Professional Documents
Culture Documents
Kedves Péter!
Külföldön vagyok, s az ellenem folyó kampányra egyelőre nem tudok reflektálni. Tegnap
este például megtudtam, hogy Révész Sándor és barátja, Ungváry Krisztián jóvoltából
a Népszabadság is beszállt a dologba. (Nincs más ellenség?) Ungváry egy recenziónak
álcázott szöveggel támad neki az Eszméletben írt recenziómnak, amely egy olyan könyvről
szól, amely mögött ő és Romsics áll! Egy napilapban politikát csinál egy tudományos
kritikából, amely tudományos-elméleti fórumon jelent meg. Révész egy recenzióból vitát nyit
a Népszabadságban (ami mindenki más esetében kizáró ok, legalábbis rendkívül szokatlan
eljárás). (L. Balogh korábban egészen a Mandiner kulturális színvonalára vitte le a vitát a
nyilvánvalóan szakszerűtlen könyvéről, ahol engem a kommentelők moderálás nélkül “rohadt
kommunista zsidó magyargyűlölő gecinek” nevezhetnek – tudomány Magyarországon 2O15-
ben.) Most Ungváry szállt be személyes barátja, Révész jóvoltából, noha Ungvárynak
Németországban szélsőjobboldali híre van…Dehát első a (elv?)barátság… Kár lenne, ha a
vitát a lapon kívülre kéne vinni.
Barátsággal üdvözöllek bízva szokásos politikai bölcsességedben: KT
Feladó: Krausz Tamás
Dátum: 2015. október 6. 13:56
Kedves Péter!
A Népszabadság, mondjuk meg őszintén, harci lap, amelyet ideológiailag Révész alapjában
meghatároz, a baloldalt lejáratja, kiszorítja. Ne legyünk naivak. Ő a baloldalt mindig
megvereti a lapban. Ravasz róka. 1o eset van a tarsolyomban:), amikor a baloldal megszólalt
… mint most is, és Révész pedig a vitát eleve berekeszti. Te pedig naivan segíted. Ugyan is
Révész azt szokta, hogy – … – Ungváry mint igazságosztó mindig zárszót kap. És kész. Mi
értelme van magunkból pofozógépet csinálni? Most itt ez a XY-cikk, átküldte a cikkét,
nagyon rendben van. Semmi durvaság, semmi prekoncepció, a végén még elnézést is kér,
noha nyilvánvaló, hogy Ungváry az én recenziómmal vitázik (neki lehet recenzióval
vitázni!!!) … Kidobjátok a XY-cikket, hogy ne legyen szabad vita. … A szakfolyóiratokban
kvázi „megnyerem” a szakmai vitát, most sincsen semmi ellenérvük, nézd meg
az Eszméletben a cikkemet, a lényegre az egész kampányuk (Mandiner, Népszabadság,
Rubikon stb.) nem tud érdemben reagálni, de ők „megnyerik” a vitát a napilapokban, mert a
liberálisok a baloldallal szemben a konzervatívok oldalára állnak.. A Népszabadságban ennek
Révész a kulcsfigurája. Nincsen Révész-fóbiám, nekem még cikkemet nem utasított el, de úgy
szerkeszt, ahogyan mondom…A többi helyen (pl. Mandiner) érthetően nem reagáltam, mert
ott az intellektuális és politikai ellenfeleim uralják a pályát. A Népszabadságban is? Költői a
kérdés…:)
Üdv.: KT
Kedves Péter!
Próbálom megérteni, hogy mi a célja annak, hogy a baloldali szerzőket és kritikai tartalmakat
kiszűritek a Népszabadságból. Révész a legfőbb fegyveretek, de közös a felelősségetek. Nem
csoda, ha zuhan a lapszámotok vásárlóinak száma, hiszen a Népszabadságból, az állampárti
kommunista lapból csináltatok egy dogmatikus liberális lapot. Újabban, hallom, Bartha Eszter
egyetemi docens Ungváryt bíráló írását is kidobtátok. Révész a szokásos álságos, képmutató
érveléssel állt elő, hogy Ungváry recenziót írt, amit nem szokás megtámadni. A h(….) Sándor
pontosan tudja, hogy Ungváry recenziója (kritikátlan ömlengése) éppen egy recenziót támad
meg, mégpedig az enyémet. Amit a jobboldali Ungvárynak lehet, azt a baloldali Bartha
Eszternek nem lehet. Szégyelljétek magatokat. Révész neve baloldali körökben már most is
szégyen és nevetség tárgya. Te ezt fedezed. Biztosan megéri, de gondolni kellene a jövőre, a
felelősségedre, a felelősségetekre.
