füzetek kicsúsztak belőle a piszkos kövezetre. Penny föl-
háborodva fordult meg és egyenesen Johannes képébe
nézett. A szokásos vörös foltok ott éktelenkedtek a fiú
nyakán és az ajka fölött izzadságcseppek gyöngyöztek.
Penny ezúttal meg volt győződve róla, hogy gúnyos vi-
gyor bujkál a szája sarkában.
- Nem tudsz vigyázni? - förmedt rá.
- Miért ne tudnék! - válaszolta Johannes, és most már
teljesen nyilvánvalóan gúnyos képet vágott.
- Akkor miért nem teszed? - morogta Penny.
- Talán mert nem akarom - hangzott gőgösen a fiú
válasza.
Mielőtt Penny mondhatott volna valamit, Johannes
faképnél hagyta és kiment az iskola épületéből. Penny
utána akart szaladni, de először össze kellett szednie a
tanszereit. Mire mindent visszapakolt a táskájába és
kirohant a szabadba, Johannesnek már nyoma sem volt.
- Marha! Nyomorult stréber! - szidta félhangosan.
Néhány másik fiú az osztályból felé fordult és kérdőn
nézett rá.
- Kire gondolsz?
- Johannesre! Több répát kellene ennie, hogy jobban
lásson. Meglökött, kiverte a táskámat a kezemből, és még
bocsánatot sem kért.
- Micsoda szörnyűség, mindjárt sírva fakadunk! -
gúnyolódott Jochen. Ő és a többi fiú teátrálisan bőgni
kezdtek, és pólójuk ujjával törölgették a szemüket. -
Borzasztó, a mi Pennynknek tényleg tragikus sors jutott
osztályrészül! - zokogták.
- Szerintem nektek elment az eszetek! - fortyant föl
Penny.
Robinnak és Millinek nagyon tetszett a sírás-rívás.
Leültek a fiúk mellé, fejüket hátravetették és vonyítottak,
mint az éhes farkasok.
- Szuper, csatlakozzatok hozzájuk ti is, már csak ez
hiányzott - mondta keserűen Penny.
Elindult a biciklijéhez, és a berni pásztorkutya meg a
tibet-terrier azonnal követte. Hozzásimultak a gazdijuk
lábához, mintha bocsánatot akarnának kérni.
Valami nem stimmelt körülötte.
Penny pontosan érezte, de nem értette, mi folyik a
háttérben.
Otthon Ivan várta. Felé nyújtotta a telefonkagylót,
egyik kezével befogta a beszélőt, és halkan mondta:
- Valami Leonie. Minden percben telefonál, már
majdnem egy órája. Penny elvette a kagylót és beleszólt.
Vég nélküli szóáradat zúdult rá.
- Lassan, Leonie, lassan, különben nem értek egy szót
sem - próbálta fékezni a kislányt.
- Nem találom a kölyköket! Mindenhol kerestem őket.
Mindenhol. De eltűntek - számolt be Leonie. Hallatszott
a kétségbeesés a hangjában.
- Sissinek biztosan máskor is voltak már kicsinyei.
Hová rejtette akkor a vackát?
Leonie-nak egy másodperc sem kellett, hogy végig-
gondolja:
- Minden búvóhelyét ismerem, mindenhol kerestem és
hívogattam, de egyetlen kiscica sem jött elő.
Penny sejtette az okát. A kölykök veleszületett ösz-
töne, hogy minél halkabban viselkedjenek. Semmi
nyávogás, egy hang sem, ha nincs a közelben az anyjuk.
Ez volt a legjobb védelem az ellenséggel szemben. Ebben
az esetben azonban ez a viselkedés a biztos halált
jelentette számukra. Éhen pusztulnak, ha nem jutnak
hamarosan anyatejhez.
Moosburger doktor lépett ki a rendelőből és nyúj-
tózott egyet.
- Micsoda délelőtt! - sóhajtozott. - Azt hittem, sosem
ürül ki a váróterem.
Penny megkérte Leonie-t, hogy várjon egy pillanatot,
és a mellkasához szorította a kagylót.
- Hogy van a macska, amit tegnap műtöttél?
Az apja elégedett képet vágott.
- Szinte azt mondhatnánk, remekül. Már volt vécén,
szürcsölt egy kis vizet, még néhány macskacsemegét is
evett. Ennél többet nem kívánhatunk.
- Nincsenek meg a kölykök!
 Az állatorvos sóhajtott.
- Ettől féltem. A macskamamák nagyon jó rejtekhe-
lyeket találnak, a kicsinyek pedig maguktól nem bújnak
elő onnan. Egyébként a macskának valószínűleg csak egy
kölyke van. Csak az egyik cicije van megduzzadva.
- Ez jó vagy rossz? - tudakolta Penny.
- Inkább rossz. Ha többen vannak, valószínűleg van
közöttük egy bátrabb, amely megmutatkozik. Egy egyke
biztosan nem bújik elő a rejtekhelyéről, ha nem hallja az
anyja hívását.
Pennynek támadt egy ötlete.
- Szállítható állapotban van a macska?
Az apja bólintott:
- Nem lehet gond. Miért?
A telefonkagylóból Leonie hangja hallatszott:
- Mi van? Mi történt? Valami baj van Sissivel? Rosszul
van?
- Nem, nem - nyugtatta meg gyorsan Penny -, minden
rendben. Leonie, elmegyek hozzád, mihelyt tudok.
Kérlek, maradj az udvarban.
- Természetesen. Bízhatsz bennem - ígérte meg a
kislány komoly hangon.
Ebédre csak Penny és az apja jött. Moosburgerné egy
állatkertet látogatott meg, Romeónak és Kolumbusnak
pedig délutáni óráik voltak és az iskolában maradtak.
Ivan szemrehányóan csóválta a fejét:
- Órákig főzőcskézek, te pedig csak nyeled az ételt,
mint kacsa a nokedlit.
- Finom volt a tészta - dicsérte Penny, de a gondolatai
egészen máshol jártak.
- Köszönöm! Nagyon figyelmes vagy - mondta ke-
serűen Ivan.
- Valami baj van? - nézett rá kérdőn Penny.
- Á, nem. Csak nem közönséges tésztát ettél, hanem ez
éppenséggel olasz zöldséges lasagne volt. De hát mi a
különbség?
- Bocs, bocs, bocs, nem akartalak megsérteni. Csak
állandóan Sissi kölykén jár a fejem. Nem tudnál elvinni a
Turk-udvarba?
Moosburger doktor elnézést kért, de vissza kellett
mennie a rendelőbe. Már várták a következő betegek.
- Papi, kölcsönvehetjük az autódat? - kiáltotta utána
Penny.
- Persze, de legkésőbb ötkor nekem is kell majd!
- Addigra visszaérünk! - ígérte meg Penny. - Tíz perc
múlva kint találkozunk! - mondta Ivannak.
A házvezető összecsapta a bokáit és szalutált:
- Parancsára, őrmester!
Penny válaszolni akart valamit, de aztán megértette,
hogy Ivan csak tréfált.
Amikor Penny belépett a betegszobára, Sissi nagy
nehezen fölemelkedett. Első pillantásra elég szánalmas-
nak tűnt. Sebesült lába kopaszra volt nyírva, teljesen me-
revnek látszott, és kéklett a fertőtlenítőszertől. A műtéti
varrat a térdétől a válláig húzódott.
Moosburger doktor Penny után jött és magyarázta:
- Minden rendbe fog jönni. Az izmoknak újra föl kell
épülniük. Sissi nyolc hét múlva ugyanúgy fog szaladgálni,
mint a balesete előtt.
A cicamama hagyta, hogy beemeljék a szállítókosárba,
ahol elnyújtózott egy takarón. Penny kivitte az apja
terepjárójába, majd beszállt a vezető melletti ülésre.
Hogy Sissi ne nagyon rázkódjon, ölébe vette a kosarat.
- Mit tervezel? - kérdezte Ivan.
Penny nem válaszolt. A gondolatai az iskolai esemé-
nyek körül forogtak, de senkivel sem akart beszélni róla.
Egyébként is ideges volt, hogy sikerülni fog-e a terve.
- Remélem... - mormolta.
- Köszönöm a kimerítő, pontos és részletes választ! -
mondta Ivan, aki szerencsére nem vette zokon Penny
szűkszavúságát.
 Turk asszony
A Turk-udvarban minden úgy volt, mint előző nap. A
kiöltöztetett lovászfiúk szorgosan futkostak föl-alá.
Néhányan aggódó lótulajdonosokkal beszélgettek,
elmesélték nekik kedvenceik erősségeit és gyengeségeit,
és nem győzték hangsúlyozni, milyen nehéz és fárasztó
az állatok gondozása.
- Luxusszálló lovaknak - ez találó elnevezés! - mondta
Ivan, miután körülnézett egy kicsit.
Egy lovaglóruhába öltözött nő közeledett feléjük.
Kemény, szigorú arcvonásai voltak.
- Jó napot! Lovat helyeztek el nálunk? - kérdezte
hűvösen. A hangszíne elárulta, hogy sem Pennyből, sem
Ivanból nem nézi ki, hogy lótulajdonosok, és csak
udvariasságból tette föl a kérdést, hogy aztán éppoly
udvariasan, de félreérthetetlenül távozásra szólíthassa föl
őket.
 - Nem, de az állatorvos apám, Moosburger doktor
kezeli Leonie macskáját - magyarázta Penny, akinek
sikerült maximálisan megőriznie a nyugalmát. Maga is
elcsodálkozott rajta, mert az arrogáns emberekkel
szemben általában nehezen tudta türtőztetni magát.
- Leonie macskáját? Csak nem Sissiről van szó? - a nő
elbizonytalanodott.
- Van más macskája is Leonie-nak?
- Nem, nem, de...
A vékony copfos kislány előjött az istállók mögül.
Mindkét kezével fölfelé húzta túlságosan hosszú kertész-
nadrágját. Mikor meglátta Pennyt, mosoly suhant át az
arcán.
A nő megrovóan nézett Leonie-ra:
- Miért nem szóltál nekem, hogy Sissinek állatorvosra
van szüksége? A mi állatorvosunk dr. Burg, hiszen tudod.
Leonie nyelt egyet és egész testében megfeszült.
Hirtelen dadogni kezdett:
- De... te... mert te... nem voltál itthon... Fifi pedig...
nem akarta fölhívni dr. Burgot.
- Fifi! - A nő - tehát maga Turk asszony személyesen -
magához intette az udvaron áthaladó istállófiút, akit
Penny már előző napról ismert.
Fifi azonnal odament hozzá és kissé meghajolt előtte.
Úgy tűnt, itt mindenki rettenetesen tart Turk asszony
szigorától.
- Parancsoljon, kegyelmes asszony!
 Penny és Ivan meglepődve pillantott egymásra. Úgy
érezték magukat, mintha száz évvel visszamentek volna
az időben.
Turk asszony szembesítette Fifit azzal, amit Leonie
mondott.
- Ez nem igaz! - az istállófiú felháborodottan véde-
kezett. - Sosem tettem volna ilyet.
Leonie keze ökölbe szorult és könnyek szöktek a
szemébe. Penny gyorsan megértette kétségbeesésének
okát.
- Miért hazudsz nekem? - kérdezte Turk asszony a
kislányát. Egy pillanatra sem kételkedett Fifi szavaiban.
Penny Leonie segítségére sietett:
- A lánya biztosan nem hazudik. Ez az úr - Penny
állával Fifi felé mutatott - tegnap közölte, hogy a macskát
agyon kellene csapni egy kővel.
Turk asszony összeszorította az ajkait.
- Kérem, ne avatkozzon bele családi ügyekbe - mondta
élesen. - Egyáltalán mi van Sissivel?
Penny beszámolt a műtétről és Sissi kölykeinek ke-
reséséről.
- Idehozta a frissen műtött macskát? - Türk asszony
értetlenül csóválta a fejét. - Ez felelőtlenség. Milyen egy
rossz állatorvos a maga apja!
Ezt nem kellett volna mondania.
- Az apám kitűnő állatorvos! - fortyant föl Penny. - És
csak egy módja van, hogy megtaláljuk a kiscicát. Az
anyjának kell bennünket odavezetnie.
- Ez soha nem fog összejönni! - Turk asszony gőgösen
fölkacagott. - Talán túl sok állatfilmet nézel.
- Mégis megpróbálom - makacskodott Penny.
Leonie anyja egy lépést tett felé.
- Ha valami történik Sissivel és elpusztul, úgy bepe-
relem az apádat, hogy megnézheti magát. Megértetted?
Penny állta Leonie anyjának fenyegető pillantását.
Rezzenéstelen arccal nézett Turk asszony szemébe, és
várta, hogy ki bírja tovább.
Leonie az arca elé kapta a kezeit. Pokolian szenvedett.
Ivan, aki mellette állt, lehajolt hozzá és odasúgta neki:
- Sissi az autóban van. Meg akarod nézni?
- Igen - mondta hálásan Leonie és Ivan elvonult vele.
Fifi még mindig ott állt és figyelte az erőpróbát Turk
asszony és Penny között. Úgy álltak egymással szemben,
mint két harci kakas. Az istálló tulajdonosa nem volt
hozzászokva, hogy ellenkezzenek vele, és ennek
megfelelően dühös is volt.
- Hello, Penny! - kiáltotta valaki. Rebecca bukkant föl
mellette és kezet nyújtott neki. Egyáltalán nem törődött
az anyjával és az sem érdekelte, mi folyik éppen. - Na, mi
újság? Akarsz játszani az új együttesemben?
Turk asszony egyre inkább elvesztette eddigi
önuralmát.
- Honnan ismered... ezt a lányt? - kérdezte. A kérdés
második felét nagyon lenézően mondta.
 Rebecca nem válaszolt.
- Figyelj, csinálunk egy kis jamsessiont, egy imp-
rovizációs összejövetelt. Zene, határok nélkül. Csak úgy
belevágunk. Ez a legjobb kezdet. Benne vagy?
Penny örült, hogy témát válthatott, és szintén faképnél
hagyta Turk asszonyt.
- Persze, csináljunk - egyezett bele, bár egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy megvan benne a képesség egy
jamsession-höz.
- Szuper! Akkor találkozunk szombat délután, oké?
- Igen, rendben. Jövök - biztosította Penny. Együtt
odamentek az autóhoz, ahol Leonie a macskáját
simogatta.
Penny a hátában érezte Turk asszony szúrós te-
kintetét, de ellenállt a kísértésnek, hogy megforduljon.
Nagyon óvatosan kivette Sissit a kosárból és Leonie-nak
nyújtotta.
- Kérlek, vidd oda, ahol már máskor is elrejtette a
kicsinyeit - kérte a kislányt.
- Leonie, te bejössz a házba. Meg kell csinálnod a házi
feladatodat - szólt Türk asszony.
- De most szükségünk van rá! - háborodott föl Penny.
Turk asszony ügyet sem vetett a lány szavaira.
- Leonie, azonnal be a házba!
Leonie nemcsak tartott, hanem egyenesen félt az
anyjától. Könnybe lábadt szemmel adta vissza Pennynek
a macskát és elkullogott.
 Rebecca fejcsóválva nézett utána.
- Kibírhatatlan.
- Miért ilyen? - tudakolta Penny, de nem kapott
választ. - Meg kell találnunk a kiscicát - mondta rövid
hallgatás után.
- A padlás talán jó hely lehet. Sissi ott szeret a leg-
jobban lenni - magyarázta Rebecca.
A padlás egy hosszúra nyúló tér volt az istállók fölött.
Dugig volt régi bútorokkal, limlommal, már nem
használt kantárokkal és nyergekkel, valamint üres ládák-
kal és dobozokkal.
Penny óvatosan letette Sissit a földre. A fekete-fehér
macska tett két apró, esetlen lépést, majd lehuppant a
hátsó felére. Izgatottan tisztogatni kezdte az egészséges
mellső mancsát.
- Zavarban van - magyarázta halkan Penny.
- És most? - kérdezte Rebecca.
- Most reménykedünk, hogy hívja a kölykét - mondta
Penny.
Sissi befejezte a tisztálkodást és csak ült ott. Utána
azonban lefeküdt a földre és farka hegyével nyugtalanul
csapkodott.
Percek teltek el.
- Talán túl sokan vagyunk - mondta Penny.
Rebecca és Ivan megértette és elvonult.
Penny lekuporodott a földre, néhány lépésre Sissitől.
Kerülte, hogy egyenesen a macskára nézzen, inkább el-
pillantott mellette.
Sissi még mindig nem mutatott szándékot, hogy elő-
hívja, vagy keresse a kölykét.
Lehet, hogy nem is itt van?
- Félsz tőlem, mi? - mondta halkan Penny. - Csak a
gazdádban, Leonie-ban bízol, de ő nincs a közelben.
Idegen vagyok neked, és egy idegennek nem mutatod
meg a kicsinyedet.
A macska nem reagált.
Penny gyengéden, barátságosan tovább beszélt:
- Hidd el, nem bántalak, becs' szó. Csak segíteni
akarok neked, és a kölyködnek anyatejre van szüksége.
Kérlek, Sissi, hívd, különben soha nem jön elő a rejtek-
helyéről.
Semmi nem használt.
A macska szinte kővé dermedve feküdt ott.
Penny a karóráján követte, ahogy múltak a percek.
Hamarosan eltelt félóra.
Negyvenöt perc után feladta. Fölállt és lassan elindult
a meredek létra felé.
- Én... én most elmegyek... Talán hívod a kölyködet, ha
nem vagyok itt! - mondta Penny és elkezdett lefelé
mászni.
Nyomorultul érezte magát.
 Nene
Mögötte erőtlen nyávogás hallatszott. Mikor meg-
fordult, meglátta Sissit a padlásnyílás szélén, ahol a létra
végződött. Fölállt és Penny után sántikált.
- Mit... mit akarsz? - kérdezte zavartan Penny.
Sissi hosszan elnyújtva nyávogott. Penny visszamá-
szott a létrán és kinyújtotta a kezét. A macska rögtön
megindult felé és hagyta, hogy fölvegye. Penny óvatosan
levitte.
Elérték a boxok mögötti folyosót, ahol Penny először
látta meg a macskát. Sissi ismét kinyitotta a száját és
nyivákolt. Penny gyengéden letette. Sissi fölpillantott rá.
Pennynek az volt az érzése, mintha a macska a homlokát
ráncolná, és ezt kérdezné tőle: „Tényleg bízhatom
benned?"
Penny lassan hátrált két lépést.
 Ismét percek teltek el. A folyosón csak a legyek züm-
mögése hallatszott.
Aztán Sissi megint nyávogott. Hosszúra nyújtva,
magas és éles hangon nyávogott, egészen másképp, mint
addig.
Penny visszafojtotta a lélegzetét.
Valahonnan egészen halk, panaszos miaúúú hallat-
szott. A kiscica válasza az anyja hívására.
Sissi talpra küzdötte magát, de közben majdnem el-
vesztette az egyensúlyát. A kicsinye közelsége teljesen
elfeledtette vele minden fájdalmát és bizonytalanságát.
Még egyszer hívta, majd tett néhány esetlen lépést.
Ekkor egy magas, régi faliszekrény mögül selymes
szőrű, cirmos kiscica préselte ki magát. Penny soha az
életben nem jött volna rá, hogy oda rejtette, olyan szűk-
nek tűnt a hely.
Az apró mancsok szaporán tipegtek a betonpadlón. A
cicamama azonnal lefeküdt. A kölyke éhesen rávetette
magát a hasára, és mohón szívni kezdte a tejet.
Penny ebben a pillanatban legszívesebben elbőgte
volna magát örömében. Először meg kellett szereznie
Sissi bizalmát. Mikor a macska meggyőzte magát, hogy
bízhat Pennyben, megmutatta neki a kölyke rejtekhelyét.
Penny halkan elhagyta a folyosót. Rebecca és Ivan az
udvaron ült egy padon és izgatottan beszélgetett a
napon.
-Tudtad, hogy a házvezetőtök első osztályú
szaxofonos? - kérdezte Rebecca. - Sajnos a verseny csak
lányokból álló együtteseknek szól, különben azonnal
fölvettem volna.
Ivan zavartan mosolygott.
- Mi van a cicussal? - érdeklődött Pennytől.
- Azt én is szeretném tudni! - Turk asszony kilépett az
egyik ajtón, mely a pad közelében volt, és karba tett
kézzel várta a választ.
Kétségtelenül arra számított, hogy Penny nem találta
meg a macskakölyköt.
- Sajnos elég sokáig tartott. Sissi Leonie-nak biztosan
rögtön megmutatta volna a kölyök búvóhelyét, de nekem
előbb egy kicsit a bizalmába kellett férkőznöm -
magyarázta nyugodt hangon Penny. - Anya és gyermeke
boldog egységben van, és a kölyök épp most próbál erőre
kapni, ugyanis teljesen kiéhezett. Mindkettőjüket
elvisszük a rendelőbe, mert Sissinek teljes nyugalomra
van szüksége.
Turk asszony beszívta a levegőt, sarkon fordult és
kommentár nélkül odébbállt.
Rebecca lemondóan legyintett:
- Nem bírja elviselni a vereséget. Ne törődj vele, majd
megnyugszik.
Penny nem egészen értette, mi folyik a
Turk-udvarban. Feszültség volt a levegőben, mint egy
hatalmas zivatar előtt.
- Átadod Leonie-nak a jó híreket? - kérte Penny
Rebeccát.
- Természetesen megteszem. És szombat délután
találkozunk!
Ellenkezésnek nem volt helye. Rebecca fölpattant,
mint a villám, intett és elszaladt a lakóház irányába.
- Sürgősen tudatnom kell Leonie-val a jó híreket! -
kiáltotta oda Pennynek visszanézve.
Penny és Ivan alig tért vissza Moosburgerék házába,
máris csörgött a telefon. Leonie volt a vonal másik végén
és ismét kérdészáport zúdított Penny nyakába.
Mikor végre levegőt kellett vennie, Penny gyorsan
kihasználta az alkalmat és ezt mondta:
- Leonie, Sissi és a kölyke egészséges és jól van.
Pillanatnyilag mindketten mélyen alszanak.
- Kandúr vagy nőstény? - tudakolta Leonie.
Erre nem tudott válaszolni Penny, ezért elküldte Ivant
az apjához, aki már biztosan megállapította a kiscica
nemét.
- Már mindent alaposan végiggondoltam - kezdett bele
ismét Leonie. - Ha kandúr, a Rudolf nevet kapja.
- Rudolf? Miért épp Rudolf? - bár Penny már semmin
sem csodálkozott. Úgy tűnt, a kislánynak - akárcsak az
öccsének, Romeónak - tele volt bolondos ötletekkel a
feje.
Mert Sissinek, a híres császárnőnek, akiről a szülinapi
macskámat elneveztem, volt egy Rudolf nevű fia. Nem
ismered a mayerlingi tragédiát?
 Penny hallott már róla, de nem emlékezett rá ponto-
san. Mivel tétovázott egy pillanatig, azonnal megkapta
Leonie-tól a korrepetálást császári történetekből.
- Rudolf trónörökösnek volt egy szeretője, bár nős
ember volt. El tudod képzelni ezt a botrányt? A
szeretőjét Vecsera Máriának hívták, és még nemesi címe
sem volt. És egy éjszaka megtörtént. A trónörökös a
Bécshez közeli mayerlingi vadászkastélyban vacsorázott.
Állítólag tizenkettő vagy tizennégy fogást gyűrtek le.
Hihetetlen, mi?
Mielőtt Penny kinyithatta volna a száját, Leonie foly-
tatta a szomorú históriát:
- Utána mindketten ruhástul az ágyra feküdtek. A
trónörökös először a szeretőjét, aztán magát lőtte le.
Nem látott más kiutat! - mondta elhaló hangon Leonie.
- Kiutat? Miből? - kérdezte Penny.
Leonie nem volt biztos a válaszban.
- Abból a nagy szerelemből, amely az udvarban nem
kívánatos és tiltott volt. Különben is, nyakig ült a
szarban.
- Micsoda? - Pennynek mosolyognia kellett Leonie
kifejezésmódján. Valahogy nem illett a történet végére,
amit elmesélt.
- Így mesélte nekem a nagypapám - védekezett
gyorsan Leonie, aki érezhette, hogy nem szabadna így
beszélnie.
- A Rudolf tényleg nagyon drámai név egy macskának,
ha tényleg kandúrról van szó! - adott igazat neki Penny.
Ivan visszajött a rendelőből és Pennyre mutatott.
- Mit akarsz ezzel mondani? - érdeklődött halkan.
- Azt, hogy nőstény! - súgta oda neki a házvezető.
Leonie csalódottan sóhajtott:
- Kár! Pedig szívesen hívtam volna enni őket „Sissi és
Rudolf" megszólítással. De mindegy. Nenének fogom
hívni a kiscicát.
Penny a nyelvébe harapott, hogy meg ne kérdezze, ki
az a Nene, de Leonie kérdés nélkül is elmagyarázta.
- Nene a nővére volt Sissinek. Tulajdonképpen őt
kellett volna Ferenc Józsefnek elvennie. Császárnői ne-
velésben részesült. De aztán a fiatal császár beleesett
Sissibe, és őt vette feleségül. Fogadjunk, hogy Nene egész
életét szomorúságban és kétségbeesésben töltötte.
Leonie-nak nyilvánvalóan tragikus sorsú személyek
nevei voltak a gyengéje. Pennynek meg kellett ígérnie,
hogy átadja Leonie üdvözletét Sissinek és Nenének, és
nagyon vigyáz mindkettőjükre. Leonie csak ezután volt
hajlandó befejezni a beszélgetést.
- Hú - sóhajtott Penny -, elég fárasztó a kicsike!
Ivan leült mellé a régi parasztládára.
- Valószínűleg örül, hogy van valaki, akivel tud
beszélgetni. Az anyja nem egy melegszívű
tyúkanyó-típus.
Ebben Penny teljesen igazat adott neki. Turk asszony
valóban rendkívül furcsa ember volt.
 A nyíl
Voltak napok, amikor Penny már ébredéskor érezte,
hogy valami történni fog. Valami rossz, amely félelem-
mel töltötte el. A csütörtök ismét egy ilyen nap volt.
Mikor fölkelt, nyugtalanság fogta el, és ez az állapot
egyre jobban aggasztotta.
Millit és Robint ezen a napon alig lehetett kiűzni a
nagy kutyakosárból, melyben együtt aludtak. Fáradtan
nyitogatták a szemüket, és álmosan hunyorogtak a gaz-
dájukra.
Talán az időjárás az oka. Vagy csak rosszul aludtam -
beszélte be magának Penny.
Mire visszajött a fürdőszobából, a kutyák kényelmesen
elhelyezkedtek, méghozzá egymáshoz bújva, az ágyon.
Robin a párnába fúrta a fejét, Milli pedig kinyújtott lábai
között szundikált.
 - Nektek elment az eszetek! Le innen! - kiáltotta
Penny.
A két kutya továbbra is úgy tett, mintha aludna, és
semmi szándékot nem mutatott a fölkelésre.
- Na jó, akkor itthon maradtok és nélkületek megyek
az iskolába - jelentette be hangosan Penny.
Az „itthon maradtok" szavakra Robin és Milli is
megmozdította egyik fülét. Mikor Penny el akarta hagyni
a szobát, fölemelkedtek, nagyokat nyújtóztak és ásítoz-
tak. Mindezt természetesen az ágyban. Mivel előző este
mindkét kutya frissítő fürdőt vett a patakban, majd sár-
pakolást az egyik mély pocsolyában, most finom, szürke
homok potyogott a bundájukból Penny tarka kockás
ágyneműjére.
- Na, ez a nap is jól kezdődik! - sóhajtotta Penny.
Végre a kutyák teljesen éberen leugrottak az ágyról és
farkcsóválva odamentek a gazdijukhoz.
- Ma biciklinap van! - rikácsolta Romeo, mikor Penny
belépett a konyhába. Már bukósisakkal a fején ült az
asztalnál és lapátolta magába a tejjel leöntött ku-
koricapelyhet.
- Már megint csütörtök van? - csodálkozott Penny.
Romeo teli szájjal bólogatott.
A biciklinap azt jelentette, hogy Romeo kerékpáron
mehetett iskolába. De Pennynek kísérnie kellett, és vi-
gyázni rá, mert egyedül még nem közlekedhetett. Romeo
kérte a biciklinapot születésnapjára, és Penny teljesítette
a kívánságát. Akkor még nem sejtette, milyen feladatot
vállal magára.
Moosburgerné egy csomó cetlivel jött be a konyhába
és elgondolkodva lapozgatta őket.
- Jó reggelt, mami! - köszönt neki egyszerre Penny és
Romeo.
Moosburgerné fölriadt gondolataiból.
- Jó étvágyat - mondta összezavarva. - Ööö... vagyis jó
reggelt. Bocsássatok meg, de pillanatnyilag tanácstalan
vagyok, hogyan folytassam a munkát. Alighogy elintézek
valamit, másik tíz dolog szakad a nyakamba.
Kolumbus érkezett utolsóként a reggelihez. Állva
magába öntött egy csésze teát és kivett egy almát a gyü-
mölcskosárból.
- Sietek! - ez volt az egyetlen szó, amit a családjának
szánt.
- Hogy hívják? - kiáltott utána Romeo. - Az a vörös
hajú az, akivel az iskola előtt szoktátok nyalni-falni
egymást?
Moosburgerné fölkapta a fejét:
- Kolumbus, új barátnőd van?
- Szinte minden másnap új barátnője van - világo-
sította föl Romeo.
Kolumbus visszajött, dühös pillantást vetett az öccsére
és ezt mondta:
- Ha nem fejezed be a hazugságok terjesztését rólam
és a barátnőimről, kilyukasztom a biciklid kerekét.
 Romeo azonnal a szájára tapasztotta a kezeit, és va-
lamit motyogott, amit Penny nemigen értett, de ennyit
jelenthetett.
- Lakat van a számon.
- Penny, ma meglátogatok egy állatkertet és megte-
kintem a pingvinek lakóhelyét. Érted menjek iskola
után? El szeretnél jönni velem? - ajánlotta föl
Moosburgerné.
- Igen, szívesen - válaszolta Penny.
Ezen a reggelen valahogy nem volt étvágya, így ha-
marosan elindult. Különben is, Romeo társaságában két-
szer annyi ideig tartott az út az iskolába, mint máskor.
Gyönyörű, szinte nyárias májusi nap volt. A nap sütött
és kellemesen melegített. Milli a kerékpár kormányára
erősített kosárban ült és élvezte, hogy a szél legyezgeti a
pofáját. Robin a gazdája mellett egyenletes tempóban
ügetett a járdán, mint valami kocogó.
Mióta Pennynek a hét egyik napján kísérnie kellett
Romeót, visszapillantó tükröt szerelt a kormányára. Így
nem kellett állandóan forognia az öccse után.
Romeónak volt néhány szokása, amitől Penny falra
tudott mászni. Vagy azért állt meg, hogy megszorítsa a
sisakja pántját, vagy azért, hogy igyon egy kortyot a
kulacsából. Ha eszébe jutott, akár tízszer is leellenőrizte
útközben a nyomást a kerekekben, vagy a kormányt és a
nyerget állította felváltva magasabbra, illetve alacso-
nyabbra.
 Ezen a reggelen azonban kivételesen könnyen ke-
zelhető volt és tempósan tekert. Rekordidőben érték el
az iskolát, mely egy utcányira állt Penny gimnáziumától.
- Egy pillanat! - Pennynek eszébe jutott valami. - Ma
nem tudlak iskola után hazakísérni, mert anyu jön értem
és megyünk az állatkertbe. De azért várj itt! - kötötte az
öccse lelkére.
Romeo bólintott és nagyon komoly képet vágott.
Tudta, hogy Penny akkor hisz neki a legjobban.
Mivel szép volt a reggel és minden házi feladata kész
volt, Penny kihasználta az időt, amit nyert, és tett a ku-
tyákkal egy kitérőt a közeli parkba. Leállította a
biciklijét, és sétált egy gyors kört a tó körül.
Az egyik bokorból hirtelen zörgés hallatszott. Robin és
Milli megriadt és elkezdett ugatni. Penny megpróbálta
megnyugtatni őket, de nagyon izgatottak voltak.
Robinnak fölállt a szőr a hátán, és Milli is úgy vi-
selkedett, mintha a következő pillanatban oda akarna
kapni valakinek.
Szétnyíltak az ágak, és egy öregasszony bukdácsolt ki
az útra.
Robin mély torokhangon morgott. Milli azonnal
utánozta.
Penny érezte, hogy a kutyák izmai megfeszülnek.
Szaporán lélegzett.
Az asszony ruhája rongyos, piszkos és lyukas volt.
Különösen feltűnő volt vastag pamutharisnyája, melyek
közül az egyik lecsúszott a bokájára, valamint zsíros filc-
kalapja. Az arca vörös volt, és vékony, vörös hajszálerek
hálózták be.
Mikor észrevette Pennyt, jobban összehúzta kék
kabátját kerek testén. Egyik kezével elöl összefogta, a
másikkal pedig idegesen, védekező mozdulatokkal ha-
donászott.
- Nem... nem... nem én... nem... - dadogta. - Nem...
higgye el... nem én voltam!
Megfordult és tett néhány tántorgó lépést.
Penny legnagyobb meglepetésére sem Robin, sem Milli
nem akarták utána vetni magukat. Mindkét kutya eltűnt
a bokorban, melyből az asszony előbújt. Penny rájött
Robin izgatott ugatásából, hogy a kutya talált valamit és
meg akarja mutatni neki.
- Hé, maga! - kiáltott az asszony után, de az nem állt
meg, hanem gyorsan kereket akart oldani.
Robin ugatása egyre sürgetőbb lett, ezért Penny oda-
ment hozzá.
A berni pásztorkutya a tó partján állt és a vízből kiálló
nádat bámulta.
A nád között egy vadkacsatojó feküdt.
- Jaj, ne...! Ki volt az a nyomorult szemétláda? - sut-
togta Penny.
A kacsa nyakába vékony nyíl fúródott. Penny nagyokat
nyelt. Robin halkan nyüszített és lefeküdt. Milli
utánozta.
 A nád mögül négy pelyhes kiskacsa úszott elő, és
magas hangú csipogással szólongatta az anyját.
A kacsa élt, de nem válaszolt. Úgy ringott a víz színén,
mint egy darab fa. Végül erőt vert magán és kinyitotta a
csőrét. De csak panaszos, gyenge hang hagyta el a torkát,
mely inkább megrémítette, mint odacsalogatta a
fiókákat.
- Robin, Milli, itt maradtok. Marad, fekszik! - kötötte a
kutyák lelkére Penny. Ő pedig elszaladt a következő
telefonfülkéig és onnan hazatelefonált.
Az apja figyelmesen meghallgatta Penny beszámolóját,
majd így szólt:
- Én nem tudok elmenni, hogy befogjam a tojót és a
kiskacsákat, mert mindjárt műtétem lesz, de értesítem az
állatvédőket. Nekik már van tapasztalatuk ilyesmiben.
Ugyanis nagyon fontos, hogy az egész család be legyen
fogva.
Penny meg akarta várni, míg megérkeznek az állat-
védők, hogy megmutassa nekik a helyet. Azonkívül meg
kellett akadályoznia, hogy esetleg kutyák vagy bámész-
kodók elriasszák a kacsamamát és fiókáit.
Majdnem félórába telt, mire megérkezett az Állatvédő
Egyesület zöld-fehér autója. Egy keki overallt viselő
fiatalember és egy nő szállt ki belőle. Penny odavezette
őket ahhoz a helyhez, melyet Robin mozdulatlanul
őrzött, mint egy kőoroszlán.
Mindketten halászcsizmát hoztak az autóból, melyet
úgy lehetett fölhúzni, mint egy nadrágot, és a derekukig
ért. Ebben oda tudtak gázolni a part menti vízben a
kacsacsaládhoz anélkül, hogy vizesek lettek volna. A férfi
a nyíllal meglőtt kacsát vette gondozásába, a kollé-
ganőjének pedig sikerült egy finom hálóval befognia a
kiskacsákat. Az állatokat nagyon óvatosan szállítóketre-
cekbe rakták.
- Ki lövöldözik itt nyíllal a kacsákra? - kérdezte föl-
háborodva Penny.
A két állatvédő megvonta a vállát.
- Állatkínzókból és őrültekből van mindig bőven. Ha
elkapják őket, megússzák egy kis pénzbüntetéssel, és
ezzel el van intézve a dolog.
- Túl fogja élni a kacsamama? - hangzott Penny kö-
vetkező kérdése.
Erre egyikük sem tudott válaszolni. Azonnal elviszik
az állatot Moosburger doktorhoz. Penny tudta, hogy az
apja minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy meg-
mentse a kacsát.
Több mint egy órát késett az iskolából, ahol gonosz
meglepetés várta. Reggeli kellemetlen érzése tehát nem
volt alaptalan.
 Olyan nap, amit a legjobb elfelejteni
Mikor Penny belépett az osztályterembe, azonnal
érezte, hogy valami megváltozott. A táblánál a földrajz-
tanár állt és valamit magyarázott Közép-Amerikáról.
Néhány osztálytársa felé fordult, de nem szentelt neki
különösebb figyelmet. Penny előrement és elnézést ért a
késésért. A tanárt azonban nem érdekelte a késés oka és
a helyére küldte Pennyt.
Naddi nem volt ott, a Penny melletti hely üres volt.
Penny csodálkozott rajta, aztán hirtelen világossá vált,
mi változott meg az osztályban: még egy padot állítottak
be az utolsó sorba. És abban ült Naddi. Egyedül. Mikor
észrevette Penny meglepett pillantását, tüntetőleg elfor-
dította a fejét.
- Inkább állva szeretnéd követni az órát, Penny? -
kérdezte kissé csípősen a földrajztanár.
 - Ööö... nem... - dadogott Penny. Úgy érezte magát,
mintha valaki fejbe csapta volna egy nedves ronggyal.
Mikor leroskadt a helyére, egymást kergették a gondola-
tok a fejében.
Tegnap biztosan valami totál hülyeséget mondtam -
tett szemrehányást magának. Ezért nem akar mellettem
ülni Naddi. Tiszta hülye vagyok. Hogyan történhetett ez?
Egyáltalán nem figyelt oda, mi folyik a táblánál.
Nyomorultul érezte magát, és számolta a perceket az óra
végéig. Feltétlenül meg kellett tudnia, miért ül el mellőle
Naddi.
Végre kicsöngettek. Elpakolták a füzeteket és köny-
veket, és mindenki fölállt, hogy kimenjen az udvarra.
Penny a terem ajtajában érte utol a koreai lányt.
- Naddi, én... beszélni szeretnék veled - mondta, és
érezte, hogy remeg a hangja, amit ki nem állhatott.
Naddi hátra sem nézett. Összeszorított ajkakkal,
lehajtott fejjel ment tovább, a haja függönyként takarta
el az arcát.
- Mondd, miért nem akarsz mellettem ülni? - bukott ki
Pennyből.
Johannes, aki előtte ment, most megfordult és gú-
nyosan rávigyorgott:
- Én megértem - szólt közbe anélkül, hogy valaki
kérdezte volna. - Nagyon is. - Naddihoz fordulva így
szólt: - Egyébként Johannes vagyok.
Naddi fölemelte a fejét és biccentett. Johannes
gálánsan nyújtotta neki a karját:
- Szép kisasszony, szabad-e kérnem, hogy karom
ajánljam és elkísérjem? - idézett Goethe Faust című szín-
darabjából.
Naddi arcán halvány mosoly suhant végig. Kicsit vo-
nakodott, aztán belekarolt és elandalgott Johannesszel.
Penny ezen a napon másodszor érezte úgy, mintha
belerúgtak, vagy megütötték volna. Mi történt? Mit tett?
Nyomorultul érezte magát és azt sem tudta, kivel beszél-
hetne az osztályból.
Legjobb és valószínűleg egyetlen barátnője Ines volt.
Penny nem tartozott egyik klikkbe sem. Nem volt egy
bulizós, sem moziba járós típus, inkább a családjával, a
kutyáival és más állatokkal töltötte az időt, na meg
Ivannal.
Nemrég még sokat volt együtt Elvisszel is, aki állat-
gondozóként dolgozott Moosburgeréknál. Penny és a fiú
nagyon közel állt egymáshoz. Ám pillanatnyilag ő sem
jelenthetett vigaszt, mert Elvis néhány hónapra külföldre
utazott. Penny megpróbált nem gondolni rá, de be
kellett vallania, hogy ez hihetetlenül nehezére esik.
Körülötte beszélgető, tréfálkozó és nevetgélő lányok és
fiúk zsibongtak. Penny nagyon magányosnak érezte
magát közöttük. Mintha nem is közéjük tartozna.
Mintha földönkívüli lenne, aki ráadásul még fertőző
betegséget is terjeszt.
Hosszú idő után ismét rátört az az érzés, hogy
mindent rosszul csinál.
Olyan nap volt ez, amit a legjobb elfelejteni.

A tanítás végéig sem Penny hangulata, sem a légkör

nem javult közte és Naddi, valamint a többi osztálytársa
között.
Penny figyelte, milyen gyorsan befogadták a többiek a
koreai lányt. Naddi nem tűnt sem szégyenlősnek, sem
visszahúzódónak, sem félősnek. Szemmel láthatóan él-
vezte, hogy Johannes egy kicsit udvarolt meg bókolt
neki, és hízelgett neki a többi lány érdeklődése is.
Penny kirekesztve érezte magát. Minden, amit látott,
egyértelműen azt sugallta: „Te nem tartozol közénk!"
Az ötödik óra után fogta a kutyáit és elindult a ke-
rékpártárolóhoz. Rövid dudálás zökkentette ki a gondo-
lataiból. Pöfi állt az úton, az anyja autója. A vászontető le
volt hajtva, és Moosburgerné egyik karját magasba
nyújtva integetett.
Penny odament hozzá és így szólt:
- Mi lesz Romeóval? Nem tekerhet egyedül haza.
- Teljesen megfeledkeztem róla, én mostoha - mondta
Moosburgerné megjátszott kétségbeeséssel. - Elszaladnál
gyorsan a sulijához és idehoznád? Egyszerűen magunk-
kal visszük, csak nekem bonyolult autóval odamenni.
Tudod, a sok egyirányú utca...
Penny kinyitotta a hátsó ajtót, mire Milli és Robin
beugrott a hátsó ülésre. Üdvözlésül lelkesen végignyalták
Penny anyját a vállától a feje búbjáig.
Romeo már várta az iskola bejáratához vezető hosszú
lépcsősor alsó fokán ülve. Úgy kuporgott ott, állát a
tenyerébe támasztva, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Hé, veled meg mi van? - érdeklődött Penny.
- Be kell menned a tanító nénihez - válaszolta halkan
Romeo.
Penny mélyet sóhajtott:
- Már megint mit műveltél?
- Semmit! Egyáltalán nem csináltam semmit! - ki-
áltotta magából kikelve Romeo. - Jobb vagyok, mint a
legjobbak az osztályban.
Romeo tanítónőjét Biggi Lehmannak hívták, és egy
rakás füzettel a kezében jött szemben a folyosón.
- Á, de jó, hogy máris itt vagy! - kiáltotta, és kérte
Pennyt, hogy kövesse a tanáriba. Ott hellyel kínálta.
- Romeo valami szörnyűséget tehetett, ha le kell
ülnöm, mielőtt meghallom a borzalmas hírt - próbálta
oldottabbá tenni a hangulatot Penny.
Lehmann asszony megeresztett egy elkínzott és bi-
zonytalan mosolyt.
- Nem, ezt nem mondhatnám. Romeo az elmúlt na-
pokban valahogy... megváltozott.
- Hogy érti ezt?
- Mondd csak, odahaza is lenyalja a villanykapcsolót,
mielőtt az orrával megnyomja?
- Hogy mit csinál?
 - Azonkívül nyalogatja a széktámlákat és megrágja az
asztalok szélét. A kilincset pedig a lábával nyomja le.
- Otthon nem tesz ilyeneket, de a barátainál igen -
számolt be Penny.
Romeo tanítónője tanácstalanul nézett rá.
- Mit gondoljunk erről?
- Önnek mi a véleménye? - tudakolta Penny.
Lehmann asszony mélyet sóhajtott.
- Sok mindent megéltem már a tanítványaimnál, de
ilyet még soha nem láttam. És ami a legfurcsább, hogy
Romeo észre sem veszi, hogy mit csinál. Ha a nevén szó-
lítom, mintha álmából riadna föl.
Penny és a tanítónő egy darabig csak hallgatott.
Mindketten a fejüket törték, de nem találtak választ vagy
magyarázatot.
- Beszélek a szüleimmel - javasolta Penny.
A tanítónő beleegyezett:
- Be kell vallanom, kissé tehetetlennek érzem magam -
magyarázta.
- Ön nem az - biztosította Penny. - Romeo mindig
tartogat meglepetéseket.
Lehmann asszony ezzel csak egyetérteni tudott.
Mikor Penny kilépett az iskola épületéből, az öccse
ugróiskolát játszott, mintha mi sem történt volna. Úgy
tűnt, arra sem emlékszik, miért is volt Penny az iskolá-
ban. Mikor megtudta, hogy elmehet velük az állatkertbe,
lelkesen követte nővérét Moosburgerné autójához.
 - De hátul nincs hely, előre kell ülnöm! Robin és Milli
túl dagadtak! - panaszkodott.
Az anyja egyszerűen elintézte a dolgot:
- Vagy beszállsz hátra, vagy hazamész a busszal.
Romeo a következő pillanatban már préselte is be
magát a kutyák mellé, akik azon kezdtek harcolni, hogy
melyikük hajtsa a fejét Romeo ölébe.
Moosburgerné oldalról figyelte Pennyt.
- Gondterheltnek látszol.
- Tényleg? Tévedsz - füllentette Penny. Nem volt
kedve az iskolában történtekről beszélni. - Hogy van a
kacsamama? - kérdezte gyorsan, hogy elterelje a szót.
- Az apád egy zseni. Sikerült kioperálnia a nyilat a
nyakából. Szerencsére a nyelőcsöve nem sérült meg.
Penny föllélegzett.
- És a kiskacsák?
- Az egész család a betegszobán van egy ládában. A
kacsamama már kiadta az első hangokat, melyek végre
megnyugtatták a fiókákat. A kicsik fáradhatatlanul hív-
ták a műtét egész ideje alatt.
- Szeretném tudni, ki lőtte rájuk a nyilat - mondta
elgondolkodva Penny. - Gondolod, hogy az az
öregasszony lehetett, aki kijött a bokorból? Úgy nézett
ki, mint egy hajléktalan. És nekem úgy tűnt, rejtegetett
valamit a kabátja alatt.
Az anyja megvonta a vállát.
- Nem szabad másokat a külsejük után megítélni -
mondta.
 A megkergült pingvinek
Moosburgernét már várták az állatkert bejáratánál.