Üdv.: KT
From: Krausz Tamás
Sent: Monday, October 12, 2015 2:07 PM
To: Nagy N. Péter
Subject: RE:
Kedves Péter, elfelejtettem mondani, hogy a saját leveleimet nyilvánosságra fogom hozni.
Ugyanis egy barátom felhívta a képmutató magatartásotoknak egy másik aspektusára is a
figyelmet. Elmentek Révésszel együtt ama tény mellett, hogy Ungváry az oroszokkal
szemben nyíltan rasszista eszméket fejteget. Erre mutatott rá egyébként Bartha Eszter, aki
utóbb szintén elküldte ópuszát. Ráadásul az európai magyarok, lettek, litvánok, németek,
ukránok, románok stb. olyan európaian viselkedtek szovjet területen, hogy a szovjet
felszabadítókat „ázsiai” bandákként lehet leírni a Népszabadságban. Logikus. Az meg már a
hülyeséggel határos, hogy a mi könyvünk az áldozatok szemével tükrözi a népirtást, a
felszabadítást viszont az L.B.B.-féle (valójában részben ungvárysta) kötet mindkét oldal
szemével nézi. Ugyanaz a két jelenség? Hát lehet a népirtásnak más nézőpontja mint az
áldozatoké? Gondolod, a magyar levéltárak nem tükrözik a népirtást? Majd küldök róla
anyagot, könyvet, magyar tisztek fotóival, amint éppen levetkőztetik a zsidókat a kivégző
gödör szélén, hogy a német és ukrán kivégzők belelőjék őket a gödörbe. Meggárgyul itt
mindenki? Mi történt veletek? Eddig legalább a rasszizmus bírálható volt. Nem lehet arra
hivatkozni, hogy Ungváry régen meg máskor mást ír. Ő mindig mást ír. És kicsoda ő, hogy őt
meg kelljen védeni? Hogy a Révész teljesen elvakult Ungváry-ügyben, az rendben van, no de
te is, aki elolvastál minden írást, képes vagy a rasszizmus elhallgatását egy szűk személyes-
hatalmi érdek nevében támogatni? A saját jó hírneved érdekében nem kellett volna
belemenned ebbe a sajtócenzúra határát túllépő akcióba. Tedd a szívedre a kezed, és mondd,
hogy igazam van.
Üdv.: KT
Bartha Eszter:
Manipulált emlékezet: Egy tendenciózus könyvkritika margójára
Írásom apropója Ungváry Krisztián „Tilos a tovaris!” című cikke. A cikk műfaját tekintve
recenzió, az L. Balogh Béni által szerkesztett „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok
Magyarországon 1944-1947 között című monumentális levéltári forrásgyűjteményről,
amelyet egy terjedelmes, a szerző által írt tanulmány egészít ki. A kötet kritikai értékelése
mellett azonban a szerző inkább arra helyez túl nagy hangsúlyt, hogy bemutassa saját
koncepcióját a Vörös Hadsereg és a szovjet rendszer általános kriminalizálásáról, valamint
hangsúlyozza (talán túlságosan is) a civilizációs különbséget a nyugati megszállók és az
„ázsiai mentalitást” hordozó oroszok között (meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet
hadseregben különféle nemzetiségű katonák harcoltak, beleértve az Oroszország európai
területein élő állampolgárokat!). Ungváry Krisztián megkísérli (és a mai antiszovjet,
antikommunista légkörben nem is számít bátor tettnek) a Vörös Hadsereg egykor heroizált
narratíváját kicserélni egy negatív előjelűre, azonban ez történelmileg semmivel sem
igazolható. „Az ázsiai hordákról” annyit jegyez meg, hogy törvénytelenül erőszakolnak,
rabolnak és tömegeket hurcolnak el kényszermunkára.
Emellett Ungváry a kritika örvén kétszer is kétségbe vonja Krausz Tamás – az ELTE
történészprofesszorának és számos díjjal elismert szovjetológusnak – szakmai hitelességét.