Egy kis fogadóbizottság lépett elő, hogy üdvözölje. Tagjai
voltak: az állatkert igazgatója, egy nagyon kerek, energi-
kus és dinamikus ember, az építész, aki az új lakóhelyet
kiötlötte és tervezte, de szívesebben állt a rajzasztalánál,
mint itt, valamint egy vékony, hórihorgas fiatalember,
aki Pennyt leginkább egy kutyaalom legfélősebb
kölyökkutyájára emlékeztette. Úgy tűnt, el akar bújni az
igazgató és az építész mögött.
- Theo Ritz, szobrász és kőfaragó, ő alkotta meg a
pingvinek új lakóhelyét - mutatta be az állatkert-igazgató
a fiatalembert.
Moosburgerné kezet rázott a három férfival, bemu-
tatta a lányát és a fiát, és hangsúlyozta, milyen kíváncsi
az új pingvinházra, melyről elég sokat hallott már.
 Robin és Milli nem mehetett be az állatkertbe, ezért az
igazgató titkárnőjénél kellett maradniuk. Amikor a hölgy
egy nagy csomag kutyacsemegét húzott elő az íróasztal
alsó fiókjából, mindjárt az eledelre csaptak.
Romeo eltűnt, hogy meglátogassa kedvenc állatait, a
rozmárokat és a fókákat. Penny anyja elindult az épí-
tésszel és az állatkert-igazgatóval a pingvinek lakhelye
felé, Penny és Theo Ritz pedig utánuk baktatott.
Pennynek mosolyognia kellett, amint Theo Ritzet
figyelte. Túl nyurgának és véznának tűnt a kőfaragáshoz.
Mindenesetre nagyon ideges volt, állandóan a hajába
túrt, a fejét vakarta és rendületlenül morzsolgatta a
fülcimpáit.
Theo észrevette, hogy Penny érdeklődve figyeli, és
elvörösödött.
- Ööö... én... tehát ez... az első önálló megbízásom -
bökte ki. - Nem tudod elképzelni, mit jelent ez nekem...
A mesterem, akinél tanultam, mindig ezt mondta: „Theo,
te egész életedben a neveket fogod vésni a sírkövekbe.
Másra alkalmatlan vagy." És most... most megalkothat-
tam a pingvinek lakóhelyét. Josef, az építész ugyanis
mellettem lakik. És... tőle kaptam a megbízást.
- Gratulálok - mondta Penny. - Tetszett a munka?
Theo hevesen bólogatott:
- Nagyon tetszett, de nagyon stresszes is volt. Túl
kevés volt az idő. Éjjel-nappal dolgoztam.
Közben megérkeztek az új pingvinházhoz. Penny előtt
egy pompás mesterséges sziklarendszer emelkedett,
melyen számtalan pingvin hancúrozott. Néhányan csak
álltak és nézegették a látogatókat, mások föl-alá totyog-
tak, mint valami őrjárat tagjai.
Újra és újra bebukfencezett egy-egy pingvin a hosszan
elnyúló medencébe, mely a sziklák lábánál terült el. Mint
fekete-fehér torpedók, siklottak a víz alatt, majd
fölbukkantak, kiugráltak a szárazföldre és kirázták tol-
lazatukból a vízcseppeket.
- Ez a sziklaugró pingvinek és a Humboldt-pingvinek
lakhelye. A sziklaugró pingvineknek mókás bóbita van a
fején, a Humboldt-pingvineken pedig fehér csíkok
húzódnak a szemüktől a lábukig.
Moosburgerné elismerően bólintott:
- Számos pingvinlakhelyet tekintettem már meg, de ez
nemcsak a legnagyobb, hanem a legsikerültebb is mind
között - mondta az építészre felé fordulva, aki rögtön
Theóra mutatott.
- Őt illeti a dicséret. Theo számos filmet megnézett és
jelentéseket tanulmányozott a pingvinek természetes
életteréről az Antarktiszon, mielőtt ezt a tájat
megtervezte és megalkotta. Valóban csak és egyedül az ő
érdeme, hogy az állatok egészen nyilvánvalóan remekül
érzik magukat itt.
Egy zöld kertésznadrágot viselő állatgondozó lépett az
igazgató mellé, és valamit odasúgott neki.
- Auer úr, a pingvinek gondozója - mutatta be az
állatkert igazgatója. - Jelenleg nagyon sok a teher a
vállán, mert nemrég szaporodott az egyik sziklaugró
pingvinpár. A tojó nemcsak kitojta a tojást, de sikeresen
ki is költötték. Ilyen esetben a fióka körülbelül három
hét után elhagyja a fészket, és izgatottan totyogni kezd,
hogy fölfedezze a világot. Mivel azonban a pihés
bébitollazat még nem alkalmas az úszásra, a szülőknek
állandóan figyelniük kell, hogy a fiókájuk ne ugorjon a
vízbe. Ebben aztán a végsőkig kimerülnek. Ezért
elvesszük tőlük a kicsit és a gondozóba visszük. Itt Auer
úr naponta háromszor megeteti. Így ő jelenleg úgymond
pingvinpapa és pingvinmama is egyben. Ezt a feladatot
már többször is a legnagyobb sikerrel oldotta meg.
A gondozó, egy visszahúzódó, szégyenlős ember,
szerényen mosolygott.
Auer úr, kérem, mutassa meg Moosburgerné lányának
a mi Maxunkat és Moritzunkat - kérte az állat-
kert-igazgató.
- De... miattuk jöttem - mondta halkan a gondozó. - A
két pingvin... megkergült.
- Az mit jelentsen? - tudakolta az igazgató.
Auer úr nem a szavak embere volt. Intett az igazga-
tónak, hogy kövesse. A többiek is mentek velük.
A sziklarendszer mögött elrejtve nyílt a bejárat a belső
helyiségekhez, ahol a pingvinek az éjszakát töltötték.
Erős halszag terjengett. Itt is voltak medencék és szikla-
beugrók, ahová az állatok visszahúzódhattak aludni.
 Egy elválasztott területen négy pingvin hancúrozott.
Amint meglátták a gondozójukat, azonnal elkezdtek
feléje totyogni.
- Ezek itt Max és Moritz, meg Jancsi és Juliska - mu-
tatta be az igazgató az állatokat. - Auer úr saját kezűleg
nevelte föl a négy Humboldt-pingvint, ami nem volt egy-
szerű feladat. De meséljen már ön is egy kicsit.
Az állatgondozó nagyon igyekezett, mégis igen tö-
mörre sikeredett a beszámoló. Pennynek föltűnt, hogy
valami aggasztja.
Auer úr rálépett az egyik mesterséges lapos sziklára és
lehajolt.
A négy pingvin között azonnal mulatságos ver-
senyfutás kezdődött. Mindegyik elsőként akart odaérni a
férfihoz.
A legkisebb nyert és beleugrott Auer úr földre fektetett
tenyerébe. A mókás kis fickó belekuporodott, és amint a
gondozó fölemelte és magához szorította, elégedetten
karattyolni kezdett.
- Te is szeretnéd? - ajánlotta föl Pennynek.
Hát persze, hogy szerette volna, ám ehhez először be
kellett lépnie az elkerített területre. Auer úr óvatosan a
kezeibe helyezte a mókás kis állatot.
A pingvin tollazatának tapintása hideg és nedves volt.
Kíváncsian szemlélte Pennyt sötét szemeivel, és pró-
baképpen a pulóveréhez dörgölte a fejét. Ez igen tetszhe-
tett neki, mert hirtelen teljesen Pennyhez simult.
 A másik három türelmetlenül rikoltozott és izgatottan
totyogott a gondozó gumicsizmája körül. Mindegyik azt
akarta, hogy fölvegyék és megsimogassák.
- Az etetési időszakban történt intenzív kapcsolat
miatt nagyon hozzászoktak az emberekhez - magyarázta
az igazgató. - Innen a ragaszkodásuk és a dédelgetés
iránti igényük.
- Kit tartok a kezemben? - tudakolta Penny.
- Ő Moritz - mondta a gondozó rövid vizsgálódás után.
Moosburgerné a ketrec belső kialakításával is nagyon
elégedett volt és dicsérte a tisztaságot. Auer úr szerény
mosollyal nyugtázta a dicséretet. De ennek ellenére nem
tűnt valami vidámnak.
- Akkor most mi van az állatokkal? - kérdezte az
állatkert-igazgató.
- Az előbb nagyon furcsák voltak - számolt be a
gondozó. - Kicsit olyan volt, mintha áramot vezettek vol-
na beléjük.
Moritz már nem érezte jól magát Penny karjaiban.
Fészkelődni kezdett és azt akarta, hogy letegye. Penny
megtette neki ezt a szívességet, mire az állat azonnal
visszatotyogott a többiekhez. Auer úr fogott néhány
halat és bedobta őket a vízbe. A pingvinek utánuk
vetették magukat, lemerültek és elnyelték a zsákmányt.
Elégedetten jöttek vissza a partra.
És most mindenki látta: a pingvinek nem mókásan
totyogtak, hanem ide-oda tántorogtak, mintha be
lennének rúgva! Egyértelműen látszott, hogy nehezen
tudják megtartani az egyensúlyukat. Aztán szinte
egyszerre megálltak, erősen megrázták magukat, és
csodálkozva néztek körül. Utána minden úgy volt, mint
azelőtt. Biztos lábakon folytatták az útjukat.
- Először azt hittem, ez valami játék. Gondoltam, a
pingvinek megkergültek - magyarázta a gondozó. - De
nem hiszem, hogy ez játék.
Moosburgerné tanácstalan képet vágott.
- Az egyensúlyzavart, és itt kétségtelenül erről van szó,
a vízben való fürdés váltja ki, és úgy tűnik, a
megrázkódás hozza rendbe.
Auer úr hevesen bólogatott:
- Igen, pontosan így van. Hozom az állatorvost és
megmutatom neki.
- A szimptómák, vagyis a tünetek más állatoknál is
fellépnek? - tudakolta Moosburgerné.
A gondozó a fejét rázta:
- Még egyetlen pingvinnél sem vettem észre.
- Ez arra utal, hogy ez a négy valami olyasmivel
érintkezett, ami előidézhette a zavart - gondolkodott
hangosan Moosburgerné. - De mi lehet az?
- Sajnos nem tudom! - Auer úr tehetetlenül vonogatta
a vállát.
- Értesítse az állatorvost, hogy vizsgálja meg a négy
állatot. Kell lennie valami egyszerű magyarázatnak -
mondta gyorsan az igazgató.
 Kétségtelenül kellemetlen volt számára a dolog. Hogy
feldobja a hangulatot, fölajánlotta Pennynek, hogy nézze
meg a pingvinfiókát.
Auer úr egy másik, kisebb helyiségbe vezette, melyben
szintén voltak sziklák, meg egy medence sekély vízzel.
Egy kis, sötétszürke, plüssállathoz hasonló lény indult
meg azonnal nagy lendülettel Auer úr felé. Körülbelül
húsz centiméter magas volt és végtelenül mókás.
- Megetetheted, ha akarod - ajánlotta föl Auer úr.
- Szívesen!
A gondozó hozott egy kis halat és betömött egy tab-
lettát a hasába.
- Ez tengeri sóból készült, Benninek szüksége van rá -
így kereszteltem el a kicsikét.
- Háromszor eszik naponta?
- Igen, kis halakat. Heringet vagy makrélát.
- Hogyan etessem meg? - érdeklődött Penny.
- Guggolj le! - mondta Auer úr.
Penny letérdelt és a gondozó a kezébe adta a halat.
Mikor a fióka meglátta az eledelt, közelebb jött és
megállt Penny térdei között. Aztán hátat fordított neki
és magasba tartotta a csőrét.
- És most? - kérdezte bizonytalanul Penny.
Auer úr rámutatott a pingvin fején egy pontra, ahol
kicsit meg kellett nyomnia. Máris kinyílt a csőre, Penny
belepottyantotta a halat, a kicsi pedig mohón lenyelte.
Majd elégedetten eltotyogott.
 - Nemsokára jövök, Benni - köszönt el tőle Auer úr.
- Ő is biztosan olyan szelíd lesz, mint a másik négy -
mondta Penny.
A gondozó vállat vont:
- Lehet. De a másik négy miatt nagyon aggódom.
Az állatkert-igazgató kint állt Penny anyjával. Kissé
odébb Theo Ritz próbálta megtisztítani a ruháját, de ez
az igyekezete eléggé kilátástalannak tűnt.
- Lehet, hogy az élelemben volt valami - hallotta
Penny az anyja hangját.
Az igazgató összerezzent, mintha villám csapott volna
belé.
- Doktornő, nekünk van a legmodernebb és legtisztább
állatkerti konyhánk Európában! - fortyant föl.
- Nálunk nincsenek szennyeződések. Az én állatker-
temben az első parancsolat a tisztaság. Aki vét ellene,
repül!
A férfi hirtelen sokkal energikusabb lett. Penny ki sem
nézte volna belőle ezt a hevességet.
- Ha akarják, megmutatok önöknek még egy területet,
ahol további hegyrendszert fogunk építeni. A zergék és
kőszáli kecskék új lakóhelyét szintén Ritz úr fogja meg-
álmodni és megalkotni - mondta az állatkert-igazgató, és
eltolta Penny anyját a pingvinektől.
Moosburgerné a fiatal kőfaragóhoz fordult és elis-
merően mondta:
- Valóban megérdemli a nagy megbízásokat. Más
állatkertekben is ajánlani fogom, mert kétségtelen, hogy
kitűnően belelát az állatok lelkébe.
Theo ismét elvörösödött a feje búbjáig és szégyenlősen
bámulta piszkos cipőjét.
- Köszönöm - mondta halkan.
- Csak semmi álszerénység! Aki nagyot alkotott, annak
jár az elismerés! - mondta Penny.
Theo hűséges puliszemekkel nézett rá és halkan
mondta:
- Eddig nem nagyon halmoztak el dicséretekkel.
Az igazgató meghallotta a szavait és így szólt:
- Akkor gyorsan hozzá kell szoknia, Theo. A patások
lakhelyét már a rajzain is öröm nézni.
A kőfaragónak erőt kellett vennie magán, hogy meg
merje kérdezni Pennyt, lenne-e kedve egyszer fagyizni
vele.
- Fagyizóra gondoltál, vagy a műhelyedben faragod ki
jégtömbből? - érdeklődött vigyorogva Penny.
Theo nem nagyon értette a viccet és valami ilyesmit
mormolt:
- Nem, nem, ne félj, természetesen fagyizóra gon-
doltam.
Megbeszélték a találkozót vasárnapra, az egyik leg-
kedveltebb fagyizóba. Penny már előre örült. Sürgősen
ráfért egy kis szórakozás.
 A pacsirta
Eljött a szombat és vele az improvizálós zenei
összejövetel Rebeccánál. Penny minden este gyakorolt
egy kicsit a gitárján, de semmi jelentős fejlődést nem
mutatott a játéka. Aggódott, hogy csalódást fog okozni
Rebeccának.
- Nem zavar, ha én is elmegyek? - kérdezte Ivan.
- Nem. Szuper lenne! - egyezett bele lelkesen Penny.
Ivan biztosan kitűnő szaxofonjátékos, aki majd eltereli a
figyelmet az ő élettelen pötyögéséről.
Mielőtt elindultak, Pennynek támadt egy ötlete.
Kölcsönkérte az anyja polaroid kameráját, és lefényké-
pezte vele Sissit meg a kölykét.
A cicamama erőre kapva sántikált, a kiscica pedig
örült, ha Penny meglátogatta és játszott vele. Boldogan
ugrált a papírgombócok után, melyeket Penny dobált
neki. Néha szándékosan hagyta leesni, bukfencezett
egyet, lesben állt, majd hatalmas ugrással rávetette ma-
gát „az ellenségre".
- A kicsiből tehetséges bohóc lenne - állapította meg
Moosburger doktor, aki egyszer végignézte a játszado-
zását.
Ha véletlenül valaki túl erősen fogta meg a kiscicát, és
az panaszosan nyávogott, Sissi azonnal ott termett, hogy
bárki ellen megvédje a kölykét. Ezekben a pillanatokban
nem törődött a fájdalmával.
Nagyon jól sikerültek a macskákról készült fotók,
Penny elégedetten tette el őket.
Turkék udvarában Leonie azonnal elé futott. Átölelte
Penny derekát és így kiáltott:
- Te vagy Nene megmentője! Minden este imádkozom
érted.
Penny kissé zavartan tekintett a kislány sugárzó
arcába, és nem nagyon tudott mit mondani. Végül elő-
húzta a fotókat a kabátja zsebéből és Leonie felé
nyújtotta őket.
- Neked készítettem mindet! Hogy lásd, milyen jó
dolguk van nálunk a macskáidnak!
Leonie az ujjával jelezte Pennynek, hogy hajoljon le
hozzá, mert súgni akar neki valamit. Mikor Penny leha-
jolt, egy puszit cuppantott az arcára.
- Many thanks! - kiáltotta túláradó örömmel és el-
viharzott.
Rebecca barna bőrnadrágot és csinos bézs pulóvert
húzott a mai alkalomra.
- A próbaterembe - adta ki a parancsot -, nehogy
beletapossunk valamelyik gebe érzékeny lelkébe.
- Úgy látom, nem nagyon szereted a lovakat - kö-
vetkeztetett Penny az előző kijelentésből.
- Vág az eszed, mint a beretva - adott igazat neki
Rebecca. - Egyike vagyok azon kevés lányoknak a vilá-
gon, akik nem esnek ájulatba, ha meglátnak egy lovat. Az
lehet az oka, hogy az anyám mindig többet törődött a
paripáival, mint a saját gyerekeivel.
Turk asszony észrevétlenül a lányok és Ivan mögé
lépett.
- Rebecca - mondta élesen -, megtiltom, hogy így
beszélj!
A lánya feléje fordult és csak ennyit mondott:
- A Hársfa utcában úgyis sokkal jobb, mint itt.
Az anyja erősen kifújta a levegőt és hátrált egy lépést.
Ingerülten kereste a szavakat, de aztán visszanyelte a
megjegyzését, sarkon fordult és elment.
Penny nem egészen értette, mi történt.
- Mi van a Hársfa utcában? - kérdezte Rebeccát.
- Ott lakik az apám. Anya és ő elváltak és utálják
egymást, mint a bűnt. És ennek az anyám az oka, egye-
dül ő! - Rebecca egyre gyorsabban és izgatottabban be-
szélt. - Mert csak a lovakkal meg a ménessel foglalkozik,
és rohan a pénz után. Pénzsóvár és mindent neki kell
irányítania. De nekem nem kell itt laknom. Én
dönthetem el, és az apám sokkal jobban szeretné, ha
odaköltöznék hozzá a Hársfa utcába.
- És miért nem teszed? - firtatta Penny.
- Mert meg kell védenem tőle Leonie-t! A kicsinek még
nincs esélye, és a bíróság az anyámnak ítélte. De anyám
tönkreteszi Leonie-t, és én itt maradok, hogy ezt
megakadályozzam.
Pennynek a hideg futkosott a hátán Rebecca elbe-
szélésétől. Egy másodpercre sem cserélt volna vele szí-
vesen.
- Minden rossz, ami nem pont úgy van, ahogy az
anyám azt elképzelte. Magad is láthattad: egy másik ál-
latorvos csak rosszabb lehet, mint az övé. És máris fenye-
getőzik, és úgy viselkedik, mint Godzilla unokája.
Penny a szeme sarkából figyelte Turk asszonyt, ahogy
egy lótulajdonossal beszélt. Minden szavára odafigyelt,
és látszott rajta a feszültség. A kezeit ökölbe szorítva
tartotta a háta mögött és enyhén reszketett.
- Mindegy, nem hagyjuk magunkat eltéríteni attól a
szándékunktól, hogy zenélünk egy kicsit! Gyerünk, em-
berek! - kiáltotta Rebecca és elvezette Ivant meg Pennyt
ahhoz a fészerhez, ahol a két lány először találkozott.
A falakat vastag, sötét habanyaggal szigetelték le, mely
kissé kriptajelleget kölcsönzött a helyiségnek. Ablakok
nem voltak, voltak viszont kis fényszórók és még egy
fényorgona is, mely a zene ritmusára villogott, mint a
diszkóban. Az emelvényen pedig ott állt egy minden
extrával ellátott dobfelszerelés.
- Ez az enyém. Szeretem verni a nagydobot - ma-
gyarázta nevetve Rebecca.
Penny zavartan, nagyon lassan pakolta ki a gitárját.
Ivan hangos kattanással pattintotta föl a szaxofontok
csatjait, és kivett egy fényesre polírozott hangszert.
- Én... én tényleg nem vagyok jó - figyelmeztette Penny
Rebeccát.
- Mit jelent az, hogy jó? Én úgy tanultam meg ütő-
hangszereken játszani, hogy napokig vertem a dobokat.
A ritmusról fogalmam sem volt, de valahogy a véremben
lehet, mert később sikerült átvinnem a dobra - hátra-
vetette a fejét és hangosan, kissé mesterkélten nevetett. -
Figyeljetek, valami egyszerűvel kezdjük.
Egy régi keményfedeles bőröndből meggyűrődött
kottalapokat kapart elő és kiosztotta őket Ivannak és
Pennynek. A Beatlestől választott egy dalt, melyet Penny
is ismert, sőt még játszani is tudott.
Először mindegyikük keresgélte a hangokat a hang-
szerén. Pennynek nemcsak akkordokat, hanem a dalla-
mot is játszania kellett. Hogy jobban hallatsszon a gitár,
Rebecca mikrofont szerelt rá. A próbaterem még erősítő
berendezéssel is föl volt szerelve.
- Ezt meg kellett vennie az anyámnak, mikor legutóbb
azzal fenyegetőztem, hogy elköltözöm - magyarázta
vigyorogva Rebecca.
Penny és Ivan egymásra pillantott. Nem nagyon
imponált nekik, ahogy Rebecca megzsarolta az anyját, de
nem akartak szólni, mert féltek, hogy fölbosszantják
Rebeccát.
Az első próbálkozások a közös zenélésre kínkeservesre
sikeredtek. Valamelyikük mindig kiszállt már az első
taktusok után, és újból kellett kezdeniük. Lassan-lassan
aztán feljavult a játékuk, és egy óra elteltével sikerült
végigjátszaniuk a dalt.
- És most énekelünk hozzá! - közölte a többiekkel
Rebecca. - Gyerünk, Penny, te kezded. Akinek a legjob-
ban megy, az lesz az énekes.
Pennynek elállt a lélegzete. Már eddig is minden erejét
össze kellett szednie, hogy eltalálja a megfelelő
hangokat. És most még énekeljen is! Nem merte elvál-
lalni, sőt egyenesen restellte magát.
- Na, kezdd már! - Rebecca nem tágított.
Ivan a csizmája hegyével a pódium közepén álló
mikrofon felé lökte Pennyt. Nem maradt más választása,
mint hogy kinyissa a száját és énekeljen. Először rá sem
ismert a saját hangjára, mely a hangszórókból szólt.
Leginkább tehetségtelen károgásra emlékeztette.
- Hé, nem rossz, tovább, tovább! - biztatta Rebecca.
Penny lassanként bátorságot merített, érezte, hogy a
torka ellazul és a hangja szárnyalni kezd. Mélyebbeket
lélegzett, ettől erőteljesebb lett a hangja és érzelmeket is
vitt az éneklésbe.
A dal túl hamar ért véget.
 - Nos, jelenleg még nem nyernénk meg egy rozsdás
fazekat sem, de jó úton vagyunk. Ivan mától szoknyát
visel, hogy lánynak adhassuk ki, és szerez egy basszus-
gitárost. Akkor nem állíthat meg bennünket semmi, és a
győzelmet már a zsebünkben érezhetjük! - nevetett
Rebecca.
Penny ettől a pillanattól fogva élvezni kezdte az
együttesben való zenélést. Kint már sötét volt, mikor fá-
radtan, de jókedvvel abbahagyták.
Rebecca megveregette Penny vállát és elismerően így
szólt:
- Tehetséges énekes vagy. A gitár játékod kissé el-
kínzott, de énekelni tényleg jól tudsz. Ha találunk egy
gitárost, talán nem kéne erőltetned a pengetést. Elég, ha
a mikrofonhoz lépsz.
- Ezt vegyem bóknak vagy udvarias felszólításnak,
hogy ne gitározzak többet? - tudakolta Penny.
Rebecca rövid gondolkodás után így szólt:
- Mindkettőnek, drágám.
Nagy meglepetésére Penny meg sem sértődött. Ő
maga is ezen a véleményen volt.
- Kár, hogy nem abba az iskolába jársz, amelyikbe én -
mondta.
- Mindent azért ne akarjál - vigasztalta nevetve
Rebecca.
Mielőtt Ivan és Penny hazaindult, Rebecca meghívta
őket vacsorára. Először léptek be Turkék nagy és előkelő
családi házába.
A bejárati ajtó után kezdődő hosszú folyosó csupasz és
rideg volt. Az innen nyíló ajtók be voltak zárva.
- Az első emeleten lakunk - magyarázta Rebecca.
- És ki lakik itt lent? - kérdezte kíváncsian Penny.
- A nagyszüleim laktak itt! - Rebecca hadarva beszélt,
majd fölszaladt a lépcsőn. Úgy tűnt, mintha nem akarna
többet erről a témáról beszélni.
Az egyik első emeleti helyiségből
evőeszköz-csörömpölés és beszélgetés tompa zaja
hallatszott. Rebecca a hüvelykujjával egy behajtott ajtóra
mutatott és halkan mondta:
- Anyám ismét a legjobban fizető uraságokat eteti.
Elérte, hogy a városi gazduramék megtiszteltetésnek
érezzék, hogy teletömi őket. Hát igen, pénzért mi min-
denre képes az ember!
Leonie mezítláb jött le a legfelső emeletről.
- Még nem akarok aludni. Mindig ágyba kell mennem,
ha jönnek a zabálógépek! - fejével az étkező felé intett.
- Ne tarts itt beszédet, mars a konyhába! - suttogta
Rebecca.
Kifosztotta a hűtőszekrényt és minden finomságot egy
tálcára halmozott, mellyel aztán bevonultak a han-
gulatos, nehéz, kárpitozott bútorokkal berendezett nap-
paliba.
Penny állandóan attól rettegett, hogy belép Turk
asszony és leszidja őket. De a ménesgazdasszony valóban
teljesen a vendégeinek szentelte magát.
Rebecca pulyka sonkával és ecetes uborkával teletö-
mött szájjal csámcsogott:
- Emberek, a mai találkozó adta a végső lökést, hogy
sürgősen keressek néhány tehetséges lányt, és alapítsak
egy együttest. Megnyerjük a versenyt, már most min-
denki mérget vehet rá. Főleg, mert te itt vagy nekünk,
pacsirta!
Megemelte a poharát és Penny felé tartotta.
- A győzelmünkre!
- Nos, reméljük! - fogott vissza Penny egy kicsit a lány
lelkesedéséből.
- Kolléganő, gondolkodjon pozitívan! - biztatta
Rebecca.
 Buta liba
- Hahó, ide!
- Á, szia! - Penny utat vágott magának az asztalok
között a fagyizó előtti teraszon. Theo Ritz egészen hátul
ült egy bemélyedésben, és úgy nézett ki, mintha el
akarna rejtőzni. Kissé ügyetlenül állt föl, hogy üdvözölje
Pennyt, és egyből fölborította az asztalt. A fagylalt mellé
járó ostyákat tartó állvány leesett a földre. Milli és Robin
mohón rávetette magát.
- Váljék egészségetekre! - nevetett Penny és ezzel
próbálta enyhíteni a szobrász zavarát.
Theo nyakig begombolt kockás inget viselt és farmert,
mely a saját elképzelései szerint valószínűleg tisztának
számított. A fehér kőpor azonban valahogy mindig ott
tapadt rajta. Miután kezet nyújtott Pennynek és többször
elnézést kért a malőr miatt, visszaült a székére és ujjaival
rövid hajában turkált, amely ettől úgy állt, mint a
szénakazal.
- Hogy vagy? - érdeklődött Penny, mert Theo nyil-
vánvalóan nem tudta, hogy kezdje el a beszélgetést.
- Jól, jól - vágta rá. - Nagyon jól. Kitűnően. És te? És az
anyukád? És az öcséd? És a kutyáid?
Penny nem tudta leplezni mosolyát.
- Kezdjük a kutyákkal. Robin, hogy vagy?
A berni pásztorkutya régebben filmforgatásra volt
kiképezve és sok utasítást értett. Ha meghallotta a nevét
és a hogylétére vonatkozó kérdést, nyomban rátette
nehéz mancsát az ember térdére, hűségesen ránézett és
hármat vakkantott.
- Ez... ez tud beszélni? - tátotta el a száját Theo.
- A családom többi tagja is remekül van. Anyu még
most is el van ragadtatva a mesterséges
sziklarendszeredtől. Hallottam, hogy más állatkertekkel
is telefonál, és beszélgetés közben többször fölmerült a
neved.
Theo nem jól viselte a dicséretet. Elpirult és szégyen-
lősen oldalra nézett.
- Az apád, ugye, állatorvos?
- Igen, méghozzá nagyon jó. Miért?
- Csak úgy!
Ismét szünet állt be.
- Nem tudod, hogy van a négy kerge pingvin? - kér-
dezte Penny.
Theo erősen gondolkodott.
 - Ja, azok, már tudom. Az állatkerti orvos nem talált
semmit. Azt gondolja, hogy csak... meg vannak zavarod-
va egy kicsit, vagy ilyesmi.
Hallgatás.
Penny egészen megkönnyebbült, mikor jött a pincér-
lány, hogy fölvegye a rendelést. Penny fagyipizzát, Theo
pedig fagyiszeletet választott.
Pennynek hirtelen az az érzése támadt, hogy Theo egy
bizonyos okból akart vele találkozni. Nem igazi találka
volt ez, hanem valami szándék állt mögötte. Kérdőn
nézett rá.
Mikor a fiú észrevette a pillantását, az egyik kezével
végigtörölte az arcát, a másikkal pedig a levegőt legyezte
maga felé.
- Jó nagy a forróság, nem igaz?
- Kellemes, végre itt a nyár!
Theo többször is szólásra nyitotta a száját, de aztán
meggondolta magát és nem mondott semmit.
- Hé, lehetséges, hogy valamit meg akarsz beszélni
velem, csak nem mersz belefogni? - tette föl Penny az
egyenes kérdést.
Theo arckifejezése határozottan megváltozott. A
szemei elkerekedtek, az ajka elkeskenyedett.
Penny megrémült. Naddi nem pont így reagált, mikor
fölajánlotta neki a segítségét? Jaj ne, már megint rosszul
csinált valamit!
- Theo, most valami rosszat mondtam? - kérdezte
óvatosan.
A szobrász erre a kérdésre apró, heves mozdulatokkal
rázta a fejét:
- Nem, nem... te teljesen rendben vagy. Minden a
legnagyobb rendben van! - nevetett zavartan, és úgy tett,
mintha mi sem történt volna.
Ám Pennyt nem tudta becsapni. A lány némán ka-
nalazta a fagyiját.
Theo mindkettejüknek fizetett, bár a pénztárcája elég
lapos volt. Utána gyorsan elbúcsúzott és elment.
Ostoba liba vagy! - szidta magát Penny. - Mindent
rosszul csinálsz. De tényleg mindent.
Bárcsak tudná, milyen hibát követett el! Kellemetlen
bizsergést érzett a hasában, fölállt és elhagyta a jégbüfét.
Semmiképpen nem akart még hazamenni. Mivel közel
volt a park, úgy döntött, tesz még ott egy kört a kutyák-
kal. Penny olvasta, hogy a kutyáknak a szimatolás pont
olyan, mint az embereknek az újságolvasás.
- Nektek is meg kell tudnotok a legújabb híreket -
mondta Millinek és Robinnak.
A két kutya farkcsóválva nézett föl rá, és olyan képet
vágtak, mintha vigyorognának.
Mit csinálok rosszul? - törte a fejét Penny. - Rossz em-
ber vagyok? Félresikerült? Egy csődtömeg?
Séta közben elkezdett dúdolni, majd halkan énekelni.
Egy dalt, amit szombaton Rebeccánál próbáltak. Penny
hangja egyre hangosabb és erőteljesebb lett. Érezte,
ahogy a mellkasában kissé oldódik a szomorúság és ta-
nácstalanság okozta görcs.
Szinte kínosan érezte magát, mikor észrevette, hogy a
járókelők megállnak, és utána fordulnak.
Robinnak a tó volt az úti célja. Elég nagy volt a forró-
ság ezen a vasárnapon, így inni akart és talán egy kicsit a
hasát is lehűteni. Milli mögötte tipegett.
Penny leült egy padra és széttárta a háttámlán a kezeit,
a fejét pedig hátrabillentette.
Fölötte bárányfelhők vonultak az égen. Megpróbált
bennük alakokat, állatokat vagy körvonalakat fölismerni,
mint régen, kislány korában.
A tó partjáról egy kutya szívszaggató vonyítása hal-
latszott. Fájdalom és kétségbeesés töltötte be a hangot.
Penny riadtan ugrott föl és átrohant a part felé lejtő
réten. Szlalomozott a bokrok és a magas, öreg fák között,
míg el nem érte a vizet.
Első érzése a megkönnyebbülés volt: Milli és Robin
sértetlenül állt a fűben. Mindketten ugyanabba az irány-
ba néztek. Penny követte a pillantásukat, majd
döbbenten összerezzent.
A százszorszépek között egy fehér kutya feküdt és
szörnyű kínok közt fetrengett. A hátsó lábába egy nyíl
fúródott.
A látvány olyan szörnyű, kegyetlen és borzalmas volt,
hogy Penny nem is tudott többet odanézni.
- Rolfi, Rolfi, mi történt? - egy öregember jött felülről,
erősen rátámaszkodva a botjára, mert nagyon bizony-
talan lábakon állt.
Penny kutatva körülnézett. A nyilazónak még itt kell
lennie a közelben!
Azon a partrészen, ahol ő volt, senki sem látszott. Igaz,
tele volt bokrokkal és fákkal, amelyek mögött elrej-
tőzhetett az állatkínzó.
- Rolfi! - kiáltott föl az idős férfi. Le akart rohanni a
kutyájához, de közben elvesztette a botját és
megtántorodott. Penny odarohant hozzá és sikerült
elkapnia, mielőtt hanyatt vágódott volna. - Rolfikám...
kedves Rolfikám! - nyüszített a férfi, és könnyek
csorogtak végig ráncos arcán.
Penny odatámogatta a férfit a megsérült kutyához,
amely most kevésbé rángatózott. Penny nem tudta
eldönteni, hogy ez jó vagy rossz jel-e.
A férfi leroskadt a kutya mellé a földre és megsimo-
gatta borzas fejét. Rolfi félig lehunyta a szemeit és
nagyon szaporán és felületesen lélegzett.
- Máris hívok segítséget! - ígérte meg Penny, és rohant
a telefonfülke felé, ahonnan egyszer már fölhívta az
apját.
Szerencséje volt, mert maga Moosburger doktor vette
föl a kagylót. Megígérte, hogy azonnal indul.
Mikor Penny visszatért az öregemberhez és a kutyá-
jához, fölfedezett valakit, akit már ismert.
 A lopás
A vörös arcú, rongyos asszony volt az. Ugyanazt a
poros kabátot és gyapjúzoknit viselte, mint pár nappal
azelőtt.
Az asszony épp annyira megdöbbent és megriadt
Penny látványától, mint Penny az övétől. A nő ismét föl-
emelte védekezőn a kezeit, valamit dadogott, ami úgy
hangzott, hogy „nonono", aztán nekiiramodott a
messzeségnek. Fölhúzott szoknyával futott, több
műanyag zsákot húzva maga után, melyek egy zsinórra
voltak felkötve.
- Állj! Álljon meg! - kiáltotta utána Penny.
Robin a gazdája erőteljes hangját hallva a segítségére
sietett. Ugatva rohant a hajléktalan nő után, megelőzte,
lecövekelt előtte és bőszen morgott rá. Az asszonynak
meg kellett állnia, nem maradt más választása.
 Penny zihálva érte be őket.
Az asszony átható kukaszagot árasztott. Az arca még
vörösebbnek tűnt, mint előző alkalommal. A vékony
hajszálerekben csak úgy lüktetett a vér. Ismét valamit a
mellkasához szorított, de a kabátja eltakarta.
- Mit rejteget a ruhája alatt? - kérdezte Penny.
A nő visszahőkölt és a fejét rázta. Nem akarta elárulni.
- Maga lövöldözi nyíllal az állatokat? - Penny szinte
ordított, annyira izgatott volt.
Az asszony tágra nyitotta a szemeit. Kétségbeesett
képet vágott és megint valami olyasmit hebegett, hogy
„nonono".
Penny majdnem rávetette magát, hogy szétnyissa a
kabátját. Nem lehetett véletlen, hogy az asszony épp
most bukkant föl megint. Penny azonban az utolsó
pillanatban visszafogta magát.
A nő lassan kihúzta piszkos kezét a kabátja alól és
kihúzott egy teli nylonzacskót. Odanyújtotta Pennynek,
aki vonakodva elvette és kinyitotta.
A zacskó tele volt száraz kenyérrel.
- Etetni... gyerekeket etetni... - dadogott a nő és a
hattyúkra és kacsákra mutatott, melyek a tavon rótták
köreiket.
Penny ezen a napon már másodszor érezte magát
nyomorultul. Ezt a hajléktalan nőt gyanúsította, hogy
nyíllal lövöldöz az állatokra, holott csak a vízimadarakat
etette, amelyeket gyerekeinek tekintett.
 Penny zavartan bámulta a földet.
- Elnézést, nagyon sajnálom. Szörnyen sajnálom... -
mormolta zavartan. Fölemelte a fejét és látta, hogy az
asszony halványan elmosolyodik. - Ön... ön látta, hogy ki
lövöldözik? - Penny elmutogatta, mit csinál egy nyilazó
ember.
A nő némán bámult Pennyre. Az ajkai reszkettek, de
nem szólt semmit.
- Segítség... Rolfikám... Rolfikám! - hallatszott az idős
férfi kétségbeesett hangja.
- Kérem, várjon itt - mondta Penny a hajléktalannak,
majd Rolfi gazdájához futott.
- Meghalt, meghalt! - jajgatott a férfi és hangosan
fölzokogott.
Rolfi nagyon nyugodtan feküdt. Penny kitapintotta a
pulzusát a lábán és érezte, hogy ver a szíve. A hely, ahol a
nyíl behatolt a kutya testébe, már nem vérzett olyan
erősen.
- Rolfi él - biztosította Penny a férfit. - Csak elvesztette
az eszméletét. De talán jobb is így, mert nem érez
fájdalmat. Hamarosan megérkezik az állatorvos.
Érezte, hogy nem hagyhatja egyedül a férfit, ezért leült
mellé a fűbe. Az öregember halk, erőtlen hangon
elmesélte neki, hogy három évvel ezelőtt kapta Rolfit,
mikor meghalt a felesége. Rolfi fajtája Westhighland
white terrier, amely sosem okozott gondot a gazdájának.
Bár a westik szeretnek vadászni és hancúrozni, Rolfi
mindig visszajött, ha a gazdája hívta.
- Éjszaka az ágyban alszik! - a férfi most először kissé
elmosolyodott. - Néha még a másik párnára is rá-
merészkedik. És mikor fölébredek, gyorsan becsukja a
szemét, hogy ne szidjam meg.
Penny Romeo hangját hallotta, aki őt szólongatta.
Fölállt és integetett, hogy az öccse és az apja észrevegye.
Moosburger doktor üdvözölte a férfit, majd letérdelt a
kutya mellé. Hevesen szívta be a levegőt, mikor meglátta
a nyilat.
- Be kell vinnem a kutyát a rendelőbe és megműtenem
- magyarázta. - Első pillantásra úgy tűnik, nem ért fontos
eret a lövés. Tehát reménykedhetünk.
Rolfi gazdája Peck úrként mutatkozott be és minden-
képpen velük akart menni.
Mikor elindultak, Penny körülnézett, de a hajléktalan
asszony addigra már eltűnt.
Miért viselkedett olyan furcsán? Penny nem szabadult
attól az érzéstől, hogy az asszony nagyon jól tudja, ki
lövöldözik az állatokra, ám valamilyen okból nem akarta
vagy nem tudta megmondani.
Hazaérve Moosburger doktor azonnal a rendelő hátsó
felébe vitte Rolfit, ahol a műtőszoba volt. Penny Peck
urat gyengéden, a könyökénél fogva a konyhába vezette.
A vasárnap Ivan szabadnapja volt, ezért most magának
kellett összeütnie valami harapnivalót. Teát főzött,
szendvicseket készített és még egy frissen sütött
süteményt is talált, melyet vastag szeletekre vágott. Nem
volt született háziasszony, ezért elég sok időre volt
szüksége mindehhez.
- Én... nekem egy falat sem megy le a torkomon -
mentegetőzött Peck úr, mikor Penny megterített neki.
- Talán mégis, ha megmondom, hogy Rolfi már túl van
a műtéten! - Moosburger doktor lépett a konyhába,
fáradtan, de elégedetten mosolyogva. - Körülbelül két
óra múlva fölébred. Az első napokban egy kicsit sánti-
kálni fog, de ez gyorsan elmúlik. A nyílnak nagyon éles a
hegye. Valószínűleg halálos lett volna a lövés, ha a meg-
felelő helyen találja el. Rolfi esetében csak az izmokon
hatolt át, de nem sebesítette meg komolyan. Szerencse a
szerencsétlenségben.
Penny nagy szemekkel nézte, ahogy Peck urat hirtelen
elfogta a farkaséhség. Soha nem gondolta volna a vézna
férfiról, hogy ekkora mennyiséget képes befalni.
- Nagy szemtelenség, ha kérek még egy darab süte-
ményt? - kérdezte ártatlan pillantással.
Ez már a negyedik volt, de Penny természetesen
tovább kínálta.
- Nekem sohasem szabad... - morogta Romeo mögötte.
- Még itt van a fele - nyugtatta meg Penny.
- Tudják, egyedül nem esik olyan jól az étel - só-
hajtotta Peck úr. - Egy nagy lakásban lakom, kettesben
Rolfival. Odaadom neki az ennivalóját, én magam pedig
ülök a teli tányér előtt, és csak egy-két falatot eszem. -
Körbenézett feltűnően zöld szemeivel. - A magány a
legszomorúbb és legrosszabb dolog, amit az ember el-
képzelhet.
- Ha akar, itt maradhat nálunk éjszakára - ajánlotta föl
az állatorvos. - Rolfinak holnap reggelig ugyanis min-
denképpen maradnia kell. Még szeretném megfigyelés
alatt tartani, nehogy valami elkerülje a figyelmemet.
- Köszönöm, szívesen elfogadom a meghívást, ha nem
vagyok terhükre - mondta Peck úr.
Penny elnézést kért és távozott, hogy megnézze a
vendégszobát.
A lépcsőn találkozott az anyjával, aki nagyon zavart
benyomást keltett.
- Minden rendben? - érdeklődött aggódva Penny.
Moosburgerné fölvonta a szemöldökét.
- Igen, igen, itt igen, de... de most kaptam a hírt...
Emlékszel még a négy pingvinre, amelyek... nos, amelyek
kissé bizonytalanul és furcsán mozogtak?
- Mi van velük?
- Ellopták őket!
- Micsoda? - Penny nem tudta elhinni. - Ki lop
pingvineket?
Moosburgerné vállat vont:
- Mindenki számára rejtély. Tulajdonképpen csak az
állatkert-igazgatónak és a gondozónak van kulcsa a
pingvinház hátsó részéhez. Az ajtót kétségtelenül
kulccsal nyitották ki, nem pedig feltörték.
 - Veszélyes lehet a pingvinekre, ha az állatkerten kívül
tartózkodnak? - tudakolta Penny.
- Mint az állatok többsége, ők sem ellenállóak min-
denfajta baktériummal és csírával szemben, melyek a vi-
lágunkban nyüzsögnek. Természetesen fönnáll a veszély,
hogy komolyan megbetegszenek. És ha nem kapnak hoz-
záértő segítséget, előfordulhat, hogy belepusztulnak.
- És van valami magyarázat az állatok kerge visel-
kedésére? - tudakolta Penny.
Moosburgerné a fejét rázta:
- Én nem találtam, és amennyire tudom, még az ál-
latkerti orvos sem. Épp ma akart vért venni az állatoktól,
hogy megvizsgáltassa a laborban. Lehet, hogy kaptak
valamit, ami úgy hat, mint a kábítószer.
- Szegény Auer úr, biztosan kétségbe van esve -
mondta Penny.
Az anyja egyetértett vele. A pingvinek gondozója úgy
ragaszkodott védenceihez, mintha a gyerekei lennének.
És elsősorban ez a négy nőtt a szívéhez, amelyeket saját
kezével nevelt föl.
- Ne menjünk el az állatkertbe és kerestessünk
Robinnal? - kérdezte Penny. - Tényleg kitűnő a szaglása,
és a nyomkeresés az egyik specialitása.
- Fölhívom az állatkert-igazgatót és megkérdezem.
Természetesen akkor kell próbálkoznunk, ha az állatkert
már bezárt.
Néhány perc múlva Moosburgerné bedugta a fejét
Penny ajtaján.
- Az igazgató egy óra múlva vár minket.
 A nyom vége
A pingvingondozó arca szürke és beesett volt. A sze-
mei körül mély, sötét karikák húzódtak. Lógó vállaival és
behúzott nyakával teknősbékára emlékeztette Pennyt,
mely veszélyt szimatolt és visszahúzódott a páncéljába.
- Nem értem, nem értem... - mondogatta halkan. Ott
úr, az állatkert igazgatója kísérte Pennyt, Robint és
Moosburgernét a pingvinek lakhelyéhez. Most a hát-
térben tartózkodott. Lerítt róla az aggodalom és a
tanácstalanság.
- Ez azt jelenti, hogy a pingvineket fényes nappal, a
látogatók szeme előtt lopták el? - kérdezte Penny.
- Nem, ez nem azt jelenti. Ma be volt zárva az állat-
kert, mert úttisztítás volt - magyarázta az igazgató.
- Ez azt jelenti, hogy a rabló elkeveredhetett a taka-
rítók között - következtetett Penny.
 - Mit tudom én! - mondta ingerülten Ott úr, majd
mély levegőt véve fölemelte a kezeit. - Bocsánat, nem
akartam magára támadni. Általában maga vagyok a meg-
testesült nyugalom, ilyesmi még sosem történt velem.
- Megpróbálom Robint a rabló nyomára állítani -
magyarázta Penny. - De ehhez mindenki menjen tá-
volabb, és ne terelje másra a kutya figyelmét.
Miután Auer úr kinyitotta a vasajtót, Penny belépett a
mesterséges sziklarendszer mögötti belső térbe.
- Theo járt még itt egy rövid időre, hogy javítgasson
valamit - hallotta maga mögött Auer úr beszámolóját.