Ungváry – Krausz korábbi munkáit figyelmen kívül hagyva – úgy tálalja a totalitárius
paradigmát, amely lényegi azonosságot tételez fel a fasizmus és a kommunizmus között, mint
új felfedezést. Azonban mint ismert nagyon is régi keletű és szerteágazó a sztálinizmus
jellegéről és gyökereiről az angolszász akadémiában folytatott vita (többek között Isaac
Deutscher fejtett ki egy nagyon eredeti koncepciót a sztálinizmusról). Ungváry továbbá
túlhangsúlyozva a civilizációs szakadékot az „ázsiai hordák” és a korrektül viselkedő nyugat-
európai és amerikai megszálló csapatok között, elmulasztott reagálni arra a felvetésre,
amelyre Krausz Tamás a megbírált recenzióban hivatkozik: Miriam Gebhard módszeresen
bemutatja, hogy nemcsak a szovjet katonák követtek el százezres nagyságrendben nemi
erőszakot a német nőkön, hanem bizony, a „korrekt módon” viselkedő nyugatiak is. (Miriam
Gebhard: Als die Soldaten kamen. Die Vergewaltigung der deutschen Frauen am Ende des
zweiten Weltkriegs. Berlin, 2015.) Az is homályban marad, hogy a defasizálás nemcsak
„szovjet „projekt” volt, hanem nemzetközi szerződések írták elő, mint ahogyan az is, hogy
nagyon sokan (az üldözöttek és a nem-üldözöttek egyaránt) valóban felszabadulásként érték
meg (ha megérték…) a háború végét.
Szembenézés nélkül azonban nem lép tovább a nemzeti önismeret. Az igazság kedvéért
jegyezzük meg, ez a folyamat a távoli Japánban és a közeli kelet-európai országokban vagy
Ukrajnában is nehezen halad. A japánok máig nehezen ismerik el, milyen brutalitásokra
voltak képesek a civilizált japán katonák egy őrült és gyilkos fajelmélet bűvöletében. (Lásd
erről Iris CHANG: The Rape of Nanking. Penguin Books, 1998.) Ezért érdemes nagyon
elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges
esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem „objektíven” sokszor kevés
választásra is ad esélyt.
Fekete György:
Sérelmi történetírás? Vita Ungváry Krisztiánnal
Magyarországon az új rendszer szellemi önigazolása még nem jutott nyugvópontra. Az utóbbi
időben Ungváry Krisztián, „a magyar Nolte”, sietett a hivatalos történetkoncepció
megtámogatására. Számos esetben jelentkezett a II. világháború és a szovjetek honvédő
háborújának átértékelése, felülvizsgálata ügyében, a Századok folyóirattól a Rubiconon át a
Népszabadságig igen különféle fórumokon. Legutóbbi megszólalása mintegy összegezi
törekvéseit. Ehhez fűzök észrevételeket, lásd „Tilos a tovaris!” c. írása (Népszabadság, 2015.
szept. 26.), amelyet L. Balogh Béni (LBB) legutóbb megjelent kötete („Törvényes
megszállás” Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947. Magyar Nemzeti Levéltár.
Budapest, 2015.) kapcsán adott közre Ungváry. A cikket – szerzői felvezetése alapján –
recenziónak olvasnánk, azonban már a kezdés ellentmond az ilyenkor megszokott műfaji
sajátosságoknak. Ugyanis szinte nyomban beszáll az LBB-kötet és egy másik mű, Krausz
Tamás-Varga Éva Mária: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári
dokumentumok 1941-1947. L’Harmattan, 2013. c. kiadvány viszonyának értelmezési
vitájába. Ungváry felveti, hogy az előbbi könyv nem revánsul szolgál-e az utóbbiért,
valamilyen „levéltári háború” részeként. Ezután újabb, recenzióban módszertani
szokatlanságnak számító fejtegetésbe ütközünk. LBB munkájának okkal remélt taglalása
ismét halasztást szenved. Helyette Krausz Tamás elméleti folyóiratban (Eszmélet, 106. szám.
2015. nyár) megjelent, a „Törvényes megszállás”… kötetet elemző (történet)tudományos
recenziójának (Egy levéltári kurzuskötet a Győzelem 70. évében) bírálatába fog Ungváry.
Ráadásul nem tárgyszerű megoldásokat (szövegre mutatás stb.) alkalmaz, hanem sejtetéseket,
bizonyítatlanságokat, közvetetten gyanúsító célozgatásokat, amelyek egészükben
„kötetkarakter-romboló” hatássá állnak össze, például: „…Oroszországban mind a mai napig
jellemző, hogy a levéltárak zártságát szelektív és manipulált >forráskötetekkel< próbálják
elfedni. A magyar megszállókról írt kötettel összehasonlítva azonban nyilvánvaló, hogy a
>Törvényes< megszállás esetében erről nem lehet szó. Már csak azért sem, mert utóbbi
fókuszában nem kizárólag az atrocitások állnak.” Vagyis nem a Krausz által adott elemzés
valamely állítását törekszik cáfolni. Beéri azzal, hogy a Krausz-Varga kettős forráskiadványát
kódoltan ugyan, de egyértelműen manipuláltnak jelenti ki – mindennemű konkrét érv nélkül.