A berni pásztorkutya érezte a gazdája feszültségét és
kérdőn nézett föl rá. Penny odavezette a medencéhez,
ahol a négy kerge pingvin utoljára tartózkodott, és uta-
sította, hogy szimatoljon.
- És most keress, keress, keress! - adta ki a parancsot.
Kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy botot hajítana
el.
Robin izgatottan csapkodott lompos farkával. A
pásztorkutya földre tapasztott orral, kapkodva, hangosan
szimatolt körbe. Aztán elindult és kiszaladt a helyiségből
az aszfaltozott útra. Céltudatosan ráfordult egy kis útra,
mely a rozmárketrec és a királypingvinek háza között
vezetett. De nem jutott messzire, mert egy keskeny
rácsos kapu zárta el az útját.
- Ki tudja nyitni valaki? Kérem, gyorsan! - kiáltotta
Penny.
 A kutya nem tud sokáig koncentrálni.
Auer úr kivett egy kulcscsomót a kezéből és kinyitotta.
Robin kilökte a kaput az orrával és tovább rohant. A
farka egyre gyorsabban mozgott. Ez jó jel volt.
Az út az állatkerti konyhánál végződött, és ezzel Robin
igyekezete is alábbhagyott. Az orrába szálló illatok
túlságosan csábítóak voltak. Beleszimatolt a levegőbe és
éhesen lihegett.
- Robin, keress, keress, keress! - utasította Penny. A
kutya engedelmesen lehajtotta a fejét, de a nyomot már
nem tudta megtalálni.
Egy lány lépett ki a konyha bejáratán és kezét bele-
törölte foltos kötényébe.
- Itt nem tartózkodhatnak kutyák! - kiáltotta.
- Tudom, de Robin az eltűnt pingvineket keresi. Azt
hiszem, erre ment el a tolvaj. Láttatok erre gyanús
személyt?
A lány vállat vont:
- Tele vagyunk munkával, csak gürizünk egész nap.
Arra sincs időnk, hogy kinézzünk az ablakon.
Az állatkerti konyhától kis bekötő út vezetett az
országútra. Nem volt nagy művészet itt észrevétlenül
eltűnni.
- Miben lehet a pingvineket szállítani? - kérdezte
Penny. - Jó kis súlyuk van, nem igaz?
Az igazgató továbbadta a kérdést Auer úrnak.
- Hát, nem könnyűek. Együtt legalább tizenkét kilót
vagy még többet is nyomnak. Természetesen bele lehet
dugni őket egy zsákba, de nagy a veszélye, hogy megse-
besítik egymást. Vagy szállítóládába rakták őket. De az
csak bizonyos nagyságú lehetett.
- Az gondolom, feltűnne valakinek, ha egy ismeretlen
nehéz ládát cipelve közlekedne itt - mondta Penny.
A keresés sikertelenül végződött. Robin érezte, hogy
nem felelt meg egészen az elvárásoknak és odasimult a
gazdája lábához. Penny megdicsérte, és a konyhás lány is
hozott neki néhány kutyacsemegét.
A pingvinek elrablása továbbra is rejtély maradt.
Auer úr a búcsúzáskor ezt mondta:
- Hallanom kellett volna őket. Akkora zajt csapnak, ha
félnek.

Szerdáig majdnem minden két- és négylábú vendég és

páciens elhagyta Moosburgerék házát.
Rolfi kitűnően rendbe jött, de már a vasárnapról
hétfőre virradó éjjel ki kellett hozni a betegszobáról. A
kacsacsalád látványa és illata nagyon felizgatta. Lehet,
hogy csak játszani akart velük, de az is lehet, hogy éppen
vadászni akart rájuk. Mivel nem nyugodott meg, a gaz-
dájához került a vendégszobába, ahol boldogan összeku-
porodott a takarón az ágy végében és mélyen aludt.
Peck úr csak kedden búcsúzott el Moosburger csa-
ládtól, szívből megköszönve a segítségüket és vendég-
szeretetüket. Ivannak mesélte, milyen nehezére esik a
visszatérés az üres lakásba.
A kacsamama és csemetéi állatotthonba kerültek, mely
egy nagy, védett tóval rendelkezett, ahol a kicsinyek
gyakorolhatták az úszást, a mamájuk pedig megtaníthat-
ta nekik a zsákmányszerzést.
Sissi és Nene még maradt. Penny minden nap kivitte
őket a ház mögötti rétre, ahol sétálgathattak egy kicsit.
Sissi egyre jobban mozgott, és Moosburger doktor
bejelentette, hogy körülbelül két hét múlva eltávolítja a
csavarokat a csontokból. Nene rendkívül vidám macska-
gyerek volt, mely hatalmas kíváncsisággal és lelkesedés-
sel fedezte föl a világot.
Az iskolában Penny továbbra is kívülállónak és az
osztályközösségből kirekesztettnek érezte magát. Úgy
tűnt, sehová sem tartozik, és szomorúan állapította meg,
hogy már bulikba sem hívják meg. Nagyon magányosnak
érezte magát, és egyszerűen nem értette, mi történt.
Egyetlen öröme a Rebeccával töltött próbák voltak.
Időközben két másik tagot is talált a lány: Patrizia
szintetizátoron, Anastasia pedig basszusgitáron játszott.
Rebeccának tetszett ez a kombináció. A gitárt teljesen ki
akarta hagyni. Penny dolga csak az éneklés volt.
Patrizia, pontosan úgy, mint Rebecca, igen öntudatos
lány volt, és vad, szőke hajkoronát viselt. Mindig állva
játszott elektromos hangszerén, és közben a fejét ide-oda
dobálta a ritmusra. A szomorúságot nem ismerte.
Kedvenc szójárása az „Ugyan már!" volt, és - amennyire
Penny meg tudta ítélni - sohasem aggódott.
Anastasia sima, szinte fekete, félhosszú hajat viselt, és
csöndes, magába forduló személyiség volt. A basszusgitár
eléggé idegenül állt neki, de kitűnően játszott rajta.
Sikerült az együttes hangzását lágyabbá, teljesebbé
tennie. Penny számára Anastasia hangszerének hangja
olyan volt, mint a kipárnázott talaj, melyen biztos ka-
paszkodót találhat a még mindig kissé bizonytalan ének-
hangjának.
Az első próbán csak ismert dalokat játszott a négy
lány. Így zeneileg jobban megismerték egymást, meg-
tanultak alkalmazkodni egymáshoz, és megkeresték a
legjobb utat az együttessé váláshoz.
Szombaton, a második próbán, Rebecca két saját
szerzeményű dallal állt elő. Patrizia először lejátszotta a
dallamot a szintetizátoron, Anastasia pedig ezalatt össze-
állította a megfelelő basszusgitár-kíséretet. A háttérben
Rebecca ült az ütőhangszereknél és álmodozva verte a
ritmust.
Az egyik dal az „I am a Winner", a második pedig a
„Leave me alone" címet viselte.
- Honnan jött az ötlet? - tudakolta Penny.
- Nos, ha az iskolában egyik katasztrófa a másikat éri,
valahogy bátorítanod kell magad. Innen az „I am a
Winner", én egy győztes típus vagyok. A másik dalt pedig
rideg anyámnak ajánlom. Kíméljen meg a gondoskodási
rohamaitól és hagyjon békén - magyarázta Rebecca.
 - Elég kemény - állapította meg Penny.
- Az anyám is pont ilyen kemény! - vágott vissza
Rebecca, majd vad dobszólóba fogott, hogy befejezze a
beszélgetést.
Patrizia és Anastasia erre fölvonta a szemöldökét.
Ismerték Rebeccát az iskolából, de még nem látták ilyen
indulatosnak és erőszakosnak.
- Tudod, miért ilyen dühös az anyjára? - kérdezte
Patrizia Pennytől.
- Azt hiszem, sok oka van, de nem ismerem mindet -
válaszolta Penny.
A lányzenekar próbája késő estig tartott. Ezért
Rebecca azt a javaslatot tette, hogy mindenki aludjon
náluk. Hely van bőven a Turk-házban.
- És vasárnap folytatjuk a próbát - jelentette be. -
Ebben az évben harmadszor indulok az együttesek
versenyén, és ez alkalommal én akarok nyerni. Világos,
girls?
Mindenki engedelmesen bólogatott.
 A legnagyobb problémám én magam
vagyok
Turk asszony ismét néhány lótulajdonos vendégül
látásával volt elfoglalva, és úgy tűnt, észre sem vette a
lánya látogatóit. Rebecca a második szintre vezette a
vendégeit és egy nagy szobát mutatott nekik, melyben
egy franciaágy és egy rácsos gyerekágy állt.
- És ki alszik a rácsos ágyban? - kérdezte Penny ferde
vigyorral a képén.
- Mindig az, aki kérdezi - vágott vissza Rebecca, aztán
nevetve hozzáfűzte: - Az én szobámban van még egy ágy.
Az lesz a legjobb, ha te velem jössz. Van valakinek
ellenvetése?
Patrizia és Anastasia beleegyezett.
Leonie szobájának ajtaja be volt hajtva. Penny zenét és
egy mesejáték hangjait hallotta kiszűrődni. Romeo is
gyakran hallgatta ezt a kazettát. Penny bedugta a fejét az
ajtónyíláson és meglátta Leonie-t az ágyon kuporogva.
Mindkét kezében egy-egy fényképet tartott.
- Kérlek, gyertek vissza hamarosan! Szeretlek ben-
neteket - beszélt a képekhez. - Nagyapa, még sokat kell
mesélned a császárról, neked pedig Sissi császárnőről,
nagymama!
Penny nem tudta, hogy jelezze-e jelenlétét vagy fel-
tűnés nélkül eltűnjön. Végül halkan megszólalt:
- Jó estét, Leonie!
A kislány nagyon megijedt és azonnal eltüntette a
fotókat a paplanja alatt. Megkönnyebbülten mosolyodott
el, mikor meglátta, hogy Penny az.
- Á, te vagy az. Mi újság Sissivel és Nenével?
- Jól vannak. Eljöhetnél meglátogatni őket - ajánlotta
Penny.
Leonie a fejét rázta:
- Abból semmi sem lesz. A mama nem visz el. Soha
sincs ideje. Különben is, még mindig dühös, amiért ben-
neteket hívtalak föl.
Penny belépett és leült az ágy szélére.
- Megnézhetem a nagyszüleidet? - kérdezte.
- Nem, nem lehet. Nekünk... nekünk nincs képünk
róluk - mondta sietve Leonie.
- De hiszen épp most nézegetted a képüket - mondta
csodálkozva Penny.
- Kérlek, kérlek, ne áruld el a mamának - könyörgött
Leonie nagy szemekkel.
Aztán elővett két összefogdosott, szamárfüles,
betépődött képet. Az egykor fényes felület matt lett és
maszatos. Penny ajkak nyomait vélte fölfedezni a
fotókon. Úgy tűnt, Leonie puszilgatni szokta a képeket.
Az egyik fotó egy délceg, galambősz öregurat ábrázolt,
aki mereven, mellét kidüllesztve állt. Leonie nagymamája
is elég energikus személyiségnek tűnt. Haja szoros
copfba volt kötve, és szintén büszke volt a tartása.
- Hol vannak a nagyszüleid? - tudakolta Penny
Leonie-tól.
- Elmentek! Nem is telefonálnak - válaszolta Leonie, és
szomorúan sóhajtott. - Mama veszekedett velük. Már
ágyban voltam, de mindent hallottam, olyan hangosan
ordítoztak.
Penny nem kutakodott tovább. Látszott, hogy a ve-
szekedés emléke nagyon fájdalmas sebeket tép föl Leonie
lelkében.
- Mama csökönyös, vén szamárnak nevezte nagyapát.
Azt állította, hogy egy éven belül tönkreteszi a ménest.
Nagymama megpróbálta megnyugtatni őket, de egyre
jobban kiabáltak. És néhány nap múlva nagymama és
nagypapa elutazott. Elbúcsúztak, és azt mondták,
mindennek mama az oka.
- Ez mikor történt?
Leonie megvonta a vállát.
- Már nagyon régen. Nagyapa és nagymama mindig
küld ajándékot, és levelet is írnak, de soha nem telefonál-
nak. Mama az összes képüket eltette, és soha nem beszél
róluk. Nem tudhatja meg, hogy vannak róluk fotóim.
- Én biztosan nem fogom elárulni neki - biztosította
Penny.
Leonie hálásan mosolygott és ásított. Bebújt a takaró
alá és közelebb húzta a kazettás magnót.
- A mesében mindig mindenki szereti egymást - só-
hajtott és megsimogatta a készüléket.
Penny erre nem tudott mit mondani. Semmiképpen
sem óhajtotta becsapni Leonie-t, és nem akarta azt állíta-
ni, hogy ez a való életben is így van.
A lányok már várták Pennyt a vacsorával a nappaliban.
Rebecca ismét kifosztotta a hűtőszekrényt és föl-
halmozta a finomságokat a dohányzóasztalra. A padlón
ülve piknikeztek négyesben.
- Leonie-nak tényleg nehéz - mondta teli szájjal
Rebecca -, úgy érzi, mindenki elhagyta. Nagyapa és
nagymama is elment, röviddel azelőtt pedig az apánk,
mert ő sem bírta tovább.
- Mikor történt mindez? - tudakolta Penny.
- Pontosan két éve. Leonie egy egész évig bepisilt
utána az ágyba. Mama nem éppen gyengéd eszközökkel
szoktatta le róla! - Rebecca hangjában keserűség volt.
Anastasia hallgatott és lassan evett. Patrizia azonban
lendületesen rázta a fejét, a haja csak úgy röpködött.
- A szülőknek fogalmuk sincs, mit művelnek a
gyerekeikkel. Az enyémek is pont ilyenek. Ha apámat
nem emlékeztetem anyám születésnapjára, simán
elfelejti. Én gondoskodom neki virágról és ajándékról.
Karácsonykor ugyanígy. Anyu úgy tesz, mintha nem
tudná, de ez nem igaz. Nagyon fáj neki. Én meg közöttük
őrlődöm. Tiszta horror!
Penny sóhajtott. Neki tényleg szerencséje volt a csa-
ládjával. A szülei jól kijöttek egymással, kevés kivétellel.
De azután is mindig minden rendbe jött.
- Az én problémám... én magam vagyok! - hallotta
hirtelen a saját hangját.
Maga sem tudta, miért mondta. Egyszerűen szükségét
érezte és kibukott belőle.
A lányok abbahagyták a rágást, és meglepetten rá-
néztek.
- Hogy érted ezt? - tudakolta Patrizia.
Penny lassan mesélni kezdett, mit élt át, és min ment
keresztül az elmúlt hetekben. Egyetlen részletet sem
hagyott ki, és örült, hogy végre kiöntheti a lelkét.
Rebeccával, Anastasiával és Patriziával kapcsolatban az
volt az érzése, hogy megértő fülekre talál.
Velük más volt megbeszélni a gondjait, mint Ivannal,
vagy az anyjával. Ők is lányok voltak, igaz, kicsit időseb-
bek, mint Penny, de az nem számított. Sőt, Penny
nagyon is jónak találta.
Anastasia alig pillantott föl. Mikor Penny befejezte,
halkan csak ennyit szólt:
 - Én nagyon is megértelek. Velem ugyanez van.
Patrizia tenyerével az asztalra csapott:
- Lányok, miért hagyjátok, hogy packázzanak veletek?
Védjétek meg magatokat! Majd Pennyhez fordulva így
szólt: - Egy valamit máris meg kell mondanom neked:
segítési kényszered van.
- Hogy mi? - Penny még sosem hallott erről.
- Segítési kényszer! Mindig mindenkinek segítened
kell. Például ennek a koreai lánynak. Nem fölajánlottad
neki a támogatásodat, hanem rákényszerítetted. Ez azt
jelentette ennek a Naddinak, hogy nélküled nem
életképes. Ki szereti ezt az érzést?
Penny kezdett megvilágosodni. . - És mi volt a baj
Theónál?
- Őt is sarokba szorítottad! - mondta Rebecca. Úgy kell
tenned, mint a lovaknál. Hátrálj egy lépést, akkor utánad
jönnek. Ha feléjük indulsz, menekülni fognak.
- Ebben van valami igazság - mondta Penny halkan
magának.
Rebecca hirtelen a levegőbe bámult és mondogatni
kezdte:
- A legnagyobb problémám én magam vagyok, de meg
fogom oldani... - különböző dallamokat próbálgatott a
sorokhoz, míg végül megtalálta az igazit. - A legnagyobb
problémám én magam vagyok, de meg fogom oldani.
Leszek valaki, büszkén állítom, mert az életem értelmét én
magam adom! - Várakozással tekintett a többiekre. - Mit
szóltok hozzá?
Anastasia hevesen bólogatott:
- Jól hangzik, tényleg jól.
- Talán egy kicsit okoskodó - mondta Patrizia. -
Valahogy túl komplikált.
Rebecca más véleményen volt:
- Szerelemről, szívfájdalomról és habos tortáról már
eleget énekeltek. Mi mélyebb értelmet keresünk, és
különben is, a versszakot az életből merítettem. Nagyon
köszönöm, Penny.
Penny hosszú idő óta végre ismét jobban érezte magát.
Új barátnőkre lelt, és ez megnyugtató érzés volt.
De vajon igazi barátnőnek számítanak egyáltalán? Ne
csinálj ebből újabb problémát! - mondta magában.
- Remélem... - fűzte aztán csöndben hozzá.
 Mindenki Penny ellen
Hétfőn Moosburgerné várta Pennyt az iskola előtt.
- Gyere, elmegyünk fagyizni - hívta meg az anyja.
Penny azonnal tudta, hogy valami történt, de nem
kérdezősködött.
A jégbüfében anya és lánya először szendvicset ren-
delt, mert nagyon éhesek voltak.
- Bent voltam Romeo iskolájában - számolt be Moos-
burgerné. - Az igazgató és az iskolaorvos hívatott be.
Udvariasan közölték, hogy vigyem el pszichológushoz
Romeót.
- Miért? - kérdezte meglepetten Penny.
- Mert még mindig lenyalja a villanykapcsolókat,
mindent háromszor megérint az orrával, mielőtt
hozzáér, és percekig rágja álmodozva az asztal szélét.
- Hogy tudna ezen pszichológus segíteni?
 Moosburgerné nem tudta.
- Eléggé hibásnak érzem magamat. Az utóbbi időben
nagyon sokat dolgoztam, és valószínűleg túl keveset
foglalkoztam vele. Lehet, hogy ennek a következménye
Romeo furcsa viselkedése.
Penny ezt nem tudta elképzelni.
- Otthon teljesen normális benyomást kelt. Minden-
esetre nem nyalogatja a villanykapcsolókat.
- Meg akartalak kérni, hogy egy kicsit tapogatózz nála
- kezdte óvatosan Moosburgerné. - Neked jó a kap-
csolatod vele. Én, mint az anyja, nehezebben boldogulok
egy ilyen esetben.
- Semmi gond - mondta Penny.
Ezen a délutánon azonban nem volt rá ideje. Úgy
döntött, két embert is meglátogat ma: Naddit, aki ma hi-
ányzott az iskolából, és Theót. Ha segítési kényszerével
tényleg sarokba szorította őket, akkor most valahogy
jóvá akarja tenni.
Naddi a város szélén lakott egy sorházban, melyet a
szülei béreltek. A kis kertet derékig érő kerítés vette kö-
rül, és Penny az úton közeledve meglátta Naddit, aki egy
asztalnál ült. Egy újságban lapozgatott és az arcát fogta.
Csöngetés helyett Penny a kerítéshez lépett és a nevét
kiáltotta.
A lány fölnézett, de még csak nem is köszönt
Pennynek, és ismét belemélyedt az újságba.
- Kérlek, Naddi, én... beszélni szeretnék veled... -
mondta Penny könyörgőre fogva.
- De én nem akarok beszélni veled - dörmögte Naddi. -
Kihúzták az egyik fogamat. Fájdalmaim vannak. Hagyj
békén!
- Nem kell beszélned, csak kérlek, hallgass meg! -
könyörgött Penny.
- Nem! - hangzott az elutasító válasz.
- Én nem tettem veled semmi rosszat. Legalábbis nem
szándékosan! - bizonygatta Penny. - És ha hülyeséget
mondtam, vagy túl rámenős voltam, akkor sajnálom. Ha
valami más is volt, akkor viszont el kell mondanod.
- Nekem nem kell elmondanom semmit! - morogta
Naddi, aki földagadt arccal nehezen tudott beszélni.
A padon mellette hevert valami, amitől Penny meg-
borzongott. Ám mielőtt rákérdezhetett volna, az osztály-
társa fölállt és bement a házba. Megcsörrent az üveg az
ajtóban, ahogy Naddi bevágta.
- Felfuvalkodott páva, ugye? - szólalt meg valaki Penny
mögött. A lány megfordult és egy vele egykorú fiút látott,
aki jó egy fejjel alacsonyabb volt nála. - Azt képzelik
magukról, hogy különbek, mint más. Közben mindenki
tudja, hogy az ázsiai maffiához tartoznak.
Valami nagyon nem tetszett Pennynek a fiúban.
Patkányra emlékeztette, és undorítónak találta zsírosan
csillogó, pattanásos bőrét. Ám külseje alapján nem
akarta elítélni.
- Mit jelentsen ez az ázsiai maffia? - kérdezte.
 - Az apja kapcsolatban áll velük, még az újságban is
benne volt, nem olvastad?
- Nem.
- Persze, nem is itt volt, hanem abban a városban, ahol
régebben laktak. Senkinek sem kellenek.
- Milyen marhaságokat hordasz itt össze! - förmedt rá
Penny.
A fiú gonoszul vigyorgott:
- Hé, szeretem, mikor dühösek a lányok! Gyerünk,
folytasd!
- Húzzál el innen! - sziszegte dühösen Penny.
A fiú szemtelenül belecsípett az arcába és rácsapott a
fenekére.
- Te megőrültél! - fortyant föl Penny.
A fiú nevetve elmenekült.
Ahogy Penny még egyszer visszafordult Naddiék háza
felé, látta, hogy a lány egy első emeleti ablakból figyeli.
Mikor észrevette Penny pillantását, gyorsan összehúzta a
függönyt.
Penny az állatkert-igazgató titkárnőjétől tudta meg,
hol lakik Theo. Busszal ment, és egész úton Naddi
különös viselkedésén törte a fejét, de nem talált rá
magyarázatot.
Theo a vasút mellett lakott egy régi, elkoszolódott
téglaházban. Nem volt valami szép környék, és az épület
eléggé félreeső helyen készült. A bejárati ajtó felső része
bordázott, sárga üvegből állt. A csengő alá egy darab
kartonpapírt erősítettek, amelyre valaki golyóstollal a
Ritz nevet írta.
Penny becsöngetett, és messziről hallotta vissza a
csengőszót. A házban egy televízió üvöltött teljes hang-
erővel. Pennynek másodszor is csöngetnie kellett, hogy
valaki meghallja. Egy elmosódott alakot látott közeledni
az ablaküveg mögött.
Az ajtó körülményesen kinyílt. Egy borotválatlan férfi
állt előtte trikóban és kitérdelt nadrágban. Félig üres
sörösüveget tartott a kezében és gyanakvóan méregette
Pennyt.
- Mi van?
- Theót keresem - mondta Penny, miután mély levegőt
vett.
- Megint a garázsban kalapál az a semmirekellő.
Tartozik neked? Nem csodálkoznék. Nyakig ül az adós-
ságban, az ostoba tökfilkó.
- Theo nem ostoba tökfilkó - vette védelmébe Penny. -
Nem látta még a pingvinek lakhelyét az állatkertben,
amelyet ő alkotott? Egyszerűen zseniális.
A férfi szárazon fölkacagott:
- A mostohafiam semmiben sem különbözik a kőfej-
tőben kalapáló börtöntöltelékektől. Ennyire futotta
belőle. Szerencsejátékos és kőkalapáló.
Köszönés nélkül bevágta az ajtót Penny orra előtt. A
lány fejcsóválva hátralépett és körülnézett, hol lehet a
garázskapu, de semmi ilyesmit nem látott.
 Aztán halk kopácsolást hallott. Elindult a fal mellett a
ház hátsó oldala felé. Ott meredek kocsibeálló vezetett
egy alumíniumból készült garázskapuhoz, melyet vala-
mikor szürkére festettek, de mostanra nem sok látszott
már a festékből.
A kalapálás erősödött és kétségtelenül a garázsból jött.
Penny letipegett a meredek lejárón és bekopogott a
kapun. Nem kapott választ. Mikor a következő próbál-
kozása is eredménytelen volt, megragadta a fogantyút és
feltolta a kaput, mely fülsiketítő nyikorgással és csikor-
gással, nagy ellenállással felnyílt.
Theo egy kőtömb előtt állt és vésővel, kalapáccsal,
fogát összeszorítva dolgozott rajta. Védőszemüveget,
kesztyűt és sapkát viselt. A levegőben fehér kőpor ka-
vargott. Pennynek köhögnie kellett, mert hirtelen tele
lett vele a szája és az orra.
Theo még mindig nem vette észre. Penny lehajolt,
mert a kapu nem nyílt föl egészen, és elindult Theo felé.
Most észrevette a fiú. Annyira megijedt, hogy leejtette
a földre a vésőt és a kalapácsot. Gyorsan feltolta a
védőszemüveget.
- Ki innen! - üvöltötte. A hangja rekedt és fátyolos volt.
- Tűnj el! Gyerünk! Senki nem jöhet be ide! Senki! El
innen!
A kőfaragó teljesen kikelt magából. Fölemelte a kezét,
mintha meg akarná ütni Pennyt. A lány behúzta a nya-
kát, megpróbált kitérni előle és hátrafelé botladozott.
 - Theo! Hagyd abba, csak meg akarok beszélni veled
valamit! - próbálta megnyugtatni a fiút, de sikertelenül.
Theo kituszkolta a szabadba, és még lökött is rajta egyet.
- Mindent tönkre akarsz tenni?! - üvöltött vele.
Könnyes volt a szeme és fröcsögött a nyál a szájából.
Teljes erőből ráakaszkodott a kötélre, mellyel be lehetett
csukni a garázskaput, és lefelé rántotta. A kapu hatalmas
robajjal lecsukódott.
Penny döbbenten és teljesen tanácstalanul állt előtte.
Már egyáltalán nem értette a világot.
Megint mit tett? Mindent rosszul csinál? Már egyál-
talán nem képes semmire?
Erezte, hogy könnyek szöknek a szemébe és gyorsan
letörölte őket a kézfejével.
Most mi történik? Hirtelen mindenki ellene fordult?
 Mint Johannes unokatestvére
Az állatorvosi rendelőben Moosburger doktor épp a
következő, nyíllal meglőtt beteget kezelte. Ezúttal egy
hattyú volt az. Egyórás műtét után biztos volt, hogy túl
fogja élni.
Mikor Penny értesült az újabb állatot ért támadásról,
teljesen elsápadt. Nem, ez nem lehet igaz. Nem akarta és
nem tudta elhinni. Másnap utána kell járnia a dolognak.
Kérlek, ne az legyen, aminek látszik - könyörgött
magában.
Mialatt megpróbált a matekleckéjére koncentrálni,
Romeo hangját hallotta a fürdőszobából. Vidáman dudo-
rászott és pancsolt. Tehát épp a fürdőkádban ült.
Kihasználom az alkalmat - határozta el Penny.
Belépett a fürdőszobába és bezárta maga mögött az ajtót.
Utána kihúzta a dugót a kádból, mire a víz
bugyborékolva elkezdett lefolyni.
- Megőrültél? - fortyant föl Romeo. - Elment az eszed?
Tűnj el a fürdőszobából! Én férfi vagyok, te pedig nő, és
nem láthatsz meztelenül.
Penny lazán, karba tett kézzel nekidőlt a falnak. A
dugót nem érhette el Romeo, a fürdőköpenye pedig
Penny mögött lógott. A maradék hab még eltakarta egy
kicsit.
- Nem akarok nevetség tárgya lenni! - mondta föl-
háborodva Romeo.
Pennynek kacagnia kellett.
- Ki vele: mi ez a cirkusz a lenyalt villanykapcsolókkal?
- kérdezte élesen.
- Villanykapcsolók? Lenyalni? Ki tenne ilyesmit? -
kérdezett vissza ártatlan szempilla-rezegtetéssel Romeo.
- Ne tégy úgy, mintha fogalmad sem lenne róla. Ezt
nem veszem be. Tudni akarom, miért csinálod.
Méghozzá azonnal. Addig nem mozdulok innen.
A habbuborékok halk pukkanással, sorban sem-
misültek meg. Romeo döbbenten állapította meg, hogy
testének egyre nagyobb része válik láthatóvá.
- Na, most szorongató helyzetbe kerültem - mondta
kétségbeesetten.
- Honnan vetted ezt a kifejezést? - kérdezte vigyorogva
Penny.
Aztán csönd következett.
- Én... én nem szoktam nyalogatni az asztal szélét -
magyarázta dacosan Romeo.
- Azt nem is állította senki. Villanykapcsolókról be-
széltem - mondta nyugodtan Penny.
Romeo füle elvörösödött. Tudta, hogy véletlenül el-
árulta magát.
- Tehát, várok!
- Johannes unokatestvére is ezt csinálta, és kapott egy
pónilovat. Én csak egy biciklit akarok - vallott halkan
Romeo.
- Hogyan? - Penny nem értette, mire gondol.
- Johannes unokatestvérének cihológushoz kellett
mennie.
- Úgy érted, pszichológushoz?
- Igen, valami doktornőhöz, aki diliseket gyógyít.
Ugyanis Johannes unokatestvére is mindent lenyalt. És a
cihológus azt mondta, Johannes unokatestvérének póniló
kell. Meg is kapta, és abbahagyta a nyalakodást. Én csak
egy új biciklit akarok, de anyu meg apu nem vesz nekem.
Penny szemei fönnakadtak, úgy vigyorgott.
- Kisöcsém, ilyesmi csak neked juthat eszedbe.
- Gondolod, hogy megkapom az új biciklit? - kérdezte
Romeo reménykedve.
- Azért biztosan nem, mert koszos villanykapcsolókat
nyalogatsz. Légy szíves, gyorsan hagyd abba ezt a
butaságot!
- Megkaphatnám legalább a fürdőköpenyemet? -
kérdezte szenvedő hangon Romeo, és úgy tett, mintha
szörnyen fázna.
Penny bólintott és levette a fogasról a köntöst.
Odalépett vele a kádhoz, de gyorsan visszahúzta, mikor
Romeo utánanyúlt, majd teljesen megnyitotta a zuhanyt.
A hőmérséklet-szabályzó jéghidegre volt állítva.
- Ááááááááá! - visított Romeo és fölugrott.
- Ó, te álomférfi! - ugratta Penny, majd odadobta neki
a fürdőköpenyét.
Romeo bosszút esküdött.
Mikor Penny beszámolt anyjának Romeo fura visel-
kedésének okáról, az anyja levegő után kapkodott.
- Ez a kis csirkefogó! Közben nem is mondtam, hogy
nem kap új biciklit. Csak nem most kapja, hanem a tanév
végén.
Anya és lánya végre szívből kinevethette magát.
Mikor Penny az elmúlt délutánra gondolt, elment a
kedve a nevetéstől. Valakivel beszélnie kellett róla, ezért
elkezdte mesélni az anyjának, hogy mi történt.
Míg Theóról és a műhelyéről beszélt, hirtelen olyan
gondolatai támadtak, amelyeket nem akart elhinni.
Egyre lassabban és összefüggéstelenebbül beszélt.
- Mi van, Penny? - kérdezte aggódva az anyja.
- Anyu, én... én tudom, kinél vannak a pingvinek -
mondta halkan Penny.
Alig egy óra múlva Moosburgerné Pöfije megállt
Theóék téglaháza előtt. Régebben több lakás is lehetett
benne, szegényebb embereknek. Ma már csak a földszint
volt lakható. Az első emeleti ablakok majdnem mind be
voltak törve.
Penny és az anyja rögtön a műhelyhez mentek,
amelyben Theo még mindig dolgozott.
A kopogásukra a fiú abbahagyta a kalapálást és ki-
nyitotta a kaput. Látszott, hogy sokkolja őt Pennyék
látványa. Most azonban nem viselkedett agresszívan,
hanem összegörnyedt, mintha szörnyű hasgörcsök
gyötörnék, és hátrálni kezdett.
- Rájöttél, ugye?
Penny bólintott.
- Csak te hozhattad el a pingvineket. Te kaphattad
meg a kulcsot, és biztosan a szerszámosládádban szállí-
tottad őket. Ezért nem tűnt fel senkinek.
Theo idegesen nyelt egyet. Fehér volt az arca a
kőportól. Könnyezni kezdett, mely sötét nyomokat
hagyott az arcán.
- Én... az én bűnöm! - zokogott.
- Miért? Mit művelt a pingvinekkel? - tudakolta
Moosburgerné.
Theo válasz helyett egy mellékhelyiségbe vezette
Pennyt és az anyját.
- Ilyen nincs! - mondta döbbenten Penny.
A pince pingvinháznak volt berendezve. Voltak benne
sziklák, sőt még egy medence is. Az egyik sarokban
tömörültek a pingvinek, és kissé zavartan pislogtak,
mikor fölgyulladt a villany. Fáradtan karattyoltak, és
egyikük odatotyogott Theóhoz. A kőfaragó gyorsan
megmosta a kezét és megsimogatta a szelíd állatot.
- Itt tartod őket? De miért? - Penny értetlenül nézett
Theóra.
- Mert én vagyok az oka a betegségüknek! - suttogta a
kőfaragó. - Az én hibám. Csak az enyém. És most már
sehol nem fognak alkalmazni. Ott úr biztosan kirúg, ha
megtudja.
Moosburgerné megnyugtatóan Theo karjára tette a
kezét.
- Így ni, és most kérem, magyarázza el lassan, érthe-
tően, hogy mi történt. Ön tehát azt hiszi, hogy a pingvi-
nek tántorgó mozgásának ön az oka. Hogyan jutott erre
a következtetésre?
Theo akadozva, nagyon lassan számolt be állandó
pénzzavaráról. Adósságai voltak, mert játszott és
veszített. Minden megbízás olyan volt számára, mint egy
mentőöv. A mostohaapjától ugyanis nem számíthatott
támogatásra, csak gúnyolódásra és becsmérlésre, mert
nem tudott mit kezdeni Theo munkájával.
- El akarok menni innen, de nincs elég pénzem -
vallotta be a kőszobrász és kétségbeesetten nézett a lá-
togatóira.
Aztán jött a magyarázat, melyet Penny és az anyja
annyira vártak.
- A pingvinháznak kitűzött határidőre el kellett ké-
szülnie. De... de ez lehetetlen volt, ezért olyan
kőragasztót használtam, melyet tilos állatok közelében
alkalmazni - vallotta be Theo. - Különben nem
készültem volna el időre, és abból nagy problémáim
lettek volna.
- És ön szerint ez a ragasztószer okozta a pingvinek
betegségét? - Moosburgerné hitetlenkedve csóválta a fe-
jét. - Nem hiszem, hogy így van. Akkor a többi állatnak is
szenvednie kellett volna tőle.
- Ha az állatorvos vért vesz tőlük, bebizonyítja és
akkor mindennek vége. De így is! - sóhajtotta Theo.
Penny anyja leintette:
- Maga kicsit sötéten látja a dolgokat. Én ugyanis
közben körbetapogatóztam, és ma kaptam egy faxot az
egyik hamburgi állatorvostól. Egyszer neki is hasonló
megfigyelései voltak állatkerti pingvinek esetében. Akkor
paraziták okozták az állatok megbetegedését, melyek a
testükbe kerültek. Ezek apró élőlények, a vérárammal
bekerülnek a szervekbe, és ott megtelepednek. Ha a
fülbe jutnak, egyensúlyzavarokat okozhatnak.
- És hogy lehet a paraziták jelenlétét megállapítani? -
tudakolta Penny.
- Meg kell vizsgálni az ürüléküket - magyarázta
Moosburgerné.
- Gyógyítható ez a betegség?
Az anyja bólintott.
- Ha még nem okoztak túl nagy pusztítást, akkor igen.
Szerintem ezeknek a pingvineknek jó esélyük van a
gyógyulásra, ha mihamarabb megkapják a megfelelő
kezelést.
Theo összevissza futkosott és kapkodott, mint egy
megriasztott madár.
- De... de én most mit tegyek?
- Jól kijönnek Auer úrral? - kérdezte Penny anyja.
- Nagyon jól! - hangzott Theo válasza.
- Akkor fölhívjuk és elkérjük tőle a pingvinház kulcsát.
Ugyanazon a rejtélyes módon, ahogy eltűntek, vissza is
térnek a pingvinek, és az állatkerti orvos már holnap
reggel ürülékpróbát vehet tőlük és megvizsgálhatja azt.
- És ez sikerülni fog? - Theo nem hitt benne.
Pennyt teljes mértékben meggyőzte az anyja terve.
Moosburgerné elővette a mobiltelefonját a táskájából,
és a tudakozótól megérdeklődte Auer úr telefonszámát.
Theo megrángatta Penny pulóverének ujját.
- Nagyon sajnálom, hogy ma délután úgy ordítottam
veled. De... de féltem. Te olyan... erős vagy. Fagyizás
közben beszélni akartam veled, mert annyira meg voltam
rémülve, de... aztán nem tudtam, mert te olyan... olyan
egyenes voltál.
- Tudom, a segítési kényszer! - sóhajtotta Penny.
Két órával később a pingvinek ismét állatkerti
lakóhelyükön voltak. Auer úr repesett a boldogságtól, és
nagy megértést tanúsított Theóval szemben.
Mikor hazaértek, Penny nagyon büszke volt magára,
de az öröme nem volt felhőtlen. Már a másnapra gondolt
és nagyon félt attól, ami vár rá. Ám nem akart megfuta-
modni.
Vajon helyesen cselekedett? Vagy túllőtt a célon?
Talán épp a következő hibát követte el?
Csak úgy cikáztak a kérdések a fejében.
Fölhívta Turkékat, hogy beszéljen Rebeccával, de Turk
asszony vette föl a telefont. A lovasudvar tulajdonosa
hűvösen és elutasítóan beszélt vele. Nem tudta, merre
kószál Rebecca, de megígérte, átadja az üzenetet, hogy
hívja vissza Pennyt.
Ám Rebecca nem jelentkezett.
 Szűkül a kör
Penny iskolába menet egész úton viaskodott magában.
Megtegye, vagy ne tegye?
Az osztályban a tanítás előtti szokásos nyüzsgés
uralkodott. Néhányan ásítoztak és szundikáltak még egy
kicsit, mások házi feladatot másoltak, a többiek pedig az
előző esti tévéműsorról vagy új számítógépes játékokról
beszélgettek.
Naddi a helyén ült és épp a könyveit és füzeteit pa-
kolta elő nagy válltáskájából.
Penny összeszedte a bátorságát, odalépett hozzá, és
így szólt:
- Beszélhetek veled?
A lány fölnézett, de nem válaszolt.
- Hallgass ide, valamit rosszul csináltam, mikor első
nap bejöttél hozzánk - kezdte Penny.
 - Utálom a szánalmat! - mondta halkan Naddi. -
Utálom, ha folyton éreztetik velem, hogy más vagyok.
- Nem volt szándékomban! Épp az ellenkezőjét
akartam - bizonygatta Penny.
Naddi vállat vont és tovább kotorászott a táskájában.
Nem volt valami békülékeny. Pennynek azonban más
mondanivalója is volt, méghozzá ennél sokkal súlyosabb.
- Láttam melletted egy íjat. Egy kicsit, amellyel rövid
nyilakat lehet kilőni - említette meg csak úgy lazán,
mellékesen.
- Na és? Tilos?
- Tudsz vele lőni?
- Nagyon jól! Ez a hobbim. Még a bátyámnál és az
apámnál is jobban.
- Klassz - dicsérte erőtlenül Penny. - Lőnél akár...
állatokra is?
- Micsoda? - Naddi értetlenül nézte. - Hogy jutott
eszedbe ilyesmi?
- A parkban több állat is megsebesült. Pontosan olyan
nyíllal lőtték meg őket, amilyet nálad láttam.
Naddi olyan hirtelen ugrott föl, hogy felborult a széke.
Ökölbe szorította a kezét, és majd szétvetette a düh.
Johannes azonnal mellette termett. Gyengédem át-
karolta a vállát és aggódva kérdezte:
- Mi történt? Mit művelt már megint a mi Szent
Pennynk?
- Hagyd már végre abba ezt a „Szent Pennyzést"! -
támadt rá Penny.
Az osztály elnémult. Minden fej Penny felé fordult.
- Azt... azt állítja, hogy nyíllal lövöldözöm a parkban az
állatokra! - bukott ki Naddiból.
- Ezt soha nem mondtam! - kiáltotta fölháborodva
Penny. - Én... én csak megkérdeztelek, mert... mert én
magam két állatot találtam... nyíllal a testükben.
- Szent Penny, a nemes állatvédő! - gúnyolódott
Johannes. - Már egy nyávogó macska látványától
összeszorul a szíve. De az emberek lelkébe beletapos.
Különösen azokéba, akik másképp néznek ki. Naddit
mindjárt állatgyilkosnak nevezi. Talán még azt is elme-
séled fűnek-fának, hogy a családja kutyahúst eszik.
Penny segélykérően körülnézett. Néhány osztálytársa
fölállt és lassan közelebb jött. Körbeállták Pennyt.
- Ez mind nem igaz, hagyjátok abba! - Penny magára is
dühös volt, mert a hangja cserbenhagyta, és magas
hangon visítozott. Nem tudta, mit tegyen,
legszívesebben kirohant volna az osztályból.
Jochen és Patrick karba tett kézzel, fenyegetően Penny
elé állt.
- A mi Pennynk ezek szerint idegengyűlölő. Minden,
ami négylábú, kedvesebb neki, mint a külföldiek.
Hátulról valaki térdhajlaton rúgta. Penny lába
összecsuklott és majdnem elvesztette az egyensúlyát.
Dühösen megfordult és fölemelte a kezét, hogy az
ismeretlen támadónak szükség esetén lekenjen egyet.
 Jens, a bűnös, erősen megszorította a kezét.
- Nézzünk oda, még erőszakos is. Teszi itt a gyengédet
és jószívűt, közben meg rögtön megütne.
Penny nehezen lélegzett. Kétségbeesetten kereste a
szavakat, de nem találta a megfelelőt.
- Jó, hogy végre egyszer csöndben vagy és befogod az
okoskodó kereplődet - gúnyolódott egy másik fiú, akivel
Penny soha nem beszélt sokat.
A köréje gyűltek között ott volt Anita és még néhány
másik lány is.
Hirtelen valaki meglökte jobb oldalról. Mikor oda-
fordult, balról. Aztán hátulról, majd elölről. Az osztály-
társai nem bántak vele kesztyűs kézzel.
- Hagyjátok abba! - üvöltötte magánkívül Penny és az
arca elé kapta a kezét.
Ebben a pillanatban becsöngettek. Penny zihálva állt
ott és várta a következő lökést, a következő rúgást, a
következő sértést. De nem jött semmi.
Mikor elvette a kezeit az arca elől, már mindenki a
helyén ült és jó tanuló módjára várta a tanárt.
Az első óra biológia volt. Roth tanárnő végigment a
padsorok között a táblához és azonnal észrevette, hogy
Pennyvel valami nincs rendben.
- Sírtál? - kérdezte.
Penny a földet nézte, majd oldalra fordította a fejét.
Johannes figyelmeztető pillantást vetett rá. Talán
minden rendbe jön, ha nem árulja el őket, ezért Penny
mesterkélt nevetéssel ezt mondta:
- Nem, csak ásítottam. Elnézést.
A biológia-tanárnő nem igazán hitt neki, de nem
firtatta tovább a dolgot.
Remélem, mindenki észrevette, hogy kiálltam mellettük
- aggódott Penny.
Reményei nem váltak valóra. A következő szünetben
megpróbált beszélni néhány osztálytársával, de
mindenki elnézett mellette vagy keresztülnézett rajta.
Kétszer botlott meg kirakott lábban, egyszer hátizsák
vágódott a hátába, és a matekóra előtt eltűnt a házi
feladat füzete.
Beszélnem kell valakivel - gondolkodott. De kivel?
Restellte magát, hogy Naddit állatkínzással gyanúsította
anélkül, hogy a legkisebb bizonyítéka is lett volna.
Ezt képtelen volt elmondani. Egyszerűen nem jött ki a
száján. Ez volt a legnagyobb ostobaság, ami valaha
történt vele.
Hatodik óra után szinte menekülésszerűen hagyta el
az iskolát.
Ivannak, aki nagyon jól ismerte, nem kerülte el a
figyelmét, hogy valami nem stimmel Pennyvel.
- Mi történt? - kérdezte, mikor föltálalta neki a tésztát
paradicsomszósszal.
Penny még mindig képtelen volt kinyitni a száját.
Megalázva, megsértve és teljesen védtelennek érezte ma-
gát. Könnyek szöktek a szemébe, de sikerült lenyelnie
őket.
- Értsem úgy a hallgatásodat, hogy nem akarsz be-
szélni róla? - Ivan kérdőn nézett rá.
- Igen, pontosan - válaszolta halkan Penny.
- Hercegnő, egyáltalán nem tetszel nekem - állapította
meg Ivan. - Valami szörnyűségnek kellett történnie.
Igaz?
Penny csak lapátolta magába a tésztát, hogy ne kelljen
megszólalnia.
Késő délután odament hozzá az anyja.
- Van egy jó és egy rossz hírem - mondta. - Melyikkel
kezdjem?
Penny kényszeredetten mosolygott, nehogy az anyja is
elkezdjen kíváncsiskodni. Mindent elviselt, csak a kér-
dezősködést nem.
- A rosszal.
- Theót kitette az apja az ajtó elé. Teljesen kétségbe
van esve, és most Auer úrnál lakik átmenetileg. A
legnagyobb gondja, hogy nem tud dolgozni, mert nincs
műhelye.
- És tudsz valami megoldást?
Moosburgerné a fejét rázta.
- Még nem, de kérdezősködöm.
- És mi a jó hír?
- A pingvineket tényleg élősködők támadták meg.
Biztosan nem Theo ragasztója a bűnös furcsa viselkedé-
sük miatt. Ennek ellenére el akarja távolítani
mindenhonnan, és véghez is viszi, amit elhatározott.
- Klassz, örülök neki - mondta kissé erőtlenül Penny.
- Beszéltem az állatkerti orvossal, aki azonnal kezelni
kezdte a pingvineket. Jó esély van a betegségük
leküzdésére.
- Szuper! - mondta Penny, de igazi örömöt nem tudott
kimutatni. - Akkor minden a legnagyobb rendben.
Mindenkin lehetett segíteni. Csak rajta nem.
 A vallomás
A szerdai nap valódi rémálom volt.