Továbbá – közvetve persze – méltatlankodik, hogy munkájuk kizárólag atrocitásokra
fókuszál. Mintha Ungváry nem tudná, hogy csak azt lehet elemezni, ami megtörtént.
Márpedig a csokoládéosztás, a szovjet területeket megszállva tartó magyar csapatok kicsit is
jellemző tevékenységeként, ismeretlen a történelmi idő és tér adott konstellációjában…
Természetesen – Krausz csepülése mellett – Ungváry leszögezi saját álláspontját a szóban
forgó munkákban tárgyalt történeti kérdésekben. Aláhúzom, nem arról szólok, hogy az LBB
által szerkesztett kötet vagy a Krausz-Varga munka mit és hogyan tartalmaz (e tekintetben
csak akkor teszek kivételt, amikor Ungváry feltétel nélkül azonosul LBB egyik vagy másik
igen kétséges kijelentésével, illetve nyilvánvaló kritikátlansággal minősíti a Krausz-Varga
szerzőpáros teljesítményét). Ungváry Krisztián több tételét az LBB szerkesztette kötettől
függetlenül szövegezi meg, elsősorban azokra reagálok.
Cikkében Ungváry egyetlenegy példát nem hoz arra, hogy a szovjet csapatok
Magyarországon népirtást hajtottak végre. Nem is állítja. Korábbi nyilatkozataiban (például:
Ungváry Krisztián a magyar katonák rémtetteiről és a múlttal való
szembenézésről. Népszabadság. Belföld. Czene Gábor. 2013. márc. 18.) viszont
megfogalmazta, hogy a magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban elkövették a nem
célként, hanem eszközként értelmezhető (Ungváry kitétele…) népirtás bűnét, nem beszélve
(teszem hozzá én) az általuk igazgatott területek gazdasági kifosztásáról, sőt a polgári
lakosság otthonainak kirablásáról (ikon, szőrmeruha, szamovár és más holmik szajrézása –
lásd Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart – Harctéri napló 1942-43. Rubicon Ház
Bt. 2002. 1942. júl. 9., 11., 15. és 25.). Miért nem jelzi Ungváry a történelmi tényt, hogy
magyar-szovjet viszonylatban népirtó hadsereg harcolt nem népirtóval? Még ha a szovjet
területek feletti magyar katonai megszálló hatalom gyakorlása (melynek során legkevesebb
kétszázezer szovjet civil és hadifogoly életét kioltották) meg is előzte Magyarország szovjet
megszállását… E körülményt pedig ok-okozati tényezőként szintén mérlegelni illett volna. Ha
már felrója LBB-nek, hogy „egy viszonylag ritka típusú atrocitás, a lakosság tömeges
meggyilkolása hiányzik a dokumentumok közül, holott például Olaszfaluban 32 ártatlan civilt
mészároltak le szovjet katonák”. Ungváry különben ide csúsztatja talán legfelháborítóbb, az
erkölcstelenség – pontosabban, a nácizmusmosdatás – határát súroló kijelentését: „Anélkül,
hogy a szörnyűségek jelentőségét kisebbíteni kívánnám, jeleznem kell, hogy hetven évvel a
háború után nem biztos, hogy célszerű lenne egy újabb szenvedéstörténet megírása.” Szerinte
LBB szerzői-szerkesztői erénye, hogy ezt elvetette. Szemben Krausz Tamással és Varga Éva
Máriával, hiszen az ő kivitelezésük „csak a sértettek irányából közelíti meg a kérdést”. Nos, e
logikával fölmerülhet az Olvasóban, a jövőben ne szóljunk akár a Soá retteneteiről? – persze
„Anélkül, hogy a szörnyűségek jelentőségét kisebbíteni” kívánnánk… Ungváry e tétele
félelmet keltő. Ugyanis a holokauszt-bagatellizálók törekvéseit asszociáltatja, amelyek célja a
holokauszt eltávolítása a nemzeti-társadalmi emlékezetből. Ungváry Krisztián
szembehelyezkedik a holokauszt valós emlékének recepciójával?
Persze Ungváry nem mond le teljesen a részéről kárhoztatott gravaminális közelítésről,
amennyiben prekoncepcióját kiszolgálónak véli. Tudniillik nem mulasztja el a nyugati
szövetséges hadseregek és a szovjet katonák atrocitásainak összevetését. Azonban ez –
természetesen – igencsak billegősre sikerül neki. Elfelejti megemlíteni, hogy a vezetés szovjet
részről se adott ki parancsot atrocitásokra (Magyarországról van szó). Ugyanakkor elhallgatja,
hogy a Vörös Hadseregben nem egy esetben tényleg felelősségre vonták az e
bűncselekményeket elkövető katonákat.