Az egész osztály összeesküdött ellene. Mikor reggel
belépett az osztályterembe, máris hallotta a csípős
megjegyzéseket:
- Figyeljetek, megjött a szelíd gyilkos!
- Az ártatlan tekintetű bestia!
- Az embergyűlölő állatbarát!
- Jó színész a kolléganőnk. Játssza a kedves nővért, s
közben egy hitvány alak.
Johannes Penny mellé lépett és odasúgta neki:
- Elmondjuk a tanároknak, mit tettél Naddival?
- Ne, kérlek, ne! - Penny azonnal fel tudta volna
pofozni magát a könyörgő hangnem miatt. Ebből úgy
hallatszott, mintha tényleg lenne valami kifogása Naddi
ellen a kinézete miatt. De ez nem volt igaz.
 Az egyébként oly erős lány hirtelen végtelenül
gyengének érezte magát. Gyengének és szörnyen magá-
nyosnak. Legszívesebben elbőgte volna magát, de azzal
csak még további támadási felületet adott volna a többi-
eknek.
- Talán meg tudnál enyhíteni bennünket, ha vallomást
teszel az osztály előtt - mondta olyan halkan Johannes,
hogy csak Penny hallotta.
- Miféle vallomást? - kérdezte Penny.
- Vallomást, hogy hitvány vagy. Egy álszent, hitvány
alak, aki végre megmutatta igazi arcát.
- Nem vagyok az! - tiltakozott Penny.
- Aki nem engedelmeskedik, annak tűrnie kell - ok-
tatta ki Johannes. - Te döntöttél így.
Hirtelen az egész osztály úgy táncolt, ahogy ő fütyült.
Egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy kínozzák
Pennyt. Büdös sajtot tettek a táskájába, lökdösték és kö-
nyökükkel oldalba vágták, krétával dobálták, és állan-
dóan fenyegették.
Mikor visszajött a mosdóból, az irodalomfüzetén ez
állt vastag, kitörölhetetlen betűkkel: „Idegengyűlölő va-
gyok". Azonnal eltüntette a füzetet az iskolatáskájában.
Még véget sem ért a szünet, de az osztály ajtaja hir-
telen bevágódott. Penny meglepetten nézett körül, hátha
egy tanár jött be idő előtt a terembe, de nem így történt.
Több osztálytársa, Johannesszel az élen, sorfalat al-
kotva közeledett felé.
 - Itt az ideje, hogy vallomást tegyél! - mondta fenye-
getően Johannes.
Penny hátrálni kezdett, egészen az ablakig. Innen már
nem volt tovább. Két fiú elhúzta a padját és a székét.
A többiek szándékosan lassan nyomultak felé.
- Gyerünk, vallani! - követelte tőle Johannes. - Valld
be, amit kell.
- Te megőrültél! - sziszegte dühösen Penny.
- Én ezt másképp látom! - gúnyolódott Johannes. -
Látom magam előtt a tanárok döbbent képét, mikor
megtudják, hogy Szent Penny, az állatok védőszentje,
valójában ember- és idegengyűlölő.
Penny elvesztette az önuralmát. Fölmászott a radiá-
torra, onnan a széles ablakpárkányra, majd kitárta a nagy
ablakot.
- Tűnjetek el, vagy... vagy leugrom! – fenyegette őket.
Néhány osztálytársának elállt a lélegzete.
- Úgysem kár egy olyanért, mint te! - sziszegte
Johannes, és egy gyors lépést tett felé.
Penny megrémült, elvesztette az egyensúlyát, hátra-
billent és érezte, hogy kicsúsznak alóla a lábai. Kifelé
vágódott, ahol háromemeletnyi mélység tátongott alatta.
Kétségbeesetten kapaszkodott az ablakkeretbe.
Kezek nyúltak a lábai után.
Elfordította a fejét és látta maga alatt az utcát, a járdát,
a biciklitárolót és az autókat. Ha lezuhan, akkor min-
dennek vége.
 - Mi történik ott fent? - hallotta meg az igazgató
kiabálását, aki valahol lent állt egy fa alatt, ahol Penny
nem láthatta.
Elhagyta az erő a testét. Összecsuklott és berángatták
az osztályba. Keményen a fűtőtestre vágódott, majd egy
padon kötött ki. Nem érezte a fájdalmat, mert mindene
sajgott. Egyszerűen mindene.
Fiúk és lányok vették körül, akik az imént még fe-
nyegetőztek. Az arcuk falfehér volt, a szemeik tágra nyit-
va a rémülettől. Fölülről meredtek Pennyre. Pennynek az
volt a benyomása, hogy egy fejekből álló kupola tornyo-
sul fölötte. Úgy érezte, megfullad, ha nem tör ki innen.
Csapkodni kezdett a kezeivel, felküzdötte magát, nagy
nehezen lábra állt, félrelökte Johannest, átverekedte ma-
gát a többieken és az ajtó felé tántorgott.
Akkor lépett be Elwin, aki a legkisebb fiú volt az
osztályban.
- Jön a diri! - figyelmeztette őket. Nyilvánvalóan
őrködni állították az ajtó elé.
Penny később nem emlékezett, hogy került ki az
iskolából. Minden elmosódott körülötte, és olyan volt,
mintha valami távirányító mozgatná egy életlen körvo-
nalú alagúton keresztül.
Kifelé, csak el innen! - ez volt az egyetlen gondolata.
Hallotta, hogy az igazgató a nevét kiabálja, de nem rea-
gált. Mások is szóltak hozzá, de nem jutott el a tudatáig.
Milli és Robin boldogan ugrott föl, mikor meglátta,
hogy ilyen korán jön a gazdi. Farkcsóválva futottak
mellette.
Penny a parkban tért magához. Egy padon ült és a
tavat bámulta. A környezete ismét éles körvonalakat
öltött.
- Én... én képtelen vagyok... - motyogta -, nem bírom
tovább.
Penny még soha életében nem érezte ilyen nyomorul-
tul magát. Rossz embernek tartotta magát. Velejéig rom-
lottnak, akinek semmi emberi értéke nincs. Egyáltalán
semmi.
Ha legalább sírni tudna. De ebben a pillanatban még
erre sem volt képes.
Riadtan összerezzent, mikor egy piszkos kéz meg-
érintette a vállát. Rémülten fölpattant és félreugrott.
A hajléktalan asszony állt mellette.
- Szegény... szegény pára! - mondta sajnálkozva.
- De... hogyan... honnan tudja? - dadogott zavartan
Penny.
- Az emberek mind gonoszok - mondta keserűen a nő.
- Mind gonoszok!
- Nem, nem mind, de sokan. És én... én is gonosz
voltam! - kiáltotta kétségbeesetten Penny.
- Te nem vagy gonosz! - a nő lassan, de nyomatékosan
ingatta a fejét. - Te jó vagy. Érzem... - a kezét odatette
Penny szívéhez és egészen lassan bólintott.
Penny hirtelen olyan gyengének és fáradtnak érezte
magát, hogy vissza kellett ülnie a padra.
A nő leült mellé. Milli azonnal fölállt, hogy Penny
megsimogassa. Robin az ölébe hajtotta a fejét, hogy meg-
vakarja a füle tövét.
- Te jó vagy - ismételte a nő.
Pennynek hirtelen eszébe jutott valami.
- Ön látta a nyíllal lövöldözőt, nem igaz?
Az asszony összerezzent, mintha Penny izzó tűt szúrt
volna belé.
- Bárki is az, maga fél tőle.
A nő gondolkodott, majd bólintott.
- Ki az? Kérem, mondja meg nekem - sürgette Penny.
- Fiú... fiú nyíllal. Az összes kacsát megöli, ha elmon-
dom - mondta sírásra hajló hangon az asszony.
- Nem fogja megtenni. Elkapjuk - ígérte meg neki
Penny.
Tehát egy fiú lövöldözött az állatokra. És ő Naddit gya-
núsította, csak mert volt egy íja. Ezt soha nem fogja ma-
gának megbocsátani. Soha.
A nő némán egy bokorra mutatott, körülbelül húsz
lépés távolságra tőlük.
- Ott van! - suttogta félelemmel a hangjában.
Rögtön ezután egy rövid nyíl suhant a levegőben és a
vízbe csapódott. Egy kacsamama riadtan rebbent föl.
- Valóra váltja! - jajgatott a hajléktalan.
- Robin, támadás! - utasította Penny a pásztorkutyát.
Robin azonnal megértette és nagy ugrásokkal közeledett
a bokor felé.
Ismét nyíl repült a levegőben. Hajszál híján eltalálta
Robint, majd a fűre esett.
Pennynek elállt a szívverése.
 Soha többé!
Alig múlt tizenkét óra és Penny már otthon volt.
Szerencsétlennek, betegnek és végtelenül fáradtnak érez-
te magát.
Moosburgerné szemben jött vele a lépcsőn és meg-
lepődve méregette.
- Már vége az iskolának?
Penny némán rázta a fejét.
- Beteg vagy?
- Nem, valójában nem. De lehet, hogy mégis.
Az anyja fölkísérte, és Penny lerogyott az ágyára.
- Az állatkínzó a parkból... Robin elkapta - számolt be
halkan. - Egy fiú az... szerintem nincs még tizennégy
sem.
- Mond, kihívtad a rendőrséget? - tudakolta Moos-
burgerné.
- Nem, hanem az állatvédőket - mondta Penny. -
Egyszerre többen is kijöttek, és tettek a fiúnak egy
ajánlatot: nem jelentik fel, ha egy hónapot dolgozik az
állatmenhelyen a szünidőben. Ha nem, mennek a rend-
őrségre.
- Nagyszerű ötlet - dicsérte Moosburgerné. - Tőled
származik?
- Részben!
Penny anyja megsimogatta a lánya izzadt haját és
homlokát. Egy idő után ezt mondta:
- Nem akarod elmondani, hogy mi van veled?
- Nem megyek többé az iskolába, soha többé - Penny
csak ennyit mondott.
Moosburgerné hallgatott és várta, hogy magától
beszéljen tovább, de Penny képtelen volt rá. A plafont
bámulta és nagyokat nyelt.
- Aludni szeretnél?
Penny némán bólintott. Az anyja elhagyta a szobát, és
halkan becsukta maga mögött az ajtót. Szörnyen
aggódott a lánya miatt.

Délutánra próbát beszéltek meg, de Penny lemondta.

Rebecca nagyon csalódott volt miatta.
-Nem hagyhatsz cserben bennünket - mondta
szemrehányóan.
- Nem is akarlak. De egyszerűen ma nem bírok.
- Miért? - firtatta Rebecca.
- Kérlek, hagyj békén. Kérlek - könyörgött Penny. -
Én... én majd jelentkezem.
Rebecca mély, csalódott sóhajjal köszönt el tőle. Penny
a telefonálás után még vacakabbul érezte magát.
Ugyanebben az időben Moosburgerné a rendelőben
volt a férjénél és beszámolt arról, hogy mit tudott meg
telefonon az iskolaigazgatótól.
- Azt állítja, hogy Penny az ablakpárkányon tornázott.
Úgy tűnt, mintha... mintha ki akarna ugrani, vagy esetleg
másokat akarna elkápráztatni. Az osztálytársai azt
mondják, hogy az utóbbi időben nagyon agresszív és
szeszélyes volt, és hirtelen azzal fenyegetőzött, hogy
kiugrik az ablakon.
Moosburger doktor végigsimította az arcát.
- Ez nem a mi Pennynk. Nem is hasonlít rá. Van
valami magyarázatod?
- Nincs, és nem is hajlandó beszélni velem.
- Gondjai vannak? Úgy értem, súlyos problémái?
- Matthias, én... én magam is tanácstalan vagyok.
- És ha egy kicsit békén hagyjuk? Talán majd jön
magától - javasolta Moosburger doktor.
- Attól tartok, nincs más választásunk - sóhajtott
Moosburgerné.

A csütörtököt és pénteket Penny otthon töltötte a

szobájában. Még mindig nem volt hajlandó a
történtekről beszélni. Egyszerűen képtelen volt rá.
Senkivel. A lelke mélyen meg volt sebesítve, és ez a seb
pokolian fájt.
Kora délután nagy csönd volt Moosburgerék ottho-
nában. Penny kihasználta az alkalmat, hogy egyen valami
apróságot. Nem volt kedve senkivel sem találkozni vagy a
hogylétét boncolgató kérdésekre válaszolni.
Épp a hűtőben kotorászott, mikor Ivan kilépett az
éléskamrából.
- Szia - üdvözölte szűkszavúan Pennyt.
Penny intett neki és remélte, hogy megérti, és nem
kezd el beszélni hozzá.
Talált a hűtőben fölszeletelt sárgarépát és paprikát,
valamint tejfölös salátaöntetet. Mivel éhes volt, belemár-
totta az első darabot és bekapta.
- Hallottam, mi lett az állatkínzóval a parkban -
mondta mellékesen Ivan. - Penny, ismét magadat adtad.
A világ minden pénzbüntetése sem érte volna el azt a
hatást, amit egy havi munka az állatmenhelyen. Klassz
ötlet volt, minden elismerésem.
- Köszönöm, de tulajdonképpen az állatvédőktől
származott - mondta fásultan Penny.
- Akkor tévedsz. Beszéltem velük, ugyanis az egyik
állatvédő régi haverom, és elmondta, hogyan tetted a ja-
vaslatot.
- Mindegy - sóhajtott Penny.
- Azt is elmesélte, hogy úgy néztél ki, mint akit súlyos
sokk ért.
Penny gyorsan el akart tűnni a konyhából, de Ivan
elállta előtte az utat.
- Nem, itt maradsz. Már az is elég baj, hogy a szüleid
és a testvéreid halálra aggódják magukat miattad. Nem
fogom végignézni, hogyan kínzod magad, és hogy egyre
jobban kétségbeesel. Valami történt az iskolában és nem
a te hibád volt, igaz?
- És ha igaz? - Penny dacos lett.
Ebben a pillanatban csöngettek. Penny kihasználta az
alkalmat, hogy befejezze a beszélgetést.
- Majd én kinyitom! - közölte.
Mivel még egyszer megszólalt a csengő, Ivannak utat
kellett engednie.
Két rendőr állt az ajtóban. Penny megrémült. Miatta
jöttek?
- Moosburger doktort keressük! - magyarázta az
idősebb.
Penny úgy emlékezett, hogy látta már egyszer.
Korábban egy kígyót hozott a rendelőbe, mert nem tudta
megállapítani, hogy mérges-e.
Ivan Penny mellé lépett és így szólt:
- A dokit betegekhez hívták, és csak késő este jön
haza.
A rendőr széttárta a karját:
- Akkor hiába tettük meg az egész utat. Ugyanis az
állatvédőknél sem értünk el senkit, és az önök telefonja
is állandóan foglalt.
Penny egy pillantást vetett a készülékre és
megállapította, hogy rosszul tették vissza a kagylót.
- Miről van szó? - tudakolta.
- Egy borzról. Elég nagy felfordulást okozott, és most a
fürdőkádban ül.
Penny és Ivan azt hitte először, hogy valamit félre-
értettek.
- Sürgősen be kell fogni. Az emberek teljesen meg-
zavarodtak. És ha valaki nem jön hamarosan, és nem
veszi ki onnan, nekünk... le kell lőnünk - a rendőrön lát-
szott, hogy elviselhetetlen számára a gondolat.
- Magukkal megyünk - határozta el Penny. Ivanhoz
fordulva így szólt: - Megvan még az a nagy csapda a
pincében, amit egyszer az erdőben találtunk?
- Gondolom, igen. Én mindenesetre nem dobtam ki! -
Ivan azonnal a láda keresésére indult.
Közben Penny vastag, vállig érő védőkesztyűt hozott a
rendelőből. A borz ugyanis igen kellemetlen tud lenni.
Nemcsak hegyes fogai, de éles karmai is vannak.
Az azonban rejtély volt Penny számára, hogyan ke-
rülhetett a fürdőkádba.
 Borz a fürdőkádban
A rendőrök egy régi, a város szélén álló bérházhoz
vitték Pennyt és Ivant. Az épület mögött hatalmas rét
terült el, utána pedig erdő következett.
A földszinten volt egy bejárati ajtó, valamint egy külön
lakásajtó, mely nyitva állt.
- Itt lakik a házmester a családjával - magyarázta a
rendőr. - Törökországból jöttek, és még nem olyan régen
vannak itt. Eléggé rémisztő lehetett mindenkinek a lát-
vány. Ugyanis ma nagy születésnapi bulit tartottak.
A rendőr kopogott, majd belépett. Egy barátságos
török férfi jött elé és heves fejbólintásokkal üdvözölte. A
lakás egy előszobából és egy nappaliból állt. Az előszoba
egyben konyha is volt. A régi, roskatag bútorok valószí-
nűleg mind a bolhapiacról származtak. Semmi összhang
nem volt a berendezésben.
 A nappali olyan volt, mintha forgószél pusztított volna
rajta keresztül.
Nők és férfiak szorongtak a fal mellett, és tágra nyílt
szemmel bámulták a rendőröket, Pennyt és Ivant. Egy nő
kislányt tartott a karjában, aki halkan hüppögött.
Szeretettel simogatta a haját és megnyugtatóan beszélt a
gyerekhez.
- Az ajtó nyitva állt és a borz valahogyan beosont -
számolt be a rendőr.
A török hevesen bólogatott és a hüppögő kislányra
mutatott:
- A kislányom látta meg, és megijedt. Olyan zajokat
csinálni, mint a sziszegő kígyó vagy macska.
- Úgy érti, hogy fújt! - vetette közbe Penny.
- Jaja, fújt. Lányom megijedt és elfutott. Közben
megbotlott és most... nincs foga!
A kislány vörösre kisírt szemekkel nézett Pennyre és
kinyitotta a száját. Az egyik metszőfoga hiányzott.
- Mind megijedni, az állat nagyon vad. Megpróbálni
megfogni, aztán szaladt a fürdőszobába. Ott ül most
kádban, és mérgesen fúj.
Penny végre megértette, hogy került a borz a fürdő-
kádba. Intett Ivannak, hogy kövesse, és megkérte a férfit,
vezesse őket a fürdőszobába.
A mosdó a nappali mögött volt és leírhatatlanul nézett
ki. A csempék leestek a falról, a kád és a mosdó sárgára
színeződött.
 - Szégyen, hogy ilyen lakásokat ki lehet adni - mér-
gelődött Ivan magában. - Ezt csak külföldiekkel meré-
szelik megtenni.
E szavakra Penny kissé összerezzent.
A borz hatalmas példány volt. Legalább félméteresre
nőtt és pompás fekete-fehér csíkos bundája volt. A fejétől
két fehér csík vezetett végig a hátán, egészen a farka
végéig. Összekuporodva lapított a kádban és fölfelé
pislogott ravasz, sötét szemeivel. Mikor észlelte a
mozgást az ajtónál, fújni kezdett és a karmaival a kád
alját kaparta.
Ivan egy durva deszkákból eszkábált ládát hozott a
hóna alatt. A keskenyebbik oldalán egy fölfelé húzható
lengőajtó volt, ám a szerkezet, amely az ajtót automa-
tikusan becsukta, ha az állat a ládában volt, már nem
működött.
- És most? - Penny kérdőn nézett rá.
- Most először is be kell zárnunk az ajtót - mondta
Penny. - Próbáld meg a csapdát a nyílásával közvetlenül
a borz elé tenni, én meg majd hátulról betolom.
Penny fölhúzta a kesztyűt, és remélte, hogy ellenáll a
borzkarmoknak.
- Készen állsz?
Ivan bólintott.
Az első próbálkozás nem sikerült. A borz összevissza
ugrált a szűk fürdőkádban és megpróbálta megharapni
Penny kezét. A lány riadtan húzta vissza az ujjait.
 - Csak óvatosan! - figyelmeztette Ivan.
- Tényleg? Erre magamtól soha nem jöttem volna rá -
gúnyolódott Penny.
A második próbálkozásnál történt egy kis malőr. A
borz kiugrott a fürdőkádból és keményen csattant a
padlón. Fenyegetve és üldözve érezte magát, ezért azon-
nal elkezdett vadul rohangálni a kis helyiségben. Ivan és
Penny két roskatag hokedlire menekült. Ivan közben
elvesztette az egyensúlyát és leejtette a ládát.
A borz riadtan behúzódott az egyik sarokba és halkan
morgott. Ivan egy falból kilógó kampóba kapaszkodott.
Fogalma sem volt, meddig fogja bírni a testsúlyát.
Penny körülnézett és egy hajcsavarókkal teli tartót
pillantott meg. Néhányat kivett belőle és elkezdte őket a
borz felé hajigálni. Erre az állat még jobban megzavaro-
dott, fújt, majd kijött a sarokból, melybe előzőleg
behátrált. Lassan közeledett a faláda nyílásához.
Felülkerekedett a kíváncsisága és elkezdte a deszkákat
szaglászni.
Ebben a pillanatban kiszakadt a kampó a falból.
Ugyanakkor a hokedli is fölborult a fiú alatt, mire Ivan
lezuhant a padlóra.
A borz annyira megijedt, hogy ugrott egyet előre,
egyenesen a ládába.
Penny héjaként vetette magát föntről a csapdára és
becsapta az ajtaját. Betolta a reteszt és
megkönnyebbülten fölsóhajtott:
 - Megvan.
Ivan felől halk nyögdécselés hallatszott.
- Minden rendben? - érdeklődött Penny.
- Nem, tulajdonképpen nem! - jött a válasz.
Szerencsére Ivan csak kificamította a lábát. Sántikálva
hagyta el a fürdőszobát. A rendőröknek segíteniük
kellett Pennynek a ládacipelésben, a borz ugyanis nehéz
volt.
A születésnapi vendégek tapsoltak, mikor a „fogollyal"
elhagyták a lakást. A kislány megkönnyebbülten
mosolygott.
Az apja túláradó köszönetet mondott Pennynek.
- Szegény kislánynak nincs foga, nekem pedig nincs
pénz fogorvosra - sóhajtotta. - De majd csak lesz
valahogy. Majd még több túlórát csinálok.
A borzot az erdőben egy tisztáson engedték szabadon.
Először csak a fejét dugta ki a csapdából, de mikor
beleszippantott az erdei levegőbe, gyorsan elmenekült.
- Nagy munka vár a fickóra - mondta Penny -, új várat
kell építenie magának.
A hazaúton Ivan oldalról hosszasan fürkészte Penny
arcát.
- Ismét remekül csináltad! - dicsérte.
Penny megpróbált mosolyogni, de a kísérlet sajnos
nem sikerült. Ismét eszébe jutottak a gondjai, melyek
mázsás teherként nehezedtek a vállára.
- Tényleg klassz voltál - ismételte meg Ivan.
 Penny csak szipogott.
- Hallgass ide, bármi is történt az iskolában, nem
engedheted, hogy így kikészítsen!
- Mit tudsz te erről? - förmedt rá Penny dühösen
Ivanra.
- Hercegnő, én punk vagyok, szeretem a zöld hajat
meg a biztosítótűt a fülemben. Az emberek pokollá tud-
ják tenni az életedet, ha egy kicsit is más vagy.
- De én nem vagyok más. Úgy értem, nem vagyok
rosszabb! - kiáltotta Penny, és érezte, hogy elönti a düh.
- Én sem. Csak egyszerűen más. És ezt nem nézik jó
szemmel, és nem is nagyon kedvelik.
- De én annyi hibát vétettem. Én... én... meggyanúsí-
tottam egy koreai lányt, hogy állatokra lövöldözik.
Ivan hallgatott.
- Érted? Meggyanúsítottam, mert...
- De nem azért, mert koreai, ugye?