Szintén fura, hogy rangos történész létére mi végre tárgyalja felettébb leegyszerűsítve Sztálin
ún. szovjetizálási politikáját. Hiszen az a Szövetségesekkel való kölcsönhatásban formálódott.
Összegezve. Ungváry Krisztiánt írása elkészítésekor egyáltalán nem motiválhatta, hogy LBB
– számos, méltatlan szakmai helyzetbe hozott magyar levéltáros fáradsága árán kreált –
munkáját recenzálja. Hiszen, ismételjük a már bizonyított állítást, a formailag LBB kötetét
értékelő recenziójának tulajdonképpeni tárgya egy másik kötet, Krausz Tamás-Varga Éva
Mária: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. c.
műve, valamint Krausz Tamás szakmai recenziója, amely éppen az LBB szerkesztésével
fémjelzett levéltári kiadványt teszi mérlegre. Ez, akárhogyan is nézzük, fura eljárás
Ungvárytól. A tranzakcióanalízis nyelvén fogalmazva, duplafenekű akció. Amikor a
szembetűnő cselekvés egy másik, a valójában fontos elrejtésére hivatott. Természetesen
Ungváry megtehette volna, hogy direktben bírálja a Krausz-Varga páros forrásgyűjteményét
és/vagy Krausz szóban forgó recenzióját. Ám ekként az utóbbi két közlés a tárgyalás rangjára
emelkedik. Ami Ungváry számára diszfunkcionális. Ugyanis ő és elvbarátai minden
történészre (így Krauszra is), aki zavarja őket a történelem, különösen a huszadik század
újraalkotásában, a róluk való hallgatás, felejtésbe űzésük sorsát mérnék. Narratíváikban az
efféle tények nem férnek el, legalábbis a történelmi hűséghez igazodó nyomatékkal: „Nagy
érdeklődéssel figyeltem a vitát a magyar hadsereg megszállóként való viselkedéséről a háború
alatt a Szovjetunió területén, 82 éves öregasszony vagyok, távol áll tőlem, hogy véleményt
nyilvánítsak, arra ott vannak Önök, történészek, akiktől elvárnám, hogy mindenkor, minden
korról az igazat írják. Én most a saját gyermekkori tapasztalatomat írnám le. A háború
kitörésekor tízéves kislány voltam. Édesapám hivatásos katona volt, nem tiszt, csak
tiszthelyettes. (…) …zongorát, csodálatos álló faliórát, gramofont rengeteg lemezzel, ezüst
szamovárt, függönyöket, festményeket, órát, még sorolhatnám, hogy milyen értékeket
zsákmányolt. Gondolom, nem csak ő.” Sárosiné Albert Ilona. Rádió Paprikáskrumpli, 2013.
április 10. Közli: Gémesi Ferenc [szerk.]: A magyar megszállás – vajúdó nemzeti önismeret.
Válasz a kritikákra. Russica Pannonicana, 2013. 128-129. old. Forráskritikaként vö. egy
magyar királyi honvédtiszt (Somorjai Lajos) fent utalt harctéri naplójával…
Ungváry gyakorlatilag nem tud reagálni Krausz recenzióba foglalt konkrét kifogásaira,
bírálataira. Nincsen komoly ellenvetése. Ezért választja a műfajilag elmosódó kifejezési
formát, hol recenzióban, hol vitairatban megszólalva, s azt se tisztázva, hogy mi
írásának alapvető témája: LBB vagy Krausz-Varga könyve, avagy a kritika, amellyel
Krausz illette LBB kötetszerkesztését. Ő és LBB a médiában és médiaháborús
eszközökkel kívánnak megnyerni egy már általuk elveszített szakmai-tudományos vitát.
Lehetséges-e ez a mai Magyarországon?
(Első megjelenés: Kritika, 2015. november-december.)
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
1. Reform és rendszerváltás – Vázlat a magyar gazdaságpolitika és reform történetéhez,
valamint a közeljövő lehetséges alternatíváinak elemzéséhez
2. A másik Ungváry, avagy fontos-e, hogy a magyar történelemtanároknak milyen
legyen a magyar történelem?
3. Krausz Tamás: „Úriember” megszállók és „jogtipró” partizánok? A magyar
megszálló csapatok népirtó tevékenysége Ungváry értelmezésében