- Nem. Persze, hogy nem. Csak azért, mert láttam nála
egy íjat meg nyilat. És mert furán viselkedett. De hirtelen
mindenki még inkább ellenem fordult. Utálnak. Már
előtte is utáltak. Állandóan Szent Pennynek neveznek.
- Hát ez az: mert más vagy. Talán csöndesebb, talán
más dolgok is érdekelnek, talán sok minden sikerül ne-
ked. Azt aztán a legtöbben egyáltalában nem kedvelik.
- De Johannes a vezérük. Johannes, ez a főstréber! -
bukott ki Pennyből.
- Most kibújt a szög a zsákból! - mondta mosolyogva
Ivan, de Penny először nem értette.
- Miért?
- Nos, hogyan tereli el valaki legjobban magáról a
figyelmet? Úgy, hogy másokat támad. A támadás a leg-
jobb védekezés. Ősi taktika!
Penny az imént izgalmában kihúzta magát az ülésen,
de most visszasüppedt és gondolkodóba esett.
Logikusnak tűnt, amit Ivan mondott. Nem is olyan rég
volt, hogy Johannest gyakran strébernek csúfolták.
Megállt a rendőrautó és a két egyenruhás elköszönt
tőlük.
- Moosburgerékra mindig lehet számítani! - mondta az
idősebb rendőr.
- Akkor sem megyek vissza az osztályomba - döntötte
el Penny.
- Akkor menj a párhuzamos osztályba - javasolta Ivan,
miközben a ház felé mentek. - De ami a legfontosabb, ne
hagyd cserben Rebeccát és a többieket az együttesből.
Szükségük van rád. Rebecca minden nap legalább egy
órát sírt a fülembe.
- Ó, te szegény! - mondta Penny megjátszott sajnál-
kozással.
 Szükség van erre?
- Klassz, csajok, tényleg klassz. Nyerni fogunk! - uj-
jongott Rebecca.
Szombaton hat órán keresztül próbáltak. Ettől teljesen
kimerültek. Pennynek égett a torka, és úgy érezte, soha
többé nem fog kijönni hang a száján.
- Hé, ha nagyon ragaszkodsz a gitárodhoz, beépítek
neked egy rövidke dallamszólót - ajánlotta föl neki
Rebecca. Penny tétovázására így szólt: - Ugyan, lazán
megcsinálod.
„A legnagyobb problémám én magam vagyok" című
szám határozottan kiformálódott. Mind a négy lány
nagyon elégedett volt. Ivan, aki a próba végére csapódott
hozzájuk, el volt ragadtatva.
- Ebből sláger lesz - mondta mosolyogva.
- Úgy, és most jöhet a falatozás - közölte Rebecca.
 Ivan és a lányok átfutottak az esőben a házhoz, amely
előtt egy sötét színű Mercedes parkolt.
- Nem hiszem el! Nagymama és nagyapa! - döbbent
meg Rebecca.
Kinyitotta a ház ajtaját és beviharzott. A folyosóra
nyíló ajtók nyitva voltak és a szobákból fény szűrődött ki.
Az egyikből hangos beszélgetés hallatszott.
- A te gazdálkodásod juttatta a tönk szélére a lovas-
udvart, kedvesem. Ez a helyzet. Belefulladsz az adóssá-
gokba, és erre aztán az eszedbe jutottunk. Én meg
adhatom a pénzt. A te szemedben ugyanis ez az egyetlen
feladatom.
- Apa, ez ostobaság! - hallotta Penny Turk asszony
hangját. Úgy tűnt, nehezen őrzi meg a higgadtságát.
- Kicsúszott az életed a kezedből. A házasságod
tönkrement, akárcsak a kapcsolatod a szüleiddel, a gye-
rekeid pedig azt csinálnak, amit akarnak! - szidta
fölháborodottan egy nő.
Ez csak Leonie és Rebecca nagymamája lehetett.
Ivannak és a lányoknak földbe gyökerezett a lába.
- Elmenjünk? - ajánlotta föl halkan Penny.
Rebecca a fejét rázta. Hirtelen nem látszott olyan
magabiztosnak, mint máskor.
- Ne. Maradjatok, kérlek. Most nem hagyhattok
egyedül. Különben is, semmi közöm ezekhez a dolgok-
hoz. Fölmegyünk, csak gyorsan beköszönök.
Kérte a többieket, hogy gyorsan menjenek el az ajtó
előtt, amely mögül a hangok kiszűrődtek. Utána kihúzta
magát, hátravetette vörös sörényét és belépett.
- Jó estét, nagymama, szia, nagyapa! - hallotta Penny a
hangját.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte éles hangon Turk
asszony.
- Próbáltam - közölte hűvösen, szinte fagyosan
Rebecca.
- Gyermekem, hadd nézzelek. Hogy vagy? - a nagy-
mama hangja hirtelen gyengédebbre és barátságosabbra
váltott.
- Délután kerestelek, hogy vigyázz a húgodra! -
mondta dühösen Turk asszony.
- Hol van tulajdonképpen ez az arany gyermek? -
tudakolta a nagymama.
Penny a lépcső tetején állt és minden szót hallott. Nem
értette, miért nincs Leonie már rég a nagyszüleinél.
Hiszen annyira szereti őket.
Kora délután, mielőtt a próba elkezdődött, Ivan
nemcsak Pennyt, hanem a két macskát, Sissit és Nenét is
elhozta a Turk-udvarba. Moosburger doktor elbocsátotta
őket házi gondozásba, de kérte, hogy kíméljék, és
elsősorban harapós kutyáktól óvják őket. Legjobb lenne,
ha az első időben egy bezárt helyiségben maradnának,
melyben akadálytalanul mozoghatnak, biztonságban és
jól érzik magukat.
Pennynek valami azt súgta, hogy menjen föl és nézzen
körül Leonie szobájában. Az ajtó csak be volt hajtva, de a
szobában nem égett a villany.
Már alszik Leonie?
Penny belépett és kitapogatta a villanykapcsolót.
Mikor fölgyulladt, azonnal meglátta a cetlit a földön.
Nagy füzetlap volt, melyre zsírkrétával, ákombákom
írással ezt írták: Soha többé nem jövök vissza! Fölvette a
papírt és leszaladt vele a földszintre.
- Bocsánat - rebegte, miután a kopogást követően
azonnal belépett - de ezt Leonie szobájában találtam.
Rebecca elolvasta az üzenetet és az anyjára nézett.
Turk asszony arca egyre dühösebbre változott.
- Mi történt? Ez csakis a te hibád! - üvöltötte Rebecca.
Turk asszony hullasápadt lett.
- A macskák... biztosan a macskák miatt. Be akarta
őket vinni a házba. Fifivel elvitettem őket.
- Hová? - üvöltötte magánkívül Rebecca.
- Mit tudom én, Fifire bíztam őket.
- Neked fogalmad sincs, mit jelentenek Leonie-nak a
macskái? - tombolt Rebecca. - Ahogy semmiről sincs
fogalmad! Te csak magadra gondolsz és a küzdelmedre
papa ellen, nagymama és nagyapa ellen, Leonie ellen és
ellenem, meg a gonosz lovászok ellen, akik mind be
akarnak csapni, és a lótulajdonosok ellen, meg
egyáltalán, minden és mindenki ellen!
Turk asszony arcából kiszökött a vér. Kidülledtek a
szemei, és először a lányára meredt, majd a szüleire.
Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. A lábai
összecsuklottak és teste a földre hanyatlott.
A nagyszülők, akik karosszékben ültek, most döb-
benten fölugrottak. Rebecca a szája elé kapta a kezét és
ezt suttogta:
- Ó istenem, mit tettem? Mit tettem?
- Gyorsan, orvost! - kiáltotta Penny. Fölszaladt a te-
lefonhoz és reszkető kézzel tárcsázta a mentőket.
Turk asszonyt szirénázva vitték kórházba. Az ügye-
letes orvos idegösszeomlásra gyanakodott.
Leonie keresése nem tartott túl sokáig. Penny talált rá
a kislányra a padláson, az istállók fölött, ahol a helyiség
végében kialakított magának és a macskáinak egy kis
birodalmat.
- Mama olyan, mint Sophie, a császár anyja, ő is go-
nosz volt Sissivel - magyarázta Leonie, és közben egyik
kezével a kiscicát simogatta, a másikkal pedig a cicama-
mát, aki ismét tudott járni.
- Leonie, nem hiszem, hogy az anyád gonosz. Szigorú,
sok a gondja és azt akarja, hogy minden úgy legyen,
ahogy ő elképzeli. De ettől még nem gonosz.
Mikor a kislány megtudta, hogy az anyja kórházba
került, átölelte Pennyt és a mellkasához szorította a fejét.
- Az én hibám? Az én hibám? - ismételte meg többször
halkan.
- Nem - nyugtatta meg Penny. - De most gyere velem,
itt vannak a nagyszüleid.
 Leonie-n látszott, mennyire örül neki. Rebecca a
nappaliban ült, arcát tenyerébe temetve, és
szemrehányásokat tett magának.
- Nem szabad lett volna így beszélnem vele. Ezt
tényleg nem akartam.
Ivan mellette ült és egyik karját a vállára tette:
- Az orvos azt mondta, hogy anyád hamarosan fölépül.
Csak megfigyelésre vitték be a kórházba, és ha akarod,
elviszlek hozzá. Mikor betolták a mentőbe, már sokkal
jobban volt.
Rebecca hálásan bólintott:
- Igen, látni akarom. Meg kell neki mondanom,
mennyire sajnálom.
Ivan a biztonság kedvéért fölhívta a kórházat, és
megtudta, hogy Turk asszony csak vasárnap délutántól
fogadhat látogatót. Nyugtatót kapott, amitől addig
aludni fog.
A nagyszülők elnézést kértek a kavarodásért, mikor
Anastasia, Patrizia, Penny és Ivan elköszönt.
- Hiszen nem tehetnek róla - mondta halkan
Anastasia.
- Talán mégis... - sóhajtott a nagymama.
- Szükség volt erre? - kérdezte Rebecca és körbe-
pillantott.
A nagyszülők szomorúan hallgattak. Leonie, aki nem
értette a kérdést, megcsípte a nagyapja állát és
könyörgött:
 - Kérlek, mesélj nekem a császárról.
Ivan hazavitte Patriziát és Anastasiát. Miután kitette
őket, Penny is föltette a kérdést:
- Ivan, szükség van minderre? A sok szenvedésre és
fájdalomra, amit az emberek egymásnak okoznak.
Szükség van erre? Így kell lennie?
Ivan mélyet sóhajtott:
- Nincs rá szükség, de úgy tűnik, elkerülhetetlen. Vagy
mégsem?
- Vagy mégsem? Ez a nagy kérdés - mormolta Penny.
 A nagy fellépés
Penny hétfőtől ismét iskolába járt. Igaz, nem a saját
osztályába, hanem a párhuzamos osztályba. Érezte és
hallotta is, hogy összesúgnak a háta mögött, de hamar
elnémultak a suttogások. Ha véletlenül találkozott a fo-
lyosón valamelyik osztálytársával, azonnal irányt változ-
tatott és elment onnan.
Naddi egyszer megpróbált beszélni vele, de Penny
nem akart szóba állni a lánnyal. Túlságosan feszítette
még belülről a düh, és félt, hogy valami rosszat talál
mondani neki.
Már nem érezte magát rosszabbnak a többieknél. Más
volt, mint ők, de nem rosszabb. Ez az utóbbi napokban
világossá vált számára. Az új barátságok kialakításában is
nagyon óvatos volt. Új osztályában inkább a háttérben
maradt és nem mesélt sokat magáról és a hobbijairól.
 Egyetlen jó barátnőt szerzett, és az Rebecca volt. Az
anyja idegösszeomlása óta sok minden megváltozott a
Turk-udvarban. Visszajöttek a nagyszülők, de a lovasud-
var vezetésébe egyáltalán nem avatkoztak bele. Turk
asszony azonban egyre többet fordult hozzájuk
segítségért. A szülei szívesen segítettek, de
megfontoltabbak lettek, nehogy túlságosan tolakodónak
tűnjenek.
- Már nem zsarolom. Sokat beszélgettem vele a
kórházban. Megértem őt, még ha nem is tudom elfogad-
ni a dolgait - magyarázta Rebecca Pennynek. - A szü-
netben Leonie és én elutazunk apánkkal három hétre
Olaszországba, utána pedig anyuval két hétre Skóciába.
- Jól hallottam? Csak nem anyut mondtál? - tűnt föl
Pennynek.
Rebecca megvonta a vállát:
- Nos, vége az anyázásnak. Béke és békülés van
napirenden. Igaz, egyikünk számára sem egyszerű,
mindig ott lóg az összeveszés a levegőben.
- Talán mégis jobb, mint egy újabb idegösszeomlás -
mondta Penny.
- Úgy bánunk egymással, mint a hímes tojással -
nevetett Rebecca. - De tudod, ez a robbanásig feszült
hangulat nincs már. Elvonult, mint egy fojtogató
füstfelhő.
- Örülsz neki? - tudakolta Penny.
- Teljesen új életérzés! - sóhajtotta Rebecca.
 Ahogy közeledett az együttesek versenyének napja,
úgy nőtt az izgalom és a feszültség. Egyre többet ve-
szekedtek a próbákon, mert Rebecca semmivel sem volt
elégedett. Ám Patrizia, Anastasia és Penny nem vette túl
komolyan Rebecca dühkitöréseit. Ha túl heves lett, azt
tanácsolták neki, hogy vegyen hideg zuhanyt. Rebecca
azonnal vette a lapot, és udvariasabb hangnemben kö-
zölte velük javításra vonatkozó javaslatait.
Theo, a kőszobrász szintén új otthonra lelt.
Beköltözött Peck úrhoz és Rolfihoz. Mindketten örültek
az új lakótársnak, és Theónak nagyon jót tett a békés
otthon. A ház régi mosókonyhájában rendezhette be
műhelyét, ahol zavartalanul faraghatta a köveket.
Peck úr még egy új ismeretséget is kötött. A hajlék-
talan asszonnyal a parkból. Penny többször is látta őket
egy padon ülve beszélgetni. Nagyon különbözőek voltak,
de ez nem volt akadálya annak, hogy jól megértsék
egymást.
Vasárnap aztán eljött a nagy nap. Ütött a döntés órája.
Tizenkét lányzenekar lépett fel és játszott az „Arany
Tincs" díjért, valamint a kilátásba helyezett figyelemre-
méltó pénznyereményért.
Nagy volt az izgalom a színpad mögött. Néhány lány
szuper nyugisnak és lazának tettette magát, de min-
denkin látszott az idegesség és a lámpaláz.
- Itt van két férfi az egyik lemezcégtől - terjedt el
gyorsan a hír.
- És a tévé is!
- És ott ül a zsűriben Gerry, abból a klassz együttesből
- olvadoztak néhányan.
Penny valahogy nem érezte jól magát. Az utolsó pró-
bák jól sikerültek, de érezte, hogy nem eléggé fölszaba-
dult. A hangja nem szárnyalt, hanem inkább beszűkült.
Hiányzott belőle a szabadság és erő érzése.
- Menni fog, menni fog, menni fog! - hajtogatta ma-
gának Rebecca.
Anastasia egyik hajtincsét rágcsálta, Patrizia pedig
állandó hajkeféléssel próbálta leplezni idegességét.
Egy férfi jött oda hozzájuk rádiótelefonnal és mikro-
fonnal ellátott fejhallgatóval fölszerelve, és így szólt:
- Hé, még nem adtátok meg az együttesetek nevét!
- Ööö... talán... a négy Pepper-Girls - javasolta Rebecca.
A többiek felnyögtek.
- Vagy Vagány spinék!
- Név kell, nem csúfnév - morogta Patrizia.
- A kerge pingvinek - dobta be hirtelen Penny.
Anastasia, Patrizia és Rebecca hallgatott. Ilyen rossznak
találták a nevet?
- Igen, pontosan ez a nevünk - mondta Rebecca a
férfinak. - A négy kerge pingvin.
A fiatalember bólintott és fölvezette a nevet egy lis-
tára.
A négy kerge pingvin a tizenegyes rajtszámot kapta,
ezért a lányoknak sokáig kellett várniuk a fellépésükre. A
díszteremből, melyben a verseny zajlott, a kihangosítón
keresztül utasították a többi együttest, hogy menjenek át
a váróhelyiségbe.
- Sajnos, mindenki jobb, mint mi vagyunk - sóhajtotta
Anastasia.
- Á nem, csak ezeket a számokat még nem hallottuk -
helyesbített Rebecca. - A mi dalunk meg már a könyö-
künkön jön ki.
- Ha te mondod... - Anastasia nem volt éppen az
optimizmus megtestesítője.
A férfi, aki előzőleg a nevüket kérdezte, végre eljött
értük, hogy elvezesse őket a fellépésükre. Mikor a négy
lány színpadra lépett, még az előző együttesnek tapsol-
tak. Egy színész vezette a műsort a színpadon, akit már
ismertek a tévéből, az egyik sztárparádéból. Át kellett
hidalnia az időt, melyet a színpad átépítése vett igénybe.
Végre készen volt és így kiáltott:
- És most jöjjön A négy kerge pingvin! Tizenegyes
rajtszám!
A lányokat nagy taps fogadta. Vakító fényszórók
világítottak a szemükbe, úgyhogy a közönséget csak
sejtették a háttérben. Penny meghallotta a testvérei és
Ivan hangját, de Leonie kiabálását is azonnal föl lehetett
ismerni.
Kezei erősen izzadtak, mikor a mikrofon után nyúlt.
Hirtelen meg akart futamodni. Félt. Nagyon félt. Félt,
hogy kinevetik vagy nem lesz hangja, vagy egyszerűen
csak nem fog tetszeni, ahogy énekel.
Mögötte a többiek összehangolták a hangszereiket és
ellenőrizték, hogy minden működik-e.
Aztán elkezdődött. Először Patrizia játszott egy na-
gyon halk, szomorú dallamot a szintetizátoron. Penny
mély levegőt vett és pontosan lépett be. Hangja számta-
lan erősítőn át visszhangzott a teremben. Kicsit érdes és
rekedtes volt, de jól hangzott.
Ám hiányzott belőle az erő. Penny tudta, hogy ez a
szám első részében nem számít, de utána fokozódik a
hangzás és a ritmus, a dal egyre hangosabb és gyorsabb
lesz, és a hangjának érvényesülnie kell.
- A legnagyobb problémám én magam vagyok, de meg
fogom oldani - énekelte.
Rebecca a dobokra csapott, és ezzel megadta a jelt a
második, hangosabb részhez.
A reflektorok a közönséget pásztázták, és a fénykörök
álló vagy ülő emberek csoportjait világították meg.
Penny hirtelen meglátta azt a transzparenst, mely a
fejek fölött lebegett. Nagy, narancsszínű betűkkel ez állt
rajta: Sorry, Penny! Akik lengették, bizonyára észrevették
a pillantását, mert egy másikat is a fejük fölé tartottak: Jó
fej vagy!
Penny fölismerte Naddit, aki lelkesen integetett, és
másokat is a régi osztályából. Johannes nem volt köztük,
legalábbis Penny nem látta.
 Ebben a pillanatban valami fölszakadt Penny lelkében.
Nem örömöt érzett, amiért a volt osztálytársai ily módon
bocsánatot kértek tőle. Nem is diadalt. Egyrészt dühös
volt, amiért ilyen gonoszul bántak vele, másrészt örült,
mert az emberek mégsem csak rosszak és gonoszok,
hanem gondolkodni is tudnak.
Penny később sem emlékezett rá, hogyan csinálta, de
mikor a szám a tetőpontjához közeledett, megváltoztatta
a szöveget. Abba az irányba nézett, ahol a régi osztálya
állt, és ezt énekelte:

A legnagyobb problémátok
ti magatok vagytok, de megfogjátok oldani.
Lesztek valakik, büszkén állítjátok,
mert az életetek értelmét ti magatok adjátok!

Nem érdekelte, hogy rímel-e, vagy sem. Hatalmas

szenvedéllyel tört föl Penny szívéből, és a sorokból ki-
csengő őszinteség olyan erőt adott a dalnak, ami eddig
hiányzott belőle. Az utolsó hang lecsengett. A produkció
a végéhez ért.
Penny kirohant. Képtelen volt uralkodni magán és
bőgni kezdett. Az elmúlt hetek bánata hirtelen kikíván-
kozott belőle.
A közönség tombolt. A taps nem akart szűnni, a
közönség ráadást követelt.
Rebecca kirohant a színpad mögé és megragadta
Pennyt a kezénél fogva.
- Kifelé! - parancsolta.
- Nem bírok! - zokogott Penny. - Nézd meg, hogy
nézek ki!
- Kifelé! A fotósok szeretik a könnyeket - érvelt
Rebecca. - Gyerünk, indulás!
Mikor Penny megjelent, még egyszer fölerősödött a
taps. Bár már égtek a lámpák a teremben, mégis mindent
elmosódva látott.
A váróhelyiségben Rebecca tudni akarta, miért köl-
tötte át a szöveget. Penny többszöri próbálkozásra tudta
csak elmagyarázni neki.
Csalódtak, mikor egy óra múlva kihirdették a győz-
teseket. A négy kerge pingvin csak a hálátlan negyedik
helyet szerezte meg. Rebecca teljesen biztos volt a
győzelmükben, és a dobverőit dühösen a plafonhoz
vágta.
A fiatalember a színfalak mögött mégis odaintette őket
magához.
- Minek? - kérdezte keserűen Rebecca.
- Mindjárt meghallod!
- A mai est fődíja azonban a legjobb Original Songnak
járó kitüntetés. A díjat egy lemezgyártó cég alapította, és
aki kapja... - a műsorvezető hatásszünetet tartott, mielőtt
kihirdette az eredményt: - A négy kerge pingvin: A
legnagyobb problémám én magam vagyok című dalukért.
Szöveg: Penny Moosburger és Rebecca Turk, zene:
Rebecca Turk.
A lányok döbbenten rohantak ki a színpadra. Ismét
hatalmas tapsvihar. Ismét brávózás és lelkes füttyszó.
Mikor a műsorvezető kérte, hogy adják elő még egyszer a
számot, a közönség ütemes tapsba kezdett.
Ezúttal még jobban sikerült az előadás. Az izgalom
elszállt, és a lányok szívüket-lelküket beleadták a dalba.
Penny megtartotta a szövegváltoztatást a végén, és mikor
lecsengett az utolsó hang, szabadabbnak, könnyebbnek
és boldogabbnak érezte magát, mint addig.
A műsorvezető átadott a lányoknak egy borítékot és
közölte, hogy egy csekket találnak benne.
Penny odaintette magához a többieket és röviden ta-
nácskozott velük. Anastasia, Patrizia és Rebecca azonnal
belement a dologba. Penny kivette a műsorvezető
kezéből a mikrofont és bejelentette:
- A nyereményünk egy részét felajánljuk egy kis-
lánynak, akinek sürgősen új metszőfogra van szüksége.
Még egyszer köszönjük!
A nézők nevettek és tapsoltak, és Penny előre örült,
hogy átadhatja a pénzt a családnak, melyet az eltévedt
hód révén ismert meg.
Egy virágcsokor repült a színpadra, pontosan a lábai
elé. Naddi dobta be, és a színes virágok között egy tollak-
ból és papírmaséból készített fehér galamb lapult.
Béke! - gondolta Penny. - Miért mindig a legfontosabb
dolgokat olyan nehéz elérni az életben?
 Talán nem is az a lényeg, hogy választ kapjunk a
kérdésre. Az embernek magának kell megpróbálnia job-
bá tenni a dolgokat. Ez a legfontosabb.